CECIL SCOTT FORESTER

ŐFELSÉGE KAPITÁNYA

I. KÖTET

ELSŐ KÖNYV

HORNBLOWER KAPITÁNY A CSENDES-ÓCEÁNON

I. FEJEZET

A kapitány

Alig pirkadt, amikor Hornblower kapitány feljött a Lydia hátsó fedélzetére. Bush, az első tiszt,
éppen megfigyelő szolgálaton volt; csak megérintette ujjával sapkáját, de nem szólt egy szót sem.
Hét hónapja tartott már az út anélkül, hogy partot értek volna és ennyi idő alatt nem csoda, hogy
kitapasztalta kapitánya szokásait. Az új napnak ebben az első órájában tilos volt megszólítani a
kapitányt és megzavarni gondolataiban.
Az állandó parancs értelmében – most már, a végtelenbenyúló utazás hosszú hónapjai után,
szinte gépies rendben és megszokottságban múltak a napok – Brown, a csónakmestere
gondoskodott arról, hogy a hátsó fedélzet szélfelőli oldalát első hajnali szürkületkor felsúrolják és
homokkal felszórják. Bush és a tengerészkadét, aki vele volt, azonnal visszavonultak a
szélárnyékos oldalra, amint Hornblower megjelent és Hornblower megkezdte napi egyórai
sétáját, fel-alá, fel-alá, a huszonegy láb hosszú fedélzeten. A kicsi sétahely egyik oldalát a
hajóágyú csúsztatói, másik oldalon a fedélzetbe csavart vasgyűrűk határolták, amelyekbe az
ágyúk vontatóköteleit erősítették. A kis fedélzetdarabka, amelyen Hornblower mindennapi reggeli
sétáját végezte, öt láb széles és huszonegy láb hosszú volt.
Fel-le, fel-le járt egyre Hornblower kapitány. Bár egészen belemerült gondolataiba,
alárendeltjei tapasztalatból tudták, hogy tengerész-ösztöne egészen éber volt. Tudata alatt látta a
fedélzeten a főkötélzet árnyékát, érezte arcán a szél irányát, úgyhogy a kormányos altiszt
legcsekélyebb figyelmetlensége a kerék mellett a kapitányt a legélesebb szemrehányásokra
ragadtatta; annál is élesebb volt a szemrehányás, mert napjának legfontosabb órájában zavarta
meg. És ugyanígy, anélkül, hogy bármilyen látható jelét adta volna, tisztában volt minden
lényegessel, ami körülötte történt. Amint felébredt a fülkéjében, tekintete (anélkül, hogy akarta
volna) a beszédes iránytűre esett kabinja mennyezetében, a feje fölött és látta, hogy az irány
észak-keleti, mint az utolsó három nap óta mindig. Abban a pillanatban, hogy megérkezett a hátsó
fedélzetre, tudat alatt megállapította, hogy a szél nyugati és legfeljebb annyi ereje van, hogy a
hajó éppen csak előrejusson, ha valamennyi vitorláját felhúzták a sudárszárra; hogy az ég még
egyre, szünet nélkül kék, a tenger csaknem tükörsima és csak ritka, széles és laposan duzzadó
hullámok ömlenek el rajta, amelyeknek hátán a Lydia mélységes rendszerességgel rengett és
ringott.
Az első, amire Hornblower kapitány ezen a reggelen tudatosan gondolt, hogy a Csendes-óceán
– a hajó két oldalán mélykék és a láthatár felé ezüstbe ömlő – olyan, mint valami hatalmas, ezüst
és kék címer – azután önkéntelenül is elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy az utolsó két
hétben minden reggel erre gondolt. Ezzel a hasonlattal gondolatai már el is indultak szokott sima
és gyors útjukon. Lenézett a lépcsőre, ahol az emberei még szorgalmasan súroltak. Amikor a
hátsó fedélzet másik végébe ért, másik csoportot pillantott meg, amely ugyanezt a munkát
végezte. Hangjuk színezete olyan volt, mint máskor egymás közt. Kétszer nevetést is hallott. Ez
jólesett. Emberek, akik így beszélgetnek és nevetgélnek egymással, nem gondolnak titkon
lázadásra – pedig Hornblower kapitány az utóbbi időben ugyancsak számolt ezzel a lehetőséggel.
Hét hónap a tengeren csaknem felemésztette a hajó készleteit. Egy héttel ezelőtt a napi vízadagot
három pintre csökkentette és napi három pint hogy is volna elég egy embernek, aki sózott húson
és kétszersültön él, az északi szélesség tizedik foka alatt. Különösen, amikor a hét hónap óta
hordókban tárolt víz már szinte megsűrűsödött az apró zöld élőlényektől.
Egy héttel ezelőtt osztották ki az utolsó citromlevet és egy hónapon belül a skorbut egészen
bizonyosan felüti fejét a hajón, orvosuk meg nincsen. Hanky, a hajóorvos, belehalt a sok italba,
meg a luesba a Horn-fok közelében. A dohányt egy hónap óta heti félunciás csomagokban
osztották ki – Hornblower igazán szerencsét kívánhatott előrelátásához, hogy a dohányt
személyes felügyelete alá helyezte. Ha erre nem gondol idejében, ezek a könnyelmű tökfejek már
bizonyosan elfogyasztották volna az egész készletet, pedig az emberek megbízhatatlanok attól a
pillanattól fogva, hogy nem kapnak többé dohányt. Jól tudta, hogy az embereket sokkal jobban
bántotta a dohányadag csökkentése, mint hogy kevesebb tüzelőt engedélyezhetett a konyhának,
bár emiatt a sózott sertéshúst éppen csak hogy felforralták a tengervízben.
De a dohány, a víz, a faadag csökkentése még együttvéve sem volt olyan súlyos, mint a kisebb
grogporció fenyegető réme. Ezen mindeddig nem mert változtatni és tudta, hogy már csak tíz
napra való rumja volt a hajón. A világ legnagyszerűbb legénységében sem lehet megbízni többé,
ha nem kapják meg megfelelő rumadagjukat. És most itt vannak a Csendes-óceánon és kétezer
mérföldnyi körzetben egyetlen angol hajót sem találhatnának semerre sem. Valahol, nyugat felé, a
szerelem és a gyönyör szigetei zöldelnek, ahol szépek a nők és fáradság nélkül hullik az emberek
ölébe az ennivaló. De nem tudják elérni a boldog semmittevés hazáját. Valamelyik, aki többet tud
a világról a többieknél, mesél majd ezekről az álombéli szigetekről. Eleinte oda se hederítenek,
de később, ha majd nem érkezik el az áldott déli óra, amikor grogjukat megkapják, már sokkal
szívesebben hallgatják. Amióta a Bounty legénysége fellázadt, a Csendes-óceán varázsától
megbűvölten, Őfelsége valamennyi kapitánya, akit a kötelesség, a parancs a Csendes-óceánra
szólított, ott hordozta ezt az aggodalmat lelke mélyén.
Hornblower, miközben még egyre járta a fedélzetet, ismét éles pillantást vetett a matrózokra.
Hét hónap, anélkül, hogy szárazföldet érintettek volna, nagyszerű alkalmat adott, hogy
fegyelmezze ezt a fegyháztölteléket, de hét hónap, minden szórakozás nélkül, ez már mégis csak
sok. Csak minél hamarabb érje el Nicaragua partvidékét. Egy kis kirándulás a partra mindjárt
elterelné az emberek figyelmét és egyúttal beszerezhetnének friss vizet, friss ételt, dohányt és
rumot. Hornblower újra számot vetett hajója helyzetével. A szélességi fokban egészen biztos volt,
– múlt éjszaka pedig erősen megfigyelte a holdat és ez legalább is a látszat szerint megerősítette
kronométere adatait a hosszúságra vonatkozóan – bár egészen valószínűtlen, hogy hét hónapi
utazás után a kronométer még megbízhatóan működjék. Talán nem egészen száz, de legfeljebb
háromszáz mérföldnyire tőlük terül el Közép-Amerika csendes-óceáni partja. Csak Crystal, a
főkormányos kételkedett Hornblower határozott állításában, de Crystal vén bolond és
használhatatlan navigátor. Nos, egészen mindegy, két-három napon belül úgyis kiderül, kinek volt
igaza.
Hornblower arra gondolt most, hogyan is töltse el ezt a legközelebbi két vagy három napot.
Mindenesetre nagyon fontos, hogy elegendő munkát tudjon adni az embereknek. A hosszú, tétlen
napok igazi élesztői a lázadásnak de Hornblower egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy
féken tudja tartani embereit. A kínosan hosszú tíz hét alatt, miközben a Horn-fok körül vergődtek,
délelőtt ágyúgyakorlatokat rendelt el a fedélzeten. Ötször egymásután elsütötték valamennyi
ágyút. Lehet, hogy a levegő megrázkódtatása egy időre lefogja a szelet, de ezen nem lehet
változtatni.
Hornblower gondolatai ismét más irányba kalandoztak. Ha ötször egymásután elsütik az
ágyúkat, az annyit jelent, hogy legalább egy tonnányi puskaport és golyót eltüzelnek. A hajó
megterhelése már amúgy is nagyon csekély, hiszen az élelmiszerraktárak csaknem kiürültek.
Maga elé képzelte a fregatt hajóterének helyiségeit és az élelmiszeres kamrákat. Ideje, hogy a
hajó egyensúlyával is törődjék. Majd később vízre bocsátja az egyik mentőcsónakot és megkerüli
a hajót. Valószínű, hogy a Lydia fara nagyon is mélyen süllyed a vízbe. Ezt holnap könnyűszerrel
rendbehozhatják, ha a két legnagyobb ágyút visszatolják eredeti helyére, az elülső fedélzetre. És
miután a vitorlákat úgyis be kell vonni, mialatt ő a mentőcsónakban körüljárja a hajót, legjobb, ha
alapos munkát végez és parancsot ad Bushnak, hogy az embereket a nagy árbocokon is
gyakorlatoztassa. Bush rajong az ilyen feladatokért, ami nagyon helyes is, mint első tisztnek
kötelessége, hogy a legnagyobb odaadással végezze a munkáját. Legutoljára 11 perc 24
másodperc rekordidő alatt húzták fel a felső árbocszár vitorláit és 24 perc 7 másodperc alatt az
összes vitorlákat. Ma talán megjavítják a rekordot. Hornblower igazat adott Bushnak abban, hogy
ezek a régebbi eredmények távolról sem olyan jók, amilyenek lehetnének. Nagyon sok hajónak a
legénysége jobb eredményeket ért el legalább is a kapitányuk így mondta.
Hornblower észrevette, hogy a szél kissé erősödött, annyira, hogy a kötélzet felől valami halk
susogás hallatszott. A nyakán és az arcán érezte, hogy a vitorlák kissé elfordultak, de még az
agyával is tudomásul vette ezt a körülményt és kíváncsi volt, hogy vajon Bush mikor veszi észre.
De ebben a pillanatban már hallotta is az őrszem kiáltását. Clay, a kadét a hátsó fedélzeten, torka
szakadtából üvöltött az őrségnek. A fiú hangja változott, mióta elhagyták Angliát; most tanulta
csak, hogyan használhatja anélkül, hogy ne krákogjon és nyafogjon. És anélkül, hogy a szemével
is tudomást vett volna arról, ami körülötte történik, Hornblower, miközben folytatta a fel-alá
járkálást a hátsó fedélzeten, figyelte az ismerős hangokat, az őrszemet, amint a hajó fara felé
szaladt és megbotlott a vitorlakötélben. Egy csattanás és utána a velőtrázó sivítás elárulta, hogy
Harrison, a másodkormányos botjával rácsapott valamelyik lustálkodó vagy balszerencse üldözte
matróz hátsó fertályára. Harrison kitűnő tengerész, de egyik gyöngéje, hogy nagyon szívesen
használta a botját, különösen élvezettel csapott le jó matrózai gömbölyű farára. Valamennyi
matróz, akin jól megfeszült a nadrág számíthatott erre a kitüntetésre, különösen, ha Harrison
véletlenül olyan munka közben találta, amikor erősen előre hajolt.
Hornblower olyan sokáig tűnődött Harrisonnak ezen a
csakugyan kicsinyes gyöngeségén, hogy közben rendbeszedték a vitorlákat. Hallotta Harrison
kiáltását: – Köteleket megerősíteni! – azután alig pár perccel később az őrség visszatért szokott
helyére. Kling-klang, kling-klang, kling-klang, kling, szólalt meg a hajóharang. Reggeli
őrségváltás! Hornblower reggeli sétája is végetért. Érezte, hogy a verejték jólesően kiverte testét
az inge alatt. Odasétált Bush-hoz, aki ott állt a kormánykerék mellett.
– Jó reggelt, Mr. Bush – köszöntötte első tisztjét Hornblower kapitány.
– Jó reggelt, sir – felelt Bush, mintha Hornblower kapitány nem sétált volna a szeme előtt az
utolsó egy és negyed órában, alig négy yardnyi távolságban.
Hornblower egy pillantást vetett a palatáblára, amelyre feljegyezték az utolsó huszonnégy óra
sebességi adatait. Nem talált semmi különösebbet, az óránkénti sebesség felváltva három csomó,
négy és fél csomó, négy csomó volt, míg az iránytű állandóan északkeleti irányba mutatott. A
kapitány érezte, hogy első tisztje fürkésző, kutató pillantással nézi és nagyon jól tudta, hogy Bush
rendkívül kíváncsi és ezerfélét szeretne kérdezni. Csak egyetlen ember volt a hajón, aki tudta,
hogy a Lydia tulajdonképpen hová igyekszik és ez a kapitány volt. Lepecsételt paranccsal indult
el hazulról és amikor a parancsot az északi szélesség 30 és a keleti hosszúság 20 fokánál
felbontotta, az utasítás olyan szigorú titoktartást követelt, hogy még első tisztjének sem adhatott
bővebb felvilágosítást. Teljes hét hónapon keresztül Bush hadnagy erőt vett magán és nem
kérdezett semmit, de meglátszott rajta, hogy ez rendkívüli megerőltetésébe kerül.
– Ha-hm – szólalt meg Hornblower torkát köszörülve. Világos, hogy nincsen beszédes
kedvében. Szó nélkül helyére akasztotta a palatáblát, lesietett a kajütökhöz vezető lépcsőn és
belépett a kabinjába.
Őszintén sajnálta Busht, mert nem mondta meg neki az igazságot, de nem azért hallgatta el
előle utazásuk célját, mert nem bízott Bush titoktartásában. Inkább sajátmagától félt. Amikor öt
évvel ezelőtt először indult el kapitányként a hajójával, még nem tudott erőt venni közlékeny
természetén és túlságosan is megtárgyalt mindent első tisztjével, úgyhogy végül már semmiféle
parancsot nem adhatott, amíg előbb alaposan meg nem beszélte vele. Később belátta a hibáját és
igyekezett az udvariasság megszokott keretei közé szorítani érintkezését első tisztjével, de
csakhamar belátta, hogy nem tud megmaradni a szűkreszabott határok között, mindig
kiszalasztott a száján egy-két szót, amit később megbánt. Amikor erre az útra elindult, szilárdan
elhatározta (mint az iszákos, aki inkább egészen lemond az italról, semhogy mérsékelje magát),
hogy egyetlen fölösleges szót sem beszél a tisztjeivel, kivéve amit a munka, a mindennapos
érintkezés feltétlenül megkövetel. Elhatározását még megerősítette és elszántságát fokozta a
szigorú parancs, mely a legteljesebb titoktartást írta elő. Hét hónap óta kitartott elhatározása
mellett, napról-napra hallgatagabb lett, amint a természetellenes helyzet egyre nyomasztóbban
nehezedett rá. Az Atlanti-óceánon néha még megtárgyalta az időt Mr. Bush-al. A Csendes-
óceánon már csak odáig ereszkedett le, hogy a torkát köszörülte a jelenlétében.
Alvófülkéje parányi kis kajüt volt, amelyet fából ácsolt választófal kerített el az ebédlőtől.
Felét csaknem egészen elfoglalta egy tizennyolcfontos ágyú, másik felét meg szinte betöltötte az
ágya, az íróasztala és a szekrénye. Polwheal, a steward, már kikészítette borotváját és a
szappanos tálkát a kis polcra, amely alatt törött tükör lógott a falon. Éppen csak annyi hely volt
odabenn, hogy ketten elfértek. Polwheal szorosan az íróasztalhoz préselte magát, hogy helyet
engedjen kapitányának; nem szólt egy szót sem, mert Polwheal, hála Istennek, szűkszavú ember
volt, Hornblower éppen ezért választotta stewardjának, mert még a szolgáival szemben is
vigyáznia kellett, hogy el ne ragadja közlékeny természete. Hornblower ledobta nedves ingét és
nadrágját, meztelenül állt a tükör elé és úgy látott hozzá a borotválkozáshoz. Arca, amint
visszanézett rá a tükörből, nem volt sem szép, sem csúnya, sem öreg, sem fiatal. Barna szemének
pillantása kissé borongó.
Homloka eléggé magas, orra eléggé egyenes. Szája köré a húszéves tengerész-szolgálat a
határozottság vonását véste. Kuszáit, fürtös barna haja kissé már ritkulni kezdett és több teret
engedett homlokán, ami állandóan nyugtalanította, mert gyűlölte a gondolatot, hogy valamikor
megkopaszodik. Miközben nézte ezt, eszébe jutott a másik nyugtalanító tünet, amelyet
megfigyelt magán; végignézett meztelen testén. Karcsú és izmos volt, ez igaz, ha felegyenesedett,
akkor legalább hat láb magas. De ott, ahol a bordák végződtek, tagadhatatlanul mutatkozott a
hasánál némi domborodás, a pókhas első nyoma. Hornblower nem tudta elviselni a gondolatot,
hogy idővel elhízik, nem tudta elképzelni, hogy szépen formált, edzett testét valamikor elrútítsa
hasának alaktalan kidomborodása és ez volt az oka annak, hogy ő, aki természettől fogva lusta
volt és nem szerette a beosztott munkát, naponta szabályszerűen legalább egy órát sétált a hátsó
fedélzeten.
Amikor elkészült a borotválkozással, a borotvát és az ecsetet odaadta Polwhealnak, hogy
mossa meg és tegye félre; most várakozóan állt, míg Polwheal a vállára terítette erősen megviselt
fürdőköpönyegét. Polwheal követte a fedélzetre, a nagy szivattyúig, ismét leszedte válláról a
köpenyt, majd alaposan lelocsolta tengervízzel, miközben a kapitány ünnepélyes mozdulatokkal
ledörzsölte magát. Mikor a fürdővel is elkészült, Polwheal ismét víztől csepegő vállára terítette a
köpenyt és követte vissza a kabinjába. Már előzőleg kikészítette az ágyra a tiszta fehér
vászoninget – erősen megviselt már, de gondosan kijavított – és a fehér nadrágot. Hornblower
felöltözött, azután a steward rásegítette a régi megfakult zsinórozású kék kabátot és kezébe adta
kalapját. Közben egyetlen szót sem váltottak, olyan kitűnően belejött már Hornblower a
magavállalta hallgatásba. És ő, aki annyira gyűlölte a megszokást, tökéletesen megszokta, hogy
ne beszéljen senkivel. Abban a pillanatban, hogy kilépett a fedélzetre, éppen nyolcat ütött a
hajóharang és pontosan így volt ez minden reggel.
– Végrehajtsuk a kiszabott büntetést? – kérdezte Bush, megérintve sapkáját.
Hornblower bólintott. A másodkormányos pipája reszketni kezdett a gyönyörűségtől.
– Mindenki a fedélzetre! – üvöltötte Harrison a főfedélzetről, mert a büntetés végrehajtását az
egész legénységnek végig kellett nézni. A hajó minden részéből özönlöttek az emberek kiszabott
helyükre.
Hornblower mereven állt a hátsó fedélzet korlátjánál, arca mozdulatlan volt, mint a kő.
Szégyellte, hogy a lelke mélyén annyira elítélte a büntetésnek ezt a módját, gyűlölte, ha ilyesmire
kellett kiadnia a parancsot és még jobban gyűlölte végignézni. Az a két- vagy háromezer
ostorcsapás, amelyeknek az utolsó húsz esztendőben tanúja volt, még mindig nem tudta
kellőképpen megedzeni. Sőt, ma még lágyabb szívű volt (mint ahogy nem egyszer szégyenkezve
megállapította) egy tizenhétéves tengerészkadétnál. De ezúttal lehetetlen volt elkerülni a
büntetést. Az áldozat egy Owen nevű walesi volt, akit semmiképpen nem lehetett eltéríteni a
rossz szokásától, hogy a fedélzetre köpködjön. Bush, anélkül, hogy előzőleg jelentette volna a
kapitánynak, végül is türelmét vesztve megfogadta, hogy megkorbácsoltatja és így
Hornblowernek nem maradt más hátra, mint hogy beleegyezzék. Nem hazudtolhatta meg első
tisztjét, ha azt nem akarta, hogy a fegyelem megbomoljék a hajón. Bár a lelke mélyén súlyos
kétségei voltak, hogy ha már ez az ember olyan szenvedélyesen köpköd a fedélzeten,
elképzelhető-e, hogy ostorozással leszoktathassák?
Szerencsére hamar vége volt. Két matróz végezte el a feladatot. Owent derékig meztelenül
odavitték a főkötélzethez, csuklójánál fogva megkötözték és nagy dobpergés közben
megkorbácsolták. Owen, ellentétben a jó matrózszokással, üvöltött kínjában, amint a kilencágú
ostor csapásai a vállára sújtottak és meztelen talpain furcsa mozdulatokkal táncolt. De végül, mire
mind a huszonnégy kiszabott csapást megkapta, már mozdulatlanul és csendesen lógott
felkötözött csuklóin. Valaki lelocsolta vízzel, azután elvitték.
– Reggelizni, Mr. Bush! – vetette oda kurtán Hornblower. Remélte, hogy a déli tenger már
annyira megbarnította arcát, hogy nem látszik alatta halálos sápadtsága.
A tisztek sora a hátsó fedélzeten megbomlott. Gerard, a második tiszt, vette át a szolgálatot
Bush-tól. A hajó olyan volt, mint valami bűvös, szabályos minta szerint kockákra beosztott tábla.
Valaki összerázta a kockákat, azután ismét elhelyezkedtek új, de éppen olyan szabályos rendben.
Hornblower lement a kabinba, ahol Polwheal már várta a reggelivel.
– Kávé, sir, – jelentette Polwheal. – És leves.
Hornblower asztalhoz ült. A héthónapos úton már minden jót elfogyasztottak a hajó
raktáraiból. A kávé pirított kenyérszeletek fekete kivonata volt és semmi mást nem lehetett
dicséretére mondani, mint hogy elég édes és forró. A leves pedig erősen fűszerezett
kétszersültmorzsából és sózott húsból készült, leírhatatlan színű keverék volt. Hornblower
szórakozottan evett. Közben balkezébe vette a kis darabka kétszersültet és egyre veregette az
asztal széléhez, hogy mire rákerül a sor, kiverje a belefészkelődött kukacokat.
 Míg evett, minden irányból hallotta a hajó megszokott hangjait. Valahányszor a Lydia
felemelkedett egy lapos hullámhegy hátára, azután ismét lesüllyedt, faeresztékei halkan
recsegtek-ropogtak. Felülről Gerard lépéseit hallotta, amint vastagtalpú cipőjében fel-alá járkált a
hátsó fedélzeten. A hajó orrából a szivattyúk egyhangú működése hallatszott. Minden nap ki
kellett szivattyúzni a hajó testébe beszivárgott vizet. De ezek a hangok mind szaggatottak,
átmenetiek voltak. Csak egy hang volt szüntelen és örökös, annyira, hogy a fül már egészen
megszokta és csak a különös éber figyelem perceiben vett róla tudomást: a szél hangja a kötélzet
számtalan ága között. Ez valami végtelenül halk dudorászás volt, száz meg száz vékony, finom
hang összecsendülése, de hallani lehetett a hajó minden részében, tovább rezgett a láncokban és a
deszkákban és a hajótest időközönként ismétlődő recsegése adta meg hozzá a kíséretet.
Hornblower végzett a húsos péppel és most teljes figyelmét a kétszersültnek szentelte, amelyet
még egyre az asztalhoz kopogtatott. Enyhe megvetéssel nézegette, gyenge étel volt ez egy jól
megtermett férfinak, különösen amióta a vaj is elfogyott, – egy hónappal ezelőtt dobták ki az
utolsó tömböt, mert megromlott. A száraz, ízetlen morzsákat az égetett kenyérből készült kávéval
kellett volna leöblítenie torkán. De mielőtt még beleharaphatott volna, vad kiáltás hangzott a
fedélzetről. Keze félúton megállt a kétszersülttel.
– Föld! – kiáltott az őrszem az árbockosárból. – Föld, a tatbaloldal felé!
Hornblower, a kétszersülttel kezében, hallotta a nagy mozgást és szaladgálást a fedélzeten
Bizonyosan mindenki látni akarja a messzi szárazföldet. Hiszen csaknem három hónap óta még
csak messziről sem láthattak partokat, állandóan a nyílt tengeren voltak. És ezek az emberek, azt
sem tudják, hová vezet az útjuk. Ő maga is nagyon izgatott volt. Nemcsak azért, mert közeledett
a perc, amikor végérvényesen megtudja, helyesen irányította-e hajóját. Hanem azért is, mert arra
gondolt, hogy talán már huszonnégy órán belül hozzá kell kezdenie a veszedelmes kísérlethez,
amellyel feljebbvalói megbízták. Érezte, hogy gyorsabban dobog a szíve. Szenvedélyesen
vágyódott, hogy ő is felrohanjon a fedélzetre a többiekkel, amint első ösztöne diktálta, de erőt
vett magán. Azt akarta, hogy a tisztjei és a legénysége felnézzen rá, hogy a rendíthetetlen
önbizalmú és zavartalan nyugalmú embert lássák benne. De nemcsak a saját érdekében. Minél
jobban tisztelik a kapitányt, annál jobban szolgálják a hajóját. Tehát külsőleg látszatra tökéletes
nyugalommal, keresztbetette lábát és teljes közömbösséggel, apró kortyokban iszogatta kávéját,
amikor Savage kadét bekopogtatott, azután izgatottan felrántotta az ajtót.
– Mr. Gerard küldött, hogy jelentsem a kapitány úrnak: szárazföld a láthatáron a tatbaloldal
felől! – jelentette
Savage. Annyira izgatott volt, hogy alig tudott megállni a lábán. Hornblower ismét kortyintott a
kávéjából, mielőtt válaszolt volna. Lassan és nyugodt hangon beszélt.
– Jelentse Mr. Gerardnak, hogy öt perc múlva a fedélzeten leszek, amint végeztem a
reggelimmel.
– Igenis, sir.
Savage kibotlott a kabinból. Nagy, esetlen lába már a lépcsőn kopogott.
– Mr. Savage! Mr. Savage! – kiáltott utána Hornblower. – Savage kerek telihold arca ismét
felbukkant az ajtóban.
– Elfelejtette becsukni az ajtót! – figyelmeztette Hornblower hidegen. – És kérem, ne
szaladjon olyan nagy zajjal a lépcsőn.
– Igenis, sir! – felelt a megdöbbent Savage bámész képpel.
Hornblower tökéletesen meg volt elégedve magával. Igen, ehhez határozottan szerencsét
kívánhatott magának. Újra kortyolgatni kezdte a kávét, de képtelen volt egyetlen falatot is
lenyelni a kétszersültből. Ujjaival dobolt az asztalon, csakhogy valamiképpen siettesse az idő
múlását.
 Most a fiatal Clay hangját hallotta a főárbocról, ahová bizonyosan Gerard küldte fel a
messzelátóval.
– Égő hegyeket látok, sir. Két tűzhányót.
Hornblower ebben a szempillantásban emlékezetébe idézte a térképet, amelyet olyan sokszor
tanulmányozott kabinja magányában. Ezen a partrészen mindenfelé tűzhányók működnek. Tehát
ha két tűzhányót látnak a tatbaloldal felől, az még nem határozhatja meg a hajó helyzetét. És
mégis reménykedett. A Fonsecai-öböl bejáratánál csakugyan két tűzhányó van és azoknak a
tatbaloldal felől kellett felbukkannia. Lehetséges, hogy csakugyan a legtökéletesebb pontossággal
hozta idáig a hajóját, azok után, hogy tizenegy hete színét sem látta szárazföldnek. Hornblower
nem tudott többé nyugodtan ülni a helyén. Felállt az asztal mellől. Miután még az utolsó
pillanatban szerencsésen észbekapott, nyugodt léptekkel, tökéletesen közömbös arccal indult fel a
fedélzetre.

II. FEJEZET

Föld!

A hátsó fedélzet csak úgy nyüzsgött a hajó tisztjeitől. Itt volt a négy hadnagy, Crystal, a
főkormányos, Simmonds, a tűzmester, Wood, az élelmezőmester és a megfigyelő szolgálatot
teljesítő kadétok. A kötélzeten is valósággal hemzsegtek az alacsonyabb rangú tisztek és
matrózok és alighanem sebtében előkerítették a hajó valamennyi messzelátóját. Hornblower
belátta, hogy egy szigorú, hidegvérű, szabályokhoz ragaszkodó kapitány példát mutatna ebben a
kivételes helyzetben és így elhatározta, hogy ő is eszerint viselkedik.
– Mi van itt? – kiáltotta. – Úgy látszik, ezen a hajón nincsen senkinek semmi dolga. Mr. Wood,
azonnal intézkedjék, hogy töltsék meg a víztartályokat. Mr. Gerard, eresztesse le a
sudárvitorlákat!
A hajón mindenki szempillantás alatt visszatért munkájához, újra felhangzott a szivattyúk
zakatolása, Harrison és Gerard vezényszavakkal irányították a matrózokat, a Lydia nyugodtan
siklott tovább az enyhe szélben.
– Mintha már innen a fedélzetről is látnám a füstöt, sir! – jegyezte meg mentegetődző hangon
Gerard, amiért mégegyszer szóba merte hozni a szárazföldet. Felajánlotta messzelátóját és előre
mutatott. A szemhatáron egészen alacsonyan, gomolygó fehér felhők alatt, Hornblower
csakugyan látott valami szürkeséget, ami esetleg füst is lehetett.
– Ha-hm! – bólintott Hornblower. Megszokta, hogy ezt felelje mindenre, amióta lemondott a
társalgásról. Előre lépett és felkapaszkodott az első árbocra. Nem volt atléta és titokban nem
szerette az ilyesmit, de tudta, hogy ezen is túl kell esnie. Kényelmetlenül érezte, hogy
valamennyien, akik nincsenek valami sürgős munkával elfoglalva, most őt nézik. És ilyen
körülmények között, bár a messzelátó is akadályozta, ugyancsak vigyáznia kellett, hogy
nevetségessé ne tegye magát és minden mozdulata katonás és biztos legyen. Még csak meg sem
állhatott közben egy pillanatra, hogy lélegzetet vegyen, amikor odalenn a parancsnoksága alá
tartozó kadétok figyelik, akik könnyedén és gyorsan tudnak felkapaszkodni a sudárszárra.
Ugyancsak próbára tette az erejét, amíg a négy árboctartó kötélbe kapaszkodva felfelé mászott
és erősen lihegett, mire feljutott a sudárvitorláig. Ott elhelyezkedett az árboc tetején és olyan
nyugodtan szedte elő messzelátóját, amennyire erősen dobogó szíve és hirtelen izgatottsága
engedte. Clay, tizenöt lábnyi távolságban, nagy lelkinyugalommal üldögélt a vitorlarúdon, de
Hornblower úgy tett, mintha nem is vette volna észre. Mintha az árboc széles körben ringatódzott
volna körülötte, előre lendítette, azután oldalra, azután megint hátra. Először csak egy-egy
pillanatra látta a távoli hegyeket, de hamarosan már tartósan megfigyelhette. A távcső különös
vidéket hozott közelebb szeméhez. Több tűzhányó élesen kirajzolódó csúcsát látta; a tatbaloldal
felől két különösen nagy vulkán meredezett az ég felé, a kormányfél felé több kisebb. Amint
hosszasabban figyelte, észrevette, hogy egyik hegyből szürke füstfelhő gomolyog, – nem a
csúcsból, hanem valahonnan egy oldaltölcsérből – azután lustán elkeveredik a felette torlódó
fehér felhőkkel. A kiemelkedő csúcsokon kívül egész hegylánc bontakozott ki a messzeségből. A
formájuk után ítélve ezek is kialudt vulkánok lehettek, amelyeknek csúcsait az elsuhanó
évszázadok viharai letompították. Valóságos pokol lehet az a kis, előttük elterülő partszegély, ha
ezek a vulkánok mind kitörnek. A csúcsok valami meleg, rózsaszínnel átszőtt szürkeségben
csillogtak, – lejjebb pedig mintha zöld vízesések zúdultak volna a hegyoldalakon – alighanem a
lerohanó hegyipatakok völgyeinek mentén burjánzó dús növényzet. Hornblower lemérte a
szemével a vulkánok egymáshoz viszonyított magasságát, elhelyezkedését és ismét emlékezetébe
idézte a térképet, amelynek minden kis részletét már annyira jól ismerte. Igen, semmi kétség,
nagyon nagy a valószínűsége, hogy csakugyan jó helyre érkeztek.
– Azt hiszem, ott hullámtörők vannak! – szólalt meg Clay. Hornblower a hegyek csúcsáról a
hegyek lábára irányította pillantását.
Itt zöld szegély határolta a tengert, amely csak itt-ott szakadt meg, ahol a hegyek egyenesen a
vízből meredtek fel. Hornblower messzelátójával végigkutatta ezt a zöld szegélyt, azután ismét
visszafelé haladt. Mintha egy másodpercre valami parányi fehérséget pillantott volna meg, amely
eltűnt, majd ismét felbukkant.
– Helyes. Azok egészen bizonyosan hullámtörők! – mondta önkéntelenül és abban a
pillanatban megbánta. Teljesen fölösleges volt, hogy bármit is feleljen Claynek. Ilyesmivel csak
csökkentette tekintélyét. Hadd higgyék az emberei, hogy semmi sem zavarhatja meg
egykedvűségét és nyugalmát.
A Lydia nyugodtan és egyenletesen haladt a part felé.
Hornblower száznegyven láb mélységben tisztán látta az elülső fedélzeten az emberek furcsán
megrövidült alakját és a hullámokból, amelyeket a hajó orra hasított a vízbe, látta, hogy legalább
négy csomó sebességgel haladnak. Egészen bizonyos, hogy még jóval a sötétség beállta előtt
megérkeznek a parthoz, annál is inkább, mert a szél a nap folyamán mindig erősödik.
Megpróbálta kissé kiegyenesíteni görcsösen összehúzott lábát, azután ismét a part felé nézett.
Lassanként egyre több hullámtörőt vett észre mind a két irányban. Itt a part felé zúduló hullámok
bizonyosan függőleges sziklafalakon törnek meg, úgyhogy a fehér tajték felcsap a magasba.
Egyre erősödött meggyőződése, hogy tökéletesen sikerült a megérkezés. A hullámtörőktől jobbra
és balra csendesen és simán pihent el a tenger és egy-egy középmagasságú tűzhányó nyúlt a kék
égbe. Tágas öböl, a bejárat közepén sziget és két szélén egy-egy vulkán. Éppen így mutatta a
térkép is a Fonsecai-öböl bejáratát, de Hornblower egyszerre tudatára jutott, hogy ha csak csekély
tévedést is követ el a navigációban, könnyen megtörténhetett volna, hogy kétszáz mérfölddel is
eltérnek a helyes iránytól és ezen a partszegélyen, ahol hosszú darabon egyik tűzhányó
következik a másik után, egyik partrészlet bizonyosan nagyon hasonlít a másikhoz. Ezenfelül
nem is bízhatott meg túlságosan a térképben. Azok a hadifoglyok rajzolták, akiket Anson hatvan
évvel ezelőtt éppen ezeken a vizeken ejtett fogságba. A régi térképeket azóta a hozzá nem értő
haditengerészeti térképrajzolók, akik sohasem jártak ezen a vidéken, javítgatták, és már bizony
nem megbízhatóak.
De miközben egyre tovább figyelte a partalakulatokat, kétségei lassanként eloszoltak. Az
előtte feltáruló öböl nyílása hatalmas volt – nem valószínű, hogy még egy ilyen méretű öböl
legyen ezen a vidéken, mert az még a legügyetlenebb térképrajzoló figyelmét sem kerülhette
volna ki. Hornblower a szemmértékével próbálta felbecsülni, milyen széles is lehet az öböl
bejárata. Valamivel több mint tíz mérföld lehet, beleszámítva a szigetet is. Hátrább, benn az
öbölben, még egy nagy szigetet fedezett fel és ennek az alakulata különösen jellemző volt erre a
partrészletre – meredek, vízből kiemelkedő hatalmas zöld kúp. Az öböl legtávolabbi partját nem
láthatta még most sem, amikor a hajó már legalább tíz mérfölddel közelebb volt a parthoz, mint
amikor először megpillantotta.
– Mr. Clay! – szólt, anélkül hogy a messzelátót egy pillanatra is elvette volna a szeme elől. –
Most lemehet. Mondja meg Mr. Gerardnak, hogy kéretem, az emberek sürgősen lássanak hozzá
az ebédfőzéshez.
– Igenis, sir – felelte Clay.
Most már tudhatják a hajón, hogy rendkívüli események vannak készülőben, ha az ebédet
félórával hamarább tálalják. Az angol hajókon a tiszteknek mindig gondoskodni kell arról, hogy
az embereknek tele legyen a gyomruk, mielőtt rendkívüli feladatok elé állítják őket.
Hornblower az árboc tetején alapos és megfontolt gondolkozás után végleg megnyugodott.
Nem, most már semmi kétség, a Lydia csakugyan a Fonsecai-öböl felé tart. Jó munkát végzett,
erre bárki büszke lehetne, amikor ilyen kifogástalanul helybe hozta a hajóját azok után, hogy
tizenegy hete nem láttak szárazföldet. De nem érzett semmi megkönnyebbülést. Ez is a
természetéhez tartozott, hogy ne találjon különösebb örömet abban, ha elérte a kitűzött célt. Az ő
vágya mindig az elérhetetlen volt: hogy erős, hallgatag és munkájában tökéletes ember legyen,
akit semmiféle érzelem nem tud levenni a lábáról.
Egyelőre nyoma sem volt semmiféle életnek az öbölben. Sem hajót, sem felszálló füstöt nem
látott sehol. Talán második Kolumbuszként lakatlan parthoz érkezik. Még legalább egy órája van
a nyugodt megfontolásra, ameddig nincsen semmi különösebb tennivaló. Összecsukta
messzelátóját, azután leereszkedett az árbocról, majd tudatosan lassú léptekkel indult a hátsó
fedélzet felé.
Crystal és Gerard élénken beszélgettek a korlát mellett. Nyilvánvalóan ügyeltek arra, hogy a
másodkormányos füle távolába ne kerüljenek és az őrszemet is elküldték, amilyen messzire csak
lehetett. Abból a pillantásból, ahogyan feléje fordultak, az is nyilvánvaló volt, hogy róla
beszéltek. És az csak természetes, ha izgatottak, hiszen a Lydia az első angol hadihajó, amely
Anson ideje óta behatol Spanyol-Amerika csendes-óceáni partvidékére. Ezeket a vizeket
szántotta a híres Acapulco spanyol hadihajó, amely egy-egy évente megismétlődő útján egymillió
font sterling értékű aranyat, ezüstöt, kincseket hozott magával Európába. Ezeknek a partoknak
mentén vitték a hajók Potosi ezüstjét Panamába. Talán valamennyiüknek, akik itt vannak ezen a
hajón, megalapozza a szerencséjét, ha a kapitány úgy akarja. Valamennyiükre felmérhetetlen
fontos volt, mire határozza el magát legközelebb a kapitány. De Hornblower mindössze csak
ennyit mondott, mielőtt lefelé indult:
– Küldjön fel egy megbízható embert, jó messzelátóval az elsőárboc tetejére, Mr. Gerard.

III. FEJEZET

A parancs

Lenn a kajütben Polwheal már várta az ebédjével. Hornblower egy pillanatig gondolkodott,
minek egyék sózott disznóhúst a legforróbb délben, a Trópusok alatt. Egyáltalán nem volt éhes,
de miután még a stewardjának is be akarta bizonyítani hősiességét, legyőzte undorát az étellel
szemben. Leült és tíz percen keresztül gyorsan evett, miközben ugyancsak erőltette magát, hogy a
falatok lemenjenek a torkán. Polwheal is kétségbeesett érdeklődéssel kísérte minden mozdulatát.
Végül is a steward kíváncsi pillantásának hatására felállt, fejét kissé meghajtva átment
alacsonytetejű hálófülkéjébe és kinyitotta íróasztalát.
– Polwheal! – kiáltotta.
– Sir! – jelentkezett Polwheal abban a szempillantásban.
– Szedd elő a legjobb kabátomat és tedd rá a vállrojtokat. Tisztítsd ki a fehér nadrágot… nem,
nem, a térdnadrágot, és vedd elő a legjobb fehér selyemharisnyámat meg a csatos cipőt, de
vigyázz, hogy a csatok ragyogjanak! És az aranymarkolatú kardomat!
– Igenis, sir!
Visszatérve az ebédlőbe, Hornblower ledőlt a hajó fara felé nyíló ablak alatt elhelyezett padon
és ismét elővette az admiralitás titkos parancsát. Olyan gyakran elolvasta már, hogy jóformán
kívülről tudta, de mégis újból meg akart győződni róla, hogy jól értette-e meg minden szavát.
Annyi bizonyos, hogy minden tekintetben alapos és részletes volt az utasítás. Az, aki fogalmazta
vagy másolta, nem nagyon takarékoskodott a szavakkal. Az első tíz pont az eddig megtett útra
vonatkozott. Először is lelkére kötötte a lehető legnagyobb titoktartást. A spanyoloknak semmi
szín alatt sem szabad tudomást szerezni arról, hogy brit fregatt közeledik a csendes-óceáni
spanyol partokhoz. – «Ennélfogva felszólítjuk és megparancsoljuk, hogy útközben lehetőség
szerint tartsa távol hajóját a partoktól és különösen óvakodnia kell, hogy a csendes-óceáni
partvidékről sehonnan meg ne láthassák, amíg meg nem érkezik a Fonsecai-öbölbe. Ennek a
parancsnak utolsó betűig engedelmeskedett, bár nagyon kevés olyan kapitánya van a brit
haditengerészetnek, aki ezt a feladatot meg tudta vagy meg akarta volna oldani. Angliából
egészen idáig hozta hajóját anélkül, hogy egyszer is látták volna a szárazföldet, kivéve nagyon
távolról, néhány másodpercig a Horn-fokot. És ha egy héttel ezelőtt hallgatott volna Crystal
tanácsára, akkor a hajó most egyenesen a Panama-öbölbe futna be és szó sem lehetne semmiféle
titoktartásról.
Hornblower ismét tovább tanulmányozta a parancsot. – »Továbbá kérjük és parancsoljuk«,
hogy amint megérkezett a Fonsecai-öbölbe, kössön szövetséget Don Julián Alvaradóval, akinek
hatalmas birtokai vannak az öböl nyugati partja mentén. Don Julián ugyanis brit segítséggel
lázadást akart szítani a spanyolok uralma ellen. Hornblowernek tehát az a feladata, hogy átadja az
ötszáz muskétát és bajonettet, ötszáz puskaporszarut és a temérdek lőszert, amelyet
Portsmouthban hajóztak be a Lydiára. Mindennek a lehető legnagyobb titokban kell
megtörténnie, nehogy kockáztassák a lázadás sikerét. – Amennyiben szükségesnek látja, átadhatja
a lázadóknak hajójának egy vagy több ágyúját, de az ötvenezer guineát, aranyban, amelyet
különös gondjaira bíztak, csak akkor szolgáltathatja ki, ha enélkül a lázadás nem vezethetne
sikerre. Ha erre határozza magát, úgy majd a haditörvényszék előtt felelni tartozik. A lázadókat
minden erejével támogatnia kell, még abban az esetben is, ha el kell ismernie Don Julián
Alvarado felségjogait bármelyik meghódított területen, feltéve, hogy cserében Don Julián
kereskedelmi szerződésre lép Ő Brit Felségével.
Úgylátszik a kereskedelmi szerződés említése különösen megihlette a parancs fogalmazóját,
mert a következő tíz paragrafus magasröptű szavakkal bizonyította, milyen nagy fontossága
volna annak, ha a spanyol birtokban levő területek kapcsolatba lépnének a brit kereskedelemmel.
Szinte remegett az írnok tolla a nagy izgalomtól, miközben ezt a fontos kérdést részletezte. A
következő paragrafus már arról számolt be, hogy a Fonsecai-öbölnek van egy ága, amelyet
állítólag Estero Reálnak neveznek. Ennek közvetlen kapcsolata van a Managua-tóval, ahonnan
vízi úton el lehet jutni a Nicaragua-tóhoz, amely a San Juan-folyón keresztül kapcsolatban van a
Karibi-tengerrel. Hornblower kapitány arra is parancsot kapott, hogy lehetőség szerint nyissa meg
ezt a víziutat a brit kereskedelemnek és Don Julián törekvéseit is ebben az irányban befolyásolja.
 A továbbiakban engedélyt kapott Hornblower kapitány, hogy a Csendes-óceánon
megtámadhassa a spanyol kincses flottát, de csak ha Don Julián lázadása sikerült, mindaddig
minél kevesebbet mozogjon hajójával, mert ezzel esetleg megharagíthatná a lakosságnak azt a
részét, amely különben a lázadást pártolná. Azt is közölték miheztartás végett, hogy hírek szerint
egy kétütegsoros, ötvenágyús spanyol sorhajó, a Natividad horgonyzik valahol ezeken a vizeken,
a spanyol hatalom megszilárdítására. Ha ez a hír igaz, felszólítják Hornblower kapitányt, hogy a
hajót az első kínálkozó alkalommal támadja meg és süllyessze el vagy gyújtsa fel.
Végül pedig a parancs még felszólította Hornblower kapitányt, hogy amint lehetséges, lépjen
érintkezésbe a Leeward-szigetek főkormányzó-admirálisával, aki majd a további parancsokat
közli vele.
Hornblower kapitány ismét összehajtogatta a zizegő papirost és gondolataiba merült. Ez a
parancs is szokott keveréke volt az alig keresztülvihetőnek és a legkalandosabbnak, amellyel
általában a külföldre kiküldött hajóskapitányokat meg szokták bízni. Csak az, aki nem ismeri a
tengert, adhatta azt a parancsot, hogy hajózzon egyenesen a Fonseca-öbölbe, anélkül, hogy a
Csendes-óceán bármely más partvidékének közelébe jutott volna. És csak a csodák sorozata
(Hornblower kapitány nem ragadtatta el magát odáig, hogy bármit is a saját navigátori
ügyességének javára írt volna) tette lehetővé, hogy ezt a parancsot csakugyan teljesíthesse.
A brit kormányzatnak régi vágya volt, hogy lázadást szítson a spanyol-amerikai gyarmatokon.
Ez az álom szörnyű lidércnyomásként nehezedett mindazokra az angol tisztekre, akiket ezzel a
megbízással küldtek ki a Csendes-óceán partvidékére. Popham és Stirling admirális, Beresford és
Whitelocke tábornok az elmúlt három évben azért veszítették el becsületüket, tekintélyüket, mert
többször egymásután hasztalan próbáltak lázadást szítani a spanyol uralom ellen.
Az is régi álma volt az angol admiralitás hivatalnokainak, hogy víziutat nyissanak a Darien-
földszoroson át. Apró térképekről, minden gyakorlat és tapasztalat nélkül nagyon egyszerűnek
látszott ez a feladat. Harminc évvel ezelőtt maga Nelson, mint fiatal kapitány, csaknem
belepusztult, amikor expedíciót vezetett ugyanazon a San Juan-folyón, amelyet most neki kellett
volna felderíteni egészen a forrásától.
És hogy mindezeket betetőzzék, mellékesen megemlítik az ötvenágyús, kétütegsoros
ellenséges hajót. Éppen a Whitehallra vallott, hogy harminchatágyús fregattot küldtek a csaknem
kétszer olyan erős ellenséges hadihajó ellen. Az utóbbi háborús években a brit haditengerészet
számos szerencsés kimenetelű hajó-párviadallal dicsekedhetett, úgyhogy most természetesnek
tartották, ha az ő hajója is győz, minden akadály és minden hátrány ellenére. Ha a Natividad
bármilyen okból legyőzi a Lydiát, bizonyos, hogy nem fogadnak el semmi mentséget. Az ő
pályafutása végetér. Még ha az elkerülhetetlen haditörvényszék nem is mondja ki határozott
formában a bűnösségét, félreállítják az útból és élete végéig félfizetésen, tétlenségben tengődhet.
Ha nem pusztítja el a Natividadot, ha nem sikerül megindítani a győzelmes lázadást, ha nem tudja
megnyitni a víziutat a földszoroson át, vagyis ha csak egy nem sikerül a három nagyon kevés
sikerrel biztató vállalkozás közül, annyit jelent, hogy elveszti tekintélyét, kenyerét és nem
járulhat többé büszkén felemelt fejjel a felesége elé.
Miután végiggondolta mindezeket az aggasztó lehetőségeket, elszánt bizakodással szórta szét
valamennyi kétségét. Legfontosabb, hogy mindenekelőtt ezzel a Don Julián Alvaradóval keresse
meg a kapcsolatot. Nem valószínű, hogy ez különösebb nehézségeket okozna. Azután a kincses
flottára kerül a sor és mindent elkövet, hogy a jutalmul kitűzött pénzösszeget elnyerje. És a
többire nem is akart gondolni. Felállt és visszatért hálófülkéjébe.
Tíz perccel később ismét kilépett a hátsó fedélzetre. Gúnyos elégtétellel látta, mennyire
minden eredmény nélkül igyekeznek tisztjei, hogy ne vegyék észre, milyen nagy változás történt
külsején: most pompás díszkabátját viselte a vállrojtokkal, hozzá fehér selyemharisnyát és csatos
cipőt, háromszögletű kalapot és aranymarkolatú kardját.
– A hajót hadikészültségbe helyezni, Mr. Bush! – adta ki a parancsot.
A dobpergés egyszerre megmozgatta az egész hajót. Az őrszem sietve ereszkedett le a
kötélzeten. Az altisztek vezényszavainak sürgetésére a matrózok vad buzgalommal láttak hozzá a
munkához, hogy a hajót harcrakész állapotba helyezzék. A fedélzeteket lelocsolták vízzel és
felhintették homokkal; az ideiglenes választófalakat a raktárba vitték; a tűzoltók elfoglalták
helyüket a szivattyúknál, a matrózinasok egyiktől a másikhoz rohanva osztották ki a lőszereket;
az élelmezőmester stewardja, aki azelőtt seborvos mellett dolgozott, a fedélközben összetolta a
kadétok fiókos szekrényeit, műtőasztal céljára.
– Az ágyúkat töltsék meg és tolják a helyére! – szólt Hornblower.
Mindez nagyon is természetes elővigyázatossági rendszabály volt, hiszen végre is spanyol
felségjog alá tartozó vizekre hajóznak. A tüzérlegénység nagy igyekezettel vontatta helyére az
ágyúkat, valamennyit megtömték puskaporral és lövedékkel, beigazították az ágyúcsöveket, majd
odahúzták a hajó oldalfalához és a cső végét kitolták a kis ablakon.
– A hajó harcra kész. Tíz perc, huszonegy másodperc, sir! – jelentette Bush, amikor a végső
zaj is elült. Ha az élete boldogsága függött volna tőle, akkor sem tudta volna megmondani, hogy
vajon ez csak gyakorlat-e vagy pedig komoly készülődés, és Hornblower hiúságának hízelgett,
hogy ne elégítse ki kíváncsiságát.
– Nagyon helyes, Mr. Bush. Küldjön ide egy ügyes embert a fenékmérővel és készüljön a
lehorgonyzásra.
A nyílt tenger felől fújdogáló szellő most már percről percre erősödött és a Lydia sebessége
egyre fokozódott. Hornblower kapitány messzelátójával kezében a hátsó fedélzetről most már
tisztán láthatta az öböl bejáratának minden kis részletét és a széles, nyugati csatornát a
Conchiquita-sziget és a nyugat felé elterülő szárazföld között. A térkép jelölése szerint a tenger
mélysége öt mérföldnyire a szárazföldtől 20 fathom* volt. De nem bízott ebben a spanyol
térképben.
[* 1 fathom = 183 cm]
– Nos? – kérdezte Hornblower. – Mit mutat a mélységmérő?
– Az ólom még nem ért feneket, sir.
– Hány fathom hosszúságú a lánca? Szedje elő a mélytengeri láncot.
– Igenis, sir.
Halálos csend ereszkedett a hajóra, kivéve a kötélzet között fújdogáló szél örök dudorászását
és a hajó oldalához csapódó víz locsogását.
– Száz fathommal sem értem feneket, sir.
Akkor bizonyos, hogy a part nagyon meredek, mert most már legfeljebb ha két mérföldnyire
lehetnek a szárazföldtől. De oktalanság volna, ha teljes iramban, elmulasztva az
elővigyázatossági rendszabályokat, zátonyra futnának valahol.
– Az irányt megtartani! – utasította Hornblower a kormányost. – A fenékmérőt tovább vontatni
a láncon.
Félárbocra eresztett vitorlákkal, a Lydia már jóval lassabban haladt a szárazföld felé. A lánc
csörgése csakhamar jelezte, hogy elérték a százfathomos mélységet és a mélység állandóan,
percről percre csökkent. Hornblower arra gondolt, hogy jobb volna, ha az árral köthetne ki, mint
az apállyal. De ezt nem tudta kiszámítani. Átlépett a kötélzeten, hogy szabadabb kilátás nyíljon
előtte. A hajó egész legénysége, kivéve azt a matrózt aki a fenékmérőt kezelte, mozdulatlanul
várakozott az izzó hőségben. Most már csaknem odabenn voltak a bemeneti csatornában.
Hornblower néhány ringatózó fadarabot vett észre a hajó közelében. Előkapta messzelátóját és
figyelte, hogy a part felé haladnak. Tehát áradás ideje van. Annál jobb!
 – Kilenc fathom mélység! – jelentette a matróz, aki a mélységmérőt kezelte. A térkép itt tizet
mutatott.
– Most hét és fél!
Úgylátszik, rövidesen le kell horgonyozniuk.
– Hét és fél!
Egyelőre azért még elég mély a víz. Hornblower lekiáltott a kormányosnak. A hajó a
kormányfél felé fordult az enyhe kanyarodóban.
Hornblower tekintete kutatóan siklott végig a csatornán, mintha így akarná megtalálni a
legmélyebb vizet.
– Hét!
A kapitány parancsa a hajót most az öböl távolabbi partja felé irányozta. Bush a kötélzethez
parancsolta az embereket, hogy megigazítsák a vitorlákat.
– Hét és fél! így már jobb!
– Kilenc!
Még jobb. A Lydia már jó mélyen benn volt az öbölben és Hornblower látta, hogy az ár még
mindig emelkedik. Olajosan sima víztükrön siklottak, a mélységmérő gyors egymásutánban tette
jelentéseit és az öböl közepén a meredek kúpalakú hegy egyre közelebbről látszott.
– Hét és háromnegyed!
– A horgonyok rendben vannak? – kérdezte Hornblower.
– Igen. Minden készenlétben, sir.
– Hét!
Semmi célja, hogy tovább menjenek.
– Dobják le a horgonyokat!
A horgonykötél, végén a vasmacskával, pillanatok alatt elmerült a tengerben. A matrózok
buzgó sietséggel göngyölték fel a vitorlákat és a Lydia szembefordult a széllel és az árral,
miközben Hornblower lesietett a hátsó fedélzetre.
Bush úgy bámult rá, mind a csodatevőre. Tizenegy héttel azután, hogy a távolból
megpillantották a Horn-fokot, Hornblower elvezette hajóját egyenesen rendeltetési helyére.
Délután érkezett, kedvező széllel, az ár hátán és ha valami veszedelem leselkednék itt rájuk, a
sötétség rövidesen beköszönt és az apály és a szárazföld felől fújó szellő ismét kiviheti őket a
nyílt tengerre. Mennyi volt mindebből a véletlen és mennyi a számítás, Bush ezt nem tudhatta, de
minden esetre sokkal jobb véleménnyel volt Hornblower hivatásbeli képességeiről, mint maga a
kapitány.
– A hátsó fedélzeten maradjon ott az őrség! – utasította Hornblower első tisztjét. – A többi
pihenhet.
Miután hajója legalább egy mérföldnyi távolságban volt, mindenféle veszedelemtől és
bármelyik pillanatban készen állt a védekezésre és támadásra, fölösleges lett volna továbbra is
fenntartani a szigorú rendszabályokat. A hajót vidám fecsegés töltötte be, amint a matrózok
egyszerre a korlátokhoz futva nézték a zöldelő őserdővel és szürke sziklákkal szegélyezett
partokat. De maga Hornblower egy pillanatig nem tudta, mit is cselekedjék. Az izgalmas és
veszélyes feladat, hogy hajóját bevigye egy ismeretlen kikötőbe, annyira elfoglalta, hogy nem
volt ideje előre gondosan kieszelni következő lépését. De ebben a pillanatban az őrség
figyelmeztetése megszabadította ettől a gondjától.
– A partról csónak indult el a kormányfél felé!
Hornblower szeméhez kapta messzelátóját. A következő pillanatban már két fehér, lassan
közeledő foltocskát látott a vizén. Egy-két másodperc és már tisztán látta, hogy egészen kis hajó
közeledik, amelyre két háromszögletű latin vitorlát húztak. Amikor közelebb értek hajójához, már
azt is látta, hogy féltucat sötétbőrű ember ül benne. Valamennyien széleskarimájú szalmakalapot
viseltek. Ötven yardnyira a Lydiától, egyikük a hajó orrában felállt és kezével tölcsért csinálva
szája elé, spanyol nyelven átkiáltott hozzájuk.
– Ez angol hajó? – kérdezte.
– Az. Jöjjön a fedélzetre! – Hornblower két évet töltött hadifogságban Spanyolországban és
azalatt jól megtanulta a nyelvet. Már régóta sejtette, hogy éppen spanyol nyelvtudása miatt
választották ki erre a feladatra.
A kis hajó most szorosan a Lydiához siklott és ugyanaz az ember, aki az imént átkiáltott
hozzájuk, könnyed mozdulatokkal felkapaszkodott a fedélzetre a kötélhágcsón. A korlátnál
megállt és kíváncsian nézett körül, látva a kifogástalanul tiszta fedélzetet, a nagy rendet és
fegyelmet. Arannyal telehímzett, ujjatlan fekete mellényt viselt, alatta piszkos fehér inget és
rongyos, piszkos fehér nadrágot, amely éppen a térde alá ért. Mezítláb volt. A derekára csatolt
piros bőrövben két pisztoly és rövid, nehéz kard. Úgy beszélt spanyolul, mint akinek ez az
anyanyelve, de külseje után ítélve nem látszott spanyolnak. Fülére omló fekete haja hosszú,
fénytelen és ritkás volt. Bőrének barna színébe némi vöröses árnyalat is vegyült, szemének fehére
pedig sárgásba játszott. Hosszú, ritka bajusza két oldalt lecsüngött.
Tekintete azonnal megtalálta a kapitányt, ragyogóan és szembeötlően a legszebb kabátjában és
háromszögletű kalapjában s egyenesen elébe lépett. Hornblower éppen hasonló találkozásra
számítva vágta díszbe magát és most örült előrelátásának.
– Maga a kapitány? – kérdezte az idegen.
– Én. Horatio Hornblower kapitány. Őfelsége fregattjának, a Lydiának kapitánya,
szolgálatjára. Kihez van szerencsém?
– Manuel Hernández vagyok, el Supremo tábornoka.
– El Supremo? – kérdezte Hornblower csodálkozva. Ezt a nevet kissé nehéz lefordítani
angolra. Körülbelül annyit jelent: A Mindenható.
– Igen, el Supremo tábornoka vagyok. Már hónapok óta várjuk ide.
Hornblower villámgyorsan átgondolta a helyzetet. Nem merte illetéktelennek leleplezni
ideérkezése célját, de ha ez az ember tudja, hogy itt várták, akkor valószínű, hogy Alvarado
embere.
– Kicsoda el Supremo? – kérdezte. Hernández türelmetlen mozdulatot tett.
– A mi urunkat, el Supremót röviddel ezelőtt még Don Julian Maria de Jesus de Alvarado y
Moctezuma néven ismerték az emberek.
– Úgy! – kiáltott fel Hornblower. – Éppen Don Juliánnal óhajtottam tárgyalni.
Hernándeznek nyilvánvalóan nem tetszett, hogy a kapitány nem adja meg gazdájának a kellő
tiszteletet.
– El Supremo küldött ide, hogy kísérjem felséges színe elé! – mondta erősen hangsúlyozva az
el Supremo nevet.
– És hol van ő?
– A házában.
– És hol a háza?
– Elég annyi, kapitány úr, hogy el Supremo a jelenlétét óhajtja, a többire ne legyen kíváncsi.
– Úgy? Azt hiszi? Nos, akkor tudja meg, szenyor, őfelsége kapitányai nem szokták meg, hogy
idegen egyének parancsolgassanak nekik. Ha úgy tetszik, menjen és közölje ezt Don Juliánnal.
Hornblower viselkedése világosan mutatta, hogy a kihallgatást a maga részéről befejezte.
Hernández erősen küzdött magával, de úgy látszik, cseppet sem volt csábító a gondolat, hogy a
kapitány nélkül kerüljön el Supremo felséges színe elé!
– A ház ott van! – mondta végre morcosan, az öblön
keresztül mutatva. – Ott, a hegyoldalban. A városon át kell mennünk, amelyet innen nem látni,
mert az a földnyelv eltakarja.
– Így már jövök. Egy pillanatra bocsánatot kérek, tábornok úr.
Hornblower Bush-hoz fordult, aki ott állt mellette, arcán azzal a félig csodálkozó, félig
elismerően bámuló arckifejezéssel, ahogyan az emberek honfitársukat nézik, amikor folyékonyán
beszél valami előttük ismeretlen nyelven.
– Mr. Bush, én most partra szállok – mondta. – Remélem, hogy rövidesen visszatérek.
Amennyiben éjfélig nem jönnék vissza és írásbeli üzenetet sem küldök, akkor gondoskodjék a
hajó biztonságáról. Itt az íróasztalom kulcsa. Megparancsolom, hogy távollétem esetén, ma
éjfélkor olvassa el a nekem szóló titkos parancsot és cselekedjék annak értelmében, legjobb
belátása szerint.
– Igenis, sir! – bólintott Bush. De arcán aggodalom tükröződött és Hornblower jóleső érzéssel
tapasztalta, hogy első tisztje valóban aggódik érte. – Gondolja… gondolja, hogy helyesen teszi,
sir, ha egyedül száll partra?
– Nem tudom – felelt Hornblower becsületes közömbösséggel. – De annyi bizonyos, hogy
mennem kell, tehát megyek.
– Ha bármi is történik, elmegyünk a kapitány úrért és visszahozzuk.
– Először a hajó biztonságával törődjék! – szólt rá élesen Hornblower és már elképzelte Busht,
amint legügyesebb embereivel indul kutatására Közép-Amerika lázakkal fertőzött őserdőiben.
Azután ismét Hernándezhez fordult.
– Rendelkezésére állok, szenyor.

IV. FEJEZET

El Supremo

A kis vitorlás szelíden feneklett meg az aranyszínű homokkal borított tengerparton,

megkerülve a földnyelvet. A sötétbőrű legénység kiugrált és annyira kihúzták a csónakot, hogy
Hornblower és Hernández száraz lábbal léphettek a partra. Hornblower kíváncsian nézett körül. A
város a homokpart mögött húzódott. Az egész pár száz pálmalevéllel fedett házikóból állt, alig
akadt köztük néhány cseréppel fedett, kissé tágasabb épület. Hernández megindult a csapat élén.
–Agua, agua! – nyöszörgöttt egy elkényszeredett hang, amint közelebb jutottak a házakhoz. –
Vizet, az Isten irgalmáért, vizet!
Az ösvény mellett álló hat láb magas cölöphöz egy embert kötöztek. Két keze szabadon volt és
kétségbeesetten vagdalkozott maga körül. Szeme kidülledt és duzzadt nyelve kidagadt szájából.
Keselyűk röpködtek körülötte.
– Kicsoda ez? – kérdezte Hornblower megborzadva.
– Egy ember, akit el Supremo arra ítélt, hogy szomjan haljon – felelt Hernández. – Ez is
egyike a szerencsétleneknek, akik nem akarták befogadni a világosságot.
– Halálra kínozzák?
– Ez a második napja. Holnap délután, mire megérkezik az ár, meghal – magyarázta
Hernández közönyösen. – Mindig így történik.
– De mi a bűne?
– Hiszen mondtam már, hogy nem akarta befogadni a világosságot.
Hornblower ellenállt a kísértésnek, hogy megkérdezze: mit jelent ez. Miután hallotta, hogy
Alvarado felvette az el Supremo nevet, homályosan sejteni kezdte az okot. Annyira gyenge volt,
hogy tiltakozás nélkül haladt el a szerencsétlen mellett, sejtette, hogy hasztalanul is tiltakozna,
senki sem merészelne el Supremo parancsa ellen cselekedni és csak csökkentené tekintélyét, ha
semmibe se vennék tiltakozását. Elhatározta, hogy mindaddig erőt vesz felháborodásán, amíg
végre szembekerül a vezérrel.
Sáros, kanyargó, rossz szagú utcácskákon át haladtak a pálmalevéllel fedett házikók között. A
tetők peremén keselyűk ütöttek tanyát és az udvarokon hancúrozó korcs kutyákkal marakodtak.
Az indián lakosság tovább élte megszokott, hétköznapi életét és egyikük sem törődött a
szerencsétlennel, aki ötven lépésnyire tőlük szomjan hal. Valamennyinek a bőre barna volt, némi
vöröses árnyalattal, akárcsak Hernándezé. A gyerekek meztelenül szaladgáltak, az asszonyok
fekete vagy mocskos fehér ruhát viseltek, az a néhány férfi, akiket itt-ott látni lehetett, rövid,
térdig érő nadrágban parádézott és derékon felül meztelen volt. Kiderült, hogy a házacskák fele
bolt, nyitott oldalukban néhány marék gyümölcs, három-négy tojás várta a vásárlót. Egyik ilyen
bolt előtt egy feketeruhás asszony elszántan alkudozott.
A városka közepén, a kis négyszögletes térségen, néhány törpe ló harcolt a legyek áradatával.
Hernández emberei előre siettek, a lovak közül kettőt elkötöztek és elébük vezettek. Ez nehéz
pillanat volt Hornblowernek. Tudta, hogy nem a legkitűnőbb lovas és amellett legjobb
selyemharisnyáját viselte. Érezte, hogy háromszögletű kalapjával, kardjával nem a
legméltóságteljesebb jelenség lesz a lovon. De ezen nem lehetett segíteni. Mindenki olyan
természetesnek tartotta, hogy lóra száll és velük együtt lovagol tovább, hogy szó sem lehetett
ellenkezésről. Tehát a kengyelbe lépett, azután nyeregbe vetette magát. Megkönnyebbülten
tapasztalta, hogy a lova szelíd és engedelmes. Nagyokat zökkenve léptetett Hernández mellett. A
verejték patakokban folyt arcáról és minden percben helyre kellett igazítania háromszögletű
kalapját. A városból meredek, kanyargós ösvény vezetett fel a domboldalra. Az ösvény olyan
keskeny volt, hogy csak libasorban haladhattak. Hernández udvarias kézmozdulattal előre
bocsátotta. A kíséret csak ötven yardnyi távolságban követte kettőjüket.
A keskeny ösvényen fullasztó volt a hőség, amely megrekedt a fák és sűrű bokrok között.
Bogarak repkedtek körülöttük hangos zümmögéssel és gyilkos csípésekkel gyötörték az
embereket. Körülbelül félmérföldnyi utat tettek meg az ösvényen, amikor néhány előre küldött
őrszemmel találkoztak. De innentől kezdve láthatott Hornblower egyebet is: szerencsétlen
halálraítélteket, amilyenekkel már a tengerparton is találkozott. Nagy részük régen halott volt –
már csak bűzös, oszlásnak indult, a legyek rajaival ellepett húscafatok. Amint a lovak
tovahaladtak az ösvényen, szinte súrolva ezeket a szörnyű maradványokat, a legyek csak annál
erősebben zümmögtek, amint csapatostul felrebbentek, hogy azután ismét letelepedjenek régi
lakmározó helyükre. A szag szörnyű volt. Az ösvényen, a lovak lába előtt visszataszító,
kopasznyakú, jóllakott keselyűk verdestek szárnyaikkal, nem tudtak felrepülni. Végül is a fák
között kerestek menedéket.
Hornblower már éppen meg akarta jegyezni: – Ezek sem akarták befogadni a világosságot? –
amikor egyszerre belátta, milyen hiábavaló volna itt minden megjegyzés. Jobb, ha semmit sem
szól, mintha olyasmit mond, amire úgysem vetnének ügyet, legfeljebb kinevetnék érte. Némán
lovagolt tovább a bűzön és légyfelhőkön keresztül és igyekezett elképzelni annak az embernek
értelmi képességeit, aki eltűri, hogy rothadó holttestek árasszák el bűzükkel a háza közvetlen
környékét.
Az ösvény most a hegy hátán vezetett és Hornblower egy pillanatra láthatta odalenn a
kékszínű öblöt, a nyugovóra hajló nap ezüst és arany fényében. És a középen a lehorgonyzott
Lydiát. Azután egyszerre, szinte varázsütésre, amíg csak ellátott, erdő helyett megművelt földek
terültek el a szeme előtt. Érett gyümölcsökkel teli narancsfák szegélyezték az ösvényt és a fák
között pompás, ringatózó, beültetett földeket pillantott meg. A lehanyatló nap, amely ebben a
pillanatban már csaknem elérte a szemhatárt, megvilágította az aranyló gyümölcsöket, azután,
amikor a közeli kanyarodóban befordultak, élesen tükröződött vissza egy nagy épület falain,
amely laposan és hosszan terült el előttük.
– El Supremo háza! – jelentette Hernández.
A patióban szolgák szaladtak elébük és kantárszáron fogták lovaikat, miközben Hornblower
mereven leszállt és aggodalmasan nézte, miféle károkat okozott a lovaglás legjobb
selyemharisnyájában. A cselédség vezetőinek ruházata hasonlított Hernándezéhez – arany és
bíbor felül, rongy, piszok és mezítelen láb alul. Egyikük, a legdíszesebb, akinek külsejéből arra
következtetett, hogy indián vére négerrel keveredett el, de kevés fehér vér is kering ereiben,
aggódó arccal lépett elébük.
– El Supremo már nagyon türelmetlen! – jelentette. – Tessék erre jönni, sietve.
Csaknem szaladt előttük a folyosón. Egy rézszögekkel kivert ajtó előtt megállt. Hangosan
kopogtatott rajta, várt egy pillanatig, majd ismét kopogtatott, azután kitárta az ajtószárnyakat,
miközben hétrét görnyedt. Hornblower, Hernández kézmozdulatára előrelépett, azután Hernández
is követte és a majordomo bezárta az ajtót a hátuk mögött. Hosszú, csillogóan fehérre meszelt
terembe jutottak, mennyezetét vastag, festett és faragott gerendák tartották. A terem távolabbi
végében, magányosan, kopár fehérségben, háromlépcsős emelvény állt, rajta mennyezetes
karosszék. A karosszékben az az ember ült, aki miatt Hornblowernek körül kellett hajóznia a fél
világot.
Külsőre nem volt félelmes, sem méltóságos; kicsi, mozgékony, izgékony, szúrósan
feketeszemű emberke. Fénytelen fekete haja már őszült. Külseje után ítélve, csak kevés indián
vér keveredhetett európai őseinek vérébe és európai divat szerint is öltözködött. Arannyal hímzett
vörös kabátot, fehér mellfodrot, fehér térdnadrágot és harisnyát viselt, cipőjét aranycsat díszítette.
Hernández földig hajolt előtte.
– Sokáig jöttél! – kiáltott rá haragosan Alvarado. – Tizenegy embert korbácsoltattam meg
távollétedben!
– Supremo! – nyöszörgőit fogvacogva Hernández. – A kapitány azonnal jött, amint
meghallotta parancsodat.
Alvarado most Hornblowerre emelte átható tekintetét, aki mereven meghajolt. A kapitány
gyanította, hogy azt a tizenegy embert azért korbácsolták meg, mert sokáig tartott, míg ők lóháton
megtették az utat a tengerparttól el Supremo székhelyéig.
– Horatio Hornblower, Őfelsége fregattjának, a Lydiának kapitánya, szolgálatára –
mutatkozott be.
– Hozott fegyvereket és puskaport?
– Minden a hajómon van.
– Helyes. Akkor beszélje meg a partraszállítást Hernández tábornokkal.
Hornblower azonnal fregattjának csaknem kiürült éléstárára gondolt. És neki
háromszáznyolcvan embert kell etetnie! Azonfelül, mint minden igazi hajóskapitány, máris
kényelmetlenül érezte magát a szárazföldön, nélkülözte nagy függetlenségét, amelyet csak a
hajóján élvezhetett. Tudta, hogy mindaddig nem is lesz nyugta, amíg a Lydia éléstárát meg nem
töltötte ennivalóval, vízzel és fával és minden más szükséges felszereléssel, mindazzal, amire
szükségük lehet a Horn-fokon át egészen Nyugat-Indiáig, esetleg Szent Helénáig, vagy akár
hazáig.
– Mindaddig nem adhatok ki semmit, sir, amíg hajóm szükségleteit nem fedezik – mondta.
Látta, hogy Hernández még a lélegzetét is visszafojtja rémületében, amiért ilyen szentségtörően
szembe merészel szállni el Supremo parancsával. El Supremo erősen összeráncolta homlokát,
annyira, hogy szemöldöke egészen összeért, meglátszott, hogy egy pillanatig azt a gondolatot
forgatja a fejében, hogyan erőszakolja rá akaratát a kapitányra, de közvetlenül utána arca ismét
kiderült, mert belátta, hogy nagy ostobaság volna, ha mindjárt a kezdet kezdetén összekapna új
szövetségesével.
– Természetesen! – mondta. – Kérem, közölje Hernández tábornokkal, mire van szüksége és ő
majd mindenről gondoskodik.
Hornblowernek már volt dolga spanyol tisztekkel és tudta, milyen könnyen feledkeznek meg
ígéreteikről, milyen kétszínűek, megbízhatatlanok és halogatók. Sejtette, hogy ezek a spanyol-
amerikai lázadók még sokkal megbízhatatlanabbak. Elhatározta tehát, hogy azonnal közli
kívánságait, így reménye lehet, hogy egy részét legalább belátható időn belül teljesítik.
– Mindenekelőtt a víztartályaimat kell megtölteni, mindjárt holnap reggel – mondta.
Hernández bólintott.
– Tisztavízű forrás van a közelben, ahol lehorgonyoztak. Ha kívánja szívesen adok segítségül a
vízhordáshoz embereket.
– Köszönöm, ez nem szükséges. Majd elintézi a legénységem. Azonkívül szükségem van…
Hornblower agya szélsebesen dolgozott, pillanatok alatt összeállította magában, mi mindenre
van szüksége fregattjának a héthónapos tengeri úton.
– Parancsára, szenyor.
– Tehát kérem a következőket: Kétszáz ökör. Ha soványak, akkor kétszázötven. Ötszáz sertés.
Száz mázsa só. Negyven tonna kétszersült és amennyiben kétszersültet itt nem lehetne
beszerezni, ugyanannyi tonna liszt, a hozzávaló kemencékkel és tüzelőanyaggal, hogy mi
magunk megsüthessük. Negyvenezer citrom és narancs leve. Hozzávaló tartályt adhatok. Tíz
tonna cukor. Öt tonna dohány. Egy tonna kávé. Azt hiszem, termelnek krumplit ezen a
környéken? Húsz tonna krumpli körülbelül elegendő lesz.
Hernández arca egyre jobban megnyúlt a félelmetes lista hallatára.
– De kapitány úr… – próbált tiltakozni, azonban Hornblower kurtán a szavába vágott.
– Azután mindennapi szükségleteinkre, míg a kikötőben tartózkodunk, napi öt ökör, két tucat
csirke, annyi tojás, amennyit csak adni tudnak és elegendő friss főzelékféle.
Hornblower természettől fogva a legszelídebb, legszerényebb ember volt, de ha hajójáról volt
szó, a hajója érdekeit védte, akkor nem ismert engedékenységet.
– Kétszáz ökör! – kiáltott fel kétségbeesetten Hernández. – Ötszáz disznó?
– Úgy van, ezt mondtam – felelt Hornblower könyörtelenül. – Kétszáz hizlalt ökör.
Ezen a ponton el Supremo is beleavatkozott a vitába.
– Gondoskodjék arról, hogy a kapitány kívánságait mielőbb teljesíthesse! – szólt közbe
türelmetlen kézmozdulattal. – És most induljon.
Hernández csak egy másodperc töredékéig habozott, azután visszavonult. A nagy rézszögekkel
kivert ajtót nesztelenül csukta be a háta mögött.
– Csak így lehet elbánni ezekkel az emberekkel – jegyezte meg el Supremo könnyedén. –
Valamennyien olyanok, mint az állatok. Nem érdemes egy jó szót sem pazarolni rájuk. Útközben,
idefelé jövet, bizonyosan látta azokat a gazembereket, akik már elvették méltó büntetésüket?
– Láttam.
– Földi őseim túlságosan sok gondot fordítottak arra, hogy megfelelő halálbüntetéseket
eszeljenek ki – folytatta el Supremo. – Például ünnepélyes szertartások közben elégették a
halálraítélteket. Vagy hangos muzsika és tánc közben kivágták a szívüket, vagy nyers bőrbe
csavarták az elítéltet és úgy tették ki a napra, hogy a bőr kiszáradva halálra szorítsa. Mindez
fölösleges. Egyszerűen parancsot adok, hogy kötözzék egy cölöphöz és szomjaztassák halálra. Ez
tökéletesen elegendő. A halálraítélt elpatkol és ezzel vége.
– Igen – felelt Hornblower.
 – Ezek az emberek képtelenek felfogni akár a legegyszerűbb gondolatot is. Akadnak egyesek,
akik a mai napig sem tudják megérteni azt a nagyon is nyilvánvaló igazságot, hogy Alvarado és
Moctezuma vére kell hogy isteni legyen. Még mindig a lehetetlen Krisztushoz és Szűz
Máriájukhoz ragaszkodnak.
– Valóban! – jegyezte meg Hornblower összeráncolt homlokkal.
– Egyik hadnagyom nem tudta lerázni magáról a gyermekkori nevelés hatását. Amikor
kinyilatkoztattam istenségemet, azt ajánlotta, hogy küldjék ki misszionáriusokat és azok térítsék
meg a tudatlan néptörzseket, mintha én valami új vallást akarnék alapítani. Soha nem tudta
megérteni, hogy az, amit mondok, nem vallás, nem vélemény kérdése, hanem megdönthetetlen
valóság, nyilvánvaló tény. Természetesen azután ő volt az első, akinek szomján kellett halnia.
– Természetesen.
Hornblowert rendkívül megzavarták az apokaliptikus benyomások. De leszámolt azzal, hogy
neki ezzel az emberrel szövetségre kell lépni. Ez az ember őrült, ehhez nem férhet semmi kétség,
de tőle függ, hogy minden szükségessel elláthassa a Lydiát – és most ez a legfontosabb.
– A maguk György királya bizonyosan boldog, hogy hajlandó vagyok vele együtt működni –
folytatta el Supremo.
– Megbízott, hogy biztosítsam barátságáról – felelt Hornblower udvariasan.
– Természetesen nem lehet annyira merész, hogy ennyire tolakodjon. A Welf-család vére nem
hasonlítható össze az Alvaradók véréhez.
– Ha-hm – dörmögött Hornblower. Ez a semmit el nem áruló hang éppen olyan hasznosnak
bizonyult most, mint Bush-sal való beszélgetései közben.
El Supremo kissé összehúzta szemöldökét:
– Azt hiszem, ismeri az Alvarado-család történetét? – kérdezte kissé szigorúan. – Tudja,
hogyan került erre a földre ennek a névnek az első viselője?
– Cortez hadnagya volt… – kezdte Hornblower.
– Hadnagya? Szó sincs róla. Csodálom, hogy elhitt ilyen hallatlan hazugságot. A
konkvisztádoroknak vezére volt; a történelemnek az az adata, hogy Cortez volt a vezető,
hamisítás. Alvarado meghódította Mexikót, Mexikóból leereszkedett a partvidékre, egészen a
földszorosig. Feleségül vette Moctezuma lányát, a császárok utolsó leszármazottját. És mint
ennek a frigynek közvetlen leszármazottja, elhatároztam, hogy mind az Alvarado, mind a
Moctezuma nevet felveszem. De Európában még jóval régebbre vissza lehet vezetni az Alvarado-
család történetét, mielőtt még a család feje áthajózott volna Amerikába. A Habsburgokon és a
vizigótokon keresztül a rómaiakig és Nagy Sándorig, az idők kezdetéig tudom bizonyítani a
leszármazást. Tehát az csak természetes, hogy a család ma, az én személyemben, istenné
lényegült. Nagyon örvendek, hogy osztja a nézetemet… izé…
– Hornblower.
– Köszönöm, Hornblower kapitány. És azt hiszem, legokosabb volna, ha most részletesen
megbeszélnénk, hogyan terjesszem ki birodalmam határait.
– Amint parancsolja. – Úgy érezte, legalább is addig mindenben igazat kell adnia ennek az
őrültnek, amíg minden szükségessel el nem látták a Lydiát. De az a reménye, hogy ebben az
országban sikeresen lázadást lehessen szítani ennek az embernek a segítségével, egyre jobban
elhalványult.
– Ez a Bourbon, aki Spanyolország királyának nevezi magát, – folytatta el Supremo – elküldte
ebbe az országba egyik megbízottját, aki Nicaragua kormányzójának címezteti magát. Rövid
idővel ezelőtt üzenetet küldtem ennek az úrnak és megparancsoltam, hogy jöjjön és tegyen
nekem hűségesküt. De ő nem engedelmeskedett, annyira félrevezették a szerencsétlen embert,
hogy követemet nyilvánosan felakasztatta Managuában. A szentségtörők közül, akiket utólag
elküldött hozzám, hogy elfogják isteni személyemet, néhányan meghaltak útközben, néhányan
szomján haltak a cölöpökön, de akadtak olyan szerencsések is, akik felismerték a világosságot és
ma az én hadseregem tagjai. A kormányzó, mint hallom, most háromszáz főnyi sereg élén San
Salvadorban tartózkodik. Majd ha átadta a nekem szánt fegyvereket és a puskaport, akkor ez
ellen a város ellen vonulok és az egészet földig felégetem, a kormányzóval és mindazokkal
együtt, akik nem akarják meglátni a világosságot. Talán elkísérne erre a hódító hadjáratra,
kapitány úr? Égő város nagyon érdekes látvány.
– Először élelmiszerrel kell ellátnom a hajómat – felelt Hornblower határozottan.
– De hiszen erre vonatkozóan már kiadtam a parancsot! – felelt el Supremo árnyalatnyi
türelmetlenséggel hangjában.
– Továbbá – folytatta Hornblower – előbb arról is meg kell győződnöm, merre van a Natividad
nevű spanyol hadihajó. Tudomásom szerint itt kell lennie valahol a közelben. Mielőtt egy lépést
is tennék a szárazföldön, biztosítanom kell hajómat, hogy ne érhesse semmi váratlan támadás.
Vagy el kell foglalnom azt a hajót, vagy meg kell győződnöm arról, hogy távol van és nem
okozhat semmi bajt.
– Akkor legokosabban teszi, ha elfoglalja, mert értesüléseim szerint akármelyik pillanatban
befuthat az öbölbe.
– Akkor azonnal vissza kell térnem a hajómra! – kiáltott fel Hornblower izgatottan. A
gondolat, hogy távollétében egy ötvenágyús hadihajó támadhatja meg fregattját, valósággal
megrémítette. Mit szólnának hozzá az Admiralitás lordjai, ha a Lydia elveszne, miközben
kapitánya a parton tartózkodik?
– Éppen hozzák a vacsorát. Várjon! – marasztalta el Supremo.
Ebben a pillanatban felpattant a terem távoli ajtaja. Egész sereg szolga közeledett lassú, óvatos
léptekkel. Hosszú asztalt cipeltek be, tele nehéz ezüst tálakkal, a közepén négy nagy ezüst
gyertyatartóval. Mindegyikben öt szál gyertya égett.
– Bocsánatot kérek, de nem várhatom be a vacsorát. Lehetetlen! – tiltakozott Hornblower.
– Ahogy akarja – vont vállat közömbösen el Supremo. – Alfonzo!
A negroid majordomo előrelépett és meghajolt.
– Gondoskodjék arról, hogy Hornblower kapitány akadálytalanul visszajusson a hajójához.
Alig, hogy Supremo ezt a néhány szót kimondta, máris belemerült a csendes tűnődésbe. Ügyet
sem vetett a dús lakomától roskadozó asztalra. Többé rá sem nézett Hornblowerre, aki ott állt
előtte. A kapitány már-már megbánta gyors elhatározását, hogy azonnal visszatér a hajójára. Attól
félt, hogy ezzel a tiszteletlenséggel megsértette el Supremót, pedig feltétlenül szüksége van
segítségére, amíg ismét meg nem töltötte a Lydia élelmiszerraktárát. Azonfelül kényelmetlen és
megszégyenítő érzés volt, hogy el Supremo többé tudomást sem vett létezéséről.
– Erre tessék, szenyor! – szólalt meg Alfonso mellette, miközben el Supremo egyre csak
mereven elnézett a feje felett, Hornblower meghajolt, azután követte Alfonsot ki a patiora.
Két ember és három ló várt rá odakinn a félhomályban. Hornblower egyetlen szó nélkül, lelke
mélyéig felzaklatottan az események hirtelen fordulataitól, beletette lábát a félmeztelen rabszolga
baltenyerébe, aki ott térdelt a lova mellett és nyeregbe vetette magát. Kísérői előtte léptek ki a
kapun és sietve szegődött a nyomukba. Hirtelen köszöntött be a sötétség.
Az ösvény kanyarodójában felbukkant előttük az öböl. Az újhold alig világított. A fekete
árnyék az ezüstös víz közepén a Lydia volt – legalább ez az egy maradandó, szilárd pont ebben a
bolond világban. Kelet felé egyik hegycsúcs egyszerre vörösen izzani kezdett, megvilágítva a
felette úszó felhőket, azután ismét belefakult a sötétségbe. Gyors iramban ereszkedtek lefelé a
meredek ösvényen, a jajgató, nyöszörgő, cölöpökhöz kötözött halálraítéltek, a bűzös
szétszaggatott hullák között, le a városkába. Itt sem világosságot, sem mozgást nem láttak
semerre sem. Hornblowernek egészen rá kellett bíznia magát a lovára, hogy biztos ösztönével
megtalálja az utat vezetőik mögött. A lovak patkóinak csattogása elhallgatott, amint a homokos
partra értek. És ugyanakkor meghallotta az első embernek szánalmas, kétségbeesett jajgatását és
könyörgését, akit aznap, a cölöphöz kötözve megpillantott. A tenger halványan foszforeszkált a
gyenge holdfényben.
A sötétségben tapogatódzva találta meg az utat a várakozó csónakhoz. Leült egyik
evezőspadra, míg a legénység egész sereg gyorsan odavetett parancs elhangzása után ellökte a
parttól a csónakot. Szellő se rezdült, a napnyugtával együtt elenyészett az enyhe tengeri szellő és
a szárazföldi fuvalom még nem kezdődött meg. A láthatatlan evezősök szabályos időközökben
merítették a vízbe hat lapátjukat, a víz felcsapott a magasba és homályosan látta a visszahulló,
megcsillanó tajtékot. Lassan haladtak előre az öböl csendes sima vizén. Messze kinn már látta a
Lydia hatalmas, sötét árnyékát. Néhány perccel később meghallotta Bush kiáltását is:
– Ahoj!
Hornblower tölcsért csinált szája elé és visszakiáltott:
– Lydia.
A király kapitánya hajójának nevét kiáltja, amikor kis csónakon közeledik hajójához.
Hornblower most már hallotta a várva-várt hangokat, látta a várva-várt képet; a lépések
dobogását, láncok csörgését, amint a matrózinasok és a kadétok odasiettek a kötélhágcsóhoz, a
matrózok kimértebb, döngő lépteit, látta a lámpások pislogását. A csónak odasiklott szorosan a
hajó teste mellé és felsietett a leeresztett létrán. Jólesett, hogy ismét a kemény tölgyfadeszkát
érezte a lába alatt. Az altisztek kórusban fütyültek sípjaikkal, a tisztek muskétájukkal tisztelegtek.
Bush pedig elébesietett a létráig, hogy illő szertartásossággal és pompával üdvözölje hazatérő
kapitányát.
A lámpa fényénél Hornblower tisztán látta a megkönnyebbülést Bush becsületes arcán.
Körülnézett a fedélzeten: egyik őrszem takarókba burkolódzva ott feküdt a fedélzet puszta
deszkapadlóján, míg a másik az ágyúk mellett állt, bármelyik pillanatban tettre készen. Bush a
legnagyobb gonddal betartott minden elővigyázatossági rendszabályt, mialatt a minden
valószínűség szerint ellenséges kikötőben horgonyoztak.
– Nagyon jól van, Mr. Bush! – bólintott Hornblower, Azután egyszerre észrevette, hogy fehér
nadrágja csupa folt a mocskos nyeregtől, fehér selyemharisnyája pedig rongyokban lóg a lábáról.
Bosszankodott. Sőt – szégyellte, hogy így érkezik vissza a hajójára, mégpedig anélkül, hogy
bármit is elintézett volna. Elégedetlen volt magával; attól félt, hogy ha Bush mindent tudna, nem
volna megelégedve mai szereplésével. Érezte, hogy az arca ég és mint mindig, a hallgatásban
keresett menedéket.
– Ha-hm – krákogta. – Hívjanak, ha bármi rendkívülit tapasztalnak.
Több szót nem szólt. Sarkonfordult és lesietett a kabinjába, ahol vászonfüggönyt szereltek fel
a lebontott elválasztófal mentén.
Bush tágranyílt szemmel bámult tűnő alakja után. A tűzhányók izzottak, füstöltek az öböl
körül. A legénység még mindig csupa izgalom és kíváncsiság volt, amióta megérkeztek ebbe a
különös országba és alig várták már, hogy megtudják, mit hoz számukra a jövő. Most ők is éppen
olyan csalódottan néztek össze, mint tisztjeik és lógó orral néztek a lépcsőn lesiető kapitány után.
Hornblower egyetlen rövid pillanatig úgy érezte, hogy megérkezése és drámai távozása
kárpótolta mai útjának sikertelenségéért. De csak egyetlen pillanatig. Alig, hogy leült az ágya
szélére és elküldte Polwhealt, megint elkedvetlenedett. Fáradt agya egyébre sem tudott most
gondolni, csak arra, hogy vajon másnap megkezdheti-e hajója kamráinak megtöltését. Azután
azon törte a fejét, vajon lehetséges-e, hogy az adott körülmények között lázadást szítson,
mégpedig olyan sikerrel, hogy az Admiralitás is meg legyen elégedve vele. Azután
nyugtalanította a gondolat, hogy rövidesen meg kell vívnia a párviadalát a Natividaddal.
És miközben egyre ezeken a nehéz kérdéseken gondolkozott, újra meg újra elpirult, ha eszébe
jutott az a kurta és barátságtalan modor, ahogyan el Supremo elbocsátotta. Érezte, hogy kevés
olyan kapitánya van a király flottájának, aki ilyen némán tűrte volna el ezt a bánásmódot.
– De mi az ördögöt csinálhattam volna? – kérdezte magától már vagy századszor.
El sem oltotta lámpását, miközben végigfeküdt az ágyon. Testét kiverte a verejték a csendes
trópusi éjszakában, miközben gondolatai felváltva a múltban és a jövőben kalandoztak.
Ebben a pillanatban a vászonfüggöny meglebbent. Enyhe szellő surrant végig a fedélzeten. A
Lydia halkan megringott, érezte, hogy a hajótest enyhén megremeg és megreccsen, amint
megfeszül a horgonykötél. Végre megérkezett a parti szellő. Egyszerre lehűlt a levegő.
Hornblower kényelmesen oldalra feküdt, azután elaludt.

V. FEJEZET

Élelmiszerberakodás

A kétségek és aggodalmak a felkelő nappal együtt eloszlottak Hornblower agyából. Amikor

felébredt, friss erő duzzasztotta az izmait. Polwheal hajnalban behozta kávéját és miközben
lassan itta, agyában csak úgy kergették egymást a tervek. Hosszú hetek óta először, lemondott
reggeli sétájáról. Amint kilépett a fedélzetre, elhatározta, hogy legalább is a víz- és faberakodást
azonnal megkezdi. Mindenekelőtt parancsot adott, hogy azonnal bocsássák le a csónakokat.
Csakhamar indultak is a part felé, az üres tartályokkal megrakodva. A legénység izgatott
várakozással nézett a mai nap elé, még messziről is hallotta vidám fecsegésüket. Minden csónak
orrában két vöröskabátos tengerész altiszt ül, muskétával és bajonettel felfegyverkezve. Fülükben
még egyre visszhangzót! a szigorú parancs, hogy ha csak egyetlen matróz is megszökik kinn a
parton, akkor a hátuk fogja megbánni, mert nem kímélik majd a korbácsot.
Egy órával később már felvont vitorlákkal érkeztek vissza, mélyebben süllyedve a vízbe a teli
víztartályok súlya alatt. Miközben a tartályokat nagy fáradsággal húzták fel a fedélzetre és
mindjárt el is helyezték a kamrában, Hooker kadét szaladva jött Hornblower felé és ujjaival
megérintve sapkáját jelentette:
– Az ökörcsorda megérkezett a partra!
Hornblowernek ugyancsak erőt kellett vennie magán, hogy teljes nyugalommal fogadja a
jelentést, mintha nem is várta volna másképpen.
– Hány darab? – kérdezte kurtán. Ez mindenesetre hasznos kérdés volt, hogy időt nyerjen,
amíg valamennyire megnyugszik, de a válasz annál jobban meglepte.
– Több száz, sir. A sötétbőrű ember, aki vezeti a csapatot, sok mindent fecsegett össze-vissza,
de senki sem ért a nyelvén.
– Siessen vissza a partra és azonnal küldje ide hozzám azt az embert, – utasította Hornblower.
Időközben Hornblower eldöntötte, hogy mi a legközelebbi teendő. A főárbocon ülő
megfigyelőt szigorúan utasította, hogy állandóan erősen figyeljen a nyílt tenger felé.
Megtörténhet, hogy a Natividad a Csendes-óceán felől érkezik az öbölbe. Ez esetben a Lydia,
különösen miután legénységének fele a parton van, nem tud kimenekülni az öbölből, mert nincs
elegendő ideje és kedvezőtlen helyzetben, szinte sarokba szorítva kell megvívnia a harcot.
Viszont most már reménye van, hogy még idejében minden szükségessel elláthatja hajóját és
teljesen függetlenítheti magát a parttól. Abból, amit eddig látott és tapasztalt, csakis azt a
meggyőződést merítette, hogy veszedelmes volna elhalasztani az élelmiszerberakodást, mert Don
Julian Alvarado lázadása akármelyik pillanatban gyors és véres véget érhet.
Hernández érkezett meg a Lydiára, ugyanazzal a kétvitorlás hajócskával, amellyel
Hornblowert hazahozták az elmúlt éjszakán. A hátsó fedélzeten üdvözölték egymást.
– A parton négyszáz ökör várakozik, parancsoljon, hogy mi történjék velük, – jelentette
Hernández. – Embereim egészen a vízpartra hajtották az állatokat.
– Helyes –, bólintott Hornblower. Még mindig nem tudott végleges elhatározásra jutni.
– Azt hiszem, a disznók összegyűjtése már sokkal tovább eltart, – folytatta Hernández. – Az
embereim felkutatják disznók után a környéket, csakhogy a disznókat nem lehet olyan gyorsan
hajtani, mint a szarvasmarhát.
– Igen.
– Ami a sót illeti, nem egykönnyen tudom beszerezni a kívánt száz mázsát. Amióta a mi urunk
őistensége királyi monopóliumának hirdette ki a sót, azóta nagy a sóhiány. De már elküldtem
néhány emberemet a jiquilisiói sóbányába és remélem, hogy ott elegendő mennyiséget találnak.
– Igen! – bólintott ismét Hornblower. Emlékezett, hogy kért sót, de halvány sejtelme sem volt
arról, hogy mennyit.
– Az asszonyok már gyűjtik a narancsot és citromot, folytatta Hernández. – De attól tartok,
hogy két nap is beletelik, amíg a kívánt mennyiséget le tudják szüretelni.
– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower.
– A cukor máris rendelkezésre áll el Supremo cukorpréséből. Ami a dohányt illeti, szenyor,
szintén bőségesen van raktáron. Milyen fajta felelne meg legjobban? Már hosszabb idő óta csak
saját használatunkra sodortattunk szivarokat, de ha kívánja, a gyümölcs leszüretelése után ismét
munkába állíthatom az asszonyokat.
– Ha-hm! – krákogott ismét Hornblower. Csak az utolsó pillanatban sikerült visszatartania
elragadtatott felkiáltását, amikor Hernández a szivarokat említette. Három hónappal ezelőtt szívta
el az utolsó szivart! Az emberei virginiát szívtak. Bizonyos, hogy az itteni szivarok, amelyeket a
bennszülöttek sodornak, nem lehetnek olyan tökéletesek, de még így is boldogok lesznek.
– Küldjön annyi szivart, amennyit hirtelenében el tudnak készíteni – mondta könnyedén. –
Azonfelül küldhet, amit akar. Hernández meghajolt.
– Köszönöm szépen, szenyor. A kávét, zöldségfélét, tojásokat természetesen könnyűszerrel be
tudom szerezni. De ami a kenyeret illeti…
– Nos?
Hernández nyilván nagyon aggódott attól, amit közölnie kellett.
– Bocsásson meg, kapitány úr, de itt mi csak kukoricát termelünk. Csak egy kevés búza terem
a tierra templadán, de az még az ostobák és felvilágosítatlanok kezén van. Megfelelne a
kukoricaliszt is?
Hernández arcán a legnagyobb aggodalom tükröződéit, miközben feszülten figyelte a hatást a
kapitány arcán Hornbiower csak most értette meg, az életéért reszket a szerencsétlen és hogy el
Supremo odavetőleg kiadott parancsa hajója felszerelésének érdekében sokkal hatásosabb volt,
mint a spanyol hatóságok bármiféle, lepecsételt és a legkülönfélébb aláírásokkal ellátott szigorú
utasítása.
– Ez súlyos baj – szólalt meg Hornblower végre szigorúan. – Az én matrózaim nem szokták
meg a kukoricalisztet.
– Tudom! – felelt Hernández remegve. – De biztosíthatom Kegyelmességedet, hogy
búzalisztet legfeljebb ha harc és vérontás árán tudnék szerezni és attól tartok, hogy el
Supremónak éppen most ez nem tetszene. Igen, el Supremo bizonyosan megharagudna.
Hornblower még emlékezett arra a meghunyászkodott, alázatos rettegésre, ahogyan Hernández
az elmúlt estén felnézett el Supremóra. Ez az ember kétségbeesetten reszket, hogy esetleg panaszt
tesz ellene és azzal vádolja majd el Supremo előtt, hogy nem hajtotta végre eléggé
lelkiismeretesen parancsát. És akkor hirtelen Hornblowernek eszébe jutott valami, amit
érthetetlenül elfelejtett kérni, valami, ami ha lehet még fontosabb a dohánynál és a gyümölcsnél
is és minden esetre sokkal lényegesebb, mint a búzaliszt és a kukoricaliszt közötti különbség.
– Helyes! – mondta. – Beletörődöm a kukoricalisztbe. De ennek folytán még valamit kell
kérnem.
– Csak tessék bátran, kapitány úr. Bármit kér, mindent előteremtek.
– Az embereimnek italra is van szükségük. Lehet itt kapni bort? Vagy valamiféle pálinkát?
– Be kell vallanom kegyelmességednek, borunk nagyon kevés van. Az itteni lakosság
bizonyos fajta pálinkát iszik, amelyet talán az angolok nem is ismernek. Bátran mond-hatom,
hogy jó minőségű, igen kitűnő. Ezt a cukorprésekben a cukorszörp lerakódásából finomítják.
– Rum! – kiáltott fel Hornblower.
– Igen, szenyor, rum. Ez megfelelne kegyelmességednek?
– Miután jobb nincs, ebbe is beletörődöm – bólintott Hornblower szigorúan.
Szíve majd szétpattant az örömtől. A tisztjei majd azt hiszik, hogy valóságos csodát tett,
amikor szivarokat és rumot szerzett ezen a tűzhányókkal telehintett partvidéken a hajó egész
legénységének.
– Köszönöm. Kezdjük meg azonnal a marhák levágását?
Éppen ennek a kérdésnek az eldöntését halogatta magában Hornblower kapitány attól kezdve,
hogy értesült a csorda megérkezéséről. Felnézett az árbockosárba. A szél erejét figyelte. Azután
minden irányban körülnézett a tengeren. Csak most, hirtelenében határozta el magát.
– Helyes – felelt unott hangon. – Kezdjenek hozzá azonnal.
A tenger felől jövő szél felényire sem volt olyan erős, mint előző napon és minél gyengébb a
szél, annál kisebb a valószínűség, hogy a Natividad éppen élelmiszerberakodás közben lepné meg
a Lydiát. És mint utólag kiderült, a Lydia csakugyan zavartalanul bonyolíthatta le a nagy munkát.
Két napon keresztül a csónakok szünet nélkül siklottak a part és a hajó között. Véres
húshegyekkel megrakodva érkeztek vissza, a parti homokot is pirosra festette a leölt állatok vére,
míg a félig szelíd keselyűk pukkadásig lakomáztak a felhalmozott használhatatlan belső részeken.
A hajón, az izzó hőségben az élelmezőmester és emberei pillanatnyi megállás nélkül dolgoztak, a
húsokat hordókba préselték, lesózták, lezárták és a kamrába gördítették. A kádárok is két nap, két
éjjel jóformán pihenés nélkül dolgoztak, mint a rabszolgák, mert egész sor hordót, tartályt kellett
kijavítani. Zsákszámra hozták a lisztet, nagy tartályokban a rumot, kötegekben a dohányt, a kezek
ugyancsak megizzadtak, amikor a kemény kötelekkel felhúzták a csónakokból a hajó fedélzetére
a temérdek rakományt. A Lydia raktárai ismét színültig megteltek.
Annyira nyilvánvaló volt el Supremo embereinek jó szándéka, hogy Hornblower feloldotta a
zár alól a lázadás céljaira hozott rakományt és így ugyanazok a csónakok, amelyek a partról
élelmiszereket hoztak a hajóra, visszafelé menet fegyvereket és puskaporos hordókat szállítottak.
Hornblower vízrebocsáttatta saját kis hajóját és szabályos időközökben a hajó körül vitette magát,
hogy lássa, rendben van-e a hajó egyensúlya, mert hiszen számított arra, hogy egyik pillanatról a
másikra fel kell szednie horgonyait, hogy szembe szállhasson a Natividaddal.
A munka éjjel-nappal folyt; Hornblower húsz évet töltött a tengeren, – húsz nehéz évet, tele
küzdelemmel és harccal – és ezalatt nem egyszer tapasztalta, hogy az erély, a szorgalom, a
kitartás hiánya miatt mennyi jó alkalmat szalasztottak el. Saját maga is követett el ilyen hibákat.
Még most is szégyellte, valahányszor eszébe jutott, hogy többek között hasonló okok miatt
kerülte el az Azori-szigeteknél azt a kalózhajót is. Annyira félt, hogy ismét ilyen súlyos hibát
követ el és szégyenkeznie kell saját maga előtt, hogy valósággal hajszolta az embereit, míg csak
össze nem estek a kimerültségtől.
 Egyelőre még nem volt itt az ideje annak, hogy élvezhessék mindazt az örömet, amit a
szárazföld adhat. Azok, akik a parton végezték munkájukat, hatalmas tüzeket gyújtottak s a
szabadban főzték meg ebédjüket és vacsorájukat, dúskálva a friss pecsenyében, miután teljes hét
hónapon keresztül be kellett érniük főtt, sózott hússal, viszont az angol matrózokra annyira
jellemző makacssággal visszautasították a pompás gyümölcsöket, amelyekkel Hernández emberei
elhalmozták őket – meg sem kóstolták a banánt, ananászt, pau-paut és guajavát s szentül hitték,
hogy valami gonosz cselszövés áldozatai, mert ezt kapták megszokott főtt, szárított borsóadagjuk
helyett.
És akkor, a második nap késő délutánján, miközben Hornblower éppen fel-alá sétálgatott a
hátsó fedélzeten, élvezve a legüdítőbb tengeri szellőt és végtelen megkönnyebbüléssel
gyönyörködve a gondolatban, hogy legalább hat hónapra nem függ többé a szárazföldtől és
határozottan türelmetlenül várta a pompás sült csirke vacsorát: a partról tüzelés zaja hallatszott.
Először valóságos sortűz, azután néhány elszórt lövés, majd újabb sortűz. Hornblower
egyszeriben megfeledkezett a vacsorájáról, elégedett, jó érzéséről, mindenről. Ha valami baj van
a parton, bármilyen természetű, ez azt jelenti, hogy veszedelem és kudarc fenyegeti küldetését.
Izgatott sietséggel adott parancsot, hogy bocsássák vízre kis hajóját és az embereit türelmetlenül
sürgette, hogy amilyen gyorsan csak lehet, evezzenek a szárazföldre. Ugyancsak dolgoztak is
evezőikkel.
Amikor partraszállt, az elébe táruló kép felülmúlta legrosszabb sejtelmeit. A hajó legénysége
közül valamennyien, akiket kiküldött a szárazföldre, egy csoportba torlódva álltak a parton,
felfegyverkezve azzal, ami éppen a kezük ügyébe akadt. Körülöttük hatalmas félkörben a
falubeliek, fenyegetően hadonászva karjukkal és puskáikkal. A két ellenséges csapat között, a
senki földjén egy-két mozdulatlan test hevert. A parton, társai mögött, egyik embere feküdt
félkönyökére támaszkodva és vért hányt. Két másik matróz támogatta.
Hornblower beleugrott a sekély vízbe. Ügyet sem vetett a sebesült matrózra, utat tört magának
a tömegben. Amikor kiért a nyílt térségre, a parttal szembenálló bennszülöttek félköre felől
csattanás hallatszott, apró kis füstfelhő bukkant fel és golyó fütyült el a feje felett. Ezzel sem
törődött.
– Tegyétek le a puskákat! – kiáltott rá embereire, azután a béke ösztönös mozdulatával
magasra tartva két kezét, a hadonászó bennszülöttek felé fordult. Egy pillanatig sem gondolt arra,
hogy élete veszedelemben forog, annyira elfogta a dühös harag, amiért valaki kockáztatni
merészelte útjának sikerét.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte.
Galbraith volt a szárazföldre küldött csapat parancsnoka. Éppen szólni akart, de nem volt már
alkalma hozzá. Egyik matróz, aki az imént a haldoklót támogatta, gyors léptekkel, minden
fegyelemről megfeledkezve előrepréselte magát az emberek között és azzal az érzelgős
méltatlankodással, amelyből Hornblower mindig azonnal felismerte az alacsony származást,
odakiáltott:
– Kínozták ott azt a szegény ördögöt, sir! Cölöphöz kötözték és otthagyták, hogy szomjan
pusztuljon!
– Csend! – üvöltött Hornblower. Nem bízott ennek az érzelmi kitörésnek az őszinteségében.
Magán kívül volt dühében, nemcsak a függelemsértés miatt, hanem mert azonnal megértette,
milyen nehézségek előtt áll. – Mr. Galbraith! Galbraith lassú volt a beszédben és a
gondolkodásban.
– Én nem tudom, hogyan kezdődött, sir! – szólalt meg nagy nehezen. Bár kis gyermekkora óta
élt a tengeren, beszédén még mindig meg lehetett érezni skót származását. – Egy csapat ember
jött rohanva abból az irányból. Smith is velük volt, sebesülten.
 – Az imént halt meg – szólt közbe egy hang.
– Csend! – üvöltött Hornblower másodszor is.
– Láttam, hogy meg akarnak támadni bennünket, tehát parancsot adtam a tüzelésre, – folytatta
Galbraith.
– Később még tárgyalunk, Galbraith – vetette oda kurtán Hornblower. – Hát maga Jenkins?
Poole? Mit kerestek ott?
– Hát az úgy volt… kérem… – kezdte Jenkins. Rémülten és bárgyún nézett körül. Látta, hogy
Hornblower nagyon haragszik. Bizonyosan súlyosan elítélik a parancs megszegése miatt.
– Tudta a parancsot, hogy nem szabad az öblön túl menni?
– Igenis, sir.
– Holnap reggel majd megtanítom, mit jelent a parancs. Magát is Poole. Hol az őrmester?
– Jelen, sir.
– Mondhatom, jól vigyáz az embereire, őrmester, ha így elillanhatnak az orra elől. Nem állított
őrszemeket?
Az őrmester egyetlen szót sem tudott felhozni védelmére. Csak állt mereven és bűntudatosan,
halálosan szégyenkezve.
– Holnap reggel jelentkezzen Mr. Simmondsnál – folytatta Hornblower. – Nem hiszem, hogy
megtarthatja a stráfjait.
Villámló szemmel nézett körül emberein. Haragja és a szigorú megtorlás hallatára
valamennyien egyszerre meghunyászkodva, behúzott nyakkal álltak. Indulata kissé megenyhült,
amikor eszébe jutott, hogy a másik felet még meg sem hallgatta. Megfordult, hogy üdvözölje
Hernándezt, aki nyargalva érkezett meg kis lován.
– El Supremo adta a parancsot, hogy megtámadják embereimet? – kérdezte Hornblower
fölényesen.
– Nem kapitány úr – felelt Hernández és Hornblower egyszerre nagy megkönnyebbüléssel
látta, hogy összehúzza magát a félelmetes név említésére.
– Nem hinném, hogy megdicsérné érte, ha majd beszámolok erről az esetről – folytatta
Hornblower.
– Az emberei ki akartak szabadítani egy halálraítéltet magyarázta Hernández félig makacs,
félig mentegetődző hangon. Látszott, hogy egyáltalán nem biztos a maga dolgában és aggódott,
vajon mit szól majd Alvarado az összetűzéshez. Hornblower továbbra is szigorú, sötét hangon
beszélt. Emberei közül legjobb tudomása szerint egyik sem tudott spanyolul, de most, hogy a
fegyelmet helyreállította, azt akarta, hogy az emberei érezzék és tudják: az ő pártjukon van és
megvédelmezi valamennyiüket.
– Ez még nem ok arra, hogy az emberei megöljék az én embereimet.
– Valamennyien haragosak és elégedetlenek – mentegetődzött Hernández. – Az egész országot
felkutattuk, hogy elegendő élelmiszert tudjunk előteremteni hajójának. Azt az embert, akit az ön
emberei ki akartak szabadítani, azért ítélték halálra, mert el akarta rejteni a disznóját, hogy el ne
vigyék a Lydiára.
Hernández az utolsó szavakat szemrehányóan, szinte haragosan vetette oda. Hornblower
minden áron békülni akart, de természetesen nem ingerelhette fel saját embereit sem. Éppen arra
gondolt, hogy félrehúzódik Hernándezzel oda, ahonnan nem hallhatják beszédüket és
békülékenyebb hangon intézi el a vitát, de még mielőtt bármit is tehetett volna, figyelmét egy
lovas kötötte le, aki vad iramban nyargalt a tengerparton, miközben egyre lengette
szalmakalapját. Minden szem az újonnan érkező felé fordult – egyszerű, indián peon volt,
amilyennel lépten-nyomon lehetett itt találkozni. Lihegve adta elő az izgalmas hírt.
– Hajó! Hajó közeledik!
 Annyira izgatott volt, hogy minduntalan indián szavakat kevert spanyol beszédébe és
Hornblower nem tudta megérteni további magyarázat nélkül. Hernándeznek kellett tolmácsolni.
– Ez az ember a hegytetőn volt, onnan figyelte a tengert, – mondta Hernández. – Azt állítja,
onnan fentről már tisztán látni lehet, hogy hajó közeledik az öbölhöz.
Több kérdést intézett gyors egymásutánban az őrszemhez, amire széles kézmozdulatokkal,
kifejező arcjátékkal és az indián szavak özönével válaszolt.
– Azt mondja, – folytatta a tolmácsolást Hernández – hogy már gyakran látta a Natividadot és
egészen biztos, hogy ez ugyanaz a hajó és az öböl felé tart.
– Milyen messze van? – kérdezte Hornblower és Hernández ismét lefordította a választ.
– Nagyon messze lehet még, talán hét-nyolc tengeri mérföldnyire is, ha nem még messzebb.
Délkeleti irányból jön, Panama felől.
Hornblower gondolataiba merülve megsimogatta az állat.
– Napnyugtáig előresegíti a tenger felől jövő szél, – suttogott magában, egy pillantást vetve a
hanyatló napra. – Addig még legalább egy óra van hátra. Azután kezdődik a parti szél. Ha
ügyesen lavíroznak, megtarthatja az irányt. Éjfélre megérkezhet az öbölbe.
Tervek, ötletek árasztották el az agyát. Ismerte a spanyol szokást, hogy éjszakára szeretik a
kényelmet és nyugalmat és ez ellentmondott annak a lehetőségnek, hogy a hajó még éjszaka
befusson az öbölbe. Tudta azt is, hogy a spanyolok mindig csak az elérhető legelőnyösebb
helyzetben bocsátkoznak harcba. Jó volna, ha megtudhatna egyet-mást annak a hajónak a
kapitányáról.
– Gyakran van a Natividad ebben az öbölben? – kérdezte.
– Igen, kapitány úr, gyakran.
– És jó tengerész a kapitánya?
– Igen kapitány úr, nagyon jó.
– Ha-hm – felelt Hornblower. Mit érhet egy szárazföldi embernek a véleménye egy hajó
kapitányának a képességeiről? De azért ez is valami.
Hornblower ismét megsimogatta az állat. Eddig tíz hajópárbajt vívott. Ha kiviszi a Lydiát az
öbölből és a nyílt tengeren támadja meg a Natividadot, akkor nagyon valószínű, hogy rommá
lövik egymást. Elpusztítják egymás kötélzetét, szálfáit, árbocait, vitorláit, a hajótestet. A Lydia
súlyos károkat szenvedne, amelyeket itt a Csendes-óceán partvidékén aligha lehetne kijavítani.
Elpazarolná pótolhatatlan muníciókészletét. Másrészt, ha az öbölben marad és ha a terv, amelyet
a fejében forgatott, mégsem sikerülne – ha a Natividad megvárja a reggelt, mielőtt a partokhoz
közeledne – akkor a tengeri széllel szemben kellene utat vágnia magának kifelé az öbölből és a
spanyol hajó volna előnyösebb helyzetben az elkerülhetetlen küzdelemben. Hiszen a Natividad
annyival nagyobb és erősebb, hogy amúgyis nagyon meg kell fontolnia minden mozdulatot. De
mégis, ha a terve sikerül, olyan sokat nyerhet, hogy elhatározta magát és vállalta a súlyos
kockázatot.

VI. FEJEZET

A Natividad megérkezik

A parti szellő első rezdülésére, a Lydia nesztelenül, kísértetiesen siklott át az öblön.

Hornblower nem húzatta fel a vitorlákat, mert a fehér vászonfelületek esetleg már messziről
elárulhatták volna a hajó jelenlétét. A két legnagyobb mentőhajó vontatókötélre vette a Lydiát és
a sziget mentén, a legmélyebb vízben hatoltak előre az öböl kijáratáig. Hernándeztől tudta, hogy
ez a Manguera sziget, akkor mondta meg a nevét, amikor óvatosan elébe terjesztette tervét. Az
emberek már vagy egy órája keményen dolgoztak az evezőkkel, bár Hornblower maga állt a
kormánykerék mellé és segítségükre volt, amennyire tudott. Végre is elérték azt a helyet, amelyet
kiválasztott és ismét leeresztették a horgonyokat.
– Mr. Bush! – szólt Hornblower kapitány.
– Igenis, sir.
– A csónakok jöjjenek közvetlenül a hajó mellé. Az emberek pihenjenek.
– Igenis, sir.
– Mr. Gerard! Maga most a fedélzeti felügyelő! Vigyázzon, hogy az őrszemek el ne aludjanak,
Mr. Bush és Mr. Galbraith lejönnek velem a kajütömbe.
A hajó szinte forrt az izgalomtól. Most már valamennyien sejtették a kapitány haditervét, bár a
végrehajtás részleteit nem ismerhették. Bizonyosan éppen most tárgyalja meg hadnagyaival. Két
óra telt el azóta, hogy értesülést kaptak a Natividad közeledéséről és azóta Hornblower agya
szünet nélkül dolgozott, csiszolta és tökéletesítette tervét. Kell, hogy úgy sikerüljön, amint
elképzelte! Mindent el kell követni a siker érdekében.
– Tehát mindent megértettek, uraim? – kérdezte végül. Kissé meghajtott fejjel állt az alacsony
mennyezet miatt, a vászonfüggönnyel elválasztott kajütben, miközben hadnagyai félszegen és
zavartan forgatták kezükben kalapjukat.
– Igenis, sir.
– Helyes! – bólintott Hornblower, elbocsátva őket. De a türelmetlenség és aggodalom öt
percen belül ismét a fedélzetre kergette.
– Látod az ellenséget? – kiáltott fel a főárbocon őrködő őrszemnek.
– Most éppen egy vonalba került a szigettel. Csak a felső vitorlákat látom.
– Milyen irányban közeledik?
– A szél ellen lavíroz.
– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower és ismét lement a kajütjébe.
Legalább négy óra van még hátra, amíg a Natividad eléri az öböl bejáratát és bármilyen
további lépést tehet. Egyszerre tudatára jutott, hogy fejét leszegve, idegesen járkál fel-alá
kabinjának szűk határai között és dühösen megállt. Álmainak acélidegzetű kapitánya nem
ragadtatná el ennyire magát, még akkor sem, ha tudja, hogy a legközelebbi négy óra leteltével
egész jövőjét, becsületét, életét kockára kell tennie. Neki is meg kell mutatnia embereinek, hogy
nyugalommal és közömbösséggel tud szembenézni a bizonytalan jövővel.
– Küldjék ide Polwhealt! – szólt ki az ajtón a legközelebb álló csoportnak, akik az egyik ágyú
körül álltak. – És amikor Polwheal rövidesen megjelent, folytatta: – Adja át üdvözletemet Mr.
Bushnak és mondja, hogy ha nélkülözheti a szolgálatban Mr. Galbraith-t, Mr. Clayt és Mr.
Savage-et, nagyon örülnék, ha velem vacsoráznának és utána whisteznénk.
Galbraith is ideges volt. Nem annyira a küszöbön álló csata miatt, hanem mert még mindig
fenyegetően lógott a feje felett a megígért büntetés a délutáni rendzavarás miatt. Csontos, darabos
alakjával mozdulatlanul állt, arca vörös volt egészen kiálló pofacsontjáig. Még a két kadét is
szótlan és szórakozott volt.
Hornblower arra ítélte magát, hogy a figyelmes házigazda szerepét játssza. Minden szavával,
amit kimondott, emelni akarta tekintélyét és rendíthetetlenségének hírét. Mentegetődzött, hogy a
vacsora bizony elég szegényes, de amint a hajót harcrakész állapotba hozzák, ki kell oltani a
tüzeket és ennélfogva csak hideg vacsorával szolgálhat. De a hideg sült csirke, a hideg
malacpecsenye, a kukoricalisztből készült aranyszínű sütemény, a gyümölcsökkel teli tál végül is
felébresztette Savage kadét tizenhatesztendős étvágyát és elfeledtette zavarát.
– Ez mégis csak jobb mint a patkányhús, sir, – jegyezte meg kezét dörzsölve.
 Patkány? – kérdezte szórakozottan Hornblower. Mert bármennyire is igyekezett, gondolatai a
fedélzeten jártak, nem a kajütben.
– Igenis, sir. – Amíg meg nem érkeztünk ebbe a kikötőbe, a kadétok kedvenc étele a
patkányhús volt.
– Az már igaz, – bólintott Clay. Jókora szeleteket vágott magának a hideg malacsültből, bőven
vett jól kisütött szalonnájából is és mindezt odarakta tányérjára, a fél csirke mellé. – Elsőrendűen
hizlalt patkányok darabjáért három pennyt fizettem annak a tolvaj Baileynek.
Hornblower kétségbeesetten igyekezett, hogy elterelje figyelmét a közeledő Natividadról és
visszagondolt a régi időkre, amikor ő is ilyen kis fiatal, éhező, tengeribeteg és örökké
hazavágyódó kadét volt. Akkoriban idősebb társai pompás étvággyal ették a patkányokat és azt
állították, hogy a kétszersültön hizlalt patkány sokkal jobb étéi, mint a két év óta hordókban
konzervált marhahús. Ő azért sohasem tudta magát rászánni, hogy belekóstoljon a patkányhúsba,
de ezt a világért be nem vallotta volna ezeknek a fiúknak.
– Három penny egy patkányért, csakugyan kicsit sok. – jegyezte meg. – Nem emlékszem,
hogy valaha is ennyit fizettem volna darabjáért kadétkoromban.
– Kapitány úr is evett valaha patkányt? – kérdezte Savage bámészkodva.
Hornblower nem tehetett másként, az egyenes kérdésre hazudnia kellett.
– Természetesen, – mondta. – A kadétok húsz év előtt is éppen olyanok voltak, mint
manapság. Mindig is állítottam, hogy a patkány, amelyik egész életében bejáratos a kétszersültes
hordókba, még királyoknak is megfelelő eledel, nemhogy kadétoknak.
– Nagy Isten! – suttogta elbámulva Clay. Letette kését és villáját. Sohasem hitte volna, hogy
hajlíthatatlan és szigorú kapitánya valamikor maga is patkányevő kadét volt.
A két fiú csodálattal és bámulattal nézett fel kapitányára. Ezzel a kis, emberies vonással
egészen megnyerte a szívüket, amit Hornblower előre tudott. Az asztal végén Galbraith nagyot
sóhajtott. Ő is mindössze három nappal ezelőtt evett utoljára patkányt, de nagyon jól tudta,
hogyha beismerné ezek előtt a fiúk előtt, nem növelné a tekintélyét, hanem csökkentené, mert ő
másfajta ember volt, mint a kapitány. Hornblower azt akarta, hogy Galbraith is otthon érezze
magát.
– Egy pohár bort, Mr. Galbraith! – kínálta, felemelve poharát. – Bocsánatot kérek, hogy nem a
legjobb Madeirámmal kínálom, de az utolsó két üveggel holnap foglyunkat, a spanyol kapitányt
akarom megvendégelni. Igyunk a győzelmünkre!
Fenékig ürítették poharaikat és az erőltetett, feszes hangulat egyszerre eloszlott. Hornblower így
mondta: Foglyunkat. Minden más kapitány az ő helyében azt mondta volna: foglyomat. És azt
mondta: győzelmünkre. A kimért és hideg kapitány, aki olyan szigorú fegyelmet tartott, egy
pillanatra megmutatta emberarcát és befogadta bajtársi szeretetébe alárendeltjeit. Ebben a
pillanatban a három fiatal tiszt közül bármelyik akár az életét is odaadta volna kapitányáért – és
Hornblower, amikor körülnézett és meglátta kipirult arcukat, érezte ezt. Jól esett és ugyanakkor
zavarta is ez a tudat; de sejtette, hogy talán a legközelebbi jövő kétségbeesett, elszánt küzdelmet
követel hajójától és ezért mindennél fontosabb, hogy az emberei ne csak hűségesen, hanem
rajongva és lelkesedve engedelmeskedjenek minden parancsának.
Másik kadét, a fiatal Knyvett lépett be a kajütbe.
– Mr. Bush tiszteletét küldi a kapitány úrnak. A főárbockosárból most már az ellenséges hajó
egész testét lehet látni.
– Tartja az irányt az öböl felé?
– Igenis, sir. Mr. Bush azt mondja, hogy legkésőbb két óra múlva lőtávolon belül lesz.
– Köszönöm, Mr. Knyvett, – bólintott Hornblower, elbocsátva a fiút. Szíve ismét gyorsabban
vert, amikor arra gondolt, hogy két órán belül szembekerül az ötvenágyús, kétágyúsoros hajóval.
Minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne árulja izgatottságát.
– Nos, akkor még bőven van időnk néhány rubberre, uraim, – szólalt meg.
Az a hetenként megismétlődő este, amikor Hornblower a tisztjeivel kártyázott, az
utóbbiaknak, különösen a kadétoknak, nagy megpróbáltatás volt. Maga Hornblower kitűnő,
szemfüles játékos volt; nagyban segítette éles megfigyelő tehetsége és emberismerete, amellyel
szinte belelátott ezeknek a fiúknak a gondolataiba. De tisztjeinek, akiknek többnyire semmi
érzékük sem volt a játékhoz, akik hasztalanul kutatták emlékezetükben, miféle kártyák
szerepeltek már eddig a játszmában, Hornblower kártyameghívásai csakugyan nem jelentettek
semmi szórakozást.
Polwheal leszedte az asztalt, felterítette a zöld szövettakarót és előhozta a kártyát. Amikor a
játék megkezdődött, Hornblower inkább el tudta terelni figyelmét a közeledő ütközetről.
Szenvedélyesen szeretett whistezni és ezért lekötötte a figyelmét, bármennyire is szerettek volna
elkalandozni gondolatai. Csak az egyes játszmák közti szünetben, miközben feljegyezték a
pontokat, érezte, hogy szíve ismét gyorsabban dobog és a vér elönti az agyát. Nagy figyelemmel
kísérte a játékot, elnézően vette tudomásul Savage iskolásfiús ügyetlenségét, aki minduntalan
eldobálta az ászokat és arra sem tett megjegyzést, hogy Galbraith minden alkalommal elfelejtette
idejében jelezni bemondásait. Az első rubber hamar végetért. A három fiatal tiszt arcán csaknem
megdöbbenés tükröződött, amikor Hornblower megkeverte a kártyákat a másodikhoz. Arca most
is kifejezéstelen volt.
– Ne felejtse el, Clay, hogy előbb jön a király, azután a királyné és az apród, erre épül fel az
egész játék.
– Igenis, sir, – felelt Clay, csodálkozó pillantást vetve Savage-re, de ebben a pillanatban
Hornblower felnézett és Clay sietve rendbeszedte az arcát. A játék folytatódott, valamennyien
úgy érezték már, hogy a végtelenségig. De egyszer végre mégis csak befejeződött.
– Rubber! – szólalt meg Hornblower, feljegyezve a pontokat. – Azt hiszem, uraim, körülbelül
itt az ideje, hogy felmenjünk a fedélzetre.
Általános, megkönnyebbült sóhajtás volt a válasz. Alig várták már, hogy felugorhassanak. De
Hornblower a világ minden kincséért sem akarta kockára tenni rettenthetetlenségének és
nyugalmának látszatát.
– Nem lett volna vége ilyen hamar a rubbernek, – jegyezte meg szárazon – ha Mr. Savage
jobban odafigyelt volna. És ha nem játssza ki idő előtt a treff ászt…
Zavartalanul folytatta, miközben a másik három türelmetlenül fészkelődött székében! De
mégis őszinte elragadtatással és csodálattal néztek össze, amikor végre megindultak a kapitány
után a fedélzetre vezető lépcsőn.
Odafenn a fedélzeten halálos csend. Mindenki ott volt kiszabott helyén. A hold sietve
közeledett a tenger színéhez. De még mindig eléggé világos volt, amint a szem hozzászokott.
– Az ellenség egyre közeledik az öbölhöz! – jelentette Bush rekedten.
– Küldje le ismét az embereket a vontatóhajókba, – felelt Hornblower. A kötélzetbe
kapaszkodva, felmászott a hátsó sudárszárra. Innen éppen átláthatott a szigeten. Egy mérföldnyi
távolságban, háta mögött a lenyugvó holddal, tisztán láthatta a Natividad kifeszített fehér
vitorláit, amint ott fehérlett keresztben az öböl bejárata előtt. Izgatottan próbálta végiggondolni,
vajon mik lehetnek a hajó legközelebbi mozdulatai. Nagyon csekély a valószínűség, hogy a sziget
felett észreveszik a Lydia kiálló árboccsúcsait, különösen miután az égboltnak a hajó mögé eső
része egészen sötét. Éppen erre a feltevésre építette fel egész tervét. Valószínű, hogy a hajó
rövidesen a sziget felé fordul. Megtörténhet, hogy szembefordul a széllel, de ez nem valószínű. A
legvalószínűbb, hogy egyenesen az öbölbe tart és ezt az alkalmat kell megragadnia. Miközben
élesen figyelte a hajót, látta, hogy a vitorla egy darabon jobban világít, azután ismét árnyékba
borul, amint a hajó enyhe fordulatot vett. Most már tisztán látszott, hogy az öböl bejáratának
közepe felé kormányozzák a hajót, de bizonyos, hogy az apály és a szél-árnyékos oldal felé való
eltérés elsodorja a kiszabott iránytól és közelebb hozza a szigethez. Ismét leereszkedett a
fedélzetre.
– Mr. Bush! Minden ember a vitorlákhoz! – adta ki a parancsot.
A hajót halk neszek töltötték be. Meztelen talpak futottak a fedélzeten át a kötélzet felé.
Hornblower elővette a zsebéből ezüst sípját. Nem kérdezte egy szóval sem, hogy a helyén van-e
mindenki és tudják-e pontosan, mi a kötelességük, ha meghallják a megbeszélt jeladást. Bush és
Gerard megbízható, ügyes tisztek.
– Én most előremegyek, Mr. Bush, – mondta. – Ha lehet, még idejében visszajövök a hátsó
fedélzetre, de ha nem tudnék visszajönni, akkor tudja, mi a kötelessége.
– Igenis, sir.
Hornblower előresietett az előretolt hajóágyúk mellett, amelyek mögött ott kuporgott beosztott
tüzérségük és fellendítette magát a homlokárbocra. Annak a tetejéről beláthatott a sziget mögé: a
Natividad csúcsa most egyenesen feléje fordult. Látta a víz foszforeszkáló csillogását a hajó
sodrában. Szinte hallotta suhanásának hangját, a víz locsogását. Nagyot nyelt és ebben a
pillanatban izgatottsága egyszerre eltűnt. Most csakugyan hideg volt, mint egy halott. Egészen
megfeledkezett magáról, agya csak a távolságot, az időt számította, mint valami gép. Most már
hallotta a Natividad orráról a legénység beszélgetését is, bár nem tudta megkülönböztetni az
egyes szavakat. A spanyolok már egészen közel jártak hozzájuk. Egyre hangosabban verődött
füléhez az emberek fecsegése – a spanyolok szokása ez a szüntelen fecsegés, ennek a kedvéért
még arról is megfeledkeznek, hogy körülnézzenek és idejében észrevegyék a Lydia meztelen
szálfáit. Azután tisztán hallotta, hogy valaki parancsokat osztogat a Natividad fedélzetén: a
legénység utasítást kapott, hogy készüljön fel a lehorgonyzásra. Ebben a pillanatban szájához
kapta sípját és belefújt. A Lydia egész testébe egyszerre élet költözött. Ugyanabban a pillanatban
húzták fel valamennyi vitorláit. A vontatóhajók köteleit szempillantás alatt elvágták. Hornblower,
miközben ismét hátrafelé szaladt, beleütközött az emberekbe, akik a vitorlarudakat kötözték meg.
Lerohant a fedélzetről. A Lydia már előre indult. Idejében érte el a kormánykereket.
– Nyugalom! – kiáltotta a kormányosnak. – Kissé a kormányfél felé! Kissé jobban! És most
egyenesen előre!
Olyan villámgyorsan történt az egész, hogy a spanyolok azt sem tudták, mi történik velük. A
Lydia valósággal rájuk vetette magát, kiugorva a sötétségből, a sziget háta mögül és már ott is
volt szorosan mellettük. A hónapokig tartó fegyelem és állandó gyakorlatozás meghozta a
gyümölcseit az angol hajón. A két hajó érintkezésének pillanatában valamennyi ágyú egyszerre
szólalt meg és valósággal tisztára söpörte a Natividad fedélzetét. Az árbocokról köteleket vetettek
át a másik hajóra és pillanatok alatt megcsáklyázták. A Lydia tatbaloldalát matrózok árasztották
el.
A spanyolok szóhoz sem jutottak meglepetésükben. Egyik pillanatban még valamennyien a
vitorlákkal babráltak és a következőben már valami ismeretlen ellenség özönlötte el a fedélzetet.
Az éjszaka sötétségét foszlányokká tépte az ellenséges ágyúk tüze; azok, akik a fedélzeten voltak,
a következő pillanatban mozdulatlanul hevertek. Oldalról még egyre érkeztek a felfegyverzett,
vadul üvöltöző emberek. A legfegyelmezettebb és a legtapasztaltabb legénység sem tudta volna
megállni helyét a váratlan rajtaütésben. A Natividad húsz év óta járta a Csendes-óceánt, de még
mindig legalább ezer mérföld választotta el az ellenségtől.
Azért mégis akadt néhány elszánt és vakmerő ember, akik megkísérelték az ellenállást.
Elsősorban a tisztek, akik kardot rántottak. A hátsó fedélzeten fegyveres őrség állt, hogy minden
eshetőségre készen legyenek, mert természetesen hallottak a parti lázadásról. Voltak, akik
felkapták, ami éppen a kezük ügyébe esett és azzal próbáltak hadakozni. De az ellenség
pillanatok alatt megtisztította a felső fedélzetet rövid kardjaival és muskétáival. Mindössze
egyetlen pisztolylövés csattant. Azokat a spanyolokat, akik megkísérelték az ellenállást, leütötték,
vagy elhurcolták, a többieket biztos őrizet alatt egy helyre terelték.
Az alsó fedélzeten az emberek vadul, fejvesztetten nyargaltak, parancsnokaikat keresve, hogy
legalább megkísérelhessék az ellenállást. A teljes sötétségben összeverődtek, hogy
szembeszállhassanak az ellenséggel amikor egyszerre újabb üvöltés hallatszott a fejük felett.
Gerard két csónakjának legénysége elérte a hajó tatbaloldalát, pillanatok alatt felkapaszkodtak a
hajó testén, megvetve lábukat a betaszított kerek ablakokban és a parancshoz híven vad
csatakiáltásokat hallatva, árasztották el az alsó fedélzetet. Hornblower előre látta, hogy a váratlan
támadás erkölcsi hatását még fokozza, különösen a fegyelmezetlen spanyolok ellen, ha a támadók
a lehető legnagyobb zajt csapják. Ez az új és éppen olyan váratlan meglepetés megtörte azoknak
az ellenállását is, akik az alsó fedélzeten tartózkodtak. Hornblower haditerve tökéletesen bevált,
jól számított, amikor a két vontatónak ilyen fontos szerepet szánt.

VII. FEJEZET

El Supremo flottája elindul

A Lydia kapitánya szokott reggeli sétáját végezte hajója fedélzetén. Felbukkanásakor fél tucat
spanyol tiszt akarta az udvariasság szabályainak megfelelően üdvözölni, de ezeket egy-kettőre
elhallgattatta a Lydia legénysége. Dehogy tűrték volna, hogy a hadifoglyok megzavarják
kapitányuk reggeli sétáját. Ez a séta már valósággal szent és sérthetetlen szertartássá
magasztosult annyi sok hónapi együttélés után.
A kapitánynak ugyancsak volt min a fejét törnie ezen a reggelen, annyira, hogy még ideje sem
volt örülni a győzelemnek. Tegnap éjszaka a fregattja foglyul ejtett egy kétágyúsoros sorhajót,
anélkül, hogy egyetlen emberét elvesztette volna. Nem, erre nincsen példa a brit haditengerészet
történetében. De most nem erre gondolt, hanem arra, hogy mi legyen a legközelebbi teendő.
Most, hogy a Natividadot elfoglalta, korlátlan ura a Csendes-óceánnak. Nagyon jól tudta, hogy a
szárazföldi közlekedés rendkívül nehézkes, tehát az egész kereskedelem és ezzel az ország élete
valósággal a part menti közlekedéstől függött. És most egyetlen hajó sem indulhatott útjára az ő
engedélye nélkül. Húszesztendei háborúskodás után megtanulta a tengeri hatalom jelentőségét.
Most már legalább megvolt a lehetőség, hogy Alvarado segítségével egész Közép-Amerikában
olyan hatalmas lázadást szítson, hogy a spanyolok keservesen megbánják még azt a napot,
amikor össze akarták szűrni a levet Bonapartéval.
Hornblower fel-alá járkált a homokkal felhintett fedélzeten.
Van még más lehetőség is. Északnyugati irányban, a part mentén fekszik Acapulco. Innen
indulnak és ide térnek vissza az egymillió font sterling értékű kincset szállító galionek, a spanyol
csatahajók. Ha egy ilyen galionet sikerül elfognia, egy csapásra gazdag ember. Birtokot vehetne
odahaza Angliában, akár egy egész falut és nagy úr lehetne, a parasztok megsüvegelnék, amikor
elhajtat a földeik mellett a fogatán. Maria bizonyosan örülne neki, bár nem tudta elképzelni
Mariát az előkelő, dúsgazdag hölgy szerepében.
De nem akart most a feleségére gondolni. Kelet felé van Panama, ahol Peru ezüstjét
raktározzák fel, gyöngyhalászhajóival és csillogó, villogó aranyoltárával, amelyet Morgannak
nem sikerült elragadnia, de előle nem menekülhet meg. Egyetlen jól irányzott csapás a
tengerentúli kereskedelemnek erre a csomópontjára talán a leghatásosabb haditerv volna és
amellett felmérhetetlen haszonnal is járna. Igyekezett minden figyelmét Panamára
összpontosítani.
Megpillantotta Sullivant, a vörös hajú ír csavargót, aki hegedűjével letelepedett egy ágyúcsőre.
Körülötte egy tucat matróz kérges talpával ütötte a fedélzeten a taktust a muzsikához. Az
emberek fejenként legalább 25 guinea jutalomdíjat kapnak a Natividad elfogásáért és
gondolatban bizonyosan már el is költötték a pénzt. Azután a Natividad felé nézett. A felső
fedélzet tele volt emberekkel. A hajó régimódi formájú farán ott szorongtak egymás mellett a
tengerészek piros kabátjukban és csákójukban. Látta az ágyúkat és mellettük a tüzéreket. Gerard,
akire az elfogott hajó parancsnokságát bízta, valamikor egy liverpooli rabszolgahajón dolgozott
és nagyon jól tudta, hogyan kell rendet tartani egy ellenségekkel teli hajón, bár Hornblower nem
számított lázadási kísérletre, hiszen a tisztek valamennyien itt voltak a Lydián és mihez kezdtek
volna tisztek nélkül?
Hornblowernek mindenekelőtt azt kellett volna eldönteni, hogy mi történjék a Natividaddal és
különösen a foglyaival. Nem adhatta ki valamennyiüket el Supremónak, ezt a saját emberei sem
engedték volna meg. Fogas kérdés. Pelikánok repültek hosszú sorban a hajó felé, szabályosabb
alakulatban, mint az angol flotta a csatornán, gyakorlatozáskor. Felettük mozdulatlan szárnyakkal
keringett egy pompás villásfarkú fregatt-madár, de miután, úgy látszik, nem látott semmi
alkalmas zsákmányt, amelyre érdemes lett volna lecsapnia, ismét elrepült a sziget irányában, ahol
a keselyűk halakra vadásztak. A nap máris forrón tűzött és az öböl vize éppen olyan kék volt,
mint fejük felett az ég.
Hornblower elátkozta magában a napot, a pelikánokat és a fregattmadarat, mert megint csak
elterelték a figyelmét nagy gondjairól. Ismét vagy féltucatszor sétált végig a fedélzeten. Azután
Knyvett kadét állta el az útját, ujjaival megérintve sapkáját.
– Mi az? – kiáltott rá dühösen Hornblower. – Miért zavarnak?
– Hajó közeledik, sir. Mr… Mr. Hernández jön. Ez előrelátható volt.
– Helyes! – bólintott Hornblower. Lesietett az oldalhágcsóhoz, hogy üdvözölhesse
Hernándezt, amint megérkezik. Hernández nem vesztegette az időt azzal, hogy szerencsét
kívánjon neki fényes győzelméhez. El Supremo szolgálatában még a spanyol-amerikaiak is
kimértek és kevésbeszédűek lettek és azonnal rátértek az üzletre.
– El Supremo azonnal beszélni akar a kapitány úrral, mondta. – A hajón vár.
– Úgy! – Hornblower nagyon jól tudta, hogy a brit flotta legtöbb kapitánya felháborodva
utasította volna vissza ezt a hangot. Nagy kedve lett volna visszaküldeni Hernándezt az üzenettel,
hogy ha el Supremo beszélni óhajt vele, szívesen látja a hajóján. De tudta, hogy ez nagy
könnyelműség volna és feltétlenül véget vetne a jó viszonynak. Végre is, ilyen etikett-kérdés
miatt nem teheti kockára a sikerét. A Natividad legyőzője megengedheti magának, hogy elnézzen
másoknak az ostobasága vagy őrültsége fölött.
Közvetítő megoldás jutott eszébe. Esetleg várakoztathatná egy-két óráig Hernándezt, hogy
ezzel hangsúlyozza méltóságát. De józansága tiltakozott a félmegoldás ellen. Ez – mint a legtöbb
kiegyezés – az egyik felet felingerelné anélkül, hogy a másiknak bármi haszonnal is járna. Sokkal
okosabb, ha félreteszi büszkeségét és azonnal indul.
– Szívesen! – felelte. – E pillanatban véletlenül szabad vagyok.
De ezúttal legalább szükségtelen, hogy átöltözzön az ünnepélyes alkalomra való tekintettel.
Semmi szükség arra, hogy felvegye legjobb selyemharisnyáját és csatos cipőjét. A Natividad
elfogása sokkal biztosabb őre tekintélyének, mint bármilyen aranymarkolatú kard.
Csak miközben végső parancsait adta Bushnak, jutott eszébe, hogy az éjszakai győzelemre
való tekintettel bátran feloldhatja a parancs ellen vétkező Jenkins, Poole és az elnéző Galbraith
megbüntetését. Ez kimondhatatlan megkönnyebbülés volt. Egyszerre elkergette a szomorúság
felhőit, amelyek minden sikerét beárnyékolták. Ez melegítette át a szívét, miközben a parton
ismét lóra szállt és elindult a halmokba rakott bűzös állati belső részek, majd a halott emberek
fasora mellett el Supremo házáig.
El Supremo úgy ült az emelvényen, mennyezetes trónszékében, mintha szünet nélkül,
mozdulatlanul ott ült volna azóta, hogy négy napja (olyan régen volt, mintha legalább egy hónap
telt volna el azóta!) Hornblower itt járt nála.
– Már elvégezte a kijelölt feladatot? – kérdezte.
– Múlt éjszaka elfogtam a Natividadot, – jelentette Hornblower.
– És mint értesültem, hajója raktárait ellátták mindennel, amit kívánt?
– Igen.
– Akkor hát valóban elvégezte kijelölt feladatát. Ezt mondtam az imént.
Ezzel az öntelt, magabiztos és fenséges arccal szemben nem lehetett vitatkozni.
– Ma délután elindulok, – folytatta el Supremo. – Most már valóban megvalósítom tervemet.
Elfoglalom San Salvador városát és foglyul ejtem azt az embert, aki magát Nicaragua
kormányzójának nevezi.
– Úgy? – kérdezte Hornblower.
– Még egy-két kisebb nehézséget kell legyőznöm. Talán nem tudja, Hornblower kapitány,
hogy a San Salvadorba vezető út nem olyan jó, amilyennek lennie kellene. Egy helyen
százhuszonhét, lávába vágott lépcsőn kell felmenni a meredek hegygerincen és a lépcső két
oldalán meredek sziklafalak szakadnak le a mélységbe. Lóháton, de még öszvérháton is
ugyancsak nehéz és veszélyes nekivágni ennek az útnak, arról nem is szólva, hogy egyetlen
ellenséges indulatú ember, egyetlen puskával mennyi bajt okozhat ilyen helyen.
– Kétségtelenül! – bólintott Hornblower kapitány.
– Azonban San Salvador csak tíz mérföldnyire fekszik a szárazföldtől – folytatta el Supremo –
és kitűnő út köti össze kikötőjével, La Libériáddal. Ma délután a két hajóval és ötszáz
emberemmel elindulok La Libériádba. Ez a város alig száz mérföldnyire van innen és így holnap
hajnalig odaérhetünk. Holnap este San Salvadorban akarok vacsorázni.
– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower. Gondolkozott, vajon hogyan magyarázhatná meg
el Supremónak, miféle előrelátható bonyodalmakat okozhat ez a kaland.
– Bizonyára nagyon keveset ölt meg a Natividad legénységéből, ugye Hornblower kapitány? –
kérdezte el Supremo és ezzel máris pedzette a szép terv egyik akadályát, amely Hornblowert
erősen nyugtalanította.
– Tizenegy ember meghalt, – felelt Hornblower – tizennyolc megsebesült, ezek közül négy
olyan súlyosan, hogy aligha gyógyulhatnak meg.
– Szóval, hagyott még eleget, hogy elláthassák a hajót?
– Eleget, szenyor, ha…
– Csak ezt akartam tudni. És tudja meg, kapitány, hogy közönséges emberi lények nem
szólíthatnak engem szenyornak. Ez tiszteletlenség. Én el Supremo vagyok!
Hornblower válasz helyett csak meghajolt. El Supremo mozdulatlan, fenséges kősziklaként ült
a helyén.
– A hajó tisztikara még életben van? – kérdezősködött tovább el Supremo.
– Igen! – bólintott Hornblower. És mert sejtette, hogy ebből baj lesz és szerette volna a
veszedelmet a lehetőség szerint csökkenteni, nagyot nyelve tette hozzá: – Supremo!
– Akkor szolgálatomba fogadom a Natividadot, – jelentette ki természetes hangon el Supremo.
– A tiszteket megöletem és helyükre saját embereimet állítom, az altisztek és a közönséges
matrózok tovább szolgálhatnak nekem.
Semmi lehetetlen sem volt el Supremo tervében. Tapasztalatból tudta, hogy a spanyol
haditengerészetben milyen éles különbség van a tengerészek között, akik a hajót szolgálják, és a
vezetők között, akik parancsolnak és irányítanak. És Hornblower pillanatig sem kételkedett
abban, mit felel a vitorlamester és a főtűzmester, ha felszólítják, hogy válasszon a kínhalál vagy
el Supremo szolgálata között.
Az is tagadhatatlan volt, hogy el Supremo ajánlata sok szempontból a legjobb reményekkel
biztatott. Ötszáz embert a Lydián aligha lehetne elszállítani, azonfelül a Lydia egymagában
nehezen is szállhat szembe a több ezer mérföldnyi parttal. Két hajó tízszer annyi dolgot adna az
ellenségnek, mint egy hajó. De ha kiszolgáltatja a Natividadot, akkor végtelen és talán
eredménytelen viták állnak előtte az Admiralitás lordjaival és ki tudja, megkapja-e valaha is a
jutalomdíjat. Ezenfelül nem szolgáltathatja ki a spanyol tiszteket életre-halálra el Supremónak,
úgy, amint kívánja. Ezt még gyorsan és alaposan át kell gondolnia.
– A Natividad most már az én királyom tulajdona, mondta végre. – Talán megneheztel rám, ha
kiszolgáltatom.
– De még sokkal jobban megneheztelne, ha értesülne, hogy megsértett engem, – felelt el
Supremo. Összeráncolta homlokát és Hornblower hallotta, hogy Hernández gyorsabban,
izgatottan lélegzik. – Már előbb is megfigyeltem, Hornblower kapitány, hogy a viselkedése velem
szemben határos a tiszteletlenséggel, de olyan elnéző voltam mindeddig, hogy ezt csak idegen
származásának tulajdonítottam.
Hornblower gondolatai még mindig villámgyorsan kergették egymást. A legcsekélyebb
ellenszegülés és ez az őrült egyszerűen parancsot ad az embereinek, hogy öljék meg. És ha
kapitányukat megölik, a Lydia emberei egészen bizonyosan nem harcolnának el Supremóért. A
hajó súlyos helyzetbe kerülne a Csendes-óceánon, hiszen nem találna barátra sem a lázadók, sem
a királyhű spanyolok között és talán soha többé nem érkezne haza – különösen ha Bush, a derék,
de minden képzelőtehetség híján szűkölködő Bush venné át a parancsnokságot. Anglia egyik
legjobb fregattját és a legjobb alkalmat szalasztaná el. Tehát nincs más hátra, fel kell áldoznia a
jutalomdíjat, az ezer fontot vagy talán még annál is többet, amivel boldoggá akarta tenni Mariát.
De elhatározta, hogy foglyainak életét minden körülmények között megmenti.
– Bizonyos, hogy csak idegen származásom lehet a hibás, Supremo – mondta végre. – Idegen
nyelven nem tudom olyan tökéletesen kifejezni magam. De elképzelhető az, hogy én
tiszteletlenül közeledjem el Supremóhoz?
El Supremo bólintott. Mindenesetre megnyugtató volt, hogy ez az őrült, aki azt állította
magáról, hogy mindenható, ilyen könnyen áldozatul esik a legotrombább hízelgésnek.
– A hajóval természetesen rendelkezhet, – folytatta Hornblower. – Hiszen a Natividad el
Supremóé volt attól a pillanattól kezdve, hogy az embereim tegnap éjszaka fedélzetére tették
lábukat. És ha a jövőben majd hatalmas armada indul el a Csendes-óceánon el Supremo
parancsnoksága alatt, csak arra kérem, emlékezzék vissza, hogy flottájának első hajóját
Hornblower kapitány szerezte meg a spanyoloktól, el Supremo parancsára.
El Supremo bólintott, azután ismét Hernándezhez fordult.
– Azonnal intézkedjék, tábornok úr, hogy délben ötszáz ember hajózzon be. Én is velük
indulok és maga is. Hernández meghajolt és eltávozott. Nem csoda, ha el Supremo soha, egy
pillanatra sem kételkedett saját istenségében, alárendeltjei olyan villámgyorsan és habozás nélkül
teljesítették parancsait. Akár azt parancsolta, hogy ezer disznót teremtsenek elő, akár ötszáz
embert kellett egy óra alatt előállítani: annyi bizonyos, hogy a parancsnak bármilyen áron is
engedelmeskedtek. Hornblower most már habozás nélkül haladt tovább a megkezdett úton.
– Remélem, a Lydia abban a megtiszteltetésben részesül, hogy La Libertadba viheti el
Supremót? – kérdezte. – Embereimet boldoggá tenné ez a nagy kitüntetés.
– Ebben nem is kételkedem, – bólintott el Supremo.
 – Alig merem megkérdezni, – folytatta Hornblower – nem részesíthetné tisztjeimet és
csekélységemet abban a nagy kitüntetésben, hogy indulás előtt velünk ebédel a hajón?
El Supremo egy pillanatig gondolkozott.
– Igen, – mondta végre és Hornblower alig tudta idejében elfojtani megkönnyebbült
sóhajtását. Ha el Supremo a hajón van, bizonyosan könnyebben tudja irányítani.
El Supremo tapsolt és abban a pillanatban, mintha csak óraműre működnék, kopogtattak a
rézszögekkel kivert ajtón és a sötétbőrű majordomo lépett a szobába. Egyetlen rövid mondatban
kapott parancsot el Supremótól, hogy egész udvartartását szállítsák azonnal a Lydiára.
– Talán volna kegyes megengedni, hogy akkor most visszatérhessek a hajómra és mindent
előkészíthessek el Supremo fogadására? – kérdezte a kapitány.
Válaszul újabb bólintást kapott.
– Hány órára részesülhetek a nagy szerencsében, hogy a parton fogadhatom? – kérdezte.
– Tizenegykor.
Hornblower, amikor ismét odakinn volt a pátion, nagy részvéttel és megértéssel gondolt arra a
bizonyos nagyvezírre, aki valahányszor kilépett a szultán palotájából, mindig megtapogatta a
nyakát, vajon a feje ott van-e még a helyén. Amint a Lydiára érkezett, alighogy az üdvözlő sípok
elhallgattak, kiadta parancsait.
– Vitesse le az urakat a hajófenékbe! – mondta Bushnak, a spanyol tisztekre mutatva. –
Helyezze őket biztos őrizetbe és veresse vasra valamennyiüket!
Bush kísérletet sem tett, hogy elrejtse megdöbbenését, de Hornblower nem vesztegette az
idejét magyarázkodással.
– Szenyoresz, – mondta a spanyol tisztekhez fordulva, akik ebben a pillanatban elébe járultak
– egy ideig rossz bánásmódban lesz részük. De higgyék el nekem, hogy ha a legközelebbi
napokban csak egy másodpercre is mutatkoznának, az életükbe kerülne. Az életüket mentem
meg, amikor kiadom ezt a parancsot.
Azután ismét első tisztjéhez fordult.
– Hívja a tiszteket és az egész legénységet! Az egész hajót betöltötte a kérges talpak dobogása
a fenyőfadeszkákon.
– Emberek! – szólalt meg Hornblower. – A mai napon ennek az országnak egyik fejedelme jön
a fedélzetre, aki szövetségese a mi felséges és kegyelmes királyunknak. Bármi történjék is – jól
jegyezzétek meg a szavaimat, bármi történjék is – tisztelettel kell bánni vele. Megkorbácsoltatom
azt az embert, aki kineveti, vagy aki nem éppen olyan tisztelettel közeledik szenyor el
Supremóhoz, mint hozzám. Ma délután ennek a fejedelemnek a katonáival indulunk tovább.
Gondoskodjatok ezekről az emberekről éppen úgy, mintha angolok volnának. Az elsőt, aki velük
szemben bármilyen helytelenségre ragadtatná magát, még abban az órában megkorbácsoltatom.
Felejtsétek el bőrük színét! Ne akadjatok fenn a ruházatukon! Ne vegyétek észre, hogy nem
tudnak angolul és csak arra emlékezzetek, amit én mondtam. És most oszolhattok.
Lent a kajütben Polwheal hűségesen várakozott a fürdőköpennyel és a törülközővel kapitánya
fürdőjére, amelynek az órarend szerint már két órával előbb kellett volna megtörténnie.
– Készítsd ki ismét a legjobb egyenruhámat! – vetette oda sietve Hornblower. – Az ebédlőben
terítsenek nyolc személyre, díszebédre. De mindenekelőtt siess és küld be hozzám a szakácsot.
Nagyon sok elintéznivaló volt még hátra. Bush és Rayner, az első és a negyedik tiszt, Simonds a
főtűzmester, Crystal a főkormányos parancsot kaptak, hogy teljes díszben jelenjenek meg az
ebéden. Azután kidolgozták a tervet, hogyan helyezzék el az ötszáz embert a két fregatton.
Egy pillantást vetett a Natividadra és éppen azon gondolkozott, milyen intézkedéseket tegyen
az elfogott hajóra vonatkozóan, amikor észrevette, hogy a part felől vidám kis hajócska indult el
egyenesen feléjük. A csapat vezetője, aki azonnal a fedélzetre sietett, fiatalos külsejű férfi volt, a
középtermetűnél alacsonyabb, sovány és hajlékony, mint egy majom, arca minden pillanatban
kész a mosolyra és kitörő jókedvre. Inkább spanyolnak, mint amerikainak látszott. Bush
egyenesen Hornblowerhez vitte, aki idegesen várakozott a hátsó fedélzeten. Az idegen, miután
mélyen meghajolt, bemutatkozott:
– Don Cristobal da Crespo viceadmirális vagyok mondta.
Hornblower nem tudott erőt venni magán, tetőtől-talpig végignézte. Az admirális arany
fülkarikákat viselt és arannyal hímzett kabátja nem takarta el piszkos, szürke ingének
rongyosságát. De legalább csizmát viselt, puha barna bőrből, amelynek a szárába begyűrte foltos
fehér nadrágját.
– Természetesen el Supremo megbízásából? – kérdezte Hornblower.
– Természetesen. Engedje meg, hogy bemutassam tisztjeimet. Andrade hajóskapitány. Castro
fregatt-kapitány. Carrera korvett-kapitány. Barrios, Barillas és Crena hadnagyok. Diaz kadét…
A tucatnyi tiszt, akiket ilyen hangzatos címeken mutatott be, természetesen csak mezítlábas
indián volt, vörös bőrövük tele pisztolyokkal és késekkel. Ügyetlenül hajlongtak Hornblower
előtt; egy-kettőnek az arcán vadállati kegyetlenség tükröződött.
– Azért jöttem, – mondta Crespo nyájasan – hogy felhúzzam zászlómat új hajómra, a
Natividadra. El Supremo kívánsága, hogy a kapitány úr az admirálist megillető tizenegy
ágyúlövéssel üdvözölje.
Hornblowernek csaknem leesett az álla ennek a kívánságnak hallatára. A szolgálat hosszú évei
folyamán mindennek ellenére is beleidegződött a mély tisztelet a haditengerészet szertartásai
iránt és bosszantotta, hogy ennek a rongyos ingű csavargónak ugyanannyi ágyúlövést adjon, mint
Nelsonnak. De minden erejét összeszedve, lenyelte bosszúságát. Tudta, hogy végig kell játszania
a komédiát a befejezésig, ha azt akarja, hogy sikert érjen el. Amikor ilyen sok forog kockán,
ostobaság volna ilyen formai kérdésen veszekedni.
– Természetesen – mondta. – Boldog vagyok, ha én lehetek az első, aki a mai dicsőséges
napon szerencsét kíván Crespo admirálisnak!
– Köszönöm, Hornblower kapitány. De előbb még egy-két kisebb részletkérdést szeretnék
megtárgyalni. Szabad tudnom, hogy a Natividad tisztikara itt van-e ennek a hajónak a fedélzetén,
vagy még odaát vannak a Natividadon?
– Végtelenül sajnálom, – felelt Hornblower – de ma reggel haditörvényszéket tartottam és
valamennyit beledobattam a tengerbe.
– Nagy kár – sóhajtott Crespo. – El Supremo ugyanis parancsot adott, hogy akasztassam fel
őket a Natividad vitorlarúdjaira. Egyetlenegyet sem hagyott meg közülük?
– Egyetlenegyet sem. Nagyon sajnálom, de erre vonatkozóan nem kaptam parancsot el
Supremótól.
– Nos, ezen már nem segíthetünk. De szerencsére majd csak akad valaki más. Akkor azonnal
átmegyek a hajómra. Talán átkísérne, hogy megadná a szükséges utasításokat embereinek, akik
odaát az őrszolgálatot látják el?
– Természetesen.
Hornblower nagyon kíváncsi volt, hogy vajon el Supremo emberei hogyan veszik ki a
hűségesküt egy egész hajónak a legénységéből, hogyan érik el, hogy megtagadják eddigi urukat
és parancsolójukat. Még sietve utasítást adott a tűzmesternek az üdvlövésekre vonatkozóan, ha
majd felhúzzák a Natividadra új zászlóját, azután az indián tisztekkel együtt a kis hajóra szállt.
A Natividadra érkezve, Crespo azonnal, gőgös léptekkel a hátsó fedélzetre vonult. Ott
várakozott a spanyol vitorlamester matrózaival. Ezeknek a rémült és csodálkozó embereknek a
szeme láttára egyenesen odalépett a korláthoz, letépte róla a Szent Szűz és kis Jézus képét és
beledobta a tengerbe. Egyik kadét egy intésére leszedte a zászlórúd végéről az angol és a spanyol
lobogót. Azután az altisztekhez fordult. Drámai jelenet volt a ragyogó napfényben, az emberekkel
teli tömött hátsó fedélzeten. A piroskabátos brit tengerészek mozdulatlan sorban őrködtek
fegyverükkel a kezükben; a brit tüzérek ágyúik mellett álltak, a füstölgő kénzsinórral, mert eddig
még senki sem mentette fel őket kötelességük alól. Gerard előrelépett és megállt Hornblower
mellett.
– Ki a vitorlamester? – kérdezte Crespo.
– Én vagyok az! – nyöszörögte kétségbeesetten egyik spanyol.
– Ti a matrózai vagytok? – kérdezte Crespo a többiektől. Azok rémülten, szótlanul bólintottak.
Crespo arcáról nyomtalanul eltűnt minden mosolygás és kedélyesség. Vad, fékezhetetlen
indulat kerítette a hatalmába.
– Te – kezdte, rámutatva a legfiatalabbra – tartsd fel a kezed és esküdj hűséget a mi urunknak,
el Supremónak! Tartsd fel a kezed!
A fiú engedelmeskedett, mint akit megbűvöltek.
– És most mondd utánam: – Esküszöm… A fiú arca halálsápadt volt. Tekintetével
feljebbvalóját kereste, de Crespo villámló szeme nem engedte szabadon.
– Esküszöm! – ismételte Crespo fenyegetően. A fiú kinyitotta a száját, majd ismét bezárta,
egyetlen szót sem tudott kimondani. Azután kétségbeesett erővel megszabadult a parancsoló,
könyörtelen pillantástól. Keze megremegett és lehanyatlott, majd elfordította a tekintetét Crespo
parancsoló mutatóujjáról. Abban a szempillantásban Crespo a balkezével lőtt. Annyira gyors volt
a mozdulata, hogy senki sem látott semmit előre, csak utólag pillantották meg kezében a füstölgő
pisztolyt. A lövés eldördült és a fiú, a golyóval hasában, végigzuhant a fedélzeten. Teste
görcsösen vonaglott a halálos kínszenvedéstől. Crespo ügyet sem vetett rá és a legközelebbihez
fordult:
– Most te esküdj!- mondta.
Ez az ember már azonnal esküdött, remegő hangon ismételve Crespo szavait. Féltucatnyi
mondatban ismerte el Supremo mindenhatóságát, tanúsította iránta való hűségét, majd egyetlen
istenkáromló mondatban megtagadta Isten létezését és az Istenanya szeplőtlen fogantatását. A
többiek mind követték példáját, sorra elismételték az istenkáromló szavakat, miközben senki sem
törődött a lábuknál fetrengő haldokló fiúval. Crespo csak a szertartás befejezése után ereszkedett
le odáig, hogy tudomást vegyen jelenlétéről.
– Dobjátok a vízbe – parancsolta kurtán. A többiek csak egyetlen másodpercig haboztak
tekintetének hatása alatt, azután egyikük lehajolt és megfogta a fiú vállát, a másik a lábát és a
még élő testet átvetették a korláton.
Crespo megvárta a csattanást, azután a középső fedélzetre indult. Az emberek, akik itt álltak,
ostoba és eltompult arccal hallgatták beszédét. Hornblower már látta, hogy itt ugyan senki sem áll
ellent Crespo misszionáriusi törekvéseinek. A hajó legénysége jóformán az utolsó emberig nem
európai vérből származott. Valószínűleg a hosszú esztendők alatt, miközben a Natividad
szolgálatát teljesítette a Csendes-óceánon, az eredeti európai legénység teljesen kihalt. Csak a
tiszteket pótolták Spanyolországból, a matrózokat a bennszülöttek közül válogatták ki.
Hornblower látta, hogy vannak közöttük kínaiak és négerek és olyanok is, akiknek a fajtáját
eddig egyáltalán nem ismerte – filippínók.
Csakugyan, Crespo ötperces ragyogó szónoklatával valamennyit megnyerte. Kísérletet sem
tett, hogy szavakkal is bebizonyítsa el Supremo istenségét. Ez fölösleges is volt, hiszen a neve
mindent megmondott. Elmagyarázta, hogy el Supremo mozgalmat indít, amelynek az a célja,
hogy elsöpörje a spanyol uralmat Amerika területéről. Egy éven belül az egész Újvilág Mexikótól
Peruig a lábainál fog heverni. Vége lesz a spanyolok garázdálkodásának, kegyetlenkedésének,
rabszolgatartásának a bányákban és a földeken. Mindenki kap majd földet, aki akar, szabadság és
boldogság költözik be minden házba el Supremo jóságos és kegyes kormányzása alatt. Ki akarja
követni ezen az úton?
Úgy látszott, hogy valamennyien követni akarják. Mire Crespo befejezte beszédét, a Natividad
egész legénysége lelkesen ujjongott. Azután Crespo visszatért Hornblowerhez.
– Köszönöm, kapitány úr – mondta. – Azt hiszem, most már nincsen szükségünk ideát az
embereire. A tisztjeimmel el tudunk intézni minden esetleges későbbi lázongást és
fegyelmezetlenséget.
– Egészen biztosra veszem! – bólintott Hornblower kissé keserűen.
– Alighanem akadnak majd néhányan, akik a továbbiak folyamán nem fogadják be olyan
könnyen a világosságot! – jegyezte meg Crespo szélesen vigyorogva.
Miközben hazafelé indult a Lydiára, Hornblower fájó szívvel gondolt a spanyol vitorlamester
fiatal matrózának meggyilkolására. Ezt a gazságot meg kellett volna akadályozni, hiszen főként
azért ment át a Natividad fedélzetére, hogy útját állja minden kegyetlenségnek és íme, nem
sikerült a szándéka. De azzal igyekezett megnyugtatni rossz lelkiismeretét, hogy a
kegyetlenségnek ez a megnyilvánulása mégsem lehetett olyan rossz hatással az embereire, mintha
végig kellett volna nézniük, hogyan akasztják fel az összes spanyol tiszteket. A Natividad
legénységét kényszerítették, hogy új urat szolgáljon, de hasonló eset megtörtént a Lydia
legénységének nem egy tagjával is. Korbács és halál volt a büntetése az angol hajókon azoknak a
matrózoknak, akik megtagadták az engedelmességet tisztjeikkel szemben, akkor is, ha azok
önkényesen gyakorolták fölöttük hatalmukat. Nem valószínű, hogy az angol matrózok sokat
törjék a fejüket színes
matrózok esetén, akiket ilyen csapás ért, de az alsóbb néposztályokra annyira jellemző
gondolatvilágukkal bizonyosan nem tűrték volna el szótlanul a tisztek felakasztását.
Gondolatait hirtelen ágyúlövés csattanása szakította félbe a Nativitad felől, amelyre azonnal
válaszolt a Lydia ágyúja is. Csaknem talpra ugrott a kis csónakban, de egyetlen pillantás
hátrafelé, megnyugtatta. Új lobogó lengett a Natividad vitorlarúdján. Sárga csillag kék mezőben,
egészen tisztán látta. Az ágyúlövések dübörgése hosszan visszhangzott az öbölben. Még akkor
sem volt vége az üdvlövéseknek, amikor hazaérkezett a Lydiára. Mr. Marsh, a másodtűzmester,
fel-alá járkált az elülső fedélzeten és Hornblower tisztán hallotta, amint magában suttogta:
– Ha nem lettem volna olyan ostoba, most nem lennék itt. Hetedik lövés. Elhagytam a
feleségemet, a hazámat, mindenemet, ami drága nekem. Nyolcadik lövés.
Fél órával később Hornblower már a parton volt, hogy üdvözölje el Supremót, aki lóháton
érkezett, percnyi pontossággal. Tucatnyi lovasból álló rongyos gárda követte. El Supremo nem
ereszkedett le odáig, hogy bemutassa kíséretét a kapitánynak, csak kurtán biccentett és beszállt a
kis hajóba. Kísérői maguk mutatkoztak be, Hornblower alig is figyelt oda a semmitmondó
nevekre. Valamennyien csaknem tisztavérű indiánok voltak, mindegyik tábornok volt vagy
legalább is ezredes és nyilvánvalóan egyformán tisztelték urukat és parancsolójukat. De
mozdulataikból és tekintetükből nemcsak félelem, hanem csodálat, sőt rajongás is tükröződött el
Supremo iránt.
A hágcsónál ott állt a hajó egész tisztikara és a tengerészek sorfala, hogy a legválasztékosabb
szertartások szerint fogadják el Supremót, Supremo azonban, abban a pillanatban, hogy a
hágcsóra tette a lábát, a következőkkel lepte meg Hornblowert:
– Tudja meg, Hornblower kapitány, hogy engem üdvözlésül huszonhárom ágyúlövés illet meg!
Tehát kettővel több, mint amennyivel őfelségét, György királyt fogadnák. Hornblower egy
pillanatig gondolkozott, mindenképpen szerette volna ezt a kívánságot visszautasítani, de végre is
azzal könnyített lelkiismeretén, hogy huszonhárom ágyúlövés egyáltalán semmit sem jelent.
Tehát sietve üzenetet küldött Marsh másodtűzmesternek, hogy azonnal adjon le huszonhárom
ágyúlövést. Csodálatosképpen a hajó egész legénysége csaknem ugyanazt élte át a következő
percekben, amit maga Hornblower. Előbb bámultak, azután erőt vettek magukon és végül azzal
nyugtatták meg magukat, hogy végre is a kapitányuk tudja, hogy mit csinál, a felelősség az övé.
Hornblower önkéntelenül is mosolygott, amikor arra gondolt, milyen ábrázattal fogadhatta az
utasítást Marsh és milyen izgatott lehetett, mire a végére ért: – Ha nem lettem volna olyan sült
bolond, akkor most nem lennék itt! Huszonhárom!
El Supremo, alighogy a hátsó fedélzetre lépett, kíváncsi érdeklődéssel nézett körül, majd
miközben Hornblower élesen figyelte, hirtelen minden érdeklődés kihalt az arcán és magába
merülve, nem törődött többé semmivel. Hornblower látta már ebben az állapotban. Látta rajta,
hogy csak látszólag figyel a beszédre, de a valóságban elnéz Bush és Gerard és a többiek feje
fölött, akiket Hornblower sorra bemutatott. Amikor Hornblower megkérdezte, nem óhajtja-e
megtekinteni a hajót, némán rázta a fejét. Kis, kényelmetlen szünet következett. Majd hirtelen
Bush fordult a kapitányhoz és jelentette:
– A Natividad új zászlót húz fel a főárboc vitorlarúdjára, sir. Nem, ez nem zászló, ez…
Egy ember teste emelkedett fel kapálódzva, görcsösen rángatódzva, élesen kirajzolódva a kék
égboltra, míg felért egészen a vitorlarúd magasságáig. A következő pillanatban másik test
emelkedett fel a vitorlarúd másik végére. Minden szem ösztönösen el Supremo felé fordult. Még
mindig a semmibe nézett, tekintete üres volt, de azért valamennyien tudták, hogy látta. Az angol
tisztek gyors pillantást vetettek kapitányukra, tőle akartak utasítást, hogyan viselkedjenek, azután
követték példáját és úgy tettek, mintha semmit sem láttak volna. Valamennyien nagyon rosszul
érezték magukat. De végre is nem az ő dolguk, milyen fegyelmi rendszabályokat alkalmaznak
egy idegen lobogó alatti hadihajón.
– Az ebédet rövidesen tálalják, el Supremo – jelentette Hornblower nagyot nyelve. – Volna
olyan kegyes lefáradni?
Supremo, még mindig egyetlen szó nélkül, keresztülhaladt a parancsnoki hídon és lement a
lépcsőn. Csak odalenn látszott, hogy mennyivel kisebb a többieknél, mert bár egyenesen állt, feje
éppen csak hogy érintette a mennyezetet. Akkor sem jutott eszébe, hogy kissé meghajtsa a fejét,
amikor a kiálló tetőgerendához közeledett. Hornblowert furcsa érzés fogta el, hogy el
Supremónak sohasem kell meghajolnia, a keresztgerendák maguktól felemelkednek, hogy
bántatlanul elvonulhasson alattuk, hiszen szentségtörés lett volna, ha fejet kell hajtania bármi
előtt is. Ennyire nagy hatással volt már őrá is el Supremo viselkedésének nyugodt méltósága.
Polwheal és a stewardok, akiket Hornblower szolgálattételre rendelt, legjobb ruhájukban
várakoztak és széthúzták előtte a vászonfüggönyöket, amelyek még mindig a spanyolfalakat
helyettesítették. De az ebédlő bejáratánál Supremo egy pillanatra megállt. Amióta a hajóra tette a
lábát, most először szólalt meg:
– Egyedül akarok itt ebédelni. Küldesse ide az ebédemet!
Kíséretének egyik tagja sem talált semmi különöset viselkedésében. Hornblower erősen
figyelte arcukat és látta, hogy közömbösségük egészen természetes, egyáltalán nem csodálkoztak.
Számukra olyan jelentéktelen volt az egész kis jelenet, mintha el Supremo éppen csak az orrát
fújta volna ki.
Természetesen a helyzet szinte elviselhetetlenül kellemetlen volt. Hornblowernek és többi
vendégének a rögtönzött terített asztalnál kellett enni, a kadétok szobájában és egyetlen
vászonabrosza és vászonasztalkendői, valamint két utolsó üveg madeirája odabenn maradt, el
Supremo kizárólagos használatára. A hangulat feszességét csak fokozta, hogy egész ebéd közben
jóformán egyetlen szó sem esett, úgy látszik el Supremo kísérete nem kedvelte a sok beszédet és
Hornblower volt a társaságban az egyetlen az angolok között, aki tudott volna spanyolul
beszélgetni. Bush kétszer is megkísérelte, hogy néhány udvarias szót váltson szomszédjával,
egyszerűen ó-betűt ragasztva az angol szavakhoz, abban a reményben, hogy így talán
spanyolosan hangzik. De a vendégek szótlan bámulata annyira zavarba hozta, hogy valami
mentegetődzés félét dadogva, elhallgatott.
Alig fejezték be az ebédet, alig gyújtottak rá a laza, barna szivarokra, amelyeket már el
Supremo raktárából szállítottak a Lydiára, amikor újabb követ érkezett a partról. A megrémült
tiszt, aki éppen őrségen volt, egyenesen bevitte a kapitányhoz, mert nem értette furcsa, gyors
beszédét. A csapatok megérkeztek a partra és most várakoznak, mikor szállhatnak hajóra.
Az emberek, akiket a kis hajók, szorgalmasan közlekedve a két nagy hajó és a szárazföld
között, a fedélzetre hoztak, hamisítatlan közép-amerikai katonák voltak, az utolsó szálig:
mezítlábasok és rongyosok, sötétbőrűek és fénytelen hajúak. Minden ember ragyogó új muskétát
és jól megtöltött lőporos iszákot viselt, ezek már egytől-egyig Hornblower szállítmányából
kerültek ki. De akadtak olyanok is, akik dinnyét, banánt és más hasonlót cipeltek magukkal. A
hajó legénysége valamennyit a hátsó fedélzeten gyűjtötte össze; kíváncsian nézegettek körül az
idegen környezetben és szünet nélkül fecsegtek, de legalább hallgattak a szóra és azt tették, amit
parancsoltak nekik. Leültek a fedélzetre és nagy részük azonnal hozzálátott az evéshez.
Hornblower sejtette, hogy valamennyien kiéhezett, nyomorult fickók, akik most talán egyszerre
falják fel az élelmiszeradagjukat, amit több napra kaptak.
Amikor az utolsó ember is a fedélzeten volt már, Hornblower átnézett a Natividadra. Úgy
látszott, a katonák már ott is elhelyezkedtek. Egyszerre, mintha elvágták volna, elhallgatott a
hangos fecsegés a hátsó fedélzeten és
döbbenetes csend nehezedett az egész hajóra. A következő pillanatban el Supremo érkezett a
hátsó fedélzetre – bizonyosan észrevették, amikor kilépett a kajütből, ezért hallgattak el az
emberek olyan hirtelen.
– Indulhatunk La Libériádba, Hornblower kapitány, mondta.
– Igen, Supremo –, felelt Hornblower. Örült, hogy el Supremo a legalkalmasabb pillanatban
lépett elő, mert ha még csak néhány percig késlekedik, tisztjei észrevették volna, hogy
kapitányuk az ő parancsára vár és ez nagyon ártott volna a tekintélyének.
– Indulunk, Mr. Bush! Szedjék fel a horgonyokat! – utasította első tisztjét.

