NORMAN MAILER: MEZTELENEK ÉS HOLTAK

Szeretném megköszönni William Raneynek Theodore S. Amus-

sennek és Charles Devlinnek azt a sok segítséget és bátorítást,
amelyet e regény írása közben kaptam tőlük

ELSŐRÉSZ

t HULLÁMVERÉS

Senki sem tudott aludni. Mihelyt megvirrad, vízre teszik a ro-

hamcsónakokat, a csapatok első hulláma átkel a szigetet ostromló
habokon, és partra száll Ancpopej fövenyén. S a hajón - a kon-
vaj valamennyi hajóján - mindenki tisztában volt vele, hogy
csak órák kérdése, s jó néhányan meghalnak majd.

Egy katona elnyúlva hever a priccsén, behunyja a szemét, de

hiába: nem képes elaludni. Körülötte görcsösen bóbiskoló embe-
rek, horkanásaik akár a hullámverés moraja. - Nem! Nem
csinálom! - kiált fel álmában valamelyikük, mire a katona
kinyitja szemét, lassan körülnéz a hálóteremben, tekintete bele-
vész a priccsek, meztelen testek. ide-oda himbálózó fegyverek és
hátizsákok kusza szövevényébe Úgy érzi, ki kell mennie a klo-
zettre halkan káromkodik egyet, nagy nehezen fölül, lába lelóg
a priccsről, a fölötte lévő ágy acélrúdja görnyedt hátába vág.
Felsóhajt az egyik, tartórúdra kötött cipője után nyúl, s lassan
felhúzza. Az egymás fölött sorakozó öt priccs közül felülről a má-
sodik az övé; vigyázva mászik le a félhomályban, nehogy rálép-
jen valamelyik alatta heverő bajtársára. Keresztülbotorkál a pad-
lón szanaszét dobált hátizsákok és csomagok közt, meg is botlik
egy puskában elér a rekeszfalba vágott ajtóhoz. Még egy háló-
helyiségen kell végigmennie - a priccsek közt húzódó, keskeny
átjáró itt is zsúfolva van holmival -, aztán elér a mosdóba.
Odabenn gőzölög a levegő. Az egyetlen édesvízzel működő
tusoló, amióta a csapatokat behajózták, örökké foglalt, most is
használja valaki. A katona elhalad a sósvizes tusolók előtt (eze-
ket senki sem használja, most is kockáznak a fülkében), és le-

kuporodik a latrina nedves, repedezett deszkájára. Elfelejtett

cigarettát hozni, kunyerál egyet néhány lépésnyire kuporgó baj-
társától. Füstöl, nézi a csikkekkel teliszórt, nedves, mocskos pad-
lót, s hallgatja a latrina tartályán keresztülzúduló víz csobogá-
sát. Tulajdonképpen teljesen fölöslegesen jött ki, de azért csak
ül tovább a deszkán, mert itt hűvösebb van, s a latrinabűz, a sós
víz és a klór szaga meg a nedves fém nyirkos, szinte jóleső
kipárolgása még mindig nem olyan nyomasztó, mint a hálóter-
mek izzadságtól büdös, nehéz levegője. A katona jó darabig el-
üldögél, aztán lassan föláll fölhúzza zöld zsávolynadrágját,
s azon tűnődik, hogyan vergődik vissza a priccséhez. Tudja, hogy
ébren fogja megvárni a hajnalt, és azt gondolja magában: Bár-
csak itt volna már, fütyülök rá, mi lesz, bárcsak kezdődne már!
S miközben visszafelé botorkál, eszébe jut egy régi-régi hajnal,
még gyermekkorából, amikor azért feküdt ébren az ágyán, mert
aznap volt a születésnapja, s anyja azt ígérte, hogy zsúrt rendez
a tiszteletére.

Wilson Gallagher meg Croft törzsőrmester már a kora esti órák-

ban nekiült pókerezni két törzsbeli tisztiszolgával. Hétlapos pó-
kert játszottak. Elfoglalták az egyetlen szabad helyet a háló-
teremben, ahol lámpaoltás után, is látni lehetett a lapokat. De
még így is ugyancsak meresztgetni kellett a szemüket, mert a fe-
délzetre vezető létra mellett égve hagyott, egyetlen körte kék volt,
s alig lehetett megkülönböztetni a piros színt a feketétől. Órák
óta játszottak már, s kicsit bele is kábultak. Ha gyönge volt a
leosztás, gépiesen, szinte oda se figyelve licitáltak.
Wilsonnak elejétől fogva mázlija volt, de az egyik rund után,
amikor háromszor egymás után vitte el a kasszát, egyenesen
tüneményessé vált a szerencséje. Pompás hangulatban volt. Ke-
resztbe tett lába alatt egész halom ausztráliai font hevert, hanya-
gul egymásra dobálva. Noha babonából nem merte megszámolni
a pénzét tudta. hogy majdnem száz fontot nyert már össze. Kéie-
sen megbizsergett a torka a gondolatra, s olyasféle izgalom fogta
el, amilyet mindig érezni szokott, ha bőviben volt valaminek.
- Az annyát neki! - szólt oda Croftnak a maga lágy, déli ki-
ejtésével. - A végén még beledilizek ebbe az itteni pézbe. Sose

10

fogom tudni kiszámítani, mennyit érnek ezek az átkozott fontok.

Az ausszik mindent fordítva számónak.
Croft nem felelt. Vesztett is valamit, de még jobban bosszan-
totta, hogy egész este rossz lapjárása volt.
- Ugyan, eriggy a fenébe! - dörmögte gúnyosan Gallagher.
- Akinek ilyen marha szerencséje van, mint neked, annak iga-
t zán fölösleges a pénzét számolgatnia! Fölnyalábolod, és kész!
Igazad van, fiú - kuncogott Wilson -, csakhogy marha
erős kar kell ám hozzá. - Derűsen.szinte gyerekes jókedwel
röhintett még egyet, aztán osztani kezdett. Tagbaszakadt, har-
mine év körüli férfi volt, dús, aranybarna sörényéhez, egészséges,
pirospozsgás, markáns arcához sehogy se illett a kerek, ezüstkere-
tes pápaszem: elsó pillantásra tudósnak vagy legalábbis komoly,
rendszerető embernek látszott. Miközben osztott, látni lehetett,
hogy ujjai kéjesen élvezik a lapok bizsergető tapintását. Folyton
pálinkáról ábrándozott, s kicsit elkeserítette, hogy akármennyi
pénzt nyert is össze, még egy félliternyit se tud venni rajta.
- Bizisten mondom - folytatta jókedvűen nevetve -, hiába
ittam annyit életemben, még az ízére se emlékszem, ha nincs
a kezem ügyében egy butykossal. - Keze osztás közben megállt
a levegőben, elmerengett egy pillanatíg, aztán röhögött egyet.
i - Ez is pont olyan, mint a kefélés. Amikor csinálja az ember,
olyan jó, amilyen csak lehet aztán meg eccerűen képtelen vissza-
emlékezni rá milyen vót. Ha nincs a keze ügyében, az istennek
se tuggya elképzelni, milyen érzés is egy jó kis punci. Vót eceer
egy nőcim a város szélén, az egyik haverom felesége, olyan
klassz micsodája volt, hogy kívánni se lehet jobbat. Akárhány
nővel volt is dógom, azt a kis ringyót sose fogom elfelejteni.
- Elismerő mozdulattal ráta meg a fejét, keze hátával meg-
törölte magas, domború homlokát, végigsimított aranybarna
kefefrizuráján, s jókedvűen röhincsélt. - Istenem - folytatta
A aztán elérzéke ülten - mintha mézesköcsögbe mártogattam
vóna az izémet. - Két kártyát osztott mindenkinek, színével
lefelé, aztán fölütötte a következő lapokat.
Wilsonnak ezúttal gyönge leosztása volt, egy körben becsület-
ből benn maradt, mivel ő nyert a legtöbbet, de aztán kiszállt. Ha
túl lesznek a hadműveleten - gondolta -, valahogy feltétlenül
kimódolja, hogy pálinkát gyártson. A Charley-században volt egy

11

élelmezési őrmester, aki legalább kétezer ausztrál fontot keresett

niai ele öt fontért adta literjét. Csak cukor, élesztő meg néhány
doboz sárga- vagy őszibarackkonzerv kell hozzá. Wilson már
a gondolatára is jólesően finom forróságot érzett a gyomrában.
De hiszen nem is kell hozzá annyi minden! Eszébe jutott, hogy
Ed bácsi melaszból meg mazsolából szokta csinálni, és egészen
tisztességes itókát állított elő.
Wilson egy pillanatra azért mégis elcsüggedt. Ha csakugyan
kotyvasztani akar magának valamit, egyik éjjel el kell csennie
az étkezősátorból a hozzávalókat, s néhány napra el kell dugnia
valahova. Meg aztán a kész kotyvaléknak is kell valami jó kis
rejtekhely ahol tárolhatja. Túl közel nem lehet a táborhoz, mert
még belebotlik valaki, de túl messze sem, hátha kedve támad az
embernek gyorsan beszívni belőle egy kicsit.
Bizony rengeteg nehézséggel jár a dolog, ha nem akar addig
várni, amíg befejeződik a hadművelet, és állandó tábort nem
ütnek valahol. Csakhogy ez még nagyon soká lesz. Esetleg há-
rom-négy hónap is beletelik. Wilson kezdett dühös lenni. Hogy
mennyit kell törnie a fejét a katonaságnál az embernek, ha sze-
rezni akar magának valamit!
Gallagher ebből a játszmából is hamarosan kiszállt, s dühös
pillantást vetett Wilsonra. Egy ilyen ostoba tökfilkónak kell
mind bezsebelnie a nagy kasszákat! Gallaghert a lelkiismeret fur-
dalta. Legalább harminc fontot - majdnem száz dollárt-
vesztett, s noha ennek a pénznek a legnagyobb részét ő maga is
úgy nyerte itt a hajón ettől nem lett könnyebb a lelkiismerete.
Eszébe jutott Mary, a felesége, aki most van a hetedik hónapban,
és megpróbálta felídézni őt emlékezetében. De csak a bűntudat
gyötörte tovább Milyen jogon herdálta el a pénzt, amit az asz-
szonynak kellett volna elküldenie? Régtől fogva ismerős, mérhe-
tetlen keserűség fogta el: minden dolga előbb vagy utóbb rosszul
sül el. Önkéntelenül összeszorult az ajka Akármihez kezdett,
akármilyen keményen dolgozott, a végén majdnem mindig ku-
darcot vallott. Keserű érzése egyre fokozódott, s egy pillanatra
teljesen a hatalmába kerítette. Gyakran megesett, hogy nagyon
vágyódott valami után, szinte már a markában is érezte, de min-
dig kiderült, hogy az a valami csak incselkedett vele, eltűnt előle.
LŐvy, az egyik tisztiszolga éppen kevert. Gallagher ránézett. és

12

nyelt egyet. Ennek a zsidónak bezzeg biztos mindig mindenben

szerencséje van, a nyavalya törné ki! Gallagher keserűsége hirte-
len dühre váltott át, összeszorult tőle a torka, aztán cifra, szagga-
tott káromkodásban robbant ki belőle. - Elég! - kiáltotta.
. - Mi lenne, ha kiosztanád már azokat a rohadt lapokat? Épp
eleget keverted már azt a szart, kezdjük! - A bostonik írekre
" jellemző, csúnya, nyílt e-vel beszélt, az r-jeit alig lehetett hallani.
Levy ránézett, és gúnyosan utánozta: - Jó, jó, osztom má-á,
kezdhetjük.
Fene a hülye vicceidbe - morogta maga elé Gallagher.
Zömök, hajlott látú, csupa izom férfi volt, s éppen ezért bütykös,
i fanyar ember benyomását keltette. Arca - mintha csak ezt a lát-
szatot akarta volna igazolni - sovány volt és csúnya, valami-
lyen súlyos bőrbetegség rajta hagyta nyomait: bőre rücskös
s csupa bíborvörös folt. Talán az arcszíne tette, bár az is lehet,
hogy sértődötten görbe, hosszú, ír orra, de tény, hogy mindig
dühösnek látszott. Még csak huszonnegyedik évében járt.
Legfölső lapja a kör hetes volt Óvatosan meggusztálta az
alatta lévő két lapot, látta, hogy az a kettő is kör, s kezdett egy
kicsit reménykedni. Egész este nem volt egyetlen flösse sem,
s úgy érezte most már igazán rajta a sor. Ezúttal még ők sem
babrálhatnak ki velem - gondolta.
Wilson egy fontot hívott, s Gallagher drágított. - Rajta, hadd
legyen csak szép, nagy a kassza - dünnyögte. Croft és Levy
megadták a hívást, a másik tisztiszolga azonban kiszállt, mire
Gallagher úgy érezte, hogy becsapták. - Mi az? - kérdezte.
- Csak nem gyulladtál be? Holnap úgyis ellövik azt a nyava-
lyás kobakodat.
Oda se figyeltek arra, amit mondott - a bankók már lebegve
hullottak az összehajtogatott pokrócra, amelyen játszottak -,
Gallagher hátán azonban jeges borzongás futott végig: megbor-
i zadt, mintha istenkáromlást követett volna el. - Üdvözlégy. Má-
ria, malaszttal teljes fohászkodott magában gyorsan tóbb-
ször egymás után. Már látta is önmagát, amint ott hever a
parton s egy véres csomó van a feje helyén.
Megkapta a következő lapot: pikk volt. Vajon hazaszállítják-e
a holttestét - töprengett -, s ellátogat-e Mary a sírjához?
Jóleső szánalom togta el önmaga iránt. Egy pillanatra mohó vá-
13

gyat érzett, hogy láthassa felesége szemében a sajnálkozást. Mary

mindig megértett - gondolta, de mikor igyekezett maga elé
képzelni az asszonyt helyette egy Szűz Mária-kép jelent meg
lelki szeme előtt: valamelyik szentképet ábrázoló levelezőlapról
ragadt az emlékezetébe; még az egyházi iskolában vásárolt ilye-
neket annak idején. Milyen hát Mary, az ó Maryje? Erőlködve
igyekezett felidézni emlékezetében, megpróbálta pontosan meg-
rajzolni képzeletben az arcát. De pillanatnyilag nem sikerült; az
asszony arca úgy illant el előle, ahogy egy félig elfelejtett meló-
dia szokott minduntalan átsiklani más, ismerősebb dallamokba.
Következőnek megint kört húzott. Ezzel már négy körje volt;
és még kétszer volt rá esélye, hogy az ötödiket is megkapja. Szo-
rongása fölengedett. aztán teljesen átadta helyét a játszma iránti
élénk érdeklődésnek. Gallagher körülnézett. Levy összecsukta
lapjait, mielőtt még a licitálás megkezdődött volna. Croft pedig
két tizest mutatott föl. Egyúttal hívott is két fontot, amiből Gál-
lagher arra következtetett, hogy van egy harmadik tizese is. De
ha nem sikerül több tizest húznia - márpedig biztosra vette,
hogy nem fog sikerülni -, akkor Croft bizony csúnyán belesza-
lad az ő flössébe.
Wilson halkan röhincsélt, és hanyag mozdulattal előkotort egy
bankót. Miközben a pokrócra hajította, megjegyezte: - Szó, ami
szó. állati nagy kassza lesz. - Gallagher megtapogatta néhány
megmaradt bankóját. Ez az utolsó alkalom - gondolta -, hogy
reQresszálja magát. - Ráhívok - dünnyögte, aztán valóságos
pánikba esett. Wilson három pikket mutatott föl. Hogyhogy nem
vette észre előbb? Ilyen az ó szerencséje!
Wilson azonban csak megadta a hívást, és Gallagher fölléleg-
zett. Tehát Wilsonnak még nincs meg a flösse. A legrosszabb
esetben is egyformán állnak, s lehetséges, hogy Wilsonnak nincs
is több pikkje dugeszben; sőt, az is lehet, hogy más kombináció-
val próbálkozik Gallagher bízott benne, hogy a másik kettő a
következő fordulóban nem kérdezi fel. Elhatározta, hogy addig
emeli a tétet, amíg csak futja a pénzéből.
Crott törzsőrmestert más okból fogta el az izgalom, miután
fölütötték a következő lapokat. Eddig mogorván, gépiesen ját-
szott, most azonban egy hetest húzott, s ezzel két párja lett. Ali-
ban a pillanatban hirtelen az a szilárd meggyőződés kerítette

14

hatalmába hogy ó viszi el a kasszát. Valamiképpen tudta, hogy

" legközelebb vagy hetest, vagy tizest fog húzni, és akkor fullja
lesz Még csak kétsége sem volt a dolog felől. S az ilyen erős
bizonyosságérzésnek feltétlenül jelentenie kell valamit. Pókerezés
közben általában nem nagyon hitt annak az esélyében, hogy
feltétlenül egy bizonyos lapot fog húzni,s különben is jól ismerte
ellenfeleit. De éppen az tette számára jelentőségteljessé a pókert,
hogy ennyire nem lehetett biztosra menni a játékban. Általában
a tőle telhető legnagyobb rutinnal és legalaposabb felkészüléssel
fogott neki mindennek, de tisztában volt vele,hogy a dolgok
végső fokon a szerencséjétől is függnek. S ennek örült is. Tudni-
illik az a kimondatlan,de mélységes meggyőződés élt benne,
! hogy akármi is az,ami a történéseket irányítja,az ő pártján áll,
5 most,miután egy hosszú estén át közömbös lapjai voltak,végre
esélyes laperőt tartott a kezében.
Gallagher még egy kört húzott,és Croft azt hitte,máris meg-
van neki a flösse. Wilson kárót húzott,s ezzel nem nőtt meg
három pikkjének az esélye, Crośt mégis azt gondolta, hogy
máris megvan a flösse csak elhallgatja. Croftot mindig újra meg
újra meglepte,hogy Wilson - kedélyes,nemtörődöm modorával
ellentétben - milyen ravaszul játszik.
- Két font - mondta Croft.
Wilson is két fontot dobott a kasszába,s Gallagher azonnal
rávágta: - Drágítok.- Most már biztos, hogy Gallaghernek
i flösse van - gondolta Croft.
! Négy fontot dobott pedáns mozdulattal a pokrócra.- Szintén.
- Jóleső izgalom bizsergette meg a torkát.
Wilson jókedvűen kuncogott.- Az annya,ez csakugyan nagy
kassza lesz - jegyezte meg.- Legokosabb vóna kiszállnom,de
sose tudok leszokni róla, hogy ne gusztáljam meg az utolsó la-
pot is.
Croft most már szentül meg volt győződve róla, hogy Wilson-
nak flösse van. Észrevette, hogy Gallagher habozik - Wilson
egyik pikkje ász volt. - Drágítok - mondta be Gallagher meg-
lehetősen elkeseredetten. Croftnak az járt az eszében, hogy ha
már megvolna a fullja, egész éjjel ráhívna Gallagherre, az adott
helyzetben azonban okosabbnak látta, ha tartalékol egy kis pénzt
az utolsó partira.

15

Még két fontot dobott a pokrócon heverő rakásra, s ugyanezt

csinálta Wilson is. Levy kiosztotta nekik az utolsó kártyát, szí-
nével lefelé. Croft fojtott izgalommal körülnézett a félhomályos
hálóteremben, rámeredt a körülöttük egymás fölött sorakozó
priccsek labirintusára. Látta hogy az egyik katona megfordul
álmában. Aztán fölvette utolsó lapját. Ötös volt Lassan. elké-
pedve megkeverte kártyáit, egyszerűen képtelen volt elhinni. hogy
ekkorát tévedhetett. Fölháborodva eldobta a lapokat, még csak
föl se kérdezte Wilsont. Most már kezdett dühös lenni. Szótlanul
nézte, hog an licitál
y nak a partnerei, s észrevette, hogy Gallagher
az utolsó bankóját teszi le.
- Lehet hogy szörnyű balfogást csinálok, de felkérdezlek-
szólalt meg Wilson. - Mid van, fiú?
Gallagher nyersen felelt, mintha már tudta volna, ho ó lesz
á vesztes. - Mi az istent gondolsz. mim lehet? Kör fÍ s. bu-
bival.
Wilson felsóhajtott. - Igazán sajnálom, komám, de nekem
meg pikk flössöm van, ezzel a disznóval, ni! - S rábökött az
ászára.
Gallagher pá- pillanatig hallgatott. csak a sötét hegek pirultak
még vörösebbre az arcán. Aztán egyszerre csak kirobbant.
A kurva anyját a szerencséjének! Megint ez a csirkefo ó viszi el
a kasszát! - Csak ült, és remegett a dühtől.
A fedélzetre vezető csapóajtó mellett egy katona dühösen fel-
könyökölt a priccsén, és ráordított:
be a pofád, és hagyd egy kicsit aludni embert tsé it neki, fogd
- Le vagy szarval - üvöltött vissza Gallagher.
- Mindennek van határa!
Croft fölállt. Középtermetű, sovány ember volt, de olyan me-
révén kihúzta magát, hogy magasnak hatott. Keskeny, három-
szögletű arca teljesen kifejezéstelen volt a kék villanykörte fényé-
ben, kicsi, de erős állkapcsán, rövid, egyenes orrán, sovány
izmos arcán nem tükröződött semmiféle indulat. Ritkás, fekete
haja kékesen csillogott - a kék fényben a szokottnál is kékeseb-
ben -, s jeges pillantású szeme is nagyon kék volt.
- Ide fi-
gyelj, ember - szólalt meg dermesztően nyugodt han on-
okosabb, ha abbahagyod a nyafogást. Úgy játszunk, ah y aka
runk, azt a kutyaúristenit, s ha neked ez nem tetszik, nem hin-
16

ném hogy sokra mész vele, hacsak nem akarod, hogy négyünkkel
gyűljön meg a bajod.
Válaszul érthetetlen mormogás hallatszott a riccs felől. Croft
még mindig nem vette le szemét a katonáról.
- Ha csakugyan
ki akarsz kezdeni valakivel, állok rendelkezésedre - tette hozzá.
Halkan, tisztán tagoltan árnyalatnyi déli akcentussal beszélt.
Wilson figyelmesen nézte.
Az előbb még elégedetlenkedő katona erre már egy mukkot
se felelt. Croft alig észrevehetően elmosolyodott, és visszaült a
Wiyon. Verekedős kedvedben vagy, koma - jegyezte meg
- Nem szeretem, ha egy tejfelesszájú ilyen hangot használ
- felelte kurtán Croft.
Wilson vállat vont. - Hát akkor folytassuk - javasolta.
- Én kiszállok - mondta Gallagher.
Wilsont kényelmetlen érzés fogta el. Csakugyan disznóság
minden énzét elszedni valakinek - gondolta. Gallagher alap-
ába véve rendes fickó, s kétszeres disznóság, ha a haverjét
foszt a ki az ember, akivel három hónapig egy sátorban aludt.
- Ide fígyelj, komám - próbálkozott - amiért leég valaki,
még nem muszáj fölrobbantania a partit. Hadd aggyak kőcsön
néhány fontot.
- Nem kell. Kiszállok - ismételte meg dühösen Gallagher.
Wilson megint megvonta a vállát. Nem tudta me érteni az
ilyen Croft- meg Gallagher-féle embereket, akik annyira komo-
lyan veszik a pókert. Ő is szeretett ugyan kártyázni, és most nem
is igen tudták volna másképp agyonütni az időt hajnalig, de
azért ilyen nagy ügyet kár csinálni belőle. Jó érzés, ha egy halom
pénz hever az ember előtt, de Wilson jobban örült volna e kis
itókának. Vagy egy nőnek. Szomorúan kuncogni kezdett. E y nől
Még elérhetetlenebb álom!

Red sokáig ébren hevert a priccsén, aztán elunta a dolgot, s ki-

surrant az ymellett, föl a fedélzetre. Olyan solcázg volt a ha ó-
fenéken, ho dafönn szinte hűvösnek érezte a levegőt. M ly
lélegzetet vett, s pár pillanatig - amíg ki nem rajzolódtak előtte
a hajó körvonalaz est tapogatódzott a homályban. Sütött
r

.l.

a hold, s egyenletes, ezüstös fénnye: vonta be á fedélzeti é ítmé-

nyeket meg az ágyúkat. Red körülnézett. Itt már tisztán hallotta
a propellerek letompított csubogását, ahogy a hajó lassan. csök-
kentett sebességgel haladt előre, amit odalenn csak a riccs re-
megésén érzett. Egyszerre sokkal jobban érezte magá mert a
fedélzet majdnem teljesen kihalt volt. A legközelebbi á ú mel-
lett őrt állt u an egy
gy matróz, a hálóteremhez képest azonban
még így is teljes volt a magány.
Red a korláthoz sétált, és kinézett a tengerre. A hajó már alig
haladt előre, s mintha az egész konvoj állt volna, az utat szima-
tolva a vízen, akár egy szagot tévesztett kopó. A távolban, a Iá-
tóhatár peremén hegylánc emelkedett mind magasabbra egy szige-
ten, meredek csúcsot alkotott, aztán ismét lejjebb ereszkedett
egyre alacsonyabb dombok követték egy
mást. Az hát Anopopej
- gondolta Red, aztán vállat vont. Na és? Minden sziget egy-
forma.
Közömbösen, minden különösebb előérzet nélkül gondolt az
elkövetkező hétre. Holnap, ha majd partra szállnak, vizes lesz
a lábuk, s a bakancsuk megtelik homokkal. Egyik rohamcsóna-
kot a másik után rakják majd ki, egyik ládát a másik után ci e
lik néhány méternyire a partra, s dobálják halomba
. Ha szeren-
cséjük van, a japánok nem hagytak tüzérséget a szigeten s tú!
sok orvlövészt sem. Iszonyúan unta már az egészet. Ez után
a hadművel utM kö et e k egy másik, aztán megint egy, nem
lesz soha ar óát
), komor pillantást vetett
a vízre nyurga, sovány testének minden ízülete elernyedt. Kö-
rülbelül egy óra lehetett. Három óra múlva eldördülnek az
ágyúk, és a katonák bekap
egyetlen, amit tenni 1 hk valami forró, émel ítő reggelit.
Az
kihúzni valahogy egyik napról
a másik. A szakasznak aránylag még mázlija van, legalábbis
ami a le fogn bb t ékenykednalószínű. hogy egy hétig a part
közelében s miután az első járőrök föl-
derítették a dzsungelbe vezető ösvényeket. a harc visszazökken
a maga megszokott, elviselhető kerékvágásába. Red ismételten
kiköpött, s tompa végű. hegekkel borított ujjaival megdörzsölte
i másik kezén a bütykös, dagadt ízületeket.
A korlátnak támaszkodó árnyalak profilja szinte csak egy
hatalmas orrból meg egy hosszú, lelógó állkapocsból álló, fekete
18

pacninak látszott, ez a kép azonban megtévesztő volt, mert a

holdfényben nem derült ki milyen vörös a bőre és a haja. Az
arca akár a főtt ráké, mintha mindig dühös lett volna, csak szét-
álló szeme csillogott szelíden, halványkéken a ráncok és sze lők
sűrűjében. Ha nevetett, kilátszottak na
élyről jövő. rekedt han gy, sárga, odvas fogai;
gja jókedvűen, kihívóan harsogott.
Csu a csont és kiálló bütyök volt, s noha a száznyolcvan centi-
métert is meghaladta, még hetven kilót sem nyomhatott.
Megvakarta a hasát, keze pár pillanatig tétován keresgélt az-
tán megállt. Lent felejtette a mentőövét. Gépiesen felötlött benne
a gondolat, hogy visszamegy érte a hajófenékre, s dühös is lett
magára. - Ide jut az ember ennél a rohadt katonaságnál! Egy
önálló lépést se mer tenni! - Kiköpött. - Idejének nagyobbik
a fej rra É rolja, hogy vigyáz, nehogy elfelejtse, mit vertek
pillanatig azért még habozott, ne menjen-e visz-
döglik g émr!an elvigyorodott. - Eh, úgyis csak egyszer
Ezt mondta egyszer Hennesseynek, annak a tejfelesszájúnak
is aki csak néhány héttel azelőtt került a felderítőkhöz, mielőtt
a hadosztálynak erre a partraszállásra kijelölt részét behajózták.
- Mentőöv Még mit nem! Egy mentőöv miatt fájjon csak a feje
Hennesseyn - morogta most magában.
Egy este együtt voltak a fedélzeten, amikor felharsant a légi-
riadó, behúzódtak egy mentőcsónak alá, s onnan nézték, hogyan
hasítják a konvoj hajói a sötét vizet, s milyen feszülten várakozik
a kezelőszemélyzet a legközelebbi ágyú mellett. Egy Zéró táma-
dott, s tucatnyi fényszóró próbálta sugárkévéjébe fogni. A sok
száz nyomjelző lövedék vörös mintákat rajzolt a levegőbe. Ez
a légitámadás egészen más volt, mint az, amelyikben Red koráb-
ban részt vett nem izzadt, nem érzett fáradtságot, s olyan gyö-
nyörű és valószinűtlen volt az egész, mint egy színes film vagy
színes kép a kalendáriumban. Elmerülten figyelte, s még akkor
sem húzta be a nyakát, mikor egy bomba tőlük pár száz méterre
eltalálta az egyik hajót, s a robbanás nyomán fakósárga legye-
zőként csaptak föl a lángok
es Dm H; nne z y ilrontotta a hangulatát. - Jesszusom, most jut
a t meg.
 - Micsoda ?