VIII. FEJEZET

Európai hírek

A Lydia útja a part mentén véget ért. La Libertad elesett és el Supremo embereivel együtt
eltűnt a Szent Megváltó városát körülvevő hegyek között. Elkövetkezett ismét a boldog reggel,
amikor Hornblower kapitány szokott sétáját végezte Őfelsége harminchatágyús fregattjának hátsó
fedélzetén és Bush hadnagy, az első tiszt, őrségen állt a kormánykerék mellett, miközben úgy tett,
mintha észre sem venné kapitányát.
Hornblower elégedetten nézett körül és mélyen beszívta tüdejébe a friss levegőt.
Elmosolyodott, amikor ennek tudatára jutott: a szabadság édes leheletét szívta be olyan
szomjasan. Legalább egy időre megszabadult el Supremo lidércnyomáshoz hasonló jelenlététől.
Többé nem lesz tanúja kegyetlenségének és irgalmatlanságának. Kimondhatatlan
megkönnyebbülés töltötte be. Ismét a maga ura volt, ismét kedvére, zavartalanul sétálhatott
hajója fedélzetén. Az ég kék volt, a tenger kék és ezüst –, Hornblower azon kapta rajta magát,
hogy a régi szokása szerint ezüst és kék címerpajzshoz hasonlítja és tudta, hogy ezzel ő maga is a
régi lett. Újra elmosolyodott jókedvében és megkönnyebbülésében, de közben arccal a tenger felé
fordult. Végre is, az embereinek nem kell látni, hogy kapitányuk a fedélzeten sétál és vigyorog,
mint egy fakutya.
Éppen csak a legenyhébb szellő vette szárnyára a Lydiát és három vagy négy csomónyi
sebességgel vitte előre. A kormányfél felé, a partszegélyen még láthatta a tűzhányók végtelenbe
nyúló arcát, ennek a tudatlanság éjszakájába merült országnak a gerincét. Ki tudja, talán el
Supremo végül mégis csak meghódítja Közép-Amerikát; talán mégis megvalósul a remény, hogy
meg lehet nyitni a víziutat a földszoroson át – talán Panamánál, ha a nicaraguai terv nem
sikerülne. Ez egyszerre megváltoztatná a világ arcát. Van Diemen földje és a Molukki-szigetek
szoros kapcsolatba kerülnének a civilizált világgal. A Csendes-óceán megnyílna Anglia előtt,
megszűnne a fáradságos, hosszú hajóút a Horn-fok vagy India felé a Jóreménység foka körül és a
Csendes-óceánon, ahová eddig alig egy-két fregatt vetődött el, egymásután vonulnának fel a
sorhajók egész rajai. A mexikói és kaliforniai spanyol gyarmatok fokozott jelentőségre tennének
szert.
Hornblower belátta, hogy mindez egyelőre még csak szép álom. Ezért viszont meg kellett
büntetnie magát és minden önuralmát összeszedve csak a jelenre igyekezett gondolni. Először is
mélyen a lelkébe nézett, hogy megfejtse: mi indította arra, hogy hajóját déli irányba, Panama felé
irányítsa. A legfőbb ok természetesen az volt, hogy meg akart szabadulni el Supremótól, ezt
nagyon jól tudta. Azonban igyekezett tisztázni magát saját lelkiismerete előtt.
Ha el Supremo kísérlete balul ütne ki és nem sikerülne elfoglalnia San Salvadort, akkor is a
Natividad feltétlenül elegendő lesz arra, hogy haza tudja szállítani seregének maradványait. A
Lydia jelenléte semmiképpen sem befolyásolhatta a szárazföldi hadműveleteket. Ha viszont el
Supremo terve sikerrel járna, könnyen lehet, hogy miközben ő nicaraguai hódító hadjáratát intézi,
a spanyolok megneszelnek valamit és Panamából sereget indítanak ellene. De ha ő a hajójával
Panamában van, akkor feltartóztathatja őket. És különben is, lehetőséget kell adnia
legénységének, hogy a Panama-öbölben a gyöngyhalászhajóktól zsákmányt szerezhessenek. Ez
esetleg kárpótolhatná őket a megnyert és ismét elvesztett jutalomdíjért, mert ezek után aligha
remélheti, hogy a Natividad elfogásáért bármi jutalomban is részesülhetnének. Ha a Lydia a
Panama-öbölben állomásozik, akkor egyúttal megakadályozhatja Peru felől a spanyol seregek
partraszállását is. Ezenfelül az Admiralitás lordjai is csak megdicsérnék érte, ha alaposan
áttekintené az öblöt és az Igazgyöngyszigeteket; Anson térképeinek ez a része meglehetősen
hiányos. De Hornblower lelke mélyén nagyon jól tudta, hogy egyes-egyedül csak azért jött ide,
mert minden áron ki akart térni el Supremo útjából.
Valami lapos és fényes ugrott fel hirtelen a víz színéről, akkora, mint egy tányér, azután
hangos csattanással hullott ismét vissza a felszínre, mégegyszer felugrott, azután eltűnt lenn a
mélységben, vörösesbarna fénylő háta egy pillanatra még megcsillant, miután a kék víz
összezárult felette. Repülő halak árasztották el a vizet mindenfelől, mindegyik egy-egy pillanatra
sötét barázdát hagyott maga mögött. Hornblower gondtalanul figyelte a halakat. Most, hogy
hajója raktárait megtöltötte és az emberei is elégedetten és büszkén tekinthettek vissza az elmúlt
napok kalandjaira, nem volt semmi komoly gondja többé. A spanyol foglyok, akiknek életét
megmentette el Supremótól, ott sütkéreztek az elülső fedélzeten.
– Hajó közeledik! – hangzott ebben a pillanatban a kiáltás az árbockosárból.
A lustálkodók egyszerre felugráltak és a korláthoz siettek; a matrózok, akik éppen homokkal
súrolták a fedélzetet, önkéntelenül is lassabban végezték munkájukat, mert hallani akarták, hogy
mi történik körülöttük.
– Honnan? – kiáltotta Hornblower.
– A kormányfél felől, sir. Azt hiszem, kisebb parti cirkáló, de nem látom egészen tisztán, mert
éppen szemben van a nappal.
 – Igen, parti hajó! – kiáltott le Hooker kadét az elülső sudárszár tetejéről. – Kétárbocos. Teljes
vitorlázattal közeledik felénk, a szél irányában.
– Felénk? – kiáltott fel Hornblower csodálkozva. Ernyőt csinálva kezéből a szeme fölé,
kihajolt a szélbe és a napba. De ilyen alacsonyról egyelőre még semmit sem láthatott.
– Még mindig tartja az irányt! – jelentette Hooker.
Alighanem valami gyöngyhalászhajó a Panama-öbölből, amelyik még nem tudja, hogy brit
fregatt hajózik a spanyol vizeken. De az sem lehetetlen, hogy el Supremótól hoz üzenetet, bár az
irányából következtetve ez valószínűtlen, de végre is minden megtörténhet. És ebben a
pillanatban, amikor egy hullámhegy hátára emelte a hajót, Hornblower csillogó fehér négyszöget
pillantott meg a távoli szemhatáron, majd eltűnt ismét. Percről percre gyakrabban bukkant fel a
vitorlázat, majd elérkezett az a perc is, amikor már állandóan látni lehetett a fedélzetről is, amint
a cirkáló duzzadó vitorlával, orrát egyenesen a Lydia felé irányítva, gyors iramban közeledett
feléjük.
– Spanyol lobogó leng a főárbocon! – jelentette Bush, aki messzelátóval figyelte a közeledő
hajót. Hornblower már szabadszemmel is erre következtetett, de nem akart hinni a szemének.
– De most lebocsátotta! – vágott vissza a kapitány örömmel, hogy ezt mégis csak ő vette észre
legelőször.
– Igenis, sir! – bólintott Bush csodálkozva. Majd hozzátette: – Vajon mit jelent ez, sir?
– Most fehér zászlót húznak a spanyol fölé! – kiáltott fel Hornblower. – Ezek szerint tárgyalni
akarnak. Nem, én nem bízom bennük. Az ágyúkat tolják a helyükre, a tüzérek foglalják el
helyüket és a foglyokat vigyék le ismét, erős őrizet alatt.
Világért sem engedi, hogy a spanyol hajó valami ravasz csellel túljárjon az eszén. Meglehet,
hogy tele van emberekkel és ha gyanútlanul a közelükbe engedik, meglepheti a Lydiát és ki tudja,
milyen bajokat okozhat. De mikor a Lydia kinyitotta kerek tüzelőnyílásait és megmutatta a
méregfogait a spanyol hajónak, észrevették, hogy akis hajó éppen lőtávolságban megállt.
– Csónakot küldenek, sir! – kiáltotta Bush.
– Látom! – felelt kurtán Hornblower.
Két evező hozta feléjük gyors csapásokkal a kis csónakot a táncoló vizén. Percek múlva már
oda is suhant a Lydia mellé és egy ember kapaszkodott fel gyors mozdulatokkal a hágcsón,
amelyet az utóbbi napokban annyi sok különös jövevény tapodott. Hornblower látta, hogy az
újonnan érkezett a spanyol királyi haditengerészet díszegyenruháját viseli. Vállrojtjai csillogtak a
napfényben. Meghajolt és előrelépett.
– Hornblower kapitány? – kérdezte.
– Igen, Hornblower kapitány vagyok.
– Üdvözlöm, mint Spanyolország új szövetségesét!
Hornblower nagyot nyelt. Ez talán csak ravasz csel, de abban a pillanatban, hogy a szavakat
meghallotta, ösztönösen érezte, hogy ez az ember igazat beszél. Az a szép, boldog világ,
amelyben röviddel ezelőtt még olyan jól érezte magát, egyszerre beborult. A politikusok
meggondolatlansága rengeteg bajt idézhet a fejére.
– Négy nappal ezelőtt kaptuk meg az értesítést – folytatta a spanyol tiszt. – A múlt hónapban
Bonaparte elrabolta tőlünk a mi Ferdinánd királyunkat és helyette József bátyját ültette a spanyol
trónra. A Junta állandó szövetségi és barátsági szerződést kötött az angol király őfelségével. A
legnagyobb örömmel közölhetem kapitány úrral, hogy ezek után Ő katolikus Felségének
valamennyi kikötője nyitva áll hajója előtt, a bizonyosan fárasztó és hosszú utazás után.
Hornblower még mindig némán állt a helyén. Lehet, hogy ez mind csak hazugság, hogy a
Lydiát csak oda akarják csalogatni a spanyol parti ágyúk lőtávolába, hogy elpusztítsák.
Hornblower szinte kívánta, bár így volna – ez még mindig jobb volna, mint a sok mindenféle
előrelátható bonyodalom, ha ez az ember mégis igazat mondott. A spanyol tiszt észrevette
arcának hitetlen csodálkozását.
– Leveleket is hoztam – mondta, néhány levelet húzva elő kabátjából. – Egyiket az ön
admirálisa küldte a Leeward-szigetekről, Puerto Bellón keresztül, a másikat a perui alkirály
őkegyelmessége, a harmadikat az angol lady, aki Panamában várakozik.
Újabb meghajlással átnyújtotta a leveleket és Hornblower valami mentegetődzés félét dadogva
– annyira meglepte a váratlan hír, hogy még spanyolul is jóformán elfelejtett – elkezdte
bontogatni a leveleket. De csakhamar észretért. Itt a fedélzeten a spanyol tiszt szemeláttára nem
tanulmányozhatja kellő alapossággal a leveleket. Újabb mentegetődzést mormolva, lesietett a
lépcsőn, kajütje magányába.
Az admirális utasításának erős vászonborítéka

határozottan valódinak látszott. Gondosan megvizsgálta a pecséteket is: érintetlen volt mind a
kettő, nyomát sem találta rajtuk semmiféle mesterkedésnek. És kifogástalan volt a borítékon az
angol nyelvű címzés is. Nagy gonddal vágta fel a borítékot és elolvasta a belezárt parancsot. Most
már semmi kétsége sem lehetett. Mindenekelőtt az aláírást vizsgálta meg – Thomas Troubridge
admirális. – Hornblower nem egyszer látta már Troubridge aláírását és azonnal megismerte. Igen,
ez valódi. A parancs rövid és szűkszavú volt, Troubridge szokása szerint; miután őfelsége az
angol király szövetséget kötött a spanyolokkal, Hornblower kapitány tartózkodjék minden
ellenségeskedéstől a spanyol felségjog alá tartozó területeken és miután a spanyol hatóságok
segítségével megfelelően ellátta hajóját minden szükséges útravalóval, haladéktalanul térjen haza
Angliába, ahol további utasítások várják. Semmi kétsége nem lehetett, az okmány valódi. Egyik
sarkában észrevette a jelzést: 2. sz. másolat. Bizonyosan több másolatot osztottak szét a spanyol
partvidéken, hogy valamelyik feltétlenül a kezébe jusson.
A következő levelet piros pecséttel zárták le – ez a perui alkirály levele volt, aki szívélyesen
üdvözölte és biztosította, hogy egész Spanyol-Amerika rendelkezésére áll. Majd kifejezte
reményét, hogy igénybe veszi minden irányú támogatásukat, azután segítségére siet a spanyol
népnek szent hivatása teljesítésében és velük együtt harcolva szorítja vissza a korzikai bitorlót a
maga országába.
– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower. A spanyol alkirály még nem tudja, mi történt a
Natividaddal és el Supremo legújabb vállalkozásáról sem értesült. Aligha volna ennyire szívélyes,
ha ismerné a Lydia eddigi spanyol-amerikai működését.
A harmadik levelet csak ostyával pecsételték le és női kéz címezte. A spanyol tiszt emlegetett
valami panamai angol ladyt – ugyan mi keresnivalója lehet egy angol ladynek Panamában?
Hornblower felvágta a levelet és elolvasta.
»Lady Barbara Wellesley tiszteletét küldi az angol fregatt kapitányának. Arra kéri, legyen
olyan szíves és vigye haza a komornájával együtt Európába, mert az atlanti-óceáni spanyol
partvidéken súlyos sárgaláz-járvány tört ki és emiatt nem térhet vissza a tervezett úton hazájába.«
Hornblower összehajtotta a levelet, azután tűnődve ütögette a nagyujjához. Ez a hölgy
természetesen lehetetlent kér. Hogyan adhatna helyet két asszonynak a legénységgel teli
fregatton? Azonkívül útjuk a Horn-fok körül vezet. De úgy látszik, a hölgynek pillanatnyi kétsége
sincs, hogy teljesíti kérését. Ennek oka természetesen a származása, a Wellesley név. Ez a név az
utóbbi időkben sokat szerepelt a nyilvánosság előtt. A hölgy minden valószínűség szerint testvére
vagy nagynénje a két jól ismert Wellesleynek – Wellesley a Bath-rend lovagja, régebben India
főkormányzója volt, jelenleg miniszter; – Sir Arthur Wellesley pedig, a St. Patrick-rend lovagja,
az assayei győző, akit jelenleg Sir John Moore után Anglia legnagyobb katonájának tartanak.
Hornblower csak egyszer látta, de jól az emlékezetébe véste gőgös sasorrát és parancsoló
tekintetű szemét. Ha ez a Lady Wellesley is ilyen, akkor nem csoda, ha előre is természetesnek
találja, hogy teljesítik a kívánságát. Egy jelentéktelen fregatt-kapitány, akinek semmi befolyása
sincs a magas körökben, örülhet, ha szolgálatot tehet a család egyik tagjának. Maria hiúságának
hízelegne, de ugyanakkor a féltékenység is kínozná, ha megtudná, hogy egy igazi earl leányával,
egy marquis testvérével levelezett.
De most nincs idő arra, hogy asszonyokon jártassá az eszét. Hornblower bezárta a leveleket
íróasztalába és visszasietett a fedélzetre. Erőltetett mosollyal lépett oda a spanyol kapitányhoz.
– Fogadja üdvözleteimet, mint új szövetségestárs! Büszke vagyok, szenyor, hogy a spanyolok
mellett szolgálhatok a korzikai zsarnok ellen!
A spanyol meghajolt.
– Nagyon aggódtunk, kapitány úr, hogy esetleg a Natividaddal találkozik, mielőtt a jó hírt
meghallotta volna, mert még a Natividadot sem tudtuk mindeddig értesíteni.
Ebben az esetben szép fregattja bizonyosan súlyos károkat szenvedett volna.
– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower. A helyzet kínosabb volt, mint valaha. Megfordult
és odakiáltott az őrségen levő kadétnak:
– Hozzátok fel a foglyokat a hajófenékről! Gyorsan! A fiú rohant és Hornblower ismét a
spanyol kapitányhoz fordult.
– Legnagyobb sajnálatomra közölnöm kell, szenyor, hogy a Lydia és a Natividad már egy
héttel ezelőtt találkoztak.
A spanyol kapitány meglepetten nézett rá. Tágra nyílt szemmel tekintett körül a hajón.
Mindenhol a legtökéletesebb rendet látta, sehol semmi hiba. Még egy spanyol fregatt-kapitány is
láthatta, hogy ez a hajó a közelmúltban nem vívhatott súlyos küzdelmeket.
– De csak nem hadakoztak, kapitány úr? – kérdezte. – Talán…
A szavak elhaltak az ajkán, mert ebben a pillanatban meglátta a parancsnoki híd felé tartó
szomorú, letört menetet. Azonnal megismerte a Natividad kapitányát és tisztikarát. Hornblower
lázas buzgalommal kezdte magyarázni jelenlétüket; de hogyan is magyarázza meg egy spanyol
kapitánynak, hogy a Lydia elfogott egy kétszer nagyobb spanyol hajót, anélkül, hogy egyetlen
lövés, a legcsekélyebb kár is érte volna? Ezt még sokkal nehezebb volt megmagyarázni, mint azt,
hogy a hajó most a lázadók zászlója alatt járja a tengert, akik meg akarják törni a spanyolok
hatalmát az Újvilágban. A spanyol elfehéredett dühében és sértett büszkeségében. A Natividad
kapitányához fordult, aki szégyenszemre bevallotta, hogy Hornblower minden szava valóság.
Fejét lehajtotta mély megszégyenülésében és kétségbeesésében, hiszen tudta, hogy feltétlenül
haditörvényszék elé állítják és egész pályafutásának vége.
A spanyol katonatiszt, aki Hornblower üdvözlésére sietett ide cirkálójával, apró részletenként
tudta meg az igazságot a Natividad elfogatásáról és el Supremo lázadásának eddigi sikereiről.
Megértette, hogy a spanyolok egész amerikai uralma veszedelemben forog és ugyanakkor
megértette azt is, miféle új veszedelmeket rejt magában ez a helyzet.
– A Manila galione a tengeren van! – kiáltotta. – A jövő hónapra várják érkezését Acapulcóba.
A Natividad bizonyosan feltartóztatja!
Évente egy hajó szelte át a Csendes-óceánt a Filippi-szigetek felől. Rakománya sohasem ért
kevesebbet egymillió font sterlingnél. Ennek a hajónak az elvesztése reménytelenül tönkretenné
az amúgy is anyagi nehézségekkel küzdő spanyol kormányzatot. A három kapitány összenézett –
Hornblower egyszerre megértette, hogy el Supremo bizonyosan tudta ezt és ezért egyezett bele
olyan készségesen, hogy a Lydia délnyugat felé tovább hajózzon. Arra számított, hogy a
Natividad segítségével majd megszerzi magának a kincses hajót. Hónapok is beletelhetnek, amíg
a spanyolok a Horn-fok körül olyan hajót tudnának ideirányítani, amely felveheti a versenyt a
Natividaddal. A közbeeső időben pedig el Supremo a Natividaddal korlátlan uralkodója lehet a
közép-amerikai vizeknek, éppen úgy, amint a Lydia lehetett volna a Natividad elfogása után.
Addigra pedig a lázadás talán már annyira elharapózik, hogy semmiképp sem lehet
továbbterjedését megakadályozni, hiszen a jelek szerint a spanyolok Európában valóságos élet-
halál harcot folytatnak Bonapartéval és sem hajót, sem embert nem küldhetnek amerikai
gyarmataik segítségére.
– Egyetlen megoldás lehetséges! – jelentette ki hirtelen. – Azonnal visszafordulok és
megütközöm a Natividaddal! A spanyol tisztek megkönnyebbülten néztek össze.
– Köszönöm, kapitány úr – felelt a cirkáló kapitánya. – De előzőleg ellátogat Panamába, hogy
az alkirállyal tárgyaljon?
– Igen! – bólintott Hornblower.
Ebben a világban, ahol a hírek csigalábon jártak, ahol a nemzetközi kapcsolatok teljes
átalakulása nemcsak lehetséges, hanem nagyon valószínű is volt, most megtanulta saját, keserű
tapasztalata árán, hogy a legszorosabb kapcsolatban kell maradni a szárazfölddel. Elkeseredését
semmivel sem enyhítette az a tudat, hogy minden bonyodalmat egyes-egyedül csak a
legszigorúbban vett engedelmességnek köszönhetett. Azt is tudta, hogy az Admiralitás lordjainak
súlyos bírálatát sem enyhítené semmiképpen sem ez a felismerés. Csak a lényeget látnák, hogy
egy kapitány milyen súlyos bonyodalmakat okozott.
– Akkor most távozom – szólalt meg a cirkáló kapitánya. – Ha előbb érkezem meg Panamába,
akkor gondoskodom a megfelelő fogadtatásról. Remélem, megengedi, hogy honfitársaim
elkísérhessenek?
– Nem, nem engedem meg! – tiltakozott hevesen Hornblower. – És ön, kapitány úr, szintén
hajóm fedélzetén marad mindaddig, amíg csak le nem horgonyzunk Panamában.
A spanyol vállat vont és beletörődött a helyzetbe. A tengeren nem lehet vitatkozni a
kapitánnyal, akinek harminchat, lövésre kész ágyúja néz farkasszemet a saját kis dióhéj-
hajójával, különösen ha az az angol kapitány olyan bolond és olyan fölényesen parancsoló, mint
maga el Supremo. A spanyolok nem is sejtették az igazi okot. Hornblower még mindig
gyanakodott, hogy csapdát állítanak neki, hogy a Lydiát tehetetlenül kiszolgáltassa Panama
ágyúinak.

IX. FEJEZET

Lady Barbara a fedélzeten

De nem állítottak csapdát. Azon a reggelen, amikor a Lydia háromcsomós széllel megérkezett
Panama kikötőjébe, csak üdvlövések dördültek el tiszteletére. Spanyol katonasággal megrakott
hajó sietett elébük, hogy hangos örömmel üdvözöljék a szövetségest, de az ujjongás csakhamar
hangos kesergésre változott, amikor elterjedt a hír, hogy a Natividadra el Supremo lobogóját
húzták fel, hogy San Salvador elesett és egész Nicaraguában fellángolt a lázadás. Háromszögletű
kalapban, oldalán aranymarkolatú kardjával (az ötven guinea értékű kardot Hornblower hadnagy
hat évvel ezelőtt a Patriotic Fund-tól kapta, mert részt vett a Castilla elfogásában) Hornblower
éppen felkészült a partraszállásra, hogy tisztelgő látogatást tegyen a kormányzónál és az
alkirálynál, amikor újabb hajó érkezését jelentették.
– Egy hölgy van a hajó fedélzetén – jelentette Gray, a kadét, aki a hírt hozta.
– Hölgy?
– Angol ladynek látszik, sir – magyarázta Gray. – Úgy látom, a fedélzetre óhajt jönni.
Hornblower a fedélzetre sietett. Közvetlenül a Lydia mellett hatalmas bárka ringatódzott a
vizén. Hat evezője mellett sötétbőrű, meztelenkarú, szalmakalapos spanyol-amerikaiak ültek, míg
a hetedik a hajó orrában állt, és a horoggal a kezében, tekintetét a Lydia fedélzetére szegezve
várakozott, vajon engedélyt kap-e, hogy beakaszthassa a hajó láncába. A hajó farában néger nő
ült, lángvörös kendővel a vállán és mellette az angol hölgy, akiről Gray beszélt. Alighogy
Hornblower beleegyezően bólintott, a hajó orrában álló ember bekapcsolta a láncba a horgot és
szorosan a hajó teste mellé húzták a bárkát. Valaki megragadta a kötéllétrát, a következő
pillanatban a hölgy
könnyed mozdulattal fellendítette magát a hágcsóra és két másodperccel később már meg is
érkezett a fedélzetre.
Nyilvánvalóan angol nő volt. Széles, rózsákkal díszített, árnyékos kalapot viselt az örökös
mantilla helyett és szürkéskék selyemruhája sokkal szebb volt, mint a spanyol nők fekete viselete.
A bőre fehér volt a napfény aranyzománca alatt, a szeme pedig szürkéskék, éppen olyan átmeneti
színű, mint a ruhája. Arca túlságosan hosszas volt, orra túlságosan ívelt és bőrének napsütötte
színe sem felelt meg a szépség törvényeinek. Ebben a pillanatban Hornblower úgy látta, mintha
éppen az a férfias nőtípus volna, akit különösképpen nem szeretett. A tehetetlen és simuló
asszonyokat szerette. Ez a nő, aki a nyílt tengeren ilyen könnyedén, segítség nélkül lendül fel a
kötélhágcsóra, az túlságosan férfias volt az ő ízlésének. Ezenfelül az az angol nő, aki férfikíséret
nélkül él Panamában, nem is lehet más, mint nem nélküli lény – akkoriban még nem ismerték a
globe-trotter kifejezést, de körülbelül ezt képzelhette Hornblower váratlan vendégéről.
Mozdulatlanul állt és várt, elhatározta, hogy egyáltalán nem siet a hölgy segítségére. Ebben a
pillanatban odalentről kétségbeesett sikoltozás hallatszott: úgy látszik, hogy a néger nő távolról
sem volt olyan könnyed és ügyes, mint úrnője. Néhány másodperccel később a fekete szépség is
megjelent a hágcsó tetején, ruhájából derektől lefelé csurgott a víz a fedélzetre. A hölgy ügyet
sem vetett komornája balesetére; Gray állt a legközelebb hozzá, tehát hozzá szólt:
– Nagyon kérem, sir, intézkedjék, hogy a poggyászomat felhozzák a bárkáról!
Gray habozott. Azután egy pillantást vetett a kapitányra, aki mereven és hajlíthatatlanul állt a
hátsó fedélzeten.
– A kapitány úr ott van, asszonyom! – mondta.
– Igen! – bólintott a hölgy. – Kérem, hozassa fel a poggyászomat, míg beszélek vele.
Hornblower lelkében súlyos harc folyt. Nem szerette az arisztokráciát –, még most is sértette
önérzetét, ha a régi időkre gondolt, amikor neki, az orvos fiának, előre kellett köszönteni az
uraságot. Boldogtalan, ügyetlen és félszeg volt ennek a fölényes szemtelenségnek, kék vérnek és
gazdagságnak láttára. Idegesítette az a tudat, hogy ha megsérti ezt az asszonyt, tönkreteheti egész
pályafutását. Még az aranyzsinórjai és az aranymarkolatú kardja sem adott semmi önbizalmat,
amikor az asszony közelebb lépett hozzá. Fagyos tartózkodásba menekült.
– Ön ennek a hajónak a kapitánya, sir? – kérdezte a nő, amikor odalépett hozzá. Szeme
vakmerőén és nyíltan, minden szemérmes szerénység nélkül nézett a kapitányra.
– Hornblower kapitány vagyok, szolgálatára, asszonyom – felelte. Mereven megrántotta a
nyakát. Ezt a mozdulatot csak nagy jóakarattal lehetett volna meghajlásnak nevezni.
– Lady Barbara Wellesley – felelt a hölgy és éppen csak annyira hajolt meg, amennyire az
udvariasság feltétlenül megkívánta. – Levelet írtam önnek, Hornblower kapitány és megkértem,
hogy vigyen haza Angliába. Remélem, megkapta az üzenetemet.
– Igen, madam. De nem hinném, hogy ladységed helyesen teszi, ha az én hajómra száll.
Hornblower úgy érezte, még soha életében nem volt ilyen kellemetlen helyzetben.
– Szabad tudnom, miért, sir?
– Mert harcba indulunk és az a feladatom, hogy megvívjak egy ellenséges hajóval. Azután
pedig a Horn-fok felé kell hazatérnünk Angliába. Ladységed okosabban tenné, ha előbb átkelne a
földszoroson és a túlsó oldalon szállna hajóra. Puerto Bellóból akadálytalanul eljuthat Jamaicába
és ott könnyen kaphat helyet valamelyik Nyugat-India felé induló hajón, amely berendezkedett
női utasokra.
Lady Barbara összeráncolta homlokát.
– A levelemben megírtam, hogy Puerto Bellóban sárgaláz-járvány tört ki. A múlt héten ezer
ember halt meg ott. A járvány kitörésekor siettem Puerto Bellóból Panamába. A járvány
bármelyik napon itt is felütheti a fejét.
– Szabad kérdeznem, miért jött ladységed egyáltalán Puerto Bellóba?
– Mert a nyugat-indiai hajót, amelyen utaztam, spanyol kalózhajó elfogta és erőszakkal
odavitte. Nagyon sajnálom, sir, hogy nem közölhetem önnel a nagyanyám szakácsnőjének a
nevét is, de szívesen válaszolok minden kérdésre, amelyet vérbeli gentleman intéz hozzám.
Hornblower megrezzent, azután nagy bosszúságára érezte, hogy dühében elvörösödik. Ha
lehet, ebben a pillanatban még jobban gyűlölte a szemtelen kékvérűeket. De annyi bizonyos,
hogy a nő magyarázatai meglehetősen kimerítőek és elfogadhatóak –, végre is, Nyugat-Indiába
bármelyik asszony ellátogathat, ezzel még semmit sem veszít nőiességéből és nyilvánvalóan
akarata és szándéka ellenére került Puerto Bellóba, majd onnan Panamába. Most már sokkal
inkább hajlott arra, hogy teljesítse kérését – már-már beleegyezően bólintani is akart, tökéletesen
és érthetetlenül megfeledkezve küszöbön álló párviadaláról a Natividaddal és hosszú és
fáradságos utazásukról a Horn-fok körül. Mindez abban a pillanatban jutott eszébe, amikor már
csaknem megszólalt. De így hirtelen megváltoztatta elhatározását és ismét zavartan és dadogva
mondta:
– De nekem az a kötelességem, hogy megvívjak a Natividaddal. És a Natividad csaknem
kétszer olyan erős, mint az én hajóm. Bizonyosan nagyon ve… veszedelmes vállalkozás lesz.
Lady Barbara nevetett. Hornblower csak ebben a pillanatban vette észre szép színeit: fehér
fogait és aranyzománcos bőrét. Hirtelen arra gondolt, hogy az ő foga milyen rút és foltos.
– Szívesebben utazom az ön hajóján, bárkivel is kell megvívnia, mint hogy Panamában
maradjak a vomito negro-val.
– És a Horn-fokról megfeledkezik, madam?
– Én nem hajóztam még soha a Horn-fok körül. De kétszer megkerültem a Jóreménység-fokát,
míg a bátyám indiai főkormányzó volt és biztosíthatom, hogy egyetlenegyszer sem voltam
tengeribeteg.
Hornblower még mindig dadogott és habozott. Sehogy sem tudott beletörődni a gondolatba, hogy
asszonyt vigyen magával hajója fedélzetén. Lady Barbara világosan leolvasta arcáról a
gondolatait – közben homlokát összeráncolva, ívelt szemöldöke csaknem összeért és furcsán
hasonlított el Supremóhoz, bár a szeme még mindig nyíltan, nevetve nézett szembe a kapitánnyal.
– Végül még majd azt hiszem, hogy nem lát szívesen a hajóján. Bár alig tudom elképzelni,
hogy egy gentleman, őfelsége a király szolgálatában, udvariatlan lehetne egy hölggyel szemben,
különösen ha az a hölgy az én nevemet viseli!
Hiszen éppen ez volt a legnagyobb baj. Egy kapitány, akinek nincs családi kapcsolata,
befolyása, nem engedheti meg magának, hogy magára haragítson egy Wellesleyt. Hornblower
nagyon jól tudta, hogy ha ilyesmit követ el, soha többé nem lehet a király hajójának kapitánya és
hátralevő éveit a szárazföldön, félfizetésen tengődhetné végig Mariával. Most harminchét éves és
még nincsen nagyon elől a kapitányok rangsorában. Egy Wellesley jóakarata pedig könnyűszerrel
lendíthetné előre, a megálmodott magasságokig. Nincs más hátra, mint erőt venni bosszúságán és
mindent elkövetni, hogy elnyerje ezt a jóindulatot, ügyesen hasznot húzva a váratlan
bonyodalomból. Egy pillanatig kutatta agyában a megfelelő szavakat, azután megszólalt:
– Én csak a kötelességemet teljesítettem, madam, amikor őszintén megmondtam, milyen
veszedelmekkel kell szembenéznünk. Én a magam részéről csak boldog lehetek, ha jelenlétével
megtiszteli hajónkat.
Lady Barbara most sokkal mélyebben hajolt meg, mint első alkalommal. Ebben a pillanatban
visszaérkezett Gray és szalutálva jelentette:
– A poggyásza a fedélzeten van, madam!
A középső vitorlarúd végére erősített kötéllel emelték fel a poggyászokat és most a bőr
útitáskák, vasveretes faládák, vászonba varrt nagy csomagok ott hevertek a korlát mellett.
– Köszönöm, sir. – Lady Barbara lapos bőrerszényt húzott ki a zsebéből és aranypénzt szedett
elő belőle. – Volna olyan szíves ezt odaadni a bárka legénységének?
– Világért se adjon aranypénzt ezeknek a dagoknak, madam! Az ezüstpénz is bőségesen
megteszi!
– Akkor hát adja nekik ezt és nagyon köszönöm a szívességét!
Gray elsietett és Hornblower hallotta, amint angolul alkudozott a bárka spanyol legénységével.
Már azt hitte, hogy sohasem akar végeszakadni. Újra elfogta az ingerültség. Nem tetszett neki,
hogy egyik szolgálatban levő tisztje ide-oda szaladgál egy asszony parancsaira. A felelősség
nagyon is súlyosan nehezedett rá és már jó félórája állt a forró napon.
– Attól tartok, hogy a kabinjában nem lesz elegendő hely ennyi poggyásznak, madam. Lady
Barbara komolyan bólintott.
– Ezelőtt is laktam már hajókabinban, sir. Ebben az egy útiládában benne van minden, amire
útközben szükségem lehet. A többit elhelyezheti bárhová, amíg visszaérkezünk Angliába.
Hornblower csaknem toporzékolt dühében. Sohasem találkozott még asszonnyal, akinek ennyi
érzéke lett volna a mindennapi, gyakorlati dolgokhoz. Dühítette, hogy semmi sem hozza ki a
sodrából. Azután észrevette a mosolyát és tudta, hogy azért mosolyog, mert leolvasta az arcáról
gondolatait. Ismét lázasan elvörösödött. Azután sarkonfordult és egyetlen szó nélkül megindult
lefelé, hogy az utat mutassa.
Lady Barbara különös mosollyal nézett körül a kapitány kajütjében, de nem tett semmi
megjegyzést, bár bizonyosan észrevette minden kényelmetlenségét.
– Mint láthatja, madam, az én fregattomon nem találhatja meg azt a kényelmet, mint az indiai
hajókon –, szólalt meg Hornblower keserűen. Azért keseredett el, mert amikor a Lydia elindult,
éppen különös pénzszűkében volt és ezért nem láthatta el magát azokkal az apró, mindennapi
kényelmet szolgáló eszközökkel, amelyeket különben bármelyik fregatt-kapitány megengedhet
magának.
– Amikor ezt mondta, éppen arra gondoltam –, szólalt meg Lady Barbara szelíden –, hogy a
király kapitányát mégis csak több kényelem illetné meg, mint akármelyik elhízott kereskedőt. De
én csak egyvalamit kérek, amit nem látok sehol.
– Parancsoljon, madam.
– A kajütajtó kulcsát.
– Azonnal utasítom a lakatosunkat, madam. De legyen nyugodt, éjjel-nappal őr áll majd az
ajtaja előtt.
Ismét bosszantotta a ki nem mondott gyanúsítás, amelyet Lady Barbara kéréséből kiolvasott.
Hiszen ezzel őt is és a hajóját is megrágalmazta.
– Quis custodiet ipsos custodes? – nevetett Lady Barbara. – Nem magam miatt kérem a
kulcsot, kapitány úr. Hébét kell bezárnom, hacsak nincsen közvetlenül a szemem előtt. Éppen úgy
nem tudja magát távol tartani a férfiaktól, mint a molylepke a gyertya lángjától.
A kis néger nő szélesen vigyorgott úrnője szavainak hallatára. Egyáltalán nem neheztelt, sőt
mintha inkább büszke lett volna rá. Közben nagy szemeket meresztett Polwhealra, aki ott állt
mellette.
 – És hol aludjon akkor a komornája? – kérdezte Hornblower, ismét békülve.
– A földön, az én kajütömben. És jegyezd meg magadnak Hébe, legelső alkalommal, amikor
észreveszem, hogy nem vagy idebenn, úgy megkorbácsollak, hogy csak a hasadon fekve tudsz
majd lefeküdni!
Hébe még egyre vigyorgott, bár meglátszott rajta, hogy tudja: úrnője adott esetben nagyon is
beváltja a fenyegetést. Hornblower kapitányt viszont egyszerre megenyhítette Lady Barbara kis
botlása, hogy a kajüt »földjé«-ről beszélt, nem a hajópadlóról. Úgy látszik, hogy
végeredményben mégis csak gyenge asszony.
– Nagyon helyes – bólintott. – Akkor minden rendben van. Polwheal, vidd át a holmimat Mr.
Bush kajütjébe. Mondd, hogy bocsánatot kérek, de ezentúl a tiszti étkezőben kell aludnia.
Gondoskodj arról, hogy Lady Barbara mindent megkapjon, amire szüksége van és szólj Mr.
Graynek, hogy kéretem, helyezze el a Lady poggyászait a raktárban. Bocsánatot kérek, Lady
Barbara, de attól tartok, hogy már úgyis kissé elkéstem, az alkirálynál kell tisztelegnem.

X. FEJEZET

A horgony

A Lydia kapitánya ismét a szokásos sípolás, dobpergés és tisztelgés kíséretében érkezett vissza
hajójára. Óvatosan lépkedett, Európából jó hírek érkeztek és ennek örömére az alkirály különös
vendégszeretettel fogadta, viszont a legújabb jelentés, hogy már Panamában is mutatkoznak a
sárgaláz szórványos esetei, rendkívül nyugtalanította, így azután nem csoda, ha az alkirállyal
együtt Hornblower kapitány is egy-két pohár borral többet ivott a kelleténél. Őt, aki
természeténél fogva annyira mértékletes volt, különösen zavarta az a tudat, hogy nem egészen ura
magának.
Abban a másodpercben, hogy a fedélzetre tette lábát, éles pillantással nézett körül, mint
rendesen. Lady Barbara hintaszékben ült a hátsó fedélzeten –, úgy látszik, napközben ácsolta
számára valaki ezt a széket és még vászontetőt is feszítettek fölébe a kötélzetre, úgyhogy
árnyékban ülhetett. Hébe ott kuporgott a lábánál. Hűvösen és nyugalmasan ült a helyén és
barátságosan mosolygott felé, amikor néhány lépést tett előre. De Hornblower mindaddig nem
akart a Lady színe elé járulni, amíg egészen ki nem tisztult a feje.
– Felszedni a horgonyokat! – mondta Bush felé fordulva. Azonnal indulunk.
Lesietett és dühösen állt meg az ajtó előtt, mikor az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy
csupa megszokásból régi kajütjébe akart benyitni. Olyan hirtelen mozdulattal fordult meg, hogy a
fejét erősen beleverte a tetőgerendába. Új kabinja, ahonnan Busht száműzte, még kisebb volt a
réginél. Polwheal már várta, hogy segítségére legyen az átöltözésnél és az öltözködés újabb
gondot, újabb kellemetlenséget idézett Hornblower eszébe. A legjobb, arannyal zsinórozott
kabátját és fehér térdnadrágját viselte, amikor Lady Barbara a hajóra szállt, de végre is nem
engedheti meg magának, hogy állandóan a díszruhájában járjon, mert akkor csakhamar elkopik és
nem lesz, amit felvegyen ünnepélyes alkalmakra. Ezentúl ócska, pecsétes kabátjában és olcsó
vitorlavászon nadrágjában kell mutatkoznia ez előtt az asszony előtt. Bizonyosan kineveti majd a
szegénységéért és kopottságáért.
Miközben ledobta a ruháit, egyre az asszonyt átkozta. Testét kiverte a verejték a nagy
hőségben. És most megint eszébe jutott valami. Ezentúl, ha a fedélzeten lelocsoltatja magát,
Polwhealnak őrt kell állnia, nehogy Lady Barbara meglássa meztelenül. Sőt parancsot kell adnia
a legénységnek, hogy többé ne járkáljanak hiányos öltözékben a fedélzeten, ami különben
egészen természetes volt mindannyiuknak a trópusokon, nehogy megsértsék a lady kényes
ízlését. Dühösen kefélte a haját és közben átkozta makacs hullámait, miközben újból
megállapította, hogy a homlokánál már kopaszodik.
Azután visszasietett a fedélzetre. Örült, hogy a munkája egyelőre lekötötte és így még
elkerülhette a találkozást Lady Barbara pillantásával; nem látta, hogyan veszi tudomásul rossz,
kopott ruháit. Mégis egyre magán érezte az asszony tekintetét, miközben hátat fordítva állt és
figyelte, hogyan dolgoznak az emberei. A matrózok, akiket a horgony felhúzására rendeltek, ott
álltak az emelőnél, meztelen talpukat erősen megvetve a sima fedélzeten és megfeszített erővel
húzták a sodronykötelet, miközben Harrison hol bátorítóan, hol fenyegetően kiáltozott. Sullivan,
a bolond hegedűs, a két trombitás és a két dobos valami friss indulót játszott az elülső fedélzeten.
Hornblower nem sokat értett a zenéhez, nem tudta megkülönböztetni a dallamokat.
A sodronykötél lassan húzódott felfelé, az emelő forgatta a hengert, amelyre lassan tekeredett.
De a henger mozgása egyre lelassult, bármennyire is megfeszítették és végül recsegve megállt. A
világ minden kincséért sem tudták újra megindítani.
– Húzzátok, gazemberek! Húzzátok! – üvöltött Harrison. – Szaladjatok ti is! Segítsétek!
Még húsz ember állt oda segíteni. De egyesült erővel is alig néhány centiméternyire tudták
elmozdítani a hengert.
– Emeljétek, a Krisztusát neki! Hamson botja hol itt, hol ott csapott le.
– Emeljétek!
Remegés futott végig a hajón, a henger olyan hirtelen fordult át, hogy azok, akik az emelőkart
fogták, egy halomban estek le a fedélzetre. A sodrony vége a kezükben maradt.
– A horgony megakadt valamiben, sir! – kiáltotta Gerard az elülső fedélzetről.
– Ördög és pokol! – tajtékzott Hornblower. Közben eszébe jutott az asszony a hintaszékben.
Most bizonyosan nevet dühöngésén és hasztalan erőfeszítéseiken. De esze ágában sem volt, hogy
a horgonyt és a sodronykötelet otthagyja a spanyoloknak.
Hosszantartó, nehéz és megerőltető munkával sikerült megkötözni a horgony kötelet. A
fedélzet visszhangzóit a káromkodástól és kiabálástól és Hornblower érezte, hogy nem a
legdicsőségesebb szerepet játsszák Lady Barbara előtt. Az is bosszantotta, hogy nem nyargalhat
fel-alá a fedélzeten, amint különben tette volna, mert semmi áron sem akart Lady Barbara
tekintetével találkozni. Csak állt és fújt és lihegett és a verejtéket törölgette zsebkendőjével a
nyakáról és arcáról.
– Kezdhetjük, sir! – jelentette Gerard, amikor a kötelet ismét megerősítették.
– Minden ember az emelőhöz, amennyien csak elférnek! Mr. Harrison, rajta!
– Igenis, sir!
A trombiták felharsantak. A dobok peregtek.
– Húzzátok, pokol fajzatjai – ordított Harrison és ostora újra, meg újra csattanva csapott le a
meztelen hátakra.
A henger recsegett-ropogott, de megindult.
Hornblower érezte, hogy a fedélzet kissé lesüllyed a lába alatt. A hajó a nagy erőltetéstől kissé
oldalra dőlt, de nem hozta feljebb a horgonyt.

– Hogy az… – kezdte ismét Hornblower, de azután hirtelen észbekapott, és nem fejezte be a
mondatot. Úgyis hiába lett volna, a legcifrább káromkodás sem tudta volna méltóképpen
kifejezni lelkiállapotát.
– Állj! – kiáltotta és a kimerült matrózok kiegyenesítették fájó derekukat.
Hornblower az állat vakarta. Fel kell húzni a vitorlákat és elindítani a hajót, hogy a vitorlák
ereje húzza ki a horgonyt a földből. Természetesen nagyon nehéz feladat, könnyen ártalmára lehet
az árbocoknak és kötélzetnek és esetleg az egész kísérlet balul üt ki. Eddig a pillanatig kinn a
parton csak nagyon kevés szakértő sejthette, hogy a Lydia indulni készül, de abban a pillanatban,
hogy felhúzza vitorláit, ahány messzelátó csak van a kikötőben, az mind feléjük fordul. És ha
valami jóvátehetetlen baj történik, akkor kinevetik és órákig is eltarthat, amíg a bajt
helyrehozzák. De elhatározta, hogy nem hagyja ott a horgonyt és a sodronykötelet.
Felnézett a szélkakasra a főárboc tetején, azután a vízfelületen siklott végig a pillantása. A szél
az árral szemben fújt és ez legalább valami halvány reménnyel biztatott. Nyugodtan adta ki
parancsait, mindent elkövetett, hogy elrejtse aggodalmát és állandóan és kitartóan hátat fordított
Lady Barbarának. A fővitorlákat felhúzták, Harrison készenlétben állt az emelőnél, hogy szükség
esetén utána engedje a sodronyt. Bush az embereivel a kötélzetre ügyelt fel. Azoknak semmi
különösebb munkabeosztásuk nem volt, mind ott álltak az emelő körül.
A hajó farolva indult meg. Hornblower úgy állt ott a hátsó fedélzeten, mint akinek földbe
gyökerezett a lába. Örömmel odaadott volna egy hetet az életéből, ha fel-alá járkálhatott volna a
fedélzeten anélkül, hogy Lady Barbara pillantásával találkozzék. Félig lehunyt szemmel figyelte
a hajó haladását, egyszerre tízfelé is kellett ügyelnie. Figyelte, amint a sodronykötél még egyre
tekeredik lefelé a hengerről, azután megfeszült. A vitorlák kiduzzadtak a széltől, a szél erősödött.
Megragadta a pillanatot.
– A kormány felé! – kiáltotta oda a főkormányosnak, aki ott állt a keréknél. Azután Bush és
emberei felé fordult: – Vigyázni a kötélzetre!
A kormánylapát keresztbefordult. A vitorlák előbb lassan fordultak, azután hirtelen, mint a
villám csapódtak át a túlsó oldalra. A hajótest remegett, azután egy pillanatra megállt. Majd
lassan, nyugodt méltósággal előreindult, orrával hasítva a vizet. Még több vitorlát húztak fel és
Hornblower egyre osztotta parancsait. A henger recsegett-ropogott, amint Hamson emberei újra
megragadták az emelőt és újra kezdték felgombolyítani a sodronykötelet.
Hornblowernek pillanatnyi gondolkozási ideje maradt, amint a hajó lassan előre indult. Ha a
horgony nem enged, a sodronykötél hátraránthatja a hajót. Érezte, hogy vadul dobog a szíve és
erősen figyelte a főárboc vitorláját. Minden erejével uralkodnia kellett magán, hogy ne remegjen
a hangja, miközben kiadta utasításait az evezősöknek. Néhány másodperc még és a horgony
kiszabadul a talajból vagy a Lydia talán árbocával fizet a hasztalan kísérletért. Belsőleg remegve
várta meg a végső, a döntő pillanatot, azután üvöltve adta ki a parancsot, hogy valamennyi
vitorlát vonják be.
Bush nem hiába gyakorlatoztatta olyan sokat és olyan alaposan az embereit. Másodpercek alatt
göngyölték fel valamennyi vitorlát és mire a vászonlapok utolsó csücske is eltűnt, Hornblower
újabb parancsa megfordította a hajót, egyenesen szembeszállva a széllel és a megakadt
horgonnyal és lassan indult visszafelé ugyanabban az irányban, ahonnan jött. Hornblower
megfeszített figyelemmel leste a hengert.
Klikk-klikk-klikk-klikk – hallatszott a henger minden fordulatánál.
Harrison, mint az őrült, hajszolta az embereit.
Klikk, klikk-klikk-klikk.
A hajó most már észrevehetően lassabban haladt előre. Talán mégiscsak hasztalan volt minden
megerőltetés.
Klikk-klikk.
– A horgony felszabadult, sir! – kiáltott fel Harrison magánkívül.
– Valamennyi vitorlát fel, Mr. Bush! – parancsolta a kapitány. Bush meg sem kísérelte, hogy
elrejtse csodálatát és elismerését a nagyszerű tengerészteljesítmény láttára. Hornblowernek is
ugyancsak igyekeznie kellett, hogy a hangja éppen olyan kemény és közömbös legyen, mint
különben, mintha első pillanattól kezdve sem lehetett volna semmi kétség, hogy a kísérlet végül
is sikerül.
Néhány perc múlva a hajó kiterjesztett vitorláival már egyenletesen távolodott el Panama
kikötőjéből.
– Ha-hm – krákogott a kapitány, azután elsietett, elbújt valahová, ahol elrejtőzhetett Bush… és
Lady Barbara tekintete elől is.

XI. FEJEZET

Újabb hírek Európából

A kapitány a kabinjában heverészett és nagy szürke füstfelhőket eregetett Hernández tábornok

egyik szivarjából a fedélzet felé, ahol Lady Barbara üldögélt. Lassan-lassan magához tért a
rendkívül megerőltető nap után. A panamai érkezéssel kezdődött, ami ugyancsak igénybe vette
minden figyelmét, mert az utolsó percig csapdától tartott és a megakadt horgony kiszabadításával
végződött. A kettő között volt Lady Barbara érkezése és látogatása Új-Granada alkirályánál.
Az alkirály igazi, régi vágású spanyol nagyúr volt Hornblower magában bevallotta, hogy ha
már kettőjük között kellene választania, inkább Supremóval tárgyalna. Bizonyos, hogy el
Supremo igen kellemetlen módszereket tud kieszelni, hogyan küldjön embereket a másvilágra,
viszont gyorsan határozott és ha alárendeltjeinek valamilyen parancsot adott, bizonyos volt, hogy
azt keresztül is viszik és pedig azonnal. Az alkirály viszont, bár lelkesen helyeselte Hornblower
ajánlatát, hogy azonnal és a legerélyesebben kell fellépni a lázadók ellen, a kisujját sem
mozdította meg. A legnagyobb mértékben csodálkozott, amikor Hornblower bejelentette
szándékát, hogy még a megérkezése napján tovább hajózik Panamából arra számított, hogy a
Lydia egy hétig ott horgonyoz az öbölben és ezalatt a brit-spanyol barátság tiszteletére pompás
ünnepséget rendez. Abban is igazat adott a kapitánynak, hogy legalább ezer katonát kell azonnal
a nicaraguai partra szállítani – bár mindenestül együtt is alig volt ezer katonája – azonban
nyilvánvalóan úgy vélekedett, hogy a dolog nem annyira sürgős, előbb még mindent alaposan
meg kell gondolni és fontolni.
Hornblowernek fel kellett használnia minden ékesszólását és diplomáciai ügyességét, hogy
azonnal, még a fényes lakoma közben, tegye meg a szükséges intézkedéseket, hogy a pihenés
szent és sérthetetlen órájában, a legizzóbb napsütésben küldje el legkedvesebb szárny segédjét a
szigorú paranccsal. Maga a lakoma is nagy megpróbáltatás volt. Hornblower úgy érezte, mintha
már nem maradt volna bőr az ínyén, annyira borsos és fűszeres volt minden étel. Részben a
fűszerek, részben az alkirály túlzott vendégszeretete miatt többet ivott a megszokottnál.
Hornblower, abban a korban, amikor az emberek mértéktelenül sokat ittak, mindig csak a
legnagyobb mértékletességgel nyúlt az italhoz, egyedül csak azért, mert gyűlölte azt az érzést,
hogy nem egészen ura magának.
De nem utasíthatta vissza az utolsó pohár bort, az újonnan érkezett jó hírek örömére. Hirtelen
felült az ágyán. A nagy izgalomban, míg a horgonyt kiszabadították, megfeledkezett minden
másról. Az udvariasság is úgy kívánta, hogy most azonnal keresse fel Lady Barbarát és jelentse,
milyen híreket kapott Európából, miután őt is közelről érdeklik. A fedélzetre sietett, szivarját
bedobta a vízbe és egyenesen a hölgy felé indult. Gerard, aki éppen őrszolgálatot teljesített,
buzgó beszélgetésbe merült vele. Hornblower dühösen mosolygott, amikor észrevette, milyen
hirtelen húzódik vissza láttára Gerard és hagyja abba a bizonyosan érdekes beszélgetést.
Az asszony még mindig a hátsó fedélzeten ült, a korlát közelében, lábánál néger
komornájával. Arcán látta, hogy élvezi a hűvös szelet, amelynek az öbölből kifelé jövet félig
szembefordultak. A kormányféloldalon a nap már közel járt a szemhatárhoz: narancsszínű
lángoló korong az ég tiszta kékjében. Lady Barbara hátrahajolt, hogy arcát szabadon érjék a
napsugarak és egyáltalán nem törődött azzal, hogy megbarnítják. Bizonyosan ez az oka annak,
hogy bár már huszonhét éves, még mindig nem ment férjhez, indiai utazásai ellenére sem. De
arcán, legalábbis ezekben a percekben valami csendes derű tükröződött, amiből Hornblower
csakis arra következtethetett, hogy egyáltalán nem bánkódik a vénlánysága miatt.
Mosolyogva fogadta a férfi meghajlását.
– Isteni, hogy végre ismét a tengeren lehetek, kapitány úr – mondta. – Mindeddig még nem
adott alkalmat, hogy megmondjam, mennyire hálás vagyok, amiért elhozott Panamából. Elég
rossz volt az is, amikor fogoly voltam de amikor kiszabadultam és mégsem tehettem azt, amit
akartam, minden lépésemet megkötötte a rendkívüli helyzet, annyira szenvedtem, hogy már alig
tudtam elviselni. Higgye el, kapitány úr, örök hálára kötelezett.
Hornblower ismét meghajolt.
– Remélem, a spanyolok teljes tisztelettel viselkedtek ladységed iránt? A nő vállat vont.
– Meglehetősen. De a spanyolok modora nagyon fárasztó. Engem az alkirály felesége vett
pártfogásba – nagyon kedves asszony, de elviselhetetlenül ostoba. A spanyol-amerikaiak éppen
úgy bánnak asszonyaikkal, mint a mohamedánok. És a spanyol-amerikai konyha…
Szavai felidézték Hornblower emlékezetében a díszlakomát, amelyet néhány órával előbb
szenvedett végig. Arca kifejezésének láttára Lady Barbara hirtelen félbeszakította a mondatot és
olyan ragályos nevetésben tört ki, hogy Hornblower kapitánynak, bármennyire nem akarta,
csatlakoznia kellett hozzá.
– Nem foglalna helyet, kapitány úr?
Hornblowernek nem tetszett a kérdés. Egész úton még egyetlenegyszer sem ült le hajója
fedélzetén és nem szerette változtatni szokásait.
– Köszönöm, madam, de szívesebben állok, ha megengedi. Azért jöttem, mert jó híreket
hozok.
– Csakugyan? Akkor kétszeresen örülök a társaságának. Alig várom már, hogy a jó híreket
halljam.
– Ladységed bátyja, Sir Arthur, Portugáliában nagy győzelmet aratott a franciákon. A franciák
a megindult tárgyalások feltételei szerint kiürítik Portugáliát és Lisszabont átadják az angol
hadseregnek.
– Ez csakugyan nagyon jó újság. Eddig is büszke voltam Arthurra, ezentúl még büszkébb
leszek.
– Boldog vagyok, hogy én lehetek az első, aki szerencsét kívánhat a győztes húgának.
Lady Barbara meg tudta valósítani a csodát, hogy ültőhelyében meghajolt a hintaszékben.
– Honnan kapta a hírt?
– Éppen ebédnél ültünk az alkirálynál, amikor meghozták a hírt. Hajó érkezett Puerto Bellóba
Cadiz felől és külön gyorsfutárt küldtek ide Panamába. Egyéb hírek is érkeztek… hogy mi az
igazság belőlük, azt már nem tudhatom.
– Miféle hírek, kapitány úr?
– A spanyolok is győzelmet jelentenek. Azt állítják, hogy Bonaparte egyik hadserege egészben
megadta magát Andalúziában. Most már abban bizakodnak, hogy az angol seregek segítségével
rövidesen betörhetnek Franciaországba.
– Gondolja, hogy ez igaz?
– Nem remélem. Megtörténhet, hogy véletlenül egy elszakadt seregrészt sikerült bekeríteniük.
De Bonaparte legyőzésére nem elég a spanyol hadsereg. Én nem hiszem, hogy a háború
egyhamar véget érne.
 Lady Barbara komolyan, helyeslőén bólintott. A lenyugvó nap felé nézett, amely éppen most
bukott le a tenger vizébe és Hornblower is követte tekintetének irányát. Az ő számára a szépség
minden nap megújuló csodája volt a nap lehanyatlása a tükörsima vízbe. A láthatár vonala most
elvágta a napkorongot. Némán figyelték, amint a nap egyre mélyebbre hanyatlott. Nemsokára
már csak keskeny kis széle látszott ki, azután az is eltűnt, majd ismét felbukkant egy pillanatra
aranypiros villanásként, amikor egy hullámhegy a hátára vette a Lydiát, azután ismét eltűnt. Az
ég még piros fényben izzott nyugat felé, de felette már lassan terjeszkedett az éjszaka sötétsége.
– Csodálatos! Felejthetetlen! – suttogta Lady Barbara. Két kezét összekulcsolta az ölében. Egy
pillanatig mély csendbe merülve hallgatott, mielőtt folytatta volna a beszélgetést, az iménti
beszédtárgyhoz visszatérve. – Igen. Pillanatnyi siker és a spanyolok már azt hiszik, hogy döntő és
végleges győzelmet arattak. És Angliában a köznép már bizonyosan azt hiszi, hogy a bátyám
karácsonyra Párizsba viszi a katonáit. És ha nem, akkor megfeledkeznek győzelmeiről és a fejét
követelik.
Hornblower neheztelt ezért a szóért: köznép, hiszen a születésével, a vérével ő is közéjük
tartozott. De megérezte a mély igazságot Lady Barbara szavaiban. Néhány szóban foglalta össze
mindazt, amit ő a spanyolok lobbanékony természetéről és az angol tömeghangulatról gondolt. És
ehhez járult még az elragadtatása, ahogyan a napnyugtában gyönyörködött és a megvetése,
ahogyan a spanyol-amerikai konyháról nyilatkozott. Lassacskán már rokonszenvet érzett
irányában.
– Remélem – szólalt meg nehézkesen –, hogy embereim távollétem idején mindennel
megfelelően ellátták ladységedet? Természetesen, az én hajóm nagyon kevés kényelmet nyújthat
hölgyeknek, de remélem, hogy a tisztjeim megtették, ami tőlük telt.
– Köszönöm, kapitány úr, mindent megtettek, amit csak lehetett. Még csak egy kívánságom
volna és most, ha nem neheztelne meg érte, előterjeszteném.
– Minden úgy lesz, ahogy ladységed parancsolja.
– Azt akartam kérni, mint külön kegyet, hogy ne szólítson engem ladységednek. Szólítson
csak egyszerűen Lady Barbarának.
– Kérem, Lady Barbara. Ha-hm. A nő keskeny arcán gödröcskék jelentek meg. Szemében
megcsillant a vidámság.
– Vagy ha ez a megszólítás nehezére esne, kapitány úr, és mégis fel akarja hívni a
figyelmemet, mondja csak azt, hogy ha-hm.
Hornblower mereven egyenesedett fel ennyi vakmerőség hallatára. Mélyen beszívta a levegőt,
majd amikor kilélegzett, öntudatlanul és akaratlanul is a torkát akarta köszörülni, de hirtelenében
tudatára jutott, hogy amíg csak meg nem szabadult ettől a nőtől, soha többé nem használhatja ezt
az annyi mindent elintéző hangot. Már éppen sarkon akart fordulni, hogy egyetlen szó nélkül el
távozzék, mikor Lady Barbara kezét kinyújtva megragadta a karját és nem engedte. Hornblower
még ebben a kínos pillanatban is észrevette, milyen hosszúak és finomak az ujjai.
– Bocsásson meg, kapitány úr! – kiáltott fel a nő őszinte bűnbánattal. – Bocsásson meg,
kérem, bár nagyon jól tudom, hogy megbocsáthatatlan az a meggondolatlanság, amit tettem.
Határozottan szép volt, miközben könyörgött. Hornblower habozva állt; lenézett a nőre.
Egyszerre megértette, hogy nem annyira a szemtelenségéért haragudott, hanem mert ez az éles
eszű asszony azonnal megértette, hogy neki ez a kis játék csak arra való, hogy elrejtse érzéseit. És
ezzel a felismeréssel együtt ismét elfogta a kicsinylése saját magával szemben.
– Nincs mit megbocsátanom – felelte nehézkesen. – És engedje meg, hogy most én kérjek
bocsánatot, de kötelességeim után kell néznem.
Magára hagyta a leboruló éjszakában. Ebben a pillanatban lépett a fedélzetre a matrózinas és
meggyújtotta a lámpást a parancsnoki hídon. Lehajolt és leolvasta a palatábláról a délutáni
sebességjelzéseket. Szép, egyenletes betűivel feljegyezte, hogy hívják, amikor szükség van rá –
még ezen az éjszakán a Makla-fok közelébe érnek és ott irányt kell változtatni – azután lement a
kabinjába.
Furcsa nyugtalanság és idegesség töltötte el, nemcsak azért, mert megzavarták megrögzött
szokásaiban. Bosszantotta az is, hogy saját külön mellékhelyiségét sem használhatta, de mindez
nem lett volna lényeges. És még az sem volt lényeges, hogy ismét meg kell vívnia a
Natividaddal, bár nagyon jól tudta, hogy Cristobal da Crespo nem egykönnyen adja meg magát.
De most mindez csak a tudata hátterében lappangott. A legjobban az nyugtalanította, hogy amióta
Lady Barbara is a hajón van, fokozott felelősség nehezedik rá.
Nagyon jól tudta, milyen sors vár rá és a Lydia egész legénységére, ha a Natividad legyőzi a
Lydiát. Felakasztják vagy vízbefojtják, vagy halálra kínozzák valamennyiüket – el Supremo
bizonyosan nem gyakorolna irgalmat egyetlen angollal szemben sem, aki ellene fordult. Ez a
lehetőség nem is túlságosan foglalkoztatta, annyira tisztában volt azzal, hogy elkerülhetetlenül
meg kell ütköznie a Natividaddal. De Lady Barbara sorsa? Neki kell majd gondoskodnia arról,
hogy ne kerüljön élve Crespo embereinek kezébe.
Hogy mindezt végiggondolta, ismét heves izgalom fogta el. Elátkozta a sárgalázat, amely
hajója fedélzetére űzte ezt az asszonyt, elátkozta saját rabszolgai engedelmességét, amely okozója
volt annak, hogy a Natividadot kiszolgáltatta a lázadóknak és most saját magát ilyen nehéz
helyzetbe hozta. Azon kapta rajta magát, hogy keze ökölbe szorul és fogát vicsorgatja dühében.
Ha megnyeri a harcot, a közvélemény (miután a közvélemény sohasem ismeri a körülményeket)
majd elítéli, amiért kockára tette egy hölgy, egy Wellesley életét. Ha pedig elveszíti – nem, erre
nem is tudott gondolni. Elátkozta saját gyengeségét, amiért megengedte, hogy Lady Barbara
felszálljon hajójára; egy pillanatig már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy visszaviszi
Panamába és partra teszi. De nem, ez lehetetlen. Közben a Natividad elfoghatja a Manila
galionet. Legénységét eléggé megzavarta enélkül is az utolsó hét sok minden, előre nem látott
változása. Még jobban csodálkoznának és elégedetlenkednének, ha most visszatérne Panamába,
azután újra nekivágna az útnak. És valószínű, hogy Lady Barbara nem is volna hajlandó partra
szállni – ha pedig csakugyan Panamában is kitört a sárgalázjárvány, akkor ez nagyon természetes
és érthető is. Nem gyakorolhatja olyan durván a hatalmát, hogy erőszakkal partra szállítson egy
nőt a járvánnyal fertőzött partvidéken. Megint csak dühösen káromkodott magában, sorra
felvonultatva elméjében mindazt a cifra átkozódást és szólásmondást, amit hosszú tengerész évei
alatt megtanult.
A fedélzet felől sípjelek, hangos parancsszavak, meztelen talpak dobogása hallatszott. Most,
hogy már egészen besötétedett, nyilván megfordult a szél. Amikor ismét elhaltak a hangok,
egyszerre nyomasztóan nehezedett rá a kabin forrósága. A feje fölött lógó olajlámpás
elviselhetetlenül bűzölgött. A hátsó fedélzet felől Lady Barbara vidám nevetése hallatszott,
amelyre a nevetés egész kórusa válaszolt. Gyors elhatározással ismét felsietett. Az a sötét tömeg
ott bizonyosan féltucat tisztje lehet, akik egy csoportban álldogálnak Lady Barbara hintaszéke
körül. Végre is egészen természetes, ha hét, sőt csaknem nyolc hónap után boldogok, hogy végre
ismét angol hölgy társaságát élvezhetik és körülröpdösik, mint méhek a kaptárt.
Első ösztöne az volt, hogy elkergeti őket, de erőt vett magán. Végre is nem parancsolhatja meg
a tisztjeinek, mivel töltsék a szabadidejüket és különben is, ha megtiltaná közeledésüket, azzal
magyaráznák, hogy féltékeny és egyedül magának szeretné megtartani Lady Barbara társaságát.
Erről pedig szó sem volt. Újra visszatért a kabinjába, anélkül, hogy egyikük is észrevette volna.
Odalenn még most is éppen olyan rossz volt a levegő, éppen úgy füstölt az olajlámpás.
Álmatlanul és nyugtalanul vergődött az ágyában egész éjszaka.
XII. FEJEZET

Lady Barbara a hajón

A reggel erősen hullámos tengeren köszöntötte a Lydiát. A kormányféloldal felől a

szemhatáron vékony vonalban húzódtak ennek az országnak átkozott vulkanikus hegyláncai,
vöröses-szürke csúcsaikkal. Bizonyos, hogy ha a part közelében hajóznak, legnagyobb a
valószínűség, hogy rövidesen megtalálják a Natividadot. A kapitány szokatlanul korán talpon
volt; Brown, a csónakmester, csak az utolsó pillanatban tudta nagy mentegetődzések közben
homokkal felszóratni fedélzetrészét.
Messze, a tatbaloldalon, hatalmas cethal fekete tömege bukkant fel a víz felszínén, tajtékos
hullámokat verve maga körül – vakító fehérség a tenger kékjében –, majd keskeny, fehér
gőzoszlop emelkedett a magasba, amint a cethal kiürítette tüdejét. Hornblower kedvelte a
cethalakat, maga sem tudta, miért; most is egyszerre felderült a kedve, amióta a cethalat meglátta.
Eszébe jutott, hogy előtte áll még a pompás zuhanyfürdő és egyszerre nem zavarta már, hogy
testén az inge alatt gyöngyözik a verejték, sőt szinte jólesett. Két órával ezelőtt még arra gondolt,
hogy gyűlöli az egész csendes-óceáni partvidéket, a kék tengerrel és gyűlöletes tűzhányóival
együtt – gyűlölte még azt is, hogy itt semmi sem állta útját a hajózásnak. Egyszerre honvágy
fogta el a Csatorna sziklái, zátonyai, köde után, de most, hogy a világ napfényben fürdött,
egyszerre megváltoztatta véleményét. Valamit mégiscsak a Csendes-óceán javára írhat. Talán ez
az új szövetség Anglia és Spanyolország között arra indítja majd a spanyolokat, hogy szüntessék
meg végre önző törvényeiket, amelyek gúzsba kötik a kereskedelmet Amerikával. Talán még az
is megtörténhet, hogy felkutatják a víziutat Nicaraguán keresztül, amelyet az angol admiralitás
lordjai annyira szeretnének ismerni és ezzel a kéklő Csendes-óceánt is bekapcsolják a
világforgalomba. Először természetesen el Supremo lázadását kell elfojtani, de ezen a csodaszép
reggelen Hornblower nem félt semmitől.
Gray, a kormányos mellé beosztott kadét jött a loggal, hogy megmérje a sebességet.
Hornblower megállt sétájában, hogy megfigyelje a műveletet. Gray átvette a korláton a kis
háromszögletű fadarabot, azután fiús kék szemével a hozzátartozó kis hengerre tekert zsineggel a
kezében, élesen figyelte a víz színén táncoló fadarabot.
– Indulj! – kiáltotta a másik kadét, a kezében tartott homokórára figyelve, miközben a zsineg
szabadon futott le a hengerről a korláton át.
– Állj! – kiáltotta tizenöt másodperccel később ismét.
Gray két ujjával megfogta a zsineget, hogy megakadályozza továbbgombolyodását és
leolvasta a lefutott részen a csomók számát.
– Mennyi? – kérdezte Hornblower.
– Hét és fél, sir.
A Lydia nagyon jó hajó, ha ilyen, aránylag gyenge szélben hét csomós sebességgel halad, bár
nem is a legkedvezőbb irányban kapja a szelet. Ha így haladnak tovább, rövidesen eljutnak arra a
vidékre, ahol bármelyik percben találkozhatnak a Natividaddal. A Natividad lassú hajó, mint ezek
a kétütegsoros, ötvenágyús hajók általában. Hornblower alaposan megfigyelte, amikor tíz nappal
ezelőtt – néha már úgy tűnt fel, mintha tíz évvel ezelőtt lett volna – együtt indultak el a fonsecai
öbölből La Libertad felé.
Ha a nyílt tengeren találkoznak, akkor megbízhat a maga hajójában és legénységének
tapasztalatában és ügyességében. Ebben az esetben bizonyosan felülkerekedik, bármennyire is
kisebb hajója, mint a Natividad. De ha a hajók közvetlen közelbe kerülnek, a lázadók könnyen
fölényre tehetnek szert, miután sokkal többen vannak. Tehát vigyáznia kell, nehogy kezdetben a
közvetlen közelébe kerüljön és néhányszor sortűzzel alaposan végig söpörjön a fedélzetén.
Hornblower, miközben fel-alá járkált a fedélzeten, élénk képzelőtehetségével már látta is maga
előtt a csata lefolyását és terveket kovácsolt az előre látható eshetőségekre, hogy vajon viharban
vagy szélcsendben, éjjel vagy nappal, a part közelében vagy a nyílt tengeren lesz-e majd a csata.
Hébe, a kis néger nő közeledett a fedélzeten. Piros kendője csillogott a napfényben. Mielőtt
még a megbotránkozott legénység vissza tudta volna tartani, megzavarta a kapitányt reggeli
sétájának szent szertartásában.
– Milady kéreti reggelire a kapitány urat – suttogta.
– Hát ez meg micsoda? – kiáltott fel Hornblower, váratlanul felriadva reggeli álmodozásából,
majd amikor megértette, milyen haszontalanság miatt zavarták meg, dühösen kiáltott fel: – Nem,
nem, nem! Mondja meg a Ladynek, hogy nem reggelizem vele. Mondja meg, hogy sohasem
reggelizhetem vele. És mondja meg, hogy reggel soha, semmi körülmények között ne küldjön
nekem semmiféle üzenetet! Mondja meg neki, hogy nyolc óra előtt sem a lady, sem maga nem
mutatkozhatnak a fedélzeten! És most kotródjon.
A kis néger nő még csak nem is sejtette, milyen nagy sérelem érte. Csak mosolygott és
bólintott és láthatólag csöppet sem volt megsértve, amikor elvonult. Nyilvánvalóan
természetesnek találta, hogy a fehér urak között akadnak olyanok is, akik reggeli előtt őrjöngeni
szoktak és semmi jelentőséget sem tulajdonított ezeknek a szimptómáknak. A hátsó kabin ablaka
nyitva volt és most, hogy már kizavarták elmerültségéből, Hornblower hallotta odalentről az
edény csörömpölését, azután Hébe, majd Lady Barbara hangját.
A súrlódás zaját, a zizegő szél hangját a kötélzet között, a fa recsegését már megszokta és
ismerte. A hajó orra felől a kovácskalapács mennydörgésszerű csapásai csattantak, a kovács és
segédei a tegnapi baleset miatt elgörbült horgonyt javították. A hajó valamennyi hangját el tudta
viselni, de ez az asszonyi fecsegés a nyitott ablakon keresztül csaknem megőrjítette. Nekivadulva
sietett le a fedélzetről. Már a fedélzeti fürdőt sem élvezte, átkozta Polwhealt, mert ügyetlenül adta
oda a fürdőköpenyét, azután összetépte az ócska, elhordott inget, amelyet Polwheal kikészített
neki és másodszor is lehordta. Mégiscsak tűrhetetlen, hogy már a saját hajója fedélzetén se
legyen semmi békessége. Még a pompás, cukorsziruppal édesített kávé (így szerette a legjobban)
sem csillapította rosszkedvét. Sem az a körülmény, hogy most már őszintén kell beszélnie Bush-
sal, el kell mondania, hogy a Lydia most a Natividad elpusztítására vagy elfogására indul, miután
már egyszer nagy nehézségek árán elfogták és átadták a lázadóknak. Most ugyanezek a lázadók
lettek a legnagyobb ellenségeik.
– Igenis, sir! – felelt Bush nagyon komolyan, miután az új fordulatról értesült. Annyira
tapintatosan viselkedett, annyira feltűnően tartózkodott minden megjegyzéstől, hogy Hornblower
dühös káromkodásra fakadt.
– Igenis, sir – felelt Bush másodszor is, mert nagyon jól tudta, miért káromkodik a kapitánya,
de tudta azt is, hogy még sokkal dühösebben káromkodott volna, ha ezenkívül bármiféle
megjegyzést is kockáztat. Szerette volna valamiképpen tudtára adni Hornblowernek, mennyire
együttérez vele mostani helyzetében, de nagyon jól tudta, hogy ingerült hangulatában amúgy sem
tűr el semmiféle együttérzést.
A nap folyamán Hornblower lassanként kiheverte rosszkedvét. A fűrészes szélű, vulkánokkal
szegélyezett part lassan siklott tova mellettük, és előttük valamerre ott a Natividad. Elkeseredett
harc vár rájuk és mielőtt nekivágnának a küzdelemnek, illendő volna, hogy megvendégelje
tisztjeit. Azt is tudta, hogy nincs az a kapitány a világon – hacsak kicsit is törődik a jövőjével –,
aki így viselkedne egy Wellesley-vel szemben. Különösen ha ez a Wellesley hajójának vendége.
De a hétköznapi udvariasság is kívánta, hogy ragadja meg a legelső alkalmat és adjon ebédet
vagy vacsorát, amikor vendégének forma szerint is bemutathatja hajójának tisztikarát, bár nagyon
jól tudta, hogy a meglepően önálló Lady Barbara már legalább a felével megismerkedett,
miközben ott üldögélt a hátsó fedélzeten.
Tehát átküldte Polwhealt Lady Barbarához, udvariasan megfogalmazott levéllel, amelyben arra
kérte, részesítse őt és tisztjeit abban a megtiszteltetésben, hogy elfogadja meghívását ebédre, a
hátsó kabinba. Polwheal ugyanilyen udvariasan megfogalmazott levéllel tért vissza, amelyben
Lady Barbara megköszönte a meghívást és a legnagyobb örömmel el is fogadta. A kabin asztala
körül legfeljebb ha hatan foglalhattak helyet. Hornblower babonásan emlékezett, hogy mielőtt a
Natividadot elfoglalta, Galbraith, Clay és Savage voltak a vendégei. Sohasem ismerte volna be
magának, hogy ezért hívta volna meg őket másodszor is, abban a reményben, hogy ezúttal is
szerencsét hoznak. De mégiscsak ez volt az ok. Hatodiknak Bush hadnagyot hívta – a másik
lehetséges megoldás Gerard lett volna, de Gerard olyan jóképű fiú és amellett olyan fesztelenül
forog társaságban, Hornblower nem akarta, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön Lady
Barbarával – természetesen csak azért, nyugtatta meg magát, mert nem akart semmi zavart a
hajón. Amikor mindezt elrendezte, visszatérhetett a fedélzetre déli körsétájára és nyugodtan
intézte dolgát, mert úgy érezte (az udvarias levélváltás után), hogy most már bátran kerülhet Lady
Barbara szeme elé, zavara elmúlt.
Az ebéd fényesen sikerült. Clay és Savage keresztülestek a társaságbeli viselkedésnek
mindazokon a változatain, amelyeket az ő korukbeli fiúktól elvárhatott. Eleinte zavartak és
félénkek voltak Lady Barbara társaságában, azután, amikor az újság varázsa már elmúlt és egy
pohár bort is ittak, egyszerre átcsaptak a túlzott közvetlenségbe. Meglepetésszerűen még a
makacs és zárkózott Bushon is ugyanezek a tünetek mutatkoztak, míg szegény Galbraith félénk
és hallgatag maradt egész idő alatt.
De annál jobban csodálkozott Hornblower, milyen könnyedséggel kezeli valamennyiüket Lady
Barbara. Az ő felesége semmiképpen sem tudta volna ezt a társaságot szóval tartani és
Hornblower, aki nagyon kevés asszonyt ismert, eddig valamennyit az ő Mariájához mérte. Lady
Barbara a nevetésével kijózanította Clayt gyerekes önhittségéből, figyelmesen hallgatta Bush
elbeszélését a trafalgari csatáról (amikor ő a Téméraire legfiatalabb hadnagya volt), azután
tökéletesen megnyerte Galbraith szívét, mert betéve tudta kedvence versét. Galbraith kívülről
tudta a vers minden sorát és szent meggyőződése volt, hogy a legszebb vers, amelyet valaha
angol nyelven írtak. Arca kipirult az örömtől, miközben erről beszélgettek.
Hornblower magában tartotta véleményét a versről. Az ő kedvenc írója Gibbon volt, akinek
nagy művét, Róma nagysága és hanyatlásá-t tartotta éppen abban a ládában, amelyiken ült. Csak
csodálkozott, hogy egy nő, aki olyan könnyedséggel tudta idézni Juvenalist, ennyire érdeklődjön
egy barbár és romantikus, egészen csiszolatlan költemény iránt. Beérte annyival, hogy
hátratámaszkodott és figyelte az arcokat az asztal körül: Galbraith derűs volt és figyelmes, Clay,
Savage és Bush szokatlanul közvetlen és beszédes, Lady Barbara tökéletesen könnyed,
mulatságos és fölényes önbizalommal társalgóit, amely azonban (mint Hornblower akarata
ellenére is megállapította) nem kivételes társadalmi helyzetéből fakadt.
A nőiességével sem akart hatni, amit Hornblower szintén észrevett, de azért nem volt sem
hideg, sem férfias. Úgy viselkedett körülbelül, mintha Savage nénje, vagy Galbraith húga lett
volna. Közvetlenül beszélgetett a férfiakkal, de azért távol tudott tartani a lényétől minden
kihívást, vagy bizalmaskodást. Egészen más volt, mint Maria. És amikor az ebédnek vége volt és
a tisztek felálltak, hogy a király egészségére ürítsék poharukat, kissé meghajolva az alacsony
tetőzet miatt (csak huszonöt évvel később adott engedélyt a tengerészeknek egy király, aki maga
is tengerész volt, hogy ülve igyanak a király egészségére), Lady Barbara is utánuk mondta: – A jó
Isten áldja meg! – azután egyetlen pohár borát éppen a megfelelő ünnepélyességgel ürítette
fenékig, amely méltó volt az alkalomhoz. Hornblower egyszerre azon kapta rajta magát, hogy
szeretné, ha ennek az ebédnek sohase lenne vége.
– Tud whistezni, Lady Barbara? – kérdezte.
– Hogyne, természetesen. Talán vannak whist-játékosok ezen a hajón?
– Vannak néhányan, bár nem lelkesednek érte különösebben – felelt Hornblower, a fiatal
kadétokra mosolyogva.
Azonban mindegyik örömmel vállalkozott a játékra Lady Barbara társaságában, különösen
miután remélték, hogy a vendég jelenléte a kapitány szigorúságát is megenyhíti. Lady Barbara és
a kapitány játszottak Clay és Galbraith ellen. Lady Barbara és a kapitány nyertek, bár a másik
oldalon sokkal jobb kártyát kaptak.
Lady Barbara bebizonyította, hogy méltó partnere a jó játékosnak. Később bebizonyította,
hogy a rossz játékost is ki tudja húzni a csávából. Megfigyelt minden félretett kártyát, minden
bemondást, vakmerő volt, ha kilátás nyílt a nyerésre és segített a partnerének, ha a sors úgy hozta
magával. Amióta elhagyták Angliát, Hornblowernek nem volt még ilyen kitűnő whistpartnere. A
kapitánynak olyan nagy örömet szerzett ez a felfedezés, hogy megfeledkezett minden
bosszúságáról. Végre találkozott egy asszonnyal, aki igazán jól ért valamihez.
Másnap újabb nagyszerű tulajdonságát árulta el. Előhozta gitárját a fedélzetre és édes
szopránhangját maga kísérte. Olyan megejtő, meleg csengésű volt a hangja, hogy az emberek,
akik csak tehették, lábujjhegyen odalopództak a közelébe, hogy jobban hallhassák és
meghatottan, könnyes szemmel néztek össze minden egyes elhangzott dal után, Galbraith máris
valósággal a rabszolgája volt, Lady Barbara éppen úgy játszott szívének húrjain, mint a gitárján.
A kadétok imádták. Még az olyan begyepesedett szívű tisztek, mint Bush és Crystal is
megenyhültek a társaságában. Gerard legragyogóbb mosolyával nézett rá, valahányszor
találkoztak, igyekezett kidomborítani jó tulajdonságait és sokat mesélt kalózhajókról és
rabszolgahajókkal való kalandjairól az afrikai nagy folyókon. Hornblower aggódva figyelte
Gerardot egész idő alatt, miközben a nicaraguai partvidéken hajóztak és átkozta a botfülét, amiért
nemcsak hogy nem tudta élvezni Lady Barbara énekét, hanem valósággal bántotta.

XIII. FEJEZET

A Natividad újra megjelenik

Napról napra a part vulkánszegélye suhant el mellettük. Mindennap a kék tenger, a kék ég, a
vöröses szürke vulkáncsúcsok és a dúsan zöld partszegély panorámáját tárta elébük. Harcra és
támadásra készen, minden emberével a helyén, a Lydia másodszor is befutott a Fonsecai-öbölbe
és megkerülte a Manguera-szigetet, de itt sem találta meg a Natividadot. A partokon, sem az
öbölben nyoma sem volt semmi életnek. Valaki elsütött egy puskát a hajó felé a Manguera-sziget
egyik szirtjéről, de nem látták azt az embert, aki elsütötte. A golyó a kötélzet között csapott le, de
nem okozott semmi kárt. A Lydia ismét kiúszott az öbölből és folytatta útját északkelet felé, a
Natividad nyomában.
A Tehuantepeci-öbölbe vihar érte őket utol, mert a Csendes-óceánnak ez a szöglete mindig
viharos. Az a szél korbácsolja fel, amely a Mexikói-öbölből tör át a hegyek hasadékain.
Hornblower figyelmét elsősorban az keltette fel, hogy a hajó sokkal többet és hevesebben
mozgott, mint annak előtte. Erősebben emelkedett és süllyedt a hullámok hátán és erős, heves
szél kapaszkodott vitorláiba. Az óra éppen nyolcat ütött és az őrséget felváltották, amikor
felsietett a hátsó fedélzetre. Az ég még kéklett a fejük felett és a nap ragyogóan tűzött, de a tenger
palaszürke volt, erősen hullámzott és a Lydia vitorlái ugyancsak kiduzzadtak.
– Éppen le akartam küldeni a kapitány úrért, a vitorlák egy részét be kell vonni.
Hornblower egy pillantást vetett a vitorlák felé, azután a felhőket nézte, majd a partot.
– Igen. Göngyöltesse fel a sudárvitorlákat. Miközben ezt mondta, a Lydia hirtelen lezuhant a
mélységbe, majd ismét felemelkedett. A víz tajtékzott és zúgott az oldalán. Az egész hajó szinte
élt, lélegzett a fa szüntelen recsegésétől-ropogásától és a kötélzet fütyülő dalolásától. Miután a
sudárvitorlákat felgöngyölték, valamivel simábban haladt előre, de a szél még egyre erősödött és
a hullámok magasabbra csaptak. Hornblower körülnézett és látta, hogy Lady Barbara ott áll a
fedélzeten, fél kezével a korlátba kapaszkodva. A szél valósággal rácsavarta a ruháját. Fél kezével
az arcába hulló fürtöket próbálta hátrasimítani. Arca piros volt a napsütötte barnaság alatt és
szeme csillogott.
– Jobban tenné, ha lemenne a kabinba, Lady Barbara.
– Nem, kapitány úr. Olyan nagyszerű ez a szél az elmúlt napok hősége után.
Egy magasra csapó hullám visszahulló cseppjei nyakon öntötték mindkettőjüket.
– Az egészségéért aggódom, Lady Barbara.
– Ha a tengervíz káros volna, minden matróz fiatalon halna meg.
Arca ragyogott. Hornblower semmit sem tudott már megtagadni tőle, bár keserűen emlékezett,
hogyan ült előző este a kötélzet alatt s társalgóit nagy élénkséggel Gerarddal, olyan meghitten,
hogy senki más nem élvezhette a társaságát.
– Nos, akkor egyelőre még itt maradhat a fedélzeten, Lady Barbara, feltéve, hogy a vihar nem
erősödik. De attól tartok, hogy erősödni fog.
– Köszönöm, kapitány úr! – Barbara tekintete elárulta, hogy a maga részéről még egyáltalán
nem intézte el a kérdést, mi történjék akkor, ha a szél csakugyan erősödik. De egyelőre minek is
vitatkozott volna. Ő is, akár csak nagyhírű bátyja, nem szerette a fölösleges hadakozást.
Hornblower elfordult. Láthatóan szívesen maradt volna még, hogy tovább beszélgethessen
vele, miközben a magasra csapó hullámok zúgtak körülöttük. De a kötelesség szólította. Abban a
pillanatban, hogy a parancsnoki hídra ért, az árbockosárból lekiáltott a megfigyelő:
– Vitorlás a láthatáron! Alighanem a Natividad, sir! Hornblower felnézett. Az őrszem
görcsösen kapaszkodott az árbockosár peremébe, amely valósággal forgott vele, gyors és szédítő
körökben, amint a hajó veszett táncát járta a hullámokon.
– Menjen fel, Knyvett! – szólt oda a kadétnak, aki ott állt mellette. – Vigyen magával
messzelátót és jelentse pontosan, mit lát! – Szégyellte magát, de tudta, hogy ebben a viharban
nem használható odafenn, ezt be kellett magában ismernie. Néhány másodperccel később, a szél
zúgásán keresztül, már hallotta is odafentről Knyvett fiús hangját:
– Csakugyan a Natividad, sir! Egészen határozottan felismerem a vitorláiról!
– Merrefelől?
– A kormányoldalon. Az iránya ugyanaz, mint a miénk. Árbocai egyvonalban vannak. Most
változtatja az irányt. Megfordul. Úgy látszik ők is megláttak bennünket. Az orrával fordult felénk
és a szél irányával párhuzamosan közeledik a szélfelőli oldalhoz, sir!
– Tehát itt van végre! – gondolta magában Hornblower komoran. Különös, hogy egy spanyol
hajóval kell most szembeszállnia – de hirtelen felötlött benne, hogy a Natividad már nem spanyol
hajó. Bármi történjék is, nem engedi, hogy a szélfelőli oldalon támadjon.
– Éles szélbe állítani a vitorlákat! – kiáltotta, azután a kormányoshoz fordult. – A széliránnyal
haladjon! Mr. Bush! Az ágyúkat azonnal támadásra készen a helyükre vontatni!
Amikor megperdültek a dobok és a rohanó matrózok elárasztották a fedélzetet, egyszerre
eszébe jutott Lady Barbara a hátsó fedélzet korlátjánál. A sors rendelésébe beletörődő nyugalma
egyszerre heves aggodalommá változott.
 – Most odalenn a helye, Lady Barbara! – mondta. – Menjen le a komornájával együtt. Addig
ne mozduljon a kötözőhelyről, amíg a veszedelem el nem múlt. Nem, ne is oda menjen, hanem a
horgonykamrába.
– De kapitány úr… – kezdte a nő, de Hornblowernek most semmi kedve sem volt a
vitatkozáshoz.
– Mr. Clay! – kiáltotta. – Kisérje le őladységét és komornáját a horgonykamrába!
Gondoskodjék teljes biztonságáról, mielőtt magára hagyja. Ez a parancsom, Mr. Clay! Ha-hm.
Talán gyávaság volt, hogy Clayre hárította a felelősséget. Ezt nagyon jól tudta, de haragudott
erre a nőre, amiért ilyen aggodalmat és kellemetlenséget okozott neki.
Perceken keresztül a hajó fedélzetén a legnagyobb összevisszaság uralkodott, miközben a
pompásan fegyelmezett, begyakorlott emberek feladatukat elvégezték. Az ágyúkat helyretolták, a
fedélzetet felhintették homokkal, a tüzeket kioltották, a választófalakat ledöntötték. Most már a
fedélzetről is látni lehetett a Natividadot. Még mindig orrával fordult a Lydia felé, bizonyosan
mindenáron a szélfelőli oldalon akar támadni. Élesen figyelte feje felett a vitorlákat, hogy a
legcsekélyebb változás se kerülhesse ki figyelmét.
A Lydia oldalra dűlve feküdt bele a szélbe, a hullámok zúgva, sziszegve csaptak át fedélzetén,
a kötélzet vad szimfóniát zengett. Múlt éjszaka még békésen úszott a holdsütötte, tükrösen sima
vizén és most, alig tizenkét órával később, a vihar szárnyán nyargal és élet-halál küzdelem előtt
áll. A vihar kétségtelenül még mindig erősödött, egy vad szélroham csaknem kilökte irányából és
a kormányos keservesen küzdött a kormánykeréknél.
– A Natividad nem használhatja alsó ágyúsorát – jegyezte meg Bush szorosan a kapitány
mellett. Hornblower a szürke vizén keresztül az ellenség irányába nézett. A hajótest oldalán
pillanatonként magasra csaptak a fehér habos hullámok.
– Nem – mondta komolyan. Nem akarta megtárgyalni a küszöbön álló küzdelem valamennyi
eshetőségét, nehogy feleslegesen sokat áruljon el. – Arra kérem, Mr. Bush, most húzasson be két
felső vitorlát.
A két hajó most az orrával szembefordulva közeledett egymás felé, egy tompaszög két
szárnyának irányában. Bármennyire élesen figyelt, nem tudta megállapítani, melyik hajó lesz a
szélfelőli oldalon, amikor a metszőpontnál találkoznak.
– Mr. Gerard! – kiáltotta le a hadnagynak, a tat baloldali üteg parancsnokának. – Ügyeljen,
hogy a gyújtózsinórok égjenek!
– Igenis, sir!
Könnyen lehet, hogy a nagy nedvességben az ágyúk eleinte nem működnek tökéletesen, amíg
csak teljesen át nem melegedtek. Ismét a Natividad felé nézett. Látta, hogy a Natividad is behúzta
felső vitorláit és repült a széllel. Sárga csillagos kék zászló lengett árbocán. Hornblower egy
pillantást vetett a magasba, a Lydia megviselt fehér zászlójára.
– Megkezdték a tüzelést, sir! – szólalt meg mellette Bush.
Hornblower ismét a Natividad felé nézett. Még éppen láthatta, amint a szél szétfújta a
füstfelhő végső maradékát. A lövés csattanása nem jutott el hozzájuk és hogy a golyó hol csapott
le, senki sem látta, a tenger nagyon is viharos volt.
– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower.
Kárt vallottak volna még a legjobban fegyelmezett legénységgel is, ha ilyen messziről nyitnák
meg a tüzelést. Az első sortűz, végig a hajó egyik oldalának mentében, amikor az ágyúkat még
gonddal, sietség nélkül töltötték meg és a tüzérek nyugodtan, megfontoltan célozhatnak: ez olyan
nagy előnyt adhat, amelyet nem szabad könnyelműen kockára tenni. A sortüzet tartogatni kell
arra a pillanatra, amikor a lehető legnagyobb kárt és veszedelmet okozhatják vele, bármennyire is
nehéz az adott esetben elviselni a tétlenséget.
 – Meglehetősen közel kerülünk, úgy látom – jegyezte meg Bush.
– Ha-hm – válaszolt Hornblower kapitány.
Még most sem lehetett megállapítani, melyik hajó fordul a másik felé a szélfelőli oldalával a
találkozás pillanatában. Szinte úgy látszott, mintha egyenesen az orrukkal futnának egymásnak,
ha mind a két hajó makacsul tartja az irányt. Hornblower összeszedte minden akaraterejét, hogy
mozdulatlanul és látszólag nyugodtan álljon, miközben a feszültség egyre növekedett.
Újabb füstfelhő bukkant fel a Natividad kormányoldalán, a hajó orra közelében. Ezúttal már
hallották is a lövés csattanását, amint ott fütyült el az árbocok között.
– Most már közelebb jött! – bólintott Bush.
Ebben a pillanatban újabb csattanás hallatszott és ugyanakkor a csörömpölés a középső
fedélzet felől elárulta, hol talált a lövés.
– Két ember elesett a négyes számú ágyúnál! – mondta Bush, lehajolva a parancsnoki híd
korlátján át, azután egy pillantást vetve a két hajó között egyre csökkenő távolságra, hozzátette:
– Úristen! Ugyancsak közel kerülünk!
Ezt a helyzetet Hornblower számtalanszor elképzelte már magányos sétái közben a hátsó
fedélzeten. Még egy utolsó pillantást vetett a szélkakas felé és a meg-meglebbenő vitorlákra,
amint a hajó a viharos tenger tetején táncolt.
– Mr. Rayner! Tűz! – kiáltotta. Rayner a kormányoldalon a középső üteg parancsnoka volt.
Azután meg sem fordulva, odakiáltotta a kormányosnak: – Erősen tartani az irányt a szélfelőli
oldalra! Tartani minden áron!
A Lydia kormányoldali ágyúi csaknem ugyanabban a pillanatban tüzeltek és a hatalmas
csattanás megrázta az egész hajót. A lövések hatalmas füstjét szinte pillanatok alatt széthordta a
szélvész. Minden egyes lövés beletalált a Natividad oldalába, a szél elhozta a sebesültek
jajgatását. A manőver annyira váratlan volt, hogy egyetlen, különálló lövés felelt a Natividadról
és az sem okozott semmi kárt.
– Nagyszerű volt! – kiáltott fel Bush. Úgy szimatolta a körülöttük ólálkodó keserű
puskaporfüstöt, mint az illatos tömjént.
– Vitorlákat nekiereszteni! – kiáltotta Hornblower.
A pompásan fegyelmezett legénység nem hiába végezte hónapokig gyakorlatait szélcsendben
és viharban Bush sasszemei előtt, hogy szükség esetén másodpercek alatt el végezzék dolgukat a
kötelekkel és vitorlákkal. A Lydia fordult, mint a parancsolat, mielőtt még a Natividad
felkészülhetett volna erre a váratlan mozdulatra és Gerard a maga ütegével egyenesen belecélzott
a hajó védetlen és tehetetlen farába. A matrózinasok ujjongva hordták fel a hajófenékről az
ágyúknak a friss muníciót. A kormányfélen már meg is töltötték újra az ágyúkat; a tatbaloldalon a
matrózok éppen nedves rongyokkal oltották ki a visszamaradt parázsló tölténymaradványokat,
majd újra töltöttek és az ágyúkat ismét a helyretolták. Hornblower a vadul hullámzó vizén át a
Natividad felé nézett: tisztán látta Crespot a parancsnoki hídon; ez az ember annyira arcátlan volt,
hogy fölényesen integetett neki, miközben üvöltve adta ki parancsait ügyetlen, gyakorlatlan
legénységének.
A Lydia a legmesszebbmenő előnyöket aknázta ki helyzetéből, mindkét oldaláról, közelről
sütötte el ágyúit és válaszul mindössze egyetlen találatot kapott, de egyszer már fizetnie is kellett.
A Natividad most közelről kaphatta a szélfelőli oldalát, ha gyorsan és okosan manőverezik.
Hornblower tisztán láthatta a kormánylapátot onnan, ahol éppen állt. Látta, amikor hirtelen
elfordult és a következő pillanatban a Natividad egyenesen feléjük rohant. Gerard ott állt ütegje
mögött és félig lehunyt szemmel, figyelmesen nézett szembe a széllel, a sietve közeledő hatalmas
hajótesttel. Napsütötte arcának szépségét még fokozta ez a feszült, odaadó, önfeledt figyelem, de
ebben a pillanatban nem gondolt semmi ilyesmire.
 – Készülj! Célozz! Tüzelj! – kiáltotta.
Ebben a pillanatban ugyanezt a parancsot adták ki a Natividadon is. A hajó füstfelhőbe
burkolódzott és a csattanások eldördülése után hallatszott, amint a szilánkok nekicsapódtak a
fedélzetnek, elszakadt kötelek zúdultak le a magasból és mindent túlharsogott Gerard kiáltása:
Tapasszátok be a gyújtónyílást! – Mert minél gyorsabban tömték be a gyújtólyukat az ágyú
elsütése után, annál kevesebb kárt okozhattak a fejlődő, erőser savtartalmú gázok.
– Tüzeljetek, fiúk, amint lehet egymásután! – kiáltott Gerard. Fellendítette magát a kötélzetre
és figyelmesen nézte a hullámokon táncoló Natividadról gomolygó füstfelhőket. A következő
sortűz már nem hangzott el olyan egyszerre, mint az első és az azután következő még
szaggatottabb volt, mert a gyorsabb és ügyesebb tüzérek hamarabb készültek el az ágyúk
megtöltésével. A tüzelés hangja nemsokára már állandósult és egyik lövés a másik után
következett. A Lydia teste szünet nélkül remegett. A hajó ágyúinak dübörgése közben időnként
felhangzott a Natividad sortüze –, Crespo nyilván nem bízhatott meg annyira az embereiben,
hogy önállóan rájuk bízza a tüzelést, még most is parancsaival irányította harci tevékenységüket.
De jól végezte a dolgát és szabályos időközökben. Ahogyan a tenger mozgása engedte, pontosan,
mint az óramű, kinyíltak a felső ütegsor ablakai és a hatalmas huszonnégyfontos ágyúk lángot és
füstöt köptek a Lydia felé.
– Ez aztán a kemény harc, sir! – jegyezte meg Bush.
Az ágyúlövések újra meg újra végigseperték a Lydia fedélzetét. Az árbocok körül halottak
hevertek, csak ide vitték őket sebtében, hogy ne gátolják az ágyúk legénységét. A sebesülteket
sietve cipelték le a hajó mélyébe, ahol a kötözőhely kínszenvedései vártak rájuk. Amikor
Hornblower éppen hátranézett, egyik puskaporhordó matrózinast csapta a fedélzethez és lapította
alaktalan vörös hústömeggé egy huszonnégyfontos ágyúgolyó.
– Ha-hm – krákogott Hornblower, de a hangot elnyelte a hátsó fedélzet ágyúinak dübörgése.
Csakugyan kemény harc volt. Ez az ötperces szakadatlan tűz meggyőzte a kapitányt, hogy a
Natividad ágyúi aligha nagyon csökkentik a Lydia győzelmi kilátásait, bár az első percekben
súlyos károkat okoztak nekik. Ravaszsággal és ügyességgel kell győznie, ha ugyan győzhet
egyáltalán.
– Emberek a vitorlákhoz! – kiáltotta teli tüdőből, hogy hangja túlharsogja az ágyúdörgést.
Merőn figyelte a Natividadot, amelynek tüzelőnyílásain csak úgy ömlött kifelé a füst; felbecsülte
a szél erejét és a hajók sebességét. Villámgyorsan számolt és számított az izgalomtól felcsigázott
képzelete, mielőtt elkezdte volna az új manőverezést. Valamennyi vitorláját kifeszítve olyan
hirtelen siklott előre, hogy a Natividad lövései mind a vízbe hulltak, majd újabb, gyors
manőverezéssel úgy fordította hajóját, hogy a már lövésre készen álló ágyúk a kormányfélről
közelről és biztosan célozhattak bele az ellenséges hajó farába. A Natividad követni akarta
ellenfelét, csakhogy a fregatt sokkal gyorsabb és könnyedebben, egyszerűbben tudta kezelni
vitorláit, mint az esetlen, nehézkes, nagy kétágyúsoros hajó. Hornblower, miközben egy
pillanatra sem vette le éles szemét ellenségéről, újból átfordíttatta a vitorlákat és a Lydia
megkerülve a Natividad farát, villámgyorsan átsuhant a túlsó oldalára, miközben Gerard, egyik
ágyútól a másikhoz rohanva, nekitüzesedve és odaadással lelkesítette munkára tüzéreit.
– Remek! Nagyszerű! Soha még ilyet nem láttam! Tökéletes! – kiáltotta egyre-másra Bush,
jobb öklével csapkodta a baltenyerét és izgalmában fel-alá ugrált a hátsó fedélzeten.
Hornblowernek nem volt ideje, hogy odafigyeljen, sem arra, hogy örüljön Bush dicséretének,
bár később még sokszor fülébe csengtek ezek a szavak és vigasztalással, megnyugvással töltötték
el. Alig, hogy a két hajó eltávolodott egymástól, már ismét kiadta parancsait a fordulásra. De a
Natividad is fordult, úgyhogy most a szélenyhe oldal felől közeledett. Annál jobb. Remélte, hogy
a találkozás veszedelmes pillanatát megúszhatják egyetlen sortűzzel. Ha a Natividad körben
próbálna manőverezni, akkor feltétlenül a gyorsabb és ügyesebb Lydia kerülne fölénybe és
legalább kétszerannyi találatot érhetne el, mint ellenfele. Figyelte a Natividadot, amint zúgva,
magas hullámokat verve közeledett; oldalát számos ágyúgolyó lyukasztotta át és vér folyt
fedélzetén. Egy másodpercig Crespot is látta a parancsnoki hídon – remélte, hogy a két utolsó
sortűz eltalálta, mert akkor csaknem biztosra remélhette volna, hogy a támadás ereje lanyhul. De
Crespo ott állt a helyén és parancsot adott a további tüzelésre.
– Hogy most mi következik… – szólalt meg Bush.
A pillanatok percekké nyúltak, miközben a két hajó egyre közeledett. Alig egy tucat lépésnyi
távolságban suhantak el egymás mellett. Rayner hátranézett és kilesve a pillanatot, amikor éppen
szemben voltak egymással, parancsot adott a tüzelésre. A fülek még zúgtak a lövések
csattanásától, a hajó még remegett a félelmes erőfeszítéstől és akkor, mielőtt még a szél elfújhatta
volna a füstöt, megérkezett a Natividad csattanó válasza.
Hornblower egy pillanatig úgy érezte, mintha az ég szakadna le rá. Egészen közelről érezte a
lövés szelét, egyszerre lüktető, vérző, vörös tömeg lökődött a lábához, a középső kormányfél
tüzérlegénységének egy része, azután mennydörgésszerű robajjal a keresztárboc zuhant le
mellette. A kötélzet a nyakába szakadt és lerántotta magával a vérrel átitatott fedélzetre. És
miközben minden erejével igyekezett kiszabadulni a kötelek közül, ismét túljutottak a
veszedelmes ponton.
Szédülten, reszkető lábbal állt talpra. Körülötte minden csupa rom volt. A keresztárboc kilenc
lábnyi magasságban kettétört és lezuhanásában magával rántotta a nagyárboc felső vitorláit és a
sok kötél, faszilánk, roncs mind ott hevert a fedélzeten. Most, hogy hiányzott a keresztárboc
kiegyensúlyozó hatása, a Lydia már nem tudott irányt tartani, már nem tudott uralkodni a szél
felett és tehetetlenül, halottan vergődött a viharos tengeren. Ugyanabban a pillanatban látta, hogy
a Natividad ismét fordul és lövésre készen közeledik feléjük. Úgy érezte, mintha egész világa
összeomlott volna körülötte. Görcsösen állt a helyén és gyomrában a csüggedés, a
reménytelenség kínzó tompaságát érezte.

XIV. FEJEZET

Két hajó – árboc nélkül

De tudta, érezte, abban a pillanatban, hogy talpraállt, hogy nincs vesztegetni való idő, a
Lydiának azonnal ismét támadnia kell.
– Őrség, ide! – kiáltotta. Hangja egészen idegenül csengett. – Mr. Clay! Benskin! Baltákat ide!
Eltakarítani a romokat!
Clay már jött is, egész csapat ember élén rohanva, baltákkal és késekkel felfegyverkezve.
Miközben a letört árbocot vágták le, észrevette, hogy Bush a fedélzeten ül, tenyerébe hajtott fejjel
–, úgy látszik, valamelyik lezuhanó vitorlarúd ütötte meg. De most nem volt ideje, hogy Bush-sal
törődjék. A Natividad könyörtelenül közeledett, látta fedélzetén az ujjongó örömükben ugráló,
hadonászó embereket. Túlfeszített idegeivel szinte hallotta a vihar süvöltésén, a hajótestek
recsegésén-ropogásán keresztül, amint a Natividad legénysége újra töltötte az ágyúkat és
helyretolta, hogy az adott pillanatban ismét a Lydiára tüzelhessen. Sejtette, hogy a közvetlen
közelébe akar most kormányozni. Hornblower látta, amint a hajó homlokárboca elfutott
mellettük, tisztán látta a felhúzott vitorlákat, azután sorra egymás után dördültek el az ágyúk,
abban a sorrendben, ahogy a Lydiával szembekerültek. A szél belekapott a füstbe és Hornblower
arcába csapta, elvakította a szemét. Úgy érezte, hogy a fedélzet megrendül a lába alatt, szörnyű
sikoltást hallott onnan, ahol Clay emberei dolgoztak, egy szilánk repült el az arcánál és most,
éppen abban a pillanatban, amikor már úgy érezte, hogy semmi sem jöhet, csak a teljes
megsemmisülés, a lövések félelmetes sora véget ért, a füst eloszlott, a Natividad eltávolodott és ő
még mindig élt és látott mindent maga körül.
A lövések most az egyik hátsó ágyút rombolták össze. Clay egyik embere kínjában vonítva,
tehetetlenül feküdt a fedélzeten, combjain a szétlőtt ágyú roncsaival. Társai közül hárman vagy
négyen hasztalanul próbálták kiszabadítani.
– Hagyjátok! – üvöltött Hornblower és mert nem tehetett másként, ezt a parancsot kellett
adnia, hangja éppen olyan gyötrelmesen csengett, mint azé a szerencsétlené. – Takarítsátok el a
romokat! Mr. Clay! Folytatni a munkát minden áron!
Nem messze, a szürke hullámok tetején a Natividad már ismét megfordult és lassan közeledett,
hogy újabb, talán halálos csapást mérjen tehetetlen áldozatára. Még szerencse, hogy nehézkes,
nehezen kezelhető hajó volt, mert így legalább több időt engedett Hornblower kapitánynak, hogy
felkészülhessen és ismét szembeszállhasson vele.
– Mr. Galbraith! Húzzák be a főárboc homlokvitorláit!
Remélte, hogy ez bizonyos mértékig ellensúlyozhatja a keresztvitorla hiányát. Akkor a hajó
ismét belefeküdhet a szélbe és megelőzheti nagy ellenfelét. De addig minden hiábavaló, amíg a
letört árboc, mint valami hatalmas horgony, lehúzza a fél oldalát. Amíg ezt le nem vágták testéről,
addig tehetetlenül, halottan hever ott, ahová a hullámok dobják és tétlenül tűri ellenfelének
csapásait. Egy pillantással meggyőződött arról, hogy a Natividad már megfordult és ismét
közeledik a hajó orra felé.
– Siessetek! – üvöltött magánkívül a matrózokra, akik serényen dolgoztak a baltákkal. –
Holroyd, Tooms, feszítsétek meg az előtörzsvitorla köteleit!
Egyszerre észrevette, milyen feldúlt és remegő a hangja. A világ minden kincséért sem szabad
elárulni Clay és emberei előtt, hogy az ő nyugalmának is már vége. Görcsösen erőlködve szedte
össze magát, hogy közömbösen tudjon szembenézni a Natividaddal, amint egyre közeledett ismét
feléjük, sötéten és fenyegetően, mint a vihar. Végül is annyira erőt vett magán, hogy
elvigyorodott, vállat vont és megszokott beszédhangján folytatta:
– Ne törődjetek most a Natividaddal, fiaim! Egyszerre csak egyet! Csak ezektől a romoktól
szabaduljunk és akkor majd megfizetünk a dagoknak! Ne féljetek, ők is megkapják a magukét!
Az emberek megújuló erővel dolgoztak az összekeveredett kötelek között. Egy hatalmas
hullám most olyan magasra emelte a Lydiát, majd olyan vad erővel ejtette le a mélységbe, hogy a
romokat jó darabon továbbsöpörte és három ember végigvágódott a fedélzeten. Hornblower
kétségbeesésében felkapta a baltát, amely kiesett egyik embernek a kezéből és maga is vadul
vagdosta a kötelet, miközben egyre ide-oda csúszkált a nedves, véres deszkákon. A szeme
sarkából látta, hogy a Natividad közeledik, de most ügyet sem vetett rá. Ebben a pillanatban nem
az életét féltette, csak arra gondolt, hogy ismét félbe kell szakítania miatta munkáját.
Azután ismét elborította a Natividad sortüzének füstje és lángja. Érezte a lövések szelét,
hallotta a szilánkok pattogását. Az az ember, aki az imént még olyan velőtrázóan üvöltött az ágyú
roncsai alatt, hirtelen elhallgatott. Hornblower lába alatt megrendült a fedélzet, a Lydia szívét, a
főütőerét fenyegették már a Natividad ágyúi. De az agyában csak az az egy gondolat élt, hogy
elvégezze a feladatát, semmi mást nem látott s nem hallott maga körül. Baltája alatt hasadt a fa és
szakadt a kötél. Akkor egyszerre loccsanást hallott a vihar dübörgésén keresztül és tudta, hogy a
Lydia megszabadult a terhes roncsoktól. Csaknem a lábánál hevert a fiatal Clay, elterülve a
fedélzeten, de Claynek nem volt feje. Tudomásul vette, mint valami érdekes látványt, éppen úgy,
mint az imént, amikor a lecsúszó romok alól felbukkant a Lydia fedélzetének deszkázata.
Magasracsapó hullám söpört végig a fedélzeten, vad erővel öntötte nyakon és amikor ismét
kitörülte szeméből a vizet, kissé kijózanodva nézett körül. A legtöbben, akik ott voltak vele a
hátsó fedélzeten, elestek, matrózok, tisztek és altisztek egyaránt. Azokat, akik megmaradtak
közülük, Simmonds odagyűjtötte maga köré, az ágyúkhoz, készen arra, hogy bármelyik
pillanatban válaszolhassanak a Natividad huszonnégyfontosainak.

XV. FEJEZET

Új készülődés

A Lydia kapitánya ott állt a hátsó fedélzeten, miközben hajója tehetetlenül hánykolódott a
fékevesztett tengeren. Most az eső is megeredt, olyan sűrűn és hevesen, hogy alig lehetett ellátni
száz méternyi távolságra és valóságos vízözönt zúdított a hajó fedélzetére. Ruhája úgy átázott,
mintha ruhástól együtt fürdőit volna a tengerben, de még csak nem is tudott róla. Mindenki arra
várt, hogy parancsokat adjon – az első hadnagy, a főtűzmester, a főcsónakmester, az ács, a
seborvos, az élelmezőmester. A hajót rendbe kell szedni, hogy szembenézhessen az új
küzdelemmel, bár alig volt remény, hogy meg tudjon küzdeni ezzel a vad, őrjöngő viharral. A
«hajóorvos» volt az, aki nagy tanácstalanságában hozzásietett anélkül, hogy megvárta volna
parancsait.
– Az Istenért, mit csináljak, kapitány úr? – kérdezte kétségbeesetten és halálsápadtan tördelte a
kezét. Laurie volt, az élelmezőmester stewardja, aki Hankey, a hajóorvos, halála óta az orvos
tisztét látta el a hajón. Ötven sebesült várt rá odalenn a koromsötét hajófenéken, a legszörnyűbb
kínszenvedések között. Soknak a karját vagy a lábát szakította le a golyó, sokan egyéb, még
súlyosabb sérüléseket szenvedtek és valamennyien könyörögtek, hogy segítsen rajtuk. De ő nem
tudta, hogyan segítsen.
– Mit csináljon? – dühöngött Hornblower magánkívül ekkora tehetetlenség láttára. – Két
hónap óta eléggé felkészülhetett volna e munkájára! És most még engem kérdez, hogy mit
csináljon?
Laurie még jobban elsápadt és Hornblower belátta, hogy lelket kell önteni belé, ha azt nem
akarja, hogy sebesültjei egészen segítség nélkül maradjanak.
– Idehallgasson, Laurie – folytatta sokkal barátságosabb hangon. – Senki sem vár magától
csodát. Tegye meg, amit tud, amit lehet. Azoknak, akiknek meg kell halni, könnyítsen
szenvedésein. Ezek közé számítsa azokat is, akik karjukat vagy lábukat vesztették el. Adjon nekik
laudanumot – huszonöt cseppet mindegyiknek, vagy ha ettől nem csillapodnának a fájdalmaik,
adhat többet is. Tegyen úgy, mintha bekötözné őket. Bátorítsa őket, hogy egészen biztosan
meggyógyulnak és hősiességük jutalmául szép nyugdíjat kapnak majd. Ami pedig a többieket
illeti, a józan eszére bízom, hogy mit tud tenni az érdekükben. Kötözze be szorosan a sebeket,
hogy a vérzés elálljon. Talál annyi rongyot, hogy akár a hajó egész legénységét is bekötözhesse.
A törött csontok mellé kötözzön deszkadarabokat. Lehetőség szerint minél kevesebbet mozgassa
az embereket. Mindenkit nyugtasson meg. Valamennyi sebesültnek adjon egy-egy pohárka rumot
és ígérje meg, hogy ha csendesen fekszenek, nyolc órakor megint kapnak. Még nem láttam olyan
matrózt, aki egy pohár rum kedvéért ne vállalta volna akár a pokol szenvedéseit is. És most
menjen és lásson sürgősen a dolga után.
– Igenis, sir!
Laurie csak a maga felelősségére és kötelességére tudott gondolni, meg sem látta a pokoli
felfordulást a középső fedélzeten. Itt az történt, hogy a Natividad utolsó sortüze ellőtte egyik
ágyú kötelét, amely a helyéhez erősítette és az ágyú most elszabadulva nyargalt ide-oda a
fedélzeten, aszerint, hogyan dobálták a hajót a hullámok, melyik oldalára döntötték és minden
pillanatban azzal fenyegetett, hogy féltonnányi súlyával áttöri a hajó korlátját. Galbraith húsz
emberrel, kifeszített kötelekkel, zsákokkal, hálókkal próbálta útját állni, óvatosan hatolva előre
lépésről-lépésre, hogy ártalmatlanná tehesse. Miközben Hornblower figyelte embereit, a hajó
félelmes zökkenése újra vad iramban nekilendítette a rohanásnak, egyenesen Galbraith és
emberei felé. Rémülten ugrottak szét előtte, mire vad zajjal és csörömpöléssel nekirohant
egyenesen a főárbocnak.
– Most, fiúk! Fogjátok meg! – kiáltott Hornblower. Galbraith előrevetette magát és életét és
lábát kockáztatva fűzte át a kötél egyik végét az ágyú talpán levő nyíláson keresztül, de mielőtt
még megkötözhette volna, a hajó újabb mozgása megfordította az ágyút és már-már kárbaveszett
minden erőlködése.
– Zsákokat, hálókat elébe! Gyorsan! – kiáltott Hornblower. – Mr. Galbraith, kösse oda a
kötelet a főárbochoz. Whipple, maga meg fűzze be a másik végét a karikába! Gyorsan emberek!
Hornblower befejezte, ami Galbraithnak nem sikerült szempillantás alatt összefogta a
rendelkezésre álló segítő kezeket és az ágyú végre megkötözve, mozdulatlanul állt a fedélzeten.
Most már csak az a nehéz feladat volt hátra, hogy visszatolják a helyére a lőréshez és
megerősítsék friss kötelekkel. Addigra Howell, az ács már ott állt a kapitány mellett, és
türelmetlenül várta, mikor lesz végre egy perce az ő számára is.
– A fenéken több mint négy láb magasan áll a víz, sírszólalt meg végre Howell. – És még
egyre emelkedik. Nem kaphatnék még néhány embert a szivattyúkhoz?
– Amíg ez az ágyú nincsen a helyén, addig nem – felelt Hornblower röviden. – Milyen károkat
talált?
– Hét golyónyílás a víz felszíne alatt. Amíg ilyen viharos a tenger, nem tudom betömni.
– Természetesen! – bólintott Hornblower. – És merre vannak a lékek?
– Valamennyi a hajó orránál. Egyik közvetlenül a harmadik hajóborda fölött, másik kettő…
– Vitorlavásznat kell kifeszíteni a sérült fenékrészen, amint lesz nélkülözhető emberem. Addig
folytassák a szivattyúzást. Most még jelentkezzen Mr. Bushnál, azután siessen a dolgára.
Az első tiszt és a főcsónakmester azon fáradoztak, hogy valamiképpen pótolják az elpusztult
keresztárbocot. A főcsónakmester már az imént jelentette a kapitánynak, hogy a tartalékszálfák,
amelyeket ott tartottak a parancsnoki híd mellett, nagyrészt megsérültek. De szerencsére
megmaradt egy fővitorlarúd, ezt szükségből, ha jobb nincs, felhasználhatják. De hogyan állítsák
fel az ötvenöt láb hosszú szálfát függőleges helyzetbe? Ez még csendes tengeren is ugyancsak
nehéz feladat volna – de most, hogy az óceán ilyen vadul zúg és csapkod alattuk, egyenesen
veszedelmes és szinte lehetetlen. Nincs is hozzávaló emelőkészülékük. A feladat szinte
megoldhatatlannak látszott. De Bush és Harrison már szerelték is rá a köteleket minden erejükkel
és leleményükkel, amire csak a tengeren tesz szert igazán az ember.
Szerencsére, a régi keresztárboc kilenc láb hosszú maradványa még ott állt a helyén, így
legalább nem kellett az árboc végét a fedélzetbe illeszteni, hanem majd a régi árboc megmaradt
részéhez erősítik. A hajó hátsó részén már mindenki dolgozott, mindenki el akarta végezni
becsülettel a maga részét. Az új árbocot odahúzták a megfelelő helyre és a vastagabbik végét
odatámasztották a megmaradt árbocrész aljához. Az árboctartókötelek elhelyezését már
Harrisonnak kellett ellenőrizni, a többi árbocfelszerelés elkészítése pedig már a hajóácsra és
segédeire várt.
Amikor idáig jutottak, Harrison és emberei a megfelelő helyeken megkötötték az árbockötelek
másik végét, pontosan kiszámítva, hogy éppen megfeszüljön, ha az árbocot felállítják. Bush az új
árboc végéről kötelet vezetett át a főárboc vitorlarúdja felett, hurkokon keresztülfűzve, ez lesz
majd segítségükre az árboc felállításában. A vitorlamesterek a vitorlákat és a vitorlarudakat
készítették elő. Egész csapat ember még mindig az elszabadult ágyúval bajlódott, Gerard pedig az
embereivel a megmaradt árbocok kötélzetének hibáit hozta helyre. Mindezt az esőben, az üvöltő
szélvészben. De az eső és a szél meleg volt, annyira nem hűlt le a levegő a viharban. A
félmeztelen matrózok teste, miközben pihenés nélkül folytatták megerőltető munkájukat,
egyformán vízben úszott az esőtől és a verejtéktől és a fedélzetre felcsapódó hullámoktól. A hajó
az őrület, de a rendszeres őrület szigete volt a háborgó tengeren.
A hirtelen záporeső után egyidőre kiderült. Hornblower erősen megvetve lábát az emelkedő és
süllyedő fedélzeten, szeméhez emelte messzelátóját: ismét megpillantotta a Natividadot, amint
vitorla nélkül hányódott a szürke tengeren. Furcsán oldalára dőlt, nyilván a ledőlt árboc miatt.
Hornblower messzelátójával nyomát sem tudta felfedezni annak, hogy dolgoznának a ledőlt
árboc pótlásán. Könnyen lehet, hogy nincs kéznél tartalék szálfájuk. Ebben az esetben a Lydia
igen nagy fölénybe kerülhet vele szemben.
Azután figyelmesen körülnézett az egész láthatáron. Egyelőre még semmi jele sem
mutatkozott a vihar enyhülésének és már jóval elmúlt dél. Ha besötétedik, elvesztik szem elől a
Natividadot és az éjszaka újabb haladékot adhat, hogy helyrehozza az elszenvedett károkat.
– Sokáig tart még, Mr. Harrison? – kérdezte türelmetlenül.
– Nem sokáig, sir. Már csaknem készen vagyunk.
– Elég régen babrálnak már ezzel a kis munkával. Siettesse az embereket!
– Igenis, sir!
Hornblower nagyon jól tudta, hogy az emberek most dühös átkokat szórnak rá a foguk között
– de azt már nem tudta, hogy egyúttal csodálják is, ahogyan a férfiak akaratuk ellenére is
csodálják azt, aki uruk és parancsolójuk.
Most a szakács érkezett jelentésre – csak a szakácsot és a kuktáit nélkülözhették és ezért nekik
kellett elvégezni a munka legszomorúbb részét.
– Minden készen van, sir.
Hornblower egyetlen szó nélkül előrelépett a parancsnoki hídra, elővette zsebéből imakönyvét.
Ott feküdt sorjában a tizennégy halott, kettesével belecsavarva függőágyukba, mindegyiknek a
lábához bevárva egy ágyúgolyó. Hornblower teli tüdővel belefújt ezüstsípjába. A hajón egyszerre
abbamaradt minden munka, miközben felolvasta az imát, ünnepélyesség és sietség között
megtalálva a középutat, a tengeren meghalt katonák lelki üdvösségéért.
– Ezért most átadjuk testeteket a tenger mélységének… A szakács és kuktái egymásután
emelték fel a zsákokat és átvetették a korláton. A testek tompa loccsanással merültek el a vízben,
miközben Hornblower az ima végső szavait mondta. Alig, hogy az utolsó szavak is elhangzottak,
ismét belefújt sípjába és a nagy munka és mozgás azonnal ismét megkezdődött. Tudta, hogy ez a
néhány percnyi szünetelés is végzetes lehet, de az emberei sohasem bocsátották volna meg, ha
minden szertartás nélkül dobják vízbe a halottakat, mert mint az egyszerű emberek általában,
ragaszkodtak a formákhoz és szertartásokhoz.
És most megint történt valami, ami nyugtalanította. Lady Barbara közeledett felé a kajütlépcső
felől kis néger komornájával.
– Azt parancsoltam, hogy maradjon odalenn, madam – kiáltotta ingerülten. – Itt a fedélzeten
most nincs helyünk az ön számára.
Lady Barbara körülnézett a csuromvizes fedélzeten és felemelte a fejét.
– Látom anélkül is, hogy mondaná – felelte, azután valamivel szelídebben tette hozzá: – Nem
is akarok lázadozni a parancsai ellen, kapitány úr, azonnal bezárkózom a kabinomba.
– A kabinjába?
Hornblower nevetett. A Natividad ágyúi szitává lőtték a kabint. A gondolat, hogy Lady
Barbara be akart zárkózni a kabinjába, határozottan nevetséges volt. Másodszor is nevetni
kezdett, azután harmadszor is amíg végre erőt tudott venni magán és elszégyellte asszonyos
hisztériáját.
– Mint látja, a kabinja már nem létezik, Lady Barbara. Igazán sajnálom, de nincs más mód,
vissza kell térnie oda, ahonnan jött. Ezen a hajón pillanatnyilag semmi kényelmet sem tudunk
nyújtani hölgyeknek.
Lady Barbara, miközben a kapitányra nézett, a kötélkamrára gondolt, ahonnan az imént
menekült ki. Odabenn koromsötét volt és éppen csak annyi helyet talált, hogy leülhessen egy
kötélcsomóra. Patkányok szaladgáltak szerteszét és ugráltak át a lábán, a hajó félelmesen
ingadozott és Hébe állandóan sírt és nyöszörgőit a félelemtől ott mellette. A lövések szörnyű
csattanása az ide-oda tolt ágyúk mennydörgésszerű robaja közvetlenül a feje fölött, a szörnyű,
félelmes megrázkódtatás, amikor a keresztárboc leszakadt és méghozzá azt sem tudhatta, hogy áll
a csata, eddig a pillanatig nem is sejthette, hogy elvesztették vagy megnyerték-e vagy pedig
egyszerűen csak felfüggesztették. Mindehhez járult még a padlón poshadó víz szörnyű szaga, az
éhség és a szomjúság.
Megrémítette a gondolat, hogy visszatérjen erre a helyre. De amikor meglátta a kapitány
halálsápadt, megkínzott, kimerült arcát, megérezte nevetése mögött a túlfeszített idegek
vergődését és kétségbeesett erőlködését, hogy józanul és udvariasan tudjon viselkedni vele
szemben. Látta azt is, hogy a kapitány kabátja foszlányokban lóg a melléről és fehér nadrágja
csupa folt – csupa vér. Most egyszerre csak részvétet érzett iránta. Tudta, hogy nevetséges volna,
ha most egyetlen szót is szólna a patkányokról, a bűzről és elviselhetetlen rettegésről.
– Igen, kapitány úr – felelte nagyon nyugodt hangon. Megfordult és elindult visszafelé.
A kis néger nő szája sírásra görbült, de menten elhallgatott, amikor Lady Barbara szigorúan
megragadta a karját és magával vonszolta.

XVI. FEJEZET

Este és éjszaka

– Kezdhetjük, sir-jelentette Bush.

A Lydia legénysége nagyszerűen végezte a dolgát. Az ágyúk már mind helyben voltak és a
fedélzetről csaknem eltüntették a küzdelem nyomait. A hajó fenekén, a sérült részen
vitorlavásznat feszítettek ki, hogy megakadályozzák a víz beszivárgását, úgyhogy már csak húsz
ember dolgozott a szivattyúkkal és a víz állandóan apadt a hajófenékben. A vitorlamester már
elkészítette az új vitorlákat, a kötélzetmester rendbehozta a köteleket, az ács az árbocrúdhoz
tartozó szerelvényeket. Harrison és emberei készen álltak a húzókötél végénél. Bármelyik
pillanatban hozzáláthattak az új keresztárboc felállításához.
Hornblower körülnézett. Hiábavaló az őrült erőfeszítés, hogy minél gyorsabban elkészüljenek
a nehéz munkával. A vihar még mindig nem enyhült és ilyen erős szélvészben hiába is vették
volna fel a küzdelmet a Natividaddal. Keményen hajszolta az embereit – igen, túl sokat is kívánt
tőlük –, hogy pillanatnyi időt se vesztegessen és most egyszerre belátta, hogy kényelmesen,
nyugodtan is végezhették volna munkájukat. De most már okosabb, ha mégis befejezik. Tekintete
végigfutott várakozó emberein; valamennyi ismerte kötelességét. Szabályos közökben tisztek
álltak, akik felügyeltek, hogy mindenki rendben teljesítse a maga részét.
– Helyes, Mr. Bush! – bólintott Hornblower.
– Húzzátok, fiúk! – kiáltott oda Bush azoknak, akik a kötélvégeket tartották. Recsegés,
ropogás hallatszott és az árboc vékonyabbik vége lassan emelkedni kezdett. Ahányan voltak,
feszülten figyeltek. A hajó vad dobálózása állandóan fenyegette a munka sikerét. Akármelyik
pillanatban megtörténhetett, hogy az árbocfő kicsúszik a hurokból, vagy hogy az árboctalp
elcsúszik a régi keresztárboc maradványa mellől. Mindent alaposan meg kellett figyelni, minden
elővigyázatossági rendszabályt megtenni, hogy simán és rendben menjen a munka. Bush a
csigákat figyelte, amelyeken át a köteleket vezették, míg Gerard az árbocfőnél állt és amíg
elérhető távolságban volt, arra ügyelt, hogy ki ne csúszhasson a hurokból. Rayner és Galbraith a
régi keresztárboc csonkja mellett álltak. Az ács és a kötélzetmester a két húzókötél végénél
irányították a munkát. De végeredményében valamennyiüket a kapitány irányította, aki ott állt a
hátsó fedélzet korlátja mellett. Neki kellett felügyelni, hogy a gépezet minden részecskéje
szabályszerűen működjék, szoros kapcsolatban a többivel. Mert ha valami baj történik, a
legénység egészen bizonyosan őt okolja mindenért.
Ő is tudta ezt. Figyelte a hajó szédítő esését és emelkedését, a hurokban ide-oda vetődő
árbocfejet, hallotta a fedélzeten a régi keresztárboc csonkjának nyikorgását, amint az új árboc
nekifeszült emelkedés közben. Össze kellett szednie minden erejét, hogy józanul gondolkozzon.
Összetört, fáradt és meghajszolt volt. Hangja rekedten és megkínzottan csengett, amint egyre
osztogatta parancsait. Ki kellett használni a hajó mozgását és aszerint intézni minden mozdulatot,
különösen, amikor az árbocrúd egyre jobban közeledett a merőlegeshez és a kötelek lazításával el
kellett kerülni az útban álló főárbocot anélkül, hogy az árboc talpa eltolódott volna a régi
keresztárboctól. Az utolsó pillanatban egy minden eddiginél hevesebb hullám csaknem
felborította egész munkájuk eredményét, de a sok, segítségre kész kéz mégis elhárította a
veszedelmet. Az árboc most már annyira merőlegesen állt, hogy néhány percnyi erőlködéssel,
kötelek és hurkok megfeszítésével szorosan odahúzhatták a régi árboc megmaradt részéhez és
további félórai megfeszített munkával megerősítették. De addigra a munka nehezebb és
kockázatosabb része már véget ért, most már nem volt mitől tartaniuk. Hornblower halálosan
kimerülve támaszkodott neki a korlátnak és arra gondolt, hogy alighanem vasból vannak az
emberei, ha ennyi sok megerőltetés után még hangos ujjongással tudták köszönteni a munka
befejeztél. Egyszerre csak Bush állt mellette – Bush vérző ronggyal a homloka körül, mert a
lehulló faszilánk komolyan megsebesítette.
– Ez jó munka volt, sir! – mondta mély meggyőződéssel.
Hornblower élesen a szeme közé nézett. Nagyon jól ismerte saját gyengeségét és éppen ezért
mindig gyanakodva fogadta a hasonló elismerést. De nagy meglepetésére tisztán leolvashatta
Bush arcáról, hogy egészen komolyan gondolta azt, amit mondott.
– Köszönöm! – mondta Hornblower rosszkedvűen.
– Feszítsük ki a vitorlákat, sir? – kérdezte Bush.
Hornblower ismét szétnézett a tengeren. A vihar őrjöngve tombolt, mint eddig és messze a
láthatáron csak apró szürke pontnak látszott a hullámokkal küzdő Natividad. Hornblower belátta,
hogy egyelőre lehetetlen felhúzni a vitorlákat, lehetetlen újrakezdeni a küzdelmet, most, amíg a
Natividad még nem tudott felkészülni a védekezésre. Le kellett nyelnie ezt a keserű pirulát.
Elképzelte, mit szólnak majd jelentéséhez az Admiralitáson. Szánakozó mosollyal és fölényes
fejbólogatással fogadják majd magyarázatait, hogy a rendkívül kedvezőtlen időjárás
következtében nem tudta megújítani a támadást, miután hajója olyan súlyos csapásokat
szenvedett. Ez éppen olyan ócska elkoptatott kifogás volt, mint a tengerben rejtőző ismeretlen
sziklaszirt. Egymás között majd megállapítják, hogy gyávaság – erkölcsi és fizikai gyávaság –
volt az oka visszavonulásának. Végre is tízezer mérföldnyi távolságban senki sem állapíthatja
meg a vihar erejét. A felelősség egy részét lerázhatta volna magáról, ha megkérdezi Bush
véleményét és megkéri, hogy adja írásban is, de nem árulhatta el gyengeségét alárendeltjei előtt.
– Nem – mondta végre, kifejezéstelen arccal. – Várnunk kell, míg a vihar lecsendesedik.
 Bush véraláfutásos szemében csodálat és elismerés villant meg – őszintén csodálta kapitányát,
aki ilyen rövid lelki harc után dönteni tudott ebben a nehéz kérdésben, bár könnyen elhatározó
lehet egész jövendő pályafutására. Hornblower észrevette, de nem értette meg.
– Igenis, sir – felelt Bush. Látta, hogy Hornblower sötéten összeráncolja homlokát és nem
mert semmi megjegyzést tenni válaszára. De mert szerette kapitányát, egyebet is kérdezett: – Ha
így áll a helyzet, miért nem pihen le kissé, kapitány úr? Látom, hogy nagyon fáradt. Megengedi,
hogy a kadétok osztályán elkészíttessek egy függőhálót?
Bush keze megrebbent –, hajszál híján elkövette azt a hallatlan és megbocsáthatatlan
vakmerőséget, hogy megveregesse a kapitánya vállát. De az utolsó pillanatban észretért.
– Ostobaság! – mérgelődött Hornblower. Mintha egy fregatt kapitánya nyilvánosan
elismerhette volna, hogy fáradt! Világért sem akart elárulni semmi gyengeséget –, még
emlékezett első útjára, amikor hasonló meggondolatlanságából az elsőtiszt bőségesen hasznot
húzott.
– Inkább magának kellene a pihenés –, folytatta Hornblower. Küldje el a kormányfél-őrséget,
maga pedig menjen le és feküdjön le. De előbb még kötöztesse be rendesen a fejét. Én nem
mozdulhatok a fedélzetről, amikor ellenség van a láthatáron.
Alighogy Bush eltávozott, Polwheal jött, hogy tovább kínozza. Hornblower nagyon szerette
volna tudni, vajon magától jött-e vagy pedig Bush küldte.
– Odabenn voltam őladységénél –, mondta Polwheal. Hornblower az imént kezdte a fejét
törni, mit is kezdjen a megrongált és újabb csata előtt álló Lydián Lady Barbarával. –
Elválasztottam neki vászonfüggönyökkel egy kis részt a kötözőhelyből. A sebesültek most már
majdnem mind elcsendesedtek, sir. Függőhálót is készítettem a Ladynek –, úgy hintázott benne,
mint a kismadár. Evett is valamit, ami a hideg csirkéből megmaradt és egy pohár bort ivott. Igaz,
nem nagyon akart enni, de én rábeszéltem és végre is engedett.
– Nagyon jól tetted, Polwheal – felelt Hornblower. Kimondhatatlan megkönnyebbülés volt,
hogy legalább ettől az egy felelősségtől megszabadult.
– A kapitány úrnak meg hoztam száraz ruhát a raktárban levő ládájából –, folytatta Polwheal. –
Azt hiszem, az utolsó sortűz elpusztított mindent, ami a kabinjában volt, sir. És felhoztam ezt a jó
száraz vitorlavászon kabátot is. Itt tetszik átöltözni a fedélzeten vagy inkább lenn?
De Polwheal meg sem várta a választ, máris húzta le róla a teljesen átázott ruhadarabokat.
Hornblower engedelmesen tűrte a segítségét, bár egy perccel előbb még mély meggyőződéssel
hitte, hogy egész éjszaka csak fel-alá járkál majd a hátsó fedélzeten, szokott helyén, átázott
ruháiban. Ideges türelmetlenségében eszébe sem jutott volna, hogy átöltözzék. Azután Polwheal
előteremtette valahonnan Lady Barbara hintaszékét, odakötözte a korláthoz, majd rábeszélte
Hornblowert, hogy üljön le és egyék vacsorára legalább néhány falat rumba mártott kétszersültet.
Azután jól betakargatta a vászonkabáttal, mert természetesnek találta, hogy a kapitány ott marad
ülve a hintaszékben, ha egyszer elhatározta, hogy nem mozdul a fedélzetről.
És csodálatosképpen, miközben ott ült a széken, a hajó vadul hintázott alatta és a felcsapódó
hullámok visszahulló vízcseppjei újra meg újra elárasztották arcát, a feje egyszerre csak a mellére
bukott és elaludt. Minduntalan fel-felriadt, az alvás sohasem tartott tovább egyfolytában néhány
percnél és mégis csodálatosan üdítő és pihentető volt az álom. Kétszer saját hortyogásának
hangjára ébredt fel. Egyszer azért riadt fel, hogy megnézze, enyhült-e már a vihar, máskor meg
azért, mert újabb, nyugtalanító gondolatok nyilalltak az agyába, hogy vajon mit gondolnak majd
róla az emberei és mit szólnak odahaza Angliában a feljebbvalói az eredménytelen csata után.
De röviddel éjfél után tengerész-ösztöne egészen eloszlatta agyáról az álom kábultságát.
Valami történt az idővel. Mereven felállt. A hajó vadabbul hánykolódott, mint valaha, de amikor
körbeszimatolt, mégis érezte, hogy megkezdődött a javulás. Egyenesen a parancsnoki hídra ment.
A sötétségből Bush alakja bontakozott ki, amint elébe lépett.
– A szél déli irányba fordult és enyhül, sir – jelentette. A szél változása megtörte a hullámokat
és a Lydia még tehetetlenebbül vergődött, sodródott, mint azelőtt.
– De azért még mindig nincs vége a pokolnak – folytatta Bush, tágra nyílt szemmel bámulva a
sötétségbe.
Valahol, talán húsz mérföldnyire, talán csak néhányszáz yardnyira, a Natividad ugyanezzel a
viharral küzd és harcol. Ha a hold keresztültörne a felhők mögül, bármelyik pillanatban
előbukkanhatna valahonnan. De így annyira sötét volt az éjszaka, hogy a hátsó fedélzetről nem
láttak el a főárbocig.
– Amikor utoljára láttuk, sokkal gyorsabban ment a szél irányában, mint mi –, szólalt meg
ismét Bush tűnődve.
– Véletlenül én is észrevettem –, jegyezte meg Hornblower kurtán.
Ebben a nagy és teljes sötétségben semmit sem tehettek, még akkor sem, ha a szél
megenyhült. Hornblower arra gondolt, hogy ismét a tétlen várakozás hosszú ideje következik,
feszült felkészültségben és egyre növekvő türelmetlenségben. Az ilyen korszak nagyon gyakori a
hajó életében, de őt mindannyiszor kihozta a sodrából –, ha nem volt résen. De arra gondolt, hogy
most ismét itt az alkalom, amikor megmutathatja az embereknek vasidegeit és
rendíthetetlenségét. Nagyot ásított.
– Azt hiszem, újra lefekszem és alszom még egy keveset – mondta teljes nyugalommal. –
Vigyázzon, kérem, Mr. Bush, hogy az őrszemek el ne aludjanak. És keltsen fel, amint
világosodik.
– Igenis, sir – felelt Bush és Hornblower visszatért a hintaszékhez és a vászonkabáthoz.
Az éjszaka további részét már álmatlanul töltötte, mégis merev mozdulatlanságban feküdt
székében, így a hátsó fedélzeten őrködő tisztek azt hiszik, hogy alszik és csodálják nyugalmát.
Egyre csak azon törte a fejét, vajon hogyan készülhet fel Crespo a küszöbön álló csatára.
A Natividad olyan súlyosan megsérült, hogy talán nem is lehet a tengeren kijavítani. Sokkal
előnyösebb volna Crespo és társai részére, ha egyelőre visszatérnének a Fonsecai-öbölbe. Ott új
előárbocot és nagyárbocot állíthatnának fel. Ha a Lydia ott próbálná megtámadni, az öböl csöndes
vizén, a Natividad nagyobb tömegével, több ágyújával könnyen fölébe kerekedhetne. Azonfelül
bizonyos, hogy a kis parti hajók is segítségére sietnének és ki tudja, talán még ágyúik is vannak.
Ezenfelül partra szállíthatná sebesültjeit és a halottakat és sebesülteket friss legénységgel
pótolhatná – még a leggyakorlatlanabb embernek is valamelyes hasznát vehetné a végső
küzdelemben. Crespo nem az az ember, aki szégyelli a visszavonulást, ha hasznos. Csak az az
egy valószínűtlen, hogy Crespo az eredménytelen tengeri csata után el Supremo színe elé merjen
kerülni.
Hornblower egyre tűnődött az eshetőségeken, igyekezett Crespo jellemét hozzámérni ahhoz,
amit el Supremóról tudott. Emlékezett, hogy Crespo nagyon ügyesen bánik a szavakkal. Ez az
ember meg tudná győzni el Supremót, hogy azért tért vissza bázisára, mielőtt legyőzte volna a
Lydiát, mert ez valami nagyszabású csel előjátéka, amellyel egészen és véglegesen meg akarja
semmisíteni ellenfelét. Végre is, akárhogy is csűri-csavarja a dolgot, legokosabb, ha visszatér és
nagyon valószínű, hogy erre is szánta rá magát. Ebben az esetben számára a legfontosabb az,
hogy elkerülje a Lydiát. Hornblower lázasan számítgatta az eshetőségeket. Tekintettel a Natividad
nagyobb hajótestére és két ütegsorára, bizonyos, hogy az éjszaka folyamán erősebben letért az
útról – este szabadon vitette magát a széllel. Most, ha a szél megenyhül, felhúzhatja megmaradt
vitorláit. Az is bizonyos, hogy a szélirány jelenleg nem a legalkalmasabb a Fonsecai-öböl felé. És
ha Crespo csakugyan a szárazföld felé irányítaná hajóját, az is veszedelmet hozhatna a
Natividadra, mert a Lydia esetleg a part és a Natividad közé férkőzik és harcra kényszeríti. A
legvalószínűbb, hogy előbb jó darabon a nyílt tenger felé veszi útját és nagy kerülővel, a
szárazföldtől messzire eltávolodva indul visszafelé a Fonsecai-öbölbe. Ebben az esetben azt
kellene kiszámítania, körülbelül hol lehet a hajó hajnalban. Gyötrődve, halálosan fáradtan
gondolkozott tovább.
Megszólalt a jelzőharang őrségváltásra. Gerard foglalta el Bush helyét a fedélzeten. A szél
percről percre feltűnően csökkent, bár a tengeren egyelőre még nyoma sem volt a vihar
enyhülésének. Az ég észrevehetően kivilágosodott – itt-ott a felhőfoszlányok közül már
kiragyogtak a csillagok. Crespo most már bizonyosan felhúzhatja a vitorláit és megkísérelheti a
menekülést. Ideje, hogy ő is elhatározza magát valamire. Felállt a székről és határozott léptekkel
sietett oda a kormánykerékhez.
– Most felhúzzuk a vitorlákat, Mr. Bush.
– Igenis, sir.
Hornblower megadta az irányt. De miközben kiadta a parancsot, átvillant rajta a sejtelem,
hogy talán téved. Talán egészen rosszul számított. Lehet, hogy minden másodperc messzebb
ragadja a Lydiát a Natividadtól. Crespo ebben a pillanatban talán már egérutat nyert. És ha
egyszer elért a Fonsecai-öbölbe és csak néhány napja van, hogy rendbehozza a hajóját, akkor a
Lydia talán soha többé nem tudja felvenni a harcot a Natividaddal. Akadnak majd sokan, akik
tudatlanságnak és ügyetlenségnek bélyegzik kudarcát, de akadnak majd olyanok is, talán nem is
kevesen, akik azt mondják, hogy gyávaságból tért ki a találkozás elől.

XVII. FEJEZET

A csata

A Lydia főárbocának tetejéről, teljes napvilágnál, körülbelül húsz mérföldnyi távolságra

lehetett ellátni a tengeren. Húsz mérföldes sugarú körben figyelhette, mi történik körülötte.
Hornblower a sötétség további órái közben azt számította, körülbelül mekkora sugarú körön belül
kell megtalálnia a Natividadot hajnaltájban, ha a feltételezése helyes volt. Lehet, hogy a
közvetlen közelében pillantják meg, de az sem lehetetlen, hogy addigra száz mérföldnyi
távolságra sodródtak egymástól. Ilyen körülmények között nagyon csekély a lehetősége annak,
hogy hajnalban megtalálja a Natividadot és nagyon valószínű, hogy ebben az esetben
tekintélyének, pályafutásának is vége van. Semmit sem tehet a maga és a hajója érdekében, csak
gondolkozhat, számíthat, számba veheti az eshetőségeket. Csak, ha helyesen számított, ha
hajnalban megtalálja az ellenséges hajót, akkor igazolhatja magát és cselekedetét. Tisztjei ezt
éppen úgy tudták, mint ő. Érezte, hogy Gerard kíváncsian figyeli a sötétségen keresztül. Ez erőt
adott, hogy nyugodtan, szinte mereven álljon a fedélzeten, még csak nem is járkált fel-alá rendes
szokása szerint, bár érezte, hogy amint a hajnal közeledik, egyre lázasabban és hevesebben ver a
szíve.
A feketeség szürkeséggé fakult. A hajó körvonalai már tisztán látszottak. Az árboccsúcsok
kirajzolódtak az égboltra. A hajó háta mögött lassanként halvány pirosság színeződött az ég
szürkeségébe. Már tisztán kivehette a nagy szürke hullámokat és fehér habtarajukat. A csillagok
eltűntek a feje felett. Éles szeme legalább egy mérföldnyire ellátott a fátyolos szürkeségben. És a
hajó mögött, keleten, amikor a Lydiát hátára vette egy hullám, arany piros pont bukkant fel a
láthatáron. Azután eltűnt, majd ismét felbukkant és egyre nőtt. Nemsokára már a nap hatalmas
félgömbje piroslott a tenger színe felett. Sugarai mohón nyelték el a tenger felett párázó halvány
ködöket. Azután a nap egész korongja a láthatár fölé emelkedett és a hajnal megújuló csodája
beteljesült.
– Hajó a láthatáron! – kiáltotta egy hang az árbockosárból.
Tehát mégis jól számított!
A Natividad nagyon messze, legalább tíz mérföldnyi távolságban úszott lassan a hullámokon.
Tegnap óta furcsán megváltozott. Két letört árbocát valahogyan, kezdetlegesen pótolták,
alighanem vitorlarudakkal. De ez a két új árboc alacsonyabb volt, mint a többi és a rajta csüngő
vitorlák sem illeszkedtek sehogyan a többihez. – Mint mikor a parasztasszonyok szárítani
akasztják a ruhát! – jegyezte meg Bush. De arra mégis elég volt ez az ideiglenes vitorlázat, hogy
valamennyire irányítani tudja útját.
Úgy látszik, most onnan is megpillantották a Lydiát, mert a hajó megfordult és egyenesen
vonalban távolodott a fregattól.
– Úgy látszik, menekülnek! – bólintott Gerard, a messzelátóval kezében. – Megelégelték
tegnap a mulatságot.
Hornblower hallotta a megjegyzést. De ő jobban megértette Crespo gondolkozását, mint a
többiek. Ha neki előnyösebb, hogy halogassa az összeütközést, akkor nagyon helyes, ha így
cselekszik, akár a tizenkettedik órában is. Már pedig kétségtelenül előnyösebb, ha minél
távolabbi időpontra halasztja a második találkozást. A tengeren semmi sem bizonyos. Valami
megakadályozhatja a Lydiát a támadásban. Újabb vihar támad, baleset éri vitorláit vagy egyik
árbocát, köd száll le. De még ezer más történhet a tengeren. A Natividad még mindig remélhette,
hogy idejében elmenekül és Crespo minden erejével ezért küzdött. Ez természetes és helyes volt,
ha nem is éppen hősies. Crespo pontosan azt cselekedte, amit tőle várt.
Most már Hornblowernek kell megakadályozni, hogy ellenfele reménye be ne teljesedjék.
Hosszú ideig figyelmesen nézte a Natividadot, azután tekintete végigfutott a Lydia vitorláin.
Valamennyi rendben volt, valamennyi erősen kiduzzadt a reggeli szélben. Azután az embereire
gondolt.
– Reggelizni! – adta ki a parancsot. A király valamennyi hajóján a kapitánynak gondoskodni
kell, ha csak lehet, hogy az emberei jóllakottan kezdjenek bele a küzdelembe.
Ő ott maradt a hátsó fedélzeten. Most fel-alá járkált ismét, nem tudott már nyugton maradni.
Bizonyos, hogy a Natividad menekül előlük, de ha mégis csak küzdelemre kerül a sor, keményen
megállja majd a sarat. Hatalmas huszonnégyfontosai könnyedén elbánhatnak fregattja gyenge
oldalfalaival. Hiszen elég kárt okozott tegnap is – egyre hallotta a szivattyú egyhangú, szomorkás
zakatolását, szüntelenül dolgozni kellett, hogy eltávolítsák a hajó testéből a sérülések nyomán
beszivárgó vizet. Tegnap óta egy pillanatra sem hallgatott el ez a zakatolás. Most, hogy csak
ideiglenes árboc áll a ledöntött keresztárboc helyén és szitává lyukasztott fenekén a kifeszített
vitorlavászon ellenére is egyre szivárog át a víz és hatvannégy elszánt embere harcképtelen: a
Lydia nincsen felkészülve komoly küzdelemre, nem tudná most megállni a helyét, úgy, mint az
előző napon. Talán ott, a tenger távoli kékségében a Lydiát vereség és őt a halál várja.
Egyszerre Polwheal bukkant fel a hátsó fedélzeten, tálcával a kezében.
– A reggelit hoztam, sir. Gondoltam, talán mire a szokott idő elérkezik, már elkezdődik a csata.
Miközben a kapitány felé nyújtotta a tálcát, Hornblower egyszerre tudatára jutott, mennyire
vágyódott erre a csésze kávéra. Mohón vette el Polwheal kezéből és szomjasan itta, mielőtt még
eszébe jutott volna, hogy nem szabad elárulnia emberi gyengeséget, szomjúságot és étvágyat a
szolgája előtt.
– Köszönöm, Polwheal – mondta és most már apróbb kortyokkal ivott tovább.
– A lady üdvözletét küldi a kapitány úrnak és szépen kéreti, ott maradhat-e a kötözőhelyen, ha
a csata ismét megkezdődik.
– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower. Tágra nyílt szemmel bámult szolgájára, a váratlan
kérdés egyszerre megint kihozta a sodrából. Egész éjszaka minden erejével igyekezett, hogy ne
gondoljon Lady Barbarára, mint ahogy az ember igyekszik nem gondolni a fájós fogára. Lady
Barbara a kötözőhelyen a sebesültek közvetlen közelében van, csak egy függöny választja el
tőlük – nem asszonynak való hely, annyi bizonyos. De nem asszonynak való a horgonykamra
sem. Az igazság az, hogy a harcra készülő fregatton egyáltalán sehol sincs helye asszonynak.
– Helyezd el, ahol tudod, ahol valamennyire védve van az ágyúktól – szólalt meg végre
idegesen.
– Igenis, sir. És őladysége még azt is üzeni, hogy sok szerencsét kíván a kapitány úrnak a mai
napra és ő… ő nagyon bizakodik, hogy jóra is fordul minden úgy, amint a kapitány úr
megérdemli!
Polwheal zavartan, dadogva adta elő ezt a hosszú szónoklatot. Úgy látszik, nem tudta olyan
hibátlanul megtanulni, mint szerette volna.
– Köszönöm, Polwheal – felelt Hornblower komolyan. Egyszerre visszaemlékezett Lady
Barbara arcára, úgy, amint tegnap szembenézett vele a fedélzeten. Éles és határozott volt ez az
arc, mint a kivont kard – ez a furcsa hasonlat villant meg az agyában.
– Ha-hm – morgott ismét bosszúsan. Érezte, hogy arcának kifejezése ellágyul és nem akarta,
hogy Polwheal észrevegye most, amikor tudja, hogy kire gondol. – Menj el és gondoskodj a
ladyről, hogy meglegyen mindene, amire csak szüksége lehet.
Az emberek már jöttek visszafelé a reggelitől, a szivattyúk zakatolásának ritmusa
meggyorsult, amióta pihent kezek álltak munkába. A tüzérek elhelyezkedtek ágyúiknál. Az a
néhány ember, akinek pillanatnyilag nem akadt dolga, a hajó orrában leste, hogyan alakul a
hajsza.
– Gondolja, hogy tartós lesz a szél, sir? – kérdezte Bush. Baljóslatú arccal lépett ki a hátsó
fedélzetre. – Úgy látom, mintha a nap egészen elnyelné.
Bizonyos, hogy amint a nap egyre magasabbra emelkedett, a szél veszített erejéből. A tenger még
egyre hatalmas hullámokat vetett és a Lydia már nem siklott szokott könnyedségével a hullámok
tetején. Egyre hánykolódott és dobálódzott, amióta a vitorlák már nem feszültek meg annyira a
szélben és nem feküdhetett bele tartósan a hosszú hullámvölgyekbe. Az ég most csillogó, fémes
kék pompában vakított a fejük felett.
– Rövidesen utolérjük őket – mondta Hornblower. Mereven nézett előre, tudomást sem véve
ezekről a rossz előjelekről.
– Három óra múlva – bólintott Bush. – Ha ugyan a szél kitart. – Egyre fokozódott a hőség.
Még jobban érezték a napsugarak lángoló tüzet az aránylag hűvös éjszaka után. Aki tehette,
behúzódott az árnyékba és álmosan, fáradtan elheverészett. Most, hogy a szél veszített erejéből,
jobban hallatszott a szivattyúk zakatolása is. Hornblower érezte, hogy ha elhagyná magát,
pillanatok alatt erőt venne rajta a nagy kimerültség. De makacsul kitartott a hátsó fedélzeten, a
napsugarak ostorcsapásai alatt. Jóformán percenként emelte szeméhez messzelátóját, hogy újra,
meg újra figyelhesse a másik hajót, miközben Bush, egyre alkalmazkodva a szél változásához, a
kötélzetet igazgatta.
– Irányt tartani, hogy a ménykű csapjon abba a kormánylapátba! – kiáltotta a kormányos felé,
amikor a hajó orra belevágódott egy hullámvölgybe.
– Lehetetlen, sir! – kiáltott vissza Crystal. – A szél csaknem egészen elállt.
Igaza volt. A szél annyira lecsillapodott, hogy kétcsomós sebességet sem adott már a hajónak.
Pedig legalább ennyi kellett, hogy a kormány az irányítás szerint működjék.
– Kérem, Mr. Bush, nedvesítse meg a vitorlákat! Nincs más hátra! – utasította első tisztjét
Hornblower.
Bush egy divíziót mozgósított erre a munkára. A csurgóra nedvesített vitorla tartja a szelet,
amelyet a száraz talán még átengedne. Köteleket vetettek át a vitorlarudakon, azzal húzták fel
vödörszámra a magasba a tengervizet és öntötték a vitorlákra. Annyira forrón tűzött a nap és
olyan gyors volt a párolgás, hogy szünet nélkül folytatni kellett a munkát. A szivattyúk
zakatolásához most még a víz loccsanása is járult. A Lydia még egyre vad táncot járva a
hullámokon, lassan küzdötte előre magát a viharzó tengeren, a vakító ég alatt.
– Úgy látszik, a Natividad most minden irányt kipróbál, merre könnyebb és gyorsabb a
menekülés! – szólalt meg Bush, ujjával a távoli Natividad felé mutatva. – De azt ugyan keresheti,
amíg bele nem fárad!
A Natividad tehetetlenül billent előre, hátra a hullámokon. Néha az oldalát fordította a
Lydiával szembe, néha egyvonalban látszott a három árboca, az enyhe szélben kormánya már
egyáltalán nem tudott irányt tartani. Bush elégedetten nézett fel új keresztárbocukra, a hatalmas,
háromszögletű vitorlára, azután ismét a Natividad felé fordult. Már nem egészen öt mérföld a
távolság a két hajó között. Múltak a percek, csak a hajó egyhangú zörejei jelezték, hogy
haladnak. Hornblower még egyre ott állt az égető napon és újra, meg újra szeméhez emelte
messzelátóját.
– Istenemre, újra kel a szél! – kiáltott fel hirtelen Bush. – Csakugyan, a hajó ismét megdőlt
egy keveset és felhangzott a kötélzet halk zúgása. – Hagyjátok abba a locsolást, fiúk!
A Lydia ismét gyorsabban siklott előre, táncosan és felvidultan a szél és a víz muzsikáján.
Egyre közeledtek a Natividadhoz.
– Nemsokára oda is elér a szél. Látjátok? Mit mondtam!
A Natividad csonka vitorlái is megduzzadtak, amint a szellő utolérte. Most már valamivel
egyenesebb vonalban haladt előre.
– Neki nem segíthet annyira, mint nekünk. Én Istenem, csak tartós lenne ez a szél! – sóhajtott
fel Bush.
A szél ellanyhult, azután megint friss erővel támadt fel. A Natividad most már olyan közel
volt, hogy ha egy hullámhegy a hátára emelte, az egész hajótestet láthatták a láthatár felett. Még
egy óra – nem is egészen egy óra – és ismét lőtávolban lesz.
– Nemsokára már kísérletezhetünk hosszútávú lövésekkel – szólalt meg Bush.
– Mr. Bush! – felelt Hornblower haragosan. – Magam is le tudom vonni következtetéseimet, a
helyzetből, bármennyire is mélyértelműek megjegyzései!
– Bocsánatot kérek, sir! – vonult vissza sértődötten. Arca kipirult a nehezteléstől, de csak
addig, amíg észre nem vette az aggodalmat Hornblower fáradt szemében. Sietve átment a túlsó
korláthoz, hogy mielőbb megfeledkezzen bosszúságáról.
A főárboc vitorlája meglebbent és akkorát csattant, mint az ágyú. A szél elhalt, éppen annyira
minden ok nélkül, mint ahogy egyszer csak feltámadt. De a Natividad még egyre a szélben
feküdt, biztosan tartotta az irányt és a kétszínű szél segítségével ismét távolodott tőlük. Itt a
Csendes-óceán trópusi részein gyakran megtörténik, hogy egyik hajó jó széllel halad előre, míg a
másik, két mérfölddel távolabb teljes szélcsendben vesztegel. A még mindig erősen hullámzó
tenger is, bizonyította, hogy valahol, a láthatáron túl, a Tehuantepeci-öböl távoli partjainál még
egyre dühöng a szélvihar. Hornblower bosszúsan fészkelődött az izzóan forró napon. Attól félt,
hogy a Natividad végül mégis elszökik az orra elől. A szél annyira lecsendesedett, hogy most már
nem is lett volna értelme meglocsolni a vitorlákat, a Lydia tehetetlenül, céltalanul, iránytalanul
dobálódzott a hullámokon. Teljes tíz perc telt el, mire megnyugodva látta, hogy a Natividadot is
ugyanez a sors érte utol.
Most már leheletnyi szél sem rezdült. A Lydia tehetetlen játéka volt a hullámoknak, a hajótest
gyötrődve recsegett és ropogott, a vitorlák libegtek. Csak a szivattyúk zakatoltak változatlan
egyformasággal a hőségben. A Natividad most négy mérföldnyire volt tőlük, legalább másfél
mérfölddel távolabb, mint ameddig a Lydia bármelyik ágyúja célozni tud.
– Mr. Bush! – kiáltotta Hornblower. – Vontatókötélre kell venni a hajót. Eressze le a
legnagyobb bárkát és a kuttert!
Bush egy pillanatig habozva, kételkedő arccal nézett a kapitányra. Arra gondolt, hogy a másik
hajó is követheti példáját. De egyszerre megértette – mint ahogy Hornblower is megértette már
előtte –, hogy a Lydia karcsú teste könnyebben engedelmeskedik a vontatóhajóknak, mint a
nagyobb, esetlenebb, súlyosabb Natividad, arról nem is beszélve, hogy a tegnapi csatában talán
megsérültek a csónakjai és egyiket sem tudja vízrebocsátani. Hornblowernek végre is az volt a
kötelessége, hogy mindent megpróbáljon, amivel az ellenséges hajó lőtávolába hatolhat.
A két hajó személyzete már végre is hajtotta a parancsot. A két csónak előbb a levegőbe
emelkedett, azután a korláton át leereszkedett a vízre. Az emberek már elfoglalták helyüket.
Az evezősöknek a legnehezebb, legfáradságosabb munkája kezdődött most el. Evezőiket
megmerítették a vízben és minden erejükkel meglendítették, hogy előrevigyék a nehéz, nagy
bárkákat a hatalmas hullámokon. A vontatókötelek végre erős rándítással megfeszültek. És még
csak most következett a feladat nehezebbik része. Dolgozhattak, erőlködhettek, ahogy akartak,
nem haladtak előre. Az evezőlapátok hasztalanul hasították a tajtékzó kék vizet. Végre a Lydia
mégis csak rászánta magát, hogy megmoccanjon és kezdődhetett elölről a minden evezőcsapással
megújuló küzdelem. Az erősen hullámzó víz nagyon akadályozta az evezősöket, néha annyira
megfeszült a kötél, hogy visszarántotta a csónakokat és összeütköztek. A Lydia, amilyen karcsún,
könnyedén és engedelmesen siklott, amíg a szél duzzasztotta vitorláit, olyan boszorkányos
gazsággal dolgozott ellenük, amióta vontatókötélre vették. Voltak olyan pillanatok is, amikor
valami hatalmas hullám vette hátára a hajót és olyan hirtelen lendülettel lökte előre, hogy
csaknem elgázolta a két vontatót.
Az evezősök meztelenül ültek a padokon, miközben a verejték patakokban folyt végig arcukon
és testükön.
Minden pillanat teljes figyelmet és éberséget követelt. Elviselhetetlen és csillapíthatatlan
szomjúság kínozta őket. Testüket egyre gyötrőbben kerítette hatalmába a végső kimerültség, nem
úgy, mint társaikat a szivattyú mellett, akik a gépies egyhangú munka közben szinte
megfeledkezve mindenről, pihentek. De azért csak dolgoztak, emelték evezőiket, míg a hosszú
évek munkájában megkérgesedett kezük is felrepedezett és tenyerük annyira égett és fájt, hogy
már szinte elviselhetetlen volt az evezők érintése.
Hornblower nagyon jól tudta, milyen kemény harcot harcolnak odalenn evezősei. Előre ment a
korláthoz és lenézett a kétségbeesetten küzdő és vergődő emberekre és közben szégyenkezve
érezte, hogy az ő teste legfeljebb ha egy óráig tudná elviselni ezeket a fáradalmakat. Parancsot
adott, hogy óránként váltsák az evezősöket és elkövetett minden tőle telhetőt, hogy bátorítsa,
erősítse az embereket. Valami habozó, félénk rokonszenvvel nézett a keservesen dolgozó
matrózokra – tudta, hogy háromnegyed részük sohasem volt azelőtt hajón és nem is vágyakoztak
erre a pályára, amíg hét hónappal ezelőtt nem fogták be őket erőszakkal. Hornblower – szinte
akarata ellenére fel tudott emelkedni odáig, ahová tisztjei még nem jutottak el – hogy ne csak a
matrózt, a tengerészt lássa embereiben, hanem azt is, ami azelőtt volt: teherhordót, halászt,
munkást.
Akadtak az emberei között kocsisok és fazekasok, sőt még két posztókereskedő és egy
nyomdász is; emberek, akiket váratlanul kiragadtak családjuk köréből, munkájukból és rájuk
erőszakolták ezt a nehéz sorsot, a rossz ételt, a rabszolgai engedelmességet. Közben szünet nélkül
rettegniük kellett Harrison ostorától, a súlyos büntetésektől és mindezek jutalmául a haláltól,
amely vihar vagy csata közben éri őket utol. Az olyan élénk képzelőtehetségű embernek, mint
Hornblower, akaratlanul részvétet és rokonszenvet kellett éreznie irántuk, az évek múltával
néhány magafajta társával együtt, egyre jobban közeledett a liberalizmushoz. De hogy
kiegyensúlyozza
ezt a gyengeséget, egyre hajszolta az aggodalmas igyekezet, hogy hibátlanul, tökéletesen
végezzen el minden feladatot, amelyet a meggyőződése szerint elvártak tőle. Amíg a Natividad
ott volt a szeme előtt, nem tudott megnyugodni. És ha egy hajó kapitányának nincs nyugalma,
hogyan nyugodhatna akkor a legénysége? Ha a matróznak fájt is a háta, vérzett is a keze, azért
nem hagyhatta abba a munkáját.
Egy órával később a sextánsával minden kétséget kizáróan megállapíthatta, hogy az evezősök
valamivel közelebb vitték hajóját a Natividadhoz és Bush, aki ugyanezt a mérést végezte el,
szintén erre a meggyőződésre jutott. A nap magasabbra emelkedett és a Lydia inchről inchre
győzte le a távolságot maga és ellenfele között.
– A Natividad csónakot bocsát le, sir! – jelentette Knyvett a főárbocról.
– Hányevezős?
– Azt hiszem, tizenkettős, sir. Vontatókötélre veszik a hajót.
– Csak próbálják! – vont vállat mély megvetéssel Bush. – Tizenkét evezővel ugyan nem sokra
mennek a Natividaddal.
Hornblower haragos pillantást vetett első tisztjére és Bush sietve vonult vissza iménti helyére.
Elfelejtette, hogy kapitánya nincsen beszédes kedvében. Hornblower lázas izgalommal figyelt a
korlátnál. A napsugarak vakították, még a fedélzetről is szikrázva verődtek vissza és szóródtak
szét. Az ing dörzsölte erősen verejtékező testét. Úgy érezte magát, mint a ketrecbe zárt vadállat;
éppen olyan tehetetlen volt. Már csaknem megőrjítette a szivattyúk zakatolása, a hajó
dobálódzása, a kötelek nyikorgása, az evezők csattanása. Üvölteni (vagy sírni) tudott volna a
legcsekélyebb ok miatt.
Délben felváltották az embereket az evezőknél és a szivattyúknál s ebédet adatott
mindenkinek. Keserűen emlékezett vissza, hogy már meg is reggeliztette embereit abban a
reményben, hogy az összeütközés küszöbén áll. Egy órával később azon gondolkozott, hogy talán
már érdemes volna kísérletezni messzehordó ágyúival, de csakhamar belátta, hogy egyelőre még
hasztalanul pazarolná az ágyúgolyókat és a puskaport, tehát erőt vett türelmetlenségén. És ebben
a pillanatban, miután már vagy ezredszer emelte szeméhez messzelátóját, észrevette, hogy
hirtelen fehér gömb jelenik meg a Natividad magas farán, egyre növekszik, azután vékony
füstfelhővé oszlik szét. Hat másodperccel később már hallotta is a lövés tompa csattanását. Tehát
a Natividad már próbálkozik!
– A Natividadnak hátsó fedélzetén két messzehordó tizennyolcfontosa van. Kitűnő fegyver
üldözés esetén! – jegyezte meg Gerard Bushnak, de úgy, hogy a kapitány is hallhatta.
Hornblower nélküle is tudta ezt. Talán egy óráig is tétlenül kell tűrnie a két ágyú kihívását,
mire ő is lövethet a hajó orrából kilencfontosaival. Újabb füstfelhő bukkant fel a Natividad farán
és ezúttal vagy félmérföldnyi távolságban Hornblower tisztán látta a felcsapódó vizet, ahol az
ágyúgolyó a tengerbe esett. De ilyen messzehordó ágyúkkal szemben, ilyen erős hullámverésnél
nem sok reményt meríthetett abból, hogy ez a lövés véletlenül félmérfölddel még rövid volt.
Hornblower már látta is a következő lövés füstjét és ezúttal a víz már alig ötven yardnyira csapott
a magasba a Lydia orra előtt.
– Mr. Gerard! – kiáltott Hornblower. – Küldje ide Mr. Marshot. Meg kellene kísérelnünk, nem
próbálkozhatunk-e végre kilencfontosunkkal?
Mindenesetre kissé felvidítja az embereket, ha látják, hogy nem tűrik tétlenül a lövéseket, ha
megfelelően felelnek is rá. Marsh már jött is sietve a sötét munícióskamrából és pislogva nézett
körül a vakító napon. Kételkedőén rázta a fejét, miközben a két hajó közötti távolságot mérte fel
szemével. De azért mégis helyretolatta az ágyúkat és saját kezűleg, becéző szavak kíséretében
töltötte meg. A legbővebben mérte ki a puskaporadagot és másodpercekig keresgélt, amíg
kiválogatta a legkerekebb, legkifogástalanabb ágyúgolyót. Miután mindent elintézett, a
gyújtózsinórral kezében oldalra állt és figyelte a hajó esését és emelkedését a hullámokon,
miközben egy tucat messzelátó irányzódott szüntelenül a Natividadra és mindenki csak azt leste,
vajon hol esik le az első lövedék. Marsh egyszerre előre lendítette karját a gyújtózsinórral és az
ágyú eldördült a forró, mozdulatlan levegőben.
– Két kábelhosszúságnyira a hajó farától esett a vízbe! – kiáltott Knyvett az árbockosárból.
Hornblower elmulasztotta az ágyúgolyó lecsapódását és lelke mélyén ebben is újabb bizonyítékát
látta saját ügyetlenségének. De külsőleg zavartalan nyugalommal adta ki az új parancsot:
– Kísérelje meg mégegyszer, Mr. Marsh!
A Natividad most egyszerre sütötte el két messzehordó ágyúját. Alig, hogy a kapitány a
szavakat kimondta, félelmes csattanást hallott, amint egyik golyó már egészen közel a hajó
orrához csapódott le a vízbe. Hornblower tisztán hallotta a fiatal Savage dühös káromkodását
lenn a kutterben, miközben egyre sürgette embereit, pedig az ágyúgolyó a közvetlen közelében
csaphatott le. Marsh végigsimított szakállán és újra hozzálátott, hogy megtöltse a kilencfontosat.
Miközben dolgozott, Hornblower ismét elmerült gondolataiba. A csata eshetőségeit méregette.
Ez a hosszúcsövű kilencfontos ágyú, bár kisebb kaliberű volt, mégis messzebbre hordott, mint
a rövidebb csövű a hajó középső fedélzetén elhelyezett ágyúk. A hajó két oldalában levő
ágyúkkal pedig csak közvetlen közelből lehetett célozni. Hosszú és veszedelmes negyedórák
következnek attól a pillanattól fogva, hogy a Natividad meg tudja szólaltatni valamennyi ágyúját,
addig a pillanatig, amíg a Lydia is teljes erejével adhatja meg a választ. Közben súlyos csapások
érhetik hajóját, esetleg ágyúk pusztulhatnak el vagy szabadulhatnak el helyükről. Hornblower
számbavette az eshetőségeket, miközben egyre közeledtek a Natividadhoz és Marsh pihenés
nélkül tüzelt. Azután hirtelen, elszántan felegyenesedett. Az elhatározása megvolt. Megnyitotta a
tüzelést és bármibe kerül, végig is vezeti a csatát. Hajlékonysága néha törhetetlen makacsságban
és elszántságban kristályosodott ki.
Ebben a pillanatban sütötte el Marsh az ágyút, mintha meg akarná pecsételni elhatározását.
– Közvetlenül a hajó oldalába csapott! – kiáltotta Knyvett diadalmasan az árbocról.
– Jó munka volt, Mr. Marsh! – bólintott Hornblower és Marsh elégedetten simított végig
szakállán.
A Natividad most már rövidebb időközökben tüzelt. Három fülhasító csattanás jelezte, hogy a
lövések már célba találtak. Azután egyszerre mintha egy láthatatlan kéz lökte volna meg
Hornblowert, füle félelmes zúgással telt meg. Ágyúgolyó súrolta a fedélzetet és valóságos
csatornát ásott deszkáiba. Egy matróz ült a földön a korlát közelében és ostobán bámulta
lábszárát, amelyről a lábfejet szakította le a golyó. Egy másik matróz meg elejtette a muskétáját
és arcához kapott, amelyet egy szilánk hasított fel. – Vér folyt ujjai közül.
– Megsebesült, sir? – kiáltott fel Bush és odaugrott a kapitányhoz.
– Nem.
Hornblower visszafordult és messzelátójával ismét a Natividadot figyelte, miközben a
sebesülteket elcipelték. A Natividad oldalán sötét folt bukkant fel, egyre hosszabb lett, azután
kissé tovább haladt a hajótest mellett. A vontatóhajó volt. Úgy látszik, abbahagyták a kísérletet,
már nem akarnak menekülni és ismét felhúzzák a hajót a fedélzetre. De tévedett. A hajót nem
húzták fel. Hornblower egy másodpercig csodálkozott. Azután megpillantotta a Natividad csonka
előárbocát és főárbocát. A vontatóhajó kemény, keserves munkával úgy fordította a hajót, hogy az
oldalával forduljon szembe a Lydiával. Nemsokára nem két, hanem huszonöt ágyú ontja tüzet a
Lydiára.
Ez olyan váratlanul jött, hogy gyorsabban lihegve lélegzett és ütőere is lázasabban lüktetett.
Nagyokat nyelt, hogy valamennyire erőt vegyen izgalmán. Egyre figyelmesen nézte
messzelátójával az ellenséges hajót, mindaddig, amíg csak egészen bizonyos nem lehetett a
manőverében, azután lassú léptekkel megindult a parancsnoki híd felé. Arra ítélte magát, hogy
nyugodtan és bizakodóan álljon
az emberei előtt. Tudta, hogy ezek az egyszerű emberek nagyobb odaadással dolgoznak a
kapitányért, aki rendíthetetlenül és töretlenül halad célja felé.
– A Natividad vár bennünket, fiúk! – kiáltotta. – Nos, mi nem késlekedünk! Mi megmutatjuk
nekik, hogy az angol ember nem fél semmitől.
Hangos ujjongás és éljenzés volt a válasz, éppen úgy, amint remélte és várta. Messzelátójával
ismét a Natividad felé fordult. Még egyre fordult, nagyon lassan bár – nem olyan egyszerű
megfordítani egyetlen csónakkal az ilyen nehéz kétütegsoros hajót, amikor a vitorlák nem
siethetnek segítségére. De három árbocát most már tisztán meg lehetett különböztetni és egy kis
darabot látott a Natividad oldalát díszítő fehér sávokból is.
– Ha-hm! – Mindössze ennyit mondott.
A hajó orrán túlról egyre hallotta az evezők csapását, a bárka és a kutter keserves fáradsággal
hozta közelebb a Lydiát az ellenség gyilkos tüzéhez. A korlát túlsó oldalánál néhány tiszt –
köztük Bush és Crystal – elméleti vitát folytattak, hogy vajon egy mérföldnyi távolságból hány
százaléknyi találatra számíthatnak egy spanyol hajóról. Tökéletes hidegvérrel mérlegelték a
lehetőségeket. Ő képtelen lenne ilyen egykedvűségre. De a színjátszásnak ilyen magas és
tökéletes fokáig sem tudna eljutni. Nem annyira a haláltól félt – ezt őszintén és határozottan
érezte –, inkább a kudarctól, társai szánakozásától és megvetésétől. És lelke legmélyén legjobban
attól félt, hogy nyomorék lesz. A hajdani tengerésztiszt, aki falábakon botladozik, örökké csak a
szánalom tárgya és talán, mint Anglia hősi védelmezője még valami könnyű és kényelmes
szárazföldi szolgálatot is kaphat, de azért mégis örökre csak nevetséges, szánnivaló figura marad.
Hornblower nem tudta elviselni a gondolatot, hogy valamikor nevetséges alak legyen. És az is
megtörténhet, hogy ellövik az orrát, vagy úgy összelövik az arcát, hogy az emberek
megrettennek, ha meglátják. Megborzongott erre a szörnyű és kínzó gondolatra, miközben
belenézett messzelátójába. Annyira megrázta ez a rettegés, hogy nem is mert egyéb
szörnyűségekre gondolni. A kínokra, amelyek odalenn várnának rá a kötözőhelyen és Laurie
tudatlanságára, aki hasztalan is próbálna helyzetén könnyíteni.
A Natividadot egyszerre füstfelhő árasztotta el és néhány másodperccel később a levegőt és a
vizet a Lydia körül és magát a hajó testét is elárasztotta a Natividad sortüze.
– Mindössze két találat! – kiáltott Bush vidáman.
– Éppen ennyit vártam! – jelentette ki Crystal. – A kapitányuk okosan tenné, ha körben járna
és maga sütné el valamennyi ágyúját.
– Hátha éppen így történt? – vitatkozott Bush.
Ebben a pillanatban dördült el a kilencfontos lövése. Hornblower úgy látta, mintha szilánkok
repülnének szét a Natividad előrészének közepéből, bármennyire is valószínűtlen volt, hogy ilyen
apró részleteket láthasson ekkora távolságból.
– Kitűnően célzott, Mr. Marsh! – kiáltotta. – Telitalálat volt.
Újabb sortűz érkezett a Natividadról, azután a harmadik, a negyedik. Valamennyi végigsöpört
a Lydia fedélzetén. Ismét halottak hevertek a fedélzeten, a sebesülteket pedig sietve cipelték le a
hajófenékre.
– Aki csak kicsit is tud számítani, annak nyilvánvaló, hogy nem egy kéz kezeli az ágyúkat –
mondta Crystal. – Akkor sokkal szaggatottabban következnének az egyes lövések.
– Ostoba beszéd! – vitatta makacsul Bush. – Akkor miért telik el ilyen hosszú idő a sortüzek
között? Ennyi idő alatt egy ember ágyúról ágyúra járhat és mindent felülvizsgálhat. Különben
miért tartana ilyen sokáig?
– A dago legénység – kezdte Crystal, de feje felett az ágyúgolyók csattanása egy pillanatra
elnyelte a szavát. Hornblower diadalmasan fordult Crystalhoz.
– Észrevette, hogy ennek a sortűznek minden lövése túlságosan magasra ment? Hát ezt hogyan
tudja megmagyarázni matematikai alapon?
– A hajó hullámhegy tetején volt, amikor tüzet vezényeltek. Komolyan mondom, Mr. Bush, azt
hiszem, hogy Trafalgar után…
Hornblower szeretett volna rájuk parancsolni, hogy hagyják abba a vitát. Alig tudta már
elviselni a fecsegést, de végre is, nem zsarnokoskodhatott ilyen könyörtelenül.
A szélcsendben a lövések füstje megrekedt a Natividad körül, valóságos kísérteties ködfelhőbe
burkolva a hajót. Csak egyetlen megmaradt keresztárboca nyúlt fel magasan a tiszta égbe.
– Mr. Bush! – kérdezte Hornblower. – Mit gondol, milyen messze lehet most a Natividad?
– Körülbelül kétharmad mérföldnyire, sir.
– Megvan az háromnegyed mérföld is, sir – szólt közbe Crystal.
– A maga véleményét nem kérdeztem meg, Mr. Crystal – hallgattatta el Hornblower.
Három-négy mérföldnyi távolságból, sőt még kétharmadmérföldről is a Lydia ágyúival nem
érhetne célt. Még mindig nem veheti fel az odadobott kesztyűt. Bush nyilván ugyanezen a
véleményen volt, legalább is a legközelebb kiadott parancsai ezt mutatták.
– Ideje, hogy felváltsák az evezősöket! – mondta Bush és máris előresietett, hogy maga
intézkedjék. Hornblower hallotta, amint az újonnan leküldött evezősöket bátorította. Nagyon
fontos, hogy a csere gyorsan megtörténjék és a friss személyzet elfoglalja helyét a csónakokban,
mielőtt a Lydia lendülete megáll, mert akkor nagyon nehéz újra megindítani.
Gyötrelmesen forró sugarakat lövellt az izzó napkorong, bár már jóval elmúlt dél. A fedélzetre
kiömlött vér szaga összevegyült a napfényen átizzott deszkák szagával és a kilencfontos ágyú
puskaporfüstjével, amellyel Marsh egyre, nagy kitartással és pontossággal lőtte a Natividadot.
Hornblowert rosszullét fogta el; már attól félt, örökre kockára teszi tekintélyét és itt, az egész
legénység és tisztikara szemeláttára hányni kezd. Ilyenkor, ha a fáradság és aggodalom ennyire
erőt vett rajta, sokkal jobban érezte lába alatt a hajó mozgását is. Az emberek, akik az ágyúk
mellett álltak, most hallgattak – hosszú ideig csak nevettek és tréfálkoztak a Natividad
erőlködésén, de most már elkedvetlenítette őket a tétlenségük, tehetetlenségük. Ez máris nagyon
rossz jel volt.
– Hívják Sullivant a hegedűjével! – adta ki a parancsot. A bolond, vörös hajú ír matróz már
jött is, hóna alatt hegedűjével és vonójával.
– Hallod-e, Sullivan, muzsikálj nekünk valami szépet!
– parancsolta Hornblower. – Hé emberek, ki tudja közületek legjobban járni a hornpipe-ot?
A kérdés körül határozott nézeteltérések merültek fel.
– Benskin, sir – kiáltották néhányan.
– Hall, sir! – kiáltották mások.
– Nem, MacEvoy, sir!
– Akkor legfeljebb versenyt rendezünk hármuk között – jelentette ki Hornblower. – Benskin,
Hall, MacEvoy, lépjetek elő! Járjátok el sorra a hornpipe-ot és aki a legszebben járja, jutalmul
egy guineát kap tőlem!
Később, még évek múlva is mesélték, hogy a Lydia fedélzetén, vad golyózáporban járták a
matróztáncot. Ezt is Hornblower hidegvérének és bátorságának javára írták és egyedül csak
Hornblower tudta, milyen csekély igazság volt ebben a megállapításban. De ezzel felderítette az
embereket és lelket öntött beléjük. Ez volt az egyedüli célja. Senki sem sejtette, hogy csaknem
elszédült, amikor egy lecsapó ágyúgolyó szétzúzta az egyik matróz fejét és agyvelejének
foszlányai a táncoló Hallra loccsantak. De Hall egy pillanatra sem hagyta abba e csekélység miatt
a hornpipe-ot.
Később a délután folyamán a többinél is félelmesebb csattanás csapott le a Lydia közelében és
utánuk a rémült sikoltások egész kórusa következett.
– A bárka elsüllyedt, sir! – kiáltotta Galbraith az elülső fedélzetről, de addigra Hornblower is
odaugrott a korláthoz, mert jól hallotta, honnan jönnek a segélykiáltások.
Egy telitalálat valósággal deszkáira szakította szét a bárkát. Az emberek mind a vízbe fordultak és
akik élve maradtak, kétségbeesetten kaptak az árboctartó kötél után, vagy a kutterbe igyekeztek
felkapaszkodni rémült kapkodással. A tenger errefelé tele volt cápákkal.
– A dagok megkíméltek a fáradságtól, hogy felhúzzuk mondta a kapitány hangosan. – Most
már elég közel vagyunk, hogy megmutathassuk nekik karmainkat.
Azok, akik hallották a kapitány szavait, hangosan éljeneztek.
– Mr. Hooker! – kiáltotta Hornblower a kutterben ülő kadétnak. – Amint kihalászta az
embereket, legyen szíves kormányozza a kormányfél felé a hajóját. Mi is megkezdjük a tüzelést.
Ismét visszasietett a hátsó fedélzetre.
– Fordulat a kormányfél felé! – szólt oda a kormányosnak. – Mr. Gerard, amint lehet, kezdje
meg a tüzelést.
A Lydia nagyon lassan fordult oldalra. Újabb sortűz érkezett a Natividad felől, mielőtt
befejezte volna a félfordulatot, de Hornblower a szó szoros értelmében nem vette észre. A
tétlenség időszaka végetért. Alig száz yardnyi távolság választotta el az ellenségtől. Most az volt
a legfőbb kötelessége, hogy nyugodtan végigjárja a fedélzetet és példát adjon az embereinek.
Most már nem kellett gondolkozni, csak cselekedni.
– Készen vagytok, fiúk? – hallatszott Gerard hangja a hajó közepéről.
A Lydia lassan fejezte be a félfordulatot. Gerard végigrohant a kormányfél ágyúi mellett és
várta az alkalmas pillanatot.
– Tűz! – kiáltotta azután lelkesen. – Tűz! A puskaporfüst elborította a hajót és a Lydia
megingott az ágyúk hátralökődésétől.
– Repetálni, fiúk! – kiáltotta Hornblower a füstfelhőkön át. Most, hogy végre megkezdhették a
végső küzdelmet, boldog és izgatott volt, megfeledkezett iménti szörnyű félelméről, már eszébe
se jutott, hogy nyomorékká lőhetik. Harminc másodperc alatt újra megtöltötték az ágyúkat,
helyretolták, majd elsütötték. Azután újra, meg újra, meg újra. Gerard közben figyelte a hajó
mozgását és ő adta ki mindig a vezényszót a tüzelésre. Hornblower magában számolt és szinte
hitetlenül állapította meg, hogy miközben a Lydia öt sortüzet adott le, a Natividad csak kettőt. Ha
így győzik tovább gyorsasággal, akkor ezzel kiegyenlítik a Natividad fölényét súlyban,
páncélzatban és az ágyúk nagyobb számában. A következő sortűznél egyik ágyú hamarabb sült el,
egy másodperccel előbb, mint hogy Gerard megadta a jelet. Hornblower odaugrott, hogy
megállapítsa, ki volt a bűnös – könnyen megtalálta ijedt és bűntudatos arcáról. Megfenyegette.
– Nyugalom, fiúk! Aki legközelebb nem várja be pontosan a vezényszót, megkorbácsoltatom!
Nagyon fontos, hogy amikor ilyen messze vannak a céltól, az emberek figyeljenek a
vezényszóra, mert egyedül csak a parancsnok tudta kiszámítani a megfelelő pillanatot a hajó
erőteljes mozgása közben. A tüzérek a töltés nehéz munkája mellett nem figyelhettek semmi
másra.
– Jó öreg Horny! – kiáltott fel valaki a hajó orrában, mire általános éljenzés és ujjongás
következett. Csak Gerard hallgattatta el az embereket, amikor hetedszer is tüzet parancsolt. A füst
már sűrűn telepedett meg a hajó körül – olyan sűrűn, mint odahaza a londoni köd. A hátsó
fedélzetről nem lehetett ellátni az elülső fedélzetig és a természetellenes sötétségben, a füstön át
tisztán látszott az ágyúk elsütésének pillanatában a csőből kicsapó hosszú, narancsszínű láng, bár
a nap még mindig ragyogóan sütött. A Natividadból most már egyáltalán semmi sem látszott,
egyetlen hatalmas füstfelhőbe burkolódzott, amelyből csak épen maradt régi árbocának csúcsa
emelkedett ki. A hajó körül gomolygó füsttől könnyezett az emberek szeme, ráfeküdt a tüdejükre
és furcsa kényelmetlen viszketésre ingerelte bőrüket.
Egyszerre csak Bush állt Hornblower mellett.
– A Natividad ugyancsak érzi tüzünket! – kiáltotta teli tüdőből az iszonyatos hangzavarban. –
Már egészen ész nélkül tüzelnek. Tessék csak nézni, kapitány úr!
A sortűzből csak egy vagy két ágyú talált célba, a többi golyó mind a vízbe esett a Lydia fara
körül, úgyhogy a felcsapódó víz egészen elöntötte a hátsó fedélzetet. Hornblower elégedetten
bólintott. Ez őt igazolta. Tehát jól tette, amikor vállalta a kockázatot és ennyire közel hozta
hajóját a Natividadhoz. Biztos célzást, gyors tüzelést a fülhasító zajban és füstben; ezt csak
gyakorlott és jól fegyelmezett legénységgel lehet megvalósítani. És nagyon jól tudta, hogy a
Natividad legénysége minden, csak nem gyakorlott és fegyelmezett.
A füstfelhőn át figyelmes pillantással nézett körül a középső fedélzeten. A gyakorlatlan szem,
látva a puskaport hordó matrózinasok őrült sietségét és ide-oda rohanását, a tüzérek elszánt
erőfeszítését, a szanaszét heverő halottakat és sebesülteket, azt hihette volna, hogy a legnagyobb
zavar uralkodik a hajón. De Hornblower egészen mást látott. Ő tudta, hogy minden, ami eddig
történt, mindaz, amit az emberek külön-külön és együttvéve véghezvittek, egy része annak a
tervnek, amelyet ő már hét hónappal ezelőtt kidolgozott a fejében és azóta, a gyakorlatozás
hosszú és fáradságos hónapjai alatt valósággal húsává és vérévé tette valamennyi emberének.
Látta Gerardot a főárboc mellett – extázisában úgy állott ott, mint valami szent –, az ágyúzás
legalább annyira a szenvedélyei közé tartozott, mint a szerelem és az asszonyok. Látta az
alárendelt kadétokat, mindegyiket az irányításuk alá tartozó ágyúcsoport mögött. Valamennyi
egyforma figyelemmel függesztette szemét Gerardra és szinte ütemre működtették ágyúikat.
Szabályos időközökben végezték dolgukat a tüzérek a töltőrúddal, a tisztogatók a szivacsokkal és
az ágyúkapitányok kezükben az égő kanóccal. A tatbaloldalról a legtöbb embert elszólították.
Csak két-három ember maradt egy-egy ágyúnál, akik tétlenül várakoztak, de készen arra, hogy
bármelyik pillanatban elsüssék ágyújukat, ha a csata valamilyen váratlan fordulata úgy kívánná.
A többi mind szolgálatot teljesített valahol a hajón – a kormányfélen helyrehozták a csata közben
keletkezett bajokat, ellátták a szünet nélkül zakatoló szivattyúkat, a kutterben felváltották az
evezősöket, egyszóval dolgoztak, ahová éppen állították őket. Hornblower magában hálát adott
Istennek, amiért hét teljes hónapot adott neki, hogy ennyire fegyelmezhesse és begyakorolhassa
legénységét.
Talán az ágyúk visszasiklása, talán enyhe fuvallat, talán a tenger hullámzása, a Lydiát kissé
elfordította az ellenségtől. Hornblower látta, hogy egyre jobban el kell fordítani az ágyúkat és ez
lassította a sortüzek ütemét. Előrerohant és a hajó orránál mélyen a korlát fölé hajolva lekiáltott a
kutterbe, ahol Hooker és emberei feszülten figyelték a csata menetét.
– Mr. Hooker, húzza a Lydiát ismét a kormányfél felé!
– Igenis, sir!
Az emberek újból a vízbe mártották evezőiket és csónakjukat egyenesen a Natividad felé
irányították. Abban a pillanatban, hogy a vontatókötél megfeszült, újabb rosszul célzott sortűz
golyói csapdosták körülöttük magasra a vizet. De zavartalanul dolgoztak tovább. A Lydia
megmozdult és nemsokára ismét elfoglalja kedvező helyzetét. Hornblower otthagyta az
evezősöket és visszarohant a hátsó fedélzetre. Halálsápadt arcú matrózinas szaladt elébe.
– Mr. Howell küldött, sir. A kormányfélen a szivattyút darabokra szakította egy ágyúlövés.
– Úgy? – Hornblower nagyon jól tudta, hogy Howell, a hajóács, józan ember, akiben
megbízhat.
 – Már oda is vontatta a másik szivattyút, de beletelik egy órába, míg felszereli. Azt üzeni,
hogy a víz lassan emelkedik.
– Ha-hm – gondolkozott Hornblower. A fiú most már tágra nyílt szemmel és bizalmasan nézett
rá, amióta megszokta a rendkívüli helyzetet, hogy jelentést tegyen kapitányának.
– Tizennégy embert szakított szét a robbanás a szivattyúnál! – folytatta. – Rettenetes volt, sir!
– Helyes, fiam. Szaladj vissza és mondd meg Mr. Howellnek, hogy minél előbb szerelje fel azt
a másik szivattyút. Mondd neki, a kapitány úgyis tudja, hogy megteszi, ami tőle telik.
– Igenis, sir!
A fiú lerohant a lépcsőn, jobbra-balra lökdösődve a sok ember között. A lépcső lábánál
jelentést kellett tennie az őrnek, hogy hová megy – itt senki sem mehetett keresztül engedély
nélkül. Hornblower úgy érezte, hogy Howell üzenetének nincsen semmi jelentősége. Nem kívánt
tőle semmi döntést, semmi elhatározást. Neki egyelőre nincsen más dolga, csak harcolni, akár
elsüllyed a hajó a lába alatt, akár nem. Szinte megnyugvás volt, hogy így megszabadult minden
felelősségtől.
– Másfél órája tart már a csata! – sietett hozzá Bush kezét dörzsölve. – Nagyszerűen megy
minden, sir. Nagyszerűen!
Hornblower azt is elhitte volna, hogy tíz perce. De Bush kötelességei közé tartozott, hogy
figyelje a parancsnoki hídon elhelyezett homokórát.
– Sohasem hallottam még, hogy dagok úgy kitartsanak az ágyúik mellett – folytatta Bush. –
Egyre rosszabbul céloznak, de éppen olyan gyorsan tüzelnek, mint kezdetben. Meggyőződésem,
hogy súlyos károkat okoztunk nekik.
Szeretett volna keresztüllátni a gomolygó füstön. Közben nevetségesen hadonászott a kezével,
mint valami legyezővel és ez elárulta, hogy távolról sem olyan nyugodt, mint mutatja.
Hornblowert valami leírhatatlan megkönnyebbüléssel és vidámsággal töltötte el ez a megfigyelés.
Crystal lépett oda hozzájuk.
– Kissé ritkul a füst, sir. Úgy veszem észre, hogy enyhe szellő kerekedik. Feltartotta
megnedvesített kezét.
– Igen, igen, sir! Szél! A tatbaloldal felől!
Ebben a másodpercben már erősebb szélroham söpört végig a hajón és egy szempillantás alatt
hátára kapta a hajókra nehezedő füstfelhőt. Egyszerre elébük tárult a szín, mintha csak a
színházban a függönyt húzták volna fel. A Natividad szomorú roncsként dobálódzott a tengeren.
Újonnan készített előárboca elpusztult és vele együtt a főárboc is. Már csak a keresztárboca állt
rendületlenül és a hajótest erősen féloldalra dűlt a roncsok nyomása alatt. Oldalán, a ledőlt
előárboc alatt nagy nyílás sötétlett, az ágyúgolyók három lőrést lőttek egybe. A tátongó nyílás
olyan volt a hajó testében, mint a hiányzó fog.
– Nagyon mélyen van a vízben – mondta Bush, de ebben a pillanatban újabb sortüzet, füstöt,
lángot köptek a Natividad ágyúi. Ezúttal, mint a hajó rázkódásából érezték, a legtöbb lövés talált.
A füst egy ideig ott szállongott a Natividad körül és amikor szertefoszlott, a három figyelmes
néző láthatta, hogy a nagy hajó tehetetlenül sodródik a hullámokon. Már a Lydia teste is
megérezte a szelet. A kormányosnak ugyancsak dolgoznia kellett, hogy meg tudja tartani az
irányt. Hornblower azonnal tudta, hogy ismét itt az alkalmas pillanat, amikor nagyot lendíthet
helyzetükön.
– A kuttert felhúzni! – parancsolta. – Kormányfél felé fordulva előre!
A Lydia gyorsuló ütemben kerülte meg a Natividad farát és elárasztotta tüzével és
mennyköveivel.
Az emberek a vad ágyúdörgés közben ujjongtak a középső fedélzeten. A hajó háta mögött a
nap vörös és arany glóriában érte el a víz színét. Nemsokára besötétedik.
 – Kell, hogy rövidesen megadja magát! Jóságos Isten, de hát miért nem adják még meg
magukat? – kiáltotta Bush, amikor a közvetlen közelről irányított sortüzek ismét végigsöpörtek a
tehetetlen ellenségen, megrázva orrától a faráig. De Hornblower tisztábban látta a helyzetet. Az a
hajó, amelyiken Crespo a parancsnok és el Supremo zászlója alatt harcol, sohasem adhatja meg
magát. A füstön keresztül is látta a kék mezőben libegő aranycsillagot.
– Ne sajnáljátok, fiúk! Ne sajnáljátok! – biztatta Gerard egyre az embereit.
Most, hogy már egészen közelből adhatták le a lövéseket, megbízhatott tüzéreiben, hogy
önállóan is folytassák a tüzelést. Minden egyes ágyú legénysége olyan gyorsan töltött és tüzelt,
amennyire csak tudott. Az ágyúk annyira áttüzesedtek már, hogy a nedves szivacsokból
lecseppenő víz egy-kettőre gőzzé változott az izzó vason és elpárolgott. Közben egyre sötétedett.
Ismét látni lehetett a lövések villanását, az ágyúcsövön kilobbanó hosszú, aranysárga lángokat.
Nyugaton már szürkült a napnyugta pirossága és az égbolt tetején felragyogtak az első csillagok.
A Natividad homlokárboca is lezuhant és szilánkokra törve hevert a hajó orrán. És akkor az
egyre homályosuló alkonyaiban félelmes recsegéssel és ropogással lezuhant a keresztárboc is,
amelyet valósággal derékban vágtak ketté az ágyúgolyók.
– Istenemre, most már nem tehet mást, most már kell, hogy megadja magát! – kiáltott fel
Bush.
Trafalgárnál Bush ment át elsőnek egy elfogott spanyol hajóra és most egyszerre felmerült
emlékeinek tárházából a megvert hajó képe: a helyükről elszakadt ágyúk, a fedélzeten halomban
heverő halottak és sebesültek, az árbocaitól megfosztott hajótest tehetetlen vergődése, a
nyomorúság, a szenvedés, a tehetetlenség megtestesülése. És mintha csak válaszolni akarna Bush
gondolataira, ismét eldördült egy ágyú a Natividad orrában.
– Ne kíméljétek, fiúk! – üvöltött Gerard félőrülten a kimerültségtől és megerőltetéstől. – Tűz!
Tűz!
A Lydia megkerülte a tehetetlenül vergődő hajótestet. Minden másodperc közelebb visz hozzá.
A félhomályon keresztül, ha a füst nem zavarta látásukat, Hornblower és Bush már láthatták a
Natividad fedélzetén mozgó alakokat. Most már puskákkal is lövöldöztek. A villanások élesen
szakították el a sötétséget. Hornblower hallotta, hogy közvetlenül mellette puskagolyó csapódik
neki a korlátnak. Nem törődött vele. Csak valami mindent legyőző, mindent elhallgattató
fáradtságot érzett.
A szél változó volt, hirtelen rohamokkal kapott bele a vitorlákba, azután megint lecsillapult.
Nagyon nehéz feladat volt, különösen a sötétségben, megállapítani, mennyire közeledik
egymáshoz a két hajó.
– Minél közelebb megyünk, annál hamarabb végzünk! – biztatta az embereket Bush.
– Igen, de rövidesen beleütközünk! Hornblower minden erejével összeszedte magát.
– Tüzelést szüntetni! – kiáltotta, miközben odasietett a két hátsófedélzeti kormányfél-üteghez.
Az ágyúk legénysége annyira elmerült munkájában, olyan gépiesen folytatták ütemről-ütemre az
ágyúk töltését és elsütését, hogy másodpercek teltek el, míg észrevették és meghallották a
kapitányt. Most mozdulatlanul, verejtékező testtel megálltak, miközben Hornblower a hirtelen
csendben kiadta parancsait. A két nagy ágyút most kartáccsal töltötték meg, amelyet Hornblower
hozatott fel a raktárból. A tüzérek az ágyúk mellett meglapulva várakoztak, míg a két hajó egyre
közelebb sodródott egymáshoz, miközben a Lydia középső ütegei még egyre tüzeltek. A
Natividad fedélzetéről rémült és kihívó kiáltások hangzottak; a farán verődött össze a legénység
nagy része, sötét és fenyegető tömegben, várva a két hajó összeütközését. De az érintkezés
pillanata mégis váratlanul érte mind a két hajót, a szél és hullámverés összjátéka váratlan
hirtelenséggel zárta be a kettő között tátongó távolságot. A Natividad fara nagy recsegéssel
ütődött hozzá a Lydia közepéhez, éppen a keresztárboccal egyvonalban. A Natividad felől ismét
vad kiáltozás hallatszott. Az emberek ösztönösen menekültek a hajó oldala felé.
– Várni! – kiáltott teli tüdőből Hornblower. Agya gépiesen vetette össze a szelet, a tenger
hullámzását, az időt, a távolságot, miközben a Lydia lassan oldalra fordult. Kivárta azt a
pillanatot, amikor a két legnagyobb kartáccsal megtöltött ágyú éppen szembekerült a
Natividaddal és elordította magát:
– Tűz!
Csakúgy köpte a két ágyú a tüzet, a repeszdarabokat az összeverődött tömeg felé. Pillanatnyi
csend következett, azután egyszerre felhangzott a Lydia legénységének ujjongása és a Natividad
legénységének halálkiáltása. Ez a két utolsó ágyúlövés tisztára söpörte a Natividad elülső
fedélzetét.
Egy-két másodpercig a két hajó még szorosan egymás mellett sodródott. A Lydiának még egy
tucat harcképes ágyúja maradt a kormányoldalon, amelyeknek a csöve szinte érintette a Natividad
farát, azután a szél és a tenger ismét elsodorta egymástól kettőjüket. A Lydia most sodródott a
széllel, egyre jobban eltávolodva a tehetetlenül dobálódzó, halálra sebzett hajótesttől. Az angol
hajón valamennyi ágyú működött. De a Natividadról már nem érkezett válasz. Egyetlen puskát
sem sütöttek el többé. Hornblower ismét lerázta magáról a fáradtságát.
– Tüzelést szüntetni! – kiáltott oda Gerardnak és az ágyúk abban a pillanatban elhallgattak.
Hornblower a sötétségen át a Natividad vergődő, sötét teste felé nézett.
– Adjátok meg magatokat! – kiáltotta.
– Soha! – hangzott a válasz. Crespo hangja volt, esküdni mert volna rá. Még mindig élesen és
elszántan csengett és néhány sértő, gyalázó, durva szót is fűzött hozzá.
Hornblower most már megengedhette magának, hogy mosolyogjon ezen az ostobaságon,
bármennyire is fáradt volt. Végigküzdötte a csatát és megnyerte.
– Megtettetek mindent, amit bátor emberek megtehetnek! – kiáltotta.
– Még nem mindent, Hornblower kapitány! – felelt ismét a hang a sötétségben.
Azután valami megragadta Hornblower pillantását – valami tompa, vörös izzás a Natividad
tönkrelőtt fara körül.
– Crespo! – kiáltotta. – Hiszen ég a hajó! Adjátok meg magatokat, amíg nem késő!
– Soha!
A Lydia ágyúi gyújtották fel a Natividadot, amikor az imént közvetlen közelből árasztották el
kartácsaikkal. A hajó régi fája könnyen tüzet fogott és a tűz most már sebesen terjedt. Azóta is
növekedett a fény, amióta Hornblower észrevette. A hajó csakhamar egyetlen lángtenger lesz.
Hornblower első kötelessége most az, hogy saját hajójára vigyázzon – ha a tűz eléri a
puskaporraktárt a hajófenéken, vagy a fedélzeten felhalmozott muníciót, a hajó felrobban,
darabokra hullik szét és veszélyeztetheti a Lydiát.
– Sietnünk kell innen! – kiáltotta Bush felé fordulva, alig tudva palástolni hangja remegését. –
Minden ember a vitorlákhoz! – A Lydia belefeküdt a szélbe és gyors iramban távolodott a lángoló
hajóroncstól. Bush és Hornblower visszanéztek. Most már magasra csaptak a lángok a hajó
belsejéből és körülötte vörös fény vetődött a hullámzó tengerre. És akkor, miközben még egyre
nézték, a lángok hirtelen eltűntek, mint a kioltott gyertya. Többé semmi sem látszott, csak a
sötétség és a hullámtarajok halvány csillanása. A tenger elnyelte a Natividadot, mielőtt a lángok
elpusztíthatták volna.
– Istenemre, elsüllyedt! – kiáltott fel Bush, messzire kihajolva a korláton.
Az elkövetkező nagy csendben Hornblowernek percekig fülébe csengett az az utolsó panaszos
»soha«. De talán ő volt az első hajójának egész személyzetéből, aki magához tért a nagy
megrázkódtatás után. Megfordíttatta a hajót és visszatért arra a helyre, ahol a Natividad
elsüllyedt. Újra lebocsátotta a kuttert és leküldte Hookert néhány evezőssel, hogy kutassák át a
környéket, hátha kihalászhatnak még néhány embert a Natividad hajótöröttjei közül. A Lydia
valamennyi mentőcsónakja közül egyedül csak a kutter maradt meg, a többit mind rommá lőtték
a Natividad ágyúi. Sikerült is néhány embert kihalászni kettőt a Lydia fedélzetéről ledobott
kötelek segítségével húztak ki, a kutter vagy féltucat kétségbeesetten fuldokló úszót mentett meg.
A Lydia legénysége igyekezett jószívvel fogadni a szerencsétleneket, amint víztől csurgó rongyos
ruháikban megálltak a fedélzeten a laternák fényében, de azok makacsul és hallgatagon
utasítottak vissza minden közeledést. Sőt egyikük mintha egy pillanatig még gondolkozott volna,
vajon ne folytassa-e tovább akár egymagában is a Natividad kétségbeesett, elszánt küzdelmét.
– Nem baj, idővel majd jó matrózokat faragunk belőlük – mondta Hornblower kapitány,
erőltetetten könnyed hangon.
A fáradság most már annyira erőt vett rajta, hogy jóformán csak félálomban beszélt és mintha
a hajó, az ágyúk, az árbocok, Bush esetlen alakja mind csak valószínűtlen árnyék volna és nem
létezne semmi más, csak a fáradsága és az a lüktető fájdalom a fejében. Úgy hallotta a saját
hangját, mintha valahonnan messziről jönne.
– Igenis, sir – felelt a csónakmester.
Semmi sem lehetetlen a haditengerészetben; Harrison a legalkalmatlanabb emberanyagból is
tud matrózt formálni. Egész életében csak ezen dolgozott.
– Merre induljunk tovább, sir? – kérdezte Bush, amikor Hornblower visszatért a hátsó
fedélzetre.
– Merre? – ismételte Hornblower bizonytalan hangon.
Szinte valószínűtlen, hogy a csata végetért, a Natividad elsüllyedt és ezer mérföldnyi
körzetben semerről sem fenyegeti veszedelem a Lydiát. És valószínűtlen és álomszerű az is, hogy
a Lydia csakugyan súlyos veszedelemben forgott, hogy csak a szivattyúk szüntelen munkája tudta
megóvni az elsüllyedéstől és hogy a keresztárboca mégsem egészen olyan, amilyennek lenni
kellene. Igen, a Lydiának mielőbb alapos gyógykezelésre volna szüksége.
Hornblower csak fokról-fokra értette meg, hogy most új fejezet kezdődik a Lydia történetében,
új terveket kell szőnie a jövőre. Embereinek egész sora várt azonnali utasításaira – Bush, Crystal,
a hajóács, a tüzérek és az a bolond Laurie. Meg kellett erőltetni fáradt agyát, hogy gondolkozni
tudjon. Felbecsülte a szél erejét és irányát, de ez egyáltalán nem fárasztotta; a tengeren töltött
húsz esztendő alaposan megtanította az ilyen feladatokra. Fáradtan vonszolta magát a kabinjához
és ott, a leírhatatlan roncsok között, megtalálta a megrongálódott térképtáskát. Azután kiterítette a
rongyos térképet és fölébe hajolt.
Jelentenie kell sikerét Panamában, amilyen hamar csak lehet, ezt az egyet világosan tudta. Ott
talán kijavíthatná hajóját, bár nem sok jót várt a barátságtalan kikötőtől, különösen ha a városban
sárgaláz dühöng. De annyi bizonyos, hogy viharvert hajójával mindenekelőtt Panamában kell
jelentkeznie. Tehát megjelölte az irányt a Cape Mala felé, megállapította, hogy a szél kedvező és
miután kimondhatatlan erőfeszítéssel mindezt elintézte, meglepetten látta, hogy mindazok, akik
parancsaira várva sorakoztak fel a fedélzeten, csodálatosképpen eltűntek. Bush küldte el
valamennyiüket, de a kapitány ezt nem tudta meg soha. Még Bush-sal közölte az útirányt, azután
egyszerre csak Polwheal állt a könyökénél a vitorlavászon-köpennyel és a hintaszékkel.
Hornblower már tiltakozni sem tudott. Tűrte, hogy stewardja ráadja a vászonkabátot, azután már
félig öntudatlanul zuhant bele a székbe. Huszonegy óra telt el azóta, hogy utoljára lepihent.
Polwheal vacsorát is hozott, de nem vett róla tudomást. Nem akart enni. Nem kívánt semmit, csak
a pihenést.
Azután egy másodpercig megint egészen éber volt. Lady Barbara jutott eszébe, aki odalenn
van a sötét hajófenékben a sebesültekkel, a fojtogató forróságban. De azonnal megnyugodott. Az
az asszony tud gondoskodni magáról – igen, azt az asszonyt nem kell félteni. Van magához való
esze. És különben is, most minden mindegy. Feje ismét a mellére hanyatlott. Legközelebb saját
hortyogása zavarta fel, de nem sokáig. Átaludta az egész nagytakarítást, amelyet a legénység
rendezett a fedélzeten.