19

- Nincs légp h men rudod b mit? Ha el ll kozás, meg tudta érteni anyját, fivéreit és
lánytestvéreit, akiket
Red nagyot ró sü ed a hajó, pedig már majdnem elfelejtett. Sok mindent megértett;
szomorú
ússzál ki e y szép, kövér patkány hátán a partra. csúnya epizódok elevenedtek fel az
emlékezetében azokból az
Ez i azán nem viccelni való. Azt hiszem legokosabb, ha évekből, amikor csavargó volt,
eszébe lutott például e
a unaenx megértő szánakozás csakis az
gy az előírá okát okvetlen ) b mennyi ujjongnak ! adott pillanatban foghatta el: az a sok
minden, amin átment
a fejébe verik. ho ü e kell tartani. Red a hajón töltött, feszült, türelmetlen várakozással teli
két hét s
kicsit elszomorodott. Na, most már biztosítva vagy minden mostani éjszakáknak a
hangulata - amikor egyre jobban köze-
eshetőŽg e,bH neaz biztos - kérkedett Hennesse. ledtek a partraszállás színhelye felé -
együtt idézte elő.
szeretem a kockázatot. Mi lesz, ha ez a ha ó is találatot nem De ez az érzés csak néhány
percig tartott. Red egyáltalán nem
Semmi kedvem fölkészületlenül vízbe ott anni. lepődött meg rajta: tudta, ho
nopopej partja lassan t vayiklott h ő már úgy g5 megértéssel és szánakozással
A távolban A mint a a sziget
sem megy semmire, s nem is érzett semmi kedvet hoz-
ma a is egy óriási hajó lett volna. Hát persze - gondolta Red ? zá. Ugyan mi értelme?
Felsóhajtott, s a sóhajjal együtt kínzó
-. Hennesseynek semmi kedve felkészületlenül vízbe ott anni. rosszkedve is elszállt.
Vannak dolgok. amiket már sose lehet
Tipikusan az a fajta fiatalember, aki már akkor gyűjti a pénzt helyrehozni. Túl zavaros az
egész. Az ember vagy fütyül a vi-
az esküvőre, amikor még menyasszonya sincs. Ide jut az ember Hgra. vagy minden
semmiségből gondot csinál magának, mint
ha vakon követi a szolgálati szabályzat előírásait.
ennessey.
Mélyen áthajolt a korláton, és lenézett a vízre. Noha a hajó t Red sem erre, sem arra nem
érzett kedvet. Ha nem volt feltét-
lenül muszáj nem akart senkit bántani, de megijedni se volt
álomkóros lassúsággal haladt a tenger sebesen bugyborékolt és
csobogott a nyomában. A hold elbújt egy felhő mögé, a víz sötét hajlandó senkitől. Nem is
gyulladt be soha - gondolta büszkén.
volt, rosszindulatú és iszon ban mél Sokáig mozdulatlanul meredt a vízre. Soha nem volt
oda sem-
y y. A hajót mintegy ötven miért. Csak azt tudta, hogy mit nem szeret. Bosszúsan fújt
egyet,
méter széles fényudvar vette körül, de azon túl csak sötétsé
volt, olyan sűrű. áthatolhatatlan sötétség, hogy Red már nem i s hallgatta, hogyan csapódik
a szél a hajónak. Minden porciká-
 jában érezte a másod ercek múlását. amint sebesen suhantak
tudta kivenni az Anopopejen húzódó hegylánc körvonalaít.
A tenger sűrű, szürke tajtékot vetett, örvénylett és kavargott a a közelgő hajnal felé.
Egyedül volt. valószínűleg hosszú hónapo-
y kig most utol ára, s kéjesen élvezte ezt az érzést. Mindig szerette
hullámok mentén, amel éket a hajó kavart maga körül. Redet
a magányt.
egy idő múlva valami szomorkás, résztvevő érzés fogta el, az a
fajta hangulat, amikor az ember szinte mindent me tud érteni, Tula donké ezt nem is
vágyik semmire
- morfondírozott to-
vább. Se ubára. se nőre. se másra. Ha éppen társaság kellett
a b d yáb beri vágyat és kud Íkony Hat amik k ha lefelé tadott neki, eddig is beérte az
olcsó utcalányokkal. Nem is húz
ca a
te fel emlékezetében a téli a
p piszkosfekete folt a fehér havon -, belépett a csőbe soha senki, az biztos. Elvigyorodott.
megmarkolta a korlá-
házba. s szótlanul megette a vacsorát, amit anyja mogorván eléje o teleszívta magát a
növények buja illatával, amelyet az
tálalt Az otthoni légkör rideg volt és barátságtalan, a család á a csapódó szél a szigetről
sodort magával a vízen keresztül.
tagjai egyre idegenebbé váltak egymás számára s Red az elmúlt - Mondhat felőlem akárki
akármit - jelentette ki n omatéko-
zo
.,="ruvs prcesen feküdtek, s halkan beszélgettek. Mi-
21

kor hajóra szálltak, Stanley ügyelt rá, hogy egymás mellé kerül-
jenek. - Nincs a világon nő, akiben bízni lehetne - vélekedett
Brown.
- Tudja fene. Szerintem azért nem egészen így van - dör-
mögte Stanley. - Én például biztos vagyok a feleségemben.
- Sehogy se tetszett neki ez a téma. Elültette benne a kétkedés
csíráit. Azonkívül tudta, hogy Brown őrmester nem szereti; ha
ellentmondanak neki.
- Jó, jó - mondta Brown-
meg okos is, de akkor se . tudom, ho rendes fiú vagy,
szabad bízni a nőkben. Vegyük csak
például az én feleségemet. Nagyon szép asszony, mutattam már
a fényképét.

Stanley.ugyan szemrevaló nőszemély - helyeselt buzgón

- Mi az, hogy! Gyönyörű! No és azt hiszed, hogy csak ott-
hon ül, és énrám vár? Esze ágában sincs. Lófrál, és remekül
szórakozik.
- Ezt azért nem hinném - jegyezte meg óvatosan Stanley.
- Nyugodtan elhiheted. Ne félj, nem bántasz meg vele. Én
aztán tudom, miket művel és ha egyszer hazakerülök, lesz is
vele egy kis számadásom. Először csak annyit kérdezek tőle, ho
"Aztán randevúztál-e valaki mással ? "
és ha bevallja, a többit
már két perc alatt kiszedem belőle. De ha azt mond a rá, ho
"Ugyan, drágám, hiszen ismersz bizisten nem rande vúztam sen
kivel " informálódom egy
kicsikét a barátaimnál, és ha rájövök,
hogy hazudott, hát akkor kezelésbe veszem, és alighanem lekeve-
rek neki egyet-kettőt, mielőtt kirúgnám. - Brown ellentmondást
nem tűrően megrázta a fejét. Középtermetű, kövérkés ember volt
az arca kisfiús és szeplős, az orra pisze, haja vörösesbarna. De
már ráncok gyűltek a szeme köré, s maláriás kiütések éktelen-
kedtek az állá H jobban megnézte az ember, kiderült, ho
legalább huszo éves.
- Hát bizony nagy disznóság lenne, ha ilyesmire kéne haza-
menni - jegyezte meg Stanley.
Brown őrmester komolyan bólintott, aztán elfan alodott a ké-
pe. - Miért? Te mit gondolsz, mire mész haza? Azt hiszed
hogy hősként fognak ünnepelni? Egy frászt! Majd jönnek a
szomszédok, hogy aszongya: "Te aztán jó sokáig elvoltál, Arthur
22

Stanl y",km a nehéz dők éltünk g n, mire ók aszongyák:

Biz "
Hát i e "
be gyünnek egy kicsit a dó ok de most már majd csak
tthOn." g Mázlid van, hogy nem voltál
Stanley elnevette magát. - Igaz, hogy én még nem sok pus-
vagyok ben na h mó dt kszerényen -, de azért így is biztos
a nyavalyás civileknek még csak
se telmük sincs, mi a háború.
- De nincs ám, a szentségit - felelte Brown.-
Neked
azért már van némi fogalmad róla, épp elég csetepatéban vettél
r zt Motomén. Bizisten, ha arra gondolok, hogy a feleségem
n nyilván most is éppen lófrál valahol, én meg itt fekszem, és vért
lök dok gondolatra, hogy mi lesz holnap, hát majd megőrü-
j megőrülök. - Idegesen megmarkolta a két priccs
közt az acélrudat, beleropogtak az ujjai. - Igaz, hogy tán nem
is lesz olyan vészes. Az biztos, hogy jól megdolgoztatnak a föl-
derítéssel, de hát egy kis munkába még nem döglünk bele.-
Dühösen fújt egyet. - De azért ha Cummings tábornok holna
elém állna, és azt mondaná, ho
végéig áthelyezem egy cakod gy "Brown, ma át a háború
ó osztaghoz gondolod, hogy me-
sértődnék Sértődne a nyavalya! Épp elég ütközetben voltam
már, amikor majd egy
hogy a holnapi invázió, ha ma dlesett mindenki, s én mondom,
j megkezdődik a lövöldözés a ha-
jóról meg vissza, még csak nyomába se ér annak, ami Motomé-
hogy otthagyom a f kugyaM szentül meg voltam győződve róla,
ért? M t g t íg se értem, hogy úsztam meg.
Mi i örté - kérdezte Stanley. Fölhúzta a térdét,
vigyázva, nehogy megrúgja a bajtársát a fölső priccsen amely
mindössze egy lábnyira volt a feje fölött. Számtalanszor hallotta
már a históriát, amióta a felderítőkhöz került, de tudta, hogy
Brown örül, ha elmesélheti.
- Az igazság az, hogy első pillanattól fogva - amikor a sza-
kaszt beosztották a Baker-századhoz s be kellett ülni azokba a
gumicsónakokba - tuti volt, hogy benne vagyunk a pácban. De
hát mit csinálhatott volna az ember? - kérdezte Brown, s elő-
adta, hogyan kellett egy torpedórombolóról pár órával virradat
előtt gumicsónakokon vízre ereszkedniök, hogyan akadtak el az
apályban, s vették észre őket a japánok. - Bizisten mondom
23

majd összeszartam magam, mikor a japcsik lőni kezdtek bennün-

ket egy légvédelmi üteggel. Valamennyi csónakunkat találat érte
és süllyední kezdett. Az egyik szomszédos csónakban ült a szá-
zadparancsnok azt hiszem, Billingsnek hívták. Teljesen kikészült
a nyavalyás. Sírt és nyöszörgött, és megpróbált kilőni egy raké-
tát, hogy a torpedóromboló nyisson tüzet, és valamennyire fedez-
zen bennünket, de úgy remegett, hogy még a pisztoly is majd
kiesett a kezéből.
- És akkor a eirkusz kellős közepén föláll Croft a gumicsó-
nakjában és ráordít: "Hé, maga szarházi, ide azt a pisztolyt!"
g
Billin s odaad a, Croft meg áliva, hogy valamennyi japán tisztán
láthatja a partról, kétszer egymás után elsüti a pisztoly t, aztán
újratölti.
Stanley őszinte együttérzéssel csóválta meg a fejét. - Az a
Croft aztán legény a talpán - jegyezte meg.
- Nem kifejezés! Vasból van hidd el nekem! Az egyetlen
ember, akivel sose húznék ujjat. Alighanem ő a legjobb őrmester
a hadseregben. S ugyanakkor a leghosszabb is. Egyszerűen nin-
tagjaikköz g e sállapította meg keserűen. - A szakasz régi
gy nes. akinek ne készültek volna ki az idegei.
Őszintén bevallom azóta egyfolytában bŐ vagyok gyulladva,
akárcsak Red meg Gallaghrz, aki csak fél éve van ugyan ; sza-
kaszunkban. de ebben a gumicsónak dologban ci is ott volt már,
s szerintem szintén réginek számít. szóval Gallagher is be van
gyulladva, akárcsak Martinez, pedig nála ügyesebb felderítőt ál-
modni se lehet, mégis be van gyulladva mÉg jobban, mint én,
még Wilson se olyan jókedvű, amilyennek látszik csak nem köti
senkinek az orrára. Csak C'roft. . . Bizisten mondom, Croft sze-
reti a háborút. Szereti! Nála rosszabb, illetőleg jobb felettest el
se lehet képzelni; attól függ, milyen szemszögből nézi az ember.
A szakaszunk tizenhét emberéből - beleszámítva az akkori had-
nagyunkat is - tizenegyen elestek, köztük néhány igazán nagy-
szerű fiú, s mi többiek egy álló hétig használhatatlanok voltunk
utána. Croft azonban már másnap jelentkezett járőrbe, és be is
osztották az A századhoz, és ott teljesített szolgálatot, amíg te,
Ridges meg Toglio ide nem érkeztetek a póttartalékos keretből
s nem szervezhettek meg egy rajt belőlünk.

29

Stanleyt már csak e

gy szem ontból érdekelte a dolog. - Mi
a véleményed, kapun< annyi póttartalékost, hogy a szakasz lét-
száma ismét teljes legyen? - kérdezte.
- Ami engem illet - felelte Brown - remélem, sosem.
S amíg nem, addig csak egy vacak raj maradunk. De ha fel is
töltenek bennünket az előírt létszámra, még akkor is csak két,
nyolc-nyolc nyamvadt emberből álló raj leszünk. Azért nem jó
híradós és felderítő szakaszban lenni, mert egy ilyen szakasz két
olyan rajból áll, amelyiknek a létszáma a lovassági rajokét se
éri el, s ugyanakkor olyan feladatokat sóznak rá, amelyeknek
sági kS áhoilen donképpen egy normális létszámú gyalog-
-- Ez igaz. Meg aztán itt előlépésre sincs lehetőség - mond-
ta Stanley. - Te meg Martinez az ezred többi szakaszaiban
törzsőrmesterek lennétek, Croft meg főtiszthelyettes.
Brown elvigyorodott. -- Tényleg, Stanley, ha megkapjuk is
a póttartalékosokat, még mindig hiányzik majd egy tizedesünk.
Nem gondolkoztál még a dolgon, he?
Stanley érezte, hogy akarata ellenére elvörösödik. - Egy fenét
- dünnyögte -, hogy gondolhatnék én ilyesmire?
Brown halkan nevetett. - Pedig jó lesz gondolkoznod rajta.
Ezentúl óvatosabbnak kell lennie Brownnal - gondolta dühö-
sen Stanley.

Mindenki ismeri egy pszichológus híres kísérletét: valahányszor

enni adott egy kutyának, megszólaltatott egy csengőt. A táplá-
lék láttán a kutya szájában magától megindult a nyálképződés.
gy idő múlva aztán a pszichológus nem tett, táplálékot a ku-
tya elé csak a csengőt szólaltatta meg. A kutya szájában a csen-
gő hallatára is megindult a nyálképződés. A pszichológus még
tovább ment egy lépéssel: mindenféle egyéb zajjal helyettesítette
a csengőt. A kutya szájában ezekre a zajokra is me indult a
nyálképződés.
Volt a hajón egy katona aki ugyanúgy járt, mint ez a kutya.
Régóta távol volt már a hazájától, és igen sok ütközetben vett
részt. Félelme eleinte szoros összefüggésben volt a gránátok süví-
I

2:

tésével és becsapódásuk robajával. De aztán a hosszú hóna ok

során olyan sok ijedelmet kellett kiállnia, hogy
most már minden
váratlan neszre páni félelem fogta el.
Egész éjszaka a priccsén hevert, összerezzent minden hango-
sabb szóra, összerezzent, ha a hajógépek zakatolásának ritmusa
megváltozott, s összerezzent ha a padlón heverő fe verek meg-
csörrentek, mert beléjük botlott valaki. Idegei a vé kig feszül-
tek, feküdt a priccsén, csurgott róla a veríték, és rette ve gondolt
az eljövendő hajnalra.
A katonát Julio Martineznek hívták, s őrmesteri ran ban ő
volt a "szem" a 460. gyalogezred törzsszázadának hírszerző és
felderítő szakaszában.

04.00-kor, néhány perccel az után hogy a derengésnek látszó

fén h n król K ásod er megkezdődött Anopopej ágyúzása a
hadi
s a sötétsé ú P cenként eldördült valamennyi á ú
g gy rázkódott és remegett, mint egy hullámverésben
megfeneklett nagy fatuskó. A hajók tüzelés közben jobbra-balra
hánykolódtak, s felkorbácsolták a vizet. A sötétség pillanatonként
fölszakadt, s démoni görcsökben fetrengett.
Az első össztüzek után az ágyúzás rendszertelenebbül folyta-
tódott s a vihart újra majdnem sötétség váltotta föl. Az ágyú-
bömbölés szaggatottá vált, mintha óriási tehervonatok kaptattak
Egy égol Ié e Ikódve, meg megrándulva valamilyen emelkedőn.
y és után már hallani lehetett a magasban elhúzó
ránátok szomorú sóhajra emlékeztető süvítését. Anopopej szige-
tén kialudtak az itt-ott lobogó tábortüzek.
Az elsó gránátok a tengerbe csapódtak, s nyomukban szinte
játékosan lövellt magasba a víz a messzeségben, de aztán egy
i ott s b gr k ő t vágódott végig a parton, mire Anopopej fel-
obbant, mint a zsarátnok. Helyenként, ahol a
dzsungel a partig ért, kisebb tüzek támadtak s e e messzebb
becsapódó gránát pár száz méteres körzetben f ggy gy tta maga
körül a bozótot. A part most már határozott körvonalat öltött
s úgy csillogott az éjszakában, mint valami tengeri kikötő, há
messziről nézi az ember.

26

Kigyulladt egy lőszerraktár, s a part egy részét rózsaszínű

fényözön árasztotta el. Mikor néhány gránát az égő raktárt telibe
találta, a lángnyelvek elképesztően magasba szöktek, s haragos,
darabigf m felhők o má b á1t k entek tova. A gránátok egy
á, aztán kezdtek mind beljebb
n nyomulni. Az ágyúzás most már kevésbé hevesen, majdnemhogy
ötletszerűen, de azért kitartóan folyt. Amikor néhány hajó kilőtte
valamennyi gránátját visszafordult, kifutott a ten erre. s helyet-
tük más sorakoztak fel támadásra.
A lőszerraktár még
mindig lángolva égett, a parton támadt tüzek többsége azonban
már csak fojtottan parázslott. Lassan pirkadni kezdett, kivilágo-
sodott, s a hajnali köd közel sem volt elég sűrű, hogy eltakar a
a partot. A szigeten, körülbelül egymérföldnyire a parttól, egy
domb tetején tüzet fogott valami, s a domb mö ott a messzeség-
ben, mint valami vörösesbarna talapzatról eme kedett ki a füst-
ből a Mount Anaka csúcsa. A lábánál vöröslő lángokra fitt et
hányva, engesztelhetetlenül terpeszkedett a sziget közepén, s néz-
te a tengert. Neki az ágyúzás mit sem jelentett.

A hajófenékben ahol a katonák tartózkodtak, a lárma tompábban

hallatszott, a hangok jobban egymásba folytak; mintha föld
alatti vasút csikorgott és dübörgött volna. Reggeli után meggyúj-
tották a halványsárga fényű villanykörtéket. Az emeletes priccse-
ken keresztül fakón vibráltak, különös árnyékokat vetettek a re-
keszfalakra, fényük meg-megvillant a katonák arcán akik a
priccsek közt várakoztak, és a fedélzetre vezető létra körül to-
longtak.
Martinez szorongva figyelte a lármát. Azon sem lepődött volna
meg, ha a rekeszfal, amelyen üldögélt, kisiklik alóla. Véraláfutá-
sos szeme idegesen rebegett a halványan izzó körték fényében,
s Martinez igyekezett minden külső hatás iránt érzéketlen ma-
radni. Lába megi a t Pód kusan megrándult valahányszor e
egy erősebb m ott az acél válaszfalaknak. Látszó
minde F k lkül egy régi sláger utolsó sorát ismétel ette magá-
ban k rá, ha meghalok ha meghalok. ha meghalok."
A sárga villanyfényben egészen barnának látszott a bőre. Ala-
27

csony karcsú jóképű mexikói volt, haja hullámos, vonásai fino-

mak, de élesek. Teste még így ültében is arányosnak, kecsesnek
hatott, mint a szarvasé. Járás közben - akármilyen gyorsan
haladt is - mindig könnyedén és kiegyensúlyozottan mozgott.
Feje - akár a szarvasoké - sose volt teljesen mozdulatlan, ned-
vesen csillogó, barna szemét sose hunyta le egészen.
A szünet nélküli ágyúdörgés közben is hallotta, hogy egy-egy
emberi hang pár pillanatra kiválik a lármából, aztán megint bele-
vész. Valamennyi szakasz felől bábeli hangzavar hallatszott; a
szakaszparancsnokok utasításai bizonytalanul, kicsit idegesítően
röpködtek a füle körül. mint a bogarak. - Aztán nem szeret-
ném ám, ha elcsellengene valamelyikőtök ha partot érünk!
Együtt maradni, ez a legfontosabb! - Martinez magasabbra
húzta összeszorított térdét, és hátrább csúszott; úgy megfeszült
a bór a fenekén hogy a farcsontja majd kilyukasztotta.
A felderítő alegységben olyan kevesen voltak hogy szinte el-
vesztek a többi, teljes létszámú szakasz közt. Croft azt magya-
rázta, hogyan kell beszállni a rohamcsónakba, s Martinez fásul-
tan el-ellankadó figyelemmel hallgatta. - Szóval pontosan úgy
kell mindent csinálni, ahogy legutoljára gyakoroltuk - magya-
rázta halkan Croft. - Nem hinném, hogy valami zűr lehetne,
és nem is lesz.
Red gúnyosan röhögött. - Nem hát! Csak amikor majd mind
fönn leszünk a fedélzeten, a fejemet teszem rá, hogy valamelyik
tökfilkóra rájön a hoppáré, és visszaküld megint a hajófenékre.
- Azt hiszed megsértődnék. ha a háború végéig itt kéne
maradnunk? - kérdezte Brown őrmester.
- Pofa be! - szólt rájuk Croft. - Ha jobban tudjátok, hogy
megy az ilyesmi, mint én álljatok ide, és mondjátok el í.-
Dühösen összeráncolta a homlokát, aztán tovább magyarázott.
- A huszonnyolcas számú rohamcsónakba vagyunk beosztva.
Valamennyien tudjátok, hogy hol van de azért együtt megyünk
föl. Ha valamelyikőtöknek hirtelen eszébe jut, hogy valamit itt
felejtett, az ő baja. Nem övünk vissza érte.
- Az ám, fiúk. nehogy itt felejtsétek a kotonokat! - szólalt
meg megint Red, mire kitört a röhögés. Croft egy pillanatra
láthatólag megint dühbe gurult, aztán mégis azt mondta: - Wil-

28

son biztos nem fogja itt felejteni - mire megint kitört a röhö-
g gher. Ocsmány disznók vagytok - mordult fel mérgesen Gál-
- Hát ammá szentigaz - jelentette ki röhögve Wilson, s a
többiek vele röhögtek -, hogy inkább a puskám hagynám itt,
mert ha a parton netán vóna egy kupi, s neagyisten, nem vóna
kotonom, biz én főbe lőném magam.
h M rtinezMgbaj J pgya, de azért idegesítette bajtársai rö-
- kérdezte csöndesen Croft. Úgy
néztek egymásra, mint két régi, Ió barát. - Á, semmi. Csak
nyavalyás gyomrom nem rendben - mondta Martinez. Tisztán
de lassan, tétovázva ejtette ki a szavakat, mintha beszéd közben
fordítaná spanyolból angolra. amit mond. Crof1 még egy pillan-
tást vetett rá. aztán tovább magyarázott.
Martinez körülnézett a hálóteremben A priccseket fölhajtották,
a köztük lévő átjárók szokatlanul szélesek voltak, s ez valaho
kényelmetlen érzéssel töltötte el. Pontosan olyanok - gondo a
-, mint a nagy könyvtár polcai közti átjárók San Antonióban,
s eszébe lutott hogy volt egyszer ott valami kellemetlensége,
valami lány gorombáskodott vele Fütyülök rá, ha meghalok ha
meghalok, ha meghalok - villant át az agyán Megborzongott.
Valami szörnyűség fog történni ma vele Az irgalmas úristen az
ilyesmit valahogy mindig előre tudtára adja az embernek,
s ilyenkor nagyon. . . nagyon résen kell lenni. nagyon vigyázni
kell A mondat végét angolul fogalmazta meg magában.
Az a lány könyvtáros volt, és azt hitte, hogy Martinez könyvet
akar lopni. Martinez akkor még kisfiú volt nagyon megijedt. és
spanyolul válaszolt. a lány meg csúnyán leszidta. Martineznek
megrándult a lába Tisztán emlékezett rá. hogy a lány még meg
is ríkatta. A fene belér Ma már meg is kefélhetné! Jóleső kaján-
ság töltötte el a gondolatra. Nyavalyás kis ringyója. köpne rá!
Csakhogy a hálóterem még mindig a könyvtárra emlékeztette,
s Martinezt megint hatalmába kerítette a rettegés.
Füttyszó harsant, s Martinez összerezzent. - Tizenötös csó-
nakhoz a fedélzetre - kiáltott fe valaki, mire az egyik szakasz
elindult tölfelé a létrán Martinez érezte milyen feszültség fog
el körülötte mindenkit: néma csend lett. Miért nem őket szólítot-

29

ták elsőnek? - gondolta dühösen. mert irtózott a feszültségtől,

amely a kényszerű várakozás miatt csak növekszik majd. Valami
történni fog vele. Most már bizonyos volt benne.