XVIII. FEJEZET

Vasárnap reggel

Csak a nap keltette fel másnap reggel Hornblower kapitányt, amikor már a láthatár fölé
emelkedett és egyenesen a szemébe sütött. Megfordult és pislogott, azután, mint a gyermek,
kezével próbálta védeni szemét a világosságtól, hogy visszamenekülhessen az alvásba. Nem
tudta, hol van és egyelőre még nem is törődött vele. Azután lassanként visszaemlékezett az elmúlt
nap eseményeire. Most már nem akart tovább aludni, sőt igyekezett az álmot kidörzsölni a
szeméből. Csodálatosképpen, elébb a küzdelem apró részleteire emlékezett vissza, nem a
Natividad elsüllyesztésére. Csak amikor ez az emlék is visszatért, ébredt fel egészen.
Felállt a székből, nagy keservesen kinyújtóztatta tagjait, mert még mindene fájt az elmúlt két
nap túlerőltetésétől. Bush ott állt a kormánykeréknél. Arca szürke, megviselt és szokatlanul öreg
volt a kemény reggeli világításban. Hornblower Bush felé bólintott, és Bush tisztelgéssel
viszonozta köszönését. Bush homlokán még ott volt a piszkos fehér kötés, de felette a
háromszögletű kalapot viselte. Hornblower már éppen szólni akart hozzá, amikor egyszerre
minden figyelmét a hajója kötötte le. Kedvező szél fújt. Nem is tudtak volna másként
előrehaladni, csak így, hogy hátba kapták a szelet. Valamennyi vitorlát felhúzták. Hornblower
gyors, figyelmes pillantása felfedezte, hogy számtalan kötél elszakadt és bár a pótkeresztárboc
egészen jól megállta a helyét, mégsem volt olyan vitorla, amelyet legalább egy-két golyó át ne
fúrt volna – de akadt olyan is, amelyikben egy tucat vagy annél is több lyuk tátongott. Most olyan
volt az egész hajó, mint valami rongyos, megviselt útszéli csavargó. Ez a nap majd azzal telik el,
hogy a vitorlákat, amennyire lehet rendbehozzák, a kötélzet egyelőre még várhat.
Csak most, miután megállapította az időt, a szélirányt és megvizsgálta a vitorlákat, tért vissza
Hornblower éles tengerész-szeme a fedélzetre. A hajó orra felől a szivattyúk egyhangú zakatolása
hallatszott, a szivattyúkamra nyílásain egyre ömlő víz bizonyította, hogy csak állandó munkával
tudják fenntartani az egyensúlyt. A szélárnyékos oldalon egész sor mozdulatlan test feküdt,
mindegyik függőágyába csavarva. Hornblower megrezzent, amikor a hosszú sort meglátta és
össze kellett szednie minden akaraterejét, hogy meg tudja számolni. Huszonnégy halott feküdt a
Lydia fedélzetén! És tizennégyet temettek el tegnap. Lehet, hogy a halottak közül néhány az
előző napi súlyos sebesültek közül került ki. De ha harmincnyolc halott van, akkor legalább
hetven sebesült lehet odalenn. Tehát a Lydia körülbelül negyedrészét veszítette el legénységének.
Szerette volna tudni, kik a halottak, kiknek az eltorzult arcát takarja el az egyszerű vitorlavászon
szemfedő.
A fedélzeten több volt a halott, mint az élő, Bush azon a tizenkét emberen kívül, akikre
okvetlenül szükség volt, mindenkit pihenni küldött és ezt nagyon helyesen tette, hiszen
bizonyosan valamennyien halálosan fáradtak az előző két nap megpróbáltatásaitól. Ezeken kívül
húszan dolgoztak a szivattyúknál mindaddig, amíg nem sikerült betömni a sérüléseket. De a
többiek mind aludtak, elterülve a középső fedélzeten, az árnyékban. Alig egy-kettőnek volt annyi
ereje, hogy felkösse függőágyát (ha ugyan függőágyuk egyáltalán túlélte a csatát); a többi csak
úgy feküdt a fedélzeten, ahogyan éppen leroskadtak, némelyik a kezét tette párnának a feje alá,
de némelyik még keményebb ágyon, ágyútalpon, vagy fedélzetből kiálló vasgyűrűkön nyugtatta a
fejét.
Eltekintve a kiterített holttestektől és a sötét foltoktól a fedélzet világos deszkáin, amelyeket
még nem tudtak a gyors súrolással egészen eltüntetni, egyéb nyomai is voltak a lezajlott csatának.
A fedélzet deszkáiba minden irányban csatornákat, lyukakat véstek az ágyúgolyók, itt-ott még
nem tüntették el a felhasított, kiálló szilánkokat.
A hajó oldalában is sokhelyütt látszott az ágyúgolyók nyoma. Néhol, ideiglenesen
vászondarabokat szegeztek a repedésekre. A kormányfélen az ágyúk körül minden fekete volt a
puskaportól; egy helyen, a parancsnoki híd küszöbén egy tizennyolcfontos ágyúgolyó állt ki, félig
eltemetve a kemény, ellenálló tölgyfában. De rengeteg munkát végeztek el, kezdve attól, hogy a
halottakat előkészítették utolsó útjukra, az ágyúkat megkötözték és nagyjából eltakarították a
romokat.
Hornblower egyszerre elszégyellte magát, hogy ennyit dolgoztak az emberei, mialatt ő lustán
aludt a hintaszékben. Szinte neheztelt rájuk, de ezt nem akarta mutatni. Ha megdicséri Bush
munkáját, ezzel beismeri saját hibáját, de érezte, hogy ezúttal nagylelkűnek kell lennie.
– Nagyon jól van, Mr. Bush – mondta hozzá lépve. De természetes félénksége,
szégyenkezéssel vegyülve, nem engedte, hogy őszintén kimondjon mindent úgy, amint gondolta.
– Csodálkozva és örömmel látom, milyen hatalmas munkát végzett.
– Ma vasárnap van, sir – felelt Bush egyszerűen.
Csakugyan. Vasárnap a kapitány inspekciójának napja, amikor bejárja a hajó minden zegét-
zugát és mindent apróra megvizsgál, hogy lássa, jól végzi-e kötelességét az első tiszt, rendben
tartja-e kellőképpen a hajót, vasárnapra mindig kitakarították és feldíszítették a hajót, az emberek
díszruhájukba öltöztek és úgy vettek részt valamennyien az istentiszteleten, majd felolvasták a
haditörvényeket. Vasárnap volt az a nap, amikor mérlegre tették az angol király őfelsége hajóján
az első tiszt képességeit és munkásságát.
Hornblower nem tudta elrejteni mosolygását ezen az elfogulatlan magyarázaton.
– Akár vasárnap van, akár nem, annyi bizonyos, hogy nagyszerűen végezte a dolgát, Mr. Bush.
– Köszönöm, sir.
– Külön is megemlékezem magáról, ha megírom jelentésemet az Admiralitásnak.
– Tudom, hogy megteszi, sir.
Bush fáradt arca ragyogott az örömtől. A sikeresen végrehajtott akció után, amelyben csak
egyetlen hajó vett részt, az első tiszt rendszerint megkapta a kapitányi kinevezését. Az olyan
embernek, mint Bush, akinek nincsenek családi összeköttetései, ez az egyetlen lehetőség az
előrehaladásra. De a kapitány, aki csak a maga dicsőségét akarja tömjénezni, úgy fogalmazhatja
meg a jelentést, mintha a csatát első tisztje közreműködése és segítsége nélkül, vagy éppen annak
ellenére nyerte volna meg. Nem egy példát tudtak erre mind a ketten.
– Bizonyosan sokat beszélnek majd erről Angliában, ha elkerül oda a csata híre – folytatta
Hornblower.
– Egészen bizonyosan, kapitány úr. Nem mindennapi eset, hogy egy fregatt elsüllyesszen egy
sorhajót.
Bizonyos, hogy a Natividad hatvan évvel ezelőtt épült és ma már másként építik a sorhajókat,
megváltoztak az idők. De a Lydia még így is nagyszerű teljesítményt vitt végbe. Hornblower csak
most kezdte felmérni, milyen hatalmas feladatot hajtottak végre és ennek folytán jókedvre derült.
De volt még egy mértéke annak, hogyan ítélte meg a brit közvélemény egy hadihajó
teljesítményét és az Admiralitás lordjai is gyakran alkalmazták ezt a mértéket.
– Mennyi a halott? – kérdezte Hornblower nyers hangon, mert nem akarta elárulni mély
megindultságát.
– Harmincnyolc halott, sir – felelt Bush, miközben piszkos papírdarabkát húzott elő a
zsebéből. – Hetvenöt sebesült. Négy eltűnt. Az eltűntek Haroer, Dauson, North és Chum, a
néger… – akkor vesztek el, amikor a bárka elsüllyedt. Clay még az első napon esett el…
Hornblower bólintott. Emlékezett még Clay fejnélküli holttestére a hátsó fedélzeten.
– …továbbá a tisztek közül elestek tegnap John Summers, Henry Vincent és James Clifton.
Megsebesültek Donald Scott Galbraith harmadik hadnagy, Samuel Simmonds hadnagy, Howard
Savage kadét és még négyen.
– Galbraith? – ismételte Hornblower. Ez a váratlan hír annyira megdöbbentette, hogy már
eszébe sem jutott, vajon mi lesz a jutalma száztizenhét emberének elvesztése után. Hiszen már
nem egy fregattkapitányt lovaggá ütöttek nyolcvan ember pusztulása után is.
– Súlyosan megsebesült, sir. Mind a két lábát összezúzta egy golyó közvetlenül a térd alatt.
Tehát Galbraith-t érte utol a sors, amelytől ő annyira félt. Ez a megdöbbentő hír eszébe juttatta
kötelességét.
– Lemegyek és azonnal meglátogatom a sebesülteket mondta. Egy pillanatra elhallgatott és
kutatóan nézett első tisztjére. – Hát magával mi van, Bush? Magának is abba kellene hagyni kissé
a szolgálatot.
– Teljesen jól érzem magam, sir! – tiltakozott Bush. – Ha Gerard feljön és levált a fedélzeten,
lepihenek egy órára.
– Ahogy gondolja.
Lenn a fedélközben a sebesültek között a pokol minden szörnyűsége várta. Sötét volt; a négy
olajlámpás vörösessárga, libegő fényt hintett a mennyezetről, de nagyon kevés világosságot adott,
inkább csak nagy, titokzatos árnyékokat vetett mindenfelé. A levegő fullasztó volt. A poshadó víz
és a hajó raktárában felhalmozott holmi szagához most még hozzájárult a szűk helyre összezárt
súlyosan beteg emberek bűze, az olajlámpák orrfacsaró szaga és a puskaporszag, amely még
tegnap befészkelődött a hajótestbe és azóta sem lehetett kiszellőzni. Elviselhetetlen volt a
forróság is. A bűz és a hőség szinte megütötte Hornblowert abban a pillanatban, amikor belépett
és öt másodperccel később arca már nedves volt a verejtéktől, mintha vízbe mártotta volna, olyan
forró és párás volt odalenn a levegő.
A zaj is éppen olyan bonyolultan összetett volt, mint a szag. Először is a megszokott
hajóhangok – a fa recsegése és ropogása, a kötélzet ütemes rezgése, amelyet a láncok
továbbítottak ide a hajó belsejébe, odakintről a tenger zúgása és benn a fenékvíz locsogása és
mindent túlharsogóan a szivattyúk zakatolása. De odalenn a fedélközben mindezek csak kíséretül
szolgálhattak a hetvenöt súlyos sebesült nyöszörgéséhez, sírásához, üvöltözéséhez, panaszához,
káromkodásához és öklendezéséhez.
Hornblower megtalálta Lauriet, aki tehetetlenül álldogált a félhomályban.
– Hála Istennek, csakhogy itt van, sir! – sóhajtotta megkönnyebbülten. Hangjából érezni
lehetett, hogy minden felelősséget elhárított magáról és boldog, hogy most már a kapitánya
intézkedik helyette.
– Jöjjön velem körbe mindenkihez és tegyen jelentést szólt rá Hornblower. Gyűlölte ezt a
feladatot, de bár mindenható volt a hajón, mégsem bízhatta éppen ezt senki másra, mint ahogy
ösztönére hallgatva legszívesebben megtette volna. A munkát el kellett végezni és most, hogy
Laurie bebizonyította a tehetetlenségét és ügyetlenségét, őrá hárul a kötelesség, hogy idelenn
rendet teremtsen. Odalépett a legszélsőhöz, aki a sorban feküdt, de a következő pillanatban
hátratántorodott megdöbbenésében. Lady Barbara térdelt a súlyos sebesült mellett, a libegő fény
megvilágította klasszikus arcélét. Szivaccsal mosta a kínjában fetrengő ember arcát és nyakát.
Hornblower alig tudta elviselni, hogy ilyen munka mellett lássa Lady Barbarát. Még nem
érkezett el az a nap, amikor Florence Nightingale a nő hivatásává tette a betegápolást. Egyetlen
jóízlésű ember sem tudta elképzelni, hogy nők lássák el a kórházak piszkos, visszataszító
munkáját. Igaz, az irgalmas nővérek dolgoztak a kórházakban, hogy elnyerjék lelki üdvösségüket
és öregasszonyok segítettek a szülés kínjai között vergődő asszonyoknak, vagy néha részt vettek
a betegek ápolásában is. De a sebesült férfiak ápolása csak férfiak feladata lehet – azoké, akik
nem érdemeltek jobb beosztást és akik az ügyetlenségük, a tudatlanságuk miatt egyéb munkára
alkalmatlanok voltak, éppen úgy, mint akiket a latrinák tisztítására rendeltek. Hornblower gyomra
émelygett, amikor látta, hogy Lady Barbara keze hozzáér ezekhez a szennyes, izzadt testekhez, a
gennyhez, a vérhez és támogatja az öklendezőket.
– Ne tegye ezt! – mondta rekedten. – Menjen fel a fedélzetre!
– Most már belekezdtem ebbe a munkába – felelt Lady Barbara közömbös hangon. – És addig
nem hagyom abba, amíg be nem fejeztem.
Hangja olyan határozott volt, hogy nem tűrt ellentmondást. Úgy beszélt vállalt munkájáról,
mint az elkerülhetetlenről – mintha csak azt mondta volna, hogy meghűlt és most már tűrnie kell
a kellemetlenségeket, amíg csak el nem múlik.
– Ez az ember, akinek a sebesültek ellátását kellene intéznie, egyáltalán nem ért a dolgához –
folytatta a nő.
Lady Barbara pillanatig sem gondolta, hogy a betegek ápolása nemes hivatás. Az ő felfogása
szerint ez sokkal megalázóbb munka volt, mint a főzés vagy varrás (különösen utazás közben
gyakran vállalkozott ilyen apróbb munkákra ügyes, finom ujjaival), de megállapította, hogy ezt a
munkát minden szakértelem nélkül végzik és ő az egyetlen, aki megfelelőbben tudná elintézni. És
tudatában volt annak is, milyen sok függ attól, talán a király egyik hajójának jövője és dicsősége,
hogyan végzik el ezt a feladatot. Ugyanolyan teljes odaadással vállalta, minden személyi
kényelméről lemondva, mint ahogyan az egyik bátyja Indiát kormányozta és a másik harcba vitte
katonáit.
– Ennek az embernek egy faszilánk van a bőre alatt – folytatta Lady Barbara. – Ezt azonnal ki
kell húzni.
Megmutatta a matróz meztelen, szőrös, tetovált mellét. A tetoválás alatt szörnyű fekete
zúzódás látszott, amely a mellcsonttól egészen a jobb hónaljig húzódott és a hónaljizmok közül
szálkás végű hegyes fadarabka állt ki. Amikor Lady Barbara csak megérintette az ujjával, a
szerencsétlen ember már nyögött fájdalmában. A fából épült hajókon a sebesülések legnagyobb
részét faszilánkok okozták. Ezeket a kínzó fadarabokat nem lehetett kihúzni ugyanazon az úton,
amelyen a bőr alá kerültek, a kiálló szálkák belekapaszkodtak a húsba és nem engedték. Ebben az
esetben a bordák eltérítették irányától a repülő fadarabot és így jutott el zúzva és roncsolva
mostani helyéig, a hónaljig.
– Hajlandó most kihúzni? – kérdezte Lady Barbara a szerencsétlen Lauriet.
– Kérem én…
– Ha maga nem teszi, majd elintézem én. Nem értem a húzódozását!
– Majd inkább én, Lady Barbara! – szólt közbe Hornblower. Akármit is megígért volna,
csakhogy véget vessen ennek a jelenetnek.
– Akkor tessék, kapitány úr!
Lady Barbara felállt, de esze ágában sem volt, hogy visszavonuljon, amint a nőiesség
megkívánta volna. Hornblower és Laurie összenéztek.
– Nos Laurie, hol vannak a műszerei? – kérdezte Hornblower nyersen. – Hé, Wilcox, hozzon
csak egy jó adag rumot! És most Williams, feküdjön nyugodtan, kihúzom ezt a faszilánkot a
melléből. Bizonyos, hogy fájni fog.
Hornblowernek ugyancsak uralkodnia kellett magán, hogy el ne húzza az arcát, amikor az
előtte álló kínos feladatra gondolt. Bár Williams becsületesen igyekezett, hogy erőt vegyen
magán, alighogy Hornblower a szilánk fölött belevágott az ollóval, fetrengett kínjában. Wilcox és
Hudson fogták le a karját és szorították le a vállát. Abban a pillanatban, hogy Hornblower a
hosszú, barna fadarabot kihúzta a sebből, hangosan felüvöltött kínjában és elájult. Miközben
Laurie a seb száját ügyetlen ujjaival összevarrta, már nem tiltakozott, eszméletlenül feküdt
nyomorúságos fekhelyén.
Lady Barbara szorosan összezárta ajkát. Nézte, amint Laurie piszkos kezével, ügyetlenül látott
hozzá a kötözéshez, azután szó nélkül letérdelt ismét a sebesült mellett és elvette Laurietól a
rongyokat. A férfiak ámulva figyelték, miközben fél kezével ügyesen feltámasztotta Williams
hátát, fél kezével ügyesen a melle köré csavarta a tekercset, gondosan elkötözve az erősen vérző
sebet.
– Most már majd meggyógyul – mondta Lady Barbara, miközben felállt.
Hornblower két nehéz órát töltött odalenn a kötözőhelyen, miközben valamennyi beteget sorra
járta Lady Barbara és Laurie kíséretében, de a feladat távolról sem volt olyan gyötrelmes, mint
amilyen lehetett volna. Főképpen azért volt eddig olyan kétségbeesett a sebesültek miatt, mert
tudatában volt a saját tehetetlenségének és ügyetlenségének. Most Lady Barbara váratlanul
megosztotta vele a felelősséget. Megmutatta, hogy rettenthetetlen és ügyes, egyetlen ember sem
volt a hajón, akire nyugodtabb lelkiismerettel bízhatta volna a sebesültjeit. Amikor már
valamennyi ágyat végigjárták és az öt, a reggel folyamán meghalt matrózt is kivitték, megállt a
nővel szemben, az utolsó libegő fényű lámpás alatt.
– Nem tudom, mit mondjak, Lady Barbara! Éppen olyan hálával köszönök mindent, mint
azok, akiknek a szenvedésein könnyített.
– Nincs mit köszönni – tiltakozott Lady Barbara vállat vonva. – Ezt a munkát el kellett
végezni valakinek.
A sebesült, aki az utolsó ágyban feküdt, felemelte bekötözött karját.
– Háromszoros éljent Lady Barbarának! – kiáltotta rekedten. – Hip, hip, hurrá!
A sebesültek közül sokan csatlakoztak az éljenzéshez – szomorú énekkar volt, amelyhez az
eszméletlen és lázálmaikban nyöszörgő, jajgató sebesültek adták a kíséretet. Lady Barbara kérő,
tiltakozó mozdulattal emelte fel a kezét, azután a kapitányhoz fordult.
– Ezeknek az embereknek elsősorban levegő kellene – mondta. – Nem lehetne ezt
valamiképpen megoldani? Emlékszem még, egyszer a bátyám említette, hogy a bombay-i
kórházban azonnal csökkent a halálozások száma, amint többet szellőztettek. Nem lehetne az
emberek egy részét felvinni a fedélzetre?
– Azonnal intézkedem, madam! – bólintott Hornblower.
Még csak akkor látta be igazán, mennyire igaza van Lady Barbarának, amikor visszatért a
fedélzetre. Milyen más volt a friss csendes-óceáni levegő a nagy hőség ellenére is! Valóságos
mennyország a kötözőhely szörnyű bűzei után. Azonnal intézkedett, hogy nyissák ki a
légaknákat.
– És akadnak néhányan a sebesültek közül, Mr. Rayner – folytatta –, akiket fel lehetne hozni a
fedélzetre. Keresse meg Lady Barbara Wellesleyt és kérdezze meg, kiket.
– Lady Barbara Wellesleyt, sir? – ismételte Rayner csodálkozva és tapintatlanul, mert semmit
sem tudott a legújabb fejleményekről.
– Hallotta, hogy mit mondtam! – rivallt rá dühösen Hornblower.
– Igenis, sir! – felelt nagy sietve Rayner és már szaladt is, nehogy megint olyasvalamit
mondjon, amivel megharagíthatja kapitányát.
Ezen a reggelen, a H. M. S. Lydián a szokottnál későbben tartották meg a vasárnapi
istentiszteletet, miután eltemették a halottakat. Addigra már a fedélzet két oldalán a sebesültek
egész sora ringatódzott a felszerelt függőágyakban. A nyitott légaknákon pedig friss levegő került
a hajó mélyén fekvő sebesülteknek is.
XIX. FEJEZET

Panama előtt

A Lydia ismét Közép-Amerika csendes-óceáni partvidéke mentén haladt. A szürke, pirossal

árnyalt vulkánok sora, lábuknál a keskeny zöld szegéllyel, most kelet felé suhant el mellettük. A
tenger és az ég kékje egybeolvadt. Repülőhalak surrantak el a hullámok fölött, keskeny kis
barázdát vonva maguk után a vizén. De a napnak és éjszakának minden percében húsz ember
verejtékezett a szivattyúknál, hogy megóvják a hajót az elsüllyedéstől. A többi épkézláb ember
pedig szünet nélkül dolgozott a hajó kijavításán és rendbehozásán.
A két hét alatt, míg elérték a Cape Malát, a sebesültek száma erősen megfogyatkozott.
Néhányan közülük már a biztos javulás útján voltak – a hónapokig tartó kemény életmód a
tengeren megedzette testüket, hogy ki tudják heverni a súlyos sebeket, amelybe gyengébb ember
bizonyosan belepusztult volna. De sokan meg is haltak közülük. Legtöbbnek a sebe
elüszkösödött, ebbe pusztult bele. Minden reggel ugyanaz a szertartás köszöntött a hajóra: két
vagy három vagy öt függőágyat csúsztattak bele a Csendes-óceán hullámaiba.
Galbraith is eltávozott közülük. Túlélte a szörnyű megrázkódtatást, amikor tudomást szerzett
nyomorék mivoltáról. Túlélte még a gyötrelmes, pokoli kínokat is, amikor Laurie Lady Barbara
sürgető kérésére nekilátott a késsel és a fűrésszel és eltávolította az összezúzott csont- és
húsdarabokat, ami lábszárából térden alul megmaradt. Mindent eltűrt, csak hogy meggyógyuljon.
Sápadtan és legyengülten feküdt a függőágyban, annyira, hogy Laurie már mindenkinek
eldicsekedett sebészi tudományával, elmagyarázta, milyen szépen varrta össze a végeket és
milyen gondosan kötözte el az ütőereket. Azután egyszerre jelentkeztek az üszkösödés végzetes
tünetei és öt nappal később Galbraith meghalt. Szerencsére az utolsó napot már boldog
lázálomban töltötte.
Hornblower és Lady Barbara ezekben a napokban közelebb jutottak egymáshoz. Lady Barbara
az utolsó pillanatig elszántan és odaadással harcolt Galbraith életéért. Keményen küzdött és nem
kímélte magát; de látszólag minden érzés nélkül, mintha csak valami elkerülhetetlen munkát
végezne. Hornblower maga is így ítélte volna meg, ha nem látta volna az arcát egy alkalommal,
amikor Galbraith kezét szorongatta és egyre gyengéden beszélt hozzá, mert lázálmában azt hitte,
hogy az édesanyja ül mellette. A haldokló fiú egyre csak fecsegett lázában, szorongatta a nő kezét
és egy pillanatra sem engedte el maga mellől, míg Lady Barbara szelíden és megnyugtatóan
beszélt hozzá, hogy valamennyire lecsillapítsa. Olyan csendes, olyan nyugodt volt a hangja,
olyan mozdulatlanul ült ott a függőágy mellett, hogy még Hornblowert is megtéveszti, ha nem
látja arcán a gyötrelmet.
Hornblowert fájdalmasan sújtotta le Galbraith halála. Mindeddig természetesnek tartotta, hogy
mások sorsával rendelkezzék és ebben nem ismert gyengeséget. Annál jobban meglepte most,
hogy Galbraith halála mély szomorúsággal töltötte el. A hangja remegett és a szeme könnyes volt,
míg felolvasta az imát és megborzongott, ha arra gondolt, hogy lenn, az óceán mélyén a cápák
majd felfalják Galbraith testét. Haragudott ezért a gyengeségéért, de azután azzal mentegette
maga előtt elérzékenyülését, hogy bánkódik, mert egyik hasznos és ügyes emberét veszítette el.
De nem tudta meggyőzni magát. Szégyenkezésében és haragjában annál erősebben hajszolta
embereit a munkára, szerette volna mielőtt teljesen rendben látni a Lydiát. De mostanában, ha
Lady Barbara tekintetével találkozott, már nem hiányzott közülük a rokonszenv és megértés, úgy,
mint azelőtt.
 Hornblower eléggé ritkán látta Lady Barbarát. Néha együtt ebédeltek, de ilyenkor mindig jelen
volt a hajónak egy-két tisztje. Azonban a kapitány napjának legnagyobb részét lefoglalták
hivatalos kötelességei, Lady Barbarát pedig a betegei. Egyiküknek sem volt elfecsérelni való
ideje. Hiába következtek egymás után a legszebb, enyhe trópusi éjszakák, egyikük sem gondolt
szerelmeskedésre. Szükségük volt az erélyükre és erejükre. És attól a perctől kezdve, hogy
befordultak a Panama-öbölbe, Hornblowernek éppen elég gondja volt és nem csoda, ha
öntudatlan, homályos érzéseit nem követte földalatti útjukon.
Éppen megpillantották a tatbaloldalon az Igazgyöngyszigeteket és a Lydia kedvező széllel
repült Panama felé, amikor egy parti hajó, amelyikkel régebben is találkoztak, bukkant fel a szél
felőli oldalon. Amint a kis hajó a Lydiát megpillantotta, irányt változtatott és egyenesen feléje
kormányzott, miközben Hornblower nyugodtan és zavartalanul tartotta az irányt. Alig várta már,
hogy a kikötőbe érjen hajójával, mert egyre nehezebb feladat volt, hogy a víz felszínén tartsák a
Lydiát.
A kis hajó szorosan odasiklott a Lydia mellé és néhány perccel később a kötélhágcsón ugyanaz
a csinos, ragyogó egyenruhába öltözött tiszt sietett fel a Lydia fedélzetére, aki egyszer már járt
ott.
– Jó reggelt, kapitány úr – köszöntötte mély meghajlással Hornblowert. – Remélem, hogy a
legjobb egészségnek örvend?
– Köszönöm – felelt Hornblower.
A spanyol tiszt kíváncsian nézett körül. A Lydián még meglátszott a lezajlott küzdelem nyoma
– és a függőágyakban pihenő sebesültek még mindig eléggé hosszú sora mindent megmondott.
Hornblower észrevette, hogy a spanyol ugyancsak tartózkodó, mintha csak elhatározta volna,
hogy nem árulja el magát mindaddig, amíg meg nem tudja az igazságot.
– Látom, hogy szép hajója nemrégiben csatában vett részt. Remélem, jó szerencse kísérte
kapitány uram vállalkozását?
– Elsüllyesztettük a Natividadot. Ha jól sejtem, ezt akarja tudni, szenyor – felelt Hornblower
nyersen.
– Elsüllyesztették, kapitány úr?
– Igen.
– Elpusztult?
– Elpusztult.
A spanyol tekintete elkomorodott. Látszott rajta, mennyire elkeseríti, hogy a spanyol hajót már
másodszor győzi le egy fele akkora angol hajó. Hornblower olvasott gondolataiban.
– Akkor, sir, engedje meg, hogy átadjam ezt a levelet –, mondta a spanyol.
Kabátja zsebébe nyúlt, furcsa, habozó mozdulattal. Hornblower csak később gondolt arra,
hogy két levél lehetett nála. Két különböző tartalmú levél. Egyik arra az esetre, ha a Natividadot
elpusztította, másik arra, ha a Natividad még mindig károkat okozhatott a spanyoloknak.
Miután szerencsésen megállapította, melyik az alkalomhoz szánt levél, végre átadta a
kapitánynak. A levél meglehetősen hosszú volt, de tekintettel a szóvirágos és udvarias spanyol
stílusra, meglepően nyers, amit Hornblower azonnal megállapíthatott, amint felbontotta a
vászonborítékot és elolvasta tartalmát.
A perui alkirály kifejezetten megtiltotta, hogy a Lydia betérhessen vagy horgonyt vethessen
bármelyik spanyol-amerikai kikötőben, akár a perui vagy mexikói alkirályság, akár az új-
granadai kormányzóság területén.
Miközben Hornblower másodszor is elolvasta a levelet, a szivattyúk egyhangú zakatolása
ismét eszébe juttatta gondjait. Eszébe jutott viharvert, sérült hajója, eszébe jutottak betegei és
sebesültjei, fáradt emberei és leapadt készletei. És neki a Horn-fok felé kell hazatérnie. Csak az
Atlanti-óceáni út négyezer mérföld. De eszébe jutott a szigorú parancs is, amellyel Angliából
útjára bocsátották, hogy nyissa meg Spanyol-Amerikát a brit kereskedelemnek és keresse meg a
víziutat a földszoroson át.
– Ismeri ennek a levélnek a tartalmát, sir? – kérdezte.
– Igen, sir.
A spanyol hangja gőgösen, sőt fagyosan csengett.
– Meg tudná mondani, mi az oka az alkirály feltűnően barátságtalan magatartásának?
– Én nem bírálhatom és nem magyarázhatom az alkirály cselekedeteit, sir.
– Már pedig itt ugyancsak nagy szükség volna a magyarázatra. Nem értem, hogy civilizált
ember hogyan hagyhatja így cserben a szövetségesét, aki érette harcolt és éppen emiatt a harc
miatt volna szüksége segítségére.
– Senki sem hívta ezekre a vizekre a kapitány urat. Nem kellett volna csatáznia, ha a brit
vizeken marad. A Csendes-óceán Ő Katolikus Felségének a birtoka, itt nem tűrhet idegen
betolakodókat.
– Értem – mondta Hornblower.
Sejtette, hogy új parancs érkezett Spanyol-Amerikába, amióta a spanyol kormány értesült,
hogy angol fregatt járja a Csendes-óceánt. A spanyolok minden erőfeszítéssel kizárólag a saját
használatukra akarták megtartani Amerikát. Ennek érdekében bármilyen árat is megfizettek
volna. Még ha ezzel meg is sértették szövetségesüket, miközben élet-halál harcot vívtak Európa
leghatalmasabb zsarnokával. Amikor a madridi spanyolok értesültek a Lydia csendes-óceáni
útjáról, szinte látták, hogy brit kereskedőhajók özönei jönnek majd a nyomában és egykettőre
kiapad az a szüntelen arany- és ezüstfolyam, amelytől a spanyol államháztartás egyensúlya
függött. És ami még ennél is rosszabb, elterjesztik az eretnekséget a világnak ezen a részén,
amely hűségesen kitartott a pápa mellett három évszázadon keresztül. Nem számít, hogy
Spanyol-Amerika népe koldusszegény, hogy járványok pusztítják és helytelenül kormányozzák,
nem számít az sem, hogy elzárják a világ többi állama elől, abban az időben, amikor Bonaparte
kontinentális zárlata elpusztította Európa kereskedelmét.
Hornblower világos pillanataiban előre látta, hogy a világ nem tűrheti el sokáig ezt a határtalan
önzést és hogy Spanyol-Amerika általános felkelése a többi népek együttérzése mellett rövidesen
lerázza a spanyol igát. Később, ha sem Spanyolország, sem Új-Granada nem ássa meg azt a
csatornát, majd megássa helyettük valaki más. Szerette volna ezt megmondani ennek a
spanyolnak, de veleszületett óvatossága visszatartotta. Bármilyen gyalázatosan bántak is el vele,
semmit sem nyerhetett a nyílt szakítással. Sokkal édesebb bosszú volt, hogy magának tarthatta
gondolatait.
– Nagyon helyes, sir – mondta. – Kérem, biztosítsa hódolatomról az alkirályt. Hajóm nem fog
lehorgonyozni Spanyol-Amerika egyetlen kikötőjében sem. Kérem, adja át mélységes hálámat és
tiszteletemet őexcellenciájának azért az udvariasságért és előzékenységért, amelyben
részesítettek. Ezzel is csak megpecsételték a jó viszonyt országaink között, amelynek Isten
végtelen irgalmából alattvalói lehetünk.
A spanyol tiszt élesen nézett a kapitány szeme közé, de Hornblower arca mozdulatlan maradt,
miközben mély udvariassággal meghajolt.
– És most, sir – folytatta Hornblower szárazon – legnagyobb sajnálatomra kénytelen vagyok
elbúcsúzni öntől és szerencsét kívánni, azonban kötelességeim szólítanak.
Elég kellemetlen volt a spanyolnak, hogy így bocsátották el, de végre is Hornblower egyetlen
szava ellen sem emelhetett kifogást. Nem tehetett mást, ő is éppen olyan mélyen hajolt meg
Hornblower előtt és visszatért a hajójára. Alig hogy eltávozott, Hornblower Bush-hoz fordult.
– Fordítsa vissza a hajót, Mr. Bush.
 A Lydia nehézkesen fordult meg, miközben kapitánya folytatta félbeszakított sétáját a hátsó
fedélzeten. A tisztek és a matrózok lopva egy-egy pillantást vetettek rá. Sejtették, hogy rossz hírt
kapott. Egyre csak fel-alá járkált a kapitány a lafetta és a fedélzetre erősített vasgyűrűk között,
miközben a szivattyúk szüntelen zakatolása emlékeztette, mennyire sürgős és fontos, hogy
mielőtt elhatározza magát.
Mielőtt hajójának állapotára gondolt, azt kellett eldöntenie, hogyan szerezzen vizet és honnan
pótolja készleteit. Minden hajóskapitánynak ez a legelső gondja. Hat héttel ezelőtt megtöltötte
élelmiszerraktárait és vizeshordóit. De azóta elvesztette legénységének negyedrészét. Még ha jó
időt is töltött hajója rendbehozásával, elegendő élelmiszere marad, hogy talán egészen Angliáig
elég legyen. Különösen mivel kelet felől sohasem tartott annyi ideig a Horn-fok megkerülése,
mint nyugat felől. És most, hogy többé semmi oka a titoktartásra, Szent Helénán, Sierra Leonén
vagy Gibraltárban pótolhatja a hiányokat. Ez a tudat megnyugtatta. Most már minden gondolatát
hajójának szentelhette. Annyi bizonyos, hogy alaposan ki kell javítania. A Lydia mostani
állapotában, lékeivel, hiányos kötélzetével és rossz vitorláival nem élhetné túl a Horn-fok
viharait. Ezt a munkát nem lehet elvégezni a tengeren, a kikötők pedig bezárultak előtte. Tehát
nincs más hátra, követnie kell a hajdani kalózok példáját. Azt kell tennie, amit Drake, Anson és
Dampier tettek ugyanezeken a vizeken. Rejtett öblöt kell felkutatnia, ahol rendbehozhatja hajóját.
De a partvidéken aligha akadhat ilyen menedékre, mert a spanyolok már minden hajózható öblöt
megszálltak. Tehát szigetet kell keresni.
A láthatáron felbukkanó Igazgyöngy-szigetek nem feleltek meg, mert tudta, hogy lakottak és
panamai hajók gyakran látogatják. Ezenfelül a spanyol hajó még mindig ott volt a közelükben és
figyelte minden mozdulatukat. Hornblower előszedte térképét: a Lydia tegnap a Coiba-szigetek
mellett haladt el. A térképről semmi közelebbi nem tudott meg a szigetről, de világos, hogy
legelőször ezt kell átkutatnia. Hornblower a kormányoshoz lépett és megadta az útirányt.

XX. FEJEZET

Coiba szigete

A Lydia, Őfelsége fregattja szinte lépésről lépésre haladt előre az öbölben. Hornblower
előreküldte a kuttert Rayner vezetésével, míg a Lydia lassan hatolt előre az elpihenő szélben, a
kanyargó, keskeny csatornaszerű öbölben. A bejárat két oldalán meredek sziklák őrködtek, de
amikor Hornblower messzelátójával figyelmesen körülnézett, látta, hogy az öböl legtávolabbi
pontján, a dús, pompás zöld növényi fal tövében aranyszínű homok szegélyezi a vizet. Éppen ez
volt az, amit keresett. Itt bizonyosan sekélyebb a víz és a tenger fenekéről nem meredeznek
sziklák.
– Azt hiszem, a hely nagyon alkalmas – fordult Hornblower Bush-hoz.
– Igenis, sir. Ennél jobbat nem is találhatnánk – bólintott Bush.
– Akkor horgonyozzuk le a hajót. Azonnal munkához látunk.
Lankasztó hőség volt Coliba szigetének kis öblében. A völgyet körülzáró magas hegyek
felfogtak minden szelet és egyúttal visszaverték a napsugarakat az öböl vizére. Amint a hajó
megállt és a horgonyt leeresztették a horgonynyíláson, Hornblower egyszerre úgy érezte, mintha
a nagy hőség ráborulna és eltakarná. Bár mozdulatlanul állt a hátsó fedélzeten, egyszerre ellepte
testét a verejték. Vágyódott fürdőre, egy kis pihenésre, míg eljön az alkonyat hűvössége, de nem
engedhetett meg magának ilyen kényelmet. Fontosabb volt mint valaha, hogy mielőbb
végezzenek munkájukkal. Biztonságba kell helyeznie hajóját, mielőtt a spanyolok felfedezhetnék
rejteküket.
– Hívják vissza a kuttert! – adta ki a parancsot. A szárazföldön még tikkasztóbb volt a
forróság, mint a vizén. Hornblower a homokos part felé irányította a hajót, jóformán lépésenként,
nagy gonddal vizsgálta és mérte a tengervíz mélységét és figyelte a talajt. Igen, semmi kétség, a
tenger feneke itt tiszta homok, sehol semmi szikla, itt nyugodtan partra húzathatja a hajóját.
Elhatolt egészen a mozdulatlan őserdőig: emberi életnek nyomát nem látta, a dús, szövevényes
növényzetben sehol semmi ösvény. Magas fák, bokrok, élősdiek és a fatörzseket egybefonó
liánok elválaszthatatlanul összebonyolódva, egymásba kapaszkodva az életért való néma
küzdelemben. Furcsa madarak rebbentek fel, soha nem hallott hangokat adva az őserdő
félhomályában. Orrát megütötte a földön rothadó állati és növényi maradványok kipárolgása.
Izzadó embereinek kíséretében, muskétájával kezében, vágott ösvényt az úttalan vadonban. Ott,
ahol a szikla annyira meredek volt, hogy a föld és növényzet nem tudott megkapaszkodni rajta, az
izzó napon, verejtékezve és kimerültén kapaszkodtak felfelé a csúszós, meztelen köveken. A
Lydia az öböl ragyogóan kék vizén ringatódzott. Szemközt, az öböl túlsó partját éppen olyan
áthatolhatatlan ősvadon szegélyezte, ott, ahol a sziklák helyet engedtek a növényzetnek. Hosszan,
figyelmesen nézett körül messzelátóján. Megnyugodva tért vissza hajójához és gyors munkára
hajszolta embereit.
Mielőtt partra húzhatták volna a hajót, hogy a hajóács és emberei hozzáláthassanak a
hajófenék kijavításához, meg kellett szabadítani a Lydiát minden fölösleges tehertől. És mielőtt
védtelenül oldalára fektették volna, biztosítania kellett az öblöt is váratlan támadók ellen.
Mindenekelőtt a két nagy tizennyolcfontos ágyút eresztették le egyenként a fedélzetről. A kutter
gondos egyensúlyozással, a legnagyobb vigyázatossággal tudta csak a két szörnyeteget egyenként
kiszállítani a szárazföldre, ahol Rayner és Gerard már előre elkészítették helyüket. A két szikla
oldalában, az öböl bejáratánál vágtak nagy sietve ösvényt és amint elkészültek, kötelekkel és
láncokkal húzták fel a két ágyút. Sietve szállították oda a golyókat és a puskaport, azután ételt és
italt a tüzéreknek. Harminchat órai megfeszített munka után a Lydiát száz tonnányi
tehertől szabadították meg és az öböl bejáratát olyan jól megerősítették, hogy ha ellenséges
szándékú hajó akart volna betolakodni, egyszerre húsz ágyú tüzével találta volna magát szemben.
Ugyanekkor másik csoport dolgozott lankadatlan odaadással a homokos parton. Kivágták az
őserdő egy részét, s a kivágott fatörzsekből nagy sietve fészert ácsoltak össze és itt helyezték el
az élelmiszeres hordókat, lisztes zsákokat, a tartalék árbocokat, fegyvereket, töltényeket,
puskaporoshordókat, míg a Lydia már üresen ringatódzott az öböl apró hullámain. Az emberek
vászonsátrakat állítottak maguknak, védekezésül a gyakori trópusi felhőszakadások ellen, a
tiszteknek nyers fatörzsekből ácsoltak viskót és külön építettek egyet a két nőnek is.
Hornblower ezzel az egyetlen paranccsal bizonyította, hogy nem feledkezett meg egészen a
két nő jelenlétéről. A sok munka közben, a nyomasztó felelősség súlya alatt sem ideje, sem kedve
nem volt ahhoz, hogy Lady Barbarával társalogjon. Fáradt volt, a füllesztő hőség elcsigázta, de
mert tudta, hogy sietniök kell, erőszakkal kényszerítette magát, hogy egyre keményebben, egyre
elszántabban hajszolja embereit, egyre makacsabbul és egyre oktalanabbul, annyira, hogy a
napok a halálos kimerültség lidércnyomásaként nehezedtek valamennyiükre. Eközben a rövid
másodpercek, amikor viszontlátta Lady Barbarát, csak villanások voltak, ahogyan a lázálomban
vergődő beteg előtt egy-egy futó pillanatra megjelenik egy szép asszony képe.
Keményen hajszolta az embereit, hajnaltól késő estig, dolgoztatta őket, mint a rabszolgákat,
míg végül a fejüket csóválták és panaszos csodálkozással néztek fel rá. Nem tudtak rá haragudni
azért az emberfeletti munkáért, amelyet tőlük követelt, angol matróz ilyesmire nem képes, amikor
látja, hogy kapitánya sem kíméli magát. Ezenfelül bennük is megvolt az angol tömegeknek az a
jellemző sajátsága, hogy minél rendkívülibb helyzetbe kerültek, annál vidámabban és
kedélyesebben végezték munkájukat. Most homokágyon aludtak a kényelmesebb függőágy
helyett, a szárazföldön dolgoztak a hajó fedélzete helyett és sűrű erdő állta lépten-nyomon útjukat
ahelyett, hogy a végtelen horizont nyílt volna meg előttük. De mindez csak fokozta jókedvüket.
A világító rovarok az őserdőben, a különös gyümölcsök, amelyeket a Natividad foglyai
fedeztek fel nekik, de még a kínzó moszkitók is egyúttal jókedvre derítették őket. Egyik szikla
falából, ott, ahol egyik öbölvédő ütegüket helyezték el, tiszta forrás fakadt, úgyhogy végre
egyszer annyi friss vizet ihattak, amennyi jólesett. Nekik, akik hónapokon keresztül éltek úgy,
hogy őr állt a vizes hordók mellett és apróra kimérték adagjukat, ez kivételes, kimondhatatlan
gyönyörűség volt.
Nemsokára már ott tartottak, hogy a homokos parton, jó messze a vászontakaróval borított és
gondosan őrzött puskaporos hordóktól, tüzeket gyújtottak, szurkot olvasztottak és kócot
gyűjtöttek. Négy napon át betöltötte a kis öblöt a hajóács kalapácsának kopogása, amíg nagy
szakértelemmel megfoltozta a Lydia lékeit. Szerencsére minden szükséges anyagot megtalált a
hajó raktárában. Amikor a hajóács négy nappal később jelentette, hogy befejezte munkáját,
Hornblower személyesen vizsgált meg minden talpalatnyi felületet a hajó fenekén és nem talált
semmi kifogásolnivalót.
Azután leszerelték a pót-keresztárbocot, amelyet annyi sok nehézség árán, vad viharban
szereltek fel a hajóra, majd kihúzták a hajó testéből a régi árboc megmaradt csonkját, mint a rossz
fogat. Most következett a legnehezebb feladat, a hetvenöt láb magas új, kifogástalanul
megmunkált keresztárboc felállítása és beszerelése. Mire ezzel is elkészültek, a Lydia bátran
nekivághatott ismét a Horn-fok viharainak.
A Lydiát ismét kivontatták a öböl vizére és visszahordozhatták tartalékjait. Egymásután
kerültek régi helyükre a sózott hússal teli hordók, a vizeshordók, a fegyverek, az ágyú- és
puskagolyók és a puskapor és az ágyúk is, kivéve az öböl bejáratát őrző ütegeket. A Lydia ismét
biztosan és nyugodtan ringott az öböl nyugodt vizén. Most már az új vitorla felszerelésére, a
kötélzet rendbehozására került a sor és mire ez is elkészült, a Lydia éppen olyan kitűnő fregatt
volt, mint amikor elindult Portsmouth kikötőjéből.
Hornblower csak akkor engedélyezett magának végre egy kis pihenést és nyugalmat. Ameddig
a Lydia tehetetlen testként hevert a zátonyon, ameddig nem volt igazi hajó, ő sem volt kapitány,
nem érezhette magát annak, nem lehetett pillanatnyi pihenése és megnyugvása sem. Még az
eretnek is boldogabb volt nála az inkvizítor kínzókamrájában. Itt van körülötte a fenyegető,
ismeretlen szárazföld, örökké kínozza tehetetlenségének tudata és a félelem, hogy éjszaka valami
alattomos ellenség tör ellenük. Amikor végre ismét visszatérhetett a Lydia fedélzetére, úgy érezte
magát, mint a halálraítélt, akinek megkegyelmeztek. Tekintete gyönyörködve és megbékülten járt
körbe a kifogástalan kötélzeten, a szép új árbocon és kimondhatatlan megnyugvás volt, hogy nem
hallotta többé a szivattyúk egyhangú zakatolását, mint utolsó kétheti hajóútjuk közben.
Kimondhatatlan boldogság, hogy hajója ismét rendben van. Végtelen megnyugvás töltötte el a
gondolatra, hogy most már még sem állnak, amíg haza nem érkeznek Angliába.
Ebben a pillanatban szerelték le eddigi őrhelyéről az egyik védőágyút. A hajó oldalában már
valamennyi ágyú a helyén volt, a Lydia most kedve szerint manőverezhetett és fittyet hányhatott
a spanyoloknak. Ezentúl találkozhatott bárkivel, nem félt többé, a Lydia megvédelmezi magát.
Ujjongó boldogság fogta el. Megfordult. Lady Barbara állt mellette a hátsó fedélzeten. Ragyogó
mosollyal nézett a fiatal nőre.
– Jó reggelt, lady Barbara! – köszöntötte mosolyogva. – Remélem, ismét eléggé kényelmes a
kabinja?
Lady Barbara visszamosolygott – sőt, csaknem nevetett, annyira mulatságos és váratlan volt az
ellentét mostani barátságos szavai és a dühös, elkeseredett, türelmetlen káromkodás között,
amelyet az utolsó tizenegy napon szünet nélkül hallott tőle.
– Köszönöm, kapitány úr – mondta. – Tökéletesen kényelmes. Az emberei valósággal csodát
tettek ilyen rövid idő alatt. – A kapitány egészen öntudatlanul megfogta a nő két kezét és
miközben ott állt mellette a napfényben, ragyogó mosolyával, nem is eresztette el. Lady Barbara
úgy érezte, hogy csak egyetlen szót kellene szólnia és Hornblower kapitány táncra perdülne a
fedélzeten.
– Még a sötétség beállta előtt ismét a tengeren leszünk! – kiáltott fel lelkesen a kapitány.
Lady Barbara nem tudott volna most fölényes és visszautasító lenni vele szemben, mint ahogy
nem tudott volna fölényes és visszautasító lenni egy gyermekkel sem. Ismerte a férfiakat és
eszébe sem jutott, hogy nehezteljen eddigi figyelmetlenségéért. Az igazat megvallva, kissé
szerette is azért, hogy így viselkedett.
– Ön nagyon kitűnő tengerész, sir – mondta hirtelen a férfinak. – Nem hiszem, hogy volna
őfelségének még egy kapitánya, aki mindezt véghez tudta volna vinni.
– Boldog vagyok, hogy így gondolkozik, madam – felelt Hornblower, de a varázs megtört.
Ismét eszébe juttatták saját magát és ez megint csak kétségeket, aggodalmakat ébresztett a
lelkében. Ügyetlenül elejtette a nő kezét és napbarnította arca árnyalatnyit elpirult. – Csak a
kötelességem teljesítettem – mondta és félrenézett.
– Sokan mások is megteszik – felelt Lady Barbara. – De kevesen teszik meg igazán jól. Az
ország adósa kapitány úrnak – legőszintébb reményem, hogy Anglia elismeri ezt a nagy
adósságát.
Ezek a gondolatok hirtelen nyugtalanító láncot indították el Hornblower agyában. Anglia csak
arra emlékszik majd, hogy fölöslegesen megütközött a Natividaddal; hogy ha csak kicsit
szerencsésebb, akkor előbb értesül az új szövetségről Spanyolország és Anglia között, mielőtt
még kiszolgáltatta volna a hajót a lázadóknak és így elkerülhetett volna minden bajt és súrlódást,
ami ebből következett. Diadalmas tengeri ütközet, száz halottal és sebesülttel nagy dicsőséget
hozhat a kapitánynak, de a fölösleges ütközet száz áldozattal inkább szégyen, mint dicsőség.
Egyre csak arra gondolt, hogy fölösleges és túlzottan buzgó engedelmessége okozott minden bajt
és mindenkinek ez lesz a véleménye odahaza is. Éppen azért hibáztatják majd, ami a legnagyobb
érdeme. Az élete egyszerre ismét megtelt keserűséggel.
– Bocsánatot kérek, madam – mondta és hirtelen elfordult Lady Barbarától. Harsányan adta ki
parancsait embereinek, akik éppen a tizennyolcfontos fedélzetre emelésével vesződtek.
Lady Barbara fejét csóválta a háta mögött.
– Hihetetlen ember! – mondta magában ellágyultan. – Egy pillanatig már csaknem emberi
volt.
Lady Barbara nagy magányosságában lassanként hozzászokott, hogy magában beszéljen, mint
valami elhagyott sziget egyetlen lakója. De elhallgatott, amint ennek tudatára jutott. A kabinjába
sietett és valami csekélységért leszidta Hébét, aki éppen holmijainak kicsomagolásával vesződött.

XXI. FEJEZET

Még egyszer el Supremo

A legénység már széltében beszélte, hogy a Lydia végre hazafelé indul. Harcoltak és
dolgoztak, előbb az egyik, azután a másik oldalon, anélkül, hogy megértették volna a magas
politikát, amely eldöntötte, ki ellen kell harcolniuk és kiért kell dolgozniuk. Egyikük sem törte a
fejét, mi volt az oka annak, hogy a spanyolok előbb ellenségeik voltak, azután barátaik és végül
csaknem ellenséges semlegesek. Beérték annyival, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedtek a
parancsnak. De most már csakugyan kezdték remélni, hogy a Lydia végre hazafelé tart. Úgy
beszéltek Angliáról, mintha már ott lenne valahol a láthatáron, eszükbe sem jutott a csekély
ötezer mérföld, amelyet még meg kell tenniük hazáig a viharos tengeren. A fejük tele volt az
otthonukkal. Azok, akiket erőszakkal hurcoltak a hajóra, a feleségükre, gyermekeikre gondoltak.
Akik önként szegődtek el matróznak, a kikötőbeli asszonyokra és az örömökre, amelyek ott
várják őket. Az örömüket nem homályosíthatta el még annak a gondolatnak a felhője sem, hogy
talán alig érkeznek meg, másik hajóra kerülnek és ismét meg kell kerülniük a fél világot, mielőtt
újra Anglia földjére tehetnék a lábukat.
Lázas buzgalommal dolgoztak, hogy a hajót baj nélkül kormányozhassák ki a szűk öbölből és
egyikük sem nézett vissza sajnálkozva és hálásan a vendégszerető partra, ahol felkészülhettek a
hazatérésre. Hiszen éneikül sohasem térhettek volna vissza hazájukba. Úgy fecsegtek, ugráltak és
tréfálkoztak, mint a majmok, amikor végre parancsot kaptak, hogy húzzák fel a vitorlákat és a
meleg estében az emberek táncra perdültek a fedélzeten. A Lydia végre kedvező széllel indult el a
szabad, kéklő Csendes-óceánon. Éjszakán át a trópusok időjárásának szokott szeszélyességével
lassan elült a szél. A kedvező szélből előbb enyhe szellő lett, az enyhe szellőből nagy ritkán
meginduló fuvallat. A vitorlák lazán lógtak, majd egy-egy percre ismét megfeszültek, a kötelek
csapkodtak és az őrségnek szüntelenül ügyelni kellett a kötélzetnél.
Hornblower a hajnal előtti hűvös órában ébredt fel kajütjében. Még sötét volt és nem láthatta a
mennyezetbe erősített iránytűt, de a hajó lassú mozgásából és a hajó neszeiből is
következtethette, hogy szélcsend érte őket utol. Nemsokára itt az ideje, hogy megkezdje
megszokott sétáját a hátsó fedélzeten, de jólesett még pihenni, áldott megkönnyebbülésben, gond
nélkül és felelősség nélkül, míg végül bekopogtatott Polwheal és hozta a ruháit. Éppen a
nadrágját vette fel, amikor hallotta, hogy az őrszem az árbockosárban lekiált:
– Vitorlás a láthatáron, a tatbaloldal felől! Ugyanaz a kis kétárbocos, amelyikkel már kétszer
találkoztunk!
A szabadság boldog érzése azonnal szertefoszlott. Kétszer találkoztak már ezzel a baljóslatú,
vészthozó kis hajóval a Panama-öbölben és mind a kétszer rossz hírt hozott. Hornblower babonás
nyugtalansággal várta, mi rosszat hoz ismét ez a harmadik találkozás. Kikapta a kabátját
Polwheal kezéből és felsietett a lépcsőn a fedélzetre.
A hajó csakugyan ott volt, mozdulatlanul állt a tengeren a nagy szélcsendben, vagy két
mérföldnyi távolságban. Legalább féltucat messzelátót irányítottak feléje – úgy látszik,
Hornblower tisztjeit is hasonló nyugtalanság fogta el.
– Látni se szeretem ezt a lélekvesztőt! – morogta halkan Gerard.
– Közönséges kis spanyol parti hajó, úgynevezett guardacosta – jegyezte meg Crystal. –
Tucatszámra láttam már ilyeneket. Még emlékszem, hogy Havanában…
– Ki ne látott volna? – szólt közbe idegesen Gerard. – Nini, csónakot bocsátanak a vízre!
Körülnézett és észrevette kapitányát, aki ebben a pillanatban lépett a fedélzetre.
– A kétárbocos csónakot bocsátott vízre – jelentette most már hivatalos hangon.
Hornblower mindent elkövetett, hogy megőrizze a rendíthetetlen közömbösség kifejezését.
Arra gondolt, hogy az egész Csendes-óceánon övé a leggyorsabb és a legerősebb hajó és nincs
mitől félnie. Felszerelése olyan kitűnő, hogy akár a fél világot is áthajózhatná és bátran
szembeszállhat bármelyik ötvenágyús hajóval. Miért is aggódna hát ennek a jelentéktelen kis
hajónak a láttára? És mégsem tudta levetni kényelmetlen, rossz érzését.
Hosszú percekig figyelték a közeledő csónakot. Először apró fekete foltocska volt, amelyet
csak időközönként láthattak, ha hullámhegy tetejére emelkedett. Azután megvillantak a
napfényben az evezőlapátok, amint visszaverték a még alacsonyan járó nap sugarait, majd az
evezőrudak is. Most úgy mozgott a csónak, mint valami nagy vízi bogár, amely a víz színén
szalad. Végül már egészen közel jutott, úgyhogy messzelátó nélkül is minden részletét jól
láthatták. Néhány perccel később, a fiatal spanyol tiszt ragyogó egyenruhájában harmadszor is
felkapaszkodott a Lydia fedélzetére. Hornblower mély meghajlással fogadta.
A tiszt kísérletet sem tett, hogy elrejtse kíváncsiságát és csodálkozását. Azonnal észrevette,
hogy az ideiglenes keresztárbocot kifogástalan, új szálfával pótolták, mintha csak frissen került
volna ki a hajógyárból. Az ágyúgolyók nyomait nagy szakértelemmel mindenünnen eltüntették.
Azt is észrevette, hogy a szivattyúk már nem működnek. Egyszóval az elmúlt tizenhat nap alatt a
hajót tökéletesen rendbehozták, bár legjobb tudomása szerint a partról nem kapott segítséget és
egyetlen kikötőben sem mutatkozott. Legfeljebb valami lakatlan szigeten köthetett ki.
– Meglep, hogy ismét találkozunk, sir – mondta végre.
– Számomra éppen olyan nagy öröm ez a találkozás, mint amilyen váratlanul kellemes
meglepetés – felelt Hornblower tökéletes udvariassággal.
– Én is végtelenül örülök – jegyezte meg a spanyol gyorsan –, de azt hittem, azóta már régen
útban van hazafelé.
– Valóban hazafelé tartok – felelt Hornblower. Szilárdan elhatározta, hogy nem ad okot
semmiféle nézeteltérésre. – De mint láthatja, sir, egyelőre még nem jutottam el messzire. Talán
észrevette, hogy elvégeztünk a hajón egynémely szükséges javítást. Most már semmi sem tarthat
vissza, a leggyorsabb iramban igyekszünk hazafelé, hacsak talán újabb politikai fordulat nem
tenné kívánatossá, hogy közös ügyünk, mindkettőnk hazája érdekében továbbra is itt maradjak a
közép-amerikai vizeken.
Hornblower aggódva mondta ki az utolsó szavakat és magában már gondolkozott is, miféle
mentségekkel vonulhatna vissza, ha netalán elfogadnák ajánlatát. De a spanyol válasza azonnal
megnyugtatta.
– Köszönöm sir, hála Istennek, nincsen semmi okom arra, hogy igénybe vegyem szíves
ajánlatát. Ő Katolikus Felsége gyarmatai a maguk erejéből is tudnak védekezni, ha úgy fordul a
sors. Biztosan tudom, hogy Ő Brit Felsége örömmel látja majd odahaza nagyszerű fregattját,
hogy továbbra is előrevigye hazája sorsát.
A két kapitány az udvarias szólamok váltása után mélyen meghajolt egymás előtt, mielőtt a
spanyol folytatta volna beszédét.
– Szeretném, sir, ha abban a nagy megtiszteltetésben részesítene és meglátogatná hajómat
néhány percre. Hiszen amúgy is csaknem szélcsend van. Szeretnék bemutatni valamit, ami
bizonyosan érdekelné kegyelmességedet és egyúttal meg is nyugtatná afelől, hogy szíves
segítsége nélkül el tudjuk látni ügyeinket.
– Mi az, amit mutatni óhajt? – kérdezte Hornblower gyanakodva. A spanyol mosolygott.
– Különös örömömre szolgálna, ha meglephetném ezzel az érdekes látnivalóval. Nagyon
kérem, sir, tegye meg nekem ezt a nagy örömet!
Hornblower gépiesen körülnézett a láthatáron. Azután a spanyol tiszt arcát tanulmányozta. Ez
az ember nem bolond és csak a bolond tervezhetne gonosz cselt, amikor hajója jóformán a Lydia
lőtávolában van. Hiszen a fregatt egyetlen sortüzével el tudná süllyeszteni a könnyű kis
alkotmányt. És bármennyire is bolondok a spanyolok, annyira mégsem bolondok, hogy
erőszakoskodni merészeljenek egy angol kapitánnyal. Ezenfelül magában mulatott, amikor arra
gondolt, milyen nagyot néznek majd a tisztjei, amikor bejelenti, hogy ellátogat a spanyol hajóra.
– Köszönöm, sir! – bólintott. – Nagy örömömre szolgál, ha elkísérhetem.
A spanyol újra meghajolt és Hornblower első tisztjéhez fordult.
– Látogatást teszek a kétárbocoson, Mr. Bush – mondta. – De csak egészen rövid ideig
maradok. Bocsássák le a kuttert és küldje el értem, hogy visszahozhasson.
 – Igenis, sir – felelt Bush. A száját kinyitotta, majd megint bezárta. Szeretett volna tiltakozni,
de mégsem merte és végül is gyenge hangon megismételte: – Igenis, sir!
Miközben a kicsiny csónakon a spanyol hajó felé eveztek, a spanyol tiszt maga volt a
megtestesült udvariasság. Megemlítette a legújabban Spanyolországból érkezett háborús híreket –
kétségtelen, hogy egyik francia hadosztály Andalúziában megadta magát a spanyoloknak és az
egyesült spanyol és brit hadsereg rövidesen Franciaország ellen indul. Arról is beszámolt, milyen
szörnyű pusztításokat vitt véghez a szárazföldön a sárgaláz. De egyetlen szóval sem célzott a
meglepetésre, amely miatt Hornblowert meghívta hajójára.
A két kapitányt spanyol szertartásossággal fogadták, amint felértek a hajó fedélzetére. Volt
nagy parádé, trombitálás és dobszó tiszteletükre.
– Egész hajóm a rendelkezésére áll – mondta a spanyol hamisítatlan castiliai udvariassággal.
Azután megkérdezte: – Szolgálhatok kapitány úrnak valami frissítővel? Talán egy csésze
csokoládét parancsol?
– Köszönöm – felelt Hornblower. Világért sem akarta kockára tenni méltóságát azzal, hogy a
meglepetés után kérdezősködjék. Végre is várhat még egy keveset, különösen miután látta, hogy
a kutter már a fél utat meg is tette a spanyol hajó felé.
A spanyolnak sem volt sürgős a dolog. Nyilván előre és alaposan ki akarta élvezni az angol
kapitány meglepetését. Megmutatta hajóját és elmagyarázta vitorláinak különleges kötélzetét.
Azután odahívta tisztjeit és valamennyit bemutatta Hornblowernek, majd legénységét dicsérte –
csaknem valamennyi bennszülött indián volt éppen úgy, mint a Natividad fedélzetén. Végül is
Hornblower nyert, a spanyol nem győzött tovább várni kérdezősködésére.
– Volna szíves erre fáradni, sir? – kérte. Az elülső fedélzetre vezette vendégét és ott
Hornblower viszontlátta el Supremót. Kezét-lábát megbilincselték és odaláncolták egy fedélzetbe
erősített vasgyűrűhöz.
Félmeztelen testét csak rongyok borították, haja és szakálla csapzott és kuszáit és saját piszka
ott hevert körülötte a fedélzeten.
– Azt hiszem, már részesült abban a nagy örömben, sir, hogy találkozott Don Julian Maria de
Jesus de Alvarado y Moctezuma őexcellenciájával, aki magát el Supremónak nevezi?
El Supremo egy szemrebbenéssel sem árulta el, mennyire sérti a gúny.
– Hornblower kapitány már valóban bemutatta előttem hódolatát – mondta könnyedén. –
Sokáig és hűségesen szolgálta ügyemet. Remélem, a legjobb egészségnek örvend, Hornblower
kapitány?
– Köszönöm, igen, sir.
Így, a rongyaiban, a piszkában, megláncolva is, el Supremo a régi, rendíthetetlen és
természetes méltósággal viselkedett. Hornblower nagyon jól emlékezett még erre.
– Én is nagyszerűen érzem magam, jobbat nem is kívánhatnék. Hiszen valósággal éltet az
öröm, amikor látom, hogy ügyem ilyen szép sikerrel halad előre.
Néger inas jelent meg a fedélzeten, tálcán csokoládét hozott. Másik inas követte, néhány
székkel. Hornblower a házigazda kérésére leült. Örült is, hogy leülhetett, mert érezte, hogy
reszket a térde. De egyáltalán nem kívánta a csokoládét. A spanyol kapitány zajosan, jó étvággyal
ivott és közben el Supremo egyre nézte. Szemében mohó étvágy villant meg. Többször egymás
után megnyalogatta a szája szélét, szeme megcsillant és kinyújtotta a kezét. A következő
pillanatban ismét nyugodt és közömbös volt.
– Remélem, ízlik a csokoládé, uraim – mondta. – Egyenesen az önök részére hozattam. Én már
régóta nem élek vele.
– Hálásan köszönjük – felelt a spanyol kapitány. Hangosan nevetett, azután ismét ivott néhány
kortyot, majd megnyalta a szája szélét.
 El Supremo tudomást sem vett róla. Újra Hornblowerhez fordult.
– Láthatja, most láncokat viselek. Elismerem, furcsa szeszély részemről, hogy ilyesmire
szánom el magam. De remélem bevallja, hogy kitűnően áll alakomhoz?
– I… igenis, sir – dadogta Hornblower.
– Panama felé hajózunk, ahol a világ trónusa vár rám. Itt a hajón akasztásról beszélnek, azt
mondják, hogy bitófa vár rám a citadella bástyájában. Ez lesz az én arany trónusom talapzata.
Aranyból lesz, igen, gyémántcsillagokkal és türkizekkel kirakott holddal. Onnan tudatom már a
világgal legközelebbi parancsaimat.
A spanyol kapitány ismét durván nevetett, de el Supremo továbbra is nyugodt méltósággal állt
a helyén, simogatva láncait, miközben a nap izzóan sütött le csapzott hajára.
– Nem sokáig tart a nyugalma – jegyezte meg a spanyol Hornblowernek, szája elé tartott fél
keze mögött. – Máris látom rajta, hogy közeledik a hangulatváltozás, így legalább abban a
szerencsében részesülök, hogy bemutathatom mindkétféle hangulatában.
– A nap tüze és ragyogása napról napra fokozódik szólalt meg ismét el Supremo. – Olyan
fenségesen szörnyű, mint amilyen én vagyok. Ölni, tud, ölni, ölni, ahogyan megölte az
embereket, akiket odadobtam hatalmának… Mikor is volt az? És Moctezuma is meghalt és
valamennyi utóda meghalt, kivéve engem. Én egyedül maradtam itt. És Hernández is meghalt, de
őt nem a nap ölte meg. Felakasztották Hernándezt, amikor a vér még csepegett sebeiből.
Felakasztották az én városomban, San Salvadorban és miközben ott állt a bitófa alatt, még az én
nevemet kiáltotta. Igen, San Salvadorban hosszú sorokban akasztották fel az asszonyokat és a
férfiakat. Csak el Supremo maradt, hogy uralkodhasson arany trónusáról. A trónjáról! A trónjáról!
El Supremo most kidülledő szemmel bámult maga elé. Tekintetében rémült felismerés
tükröződött, miközben megcsörrentek láncai. Ostobán nézett körül.
– Lánc! De hiszen ez lánc!
Most üvöltött és vonított, mint az állat. Őrjöngve nevetett, azután sírt és átkozódott, levetette
magát a fedélzetre, beleharapott láncaiba. A zokogó és fetrengő emberállat szavait már nem
lehetett megérteni.
– Érdekes, ugye? – kérdezte a spanyol kapitány. – Néha huszonnégy óráig üvölt és
vagdalkozik egyfolytában.
– Igen! – Hornblower széke nagy koppanással felborult, amint hirtelen felállt. Gyomra
émelygett. A spanyol tiszt látta sápadt arcát és remegő ajkát és mulatott rajta. Még csak kísérletet
sem tett, hogy eltitkolja.
De Hornblower nem könnyíthetett magán, nem foglalhatta szavakba tiltakozását,
felháborodását. Belátta, hogy ilyen kis hajón nem hagyhatnak szabadon járni-kelni egy
veszedelmes őrültet és lelkiismerete emlékeztette, micsoda halálos gyötrelmekre ítélt el Supremo
másokat anélkül, hogy pillanatnyi lelkiismereti kétségei is támadtak volna. Mindenesetre
visszataszító volt ez a spanyol színpadiasság, ahogyan az őrültséget és a nagyságot így
pellengérre állították, de akadt hasonló az angol történelemben is. Csak egyetlenegy érvvel
hozakodhatott elő.
– Felakasztják, annak ellenére is, hogy őrült? – kérdezte. – Nem engedik meg, hogy előbb
kibékülhessen Istennel?
A spanyol vállat vont.
– Akár őrült, akár épeszű, a lázadót fel kell akasztani. Kegyelmességed ezt éppen olyan jól
tudja, mint én.
Hornblower tudta. Most már semmi érve sem maradt és csak néhány dadogó szóval válaszolt,
bár forrt benne a megvetés, amiért nem lépett fel erélyesebben. Nem maradt más hátra, most,
hogy a maga szemében elveszítette minden méltóságát, mint hogy legalább töredékét megmentse
hallgatóságának színe előtt.
– Hálásan köszönöm, sir, amiért alkalmat adott, hogy tanúja lehessek ennek a rendkívül
érdekes jelenségnek, mondta. – De most, köszönetem megismétlése mellett, mély sajnálatomra
távoznom kell, az idő múlik. Úgy látom, enyhe szél kerekedik.
Olyan merev, egyenes tartással ereszkedett le a hágcsón, amennyire csak lehetett és leült a
kutter farában. Alig tudta kimondani a parancsot az indulásra. Némán és komoran ült, míg
hazaeveztek a Lydiához. Bush, Gerard és Lady Barbara figyelték, miközben visszatért a
fedélzetre. Mintha a halál bélyegezte volna meg arcát. Körülnézett, de nem látott és nem hallott
semmit maga körül és nyomorúságában lesietett a kabinjába. Még fel is zokogott egy
másodpercig, ágyába temetve arcát, mielőtt ismét uralkodni tudott volna magán és elátkozta saját
gyengeségét. De napok teltek el, míg arcáról eltűnt a halál kifejezése és egész idő alatt
magányosan zárkózott be kabinjába, nem tudott csatlakozni a hátsó fedélzetén gyülekező vidám
társasághoz, bár jókedvű beszélgetésük lehallatszott hozzá. De abban is gyengeségének és
ostobaságának újabb bizonyítékát látta, amiért engedte, hogy ennyire megrendítse ennek a gonosz
és aljas őrültnek a sorsa, aki végeredményben csak azt kapta, amit bőségesen megérdemelt.

XXII. FEJEZET

Hazafelé

Lady Barbara és Bush hadnagy ott ültek az enyhe éjszakában a holdsütésben, a korlát mellett.
Először esett meg, hogy Bush négyszemközt maradt a hajó vendégével és most is csak véletlenül
– ha előre látja, hogy így fordul a sor, bizonyosan elkerüli. De most, hogy belemelegedtek a
beszélgetésbe, már kimondhatatlanul jólesett. Ott ült a kóccal tömött párnákon, amelyeket
Hamson csináltatott Lady Barbarának, míg a nő a hintaszékben heverészett. A Lydia szelíden
emelkedett és süllyedt a hullámok gyengéd és halk ritmusára és a szellő citerázására a kötélzet
között. A fehér vitorlák csillogtak a ragyogó holdfényben, felettük különös fénnyel tündököltek a
csillagok. De Bush nem magáról beszélt, mint ahogy mindenki más tette volna a helyében a
langyos, trópusi, holdas éjszakában, egy szép fiatal nő mellett.
– Olyan mint Nelson – mondta. – Ő is ideges, mint Nelson volt. Ugyanaz az oka. Örökké
gondolkozik. Csodálkozna Madam, ha tudná, mennyit gondolkozik!
– Nem hinném, hogy csodálkoznék – felelt Lady Barbara.
– Mert madam is sokat gondolkozik. Csak mi ostobák csodálkozunk. Neki több esze van, mint
a hajón valamennyiünknek együttvéve, kivéve Madamot. Higgye el, hogy nagyon okos.
– Nagyon is elhiszem.
– És a legjobb tengerész valamennyiünk közül. Ami pedig a navigációt illeti – Crystal tudatlan
hozzá képest.
– Igazán?
– Igen. Igaz, néha kissé kurtán bánik velem, éppen úgy, mint mindenkivel, de tessék elhinni
Madam, ez egészen természetes. Tudom, mennyi gondja van és ő nem erős, mint ahogy Nelson
sem volt erős. Néha nagyon aggódom miatta, Madam.
– Maga szereti őt, ugye?
– Hogy szeretem-e? – Bush félszegségében csak a szó regényes értelmére gondolt és kissé
zavartan nevetett. – Ha Madam mondja, bizonyosan így van. Mindeddig sohasem gondoltam
arra, hogy szeretem-e, vagy sem. Csak azt tudom, hogy a tűzbe mennék érte.
– Erre gondoltam.
 – Az emberek imádják. Mindent megtennének érte. Tessék csak visszagondolni, miféle munkát
végeztünk az utolsó hetekben és az ostor legfeljebb ha egyszer hetenként került elő. Ezért
hasonlít Nelsonhoz. Szeretik, nem azért, amit mond, vagy tesz, hanem azért, ami.
– És hozzá még szép, derék ember is – mondta Lady Barbara. Ő, az asszony, ezt a körülményt
sem hagyhatta figyelmen kívül.
– Azt hiszem igen, Madam. Most, hogy említi magam is úgy látom. De ami bennünket illet,
nekünk mindegy volna, ha olyan csúnya volna, mint a bűn.
– Talán igaza van.
– És van benne valami bátortalanság. Sohasem veszi észre, hogy milyen okos, milyen
helyesen cselekszik. Talán el sem hiszi, Madam, de alig van valamivel több önbizalma, mint
nekem. Inkább kevesebb.
– Különös! – kiáltott fel a nő. Megszokta a bátyjai rendíthetetlen önbizalmát. A bátyjait nem
szerették az alárendeltjeik és ők sem szerettek senkit. De csak udvariasságból mondta azt, amit
mondott. A valóságban egyáltalán nem találta különösnek, hogy így van.
– Tessék csak nézni, Madam! – figyelmeztette hirtelen Bush, egészen halkan.
Hornblower bukkant fel a fedélzeten. Tisztán láthatták arcát, fehéren csillogott a holdfényben,
amint körülnézett, rendben van-e minden a hajón. Arcáról le tudták olvasni mind a ketten,
micsoda lelki gyötrődés kínozza. A néhány másodpercig, amíg ott volt a fedélzeten, úgy járt-kelt,
mint valami kósza, borongó szellem.
– Adná Isten, hogy tudnám, mi az, ami kínozza – szólalt meg ismét Bush, amikor Hornblower
visszavonult kabinja magányába. – Mit tettek vele azok az ördögök, vagy mit mondtak neki,
amikor ott járt azon a spanyol hajón? Hooker a kutterben volt és hallotta, hogy közben valaki
őrjöngve, nekivadulva üvöltözött a hajón. Azok a gonosz gazemberek! Bizonyosan valami
gazságot rejtegettek. Láthatta, mennyire feldúlt azóta, ugye, Madam?
– Igen – felelt Lady Barbara szelíden.
– Nagyon hálás volnék, ha Madam megkísérelné elterelni valamivel a figyelmét, ha nem
tetszik megneheztelni a kérésemért. Azt hiszem, szüksége volna egy kis szórakozásra. Talán a
Madamnak sikerülne kicsalogatni elzárkózottságából.
– Jó, megkísérlem – ígérte Lady Barbara. – De nem olyan biztos, hogy nekem majd sikerül az,
ami magának nem sikerült. Hiszen Hornblower kapitány mindeddig jóformán tudomást sem vett
rólam, Mr. Bush.
De szerencsére, amikor Lady Barbara meghívása, Hébe és Polwheal közvetítésével, elérkezett
Hornblower kapitányhoz, éppen őt magát is elfogta a vágy, hogy végre lerázza magáról ezt a
komor hangulatot. Nagy gonddal olvasta el Lady Barbara szavait – és Lady Barbara is ugyancsak
nagy gonddal fogalmazta meg a rövid levélkét. Udvarias mentegetődzéssel kezdődött, amiért
megzavarja sok munkája közben, azután meghívással folytatódott. Ugyanis Lady Barbara Mr.
Bushtól értesült, hogy a Lydia nemsokára áthalad az Egyenlítőn és ezt az alkalmat okvetlenül
meg kellene ünnepelni. Tehát ha Hornblower kapitány megszerezné azt a nagy örömet Lady
Barbarának, hogy vele vacsorázna és megüzenné, kiket hívjon meg tisztjei közül, igen nagy
örömet szerezne. Hornblower kapitány azt felelte, hogy a legnagyobb örömmel elfogadja Lady
Barbara meghívását és arra kéri, hogy a tisztjei közül hívja meg azokat, akiket a legszívesebben
lát, neki teljesen mindegy.
De még ebbe az örömbe is vegyült egy kevés üröm, hogy végre visszatért az emberek közé.
Hornblower mindig szegény ember volt és abban az időben, amikor a Lydiával útnak indult,
éppen a legsúlyosabb anyagi zavarokkal küzdött. A legnagyobb gondok kínozták, honnan
teremtsen elő pénzt, hogy tisztességesen elláthassa feleségét hosszú távolléte idejére. Ennélfogva
nem szerelhette fel magát megfelelően és most, ennyi hónapig tartó utazás után, ruhatára
ugyancsak elkopott. A kabátok mind foltosak, szakadozottak, a vállrojtok csillogása megkopott, a
háromszögletű kalapok ócska roncsok. Nem volt megfelelő nadrágja, sem harisnyája, amiben
ilyen ünnepélyes alkalommal mutatkozhatott. Egyetlen fehér mellfodra elszakadt. Most már
igazán senki sem nézte volna selyemnek. Csak az »ötven guinea értékű« kard őrizte meg töretlen
fényét, de azt viszont nem köthette fel a vacsorához.
Legjobb fehér nadrágja a Lydia fedélzetén készült és egészen bizonyosan nem volt olyan
divatos, kifogástalan szabása, amilyeneket Lady Barbara megszokott. Kopott volt és tudta is,
hogy kopott. Amikor megnézte magát a kis tükörben, szentül hitte, hogy Lady Barbara kineveti.
Barna hajfürtjei közé ezüst szálak vegyültek és amikor kiegyenesítette választékát, nagy
rémülettel látta, hogy kis darabon már csakugyan kopaszodik. Tökéletes megvetéssel szemlélte
magát és ugyanakkor érezte, hogy szívesen odaadná a féllábát vagy a maradék haját valami
szalagért és csillagért, hogy elkápráztassa Lady Barbarát. De még ennek sem volna semmi
jelentősége, mert Lady Barbara a Térdszalagrendek és Szent András-rendek légkörében élt,
márpedig ő ilyesmire úgysem számíthat soha.
Már hajszál híján ott tartott, hogy üzenetet küld Lady Barbarának és lemondja a vacsorát, de
akkor hirtelen eszébe jutott, hogy ha most, az előkészületek után tenné, Polwheal azonnal
kitalálná az okát, hogy nem akarja leleplezni Lady Barbara előtt kopottságát és ennek
következtében kinevetné (és kinevetné a kopottságát is). Tehát megjelent az ebéden és azzal állt
bosszút az egész világon, hogy némán és feszesen ült a helyén és komor jelenlétével
megakadályozott minden beszélgetést, úgyhogy rendkívül barátságtalan légkört teremtett és
sehogyan sem tudtak felmelegedni. Nagyon szegényes bosszú, de egy kis elégtételben mégis
részesült, amikor észrevette, hogy Lady Barbara aggódó pillantásokat vet rá. Végül még ezt is
elvesztette, mert Lady Barbara hirtelen elmosolyodott és könnyedén, megnyerően kezdett
csevegni. Rávette Busht, hogy mondja el részletesen trafalgári élményeit – bár Hornblower biztos
tudomása szerint eddig már legalább kétszer hallotta tőle.
A többiek is feloldódtak és a beszélgetés egyre jobban felélénkült, mert Gerard, aki nem
tűrhette, hogy mindig csak Bush beszéljen, előhozakodott egyik legizgalmasabb élményével, egy
algériai kalózhajóval való találkozásával a Spartel-foknál, a régi időkben, amikor még
rabszolgahajókon járta a tengert. Ez már több volt, mint amennyit el tudott viselni. Nem, mégsem
ülhet némán, amikor ilyesmiről folyik a szó. Szinte akarata ellenére egyszerre csak észrevette,
hogy belekapcsolódik a beszélgetésbe. Lady Barbara ártatlan kérdése Sir Edward Pellewről
szólaltatta meg, mert Hornblower valamikor kadét, majd hadnagy volt Pellew hajóján és erre
mindig nagyon büszke volt. Csak a vacsora végén csendesedett le ismét, miután a király
egészségére ittak valamennyien. Lady Barbara whistezni hívta a társaságot, de ő visszautasította.
Magában remélte, hogy ez legalább mély benyomást tesz majd Lady Barbarára – a tisztjeire
legalább is határozottan mély benyomást gyakorolt, mert észrevette, hogy Bush és Gerard
megdöbbenve néznek össze annak hallatára, hogy kapitányuk nem akart whistezni. Miután
visszavonult kabinjába, még hallotta, hogy odafenn nagy zajjal huszonegyeznek – Lady Barbara
ezt a játékot indítványozta whist helyett, miután hármasban maradtak. Hornblower
legszívesebben maga is ment volna vissza, bár eddig úgy vélte, hogy a huszonegyes üres
fejűeknek való játék.
De a vacsora mégis elérte célját, mert ettől kezdve Hornblowert nem zavarta, ha Lady
Barbarával találkozott a fedélzeten. Elbeszélgetett vele, megtárgyalták a néhány sebesült
állapotát, akik még megmaradtak a betegeik közül és néhány rövid reggeli találkozás után már
természetes volt, hogy hosszú beszélgetésekbe bonyolódtak a szélcsendes délutánokon és a
bűvös, tropikus éjszakákon,
miközben a Lydia egyre a Csendes-óceán békességes vizét hasította. Hornblower már megszokta
kopott kabátját és rosszul szabott nadrágját, már nem zavarta. Teljesen megfeledkezett egykori
bosszúterveiről is, hogy a kabinjába száműzi Lady Barbarát és szerencsére már nem kínozta
annyira a megláncolt el Supremo emléke sem. Lassanként halványult a haldokló Galbraith és a
szegény kis halott Clay felejthetetlen holttestének képe a fedélzet véres deszkáin – és amikor az
emlékek megfakultak, már nem kínozhatta magát a gyengeség miatt, mert szenvedett miattuk.
Csakugyan boldogan teltek most a napok. A Lydia legénysége szinte az óramű pontosságával
végezte dolgát. Csaknem minden napnak minden órájában támadt valamennyi szél, de néha olyan
erősen fújt, hogy változatosságot hozott az egyhangúságba. A szüntelen arany napok csendes
pergését nem zavarták meg viharok és a lélek türelemmel várakozott ebben a végtelenségben,
mert a déli szélesség tizenötödik foka elképzelhetetlen távolságnak tűnt. Gyönyörködve merültek
el ebben az áldott végtelenségben és nem törődtek az állandóan fenyegető valósággal, hogy
minden délben alacsonyabban úszott a nap és minden éjfélkor magasabban ragyogott le rájuk Dél
Keresztje.
Ők ketten jó barátok lettek ezeken a mennyei éjszakákon, amikor a hajó útja hosszú
tűzbarázdát szántott a halványan csillogó vízben. Megtanultak egymással beszélgetni a
végtelenségig. Lady Barbara beszélt a dublini alkirályi udvar frivolitásáról, az intrikákról,
amelyek behálózták az indiai főkormányzó személyét; Lord Byron különcködéséről és a királyi
hercegek ostobaságáról. És Hornblower megtanulta, hogy hallgassa minden elfogultság és
irigység nélkül
Ő viszonzásul hosszú tengerésztörténetekkel szórakoztatta; hogyan töltött hónapokat szigorú
blokád alatt, vad viharokkal küszködve a sziklás Biscayai-öbölben, hogyan vitte Pellew fregattjait
a legerősebb hullámverésbe, hogy elsüllyesszék a Droits de Thomme-ot, kétezer emberrel
fedélzetén – beszélt a nélkülözésekről, a kegyetlen fáradalmakról, az egyhangú és örömtelen
életről, amelyet a tengerésznek vállalnia kell. Mindez éppen olyan valószínűtlen és
elképzelhetetlen volt Lady Barbarának, mint mindaz, amit ő mesélt Hornblowernek. Amikor a
férfi elfogultsága valamennyire engedett, még a vágyairól, ambícióiról is tudott beszélni ennek az
asszonynak, akinek a szemében ez éppen olyan megmosolyognivaló lehetett, mint a gyermek
vágyódása a hintaló után. És beszélt arról a kétezer fontos jutalomdíjról, amire okvetlenül
szüksége volna, hogy kiegyenlítse csekély jövedelmét, hogy kis földet és házat vásárolhasson,
benne könyvespolccal és nagyon sok könyvvel.
És Lady Barbara mégis mosoly nélkül hallgatta, sőt árnyalatnyi irigység is tükröződött
nyugodt arcán, amint a ragyogóan világító holdsugarak elárulták, mert az ő vágyai sokkal
bizonytalanabbak és leírhatatlanabbak voltak és nem is merte remélni, hogy valaha beteljesednek.
Csak homályosan sejtette, mi az, amire vágyódik, de tudta, hogy bármi is legyen, csak úgy érheti
el, ha előbb férjet szerez magának. Hornblowert kimondhatatlanul megrendítette, hogy egy earl
leánya irigyelhet egy koldusszegény fregattkapitányt. Mert tisztán olvasta le arcáról érzéseit a
ragyogó holdfényben. Még nagy boldogtalanságában is boldog volt, hogy van még valami a
világon, amit Lady Barbara irigyelhet valakitől.
Beszélgettek versekről és könyvekről. Hornblower a klasszikus iskola híve volt, amely Anna
királynő uralkodásáig tekintett vissza. Nem szerette a forradalom barbár szellemeit, akik
örömüket találták abban, hogy mindent a feje tetejére állítsanak. Lady Barbara türelemmel
hallgatta, néha tetszéssel és helyesléssel is, amikor Gibbonról beszélt (a kapitány a világon senkit
sem csodált annyira, mint Gibbont) vagy Johnsonról és Swiftről, amikor Pope-ot és Grayt idézte.
De Lady Barbara szerette a barbárokat is. Volt egy Wordsworth nevű őrült, akinek forradalmár
irodalmi nézeteiről Hornblower mélységes megbotránkozással hallott; Lady Barbara viszont sok
mindent tudott a védelmére felhozni és végül azzal fogta meg Hornblowert, hogy bebizonyította:
Gray éppen annak az iskolának előfutára, amelyet később Wordsworth vitt diadalra.
 Lady Barbara titokban csodálkozott. Hogy lehet az, hogy egy tengerész ilyen komolyan
foglalkozzon az irodalommal? De gyorsan tanult és már nem csodálkozott annyit, mint eleinte.
Nem minden tengerészkapitány egyforma, amint a beavatatlanok hajlandóak volnának
feltételezni. Bushtól, Gerardtól, Crystaltól éppen úgy, mint Hornblowertől hallott olyan
kapitányokról, akik görög elégiákat írtak, akik telerakták kabinjukat a görög szigetekről
zsákmányolt márványtöredékekkel, kapitányokról, akik tengeri sünöket osztályoztak és Cuvier-
vel leveleztek. De természetesen akadtak olyan kapitányok is, akiknek a legnagyobb
gyönyörűségük az volt, ha a kilencágú ostorral rácsaphattak matrózaik hátára, kapitányok, akik
minden éjszaka részegre itták magukat és részeg őrjöngésükben pokollá tették egész hajójuk
életét, kapitányok, akik éheztették legénységüket és a napnak és éjszakának minden órájában
agyondolgoztatták őket. De a lelke mélyén mégis szent meggyőződéssel hitte, hogy Hornblower
kivétel, akit feleannyira sem méltányolnak, mint megérdemelné.
Attól kezdve, hogy a hajóra jött, mindig örömét találta Hornblower társaságában. Most már
megszokták egymást, mint valami bódító mérget és egymástól távol egyik sem érezte jól magát.
Az útjuk meglehetősen egyhangú volt, miközben a Lydia szünet nélkül déli irányban haladt és az
ilyen egyhangúságban könnyebben kialakulnak a szokások, így szokásukká vált, hogy egymásra
mosolyogjanak, ha a hátsó fedélzeten találkoztak – ezt a mosolyt mindig az elmúlt éjszaka benső
és titkos beszélgetésének emléke világította be. Hornblower most már természetesnek találta,
hogy a hajó haladását is Lady Barbarával beszélje meg minden délben, amikor leolvasta a
feljegyzéseket, megszokta, hogy az ő társaságában igya meg délutáni kávéját, de főként nagyon
fontos volt mindkettőjüknek, hogy napnyugtakor a korlátnál találkoztak, bár egyetlen egyszer
sem beszélték meg, még csak célzást sem tettek rá soha, de azért mindig ott voltak. Elüldögéltek
egymás mellett a langyos sötétségben. Észre sem vették, és máris megindult a beszélgetés.
Legtöbbször nem is tudták, miben gyökerezett, de a színpompás, egzotikus virágokat és leveleket
hajtott a csillagok tündéri ragyogása alatt, míg végre, gyakran hosszú órákkal éjfél után, nagyon
nem szívesen és nagyon nehéz szívvel, visszavonultak a kabinjukba, lefeküdni.
Most már hallgatagon is elültek egymás mellett, néma csendben, figyelve a csillagos égbe
belenyúló árbocfőket, a hajó szüntelen ringatódzását és a hajó hangjait. Gondolataik annyira
párhuzamosan haladtak, hogyha egyikük megszólalt, tökéletesen hozzáilleszkedett ahhoz, amit a
másik éppen gondolt. Ilyenkor Lady Barbara keze – egészséges, fiatal nő keze – ott pihent a szék
karfáján és meg lehetett volna simogatni minden különösebb fáradság nélkül. Régen, amikor nem
akarta, amikor nem is gondolt ilyesmire, gyakran megtörtént, hogy egy férfi megfogta a kezét –
valamelyik londoni bálon vagy az indiai főkormányzó fogadóestjén – de most, bár nagyon jól
tudta, milyen megbocsáthatatlan oktalanság volna, ha a legcsekélyebb testi bizalmasságot is
engedélyezné ezen a hosszú hónapokig tartó utazáson, mégis annyira gondtalan és oktalan volt,
hogy mindent kockáztatott és nem igyekezett saját lelkének mélyére nézni. De Hornblower
mintha észre sem vette volna azt a kezet. A nő hosszan elnézte a férfi arcát, amint békésen és
mozdulatlanul felemelte a csillagokhoz és örült, amikor látta, látnia kellett, mennyire
megváltozott ez az arc azóta, hogy Bush-sal beszélgetett róla a fedélzeten és látta rajta
gyötrődését.
Boldog heteket éltek át az utazásnak ezen a szakaszán, miközben a Lydia nyugodtan és
békésen szelte a tengert egyre csak dél felé. Az esték egyre hűvösödtek és egyre ködösebbek
lettek a reggelek. Azonban a kék ég szürkébe borult és hetek óta az első eső pergett a Lydia
fedélzetére. A nyugati szél is hevesebben fújt, úgyhogy Lady Barbarának is hosszú vitorlavászon-
köpenybe kellett burkolódzni, ha ott akart maradni a fedélzeten. Észrevétlenül vége szakadt a
hajókorlátnál töltött estéknek. A Lydia viharos tengeren haladt és a levegő egyre hűvösebb lett,
bár a déli félgömbön éppen most volt a nyár. Lady Barbara életében először látta Hornblowert
vízhatlan ruhában és kalapban és titokban arra gondolt, milyen jól illenek neki ezek a szörnyű,
alaktalan ruhadarabok. Megtörtént, hogy néha csillogó szemmel, a széltől kipirult arccal lépett be
a kabinba, hogy ebédhez vagy vacsorához üljenek és ilyenkor Lady Barbara szíve gyorsabban
dobogott.
Százszor is elmondta magának, hogy ostoba. Bizonyosan csak az az egy oka lehet a
gyengeségének, hogy Hornblower az egyetlen ember a hajón, aki művelt és hozzá méltó társaság
és mert azok után, hogy néhány hónapja élnek ilyen szoros közelségben, nem is lehetne másként,
mint hogy szerelmes legyen belé vagy meggyűlölje. Miután gyűlöletnek nem volt helye, a másik
érzés elkerülhetetlen. Azt is mondogatta magának nap-nap után, hogyha visszatér a
civilizációhoz, ha Hornblowert majd ahhoz a mértékhez hasonlítja, amelyet valaha megszokott,
de a hosszú hajóúton már csaknem elfelejtett, bizonyosan elveszíti minden vonzóerejét, minden
nagyszerűségét. A hajó fedélzetén mindent hamis perspektívában látunk. Sózott marhahús és
sózott sertéshús, kukacos kenyér és szárított borsó, kétszer hetenként egy pohár limonádé: ez az
egyhangúság. A legjelentéktelenebb apróságnak is kivételes jelentősége lehet ebben a nagy
egyhangúságban. Mint ahogy a fogfájás is gyakran elmúlik, ha valami eltereli az ember
figyelmét, ugyanúgy elmúlik majd az ő szívbeli bánata is, ha lesz egyéb, amire gondolhat. Ez
mind szép és igaz. De csodálatosképpen mindez a józan meggondolás semmit sem változtatott
jelenlegi érzelmein.
Most már elérték a nyugati passzátszelek régióját. Nap nap után hevesebben és viharosabban
köszöntött rájuk a tenger, nap-nap után magasabb hullámokat vetett. A Lydia most nagyszerűen
repült az erős széllel, volt nap, amikor déltől-délig több mint kétszáznegyven tengeri mérföldet
tett meg. Hideg volt, ömlött az eső és a középső fedélzeten nem egyszer térdig jártak a vízben.
Voltak napok, amikor Lady Barbara nem tehetett okosabbat, minthogy lefeküdjön a függőágyba,
miközben a Lydia vadul dobálódzott a hullámokon, mintha minden pillanatban tökéletesen fel
akarna borulni, míg Hébe (aki sohasem tudta legyőzni a tengeri betegséget) egyre nyöszörgőit,
takaróba burkolódzva és foga vacogott a hidegtől. Nem lehetett tüzet gyújtani, nem lehetett főzni
és a hajó recsegése-ropogása olyan hatalmas zúgássá erősödött, mint amikor az orgona szólal
meg a templomban.
Az út tetőpontján, a legdélibb ponton, a Horn-fok közelében az idő hirtelen szeszélyesen
megváltozott. Amikor Lady Barbara reggel felébredt, érezte, hogy a hajó már nem dobálódzik
olyan vadul, egyenletesen emelkedik és süllyed, amint megszokta annyi hónapon keresztül.
Polwheal bekopogtatott az ajtón a kapitány üzenetével, hogy Lady Barbara használja ki a jó időt
és okvetlenül jöjjön fel kissé levegőzni a fedélzetre. Az ég kék volt, a levegő ragyogóan tiszta, de
hűvös, úgyhogy hálásan fogadta Gerard felajánlott vastag gyapjúkabátját. A szél elcsendesedett,
csak enyhe szellő fújdogált. A Lydia vidáman siklott a vizén, kifeszítve valamennyi vitorláját és
tündöklő nap ragyogott körülöttük. Kimondhatatlan öröm volt, hogy ismét lehetett sétálni a
fedélzeten. És még ennél is nagyobb öröm volt a párolgóan forró kávé. Polwheal szélesen
vigyorogva hozta fel a tálcát a hátsó fedélzetre Lady Barbarának és a tiszteknek. És mindennél
nagyobb gyönyörűség, hogy teleszívhatta tüdejét friss levegővel azok után, hogy napokig csak a
fedélköz fojtogató levegőjét kaphatta. Összenéztek a kapitánnyal és elmosolyodtak nagy
gyönyörűségükben. A kötélzeten mindenfelé a matrózok ruhája száradt vidáman libegve-lobogva,
mintha sok-sok kar integetne pajkosan a tündöklő ég felé.
De a Horn-fok csak egyetlen ilyen tündöklő, gyönyörűséges reggelt ajándékozott nekik; még
dél előtt vékony felhők fátyolozták el a napot és a szél ismét erősödött. A szél felőli oldalról nagy
fekete, fenyegető viharfelhők közeledtek.
– Húzza be a sudárvitorlákat, Mr. Bush – kiáltotta hátra Hornblower. – Attól félek, Lady
Barbara, nincs más hátra, minthogy ismét visszavonuljon a kabinjába.
 Alig ért Lady Barbara tető alá, amikor már megindult a vad záporeső. Egész délután és egész
este változatlan erővel dühöngött a vihar és Lady Barbara megérezte a hajó mozgásából (ennyire
tapasztalt tengerész volt már), hogy Hornblowernek be kellett húzatni a vitorlákat. Harminchat
órán keresztül hánykolódott a Lydia vitorlák nélkül a tengeren, miközben megnyíltak az ég
csatornái. Csak az a tudat vigasztalta és ebben teljesen igazat adott Hornblowernek, hogy előbb-
utóbb, de legkésőbb a békekötéskor, az egész világ követeli majd a csatorna megépítését a
Panama-földszoroson keresztül. De egyelőre nem volt más tennivaló, mint várakozni a boldog
napra, amikor elérik Szent Helénát és újra élvezheti a friss húst, főzelékféléket és – ha ugyan még
egyáltalán van ilyen is a világon – tejet és gyümölcsöt is.

XXIII. FEJEZET

A gyáva

Ezen az úton, alighogy elhagyták a Horn-fokot, drámai hirtelenséggel következett be a

változás. Ma még az ólomszürke tengeren vergődtek, fagyos hideg délnyugati szélben,
árbocmagasságú hullámok hátán és másnap már élvezték a kék eget, az enyhe délkeleti szellőt.
Csakugyan szerencséjük volt, mert a délnyugati szél utolsó, legvadabb rohama elröpítette a
Lydiát a déli passzátszelek övezetéig. Hátuk mögött hagyták a déli félgömb őszét és az északi
tavasz sietett elébük. A tenger ismét kék volt, a legszebb, legragyogóbb kék és a hullámok tetején
ezzel a kékséggel csodálatos ellentétben a ragyogóan fehér habtaraj.
Magától értetődött, hogy mire besötétedett, Lady Barbara ismét ott ült a fedélzet korlátjánál és
éppen úgy magától értetődött, hogy Hornblower kapitány is odatalált a félhomályban és engedett
a nő mindig egyformán udvarias felszólításának, hogy foglaljon helyet mellette. A tisztek is
magától értetődőnek tekintették ezt a helyzetet, mintha örök idők óta így lett volna és hogy az
őrségen levő tiszt a hátsó fedélzet legtávolabbi részébe húzódva járkált fel-alá. Nyolc órakor,
amikor Gerard jött, hogy felváltsa az őrségen Raynert, egy kézmozdulattal a korlát mellett sötétlő
csoportra mutatott. Gerard vigyorgott, fehér fogai kivillantak sötét arcából a csillagfényben.
Ő már próbára tette a hölgy erényességét, réges-régen, mielőtt a kapitány egyáltalán tudomást
vett volna létezéséről. Nem hitte, hogy Hornblowert szívesen látnák ott, ahol őt visszautasították
és Gerardnak mindenesetre volt annyi esze, hogy ne próbáljon saját kapitányával vetélkedni.
Gerard elég sok szép emlékre, elég sok hódításra gondolhatott vissza a csendes éjszakai őrségek
közben és rendelkezett annyi életbölcsességgel, hogy jószerencsét kívánjon kapitányának,
miközben hátat fordított nekik és igyekezett oda sem figyelni halk beszédjükre, bár ott voltak a
közvetlen közelében.
És mégis, Hornblowerre – éppen úgy, mint Lady Barbarára – az Atlanti-óceánon minden
másképpen hatott, mint a Csendes-óceánon. Hornblower azelőtt nem érezte ezt a nyugtalanító
feszültséget. Talán amióta megkerülték a Horn-fokot, belátta, hogy egyszer még ez az utazás is
véget ér és az ötezer mérföldes út sem tart örökké Portsmouth kikötőjéig. A Csendes-óceánon
aránylag megnyugvást talált Lady Barbara társaságában. Itt az Atlanti-óceánon ugyanolyan
nyugtalanságot érzett, mint az Indiai-óceánon, amikor a nyomasztó szélcsendben hirtelen leesett a
barométer.
Isten tudja miért – talán mert mostanában többet gondolt haza, Angliára is, gyakrabban
megjelent előtte Maria képe. Maria, az alacsony, kissé vaskos Maria szeplős arcával, kezében a
fekete selyem parazollal, amelyet rendkívül előkelőnek tartott. Maria, a flanell hálóköntösében,
papirosra feltekert hajfürtjeivel, amint szerelmes gyöngédséggel szól hozzá. Maria, miközben
haragosan veszekszik a szállásadó asszonnyal. Maria Portsmouthban, hajója fedélzetén. Nem volt
becsületes, hogy így gondolt a feleségére. Miért nem látta inkább olyannak, mint azon a lázas
éjszakán, kis házukban, Southseaban, amikor vörösre sírt szemmel, hősiesen igyekezett uralkodni
ajkának remegésén, míg a kis Horatio ott halt meg a karja között, a kis Maria pedig már kiterítve,
halottan feküdt a szomszéd szobában. Himlő vitte el mind a két gyermeket.
– Ha-hm – szólalt meg Hornblower rekedten, miközben kényelmetlenül fészkelődön székében.
Lady Barbara figyelmesen nézte az arcát a csillagok fényében. Ugyanazt a zárkózott,
magányos kifejezést látta rajta most is, amelytől annyira félt.
– Nem mondhatná meg nekem, mi baja van, kapitány úr? – kérdezte szelíden.
Hornblower némán ült néhány másodpercig, azután a fejét rázta. Nem, ezt nem mondhatja
meg senkinek. Még mindig nem ismerte magát eléggé. Bármennyire is befelé élő ember volt,
még saját magának sem merte bevallani, hogy összehasonlította Mariát, aki zömök volt és
alacsony és a másikat, aki magas volt és karcsú. Mariát, akinek kerek almaarca van és a másikat,
akinek a profilja klasszikus.
Hornblower rosszul aludt ezen az éjszakán és másnap a reggeli séta nem azt a célt szolgálta,
amit különben. Most nem tudott az utazásra, az élelmiszer- és a vízkészletre gondolni, sem arra,
hogyan foglalkoztassa legénységét, sem a szélre és az útirányra. Mindezeket ilyenkor szokta
végiggondolni, hogy napközben gyors elhatározásaival lepje meg embereit. Az idő egy részében
túlságosan boldogtalan volt ahhoz, hogy összefüggően tudjon gondolkozni, különben pedig olyan
gondolatok foglalkoztatták, hogy megrémült saját magától. Szeretett volna közeledni Lady
Barbarához, ennyit legalább mégis be mert ismerni saját magának. Erre mindennél jobban
vágyódott. Furcsa fájdalmat érzett a mellében, fájó, gyötrő vágyódást, amikor csak eszébe jutott.
A legképtelenebb és a legvalószínűtlenebb az a gondolat, hogy Lady Barbara talán nem
utasítaná vissza. Elképzelhetetlen volt és mégis lehetséges, mint az, amit lidércnyomásos
álomban látunk. Még az is megtörténhetne, hogy forró kezét odateszi hűvös mellére – erre a
gondolatra megborzongott a heves vágyódástól. Gyötrelmes és kínzó volt már a vágyódása, hogy
megkóstolhassa ennek a szerelemnek édességét. Most már csaknem egy esztendeje élt
bezárkózva a Lydián és a hosszú ideje tartó természetellenes élet különös elképzeléseket gyújtott
lángra az agyában. Valahol, éppen tudatának ködös horizontján, még erősebb és még félelmesebb
képek leselkedtek: a gyilkosság és a kéj sötét fantomjai.
De miközben Hornblower agya még játszott az őrülettel, átkozott öntudata hibátlanul
működött és magában megvitatta az összes lehetőségeket. Akár megsérti Lady Barbarát, akár
elcsábítja, bizonyos, hogy a tűzzel játszik. A Wellesley-család azt tehette, amit akart.
Kiragadhatták helyéről és ott hagyhatták valami eldugott fészekben, hogy élete végéig tengődjön
nyomorult félfizetésen. De még ennél rosszabbra is fordulhat a helyzet, ha találnak valami
kifogásolni valót elmúlt évi működésében és a gyűlöletük olyan nagy, hogy haditörvényszéket
kérnek ellene. És a haditörvényszék, a Wellesley-család nyomására összezúzhatja,
megsemmisítheti, élete végéig koldussá teheti. Ez a legrosszabb, ami vele történhet – párbajon
kívül, amelynek még egyéb súlyos következményei is lehetnek. És a legjobb kilátás sem sokkal
jobb ennél. Feltéve – ami nagyon is valószínűtlen –, hogy a Wellesleyek beletörődnének
testvérük elcsábításába a befejezett tényekkel szemben, akkor is elképzelhetetlen a megoldás. El
kellene válnia Mariától, de ezt csak parlamenti ítélet útján tudná elérni és legalább ötezer fontba
kerülne.
Ha Lady Barbara csakugyan a kedvese lenne, ezzel kockára tenné egész pályafutását és talán
maga után vonná a teljes anyagi, társadalmi, erkölcsi összeomlást. Tudta, hogy nem lehet ilyen
könnyelmű. Amikor a Lydiát a Natividad lőtávolába vontatta és szemtől szembe megvívta a
sokkal nagyobb hajóval párviadalát, olyan nagy kockázatot vállalt, hogy a mai napig is borzongás
futott végig a hátán, ha erre gondolt. Igen, veszedelem leselkedett rá mindenünnen és ostoba, ha
ekkora kockázatot vállal. De tisztában volt azzal is, hogyha egyszer már megindult az úton,
semmi veszedelem, semmi kockázat sem tarthatja többé vissza. Még ebben a pillanatban is,
amikor hidegvérrel latolgatta az eshetőségeket, volt abban valami veszedelmesen vonzó, hogy
fittyet hányjon az egész Wellesley-családra és kihívja haragjukat és bosszújukat maga ellen.
De azután mindezt a hidegvérű megállapítást egyszerre elseperte és megsemmisítette a
szenvedély forrón felcsapó hulláma, amikor Barbarára gondolt, a karcsúra és szépre, az édesre és
megértőre. Remegett a nagy szenvedélytől, a vér forrón lüktetett a bőre alatt és fantasztikus
panorámában az összefonódó képek sokasága vonult el a szeme előtt. Ott állt a korlát mellett, a
messzeségbe nézett, de nem látta az aranycsillogású kék vizet és nem tudott semmiről, csak a
testének és a lelkének türelmetlen lázadozásáról. Amikor a szíve végre ismét megszokott
ütemében vert és megfordult, hogy végre körülnézzen a hajón, furcsán élesen és világosan látott
mindent. A legtisztábban látta a legapróbb részleteket is, a matrózokat, akik százhúsz lábnyi
távolságban babráltak a vitorlák kötelein. Boldog volt, hogy sikerült visszanyernie önuralmát,
mert ebben a pillanatban Lady Barbara lépett a fedélzetre, mosolyogva mint mindig, ha arcába
sütött a nap, amikor kilépett a kabinjából. Csakhamar élénk beszélgetésbe merültek.
– Egész éjszaka álmodoztam – kezdte Lady Barbara.
– Csakugyan? – kérdezte Hornblower ügyetlenül. Ő is álmodozott ezen az éjszakán.
– Igen – bólintott a nő. – Többnyire tojásokról álmodoztam. Tükörtojásról és vajban sült
tojásról. És fehér kenyérszeletekről, vastagon megkenve vajjal. És tejeskávéról sok tejszínnel. És
kelkáposztáról – egyszerű vízben főtt kelkáposztáról. Az álmaim nem voltak annyira vakmerőek,
hogy elértek volna az áttört parajig, de már csaknem eljutottak egy tányérka fiatal sárgarépáig. És
utána, ma reggel, Hébe behozta a feketekávémat és a kukacos kukoricakenyeremet, Polwheal
pedig udvariasan megkérdezett, mit óhajtanék inkább ebédre, sertéshúst vagy marhahúst. Azt
hiszem, ma kezdem meg a hetedik testvérét annak a disznónak, amelynek a karaját először
Panamában kóstoltam meg. Már ismerem az egész nemzetség ízét.
Lady Barbara nevetett és fehér fogai kivillantak barna arcából, míg ezeket mondta. Nevetése
egyidőre lecsitította Hornblower szenvedélyét. Nagyon is megértette Lady Barbarát – a
hónapokig tartó hajóút után mindenki friss ételről álmodozott – de kedves természetessége olyan
hatást tett rá, mint amikor kinyitják az ablakot a fülledt szobában. Ez a beszélgetés az ételekről,
halasztotta el néhány nappal a fenyegető válságot – néhány boldog, arany nappal, miközben a
Lydia nyugodtan és békésen szelte a déli Atlanti-óceánt Szent Heléna felé.
A szél egyetlenegyszer sem hagyta cserben a hajót, egészen addig az alkonyatig, amikor az
árbockosárban figyelő őrszem megpillantotta a lenyugvó nap arany glóriájában Szent Heléna
szigetének távoli hegycsúcsait.
– Szárazföld a láthatáron! – kiáltotta és Hornblower ismét megnyugodva tapasztalta, hogy jól
irányította hajóját. Már nap közben is egyre gyengült a szél és a napnyugta utolsó sugaraival
együtt egészen eltűnt, tantaluszi gyötrelmeket okozva a hajó egész legénységének, most amikor
már csak órák választották el a Lydiát a szárazföldtől. A fedélzetről még nyomát sem lehetett látni
a szigetnek. Gerard fájó szívvel magyarázta Lady Barbarának, hogy mindaddig egy lépéssel sem
jutnak hozzá közelebb, amíg újra meg nem indul a szél. Lady Barbara csalódása, hogy egy ideig
még le kell mondania a friss tojásról, annyira megható volt, hogy Crystal előreszaladt és
beleütötte nyitott zsebkését a főárbocba. Azt állította ugyanis, hogy ezzel biztosan fel lehet idézni
a szelet. És ha véletlenül, kivételképpen még erre sem sikerülne, akkor a hajó egész legénysége
karban fütyül majd és ezzel hívják ki a tenger mélyéről a szelet és a vihart.
Talán ez a tétlen várakozás, pihenés siettette a válságot. De az is bizonyos, hogy Hornblower
titokban aggódott. A kikötés Szent Heléna szigetén esetleg valami nem kívánt változást hozhat a
Lydia fedélzetén. Másrészt, ami megtörtént, annak meg kellett történni és talán csak a véletlen
választotta ki éppen ezt az estét. Az is véletlen volt, hogy Hornblower alkonyatkor benyitott a
nagy kabinba, amikor azt hitte, hogy Lady Barbara a fedélzeten van. És véletlen volt, hogy keze
odaért meztelen karjához, amint ott álltak beszorulva az asztal és a láda között és Hornblower
mentegetődzve kért bocsánatot váratlan betoppanásáért. De addigra a nő már a karjában pihent és
megcsókolták egymást, először, azután másodszor is, Lady Barbara félkarjával átölelte a férfi
vállát és keze megérintette hátul a nyakát. Megszédültek a szenvedélytől. Azután a hajó ringása
miatt el kellett engednie a nőt és Lady Barbara lehanyatlott a ládára, de olyan mosollyal nézett fel
a férfira, hogy letérdelt mellette és mellére hajtotta a fejét. Lady Barbara megsimogatta a haját,
azután újra megcsókolták egymást, mintha sohasem fáradnának bele szerelmük
kinyilatkoztatásába. Barbara gyöngéd szavakat suttogott a fülébe, szavakat, amelyeket
gyermekkorában a dajkájától hallott, de még sohasem mondott senkinek.
– Édesem! – suttogta. – Drágám! Szívem!
Nehezen talált szavakat, hogy kifejezhesse szerelmét.
– Milyen szép a kezed! – suttogta a tenyerébe fektetve a férfi kezét és játszott hosszú, vékony
ujjaival –, Panama óta szeretem a kezed.
Hornblower mindig azt hitte, hogy a keze csúnya és csontos és balkezében, a bőre alatt még
most is viselte a puskapornyomokat, még abból az időből, amikor a Castillán járta a tengert. A
nőre nézett, hogy lássa, nem tréfál-e vele, de amikor látta, hogy nem tréfál, nem tehetett másként,
ismét megcsókolta. Barbara nagyon is szívesen fogadta a csókjait. Igen, valóságos csoda volt, de
kívánta a csókjait. A szenvedély ismét elragadta őket.
Hébe belépésére rebbentek szét. Hornblower felugrott és mereven ült le a ládára, míg a néger
nő ravaszul vigyorgott mindkettőjükre. Horhblowernek szörnyű volt, hogy őt, a hajó kapitányát
rajtakapják, amint hajója vendégével szerelmeskedik. Ez vétség a haditörvények ellen, ez
fegyelmezetlen, gonosz és veszedelmes játék. De Lady Barbarát egyáltalán nem hozta zavarba
Hébe váratlan betoppanása.
– Menj ki, Hébe – mondta nyugodtan. – Most nincsen szükségem rád.
Ismét Hornblowerhez fordult, de a varázs már megtört. A kapitány most egészen új színben
látta magát: lopva szerelmeskedett utasával. Tehát erre is képes! Lázasan elpirult, haragudott
magára és arra gondolt, vajon mennyit hallottak suttogásukból a nyitott ablakon keresztül az
őrségen és a kormánykerék mellett levő tisztek.
– Mit csináljunk? – kérdezte gyenge hangon.
– Mit csináljunk? – kérdezte a nő. – Szeretjük egymást és miénk a világ. Azt tesszük, amit
akarunk.
– De… – szólt közbe a férfi. – De…
Szerette volna féltucat szóval megmagyarázni, miféle bonyodalmak, veszedelmek leselkednek
rájuk. Hideg borzongás futott végig a hátán. Szerette volna megmondani, mennyire retteg Gerard
rosszul leplezett kárörömétől, Bush végnélkül tapintatlan tapintatosságától. És szerette volna
megmagyarázni, mennyire nem a maga ura egy hajónak a kapitánya, ha a látszat talán úgy is
mutatja. De tudta, hogy mindez reménytelen feladat volna. Csak dadogott, a keze remegett és
elfordította az arcát. Mindezeket a részleteket elfelejtette, amikor Lady Barbaráról álmodozott. A
nő most két keze közé fogta az arcát és maga felé fordította.
– Drágám! – mondta. – Mi az, ami bánt? Mondd meg.
– Feleségem van – suttogta. A gyávák menekülését választotta.
– Tudom. De csak nem engeded, hogy ez közénk álljon?
– És azonkívül… – keze ismét megrezzent a reménytelen erőlködésben, hogy kifejezhesse
nyugtalanító aggodalmait.
 Lady Barbara még jobban megalázta büszkeségét.
– Hébe felől nyugodt lehetsz – mondta halkan. – Imád engem. És nem is merne elárulni.
De most meglátta a férfi tekintetét és hirtelen felállt. Felháborodás kerítette hatalmába.
Hornblower visszautasította. Ebben a pillanatban semmi sem maradt a szerelméből, csak
jéghideg, elszánt düh és gyűlölet.
– Kérem, kapitány úr, legyen szíves nyissa ki azt az ajtót! – mondta.
Egy earl leányához illő méltósággal vonult ki a kabinból és ha utána talán sírt is a kabinja
magányába húzódva, Hornblower nem tudott róla. Járkált a fedélzeten, fel-alá, vég nélkül. Tehát
ez szép álmainak a vége. Tehát ilyennek mutatta magát ő, akinek a veszély, a kockázat csak annál
vonzóbbá kellett volna hogy tegye azt, amire vágyódik. Tehát csakugyan gyáva és ostoba.
Átkozta magát szégyenében és megbánásában, kinevette magát, aki képzeletben szembeszállt a
Wellesleyk dühével és meghunyászkodott, amikor Gerard mindent sejtő mosolyára gondolt.
Végül még minden jóra fordulhatott volna. Ha a szélcsend eltart egy-két napig, hogy Lady
Barbara megfeledkezhessen haragjáról és Hornblower a kétségeiről. Igen, akkor még sok minden
történhetett volna. Hangos botrány kavarta volna fel a londoni előkelő társaság életét. De az
történt, hogy éjféltájban enyhe szellő kerekedett, talán Crystal bicskája idézte fel – és Gerard
jelentkezett parancsokért a kapitány kabinjában. Megint csak nem tudott szembeszállni a
közvéleménnyel. Milyen gyanakodással, milyen titkos, ki nem mondott kíváncsisággal és
nehezteléssel néznének rá az emberei, ha parancsot adna, hogy folytassák útjukat és ne kössenek
ki Szent Heléna szigetén!

XXIV. FEJEZET

Boldog hazatérés

– Temérdek hajó horgonyoz a kikötőben! – jelentette Bush, szeméhez emelve messzelátóját,

amint kivilágosodott és közelről megpillantották a partokat. – Hadihajók! Nem, kelet-indiai
hajók. Nem, hadihajók és kelet-indiai hajók, sir! És ott egy háromütegsoros sorhajó is! De hiszen
az az öreg Téméraire, sir. És admirálisi zászló leng rajta! A hadihajók bizonyosan az indiai
hajókat kísérik hazafelé!
– Értesítse Mr. Marshot! – szólt Hornblower.
Üdvözléseket kellett leadni, látogatásokat tenni – egykettőre magával ragadta az élet
megszokott, beidegződött mindennapja. Most órákon keresztül annyira el lesz foglalva, hogy egy
szót sem válthatna Lady Barbarával akkor sem, ha odáig ereszkedne, hogy a történtek után
egyáltalán szóba áll még vele. Nem tudta, örüljön-e ennek vagy búsuljon.
A Lydia leadta az üdvlövéseket és az öböl visszhangzóit az ágyúdörgéstől. Hornblower kopott
díszruháit szedte elő – a foltos kék kabátot a megszürkült vállrojtokkal, az ócska fehér nadrágot, a
selyemharisnyát számtalan lefutott szemmel, amelyet Polwheal varrogatott össze ügyetlen
kezével. A kikötői felügyelő feljött a hajóra és átvette a kapitány írását, amelyben bizonyította,
hogy nincs ragályos beteg hajója fedélzetén. Egy perccel később lebocsátották a horgonyokat és
Hornblower parancsot adott, hogy bocsássák vízre a kuttert. Azonnal tisztelegnie kellett a
tengernagynál. Éppen lefelé indult a kötélhágcsón, amikor Lady Barbara a fedélzetre lépett. A
kapitány még látta egy pillanatig, amint gyönyörködve nézte a zöldellő hegyoldalakat, majd
csodálkozó pillantást vetett a kikötőben horgonyzó sok hajóra. Szeretett volna odasietni hozzá és
szólni valamit, de visszatartotta a méltóság, a tekintély, amit a kapitánytól megkövetelnek. És
nem is vihette magával, bármennyire is szerette volna – a kapitányt, aki hivatalos látogatásra
indul, nem kísérheti bárkáján egy asszony, még akkor sem, ha véletlenül Lady Barbara Wellesley.
A kutter gyors evezőcsapásokkal szelte a tengert a Téméraire-ig.
– Lydia! – kiáltotta a csónakmester válaszul a kérdezősködésre a hajó fedélzetéről, azután
feltartotta négy ujját. Ezzel jelezte, hogy kapitány érkezett látogatásra, hogy a Téméraire-t a
megfelelő üdvözlésre figyelmeztesse.
Sir James Saumarez a sorhajó hátsó fedélzetén fogadta. Magas, karcsú és még fiatal embernek
gondolta, amíg le nem vette kalapját és le nem leplezte hófehér haját. Udvariasan hallgatta
Hornblower rövid magyarázatát látogatásáról. Negyven évet töltött a tengeren és tizenhat évet
szakadatlan háborúkban és így sejtette, milyen vad és izgalmas kalandok maradtak elmondatlanul
Hornblower rövid beszámolójában. Éles tekintetű kék szemében elismerés villant meg, amikor
arról értesült, hogy a Lydia hosszú ideig tartó párviadalban elsüllyesztett egy kétütegsoros
sorhajót.

– Tartson ön is velünk – mondta végül. – Csak két sorhajóm van, de egyetlen fregattom sem.
Haza kell kísérnünk Angliába ezt a hatalmas kelet-indiai hajókaravánt. Kilencvenhárom óta,
amikor a háború megkezdődött, a kormány megtanulhatta volna, hogy több fregattra volna
szükségünk, nem gondolja? Még ma reggel átküldőm az írott parancsot. És most, sir, arra kérem,
részesítsen abban a nagy örömben, hogy velem reggelizik, éppen vendégeim vannak.
Hornblower azzal a kifogással próbált visszavonulni, hogy látogatást kell tennie a
kormányzónál.
– Őexcellenciája is nálam reggelizik – felelt a tengernagy.
Hornblower belátta, hogy oktalanság ennyi kifogással előhozakodni feljebbvalójának
bármilyen óhajtása ellen, de ezt az egyet csakugyan nem kerülhette el.
– Egy hölgyet is hoztam magammal a Lydia fedélzetén, sir – mondta és amikor az admirális
csodálkozva ráncolta össze homlokát, sietve elmagyarázta, hogyan került Lady Barbara a
hajójára.
A tengernagy csodálkozott.
– Lady Barbara Wellesley! – kiáltotta. – És maga a Horn-fok körül hozta idáig? Ezt azonnal
közölnöm kell Lady Manningtree-vel!
Minden szertartásosság nélkül vezette a kapitányt a szellős, tágas tengernagyi szalonba. A
középen hosszú asztal áll, hófehér abrosszal megterítve, csillogó ezüsttel és kristállyal megrakva
és az asztal körül nők és férfiak álldogáltak kisebb csevegő csoportokra oszolva, valamennyien
kifogástalanul és elegánsan öltözötten. A tengernagy sietve végezte el a bemutatást – a
kormányzó úr őkegyelmessége, Manningtree gróf és grófné. Sir Charles és Lady Wheeler.
Lady Manningtree alacsony, kövér asszony volt. Arca sugárzott a jóindulattól és belső derűtől.
Viselkedésében nyoma sem volt annak a gőgnek és méltóságnak, amelyet bárki is elvárhatott
volna a volt főkormányzó feleségétől, aki hivatali ideje lejártával éppen hazatérőben van
Angliába.
– Hornblower kapitány magával hozta Darienből Lady Barbara Wellesley-t – mondta Sir
James, majd sietve számolt be a körülményekről. Lady Manningtree rémüldözve hallgatta.
– És maga otthagyta Lady Barbarát? Azon a kicsi hajón? – kiáltotta. – Ó, a szegény kis
bárány! Egy perccel sem szabad tovább egyedül hagyni. Megyek és idehozom, ebben a
másodpercben! Kérem, Sir James, bocsásson meg. De nem tudnék addig megnyugodni, amíg
kényelmesen el nem helyeztem a mellettem levő kabinban, a Hanbury Castle fedélzetén. Sir
James, volna szíves rendelkezésemre bocsátani egy csónakot?
Szüntelen mentegetődzés és magyarázkodás és alsószoknyáinak suhogása kíséretében elsietett,
miközben még arra is jutott ideje, hogy további szemrehányásokat tegyen Hornblower
kapitánynak.
– Ha az asszonyok beszélnek, akkor a férfi okosabban teszi, ha hallgat – jegyezte meg Sir
James bölcsen, miután a hölgy eltávozott. – Kérem, foglaljon itt helyet, kapitány úr.
Csodálatosképpen Hornblower alig tudott valamit enni a pompás reggeliből. Isteni báránykaraj
volt. És kávé friss tejjel. Friss, fehér búzakenyér. És vaj, gyümölcs, főzelékfélék. Mindaz, amiről
Hornblower álmodozott, amikor Lady Barbara foglalta le a gondolatait. De most csak itt-ott
csipegetett egy-egy falatot. Szerencsére senkinek sem tűnt fel étvágytalansága, annyi kérdéssel
ostromolták szünet nélkül Lady Barbaráról, kalandjairól a Csendes-óceánon, útjáról a Horn-fok
körül, azután megint csak Lady Barbaráról.
– A bátyja nagy tetteket visz véghez Spanyolországban – jegyezte meg Sir James. – Nem az
idősebb, a marquis, hanem Arthur – aki megnyerte Assaye-nél a csatát. Nemrégiben Soult-t verte
ki Portugáliából és amikor elhagytam Lisszabont, egyenesen Madrid felé haladt seregei élén.
Amióta Moore-t megölték, ő a hadsereg legtehetségesebb katonája.
– Hm – bosszankodott Lady Wheeler. Az angol-indiai családoknak egy része nem szívesen
hallotta a Wellesley nevet. – Ez a Lady Barbara, azt hiszem, sokkal fiatalabb a fivéreinél?
Emlékszem rá, amikor kis gyermek korában láttam Madrasban.
Minden szem Hornblower felé fordult, de Lord Manningtree tapintata és kedvessége
megkímélte a kínos zavartól, hogy a nyilvánosság előtt tárgyalja Lady Barbara korát.
– Bizonyos, hogy már nem gyerek – szólt közbe kissé esetlenül. – És nagyon tehetséges, okos
fiatal teremtés. Már Indiában is legalább egy tucat kitűnő házassági ajánlatot utasított vissza és ki
tudja, hányat még azóta.
– Hm – krákogott ismét Lady Wheeler.
Hornblower már attól félt, hogy sohasem lesz vége ennek a reggelinek. Boldog volt, amikor
végre asztalt bontottak. A kormányzó azonnal megragadta az alkalmat és a Lydia élelmiszer-
szükségleteiről tárgyalt vele – kötelességei egyelőre még fogva tartották. De azután már nem
tudott erőt venni türelmetlenségén. Engedelmet kért Sir Jamestől, hogy dolgai után láthasson és
elköszönt a társaságtól.
Az admirális bárkája még mindig ott vesztegelt a Lydiához láncolva, amikor hazaérkezett. A
bárka legénysége vörös egyenruhát és aranyzsinóros kalapot viselt. Hornblower ismert olyan
fregatt-kapitányokat is, akik hasonlóan díszes egyenruhákba öltöztették bárkájuk evezőseit, de
azok gazdag emberek voltak, akik sok jutalomdíjat nyertek az ellenségen aratott győzelmeikért,
nem olyan koldusszegény senkik, mint ő. Sietve kapaszkodott fel a fedélzetre. Lady Barbara
útiládái már ott álltak egymásra halmozva a korlát mellett, készen arra, hogy bármelyik
pillanatban leeresszék az admirálisi bárkába. A kabin felől asszonyi fecsegést hallott. Lady
Manningtree és Lady Barbara üldögéltek odabenn, mélyen elmerülve a beszélgetésbe. Nyilván
annyi mondanivalójuk volt, hogy nem győzték bevárni, amíg elérkeztek a Hanbury Castle
fedélzetére. Egyik beszédtárgy a másikhoz vezetett és egyre jobban belemelegedtek, annyira,
hogy megfeledkeztek a várakozó bárkáról, megfeledkeztek még a reggeliről is.
Amikor felhozták a raktárból az úti ládákat. Lady Barbara nyilván megragadta az alkalmat és
kicsomagolt onnan egyet-mást. Mert most új ruhát viselt, amelyet Hornblower még sohasem
látott rajta, hozzá új turbánt és fátyolt. Most ismét az előkelő, nagyúri hölgy volt. Hornblowernek
úgy tűnt, mintha legalább hat inch-csel volna magasabb, mint mikor utoljára látta. Hornblower
érkezése, miután amúgy is megzavarta beszélgetésüket, egyúttal megadta a jelet a távozásra.
– Lady Barbara mindent elmondott utazásukról – szólt Lady Manningtree, miközben kesztyűit
gombolta. – Kapitány úr a leghálásabb köszönetet érdemli, amiért megvédelmezte és vigyázott rá
a hosszú úton.
A jószívű öreg hölgyön meglátszott, hogy sohasem szokott rosszat gondolni senkiről. Körülnézett
a szűk kabinban.
– De azért – folytatta – legfőbb ideje, hogy kissé több kényelemben részesülhessen, mint az ön
hajóján, kapitány úr.
Hornblower dadogva mentegetődzött, hogy a pompásan felszerelt kelet-indiai hajók
természetesen sokkal jobban gondoskodnak utasaik kényelméről.
– Világért sem akartam ezzel azt mondani, hogy ez az ön hibája volt, kapitány úr – tiltakozott
Lady Manningtree hevesen. – Tudom, hogy az ön Lydiája nagyon szép hajó. Fregatt, ha jól
látom? Csakhogy a fregattokat nem női utasok szállítására rendezték be és ez az egész baj. És
most már búcsúznunk kell, kapitány úr. Remélem, még abban az örömben részesít bennünket,
hogy üdvözölhetjük a Hanbury Castle fedélzetén? Bizonyosan lesz erre alkalom a hosszú,
unalmas utazáson hazafelé. Isten önnel, kapitány úr!
Hornblower kapitány meghajolt és előrebocsátotta Lady Manningtree-t. Lady Barbara követte.
– Isten önnel! – köszöntötte Lady Barbara is. Hornblower ismét meghajolt, miközben a nő
mélyen bókolt előtte. A kapitány egyenesen a szeme közé nézett, de csodálatosképpen nem látta
arcának részleteit – csak valami csillogó kékséget és fehérséget.
– Köszönöm minden kedvességét – mondta Lady Barbara.
A bárka eltávolodott a Lydiától és egyenletes evezőcsapásokkal haladt a Hanbury Castle felé.
Azután minden összefolyt Hornblower szeme előtt. Csak valami arany és vörös foltot látott a
fodrozódó tengeren. Egyszerre Bush állt mellette.
– Az élelmezőmester óhajtana jelentést tenni, sir.
Hornblowert ismét kötelességek szólították. Amikor elfordult a korláttól, hogy ismét átadja
magát a szokott robotnak, egyszerre tompán és ostobán arra gondolt, hogy két hónap múlva
viszontlátja Mariát. Valami bizonytalan örömet érzett. Igen, Maria mellett talán megint boldog
lesz. Azután ismét megfeledkezett róla. Felette vidáman ragyogott a nap és előtte ott zöldelltek
Szent Ilona meredek hegyoldalai.

MÁSODIK KÖNYV

HORNBLOWER KAPITÁNY A FÖLDKÖZI-TENGEREN

I. FEJEZET

Újoncok

Hornblower kapitány éppen a foltos kefelevonatot olvasta, amelyet az imént küldtek át a

nyomdából.
»Minden igaz hazafinak!« – olvasta. – »Tengerészek, honfitársak, ifjak és férfiak, akik
harcolni akarnak a szabadságért és becsületre akarják tanítani a korzikai zsarnokot, hogy
megbánja azt az órát, amikor maga ellen idézte a Brit-szigetek haragját! Őfelsége
hetvennégyágyús sorhajója a Southerland, jelenleg Plymouthban állomásozik és legénységét még
néhány jelentkezővel egészítheti ki. Horaito Hornblower kapitány nemrégen tért vissza csendes-
óceáni útjáról, ahol fregattja, a harminchat ágyús Lydia párviadalban elsüllyesztette a
kétágyúsoros és több mint kétszer olyan erős Natividad spanyol sorhajót. A Lydia tisztjei,
altisztjei és legénysége az utolsó szálig követték Hornblower kapitányt új hajójára. Melyik igazi
hazafi, melyik igazi oroszlánszív Állhat ellent a felhívásnak, hogy csatlakozzék ezekhez a
hősökhöz és megossza velük a reájuk váró, jövendő dicsőséget? Ki akarja megtanítani Monsieur
Jean Crapaud-t, hogy a tenger Nagy-Britanniáé és egyetlen békaevő francia sem dughatja oda az
ábrázatát? Ki ne vágyódna a kalapravaló arany Louis d'or jutalomdíjra? Minden este muzsika és
tánc, bőséges élelem, a legjobb marhahús, a legjobb kenyér és grog minden délben, hétköznap és
vasárnap egyaránt és mindezeken kívül Ő legkegyelmesebb felsége, György királyunk még
zsoldot is juttat hűséges katonáinak! A felhívás mellett tartózkodik Őfelsége sorhajójának, a
Southerland-nek egyik tisztje is, aki szívesen besorozza azokat, akik dicsőségre és fényes
haditettekre szomjaznak!«
Hornblower kapitány alig tudott erőt venni csüggedésén, miközben végigolvasta a
kefelevonatot. Minden városkában tucatszámra kiáltottak a falakról ilyen felhívások. Nagyon
valószínűtlen, hogy ezzel a módszerrel önkéntes újoncokat tudjon szerezni egy unalmas
sorhajóra, amikor mellette közölték hasonló felhívásaikat nála sokkal ismertebb nevű fregatt-
kapitányok, akik hivatkozhattak a régebbi útjaikon nyert jutalom díjaikra is. Ha kiküldi négy
tisztjét, mindegyiket hat-hat ember kíséretében a déli városokba, hogy gyűjtsenek újoncokat
ennek a felhívásnak a segítségével, annyit jelent, hogy fel kell áldoznia minden pénzét, amit
utolsó útján szerzett éspedig minden valószínűség szerint eredménytelenül.
De annyi bizonyos, hogy valamit tennie kell. A Lydiáról kétszáz jól kiképzett tengerészt hozott
magával (a felhívás természetesen egy szóval sem árulta el, hogy ezeket az embereket erőszakkal
szállították át a Southerlandre és kétévi szolgálat után annyit sem engedtek meg nekik, hogy
Anglia földjére tegyék a lábukat), de kiegészítésül feltétlenül szüksége van még ötven főnyi
képzett tengerészre és legalább kétszáz főnyi, különböző célokra beosztott legénységre. Ha nem
sikerül kiegészítenie legénységét, akkor elveszíti a hajó parancsnokságát és élete végéig
félfizetésen – napi nyolc shilling – tengődhet. Nem tudta, vajon mennyire áll kegyben az
admiralitásnál és így egészen természetes, ha aggódott az állása miatt.
Aggodalmában és bosszúságában dühösen káromkodott, miközben ceruzájával idegesen
dobolt a kefelevonaton. De azért vigyázott, hogy tompítsa a hangját, nehogy felzavarja a
szomszédos szobában, a bezárt kettős ajtó mögött alvó Mariát. Maria úgy érezte, hogy áldott
állapotban van (bár egyelőre még nem tudta bizonyosan). Hornblower torkig jóllakott már a
felesége iránti állandó figyelmességgel és gyöngédséggel. Ingerültség fogta el, ha csak eszébe is
jutott a felesége, gyűlölte a szárazföldet, az újoncverbuválást, a nyomott levegőjű nappali szobát,
teljes függetlenségének elveszítését, amit annyira élvezett legutóbbi útjának hosszú hónapjai
alatt. Idegesen felkapta a kalapját és halkan kilopódzott a szobából. A nyomdászinas sapkájával a
kezében várakozott odalenn a hallban. Hornblower sietve adta vissza a kefelevonatot és megadta
rendelését. Azután kisietett a zajos utcára.
A Halfpenny Gate Bridge vámszedője egy pillantást vetett egyenruhájára és fizetség nélkül
engedte át. A dereglyék mellett sorakozó révészek pedig már ismerték és tudták, hogy a
Southerland kapitánya –, tudták, hogy tisztességes fizetségre számíthatnak, ha odaeveznek vele
hajójához, a Hamoaze-on. Egypárevezős csónakba ült. Határozottan jólesett, hogy egy szót sem
kellett szólnia a kormányos révésznek, máris megindult vele a sűrűn horgonyzó hajók között. A
révész már éppen mondani akart valamit utasának, de amikor észrevette sötéten összeráncolt
homlokát, rosszkedvű pillantását, hirtelen meggondolta a dolgot és csak a torkát köszörülte.
Hornblower, bár rá sem nézett a révészre, mégis megsejtette ezt a kis közjátékot és Isten tudja
miért, jobbkedvre derült tőle. Látta a barna karon megfeszülő izmokat, miközben a révész
ugyancsak dolgozott evezőjével. Csuklóján tetoválás. Balfülében vékony aranykarika.
Bizonyosan tengerész volt, mielőtt révésznek csapott volna fel. Bár magával vihetné a
Southerland fedélzetére. Ha legalább néhány tucat megbízható tengerésszel gyarapíthatná
legénységét, mindjárt nyugodtabb volna. De ennek az embernek bizonyára írása van arról, hogy
nem sorozható be tengerésznek, különben nem tudná gyakorolni hivatását ezen a helyen, ahol a
brit flottának legalább negyedrésze vadászott állandóan emberekre.
Az élemiszeres kikötő és a dokk csakúgy nyüzsgött az emberektől, amikor elhaladtak előtte,
ezek is valamennyien erős, izmos, edzett férfiak, legalább a fele kiképzett tengerész. Hornblower
vágyakozó pillantásokat vetett rájuk, de éppen úgy átérezte tehetetlenségét, mint a macska,
amikor az üvegedényben úszkáló aranyhalakra sóvárog. Lassan suhant el mellettük a part. Végre
megpillantotta a Southerlandet, mozdulatlanul horgonyozva és többé le sem vette róla tekintetét.
Megint érezte lelkében a hajója iránt az eredendő ellenszenvet és ugyanakkor a büszkeséget is,
hogy íme, ez a nagy hajó most már az ő kizárólagos parancsnoksága alatt áll. Még mindig nem
tudta megszokni a hajó kerek orrát, hiszen a brit flotta minden hajójának már régóta hegyes orrot
ácsoltak. Formája elárulta egész történetét, amint Hornblower minden alkalommal megállapította,
építői sok minden lehetséges előnyről lemondtak, hogy a hajó minél kevésbé legyen mélyjáratú.
Minden, ami a hajón volt –, kivéve angol gyártmányú alacsonyabb árbocait – hollandus
származását bizonyította. Ezt a hajót valamikor arra szánták, hogy a sekély hollandi partvidéket
járja. Csakugyan, a Southerland valamikor Fendracht néven hollandus hajó volt. Texel foglalta el
és most, miután tatarozták és újra felfegyverezték, a brit hadiflotta egyik legcsúnyább,
legesetlenebb kétágyúsoros hajója lett. És az is bizonyos, hogy ez a hajó, különösen ha a
személyzete sem megfelelő, nem engedelmeskedik olyan könnyen a vitorláknak és ennélfogva
kevésbé védekezhet az időjárás szeszélyei ellen.
Mialatt egyre közelebb értek a hajóhoz a táncoló hullámok hátán, Hornblower folytatta
elégedetlen megfigyeléseit. A hajót frissen festették, de annyira takarékoskodva, amennyire csak
lehetett –, az unalmas sárga és fekete színt nem derítette fel semmi fehérség vagy aranyozás.
Jómódú kapitány és első tiszt saját pénzükből pótolták volna a hiányokat és nem sajnáltak volna
tőle egy kevés aranyozást, de Hornblowernek nem volt pénze ilyesmire, még kevésbé Bushnak,
aki, mint tudta, édesanyját és négy leánytestvérét tartotta el fizetéséből – bár talán jövőjük is
részben a Southerland külső megjelenésétől függött. És azt is tudta, hogy más kapitány talán
nagyobb bőkezűséget erőszakolt vagy csalt volna ki a hatóságoktól. De hiába, neki ilyesmihez
nem volt tehetsége. Nem tudott hízelegni. Nem a lelkiismerete tartotta vissza, hanem a
büszkesége.
Már észrevették a hajó fedélzetén. Hallotta a sípjelzéseket, emberei már készülődtek méltó
fogadására. Csak hadd várjanak még egy kicsit, ma nem siet. A Southerland, most, amikor még
nem halmozták fel raktáraiban az elvinni való élelmiszert és muníciót, magasan állt ki a vízből,
széles csíkban látszott a hajó testének rézverete. Hála Istennek, a rézveret vadonatúj. Valószínű,
hogy a csúf, vén hajó kedvező széllel nagy sebességet tud kifejteni. Mialatt figyelmesen nézte
minden részletét, egyre csak arra gondolt, hogyan tudná elérni ezzel a hajóval a lehetséges
legjobb teljesítményt. Huszonkét esztendei gyakorlat segítette számvetésében. Tisztán látta,
miféle erőknek együttes hatása szabja meg a hajó gyorsaságát: a szél nyomása a vitorlákra, a
kormánylapát kiegyenlítő kezelése, a hajótest laterális ellenállása, a súrlódás, a hajó orrának
csapódó hullámok. Már tisztán látta, hogyan kell kifeszíteni a vitorlákat, hogyan kell felszerelnie
a kötélzetet. De a következő pillanatban elkeseredetten eszmélt rá, hogy egyelőre nincsen
elegendő legénysége és ha rövidesen nem talál megfelelő embereket, úgysem veheti hasznát
ezeknek a terveknek.
– Siessünk – szólt rá hirtelen a révészre, aki ismét teljes erejével evezett.
A csónak már meg is fordult a hajó fara alatt – a révészek nagyon jól tudták, hogyan kell
egészen közelsiklani a hadihajókhoz – és Hornblowernek innen szabad kilátása nyílt a hátsó
galéria felé. Hornblower szemében ez volt a hajó legsikerültebb része. Örült, hogy ezt nem
rontották el a dokkban, mikor a hajót átépítették, amint nem egy sorhajóval megtették. Erről a
galériáról élvezheti majd a tengert, a napot és a szelet, teljes magányban és elkülönítettségben,
amit a fedélzeten sohasem szerezhetne meg magának. Még tornagyakorlatait is elvégezheti itt,
távol embereinek kíváncsi pillantásától, mert szerencsére teljes tizennyolc lábnyi szabad tér állt
rendelkezésére. Legfeljebb kissé meg kell hajolnia az alacsony tető alatt. Hornblower
kimondhatatlanul vágyódott arra az időre, amikor ismét a nyílt tengeren jár hajójával, távol a
szárazföldnek minden kínzó, nyugtalanító gondjától, a galéria csendes magányában. Igen, itt
végre majd megnyugvást talál. De ha nem toboroz elegendő legénységet, akkor az idők
végtelenségéig le kell mondania erről az áldott boldogságról. Rövidesen össze kell gyűjtenie az
embereket.
Zsebébe nyúlt, ezüstpénzzel fizette ki a révészt. Bár nem volt éppen bővében az ezüstpénznek,
mégis, gőgjében mindig túlfizette a révészeket, mert tudta, hogy a többi sorhajókapitány is
ugyanezt teszi.
– Köszönöm, sir! Köszönöm – hálálkodott a révész.
Hornblower sietve kapaszkodott fel a kötélhágcsón. A fedélzeten fülhasítóan szóltak a
hajósaltisztek sípjai, a tengerészek fegyveres díszőrséget álltak, a matrózok mereven tisztelegve
sorakoztak. Gray, a kapitány mellé szolgálattételre beosztott altiszt – hadnagyok nem teljesítettek
őrszolgálatot kikötőben – állt őrségben éppen és abban a pillanatban tisztelgett, amikor
Hornblower felbukkant a hátsó fedélzeten. Hornblower nem ereszkedett le odáig, hogy
megszólítsa, bár Gray a kedvencei közé tartozott; még mindig őrködött azon, hogy fölösleges
fecsegésével ne ártson a tekintélyének. Ehelyett némán nézett körül.
A hajó fedélzetén nagy összevisszaság uralkodott, az emberek éppen a kötélzet felszerelésén
dolgoztak, de Hornblower nagyon jól látta, hogy a látszólagos összevisszaság tulajdonképpen a
legnagyobb rendet takarja. A hatalmas kötéltekercsek, a vitorlavarrók csoportja, az árbocokon
dolgozók mind pontosan és fegyelmezetten meghatározott terv szerint végezték munkájukat.
Meghozták gyümölcseiket a tiszteknek kiadott szigorú parancsai. Amikor a Lydia legénysége
értesült, hogy egyenesen átszállítják őket a Southerland fedélzetére, anélkül, hogy a szárazföldre
tehetnék lábukat, csaknem fellázadtak. De most már ismét fegyelmezetten engedelmeskedtek a
parancsoknak.
– A hajóprofósz jelentést óhajt tenni, sir – szólalt meg Gray.
– Tessék! – bólintott Hornblower.
A hajóprofósz kötelessége, a tisztek közül, hogy ügyeljen a fegyelemre. Price új ember volt a
hajón. Hornblower csakis arra következtethetett, hogy fegyelmi vétségeket akart jelenteni és
keservesen felsóhajtott, míg arcára a könyörtelen keménység álarcát vette fel. Talán ostorozásra
kerül a sor és gyűlölte a vér és a kín látását. De ilyen esetben, mikor a legénység a pihenő közben
kissé megfeledkezett a fegyelemről, nem szabad visszariadni az ostorozástól –, szükség esetén
szíjjal kell hasítani a fegyelembontó hátán.
Price már jött is a parancsnoki hídon keresztül, a legfurcsább menet élén. Harminc ember
lépkedett párosával a háta mögött, valamennyi hozzábilincselve szomszédjához, kivéve a két
utolsót, akiknek viszont a bokáját láncolták meg. Csaknem valamennyiről rongyokban lógott a
ruha és ez sehogy sem felelt meg a hajó szabályzatának. Legtöbbnek a bőre keresztülvillant a
rongyokon. Barna, fekete, szőke és ősz, torzonborz szakálluk egészen elvadult és amelyik nem
kopaszodott még meg, kusza és rendetlen hajfürtök hulltak a nyakába. A két hajóskáplár zárta be
a menetet.
– Állj! – vezényelt Price.
A menet csoszogva megállt. Az emberek makacs rosszkedvvel néztek le a fedélzetre.
– Mi ez? – kérdezte Hornblower élesen.
– Újoncok, sir – jelentette Price. – Ma reggel hozták őket.
– Honnan? – kérdezte még mindig hitetlenül Hornblower.
 – Az exeteri esküdtszék elől – felelt Price és hosszú listát szedett elő. – Négy közülük vadorzó.
Egyik vándormuzsikus, Wailest, ezt a bőrnadrágosat birkalopásért ítélték el. Az a feketeruhás
bigámiát követett el, előzőleg egy sörfőzdében dolgozott. A többi nagyrészt zsebtolvaj, kivéve az
első kettőt, azok gyújtogatók és a hátsó kettőt, akiket megvasaltattam, azokat betöréses lopásért
ítélték el.
– Hm-hm – köszörülte torkát Hornblower, mert egyelőre egyetlen szót sem tudott szólni. Az
újoncok pislogva nézték, némelyik reménykedve, némelyik gyűlölettel, némelyik közönyösen.
Inkább választották a szolgálatot, mint a kivégzést, fegyházat, száműzetést. Hosszú hónapok a
börtönben, tárgyalásra várakozva, lezüllesztették a külsejüket. Kitűnő gyarapodás minden esetre
hajója legénységének, gondolta Hornblower keserűen –, örök lázadók, makacs bujkálók és gyáva,
féleszű parasztok. Valamennyi félt, rettegett, konok elszántsággal és gyűlölettel várta sorsának új
alakulását. Érdemes volna megkísérelni, hogy megnyerje ragaszkodásukat. Pillanatnyi
villámgyors gondolkodás után, természetes emberségessége diktálta, hogyan viselkedjék ezekkel
a szerencsétlenekkel szemben.
– Miért vannak még mindig megbilincselve? – kérdezte olyan hangosan, hogy valamennyien
hallhatták.
– Bocsánatot kérek, sir – mentegetődzött Price. – Nem mertem leszedni bilincseiket, külön
utasítás nélkül, mert tudtam, honnan jöttek és hogy kerültek ide.
– Ennek semmi köze a dologhoz! – szólt Hornblower szigorúan. – Most már a királyi
haditengerészet tagjai. Nem tűrök megbilincselt embert az én hajómon, hacsak velem szemben
nem adott okot a büntetésre.
Hornblower most már nem az újoncok felé nézett, hanem egyenesen a hajóprofószhoz intézte
szavait –, tudta, hogy így sokkal hatásosabb, bár szíve mélyéből megvetette magát, amiért ilyen
fogásokat használt.
– Nem óhajtom, hogy a jövőben az újoncok a hajóprofósz fennhatósága alá kerüljenek –
folytatta kimelegedve. – Becsületes feladatot vállaltak valamennyien és becsületes jövő előtt
állnak. Többé ilyesmi meg ne történjék. Most szóljon az élelmezőmester altisztjeinek, ezeket az
embereket öltöztessék be azonnal, úgy ahogy szokás.
Általában ártott a fegyelemnek, ha egy tisztet megdorgált a legénység előtt, de a hajóprofósz
esetében, tudta, hogy nem sokat árthatott. Az emberek úgyis előbb vagy utóbb meggyűlölik a
hajóprofószt; ha bármi elégedetlenség üti fel fejét az emberek között, mindig őt okolják.
Hornblower most már közvetlenül az újoncokhoz fordult, ezúttal barátságos hangon.
– Annak az embernek, aki legjobb tudása szerint teljesíti kötelességét, nincs mitől félnie az én
hajómon! És most mielőbb látni szeretnélek benneteket új ruhátokban, miután lemostátok
magatokról annak a helynek szennyét, ahonnan jöttetek. Elmehettek!
Legalább megnyert néhányat a szerencsétlenek közül, gondolta. Az imént még makacs,
rosszkedvű arcok közül nem egyen felragyogott a reménység, amikor hosszú idő után először –
talán egész életükben először emberekhez és nem vadállatokhoz méltóan szólt hozzájuk valaki.
Figyelte őket, amint visszafelé indultak a parancsnoki hídon keresztül. Szegény ördögök!
Hornblower arra gondolt, hogy alighanem rossz cserét csináltak, amikor a fegyház helyett a
tengerészetet választották. De legalább mégis csak kapott harminc embert a kétszázötvenből,
akikre feltétlenül szüksége volt, akiket kötéllel kell idevonszolni az öreg Southerland fedélzetére.
Bush hadnagy érkezett sietve a hátsó fedélzetre és tisztelegve üdvözölte kapitányát. A sötét,
szigorú arcból a kék szem mosolyogva nézett rá. Ez a szem, ez a mosoly sehogysem illett a
viharedzett archoz. Furcsa, de jóleső érzés volt, hogy Bush olyan leplezhetetlen örömmel üdvözli.
Ez a kitűnő tengerész, ez a bámulatosan fegyelmezett ember, a rettenthetetlen harcos, aki annyi
erénnyel dicsekedett, amelyek belőle hiányoztak, íme, mégis csodálattal néz fel rá!
 – Jó reggelt, Bush! – köszöntötte. – Látta már az újoncokat?
– Nem, sir. Az őrséget kellett kijelölnöm és csak most készültem el. Honnan jöttek?
Hornblower mindent megmondott és Bush elégedetten dörzsölte a kezét.
– Harminc! – kiáltotta. – De hiszen ez kitűnő eredmény! Legfeljebb ha egy tucatot reméltem
az exeteri esküdtszéktől. Ma Bodmin kerül sorra. Adja Isten, hogy onnan is legalább harmincat
kapjunk!
– Csakhogy a bodmini fegyházból nem kaphatunk képzett vitorlakezelőket! – Hornblower
határtalanul megkönnyebbült, látva, micsoda egykedvűséggel veszi tudomásul első tisztje, hogy
ilyen fegyháztöltelékkel egészítik ki a Southerland legénységét.
– Az bizonyos. De jövő héten érkezik vissza a nyugat-indiai hajókaraván. A legénység közül
legalább kétszázat visszatartanak és bizonyosan nekünk is juttatnak vagy húsz jól képzett
tengerészt.

– Meglehet – bólintott rosszkedvűen a kapitány. Sem az összeköttetéseivel, sem a

hízelgéseivel nem szerezte meg különösebben az Admiralitás jóindulatát, tehát nem is számíthat
különösebb nagylelkűségükre. – Most talán nézzünk körül odalenn.
Ezzel legalább egészen más irányt adott beszélgetésüknek.
– Az asszonyok nagyon nyugtalankodnak – jelentette Bush. – Ha nincs kifogása ellene, sir, én
is lemegyek.
Az alsó fedélközben meglehetősen különös látvány fogadta mindkettőjüket. A féltucat nyitott
lőrésen keresztül csak gyér világosság hatolt a nagy helyiségbe. Ötven asszony tartózkodott a
hajón. Három vagy négy mindig a függőágyban heverészett. Némelyek csoportosan, fecsegve
üldögéltek a földön. Mások a lőréseken keresztül élelmiszerekről alkudoztak a Southerland
közelébe férkőzött parti dereglyékkel. A szökést megakadályozó vashálón éppen ki tudták
nyújtani kezüket. Két nő pedig hangosan veszekedett. Mindegyiket egész csoport támogatta és
tüzelte. Egyikük fekete hajú és magas volt, annyira, hogy meg kellett hajtania fejét az öt láb
magas mennyezet alatt, a másik alacsony, széles vállú és szőke, de azért harciasan állt szembe
ellenfelével.
– Igenis, azt mondtam! – kiáltotta makacsul. – És kimondom másodszor is! Én nem félek
magától, Mrs. Davson. Habár nagy kérdés, jogosan viseli-e ezt a nevet.
– Ezt merészeli! – visított a fekete hajú, erre a minden eddiginél súlyosabb sértésre. Előre
ugrott s ragadozó mohósággal belemarkolt a másiknak a hajába és úgy megrázta a fejét, mintha a
lelket is ki akarná rázni belőle. Viszonzásul ellenfele az arcát karmolta össze és a karját csipkedte
kékre. Alsószoknyák suhogása és libegése közben forogtak és viaskodtak, amikor egyik lustán
heverésző asszony figyelmeztette őket:
– Hagyjátok abba, megkergült boszorkányok! A kapitány jön! Elengedték egymást, lihegve és
feldúltan. Minden szem Hornblower felé fordult, mialatt előresietett a félhomályban, fejét
meghajtva az alacsony tető alatt.
– Az a nő, akit legközelebb verekedésen kapunk rajta, azonnal partrarepül! – kiáltotta
Hornblower.
A fekete asszony hátravetette fejét és megvetése jeléül az orrát szívta.
– Engem ugyan nem fog partratenni, kapitány úr! Megyek én magamtól is! Hiszen itt úgyis
éhenhalatják az embert!
Nyilván csak azt mondotta ki, amit a többiek jó része is gondolt, mert szavait helyeslő moraj
kísérte.
– Hát már sohasem kapják meg férjeink a fizetésüket? – süvöltött közbe a függőágyban
lustálkodó asszony.
 – Elég volt már ebből! – üvöltött közbe Bush hirtelen. Előre tolakodott, mert meg akarta
kímélni kapitányát a sértésektől, amelyekkel őt napról napra elhalmozták, hála a kormány
lassúságának, amely még egy hónappal érkezésük után sem adta ki az emberek zsoldját. – Mit
keres ott maga a függőágyban? Régóta elhangzott már a nyolcas harangjelzés, tudja, hogy akkor
mindenkinek fel kell kelnie.
De az ellentámadás kísérlete csúfos kudarcba fulladt.
– Akkor kelek fel, amikor nekem tetszik, hadnagy úr! – felelt az asszony. Majd ledobta
takaróját és lelépett a hajópadlóra. – A ruhámat eladtam, hogy egy kis kolbászt vásárolhassak
szegény Tomomnak, az alsószoknyámat is odaadtam egy kis sörért. Talán bizony azt akarja, hogy
egy szál ingben szaladgáljak a hajón, hadnagy úr?
Az asszonyok halkan vihogtak mindenfelől.
– Menjen vissza és viselkedjék tisztességesen! – mérgelődött Bush, zavarában kipirult arccal.
Hornblower is nevetett – talán őt, mint házasembert kevésbé ijesztette meg a félmeztelen
asszony látása, mint első hadnagyát.
– Nem viselkedem biz én tisztességesen – kiáltott fel újra az asszony, de azért visszaült a
függőágy szélére és takarót borított lábára – amíg az én Tomom meg nem kapja a pénzét.
– És ha megkapja? – vigyorgott a szőke nő. – Mit használ neki, ha ki sem léphet a partra.
Besózhatja a szép fizetséget!
– Ötven font huszonhárom hónapi keserves munkáért! – tette hozzá egy másik nő. – És még
én is elvesztegettem itt egy hónapot!
– Csend legyen! – kiáltott Bush.
Hornblower takarodót fúvatott. Már megfeledkezett szándékosan – mi is volt a célja
idejövetelének. Nem tudott szembenézni ezekkel az asszonyokkal, ha a zsold kérdése került
szóba. Az emberekkel gyalázatosan csúnyán elbántak, valósággal bebörtönözték őket a hajón,
úgyhogy jóformán nem is láthatták a szárazföldet és a feleségeknek (némelyik közülük
csakugyan törvényes feleség volt, bár az admiralitás megelégedett a házastársi viszony egyszerű
szóbeli bejelentésével, már ennek alapján is felengedték a nőket a hajóra) ugyancsak megvolt az
okuk a panaszra. Senki sem tudta, még Bush sem, hogy az a néhány guinea, amelyet kiosztottak a
legénység között, tekintélyes része volt Hornblower még ki nem vett fizetésének – mindent
odaadott, amit nélkülözni tudott, kivéve az újoncverbuválási útra szánt költségeket.
Élénk képzelőtehetsége és fokozott érzékenysége talán még túlozta is embereinek szenvedését
a hajón. Miféle élet folyhat a fedélközben, ahol egy embernek összesen tizennyolc inch
szélességű hely jutott, ahol felköthette függőhálóját, míg felesége a mellette levő tizennyolc
inchet kapta? így feküdt mind egy hosszú sorban, férjek, feleségek, legényemberek.
Visszariasztotta ez a kép, ha csak gondolt is rá. És fellázította az is, ha eszébe jutott, miféle
élelmezést kapnak az asszonyok a fedélközben. Talán nem vette figyelembe a hosszú megszokás
könnyítő hatását.
Kissé váratlanul érkezett meg a főfedélzetre. Thompson éppen az újoncokat mosdatta.
– Talán matrózokat csinálunk belőletek, talán nem! – kiáltotta. – Ámbár előbb lesz a kutyából
szalonna, mint belőletek matróz. Ha az én véleményemre kíváncsi valaki, akárkinek is
megmondom, hogy kár a fáradságért. Hé, ide gyere azzal a pumpával! Mutassátok csak, milyen
színű a bőrötök, akasztófavirágok! Majd ha az ostorral megcsiklandozzuk a hátatokat, azt is
meglátjuk, milyen színe van a csontjaitoknak…
– Elég volt, Thompson! – kiáltott dühösen Hornblower.
Parancsainak értelmében, az újoncokat mindenekelőtt megtisztították a tetvektől és egyéb
élősdiektől. Körülbelül egy tucatot közülük, akinek a haját és szakállát már leborotválták és
akiknek a bőre olyan furcsán sápadt volt a hosszú börtönélet után, Thompson odaterelte a
fedélmosó szivattyúhoz, amelyet néhány vigyorgó matróz kezelt. Legalább annyira borzongtak a
szerencsétlenek a félelemtől, mint a hidegtől. Talán még egyikük sem fürdött soha életében és
ezzel a kilátással, Thompson vérlázító kijelentései és a többiek hahotája után az idegen
környezetben, igazán szánalmas látvány volt valamennyi.
Hornblower, Isten tudja miért, sohasem felejtette el tengeren töltött éveinek első, keserves
tapasztalatait. Felháborodva nézte ezt a jelenetet. Gyűlölte ezt a céltalan komiszkodást és
ellentétben legtöbb tiszttársával, nem látta be, miért kellene embereit lelkileg megtörni és
megalázni. Ki tudja, talán már a közeljövőben egész tekintélye, egész jövője függhet attól, hogy
ezek az emberek könnyű szívvel és vidáman kockára tegyék és ha kell, feláldozzák életüket.
Ilyen nagy lelkesedést nem lehet elvárni agyonkínzott, halálra rémített emberektől. A borotválás
és a fürdő feltétlenül szükséges, ha tisztán akarja tartani a hajót tetvektől, atkáktól és bolháktól,
mert hiszen nincsen annál keservesebb, ha még ilyen gyötrelmekkel is szembe kell nézniük, de
világért sem engedte volna, hogy drága, értékes embereit a kelleténél jobban megkínozzák.
Különös, hogy Hornblower, aki sohasem tartotta magát vezető egyéniségnek, inkább vezette az
embereit, mint hajszolta.
– A pumpához, emberek! – kiáltotta bátorítóan és barátságosan, s mikor látta, hogy még
mindig haboznak, hozzátette: – Majd kihajózunk a nyílt tengerre, láthatjátok, hogy én is minden
nap lelocsoltatom magam, minden reggel pontosan, amikor hetet üt a hajóharang. Igaz-e fiúk?
– Igenis, sir! – feleltek karban a szivattyú mellett álló matrózok, hiszen éppen eléggé
megtárgyalták már egymás közt kapitányuknak azt a különös szokását, hogy annak idején a Lydia
fedélzetén minden nap lelocsoltatta magát hideg tengervízzel.
– Nos, akkor csak rajta emberek és ki tudja, talán belőletek is kapitány lesz valamikor! Majd
Waites megmutatja a többieknek, hogy nem fél!
Milyen szerencse, hogy első hallásra tudta mindenkinek a nevét! De az már valósággal a
csodával volt határos, hogy megismerte új bőrében Waitest, a hajdani birkatolvajt, akit röviddel
ezelőtt még bőrnadrágban és szakállasan látott. A szegény ördögök őszinte csodálattal nézték ezt
a nagyszerű, aranyzsinóros kapitányt, aki olyan vidám hangon szólt hozzájuk és a méltósága azt
is megengedte, hogy naponta megfürödjék. Waites óvatosan odalépett a szivattyú vízsugara elé,
azután hősiesen, köpködve és ugrálva tűrte a hideg vizet. Valaki odadobott neki egy darab
súrolókövet, hogy sikálja le magát, miközben a többiek már szinte türelmetlenül vártak sorukra.
Szegény bolondok, szelídek és megadóak voltak, mint a bárányok; ha egyet sikerült elindítani, a
többi már buzgón követte.
Hornblower egyik embernek a fehér vállán friss, piros vonalat vett észre. Magához intette
Thompsont és kissé félrevonult vele, hogy a többiek ne hallhassák.
– Megfenyítette egyik újoncot Thompson, amint látom – mondta.
Thompson zavartan vigyorgott és lenézett a csomóbakötött végű kötélre a kezében, amellyel
az altisztek szokták gyorsabb és buzgóbb munkára serkenteni az alájuk beosztott embereket.
– Az én altisztjeimnek tudni kell, mikor használhatják az ostort buzdításra, mikor nem –
mondta Hornblower. – Ezek az emberek, még jóformán magukhoz sem tértek az idegen
környezetben, azt sem tudják, mi történik velük, körülöttük, ezeknek még nem használhat az
ostor. Még egy ilyen tévedés, Thompson, és akkor lefokozom és beállítom fedélzetet súrolni!
Thompson visszadöbbent a kapitány hangjából kicsengő őszinte harag hallatára.
– Nagyon kérem, Mr. Bush, tartsa szemmel állandóan ezt az embert – tette hozzá még
Hornblower. – Az altisztek néha lefelé állnak bosszút a megrovásért. És én ezt nem tűröm.
– Igenis, sir – felelt Bush bölcs belátással.
Hornblower volt az első kapitány mindazok közül, akiket ismert, aki törődött azzal, hogyan
bánnak az újoncokkal. Az újoncok éppen úgy hozzátartoztak a hajó életéhez, mint a rossz étel, a
tizennyolc inch függőágyanként és az örök fenyegető veszedelem a tengeren. Bush sohasem tudta
megérteni Hornblower fegyelmi eszközeit. Valósággal megrémült, amikor meghallotta kapitánya
nyílt beismerését, hogy ő is mindennap meg szokott fürdeni a fedélzeti szivattyú vízsugarában.
De két évi szolgálat Hornblower alatt megtanította, hogy a kapitány különös módszereinek
gyakran váratlan és meglepő hatásuk van. Mindig készen állt az engedelmességre, hűségesen, de
vakon, megadóan és mégis őszinte csodálattal.

II. FEJEZET

Maria

– Egy fiú hozta ezt a levelet az Arany Szarvasból, sir! – kopogtatott be a szobába Hornblower
háziasszonya. – Vár a válaszra.
Hornblower megrezzent, amikor elolvasta a címzést, azonnal megismerte a nőies, tiszta
kézírást, bár már hónapok teltek el azóta, hogy utoljára látta. Igyekezett elrejteni érzéseit, amikor
odaszólt a feleségének.
– Mind a kettőnknek van címezve, drágám. Bontsam fel én?
– Ahogy akarod – felelt Maria.
Hornblower feltörte az ostyát és elolvasta a levelet.

Plymouth, Arany Szarvas fogadó 1810 május 4.

Sir Percy Leighton ellentengernagy és neje, Lady Barbara szívesen látják Horatio
Hornblower kapitányt és nejét fenti címen, holnap délután négy órakor ebédre.

– Az ellentengernagy az Arany Szarvasban van. Meghívott holnap ebédre… – mondta

Hornblower olyan közömbös hangon, amennyire csak erősen dobogó szíve megengedte. – Lady
Barbara is elkísérte. Azt hiszem, el kell fogadnunk a meghívást, szívem. – Átadta a levelet
feleségének.
– Nincsen más felvenni valóm, csak a kék ruhám – szólalt meg Maria, miközben a levelet
olvasta.
Ha asszony meghívást kap, első gondja mindig a ruha. Hornblower igyekezett a kék ruhára
összpontosítani figyelmét, mialatt szíve ujjongott és dalolt a gondolatra, hogy Lady Barbara itt
van, alig kétszáz yardnyira tőle.
– Nagyon jól áll neked, kedvesem – mondta megnyugtatóan. – Tudod, mennyire szerettelek
mindig abban a ruhában.
Sokkal szebb és divatosabb ruha sem tudta volna széppé varázsolni Maria esetlen, vállas
alakját. De Hornblower tudta, hogy el kell fogadniuk a meghívást és Mariának bizonyosan jól
esik ez a megnyugtatás. Mariának egészen mindegy, milyen ruhát visel, ha azt hiszi, hogy jól áll
neki. Most boldogan mosolygott a bók hallatára és a kapitány lelkifurdalást érzett. Mintha Júdása
lenne ennek a szelíd és jóságos teremtésnek, aki őt annyira szereti. Maria bizonyosan esetlen,
rosszul öltözött, parasztos lesz Lady Barbara mellett, de tudta, hogy Maria mindaddig boldog
lesz, amíg el tudja hitetni vele, hogy még mindig szerelmes belé.
Nagy gonddal írta meg a választ, megrázta a csengőt és kiküldte a várakozó fiúnak. Azután
begombolta egyenruhája kabátját.
– Le kell mennem a hajóhoz – mondta.
Maria szemrehányó pillantása nagyon fájt. Tudta, hogy Maria nehezen várta a mai délutánt,
mert megígérte, hogy vele tölti és csakugyan, nem is szándékozott ma már visszamenni a hajóra.
Csak így teremthetett magányt és nyugalmat magának. Nem tudta volna elviselni ma délután
Maria együgyű társalgását. Egyedül akart lenni, egészen belefeledkezni a gondolatba, hogy Lady
Barbara ugyanabban a városban van és holnap viszontláthatja. Nem tudott nyugodtan ülni
ezekkel a gondolatokkal az agyában. Előtte a csillogó víz, tele hajókkal. A távolban az
élelmiszerraktár és a Mount Edgcumben – Plymouth elrejtőzött a szeme elől az Ördögfokon túl.
Nem láthatta a ház tetejét sem, amely egy időre otthont adott Lady Barbarának.
De annyi bizonyos, hogy Lady Barbara ott van és holnap viszontláthatja. Elragadtatásában
megmarkolta a korlátot, annyira, hogy a keze belefájdult. Elfordult és elkezdett fel-alá járkálni a
fedélzeten, kezét összekulcsolva a hátán. Már elmúlt az első fájdalom, hogy Lady Barbara
feleségül ment Leighton ellentengernagyhoz. Már csak örülni tudott, hogy Lady Barbara mégsem
felejtette el egészen. Hornblower azzal a gondolattal játszott, hogy talán éppen azért kísérte el a
férjét Plymouthba, mert látni akarta. De az is lehetséges –, és Hornblowert erősen nyugtalanította
ez a gondolat –, hogy azért jött ide, mert még néhány napot szeretne együtt tölteni új férjével.
Bizonyosan ő vette rá Sir Percyt, hogy mindjárt megérkezésük órájában elküldje ezt a meghívást.
Sehogy sem akart helyet adni annak a gondolatnak, hogy minden ellentengernagy igyekszik
mielőbb megismerni a parancsnoksága alá rendelt kapitányokat. Bizonyosan az ő kívánságára
kérte Sir Percy az admiralitáson az ő szolgálatait – ez magyarázza alighanem, hogy másik,
nagyobb hajóra helyezték, anélkül, hogy egyetlen hónapot is töltött volna félfizetésen. Igen,
bizonyosan Lady Barbarának köszönheti a nagyon használható napi tíz shilling fizetéstöbbletet,
amely együtt járt a sorhajó parancsnokságával.
Most már körülbelül a közepén van a kapitányok névjegyzékében. Nem egészen húsz év
múlva – jóval azelőtt, hogy betöltené a hatvanadik évét – ha továbbra is így elhalmozzák
megbízásokkal – megkapja a tengernagyi kinevezését. Azután már nem törődik semmivel, beéri
az admirálisi ranggal. Tengernagyi félfizetésen nagyon szépen megélhet Londonban is és
bizonyosan rövidesen helyet kaphatna a parlamentben, ha akarná. Akkor végre megismerné a
hatalmat, a biztonságot, a rangadta előnyöket. Mindez lehetséges. Ezen kívül még Lady Barbara
is emlékezett rá, viszont akarja látni, bár olyan megbocsáthatatlanul viselkedett vele szemben.
Könnyű jókedv árasztotta el.
Sirályok suhantak el mozdulatlanul a víz felett, azután eltűntek a messzeségben. Miközben
szemével követte a madarakat, bizakodása is hirtelen eltűnt. Tudatában ismét felmerült a
fenyegető gondolat, hogy még mindig nem tudta megfelelőképpen kiegészíteni személyzetét.
Holnap majd szégyenkezve be kell vallania a tengernagynak, hogy a Southerlandnak még mindig
nincsen elegendő legénysége, hogy nem tudta teljesíteni a kapitány legelső kötelességét. Lehet
egy kapitány a legkitűnőbb tengerész, a legrettenthetetlenebb harcos (és Hornblower még ezt sem
tételezte fel magáról), de a tehetsége nem ér semmit, ha nem tudja emberekkel ellátni hajóját.
Talán Leighton nem is kérte az ő szolgálatait és a puszta véletlen hozta magával, hogy éppen
Leighton hajóhadához osztották be. Sőt. Leighton esetleg gyanúsítja, hogy a felesége kedvese
volt, féltékeny rá és minden alkalmat megragad, hogy árthasson neki. Megkeseríti életét, őrületbe
hajszolja és addig nem nyugszik, amíg tönkre nem teszi és el nem bocsáttatja a szolgálatból. Lady
Barbara talán éppen ezért akarta, hogy Leighton hatalmába kerüljön, tönkre akarja tenni
bosszúból, mert annak idején úgy viselkedett vele. És ez a sötét kép most sokkal valószínűbbnek
látszott, mint előbbi derűs elképzelései.
Lady Barbara bizonyosan sejti, milyen asszony Maria és azért hívta meg őket, hogy
kigúnyolhassa gyengéit. Ez a holnapi ebéd a legnagyobb megaláztatás lesz az ő számára. Nem
kockáztathatta meg, hogy hozzányúljon a következő negyedévi fizetéséhez, különben ma délután
elvitte volna Mariát és megvette volna neki a legszebb ruhát, ami csak Plymouthban kapható –
bár mit jelent a legszebb plymouthy ruha egy earl lányának a szemében, aki bizonyosan minden
toilettjét Párizsból hozatja? Ha Busht, Gerardot, Raynert és Hookert, négy hadnagyát elküldi
újonctoborzásra, akkor nem marad több pénze az ég világon, mint húsz font. Harminc embert
visznek magukkal, azt a harmincat, aki még megbízható a hajója legénységéből. Ennélfogva
könnyen lehet, hogy még fokozódik az elégedetlenség, a lázadás a fedélközben – talán éppen
akkor éri el tetőpontját, amikor ő a tengernagynál ebédel.
Nem, nem engedhette, hogy ennyire erőt vegyenek rajta ezek a rossz sejtelmek.
Ingerültségében és elszántságában dacosan hátra vetette a fejét és alaposan beleütötte az alacsony
tetőzetbe. Keze ökölbe szorult és megátkozta az egész szolgálatot, mint ahogy már megátkozta
legalább ezerszer. Azután erőt vett magán, lecsillapodott és most már igyekezett csakugyan
komolyan gondolni a jövőre.
A parancs, amely Leighton ellentengernagy hajóhadába rendelte, röviden közölte azt is, hogy a
Földközi-tenger nyugati részére kell indulnia hajójával. Meg nem érdemelt kegy az Admiralitás
urai részéről, hogy legalább ennyit elárultak. Ismert nem egy kapitányt, akik a trópusokra való
teljes felszereléssel várakoztak a nyugat-indiai útra, amikor váratlanul a Balti-tengerre
vezényelték hajójukat. A Földközi-tenger nyugati része azt jelenti, hogy neki is a Toulont blokád
alatt tartó hajóhadhoz kell csatlakoznia, továbbá részt kell vennie Szicília védelmében,
nyugtalanítania kell a genuai partvidéket és minden valószínűség szerint be kell avatkoznia a
Spanyolország területén folyó háborúba is. Ez minden esetre sokkal változatosabb életet
jelentene, mint Brest blokádja, bár most, hogy Spanyolország Anglia szövetségesévé szegődött,
sokkal kevesebb a kilátás hadinyereségre.
Spanyol nyelvtudására való tekintettel, valószínűnek tartotta, hogy a Southerlandot a
cataloniai partvidékre vezénylik, hogy a spanyol hajóhaddal kapcsolatban végezze
hadmozdulatait. Talán Lord Cochrane helyére szemelték ki, akit a haditörvényszék súlyosan
elítélt legutóbbi balsikere miatt és valószínűtlen, hogy még egyszer hajót kapjon a keze alá. Ha
igaz volna, hogy csakugyan az ő helyére küldték ki, akkor a tekintélye és jó híre sokkal nagyobb,
mintsem eddig gondolta. Ugyancsak vigyáznia kellett, hogy ismét el ne ragadják érzései, ezúttal
ismét az ellenkező irányba, mert tapasztalhatta, hogy az ilyesminek csak az a következménye,
hogy beleüti a fejét a tetőgerendába.
Ez a megfontolás lecsillapította és végül is belátta, hogy kár ennyit törni a fejét, csak
haszontalan erőpazarlás, előbb vagy utóbb úgyis megtudja, mi vár rá és bármennyit is találgat és
gondolkozik, úgysem változtathat későbbi sorsán. Jelenleg százhúsz brit sorhajó és kétszáz
fregatt úszik a tengereken, a háromszázhúsz hajó élén egy-egy kapitány áll, mindegyik valóságos
Isten a legénysége szemében és tehetetlen báb az Admiralitás kezében. Legokosabb, ha józanul
kiveri fejéből ezeket a gondolatokat, hazamegy és békés estét tölt a felesége társaságában, mialatt
minél kevesebbet gondol a jövőre.
De abban a pillanatban, mikor csónakján a part felé indult, ismét elfogta az ujjongó öröm,
hogy másnap viszontláthatja Lady Barbarát.

III. FEJEZET

Lady Barbara és a férje

– Csakugyan tetszik a ruhám? – kérdezte Maria, amikor készen felöltözve megnézte magát a
tükörben.
Hornblower éppen a kabátját gombolta, mialatt a feleségére nézett; annyira erőt tudott venni
magán, hogy csodálattal és elismeréssel nézett a feleségére.
– Nagyszerű, drágám – mondta. – Egyik ruhádban sem tetszettél nekem soha ennyire, mint
éppen ebben.
Tapintatos válaszát hálás mosoly jutalmazta. Miért is mondta volna meg Mariának az igazat,
miért mondta volna meg neki, hogy éppen ez a kék szín sehogy sem illik arcának élénk
pirosságához? Maria sohasem lehetett elegáns és jólöltözött testes alakjával, kemény fekete
hajával, rossz arcbőrével. Amikor a leggondosabban öltözött fel, azt hihették volna róla, hogy
valami boltosnak a felesége; amikor kevesebb gondot fordított magára, olyan volt, mint valami
cseléd, aki úrnője ruhájába öltözött. Különösen durva, vörös keze mint egy súrolóasszonyé,
gondolta Hornblower.
– Még megvan a szép párizsi kesztyűm – szólalt meg Maria, mert észrevette tekintetének
irányát. Csodálatos és érthetetlen, mennyire ki tudja találni előre kívánságait, még legtitkosabb
gondolatait is. Hatalmában van, hogy kimondhatatlan fájdalmat okozhasson feleségének – és ez a
tudat valósággal kínozta.
– Egyre jobb! – felelt udvariasan. A tükör előtt állt és helyreigazította kabátját.
– Milyen jól illik neked a díszegyenruha! – sóhajtott fel Maria csodálattal.
Hornblower, alighogy a Lydiával megérkezett Angliába, új egyenruhát vásárolt – hiszen nem
egyszer zavarba jött szegényes ruhatára miatt. Most végre elégedetten nézte magát a tükörben.
Kabátja a legfinomabb kék posztóból készült. Valódi arany vállrojtokat viselt és valódi arany volt
a gomblyukakat szegélyező széles aranyzsinór is. Gombjai és kézelői minden mozdulatára
megvillantak; jólesően gyönyörködött kézelőinek széles aranypántjaiban, amelyek kapitányi
előmenetelét jelezték. Nyakkendője vastag kínai selyemből készült. Fehér térdnadrágja szabását
is kifogástalannak találta. A vastag fehér selyemharisnya a legfinomabb, amilyent kaphatott –
miközben harisnyáját vizsgálgatta, nagy lelkiismeretfurdalással gondolt arra, hogy Maria csak
olcsó, négy shillinges pamutharisnyát rejtegetett hosszú ruhája alatt. Végre tetőtől talpig igazi
gentlemanhez illően tudott felöltözni, csak a cipőjére vetett kételkedő pillantásokat. Hát bizony, a
csatja nem valódi aranyból készült és rezes csillogását különösen hangsúlyozta ruhájának valódi
aranydísze. Mire a cipővásárlásra került a sor, már nem tellett különbre, nem volt bátorsága húsz
guineát kiadni valódi arany cipőcsatokra. Nos, majd vigyáz, hogy semmivel se hívja fel a
figyelmet cipőjére. Nagy kár, hogy még nem kapta meg a száz guinea értékű kardot, amelyet a
Hazafiúi Alap szavazott meg neki, a Natividad legyőzéséért, így hát csak ötvenguineás kardját
viselte, amelyet nyolc évvel ezelőtt kapott, a Castilla elfogatásáért.
Felvette háromszögletű kalapját – gombja és zsinórja szintén valódi aranyból készült – és
kesztyűit.
– Készen vagy, kedvesem? – kérdezte.
– Teljesen készen, Horatio – felelt Maria. Korán megtanulta, mennyire gyűlöli az ura a
pontatlanságot és nagyon vigyázott, hogy ebben a tekintetben magára ne haragítsa.
Kinn az utcán a délutáni nap megcsillant ruhája aranydíszein. A hadnagy, akivel útközben
találkoztak, mély tisztelettel szalutált. Hornblowernek feltűnt, hogy a hölgy, akit a hadnagy
karonfogva vezetett, sokkal figyelmesebben nézte meg Mariát, mint őt. Mintha szánakozó gúnyt
olvasna ki tekintetéből. Maria minden kétséget kizáróan nem olyan feleség, amilyent magasrangú
katonatiszt oldalán elképzelnek. De azért mégis a felesége, gyermekkori pajtása és most fizetnie
kell azért az elnéző lágyszívűségért, amellyel annak idején megkérte a kezét. A kis Horatio és a
kis Maria ott haltak meg Southseaben, himlőben. Ha semmi másért, ezért is tartozik neki
szeretetével és hűségével. És most alighanem megint az ő gyermekét hordozza a szíve alatt.
Természetesen ez őrültség, de megbocsátható őrültség, hiszen szívét halálrasebezte a
féltékenység, amikor értesült Lady Barbara férjhezmeneteléről. De most annál több szeretettel
kell ragaszkodnia Mariához. Minden becsületessége, jósága, lágyszívűsége arra intette, hogy
hűséges maradjon hozzá, hogy boldoggá tegye, mintha igazán szerető férje volna.
De ez még nem minden. A büszkesége különben sem engedné, hogy nyíltan beismerje a világ
előtt, milyen nevetséges, kamaszfiúhoz illő ostoba tévedést követett el. Ha semmi másért, ezért is
hűségesen kitart Maria mellett. Még emlékezett, milyen gúnyos hangon tárgyalták annak idején
Nelson házassági botrányait és később Bowen és Sámson ügyeit. Amíg hűségesen kitart a
felesége mellett, róla senki sem mondhat ilyeneket. Az emberek türelmesek a különcködéssel
szemben, de nem tudják megbocsátani a gyöngeséget. Talán csodálkoznak kitartó hűségén, de ez
minden. Ha úgy viselkedik, mintha Maria volna az egyetlen asszony a világon, az emberek végül
is elhiszik, hogy Mariában rejtett értékek vannak.
– Ugye, ez itt az Arany Szarvas? – kérdezte Maria, megtörve gondolatainak menetét.
– Igen, igen. – Csakugyan ott álltak már a fogadó előtt, de észre sem vette, annyira elmerült
gondolataiban.
Csinos devoni szolgáló vezette őket a fogadó hátsó traktusa felé. Már többen gyülekeztek a
tölgyfaburkolatos, nagy szobában, de Hornblower csak egyvalakit látott. Lady Barbara kék
selyemruhában ült vendégei között: ez a szín illett a legtökéletesebben szürke szeméhez. A
mellén aranyláncon zafír függő fénylett, de a zafír fénye szinte elhalványult lényének ragyogása
mellett. Hornblower mélyen meghajolt, azután halk szavakkal mutatta be a feleségét. Az egész
szoba ködben úszott, csak Lady Barbarát látta világosan. Arcának aranybarna, napsütötte színe
eltűnt, amióta Hornblower utoljára látta, bőre éppen olyan bársonyosan fehér volt, mint az
előkelő hölgyeké.
Hornblower csak most jutott tudatára, hogy valaki más is beszél hozzá – már pillanatok óta
beszél.
– Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Hornblower kapitány. – Megengedi, hogy
bemutassam kedves vendégeimnek? Hornblower kapitány, Mrs. Bolton. Hornblower kapitány,
Mrs. Elliott. Mr. Elliott, a Plútó kapitánya. Mr. Bolton, a Caligula kapitánya, aki éppen az imént
említette, hogy kadétkorában együtt szolgáltak az Indefatigable-on.
Kissé eloszlott a köd Hornblower szeméről. Most már el tudott dadogni néhány szót, de
szerencsére a fogadós belépése egy kis időhöz juttatta, amíg összeszedhette magát. Kerek asztal
köré ültették a társaságot. Vele szemben Bolton ült, nyers, de nyílt, becsületes arcával. Még
érezte a kezén Bolton kemény, durva kezének szorítását. Megjelenésében sem volt semmi, ami az
elegáns világra emlékeztet. A feleségén sem, aki Hornblower jobbján ült, a tengernagy mellett.
Éppen olyan egyszerű és esetlen volt, mint Maria, Hornblower határtalan megkönnyebbülésére.
– Sok szerencsét kívánok, kapitány úr, kinevezéséhez a Southerlandre – szólalt meg Lady
Barbara a baloldalán. Jó illat áradt egész testéből. Hornblower szinte megszédült ettől az illattól
és a hangjától. Nem tudta, mit válaszoljon.
– A fogadós megesküdött, hogy kitűnő teknősbékalevest tud készíteni – szólalt meg az
ellentengernagy, miközben a merőkanalat belemerítette az ezüst levesestálba – és erre való
tekintettel, gondjaira bíztam egy szép teknősbékát. Reméljük, hogy igazat mondott. A sherry talán
megfelel ízlésüknek, hölgyeim és uraim. George, töltsd be a sherryt!
Hornblower zavarában egyszerre öntött a szájába egy kanál forró levest és a csillagokat látta
kínjában, amíg lenyelte. De ez legalább ismét visszahozta a valóságba.
Megfordult, hogy kissé tanulmányozhassa az ellentengernagyot, akinek a legközelebbi két-három
évben engedelmességgel tartozik. Arra gondolt, hogy legfeljebb ha három hétig tartó udvarlás
után nyerte el Lady Barbara kezét. Magas, vállas, sötét hajú, szép férfi. A Bath-rend
nagykeresztje és a széles vörös szalag díszíti tündöklő egyenruháját. Aligha lehet sokkal több,
mint negyven éves – mindössze néhány évvel idősebb Hornblowernél –, tehát családi
kapcsolataira való tekintettel, a lehető legfiatalabb korban érte el ezt a magas rangot. De arcának
teltsége önhittségre vagy ostobaságra mutatott, amint Hornblower megállapította. Vagy talán
mind a kettőre.
– Remélem, a legjobb egészségnek örvend, Lady Barbara? – kérdezte végre. Ismét a régi,
hátsófedélzeti, túlzottan kimért udvariasság csengett ki a hangjából – úgy érezte, ezt követeli a
jelenlegi bonyolult helyzet. Látta, hogy Maria, aki Lady Barbarán túl, Elliott kapitány mellett ült,
kissé összeráncolja a homlokát – Maria mindig olyan csodálatosan megérzi gondolatait.
– Igen, hogyne – felelt Lady Barbara könnyedén. – És ön, kapitány úr?
– Sohasem láttam még Horatiót frissebbnek – szólt közbe Maria.
– Ennek szívből örülök – bólintott Lady Barbara Maria felé fordulva. – Szegény Elliott
kapitányt még most is gyakran kínozza a váltóláz, amelyet legutóbbi útján, Wlissingennél
szerzett.
Kínos helyzet; Maria, Lady Barbara és Elliott kapitány élénk beszélgetésbe merültek,
amelyben Hornblower kapitánynak nem maradt helye. Néhány percig odafigyelt, azután erőt vett
magán és Mrs. Boltonhoz fordult. Mrs. Bolton nem sokat értett a társalgás művészetéhez,
mindenre csak igennel vagy nemmel felelt. Az ellentengernagy a túlsó oldalon Mrs. Elliottal
beszélgetett. Hornblower tompa hallgatásba merült. Maria és Lady Barbara folytatták a
beszélgetést, amelyből rövidesen Elliott is kikapcsolódott. Még a következő fogás felszolgálása
sem szakíthatta félbe élénk csevegésüket.
– Megengedi, hogy egy szelet marhahússal szolgáljak, Mrs. Elliott – kérdezte az
ellentengernagy. – Hornblower, kérem, maga szentelje figyelmét annak a kacsának. Az
marhanyelv azon a tálon, Bolton, helyi nevezetesség, talán már ismerik? Kóstolják meg, kérem,
hacsak nem tartanak ki inkább hűségesen a marhasült mellett. Elliott, kérem, kínálja a hölgyeket
azzal a raguval. Én csak ilyen egyszerű ételeket szeretek. A vendéglős készített hideg
húspástétomot is – azt mondja, ezzel alapozta meg fogadójának jóhírét és birkacombot, amilyet
manapság csak Devonshireban lehet találni. Mrs. Hornblower? Barbara, kedvesem?
Hornblower, miközben felszelte a kacsát, megrezzent, amikor hallotta, hogy az
ellentengernagy ilyen közönyösen mondja ki a felesége keresztnevét, amely neki szent. Egy
pillanatra abbahagyta sok gondot igénylő munkáját. A kacsa mellét már szép, hosszú szeletekre
vágta. Azután erőt vett magán és befejezte a kacsa felszeletelését. Miután, úgy látszik, senki más
nem óhajtott az asztalnál sült kacsát, kivett magának jókora darabot, így legalább nem kellett
találkoznia senkinek a pillantásával. Lady Barbara és Maria még mindig beszélgettek. Túl élénk
képzeletének úgy tűnt fel, mintha Lady Barbara szándékosan fordítaná felé kissé a hátát. Talán
most, hogy Lady Barbara megismerte a feleségét, már sértette az emlék, hogy ugyanaz az ember
lehetett szerelmes őbelé, aki ilyen feleséget választott. Titkon remélte, hogy Maria nem
túlságosan ügyetlen – nagyon keveset hallott beszélgetésükből. Nem sokat evett a pompás
lakomából. Szomjasan hajtotta fel a bort, de azután nem ivott többé. A túl sok ivást éppen úgy
gyűlölte, mint a jóllakottságot. Azután már csak ült a tányérja előtt és úgy tett, mintha enne.
Szerencsére Mrs. Bolton kitűnő étvágynak örvendett és örült, hogy békében hagyta, mert
különben határozottan kedélytelenül és savanyúan üldögéltek volna egymás mellett.
Azután leszedték az asztalt, hogy helyet adjanak a gyümölcsnek és sajtnak.
– Ananász, bár bizonyosan nem olyan kitűnő, amilyeneket Panamában ettünk, Hornblower
kapitány – szólalt meg Lady Barbara, váratlanul ismét feléje fordulva. – De azért talán
megkóstolja?
Annyira zavarban volt, hogy nem tudta felvágni az ananászt az ezüstkéssel, úgy meglepte ez a
váratlan megszólítás. Lady Barbara segített. Most, hogy az asszony érdeklődése ismét feléje
fordult, szeretett volna beszélgetni vele, de nem talált szavakat – bizonyosan azért, mert azt
akarta megkérdezni tőle, milyennek találja a házaséletet. És mert ezt nem kérdezhette, inkább
nem kérdezett semmit.
– Elliott kapitány és Bolton kapitány – szólalt meg ismét az asszony – kérdésekkel
ostromoltak ebéd előtt, hogyan folyt le a párviadal a Lydia és a Natividad között. A kérdések
nagyrésze annyi szakmabeli tudást kívánt, hogy amúgy sem tudtam volna rájuk válaszolni, de
még kevésbé azért, mert – mint bizonyosan emlékszik – egész idő alatt bezárva tartott a
hajófenékben. De úgy látom, mindenki irigyli tőlem még ezt az élményt is.
– Lady Barbarának igaza van – szólalt meg dörgő hangján Bolton az asztal túlsó oldaláról;
hangja most sokkal erősebb és férfiasabb volt, mint fiatal kadétkorában, mikor Hornblower
ismerte. – Kérem, mondja el az egészet, Hornblower.
Hornblower elvörösödött és ujjaival idegesen babrált nyakkendőjén. Tudta, hogy
valamennyien őt nézik.
– Nos, halljuk, halljuk! – sürgette Elliott, aki eddig nem szólt egy szót sem. De a kilátás, hogy
meghallhatja az izgalmas tengeri csata történetét, egyszerre megoldotta a nyelvét.
– A spanyolok kitartóbban harcoltak, mint különben? – kérdezte Elliott.
– Nos – kezdte Hornblower és mindenekelőtt előadta, milyen körülmények között kellett
megvívnia a csatát. Mindenki figyelt, a férfiak szakszerű kérdései egyre tovább segítették.
Lassanként megelevenedett a hallgatók előtt az egész izgalmas kaland. Hornblower, mintha csak
most tört volna ki belőle a sok magára erőszakolt hallgatás, valóságos ékesszólással adott elő.
Beszélt a hosszú párbajról a magányos, viharos Csendes-óceánon, a sok kiontott vérről, a
fáradalmakról és szörnyű megpróbáltatásokról, egészen addig a végső pillanatig, amikor
kimerültén támaszkodott hajója korlátjára, a diadal mámoros tudatában és tágra nyílt szemmel
nézte a megvert ellenség elsüllyedését.
Hirtelen elhallgatott, mert attól félt, hogy talán hencegett saját hőstetteivel. Körülnézett az
asztalon, egyik arcról a másikra szállt a pillantása; azt hitte, hogy lenézés, talán megvetés, vagy
nyílt rosszallás tükröződik majd bennük. De csodálkozva látta, hogy valamennyi arcról csak
őszinte, leplezetlen bámulatot és elismerést olvas ki. Bolton, aki tíz évvel idősebb nála és öt évvel
régebben viseli a kapitányi rangot, a hősöket megillető elragadtatással nézi. Elliott, aki Nelson
alatt vezette sorhajóját, őszinte elismeréssel bólogat hatalmas fejével. Az ellentengernagy
mozdulatlanul, elmerülve ül a helyén. Mintha sajnálkozást olvasott volna ki a szép, sötét
szempárból, hogy neki nem juthatott osztályrészéül ilyen dicsőséges élmény. Hornblower
egyszerű, természetes előadása elragadta. Őszinte csodálattal és elismeréssel fordult felé, amikor
a történet végére ért.
– Egészségére, Hornblower kapitány! – kiáltotta lelkesen. – Adja Isten, hogy a Southerland
kapitánya versenyre keljen a Lydia kapitányának hősiességével és dicsőségével!
Valamennyien helyeslőén ürítették ki poharukat, miközben Hornblower elvörösödve dadogott
valamit. Megrendítette ezeknek az embereknek az őszinte elismerése, akiknek véleményére
legtöbbet adott, különösen amikor lassanként tudatára jutott, hogy tulajdonképpen érdemtelenül
nyerte el. Csak most tért vissza emlékezetébe a félelem, amellyel a Natividad pusztító sortüzeit
várta. És a csata folyamán, az egész idő alatt milyen rettegéssel gondolt arra, hogy esetleg
nyomorékká lőhetik. Bár ő is olyan lehetne, mint Leighton, Elliott és Bolton, akik bizonyosan
sohasem ismertek félelmet! Ha őszintén számolt volna be érzéseiről a harc közben, akkor most
bizonyosan szánakozva néznének rá és a Lydia dicsősége elhalványodna. Zavarából Lady
Barbara mentette ki, aki ebben a pillanatban asztalt bontott, felállt és a hölgyek mind követték
példáját.
– Ne üljenek túlságosan sokáig a bor mellett! – figyelmeztette Lady Barbara a férfiakat. –
Hornblower kapitány kitűnő whistjátékos és a kártyát előkészítettem.
IV. FEJEZET

Gondok

Az Arany Szarvasból hazafelé menet, a koromsötét utcákon Maria nagy hévvel karolt bele az
urába.
– Milyen szép este volt, szívem! – mondta. – Lady Barbara nagyon kedves.
– Örülök, ha jól érezted magad – bólintott Hornblower kapitány. Nagyon jól tudta, hogy
valahányszor társaságba vitte a feleségét, Maria legfőbb öröme az volt, ha utána megtárgyalhatta
vele a jelenlevőket. De most visszariadt az elkerülhetetlen bizonyosságtól, hogy Lady Barbarát
megbeszélje a feleségével.
– Kitűnő nevelése és modora van! – folytatta Maria könyörtelenül. – A valóságban sokkal
jobban tetszik nekem, mint ahogy a te beszámolód után elképzeltem.
Hornblower emlékezett, hogy csak Lady Barbara bátorságát említette és elfogulatlanságát,
ahogyan a férfiak között mozgott. Maria ezek alapján férfias amazonnak képzelte el és most
annál inkább meglepte nőies bája és közvetlensége.
– Igen, határozottan elragadó asszony – bólintott Hornblower óvatosan. Igyekezett
alkalmazkodni Maria hangjához.
– Megkérdezett, vajon elkísérlek-e küszöbön álló utazásodon, de megmondtam, hogy
tekintettel az állapotomra ezt nem tehetem.
– Megmondtad neki? – kiáltott fel Hornblower élesen. De az utolsó pillanatban szerencsésen
észretért és sikerült lepleznie haragját.
– Sok szerencsét kívánt nekem és megkért, hogy neked is adjam át szerencsekívánatait.
Kimondhatatlanul bántotta Hornblowert, hogy Maria beszélt terhességéről Lady Barbarával.
Nem akart gondolkodni azon, hogy miért. De amióta ezt tudta, gondolatai még jobban
összekuszálódtak.
– Hogy szorított a cipőm! – sóhajtott fel Maria, amikor ismét odahaza voltak hálószobájukban.
Megdörzsölte fehér pamutharisnyába bújtatott lábát, amint leült az alacsony székre. Az
öltözőasztalon álló gyertya a szemközti falra vetette imbolygó árnyékát. Az ágy nagy, komor,
fekete négyszögalakú árnyékot vetett a mennyezetre.
– Vigyázva akaszd fel a legjobb kabátodat! – figyelmeztette Maria. Egymásután húzta ki
hajából a hajtűket.
– Nem vagyok álmos – szólalt meg Hornblower kétségbeesetten.
Ebben a pillanatban boldogan megadott volna minden árat, ha hajójának magányába
menekülhetett volna. De természetesen ezt nem tehette. A szokatlan idő és különösen
díszegyenruhája nagy feltűnést keltett volna.
– Nem vagy álmos? Milyen különös, ilyen fárasztó este után! Talán nagyon sokat ettél a sült
kacsából?
– Nem – tiltakozott Hornblower. Hasztalanul próbálta volna megmagyarázni lelkiállapotát és
hasztalanul próbált volna menekülni. Legfeljebb megsértené és ezt nem akarta világért sem.
Nagyot sóhajtva kezdte lecsatolni kardját.
– Majd meglátod, hogy elálmosodsz, amint lefekszel az ágyba – felelt Maria, saját
tapasztalatai alapján. – Már nagyon kevés éjszakát tölthetünk egymás mellett, drágám.
És ez igaz is volt. Leighton ellentengernagy közölte velük, hogy a Plútó, a Caligula és a
Southerland a Tajo torkolatáig kísérik a kelet-indiai hajókaravánt, amely máris gyülekezett. És ez
megint csak eszébe juttatta az átkozott kérdést, hogyan egészítse ki legénységét. A bodmini
esküdtszéktől is kapott néhány börtöntölteléket. A hadnagyait most már minden pillanatban várta
haza, bizonyosan hoznak magukkal néhány önkéntest. De még ötven szakértő vitorlakezelőre van
szüksége, ilyeneket nem talál a fegyházakban, sem a piacokon.
– Hát bizony, nagyon nehéz szolgálat – bólintott Maria, mert a küszöbön álló elválásra
gondolt.
– Mégis jobb, mint számolni tanítani heti nyolc pennyért – felelt Hornblower erőltetetten
könnyed hangon.
Házasságuk előtt, Maria tanítónő volt egy iskolában, ahol olvasni tanulók heti négy, írni
tanulók heti hat és számolni tanulók heti nyolc pennyt fizettek.
– Ez igaz! – bólintott Maria. – Nagyon sokkal tartozom neked, Horatio. Tessék, itt a hálóinged.
Emlékszem még, hogy kikaptam Miss Wentworthtól, amikor kiderült, hogy az egyszeregyre is
megtanítottam Alice Stone-t, bár a szülei csak négy pennyt fizettek érte! És a hálátlan kislány,
utána még felbujtotta a kis Hopper fiút, hogy eresszen el néhány egeret az iskolaszobában! De
szívesen vállalnám újra ezt a munkát, ha ezen az áron te… te ittmaradhatnál mellettem.
– Mennem kell, ha hív a kötelesség – szólt Hornblower, eltűnve hálóingében. – De szavamra
mondom, két éven belül idehaza vagyok és egész zsákravaló jutalomdíjat hozok haza magammal.
– Két év! – sóhajtott fel Maria szánalmasan. Hornblower tüntetőén ásított. Maria felállt és
pontosan azt mondta, amit Hornblower várt:
– Látod és még azt mondtad, hogy nem vagy álmos!
– Egyszerre jött rám most az álmosság – bólintott Hornblower. – Alighanem a portóinak is
része van benne. Alig tudom nyitva tartani a szemem. – Jó éjszakát, drágám.
Megcsókolta a feleségét, amint ott ült az öltözőasztala előtt, azután sietve elfordult és bebújt a
nagy ágyba. És ott, a legszélére húzódva, merev mozdulatlanságban feküdt, mindaddig, amíg
Maria el nem oltotta a gyertyát és le nem feküdt mellette. Azután nemsokára hallotta nyugodt,
egyenletes lélegzetvételét. Csak most helyezkedett el végre kényelmesebben, megkönnyebbülten.
Eszébe jutott, mit mondott Bolton, amikor az este folyamán négyszemközt maradtak az egyik
sarokban.
– Leighton hat szavazatot jelent a kormánynak – súgta a fülébe Bolton olyan halkan, hogy
senki se hallhassa. Bolton oly ostoba volt, amilyen ostoba csak egy jó tengerész lehet, de
nemrégiben járt Londonban, részt vett egy nagy fogadáson és hallott néhány pletykát. Szegény
öreg királyon ismét mutatkozik az őrültség: régensség elkerülhetetlennek látszik és meglehet,
hogy a régensség letöri a Toryk dicsőségét és a Whigeket juttatja uralomra. Leighton hat
szavazata nagyon értékes lehet. Most, hogy Wellesley marquis külügyi államtitkár, Henry
Wellesley spanyol követ és Sir Arthur Wellesley – mi is a legújabb címe? alighanem Lord
Wellington – a Pireneusi-félszigetre küldött hadsereg főparancsnoka, nem csoda, ha Lady
Barbara Wellesley feleségül ment Sir Percy Leightonhoz és még kevésbé csoda, ha az utóbbi
megkapta a földközi-tengeri flotta parancsnokságát. Az ellenzék ereje napról napra fokozódik és
a világ történelme hajszálon függ.
Hornblower álmatlanul fészkelődött ágyában erre a gondolatra, de amikor hallotta, hogy
Maria, mintha csak válaszolni akarna, megmozdul és nyújtózkodik, ismét merev
mozdulatlanságba dermedt. Már csak néhány férfiú állt a párt élén – ezek között elsősorban a
Wellesley-k akik még mindig makacs elhatározással folytatták a harcot a korzikai hódításai ellen.
A legcsekélyebb balsiker a szárazföldön, a tengeren, vagy a parlamentben, veszedelmesen közel
viheti valamennyiüket a tönk széléhez és romba döntheti egész Európát.
Egyszer az este folyamán, amikor Lady Barbara a teát töltötte be, véletlenül egyedül állt
mellette.
 – Nagyon örültem, amikor a férjemtől értesültem, hogy maga kapta meg a Southerlandet –
súgta az asszony. – Angliának most nagy szüksége van legjobb kapitányaira.
Lady Barbara kijelentése mögött egészen biztosan rejtőzött valami. Talán arra célzott, hogy
Leightonnak támogatásra van szüksége, hogy végrehajthassa a feladatát. Arra viszont egyáltalán
nem célzott, hogy van-e neki is része kinevezésében. Mindenesetre, jólesett az a gondolat, hogy
nem szerelemből ment feleségül az ellentengernagyhoz. Hornblower nem tudta elviselni a
gondolatot, hogy Lady Barbara szerelmes legyen bárkibe. Lassanként visszaemlékezett minden
férjének mondott szavára, minden férjére vetett pillantására. Bizonyos, hogy semmiképpen sem
hasonlított szerelmes és boldog fiatalasszonyhoz. De mégis Leighton felesége és ebben a percben
mellette fekszik az ágyban. Hornblowert új, kínzó féltékenység fogta el.
Azután erőt vett magán. Nagyon józanul és bölcsen belátta, hogy az ő számára csak
szerencsétlenség származhat abból, ha továbbra is ilyesmire gondol és megragadva a futó
emléket, ami legelőször felötlött benne, újra átélte a whistpartit. Jól játszott, de bizonyos, hogy
nem egészen ott járt a feje. Ennek köszönheti, hogy most két guineával szegényebb, márpedig ez
a jelenleg igen nagy baj.
Néhány malacot és két tucat tyúkot is akart vásárolni indulás előtt, természetesen birkákat is.
Ezenfelül szüksége van megfelelő mennyiségű borra. Később, a Földközi-tenger partján
előnyösebben és olcsóbban vásárolhat, de kezdetnek is kell valami. Legalább öt-hat tucat üvegre
feltétlenül szüksége van. Nagyon rossz hatással volna tisztjeire és legénységére, a hajó egész
fegyelmére, ha a kapitány nem látná el magát mindennel, ami megilleti. Ha az út hosszúra nyúlik,
bizonyosan többször is meg kell vendégelnie kapitánytársait, sőt magát az ellentengernagyot is és
ugyancsak csodálkoznának, ha a legénységi menázsival kínálná őket, bár neki az is tökéletesen
megfelelne. Mialatt tovább gondolkozott, egyre hosszabbra nyúlt a holmik jegyzéke, amelyekre
szüksége van. Portói, sherry, madeira. Alma és szivar. Legalább egy tucat ing, még négy pár
selyemharisnya, arra való tekintettel, hogy több látogatást kell tennie a szárazföldön, ami nagyon
valószínű.
Egy doboz tea. Bors, szegfűszeg és egyéb fűszer. Füge és aszalt szilva. Viaszgyertyák. Mindez
feltétlenül szükséges járuléka kapitányi méltóságának – és saját hiúságának, mert nem tudta
elviselni, hogy az emberek szegénynek tartsák.
Ha elkölti ezekre a bevásárlásokra egész jövő negyedre szóló fizetését, még mindig nem telik
mindenre. Mariára ugyancsak kemény nélkülözés vár a legközelebbi három hónapban, de
szerencsére Maria megszokta a szegénységet és távol tudja tartani a hitelezőket. Szegény Maria!
De ha egyszer tengernagy lesz, visszafizeti minden hűségét és jóságát. Ezenkívül néhány könyvet
is szeretett volna még vásárolni, nem szórakozásra. Éjjeliszekrénye mellett a könyvespolcon
mindig ott volt Gibbon műve: A római birodalom hanyatlása és bukása. Olyan könyveket
szeretett volna, amelyekből tanulhat, hogy minél jobban felkészülhessen mostani útjára. Például a
tegnapi Morning Chronicle-ben olvasott egy új könyvről, a most folyó spanyol háborúról és még
egy tucat másikról. Ezeknek bizonyosan jó hasznát vehetné. Minél többet tud a félszigetről,
amelynek partjait meg kell védelmeznie, annál jobb. De nem tudta, honnan szerezzen elegendő
pénzt.
Ismét átfordult a másik oldalára és arra gondolt, micsoda balszerencse üldözi mindig a
jutalomdíj megszerzésében. Az Admiralitás egy pennyt sem volt hajlandó kifizetni a Natividadért.
A Castilla elfogása óta, még fiatal hadnagy korában sohasem érte ilyen szerencse, míg más,
ismerős fregattkapitányok több ezer fontot vágtak zsebre. Különösen bántó volt ez a gondolat
mostani nagy szegénységében. De minden gondja között legjobban nyugtalanította, hogy vajon ki
tudja-e egészíteni időre legénységét – és hogy Lady Barbara most bizonyosan Leighton karjában
fekszik. Hornblower gondolatai már leírták a teljes körforgást és elölről kezdték az egészet.
Éppen elég gondja volt, hogy ébren tartsa és ne engedje elaludni erre az éjszakára. Már a hajnal
derengett és még mindig ébren feküdt ágyában. Közben egyre a legkínzóbb gondolatok
foglalkoztatták. Elsősorban az, hogy vajon boldog-e Lady Barbara házassága és hogyan egészítse
ki megfelelően hajója legénységét.

V. FEJEZET

Indulás

Hornblower kapitány fel-alá járkált a hátsó fedélzeten, az indulás előtti utolsó percek
zűrzavarában. Szinte tajtékzott a méregtől, amiért minden sokkal tovább tartott, mint gondolta,
bár nagyon jól tudta, hogy a késedelemnek nagyon is természetes és elfogadható magyarázata
van. Az emberek kétharmada, akiket Harrison másodkormányos ostora és az altisztek
kötélcsomója hajszolt gyors munkára, csökönyös szárazföldi volt, akiknek a nagy része egészen a
legutóbbi időkig nem is látta a tengert, még kevésbé tette a lábát hajóra. A legegyszerűbb parancs
is megrémítette őket, lassanként lehetett csak megértetni velük feladataikat, valósággal kezükbe
kellett adni a munkát, ha azt akarták, hogy egyáltalán el tudják kezdeni. De ha végül kezükben is
tartották már a vitorlakötelet, nem tudták, mit csináljanak vele, annál kevésbé, mert a
vezényszavakat sem értették. Az meg az ő határozott parancsára történt, hogy a vizet és
kétszersültet csak az utolsó pillanatban hozták a hajóra. Eleget szenvednek még úgyis a
tartályokban poshadó víz és a kukacos kétszersült miatt. Saját útifelszerelését is csak ma
szállíttathatta a hajóra, amiről viszont a Hazafiúi Alap tehetett. Ugyanis csak tegnap kapta meg
végre a Natividad elsüllyesztéséért kilátásba helyezett száz font értékű kardot. Duddingstone, a
boltos, sehogy sem akart hitelt adni, általában nincsen hitelük a hosszú útra induló kapitányoknak
és így nem tehetett másként, elzálogosította a kardot negyven guineáért és szent fogadalmat tett,
hogy amilyen hamar csak teheti, visszaváltja.
Wood, az élelmezőmester a hágcsó mellett valósággal táncolt dühében és aggodalmában.
– De megvert az Isten ezzel a sok eszeveszett marhával! – üvöltötte. – Hát te mit vigyorogsz
odalenn? Vigyázz magadra, mert felhúzatlak a hajóra és akkor jöhetsz velünk egész úton!
Siessetek már, az Istenért! Az Isten szerelméért, vigyázzatok azokkal a rumos hordókkal!
Wood éppen a rumoshordók elhelyezésére ügyelt fel és régi emberei ugyancsak igyekeztek,
hogy az új cimboráik ügyetlensége miatt ne történjék valami baj az értékes és fontos
rakománnyal. Különösen, hogy egy-egy alkalmas pillanatban kirántva a dugót, jó nagyot ne
húzzanak az élvezetes italból. De Hornblower láthatta némelyik embernek kivörösödött arcából
és megfegyelmezhetetlen vidámságából, hogy Wood sasszeme és a felállított őrség ellenére is
valamiképpen hozzájutnak az alkoholhoz. De nem szándékozott beleavatkozni. Csak kockára
tette volna méltóságát és tekintélyét, ha a matrózokat igyekszik visszatartani a rumlopástól,
hiszen ez tudvalevőén lehetetlen feladat. Még soha, senkinek sem sikerült.
A hátsó fedélzet korlátja mellől érdekes jelenetet figyelhetett meg a középső fedélzeten. Egy
fiatal, rendkívül izmos testű bányamunkás rávetette magát Harrisonra, bizonyosan mert
felháborították szüntelen parancsai és durva átkozódásai. Csakhogy Harrison negyvenöt éves
korára nem egy hasonló vihart ért már meg és fiatalabb éveiben bizonyosan bárkit is legyőzött
volna birkózásban. A fiatal cornwallit egyetlen, kitűnően irányzott horogütéssel leterítette, azután
minden további nélkül nyakszirtjénél fogva felemelte a földről és odalódította a fedélzet túlsó
oldalára, ahol segítenie kellett az érkező vizestartályok felhúzásában. A cornwalli szédülten, de
engedelmesen beállt a sorba és szó nélkül húzta a kötelet a többiekkel együtt.
 Hornblower helyeslőén bólintott. A cornwallinak a haditörvények értelmében halál járt volna,
amiért feljebbvalójára támadt. De ez nem volt az a pillanat, amikor értelmes ember a
haditörvények szerint jár el, még akkor sem, ha a tegnapi kényszersorozáson felolvastatta az
emberek előtt. Gerard kivonult a legnagyobb csónakjukon, váratlanul meglepte Redruthot,
Cambornet és St. Ivest és éppen tegnap ötven vállas és erős cornwallival érkezett haza, akiktől
egyelőre még igazán nem kívánhatta, hogy tökéletesen méltányolni tudják a haditörvényeket.
Talán majd egy hónap múlva, mire valamennyien megértik egy ilyen cselekedet hallatlan
szertelenségét, majd lehet haditörvényszéket tartani, a bűnöst korbácsolásra, esetleg halálra ítélni
– de egyelőre legokosabb, amit Harrison tett –, elintézni a lázongót egy jól irányzott ütéssel,
azután megint odaállítani a munkája mellé. Hornblower magában hálát adott Istennek, hogy tőle
már senki sem kíván ilyen feladatokat, mert egészen bizonyos, hogy távolról sem tudta volna
ilyen gyorsan és biztosan elintézni a cornwallit, mint Harrison.
Türelmetlenül topogott és közben tudatára jutott, hogy kétségbeejtően fáradt. Már hosszú idő
óta éjszakáról éjszakára nem aludt, a napjait százféle izgalmas és kimerítő munka töltötte be.
Amellett egyre kínozta lelkét az ideges feszültség Lady Barbara és Maria miatt. Részben ez is
okozta, hogy több munkát vállalt magára, mint kellett volna, hiszen nagyon jól tudta, hogy
mindent rábízhatott volna Bushra és Gerardra.
De menekülni akart gondolataitól. És napról napra jobban vágyódott a percre, amikor végre
elindulhat hajójával, végre ismét elérheti azt a kényelmes és békés magányt, amely egyedül csak
egy hajó kapitányának juthat osztályrészéül. Háta mögött hagyja Mariát és Lady Barbarát is.
Ez az új találkozás Lady Barbarával egészen kizökkentette lelki egyensúlyából. De
szerencsére ezt józanul belátta és igyekezett védekezni ellene. Már nem törte a fejét, hogy vajon
Lady Barbarának köszönheti-e kinevezését a Southerlandre és mindent elkövetett, hogy legyőzze
kínzó féltékenységét a férje iránt. Belátta, hogy legokosabb, ha menekül előle, mint ahogyan
menekül Maria megunt becézéseitől és szerelmétől, a szárazföld minden bonyolult gondjától.
Vágyódott a tengerre, sőt az elkövetkező szomjúságra egy pohár friss víz után. Két nappal ezelőtt
még elérhetetlen és ragyogó boldogságnak tűnt fel az a perc, amikor majd itt áll a hátsó
fedélzeten, az elindulás izgalmai között. De, hogy ez a perc elérkezett, egyszerre meglepetten és
kétkedve tapasztalta, hogy már nem is olyan nagyon boldog. Most, hogy csakugyan el kellett
hagynia Lady Barbarát, úgy érezte, mintha tövestül tépték volna ki egyik karját. És
csodálatosképpen Mariától is nehezére esett a búcsúzás. A gyermek megszületik, mielőtt ő
hazaérkezne; mire megismeri, talán már el is múlt egyéves, megtanul járni, sőt már beszélni is.
Mariának a terhesség nehéz hónapjait az ő bátorítása és gyöngédsége nélkül kell végigszenvednie
és tudta, bármennyire is bátran vett búcsút tőle, hogy most még sokkal inkább nehezére esett a
válás, mint máskor. És ezért fáj neki is olyan nagyon, amikor utoljára nézett rá és észrevette,
hogy remeg az ajka, könnyesen csillog a szeme. Fogadói lakásukban búcsúztak el egymástól,
mihaszna is nyújtották volna fölöslegesen a szenvedés óráit. Még akkor is annyira élt benne a
vágy a magányosság után, hogy egészen könnyű szívvel bontakozott ki az utolsó ölelésből. De
azóta minden megváltozott. Hornblower haragudott magára érzelgősségéért. Egy pillantást vetett
a szélvitorlára. A szél kétségtelenül észak felől fúj. A tengernagy minden pillanatban kiadhatja az
indulási parancsot. A kísérőhajók, a Plútó és a Caligula már készen várnak rá a közvetlen
közelben, a Cawsand öbölben. Ha a tengernagy úgy határozna, hogy nem vár a többi
hátramaradóra, bizonyosan nagyon neheztel majd a Southerland késlekedése miatt, bármennyire
is érthető.
– Siettesse az embereket, Bush! – kiáltott oda hadnagyának.
– Igenis, sir – felelt Bush türelmesen.
Hornblowert idegesítette hangjának ez a türelmes csengése. Ebben a türelemben egy kis
visszautasítás volt, amelyet Hornbloweren és Bushon kívül senki sem vett észre. Hornblower
tudta, hogy Bush a legteljesebb odaadással és buzgalommal dolgozik. Hornblower parancsa a
türelmetlenség puszta megnyilvánulása volt és Bush ezt tudta. Hornblower bosszankodott, amiért
ilyen meggondolatlanul megtörte szent elhatározását, hogy soha semmi fölösleges utasítást nem
ad tisztjeinek. Ennélfogva lement a kabinjába, bár eredetileg még nem volt szándékában.
Az őrtálló altiszt tisztelgett, amikor belépett a kabinja ajtaján. Meglehetősen tágas helyiség
volt. Még a tizenkétfontos ágyú mellett is bőven jutott hely az ágyának, íróasztalának és
szekrényének. Polwheal itt már rendet csinált. Innen átment a szalonba. Ez is tágas, nagy helyiség
volt, a hollandusok a hajó építésekor úgy látszik, lelkiismeretesen gondoskodtak a kapitány
kényelméről. A hajó fara felé nyíló nagy ablakokon bőven áradt be a világosság. A falak színes
festése barátságossá és napfényessé varázsolta a szalont, míg a két tizenkétfontos felidézte a harc,
a kaland, a veszedelem tudatát. A szalonban még Polwheal dolgozott néhány matróz segítségével,
hogy mielőbb elhelyezzék a kapitány külön felszerelését.
Hornblower bosszúsan jutott tudatára, hogy egyelőre még nem élvezheti a hátsó galéria
magányát, hiszen emberei az ablakokon át egyenesen odaláthatnak.
Visszatért a hálókabinba és felsóhajtva vetette le magát a keskeny hajóágyra. De
nyugtalanságában és idegességében nem tudott megpihenni. Alig telt el néhány perc, ismét felállt
és odalépett íróasztalához. Leült és a felső fiókból felgöngyölt okiratot szedett elő. Sir Percy
Gilbert Leighton ellentengernagy hadparancsa.
A parancs nem tartalmazott semmi rendkívülit – éjszakai jelzések, magánjelzések, brit,
spanyol és portugál jelzések ismertetése; találkozási pontok elszakadás esetén; egy-két sornyi
utasítás arra az esetre, ha bármilyen ellenséges támadás érné a hajókaravánt. A tengernagyi hajó a
Tajo torkolatába kíséri a Lisszabon felé igyekvő hajókat, bizonyosan további utasítások
átvételére, a Caligula Port Marionig kíséri a Hámét és a Nancy szállítóhajókat, a Southerland a
35-ik szélességi fokig kíséri a kelet-indiai hajókat, mielőtt befordulna a tengerszoros felé. A
végső találkozóhely Palamos Point. Ő brit Felsége hajóinak kapitányai vegyék tudomásul, hogy
Andalúzia partjai Cadiz és Tarifa kivételével, francia kézen vannak, valamint Catalonia
partvidéke is, a határtól egészen Tarragonáig. A kapitányok, mielőtt bármelyik spanyol kikötőbe
bevonulnának, a legmesszebbmenő óvatossági rendszabályokat léptessék életbe, mert nem
lehetetlen, hogy addigra a franciák tovább nyomulnak.
De miközben Hornblower eltűnődött az írott utasításon, bonyolult és hosszadalmas történetet
olvasott ki belőle. Ez az írás elárulta, hogy ha meg is vívták az angolok öt évvel előbb Trafalgart
és ha az övék is a világ legnagyobb hadiflottája, mégis minden erejüket meg kell feszíteni a
küzdelemben. A korzikai még mindig tovább fejlesztette flottáját Európának csaknem valamennyi
nagy kikötőjében, Hamburgban, Antwerpenben, Brestben, Toulonban, Velencében és Triesztben
és még sok más helyen is, úgyhogy angol hajó csak a legnagyobb óvatossággal vonulhatott be a
kontinens akármelyik kikötőjébe: százhúsz sorhajó talált volna fontos és sürgős feladatot egyedül
csak a földközi-tengeri blokádban, nem is szólva egyebekről. És ugyanakkor minden kis
halászkikötőben kalózhajók húzódtak meg, ha nem is nagyobbak nagy evezősbárkáknál, de
elszánt legénységgel mindig készen arra, hogy váratlanul kitörjenek rejtekhelyükről és elfogják a
tehetetlen, mindenhol felbukkanó brit kereskedelmi hajókat. A fosztogatások megakadályozására
cirkáltak szünet nélkül a francia partok közelében a fregattok és egyetlen brit hajó sem eshetett
büntetlenül a kalózok kezébe. Ebben a háborúban az egész világ ellen Angliának a legnagyobb
gonddal, valósággal tudományos alapon kellett elosztani erőit, ha győzni akart. Most, számot
vetve erőivel, megkezdte az offenzívát. Hadai bevonultak Spanyolországba és kiküldte három
sorhajóját, hogy támadják a sebezhető szárnyat, amelyet Bonaparte, a félsziget felé vonulva, az
óvatosságról megfeledkezve, fedezetlenül hagyott. A Southerland lesz a hegye a lándzsának,
amellyel le akarják döfni Európa félelmes zsarnokát.
Annál jobb, gondolta Hornblower. Gépiesen járkált fel-alá, fejét meghajtva az alacsony
tetőgerendák miatt. Összesen négy lépésnyi helye volt a tizenkétfontos és az ajtó között. Nagyon
megtisztelő és nagy felelősséggel járó megbízás, de nincsenek hozzá kiképzett emberei. Hogy
megfelelően kifeszítsék, vagy bevonják a vitorlákat, ahogyan eddig is szokásban volt a brit
királyi flotta egységein, olyan gyorsasággal és könnyedséggel, amely biztosítja a győzelmet,
ahhoz legalább kétszázötven tapasztalt tengerészre volna szüksége. És ha valamennyi kiképzett
emberét egyszerre állítaná szolgálatba, akkor sem volna elegendő még az ágyúk kezeléséhez sem.
Ha mind a két ágyúsornak egyszerre kell működnie, ahhoz legalább négyszázötven ember kellene
– igaz, ezek közül kétszáznak nincs szüksége különösebb kiképzésre –, de ezenfelül vagy száz
ember kellene puskaporhoz és ágyúgolyó hordására s egyéb kötelességek ellátására a hajón.
Százkilencven jól kiképzett embert hozott magával a Lydiáról és ezenkívül szerzett még
százkilencven, tapasztalatlan szárazföldi fickót is. Miközben a Southerland Plymouthban
állomásozott, mindössze húsz szökött meg a Lydia volt legénységéből, otthagyva kétévi zsoldját
és megkockáztatva az ezer ostorcsapás büntetést. És tudta, hogy neki még szerencséje volt.
Akadtak kapitányok, akik ilyen hosszú kikötői horgonyzás közben legénységük kétharmadát
veszítették el. De most ez a húsz ember is felbecsülhetetlen szolgálatot tehetett volna. Százhetven
jól kiképzett ember hiányzott végeredményében hajójáról. Bizonyos, hogy hat hét alatt
kiképezheti embereit – kivéve az egészen reménytelen eseteket, betegeket, nyomorékokat és
ostobákat, akik bizonyosan akadnak közöttük. Kétségtelen, hogy hat héten belül, sőt valószínűleg
nem is három hét múlva már háborúskodnia kell a spanyol partvidéken. Az sem lehetetlen, hogy
már holnap éjszaka beleütközik valahol az ellenségbe. Ez a szélirány esetleg kiröpíthet Brestből
egy több sorhajóból álló hajórajt a blokádvonalon keresztül, megrakva kitűnően kiképzett
emberekkel, akik szívesen kockáztatják a bőrüket olyan magas jutalomdíjért, amely a kelet-indiai
hajókaraván elfogásáért, vagy elsüllyesztéséért ütné a markukat. Ugyan mit érne a Southerland,
szemtől szembe egy kitűnően felszerelt francia hajóval, szükséges legénységének csak
kétharmadával? Hát még ha a meglevőnek a fele is tengeribeteg?
Hornblower keze ismét ökölbe szorult erre a gondolatra. Bizonyos, hogy őt teszik majd
felelőssé a szerencsétlenségért, neki kell tűrnie a megvetést és a gúnyt. Mindent elkövetett, hogy
elegendő embert szerezzen, de most már hiába, az idő letelt és éneikül is indulnia kell. Utolsó
próbálkozásképpen még egyszer elküldte Gerardot, ezúttal St. Ivesbe és Redruthba és
szerencséjére, onnan még ötven embert hozott magával. A hazatérő kelet-indiai hajókról egyetlen
gyakorlott embert sem kapott.
Ismét odaült íróasztalához és elővette a legénység beosztásának másolatát. Sok időt töltöttek el
Bush-sal, sok álmatlan éjszakán dolgoztak együtt, amíg összeállították. A jelenlegi körülmények
között különösen sok függ a helyes elrendezéstől. Egyenletesen kell elosztani a kiképzett
embereket, mindegyik mellé megfelelő arányban elhelyezni az újoncokat, hogy megkönnyítsék
kiképzésüket és mégse akadályozzák meg a hajó munkáját. Minden embernek pontosan ki kell
jelölni a helyét és kötelességeit, hogy szükség esetén, jó időben és rossz időben, napvilágnál vagy
éjszakai sötétségben egyaránt mindenki időveszteség nélkül elfoglalhassa helyét és tudja a
kötelességét. Baleset vagy betegség felboríthatja az egész beosztást, amely első pillanatra
megfelelőnek látszik, de bizonyos, hogy a legcsekélyebb váratlan baj esetén összeomlik, mint a
kártyavár. Azzal is számolnia kell, hogy átlag tíztizenkét naponként bekövetkezik egy haláleset a
hajón, részben baleset, részben természetes ok következtében, anélkül, hogy ellenséges akcióba
bonyolódnának. Szerencsére, balesetek és betegség rendszerint a gyakorlatlan újoncok között
szedi áldozatait.
Hornblower fülét hegyezte. A főfedélzet felől nagy zaj hallatszott. A rekedt hangon elkiáltott
parancsokból, a kadétok füttyjelzéseiből, a nagy lábdobogásból tudta, hogy a nagy csónakot
húzták fel a fedélzetre. Furcsa visítozás ütötte meg a fülét – tehát végre megérkeztek a malacok, a
kapitány élelmiszerraktára és a tiszti kantin felszerelése. Hallotta a birkák bégetését és egy kakas
kukorékolását is, hangos nevetés kíséretében. Ő nem hozott kakast a tyúkjaival, bizonyosan
valamelyik tiszté, vagy kadété lehetett.
Kopogtattak kabinja ajtaján. Hornblower felkapta iratait és sietve leült. Nem szerette volna, ha
rajtakapják, mikor türelmetlenül járkál fel-alá kabinjában, idegesen várva az indulás óráját.
– Szabad! – kiáltotta.
Ijedt képű fiatal kadét dugta be fejét az ajtón – Longley, Gerard unokaöccse, akinek ez lesz
első útja a tengeren.
– Mr. Bush üzeni, hogy az utolsó élelmiszerszállítmány is a fedélzeten van – jelentette.
Hornblower fagyos közömbösséggel nézte a fiút. Ha csak kicsit is elengedi magát, nevetne
ezen az ijedt kis kölykön.
– Nagyon helyes, Mr. Longley! – bólintott és beletemetkezett írásaiba. A kadét egy ideig még
feszesen és zavartan állt a helyén, azután szalutált és távozott a szobából. Hornblower
megfigyelte, hogy értelmes gyerek és ha leküzdötte első ijedtségét és félszegségét, bizonyosan
kitűnően használhatja. Hornblower eltette írásait, azután bezárta íróasztalát. Néhányszor még fel-
alá járkált szobájában, azután, amikor már elegendő idő telt el, hogy méltóságának megóvásával
mutatkozhassak a fedélzeten, a hátsó fedélzetre sietett.
– Ha készen vagyunk, azonnal felhúzhatja a vitorlákat, Mr. Bush – mondta.
– Igenis, sir. Hé, vigyázzatok ott azokkal a zsákokkal, ti… ti…
Mr. Bush is elérkezett ahhoz az állapothoz, amikor már nem tudott elegendő erőt és lendületet
belevinni a káromkodásokba. A hajón a legvigasztalanabb összevisszaság uralkodik, a fedélzetek
piszkosak, a legénység kimerült, Hornblower összekulcsolt kézzel, olimpiai nyugalommal állt a
helyén, amikor kiadták a parancsot a legénységnek, hogy azonnal húzzák fel a vitorlákat. Az
altisztek a kimerültségtől eltompultan hajszolták helyükre a legénységet.
Savage, a legidősebb kadét, aki Hornblower szeme előtt nőtt kamaszfiúból férfivá, kiáltva
utasította a hátsófedélzeti őrséget, hogy foglalják el helyüket az árbocvitorla köteleknél. Feltűnt,
hogy Savage arca sápadt, szeme véres, egy éjszakai dorbézolás Plymouthban alaposan
megviselte. Miközben kiadta utasításait, halántékára szorította a kezét. Bizonyosan a feje is fáj.
Hornblower mosolygott ezen a látványon – a legközelebbi egy-két nap majd kifújja fejéből a
szárazföldi léhaságokat.
A vitorlamester egyik embere gyors mozdulatokkal kapaszkodott fel az alsó vitorlára
Hornblower közelében. Hornblower megpillantotta a fiatal Longleyt, aki habozva nézett a gyors
macskamozdulatokkal felfelé kúszó ember után, majd elszánt arccal belekapaszkodott a kötélbe
és fellendítette magát. Hornblower méltányolta az igyekezetet – tehát legyőzte félelmét a szédítő
magassággal szemben és meggyőződött róla, hogy ő is tudja azt, amit a többiek. Igen, ebből a
fiúból még lesz valaki.
A fedélzeten mindenfelé siető lépések kopogtak. A matrózok egyik kötélről a másikra
lendítették magukat, egyre magasabbra. Harrison szaladva jött és jelentette, hogy a horgonyt
felhúzták. Hornblower egy pillantást vetett a szélvitorlára és megállapította, hogy a szél iránya
erősen eltolódott kelet felé és ezek szerint nem a legkönnyebb feladat lesz megkerülni az Ördög-
fokot. A vitorlák kifeszültek és a Southerland lassan elindult. A bárkákon az asszonyok kiáltoztak
és libegtették zsebkendőjüket, akiket Hornblower huszonnégy órával az indulás előtt tett ki a
hajóról. A legtöbben sírtak.
– Emberek, figyelem! – kiáltotta Harrison, mert észrevette, hogy az emberek közül többen is a
korláthoz siettek és búcsút integettek. – Most már nincs idő az ilyesmihez, mindenkinek a
munkája után kell látni.
A hajó oldalára dőlt, amint Bush felhúzatta a vitorlákat; amíg az Ördög-fokot meg nem
kerülték, leghelyesebb, ha a hajót lehetőség szerint szél ellen állítják be, annál is inkább, miután
még nem ismeri egyikük sem a hajót. Alighogy a hajó oldalra dőlt, a fedélzet bizonytalanul ingott
a lába alatt és meghallotta a kötélzet muzsikáló zizegését, az emlékek egész áradata kelt életre a
szívében. Egyszerre elfogta az indulás mindig friss és új izgalma.
A lehetőség szerint közel suhantak el a dokkok mellett. A dokkokban dolgozó munkások nagy
része abbahagyta munkáját és figyelte indulásukat, de egyetlenegy sem akadt közöttük, aki egy
bátorító szót, egy búcsúüdvözletet kiáltott volna az induló hajó után. Tizenhét évi háború
folyamán annyi hajó távozott a kikötőből, hogy megszokták már ezt a látványt és igazán nem
kívánhatta senki, hogy szünet nélkül lelkesedjenek. Hornblower tudta, hogy tulajdonképpen most
zenekarnak kellene játszani a fedélzeten, lelkesítőén húzni az emberek fülébe a »Britons strike
home«-ot, vagy a »Come, cheer up, my lads«-t, de sajnos, nincsen zenekara, mert ilyen
fényűzésre igazán nem telik és ilyen ünnepélyes pillanatban mégsem szólíthatta a fedélzetre a
hajó kürtöseit és hegedűsét. A parton most felbukkant előttük Plymouth városa. Maria ott van
valahol a kikötőparton, talán látja is a fehér vitorlákat, mert bizonyos, hogy szemével a
messzeségből is állandóan a Southerlandet kutatja. Talán Lady Barbara is figyeli valahonnan a
hajó indulását. Hornblower ismét nagyot nyelt izgatottságában.
A part felől fújó szél csaknem hátranyomta a hajót. A vitorlák bizonytalanul libegtek, amíg
Bush ismét ki nem adta új utasításait. Hornblower körülnézett a kormányfélen. Veszedelmesen
közel kerültek Cremyllhez, tehát helyesen sejtette, hogy a Southerland iránya erősen eltolódik a
szélárnyékos oldal felé. Ismét figyelte a szél irányát és a dagály megindulását. A hajó orrának a
kormányféloldaláról egy pillantást vetett az Ördög-fok felé. Bármelyik pillanatban szükséges
lehet, hogy megfordítsák a hajót észak felé, mielőtt szembekerülnének az árral. Busht megelőzve,
nyugodt hangon adta ki utasításait, ezzel is jelezve, hogy már kezében tartja a hajó sorsának
irányítását.
A víz tajtékozva csapott magasra a szélárnyékos oldalon, amint a hajó a fordulat után új dűlőt
húzva a vízben, átdőlt a másik oldalára. Most már egyenesen az Ördögfok felé tartottak és
Hornblower elégedetten érezte, hogy eddig minden rendben van, a nyugodt és józan számítás
mindeddig bevált.
– Most kormánylapát a tatbaloldal felé! – szólalt meg ismét. – Húzassa fel a sudárvitorlákat,
Mr. Bush!
Éppen derékszögben kapták a szelet s gyorsan és könnyedén suhantak kifelé a
tengerszorosból, a tatbaloldalon a Staddon Heights és a kormányfélen Mount Edgcumbe suhant el
a szemük előtt. Pillanatról pillanatra, amint kifelé haladtak a tengerszorosból, erősebben fújt a
szél, hangosabban fütyörészett a kötelek között. A Southerland most már megérezte a tengert és
erősen ringott az egyre növekvő hullámok hátán. Egyre hallhatóbbá lett a hajó fatestének
recsegése és ropogása – különösen a fedélzeten. Ezek a hangok annyira visszhangoztak a fülben,
hogy minden más hangot elfojtottak.
– Hogy az ördög vinné el ezeket a kétbalkezeseket! – mérgelődött Bush, miközben látta,
milyen lassan és ügyetlenül húzzák fel a sudárvitorlákat.
A szél felőli oldalon most Drake szigete suhant el mellettük. Mire a sudárvitorlákat felhúzták,
már közvetlenül előttük bukkant fel a Picklecomb-fok és a tengerszoros kiszélesedett a Cawsand
öböl felé. Ott várakozott a kelet-indiai hajókaraván – hat szép nagy hajó, mindegyiken a Kelet-
indiai Társaság csíkos zászlója, a két élelmiszeres és muníciós hajó és négy Lisszabonba tartó
hajó. A három ágyúsoros Plútó és a Caligula ott horgonyoztak előttük.
– A tengernagyi hajó jelzéseket ad, sir – jelentette Bush, messzelátóját szeme elé tartva. – Már
egy perccel előbb jelentenie kellett volna, Mr. Vincent.
A Plútót összesen csak harminc másodperccel ezelőtt pillantották meg a fedélzetről, de fontos,
hogy erről mielőbb tudomást vegyenek, különösen miután a tengernagyi hajó adta le az első
jelzést.
– Indulást jelez! – kiáltott le a boldogtalan kadét az árbockosárból.
– Azonnal felelni, hogy tudomásul vettük! – kiáltott Hornblower.
Két perccel később, Hornblower szeméhez emelve messzelátóját, már láthatta a hajók
kötélzetén és árbocain fel-alá siető embereket. Öt perccel később a Plútó és a Caligula már
majdnem teljesen felhúzta vitorláit.
– Bezzeg ők a Nore-nál szerezték embereiket! Hogy az ördög vinné el a jódolgukat!
A Norenál, a Temze torkolatának homokpadjainál, a világ legforgalmasabb kikötőjének
bejáratánál, legjobb alkalmuk volt a hadiflotta kapitányainak, hogy kiegészíthessék
legénységüket elsőrendű emberekkel az érkező kereskedelmi hajókról, amelyek csökkentett
legénységgel haladtak tovább a London Riveren. Ezenfelül a Plútónak és a Caligulának bőven
volt ideje, hogy Plymouthba jövet kiképezze legénységét. Már indultak is kifelé az öbölből. A
tengernagyi hajóról ismét jelzéseket adtak le.
– Csatlakozni a hajókaravánhoz! – jelentette Vincent. – Valamennyi vitorlát felhúzni. Nagy
Isten, lőnek!
A tengernagyi hajóról ágyúlövés szólította fel a hajókat, hogy fordítsanak fokozottabb
figyelmet jelzéseire. A kelet-indiai hajók nagyszerűen kiképzett legénységükkel már elindultak.
Az élelmiszeres és muníciós hajók, valamint a lisszaboni hajók valamivel lassúbbak és
nehézkesebbek voltak. Egymás után vonultak előre az öböl mélyéből.
– Új jelzés a tengernagyi hajóról! – kiáltotta Vincent, figyelmesen olvasva a zászlójelzéseket,
majd továbbítva a kapitánynak. – Elfoglalni az előre kijelölt helyet!
Egyszóval a hajókaraván szélfelőli oldalára kell jutnia, vagyis most, hogy hátba kapták a
szelet, utóvédként kell a menethez csatlakoznia, hogy bármelyik pillanatban előre ronthasson
segíteni, ha egy francia hajó bukkanna fel váratlanul és igyekeznék elvágni a kelet-indiai hajókat
a kísérő hadihajóktól. Hornblower jólesően érezte arcában a frissítő tengeri szelet. A tengernagyi
hajón már felhúzták a sudárvitorlákat, sőt a felső sudárvitorlákat is. Neki is követni kell a példát,
bár ha a szél továbbra is erősödik, rövidesen be kell vonni a vitorlák egy részét. Kiadta a
parancsot Bushnak és figyelte, hogyan látnak hozzá emberei a munkához. Az újoncok nagyrészt
ijedten néztek fel a magasba, ami nem is csoda, hiszen a Southerland árbocai százkilencven láb
magasan tornyosulnak a fedélzet fölött és csúcsuk ijesztő köröket írt le, amióta a hajó nyílt tenger
hatalmas hullámainak tetején táncolt.
Hornblower a tengernagyi hajó és a hajókaraván felé fordult; nem tudta nézni az ijedt
embereket, akiket az altisztek végül csomózott kötélostorukkal kezükben hajszoltak munkára.
Tudta, hogy ez feltétlenül szükséges. A haditengerészet nem ismerte – nem ismertette el – azt a
kifogást, hogy «nem tudom», vagy «félek». Ez alól nem lehetett kivételt tenni és ez volt az
alkalmas pillanat, hogy ezt a meggyőződést belevéssék az emberekbe, akik eddig még nem
ismertek kényszert, parancsot, amelynek feltétlenül engedelmeskedni kell. Ha tisztjei és altisztjei
engedékenységgel kezdenék meg kiképzésüket, akkor mindig ezt várnák el tőlük. De
engedékenységet csak a legfegyelmezettebb, legtapasztaltabb legénységgel szemben lehet
gyakorolni ebben a szolgálatban, amely bármelyik pillanatban életük feláldozását, a legteljesebb
odaadást követelheti tőlük. De Hornblower nagyon jól ismerte annak az embernek a halálos
rettegését, akit életében először hajszolnak egy sorhajó árbocának csúcsára. Igen, a tengerész
szolgálata könyörtelen, keserves.
– Régen aláírták már a békekötést, mire ezekből a maflákból matrózt faragunk – dörmögte
Bush elkeseredetten Crystalnak.
Ezeknek a mafláknak nagyrésze három nappal előbb még békésen éldegélt a földecskéjén,
szántott és vetett és esze ágában sem volt, hogy valaha is tengerre szálljon. És most itt állnak a
szürke ég alatt, a viharosan hullámzó tenger hátán, arcukba vad szél csap, fülüket a kötélzet
zúgása, fütyülése és a hajó ijesztő recsegése-ropogása hasítja.
Most már a nyílt tengeren voltak. A fedélzetről jól láthatták Eddystone-t és most, hogy
valamennyi vitorlát felhúzták már, a szél nyomása is fokozódott és valósággal röpítette a hajót.
Egyre magasabb hullámok emelték hátukra a Southerlandot és valahányszor belezuhant egy
hullámvölgybe, kétségbeesett kiáltások és nyögések hallatszottak.
– Ne a fedélzetre, hogy az ördög vinne el benneteket! – dühöngött Harrison. – Vigyázzatok,
marhák!
Az emberek egy része máris tengeribeteg volt. Miután egészen váratlanul sújtott le rájuk ez a
nyomorúság, azt sem tudták, mi történik velük, hol és hogyan könnyítsenek magukon.
Hornblower látta, amint most néhány sápadt árnyék vonszolja magát tántorogva a szélárnyékos
oldalon a korlát felé. A hajó egyre emelkedett és süllyedt, mintha már sohasem akarná
abbahagyni, újra meg újra felhangzott a rémült nyöszörgés. Hornblower nem tudta levenni
szemét ezekről a szerencsétlenekről, akik kínlódva és vergődve mindent kiadtak a gyomrukból.
Csupa együttérzésből az ő gyomra is émelyegni kezdett és egyszerre csak tudatára jutott, hogy
már ő is nagyokat nyel. Arcán kiütött a verejték, bár borzongott a hidegtől.
Tudta, hogy ő is tengeribeteg lesz, mégpedig rövidesen. Jobb, ha most elmenekül kabinja
magányába, ha titokban és észrevétlenül adja át magát a tengeribetegségnek, elmenekülve
embereinek kárörvendő pillantásai elől. Minden erejét összeszedve Bush-hoz fordult és rekedten
mondta:
– Csak így tovább, Mr. Bush. Hívasson, ha bármi történne.
Míg a kikötőben tartózkodott, egyéb tekintetben is egészen elszokott a tengertől; ugyancsak
tántorgott, mialatt keresztülvánszorgott a fedélzeten és a lépcsőn lefelé menet két kézzel
kapaszkodott a korlátba. De szerencsésen baj nélkül érkezett meg a középső fedélzetre és szinte
beesett kabinja ajtaján, miután megbotlott a küszöbben. Polwheal éppen az ebédjét készítette az
asztalra.
– Menj! – kiáltott rá Hornblower türelmetlenül.
Polwheal eltűnt. Hornblower kitámolygott a hátsó galériára és a korlátba kapaszkodva,
kihajolt a tajtékzó hullámok fölé. Gyűlölte és szégyellte a tengeribetegséget.
Hasztalanul mondogatta magában, hogy Nelson is tengeribeteg volt minden útjának kezdetén. És
az sem vigasztalta, hogy az indulás izgalmai, hajszája után éneikül is már rosszul érezte magát.
Most már borzongott a hidegtől az erős északkeleti szélben. Meleg kabátja odaát volt a hátsó
kabinban, de nem lett volna elegendő ereje, hogy érte menjen, sem pedig arra nem tudta rászánni
magát, hogy Polwhealt hívja. Íme, a sors keserű iróniája, a boldog magányosság, amelyről annyit
álmodozott vágyakozva kinn a szárazföldön. Alatta fehéren tajtékzott a tenger. A barométer
tegnap óta erősen esett, bizonyosan tartós északkeleti szélre van kilátás. Valószínű, hogy ez a szél
egyfolytában hajszolja, kergeti őket a Biscayai-öbölig és napokig sem lehet reménye egy kis
pihenőre és megnyugvásra, amikor mindent odaadna egy kis békességért és nyugalomért.
Bezzeg a tisztjei, azok sohasem tengeribetegek, gondolta bosszankodva, vagy ha betegek is,
nem érzik ezt a kínos megszégyenülést. És kétszáz nyomorult, tudatlan, tengeribeteg parasztot
hajszolnak most munkára a könyörtelen altisztek. De tudta, hogy végeredményben használ a
tengeribetegség ellen, ha munkára kényszerítik az embert. Már számtalanszor bebizonyosodott,
hogy ilyenkor legfontosabb a fegyelmezett munka. És egészen bizonyosan tudta azt is, hogy
egyetlen ember sincs most a hajón, aki olyan nyomorultan erezné magát, mint ő. Ismét
káromkodva és nyögve hajolt ki a korláton. A tapasztalat megtanította, hogy három nap alatt
elmúlik ez a rossz érzés és éppen olyan bizonyosan és nyugodtan áll majd a lábán, mint azelőtt.
De a kilátás, hogy még három napig tűrnie kell ezeket a szenvedéseket, csaknem olyan
gyötrelmes volt, mintha az örökkévalóságig kellene tűrnie. A hajó teste recsegett-ropogott, a szél
fütyült a kötelek között, a tenger vadul csapkodott, a hangok pokoli összevisszasága gyötörte és
kínozta, miközben a hidegtől borzongva kapaszkodott a fedélzet korlátjába.

VI. FEJEZET

A hajókaraván

Amikor a tengeribetegség első rohama után egy kis enyhülés következett be, Hornblower
megállapította, hogy a szél ismét erősödik. Ugyanakkor megeredt az eső is és erősen becsapott a
hátsó fedélzetre. Egyszerre rémület fogta el: mi lesz, ha szabályszerű viharba kerülnek, hogyan
tudja megvédelmezni hajóját ezzel a tudatlan, tapasztalatlan legénységgel? Ez az új, nagy gond
elfeledtette még tengeribetegségét is. Gépiesen besietett a kabinjába, felvette köpenyét, azután a
fedélzetre rohant. Gerard az imént vette át a szolgálatot Bushtól.
– A tengernagyi hajó bevonja a sudárvitorlákat, sir! – jelentette tisztelegve.
– Helyes. Kövessük példáját – bólintott Hornblower. Messzelátójával körülnézett.
A hajókaraván egységei úgy viselkedtek, mintha meg akarnák könnyíteni a kalózok dolgát. A
Kelet-indiai Társaság hajói körülbelül egy mérföldnyi távolságban, meglehetősen közel
egymáshoz haladtak, de a többi hat hajó jóval előttük, szétszóródva hányódott a viharos tengeren.
– A tengernagyi hajó jelzéseket ad a hajókaravánnak, sir – jelentette Gerard.
Hornblower majdnem azt felelte: – Sejtettem! – de még idejében erőt vett magán és mindössze
csak ennyit mondott: – Igen! – Ezalatt újabb jelzőzászlókat húztak fel sorozatosan egymás után a
Plútó vitorlakötelére.
– A Caligulának szól az üzenet! – olvasta a jelzést az árbockosárban figyelő kadét. –
Valamennyi vitorlát felhúzni! Menet élére állni.
Boltont bizonyosan azért küldik előre, hogy tudtul adja, ha kell erélyesebb formában is, a
parancsokat, amelyeket a hajókaraván egységei mindeddig egyszerűen nem vettek tudomásul.
Hornblower figyelte a Caligulát, amint felhúzta sudárvitorláit. Szinte ugrásszerűen sebesen haladt
előre az ólomszürke tengeren. Bizonyosan egészen közel kell kerülnie a hajókaravánhoz és el is
sütnie egykét ágyút, mielőtt a legcsekélyebbet is elérné, kereskedelmi hajók kapitányai általában
ügyet sem vetnek a tengernagyi hajó jelzéseire, ha ugyan egyáltalán el tudják olvasni. A Kelet-
indiai Társaság hajói már előbb behúzták sudárvitorláikat, megvolt az a kényelmes szokásuk,
hogy éjszakára mindig lassították az iramot. Miután monopóliumuk volt a kelet-indiai
kereskedelem lebonyolítására, utasaik pedig a lehető legnagyobb kényelmet és fényűzést
követelték, felesleges lett volna nyugtalankodni a lassú átkelés miatt. Sokkal fontosabb volt, hogy
éjszaka ne zavarják utasaikat a vitorlák bevonásával, vagy átállításával, a zajjal és lábdobogással,
ha az idő esetleg megváltozik. A látszat szerint, igyekeztek minél jobban eltávolodni a
kísérőhajóktól. Hornblower kíváncsian várt, vajon mit szól majd mindezekhez az ellentengernagy
és messzelátójával a Plútó felé fordult.
Természetesen egymás után huzattá fel a haragos zászlójelzéseket a kelet-indiai hajóknak.
– Fogadni mernék, hogy szeretné valamennyi kelet-indiai hajó kapitányát haditörvényszék elé
állítani! – mondták egymás közt nevetve a kadétok.
– Egy ilyen indiai úton legalább ötezer font üti egy-egy kapitány markát – mondta a másik. –
Ugyan, mit bánják ők a tengernagyot?
Az éjszaka közeledett, a szél erősödött és könnyen megtörténhetett, hogy a kísérőhajók
mindjárt most, az utazás kezdetén szétszóródnak. Hornblower arra gondolt, hogy az
ellentengernagy nem a legjobb oldaláról mutatkozik be. A kísérőhajókat szorosan össze kellett
volna tartani. Önkéntelenül is arra gondolt, hogy mit tenne ő az ellentengernagy helyében, de
azután belátta, hogy a fegyelem nem tűr ilyen elképzeléseket, nem szabad arra gondolnia, hogy ő
jobban tudná elvégezni a feladatot, mint feljebbvalója.
– Southerland kap jelzést! – jelentette a kadét, félbeszakítva Hornblower tűnődését. –
Elfoglalni – éjszakai – állomást.
– Tudomásul vettük! – kiáltotta Hornblower.
Ennek a parancsnak legalább könnyű volt engedelmeskedni. Az ő éjjeli állomása
negyedmérföldnyire a kísérőhajóktól, a szélfelőli oldalon van. Figyelte, mint a Plútó is
hamarosan maga mögött hagyja a kelet-indiai hajókat, a Caligula nyomában, a tengernagy
nyilván összekötőszerepet akar játszani a két kísérő hadihajó között. Gyorsan sötétedett és a szél
még egyre erősen fújt.
Fel-alá járkált a fedélzeten, hogy hidegtől borzongó teste kissé átmelegedjék. Gyomra ismét
kétségbeejtően émelygett. Odasietett a korláthoz és keményen belekapaszkodott, miközben
leküzdötte gyöngeségét. Legjobban bántotta volna, ha éppen a szép, gúnyos, ügyes Gerard előtt
árulja el tengeribetegségét. Feje szédült az émelygéstől és fáradtságtól. Arra gondolt, hogy ha
most lefekhetne, talán el is tudna aludni és álmában elmúlna ez a szörnyű, kínzó érzés a
gyomrában. Egyre jobban csábította az a kilátás, hogy lenn a kabinjában jó melegen
betakaródzhatna keskeny ágyán.
De keményen kitartott a hellén, mindaddig, amíg az egyre sötétedő szürkületben
megállapíthatta, hogy a hajó elfoglalta előírott helyét. Azután Gerardhoz fordult.
– Húzássá be a felső sudárvitorlákat, Mr. Gerard.
Elővette jelzőkrétáját és miközben szédelgő és lázadozó gyomrával küzdött, felírta az
éjszakára vonatkozó parancsokat.
– Az utasításokat felírtam, Mr. Gerard! – suttogta megkínzottan, alig hallhatóan. Már menekült
is a kabinja felé és nem is hallotta Gerard válaszát.
Ezúttal már valóságos gyötrelem volt a hányás, mert a gyomra tökéletesen kiürült. Polwheal
éppen terített, amikor leérkezett a kabinjába, de természetesen ismét elkergette. Ledobta magát az
ágyára és teljes húsz percig eltartott, amíg annyira összeszedte magát, hogy fel tudott ülni. Azután
levetette két kabátját, de annyi ereje már nem volt, hogy ingét, mellényét és nadrágját is lehajítsa
és így feküdt ismét félig felöltözötten a takaró alá. A hajó vadul, kíméletlenül dobálódzott, amint
vad iramban rohant a széllel és valamennyi deszkája panaszos recsegéssel és nyöszörgéssel
kísérte ezt az őrjöngő iramot. Hornblower ajkába harapott, valahányszor érezte, hogy a hajó ismét
felemelkedik egy hullámhegy hátára, legalább húsz lábnyi magasságba, azután ismét,
kérlelhetetlenül és ijesztően lezuhan. De annyira fáradt volt, hogy a szüntelen mozgás és
tengeribetegség ellenére alig néhány perccel később elaludt.
Olyan mélyen aludt, hogy amikor felébredt, percekig gondolkoznia kellett, hol is van
tulajdonképpen. A hajó szüntelen emelkedése és zuhanása ismerős volt és mégis egészen
váratlan. A szalon nyitott ajtaján keresztül némi szürke világosság hatolt a kabinjába. Körülnézett,
azután visszatérő öntudatával együtt érezte, hogy ismét émelyeg a gyomra. Nagy kínnal felállt,
átbotorkált a szalonba, onnan ki a hátsó galériára és kétségbeesetten nézett körül a szürke hajnali
fényben. A szél vadul csapkodott körülötte. Erről a helyről semerre sem látott másik hajót. Ez
egészen magához térítette. Ismét felvette kabátját, azután köpenyét és felsietett, amennyire tudott,
a hátsó fedélzetre.
 Még mindig Gerard volt őrségen, tehát a reggeli őrségváltás még nem történt meg. Kurta
bólintással válaszolt Gerard tisztelgésére, azután körülnézett a fehér tarajokkal foltozott szürke
tengeren. A szél vadul fütyült a vitorlák között, még mindig olyan erővel, hogy nem volt szükség
a felső sudárvitorlákra. Előttük, csaknem egy sorban, megpillantott négy kelet-indiai hajót, azután
alig egy mérfölddel mögöttük megtalálta a másik két hajót is. A tengernagyi hajónak, az
élelmiszeres és munícióshajóknak, a lisszaboni hajóknak, a Caligulának sehol semmi nyoma.
Hornblower szájához illesztette szócsövét.
– Megfigyelő! Látja valamerre a tengernagyi hajót?
– Nem, sir. Sehol, semmi hajót nem látok, kivéve a kelet-indiai hajókat.
Mindenesetre érdekes, gondolta Hornblower, miközben félretette szócsövét. Kezdetnek
egészen szokatlan és meglepő. Megállapította, hogy a Southerland éjszakán át biztosan tartotta az
irányt és a log felváltva nyolc és kilenc csomós sebességet mért. Ebben a tiszta időben nemsokára
megpillantják Ushantot. Ő csak legmesszebbmenőén teljesítette kötelességét, amikor szem előtt
tartotta a kelet-indiai hajókat. Bár a gyomra is osztotta volna elégedettségét, de sajnos ismét
elfogta a tengeribetegség kellemetlen érzése. Megmérte a szél sebességét és megállapította, hogy
nem volna tanácsos felhúzni a felső sudárvitorlákat, abban a reményben, hogy utolérik a
kísérőhajókat. És miután megállapította, hogy nem tehet semmit, amivel felelősségrevonás esetén
enyhíthetné a vádak súlyosságát, megnyugodott és felvidult. A tengeren töltött hosszú évek
megtanították, hogy bölcs nyugalommal törődjék bele a változhatatlanba.
Nyolcszor egymásután megszólalt a hajóharang. Bush megérkezett a hátsó fedélzetre, hogy
felváltsa Gerardot, Hornblower érezte, hogy Bush fürkésző pillantással nézi, de úgy tett, mintha
nem venné észre. Bush, aki tudta, mennyire nem szereti a fölösleges beszédet, bizonyosan
nagyon szeretne beszélgetni, de nem meri megszólítani. De azután eszébe jutott, hogy Bush talán
csak azért nézi ilyen élesen, mert meglehetősen furcsa látvány lehet így, borotválatlanul és
feldúltan. Arca bizonyosan zöld a tengeribetegségtől. Ismét sietve tért vissza kabinjába.
Odalenn leült ágya szélére és kezébe temette arcát. Amíg nem látott semmit maga körül,
jobban érezte magát. Ha majd Ushantot jelzik, lefekszik ismét és behunyja szemét.
Polwheal lépett a szobába. Kezében tálcát egyensúlyozott, olyan ügyesen, mint valami
zsonglőr.
– Reggeli, sir – jelentette Polwheal. – Nem tudtam, hogy már ébren van, sir, csak az
őrségváltás után mondták meg nekem. Kávé, sir. Friss puha kenyér, sir. Megpirítsam? Sikerült
tüzet gyújtani a konyhában.
Hornblower gyanakodó pillantást vetett Polwhealre. Polwheal kísérletet sem tesz, hogy
bármivel is kínálja a friss élelmiszerek közül, kivéve a kenyeret, amelyet ő küldött a hajóra…
Sem a szalonnát, sem semmi más ínyencfalatot, amelyet olyan bőségesen vásárolt indulás előtt.
Pedig Polwheal tudja, hogy tegnap nem vacsorázott és különben mindig olyan makacsul
ragaszkodik hozzá, hogy minél többet egyék. Ennélfogva csodálkozott, miért kínálja most
Polwheal ezzel a sovány, francia reggelivel. Polwheal merev arca kissé megrezzent Hornblower
kemény, kitartó pillantása alatt és ezzel csak megerősítette Hornblower gyanúját. Polwheal
kitalálta a nagy titkot, hogy kapitánya tengeribeteg.
– Tedd le – vetette oda idegesen és rekedten, mert ebben a pillanatban nem tudott egyebet
mondani. Polwheal letette a tálcát az asztalra, de még mindig nem ment ki a kabinból.
– Majd érted küldök, ha szükségem lesz rád – szólt rá Hornblower kérlelhetetlenül.
Kezébe támasztva fejét, végiggondolta a tegnapi napot. Most már megértette, hogy nemcsak
Polwheal, hanem Bush és Gerard is, vagyis a hajó egész legénysége észrevette, hogy
tengeribetegségben szenved. Erre mutattak különféle, apró célzásaik is. Ez a gondolat eleinte
idegesítette. De végül is a humorérzéke diadalmaskodott és elmosolyodott. Míg mosolygott, a
kávé jó illata izgatni kezdte orrát. Mohón szívta be a jó illatot. Egyszerre kétféleképpen válaszolt
szervezete erre a jó szagra: először kívánta a kávét, mert éhes volt, de gyomra még mindig
visszariadt az ételtől. Végül is az éhség és szomjúság győzött. Betöltötte a kávét és közben
mereven vigyázott, hogy ki ne nézzen az ablakon, az emelkedő és lezuhanó hullámokra. A kávé
áldott melegsége eláradt egész testében és most már ösztönszerűen enni kezdte a kenyeret is.
Csak akkor támadtak némi kétségei, hogy vajon helyesen cselekedett-e, amikor már eltolta maga
elől tálcáját, de még ekkor is szerencséje volt, mert mielőtt még a tengeribetegség ismét erőt
vehetett volna rajta, Longley kopogtatott be a kabinjába és jelentette, hogy föld a láthatáron és
miután ez a hír többféle és gyors intézkedést követelt részéről, ismét megfeledkezett a
tengeribetegségről.
A fedélzetről még nem lehetett látni Ushantot, csak az árbockosárból. Hornblower ezúttal
kísérletet sem tett, hogy felmásszon és személyesen győződjék meg a jelentés helyességéről. De
miközben ott állt a fedélzeten az üvöltő szélben, a szürke tengeren át kelet felé nézett, arra, ahol
Franciaország feküdt a láthatár mögött. Arra gondolt, hányan álltak már így a hajójuk fedélzetén,
az angol haditengerészet nagyjai közül mint most ő, a távoli francia partok felé fordítva
tekintetüket. Drake és Blake, Shovel és Rooke, Hawke és Boscawen, Rodney és Jervis és Nelson.
Valamennyien így álltak a korlát mellett és ugyanígy néztek kelet felé. A brit kereskedelmi
tengerészet háromnegyedrésze, hazafelé jövet vagy indulása után megkerüli Ushantot. Amikor
fiatal hadnagykorában Pellew alatt szolgált az Indefatigable-on, Brest blokádjának fárasztóan
egyhangú napjai közben számtalanszor bukkant újra meg újra a szeme elé. Ezeken a vizeken
történt, hogy az Indefatigable belekergette az Amazon-t és a Droits de l'homme-ot a hullámtörők
közé, ahol ezer ember lelte halálát. Ennek a tizenhárom évvel ezelőtt lejátszódott, vad
küzdelemnek az emléke éppen olyan frissen és részletesen élt az agyában, mint a Lydia és a
Natividad párviadala, alig kilenc hónappal ezelőtt. Ez már a közelgő öregség jele.
Hornblower lerázta magáról ezt a tűnődő, borongó hangulatot és egészen az új feladatnak
szentelte magát, hogy hajójának irányát megadja a Finisterre-fok felé és erről tudassa a kelet-
indiai hajókat is –, az előbbi sokkal könnyebb feladat volt, mint az utóbbi. Legalább egy órai
kétségbeesett jelzésébe és jónéhány ágyúlövésébe került, míg végre megkapta a kielégítő
válaszjelzést, hogy tudomásul vették üzenetét. Hornblower már szinte azt hitte, hogy a
hajókaraván kapitányai szándékosan értik félre üzeneteit, szándékosan adnak helytelen
válaszokat, hogy ezzel is bebizonyítsák, mennyire semmibe veszik. Hornblower végül már
tajtékzott a dühtől.
Ennek a kis izgalomnak mindenesetre megvolt az az előnye, hogy megfeledkezett
tengeribetegségéről. A gyomra csak akkor jelentkezett ismét, mikor a kedélyek már
megnyugodtak. Éppen vissza akart vonulni kabinjába, amikor Bush váratlan felkiáltása ismét a
hátsó fedélzetre szólította:
– A Walmer Castle irányt változtatott, sir!
Hornblower azonnal a szeméhez emelte messzelátóját. A Walmer Castle haladt a nyugat-indiai
hajók élén, a tatbaloldal felől legtávolabb a Southerlandtól. Legalább három mérföldnyi
távolságban lehetett. Tisztán látta, hogy a hajó éles szögben megfordul és kétségbeesetten
igyekszik a szél ellen előretörni.
– Jelzéseket ad le! – kiáltott le Vincent az árboc kosárból. – De nem tudom elolvasni. Úgy
látom, a 29-est, de ez lehetetlen, mert ez azt jelenti, hogy: »Félbeszakítani a harcot«.
– Megfigyelő! – kiáltott fel Hornblower. – Mit lát a tatbaloldal felől?
– Semmit, sir – kiáltott le Vincent. – A Walmer Castle most bevonta a jelzőzászlót. Újat húz
fel! 11-es szám! Ellenség a láthatáron!
– Savage! – kiáltott Bush. – Vegye a látcsövét és siessen fel az árbockosárba.
 Most már megfordult a karaván következő hajója is. Savage félúton volt felfelé, mikor a
megfigyelő lekiáltott:
– Most már látom, sir! Két lugger közeledik a tatbaloldal felől!
Szóval, Ushant felől. Egészen bizonyosan francia kalózhajók. Gyors, ügyes kis járművek,
megrakva emberekkel. Legénységük olyan tapasztalt, mint a brit hajók matrózai, szembeszállnak
minden veszedelemmel, csakhogy elnyerhessenek egy-egy kelet-indiai hajóra kitűzött kövér
jutalomdíjat. Ilyen fogás egy csapásra gazdag emberré teszi kapitányukat. Bush, Vincent és a
többiek mind, akik a hátsó fedélzeten tartózkodtak, feszült pillantással néztek Hornblowerre. Ha
ilyen helyzetben elveszítene egy rábízott hajót, örökre vége volna a pályafutásának.
– Mindenki a helyére, Mr. Bush! – adta ki a parancsot Hornblower. A pillanat izgalmában
eszébe sem jutott, hogy nyugalmat és fölényt kell mutatnia emberei előtt.
De annyira belemerült gondolataiba, hogyan oldja meg ezt a helyzetet, hogy csakugyan a
legcsekélyebb izgatottság sem látszott meg viselkedésén.
Valamennyi kelet-indiai hajón helyeztek el ágyúkat, sőt a Lord Mornington fedélzetének
mindkét oldalán tizennyolc-tizennyolc ágyú nézett farkasszemet az ellenféllel és
végeredményében egyedül is védekezhetett volna a kis kalózhajók támadása ellen. A kalózok
terve bizonyosan az, hogy megrohanják a kiszemelt hajót és nincs az a hatalom, nincsen az a
drótháló, ami száz, az arany és ezüst vágyától megrészegedett franciát vissza tudná tartani. Úgy
manővereznek, hogy a hajót a szélfelőli oldalon elvágják tőle és míg ő keservesen küzd a szél
ellen, hogy a hajó közelébe férkőzhessek, három perc alatt megrohanják, legénységét elintézik és
elröpítik az orra elől. Minden módon meg kell akadályoznia, hogy ilyen helyzet álljon elő. De
annyi bizonyos, hogy a kelet-indiai hajók nagyon lassúak, az ő legénysége pedig gyakorlatlan, a
francia luggerek meg gyorsak, mint a villám és amellett ketten vannak, tehát kettőt kell állandóan
szemmel tartania.
Most már a fedélzetről is tisztán láthatta a kétárbocos kis hajókat. Sötét vitorláik már a láthatár
pereme fölé emelkedtek, baljóslatúan és fenyegetően. Hornblower tapasztalt szeme a messze
távolból is inkább kitalálta, mint látta a részleteket: egészen kis hajók és legfeljebb ha húsz-húsz
ágyú lehet mindegyiknek a fedélzetén, azok sem nagyobbak kilencfontosnál. A Southerland
néhány sortűzzel elsüllyeszthetné mindkettőt, ha olyan könnyelműek volnának, hogy a közelébe
merészkedjenek. De hihetetlenül gyorsak; miközben figyelt, szinte pillanatról pillanatra nőttek és
Hornblower már láthatta az orruk hasítása nyomán magasra csapó fehér tajtékot. Legalább
százötven ember lehet mindegyiknek a fedélzetén, mert a francia kalózhajókon nem sokat
törődtek a legénység kényelmével. Igaz, hogy ez nem is fontos. Hiszen általában rövid ideig
tartott egy-egy útjuk. Hirtelen elősiklottak partmenti rejtekükből, rácsaptak egy-egy ellenséges
hajóra, azután már repültek is vissza, biztos kikötőbe.
– Helyezzük harci készenlétbe a hajót? – kérdezte Bush merészen.
– Nem! – felelt kurtán Hornblower. – De intézkedjék, hogy azonnal oltsák el mindenhol a
tüzeket és mindenki foglalja el kijelölt helyét.
Fölösleges volna még leszedetni az elválasztófalakat és ezzel megbolygatni a hajó egész
rendjét. Viszont egy telitalálat a tűzhelybe könnyen felgyújthatja a hajót. Az emberek elfoglalták
helyüket – részben odaráncigálták, részben odavezették őket – néhányan még azt sem tudták
egészen határozottan, melyik a kormányfél és melyik a tatbaloldal – az altisztek hangos
káromkodásai és fenyegetései közben.
– Az ágyúkat töltsék meg és tolják helyre! – adta ki az újabb utasítást Hornblower.
Az emberek nagyobbik része még életében sem látta, hogyan kell elsütni egy ágyút. Először
hallották a helyükre gördített ágyúk tompa, mély dübörgését. Hornblower szíve egy pillanatig
gyorsabban vert –, ez a hang számtalan régi emléket ébresztett fel. A két kalózhajó semmivel sem
árulta el ijedtségét, mikor a Southerland megmutatta fogait, legalábbis Hornblower semmit sem
vett észre, bár élesen figyelte mind a kettőt. Azonban örömmel látta, hogy az ellenség
felbukkanása közel terelte egymáshoz a kelet-indiai hajókat. Szinte zárt csoportban úsztak
egymás mellett. Azt is látta, hogy leeresztették a dróthálókat és helyretolták ágyúikat. Bizonyos,
hogy csak gyenge védekezésre képesek, de pillanatnyilag az is valamennyire megnyugtató, hogy
egyáltalán tudnak és akarnak védekezni.
Füstfelhő és utána tompa csattanás jelezte, hogy az élen haladó lugger megkezdte a tüzelést.
Hornblower nem láthatta, hol csapott le a golyó, de ebben a pillanatban a luggerek felhúzták
árbocukra a francia trikolort és Hornblower parancsára, erre a kihívásra a Southerland
főárbocának csúcsára is felhúzták a vörös lobogót, miután Leighton is vörös rangjelzést visel. A
következő pillanatban a kalózhajók egyenesen a Walmer Castle felé közeledtek, a vezérhajóhoz,
azzal a nyílt szándékkal, hogy megrohanják és birtokukba vegyék.
– Sudárvitorlákat fel, Mr. Bush! – kiáltotta Hornblower. – A tatbaloldal felé. Egyenesen neki
az ellenségnek!
A Walmer Castle kapitánya ijedtében csaknem nekivitte hajóját a szomszédja
kormányféloldalának. Most már ez a hajó is, kényszerűségből, irányt változtatott. A két kalózhajó
villámgyorsan elfordult, hogy meneküljenek a Southerland szemtől-szembe fenyegető ágyúitól.
Az első támadási kísérletet szerencsésen elhárították.
Legfontosabb, hogy megtartsa kedvező helyzetét, kelet-indiai hajók szélfelőli oldalán, hogy
bármelyik pillanatban a veszélyeztetett helyre siethessen. A hajóraj lassan haladt előre, a luggerek
nyomában. Hornblower szünet nélkül figyelte a két kalózhajót; évek gyakorlata megtanította,
hogy az erős hullámverés ellenére is egy pillanatra se veszítse el az ellenséget messzelátója
lencséjének gyújtópontjából. A két kis hajó most ismét hirtelen megfordult, olyan
egyformasággal, mintha óraműre működnének és a Lord Morningtont vették ezúttal célba, a
kormányfél oldalon, mint nekivadult kutyák az odavetett koncot. De a Southerland már
fenyegetően repült feléjük. A két kalózhajó szempillantás alatt kitért és ismét a Walmer Castle
ellen fordult.
– A tatbaloldal felé! – kiáltotta Hornblower. Kimondhatatlan megkönnyebbülésére, a Walmer
Castle kapitánya helyesen irányította hajóját és a Southerland éppen a legjobb időben érte utol.
Megfordult a fara körül. Hornblower tisztán látta a fedélzetén kék egyenruhás kapitányát a
kormánykerék mellett és vagy egy tucat rémülten szaladgáló hindu matrózt. A luggerek
eltávolodtak ismét, éppen lőtávolságon kívül. Egyik kelet-indiai hajó oldaláról füst terjengett; úgy
látszik, találomra belecélozták sortüzüket a kék messzeségbe.
– Csak fölöslegesen pazarolják a puskaport, sir – kockáztatta meg Bush, de Hornblower nem
felelt, annyira belemerült számításaiba.
– Amíg annyi eszük van, hogy összetartsanak… – jegyezte meg Crystal. Igen, ez a
legfontosabb. Amint a hajók eltávolodnak egymástól, lehetetlen, hogy külön-külön meg tudja
védelmezni valamennyiüket. Sem dicsőség, sem becsület nem származhat abból egy sorhajó
kapitányára, ha megnyeri a küzdelmet a két kis hajócska ellen. Ha legyőzi őket, a világ
napirendre tér fölötte, de ha elveszíti egyik kelet-indiai hajót, nagyon jól tudta, mi vár rá, a
közvéleménynek milyen felhördülése. Szeretett volna jelzéseket leadni védenceinek, hogy
tartsanak szorosan össze, amennyire csak lehet, de azután elvetette ezt a gondolatot. A jelzések
csak megzavarnák őket és egy részük talán még félre is értené. Jobb, ha bízik természetes
ösztönükben.
A kalózhajók ismét közeledtek, a széllel szemben fűrészelték a vizet. Hornblower sejtette,
hogy új tervet forgatnak a fejükben. Élesen figyelte őket. A következő pillanatban már tisztán
látott. A vezérhajó orra a tatbaloldal felé fordult, a másodiké a kormányfél felé. Tehát elszakadtak
egymástól és mindegyik erős hátszéllel, orrával tajtékzóan hasítva a vizet, fenyegetően és
félelmesen repült előre. Amint kikerülnek a Southerland lőtávolából, ismét egyesülnek és a
hajókaraván túlsó szárnyát támadják meg. Ebben az esetben aligha lesz annyi ideje, hogy előbb
az egyiket harcképtelenné tegye, azután üldözőbe vegye a másikat is.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy valamennyi kelet-indiai hajót szorosan egymás mellé kellene
hozni a szél felőli oldalon, de azonnal el is vetette a tervet. Talán nem értenék meg a jelzést, talán
összeütköznének túlzott igyekezetükben és mindkét esetben, akár szétszóródva, akár
megsebesülve, csak annál könnyebben áldozatul esnének az ellenségnek. Egyetlen, amit tehet, ha
előbb az egyik, azután a másik hajót támadja meg. Talán reménytelennek látszik a terv, de azzal
még semmit sem nyer, ha az egyetlen lehetséges tervet is elveti. Csak az utolsó másodpercben
játssza ki ezt a kártyát.
Letette a messzelátóját és odaugrott a korláthoz. Tágranyílt szemmel bámult az ellenséges
hajókra, fejében számítgatta sebességüket, figyelte irányukat, arca szinte megmerevedett az
elszánt várakozástól. A tatbaloldal felől közeledő lugger valamivel közelebb volt, tehát ez éri el
előbb a hajókaravánt. Ha az első hajóval végez hamarabb, még mindig marad egy-két perce a
másodiknak is. Még egy utolsó pillantás meggyőzte, megerősítette elhatározásában –, igen,
mindent kockáztatnia kell! Most, a végső izgalom hevében, már nem félt semmitől.
– Tatbaloldal felé előre! – kiáltotta.
– Tatbaloldal felé előre! – visszhangozta a másodkormányos.
A southerland megfordult, ki a kelet-indiai hajók sodrából, egyenesen a tatbaloldali lugger
felé. A kalózhajó pedig, hogy elkerülje a fenyegetően sötétlő ágyútorkokat, oldalra siklott és
igyekezett minél jobban eltávolodni a Southerlandtól. Miután gyorsabb volt a többi hajónál,
sikerült is megelőznie a kelet-indiai hajókat és a kísérőhajót is. A southerland azon való
igyekezetében, hogy mindig a kalózhajó és a kelet-indiai hajók között maradjon, egyre messzebb
került a másik luggertől és ezzel együtt a lehetőségtől, hogy azzal is idejében végezhessen. A
veszéllyel Hornblower is tisztában volt, de vállalnia kellett még ezt a kockázatot is és
kétségbeesetten jutott tudatára, hogy ha a francia hajó jól végzi a dolgát, akkor megnyeri a
küzdelmet. Ha ilyen messze kerül a hajókaravántól az első lugger üldözésében, akkor világos,
hogy azalatt a-másik hajó ér célt. Máris veszedelmesen messzire sodródott, de még tartotta az
irányt, szinte egy vonalban a kelet-indiai hajókkal és a tatbaloldali luggerrel. Ebben a pillanatban
megfordult a másik lugger, hogy rátámadjon a hajókaravánra.
– Vitorlákat a tatbaloldal felé! – kiáltotta.
A Southerland megfordult ismét és most a szél hátán repült, teljes vitorlázattal –, ami talán
veszedelmes vállalkozás is volt ebben az erős szélben. Szinte nyargalt a vizén a hajókaraván felé,
amely most rémülten torlódott össze a közeli és elkerülhetetlen összecsapás láttára. Hornblower
az árbocok és vitorlák erdején át látta a lugger sötét vitorláit, amint ijesztően közeledett a
tehetetlen és ügyetlen Walmer Castle-hoz. Egyidejűleg legalább egy tucat különféle számítás, terv
kergette egymást Hornblower agyában. Elképzelte a két kalózhajó és a hat kelet-indiai hajó
minden lehetséges mozdulatát és a Southerland feleletét minden elképzelhető esetre. Eközben
állandóan számolnia kellett a Southerland sebességével és a szél nyomásával a szélárnyékos oldal
felé. Ha meg akarná kerülni a szétszóródó kelet-indiai hajókat, ez túlságosan sok időt rabolna el
és amellett lehetetlenné tenné, hogy váratlanul és meglepetésszerűen támadjon. Nyugodtan adta
ki a parancsot a kormányosnak, hogy két hajó közötti keskeny nyíláson át haladjanak. A Lord
Mornington látta a nyílsebesen közeledő hadihajót és oldalra siklott, amint Hornblower előre
sejtette.
– Mr. Gerard! Minden ember készenlétben az ágyúknál! Amint szembekerülünk a luggerrel,
sortüzet neki!
 A Lord Mornington szempillantás alatt eltűnt előlük, majd az utána következő hajó, az Európa
is, amely kissé oldalra fordult, a Southerland irányába, mintha szándékosan bele akarna rohanni.
– Hogy az ördög vinné el a dolgát! – dühöngött Bush. – Hogy a… – Hajszál híján múlt, hogy
csúnyán össze nem ütköztek. A következő pillanatban a Southerland már másik két hajó szűkülő
nyílásán repült keresztül. Azontúl következett a Walmer Castle és mellette a kalózhajó, váratlanul
rádöbbenve a hirtelen kibukkanó hadihajóra. A Southerland fedélzetén, a halálos, nagy, várakozó
csendben hallották a puskák ropogását –, a francia hajóról már kapaszkodtak felfelé az emberek a
kelet-indiai hajóra. De amikor olyan váratlanul előbukkant a hatalmas, kétütegsoros hajó, a
francia kapitány visszaparancsolta matrózait. Hornblower látta, amint az emberek nagy sietséggel
visszaugráltak a lugger fedélzetére, majd száz pár kar húzta a magasba kétségbeesett erőlködéssel
az összes vitorlákat és a kis hajó már repült is tovább, eltávolodva a karavántól. De mégis, öt
másodperccel elkésett.
– Vigyázz! – kiáltotta Gerard, az izgalomtól nekivadultan. Ott állt a főfedélzeten, ahonnan
legjobban beláthatta tüzéreit. – Célozz! Tüzelj!
Hornblowernek úgy tűnt fel, mintha teljes öt percig tartana a szaggatott sortűz. Egyes
dördülések között másodpercek teltek el. A célzásban is sok hiba volt, amint a lugger innenső és
túlsó oldalán a vízbe hulló ágyúgolyók nyomán magasracsapó víz bizonyította. De azért néhány
lövés mégis csak célba talált. Tisztán látta, hogy két golyó egyenesen a fedélzetre, az emberek
közepébe csapott le és hallotta az emberek rémült halálkiáltását is.
A szél egykettőre eloszlatta a füstöt, úgyhogy szünet nélkül szemmel tarthatta a kalózhajót.
Annyi bizonyos, hogy a vitorlái épségben maradtak, tehát még mindig megvan a lehetősége a
menekülésre. Kiadta a parancsot a további tüzelésre. A következő pillanatban kilenc kis füstfelhő,
kilenc egybefolyó dördülés jelezte, hogy a kalózhajó válaszol a kihívásra. Egy golyó nem
messzire Hornblower feje fölött zúgott el és kétszeres csattanás bizonyította, hogy a Southerland
is megsebesült. De a vastag keményfaburkolat szerencsére nem engedi át ilyen messzeségből a
kilencfontos ágyú lövedékét.
Hallotta, hogy a Southerland ágyúit ismét helyretolták.
– Vigyázzatok, emberek! – kiáltotta figyelmeztetően. – Jól célozzatok! Nyugalom!
Az ágyúk most már csaknem ugyanabban a pillanatban dördültek el. A Southerland
hetvennégy ágyúja mellett csak egy-egy szabályszerűen kiképzett, tapasztalt tüzér működött és
bár a szolgálatban lévő tisztek a tatbaloldalról is átküldték néhány emberüket a kormányfélre,
természetesen ott tartották kiképzett tüzéreiket arra az esetre, hogy a tatbaloldali ágyúkat
váratlanul munkába kellene állítani. De nem találtak összesen sem hetvennégy jól kiképzett tüzért
a Lydia egykori legénységéből; a kapitány még emlékezett, milyen nehezen tudták
megszerkeszteni Bush-sal a hajólegénység beosztását.
– Jó munkát végeztetek, emberek! – hangzott fel ebben a pillanatban Gerard izgatott, ujjongó
kiáltása. A lugger főárboca valamennyi vitorlájával együtt féloldalra dőlt. Egyetlen pillanatig úgy
látszott, mintha természetesen állna ebben a helyzetben, azután váratlanul hirtelenséggel
lezuhant. Még ebben a pillanatban is egy magányos ágyúdörrenés bizonyította a francia hajó
dacos ellenállását. Hornblower gyors lélekjelenléttel adta ki a parancsot a kormányosnak, vigye a
Southerlandot a kalózhajó közvetlen közelébe, hogy most már véglegesen elpusztítsák. Szinte
lángolt az izgalomtól. De még az utolsó pillanatban kijózanodott. Ha ezt teszi, akkor időt ad a
másik kalózhajónak, hogy behatolhasson az indiai hajók közé. Máris új utasítást adott a
kormányosnak. Mégegyszer visszanézett a megsebesült kalózhajó felé: most, hogy árboca
tövénél tört le, tehetetlenül hánykolódott a hullámokon, mint valami kitépett lábú vízibogár.
Valaki francia lobogót lengetett a fedélzetéről.
– No, ez se ér vissza egyhamar Brestbe! – jegyezte meg halkan Bush.
 A Southerland nyílsebesen törtetett új célja felé, szembe a hajókaravánnal és a nyomukban
üldöző francia kalózhajóval. Menekültek a kis, sötét hajó elől, mint bárányok a farkas elől.
Amikor a lugger megpillantotta a fenyegetően közeledő hatalmas hadihajót, ismét kitért az
útjából és makacsul szemmel tartotta a Walmer Castle-t, hogy az első alkalmas pillanatban
megkísérelje a támadást. Ha a Southerland kissé esetlen és lassú is, mégis egyetlen kis hajóval
játszva szembeszállhatott. Néhány perccel később, a francia hajó kapitánya is leszámolt ezzel az
igazsággal. Gyors elhatározással megfordult és sebesült társának segítségére sietett.
Perceken belül a két francia hajó, az ép és a sebesült, messzire a hajókaraván mögött maradt.
Hornblowert leírhatatlan megkönnyebbülés fogta el – ha ő lett volna annak a francia luggernek a
parancsnoka, nem törődött volna sebesült társával és késő éjszakáig üldözte volna a hajókaravánt.
Majdnem bizonyos, hogy a sötétségben el tudná vágni egyik vagy másik hajót társaitól.
– Helyretolhatják az ágyúkat, Mr. Bush! – szólalt meg nyugodt hangon.
Valaki a főfedélzeten ujjongó hangon éljenezni kezdett és a következő pillanatban már az egész
legénység, mint egy ember éljenzett. Úgy integettek sapkájukkal, mintha legalábbis a trafalgári
ütközetet nyerték volna meg.
– Csend! – kiáltotta Hornblower a dühtől kivörösödött arccal. – Mr. Bush, parancsolja a
fedélzetre az embereket!
Jöttek is valamennyien, kipirultán és nevetve, ujjongva az izgalomtól, lökdösődve és
taszigálva egymást, mint az iskolásfiúk. A csata izgalmában valamennyien megfeledkeztek a
tengeribetegségről. Hornblower vére forrt, amint végignézett embereinek felbomlott sorain,
fegyelmezetlen viselkedésén.
– Elég legyen ebből az ostobaságból! – kiáltotta. – Miféle hőstettet vittetek véghez?
Elkergettetek két kis luggert, egyik sem sokkal nagyobb, mint a mi legnagyobb evezősbárkánk.
Két sortüzet adtatok le és most nagy hősöknek képzelitek magatokat, mert kidöntöttetek egy
árbocot! Mintha legalábbis elsöpörtétek volna a két hajót a föld színéről! Két sortűz! Ha
tudnátok, milyen nevetségesek és gyerekesek vagytok a tudatlanságtokban! Legközelebb, majd
ha igazi küzdelemre kerül sor, jobban célozzatok! És addig is tanuljatok! Hiszen még a vitorlákat
sem tudjátok felhúzni! Mondhatom, négereket is láttam már, akik különbül végezték el ezt a
feladatot!
Az ilyen őszinte szenvedélyből fakadó szavak hatásosabbak a szónoki tudománynak minden
fogásánál. Hornblower őszinte dühe és komolysága mély benyomást tett embereire.
Most már valamennyien lógatták az orrukat és zavartan topogtak egyhelyben, amikor
megértették, hogy alapjában véve semmi rendkívülit sem vittek véghez. Bizonyos, hogy az
izgalmukat elsősorban a Southerland vad rohanása keltette fel, szemközt a hat kelet-indiai
hajóval. Később, ha majd odahaza, családi és baráti körben beszámolnak élményeikről, a
történetet egyre jobban kiszínezik és kiszélesítik, míg végül már úgy adják elő, hogy Hornblower
ott állt a két ágyúsoros hadihajó kormánykereke mellett és száguldó, vad viharban vezette
keresztül hajójukat kétszáz vitorlásból álló, szembejövő flotta között.
– Mindenki a helyére! – szólt most Hornblower. – Adasson reggelit az embereknek, azután
gyakorlatoztassa őket a fedélzeten.
A nagy izgalmat követő elernyedésben alig várta már, hogy a hátsó galéria magányába
menekülhessen. De még el sem indult, Walsh, a seborvos állt elébe a hátsó fedélzeten és
tisztelegve megállt.
– Engedelmével jelentést teszek, sir – mondta. Egy kadét elesett. Sebesült nincs.
– Elesett? – kérdezte Hornblower megdöbbenve. – Kicsoda?
– John Hart, kadét.
Hart már a Lydián is sokatígérő tengerésznek mutatkozott, maga Hornblower siettette
előmenetelét.
– Meghalt? – kérdezte még egyszer, mintha nem akarná elhinni.
– Úgyis mondhatnám, hogy halálosan megsebesült, sir, ha így jobban tetszik – bólintott Walsh.
– Amikor a 11-es lőrésen át becsapott egy kilencfontos, levitte a fél lábát. Még élt, mikor
lehozták a kötözőhelyre, de egy perccel később meghalt. Elvérzett.
Walsh új ember volt a hajón, még nem szolgált Hornblower alatt. Különben nem bocsátkozott
volna ilyen részletekbe.
– Menjen a dolgára! – mordult rá ingerülten Hornblower.
Most már vége a tervezett magányos, csendes pihenőóráknak. Temetés lesz a hajón, félárbocra
eresztett zászlókkal. Ez már magában véve is rosszul esett. És éppen Hart esett el, ez a mindig
mosolygó, vidám fiú. Ez a gondolat fájdalmasan végetvetett minden örömének a jólsikerült
összecsapás után. Bush a fedélzeten elégedetten mosolygott, mert örült a sikernek és még jobban
örült, hogy néhány órán keresztül zavartalanul dolgozhat az embereivel. Nagyon szeretett volna
beszélgetni és Gerard is ott volt, alig várva, hogy valakivel megtárgyalhassa imádott ágyúinak
eredményes működését.
Hornblower harapósan nézett körül, meglátszott rajta, hogy egyetlen fölösleges szót sem volna
hajlandó eltűrni. De szerencsére Bush és Gerard hosszú évek óta szolgáltak alatta és eszükbe sem
jutott, hogy kihívják haragját maguk ellen.
Sarkonfordult és lement. A kelet-indiai hajók felhúzták jelzőzászlóikat – elismerésüket akarták
kifejezni a győzelemhez. Hornblowert semmi sem érdekelte. Menekült a magányba, a csendbe,
még a többi hajóról feléje irányított kíváncsi messzelátó elől is.

VII. FEJEZET

Emberrablás

Tíz nappal később, a vasárnap ragyogóan szép idővel és alig fodrozódó tengerrel virradt a
Southerlandra, annyi sok viharos, borús nap után. A hajó ragyogóan tisztán, a legénység tökéletes
rendben felsorakozva várta a kapitány reggeli szemléjét. Bush igazán csodát művelt a rövid idő
alatt. Az emberek félszegsége, ügyetlensége, lassúsága szinte teljesen eltűnt már, mintha vén
tengeri medvék volnának valamennyien, akik osztoztak a Lydia hosszú Csendes-óceáni útjában.
Az istentisztelet és a haditörvények felolvasása közben semmi sem zavarta meg a tökéletes
fegyelmet.
Hornblower nem tagadhatta el őszinte elismerését és megelégedését Bushtól és utána olyan
derűs hangulatban és jó étvággyal fogyasztotta el ebédjét, mint még egyszer sem elutazásuk óta.
De ebéd után ismét erőt vett rajta tűnődő, rossz hangulata. Mi haszna, ha Bush váratlanul
gyors ütemben képezi ki a legénységet, mi haszna, ha az emberek meglepően gyorsan
illeszkednek be a hajó életébe, ha egyszer nincsen elegendő embere, hogy szükség esetén hajója a
legnagyobb követelményeknek is megfelelhessen? Délután a hátsó fedélzeten sétált. Ennek a
kérdésnek a megoldása olyan nehéz feladatot rótt rá, hogy otthagyta a hátsó galériát, ott nem
járkálhatott elég gyorsan, mert az alacsony tető miatt le kellett hajtania a fejét. Valami sejtelem
derengett az agyában, hogyan lehetne ezt a nehéz kérdést megoldani, sőt már előző napon is
eszébe jutott, de egyelőre még nem tudott dönteni, vajon hozzáfoghat-e egyáltalán ehhez a
megoldáshoz. Emberei jól látták hangulatát és ezért valamennyien óvatosan a szélárnyékos
oldalra húzódtak, míg a szélfelőli oldalt, a hátsó fedélzetnek csaknem harminc yardnyi részét
átengedték neki. Egyre csak fel-alá járkált, gyors, egyenletes lépésekkel és még mindig küzdött
magával, elhatározásával. A Southerland derékszögben kapta az enyhe, nyugati szelet és lassan
siklott előre a nyugodt vizén. A nyugat-indiai hajók a szélenyhe oldalon, a közvetlen közelben,
alig néhányszáz ölnyire, szorosan összetartva siklottak a tengeren. Gerard hirtelen leengedte
messzelátóját.
– A Lord Mornington csónakot bocsátott le. A csónak egyenesen felénk tart, sir – jelentette.
Figyelmeztetni akarta kapitányát a látogató közeledtére, hogy ha helyesebbnek találja, még
idejében visszavonulhasson kabinja magányába. De ő is tudta, éppen úgy, mint Hornblower, hogy
oktalanság volna udvariatlanul viselkedni a kelet-indiai hajókon utazó előkelőségekkel szemben.
Hornblower figyelmesen nézett a közeledő csónak felé. A tíz napig tartó erős északkeleti szél
nemcsak hogy váratlan gyorsasággal röpítette a hajókat Észak-Afrika felé, ahol a parancs
értelmében el kell hagynia a hajókaravánt, hanem egészen tegnapig megakadályozta a
látogatásokat a hajók között. Tegnap azután annál nagyobb jövésmenés kerekedett a hajókaraván
egységei között. Természetes hát, ha ma végre nála is forma szerinti látogatást tesznek, ezt nem
utasíthatja vissza. Két óra múlva elválnak útjaik – tehát nem tarthat sokáig a megpróbáltatás.
A csónak odasiklott a Southerland testéhez. A két vendég – Osborne, a Lord Mornington
kapitánya és még egy előkelő külsejű, magas és csontos úr, díszes polgári ruhában,
érdemrendekkel, felsiettek a kötélhágcsón a fedélzetre.
– Üdvözlöm önt, kapitány úr! – köszöntötte Osborn Hornblowert. – Engedje meg, hogy
bemutassam Lord Eastlake-nek, Bombay dezignált kormányzójának.
Hornblower meghajolt. Lord Eastlake is. A lord torkát köszörülte, aztán megszólalt.
– Azért jöttem ide, kapitány úr, hogy megkérjem, fogadja el ezt a négyszáz guineát hajója
legénysége részére. A Kelet-indiai Társaság hajóinak utasai gyűjtötték ezt az összeget, hálából
azért a bátorságért és ügyességért, amellyel megvédelmeztek mindannyiunkat a két ushanti
francia kalózhajóval szemben.
– Hajóm legénysége nevében hálásan köszönöm Lordságod elismerését – felelt Hornblower.
Ez a nagylelkűség igazán szép és jóleső megnyilatkozás volt. Miközben Hornblower átvette az
erszényt, határozottan kényelmetlenül érezte magát, tekintettel azokra a gálád tervekre, amelyeket
a kelet-indiai hajók ellen a fejében forgatott.
– Én pedig arra kérem – szólalt meg Osborn –, hogy első tisztjével együtt legyen vendégünk
ebédre a Lord Mornington fedélzetén.
Hornblower látszólag nagy sajnálkozással rázta a fejét.
– Két óra múlva útjaink elválnak. Éppen le akartam adatni erre vonatkozó jelzéseinket.
Végtelenül fájlalom, hogy nem fogadhatom el ezt a megtisztelő szíves meghívást.
– Előre tudom, hogy valamennyien nagy sajnálattal hallják majd ezt a hírt a Lord Mornington
fedélzetén – szólalt meg ismét Lord Eastlake. – A tíz napi rossz idő megfosztott bennünket a nagy
örömtől, hogy megismerhessük önt és tisztjeit. Semmi sem változtathatja meg elhatározását?
– Még sohasem tettem meg ilyen rövid idő alatt ezt az utat – jegyezte meg Osborn. – Már
szinte sajnálom, hogy ilyen gyorsan értünk ide, ha emiatt nem élvezhetjük kedves társaságát.
– Lordságod tudja, hogy a haditengerészet szolgálatában állok és a leghatározottabb
parancsaim vannak az ellentengernagy úrtól.
Ezzel a mentséggel szemben még Bombay dezignált főkormányzója sem érvelhetett.
– Teljesen megértem – bólintott Lord Eastlake. – De akkor legalább abban a nagy örömben
részesülhetek, hogy megismerhetem hajója tisztjeit?
Hornblower azonnal előhívta valamennyi tisztjét és egyenként mutatta be őket: a keménykezű
Busht, a jóképű, elegáns Gerardot, Crystalt, a kormányost, Morrist és a többieket is mind, lefelé,
egészen a legfiatalabb kadétig. Valamennyien büszkék és boldogok voltak, hogy személyesen
megismerkedhettek egy igazi lorddal. Végül is Lord Eastlake búcsúzni kezdett.
 – Isten önnel, kapitány úr! – mondta kezet nyújtva. – Szerencsés utat kívánok a Földközi-
tengeren!
– Még egyszer köszönöm Lordságod kegyességét. Én is szerencsés átkelést kívánok Bombay
felé! És sikert és dicsőséget új hivatalához!
Hornblower mozdulatlanul állt helyén. Kezében méregette a selyemerszényt, amelyet valaki
sebtében hímezhetett. Érezte az arany súlyát és a bankjegyek zizegését. Legszívesebben úgy
tekintette volna, mint jutalomdíjat, hogy annak szabályai szerint tarthassa meg magának a részét,
de tudta, hogy nem fogadhat el ilyen ajándékot polgári személyektől. De a legénységnek annál
őszintébben kifejezésre kell juttatnia háláját.
– Mr. Bush! – adta ki a parancsot, amint a csónak elindult. – Utasítsa az embereket, hogy
háromszoros éljenzéssel búcsúztassák a lordot és a kapitányt!
Lord Eastlake és Osborn kapitány bizonyosan méltányolták is ezt a figyelmet, miközben
matrózaik gyors csapásokkal eveztek a Lord Mornington felé. Négyszáz guinea. Igaz, sok pénz,
de őt nem lehet megvásárolni négyszáz guineáért. Ebben a szempillantásban, húsz óra óta tartó
habozás után, hirtelen elhatározta magát. Majd ő megmutatja a Kelet-indiai Társaságnak, hogy
Hornblower kapitány mindig és minden körülmények között azt teszi, amit akar.
– Mr. Rayner! – kiáltotta. – Bocsássa le a két legnagyobb bárkánkat. Kormányos! A
szélárnyékos oldal felől amennyire lehet, megközelíteni a hajókaravánt! Mire odaérünk, a
csónakok már a vizén legyenek. Mr. Bush! Mr. Gerard! Hallgassák meg figyelmesen a parancsot!
A nagy zajban, vezényszavak kiáltozása, kötélnyikorgás közben Hornblower kurtán adta ki
utasításait. Bush, életében először megkockáztatott némi halvány ellentmondást, amikor
megértette, mit akar tulajdonképpen a kapitány.
– Ezek a Kelet-indiai Társaság hajói, sir – mondta.
– Magam is homályosan sejtettem – felelt Hornblower gúnyos hangon. Nagyon jól tudta,
milyen kockázatot vállal, amikor embereket rabol el a Kelet-indiai Társaságtól – nemcsak Anglia
leghatalmasabb vállalatát sérti meg, hanem az Admiralitás kifejezett utasításai ellen is cselekszik.
De szüksége volt az emberekre és a hajók, amelyektől az embereket elrabolja, Szent Ilona előtt
nem látnak szárazföldet. Legalább három-négy hónap beletelik, mire első tiltakozásuk
megérkezik Angliába és hat hónap, mire bármilyen, erre vonatkozó híradást továbbíthatnak utána
a Földközi-tengerre. Hat hónap alatt ennél súlyosabb bűn is félig-meddig elévül, ennyi idő után
nem lehet már olyan szigorúan ítélkezni.
– A csónakok legénységének adjanak pisztolyt és rövid kardot – folytatta utasításait. – Csak
azért, hogy lássák, nem tűrök ellentmondást. Mindegyik hajóról húsz embert akarok.
– Húszat! – kiáltott fel Bush, tátott szájjal bámészkodva. Ez a szám már egészen kihozta a
sodrából.
Úgy van, húszat mindegyikről. Ne felejtsék el, hogy csak fehér embereket hozzanak. Hindukra
nincs szükségem. És csak tapasztalt tengerészeket válasszanak, akik értenek a vitorlakezeléshez.
Ha lehet, tudják meg azt is, melyik ért közülük az ágyúkezeléshez és legelsősorban azokat
válasszák ki. Azt hiszem, használhatna néhány ügyes tüzért, Gerard?
– Meghiszem azt, sir!
– Nagyon helyes.
Hornblower elfordult. Most, hogy végre elhatározta magát, nem óhajtott senkivel sem
tárgyalni erről a kérdésről. A Southerland gyors iramban közeledett a hajókaravánhoz. A két
bárkát vízre bocsátották és percek alatt elérték a hajókat. A Southerland félárbocra eresztett
vitorlákkal várakozott. Messzelátóján keresztül látta, hogy Gerard emberei villámgyorsan, kivont
karddal kezükben megrohanják a Lord Mornington fedélzetét – Gerard első pillanatra rájuk akart
ijeszteni, hogy gondolni se merjenek ellenállásra. Hornblower lázas, alig leplezhető izgalommal
figyelt. Azután becsukta messzelátóját és fel-alá járt a fedélzeten.
– A Lord Mornington csónakot indított felénk, sir! – jelentette Rayner, aki éppen olyan izgatott
volt, mint a kapitány, de egyáltalán nem tudta leplezni.
– Helyes – bólintott Hornblower, gondosan megőrzött közönnyel.
Ez mindenesetre megnyugtató. Ha Osborn kereken szembeszáll Gerard kívánságával és
fegyverbe szólítja embereit, súlyos kellemetlenség keveredhet az esetből. Ha esetleg valaki
elesett volna a küzdelem során, a haditörvényszék gyilkosság bűntettéért ítélte volna el az oktalan
és céltalan vérontás miatt. De remélte, hogy Osborn váratlan meglepetésében nem is tud
ellenállni Gerard embereinek. És most kiderült, hogy Hornblower csakugyan helyesen számított;
tehát Osborn tiltakozik és ő hajlandó elfogadni tiltakozását, annál is inkább, miután Gerard
eközben kényelmesen elintézheti megbízását a hajó fedélzetén.
Csakugyan maga Osborn kapaszkodott fel a kötélhágcsón a Southerland fedélzetére, a sértett
méltóságtól és dühtől kipirult arccal.
– Hornblower kapitány! – kiáltotta abban a pillanatban, hogy a hajó fedélzetére tette lábát. –
Ez hallatlan felháborító eljárás! Tiltakozom ellene! Az ön megbízottja erőszakoskodik
embereimmel.
– Az én parancsom szerint, sir – felelt Hornblower.
– Ő is ezt mondta, de nem tudtam elhinni. Tisztában van azzal, sir, hogy törvényellenesen
cselekszik? Ez a legsúlyosabb megsértése az Admiralitás rendelkezéseinek. A Kelet-indiai
Társaság hajói kivételek az erőszakos újoncozás alól. És én mint kapitány, utolsó leheletemig
tiltakozom az erőszak ellen.
– Semmi kifogásom a tiltakozása ellen, sir!
– De akkor miért nem intézkedik? – kiáltott Osborn dühében. – Mert ha nem, tudja meg, hogy
én felhívom a legmagasabb körök figyelmét is erre az erőszakoskodásra!
A világ végéről is boldogan sietek haza, hogy tanúja legyek súlyos elítéltetésének, sir! Addig
nem nyugszom és felhasználom minden befolyásomat, amíg ez a szörnyű bűn el nem nyeri méltó
büntetését! Tudja meg, sir, hogy emiatt még nagy bajba keveredik, egész életét is tönkreteheti!
– De kérem, Osborn kapitány… – kezdte Hornblower és éppen az utolsó pillanatban
változtatta meg a hangot, hogy megakadályozza Osborn gyors és drámai távozását. Hornblower a
szeme sarkából látta, hogy a Southerland mentőhajói már másik két áldozat felé sietnek, miután
az első kettőről nyilván megszerezték a szükséges számú újoncot. Miután Osborn Hornblower
hangjából arra következtetett, hogy talán megváltoztatta elhatározását, ő is egyszeriben felderült.
– Ha visszaadja az embereimet, sir, én boldogan visszavonok mindent, amit mondtam.
– De nem engedné meg, hogy legalább néhány önkéntest toborozzunk legénysége között? –
kérte Hornblower. – Talán akad ott néhány ember, aki szívesen szegődik a király szolgálatába.
– Kérem, még ebbe is beleegyezem! Teljesen igaza van, sir, talán van néhány ilyen
kalandvágyó az embereim között.
Osborn azt hitte, ezzel betetőzte nagylelkűségét. Bár egészen nyugodtan beleegyezhetett ebbe
a kérésbe, hiszen tudta, hogy alig akadhat néhány matróz a Kelet-indiai Társaság hajóin, akik
hajlandók volnának felcserélni aránylag kényelmes életüket a haditengerészet kemény
megpróbáltatásaival.
– Olyan csodálatraméltó bátorsággal és ügyességgel mentette meg hajóinkat a kalózok
támadásától, sir – folytatta Osborn békülékeny hangon –, hogy bármelyik kérését is nehezen
tudnám megtagadni. – Ezalatt a Southerland bárkái már a két utolsó hajóhoz értek.
– Hálásan köszönöm, sir! – bólintott Hornblower mélyen meghajolva. – Engedje meg, hogy
elkísérjem csónakjáig. Azonnal visszahívom bárkáimat. Miután ám úgyis elsősorban az
önkénteseket vették fel, bizonyos, hogy az önként jelentkezőket mind magukkal hozzák. A
többieket pedig visszaküldöm. Hálásan köszönöm a szívességét. Osborn kapitány. Hálásan
köszönöm.
Még egy utolsó, nyájas búcsúpillantást vetett Osborn kapitány felé, aki már indult is lefelé a
kötélhágcsón. Rayner bámészkodva nézett a kapitányra, nem tapasztalt még a részéről ilyen
engedékenységet. Majd csodálkozol még jobban, gondolta Hornblower elégedetten. A két bárka
már jött is vissza a Southerland felé, annyira tele emberekkel, hogy fenyegetően mélyen
süllyedtek bele a tengerbe. Útközben találkoztak Osborn kis csónakjával. Osborn felállt és
integetett emberei felé, nyilván kiáltott is nekik valamit. De Bush és Gerard, nagyon helyesen,
ügyet sem vetettek szavaira. Két percen belül ott voltak a Southerland mellett és az emberek
elözönlötték a fedélzetet: százhúsz ember, mindegyik a kis batyujával. Összesen harmincan
kísérték őket a Southerland legénységéből. A többiek szélesen vigyorogva üdvözölték az újonnan
jötteket. Az erőszakosan besorozott brit újoncok sajátsága, hogy mindig kárörvendő mosollyal
nézik, ha mást is utolér a sorsa – ugyanúgy, gondolta Hornblower, mint a róka, ha elveszti a
farkát, azt akarja, hogy valamennyi róka elveszítse.
Bush és Gerard csakugyan kitűnő embereket válogattak össze; Hornblower bíráló pillantással
nézett végig rajluk, amint ott álltak előtte a Southerland fedélzetén, dacosan, rémülten vagy
mindenbe beletörődve. Egészen váratlanul szakították ki őket a kelet-indiai hajók kényelméből,
ahol rendes fizetést, bőséges ételt kaptak és a szolgálat is aránylag könnyű volt. Most pedig
nehéz, kemény szolgálat vár rájuk a hadihajón, ahol a fizetés bizonytalan, a menázsi rossz és a
legcsekélyebb ügyetlenségért vagy engedetlenségért esetleg megkorbácsolják őket. Az egyszerű
matróz is nagy vágyakozással nézhet az indiai utazás elé, ahol mindenkinek kínálkozhat valami
váratlan, nagyszerű lehetőség. És most ehelyett kétévi veszedelmes, kemény szolgálat várja őket,
ahol a napok végtelen egyhangúságát csak a veszedelem fűszerezi, ahol betegségek és az ellenség
ágyúgolyói leselkednek rájuk.
– Húzza fel a csónakokat, Mr. Rayner – adta ki az utasítást Hornblower.
Rayner ismét csodálkozott – hiszen hallotta, mit ígért Hornblower kapitány az imént
Osbornnak és tudta, hogy az újoncok nagyrésze visszakívánkozik majd hajójára. Azután megint
csak le kell ereszteni a hajókat, hogy visszavigye az embereket. De Hornblower kemény,
mozdulatlan arcáról leolvashatta, hogy nem tűr ellentmondást.
– Igenis, sir – felelt Rayner.
Most Bush lépett elő, papírlappal a kezében, amelyen már sietve összegezte a maga és Gerard
útjának eredményeit.
– Összesen százhúsz ember, amint parancsolta, sir, szólt Bush. – Egy hajóács – önként
jelentkezett –, százkilenc tapasztalt, kiképzett matróz – kettő közülük önkéntes –, hat tüzér, négy
matrózinas, mind önként jelentkezett.
– Kitűnő, Mr. Bush. Sorozza be az újoncokat azonnal. Mr. Vincent! Adjon le üzenetet az indiai
hajóknak! – Valamennyi ember önként marad! Köszönöm! Jó utat! – Ezt a két szót: »önként
marad«, betűznie kell, de megéri a fáradságot.
Hornblower széles jókedvében odáig ragadtatta el magát, hogy kimondott egy fölösleges
mondatot. De meg is volt minden oka a jókedvre. Százhúsz új embert szerzett – mégpedig
csaknem valamennyi kiképzett matróz, és ezzel a Southerland létszáma majdnem teljesen betelt.
De ezenfelül még lehetőség szerint fel is fegyverkezett az elkövetkező bosszúállás ellen. Mire
megkapja az Admiralitás elmaradhatatlan haragos levelét, azt felelheti, hogy a Kelet-indiai
Társaság egyik kapitányának engedélyével vitte magával az embereket és ha egy kis szerencséje
van, újabb hat hónap beletelik, míg további lépést tehetnek ebben az ügyben, így körülbelül egy
esztendeje van, míg sikerül meggyőznie újoncait, hogy önként jelentkeztek a király zászlója alá –
addigra majd akadnak jónéhányan, akik annyira beleszeretnek ebbe a vad életbe, hogy hajlandók
lesznek akár meg is esküdni erre és ez éppen elegendő lesz, hogy az Admiralitás haragját
mérsékelje és a legnagyobb elnézéssel kezeljék ügyét. Hiszen végre is nem tehetett másként.
– A Lord Mornington válaszol, sir! – jelentette Vincent. – Nem értik a jelzést és várják vissza a
csónakot.
– Jelezzen nekik még egyszer Jó utat! – vont vállat Hornblower.
Addigra a hátsó fedélzeten Bush már csaknem végig felolvasta az újoncoknak a
haditörvényeket – és ezzel a szükséges formasággal valamennyit a király szolgájává tette,
kiszolgáltatta a hóhérnak és a kilencágú korbácsnak.

VIII. FEJEZET

Fej vagy írás?

A Southerland elsőnek érkezett a Palamos-fokhoz, a találkozás helyéhez. Nyoma sem volt még
semerre a tengernagyi hajónak, sem a Caligulának. Az enyhe délkeleti szélben Gerard
felhasználta a jó alkalmat és a tétlenség napjai után tüzéreivel gyakorlatozott. Bush már éppen
eleget dolgoztatta embereit a vitorlaköteleken és árbocokon és most már csakugyan legfőbb ideje
volt, hogy sor kerüljön az ágyúkra is. A Földközi-tenger nyarának napja égette a derékig meztelen
emberek hátát, akikről patakokban folyt az izzadság, miközben hol előre, hol hátra tologatták
ágyúikat, töltöttek, lőttek, tisztítottak, újra töltöttek a végtelenségig, hosszú órákon keresztül,
vastag füstfelhőbe burkolódzva. Körülöttük a halál leselkedett. Első a fegyelem, a gyakorlat és
csak azután a célbalövés tudománya – de azért meg kellett engedni az embereknek, hogy
néhányszor kilőjék ágyújukat – ez volt a jutalom a fárasztó tanulás és szolgálat órái után.
Körülbelül ezer yardnyira a tatbaloldaltól, egyik mentőcsónak üres hordót dobott ki a csillogó
tengerre, azután sietve menekült a tűzvonalból. Ez volt a célpont.
– Egyes ágyú! – kiáltott Gerard. – Célozz! Lőj! A következő pillanatban eldördült a hajó
orrában álló ágyú. Egy tucat messzelátó leste, hová csap le a golyó.
– Túl messze ment és jobboldalra! – jelentette Gerard. – Kettes!
Sorra kerültek mind a főfedélzet tizennyolcfontosai, a középső fedélzet huszonnégyfontosai.
Még a legtapasztaltabb tüzérségtől sem kívánhatták volna, hogy ilyen nagy távolságból
eltaláljanak ilyen kis célpontot. Egymásután dördült el mind a harminchét ágyú, de a hordó még
mindig sértetlenül ringatódzott a tengeren. Megpróbálták másodszor is sorra valamennyien, de a
hordó ezt is túlélte.
– Rövidítsük a távolságot! – utasította Hornblower az embereit.
Kétszáz yardnyira közelítették meg a hordót, ez még a hajótarackoknak sem nagy távolság. Az
ágyúkat most csaknem egyszerre sütötték el és a hajó teste megremegett a hatalmas robbanástól.
Az embereket vastag füstfelhő burkolta be. A víz magasra csapott a hordó körül, valóságos
szökőkutat alkotva és a hordó is a magasba ugrott, deszkáira szakadva. A tüzérek ujjongtak
örömükben, míg végre Hornblower ezüst sípjával le nem fújta a tüzelést. A tüzérek elismerően
veregették egymás vállát. Határozottan meg voltak elégedve magukkal. Hornblower nagyon jól
tudta, hogy az üres hordó szétlövése bőségesen megjutalmazta őket órákig tartó kemény
munkájukért.
Most a kormányfél ágyúi következtek sorra. A csónak másik hordót vitt ki a tengerre és elölről
kezdődött a játék. Hornblower elégedetten figyelte a gyakorlatot. Tehát mégis csak elérte, hogy
elegendő kiképzett ember áll rendelkezésére az elkövetkező kalandokhoz és
megpróbáltatásokhoz, egyelőre mindenki egészséges s parasztjai és bányászai is meglepő gyorsan
tanultak bele az új mesterségbe. És ez az áldott, forró délvidéki száraz nap mindig is jót tett az
egészségének. Mostanában már nem gondolt olyan sokat Lady Barbarára; annyira boldoggá tette,
hogy emberei ilyen rövid idő alatt egyetlen testvéries egésszé forrtak össze. Örült az életnek,
szeretett volna ujjongani jókedvében.
Hangos üdvrivalgás hallatszott. Egyik alsófedélzeti ágyú az egyéni gyakorlat során telibe
találta a hordót.
– Remek lövés volt! – kiáltotta elismerően. – Mr. Bush, gondoskodjék arról, hogy annak az
ágyúnak egész tüzérsége ma este dupla rumadagot kapjon!
– Igenis, sir!
– Vitorlás a láthatáron! – szólalt meg ebben a pillanatban a megfigyelő az árbockosárból. – A
szélfelőli oldalon közeledik, nagy sebességgel.
– Mr. Bush, azonnal hívja vissza a csónakot.
Itt, bár alig ötven mérföldnyire voltak Franciaországtól és nem több mint húsz mérföldnyire
Spanyolországnak francia megszállás alatt levő területeitől, aligha számíthattak francia hajó
támadására, különösen ebből az irányból. A francia hajók mindig a part közelében maradtak,
legfeljebb, ha egy mérföldnyire távolodtak el.
Amikor kiderült, hogy nagy hajó közeledik, Hornblower annál valószínűtlenebbnek tartotta,
hogy francia hajó volna. Ezen a vidéken értesüléseik szerint kis hajók bonyolították le a parti
forgalmat és kereskedelmet. Talán valamelyik angol hajó érkezik meg a találkozóra. És
csakugyan, a következő pillanatban a megfigyelő már lekiáltott:
– Alighanem a Caligula, sir! Megismerem a vitorláit! És csakugyan a Caligula volt. Bolton
kapitány bizonyosan elvégezte feladatát.
– A Caliguláról jelzéseket adnak, sir! – kiáltotta röviddel utóbb Vincent. – Kapitány üzenete a
kapitánynak. Örülök a viszontlátásnak. Átjöhetne hozzám ebédre?
– Elfogadom! – felelt Hornblower.
A kadétok sípoltak, a matrózok mereven sorfalat állva tisztelegtek, amikor Hornblower
kapitány a Caligula fedélzetére lépett. Bolton kapitány mosolyogva, kinyújtott kézzel sietett
elébe.
– Tehát első volt a találkozóhelyen! – kiáltott szívélyesen. – Erre parancsoljon, sir. Szívből
örülök, hogy viszontláthatom. Remek sherrym van, remélem ízleni fog. Hol vannak a poharak,
steward? Egészségére, sir!
Bolton kapitány szalonjának berendezése szebb és gazdagabb volt, mint Hornbloweré. A
ládákon, székeken mindenféle selyempárnák, takarók; a mennyezetről ezüstlámpák függtek és az
asztalon, a fehér abroszon is ezüst evőeszközök. Bolton még fregattkapitány korában sok
jutalomdíjat nyert –, egyetlen útjáról ötezer fonttal tért vissza. De Hornblower ugyanakkor azt is
megállapította, hogy a berendezés ízléstelen és nincsen olyan rend, mint az ő hajóján. De még
inkább elfeledtette féltékenységét és irigységét Bolton őszinte, szívélyes modora.
– Úgy látszik, még gyorsabb volt az átkelésük, mint a miénk –, kezdte Bolton és csakhamar
belemerültek útjuk részletes és alapos megbeszélésébe. Régen megebédeltek már, amikor még
mindig a megbeszélésnél tartottak. Bolton sokat ivott a kissé túlságosan nehéz és édes portóiból.
Hornblowernek nem ízlett, de már megtanulta, hogyan lehet úgy tenni, mintha lépést tartana
házigazdájával az ivásban, de a valóságban alig ivott néhány kortyot.
– És most – folytatta Bolton, miközben isten tudja hányadszor újra töltött magának – be kell
várnunk Sir Mucho Pomposót, derék és kitűnő tengernagyunkat.
Hornblower meglepetten nézett fel Boltonra. Ő sohasem kockáztatott volna meg olyasmit,
hogy egy feljebbvalóját Mucho Pomposónak nevezze vagy ilyen gúnyos hanggal illesse. De
eszébe sem jutott, hogy ilyen kicsinylően gondoljon sir Percy Leightonre. Hornblower nem
szokta lekicsinyelni feljebbvalóit. De legkevésbé sem akart bírálatot gyakorolni Lady Barbara
férjére.
– Igen, Mucho Pomposó! – ismételte Bolton. Máris többet ivott, mint amennyi hasznos volt
neki, és ismét töltött magának. – Mi itt ülhetünk és süttethetjük a hátunkat ezen az átkozott
napon, míg ő azt az ócska teknőt idáig hozza Lisszabonból. Már két nap óta délkeletről fúj a szél.
Fogadni mernék, hogy még ott kuksol a tengerszorosban. És ha nem bízza a navigációt egészen
Elliottra, nem is érkezik meg soha.
Hornblower aggódva nézett az ablak felé. Boltonnak bizonyosan nagy ártalmára volna, ha
ennek a beszélgetésnek egyes részleteit besúgnák magasabb helyen. Bolton azonnal meg is értette
aggódó pillantását.
– Ne aggódjék, kérem. Teljesen megbízhatom a tisztjeimben. Azok sem becsülik többre a
tengernagyot, mint én, hiszen nagyon jól tudják, mennyire sejtelme sincs a navigációról. De mit
gondol tulajdonképpen, meddig álljunk itt?
Hornblower azt ajánlotta, hogy egyikük induljon el északi irányban és nyugtalanítsa a spanyol
és francia partokat, míg a másik megbeszélés szerint várja be a tengernagyot.
– Nagyon jó ötlet! – bólintott Bolton.
Hornblower egyszerre lerázta magáról fáradtságát, amelyet a szokatlan hőség és a szokatlanul
nehéz, nagy ebéd okozott. Szerette volna, ha a Southerland kapja ezt a feladatot. Felvillanyozta a
lehetőség, hogy talán már rövidesen küzdhet, harcolhat. Vére gyorsabban lüktetett és minél
tovább gondolkozott, annál inkább szerette volna, hogy őrá jusson a választás. Érezte, hogy
nehezen tudná elviselni a várakozás tétlen, hosszúra nyúló napjait. Hiszen ezt is átélné
valahogyan, az bizonyos – húszévi szolgálat a haditengerészetnél mindenkit türelemre tanít –, de
ha lehet, szívesebben elkerülné.
– És ki vállalja a feladatot? Maga vagy én?
– Maga a rangidős kettőnk közül – felelt Hornblower. – Magának kell eldönteni.
– Igen – bólintott Bolton tűnődve. – Igen. De azt az egyet látom, hogy tíz évet adna az
életéből, ha maga mehetne! – tette hozzá nevetve. – Ugyanolyan nyughatatlan, mint a régi jó
időkben, az Indefatigahle-on. Emlékszem még, hogy egyszer meg is korbácsolták érte. 93-ban
volt vagy 94-ben?
Hornblower arcát elöntötte a tűz. A keserű megaláztatás emléke, amikor korbáccsal vágtak
végig meztelen hátán, sohasem tűnt el lelkéből. De lenyelte neheztelését. Nem akart összekapni
Boltonnal, különösen ezzel kapcsolatban, hiszen nagyon jól tudta, hogy őrajta kívül nincs a
haditengerészetnek egyetlen tisztje sem, aki helytelenítené a büntetésnek ezt a módját.
– 93-ban, sir. Közvetlenül a bevonulásom után.
– És most a haditengerészet egyik legtöbbet ígérő kapitánya, aki egyre magasabbra
kapaszkodik a ranglistán! – nevetett Bolton. – Én Istenem, hogy múlik az idő! Szívesen
engedném magát, Hornblower, a régi idők kedvéért, ha nem vágyódnék én is annyira erre a
kalandos kirándulásra.
– Kérem! – felelt Hornblower. De csalódása nyíltan tükröződött az arcán. Bolton megint
nevetett.
– Tudja mit, én szeretem a becsületes játékot. Bízzuk a szerencsére a döntést.
– Igen, sir! – bólintott Hornblower buzgón. Inkább induljon féleséllyel, minthogy előre is
elveszítsen minden lehetőséget.
– Megígéri, hogy nem gondol rám haraggal, ha én nyerek?
– Megígérem.
Bolton őrjítő lassúsággal előszedte erszényét, az erszényéből egy guineát és kitette az asztalra,
majd ugyanolyan lassúsággal visszatette az erszényt, miközben Hornblower szinte már reszketett
a türelmetlenségtől. Hüvelykujja és mutatóujja közé vette a pénzt, azután megkérdezte:
– Fej vagy írás?
– Írás! – felelt Hornblower nagyot nyelve. Bolton feldobta a pénzdarabot a magasba.
Csendülve hullott vissza az asztalra. Hirtelen rácsapta a kezét.
– Írás! – kiáltotta a következő pillanatban, amikor ismét felemelte a kezét. Hornblower
izgatottsága egyszerre lecsillapodott. Tehát indulhat és cselekedhet végre! – Hogy az ördög vinné
el a dolgát, Hornblower! – folytatta Bolton. – De alapjában véve azért örülök, hogy maga nyert.
Maga tud spanyolul, én nem. Ennek itt jó hasznát veheti. Ez a feladat éppen magának való. De ne
maradjon el tovább, mint három napig. Ezt tulajdonképpen írásban kellene adnom, arra az esetre,
ha őkegyelmessége időközben visszatér. De nem sokat törődöm vele. Sok szerencsét,
Hornblower! Erre már iszunk még egy pohárral!
Hornblower csak kétharmadáig töltötte meg a poharát. Hátra támaszkodott székében és
igyekezett erőt venni türelmetlenségén. De érezte, hogy nem sikerül. Hirtelen felállt.
– Hogy az ördög vinné el a dolgát, talán csak nem akar már menni? – kérdezte Bolton nevetve.
Hornblower mozdulata mindent elárult, de mégsem akart hinni a szemének.
– Kérem, bocsásson meg, sir! – mentegetőzött Hornblower. – De a szél kedvező és…
Rövid vita után Bolton belátta, hogy amúgy is hiába tartóztatná, így hát szívélyesen, katonásan
elbúcsúztak egymástól és Brown, a csónakmester ugyancsak csodálkozott, hogy ilyen rövid idő
múlva már viszontlátta kapitányát, azt hitték, hogy legalábbis alkonyatig marad a Caligula
fedélzetén. A Southerlandon is aggódó arcok fogadták – Bush, Gerard, Crystal és Rayner a
korlátnál várták –, Bush nyilván az ágyból ugrott ki, amikor értesült a kapitány váratlan
visszatéréséről.
De Hornblower ügyet sem vetett várakozó arcukra.
– A Caligula jelzéseket ad, sir – jelentette Vincent. – Sok szerencsét!
– Köszönöm! – kiáltott Hornblower.
A fedélzeten várakozó tisztek összenéztek. Most már derengett valami az agyukban, hogy a
közeljövő váratlan és érdekes eseményeket rejteget. De Hornblower nem szólt egy szót sem.
Lesietett kabinjába és előszedte térképeit.

CECIL SCOTT FORESTER

ŐFELSÉGE KAPITÁNYA
II. KÖTET

MÁSODIK KÖNYV

HORNBLOWER KAPITÁNY A FÖLDKÖZI-TENGEREN

IX. FEJEZET

Zsákmányolás a partok mentén

Kettőt ütött a hajóharang. Polwheal felköltötte Hornblowert mély álmából.

– Délkeleti szél, hajó iránya északkeleti. Valamennyi vitorla felhúzva. Mr.
Gerard üzeni, hogy föld a láthatáron a tatbaloldal felől.
 Erre az utolsó mondatra Hornblower pillanatnyi habozás nélkül kiugrott az ágyból. Egy
másodperc alatt felöltözött. Borotválatlanul és fésületlenül sietett
fel a hátsó fedélzetre. Már teljesen kivilágosodott. A nap éppen kibukkant a láthatár felett. A
tatbaloldal felé szürke hegyfokon törtek meg a napsugarak.
Ez a Cape Creux, ahol a Pireneusok végső nyúlványai vesznek el a Földközi-tengerbe, a
spanyol partvidék legkeletibb pontja.
– Hajó a láthatáron! – jelentette ebben a pillanatban az árbocmegfigyelő. – A kormányfél felől.
Kis parti brig.
Hornblower éppen erre várt. Ezért kormányozta ide a hajóját éppen erre a percre.
Catalonia egész partvidéke Barcelonáig és még azon túl is francia kézen van és a nyolcvanezer
főnyi Spanyolországba küldött francia hadsereg mindent elkövet, hogy hódításait déli irányban és
az ország belseje felé kiterjessze.
De nyolcvanezer főnyi hadsereg, azonkívül még a polgári lakosság élelmezése is lehetetlen
tisztán szárazföldi úton, a Pireneusok szorosain keresztül, bár decemberben Gerona is hősies
védelem után megadta magát. Élelmiszereket és hadianyagot csak a tengeren át küldhetnek, kis
hajókon, amelyek, amennyire lehet, védetten haladtak a lyoni öböl partvidékének sekély vizén,
egyik megerősített helytől a másikig, egészen Barcelonáig.
Amióta Cochrane-t visszahívták, ezt a parti forgalmat alig érte támadás angol
hajók részéről. Hornblower éppen ezért Palamos Pointtól ismét visszatért a nyílt tengerre,
nehogy a franciák felfedezhessék az angol hadihajóraj közeledését. Remélte, hogy a hosszú ideig
tartó csönd és zavartalanság következtében a franciák már megfeledkeztek az elővigyázatossági
rendszabályokról. Miután a szél egyenesen kelet felé fúj, a Cape Creux pedig egyenesen keletnek
ugrik ki a tengerbe, nagyon valószínűnek tartotta, hogy valamelyik ilyen parti szállítóhajót
elfoghatja hajnaltájban a fok közelében, a parti ütegek lőtávoíságán kívül, hiszen természetes,
hogy a parttól távolról kell kikémlelniök a helyzetet, mielőtt a spanyol partvidéket
megközelítenék. Éjjel nem kockáztathatják meg ezen
a tájon a veszélyes hajózást, tehát csaknem bizonyos, hogy ezen a vidéken meg kell pihenniök
rövid időre. És csakugyan jól számított.
– A brig irányt változtatott! – jelentette a megfigyelő.
– Húzassa fel a zászlót, Mr. Gerard! – utasította Hornblower. – Minden ember a helyére! El kell
vágni az útját! Teljes széllel előre!
A Southerland enyhe széllel suhant egyenesen a brig elé. Hornblower
messzelátójával a szeme előtt figyelt.
– A brig ismét irányt változtat! – szólt le ismét az árboc megfigyelő. –
Visszafordult! Egyenesen felénk tart!
Ez rendkívül meglepő volt. Ha véletlenül francia sorhajóra bukkannak a
Lyoni-öbölben, előre is számolniok kellett volna azzal, hogy elfogadja a
kihívást és harcba száll a Southerlanddal. De miután csak kis brigről van szó, sokkal
természetesebb lett volna, ha a parti ütegek védelmébe menekül. Angol brig volna?
– Itt a messzelátóm, Savage! Menjen fel és nézze meg, mit lát az árbocról.
Savage néhány másodperc alatt felkapaszkodott a kötélzeten.
– A brig hátszéllel közeledik és ha mind a ketten tartjuk az irányt, a
szélenyhe oldalon, közvetlen közelünkben halad el. Francia nemzeti lobogót látok az árbocán.
Most jelzéseket ad le. Még nem tudom leolvasni, mert a helyzet kedvezőtlen.
Vajon miféle szándéka lehet a kis hajónak? Maga pecsételte meg a sorsát, hiszen ha azonnal a
part felé kormányoz, amint a sorhajót megpillantotta, még alighanem idejében menekülhet. Most
már egészen bizonyos,
 hogy foglyul esik. De miért ad le egy francia hajó jelzéseket egy brit hajónak?
Hornblower mélyen kihajolt a korláton és szüntelenül figyelte a közeledő briget.
– Most már le tudom olvasni a jelzést, sir. MV.
– Mi az ördögöt jelenthet ez az MV? – kérdezte Hornblower Vincenttől.
– Nem tudom, sir – csóválta a fejét Vincent, miközben a jelzések könyvében lapozott. – Nincsen
benne a mi jelzéseink között.
– Majd megtudjuk rövidesen! – bólintott Bush. – Hiszen perceken belül a
közvetlen közelébe érünk! Nini! Most egyszerre megfordult. A part felé menekül! Késő,
barátocskáim! Már a mieink vagytok! Takaros kis jutalomdíj vár ránk, fiaim!
Hornblower ügyet sem vetett a fecsegésre. Ebben a pillanatban értett meg
mindent. Bush, Gerard, Vincent, Crystal csak a jutalomdíjra gondoltak, egyedül ez lehetett az
oka, hogy nem jöttek rá ők is. Amikor a brig először
megpillantotta a Southerlandot, menekülni akart. De akkor a Southerland vörös zászlót húzott
fel és ezt a távolból összetévesztették a francia zászlóval.
Mindkét oldalról előfordult már ugyanez a tévedés.
Szerencse, hogy Leighton színe a vörös, mert így a Southerland is az ő színét viseli. Sőt mi
több, a Southerland, mint hollandus származású hajó, külső formájában a francia hajókhoz
hasonlít, míg az egész brit hadiflottában legfeljebb ha három vagy négy hasonló formájú hajó
létezik. Tehát nem is csoda, ha a brig a Southerlandot francia hajónak tartotta és amint erről
megbizonyosodott, nyugodtan folytatta útját. Ebben az esetben az MV-jelzés bizonyosan a
francia hajóknak egymásközti felismerő jelzése és ezt mindenesetre nagyon jó tudni. Miután a
Southerland nem adta meg a jelzésre a megfelelő választ, a francia kapitány megértette tévedését
és még egy utolsó kísérletet tett a menekülésre.
De most már minden hiábavaló volt, mert a Southerland a szélárnyékos oldal felől elvágta a
menekülés útját. A hajók már csak két mérfbldnyi távolságban voltak egymástól és egyre
közeledtek. A brig mégegyszer megfordult, ezúttal abban a halvány reményben, hogy talán
sikerül lőtávolon kívül a partig menekülnie. De a Southerland már a nyomában repült.
– Gerard! – Adasson le néhány lövést a közelébe! – adta ki az utasítást
Hornblower.
Erre a fenyegetésre a francia kapitány megadta magát. A francia trikolor
lekerült az árbocfőről. A Southerland legénysége hangos üdvrivalgásban tört ki.
– Csend! – kiáltotta Hornblower. – Mr. Bush, bocsásson le egy csónakot,
menjen át a brighez és vegye birtokába. Mr. Clarke vegyen magához hat embert és vigye a hajót
Port Mahonba.
Bush arca visszatértekor ragyogott az elégedettségtől.
– A brig neve Amelie, sir. Hat napja indult Marseilleből Barcelonába. Öt tonna puskaport visz.
Százhuszonöt tonna kétszersültet. Sózott marhahúst és sertéshúst hordókban. Pálinkát. Bizonyos,
hogy az Admiralitás megbízottja Port Mahonban örömmel megvásárolja mindenestül együtt. –
Bush kezét dörzsölte örömében. – És rajtunk kívül nincs is más hajó a láthatáron!
Mert ha más brit hajó is lett volna a láthatáron, meg kellett volna osztaniok a jutalomdíjat, így
csak a földközi-tengeri flotta parancsnokának és Leightonnak, mint a hajóraj parancsnokának kell
leadni a díjból. Hornblowerre így körülbelül két kilencedrész jut, mindenesetre többszáz font.
De azért semmivel sem adta jelét örömének és elégedettségének. Visszavonult a kabinjába és
megborotválkozott, majd visszatért a fedélzetre, szokott reggeli fürdőjére. Miközben Polwheal
nagy gonddal irányította felé a szivattyú vízsugarát, újabb ötlete támadt.
– Hivasd ide a vitorlakészítőt!
Három percen belül Potter, a vitorlakészítő máris jelentkezett. Hornblower még egyre
locsoltatta magát.
– Francia zászlóra volna szükségem, Potter – szólalt meg a kapitány. – Van a hajón?– Francia
zászló, sir? Nincsen.
– Akkor csináljon egyet. Húsz percet adok, Potter. Hornblower még egyre élvezte a frissítő,
hideg vizet. Ha a Cape Creuxről a franciák nem vették észre az Amelia elfogatását, ami
valószínű, akkor bizonyos, hogy nem vették észre egyáltalán, mert más szárazföld nincsen a
láthatáron. De még ha esetleg észre is vették, akkor is hosszú órákig tartana, amíg fellármázzák a
partvidéket a hírrel, hogy angol sorhajó érkezett a
francia vizekre. Ha pedig így áll a helyzet, akkor okosabbat nem is tehetne, mint hogy
kihasználja a váratlan meglepetés adta előnyöket és pedig minden lehetséges, rendelkezésére álló
eszközzel. Visszatért a kabinjába, friss fehérneműt vett, mialatt egyre tovább alakította a fejében
terveit.
– Parancsolja a reggelit, sir? – kérdezte Polwheal habozva.
– Hozd a kávémat a hátsó fedélzetre – bólintott Hornblower. Annyira izgatott volt, hogy nem
tudta volna elviselni még a látását sem az ételnek. De az sem lehetetlen, hogy a tegnapi lakoma
lakattá ennyire jól.
A hátsó fedélzetről kék árnyékok sötétlettek közvetlenül előttük a láthatáron – a Pireneusok
csúcsai. A magas hegyek között kanyarog a Spanyolországot és Franciaországot összekötő út.
Ebben a pillanatban érkezett futva a hátsó fedélzetre a vitorlaszabó segédje, nagy tekerccsel a
hóna alatt.
– Mr. Vincent! – kiáltotta Hornblower. – Húzássá fel ezt a zászlót a miénk helyett!
A hátsó fedélzeten álló tisztek kíváncsi, megütődött pillantással nézték a
trikolórt, amint egy-kettőre fellendült az árboctetőre. De csak egymásközt
suttogtak, egyikük sem merte megkérdezni Hornblowert, mire való ez a játék.
– Amint az emberek megreggeliztek, küldjön mindenkit a helyére, Mr. Bush! – szólalt meg
Hornblower, tudomást sem véve tisztjei kíváncsiságáról és izgatottságáról. – Utána azonnal
helyezzék a hajót harci készenlétbe, de a lőréseket még ne nyissák ki! A két legnagyobb bárkát
tartsák készenlétben, hogy szükség esetén egy percen belül vízre lehessen bocsátani.
Amikor a reggeli ideje végetért, az emberek izgatottan özönlöttek el a
fedélzetet. Nem csoda, ha a parancs, hogy helyezzék harci készenlétbe a hajót, a francia trikolór
az árbocvégen, Spanyolország hegyei a távolban és iménti szerencsés fogásuk kissé megbolygatta
lelkűk egyensúlyát.
– Csend legyen! – kiáltotta Hornblower.
Egyszerre mintha elvágták volna a furcsa zsivajt. Az emberek szinte lábujjhegyen jártak, mint a
gyermekek, mikor az apa haragszik. Az elválasztófalakat leszedték, a tüzet kioltották a
konyhában. A matrózinasok buzgón hordták a puskaport és az ágyúgolyókat.
– A hajót harci készenlétbe helyeztük, sir! – jelentette Bush.
– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower. – Horis hadnagy! Ha vízrebocsátom a két bárkát,
mindegyikbe húsz képzett tengerészre van szükségem. Értesítse az embereit, hogy álljanak
készenlétben.
Hornblower ismét szeméhez emelte messzelátóját és a sebesen közeledő partot tanulmányozta.
Ezen a szakaszon csak keskeny út szegélyezte a tengert, közvetlenül mögötte sziklás szirtek
meredeztek. Térképei azt is elárulták, hogy a víz mindjárt a part mellett mély. Mindenesetre nagy
kockázatot vállal, amikor az erős ágyúütegekkel védett partot ennyire megközelíti, még pedig
szélenyhe oldalon – hiszen összevissza lőhetik, mielőtt menekülni tudna a parti ágyúk
lőtávolából. De Hornblower nemcsak hajója álruhájában bízott, hanem a franciák nyugodt
biztonságában is. Hiszen eszükbe sem jut, hogy angol hajó merészkednék
 partjaik közelébe!
A francia parti ütegek bizonyosan semmi meglepőt nem találnak abban, ha francia sorhajó
vetődik erre a vidékre – arra gondolnak majd, hogy Toulon alól jön, vagy hogy az Atlanti-óceán
felől érkezett. Vagy talán az loni-tengerről menekült hazafelé, a brit hajók támadásai elől. Egy
pillanatig sem hitte, hogy további magyarázatok bevárása nélkül megkezdenék az ágyúzást.
A Southerland most párhuzamosan haladt a parttal, éppen csak lőtávolságon kívül. A nap izzóan
sütött, az emberek némán álltak kijelölt helyükön, a tisztek a hátsó fedélzeten csoportosultak.
Hornblower verejtékező arccal, messzelátóját szüntelenül a szeme előtt tartva, kísérte
figyelemmel a lassan tovasikló partot.
Az enyhe szél alig hallhatóan zsongva zizegett a kötélzet között. A víz
csobogása természetellenesen hangosnak tűnt a nagy csendben. Egyik altiszt, aki szabályos
időközökben mérte a tenger mélységét, időről-időre közölte észleléseit. Egyszerre Savage hangja
hallatszott az árbockosárból:
– Ott, a kiálló szirt körül több kisebb hajó horgonyoz. Innen éppen csak hogy látom.
Hornblower leengedte messzelátóját és behunyta szemét. Megfájdult és káprázott már a
szüntelen, figyelmes nézéstől. Amikor ismét szeméhez emelte a messzelátót és a kiálló földnyelv
felé nézett, látta, hogy a szirt tetején, hosszú rúdon, francia trikolor lengedezik lustán a gyönge
szellőben. Hornblower éppen erre várt. Francia ágyúüteg a szirt tetején. Alighanem
negyvenkétfontos, hatalmas ágyúk, kitűnően kiképzett tüzérség, külön tűzhelyek a lövedékek
bemelegítésére – egyetlen hajó sem tud védekezni ellenük, amelyik a lőtávolukba kerül. A szirt
aljában néhány kis parti hajó keres biztonságos védelmet.
– Utasítsa az embereit, hogy feküdjenek le! – figyelmeztette Hornblower Morris hadnagyot.
Nem akarta, hogy a tengerészek piros kabátja idő előtt elárulja hajója nemzetiségét.
A Southerland Hornblower parancsára most a part felé haladt. A partmenti sziklák mögött
hegyek sötétlettek. Hornblower messzelátójával már tisztán látta a mellvédeket és mögötte szinte
látta a hatalmas, ásító ágyútorkokat is. Az ágyúk most már akármelyik pillanatban eldördülhettek,
hatalmas füstöt és lángot okádva a Southerland felé. Ebben az esetben nem volna más tennivaló,
mint menekülni, amilyen gyorsan csak lehet. Most már bizonyosan lőtávolon belül vannak. A
franciák talán kitalálták a Southerland személyazonosságát és csak arra várnak, hogy minél
közelebb kerüljön hozzájuk.
És minél közelebb jutnak a parthoz, annál hosszabb ideig tart majd a menekülésük a
veszedelmes ágyútűzben, ha balul üt ki a terv. És ha esetleg lelövik egyik árbocukat, ez a hajó
elvesztését és pusztulását is jelentené.
– Mr. Vincent! – szólalt meg Hornblower, mialatt pillanatra sem vette le
szemét az ütegről. – Adjon MVjelzést.
A tisztek halkan, megdöbbenve súgdolództak egymás között. Most már megértették Hornblower
haditervét. Ez a fogás fokozta a felfedeztetés lehetőségét, de ha sikerül, akkor talán minden
kockázat nélkül egészen közel hatolhatnak az üteghez. Ha MV csakugyan a francia hajók
ismertető jelzése és helyesen használják, akkor minden jól van. Ha nem – az ágyúk rövidesen
megadják rá a feleletet. Hornblower dobogó szívvel figyelt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a
jelzés legrosszabb esetben is megzavarja az üteg parancsnokát és egy ideig még hátráltatja
közbelépését. A jelzést felhúzták a vitorlakötélre. Az üteg felől nem figyeltek meg semmi
mozgást. Végre, egy-két perccel később, jelzőzászlót
húztak fel az üteg zászlórúdjára.
– Nem értem a jelzést, sir – jelentette Vincent. – Ilyen figurákat mi
egyáltalán nem használunk.
De a puszta tény, hogy az üteg válaszjelzést adott, bizonyította, hogy
 legalábbis kétségeik vannak a Southerlandot illetőleg – hacsak nem az a tervük, hogy minél
közelebb csalogassák magukhoz. De ha túl sokáig késlekednek, akkor már úgyis késő.
– Mr. Bush, látja azt az üteget?
– Igenis, sir.
– Maga vezeti az egyik bárkát. Mr. Rayner a másikat. Partraszállnak és
megrohamozzák az üteget.
– Igenis, sir.
– Megmondom, mikor induljanak.
– Igenis, sir.
– Hét és háromnegyed! – kiáltotta a fenékmérő altiszt.
Hornblower eddig csak félfüllel hallgatta jelentéseit, de most, hogy a víz már sekélyesedett, erre
is ügyelnie kell, mialatt az üteget figyeli. Most már csak negyed mérföldnyire vannak az ágyúktól
– tovább nem késlekedhetnek.
– Indulás, Mr. Bush!
– Igenis, sir!
Bush parancsára a néma hajóba egyszerre élet költözött. A sípjelzések hangjára a kijelölt
legénység pillanatok alatt vízrebocsátotta a két bárkát és
villámgyorsan ereszkedtek le a kötélhágcsón. A sok, keserves gyakorlatozásnak most végre
hasznát látták, minél gyorsabban érnek célhoz a bárkák, annál kisebb a veszély és annál nagyobb
a remény a sikerhez.
– Az ágyúkat taszítsa le a szirtről, Mr. Bush! Ha lehet, tegyék tönkre az egész üteget. De
egyetlen pillanattal se maradjanak tovább, mint okvetlenül szükséges!
– Igenis, sir!
Már indultak is. Az emberek vad tűzzel és odaadással eveztek.
– Kormányozni a szélárnyékos oldal felé! Negyedfordulat! Le a trikolorral és húzzák fel a mi
zászlónkat!
A levegőben ágyúgolyók fütyültek el a fejük felett. Az egész hajó megrázkódott a hatalmas
légnyomástól. Hornblower látta, hogy füstfelhő emelkedik az üteg felé, tehát végül mégis csak
megkezdték a tüzelést. És hála Istennek, a Southerlandra tüzeltek. Ha valamelyik csónakjukat
találnák, annak nagyon súlyos következményei lehetnének. Annyira örült, hogy teljesen
megfeledkezett személyes biztonságáról.
– Mr. Gerard, most már talán a mi ágyúink is elérhetik az üteget! Utasítsa a tüzéreit.
Újabb csattanás hallatszott az üteg felől, de a golyók ismét a fejük felett
röpültek el. A kis Longley ösztönszerűen lekuporodott a fedélzetre.
Oldalfegyvere megkoppant a deszkákon. De megpillantotta kapitányát. Hirtelen kihúzta magát
és peckesen ment tovább. Hornblower mosolygott.
– Mr. Longley, erősítse csak meg a főárboc sudarvitorlájának köteleit.
Csak azért adott munkát a fiúnak, hogy ne legyen ideje a félelemre. Most már megszólaltak a
Southerland ágyúi is. A sziklaszirt oldaláról felcsapó porfelhők bizonyították, hogy a golyók
nagyrésze a kelleténél vagy harminc mérfölddel mélyebbre csapott le. De ha csak egy vagy két
golyó is átüti a mellvédet és megöl valakit az ágyúk tüzérsége közül, az is elegendő zavart és
ijedelmet kelt.
Most megint a parti ágyúk tüzeltek. Ezúttal már a csónakokra céloztak. Rayner bárkája csaknem
eltűnt a lecsapó ágyúgolyók nyomán magasraszökő víz mögött.
Hornblower rettegve figyelt. De a következő pillanatban a bárka ismét megjelent – sértetlenül
közeledett a part felé, bár kissé sántikálva és bizonytalanul.
Úgy látszik, egyik ágyúgolyó lecsapott néhány evezőt az egyik oldalon. De a bárkák most már
biztonságban voltak, annyira közel értek a szikla tövéhez, hogy az ágyúkkal lehetetlen lett volna
hozzájuk férni. Egy-két perc még és megfeneklettek a parton. Az emberek kiugráltak.
Hornblower egy pillanatig arra gondolt, hogy bár inkább a szokással ellentétben, ő maga vezette
volna partra a csapatot. Attól félt, hogy a legkisebb ügyetlenség vagy meggondolatlanság is
meghiúsíthatja az ügyesen előkészített támadást és minden eddig megszerzett előnyt. De Bushban
megbízhat. Messzelátóján át tisztán látta, amint sietve halad az országúiig és ott szembefordul
embereivel. Látta karjának mozdulatait, miközben kiadta a parancsot. Valaki – alighanem Rayner
– igen, most már határozottan felismerte kopasz fejéről és félreismerhetetlen
gömbölyű válláról – jobboldalra állt egy csapat matrózzal – Morris baloldalra az egyetlen piros
tömbbe összeolvadó tengerészekkel a háta mögött. Bush a középen a többi emberrel. Igen, igen,
Bush tiszta fejjel, okosan gondolkozik.
Abban a pillanatban, hogy három oldalról megrohamozták a szirtet, az emberek halk éljenzése
ért el a vizén keresztül a hajóig.
A második sortűz közben egy-két ágyú már jobban végezte a dolgát. Hornblower kétszer
egymásután látta, hogy magasra csap a föld a mellvéd mellett. Tehát a golyótelibe talált. Annál
jobb! De most, hogy az ő emberei is felfelé kapaszkodtak a meredek szirteken, már abba kell
hagyni a tüzelést. Belefújt sípjába és utasította Gerardot. A hajó most már halotti csöndben
ringatódzott a vizén.
Mindenki a szirten felfelé kapaszkodó embereket figyelte. Most már erősen közeledtek a
tetőhöz. Újabb füstfelhők jelezték, hogy az ágyúk ismét működnek – bizonyosan kartáccsal
tüzelnek a támadókra. Egy-egy csapatot egyetlen jól irányzott lövéssel le lehet sodorni, földre
lehet fektetni. Kardok villogtak, apró füstfelhők jelezték, hogy az emberek pisztolyaikat is
előkapták. A baloldalon most felbukkantak a mellvéd mögött a vöröskabátos tengerészek, a
közepén meg egy fehérruhás matróz intett, széttárva karját. Most már elözönlötték az egész
szirttetőt. Egy vagy két, végtelenbe nyúló, rettegéssel és aggodalommal teli pillanatig nem történt
semmi. Azután a francia trikolor lassan lefelé ereszkedett a zászlórúdról. A hajó egész legénysége
vad diadalordításban tört ki. Hornblower gyors mozdulattal eresztette le messzelátóját.
– Mr. Gerard, fordítsa vissza a hajót iménti helyzetébe. Bocsássa le valamennyi
bárkánkat, hogy vegyék birtokukba az öbölben levő hajókat.
Négy tartané, két felucca és két kutter horgonyzott a kis öbölben az üteg
védelme alatt – kitűnő zsákmány, különösen, ha valamennyinek használható rakománya van.
Hornblower látta, hogy legénységük kis csónakokon kétségbeesetten menekül partra, hogy
megszabaduljanak az elfogatástól. Hornblower csak örült, hogy szedik a sátorfájukat – a foglyok
egyúttal nagy tehertételt is jelentenének hajójának és ő maga is két keserves esztendőt töltött
fogságban Ferrolban. Ebben a pillanatban valami lezuhant a szirttetőről és tompa csattanással ért
földet az úton, a magasra csapó porfelhőben. Egyik negyvenkétfontos! Bush igazán bámulatosán
gyors munkát végez – ha ugyan még életben van és ő tartja kezében a vezetést. Nemsokára a
második ágyú következett, azután a harmadik.
Az öbölbe küldött kisebb bárkák máris vontatókötélre vették az elfogott hajókat és
visszaindultak a Southerland felé. A szárazföldre kiküldött csapat már lefelé jött a csúcsról.
Hátramaradó csoportok hozták le a sebesülteket. Hátuk mögött, onnan, ahonnan az ágyúk álltak
még nemrégen, szörnyű csattanás reszkettette meg a levegőt. Füst és láng,
kődarabok és föld repültek a magasba – tehát felrobbantották a lőszerraktárat!
Hornblower feszültsége is izgalma tetőfokára hágott. Busht kereste
messzelátójával az emberek között. De csak akkor pillantotta meg végre, amikor a két bárka
már elindult a partról, vissza a Southerland felé – ott ült a helyén, nyugodtan mosolyogva.
Látszólag nem történt semmi baja. Kimondhatatlan megkönnyebbülés fogta el.
 – Szanaszét menekültek, amikor felértünk a tetőre! jelentette Bush, amint
megérkeztek a fedélzetre. – Ők alig veszítettek egy-két embert. De mi...
Hornblowernek össze kellett szednie minden lelkierejét, hogy végig tudja
hallgatni a szomorú jelentést. Most, hogy az izgalom feszültsége elmúlt,
egyszerre szédült, rosszul érezte magát és ugyancsak vigyáznia kellett, hogy el ne árulja keze
remegését. És csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott mosolyogni és megdicsérni az embereket,
akiket Bush külön kiemelt jelentésében, azután az egész csapatot, amint ott álltak előtte egyenes
sorokban a főfedélzetén. Órákon keresztül elfojtotta minden izgalmát és feszültségét s most
jelentkezett a visszahatás. Egyetlen szó nélkül visszavonult a kabinjába és Bushra bízta, hogy kik
vigyék a zsákmányolt hajókat, Port Mahonba, hogy biztosítsák a jutalomdíjakat.
Kimerülten vetette le magát a nyugágyra a hátsó galériában, miközben minden ember lázasan
dolgozott a hajón, hogy helyretolják az ágyúkat és az elválasztó falakat ismét felállítsák. Most,
hogy már minden szerencsésen elmúlt, a rémület és izgalom hideg hulláma futott végig a hátán.
Hallatlanul könnyelműen tette kockára egész hajóját – csak a legnagyobb szerencsének
köszönheti, hogy a Southerland ebben a pillanatban nem tönkresilányított roncsként, tehetetlenül
hányódik a tengeren, legénységének fele megölve vagy megsebesítve, egyre
sodródva a part felé, ahol már az ujjongó, diadalmaskodó ellenség várja. Hornblower rendes
szokása szerint, most is kicsinyelte a sikerét és pillanatig sem gondolt arra, milyen nagy
előrelátással és milyen gondos számítással biztosította a sikert. Százszor is átkozta magát vétkes
könnyelműségéért. Hát már sohasem változik meg?
Mindig fejjel előreveti magát bele a veszedelembe és csak azután gondolja meg, miféle
kockázatot vállalt?
A szalon felől tányér csörgést hallott, ez térítette magához elmerültségéből. Polwheal lépett oda
hozzá.
– Hoztam valami kis ennivalót a kapitány úrnak. Hiszen tegnap óta nem evett egy falatot sem!
Hornblower csak most érezte, mennyire éhes és ugyanakkor eszébe jutott, hogy elfelejtette
meginni a kávéját, bár Polwheal a parancsa szerint órákkal előbb felhozta a hátsó fedélzetre. Igen,
határozottan örült, hogy végre ehet valamit, annyira, hogy még Polwheal anyáskodó
gondoskodása és túlzott buzgalma sem zavarta. Pompásan ízlett a hideg füstölt nyelv. Polwheal
csalhatatlan ösztönével fél üveg vörös bort is állított az asztalra – Hornblower, ha egyedül volt,
nagyon ritkán ivott mást, mint vizet, de ma három pohárral ivott egymásután a kitűnő erős vörös
borból, érezte, hogy szüksége van erre a megkönnyebbülésre, és tudatosan élvezte ki minden
cseppjét.
Az étel és ital kellőképpen megerősítette, a fáradtsága is megenyhült és agya máris új terveket
szőtt. Mire a feketekávéigjutott, a tervek határozptt alakot is öltöttek. Egyszerre nyomasztóan
nehezedett rá a kabin fojtott levegője és vágyódott ki, a fedélzet napsütésébe, szelébe. Mire
Polwheal visszajött, hogy leszedje az asztalt, Hornblower már a hátsó galérián járkált fel-alá,
karbatett kézzel és lehajtott fejjel. Polwheal hosszú évekig tartó szolgálat után már tudta, hogy ez
mit jelent.
És miután Polwheal közölte észleléseit a fedélzeten is, az emberek tisztában voltak azzal, hogy
Hornblower újabb terveket forgat a fejében, két órával azelőtt, hogy visszatért volna a hátsó
fedélzetre.