Egy óra múlva végre őket is szólították. Fölmásztak a létrán

s majdnem egy teljes percig ott toporogtak a fedélzeten a csapó-
ajtó mellett, csak aztán kaptak parancsot, hogy induljanak a szá-
mukra kijelölt csónakhoz. A deszkák csúszósak voltak a harmat-
tól- káromkodva, botladozva vergődtek keresztül a fedélzeten.
Mikor odaértek a daruhoz, amelyen a rohamcsónakjuk lógott,
úgy-ahogy rendezett sorba álltak, és megint kezdődött a várako-
zás. Red didergett a hűvös hajnali levegőben. Még hat óra sem
volt, s máris ugyanolyan nyomasztónak érezte ezt a napot is,
mint hajnalonként mindegyiket a katonaságnál.
Megint indulnak valahová, valami ismeretlen, valami kelle-
metlen felé!
A hajón a partraszállási előkészületek a legkülönbözőbb stá-
diumban voltak. Néhány zsúfolásig tömött rohamcsónak már
lent volt a vízen. Mint a pórázra kötött kölyökkutyák keringtek
a hajó körül, a bennük ülő katonák fölintegettek a hajóra, arcuk
valószínűtlenül rózsaszínűnek hatott a szürkére festett csónakok
és a tenger hajnali kékségéhez képest. A víz nyugodt és sima volt,
mint az olaj. A felderítők közelében az egyik csónakba éppen
akkor szállt be egy csomó katona, egy másik pedig, amelyik ép-
pen megtelt, már kezdett leereszkedni a vízré, a daru csigái időn-
ként nagyot csikordultak. De a legtöbb jármű mellett még csak
várakoztak az emberek, éppúgy, mint ók.
Red válla kezdett elzsibbadni tömött hátizsákja súlyától, s pus-
kája csöve folyton nekiütődött az acélsisakjának. Ingerlékeny
hangulatban volt. - Akármennyit cipeli az ember ezt a rohadt
hátizsákot, sose szokja meg - mondta.
Jól van elosztva benne a holmi? - kérdezte Hennessey.
Hangja kényszeredett volt, s kicsit remegett.
- Tökmindegy, hogy osztom el - mondta Red. - Legföl-
jebb máshol fáj valamim tőle. Nem nekem találták ki a hátizsák-
cipelést, túl csontos vagyok hozzá. - Tovább beszélgetett Hen-
30

nesseyvel, s közben néha fürkésző pillantást vetett rá, vajon ő is

olyan ideges-e. A levegő hűvös volt, ba) kéz felől a nap még
mindig alacsonyan állt, s egyáltalán nem volt ereje. Red topogni
kezdett, orrában összekeveredett a hajó fedélzetének különös olaj-
és kátránybűze a tenger halszagával.
Sose szállunk már be? - kérdezte Hennessey.
" A partot még mindig bombázták. s a sziget halványzöld volt
a szürkületben A víz szélén ritkás, vékony füstcsík húzódott.
- Ugyan már! - nevetett Red. - Hát szerinted számít ez
ma valamit? Különben, azt hiszem. az egész délelőttöt itt töltjük
a fedélzeten. - Közben észrevette. hogy egy csomó rohamcsó-
nak körülbelül egymérföldnyire köröz a vízen. - Az első táma-
dóhullám is itt szarakodik még körülöttünk - tette hozzá előbbi
szavai igazolásául. Egy pillanatra megint eszébe lutott a mo-
tomei invázió. s mintha megint elfogta volna egy árnyalatnyi
abból a páni félelemből, amit akkor érzett. Még mindig ott érezte
az ujjai hegyében. milyen tapintása volt a gumicsónak szöveté-
nek, miközben feje búbjáig a vízben. görcsösen markolászta.
Garatjában megint ott érezte a sós vizet, s elfogta a tehetetlen,
szűkölő félelem. hogy ha kidöglik, és a japán ágyúk nem hagy-
ják abba a tüzelést. elmerül. Megint kinézett a tengerre, s borot-
válatlan arca egy pillanatra egészen elkomorult.
A távolban a dzsungel a part közelében olyan megtépázott és
pőre volt, amilyen bombázás után mindig lenni szokott. A pál-
mafák valószínűleg úgy állnak ott, mint lombjaiktól megfosztott
oszlopok, amelyek megfeketedtek a tűzben. A látóhatár peremén
a Mount Anaka szinte láthatatlanná vált a ködben: fakó szür-
késkék foltja mintegy átmenet volt a tenger és az égbolt kékségé-
nek árnyalatai közt. Mialatt Red a szigetet figyelte, egy hatal-
mas gránát csapódott bé a partba, és jóval nagyobb füstpamacsot
lökött a magasba. mint az előző kettő-három. Ezúttal könnyű lesz
partra szállni - gondolta Red. de még mindig a gumicsónako-
kon járt az esze. - Azért nem bánnám, ha valamit épségben
hagynának számunkra abból a szigetből - fordult Hennessey
felé. - Ott kell élnünk egy darabig. - A reggel tele volt vára-
kozással a levegő szinte csípte az ember torkát Red nagyot szip-
pantott belőle, s lekuporodott a sarkára.
t
31

Gallagher elkáromkodta magát: - Azt a kutyaúristenit!

Meddig kel! még itt várakoznunk?
- Pota be! - szólt rá Croft - A híradós osztag egy része

is velünk jön. és még fönt sincsenek a fedélzeten.

- Miért nincsenek? - kérdezte Gallagher. Hátrább lökte

fején az acélsisakot. - Pontosan úgy fest a dolog, mintha a nya-

valyás csirkefogók szántszándékkal váratnának a fedélzeten, ahol
bármelyik pillanatban ellőhetik a fejünket.
- Te talán hallasz japán ágyútüzet? - kérdezte Croft.
Ez még nem jelenti azt, hogy nincs ágyújuk - felelte
Gallagher. Cigarettára gyújtott, és rosszkedvűen pöfékelni kez-
dett, markába fogva a cigarettát, mintha attól félne, hogy valaki
még elveszi tőle.
Egy gránát süvített el a fejük felett, s Martinez önkéntelenül
az egyik lövegház mellé húzódott. Pőrének érezte magát.
A daru bonyolult szerkezet volt, egy része messze kinyúlt a víz
fölé. Ha egy katonára rá van szíjazva a hátizsák, egy mentőöv,
s ezenkívül még puskát, két töltényhevedert, egy csomó gránátot,
egy szuronyt meg acélsisakot is cipel, az az érzése, mintha válla
és a melle csíptetőbe volna szorítva. Alig kap lélegzetet, és min-
duntalan elzsibbadnak a tagjai. A rohamcsónakba vezető pallón
végígbillegni így majdnem olyan kockázatos vállalkozás, mint
talpig páncélban sétálni egy kifeszített kötélen.

Mikor a felderítő parancsot kaptak, hogy szálljanak be a

rohamcsónakba, Brown őrmester idegesen megnyalta a szája szé-
lét. - Okosabban is megtervezhették volna ezeket - dörmögte
hátra Stanleynek, miközben óvatosan végigaraszoltak a pallón.
A dolognak az volt a trükkje, hogy nem volt szabad lenézni

- Azért ez a Gallagher nem rossz fiú, csak örökké elége-

vízre.
detlen - próbált bizalmaskodni Stanley.
- Ühüm - mondta oda sem figyelve Brown. Neki csak az
járt az eszében, milyen szégyen volna, ha altiszt létére a vízbe
pottyanna Úristen, itt biztos fenékig lemerülne az ember-
gondolta. - Kinem állhatom ezt az ügyet - mondta fenn-
ha ngon.
Elér; a rohamcsónak pereméig, és beugrott. Nehéz felszerelése
nekiütődött a bokájának. majdnem orra bukott. A kis hajóban,

32

amely lassan himbálódzott a daru alatt, egyszeriben mindenki-

nek fene ó kedve támadt. - Most gyün a jó öreg Red - üvöl-
tötte Wilson, s mindnyájan röhögtek, miközben Red óvatosan
végiglépdelt a pallón, ráncos volt az arca, mint az aszalt szilva.
Mikor elérte a csónakot, gúnyosan végignézett a bennülőkön.
- Tyű, az istenit! Hát nem eltévesztettem a házszámot! Itt sen-
kinek sincs olyan hülye pofázmánya, hogy felderítő lehetne.
- Akkor hát ugorj a vízbe, vén bakkecske! - röhögött Wil-
son kedélyesen, csak úgy fröcskölt a nyála. - Jó hideg.
Red elvigyorodott. - Neked meg tudok egy helyet, amelyik
egyáltalán nem az. Most pláne forl-ó.
Brown azon vette észre magát, hogy röhög, mint a fakutya.
Milyen jópofa társaság került össze ebben a szakaszban! Úgy
érezte, mintha a legnehezebbjén már túl is lennének.
- Hogy száll be vajon egy ilyen bárkába a tábornok?-
vetette föl a kérdést Hennessey. - Már nem magunkfajta fiatal-
ember.
Brown vihogni kezdett. - Adnak melléje két fasza bakát,
majd azok becipelik. - Kéjesen élvezte a szavai nyomán föl-
csattanó röhejt.
Gallagher pottyant be a csónakba. - Ezt a rohadt katonaságot!
- morogta. - Lefogadom, hogy ebből lesz a legtöbb baleset!
 - Brown harsogva röhögött. Gallagher valószínűleg még akkor
is dühös pofát vág, amikor a feleségét izélgeti. Egy pillanatra
elfogta a kísértés, hogy ki is mondja, amit gondolt, mire még
nagyobb nevethetnékje támadt. S amikor a legjobban mulatott,
egyszerre csak felrémlett előtte a felesége, amint épp ebben a pil-
lanatban egy másik férfival hempereg az ágyban, s egy hosszú,
üres percig teljesen érzéketlenül, magatehetetlenül röhögött.-
Ide figyelj, Gallagher - szólalt meg aztán dühösen -, én meg
azt fogadom le, hogy te még akkor is savanyú pofát vágsz, ami-
kor a feleségeddel izélsz.
Gallagher elkomorodott. de aztán mindnyájuk meglepetésére,
ó is röhögni kezdett. - Le vagy szarva - mondta, mire még
harsányabb lett a röhej.

A tompa orrú kis rohamcsónakok vízilovakra emlékeztettek,

33

ahogy prüszkölve,esetlenül hasították a hullámokat. Hosszuk kérdezte.- Lefogadom,hogy

tízig nem támadunk.- Gallagher
körülbelül tizenkét méter volt,szélességük három,formájuk mint káromkodott egyet. Még
nyolc óra sem volt.
a nyitott cipőskatulyáé,s farmotor volt a végükön. A hullámok - Ide figyelj - folytatta Red
-ha a fejesek csakugyan
hangos csobbanással csapódtak az orrának,az eresztékeken ke- ; értenének hozzá,hogy kell
csinálni az ilyesmit,még csak most
resztülszivárgott a víz,s a teknőben,ahol a katonák tartózkod- reggeliznénk.és körülbelül
két óra múlva szállnánk be ezekbe
tak,már vagy két hüvelyk magasan csobogott. Red föladta a re- i a ládákba. - Lepöccintette
cigarettájáról a parányi hamut. -
ménytelen küzdelmet hogy szárazon tartsa a lábát. A csónak De hát valamelyik nyavalyás
hadnagyocska,aki persze még az
több mint egy órája körözött mára vízen,s Red egészen bele- igazak álmát
alussza,igyekezett minél előbb eltávolítani minket
szédült. Néha mint a legyező zúdult a nyakukba a hideg per- arról az istenverte
hajóról,hogy ne legyen többet gondja ránk.
met mindig váratlanul kellemetlen volt s elég fájdalmas is. - Szántszándékkal jó hangosan
beszélt.hogy a híradós szakasz
A támadó csapatok első hulláma körülbelül tizenöt perce part- hadnagya meghallja. s
gúnyosan elvigyorodott, mikor a tiszt
ra szállt,de a fövenyen kibontakozó harcból csak halványan hátat fordított neki.
szűrődött hozzájuk valami: mintha máglya pattogott volna a Toglio tizedes,aki Gallagher
mellett kuporgott,fölnézett Red-
messzeségben. Valahogy távolinak és jelentéktelennek tűnt az re.- A vízen sokkal nagyobb
biztonságban vagyunk - kezdte
egész. Hogy az egyhangúságót megtörje, Red néha kikukucskált buzgón magyarázni. - A
csónak jóval kisebb célpont,mint a
a csónak pereme fölött és a part felé lesett. Még három mér- hajós ha így körözünk,nem is
hinnétek, mennyivel nehezebben
földnyiről is teljesen elhagyatottnak látszott,de az ütközet már ? találnak el.
 kicifrázta: ritkás,ködszerű füst lebegett a víz fölött. Időnként - Lófaszt - morogta Red.
egy-egy három zuhanóbombázóból álló kötelék húzott el fölöttük - Én bizony szívesebben
lennék a hajón - jelentette ki
mint a nyíl suhant a part felén motorok dübörgése tompa mo Brown.- Szerintem az sokkal
biztonságosabb.
rajjá szelídülve sodródott mögöttük Mikor a gépek lecsaptak a - Utánanéztem - vitatkozott
Toglio.= A statisztika szerint
fövenyre,alig lehetett figyelemmel kísérni őket: szabad szem- partraszállás közben a vízen
van a legnagyobb biztonságban az
mel szinte nem is látható a napfényben vakítóan csillogó Pöty- ember.
työkké zsugorodtak össze. A bombáik nyomán felszálló füstpama- Red ki nem állhatta a
statisztikákat.- Fütyülök á számaidra
csok kicsinek és ártalmatlannak látszottak s mire a robbanások - mordult rá Toglióra.- Ha a
statisztikákra hallgat az ember,
ggP
dőre e a víz fölött a csónaki ért,a é ek már el is tűntek. legokosabb,ha sose fürdik,mert a
fürdés túlságosan veszélyes.
Red megpróbálta nekinyomni hátizsákját a csónak rekeszfalá- - De hát igazán komolyan
mondom - felelte Toglío. Közép-
nak,hogy ne érezze annyira a súlyát. A szüntelen körözés az termetű,testes olasz volta feje
körte alakú: az álla szélesebb,
idegeire ment. Mikor végignézett a körülötte szorongó harminc mint a halántéka. Noha
előző este borotválkozott,egész arcát
katonán és látta.milyen természetellenesen zöldnek hat az uni- sötét szőrzet borította a
szeme alatt,kivéve persze széles,rokon-
formisuk a csónak kékesszürke teknőjéhez képest,kénytelen volt szenves száját. - A
legkomolyabban - erősködött. - Saját
néhány mély lélegzetet venni,aztán csak ült mozdulatlanul. Há- szememmel láttam a
statisztikákban.
tát kiverte a veríték. - Megmondom,mit csinálj a statisztikáiddal - felelte Red.
- Meddig tart ez még vajon? - türelmetlenkedett Gallagher. Toglio elmosolyodott,de azért
mérges ís volt egy kicsit. Nagyon
- Mindig így van a katonasággal,az isten verné meg: rohanás, rendes fiú az a Red -
gondolta -csak egy kicsit túlságosan
aztán várakozás,rohanás és megint csak várakozás. önfejű. Hová jutnánk,ha mindenki
ilyen volna? Nem mennénk
Red cigarettára gyújtott,az ötödikre,mióta a vízre ereszked- semmire. Mindent össze kel)
hangolni. Mint ahogy ezt az invá-
tek. Nem esett jól,ízetlennek találta.- Na,mit gondolsz? -, ziót is gondosan megtervezték. s
menetrendszerű pontossággal
34 35

hajtják végre. A vonatok sem közlekedhetnének, ha a mozdony-

vezető akkor indítana, amikor éppen kedve tartja.
A gondolat nagyon megtetszett neki, s már föl is emelte egyik
vastag, izmos ujját hogy Rednek is elmondja, mikor pár száz
méterre váratlanul lecsapott egy japán gránát - fél óra óta az
első -, s valóságos vízoszlop szökött a magasba. A robbanás
hangja meglepően erős volt, s mindnyájan összerezzentek egy
pillanatra. A becsapódást követő néma csendben Red akkorát
kiáltott, hogy az egész csónak meghallotta: - Na, Toglio, ha
tőled függött volna az életem, biztos, hogy már egy esztendővel
ezelőtt elvitt volna az ördög! - Mire olyan röhögés tört ki, hogy
Toglio zavarba jött s kényszeredetten elmosolyodott. Wilson még
rá is licitált. - Bizony, Toglio - szólalt meg édeskés, kelle-
metlen hangján -, papíron sokféle móggyát ki lehet gondóni,
hogy kéne megcsinálni valamit, aztán kiderül, hogy egyik se ér
szart se Még sose találkoztam olyannal, aki az ilyen marhaságo-
kat komolyan vette vóna.
Nem igaz - gondolta Toglio - nem marhaság. Szerette. ha
rendben mennek a dolgok, de ezek a fickók, úgy látszik, nem
tudják értékelni az ilyesmit. A Red-féle alakok mindig gúnyt
űznek az emberből, ha komolyan beszél.
A járművük motorja hirtelen felbődült, a kis hajó abbahagyta
a körözést, és a part felé fordult. A hullámok csapkodni kezdték
a csónak orrát. s valóságos Niagara záporozott a katonák nya-
kába. Meglepett moraj hallatszott, aztán néma csönd borult a
társaságra. Croft leakasztotta válláról a puskát, és rátette az
ujját a csőtorkolatra, nehogy belemenjen a íz. Egy pillanatra
olyan érzése támadt, mintha vágtató ló hátán ülne. - A min-
denit! - szólalt meg valaki -, partra szállunk.
- Remélem, legalább már tiszta a terep - dünnyögte Brown.
Croft egyszerre volt diadalmas és levert. Mikor néhány hete
megtudta, hogy a felderítő szakaszt az első hétre parti feladatra
osztják be. nagy csalódást jelentett számára. S csöndes megvetést
érzett emberei iránt. mert egyáltalán nem titkolták, hogy örülnek
a hírnek. - Szarháziak! - dünnyögte most magában. Az olyan
katona, aki fél kockáztatni az életét, fabatkát sem ér. Croft só-
várgott a felelősség után, amit a katonaságnál a vezetés jelent;
ilyenkor erősnek és biztosnak érezte magát. Szeretett volna ott

36

!
lenni a sziget belsejében folyó ütközetben,és dühítette a felsőbb
. vezetésnek az a döntése, hogy a szakasz a parton marad, után-
pótlást kirakni. Végighúzta tenyerét sovány, izmos arcán, és lop-
va körülnézett.
Hennessey a kormány közelében állt. Mikor Croft látta,mi-
lyen fehér és kifejezéstelen az arca,biztos volt benne,hogy a fiú
fél és kinevette magában. Hennessey alig tudott nyugton ma-
radni; állandóan izgett-mozgott,s néha egy-egy váratlan zajra
észrevehetően összerándult; viszketni kezdett a lába,erélyes moz-
dulattal megvakarta. Aztán - miközben Croft nézte - kihúzta
. a bal nadrágszárát a bokavédőből,fölgyűrte a térde fölé,és nagy
Z gondosan bedörzsölte egy kis nyállal a viszkető, vörös foltot a
térdén. Croft jól megnézte a szőke szőrszálakkal borított,fehér
lábszárat,föltűnt neki,milyen ügyetlenül gyömöszöli vissza Hen-
nessey a bokavédőbe a nadrág szárát,s különös izgalom fogta el,
mintha valami jelentőségük lett volna e mozdulatoknak. Túlsá-
gosan óvatos ez a kölyök - gondolta.
Aztán szinte szenvedélyes meggyőződés fogta el: - Hennessey
még ma el fog esni.- Legszívesebben hangosan elnevette volna
magát hogy izgalmát levezesse valahogy. Ezúttal biztos volt a
dolgában.
De aztán hirtelen eszébe jutott az éjszakai pókerjátszma,ami-
kor nem sikerült fullt csinálnia,zavarba jött,majd elfogta a mé-
reg. Kicsit túlságosan is okosnak képzeled magad - gondolta.
Inkább azért volt dühös mert úgy érezte,nem bízhatik meg érzé-
seiben,s nem azért,mintha azt hitte volna,hogy e megérzések
nem jelentenek semmit. Megrázta a fejét,visszaült a fenekére,
j s miközben a csónak teljes sebességgel száguldott a part felé,nem
gondolt semmire.csak várta,mi lesz.
Martinez számára a partraszállást közvetlenül megelőző perc
volt a legnehezebb. Az előző éjszaka minden gyötrelme s mindaz
a rettegés,amit hajnalban érzett,ebben az utolsó percben érte el
tetőfokát. Irtózva gondolt a pillanatra,amikor majd a csónak
orrán leereszkedik a palló,és ki kell szállnia. Attól félt,hogy
mindnyájukat megsemmisíti egy gránát,vagy szemben találják
magukat egy géppuskával,s az abban a pillanatban tüzet nyit,
mihelyt partra teszik a lábukat. Valamennyi katona némán hall-
gatott,s mikor Martinez behunyta szemét,a csónak oldalának
37

csapódó hullámok csobogása olyan nyomasztó érzéssel töltötte el

mintha a víz alá merülne. Kinyitotta a szemét, s kétségbeesetten
a tenyerébe vájta a körmét. - Buenos Dios - suttogta. Hom-
lokáról szemébe csöpögött a veríték; úgy-ahogy kitörölte. Miért
van ilyen halotti csönd? - töprengett magában. Csakugyan
nem hallatszott egy hang sem. A katonák hallgattak, s süket
csönd ereszkedett a partra is; csak a messzi távolban kerepelt
valahol egy géppuska, rekedten, tompán, valószínűtlenül.
Repülőgép süvített el mellettük a dzsungel fölött felbődült a
motorja, aztán tüzelni kezdett. Martinez majdnem felsikoltott
a váratlan hangokra. Megint megrándult a lába. Miért nem száll-
nak még mindig partra? Már-már ott tartott, hogy szinte öröm-
mel fogadta volna a megsemmisülést is, amely a parton vár rá,
mihelyt leereszkedik a csónak orra.
Hennessey vékony, sipító hangon megszólalt: - Mit gondol-
tok, hamarosan kapunk postát? - s a kérdésre kórusban harsant
föl a röhögés. Martinez is torkaszakadtából röhögött. Mikor le-
csillapodott halkan kuncogott egy darabig, aztán megint kitört
belőle a röhej.
Ezt a marhát! - szólalt meg Gallagher.
Aztán Martinez egyszerre csak arra eszmélt, hogy a csónak áll.
A motor hangja megváltozott, hangosabb, ugyanakkor valamivel
bizonytalanabb lett, mintha a propeller már nem érne a vízbe.
Csak egy kis idő múlva jött rá, hogy partra futottak.
Hosszú másodpercekig egyikük se mozdult. Aztán csörömpölve
lereszkedett a csónak orra és Martinez kábultan belegázolt a se-
kély vízbe. Mikor egy térdig érő hullám hátulról nekicsapódott,
majdnem felbukott. Lehajtott fejjel, a vizet nézve haladt előre
s csak akkor eszmélt rá, hogy nem történt semmi baja, amikor
már kinn volt a parton. Körülnézett. Még öt jármű futott partra
velük egyidőben, és a katonák máris csatárláncba fejlődtek a fö-
venyen. Látta, hogy egy tiszt közeledik feléje, aztán a hangját is
hallotta, amint megkérdezi Crofttól: - Ez milyen szakasz?
- Felderítő, uram, parti munkára vagyunk beosztva. - Az-
tán hallotta a parancsot is, hogy várakozzanak egy kis kókusz-
liget mellett, nem messze a parttól. Gépiesen beállt a sorba, és
Red mögött baktatott, mikor a szakasz nagy nehezen keresztül-
38

gázolt a süppedős homokon. Nem érzett semmit, csak azt, hogy

. a halálos ítélet végrehajtását későbbre halasztották.
Körülbelül kétszáz métert mentek,aztán megálltak a kókusz-
ligetnél. Már nagyon meleg volt,s a legtöbben ledobták cókmók-
jukat,és elnyúltak a homokban. Már előttük is jártak ott kato-
nák. Az első támadó hullám egységei a közelben gyülekezhettek,
f mert a fakó, napégette homok összevissza volt taposva,s ott volt
az obligát szemét is: egy csomó üres cigarettástasak meg egypár
elhajigált élelmiszerdoboz. Azok a katonák azonban már a sziget
belsejében jártak,valahol a dzsungelben,s a környéken szinte
alig lehetett látni valakit. Mindkét irányba elláttak vagy kétszáz
méterre,amíg a part be nem kanyarodott,és a partnak ez a sza-
kasza teljesen csöndes volt és viszonylag üres. Lehetséges persze,
hogy valamelyik kanyarodón túl lázas tevékenység folyt,de nem
tudhatták biztosan. Ahhoz még nagyon a kezdetén voltak a had-
műveletnek,hogy az utánpótlás befuthatott volna,a velük egy
időben partra szállt csapatok pedig pillanatok alatt szétszéledtek.
Jobb kéz felől,körülbelül száz méterre,a haditengerészet már
j felállított valami parancsnokságfélét,ez azonban csak egyetlen
tisztből állt - egy kecskelábú kis asztal mellett ült -,s ott,
ahol a dzsungel lenyúlt a partig,egy dzsip parkolt a fák fedezé-
kében. Bal felől,a körülbelül kétszáz méterre lévő kanyar táié-
kán a hadműveleti parancsnokságot kezdték kiépíteni. Néhány
tisztiszolga fedezékeket ásott a tábornok törzsének, két katona
pedig az ellenkező irányba baktatott a fövenyen,telefondrótot
tekert le egy nyolcvanfontos tekercsről. A víz szélén,a ragadós
nedves homokban egy dzsip robogott végig,és eltűnt valahol
a haditengerészeti parancsnokságon túl. A rohamcsónakok,ame-
lyek a hadműveleti parancsnokság másik oldalán elhelyezett,
színes jelzőzászlók mellett kötöttek ki,már vissza is fordultak,
i és útban voltak a flotta felé. A víz nagyon kék volt,s a hajók
mintha borzongtak volna a reggeli ködben. Időnként egy-egy
romboló leadott néhány össztüzet,s a katonák fél perc múlva
már hallották is a gránátok halk sziszegését, amint nagy ívben
átrepültek a fejük fölött,a dzsungelbe. A dzsungelben pedig
néha kerepelni kezdett egy géppuska, s válaszul szinte azon-
nyomban felhangzott egy japán golyószóró éles, szegecselésre
emlékeztető kattogása.
39

Brown őrmester fölnézett a kókuszfákra, amelyeknek a koro-

náját leborotválták a gránátok. Távolabb egy másik kókuszliget
teljes épségben maradt, s Brown megcsóválta a fejét. - Elég
sokan túlélhették az ágyúzást - mormogta magában. - Azért
ezt a szigetet nem is lőtték olyan csúnyán össze, ahhoz képest,
amit Motoméval műveltek - jegyezte meg fennhangon.
Red keserű képet vágott. - Hát igen. Motome az más volt.
- Hasra fordult a homokban, és cigarettára gyújtott. - De azért
a part már büdös - állapította meg.
- Hogy lehetne büdös? - kérdezte Stanley. - Ahhoz még
nem telt el elég idő.
- Mégis büdös - felelte Red. Ki nem állhatta Stanleyt,
s noha csakugyan eltúlozta egy kicsit a dzsungelből áradó kelle-
metlen, de még gyönge szagot, kész volt a végsőkig kitartani állí-
tása mellett. Érezte, hogyan ömlik el egész lényén a jól ismert
levertség; fáradt volt és ingerült; ebédelni még túl korai lett
volna, és túl sok cigarettát szívott el. - Nem is invázió ez-
jelentette ki -, csak gyakorlat. Partraszállási manőver. - Ke-
serűen kiköpött.
Croft derekára csatolta a tölténytartó övet, és vállára akasz-
totta a puskát. - Megyek, keresek valahol egy tisztet - szólt
oda Brownnak. - Tartsd itt az embereket, amíg visszajövök.
- Megfeledkeztek rólunk a tiszt urak - mondta Red.
Akár le is fekhetünk aludni.
- Épp azért megyek utánuk - mondta Croft.
Red nagyot sóhajtott. - A fenébe is, miért nem hagyod, hogy
legalább egy napig nyugton üljünk a fenekünkön?
- Ide figyelj, Valsen - mondta Croft -, már elegem van
a nyavalygásból.
Red sunyi pillantást vetett rá. - Mi van? - kérdezte.-
Egyedül akarod megnyerni a háborút? - Pár pillanatig feszül-
ten farkasszemet néztek, aztán Croft nagy léptekkel elment.
- Nem jóval kezdesz ki - szólt oda Rednek Brown őr-
mester.
Red megint kiköpött. - Nem vagyok hajlandó senkitől se
beszarni. - De azért érezte, hogy sebesebben ver a szíe. Körül-
belül száz méternyire néhány holttest hevert a part menti hullá-
mokban, s egy katona a hadműveleti parancsnokságról éppen

40

akkor kezdte kivonszolni őket á vízből, amikor Red arra nézett.

Egy repülőgép cirkált a fejük fölött.
Gyanúsan nagy a csend - szólalt meg Gallagher.
Toglio bólintott. - Ások is magamnak egy gödröt. - Azzal
már csatolta is le fölszereléséről az ásót. Wilson gúnyosan röhin-
csélni kezdett. - Okosabb, ha spórolsz az erőddel, komám-
mondta.
Toglio mintha nem is hallotta volna, elkezdett ásni. - Én is
ások egyet - sipította Hennessey, és Togliótól körülbelül húsz
méterre csakugyan munkához is látott. Pár pillanatig néma csend
volt, csak a két ásó surrogása hallatszott a homokban.
Oscar Ridges felsóhajtott. - Helyes - mondta -, én is
beszállok. - Zavartan elnevette magát, és cókmókja fölé hajolt.
Harsányan, nyerítve nevetett.
- Bru-ha-ha! - utánozta Stanley.
Ridges fölnézett. - Nem tehetek rula. én mán csak így tudok
nevetni. Remélem, nem zavar senkit. - Azzal megint elnevette
magát, hadd lássák hogy nem haragszik, ezúttal azonban jóval
csöndesebbre sikerült. Mivel senki nem reagált rá, ásni kezdett.
Zömök, izmos teste olyan volt, mint egy tömzsi kis oszlop: alul
is felül is egyforma vastag. Kerek pufók arca hosszú, petyhüdt
állban végződött, s mindig tátva volt a szája. Szeme kicsit kidül-
ledt, ami még csak fokozta azt a benyomást, hogy nehéz felfo-
gású, de jóindulatú ember. Idegesítően lassú mozdulatokkal
ásott, minden lapát homokot pontosan ugyanoda hajított, s mi-
előtt újból lehajolt volna mindig tartott egy kis szünetet, és
körülnézett. Egész lényében volt valami óvatosság, mintha meg-
szokta volna, és számított is volna rá, hogy sületlen tréfákat
űzzenek vele.
Stanley egy darabig türelmetlenül nézte, aztán rákezdte:-
Hé, Ridges! - Ránézett Brown őrmesterre, mintha helyeslést
várna tőle. - Én azt hiszem, te még a tüzet is későn hugyoznád
le, ha beleültetnének.
Ridges ajkán bizonytalan mosoly jelent meg. - Meglehet-
felelte csöndesen és Stanleyt figyelte, aki odalépett melléje, és
megállt a gödör fölött, hogy lássa, hogyan halad Ridges. Stanley
az átlagosnál nem izmosabb, nyúlánk fiatalember volt, hosszú
arcán rendszerint beképzelt, gúnyos s kicsit bizonytalan kifeje-
41

zés ült. Ha nincs olyan hosszú orra meg alatta az a gyér, fekete
bajusz, akár csinosnak is lehetett volna mondani. Még csak tizen-
kilencedik évében járt.
- A szentségít! Hiszen ezzel estig sem leszel kész! - jelen-
tette ki gúnyosan. Mesterkélten nyers hangon beszélt, mint a szí-
nész, aki azt próbálja megjátszani, hogyan beszélnek a katonák.
Ridges nem felelt. Türelmesen ásott tovább. Stanley nézte még
egy darabig, s megPróbált kitalálni valami szellemességet. Kezdte
nevetségesnek érezni, hogy csak áll ott tétlenül, s valami arra
ösztönözte, hogy rúgjon bele egy csomó homokot a gödörbe.
Ridges szó nélkül kilapátolta, még csak mozdulatainak ritmusa
sem változott Stanley érezte, hogy az egész szakasz őt figyeli.
Kicsit már bánta is, hogy elkezdte a dolgot, mert nem tudta biz-
tosan, kinek a pártján vannak a többiek. De már túl messze
ment, semhogy visszakozhatott volna. Még egy csomó homokot
belerúgott a gödörbe.
Ridges letette az ásót, és fölnézett rá. Béketűrő arcán árnya-
latnyi nyugtalanság tükröződött. - Mire való ez, Stanley? -
kérdezte.
- Tán nem tetszik? - hangzott Stanley gúnyos válasza.
- De nem ám, fiatalúr. Nem teccik.
Stanley lassan elvigyorodott. - Akkor tudod, mit tehetsz!
Red dühösen nézte a jelenetet. Szerette Ridgest. - Hé, Stan-
ley! - ordította. Törüld meg az orrod, és iselkedj úgy,
ahogy felnőtt férfíhoz illik!
Stanley hirtelen megfordult, és ellenséges pillantást vetett
Redre. Most már csakugyan megette a fene az egészet. Félt Red-
től, de mégse fújhatott takarodót.
- Nyasgem, k mám - mondta.
- Ha már erről van szó - felelte Red vontatott hangon -;
nem árulnád el, i a nyavalyának növeszted olyan nagy gond-
dal azt a gízgazt ott az orrod alatt, mikor vadon is nő a segged
lyukában? - Olyan maró gúnnyal beszélt, hogy még be sem
fejezte a mondatot, s máris mindenki dőlt a röhögéstől. - Az
annya, ezt a Redet - vihogott Wilson.
Stanley elvörösödött, s lépett egyet Red felé. - Nem tűröm,
hogy ilyen hangon beszélj velem!

42

Red mérges volt, s égett a vágytól, hogy verekedhessen. Tudta,

hogy Stanleyt játszva megrakhatja. Volt ugyan valami, ami za-
varta, valami amivel nem szívesen nézett volná szembe, mégis
hagyta, hogy dühe úrrá legyen ezen az érzésen. - Ha akarom,
laposra verlek fiú! - figyelmeztette Stanleyt.
Brown fölállt. - Hé Red! - szólt közbe. - Crofttal bezzeg
i nem volt merszed odaállní verekedni!
Red megtorpant, utálat fogta el önmaga iránt. Ez igaz. Habo-
zott egy darabig. - Nem, vele csakugyan nem - mondta vé-
ül - de közületek akárkivel szívesen megverekszem. - Tű-
g
nődni kezdett csakugyan félt-e Crofttól. - Eh, le van szarva az
egész - mondta, azzal otthagyta Stanleyt.
A fiú azonban észrevette, hogy Rednek már nincs kedve vere-
kedni, és utánament. - Csakhogy részemről ezzel nincs elintéz-
ve az ügy - jelentette ki.
Red ránézett. - Akkor nyasgem!
Stanley maga is meghökkent, mikor meghallotta saját szavait:
- Mi az? Betojtál? - Biztosra vette, hogy ez egy kicsit túl
erős volt.
- Ide figyelj. Stanley - felelte Red -, játszva laposra
verhetnélek, de ma nincs kedvem verekedni. - Megint elfogta
a méreg, de igyekezett visszafojtani. - Hagyd abba ezt a sza-
rakodást !
Stanley sanda tekintetet vetett rá, aztán kiköpótt a homokba.
Erős kísértést érzett, hogy még valami cifrábbat is mondjon, de
tudta, hogy úgyis az övé a diadal. Leült Brown mellé.
Wilson odafordult Gallagherhez, és megcsóválta a fejét.-
Sose hittem vóna hogy Red képes visszatáncóni - dünnyögte.
Mikor Ridges látta, hogy nem háborgatják tovább. folytatta
az ásást. Eltöprengett ugyan egy kicsit az epizódon. de aztán
megnyugtatta a jóleső érzés, hogy ásó van a kezében. Pedig mi-
lyen vacak kis szerszám - gondolta. Papa jót röhögne, ha látná.
Egészen belefeledkezett a munkába. Élvezte a testi erőfeszítéssel
járó ismerős, kellemes érzést. Férfiember számára a munka a leg-
jobb nyugtatószer - állapította meg magában. A ödör már
. majdnem teljesen elkészült, s Ridges egyenletes ritmusban, eré-
lyes mozdulatokkal döngölni kezdte talpával a fenekét.

43

Fülsértő, csattanó hang ütötte meg a fülüket, mintha légy-

csapóval az asztalra vertek volna. Nyugtalanul néztek körül.-
Japcsi aknavető - dünnyögte Brown.
- Méghozzá egész közel - morogta Martinez. Mióta partra
szálltak, ezek voltak az első szavai.
A hadműveleti parancsnokság körül földre vetették magukat
a katonák. Brown fülelni kezdett, s mikor meghallotta az egyre
gyorsuló, vinnyogó hangot, a homokba temette az arcát. Az akna-
vető lövedéke mintegy százötven méterre robbant, s miközben
Brown mozdulatlanul feküdt, tisztán hallotta, milyen félelmetes
zúgással hasítja a gránát a levegőt s korbácsolja szét maga
körül a dzsungel lombjait. Nagy nehezen visszafojtott egy nyö-
gést. Ez a lövedék még elég messze csapott be, de. . . Iszonyú
pánik fogta el. Amikor megkezdődött egy-egy ütközet, mindig
volt néhány pillanat, amikor Brown teljesen felmondta a szolgá-
latot, s ilyenkor azt csinálta, ami legelőször az eszébe ötlött.
Most is, mikor a robbanás visszhangja elhalt a levegőben, izga-
tottan talpra ugrott. - Gyerünk, pucoljunk innen a fenébe!-
ordította.
- És Croft? - kérdezte Toglio.
Brown gondolkodni próbált. Ellenállhatatlan kényszert érzett,
hogy minél hamarább elkerüljön erről a partszakaszról. Támadt
egy ötlete, s minden fontolgatás nélkül kapott rajta. - Neked
van fedezéked, itt maradsz. Mi arrább megyünk vagy fél mér-
földdel ha Croft visszajön, ott megtaláltok. - Elkezdte össze-
kapkodni a holmiját, aztán egyszerre csak földhöz vágta az egé-
szet. - Le van szarva - morogta -, később is ráér -, azzal
ügetni kezdett a parton. A többiek meghökkenve nézték, vállat
vontak aztán Gallagher, Wilson, Red, Stanley és Martinez hosz-
szan elnyúló libasorban követte. Hennessey utánuk nézett, aztán
Toglio és Ridges felé pillantott. A kókuszliget szélétől alig né-
hány méterre ásott gödröt magának, s most megpróbált belesni
a ligetbe. de az olyan sűrű volt, hogy tizenöt méternél messzebb
nem lehetett látni a fáktól. Toglio fedezéke Hennesseyétól balra
körülbelül húsz méterre volt, de mintha sokkal messzebb lett
volna. Ridges gödre még Toglióén is túl, szinte a végtelenben.
- Most mi a teendő? - kérdezte Hennessey halkan Togliótól.
Legszívesebben ő is elszaladt volna a többiekkel, de nem merte

44

megkockáztatni félt hogy kiröhögik. Toglio körülnézett, aztán

guggolva átszaladt Hennessey gödréhez. Széles, barna arcáról
dőlt a veríték. - Szerintem nagyon komoly a helyzet - jelen-
tette ki drámai hangon, aztán belesett a dzsungelbe.
- Miért? Mi van? - kérdezte Hennessey. Mintha gombóc
lett volna a torkában, és ez az érzés valahogy nem volt se kelle-
mes, se kellemetlen.
- Az a gyanúm, hogy egy csomó japcsi megbújt egy akna-
vetővel a part közelében, és valószínűleg meg akar támadni min-
ket. - Megtörölte az arcát. - Bárcsak a többiek is beásták
volna magukat - tette hozzá.
- Ronda dolog tőlük, hogy megléptek - mondta Hennessey.
Maga is meglepődött, milyen természetes a hangja.
- Fene tudja - mondta Toglio. - Brown sokkal tapasztal-
tabb, mint én. Az embernek bízni kell a fölötteseiben. - Átszi-
tált egy kis homokot az ujja közt. - Visszamegyek a fedezé-
kembe. Te csak maradj itt. Ha a japcsik támadnának, meg kell
állítanunk őket. - Toglio fontoskodva beszélt és Hennessey
buzgón bólogatott. Akárcsak a moziban - gondolta. Homályos
képek tolultak egymásra az agyában. Már látta is önmagát,
amint hősiesen visszaver egy ellenséges támadást. - Oké, öcs-
kös - mondta Toglio, és hátba veregette Hennesseyt. Aztán me-
gint leguggolt, s elszaladt a saját fedezéke mellett Ridgeshez,
s vele is beszélt. Hennesseynek eszébe jutott, hogy Red szerint
Toglio csak akkor került a szakaszhoz, amikor a motomei hadmű-
velet nehezén már túl voltak. Tűnődni kezdett, szabad-e bíznia
benne.
Némán kuporgott a fedezékében, és a dzsungelt figyelte. Szája
kiszáradt minduntalan az ajkát nyalogatta; ha úgy látta, hogy
megmozdult valami a bokrok közt, összeszorult a szíve. A parton
síri csönd volt. Így telt el egy hosszú perc, és Hennessey kezdett
unatkozni. Hallotta, hogy egy teherautó fékje csíkorog a fövenyen,
s mikor bátorságot vett magának, és hátrafordult, látta, hogy
a parttól körülbelül egy mérföldre megint közeledik egy sor ro-
hamcsónak. Nekünk küldenek segítséget - gondolta, de aztán
ráeszmélt, hogy ez képtelenség.
Éles, csattanó hang hallatszott a dzsungelből, s a kilövést még
egy követte. Aknavetők - gondolta Hennessey, s úgy érezte,

45

csapdába került. S aztán majdnem közvetlenül a feje fölött, fül-

sértő, csikorgó hangot hallott, olyasféle szívet tépő csikorgás volt,
mint amikor egy autó hírtelen lefékez, hogy bele ne szaladjon
a másikba. Hennessey ösztönszerűen összekuporodott a gödörben.
A következő pillanatok teljesen elvesztek a számára. Irtózatos
robbanást hallott - agyának szinte minden zugát betöltötte -,
talpa alatt megmozdult és remegni kezdett a föld. Minden tagja
megdermedt, mégis érezte, hogy sár fröcsög rá, s heves széllökés
csapja meg a testét. Újabb robbanás következett, utána megint sár
és földrengés, aztán újabb és újabb széllökés. Azon vette észre
magát, hogy rémülten, sértődötten zokog a gödörben. Amikor még
egy akna becsapódott, felsikoltott, mint egy kisgyerek: - Elég!
Elég! -- Aztán abbamaradt a lövöldözés. Hennessey azonban
még majdnem egy teljes percig remegve lapult a gödör fenekén.
Forró nedvességet érzett a contbján s első gondolata az volt, hogy
megsebesült. Jóleső, megnyugtató gondolat volt, s lelki szemei
előtt fölrémlett egy kórházi ágy képe. Aztán hátranyúlt és undor-
ral vegyes megkönnyebbüléssel fedezte fel. hogy csak összecsi-
nálta magát
Igyekezett nem mozdulni. Ha nem moccanok, nem mocskolom
még jobban össze magam - gondolta. Eszébe jutott amit Red
meg Wilson szokott mondogatni, hogy "az embernek jól össze
kell szorítania a segge lyukát", s most jött rá mit értettek ez
alatt. Kuncogni kezdett A gödör falai megrepedeztek s Hennes-
seybe egy pillanatra belenyilallott a félelem, hogy ha újrakez-
dődik az aknatűz, beomolhatnak Szagolgatni kezdte magát és
enyhe hányinger fogta el. Váltson gatyát? - töprengett. Csak
egy alsónadrág volt még a hátizsákjában, s könnyen megeshetik,
hogy egy álló hónapig azt kell hordania. S ha a rajta levőt el-
dobja, talán még meg is fizettetik vele
Ugyan, dehogy fizettetik - gondolta; arra senkít se kötelez-
hetnek, hogy ha a tengeren túl elveszti valamilyen holmiját, meg-
fizesse. Megint kuncogni kezdett Hogy fog mulatni papa ha
majd elmesélí neki ezt a históriát! Egy pillanatra megjelent előtte
apja arca. Piszkálni kezdte valami, hogy szedje össze bátorságát,
és kukucskáljon ki a gödörből. Óvatosan fölegyenesedett; nem-
csak attól félt, hogy észre találja venni az ellenség, hanem attól
is; hogy még jobban összemocskolja az alsónadrágját.

46

Toglio és Ridges még mindig fedezéke mélyén lapult. Hennes-

sey gyanakodni kezdett, hogy magára hagyták. - Toglio! Toglio
tizedes! - kiáltotta, de csak rekedt suttogás jött ki a torkán.
Választ nem kapott, s föl se merült benne a kérdés, hogy egyálta-
lán meghallották-e. Egyedül van - állapította meg -, teljesen
egyedül, s a magányosság érzése iszonyú félelemmel töltötte el.
Tűnődni kezdett, hol lehetnek a többiek. Ő még egyszer se vett
részt harcban, igazán nem szép hát tőlük, hogy így cserbenhagy-
ták. Egyre nagyobb keserűséget érzett a gondolatra, hogy nincs
senki a közelében. A dzsungel sötét volt és baljóslatú, mint az
égbolt, amikor fekete viharfelhők gyülekeznek rajta. Hirtelen úgy
érezte, hogy egyszerűen nem bír tovább ott maradni. Kimászott
fedezékéből, megmarkolta puskáját, s négykézláb kúszni kezdett;
minél messzebb a gödörtől.
- Hová mész. Hennessey? - kiáltotta Toglio, aki hirtelen
kidugta fejét a gödörből.
Hennessey összerezzent. Megkeresem a többieket - mo-
tyogta. - Muszáj, mert összemocskoltam a gatyámat. - S elkez-
dett röhögni.
- Bújj vissza azonnal! - ordította Toglio.
A fiú visszanézett fedezékére, és érezte, hogy képtelen megint
belebújni. S a part olyan tisztának és tágasnak látszott. - Nem
- mondta -, mennem kell - azzal szaladni kezdett. Hallotta,
hogy Toglio megint kiabál valamit, aztán nem hallott többé sem-
mit, csak a saját lihegését. Hirtelen észrevette, hogy valami ide-
oda csúszkál abban a zsákszerűségben, amelyet a bokavédő fölött
kidúdorodó nadrágja alkotott. Szinte eszelősen ráncigálta ki nad-
rágszárát a bokavédőből, s mikor az ürülék kipottyant, rohant
tovább.
Elhaladt a jelzőzászlók mellett, ahol a rohamcsónakok kikötöt-
tek, s észrevette, hogy a tengerésztiszt a dzsungel szélén hasal egy
kis mélyedésben. Hirtelen megint felhangzott az aknavetők csat-
tanása, s nyomban utána a közvetlen közelében kattogni kezdett
egy géppuska. Gránátok robbantak, üres pukkanással, mint a föl-
fújt papírzacskók. Úgy látszik, már űzőbe vették az aknavetős
japcsikat - villant át agyán a gondolat. Aztán még hallotta a
fölülről rázuhanó gránát iszonyú süvítését. Kicsit megpördült,

47

és a földre vetette magát. Talán még a detonációt is érezte, mielőtt

egy gránátszilánk kettéhasította az agyát.

Red talált rá mikor az osztag visszatért, hogy csatlakozzék To-

glióhoz. Az aknatüzet egy hosszú, cikcakkos futóárokban böjtölték
ki amelyet egy tartalék század ásott a part egyik távolabbi részén.
Mikor megtudták, hogy a japcsi aknavető legénységét megsemmi-
sítették Brown kiadta a parancsot a visszatérésre. Rednek nem
volt kedve senkivel se társalogni, s így önkéntelenül ő vette át
a vezetést. Mikor befordult az egyik kanyarulatban, megpillan-
totta Hennesseyt. Arcra borulva hevert a homokban, mély hasa-
dás volt a sisakján, s kis kerek vértócsa a feje körül. Egyik keze
tenyerével fölfelé fordult, s az ujjaí begörbültek, mintha meg akart
volna markolni valamit. Red majdnem rosszul lett. Szerette Hen-
nesseyt, de a szakasznak még jó néhány tagja iránt érzett effajta
szeretetet - benne foglaltatott mindjárt annak a lehetősége is,
hogy a végén velük is így jár. Különösen annak az éjszakának az
emléke nyugtalanította, amikor a légitámadás alatt fent kuporog-
tak a hajó fedélzetén. és Hennessey fölfújta a mentőövét. Áhítattal
vegyes borzadály fogta el egy pillanatra, mintha akkor éjjel
valaki - vagy valami - ott leselkedett volna a hátuk mögött, és
kiröhögte volna őket. Ott is csak sablon szerint mennek a dolgok,
ahol aztán igazán nem volna szabad.
Brown Red mögé lépett, és zavartan meredt a holttestre.-
Hogy is engedhettem, hogy ne jöjjön velünk? - kérdezte. Igye-
kezett nem gondolni saját felelősségére.
- Ki takarítja el a hullákat?
- A sírásó osztag.
- Hát akkor megkeresem őket, hogy vigyék el minél előbb-
mondta Red.
Brown összeráncolta a szemöldökét. - Az a parancs, hogy
maradjunk együtt. - Elhallgatott, aztán dühösen folytatta: - Az
istenfádat, Red, fenemód gyáva vagy ma! Mindenkivel kikezdesz
aztán v isszakozol, rád jön a rapli. . . - Hennesseyre esett a te-
kintete, és nem fejezte be a mondatot.
Red már ment is. Elhatározta, hogy aznap messze elkerüli ezt

48

a partszakaszt. Kiköpött, s megpróbálta elfelejteni Hennessey

sisakját meg a vért, amely még mindig folydogált az acélba vágott
résen keresztül.
A szakasz követte, s mikor visszaértek oda, ahol Togliót hagy-
ták, valamennyien nekiláttak gödröt ásni maguknak a homokba.
Toglio idegesen járkált föl-alá, s egyre azt hajtogatta, hogy több-
ször is utánakiabált Hennesseynek, megpróbálta visszahívni.
Martinez igyekezett megnyugtatni. - Oké, te igazán nem tehetsz
a dologról - jelentette ki többször is. Fürge mozdulatokkal, eről-
ködés nélkül ásott a puha homokban, hajnal óta első ízben volt
nyugodt. Hennessey halála egy csapásra eloszlatta rettegését.
Most már nem történhetik semmi.
Mikor Croft visszatért, s Brown jelentette, mi történt, nem tett
rá semmi megjegyzést. Brown megkönnyebbült, úgy érezte, csak-
ugyan nem ő a hibás. Nem is gondolt rá többet.
Croft viszont egész nap Hennessey halálán töprengett. Később,
mikor már nagyban dolgoztak a parton - utánpótlást raktak ki
-, sokszor kapta magát azon, hogy ez jár az eszében. Pontosan
olyan hatást váltott kí belőle, mint amikor rájött, hogy a felesége
csalja. Az első pillanatokban - mielőtt még hatalmába kerítette
volna a düh és a fájdalom - csak valami tompán lüktető izgal-
mat érzett meg azt, hogy az élete bizonyos fokig megváltozott, sok
minden nem lesz többé olyan, mint azelőtt. Most megint hasonló
érzés fogta el. Hennessey halála a mindenhatóságnak olyan pers-
pektíváit tárta föl előtte, hogy nem is merte végiggondolni őket.
Mégis egész nap ez járt az eszében. a hatalom ról szőtt zavaros
ábrándokat, s ugyanakkor balsejtelmek is gyötörték. Tantaluszi
kínokat állt ki.