X. FEJEZET

Éjszakai kaland
 – Kitűnően lőnek, sir – szólalt meg Bush, amikor hirtelenül és titokzatosan alig száz lábnyi
távolságban, ágyúgolyó csapódott le vagy száz yardnyira a hajó orrától, a tatbaloldal felé.
– Még azt se? – méltatlankodott Gerard. – Hiszen elsőrendű
negyvenkétfontosaik vannak, a legjobb helyzetben, körülbelül ötven lábnyira a víz színe fölött
és tüzérlegénységük csupa tapasztalt, gyakorlott ember, akik már ugyancsak kiismerhették
ágyújukat.
– Láttam én már rosszabbul is lőni őket! – szólt közbe Crystal.
– Legalább másfél mérföldnyire vannak-jegyezte meg Bush.
– Ugyan! Alig egy mérföldnyire! – tiltakozott Gerard. Hornblower váratlanul felbukkant a
vitatkozók között.
– Figyelem, uraim! Kéretem Mr. Raynert és Mr. Hookert. És most arra kérem mindannyiukat,
tanulmányozzák a legnagyobb gonddal ezt a terepet.
Egy tucat messzelátó irányult Port Vendres felé. A háttérben a Mont Canigou sötét tömege
tornyosult, mögötte a napnyugta festette lángoló pirosra az eget. Baloldalon a Pireneusok
nyúlványai vesztek bele a tengerbe a Cerberafoknál, pontosan a spanyol-francia határon.
Középen, a kis öböl partján, Port Vendres fehér házait festette pirosra az alkonyat. Hajó
horgonyzott az öböl mélyén az öböl két oldalán elhelyezett ütegek védelmében. Az ütegek helyét
pontosan megállapíthatták a felszálló fustfelhőkről, mert a francia ágyúk ilyen nagy távolságból
is megkísérelték becsületre tanítani a szemtelen brit hajót, amely francia felségterületen is fel
merte húzni árbocára a brit hadilobogót.
– Mr. Gerard, pontosan figyelje meg a baloldali üteghelyét, Mr. Rayner a jobboldali üteget!
Nagyon alaposan nézzék meg, nem szabad tévedniük! Mr. Hooker pedig tekintse meg alaposan
az öböl alakulását! Ma éjszaka
a három kutterrel egyenesen oda kell jutnunk a hajóhoz!
– Igenis, sir! – felelt Hooker, miközben a tisztek összenéztek.
– Irányítsa a hajót negyedfordulattal a tatbaloldal felé. Eltávolodunk a
parttól. És most hallgassák meg részletes utasításaimat, uraim!
Hornblower sorra valamennyi tiszttel közölte parancsait. Azt tervezte, hogy a Port Vendres előtt
horgonyzó hajót elrabolják még ezen az éjszakán. Ez lesz a tetőpontja ennek az izgalmas
huszonnégy órának, amely az Amelie elfogásával kezdődött és az Ilanzai üteg megrohamozásával
és lefegyverzésével folytatódott.
– A hold egy órakor kel fel. Gondoskodom arról, hogy éjfélre a hajó pontosan erre a helyre
térjen vissza – folytatta Hornblower, ismét valamennyiükhöz fordulva.
Ha szerencséjük van, akkor a port vendresi ütegek parancsnoksága teljesen
megnyugszik, látva távozásukat és a sötétség beállta után észrevétlenül
térhetnek vissza jelenlegi helyükre. Egy óra feltétlenül elegendő lesz arra,
hogy a sötétségben meglepjék az embereket és letörjék ellenállásukat. Majd a felkelő hold
világánál, ha a terv sikerül, kihozhatják az öbölből az elrabolt hajót, ha pedig a terv nem sikerül,
akkor kimenekülhetnek és visszatérhetnek a Southerlandhoz.
– Távollétemben Mr. Bush a hajó parancsnoka -jelentette ki végül Hornblower.
– Sir! – tiltakozott Bush. – Kérem, sir, én ...
– Ma már elég nagy kitüntetésben részesült, Mr. Bush! – emlékeztette
Hornblower.
Igen, ezt a támadást maga akarja vezetni. Érezte, hogy egyszerűen nem tudja kivárni a
Southerland fedélzetén a bárkák és kutterek visszatérését – hiszen máris valósággal remegett az
izgalomtól és türelmetlenségtől.
– Azok, akik velem jönnek a hajó ellen, egytől-egyig tapasztalt és megbízható vitorlakezelő
matrózok legyenek
– jelentette ki Hornblower. – A többi ügyes embert Mr. Gerard és Mr. Rayner osszák fel
egymásközt.
A tisztek megértőén bólintottak. Természetes, hogy a legügyesebb matrózokra van szükség,
hiszen nem lesz gyerekjáték kifeszíteni a vitorlákat a sötét éjszakában, idegen hajón.
– Valamennyien megértették utasításaimat? – kérdezte Hornblower és a tisztek mind bólintottak.
– Mr. Hooker, ismételje meg a parancsot.
Hooker pontosan, szinte szóról szóra elismételt minden utasítást. Hornblower mindig tudta,
hogy megbízhat benne, ezért ajánlotta hadnagyi előléptetésre, amikor a Lydyával hazaérkeztek.
– Helyes – bólintott Hornblower. – Akkor most, uraim, igazítsuk össze az
óráinkat. Annyi világosságot majd csak adnak a csillagok, hogy le tudjuk olvasni az időt.
Hogyan, nincs órája, Mr. Hooker? Talán Mr. Bush szíves volna kölcsönözni a sajátját.Hornblower
leolvasta tisztjei arcáról, hogy az órák összeigazítása minden szónál jobban meggyőzte őket a
pontosság, az aprólékos együttműködés fontosságáról és jelentőségéről.
– Azt hiszem, most már mindent elintéztünk? Akkor most arra kérem az urakat, legyenek
valamennyien vendégeim ma este vacsorára, kivéve a szolgálatban lévő tiszt urat.
A tisztek ismét összenéztek. Ismeretesek voltak Hornblower vacsorái, nagy harcok előestéjén.
Savage még emlékezett arra az estére a Lydián, mielőtt megvívta volna nehéz párbaját a
Natividaddal. Akkor még rajta kívül Galbraith, a hadnagya és Clay, a legjobb barátja vett részt a
vacsorán. Galbraith vérmérgezésben halt meg néhány napi vergődés után, Claynek a fejét zúzta
össze egy ágyúgolyó.
– De ma este nem whistezünk, Mr. Savage – mosolygott Hornblower, mert leolvasta a fiú
arcáról gondolatait.
Ma is kedélyesen és derűsen telt el az este, Hornblower sohasem volt olyan közlékeny és
barátságos, mint hasonló alkalmakkor. Valamennyien őszintén sajnálták, amikor végül is felállt és
asztalt bontott:
– Sajnos, itt az ideje, uraim, hogy visszatérjünk a fedélzetre. Igazán nagy
kár, hogy ennek a kedélyes és kellemes estének ilyen hamar végeszakad.
A sötét fedélzeten csak a csillagok fénye világított. A Southerland
kísértetiesen siklott a csaknem sima vizén. Hatalmas vitorláinak csúcsai
belevesztek a végtelen feketeségbe. Egy hang sem hallatszott, csak a kötelek halk muzsikája és
a víz szelíd locsogása a hajó orránál. A legénység a fedélzeten heverészve pihent. Halkan
beszélgettek egymásközt és ha valamelyik tiszt fojtott hangon kiadta parancsait, szinte
nesztelenül álltak fel és indultak a dolgukra. Hornblower Bush segítségével pontosan
meghatározta a hajó helyzetét és éjszakai messzelátójával szemét megerőltetve nézett a
láthatatlan part felé.
– Első bárka legénysége ide! – adta ki Gerard halk szóval a parancsot.
– Második bárka legénysége ide! – visszhangozta Rayner és előre kiválasztott embereik
elfoglalták helyüket a főárboc két oldalán.
A három kutter legénysége a hátsó fedélzeten gyülekezett. Hornblower összesen kétszázötven
embert vitt erre az éjszakai kirándulásra – ha a kaland minden tekintetben szerencsétlenül
végződik, Bush alig tudja majd visszavinni a Southerlandot a találkozó helyére.
– Bocsáttassa le a csónakokat, Mr. Bush! – adta ki a parancsot.
Egymásután engedték le a bárkákat. Legutolsónak Hornblower ereszkedett le a kötéllétrán és
leült Brown és Longley között, a középen álló kutter farában. Brown dörmögve kiadott
parancsára, a matrózok lassan vízbe merítették evezőiket és a flotilla nyugodtan, ütemesen
távolodott el a hajótól. Mélyfekete sötétség volt körülöttük. A két bárka rövid együtthaladás után
jobbra és balra vette útját és pillanatok alatt eltűnt a szemük elől. Az evezők szinte hangtalanul
merültek bele a víz bársonyos feketeségébe.
Hornblower csendben, mozdulatlanul üt a helyén. Keze szüntelenül kardja
markolatán pihent. De lelke mélyén minden tétlenségben eltöltött pillanat
fokozta nyugtalanságát. Tudta, hogy a legcsekélyebb zaj, a legcsekélyebb eltérés a szigorúan
kiadott parancstól, teljes vereséget, száz meg száz ember vesztét okozhatja és ha ő ennek ellenére
is túlélné ezt a mai kalandot – a tengernagy sohasem bocsátaná meg megggondolatlanságát.
Teljes öt percig ült mozdulatlanul a helyén, mielőtt ismét a szeméhez emelte éjszakai
messzelátóját.
És most végre megpillantotta a távoli part szürkén sötétlő árnyékát. Jobbfelé húzta a
kormánylapátot – most már az öböl szájában voltak.
– Csendesen! – suttogta, mialatt a hajó szinte nesztelenül siklott a csillagos ég alatt. Kétoldalt
két sötétebb folt jelezte a másik két kutter helyét. Azok már abbahagyták az evezést és
várakoztak. Szeméhez emelte óráját – éppen csak hogy láthatta a számokat és mutatókat. Teljes
három percig várakoznia kell.
Távoli hang ütötte meg a fülét; beljebb a kikötőben evezőcsapások törték meg a mély
csendességet. Vagy kétszáz yardnyi távolságból hallotta az evezők csapkodását. Olyan élénken
gondolkodott, hogy szinte látta is. Sejtette, hogy a francia őrhajók keringenek állandóan az
értékes hajó körül. De kapitányuk nem gondolt arra, hogy az óvatosan, nesztelenül, lassan evező
őrhajó sokkal veszedelmesebb és hatásosabb a lopva közeledő ellenséggel szemben, mint a vidám
buzgalommal evező őrhajó, amely szünet nélkül oda-vissza evez az öböl bejáratában.
– Az őrhajó itt van a közvetlen közelünkben – súgta oda embereinek, mire azonnal evezőik után
nyúltak. – És ne felejtsétek, amit mondtam! Csak a kardotokat használjátok! Ha bármelyiktek is
el meri sütni a puskáját, mielőtt én engedélyt adnék, azt saját kezűleg lövöm keresztül. És most
indulás!
A kapitány kutterje ismét előreindult. Lopva és csendesen siklott a kikötő felé.
Néhány másodperc múlva elérkezik arra a helyre, amelyik fölött a szembenéző ütegek ágyúi
őrködnek, úgyhogy egyetlen vezényszóra, minden további célzás nélkül is lőhetik a betolakodó
idegen hajót. Egy hosszú, szörnyű másodpercig már arra gondolt, hogy a két bárka talán eltévedt.
De abban a pillanatban már megkapta a bizonyítékot, hogy tévedett. Először jobbfelől hallott
hangos kiáltozást, azután
balfelől. A víz kitűnően továbbította a hangokat. A kiáltozás vad puskaropogásba fulladt. Tehát
Rayner és Gerard már az ütegek ellen vezetik embereiket és parancsa szerint pokoli zajt csapnak,
hogy a tüzérek figyelmét eltereljék az ő hajójáról.
Most már homályosan látta az őrhajó evezőinek csapását a vízben. A legénység, hallva a part
felől a nagy kiáltozást és puskaropogást, ijedten odafigyelt, ahelyett, hogy a maga dolgával
törődött volna. A kutter nesztelenül, észrevétlenül közeledett feléjük. Már csak ötven yardnyira
voltak tőle, amikor valaki mégis csak észrevette.
– Ki az? – kiáltotta egyikük élesen, de mielőtt még bárki is válaszolhatott
volna, a kutter nekifutott az őrhajó oldalának.
Hornblower az utolsó másodpercben bevonatta embereivel az evezőket, de az őrhajó legénysége
ijedtében és az összeütközés erejétől elejtette az evezőket. Az evezők beleestek a tengerbe, az
emberek jórésze meg hátraesett a csónak fenekére. Hornblower az összeütközés pillanatában,
kivont karddal a kezében, az izgalomtól remegve átugrott az őrhajóba. Érezte, hogy mozgó, élő
testre tapos, de csodálatosképpen meg tudta vetni a lábát. Fehér arc villant meg a lábánál.
Vadul csapott feléje kardjával. Valaki megragadta a lábát, de a következő
másodpercben már kiszabadította magát. Kardja újra lecsapott, érezte, hogy az éle csontot ér. A
csónak ijesztően ingadozott alatta, amint egyre többen ugráltak át a kutterből. Valaki egyszerre
csak ott állt vele szemben – a csillagok fényénél látta nagy, fekete bajuszát, tehát bizonyos, hogy
nem angol.
Nekiugrottak egymásnak és összekapaszkodva zuhantak le a csónak fenekére. Mire ezt is
elintézte és felállt, a küzdelem végetért, egyetlen puskalövés nélkül. Az őrhajó legénysége
meghalt vagy eszméletlenül feküdt a csónak fenekén vagy a tengerben fuldoklóit. Hornblower
érezte, hogy nyaka és csuklója nedves és ragadós – bizonyosan a vértől, de ügyet sem vetett rá.
– Vissza a kutterbe, emberek! – suttogta.
Az egész alig tartott néhány másodpercig. Az ütegek felől még egyre tartott a nagy hangzavar,
még később is, amikor már messzire eltávolodtak az elintézett őrhajótól. Az öböl mélyéről
egyszerre puskaropogás hallatszott. Ez azt jelentette, hogy a másik két kutter akadálytalanul jutott
el a hajóhoz, úgy amint parancsolta. Kezében tartva a kormányt, figyelmesen nézett a puskatűz
irányába. Úgy látszik, a kutterek legénysége nem tudta első rohamra birtokába venni a hajót, mert
a puskalövések még mindig a hajó teste mellett villantak meg. A hajó legénysége bizonyosan
felébredt, magához tért első ijedtségéből és leeresztette a védőhálót.
Longley Hornblower mellett reszketett a türelmetlenségtől és izgalomtól.
– Nyugalom, fiam! – suttogta Hornblower.
Ebben a pillanatban siklottak oda a hajó őrizetlen oldala mellé, közvetlenül a faránál.
– Behúzni az evezőket – suttogta Hornblower. – Kössétek meg a kuttertLÉs most emberek,
háromszoros éljen, azután fel a hajóra!
Ugyancsak nehéz feladat volt felkapaszkodni a hajó oldalán, mert valóban
leeresztették már a védőhálót. Hornblower a kötelén keresztül meg tudta vetni a lábát a hajó
testén és veszedelmesen libegett a víz fölött, mert a háló a vitorlarúdakról lógott le. Úgy küzdött,
mint légy a pókhálóban. Mellette Longleytörtetett felfelé. A fiú foga között tartotta
oldalfegyverét, ahogyan bizonyosan már nem egy matrózhistóriában hallotta. Olyan mulatságos
látvány volt a hálóba kapaszkodva, szájában a nagy, ügyetlen fegyverrel, hogy Hornblower szinte
elnevette magát. Kirántotta kardját hüvelyéből és másik kezével erősen megkapaszkodva,
dühösen és elszántan vágta a kátrányos köteleket. Az egész háló rázkódott, recsegett, libegett,
amint az emberek elszántan belemarkolva kapaszkodtak felfelé. Hajszál híján le nem zuhant a
vízbe.
De körülötte mindenki ujjongott és éljenzett. Ez a váratlan támadás a hajó
őrizetlen oldalán véglegesen megzavarta a hajó legénységét, miközben a túlsó oldalon a másik
két kutter legénységével viaskodtak. Az ötven guineas kard a legjobb acélból készült és éles volt,
mint a borotva. Egymás után vágta át a háló köteleit. Egyszerre kettévált az egész. Egy szörnyű
pillanatig Hornblower elveszítette támaszpontját és csaknem lezuhant, széles ívben lengett a víz
fölött. De azután teljes erővel előrelendült, megkapaszkodott és átlendítette magát a korláton.
Térdreesett a fedélzeten, kardja hangos csörrenéssel esett ki a kezéből. Egy francia matróz rohant
felé, kivont kardján megvillant a csillagok fénye. Térde egyenesen a fejébe ütközött és
Hornblower nyaka megroppant, amint
megbotlott és ráesett. Lerázta magáról, csodálatosképpen megtalálta a kardját és a következő
pillanatban már készen állt, hogy végezzen a többi, felé rohanó sötét alakkal.
Pisztolylövés csattant el a füle mellett. Szinte megsiketült belé. De amikor
magához tért, mintha semmivé foszlottak volna támadói. A többiek, akik ott voltak körülötte a
fedélzeten, már angolok voltak és hangosan ujjongtak.
– Mr. Crystal!
– Igenis, sir!
– Vágja el a horgonykötelet. Mr. Hooker ittvan?
 – Igenis, sir.
– Ha valamennyi embere a fedélzeten van, húzássá fel a vitorlákat.
Még nincs itt az ideje az örömnek, ujjongásnak. Bármelyik pillanatban hajók indulhattak el a
parttól, hogy megerősítést hozzanak a hajó legénységének. Az sem lehetetlen, hogy Rayher és
Gerard vállalkozása nem sikerült és az öbölből kifelé menet szembe kell nézniük az ütegek
tüzével.
– Brown!
– Igenis, sir!
– Eressze fel azt a rakétát!
– Igenis, sir!
A rakétát Brown az ő parancsára hozta magával, ez volt a megbeszélt jelzés a szárazföldre
küldött csapatoknak, hogy a hajót elfoglalták. A part felől erősödő szél lengedezett, ennek a
segítségével könnyen kijuthatnak az öbölből.
Hornblower számított erre, az izzóan meleg nappal után mindig bekövetkezett ez az éjszakai
szellő a szárazföld felől.
– A horgonykötelet elvágtam, sir! -jelentette Crystal a hajó orrából.
A vitorlák jórészét már kifeszítették és a hajó lassan, alig észrevehetően
megindult.
– Benskin! Ledly! A kormányhoz! A kormány felé!
Brown rakétája a magasba szállt és fenn az égen számtalan tüzes kis szikrára és csillagra
szakadt. A vitorlák dagadoztak az éjszakai szélben és a hajó simán, egyre gyorsuló iramban
siklott az öböl szája felé. Már felkelt a hold és annyi világosságot adott, hogy Hornblower
kényelmesen a nyílt tenger felé kormányozhatta hajóját a két üteg között. Hornblower mindkét
oldalról hallotta a sípjelzéseket: Rayner és Gerard visszahívják embereiket, rendben elvégezték
feladatukat.
Hangos loccsanások jelezték, hogy az elfogott hajó legénysége közül többen vízbe ugrottak.
Inkább a fáradságos, veszélyes partraúszást választották, mint a fogságot. Hornblower most már
nyugodtan elmondhatta, hogy jól kiszámított és sikeres támadást hajtott végre.

XI. FEJEZET

Villena ezredes

Nem egészen negyvennyolc óra telt el azóta, hogy Hornblower kapitány búcsút vett Bolton
kapitánytól a Caligula fedélzetén. Most ismét Catalonia partvidékén haladtak déli irányban, még
egyre új kalandok elé, hogy a harmadik nappal tetőzzék be a nagy sikereket. Az első nap három
nagyszerű győzelme után a második nap aránylag kisebb eredményt hozott. Akkor a lagunás
francia partvidék közelében haladtak és Cetté mellett, a szárazföldbe mélyen benyúló nagy
sóstóban, az Etang de Thau-ban gyújtottak fel egy olajat és gabonát szállító nagyobb hajót, még
pedig Hornblower kapitány személyes vezetésével.
Természetesen szívesebben szerezték volna meg épségben a szép hajót, hogy rakományával
együtt Port Mahonba szállíthassák és megfelelő jutalomdíjat kapjanak érte, de a sekélyes, lagunás
partvidékről aligha tudták volna kivontatni a tengerre és mindenesetre sokáig tartó és emiatt
rendkívül kockázatos vállalkozás lett volna, így sem volt éppen könnyű feladat: Hornblower
kiválasztott kilenc önként jelentkező, jó úszót matrózai közül és kis csónakban evezve ki a
szőlőkkel beültetett homokos partra, gyalog vágtak át a keskeny partsávon és úszva jutottak el a
laguna vizében horgonyzó hajóhoz, a szőlőben dolgozó megrémült parasztok szeme láttára. A
hajót felgyújtották és amikor már lobogva lángolt az egész hajótest, ismét úszva igyekeztek
vissza csónakjukhoz,
de legnagyobb megdöbbenésükre, ruháikat nem találták sehol. Nyilván a
tehetetlen, nekidühödött parasztok vitték el bosszúból! Hornblower ma már mosolyogva
gondolt vissza a jelenetre, amikor meztelenül, de derekukra szíjazott karddal kapaszkodtak fel
egymásután a Southerland fedélzetére, a többiek nem kis csodálkozására. Sokat adott volna érte,
ha még egyszer láthatja Bush ábrázatát... Ez igazán megérte ezt a kis kellemetlenséget. És az a
megnyugtató, önbizalmat adó tudat is,
hogy egy pillanatra sem érzett félelmet sem akkor, sem előző éjszakán, amikor átugrott az
őrhajóba és felkapaszkodott a megtámadott hajóra a mentőháló fojtogató szorításában.
De éppen ez a veszélyes és mégis mulatságos kaland bizonyította, hogy okosabb, ha visszatér a
spanyol partokhoz. Ez a csalóka, sekély, számtalan kis öböllel és lagunával tarkított vidék nem
alkalmas az ilyenfajta kalandokra; ha nincs állandóan résen, hajója akármelyik pillanatban
zátonyra futhat. És így megfordította hajóját, délnyugati irányban indult visszafelé. De gondosan
ügyelt, hogy véletlenül meg ne közelítsék a Palamos-fokot. Mert meglehet, hogy a Plútó már
megérkezett a találkozás helyére és az ellentengernagy esetleg visszavonná Bolton kapitány
engedélyét. Már pedig ezt világért sem szerette volna, sőt, mindenképpen ki akarta használni a
rendelkezésére álló harmadik napot is. Reggelre már ismét messze jártak a Palamos-foktól,
délnyugati irányban. Catalonia hegyei kék árnyakként húzódtak a szemhatáron.
Hornblower kora hajnal óta a fedélzeten volt már, egy teljes órával előbb
érkezett, mint ahogy megpillantották a szárazföldet. Az ő parancsára fordították úgy a hajót,
hogy éppen hátba kapja az északkeleti szelet és mindaddig tartották az irányt, míg a part minden
részletével együtt kibontakozott szemük elől. Bush egy csoport tiszttel a fedélzeten állt.
Hornblower, mialatt fel-alá járkált, érezte, hogy kíváncsi pillantások kísérik, de úgy tett, mintha
nem venné észre.
A többiek biztosan tudják, hogy határozott céllal jött ide és most türelmetlenül várják
parancsait, türelmetlenül várják a tegnapi és tegnapelőtti érdekfeszítő kalandok folytatását. Azt is
tudta, hogy feltétlenül hisznek és bíznak benne s felnéznek rá, mint aki mindent előre lát és
mindenre talál megoldást. Világért sem árulta volna el, milyen nagy szerepet játszott a szerencse
az elmúlt két nap eseményeiben, sem azt, hogy pusztán az a remény hozta ide, Barcelona
környékére, hogy talán majd csak történik valami. Annyi bizonyos,hogy Barcelonától indul ki a
tengerparton, majd a hegyeken keresztül vezető főútvonal Franciaország felé és éppen ezért
majdnem lehetetlen, hogy ezen a környéken ne akadjon valami elintéznivaló.
Máris lankasztó volt a hőség. A kék égről izzóan tűzött a nap és az enyhe szellő sem hozott
semmi enyhülést. A parton nyoma sincs semerre semmi életnek; zöld dombok, szürke és barna
sziklák váltakoznak és néha egy-egy darabon aranyszínű homokkal borított part. És a homokos
partrészek mögött kis fehér házak. A part mentén kis hajók, alighanem spanyol halászhajók. Ezek
miatt igazán nem volna érdemes megkísérelni a partraszállást, hiszen megtörténhet, hogy a falut
már francia katonaság tartja megszállva. Igaz, hogy ezek a halászhajók bizonyosan a
francia hadseregnek is adnak el halat, de mégsem tudta rászánni magát, hogy bármit is tegyen
ellenük. Ezeknek a szegény embereknek is élni kell valamiből és ha elfogná, vagy felégetné
ezeket a halászhajókat, ezzel csak az angol szövetség ellen ingerelné a népet, és végre is, Anglia
egyedül csak a Pireneusi-félszigeteken talált szövetségesekre mostani nehéz küzdelmében.
Fekete pontok szaladgáltak a part aranyszínű homokján. Egyik halászhajó
felszedte horgonyát és kifutott a tengerre. Talán ez jelzi a mai kaland
kezdetét, gondolta reménykedve. Hóna alá vette messzelátóját és látszólag mélyen gondolataiba
merülve folytatta szokott sétáját a fedélzeten, lehajtott fejjel és kezét összekulcsolva a hátán.
 – Hajó indult el a partról! -jelentette tisztelegve Bush.
– Igen! – bólintott közömbösen Hornblower. Tisztjei bizonyosan nem gondolják,
hogy ő már előbb észrevette a hajót és most csodálják közömbösségét, amiért egy pillantást sem
vet felé.
– Egyenesen felénk tart! – folytatta Bush.
– Igen! – bólintott ismét Hornblower, még mindig közömbösen. Legalább tíz perc beletelik, míg
a halászbárka eléri a Southerlandot, már pedig bizonyosan a Southerlandhoz igyekszik, különben
miért indult volna el olyan gyorsan abban a pillanatban, hogy a Southerland felbuk-
kant? A többiek csak figyelték messzelátójukkal a kis hajót, ő nyugodtan járkált fel-alá a
fedélzeten és csak ő maga tudta, hogy gyorsabban ver a szíve. És nyugodt léptekkel ment a
korláthoz, amikor a bárka odasiklott és megállt szorosan a hajó teste mellet.
Katalán nyelven szóltak fel a bárkáról. Szerencsére kitűnően tudott spanyolul, a két év alatt, míg
fogságban volt, lelkiismeretesen tanult spanyolul, különben talán megbolondult volna – és
franciául is tudott valamennyire, így megértette szavaikat. Csak éppen nem tudott katalán
nyelven válaszolni. Spanyolul kiáltott vissza:
– Igen, ez angol hajó.
Erre a válaszra valaki felállt a bárkában. Az evezősök mind rongyos ruhájú, katalán parasztok
voltak, de ez az úr ragyogó sárga egyenruhát viselt és tollas kalapot.
– Megengedi, hogy a fedélzetre jöjjek? – kérdezte az ismeretlen spanyol nyelven. – Fontos
híreket hozok.
– Szívesen látom! – felelt Hornblower. Azután Bushhoz fordult. – Egy spanyol tiszt jön a
hajóra, Mr. Bush. Gondoskodjék arról, hogy megfelelő
ünnepélyességgel fogadják.A spanyol katonatiszt, aki a tengerészek tisztelgése, a sípok
fütyülése közben a fedélzetre lépett és kíváncsian nézett maga körül, nyilván huszár lehetett.
Fekete zsinórokkal díszített sárga atillát és sárga nadrágot viselt, hozzá
térdig érő, kifényesített lovaglócsizmát, elől hosszan lelógó aranybojttal és
pengő sarkantyúval; a vállára vetve ezüstszürke, fekete szőrmével szegélyezett dolmányt, fején
strucctollas huszárcsákót, amelyről hosszú aranyzsinórok csüngtek le a nyakába. Derekáról görbe
kard lógott, amely menetközben meg-megkoppant a fedélzet deszkáin. Hornblower előtt
szalutálva megállt.
– Fogadja tiszteletemet, sir! Jósé Gonzales de Villena y Danvila vagyok, Ő Katolikus Felsége
Olivenza huszárezredének ezredese.
– Végtelenül örülök a szerencsének – hajolt meg Hornblower. – Horatio
Hornblower vagyok, Ő Brit Felsége hajójának, a Southerlandnak kapitánya.
– Milyen folyékonyán beszéli a spanyol nyelvet kegyelmességed!
– Kegyelmességed túlságosan elnéző. Boldog vagyok, hogy bármilyen kezdetlegesen is, tudok
beszélni spanyolul, mert így legalább módomban van, hogy üdvözölhessem hajóm fedélzetén!
– Hálásan köszönöm. Csak nagy nehézségek árán juthattam el idáig. Minden tekintélyemet latba
kellett vetnem, hogy a halászok elhozzanak. Nagyon félnek, szegény emberek. Nagy baj volna,
ha a franciák észrevennék, hogy szóba álltak egy angol hajóval. Nézze csak, már eveznek is
hazafelé kétségbeesetten.
– Jelenleg nincs francia helyőrség a faluban?
– Nincsen, sir.
Villena arcán különös kifejezés játszott, miközben ezt mondta. Még fiatalos külsejű, sima arcú
férfi volt, bár az arca erősen napbarnított és
Habsburg-metszésű szája elárulta, hogy magas rangját a spanyol hadseregben alighanem
valamelyik ősanyja ballépésének köszönheti. Barna szeme zavartan menekült Hornblower
pillantása elől, mintha kérné, hogy hagyja abba ezt a kérdezősködést, de Hornblower úgy tett,
mintha nem venné észre. Nagyon is szerette volna tudni a részleteket.
– Spanyol csapatok vannak a közelben? – kérdezte.
– Nem, sir.
– És az ön ezrede, ezredes úr?
– Máshol állomásozik – felelt Villena gyorsan. – Azt a hírt hoztam, hogy egy francia –
tulajdonképpen olasz hadosztály vonul fel a partmenti országúton, kilenc mérföldnyire északra
ettől a helytől.
– Úgy! – bólintott Hornblower. Éppen erre várt.
– Múlt éjszaka Malgretnél jártak, Barcelona felé menet. Összesen tízezren
vannak Pino és Lecchi hadosztályai.
– Honnan tudja?
– Kötelességem tudni, mint könnyű lovassági tisztnek – felelt Villena nagy méltósággal.
Hornblower felnézett Villenára és tűnődött. Tudta,hogy Bonaparte hadseregei három év óta
széltébenhosszában vonulnak Catalonia
útjain. Számtalan csatában verték meg a spanyolokat, elszánt ostromok után elfoglalták
váraikat, de végeredményében még most sem jutottak közelebb a tartomány leigázásához, mint
amikor először, áruló módon megrohanták. A katalánok nem tudták legyőzni a csatatereken
Bonaparte szedett-vedett hadait, a császár hadseregének legszervezetlenebb részét, összeverődött
olaszokat, németeket, svájciakat, lengyeleket vonultatott fel Spanyolország ellen, de bátran és
hősiesen harcoltak, megküzdöttek minden talpalatnyi helyért, mindig friss, pihent erőket vetettek
harcba és szüntelen támadásaikkal és ellentámadásaikkal kimerítették az ellenséget. De ez még
mindig nem magyarázta meg, hogyan jön ide egy spanyol huszárezredes teljesen egyedül a
barcelonai kerület szívébe, amelyet állítólag a franciák teljes mértékben kezükben tartanak.
– És hogy került ön ide? – kérdezte élesen.
– Kötelességemmel kapcsolatban – felelt Villena még mindig fölényesen.
– Végtelenül sajnálom, de még mindig nem értem, Don Jósé. Hol állomásozik az ön ezrede?
– Kapitány úr, én ...
– Nos, hol?
– Nem tudom, sir.
Egyszerre minden gőg és fölény eltűnt a fiatal huszár tartásából. Tágra nyílt szemmel,
könyörgően nézett Hornblowerre, miközben megvallotta szégyenét.
– Hol látta utoljára?
– Torderánál. Pino ... Pinóval ütköztünk meg.
– És vereséget szenvedtek?
– Igen. Tegnap. Ők visszafelé jöttek Gerona alól, mi meg a hegyek közül
siettünk elébük, hogy elvágjuk az útjukat. Vasasaik győztek le és hadseregünk szétszóródott.
A ... a lovam is elpusztult Aréna de Marnál.
A szánalmas vallomás során Hornblower egyszerre mindent megértett. Villena elmenekült a
vesztett csata színhelyéről, amikor látta, hogy már nincsen semmi menekvés, emberei
szétszóródtak és aki még élt, a hegyek közé menekült. Villena csak annak köszönheti
menekülését a fogságtól, hogy a franciák összevonták valamennyi csapatukat, ennek
következtében a környező falvakat is kiürítették.
Csak így juthatott el észrevétlenül a partvidékig. És most itt van, az összevont francia hadsereg
és a francia hadak legfőbb támpontja, Barcelona között.Most, hogy már tudta, mi történt, semmi
szükség sem volt arra, hogy kérdéseivel továbbra is kínozza Villenát; sőt inkább bátorítania kell,
mert így bizonyosan több hasznát veheti.
 – A vereség minden küzdő embert előbb-utóbb utolér. Enélkül nincs háború.
Reméljük, hogy még a mai napon bosszút állhatunk a tegnapért!
– Sokkal többet kell megbosszulnunk, mint a tegnapi napot! – kiáltotta
Villena.
Atillája belső zsebébe nyúlt, összegöngyölt papírtekercset húzott elő és
átnyújtotta Hornblowernek. Nyomtatott plakát volt, amely katalán nyelven
hirdette: Mi, Luciano Gaetano Pino, a Becsületrend lovagja, a lombardiai
Vaskoronarend lovagja, Napóleon Ő császári és királyi Felsége, Franciaország császára és
Olaszország királya hadseregének vezénylő tábornoka, a geronai körzetben ünnepélyesen tudtul
adom ... – Ezek után számozott paragrafusok következtek, amelyek mindegyike az Ő császári és
királyi Felsége ellen elkövethető bűnöket sorolta fel. És amint Hornblower végigfutott ezeken a
paragrafusokon, megállapította, hogy valamennyi ilyenformán végződik: . . . agyonlövendő;. . .
halálra ítélendő;. . . felakasztandó; . . . felgyújtandó.
Pillanatnyi megkönnyebbülés volt, amikor felfedezte, hogy ez az, utóbbi a
falvakra vonatkozott, amelyek lázadóknak adnak menedéket.
– Valamennyi falut felégették már a hegyek között panaszolta Villena. – A Figuerastól Geronáig
vezető utat – harminc mérföld hosszú – akasztófák szegélyezik és valamennyin holttest lóg!
– Rettenetes! – kiáltotta Hornblower, de nem bátorította tovább Villenát a
beszélgetésre. Sejtette, hogy ha egy
spanyol elkezdi felsorolni Spanyolország sérelmeit és bánatait, annak úgysem lehet se vége, se
hossza. – És most ez a Pino tábornok vonul fel hadseregével ezen az úton?
– Igen.
– Mély a víz ezen az útszakaszon a part közelében?
A spanyol tiltakozóan ráncolta össze a homlokát. Hornblower belátta, hogy nagy udvariatlanság
ilyesmit kérdezni egy lovassági ezredestől.
– És vannak ütegek az út mentén? – kérdezte, választ sem várva iménti
kérdésére.
– Igen! – bólintott Villena. – Úgy hallottam.
– Hol?
– Nem tudom egészen pontosan, sir.
Hornblower sejtette, hogy Villena semmiről sem tud pontos felvilágosítást adni.
Éppen ezt várta egy spanyol könnyű lovassági ezredestől.
– No, majd meglátjuk! – mondta.

XII. FEJEZET

Szárazföldi sereg ellen

Hornblower nagy nehezen lerázta magáról Villenát. Amióta elárulta vereségét, szinte beteges
bőbeszédűséggel fecsegett és egyetlen pillanatra sem akart elmozdulni a közeléből. Végül is
szerencsésen elhelyezte egy széken, a korlát mellett, ahol nem árthatott senkinek s bemenekült
kabinja biztonságába és magányába, hogy tanulmányozhassa térképeit. A térkép több helyen
ütegeket jelzett a parton – ezek a jelzések a nemrégen lezajlott angolspanyol háború idejében
készültek. Akkor a parti hajózás védelmezésére helyezték el ezeket az ütegeket, tehát általában
olyan partrészeken, ahol nemcsak mély volt a víz, hanem a bemenekülő hajók megfelelő
kikötőhelyekre is találtak. Arra eddig még senki sem gondolt, hogy a parti úton felvonuló
hadsereget esetleg a tenger felől is lehetne támadni és így azokat a részeket, ahol úgysem
horgonyozhattak le a
hajók, meglehetősen elhanyagolták. Ilyen volt a húsz mérföldes szakasz is Arens de Mar és
Malgret között. Amióta Cochrane egy évvel ezelőtt eltávozott innen az Impérieuse-zel, egyetlen
brit hajó sem nyugtalanította ezen a környéken a franciákat. Tehát az a fontos, hogy a
Southerland olyan útszakasszal szemben helyezkedjék el, amely legalább másfél mérföldnyi
távolságban van minden ütegtől. Kijelölte a térképen a helyet, amelyet alapos meggondolás után
legmegfelelőbbnek látott – valószínűtlen, hogy a térkép készülése óta a franciák új ütegeket
helyeztek volna el a tengerparton. Ha Pino hadosztálya csakugyan ma hajnaltájban távozott
Malgretből, akkor jelenleg körülbelül egy magasságban lehet a Southerlanddal. A fedélzetre
sietett és kiadta a hajó irányára vonatkozó utasításait. Azután egyenesen Bushhoz lépett.
– Azonnal intézkedjék, hogy az ágyúkat töltsék meg és tolják helyre – mondta.
– Igenis, sir.
Bush fürkésző pillantással nézett kapitányára. Ez az utolsó parancs elárulta, hogy újabb
összeütközés előtt állnak. Hornblower leolvasta az arcáról feszült kíváncsiságát, de bizonyosan
egy szóval sem adott volna még egyelőre felvilágosítást, ha nem veszi észre Villenát, aki felállt és
feléje sietett, amint megpillantotta a fedélzeten, nyilván azzal az óhajtással, hogy ismételten
megbeszéléseket folytathasson. Akkor már inkább választotta Busht, mint az udvarias csevegést a
spanyol ezredessel.
– Értesültem, hogy rövidesen francia hadosztály vonul fel ott az úton –
mondta. – Az a szándékom, hogy kissé megzavarjuk terveiket.
– Igenis, sir.
– Állítson ügyes embert a mélységmérő mellé.
– Igenis, sir.
Most, hogy Hornblower csakugyan szeretett volna beszélgetni, sehogy sem sikerült. Három
esztendei szándékos hallgatás után egészen elvesztette a gyakorlatot. És Bush kurta, katonás
válaszai sem könnyítették meg a dolgát.
Végül is a messzelátójához menekült Villena elől és szünet nélkül figyelte a part mentén vezető
utat.
Végre is, nagy távolságban apró, fekete pontocskát pillantott meg az úton.
Elfordult, kissé pihentette a szemét, azután megint csak odanézett. Most már tisztán látta, hogy
jól sejtett, csakugyan lovas közeledik az úton. Egy perccel később már nagy, mozgó sötét foltot
pillantott meg a háta mögött – lovascsapat, bizonyosan Pino hadosztályának előőrse. A
Southerland rövidesen éppen szembekerül velük. Szemével felmérte a hajó távolságát a
szárazföldtől – alig félmérföld, ágyúval könnyen áthidalhatják, bár nem annyira könnyen, mint
szerette volna.– Kilenc! – hangzott fel a fenékmérő altiszt jelentése. Tehát még közeledhet a
parthoz, mielőtt oldalra fordítaná hajóját. Egyetlen pillanatnyi lankadás nélkül
figyelt. Most már tisztán látta a lovas előőrsöket – az emberek kivont karddal, óvatosan,
lépésben lovagoltak és minden irányban figyelmesen kémlelték az utat.
Nagyon is érthető ez az óvatosság ebben a kíméletlen háborúskodásban, amikor minden bokor,
minden szikla elszánt és mindenre kész ellenséget rejtegethet.
Nem messze az előőrs-lovascsapattól Hornblower nagyobb szakasz közeledő lovasságot és
utána sok-sok apró, fehér pontot pillantott meg, mint valami óriási hernyó lábait, amelyek
szabályszerűen, egy ütemre mozognak. Azután elmosolyodott. De hiszen ezek a fehér pontok a
gyalogosok térdnadrágjai! Valami különös optikai csalódás folytán kék kabátjuk egyáltalán nem
ütött el a szürke háttértől.
– Tíz és fél! – kiáltott a fenékmérő.
Még közelebb kormányozhatná hajóját, de okosabb, ha itt megáll. Ilyen
 távolságból, az ellenség nem látja olyan fenyegetőnek és gyanúsnak.
Gondolkozott, vajon mit szólnak majd a Southerlandhoz. Annyi bizonyos, hogy az előőrsök
barátságosan integettek feléjük. Ebből sok mindenre következtethetett.
Talán eszükbe sem jut, hogy angol hajó. Az is bizonyos, hogy Pinót és embereit még sohasem
támadták meg a tenger felől és nem is sejti, milyen pusztító ereje lehet egy hajó sortüzének
megfelelő közelségű célpontra. A szép, kecses, kétágyúsoros hadihajó, fehér vitorláival
mindenesetre váratlan és meglepő látvány lehetett a szárazföldről és ami a lényeg, nem tudják
felmérni, kiszámítani erejét. Ha hadsereget vonultatnának fel ellenük, annak a képességeivel
számolni tudnának, de egy hadihajóéval nem. Tudta, hogy Bonaparte tábornokai nem kímélik
embereik életét. Ha ki akarnák kerülni a Southerland ágyúinak tüzet, mindenesetre nagy
kényelmetlenséget, időpazarlást jelentene – vagy vissza kellene térni Malgretbe és az ország
belsejében vezető úton haladni tovább, vagy pedig az úttalan dombokon kellene átvágniok.
Hornblower sejtette, hogy Pino, valahol a lovascsapat végében, messzelátójával most javában
tanulmányozza a Southerlandot, de mint hadosztályának zavartalan továbbhaladása bizonyította,
elhatározta, hogy megkockáztatja a Southerland tüzet és tovább vonul a megkezdett úton abban a
reményben, hogy komoly veszteségeket semmi szín alatt sem okozhat. Nos, Pinora mindenesetre
keserű csalódás vár.
A lovasság a hadosztály élén most éppen velük szembe ért. A második század
kivont kardjaival, páncéljaival csillogott-villogott a lángoló napfényben, mint valami tűzfolyam.
– Azok ott a vasasok! – szólalt meg Villena, vadul gesztikulálva Hornblower mellett. – Miért
nem lövet közéjük, kapitány úr?
Hornblower csak most jutott tudatára, hogy Villena már alighanem jó ideje ott fecseg a fülébe
ékes spanyol nyelven, de mindeddig nem hallotta egyetlen szavát sem. De eszeágában sem volt,
hogy első, meglepő támadását éppen a lovasság ellen intézze, hiszen azok egykettőre
szétfutnának a lőtávolságból. Az első sortüzet a lassan haladó gyalogság részére kell fenntartani.
– Mindenki készenlétben legyen az ágyúknál, Mr. Bush! – szólt oda első
tisztjének, szempillantás alatt megfeledkezve Villenáról. Azután a kormányoshoz fordult:
Kormányféloldalt a part felé!
– Nyolc és fél! – kiáltotta a mélységmérő.
A Southerland meglehetősen megközelítette már a partot.
– Mr. Gerard! – folytatta Hornblower. – Az ágyúkat az út felé irányítsák és csak akkor lőjjenek,
ha megadom a jelt!
A lovasságot lovastüzérek csapata követte – a hatfontos ágyúk jobbra-balra zökkenése
bizonyította, milyen rossz az út – Spanyolország egyik legfontosabb országútja. A tüzérek
barátságosan integettek a szép hajó felé.
– Hat! -jelentette a mélységmérő.
Most már csakugyan egy yarddal sem közeledhetnek a parthoz. Kiadta a szigorú utasítást. A
hajó lassan siklott tovább a vizén. Egy hang sem hallatszott – az emberek feszült figyelemmel,
készenlétben várakoztak a megtöltött ágyúk mellett.
Csak a kötélzet halk muzsikája és a víz locsogása hallatszott. Most már a
gyalogsággal voltak szemben – a kékkabátos, fehérnadrágos katonák szinte egyetlen,
összefüggő, valószínűtlen tömeggé olvadtak össze a felvert porfelhőben. A kék kabátok felett a
fehér arcok mind a szép, fehérvitorlás hajó felé fordultak a zománcosan kék vizén. Kellemes
változatosság az egyhangú, szüntelen gyaloglás közben. Hornblower ajkához emelte ezüst sípját.
Gerard látta a mozdulatot. De mielőtt még Hornblower belefújhatott volna, a főfedélzet középső
ágyúja elsült
és egy pillanattal később, ijesztő csattanással követte az egész kormányfél
 sortüze. A Southerland megrendült az ágyúk hátralökődésétől. Fehér, kesernyés ízű füst szállt a
magasba.
– Nagy Isten, odanézzenek! – kiáltott fel Bush.
A negyvenegy hajóágyú sortüze végigsöpört az egész úton, egyik oldalától a másikig. Ötven
yardnyi szélességben, az egész hadoszlop darabokra szakadt. Az ágyútűz egész sorokat fektetett
le a földre. Az élvemaradottak pedig kábultan és ostobán álltak. A tüzérek máris újra töltöttek,
helyretolták az ágyúikat és eldördült a Southerland második sortüze. Újabb nyílást vágott a
felvonuló katonák hadoszlopában, közvetlenül az első mögött.
– Harmadszor is, fiúk, ne sajnáljátok tőlük! – kiáltotta Gerard.
Most az egész hadoszlop mozdulatlanul állt és ostobán, tehetetlenül várták a harmadik sortüzet.
A lövések füstje most már elérte a partot és keskeny
foszlányokban oszlott el a sziklák között.
– Nyolc és háromnegyed! – kiáltotta a fenékmérő.
Errefelé ismét elmélyült a víz, a hajó jobban megközelíthette a partot. A
hadoszlop következő szakasza, látva a könyörtelenül közeledő, félelmes hajót, vadul és
fejvesztett rémülettel rohant át az úton. De az utánuk következő szakasz nem menekült. Azok,
akik szilárdan folytatni akarták útjukat és azok, akik fejvesztetten keresték a menekülés útját,
összeütköztek, egymásba botolva hemperegtek, viaskodtak és a Southerland legközelebbi sortüze
ezeknek szólt. A kartácslövedékek úgy megtisztították az utat, mintha csak söprűvel söpörték
volna ki.
– Nagy Isten! Most legalább becsületre tanítottuk őket!
Villena tapsolt örömében és táncolt a fedélzeten, mint egy gyerek. Dolmánya libegett a vállán,
tolla bólogatott a süvegén, sarkantyúja vidáman pengett.
– Hét! – kiáltotta éneklő hangján a fenékmérő. Hornblower ismét figyelmesen nézett körül.
Messzelátója nélkül is tisztán látta, hogy nem messze a parttól sziklaszirtek állnak ki a vízből.
Nagyon vigyázniok kell, ha azt nem akarja, hogy a Southerland váratlanul zátonyra ne fusson az
egyre változó mélységű, veszedelmes parti vizeken.
Azután ismét az útszakasz felé nézett, amelyen végigsöpörtek ágyúik. A halottak és sebesültek
halomban hevertek. Egy-két ember állt csak az eloszló füstben.
Néhányan a sebesültek fölé hajoltak, de az élvemaradottak legnagyobb része a dombok közé
menekült. Fehér nadrágjuk élesen rajzolódott ki a szürke háttéren. A gyalogosok legközelebb
felvonuló szakasza is, megpillantva a szörnyű pusztítás nyomait, egyenesen a dombok közé
rohant, de az utánuk következő tüzérosztag már megállt. Hornblower tisztán látta a vezénylő
tisztet, miközben heves taglejtésekkel kiosztotta parancsait; ekkor az emberek sietve kifogták
lovaikat,
az ágyúkat szembefordították a Southerlanddal és lázas sietséggel fogtak hozzá megtöltésükhöz.
De ugyan mit használhatnának ezek a kis kilencfontos ágyúk a Southerland sortüze ellen?
– Az ágyúütegnek a legközelebbi sortüzet, Mr. Gerard! – kiáltotta Hornblower.Gerard bólintott.
Egyik ágyú ismét idő előtt sült el Hornblower helyeslőén látta, hogy Gerard azonnal észrevette,
melyik volt az, így legalább utólag majd megbüntethetik annak az ágyúnak a legénységét –,
azután az összes többi csaknem ugyanabban a pillanatban dördült el, fülsiketítő csattanással. Az
olasz tüzérek még a töltőrudakkal bajlódtak. A füst jó ideig elfátyolozta a kilátást; mire eloszlott,
néhány ágyú már ismét lövésre készen állt a helyén. A Southerlandról
valamennyien láthatták a súlyosan telibe talált ágyúüteget. Egyik ágyúnak a kerekét vitte le az
ágyúgolyó és részegen féloldalra dőlt; a másikat nyil-
van csövének nyílásánál találhatta, mert az ágyúcső lerepült a talpról és
egyenesen az ég felé meredezett. A halottak szanaszét hevertek az ágyúk körül, az
élvemaradottak pedig kábultan, tehetetlenül álltak, még mindig süketen a szörnyű dördüléstől. A
tiszt ebben a pillanatban ugrott le a nyeregből. Nem bánta, hogy rémült lova egyenesen a dombok
felé nyargal és a legközelebbi
ágyúhoz sietett. Hornblower tisztán látta, amint odaszólította embereit,
nyilvánvalóan legalább egy lövést akart leadni tiltakozásul a pusztító ellenség felé.
– Mégegyszer, emberek! – kiáltotta Gerard és a Southerland ismét megremegett a hátrasikló
ágyúk lökésétől.
Mire a füst eloszlott, a Southerland továbbsiklott a vizén és maga mögött hagyta az ágyúüteget.
Hornblower teljes pusztulást látott az országúton. Még két ágyút telibetaláltak a lövések és már
egyetlen élő lelket sem látott a közelükben. Most ismét gyalogos század közeledett. Tisztán látta,
hogy az emberek vad, fékezhetetlen rémületükben csoportosan menekülnek a hegyek közé, amint
szembekerülnek a Southerland ágyúival. Tudta, hogy ez a fejvesztett szétszóródás éppen annyira
árt egy hadseregnek, mintha ágyútűz tizedelné meg. És igazán nem is akarta az életüket ezeknek
a szegény ördögöknek. De természetesen az emberei nem tudják felmérni ennek az erkölcsi
hatásnak súlyos, romboló jelentőségét, sokkal jobban hisznek a pusztításnak, amelyet saját
szemükkel láthatnak.
A hegyoldalon, az út felett egy csapat lovas állt. Messzelátóján keresztül
tisztán láthatta, hogy valamennyien díszes, dúsan aranyozott egyenruhát,
csákójukon hatalmas tollforgót viselnek. Sejtette, hogy ez csak a hadosztály vezérkara lehet. Ez
is kitűnő célpont a tüzéreinek. Egy kézmozdulattal felhívta Gerard figyelmét. Gerard visszaintett.
A két, mellé beosztott kadétot már le is küldte az alsó ütegsorhoz, hogy értesítse a tüzéreket.
Maga Gerard a legközelebbi ágyú fölé hajolt és beállította az irányzót. A többiek követték
példáját a parancs értelmében. Aztán Gerard meggyújtotta a kanócot. Az ő lövését követte
valamennyi ágyú a kormányszélen.
A lövések nagyrésze beletalált a lovascsoport közepébe. Emberek és lovak halomba omlottak,
jóformán egyetlen lovas sem maradt a nyeregben. Olyan általános és megsemmisítő volt a
pusztulás, hogy Hornblower sejtette: közvetlenül a föld felszíne alatt sziklába ütődtek a
lövedékek és a sziklák szétrepülő repeszdarabjai is éppen úgy pusztítottak, mint a kartács.
Szerette volna tudni, vajon Pino is ott van-e a halottak és sebesültek között és nagy meglepetésére
arra vágyott, bárcsak Pinonak mind a két lábát levitte volna egy ágyúgolyó. De a következő
pillanatban már mélységesen megvetette saját magát. Egészen ma reggelig még csak nem is
hallotta Pino nevét és most milyen vak gyűlölettel gondol rá, csak azért, mert a véletlen folytán
ellenfele.
Néhány tiszt, valamivel távolabb az úton, még mindig makacsul összetartotta embereit és egy
csoportban haladtak előre. De a szigorú fegyelem sem használt a szerencsétleneknek. Hornblower
elfordította hajóját, míg a kormányfél ágyúi éppen szemben voltak ezzel a csoporttal és a
következő sortűz szétszórta ezeket is. Amikor a füst már eloszlóban volt körülötte, egyszerre
élesen ütődött valami a korlátnak, közvetlenül mellette. Lenézett. Muskétagolyót pillantott meg a
fedélzeten – valaki a kétszáz yardnyi vagy még annál is nagyobb távolságból elsütötte puskáját és
sikerült eltalálnia a hajót. De a golyó már egészen elfáradt, mire odaért, mert megtartotta
formáját, bár félig belefúródott a fedélzet deszkájába. Még annyira forró volt, hogy nem lehetett
kézzel hozzáérni.
Zsebkendőjével emelte hát fel és úgy játszott vele a két tenyere között, mint gyermekkorában a
frissen pirított mogyoróval.
Amikor a füst eloszlott, láthatta az új pusztítás nyomait, a halomban heverő halottakat és szinte
hallotta a sebesültek jajgatását is. Örült, hogy a csapatok most már egyenesen a dombok közé
menekültek, nem nyújtottak többé célpontot,
 mert torkig volt ezzel a mészárlással, bár Bush még egyre dühösen káromkodott és Villena
izgatottan ugrált körülötte. Most már nemsokára el kell érniök a hadosztály utóvédjét, hiszen a
tízezer főnyi sereg, elővéd-
del és utóvéddel együtt, nem foglalhatott el több helyet az országúton, mint legfeljebb nyolc-
kilenc mérföldet. Csakugyan, ezek a kocsik a hadtáphoz tartoznak és már bizonyosan az utóvédet
előzik meg. A négy lóval vontatott lapos, jól megépített társzekereken alighanem lőszert visznek.
Utánuk a falusi szekerek hosszú sora következett, mindegyik előtt hat-hat békében lépkedő ökör.
A szekerek mellett, kitöltve az út egész szélességét, teherhordó öszvérek
százszámra egymás után, hosszú sorokban. Embereknek sehol semmi nyoma, az
öszvérhajcsárok és kocsisok magukra hagyták az állatokat, bemenekültek a dombok közé.
Hornblower nem hiába olvasta el az új könyvet a jelenlegi spanyol-francia
háborúról, jól tudta, milyen nagy nehézségeket okoz Spanyolországban a
szállítás. Egy öszvér vagy ló éppen olyan értékes – sőt gyakran sokszorosan értékesebb –, mint
bármelyik katona. Hornblower arcán elszánt kifejezés villant meg.
– Mr. Gerard! Kartácstöltéseket kérek! – kiáltotta. A teherhordó állatokat
kell célbavenni.
Azok a tüzérek, akik hallották a parancsot, felszisszentek. Mintha ők, akik az imént még
ujjongtak az emberek pusztításának láttára, most visszariadnának, amikor arról van szó, hogy
állatokat pusztítsanak el. Bizonyos, hogy az embereknek legalább a fele szándékosan rosszul lő.
– Céllövőverseny! Egyszerre csak egy ágyú lőjjön! – kiáltotta oda Hornblower Gerardnak.
Az állatok türelmesen állták az ágyútüzet, nem úgy, mint az emberek. A
tüzéreknek nem volt módja és alkalma, hogy elhibázzák a lövést. Miközben a
Southerland lassan siklott tova a part mentén, egyesével, szabályos időközökben dördültek el az
ágyúk, rombolva és gyilkolva mindenütt. Hornblower hallotta az emberek szánakozó suttogását,
amikor a nagy pusztítás nyomait látták az állatok között.
– Csend! – szólt rájuk Gerard, aki nagyon jól tudta, milyen fontos munkát
végeznek.
Bush, nála szokatlan merészséggel, megérintette a kapitány karját, hogy felhívja figyelmét.
– Ha megengedné, sir, néhány emberrel partra evezhetnénk egyik bárkában és felgyújthatnánk a
kocsikat, elpusztíthatnánk mindent.
Hornblower fejét rázta. Egészen Bushra vallott, hogy eszébe sem jut, mi minden szól ez ellen a
terv ellen. Az ellenség menekült az ágyútűz elől, amelyre nem tudtak megfelelően válaszolni, de
ha kis ellenséges csapat szállna partra a közelükben, akkor bizonyosan vad erővel támadnának rá
– még sokkal vadabbul, mint valaha, friss veszteségeikre való tekintettel. Néhány szóval akarta
enyhíteni, megmagyarázni visszautasítását, de szavait elnyelte alattuk az egyik hajótarack
dördülése. És amikor ismét szólni akart, váratlan jelenség kötötte le a figyelmét.
Valaki felállt a legközelebbi, már célba vett szekérben és kétségbeesetten
integetett zsebkendőjével. Hornblower szeméhez illesztette messzelátóját: az az ember
alighanem tiszt lehetett, mint vörös vállrojtos, kék egyenruhájáról következtette. De ha megakarja
adni magát, akkor tudhatja, hogy a megadást nem fogadhatják el így, amikor nem tudja magát
kiszolgáltatni. Hasztalan próbálkozik, szembe kell néznie a további tüzeléssel. Úgy látszik, a tiszt
is ebben a pillanatban megértette, mert hirtelen lehajolt a szekér mélyébe és miközben még egyre
lobogtatta zsebkendőjét, valakit talpra támogatott, aki ott feküdhetett a lábánál. Hornblower látta,
hogy az ember magával tehetetlenül, aléltan csüng a karján, homloka és jobb karja körül kötés
fehérlik. Hornblower
egyszerre megértette, hogy ezeken a szekereken viszik a tegnapi összecsapás sebesültjeit. A
zsebkendőt lobogtató tiszt bizonyosan az orvos.
 – Tüzelést szüntess! – kiáltotta Hornblower és belefújt ezüst sípjába. Már nem tudta
megakadályozni a legközelebbi lövést, de szerencsére rosszul célozták és csak porfelhőt vert fel
az út alatt. Valójában esztelenség, hogy futni hagyják a franciáknak felbecsülhetetlen értékű
teherhordó állatokat csak azért, hogy megkíméljék a szekerekben nyugvó sebesülteket, akik egy
napon talán meggyógyulnak és ismét harcba állnak ellenük. De így kívánták ezt a nemzetközi
háborús szabályok. A hadtáp-szekerek mögött az utóvéd emberei már szétszaladtak a dombok
között, kár lett volna a puskaport pazarolni. Itt az ideje, hogy visszaforduljanak és újból
megzavarják az időközben talán valamennyire összeszedelődzködött derékhadat.
– A hajót megfordítani, Mr. Bush! – adta ki a rendelkezést. – Visszafelé,
ugyanazon az úton.
Visszafelé hajóztukban nem volt olyan egyszerű és könnyű dolguk, mint odafelé.
Először is, odafelé hátszéllel haladtak, most meg éppen szembe fújt a szél és ugyancsak okos
számítással kellett fűrészelniük a vizet, hogy egyáltalán előrejussanak. Hornblower a
sziklaszirtekre gondolt, amelyeket idejövet megfigyelt: most, kedvezőtlen széllel küzdve, még
jobban kell vigyázniuk, hogy a közelükbe ne sodródjanak. De a lehetetlent is meg kell
kockáztatniuk, annyira fontos, hogy meggyőzzék a franciákat és olaszokat: nem használhatják
többé ezt az utat. Bush szeme ragyogott az örömtől és elégedettségtől, boldoggá tette, hogy
kapitánya nem elégszik meg a könnyű győzelemmel. A tatbaloldalon az emberek már alig tudták
fékezni türelmetlenségüket és örömüket, hogy a kényszerű tétlenség után végre rájuk is kerül a
sor.Mindenfelé már csak a dombok között szétszóródott hadosztály egyes csoportjait látták.
Hornblower parancsára az ágyúk csak egyesével vették célba a kijelölt, kisebb célpontokat,
lőszerpazarlás lett volna, ha ilyen helyeken egyszerre egész sortűzzel lőnek. És csaknem minden
lövés után felhangzott a tüzérek ujjongó éljenzése. Gerard irányítása mellett elvétve akadt csak
rosszul sikerült lövés.
Bárki is volt a szétszórt tábori üteg parancsnoka, bizonyos, hogy tudta a
kötelességét. Savage kadét az árbockosárból figyelmeztette először Hornblowert.
Amióta az első támadás érte az üteget, gyors munkát végeztek: három épségben maradt
ágyújukat felvontatták egy dombtetőre és ferdén beállították a Southerland felé. Hornblower
figyelmesen nézte messzelátójával szorgos munkájukat. Látta azt a pillanatot is, amikor az
ágyúkat ugyanabban a másodpercben elsütötték. Egy golyó fütyült el magasan a füle mellett és
lyukat ütött a Southerland főárbocának sudarvitorláján.
Ugyanakkor nagy csattanás jelezte a hajó orrában a másik találatot. A harmadik az alsó
fedélközbe csapott – vékony gyerekes visítás hallatszott a nyomában.
Tehát alighanem valamelyik matrózinast találhatta – az első baleset ezen a mai diadalmas
napon. De Hornblower szíve mégis összeszorult és aggódva gondolt arra, hogy legalább tíz
percbe beletelik, amíg a Southerland tatbaloldala kerül szembe az üteggel, hogy sortüzével
elpusztíthassa.
De ez a tíz perc is elmúlt, minden további baleset nélkül és mire a Southerland
oldalával fordult az üteg felé, az emberek már hanyatt-homlok menekültek a dombok közé,
hiszen tudták, hogy mi következik. Azután a S.outherland ismét megremegett az elsütött ágyúk
hátralökődésének erejétől – és mire a füst eloszlott, semmi sem maradt a három tábori ágyú
helyén, csak alaktalan, széttöredezett romok, ócskavas. Az emberek kitűnően megtanultak célozni
ilyen rövid idő alatt – úgy viselkedtek, mint tapasztalt, öreg veteránokhoz illik.
Nem sok időbe telt és mindössze néhány újabb sortűzbe került, mire az egész partrészt
megtisztították az ellenségtől. Sehol sem láttak már összefüggő csoportokat, az emberek hanyatt-
homlok menekültek a védelmező dombok közé, az úton csak a halottak maradtak és a sebesültek,
akiket szemtől szembe a Southerlanddal nem tudtak elszállítani. Semmi értelme sem lett volna a
további tüzelésnek, a Southerland elvégezte feladatát.
– Mr. Bush! Fordítsa vissza a hajót és kötözzék le az ágyúkat.
– Háromszoros éljent a kapitány úrnak! – kiáltotta el magát valaki a
főfedélzeten. Hornblower nem tudta bizonyosan, ki volt az, különben bizonyosan megbüntette
volna. De közvetlenül utána a lelkesedés, az ujjongás kitörő vihara, amelyet nem lehetett többé
lecsillapítani, elhallgattatni, Isten tudja, miért, mégis csak jól esett. Az emberek arca ragyogott, de
legjobban ragyogott Bushé és Gerardé és a kis Longleyé, aki megfeledkezve kadéti méltóságáról,
gyerekesen táncolt és ugrált elragadtatásában a fedélzeten, miközben Hornblower zavartan,
tehetetlenül várta az ünneplés és öröm lecsillapodását.
Amikor végre kissé elcsendesedett a hangos üdvrivalgás, ismét a fenékmérő hangja hallatszott:
– Az ón nem ér feneket! Ez a zsinór nem ér feneket! Még egyre végezte kijelölt munkáját és
bizonyosan folytatná is mindaddig, amíg fel nem mentik, élő példája a katonai
kötelességteljesítésnek.
– Mentse fel azonnal azt az embert, Mr. Bush! – kiáltotta Hornblower, mert bosszantotta, hogy
erről megfeledkeztek.
– Igenis, sir! – buzgólkodott Bush, nagy gyorsasággal hajtva végre a
parancsot, mert nagyon szegyelte magát, hogy ez egyszer mégis megfeledkezett valamiről.
A lenyugvó nap pirosra festette Spanyolország hegyeit. Egyszerre kimondhatatlan fáradtság
lepte meg Hornblowert, ennek az izgalmas és eseményekkel teli napnak a visszahatásaként. De
tudta, hogy még be kell várnia a hajóorvos jelentését, valaki meghalt, vagy megsebesült a hajón,
azóta is a fülébe csengett az a gyerekes, vékony sikoltás, amikor a tábori ágyúk a hajóra lőttek.
A tiszti étkező stewardja tisztelegve állt meg Gerard előtt.
– Bocsánatot kérek, sir – jelentette. – Tom Cribbet megölték.
– Micsoda?
– Igenis, sir. Egészben lecsapta a fejét a golyó. Szörnyű, ahogy ott fekszik
szegény, sir.
– Mit beszél itt összevissza? – szakította félbe Hornblower. Határozottan
emlékezett, hogy nincs Tom Cribb nevű ember hajója legénysége között. – Tom Cribbnek
hívják Anglia nehézsúlyú birkózóbajnokát. És mi értelme, hogy ilyen esetet éppen a tiszti étkező
stewardja jelentse egyik tisztnek?
– Tom Cribbet megölték, sir – magyarázta a steward. És Mr. Siddons is
szilánkot kapott a ... a ... hátulsó részébe, bocsánatot kérek, sir. Bizonyosan hallatszott a
fedélzeten is a visítása.
– Igen, hallottam – bólintott Hornblower.
Ezek szerint Tom Cribb és Mrs. Siddons a tiszti étkezőhöz tartozó kandisznó, meg a kocája.
Végtelen, jóleső megnyugvás áradt el a testében.
– De Mrs. Siddons már jobban van, sir. A mészáros kátrányt kent a sebére.
Ebben a percben érkezett Wals, a hajóorvos és jelentette, hogy sem haláleset, sem sebesülés
nem történt a hajón.
– Kivéve a disznók között – tette hozzá, miután a mai nap örömére
megengedhetett egy kis tréfát a kapitány színe előtt.
– Éppen az imént értesültem – bólintott Hornblower.
– Májat és töpörtőt akarok vacsorára! – szólt Gerard a stewardnak. – De jól kisütve! És karajt is!
De vigyázzon, hogy jó ropogós legyen! Ha megint olyan rágós lesz, mint legutóbb disznóöléskor,
akkor nem kap grogot, fiam! Hagyma akad még a raktárban és zsálya is, és most jut eszembe,
néhány almám is van még!
Igen, igen, almamártást is akarok! De jól jegyezze meg, Loughton, nehogy
 fokhagymát is tegyen a mártásba! Egészen mindegy, mit mondanak a többi tiszt urak, én így
akarom! Azonnal lássanak munkához! Egyik combot vigyék el üdvözletemmel az altiszteknek, a
másikat meg süssék meg, jó lesz reggelire.
Gerard láthatóan már előre élvezte a pompás vacsorát, Hornblower tudta, hogy nagyon szereti a
hasát és ha nincs szépasszony a közelében, akivel
foglalkozhatna és kedves ágyúi egy kis szabadidőt engedélyeznek, kizárólag a gyomrával
törődik. Más az ő helyében már régen elhízott volna, de Gerard karcsú és izmos, senkin sem áll
jobban az egyenruha. Hornblower egyelőre még alig észrevehető pocakjára gondolt és egy
pillanatra elfogta a féltékenység.
Villena ezredes kósza szellemként bolyongott a hátsó fedélzeten, nyilván alig várta már a
boldog pillanatot, amikor ismét kezdheti a társalgást és Hornblower volt az egyetlen az egész
hajón, akivel spanyolul beszélhetett. Ezenfelül mint ezredes, el is várhatta, hogy Hornblower
saját kabinjában lássa vendégül.
Hornblower elhatározta, hogy inkább elrontja a gyomrát a frissensült disznóhússal, semhogy
eltűrje Villena fecsegését.
– Úgy hallom, Gerard, ma estére nagy ünnepséget tervez? – kérdezte.
– Igenis, sir.
– Nem zavarná az én jelenlétem a tiszti étkezőben?
– Szó sincs róla, sir! Boldogok leszünk, ha megtisztel bennünket, sir!
Gerard area örömtől ragyogott a gondolatra, hogy vendégül láthatja kapitányát.
Hornblower szíve átmelegedett ettől az őszinte megnyilatkozástól, bár kissé furdalta a
lelkiismerete, amikor eszébe jutott, miért is hivatta meg magát.

XIII. FEJEZET

Mentés

- Nyolcat ütött a harang, sir-jelentette Polwheal. Hornblower ijedten rezzent fel álmából. Úgy
tűnt fel, mintha öt percig sem pihent volna, holott több mint egy órája aludt már. Hálóingben
feküdt keskeny ágyán, mert a nagy hőségben ledobta takaróját. Feje fájt és rossz ízt érzett a
szájában. Éjfélkor vonult vissza a kabinjába, a pompásan sikerült mulatság közben, de hála a
zsíros sertéskarajoknak, legalább két-három óra hosszat álmatlanul vergődött, mielőtt elaludt
volna. Előre parancsot adott, hogy reggel négy órakor keltsék fel, miután elő kellett készítenie
jelentését Bolton kapitánynak, vagy az ellentengernagynak (amennyiben már megérkezett), hogy
reggel a találkozásnál bemutathassa. Nagyokat ásított és nyújtózott fáradságában. Szeme szinte
leragadt és alig tudta kinyitni.
De szerencsére, a fedélzeti fürdő és a borotválkozás egykettőre magához
térítette és a hajnali szürkületben már ott ült az íróasztalánál, bemártotta a
tintába a frissen meghegyezett lúdtollat és sietve írta jelentését. Közben
néhányszor belenézett a hajónaplóba is, hiszen annyi minden történt ezen a három napon, hogy
igazán nehezen tudta számontartani. Közben megjelent Polwheal is a reggelivel és a párolgóan
forró, erős kávé véglegesen visszaadta frissességét.
Éppen a Cetté melletti olajat és gabonát szállító hajó felgyújtásánál tartott,
amikor halk kopogtatás után Longley lépett a szobájába.
– Mr. Gerard küldött, sir. A hajók már felbukkantak a kormányfélen.
– A tengernagyi hajó is közöttük van?
– Igenis, sir.
 – Rendben van. Üdvözlöm Mr. Gerardot és azt üzenem, hogy irány egyenesen a hajók felé!
– Igenis, sir.
Ezek szerint jelentését az ellentengernagyhoz kell címeznie, nem Boltonhoz és a legközelebbi
félórán belül be kell fejezni. Újra bemártotta a tollat a tintába és lázas buzgalommal írta a Pino-
és Lecchi-hadosztálya felvonulásának megzavarását Malgret és Arens de Mar között. Amikor
végiggondolta a tegnapi napot, hogy mennyi veszteséget is okozhatott tulajdonképpen az
olaszoknak, megállapította, hogy legalább öt-hatszáz halottat és sebesültet veszíthettek.
Ezenfelül még a sok szökevény, akik szétszaladtak a dombok között és Isten tudja, előkerülnek-
e valaha! Ezt nagyon gondosan és alaposan, részletezve kell belefoglalnia jelentésébe, különben
még azt hiszik, hogy túloz, már pedig ez súlyos bűn a feljebbvalók szemében. Tegnap öt-hatszáz
embert öltek meg a Southerland ágyúi, talán éppen azokat, akik ma valahol angolok ellen
támadnának.
Lelki szemei előtt kettős képet látott, egyik oldalon megcsonkított
holttesteket, özvegyeket, árvákat, gyötrelmet és gyászt, a másikon takaros,
fehérnadrágos ólomkatonákat a hegyoldalon, akiket valaki egy kézmozdulattal felborított és
látta a számokat is a papíron. Átkozta a saját gondolkodó természetét, átkozta a hőséget és a rövid
időt, miközben el kellett készülnie jelentésével.
Végül szerencsésen alákanyarította aláírását, majd a porzóval felszárította,
összehajtotta és lepecsételte. Azután felsietett a fedélzetre, ahol már izzóan tűzött a nap. Az ég
sárgásra színeződött és Hornblower már a kabinjában észrevette, hogy a barométer, miután három
nap óta szünet nélkül süllyed, ma reggel ismét ugrásszerűen esett. Kétségtelenül vihar közeledik,
még pedig erős vihar. Gerardot utasította, hogy kísérje erősen figyelemmel az idő alakulását és az
első fenyegető jelre húzassa be a vitorlákat.
Már közelről láthatta a másik két hajót, elől a három ütegsoros Plútót,
főárbocán a vörös ellentengernagyi lobogóval, jelezve a hajóján az
ellentengernagy jelenlétét és mögötte a Caligulát.
– Értesítse Mr. Marshot, hogy üdvözölje a tengernagyi hajót.
Miután a Plútó viszonozta az üdvözlést, a jelzőzászlók sora repült fel
vitorlakötélre. Az ellentengernagy utasította a Southerlandot, hogy foglalja el helyét a
tengernagyi hajó mögött és felszólította Hornblower kapitányt, hogy azonnal tegye megjelentését
az ellentengernagynak a Plútó fedélzetén.
– Jelezzék, hogy azonnal indulok! – adta ki az utasítást Hornblower kapitány.
– Mr. Gerard, intézkedjék, hogy azonnal bocsássák vízre bárkámat. Hol van Villena ezredes?
– Még nem láttam ma reggel, sir.
– Mr. Savage, Mr. Longley! Azonnal menjenek és húzzák ki az ágyból az ezredes urat. Azt
akarom, hogy itt legyen a fedélzeten, mire a bárkát vízrebocsátották.
– Igenis, sir.
Két és fél perc múlva a kapitány bárkája már a vizén ringatózott és Hornblower elfoglalta helyét
a farában. A következő másodpercben Villena ezredes is felbukkant a Southerland fedélzetén.
Meglátszott rajta, hogy két könyörtelen kadét, akikkel még egy szót sem tudott váltani, egy
másodperc alatt rántották ki az ágyból és ügyetlenül, sietve segítették fel ruháit. Atilláját rosszul
gombolták be, kardja és dolmánya ott lógott a karján. Ráadásul még a matrózok türelmetlenül és
nem a leggyöngédebb kézzel ráncigálták le a bárkába, mert nem szerették volna, hogy jóhírük
csorbát szenvedjen. Ha az ellentengernagynak az a kívánsága, hogy azonnal jöjjenek, akkor
menniük is kell azonnal. Villena kétségbeesetten és ügyetlenül bukdácsolva helyezkedett el
Hornblower mellett.
Borotválatlan és kócos volt és a szeme éppen úgy le-leragadt, mint Hornbloweré ébredés után.
Útközben igyekezett valamennyire rendbeszedni ruházatát, mialatt a matrózok buzgón eveztek a
Plútó felé. Csaknem megérkeztek már, mire egészen felébredt és megkezdte szokásos fecsegését.
Hornblower titokban remélte, hogy az ellentengernagy majd meghívjahajója fedélzetére, abban a
reményben, hogy esetleg további felvilágosításokat adhat. A Plútó korlátjánál Elliot kapitány
üdvözölte őket.
– Örülök, hogy végre láthatom, Hornblower – köszöntötte, majd válaszul
Hornblower bemutatására, néhány szót dadogott Villena felé, miután némileg csodálkozó
pillantást vetett borotválatlan arcára és feltűnő, pompás egyenruhájára. Amikor a bemutatkozás
formasága végetért, látható megkönnyebbüléssel fordult ismét Hornblowerhez. – Az
ellentengernagy a kabinjában van. Erre tessék, uraim.
Leighton szárnysegédjével; a fiatal Sylvesterrel fogadta, akiről azt beszélték, hogy rendkívül
tehetséges. Leighton és Sylvester szívélyesen fogadták a spanyol tisztet és erre a célra
összeszedték francia és olasz tudásukat, továbbá diákkori latin tudományukat és ebből
kotyvasztottak össze néhány szót, ami szerintük spanyolnak hangzott, de azért Leighton
határozottan és láthatóan örült, amikor ismét Hornblowerhez fordulhatott.
– Szeretném hallani a jelentését, Hornblower kapitány – mondta.
– Parancsoljon, itt van írásban, sir!
– Köszönöm. De szeretném élőszóval is hallani kalandjait. Bolton kapitánytól értesültem, hogy
elfogott egy hajót és a jutalomdíj megszerzésére már el is küldte Port Mahonba. Merre járt a
Southerlanddal?
Hornblower örült, hogy annyi jelentenivalója van – így ideje sem jutott, hogy részletezze,
milyen körülmények között vált el a kelet-indiai hajókaravántól.
Beszámolt az Amelia elfogásáról és allanzai üteg megrohanásával kapcsolatban a többi kisebb
hajó elfoglalásáról. Az ellentengernagy elégedettnek látszott, hiszen hála Hornblower élénk
tevékenységének, tudtán és hozzájárulásán kívül legalább ezer fonttal gazdagodott és elismerően
bólogatott akkor is, amikor Hornblower az olajszállító hajó felgyújtásának szükségességéről
beszámolt.
Hornblower nagyon óvatosan felvetette a gondolatot, hogy a hajóraj előnyös bázist találhatna
Port Vendres és Rosas között, miután
allanzai üteg elpusztítása következtében ezen a szakaszon francia hajók egyelőre nem
találhatnak menedéket. Erre az ellentengernagy némileg már összeráncolta homlokát; ugyanis
nem szerette, ha alárendeltjei önálló ötletekkel hozakodnak elő. Hornblower azonnal megértette
ezt a jelet és sietve tért át a harmadik napról szóló beszámolójára, amikor hajója délnyugati
irányban haladt a partvidék közelében.
– Egy pillanatra, Hornblower kapitány! – szólt közbe Leighton. – Szóval,
tegnap éjszaka ismét déli irányban haladt?
– Igen, sir.
– Esszerint, az éjszaka folyamán nem messze a találkozóponttól haladt el
hajójával?
– Igen, sir.
– És kísérletet sem tett, hogy meggyőződjék, vajon megérkezett-e már a
tengernagyi hajó?
– Parancsot adtam, hogy a megfigyelő különös gonddal végezze feladat.
Leighton most már igazán baljóslatúan ráncolta össze homlokát. Ellentengernagyok általában
nem szeretik, ha kapitányaik valamilyen ürüggyel megszöknek a hajórajtól és a maguk szakállára
dolgoznak – még akkor sem, ha végeredményében ezzel az ő vagyonukat is növelik és Leighton
ezúttal joggal sejtette, hogy Hornblower szándékosan kerülte el éjszaka a találkozó helyét.
 – Nagyon neheztelek, Hornblower kapitány, amiért így cselekedett. Már előzőleg megintettem
Bolton kapitányt, amiért engedélyt adott a távozásra, és most még arról kell értesülnöm, hogy bár
csak legfeljebb tíz mérföldnyire volt a találkozás helyétől, nem tartotta szükségesnek, hogy előbb
jelentkezzék! Éppen előző este érkeztem meg a találkozó helyére és így, az eljárása
következtében, két sorhajót ítélt tétlenségre, csaknem negyvennyolc órára! Kérem, vegye
tudomásul, hogy ezt közölnöm kell jelentésemben is a földközi-tengeri flotta parancsnokságával,
hogy ha szükségesnek tartják, emiatt felelősségre vonhassák.
– Igen, sir – bólintott Hornblower. Igyekezett minél bűnbánóbb és
megsemmisültebb pillantással nézni maga elé, de nagyon jól tudta, hogy eljárását még a
legnagyobb szigor mellett sem ítélhetik el – hiszen teljesen fedezi Bolton parancsa. De különben
sem tartotta valószínűnek, hogy Leighton végrehajtja fenyegetését.
– Folytassa, kérem! – szólt Leighton.
Hornblower most részletesen beszámolt támadásáról az olasz hadosztály ellen. Az
ellentengernagy arckifejezéséből látta, hogy nem tulajdonít nagy jelentőséget a támadás erkölcsi
hatásának, amikor pedig kijelentette, hogy az olaszok legalább ötszáz embert vesztettek, tisztán
látta, hogy kételkedő pillantást vált Sylvesterrel. Pedig azt már egy szóval sem említette, hogy az
olaszok legalább még ötszáz embert veszítettek szökevényekben.
– Nagyon érdekes! – bólintott Leighton, de hangja nem csengett őszintén.
Kopogtattak az ajtón és Elliott kapitány belépése vetett véget a kissé
kellemetlen feszült hangulatnak.
– Az idő egyre viharosabbra fordul, sir – jelentette. Amennyiben Hornblower
kapitány vissza kíván térni hajójára . . .
– Igen, igen –, bólintott Leighton és azonnal felállt.
A fedélzetről láthatták, hogy fekete felhők tornyosulnak az égen.
– Éppen annyi ideje lesz még, hogy baj nélkül hazaérjen – mondta Elliot,
figyelmesen nézve az eget, miközben Hornblower már lefelé indult a bárkába.
– Igen! – bólintott Hornblower kapitány. De alapjában véve azért sietett el olyan nagyon a
Plútóról, hogy észrevétlenül ottfelejthesse Villena ezredest.
Villena éppen a hátsó fedélzeten ténfergett, miután nem értette az angol
beszédet. Hornblower szerencsésen leért a bárkába és el is indultak gyors
iramban a Southerland felé, anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutott volna.
Hornblower némi lelkifurdalással gondolt a boldogtalan tisztre, akinek majd át kell adnia
kabinját a spanyol ezredesnek – de végre is, az ember lehet néha önző is.

XIV. FEJEZET

Égszakadás

Már dörgött és villámlott a láthatáron, amikor Hornblower a Southerland

fedélzetére tette lábát, bár a hőség még mindig nem engedett és a szél csaknem teljesen elállt. A
fekete felhők már elborították jóformán az egész eget és a kékség, ami még itt-ott kivillant,
keményen és acélosan fénylett.
– Nemsokára itt a vihar-jegyezte meg Bush. Elégedetten nézett fel, a
Southerland vitorláit utasításai szerint már csaknem mind bevonták, a legénység még buzgón
dolgozott a kötelekkel. – De hogy honnan jön, annak csak a jó Isten a megmondhatója.
Megtörülte verejtékes homlokát. A hőség szinte elviselhetetlen volt most, hogy az utolsó kis
szellő is lecsendesült.
 Ebben a pillanatban enyhe kis fuvalom libbentette meg a Southerland megmaradt vitorláit.
Azután újabb, erősebb és forróbb roham következett.
– Már itt is van! – kiáltotta Bush.
A fekete égboltot egyszerre vakító villám hasította végig és csaknem ugyanabban a pillanatban
fülsiketítő mennydörgés csattanása hallatszott.

A Southerland megremegett és nekilendült a hirtelen felkerekedő szél hátán. Hornblower kiáltva

adta ki parancsait a kormányosnak. A szél jégesőt hozott magával – akkora jegek estek, mint a
cseresznye és pokoli zajjal kopogtak a fedélzeten. Bush magasan felhajtotta vízhatlan köpönyege
gallérját és sapkáját előrehúzva igyekezett védelmezni szemét, de Hornblowernek olyan jól esett
az üdítő szél, hogy nem is érezte a jégeső ütéseit. Polwheal, aki szaladva jött a vízhatlan
köpenyével és
sapkájával, alig tudta rávenni, hogy felvegye.
A Plútó tehetetlenül vergődve közeledett a Southerland kormányfeléhez, a hatalmas
háromütegsoros hajót még nehezebben lehetett kormányozni, a szél még erősebben nyomta a
szélenyhe oldal felé, mint a Southerlandot. Hornblower élesen figyelte a hajót és arra gondolt,
vajon mit csinálhat most Villena, a fülsiketítő recsegésben és ropogásban. Alighanem
imádságot mormol szentjeihez. A Caligula a széllel szembefordulva állt behúzott vitorlákkal.
Lobogóját olyan mereven feszítette ki a szél, mintha bádogból készült volna.
A szél iránya hirtelen megváltozott. A Southerland bizonytalanul hánykolódott a hullámokon,
viharvitorlája csattogott, mint az ágyúdörgés, míg ismét be nem igazították. A jégeső most elmúlt,
de félelmes felhőszakadásnak adott helyet, amely szinte vízszintesen repült a nyargaló szél hátán.
A szél irányának váratlanul hirtelen megváltozása magasra korbácsolta a tenger hullámait.
Hornblower egy pillantást vetett a Plútó felé – a szél csaknem felborította, de Elliott biztosan
tartotta kezében a hajó irányítását és jól feküdt a szélben. Hornblower érezte, hogy szívesebben
vezeti a laposfenekű, öreg Southerlandot, mint egy ügyetlen, nehézkes háromágyúsoros hajót, a
kilencvennyolc harminckétfontos ágyújával és a nagy fizetéssel együtt.
A szél belekapaszkodott vízhatlan köpönyegébe és csaknem letépte a válláról.
Minden erőlködés hiábavaló volt, ilyen vad viharban nem lehet a hajót
megfelelően fektetni, hogy biztos egyensúllyal álljon a hullámokon. Az emberek mind
keményen dolgoztak a kötelek mellett és Hornblower még csak most áldotta elhatározását, hogy
százhúsz kitűnően képzett tengerészt szerzett a keletindiai hajók fedélzetéről – nélkülük most
elvesznének ebben a vad viharban.
A szélfelőli oldalon a láthatár csodálatosan szép, gyöngyszínű titokzatos
ködökbe és párákba burkolódzott és a szélárnyékos oldalon, ott, ahol
Spanyolország kéklő hegyei nyúltak az ég felé, már tisztult az ég alja. Ebben az
rányban van a Rosas-öböl – szegényes gyenge menedékhely, de még ezt is elzárták az angol
hajók elől, hiszen francia ágyúk őrzik. A Rosas-öböl legészakibb pontja a Creux-fok, ott, ahol a
Southerland három nappal előbb elfogta az Ameliet. A Creuxfokon túl a part ismét északnyugati
irányban folytatódik, itt kivárhatják a vihar csillapodását, mert a
Földközi-tenger nyári viharai, bármennyire is hevesek, sohasem tartanak sokáig.
A Plútó vitorláinak nagy részét behúzva, a nyílt tenger felé irányította orrát.
Az ellentengernagy bizonyosan a Creux-fok veszedelmes közelségére gondol, ezt akarja minden
eshetőségre számítva elkerülni. Nagyon helyes elővigyázatosság. Ő is hasonló parancsot adott
embereinek, bár ugyancsak nehezen lehetett kormányozni a rendkívüli erejű szélvészben. A
tüzérek az ágyúk kötelékeit erősítették meg, hiszen ebben a vad hánykolódásban könnyen
megtörténhet, hogy valamelyik kötés kibomlik vagy elszakad és az elszabadult ágyú ilyen
viharban súlyos szerencsétlenséget okozhat. Ezenfelül Hornblower elrendelte, hogy a
hajófenékben azonnal kezdjék meg a szivattyúzást – bár a Southerland alig szivárgott és
pillanatnyilag nem volt még számottevő víz a hajófenékben, de legokosabb, ha most a
hajófenéket állandóan vízmentesen tartják, hiszen nem lehet tudni, mi történik a következő
pillanatban. A Caligula messzire eltávolodott tőlük a szélfelőli oldalon – Bolton kihasználta
hajója kitűnő tulajdonságát, hogy alig enged a szél oldalnyomásának és nagyon helyesen és
természetesen, igyekezett távol tartani minden veszedelemtől. De egyelőre még a
Plútó és a Southerland körül sem volt semmi baj és nem is lesz, hacsak nem történik valami
előre nem látott baleset – eltörhet egy árboc, elszabadulhat egy ágyú vagy lék keletkezik és akkor
a helyzet egyik pillanatról a másikra félelmesen megváltozik.
Fölöttük szünet nélkül dörgött az ég, annyira, hogy Hornblower már észre sem vette. A villámok
cikázása a fekete felhőkön vakító és elbűvölő tűzijátékként világította be az eget. Lehetetlen,
hogy a vihar huzamosan ekkora erővel dühöngjön; bizonyos, hogy az egyensúly annál hamarabb
helyreáll. De addig még mindenesetre nehéz percekkel számolhatnak. A szél máris hatalmas
hullámokat vert a Földközi-tengernek ezen a sekély részén is és újra meg újra elöntötte vad
vízáradatával a Southerland fedélzetét. A levegő, még az eső és a hullámok magasracsapó
szökőkútjai is üdítőek voltak az elmúlt néhány nap nyomasztó hősége után és a szél olyan vad
és szép muzsikát pengetett a köteleken, hogy még Hornblower is meghallotta botfíilével. Szinte
csodálkozott, amikor Polwheal jött és jelentette, hogy az ebéd készen van, hogy már ennyi idő
elmúlt – de természetesen csak nagyon szegényes ebéd várta a kabinjában, hiszen a konyhában ki
kellett oltani a tüzet.
Amikor visszatért a fedélzetre, a szél észrevehetően enyhült és a szélfelőli
oldalon nagy, acélos kékes-zöldes foltok bukkantak ki az égen a felhők közül. Az eső is elállt,
de a tenger egyelőre még vadabbul hullámzott, mint valaha.
– Elég hamar múlóban van -jegyezte meg Bush.
– Igen – felelte Hornblower, de bizonyos tartózkodással hangjában, mert ez az acélos, különös
kékség nem a visszatérő nyugalom természetes, békés színe volt és sohasem tapasztalta, hogy a
földközi-tengeri viharok ilyen váratlanul szakadjanak félbe, mielőtt még igazán kitombolták
volna magukat. És nem felejtette el, hogy a Creux-fok ott leselkedik valahol a szélárnyékos
oldalon.
Körülnézett. A Plútó a szélárnyékos oldalon, tajtékfelhőkbe burkolódzva küzdött a hullámokkal,
a Caligula a szélfelőli oldalon vergődött, dobálódzott. Vitorlái csak nagy ritkán bukkantak fel a
viharos, szürke víz fölött.
Ebben a pillanatban – fütyülő, dühöngő szélroham csapott rá korbácsával a Southerlandra és
megfordította, szinte megpörgette hihetetlen gyorsasággal.
Hornblower a kötélzetbe kapaszkodva, rekedten üvöltve adta ki parancsait. Vízár öntötte el a
fedélzetet, úgy érezte, hogy soha többé nem tud kiemelkedni alóla – a hajó jobbra-balra
hányódott-vetődött, mintha egészen elveszítette volna egyensúlyát – de hosszú küzdelem után
megint csak belefeküdt a szélbe, az összevissza, keresztül-kasul háborgó
hullámokon, úgyhogy még azok is ugyancsak nehezen tudták megvetni a lábukat, akik egy
életet töltöttek el a tengeren. De a Southerland még töretlen épségben állta a vihart és nézett az új
megpróbáltatások elé – bizonyítékául annak, hogy a plymouthi dokkban alapos munkát végeztek
és hogy Bush és Hamson ugyancsak értik a dolgukat.
Bush most valamit kiáltott felé és egy bizonyos irányba mutatott. Hornblower követte szemével.
A Plútó eltűnt és a kapitány egy pillanatig már azt hitte,
hogy elsüllyedt valamennyi emberével együtt. De egy hullámhegy hátáról ismét meglátta: a
hajó egészen oldalára fordult, az összevissza csapkodó hullámok közül kivillant a sárgarézzel
borított hajófenék, vitorlarúdjai az ég felé meredeztek és a szélárnyékos oldalon, a fehér tajték
közt néha sötéten villantak meg a szinte vízszintesen fekvő átvizesedett vitorlák.
– Nagy Isten! – kiáltotta Bush. – Szegény ördögök, valamennyien a tengerbe vesztek a
fedélzetről!
– Segítenünk kell! – kiáltotta Hornblower. – A közelébe kell jutnunk minden áron!
A hajó még nem süllyedt el. Meglehet, hogy még sokan élnek a legénységből, talán akadnak
majd olyanok, akik valamiképpen fenn tudják magukat tartani a viharos tengeren, amíg
belekapaszkodhatnak a Southerlandról odavetett kötél végébe, akiket talán felhúzhatnak élve,
épségben a hajó fedélzetére. Meg kell kísérelni, bár a helyzet olyan vigasztalan, hogy százat mert
volna tenni egy ellen: egyet sem lehet megmenteni a Puto ezer főnyi legénységéből. A
Southerland Hornblower
irányítása szerint lassan közeledett a Plútóhoz. A hajótest még mindig élt, de a hullámok úgy
csaptak át rajta, mint egy vízből alig kiálló sziklán, amelyet a dagály egészen elborít. Hornblower
elképzelte, mi lehet most a hajón – a fedélzet csaknem függőlegesen áll, minden oldalra zuhant,
ami szabadon áll, minden összetörve, egy halomba vetődve. A szélfelőli oldalon az ágyúk lógnak
köteleiken. Ha csak kissé gyenge a kötés vagy elszakad a kötél, az ágyú lezuhan, betöri a hajó
ellenkező oldalát és pillanatok alatt elsüllyeszti. A fedélközben, a sötétségben emberek
kapaszkodnak, halálra rémülten, a romok között. Azokat, akik a felső fedélzeten voltak, a víz
lemosta, vagy ott vergődnek valami kötélbe vagy árbocba kapaszkodva és vad hullámok
ostorozzák testüket, míg végül elgyengülnek és szorító kezük elernyed.
Ebben a pillanatban fedezte fel messzelátója segítségével, hogy kis fekete pont mozog a Plútó
fedélzetén – kis, mozgó fekete pont, egyvalaki, aki túlélte a szörnyű szélrohamot, amely tisztára
mosta a fedélzetet. De most már több mozgó fekete pontot is látott és már azt is megfigyelte,
hogy rendszer van mozdulataikban, valaki, aki nem veszítette el lélekjelenlétét, lelket öntött az
emberekbe és most elszántan, dacosan dolgoznak, hogy ismét felállítsák a hajót.
És csakugyan, néhány percnyi feszült figyelem után látta, hogy a Plútó
kiemelkedik a vízből, mint valami hatalmas bálna. Csak úgy dőlt ki a víz a
levezető nyílásokon. Most már látta, mi történt: az emberek valamiképpen
levágták vagy lefűrészelték a nagyárbocot és a keresztárbocot a tartókötelekkel együtt és most,
hogy a hajótest ettől a súlytól megszabadult, ismét fel tudott egyenesedni. A lélekjelenlét és a
fegyelmezettség valóságos csodát művelt, lehetőséget adott, hogy a hajó tovább élhessen,
túlélhesse azt a pusztító vihart. Hornblower tisztán látta, hogy az emberek még mindig
kétségbeesett sietséggel dolgoznak, karddal, baltával, ami éppen kezükbe akadt, vagdosták el a
köteleket, amelyek részben még a hajóhoz kapcsolták a ledöntött árbocokat, hogy
a hajót végleg megszabadítsák a használhatatlan roncsoktól.
De szomorú állapotban volt. Árbocai, alig néhány lábnyira a fedélzettől, mind letörtek, még a
homlokárboc is. És az árbocok egyensúlyozó hatása nélkül a hajótest még tehetetlenebbül, még
szánalmasabban vergődött a hullámokon. Hol a tatbaloldalra fordult, úgyhogy kilátszott a fenekét
védelmező rézborítás, hol meg a kormányfélre, ugyanilyen lendülettel, ijesztő és elképzelhetetlen
gyorsasággal egymásután. Csak az volt a csoda, hogy nem fordult egészen át, mint valami
tengerbe vetett fatörzs. A hajó belseje valóságos pokol lehetett. Csak egy őrült az agyrémeiben,
lidércnyomásos álmaiban képzelhet el hasonlót. De még mindig élt, még mindig vergődött és
még mindig mozogtak, éltek emberek a fedélzetén. Fejük felett utoljára, tompán dördült el az ég.
Széles szakadások tátongtak a felhők között. A spanyol nap már előmerészkedett búcsúzó
sugaraival. A féktelenül tomboló vihar most erős, egyenletes széllé enyhült. A vihar utolsó
erőfeszítése volt már, amely csaknem elnyelte a Plútót.
De ez az utolsó erőfeszítés jóval hosszabb ideig tarthatott, mint Hornblower eredetileg
elképzelte. Egyszerre megrezzenve jutott tudatára, hogy a Creux-fok már fenyegető közelségben
sötétlik a láthatáron és a szél pontosan abba az irányba sodorta a hajókat. Legfeljebb ha egy vagy
két órába telik, amíg az árbocaitól megfosztott, magával tehetetlen hajótestet a szél és a
hullámverés odasodorja, ahol a biztos pusztulás várja – és hogy megpecsételje sorsát: a Creux-
fokon felállított francia ágyúk is türelmetlenül várják már, hogy megsemmisíthessék magával
tehetetlen ellenfelüket.
– Mr. Vincent! – kiáltotta Hornblower minden további meggondolás nélkül. – Jelezze a
tengernagyi hajónak, hogy segítségére sietünk!
Bush megrezzent. Ezen a tajtékozva örvénylő tengeren, közel a parthoz? Hogy is tudna a
Southerland megsegíteni egy nála kétszer nagyobb, magával tehetetlen hajótestet? Hornblower
most első tisztjéhez fordult.
– Mr. Bush, az a szándékom, hogy vontatókötélre vegyem a Plútót. A
horgonykötelet erősítsék a hajó farához. De amilyen gyorsan csak lehet!
Bush nem szólt semmit, ment, hogy teljesítse a parancsot. De arra gondolt, hogy Hornblowert
ez egyszer cserbenhagyta éleslátása. A terv képtelen,
keresztülvihetetlen. Hogyan közelítsék meg annyira a tengernagyi hajót, hogy vontatókötélre
vehessék? Hiszen ebben a viharban, ilyen nyugtalan tengeren nem lehet kiszámítani a
mozdulatokat és ha kellően megközelítik a hajót, elég egy váratlanul magasracsapó hullám
ahhoz, hogy összeütközzenek és mindkét hajó a tenger fenekére süllyedjen. A Southerland súlyos
veszedelembe dönti magát anélkül, hogy bármit is elérhetne. Mert még ha sikerülne is
vontatókötélre venni a kétszer akkora hajót, hogyan tudja húzni a tengeren, hogyan tudja
elvonszolni a parttól,
a Creux-fok fenyegető közelségétől, amikor a szél is arrafelé sodorja?
De mire besötétedett, a két hajó túl volt minden veszedelmen. A Southerland a csendesedő
szélben ismét felhúzhatta vitorláit és minden erejét megfeszítve húzta maga után ki a nyílt tenger
felé a viharvert tengernagyi hajót. Már messzire maguk mögött hagyták a Creux-fokot francia
ütegeivel, amelyek sokáig üldözték ágyúik tüzével a két nehezen vergődő hajót. De végül mégis
csak idáig jutottak és Hornblower megnyugodva, de halálos fáradtan rogyott le a fedélzeten a
korláthoz kötött székre. Bush hasztalanul kérte, hogy menjen le a kabinjába –
úgyis tudta, hogy nem tudna elaludni a vihar friss, lidércnyomásként ránehezedő emlékei után.

XV. FEJEZET

Parancs!

- Hornblower kapitány vezeti a szárazföldi expedíciót jelentette ki végül

Leighton ellentengernagy.
Elliot és Bolton helyeslőén bólintottak. Ott ültek valamennyien a Plútó
szalonjában a kerek asztal körül. Hatszáz főnyi csapatot válogattak össze a
három hajó legjobbjaiból – ennek a vezényléséhez feltétlenül kapitány szükséges és Hornblower
a legalkalmasabb a három közül. A három kapitány számolt valami hasonló hadmozdulattal,
amióta csak a Plútó, teljesen tatarozva és újra felszerelve, visszatért Port Mahonból. Villena
ezredes szárazföldi útja és visszatérése a hajóra is erre mutatott. A Caligula és a Southerland
teljes három hétig cirkáltak Catalonia partvidékén és örömmel üdvözölték a visszaérkező
Plútót, amely friss élelmet hozott mindkettőjüknek és a Southerlandnak az
elfogott hajókkal Port Mahonba küldött legénységén kívül még mindegyik hajó legénységét egy
tucat új emberrel egészítette ki. Most, hogy mind a három hajó ismét ereje teljében volt,
felkészülhettek arra, hogy együttesen súlyos csapást mérjenek az ellenségre. Ha sikerülne
elfoglalniuk Rosast, kétségtelenül megrendíthetnék a franciák helyzetét egész Cataloniában.
– Nos, mit szólnak a tervemhez, uraim? – kérdezte az ellentengernagy. –
Hornblower kapitány?Hornblower körülnézett a tágas szalonban, a párnázott székeken és
padokon, az asztalon csillogó ezüstön, Elliotton és Boltonon, akik elégedetten üldögéltek a
pompás és gazdag ebéd után, Sylvesteren, aki tollat és tintát készített maga elé, Villenán a
csillogó sárga egyenruhájában, aki tétlenül és ostobán bámészkodott, miközben angolul folyt
körülötte a beszélgetés, hiszen egyetlen szót sem érthetett belőle. Hornblowerrel szemben, a
.választófalon Lady Barbara életnagyságú képe függött – olyan élőén, hogy Hornblower néha
szinte azt hitte, hallja a hangját. Egy pillanatig arra gondolt, vajon hová teszik a képet, ha a hajót
harcrakész állapotba hozzák. De azután minden erejét összeszedve elterelte gondolatait Lady
Barbarától és igyekezett a lehető legtapintatosabb formában kifejezésre juttatni, mennyire nem
helyesli ezt
a tervet.
– Azt hiszem, helytelen volna, ha egészen a spanyol hadsereg együttműködésére számítanánk –
mondta végre.
– Hétezer ember áll harcrakészen – mondta Leighton. Olottól Rosas mindössze harminc
mérföld.
– De közben van Gerona.
– Villena ezredes biztosított, hogy kitűnő mellékutakon meg lehet kerülni a várost. Mint tudja, ő
maga is megtette ezt az utat, négyszer egymás után.
– Igen – bólintott Hornblower. – De egészen más az, ha magányos lovas megy végig egy hegyi
ösvényen, vagy hétezer főnyi hadosztály. – És egészen bizonyos az, hogy hétezer ember vár ránk
és hajlandóak együtt harcolni velünk?
– Négyezer ember is elegendő az ostromhoz. És Rovira ezredes határozottan ígérte, hogy
feltétlenül együtt működnek velünk és alkalmazkodnak haditervünkhöz.
– És mégis megtörténhet, hogy cserbenhagynak bennünket – mondta Hornblower. De
ugyanakkor belátta, hogy hasztalanul is vitatkozik egy emberrel, aki nem gyűjtött személyes
tapasztalatokat arra nézve, hogy mennyire nem lehet megbízni
a spanyolok ígéreteiben és akinek nincsen annyi képzelőtehetsége, hogy belássa, milyen nehéz
az együttműködés két csapat között, amelyeket harminc mérföldnyi hegyes-völgyes vidék választ
el egymástól. Leighton homlokán ismét megjelent a
– Akkor mi más megoldást ajánl, Hornblower kapitány? – kérdezte türelmetlenül és
észrevehetően bosszúsan, hogy elölről kell kezdeni az egész magyarázkodást.
– Azt ajánlom, hogy a három hajó egyedül saját erejére támaszkodjék, anélkül, hogy a spanyol
segítségtől tenné függővé sorsát. A llanzai parti üteget azóta helyreállították. Miért ne kezdenők
ott a munkánkat? Hatszáz emberrel könnyűszerrel be lehetne venni.
– Utasításom szerint a legteljesebb mértékben együtt kell működnöm a spanyol hadsereggel! –
jelentette ki gőgösen Leighton. – Rosasban összesen kétezer főnyi francia katonaság tartózkodik
és Rovirának hétezer embere van, alig harminc mérföldnyi távolságban. A francia hetedik hadtest
derékhada Barcelonától délre állomásozik – legalább egy heti időnk van, amíg csaknem kockázat
nélkül végrehajthatjuk Rosas elfoglalását. A hajóról partra szállíthatunk ágyúkat, a kezelésükhöz
értő kitűnően képzett tüzéreket és elegendő számú embert, akik az
ágyúk pusztító munkája után megrohamozhatják a francia sereget. Szerintem ez ritka, biztató
alkalom a sikeres együttműködésre és egyáltalán nem értem a kifogásait, Hornblower kapitány.
De talán már be is látta tévedését?
– Én mindössze csak válaszoltam kegyelmességed kérdésére és megmondtam kifogásaimat.
 – Én nem a kifogásait kérdeztem, hanem hogy nincsen-e valami használható további terve vagy
ajánlata. Több hűséget vártam öntől, Hornblower kapitány így semmi célja a vitának. Ha
Leighton csak szolgai helyeslést akar, akkor minden szó kárbaveszett fáradság. Az
ellentengernagy már bizonyosan elhatározta magát. Hornblower azt is tudta, hogy kifogásai
inkább ösztönszerűek, nem tudta volna eléggé alaposan alátámasztani. És ő, mint kapitány
hasztalanul hivatkozna
több tapasztalatára az ellentengernaggyal szemben.
– Biztosítom a legodaadóbb hűségemről, sir.
– Rendben van. Nos, Bolton kapitány? Elliot kapitány? Nincs semmi megjegyzésük?
Akkor azonnal munkához láthatunk. Mr. Sylvester írásban adja át parancsaikat.
Remélem, hogy mai megbeszélésünk előestéje a legnagyobb, a legjelentősebb sikernek
Spanyolország keleti partvidékén, amióta a spanyol-francia háború megkezdődött.
Rosas eleste mindenesetre nagy siker volna – ha ugyan csakugyan sikerül
elfoglalni. Miután a város közvetlenüla tengerparton épült, a franciák a jövőben aligha tudnák
visszafoglalni, most, hogy erős angol hajóraj védelmezi a tenger felől. Rosas állandóan
fenyegetné a franciákat, ez volna az a támaszpont, ahol partra lehetne szállítani a félsziget
bármelyik részében összegyűjtött spanyol csapatokat. Végül is valószínű, hogy a francia hetedik
hadtestnek le kellene mondania Cataloniáról vagy pedig sokkal nagyobb erőket felvonultatni.
Csakhogy egyedül spanyol forrásból származik az értesítés, hogy nincs számbavehető francia
haderő a közelben és spanyol ígéret, hogy Rovira ezredes hétezer emberével siet a város fala alá,
biztosítani visszafoglalását. Az is csak spanyol ígéret, hogy elegendő ló és öszvér várja majd a
partraszálló csapatot, amelyekkel az ostrom helyszínére vontathatják az ágyúkat.
De ha egyszer Leighton így akarja, nincs más hátra, mint hogy a legnagyobb elszántsággal, a
legnagyobb odaadással megkísérelje a terv sikeres végrehajtását. Ha minden egyezik, akkor
fényes diadalt aratnak, bár Hornblower még sohasem hallott olyan, többféle összetevőből
felépített kísérletről, amikor minden egyezett volna. De annyi bizonyos, hogy megvan a remény a
sikerhez és ezzel a gondolattal tette meg előkészületeit a szárazföldi expedícióhoz.
Negyvennyolc órával később, este a hajóraj a sötétség beállta után. egymás mellett horgonyzott
le a Selva dél Mar homokpadjai közelében. A távolban a Creux-félsziget dombjai sötétlettek. Ezt
a helyet választották partraszállásra, mert mindenképpen a legalkalmasabbnak látszott. Négy
mérföldnyire nyugatra a llanzai ütegtől, öt mérföldnyire keletre a Creux-félsziget csúcsán
elhelyezett ütegtől. És hat mérföldnyire délre, a félsziget tövén keresztül, amelynek végső
kiszögelési pontja a Creux-fok, fekszik Rosas városa.
– Sok szerencsét, sir! – szólalt meg Bush a hátsó fedélzet sötétjében, amikor Hornblower már
indult, hogy leereszkedjék a bárkába.
– Köszönöm, Bush – felelt Hornblower. És Bush kemény, meleg kézszorításából érezte,
mennyire tudatában van annak Bush, milyen
veszélyes ez a vállalkozás.
A bárka könnyedén és gyorsan suhant a békés, csillagfényes vizén. Nemsokára már tisztábban
hallotta a parton megtörő hullámok locsogását, mint az óvatos evezőcsapásokat. A part felől
hangos kiáltások fogadták a bárkákat: megnyugtató volt felismerni a spanyol beszédet, így
mindenesetre kevésbé valószínű, hogy francia csapatok törekednek megakadályozni a
partraszállást. Úgy látszik csakugyan a megígért spanyol guerillerok várják türelmetlenül
érkezésüket.
Hornblower partraszállt, mire azonnal néhány hosszú köpönyegbe burkolt alak sietett elébe a
parton. Éppen csak láthatta őket a csillagok fényében.
– Az angol kapitány? – kérdezte egyikük spanyolul.
 – Horatio Hornblower kapitány, szolgalatjára.
– Juan Claros ezredes vagyok, a harmadik katalán tercio parancsnoka. Üdvözlöm Rovira
ezredes nevében.
– Köszönöm. Hány emberük van itt?
– Az én egész terciom. Vagyis ezer ember.
– És mennyi teherhordó állat?
– Ötven ló és száz öszvér.
Villena azt ígérte, egész északi Cataloniát felkutatják teherhordó állatok után, hogy bőven
elegendő legyen az ostromló hadsereg hadtápjának szállításához. Innen Rosasig négy mérföldet
kell megtenniük hegyek között és egy mérföldet sík területen. Ilyen kevés teherhordó állattal nem
egykönnyen tudják majd el vontatni két és fél tonna súlyú huszonnégy fontos ágyúikat, de
valahogyan csak sikerül. Ha ennél kevesebb teherhordó állat várta volna őket, Hornblower nem
ment volna tovább egy tapodtat sem, de a spanyolok összeszedték a legkevesebb, de elegendő
számú állatot, hogy valamiképpen meg lehessen oldani az átkelést a
félszigeten át.
– Vigyék vissza a bárkát – szólt Hornblower Longleynek. – Folytassák a
csapatok partraszállítását.
Ismét Claroshoz fordult.
– Hol van Rovira ezredes?
– Castellonon túl, a Rosas felé vezető úton.
– Mekkora serege van?
– Északi Catalonia valamennyi épkézláb, fegyverforgatásra alkalmas embere zászlói alá
gyülekezett, kivéve az én terciomat. Legkevesebb hétezer embere van.
Ez éppen megfelelt az ígéreteknek. A seregnek hajnaltájban kell megérkeznie a város falai alá és
addig ők is ott lesznek az ágyúkkal, úgyhogy késedelem nélkül megkezdhetik az ostromot. Annyi
bizonyos, hogy rövid idejük van Rosas
bevételére, mielőtt a francia derékhad az ostromlottak segítségére siethet
Barcelonából. Hornblower érezte, hogy mindent el kell követnie a terv sikeres megoldása
érdekében, ha már a spanyolok is ilyen becsületesen állják a szavukat.
– Kiküldtek megfigyelőket a rosasi útra? – kérdezte Hornblower.
– Lovas előőrsöt küldtem ki. Ezek idejében értesítenek, ha bármi veszedelmet figyelnének meg.
– Kitűnő.
Úgy látszik, csakugyan alaposan előkészítették ezt az együttes akciót.
Hornblower arra gondolt, hogy tévesen ítélte meg a spanyolokat, vagy az sem lehetetlen, hogy a
katalán önkéntesek többet érnek, mint a spanyol sorkatonaság.
Ez nagyon könnyen elképzelhető.
Egyenletes evezőcsapások jelezték a csapatszállító bárkák érkezését. Az elsők már megérkeztek
és az emberek egymás hegyen-hátán ugráltak partra. A szétfutó hullámok enyhén
foszforeszkáltak. A tengerészek fehér öve világított, míg vörös kabátjuk feketének látszott a
sötétségben.
– Laird őrnagy!
– Parancsára, sir.
– Vigye fel embereit arra a sziklára. Az őrséget helyezze el ott, ahol a
legalkalmasabbnak tartja, de emlékezzék a parancsra. Senki sem távozhat erről a helyről
lőtávolságon kívül!
Hornblower meg akarta mutatni az embereknek, hogy tökéletes fegyelmet követel. De
mindenekelőtt szükségevolt egy feltétlenül megbízható előőrsre, mert nem bízott eléggé a
spanyolok elővigyázatossági rendszabályaiban váratlan meglepetés esetére. Ezenkívül, a
sötétségben és a három nyelvet – spanyol, katalán, angol – beszélő legénységgel nem
kockáztathatott meg semmi félreértést, semmi zavart. Az ellentengernagy természetesen nem
érthette meg az ilyen apróbb technikai nehézségeket, mert nem volt kellő tapasztalata.
Az ágyúkat szállító bárkák a parttól távolabb feneklettek meg, mint az
emberekkel megrakottak. A matrózok már ácsolták is össze nagy sietve a
hevenyészett pontonokat az ágyúk partraszállítására, amelyeket Hornblower még a hajón
előkészíttetett. Cavendish, a Pluto első hadnagya nagyon ügyesen végezte ezt a munkát, anélkül,
hogy további utasításokra várt volna Hornblowertől.
– Hol vannak a lovak és az öszvérek, ezredes úr?
– Odafenn a dombon.
– Kérem, azonnal hozassa le az állatokat. Jóformán csak percekig tartott míg minden szükséges
felszerelést partra szállítottak, bár ezer ágyúgolyót hoztak magukkal – minden ágyúhoz százat,
egy napi szükségletet. De háromszáz matróznak és háromszáz tengerésznek, akik megszokták a
szigorú fegyelmet, a rendszeres és kemény munkát, ez csak gyerekjáték volt. Az ágyúgolyókon
kívül partra szállították a hozzávaló puskaporos hordókat, szárított húst és kenyeret élelemnek.
Ez olyan csekély és jelentéktelen feladat volt, hogy igazán szót sem érdemelt. De annál
nagyobb nehézséget okoztak az ágyúk. Az első huszonnégyfontosat csak most sikerült felhúzni
a pontonra, mert keresztül kellett emelni a bárka peremén és amikor végre sikerült, a ponton
olyan mélyre lesülylyedt, hogy pallóját vontatóköteleket, minduntalan meg-megcsúszva a síkos
homokos talajon és hasztalanul keresve biztos helyet, ahol megvethetnék a lábukat. De végre is,
lépésről lépésre sikerült megközelíteniök a partot.
Mint minden ágyú, amellyel Hornblowernek eddig dolga volt, ez is éppen olyan hallatlan
makacssággal, olyan pokolian tréfás kedvvel
és gonoszsággal állott ellen vontatói akaratának. Lépten-nyomon elakadt, elég volt a talaj
legcsekélyebb egyenetlensége, hogy megmakacsolja magát és csak a legnagyobb erőfeszítéssel
lehessen továbblendíteni. Cavendish és emberei keményen dolgoztak a mély sötétségben, minden
oldalról támogatva, húzva és tolva az ágyút, miközben valamennyien attól rettegtek, hogy
egyetlen ügyetlen mozdulat és a pontonról a vízbe fordul. És tíz ágyú van, gondolta Hornblower
aggódva és négy mérföldnyi utat kell megtenniük, hegyen fel, hegyről le. Hogyan vontatják majd
végig ezen a hosszú úton?
A pontont meghosszabbították a homokos partrészen keresztül egészen odáig, ahol mindegyik
mellett egy-egy rongyosruhás hajcsár. De bár a spanyolok nagyon jól tudták, hogy az állatokat
ágyúk húzására akarják használni, semmiféle szerszámjuk nem volt, amihez az ágyúkat
hozzáköthették volna.
– Emberek! – kiáltotta oda Hornblower matrózainak. Van itt elég kötelünk! Készítsetek sietve
lószerszámot, hogy az ágyúk elé foghassuk az állatokat.
– Igenis, sir!
Bámulatos, mi mindenhez értenek a matrózok. Buzgón láttak hozzá a munkához, kötöztek és
csomóztak. Az angol beszéd alighanem nagyon szokatlanul hangzott az állatok fülének,
miközben a matrózok elhelyezték rajtuk a hevenyészve
összeállított szerszámot, mégis türelmesen engedelmeskedtek az idegeneknek. Még a katalán
hajcsárokat is addig tologatták ide-oda, míg valamennyire hasznukat vehették, ahelyett, hogy
akadályozták volna őket a munkában. Az állatok panaszosán nyerítettek a mély sötétségben,
kemény patáik kopogtak a köveken, amint türelmetlenül dobogva várakoztak, de végül is, néhány
pislákolva égő kézilámpás homályos fényénél, elkészültek a munkával. A lovak ott álltak,
kötélből és felhasogatott vitorlavászonból készült szerszámmal, készen arra,
 hogy befogják valamennyit az ágyúk elé.
– Ez a gazember rúg a tatbaloldali lábával! – kiáltott fel egyik matróz munka közben, a többiek
általános derültségére.
A második ágyút már a hosszú kötélre elébe fogott lovak húzták végig a pontonon.
Természetesen két oldalról támogatták, hogy a vízbe ne fordulhasson. De amikor végre az ágyú
kiért a partra és a lovakat felfelé hajszolták a domboldalon,
egyáltalán nem tudtak előre vergődni. Húsz rosszul táplált, keshedt spanyol ló nem tudott
megmozdítani egyetlen ágyút.
– Mr. Moore! – kiáltotta Hornblower idegesen. – Gondoskodjék arról, hogy az ágyút felhúzzák
a dombtetőre!
– Igenis, sir!
A húsz lovon kívül még száz ember állt be a sorba és valahogyan csak elvégezték a nehéz
feladatot. Minden egyes gödör vagy más egyéb akadály után újra neki kellett lendülni a
munkának. De végre is, mire a hajnal első világossága kezdett terjengem kelet felől, már a
dombtetőn volt valamennyi ágyú és az emberekkel együtt mindaz, amit a három angol
hadihajóról partra szállítottak.
Az egyre növekvő világosságban Hornblower körülnézett. Alatta az aranyszínű homokkal
borított part, azontúl a kék tenger és a távolban a három lehorgonyzóit, szép nagy hajó. És amikor
megfordult, dombos, sziklás vidék. Dél felé, Rosas irányában, amerre mennie kell, keskeny,
bozóttal szegélyezett ösvény. Claros ott állt mellette. Csak most látta, hogy tulajdonképpen mi
fajta: sovány, magas ember, arca napbarnított, szinte dohányszínű, csillogóan fehér fogsora felett
hosszú fekete bajusz. Szélesen mosolyogva állt Hornblower elé.
– Önnek is gondoskodtam hátaslóról, kapitány úr.
– Köszönöm, ezredes úr. Nagyon szíves.
Néhány barnabőrű ember mászkált elkeseredetten a sziklákon. Az alacsony dombok
lankáin csoportokba verődve ültek vagy heverésztek. Legtöbben csak most
ébredeztek, amint a felkelő nap sugarai a szemükbe sütöttek. Szemüket dörzsölték vagy
nyújtózkodtak pokrócaikon. Hornblower elégedetlenül nézte szövetségeseit: éppen úgy
viselkedtek, mint ahogy várta, de ez semmivel sem enyhítette bosszúságát. Sőt, az álmatlan
éjszaka után a szokottnál ingerlékenyebb hangulatban volt.
– Volna szíves üzenetet küldeni Rovira ezredesnek, hogy elindultunk Rosas felé és remélem,
hogy az első ágyúkkal déltájban már odaérkezünk – kérte Claros ezredest.
– Természetesen, kapitány úr.
– Ezenfelül pedig meg kell kérnem, hogy az emberei is vegyenek részt az ágyúk és egyéb
felszerelések szállításában.
Claros erre már némileg gyanakvó pillantással nézett rá és gyanakvása még fokozódott, amikor
Hornblower közölte, hogy négyszáz embernek kell segédkeznie az ágyúk szállításában,
négyszáznak pedig a huszonnégyfont súlyú ágyúgolyókat kell vinnie egészen Rosasig.
Hornblower kissé ingerülten hallgattatta el kifogásait.
– Ha pedig odaértünk, vissza kell jönniök ide további munícióért. Önök elegendő teherhordó
állatot ígértek nekünk; ha nem hoztak elegendő négylábút, akkor adjanak helyettük kétlábúakat.
És most indulhatunk.
Minden ágyú elé tíz lovat vagy öszvért fogtak és száz ember segített még a
vontatásban. Száz ember járt a csapat előtt, hogy az út egyenetlenségeit
legalább nagyjából kijavítsa, a sziklákat félregördítse az útból és a nagyobb gödröket
hevenyészve betömje. Négyszáz ember vitte az ágyúgolyókat és ugyanakkor vezették a
puskaporos hordókkal megterhelt öszvéreket is. Claros még jobban elégedetlenkedett, amikor
kiderült, hogy terciója valamennyi emberének jut valami munka, míg Hornblower tengerészei
közül kétszázat felmentett minden hasonló munka alól.
– Én így akarom, ezredes úr. Ha önnek ez nem tetszik, keressen spanyol
segítséget.
Hornblower készenlétben akarta tartani kiképzett, fegyelmezett embereinek egy részét, hogy
szükség esetén rendelkezésre álljanak. Olyan határozott és ellentmondást nem tűrő hangon
beszélt, hogy sikerült is azonnal elhallgattatnia Claros tiltakozását.
Még el sem indultak, amikor máris veszekedés zaja hallatszott a puskaporos hordókat szállító
öszvérek felől. Hornblower és Claros sietve lovagoltak oda, hogy megtudják, mi a baj és
meglepetten látták, hogy egyik spanyol tiszt kivont
karddal fenyegeti Grayt. A tiszt háta mögött a rongyos guerillerok már lekapták vállukról
puskájukat.
– Mi ez? Mi történt itt? – kérdezte Hornblower, előbb angol, azután spanyol nyelven. Mindenki
felé fordult és mindenki egyszerre beszélt, mint az iskolásgyerekek, amikor összevesznek játék
közben. A tiszt nagy mérgében annyira hadart, hogy sehogy sem tudta megérteni katalán
beszédét. Tehát Grayhez fordult és őt hallgatta meg hamarabb.
A tűzmester füstölgő szivart tartott a kezében és bocsánatkérően magyarázta kapitányának:
– Bocsánatot kérek, sir, de ez a dadogó hadnagy itt szivarozott, miközben mi a puskaporos
hordókat raktuk fel az öszvérek hátára. Nagy tisztelettel megkértem:
– Ne tessék itt dohányozni, sir, mert felrobbanhat valamelyik hordó! – de ő ügyet sem vetett
rám, bár hiszen az meglehet, hogy nem is értette, mit akarok.
Mégegyszer kértem és mutogattam neki, meg magyaráztam, ahogy tudtam, hogy megértse, mi
van a hordókban, de ő csak nyugodtan fújta tovább a füstöt és hátatfordított nekem. Tehát
elvettem a szivarját, mert nem tehettem másként, mire ő kardot rántott rám.
Eközben a spanyol ezredes is meghallgatta a tiszt magyarázatát és most Claros és Hornblower
fordultak egymással szembe.
– Az ön matróza megsértette az én tisztemet – mondta Claros.
– Az ön tisztje nagy könnyelműséget követett el – felelt Hornblower.
– Tessék csak idenézni, sir! – kiáltott fel Gray hirtelen. Egyik hordóra
mutatott, amelyet már felkötöttek egy türelmes öszvér hátára. A hordó keskeny résén keresztül
lassan hullott belőle a puskapor. Jutott belőle az öszvér oldalára, meg a földre is. A tűzveszély
nyilvánvaló volt.
ezt még egy katalánnak is meg kellett értenie, akkor is, ha nem tudott angolul.
Claros nem tudta elfojtani mosolyát, amikor a tényállást a maga részéről is
megállapította.
– Matrózom elhamarkodottan cselekedett – mondta Hornblower –, de azt hiszem,
elismeri ezredes úr. hogy végeredményben igaza volt. Ezért a matrózom
ünnepélyesen bocsánatot kér, ön viszont szigorú parancsot ad, hogy a puskaporos hordók
közelében nem szabad dohányozni.
– Helyes! -bólintott Claros. Hornblower Grayhez fordult.
– Mondja ennek a tisztnek: – Isten áldja meg a királyt, szenyor! – mondja ezt alázatosan, nagy
tisztelettel!
Gray meglepetten nézett fel.
– Csak mondja bátran! – biztatta Hornblower. – Gyorsan, gyorsan!
– Isten áldja meg a királyt, szenyor! – ismételte végre Gray, ha nem is éppen alázatos, de
mindenesetre csodálkozó, idegenszerű hangon.
– Az emberem legmélyebb sajnálkozását fejezi ki meggondolatlanságáért magyarázta
Hornblower a tisztnek, mire Claros helyeslőén bólintott, majd egy-két szóval kiadta a parancsot,
amint Hornblower kívánta, azután elfordult, így ez a válság is elmúlt és senki sem sértődött meg.
A matrózok elégedetten vigyorogtak, a katalánok meg gőgösen vették tudomásul a nagy
elégtételt.

XVIII. FEJEZET

Szárazföldi közjáték

Hornblower kapitány megállította lovát a legutolsó domb tetején. Eddig még szünet nélkül
egyik domb következett a másik után. Az augusztusi nap izzóan sütött le rájuk és számtalan légy
kínozta őt, lovát és társait. Mellette Claros lovagolt, mögötte Longley és Brown, kényelmetlenül
feszengve keshedt Rosinantejük nyergében, három spanyol törzstiszt társaságában. Utánuk, míg a
szürkészöld dombokon a kiküldött előőrsök oszlottak el, akiknek az volt a feladatuk, hogy
váratlan meglepetések ellen védelmezzék a csapatot. Még hátrább derékig meztelen emberek
kínlódtak verejtékezve az ágyúkkal. Öt óra alatt alig több mint három mérfölddel jutottak előre.
Hornblower felnézett a napra és látta, hogy már csak másfél órája van a megbeszélt találkozóig –
ennyi idő alatt kell továbbvonszolnia ágyúit egy mérföldnyi hegyi úton és egy mérföldnyi
síkságon, amely ott terült el a lába alatt. Lelkiismeretfurdalás kínozta, amikor arra gondolt, hogy
esetleg elkésik az első ágyúkkal. Mindenesetre bizonyos, hogy
délután öt óra előtt nem kezdheti meg a tüzelést.
Alatta, egy mérföldnyi távolságban, de a tiszta levegőben látszólag sokkal
közelebb, megpillantotta Rosas városát. Hornblower tisztán felismerte minden részletét,
térképének útmutatása szerint. Jobb oldalon őrködik a citadella – Hornblower a dombtetőről
tisztán láthatta az. ötszögletű építményt és mögötte a kéklő tengert. A közepén terül el maga a
város – egyetlen hosszú út, közel a
tengerparthoz, amelyet a szárazföld felől magas földhányás védelmez. Bal
oldalon, a város másik végének védelmére épült a Trinidad-erőd. Kétségtelenül leggyengébb a
középső erődrész, de nem sok haszna volna, ha elfoglalná, mert a citadella és a Trinidad-erőd
önállóan is tudnak vé-
dekezni. Leghelyesebb volna a citadellát erőteljes rohammal bevenni és pedig a tenger felőli
oldalról. Ha a citadella elesik, a várost úgysem lehet tartani, bár a Trinidad még akkor is
nehézségeket okozhat.
Hornblower engedte, hogy gondolatai magukkal ragadják. Olyan buzgón tervezgette a város
bevételét, hogy fel sem tűnt a nagy csend és békesség körös-körül. A francia trikolor lustán
lengedezett a citadella és a Trinidad tetejéről. A világon semmi sem emlékeztetett háborúra.
Megszálló seregnek sehol semmi nyoma.
Pedig legjobb esetben is csak órák kérdése, amíg a városban felfedezik, hogy jól felszerelt
csapat érkezett a citadella közelébe.
– Hol a cataloniai hadsereg? – kérdezte Hornblower bosszúsan Clarostol. De az ezredes
egykedvűen vont vállat.
– Nem tudom, kapitány úr.
Hornblowernek ez a helyzet azt jelentette, hogy értékes szállítmánya és még értékesebb, hatszáz
főnyi válogatott csapata itt van ezen az ismeretlen
hegyvidéken, három mérföldnyire a tengertől, ahol hajóra szállhatnának és közel Rosashoz,
ahonnan a kormányzó bármelyik pillanatban kiküldheti ellenük felfegyverzett csapatait.
– De hiszen azt mondta, hogy Rovira ezredes serege az elmúlt éjszakán felvonul
 Rosas alá!
– Úgy látszik, valami visszatartotta.
– És az az ember, akit hajnalban előreküldött az ezredeshez az üzenetemmel, visszatért már?
Claros összeráncolta a homlokát erre a kérdésre, azután továbbította
szárnysegédjének.
– Az az ember nem is ment el – felelt a tiszt.
– Micsoda? – kiáltott fel Hornblower megdöbbenve. Nem ment el?
– Felesleges fáradság lett volna – magyarázta a tiszt. Ha Rovira ezredes úr el akar jönni, úgyis
eljön. Ha meg nem jöhet, hiába üzengetünk utána.
Hornblower jobbfelé mutatott, a szomszédos dombtetőre, ahol ötven felnyergeit ló várakozott és
mellette csoportba verődve az emberek, akik tegnap óta megfigyelés alatt tartották a várost.
– Miért nem jelentették, hogy Rovira ezredes nem érkezett meg? – kérdezte.
– A tiszt, aki a csapatot vezette, csak arra kapott parancsot, hogy azt
jelentse, ha megérkeznek – felelt Claros.
A legcsekélyebb méltatlankodás vagy sértődöttség sem tükröződött arcán, bár Hornblower
nyíltan kimutatta haragját és megvetését. De Hornblower még uralkodott magán, hogy el ne
játsszon a jövőre nézve is minden lehetőséget.
– Itt nagyon veszedelmes helyzetben vagyunk -jegyezte meg.
Claros ismét csak vállát vonogatta. Úgy látszik, ezek az angolok nagyon
nyúlszívűek.
– Az én embereim ismerik a hegyeket. Amennyiben a franciák csakugyan
kivonulnának és megtámadnának bennünket, akkor elmenekülhetünk a hegyeken át, az
ösvényeken – magyarázta, a távoli meredek hegyoldalakra mutatva. – Egészen bizonyos, hogy
oda nem mernek követni bennünket és ha mégis jönnének, akkor sem tudnának elfogni.
– De az ágyúim? Az embereim?
– A háborúban mindig számolni kell a veszedelemmel – felelt Claros könnyedén.
Hornblower válasz helyett hátrafordult Longleyhez.
– Forduljon vissza azonnal – mondta a fiúnak. – Tartóztassa fel az ágyúkat,
az embereket, mindenkit. Senki ne tegyen többé egy lépést sem, amíg újabb parancsot nem
adok.
– Igenis, sir.
Longley megfordította lovát és elnyargalt. Ez a fiú kitűnően megtanult
lovagolni, mielőtt hajóra került. Claros és tisztjei, Hornblower és Brown
utánanéztek egy ideig, azután ismét visszafordultak. A spanyolok sejthették, miféle parancsot
adott.
– Egy lépést sem teszünk, amíg Rovira ezredes meg nem érkezik a síkságra – jelentette ki
Hornblower határozottan. – Volna szíves most végre üzenetet küldeni neki?
Claros hosszú bajuszát tépdeste azután megtárgyalta a dolgot vezérkarával. A fiatalabb tisztek
dühösen vitatkoztak, míg végül egyik
átvette az írott parancsot és ellovagolt. Nyilván senki sem lelkesedett a
megbízatásért, hogy esetleg hosszú órákon át lovagoljon az izzó napfényben, keresve Rovira
ezredes hadosztályát.
– Körülbelül ebédidő van -jegyezte meg Claros. – Volna szíves ebédet adatni az embereimnek,
kapitány úr?
Hornblower tágra nyílt szemmel bámult a spanyolra. Azt hitte, már semmivel sem lephetik meg
ezek az emberek, de most kiderült, hogy tévedett. Claros dohánybarna arcán a legcsekélyebb
kételkedés sem tükröződött, természetesnek tartotta, hogy az ő ezer rongyos emberét a
Southerlandról annyi nehézség és fáradozás árán partra szállított élelemből kell megvendégelni.
Hornblowernek már a nyelve hegyén volt a legridegebb visszautasítás, de mégis meggondolta a
kereket oldanak és elillannak. Még mindig táplált valami halvány reményt, hogy Rovira
megérkezik hadosztályával és mégis csak megkezdhetik a város ostromát. Ennek a lehetőségnek
kedvéért hajlandó volt erre az engedékenységre.
– Azonnal utasítást adok – mondta és az ezredes magától értetődően és
természetesen fogadta ezt a kegyet ugyanattól az embertől, akivel az imént
csaknem összeveszett.Matrózok és katalánok nemsokára egyforma jó étvággyal fogyasztották
ebédjüket.
Még a lovascsapat is megérezte az étel szagát a túlsó dombon, mint a keselyűk és nyargalva
lovagoltak oda hozzájuk, mindössze hat boldogtalant hagyva ott, hogy folytassák Rosas
megfigyelését. Claros a tisztjeivel is letelepedett egy fa alatt. És ami előrelátható volt – a jó
falatozás után a spanyolok leheveredtek az árnyékban és a következő pillanatban már hortyogtak,
spanyol szokás szerint ügyet sem vetve a legyekre, amelyek le-letelepedtek szájuk szélén.
Hornblower sem nem evett, sem nem aludt. Leszállt a nyeregből, lovát Brown gondjaira bízta,
azután fel-alá járkált a dombtetőn és keserűen nézett le gonddal írta meg a helyzetet az
ellentengernagynak nagy gonddal, mert nem szerette volna, ha azt hiszi róla, hogy mindenben
csak akadályt és nehézségeket lát –, és a válasz valósággal felháborította. Leighton azt kérdezte,
vajon az ezerötszáz emberrel nem lehetne-e valami akciót megkísérelni az erőd ellen? És hol van
Rovira ezredes? Ennek a kérdésnek a hangja valamiképpen arra utalt, hogy Hornblowert
hibáztatja Rovira távolmaradásáért. Hornblower ne felejtse el, hogy
a legszorosabban együtt kell működnie Anglia szövetségeseivel. Természetesen, a hajóról hozott
készletekből nem élelmezhetik tovább Rovira embereit; Hornblower
tapintatosan adja tudtul Rovira ezredesnek, hogy neki kell gondoskodnia emberei ellátásáról.
Nagyon fontos, hogy a brit hajóraj megérkezését mindjárt az első
pillanatban nagy siker jelezze, de semmi szín alatt sem szabad elkezdeni olyan vállalkozást,
amely veszélyeztetheti a partra szállott csapat biztonságát.
Leighton levele az adott helyzetben haszontalan és zavaros írásmű volt, de
egyszer, ha majd az Admiralitás ítélőszéke elé kerül, bizonyosan mindenki
értelmes és bölcs rendelkezésnek tartja.
– Bocsánatot kérek, sir – szólalt meg ebben a pillanatban Brown. – Úgy látom, a franciák
mozgolódnak odalenn.
Hornblower megrezzenve nézett le Rosasra. Három kígyó kúszott elő a városból – három
hosszú, keskeny oszlopban felfejlődött csapat indult el a síkság felé, egy a citadellából, egy a
városból, egy az erődből. A spanyol előőrs kiáltása jelezte, hogy már ők is észrevették az érdekes
jelenséget; a kis csapat lóra pattant és odanyargalt a szétszóródva heverésző spanyol csapathoz.
Hornblower még vagy két percig megdöbbenve állt a helyén – az oszlopoknak csak nem akart
végük szakadni, csak jöttek elő egyre, szakadatlanul a várból. Kettő egyenesen feléjük tartott,
míg a harmadik, amely a citadellából indult ki, jobbfelé indult, nyilvánvalóan azzal a szándékkal,
hogy elvágják a szárazföld felé a spanyolok visszavonulását. Hornblower látta a napfényben
csillogó muskétáikat. A hadoszlopok
még egyre kígyóztak kifelé az erődből – most már határozottan megállapíthatta azt is, hogy
mindegyik legalább ezer főből áll. A spanyolok szerint legfeljebb ha összesen kétezer katona van
a városban, de ez is tévedés volt, éppen úgy, mint minden más értesülésük.
Claros már lóra szállt tisztjeivel és most a dombtetőre lovagolt. Egy pillanatra megálltak és
lenéztek Rosas felé. Valamennyien egyszerre mutattak le a síkságra – azután összenéztek;
megértették a helyzetet. Majd sarkonfordultak és visszaindultak. Miközben megfordultak, Claros
és Hornblower pillantása találkozott. Claros tekintete most is kifejezéstelen volt, mint mindig, de
Hornblower mégis nagyon jól tudta, mi a szándéka. Ha otthagyja az angolokat és bevezeti
embereit a hegyek közé, akkor idejében elillanhat a franciák elől és nyilván már el is határozta,
hogy ezt az utat választja. Hornblower abban a pillanatban tudta, hogy kár volna egyetlen szót is
vesztegetni, kérni, hogy fedezzék a szárazföldi expedíció visszavonulását. Igaz, hogy a
fegyelmezetlen katalánok úgyis aligha tudnák feltartóztatni a sokszoros túlerőt.
Embereinek biztonsága egyes-egyedül saját erőfeszítésüktől függ. Egyetlen pillanatot sem
szabad elvesztegetniük. Lóra szállt – az oszlopok eleje már a
síkságon járt és nemsokára elérkeznek a meredek hegyoldal tövébe. Onnan ösvények vezetnek
fel a fennsíkra, ahol most ők állomásoznak. Sietve nyargalt Claros nyomában. De amikor Laird
őrnagy közelébe ért, aki máris felállította embereit, megfékezte lovát és nyugodt ügetésben
közeledett katonáihoz. Sohasem szabad elárulni sietséget vagy félelmet az emberek előtt, ezzel
csak fölöslegesen nyugtalanítaná őket.
És külöben is, még súlyos kérdéseket kellett eldöntenie. Nyilvánvalóan
legtermészetesebb és legjobb volna, ha otthagyna mindent, ágyúkat, felszerelést, a tengerészek
élete sokkal értékesebb, semhogy haszontalanul elfecsérelhetné. Ha a józan ész parancsszavát
követi, akkor minden emberét biztonságban visszavihetné hajója fedélzetére, mielőtt a francia
hadoszlopok utolérhetnék őket. Még ha csak néhány emberének életéről volna szó, az is többet
ér, mint a tíz huszonnégyfontos ágyú együttvéve. De a háborúban a józan meggondolás csak a
második helyen szerepel. A
fejvesztett menekülés vissza a hajóra, ágyúk, lőszerek, élelmiszerek
hátrahagyásával nyomasztó hatással volna az emberekre. Viszont a visszavonulás teljes
rendben, minden felszereléssel, akár kemény harcok közben is, fellelkesíti őket. Máris elhatározta
magát és lovát megállította Laird őrnagy mellett.
– Egy órán belül háromezer francia lesz a nyakunkon, Laird – mondta nyugodtan.
– Maga feltartóztatja őket, míg mi az ágyúkat visszaszállítjuk a hajóra.
Laird bólintott. Vörös arcán nyugodt elszántság tükröződött. Lila
selyemzsebkendőjével megtörölte homlokát.
– Igenis, sir – felelt. – Majd elintézzük. Hornblower körülnézett matrózainak kettős során, az
ismerős napbarnította arcokon és nyugodt fegyelmük végtelenül megnyugtató hatással volt rá.
Megsarkantyúzta lovát és megindult lefelé az ösvényen. Longley jött vele szemben, pónija hátán.
– Azonnal visszaindul, Longley! Jelentse az ellentengernagy úrnak, hogy az embereket és az
ágyúkat vissza kell szállítani a hajókra. A bárkák álljanak készen, hogy mielőbb behajózhassunk.
A spanyolok rendetlen, összevissza alakulatokban már meg is kezdték a menekülést egy
keresztösvényen a hegyek felé. Egy spanyol tiszt éppen azon fáradozott, hogy összegyűjtse a
késlekedőket. Az angol matrózok bámészkodva nézték, miközben a spanyolok egy csapat lovat
elkötöttek az egyik ágyú elől és magától értetődően elvezették.
– Megállj! – kiáltotta Hornblower és vad iramban vágtatott oda. – A lovakat nem adhatjuk
vissza! Shelton, Drake, azonnal vezessék vissza a lovakat! Brown, menjen velük maga is! És
mondják meg a tisztjeiknek, hogy elmehetnek valamennyien, de egyetlen lovat, egyetlen öszvért
sem vihetnek magukkal!
A spanyolok sötéten néztek össze. Ebben az országban, ahol két keserves esztendő óta dúl a
háború, rendkívüli értéke volt a hátaslovaknak és a teherhordó állatoknak. Ennek a százötven
állatnak az elveszítése súlyos veszteség nekik. De a brit matrózok éppen olyan elszántsággal és
daccal néztek velük szembe.
Előkapták pisztolyaikat és szablyáikat s meglátszott rajtuk, hogy szükség esetén használják is. A
spanyoloknak hirtelenében eszükbe jutott az a francia hadoszlop is, amely a többiektől
különválva, el akarja vágni menekülésüket. Tehát rövid meggondolás után ellenkezés nélkül
hátrahagyták állataikat és dacos, sötét arccal elvonultak, míg Hornblower tovább indult fáradt
lova hátán, hogy visszavezesse a parthoz embereit és ágyúit, amelyeket annyi fáradság árán
hoztak el idáig. Messziről békésen, simán kéklett a tenger, mint valami tükör, a hajók nyugodtan
horgonyoztak. És alattuk, a hegy lábánál, az aranyszínű homokpart
mentén nagy fekete bogarakként álldogáltak a bárkák. Körülötte szöcskék
ugráltak, tücskök muzsikáltak. Azok, akik a parton várakoztak további
utasításokra, már rakták is vissza a bárkákra a sózott hússal teli hordókat, a
kétszersültes ládákat. A munkának ezt a részét nyugodtan rábízhatja Cavendishre.
A hegytetőre, ahonnan vízmosás vezetett le egyenesen a tengerpartra, megérkeztek az első
puskaporhordó öszvérek. Parancsot adott az öszvéreket vezető matrózoknak, hogy amint
lerakodtak a parton, azonnal hozzák vissza az állatokat, hogy megkönnyítsék az ágyúk vontatását.
Azután tovább lovagolt.A legelső ágyú félmérföldnyi távolságban volt a vízmosástól. Emberek és
állatok keservesen küszködve húzták felfelé a tetőre, mert ezen a félmérföldes darabon vezetett a
legmeredekebb út felfelé. Emberei megéljenezték, amint elnyargalt mellettük. Kalapját lengette
feléjük köszönetül és igyekezett egyenesen, feszesen ülni lova hátán, mintha gyakorlott,
tapasztalt lovas volna. Mindenesetre megnyugtatta, hogy Brown a háta mögött még nála is
rosszabbul
lovagol és így az ellentét talán az ő javára billenti a mérleget. Felfigyelt. A
távoli lövöldözés bizonyította, hogy Laird hátvédje máris munkához látott.
Sietve lovagolt tovább az ösvényen, Brown és Longley a nyomában, a keservesen küszködő
ágyúvontatók mellett, egyre közeledve a tűzvonalhoz. Egy helyen, az út szélén hosszú sorban
hevertek az ágyúgolyók ott, ahová a spanyolok ledobálták a riadó felhangzásakor. Ezek
ittmaradnak – teljesen lehetetlen, hogy visszavigyék a hajóra. Váratlanul érkezett meg a tüzelés
színhelyére. Ezen a részen a terepet
elszórt szikladarabok, sűrű bozót, alacsony és meredek kiemelkedések és gödrök borították.
Laird a hegy gerince mögött helyezte el embereit. Maga Laird ott állt egy sziklaszirten,
balkezében még mindig a lila selyemzsebkendőt szorongatta, jobbkezében a kardját és egyre az
utat nézte, miközben puskagolyók süvítettek körülötte. Arcán úgy látszott, hogy tökéletesen jól
érzi magát, sőt szórakoztatja ez a helyzet és amikor Hornblowert megpillantotta, szinte bosszúsan
villant meg szemében, amiért megzavarják mulatságában.
– Minden rendben? – kérdezte Hornblower.
– Igenis, sir – felelt Laird szinte neheztelő hangon. Tessék idejönni és
megnézni.
Hornblower leszállt lova hátáról és felkapaszkodott a csúcsos sziklára.
– Mint látja sir, a csapatok nem tehetnek másként, az ösvényen kell maradniok – magyarázta
Laird szinte tudományos hangon. – Ha szétszóródnak, könnyen elveszthetik az irányt, amellett
ezek a tüskés, sűrű bokrok úgysem engednek szabad mozgást.
A sziklatetőről Hornblower a tenger zöld partjára látott le – sűrű tüskés bozót szinte
áthatolhatatlan szövevényére, amely Spanyolország földközi-tengeri párjainak sziklás
hegyoldalait borítja. Ebben a sűrűben a vöröskabátos tengerészek vállig elmerültek és alig
látszottak ki. Itt-ott kis fehér füstfelhők jelezték, ahol nemrégiben tűzharc folyt. A szemközti
hegyoldal felől is apró füstfelhők szálltak és mozgolódás látszott a bozótban. Hornblower fehér
arcokat látott, kék kabátokat, néhol még fehérnadrágokat is látott, ott, ahol a franciák küszködve
vágtak maguknak utat a dús, barátságtalan bozót közben. Kéthárom puskagolyó ott fütyült
el a füle közelében.
– Itt egyelőre biztonságban vagyunk, amíg az ellenség oldalba nem támadhat.
 Jobbfelől láthatja, sir, hogy az ösvény, amelyen a franciák felénk haladnak, nagyjából
párhuzamos ezzel az ösvénnyel. Amint elérik ott azt a galagonyafát, vissza kell vonulnunk és új
állást keresnünk, ők meg kezdhetik elölről az
egészet. Szerencsére, az az ösvény nagyon is keskeny és kanyargó, könnyen lehet, hogy
sohasem ér el ahhoz a galagonyafához.
Hornblower tisztán látta a francia csákók hosszú, kanyargó sorát a bozót között.
Ismét egy golyó fütyült el a füle mellett.
– A franciák még ügyetlenebbek a céllövésben, mint Maidánál, ahol Sir John Stuart
tisztikarához tartoztam folytatta Laird. – Ezek az emberek már félórája tüzelnek rám anélkül,
hogy eltaláltak volna. De ha ketten állunk itt, a valószínűség megkétszereződik. Azt ajánlom, sir,
szíveskedjék visszavonulni és siettetni embereinek vonulását.
Összenéztek. Hornblower nagyon jól tudta, hogy az utóvéd parancsnoksága Laird kötelessége
és ameddig minden rendben megy, fölösleges volna beleszólnia. Csak azért habozott még egy
pillanatig, hogy megfogadja-e a tanácsot, mert nem akarta, hogy gyávának tartsa. Ebben a
pillanatban valami nekiütődött háromszögletű kalapjának, úgyhogy leesett a fejéről.
Ösztönszerűleg kapott utána
és röptében elfogta.
– Az a csapat ott már csaknem elérte a galagonyafát folytatta Laird nyugodtan.
– Most már kérnem kell, sir, hogy távozzék innen, mielőtt kiadnám embereimnek a
parancsot a visszavonulásra. A visszavonulásunk alkalmasint meglehetősen sietős lesz.
– Igaza van, őrnagy úr – bólintott Hornblower és akarata ellenére is nevetett.
Lehetőleg megőrizve méltóságát, csúszott le a szikláról. Lóra szállt és ismét visszafelé nyargalt
az ösvényen, emberei nyomában. Megnézte kalapját és büszkén látta a kis, kerek nyílást elől, az
aranyzsinór-
ban. Legfeljebb ha két inchny távolságban repült el a golyó a feje mellett és mégsem érzett
félelmet. Mire túljutott a tetőn, hallotta, hogy háta mögött erősödik a puskatűz. Néhány percig
félrehúzódva várakozott. Egy csapat tengerész, Morris kapitánnyal az élén, nyargalt el előtte az
úton. Ügyet sem vetettek rá, miközben kétoldalt elrejtőztek a sűrű bozótban, megfelelő helyet
keresve, ahonnan tüzelésükkel fedezhetnék bajtársaik visszavonulását. A puskatűz hirtelen
elhallgatott és a következő pillanatban Laird bukkant fel a kanyarodóban emberei élén, minden
pillanatban hátrafordulva, hogy lövöldözésükkel lehetőség szerint minél tovább távoltartsák az
ellenséget.
Hornblower láthatta, hogy a hátvéd kitűnően teljesíti feladatát és megnyugodva lovagolt előre.
Csakhamar elérte a leghátsó ágyút, amely makacsul megkapaszkodott egy lejtő lábában. A fáradt
lovak elszántan húzták, de minduntalan megcsúsztak a sziklás talajon. A matrózok is
kétségbeesetten és elszántan küszködtek, de most csak féltucat matróz jutott egy-egy ágyú mellé,
míg odafelémenet ötven spanyol segített a vontatásban. Dorongokkal, szinte lépésről lépésre
tolták és húzták az ágyút. Meztelen felsőtestükről – valamennyien ledobálták ingüket –
patakokban folyt a verejték.A spanyolok hosszú kígyóvonalban haladtak a távoli, meredek
hegyoldalban, egyre magasabbra. Tehát megmenekültek, Hornblower, miközben utánuk nézett,
egyszerre gyűlölettel gondolt egész fajtájukra. Bizonyos, hogy büszke nép, de mégsem olyan
büszke, hogy ne fogadnának el kegyeket másoktól. Az idegeneket éppen csak egy
árnyalattal gyűlölik jobban, mint egymást. Ostobán, rosszhiszeműen kormányozzák ezt a népet,
visszaélnek a gazdagsággal, amellyel a természet pazarul elárasztotta országukat. Ezért van az,
hogy Spanyolország természetes zsákmánya minden erősebb nemzetnek. Franciaország kísérletet
tett leigázására és csak Anglia féltékenysége védelmezi meg a teljes legyőzetéstől. Valamikor, a
távoli jövendőben, az országot majd belső harcok szakítják darabokra, liberálisok és
 konzervatívok néznek egymással farkasszemet és ha ez a harc már eléggé legyengítette és
megtizedelte őket, az európai nagyhatalmak szép egyetértésben vetik rá magukat a romokra. Igen,
polgárháborúk és idegen hatalmak a jövőben szünet nélkül betörésekkel fenyegetik
Spanyolország szabadságát és önállóságát, hacsak a spanyolok idejében észre nem térnek és
rendbe nem szedik a házuk táját.
De mi haszna most a távoli jövőre gondolni – előbb a kézenfekvő kérdéseket kell megoldani,
siettetni az ágyúk vontatását a part felé, mert hátul a növekvő puskatűz bizonyította, hogy
emberek adják oda életüket az ő biztonságukért és menekülésükért. Ismét felötlött lelkében a
kétség, vajon megérik-e az ágyúk ezt az áldozatot, de sietve elhalgattatta és végső erőfeszítésre
ösztönözte a lovát, hajszolta lefelé az ösvényen.
Szerencsére, az ágyúk fele megérkezett már a tengerpartra – mert az út végső, meredek
szakaszán, le a homokos tengerpartig aránylag könnyen és gyorsan haladtak. A készleteket,
amelyeket otthagytak a parton, már mind
visszaszállították a hajókra, sőt már az első ágyút a pontonokon sikerült
elhelyezni az első bárkában. Cavendish, aki a behajózást intézte, Hornblower elé sietett.
– Mi történjék a lovakkal és az öszvérekkel, sir? – kérdezte.
Százötven lovat és öszvért behajózni legalább olyan nehéz feladat, mint
behajózni az ágyúkat és azonkívül elviselhetetlenül kellemetlenek az élő állatok a fedélzeten.
Természetesen nem szabad megengedni, hogy a franciák kezére jussanak. A franciáknak jelenleg
ez a legértékesebb hadizsákmány. Legegyszerűbb volna a tengerparton elvágni az állatok nyakát.
De megbocsáthatatlan vétek most, amikor az állatoknak olyan nagy értékük van. Ha csak néhány
napig ott tudnák tartani a hajó fedélzetén, bizonyosan rövidesen partra tehetnék és visszaadhatnák
a spanyoloknak. Pár napig kétszersülttel is táplálhatják szegény párákat. Kiálló bordáik alapján
ítélve, ez még mindig jobb táplálék, mint
amilyenben az utóbbi időben részük lehetett. És valahogyan meg lehetne oldani a friss víz
kérdését is. Laird a háttérben még egyre folytatta sikeres küzdelmét a franciákkal, de a nap már
erősen közeledett a hegyek fölé.
– Vigyék a hajó fedélzetére a többivel együtt – mondta Hornblower végre.
– Igenis, sir – bólintott Cavendish és még a szeme sem rebbent meg, bár nagyon is tisztában
volt a nehézségekkel.
A munka folyt tovább. Hornblower már a maga lovát is átadta, hogy helyezzék el a bárkában,
azután visszaindult és felkapaszkodott a sziklára. Tetejéről beláthatta a tengerpartot és a
vízmosást a hegyoldalban, ahol Laird végső harcát vívta a franciákkal.
– Siessen Mr. Lairdhoz! – utasította Brownt. – Mondja, hogy már mindenki itt van a
tengerparton.
Tíz perccel később az egész táj felélénkült. Mire Brown odaérkezett a
tengerészekhez, bizonyosan már végső küzdelmüket vívták, mert a bíborszínű egyenruhák
elözönlötték az ösvényt, hogy elfoglalják helyüket a domb gerincén.
Vonaluk csaknem addig a helyig ért el, ahol Hornblower várakozott. A franciák a sarkukban
voltak; Hornblower látta egyenruháikat a bozót között, amint dühösen tüzeltek a tengerészek
rajvonala felé.
– Odanézzen, sir! – kiáltott fel hirtelen Longley. Hevesen oldalbataszította kapitányát, úgyhogy
tántorogva lelépett a sima sziklapárkányról, ahol állt. Hallotta, hogy kéthárom golyó fütyül el a
füle mellett, miközben ugyancsak vigyáznia kellett, hogy véglegesen el ne veszítse az
egyensúlyát. Ebben a pillanatban legalább ötven francia gyalogoskatona rohant elő a bokrok
közül, egyenesen feléjük. Éppen Hornblower és a tengerészek felfejlődött arcvonala
között voltak, nem volt más útja a menekülésnek, mint a szikla legmeredekebb, tenger felőli
oldalán és mindössze egy másodperce volt, hogy elhatározza magát.
– Erre, sir – kiáltotta Longley. – Itt, lefelé!
Longley majomszerű ügyességgel leugrott az alattuk lévő keskeny kiálló
sziklapárkányra és sürgetően integetett, hogy kövesse. Két kékkabátos gyalogos, bajonettel
kezében, már ott volt közel a fejük felett. Egyikük valamit kiáltott, de Hornblower nem értette,
hogy mit. Megfordult és Longley után ugrott. Éppen csak hogy elérte lábával a három yardnyi
mélységben lévő párkányt és görcsösen kapaszkodott meg, le sem mert nézni a több száz lábnyi
mélységbe. Longley megkapta a karját,
azután előrehajolt és hihetetlen nyugalommal méregette szemével a mélységet.
– Ez lesz a legjobb út, sir. Látja ott azt a bokrot? Ha azt elérjük, onnan már könnyebben
ereszkedhetünk le. Az a keskeny vízmosás egyenesen ahhoz a nagyobbikhoz vezet. Menjek előre,
sir?
– Igen – bólintott Hornblower.
Ismét puskagolyó fütyült el a füle mellett, erősen érezte a szelét. A franciák levetették magukat
a szikla peremén és úgy tüzeltek utánuk. Longley nagy lendületet vett, azután leugrott a szikla
oldalán, majd nagy porfelhőben csúszva folytatta útját és végül is megkapta a bokrot, amelyet
fentről Hornblowernek mutatott. Ott talált egy kis helyet, ahol megpihenhetett és onnan intett fel
ismét a kapitánynak. Hornblower igyekezett összeszedni minden lelkierejét az ugráshoz, de
azután mégis visszarettent a mélységtől. Újra golyó fütyült el a füle közelében – éppen a lábánál
csapott le. Most már leereszkedett a szikla pereméről, egy pillanatig még kapaszkodva lógott
rajta, majd eleresztette magát.
Érezte, amint az éles sziklák hasítják fel a ruháját csúszás közben. Azután
belezuhant a bokorba és vadul megkapaszkodott szúros ágaiban. Lábával még hasztalan keresett
támaszt.
– Fogja meg jól ezt az erős ágat, sir! A lábát tegye oda arra a kiálló kőre!
Nem azt a lábát! A másikat!
Hornblower nem is jutott tudatára, hogy a fiú parancsol neki és ő
engedelmeskedik. Arcával a szikla felé fordulva kapaszkodott, mint légy az ablakon. Keze és
karja máris fájt – két nap és egy éjszaka szüntelen munkája nagyon igénybe vette erejét. Golyó
csapott le a sziklára közte és a kadét között. Egy kő, amelynek nekiütődött, élesen csa-
pódott a térdének. Lenézett és csaknem elszédült, amikor látta, hogy még mindig micsoda
mélység tátong alatta.
– Menjünk tovább, sir! – biztatta Longley. – Már nem tart sokáig. Ne tessék lenézni!
Újra erőt vett magán. Óvatosan, lépésről lépésre haladt a fiú utasításai nyomán.
– Egy pillanat! – kiáltotta Longley. – Jól meg tud kapaszkodni, sir? Tessék csak várni egy kicsit,
amíg én előremegyek és körülnézek.
Hornblower szédülve kapaszkodott a bokorba. A fáradtságtól és csüggedéstől ellankadtan, a
sziklára fektette az arcát. Azután ismét meghallotta Longley hangját:
– Nincsen semmi baj, sir. Már csak egészen kis nehéz utunk van. Tessék csak arra a rögre lépni!
Arra, amelyiken az a fűcsomó van!
Meg kellett kerülniök egy kiugró szikladarabot és egy keserves, hosszú
pillanatig Hornblower ismét támasz nélkül lógott a mélység felett, amíg
szerencsésen ismét meg tudta vetni lábát valahol.
– Itt nem láthatnak bennünket, sir. Pihenhetünk egy kicsit – mondta Longley gondosan.
Hornblower ismét odafektette arcát a sziklához. Percekig semmire sem tudott gondolni a nagy
fáradtságtól. De egyszerre visszaemlékezett mindenre – küzdelmeire, Longley gondosságára, a
szorgos munkára odalenn a parton, a sziklatetőn küzdő hátvédre. Felült és lenézett. A hanyatló
alkonyaiban már egyetlen ágyú sem állt a parton, valamennyit behajózták és mindössze csak
néhány állat várakozott egy üres bárka előtt. Feje felett elhallgatott a tüzelés. A franciák már
feladták a küzdelmet vagy pedig erőt gyűjtenek az utolsó erőfeszítéshez.
– Menjünk! – szólalt meg hirtelen.
Most már könnyűszerrel jutottak le a partig. Jól esett, amikor ismét a sima,
homokos talajt érezte a lába alatt. Egyszerre Brown aggódó arcával találta magát szemben, de
Brown felderült, amint megpillantotta a kapitányát. Cavendish éppen egy kutter elindításánál
ügyelt fel.
– Nagyon jól van, Mr. Cavendish. Most a tengerészek menjenek. Az ágyúk mind a bárkákon
vannak?
– Igenis, sir.
Már csaknem egészen besötétedett, alig világított már az égbolton valami halvány fényesség,
amikor a tengerészek megindultak lefelé a vízmosásban. Az utolsó lövéseket két ágyúról adták le,
az indulásra kész bárkákról. A hosszú piros lángnyelvek egy pillanatra megvilágították a partot
ostromló francia katonákat és a kartács bizonyosan célbatalált, mert emberek halálordítása kelt a
nyomában.
– Igen kitűnően sikerült hadművelet volt – jegyezte meg Laird Hornblower mellett, a bárka
farában ülve.
Hornblower halálfáradtan, helyeslőén bólintott, bár nagyon álmos volt és
borzöngott a hidegtől, teljesen átnedvesedett nadrágjában. Keze fájt és égett, tenyeréről egészen
lehorzsolódott a bőr, a lába, a dereka, mindene fájt. Végre kieveztek a néma tengerre. A hajó
idegenül fogadta őket, megfélemlített lovak és öszvérek nyerítésével, szokatlan és zavaró
szagával.Hornblower alig állt a lábán, mire felérkezett a fedélzetre. Látta, hogy a foszlányokban
lógó ruhájára, halálsápadt arcára. Szédült, a kabinja felé támolygott. Polwheal odabenn várta. Az
asztalon, gyertyafény mellett, kikészítette vacsoráját. De később Hornblower nem emlékezett,
hogy evett volna valamit ezen az estén. Csak annyit tudott, hogy Polwheal besegítette az ágyba és
később, amikor kiment a kabinjából, tisztán hallotta kinn az ajtaja előtt a hangját, miközben az
őrrel beszélgetett:
– Horny nem tehetett róla.
Azután nem emlékezett semmire. Mélyen elaludt.

XVII. FEJEZET

Francia hajóraj a láthatáron!

A Southerland a Lyoni-öböl viharos vizén siklott, szürke ég alatt. A kapitány a hátsó fedélzeten
állt és élvezte a hideg, éles északnyugati szelet. Három héttel mögötte maradt már a spanyol
szárazföldi kirándulás lidércnyomásos emléke, több mint két hete elmúlt annak is, hogy a
lovaktól és öszvérektől megszabadult, az istállószag csaknem egészen elmúlt és a fedélzetek
ismét tiszták voltak. És ami mindennél fontosabb, a Southerlandot különleges, egyéni
megbízatással kiküldték, hogy vizsgálja meg a francia partvidéket egészen Toulonig. Végre ismét
megszabadult az ellentengernagy nyomasztó fölényétől és olyan gyönyörűséggel szívta magába a
friss levegőt, mint aki rabszolgaságból szabadult ki. Barbara
férje igazán nem olyan ember, akit gyönyörűség szolgálni.
És mintha az egész hajót megfertőzte volna a szabadságnak ez a boldogító érzése – még a
viharos szelet is élvezték a hosszú ideig tartó derűs időjárás után.
Bush ragyogóan mosolygó arccal, kezét dörzsölve került elébe.
 – Egy kis szelünk van -jegyezte meg az első tiszt. – Azt hiszem lesz ez még erősebb is.
– Alighanem! – bólintott Hornblower.
Szélesen, könnyű szívvel, vidáman mosolygott vissza Bushra. Csodálatos, milyen üdítő, hogy
ismét erős szél ellen küszködtek, különösen miután a legközelebbi tengernagy is több mint száz
mérföldnyi távolságban maradt tőlük.
– Gyakorlatoztathatja az embereket, ahogyan akarja, Mr. Bush – mondta
Hornblower nagylelkűen, mert ma igazán jókedvében volt.
– Igenis, sir.
A fiatal Longley bukkant fel a fedélzeten, kezében a loggal, hogy elvégezze az óráról órára
ismétlődő sebességmérést. Hornblower a szeme sarkából figyelte a fiút. Most már határozottan és
nyugodtan mozgott a hajón, teljes biztonsággal adta ki parancsait. Ő volt az egyetlen a kadétok
közül, aki igazán helyes beosztással és számítással végezte napi munkáját és a sziklaszirten
lejátszódott jelenet bizonyította, hogy veszedelemben megőrzi a lélekjelenlétét. Hornblower úgy
határozott, hogy útjuk vége felé, valamilyen alkalommal kinevezi zászlósnak. Figyelte a fiút
munkája
közben és arra gondolt, talán a jövendőbeli Nelson áll előtte, aki majd negyven sorhajón
uralkodik.
Csúnya fiú, annyi bizonyos, .haja tüskés és felálló, arcában van valami
majomszerű és mégis, lehetetlen nem szeretni. Ha a kis Horatio, a kisfia, aki himlőben halt meg
három napi betegség után, ilyen fiúvá serdült volna, büszke lett volna rá. Talán csakugyan a kis
Longleyre hasonlított volna – de minek is a régóta elveszített, meggyászolt gyermekre gondolni
ezen a borús reggelen? És mire hazaér, ismét egy gyermek várja. Hornblower lelke mélyén
remélte, hogy fiú lesz. Nem mintha egy másik kisfiú valaha is egészen elfoglalhatná a kis Horatio
helyét – tekintete egyszerre elfátyolozódott, amikor visszaemlékezett, hogyan bújt hozzá szegény
kis jószág, hogyan suttogta a fülébe: – Apu! Apu! – amikor a betegség már ott bujkált benne.
Lerázta magáról a szomorúságot. Mire hazaérkezik Angliába, a legkedvezőbb esetben is, a
gyermek bizonyára már
legalább is négykézláb mászkál a földön, vagy talán járni is megtanul. Esetleg már gügyög is és
félénken húzódik a sarokba, amikor idegen, ismeretlen édesapja megérkezik. Először meg kell
majd nyernie a bizalmát, szeretetét. De ez kedves és szép feladat lesz.
Mária úgy tervezte, hogy Lady Barbarát kéri meg keresztanyának – nagyszerű lesz, ha Lady
Barbara beleegyezik. A gyermek jövője biztosítva volna, ha a Wellesley-család állna a háta
mögött. Egészen bizonyos, hogy a Wellesley-család befolyása állította Leightont a hajóraj élére,
amelyet olyan ügyetlenül vezényelt. És ezen a reggelen Hornblower azt is határozottan érezte,
hogy a Wellesley-család befolyása sorozta be őt is Leighton hajórajába, állította egyik
sorhajójának élére. Lady Barbarával még nem volt tisztában, de ezen a reggelen azt is hajlandó
lett volna elhinni, hogy azért rendezte ezt így, mert szerette őt. Igen, most sokkal inkább örült
volna, ha tudja, hogy ez volt az ok, mint kitűnő hivatásbeli képességei. Vagy talán csak a türelmes
és jóságos elnézés volt szerény szolgájával szemben, akiről tudta, hogy szerelmes belé?
De ez ismét a gondolatok viharát ébresztette fel a lelkében. Csak rajta múlt, hogy Lady Barbara
nem lett az övé. Hiszen a karjában tartotta, megcsókolta. Nem számít, hogy nem merte elfogadni
szerelmét – mostani fellángolásában elvetette ezt az emléket –, annyi bizonyos, hogy Lady
Barbara felajánlotta szerelmét és ő visszautasította. Ő, aki valamikor könyörögve emelte fel
hozzá tekintetét, nem uralkodhat most rajta pártfogó úrnőjeként. Haragos indulattal dobbantóit
lábával a fedélzeten.
De a tisztán látás perceit hirtelen elkergette regényes rajongása. A hideg és
fölényes Lady Barbara, a tökéletes háziasszony, az ellentengernagy előkelő és méltóságos
hitvesének emlékét a gyengéd, a szerelmes, a mindenkinél szebb Lady Barbara emléke. Szíve
majd megszakadt, annyira vágyódott utána. Szomorú, szenvedő és magányos volt ebben a
hirtelen, minden mást elfeledtető vágyódásban, amikor csak úgy tudott gondolni rá, mint a
szépség, a jóság, a kedvesség angyalára. Szíve gyorsabban vert, amikor visszagondolt a
zafírnyakékre fehér mellén.
– Vitorlás a láthatáron! – kiáltotta ebben a pillanatban az őrszem az
árbockosárból. Hornblower egyszerre megfeledkezett az álmodozásról.
– Hol?
– Jobbra, a szélfelőli oldalon, sir. Gyorsan közeledik. Ez az erős északkeleti szél kitűnő alkalmat
adhat afrancia hajóknak, ha menekülni akarnak a blokádgyűrűből. A kedvező széllel könnyebben
utat találhatnak az angol hajók között és az első éjszakán olyan nagy utat tehetnek meg, hogy
azután már bottal üthetik a nyomukat. Könnyen lehet, hogy ez a hajó is át akarta törni a blokádot
és ebben az esetben aligha menekülhet a Southerland elől. Ki tudja, talán újabb jutalomdíj vár rá
és embereire.
– Most már látom, hogy fregatt és ha a szemem nem csal, akkor a brit hajórajból való! –
kiáltotta a megfigyelő.
Ez mindenesetre nagy csalódás volt. Számtalan magyarázata lehetett annak, mit keres itt a brit
fregatt. Már tisztán látta a szürke égre kirajzolódó fehér sudárvitorláit.
Stebbing, egyike azoknak a matrózoknak, akiket a kelet-indiai hajókaravántól szerzett,
középkorú, őszülő hajú férfi, odalépett hozzá és jelentette:
– Ez a Cassandra, sir, a harminckettes szám, ha jól látom. Legutóbbi utunkon kísért bennünket.
– Frederick Cooke kapitány, sir – olvasta Vincent a sietve előkerített
nyomtatott névjegyzékből.
– Kérdezze meg a számát, hogy biztosak legyünk a dolgunkban – utasította Hornblower.
Cooke hátrább van a névsorban, mint ő, tehát közös akció esetén ő az idősebb tiszt és a
parancsnok.
– Igen, ez a Cassandra, sir – szólalt meg Vincent a messzelátóval a szemén, amikor egész sor
zászló repült fel a fregatt vitorlarúdjára.
– Szabadon lobogtatja a jelzőzászlókat – kiáltott fel Bush, egyszerre
izgatottan. – Különös! – Ugyanis emberemlékezet óta, ha egy hadihajó szabadon lobogtatja
zászlóit, azt jelenti, hogy ellenséges hajóraj közeledik.
– Újra jelez! – kiáltotta Vincent. Sorra olvasta a számokat és Longley már le is fordította a
jelzések könyvéből. Négy – ellenséges – sorhajó – hátul – a szélfelőli oldalon irány délnyugat.
– Hajót megfordítani, Mr. Bush! Hátszéllel előre! Hajót harci készenlétbe
helyezni! – kiáltotta Hornblower.
A Southerland egymagában nem küzdhet meg négy ellenséges sorhajóval. Ha vannak angol
hajók a közelben, akkor feltétlenül elállja útját éslegalább kettőt harcképtelenné tesz közülük, de
amíg nincsen egészen tisztában a helyzettel, nem határozhat.
– Kérdezze meg, vannak-e angol hajók a közelben? utasította Vincentet, miután a hajó
megfordult és Bushátfektette a túlsó oldalára, hogy egyenesen hátba kapja a szelet.
– A válasz tagadó, sir – jelentette egy perccel később Vincent a nagy zajban.
Az emberek már buzgón dolgoztak, hogy harci készültségbe helyezzék a hajót.
Tehát úgy van, ahogyan előre sejtette. A négy francia sorhajó a sötétség leple alatt kitört Toulon
alól, miközben a blokádot tartó hajórajt a szél ereje a szélenyhe oldal felé nyomta. Csak a
Cassandra vette észre őket és előresietett, hogy megfigyelje útjukat.
– Kérdezze, hol van az ellenség? – utasította tovább Hornblower a
jelzőtisztet.
 – Hat – mérföldnyire – hátul – északkelet felől – olvasta le Longley a
jelzőkönyvből, amint Vincent sorra olvasta a számokat.
Tehát a francia hajók hátszéllel haladnak. Bizonyosan azért, mert mielőbb jó messzire
szeretnének elkerülni a Toulont blokád alatt tartó angol flottától. De nem valószínű, hogy azért
haszontalanul választották volna ezt az irányt, amely egyenesen a földközi-tengeri spanyol
partvidékre és pedig Barcelona környékére és azon túl a Gibraltár-szorosra mutatott.
Hornblower a hátsó fedélzeten igyekezett elképzelni, vajon mit gondolhat
mindezekről Napóleon a Tuileriákban. A Gibraltár-szoroson túl van az
Atlanti-óceán és az egész világ. De aligha képzelhető el, hogy a négy francia sorhajó arrafelé
igyekeznék. Mit is keresnének ott? Francia-Nyugat-Indiát csaknem meghódították az angol
expedíciók, a Jó Reménység-foka angol kézen van, Mauritius eleste is küszöbön áll. Esetleg
kereskedelmi hajók elfogására vagy elpusztítására küldték ki a francia hajórajt, de ez esetben
sokkal olcsóbb és sokkal több sikerrel kecsegtető vállalkozás volna, ha inkább fregattokat
jelölnek ki erre a feladatra. – Ilyesmi nem Bonapartéra hasonlít. Viszont, Leighton hajóraja már
éppen elég régen járja a katalán partvidéket ahhoz, hogy
Napóleon tudomást vegyen róla és parancsot küldjön a Toulonban állomásozó hadihajóknak. Ez
a parancs mindenesetre Napóleon egyénisé-
gének bélyegét viseli magán. Három brit sorhajó tűnt fel a katalán partvidéken?
Akkor küldjenek ellenük négy francia sorhajót. Lássák el valamennyit válogatott legénységgel a
touloni kikötőben tehetetlenül állomásozó hajókról. Adjanak meg nekik minden szükséges
felszerelést, amely után a barcelonai garnizon áhítozik.
Azután az éjszaka sötétségének leple alatt a négy hajó osonjon ki a touloni
kikötőből, törje át a blokádzárat és siessen egyenesen Barcelonába, ha lehet semmisítse meg a
brit hajórajt és ha szerencséje van, térjen vissza. Ha minden jól megy, egy héten belül otthon is
lehetnek ismét és ha nem – Istenem, áldozatok nélkül nem lehet háborút viselni.
Igen, egészen bizonyosan ez lehetett a francia terv. Most már csak azt kell
eldönteni, hogy szálljon-e szembe ezzel a tervvel. Először is, irányt kell
tartania az ellenséges hajók előtt és pedig lehetőleg úgy, hogy ne vegyék észre – ha váratlanul
pillantják meg az erős, jól felszerelt sorhajót a fregatt
helyén, akkor már félig meg is nyerte a csatát. Ez esetben első ösztönös
utasítása helyes volt a kettős cél elérése érdekében. Ezek után nincs más hátra, mint értesíteni a
Plútót és a Cassandrát. Három brit sorhajó és egy fregatt bátran szembeszállhat négy francia
csatahajóval.
– A hajót harci készenlétbe helyeztük, sir! – jelentette tisztelegve Bush.
Szeme ragyogott az elkövetkező harc és küzdelem előérzetében. Hornblower arra gondolt, hogy
Bush éppen az a fajtája a kemény harcosoknak, amilyen ő szeretne lenni – valaki, aki örül a
harcnak a harc kedvéért, aki szereti a veszedelmet, aki sohasem érez félelmet.
– Az emberek pihenjenek! Az őrségeket bocsássa el!– utasította Hornblower.
Fölösleges volna, hogy mindenkit ott tartson kijelölt helyén, ha egyszer az
összecsapás még messze van. Hornblower látta, hogy Bush arckifejezése egyszerre elváltozik.
Ez azt jelenti, hogy a Southerland nem megy neki azonnal a négy ellenséges sorhajónak.
– Igenis, sir – felelte, de láthatóan nem szívesen. Bizonyos, hogy a
Southerland helyes vezetés mellettelintézhetne kettőt vagy hármat a francia hajók közül,
legalábbis annyira, hogy előbb-utóbb brit hajók prédája legyen. De ezzel saját magát is
elpusztítaná és ezért még meg kell alaposan gondolnia ezt a lépést. Holnapra a Plútó és a Caligula
is felvonulhat, ha értesülnek, hogy francia hajók vannak a közelben.
– Adja csak ide nekem a jelzőkönyvet! – szólt oda Longleynek.
 Nagy gonddal fogalmazta meg az üzenetet. Mint minden visszavonulóban levő brit katonatiszt,
nagymértékben kockáztatja, hogy félreértik céljait, még pedig nemcsak a csőcselék, amely a brit
hajóhad dicsőségével telítve nem tudja megérteni, miért ne szállhatna szembe egy a néggyel. De
ha minden rosszra fordul, a Wellesleycsaládnak is szüksége lesz egy bűnbakra és éppen ezért ez a
parancs, amelyet most továbbit a másik hajónak, talán megszabja jövője útját dicsőség és
szégyen, elítélés és a parlamenti köszönet között.
– Ezt az üzenetet küldje! – fordult hirtelen Vincenthez. Egymásután repültek fel a zászlók a
yitorlarúdra. A Cassandra húzza fel vitorláit és a lehető legnagyobb sebességgel siessen tovább
nyugati irányban, keresse meg a Plútót és a Caligulát – Hornblower nem tudta pontosan megadni
a helyüket – és a két
hajóval együtt vonuljon haladéktalanul Barcelona alá. A Cassandra mondatról mondatra
elismerte az üzenetet. Azután, amikor a Southerland már beszüntette jelzéseit, rövid szünet
következett, mielőtt Vincent, a messzelátóval a szeme előtt jelentette:
– A Cassandra jelzéseket ad, sir: – Engedelmeskedem ...
Hornblowerrel először életében történt, hogy egy másik hajó kapitánya ezzel a szóval kezdte
hozzászóló üzenetét. Ő már annál többet használta tengernagyokkal és idősebb kapitánytársaival
szemben és most egy másik tiszt kezdi ezzel neki szóló üzenetét: – Engedelmeskedem ... – íme,
ez is bizonyíték növekvő méltóságának, egyre magasabb rangjának és majdnem olyan
büszkeséget érzett, mint amikor először fogadták idegen hajó fedélzetén kapitánynak kijáró
tiszteletadással. De ez a szó még távolról sem jelentette Cooke helyeslését. A Cassandra
kapitánya nem szívesen távozott a küszöbön álló csata elől. Jelezte, hogy szerinte helyesebb
volna, ha továbbra is megfigyelés alatt tarthatná a franica hajók mozdulatait.
– Visszajelezni: – Parancs kiviteléhez ragaszkodom! kiáltotta oda Hornblower keményen
Vincentnek.
Cooke-nak részben igaza van, részben téved. De tiltakozása mindenesetre csak annál jobban
kikristályosította elhatározását. A fregatt, gyorsaságával és könnyedségével elsősorban arra való,
hogy lehetővé tegye a sorhajók
harcbaszállását. Ha idejében oda tudja hozni a Plútót és a Caligulát, akkor
ezzel számtalanszor megsokszorozta értékét. Hornblower szívét jólesően
átmelegítette a meggyőződés, hogy igaza van és hogy meg is tudja valósítani elhatározását, úgy,
amint legjobb lelkiismerete szerint helyesnek látja. Az a hat hónapi különbség a ranglistán
kényszeríti Cooke-ot, hogy engedelmeskedjék neki és egy életen át kényszeríteni fogja. És ha
együtt lesznek tengernagyok mind a ketten, akkor is ő lesz a rangidősebb és Cooke a fiatalabb.
Figyelte, amint a Cassandra átváltja vitorláit és elindul nyugat felé. Bizonyos, hogy legalább öt
csomóval nagyobb sebességgel halad, mint a sorhajók és ennek most felbecsülhetetlenül nagy
értéke van.
– Húzassa be a sudárvitorlákat, Mr. Bush! – adta ki az utasítást Hornblower.
A francia hajókról bizonyosan látják, hogy a Cassandra eltűnik a láthatáron. Megvan a
lehetőség, hogy a Southerland továbbra is figyelheti őket anélkül, hogy észrevegyék. Zsebretette
messzelátóját és nyugodt mozdulatokkal kapaszkodott felfelé az árbocon – és ezzel kockára tette
tekintélyét, mert bizony csak lassan haladt felfelé, míg a többiek egy-kettőre felmásztak volna.
De saját szemével akarta látni az ellenséget. A hajó erősen dobálódzott a viharos tengeren és éles
szél fújt az arcába. Össze kellett szedni minden akaraterejét, hogy fennakadás és méltóságát
kockáztató pihenők nélkül folytassa az útját és emberei mindössze csak annyit lássanak, hogy
szép, kényelmeslassúsággal kapaszkodik felfelé, amihez végre is mint kapitánynakjoga van, de
azért ne áruljon el sem ügyetlenséget, sem félénkséget.
Végül is, biztos helyet talált a keresztárbocon, ahol jól megkapaszkodhatott.
 Elővette messzelátóját és a hullámzó szemhatár felé nézett. Miután a Southerland bevonta
sudárvitorláit, sebessége észrevehetően csökkent és bizonyos, hogy rövidesen meg kell
pillantania a francia hajókat. És meg is látta csakugyan: – először csak egy kis háromszöget a
láthatáron, azután még egyet, még egyet és még egyet.
– Mr. Bush! – kiáltotta. – Húzássá fel ismét a sudárvitorlákat! És küldje fel az árbocra Mr.
Savage-et.
A négy francia hajó egy sorban haladt, de hosszúra nyúlt vonalban – legalább fél mérföldnyi
távolságban kapitányaik alighanem összeütközéstől féltek, ezért húzódtak el ennyire egymástól –
és százat mert volna tenni egy ellen, hogy nem veszik észre a parányi kis pontot a láthatáron –
mert ilyen távolságból még nem láthattak többet a Southerlandból. Savage pillanatok múlva már
ott volt mellette. Még csak nem is lihegett, miután macskaügyességgel és elképzelhetetlen
gyorsasággal felkapaszkodott az árbocon.
– Fogja ezt a messzelátót! – szólt Hornblower. – Látja ott a francia
hajórajt? Azonnal jelezze, ha irányt változtatnak, vagy ha a köztünk levő
távolság változik.
– Igenis, sir!- felelt Savage.
Most már mindent megtett, amit egyelőre tenni lehetett. Ismét leereszkedett a fedélzetre. Most
már nincs más hátra, mint várni, türelemmel, másnapig. És holnap majd felvirrad a csata napja –,
legalábbis akkor, ha jól számított. Világért el nem árulta volna izgatottságát vagy feszült
várakozását. Régi szokása szerint ma estére vendégül látja tisztjeit, azután eljátszanak egy-két
whistpartit.

XVIII. FEJEZET

Egyedül négy ellen

Ez a helyzet megzavarta volna bármelyik kapitány éjszakai nyugalmát. Hátuk mögött négy
ellenséges sorhajó, amelyeket állandó megfigyelés alatt kell tartani és közben egyre csak azt
találgatni, vajon a Cassandra idejében megtalálja-e Leighton tengernagyot, hogy elvághassák az
ellenséges hajóraj útját. Az időjárás nyugtalan volt. A szél, miután estefelé viharrá erősödött,
éjfélig lecsillapodott, azután újra vad erővel nekikezdte, majd a földközi-tengeri szelek
szeszélyességével lassanként csaknem egészen elült.
Hornblower bizonyosan egy pillanatig sem gondolta, hogy aludni fog ezen az éjszakán, sokkal
izgatottabb volt, sokkal élénkebben működött az agya, semhogy aludni tudott volna. Esti
őrségváltás után lefeküdt, hogy kissé pihenjen és miután szentül hitte, hogy semmi szín alatt sem
fog elaludni, természetesen mély álomba merült, annyira, hogy Polwhealnak ugyancsak meg
kellett ráznia a vállát éjféltájban, amikor felköltötte. Azonnal a fedélzetre sietett. Természetesen,
Bush-t ott találta.
– Olyan sötét van, hogy semmit sem lehet látni, sir jelentette Bush.
– Nem látta az ellenséget?
– Félórával ezelőtt alighanem láttam. De ez nem bizonyos. A szél is
csillapodik.
– Igen – bólintott Hornblower.
 Most is, mint olyan gyakran a tengeren, nem volt más hátra, mint várakozni. Két,
spanyolfalakkal körülvett, lámpás világított a középső fedélzeten, ahol az őrség állt az ágyúk
mellett. A szél muzsikált a kötélzetben s a hajó esett és emelkedett a hullámokon. Igen, semmit
sem lehetett tenni, csak várakozni. Ha a fedélzeten marad, annál többet töri a fejét és elárulja
idegességét.
– Küldjön értem azonnal, amint megpillantja az ellenséget – mondta végre jól látszott
könnyedséggel, azután ismét lesietett a kabinjába.
Ismét leheveredett az ágyába. Fejében csak úgy rajzottak a gondolatok. Tudta, hogy miután még
egyet aludt, semmi szín alatt sem alszik el még egyszer. Olyan mély volt ez a meggyőződése,
hogy az álom másodszor is megrohanta, váratlanul leterítette, miközben egyre csak a Cassandrára
gondolt, annyira, hogy mikor
Polwheal ismét fölébe hajolt, úgy tűnt fel, mintha csak két perc telt volna el azóta, hogy utoljára
látta.
– Mr. Gerard tisztelettel üdvözli a kapitány urat és üzeni, hogy már
világosodik – mondta.
Ugyancsak erőt kellett vennie magán, hogy fel tudjon kelni, ki tudjon sétálni a kabinjából. És
csak amikor már álmosan lábraállt, kezdett örülni, hogy őszintén és becsületesen aludt mind a két
alkalommal, amikor Polwheal bejött felkölteni.
El tudta képzelni Polwhealt, amikor beszámol társainak a kapitány vasidegeiről, aki egész
éjszaka úgy alszik, mint a gyermek, amikor jól tudja, hogy veszedelmes csata előtt áll.
– Van valami jelenteni valója, Mr. Gerard? – kérdezte, amint felért a hátsó fedélzetre.
– Nem, sir. Amikor kettőt ütött a hajóharang, egy órára be kellett húzatnom a sudárvitorlákat,
olyan erősen fújt a szél. De most észrevehetően csillapodik és délkeleti irányba fordul.
– Hm – köszörülte a torkát Hornblower.
A sötét ég peremére valami halvány fény színeződött, de semmit sem lehetett látni néhány
yardnyi távolságon túl. A délkeleti szél nem a legelőnyösebb a francia hajóknak, ha Barcelonába
tartanak, a Plútót és a Caligulát meg egyenesen akadályozza.
– Azt hiszem, mire kivilágosodik, feltűnik a szárazföld is, sir -Jegyezte meg Gerard.
– Igen! – bólintott Hornblower. Éjszakai útjuk közel hozhatta őket a gyűlölt Creux-fokhoz.
Elővette a palatáblát és összeszámítva a logg óránkénti méréseit, úgy látta,hogy legfeljebb ha
tizenöt mérföldnyire lehetnek a foktól. Ha a francia hajók az éjszaka folyamán nem változtattak
irányt, akkor nemsokára meglehetős biztonságot találnak a Rosas-öbölben –, de ha az éjszaka
sötétjében más irányba fordultak, akkor jobb nem is tovább gondolkoznia, olyan súlyos
következményei lehetnek reá nézve.
A fénysáv észrevehetően gyorsan szélesedett. Kelet felé mintha egyre ritkultak volna a párás
felhők a láthatár fölött. Azután szétnyíltak és tündöklő aranyszínű pont villant meg a hasadék
közepében, éppen ott, ahol a fehér habtarajos tenger találkozott az éggel és a következő
pillanatban széles fénypászma borította el a víz felszínét.
– Föld! – kiáltotta a megfigyelő és csakugyan, nyugat felé, a láthatáron kéklő ködökbe
burkolódzva, felbukkantak a spanyol partvidék hegyei.
Gerard aggódó pillantást vetett kapitányára. Egy-két percig még várt, azután nem tudott tovább
erőt venni türelmetlenségén:
– És az ellenséges hajókat nem látja valahol? Hosszú ideig tartott a csend,
mire a válasz megérkezett.
– Semmit sem látok, sir, csak a szárazföldet!
Gerard ismét aggódva nézett Hornblowerre, de a kapitány arca mozdulatlan maradt.
Bush is megérkezett a hátsó fedélzetre; mindenki leolvashatta az arcáról
 izgalmát. Ha a négy francia hajó megszökött előlük, ez Hornblowernek félfizetést jelent egész
életére, ha ugyan nem még sokkal rosszabbat.
– Fordítsa meg a hajót, Mr. Gerard – adta ki a parancsot Hornblower nyugodtan.
Lehet, hogy a francia hajók a sötétség leple alatt irányt változtattak és most valahol a Földközi-
tenger közepe felé hánykolódnak a tengeren, de Hornblower még mindig nem akarta elhinni.
Tisztjei nem ismerik eléggé a franciák tapasztalatlanságát és ügyetlenségét. Meglehet, hogy a
Southerland éjszaka nagyobb sebességgel haladt, mint az ellenséges hajóraj, könnyűszerrel húsz
mérföld előnyt is szerezhetett. De ha most egy ideig a szél ellen fűrészelnek, alighanem rövidesen
megpillantják őket.
Bízott, de olyan formán, mint a kártyajátékos, aki mindent egy lapra tett fel.
Nem tudott uralkodni vad kétségbeesésén, sem szívének gyors, rendszertelen dobogásán.
Legfeljebb elrejthette emberei elől mozdulatlan arca mögött, miközben szótlanul állt a korlát
mellett. Azután eszébe jutott valami, amivel eltölthetné a közbeeső időt anélkül, hogy elárulná
izgatottságát.
Lement a kabinjába és Polwhealt hivatta.
Uralkodni tudott a kezén, annyira, hogy megborotválkozhasson. És a hideg zuhanyfürdő a
fedélzeten friss erőt adott. Tiszta ruhát vett és haját nagy gonddal választotta el, lassan és
figyelemmel, mert imént a fedélzeten, a hideg vízsugár alatt elhatározta, hogy a francia hajók
felbukkannak a láthatáron, mielőtt elkészülne reggeli öltözködésével. Mély csalódással tette le
fésűjét, amikor már teljesen elkészült, majd felvette a kabátját, de még mindig nem hallott egy
szót sem a francia hajókról. Majd, amikor már a fedélzeti lépcsőre tette a lábát, Parker kadét, a
megfigyelő őrszem végre megszólalt az árbockosárban.
– Vitorlás a láthatáron! Kettő... három ... Négy! Az ellenség!
Hornblower folytatta útját a lépcsőn felfelé a hátsó fedélzetre, még csak meg sem rezzent, fel
sem emelte a fejét. És remélte, hogy az emberei ezt
észrevették. Bush messzelátójával félúton felkapaszkodott az árbocra, Gerard pedig szinte
táncolt a fedélzeten gyönyörűségében. Miközben őket nézte, Hornblower örült, hogy pillanatig
sem kételkedett komolyan számítása helyességében.
– A hajót megfordítani, Mr. Bush. Folytatni a régi irányt, visszafektetni a
tatbaloldalra!
Beszédesebb kapitány most elmagyarázta volna tisztjeinek, miért tartja a
Southerlandot a francia hajók és a spanyol partvidék között, de Hornblower erőt vett magán és
ismét csak hallgatott. Egy fölösleges szó sem hagyta el ajkát.
– A szél iránya még egyre fordul délkelet felé -jegyezte meg Gerard.
– Igen! – bólintott Hornblower.
És amellett észrevehetően enyhül is, tette hozzá magában. Talán el is áll majd egészen a nap
folyamán. A nap most már egészen kiragyogott a felhők közül, derűs és meleg idő ígérkezett,
igazi szép őszi nap a Földközitengeren, emelkedő barométerrel és teljes szélcsenddel. Az
emberek buzgón súrolták a fedélzetet, közben nyugodtan tréfálództak, mintha nem is
gondolnának arra, hogy mielőtt még a nap lenyugszik, talán vér borítja a fényesre súrolt
deszkákat. Hornblower a dacos, sötétarcú, kedvetlen emberekre gondolt, akikkel Plymouthból
elindult és kissé büszke volt magára és mindannyiukra.Egyre közeledtek a spanyol partokhoz, a
hegyek már tisztábban rajzolódtak ki a láthatárra. A Southerland fara mögött a messze távolban
fehérlett a négy francia
hajó. Miután a szél iránya megváltozott, már nem haladhattak hátszéllel. Ha esetleg
megtámadnák, akkor elmenekülhetne észak feléi úgyhogy ha üldözőbe vennék, egyenesen
beleszaladjanak a Plútóba és a Caligulába, de ebben nem bízott. Francia sorhajók, miután
szerencsésen kiszabadultak a blokádgyűrűből, előbb elvégzik feladatukat, csak azután harapnak
bele az odavetett csalétekbe, bármennyire is csábítóan csillantják meg előttük. Ha a szél nem
hajlik el még jobban, éppen tartani tudják az irányt -Barcelona felé és bizonyos, hogy el is jutnak
egyenesen odáig, ha csak erőszakkal fel nem tartóztatják őket. Ő mindenesetre a nyomukban
marad, és ha nem érkezik segítség, akkor az éjszaka folyamán megtámadja az egyik különálló
hajót.
– Jelzéseket váltanak egymás között állandóan, sir -jelentette Bush,
messzelátójával a szemén.
Bizonyosan észrevették végre, gondolta Hornblower, ezért a nagy izgalom. De nem tudják,
hogy már teljes tizenöt óra óta utaznak a társaságában.A Southerland túljutott a Creux-félszigeten
és megnyílt előtte a Rosas-öböl. Ha a szél még tovább is elfordul, a francia hajók biztos
menedéket találnak a Rosasi-öböl ágyúi védelmében és ott meghúzódhatnak mindaddig, amíg az
angolok nem hoznak oda gyújtóhajókat és robbantóhajókat, hogy kifüstöljék őket onnan.
Igen, ez sokkal biztosabb menedék volna nekik, mint Barcelona kikötője.
Felnézett az árboctetőre, a szélzászlóra, a szél iránya határozottan már csaknem dél felé
mutatott. A francia hajóknak irányt kell változtatni, különben nem tudják elkerülni a Palamos-
fokot, neki meg ki kell fordulnia a nyílt tenger felé és a francia hajók mögött foglalni el a helyét.
A szél irányának megváltozása megfosztotta kedvező helyzetétől, És amellett a szél már csak
szabálytalanul megismétlődő kis rohamokban fújt, biztos jeléül annak, hogy egyre veszít
erejéből. Ismét a francia hajók felé fordult, hogy lássa, hogyan felelnek erre a változásra, De
egyelőre csak azt látta, hogy újabb jelzéseket váltanak.
– Hajó a láthatáron! – kiáltott fel Savage az árbockosárban.
Egy-két percig hallgatott. Savage még nem látott tisztán.
– Mi az, Mr. Savage?
– Azt hiszem ... még nem tudom egészen biztosan . .. még egy vitorlást látok a láthatáron, az
ellenséges hajók mögött.
Még egy hajó! Meglehet, hogy véletlenül idetévedt kereskedelmi hajó. Ha nem, akkor
bizonyosan Leighton hajói, vagy a Cassandra.
– Figyelje állandóan, Mr. Savage!
Nem lehetett türelemmel várni az új híreket. Hornblower megkapaszkodott a kötelekben és
fellendítette magát. Savage mellett, a jelzett irányba nézett messzelátójával. Pillanatokig keresnie
kellett, amíg megtalálta, amire Savage gondolt. Parányi fehér foltocska, annyira állandó, hogy
nem lehet hullámtaraj; és nem is felhő, mert más fehér, mint a láthatár szélén úszkáló apró
felhőfoszlányok.
– Most jóval közelebb van, mint az imént – mondta Savage. – Szinte biztosan látom már, hogy
egy hajónak a nagyárboca!
Most már nem is lehetett semmi kétség. Hajó közeledik a francia hajók mögött, felhúzva
valamennyi vitorláját.
– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower. Egyebet nem szólt, hanem máris ereszkedett lefelé a
kötélzeten.
Bush is leereszkedett a vitorlarúdról és izgatottan lépett elébe. Gerard,
Crystal mind ott voltak a fedélzeten és feszült kíváncsisággal várták.
– A Cassandra! – bólintott Hornblower nyugodtan. Kockáztatta a tekintélyét, hogy
bebizonyíthassa élesszemét. Senki sem láthatta ilyen távolságból, hogy csakugyan a Cassandra
közeledik hozzájuk. De ha nem alapjában téved a számításaiban, ebből az irányból csakis a
Cassandra jöhet. Ha mégsem a Cassandra volna, akkor most nevetségessé tette magát, de
túlságosan nagy volt a kísértés. Hadd higgyék azt, hogy
 felismerte, amikor Savage még azt sem tudta bizonyosan, hogy vitorlás-e, vagy csak felhő.
– Hol a tengernagyi hajó és a Caligula? – kérdezte Bush, aki azonnal
megértette Hornblower egész gondolatmenetét.
– Talán mögötte – felelt Gerard.
– Ha igen, akkor elintézzük a franciákat – jelentette ki Crystal.
Ha a tenger felől a Plútó és a Caligula, a szárazföld felől a Southerland, a
szél irányából a Palamos-fok állja el az útjukat, azonkívül pedig a szél iránya is kedvezőtlen,
csak a csoda mentheti meg őket az összecsapástól. Most minden szem a francia hajóraj felé
fordult. Már csaknem egészen a láthatár fölé kerültek és tisztán láthatták valamennyit: egy
háromágyúsoros hajó és három kétágyúsoros. Az elsőn és a harmadikon tengernagyi zászló
lengett. Az oldalukat díszítő széles, fehér sávok ragyogtak a tiszta, reggeli levegőben. Ha a Plútó
és a Caligula nagy távolságban vannak a Cassandra mögött, akkor a francia hajók éppen úgy nem
tudhatnak még jelenlétükről, mint a Southerland és ez a magyarázata annak, hogy továbbra is
tartják az irányt.
– A hajó a Cassandra! – kiáltotta ebben a pillanatban Savage. – Most már
határozottan megismerem!
Bush, Gerard és Crystal hódolattal néztek Hornblowerre. Tehát érdemes volt kockára tenni
tekintélyét.
A vitorlák hangosan csattogtak. Csaknem teljes szélcsend után ismét szélroham rázta meg a
hajót, még délebbi irányban, mint eddig. Bush sietve adta ki a parancsot a vitorlakezelő
matrózoknak. A többiek a francia hajók felé néztek, hogy vajon mit szólnak azok ehhez a
változáshoz.
– Fordulnak! – kiáltott fel Gerard.
Csakugyan, valamennyien határozottan látták, hogy a hajók elfordultak. Ezzel az új iránnyal
elkerülik a Palamos-fokot, de közelednek a brit hajórajhoz – ha a brit hajók csakugyan ott vannak
a Cassandra mögött.
– Mr. Bush! – kiáltotta Hornblower. – Követni az irányt!
– A Cassandra jelzéseket ad! – kiáltotta izgatottan Savage.
– Gyorsan! Föl! – vetette oda Hornblower Vincentnek és Longleynek.
Messzelátóval és jelzőkönyvvel a kezükben macskaügyességgel másztak fel az árboctetőre.
Mindenki, aki a fedélzeten állt, aggódva nézett utánuk.
– A Cassandra a tengernagyi hajónak ad jelzéseket, sir! – kiáltott le Vincent.
Tehát Leighton is csakugyan ott van, valahol a láthatáron – és a franciák is látják már,
mozdulataik után ítélve. Bonaparte kiküldhette négy sorhajóját a három angol sorhajó ellen, de
nincs az a francia tengernagy, aki jobban ismerve legénységének képességeit, engedelmeskedne
ennek a parancsnak, ha valamiképpen elkerülheti.
– És mit üzen, fiúk? – kiáltott fel Hornblower.
– Annyira messze van, hogy nem láthatjuk tisztán, de azt hiszem, az ellenséges
hajók új irányát közli!
Ha a francia hajók csak egy óráig tartják ezt az irányt, akkor elvesztek,
egészen bizonyosan elvágják az útjukat, mielőtt még Barcelonába érnének.
– Ismét fordulnak! – kiáltott fel Gerard hirtelen. Szótlanul figyelték a négy francia hajót, amint
lassanátfeküdve másik oldalukra, egészen megfordultak és egyenes sorba fejlődtek, egymástól
meglehetősen nagy távolságban. És most mind a négy egyenesen a Southerland felé tartott!
– Ha-hm! – köszörülte a torkát Hornblower, figyelmesen nézve a közeledő, elkerülhetetlen
végzetet.
A francia megfigyelők bizonyosan észrevették Leighton hajóinak árbocait. A Rosasi-öböl hat
mérföldnyi távolságban a szélenyhe oldalon, Barcelona száz mérföldnyi távolságban a szél
irányában: a francia tengernagy csak rövid ideig habozhatott, amikor megpillantotta az idegen
hajókat a láthatáron. Azonnal a biztonság felé menekült. Azt a magányosan álló sorhajót, ha nem
lehet kikerülni, el kell pusztítani.
Hornblowert elöntötte az izgalom hulláma, de azért tovább számolt, gondolkozott.
A francia hajóknak hat mérföldnyi utat kell megtenni, enyhe széllel. Leighton hajójának biztos
helyét még nem tudta. De ha a helyzet a legkedvezőbb, akkor is legalább húsz mérföldet kell
haladniuk derékszögben beeső széllel, ha ugyan a szél iránya közben ismét meg nem változik.
Még így is legalább két óra kellene és húszat mert volna tenni egy ellen, hogy a tengernagy nem
éri utol a hajókat,
mielőtt védelmet találva befutnak a Rosas-öbölbe. Csak akkor sikerülhet, ha a
szél megerősödik, ha iránya is inkább kedvezőbben változik és ha a Southerland jónéhány
árbocukat szét tudja lőni, mielőtt maga is harcképtelenné válik. Hornblower teljesen elmélyedve
számolt. Csak azután jutott eszébe hirtelen, forró izgalommal, hogy a Southerland az ő hajója és
az övé a felelősség is.
Longley leereszkedett az árbocon. Arca fehér volt az izgalomtól.
– Vincent küldött, sir. A Cassandra jelzéseket adott és Vincent azt hiszi, hogy a jelzés:
Southerland, 21. szám. És a huszonegyes azt jelenti: Harcba szállni az ellenséggel. De nem lehet
egészen tisztán látni a zászlókat.
– Helyes. Jelezzék vissza, hogy engedelmeskedem. Tehát Leightonnak lagalább megvan az
erkölcsi bátorsága, hogy vállalja a felelősséget, amiért egy hajót harcba küld négy ellen. Ebben a
tekintetben méltó arra, hogy Barbara férje legyen.
– Mr. Bush, negyedóránk van – mondta. – Gondoskodjék arról, hogy embereink kiadós reggelit
kapjanak.
– Igenis, sir.
Ismét a négy hajó felé nézett. Lassan közeledtek a Southerland felé. Nem
remélhette, hogy visszafordíthatja őket. Csak azt remélhette, hogy elkísérheti őket
menekülésükben a Rosasi-öbölig. Az a hajó, amelynek ledönti árbocait, feltétlenül Leighton
kezébe kerül. A többieket pedigolyan alaposan meg kell rongálnia, hogy ne tudják kijavítani a
Rosasi-öbölben, ahol nincsen erre való felszerelés. És akkor majd ott horgonyoznak, amíg
valamelyik brit gyújtóhajó, vagy alaposan megszervezett támadás, esetleg a szárazföld felől, az
erődökön keresztül el nem pusztítja véglegesen valamennyit. Remélte, hogy ez sikerül, de nem
tudta, nem akarta elképzelni, hogy mi történik majd eközben a Southerlanddal. Nagyokat nyelt,
de közben már azon járt a feje, hogyan manőverezzen az első találkozáskor. A francia
vezérhajónak nyolcvan ágyúja van, látta, hogy már valamennyit helyretolták és sötét torkukkal
egyenesen felé vigyorognak. A másik három francia hajón, mintha csak dacolni akarnának vele,
egyenként három trikolor lengedezett. Felnézett a maga viharvert vörös zászlójára, azután ismét
visszatért a valósághoz.
– Matrózok a vitorlakötelekhez, Mr. Bush! Azt akarom, hogy minden olyan gyorsan menjen,
nint a villámcsapás, ha az idő elérkezik. Mr. Gerard! Holnap minden ágyúparancsnokot
megkorbácsoltatok, aki lövetni merészel, amíg az ágyúja nincs jól beállítva!
A tüzérek vigyorogtak az ágyúk mellett; hiszen fenyegetés nélkül is a legjobban akartak
dolgozni, ahogyan csak kitelt tőlük és tudták, hogy a kapitány ezt nagyon jól tudja.
A Southerland és a nyolcvanágyús hajó az orrukkal közeledtek egymáshoz. Ha mind a két
kapitány tartja az irányt, akkor összeütköznek és talán a helyszínen elsüllyednek mind a ketten.
Hornblower szünet nélkül a francia hajót figyelte, hogy felfedezhesse a határozatlanság és a
habozás első jeleit; a Southerland, amennyire lehetett, párhuzamosan haladt a széllel, annyira,
hogy vitorlái csaknem libegtek. Ha a francia kapitánynak volna annyi esze, hogy kövesse
példáját, akkor a Southerland semmi elhatározó lépést nem tehetne vele szemben. De a
valószínűsége az, hogy a döntést az utolsó percig halogatja és akkor majd ösztönszerűen fekteti
bele hajóját a szélbe, mert ez a legkönnyebb manőver ügyetlen legénységével. Fél mérföldnyi
távolságban voltak, amikor egyszerre füstfelhő szállt fel a francia hajó orrából és ágyúgolyó
süvített el a hajó fölött. A franciák a hajó orrában elhelyezett ágyúkkal tüzeltek. Fölösleges lett
volna figyelmeztetni Gerardot, hogy ne válaszoljon – nagyon jól ismerte az első, nyugodtan,
biztosan beállított sortűz értékét. A távolság egyre fogyott a két hajó között. Két lyuk ütötte át a
Southerland fővitorláját. Hornblower nem is vette észre az újabb lövést, olyan erősen
figyelte a francia hajó mozdulatait.
– Vajon mit akar tulajdonképpen? – kérdezte Bush, idegesen tördelve a kezét.
– Sokkal tovább tartja az irányt, mint gondoltam.
Minél tovább, annál jobb. Minél jobban elsieti manőverét a francia hajó, annál tehetetlenebb
lesz azután. A két hajó homlokárboca már legfeljebb ha száz yardnyi távolságban volt csak
egymástól és Hornblowernek szorosan össze kellett zárnia az ajkát, nehogy ösztönszerűen kiadja
a parancsot a kormányosnak a fordulásra. Akkor egyszerre mozgást látott a francia hajó
fedélzetén és a következő pillanatban a hajó eltávolodott, a szélárnyékos oldal felé.
– Tüzet visszatartani! – kiáltotta Hornblower figyelmeztetően Gerard felé, mert attól félt, hogy
az idő előtt elcsattanó sortűz elszalasztaná a jó
alkalmat. Gerard válaszul csak kalapját lengette. Barna arcából kivillantak
fehér fogai. Egyre közelebb sodródott, legfeljebb ha harminc yardnyi távolság lehetett közöttük
és a francia ágyúk lassanként kedvező helyzetbe kerültek. A ragyogónapfényben Hornblower
látta a tisztek vállrojtjainak megvillanó csillogását a
hátsó fedélzeten, az ágyúk mögött kuporgó tüzérekel, akik lövésre készen
figyelték az irányt. Az alkalmas pillanat elérkezett.
Kormányt a szél felé! – szólt oda a kormányosnak. Bushnak egy pillantás is elég volt, ő előre
látta ezt a parancsot. A Southerland lassan fordult keresztbe a francia hajó fara mögött, mielőtt a
két hajó párhuzamosan egymás mellé kerülhetett volna. Bush kiáltva adta ki parancsait az
embereknek a vitorlakötelek mellett és eközben eldördült a francia hajó sortüze, tűzbe, füstbe és
mennydörgésbe borítva mindent maga körül. A Southerland megrázkódott a hatalmas
légnyomástól. Egyik árboctartó kötél Hornblower feje felett nagy csattanással elszakadt,
ugyanabban a pillanatban nyílás támadt a hátsó fedélzet deszkáiban és szilánkok esője repült
szerteszét. De addigra a Southerland orra csaknem érintette már a francia hajó farát. Hornblower
látta az emberek rémült szaladgálását a hátsó fedélzeten.
– Irányt tartani! – kiáltotta a kormányosnak. Azután sorra egymásután,
csoportonként dördültek elaz ágyúk, miközben a Southerland elhaladt az ellenséges hajó fara
mellett, harcba állítva egész ágyúsorát. Minden lövés pusztító erővel söpört végig a hajón, egyik
végétől a másikig. Gerard gyors léptekkel jött a hátsó fedélzet felé, lépést tartott a tüzeléssel.
Buzgón hajolt a legközelebbi hajóágyú fölé, villámgyorsan megváltoztatta az ágyúcső irányát,
villámgyorsan adta ki utasításait a tüzéreknek és ugyanakkor intett a szomszédos ágyú
parancsnokának, hogy pontosan kövesse példáját, majd megragadta a kanócot. A francia hajó
fedélzetén romokban hevert minden. És Hornblower látta, hogy a tisztek, akik az
imént még ott álltak a fedélzeten, most mozdulatlanul fekszenek, mint a
feldöntött ólomkatonák. A francia hajó farán a nagy ablakok eltűntek.
– Ezt alaposan megkapták! – kiáltotta Bush.
Az ilyen sortűzzel lehet csatákat nyerni. A Southerland ágyúi a kormányfélen még csak egyszer
tüzeltek, de a harci kedvet alighanem félig kiverték már a franciákból. Legalább száz halott és
sebesült hevert a fedélzeten és legkevesebb ha hat ágyút tettek harcképtelenné.
Ha csak ketten vívnának párviadalt, bizonyos, hogy a francia hajó egy órán belül feladná a
küzdelmet. De most már elsodródott tőlük, miközben a Southerland befejezte a fordulatot és a
második francia hajó, amelyiken a tengernagyi zászló lengett, közeledett szélfelőli oldalához.
Valamennyi vitorláját felhúzta. Egy perc múlva éppen olyan pusztító tűzzel árasztja el a
Southerlandot, mint az imént a Southerland ellenfelét.
– A kormányfél felé! – kiáltotta Hornblower a kormányosnak. – A tatbaloldalon mindenki az
ágyúkhoz! A francia hajó rettenthetetlenül közeledett, nem akart megfutamodni a párviadal elől,
miközben mindkét hajó az oldalával fordult a másik felé, de meg sem kísérelte amanőverezést
ezzel az ellenféllel szemben, amely bebizonyította éberségét. Hiszen a manőverezés csak azt
jelentette volna, hogy annál később juthat el a Rosasi-öböl védelmező biztonságába. A két hajó
egyre közeledett, a Southerland fedélzetéről hallották a francia tisztek izgatott parancsait, akik
igyekeztek megfékezni embereik türelmetlenségét az alkalmas, döntő pillanatig.
De mégsem értek célt egészen, mert két ágyú is elsült idő előtt. Hornblower még csak nem is
látta, hol csapott le a lövés. Hornblower egy szavára a Southerland ismét lassan fordult, amíg
éppen párhuzamosan nem állt az ellenséges hajóval és miközben tartotta az irányt, Hornblower
jelt adott Gerardnak a tüzelés megnyitására. Alig fél másodperc telt el a két sortűz között. A
Southerland megremegett az ágyúk visszalökődésének erejétől, közvetlenül utána pedig
hátrataszította a szemközti hajó sortűzének légnyomása. A nagy füstben felhangzott a hajó testébe
belecsapó ágyúgolyók nyomán a szilánkokra hasadó fa recsegése és lentről az emberek halálos
sikoltásai elárulták, hogy a lövések éppen elég kárt okoztak.
– Folytassátok fiúk, töltsétek gyorsan! – kiáltotta Gerard.
Szinte másodpercek alatt tisztították, hűtötték és töltötték az ágyúcsöveket.
Egyforma ütemben, megfontoltan dolgoztak valamennyien, szinte ugyanabban a pillanatban
tolták helyre az ágyúkat, ugyanabban a pillanatban sütötték el másodszorra is. A franciák sortüze
most már megkülönböztethetően jóval később válaszolt, akkor is szakadozottan és
rendszertelenül. Az enyhe szélben a füst megfeküdte a hajókat, Hornblower csak homályosan
látta lázasan dolgozó tüzéreit, de a francia hajó árbocai és vitorlái még mindig tisztán rajzolódtak
ki a kék égre. A Southerland harmadik sortüze nyomon követte a franciák második sortűzét.–
Három a kettőhöz, mint rendesen – jegyezte meg Bush hidegen. Egy lövés eltalálta a cölöpöt,
amelyhez a keresztárboc egyik kötelét erősítették és szilánkokkal borította a fedélzetet.
Alig lehetett gondolkodni a szörnyű hangzavarban. Morris a tengerészeivel ott állt a tatbaloldali
korlátnál és puskáikkal vettek célba mindenkit az ellenséges hajó fedélzetén, aki éppen a kezük
ügyébe esett. A két hajó olyan közel volt,
hogy puskával is elérhették egymást. Most már a Southerland sortüzei is
szakadozottan dördültek, az ügyesebb tüzérek gyorsabban dolgoztak, mint a többiek, míg a
franciák is szinte szünet nélkül folytatták a tüzelést. Közben egy-egy erősebb dördülés hangzott,
amikor véletlenül több ágyú sült el egyszerre.
– Úgy látom, a tüzelésük lassul -jegyezte meg Bush. Nem is csodálom.
A Southerland eddig még nem szenvedett halálos csapást. A fedélzeten heverő halottak száma
alapján ítélve, még sokáig folytathatta a küzdelmet.
– Tessék csak nézni a főárbocot, sir! – kiáltotta Bush.
A francia hajó főárboca lassan, méltóságteljesen előrehajolt. Egy pillanatig
mintha habozva állt volna a levegőben, azután hirtelen előrezuhant, hatalmas vászonlapjaival és
köteleivel együtt s magával rántotta a keresztárbocot és a homlokárbocot is. Hornblower sötét
elégtétellel gyönyörködött a látványban, Rosasban nem találnak
megfelelő szálfát, hogy pótolhassák a nagyárbocot. A Southerland legénysége fülhasítóan
ujjongott és sietve adtak le néhány utolsó lövést, miközben elsodródtak nyomorék és magával
tehetetlen ellenfelüktől. Egy perccel később a tüzelés szörnyű, pokoli zaja lecsillapult, az enyhe
szellő el fújta a füstöt és a napsütés ismét elárasztotta a romokkal, vérrel borított fedélzetet.A
Southerland fara mögött használhatatlan roncsként vergődött legyőzött ellenfele. A másik hajó,
amelybe először lőtte pusztító sortüzét, legalább mögött zajló párviadalra, hanem francia hajók
szokása szerint, valamennyi vitorláját felhúzva, folytatta útját a Rosasiöböl felé. Mögötte, a
láthatáron, Spanyolország kegyetlen hegyei és Rosas fehér háztetői az aranyszínű homokkal
borított parton. A Southerland közel volt az öböl szájához. Félúton közte és a Rosas között, két
hatalmas vízibogár siklott a sima kék tükrön, ágyúnaszádok indultak el Rosasból a hadihajók
segítségére.És közvetlenül a nyomorékká lőtt hajó mögött felbukkant a másik két francia hajó, a
háromágyúsoros a tengernagyi zászlóval és nyomában a kétágyúsoros,
– Megfigyelő! – kiáltott fel Hornblower. – Nem látja sehol a tengernagyi
hajót?
– Nem, sir. Semmit, csak a Cassandrát. Hornblower maga is láthatta a Cassandra
gyöngyszínűvitorláit a fedélzetről, szinte mozdulatlanul állva a láthatáron. A Plútó és a Caligula
alighanem még mindig húsz mérföldnyi távolságban vannak valahol – talán teljes szélcsendben.
Lehet, hogy ez a szellő, amely a Southerlandot a
Rosasi-öböl felé sodorja, csak helyi jellegű, ilyesmi előfordul az ilyen forró napokon. Leighton
aligha érkezhet meg idejében, hogy részt vegyen még ebben a csatában. Hornblower most két
megoldás között választhatott. Megfordítja hajóját és kitér az ellenség útjából, vagy elállja a két
hajó útját. És mert minden
másodperc közelebb sodorta Rosashoz, gyorsan kellett határoznia. Ha felveszi a küzdelmet,
akkor van valami halvány remény, hogy
Leighton mégis idejében érkezik és vontatókötélre veszi a rommá lőtt, magával tehetetlen
Southerlandot, de erre olyan kevés a remény, hogy okosabb, ha egyáltalán számba sem veszi.
Igen, a Southerland elpusztul, de ellenségei is olyan súlyos károkat szenvednek, hogy napokig,
talán hosszú hetekig nem mozdulhatnak ki Rosasból. És ez mindenesetre kívánatos volna, mert az
angol hajóknak néhány nap kellene, hogy felkészüljenek a támadásra az öbölben horgonyzó
hajók ellen, azalatt pedig könnyen egérutat nyerhetnének a Rosasi-öbölből, mint ahogy sikerült
kitörniök a touloni ostromzárból is.
Hornblower azt mérlegelte, hogy mi a súlyosabb veszteség: Angliának egy
hetvennégyágyús sorhajó elvesztése, vagy Franciaországnak négy sorhajó
elvesztése. És akkor egyszerre megértette, hogy ez a fejtörés hiábavaló. Ha most visszavonul,
egész életében nem szabadul az önvádtól, hogy gyáván megfutamodott.
Előre tudta, hogy ez megmérgezné egész jövőjét. Folytatja a küzdelmet, akár helyes, akár nem
és amikor elért ehhez az elhatározáshoz, nagy
megkönnyebbüléssel érezte, hogy csakugyan ez az egyetlen helyes, amit
cselekedhet. Még egy másodpercig várt, felnézett a kék égre, amelyet annyira szeretett, azután
lenyelte megindulását.
– Kérem, Mr. Bush, a hajót fektesse át a tatbaloldalra! – kiáltotta.
A legénység ismét éljenzett, szegény bolondok, amikor megértették, hogy
szembenéznek a másik két francia hajóval is. Már pedig ez a biztos halált
jelentette legalábbis minden második embernek. Hornblower – szánalmat vagy talán megvetést?
– érzett irántuk, látva őrjöngő harci kedvüket és
dicsőségszomjukat. Bush is csak olyan, mint a többiek, csakis ezt olvashatta le felragyogó
arcáról, amikor kiadta a parancsot. A franciák vérét akarja, csak azért, mert franciák és eszébe
sem jut, hogy talán falábú rokkant lesz belőle, ha ennek ellenében falábú rokkanttá tehet néhány
franciát.
Az árbocnélküli kétfedelű feléjük sodródott, az enyheszellő azt is a Rosasi-öböl felé vitte.
Fedélzetén kétségbeesett buzgalommal
dolgoztak az emberek a romok eltakarításán, amikor felnéztek és megpillantották a Southerland
fenyegetően tátongó ágyútorkait. A Southerland három sortüzet adott le feléjük egymásután és
alig egy-két ágyú felelt, mielőtt eltávolodtak volna egymástól. Még ötven francia halott Bushnak,
gondolta Hornblower szinte gonoszul, amikor az ágyúk dübörgése elhalt és a tüzérek ismét
várakozva, lövésre készen álltak ágyúik mögött. De már suhant feléjük a hatalmas
háromágyúsoros
hajó. Szép volt magasan tornyosuló vitorláival és félelmetesen vigyorgó
ágyúival. Hornblower még ebben a pillanatban is a szakember érdeklődésével nézte.
– Várjon, míg elfordul a széltől, Mr. Bush! – mondta. Halálos és kiszámított harapással akart
belemarni a hadihajóba is.
A Southerland fordult, lassan, lassan. Hornblower már tudta, hogy utolsó
manővere a Southerlanddal éppen olyan pontosan és kiszámítottan sikerül, mint a régebbiek.
Tökéletesen párhuzamosan úszott most a két hajó és ugyanabban a pillanatban dördültek el
sortüzeik, vagy száz yardnyi távolságból. Egyszerre burkolódzott a két hajó füstbe és
mennydörgésbe.
Előző párbajaik közben lassan múlt az idő. De most valósággal röpült, a sortüzek szinte szünet
nélkül következtek egymás után, az emberek mintha kétszer olyan gyorsan futkostak volna a
füstben, mint különben.
– Közelebb! – adta ki az utasítást Hornblower a kormányosnak. És most, hogy ezt az utolsó
parancsot is kiadta, gondolatai belevesztek az események szörnyű következetlenségébe. Körülötte
a lövések mintha darabokra hasogatták volna az egész fedélzetet, mindenfelé mély lyukak
tátongtak a deszkák között. A lidércnyomás tudatosan átérzett kísértetiességével látta, hogy Bush
elesik és vér folyik csonka lábszárából, amelyről egy ágyúgolyó letépte a lábfejet. Az orvos két
segédje fölébehajolt, hogy levigyék a fedélközbe.
– Hagyjatok a fedélzeten! – üvöltött kínjában Bush. Ne nyúljatok hozzám, kutyák!
– Vigyék le! – parancsolta Hornblower. Hangjának nyersessége is beleillett ebbe a tébolyba,
amely itt járta körülötte haláltáncát. De örült, hogy elküldheti innen Busht valahová, ahol talán
még biztonság és élet várja.
A keresztárboc ledőlt és csak úgy hullott körülötte a forgács, a kötéldarab, a faszilánk, mint a
záporeső. A halál szakadt le rá felülről, halál leselkedett rá minden oldalról, de még mindig élt.
Most a nagyárboc felső árbocszára tört le. A füstön át homályosan látta Hookert, aki máris rohant
embereivel, hogy helyrehozza a kárt. Szeme sarkából valami új, meglapuló, ugrásrakész,
közeledő veszedelmet pillantott meg: a negyedik francia hajót, amelyik a túlsó, szabad oldalról
közelítette meg a Southerlandot. Tudatára jutott, hogy kalapjával hadonászik és értelmetlen
parancsokat osztogat embereinek, akik hangos éljenzés közben sütötték el a tatbaloldali ágyúkat.
A füst egyre sűrűsödött, a zaj egyre pokolibb lett és a hajó teste szinte lüktetett, miközben két
oldal felé dördültek el egyszerre ágyúi.
A kis Longley állt mellette halálsápadtan. Csodálatosképpen életben maradt a keresztárboc
leszakadása után.
– Nem félek! Nem félek! – mondotta a fiú. Ruhája foszlányokká szakadt a mellén. Félkezével
eltakarta könnyes szemét.
– Nem, fiacskám, természetesen nem félsz! – felelt Hornblower szelíden.
Azután egyszerre csak Longley is ott feküdt a fedélzeten holtan, mellét zúzta össze egy golyó.
Miközben elfordult Longley holttestétől, észrevette, hogy egyik ágyút a középső fedélzeten nem
tolták vissza a lőréshez. Már éppen szólni akart, fel akarta hívni a figyelmet az elhagyott ágyúra,
amikor megpillantotta körülötte darabokra szakított, véres legénységét. És látta, hogy sehol sincs
már fölösleges ember, akit ide szólíthatna, hogy töltse meg és süsse el ismét. Nemsokára egyre
több ágyú hallgat el örökre. A mellette levő ágyúnál is már csak három ember állt, az utána
következőnél is, a harmadiknál is. Lenn a középső fedélzeten a tengerészek hordozták az
ágyúkhoza puskaport és a golyókat; bizonyosan Gerard állította őket munkába, mert a
matrózinasok, akik eddig ezt a munkát végezték, mind elestek már. Ha csak ez a szörnyű, pokoli
zaj lecsillapodna kissé!De ebben a pillanatban mintha még megkettőződött volna a fülsiketítő
hangzavar.
Főárboc és előárboc egyszerre dűlt le irtózatos recsegéssel és ropogással, amely gyötrőbb volt
még az ágyúk dübörgésénél is. A roncsok mind odazuhantak a kormányfélre. Mire Hornblower
rohanva odaért, Hooker és emberei már lázasan dolgoztak, hogy elvágják a köteleket és
megszabaduljanak a romoktól. A kidőlt nagyárboc három láb vastag vége estében összezúzott egy
ágyútalpat és megölte egész legénységét. A kétütegsoros hajó egyenesen a buzgón dolgozó
emberek közé tüzelt és a vitorlavászon már füstölgött ott, ahol az ágyúk tüze belekapott.
Hornblower kiragadta a baltát egyik elesett matróza kezéből és vadul csapkodta, vágta a
köteleket a többiekkel együtt. Amikor az utolsó kötelet is elvágták, az egész lángoló tömeg
belezuhant a vízbe. Gyors vizsgálattal megállapította, hogy
a hajó teste még nem fogott tüzet. Letörülte a verejtéket homlokáról és újra körülnézett. Vajon
hová menjen most, hol segítsen?
A fedélzetet már egészen elborították a halottak, a szétszakított emberi
maradványok. A kormánykerék eltűnt, az árbocok ledűltek, a védőkorlát
összezúzódott, sehol semmi, csak rom és pusztulás. De az ágyúk, amelyek még épségben a
helyükön álltak, egyre működtek, bár csökkentett legénységgel. Mindkét oldalon a füstön
keresztül homályosan látta az ellenséget, de a háromágyúsoros hajó elvesztette két felső
árbocszárát és a kétágyúsoros a keresztárbocát, vitorláik rongyokká szakadtak és köteleik
szabadon lógtak. A tüzelés vadabb volt, mint valaha. Homályosan, tompán csodálkozott, vajon
hogy' lehet az, hogy még mindig él és ott sétál a hátsó fedélzeten, az ágyúgolyók záporában.
Enyhe szélroham megváltoztatta a hajók egymásközti helyzetét. A háromágyúsoros megfordult
és közeledett. Hornblower már rohant is a tatbaloldal felé, bár a lábanehéz volt, mint az ólom,
amikor a háromágyúsoros hajó kormányféloldali orra beleütközött a Southerland tatbaloldali
orrába. A franciák már készen álltak, hogy átugráljanak a Southerland fedélzetére. Hornblower
kardját kirántva rohant
feléjük.
– Ellenség a hajón! – kiáltotta. – Hooker, Crystal! Ide mindenki! Visszaverni
őket!
Magasan a feje fölött tornyosult a háromágyúsoros hajó. Puskagolyók csattantak oldalfalán és
Hornblower körül is mindenfelé puskagolyók röpültek. Emberek, meztelen karddal, vagy
szuronnyal a kezükben ereszkedtek le a nagy hajó oldaláról és ugráltak át a Southerlandra s még
többen vetették át magukat a középső fedélzetről. Hornblower egyszerre csak ott találta magát
egy csomó rövid karddal és szuronnyal felfegyverzett brit matróz között, akik derékig
meztelenül, puskaportól szennyesen vetették magukat szembe az ellenséggel.
Mindenki harcolt, küzdött, birkózott, szúrt és vágott. Rávetette magát egy kis francia hadnagyra,
derékonkapta és hátraszorította, de a franciának sikerült kirántani övéből pisztolyát.
– Add meg magad! – kiáltotta a francia, a pisztollyal kezében, de Hornblower vad erővel
hátraszorította a nyakát, míg egyszerre csak szédülten hátracsuklott és a fegyver kiesett a kezéből.
Élettelenül zuhant végig a fedélzeten.
 A háromágyúsoros hajó ismét eltávolodott, elsodorta egy újabb szélroham, de Crystal és Hooker
is segítettek hosszú rúdjaikkal. A franciák közül néhányan visszaugrottak hajójukra, mások a
tengerbe vetették magukat. Vagy tízen-tizenketten, akik ottmaradtak, eldobták fegyvereiket, egyik
már túl későn, egy matróz a hasába döfte szuronyát. A szélroham még egyre tartott, elsodorta a
francia hajókat az árbocaitól megfosztott Southerlandtól és szétfújta a füstöt hirtelen elült, mintha
elvágták volna, amikor az ágyúk abbahagyták a tüzelést.Hornblower kardjával a kezében
várakozott, miközben emberei megkötözték és elvezették a foglyokat. A zaj elülte nem hozta a
megkönnyebbülést, amelyet várt, sőt ellenkezőleg, még eltompultabban, még ostobábban és
tehetetlenebbül állt a helyén és halálos fáradságában képtelen volt gondolkozni. A szél az öböl
belsejébe sodorta a Southerlandot, de a Plútónak és a Caligulának még mindig nyoma sem volt
sehol.
Csak a Cassandra állt a láthatáron a csata tehetetlen nézőjeként. A két megvert francia hajó
csaknem olyan tehetetlenül, mint maga a Southerland, ott úszott nem messze tőle a vizén; és a
háromágyúsoros hajó oldalán, a vízlefolyó nyílásokon sötét patakocska csurgott le. Hornblower
látta, hogy vér, emberi vér.
A kétágyúsoros hajó megfordult. Összelőtt oldala most eltűnt, előbb a farát, majd a másik
oldalát fordította a Southerland orra felé. Hornblower ostobán, eltompultan nézte. És akkor
szörnyű dübörgéssel új sortűz söpört végig a Southerlandon. A szilánkok szökőkútja csapott fel a
nagyárboc megmaradt csonkjából és az ágyú, amelyik ott állt Hornblower mellett, megkondult,
mint egy harang a rázuhanó ágyúgolyótól.
– Elég volt! – dadogta Hornblower. – Én Istenem, elég volt!
Azok, akik még éltek a Southerland fedélzetén, ismét az ágyúkhoz vonszolták magukat.
Gerardot nem látta sehol, de Hooker – nagyon derék fiú – ott ált a középső fedélzeten és
elosztotta az embereket az ágyúknál, hogy legalább még néhány működhessen. De az emberek
már alig vonszolták magukat a fáradtságtól és egyelőre a magával tehetetlen Southerland úgy
feküdt, hogy hasztalanul is próbált volna célozni. Nem tudott segíteni magán. Újabb sortűz
csapott bele a hajóba, zúzva és rombolva. Hornblower valami tompa zajt hallott odalentről, a
sebesültek tompa, gyötrelmes nyögéseit, fátyolozott sikolyait a hajó minden részéből. A két
ágyúnaszád megállt a Southerland orrával szemben, nemsokára majd ezek is megszólaltatják
negyvenkétfontos ágyúikat. Napfény és kék tenger és kék
ég; Spanyolország szürkészöld negyei, Rosas aranyhomokos partja és kis fehér házai,
Hornblower mégegyszer kétségbeesetten körülnézett, és halálos szenvedés volt csak, amit látott.
Újabb sortűz. Hornblower látta, hogy két ember zuhan le Hooker mellett, véres hústömeggé
szakadva.
– Leengedni a zászlót – tűnődött magában. – Le kell ereszteni a zászlót. Meg kell adni
magunkat.
De a Southerlandnak már nem volt zászlója, amit leereszthetett volna és
Hornblower kábult agyával egyre csak ezen gondolkozott, miközben a hajó orra felé tántorgott.
Ebben a pillanatban elsütötték egyik ágyúnaszádban a negyvenkétfontost és Hornblower érezte a
lökés erejét, amint közvetlenül alatta belecsapott a hajó oldalába. Hooker most a hátsó fedélzeten
volt és vele Crystal és Howell, a hajóács.
– Négy láb magasan áll a víz a hajófenékben, sír – jelentette az ács – és már egyetlen
szivattyúnk sincsen.
– Igen – suttogta Hornblower tompán. – Meg kell adnunk magunkat.
Helyeslést olvasott le tisztjei szürke arcáról, de nem szólt egyikük sem egy
szót sem. Bár elsüllyedt volna a Southerland a lábuk alatt, ez megoldotta volna a kérdést, de
nem remélhettek ilyen irgalmat. Egyre gyűlik a víz a hajófenéken, a hajó lassanként mind
mélyebben süllyed a vízbe, miközben megállás nélkül tart a könyörtelen ágyútűz. Talán
huszonnégy órába is beletelik, míg elsüllyed egészen és addigra az enyhe szél egészen besodorja
az öbölbe, az erődök ágyúinak kereszttüzébe. Nem tehet semmi mást, csak azt, hogy megadja
magát. A brit kapitányokra gondolt, kik hasonló helyzetbe kerültek – Thompsonra, a Leander
kapitányára, a Swiftsure kapitányára és azokra a szerencsétlenekre, akik
Saumarez parancsnoksága alatt pusztultak el az Algecirasi-öbölben. Azok is leeresztették
zászlójukat, miután hosszú ideig harcoltak a túlerő ellen.
Valaki átkiáltott feléjük a kétágyúsorosról, nem értette, hogy mit, de
bizonyosan azt, hogy adják meg magukat.
– Oui! – kiáltott vissza franciául. – Oui!
De válaszul újabb sortűz következett, recsegéssel, rpogással és dübörgéssel s félelmes, pokoli
kíséretül a sebesültek feljajdulásával.
– Istenem! – kiáltott fel kétségbeesetten Hornblower. Bizonyosan félreértette a kérdést és a
megértéssel együttráeszmélt, hogyan találhat kiutat ebből a szörnyű helyzetből. Rohant, amilyen
gyorsan csak merev, ólomnehéz lába vitte, a leírhatatlan, szörnyű romhalmazig,
ami a kabinjából megmaradt. Sietve kutatta át a törmeléket és foszlányokat, miközben az ágyúk
mellett álló emberek kifejezéstelen arccal figyelték, mint az állatok. Végül is megtalálta azt, amit
keresett. És már rohant is vissza a hátsó fedélzetre.
– Tessék! – kiáltotta és odaadta Crystalnak és Hovvellnek, amit a hóna alatt cipelt. – Akasszátok
fel a hajó oldalára!
A trikolór volt, amellyel megtévesztette a lanzai üteget. Alighogy a két
ágyúnaszád legénysége meglátta a francia lobogót, evezőseik azonnal
odakormányoztak a hajó oldalához. Hornblower állt a korlát mellett és várta őket; a nap fedetlen
fejére tűzött. Most majd elveszik tőle a kardját, amelyet hősiességéért kapott. És a másik kard
még mindig ott van zálogban Duddingstone-nél, a boltosnál és most, hogy egész pályafutása
összeomlott, soha többé nem tudja majd kiváltani. A Southerland megszégyenített meggyötört
hulláját majd nagy diadallal bevontatják a. Rosasi-öbölbe. Ki tudja, mennyi idő telik majd el,
mire ideérkezik a földközi-tengeri angol flotta, hogy megbosszulja és visszaszerezze elrablóitól,
vagy elégesse egy hatalmas máglyán legyőzött ellenségeivel együtt? Mária majd megszüli
gyermekét, akit nem láthat viszont a fogság súlyos évei alatt, Lady Barbara az újságban olvassa a
hírt elfogatásáról, vajon mit gondol majd róla? A nap égetően tűzött a fejére és csaknem elszédült
halálos fáradtságában.
 HARMADIK KÖNYV

A FRANCIA KASTÉLY A CSENDES-ÓCEÁNON

I. FEJEZET

A fogoly

Hornblower kapitány fel-alá sétált a rosasi várfalon, azon a kis darabkán,

amelyet a parancsnok erre a célra engedélyezett. Két fegyveres őr szabott határt lépéseinek.
Felette a Földközi-tenger ragyogó őszi napja tündökölt a kék mediterrán égen és telehintette
csillogásával a Rosasi-öböl mediterrán kékségét.
A kék vizet ragyogó fehérség keretezte, ott, ahol az apró hullámok megtörtek az aranyszínű
homokon, vagy a szürke sziklákon. És élesen kirajzolódva a derűs égboltra, libegett-lobogott a
francia trikolor, büszkén hirdetve a világnak, hogy Rosas francia kézen van és Hornblower
kapitány fogoly. Alig fél mérföldnyire attól a helytől, ahol most sétált, láthatta a Southerland
árbocaitól megfosztott roncsát. Kivontatták a partra, mert különben bizonyosan elsüllyedt volna.
A Southerlandon túl, egy vonalban horgonyzott a négy sorhajó, amelyekkel megvívta elszánt
küzdelmét. Hornblower ebben a pillanatban nagyon sajnálta, hogy nincsen vele legalább a
messzelátója. De még így is látta, hogy a négy hajó még nem vághat neki a tengernek, talán nem
is lehet ezeket egyhamar kitatarozni. Még azt a kétágyúsoros hajót is, amely ép árbocokkal került
ki a csatából, kétóránként szivattyúzni kellett, hogy el ne süllyedjen. A másik
hármon pedig még mindig nem tudták pótolni a csatában elveszített árbocokat.
Hiába, a francia nem tengerésznép. Ezt bizonyította tizenhét évi szüntelen
veresége a tengeren és a hat év óta tartó állandó blokád.
Valamennyien nagyon kedvesek voltak hozzá, hamisítatlan francia lelkesedésükkel dicsérték
»hősies« védekezését, a »vakmerő támadás« után, amikor egy hajóval el merte állni a Rosasi-
öböl felé igyekvő négy francia sorhajó útját. Valamennyien kifejezték őszinte örömüket, hogy
csodálatosképpen teljesen épségben került ki ebből a csatából, amelyben embereinek kétharmada
elesett, vagy megsebesült. De ugyanakkor azzal a türelmetlen mohósággal vetették rá magukat a
zsákmányra, amellyel már gyűlöletessé tették a francia hadakat egész Európában. Még a
sebesültek zsebeit is átkutatták, akik véres halmokban feküdtek a Southerland fedélzetén.
Amikor a francia tengernagy először találkozott Hornblowerrel, meglepetten látta, hogy nem
viseli kardját, amelyet még a csata napján, hősies magatartásának elismeréseként visszaküldött
neki. Miután Hornblower kijelentette, hogy nem is látta a kardot, amióta elvették tőle, kutatást
tartott és csakugyan, meg is találták valahol a tengernagyi hajó egyik eldugott sarkában. A
dicsőséges felírás még ott díszlett pengéjén, de az aranyburkolatot lefeszítették hüvelyéről és
markolatáról. A tengernagy csak nevetett ezen a gazságon és eszébe sem jutott, hogy kinyomozza
a tolvajt. A nemzet ajándéka most is ott lógott az oldalán, de a penge meztelenül villant ki arany,
elefántcsont és gyöngydíszétől megfosztott, szétfeszített, megcsúfolt hüvelyéből.
A francia katonák és matrózok, akik elárasztották az elfogott hajót, még a
rézvereteket is ilyen kapzsi kézzel tépték le mindenhonnan és vad étvággyal vetették magukat a
Southerland ócska, nem éppen étvágygerjesztő élelmiszerkészletére. Ezzel elárulták, milyen
nyomorúságosán látja el Franciaország katonáit, akik harcolnak érte. De mindössze csak néhány
akadt, aki részegre itta magát a rumoshordók mellett. Hasonló esetben (amelynek azonban
egyetlen brit katonatiszt sem tette volna ki embereit) a brit matrózok kilenctized része
harcképtelenségig itta volna tele magát. A francia tisztek a szokott felszólítást intézték a
Southerland legénységéhez, hogy csatlakozzanak a
francia haditengerészethez. Rendszeres fizetést, jó bánásmódot és jó ellátást ígértek
mindenkinek. Hornblower büszkén látta, hogy egyetlen embere sem engedett a kísértésnek.
Ennek következtében kevésszámú épségben maradt embere most a vár egyik üres
raktárhelyiségében ült biztos őrizet alatt, megfosztva a dohánytól, rumtól és friss levegőtől, ami
valamennyiüknek az életet jelentette. A sebesültek – száznegyvenen – ott rohadtak egy nedves
kazamatában: a vérmérgezés és láz rövidesen végez majd velük. A józan francia felfogás szerint
egészen természetes volt, hogy nem tettek semmi különösebbet a sebesült angol foglyokért,
hiszen a nagy szegénységgel küzdő katalán hadsereg még saját sebesültjeit sem tudta
megfelelően ellátni. És különben is, ha a sebesültek meggyógyulnak, csak terhére
lesznek az államnak és mindannyiuknak.
Halk sóhajtás szállt el Hornblower ajkáról, miközben tovább sétált fel-alá a várfalon. Külön
szobát kapott, külön inast, aki kiszolgálta, friss levegőt és napfényt, míg a szegény ördögöknek,
akiket ő hozott ide, tűrniök kellett a fogság minden szenvedését. Még három vagy négy
sebesületlen tisztjét is a városi börtönben helyezték el. Igaz, gyanította, hogy neki más sorsot
szántak. A dicsőséges napokban, amikor még a Southerland parancsnoka volt és tudtán kívül a
Földközi-tenger ördögének keresztelték, francia trikolórt húzott fel hajója árbocára, hogy
megfelelő közelségből támadhassa a fallanzai üteget. Ez afféle hadicsel, amelynek már számtalan
elődje akadt a történelemben, azonban úgy látszik, a francia kormányzat ebben a haditörvények
megsértését látta. A legközelebbi Franciaországba vagy Barcelonába induló expedíció bizonyosan
hadifogolyként magával viszi és haditörvényszék elé állítják. Könnyen fel tudta tételezni, hogy
Bonaparte agyonlöveti, részben személyes bosszúból, részben,
hogy Európa színe előtt bizonyíthassa az angolok kétszínűségét és gonoszságát.
Az utolsó egy-két napon Hornblower sok mindent olvasott ki őrzőinek
tekintetéből.Már éppen elegendő idő telt el a Southerland elfogatása óta, hogy Párizs is
értesüljön a hírről és Bonaparte elküldje parancsait Rosasba. A Monietur Universel bizonyosan
diadalmasan telekürtölte azóta a világot, hogy ennek a hatalmas sorhajónak az elvesztése világos
bizonyítéka Anglia teljes összeomlásának. Éppen úgy el kell pusztulnia, mint hajdan
Karthágónak. Egy, vagy két hónap múlva újabb hír jelenik meg a lapban, amely diadalmas
elégtétellel jelenti, hogy a
kétszínű Anglia egyik gyalázatos, áruló szolgáját utolérte a megérdemelt sors Vincennes vagy
Montjuich falai alatt.
Hornblower idegesen köszörülte a torkát sétája közben. Az volna a természetes, ha félne ettől a
sorstól, de nagy meglepetésére egyáltalán nem érzett félelmet.
Ennek a hirtelen és kikerülhetetlen végnek a gondolata nem ijesztette meg
annyira, mint azok a bizonytalan elképzelések, amelyek egy-egy csata előtt elfogták hajója
hátsó fedélzetén. Sőt, szinte megkönnyebbülten gondolt rá. Akkor legalább vége szakad a
gondjainak Mária miatt, akit áldott állapotban hagyott otthon és véget vet kínzó féltékenységének
és vágyódásának is Lady Barbara után.
Egész Anglia hősként és vértanúként ünnepli és kegyelettel áldozik majd
emlékének, özvegyének pedig tisztességes nyugdíjat juttat. Ez legalább
dicsőséges halál lesz, amelytől egy férfinak sem szabad visszarettennie –
különösen az olyannak nem, mint ő, aki állandóan kételkedett magában és
szüntelen aggodalom kínozta, hogy végül is szégyenben és megaláztatásban kell tengetni életét.
És ez legalább véget vetne a fogságnak is. Hornblower egyszer már eltöltött két keserves
esztendőt Ferrolban, hadifogolyként, de az évek folyamán megfeledkezett akkori szenvedéseiről.
Csak most elevenedtek fel ismét, az új fogságban. De abban az időben még nem ismerte saját
hajója fedélzetének szabadságát és függetlenségét –, sohasem kóstolta még meg a legnagyobb
szabadságot és függetlenséget ezen a világon – hogy kapitány lehetett a saját hajóján. Most még
gyötrelmesebbnek tűnt fel a fogság, bár láthatta az eget és a tengert. Az oroszlán gyötrődhet így
ketrecében, ahogy ő kínlódott, vergődött kis szobájában.
Szinte szédült és úgy érezte, mintha máris valami betegség rágódna rajta. Keze ökölbe szorult és
csak nagy erővel tudta visszatartani magát, hogy feje fölé ne emelje a kétségbeesés mozdulatával.
Aztán ismét erőt vett magán és kigúnyolta saját, gyerekes gyöngeségét. Hogy valamivel
elterelje figyelmét, kinézett a kék tengerre, amelyet annyira szeretett, a szürke, sziklán pihenő
fekete kormoránokra, a kék levegőben keringő sirályokra. Négy mérföldnyi távolságban láthatta
Őfelsége fregattjának, a Cassandrának sudarvitorláit, amely szüntelenül
álmatlanul őrizte a Rosasi-öbölben meghúzódó négy francia hadihajót és mögötte a Plútó és a
Caligula árboccsúcsait – Leighton ellentengernagy, Lady Barbara méltatlan férje, büszkén
lobogtatja hajóján a tengernagyi lobogót, de most nem akart még ezen is bánkódni – és várja a
megerősítést a földközi-tengeri flottától, mielőtt megtámadnák az öblöt és megsemmisítenék a
hajókat, amelyek a Southerlandot elfogták. Martin, a Toulon alatt állomásozó flottá
főparancsnoka, bizonyosan gondoskodik majd arról, hogy Leighton ne követhessen el valami
ostobaságot. Rosas ágyúi erősek, azokkal nem olyan könnyű szembeszállni.
Végignézett a várfalon, az egymás mellett elhelyezett kitűnően megépített
huszonnégyfontos ágyúk során. A sarokbástyákon hatalmas negyvenkétfontosak őrködtek. A
várfal magas és lábánál még huszonnégy láb mélységű árok fut körül.
És az árok közepén is még hatalmas megerősített sáncot hánytak, melyen egyetlen ostromló
sereg sem tud áthatolni, ha csak fel nem ássa. Meggondolatlan, előkészítetlen rohammal nem
lehet bevenni Rosas erődjét. A várfalon mindenfelé őrök járnak fel-alá. A szemközti oldalon
láthatta a hatalmas, erős várkaput, leeresztett rostéllyal, ahol mindig száz felfegyverzett ember áll
készenlétben mindenféle váratlan meglepetés ellen, ha esetleg véletlenül elkerülte volna valami a
húsz őrszem éberségét.
Odalenn a várudvaron gyalogosok gyakorlatoznak, tisztán hallotta a hangos vezényszavakat. A
tisztek olasz nyelven beszéltek. Bonaparte elsősorban idegen segítséggel győzte le Cataloniát,
olasz, nápolyi, német, svájci és lengyel zsoldosokkal. A katonák egyenruhája éppen olyan foltos
és megviselt volt, mint amilyen rendezetlenek a soraik, de még rongyaik sem voltak egyformák,
hanem fehér, vagy kék, vagy szürke, vagy barna, annak a hadseregnek a színei szerint, amelyből
eredetileg ide kerültek. És az is meglátszott szegény ördögökön, hogy félig éhen vesztek már. Az
öt-hatezer ember közül, akiknek a feladata Rosas megvédése, mindössze csak ez a néhányszáz
nélkülözhetetlen ember maradt idehaza. A többiek mind a vidéket járták, hogy felhajtsanak
valami élelmet. Bonaparténak álmában sem jutott eszébe, hogy tisztességesen táplálja az
embereket, akiket szolgálatába kényszerített, mint ahogy a zsoldjukat is csak egy-két évi
hátralékkal adta ki. Csodálatos, hogy ez a rozoga, gyenge alapon álló birodalom ennyi ideig is
fennmaradhatott, ez is csak azoknak az országoknak a tehetetlenségét bizonyítja, akik eddig
megmérkőztek vele. A félsziget másik oldalán, ugyanebben a pillanatban az új francia birodalom
összpontosítja minden erejét egy igazán nagytehetségű katona
és egy igazán fegyelmezett, kitűnően kiképzett hadsereg ellen. Ennek a harcnak kimenetelétől
függ Európa jövendő sorsa. Hornblower szentül hitte, hogy a vöröskabátosok, Wellingtonnal az
élükön, győzni fognak. Akkor is éppen olyan rendíthetetlen lett volna ez a meggyőződése, ha
Wellington véletlenül nem Lady Barbara bátyja.
Azután vállat vont. Még Wellington sem győzheti le olyan gyorsan a francia birodalmat, hogy
őt megmentse az elítéléstől és kivégzéstől. Ezenfelül pedig letelt az idő, amelyet a parancsnok
napi sétájára engedélyezett. Napi beosztásának következő pontja: látogatás a kazamatában a
sebesülteknél, azután a foglyoknál a vár raktárában, a várparancsnok előzékenysége mindegyikre
tíz percet engedélyezett, mielőtt ismét visszazárták volna szobájába, ahol unottan és
rosszkedvűen újra, meg újra elolvasta azt a féltucat könyvet, amely a rosasi garnizonban található
volt, vagy pedig tétlenül heverészett az ágyán és Mariára
meg a gyermekére gondolt, aki újév táján születik, vagy Lady Barbarára.

II. FEJEZET

A néző a várfalon

Ezen az éjszakán Hornblower riadtan ébredt. Nem tudta, mi kelthette fel ilyen hirtelen. De egy
pillanattal később, amikor a hang megismétlődött, már tudta. Ágyúgolyó csapódott le a várfal
tetejére a feje fölött. Dobogó szívvel ugrott ki az ágyából. Mielőtt még földet ért volna a lába, az
egész várban a legnagyobb zaj és összevisszaság támadt. Feje felett megszólaltak az ágyúk.
Valahol, a váron kívül, száz, meg száz ágyú tüzelt; szobája vasrácsos ablakán keresztül látta a
lövések meg-megvillanó tüzet. A következő pillanatban már dobok peregtek, kürtök harsantak,
fegyverbe szólították a vár egész katonaságát, az udvar kőkockáin csattogva visszhangzott a
szögestalpú cipők kopogása.
Ez a hatalmas ágyútűz csak egyet jelenthetett. A flotta a sötétség leple alatt behatolt az öbölbe és
most hallotta sortüzeik dübörgését, amint megtámadták a lehorgonyzóit hajókat. Hatalmas tengeri
csata alakul ki alig fél mérföldnyire tőle és nem láthatja. Úgy érezte, hogy ezt nem tudja elviselni.
Próbálta meggyújtani gyertyáját, de semmire sem ment remegő ujjaival. Végül is a sötétségben
tapogatódzva szedte fel a kabátját, a nadrágját és a cipőjét, azután öklével vadul csapkodni kezdte
az ajtót. Ajtaja előtt olasz őr állt és ő nem tudott olaszul, csak spanyolul és jóval gyengébben
franciául.
– Officier! Officier! – kiáltotta. Azután hallotta, hogy az őr odaszólítja az
őrség vezetőjét, az őrmestert, majd az őrmester nyugodt, kimért lépéseit. Az udvaron már
elcsendesült a felvonuló katonaság zaja.
- Mit kíván? – kiáltotta be az őrmester, legalábbis Hornblower sejtette, hogy ezt kiáltja, mert
nem értette mit is mond.
– Officier! Officier! – üvöltött tovább Hornblower, egyre döngetve öklével a nehéz ajtót.
Odakinn félelmesen dübörögtek az ágyúk.
Mindaddig dörömbölt szünet nélkül, amíg nem hallotta, hogy kulcs fordul meg a zárban. Az ajtó
kinyílt és pislogva nézett szembe a lobogó fáklyafénnyel.
Fiatal, fehér egyenruhás hadnagy állt vele szemben, az őr és az őrmester között.
– Qu est-ce que monsieur desire? – kérdezte; ez legalább ért franciául, bár
meglehetősen hibásan beszél. Hornblower kutatott agyában a megfelelő kifejezések
után.
– Látni akarom! – dadogta. – Látni akarom a csatát! Engedjenek a várfalra!
A fiatal hadnagy sajnálkozva rázta a fejét. Mint a helyőrség többi tisztje,
rokonszenvezett az angol kapitánnyal, akit – mint nagy titokban hallotta –
 rövidesen Párizsba visznek és kivégeznek.
– Ez tilos – mondta.
– Nem akarok megszökni! – kiáltotta Hornblower. A kétségbeesett izgalom megoldotta a
nyelvét. – Becsületszavamat adom, megesküszöm! Jöjjön velem, hadnagy úr, de engedje, hogy
nézhessem! Látni akarom.
A tiszt még mindig habozott.
– Nem hagyhatom el a helyemet – mondta.
– Akkor hadd menjek egyedül! Esküszöm, hogy ott maradok a várfalon. Meg sem kísérlem a
szökést!
– Becsületszavára? – kérdezte a hadnagy.
– Becsületszavamra. Köszönöm, sir.
A hadnagy félreállt és Hornblower kirohant szobájából, végig a rövid folyosón, le az udvarba,
azután fel a lépcsőn, amely a tenger felőli bástyára vezetett.
Éppen abban a pillanatban, hogy odaért, sütöttek el egy negyvenkétfontos ágyút és a hosszan
kicsapó, narancssárga lángnyelv szinte megvakította. Utána a nagy sötétségben mindent
elárasztott a keserű puskaporfüst. Senki sem vette észre a tüzérek közül, akik ágyúik fölé hajolva
dolgoztak. Ismét lefutott a meredek lépcsőn, azután újra fel, a széles várfalra, ahonnan láthatta a
tengert, anélkül, hogy az ágyúk elsütése elvakítsa.
A Rosasi-öblöt szinte megvilágították az ágyúlövések lángjai és szikrái. Ötször egymás után,
szabályos időközökben lángolt fel vakító pirossággal egy-egy hatalmas hajó oldalának teljes
sortüze és minden sortűz megvilágított egy-egy roppant hajótestet, amint szabályos sorban
elvonultak a lehorgonyzóit francia hajók előtt. Ott volt köztük a Pluto is, Hornblower tisztán látta
három ágyúsorát, tengernagyi zászlóját a keresztárbocon, kifeszített vitorláit.
Leighton most bizonyosan ott áll a hátsó fedélzeten és talán éppen Barbarára gondol. A
következő hajó a tengernagyi hajó nyomában a Caligula volt. Bolton is ott volt a fedélzeten és
gyönyörködik ágyúinak nagyszerű munkájában. Minden oka meg van rá. Bolton igazán jó
kapitány, bár nem művelt ember. Caligula császár mondását –, Oderint dum metuant – amelyet
arany betűk hirdettek a Caligula
farán, Bolton nem értette mindaddig, amíg Hornblower le nem fordította és meg nem
magyarázta neki. Talán ugyanebben a pillanatban francia ágyú tüze semmisíti meg ezeket a szép
arany betűket.
De a francia ágyúk rendszertelenül és ügyetlenül feleltek a kihívásra. A
horgonyzó hajók nem válaszoltak hirtelen és döbbenetes erejű sortüzekkel, csak szabálytalan,
magányos lövésekkel. Ilyen váratlan éjszakai támadásnál még angol matrózok is aligha tudták
volna annyira megőrizni lélekjelenlétüket, hogy önállóan kezdjék meg a tüzelést. Az ágyúknak
talán egytizedét töltötték meg rendesen és célozták biztos kézzel. És ami a vár fokán álló nehéz
ágyúkat illeti, bizonyosan tudta, hogy nem használnak a franciák ügyének, sőt inkább ártanak. Fél
mérföldnyire céloznak a sötétségbe. Éppen úgy megtörténhet, hogy
barátot találnak, mint ellenséget. Martin tengernagy helyesen számított, amikor ezen a sötét,
holdtalan éjszakán vonultatta fel Leightont és hajóit, inkább megkockáztatva az öböl hajózásának
nehézségeit.
Hornblower szinte remegett az izgalomtól, amikor elképzelte, mi folyik most az angol hajókon
– a mélységmérő szinte percenként nyugodtan és fegyelmezetten jelenti a legújabban mért
mélységet. Szinte érezte lába alatt ahajótest megrázkódását egy-egy hatalmas erejű sortűzre. A
viharlámpák homályosan világítanak a sűrű füstön át, a visszasikló és ismét helyretolt ágyúk
dübörögnek, a tisztek nyugodtan osztják parancsaikat, amint egy-egy ágyúsor elsütésére kerül a
sor, a kapitány megfontoltan adja ki utasításait a kormányosnak. Mélyen kihajolt a korlát fölött a
sötétségbe, az öböl felé.
Égő fa füstjét érezte, élesen és tisztán megkülönböztethetően a puskaporfüsttől, amely szinte
ködbe burkolta az ágyúkat. A várban már begyújtották a kemencéket, hogy áttüzesíthessék a
golyókat, de a parancsnok őrült volna, ha megengedné, hogy ilyen körülmények között vörösen
izzó golyókkal lőjenek. A francia hajók éppen olyan gyúlékonyak, mint az angolok és a hajók
olyan közel vannak egymáshoz, hogy könnyen eltalálhatnák saját hajójukat is. De azután
egyszerre
görcsösen belemarkolt a korlátba és mereven égő szemmel nézett abba az irányba, amely
lekötötte figyelmét. A távolban halvány, tompa vörös izzást látott. Az angolok gyújtóhajót hoztak
magukkal a hadihajók nyomában. A horgonyzó hajóraj, mint ez is itt, legjobb célpont a
gyújtóhajóknak. Martin nagyon jól számította ki a támadást, amikor először sorhajókat
vonultatott fel, hogy tüzekkel elsöpörjék az őrhajókat, letörjék a franciák ágyútüzét és lekössék a
legénység
figyelmét. A vörös izzás fokozódott, egyre ragyogóbb lett, leleplezve a kis brig testét, árbocait
és kötélzetét. Majd lángok csaptak ki belsejéből, amikor az a néhány vakmerő ember, aki még a
fedélzetén maradt, kitárta az ajtókat, ablakokat és ágyúnyílásokat, hogy fokozzák a léghuzatot. A
kicsapó lángnyelveket még Hornblower is láthatta a korlátról és ezeknek fénye tisztán
megvilágította a Turenne-i az egyetlen francia hajót, amely a Sutherlanddal való harcában
megmenthette valamennyi árbocát. Bárki is volt a gyújtóhajó parancsnoka, annyi bizonyos, hogy
hideg számítással és elszánt akarattal vitte véghez feladatát, amikor kiválasztotta a legértékesebb
célpontot.
Hornblower látta, hogy lassanként szikrák kapnak bele a Turenne kötélzetébe, míg végül már
tűzkígyók kúsznak fel rajta, mintha valami nagyszabású tűzijáték látványossága lenne. Hirtelen
felcsapó lángok árulták el a helyeket a fedélzeten, ahol a kikészített lőpor fogott tüzet. Majd a
hajótest lassan úszni kezdett az enyhe szélben, amint
horgonykötelei is elégtek. A nagyárboc szikraesőt verve fel maga körül
előrezuhant. A sötét vizén visszatükröződött a lángok fénye. Ugyanekkor
elhallgatott a többi francia hajó ágyútüze is, valamennyien rettegve figyelték ezt az úszó,
gyilkos veszedelmet. A tűz fényében látszott, hogy – elvágták a többi hajó horgonykötelét és a
tisztek parancsaira, akik rettegve igyekeztek menekülni a tűzhalál elől. Hornblower figyelmét
most másik pont kötötte le a part közelében, ahol a Sutherland elhagyott teste feküdt. Ott is vörös
izzást látott, amely percről percre erősödött. Valamelyik brit hajóról néhány vakmerő ember
csónakot bocsátott le és az öreg hajót is felgyújtották, nem akarták, hogy ez a szegény,
megcsúfolt szent halott a franciák kezébe kerüljön. Távolabb, az öbölben három vörös pont izzott
és Hornblower nagyokat nyelt aggodalmában és izgalmában, mert arra gondolt, hogy valamelyik
angol hajó is tüzet foghatott. De a következő pillanatban már látta, hogy ez csak jelzés –, három
függőlegesen
egymás fölött elhelyezett vörös lámpás – mert feltűnésükkel a tüzelés hirtelen abbamaradt. A
lángolva égő hajóroncsok most már bevilágították az öbölnek ezt az egész sarkát, fenyegető
vörös ragyogással, amelynek fényénél tisztán láthatta a többi francia hajót, amint árboc nélkül,
horgony nélkül, tehetetlenül sodródtak a part felé. Most vakító villanás következett és utána
mindent megrázó, hatalmas dördülés, amikor a Turenne puskaporraktára tüzet fogott és
felrobbant.
Másodpercekig azután, hogy a húsz tonnányi puskapor felrobbant, Hornblower nem látott és
nem tudott gondolkozni; a robbanás ereje megrázta, mint az engedetlen gyermeket a haragos
dajka, bár eléggé messze volt színhelyétől.
Csak most vette észre, hogy lassanként napvilág önti el az öblöt, leleplezve a rosasi erőd
körvonalait és elhalványítva a Sutherland romjaiból kicsapó lángokat. Messze kinn az öbölben,
már az erőd lőtávolságán túl, öt brit sorhajó állt egymás mellett, szabályos sorban fejlődve.
Valami szokatlan és furcsa volt a Plútó körvonalán –, Hornblower csak másodszorra vette észre,
hogy elveszítette
főárbocának sudarszárát – tehát egy francia lövés mégis csak okozott valami kárt. A többi hajón
nyoma sem látszott annak, mintha csatában vettek volna részt, a brit haditengerészet hosszú és
dicsőséges történetének egyik legszebben, legtökéletesebben végrehajtott akciójában.
Hornblower pillantása elszakadt távolodó barátaitól és a harc színhelyéttanulmányozta. A
Turenne és a gyújtóhajó nyomtalanul eltűnt. A Sutherland helyén néhány megfeketedett, kormos
roncs állt ki a vízből, amelyekből még egyre szállt felfelé a füst. Két francia sorhajó
nekisodródott a szikláknak a vártól nyugatra. Annyi bizonyos, hogy ezeket többé nem lehet
újraépíteni. Csak a háromágyúsoros hajó maradt meg, ez is megviselten és árbocok nélkül. Ez az
egy hajó szerencsésen megfeneklett a homokon, ott, hol a hullámok megtörtek a part közelében,
de a legközelebbi erősebb hullámverés majd partraveti és ez is csak olyan használhatatlan roncs
lesz, mnt a többi. A földközi-tengeri angol flottának a legközelebbi jövőben nem igen akadt
dolga Rosas környékén.Vidal tábornok lépett ki a vár falára, a vár parancsnoka, nyomában
tisztikarával. Éppen idejében, mert amikor Hornblower látta, hogy az angol hajók eltűnnek a
láthatáron, a kétségbeesés ismét erőt vett rajta.
– Mit csinál itt? – kérdezte a tábornok megrezzenve, amikor megismerte
foglyát. De szigorú arckifejezése mögött ott bujkált az a sajnálkozó részvét, amelyet
Hornblower leolvasott valamennyi ellensége arcáról, amióta sejtették, hogy halál vár rá
Párizsban.
– A hadnagy úr, az őrség parancsnoka megengedte, hogy feljöjjek – magyarázta
Hornblower ügyetlen franciaságával. – Becsületszavamat adtam neki, hogy nem szököm meg.
Szíves engedelmével, ezennel visszavonom.
– A hadnagy urat nem hatalmaztam fel ilyen engedély-
re – felelt élesen a tábornok, de még mindig azzal a baljóslatú kedvességgel.
– Bizonyára látni akarta a csatát?
– Igen, tábornok úr.
– Alapos munkát végeztek a honfitársai, annyi bizonyos. – A tábornok szomorúan
csóválta a fejét. – Attól félek kapitány úr, ez aligha hangolhatja kedvezőbbre Párizst az ön
személye iránt.
Hornblower vállat vont. Egyáltalán nem lepte meg, amit a tábornok mondott. Még az sem
keltette fel különösebben érdeklődését, hogy a tábornok most először célzott arra, amit ő első
pillanattól kezdve sejtett: veszedelem fenyegeti Párizs felől.
– Nem követtem el semmit, amiért félnem kellene mondta nyugodtan.
– Nem, nem, természetesen nem – biztosította sietve a tábornok, kissé
zavartan, mint a szülő, aki mindenáron el akarja hitetni a gyermekével, hogy az orvosság
egyáltalán nem keserű.
Körülnézett, keresve valamit szemével, hogy megváltoztathassa a beszédtárgyat és a szerencsés
véletlen csakugyan meg is adta a keresett alkalmat. Mélyen lentről, az erőd besejéből tompa
éljenzés hallatszott, de ezúttal angol örömujjongás, nem az olaszok evvivázása.
– Bizonyosan az ön emberei, kapitány úr – mosolygott ismét a tábornok. – Az új fogoly
alighanem beszámolt már ne kik az éjszaka eseményeiről.
– Az új fogoly? – kérdezte Hornblower.
– Igen. Egy ember a tengerbe esett a tengernagyi hajóról – ha jól emlékszem, Pluto a hajó neve,
ugye? – és nem tehetett másként, partra kellett úsznia. Ha jól sejtem, önt is érdekelné ez az
ember, kapitány úr? Igen, igen, csak menjen és beszéljen vele. Dupont, kísérje le a kapitány urat a
fogházba!
Hornblower alig szakított annyi időt, hogy megköszönje őrzőjének szíves
figyelmét, olyan nehezen várta, hogy beszélhessen az új fogollyal. Lerohant a lépcsőn. Dupont
lihegve követte, keresztül vágott a kőlapokkal kirakott udvaron, át a kapun, amelyet kísérőjének
intésére az őrszem kinyitott előtte, le a sötét csigalépcsőn a vasveretes ajtóig, amely előtt
két fegyveres katona állt őrt. Végre ez az ajtó is nagy csörömpöléssel és
nyikorgással kinyílt előtte és belépett a foglyok közé.
Nagy, alacsony helyiség volt, mindeddig csak raktárnak használták. Csak néhány, erős
vasráccsal elzárt nyíláson át, amelyek a vár árkába nyíltak, kapott kevés fényt és levegőt. A sok,
szűk helyre összezsúfolt ember szaga szinte fojtogatóan nehezedett a mellére, amint belépett. A
hangok bábeli zűrzavara egy pillanatra
elszédítette. Mindazok, akik megmaradtak a Sutherland legénységéből, számtalan kérdéssel
ostromoltak egy embert, aki ott volt valahol a középen. De amint Hornblowert észrevették, a zaj
hirtelen elült, az emberek utat nyitottak és az új fogoly, derékig meztelenül, előrelépett.
– Kicsoda maga? – kérdezte Hornblower.
– Phillips vagyok, sir. A Plútó nagyárbocának a mestere.
Becsületes, kék szeme nyíltan, nyugodtan nézett szembe a kapitánnyal. Hornblower érezte,
hogy ez az ember nem lehet szökevény, sem kém. Mindeddig gondolt erre a két lehetőségre.
– Hogyan került ide?
– Éppen kifelé indultunk az öbölből, sir. Még láttuk, hogy a jó öreg Sutherland is tüzet fogott és
Elliot kapitány kiadta a parancsot: – Indulás, fiúk! Minden vitorlát felhúzni! – Én mindjárt
indultam is fel a nagyárbocra. Éppen a közepén lehettem, amikor az árboc kidőlt és beleesett a
vízbe. Velem együtt még néhány matrózom, de azonnal elsodródtam tőlük, vagy talán elmerültek.
A francia hajó,
amelyik tüzet fogott, éppen akkor kezdett lángragyúlni és annak a fényénél, alighogy
magamhoz tértem, láttam, hogy egyedül vagyok. A Plútó elment, nem láttam semerre sem. így
nem tehettem másként, partra úsztam. Ott egy csomó francia állt, akik biztosan az égő hajóról
ugráltak vízbe. Fülöncsíptek és behoztak a várba. Egy tiszt úr sok mindenfélét kérdezett tőlem,
mondhatom, mulatságos volt az erőlködése, hogy minden
áron angolul akart velem beszélni, de belőlem ugyan egy szót sem tudott kihúzni.
Amikor látták, hogy minden hiábavaló, behoztak ide, a többiekhez. Éppen az éjszakai csatáról
beszéltem nekik, sir. Ott volt a Pluto, meg a Caligula, sir és...
– Igen, láttam – vágott közbe Hornblower röviden. Azt is láttam, hogy a Plútó elvesztette
nagyárbocát. Erősen megrongálódott a hajó? Sok találat érte?
– Isten őrizz, sir! Legfeljebb, ha féltucat golyó érte a nagyárboc kidőlésén
kívül és abból is csak egy okozott bajt, amelyik megsebesítette a tengernagy urat.
– A tengernagyot! – kiáltott fel Hornblower megrezzenve, hitetlenül. –
Leighton ellentengernagyot?
– Igen is, Leighton ellentengernagy urat, sir.
– És ... súlyosan megsebesült?
– Nem tudom, sir. Én nem láttam, mert egész idő alatt a középső fedélzeten
voltam. De a vitorlaszabó mondta, hogy az ellentengernagy urat szilánk
sebesítette meg. Ő meg a hajóács legényétől hallotta, aki segített levinni.
Hornblower egy szót sem tudott szólni. Csak nézte, nézte a matróz becsületes, jóindulatúan
egyszerű arcát. De még ebben a pillanatban is megfigyelte, hogy a matrózt egyáltalán nem
rendítette meg a tengernagy balesete. Nelson halála gyászba borította az egész flottát és ismert
még legalább féltucat olyan tengernagyot, akinek a halála vagy megsebesülése könnyeket csalt
emberei szemébe. Ha Leighton is ezek közé tartozott volna, ez az ember először az ő
sebesüléséről számolt volna be, csak azután saját balesetéről, Hornblower már régebben is
hallotta, hogy Leightont nem szeretik a tisztjei és most megkapta a bizonyítékot, hogy nem
szereti a legénység sem. De talán Barbara azért szereti.
Legalábbis feleségül ment hozzá. Hornblower végül is erőt vett magán, hogy fel ne tűnjék
viselkedése senkinek.
– Köszönöm – mondta kurtán, majd körülnézett. Megpillantotta a csónakmesterét.
– Van valami jelenteni valója, Brown?
– Semmi, sir. Minden rendben van, sir.
Hornblower kopogtatott az ajtón a háta mögött, hogy engedjék ki a várbörtönből, őre vezesse
vissza szobájába, ahol fel-alá járkálhat, három lépést föl, három lépést vissza. Agyában forrtak a
gondolatok. Éppen csak annyit tudott meg, hogy még nyugtalanabb legyen, még jobban kínozzák
az aggodalmak. Leighton megsebesült, de ez még nem jelenti azt, hogy meg is hal. Szilánktól
származó seb lehet nagyon súlyos, de az is megtörténhet, hogy jelentéktelen. Annyi bizonyos,
hogy levitték a fedélzetről. Ezt egyetlen tengernagy sem engedné meg, ha volna
ereje a tiltakozáshoz – legalábbis nem a csata hevében. Lehet, hogy arcát zúzta össze a szilánk,
vagy a hasát tépte fel. Hornblower megborzongva igyekezett lerázni magáról a szörnyű
emlékeket, amelyeket húsz évi szolgálata alatt hajókon gyűjtött. De mindenesetre könnyen lehet,
hogy Leighton belehal a sebesülésébe – Hornblower éppen elég veszteséglistát írt már alá és
nagyon jól tudta, hogy a sebesülteknek milyen kis része szokott meggyógyulni.
Ha Leighton meghal, akkor Barbara ismét szabad lesz. De azért mi köze lehetne
hozzá, hiszen neki felesége van és a felesége gyermeket vár? Barbara akkor sem lesz közelebb
hozzá, sohasem lehet közelebb, amíg Mária él. És mégis enyhítette féltékenysége kínját, ha arra
gondolt, hogy özvegy. De akkor talán majd újra férjhezmegy és neki mégegyszer végig kell
szenvednie mindazt a gyötrelmet, amit elszenvedett azóta, hogy értesült Barbara házasságáról.
Ebben az esetben inkább kívánta, bár maradna életben Leighton – talán nyomorékon,
férfiasságától megfosztva. Gondolatai magukkal ragadták, megfosztották józanságától,
lázasabban
dobogtatták a szívét.
A hideg és józan visszahatás bekövetkezett és elszégyelte magát. Nevetséges, mi mindenre nem
gondol. Hiszen jelenleg fogoly, kiszolgáltatott zsákmánya egy hatalmas nagyúrnak, akinek a
birodalma a Balti-tengertől Gibraltárig terjed.
Arra gondolt, hogy öreg ember lesz, a gyermeke felnőtt, mire visszanyeri
szabadságát. Azután hirtelen borzongással eszébe jutott, hogy talán rövidesen meg kell halnia –
agyonlövik, mert megsértette a haditörvényeket. Furcsa, hogy is feledkezhetett meg erről a
lehetőségről. Arra gondolt, hogy csak azért hagyja ki számításaiból a halál fenyegető közelségét,
mert gyáva, mert nem mer szembenézni a szörnyű valósággal.
De még egyébbel is számolnia kellett. Ha Bonaparte mégsem löveti agyon, ha valami csoda
folytán rövidesen visszanyerné szabadságát, akkor is haditörvényszék elé állítják a Sutherland
elvesztése miatt. És a haditörvényszék ítélete talán halált, talán kegyvesztést és nyomorúságot
hoz a számára. Az angolok nem egykönnyen törődnek bele abba, hogy egy brit sorhajó megadja
magát, bármennyire sokszoros túlerővel kellett megküzdenie. Szerette volna megkérdezni
Phillipset, a Plútó főárbocmesterét, vajon mit beszéltek a hajón a Sutherland pusztulásáról, vajon
dicsérettel, részvéttel, vagy elítélően emlékeztek-e meg
róla. De természetesen ilyesmit nem kérdezhet. Egy kapitány nem kérdezheti meg
alárendeltjétől, egy egyszerű tengerésztől, vajon hogyan vélekednek róla a tisztek, még akkor
sem, ha valami halvány reménye lehet arra, hogy csakugyan megtudja az igazságot, de még ez
kétséges. Egész lényét betöltötték a kétségek, bizonytalanságok, semmit sem tud a jövőjéről,
hogy mi vár rá itt Franciaországban, mi vár rá odahaza, milyen ítélet sújt le rá. Semmit sem tudott
Leighton sebesüléséről. És végeredményben Mariáról sem tudott semmit, vajon a gyermek fiú
lesz-e, vagy lány, vajon meglátja-e valaha, vajon akad-e irgalmas, segítő kéz, aki a felesége mellé
áll majd, lesz-e, aki a gyermeket becsületesen
felneveli, ha ő nem állhat mellette?
A fogság nyomorúsága ismét letörte. Halálosan vágyódott a szabadság, Barbara és Mária után.

III. FEJEZET

Caillard csendőrezredes

Másnap Hornblower kapitány ismét a várfalon sétált. A kijelölt darabka két végében a két
fegyveres őr várakozott. A hadnagy, akit személyes felügyeletével bíztak meg, feltűnés nélkül
húzódott meg a mellvédnél, hogy ne zavarja meg gondolataiban. De sokkal fáradtabb volt,
semhogy gondolkozni tudott volna; tegnap egész nap és csaknem egész éjszaka fel-alá járkált a
szobájában, három lépés oda, három lépés vissza és sehogysem talált megnyugvást
gondolataiban. Szerencse, hogy ma már mély kimerültsége megkímélte a fejtöréstől, nem tudott
tovább gondolkozni.
Szinte szórakozás, jóleső változatosság volt, amikor hallotta, hogy valami
mozgás támadt a főkapunál, az őrség tiszteleg, a kapu kitárul és hatlovas,
pompás fogat hajt be a várudvarra. A fogoly érdeklődve várt és figyelt. A
fogatot ötven lovas kísérte. Valamennyien Bonaparte csendőrségének kék-vörös egyenruháját és
háromszögletű kalapját viselték. A kocsis mellett a bakon inas ült. Egyik tiszt sietve ugrott le a
lóról, hogy kinyissa a fogat ajtaját. Az újonnan érkező nyilvánvalóan nagyon fontos és előkelő
személyiség lehetett. Hornblower valami halk, gyerekes csalódást érzett hogy a fogatból nem
tollaskalapú marsall lép ki, hanem egyszerűen csak egy másik csendőrtiszt. Még meglehetősen
fiatal ember, tisztán láthatta kerek fekete fejét, mert levette kalapját, amikor meghajolva kiszállt a
fogatból. Mellén a becsületrend csillaga ragyogott. Fekete csizmáján sarkantyú. Hornblower
titokban csodálkozott, hogy egy csendőrezredes, aki nem nyomorék, hanem a látszat szerint ép,
egészséges ember, miért érkezik fogaton, ahelyett, hogy lóháton jönne. Figyelte, miközben
nagy sarkantyúpengetéssel keresztülsietett az udvaron, egyenesen a parancsnok lakosztálya felé.
A sétaidő már csaknem végetért, amikor a tábornok egyik fiatal szárnysegéde szalutálva
odalépett hozzá a várfalra.
– A tábornok úr őkegyelmessége üdvözletét küldi és nagyon hálás volna, ha
néhány percre lefáradna hozzá, amilyen hamar csak a kapitány úrnak alkalmas.
Ha ezt neki mondják, a fogolynak, gondolta Hornblower keserűen, azt jelenti,hogy azonnal
mennie kell.
– Máris jövök, a legnagyobb örömmel – felelte előzékenyen, részt vállalva az ünnepélyes
komédiában.
Odalenn, a tábornok dolgozószobájában, a csendőrezredes négyszemközt tárgyalt
őkegyelmességével. Hornblower azonnal látta, hogy a tábornok arca szomorú.
– Engedje meg, kapitány úr, hogy bemutassam – szólalt meg a tábornok, az üdvözlés
formaságai után. – JeanBaptiste Caillard ezredes, a becsületrend nagykeresztjének lovagja, Ő
Császári Felsége személyes szolgálatában. Ezredes úr, bemutatom Mr. Horatio Hornblowert, Ő
Brit Felsége hadiflottájának kapitányát.
 Igen, a tábornok határozottan zavart és szomorú volt, keze remegett, kissé
dadogott beszéd közben és szánalmasan erőlködött, hogy helyesen mondja ki a H betűket a
kapitány nevének kezdetén. Hornblower meghajolt, de amikor látta, hogy az ezredes nem
mozdul, sietve egyenesedett fel ismét. Azonnal felismerte ezt az embertípust, a zsarnok szolgáját,
aki bár szoros személyes kapcsolatban van vele, nem a zsarnok modorát igyekszik utánozni,
hanem úgy viselkedik, ahogyan meggyőződése szerint egy zsarnoknak viselkednie kellene,
messze túlszárnyalva ura gőgjét és kegyetlenségét. Lehet, hogy az egész csak színészkedés, lehet,
hogy ugyanez az ember a leggyöngédebb férj és a legszeretőbb családapa, de ez a színészkedés
mindenesetre kellemetlen következményekkel járhat mindazokra, akik hatalmában vannak.
Áldozatai sokat szenvednek azért, hogy ő bebizonyíthassa a szigorát, a kérlelhetetlenségét, a
keménységét saját magának és másoknak és ennélfogva a felsőbbrendűségét annál az embernél,
akinek engedelmességgel tartozik.
Caillard hideg pillantással mérte végig Hornblowert.
– Mire való az a kard az oldalán? – kérdezte a parancsnoktól.
– A tengernagy adta vissza neki még a csata napján magyarázta sietve a
tábornok. – Azt mondta...
– Egészen mindegy, mit mondott – szakította félbe Caillard. – Az az ember, akit ilyen súlyos
bűnnel vádolnak, nem viselheti tovább kardját. A kard a becsületesség, az úri viselkedés jelképe,
már pedig ez az ember minden kétséget kizáróan nem az. Tegye le a kardját, sir.
Hornblower megdöbbenve állt a helyén. Alig hitte, hogy jól hall. Caillard arcán hideg,
örömtelen mosoly bujkált, fogai kivillantak fekete bajusza alatt, amely sötét sebforradásként
rútította el olajbarna arcát.
-Tegye le azt a kardot! – ismételte Caillard, azután mert Hornblower még mindig nem mozdult,
hozzátette: Kérem kegyelmességedet, engedje meg, hogy behívassam egyik csendőrömet, hogy
lefegyverezze ezt az embert.
Erre a fenyegetésre Hornblower megoldotta övét és engedte, hogy a kard hangos koppanással
essen le a földre, egyszerre megtörve a szoba mély csendjét. Ez a kard amelyet tíz esztendővel
ezelőtt kapott a Nemzeti Alaptól, a Castilla legyőzéséért, félig kicsúszott hüvelyéből, amint a
földre hullott. Karcolások és sérülések mutatták a helyeket, ahonnan a francia császár katonái
lefeszítették az arany és elefántcsont díszítést.
– Helyes – bólintott Caillard. – És most, tábornok úr, talán volna szíves
értesíteni ezt az embert közeli elutazásáról?
– Caillard ezredes azért jött ide, hogy önt és első tisztjét Mr.... Mr. Busht
Párizsba kísérje.
– Busht? – kiáltott fel Hornblower indulatosan, sokkal izgatottabban, mint az imént, amikor
megfosztották kardjától. – Busht? – De hiszen az lehetetlen!
Bush hadnagy súlyosan megsebesült. A hosszú utazás, jelenlegi állapotában, könnyen végzetes
lehet reá nézve.
– Az utazás mindenesetre végzetes lesz reá nézve – jegyezte meg Caillard, ismét azzal az
örömtelen mosollyal kivillantva fehér
fogsorát. A parancsnok kezét tördelte.
– Ezt nem mondhatja komolyan ezredes úr. Ezeknek az uraknak az ügyét előbb megvizsgáljuk.
A katonai bizottságnak előbb meg kell alkotnia véleményét.
– Ezeket az urakat – amint kegyelmességed őket nevezi – máris súlyosan
elítéli minden józan ember és igaz hazafi.
Hornblowernek most eszébe jutott, hogy egy szóval sem tagadott, amikor a tengernagy
kikérdezte, vajon ő volt-e a Sutherland parancsnoka azon a napon, amikor francia trikolort
húzatott fel árbocára, amikor a szárazföldre kiküldött csapata megtámadta a Ilanzai üteget. Akkor
azt hitte, ez a hadicsel eléggé bevett ahhoz, hogy büszkén vállalhassa. De nem számolt a franciák
császárával, aki minden áron meg akarta győzni Európa közvéleményét Anglia gazságáról és aki
van olyan ravasz, hogy tudja: néhány ügyesen megszervezett, nagy zajjal
dobraütött kivégzés mindennél ékesebben szóló bizonyítékot ad a csőcseléknek a bűnösök
gonoszságáról.
– Az ezredes kocsin jött – fordult a tábornok ismét Hornblowerhez. – Kérem, nyugodjék meg,
Mr. Bush útközben minden lehetséges kényelemben részesül. Kérem, nevezze meg, melyik
emberét óhajtja magával vinni az útra, mint szolgáját. És ha segítségére lehetnék még bármivel,
amivel útját megkönnyíthetem, kérem, legyen
meggyőződve arról, hogy a legnagyobb örömmel megteszem.
Hornblower gondolkozott. Vajon kit válasszon? Polwheal, aki évek óta
kiszolgálta, sebesülten fekszik a kazamatában. De Polwheal különben sem volna alkalmas, nem
az az ember, akit szükség esetén mindenre fel lehetne használni – és könnyen megtörténhet, hogy
egészen váratlan helyzetek állnak elő. Latude megszökött a Bastilleból. Hátha van valami
halvány lehetőség, hogy ő is megszökhet Vincennes-ból? Hornblower Brown hatalmas izmaira és
vidám, hűséges ragaszkodására gondolt.
– Legszívesebben csónakmesteremet, Brownt vinném magammal – mondta végre.
– Kérem, amint óhajtja. Azonnal érte küldök és mostani tisztiszolgájával sietve becsomagolják
holmiját. És van valamire szüksége az úton?
– Semmire sincs szükségem – tiltakozott Hornblower. De alig, hogy kimondta, már átkozta is
büszkeségét. Ha meg akarja menteni magát és Busht az agyonlövetéstől Vincennes árkában,
akkor sok aranyra van szüksége.
– Nem, ez lehetetlen! – tiltakozott a tábornok. – Sok minden apró kényelmet
megszerezhet magának kapitány úr, ha megérkeztek Franciaországba. Ezenfelül nem foszthat
meg az örömtől, hogy segítségére lehessek egy bátor embernek. Nagyon kérem, tiszteljen meg
azzal, hogy elfogadja az erszényem. Nagyon kérem, sir!
Hornblower leküzdötte büszkeségét és elfogadta a felajánlott erszényt. Meglepően súlyos volt
és a benne levő aranyak muzsikásán csendültek össze a kezében.
– Hálásan köszönöm a szívességét – mondta. – És minden előzékenységét, míg a
foglya voltam.
– Számomra csak megtiszteltetés, mint már mondottam – felelt a parancsnok. –
És kívánom... kívánom, hogy párizsi útja a legszerencsésebb legyen!
– Elég a beszédből – szólt közbe Caillard. – Őfelsége a legnagyobb sietséget kötötte a lelkemre.
A sebesült már az udvaron van?
A parancsnok indult meg elől, a csendőrök zárták le a menetet Hornblower mögött, miközben a
kocsi felé lépkedett. Bush ott feküdt a hordágyon, arca ijesztően sápadtnak, lefogyottnak látszott
az erős napfényben. Kezét fáradt mozdulattal emelte fel, hogy megvédelmezze szemét az éles nap
ellen. Hornblower odarohant és letérdelt mellette.
– Párizsba visznek bennünket, Bush – mondta.
– Önt és engemet, sir?
– Igen.
– Mindig is szerettem volna eljutni Párizsba.
Az olasz seborvos, aki Bush lábát amputálta, megráncigálta Hornblower kabátja ujját és néhány
lap papírt nyomott a kezébe. Hibás,
olasszal kevert franciaságával elmagyarázta, hogy feljegyezte a csonk további kezelésének
módját. Bármelyik francia orvos bizonyosan megérti. Amint a ligaturákat ki lehet húzni, a seb
begyógyul. Egy csomagban kötszert is tett be a kocsiba, ha útközben szükség volna rá.
Hornblower meg akarta köszönni gondosságát, de az orvos a kocsihoz sietett, hogy személyesen
ügyeljen fel, miközben Busht hordagyával együtt beemelték. A kocsi rendkívül tágas volt, a
hordágyat eléggé kényelmesen be lehetett emelni az ajtón és elhelyezni a két szemközti ülésre
támasztva két végét.
Már Brown is megérkezett, kezében Hornblower poggyászával. A kocsis intett, hogy tegye be a
kocsi hátára erősített ládába. Azután egy csendőr kinyitotta a másik ajtót és várakozva állt, hogy
Hornblower felszálljon. Hornblower felnézett a magas várfalra: alig fél órával ezelőtt még
odafenn sétált a tetején, kétségektől marcangolt lélekkel. Most legalább egy kétségtől
megszabadult. Két hét múlva talán már mindennek vége lesz, miután Vincennesben eldördült a
kivezényelt katonák sortüze. Hirtelen félelemhullám árasztotta el erre a gondolatra, egyszerre
végetvetve a pillanatnyi megkönnyebbülésnek, szinte örömnek. Nem akarta, hogy Párizsba
vigyék, agyonlőjék. Nem akart meghalni. Élni akart, védekezni, ellenállni! De azután belátta,
hogy az ellenállás hasztalan volna és nem illene méltóságához, így hát erőt vett magán és felszállt
a kocsiba. Remélte, hogy senki sem vette észre pillanatnyi habozását.
A csendőrőrmester egy mozdulattal utasította Brownt, hogy ő is szálljon be a kocsiba. A
következő pillanatban Brown már bocsánatkérő, zavart arccal ült le az üres helyre. Caillard most
hatalmas, fekete, nyugtalanul ficánkoló ló hátára
szállt fel, amely máris türelmetlenül dobogott lábával és meglátszott rajta,
hogy lázasan várja az indulás percét. Alig, hogy elhelyezkedett a nyeregben, kiadta a parancsot
az indulásra, a lovak megindultak az udvaron, nyomában a kocsi, nagyokat zökkenve a
macskafejű
köveken, ki a kapun, végig az úton, amely kanyarogva haladt a vár ágyúi alatt. A
lovascsendőrség körülfogta az egész kocsit, ostorpattogás hallatszott, azután megindultak
egyenletes iramban, nagy patkócsattogással, a lószerszámok csörgése és a szíjak nyikorgása
közben.
Hornblower szeretett volna kinézni az ablakon Rosas házaira, amint elhaladtak mellettük –
három heti fogság után csábította a változatosság – de először is sebesült hadnagyával törődött.
– Hogy érzi magát, Bush? – kérdezte fölébe hajolva.
– Nagyon jól, köszönöm, sir-felelt Bush.
Most besütött a nap a kocsiablakon. Az út szélén álló magas sudár fák
tovalibbenő árnyékokat vetettek Bush arcára. A nagy láz és a súlyos vérveszteség után Bush
arca nem volt olyan kemény, mint azelőtt, erősen le is fogyott, úgyhogy természetellenesen
fiatalnak látszott és színe a megszokott mahagonibarna helyett sápadtra halványodott.
Hornblowernek úgy tűnt fel, mintha Bush arca eltorzulna a fájdalomtól, miközben a kocsi ide-oda
hánykolódott a gyalázatosan rossz úton.
– Nem lehetnék segítségére valamiben? – kérdezte és ugyancsak igyekezett, hogy hangja el ne
árulja saját tehetetlenségét.
– Köszönöm, sir, nincsen szükségem semmire – suttogta Bush.
– Próbáljon elaludni – ajánlotta Hornblower.
Bush keze, amely a takarón kívül feküdt, megmozdult és feléje nyúlt. Hornblower megfogta és
érezte halk szorítását. Egyetlen rövid pillanatig Bush keze gyengéden megsimogatta a kezét,
becézően és szeretettel, mint egy asszonyét. A fiatalember fáradt, megviselt arcán a mosoly
árnyéka tükröződött, mialatt lehunyta szemét. Annyi év óta szolgáltak egymás mellett, de most
mutatták meg először egymás iránti szeretetüket és gyöngédségüket. Bush oldalra fordította fejét
a párnán és egészen csendesen feküdt, míg Hornblower moccanni sem mert attól való félelmében,
hogy megzavarhatja.A kocsi most lassan haladt – bizonyosan a hosszú hegyiúton kapaszkodtak
felfelé, amely a Creux félsziget tövén át vezetett. Még a lassú haladás közben is a kocsi
elviselhetetlenül rázott és nagyokat zökkent, a spanyolok úgylátszik, nem sokat törődnek
útjaikkal. A lovak patkóinak éles csattogása bizonyította, hogy sziklás talajon járnak és lépteik
egyenetlensége elárulta, hogy minduntalan gödörbe léptek vagy göröngybe botlottak. Hornlower
az ablakok keretében láthatta a csendőrök kék egyenruháját és háromszögletű kalapját, ide-oda
zökkenve menet közben a nyeregben. Az ötven emberből álló kíséret tulajdonképpen nem az ő
vagy Bush politikai jelentőségének szól, hanem egyszerűen csak azt bizonyítja, hogy itt, alig húsz
mérföldnyire a francia határtól, még mindig nem biztonságos az út kisebb csapatoknak, sohasem
lehetett tudni, melyik domb mögül bukkan elő hirtelen egy csapat mindenre elszánt spanyol
guerillero.
Az sem lehetetlen, hogy Carlos vagy Rovira ezer katalán harcossal egyszer csak lerobognak a
Pireneusok oldaláról és megtámadják a menetet. Erre a gondolatra friss reménység árasztotta el
Hornblower szívét. Minden percben történhet valami, még visszanyerheti szabadságát! Szíve
gyorsabban vert, miközben egyre fészkelődött helyén – a legnagyobb óvatossággal, hogy meg ne
zavarja Busht.
Nem, nem akarta, hogy Párizsba vigyék erre a nevetséges tárgyalásra. Nem akart meghalni.
Lassanként lázas izgalomba lovallta magát, míg végül józansága ismét felülkerekedett és
valamennyire lecsillapodott.
Brown ott ült vele szemben, karbatett kézzel, mereven felegyenesedve. Brown határozottan
zavarban volt. Valószínűleg még soha életében nem volt ilyen szoros közelségben két
katonatiszttel. Természetesen, nem tudta, hová tegye a kezét és a lábát két ilyen magasztos és
felsőbbrendű lény társaságában, mint egy kapitány meg egy hadnagy, aki első tiszt is egyúttal.
Azonfelül, Hornblower ezret mert volna tenni egy ellen, hogy Brown még soha életében sem ült
egy fogat belsejében, sohasem ült ilyen előkelő, bőrrel párnázott ülésen, nem nyugtatta még a
lábát ilyen puha, finom szőnyegen. Nincs is semmi tapasztalata ilyen előkelő uraságok
kiszolgálásában, mint a kapitány. A csónakmester egészen más szolgálatot teljesített. Brown
határozottan mulatságos látvány volt, miközben a brit matrózok közmondásos
alkalmazkodóképességével igyekezett olyanformán viselkedni, ahogyan az ő meggyőződése
szerint előkelő
uraságok inasához méltó. Nagyon óvatosan ült az ülés szélén, nem támaszkodott hátra és még
lélegzeni is alig mert.
A kocsi most ismét nagyobbakat zökkent, az iram gyorsult, a lovak már nem lépésben, hanem
galoppban haladtak. Bizonyosan felértek a dombtetőre és most hosszú, lankás út nyílik előttük,
amely majd visszaviszi őket a tengerpartra valahol Llanza közelében, ahol a francia lobogó
védelmében megostromolta az
üteget. Erre a hőstettére büszke volt még most is. Akkor természetesen nem álmodta, hogy
emiatt egyszer még Párizsba viszik, haditörvényszék elé állítják és agyonlövik. Az ablakon
keresztül, Bush oldalán a Pireneusok barna, mind magasabb feltörő csúcsait látta. A másik
oldalon, egy kanyarodóban, amikor a hintó ijesztően nagyot zökkent, mélyen lenn megpillantotta
a délutáni nap sugaraiban ragyogó víztükröt. Kinyújtotta a nyakát, hogy jobban láthassa a tengert,
amely annyiszor megtréfálta és annyi gonosz játékot űzött vele. Mégis, még mindig szerette.
Torka furcsán összeszorult, amikor hirtelen arra gondolt, hogy talán ezen a napon látja utoljára.
Ma éjszaka még átvágnak a határon, holnapra már Franciaországban lesznek és tíz nap múlva,
legfeljebb két hét múlva
ott rothad a Vincennes földjében. Nagyon nehéz lesz itthagyni ezt az életet, kétségeivel és
bizonytalanságaival együtt, elveszíteni a tengert minden szeszélyével és árulásával, Mariát és a
gyermeket, Lady Barbarát...
 Most fehér házak mellett haladtak el és a túlsó oldalon, a fűcsomókkal benőtt sziklaszirten,
Llanza ágyúi merednek a tenger felé. Látta a kék-fehér egyenruhába öltözött őrszemet és amikor
lehajolt, láthatta a francia lobogót is a rúdon – Bush, aki most itt fekszik, maga eresztette le, alig
néhány héttel ezelőtt, de azóta újra felhúzták. Hallotta a kocsis ostorának pattogását és a lovak
ismét gyorsabban cipelték terhüket. Még
mindig legalább nyolc kilométer van hátra a határig és Caillard bizonyosan mindent elkövet,
hogy a sötétség beállta előtt francia területre érjenek. A sűrű, sötét fenyvesekkel borított hegyek
és a tenger közrefogták az utat. Miért is nem jön Claros vagy Rovira, hogy megszabadítsák?
Minden egyes forduló mintha csak arra született volna, hogy elrejtse a támadókat az alkalmas
pillanatig.
Nemsokára már Franciaország földjére jutnak és akkor késő. Össze kellett szednie minden
lelkierejét, hogy erőt vegyen reménytelenségén. Úgy érezte, ha átkelnek a francia határon, sorsa
megpecsételődött és közelebb sodródik a fenyegető, elkerülhetetlen végzethez.
Gyorsan sötétedett – már nem lehetett messze a határ. Hornblower igyekezett maga elé képzelni
a térképet, amelyet annyiszor tartott a kezében, szeretett volna visszaemlékezni a francia
határváros nevére, de nem tudta annyira megfegyelmezni gondolatait, hogy engedelmeskedjenek
akaratának. A fogat váratlanul megállt. Lépéseket hallott odakintről, azután megcsendült Caillard
kemény hangja: – A császár őfelsége nevében... – és egy ismeretlen hang
válaszolt: – Mehet! A kocsi nagyot zökkent és ismét elindult: már Franciaország földjén jártak.
A lovak patái most macskafejköveken kopogtak. Házak szegélyezték az utat, itt-ott világosságot
is látott. A házak előtt emberek álltak a legkülönfélébb egyenruhákban, néhány asszony is
tereferélt köztük, csinos tarka szoknyákban és fejkötőben. Hallotta nevetésüket és
tréfálkozásukat. Azután a fogat hirtelen jobbrafordult és megállt egy fogadó udvarán. Fények
villantak meg
a növekvő félhomályban. Valaki kinyitotta a fogat ajtaját és felszólította
Hornblower kapitányt, hogy szálljon ki.

IV. FEJEZET

Gyötrelmes utazás

Hornblower körülnézett a szobában, ahová a fogadós és a csendőrőrmester

felvezették. Örült, amikor látta, hogy tűz ég a kandallóban, mert egészen
megmerevedett és átfázott a kocsiban, a hosszú mozdulatlan ülés következtében.
Egyik fal mellett ágy állt, az asztalt már megterítették fehér abrosszal.
Csendőr bukkant fel az ajtóban lassú, nehézkes léptekkel – a hordágyat hozták fel a szobába.
Körülnézett, hová fektesse le, közben hirtelen megfordult és odaütötte az ajtófélfához.
– Vigyázni azzal a hordággyal! – kiáltotta Hornblower, azután egyszerre eszébe jutott, hogy
franciául kell beszélnie, ha azt akarja, hogy megértsék. – Tegye le oda a falhoz azt a hordágyat!
De vigyázva! Óvatosan!
Brown odaszaladt és letérdelt Bush mellett.
– Hogy hívják ezt a várost? – kérdezte Hornblower kapitány a fogadóstól.
– Cerbére. És ez a Iéna-szálló, monsieur – felelt a fogadós, bőrköténye
zsebében kotorászva.
– Monsieurnek tilos beszélgetni bárkivel – szakította félbe az őrmester. –
Szolgálják ki, de a személyzet ne szóljon hozzá. Ha bármi kívánsága van, közölje az ajtó előtt
álló őrrel. Az ablak alá is őrt állítottunk.
 Kezével a csendőr háromszögletű kalapjára és muskétájára mutatott, amelyet homályosan látni
lehetett az ablak üvegén keresztül.
– Igazán túlságosan kitüntetnek figyelmükkel! -jegyezte meg Hornblower.
– Parancs szerint cselekszem. Fél órán belül hozzák a vacsorát.
– Nagyon hálás volnék, ha Caillard ezredes úr parancsot adna, hogy azonnal orvos jöjjön Bush
hadnagy úrhoz.
– Máris szólok az ezredes úrnak – felelte a csendőr, miközben a fogadóssal együtt távozott a
szobából.
Hornblower Bush fölé hajolt. Úgy tűnt fel, mintha valamiképpen jobban volna,
– Nem lehetnék segítségére valamiben, Bush? – kérdezte Hornblower.
– Igen, én...
Bush néhány szóval zavartan elsuttogta, mi mindenre volna szüksége. Hornblower kissé ijedten
nézett fel Brownra.
– Attól félek, hogy mind a kettőjük segítségére szükségem van, sir, mert nagyon nehéz vagyok –
tette hozzá Bush mentegetődzően. Ez a bocsánatkérő hang adta vissza Hornblower erélyét és
cselekvőképességét.
– Természetesen! – mondta, amilyen vidáman csak tudta. – Jöjjön csak, Brown. Maga a másik
oldalról emelje Mr. Busht!
Miután mindent elintéztek, miközben Bush csak egyetlen egyszer, halkan szisszent fel
fájdalmában, Brown még többet árult el a brit matrózok bámulatos alkalmazkodó képességéből.
– Ne mosdassam meg, sir? És még nem is borotválkozott ma, ugye?
Hornblower csak ült és tehetetlen bámulattal nézte az izmos, hatalmas matróz ügyes
mozdulatait, miközben megmosdatta és megborotválta első tisztjét. Olyan jól rendezte el
körülötte a törülközőket, hogy egyetlen csöpp víz sem esett az ágyneműre.
– Köszönöm, Brown, nagyon köszönöm! – sóhajtott fel Bush, mialatt
visszahanyatlott párnájára.
Az ajtó kinyílt. Kis szakállas emberke lépett be, féligmeddig katonai
egyenruhában, kezében bőrtáskával.
– Jó estét, uraim – szólalt meg, jellemzően délfrancia kiejtéssel, amelyhez
Hornblower füle máris hozzászokott. – Én vagyok az orvos, szolgálatukra. Ez itt a sebesült
katonatiszt? És ezek itt az én rosasi kollégáim utasításai? Kitűnő, Nagyszerű. Mindent a
legpontosabban feljegyzett. Hogy érzi magát, sir?
Hornblowernek kellett akadozva lefordítani az orvos kérdéseit Bushnak és Bush válaszait is.
Bush megmutatta a nyelvét, azután az orvos megszámolta az érverését, majd az inge alá nyúlt,
megbecsülte hőmérsékletét.
– Helyes – bólintott az orvos. – És most lássuk a csonkot. Volna szíves addig a gyertyát tartani,
sir?
Visszahajtotta a takarót a hordágyról. Kibukkant a kis kosár, amely a csonkot védelmezte. Az
orvos először is letette a kosarat a földre, azután kezdte eltávolítani a kötést.
– Volna szíves megmondani neki, sir – szólalt meg Bush – hogy
elviselhetetlenül viszket a lábam, amelyik nincs és nem tudom, hogyan vakarjam meg?
Ennek a kérdésnek a lefordítása, ugyancsak próbára tette Hornblower minden francia tudását, de
az orvos részvéttel bólintott.
– Ez egyáltalán nem szokatlan jelenség. A viszketés idővel majd elmúlik. Nos, itt van végre a
csonk. Nagyon szép csonk. Kifogástalan munka!
Hornblower kényszerítette magát, hogy odanézzen. A csonk homályosan emlékeztette egy sült
birkacomb levágott végére. A kiduzzadó húst félig benőtt forradások
 fogták össze. De a forradások közül két fekete fonál lógott ki.
– Majd ha a hadnagy úr ismét lábra áll – magyarázta az orvos – hálát adhat az Istennek, hogy
elegendően vastag húspárna borítja a csontvégeket, így majd nem dörzsöli föl járás közben...
– Teljesen igaza van – bólintott Hornblower, leküzdve visszarettenését.
– Nagyon szép munka volt! – folytatta az orvos. – Ha továbbra is ilyen szépen gyógyul és nem
áll be üszkösödés, akkor minden a legszebb rendben van. A betegségnek ebben a stádiumában az
orvos az orrával állapítja meg a diagnózist.És szavaihoz híven, figyelmesen megszagolta a kötést,
majd a csonkot.
– Szagolja csak meg, Monsieur! – kérte és Hornblower
orrához tartotta a kötést. Hornblower valami egészen gyenge rossz szagot érzett.
– Gyönyörű, ugye? – kérdezte újra az orvos. – Szép, egészséges seb és látom, hogy a ligaturák
rövidesen maguktól kiszabadulnak.
Hornblower megértette, hogy a forradás közül kilógó két hosszú szál a két
főartéria végét kötözi le. Amikor benn teljes lesz az elhalás, a fonalakat ki
lehet húzni és a seb végre teljesen begyógyulhat. A betegség lefolyása valóságos versenyfutás az
artéria elhalása és az üszkösödés beállása között.
– Most megnézem, hogy vajon a ligaturák felszabadultak-e már. Kérem,
figyelmeztesse a barátját, hogy ez majd fájni fog egy kicsit.
Hornblower Bush felé nézett, hogy lefordítsa az orvos szavait és megdöbbenve látta, hogy Bush
arca előre is eltorzult a félelemtől.
– Tudom –, bólintott Bush – tudom, mi vár rám... sir...
Csak elkésetten tette hozzá az utolsó szót és ez is világos bizonyítéka volt,
hogy ebben a pillanatban nem tud egyébre gondolni, csak szenvedésére. Két kezével
belemarkolt a takarójába, száját összeharapta és lehunyta a szemét.
– Már lehet! – suttogta összeszorított fogai között.
Az orvos erősen meghúzta az egyik fonalat. Bus,h összerándult. Azután meghúzta a
másikat. Bush halkan felnyögött. Verejték ütött ki arcán.
– Csaknem kiszabadult már! – jelentette az orvos örömmel. – Éreztem, amint meghúztam a
fonalakat. Barátja rövidesen meggyógyul. És most tegyük vissza a kötést, így. És így. – Ügyes,
vastag ujjaival újra átkötötte a csonkot, ismét elhelyezte a fűzfakosárban és letakarta a beteget.
– Köszönöm, uraim – mondta az orvos. Megállt és összedörzsölte a tenyerét. – Holnap reggel
ismét eljövök.
– Miért nem ül le, sir? – hallotta meg Hornblower az orvos távozása után Brown hangját,
mintha ezer mérföldnyi messzeségből jönne. A szoba szürke ködbe borult.
Csak lassan, fokról-fokra tisztult ki körülötte, amikor végre leült. Látta, hogy Bush ismét
nyugodtan fekszik párnáján és igyekszik mosolyogni. Brown becsületes arcán őszinte aggodalom
tükröződik.
– Egy pillanatig olyan sápadt volt, sir. Bizonyosan nagyon éhes lehet, hiszen reggel óta nem
evett semmit.
Nagy tapintatra vallott, hogy Brown az éhség rovására írta gyöngeségét, és nem arra, hogy
megrémítette a seb és a szenvedés látása.
– Úgy hallom, már jön is a vacsora – szólalt meg Bush is a hordágyon, mintha összeesküdtek
volna Brownnal, hogy nem vesznek tudomást a kapitány gyengeségéről.
A csendőrőrmester lépett be a szobába nagy kardcsörtetéssel, mögötte két nő különféle tálakkal.
Az asszonyok gyorsan és ügyesen, lesütött szemmel terítették meg az asztalt, majd
visszavonultak anélkül, hogy egyszer is felnéztek volna, bár egyik alig észrevehetően mosolygott
a szája sarkával, válaszul Brown jelentős köhécselésére, amire az őrmester bosszúsan megrántotta
a vállát, majd kutató pillantással nézett körül a szobában és csak azután távozott, miután
gondosan bezárta az ajtót nagy kulcsával.
– Leves! – szólalt meg Hornblower, belenézve a levesestálba, amelyből pompás illat szállt. – Ez
meg, hajói látom, sült borjúhús.
Ez a felfedezés megerősítette régi meggyőződésében, hogy a franciák kizárólag levesen és
borjúsültön élnek.
– Azt hiszem, ez a leves ízleni fog, ugye Bush? – folytatta. Elszántan
beszélt, hogy elfojtsa magában a levertség és boldogtalanság érzését. – És egy pohár bort?
Nincs ugyan ráírva, hogy milyen, de reméljük a legjobbat.
– Bizonyosan valami gyenge lőre – dörmögött Bush. Tizennyolc évi francia háború a legtöbb
angolban azt a meggyőződést ébresztette, hogy férfiaknak csak portói, sherry és malaga-bor való,
a francia vörösbor mind túlságosan gyenge és gyomorfájást okoz azoknak, akik nem szokták
meg.
– Majd meglátjuk! – bólintott Hornblower olyan vidáman, amennyire csak tudta. –
Mindenekelőtt feltámasztjuk kissé. Félkarjával
Bush háta alá nyúlt és kissé felemelte. Tehetetlenül nézett körül, de
szerencsére Brown máris a segítségére sietett. Néhány párnát kapott ki az ágyból és azokkal
támasztotta fel a sebesült hátát, úgyhogy két keze most szabadon feküdt a takarón. Azután az
asztalkendőt odakötötte az álla alá. Hornblower egy tányér levest és egy darab kenyeret vitt oda
neki.
– Köszönöm! – Bush megkóstolta a levest. – Rosszabb is lehetne. Kérem, egyék már, sir, még
kihűl miattam a levese!
Brown széket hozott oda a kapitánynak az asztalhoz és várakozóan megállt mellette. Másik
tányér is volt az abroszon, de magától értetődő mozdulata szavaknál is jobban bizonyította,
mennyire távol áll tőle a gondolat, hogy egy asztalhoz üljön kapitányával. Hornblower
hozzálátott az evéshez, előbb csak ímmel-ámmal, de azután alaposan megjött az étvágya.
– Kérek még egy kis levest, Brown – szólalt meg Bush. – És legyen szíves egy pohár bort is.
A borjúhús rendkívül ízletes volt, még nekik is, akik megszokták a marhahúst és juhhúst, a
rágósabb és tartalmasabb pecsenyéket.
– Gondolja, sir, hogy ehetem ebből a borjúsültből? szólalt meg Bush a
hordágyról. – Úgy látszik, megéheztem az utazástól.
Hornblower egy pillanatig gondolkozott. Aki lázas, annak nem szabad sokat enni, de Bush most
már nem mondható lázasnak, amellett nagyon sok vért vesztett és jól kellene táplálkoznia.
Amikor látta, hogy vágyódás csillan meg a szemében, már is határozott.
– Egy kevés nem árthat meg – mondta. – Vigye csak oda ezt a tányért Mr. Bushnak, Brown.
Jó étel és jó bor – a Southerlandon az utóbbi hetekben már cseppet sem volt étvágygerjesztő az
étel, Rosasban meg ugyancsak szűken mérték a porciókat –
kissé megoldotta a nyelvüket és felvidította mindhármukat. De ez nem törhetett át bizonyos,
szűkre szabott kereteket. Az a félelmes fenség, amely egy sorhajó kapitányát körülveszi, nem
veszhetett el akkor sem egészen, amikor hajója elpusztult. De közöttük állt annak a szigorú
tartózkodásnak az emléke is, amellyel Hornblower a hajón mindenkit távol tartott magától. És
Brownnak az első tiszt csaknem ugyanolyan csillagászati távolságban volt, mint egy kapitány.
Szinte megfélemlítette, hogy ott kellett léteznie, kettőjükkel egy szobában, bár a látszat szerint
mint szolgájuk. Hornblower közben megette a sajtját is és elérkezett az a pillanat, amelytől
Brown egész este legjobban rettegett.
– Tessék, Brown – szólalt meg Hornblower és felállt. Üljön le és egye meg a vacsorát, amíg
meleg.
 Brown most huszonnyolcadik évét töltötte be és tizenegyéves kora óta szolgált Őfelsége hajóin.
De egész idő alatt nem használt evéshez más eszközt, csak a zsebkését és az ujjait. Sohasem evett
porcelántányérból és sohasem ivott borospohárból. Lidércnyomásként nehezedett rá az az érzés,
hogy a két tiszt akkora szemekkel nézi, mint egy-egy futballabda, bár a valóságban természetesen
szó sem volt róla. Rettegve nyúlt a kanala után és nagy elszántsággal látott hozzá a rendkívüli
feladathoz. Hornblower a tisztánlátás rendkívüli percében megérezte zavarát. Eddig gyakran
irigyelte Brown erejét és izmait, nyugodt bátorságát a csaták zajában, amelyhez ő nem
emelkedhet fel soha. Remekül értett a kötelekhez, a csomózáshoz, a vitorlákhoz, az evezőhöz, a
mélységméréshez,
sokkal jobban, mint a kapitánya. A legfeketébb éjszakán, a legvadabb viharban is pillanatnyi
habozás nélkül fel tudott volna mászni a legmagasabb árboc tetejére.
De a késnek, a villának látásától keze remegett, mint egy ijedt kisgyereké.
Hornblower arra gondolt, vajon Gibbon ebből a különös ellentétből hogyan tudta volna levonni
két sorban az epigrammaszerű tanulságot.
Megalázás és szégyen mindennél jobban fáj egy férfinak – Hornblower bárki másnál jobban
tudta ezt. Minden feltűnés nélkül odahúzott egy széket Bush hordagya mellé és leült, hátát
fordítva az asztalnak és elszánt beszélgetésbekezdett elsőtisztjével, miközben hátamögül hallotta
az evőeszközök és a tálak kopogását.
– Nem feküdne inkább az ágyba? – adta fel Hornblower az első kérdést, ami véletlenül az
eszébe jutott.
– Nem, köszönöm – tiltakozott Bush. – Két hete fekszem már ezen a hordágyon.
Eléggé kényelmes és azt hiszem, nagyon fájna, ha átfektetnének. És különben is...
Bush nem tudta kifejezni megfelelő szavakkal, hogy világért sem feküdt volna be az egyetlen
ágyba, azzal a tudattal, hogy akkor kapitányának nem jutna kényelmes fekvőhely.
– Miért visznek bennünket Párizsba, sir? – kérdezte Bush.
– Annak csak a jó Isten a megmondhatója – felelt Hornblower. – De az a
gyanúm, hogy Bony személyesen óhajtana néhány kérdést intézni hozzánk.
Már órákkal ezelőtt eszelte ki ezt a választ erre a kikerülhetetlen és
elmaradhatatlan kérdésre. Semmi esetre sem siettetné Bush gyógyulását, ha tudná, hogy mi vár
rá.
– Nos, a mi válaszunkból ugyan nem sokat okulhat jelentette ki Bush elszántan.
– Talán végül még Mária Lujzánál teázunk a Tuileriákban.
– Meglehet – bólintott Hornblower. – És az sem lehetetlen, hogy néhány órát szeretne venni
magától navigációból. Hallottam, hogy nagyon gyenge
matematikában.
Erre Bush elmosolyodott. Bushról mindenki tudta, hogy nem jó számoló és a legnagyobb
kínokat állta ki, ha a szférikus trigonometria valamelyik egyszerű problémáját kellett megoldania.
Hornblower éles fülével hallotta, hogy Brown széke kissé megreccsen; alighanem végül is
alaposan nekilátott a falatozásnak.
– Igyon bort is, Brown – mondta, anélkül, hogy hátrafordult volna.
– Igenis, köszönöm, sir! – felelt Brown vidáman. Egész üveg bor állt még
érintetlenül az asztalon és amásik üvegből is maradt egy kevés. Ez a legjobb alkalom, hogy
meggyőződhessék arról, vajon megbízható-e Brown ital tekintetében is. Egy pillanatra sem
fordult
hátra és elszántan folytatta a beszélgetést Bush-sal. Öt perccel később Brown széke még
erősebben megreccsent és Hornblower körülnézett.
– Jóllakott, Brown?
 – Igenis, sir. Nagyon jó vacsora volt, azt meg kell adni. A levesestál és a
húsostál egészen kiürült, az utolsó
csöppig. A kenyér is elfogyott, kivéve a legvégét. A sajtból is csak kis darabka
feküdt a tányéron. De egyik üvegben megmaradt a bor kétharmadrésze és hogy
ennyit ivott, de nem többet, világosan megmutatta, hogy Brown ez irányban is feltétlenül
megbízható.
– Akkor legyen szíves, húzza meg a csengőt.
A csengő éles hangja után csakhamar lépések hallatszottak, majd megfordult a kulcs a zárban és
megjelent az őrmester a két nő kíséretében. A nők az őrmester felügyelete mellett leszedték az
asztalt.
– Majd szerzek magának valamit éjszakára, amire lefeküdhet, Brown – szólt Hornblower.
– Ó, hiszen a földön is alhatok, sir.
– Nem, ezt nem engedhetem.
Hornblowernek megvolt erről a határozott véleménye. Egyszer, még fiatal tiszt korában, a hajó
fedélzetének puszta deszkáin aludt és nagyon jól emlékezett még, hogy összetörte.
– Ágyat kérek a szolgámnak – szólt az őrmesternek.
– Alhat a földön is.
– Ezt én nem engedhetem meg. Szerezzen neki megfelelő matracot.
Hornblower szinte csodálkozott, milyen könnyen és gyorsan tanulta a francia nyelvet. Gyors
felfogóképessége segítségével kitűnően tudta használni kis szókincsét. Amellett jó
emlékezőtehetségével felraktározott az agyában minden szót, amit csak egyszer hallott és
legközelebbi alkalommal, ha szüksége volt rá, azonnal alkalmazni is tudta.
Az őrmester vállat vont, majd durván hátatfordított.
– Holnap reggel majd jelentem a szemtelenségét Caillard ezredes úrnak – szólt rá Hornblower
felhevültén. Azonnal szerezzen valami matracot!
Nem annyira a fenyegetés, mint a beidegzett fegyelem győzött. Még egy francia csendőr is
megszokta, hogy tisztelettel és alázattal nézzen fel mindenkire, akinek aranyzsinórja, vállrojtja és
parancsoló modora van. De az sem lehetetlen, hogy hatással volt rá a két nőnyilvánvaló
méltatlankodása is, akik valósággal megbotránkoztak azon, hogy ilyen szép, derék fiatalember a
puszta földön aludjék. Végül is parancsot adott az ajtó előtt álló őrnek, hogy hozzon fel egy
szalmazsákot az istállóból, ahol a kíséretet helyezték el éjszakára. De ha szalmazsák is volt,
mégis hasonlíthatatlanul kényelmesebb fekvés esett rajta, mint a puszta, hideg földön. Brown
hálás pillantást vetett a kapitányra, amikor letették elébe a földre.
– Ideje, hogy lefeküdjünk – szólalt meg Hornblower, tudomást sem véve erről a pillantásról,
amikor hallotta, hogy az őrmester kulcsra zárta ajtajukat. – Először magát helyezzük kényelembe
éjszakára, Bush.
Valami homályos ok, talán zavar, talán szemérem késztette arra, hogy a hímzett hálóinget
válassza ki táskájából, amelyet Mária valamikor annyi szeretettel és gonddal készített gyors és
ügyes ujjaival. Ezt a hálóinget azért hozta magával hazulról, hogy hátha egyszer valamelyik város
kormányzójánál kell megszállnia, vagy esetleg a tengernagyi hajón. Évek óta, amióta kapitányi
kinevezését megkapta, soha senkivel sem osztotta meg a szobáját, kivéve Mariát. Most ez is
egészen új megpróbáltatás volt, hogy itt vetkőzik le Brown és Bush szemeláttára és erősen
zavarba is hozta, bár Bush sápadtan és kimerültén máris félig aludt, míg Brown szerényen
lesütött szemmel húzta le nadrágját és csizmáját és betakaródzott a köpönyeggel, amelyet
Hornblower adott neki erre a célra, azután lefeküdt a szalmazsákjára, anélkül, hogy egyetlen
pillantást is merészelt vona vetni feljebbvalójára.
Hornblower végigfeküdt az ágyon.
 – Készen vannak? – kérdezte. Aztán elfújta a gyergyát. A tűz már kialudt,
éppen csak parázslott a kandallóban és
halvány, vöröses fényt hintett szét a szobában. Ez volt a kezdete egy hosszú, éber éjszakának,
amelyet Hornblower mindig előre megérzett. Abban a pillanatban, amikor elfújta a gyertyát és a
párnára hajtotta a fejét, tudta, hogy nem fog elaludni hajnal előtt. Ha még a hajóján volna, akkor
most fel-alá sétálna a hátsó fedélzeten vagy a hátsó galérián. Itt csak fekhetett, komor
mozdulatlanságban. Néha tompa zizegés árulta el, hogy Brown fészkelődik a szalmazsákon és
egyszer vagy kétszer Bush halkan nyöszörgőit lázálmában.Már szerda van. Csak tizenhat nappal
ezelőtt is még kapitánya volt egy hetvennégyágyús sorhajónak, korlátlan ura és parancsolója
ötszáz embernek. Egy szavával irányíthattára hatalmas hadihajót; a csapások,. amelyeket osztott,
talán egy császári trónt rendítettek meg. Vágyakozva gondolt az éjszakákra a hajón, az eresztékek
nyikorgására, a szél dudorászására a kötélzetben, a kerék mellett álló mozdulatlan kormányosra
az éjszakai lámpás halvány fényében, az
őrszolgálatot teljesítő tisztre, aki felalá járkált a hátsó fedélzeten.
És most senki és semmi. Ő, aki nemrégen ötszáz ember életén és halálán
uralkodott, most legfeljebb ha egy szalmazsákot tudott előteremteni nagy
nehézségek árán egyetlen megmaradt matrózának; még egy csendőrőrmester is büntetlenül
megsérthette. És az, akit legjobban megvet és gyűlöl, kedve szerint parancsolgathat neki. És ami
még ennél is rosszabb: Hornblower érezte, hogy forrón lüktet a vér a bőre alatt, amint egyszerre
megrohanta ismét a tudat – Párizsba viszik, mint valami gonosztevőt. És nemsokára, egy hideg
hajnalon kivezetik Vincennes árkába és sortüzet adnak le rá. És akkor eljön a halál.
Hornblower élénk képzelőtehetségével szinte érezte a puskagolyók ütődését mellén és arra
gondolt, vajon meddig érzi majd a fájdalmat, amíg az eszméletlenség megváltja szenvedéseitől.
Nem, igazán nem a haláltól félt, ismételgette magában egyre, sőt mostani keserves helyzetében
szinte vágyódott rá. A halál végre véglegesen ésvisszavonhatatlanul pontot tesz minden
szenvedésére és vergődésére.
Nem, ez csak jelentéktelen összetevője volt bonyolult érzéseinek. Inkább az ösztönös félelem
valami hirtelen, mindent alapjában megdöntő változástól, amely teljesen ismeretlen világba
vezeti. Emlékezett még az éjszakára, amelyet fiatal gyerekkorában töltött el egy andoveri
fogadóban. Másnap kellett hajóra szállnia, hogy megkezdje az ismeretlen, új életet egy hadihajó
fedélzetén. Emlékezett még, hogy akkor is félt, annyira, hogy nem tudott elaludni. És mégis,
félelem, ez nem a megfelelő kifejezés akkori lelkiállapotára. Hiszen egészen felkészült jövendő
életére és igazán senki sem hibáztathatta azért, hogy gyorsabban vert a szíve és verejték ütött ki a
testén, ha az ismeretlen jövőre gondolt.
Halk sóhaj tört fel Bush melléből a szoba mély csendességében és ez egyszerre elterelte
gondolatait félelmének boncolgatásától. Bizonyosan agyonlövik Busht is. Alighanem majd
odakötözik egy cölöphöz, hogy a szabályoknak megfelelően lőhessek agyon – mert
csudálatosképpen míg nagyon könnyű és egyszerű kiadni a parancsot, hogy lőjenek le valakit, aki
felegyenesedve áll, az ember minden ösztöne fellázad az ellen, hogy lelőjenek büntetésből
valakit, aki tehetetlenül, elterülve fekszik a hordágyon. Gyalázatos, megbocsáthatatlan bűn volna,
ha Busht is agyonlőnék, mert hiszen, feltéve, hogy a kapitánya csakugyan bűnös, ő akkor sem
tehetett mást, mint hogy engedelmeskedett a parancsnak. De Bonaparte bizonyosan agyonlöveti.
Egyre fontosabb neki, hogy Anglia elleni harcában összegyűjtse maga körül egész Európát. A
blokád megfojtja a francia birodalmat, mint ahogy Heraklesz megfojtotta Anteuszt. Bonaparte
kényszerszövetségesei – vagyis egész Európa, Portugália és Szicília kivételével – lassanként
lázadoznak és titkon ellenállásra gondolnak. Sőt Hornblower azt is megsejtette, hogy maga a
francia nép is elégedetlenkedik már császárával, akit ők emeltek maguk fölé.
 Bonaparténak nem elég, ha kijelenti, hogy a brit flotta gyalázatos árulásnak és
zsarnokságnak az eszköze; hiszen ezt mondogatja már vagy tíz-tizenkét éve. És az is aligha
keltene hatást, ha egyszerűen bejelentené, hogy brit tengerésztisztek megsértették a
haditörvényeket. De ha a haditörvényszék elítél néhány tisztet és agyonlöveti őket, ez bizonyosan
meggyőzné a tömegeket és Párizsban majd addig csűrik-csavarják az ő ügyüket, amíg csakugyan
meg is nyerik a közvéleményt –, Európa közvéleményét is hogy legalább még egy-két évig
kitartsanak Franciaország mellett – Anglia ellen.
Az már az ő egyéni szerencsétlenségük, hogy éppen ő meg Bush legyen az áldozat. Az elmúlt
néhány év alatt legalább egy tucat brit tengerésztiszt került Bonaparte kezébe és könnyűszerrel
vádat kovácsolhatott volna akármelyikük ellen. Alighanem a sors választotta ki kettőjüket, hogy
szenvedjenek mindannyiuk helyett. Mindig érezte, hogy hirtelen fog meghalni. És csakugyan
igaza volt. Ez most már biztos, sőtelkerülhetetlen. Remélte, hogy bátran, felemelt fejjel néz majd
szembe a halállal, de nem bízott gyenge testében. Attól tartott, hogy arca sápadt lesz, foga vacog
és ami mindennél rosszabb, talán annyira dobog majd a szíve, hogy elájul, mielőtt még a sortűz
eldördült volna. Szép kis alkalom volna a Moniteur Universelnek, hogy néhány gyilkosán gúnyos
sorban emlékezzék meg
utolsó perceiről, kellemes olvasmány Lady Barbarának és Mariának.
Ha egyedül lett volna a szobában, bizonyosan szüntelenül fészkelődik és
minduntalan feljajdul gyötrelmében és szenvedésében. De így csak merev
mozdulatlanságban feküdt és mélységesen hallgatott. Ha alárendeltjei ébren vannak, fölösleges
észrevenniök, hogy nem tud elaludni. Hogy elterelje figyelmét közeledő kivégzéséről, keresett
valami mást, amire gondolhatna és akadt ilyesmi is bőven. Vajon Leighton ellentengernagy él-e
még, vagy meghalt, és ha meghalt, Lady Barbara gyakrabban gondol-e őrá, régi szerelmesére,
mint azelőtt. Hogy van Mária, egészséges-e, rendben folynak-e terhessége hónapjai. És vajon
hogyan gondolkozik a brit közvélemény a Southerland elvesztéséről és mit gondol Lady
Barbara arról, hogy megadta magát, ezt szerette volna tudni elsősorban. Végtelen sok minden
apróság volt, amin gondolkozhatott és törhette a fejét, gyötrő kínlódássá változtatva
gondolatainak szüntelen rohanó áradatát. A lovak toporzékoltak az istállóban és tisztán hallotta
minden két órában, amikor az őrt felváltották az ajtaja előtt.

V. FEJEZET

Francia földön

Alig virradt még, a szobát csak halvány, szürke világosság árasztotta el,
amikor csizmás léptek döngtek a folyosón, kulcs fordult a zárban és jelezte a csendőrőrmester
megérkezését.
– A kocsi egy óra múlva indul -jelentette. Az orvos fél óra múlva megérkezik.
Addigra az urak legyenek készen.
Bushnak nyilvánvalóan láza volt. Hornblower első pillantásra látta, amikor
fölébe hajolt, még mindig hímzett selyem hálóingében. De Bush mégis határozottan kijelentette,
hogy nincsen semmi baja.
– Egészen jól érzem magam, sir – mondta. De arca mégis égett, látszott rajta, hogy szenved.
Ujjai görcsösen markoltak bele a takaróba. Hornblower sejtette, hogy a padló alig érezhető
remegése az ő vagy Brown léptei nyomán is szinte elviselhetetlen kínokat okozhat neki.
 – Örömmel megteszek mindent, amivel könnyíthetek valamit – mondta Hornblower.
– Köszönöm, sir, semmire sincsen szükségem. Csak várjuk meg az orvost.
Hornblower megmosakodott és megborotválkozott hideg vízben, a mosdóasztalon.
Egész idő alatt, amióta távozott a Southerland fedélzetéről, egyszer sem kapott meleg vizet. Ezt
nem bánta, de annál jobban hiányzott a hideg zuhanyfürdő hajója fedélzetén, amelyet annyira
megszokott már az évek folyamán. Bőrén szinte végigfutott a borzongó gyönyörűség, amikor
csak eszébe jutott. És olyan furcsa volt mosdókesztyűvel mosakodni, bőrének midig csak egy kis
részét nedvesíthette be. Brown szerényen és nesztelenül öltözött a szoba egyik sarkában és
amikor a kapitány elkészült, észrevétlenül osont oda mosakodni.Az orvos pontosan megérkezett
bőrtáskájával.
– Hogy van a betegünk ma reggel? – kérdezte barátságosan. Hornblower látta, hogy árnyalatnyi
aggodalom villan meg az orvos arcán, amint egy pillantást vet Bush lázas arcára.
Letérdelt és leszedte a kötést a csonkról. Hornblower mellette. A lábszár
idegesen megrezzent, amikor az ujjak határozott érintését érezte. Az orvos
megfogta Hornblower kezét és odafektette a bőrre a seb fölött.
– Kissé meleg – mondta. Igen, Hornblower is határozottan érezte, hogy meleg.
– Ez alighanem jó jel. Nos, mindjárt meglátjuk.
Megfogta az egyik ligaturá.t és meghúzta. Könnyedén kisiklott a sebből, mint egy
vékony kígyó.
– Hála Istennek! Nagyszerű! – kiáltott fel az orvos. Figyelmesen, közelről
megnézte a maradványt, amely a
csomó végén rajta maradt a fonálon, majd megvizsgálta a kevés gennyet is, amely a ligatura
után kifolyt a sebből.
– Kitűnő! Nagyszerű! – ismételte a doktor. Hornblower gondolatban
visszaemlékezett a számtalanjelentésre, amelyet hajóorvosok adtak le neki a sebesültekről és a
sok mindenféle megjegyzésre, amellyel előadásaikat színezték és lódították. Tudta, hogy a genny
néha a gyógyulás, néha a seb elüszkösödésének jele. De ha a doktor ennyire meg van elégedve,
ez a genny nyilván jót jelent.
– Most nézzük a másikat – folytatta az orvos. Meghúzta a megmaradt ligaturát is, de mindössze
csak annyi történt, hogy Bush felsikoltott fájdalmában.
Hornblower úgy érezte, mintha egyenesen szívenszúrná ez a hang és Bush egész teste
megvonaglott a görcsös, kínzó fájdalomtól
– Még nem érett meg egészen – mondta a doktor. – De valószínűleg már csak órák kérdése,
hogy ez is kijöjjön. Barátja még ma folytatni akarja utazását?
– Folytatnia kell, ez a parancs – felelt Hornblower dadogó franciaságával. – Gondolja, hogy
helytelen?
– A legnagyobb mértékben helytelen – felelt az orvos. Erős fájdalmakat okoz majd a rázkódás a
betegnek és veszélyeztetheti, hátráltathatja a seb
gyógyulását.
Megfogta Bush csuklóját, az érverést számlálta, majd végigsimított a homlokán.
Az ajtó kinyílt. Az őrmester máris megérkezett.
– A kocsi készen áll.
– Várnia kell, amíg elkészülök a seb kötözésével. Menjen ki addig innen –- szólt rá a doktor
határozottan.
– Azonnal megyek és beszélek az ezredessel -jelentette ki Hornblower.
Elsietett az őrmester mellett, akinek későn jutott eszébe, hogy feltartóztassa, ki a fogadó
folyosóján az udvarba, ahol már készen befogva várakozott a kocsi. A lovakat is felnyergelték és
a csendőrök csoportba verődve várták a parancsot az indulásra. A véletlen úgy akarta, hogy ebben
a pillanatban Caillard ezredes is felbukkant az udvaron kék-vörös egyenruhájában, ragyogóra
kifényesített magasszárú csizmájában, mellén a becsületrend csillagával.
Sir! – állt elébe Hornblower.
– Mi az már megint? – kérdezte az ezredes.
– Bush hadnagyot nem lehet továbbszállítani. Súlyos beteg és krízis közeledik.
Izgalmában ismét nehezen, tört franciasággal beszélt.
– Nem tehetek semmit a parancs ellenére – felelt Caillard. Tekintete hideg volt, szája kemény.
– Arra nem kapott parancsot, hogy megölje! – tiltakozott Hornblower.
– De parancsot kaptam, hogy a lehető leggyorsabban hozzam kettőjüket Párizsba.
Öt perc múlva indulunk.
– De sir... nem lehetne várni legalább csak egyetlen napig?
– Még az ilyen kalóz is, mint maga, tudhatná, hogy a parancsnak engedelmeskedni kell! –
vetette oda Caillard.
– Tiltakozom, az emberiesség nevében!
Drámai hangon beszélt, de a pillanat is drámai volt és Hornblower még nem tudott annyira
franciául, hogy megválogathassa a szavakat. Résztvevő suttogás ütötte meg a fülét. A két
kötényes cselédlányt pillantotta meg mögöttük egy kövér asszonyt és a fogadóst, akik
végighallgatták a beszélgetést és nyilvánvalóan helytelenítettékCaillard viselkedését. Amikor
Caillard szörnyű pillantásával végigmérte őket, egy másodperc alatt bekotródtak a konyhába, de
Hornblower mégis egy pillantást
vethetett a francia nép leikébe, ahol egyre jobban gyökeret vert a császári
önkény elítélése és népszerűtlensége.
– Őrmester! – kiáltott fel Caillard hirtelen. – Helyezze el a foglyokat a
kocsiban!
Remény sem lehetett az ellenállásra. A csendőrök kihozták az udvarba Bush hordagyát és
beemelték a kocsiba. Brown és Hornblower ott szaladtak a nyomában, hogy védelmezzék a
fölösleges lökdöséstől. Az orvos sietve fűzte hozzá megjegyzéseit a rosasi orvos jelentéséhez,
pontosan feljegyezve újabb észleléseit. Egyik cselédlány futva jött az udvaron, kezében tálca,
párolgó itallal és benyújtotta Hornblowernek az ablakon. Néhány szelet kenyér volt rajta
és három csésze valami fekete folyadékkal, amelyről Hornblower később
megállapította, hogy alighanem kávé akart lenni – a blokád alatt nyögő
Franciaországban már csak ilyen kávét ittak. Nem volt sokkal jobb, mint az a pirított
kenyérhéjból készült lötty, amelyet Hornblower szokott inni a hajóján hosszabb utak vége felé,
amikor nem kínálkozott alkalom, hogy felfrissítse hajójának raktárát, de legalább meleg volt és
frissítő a csípős reggelen.
– Cukrunk nincsen, sir – mondta a leány mentegetőzve.
– Nem baj – rázta a fejét Hornblower és máris szomjasán itta a kávét.
– Borzasztó, hogy tovább viszik a szegény, sebesült tiszt urat – folytatta a
lány. – Szörnyű ez a háború.
Pisze orra volt és nagy szája, a legjobb akarattal sem lehetett volna szépnek mondani. De
hangjának résztvevő csengése jólesett a fogolynak. Brown feltámasztotta Bush vállát és
odatartotta szájához a csészét. Három vagy négy kortyot ivott, azután elfordította a fejét. A hintó
nagyot zökkent, miközben két csendőr kapaszkodott fel a bakra.
– Félre onnan! – kiáltotta az őrmester.
A kocsi ismét zökkent egyet, nagyot zökkent, azutánelindult a hepehupás köveken, ki a kapun.
A lovak patái kopogtak a macskafejeken. Hornblower egy pillanatra még látta a cselédlány arcát,
amint ijedten bámészkodott az örökre eltűnő tálca és reggelizőedény után.
Az út, a kocsi rázkódásai alapján ítélve, nagyon rossz lehetett. Egyik erős
zökkenőnél Hornblower hallotta, hogy Bush felszisszen kínjában. Eszébe jutott, milyen gyulladt
és duzzadt volt a csonk ma reggel és el tudta képzelni, micsoda gyötrelmet okozhat minden
zökkenés. Közelebb húzódott az ülésen a hordágyhoz és megfogta Bush kezét.
– Ne aggódjék miattam, sir – szólalt meg a hadnagy. Egészen jól érzem magam.
– Nagyon sajnálom, hogy így történt Bush! – Mindössze csak ennyit tudott mondani.
Természetes, ha nehezére esett a kapitánynak, hogy ilyen személyes érzéseket, mint a részvét és
sajnálkozás, kifejezésre juttasson a hadnagyának.
– Nem változtathatunk a helyzeten, sir – mondta Bush és mosolyt erőltetett arcára.
Hiszen éppen ez a legnagyobb baj, ez a tökéletes tehetetlenség. Hornblower megértette, hogy
nem mondhat semmit, nem is tehet semmit. A kocsi bőrszagú, fojtott levegője máris nyomasztóan
nehezedett rá és borzadva gondolt arra, hogy
talán még húsz napig kell tűrniök ezt az örökké zökkenő, rázkódó, szűk börtönt, mire végre
megérkeznek Párizsba. Egyre nyugtalanabb és idegesebb lett és talán a nyugtalanságát megérezte
Bush is, mert szelíden, óvatosan visszahúzta a kezét és féloldalra fordította a fejét, hogy a
kapitány a szűk helyen zavartalanul átadhassa magát gondolatainak, mintha egyedül volna.Egyik
ablakon Hornblower néha még meg-megpillantotta a tengert, a másikon a Pireneusokat. Amikor
egyszer erősebben kihajolt, látta, hogy kíséretük mára erősen megfogyatkozott. Mindössze két
csendőr lovagolt a kocsi előtt és négy a kocsi után, Caillard nyomában. Attól fogva, hogy átlépték
a francia határt, nagyon csekély valószínűsége volt a szökésüknek, így állni, fejét ügyetlenül
kidugva a kocsiablakon, nem volt annyira fárasztó mint behúzódni a hintó nyomasztó levegőjű
mélyébe. Innen legalább láthatta a szőlőket és a tarlókat, a Pireneusok kék messzeségbe
belevesző csúcsait. És látott embereket is –, Hornblower azonnal megfigyelte, hogy többnyire
csak asszonyok dolgoztak a földeken – akik jóformán fel sem néztek a kapa mellől, amikor a
fogat fegyveres kíséretével nagyokat zökkenve elhaladt közelükben az országúton. Most egy
század egyenruhás katona mellett haladtak el alighanem újoncok vagy szabadságról visszatérő
sebesültek lehettek, akik Catalóniában állomásozó ezredükhöz igyekeztek. Olyan
szórakozott lassúsággal sétáltak az utcán, mintha nem is katonák, hanem bárányok lettek volna.
A fiatal tiszt a szakasz élén szalutált a Caillard mellén díszelgő rendjelnek és közben kíváncsi
pillantást vetett a kocsi felé.Sok fogoly haladt el már előtte ezen az úton. Alvarez, Gerona hős
védője, aki egy rozoga taligán halt meg –, más ágyat nem juttattak neki – szűk cellában, ahol
ügyének tárgyalására várt. És Toussaint l'Ouverture, Haiti néger hőse, akit elraboltak napfényes
szigetéről és idehoztak, a Jura-hegység egyik sziklavárába, ahol meg kellett halnia
tüdőgyulladásban. És Palafox Zaragozából, a fiatal Mina Navarrából – valamennyien a korzikai
zsarnok bosszújának áldozatai. Ő és Bush legfeljebb kettővel nör vélik a dicsőséges neveknek
máris olyan hosszú sorát.
Hat évvel ezelőtt a királyi vérből származó Enghien herceg agyonlövetése
Vincennesben európai szenzáció volt, de Bonaparte azóta sokakat megöletett már.
Ha azokra gondolt, akik megelőzték ezen az úton, Hornblower fájdalmas
vágyódással nézett ki a kocsiablakon, mélyebben szívta be a szabad levegőt.
Még látta a tengert és a dombokat – még mindig a Mount Canigou uralkodott a láthatáron.
Megálltak egy fogadó előtt, lovakat váltani. Caillard és a csendőrök friss hátaslovakat kaptak és
pihent lovakat fogtak a kocsi elé is. Nem egészen negyed órával később már indultak tovább, új
erővel vágva neki a meredeken felfelé vezető útnak. Átlagosan legalább hat kilométert tehetnek
meg óránként, gondolta magában Hornblower és agya máris gyorsan számított. Csak homályosan
sejtette, milyen
 messze lehet Párizs – talán öt vagy hatszáz mérföldnyire. Tehát hetven vagy kilencven órai
utazás, míg eljutnak a fővárosba. Az is kérdés, hány órát utaznak naponta nyolc, tizenkét vagy
tizenöt órát. Lehet, hogy öt nap alatt elérkeznek Párizsba, lehet, hogy csak tizenkét nap alatt
meglehetősen homályos és bizonytalan találgatás. Lehet, hogy egy hét múlva ilyenkor már halott
lesz, de az sem lehetetlen, hogy még három hét múlva is az élők sorában van. Még az élők
sorában van! Amikor Hornblower erre gondolt, egyszerre megértette, mennyire akarja még az
életet. Egyike volt ez is a ritka pillanatoknak, amikor az a Hornblower, akit olyan élesen,
részvétlenül és valami enyhe megvetéssel figyelt, egyszerre átalakult gondolataiban azzá a
Hornblowerré, aki a valóságban volt és nyíltan érezte, hogy ő a legfontosabb, az egyetlen az
egész világon. Irigyelte a
hajlotthátú öreg pásztort ott a távolban, aki rongyos pokrócát vállára vetve,
botjára támaszkodva bicegett a domboldalon.
Város közeledett – várfalak, magas bástyatorony, ég felé törő székesegyház. Behajtottak a
városkapun, a lovak patkói ismét hangosan csattogtak a macskafejeken, a keskeny, kanyargó
utcákon keresztül. Sok katona mindenfelé, az utcák tarkállottak a sokféle egyenruhától. Ez
bizonyosan Perpignan, a Catalóniát elözönlő seregek kiindulópontja. A kocsi nagyot zökkenve
megállt egy szélesebb úton, ahol a kis folyó fellobogózott partján fasor zöldéit. Hornblower
felnézett és elolvasta a ház kapuja fölött a felírást: Hotel de la Poste ét du Perdrix. Route
Nationale 9. Paris 849. Nagy zajjal és futkosással váltották a lovakat.
Brown és Hornblower, bár nem szívesen, engedélyt kaptak, hogy kissé
kiszálhassanak és kiegyenesíthessék meggémberedett tagjaikat, mielőtt
visszatértek volna Bushhoz, hogy megtudakolják kívánságait – de annyira lázas volt, hogy alig
kívánt valamit. Caillard és csendőrei sietve ebédeltek – a csendőrök a fogadó előtti asztalon
Caillard a szobában. Láthatták, amint ott ült a szemközti nagy ablaknál.
Valaki egy tálcán hideg húst, kenyeret, bort, sajtot hozott a foglyoknak. De alighogy egy-két
falatot lenyelhettek, a kíséret lóra pattant, pattogott az
ostor és elindultak. A hintó rengett-ringott, mint a hajó a tengeren, két ívelő hídon is haladtak át,
mire végre ismét kijutottak a széles, egyenes, nyárfákkal szegélyezett országúira és a lovasok
ismét egyenletes, nyugodt ügetéssel haladhattak.
– Egy pillanatot sem vesztegetnek el haszontalanul szólalt meg Hornblower komoran.
– Igaz – helyeselt Bush.
Bush semmit sem evett, csak gyengén rázta a fejét, amikor kenyérrel és hússal kínálták. Csak
annyit tehettek érte, hogy a borral megnedvesítették szája szélét, mert egészen kiszáradt és
szomjas volt. Hornblower belevéste
emlékezetébe, hogy legközelebb, ha ismét megállnak a lovakat váltani, vizet kér.
Átkozta magát, hogy is feledkezhetett meg valamiről, ami ennyire nyilvánvaló. Ő és Brown
megosztották az ebédet, kezükkel ették a húst és egymásután ittak a borosüvegből, de Brown
mindannyiszor, valahányszor ivott, bocsánatkérően megtörölte asztalkendőjével az üveg száját.
És amint elkészültek az evéssel, Hornblower ismét felállt, kihajolt a kocsiablakon és nézte a
tovasuhanó tájékot.
Hűvös eső esett és egészen átnedvesítette haját, megnedvesítette arcát és végül már kis
patakokban folyt le a nyakán is. De még mindig ott állt és nézett, nézett a szabadság felé.
Ismét elolvasta a feliratot a fogadó kapuja fölött, ahol alkonyatkor megálltak: Hotel de la Paste
de Sigean. Route Nationale 9, Paris 805. Perpignan 44. Sigean csak keskeny, hosszúranyúlt falu
volt, amely többmérföldnyi hosszúságban húzódott az országút mentén. A fogadó jelentéktelen
kis épület, kisebb, mint az istállóépületek az udvar másik három oldalán. Az emeleti szobákhoz
vezető lépcső annyira keskeny volt, hogy a hordagyat nem lehetett oda felcipelni még a szalonba
is csak nagynehezen tudták bevinni, amelyet a fogadós nem szívesen és
csakhosszú viták után engedett át. Hornblower látta, hogy Bush egész teste
megrándul, amikor a hordagyat odaütötték az ajtófélfához.
– Azonnal hivassanak orvost a hadnagy úrhoz – szólt oda az őrmesternek.
– Mindjárt érdeklődöm.
A fogadós itt barátságtalan, bandzsa ember volt. Nagyon bosszankodott, amiért legszebb
nappaliszobájából ki kellett raknia a bútorokat és helyükbe ágyakat felállítani Hornblowernek és
Brownnak és ezenfelül még elő kellett teremtenie
különféle holmikat is, amelyekre a betegnek szüksége volt. A házban nem voltak lámpák, sem
viaszgyertyák, csak elviselhetetlenül bűzlő faggyúgyertyák.
– Hogy van? – kérdezte Hornblower Bush fölé hajolva.
– Egészen jól, sir – felelt Bush makacsul, de láthatóan lázas volt és olyan
gyötrelem tükröződött az arcán, hogy Hornblower aggódva hajolt fölébe.
Amikor az őrmester bekísérte a cselédlányt, aki a vacsorát hozta, élesen
kérdezte:
– Miért nem jön még az orvos?
– Nincs orvos a faluban.
– Nincs orvos? A hadnagy úr súlyos beteg. Nincs... nincs patikus?
– Nincsen. Az állatorvos ma délután elment, túl a hegyeken és az éjszaka már nem is jön vissza.
Senkit sem találunk.
Az őrmester távozott a szobából. Hornblower kétségbeesetten magyarázta el a helyzetet
Bushnak.
– Nem baj – felelt a hadnagy és azzal a fáradt, szenvedő mozdulattal hajtotta oldalra fejét a
párnán, amelytől Hornblower annyira rettegett. Végre is a kapitány összeszedte magát.
– Majd én átkötözöm a sebet – mondta. – Talán egy kis ecettel mosom le,
ahogyan nálunk a hajón szokták.
– Igen, valami hideget kellene rátenni! – sóhajtott fel Bush vágyakozva.
Hornblower csengetett és amikor végre az őrmester jelentkezett, ecetet kért és szerencsésen meg
is kapta. Egyikük sem gondolt arra, hogy a vacsora azalatt kihűl az asztalon.
– Nos, lássuk csak! – mondta Hornblower.
Maga mellé tett egy kis csésze ecetet, abba beáztatta a tépést és odakészítette a tiszta kötszert is,
amelyet még Rosasban kaptak az olasz orvostól. Felhajtotta a takarót és kiemelte a csonkot a
kosárból. A lábszár remegett, mialatt leszedte a köteléket. A csonk vörös, duzzadt és gyulladt volt.
Érezte, hogy jó tenyérnyire az amputálás fölött is tüzel még.
– Itt is megdagadt, sir – suttogta Bush. Lágyékmirigyei erősen megduzzadtak.
– Igen-bólintott Hornblower.
Figyelmesen megnézte a sebet, majd a leszedett kötést, miközben Brown tartotta a gyertyát. Egy
kevés genny szivárgott még ki azon a helyen, ahol előző napon kihúzták a ligaturát. A seb többi
része begyógyult és láthatólag egészséges volt. Csak a másik ligatura okozhatta a fájdalmakat és
gyulladást. Hornblower tudta, hogy ha már elérkezett az idő, amikor el kell távolítani, akkor
veszedelmes bennehagyni. Óvatosan fogta meg a selyemfonál végét. Érzékeny ujjaival első
érintésre megérezte, hogy már szabadon van. Kissé meghúzta, miközben erősen figyelte Bush
arcát. De meg sem rebbent, tehát nem okozhatott erős fájdalmat. Hornblower összeszorította
fogát és meghúzta a ligaturát. A fonál lassan engedett, de nyilvánvalóan szabadon volt, már nem
kapcsolódott a rugalmas artériához. Lassan, óvatosan húzta és érezte, hogy az ellenállás
megszűnik. A ligatura lassan kijött a sebből, a csomóval és mindennel együtt. Néhány csepp
genny következett a nyomában, amelybe alig vegyült egy kevés vér.
 Sikerült!
Az ér nem repedt meg és a sebnek nyilván szüksége van a levezető nyílásra, amely a ligatura
nyomán keletkezett.
– Azt hiszem, most már hamarosan jobban lesz mondta hangosan, és annyira erőt vett magán,
hogy hangja vidáman csengett. – Hogy érzi magát?
– Jobban – felelt Bush. – Azt hiszem, sokkal jobban.
Hornblower a nedves lépéssel lemosta a sebet. Érezte, hogy reszket a keze, de mire a kötést
rakta fel a csonkra, valamennyire megnyugodott. Bizonyos, hogy ez sem volt könnyű feladat, de
egészen jól oldotta meg. Visszatette a lábra a védelmező fűzfakosarat, ráborította ismét a takarót
és felállt. Most jobban remegett, mint valaha és szégyenkezve érezte, hogy szédül és émelyeg a
gyomra.
– Parancsolja a vacsorát, sir? – kérdezte Brown. – Én majd segítek Mr.
Bushnak.
Hornblower gyomra tiltakozott az evésnek még a gondolata ellen is.
Legszívesebben visszautasította volna, de ezzel nagyon is nyíltan vallotta volna be gyengeségét
alárendeltjei előtt.
– Igen, csak a kezem mosom meg előbb – vetette oda könnyedén.
De amikor leült a vacsora mellé, mégis könnyebben ment, mint gondolta. Sikerült lenyelnie
néhány falatot, gondosan megőrizve a látszatot, mintha eleget enne és a percek múlásával
elhalványodott a nehéz feladat emléke, amely annyira igénybe vette idegeit. Bush ma nyomát
sem árulta el tegnapi feltűnő jó étvágyának és vidámságának, aminek egészen biztosan a láz volt
az oka. De most, hogy a ligatura szerencsésen kijött, remélte, hogy rövidesen jobban lesz.
Hornblower nagyon fáradt volt. A tegnapi álmatlan éjszaka után érzései eltompultak és nem
gondolkozni.
Ma este hamarosan mélyen elaludt és csak időközönként ébredt fel néhány percre,
hogy meghallgassa Bush lélegzését. De mindannyiszor megnyugodva aludt el ismét, hallva
nyugodt, egyenletes pihegését.

VI. FEJEZET

Szökés

Ezen túl a további utazás emlékei hamarosan elhalványultak és összekeveredtek.