49

MÁSODIKRÉSZ
AGYAGÉSFORMA

Edward Cummings vezérőrnagy, a szigeten tartózkodó csapatok

parancsnoka, az előzetes eligazítások alkalmával úgy jellemezte
törzstisztjei előtt Anopopejt, hogy olyan a formája, mint az oka-
rínáé. Vitathatatlanul precíz hasonlat volt. A sziget körülbelül
százötven mérföld hosszú és ötven mérföld széles törzse nagyjából
ovális volt, magas hegylánc húzódott a tengelyében. S Anopopej
törzséből majdnem merőlegesen nyúlt ki az okarína fúvókája, egy
húsz mérföld hosszú félsziget.
Cummings tábornok csapatai e félsziget csúcsán szálltak part-
ra, és a hadművelet első néhány napján körülbelül öt mérföldet
nyomultak előre. A rohamcsapatok első hulláma kiugrált a csóna-
kokból, keresztülgázolt a vízen végigszaladt a fövenyen, és beásta
magát a dzsungel szélén. Az őket követő támadó hullámok katonái
elhaladtak állásaik mellett, és libasorban benyomultak a bozótba,
azokon az ösvényeken. amelyeket még a japánok vágtak. Egy-két
napig alig ütköztek ellenállásba mert a japán sereg zöme vissza-
húzódott a partról mikor a hajók ágyúzni kezdtek. Az első napok-
ban az előnyomulás tempóját csak igen rövid időre lassította le
egy-egy lesből támadó, kisebb csapat, egy-egy vízmosásban vagy
ösvényen felállított ideiglenes védelmi állás. A katonák óvatosan
tapogatóztak előre, mindig csak pár száz métert haladtak, s mi-
előtt egy-egy század továbbindult volna egész csomó járőrt kül-
dött ki. hogy derítsék fel az előttük lévő terepet. Összefüggő
arcvonalról - legalábbis néhány napig - szó sem volt. A kato-
nák kis csoportokban szivárogtak keresztül a dzsungelen, apróbb
csatározásokat folytattak még náluk is kisebb csoportokkal, aztán
mentek tovább. Mindent összevéve, előrenyomultak ugyan, de
az egyes különálló egységek sohasem előre megszabott irányban

53

mozogtak. Mintha egy csomó hangya ráncigált volna kínos-keser-

vesen egy maroknyi kenyérmorzsát a fűben.
A harmadik napon elfoglaltak egy japán repülőteret. Jelenték-
telen ügy volt az egész - negyed mérföld hosszú tisztás, egy
bozótba rejtett kis hangár meg néhány épület, amelyet már Ie is
romboltak a japánok -, de azért bekerült a csendes-óceáni hadi-
jelentésekbe, és a legfrissebb hírek vége felé a bemondók is meg-
említették a rádióban a sikeres akciót. A repülőteret két szakasz
foglalta el: arrafelé cirkáltak a dzsungelben, megsemmisítették a
tisztás védelmére hátrahagyott egyetlen géppuskát kezelő rajt,
s rádión jelentették az esetet zászlóaljuk parancsnokságának.
A tábornok csapatainak állásai közt aznap éjjel jött létre első íz-
ben némi kapcsolat. A tábornok a hevenyészett repülőtér mögött
száz méterrel építette ki az arcvonalat, s este onnan hallgatta,
hogyan lövi a japán tüzérség a repülőteret Másnap reggel kilencig
csapatai újabb fél mérföldet nyomultak előre a félszigeten, és az
arcvonal megint lomhán guruló, különálló higanycseppecskékre
szakadt
Lehetetlen volt bármiféle rendet is tartani. Megesett hogy két
század hajnalban még úgy indult el, hogy szárnyuk teljesen ösz-
szeért, s napszálltáig, amikor tábort ütöttek, egy mérföldnyire
elszakadtak egymástól. A dzsungel óval nagyobb ellenállást tanú-
sított, mint a japánok. és a katonák. ahol csak lehetett, igyekeztek
kikerülni: patakok partján nyomultak előre, a vadon nőtt kókusz-
ligetek viszonylag nem nagyon szövevényes bozótjában törtek utat
maguknak és örültek. ha néha-néha egy kunai-fűvel borított
tisztáson haladhattak keresztül. Csakhogy a japánok a legváratla-
nabb időpontokban árasztották el gránáttal a tisztásokat, így aztán
a-katonák végül ezeket is kerülték. és a dzsungel ritkásabb részein
található szeszélyes ösvényeken botorkáltak előre.
A hadművelet első hetében vitán felül a dzsungel volt a tábor-
nok legerősebb ellenfele. A partra szállt csapatokat figyelmeztet-
ték ugyan, hogy Anopopej őserdői félelmetesek, attól azonban
hogy ezt tudták, nem lett könnyebb a dolguk. A sűrűbb részeken
a katonáknak sokszor egy álló órájukba került, míg ötven-hatvan
métert előbbre jutottak. Az őserdők mélyén majdnem százméteres
faóriások nőttek, legalsó ágaik is hatvan-hetven méter magasan
voltak a földtől. Az alattuk lévő teret ugyancsak fák töltötték ki;
54

koronáiktól nem is lehetett látni az óriásfákat. S ami kis hely még

maradt, ott indák páfrányok, vadbanánfák. satnya pálmák, virá-
gok és bokrok fullasztó szövevénye szorongott. Nehéz leveleiket
a lombok közt átszűrődő kevéske fény felé emelgetve próbáltak
levegőhöz jutni, és táplálékot szívni magukba, akár a kígyók a
verem fenekén. A dzsungel mélyén állandóan olyan sötét volt,
amilyen sötét nyári vihar előtt az égbolt, s szellő sem rezdült.
Nyirkos, összetapadt és forró volt minden: a dzsungel hatalmas,
olajos rongycsomóra emlékeztetett. amely egyre jobban átforró-
sodik egy óriási raktár sötét, fullasztó boltívei alatt A növényze-
tet mint a láng nyaldosta a hőség, s a lombok elképesztően nagyra
nőttek A sűrűben a nyirkos forróságban mindig hallatszott vala-
milyen hang. Madarak cserregtek, apró állatok visítoztak, néha
kígyók surrantak zizegve tova, s e sokféle lárma alatt süket, szinte
tapintható csönd honolt, olyan csönd, hogy még a fű és a lombok
önfeledt növekedésének neszét is hallani lehetett.
A dzsungel sűrűjében nem tehetett se letelepedni, se mozogni.
A katonák az őserdők szélén nyomultak előre, az aljnövényzeten
gázoltak át meg a kisebb kókuszerdőkön. De még az ilyen helye-
ken sem láttak húsz-harminc méternél messzebb, így aztán a had-
művelet - kezdeti szakaszában - csupán kis csoportok tapoga-
tózó mozdulataira korlátozódott. A félsziget ezen a részén mind-
össze egy-két mérföld széles volt, a tábornok kétezer embert állí-
tott csatasorba egyik szélétől a másikig, mégis alig alkottak csak
valamennyire is összefüggő láncot. Két-két száznyolcvan főből
álló század közt akárhány japán katona átszivároghatott. Még ha
aránylag könnyű volt is a terep, a századok csak ritkán próbáltak
meg egy-egy szakaszon összefüggő arcvonalat kialakítani. Az az
elképzelés hogy majd összefüggő arcvonalat alkotnak, még akkor
is csak elképzelés maradt, amikor már egy hete tapogatóztak a
dzsungelben. Az előrenyomuló csapatok mögött mindenhol ma-
radtak japánok. és a félszigetnek a tábornok által elfoglalt részén,
a dzsungel minden pontján szünet nélkül folytak velük az utóvé-
dek csatározásai s a végén mintha az okarína egész fúvókáját
tüskék borították volna. Éktelen zűrzavar uralkodott állandóan.
A tábornok mindezt előre látta; és számításba is vette. Hatezer
emberének kétharmada állandóan az arcvonal mögött tevékenyke-
dett: részben utánpótlást szállított, részben pedig biztosító jár-
55

őrökbe osztva a dzsungelt fésülte át. A tábornok már a hadműve-

let megkezdése előtt tudta a hírszerzők jelentéseiből, hogy a japá-
noknak legkevesebb ötezer embere áll szemben vele, s katonái
ebből az ötezerből csak néhány százzal kerültek érintkezésbe.
A japán parancsnok, Toyaku tábornok, nyilván hosszútávú véde-
kezésre rendezkedett be. A szórványos légi felderítés, amelyet a
hadsereg-főparancsnokság csak nagy ritkán engedélyezett Cum-
mingsnak, mintha csak ezt akarta volna igazolni: a pilóták ol an
fényképekkel tértek vissza amelyekből kiderült, ho
gy Toyaku
erős védőállást épített ki az Anopopej közepén húzódó hegylánctól
le egészen a tengerig
getet, csapatait kilenc Cummin snak, miután elfoglalta a félszi-
hogy szembe kerüljön Tok k szögben balra kellett fordítania,
ya u által kiépített védővonallal.
Cummingsot épp ezért nem izgatta, hogy csak lassan nyomul
előre. Mihelyt csapatai elérik a Toyaku-vonalat, a fő feladat nyil-
ván az lesz, hogy tisztességesen ellássa őket utánpótlással, ehhez
pedig út kell, amely lépést tud tartani előnyomuló katonáival.
A tábornok már a partraszállás második napján arra a jogos kö-
vetkeztetésre jutott, hogy a döntő harcokat sok-sok mérfölddel
beljebb kell majd megvívnia a japánokkal. Azonnal ki is vezényelt
ezer embert útépítésre. Egy tűrhető állapotban lévő ösvénnyel
kezdték a munkát - ezen közlekedtek a japán gépkocsik a repülő-
tér és a tengerpart közt -; a hadosztály műszaki alakulatai ki-
szélesítették és beszórták a tengerpartról odaszállított kaviccsal.
A repülőtéren túl azonban az ösvények kezdetlegesek voltak, és
egy hét múlva újabb ezer embert osztottak be úté ítésre.
Egy-egy mérföldnyi útszakasz megépítése a kétezer embernek
három napjába került, így aztán az előnyomuló csapatok állan-
dóan megelőzték őket. A harmadik hét végére a harci erők tizenöt
mérföldnyire hatoltak a félsziget belsejébe, az út viszont csak fele
addig ért. Az utánpótlást ellátó oszlopokkal kellett szállítani
s ez majdnem újabb ezer embert vett igénybe.
A h ap élet minden különösebb esemény nélkül fol t tovább
egyik a másikra, a rádió híreiben többé meg sem említet-
ték. A hadosztály veszteségei jelentéktelenek voltak, és az arcvo-
nal kezdett végre kialakulni valaho
a part menti dzsungelben felütött gy A tábornok ü élt rá hogy
táborokban szünet nélkül foglal-
koztassák az embereket és a járműveket, egyébként pillanatnyilag
56

beérte az arcvonal mögött maradt japánok megsemmisítésével, az

útépítéssel, és csapatainak lassú óvatos tempóban való előnyo-
etben al Tu hogy az igazi harcokra egy-két hét, legrosszabb
g úlva kerül sor.

A póttartalékosok számára minden szokatlan volt, s igen komi-

szul érezték magukat. Állandóan csuromvizesek voltak, és akár-
hogy állították is fel a kétszemélyes sátrakat, éjszakánként mindig
összedőltek. Sehogy se tudták a rövid sátorcövekeket szilárdan
rögzíteni a homokban Ha esni kezdett, nem tehettek e ebet
mint hogy felhúzták a lábukat és reménykedtek, hogy nem ázik
megint ronggyá a pokrócuk. Éjnek idején fölverték őket, ho
menjenek őrségbe keresztülbotorkáltak a holdfényes táboron,
tán ott ültek gémberedett tagokkal egy homokba vájt, nedves gö-
dörben,s minden kis neszre összerezzentek.
Háromszázan voltak, és egy kicsit mindnyájan szerencsétlenek.
Minden olyan furcsa itt. Valahogy nem számítottak rá, hogy
hadiövezetben fizikai munkát kell végezniök, és megzavarta őket
a nappali lázas sürgés-forgás és a csendes esték közti éles ellen-
tét: nappal állandóan jöttek-mentek a teherautók me a roham-
csónakok, este meg minden ilyen nyugodt és békés vo. Ilyenkor
hűvösebb is volt, és a tengerbe lebukó nap egyszerűen gyönyörű.
Sötétedés előtt elszívták utolsó cigarettájukat, leveleket írtak, vagy
a sátrukat próbálták rögzíteni valamilyen partra vetődött fadarab-
bal. Éjszakánként a harcok lármája alig hallatszott, s mintha nem
is lett volna közük a távoli puskaropogáshoz és a visszhangsze-
rű, messzi ágyúdörgéshez. Zavaros, nyugtalanító időszak volt ez
számukra s nagy többségük örült, mikor végre beosztották őket
századaikhoz.

Csak Cr y nem. Józan ítélőképessége ellenére mindeddig bízott

benne, ho a szakasz megkapja mind a nyolc póttartalékot akire
szüksége lett volna, s felháborodva vette tudomásul, hogy csak
57

négyet osztottak be hozzájuk. Mióta a járőr partra szállt Anopo-

pej szigetén, egész sor csalódás érte s ez most mindennek a teteje.
Eleinte főként az bosszantotta, hogy nem vetették harcba őket.
A tábornok hadosztálya felét kénytelen volt Motomén hagyni
helyőrségnek, így aztán a hadosztályparancsnokság tiszti és le-
génységi állományának csak egy töredékét hozhatta magával Ano-
popejre. Ezeket összevonták a 460. ezred törzsszázadával, s az
egyesített parancsnokságot egy tengerre néző, alacsony, homokos
meredélyen, egy kókuszligetben helyezték el.
Erre a munkára osztották be a felderítőket. Mindössze két napig
dolgoztak a parton utána átirányították őket a parancsnokság
táborába, és a hét hátralévő részét azzal töltötték, hogy bozótot
irtottak, szögesdróttal vették körül a tábor területét, és egyenletes-
re döngölték a talajt az étkezősátrak helyén. Mikor ezzel végeztek,
megint sablonossá vált a szolgálatuk. Reggelenként Croft össze-
hívta embereit, és parti munkára vagy útépítésre osztotta be őket.
Így telt el egy hét. aztán még egy, anélkül hogy egyetlenegyszer
is járőrbe kellett volna menniök.
Croft dühös volt. Idegesítette a műszaki munka, s noha ezt is
ugyanolyan buzgón és eredményesen irányította, mint általában
a szakasz minden tevékenységét morózus volt, unta, hogy minden-
nap változatlanul ugyanazt kell csinálni. Megpróbálta bosszúsá-
gát levezetni valamivel, s erre a célra kitűnően megfeleltek a pót-
tartalékosok Amikor még nem voltak beosztva, mindennap gon-
dosan megfigyelte őket a parton, végignézte hogyan hajtogatják
össze sátraikat és sorakoznak föl munkára. S mint valami vállal-
kozó, aki beruházásokat tervez, azon spekulált, hogyan fogja majd
a járőröket megszervezni, ha a szakasznak mind a tizenhér em-
bere meglesz.
Mikor megtudta, hogy csak négy új embert kaptak, dühbe
gurult. Igaz, hogy ezzel már tizenháromra emelkedett a létszá-
muk, mivel azonban az előírások szerint az alegységnek húsz
emberből kellett állnia, ez egyáltalán nem volt vigasztalás a szá-
mára. Motomén a hét emberből álló parancsnoki rajt is az ezred
felderítő részlegéhez osztották ugyan be állandó ielleggel, gyakor-
latilag azonban a raj mégsem tartozott a szakaszhoz. A hét ember
sose ment járőrbe, nem osztotta meg velük sem az őrszolgálatot,
sem a munkát, a parancsokat más altisztektől kapta, s Croft né

58

melyiküknek már a nevét se tudta. Motomén a szakasz tagjainak

néha hármasával-négyesével kellett járőrbe menniök, mikor pedig
kétszer annyi emberre lett volna szükség. S közben egész idő alatt
hozzájuk tartozott még hét ember, akik fölött azonban Croftnak
nem volt rendelkezési joga.
gy még nagyobb legyen a bosszúsága, véletlenül megtudta,
hogy egy ötödik embert is beosztottak a szakaszba, de már át is
vezényelték a parancsnoki rajba. Az esti kajaosztás után berontott
a századirodának berendezett sátorba és minden bevezetés nél-
kül ráförmedt Mantellira, a törzsszázad parancsnokára.
- Ide figyeljen, százados! Az a parancsnoki rajba beosztott új
ember nekem jár!
Mantelli szőke, szemüveges férfi volt, vidám, fülsértő hangon
tudott nevetni. Mikor Croft nekitámadt, mókásan, védekező moz-
dulattal arca elé kapta a tenyerét.
- Hohó, Croft, álljon meg a menet! - nevetett. - Nem va-
gyok én japcsi, a szentségit neki! Mi a fenét képzel? Csak úgy
egyszerűen beront ide, és rám döntí a századirodát?
- Túlságosan régóta nincs ki a létszámom, százados, és nem
vagyok hajlandó tovább tűrni a dolgot. Elegem van már belőle,
hogy agyonstrapáljam az embereimet és a bőrüket kockáztassam
mikor hét ember, hét nyavalyás alak nyugodtan csücsül a pa-
rancsnokságon, azon a címen, hogy a pucere meg fene tudja, mije
maguknak tiszt uraknak!
Mantelli kuncogni kezdett. Szivarozott de a szivar sehogy se
illett sovány arcához. - Csak nem képzeli, Croft, hogy magának
adom azt a hét embert? Akkor ki a fene nyomja a markomba
reggelenként a klozettpapírt?
Croft megmarkolta az asztalt, és dühös pillantást vetett a szá-
zadosra. - Hiába viccelődik, százados, tudom, hogy mihez van
jogom, s a felderítő szakasz igenis meg fogja kapni azt az ötödik
embert! A hadműveleti csoportban úgyis csak ceruzát hegyez!
Mantelli megint kuncogni kezdett. - Ceruzát hegyez? Azt
a kut afá át Ú veszem észre, nincs valami ó véleménye rólam;
Croft A tengerpartról belibbent az alkonyi szellő, és meg-
zizegtette a gúla alakú sátrakat. Pillanatnyilag csak kettesben
voltak a századirodán. - Nézze - folytatta Mantelli -, tudom
hogy disznóság, hogy nincs ki a létszáma, de hát mit csináljak?
59

- Adja ide azt az ötödik embert! A felderítőkhöz osztották be,

és ott én vagyok az őrmester. Szükségem van rá.
Mantelli súrolni kezdte talpával a sátor döngölt sárpadlóját.
- Van magának fogalma róla egyáltalán, mit csinálnak a had-
műveletiek? Betoppan Newton ezredes, s ha ne adj isten, nem
készült el valamilyen ügyirat sóhajt egyet, és azt mondja: "Túl-
ságosan lassan mennek itt a dolgok ", és engem tolnak le miatta
a fene enné meg! Ébredjen föl Croft: itt nem maga a fontos,
csak egy a lényeg: hogy elég irodista legyen, és fennakadás nélkül
működjön a parancsnokság. - Elgodolkozva forgatta szájában
a szivart. - Most, hogy pont mihozzánk került a tábornok meg
az egész törzse is s még csak ki se köphet az ember, ha nem
akar hadbíróság elé kerülni, még több emberre is szükség lehet a
szakaszából! Ha sokat pofázik, magát is beosztom írógépszalagot
pucolni.
- Fütyülök rá, százados! Még akkor is megszerzem azt az
embert, ha Pfeiffer őrnagyig, Newton ezredesig vagy akár Cum-
mings tábornokig kell mennem, azt a kutyaúristenit! A szakasz
nem fog örökké itt lebzselni a parton, szükségem van minden
emberre, akit csak meg tudok szerezni!
Mantelli felsóhajtott. - Ha magától függne, Croft, képes volna
végigmustrálni az összes póttartalékost, mintha lóvásáron lenne!
- Képes én. százados!
- Úristen egy pillanatnyi nyugtom sincs maguktól. - Man-
telli hátradőlt a széken, és rugdosni kezdte az íróasztal lábát.
A sátor nyílásán keresztül kilátott a kókuszpálmák közt a tenger-
partra. Valahol messze eldördült egy ágyú.
- Megkapom hát azt az embert vagy sem?
- Meg. . . meg. . . meg. . - felelte hunyorogva Mantelli.
A fövenyen, nem is egészen száz méterre, éppen akkor állítgatták
fel kétszemélyes sátraikat a póttartalékosok. Távolabb, a kikötő-
ben néhány Liberty-típusú teherhajó horgonyzott, s lassan bele-
veszett az esti ködbe. - Megkapja azt a nyavalyást. - Azzal
félrelökött néhány ív papírt végighúzta az ujját egy csomó egy-
más alá írt néven, s az egyiket aláhúzta a körmével. - Rothnak
hívják, polgári foglalkozása hivatalnok. Biztosan mesterlövészt
farag majd belőle.

A póttartalékosok egy-két napig még a parton maradtak. A Croft

és Mantelli százados közt lefolyt beszélgetést követő este Roth
csüggedten ballagott keresztül a póttartalékosok táborán. A ka-
fona, akivel egy sáto ban aludt - tagbaszakadt, kedélyes falusi
még odaát volt egy másik sátorban a barátainál, és Roth-
nak nem volt kedve csatlakozni a társasághoz. Előző este ő is
átment, de mint általában mindig, úgy érezte. nem közéjük való.
Hálótársa meg hálótársának barátai valamennyien fiatalemberek
voltak, valószínűleg nemrég kerültek ki a középiskolából, ostoba
vicceket meséltek, nagyokat röhögtek rajtuk, birkóztak meg károm-
kodtak. Nem tudott mit beszélni velük. Pedig mérhetetlenül só-
várgott valaki után, akivel komolyan elbeszélgethetne. Megint
ráeszmélt, hogy a póttartalékosok közt tulajdonképpen egyetlen
ismerőse sincs - azoktól, akikkel átkelt a tengeren, az utolsó
kiképzőtáborban egytől egyig elszakadt. Nem mintha azok közt
akadt volna különösebben értelmes ember. Ostoba alakok voltak
azok is mind. Folyton csak a nőkön járt az eszük.
Rosszkedvűen meredt a fövenyen szétszórva álló sátrakra. Még
egy-két nap, s átirányítják új szakaszához. Egyáltalán nem örült
a gondolatnak. Puskát nyomnak a kezébe! Ezt a disznóságot!
Legalább ne mondták volna előzőleg azt, hogy irodista lesz! Vállat
vont. Hiába: a katonaságnál csak ágyútöltelékre van szükség. Még
az olyan beteges családapákból is sorkatonát csinálnak, mint ő.
Pedig igazán nem erre való: egyetemet végzett, hivatali munkához
szokott. De hát próbálja csak megértetni ezt az ember a had-
sereggel!
Elhaladt egy sátor mellett ahol egy póttartalékos éppen cöve-
keket vert a homokba. Roth megállt, mert ráismert az illetőre.
Goldstein volt, őt is beosztották vele együtt a felderítő szakaszba.
- Helló! - köszönt rá Roth. - Látom nagyon serénykedsz.
Goldstein fölnézett. Huszonhét év körüli, világosszőke hajú
férfi volt, kék szeme komoly, de barátságos. Figyelmesen meg-
nézte Rothot, mintha rövidlátó lenne, kicsit még ki is dülledt
a szeme. Aztán igen szívélyesen elmosolyodott, és bólintott. Moso-
lyával meg figyelmes. fürkésző pillantásával elsó látásra nyílt,
egyenes ember benyomását keltette. - Éppen a sátramat rögzí-
tem - mondta. - Egész nap törtem rajta a fejem, s a végén rá

6o
sl
is jöttem, mí a baj. A hadsereg nem csináltat homokos talajon is
használható sátorcövekeket. - Buzgó mosoly ült ki az arcára.-
Vágtam hát néhány ágat egy bokorról, s most ezeket verem be
cövek helyett. Lefogadom, hogy akármilyen vihar lesz is, ki fog-
nak tartani. - Goldstein mindig igen megfontoltan, csak egy
kicsit kapkodva beszélt, mintha félt volna, hogy valaki félbe-
szakítja. Az orra tövétől a szája szögletéig húzódó, meglepően
szomorú barázdáktól eltekintve kmondottan kisfiús volt a képe.
- Csuda jó ötlet - felelte Roth. Mivel semmi egyéb nem
jutott az eszébe, habozott egy pillanatig, aztán leült a homokba.
Goldstein halkan dünnyögve tovább dolgozott. - Mit szólsz a be-
osztásunkhoz? - kérdezte.
Roth vállat vont. - Olyan, amilyet vártam. Rohadt. - Roth
görbe hátú, hosszú karú, alacsony emberke volt. Mintha minden
lógott volna rajta; hosszú, bánatos orra és táskás szeme volt; válla
előreesett. A haját egészen rövidre nyiratta, s amúgy is nagy fülei
ettől még nagyobbnak hatottak. - De hát fütyülök rá! - jelen-
tette ki meglehetősen nagyképűen. Mindent összevéve úgy festett;
mint egy törékeny csontú, szánni való majom.
- Szerintem marha mázlink van - mondta jóindulatúan
Goldstein. - Elvégre még mindig jobb, mintha egyenest a tűz-
vonalba kéne mennünk. Úgy hallom, a törzsszázadok a legklasz-
szabbak, az ilyenekbe általában az intelligensebb fickókat oszt-
ják be.
Roth felmarkolt egy kis homokot, s lepergette az ujja közt.-
Mi a fenének áltassam magam? - kérdezte. - Ahogy én látom,
a katonaságnál a végén mindenről kiderül, hogy sokkal rosszabb,
mint várta az ember. Erről is ki fog derülni, hogy a lehető leg-
rosszabb. - Komor, szinte síri hangon beszélt, s olyan lassan,
hogy Goldstein alig várta, hogy befejezze.
Á te túl pesszimista vagy - állapította meg. Fogott egy
acélsisakot, s mintha kalapács lett volna, verni kezdte vele az
egyik cöveket - Ne haragudj, amiért megmondom, de szerintem
helytelen szemszögből nézed a dolgokat. - Rávert néhányszor
a sisakkal a cövekre aztán szomorúan füttyentett egyet. - Irtó
ócska acélból vannak ezek - állapította meg. - Nézd, hogy
.behorpadt. pedig csak egy cövekre vertem rá vele.
Roth kicsit lenézően mosolygott. Bosszantotta Goldstein opti-
62

mizmusa. - Eh az efféle duma nagyon szépen hangzik, de az

igazság mégiscsak az, hogy a katonaságnál folyton kitolnak az
emberrel. Gondolj csak a hajóra, amin átjöttünk! Úgy összepré-
seltek bennünket, mint a szardíniát.
- Valószínűleg nem a jó szándék hiányán múlott - véleke-
dett Golds2ein.
- Nem a jó szándék hiányán? Nekem egész más a vélemé-
nyem. - Elhallgatott, mintha számba akarná venni sérelmeit
hogy a legbeszédesebbeket válassza ki közülük. - Nem figyelted
meg, hogy bántak a tisztekkel? Luxuskabinokban aludtak, minket
meg összezsúfoltak a hajófenéken, mint a disznókat. Hogy a tiszt
urak felsőbbrendűeknek, kiválasztottaknak érezzék magukat.
Ugyanezt a módszert követi Hitler is, amikor elhiteti a németek-
kel, hogy felsőbbrendűek. - Rothnak az volt az érzése, mintha
valami feneketlen szakadék szélén állna.
Goldstein tiltakozva emelte föl a kezét. - De hát mi épp ezért
nem engedhetjük meg az ilyen beállítottságot! Ez ellen harcolunk!
- Aztán - mintha szavai valamilyen fájó pontot érintettek
volna a lelkében - dühösen összeráncolta a homlokát, és hozzá-
tette: - Különben tudja a fene! Az igazság az, hogy mind anti-
szemiták. Az egész banda! .
- Kik ? A németek ?
Goldstein nem felelt azonnal Igen.
- Erről az oldalról is meg lehet közelíteni a dolgot - jelen-
tette ki Roth kicsit kinyilatkoztatásszerűen. - Véleményem sze-
rint azonban nem ilyen egyszerű a magyarázat. - S buzgón szó-
nokolt tovább.
De Goldstein nem figyelt oda. Komor hangulat lett úrrá rajta.
Röviddel előbb még derűs volt és elégedett, s aztán hirtelen elmúlt
a jókedve. Miközben Roth szónokolt, Goldstein hol a fejét csó-
válta hol meg cuppogott. De ez nem volt semmiféle összefüggés-
ben Roth előadásával. Goldsteinnek egy aznap délután lejátszó-
dot epizód jutott az eszébe. Néhány katona egy teherautó sofőrjé-
vel beszélgetett, s Goldstein végighallgatta a társalgást A sofőr
tagbaszakadt, pufók, vörös képű fickó volt, és arról tartott elő-
adást a póttartalékosoknak. hogy melyik században jó lenni. és
melyikben nem. Mikor rákapcsolt és elrobogott, méo vissza ís
kiáltott: -
Csak azon imádkozzatok, hogy az F századba ne
63

kerüljetek! Abba rakják a sok nyamvadt zsidót! - Harsány

röhögés tört ki, s valaki a sofőr után üvöltött - Ha oda raknak,
máris kilépek a hadseregből! - Mire még hangosabban röhögtek.
Goldstein egészen vörös lett a méregtől, mikor felidézte emléke-
zetében a jelenetet. Mérgébe ráadásul még kétségbeesés is ve-
gyült, mert tudta, hogy úgyis hiába dühöng. Utólag már bánta,
hogy nem mondta meg a véleményét annak a taknyosnak, aki
a sofőr után kiabált pedig hát nem is az a kölyök vol; a lényeg.
Ő csak szellemeskedni akart - gondolta Goldstein. A lényeg a
sofőr volt. Goldstein lelki szemei előtt ismét megjelent a brutális
vörös ábrázat, és önkéntelenül megborzongott. - Az a grobe
Jung az a paraszt! - morogta magában. Iszonyúan elcsüggedt:
ez a fajta arc vöröslött minden zsidóellenes pogrom mögött.
Leült Roth mellé, és leverten meredt az óceánra. Mikor Roth
befejezte szónoklatát, Goldstein bólintott. - Miért ilyenek vajon?
- Kik ?
Az antiszemiták. Miért nem térnek már észhez? Hogy tűr-
heti ezt Isten?
Roth gúnyosan mosolygott. - Isten olyan luxus, amit nem
engedhetek meg magamnak.
Goldstein a tenyerébe csapott az öklével. - Nem, egyszerűen
nem értem! Hogy lehet, hogy Isten mindezt látja és megengedi?
Hiszen állítólag mi vagyunk az ő választott népe! - Dühösen
fölhorkant. - Választott nép! Ugyan mire? A córeszre!
- Részemről szabadgondolkodó vagyok - jegyezte meg
Roth.
Goldstein egy darabig merev tekintettel bámulta a kezét, aztán
szomorkásan elmosolyodott. Szája körül elmélyültek a ráncok, és
gunyorosan elhúzta az ajkát. - Ha majd eljön az idő - szólalt
meg ünnepélyesen - nem fogják kérdezni, miféle zsidó vagy.
- Azt hiszem, fölöslegesen emészted magad az ilyesmikkel
- mondta Roth. Mi lehet az oka. tette fel magában a kérdést,
hogy olyan sok zsidónak tele van a feje mindenféle ócska dajka-
mesével. Az ő szülei legalább modern gondolkozásúak, de ez a
Goldstein olyan, mint valami zsémbes, átkozódó, ósdi gondolko-
dású aggastyán. biztos, hogy erőszakos halállal fog elpusztulni.
- A zsidók általában túl sokat emésztik magukat önmaguk miatt
- szólalt meg ismét. Megdörzsölte hosszú, bánatos orrát. Furcsa
64

egy fickó ez a Goldstein - gondolta - ; szinte mindenért a hü-

lyeségig tud lelkesedni, de kezdjen csak beszélgetni vele az ember
politikáról, közgazdaságról vagy bármilyen időszerű kérdésről,
a végén, mint minden zsidó, mindig ugyanarra a témára lyu-
kad ki.
- Ha mi nem emésztjük, más ugyan nem fogja emészteni ma-
gát miattunk - felelte keserűen Goldstein.
Roth ingerült lett. Csak azért, mert zsidó, hitsorsosai eleve fel-
tételezik róla, hogy egy véleményen van velük. S ez egy kicsit
letörte. Nem vitás, hogy örökös balszerencséjének bizonyos mérté-
kig csakugyan az az oka, hogy zsidó, de azért igazságtalanság
mindent ezzel magyarázni; olyan döntő fontossága nincs a dolog-
nak, tiszta véletlen, hogy zsidónak született. - Talán hagyjuk
ezt a témát - javasolta.
Ültek és nézték a lemenő nap utolsó, ragyogó sugarait. Egy idő
múlva Goldstein az órájára pillantott, aztán hunyorogva a napra
nézett, amely már majdnem teljesen eltűnt az ég alján. - Két
perccel később ment le, mint tegnap - fordult Roth felé. - Sze-
retem megfigyelni az ilyesmit.
Volt egyszer egy barátom - mondta Roth -, aki a New
York-i meteorológiai intézetben dolgozott.
- Igazán? - kérdezte Goldstein. - Én is mindig ilyesmit
szerettem volna csinálni, de hát komoly iskolázottság kell hozzá.
Már úgy értem, hogy nagyon járatosnak kell lenni a magasabb
matematikában.
- Az illető csakugyan egyetemet végzett - ismerte el Roth.
Ilyen témákról sokkal szívesebben társalgott. Kevesebb alkalmat
adtak a vitára. - Igen, egyetemet végzett - ismételte meg -, de
nagyobb mázlija is volt, mint a magunkfajta embereknek általá-
ban. Én a New York-i Columbia egyetemen tanultam, de nem lát-
tam soha semmi hasznát.
- Ugyan már, hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte Goldstein.
- Én sokáig mérnök szerettem volna lenni. Gondold csak el, mi-
lyen csodálatos lehet, ha az ember mindent meg tud tervezni, amit
csak akar. - Kicsit szomorúan sóhajtott egyet, aztán elmosolyo-
dott. - De hát így se panaszkodhatom. Elég mázlim volt.
- Te csakugyan vitted valamire - helyeselt Roth. - Én sose
tapasztaltam, hogy diplomával könnyebb munkához jutni.-
65

Keserűen folytatta: - Képzeld el: két évig állás nélkül voltam.

Tudod, milyen rohadt dolog az?
- Nekem aztán nem kell magyaráznod, barátocskám - fe-
lelte Goldstein. - Én ugyan sose voltam állás nélkül, de sokszor
volt olyan munkám, hogy jobb nem is beszélni róla. - Rosszalló
mosoly ült ki az arcára - De hát mi értelme panaszkodnunk?-
kérdezte. - Alapjában véve elég jó sorunk van. - Tenyerét föl-
felé fordítva kitárta a kezét. - Házasemberek vagyunk, gyere-
keink vannak. . . Ugye, neked ís van gyereked?
- Van - mondta Roth. Elővette levéltárcáját, és Goldstein
egy két év körüli, csinos kisfiú arcvonásait vette ki az esti fél-
homályban. - Igazán szép kölyök - jegyezte meg -, és a fele-
séged is nagyon. . . nagyon jóképű. - Az asszony pufók, jelen-
téktelen teremtés volt.
- De az ám - mondta Roth. 6 is megnézte Goldstein fele-
ségének és gyerekének a fényképeit, és gépiesen viszonozta a bó-
kokat. )óleső melegség fogta el, ha a fiára gondolt. Eszébe jutott,
hogy szokta fölébreszteni a gyerek vasárnap reggelenként. A fele-
sége berakta melléje az ágyba, a kölyök meglovagolta a hasát, és
vidáman gőgicsélve ráncigálni kezdte gyönge kis kezével a mellén
a szőrszálakat. Rothba szinte belenyilallott a boldogság, amikor
erre gondolt, aztán meg a fájdalmas igazság, hogy bizony nem is
örült olyan nagyon a gyereknek, amikor még nem szakadtak el
egymástól. Mindig ingerült volt, és haragudott, hogy fölzavarták
álmából, s most őszintén csodálkozott rajta, hogy lehetett képes
elszalasztani a boldogságot, amikor ott volt a keze ügyében. Mint-
ha csak most jutott volna el odáig, hogy megértse igazi önmagát,
s olyasféle különös érzés fogta el, mint a felfedezőket: mintha éle-
te ismerősnek hitt; egyhangú terepén még sose látott szakadékokra
és hidakra bukkant volna. - Tudod, furcsa ez az élet - jegyezte
meg
Goldstein fölsóhajtott. - Az - felelte csöndesen.
Rothot hirtelen meleg rokonszenv fogta el Goldstein iránt. Van
benne valami nagyon megnyerő - állapította meg. Olyasmik
jutottak az eszébe, amiket egy férfi csak egy másik férfival tud
igazán megtárgyalni. Az asszonyok csak a gyerekekkel meg jelen-
téktelen semmiségekkel törődnek. - Sok minden van, amiről egy
asszonnyal nem lehet beszélni - jegyezte meg.
66

Én ezt nem mondhatom -, jelentette ki sietve Goldstein.

- Szeretem megtárgyalni a dolgaimat a feleségemmel. Remekül
megvagyunk egymással. Nagyon megértő asszony. - Elhallga-
tott, mintha szavakat keresne. hogyan fogalmazza meg mondani-
valóját. - Tudja fene mikor tizennyolc-tizenkilenc éves kölyök
voltam, egész más fogalmaim voltak a nőkről. Szexuálisan persze
kívántam őket. Emlékszem, hogy kurvákhoz jártam, néha meg is
csömörlöttem tőlük, aztán egy-két hét múlva megint csak elfo-
gott utánuk a vágy. - Egy darabig szótlanul nézte a tengert,
aztán bölcs mosoly jelent meg az arcán. - Mikor aztán megnő-
sültem, sok mindenre rájöttem a nőkkel kapcsolatban. A házas-
ember egészen másképp látja a nemi életet mint taknyos kölyök
korában. Valahogy. :. a fene tudja, valahogy már nincs olyan
nagy jelentősége. Az asszonyok - jelentette ki ünnepélyesen-
nincsenek úgy oda érte, mint mi. Számukra nem jelent olyan
sokat.
Roth kísértést érzett, hogy föltegyen egy-két kérdést Goldstein-
nek a feleségével kapcsolatban de nem merte megkockáztatni.
Megkönnyebbült attól. amit Goldstein mondott. Egyéni fájdal-
mai és kétségei, amelyeket olyankor érzett, amikor hallotta, ho-
gyan beszélnek bajtársai nőügyeikről, kicsit csillapultak. - Ez
igaz - helyeselt nagy örömmel. - Az asszonyokat egyáltalán
nem érdekli a nemi élet. - Nagyon közel érezte magát Goldstein-
hez, mintha csak ők ketten lettek volna birtokában valamilyen
fontos ismeretnek. Van valami nagyon kellemes, nagyon vonzó
ebben a Goldsteinben. Biztosan senkivel se tudna goromba lenni
- gondolta Roth.
Mi több: meg volt győződve róla, hogy Goldstein szereti őt.-
Milyen jó itt ülni - mondta mély, szívből jövő hangon. A sátrak
ezüstösen ragyogtak a holdfényben, a part is sziporkázott a víz
peremén. Rothban már-már túláradtak az érzelmek, de sehogy se
sikerült szavakba foglalnia őket. Goldstein rokon lélek, igazi ba-
rát. Roth felsóhajtott. Úgy látszik, egy zsidó csakis egy másik
zsidónál találhat megértésre.
Egészen elcsüggedt a gondolatra. Miért kell ennek így lennie?
Egyetemet végzett, művelt ember, sokkal műveltebb itt majdnem
mindenkinél, és ugyan mit ér vele? Egyetlen embert sikerült

B7

találnia, akivel érdemes szóba állni, s az is majdnem úgy beszél,

mint egy szakállas, vén zsidó.
Jó darabig némán üldögéltek. A hold elbújt egy felhő mögé,
a tengerpart koromsötét volt és csendes A többi sátorból halk
beszélgetés meg nevetés szűrődött ki az éjszakába. R oth hirtelen
ráeszmélt, hogy néhány perc múlva vissza kell térnie sátrába,
s már előre irtózott tőle, hogy éjszaka föl kell majd kelni, és őrség-
be kell menni. Észrevette, hogy egy katona ballag feléjük.
- Alighanem Wyman öcsi - mondta Goldstein. - Nagyon
rendes fiú.
- Ó is velünk jön a felderítőkhöz? - kérdezte Roth.
Goldsfein bólintott - Igen. Mikor megtudtuk, hogy ugyanoda
kerülünk, elhatároztuk, hogy ha lehet, egy sátorban fogunk lakni.
Roth savanyúan elmosolyodott. Tudhatta volna. Mikor Wyman
lekuporodott, hogy bebújjon a sátorba, félrehúzódott, s megvárta,
míg Goldstein bemutatja őket egymásnak - Azt hiszem, már
találkoztunk. mikor összerakták a társaságot - mondta.
- Fiát persze, emlékszem is rád - felelte barátságosan Wy-
man. Magas. nyúlánk. szőke kiálló pofacsontú fiatalember volt.
Levetette magát az egyik pokrócra, és nagyot ásított. - Nem
gondoltam, cimbora, hogy ilyen sokáig eldumálunk - fordult
mentegetőzve Goldstein felé.
- Semmi baj - mondta Goldstein. - Kigondoltam, hogy
kell rögzíteni a sátrat, s azt hiszem, ma éjszaka nem is fog össze-
dőlni. - Wyman körülnézett, és észrevette a cövekeket. - Tyű,
de klassz! Igazán röstellem, hogy nem segítettem, Joe.
- Oké - felelte Goldstein.
Roth úgy érezte, hugy órá itt már semmi szükség. Fölállt, és
kinyújtóztatta tagjait. - Azt hiszem, ideje kotródnom. .- Meg-
dörzsölte vékony karját.
- Maradj még - mondta Goldstein.
- Kösz, szeretnék még aludni egyet, mielőtt őrségbe kell
menni = Azzal elindult a sátra felé. Lassan vonszolta a lábát.
Egyre az járt az eszében, hogy Goldstein nyájas modora igazában
nem sokat jelent. Csak olyan máz az egész. Nem szívből jön.
Felsóhajtott. Talpa alatt lágyan neszezett a homok, mintha víz
csobogna.

68

- Márpedig nekem elhiheted - mondta a Polyák. - Ezer és

egy mód van rá, hogy az ember átrázza a világot. - Hosszú, he-
gyes állával Steve Minetta felé bökött, és elvigyorodott. - Nem
létezik, hogy ne lehessen kitalálni valamit.
Minetta még csak húszéves volt, de már majdnem a tarkójáig
nőtt a homloka. Keskeny bajuszt növesztett, és gondosan rövidre
t nyírta. Egyszer azt mondta valaki, hogy William Powellre hason-
lít és úgy fésülte maradék haját, hogy minél jobban növelje ezt
a hasonlóságot. - Egy frászt - jelentette ki. - Szó sincs róla.
Nem mindenkit lehet átrázni.
- Például? - tudakolta a Polyák. Pokrócostul együtt oldalt
I, fordult, hogy arccal legyen Minetta felé. - Ide figyelj! Egyszer
a mészárszékben tyúkot belezek egy vén spinének, és megpróbá-
lom elcsenni az egyiket a tyúk hasa körül lévő két hájdarabból.
- A nagyobb hatás kedvéért egy kis szünetet tartott, s Minetta
máris röhögött látva hogy a Polyák húsos, érzéki, mozgékony
ajka vigyorra húzódik.
- Na és? - kérdezte.
- Csakhogy a spiné erősen figyelt ám s mikor kezdtem cso-
J magolni a tyúkot. aszongya: "Hát a másik hája hol van?" Mire
ránézek, és mondom neki:, Okosabb, ha nem viszi el, naccsám,
mert fertőzött Büdös lesz tőle az egész csirke. " De a nó csak rázza
a fejét és aszongya Nem baj, fiatalember; aggya csak ide. " Mit
csinálhattam volna? Odaadtam.
Akkor hát hul van ebben az átrázás? - tudakolta Minetta.
- Haha! Mielőtt odaadtam volna neki a csirkét, jól belevág-
tam a máján az epezacskóba. Tuti, hogy olyan ízű lett, mint a szar.
Minetta vállat vont. A sátorba beszűrődött annyi holdvilág,
hogy kivehette a Polyák arcát. Az szélesen vigyorgott, s Minetta
nagyon komikusnak találta, mert baloldalt hiányzott három foga.
A Polyák legföljebb huszonegy éves lehetett de nagyon sunyin
és alattomosan tudott nézni s ha nevetett, olyan ráncos lett az
. arca, mint egy javakorabeli férfié. Minetta egy kicsit mindig ké-
nyelmetlenül érezte magát a társaságában. Titokban félt össze-
mérni élettapasztalatait a Polyákéval.
- Ugyan, ne lódíts folyton - mondta. Minek nézi őt ez a
Polyák, hogy ilyesmit akar beadni neki?
- Lódít a rosseb, mikor ez az igazzság - felelte sértődötten
69

a Polyák. Bizonyos szavakat, mint például az "igazság", képtelen

volt tisztességesen kiejteni.
- Tudom, tudom, a színtiszta igazzság - utánozta Minetta.
- Jól szórakozol? - kérdezte a Polyák.
- Nincs okom panaszra - felelte Minetta. - Úgy beszélsz,
mint valami vicclapfigura. - Ásított egyet. - Egy biztos: a had-
sereget még senki se rázta át.
- Eddig még sikerült - mondta a Polyák.
Majd akkor hencegj, ha leszereltél - felelte Minetta.
i A homlokára csapott, és fölült. - Fene a büdös szunyogjaibal
- Kotorászni kezdett a párnája - egy törülközőbe csavart, pisz-
kos ing - alatt, és előhúzott egy kis üveg "moszkitót". Bekente
vele az arcát meg a kezét, s közben dühösŐn morogta: - Hogy
i így kelljen élnie az embernek! - Fél könyökre támaszkodott, és
cigarettára gyújtott. Eszébe jutott, hogy éjszaka tilos a dohányzás,
pár pillanatig habozott, aztán dühösen legyintett. - Eh, le van
szarva! - De azért önkéntelenül beárnyékolta tenyerével a ciga-
rettát. Odafordult a Polyákhoz. - Rühellek ilyen disznó módra
élni, cimbora. - Megpaskolta "párnáját", hogy egyenletesebb
legyen. - Az embernek a saját szennyesén kell aludnia, mocskos
ingben meg gatyában! Ki az isten látott még ilyet?
A Polyák vállat vont. Heten voltak testvérek, fiúk meg lányok
vegyesen, ő volt köztük a hatodik, s míg árvaházba nem került,

r
i egy padlóra terített pokrócon aludt a szoba közepén, a kályha
mellett. Ha éjjel kialudt a tűz, aki elsőnek kezdett fázni a gyere-
kek közül fölkelt, és megrakta a kályhát. - Nem is olyan rossz
piszkos alsóneműben aludni - felelte Minettának. - Nem
másznak az emberre a poloskák. - Ötéves kora óta maga mosta
a szennyesét.
Hát nem feneség, hogy nincs más választása az embernek?
Vagy a saját bűzét kénytelen szagolni, vagy megeszik a polos-
kák? - kérdezte Minetta. Eszébe jutott, milyen ingeket szokott
viselni. Mixidig arról volt híres, hogy ő öltözik a legelegánsabban
az egész házban, a fiúk közül mindig ő tudja elsőnek a legújabb
táncokat, s most olyan inge van, amelyik két számmal nagyobb
a kelleténél. - Hallottad már a viccet a katonaingekről? - kér-
i dezte. - Kétféle méretben gyártják: túl nagyban meg túl ki-
csiben. .

70

- Hallottam - felelte a Polyák.

- Pfuj! - Minettának eszébe jutott, hogy délutánonként
legalább egy óra hosszat szokott öltözködrli,s közben többször is
nregfésülködött. Olyankor is ez volt a legkedvesebb szórakozása
ha nem volt hová mennie.- Azt áruld el,hogy lehet megszaba
dulni a katonaságtól,s akkor elismerem,hogy csakugyan minden-
kit át lehet rázni.
- Megvan Anna is a módja - mondja a Polyák.
- Persze. A mennyek országába is el lehet jutni,mégse jut
oda senki.
- Megvan annak is a módja - ismételte meg titokzatosan
-t a Polyák s még bólintott is hozzá a sötétben. Minetta csak a pro-
filját tudta kivenni: horgas orrával,hosszú,hegyes állával,be-
r esett ínyével pontosan úgy festett,mint Uncle Sam eleven kari-
r katúrája.
- Halljam hát,miféle? - kérdezte Minetta.
- Nincs neked ahhoz merszed - felelte a Polyák.
Úgy veszem észre,neked sincs - vágott vissza Minetta.
A Polyák érdes hangja jókedvűen csengett. - Én jól érzem
r: magam a hadseregben.
Minettát elfogta a méreg. Ezzel a Polyákkal kár vitatkozni,az
utolsó szó úgyis mindig az övé.- Eh,le vagy szarva! - tört ki.
- Te is.
Hátat fordítottak egymásnak,és elhelyezkedtek pokrócaikban.
f Köd szállt be az óceán felól,s Minetta kicsit megborzongott.
Eszébe jutott a felderítő szakasz,ahová beosztották őket,s egy
kicsit megint megremegett, ezúttal a félelemtől,hogy harcolnia
kell. Kezdett elálmosodni,s arról ábrándozott,milyen lesz majd,
ha kitüntetésekkel a mellén tér haza a tengerentúlról... Aztán
ráeszmélt hogy ez bizony nagyon soká lesz még,és megint el-
fogta a harctértől való rettegés. Néhány mérföldnyire tüzelni
kezdett egy üteg,mire fülére húzta a pokrócot. Mindjárt kelleme-
3 sebben érezte magát.- Hé, Polyák! - szólalt meg.
Mi van?. .- A Polyák már félálomban volt.
Minetta elfelejtette,mit is akart mondani,s csak úgy vaktában
megkérdezte: - Mit gondolsz fog esni ma éjjel?
- Mintha dézsából öntenék.
- Ühüm.- Minettaszeme lecsukódott.
71

Ugyanaznap este tárgyalta meg Croft Martinezzel, hogyan szer-

vezi újjá a szakaszt. A sátrukban kucorogtak a pokrócaikon.-
Fura egy digó ez a Mantelli - mondta Croft.
Martinez vállat vont. Az olaszok sok mindenben hasonlítanak
a spanyolokra meg a mexikóiakra. Nem szívesen diskurált hát
erről a témáról. - Öt új ember - dünnyögte elgondolkozva.-
Marha nagy szakasz lenni. - Elmosolyodott a sötétben, és gyön-
géden hátba verte Croftot. Ritkán esett meg, hogy Martinez el-
árulta érzelmeit. Kis idő múlva halkan megkérdezte: - Ugye
most már mehetni megint sokat harcol?
Croft a fejét rázta. - Tudja a fene. - Megköszörülte a torkát.
- Ide figyelj, Japcsalil Szeretnék valamit megbeszélni veled.
Megint két rajra fogunk oszlani, s úgy gondoltam, hogy a régiek
többségét meghagyom együtt az egyik rajban, az újakból meg új
rajt szervezek, s azt te fogod vezetni Toglióval.
Martinez megtapogatta finoman ívelt sasorrát. - A régi raj
Brown vezet ?
- Ühüm.
- S Red mellette új káplár?
Croft fölhorkant. - Red? Szó sem lehet róla! Aki nem haj-
landó semmiféle parancsnak engedelmeskedni, hogy a fenébe
tudna parancsolni? - Fogott egy pálcát, és csapkodni kezdte a
bokavédőit. - Nem. Én eredetileg Wilsonra gondoltam - mond-
ta -, csakhogy ó még térképet sem tud olvasni.
- Gallagher?
- Gallagherből szívesen csinálnék tizedest, de ha szorul a
kapca, elveszti a fejét. - Habozott egy pillanatig. - Neked meg-
mondhatom: végül is Stanleyre esett a választásom. Brown már
úgyis régóta rágja a fülem, hogy Stanley milyen rendes fiú. Arra
gondoltam, hogy ő fog tudni a legjobban együttműködni Brown-
nal.
Martinez vállat vont. - Te szakaszod!
Croft kettétörte a pálcát. - Tudom. Stanley a legnagyobb
seggnyaló az egész szakaszban, de ő legalább akar tizedes lenni,
amit se Redről, se Wilsonról nem lehet elmondani. Ha nem válik
be, leváltom, és kész.
Martinez bólintott. - Helyes. Akkor hát lesz ő. -- Fürkésző
72

pillantást vetett Croftra. - Bs én azokkal a nyavalyás. . . újak-

kal kerül egy rajba?
Úgy van. - Croft vállon veregette Martinezt. Ő volt az
egyetlen a szakaszban, akit szeretett, sőt féltő, szinte atyai gond-
! dal vigyázott rá, ami furcsa ellentétben állt jellemének egyéb
vonásaival. - Nézd, Japcsali - folytatta kertelés nélkül -. te
sokkal többet csináltál végig, mint bárki más a szakaszból engem
is beleértve. Azt tervezem, hogy a nehezebb felderítő feladatokkal
a régiekből álló rajt bízom majd meg. mert ók már tapasztalt
rókák. Az új ra egy darabig a könnyebb feladatokat fogja kapni.
Ezért szeretném, ha te abban lennél.
- Martinez elsápadt. Különben kifejezéstelen volt az arca. Csak
az egyik szeme rebegett idegesen. - Brownnak rosszak idegek.
- Essen belé a fene! A gumicsónak-ügy óta minden kalamaj-
i kából kimaradt. Most rajta a sor. Pihenésre van szükséged. fiú!
MarTinez a derékszíját tapogatta. - Martinez van nagyon jó
felderítő, oké - mondta büszkén. - Brown rendes fiú. de ide-
gei. . . kampec. Marad én a régi rajban, oké?
- Az újnak könnyebb lesz a dolga.
Martinez a fejét rázta. - Új emberek nem ismerni engem.
Nem jó dolog, nem tetszeni. - Nagy erőfeszítésbe került, hogy
ki tudja fejezni angolul a gondolatait. - Parancsolni. . . nem
lenni könnyű. Nem hallgatni majd rám.
Croft bólintott. Martinez érvelése cáfolhatatlan volt. Ugyan-
akkor azt is nagyon jól tudta, hogy a fiú mennyire fél. Éjszakán-
ként sokszor riadt fel arra, hogy hangosan nyög lidérces álmában.
Ha ilyenkor a hátára tette a kezét, hogy fölébressze, Martinez
úgy ugrott talpra, ahogy a megriasztott madár rebben föl a leve-
gőbe. - Biztos, hogy a régiekkel akarsz maradni, Japcsali?-
kérdezte Croft.
- Igen.
Rendes gyerek ez a Japcsali - gondolta Croft. A mexikóiak
közt is akadnak rendesek, mint ahogy gazemberek is, és azzal,
aki rendes, nem szabad kitolni. Aki ennyíre ragaszkodik hozzá,
hogy teljesíthesse a feladatát, csak rendes ember lehet - állapí-
totta meg magában Croft. Hirtelen szinte túláradó szeretet öntötte
el Martinez iránt. - Rendes fiú vagy, te csibész - dicsérte meg
hangosan is.