De eddig a napig még olyan világos és tiszta volt, mint a tájék eső után.
Később, amikor Hornblower visszagondolt erre az utazásra, legvilágosabban Bush lábadozására
emlékezett, egyenletes, biztos gyógyulására attól a perctől kezdve, hogy a ligaturát kihúzta a
sebből. Ereje egy-kettőre visszatért, olyan gyorsan, hogy más, aki nem ismerte vasszervezetét,
spártai életmódját, el sem tudta volna hinni. Bámulatos gyorsan telt el a rövid időköz attól
kezdve, amikor még támogatni kellett a fejét, hogy inni vagy enni tudjon, addig a napig, amikor a
maga erejéből fel tudott ülni.
Ezekre a részletekre Hornblower egészen tisztán emlékezett, ha igyekezett
visszaidézni gondolataiba, de más minden elmosódott az agyában, csak homályosan tudta
felidézni a hosszú órákat, miközben szüntelenül a kocsi ablakában könyökölt. Mintha pillanatnyi
megállás nélkül esett volna az eső, benedvesítve arcát és haját. Beteges mélabúba merülve múltak
az órák. Később Hornblower úgy emlékezett vissza ezekre a napokra, mint ahogyan a gyógyult
elmebeteg emlékszik az őrültek házában töltött időkre. A fogadók, ahol megszálltak egy-egy
éjszakára és az orvosok, akik megnézték Bush lábát, összekeveredtek az agyában. Ellenben
tisztán emlékezett az állomások és a fogadók kilométerjelzésére, amelyek az
egyre csökkenő távolságot jelezték Párizsig. Párizs 525, Párizs 383, Párizs 287.
Valahol ezen a tájékon tértek át a Route Nationale No. 9-ről a Route Nationale No. 7-re. Minden
nap közelebb hozta őket Párizshoz és a halálhoz és minden nap egyre mélyebben süllyedt a
közönyös lemondásba és mélabúba. Issoire, Clermont-Ferrand, Moulins; elolvasta a városok
nevét, amelyeken keresztülhaladtak, anélkül, hogy később tisztán vissza
tudott volna rájuk emlékezni.
Az ősz már elmúlt, még a Pireneusokkal együtt hagyták maguk mögött. A tél beköszöntött.
Hideg szél seperte végig csendes melancholiával a hosszú utakat, a lombtalan fák között. A
földek barnán és elhagyottan, siváran terültek el az országút két oldalán. Éjszakánként mélyen
aludt, rémálmok kínozták, amelyekre reggel már nem tudott visszaemlékezni. Napjait állva
töltötte a kocsi ablakánál, tűnődve nézte a kopár tájat, a szüntelenül permetező esőt, de nem látott
semmit.
Úgy tűnt fel, mintha már hosszú évek teltek volna el azóta, hogy ott ül kocsi bőrszagú, nyomott
levegőjű belsejében, a lovak patkóinak szüntelen csattogása zúg a fülében és szeme sarkából
örkké Caillard vállas alakját látja, aki mindig ott lovagol a hintó hátsó balkereke mellett.
Egyik legsivárabb délutánon, amikor az egyformaság szinte már megbénította az agyát,
Hornblower teljesen eltompultan álldogált az ablak mellett és még a váratlan megállás sem
rezzentette fel kábultságából, amelyet minden más unatkozó utas örömmel fogadott volna, mint
az út egyhangúságának megtörését. Tompán, közömbösen nézte, amikor Caillard előrelovagolt és
megkérdezte, hogy mi történt.
A beszélgetésből hallotta, hogy a kocsi elé fogott egyik ló elveszítette
patkóját és lesántult. Közömbösen nézte, mint fogják ki a szegény párát és
közönyösen hallgatta, amikor a csendőrök egy vándorló kereskedővel ereszkedtek szóba, aki
véletlenül arra hajtott öszvérfogatán és érdeklődtek, vajon merre találják meg a legközelebbi
patkolókovácsot. Végül is két csendőr egy oldalösvényen elindult a lesántult állattal és a fogat
most már csak három lóval haladt tovább Párizs felé.
így lassan jutottak előre és még hosszú út állt előttük. Azelőtt csak ritkán
fordult elő, hogy a sötétség beállta után is folytatták volna útjukat, de ezen a napon, úgylátszott,
hogy utoléri őket az éjszaka, mielőtt még elérhetnék a legközelebbi fogadót. Bush és Brown
egészen felélénkülve tárgyalták meg az érdekes balesetet. Hornblower hallotta beszélgetésüket
anélkül, hogy fölfogta volna szavaik értelmét, mint ahogy az, aki vízesés mellett lakik, már nem
is hallja a víz zúgását. Korai, időelőtti sötétség borult a tájékra. Alacsonyan szálló felhők takarták
el teljesen az eget és a kopasz fák között fenyegetően, baljóslatúan zúgott a szél. Ezt még
Hornblower is észrevette. És rövidesen észrevett még valami mást is: az arcát csapkodó eső
fagyasztóan lehűlt, majd szinte észrevétlenül hóvá alakult. Nagy pihék hulltak szája szélére és
megkóstolta nyelvével. A csendőrnek, aki leszállt a bakról, hogy meggyújtsa a kocsi lámpásait,
hó borította a vállát, egészen
tisztán láthatta az ablakból, amint megcsillant a lámpa fényében. A lovak
patkócsattogása nemsokára egészen tompán hangzott a vastag hótakarón, a kerekek
is alig hallatszottak és a kocsi egyre lassabban jutott előre, amint magasabb és magasabb hóban
kellett utat vágnia. Hornblower hallotta, hogy a kocsis kíméletlenül csapkodja ostorával a
szegény párákat. Éppen a vad széllel szemben kellett utat törniök és minden alkalmat
megragadtak, hogy legalább kissé kitérhessenek útjából.
Hornblower elfordult az ablaktól, útitársaihoz a kocsi mélyébe. Az ablakon át éppen csak annyi
fény hatolt be, hogy láthassa körvonalaikat. Bush nyakig betakarózva feküdt a hordágyon, Brown
is szorosan összefogta köpenyét és Hornblower most végre észrevette, milyen hidegen fúj be a
szél. Szó nélkül becsukta a kocsiablakot és lemondóan húzódott be a kocsi nyomott levegőjű,
bőrszagú hátsó részébe. Tompa egykedvűsége egyszerre eltűnt, anélkül, hogy észrevette volna.
– Isten óvja a tengerészeket ilyen viharos éjszakán mondta vidáman.
Ez megnevettette a másik kettőt a sötétségben, Hornblower éppen csak hogy megérezte az
örvendező meglepetést. Tehát társai észrevették és fájó szívvel nézték fekete rosszkedvét, amely
az utóbbi napokban egy pillanatra sem hagyta el és örültek a felderülés első jelének. Végre is, mi
mást várhatnának tőle? Igaz, ők nem tudják azt, amit ő, hogy a halál vár rá és Bushra Párizsban.
Mi haszna gondolkozik, mi haszna töri a fejét ezerféle lehetőségen, ha egyszer Caillard és hat
csendőre olyan éberen őrzik őket? Mi reménye is lehetne a menekülésre egy magával tehetetlen
nyomorékkal? Azok ketten nem tudták, hogy egyszer és mindenkorra leszámolt a menekülés
gondolatával. Egymagában nem menekülhet. Ha
valami csoda folytán sikerülne, mit gondolnának róla odahaza Angliában, hogy magára hagyta
első tisztjét, a biztos halál küszöbén? Talán sajnálkoznának rajta, talán akadna olyan is, aki
rokonszenvvel fordulna feléje, aki megértené indítóokait de ezt nem tudná elviselni. Akkor már
inkább szembenéz a halállal Bush mellett és soha többé nem látja viszont Lady Barbarát,
sohasem látja a gyermekét. És jobb, ha csendes beletörődésben tölti élete utolsó napjait, mintha
szüntelenül kínozza magát. És mégis, a pillanatnyi helyzet felélénkítette. Egy kis változatosság az
út szörnyű egyhangúságában. Halkan beszélgetett és nevetgélt társaival, ahogyan egyszer sem
tette Béziers óta.
A kocsi lassan haladt tovább a nagy sötétségben. A szél vadul fütyült a fejük felett. Egyik
ablakot már egészen belepte az odatapadó hó, nem volt annyira meleg a kocsi belsejében, hogy
megolvasztotta volna. A hintó többször is megállt és Hornblower fejét kidugva látta, hogy ki kell
tisztogatni a jéggé fagyott havat a lovak patáiból.
– Ha még több mint két mérföldnyire vagyunk a legközelebbi állomástól, akkor a jövő hétnél
hamarabb nem érünk oda – jelentette ki, miközben ismét hátradűlt az ülésen.
Most alighanem lankás úthoz értek, mert a lovak gyorsabban mozogtak, csaknem ügettek és a
kocsi erősebben dobálódzott az út egyenetlenségeinek hátán.
Egyszerre vad kiáltozás hallatszott odakintről.
A kocsi váratlanul, hirtelen fordult, nagyot csúszott, majd ijesztően oldalára dőlve nagy
zökkenéssel megállt. Hornblower az ablakhoz ugortt és kinézett. A kocsi folyó partján állt meg
éppen az utolsó pillanatban, mielőtt belefordult volna. Jóformán az orra alatt látta a fekete vizet.
Vagy két-három lépésnyire kis, cölöphöz kikötött csónak rengett és himbálódzott a széltől és a víz
sodrától. De különben semmit sem látott a nagy feketeségben. A csendőrök odaugrattak a kocsit
húzó lovakhoz. Az
állatok hátrahőköltek rémületükben, amikor olyan váratlanul megpillantották a folyót a lábuk
előtt.
Úgy látszik, a sötétségben a kocsi letért az útról és valami mellékösvényen
lehajtott a folyóhoz. A kocsis csak az utolsó másodpercben, a fenyegető
szerencsétlenség előtt tudta megállítani a lovakat. Caillard még a nyeregben ült és dühös
haraggal szidta embereit.
– No, maga is szép kocsis mondhatom! Miért nem hajtott bele egyenesen a vízbe?
Akkor legalább megkímélt volna a kellemetlen feladattól, hogy jelentést tegyek az
ostobaságáról és ügyetlenségéről? Munkára emberek, gyorsan! Talán bizony itt akarnak
ácsorogni egész éjszaka? Húzzák vissza azt a kocsit az útra, ostobák!
A hó egyre hullott a sötétségben, a forró lámpák szüntelenül sisteregtek a rájuk telepedő,
megolvadó hópelyhektől. A kocsisnak sikerült megnyugtatnia lovait, rendbehozta a
szerszámjukat, a csendőrök félreálltak, az ostor szorgalmasan pattogott az állatok hátán. A lovak
nekineki rugaszkodtak, de megint csak elcsúsztak, hasztalanul kerestek támaszt. A kocsi remgett
az állatok erőfeszítésétől, de nem mozdult helyéről.
– Ide emberek, gyorsan! – kiáltotta dühösen Caillard. Segítsenek csak! Fogják kantárszáron a
lovakat és vezessék! Ketten meg hátulról tolják a kocsit! És most egyszerre! Rajta, rajta!
A kocsi egyet zökkent, azután ismét megállt. Caillard most már nekidühödve átkozódott.
– Ha az urak kiszállnának a kocsiból és segítenének, talán inkább sikerülne – szólalt meg az
egyik csendőr.
– Segíthetnek, ha nem akarják itt a hóban tölteni az egész éjszakát – felelt
Caillard. Nem ereszkedett le odáig, hogy egyenesen megszólítsa a kapitányt.
Hornblower előbb arra gondolt, hogy kereken megmondja, ő ugyan nem segít, inkább törjön le
a keze, minthogy nekik segítsen, felőle reggelig is itt rostokolhatnak – ez mindenesetreegy kis
elégtétel lett volna – de másrészt nem akarta Busht ilyen keserves éjszakára ítélni.
– Jöjjön, Brown – mondta lenyelve neheztelését és sértődöttségét. Azután
kinyitotta az ajtót és leugrottak a hóba.
Bár a kocsi megkönnyebbült és most már öten tolták és húzták, a küllőkbe
kapaszkodva próbálták előre fordítani a kerekeket, egy tapodtat sem jutottak előbbre. A folyó
lankás partján már magasan állt a hó és a kimerült lovak alig tudták emelgetni a lábukat, olyan
mélyen süppedtek bele.
– Nagy Isten, micsoda tehetetlen, nyavalyás alakok! tajtékzott Caillard. –
Mondja csak kocsis, milyen messze van ide Nevers?
– Hat kilométernyire, uram.
– Vagyis maga azt hiszi, hogy hat kilométernyire. Tíz perccel azelőtt még azt hitte, hogy az
országúton vagyunk, de nem voltunk ott. Őrmester, lovagoljon be Neversbe segítségért. Keresse
meg az őrnagyot és hozzon magával egy pár épkézláb embert! Maga, Ramel kísérje el az
őrmestert az országúiig és ott várjon, míg visszajön. Mert különben sohase találna meg
bennünket. Menjen már őrmester, az istenit, mit bámészkodik, mire vár még? Maguk meg kössék
meg a lovukat és takarják be a hátukat a kabátjukkal. Hányják le a havat erről a partrészről, akor
úgyis kimelegszenek. Kocsis, maga meg jöjjön és segítsen nekem!
Az éjszaka elképzelhetetlenül sötét volt. Két yardnyi távolságban a kocsi
lámpásától semmit sem lehetett látni és a szél fütyülésétől semmit sem
hallottak, a lépések zaja is beleveszett a mély hóba. Hornblower a kocsi mellett állt és két
karjával gyors mozdulatokat tett, hogy átmelegedjék és ismét meginduljon testében a rendes
vérkeringés a hosszas, mozdulatlan kuporgás után. És mégis, ez a hó, ez a fagyos szél
csodálatosan felfrissítette. Nem vágyódott vissza a kocsi nyomasztó levegőjű belsejébe. És
miközben karját lendítette jobbra-balra, valami gondolata támadt. Egy pillanatra mozdulatlanul
megállt, szinte megdermedt, de azután friss erővel újra kezdte, mert bármennyire is nevetséges
volt ez
a feltevés, egy pillanatig attól félt, hogy kitalálhatják gondolatait. Buzgóbban taposta a havat,
buzgóbban lendítette karját, mint valaha. A vér most forrón lüktetett ereiben, mint mindig, ha
nagy terveket forgatott fejében, így volt akkor is, amikor a Fonsecaiöbölben váratlanul meglepte
a Natividadot és amikor megmentette a Plútót a Creux-fok viharában.
Eddig reménye sem lehetett a menekülésre, megfelelő közlekedési eszköz nélkül, amelyen
magával vihet egy tehetetlen nyomorékot. De most, nem egészen húsz lábnyi távolságban,
megpillantotta a legideálisabb közlekedési eszközt, a csónakot, amely cölöphöz kötözve ott
ringatódzott a fekete vizén. Ilyen éjszakán, mint a mai, amúgy is nagyon könnyű volna eltévedni,
de a folyón ez lehetetlen. A csónakban nincs más feladat, mint távol tartani magukat a parttól és
engedni, hogy a víz sodra elvigye őket a hátán. Bizonyosan gyorsabban jutnának így előre, mint a
leggyorsabb lovon. Még így is, a terv határozottan hajmeresztőnek látszott. Vajon hány napig
őrizhetnék meg szabadságukat Franciaország szívében, két épkézláb ember, meg egy harmadik a
hordágyon? Lehet, hogy megfagynak, lehet, hogy éhenhalnak, még az sem lehetetlen, hogy
megfulladnak. De ez mindenesetre valami kis lehetőség és valószínűtlen, hogy még
egy ilyen jó alkalom kínálkozzon (amennyire Hornblower a múltak alapján megítélhette),
mostantól kezdve addig a napig amikor Vincennesben kiállítják őket céltáblának. Hornblower
szelíd érdeklődéssel figyelte, hogy lázas türelmetlensége lecsillapodik és idegessége megenyhül,
mialatt megérlelte elhatározását. És ugyanakkor annyira mulattatta is ez a kilátás, hogy akarata
ellenére is arca kemény, elszánt mosolyra húzódott. Mindig kicsit nevetséges is volt egyúttal,
amikor hősies elhatározásra ragadtatta magát.Brown ebben a pillanatban ért oda hozzá, gyors
léptekkel járt a kocsi körül, hogy átmelegedjék. Hornblower odaintette magához és minden erejét
összeszedve igyekezett, hogy hangja természetesen és eléggé közömbösen csengjen.
– Ezen a csónakon megszökünk, Brown – mondta.
• – Igenis, sir! – felelt Brown, nem több izgalommal a hangjában, mintha csak az időjárást
tárgyalták volna meg Hornblowerrel. Hornblower látta, hogy Caillard felé fordult, aki csaknem
eltűnt a sötétségben, miközben nyughatatlanul fel-alá járkált a hóban a kocsi mellett.
– Ezt az embert el kell hallgattatni – mondta Hornblower.
– Igenis, sir. – Brown egy pillanatig gondolkozott, mielőtt folytatta volna:
– Jobb, ha ezt rámbízza, sir..
– Nagyon helyes, Brown.
– Most, sir?
– Igen.
Brown két lépéssel odaért a gyanútlan alakhoz.
– Hé!-mondta.
Caillard megfordult és a szeme közé nézett, de abban a pillanatban Brown öklével már az
arcába is vágott, olyan lendülettel, amelybe beleadta minden izomerejét. Caillard leesett a hóba,
mire Brown rávetette magát, mint egy tigris, Hornblower akkor már ott volt a sarkában.
– Csavarja be a kabátjába – suttogta Hornblower. Fogja a torkát, amíg
kigombolom. Várjon csak! Itt van ez a szalag! Ezzel kösse át először a száját!
A becsületrend szalagjával csavarták körül a száját a nyomorultnak. Amikor ezzel elkészültek,
Brown a hasára fordította és a hátára térdelve a nyakkendőjével szorosan hátrakötötte a karját. A
csuklójához elég volt Hornblower zsebkendője is. Brown jó szorosan meghúzta a csomót. Azután
belecsavarták a kabátjába. A karszíjával kötötték át. Bush, aki most is ott feküdt a hordágyon,
hallotta, hogy nyílik az ajtó és valami súlyos tömeg zuhan a kocsi padlójára.
– Mr. Bush – most, hogy ismét cselekvő szabad embernek érezte magát, olyan természetes volt
a hivatalos Mr. megszólítás, amiről útjuk közben már egészen leszokott. – Megszökünk azon a
csónakon.
– Sok szerencsét, sir – felelt Bush.
– De magát is visszük. Brown, fogja csak meg a hordágy végét. Emelje. Kicsit a kormányfél
felé. Nyugalom.
Bush érezte, hogy kiemelik a kocsiból a hordággyal együtt és kiviszik a hóba.
– Húzza a csónakot egészen közel a parthoz! – súgta Hornblower. – Vágja el a kötelet. És most
Bush, engedje, hogy jól belecsavarjam ebbe a pokrócba. Itt a kabátom is, ezt is vegye magára.
Nincs más hátra, Mr. Bush, engedelmeskednie kell a parancsnak. Maga fogja a másik végét,
Brown. Most beemeljük a csónakba.
Vigyázzon, hátrább, a fara felé. Alacsonyabban, Brown, így! Kicsit még toljuk előbbre. És most
fogja az evezőket. Indulás!
 Mindössze hat perc telt el azóta, hogy Hornblower fejében először villant meg a szökés
gondolata. Most szabadok, sebesen sodródnak a fekete vizén és Caillard megkötözve, elnémítva
fekszik a kocsi padlóján. Hornblower egyetlen, futó
pillanatig arra gondolt, vajon Caillard nem fullad-e meg, mire megtalálják és nagy
meglepetésére egyáltalán nem bántotta ez a lehetőség. Bonaparte személyes szolgálatára rendelt
csendőrezredese mindig el lehet készülve arra, hogy bizonyos kockázatokat is vállal, míg
mocskos munkáját végzi. Biztos, hogy számolt is ilyesmivel. De bánta is most már Caillardot!
Egyébre kellett azonban gondolnia.
– Csak nyugodtan! Utasította Brownt. – Egyelőre elég, ha az ár viszi a
csónakot.
Az éjszaka tökéletesen fekete volt. Míg ott ült a csónak farában, nem látta a víz felszínét.
Egyebek között, csak most jutott eszébe, hogy nem is tudja, vajon milyen folyón menekülnek. De
minden folyó a tenger felé halad. A tenger!
Hornblower megremegett a vad vágyódástól, amint érezte az orrában a tengeri szellő szagát,
érezte a csónak emelkedését és süllyedését a lába alatt. Ha szerencséjük van, ezen a folyón
eljuthatnak egészen a tengerig: a Földközi tengerig, vagy az Atlanti-óceánig. A tenger pedig
Angliáé és akkor bizonyosan hazatérhetnek az életbe a halál helyett, a szabadságba a börtön
helyett. Lady Barbarához, Mariához és a gyermekéhez.
A szél szinte ostorozva ütötte, vágta, havat csapott bele az arcába, a csónak peremét és az
üléseket rövidesen belepte a hó. A csónak megfordult egy szélroham hatása alatt, amely most
egyenesen az arcába csapott, nem az oldalába, mint eddig.
– Fordítsa az orrát a szél irányába, Brown! – mondta. Legbiztosabb, ha
engedik, hogy az ár szabadon vigye őket a hátán és ezzel egyenlítsék ki a szél erejét, különben
megtörténhetne, hogy kiveti őket a partra, vagy akár az árral szemben is ragadhatja. Ebben a
feketeségben nem láthatták, mi történik velük.
– Elég kényelmes a helye, Mr. Bush? – kérdezte.
– Igenis, sir.
Most homályosan látta Busht, mert a hó belepte szürke pokrócait is amelyekbe jól betakargatta
és a fehérség fölött körülbelül egy yardnyi távolságban ahol ült, inkább sejtette, mint látta arcát.
– Nem feküdne le inkább?
– Nem, köszönöm, sir, jobb, ha ülök.
Most, hogy a tulajdonképpeni szökés pillanatainak izgalma elmúlt, Hornblower érezte, hogy
fázik a fagyos, éles szélben köpenyege nélkül. Éppen oda akart szólni Brownnak, hogy adja oda
egyik evezőjét, amikor Brown megszólalt:
– Bocsánatot kérek, sir, nem tetszik hallani valamit? Brown kiemelve tartottaevezőit a vízből és
figyelmesen
hallgattak mind a hárman.
A szél fütyülésén kívül, valami távoli, egyhangú dübörgés hallatszott.
– Hm – köszörülte a torkát Hornblower zavartan.
A dübörgés észrevehetően erősödött, most már élesebben zúgott a fülükbe és azt is tisztán
megtudták különböztetni hogy zuhogó, örvénylő víz hangja. Valami felbukkant a sötétségben a
csónak előtt: szikla, amelyet csaknem elfedett a víz és a körülötte örvénylő fehér tajték árulta el
jelenlétét a sötétségben. Egy szempillantásig tartott csak, amíg felbukkant és ismét eltűnt,
bizonyítékául a nagy sebességnek, amellyel az ár ragadta magával a csónakot.
– A Krisztusát neki! – suttogta Brown a csónak orrában.
A csónak most megfordult, szinte pörgött körbekarikába, közben magasra
emelkedett és lezuhant az ár hátán. Két oldalt a víz fehéren tajtékzott és a
 zúgó dübörgés félelmesen visszhangzóit fülükben. Nem tehettek semmit, csak ültek
mozdulatlanul a csónakban, megkapaszkodva az ülésben, miközben a könnyű kis csónak vad
táncát járta a vizén. Hornblower lerázta magáról dermedt tehetetlenségét, amely már mintha
legalább fél óra óta tartotta volna hatalmában, de a valóságban alig tartott néhány másodpercig.
– Adja ide az egyik evezőt! – kiáltotta oda Brownak. Én majd a tatbaloldalon figyelek és
kormányzók. Maga a kormányfélen.
Tapogatódzva nyújtotta ki kezét a sötétségben. Elérte az egyik evezőt és kivette Brown kezéből.
A hajó forgott, egy pillanatra habozva megállt, ismét nekirohant.
Körülöttük harsogott, táncolt a folyó sellője. A csónak kormányfele sziklába ütődött,
Hornblower érezte, hogy a becsapódó fagyos hideg víz elönti a lábát. De ugyanakkor evezőjével
már kétségbeesett erővel taszította el a csónakot a sziklától, érezte, hogy elszabadul és
nekilendülve nyargal ismét a vizén. Egy pillanatra még fenyegetően forgott velük, azután
túljutottak a sellőn, ismét egyenletesen röpültek a gyors ár hátán. Még egy szikla mellett suhantak
el, de a sellő dübörgő zúgása messzire mögöttük maradt.
– A Krisztusát! – mondta Bush szelíd hangon – nem úgy, mintha káromkodna. – Ezen is
túlestünk!
– Nincsen valami merítődézsa a csónakban, Brown? kérdezte Hornblower.
– De igen van, sir. Amikor a csónakba léptem, láttam egyet a lábamnál.
– Keresse meg és merítse ki a vizet. Adja ide addig a másik evezőt is.
Brown szánalmasan pacskolt a jéghideg vízben, miközben az úszó fadézsa után kutatott.
– Megvan, sir! -jelentette és hallották, amint szabályosan ismétlődő
időközökben merte ki a vizet és loccsantotta ki a folyóba.
Most, hogy a veszedelem elmúlt, ismét jobban érezték a szelet és a hideget. Hornblower újra
megadta a hajó irányát és lassan húzta az evezőket. Az iménti kaland bizonyította, hogy
csakugyan legokosabb, ha az árra bízzák magukat, hogy hátán elragadja a csónakot, minél
messzebbre üldözőiktől. A sebesség alapján ítélve, amellyel a sellő zúgása mögöttük maradt, a
folyó árja rendkívül gyors lehetett, de ez csak természetes, hiszen napok óta szünet nélkül esik az
eső. A folyó bizonyosan rendkívül megduzzadt. Hornblower nagyon szerette volna tudni, vajon
melyik folyón is utaznak tulajdonképpen, Franciaország szívében. Az egyetlen, amelyiknek a
nevét is jól ismerte a Rhone volt, de homályosan gyanította, hogy a Rhone talán ötven
mérföldnyire keletre van attól a helytől, ahol ők most olyan sebesen utaznak. Ez a folyó minden
valószínűség szerint a kopár Cévennesben ered, ahol az utolsó két napon utaztak. Ebben az
esetben egy ideig északnak halad, majd minden valószínűség szerint nyugatra fordul, hogy
elérhessen a tengerhez. Lehet, hogy a Loire, vagy valamelyik mellékfolyója. És a Loire Nantesnál
torkollik az Atlanti-óceánba, a Biscayai-öböl fölött valahol legalább négyszáz mérföldnyire ettől
a helytől, ahol most vannak. Hornblower
képzeletben már végighajózott a négyszáz mérföld hosszúfolyón,forrásától a torkolatáig, a
kemény, hideg téli időben.
Hirtelen felharsanó, kísérteties hang szólította vissza a valóságba. Miközben igyekezett
eldönteni, vajon mi lehet az, még hangosabban, még határozottabban ütötte meg a fülét. A csónak
futása újra nyugtalanabb és habozóbb lett. Szikla fölött suhantak, amelyet az isteni gondviselés az
esőzések következtében annyi vízzel árasztott el, hogy a csónak feneke éppen csak érintette a
tetejét. Másik, tajtékkal borított szikla bukkant fel a közelükben. Ismét megdöbbentette az a
hihetetlen gyorsaság, ahogyan ezek a sziklák felbukkantak és ismét eltűntek útjukból.
– Megint sellőkhöz értünk, sir – szólalt meg Bush. Már hallották is a víz vad, tajtékzó zúgását a
sziklaszirtek között.
– Fogja az egyik evezőt és figyelje a tatbaloldalt, Brown – szólalt meg
 Hornblower.
– Igenis, sir. Már csaknem minden vizet kimertem szólt Brown az evező után nyúlva.
A csónak erősen ingadozott, táncolt a megvadult hullámokon. Hornblower érezte a szüntelen
emelkedést és zuhanást, mintha a csónak hol a magasba, hol a mélybe lépne velük együtt.
Megtántorodott, amint ott állt a csónakban és a csónak fenekén maradt víz elborította a bokájáig.
A sellő zúgása félelmes zajt ütött körülöttük a nagy feketeségben, a csónak két oldalán fehéren,
tajtékozva zúgott a víz. Azután valami láthatatlan nagy recsegéssel csapódott neki a csónak
kormányoldalának. Brown hasztalan próbálta ellökni a csónakot. Újra ott hánykolódtak,
vergődtek az ár hátán. Hornblower a sötétségben kitapogatta az ütközés helyét, de szerencsére a
csónak csak a felső pereménél sérült meg, ahol már nem érte a víz. Ha a véletlen úgy akarja, hogy
az a szikla a víz alatti részén érje, alighanem pillanatok alatt elsüllyedtek volna. Most úgy érezte,
hogy a csónak tőgerendája akadt bele valamibe. A csónak tehetetlenül egyhelyben
vergődött, Brown és Hornblower az orrukra estek, de azután megint csak
kiszabadultak és tovább rohant a tajtékzó vizén. A zaj ismét elült, túljutottak épségben a
második sellőn is.
– Merítsek megint, sir? – kérdezte Brown.
– Igen. Adja vissza az evezőjét.
– Világosság a kormányfélen! – szólt közbe Bush. Hornblower odafordult. Minden kétséget
kizáróancsakugyan lámpa égett a part közelében, azután még egy és valamivel távolabb még egy,
nem láthatták olyan jól az egyre hulló hóban. Alighanem falu van a folyóparton, vagy talán város
– Nevers, hat kilométerre, amint a kocsis mondta, igen. Tehát máris négy mérföldet haladtak.–
Csend! – kiáltotta Hornblower. – Brown, hagyja csak abba a merítést!
Amióta azok a fények felvillantak a parton, állandó, egy helyben maradó
valóságok ebben a végtelenül véghetetlen, bizonyosan bizonytalan világban, csodálatosképpen
egycsapásra úgy érezte, hogy ismét ura a sorsának. Ismét tudja mi van a folyón lefelé és fölfelé; a
szél még most is egyenesen lefelé vitte őket. Egyetlen evezőcsapással ismét jó irányba terelte a
csónakot, hogy az ár és a szél előresegítsék nehéz útján. A fények sietve suhantak el mellettük. A
hó az arcába csapott, valószínűtlen, hogy ilyen éjszakán, mint ez a mai, bárki is észrevenné őket a
városból, a partról. Egészen biztos, hogy a csónak gyorsabban
jutott el idáig, mint Caillard csendőrei botladozó lovaik hátán, a mély hóban.
Újabb zúgás ütötte meg a fülét, de ezúttal másképpen hangzott, mint a két előző alkalommal, a
sellők előtt. Figyelmesen nézett körül: hidat pillantott meg, fehéren csillogva a mély
feketeségben, mert már egészen belepte a hó. Vadul evezett, előbb csak az egyik evezővel, azután
mind a kettővel, igyekezve, hogy egyik ív közepe alá terelje a csónakot – érezte, hogy
emelkednek a víz hátán, amint a hídhoz közelednek – a víz összetorlódott a híd ívei alatt, azután
hirtelen zúdult le tovább. Miközben vad áradat ragadta őket magával, Hornblower elszántan
dolgozott evezőivel, hogy elegendő lendületet adjon a csónaknak és ki tudja ragadni az
örvényekből, amelyek ott leselkedtek a pillérek körül. A híd éppen súrolta a fej búbját, bár az ív
legmagasabb pontja alatt suhantak el, tehát ennyire emelkedett az esőzésektől a folyó vize. A
tajtékzó víz hangja egy pillanatig furcsán visszhangzott a híd íve alatt, azután szerencsésen
túljutottak ezen is. Hornblower még mindig vadul dolgozott evezőivel.
Újra fény villant meg a parton, azután ismét végtelen, beláthatatlan sötétség fogta őket körül
minden oldalról. Irányérzékük tökéletesen cserbenhagyta őket.
– Krisztusom! – mondta ismét Bush, ezúttal végtelen ünnepélyességgel, mialatt Hornblower egy
pillanatra megpihent, evezőire támaszkodva. A szél fütyült körülöttük, havat csapott az arcukba
és egészeri elvakította őket, A hajó orrából kísérteties nevetés hallatszott.
– Isten óvja a tengerészeket ilyen viharos éjszakán! mondta Brown.
 – Folytassa a merítést. Brown és tartsa fenn későbbre a tréfáit – vetette oda Hornblower. De
azért ő is halkan nevetett, bár kissé megdöbbentette, hogy íme. valaki a kapitány és az első tiszt
jelenlétében meri megkockáztatni a fedélközi tréfákat. Furcsa szokása, hogy szembenevetett a
veszedelemmel és a megpróbáltatásokkal, mindig megfékezte és magához térítette és most is
halkan nevetett, miközben erejét feszítve húzta evezőit és küzdött a szél ellen. Csak nagynehezen
tudta előrehúzni az evezőket és ebből érezte, hogy a szél erősen nyomja a csónakot a szélenyhe
oldal felé. És nevetés közben egyszerre megdöbbenve emlékezett vissza, hogy talán két órája
sincs, amikor ő mondta, hogy
Isten óvja a tengerészeket ebben az időben. Úgy tűnt fel. mintha legalább két hét telt volna el
azóta, hogy utoljára szagolta a kocsi nyomasztó, bőrszagú levegőjét.
A csónak most kavicsokon feneklett meg, majd újra kiszabadult, de egy-két
másodperccel később újra megakadt. Hornblower minden erejét megfeszítve sem tudta
kiszabadítani.
– Nincs más hátra, le kell tolni – mondta Hornblower és letette evezőjét.
Belépett a fagyoshideg vízbe. Megcsúszott a köveken Brown is ott bukdácsolt mellette. Most
egy pillanat alatt le tudták tolni a megkönnyebbült járművet.
Ismét felkapaszkodtak a csónakba. Hornblower sietve nyúlt az evezők után, hogy megint jó
irányba fektesse a csónakot. És mégis, néhány másodperccel később már ismét feneket értek.
Útjuk legszörnyűbb szakasza kezdődött. A nagy sötétségben Hornblower nem tudhatta, vajon mi
okozza az állandó fennakadást s szél sodorja-e őket a part felé, vagy a folyó kanyarodójához
értek, vagy valami rendkívül sekély oldalágba tévedtek. De akárhogyan is volt, újra, meg újra be
kellett lépniök a hideg vízbe és letolni a csónakot. Megcsúsztak, megbotlottak a láthatatlan
köveken, néha meglepetésszerűen mély gödörbe léptek és derékig estek bele a jéghideg vízbe.
Összevissza ütötték, vágták, karmolták magukat vak küszködésükben a láthatatlan, gonosz
folyóval. Most már csakugyan erős hideg volt, a csónak falait jég borította. Keserves küzdelmek
közben Hornblowert szüntelen aggodalom kínozta Bush miatt, aki takarókba és köpenyekbe
burkolózva ott ült hordagyán, a hajó farában.
– Hogy érzi magát, Bush? – kérdezte.
– Köszönöm, jól, sir.
– Nem fázik?
– Nem, sir. Hiszen tudja, sir, csak a féllábam lehet nedves.
Alighanem csak tetteti a vidámságot, gondolta Hornblower, mialatt bokáig állt a rohanó vízben,
a -szüntelen, végeérhetetlen akadályokkal, örvényekkel és zátonyokkal küzdve. Akármennyi
takarója is van, bizonyos, hogy Bush nagyon fázhat, talán át is nedvesedéit és végeredményben
még csak lábadozó beteg, súlyos betegség után, akinek ágyban kellene feküdnie. Bush talán itt
hal meg a szabad ég alatt, ezen a keserves éjszakán. A csónak hirtelen lökéssel kiszabadult és
Hornblower a nagy lendülettől derékig esett a jeges vízbe. Ismét belendítette magát a csónakba,
míg Brown, aki úgylátszik, nyakig beleesett, csak most került elő, prüszkölve a túlsó oldalon.
Mindketten felkaptak egy evezőt és
lázasan dolgoztak, mozogtak, a fagyos szél a csontjuk velejéig hatott.
Az ár elragadta őket. Néhány pillanattal később a part közelébe jutottak, fűzfák közé, mint
Hornblower a sötétségben kitapogatta. Hó hullott a nyakukba, amikor beleütköztek a föléjük
hajló ágakba, összevissza karmolták arcukat, megfogták és nem engedték tovább a csónakot, míg
végül a sötétségben tapogatódzva, sikerült megtalálni az akadályt és ismét kiszabadították. Mire
kijutottak a fűzfák közül, Hornblower már arra gondolt, hogy szívesebben birkózik meg a
sziklákkal, ha választhat a kettő közül. Most is halkan nevetett, bár a foga vacogott a hidegtől.
Természetesen ez a kívánság hamar beteljesült. Nemsokára sziklák között voltak ismét.
Mindenfelé sziklák szegélyezték a partot és álltak ki a víz fenekéből.
Hornblower lassanként már el tudta képzelni a folyót; széles, gyorsfolyású
részek váltakoztak keskeny, sziklák közé ágyazott, ide-oda kanyargó
szakaszokkal. Ezt a csónakot, amelyben útnak indultak, alighanem ott építhették valahol a
közelben és komp helyett használták az odavalósiak közlekedésül a két part között, azon a
nyugodt, szikláktól mentes szakaszon, ahonnan elindultak és valószínűleg még sohasem jutott
távolabb kikötőjétől, mint fél mérföldnyire.
Hornblower, miközben ismét egy szikla mellől lökte el a kis csónakot, arra
gondolt, hogy aligha térhet vissza valaha is kiindulási helyére.
Ismét sziklamentes, nyugodt szakaszhoz jutottak, de Hornblower nem tudhatta, hogy vajon
milyen hosszú lesz. Szemük most már annyira megszokta a mély sötétséget, hogy látták a
hóborította partot két-három lépésnyi távolságban és úgy tudták kormányozni a csónakot, hogy
egyszer se ütközzenek bele. Ha még olyan halványan is láttak, legalább valami sejtelmük volt a
víz, a szél irányáról, úgyhogy legalább kedvükre meríthették bele néhányszor a vízbe evezőjüket,
anélkül, hogy ismét zátonyra jussanak, vagy sziklának ütközzenek. A hóesés is csaknem elállt.
Hornblower sejtette, hogy azt a kevés havat, ami még itt-ott az
arcukba csapott, csak a szél sodorta oda a partmenti fákról. De ettől még nem lett melegebb. A
csónak minden részét vékony jégkéreg borította, a fenekén csúszós volt a deszka és evezés
közben alig tudta megvetni a lábát.
Tíz perc ilyen vad iramban legalább egy mérföldnyire ragadja őket, ha nem messzebb re.-Még
csak nem is sejtette, milyen hosszú utat tettek meg. De azt az egyet biztosan tudta, hogy erősen
megelőztek minden üldözést, hiszen a partokat vastag hóréteg borította és minél tovább tart ez a
sima, nyugodt szakasz, annál nagyobb biztonságban lesznek. Lázasan evezett és hallotta, hogy
Brown is éppen olyan buzgón dolgozik a hajó orrában.

– Újra sellők következnek, sir! – szólalt meg egyszerre Bush.

Hornblower egy pillanatra megpihent evezés közben és előrehajolva, messziről, nagyon
messziről hallotta az ismerős hangot: a víz örvénylő zúgását sziklák körül. Ez a mostani
egyenletes, nyugodt iram olyan jó volt, hogy nem is tarthatott sokáig. Nemsokára ismét sziklák
között vergődnek és fagyoshideg víz öblíti lábukat.
– Maga a kormányfélt védje. Brown! – adta ki az utasítást.
– Igenis, sir.
Hornblower mozdulatlanul ült a padon, kezében evezőjével. A víz feketén és titokzatosan rohant
két oldalon. Érezte, hogy a csónak megfordul. Úgy látszik, az ár oldalra ragadta és arra gondolt,
legjobb, ha engedelmesen tűri. hogy kedve szerint sodorja magával. Amerre a víz legnagyobb
tömege halad, minden valószínűség szerint az a legtisztább csatorna az örvények és zúgok között.
Most már egészen közelről hallatszott a zuhogó víz dübörgése.– Nagy Isten! – kiáltott fel
Hornblower hirtelen rémülettel. Felállt és körülnézett.
Már késő volt a menekülésre – annyira közelről hallotta a víz megváltozott hangját, amikor már
egészen ott voltak mellette és lehetetlen lett volna a menekülés. Ez nem olyan sellő volt,
amilyenen már többször is keresztülvágtak, egészen más. Valami gátféle zárta el a folyót – talán
természetes hosszanti kiemelkedés, amely felfogta és feltartóztatta a víz fenekén görgő köveket
és szikladarabokat, de az sem lehetetlen, hogy emberi kéz alkotása. Hornblower még akkor is erre
gondolt szokott, gyors felfogóképességével, amikor a csónak már zuhant is lefelé. Egész
hosszában zúgott le a víz a hosszú akadályon. Ezen a helyen, ahová ők érkeztek, magasra csapott,
azután tajtékozva, zúgva, bömbölve szakadt le ismét. A csónak recsegve ért fel a csúcsra, majd
úgy zuhant le, mintha puskából lőtték volna ki. Odalenn a víz csattanva engedett utat.
 Hornblower egyszerre érezte, hogy a víz alatt küszködik, kapkod, rugdalódzik, fülében még a
vízesés zúgásával. Gondolatai még egyre
nyargaltak. Lidércnyomásos tehetetlenséggel fetrengett a folyó sziklás fenekén.
A nyomás benn a tüdejében már fájt. Ez a halál. Most ismét lélegzett – tüzesen futott le torkán a
levegő, de a következő pillanatban újra összecsapott a víz a feje fölött és nekivágódott a sziklás
folyóágynak. Melle jobban fájt, mint valaha. Azután ismét mélyen beszívta tüdejébe a levegőt–
olyan gyötrelmes volt a lélegzés, mintha fojtogató kéz nehezedett volna torkára. Füle zúgott,
fejében tompa nyomást érzett. A sziklákhoz csattanó víz félelmes zúgása erősebb volt a
legfülsiketítőbb mennydörgésnél, amelyet valaha hallott. Ismét nyelt egy kevés levegőt, nagyon
nehezére esett, de kényszerítette magát és utána kissé egy pillanatra megkönnyebbült, azután
ismét átadta magát a tehetetlen, tétlen sodródásnak.
Újra le, a víz alá, a leggyötrelmesebb pokolba. Agya még dolgozott, működött, mint a villám és
sejtette, mi történik körülötte. Elragadta a lezuhanó víz a gát innenső oldalán és most egyenesen
viszi magával, hol a víz felszínén, hol lenyomva a fenékre, feldobja és ledobja, miközben egy-
egy rövid pillanatot engedélyez a lélegzésre, mielőtt ismét lerántaná. Most már annyira gyenge
volt, hogy aligha bírja sokkal tovább az iramot. Amikor ismét a fenékhez csapódott, a fájdalom
már elviselhetetlen volt a mellében és ugyanakkor tudatára jutott másvalaminek is– görcsös
fájdalom húzta össze megdermedt lábát. Minden erejét össze kellett
szednie, hogy a felszínre kerülve ismét lélegzeni tudjon és folytathassa a
kétségbeesett küzdelmet. Újra le, a víz alá. Már felkészült a halálra: igen,
vágyódott a halálra, szívesen átadta volna már magát, csakhogy végetérjen ez a gyötrő
szenvedés. Valami deszka került a kezébe, érezte, hogy szögek állnak ki belőle. Alighanem a
csónak egyik deszkája, amely darabokra hullott és most ott forog, örvénylik körülötte, vele együtt
az örökkévalóságig. Azután elhatározása, akaratereje mégegyszer fellobbant. Mélyen beszívta a
levegőt, amikor ismét a felszínre ért, majd arrafelé kapálódzott, amerre apartot sejtette és
gépiesen várta, hogy ismét a víz alá szorítsa az ár.
Csodálatos: annyi ideje volt, hogy másodszor is lélegzeni tudott, azután
harmadszor is. Most már élni akart, újra élni, olyan isteni volt, hogy nem fájt többé ez a mély
lélegzés. De kimondhatatlanul fáradt volt és végtelenül álmos.
Felállt, azután megint elesett, amint a víz vadul csapódott neki lábszárának, elcsúszott,
kétségbeesetten küzdött, hogy újra fel tudjon állni és úgy indult meg, minduntalan újra elcsúszva,
hol térden, hol négykézláb, a sziklák és a zúgó víz között. Végre ismét fel tudott állni. Két lépést
tett, mire ismét elesett, arccal a mély hóba. Lába még belelógott a rohanó vízbe.Emberi hang
térítette magához. Mintha valaki egyenesen a fülébe ordított volna.
Felemelte a fejét. Egy-két lépésnyi távolságban emberi alak körvonalait látta, aki Brown
hangján kiáltozott.
– Kapitány úr! Kapitány úr! Hol van, kapitány úr!
– Itt vagyok! – nyögött fel végre Hornblower. Brown odarohant és letérdelt mellette.
– Hála Istennek, sir! – sóhajtotta megkönnyebbülten. Azután jóval hangosabban tette hozzá: –
Itt a kapitány úr, Mr. Bush!
– Igen! – felelt egy gyenge hang, néhány lépésnyi távolságból.
Erre a hangra Hornblower leküzdötte szédült gyengeségét és émelygését és felült. Ha Bush még
él, azonnal gondoskodnia kell róla. A takarói bizonyosan elvesztek, bőrig átázott és most magával
tehetetlenül fekszik a hóban és éles jeges szélben. Nagynehezen talpraállt és belekapaszkodott
Brown karjába. Feje úgy zúgott, hogy még mindig nem tudott tisztán gondolkozni, határozni,
hogy mi történjék.
– Ott a közelben világosságot látok – mondta Brown rekedten. – Már éppen oda készülődtem,
ha a kapitány úr nem felelt volna a hívásomra.
– Világosságot?
Hornblower végigsimított a szemén és felnézett a parton. Csakugyan, ott egészen határozottan
fény pislákolt,
vagy száz yardnyi távolságban. Ha odamennek, ez annyit jelent, hogy meg kell adniok magukat
– ez volt az első értelmes gondolata. De ha itt maradnak, ez a biztos halál. Még ha valami csoda
folytán tüzet gyújthatnának és átélhetnék ezt az éjszakát, akkor is bizonyosan elfognák őket
másnap reggel – és egészen biztos, hogy Bush nem bírná ezt ki élve. Amikor a szökést kitervelte,
valami halvány remény még volt, hogy megmenekülhetnek, élhetnek. De ez a remény most
elmúlt.
– Odavisszük Mr. Busht – mondta.
– Igenis, sir.
A mély hóban Bushhoz lépkedtek.
– Egy házat látunk itt a közelben, a parton, Bush. Azonnal odamegyünk.
Hornblower szinte csodálkozott, hogy gondolkozni és beszélni tud, holott még mindig annyira
gyönge. Olyan valószínűtlen volt ez is, mint minden, ami körülötte történt.
– Igenis, sir.
Lehajoltak és felemelték, kezüket szorosan összefogva a háta mögött és a térde alatt. Bush
átölelte nyakukat. Flanell hálóköntöséből csurgott a víz.
Nagynehezen, lépésről lépésre jutottak csak előre a térdig érő hóban, fel a
lankás parton, a távoli fény felé.
Megbotlottak a hó alatt elrejtett akadályokban. Megcsúsztak és tántorogtak.
Egyszer egészen elestek. Bush felsikoltott fájdalmában.
– Megsebesült, sir? – kérdezte ijedten Brown.
– Csak megütöttem a csonkomat. Kapitány úr, kérem, hagyjanak itt és majd később a házból
küldjenek értem segítséget.
Hornblower még mindig tudott gondolkozni. Bush nélkül bizonyára valamivel gyorsabban
jutnának el a házhoz, de ki tudja, mennyi idő telik el, amíg hasztalanul kopogtatnak az ajtón,
majd amíg ügyetlen, kezdetleges franciaságával meg tudja magyarázni a ház lakóinak, hogy
kicsodák és mi járatban vannak, hogy mennyi idő telik el haszontalan kérdezősködéssel,
habozással, amígvégül visszaindulhatnak Bushért – aki azalatt meztelenül, csuromvizesen fekszik
a hóban. És még az is lehetséges, hogy nincsen senki a házban, aki segíthetne bevinni.
– Nem! – tiltakozott Hornblower könnyedén és vidáman. – Egészen közelről látom már a fényt.
Induljunk, Brown!
Nehezen vonszolták magukat a hóban, a fény felé. Bush súlyos teherként
nehezedett rájuk – Hornblower feje kóválygott és úgy érezte, mintha karja
kiszakadna a nagy megerőltetéstől. De Isten tudja hogyan, nagy fáradsága közben agyának
legmélyén még egyre éltek, működtek a gondolatok.
– Hogy jutottak ki a vízből? – kérdezte. Úgy érezte, a hangja
természetellenesen, színtelenül cseng.
– Az ár azonnal a partra vitt, sir – felelt Bush kissé csodálkozva. –
Belebonyolódtam a pokrócaimba, amikor a sziklához értem, de addigra már ott volt Brown és
kiszabadított.
– Igen! – mondta Hornblower.
Milyen különös! Alig voltak egymástól egy-egy lépésnyi távolságban, amikor a gátról leömlő
víz sodra elkapta őket. És őt mégis lerántotta az ár a víz fenekére, a másik kettőt meg szépen
kiszállította a partra. Nem is sejtik kétségbeesett élet-halálküzdelmét és nem is tudják meg soha,
mert nem mondja el nekik. Ebben a pillanatban szinte neheztelt rájuk. De ez az érzés csak
fáradságából és összetörtségéből fakadt. Nehezen lélegzett és úgy érezte, mindenét odaadná, ha
letehetné terhét és pihenhetne legalább néhány pillanatig.
De büszkesége nem engedte, hogy elárulja gyöngeségét. Tovább mentek a mély hóban,
bukdácsolva és tántorogva. Végül már egészen közelről intett a fény.
Halk kutyaugatás hallatszott.
– Kiáltson nekik, Brown! – szólt Hornblower.
– Ahoj! – kiáltott Brown. – Ahoj! Emberek!
Abban a pillanatban egyszerre két kutya kezdett hangos, dühös csaholásba.
– Ahoj! – ordított ismét Brown torkaszakadtából és
tovább vonszolták magukat. Újabb fény villant a szemükbe, a ház másik oldala felől. Mintha
valami kertben járnának. Hornblower érezte, hogy lába alatt, a hó alatt gyenge ágak hajlanak.
Rózsafa tüskéi kapaszkodtak bele nedves ruhájába. A kutyák dühödten ugattak. Egyszerre egy
hang szólt ki franciául az egyik sötét felső ablakból,
– Ki az? – kérdezte.
Hornblower megerőltette fáradt agyát, hogy válaszolni tudjon.
– Három tengerész! – felelte. – Sebesült! Ez volt a legokosabb, amit
válaszolhatott.
– Jöjjenek beljebb! – szólt a, hang, mire közelebb botorkáltak, lecsúsztak egy láthatatlan lejtőn
és megálltak a négyszögletes fényfoltban, amely a nagy, földszinti, kivilágított ablakon keresztül
hullt a földre. Bush a hálóingében dermedten pihent két társa karján.– Kicsodák maguk?
– Hadifoglyok – felelt Hornblower habozás nélkül.
– Kérem, várjanak egy pillanatig – felelte a hang udvariasan.
A hidegtől borzongva álltak a hóban, míg végül kinyílt egy ajtó a kivilágított ablak közelében,
széles fénypászma esett ki a kertre és benne néhány emberi árnyék.
– Fáradjanak beljebb, uraim – szólt az udvarias hang.

VII. FEJEZET

Kastély a Loire mellett

Az ajtón át kőlapokkal kirakott előcsarnokba jutottak. Magas, sovány férfi kék kabátban és
csillogó fehér nyakkendőben üdvözölte őket, mellette fiatal asszony.
Válla meztelen a ráhulló lámpafényben. Még másik három ember is volt az előcsarnokban – két
cselédleány meg egy inas, amint Hornblower homályosan látta, miközben még egyre Busht
cipelve, néhány lépést tettek előre a halban.
Egy oldalasztalkán a lámpa fénye két pisztoly elefántcsont agyára esett. Nyilván a házigazda
tette le oda, miután megállapította, hogy éjszakai látogatói ártalmatlanok. Hornblower és Brown
ismét megálltak egy pillanatra, rongyosan és
tépetten, ziláltan, hóval bontottan. A víz azonnal csepegni kezdett nedves
ruhájukból a földre. És kettőjük között Bush. Szürke pamutharisnyába bujtatott féllába kilógott
flanell hálóinge alól. Hornblowert csaknem elfogta gyengesége és ugyancsak keményen kellett
küzdenie, nehogy megint elvihogja magát idegességében, miközben arra gondolt, vajon mit
képzelhetnek ezek az emberek, hogy kerül hozzájuk ez a hálóingbe bujtatott szegény nyomorék a
havas éjszaka kellős közepén.
De a házigazda annyi önuralommal rendelkezett, hogy nem árult el semmi
meglepetést.
 – Jöjjenek beljebb, uraim – mondta. Félkezével megnyomta a jobboldali ajtó kilincsét és
kinyitotta előttük. Azt hiszem, nagyobb melegre van szükségük, mint
amennyit a szalonban felajánlhatok. Félix, mutasd az uraknak az utat a konyha felé – remélem,
az urak megbocsátanak, hogy egyelőre csak ott fogadom önöket?
Erre, uraim. Gyorsan székeket, Félix, és küldd ki a nőket.
Tágas, alacsony helyiségbe jutottak. Ennek a padlóját is kőlapokborították,
mint az előcsarnokét. Paradicsomi melegség köszöntött rájuk; a tűzhelyen még parázslott a tűz
és mindenfelé konyhai szerszámok csillogtak és ragyogtak. A hölgy szó nélkül friss fahasábokat
dobott a tűzre és buzgón nyomta a fujtatót, hogy mielőbb ismét felélessze. Hornblower
homályosan hallotta selyemruhájának suhogását. Magasan feltűzött aranyszínű haja csillogott.
– Nem végezhetné el ezt Félix is, kedves Mariem? Nos jól van, legyen ahogy akarod – szólt a
házigazda. – Kérem, foglaljanak helyet, uraim. Félix, bort.
Elhelyezték Busht egy széken, a tűz mellett. Gyengeségében alig tudta
fenntartani magát, feje előrebukott, két oldalról támogatni kellett. A házigazda résztvevőén
nézte.
– Gyorsan azokkal a poharakkal, Félix, azután gondoskodj az ágyakról. Egy pohár bort, uram?
És önnek, uram? Kérem, engedje meg, hogy tölthessek.
A nő, akit az imét Mariénak szólított és még mindig ott térdelt a tűz mellett, felállt és szó nélkül
kisietett a szobából. A tűz már vidáman pattogott és lángolt a nagy tűzhelyen. De Hornblower
bármennyire is igyekezett uralkodni magán, még mindig borzongott a hidegtől nedves ruhájában.
A pohár bor sem használt, amelyet sietve hajtott fel. Bush vállán pihenő keze remegett, mint a
nyárfalevél.
– Mindenekelőtt száraz ruhákra van szükségük – szólalt meg a házigazda. – Ha megengedik,
majd én ...
Az inas és Marié visszatérése szakította félbe, mind a ketten egész halom ruhát és takarót hoztak
a karjukon.
– Nagyszerű! – kiáltott fel a házigazda. – Félix, te majd segítesz az
uraknak. Gyere, kedvesem.
Az inas selyem hálóinget tartott a lángoló tűz fölé, míg Hornblower és Brown leszedték Bushról
nedves ruháit és egy törülközővel szárazra dörzsölték.
– Azt hittem, már sohasem melegszem fel többé – szólalt meg Bush, amikor feje kibújt a
hálóing nyakán. – És a kapitány úr? Ne bajlódjék annyit velem. Miért nem vált száraz ruhát? Én
már egészen jól érzem magam.
– Először elhelyezzük magát – felelt Hornblower. Jóleső örömet okozott, hogy
megfeledkezhetett magáról Bush kedvéért. – Mutassa csak a lábát.
A csonk bevarrott vége teljesen egészségesnek látszott. Amikor kezébe vette, érezte, hogy nem
meleg, gyulladásnak, gennynek semmi nyoma. Félix sietve előhozott egy tiszta vászonkendőt,
azzal Hornblower bekötötte, Brown meg takaróba csavarta.
– Emelje fel, Brown. Most azonnal ágyba fektetjük. Kinn a kőlapokkal kirakott halban
megálltak, hogy
merre is forduljanak, amikor Marié hirtelen megjelent a baloldali ajtóban.
– Erre! – mondta mély, alt hangján. – Földszinti szobában vettettem ágyat a sebesültnek.
Gondoltam, hogy így kényelmesebb lesz neki.
Egyik nőcseléd – magas, sovány öregasszony – éppen akkor vette ki a melegítő lábost a takaró
alól, a másik meg forróvizes üvegeket tett a lábához. Hornblowerre mély benyomást tett Marié
okos, gyakorlatias gondolkodása.
Megkísérelte kifejezni köszönetét, de csak nagyon szegényesen sikerült, miközben befektették
Busht az ágyba és betakarták.
– Istenem, de jólesik! Hálásan köszönöm, sir! – sóhajtott fel Bush
megkönnyebbülten.
Magára hagyták. A gyertyát égve hagyták a kis asztalkán, ágya mellett.
Hornblower most már alig várta, hogy levethesse vizes ruháit kinn a konyhában, a vidáman
pattogó tűz előtt. Ledörzsölte magát a melegített törülközővel, azután belebújt a meleg
gyapjúingbe. Mezítláb állt a forróságot sugárzó tűz előtt és még egy pohár bort ivott. A fáradság
és fázás egyszerre lehullt róla, egyszerre frissnek, vidámnak, könnyűnek érezte magát. Félix
lekuporodott előtte és elébe
tartotta a nadrágot, hogy könnyebben bebújhasson. Belelépett és engedte, hogy Félix tűrje be az
ingét és begombolja – először történt gyermekkora óta, hogy valaki felsegítette rá a nadrágját, de
ezen az estén még ez is tökéletesen természetesnek látszott. Félix ismét lekuporodott, hogy ráadja
a harisnyát és a cipőt, majd felállt, hogy megkösse nyakkendőjét, azután rásegítette a mellényt és
a kabátot.
– A gróf úr és a grófné őméltósága várják a nagyságos
urat a szalonban – mondta az inas. Csodálatosképpen Félix, egyetlen szó
magyarázat nélkül is megértette, hogy Brown alacsonyabb társadalmi rétegből való. Már a
ruhákból is látszott, amelyeket odanyújtott neki.
– Öltözzön át Brown és pihenje ki magát – mondta Hornblower.
– Igenis, sir – felelt Brown. Fekete haja egy csomóba csapzott össze a fején. Eddig még csak
Hornblower jutott hozzá fésűhöz.
Hornblower egy pillanatra még benézett Bush-hoz. Látta, hogy már elaludt és kissé horkolva, de
egyenletesen lélegzik. Úgy látszik, nem lesz semmi következménye menekülésüknek és
balesetüknek. Vasszervezete hozzászokott a hideghez és nedvességhez a tengeren töltött húsz év
alatt. Hornblower elfújta a gyertyát és halkan becsukta az ajtót a háta mögött. Azután intett az
inasnak, hogy mutassa az utat. A szalon ajtajában Félix megkérdezte a nevét és amikor
bejelentette, Hornblower furcsa megkönnyebbülést érzett. Félix határozottan rosszul ejtette ki a
nevét és ez ismét emberibbé tette.A házigazda és a háziasszony a kandalló két oldalán ültek, a
szoba távoli sarkában. A gróf azonnal felállt és elébe sietett.
– Nagyon sajnálom, de nem hallottam egészen tisztán a nevét, amikor az inasom bejelentette.
– Horatio Hornblower, Ő Brit Felsége hajójának, a Southerlandnak kapitánya – felelt
Hornblower.
– A legnagyobb örömömre szolgál, hogy megismerhettem, kapitány úr – felelt a gróf, ügyesen
megkerülve az áthidalhatatlan nehézséget, amint az egy régivágású arisztokratához illett, hogy
esetleg hibásan ismételje meg a nevét. Lucien Antoine de Ladon, Gracay grófja vagyok.
A két férfi meghajolt.
– Megengedi, hogy bemutassam a menyemnek? Gracay grófné őméltósága.
– A szolgája, asszonyom – felelt Hornblower, ismét mélyen meghajolva, azután
egyszerre nagyon elszégyelte magát esetlenségéért, hogy első ösztönére hallgatva angolszokás
szerint mondta el a bemutatás formaságát. Buzgón törte a fejét, mit is szoktak ilyenkor mondani a
franciák és végül is egy szégyenkező enchante-val vetett véget fejtörésének.
A grófnő fekete szemöldöke a legkiáltóbb ellentétben volt aranyosan csillogó hajával.
Hornblower egy pillantással látta, hogy alakja alacsony és erőteljes és közel járhat a harminchoz.
Fekete selyemruhája szabadon hagyta izmos nyakát.
Miközben meghajolt, őszintén barátságos, szívélyes pillantással nézett vissza rá.
– És mi a neve a sebesült úrnak, akit olyan szerencsések vagyunk, hogy vendégül láthatunk
házunkban? – kérdezte a grófné. Még Hornblower gyakorlatlan fülének
 is úgy tűnt, hogy francia beszéde egészen másként cseng, mint a grófé.
– Bush – felelt Hornblower, miután egy kis gondolkozás után megértette a kérdést. – A hajóm
első tisztje. A szolgámat, Brownt, odakinn hagytam a konyhában.
– Félix bizonyosan a legjobban gondoskodik róla szólt a gróf. – És ön,
kapitány úr? Parancsol valami vacsorát? Egy pohár bort?
– Köszönöm, semmit – tiltakozott Hornblower. Nem kívánt semmit enni ebben a bolond
világban, bár dél óta nem evett egy falatot sem.
– Semmit? De hiszen bizonyosan fárasztó út áll önök mögött?
Ennél finomabban és tapintatosabban nem célozhatott megérkezésükre a hóban és viharban,
átázott és rongyokban lógó ruhákban.
– Nem, semmit, köszönöm – ismételte Hornblower.
– Nem foglalna helyet, kapitány úr? – kérdezte a grófné.
Mind a hárman leültek.
– Remélem, megbocsát nekünk, – szólt a gróf- ha továbbra is franciául
beszélünk. Tíz éve annak, hogy utoljára volt alkalmam angolul beszélni és akkor is, be kell
vallanom, hogy meglehetősen kezdetleges volt a tudásom. A menyem meg egyáltalán nem tud
angolul.
– Bush – szólalt meg a grófné. – Brown. Ezt a két nevet ki tudom mondani. De az ön neve
kapitány úr, már sokkal nehezebb. Orrenblor – nem, ez nem jó, érzem!
– Bush! Orrenblor! – kiáltott fel a gróf, mintha ebben a pillanatban jutott
volna eszébe valami. – Talán tudja kapitány úr, mit írtak önről mostanában a francia lapok?
– Nem – felelt Hornblower. – De nagyon szeretném tudni.
– Akkor arra kérem, bocsásson meg egy pillanatra.
A gróf felvette az egyik gyertyát és kisietett az ajtón. Eléggé gyorsan tért
vissza, hogy feloldja Hornblowert mély zavarából, aki nem tudta, mit is mondjon a nagy
csendességben.
– Itt vannak a Moniteur legújabb számai – szólt a gróf. – Előre is bocsánatot kell kérnem,
kapitány úr, ezekéit a cikkekért.
Átadta az újságokat Hornblowernek, néhány helyet megjelölve. Az első
szemaforokon továbbított hír röviden jelentette Perpignanból, a Tengerészeti minisztériumnak,
hogy egy angol sorhajót elfogtak Rosasban. A legközelebbi szám bő tudósítást közölt. Nagy
diadallal jelentette, hogy a százágyús Southerlandot, amely az utóbbi hetekben a Földközi-
tengeren kalózkodott, utolérte jól megérdemelt sorsa; a touloni flotta parancsnoka, Cosmao
tengernagy alaposan elintézte. Váratlanul lepték meg, mire a hajó legénysége »gyáván bevonta a
perfid Albion színeit, amely alatt annyi aljas bűnt követett el«. Azt is közölték a francia
közvéleménnyel, hogy ellenállása a legügyetlenebb, a leggyávább volt és ennek következménye,
hogy az ágyúharc közben mindössze egy
francia hadihajó veszítette el nagyárbocát. A csata a spanyol nép ezreinek szeme láttára folyt le
és bizonyosan kitűnő tanulságul szolgál majd azoknak a keveseknek, akiket elcsábítottak az angol
hazugságok vagy az angol arany és mégis még mindig ellenállásra merészelnek gondolni
törvényes királyuk, Józsefellen.
A következő cikk diadalmasan jelentette, hogy elfogták a gaz és sötétlelkű
Hornblower kapitányt és ugyanolyangaz és sötétlelkű első tisztjét, Bush hadnagyot, miután
megadták magukat a Southerlandon. Az utóbbi egyike volt az összeütközés kevés számú
sebesültjének.
Azok a békeszerető francia polgárok, akik annyit szenvedtek fent nevezett
uraknak a kalózkodásai miatt, most legalább megnyugodhatnak, hogy a katonai törvényszék
gondoskodik ennek a két gazembernek méltó elítéléséről. A modern Karthágó túlságosan sokáig
küldözte már büntetlenül fiait a világ nyakára, hogy végrahajtsa gonosz terveit! Gazságukat
nemsokára nyíltan feltárják a világ előtt, hogy mindenki ítéletet alkothasson igazság és hazugság
között, amellyel Canning mérgezett tollával olyan makacsul és bőven árasztja el a világot.
Egy másik cikk viszont nagy diadallal jelentette, hogy Cosmao tengernagy fényes győzelme
következtében a Rosasi-öbölben és különösen hála a Southerland elfogatásának, az angol flotta
hadműveletei megszűntek a spanyol partokon és a brit hadsereg, amely Wellington vezetésével
olyan könnyelműen szállt szembe a francia hadsereg hatalmas, legyőzhetetlen erejével, máris
nagy nélkülözéseket kénytelen eltűrni a súlyos élelmiszerhiány miatt. Miután a perfid Albion a
gyűlöletes Hornblower kapitány személyében már elveszítette egyik leggonoszabb szövetségesét,
rövidesen elveszíti a másikat is, mert Wellington feltételek nélküli megadása már csak rövid idő
kérdése.
Hornblower tehetetlen dühvei olvasta végig a hazug, rágalmazó cikkeket. Először – a százágyús
Southerland holott a Southerlandnak csak hetvennégy ágyúja volt és amellett csaknem a
legkisebb kétágyúsoros hajója a brit hadiflottának! És még azt merték írni, hogy ellenállása a
»leggyávább« volt és a francia hajók közül csak egy veszítette el nagyárbocát. Hiszen a
Southerland három magánál jóval nagyobb hajót lőtt rommá és a negyediket is jóidőre alaposan
elintézte, mielőtt
megadta magát. – »Egyike a kevésszámú sebesültnek. Hiszen a Southerland legénységének
kétharmada elesett, vagy otthagyta a lábát és ő maga látta, hogy vér folyik a francia tengernagyi
hajó vízlevezető nyílásaiból is. – »Az angol flotta hadműveletei megszűntek a spanyol partokon«
– írják, de arról szó sincsen sehol, hogy két héttel a Southerland elfogatása után, az angolok
éjszakai támadás folyamán az egész francia hajórajt megsemmisítették a Rosasi-öbölben.
Ezek a cikkek hivatásában, becsületében támadták meg; amellett a hazugságokat olyan ügyesen
tálalták fel –, például, hogy csak egy francia hajó veszítette el a nagyárbocát – hogy bizonyosan
egyetlen olvasójának sem jutott eszébe kételkedni. Ezek után nem csoda, ha egész Európa elhiszi
róla, hogy gyáva és becstelen kalóz és a legcsekélyebb lehetősége sincs, hogy ellentmondjon
ezeknek a rágalmaknak. Sőt, ezek a híradások még Angliában is bizonyos fokig hitelre találnak –
hiszen a Moniteur cikkeinek egyrészét, különösen a flottára vonatkozókat, leközlik az angol
lapok is. Lady Barbara, Mária, kapitány-társai most bizonyosan törik a fejüket, vajon mennyi
igazság lehet a Moniteur hencegésében. Bármennyire is megszokta már a világ Bonaparte
túlzásait, az
emberek aligha fogják elhinni, hogy ebben az egész cikkben, a megadás puszta tényén kívül,
egy szó igazság sincsen. Keze kissé remegett a haragos indulattól, érezte, hogy lázas pirosság
árasztja el arcát, amikor felnézett vendéglátóira és megfelelő francia szavakat keresett, hogy
kifejezést adhasson méltatlankodásának és haragjának.
– Hazudik! – tört ki belőle végre. – Hazudik és megbecstelenít!
– Ő mindenkit megbecstelenít! – felelt a gróf nyugodtan.
– De ez ... ez ... – folytatta Hornblower. azután feladta a küzdelmet, hogy
franciául kifejezést adhasson érzelmeinek. Eszébe jutott, hogy fogsága idején, Rosasban
gyakran elképzelte, Bonaparte milyen nyilvános diadalünneppel üli majd meg a Southerland
elfogatását. Megbocsáthatatlan gyengeségre vall, hogy most mégis ennyire felháborítja, amikor
csakugyan bekövetkezett az, amit előre látott.
– Remélem, megbocsátja –, kérdezte a gróf – ha más tárgyra térek és
egyet-mást kérdezek öntől?
– Parancsoljon velem.
– Ha jól sejtem, ön útközben Párizs felé menet, megszökött őreitől?
 – Igen – felelt Hornblower.
– Merre menekült?
Hornblower igyekezett elmagyarázni, hogy az országúinak azon a pontján történt a szökés, ahol
mellékút vezet le a folyópartra, hat kilométernyire Neverstől.
Akadozva, dadogva írta le szökésének közelebbi körülményeit, Caillard ezredes elhallgattatását,
vad utazásukat a folyón, a tökéletes sötétségben.
– Körülbelül hat óra tájban indulhattak, ha jól sejtem? – kérdezte a gróf.
– Igen.
– Most még csak éjfél van és húsz kilométernyi utat tettek meg. A legcsekélyebb valószínűsége
sincsen annak, hogy üldözői egyhamar utolérjék. Ezt akartam tudni. Ma éjjel teljesen nyugodtan
aludhat, kapitány úr.
Hornblower megborzongott. Eddig öntudatlanul bizonyosra vette, hogy ma éjszaka végre jól és
nyugodtan alszik. Legalább is közvetlen veszedelem nem fenyegeti.
Az egész ház levegője annyira barátságos és emberséges volt, hogy nem is
érezhetett egyebet. De most egyszerre kétségek fogták el.
– Gróf úr talán ... talán értesíteni óhajtja megérkezésünkről a rendőrséget? – kérdezte.
Kimondhatatlanul nehezére esett, hogy megfogalmazza ezt a kérdést idegen nyelven, anélkül,
hogy megsértse házigazdáját.
– Sőt ellenkezőleg – nyugtatta meg sietve a gróf. – Ha a kapitány úr után
érdeklődnek, megmondom nekik, hogy nincsen itt. Remélem, érzi, hogy ebben a házban barátok
között van és hogy itt szívesen látják bármeddig is, ameddig a helyzete így kívánja.
– Köszönöm, sir. Hálásan köszönöm! – dadogta Hornblower.
– És azt is hozzátehetem, – folytatta a gróf- hogy a véletlen körülmények
folytán – túlságosan hosszú história volna elmondani, nem akarom most ilyesmivel fárasztani–
a hatóságok minden további nélkül elfogadják majd válaszomat, hogy semmit sem tudok az ön
hollétéről. Különben is, nemrégiben az a megtiszteltetés ért, hogy kineveztek ennek a kerületnek
az elöljárójává, tehát bizonyos mértékig itt én képviselem a kormányt, bár a valóságban
helyettesem végez el minden ezzel kapcsolatos munkát.
Hornblower nagyon jól látta gúnyos mosolyát, amikor a néhány szót mondta »az a
megtiszteltetés ért...«. Igyekezett megfelelő és udvarias választ dadogni a gróf szavaira, amit a
gróf nagy udvariassággal és türelemmel hallgatott végig. Milyen csodálatos, gondolta
Hornblower, hogy a véletlen-éppen olyan házba vezette el, ahol szívesen fogadták és védelmükbe
vették, ahol aránylag biztonságban van üldözői elől és nyugodtan, békességben alhat. Az alvás
gondolatára egyszerre
ismét érezte, hogy minden izgatottsága ellenére is halálosan fáradt. A gróf
mozdulatlan arca és a grófné barátságos, résztvevő arca egy szemrebbenéssel sem árulta el,
hogy vajon ők is fáradtak-e. Hornblowerben egy pillanatra felötlött a nehéz kérdés, ami minden
embert nyugtalanít, amikor az első éjszakát tölti egy idegen házban – hogy vajon illendő-e, ha a
vendég áll fel és köszön el éjszakára a háziaktól, vagy be kell várnia valami erre vonatkozó
célzást a házigazda részéről. Végül mégis elhatározta magát és felállt.
– Bizonyosan fáradt – szólalt meg a grófné, először hosszú idő óta.
– Igen – felelt Hornblower.
– Azonnal megmutatom a szobáját, kapitány úr. Csengessek a szolgájának? Vagy fölösleges? –
kérdezte a gróf.
Kinn az előcsarnokban, miután Hornblower mélyen meghajolt búcsúzóul, a gróf a két pisztolyra
mutatott, amelyek még mindig ott hevertek egy oldalasztalkán.
– Talán magával vinné ezeket a szobájába, az ágya mellé? – kérdezte
 udvariasan. – Úgy inkább biztonságban erezné magát. Hornblowert pillanatnyi kísértés fogta el,
de végül mégis visszautasította az ajánlatot. Két pisztoly úgysem elegendő arra, hogy
megvédelmezze Bonaparte csendőreitől, ha érte jönnének.
– Amint parancsolja – bólintott a gróf és megindult előtte a gyertyával. –
Megtöltöttem a pisztolyokat, amikor hallottam, hogy valaki közeledik a házhoz, – végre is, a
mai viszonyok között megtörténhetett volna az is, hogy kevéssé biztonságos elemek kérnek
bebocsátást – esetleg egy csapat fiatalember, aki a hegyek és erdők között rejtőzve bujkálnak a
sorozás elől, vagy katonaszökevények. Ezeknek száma az utóbbi időkben ijesztően növekedett,
különösen amióta újabb sorozások állnak küszöbön. De hamarosan beláttam, hogy azok, akik
rosszban törik a fejüket, aligha árulnák el kiáltozással közelségüket. Itt a szobája, sir. Remélem,
megtalál mindent, amire szüksége van.
Úgy látom, hogy a ruhák, amelyeket menyem önnek kikeresett, nagyjából
elfogadhatók és talán továbbra is viselheti, ha megfelelnek ízlésének? És most jó éjszakát
kívánok. Remélem, jól tölti házamban az első éjszakát.
Az ágy elragadóan, andalítóan meleg volt, amikor Hornblower bebújt a takaró alá és összehúzta
az ágy függönyét. Gondolatai összekavarodtak; ijesztő, zavaró emlékek az örvényben forgó,
vergődő csónakról, a fekete vízről, vad élet-halálküzdelméről a víz alatt, azután a gróf hosszúkás,
nyugodt, jóságos arca és Caillard mozdulatlan teste, becsavarva a köpönyegébe, amint ott feküdt,
furcsán elomolva a kocsi padlóján. Nyugtalanul töltötte az éjszakát, de még sem állíthatta volna,
hogy rosszul aludt.

VIII. FEJEZET

Vendégbarátság

Másnap reggel Félix, nagy tálcán hozva a reggelit, belépett a szobába és elhúzta az ágy
függönyeit. Hornblower még mindig kábultan feküdt az ágyon. Brown nyomon követte Felixet és
míg az utóbbi elrendezte az edényeket az ágy mellett álló kis asztalkán, gondosan összeszedte
Hornblower ruháit, amelyeket előző este kimerültén hajított le egy székre és lelkiismeretesen
igyekezett teljesíteni az urasági inas kötelességeit. Hornblower hálásan itta a forró kávét és hozzá
egy-egy falat kenyeret evett. Brownnak másik, komoly feladat is jutott eszébe, amely
nyilvánvalóan várt rá: az ablakhoz sietett és széthúzta a függönyt.
– A szél csaknem elállt az éjszaka, sir -jelentette. – Azt hiszem, ami
megmaradt belőle, az is délnek fordult és nemsokára olvadni kezd.
A hálószoba mély boltíves ablakán át Hornblower még az ágyban fekve is láthatta a csillogóan
fehér vidéket, amely meredeken vezetett le egészen a folyóig.
Érdekes ellentétképpen a folyó egészen feketének látszott, mint ceruzavonás a fehér papíron. A
fák is feketén meredtek ki a hóból, mert az erős szél lefújta fehér díszüket. Csak lenn a
folyóparton a fűzfák – némelyik benn állt a vízben és tövük körül fehér tajték csillogott –
tartották meg hótakarójukat.
Hornblowernek úgy tűnt, mintha hallaná a víz zúgását, a lezuhanó áradat
dübörgését a gátnál. A gát alatt örvénylő, zúgó vizet éppen láthatta a magas parton túl. Messze,
a folyó túlsó partján néhány apró házacska hóborította teteje integetett.
– Már voltam benn Mr. Bushnál, sir. – jelentette Brown. – Hornblower
elszégyelte magát, hogy ennyire elmerült a tájkép szemlélésében és mindeddig eszébe sem
jutott első tisztje – és nagyon jól érzi magát, üdvözletét éstiszteletét küldi a kapitány úrnak.
Később, ha a kapitány úrnak már nem lesz szüksége rám, átmegyek hozzá és megborotválom.
 – Helyes – bólintott Hornblower.
Jóleső bágyadtságot érzett. Olyan boldogság volt lustálkodni, tétlenül
heverészni az ágyban. A jelen pillanatnyi átmenet volt a tegnap nyomorúságai és veszedelmei
közül a ma ismeretlen titkáig és olyan jó lett volna a végtelenségig meghosszabbítani ezt a
pillanatot. Szerette volna megállítani az időt, hogy üldözői, akik Neversen túlról indulnak a
keresésére, valahol megálljának, mintha megbűvölték volna őket, ő pedig azalatt itt heverhessen,
megszabadulva minden veszedelemtől és felelősségtől. Még a forró kávé is hozzájárult ehhez a jó
érzéshez, mert eloltotta szomjúságát, anélkül, hogy felélénkítette, tettre serkentette volna.
Észrevétlenül és mély gyönyörűséggel merült bele az ébren
álmodozásba. Bosszantotta, hogy Brown tiszteletteljes csoszogásával és
járás-kelésével ismét megzavarta.
– Jól van, felkelek! – bólintott Hornblower végre és beletörődött a
változhatatlanba.
Ledobda a takarót és felállt. A valóságos világ egycsapásra körülfogta, bezárta és álmai eltűntek,
mint a trópusi napkelte színei. Mialatt megborotválkozott és megmosdott a sarokban álló
lehetetlenül kis mosdótálban, aggódva gondolt arra, hogy továbbra is franciául kell társalognia
házigazdáival. Most még ez a kis megerőltetés is nehezére esett és irigyelte Busht, aki egy kukkot
sem tudott semmi más nyelven, csak angolul. Az a tudat, hogy ma ismét bizonyítékát kell adnia
francia tudományának, legalább úgy nyomta a lelkét, mint az a meggyőződés,
hogy most már csak annál is inkább halálra ítélik, ha mégegyszer elfogják.
Szórakozottan hallgatta Bush bőbeszédűségét, amikor bement hozzá a szobájába és a
legcsekélyebb mértékben sem elégítette ki kíváncsiságát a házra vonatkozóan,
ahol annyi vendégszeretettel fogadták őket, sem pedig házigazdájuk szándékairól.
Nem enyhítette ingerültségét az enyhe megvetés sem, amellyel elítélte sajátkicsinyességét, hogy
rosszkedvét ilyen formában érezteti ártatlan
elsőtisztjével. Amint sértés nélkül megtehette, otthagyta Busht és lesietett a nappaliszobába,
hogy megkeresse házigazdáit.
Csak a grófnét találta odabenn. A fiatalasszony mosolyogva kínálta hellyel.
– Apósom a dolgozószobájában van – mondta. – Egyelőre meg kell elégednie az
én társaságommal.
Hornblowernek nehezére esett, hogy a legegyszerűbb dolgokat is megmondja francia nyelven,
de azért valahogyan mindig megfelelően tudta kifejezni magát, amit a fiatalasszony mosolygó
elismeréssel fogadott. De a beszélgetés nem ment simán, miután Hornblowernek előbb nagy
fáradsággal fel kellett építenie mondatait és ugyancsak vigyázni kellett, nehogy egyszercsak
spanyolul folytassa a beszédet,
ami könnyen megtörtént vele, valahányszor idegen nyelven próbált gondolkozni. De ez a
beszélgetés, amely a múlt éjszakai viharral, a mezőket borító vastag hótakaróval és a megdagadt
folyóval kezdődött, mindenesetre felvilágosította valamiről: a folyó, amelynek zúgása idáig
hallatszik, a Loire, és körülbelül négyszáz mérföldnyire vannak torkolatától, Nantes-tól. Néhány
mérföldnyire a folyón felfelémenet van Nevers és a közvetlen közelben ömlik bele nagy
mellékfolyója, az Allier, de ebben az irányban, húsz mérföldnyi távolságbán nincs jóformán
egyetlen ház vagy falu sem, Pouilly kivételével. Pouilly szőlőiből kerül ki az a bor, amelyből
tegnap este ittak.
– A folyó csak telente ilyen nagy – mondta a grófné. Nyáron olyan kevés a vize, hogy szinte
eltűnik. Akadnak helyek, ahol egyszerűen át lehet gázolni rajta, egyik partjától a másikig.
Ilyenkor kékszínű és a partjai aranyszínűek, de most fekete és csúnya.
– Igen – bólintott Hornblower.
 Furcsa bizsergés futott végig a testén, amikor az asszony szavai felidézték
előző éjszakai megpróbáltatásának emlékét, kétségbeesett küzdelmét a gáton át lezúgó,
örvénylő vízben. Csoda, hogy ő, Bush és Brown még élnek,hogy nem fekszenek holtan a víz
fenekén, a sziklák között hányódva-vetődve, amíg a pusztulás és bomlás nem hozza tetemeiket
ismét a víz felszínére.
– Még nem köszöntem meg a gróménak és a gróf úrnak vendégszeretetüket – szólalt meg ismét,
nagy gonddal válogatva meg szavait. – A gróf végtelenül szíves volt hozzánk.
– Szíves? Ő a legjobb ember az egész világon. Ki sem tudom mondani, milyen jó.Hornblower
egy pillanatig sem kételkedhetett a gróf menyének őszinteségében.
Nagy mosolygó szája kinyílt és sötét szeme ragyogott.
– Igazán? – kérdezte Hornblower. A francia szó, vraiment, most olyan
természetesen csúszott ki a száján, hogy a beszélgetés kissé megélénkült.
– Igen. Őt mindig és mindenben csak a jósága vezeti. Jó természettől fogva, nem, mert ilyennek
nevelték. Sohasem szólt hozzám egy rossz szót sem, egyetlenegyszer sem árulta el, milyen nagy
csalódást okoztam neki.
– Ön, madame?
– Igen. Hát nem látja? Én nem származom előkelő családból, Marcelnek nem lett volna szabad
engem feleségül venni. Apám egyszerű normandiai paraszt, igaz, hogy a maga földjén, de mégis
csak paraszt, míg a Ladonok, Gracay grófjai egészen Szent Lajosig vezetik vissza családjukat,
vagy még annál is tovább.
Marcel megmondta nekem, milyen nagy csalódást okozott a grófnak házasságával, de különben
sohasem tudtam volna meg, mert soha, egyetlen szavával, egyetlen mozdulatával sem árulta el
nekem. Marcel akkor már a legidősebb fiú volt, mert Antoine elesett Austerlitznél. Azóta Marcel
is meghalt –, Aspernnél sebesült meg – nekem pedig nincs fiam, egyáltalán nincsen gyermekem
és a gróf sohasem tett nekem szemrehányást, soha.
Hornblower résztvevőén nézett a fiatalasszonyra.
– És Louis-Marie is meghalt. Spanyolországban halt meg, valamilyen betegségben.
Ő volt a harmadik fiú és M. de Grasay az utolsó Ladon. Azt hiszem, fiai halála megtörte a
szívét, de sohasem szólt előttem egyetlen keserű szót sem.
– Mind a három fiú meghalt? – kérdezte Hornblower.
– Igen. M. de Gracay emigránsként élt gyermekeivel Londonban, hosszú ideig a forradalom
után. Azután a fiúk felnőttek és elkapta őket a császár növekvő dicsőségének a szele – akkor még
első konzul volt – és mind a hárman osztozni akartak Franciaország dicsőségében. Az ő
kedvükért a gróf elfogadta a felajánlott amnesztiát és hazatért ide – a forradalom csak ennyit
hagyott meg
hatalmas birtokaiból. Egyetlenegyszer sem járt Párizsban. Ugyan mi kapcsolata lehetne neki a
császárral? De a fiainak megengedte, hogy csatlakozzanak hadseregéhez és most már mind a
három halott, Antoine és Marcel és Louis-Marie.
– Szörnyű!
Ez a banális szó nem fejezte ki méltóképpen érzéseit, de ez volt minden, amit mondani tudott.
Most megértette a gróf előző esti kijelentését, igen, a
hatóságok Gracay gróf egyetlen szavára is elhiszik majd, hogy nem látta a
megszökött hadifoglyokat. Csak nem tételezik fel, hogy az előkelő arisztokrata, akinek három
fia esett el a császár zászlói alatt, hadifoglyokat rejteget?
– Kérem, ne értsen félre – folytatta a grófné. – Nem azért ad önöknek
védelmet, mert gyűlöli a császárt. Hanem mert ő végtelenül jó és önöknek
segítségre volt szükségük – nem emlékszem, hogy valaha is megtagadta a
 segítséget valakitől. Ezt nagyon nehéz kifejezni, de talán megérti, mire
gondolok.
– Értem – felelt Hornblower szelíden.
Szíve megtelt melegséggel a fiatalasszony iránt. Bizonyosan magányos és
boldogtalan. Kemény, amilyenné paraszti nevelése tette és mégis, legelőször is férje
édesapjának a végtelen jóságáról beszélt az idegennek. Tekintete újra végigfutott vörösbejátszó
aranyszőke haján, barna szemén: csakugyan szép asszony és milyen fehéren csillog a bőre. Csak
a szája túlságosan nagy és a vonásai szabálytalanok, ez okozza, hogy mégsem tökéletes szépség.
Nemcsoda, ha a fiatal huszárhadnagy – Hornblower határozottan érezte, hogy a fiatal Gracay gróf
csak huszárhadnagy lehetett – beleszeretett a kiképzés egyhangú napjai közben és apja
ellenkezése ellenére is feleségül vette. Arra gondolt, hogy ő is könnyen bele tudna szeretni a
fiatalasszonyba, ha megengedne magának ilyen őrültséget, amíg élete a gróf kezében van.
– És ön? – kérdezte a grófné. – Van felesége odahaza Angliában? Gyermekei?
– Feleségem van – felelt Hornblower.
Még akkor is, ha francia nyelve nem okozott volna nehézséget, nehezen tudta volna leírni
Mariát egy idegennek. Csak annyit mondott róla, hogy alacsony termetű és sötéthajú, semmi
többet. De hogyan beszélhetett volna kövér kezéről, rövid és vastag ujjairól, túlzott hűségéről és
szeretetéről, amely néha terhére
esett, szinte idegesítette nem, nem kockáztathatta meg a részletes leírást, mert akkor vallomás
nélkül is elárulta volna, hogy nem szereti a feleségét – pedig ezt mindeddig nem árulta el
senkinek.
– Tehát önnek sincsenek gyermekei? – kérdezte ismét a grófné.
– Most nem – felelt Hornblower.
Szenvedett. Olyan nehéz volt beszélni Horatioról és a kis Mariáról, akik
himlőben haltak meg Southseaban. Majd nagyot nyelve folytatta, hogy a felesége januárra ismét
gyermeket vár.
– Reméljük, hogy addigra már otthon lehet a felesége mellett – vigasztalta az asszony. – Még
ma meg kell beszélni az apósommal, hogyan juthatnának innen haza Angliába.
Mintha csak nevének említésére történne, ebben a pillanatban a gróf benyitott a szobába.
– Bocsássák meg a zavarást –, szólt, mialatt viszonozta Hornblower meghajtását – de a
dolgozószobám ablakából éppen az imént láttam, hogy egy csendőr közeledik házunkhoz. Egész
csapat csendőr halad lóháton a folyóparton, azok közül való. Nem neheztelne meg kapitány úr, ha
arra kérném, hogy egyelőre vonuljon vissza Monsieur Bush szobájába? Beküldőm majd a
szolgáját is és azután talán volna olyan szíves
kulcsra zárni az ajtót. Én magam beszélek majd a csendőrrel és remélem, hogy mindössze
néhány percig tart a kényelmetlenség.
Csendőr! Hornblower már Bush szobája felé sietett, mielőtt a gróf befejezte volna ezt a hosszú
beszédet. M. de Gracay odáig kísérte, nyugodtan és udvariasan, tökéletesen zavartalanul. Bush
felült az ágyban, amikor Hornblower belépett, de Hornblower gyors mozdulattal, csendet
parancsolva leintette, amikor szólni akart. Egy pillanattal később Brown kopogtatott az ajtón.
Hornblower, miután bebocsátotta, gondosan kulcsra zárta az ajtót.
– Mi történt, sir? – kérdezte halkan Bush és Hornblower suttogva adta meg a magyarázatot.
Közben egyre az ajtó mellett állt, keze a kilincsen és figyelt.Hallotta a kopogtatást a külső ajtón
és a lánc nyikorgását, amikor Félix kinyitotta. Lázasan figyelt a beszélgetésre, de nem értette. De
bizonyos, hogy a csendőr nagy tisztelettel beszélt és Felix a tökéletes inas személytelen
udvariasságával. Hallotta a csizmás láb kopogását, a sarkantyú pengését, amikor a csendőrt
bevezették az előcsarnokba, majd a hangok egészen elhaltak, amint a nappaliszoba ajtaja
becsukódott a hátuk mögött.A percek óráknak tűntek a nagy várakozásban. Egyszerre tudatára
jutott
érdekességének. Erőt vett magán, és mosolyogva fordult társaihoz, amint fülüket hegyezve ültek
és várakoztak.
A várakozás túlságosan sokáig tartott ahhoz, hogy néma csendben elviselhessék ezt a
feszültséget. Csakhamar elernyedtek. Egymásra mosolyogtak, de nem azzal az erőltetett
vidámsággal, amellyel Hornblower odaült közéjük. Végül is, újra hangok hallatszottak az
előcsarnokból és mind a hárman felfigyeltek. Azután hallották a kapu nyitásának és csukódásának
a zaját és a hangok elhaltak. De még jó idő eltelt, mire valami történt – öt perc, tíz perc, talán
annál is több –
amikor a halk kopogtatás az ajtón felrezzentette őket, mint a puskalövés.
– Bejöhetek, kapitány úr? – kérdezte a gróf odakintről.
Hornblower sietve nyitotta ki az ajtót és bebocsátotta a grófot. Még akkor is lázas
türelmetlenséggel bár, de ki kellett várnia, míg a gróf udvariasan
mentegetődzött Bushnak, amiért bejelentés nélkül zavarja szobájában, majd körülményesen
érdeklődött hogylétéről és hogy jól töltötte-e az éjszakát.
Hornblowernek mindezt még le is kellett fordítani.
– Kérem, sir, mondja meg a gróf úrnak, hogy jól érzem magam és kitűnően aludtam – felelt
Bush.
– Őszintén örülök – felelt a gróf. – És ami a csendőröket illeti...
Hornblower széket hozott a grófnak. Türelmetlenségében nem feledkezett meg a jómodorról.
– Köszönöm, kapitány úr, hálásan köszönöm. Egészen biztosan nem zavarok, ha itt maradok?
Igazán nagyon kedves. A csendőr azt mondta . ..
A beszámoló meglehetősen sokáig tartott, miután Hornblowernek tolmácsolnia kellett mindent
Bushnak és Brownnak. A csendőr Nevers-ből jött, ott közvetlenül éjfél előtt a dühöngő Caillard
ezredes mindenkit mozgósított, hogy azonnal induljanak a megszökött foglyok felkutatására. A
nagy sötétségben nem sokra mentek. De alighogy kivilágosodott, Caillard rendszeres kutatást
indított a folyó mindkét partján, kutatva a foglyok nyomát a part mentén és minden házba
bementek felvilágosítást kérni. A csendőr pusztán csak ennek a parancsnak engedelmeskedve tért
be hozzájuk is – megérdeklődte, vajon nem látták-e a három angol menekültet és egyúttal
figyelmeztette a grófot, hogy esetleg itt rejtőznek
valahol a közelben. A gróf válasza teljesen kielégítette. A csendőr szerint
nagyon valószínűtlen, hogy a három angol még életben van. A kutatás folyamán a folyópartra
kivetve máris megtaláltak egy takarót az Allier torkolatánál,
amellyel a sebesült angol tiszt takaródzott és ez is csak azt bizonyította, hogy csónakjuk
felborult és minden valószínűség szerint összetört. Ebben az esetben pedig az áradó és bővizű
folyóban mind a hármanmegfulladtak. A legközelebbi őr véleménye szerint a csónak már az első
sellőknél felborulhatott, nem is egy mérföldnyire a szökés helyétől, olyan sebes most a folyó
sodra.
– Remélem, osztja a nézetemet, kapitány úr, hogy a helyzet egyelőre kielégítő?– Kielégítő? –
kiáltott fel Hornblower. – Ennél jobb nem is lehetne!
Ha a franciák azt hiszik, hogy a vízbe fulladtak, akkor bizonyosan hamarosan abbahagyják a
kutatást. Odafordult társaihoz és elmagyarázta a helyzetet. Bush és Brown bólogatva és
mosolyogva igyekeztek kifejezésre juttatni hálájukat a grófnak.
– Lehet, hogy Bonaparte Párizsban nem éri be ennyivel – szólt a gróf. – Sőt, egészen biztosra
veszem, hogy nem éri be és további kutatást rendel el. De bennünket ez sem zavarhat.
– Hálásan köszönjük, sir – felelt Hornblower, de a gróf tiltakozó
 kézmozdulatot tett.
– Most már csak az van hátra – folytatta – hogy megbeszéljük mire határozzák önök magukat a
jövőben. Remélem, nem tekintik tolakodásnak, ha azt tanácsolom, hogy ne folytassák utazásukat,
amíg Bush hadnagy úr teljesen meg nem gyógyul?
– Mit mondott a gróf úr? – kérdezte Bush. Nevének említésére valamennyien feléje néztek.
Hornblower megmagyarázta.
– Kérem, mondja meg a gróf úrnak –, kérte Bush a kapitányt – hogy falábat faragok magamnak
és jövő héten már lábra állok.
– Kitűnő! – bólintott a gróf, amikor Hornblower mindent megfelelő udvarias szólamok
kíséretében lefordított. – De nem hinném, hogy a faláb elkészítése megoldhatná ezt a nehézséget.
Hiszen önök, uraim, szakállt is növeszthetnének vagy álruhát viselhetnének. Már arra is
gondoltam, hogy további útjukon esetleg német tiszteknek öltözhetnének, akik a császár
szolgálatában állnak, mert ez megmagyarázná, mi az oka annak, hogy nem tudnak franciául. De a
hiányzó lábat semmiféle álruhával nem
lehet eltakarni. Még hónapok múlva is egy falábú ismeretlen felbukkanása eszébe juttatná a
rendőrtiszteknek a sebesült angol tisztet, aki megszökött és állítólag a vízbe fulladt.
– Igen – bólintott Hornblower. – Ez igaz. Ha csak el nem kerülünk minden kapcsolatot a
rendőrséggel.
– Ez teljesen lehetetlen -jelentette ki a gróf határozottan. – A mai francia
birodalomban mindenütt rendőrökbe botlik az ember. Az utazáshoz lovak kellenek, sőt minden
valószínűség szerint kocsi is. És ilyen hosszú utat semmi szín alatt sem tehetnek meg anélkül,
hogy fel ne keltsék a rendőrség figyelmét. Ha csak tíz mérföldet is utaznak, máris kérik az
útlevelüket.A gróf magába merülve gondolkozott. Szája sarkában mélyebbre vésődtek a ráncok,
mint különben.
– Bár ne tört volna össze a csónakunk múlt éjszaka! szólalt meg Hornblower. – Talán a folyón ...
Csak ebben a pillanatban alakult ki agyában ez a gondolat és tekintete
találkozott a gróféval. Újra érezte, hogy rendkívüli rokonszenv kapcsolja össze kettőjüket.
Egyszerre ugyanaz a gondolat fogamzott meg a gróf agyában is. Nem először életében figyelte
meg ezt az érdekes jelenséget.
– Csakugyan! – kiáltott fel a gróf. – A folyó! Milyen ostobaság, hogy nem gondoltam rá
hamarabb! Orléansig a folyó hajózhatatlan. A téli áradások miatt a partok csaknem lakatlanok,
kivéve a városoknál és ez sincs sok. Szükség esetén a városok alatt éjszaka vonulhatnának el,
mint Nevers mellett is.
– Teljesen hajózhatatlan a folyó, sir?
– Kereskedelmi hajóforgalma egyáltalán nincs. Itt-ott halászcsónakokat látni és akadnak
homokkotróhajók is. Ez az egész. Bonaparte mindent elkövetett, hogy Orléanstól Nantes-ig
nagyobb bárkák számára is hajózhatóvá tegye a Loiret, de mint hallottam, mindeddig nagyon
csekély sikerrel. És Briare felett az új oldalcsatorna bonyolítja le az egész forgalmat és a folyó
egészen elhagyatott.
– És gondolja, hogy mi végighajózhatnánk rajta? – kérdezte Hornblower.
– Igen – bólintott a gróf eltűnődve. – Nyáron, kis evezőscsónakon. Sok helyen akadályokba
ütköznének, de többé semmi komoly veszedelem nem fenyegetne!
– Nyáron! – kiáltott fel Hornblower.
– Igen, természetesen. Először is várnunk kell, míg a hadnagy úr teljesen
meggyógyul és lábraáll, azután meg kell építeniök a csónakjukat – azt hiszem, önök tengerészek
értenek a csónaképítéshez? Jó ideig nem remélhetik, hogy elindulhassanak. Januárban a folyó
rendszerint befagy, februárban megérkeznek az áradások és eltartanak egészen márciusig.
Ilyenkor lehetetlen csónakban a folyóra merészkedni – annál is inkább, miután ilyen időtájban
túlságosan hideg és nedves az időjárás. Azt hiszem, kapitány úr, nincs más hátra, mint hogy
legalábbis áprilisig abban a nagy örömben és megtiszteltetésben részesüljek, hogy vendégül
láthatom önöket.
Ez egészen váratlan csapás volt. Teljes négy hónapot várakozzanak tétlenül! Azt hitte,
legkésőbb három-négy héten belül elindulnak haza, Angliába. Tíz év óta sohasem töltött négy
hónapot egyfolytában ugyanazon a helyen, sőt az utolsó tíz évben alig töltött összesen négy
hónapot a szárazföldön. Lázas gyorsasággal gondolta végig az eshetőségeket. Ha az országúton
indulnak el, akkor lovak, kocsik kellenek, mindenféle emberekkel kerülnek kapcsolatba. Nem
nagyon valószínű, hogy így sikeresen hazavihesse Busht és Brownt. De ha a folyón
mennek, akkor világos, hogy várniok kell. Négy hónap alatt Bush bizonyosan meggyógyul és a
nyári idő beálltával lemondhatnak az éjszakai szállásról is, ott alhatnak a folyóparton,
elkerülhetnek mindenféle kapcsolatot a franciákkal. Szép nyugodtan leeveznek a folyón, míg
elérnek a tengerig.
– Ha halászbotot visznek magukkal –, egészítette ki a gróf- mindenki, aki a városokból esetleg
meg is látja önöket, azt hiszi majd, hogy kirándulók, akik horgászással töltik a napot. Hogy miért,
azt nem tudom, de bizonyos,
hogy az édesvízi halászokról senki sem tételez fel semmi rossz szándékot – kivéve a halakat.
Hornblower bólintott. Különös, ebben a pillanatban tisztán látta a csónakot, csendesen úszva
lefelé, benne három ember, mindegyiknek a kezében horgászbot. A partról közömbösen nézik
őket. Igen, ez a legbiztosabb módja annak, hogy
keresztülhaladjanak fél Franciaországon.
De hogyan várjanak áprilisig? Addigra a gyermeke megszületik, Lady Barbara még azt is
elfelejti, hogy a világon van.
– Teljesen lehetetlen, hogy az egész hosszú télen terhére legyünk
kegyelmességednek – szólalt meg végre.
– Biztosíthatom, kapitány úr, hogy jelenlétével a legnagyobb örömet szerzi a grófnénak és
nekem is.

IX. FEJEZET

Halálhír

Bush hadnagy türelmesen nézte, miközben Brown az utolsó szíjat erősítette meg az
új falábon. Hornblower pedig a szoba távoli sarkából figyelte mindkettőjüket.
– Azt hiszem, most jó lesz – szólalt meg Bush. – Megpróbálok rálépni.
Bush az ágy szélére húzódott és habozva, lassan mozdította a lábát.
– Igen, azt hiszem, jó lesz – bólintott. – Jöjjön Brown, engedje, hogy a
vállába kapaszkodjak. És most emeljen egy kicsit, kérem!
Hornblower látta, hogy Bush lassan lábra áll. Arcának kifejezése egyszerre megváltozott, ijedt
csodálkozás tükröződött rajta, miközben erősen belekapaszkodott Brown erős vállába.
– Én istenem! – sóhajtott fel Bush gyöngén. – Hogy hullámzik!
Természetes volt a gyöngeség és szédülés, hiszen annyi hét óta feküdt és ült szakadatlanul. Bush
nyilván úgy érezte magát, mint a fedélzeten, amikor erősen hullámzik a tenger és bizonytalan
tekintetéből ítélve, alighanem úgy látta, mintha a szoba forogna körülötte. Brown türelmesen állt
és erős kézzel támogatta, míg Bush valamiképpen megbarátkozott ezzel a váratlan helyzettel.
Hornblower látta, hogy Bush az ajkába harap, arca megkeményedik. Minden erejével igyekezett
legyőzni gyengeségét.
– Egyenesen előre! – szólt Bush Brownnak. – A kapitány úr felé!
Brown lassan, óvatosan indult el. Bush két kézzel kapaszkodott belé. Falábának
bőrrel bevont vége erősen koppant a padlón, valahányszor nagy erőfeszítéssel egy lépést tett
előre, mert túl magasra emelte, míg egészséges lába térdben remegett a gyengeségtől.
– Istenem! – sóhajtott fel Bush újra. – Nagyon nehezen megy.
Hornblower felugrott és odasietett. A másik oldalról ragadta meg Bush karját és odasegítette egy
székhez. Bush lihegve, kimerültén ült le. Széles, fehér arca sápadtabb volt, mint valaha.
Hornblower fájó szívvel emlékezett a régi Bushra, aki csupa erő és önbizalom, akinek az arca
kemény, mintha kőből vésték volna, aki nem fél semmitől, felkészült mindenre. De ez a Bush
megrémült saját gyöngeségétől. Mindeddig eszébe sem jutott, hogy elölről kell megtanulnia járni
– és a járás falábon mégis csak egészen más!
– Pihenjen kicsit, mielőtt újra próbálkoznék! – kérte Hornblower.
Bush nagyon nehezen várta már, hogy ismét járni tudjon. De az első kísérletek, saját
tehetetlenségének felismerése, nagyon kifárasztották. Hornblowernek gyakran biztatnia kellett
tanulás közben, hogy el ne csüggedjen. Nem látta előre a nagy nehézségeket és most annál inkább
leverte, mert túlzott jelentőséget tulajdonított nekik. Jó néhány napig eltartott, míg le tudta győzni
gyengeségét és szédülését, majd amikor végre már csakugyan használni tudta volna falábát,
kiderült, hogy egész sereg különféle hibája van. Nem volt könnyű eltalálni a megfelelő
hosszúságot, majd nagy meglepetésükre azt is felfedezték, hogy
egyáltalán nem mindegy, milyen szögben illesztik a bőrtalpat a faláb alsó
végére. Kinn az istállóban, a munkaasztal mellett, Brown és Hornblower legalább féltucatszor
átalakították a falábat. Bush behajtott térde, amelyre most testének egész súlya nehezedett, feltört
és gyulladásba jött. Ki kellett
párnázni a faláb belső kikerekített részét, amelyre a térd támaszkodott, hogy pontosan
beleilleszkedjék. Nem is egyszer kellett átalakítaniuk. Bush meg csak óvatosan, kis adagokban
szokhatott hozzá a rendszeres járáshoz, míg térdén megkérgesedett a bőr és megszokta új
feladatát. Ha elesett –, ami gyakran megtörtént – megrémült és nagyon fájt, hiszen a csonk még
csak nemrégen gyógyult be és egészen vékony bőr borította. Miután térdét derékszögben kellett
behajlítania, a kiálló csonkot erősen érte minden ütés és egyelőre még alig enyhült érzékenysége.
De miközben járni tanították Busht, hamarabb teltek a hosszú téli napok.
Párizsból új utasítás érkezett, előparancsolták a környékbeli helyőrségek egész otthon
állomásozó legénységét és ismét kutatni kezdtek az eltűnt angol foglyok után. Egy nap elérkeztek
Gracay gróf házába is. Zuhogva esett az eső. A hidegtől borzongva, átázva érkezett egy tucatnyi
fiatal újonc egy őrmester vezetése alatt és éppen csak hogy úgy tettek, mintha átkutatnák a házat
és a hozzátartozó melléképületeket – Hornblower, Bush és Brown teljes biztonságban voltak a
padláson, a széna között. Az újoncok a konyhában olyan pompás ebédet kaptak, amilyenben már
régóta nem volt részük és elégedetten vonultak tovább, hogy máshol folytassák a kutatást – széles
körzetben benéztek minden faluba, minden egyes házba.
Ezek után az első esemény, ami egy kis változatosságot hozott, hogy az elfogott angol
Hornblower kapitányt és Bush hadnagyot, szökési kísérletük közben, utolérte megérdemelt
sorsuk: kétségtelenül bebizonyosodott, hogy a Loireba fulladtak. Éppen Párizsba szállították őket,
a tárgyalásra, miközben megszöktek őreiktől. Kétségtelenül (írták a lapok) ez megmentette őket
az agyonlövetéstől, mert hiszen nagyon természetes, hogy csak halálos ítélet várhatott
rájuk.becstelen kalózkodásuk után a Földközitengeren.
Hornblower vegyes érzelmekkel olvasta a bejelentést, amikor a gróf megmutatta neki. Nem
minden ember részesül abban a nagy szerencsében, hogy elolvashatja saját gyászjelentését. Első
gondolata az volt, hogy ez a hír csak megkönnyítheti szökésüket, hiszen ezek után bizonyos,
hogy a rendőrség már nem kutat utánuk. De ezt a megkönnyebbülést egyszerre egészen más
érzések váltották fel. Mária odahaza Angliában azt hiszi majd, hogy özvegy, éppen most, amikor
már minden percben várhatja gyermeke megszületését. Vajon mit jelent ez majd neki?
Hornblower nagyon jól tudta, hogy Mária szereti, amennyire csak egy asszony szeretheti férjét,
bár nem szokta bevallani magának, csak az ilyen rendkívüli pillanatokban. Ki tudja, milyen
kétségbeesés fogja el amikor értesül haláláról.
Úgy érzi majd. hogy az ő élete is végetért. Pedig ez azt jelenti, hogy nyugdíjat kap,
biztonságban és nyugalomban élhet, felnevelheti a gyermekét. Lassanként talán majd
megnyugszik és új életet kezd. Hornblower a tisztánlátásnak egy percében elképzelte Mariát mély
gyászban, szája körül fájdalmas lemondás tükröződik, parasztosan piros arcát könnyek szántják,
vörös és durva keze görcsösen ökölbeszorul. Ilyen volt azon a nyári napon, amikor a kis Horatiot
és a kis Mariát lefektették közös sírjukba.Hornblower borzongva fordult el ettől az emléktől, így
legalább Mariának nem lesznek gondjai. A brit sajtó majd gondoskodik arról, hogy az admiralitás
meg ne feledkezzék kötelességéről vele szemben. Élénken el tudta képzelni, miféle cikkek
jelennek majd meg válaszul Bonaparte irányított sajtójának közleményére, milyen felháborodott
méltatlankodást vált ki az a gyalázatosság, hogy egy angol
tisztet kalózkodással vádolnak. Nyíltan kifejezik majd gyanújukat, hogy nem szökés közben
lelte halálát, hanem hidegvérrel meggyilkolták és ezért bosszút követelnek. Az angol újságok
ebben az időben ritkán írtak Bonapartéról anélkül, hogy szemére ne vessék egy másik brit
tengerészkapitány, Wright halálát, aki állítólag öngyilkosságot követett el Párizsban a börtönben.
Angliában mindenki meg volt győződve arról, hogy Bonaparte gyilkoltatta meg – és bizonyosan
ugyanezt hiszik majd az ő esetében is. Szinte mulatságos, hogy csaknem mindig ártatlanul
vádolják a zsarnokot az ilyen gazságokkal, pedig éppen ezek a vádak a
leghatásosabbak. Angliában régóta felfedezték már. hogy az ilyenfajta propaganda gyakran
hatásosabb a legügyesebb diplomáciánál, hatásosabb, mintha elvek ellen küzdenének. Miközben
egyetlen angol tiszt halálát olvassák Bonaparte fejére, sokkal eredményesebb propagandát
fejtenek ki ellene, mintha mondjuk azt tárgyalnák, milyen gálád módon tört be Spanyolországba,
amelynek következtében ártatlan emberek százai és ezrei pusztultak el.
És Lady Barbara is olvassa majd halála hírét. Bizonyosan sajnálja majd –,
Hornblower ezt határozottan érezte de hogy mennyire mély lesz a részvéte, azt már nem tudta
felbecsülni. Ez a gondolat ismét felidézte minden gyötrelmét és kétségét, amelyeket az utóbbi
időkben igyekezett elfelejteni – akár szereti még Lady Barbara, akár nem, akár él még a férje,
akár nem, neki semmi köze sem lehet hozzá.
– Sajnálattal látom, hogy ez a hír nagyon nyugtalanítja – szólalt meg a gróf. Hornblower
megértette, hogy a házigazdája aggódva tanulmányozta arcát olvasás közben. Egy másodpercig
nem vigyázott magára, bepillantást engedett lelke mélyébe, de a következő pillanatban már ismét
uralkodott magán. Elmosolyodott.
– Azt hiszem, ez mindenesetre megkönnyíti utazásunkat Franciaországon keresztül – mondta.
– Igen. Én is erre gondoltam, amint elolvastam. Csak szerencsét kívánhatok önnek, kapitány úr.
– Köszönöm – felelte Hornblower.
De a gróf arcán még mindig aggodalom tükröződött. Meglátszott rajta, hogy még mondani
szeretne valamit, de habozott.
– Mire gondol, sir? – kérdezte Hornblower.
– Be kell vallanom... Az önök helyzete ezzel bizonyos fokig még veszedelmesebbé vált. Önöket
olyan kormányzat nyilvánította holttá, amely sohasem ismeri be tévedéseit – ilyesmit nem
engedhet meg magának. Attól félek, talán rossz szolgálatot tettem önöknek, amikor puszta
önzésből ilyen hosszú ideig igénybe vettem társaságukat. Mert ha még egyszer a kezükbe
kerülnének, akkor bizonyosan meghalnak és pedig azonnal; okvetlenül gondoskodnak majd arról,
hogy feltűnés nélkül eltegyék láb alól mindhármukat.
Hornblower gondtalanul vont vállat és pedig teljes őszinteséggel.
– Bizonyos, hogy lelőnek abban a pillanatban, hogy elfognak. Ezt tudom. De ez
végeredményben úgysem változtathat a helyzeten.
Tűnődött, miféle modern állam lehet az, ahol maga az államhatalom követ el titokban
gyilkosságokat. Szinte már hajlandó lett volna elvetni ezt a
gondolatot, mint teljesen lehetetlent. Ilyesmi legfeljebb ha Törökországban, esetleg Szicíliában
történhet meg, de nem Bonaparte birodalmában. De azután egyszerre megdöbbenve jutott
tudatára, hogy ez nagyon is elképzelhető. Egy ember, akinek a hatalma korlátlan és olyan
hatalmas tétje forog kockán, olyan alattvalókkal, akiknek a hallgatásában feltétlenül megbízhat,
nem kockáztathatja meg, hogy nevetségessé tegye magát a közvélemény előtt, amikor egy
gyilkosság árán megszabadulhat. Ez a gondolat mindenesetre alaposan kijózanította, de azért
ismét bátran mosolygott, szembenézve sorsával.
– Önben is megvan népének jellemző bátorsága, kapitány úr! – bólintott a gróf.
– De arra gondoltam, hogy halála híre bizonyosan eljut Angliába is. Attól
félek, hogy Madame Orrenblort nagyon lesújtja majd a hír?
– Én is erre gondoltam.
– Módot találhatnék arra, hogy üzenetet küldjék Angliába – a bankáromban feltétlenül
megbízom. De az már más kérdés, hogy vajon tanácsos-e.Ha Angliában megtudják, hogy életben
van, a hír könnyen eljuthat Franciaországba is, mire új és az eddiginél alaposabb vizsgálatot
rendelnek el. Ez pedig nagy veszedelemmel járhat. Mi haszna volna abból Mariának, ha
megtudja, hogy életben van, ha éppen ez a híradás okozná halálát?
– Azt hiszem, ez nem tanácsos – szólt végre Hornblower.
Furcsa kettősség élt lelkében: az a Hornblower, akinek az érdekében olyan
hidegen tudott számítani, akinek az életét olyan körültekintően és mindenre gondolva meg
akarta menteni, apró, jelentéktelen játékbaba volt az élő, húsból és vérből való Hornblowerhez
képest, akinek az arcát megborotválta aznap reggel. Tapasztalatból tudta, csak a válság perceiben
egyesül ez a kettő, ha az örvények sodrával küzd életre-halálra. vagy ha a csata hevében sétál
fel-alá a hátsó fedélzeten. Azokban a percekben, amikor a félelem erőt vesz rajta.
– Remélem, kapitány úr, nem nyugtalanítja túlságosan ez a hír? – kérdezte résztvevőén a gróf.
– Egyáltalán nem, sir – tiltakozott Hornblower.
– Örömmel hallom. És talán megszerezné az örömöt a grófnénak és nekem, hogy vacsora titán
Mr. Bush-sal együtt néhány parti whistet játszik velünk?
Az este rendszerint whistezéssel telt el. A gróf is lelkesedett érte és ez is
megerősítette a két férfi kölcsönös rokonszenvét. A gróf nem matematikai alapon játszott, mint
Hornblower, hanem biztos szimattal, erre építette fel egész taktikáját. Csodálatos volt, hogy néha
vaktában kiadott kártyáival mennyire telibe találta ellenfelét, milyen bámulatos ügyességgel
halászta el előle ütéseit és ha két megoldás közül kellett választani, milyen biztonsággal
választotta azt, amelyikkel megnyerhette a játszmát. Csak nagyon ritka estéken hagyta el ez a
képessége és ilyenkor fáradt, bánatos mosollyal veszítette el egyik rubbert a másik után,
Hornblower és a menye könyörtelenül tökéletes játékával szemben. De általában csodálatos
telepatikus képessége diadalra segítette, Hornblower elkeseredésére, ha ellenfelek voltak és nagy
örömére, ha partnerek voltak. Mert mindig elkeserítette, ha aprólékos gonddal felépített
számításai nem váltak be és örült, ha tökéletesen helyesnek bizonyultak.A grófné nagyon jól
játszott, de nem érdeklődött igazán a kártya iránt és Hornblower gyanította, hogy kizárólag az
apósa iránti szeretetből tanult meg kártyázni. Viszont Bushnak ezek az esték valóságos
gyötrelmet jelentettek.
Semmiféle kártyajátékot sem szeretett –, még az egyszerű huszonegyest sem – a whist
magasrendű finomságaiban meg éppenséggel reménytelenül eltévedt.
Hornblower sikeresen kigyógyította néhány rossz szokásából. Már nem kédezett minden
pillanatban olyan képtelenül egyszerű
dolgokat, rendesen tudott számolni, megtanulta a bemondásokat, a megfelelő sorrendet, a
legegyszerűbb játékrendszert és így végül is olyan játékossá fejlődött, akit három jó játékos
inkább befogadott negyediknek, semhogy le kelljen mondania kedvenc esti szórakozásáról. De
Bushnak ezek az esték kimondhatatlan gyötrelmet okoztak. Meg kellett feszíteni figyelmét és
mégis hibát hibára halmozott, szüntelenül szégyenkezve mentegetődzött. És keserveit nem
enyhítette az a körülmény, hogy a beszélgetés a kártyaasztalnál állandóan franciául folyt,
amelyben sehogy sem tudott némi könnyedségre szert tenni. Végül is Bush a francia nyelvet, a
whistezést és a szférikus trigonometriát ugyanarra a helyre sorozta be az agyában. Úgy látszik,
már nem egész fiatal ahhoz, hogy ilyen bonyolult dolgokat megtanulhasson és boldogan rábízta
volna mind a hármat
csodált és imádott kapitányára.
Mert Hornblower bámulatos előhaladást tett a francia nyelvben, miután szünet nélkül
gyakorolnia kellett. Botfüle miatt sohasem tudta eltalálni a tökéletes kiejtést –, az idegenek
minden zeneiségtől mentes franciaságát beszélte – de szókincse egyre bővült, nyelvtani tudása
biztosabb lett és hamarosan olyan folyékonyán beszélt, olyan választékos és kifogástalan
kifejezéseket használt, hogy a gróf nem egyszer udvariasan bókolt gyors haladásához.
Hornblower büszkeségét némiképpen lehűtötte az a felfedezés, hogy Brown az alagsorban
ugyanilyen bámulatos előrehaladást tett. Brown állandóan franciák között élt, Felix-szel,
feleségével, a házvezetőnővel, lányukkal, Louise-zal, a
szobalánnyal. És az udvar túlsó oldalán, a gazdasági épületben lakott Bertrand, a kocsis,
családjával. Bertrand egyébként Félix bátyja volt, Bertrand felesége a szakácsnő, két lánya a
konyhán segített, legfiatalabb fia Félix mellett dolgozott, a másik kettő az istállóban, az apja keze
alatt.
Hornblower egyszer óvatosan célzást tett a grófnak, hogy hátha a nagyszámú személyzet közül
valaki feljelentheti ottani tartózkodását a hatóságoknak. De erre agróf csak nyugodt,
rendíthetetlen bizalommal rázta a fejét.
– Ezek nem árulnak el engem – mondta és olyan mélységes és meggyőző volt a bizalma, hogy
megnyugtatta Hornblowert is. és minél jobban megismerte a grófot, annál inkább megértette,
hogy senki sem tudná elárulni. Azonfelül a gróf száraz mosollyal tette hozzá:
– És ne felejtse el, kapitány úr, hogy itt én vagyok a hatóság!
Ezután Hornblower nyugodtan átadta magát a biztonság érzésének. De ugyanakkor szenvedett
és úgy érezte magát, mintha lidércnyomásos álom nehezedne rá. Olyan valószínűtlen és
elképzelhetetlen volt, hogy ilyen hosszú ideig négy fal között éljen, hogy ne láthassa a távoli
szemhatárt és a tenger szüntelen, örök változatosságát. Reggelenként fel-alá járkált a gazdasági
udvaron, az istálló előtt, mintha a hátsó fedélzet volna. Bertrand a fiaival vígan tereferélve aznapi
kötelességeikről: hajójának legénysége, akik buzgón végzik a fedélzet reggeli felmosását. Az
istálló és a szárazföld felől jövő szél szaga, amely behatolt a magas falon át, alig kárpótolhatta a
tenger üde frisseségéért. Hosszú órákat töltött el a toronyban, a kis ablaknál a messzelátóval.
amelyet a gróf kerített elő neki valahonnan és nézte a vidéket. A téli magányba merült elhagyott
szőlőket. Nevers távoli tornyait, a székesegyház díszes tornyát és a Gonzaga-palota karcsú,
kecses tornyocskáit. A rohanó fekete folyót. A vízben álló fűzeket. Januárban a folyó is befagyott
és a hó háromszor is ráborította takaróját a lankás partokra. Ez lagalább egy kis jóleső
változatosságot adott az egyhangú tájképnek. Idefentről legalább láthatta a távoli dombokat és a
közeli
lankákat, a Loire kanyargó, ismeretlenség homályába vesző völgyét és az Allier völgyét is,
amely mintha elébe sietne, hogy mielőbb találkozzanak. Szárazföldi ember bizonyosan
elragadtatva nézte volna ezt a kilátást a toronyból –, talán még a gyakran permetező esőben is –
de a tengerészt, a foglyot csak lázongással töltötte el. Hiányzott a tenger megmagyarázhatatlan
varázsa és a titokzatos és tündén
szabadsága is. Bush és Brown nem egyszer észrevették Hornblower gyászos rosszkedvét,
amikor lejött a toronyból, miután órákig álldogált odafönn messzelátójával és hasztalan törték a
fejüket, vajon miért tölti ezzel az idejét. Ő maga sem értette saját magát, de annyira gyönge volt,
hogy nem tudott már letenni erről a rossz szokásáról. Különösen feltűnő volt a rosszkedve
olyankor, ha a gróf és menye kilovagoltak, majd kipirultán, egészségesen és jókedvűen tértek
haza, miután jó néhány mérföldet kedvükre nyargalhattak, szabadon. Ő, hogy sóvárgott a
szabadság után! Féltékeny volt rájuk, ostobán féltékeny, ezt belátta és számtalanszor leszidta
magát miatta, de azért mégis csak féltékeny volt.
Még Brown és Bush örömét a csónaképítés közben is irigyelte. Nem volt
kézügyessége és amióta a csónak tervében megállapodtak –, tizenöt láb hosszú, legnagyobb
szélessége négy láb, a feneke lapos – semmivel sem tudott hozzájárulni a munkához és csak nagy
ritkán ajánlotta fel valami aprósághoz segítségét, mert érezte ügyetlenségét. Alárendeltjei sokkal
rátermettebben bántak a szerszámokkal, mint ő, a gyalu, a fűrész, a fúró sokkal jobban állt a
kezükben és nagy örömöt is találtak ebben a munkában. Bush gyerekes örömmel nézte a kezét: a
hosszú betegség alatt egészen megpuhult és kifinomodott, de most ez a munka ismét
megkérgesítette. Még ez is bosszantotta. Irigyelte őket, egyszerű teremtő örömükért, miközben
gyönyörködve nézték, hogy bontakozik ki a
csónak a kezük alatt az üres fészerben, ahol műhelyüket berendezték, de még jobban irigyelte
Brownt hibátlan szemmértékéért, ahogyan tökéletesen eltalált mindent a pontos mérőszerszámok
híján is, bár Hornblower szerint nélkülük hozzá sem lehetett volna kezdeni a munkához.
Keserű, sötét napok voltak ezek, a rabság napjai. Eljött a január és a januárral együtt az az idő,
amikorra Maria a gyermeket várta. Félig megőrjítette már, hogy mindazokról, akikkel élete
egybefonódott, semmit sem tudott, kínozta a gond és aggódás Mária és a gyermek miatt. Azután
megint Lady Barbarára gondolt, aki azt hiszi, hogy
meghalt és bizonyosan már el is felejtette. Még a gróf szelídsége és változatlan udvariassága is
felingerelte, amint jóllakott vele. Úgy érezte, hogy odaadna egy évet az életéből, ha a gróf
egyszer nyers megjegyzést tenne Bush ügyetlen, esetlen beszédére. Gyakran elfogta a vágy, hogy
valami gorombaságot vágjon oda a grófnak, hogy összevesszen vele valami ostobaságon, bár –,
vagy talán éppen
azért –, mert az életével tartozott neki. Néha szinte ellenállhatatlan erővel
ébredt fel benne ez a vágy, de mert megfegyelmezte magát, a haragja, a
rosszkedve csak még inkább fokozódott. Torkig volt már a gróf örökké egyforma jóságával, bár
azóta is gyakran megtörtént, hogy gondolataik együtt haladtak.
Olyan furcsa volt, szinte félelmes, hogy amikor a grófra nézett, néha szinte úgy tűnt fel, mintha
saját képét látná a tükörben. De még inkább megzavarodott, ha arra emlékezett, hogy néha a
rokonszenv hasonló kötelékeit érezte a leggonoszabb ember iránt, akit valaha ismert – el
Supremo iránt, akit Közép-Amerikában ismert meg.
El Supremót Panamában kivégezték bűneiért. Hornblowert gyakran nyugtalanította a gondolat,
hogy a gróf is fejét kockáztatja érettük. Őrültség lett volna párhuzamot vonni el Supremo és a
gróf között, de Horablower agya most kapható volt minden őrültségre. Túl sokat gondolkozott és
túl kevés volt a dolga.
Agyának hiányzott a megfelelő foglalkoztatás, ezért támadtak ilyen képtelen gondolatai.
Őrültség lett volna, hogy ilyen titokzatos lelki kapcsolatot fedezett fel saját maga, a gróf és el
Supremo között. Tudta, hogy ez nevetséges, de mégsem tudta volna elvetni. Egyre mondogatta
magában, hogy csak önfegyelemre, türelemre van szüksége, hogy el tudja viselni a várakozás
utolsó heteit is, de úgy látszik, a türelme már a végefeléjárt és belefáradt az állandó önuralomba.
Végül is a teste mentette meg, amikor lelke már egészen megtört és elveszítette minden
ellenállását. Egy délután, amikor a hosszú és tétlen, keserves tépelődésekkel teli üldögélés után
lejött a toronyból, a felső emeleten a grófnéval találkozott. Marié öltözőszobája ajtajában állt,
éppen
be akart lépni, de lépteinek neszére megfordult és rámosolygott. Hornblower feje szédült, a
kétségbeesése, a lázas türelmetlensége arra ösztökélte, hogy nyújtsa ki két kezét az asszony felé,
megkockáztatva visszautasítását, megkockáztatva mindent. De olyan kimondhatatlanul vágyódott
valami vigasztalásra, valamire, ami lecsillapíthatja elviselhetetlen nyugtalanságát. Marié két keze
közé tette a kezét és még mindig mosolygott. Ez egyszerre megtörte minden önuralmát. Őrültség
volt, hogy engedett a kitörő, szabadságot követelő ösztönöknek, de ez az
őrültség valamiképpen nagyon édes volt. Most már odabenn voltak a szobában és az ajtót
becsukták a hátuk mögött. Egészséges, jószagú kívánatos testet tartott a karjaiban. Nem volt
többé semmi kétség, semmi bizonytalanság; semmi titkos képzelgés. Most a vak ösztön ragadta
magával. A hónapok óta tartó cölibátus kemény, parancsoló követelése. Az asszony ajka éretten,
dúsan, készségesen piroslott felé, melle a gyönyörűség halma, amint hozzásimult. Magába szívta
az enyhe, mérgező és szédítő asszonyi illatot.
Az öltözőszobán túl volt a hálószoba. Most már odabenn voltak és az asszony nem védekezett.
Ahogyan más férfi ivásnak adta volna magát, az ital tompító, butító mámorával csillapította volna
le nyugtalanságát, Hornblower gyönyörrel és szenvedéllyel tompította el az agyát. Mindenről
megfeledkezett, nem törődött többé semmivel, önuralmát gondtalanul dobta félre.
És az asszony, bármennyire is különös, megérezte, mi rejlik szenvedélye mögött és ami még
különösebb, nem neheztelt érte. Amikor a férfi szenvedélye lecsillapult, ismét tisztán látta az
asszony arcát: kifejezése gyengéd volt, elvonatkozott, szinte anyai. Megérezte a férfi
boldogtalanságát, szomjas vágyódását szép testére. És ő odaadta neki ezt a testet, mert érezte,
hogy olyan kétségbeesetten szüksége van rá, mint ahogyan odanyújtott volna egy pohár vizet a
szomjúságtól haldoklónak. Most odavonta mellére a férfi fejét, simogatta a haját, szelíden
ringatta, mint egy kis gyermeket és halk, megnyugtató szavakat súgott a fülébe. Szeméből könny
hullott Hornblower halántékára. Szerette ezt az idegen, angol embert, de nagyon jól tudta, hogy
őt nem a szerelem vezette el hozzá. Tudta, hogy felesége és gyermeke van odahaza Angliában és
sejtette a másik asszony létezését is, akit szeret. Nem azért hullott ki ez a könny a szeméből, mert
rájuk gondolt, hanem az a tudat, hogy nem
tartozik bele a férfi igazi életébe. Mert az élete itt, a Loire partján olyan
valószínűtlen, mint az álom, amit csak nagynehezen lehet elviselni valahogyan, amíg ismét
visszamenekülhet a tengerre, abba az őrült világba, amely az ő szemében egyedül jelenti az igazi,
egészséges világot, ahol minden nap veszedelmekkel, nélkülözésekkel kell szembenéznie.
Csókjai, melyekkel elborította arcát, neki semmit sem jelentettek a zajló, izgalmas élethez képest.
Neki egyedül csak a háború az igazi élet. Ugyanez a háború ölte meg fiatal
férjét, ez a hasztalan, tékozló, gonosz háború népesítette be Európát
özvegyekkel és árvákkal, ez rútította el letaposott mezőkkel, felégetett
falukkal. Csak megcsókolta és megsimogatta, ahogyan mások egy kutyát becéznek
munkaközben, szórakozottan és másra gondolva.
Hornblower most felemelte a fejét, szemébe nézett és kiolvasta belőle a
tragédiát. Könnyei kimondhatatlanul megindították. Megsimogatta az arcát.
– Drágám! – mondta angolul, de azután franciául próbálta kifejezni érzéseit. A gyengédség
magával ragadta. A kinyilatkoztatás vakító percében megérezte, hogy az asszony szereti,
megérezte, mi vetette ilyen önfeledten a karjába.
Megcsókolta az arcát, kisimította pompás aranyvörös haját a szeméből. A
gyöngédség újraébresztette szenvedélyüket és simogatásaitól Marié utolsó
tartózkodása is megtört.
– Szeretlek! – sóhajtotta és átölelte a férfi vállát. Nem akarta bevallani sem neki, sem saját
magának. Tudta, hogy ha igazi szenvedéllyel adja oda magát, végül megtörik a szíve, ha
eltávozik, és azt is tudta, hogy a férfi nem szereti, még most sem, amikor gyengédség foglalta el a
vak szenvedély helyét. Igen, ez az érzés megtörné a szívét, ha engedné, hogy egészen a
hatalmába kerítse. Ismét elkövetkezett a tisztánlátás pillanata, mielőtt visszasüllyedt volna az
öncsalásba, amelyről tudta, hogy a jövőben majd nem hiszi el, hogy öncsalás volt. De túlságosan
erős volt a kísértés, hogy megcsalja magát, hogy elhiggye a férfi szerelmét. Szenvedélyesen adta
oda magát.

X. FEJEZET

Marie

Hornblower úgy érezte, hogy ez az esemény úgy kitisztította a levegőt körülötte, mint a nyári
zivatar. Végre volt valami meghatározható, amire gondolhatott, végeszakadt bizonytalan
tervezgetéseinek. Marié szerelmes gyöngédsége megnyugtatta, de másrészt szüntelenül bántotta
lelkiismeretét, hogy elcsábította házigazdájának menyét, házigazdája házában. Attól félt, hogy a
gróf bámulatos telepatikus képességeivel kitalálja titkukat. És az is nyugtalanította, hogy egyszer
egy tekintettel, egy helyesen magyarázott mondattal megsejti kapcsolatukat, így örökké résen volt
és ez elterelte gondolatait töprengéséről.
És ez a szerelem egészen váratlan, nagy boldogságot hozott. Mariénál különb szeretőt sohasem
találhatott volna. Házassága révén olyan előkelő családhoz tartozott, hogy kielégíthette hiúságát
és az a tudat, hogy parasztcsaládból származik, mégis megkímélte félszeg félénkségétől, amelyet
különben nem tudott volna leküzdeni. Tudott gyöngéd és szenvedélyes, védelmező és megadó,
regényes és józan lenni; szerette és ugyanakkor beletörődött közeli távozásába, sőt minden
tekintetben segítségére igyekezett lenni, annyira, hogy a napok múltával egyre több, egyre
igazabb gyöngédséget érzett iránta.
Az elutazás egyszerre csak közeli és valószínű esemény lett, véletlenül alig egy-két nappal
azután, hogy Hornblower találkozott Mariéval az emeleten, a reménység távolságából a
valószínűség közelségébe került. A hajó elkészült és kifestve, mindennel felszerelve állt a
fészerben. Bármelyik pillanatban vízrebocsáthatták. Brown vizet hordott bele, hogy ki ne
száradjon és büszkén jelentette, hogy egyáltalán nem szivárog. Most már véglegesen
megállapodtak az útitervben. A kövér Jeanne, aszakácsnő, kétszersültet készített nekik. Most
végre Hornblower is diadalmasan előlépett és hasznossá tette magát, mert ő volt az egyetlen
ember a
házban, aki tudta, hogyan készítik a hajós-kétszersültet és Jeanne az ő
felügyelete alatt dolgozott.
A gróffal hosszas és aprólékos vitát folytattak, de végül is ő győzött az
 elhatározásával, hogy útközben nem vásárolnak élelmiszert, csak elkerülhetetlen esetben.
Emiatt semmit sem akart kockáztatni. Jeanne ötven font kétszersültet sütött nekik (a csónak
farába ládát helyeztek az élelmiszereknek, oda rakták be), tehát tizenhét napon keresztül
mindegyiküknek napi egy font kétszersült jut. Ezenkívül még egy zsák burgonya, egy zsák
szárított borsó is várta őket.
Nem is szólva a hosszú, vékony arlesi kolbászról. Száraz volt, mint a fa és
Hornblower szerint alig valamivel emészthetőbb, de megvolt az az érdeme, hogy hosszú ideig
ehető marad. Ezenkívül beszereztek még szárított tőkehalat is – ezt Hornblower jól ismerte még
ferroli fogsága idejéből – meg egy jó darab szalonnát. Amikor Hornblower számbavette ezeket a
kincseket, megmagyarázta a grófnak, aki még mindig elégedetlenkedett, hogy minden esetre
sokkal jobban táplálkoznak majd a Loire-on lefelémenet, mint O Brit Felsége hajóin.
Hornblower, aki hosszú tengeri utakhoz szokott, nem győzte emlegetni, mennyivel egyszerűbb
a folyami utazás, miután, hála Istennek, nem kell gondoskodni a vízkészletekről. Hiszen csak ki
kell hajolni a csónakból és van korlátlanul friss víz ivásra, főzésre, mosdásra és
fürdésre,mindenesetre sokkal jobb víz, biztosította a grófot, mint az a bűzös, zöld folyadék, tele
apró élőlényekkel, amelyet napi négypintes adagokban osztottak ki hosszabb hajóutakon a
legénységnek. És ennyivel be is kellett érniök.
Sejtette, hogy míg csak a tengerhez nem érnek, semmi különös akadályba nem ütköznek, de
akkor azután annál inkább résen kell majd lenniök, annál nagyobb lesz a veszedelem.Tudta, hogy
a francia tengerpart tele van erődökkel, szüntelenül készenlétben álló csapatokkal,
vámhivatalokkal – egyszer, még hadnagy korában, Pellew alatt partra szállított egy kémet
Bourgneuf sós mocsaraiközött – és most mindezeknek a szemeláttára akar kifutni a nyílt tengerre
egy halászcsónakon. A kontinentális zárlat, az angol partraszállástól való félelem, a kémek ellen
életbeléptetett óvatossági rendszabályok miatt a parti vizeket a legerősebb őrizet alatt tartják. De
mégis bízott a jószerencséjében, különben is olyan nehéz volt terveket kovácsolni, hiszen'nem
tudhatta előre, hogyan alakul a
helyzet és azonfelül még hosszú hetek választották el ezektől a veszedelmektől.
És mostani elégedett, nyugodt lelkiállapotában sokkal lustább volt, semhogy ilyen távoli
veszedelmekkel foglalkozzék. És mert egyre jobban megszerette Mariét, egyre inkább nehezére
esett, hogy terveket szőjön, amelyek messzebbre viszik tőle. Tehát kapcsolatuk ennyire
megerősödött. Végül is a gróf adta a legjobb tanácsot.
– Ha nem tekintik tolakodásnak – szólalt meg egy este – valami jutott
eszembe, aminek a segítségével azt hiszem minden baj és viszontagság nélkül átjuthatnak
Nantes-on.
– Nagy örömömre szolgálna, ha közölné velünk, gróf úr – felelt Hornblower. A gróf
körülményes udvariassága határozottan ragályos volt.
– Kérem, ne higgyék –, folytatta a gróf –, hogy bele akarok avatkozni
terveikbe, de arra gondoltam, hogy sokkal nagyobb biztonságban mozoghatnának a
tengerparton, egy magasabb rangú vámtiszt szerepében.
– Valószínűleg – felelt Hornblower türelmesen. – De nem tudom, hogyan lehetne ezt megoldani.
– Legokosabb volna, ha mondjuk, hollandusoknak öltöznének – folytatta a gróf.
– Most, hogy Franciaország annektálta Hollandiát és Bonaparte Lajos király elmenekült,
egészen természetes, hogy emberei a császár szolgálatába lépnek. Azt hiszem, könnyen
elképzelhető, hogy mondjuk a holland vámszolgálat egyik ezredese Nantesba megy, ott tanulja
meg, hogyan kell ellátnia hivatalos kötelességeit, különösen miután Bonaparte és az öccse között
éppen a vámszabályok szigorítása miatt támadtak nézeteltérések. Az ön kitűnő francia beszéde
éppen megfelel annak, amit egy vámtiszttől elvárnak, bár – bocsássa meg kérem az
őszinteségemet – nem beszél olyan tökéletesen, mint egy született francia.
– De ... de... – dadogta Hornblower. Csakugyan már-már azt hitte, hogy a
grófot ez egyszer elhagyta szokott józan éleslátása – attól tartokmégiscsak
nagyon bajos volna...
– Bajos? – mosolygott a gróf. – Veszedelmes talán igen, de semmi esetre sem bajos. Kérem,
ugye megbocsátja, hogy ilyen határozottan ellentmondok? Anglia a demokrácia hazája, ott talán
nem tapasztalhatta, mekkora fölény és méltóság rejlik az egyenruhában ilyen országban, mint a
miénk, amely autokráciából lassanként máris bürokráciává alakul. Egy ezredes a vámtisztek
egyenruhájában bárhová eljuthat a tengerparton, bármilyen kívánságokkal állhat elő. Fölösleges,
hogy helyt álljon – az egyenruha helyt áll helyette.
– Csakhogy nincs egyenruhám – szólt Hornblower, de jóformán mielőtt még a szavak kifutottak
volna a száján, már tudta, mit válaszol erre a gróf.
– Fél tucat nő van a házban, akik tudnak a tűvel bánni – mosolygott a gróf– kezdve Mariétól a
kis Christine-ig, a szakácsné kislányáig. Szép is volna, ha nem tudnák valamiképpen összetoldani
az egyenruhákat önnek és embereinek. És még hozzátehetem azt is, hogy Mr. Bush sebesülése –
amelyet valamennyien őszintén fájlalunk – valósággal előnyükre lesz, ha elfogadják a tervemet.
Tökéletesen megfelel Bonaparte módszerének, hogy rokkant tisztjét a vámszolgálatban helyezze
el, ezzel jutalmazza szolgálataiért. Mr. Bush jelenléte – hogyan is fejezzem ki magam? – csak
fokozza majd a valóság látszatát.
A gróf kissé meghajolt Bush felé, amiért bátor volt célozni rokkantságára, amit Bush
ügyetlenül, zavartan viszonzott, telcintve, hogy legfeljebb ha egyharmad részét értette az előtte
folyó beszélgetésnek.
Hornblower azonnal átlátta az ötlet értékét és használhatóságát. Utána napokon keresztül
egyebet sem tettek a nők a házban, csak szabtak, varrtak, szorgoskodtak, míg végül elérkezett az
este, amikor mind a hárman felvonulhattak a gróf előtt szép kék, piros és fehér sújtással díszített
kabátjukban és félrecsapott képijükkel – ennek az elkészítése tette leginkább próbára Marié
találékonyságát, mert a képi abban az időben még mindig szokatlan katonai sapkaviselet volt a
francia
állami szolgálatban. Hornblower gallérján ott fénylett a nyolcágú ezredesi
csillag, képije tetejére meg aranyzsinórból készült rozetta került. Miközben mind a hárman
ünnepélyesen forgolódtak a gróf előtt, a gróf elégedetten bólogatott.
– Kitűnő! – mondta elismerően. Majd habozva tette hozzá: – Csak egy valami hiányzik még,
ami azt hiszem tökéletessé tenné a látszatot. Kérem, bocsássanak meg egy pillanatra.
A dolgozószobája felé sietett. A többiek csodálkozva néztek össze. De alig telt el néhány perc,
már jött is vissza kis bőrtokkal kezében, amelyet sietve nyitott ki. A selyembélésen fehérarany
koronával és arany medalionnal díszített zománckereszt pihent.
– Ezt fel kell tűznünk a mellére – mondta. – Senki sem érheti el az ezredesi rangot a
becsületrend nélkül.
– De apa! – kiáltott fel Marié. Nagyon ritkán történt meg, hogy ilyen
családiasán szólította a grófot. – Hiszen ez Louis-Marie-é volt!
– Tudom, drágám, tudom. De lehet, hogy éppen ezen múlik Hornblower kapitány sikere, vagy
bukása.
De azért keze kissé remegett, miközben a piros szalagot odatűzte Hornblower kabátjára.
– Sir ... sir ... Ön túlságosan jó hozzám! – tiltakozott Hornblower.
Amikor a gróf felegyenesedett; hosszúkás arcán szomorú, tűnődő kifejezés
tükröződött, de a következő pillanatban már visszatért szokott száraz mosolya.
– Bonaparte küldte el nekem, miután . .. miután a fiam meghalt
 Spanyolországban. Halála után érte ez a kitüntetés. Számomra természetesen semmit sem jelent,
mit jelenthet egy zsarnok elismerése a Szentlélek Rend lovagjának? De mégis, a fiam kedvéért
drága emlék számomraés ezért nagyon hálás volnék, ha olyan szíves volna és épségben
megőrizné és a háború végén visszajuttatná hozzám.
– Ezt nem fogadhatom el, sir! – tiltakozott Hornblower és máris lehajolt, hogy leszedje a
kabarjáról, de a gróf nem engedte.
– Nagyon kérem kapitány úr, viselje az én kedvemért! Nagyon lekötelezne, ha elfogadná!
Így hát Hornblower nem tehetett másként, elfogadta. De utána jobban, mint valaha, bántotta a
lelkiismeret, hogy elcsábította ennek az embernek a menyét, aki annyi jót tett vele. sokáig
vendégül látta otthonában Később az este folyamán, amikor kettesben maradt a gróffal a nappali
szobában és sok mindenről beszélgettek, bűntudata még jobban elmélyült.
– Most. hogy nemsokára elhagy bennünket, kapitány úr – szólt a gróf – tudom csak, mennyire
nélkülözöm majd, ha eltávozott körünkből. Igazán nagy örömömre szolgált mindig a társasága.
– Ez semmi esetre sem mérhető a végtelen hálához, amelyet én érzek ön iránt! – kiáltott fel
Hornblower.
A gróf egy mozdulattal elhallgattatta Hornblower ügyetlen hálálkodását.
– Röviddel ezelőtt a háború végéről beszéltünk. Nem lehetetlen, hogy egy napon talán
csakugyan véget ér és habár öregember vagyok már, még én is megérhetem.
Gondol-e akkor majd ránk és erre a kis házra a Loire partján?
– Természetesen! – kiáltott fel Hornblower. – Csak nem képzeli, hogy valaha is el tudnám
felejteni?
Körülnézett az ismerős, barátságos szobában, az ezüstkaros gyertyatartókon, a régidivatú XVI.
Lajos korabeli bútorokon, a gróf magas, sovány alakján a sötötkék kabátban.
– Sohasem tudnám önt elfelejteni, sir! – ismételte Hornblower.
– Három fiam fiatalon halt meg – folytatta a gróf. – Félig gyermekek voltak még és ki tudja,
talán nem is lettvolna belőlük olyan ember, hogy büszke lehettem volna rájuk. Amikor elhagytak,
hogy beálljanak Bonaparte seregébe, már úgy néztek rám, mint valami régi korból
ittfelejtett begyepesedett konzervatívra és alig tudták némi türelemmel
meghallgatni nézeteimet. De én ezt egészen természetesnek tartottam. Ha túlélték volna a
háborút, később bizonyosan ismét közelebb jutottunk volna egymáshoz. De, sajnos, meghaltak
mind a hárman és most én vagyok az utolsó Ladon. Magányos ember vagyok, kapitány úr,
nagyon magányos ebben a mostani világban, de attól félek, ha Bonaparte megbukik és ismét a
régiek jutnak hatalomra, éppen olyan egyedül leszek, mint azelőtt. De ezen a télen nem voltam
magányos, kapitány úr.
Hornblower mélységes megindulást érzett az öregember iránt, aki mélyen
felszántott arcával ott ült vele szemben a kényelmetlen karosszékben.
– De ennyi elég is volt rólam, kapitány úr – folytatta a gróf. – Az érdekes
és fontos új hírekről akartam beszámolni, amelyekről ma értesültem. Az
üdvlövések, amelyeket tegnap hallottunk, csakugyan, mint sejtettem, Bonaparte örökösének
szóltak, aki végre megszületett. Tehát megérkezett a Római Király –, mint Bonaparte nevezi a fiát
–, hogy fenntartója legyen a császári trónnak.
Hogy vajon csakugyan fenntartja-e majd, ki tudja, azt hiszem nagyon sokan vannak a
bonapartisták között is, akik egyáltalán nem kívánják, hogy Bonaparte dinasztiát alapítson, amely
a hatalmat nemzedékeken át megtartsa. Hollandia eleste kétségtelen, már több összecsapás zajlott
le Louis Bonaparte és Napóleon Bonaparte seregei között a vámkérdés miatt. Franciaország most
egészen a Balti-tengerig terjed ki, Hamburg és Lübeck is csak úgy francia városok, mint
Amszterdam és Trieszt.
 Hornblowernek eszébe jutott az angol újságok számtalan karikatúrája a franciák császáráról.
Napóleont minduntalan békához hasonlították, amely akkorára akarja felfújni magát, mint az
ökör.
– Azt hiszem, ez a gyengeség jele – szólt a gróf. – Talán nem ad igazat
nekem? Vagy mégis? Örülök, mert ez is csak megerősíti gyanúmat. És még ennél többet is
sejtek. Alighanem háború készül Oroszországgal. Máris összevonták a csapatokat Keleten és az
új sorozás részletei a Római Király születésének hírével együtt kerültek nyilvánosságra.
Ezentúl még több katonaszökevény rejtőzik majd a környéken, mint ezelőtt. Ha Bonaparte
csakugyan Oroszország ellen megy, talán majd tapasztalja, hogy erején felüli feladatra
vállalkozott.
– Talán igaza van – felelt Hornblower. Nem a legjobb véleménnyel volt az orosz katonai
erényekről.– De még más fontos újságom is van az ön számára folytatta a gróf. Végül mégis
kiadtak hadijelentést a portugáliai hadseregről. A hadijelentés Almeidában kelt.
Eltartott egy-két másodpercig, amíg Hornblower felfogta ennek a hírnek a
jelentőségét és mindazt, ami ezzel kapcsolatban van. És csak fokról fokra
világosodott meg a fejében ennek a rendkívüli fontossága.
– Ez azt jelenti –, magyarázta a gróf – hogy az önök Wellingtonja legyőzte Bonaparte
Massenáját. Hogy a Portugália legyőzésére irányuló kísérlet nem sikerült és hogy az egész
spanyol hadjárat ügye ismét bizonytalanra fordult.
Sebet ütöttek Bonaparte birodalmának oldalában és a sebből ömlő vérrel együtt talán elfolyik
Bonaparte ereje is. Hogy ez mibe kerül majd szegény
Franciaországnak, annak csak a jó Isten a megmondhatója. De természetesen, kapitány úr, ön
sokkal megbízhatóbb képet alkothat a katonai helyzetről, mint én és nagy szerénytelenség is a
részemről, ha ilyen irányú véleményeket merek hangoztatni ön előtt. De ön nem tudja felfogni az
erkölcsi jelentőségét ennek a hírnek. Wellington megverte Junot-t, Victort és Soult. Most
megverte Massénát is, aki a legnagyobb volt valamennyiük közül. Mindössze egy ember van, akit
az
európai közvélemény hadvezéri nagyságban szembeállíthat vele és ez maga Bonaparte. A
zsarnoknak nem használ, ha nagyságának versenytársai vannak. A múlt évben, ha valaki
megkérdezte volna tőlem, vajon hány évet adok Bonaparténak, azt feleltem volna: húszat. Azt
hiszem, most, 181 l-ben már megváltoztattuk a véleményünket. Legfeljebb ha tíz évre becsüljük.
1812-ben talán megint mást
gondolunk és már csak öt évet adunk neki. Én a magam részéről nem hiszem, hogy a birodalom
úgy, amint ma ismerjük, 1814 után is fennmaradna. A birodalmak növekedésükkel geometriai
arányban omlanak össze és a maguk Wellingtonja lesz az, aki véget vet Bonaparte hatalmának.
– Szívből remélem, hogy igaza van, sir – felelt Hornblower.
A gróf nem sejtette, mennyire felkavarta hallgatójának nyugalmát Wellington nevének említése;
nem sejthette, hogy Hornblowert nap-nap után kínozzák a kétségek, vajon özvegy-e Wellington
nővére vagy sem, hogy vajon Lady Barbara Leighton, született Wellesley, gondolt-e egy
pillanatig is részvéttel a sorhajókapitányra, akiről híre kelt, hogy meghalt Franciaországban.
Lehet, hogy bátyja diadalai egészen lefoglalják, és gondolni sem tud egyébre. Hornblower attól
félt, mire visszatérhet Angliába, Lady Barbara olyan magasságokba emelkedik, hogy nem is
juthat többé a közelébe. Már ez a gondolat is izgatta.
Éberen feküdt, agyát betöltötték a sokfelé elkalandozó gondolatok, kezdve a francia birodalom
közeli összeomlásától, a küszöbönálló loire-i utazásukig, a szökés minden apró részletéig. Még
éjfél után is ébren feküdt, amikor egyszerre hallotta, hogy nesztelenül nyílik és ismét bezárul
hálószobája ajtaja. Dermedt mozdulatlanságban figyelt, mert egyszerre ismét tudatára jutott,
milyen hűtlenül megcsalta házigazdáját saját fedele alatt. Valaki nagyon halkan, nagyon óvatosan
elhúzta ágya függönyét és a sötétségben is látta, félig lehunyt szeme sarkából, hogy homályos
árnyék hajol fölébe. Szelíd, puha kéz tapintotta ki az arcát és megsimogatta. Nem tehetett tovább
úgy, mintha aludnék. Megrezzent, mintha ebben
a pillanatban ébredt volna fel.
– Én vagyok, Marie, 'Oratio! – súgta valaki halkan.
– Igen! – felelt Hornblower.
Nem tudta, mit mondjon, mit tegyen. Azt sem tudta eldönteni, mit akar, mire vágyódik
tulajdonképpen. Leginkább arra gondolt, hogy Marié hallatlan könnyelműséget követett el, nem
lett volna szabad így bejönni a szobájába, kockáztatva leleplezésüket, kockáztatva mindent.
Behunyta a szemét, mintha még mindig az álom kerülgetné, hogy egy kis időt nyerjen. A
simogató kéz egyszerre megállt. Hornblower egy-két másodpercig
még várt, de addigra már csodálkozva hallotta, hogy az ajtó ismét nyílik és
bezárul. Megrezzenve, zavartan ült fel. Marié elment, éppen olyan nesztelenül, mint ahogy jött.
Hornblower továbbra is ülve maradt az ágyban és törte a fejét ezen a kis közjátékon, de semmi
okosat sem tudott kitalálni. Világért sem kockáztathatott meg olyan könnyelműséget, hogy
azonnal felkeressse Mariét a szobájában és magyarázatot kérjen tőle. Ismét lefeküdt és újra
elmerült gondolataiban. De ezúttal az álom szokott szeszélyességével meglepte gondolatai kellős
közepén és mélyen aludt egészen reggelig, amikor Brown bekopogtatott reggeli kávéjával.
Fél délelőttje eltelt, amíg annyira össze tudta szedni magát, hogy
szembenézhessen a bizonyára kínos beszélgetéssel. Csak akkor szánta rá magát végre, miután
mégegyszer, utoljára alaposan megvizsgálta a csónakot, Bush és Brown társaságában. Azután
felment a lépcsőn Marié szobájába és bekopogtatott az ajtón. A fiatalasszony engedélyére belépett
és megállt a szobában, amely annyira tele volt számára emlékekkel. Az aranyozott, piros és
fehérmintás brokáttal bevont, oválistámlájú karosszékek, a Loire napsütötte partjára kinéző
ablakok és Marie, aki az ablakmélyedésben ült kézimunkájával.
– Csak jó reggelt akartam kívánni! – mondta végre. Marié kísérletet sem tett, hogy kisegítse
zavarából.
– Jó reggelt – felelt Marié. Feje a kézimunka fölé hajolt. A napfény glóriásan ragyogott fel a
haján. Hornblower nem láthatta az arcát, amikor beszélt. – Ma még jó reggelt kívánhatunk
egymásnak és holnap elbúcsúzunk.
– Igen! – felelt Hornblower félszegen.
– Ha szeretett volna engem –, folytatta Marié – akkor most nagyon szenvednék, hogy amiért
elmegy, abban a tudatban, hogy hosszú évekig, talán soha többé nem látjuk egymást viszont. De
mert nem szeret, örülök, hogy végre visszatérhet a feleségéhez és a gyermekéhez, a hajóihoz és a
háborújához. Magának csak erre van szüksége és örülök, hogy ezt megkapja ismét.
– Köszönöm! – felelt Hornblower.
A fiatalasszony még mindig nem nézett föl.
– Maga az a fajta férfi, akit szeretnek az asszonyok folytatta. – Nem hinném, hogy én leszek az
utolsó. Nem hiszem, hogy valaha is igazán tudna szeretni valakit. Nem is tudja, mit jelent igazán
szeretni.
Hornblower még angolul sem tudott volna felelni erre a két meglepő
megállapításra, franciául meg éppenséggel ügyetlen volt hozzá. Csak dadogni tudott.
– Isten önnel – mondta Marié.
– Isten önnel, asszonyom – felelt Hornblower félszegen.
A férfi arca égett, amikor kilépett az emeleti folyosóra. Szomorúságában és zavarában csak
nagyon csekély szerepet játszott megalázottsága. Érezte, hogy szánalmasan viselkedett, hogy
egyszerűen elbocsátották és nem tudta megőrizni méltóságát. De nagyon meglepték Marié szavai
is. Mindeddig sohasem gondolt arra, hogy szeretik az asszonyok. Mária – milyen furcsa az
egyforma név, Mária és Marie – igen, tudta, hogy Mária szereti. Gyakran fárasztotta és
idegesítette ez a szerelem. Barbara felkínálta magát neki, de soha, egy pillanatra sem jutott
eszébe, hogy szereti is, hiszen máshoz ment feleségül? És Marié is szereti – bűntudatosan
emlékezett vissza a kis jelenetre, néhány nappal előbb, amikor Marie, a karjába borulva, forrón
suttogta: – Mondd, hogy szeretsz! – és ő felületes kedvességgel biztosította: – Szeretlek, drágám!
– Akkor boldog
vagyok! – felelt az asszony. Marié most már tudja, hogy akkor hazudott, de talán szerencse,
hogy így történt és most annál könnyebben visszavonulhatott.
Más asszony egyetlen szavával börtönbe és halálba küldhette volna őt és Busht – nagyon sok
asszony képes lett volna erre a bosszúra.
És hogy nem szeretett soha senkit igazán? Biztos, hogyebben Marie téved. Nem tudhatta,
mennyit gyötrődött, mennyit szenvedett Barbara miatt, mennyire vágyódott rá, hogy mennyire
vágyódik rá még mindig. És itt
bűntudatosan eltűnődött, arra gondolt, vajon a szerelme túlélné-e a
beteljesülést. Ez annyira kényelmetlen gondolat volt, hogy szinte rémülten riadt vissza tőle. Ha
Marié célja az volt, hogy összezavarja, így ezt elérte. Ha pedig ezzel vissza akarta hódítani, akkor
sem volt messze a sikertől. Ha Marie csak a kisujját mutatta volna, Hornblower visszatért volna
hozzá kínzó önvádjai közben.
De Marié hallgatott és visszahúzódott.
Azon az estén, vacsoránál, Marié szokatlanul fiatal és vidám volt, szeme
csillogott, arckifejezése felélénkült és amikor a gróf felemelte poharát, hogy Hornblower
szerencsés útjára igyék, lelkesen tartott velük ő is. Hornblower erőltetett vidámsága közben sem
tudta levetni szomorúságát. Csak most, közvetlenül az indulás küszöbén értette meg, hogy nem is
könnyű itthagyni az elmúlt hónapok keserves poklát, hogy ebben is volt valami szép és jó.
Holnap itthagyja ezt a biztonságot, ezt a nyugalmat, ezt a közönyös tétlenséget.
Veszedelem leselkedik rá. Ezzel még nyugodtan néz szembe, legfeljebb ha a torka szorul kissé
össze, de ezenkívül még előtte van kétségeinek megoldása, a bizonytalanság megszűnése.
Hornblower egyszerre érezte, hogy alapjában véve nem is olyan sürgős ezeknek a
problémáknak a megoldása. Egyelőre még mindig remélt. Ha Leighton kijelenti, hogy Rosasban
nem parancsának szellemében cselekedett, ha a haditörvényszék úgy dönt, hogy nem védte utolsó
lehelletéig a Southerlandot – és á haditörvényszék előtt minden megtörténhet – ha ... ha ... És
otthon Mária várja megint gyöngédségével és szerelmével és a kínzó csillapíthatatlan vágyódás
Lady Barbara
után. Mindez olyan kiáltó ellentétben volt mostani csendes életével, a gróf sima udvariasságával
és Marié egészséges, megnyugtató állatiságával. Hornblower alig tudott mosolyt erőltetni az
arcára, amikor felemelte poharát.

XI. FEJEZET

Menekülés a Loire-on

A Loire zöld vize visszahúzódott nyári szintjéig. Hornblower télen át figyelte áradását,
befagyását és felengedését. Látta, amikor a partot szegélyező fűzeket magasan elöntötte a víz. De
most már visszatért széles ágyába. Partját aranybarna kavicsos homok keskeny sávja szegélyezte.
A sebes, zöld víz most egészen tiszta és átlátszó volt, nem zavaros, a kék ég alatt távolbavesző
szalagja visszatükrözte az ég színét, az aranyszínű partok között kék fonalként haladt a völgy
tavaszian zöld szőnyegén.
Kora hajnalban, amint a sötétséget eloszlatta a világosság első üzenete, két
izmos ökör, türelmesen lépkedve igájában, húzta le a vízpartra a hevenyészve összetákolt
kerekekkel felszerelt talpfákat. Brown és Hornblower haladtak szorosan mellette, vigyáztak,
nehogy útközben valami baja történhessen a talpfákra fektetett drága csónaknak és Bush is
lihegve igyekezett lépést tartani velük. A csónak szelíden siklott a vízre és Bush felügyelete alatt
a kocsis fiai felrakták a hosszú útjukra szánt élelmiszert és ruhaneműt. A völgy még mindig
halvány reggeli ködbe burkolódzott és ez ott lebegett a víz felszíne fölött is.
Majd csak az első reggeli napsugarak oszlatják el. Legalkalmasabb idő az
indulásra. Ez a párás köd eltakarja őket a kíváncsiak elől, akik esetleg tanúi lennének
indulásuknak. Fenn a házban már elbúcsúztak mindenkitől, a gróf nyugodt és kifogástalan volt,
mint mindig, mintha a világon a legtermészetesebb dolog volna, hogy reggel ötkor felkeljen.
Marie nyugodtan mosolygott.
Az istállóban és a konyhában sok könny hullott. Az asszonyok mind megsiratták Brown
távozását, minden szégyenkezés nélkül ontották könnyeiket, de közben nevettek is Brown
szüntelen tréfáin, amelyeket folyékony franciasággal adott elő és közben meg is veregette széles
feneküket. Hornblower szerette volna tudni, vajon hányat csábított el közülük Brown a tél
folyamán és ennek következtében hány angol-francia gyermek születik majd jövő ősszel.
– Emlékezzék ígéretére, hogy visszatér majd hozzánk a háború után! –
emlékeztette Hornblowert a gróf, – Marié is boldog lesz, ha viszontláthatja, éppen úgy, mint én.
Mosolyából nem olvashatott ki semmi rejtett célzást de vajon mit sejtett, mit tudott?
Hornblower nagyot nyelt zavarában, ha erre visszagondolt.
– Induljunk! – mondta végre rekedten. – Brown, fogja az evezőket.
A csónakot egy pillanatig még fogva tartotta a folyó kavicsos feneke, azután már szabadon
úszott, az ár vitte a hátán. Eltávolodott a kocsistól, az
istállófiúktól, a két ökörtől. A köd és pára máris elhalványította a partokat
szemük előtt. A villák nyikorogtak, miközben Brown teljes erővel húzta az
evezőket. Hornblower hallotta ezt a neszt, érezte, hogy Bush ott ül mellette a csónak farában, de
másodpercekig nem szólt semmit. A lelkére is köd borult és ez a köd erősebb volt a valóságnál.
De azután ez a köd is eloszlott a másikkal, a napfény keresztültört rajta és
egyszer csak melegíteni kezdte Hornblower hátát. A túlsó oldalon, magasan fenn a parton,
Hornblower megpillantotta a gyümölcsöst, amelyet gyakran elnézett ablakából. Csodálatosan
szép volt most, bimbózó tavaszi fáival. Amikor visszanézett, megpillantotta a hajnali napfényben
fürdő kastélyt is. Tudta, hogy a kis saroktornyokat alig ötven évvel ezelőtt építette hozzá egyik
Gracay gróf, aki rokokó ízlésével szerette volna feltámasztani az antik világot maga körül, de
ilyen távolságból valódinak látszottak. A gyöngyházszínű fényben olyan volt, mint valami
tündérkastély, mesebeli álomvár. És már álomnak tűntek az itt töltött hónapok is, szép álomnak,
amelyből kár volt felébredni.
– Mr. Bush! – szólalt meg élesen. – Legyen szíves és tegyen úgy, mintha
halászna, szedje elő a horgászbotját. Maga meg lassabban, nyugodtabban evezzen, Brown.
Csendesen úsztak lefelé a nemes folyón. A távolban kéklett, de alattuk zölden és áttetszőén
csillogott, annyira, hogy tisztán leláthattak medréig. Alig néhány perccel később már elérték az
Allier torkolatát. Az Allier is szép nagy folyó,
csaknem olyan széles, mint a Loire és a két folyó egyesüléséből támadt folyam fenségesen
hömpölygött tovább. Legalább százötven fathom lehetett a szélessége egyik partjától a másikig. A
partról messzehordó puska golyója talán elérhette volna őket, de helyzetük sokkal biztonságosabb
volt, mert a két parton széles sávban terült el a senki földje, ahol nem volt egyéb, csak homok és
fűzfák, ahol az évente megismétlődő áradások miatt nem építettek házakat. Legfeljebb halászok
jöttek le ide néhanapján, vagy ruhát mosó gazdasszonyok.
Most már egészen eltűnt a köd és a forró napsugarak hamisítatlan, ragyogó
középfranciaországi tavaszi napot ígértek. Hornblower fészkelődött az ülésen, hogy
kényelmesebben elhelyezkedjék. Ez az új helyzet nyugtalanította. Kissé nevetséges arány: egy
kapitányhoz egy első tiszt és egy tengerész. Ugyancsak tapintatosnak kell lennie, hogy
kielégíthesse mind a hármukat – hogy Brownt meg ne haragítsa, amiért minden munkát egyedül
kell végeznie. És mégis, nem tehette kockára a fegyelmet túlzottan demokratikus
berendezkedéssel. De egy tizenöt láb hosszú csónakon nem könnyű kapitányi tekintélyt tartani. .
– Mindeddig nagyon meg voltam elégedve magával, Brown – mondta. – Ha továbbra is ilyen
példásan viseli magát, gondoskodom arról, hogy méltó jutalomban részesüljön. Ha
visszaérkeztünk Angliába, egészen biztosan számíthat előléptetésére.
– Köszönöm, sir. Hálásan köszönöm. De én nagyon meg vagyok elégedve így is, sir.
Azt akarta mondani, hogy meg van. elégedve csónakmesteri tisztségével, de a hangja ennél
sokkal többet árult el. Hornblower figyelmesen nézte, miközben arcát a nap felé fordítva,
egyenletesen húzta az evezőket. Mosolyából végtelen, áldott megelégedés sugárzott – igen, ez az
ember csakugyan boldog. Hónapokon keresztül jól evett-ivott,kényelmes szállása volt, annyi
asszonyt kaphatott, amennyi kellett, könnyű munkát végzett és semmi veszedelem sem
fenyegette. És még most is jó időre biztosítva látszott a jobb étel, mint amilyet valaha is ismert,
mielőtt Franciaország földjére tette volna a lábát, és a könnyű munka, az evezés ebben a
kis csónakban igazán alig számított, ha arra gondolt, hogy hányszor kellett
viharos éjszakákon felkapaszkodnia az árboccsúcsra és kifeszíteni vagy behúzni a vitorlákat.
Húsz esztendő György király hadihajóinak fedélközében megtaníthatta az embereket arra, hogy
mindig csak a mával törődjenek. Ezt végül Hornblower is belátta. A másnap esetleg korbácsolást,
pusztulást, betegséget, halált hozhat;
egészen biztosan kemény munkát és talán éhséget. És ami mindennél rosszabb: nem lehet
védekezni ezek ellen a csapások ellen, mert ha védekezik, csak annál biztosabb, hogy lesújt rá.
Húsz éve, hogy élete a kiszámíthatatlan sors könyörtelen jegyében folyik, nemcsak az élet nagy
kérdéseiben, hanem a jelentéktelenekben és mindennapiakban is, és nagyon természetes, ha ez
mindenkiből fatalistát nevel. Hornblower egy pillanatig szinte irigyelte Brownt, aki sohasem
ismerheti meg a tehetetlenség gyötrelmét, a határozatlanság megalázó kínját.
A folyót itt több sziget bontotta ágakra. Mindegyik szigetet aranyszínű
homokpart keretezte. Hornblower feladata volt, hogy kiválassza, melyik ága a legkönnyebben
hajózható – nem könnyű feladat. A víz közepén, titokzatos hirtelenséggel zátonyok bukkantak fel,
ott, ahol a legszélesebb volt a folyó. A tiszta zöld víz egyre gyorsabban ragadta magával a
csónakot, egyre sekélyebb helyek fölött, míg a csónak feneke egyszerre csak a kavicsokat súrolta.
Utána, éppen olyan hirtelenséggel, mély vízbe jutottak. Egyik pillanatban még alig hat inchnyi
mélységű rohanó víz nyargalt a csónak alatt, a következőben már hat láb mély áttetsző zöld békés
vizén úsztak. De ezen a szakaszon többször egymásután futottak zátonyra és ilyenkor nem volt
más hátra, mint hogy Hornblower és Brown
térdig feltűrjék a nadrágjukat, belépjenek a vízbe és esetleg száz yardnyi úton húzzák a csónakot
nagy megerőltetéssel, míg végül ismét elegendően mély vízbe értek. Hornblower hálát adott
szerencsecsillagának, hogy laposfenekűre építtette a csónakot – a tőgerenda csak megnehezítette
volna dolgukat.
Azután ugyanolyan gáthoz értek, mint amilyen mellett éjszakai útjukon, amikor először vágtak
neki az ismeretlen folyónak, csaknem szerencsétlenül jártak.
 Félig természetes, félig mesterséges gát volt, a folyó medrében fekvő kövekből hordták össze és
fölötte vadul zúgott a víz.
– Evezzen ki a partra, Brown! – szólt Hornblower, amikor csónakmestere kérdő pillantással
függesztette rá a szemét.
A csónak kifutott a homokos partra, közvetlenül a gát fölött. Hornblower
kiszállt és lenézett a vízbe. A gát alatt legalább száz yardnyi távolságban
zúgott, örvénylett a víz. Ezen a részen mindent a parton kell lecipelniük.
Legalább háromszori fordulót jelent kettőjüknek, Brownak és neki, mert hiszen Bush a
falábával úgyis éppen csak hogy botladozni tud az egyenlőtlen, göröngyös talajon. Mindenekelőtt
odáig kell vinni a csónakot. Nem könnyű feladat. Egészen más volt a csónakot továbbcsúsztatni a
zátonyokon, akár ha csak egy inchnyi mélységű is volt a víz, vagy pedig a szó szoros értelmében
a vállukra venni és vinni. Hornblower néhány másodpercig sötéten nézett maga elé, mielőtt
rászánta volna magát, hogy hozzáfogjon. Lehajolt és a csónak alá tette a kezét.
– Maga a másik végét fogja, Brown! És most emeljük!
Éppen csak hogy egyesült erővel fel tudták emelni a nehéz terhet. De alighogy egy yardnyira
elvonszolták, Hornblower ujjai és csuklója már elzsibbadt, elhagyta minden ereje és újra le kellett
engednie a csónakot. Elkerülte Brown pillantását, azután újra, kimerültén lehajolt.
– Emelje! – kiáltotta.
Nem, így nem vihették el olyan nagy távolságra a csónakot. Alighogy felemelte, megint csak le
kellett tennie.
– így nem lehet, sir – szólalt meg Brown szerényen. -
A hátunkra kell venni, különben sohasem visszük el odáig. Ez az egyetlen mód.
Hornblower úgy hallotta a tiszteletteljes suttogást, mintha nagyon messziről jönne.
– Ha a kapitány úr emelné az orránál, én fognám a faránál, így sir, most tessék megfordulni.
Most tessék tartani, míg én is alákerülök, így! Most indulhatunk!
A csónak most már a vállukon volt. Mind a ketten meggörnyedtek a súlyos teher alatt.
Hornblower, aki a jóval könnyebb részt kapta, arra gondolt, vajon milyen nehéz lehet Brownnak
a csónak fara. Szorosan összemorzsolta a fogát és magában megesküdött, hogy addig nem pihen
meg, amíg Brown nem kér engedelmet. De öt másodpercen belül már megbánta esküjét.
Nehezen, lihegve lélegzett és szúró fájdalmakat érzett mellében. Egyre inkább nehezére esett,
hogy emelgesse lábát az egyenetlen talajon és el ne essék. Ez a néhány hónap a Gracay
kastélyban
ugyancsak elpuhította, elgyengítette. Az utolsó néhány yardon már minden
megszűnt, az egész világ elsüllyedt körülötte, csak a szörnyű terhet érezte a nyakán és vállán és
csaknem kifulladt a lélegzete. Azután egyszerre meghallotta Bush jóindulatú hangját.
– Megérkeztünk, sir. Tessék megengedni, hogy segíthessek.
Bush kevés, de nagyon szívesen fogadott segítségével lassan le tudta ereszteni súlyos terhét a
földre. Addigra Brown is lihegve állt a csónak fara fölé hajolva és karjával törölte le homlokáról a
csurgó verejtéket. Hornblower látta, hogy már éppen szóra nyitotta a száját, de becsukta ismét,
mert eszébe jutott, hogy
most már ismét szolgálatban van és csak akkor szabad beszélnie, ha kérdezik. És a fegyelem,
mint Hornblower hirtelenében megértette, azt kívánta, hogy ne áruljon el semmi gyengeséget
alárendeltjei előtt – elég baj az, hogy el kell fogadnia Brown tanácsait, hogyan vegye hátára a
csónakot.
– Most fordítsuk meg a csónakot és csúsztassuk be a vízbe – mondta végül.
Elfulladt lélegzése végre ismét lecsillapodott.
Becsúsztatták a vízbe a csónakot, azután berakták az élelmiszert. Hornblower feje szédült a
megerőltetéstől. Vágyódva gondolt kényelmes helyére a csónak farában. De elutasította magától
ezt a gyöngeséget.
– Majd én evezek, Brown – mondta.
Brown ismét kinyitotta a száját, azután megint becsukta, de nem tehetett
megjegyzést, ha egyszer a kapitány ilyen határozott hangon adta ki a parancsot.
A csónak vidáman táncolt a vizén és Hornblowert boldoggá tette a teljesen
alaptalan meggyőződés, hogy íme bebizonyította alárendeltjeinek: a királyi haditengerészet
kapitánya még testi erőben is felveszi a versenyt akármelyik alárendeltjével, ha még olyan
herkulesiak is izmai.
A nap folyamán egyszer-kétszer még elkapták őket ilyen váratlanul felbukkanó sekély
szakaszok a folyó közepén és ha tovább akartak jutni, minden lehetséges tehertől meg kellett
szabadítani a csónakot. Amikor Hornblower és Brown bokáig gázolva a sekély vízben, nem
tudták tovább húzni a csónakot, még Bushnak is ki kellett szállni, nem volt más megoldás. Falába
széles bőrtalpa ellenére is mélyen besüllyedt a vízbe és úgy bukdácsolt lefelé a folyó mentén,
várva, míg a sekély részen szerencsésen túljutottak és ismét odatolták hozzá a csónakot, hogy
könnyebben beszállhasson. Egyszer úgy kellett állnia a kenyeres zsákkal és az ágyneműs
köteggel a karján, míg Hornblower és Brown nagy nehezen el tudták szabadítani a zátonyról a
csónakot. Ez alkalommal le kellett csatolni Bush falábát, beemelni a csónakba és úgy szabadítani
ki a homokból, olyan mélyen süppedt be. Ezen a napon mégegyszer vállukra kellett venni a
csónakot, de szerencsére már nem olyan hosszú darabon, mint első alkalommal. De mindenesetre
ez a nap olyan változatos és izgalmas volt, hogy nem panaszkodhattak unalomról.
Úgy érezték magukat a nagy, magányos folyón, mintha lakatlan vidéken át haladtak volna. A
legnagyobb részében nem láttak egy teremtett lelket sem. Egyszer egy partravont kis csónakot
pillantottak meg, bizonyosan átkelésre használták, egyszer meg nagyobb komppal találkoztak,
amelyen szekereket is lehetett átszállítani a túlsó partra. Nagy,laposfenekű
bárka, amelyet hosszú horgonykötél segítségével a folyó sodra vitt át a túlsó partra. Egyszer kis
kotróhajó mellett haladtak el, amely építkezés céljárahomokot gyűjtött a folyó fenekén. Két
viharvert ember kormányozta nagy igyekezettel, hosszú rudak segítségével. Izgalmas pillanat
volt, amikor megközelítették, Bush és Brown kivetett horgukat figyelték és Hornblowernek össze
kellett szednie minden erejét, hogy éppen csak annyira dolgozzon evezőivel, hogy a csónakot a
folyó közepén, a víz sodrában tartsa. Miközben lassan úsztak lefelé a víz hátán, már arra gondolt,
hogy utasításokat ad Bushnak és Brownnak: a két embert azonnal el kell hallgattatni, ha úgy
tűnik, mintha gyanakodnának, de még idejében visszatartotta magát. Megbízhatott bennük, hogy
külön utasítás nélkül is első ösztönükre hallgatnak és a méltósága megkívánta,
hogy semmit se áruljon el izgatottságából.
De az izgalomra nem volt semmi ok. A két homokkotró munkás pillantásában nyoma sem volt
semmi kíváncsiságnak, amikor feléjük néztek és barátságos, szíves, mosolygó »Bonjour,
messieurs«-vel köszöntötték őket.
– Bonjour! – felelt Hornblower és Brown. – Bushnak volt annyi esze, hogy hallgasson; hiszen
rossz kiejtésével azonnal elárulhatta volna őket és ehelyett minden figyelmét horgászbotjának
szentelte. Nyilván eléggé gyakran megesett, hogy horgászok bukkantak fel a Loire vizén és éppen
ezért nem is talált benne senki semmi különöset. Ezenfelül a horgászás a legártalmatlanabb
szórakozás a világon és ez már magában véve is megkímélte őket a gyanútól, mint ahogyan a
gróf és Hornblower előre helyesen megsejtették. És senki sem gondolta volna, hogy
Franciaország szívében, egy kis csónakon, három halálraítélt hadifogoly szökik hazafelé. Nagyon
gyakran láttak a folyóparton mosónőket, néha egyedül, néha csoportosan. Fecsegésüket elhozta
hozzájuk a szellő. Hallották a ruha
 csapkodását a vízben, látták a víz mellett megvillanó térdüket, miközben buzgón öblögették
ruháikat. A legtöbb nő felnézett munkája közben és egy ideig utánuk bámészkodott, miközben
elhaladtak mellette, de sohasem feltűnően, gyanakodva vagy kíváncsian. Éppen csak hogy
tudomást vettek ottlétükről. Háború és felfordulások idején annyi különféle magyarázata lehetett
az idegen halászok felbukkanásának, hogy az asszonyok pillanatig sem törték a fejüket.
A vadul tajtékzó zugoknak és sellőknek, amelyek csaknem elpusztították őket első éjszakai
útjukon, errefelé nyomuk sem volt. Részben az Allier-vel való egyesülés, részben a téli áradás
megszűnése okozta, hogy egészen elmaradtak. A téli zúgok helyén hosszú homokpadok
halmozódtak fel, amelyeket nappali világosság mellett könnyen kikerülhettek. Végeredményében
nem bukkant fel semmi különösebb nehézség. Még az idő is kegyes és jóságos volt hozzájuk,
szépséges, napos tavasz, enyhén meleg napsütés. Fényével beragyogta az arany, kék és zöld
tájképet. Brown nem szégyelte magát, jólesően sütkérezett és a kemény, viharvert
tengerész kényelmesen elnyúlt az ülésen, ha az egyformaság és csönd elringatta.
Bush szigorú filozófiája szerint az ember – elsősorban a tengerészember –
bánatra, szenvedésre és veszedelmekre született. Minden eltérést ettől a
helyzettől gyanakodva kell nézni és nem szabad túlzott örömmel fogadni, nehogy azután
megsokszorozódott szenvedéssel kelljen fizetni érte. Szebb volt a szépnél, jobb a jónál ez a
csendes, boldog suhanás lefelé a folyón, míg a reggel észrevétlenül délbe olvadt és a dél hosszú
délutánba, miközben villásreggelire elfogyasztották a pompás hideg pástétomot (Jeanne
búcsúajándékát) és egy üveg bort.
A kis városkák, inkább falvak, mind magasan fenn a parton épültek, ahol az áradások már nem
érhették el őket. Hornblower kívülről tudta az egész utat minden kis részletével, a pontos
távolságokat, amint a gróf feljegyezte neki.
Tudta, hogy a legelső város, ahol híd íveli át a folyót. Briare, ahová csak
estefelé érhetnek el. Úgy tervezte, hogy a sötétség teljes beálltáig megállnak a város fölött és
éjszaka haladnak le mellette, de már a nap folyamán szilárdan elhatározta, hogv nem várnak,
hanem egyenesen
mennek tovább. Nem tudta volna világosan elemezni indítóokait. Tudta, hogy mindenesetre
különös az, amit tesz, hogy veszedelmet vállal, bár csak a legcsekélyebbet is, amikor sem a
kötelessége, sem valami más elkerülhetetlen szükségszerűség nem parancsolta. Egyetlen, amit
nyerhetnek, egy-két óra. A nelsoni tradíció: – Ne vesztegess el egyetlen órát sem! – mélyen a
lelkében gyökerezett, de ezúttal aligha ez befolyásolta.
Részben puszta ellentmondási ösztönből tette. Olyan nagyszerűen sikerült eddig minden.
Valóságos csoda volt, hogy el tudtak menekülni Caillard mellől, jóformán őrizőik szeme láttára és
még ennél is nagyobb csoda vitte őket a Gracay
kastélyba, az egyetlen helyre egész Franciaországban, ahol biztonságban
érezhették magukat. És most ez az út is, lefelé a folyón, könnyű sikert ígért.
Ösztönös ellentmondása erre a természetes és magától értetődő sikerre csak az lehetett, hogy ő
maga állítson az útjába akadályokat – annyi sok baj, gond és akadály környékezte mindeddig
életét, hogy nem is érezte jól magát nélkülük.De részben az ördögök űzték. Komor, veszekedős
kedvében volt. Elhagyta Marie-t és minél jobban eltávolodott tőle, annál jobban sajnálta. Kínozta
az a tudat, hogy szégyelnivalóan és kicsinyesen viselkedett vele szemben, kínozta az együtt
töltött órák emléke, érzelmes vágyódás fogta el közelsége után. Előtte meg Anglia van, ahol már
mindenki halottnak gondolja, ahol Mária már bele is törődött elvesztésébe és ezért kétszeresen és
kínosan boldog lesz, amikor visszakapja, ahol Lady Barbara már egészen elfelejtette és a
haditörvényszék szigorúan felelősségre vonja cselekedeteiért. Elkomorodva arra gondolt, hogy
talán jobb is volna mindannyiuknak, ha csakugyan meghalt volna. Kissé
 visszariadt a gondolattól, hogy visszatérjen Angliába, mint ahogy az ember visszaretten, mielőtt
beleugrik a hideg vízbe, mint ahogy mindig életében visszaretten a közvetlen, fenyegető
veszedelemtől. Mindig kényszerítette magát, hogy szembenézzen a veszedelemmel, hogy bátran
fogadja. Mindig lenyelt minden keserű pirulát, amelyet az élet elébe tett, mert tudta, hogy a
legcsekélyebb habozásért is még sokkal keserűbben megvetné magát. És így most sem
fogadhatott el semmi mentséget a halogatásra, habozásra.Már látta Briare-t a messze távolban, a
folyó partján. Templomának tornya kirajzolódott az alkonyati égre és hosszú hídja feketén
sötétlett az ezüst vizén. – Hornblower az evezői mellől hátranézett és mindezt látta. Azt is látta,
hogy Bush és Brown kérdő pillantással nézik.
– Vegye át az evezőket, Brown – mondta.
Némán cseréltek helyet és Bush csodálkozva adta át a kormánykötelet – hiszen úgy tervezték,
hogy hidak alatt csak éjszaka haladnak át. Két fekete árnyék sötétlett a vizén, két bárkát vontattak
ki az oldalcsatornából, amely keresztben vágta át a Loire-t. Hornblower figyelmesen nézett előre,
miközben gyorsan siklottak a víz hátán Brown hatalmas evezőcsapásai nyomán. Miután sietve
megvizsgálta a víz felszínét, megállapította, hogy a hídnak melyik íve alatt haladnak. Tisztán látta
a bárkák vontatókötelét a parton és a hídon is megpillantotta a vontatólovak csoportját. Feketén
és élesen rajzolódott ki a kötél az égboltra, miközben a lovak keserves erőlködéssel húzták a
bárkákat, keresztben az erős sodrú folyón.
Az emberek lenéztek rájuk a hídról. Éppen annyi helyük maradt a két bárka között, hogy
keresztülsurranhassanak. Nem kellett megállniuk és senki sem kért tőlük magyarázatot.
– Tovább! – szólt oda Brownnak és a csónak nyugodtan siklott tova a vizén.
Pillanatok alatt túljutottak a hídon, szorosan egyik bárka fara mellett.
Alacsony, vállas öregember állt a kormánylapát mellett, mellette a kis unokája és kíváncsian
néztek le rájuk, amint sebesen elsuhantak mellettük. Hornblower vidáman integetett a
kisgyereknek – az izgalom volt az a méreg, a kábítószer, amelyre vágyódott, amelytől mindig
megjött a jókedve és szélesen vigyorogva nézett fel a többiekre a hídon és a parton. Azután ez is
elmúlt és Briare a hátuk mögött maradt.
– Elég könnyen ment -jegyezte meg Bush.
– Igen – felelt Hornblower.
Ha az országúton mentek volna, egészen bizonyosan megállítják őket és elkérik útlevelüket. De
itt, a csaknem hajózhatatlan folyón, senkinek eszébe sem jutott ilyesmi. A nap már alacsonyra
ereszkedett, egyenesen a szemébe sütött, amikor előre nézett. Bizonyos, hogy egy órán belül
egészen besötétedik. Figyelmesen nézegette a partokat, hol találna alkalmas táborhelyet
éjszakára. Egy sziget már elsuhant mellettük, mire megpillantotta a legalkalmasabb helyet –
parányi dombocska egy kis szigeten. Három fűzfa az egész és smaragdzöld középső részét széles
aranybarna sáv fogta körül, ahol a visszahúzódó folyó otthagyta
hordalékát.
– Ott futtassa partra a csónakot, Brown! – parancsolta.
– Lassan. Most csak a kormányfélen evezzen. Most mind a két kezével. Nyugodtan.
Mint kiderült, a hely nem is volt olyan alkalmas kikötésre. Hornblower
nagyszerűen értett a nagy, tengerjáró hajókhoz, de még sokat kellett volna
tanulnia, hogyan kezelje a laposfenekű csónakot a folyó homokpadjai között.
Örvénybe kerültek a part mellett és alighogy a csónak feneket ért, az ár ismét elszabadította.
Brown, aki a vízbe lépett, hogy egészen kihúzza a csónakot, előreesett és csaknem derékig került
a vízbe. Ugyancsak meg kellett feszítenie minden erejét, hogy az ár ellen partra tudja húzni.
Szinte elviselhetetlen volt
a tapintatos hallgatás, miközben Brown szerencsésen elvégezte feladatát.
 Hornblower legnagyobb bosszúsága közben is észrevette Bush ideges mozdulatát és arra
gondolt, hogyan hordott volna le hasonló körülmények között első tisztje egy kadétot ilyen
gondtalan és ügyetlen munkáért. Önkéntelenül is elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy Bush
milyen nehezen tudja elrejteni érzéseit és ez a mosoly elfeledtette vele bosszúságát.
Belelépett a sekély vízbe és segített Brownnak, hogy a megkönnyebbült csónakot magasabban
húzza ki a partra. Visszaparancsolta Busht, aki minden áron ki akart szállni
– Bush még mindig nem tudta megszokni, hogy tétlenül
üljön, amíg a kapitánya dolgozik. Már csak bokáig ért a víz, amikor Hornblower végre
megengedte, hogy kiszálljon. Most csaknem egészen a szárazföldre húzták a csónakot és Brown
jó erősen hozzákötötte a földbe vert cölöphöz, elővigyázatosságból, hogy ha esetleg valami előre
nem látott véletlen következtében a víz felszíne emelkedne, el ne vihesse az ár a csónakot. A nap
lángolva pihent le nyugaton és most már gyorsan sötétedett.
– Vacsorázzunk – szólalt meg Hornblower. – Mit együnk?
Egy kapitány, akinek szigorú fogalmai vannak a fegyelemről, egyszerűen
bejelentette volna, hogy mit vacsorázzanak és egészen biztosan nem kérdezi meg alárendeltjei
véleményét. De Hornblower nagyon is tudatában volt, milyen furcsa és szokatlan hajója mostani
személyzetének az összetétele, semhogy ilyen mértékig fenntartotta volna a látszatot. De Bush és
Brown nem tudtak szabadulni az egész életükön át beléjük idegződött fegyelemtől és nem tudták
rászánni magukat, hogy tanácsot adjanak a kapitánynak. Csak némán álltak és várakoztak és
Hornblowernek kellett eldönteni, hogy fogyasszák el a hideg pástétom maradékát frissen főtt
burgonyával. Amint a döntés megtörtént, Bush hozzálátott, hogy teljesítse és keresztülvigye
kapitányának parancsait, amint ez mint első tisztnek kötelessége is volt.
– Majd én tüzet rakok – mondta. – Van itt elég fa, amit az ár a partra
vetett, Brown. Csak vágjon három jó erős ágat arról a fűzfáról, hogy
felakaszthassam a bográcsot a tűz fölé. Igen, igen, az éppen jó lesz.
Bush a csontja velejéig érezte: Hornblower azzal a gondolattal foglalkozik, hogy részt vegyen a
vacsora előkészületeiben. Ezt nem tudta elviselni. Szinte
szemrehányóan, kérdően nézett fel rá. Egy kapitánynak sohasem szabad ilyen magához
méltatlan munkát végeznie, távol kell maradnia alárendeltjeitől, visszahúzódva kabinjának
titokzatos magányába. Végül is Hornblower magukra hagyta kettőjüket. Körüljárta a kis szigetet,
elnézte a távoli partot, a néhány szétszórt házacskát, amelyek csakhamar
eltűntek a növekvő sötétségben. Szinte megijesztette, hogy a barátságos, zöld szőnyeg, amely a
sziget legnagyobb részét borította, nem fű, amint gondolta, hanem a korai tavasz ellenére is már
dúsan burjánzó csalán. Brown káromkodásai után ítélve, alighanem ugyanezt a felfedezést tette a
sziget túlsó oldalán, amikor mezítláb indult tüzelőt gyűjteni.
Hornblower egy ideig fel-alá sétálgatott a homokos, kavicsos parton. Amikor visszatért
táborhelyükhöz, idillikus jelenet fogadta. Brown a barátságos kis tüzet élesztette, amely fölött, a
három lábra erősítve már ott lógott a bogrács.
Bush, falábát mereven kinyújtva maga előtt, éppen az utolsó szem krumplit hámozta. Úgy
látszik, Bush véleménye szerint az elsőtiszt megoszthatja az ilyen alsórendű munkát egyetlen
alárendeltjével anélkül, hogy kockára tegye a fegyelmet. Mind a hárman együtt vacsoráztak,
szótlanul, de barátságosan, a haldokló tűz mellett. Még a hűs esti fuvalom sem hűlhette a
bajtársiasság érzését, amelyet mindegyikük mélyen átérzett a maga módján.
– Állítsak őrt, sir? – kérdezte Bush, amikor elkészültek vacsorájukkal.
– Nem! – tiltakozott Hornblower.
Az a kevés fokozott biztonság, ha egyikük ébren töltötte volna az éjszakát, nem érte volna meg
a nagy kényelmetlenséget és kellemetlenséget, hogy mindhármuktól elraboljon négy órai alvást.
 Bush és Brown köpenyükbe és takarójukba burkolódzva a puszta földön aludtak. Mint
Hornblower sejtette, meglehetősen kényelmetlenül. Az ő számára tengeri fűvel töltött derékaljat
helyeztek el szorosan összecsavarva a csónak egyik ülése alatt, Brown most leterítette neki a
homokos part legsimább részére.
Békésen és mélyen aludt rajta. Felette a hold sarlója világított a csillagos
égről. A harmat megnedvesítette arcát. Homályosan, zavarosan emlékezett
történetekre nagy vezérekről – elsősorban XII. Károlyról – akik megosztották embereik kemény
sorsát és ott aludtak velük együtt a puszta földön. Egy-kétmásodpercig már-már maga is követni
akarta példájukat, de azután józan esze legyőzte szerénységét és belátta, hogy fölösleges volna
ilyen színpadias
eszközökkel megnyerni Bush és Brown szeretetét és ragaszkodását.