73

Martinez cigarettára gyújtott. - Brown is fél, Martinez is fél,

de Martinez van jobb felderítő - mondta halkan. Bal szeme még
mindig idegesen rebegett. S mintha áttetsző lett volna a szemhéja,
szinte látni lehetett, milyen lázasan dobog mögötte a szíve.

Időgép

JULIOMARTINEZ,
AZALMOKHSE

Alacsony, karcsú, jóképű mexikói, haja hullámos, vonásai fino-

mak, de markánsak. Teste arányos és kecses, mint a szarvasé.
Feje - ugyancsak, mint a szarvasé - sose mozdulatlan egészen.
Nedvesen csillogó, barna szemével mindig idegesen, éberen fi-
gyel, mintha bármelyik pillanatban kész volna tovaszökellni.

Szegény mexikói kisfiúkat is igézetében tartja Amerika mesevilá-

ga, szeretnének ők is hősök, repülők, amorózók, milliomosok
lenni.
A nyolcéves ulio Martinez 1926-ban San Antonio szeméttől
bűzös utcáit járja csetlik-botlik a kavicson s a texasi égboltot
fürkészi. Tegnap látott egy repülőt, s feje fölött ívelt át a magas-
ban; kisgyerek még, s nagyon szeretné, ha ma is sikerülne föl-
fedeznie egyet.
(Ha nagy leszek, én is röpcsit építek.)
Fehér rövidnadrágja combközépig ér. Apacsingéből - az is
fehér - kilátszik vékony, barna, kisfiús karja; haja fekete, göndör
fürtös. Aranyos mexikói srác.
Szeret a tanító néni, szeret a mama is; mama kövér és izzad-
ságszagú; vastag a karja, és puha a melle; éjszakánként a két kis
szobában tisztán hallani. ahogy mama meg papa. . . slap-slap,
slap-slap, a párnába fúrom az arcom, úgy kuncogok. (Ha nagy
leszek, én is röpcsit építek. )
A mexikói negyed nincs kikövezve, s sufniszerű faházacskák
rogyadoznak a hőségben. Mindig porszag van meg petróleum-
szag, meg zsírszag, a levegőben mindig érezni lehet a szekerek
elé fogott himpókos lovak émelyítő izzadságszagát meg a mezítlá-
bas öregek pipafüstjét.

Mama fölrázza, spanyolul beszél. Hé, te világ lustája, hozzál

egy kis borsot meg egy font tarkababot. A fiú a markában szo-
rongatja a pénzdarabot, jólesően hűvös a tapintása.
Mama, ha nagy leszek, pilóta leszek.
Te vagy az én okos, jó kisfiam (mama csókja nedves, csípős,
teste izzadságszagú ), csak hozd már azt a borsot meg a babot.
Sok mindent fogok ám én csinálni, mama.
Mama nevet. Pénzt keresel, földed is lesz, de most már aztán
iszkíri.

A mexikói kisfiúk felnőnek, finom, piheszerű szőr serken az állu-

kon. Ha csöndes és félénk az ember gyereke, nehezen talál szere-
tőt magának.
Ysidro, Julio bátyja, húszéves, nagyon elegánsan öltözik. Fehér
betétes, barna cipője van, barkója két hüvelyk hosszú. Julio hall-
gatja.
Sok klassz csajt megkeféltem én már. Nagylányokat. Platina-
szőkéket. Alice Stewartot, Peggy Reillyt, Mary Hennesseyt. Pro-
testáns lányokat.
Én is keféltem már.
Ysidro kineveti. Az ám, a markodba. De nem baj, majd meg-
tanulod a módját. Rájössz, hogy a nőkkel éppoly könnyű bánni,
mint a gitárral.

Julio tizenöt éves, mikor először szeretkezik. Van egy lány a föl-
des utcában, aki sose hord bugyit. Ysabel Flores, ócska kis lány.
Minden fiúval lefekszik.
Te cuki cuki cuki Julio.
Az üres ház mögötti fa alatt, a sötétben. Ahogy a kutyák, oké,
Julio?
Julio jóleső émelygést érez. (Protestáns lányok szeretnek, ren-
geteg pénzt fogok keresni. ) Ha nagy leszek, sok-sok ruhát veszek
neked, Ysabel.
A lány nyirkos, bársonyos teste elernyed. A földre terített
ruháján fekszik, korán érett keble petyhüdten lóg a nyári mele-
ben. Sok ruhát? - kérdi. Milyen színűeket?

74 75

Julio Martinez már fiatalember, nagymenő; egy kifőzdében dol-

gozik. Felszolgál. A lacipecsenye szaga undorító, a roston sült
kolbászban megolvad a fokhagyma. joe meg Nemo, Harry meg
Dick, Fehér Torony. Zsír sistereg a tepsiben, benne húscafatok
avas háj, spaknival kell kivakarni. Martinez fehér zakóban van.
A texasiak türelmetlenek tudnak lenni. Hé, fiú, gyerünk már
azzal a chilivel.
Igenis, uram.
A prostituáltak keresztülnéznek rajta. Jó fűszeresen, pincér.
Parancsára, kisasszony. A boxokban vakítóan vibrál a villany,
Juliónak fáj a talpa a cementpadlótól. (Rengeteg pénzt fogok
keresni. )
Csakhogy nem akad munka, amivel rengeteget lehetne keresni.
Mihez kezdhet San Antonióban egy mexikói fiatalember? Elme-
het felszolgálónak valamelyik étkezdébe; beállhat szállodai boy-
nak; szüret idején szedhet gyapotot; még boltot is nyithat; éppen
csak orvos, ügyvéd, nagykereskedő, hivatalfőnök nem lehet belőle
soha.
Igaz : szeretkezhet is.

Rosalitának megnőtt a hasa; majdnem akkora már, mint apjának;

Pedro Sáncheznek a pocakja. EI kell venned a lányomat -,
mondja Pedro.
Sí. Pedig vannak Rosalitánál csinosabb lányok is.
Úgyis ideje már megnősülnöd.
Sí. (Rosalita meg fog hízni, egy csomó gyerek szaladgál majd
a házban. Slap-slap, slap-slap, a párnába fúrják az arcukat, és
kuncognak. Ő meg csatornát ás az országutakon.)
Úgyis te háltál vele először.
Sí. (Nem is ő volt a hibás. Sheik, Ramses, Arany Troján. Né-
ha két dollárja is ráment a heti húszból, amit keresett. )
Majd beszélek Senora Martinezzel.
Sí. Csak tessék.
Az éjszaka csupa keserűség. Rosalita kedves lány, de kedveseb-
bek is vannak. Martinez a mocskos utcákat járja. Most kezdik
kikövezni őket.
Unod az életed? Nyugtalan vagy? Fölcsináltál egy ringyót?
Állj be katonának.
Martinez 1937-ben közlegény lesz. Harminckilencben még
mindig az. Csinos, félénk, udvarías mexikói fiú. Felszerelése
mindig makulátlan, ennél többet nem is kívánnak a lovasságnál.
Teendő akad bőven. Gyomot irt a tisztek kertjében, fölszolgál,
ha vendégeket hívnak. Lovaglás után lecsutakolja a lovat; ha
kanca, még a farka alatt is kitörüli. Az istállókban fullasztó a me-
leg. ( Sok-sok ruhát veszek majd neked. ) Egy katona nagyot húz
a lova fejére. Ez az ostoba négylábú dög csakis ebből ért. A Ió
fájdalmasan fölnyerít, s kirúg. A katona erre még egyet rávág.
A rohadt dög ma folyton le akar dobni a hátáról. Úgy kell bánni
a lóval, mintha nigger volna, akkor majd megtanulja, mi a rend.
Martinez kilép a boxból, a másik csak most veszi észre. Hé,
Julio, szól rá, aztán tartsd a pofád.
Önkéntelenül összerezzen. (Hé, fiú, gyerünk már azzal a chi-
livel. )
Bólint, vigyorog. Tartom - feleli.

Fort Riley hatalmas erődítmény, a vöröstégla laktanyaépületeket

zöld pázsit veszi körül. A tisztek csinos kis kertes házakban lak-
nak. Martinezt tisztiszolgának rendelik ki Bradford hadnagy
mellé.
Ugye szépen kipucolod ma a csizmám, Julio?
Igenis, hadnagy úr.
A hadnagy iszik. Akarsz egy pohárral, Martinez?
Köszönöm, hadnagy úr.
Szeretném, ha ma különösen kítennél magadért.
Parancsára, hadnagy úr.
A hadnagy kacsint egyet. Aztán semmi olyat ne csinálj ám,
amit én nem csinálnék.
Értettem, hadnagy úr.
A hadnagy meg a felesége elmennek hazulról. Szerintem ilyen
derék tisztiszolgánk még sose volt, mint te, Julio, mondja Mrs.
Bradford.
Köszönöm, nagyságos asszony.

7g 77

Mikor megkezdődnek a behívások, Martinezt tizedessé léptetik

elő. Az első gyakorlat alkalmával, amikor oda kell állnia egy raj
elé, úgy be van gyulladva, hogy alig tudja kinyögni a vezény-
szavakat. (Az isten bassza meg, nekem ugyan nem fog egy mexi-
kói parancsolgatni.) Raj, balra át, rajonként balra kanyarodj.
Hátra arc, indulj; hátra arc, indulj! (Jól értsétek meg, fiúk, mi-
lyen felelősség van rajtatok. Nincs nehezebb, mint jó altisztnek
lenni. Erély és határozottság erély és határozottság, ez a titka
mindennek.) MENETOSZLOP, jobbra ÁT. A bakancsok kemé-
nyen dobognak a vörös agyagon, az arcokról dől a veríték. Trab,
trap, piff, puff, trab trap, piff, puff. (Egész csomó protestáns
fehér lányt megkeféltem én már, erélyesen és határozottan. BE-
LóLEM JÓ ALTISZT LESZ.)
Raj állj! EGÉSZ SZÁZAD pi-HENJ!

Martinez Cummings tábornok gyalogos hadosztályába kerül,

s mint felderítő tizedes hajózik át a tengeren.
Új dolgokat fedez fel. Könnyen kapható ausztrál lányokat.
Sidney utcáin a szeplős szőkeséget, aki nem akarja elengedni a
kezét. Csuda hercig vagy, Dzsulió.
Te is. Aztán a szokatlan ízű ausztrál sör meg az ausztrál kato-
nák, akik már egy dolcsiért is leütik.
Hé, jenki nem tudnál adni pár shillinget?
Jenhi? Oké, dünnyögi.
Szőke prostituáltakkal szeretkezik. Tyű, micsoda furkód van,
Dzsulió, milyen isteni, isteni furkód. Nyomd még egyszer belém.
Szívesen. (Megkefélem Mrs. Bradfordot, a hadnagyom felesé-
gét. Megkefélem Peggy Reillyt és Alice Stewartot. Hős leszek.)

Martinez egy fűszálra mered. Bi-ij-juu. Bi-ij-juu. A golyók víj-

jogva tűnnek el a vadonban. Martinez egy csonka fatörzs mögé
kúszik. Bi-ij-juu. A kézigránát nehéz; alig fér a tenyerébe. A leve-
gőbe hajítja, aztán gyorsan összefont karja közé dugja a fejét:
(Mamának vastag a karja, és puha a melle.) BRUMMM.

78

Sikerült eltalálni azt a csirkefogót?

Hol a fenébe van?
Martinez kúszva araszol előre. A japcsi a hátán fekszik, álla
égnek mered, s meg-megrándul. Bele kifordult: fehér virág vörös
mezőben.
Sikerült.
Derék fiú vagy, Martinez.

Martinezből őrmester lesz. A mexikói kisfiúkat is igézetében tartja

Amerika mesevilága. S ha nem is lehet belőlük pilóta, milliomos
meg tiszt, hős még akkor is lehet. Fölösleges a kavicsos utcákon
botladozva fürkészniök a texasi égboltot. Hős akárkiből lehet.
Csak éppen erélyes és határozott protestáns fehér ember nem
lesz még ettől sem senkiből.

! A tiszti étkezdében parázs vita volt kitörőben. Conn alezredes

i ugyanis az utolsó tíz percben éktelen tirádát vágott ki a szakszer-
vezetek ellen,s Hearn hadnagy egyre ingerültebb lett. A sátorban
egyébként is nehéz volt uralkodnia magán az embernek. Nagy
hirtelen verték fel és túlságosan kicsi volt negyven tiszt számára.
Két rajsátorból állították ugyan össze,de még így is kényelmetle-
nül szórongtak benne,éppen csak hogy elfért valahogy a hat asz-
tal,tizenkét pad meg az egyik végében a tábori konyha fölszere-
1 lése. Ráadásul még nagyon az elején voltak a hadműveletnek,
s így a koszt még semmivel sem lehetett különb a legénységi
kosztnál. A tisztek kaptak ugyan néhányszor pástétomot meg sü-
teményt,sőt egy ízben - amikor sikerült egy láda paradicsomot
szerezni egy arra haladó kereskedelmi hajóról - még paradicsom-
salátát is,az átlagmenü azonban egyszerűen pocsék volt. S mivel
a tiszteknek az élelmezési pótlékból fizetniök kellett a kosztért,
meglehetősen el voltak keseredve emiatt. Minden étkezésnél elé-
gedetlenül morogtak,igaz,hogy csak halkan és óvatosan,mert
a tábornok is velük étkezett egy külön kis asztalnál a sátor vé-
! gében.
79

Delenként volt a legrosszabb a hangulat. Az étkezősátrat a tá-

bor legszerencsétlenebb pontján állították fel, a tengerparttól pár
1 száz méterre, s a kókuszdiófák nem etettek rá elegendő árnyékot.
A nap hevesen tűzött és a sátorban úgy átforrósodott a leve ő
ho még gy
id be 1 a le ek is bágyadtan szédelegtek. A tisztek evés köz-
u dokoltak a hőségtől, kezükről és arcukról tányérjukba csö-
! pögött a veríték. Motomén, a hadosztály állandó táborában egy
kis erdős völgyben állt a tiszti étkezde, s a közvetlen kö
még egy zeleben
csermely is csör edezett a sziklákon vagyis egyenesen
r dühítő volt az ellentét. Nem csoda, hogy evés közben alig beszél-
gettek, és napirenden voltak a veszekedések. De - Ie alábbis
eddig - nagyjából a rendfokozatokon belül maradtak. Egy szá-
zados például összeveszhetett egy őrnaggyal, vagy egy őrnagy egy
alezredessel, de egy hadnagy semmi esetre sem utasíthatott rend-
re egy ezredest.
Hearn hadnagy ezzel tökéletesen tisztában volt. Különben se
volt buta ember, de azt még egy hülyének is tudnia kellett, hogy
- különösen ha ő az egyetlen tartalékos
e tartalékos hadnagy
hadnagy a parancsnokságon - nem kezdhet ki senkivel. Egyéb-
ként azzal is tisztában volt, hogy haragszanak rá. A többi tiszt
indokolatlan kitüntetésnek tartotta, hogy éppen őt osztották be
személyi segédtisztnek a tábornok mellé, mikor csak a motomei
hadműveletek vége felé került a hadosztályhoz.
Ráadásul Hearn vajmi kevéssé igyekezett megszerettetni magát.
Testes, dús fekete sörényű, széles arcú ember volt, soha egyetlen
vonása se rezdült. Barna szeme egykedvűen, hűvösen bámult a
i világba rövid, tompa s kicsit horgas orra fölött. Hatalmas, erős
állát széles, keskeny vonalú ugyancsak kifejezéstelen száj szegé-
lyezte, hangja, amelyben volt egy árnyalatnyi megvetés, egy ilyen
megtermett embernél meglepően éles volt. Ha tagadta is alkalom-
adtán csak igen kevés embert szeretett, s ez legtöbb bajtársát
kényelmetlen érzéssel töltötte el, miután néhány percig társalgott
vele. Tipikusan az a fajta ember volt, akit mindenki szívesen lát
megalázva.
A józan ész már csak ezért is azt kívánta volna, hogy tartsa
a száját, csakhogy az utolsó tíz percben folyton az ételébe csöpö-
gött a veríték s egyre nyirkosabb lett az inge. Mind nehezebben
tudott ellenállni a kísértésnek, hogy tányérja tartalmát Conn
80

alezredes pofájába öntse. Két hete étkeztek már ebben a sátorban

Hearn hét másik tiszttel - hadnaggyal meg századossal - ült
egy asztalnál, s ez az asztal közvetlenül szomszédos volt azzal
amelyiknél Conn szónokolt Két hete hallgatta Conn előadásait
hogy
milyen korlátolt a kongresszus (amivel Hearn különben
tökéletesen egyetértett, csak egészen más okokból), mennyivel
gyatrább az orosz meg a brit hadsereg, milyen züllöttek és me-
bízhatatlanok a négerek, s milyen borzasztó, hogy New York
idegen - azaz zsidó - kézben van Hearn már az első hangok
után pontosan tudta melyik szimfónia következik, s nehezen
visszafojtott elkeseredéssel, fogcsikorgatva hallgatta. Mostanáig
legfeljebb csak magában morogta. hogy "ostoba szamár", s dü-
hősen meredt az előtte álló tányérra, vagy mérhetetlen undort ki-
fejező arccal bámulta a sátor keresztrúdját. De az ő türelmének is
volt határa. Hatalmas teste szorosan nekipréselődött az asztalnak,
a forró sátorponyva alig néhány hüvelyknyire volt a fejétől, és
ha akarta, ha nem, kénytelen volt a szomszédos asztalnál ülő hat
hivatásos tiszt - őrnagy és ezredes - arcát nézni. S ezeken az
arcokon mindig változatlanul ugyanaz a kifejezés ült. Meg lehe-
tett bolondulni tőle.
Webber alezredes, az alacsony, kövér hollandus például örökké
bárgyún, jóindulatúan vigyorgott, kivéve persze azokat a pillana-
tokat, amikor szinte lapáttal tömte magába az ételt. A hadosztály
műszaki zászlóaljának volt a parancsnoka, tehetséges ember híré-
ben állott Hearn azonban soha egy szavát se hallotta, s látni is
csak zabálni látta. Mohón dühítő étvággyal zabált, akármilyen
gusztustalan löttyöt tálaltak elébük a kifogyhatatlan konzervdobo-
zokból.
Webberrel szemközt ültek az "ikrek " : Binner őrnagy, a főhad-
segéd, és Newton ezredes, a 460-asok ezredparancsnoka. Mind
a kettő magas sovány. komor ember volt, korán őszült hajjal,
hosszú arccal és ezüstkeretes szemüveggel. Pontosan úgy festettek,
mint két prédikátor s az ó hangjukat is ritkán lehetett hallani.
Binner őrnagyról egyik este vacsora közben kiderült ugyan, hogy
vallásos: tíz percig monologizált s szónoklatát a Biblia fejezeteire
és verseire való utalásokkal tűzdelte meg, de ez volt minden, ami
Hearn szemében megkülönböztette őt két társától. Newton ezre-
des kitűnő modorú, kínosan tartózkodó ember volt, West Pointban

8I

végzett. A pletyka szerint még soha nem volt dolga nővel - itt
a dzsungelekben a Csendes-óceán déli részén Hearnnek persze
nem volt módjában ellenőrizni a pletyka hitelességét. Az ezredes
udvarias modora mögött azonban rendkívül kicsinyes természet
rejlett: szelíd hangján halálra gyötörte tisztjeit. Hír szerint még
soha nem állt elő olyan ötlettel, amelyhez előzőleg ne szerezte
volna meg a tábornok jóváhagyását.
Ezek hárman nyilván ártalmatlan alakok voltak; Hearn sose
beszélt velük, ők se bántották. mégis olyan mérhetetlenül gyűlölte
már őket, ahogy egy mindennap látott ronda bútordarabot képes
egy idő után meggyűlölni az ember. Már maga az a tény is dühí-
tette, hogy egy asztalnál ültek Conn alezredessel, valamint Dalle-
son és Hobart őrnagyokkal.
- Istenemre mondom - szónokolt Conn -, szégyen gyalá-
zat hogy a kongresszus már rég le nem váltotta őket. Amikor
cselekedniök kellene, úgy nagyképűsködnek, mintha ők volnának
személyesen a Mindenható Atyaúrísten, de egyetlen vacak tankot
nem lehet ráadásnak kicsikarni belőlük, hiába próbálja az ember.
- Conn alacsony volt, elég idős, az arca csupa ránc, kicsit kan-
csal szemei úgy ültek a homloka alatt, mintha nem is tartoznának
össze. Majdnem teljesen kopasz volt, csak a tarkóján meg a füle
fölött derengett néhány ősz hajszál. Széles, gyulladásos orrát apró,
kék erek hálózták be. Rengeteget ivott, és remekül bírta; ittassá-
gának egyetlen jele a szokottnál is fensőségesebb, rekedt, vastag
hangja volt.
Hearn fölsóhajtott és öntött egy kis langymeleg vizet csészé-
jébe a szürke zománckancsóból. Az izzadság tócsája gyúlt az álla
alatt, s nem lehetett tudni. hogy a nyakán folyik-e majd végig,
vagy egyszerűen lecsöpög az álla hegyéről. Időnként, ha már
nagyon csípte a veríték az állát, beletörölte az inge ujjába. Körü-
lötte valamennyi asztalnál beszélgettek, s néha megütötte a fülét
egy-egy mondat
- Az a lány aztán tudja, mitől döglik a légy. Hajaj, kérdezd
csak meg Edtől.
- De hát miért ne keríthetnénk be a Paragon Red Easyt?
Sose lesz már vége ennek az átkozott ebédnek? Hearn megint
fölnézett, és észrevette, hogy a tábornok egy pillanatra rámered.
- Csakugyan gyalázat - dörmögte Dalleson.