XII. FEJEZET

Tengerár

Szép napokat töltöttek a Loire-on és minden nap még szebb volt, mint az előző.
Hornblower nemcsak a kéthetes kirándulás passzív gyönyörűségét élvezte, hanem a szoros
bajtársiasság sokkal aktívabb gyönyörűségét is. Tíz éve, hogy megkapta kapitányi kinevezését és
azóta természetes félénksége egyre jobban eltávolította az emberektől, míg végül már maga sem
tudta, milyen fájdalmasan vágyódik megértő barátok, igazi bajtársak után. De ezen a kis
csónakon, ahol olyan szoros közelségben éltek egymással, ahol egyiküknek a baja valamennyiüké
volt, megismerte a boldogságot. Éles szemével jobban meg tudta becsülni Bush kivételes jó
tulajdonságait, mint valaha. Látta rajta, hogy titokban sokat bánkódik elveszített lába és a tétlen
élet miatt, amelyre sebesülése kényszerítette. Azt is tudta, milyen mély aggodalommal néz a jövő
elé.
– Gondoskodom arról, hogy megkapja a kapitányi kinevezését – mondta Hornblower az
egyetlen alkalommal, amikor Bush gondjaira célzott. – Még akkor is, ha ez lenne utolsó
cselekedetem ezen a földön.
Arra gondolt, hogy ezt csakugyan keresztül is tudja vinni, még akkor is, ha őt személy szerint
kegyvesztettség és megszégyenítés várná. Lady Barbara bizonyosan még emlékszik Bushra és a
régi szép napokra a Lydia fedélzetén és éppen úgy értékeli Bush jó tulajdonságait, mint maga
Hornblower. Ha hozzá fordul kérésével, a megfelelő szavakkal – még akkor is, ha a
haditörvényszék megbélyegzi és elítéli cselekedetét – bizonyosan meglesz a hatás és Bush javára
billentheti a mérleget, felkeltheti iránta az Admiralitás érdeklődését. Bush legalább úgy
megérdemli azt a helyet, mint akármelyik kapitány, akinek a nevét
ott olvashatja a névsorban.És itt van Brown is, az örökvidám. Senki sem tudtaolyan jól
megítélni, mint Hornblower, mennyire kényelmetlen Brown helyzete, ilyen szoros közelségben
két tisztéhez. De Brown mindig megtalálta a helyes középutat közvetlenség és tisztelet között.
Vidáman nevetett ha megcsúszott egy lapos kövön és leült a Loire kellős közepén és megértőén
mosolygott, ha ugyanez történt Hornblowerrel. Nagy buzgalommal igyekezett ellátni minden
munkát, amire
szükség volt és soha, még tíz napi gyakorlat után sem tartotta természetesnek, elfogadott
szokásnak, hogy tisztjei is elvállalták a maguk részét ezekből a munkákból. Hornblower előre
látta, hogy Brownra még szép jövő vár, ha egy kis segítséget kap és kellőképpen felhívják rá a
magasabb körök figyelmét. Még ő is könnyen felviheti a kapitányságig, Darby és Westcott is a
fedélközből indultak, hasonló körülmények között. Még ha a haditörvényszék el is ítéli,
bizonyosan tehet valamit az érdekében. Legalábbis azt biztosan remélte, hogy Elliott és Bolton
nem hagyják el egészen és ha komolyan megkéri őket, egyik vagy másik
bizonyosan befogadja Brownt tengerészkadétnak hajójára.
Miközben így tervezgette magában barátai jövőjét, Hornblower már sokkal nyugodtabban,
egykedvűen nézett az út vége, az elkerülhetetlen haditörvényszék elé. Legalábbis most, míg ezek
a szép, derűs napok tartottak, nem is akart arra gondolni, hogy egyszer ennek is vége szakad.
Békés utazás volt a békés tisztítótűzben. Maga mögött hagyta Marié emlékét, aki olyan
megalázóan bocsátotta el és a jövő gondjai még a messze távolban rejtőztek. Életében először élte
a jelenben a lótuszevők gondtalanul boldog életét.Az utazás sokféle apró részlete is segítségére
volt a teljes feledésben; mindezek csak apróságok voltak és mégis a jelenben annyira fontosak.
Amikor kiválasztották az irányt a folyó aranyszínű homokpadjai között. Amikor beléptek a vízbe,
hogy áthúzzák a csónakot, a homokpad túlsó oldalára, mert helytelenül döntöttek. Amikor
magányos kis szigetet találtak, ahol kiköthettek éjszakára. Amikor végre megállapodtak a
megfelelő táborhelyben és vacsorát főztek. Ha homokkotróhajók, vagy nagyritkán halászbárkák
mellett suhantak el. Amikor városok mellett haladva, óvatosan kerülték a gyanús viselkedés
látszatát. Mindig akadtak apróságok, amelyek foglalkoztatták
gondolataikat. Két éjszaka esett az eső. Akkor szorosan összebújva aludtak a fűzfák között
kifeszített pokróc védelmező teteje alatt. Olyan
megmosolyognivalóan jóleső és kedves volt, amikor ébredéskor észrevette, hogy Bush ott
horkol szorosan mellette és védelmezőén fogja át a fél karjával.
És a Loire szép látnivalói: Gien várkastélyával magasan fenn a hegyen: Sully hatalmas kerek
bástyatornyaival; azután Chateau-Neuf-sur-Loire és Jargeau. Majd mérföldekkel előre láthatták
az orléans-i székesegyház hatalmas, négyszögletes tornyát. Orleans egyike a kevés számú
városnak, amely közvetlenül a folyó partján épült. Óvatosan haladtak el a város mellett, nagy
gonddal kormányozva
számos hídjának ívei alatt. Alig, hogy Orleans mögöttük maradt, már felbukkant Beaugency,
számtalan ívű hosszú hídjával és különös, négyszögletes tornyával.
Neversnél még sziklás volt a folyóágy, később már csak kavicsos és most a kavicsok is
aranyszínű homoknak adtak helyet, aranyszínű homok ragyogott a kék folyó partján, de amikor
lenéztek a víz fenekére, mélysége zölden csillogott. A sok zöld színgazdag skálája
gyönyörködtette Hornblower szemét, az örökös fűzfák zöldje, a szőlőkertek, a búzaföldek és a
mezők zöldje.
Azután elhaladtak Blois mellett. A magasan ívelő hídját koronázó piramis
hirdette, hogy a gyermek XV. Lajos uralkodásának első alkotása. Azután Chaumont és Amboise
következett. Szép kastélyáig ragyogva néztek le a folyóra. Utána Tours – ismét a vízparton épült
és óvatosan lopództak el alatta – majd Langeais. A szigetekkel teletűzdelt folyó vad magányát a
távoli partokon most már mindenfelé várak, kastélyok, székesegyházak ékesítették. Langeais alatt
a széles, baloldalon nyugodtfolyású Vienne ömlött a Loire-ba, mintha átadta volna egynémely
tulajdonságát a megnagyobbodott folyónak, ettől kezdve valamivel lassabb és nyugodtabb volt a
folyása, egyre ritkábban következtek zátonyok. Saumur és Lés Fonts de Cé számtalan kis szigete
után a még hatalmasabb Maine csatlakozott a Loirehoz a jobboldalon és ez végül is megrabolta a
vad folyót jellemző tulajdonságaitól, amelyekért annyira a szívükhöz nőtt. Itt sokkal mélyebb és
sokkal lassabb volt már az ár és itt találkoztak az első, gyér kísérletekkel, hogy a folyót
kereskedelmi forgalom céljaira is felhasználják sikeresen. Előbb is találkoztak ma Bonaparte
hasonló, kárbaveszett kísérleteinek nyomaival.
De a Maine torkolata alatt a gátak ellenálltak a téli áradásnak és az állandó
beszivárgásoknak, mindkét parton rengeteg aranyszínű homokot halmoztak fel és a folyó
közepén mély csatornát hagytak szabadon, ahol már nagyobb bárkák is hajózhattak. Legtöbbet
öszvérek vettek vontatókötélre, de némelyik felhasználta a nyugati szelet és felhúzta vitorláit.
Hornblower éhes pillantással nézte, hiszen hónapok óta most látott először vitorlásokat, de azután
elvetette a gondolatot, hogy ellopja valamelyiket. Egy pillantás esetlen, nehézkes hajótestükre,
biztosította, hogy ezekkel még veszedelmesebb volna tengerre szállni, akár rövid útra is, mint
mostani kis lélekvesztőjükben.
De a nyugati szél nemcsak a bárkákat hozta az útjukba, hanem valami egyebet is. Brown
szorgalmas evezés közben egyszerre csak szimatolva felemelte az orrát.
– Bocsánatot kérek, sir – szólalt meg – de érzem a tengert!
Mind a ketten szimatolva szagolták a szelet.
– Becsületszavamra, igaza van, Brown – bólintott Bush.
Hornblower nem szólt semmit, de ő is megérezte a sós levegőt és ez annyi zavaros bonyolult
érzést támasztott fel benne, hogy egyelőre szólni sem tudott. És ezen az éjszakán, miután tábort
ütöttek, ha meg is változott a folyó jellege, de ezen a szakaszon is ugyanannyi elhanyagolt sziget
akadt az útjukba, mint előző részein. Hornblower észrevette, hogy a víz felszíne észrevehetően
emelkedett azon a helyen, ahol partra húzták csónakjukat. De nem esővíztől dagadt meg a folyó,
mint útjuk elején, amikor huszonnégy órai erős esőzés után az éjszakai ár csaknem elragadta
csónakjukat. Ezen az estén Nantes felett nem esett az eső, sőt három nap óta nyoma sem volt
felhőnek az égen. Hornblower figyelte, amint a víz szinte észrevehetően emelkedik, elér egy
bizonyos magasságot, ott megáll egy ideig, azután ismét süllyedni kezd. Ez a dagály.
Paimbeufnél, a folyó torkolatánál tíz-tizenegy láb az emelkedés, Nantesnál
négy-hat láb. Itt már csak a dagály utolsó erőfeszítéseit figyelhette meg, hogy szembeszálljon a
folyó árjával.
Furcsa izgalom fogta el erre a gondolatra. Tehát végre elértek ahhoz a
folyószakaszhoz, ahol már a tengerár uralkodik, oda, ahol életének nagyobbik felét eltöltötte.
Tengertől-tengerig utaztak, a Földközi-tengertől az Atlanti-óceánig. Ugyanez a tengerár, melyet
itt megfigyelt, mossa Aglia
partjait, ahol Barbara, Mária és ismeretlen gyermeke és az Admiralitás lordjai élnek. De ez a
felfedezés ennél többet is jelentett. Szép útjuk a Loire-on véget ért. Ezen a vizén, ahol már a
tengerár uralkodik, nem mozoghatnak többé olyan szabadon, mint az ország belsejében. Errefelé
az idegen arcokat, az ismeretlen jövevényeket már gyanakodva nézik és talán a legközelebbi
negyvennyolc órában dől el éppen, vajon hazaérkezik-e valaha Angliába, hogy
szembeszállhasson a haditörvényszék ítéletével, vagy pedig újra elfogják és agyonlövik.
Hornblower ebben a pillanatban újra megtalálta az izgalom régi szenzációját, amelyet a lelke
legtitkosabb rejtekében félelemnek nevezett. Szíve hevesen dobogott, tenyere izzadt, combján
furcsa nyilalások futottak végig. Erőt kellett vennie magán, hogy leküzdje ezeket a jelenségeket,
mielőtt visszatért volna a többiekhez, hogy beszámoljon megfigyeléséről.
– Félórával ezelőtt érte el a legmagasabb pontot? – ismételte Bush, amikor elhallgatott.
– Igen.
– Hm –, dörmögött magában Bush.
Brown nem szólt semmit, amint illendő is volt helyzetéhez, de az ő arcán is mély tűnődés
tükröződött. Mind a ketten, tengerészekhez illően igyekeztek alkalmazkodni az új helyzethez.
Hornblower tudta, hogy ettől a
perctől kezdve, egy-egy pillantást vetve a napra, de nem feltétlenül a vízre,
már meg tudják mondani a tengerár állását, gondolkodás nélkül megadják a kívánt
felvilágosítást, tudatalatti ösztönösen elvégzett számításaik alapján, amelyekre a tengeren eltöltött
élet tanította meg őket. Hornblower is éppen úgy tudta ezt, mint ők, az egyetlen különbség csak
az volt közöttük, hogy őt érdekelte maga a jelenség is, a másik kettőt pedig nem. Talán nem is
gondoltak a dolognak erre a részére.

XIII. FEJEZET

Hajórablás

Hornblower úgy határozott, hogy mielőtt megérkeznének Nantes-ba, felöltik a vámtiszti

egyenruhákat. Hosszú és aprólékos meggondolások után jutott csak erre az elhatározásra,
miközben alaposan egybevetette a lehetőségeket. Ha civilruhában érkeznek, csaknem bizonyos,
hogy megállítják és kikérdezik őket, ebben az esetben pedig nem tudják megmagyarázni az iratok
és az útlevél hiányát. Ha azonban az egyenruhát viselik, akkor minden valószínűség szerint
egyáltalán fel sem tartóztatják őket és ha mégis igyekeznének kikérdezni, gőgös és fölényes
tiltakozás és méltatlankodás még mindig megmentheti a helyzetet. De viszont a
vámhivatalban szolgálatot teljesítő ezredes szerepéhez határozottan színészi képességek
kellettek és Hornblower nem bízott magában eléggé, nem annyira a képességeiben, mint az
idegeiben. Kíméletlenül belenézett a lelke mélyébe és most egyszerre megértette, hogy évek óta
szerepet játszik, mindig csak rideg érzéketlenséget mutatott, holott ennek nyoma sem volt a
lelkében és arra gondolt, miért ne tudna akkor hát színészkedni néhány percig, miért ne játszhatna
a fölényes és magabiztos nagyurat, akár azzal a feltétlen hátránnyal is, hogy franciául kell
beszélnie. Végül is, minden kétsége és habozása ellenére elhatározásra jutott, felvette a szép új
egyenruhát és mellére tűzte a becsületrendet.
Mint mindig, most is az elindulás első perce viselte meg legjobban, amikor beszállt a csónakba,
a kormányhoz ült, Brown pedig az evezős padra. Rendkívüli feszültség fogta el: érezte, ha
engedné, keze reszketne a kormánykötéllel és a hangja is reszketne, miközben kiadja Brownak
parancsait. És ezért most is azzal a hajlíthatatlan keménységgel viselkedett, amelyet emberei már
olyan jól ismertek és nyers hangon beszélt velük, mint csataközben.
Brown evezőcsapásai gyorsan szelték a vizet és egyre közeledtek Nantes
városához. Mind nagyobb házak bukkantak fel a partokon, azután a folyó ágakra szakadt.
Hornblower első tekintetre világosan látta, hogy leghelyesebb, ha a szigetek között vezető
legszélesebb ágat választja, mert annak a partjain látta a legélénkebb kereskedelem nyomát, de ez
már mind csak a múlté volt, mert Nantes városa haldoklóit, fulladozott a brit blokád szorítása
alatt. A partokon ténfergő munkanélküliek, az elhagyott raktárházak, mind csak azt bizonyították,
milyen pusztító hatással van a háború Franciaország kereskedelmére.
Több híd alatt suhantak el, az apály segítette előrehaladásukat. A kormányfélen mögöttük
maradt a hercegi palota hatalmas tömege. Hornblower annyira erőt vett magán, hogy látszólagos
gondtalan nyugalommal ült a csónak farában, mintha nem keresné, de nem is kerülné a feltűnést.
A becsületrend meg-megcsillant a mellén.
Egy pillantást vetett Bushra. Egyszerre megvigasztalódott és már nem szégyelte magát annyira:
Bush arcának álarcszerű merev mozdulatlansága elárulta, hogy ő is ideges. Bush becsületesen
őszinte nyugalommal nézett szembe a csatával, az ellenséges hajó sortüzével, de ez a jelenlegi
helyzet ugyancsak próbára tette idegeit. Míg ott ül a csónakban, ezer meg ezer francia szem
figyeli és csak a közönyükben, a gyanútlanságukban bízhatott, hogy megmenti a börtöntől és a
haláltól. Ez a látvány mindennél jobban lecsillapította Hornblowert. Egyszerre minden
aggodalom lehullott róla és újra feltámadt lelkében a gondtalan, mindent kockára vető
vakmerőség öröme és izgalma.A legközelebbi hídon túl kezdődött a temgeri kikötő. Legelőször a
halászhajók mellett haladtak el. Hornblower mohó pillantással futott végig valamennyin, mert
titkon arra gondolt, hogy ezek közül lop egyet. Most javára szolgált évek előtti gyakorlata Pellew
alatt, a blokád-flotta szolgálatában, mert ismerte ezeknek a halászhajóknak a működését.
Általában a breton partvidék szigetei körül jártak
szardínia halászatra és a zsákmányukat egyenesenNantes-ba hozták be, hogy ott eladják a
piacon. Ő, Bush és Brown könnyedén
tudnának kezelni hármasban egy ilyen kis hajót és vannak olyan tapasztalt és ügyes tengerészek,
hogy eljussanak vele a blokádot fenntartó hajóhadig, sőt szükség esetén Angliáig. Félig-meddig
már el is határozta magában, hogy a menekülésnek ezt az útját választja, éppen ezért éles hangon
adta ki Brownak a parancsot, hogy lassabban evezzen és minél nagyobb figyelemmel tekintse
meg a hajókat.
A halászhajókon túl két amerikai hajó horgonyzott szorosan a part mellett.
Csillagaik és csíkjaik libegtek az enyhe szélben. Figyelmét egyszerre
lánccsörgés keltette fel, a hajók rakományát fegyencek rakták le. Valamennyinek a háta
kétszeresen görnyedt meg a láncok és a nehéz zsákok súlya alatt. Ez érdekelte. Figyelmesen nézte
a jelenetet. A fegyenccsapatok katonák felügyelete alatt dolgoztak. Hornblower látta csákóikat és
muskétáik megvillanó csövét és ebből megértette, kik ezek a szegény ördögök. A hadsereg
elítéltjei, katonaszökevények, vagy esetleg elaludtak őrhelyükön, vagy nem engedelmeskedtek a
parancsnak. Ugyanazok, akiket Bonaparte Európa minden sarkából erőszakkal
szedett össze. »Gályarabságra« ítélték őket, de mert a francia haditengerészet már nem
alkalmazott gályákat, ahol az evezőspadhoz láncolva kényszerítették volna őket munkára, most
keményen dolgoztatták őket a kikötőkben. Míg Pellew alatt szolgált az Indefatigable-on, kétszer
is került elébe egy ilyen csapatravaló szerencsétlen, akik Nantesból menekültek ugyanazon az
úton, ahogyan most ő akart továbbállni.
És akkor, az amerikai hajókon túl, a part mellett megpillantottak valamit,
egyszerre mind a hárman, amitől szinte megállt a szívük verése. Ezen a hajón francia zászló
lengett, vidáman és diadalmaskodva, a viharvert kék zászló fölött.
– Witch of Endor, a tízágyús kutter – szólalt meg Brown rekedten. – Egy
francia fregatt fogta el a múlt évben, Noirmoutier közelében. Becsületemre, ez éppen a
franciákra vall. Tizenegy hónappal ezelőtt történt és még mindig a brit színek felett lengenek a
francia színek.
Nagyon szép kis hajó, annyi bizonyos; még távolból is láthatták tökéletes
vonalait, meglátszott rajta, hogy gyorsjáratú és biztos jármű a tengeren.
Készen állt a tengeri útra. A tapasztalt szem sejthette a felgöngyölt vitorlák nagyságát is. Magas,
karcsú árboca mintha alig láthatóan bólintott volna feléjük, miközben a kutter enyhén
ringatódzott a part mellett. Mintha egy fogoly kért volna tőlük segítséget. És a libegő zászlók, a
trikolor az angol lobogó fölött szomorú történetet mesélt. Hornblower hirtelen ösztönös
elhatározással elfordította a kormányt.
– Kössünk ki – szólt oda Brownnak.
Néhány evezőcsapás odavitte őket a parthoz. Az ár röviddel előbb megfordult és most
szembenézett velük. Brown elkapta az egyik vasgyűrűt és erősen odakötözte a csónakot. Először
Hornblower sietett fel a kőlépcsőkön gyors léptekkel a partra, azután Bush, meglehetősen
nehézkesen.
– Suivez-nous – szólt oda Hornblower Brownnak. Szerencsére az utolsó
pillanatban eszébe jutott, hogy franciául beszéljen.Hornblower teljesen tudatában volt
szerepének. Felemelt fejjel, gőgös léptekkel járt. Oldalzsebében a pisztolyok megnyugtatóan
ütődtek csípőjéhez, kardja
hozzáhozzáverődött csizmájához. Bush mellette ment, falába kopogott a
 kőkockákon. Egy csapat tovavonuló katona szalutált a szép egyenruhának és
Hornblower könnyed fölénnyel viszonozta a tisztelgést. Saját magát is meglepte
hűvös nyugalma. Szíve hevesen vert, de érezte, tudta, hogy nem fél. Érdemes néha ilyen
kockázatot is vállalni, hogy gyönyörködhessünk az őrült vakmerőségnek ebben a felemelő
tudatában.
Megálltak a parton a Witch of Endorral szemben és figyelmesen nézték. Fedélzete nem volt
olyan tündöklőén fehér, amilyennek egy angol elsőtiszt felügyelete alatt lennie kellett volna és
fájdalmas látvány volt az elhanyagoltkötélzet is. Két ember ténfergett álmosan a fedélzeten egy
harmadiknak a felügyelete alatt.
– Éjszakai őrség – suttogta Bush. – Két matróz és a felügyelő.
Ügy beszélt, hogy az ajka nem is mozgott, mint egy rossz gyerek az iskolában, nehogy ha
valamelyik járókelő esetleg az ajkáról akarná leolvasni a szavait, észrevegye, hogy nem franciául
beszélt.
– A többiek mind a parton vannak, a gazemberek folytatta Bush.
Hornblower a parton állt. Enyhe szellő simogatta az arcát, katonák, matrózok és civilek haladtak
el mellette. A távolban az amerikai hajók kirakodásának zaja hallatszott. Bush gondolatai nyomon
követték kapitánya gondolatait. Tisztában volt a kísértéssel, amelyet Hornblower ebben a
pillanatban érez, hogy ellopja a Witch of Endort és hazavigye Angliába. Bush magától sohasem
gondolt volna erre,
de a hosszú évekig tartó szolgálat Hornblower alatt megtanította, hogy le tudja olvasni
gondolatait, még a legképtelenebbeket és legvadabbakat is.
Igen, vad képtelenség ez a gondolat. Az ilyen nagy kutterek hatvantagú legénység
befogadására alkalmasak és eszerint készíttették vitorláikat és kötélzetüket is.
Három ember – hozzá még az egyik nyomorék – még a nagy fővitorlát sem tudná kifeszíteni,
bár lehet, hogy kinn a tengeren, szép időben, el tudnák intézni kezelését. Éppen ez a lehetőség
indította útjára a gondolatok áradatát. Csakhogy itt van még a Loire csalóka, kiszélesedő
torkolata köztük és a tenger között. És Hornblower tudta, hogy a franciák eltűntették a
jelzőbójákat és a navigációs jelzéseket az angol flotta váratlan támadásaitól való félelmükben.
Révkalauz nélkül reményük sem lehet arra, hogy megtegyék a harmincöt mérföldes utat a
homokpadok között, anélkül, hogy zátonyra ne fussanak. Ezenfelül szembe kellene nézniök
Paimbeuf, St. Nazaire ütegeivel, ahol feltartóztatják az engedély nélkül
ki- és bemenő hajókat. Nem, ez teljesen lehetetlen, belátta, hogy nevetséges érzelgősségre vall,
ha egyáltalán gondol is ilyesmire és egy pillanatig ismét élesen bírálta magát.
Elfordult és az amerikai hajók felé sétált. Érdeklődve figyelte a nyomorult
megláncolt rabokat, amint megmegbotolva, görnyedten cipelték a kikötőhídon a gabonával teli
zsákokat. Nyomorúságuk látása felháborította, még jobban felháborította a csendőrőrmester, aki
durván és kíméletlenül hajszolta munkára a szerencsétleneket. Arra gondolt, hogy ha valahol,
akkor itt lehetne megtalálnia a magját a Bonaparte elleni lázadásnak. Nem kell más, csak egy
mindenre elszánt vezető, ezt minden esetre érdemes lesz jelenteni illetékes helyen, ha hazatér.
Látta, hogy a távolban, a tenger felől újabb hajó közeledik a kikötő felé.
Sudarvitorlái feketén rajzolódtak ki a lenyugvó nap előtt. Csillagok és csíkok lebegtek zászlóján
az enyhe déli szélben, tehát ismét amerikai hajó. Ugyanezt a haragos tehetetlenséget érezte, mint
a régi időkben, amikor még Pellew alatt szolgált. Mi haszna a francia partok blokádjának, mi
haszna tűrik a szolgálat megpróbáltatásait és veszedelmeit, ha semleges hajók büntetlenül
hajózhatnak ki és be a francia kikötőkbe. Gabonát hoznak, tehát rakományuk hivatalosan nem
csempészáru, de a búza éppen olyan életbevágóan fontos Bonaparténak, ha folytatni akarja a
háborút, mint a kender, vagy szurok, ami ott van a csempészáruk jegyzékében. Hornblower
fejében ismét megfordult az örök gondolat, hogy vajon Amerika, ha egyszer belefárad a
semlegességbe, Anglia vagy
Franciaország mellé áll-e. Rövid ideig már háborút viselt Franciaország ellen és
végeredményében érdeke, hogy letörje az imperialista zsarnokságot. De nagy kérdés, vajon ellent
tud-e állni a kísértésnek, hogy megtépázza a brit oroszlánt.
Az újonnan érkező hajó ügyes vezetéssel most már egyenesen a part felé fordult. Hornblower
tűnődve, szórakozottan nézte, mintha nem érdekelné különösebben és mellette Bush és Brown. A
hajót megkötötték, oldaláról pallót vetettek ki a partra és egy kis, alacsony vállas emberke már
indult is kifelé. Civilruhát viselt. Rózsás, kerekarcán a nevetséges kis fekete bajusz két vége
felkunkorodott.
Búcsúzóul sietve fogott kezet a kapitánnyal és közben nagyon kezdetlegesen beszélt angolul.
Hornblower azonnal kitalálta, hogy ez a révkalauz.
Révkalauz! Ebben a pillanatban a gondolatok egész sora indult útnak Hornblower agyában.
Nem egészen egy órán belül sötétedik. Újhold van, máris látta, amint halványan rajzolódott ki
sarlója az égen, a lenyugvó nap fölött. Szép tiszta idő, nemsokára megérkezik az apály, enyhe déli
szél fúj, kissé keleti irányban.
A révkalauz itt van kéznél és a legénység is. Még habozott. Az egész terv
határos az őrültséggel, szinte lehetetlen. Nem gondolta meg eléggé, oktalanság volna ilyesmibe
beleugrani. Gondolatban mégegyszer végigfutott a terven, de már eközben is a gondtalanság
hulláma kerítette hatalmába. Csábította a gondolat, hogy szerteszórja a szélrózsa minden irányába
gondjait és aggodalmait.
Gyerekkora óta nem ismerte ezt a jó, könnyű érzést. Mindössze néhány feszült
másodperc telt el, míg a révkalauz lesietett a pallón a partra és gyors
léptekkel közeledett feléjük. Eközben már elhatározta magát. Titkon jelet adott két társának,
azután előrelépett és feltartóztatta a kis kövér révkalauzt, aki sietve el akart haladni mellettük.
– Monsieur! – szólalt meg. – Szeretnék öntől egyetmást kérdezni. Nem volna olyan szíves egy
pillanatra a hajómra fáradni?
A révkalauz előzékenyen bólintott az egyenruhának, a becsületrend csillagának, a határozott
fellépésnek.
– Hogyne, természetesen – felelte. Mindössze annyi bűn terhelte
lelkiismeretét, hogy egyszer-kétszer megvesztegették a legújabb vámtörvények kijátszásáért, de
ezekről nem tudhatott senki sem. Teljesen nyugodt lehetett.
Megfordult és máris buzgón lépkedett Hornblower mellett. Ha jól sejtem, nemrégen tartózkodik
ebben a kikötőben az ezredes úr?
– Tegnap érkeztem Amsterdamból, legfelsőbb utasításra – felelt Hornblower röviden.
Brown a révkalauz másik oldalán lépkedett, Bush a hátuk mögött, becsületesen igyekezett lépést
tartani társaival. Falába nagyokat koppant a kövezeten. Megérkeztek a Witch of Endor elé és
magától értetődően indultak felfelé a kikötő pallóján. Az ügyeletes tiszt meglepetten nézett fel, de
ismerte a révkalauzt és ismerte Hornblower egyenruháját.
– Szeretném megtekinteni a hajónaplót – szólalt meg Hornblower udvariasan. – Volna szíves
megmutatni az utat a kabinba?
A tiszt egy pillanatig sem gyanakodott. Intett az embereinek, hogy folytassák a munkájukat,
azután megindult a két úr előtt néhány lépcsőfokon le a hátsó kabin felé. Belépett az ajtón, azután
Hornblower udvariasan előrebocsátotta a révkalauzt, ő csak harmadiknak lépett be a kis kabinba.
Az ajtónál megállt és elővette két pisztolyát.
– Egy hangot se, mert lövök! – mondta az izgalomtól éles hangon.
A tiszt és a révkalauz tompán, megdöbbenve bámultak rá, de végül is, a révkalauz szóra nyitotta
a száját, nagyon nehezen tudott erőt venni beszédes természetén.
– Csend – szólt rá Hornblower.
Beljebb ment a kabinba, hogy utat engedjen Brownnak és Bushnak.
– Kötözzék meg mindkettőjüket! – mondta. Övekkel, zsebkendőkkel, nyakkendőkkel kitűnően
ellehetett intézni a dolgot. Szájukat kitömték, kezüket hátrakötözték és néhány percen belül már
tehetetlenül feküdtek a földön.
– Mind a kettőt az asztal alá! – rendelkezett Hornblower. – És most
vigyázzanak, legyenek készenlétben, azonnal hozom a két matrózt is!
– Jöjjenek csak le a kabinba! – kiáltott feléjük. – Néhány kérdésem volna
magukhoz is. Siessenek!
Azonnal abbahagyták munkájukat és barátságosan követték a kabinig, ahol Hornblower
pisztolyai mozdulatlanná dermesztették őket is a rémülettől. Brown a fedélzetre sietett és
bőségesen elegendő kötelet hozott magával,hogy derekasan megkötözhesse a két matrózt és
megerősítse a másik kettőnek a kötelékét. Azután Bush és Brown – egyikük sem szólt egyetlen
szót sem, amióta a kaland megkezdődött – további parancsokra várva néztek fel Hornblowerre.
– Figyeljék a foglyokat! – mondta Hornblower. – Öt perc múlva visszajövök, hozom a
legénységet. Még egy embert feltétlenül kell szerezni.
Ismét a partra sietett, oda, ahol a gályarabok gyülekeztek, kimerülten az egész napi kemény
munka után. A tíz megláncolt ember, akik egy őrmester vezetésével vártak az indulásra,
fénytelen, eltompult tekintettel nézett rá, amikor odalépett hozzájuk. Vajon miféle új
nyomorúságot hoz majd rájuk ez a kiöltözött ezredes?
– Őrmester úr – szólalt meg Hornblower. – Kérem, hozza az embereit a hajómra. Valami munka
volna.
– Igenis, ezredes úr! – felelt az őrmester alázatosan.
Röviden kiadta a parancsot a fáradt embereknek, azután követték Hornblowert a parton,
meztelen talpuk léptei nem ütöttek zajt, de a lánc, amely összekötötte valamennyiüket, ütemesen
csörgött minden lépésnél.
– Jöjjenek fel a fedélzetre – mondta Hornblower. – És most őrmester úr,
kísérjen le egy pillanatra a kabinba, hogy átadhassam az utasítást.
Olyan könnyű és egyszerű volt minden, hála az egyenruhának és a rendjelnek. Hornblowernek
ugyancsak erőt kellett vennie magán, hogy ne nevessen az őrmester megdöbbenésén, amikor őt is
egy szempillantás alatt lefegyverezték és megkötözték. Elég volt Hornblowernek egy jelentős
mozdulata a pisztolyával, hogy az őrmester elárulja, melyik zsebében vannak a foglyok láncának
kulcsai.
– Legyen szíves, fektesse ezt az embert is az asztal alá, Mr. Bush –
rendelkezett tovább Hornblower. Valamennyien idelenn maradnak, kivéve a révkalauzt. Rá
szükségem van a fedélzeten.
Az őrmestert, a tisztet, a két matrózt, nem éppen túlzott gyöngédséggel
helyezték el az asztal alatt. Hornblower a fedélzetre sietett, mialatt Brown és Bush rázárták az
ajtót foglyaikra és utána kihurcolták a révkalauzt. Közben már csaknem egészen besötétedett,
csak az újhold világított egy keveset. A gályarabok kimerülten lefeküdtek a fedélzetre.
Hornblower nyugodtan szólt hozzájuk. Bármennyire is nehezére esett most a francia beszéd, nem
árulta el izgatottságát.
– Valamennyieteknek visszaadhatom a szabadságát mondta. – Ha engedelmeskedtek
parancsaimnak, vége lesz rabszolgaságotoknak, az ostornak és az éhezésnek. Angol tiszt vagyok
és ezt a hajót hazaviszem Angliába. Van köztetek olyan, aki ne akarna velem jönni?
A szerencsétlenek halk sóhajtást hallattak. Mintha nem tudnák elhinni, hogy jól hallottak. Talán
csakugyan nem is hallották.
– Angliában ezért jutalomban részesültök – folytatta Hornblower. – Új élet vár rátok.
Most végre kezdték megérteni, hogy nem újabb kínszenvedésre hozták őket a kutter
fedélzetére, hogy csakugyan valami halvány reményük lehet, hogy visszakapják szabadságukat.
– Jövök, monsieur! – szólalt meg egy hang. És a többiek mind helyeseltek.
– Akkor most kinyitom a láncotokat – folytatta Hornblower. – Jól jegyezzétek meg, hogy nem
szabad zajt ütni. Üljetek csendben, amíg ki nem adom az utasítást, hogy mit csináljatok.
Megkereste a zárat a félhomályban, kinyitotta és leszedte a láncot. Megrendítő volt a gépies
mozdulat, ahogyan az első ember megszabadulása után felemelte karját. Megszokta, hogy nap-
nap után láncraverjék, mint valami állatot. Hornblower sorra egymásután kiszabadította
valamennyit. A lánc koppanva ütődött a fedélzethez. Hátralépett, két kezét pisztolya agyán tartva,
minden eshetőségre
készen, ha valamelyik ember esetleg szökni, vagy kiáltani akarna. De nem történt semmi. Az
emberek kábultan álltak a helyükön, percekig eltartott, míg megértették, hogy nem rabszolgák
többé, hanem ismét szabad emberek.
Hornblower érezte lába alatt a kutter mozgását, amint a szél megringatta. A kötél, amely a
parthoz kötötte, lazán lógott bele a vízbe. Egy pillantás a
partra meggyőzte, hogy csakugyan helyesen következtetett, az apály még nem kezdődött meg.
Néhány percig még várakozniok kell. Brownhoz fordult, aki türelmetlenül állt a nagyárbocnál. A
megkötözött révkalauz ott hevert tehetetlenül a lábánál.
– Brown – szólalt meg nyugodtan – szaladjon csak át a hajónkhoz és hozza el a
ruháscsomagomat. Siessen – mire vár?
Brown egészen elkeseredetten indult neki, hogy teljesítse a parancsot. Nem tudta megérteni,
hogy is vesztegetheti a kapitány a drága perceket a ruhái miatt. Hát olyan fontos az? De
Hornblower nem volt olyan őrült, mint amilyennek látszott.
Amíg az apály be nem áll, úgysem indulhatnak és egészen mindegy, hogy a várakozás közben
Brown tétlenül áll a fedélzeten, vagy elhozza a ruháit.
Hornblower életében először nem gondolt arra, hogy hidegvérével kérkedjék alárendeltjeinek.
Feje nagy izgatottsága ellenére is józan és tiszta volt.
– Köszönöm! – mondta, amikor Brown visszaérkezett a vízhatlan vászonzsákkal.
– Vegye ki az egyenruhámat. Ledobta ezredesi kabátját és sietve bújt bele régi
kabátjába, amikor Brown odatartotta elébe. Csodálatosan jó érzés fogta el,
amikor gombolkodzás közben ujjai megérintették a koronával és horgonnyal díszített gombokat.
A kabát gyászosan összegyűrődött, az arany zsinór lefeslett és kifoszlott, de azért mégis csak az
egyenruhája volt, amelyet hónapokkal ezelőtt viselt utoljára, amikor menekülés közben
befordultak a Loire-ba. Ha ezt a kabátot viseli, többé senki sem vádolhatja kémkedéssel,
ennélfogva, ha szökésük mégsem sikerülne, megvédelmezi őt is és alárendeltjeit is. Végre is
számolni kellett azzal a lehetőséggel, hogy tervük nem sikerül és ismét elfogják őket. ezzel
tisztában volt, agya kiszámított minden eshetőséget, de éppen olyan tisztában volt azzal is, hogy
most már nem ölhetik meg lopva, titokban. A kutter ellopása felkelti az egész nyilvánosság
figyelmét, ezt lehetetlen agyonhallgatni. Máris
javított a helyzetén, nem lőhetik többé agyon kémkedés vádjával és nem is
fojthatják meg feltűnés nélkül a börtönben. Ha újra elfogják, legfeljebb csak a régi váddal
léphetnek fel ellene, hogy megsértette ahaditörvényeket. És Hornblower úgy érezte, hogy ezzel a
vakmerő kalandjával talán sikerül annyira megnyernie a közvéleményt, hogy Bonaparte még ezt
a vádját sem meri túlságosan erőltetni.
Most már ideje, hogy induljanak. A korlát mellett dorongot pillantott meg,
 amelyet kikötésnél, cölöp hiányában használtak. Felemelte, azután odalépett a megkötözött
révkalauzhoz. A dorongot jobbra-balra lendítette a kezében.
– Monsieur! – szólalt meg. – Az a kívánságom, hogy a hajót kivezesse a
tengerre.
A révkalauz tágranyílt szemmel bámult rá a halvány holdfényben.
– Lehetetlen! – dadogta. – A becsületem ... a kötelességem ...
Hornblower röviden elvágta. Fenyegető mozdulatot tett a doronggal.
– Mi most mindenesetre elindulunk – mondta. – Monsieur akár megadja az utasításait, akár
nem, ahogy tetszik. De egyet jól jegyezzen meg magának. Abban a pillanatban, hogy a hajó
megfeneklik, ezzel a bottal kásává zúzom a koponyáját!
Hornblower elszántan nézett szembe a révkalauz fehér arcával – bajusza a nem éppen gyengéd
bánásmód után nevetségesen lecsüngött. A kis francia rémülten nézte a dorongot, amellyel
Hornblower egykedvűen ütögette a korlátot. Hornblower érezte, hogy diadalmaskodik. Talán ha a
pisztolyával fenyegette volna meg ezt az embert, nem lett volna elegendő ennek a nagy
képzelőtehetséggel megáldott
franciának. De annál világosabban el tudta képzelni, mikor a bunkó lesújt a koponyájára. Szinte
érezte a rettenetes erejű ütéseket, amelyekkel ez a
szörnyeteg kiveri belőle a lelket. Hornblower nem is választhatott volna
magyarázóbb érvet.
– Igen, monsieur! – felelt végre gyönge hangon.
– Helyes! – bólintott Hornblower. – Brown, kötözze ezt az embert a korláthoz.
Azután indulhatunk. Mr. Bush, legyen szíves, álljon a kormányrúdhoz, igen?
A szükséges előkészületek egy-kettőre megtörténtek. A rabokat odavezették az árbocokhoz és
kezükbe adták a kötélvégeket, készen arra, hogy a vezényszóra munkához lássanak. Hornblower
és Brown annyiszor dolgoztak már tapasztalatlan, kezdő legénységgel, hála a brit
kényszerújoncozás kitűnően működő intézményének.
Szerencsére Brown francia tudománya éppen odáig terjedt, hogy a szükségeset közölhesse az
emberekkel.
– A kikötő kötelet vágjam le, sir? – kérdezte Brown.
– Nem. A hajót szabályszerűen el kell kötözni.
Ha a köteleket egyszerűen elvágják és ott maradnának odacsomózva a partról lelógó gyűrűkhöz,
ebből mindenki láthatná, hogy innen sietve és talán szökve távozott egy hajó. Ha viszont
elkötözik, néhány perccel tovább teszik ki magukat a veszedelemnek, hogy valaki esetleg erre
vetődik, kérdezősködik, gyanút fog. Biztos, hogy minden perc értékes, most amikor ilyen
bizonytalan jövő áll előttük. Az apály megérkezett, a kötelek egyszerre megfeszültek. Ez
mindenesetre nagy mértékben megkönnyíti eltávolodásukat a parttól. A kis hajó kezelése sokkal
egyszerűbb, mint a nagy hajóké, kevesebb ügyességet, találékonyságot és testi erőt követel. A
jelenlegi körülmények között, amikor az apály és a part felől fújó szél egyformán segítségükre
sietett, nem kellett ügyelniük egyébre, mint hogy először a farát kötözzék el, csak azután az orrát
és ezt Brown éppen olyan világosan értette, mint a kapitány. De magától is így adódott, mert
Hornblower sokáig bajlódott a hajó orráról partra vetett kötél kibogozásával, amelyet egy francia
matróz jó erősen odacsomózott. Brown már jóval előbb elkészült feladatával. Az apály azonban
elsodorta a hajót a part mellől. Hornblowernek
most még meg kellett határoznia az alkalmas pillanatot a nagy sötétségben, hogy mikor
feszítsék ki a vitorlákat, beleszámítva a legénység ügyetlenségét, az örvényeket a part mentén, az
apályt és a
szelet.
 – Vitorlákat kifeszíteni! – szólt oda Hornblower az embereknek franciául.
A vitorlák szétterültek nagy recsegés ropogás kíséretében. Lelógtak, kidagadtak, megint lazán
lelógtak. Azután újra megteltek és Bush a kormányrúd mellett – a kutternek kormányrúdja volt,
nem kormánykereke – enyhe nyomást érzett. A kutter elindult, halott tárgyból élőlénnyé alakult.
A kötélzetben halkan muzsikált az enyhe szél és ugyanakkor Hornblower meghallotta a víz
locsogását a hajó orránál.
Olyan volt, mint a halk, derűs nevetés. Újra felvette a félretett dorongot és
kezében lóbálva, egy ugrással ott termett a révkalauz mellett.
– Jobbra, monsieur! – dadogta a szerencsétlen. – Erősen jobbra.
– A kormányfél felőli csatornán megyünk, Mr. Bush mondta Hornblower, majd
lefordítva a révkalauz röviden kiadott utasításait, folytatta: – Az irány most megfelel! Irányt
tartani!
A kutter simán, nyugodtan suhant a kiszélesedő folyón az enyhe holdfényben. A partról nagyon
szép látvány lehetett – senki sem gondolt volna bármi rendkívülire elindulásával kapcsolatosan.
A révkalauz újabb utasítást adott. Hornblower közelebb hajolt, hogy jobban értse. A kis
bajuszos francia azt ajánlotta, hogy jó volna, ha valaki a mélységet mérné, de Hornblower egy
pillanatig sem vette komolyan ezt a kérést. Legfeljebb ha ő vagy Brown végezhetné ezt a munkát
és rájuk minden pillanatban nagyobb szükség lehet a vitorlánál, ezenfelül állandó bonyodalmat
okozna az átszámítás fathomról méterre.
– Nem! – jelentette ki határozottan. – Enélkül kell elvégeznie munkáját. Ne felejtse el, hogy
állom a szavam!
Megveregette a korlátot a bunkóval és nevetett. Ez a nevetés meglepte, olyan hátborzongató
volt. Aki hallotta, bizonyosan menten elhitte, hogy Hornblower agyonveri a révkalauzt abban a
pillanatban, amint valamit elkövet ellenük. Hornblower meglepetten kérdezte magától, hogy
vajon ez még mindig csak játék-e és csodálkozva tapasztalta, hogy nem tud felelni erre a
kérdésre. Nem tudta feltételezni magáról, hogy megöljön egy magával tehetetlen embert – és
mégis, ki tudja? Ez a vad és könyörtelen elhatározás, ami most minden porcikáját
betöltötte, egészen új érzés volt. Legalábbis, valahányszor hasonló helyzetbe került, mindig az
újdonság varázsával kerítette hatalmába. Annyi bizonyos, hogyha egyszer elhatározta magát
valamire, soha semmi el nem téríthette a szándékától, még a józan meggondolás sem. De mindig
azt hitte, hogy ez fatalizmus vagy végső leszámolás. Mindig meglepte, ha olyan tulajdonságokat
fedezett fel magában, amelyeket annyira csodált másoknál. De ebben a pillanatban mindenesetre
megnyugtató volt a helyzet. Nagyon helyes, ha a révkalauz elhiszi, hogy a legcsúfabb halállal kell
lakolnia, ha a kutter földet ér.
Fél mérfölddel távolabb át kell kelniök a túlsó oldalra Hornblowert
szórakoztatta a megfigyelés, hogy az öböllé kiszélesedő hatalmas folyámtorkolat nagy
vonalakban csak megismétlődése a folyó felső folyásának, ahol a hajózható csatornák
kígyóvonalban haladtak egyik parttól a másikig a homokpadok között. A révkalauz
figyelmeztetésére Hornblower összehívta legénységét, hogy készen legyenek bármilyen váratlan
manőverre, de az elővigyázatosság fölösleges volt. A kutter sebesen szelte a vizet, kedvező széllel
és az apály elsodró erejével.
Hornblower és Brown a vitorlánál állt és Bush a kormányrúd mellett. Bush ezúttal ismét
bebizonyíthatta, milyen tökéletes tengerész. A forduló után csakhamar ismét belefektette a hajót a
szélbe. Hornblower szünet nélkül résen volt, figyelte a vizet, a szél irányát és a kísértetiesen
fehérlő vitorlákat.
– Monsieur! – panaszkodott a révkalauz. – Nagyon szoros ez a kötél!
Hornblower újra, félelmesen nevetett.
 – Legalább ébren tartja!
Ösztöne diktálta ezt a választ és az esze is igazat adott
neki. Leghelyesebb, ha semmi gyöngédséget sem mutat ez ember iránt, aki mindent elronthat.
Minél inkább meggyőzi könyörtelenségéről, annál kisebb a valószínűsége, hogy félrevezeti.
Igazságosabb, ha a révkalauz tűri el néhány óráig a szoros köteléket, mintha ők hárman
kockáztatják meg a börtönt és halált. Hornblowernek egyszerre eszébe jutott a másik négy – az
őrmester, a tiszt és a két matróz –, akik szorosan megkötözve, betömött szájjal fekszenek a
kabinban. Bizonyosan nagyon kényelmetlenül érezhetik magukat, talán közel vannak a
megfulladáshoz. De nem segíthetett rajtuk. Egyelőre senkit sem nélkülözhetett a fedélzetről, hogy
lemenjen és könnyítsen helyzetükön. Ott kell maradniuk mindaddig, amíg már semmi reményük
sem lehet a menekülésre.
Sajnálta őket, de most elhallgatta ezt az érzést. A haditengerészet történetében nem egy ilyen
visszafoglalt hajó szerepelt, amelyben a foglyoknak sikerült ártalmatlanná tenni a gyenge
birtokbavevőket. Ezt semmi szín alatt sem akarta megkockáztatni. Érezte, hogy szájának vonala
megkeményedik erre a gondolatra, anélkül, hogy akarta volna. És az is csak megerősítette
elhatározását: minden áron végigküzdeni és diadalmasan küzdeni végig ezt a kalandot. Még
mindig rettegve gondolt arra, mi várja odahaza, hogy életének most kell eldőlnie. Ezt világosan
érezte. Az a tudat, hogy talán jobb volna, ha a terve nem sikerülne,
mert akkor nem kellene szembenéznie az otthoni ítélettel, a döntéssel, csak
megerősítette akaratát, hogy győzzön.
– Majd Noirmoutier után meglazítom a köteléket, előbb nem – fordult oda a révkalauzhoz.

XIV. FEJEZET

Üldözés

Hajnalban értek Noirmoutier-hoz, a szél utolsó fuvalmával. A szürkület teljes szélcsenddel és

enyhe köddel köszöntött rájuk, amely egy darabig még ott imbolygott a tenger olajosan sima
felszínén. Majd csak a felkelő nap oszlatja el. Hornblower figyelmesen nézett körül, amikor már
tisztábban láthatta a részleteket maga körül. A gályarabok mind ott aludtak a hajó orrában,
összebújtak melegedni, mint a juhok az ólban. Brown, tenyerébe hajtva a fejét, kuporgott
mellettük a légakna tetején. Bush még mindig a kormányrúd mellett állt. Arcán semmi fáradság
sem mutatkozott az álmatlan éjszaka után. Kemény kézzel fogta a kormányrudat. A korlát mellett
a révkalauz lankadtan nehezedett kötelékeire. Tegnap még kövér, piros arca ma szürke és
barázdás volt a fáradtságtól és szenvedéstől. Hornblower enyhe borzongással átvágta kötelékeit.
– Láthatja, hogy megtartom a szavam – mondta. De a révkalauz csak végigesett a fedélzeten,
arca eltorzult a fájdalomtól és egy perccel később, amikor a vérkeringés végre ismét szabad utat
talált végtagjaiban, már üvöltött kínjában.
A nagy fővitorla petyhüdten lógott.
– Nem tudom már az irányt tartani, sir! – jelentett Bush.
– Igen! – bólintott Hornblower.
Ezt előre láthatta volna. Az ilyenfajta enyhe éjszakai szellő, amilyen ma
kihozta őket az öbölből, mindig el szokott állni hajnalban. És most megálltak a tengeren. De ha
még csak fél óra hosszat eltartott volna a szél, ha még csak néhány mérföldet haladhatnak, sokkal
nagyobb biztonságban lennének. Noirmoutier ott sötétlett a tatbaloldalon, a szárazföld a hátuk
mögött. Amikor a köd lassanként felszállt, látta a parton a nagy szemaforállomás körvonalait.
Tizenhat évvel ezelőtt másodparancsnoka volt annak a csapatnak, amelyet Pellew partra küldött,
hogy elpusztítsa. Azóta a partvidéket és a szigeteket alaposan megerősítették, hatalmas,
szüntelenül lövésre kész ágyúkkal, az állandó angol támadások miatt. Szemével lemérte a
távolságot a kutter és Noirmoutier között –
bizonyos, hogy a nagy ágyúk lőtávolságán már túl vannak, de megtörténhet, hogy a dagály
közelebb sodorja őket. Sőt, gyanította, hogy az ár esetleg visszaterelheti a hajót a Bourgneufi-
öbölbe.
– Brown! – szólt oda élesen. – Keltse fel az embereket! Hozzá kell látni az evezéshez!
A hajó oldalára, mindegyik ágyú mellett kétoldalt egyegy evezővillát
erősítettek, mindegyik oldalára összesen hatot. Brown megmutatta a csipás szemű
legénységnek, hogyan kell beakasztani a villába az evezőket, a szemközti evezők végét összekötő
hosszú kötéllel.
– Egy, kettő, három, hó-rukk! – kiáltotta Brown.
Az emberek teljes súlyukkal dűltek rá az evezőkre, a lapátok bugyborékolva, hatástalanul
merültek bele a csendes vízbe.
– Egy, kettő, három, hó-rukk! Egy, kettő, három, hórukk!
Brown izgatottan, lelkesen hadonászva szaladgált egyik embertől a másikhoz.
Egész teste nekilendült a számolás ütemében. A kutter lassacskán elindult és amint elindult, az
evezőlapátok már jobban meg tudtak kapaszkodni a vízben.
– Egy, kettő, három, hó-rukk!
Az emberek észre sem vették, hogy Brown angolul számolt, szavainak értelme éppen olyan
világos volt, mint izmos, nagy testének mozdulatai.
– Hó-rukk!
A gályarabok támaszt kerestek lábuknak a fedélzeten. Brown lelkesedése ragályos volt, annyira,
hogy egy-kettő közülük még éljenzett is, amikor sikerült jó lendületbe hozni a hajót. A kutter
most már észrevehetően mozgottelőre. Bush erősen fogta a kormányrudat, érezte, hogy a lapát
ismét jól belefekszik a vízbe és vigyázva tartotta az irányt.
Hornblower elnézett a megfeszített erővel dolgozó emberekről, ki az olajos vízre. Ha
szerencséje van, akkor mindjárt a part közelében találkozik a Franciaország blokádját tartó
hajóraj valamelyik egységével – gyakran egészen a szigetek közelébe merészkednek, hogy
megbosszantsák Bonapartét. De ma sehol sincs vitorlás a láthatáron. Figyelmesen tanulmányozta
a sziget partját, hogy vajon látja-e valahol az életnek valamilyen nyomát. Miközben
körültekintett, a szárazföldi megfigyelőállomáson az akasztófa alakú szemafor egyik karja
hirtelen
a magasba emelkedett. További mozdulatot nem vett észre. A kezelőtiszt ezzel nyilván csak
kifejezte készségét és most teljes készenlétben várja az
utasításokat a távolabbi állomásról, amelyet Hornblower innen már nem láthatott. De sejtette az
üzenet lényegét. Azután egymásután emelkedtek fel a különféle jelzőkarok, felmutatva a kék
égre, rövid választ küldve a szárazföld belseje felé. Újabb tétlen percek következtek, majd
Hornblower észrevette, hogy a jelzőkar elfordul egyenesen vele szembe – azelőtt éppen oldalról
látta.
Gépiesen fordult Noirmoutier felé és látta, hogy kis zászlót húznak fel az
árbocrúdra – tudomásul veszik a szárazföld üzenetét. Noirmoutier figyel és várja a parancsot. A
szemafor karjai váltakozva emelkedtek a magasba és a legkülönbözőbb irányokba fordultak. Fel-
le ment a kis zászló, elismerve minden egyes mondatot.
Közel a jelzőárboc lábához most hirtelen kerek, fehér füstfelhő kerekedett és utána gyors
egymásután négy szökőkút csapott magasra a víz olajos felszínéről. A legközelebbi szökőkút is
legalább félmérföldnyire volt tőlük, tehát annyi mindenesetre bizonyos, hogy lőtávolságon túl
vannak.
– Evezni, minden erővel! – kiáltott oda Hornblower Brownnak.
Sejtette, mi lesz a legközelebbi hadmozdulat. A kutter
evezőivel legfeljebb ha egy mérföldet tehet meg óránként és egész nap súlyos veszedelemben
lesznek, hacsak nem kerekedik ismét szél. De bármennyire is megerőltette a szemét, a tenger
nyugodt, olajosán sima felszínén sehol nyomát sem látta a legenyhébb szellőnek sem. A
ragyogóan kék eget egyetlen felhőfoszlány sem homályosította el. Bármelyik pillanatban
elindulhatnak feléjük a Noirmoutier felől kiküldött evezősbárkák, tele gyakorlott emberekkel és
jóval nagyobb utat tesznek meg óránként, mint a kutter hosszú evezőivel. Legalább ötven embert
hajózhatnak be egy-egy bárkába és az orrában esetleg még ágyút is
helyezhetnek el. Három férfi tizenkét gályarab nagyon is kétséges, bizonytalan segítségével
nem szállhat szembe velük eredményesen.
– De én igen! – gondolta Hornblower dacosan, bizakodva.
Mire munkához látott, már észrevette, hogy a bárkák elindultak a sziget
csúcsáról, apró fekete pontok a tengeren. Úgy látszik, amint az üzenetet
megkapták, azonnal riadót fúvattak és indultak is.
– Hó-rukk!
Az evezők nyikorogtak a villákban, a kutter fáradtan haladt előre.
Hornblower kitolta a tatbaloldalon a leghátsó hatfontos ágyút. Ágyúgolyókat talált a ládában s a
korlát mellett, de puskaport nem.
– Vigyázzon Brown, hogy az emberek rendesen dolgozzanak és figyelje a
révkalauzt! – kiáltotta.
– Igenis, sir! – felelt Brown.
Brown kinyújtotta hatalmas kezét, megragadta a révkalauz gallérját és odahúzta maga mellé,
míg Hornblower lesietett a kabinba. Egyik a négy fogoly közül addig fetrengett és dolgozott,
amíg sikerült odavonszolnia magát az ajtóig – Hornblower rálépett siettében. Dühöset
káromkodva tolta félre az útjából. Mint sejtette, a kabinból csakugyan légakna nyílt a
hajófenékbe. Egy mozdulattal felrántotta a tetejét és leugrott. Csaknem sötét volt odalenn, mert
csak az apró fedélzeti ablakokon át kapott egy
kevés világosságot. Megbotlott és elesett a felhalmozott holmikban. Erőt vett idegességén.
Bármennyire is sietős a dolga, abból semmi haszon sem származhat, ha meggondolatlanul,
elhamarkodottan ide-oda kapkod. Várt, míg a szeme megszokta a sötétséget. Odafentről egyre
hallotta Brown hangját, aki szünet nélkül ösztönözte az evezősöket, hallotta az evezővillák
nyikorgását. És azután, az elválasztófalnál megtalálta, amit keresett: a lőszerraktár alacsony,
üvegezett ajtaját – a tüzérek biztosan idekinn szoktak dolgozni a kis előtérben, az
éjjeli lámpás fénye mellett.Eltolta útjából a felhalmozott holmikat és izzadva siettében és a nagy
nyomasztó hőségben, kinyitotta az ajtót. Tapogatódzva nyújtotta előre a kezét a kis helyiségben
és azonnal megtalálta a hatalmas puskaporos hordót. Lába alatt is
érezte a puskapor ropogását – a legcsekélyebb mozdulat is szikrát csiholhat és akkor a kutter
mindenestül a levegőbe repül és darabokra szakad. Éppen a franciákra vall, hogy ilyen
gondatlanul bánnak a robbanóanyagokkal. Felsóhajtott megkönnyebbülésében, amikor kezével
kitapogatta a kész puskaportöltések papírburkolatát. Remélte, hogy ennek is kell lenni a hajón, de
éppen úgy megtörténhetett volna az is, hogy nem talál és nem lelkesedett éppen a kilátásért, hogy
kanállal töltse a puskaport az ágyúba. Annyi töltést vett
magához, amennyit csak elbírt, majd a kis lőporkamrából kihátrált a kabinba és onnan ismét fel
a fedélzetre, a napsütésbe.
A bárkák észrevehetően közeledtek, most már nemcsak kis fekete pontok voltak a víz színén,
hanem csakugyan bárkák, amelyek hatalmas bogarakként siklottak feléjük a vizén, három egymás
nyomában, szabályosan felsorakozva. Szíve hevesen vert a nagy erőfeszítéstől és izgalomtól.
Minél inkább igyekezett erőt venni magán, annál kevésbé sikerült. Egészen más, ha az ember
tervez, gondolkozik, intézkedik és parancsol, ha csak ki kell adni az utasítást, tedd ezt vagy azt,
menj ide vagy oda és ha a sikere egyesegyedül saját kezének ügyességétől,
szemének biztos ítéletétől függ.
Olyanformán érezte magát, mintha egy pohár borral többet ivott volna a
kelleténél – nagyjában tudta, mit kell cselekednie, de lába gyenge volt, nem akart
engedelmeskedni az agya parancsainak. Nem egyszer kapkodott idegességében, miközben az
ágyú körül dolgozott.
De végre is, a munka kigyógyította. Felállt és lerázta magáról idegességét és
nyugtalanságát, mint a bűnt, amelyet legjobban megvetett. Most ismét hűvös és nyugodt volt és
nem gondolt másra, csak az előtte álló feladatra.
– Idejöjjön! – szólt rá a révkalauzra.
A révkalauz egy pillanatig habozott, gyönyörű mondatok formálódtak az agyában, amelyekkel
tudtára akarta adni ennek az embernek, hogy nem kívánhat tőle ilyesmit, nem hajlandó saját
honfitársai életére törni. De amikor látta, hogy Hornblówer arckifejezése hirtelen elváltozik,
lenyelte mondanivalóját és alázatos megadással lépett közelebb. Hornblówer maga sem tudta,
milyen könyörtelen vadság sugárzik tekintetéből – csak azt tudta, hogy valaki ellene akart
szegülni parancsának és ezt nem tűrhette. A révkalauz pedig arra gondolt, hogy ha továbbra is
habozik, ez a félelmes ember irgalmatlanul megöli – és talán igaza is volt. Most már
ellentmondás nélkül engedelmeskedett Hornblówer kurtán odavetett parancsainak. Hornblówer
kipróbálta az ágyúcső helyzetét, hogy
a legmesszebbre vigyen.
Hornblówer maga tépte föl a töltések papírburkát és betöltötte a puskaport az ágyúcső torkába,
azután gombóccá gyűrte a papírt és az egészet helyretolta a
hajlékony töltővesszővel. Egy pillantást vetett a bárkák felé és látta, hogy
alighanem még mindig lőtávolon kívül vannak, tehát semmi oka a túlzott
sietségre. Néhány másodpercet szánt arra, hogy kikeressen néhány kifogástalan golyót a
ládából, azután átsietett a kormányfélre és az ottani ládából is
kiválogatta a legjobbakat, a legkerekebbeket. Különösen hosszú távú lövéseknél a tüzér nem
lehet eléggé gondos. Azután elhelyezte a golyót, újra feltépett egy töltést és mögéje töltötte a
második adag puskaport is.
– Allans! – vetette oda a révkalauznak és együtt tolták
helyre az ágyút. Legalább két ember kell egy hatfontos kezeléséhez, de
Hornblower mostani elszántságában hosszú és ruganyos és izmos testével a lehetetlent is véghez
tudta vinni.
Az emelőrúd segítségével az ágyút hátrafelé fordította, amennyire lehetett. De a cső most sem
mutatott még egyenes vonalban a vezércsónak felé. A kutternek kissé oldalt kell fordulnia, hogy
megkezdhesse a tüzelést. Hornblower felegyenesedett a napfényben. Brown csaknem a füle
mellett üvöltötte parancsait a gályaraboknak
és a leghátsó evező éppen a könyökénél dolgozott. De mindeddig nem vette észre, annyira
belemerült munkájába. Ha elfordítja a kuttert, akkor veszít a távolságból. De választani kellett a
biztos sikertelenség és a halvány valószínűség között, hogy kétezer yardnyi távolságból
eltalálhatja a bárkákat hatfontos, messzehordó ágyújával. Egyelőre semmiképpen sem sikerülhet,
okosabban tenné, ha várna még egy keveset, míg a lőtávolság rövidebb lesz, de mindenesetre
nagyon érdekes probléma, habár a végleges megfejtést nem tudhatja, mert ismeretlen összetevő is
szólhat közbe: hiszen megtörténhet, hogy bármelyik pillanatban szél kerekedik.
De egyelőre még nyoma sem volt a szélnek, bár Hornblower ismét hosszan, vizsgálódva nézett
körül. Közben megpillantotta Busht a kormányrúd mellett.
Egyenesen feléje nézett. Bizonyosan várta a parancsot a fordulásra. Hornblower rámosolygott
és fejét rázta. Azután folytatta a láthatár, a távoli szigetek és az ellenkező oldalon a tenger nyílt
végtelenségének tanulmányozását. Erre felől integet a szabadság! A fejük felett sirály keringett,
ragyogó fehéren a kék égen. Hallotta panaszos kiáltását. A kutter enyhén megringott a tenger
gyenge áramlásától.
– Bocsánatot kérek, sir... – szólalt meg Brown a füle mellett. – Bocsánatot kérek! – hó-rukk! –
Ezek az emberek már nem győzik sokáig, sir. Tessék csak nézni azt ott a kormányfélen, sir – hó-
rukk!
Kétsége sem lehetett, hogy Brownnak igaza van. Az emberek már szédelegtek a fáradtságtól és
valahányszor
előrelendültek, csaknem ráestek evezőjükre. Brown kezéből csomózott végű kötél csüngött le.
Nyilván igénybe vette ezt a legékesebben szóló rábeszélő eszközt is, csakhogy munkára hajszolja
őket.
– Adjunk egy kis pihenőt, sir, és hozok nekik valami enni- meg innivalót, akkor megint győzik
egy ideig. Húzzátok, gazemberek! Nem kaptak még reggelit, sir, és tegnap sem vacsoráztak.
– Helyes! – bólintott Hornblower. – Pihentesse és etesse őket. Mr. Bush!
Fordítsa át lassan a hajót!
Ismét az ágyú fölé hajolt. Észre sem vette, hogy az emberek abbahagyták az evezést és
elfelejtette, hogy ő sem evett, ivott és aludt tegnap óta. Bush a kormányrúdon tartotta a kezét és a
hajó lassan fordult. Egyik csónak fekete tömege felbukkant az ágyú célgombjában. Hornblower
intett Bushnak. Azután a árka ismét eltűnt, majd megint felbukkant, miközben Bush visszafelé
nyomva a kormánylapátot meggátolta a továbbfordulást. De a bárka még most sem volt az ágyú
irányvonalában. Hornblower az emelő segítségével elfordította az ágyút addig, amíg a helyzete
megfelelt. Azután felegyenesedett és a kanóccal a kezében oldalra ugrott, hogy ne álljon útjában
az ágyú hátrasiklásának. Kevésbé tudta meghatározni a távolságot, mint az irányt és
mindenekelőtt nagyon fontos, hogy lássa, hová esik le a golyó. Megfigyelte a kutter lassú békés
emelkedését és
süllyedését a tengeráron, megvárta az emelkedés tetőpontját és abban a
pillanatban odatartotta az égő kanócot. Az ágyú hatalmas dübörgéssel sült el és hátralökődött
mellette. Oldalra ugrott, hogy a fojtogató füst ne szálljon egyenesen a torkába. A golyó négy
másodpercig tartó útja végtelenségnek tűnt. Akkor végre megpillantotta a lecsapódás nyomán
magasra szökkenő vizet. A lövés teljes kétszáz yarddal rövid volt és száz yarddal jobbra esett. Hát
ez bizony nagyon gyenge célzás.
Kitörölte a szivaccsal az ágyúcső belsejét és újra megtöltötte. Erélyesen
odaparancsolta maga mellé a révkalauzt és együttes erővel helyretolták. Belátta, hogy
mindenekelőtt meg kell ismernie alaposan az ágyút, ha biztosan célba akar találni. Ezért nem
változtatta az ágyúcső helyzetét, ugyanolyan szögben fektette, mint az imént és most is abban a
pillanatban érintette oda a kanócot, amikor az ár a legmagasabb pontjára emelte a hajót. Ezúttal
úgy látszott, hogy az ágyúcső szöge helyes volt, mert az ágyúgolyó egy vonalban esett le a
bárkával, de megint erősen jobbra, legalább ötven yardnyi távolságban. Tehát valószínű, hogy az
ágyú eltér jobb felé. Kissé balra
fordította tehát és még mindig, anélkül, hogy megváltoztatta volna az ágyúcső szögét,
harmadszor is elsütötte. Most már a bárkától balra csapott le a vízbe a golyó és ismét legalább
kétszáz yarddal rövid volt a lövés.
 Hornblower belátta, hogy kétszáz yardnyi eltérés egészen természetes a
legnagyobb távolságra beállított ágyú lövései között. De bármennyire is
tisztában volt azzal, hogy ez igaz, nem csillapította bosszúságát. A puskapor mennyisége
lövésről lövésre változik, a golyók sem tökéletesen gömbölyűek, egészen eltekintve a légköri
viszonyoktól és az ágyú hőmérsékletétől. Ajkába harapott, ismét célzott és tüzelt. Újra rövid volt
és árnyalatnyit balra esett.
Őrjítő!
– Reggelit parancsoljon, sir! – szólalt meg Brown a könyökénél.
Hornblower megfordult. Ott állt Brown tálcával a kezében, rajta egy kosár
kétszersült, egy üveg bor, egy kancsó víz, ónbögre. Erre a látványra egyszerre megérezte, hogy
kínzóan éhes és szomjas.
– És maguk? – kérdezte Hornblower.
– Mi már ettünk, sir.
A gályarabok lehevertek a fedélzeten és mohón falták a kenyeret és itták a
vizet. Bush is, a kormányrúd mellett. Hornblower csak most vette észre, hogy szájpadlása
teljesen kiszáradt. Keze remegett, míg egy kis bort és vizet töltött az ónpohárba és felhajtotta. A
kabinlépcső közelében megpillantotta a négy embert, akik az imént még ott hevertek megkötözve
a kabinban. Kezük most már szabad volt, de a lábukon Brown otthagyta a kötést. Az őrmester és
egyik matróz feltűnően sápadtnak látszott.
– Bocsánatot kérek, sir, hogy utasítás nélkül felhoztam őket – szólalt meg
Brown. – Az a kettő már félhalott volt, majdnem megfulladtak a szájukba
gyömöszölt rongyoktól. De azt hiszem, a levegőn hamarosan magukhoz térnek.
Gondatlan kegyetlenség volt, hogy ott hagyták őket megkötözve, gondolta
Hornblower. De amikor gondolatban végigfutott az éjszaka eseményein, belátta, hogy egyetlen
szabad pillanatuk sem volt, amit a foglyoknak szentelhettek volna.
A háború mindig nagyon kegyetlen.
– Ezek a szerencsétlen flótások majdnem a vízbe ugrottak rémületükben, amikor az őrmestert
megpillantották suttogta Brown a gályarabok felé intve.
Szélesen vigyorgott, láthatóan jól mulatott a boldogtalanokon. Ez a megjegyzés a
gondolatok hosszú sorát ébresztette Hornblower lelkében. Milyen nyomorult élete lehetett
ezeknek a szerencsétleneknek és milyen könyörtelenül kíméletlenek őreik!
– Jól tette, Brown – bólintott végre, miután összerágott egy darab
kétszersültet, azután ismét ivott néhány kortyot. – Legokosabb, ha ezeket is odaülteti az
evezőkhöz.
– Igenis, sir. Én is éppen erre gondoltam, sir, ha meg tetszik engedni, így
legalább válthatnák egymást.
– Intézze el, ahogy jónak látja! -bólintott Hornblower, azután ismét
visszafordult az ágyúhoz.
Az élen haladó bárka most már észrevehetően közelebb volt hozzájuk. Hornblower látta, hogy
most már meg kell változtatni az ágyúcső helyzetét és ezúttal a lövés közvetlenül a csónak mellett
csapott le, úgy látszott, hogy éppen az evezők között.
– Szép volt, sir! – szólalt meg Bush a kormány mellett.
Hornblower bőre viszketett az izzadságtól és puskaporfüsttől. Levetette
aranyzsinóros kabátját, egyszerre megérezte oldalzsebében a két pisztoly súlyát.
Oda akarta adni a nehéz fegyvereket Bushnak, de Bush mosolyogva mutatott a hatalmas
mordályra, amely ott feküdt mellette a fedélzeten. Ez mindenesetre szükség esetén sokkal
hatásosabb fegyver a pisztolyoknál, ha valami baj volna a legénységgel. Hornblower egy
pillanatig tompán törte a fejét, mihez is kezdjen a pisztolyokkal, de végül is odatette maga mellé,
a vízlevezető nyílás mélyedésébe, hogy kéznél legyenek. Azután a szivaccsal kitörülte az ágyúcső
belsejét és újra töltött. A következő lövés ismét a közvetlen közelben csapott le, a lőtávolságnak
ez a csekély rövidítése már nagymértékben fokozta az ágyú pontosságát. Hornblower tisztán
látta, hogy a golyó közvetlenül a hajó orránál csapott le a vízbe. Tisztára véletlen, ha egy lövés
ilyen távolságból célba talál, mert nincs olyan ágyú, amelyik ötven yardon túl csalhatatlanul
pontos volna.
– Az evezősök készen vannak.
– Nagyon jól van. Mr. Bush, legyen szíves tartani az irányt, hogy tovább
tüzelhessek a bárkára.
Brown úgy állt a fedélzeten, mint az erő megtestesülése. Brown egyelőre csak a három első pár
evezőt állította munkába, hat emberrel. A többieket
letelepítette, hogy bármelyik pillanatban készen álljanak, felváltani a fáradt embereket. Hat
evezővel éppen csak hogy mozgásban lehetett tartani a nagy
kuttert, de sokkal többet ér az állandó, lassú előrehaladás, mint a megismétlődő váltakozás
haladás és megállás között. Hornblower most nem akarta a fejét törni, vajon miféle érvekkel vette
rá Brown a négy franciát, hogy kezükbe vegyék az evezőket, hiszen ezek nem gályarabok. De
annyi bizonyos, hogy dolgoztak, erejüket megfeszítve húzták az evezőket, miközben Brown
egyre számolt és meg-megpattogtatta csomózott végű ostorát.
A kutter ismét elindult a kék vizén. A villák nyikorogtak minden evezőcsapás közben. Ha azt
akarták volna, hogy tovább tartson az üldözés, akkor a farát kellett volna az ellenség felé
fordítani, nem negyvenöt fokos szögben haladni előre. De Hornblower úgy döntött, hogy többet
ér, ha sikerül eltalálnia valamelyik bárkát, annak az árán is, hogy valamit veszítsenek a
távolságból. Tudta, érezte, hogy vakmerőség az, amit tesz és hogy ezt igazolnia kell társai előtt.
Az ágyú fölé hajolt, nagy gonddal célzott és ezúttal a lövés túlságosan messzire ment. Amikor a
korlát
mellől meglátta a magasra csapó vízsugarat, egyszerre mélységesen elcsüggedt.
Egy másodpercig elfogta a kísértés, hogy átadja az ágyút Bushnak, hadd próbálja ki ő is, de
azután elvetette a kísértést. Ha bátran szembenéz az igazsággal, minden álszerénység nélkül,
akkor belátta, hogy megbízhat magában, jobban tudja kezelni az ágyút, mint Bush.
– Tirez.' – szólt rá a révkalauzra és ismét helyretolták az ágyút.
Az üldöző bárkák feketén rajzolódtak ki a kék vízre. Mindeddig semmi jelét sem adták, mintha
zavarná őket Hornblower tüzelése. Nyugodtan, egyenletesen eveztek és tartották az irányt. Ha
kitartanak, elvághatják a Witch of Endor útját. Szép nagy bárka volt mind a három, mindegyiken
legalább ötven ember – ha csak egy a kutter mellé kerül, akkor mindennek vége. Hornblower újra
tüzelt, azután megint, makacs, dühös kitartással, leküzdve keserű csalódását minden újabb rosszul
sikerült lövés után. Szemmértékével körülbelül ezer yardnyira becsülte a távolságot kettőjük
között. Gyűlölte ezeket az egyre kitartóan közeledő, szabadságát és életét fenyegető bárkákat,
mint ahogy gyűlölte makacskodó ágyúját is. Inge már testéhez tapadt a verejtéktől és a
puskaporszemcsék elviselhetetlenül ingerelték bőrét.A legközelebbi lövésnél nem látta sehol a
magasra csapó szökőkutat. Nem vette észre, hová zuhant a golyó. Azután látta, hogy a vezérbárka
oldalra fordul és az emberek abbahagyják az evezést.
– Eltalálta, sir! – kiáltotta Bush.
De a következő pillanatban a bárka ismét fordult, tovább haladt az előbbi
irányban, matrózai keményen eveztek. Ez fájdalmas csalódás volt – szinte
hihetetlen, hogy bárka túlélje egy hatfontos telitalálatát, de azért nem
lehetetlen. Hornblower most először érezte, hogy minden hiábavaló. Ha ez a lövés
 sem használ, amelyet annyi fáradsággal röpített a célba, akkor mi értelme
folytatni a küzdelmet? De makacs kitartással ismét az ágyú fölé hajolt és újra töltött. Közben
újra egy pillantást vetett a bárkák felé és most látta, hogy a vezérbárkában megint abbahagyják az
evezést.
Oldalra fordult és kétségbeesett jelzéseket adott a másik két bárkának.
Hornblower a révkalauzzal ismét helyretolta az ágyút és lőtt. Ezúttal erősen elvétette, de látta,
hogy a bárka közben feltűnően mélyebben süllyedt a vízbe. A másik kettő már ott volt mellette,
nyilván, hogy felvegyék legénységét.
– A túloldal felé, Mr. Bush! – kiáltotta Hornblower. A két bárka máris
kikerült ágyújának tűzköréből, pedig nem akarta most abbahagyni a tüzelést. A francia
révkalauz nyögve, kétségbeesett pillantásokkal engedelmeskedett Hornblower parancsainak és
segített helyretolni az ágyút, de Hornblowernek eszeágában sem volt, hogy figyelmére méltassa
hazafiúi érzelmeit. Gondosan célzott
és lőtt. Ismét nem látta sehol a felcsapó vízoszlopot – a golyó célba talált,
de nyilván ugyanabba a csónakba, amelyet egyszer már eltalált, mert közvetlenül utána a másik
kettő sietve elevezett süllyedő társától, hogy folytassa az üldözést.
Brown most cserélte az embereket az evezőknél – a kapitány csak most
emlékezett, hogy az imént rekedten éljenzett, amikor első golyója célbatalált.
Hornblower most talált pillanatnyi időt, hogy megcsodálja, milyen nagyszerűen tud bánni az
emberekkel, hadifoglyokkal és menekülő rabszolgákkal egyaránt. Az őszinte csodálatra jutott
ideje, de az irigységre nem. Az üldözők most megváltoztatták haditervüket. Egyik bárka
egyenesen feléjük törtetett, míg a másik irányt változtatva igyekezett elébük vágni. Az okát
csakhamar megtudták. Az előbbi bárka orrából füstfelhő szállt a magasba és ágyúgolyó csapott le
a kutter farának közelében, miután csaknem súrolta a tengert.Hornblower vállat vont –
háromfontos ágyú, még bizonytalanabbul mozgó alapon,
mint a Witch of Endor fedélzete, aligha okozhat nekik kárt ilyen távolságból és amellett minden
egyes lövés hátráltatta az üldözést. A másik bárka felé
fordította ágyúját, amelyik igyekezett elébük vágni, célzott, lőtt és hibázott.
Már ismét a célzásnál tartott, amikor az ellenség második ágyúlövésének zaja megütötte a fülét,
de annyi fáradságot sem vett magának, hogy megnézze, hol csapott le a golyó. Az ő lövése most a
cél közvetlen közelében zuhant a vízbe, mert a távolság rövidült és amellett kezdte kiismerni
ágyúját és jobban megszokta az Atlanti-óceán árjának rengését, amely szelíden ringatta hátán a
Witch of Endort. Háromszor egymásután a golyó olyan közel zuhant le az evezőkhöz, hogy a
felcsapódó víz
bizonyosan nyakon öntötte a bárkában ülőket – mindegyik lövésnek pontosan célba kellett
volna találni, de a golyó, az ágyú, a puskapor mennyiségének kiszámíthatatlan, apró változásai
lehetetlenné tették a teljes pontosságót egy ötven yardnyi átmérőjű körön belül, ha még annyira
pontosan is célzott. Tíz ágyú, helyesen kezelve, pontosan beállítva, egyetlen sortűzzel végzett
volna a bárkával, de sajnos, ők nem süthettek el tíz ágyút egyszerre.
Egyszerre hangos csattanás hallatszott a hajó orra felől és a szilánkok esője csapott szerteszét.
Lövés súrolta a fedélzetet, ferdén szántva végig rajta egész szélességben.
– Megállj! – kiáltott fel Brown előre ugorva, kezében csomóra kötött
kötelével. – Folytasd az evezést, tökfejű!
Nyakon ragadta a gályarabot és visszanyomta a helyére. Alig egy yardnyira csapott le tőle a
golyó és nagyon megrémült szegény nyomorult.
– Hó-rukk! – kiáltott rá Brown és megállt előtte, fenségesen és hatalmasan nagyszerű fizikai
erejében, foglyaik között, akik kimerültén hevertek a fedélzeten vagy ott görnyedtek, izzadtak
evezőik mellett. A csomóra kötött kötélvéget meglóbálta kezében. Úgy állt ott, mint
oroszlánszelídítő a ketrecben. Hornblower nagyon jól látta, hogy semmi szükség sincs rá és
pisztolyaira és ismét, ezúttal igazi fájdalmas irigységgel hajolt az ágyúja fölé.A bárka, amelyikről
a lövéseket adták le, nem jutott hozzájuk közelebb – sőt mintha valamivel növekedett volna a
távolság kettejük között. De a másik jóval közelebb ért. Hornblower most már meg tudta
különböztetni a benne ülő egyes embereket szemével, a sötét fejeket és abarna vállakat. Evezőik
egy pillanatra megálltak, valami mozgást látott a bárka belsejében, alighanem felváltják az
evezősöket. Most ismét elindult éspedig sokkal gyorsabban, egyenesen feléjük. A bárka
parancsnoka minden evezőhöz két-két embert ültetett, hogy minél gyorsabban tegyék meg az
utolsó,
legveszedelmesebb szakaszt és gondosan megőrzött erejüket a végső, nagy
küzdelemben adják ki.
Hornblower szemével felmérte a távolságot, beállította az ágyút és lőtt. A golyó tíz yardnyira a
hajó orrától csapott le. A szivaccsal kitörülte a cső belsejét, töltött, célzott. Egyre mondogatta
magában, hogy nagy baj volna, talán jóvátehetetlen, ha ismét célt tévesztene. Összeszedte magát,
hogy újra olyan alaposan és pontosan végezze a dolgát, mint eddig. Az ágyú egyenesen a hajó
orrának irányult és most már erősen megfogyatkozott a távolság kettejük között.
Lőtt és máris félreugrott, nekilátott, hogy újratöltse ágyúját. Még annyi időt sem vesztegetett,
hogy megnézze, hol csapott le a golyó. Alighanem megint csak valahol a közelben eshetett a
vízbe, mert amikor ismét felnézett, látta, hogy a bárka még egyre gyors evezőcsapásokkal,
zavartalanul közeledik feléjük.
Valamivel lejjebb állította be az ágyúcsövet, félreugrott és tüzelt. Helyre
kellett tolnia a szokatlan erővel hátrasikló ágyút, mielőtt felnézett. A bárka
orra bezúzódott, nagy fekete lyuk tátongott rajta. Az oldalai mintha szétnyíltak volna, míg a fara
kissé felemelkedett. Közepéből víz csapott fel. Úgy látszik, a golyó átütötte az orrát és a fenekét
is. Másodpercek alatt észrevehetően süllyedt.
Brown ismét hangosan éljenzett, Bush ugrált örömében, amennyire falába engedte, de azért
közben keményen fogta a kormánykereket. A kis francia révkalauz nehezen, lihegve lélegzett
mellette. Fekete pontokat látott a kék vizén, ott, ahol a bárka széthullt deszkái úsztak. Az emberek
életükért harcoltak. A víz dermesztőén hideg és a halál bizonyosan gyorsan utoléri azokat, akik
nem tudnak megkapaszkodni a bárka roncsában. De semmit sem tehetett, nem siethetett
segítségükre. Máris több foglyuk van, mint amennyit kényelmesen el tudnak látni és ha
megállnak, a másik bárka
egykettőre utoléri őket.
– Evezni! – kiáltotta oda rekedten Brownnak, de fölösleges volt a
figyelmeztetés. Azután máris előrehajolt, hogy ismét megtöltse ágyúját.
– Milyen irányban haladjunk, sir? – kérdezte Bush a kormányrúd mellől. Azt akarta tudni, vajon
úgy fordítsa-e hajóját, hogy Hornblower megkezdhesse az ostromot a harmadik bárka ellen is,
amely most beszüntette a tüzelést és sietve evezett szerencsétlenül járt társa felé.
– Csak tovább, előre, irányt tartani! – kiáltotta Hornblower. Nagyon jól
tudta, hogy a harmadik bárka nem zavarja útjukat többé. Két társát már
elsüllyesztette és ha felveszi az újabb hajótörötteket, amúgy is túlterheli
magát. Inkább visszafordul, semhogy felvegye a reménytelen küzdelmet. Csakugyan így is
történt. Miután felszedték az életbenmaradottakat, látták, hogy azonnal megfordul és indul vissza
Noirmoutier felé, Brown hangos ujjongásának kíséretében.
Hornblower most végre kissé megpihenhetett. Odasétált Bush-hoz a kormány mellé.
Csodálatos, mennyivel inkább otthon érezte itt magát, mint az ágyú mellett.
 Figyelmesen nézett körül. Harc közben a kutter jó darabot haladt, hála evezősei derekas
munkájának. A szárazföld eltűnt a messzeség ködében. Noirmoutier is messze mögöttük maradt.
De szélnek még semmi nyoma. Még mindig veszedelemben vannak. Ha a sötétség olyan helyen
éri őket utol, ahol a szigetről kiküldött csónakok megtalálhatják a hajót, az éjszakai támadás már
alighanem egészen másként sikerülne. Minden yard fontos, amennyivel eltávolodnak
Noirmoutiertől.
Az embereknek egész nap dolgozni kell az evezőkkel és ha a szükség úgy hozza magával, akkor
egész éjszaka is.
Csak most érezte, hogy minden tagja, minden izma fáj a nagy megerőltetéstől. Hiszen órák óta
állt szünet nélkül az ágyúja mellett, a legfárasztóbb munkába merülve. És egész éjszaka nem
aludt – akárcsak Bush és Brown. Érezte, teste bűzlik a verejtéktől és a füsttől, bőre viszketett a
puskaporszemcséktől. Pihenni akart, de gépiesen visszatért ágyújához, hogy helyretolja és
megkötözze. Majd a felhasználatlan puskaport rakta el az útból, ahol csak bajt okozhatott. És
csak most tette ismét zsebre a pisztolyokat.
Szégyelte könnyelműségét, hogy mostanáig ott hevertek szabadon.

XV. FEJEZET

A Triumph

Éjféltájban, nem hamarabb, enyhe szellő söpört végig a víz felszínén. Előbb csak megsimogatta
a fővitorlát és halkan megpendítette a kötélzetet, de azután erőre kelt és lassanként
felduzzasztottá a vitorlákat. Hornblower végre feloldozhatta a kimerült embereket a keserves
munka alól. Az evezőket behúzták és a kutter simán, nesztelenül, alig észrevehetően siklott a
vizén, olyan lassan, hogy orrával alig szántott hullámokat és mégis gyorsabban, mint ahogy az
evezők előrevitték. Kelet felől jött a szél, egyenletesen, bár gyengén. Hornblower alig
érzett valami ellenállást, miközben eligazította a fővitorlát. De szerencsére a vitorla hatalmas
felülete mégiscsak szelíden, simán vitte a hajót a láthatatlan víz hátán, mint valami álomban.
Csakugyan olyan volt, mint az álom – talán csak a fáradtság és az álmatlanság okozta, hogy
Hornblower is így érezte ezekben a pillanatokban, amikor a mély csendben és sötétségben olyan
valószínűtlennek látszott minden, ami történt. A gályarabok és a foglyok végre lefekhettek, hogy
kialudjak magukat – egyelőre nem volt miért félni tőlük, hiszen az elmúlt húsz órából
mindegyikük tizet töltött az evező mellett. Alkonyatkor már valamennyinek a tenyeréből csurgott
a vér. De ő, Bush és Brown nem alhattak egy pillanatra sem. Saját hangja olyan
különösen távolinak és idegennek tűnt, mintha egy idegen szólalt volna meg a másik szobában,
amikor kiadta utasításait. Mintha a keze sem volna az övé, amelyikkel a kötelet fogta. Mintha
elszakadt volna gondolkozó, örökké tervező agya a testétől, amely csak gépiesen, eltompultan
engedelmeskedett.Valahol északnyugaton vonul a flotta, amely szüntelenül, álmatlanul őrködik
Brest fölött. Északnyugati irányba fordította a kuttert. Kényelmesen oldalba kapta a szelet. Ha
nem találja meg a csatornába vonuló flottát, akkor megkerüli Ushantot és a kuttert egyenesen
hazaviszi Angliába. Mindezt világosan elhatározta – de
annyira álomszerűvé lett minden, hogy nem tudta elhinni, bármennyire is tisztán látta a
helyzetet. Sokkal igazabb, valóságosabb volt Marié de Gracay kis emeleti budoárjának emléke
vagy élet-halálküzdelme a Loire vizében, mint ez a szép kis hajó, amelynek fedélzetét taposta a
lába és fővitorláját kezelte. Amikor Bushnak megadta az irányt, úgy érezte, mintha képzeletbeli
hajót igazgatna, mint egy gyerek játék közben. Kétségbeesetten bátorította magát, hogy nem, ez
nem új jelenség, gyakran tapasztalta már, hogy egy éjszakai alvás nélkül még eléggé könnyen
meg is tud lenni, de már a második éjszakán képzelete mindig ilyen különös játékokat űz vele. De
ettől sem lett az agya világosabb.Visszatért Bush-hoz, a kormánykerék mellé. A kis éjjeli lámpás
világánál éppen
hogy láthatta első tisztjének arcát a mély sötétségben. Hornblower még
beszélgetésre is hajlamos volt, csak vissza tudjon térni a valóságba.
– Fáradt, Mr. Bush? – kérdezte.
– Nem sir, egyáltalán nem. És ön, sir?
Bush nagyon sok csatát küzdött már végig kapitánya mellett és nagyon jól tudta, mennyit bír el.
– Elég jól vagyok, köszönöm.
– Ha ez a szél kitart, sir – folytatta Bush, mert megértette, hogy ez az a
ritka alkalom, amikor kapitánya hajlandó egy kis beszélgetésre –, akkor
reggelre elérjük a flottát.
– Én is remélem – bólintott Hornblower.
– Én Istenem, sir – folytatta Bush –, gondolt már arra, mit szólnak majd
ehhez odahaza Angliában ?
Bush arca ragyogott a boldogságtól. Hírnévről, dicsőségről, előléptetésről
álmodozott, saját magának és kapitányának is.
– Angliában? – kérdezte Hornblower habozva. Mindeddig annyira el volt
foglalva, hogy ilyesféle álmokhoz nem is jutott ideje. Eszébe sem jutott, mit szól vajon az angol
közvélemény, amely mindig hajlamos az érzelgősségre, hogy egy hadifogságból megszökött
angol kapitány csaknem egyedül elragad egy elrabolt hadihajót és diadalmasan hozza vissza,
hazájába. Holott ő azért választotta a Witch of Endort, mert szinte felkínálkozott az alkalom és
mert ezzel mérhette a legsúlyosabb, legkínosabb csapást az ellenségre. Amióta birtokába vette,
előbb túl sok volt a dolga, később annyira fáradt volt, hogy nem tudta igazában fel
sem fogni saját regényes, izgalmas kalandjának jelentőségét. Bush, akinek
különben olyan szegényes a képzelőtehetsége, ezúttal helyesebben tudta
felbecsülni a lehetőségeket, mint ő.
– Igen, sir! – felelte buzgón. Bár keze most is a kormányrúdon nyugodott és szünet nélkül
figyelte az iránytűt és a szelet, szokatlanul beszédes kedvében volt. – Milyen szép lesz, ha majd a
Gazette-ben olvashatjuk a Witch visszaszerzésének történetét! Sőt a Morning Chronicle-ban is,
sir...
A Morning Chronicle már sok borsot tört a kormány orra alá. Mindig készen állt arra, hogy
lekicsinyelje a győzelmeket és felfújja a vereségeket. Hornblower még emlékezett a régi, keserű
napokra Rosasban, amikor azon gyötrődött, vajon mit ír majd a Morning Chronicle a Southerland
megadásáról.
Egyszerre szédült. Agya most már frissen működött. Ezt a bizonytalan rossz érzést csak az
okozta, mondogatta magában, hogy gyáván el akar bújni a valóság elől, nem akar gondolni a rá
váró megpróbáltatásokra. Eddig az éjszakáig minden bizonytalan volt. Akármelyik pillanatban
megtörténhetett volna, hogy ismét elfogják. De most már biztos, hogy viszontlátja Angliát –
amennyire egyáltalán biztos lehet valami a tengeren. Szembe kell néznie a haditörvényszék
ítéletével
a Southerland elvesztéséért. Tizennyolc évi szolgálat után! A haditörvényszék talán kimondja
bűnösségét, talán megállapítják, hogy kötelességét nem teljesítette a legmesszebbmenőén,
szemtől szemben az ellenséggel és erre csak egy büntetés van, a halál, a haditörvények ilyen
esetben nem ismernek el enyhítő körülményeket. Ötven évvel ezelőtt Bynget is agyonlőtték,
ennek a paragrafusnak az alapján.
De ha esetleg ebben a tekintetben fel is mentenék, még mindig alapos meggondolás tárgyává
tehetik a Southerland szereplését. Esetleg bűnösnek mondják ki azért, mert tévedett ítéletében és
négyszeres túlerővel szemben kockára tette hajóját.
Emiatt büntetésből elbocsátják a szolgálatból, koldus és kitaszított lesz egész életében. Vagy
esetleg csak egyszerű megrovásban részesítik, de már ez is elegendő arra, hogy derékban törje
ketté pályafutását. Haditörvényszék elé kerülni, ez mindig nagy kockázatot, nagy veszedelmet
jelent és még nagyon kevesen kerültek ki előle érintetlenül – Cochrane, Sydney Smith és még
vagy féltucat kiváló kapitány, akikről tudott, megtépázottan, letörten tengették tovább életüket a
haditörvényszéki tárgyalás után és talán a baráttalan Hornblower kapitány lesz a legközelebbi
áldozat!
És a haditörvényszék is csak egyike a megpróbáltatásoknak, amelyek odahaza várnak rá. A
gyermek most már legalább három hónapos lehet. Mindeddig alig is gondolt rá. Nem törte a fejét,
vajon fiú-e vagy lány, egészséges-e vagy gyönge.
Nagyon aggódott Mariáért, de lenyelte még ezt a legkeserűbb pirulát is és
beismerte magában, hogy nem kíván visszatérni hozzá. Nem, egyáltalán nem vágyódott utána. A
gyermek csak vadul fellobbanó féltékenységében foganhatott, amikor meghallotta, hogy Lady
Barbara feleségül ment Leighton ellentengernagyhoz. Mária Angliában – Marié Franciaországban
– lelkiismerete nyugtalankodott mindkettőjük miatt és miközben a jövőre gondolt, egyszerre
ismét elfogta a csillapíthatatlan, éhes vágyódás Lady Barbara után. A lázas és izgalmas munka
órái közben nem gondolt rá. De tudta, hogy most már elviselhetetlen fájdalommá fokozódik ez a
vágyódás, gyötrő fekélyként lepi el a lelkét, amint többi gondja lecsillapodik. Hiszen tapasztalta
már nem egyszer.
Bush még mindig boldogan, gondtalanul fecsegett mellette a kormányrúdnál. Hornblower
hallotta szavait, de nem fogta fel értelmüket.
– Ha-hm – szólalt meg végre. – Teljesen igaza van.
Ő nem talált kielégülést az egyszerű örömben, amely annyira fellelkesítette
Busht, a tenger sós leheletében, a fedélzet enyhe, becéző ringatásában a lába alatt – legalábbis
nem most, amikor ezek a keserű, fekete gondolatok
árasztották el lelkét. Hangjának nyersesége egyszerre felrezzentette Busht
ártatlan és együgyű fecsegéséből és zavartan egyenesedett fel. Hornblower arra gondolt, hogy
Bush nem szeretheti tovább, azok után, hogy annyiszor, olyan kíméletlen kegyetlenséggel bánt
vele. Bush olyan, mint a kutya, gondolta magában keserűen. Mostani felzaklatott hangulatában
nem volt hajlandó feltételezni Bushról annyi éleslátást, hogy elhiggye, talán megértse
visszahúzódását. Igen, olyan, mint a kutya, megnyalogatja a kezet, amelyik rácsapott a
korbáccsal. Hornblower mélységesen megvetette magát, miközben odalépett a fővitorla mellé és
sokáig, sokáig elmerülve állt ott, gondolatainak magányos fekete poklában.
Még éppen csak hogy szürkült, az éjszaka sötétségébe gyöngyházszínű sugarak szövődtek,
azután halványabb szürkeség váltotta fel a feketeséget. Brown egyszerre csak ott állt Hornblower
mellett.
– Bocsánatot kérek, sir, de úgy látom, mintha valami volna ott a messzeségben.
A tatbaloldalon, sir. Tessék csak arra nézni!
Hornblower megerőltette szemét a sötétségben. Talán csakugyan volt valami magva az
imbolygó ködöknek. Azután a szeme elfáradt és egy pillanatra lehunyta.
– Mit gondol, mi lehet az, Brown?
– Amikor először megláttam, arra gondoltam, hogy hajó, de ebben a ködben és sötétségben,
sir...
Valami halvány lehetőség volt, hogy francia hadihajó de ez nagyon valószínűtlen.
Legvalószínűbb, hogy angol hadihajó. De az sem lehetetlen, hogy kereskedelmi hajó.
Legbiztosabb, ha a szélfelőli oldalon közelítik meg, mert a kutter gyorsabban repül a szélben,
mint egy hatalmas, nehézkes hadihajó és szükség esetén könnyen menekülhet arra, amerről jött,
bízva a sötétségben, félhomályban és a váratlan meglepetésben, hogy sikerül egérutat nyernie,
mielőtt elpusztíthatnák.
– Mr. Bush, alighanem hajó közeledik a szélárnyékos oldalon. Legyen szíves, fektesse a hajót a
szél elé és közelítsük meg. De figyeljen, hogy bármelyik
pillanatban megfordulhassunk, ha kiadom a parancsot.
Hornblower feje ismét kitisztult, most, hogy talán ismét veszedelemmel állnak
szemben. Szégyellte, hogy gyorsabban dobog a szíve – de a bizonytalanság mindig felizgatta. A
kutter már nyugodtan, simán belefeküdt az új irányba, jó hátszéllel haladt a ködös vizén. Fáradt
szeme igyekezett keresztülhatolni a sötétségen; a köd már oszladozott, hullámzott és most már
egészen határozottan látta, hogy csakugyan hajóhoz közelednek. A vitorlázatából láthatta azt is,
hogy csaknem biztosan angol hadihajó. Alighanem a hajórajnak egyik egysége, amely szüntelen
megfigyelése alatt tartja Brestet. A hullámzó köd most ismét eltakarta, de mire megint
kibontakoztak, észrevehetően megközelítették. A
világosság egyre jobban elárasztotta az eget. A hajó vitorlái szürkén csillantak meg a hideg
reggeli fényben. Most már egészen közel kerültek hozzá.A nagy csöndet egyszerre kiáltás
szakította meg, éles, átható kiáltás. A hang tisztán csengett a szócsövön át – ez a hang az Atlanti-
óceán szeleiben erősödött és acélosodott meg.
– Kutter ahoj! Miféle kutter az ?
A hang angolul szólt hozzájuk és Hornblower egyszerre megnyugodott. Nincs
szükségük tehát arra, hogy megforduljanak, hogy menedéket keressenek a ködben. De
ugyanakkor egyszerre felmerült előtte a jövő minden fenyegető, nyugtalanító bizonytalansága.
Nagyot nyelt, még nem tudott szólni mély izgalmában.
– Miféle kutter az? – ismételte a hang türelmetlenül. Bármilyen fenyegető is legyen a jövő, a
végső pillanatigfennen lobogtatja zászlóját és ha karrierje csakugyan végetér, legalább jó tréfával
fejezi be.
– Ő Brit Felsége tízágyús kuttere, a Witch of Endor, Horatio Hornblower
kapitány. És miféle hajó az ?
– Triumph, Sir Thomas Hardy kapitány – mit mondott, miféle kutter?
Hornblower szélesen vigyorgott. A megfigyelő tiszt gépiesen kezdte megadni a választ és csak
amikor a jegyzékben kikereste a kutter és a kapitány nevét, kezdett neki derengeni, hogy a kutter
válasza teljesen lehetetlen. Hiszen a Witch of Endort csaknem egy évvel ezelőtt ragadták el a
franciák, Horatio Hornblower kapitány pedig hat hónap óta halott.
Hornblower megismételte, amit mondott előbb. Bush és Brown hangosan nevettek, a tréfa
ugyancsak megnyerte tetszésüket.
– Jöjjön a szélárnyékos oldalra és figyelmeztetem, hogy vigyázzon magára, mert elsüllyesztem!
– felelt a hang.
A kutterből tisztán hallották, hogy ágyúkat tolnak helyre a Triumph fedélzetén.
Hornblower elképzelte, miféle mozgalom lehet most a nagy hajón. Az embereket összehívják, a
kapitányt a fedélzetre szólítják – Sir Thomas Hardy, bizonyosan Nelson utolsó kapitánya, két
évvel előzi meg rangban a névjegyzéken. Hornblower még hadnagykorában ismerte, de azóta
jóformán sohasem találkoztak. Bush megállította a kuttert a kétütegsoros hajó faránál, a
szélárnyékos oldalon. Most már erősen világosodott, tisztán láthatták a hajó részleteit, amint
enyhén emelkedett és süllyedt a tengerár hátán és hosszú, borzongó sóhajtás tört fel Hornblower
melléből. A hajó erőteljes szépsége, az oldalát díszítő két sárga csík, a fekete ágyúnyílások, a
matrózok a fedélzeten, a tengerészek vörös kabátja, a tisztek vezényszavai, a hajó ismerős képei
és hangjai, amelyek között élete nagyobbik részét töltötte: kimondhatatlanul megindították ebben
a
pillanatban, hosszú fogsága és menekülése végén.
A Triumphról csónakot bocsátottak le és sietve eveztek a kutter felé. Fiatal
kadét sietett fel a fedélzetre, oldalfegyverrel a derekán és szemtelenül
gyanakodó arccal nézett körül. Négy tengerész követte nyomon, pisztolyokkal és rövid
kardokkal felfegyverkezve.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte a kadét. Tekintete végigfutott a kutter fedélzetén, észrevette az
álmos foglyokat, akik csak most ébredeztek és még a szemüket dörzsölték, a kormányrúd mellett
a falábú civilt és
a fedetlen fejű férfit, aki a király kabátját viselte és nagy méltósággal lépett elébe.
– Szólítson sírnek – kiáltott rá Hornblower. Amióta csak hadnagyi kinevezését megkapta,
megkövetelte ezt a megszólítást a kadétoktól.
A kadét szeme most végigfutott az aranyzsinóros kabáton – díszítéséről
nyilvánvalóan láthatta, hogy aki viseli, három évnél régebben kapta a kapitányi rangot és hogy
egész tartása, egész fellépése tiszteletet és fegyelmet parancsol.
– Igenis, sir – felelt a kadét enyhe zavarral.
– Az az úr a kormányrúdnál Bush hadnagy. Maga ittmarad az embereivel és engedelmeskedik
parancsainak, míg én átmegyek a Triumphra és kapitányával tárgyalok.
– Igenis, sir! – felelt a kadét, ezúttal kifogástalan tartásban, mély tisztelettel.
A csónak odavitte Hornblowert a Triumph oldalához. A csónakmester négy ujjával megadta a
jelzést, hogy kapitány érkezik, de a kadétok és tengerészek nem adták meg a szokásos üdvözlést,
amikor Hornblower a fedélzetre lépett – a flotta nem
engedheti meg magának, hogy esetleg csalót fogadjon a legnagyobb tisztelet jeleivel. De Hardy
is ott volt a fedélzeten, hatalmas, vállas alakja kimagaslott a többiek közül. Hornblower látta,
hogy vörös arcának kifejezése megváltozik abban a pillanatban, hogy meglátja.
– Nagy Isten, csakugyan Hornblower! – kiáltott fel Hardy és előresietett. – Isten hozta haza, sir!
Hogy került ide, sir? Hogy szerezte vissza a Witchet?
Hogy . . .
Hardy azt akarta kérdezni: hogy kelhetett fel halottaiból, de úgy érezte, hogy ez a kérdés
udvariatlanság volna. Hornblower megszorította a kezét, azután boldogan lépett a sorhajó hátsó
fedélzetére. Csakhogy végre ezt is megérhette! Szíve annyira tele volt, hogy nem tudott szólni,
vagy talán a fáradtság és álmatlanság szédítette el; de bizonyos, hogy egyelőre egy hang sem
tört fel a torkából.
– Jöjjön, menjünk le a kabinomba – szólalt meg Hardy nagyon barátságosan; bármennyire is
egykedvű volt különben, meg tudta érteni, milyen zavarral küzd a másik.
A kabinban, a párnákkal telirakott padon, szemben Nelsonnak a falon függő arcképével,
csakugyan jobban érezte magát. Az is megnyugtató volt, hogy ismét hallotta a hajó eresztékeinek
recsegését és a hajó fara felé nyíló nagy ablakon át láthatta a kéklő tengert. Hornblower
beszámolt élményeiről – nem túl hosszan és nem is részletesen: csak vagy féltucat rövid
mondatban, mert Hardy nem az az ember, aki szereti a sok beszédet. Nagy figyelemmel hallgatta,
végigsimított többször is pofaszakállán és közben gyakran bólogatott.
– A Gazette tele volt a rosasi csata beszámolójával. Leighton hűlt tetemét
hazahozták és a Szent Pál székesegyházban temették el.
– Tehát elesett? – kiáltott fel Hornblower.
– Gibraltárnál belehalt sebeibe.
Tehát Barbara özvegy – már hat hónapja özvegy.
 – Nem tud valamit a feleségemről? – kérdezte Hornblower. Hardy természetesnek találta a
kérdést, bár nem sokat törődött az asszonyokkal. És nem sok összefüggést látott eddigi
beszélgetésük és Hornblower kérdése között.
– Ha jól emlékszem, olvastam az újságban, hogy a kormány nyugdíjat szavazott meg neki,
amikor... amikor halálhíre megérkezett.
– Egyebet nem tud róla? Gyermeket várt, amikor magára hagytam.
– Nem tudok semmiről. Négy hónap óta a tengeren vagyok.
Hornblower feje a mellére hanyatlott. Leighton halála híre még jobban
összezavarta kusza gondolatait. Nem tudta, vajon örüljön-e vagy sajnálja.
Barbara ezentúl is éppen olyan elérhetetlen lesz az ő számára és ha férjhez
megy, elölről szenvedheti végig a féltékenység kínjait.
– És most – szólalt meg Hardy –, remélem, a vendégem lesz reggelire?
– Bush és a csónakmesterem odaát vannak a kutteren felelt Hornblower. – Előbb róluk kell
gondoskodnom.

XVI. FEJEZET

A tengernagyi hajón

A reggeli mellett ültek éppen, amikor egy kadét kopogtatott be a kabinba.

– A flotta már látható az árbockosárból – jelentette Hardynak.
– Helyes. – Miután a kadét ismét eltávozott, Hardy Hornblowerhez fordult. –
Jelentenem kell megérkezését őlordságának.
– Még mindig ő a főparancsnok? – kérdezte Hornblower meglepetten. Csodálta, hogy Lord
Gambier tengernagy teljes három évét kitölthette a flotta főparancsnoki tisztségében, annak
ellenére, hogy a Biscayai öbölben olyan megbocsáthatatlanul elszalasztotta az alkalmat.
– A jövő hónapban vonul nyugalomba – felelt Hardy borúsan. A legtöbb
tengerésztiszt kedve elborult, ha a »bánatos Jimmy« került szóba. A
haditörvényszéki tárgyaláson tisztára mosták és ennek következtében kitöltheti a teljes három
évét.
Hardy arcán árnyalatnyi zavar tükröződött. Véletlenül megemlítette a
haditörvényszéket, kiszaladt a száján Hornblower előtt, aki maga is a
haditörvényszék ítélete előtt áll.
– Bizonyosan – bólintott Hornblower és gondolatai ugyanabban az irányban haladtak, mint
kapitánytársáé. Vajon lesz-e valaki a haditörvényszéki tárgyaláson, aki őt is tisztára mossa?
Hardy törte meg a zavart csendet.
– Volna olyan szíves feljönni velem a fedélzetre?
A láthatáron, a szélárnyékos oldalon a hajók hosszú sora közeledett feléjük.
Szabályos, egyenes sorban vonultak fel a hajók, a legteljesebb rendben, mintha csak sorjában
össze volnának láncolva. A csatornában szolgálatot teljesítő
hajórajt a legtökéletesebben képezték ki, tizennyolc évi gyakorlat a tengeren a világ valamennyi
hadiflottája fölé emelte.
– A Victory halad az élen – szólalt meg Hardy és átadta a messzelátóját
Hornblowernek. – Jelzéseket adunk! Triumph üzen a tengernagyi hajónak.
Felvettük fedélzetünkre ...
Hornblower figyelmesen nézett körül a messzelátón, mialatt Hardy bediktálta az üzenetet. A
háromágyúsoros hajó, a tengernagyi zászlóval árbocán, vezette a hajók hosszú sorát. Oldalán
széles sávok ragyogtak a napfényben. Valamikor Yervis tengernagy hajója volt St. Vincentnél,
azután Hoodé a Földközi-tengeren, majd Nelsoné Trafalgarnál. És most a bánatos Jimmyé –
valóságos tragédia. Egymásután húzták fel a jelzőzászlókat vitorlarúdjára. Hardy buzgón diktálta
a válaszokat.
– A tengernagynak az a kívánsága, hogy ön azonnal menjen át hajója fedélzetére, sir – mondta
végül, Hornblowerhez fordulva. – Remélem, abban a megtiszteltetésben részesít, hogy elfogadja
bárkámat?
A Triumph kapitányi bárkája sárgaszínű volt, fekete szegéllyel, ugyanilyenek a hozzávaló
evezők. Legénysége is sárga egyenruhát viselt, fekete díszítéssel.
Amikor Hornblower leült a bárka farán és még mindig érezte Hardy kemény kézszorítását, arra
gondolt, lemondóan és kedvetlenül, hogy sohasem öltöztethette fel ilyen pompásan bárkája
legénységét. Ez mindig egyik sebezhető pontja volt. Hardy gazdag ember lehet, hiszen Trafalgar
után is nagy jutalomdíjat kapott. Összehasonlította kettőjük helyzetét: Hardy baronet, gazdag,
híres, ő pedig szegény, jelentéktelen családból származik és a haditörvényszék ítélete előtt áll.
A sípok megszólaltak tiszteletére a Victory fedélzetén, amint az Admiralitás szabályai előírják.
Ott volt a tengerészőrség, a kadétok fehér kesztyűben és egy kapitány várakozott a hátsó
fedélzeten, hogy kézszorítással üdvözölje. Milyen különös ez a nagy ceremónia, gondolta
Hornblower, amikor nemsokára talán elítélt ember lesz.
– Calander kapitány vagyok – mutatkozott be. – Őlordsága a kabinjában van és már várja önt.
Rendkívül megnyerő kedvességgel vezette le.
– Első tiszt voltam az Amazonon, amikor ön az Indefatigable-on – mondta. – Emlékszik rám ?
– Igen! – bólintott Hornblower. Nem akarta ő mondani elsőnek, nehogy
megkockáztassa a visszautasítást.
– Én egészen tisztán emlékszem önre – folytatta Calandar. – Arra is
emlékszem, mit mondott egyszer önről Pellew.
Bármit is mondott róla Pellew, bizonyosan csak elismerés és dicséret lehetett, hiszen
előléptetését is Pellew lelkes ajánlásának köszönhette. Jólesett, hogy Calander életének ezen a
nehéz fordulópontján éppen erre emlékeztette.
Lord Gambier kabinja távolról sem volt olyan díszes, mint Hardy kapitányé.
Legfeltűnőbb darabja az asztalon fekvő nagy, bronztáblába kötött Biblia volt. A széles arcú,
mindig borongós tekintetű Gambier ott ült a hajó fara felé nyíló ablaknál és valamit diktált
titkárának, aki a két kapitány érkezésekor azonnal visszavonult.
– Egyelőre tegye meg szóban a jelentését, sir – szólította fel a tengernagy.
Hornblower mélyen felsóhajtott. Úgy érezte magát, mint aki hirtelen fejest ugrik a hideg vízbe.
Röviden vázolta a stratégiai helyzetet abban a pillanatban, amikor a Southerland Rosas előtt
felvette a küzdelmet a négy francia hajóval.
Mindössze egy-két mondattal emlékezett meg magáról a csatáról, hiszen hallgatói elég csatában
vettek részt és be tudták tölteni a hiányokat. Leírta, milyen megviselt, harcképtelen állapotban
sodródtak a hajók a Rosasi-öböl ütegei alá, amikor még ágyúnaszádokat is küldtek a partról a
Southerland ellen.
– Száztizenhét emberem elesett – folytatta Hornblower. – Száznegyvenöt
emberem megsebesült, ezek közül negyvennégy meghalt, mielőtt elvittek volna Rosasból.
– Nagy Isten! – kiáltott fel Calander. Nem a fogságban elhunytakra vonatkozott ez a
megdöbbent felkiáltás, ezcsak a megszokott arányszám volt. De megdöbbentette az egész
veszteség szokatlanul nagy aránya. A Southerland legénységének több mint a fele harcképtelenné
lett, mielőtt megadta volna magát.
– Thompson a Leanderen kilencvenkét emberét vesztette el háromszázból,
 kegyelmes uram – mondta. Thompson egy francia hajónak adta meg magát sorhajójával Kréta
szigetének közelében, hősi védekezés után, amely felkeltette egész Anglia csodálatát.
– Hallottam az esetről – felelt Gambier. – Folytassa kérem, kapitány úr.
Hornblower most beszámolt arról is, hogyan volt tanúja a francia hajóraj végső pusztulásának,
majd Caillard megérkezésére került a sor, azután elszállítása
körülményeire. Leírta, hogyan szökött meg Caillard őrizetéből, majd menekülését a Loire
gyilkos árjából. Csak egészen röviden emlékezett meg Gracay grófról és hosszú útjukról a Loire-
on lefelé menet – ez nem tartozott a tengernagyra –, de akkor ismét részletesebb magyarázatokra
tért át, amikor a Witch of Endor visszafoglalására került a sor. Itt már a legkisebb részlet is fontos
volt.
Hiszen a brit flotta messzire elágazó hadmozdulatai közben könnyen megtörténhet, hogy a
hasznukra fordíthatják, ha valaki ismeri a nantes-i kikötői berendezéseket és a Loire alsó
folyásának navigációs nehézségeit.
– Szentséges úristen, hogy is tudja ezt ilyen hidegvérrel előadni? – kiáltott fel Calander. – Talán
nem ...
– Calander kapitány! – szakította félbe Gambier. – Már többször is
felszólítottam, ne vegye ajkára ilyen istenkáromlóan a Mindenható névét. Meg kell jegyeznem,
hogy ezzel a legkomolyabb elégedetlenségemet kelti fel. Kérem, legyen szíves folytatni,
Hornblower kapitány.
Már csak a kis megütközés leírása volt hátra a Noirmoutierből kiküldött
bárkákkal. Hornblower nyugodt hangon folytatta a beszámolót, de ezúttal maga Gambier
szakította félbe.
– Szóval megkezdte a tüzelést egy hatfontossal. A foglyok eveztek és valakinek kormányozni is
kellett. Ki kezelte az ágyút?
– Én, kegyelmes uram. A francia révkalauz segített.
– Hm. És elijesztette az ellenséget?
Hornblower bevallotta, hogy sikerült kettőt elsüllyesztenie az ellene kiküldött három bárka
közül. Calander halkan füttyentett meglepetésében és csodálatában, de Gambier kemény vonásai,
ha lehet, még jobban megkeményedtek.
– És mi történt azután ?
– Folytattuk az evezést egészen éjfélig, kegyelmes uram és akkor végre utolért a szél. Hajnalban
pillantottuk meg a Triumphot.
Nagy csend volt a kabinban, csak a hajó neszei, a fedélzeten sürgő-forgó emberek mozgásának
zaja zavarta meg. Végre is Gambier előredőlt székében.
– Remélem, kapitány úr – szólalt meg –, hálát adott a Mindenhatónak ezért a csodálatos
menekülésért. Mindezekben a kalandokban csak Isten ujját látom.
Utasítom a káplánomat, hogy ma esti imájában külön említse meg az ön háláját és áhítatos
köszönetét is.
– Köszönöm, kegyelmes uram.
– És most arra kérem, tegye meg írásban a jelentését. Azt hiszem, ebédig
elkészülhet – remélem, abban a nagy örömben részesít, hogy vendégem lesz ebédre? Akkor az
ön jelentését is mellékelhetném az enyémhez, amelyet éppen ma akarok elküldeni az Admiralitás
lordjainak.
– Igen, kegyelmes uram.
Gambier még mindig mély gondolatokba merült.
– A Witch of Endor viszi magával az iratokat – mondta végre. Mint a világ valamennyi
tengernagyát, szüntelenül nyugtalanította, hogyan gyűjtse össze és juttassa haza a feltétlenül
szükséges üzeneteket, anélkül hogy meggyengítse hajója legénységét. Kimondhatatlan
megkönnyebbülés lehetett, hogy a kutter egyszerre csak valósággal az égből odahullott elébe és
most hazaviheti az üzeneteket. Tovább gondolkodott.
– Az ön első tisztjét, Bush hadnagyot, kinevezem a Witch of Endor
parancsnokának – folytatta.
Hornblower megrezzent meglepetésében. Ez annyit jelent, hogy Bush még az év folyamán
megkapja kapitányi kinevezését. Éppen ez volt a tényleges szolgálatot teljesítő tengernagyok
legirigyeltebb joga, hogy előléptethették
alárendeltjeiket. Bush megérdemelte ezt a kitüntetést, de mégis, meglepő volt, hogy Gambier
azonnal őrá gondolt hiszen a tengernagyoknak rendszerint van kedvelt első tisztjük, vagy
unokaöccsük, vagy valami jó barátjuknak a fia, aki már türelmetlenül várja az első üresedést.
Hornblower el tudta képzelni, milyen örömmel és elragadtatással fogadja majd Bush ezt a
kitüntetést. Hiszen ez azt jelenti, hogy végül még tengernagy is lehet, ha elég soká él, hogy
megérhesse ezt a napot.
De ez még nem minden, távolról sem minden. Egy kapitány elsőtisztjének
előléptetése a legnagyobb elismerés magának a kapitánynak. Ez a helyeslés bélyegét ütötte
cselekedeteire. Gambier elhatározása azt jelentette, hogy nemcsak magánemberként, hanem a
nyilvánosság előtt is elismeri, hogy minden tekintetben kiérdemelte megelégedését.
– Köszönöm, kegyelmes uram, hálásan köszönöm.
– A Witch of Endor természetesen az öné, ezért feltétlenül megkapja a
jutalomdíjat – folytatta Gambier. – Az állam megvásárolja öntől, amint
hazaérkezik.
Hornblower erre mindeddig nem is gondolt. Ez azt jelenti, hogy legalább ezer font üti a markát.
– Az ön csónakmestere valóságos tőkepénzes lesz – nevetett Calander. – Az egész fedélközi
jutalomdíj az övé lesz.
Ez is igaz, Brown egymaga kapja a Witch of Endor értékének negyedrészét. Házat és földet
vehet a pénzen, vagy üzletet kezdhet, amint jólesik.
– A Witch of Endor megvárja, amíg ön elkészül jelentésével – folytatta
Gambier. – Majd beküldőm önhöz a titkáromat. Calander kapitány gondoskodik megfelelő
kabinról és minden egyébről, amire szüksége van. Remélem, továbbra is vendégem lesz, amíg a
jövő héten befutunk Portsmouthba. Azt hiszem, ez a leghelyesebb.
Utolsó szavaival finoman és tapintatosan célzott arra a körülményre, amely legjobban
nyugtalanította Hornblowert a hajóra érkezésekor, de azóta egyetlen szó sem esett róla, hogy
felelnie kell a haditörvényszék előtt a Southerland elvesztéséért és ennélfogva addig a napig
fogságban van. Régen bevezetett szokás szerint fogsága idején egyenrangú tiszttársát bízzák meg
őrizetével. Szó sem lehet arról, hogy visszatérjen a Witch of Endor fedélzetére.
– Igen, kegyelmes uram – felelt Hornblower. Gambier minden udvariassága és
türelme, Calander
nyílt csodálata ellenére is érezte, hogy összeszorul a torka és kiszárad a
szájpadlása, ha a haditörvényszékre gondol. Ugyanezt az elfogódottságot érezte akkor is,
amikor már a jelentését diktálta az ügyes fiatal titkárnak, a kis kabinban, ahová Calander
bevezette, bármennyire is igyekezett visszanyerni lelki egyensúlyát.
– Arma virumque cano – idézte a titkár az első, sok gondolkozás árán
megszerkesztett mondatok után. Hornblower jelentése ugyanis természetesen a rosasi csata
leírásával kezdődött. – ín medias res kezdi, sir, mint minden jó epikus.
– Ez hivatalos jelentés – szólt szigorúan Hornblower. Közvetlen folytatása utolsó
jelentésemnek, amelyet még Leighton ellentengernagynak tettem.
 A kis kabinban mindössze három lépést járhatott felalá és amellett még némileg be is kellett
húznia a nyakát. Bizonyosan egy szerencsétlen hadnagyot telepítettek ki belőle, hogy helyet
szoríthassanak neki. A tengernagyi hajón, még az ilyen hatalmas három ágyúsoros hajón is, mint
amilyen a Victory, soha sincsen elegendő kabin, hiszen a tengernagyon kívül gondoskodni kell a
kapitányról, a hadnagyokról, a titkárról, a káplánról és a tisztikar többi tagjáról. Leült a
tizenkétfontos ágyú talpára, a keskeny hajóágy mellett.
– Folytassa, kérem – szólalt meg ismét. – Tekintettel a körülményekre, úgy határoztam . . .
Végre elkészült. Ezen a reggelen már harmadszor számolt be kalandjairól – mintha közben
elvesztették volna minden érdekességüket és színüket. Kimondhatatlanul fáradt volt; feje
előrebukott, amint lekuporodva ült az ágyún, azután hirtelen megrezzenve felébredt. Csakugyan,
ülve elaludt, beszéd közben.
– Bizonyára nagyon fáradt lehet, sir – szólalt meg a titkár.
– Igen.
Erőt vett magán, hogy el ne aludjon ismét. A titkár szeme ragyogott az őszinte csodálattól és
lelkesedéstől, amikor felnézett rá, igen, úgy nézett rá, mint a hősökre szokás. Hornblower
egyszerre nagyon kényelmetlenül érezte magát.
– Ha volna szíves aláírni, sir, akkor már gondoskodom a címzésről és a
lepecsételésről.
A titkár felállt a székről. Hornblower felemelte a tollat és aláírta az
okiratot, amelynek a valódiságáért rövidesen felelnie kell a legszigorúbb
törvényszék előtt.
– Köszönöm, sir – szólt a titkár és összeszedte az iratokat.
Hornblower már ügyet sem vetett rá. Levetette magát az ágyra, többé nem törődött semmivel.
Belezuhant a legmélyebb feketeségbe – javában aludt, mielőtt még a titkár odaért volna az ajtóig.
Nem ébredt fel akkor sem, amikor a fiatal titkár öt perccel később visszatért, lábujjhegyen
odalépett az ágyához és gyöngéden ráborított egy takarót.

XVII. FEJEZET

Hírek

Valami rendkívül fájdalmas ráeszmélés a valóságra ébresztette fel Hornblowert.

Nem akart még visszatérni a valóságba. Olyan gyötrelmes volt felébredni,
kiszakadni az álom mély öntudatlanságából. Belekapaszkodott, nem akarta
elengedni, vissza akart térni hozzá. De könyörtelenül kiszakították a boldog öntudatlanság
birodalmából. Valaki szelíden rázta a vállát és egyszerre, megrezzenve eszmélt a teljes
öntudatára. Kinyitotta a szemét és a tengernagy titkárát pillantotta meg, aki résztvevőén hajolt
fölébe.
– A tengernagy úr egy óra múlva ebédel, sir-jelentette. – Calander kapitány gondolta, hogy talán
szívesebben veszi, ha van egy kevés ideje felkészülni.
– Igen – suttogott Hornblower. Ösztönösen végigsimított borostás arcán. – Igen.
A titkár nagyon mereven és csendesen állt és Hornblower kíváncsian nézett fel rá. Csak most
látta, hogy szemében nagy elhatározás tükröződik és háta mögött ügyetlenül rejteget egy újságot.
– Mi baj van? – kérdezte Hornblower.
– Rossz újságom van az ön számára, sir.
– Miféle újság?
Hornblower egyszerre belezuhant a kétségbeesésbe. Talán Gambier megváltoztatta az
elhatározását. Talán szigorú őrizet alatt tartják, kihallgatják, elítélik és agyonlövik. Talán ...
– Eszembe jutott, hogy három hónappal ezelőtt olvastam egy rövid értesítést a Morning
Chronicle-ban – folytatta a .titkár. – Megmutattam Őlordságának és Calander kapitány úrnak.
Úgy határoztak, hogy azonnal értesítsem önt. Őlordsága azt mondta ...
– Mi az a hír? – kérdezte Hornblower és türelmetlenül nyúlt az újság után.
– Nagyon rossz hír, sir – felelt a titkár habozva.
– Mutassa már, az Istenért.
A titkár odaadta az újságot és ujjával megjelölte egyik sarkát.
»Az Úr adta, az Úr elvette« – olvasta Hornblower a vastag betűvel szedett sort.
– »Áldassék érte az Úr neve«.
Nagyon rövid hír volt.
»Mély sajnálattal tudatjuk, hogy Mrs. Maria Hornblower, a megboldogult Horatio Hornblower
kapitány, Bonaparte mártír-áldozatának özvegye, e hó 17-én gyermekágyban elhunyt. A tragédia
Mrs. Hornblower házában, Southsea-ben következett be. Értesülésünk szerint a gyermek, szép és
erős fiúcska, a legjobb egészségnek örvend.«
Hornblower kétszer is elolvasta a híradást, azután belekezdett harmadszor is.
Maria meghalt, Maria, a jóságos, a gyöngéd, a szeretőszívű.
– A vallás vigaszt ad a nehéz percekben, sir... – szólalt meg a titkár, de
Hornblower ügyet sem vetett a titkár szavaira.
Elveszítette Mariát. Meghalt gyermekágyban és tekintettel a körülményekre, amelyek között ez
a gyermek fogantatott, annyi, mintha megölte volna. Maria meghalt. Most már nincs senki,
egyáltalán senki, aki örömmel, szeretettel várja haza Angliába. Maria mellette lett volna a
haditörvényszék tárgyalása idején és bárhogyan is szólt volna az ítélet, soha egy pillanatig sem
kételkedett volna benne. Hornblower emlékezett még könnyeire, amint lefolytak pirospozsgás
arcán, amikor utoljára ölelték meg egymást. Kissé unta akkor a szerető hitvesi búcsúzkodás
elmaradhatatlan külsőségeit. Most szabad – ez a tudat úgy rohanta
meg, mint hirtelenül rázúduló jeges víz. De ez nem becsületes Mariával szemben.
Nem vásárolta volna meg a szabadságát ilyen áron. A szeretetével, a jóságával kiérdemelte a
hűségét és nem is hagyta volna el soha, panasz nélkül állt volna mellette egész életében. Most,
hogy meghalt, mélységesen meggyászolta.
– Őlordsága megbízott – folytatta a titkár –, hogy adjam át legőszintébb
részvétét és együttérzését. Azt is üzeni, hogy nem veszi rossz néven, ha ebédnél nem
csatlakozik hozzá és vendégeihez, hanem ehelyett kabinjában a vallás vigasztalásához menekül.
– Igen – felelt Hornblower.
– Ha bármiben szolgálatára lehetek, sir ...
– Köszönöm, semmire sincs szükségem.
Tovább ült az ágy szélén, lehajtott fejjel. A titkár még mindig habozva állt.
– Menjen ki kérem – szólalt meg Hornblower. Fel sem nézett.
Jó ideig mozdulatlanul ült a helyén. Gondolatai teljesen összekuszálódtak.
Tökéletes zűrzavar lett úrrá az agyában. A szomorúság új meg új áradatai
öntötték el, más érzés, mint a testi fájdalom, mintha a lelke sebesült volna
meg. De a fáradtság, izgalom és álmatlanság egészen megfosztotta attól, hogy tisztán tudjon
gondolkozni. Végül is kétségbeesett erőlködéssel összeszedte magát. Úgy érezte, mintha
fojtogató hőség volna a kabinban. Gyűlölte borostás szakállát és testének izzadt szagát.
– Küldje be a szolgámat – szólt ki az ajtaja előtt álló őrszemnek.
Jólesett leborotválni a hosszúra nőtt szakállt, lemosni a testét hideg vízzel,
fehérneműt váltani. Felment a fedélzetre. Mélyen beszívta a tiszta tengeri
 levegőt. Szerencse, hogy végre itt lehet a fedélzeten, ahol fel-alá járkálhat
kedvére, a hátsó fedélzeti ágyúk csúsztatói és a fedélzetbe erősített karikák
között. A hajó jól ismert, megszokott hangjai szinte elzsongították fáradt
agyát. Fel és alá járt, újra fel és alá, mint ahogyan valamikor annyit járkált
egyfolytában órákon át az Indefatigable-on, a Lydián, a Southerlandon. Magára hagyták. Az
őrségen levő tisztek a túlsó oldalra húzódtak és csak néha, feltűnés nélkül vetettek feléje egy-egy
pillantást. Udvariasan elrejtették kíváncsiságukat az ember iránt, aki csak az imént értesült
felesége haláláról, aki francia hadifogságból szökött meg és a haditörvényszék tárgyalása előtt áll,
mert megadta magát hajójával az ellenségnek – az első brit sorhajó kapitány Ferris óta, aki
lebocsátotta lobogóját. Fel és alá járkált, a jóleső fáradtság lassan ismét hatalmába kerítette, míg
végül agya egészen eltompult és annyira elfáradt, hogy alig tudta már emelni a lábát. Akkor
visszatért a kabinjába, a feledés és az álom jóleső biztonságához. De még ott is zavaros álmok
kínozták – Mariáról álmodott, habár izzadva, gyötrődve küzdött, tiltakozott az álom ellen azután
a halál és a fogság lidércnyomásai következtek:
és örökké viszszatérően a rémület és izgalom percei között, Lady Barbara
mosolygott rá.
A várakozás napjai alatt Hornblowernek bizonyos határig szerencséje volt a felesége halála, így
legalább megvolt az ürügye, hogy csendes és
megközelíthetetlen maradjon, így anélkül, hogy bárki is udvariatlansággal
vádolhatta volna, kikereshette a fedélzet legelhagyatottabb részét, ahol egyedül sétálhatott a
napfényben. Gambier is gyakran ott sétált a közelében a kapitánnyal, vagy tisztek álltak
csoportokba verődve a fedélzeten, könnyedén és derűsen beszélgetve, de mindenki kitért az
útjából. És senki sem vette rossz néven, hogy hallgatagon üldögélt ebédnél a tengernagy
asztalánál és távol maradt a tengernagy istentiszteleteitől.
Mert ha ez nem jön közbe, akkor részt kellett volna vennie a tengernagyi hajó élénk társadalmi
életében, beszélgetnie kellett volna a tisztekkel, akik
szándékos óvatossággal vigyáztak volna, hogy tévedésből se tegyenek célzást a küszöbön álló
törvényszéki tárgyalásra, holott nemsokára mint bírái állnak vele szemben. És nem vett részt az
örökös tengerészeti és hadászati vitákban sem, amelyek ott zajlottak körülötte, mialatt úgy kellett
volna beszélnie és viselkednie, mintha egyáltalán nem aggódna a haditörvényszék döntése miatt.
Bármennyire is kedves és szíves volt hozzá mindenki, kitagadott páriának érezte magát
közöttük. Hiába nézett fel rá Calander nyílt csodálattal, hiába bánt vele Gambier kitüntető
kedvességgel, hiába néztek fel rá a fiatal tisztek a hősöknek
kijáró rajongással, ezek közül egyik sem adta meg magát soha az ellenségnek. A hosszú
várakozás közben Hornblower nem egyszer kívánta, bárcsak megölte volna egy ágyúgolyó a
Southerland fedélzetén. Most úgysincsen senkije a világon, aki törődne vele – a kisfia odahaza
Angliában, ismeretlen nevelőanya gondjaiban, talán ha felnő, szégyellni fogja a nevet, amelyet
visel.Arra gondolt, hogy a többiek legszívesebben elhúzódnának tőle, mint a számkivetettől, ha
az udvariasság parancsa nem tartaná vissza őket, tehát inkább ő húzódott vissza önként,
baráttalan magányba, Gambier főparancsnokságának utolsó napjaiban, míg Hood elébük nem jött
a Britannián, hogy átvegye a főparancsnokságot és a Victory üdvlövések kíséretében elindult
Portsmouth felé.
Kedvezőtlen szél hátráltatta előrejutását és teljes hét napig vergődtek a
Csatornában, amikor végre megérkeztek Spitheadbe és a Victory leeresztette horgonyait.
Hornblower a kabinjában ült – nem érdekelték Wight szigetének zöld dombjai, sem Portsmouth
élénk forgalma. Amikor végre kopogtattak az ajtaján, sejtette, hogy máris az utasítást hozzák,
mikor kell megjelennie a haditörvényszék előtt.
 – Szabad – szólt, de Bush lépett be a kabinba. Falába nagyokat koppant. Arca csupa mosolygás
és a két karja tele csomagokkal, levelekkel.
A jól ismert baráti arc láttára Hornblower rosszkedve eloszlott, mint a köd.
Egyszerre ő is éppen olyan boldogan mosolygott, mint Bush, újra meg újra megszorította a
kezét, innivalót hozatott. A visszahatás annyira heves volt, hogy minden tartózkodása, minden
zárkózottsága egyszerre elmúlt.
– Köszönöm, jól vagyok, sir – felelt Bush, válaszul Hornblower
kérdezősködésére. – És csak most van alkalmam, hogy köszönetet mondhassak
előléptetésemért.
– Ne nekem köszönje – szólalt meg Hornblower, ismét árnyalatnyi keserűséggel a hangjában. –
Csakis Őlordságának.
– Én mégis tudom, kinek tartozom a legnagyobb hálával – jelentette ki Bush makacsul. – Még
ezen a héten megkapom kapitányi kinevezésemet. Természetesen nem kapok hajót – mit is
kezdenék vele a rossz lábammal –- de Shernessben, a dokkban kaptam beosztást. Ha ön nincs,
sohasem lett volna belőlem kapitány.
– Ugyan, Mr. Bush, ne túlozzon. – Első hadnagya hangjának, arckifejezésének patetikus hálája
egyszerre kényelmetlen érzésekkel töltötte el.
– És hogy van ön, sir? – kérdezte Bush. Kék szeme aggódó pillantással nézett kapitányára.
– Köszönöm, jól.
– Nagy sajnálattal hallottam Mrs. Hornblowerről, sir folytatta Bush.
Ennyit mondott csak erre vonatkozóan. De nem is volt szüksége többre. Ismerték egymást,
fölösleges lett volna közöttük a sok beszéd.
– Remélem, nem neheztel, sir, hogy elhoztam a postáját – rengeteg levél és csomag várja.
– Csakugyan? – kiáltott fel Hornblower.
– Fogadni mernék, hogy ebben a nagy csomagban kard van, sir – mosolygott Bush. Volt olyan
ravasz, hogy tudja, mivel keltheti fel leginkább Hornblower érdeklődését.
– Bontsuk fel – mosolygott Hornblower elnézően.
És kard volt csakugyan, szép aranyveretű hüvely és arany markolat és amikor Hornblower
kihúzta a kék acélpengét, azonnal észrevette a kék acélba beágyazott aranylemezre vésett
feljegyzést. Ez a száz guinea értékű kard, amelyet a Hazafiúi Alaptól kapott a Natividad
legyőzéséért, de Plymouthban zálogba tette Duddintstone-nél, a boltosnál, mert különben nem
tudta volna bevásárolni szükséges felszerelését, amikor elindult a Southerlandon.Még emlékezett,
milyen nem szívesen fogadta el Duddingstone a zálogot.
– Nézzük, mit ír Duddingstone – szólt Hornblower és felbontotta a kardhoz mellékelt levelet.

Sir!
Ma reggel az újságból mély megrendüléssel és örömmel értesültem, hogy élve, épségben
megszabadult a korzikai zsarnok karmaiból. Ki sem tudom fejezni szavakkal milyen
megkönnyebbülés fogott el, amikor megtudtam, hogy mégis életben van és milyen csodálattal
gondolok nagyszerű
hőstetteire. Nem tudom összeegyeztetni lelkiismeretemmel, hogy visszatartsam egy olyan
kiváló tiszt kardját, mint amilyen ön és ezért bátor vagyok mellékelten visszaküldeni abban a
reményben, hogy legközelebb majd ezt a kardot viseli az oldalán, ha ismét bebizonyítja Britannia
verhetetlen fölényét a tengeren. Mindenkor szolgálatra kész, alázatos híve
– Duddingstone.

– Hát ez igazán kedves – kiáltott fel Hornblower. Bushnak is odaadta a levelet, hogy olvassa el.
Bushmost már kapitány, egyenrangú tiszttársa és barátja és nincs semmi fegyelmi rendszabály,
ami megtilthatná, hogy őszintén bevallja, milyen nehézségek között indult el a Southerlanddal.
Hornblower halkan nevetett, amikor Bush elolvasta a levelet és felnézett rá.
– Duddingstone barátunk ugyancsak meg lehetett illetődve – szólalt meg ismét Hornblower –,
ha ilyen könnyedén szélnek szórt negyven guineát. – Cinikus hangon beszélt, hogy el ne árulja
érzéseit, őszinte és mély megindulását. Szemét elborították volna a könnyek, ha nem küzd ellene
minden erejével.
– Nem csodálkozom, sir – szólalt meg Bush, az újságok között keresgélve. – Tessék csak
megnézni ezt a cikket, sir, meg ezt. Itt a Morning Chronicle és aTimes. Félretettem az ön részére,
mert gondoltam, hogy érdekli.
Hornblower egy pillantást vetett a megjelölt cikkekre és mielőtt egyet is elolvasott volna,
megértette a jelentésüket. A brit sajtó ezúttal alapos munkát végzett. Mint Bush előre sejtette, a
brit közvéleményt megragadta, lázba hozta a hír: a kapitány, akiről már azt hitték, hogy áldozatul
esett a korzikai zsarnok önkényének, mégis csak megszökik karmai közül, sőt magával hozta
Angliába a brit csatahajót is, amelyet Bonaparte már hosszú hónapokkal előbb elragadott. Lelkes
cikkekben, hasábszámra méltatták Hornblower vakmerőségét és nagyszerű képességeit.
A Times egyik bekezdése annyira felkeltette Hornblower figyelmét, hogy újra, gondosabban
elolvasta:
»Hornblower kapitánynak még felelnie kell a haditörvényszék előtt a Southerland elvesztéséért,
de amint már annak idején, a rosasi csatáról közölt tudósitásunkban megírtuk, cselekedetei olyan
bölcsek, viselkedése olyan példás volt, akár Leighton ellentengernagy utasításai szerint járt el,
akár nem, hogy bár ügye még döntés előtt áll, habozás nélkül meg merjük jósolni legfényesebb
igazolását.«
– Itt az Anti-Gallican is, sir – szólalt meg Bush.
Az Anti-Gallican is körülbelül ugyanezt írta, amit a többi. Hornblower kezdte sejteni, hogy
híres ember lett belőle. Ismét zavartan nevetett. Minden olyan furcsán érintette, de nem tudta,
vajon örüljön-e neki. Hidegvérűen meg tudta állapítani ennek az okát. Az utóbbi időkben
egyetlen magasrangú tengerésztiszt sem tudta igazán elnyerni a közvélemény szeretetét és
elismerését. Cochrane az ügyetlenségével játszotta el népszerűségét: hat év telt el azóta, hogy
Hardy megcsókolta a haldokló Nelsont; Collingwood meghalt és Leighton is és a népnek
mindig kell egy bálvány. Mint a zsidók a pusztában, nem elégszenek meg azzal, hogy a
láthatatlan szellemet imádják. A véletlen őt emelte a közönség kedvencévé és az illetékes urak
talán nem is bánják, hogy végre egyszer az ő emberük jut ilyen váratlanul nagy népszerűséghez.
De tudja Isten, azért valahogyan mégsem tetszett neki. Nem szokta meg a népszerűséget, nem
bízott benne és örökké éber személyes szerénységével szinte szégyellte, hogy az emberek ennyit
foglalkoznak vele.
– Remélem, hogy örül, sir – szólalt meg Bush. Csodálkozva nézett a kapitányra, mert világosan
leolvasta arcáról a lelki harcot.
– Igen. Azt hiszem, igen – bólintott Hornblower.
– A hadiflotta tegnap megvásárolta a Witch of Endort folytatta Bush, mert mindenáron meg
akarta örvendeztetni ezt a különös, kiismerhetetlen embert. – Négyezer fontot adtak érte. Régi
szabály szerint, másképpen osztják meg a hajó jutalomdíját, ha nem teljes legénységgel
dolgozott. Én mindaddig nem tudtam róla, sir, amíg ott meg nem mondták. Kétharmadrész az
öné, vagyis kétezerhatszáz font. Ezer az enyém és
négyszáz Browné.
– Hm – köszörülte a torkát Hornblower. Kétezerhatszáz font mindenesetre tekintélyes
pénzösszeg – sokkal kézzelfoghatóbb jutalom, mint a szeszélyes közönség tapsa.
 – És itt van még ez a sok levél és csomag, sir – folytatta Bush sietve, hogy kihasználja a
kedvező pillanatot.
Vagy egy tucat levelet bontottak fel egymásután. Valamennyit ismeretlenek írták.
Szerencsét kívántak szökéséhez és sikeréhez. A levelek írói közül legalább kettő minden
kétséget kizáróan őrült volt, de kettő valódi peer; még Hornblowerre is némi hatással volt a
koronás levélpapír. De még sokkal mélyebb hatást tett Bushra, amikor neki is odaadta elolvasni.
– Ez igazán jóleső elismerés, ugye, sir? – kérdezte. – De van itt még több
levél is.Hornblower hirtelen kinyújtotta a kezét és kihúzott egy levelet a többi közül abban a
pillanatban, hogy megismerte kézírását. És amikor már a kezében tartotta, egy pillanatig még
habozva várakozott, mielőtt felbontotta volna. Bush aggódva látta, hogy szája köré ismét keserű,
fájdalmas vonás vésődik, arcáról eltűnik minden szín. Figyelte, amíg olvasott, de Hornblower
már ismét uralkodott magán és arckifejezése nem változott el többé.

London, Bond Street 129. 1811. június 3.

Kedves Hornblower Kapitány.
Nehezemre esik, hogy megírjam ezt a levelet, annyira megrázott a boldog
meglepetés, amikor az Admiralitástól értesültem szerencsés hazatéréséről. Sietve értesítem,
hogy a fia itt van nálam, az én gondozásomban. Amikor árván maradt, szegény megboldogult
feleségének elhunyta után, azonnal odasiettem és felajánlottam, hogy gondjaimba veszem a
gyermeket és felnevelem. Bátyáim, Lord Wellesley és Lord Wellington vállalták a gyermek
keresztapaságát. Ezért a Richard Arthur Horatio nevet kapta a keresztségben. Richard szép,
egészséges gyermek és bámulatosan hasonlít édesapjához. Máris annyira a szívemhez nőtt, hogy
attól tartok, nagyon fájdalmas veszteség lesz részemre, ha érte jön és elviszi tőlem.
Addig is igaz szívvel biztosítom, hogy továbbra is boldogan viselem a gyermek gondját addig
az ideig, amíg vissza nem kéri tőlem, hiszen sejtem, hogy Angliába való visszatérése után
rengeteg feladat várja. A legnagyobb örömmel várom látogatását, ha bármikor látni akarja a
kisfiát. A gyermek napról napra értelmesebb és kedvesebb. Látogatását örömmel várja nemcsak
Richard, hanem őszinte barátnője is.

Barbara Leighton.

Hornblower idegesen köszörülte a torkát és másodszor is elolvasta a levelet.

Annyi sok mindent foglalt magába ez a levél, hogy alig tudta felfogni. Richard Arthur Horatio
Hornblower, akinek két Wellesley a keresztapja és napról napra értelmesebb és kedvesebb lesz.
Talán nagy jövő előtt áll. Egészen eddig a pillanatig Hornblower alig gondolt a fiára. Apai
ösztönei nem ébredtek fel a gyermek iránt, akit még nem látott sohasem. Ezenkívül befolyásolta a
kis Horatio emléke is, aki annyi évvel ezelőtt ott halt meg a karjaiban. De most egyszerre a
szeretet és gyöngédség hulláma árasztotta el az ismeretlen gyermek iránt, aki máris elnyerte
Barbara szeretetét.
Barbara maga gondjaiba vette a fiát. Talán mert özvegy és gyermektelen, amúgy is örökbe akart
fogadni egy alkalmas árva gyermeket. De talán azért is, mert még mindig megőrizte
emlékezetében Hornblower kapitányt, akit akkor halottnak tartott.
Nem tudott tovább gondolkozni erről, olyan mélyen megrendítette. Zsebre gyűrte a levelet. A
többi mind ott hevert előtte az asztalon és mozdulatlan arccal nézett szembe Bush aggódó
pillantásával.
– Sok más levél is van még, sir – szólalt meg ismét Bush, bámulatos
tapintattal.
 Számtalan levél érkezett közismert, kiváló személyiségektől és hóbortos
bolondoktól – egy előkelő úr egy uncia kitűnő tubákot küldött neki elismerése és tisztelete jeléül
– de mindössze csak egy levél keltette még fel Hornblower érdeklődését. Ismeretlen nevű ügyvéd
írta a Chancery Laneről, aki úgy látszik, Lady Barbarától értesült hazatéréséről. Az Admiralitás
lordjainak megbízásából kezelte vagyonát. Kapcsolatban a portmahoni jutalomdíj-felügyelővel.
Miután Mrs. Maria. Hornblower végrendelkezés nélkül hunyt el, a Lord Kancellár helyeslésével,
kurátorként kezelte tovább örökösének, Richard Arthur Horatio
Hornblowernek a vagyonát, akinek a nevére, a költségek levonása után,
állampapírokba fektette a Hornblower kapitány jutalomdíjaiból befolyt összeget.
Mint a mellékelt számadásból kitűnik, vagyonának összege a jelen pillanatban háromezer
kétszázkilencvenegy font, hat shilling és négy penny, amely elsőrendű állampapírokban fekszik.
Ezeket most természetesen átírják az ő nevére. Az ügyvéd kéri mielőbbi nagybecsű intézkedését.
Hornblower félre akarta tenni a számadást, de figyelmét lekötötte a sok hat shilling és nyolc
penny, három shilling és négy penny, valamennyi az elhunyt Mrs. Hornblower temetésére
vonatkozott. Sírhely a Thomas & Becket templomhoz tartozó temetőben, sírkő, a sírápolók díja.
Szomorú, fájdalmas jegyzék, ismét egészen elszomorította. Gyűlöletes volt ez a számadás. Ez
mindennél erősebben elébe tárta veszteségét. Ha felmegy a fedélzetre, éppen megpillantja a
templom tornyát, amelyik mellett fekszik.
De leküzdötte rossz hangulatát, nem akarta, hogy ismét hatalmába kerítse az utolsó napok
elkeseredése. Mindenesetre nem kellemes változást okozott gondolatainak menetében, amikor az
ügyvéd meglepő levelére gondolt. Tehát több mint háromezer fontja van állampapírokban.
Egészen megfeledkezett a hajókról, amelyeket a Földközitengeren fogott el, mielőtt még
Leightonnal találkozott volna. Ezzel együtt közel hatezer fontnyi vagyona van. Természetesen
akadnak kapitányok szép számmal, akik ennél jóval többet szereztek, de mindenesetre ez is
nagyon szép
összeg. Még ha félfizetésre ítélnék, akkor is kényelemben élhet, becsületben nevelheti fel
Richard Arthur Horatiót és elfoglalhatja szerény helyét a társadalomban.
– A tengerésztisztek névjegyzéke alaposan megváltozott, amióta utoljára láttuk, sir – szólalt meg
ismét Bush és szavai inkább visszhangozták Hornblower gondolatait, nem zavarták meg.
– Szóval már áttanulmányozta? – kérdezte Hornblower széles mosollyal.
– Természetesen, sir.
Hiszen a névjegyzékben elfoglalt helyüktől függ, mikor érik el a tengernagyi rangot, évről évre
feljebb kapaszkodnak, amint a halál, vagy az előléptetés ritkítja előttük a rangidősebb kapitányok
sorát, míg végül egy napon, ha ugyan megérik, ők is tengernagyok lesznek, tengernagyi fizetéssel
és kiváltságokkal.
– Legtöbbet változott a jegyzék kezdete, sir – folytatta Bush. – Leighton
elesett, Ball meghalt Máltánál, Troubridge eltűnt a tengeren – indiai vizeken, sir – és ezeken
kívül még hét vagy nyolc név esett ki. Az ön neve erősen előrekerült, sir.Hornblower tizenegy
évvel ezelőtt jutott jelenlegi rangcsoportjába, de minden következő évvel lassúbb lesz az
előrejutás, a rangidősebbek kiesésének számával arányban és 1825 előtt semmi esetre sem
húzhatja fel hajójára a tengernagyi zászlót. Hornblower most visszaemlékezett Gracay gróf
jóslatára, hogy a háború végetér 1814-ben, békében lassúbb az előléptetés. Bush meg csak most
kezdi az emelkedést. Talán meg sem éri azt az időt, hogy megkapja a tengernagyi rangot,
de Bush tökéletesen beéri a kapitánysággal. Boldog ember. Bizonyos, hogy a vágyai sohasem
törtek magasabbra.
– Mind a ketten szerencsés emberek vagyunk, Bush mondta végül Hornblower.
– Igen, sir – helyeselt Bush és egy pillanatig még hallgatott, mielőtt
 folytatta volna: – Én is vallomást teszek a haditörvényszék előtt, sir, de
természetesen tudja, hogy hangzik majd az én vallomásom. Megkérdeztek erre vonatkozóan a
Whitehallban. Elmondtam nekik ugyanazt, amit a haditörvényszék előtt fogok mondani.
Kijelentették, hogy véleményük szóról szóra megegyezik az enyémmel. Nincs mit aggódnia a
haditörvényszék ítéletétől, sir.

XVIII. FEJEZET

A tárgyalás

Az elkövetkező huszonnégy órában Hornblower százszor is elmondta magának, hogy nincs mit
félnie a haditörvényszék ítéletétől és mégis olyan nyugtalanító és idegesítő volt ez a várakozás,
hallgatni a megismétlődő kürtharsogást, dobpergést, a tengerészek csizmáinak dobogását a
fedélzeten, valahányszor egy-egy kapitány, vagy tengernagy érkezett, hogy részt vegyen ügyének
tárgyalásában. Azután még nyugtalanítóbb volt, amikor nagy csend borult a hajóra és jelezte,
hogy a haditörvényszék tagjai összeültek. Végül tompa dübörgéssel megszólaltak az ágyúk,
jelezve, hogy a haditörvényszék megkezdte ülését. Közvetlenül utána kulcs fordult meg kabinja
ajtajának zárjában. Calander kapitány jött érte, hogy a haditörvényszék elé kísérje.
Hornblower később alig emlékezett a tárgyalás részleteire, csak néhány mélyebb benyomás
maradt meg a lelkében. Még évek múlva is emlékezetébe tudta idézni a magasrangú tisztek
aranyzsinóros egyenruháinak csillogását, amint ott ültek félkörben a Victory tágas szalonjának
asztala körül. Látta Bush aggódó, becsületes arcát, amikor kijelentette, hogy egyetlen kapitány
sem intézhette volna hajója sorsát nagyobb körültekintéssel, okossággal és bátrabb, lelkesebb
elszántsággal, mint Hornblower kapitány a Southerlandot a Rosasi-öbölben. Hornblower »barát«-
ja – a tiszt, akit az Admiralitás megbízott védelmével azonnal megragadta az alkalmat és
kifejtette, hogy Bush közvetlenül a hajó megadása előtt súlyosan megsebesült, fél lábát
elvesztette, teljességgel harcképtelenné vált, tehát nem terhelheti felelősség a hajó átadása miatt
és így nem fűződhetik semmi érdeke ahhoz, hogy Hornblower kapitányt megvédelmezze.
Azután egy másik tiszt olvasott fel különböző jelentéseket – Hornblowernek már úgy tűnt,hogy
az örökkévalóságig – halkan és izgatottan, bizonyosan őt is felizgatta a rendkívüli alkalom, a
haditörvényszék elnökének nem kis bosszúságára. Egy helyen az elnök kivette kezéből az
iratokat, éppen Martin tengernagy vallomásával.
Martin kijelentette, hogy a Southerland működése nagy mértékben megkönnyítette a francia
hajóraj megsemmisítését, sőt éneikül talán nem is tudtak volna célt érni. Kellemetlen pillanat
volt, amikor bizonyos ellentmondásokat tapasztaltak a Plútó és a Caligula üzenetváltásának
feljegyzéseiben, de ez is elmúlt, derűsen és mosolyt keltve, amikor valaki emlékeztette a mélyen
tisztelt haditörvényszéket, hogy a jelzéseket leadó kadétok gyakran követnek el tévedéseket.
A tárgyalás szünete közben elegáns civil ruhás úr, selyem nyakkendőben és a whigek színeit
viselve lépett oda Hornblowerhez különféle kérdésekkel. Ez az úr Frere volt, Hookham Frere,
Hornblower már hallotta a nevét valahol. Az Anti-Gallicanba írta szellemes cikkeit, Canning
barátja volt és egy ideig spanyol nagykövetként működött. Hornblowert kissé zavarba hozta,
hogy olyasvalaki is jelen van a tárgyaláson, aki ismeri a kabinettitkokat, de olyan türelmetlenül
várta a tárgyalás újramegnyitását, hogy alig figyelt rá és csak felületesen felelgetett kérdéseire.
És még rosszabb volt, amikor a tanúk már valamennyien megtették vallomásukat és Calander
társaságában várakozott, miközben a haditörvényszék tagjai visszavonultak tanácskozásra.
Hornblower most először ismerte meg az igazi félelmet. Annyira nehezére esett, hogy látszólag
közömbösen üljön a helyén, miközben ólomlábakon jártak a percek és alig várta már, hogy ismét
előszólítsák és meghallja ítéletét. Szíve hevesen dobogott, amikor végre ismét beléphetett és
érezte, hogy az arca sápadt. Felemelt fejjel nézett szembe bíráival, de nem látta őket, furcsa arany
és kék ködben ültek valamennyien az asztal körül, köd
homályosította el az egész szobát, úgyhogy Hornblower nem látott semmit, csak a kis szabad
térséget a középen, az asztalon, az elnök széke előtt, ahol kardja feküdt -a száz guinea értékű
jutalomkard. Hornblower csak a kardot látta tisztán, mintha ott libegett volna szabadon a
levegőben. És a markolata feléje fordult; tehát nem bűnös!
– Hornblower kapitány! – szólalt meg a haditörvényszék elnöke. Orrhangja most nagyon
kellemesen csengett. – A haditörvényszék tanácsának egyhangú véleménye szerint, Őfelsége
hajóját, a Southerlandot olyan példát adó hősiességgel, tudással és odaadással védelmezte a
hatalmas túlerővel szemben, hogy ezzel kiérdemelte az egész országnak és a haditörvényszék
tanácsának legnagyobb elismerését. Az ön bátor kitartása, tisztjeivel és legénységével együtt,
nemcsak Önre, hanem egész hazánkra a legszebb, legdicsőségesebb fényt veti. Ennélfogva
legnagyobb elismerésünk megszavazása mellett felmentjük!
Halk, helyeslő suttogás hallatszott a tanács több tagjának irányából, azután általános mozgás és
hangzavar keletkezett a teremben. Valaki felcsatolta derekára százguineás kardját, mások meg a
vállát veregették, kezét szorongatták.
Hookham Frere is ott volt és kitartóan beszélt.
– Fogadja legmelegebb szerencsekívánataimat, sir. Remélem, most már készen áll, hogy
elkísérjen Londonba? A postakocsi felnyergeive, hat óra óta várakozik.A köd csak lassan
oszladozott körülötte. Még mindig nem látott tisztán és engedelmesen tűrte, hogy elvezessék,
előbb a fedélzetre, azután le a készen álló
bárkába. Valaki éljenzett. Száz meg száz hang visszhangozta nevét. A Victory egész legénysége
ott ült az árbocrudakon és rekedtre ordítozták magukat. És a többi, körben horgonyzó hajón is
mindenki éljenzett. Ez a népszerűség, a hírnév. Ez a siker. Nagyon kevés kapitány érte meg
eddig, hogy egy egész hatalmas hajóraj legénysége ünnepelje egyszerre.
– Azt ajánlanám, sir, hogy vegye le a kalapját – súgta a fülébe Frere –,
mutassa, hogy örül az elismerésnek.
Levette kalapját és így ült a déli napon a hajó farában, ügyetlenül és
félszegen. Mosolyogni próbált, de tudta, hogy a mosoly merev és erőltetett, közelebb állt a
síráshoz, mint a nevetéshez. Ismét bezárult körülötte a köd és az egetverő ujjongás úgy csengett
csak a fülébe, mint játszó gyermekek kiáltozása.
A bárka nekiütődött a kikötő kőpartjának. Újabb éljenzés és lelkesedés fogadta.
Emberek veregették meg a vállát, szorongatták a kezét, míg egy csomó káromkodó tengerész
utat nem nyitott előttük a postakocsiig. A lovak türelmetlenül toporzékoltak a nagy hangzavarban.
Azután patkócsattogás, a kerekek nyikorgása és már ki is robogtak az udvarról. A postilion
vidáman pattogtatta ostorát.
– Igazán szép és tekintélyes megnyilatkozása az érzelmeknek a nép és a
katonaság részéről – szólalt meg Frere és megtörülte arcát.
Hornblowernek egyszerre eszébe jutott valami. Felegyenesedett.
– Álljon meg a templomnál! – kiáltott ki a postakocsisnak.
– Szabad tudnom, sir, miért adta ezt az utasítást? Ő királyi Fensége Londonban megbízott, hogy
pillanatnyi időveszteség nélkül hozzam színe elé.
– A feleségem fekszik ott a temetőben – vetette oda Hornblower idegesen.
De látogatása a sírnál nem elégítette ki. Frere ott állt mellette, szüntelenül
fészkelődön, topogott és az óráját nézte. Hornblower levette a kalapját,
lehajtotta fejét az egyszerű sírkő előtt, de sokkal zavartabb volt még, semhogy gondolkozni
tudott volna. Imádkozni próbált – tudta, hogy ezzel örömet szerzett volna Mariának, mert mindig
megbotránkoztatta a szabad gondolkodásával. Frere már azt sem tudta, hová legyen
türelmetlenségében.
– Menjünk – mondta végül Hornblower. Sarkon fordult és visszatértek a
postakocsihoz.
A nap beragyogta az egész vidéket, amikor a város a hátuk mögött maradt, megcsillant a fák
fiatal zöldjén és a Dows fenségesen hömpölygő dombjain.
Hornblower egyszer csak észrevette, hogy nagyokat lélegzik. Ezért az Angliáért harcolt
tizennyolc hosszú esztendeig és most, hogy beszívta a levegőjét, hogy körülnézett derűs tájain,
úgy érezte, megérte a fáradságot.
– A minisztériumnak nagy szerencséje az ön szökése szólt Frere. – Szükség volt most valami
ilyesmire. Bár Wellington csak most foglalta el Almeidát, a csőcselék már türelmetlenkedett.
Valamikor csupa tehetséges ember ült a kabinetben – ma egy igazi tehetség sincsen a miniszterek
között. Nem tudom megérteni, miért vívták Castlereagh és Canning azt a párbajt. Csaknem
tönkretett bennünket. Nagyon megártott Gambier esete is a Biscayaiöbölben. Cochrane azóta is
sok kellemetlenséget okozott. Sohasem gondolt arra, hogy fellépjen képviselőnek? Nos, erről
majd ráérünk beszélni azután is, hogy ellátogatott a Downing Streetre. Egyelőre teljesen elég,
hogy okot adott a csőcseléknek az ujjongásra és lelkesedésre.
Úgy látszik, Mr. Frere előre is természetesnek talált sok mindent, többek között azt is, hogy
Hornblower kormánypárti és egyesegyedül azért vívta meg a rosasi csatát, azért szökött meg
Franciaországból, hogy egy tucat politikusnak megtartsa a miniszteri tárcáját. Ez kissé lehűtötte
lelkesedését. Csendben ült és a kerekek nyikorgására figyelt.
– Ő királyi Fensége alig van segítségünkre – folytatta Frere. – Nem tette ki a szűrünket, amikor
átvette a régensséget, de azt sem lehet állítani, hogy
szeret bennünket – a régensségi törvény nem tetszett neki. Ne felejtse ezt el, ha bemutatják neki.
És nagyon szereti a hízelgést. Ha elhitetheti vele, hogy sikerét egyesegyedül Ő királyi Fensége és
Mr. Spencer Perceval ragyogó példájának köszönheti, akkor mindent elérhet nála, amit akar. Hol
vagyunk?
Horndeanben ?
A postakocsis kis fogadó előtt állította meg lovait. A pihent lovak már készen is álltak.
– Hatvan mérföldnyire vagyunk Londontól – magyarázta Mr. Frere. – Még éppen hogy idejében
érkezhetünk.
A fogadó személyzete és egy csapat tétlen lézengő kíváncsian kérdezték ki a postillont és
bámészkodva nézték Hornblower kék és arany egyenruháját. Valaki szaladva jött a fogadóból.
Vörös arca, selyem nyakkendője és bőrcsizmája alapján ítélve, alighanem a helybeli földbirtokos
lehetett.
– Felmentették, sir? – kérdezte.
– Természetesen, sir – felelt Frere azonnal. – Sőt a legnagyobb elismerésben részesült.
– Éljen Hornblower! – kiáltott fel valaki a tömegben és a magasba hajította kalapját. A
földbirtokos is lelkes örömmel tapsolt és most egyszerre mindenki, aki a közeibe tolakodott,
hangos éljenzésben és ujjongásban tört ki.
– Le Bonaparte-tál! – kiáltott Frere. Azután kiszólt a kocsisnak, hogy
indulhatnak.
– Meglepő, milyen érdeklődést keltett szerte az egész országban az ön esete –
szólt Frere egy perccel később. Bár természetesen legnagyobb az érdeklődés a portsmouthi út
mentén.
– Igen – felelt Hornblower.
 – Emlékszem még, amikor a csőcselék azt követelte, hogy akasszák fel
Wellington!, vagy fojtsák vízbe, vagy négyeljék fel – tudja, miután a cintrai esetnek híre ment.
Már azt hittem, hogy végünk van. Akkor az ő ügyének tárgyalása mentett meg bennünket, éppen
úgy, mint most az ön esete. Emlékszik még Cintrára?
– Abban az időben fregattommal a Csendes-óceánon jártam – felelt Hornblower röviden.
Határozottan bosszankodott. Legalább olyan nehezen tűrte politikusok
hízelkedését, mint az országúti csavargók elismerését.
– De azért az is hasznunkra volt, hogy Leighton halálosan megsebesült Rosasnál.
Nem mintha rosszat kívántam volna neki, de ez kihúzta a méregfogát az egész társaságnak.
Különben kiéleződött volna a harc kettőnk között. Ő és barátai húsz szavazatot számítanak. Mint
hallottam, ismeri az özvegyét.
– Igen, ismerem.
– Elragadó asszony, azoknak, akik szeretik ezt a fajtát. Most rendkívüli
befolyása van, mert ő az összekötő kapocs a Wellesley-párt és elhunyt férjének pártja között.
– Igen, bizonyosan.
Egyszerre minden öröme elmúlt, amit a sikerén érzett. A ragyogó délutáni napfény mintha
elveszítette volna minden vidámságát.
– Petersfield ott van a domb mögött. Ha jól sejtem, ott egész tömeg vár ránk.
Frerenek igaza volt. Legalább húsz-harminc ember várakozott a Vörös Oroszlánnál és még
többen szaladtak össze, kíváncsian, hogy megtudják a haditörvényszék ítéletét. Lelkes éljenzés
fogadta a jó hírt és Mr. Frere megragadta az alkalmat, hogy egy jó szót szóljon a kormány
érdekében.
– Minden csak az újság! – suttogta Frere, amikor váltott lovakkal robogtak tovább. – Bár
kitéphetnénk egy lapot Bonaparte szótárából és felhasználhatnánk belőle, amit jónak látunk.
Emancipáció – haditengerészet – reformok – a csőcselék manapság már mindenbe bele akarja
ütni az orrát.
Hornblower már a táj szépségét sem látta, amint elrobogtak mellette. Életéből eltűnt minden
szín, minden íz. Jobban szerette volna, ha megint csak a régi, ismeretlen fregattkapitány, aki az
Atlanti-óceán viharaival küzd. A lovak minden pillanatban közelebb viszik Barbarához és mégis
egyszerre valami fájó, furcsa vágy fogta el, hogy visszatérhessen Mariához, aki olyan érdektelen,
olyan hétköznapi, olyan egyszerű. A tömeg megéljenezte Guildfordban is – éppen elmúlt a
hetivásár napja, az emberekből sör és izzadtságszag áradt. Örült, hogy az alkonyattal együtt Frere
végre abbahagyta fecsegését és engedte, hogy gondolataiba merüljön, bármennyire is leverőek
voltak.
Már csaknem besötétedett, amikor Esherben ismét lovakat váltottak.
– Mindenesetre megnyugtató, hogy ma semmiféle útonálló nem rabol ki bennünket – nevetett
Frere. – Csak el kell árulnunk a hős nevét, aki kocsinkon utazik és akkor utunkra bocsátanak.
Azonban nem támadták meg őket útonállók. Putneynél minden baj nélkül keltek át a folyón. A
sötétben most már sűrűbben következtek a házak egymás mellett.
– Downing Street tíz – adta ki az utasítást Frere a postakocsisnak.
Hornblower később legélénkebben emlékezett a kis jelenetre, amikor véletlenül meghallotta,
hogy Frere Perceval fülébe súgja: – Minden rendben van, sikerült megnyernem. – A tárgyalás
mindössze tíz percig tartott – Perceval forma szerinti udvariassággal fogadta, ő meg tartózkodóan
felelt kérdéseire. A miniszterelnök nyilván nem volt beszédes kedvében – legfőbb vágya az
lehetett, hogy állandó megfigyelés alatt tartsa ezt az embert, aki esetleg rossz szolgálatot tehet
neki aközönség és a régensherceg előtt. Hornblower a beszélgetés folyamán sem a képességeiről,
sem személyes tulajdonságairól nem alkotta a legkedvezőbb véleményt.
 – Pall Mail, Hadügyminisztérium! – szólt odakinn Frere a kocsisnak. – Nagy Isten, mennyi
dolgunk van még!
Londonban Hornblower mindenfelé a lovak szagát érezte – mint mindenki, aki a tenger tiszta
levegőjét szokta meg. A Whitehall fényei tündöklőén sütöttek a szemébe. A
hadügyminisztériumban egy fiatal lord fogadta, akit Hornblower első pillantásra megkedvelt.
Palmerston volt, a hadügyi államtitkár. Egész sereg értelmes kérdést tett fel elsősorban
Franciaország általános hangulatáról, a legutóbbi termés eredményéről, szökéséről. Hornblower
habozott a válasszal, amikor végül megkérdezte tőle, ki volt az az ember, aki házába fogadta
szökése közben. Palmerston helyeslőén bólintott.
– Teljesen igaza van. Bizonyára attól fél, hogy valami ostoba ember
kifecseghetné a titkot és akkor azt az embert hálából jóságáért, agyonlőnék. Ezt nagyon
könnyen el tudom képzelni. Nos, majd egyszer, ha nagyon nagy szükségünk lesz rá,
megkérdezem öntől azt a nevet a legszigorúbb titoktartás terhe alatt és tudom, hogy akkor meg
fog bízni bennünk. És mi történt azokkal a gályarabokkal?
– A Triumph első tisztje besorozta valamennyit a hajójára.
– Szóval az utolsó három héten már a király hajójának matrózai? Én akkor már inkább
elszegődnék gályarabnak.
Hornblower is ezen a véleményen volt. Örült, hogy végre talált olyan magas állású
személyiséget, aki tisztában volt a szolgálat keménységével.
– Ha rá tudom beszélni feljebbvalóit az Admiralitáson, akkor felkutattatom azokat az embereket
és idehozatom. Jobb hasznukat vehetném.
Egy inas levelet hozott. Palmerston felbontotta.
– Ő Királyi Fenségének az a parancsa, hogy azonnal siessen hozzá – szólt
azután. – Köszönöm a látogatását, kapitány úr. Remélem, rövidesen ismét abban a nagy
örömben részesülök, hogy elbeszélgethetünk. Mostani tárgyalásunkból nagyon sok hasznos
tudnivalót merítettem. A ludditák északon gépeket rombolnak és Sam Whitbread nagy jelenetet
rendezett a Házban, tehát a legjobb pillanatban érkezett. Jó estét, kapitány úr!
Utolsó szavaival elrontotta a jó hatást. Lord Palmerston új terve, hogy új
eszközökkel akarja folytatni a harcot Bonaparte ellen, felkeltette érdeklődését.
De hogy Frere modorában emlegette visszatérésének politikai jelentőségét, rossz benyomást tett
Hornblowerre.
– Mit óhajt tőlem Ő Királyi Fensége? – kérdezte Freret, amikor lefelé haladtak a lépcsőn.
– Ez meglepetés, nem árulhatom el – felelt ravasz mosollyal Frere. – Még az sem lehetetlen,
hogy holnapig kell várnia türelemmel, míg megkapja a választ erre a kérdésre. Prinny ilyenkor
estefelé nem mindig józan. Könnyen meglehet, hogy ma is éppen ez az eset. Mindenesetre nagy
tapintattal kell viselkednie vele szemben.
Hornblower szédülő fejjel gondolt vissza, hogy ma reggel még ott állt a
haditörvényszék előtt és meghallgatta ítéletét. Annyi minden történt vele ezen a napon. Torkig
jóllakott már az új tapasztalatokkal. Fáradt és bosszús volt. Lady Barbara és a kisfia itt vannak a
Bond Streeten, alig egy mérföldnyire tőle.
– Hány óra van? – kérdezte.
– Tíz óra. Az ifjú Pam ugyancsak későig ül az íróasztala mellett a
hadügyminisztériumban. Nem győz eleget dolgozni.
Hornblower arra gondolt, hogy Isten tudja, mikor szabadul majd a palotából.
Bizonyosan várnia kell holnapig, amíg látogatást tehet a Bond Streeten. A kapu előtt hintó várta
őket, kocsis és inas a vörös királyi libériát viselték.
– A főkamarás küldte értünk – magyarázta Frere. Igazán kedves figyelem.
 Besegítette Hornblowert a hintő belsejébe, azután ő is felkapaszkodott.
– Ismeri Ő Királyi Fenségét?
– Nem.
– De bemutatták már az udvarnál?
– Két levéen vettem .részt. Még 98-ban mutattak be György királynak.
– Ó! Prinny egyáltalán nem hasonlít az apjához. Clarencet ismeri, ugye?
– Igen.
A kocsi megállt a fényesen kivilágított bejárat előtt. A kapu sietve kitárult és egész sereg inas
sietett segítségükre a kiszállásnál. Az előcsarnok is ragyogott és tündöklött. Egyenruhás, púderes
úr lépett elébük fehér bottal a kezében és alaposan megvizsgálta Hornblowert.
– Kalapot a hóna alá! – súgta a fülébe. – Erre parancsoljanak.
– Hornblower kapitány. Mr. Hookham Frere – jelentette be valaki kettőjüket.
Óriási terembe léptek. Vakítóan ragyogott minden a gyertyák fényében. A parketta tündöklőit és
a terem távoli végében álló csoport is ragyogott a drága ékszerektől és aranyzsinóroktól. Valaki
odalépett hozzájuk – tengerészeti egyenruhában – az uborkafejű Clarence herceg.
– Isten hozta itthon, Hornblower! – szólalt meg szívélyesen és felé nyújtotta a kezét.
Hornblower mélyen meghajolt.
– Jöjjön, jöjjön, azonnal bemutatom. Hornblower kapitány, sir.
– Jó estét, kapitány.
Hornblower, miután mélyen meghajolt a régensherceg előtt, egy szempillantással
megállapította, hogy testes, jóképű, szórakozott, gyenge és ravasz. Ritkuló
haját nyilvánvalóan festette. Nedvesen csillogó szemén és kipirult arcán
látszott, hogy Ő Királyi Fensége igen jól ebédelt. Sajnos, Hornblower ezt nem mondhatta el
magáról.
– Mindenki csak önről beszél, kapitány úr, amióta a kutterje – hogy is hívják csak? – befutott
Portsmouth kikötőjébe.
– Valóban, sir! – felelt Hornblower mereven.
– Igen. És ez nagyon helyesen is van így. Mondhatom, ezt remekül csinálta kapitány úr, igen,
remekül, magam sem tudtam volna ennél jobban. Conyngham, intézze el a bemutatást.
Hornblower sorra meghajolt a ladyk és lordok, hercegek és hercegnők előtt. Szép szemek,
meztelen karok, pompás ruhák, a térdszalagrend kék szalagjai forogtak szeme előtt. Egyszerre
érezte, hogy egyenruhája, amelyet a Victory szabója készített, esetlen és tökéletlen.
– És most kezdjük! – szólalt meg a régensherceg. – Intézkedjék, Conyngham.
Valaki vörös szőnyeget terített le a parkettára, valaki párnát hozott be,
amelyen valami csillogó feküdt. Három vörös köpenyegbe burkolt úr ünnepélyes, lassú
léptekkel indult előre. Valaki fél térdre ereszkedett és kardot nyújtott át a régenshercegnek.
– Térdeljen le, sir – szólt Lord Conyngham Hornblowernek.
Érezte vállán a kard ütését, hallotta a szertartásosan előírott szavakat. Tehát lovaggá ütötték. De
amikor végre felállhatott, még mindig kissé kábultan, a szertartás korántsem ért véget. Szalagot
kötöttek át a vállán és csillagot tűztek a mellére, vörös palástot terítettek a vállára, el kellett
ismételnie az esküt és alá kellett írnia az okiratot. Ezzel a Bath rend lovagjává avatták, amint
valaki ünnepélyesen bejelentette. Mától kezdve Sir Horatio Hornblower és egész életében
hordhatja a szalagot és a csillagot. Végülis ismét levették válláról a köpenyt és a
szertartásmesterek visszahúzódtak.
– Engedje, hogy elsőnek én kívánjak szerencsét kitüntetéséhez, Sir Horatio! –
lépett előre Clarence herceg. Kedvesen együgyű arcán ragyogó mosoly tükröződött.
– Köszönöm, sir – felelt Hornblower. A nagy csillag nekiütődött a mellének, amikor ismét
meghajolt.
– Fogadja az én szerencsekívánataimat is, ezredes! szólalt meg a régensherceg.Hornblower
érezte, hogy egyszerre minden szem feléje fordul ezekre a szavakra. Csak ebből sejtette, hogy a
régensherceg nem tévesen nevezte meg a rangját.
– Sir? – kérdezte csodálkozó pillantással, éppen úgy, amint elvárták tőle.
– Ő Királyi Fensége kegyesen kinevezte tengerészezredesnek – magyarázta meg a herceg.
A tengerészezredesek évi ezerkétszáz font fizetést kapnak és ezért nem kell külön szolgálatot
teljesíteniük. Ezt a rangot szokták adományozni külön kitüntetésül a legsikeresebb
kapitányoknak, amíg elérték tengernagyi kinevezésüket. Hornblowernek megvillant a fejében,
hogy már van hatezer fontja.
És most még évi ezerkétszáz fontot kap a kapitányi fizetésen kívül. Tehát végre elérte az anyagi
biztonságot, életében először. Kapott címet, szalagot és csillagot. Csakugyan megkapott mindent,
amiről valaha álmodott.
– Szegény ember, egészen elkábult! – nevetett a régensherceg hangosan,
elragadtatva.
– El vagyok ragadtatva, sir – szólt Hornblower és igyekezett összeszedni
magát. – Igazán nem tudom, hogyan mondjak köszönetet Királyi Fenségednek.
– Köszönje meg azzal, hogy leül velünk kockázni. A megérkezése rendkívül érdekes játékot
szakított félbe. Csöngessen kérem, Sir John és hozasson be bort. Ide üljön Lady Jane mellé,
ezredes. Biztosan szívesen játszik? Igen, igen, magát ismerem, Hookham. Természetesen szeretne
megszökni és mielőbb értesíteni John Waltert, hogy megtettem kötelességem. Egyúttal írathat egy
cikket valamelyik ügyes emberével, hogy emeljék fel a civilistámat. Feltétlenül mondja meg neki.
Isten a megmondhatója, eléggé keményen megdolgozom érte. De nem látom be,
miért kellene azért elcipelni az ezredest is. Ó, hát ha mindenáron akarja, nem bánom.
Megengedem, hogy távozzanak mindketten!
– Sejtettem, hogy nem óhajt ma este feltétlenül kockázni – szólalt meg Frere, amikor már ismét
biztonságban voltak a hintóban. – Mert én nem szívesen ülnék le Prinnyvel, legalábbis nem az ő
kockájával. Nos, hogy érzi magát, mint Sir Horatio?
– Köszönöm, nagyon jól – felelt Hornblower. Egyelőre még ott tartott, hogy a régensherceg
célzásaitigyekezett megemészteni John Walterre, a Times kiadójára. Homályosan sejteni kezdte,
hogy érdekes és hasznos újdonság az ő kitüntetése és ezredesi kinevezése. Ennek a bejelentésnek
alighanem politikai jelentősége is lesz, ezért ez a nagy sietség. A kételkedőket ezzel majd
meggyőzik, hogy a tengerésztisztek hallatlanul nagy hőstetteket visznek véghez, az ő lovaggá
ütése majdnem annyira
politika, mint ahogy politika lett volna, ha Bonaparte agyonlöveti, mert
megsértette a haditörvényeket. Ez a gondolat örömének jó részétől megrabolta.
– Bátor voltam szobát foglaltatni ezredes úr részére az Arany Keresztben – szólt Frere. – Ott
már várnak önre, odavitettem a poggyászát is. Megállíttassam ott a kocsit? Vagy talán még előbb
benéz Fladonghoz ?
Hornblower mindenekelőtt szeretett volna egyedül lenni. Egyáltalán nem
csábította a gondolat, hogy még ma este ellátogasson a tengerészkávéházba, ahol teljes öt éve
nem járt, különösen mert egyszerre zavarba hozta a szalag és a csillag. Még a szállodában is
nagyon furcsán érezte magát, amikor a gazda, az inas, a szobalány mindegyre nagy alázattal
mondogatták: – Igen, Sir Horatio! Nem, Sir Horatio! – Valóságos díszmenetben kísérték fel
számos gyertyával a
szobájába és ott is egyre érdeklődtek kívánságairól, holott nem kívánt semmi mást, csak azt az
egyet, hogy végre békében hagyják.
 De kevés békessége volt még azután is, hogy lefeküdt az ágyába. Szentül
elhatározta, hogy gondolni sem akar ennek az izgalmas napnak azeseményeire, de arról nem
tehetett, ha szüntelenül csak arra gondolt, hogy másnap végre láthatja a kisfiát és Lady Barbarát.
Nyugtalanul töltötte az éjszakát.

XIX. FEJEZET

Richard és Barbara

– Sir Horatio Hornblower! – jelentette be az inas és szélesen kitárta előtte az ajtót.

Lady Barbara odabenn várta a szobában – váratlan meglepetés volt, hogy fekete ruhában volt –
Hornblower mindig abban a kék ruhában gondolt rá, amelyet utolsó találkozásukkor viselt. Az a
szürkéskék szín a legjobban illett az arcához. Természetesen most gyászt visel, hiszen még egy
éve sincsen Leighton halálának.
De a fekete ruha is illett hozzá, kiemelte bőrének fehérségét. Hornblower
furcsa, fájdalmas nyilallással emlékezett vissza arcának aranybarna színére, a Lydia fedélzetén.
– Isten hozta! – kiáltott az asszony és kinyújtott kézzel sietett elébe.
Hűvös, sima és jóleső volt a keze. Emlékezett még érintésére a régi időkből. – A dajka azonnal
behozza Richardot. De addig is, fogadja legmelegebb szerencsekívánataimat sikeréhez.
– Köszönöm – hajolt meg Hornblower. – Nagy szerencsém volt, Madame.
– Az a szerencsés ember – felelt Lady Barbara –, aki mindig ki tudja
használni az alkalmat.
Miközben Hornblower megemésztette ezt a választ, kissé félszegen állt és figyelmesen nézte az
asszonyt. Eddig a pillanatig megfeledkezett Lady Barbara olimpiai fenségéről, biztonságáról –
barátságos biztonságáról, amely elérhetetlen magasságokba emelte. Egyszerre ügyetlen iskolás
fiúnak érezte magát mellette. Új címe és rangja milyen nevetségesen jelentéktelennek tűnhet az ő
szemében, akinek egyik bátyja marquis, a másik viscount, akit rövidesen hercegi rangra emelnek.
Egyszerre zavartan érezte, hogy nem tudja hová tenni a kezét és lábát.
A félszeg helyzet csak akkor ért véget, amikor kinyílt az
ajtó és belépett a rózsás arcú, kövér dajka szalagos fejkötőben, a gyermekkel a karjában.
Mélyen meghajolt.
– Halló, fiacskám! – szólalt meg Hornblower gyöngéden.
Úgy látszik, egyelőre alig van még haja kis fejkötője alatt, de két meglepően nagy barna
szemével kíváncsian nézett az apjára. Orra, szája, homloka még kialakulatlan, mint az ilyen kis
csecsemőké, de a szeme, az máris csodálatos.
– Fiacskám! – szólalt meg Hornblower ismét, gyöngéden.
Nem tudta, milyen becézően cseng a hangja. Úgy beszélt Richardhoz, mint évekkel ezelőtt a kis
Horatióhoz és a kis Mariához. Odatartotta kezét a gyermek felé.
– Gyere apádhoz! – mondta.
Richard nem tiltakozott. Hornblower kissé megijedt, amikor érezte, milyen pici és könnyű –
évekkel ezelőtt nagyobb gyermekekhez szokott – de ez az érzés azonnal eltűnt.
– Tente baba, tente – mosolygott Hornblower. Richard fészkelődött a karjában és kinyújtotta
parányikezét ragyogó, aranyos vállrojtja után.
– Szép? – kérdezte Hornblower.
– Da! – mondta Richard és megérintette az aranyzsinórokat.
– Tetszik neki! – szólt Hornblower büszkén.
Mindig nagyon jól tudott gyerekekkel bánni és ez a tudománya most sem hagyta cserben.
Richard boldogan nevetgélt apja karjában, angyalian mosolygott, mialatt játszott vele, apró
ujjacskáival ruháján át megbökdöste mellét. A régi jó játék, hogy hirtelen előrehajtotta a fejét és
megcsiklandozta a hasát, ezúttal is zajos sikert aratott. Richard nevetett és elragadtatásában ide-
oda csapkodott kezével.
– Nagyszerű! – nevetett Hornblower is. – Pompás játék, ugye?
Egyszerre eszébe jutott, hol van és felnézett Lady Barbarára. Az asszony csak a gyermeket
nézte, arca csupa komoly kedvesség volt, mosolya gyöngéd. Hornblower arra gondolt, hogy talán
csakugyan nagyon megszerette a gyermeket. Richard is észrevette Barbarát.
– Go! – gügyögte és most feléje csapott kis kezével. Barbara közelebb hajolt hozzá.
Richard átnyúlt az apja vállán és megérintette az arcát.
– Nagyon szép kis fiú! – mondta Hornblower.
– Meghiszem azt, hogy szép! – mondta a szoptatós dada és a gyermek után nyúlt.
Természetesnek találta, hogy az ilyen csillogó egyenruhájú nagyszerű
félisten-apák legfeljebb ha egyfolytában tíz másodpercet szentelnek gyermeküknek és amint ez
a tíz másodperc letelt, meg kell szabadítaniuk a gyermektől.
– És milyen kis haszontalan! – folytatta a dajka, a gyermekkel a karjában.
Richard elégedetlenül fészkelődön, nagy barna szemével hol Hornblowerre, hol Barbarára
nézett.
– Mondd szépen, hogy pá, pá! – mondta a dajka. Felemelte a gyermek kövér csuklóját és
integetett. – Pá, pá!
– Gondolja, hogy hasonlít magához ? – kérdezte Barbara, amikor az ajtó
becsukódott a gyermek és a dajka mögött.
– Istenem ... – kezdte Hornblower, némileg kételkedő mosollyal.
Boldog volt a néhány rövid másodpercig, amíg a gyermeket ott tartotta az ölében, olyan boldog,
amilyen nem volt már régóta. Reggeltől egészen mostanáig, a legcsüggedtebb, legbátortalanabb
hangulat fogta el. Ezerszer is elmondogatta magában, hogy mindene megvan, amit csak óhajtott,
de a lelke mélyén megszólalt egy hang, hogy egyiket sem óhajtotta. Reggeli világításnál a szalag
és csillag olyan volt, mint valami cifra játékszer. Érezte, hogy erre sohasem tudna büszke lenni és
az is nevetséges, amikor Sir Horatio Hornblowernek címezik, mint ahogy bizonyos határig
mindig kissé nevetségesnek tartotta magát.
Igyekezett megnyugvást találni a gondolatban, hogy most már vagyona is van. Biztos, nyugodt,
gondtalan élet várja. Soha többé nem kell zálogba tennie aranyveretű kardját, soha többé nem kell
zavartan elrejtenie társaságban réz fényű cipőcsatját. És mégis, most, hogy mindez már biztos
volt, megijesztette. Ez az új élet olyan, mint a börtön, kissé emlékeztette a fáradt, üres hetekre
Gracay kastélyban. Mennyit rágódott ott, Istenem! Bizonytalanság, szegénység. Hogy szenvedett
tőlük valamikor! És most mennyire vonzotta! Nem tudta, nem akarta elhinni.
Valamikor irigyelte kapitánytársait, akikről egész hasábokat írtak az újságok. Most felfedezte,
hogy ilyesmi azonnal jóllakatja az embert. Bush és Brown nem szeretik sem jobban, sem
kevésbé, bármit is írt róla a Times. Megvetette, lenézte azoknak a szeretetét, akik csak ezért
szeretik, vagy ezért jobban szeretik – és minden oka megvolt arra, hogy féljen vetélytársai
irigységétől, akik ezért majd kevésbé szeretik. Tegnap megkapta a tömeg hódolatát és ünneplését.
Ez semmit sem javított a tömegről, a csőcselékről való véleményéről és keserű megvetés töltötte
be a magas körök iránt, akik ennek a tömegnek a sorsát igazgatják. A harcos katona és az
emberbarát egyformán elégedetlen volt velük.
A boldogság gyümölcse hamuvá omlik az ember szájában – gondolta Hornblower. A remény és
nem a birtoklás az, ami boldoggá teszi és most, hogy ezt a felfedezést tette, ellentmondó
természete még a remény örömétől is megfosztja. Mindenben kételkedett. A szabadságát csak
Mária halálával válthatta meg és nem érte meg ezt az árat. A kitüntetés azoknak a kezéből, akik a
kitüntetést adhatták, nem kitüntetés. És semmi biztonság ezen a világon nem éri meg a
bizonytalanság elvesztését. Amit az élet fél kézzel adott, fél kézzel elvette tőle. Valamikor
politikai pályafutásról álmodott. Most ez is megnyílt előtte, különösen, ha a Wellesley-frakcióval
szövetkezik. De gyilkos tisztánlátással érezte, hányszor gyűlölné ezt a mesterséget. Harminc
másodpercig boldog volt a fiával és most,
beteges boldogtalansággal, cinikusan arra gondolt, vajon eltarthat-e ez a boldogság harminc
esztendeig.
Felnézett. Szeme Barbara tekintetével találkozott. Tudta, hogy az asszony az övé, csak kérnie
kell. Azok, akik nem ismerik és nem értik, akik azt hiszik, hogy élete regényes, amikor valójában
a legprózaibb élet volt a világon, most bizonyosan azt hiszik, hogy elérkezett romantikus
delelőpontjához. Barbara mosolygott rá és észrevette, hogy ajka remeg, miközben mosolyog.
Marie egyszer azt mondta, hogy olyan férfi, akit
szeretnek az asszonyok. Most erre gondolt. És halk szégyenkezés fogta el erre az emlékre.

VÉGE