82

- Én mondom, hogy fel kéne kötnünk azokat a csirkefo ókat

mind egy száli. - Ez csak Hobart lehetett.
Hobart, Dalleson, Conn. Három variáció egyazon témára. Hi-
vatásos tiszthelyettesek voltak, s most törzstisztek; egykutya mind
a három -
megpróbálta elkép elniHm ör zzal szórakozott ma ában hogy
ják be a szájukat. Hogy Hob énne, ha rájuk szólna, hogy fog-
árt mit csinálna, nem volt kérdéses.
Egy darabig levegő után kapkodna, aztán nekiesne, és letépné
a rangjelzését. Dalleson valószínűleg felszólítaná hogy
menjen
csak ki vele egy kicsit a sátorból. De mit csinálna Conn? Egyedül
az ő viselkedése volt kérdéses. Conn ugyanis művésze volt az
alkalmazkodásnak. Mindig azt csinálta, amit mások. Ha nem poli-
tizált teli pofával, megjátszotta a barátot, méghozzá az at ai ba-
rátot.
Hearn gondolatai kis időre megint visszatértek Connról Dalle-
sonra. Az ő esetében csak egyetlen lehetőség jöhetett számításba
éspedig az hogy dühbe gurul, és verekedni akar. Egy ilyen tagba
szakadt fickótól nem is lehetett mást várni Még Hearnnél is teste-
sebb volt, vörös arcú, bikanyakú, belapított orrú, akinek az arcán
csak háromféle érzés tükröződött: jókedv, harag vagy zavarodott-
ság; zavarodottsága azonban mindig csak átmeneti volt, addig
p ófi fú b gh t et Dmjé várnak tőle. Úgy nézett ki, mint egy
son egy pillanatig sem jelentett prob-
lémát még annak a lehetősége is fennállt, hogy rendes fickó.
Hobart is egyszerű eset: ő a IVagy Amerikai Szájhős. Hármuk
közül ő volt az egyetlen, aki eredetileg nem volt hivatásos, csak
majdnem az: banktisztviselő lehetett vagy kereskedelmi ügynök,
s hadnagyi rangot viselt a Nemzeti Gárdában. Pontosan úgy
viselkedett, ahogy elvárta tőle az ember; fölötteseivel sohasem
ellenkezett, alantasaira sose hallgatott. Ugyanakkor minden vá-
gya az volt, hogy fölöttesei is, alantasai is szeressék. Egyformán
tudott dühöngeni és hízelegni; új ismerősei előtt az első negyed-
órában még sikerült megjátszania a jó fiút, aki az Amerikai Légió,
a Rotary Club és a Kereskedelmi Kamara sablonos szólamait
fújja, de aztán, látva bizonytalanságát és mégis káprázatos öntelt-
ségét nyomban ki is ábrándult belőle mindenki. Kövér volt,
pufók képe akár egy duzzogó kerubé, ajka keskeny, szája kicsi
Hearnnek pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy helyesen
83

ítéli meg őket. Dallesont, Connt és Hobartot mindig egyazon

kategóriába sorolta. Tisztán látta ugyan a köztük lévő különbsé-
geket, Dallesont alapjában véve nem is utálta annyira, mint két
társát, tudta, hogy képességeik éppúgy nem egyformák mint
ahogy az arcuk sem az, mégis egyformán határtalanul lenézte
mindhármukat. Volt ugyanis három közös tulajdonságuk, amelyik
mellett minden különbség eltörpült Hearn szemében. Először is:
mindhármuknak vörös volt az arca és Hearn apja, egy üzleti
sikerekben gazdag közép-nyugati tőkés, ugyanilyen pirospozsgás
volt. Másodszor: mindhármuknak keskeny ajkuk és kicsi szájuk
volt, s eziránt Hearn eleve előítélettel viseltetett; harmadszor pe-
dig - s ez volt a legborzasztóbb - : soha egyiküknek se volt még
csak pillanatnyi kétsége se afelől, hogy bármit mond vagy cse-
lekszik, helyes.
Egyszer-másszor akadtak, akik fejére olvasták Hearnnek, hogy
csak általánosságban szereti az embereket, egyénileg nem; az
ilyesmi persze frázis, túlzott leegyszerűsítés, Hearn esetében mégis
volt benne némi igazság. Mélységesen lenézte a szomszéd asztal-
nál ülő hat hivatásos tisztet. mert függetlenül attól, hogy egyé-
nenként milyen mértékben utálták a zsidrákokat, niggereket, oro-
szokat, bevándorolt angolokat és treket, kölcsönösen rajongtak
egymásért, odahaza gátlás nélkül csábították el egymás feleségét,
együtt itták le magukat a sárga földig, fütyülve rá, hogy elmu-
lasztják a szolgálatot, s szombat esténként velük egyívású,
ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó cimboráik társasá-
gában vidáman eljártak a kuplerájba. Puszta létükkel megfertőz-
ték Hearn nemzedékének legjobb koponyáit, legkitűnőbb tehetsé-
geit, belekényszerítették valamiféle - még az övéknél is elszige-
teltebb - csömörbe és életuntságba. Az ember végül is vagy
kénytelen volt egy nótát fújni velük, vagy iszonyodva megbújni
valami kis egérlyukban ahol még megbújhatott.
A sátorban most már rekkenő volt a hőség Hearn testét mintha
lángnyelvek nyalogatták volna. A beszélgetés moraja, a bádog-
tányérok és evőeszközök csörgése mint a ráspoly reszelte az
agyát. Egy felszolgáló sietett végig az asztalok közt, s egy-egy tál
őszibarackkonzervet tett le mindegyikre.
- Ott van például az a. . . - s Conn megnevezett egy köz-
ismert szakszervezeti vezetőt - IVos. biztosan tudom - véreres

84

orrcimpái kitágultak. mint az öszvéré -, hogy egy nigger nő a

szeretője.
- Na de ilyet! - kukorékolta Dalleson. - Jóságos Isten!
- Megbízható forrásból hallottam, hogy két félvér kölyke is
van tőle. de erre azért nem mernék megesküdni. Azt azonban
nyugodtan merem állítani, hogy tudja, miért csinálja, amikor
keresztülerőszakolja a niggerek istenítését célzó törvényjavaslato-
kat. Az egész szakszervezeti mozgalmat az a nő irányítja, s ha
csak meglibbenti a szoknyája szélét, az egész ország megérzi a
szelét, az elnököt is beleértve.
íme: a történelem rugói. .

szóal r aHn ezt e észre magát, hogy fagyos, éles hangon meg-
meg honnan tudja, ezredes úr? - Lába egé-
szen elgyöngült a méregtől az asztal alatt.
Conn meghökkenve fordult Hearn felé, rámeredt - mindössze
két méternyire ültek egymástól -, vörös, himlőhelyes orrán nagy,
kövér cseppekben ütött ki a veríték. Egy pillanatig nem tudta
mitévő legyen, nem lévén biztos benne, jószándékú volt-e Hearn
kérdése vagy sem, s láthatólag bosszantotta a kisebbfokú fegye-
lemsértés is, amit a kérdés feltevése jelentett. - Mit ért azalatt,
honnan tudom, Hearn?
Hearn nem felelt rögtön megpróbált illő határok közt maradni.
Hirtelen tudatára ébredt, hogy a sátorban ülő tisztek szinte kivé-
tel nélkül elképedve bámulnak rájuk. - Nem hiszem, hogy túl-
ságosan megbízhatóak az értesülései, ezredes úr.
- Nem hiszi? Na ne mondja! Sokkal többet tudok azokról a
szakszervezeti csirkefogókrúl, mint maga.
Hobart is beleütötte az orrát. - Különben is mindenkinek
joga van hozzá, ugyebár, hogy nigger nővel éljen és keféljen.-
Elismerést várva röhögött egyet. - Nincs ebben semmi kivetni-
való, nem igaz?
- Fogalmam sincs róla, honnan tudhat olyan sokat, ezredes
úr - szólalt meg ismét Hearn. A dolog kezdett úgy alakulni, ahogy
jó előre tartott tőle. Még egy-két mondat, s nem lesz más válasz-
tása mint hogy visszakozik, vagy kiteszi magát annak, hogy
megbüntetik.
Előzőleg föltett kérdésére végre megkapta a választ. Ha Conn
85

csávába került, csak annál jobban megdühödött. - Okosabb, ha

befogja a száját, Hearn! Nem szoktam a levegőbe beszélni.
- Úgyís tudjuk, hogy alaposan fölvágták a nyelvét - víssz-
hangozta Dalleson. Az egész sátor helyeslően kuncogott. Tehát
mindnyájan utálják - állapította meg magában Hearn. Eddig
is tudta, most mégis egy kis fájó nyilallást érzett. Szomszédja, egy
hadnagy, mereven kihúzta magát ültében, s elővigyázatosan el-
húzta egy hüvelyknyire a könyökét Hearn könyökétől.
Ha már önnön hibájából ilyen lehetetlen helyzetbe került,
most már csak egyet tehet: ki kel) evickélnie belőle valahogy.
Szíve sértetten dobogott de sértődöttségébe félelem s valami tár-
gyilagos, ntLkö hűvös kíváncsiság ís vegyült: vajon mi fog
történni v hogy hadbíróság elé kerül?
Mikor megszólalt, büszke volt rá, milyen határozott a hangja.
- Kénytelen vagyok azt hinni, ezredes úr, hogy kulcslyukakon
leselkedett, azért ilyen jól értesült.
Néhányan zavartan elnevették magukat. s Conn képe egészen
megduzzadt dühében. Orrából fokozatosan átterjedt a pír egész
arcára és homlokára, a kék erek ijesztő. bíborvörös gyökércsomó-
vá dagadtak a méregtől. Láthatólag úgy kapkodott a szavak után,
mint a futballista, aki elvesztette a labdát. s most kétségbeesetten
nyargal utána, s próbálja lestoppolni valahogy. Nyilvánvaló volt,
hogy ha szóhoz jut, valami iszonyú dolgot fog mondani. Még
Webber is abbahagyta az evést.
- De kérem, uraim !
A tábornok szólt át a sátor végéből. - Egy szót se akarok
hallani többet.
Erre mindenki elnémult, síri csönd borult a sátorra, még az
evőeszközök is halkabban csörögtek aztán következett a vissza-
hatás; egyszerre mindenki suttogni kezdett. fojtott kiáltások hal-
látszódtak, a tisztek kín os zavarban fordultak ismét tányérjaik
felé. Hearn dühös volt magára, bosszantotta, hogy megkönnyeb-
bült mikor a tábornok közbelépett.
Úgy füg tőle, mint az apjától.
Most eszmélt rá: tudat alatt valahol kezdettől fogva biztos volt
benne, hogy a tábornok meg fogja védeni, s ismét hatalmába
kerítette valami ismerős. zavaros érzés, ami neheztelés volt és
mégsem az: valami sokkal bonyolultabb.
86

Conn, Dalleson és HobarY úgy meredt rá, mint három dühös

dróton rángatott marionett. Hearn fogta a kanalát, és tüntetően
ropogtatni kezdte a barackkonzervet, 3 gyümölcs édeskés íze
azonban rossz ízű keveréket alkotott a torkában összegyűlt ideges
keserűséggel s a gyomrában kavargó forró savan úsá al. Egy
pillanat múlva le is csapta a kanalat, és mozdul lanul meredt
maga elé az asztalra. Conn és Dalleson kényszeredetten társal-
gott, ahogy buszon vagy vonaton szokott társalogni az ember,
ha tudja, hogy szavait idegenek is kihallgathatják. Hearn fülét
megütötte egy-két mondatfoszlány: délutáni teendőikről tár-
gyaltak.
Legalább Conn-nak is rossz lesz az emésztése.
A tábornok szótlanul fölállt, és kiment a sátorból. Most már
a többiek is eltávozhattak. Conn tekintete véletlenül összetalál-
kozott Hearyne 1 mire mindketten zavartan elfordították a fe ü-
ket. Némán múlva Hearn lecsúszott a padról, és kibot r-
kált a sátorból. Inge egészen nedves volt, s a friss levegőn úgy
érezte, mintha hűs hullámok cirógatnák a testét.
Cigarettára gyújtott, s ingerülten ballagott végig a táboron.
A szögesdróthoz érve megállt, aztán visszasétált a kókusz pálmák
alatt, komor pillantásokat vetve a sötétzöld kétszemélyespsátrak
elszórt csoportjaira. Miután körbejárta a tábort, leereszkedett a
tengerpartra néző meredélyen, végigballagott a fövenyen, s köz-
ben szórakozottan bele-belerúgott az invázió napjáról ott maradt
szanaszét heverő felszerelési tárgyakba. Néhány teherautó robo-
gott el mellette, aztán egy szakasz katona baktatott végig liba-
sorban a fövenyen, ásóval a vállán. A tengeren néhány teherhajó
horgonyzott lomhán imbolyogtak a déli hőségben. Balra, valami-
felé.távolabb, egy rohamcsónak közeledett az egyik anyagraktár
Hearn eldobta cigarettáját, és kurta biccentéssel üdvözölt egy
mellette elhaladó tisztet. Az viszonozta az üdvözlést, de csak
némi habozás után. Hearn érezte, hogy benne van a pácban,
s nem lesz könnyű kimásznia belőle. Conn átkozott barom, de
ő még nála is ostobábban viselkedett. Ahogy mindig szokott; ha
már nagyon rühellt valamit, dühbe gurult, márpedig ez önma-
gában véve is gyöngeség. És mégis: képtelen volt elviselni a lehe-
tetlen ellentmondásokkal teli helyzetet, amelyben ő meg a többi
87

tiszt élt. Az Államokban más volt a helyzet; a tiszti és a legény-

ségi étkezde messze volt egymástól, messze a hálótermek is, nem
volt érdekes, ha valamilyen baklövést követett el az ember. Itt
azonban a tisztek priccsen alszanak, a közkatonák meg, alig
néhány lépésnyire tőlük, a puszta földön; ők terített asztalnál
esznek, s akármilyen vacak is a koszt, legalább tányéron rakták
elébük, a közkatonák meg a földön ülve kénytelenek elfogyaszta-
ni, miután előzőleg sort álltak érte a tűző napon. De nemcsak
erről van szó; tízmérföldnyire embereket gyilkolnak, s ilyen eset-
ben egészen mások az erkölcsi normák, mint ha háromezer mér-
földnyi távolságban folyik a mészárlás. Ahányszor csak végig-
ment a táboron, mindig elfogta ez az érzés. A szögesdróttól alig
néhány méterre ott volt az undorítóan zöld dzsungel, a kókusz-
pálmák lombjai csipkeszerűen rajzolódtak ki az égboltra,
s ugyanakkor az egész olyan émelyítően sárgának, petyhüdtnek
tűnt; a látvány még csak fokozta dühét és undorát. Visszamá-
szott a meredélyen, és végignézett a táboron. a nagy sátrak meg
a kicsik rendezetlen sorain. a parkírozóhelyen egymás hegyén-
hátán szorongó teherautókon és dzsipeken meg a katonákon, akik
lötyögős zöld zsávolyaikban még mindig sorban álltak a ka-
jáért. Itt legalább volt rá lehetőségük, hogy megtisztítsák a tere-
pet, legalább nagyjából kiirtsák a bokrokat meg gyökereket, el-
hódítsanak néhány négyzetméternyi területet az ijesztően buja
növényzettől. De ott elöl, a dzsungel mélyén, az arcvonalban
küzdő katonák még ezt sem tehetik, hiszen legföljebb egy-két
napra pihennek meg, és különben is veszélyes volna fölfedni
magukat z ellenség előtt. A sárban, rovarok és férgek társasá-
gában kell aludniok, itt meg a tiszt urak morognak, mert nincs
papírszalvéta, és nem elég jó a koszt.
Tisztnek lenni valóságos bűn. Kezdetben, amikor kikerülnek
a tiszti iskolákból, mindnyájuknak ez az érzésük. eleinte feszé-
lyezi őket hogy előjogaik vannak, az illendőség azonban úgy
kívánja hogy tegyék túl magukat a dolgon, s a szolgálati sza-
bályzatban mindig akad megfelelő indok méghozzá bőven,
amellyel megnyugtathatják lelkiismeretüket. ha szabadulni akar-
nak a bűntudattól. A végén már csak néhányuk fejében motosz-
kál a gondolat, hogy valahogy bűnösök.
Talán a származásuk miatt.

Mert a származás igen sokat számít a katonaságnál. Persze

nem olyan egyszerű a dolog, annyi a kivétel, hogy jóformán már
nem is lehet szabályról beszélni, de mégiscsak a származás a
döntő. Itt van például ő: gazdag apja van, előkelő egyetemre
járt, remek állása volt, nehézsége soha, ha csak nem önként ke-
reste; őrá aztán száz százalékig érvényes a szabály, mint ahogy
sok-sok barátjára is. Persze nem valamennyi egyetemi kollégá-
jára. Van, aki tiszt lett közülük, van, aki közlegény, némelyik
őrnagy a légierőnél, titkos szolgálatot teljesít Washingtonban,
vagy éppen koncentrációs táborban csücsül, de akivel az előké-
szítő tanfolyamon ismerkedett meg, egytől egyig zászlós vagy
hadnagy. Csupa olyan ember, aki gazdagnak született, paran-
csoláshoz szokott... azazhogy tulajdonképpen nem is erről van
szó. Nem az a lényeg, hogy parancsolhatnak, hanem az a bizton-
ságérzet. amely eltölti őt, Connt, Hobartot, apját vagy például
a tábornokot.
A tábornok. Megint elfogta a méreg. Ha a tábornok nincs;
most ott volna, ahol lennie kellene. Egy tiszt számára csak az
jelenthet némi mentséget, ha kint van a tűzvonalban. Amíg itt
marad, most már örökké elégedetlen lesz önmagával, s még az
eddiginél is jobban megvetí tiszttársait. Tulajdonképpen semmi
értelme, hogy itt van a parancsnokságon, s mégis ez jelent szá-
mára mindent: a sablonos bosszúságokon túl és fölül valami
furcsa kielégülést. Az, hogy együtt lehet a tábornokkal, minde-
nért kárpótolja.
Megint elfogta a méreg, aztán az a másik érzés: talán áhítatos
tiszteletnek lehetett volna nevezni. Még soha nem ismert senkit,
aki olyan lett volna, mint a tábornok, elfogultságában szentül
hitte hogy a tábornok nagy ember. Semmi esetre sem csupán
vitathatatlan éleselméjűsége miatt. hiszen ismerősei közt szép
számmal akadtak, akik legalább olyan okosak voltak, mint Cum-
mings Még csak nem is a műveltsége miatt: a tábórnok művelt-
sége elképesztően egyenetlen volt s feltűnően hiányos. A tábor-
nok legfőbb erénye az a szinte páratlan képesség volt, amellyel
elgondolásait pillanatok alatt meg tudta valósítani, cselekvéssé
tudta formálni, még akkor is, ha ez a tulajdonsága esetleg csak
akkor vált nyilvánvalóvá, ha már hónapokig együtt dolgozott
vele az ember.

89

A tábornokban igen sok volt az ellentmondás. Hearnnek szent

meggyőződése volt hogy személyes kényelme tulajdonképpen
egyáltalán nem érdekli, mégis legalább ol an luxussátórban la-
kott, amilyenben egy
pján - miután tábornoknak illett is laknia. Az invázió
na ő maga is partra szállt - jóformán sötétedésig
a telefon mellett ült s mint akinek kisu ában van az egész tak-
tika, öt-hat, sőt nyolc órán át pihenés nélkül irányította a had-
művelet első szakaszát, közben még csak egy pillantást se vetett
a térképre, s pillanatnyi habozás nélkül adta ki a szükséges uta-
sításokat, miután a csapattisztjeitől befutottak a rendelkezésükre
álló jelentések. Bámulatos teljesítmény volt. A tábornok szinte
fantasztikus koncentrálóképességgel rendelkezett.
Ezen az első napon történt, késő délután, hogy Hobart a tá-
nokságot tábornok megkérdezte: - Hol helyezzük el a parancs-
Mire Cummings ráförmedt:
meghökkentő ellentétbe - Bánom is én, akárhol! - ami
hogyan általában b éln;zzalka kifogástalan udvariasság-
gal a szo ott tisztjeivel. Egy pillanat-
ra lemállott róla a külső máz, s láthatóvá vált az alatta me búvó
állat, a maga természetes meztelenségében. A jelenet kétes tékű
csodálatot váltott ki Hearnből; azon sem lepődött volna meg, ha
a tábornok tövisekből vetett ágyon alszik.
Két nap múlva viszont, amikor a hadművelet első, gyors intéz-
kedéseket kívánó szakaszán már túl voltak. a tábornok két ízben
is áthelyeztette sátrát és finoman megrótta Hobartot, hogy
nem
választott egyenletesebb terepet. De ezzel még korántsem utot-
tunk a végére a tábornokban rejlő ellentmondásoknak. A Csen-
des-óceán déli részén igen jó hírnévnek örvendett- mielőtt Hearn
a hadosztályhoz került. mindenki a legnagyobb dicsérettel emle-
g lent f t mö k ton lképességeit, ami igen nagy elismerést
g o az emberek legkedvesebb szórakozása
az emberszólás. A tábornok azonban nem hitt az elismerés őszin-
nyögt b nh Néha, amikor nagyon meghitten társalogtak, odadüny-
gynak: - Sok ellenségem van Robert. Méghozzá
csupa befolyásos ember. - Hangjából félreérthetetlenül érezni
lehetett, mennyire sajnálja önmagát, ami kimondottan ellenszen-
ves volt, és éles ellentétben állt azzal a józan tárgyilagossággal,
ahogyan általában meg szokta ítélni az embereket és eseménye-
90

ket. Azt is híresztelték róla, hogy a legrokonszenvesebb, leg-

emberségesebb hadosztályparancsnok, akinek egyénisége köztudo-
másúan elbűvölő, Hearn azonban igen hamar rájött, hogy bizony,
zsarnok, sima modorú zsarnok, az igaz, de mégiscsak zsarnok.
Iszonyúan sznob is vol Hearnnek, aki tisztában volt vele
hogy ő maga is az, rokonszenves volt ez a vonása, jóllehet az ó
sznobizmusa más jellegű volt. Ő is rangsorolta embertársait
csakhogy ő legalább ötszáz típust különböztetett meg. A tábornok
sznobizmusa sokkal primitívebb volt. Tisztában volt ugyan
törzstisztjeinek minden gyöngéjével és fogyatékosságával, egy
ezredest mégis feltétlenül többre becsült egy őrnagynál, képessé-
geikre való tekintet nélkül. Hearnnel való barátságát ez még
megmagyarázhatatlanabbá tette. Rövid félórai beszélgetés után
szemelte ki maga mellé segédtisztnek, amikor Hearn a hadosz-
tályhoz került, és lassan, fokozatosan teljesen a bizalmába fo-
gadta. Ez még érthető volt: mint a hiú emberek általában, a
tábornok is olyasvalakit keresett magának, aki hozzá hasonló
értelmi színvonalon áll - vagy legalább olyan értelmesnek lát-
szik -, hogy kifejthesse valaki előtt nem katonai természetű el-
gondolásait s törzsében Hearn volt az egyetlen, aki ilyen értelmi
képességekkel rendelkezett. De ma, egy félórája sincs még, olyan
helyzetből mentette ki, amelyik igen könnyen veszélyessé válha-
tott volna. A partraszállás óta eltelt két hét alatt Hearn majd
minden este beült a tábornokhoz egy kis beszélgetésre. Az ílyes-
minek gyorsan híre megy egy ilyen kis táborban. A tábornoknak
ezt tudnia kellett akárcsak azt, hogy a dolog milyen sértődéseket
idézhet elő, a tábor morálját veszélyeztetheti. S saját érdeke és
előítéletei ellenére mégis ragaszkodott a hadnagyhóz, sót, képes
volt latba vetni mellette egyéniségének kétségbevonhatatlan vará-
zsát is.
Hearn tisztában volt vele, hogy ha nem Cummingsról.lett volna
szó, már régen kérte volna, hogy helyezzék át máshová, mielőtt
még Anopopejre irányítják a hadosztályt. Részben szolgai beosz-
tása, részben a legénység és a tisztek helyzete közti zavaró kont-
raszt miatt, amely minduntalan szemet szúrt neki. De legfőkép-
pen a törzstisztek iránt érzett gyűlölete miatt, amit hasztalan
igyekezett véka alá rejteni. Hearnt annak a talánynak a megfej-
tése izgatta, hogy miben rejlík a tábornok varázsa: Elmúlt hu-
91

szonnyolc éves, s lényegében már csak egyetlen dolog foglalkoz-

tatta: rá akart jönni azoknak az embereknek legtitkoltabb hibáira
is - akár férfiakról volt szó, akár nőkről -, akik érdekelték.
Egyszer így fogalmazta meg a dolgot: - Ha sikerül rájönnöm
a gyarlóságaikra rájuk is unok. Akkor már csak az a probléma,
hogyan szakítsak velük. - Róla viszont azt mondta valaki:
Hearn, maga olyan átkozottul tökéletes, mint egy üres tojáshéj.
Valószínűleg igaza volt az illetőnek.
Mindenesetre nem volt könnyű rájönni, mi a gyarlóság a tá-
bornokban. Kétségtelenül neki is megvoltak a maga piszkos kis
vágyai, sok olyan dolog után sóvárgott, ami összeegyeztethetetlen
a simított papírra nyomott hetilapok moráljával, ez azonban mit
sem vont !e az értékéből Tehetséges volt. plusz még valami:
olyan őszinte hatalomvágy lakozott benne amilyennel Hearn
még sosem találkozott. Ráadásul Hearn kezdte elveszteni tárgyi-
lagosságát. A tábornok óval nagyobb hatást gyakorolt rá, mint
ő a tábornokra és Hearn ennek már a puszta gondolatától is
irtózott. Lelki függetlenségének elvesztése egyértelmű lett volna
azzal, hogy megint belegabalyodik a vágyaknak és sérelmeknek
abba a kusza szövevényébe, amelybe körülötte mindenki.
És mégis, akaratlanul is izgatta a dolog, hogyan alakul a vi-
szony kettejük közt.

Körülbelül egy ó~a múlva fölkereste sátrában a tábornokot.

Cummings éppen egyedü! volt, a légierő jelentéseit tanulmányoz-
ta. Hearn rögtön tudta, miért. A hadművelet első két-három
napja után, mikor kiderült, hogy a japánok Anopopej szigetén
nem intéznek ellenük légitámadásokat. magasabb szinten úgy
döntöttek. hogy a vadászrepülőegységet amelynek az lett volna
a feladata. hogy egy több mint százmérföldnyire lévő másik szi-
getről támogassa a hadműveletet visszarendelik. A repülőknek
csakugyan nem sok hasznát vették, a tábornok azonban arra szá-
mított, hogy ha az elfoglalt repülőteret megfelelően kibővítik
a légierő támaszpontot rendez be Anopopejen, s a Toyaku-vonal
ellen intézett támadás során igénybe veheti a segítségét. Mikor
a repülőket átirányították egy másik hadművelet támogatására,
92

éktelen dühbe gurult. Akkor tette azt a bizonyos megjegyzést,

hogy ellenségei vannak.
Most azért tanulmányozta a Csendes-óceán térségében folyó
légi hadműveletekről kiadott jelentéseket, mert meg akarta álla-
pítani, hol nincs szükség légierőre. Másvalakinek az esetében
abszurdumnak tűnt volna a dolog, a tábornokéban azonban nem
volt az. Biztos volt, hogy elraktározza agyában a jelentések min-
den egyes részletét, kitapogatja azok gyönge pontjait, s ha eljön
az ideje, azaz elkészül az elfoglalt repülőtér, egy sor hathatós érv
lesz a birtokában, s a most tanulmányozott jelentésekkel támaszt-
ja alá őket.
A tábornok nem is fordult meg, csak hátraszólt a válla fölött:
- Nagy marhaságot csinált ma.
- Gondolom - ült le Hearn.
A tábornok kicsit arrább mozdította a székét, és elgondolkozva
nézett Hearnre. - Persze arra számított, hogy úgyis kihúzom
a csávából - mondta mosolyogva, s mesterkélt, kicsit affektált
lett a hangja. Sokféle modorban tudott beszélni; ha közkatonák-
kal beszélt, néha még káromkodott is egy kicsit, s készakarva
pongyolán fogalmazott. Tisztjeivel mindig fennkölt, tartózkodó
modorban tárgyalt; mindig precízen fogalmazott mondatokban.
Hearn volt az egyetlen, akivel közvetlen hangon szokott beszélni
vagy ha nem, ha érezni lehetett hangján az alacsonyabb rangú
tiszthez való affektált leereszkedést, ez azt jelentette, hogy na-
gyon nem tetszik neki valami. Hearnnek volt egyszer egy isme-
rőse, aki dadogni kezdett, ha valami hazugságot mondott; a
tábornok hangjának affektáltsága - persze más, bonyolultabb
szinten - ugyanilyen félreismerhetetlen jel volt. Láthatólag
bosszantotta, hogy kénytelen volt segítségére sietni Hearnnek
mégpedig oly módon, hogy a parancsnokságon napokig ezt fog-
ják tárgyalni.
- Tudom, hogy marhaságot csináltam, tábornok úr. Utána
magam is rájöttem.
- Nem mondaná meg, miért viselkedett ilyen ostobán Ro-
bert? - Még mindig affektált volt 3 hangja. Szinte nőies. Hearn-
nek már első találkozásukkor az volt az érzése, hogy a tábor-
nok nagyon ritkán mondja ki őszintén azt. amit gondo!, s azóta
se nyílt rá alkalma, hogy véleményét megváltoztassa. Voltak

93

ismerősei akik sok mindenben hasonlítottak a tábornokhoz-

megvolt bennük ugyanaz az árnyalatnyi nőiesség s valószínűleg
a képesség is, hogy adott esetben ugyanolyan kíméletlenek le-
gyenek -, a tábornok esetében azonban valami többről, bonyo-
lultabbról volt szó: ő nem volt olyan egyértelmű, átlátszó egyé-
niség, hogy könnyen el lehetett volna igazodni rajta. Első pillan-
tásra éppen úgy festett, mint a többi tábornok - közepesnél
valamivel magasabb, ól táplált férfi volt, napbarnított arca elég
csinos, haja őszes -. mégis sok mindenben különbözött tőlük.
Ha mosolygott, majdnem olyan volt az arckifejezése, mint akár-
hány pirospozsgás öntelt, rideg amerikai szenátoré vagy üzlet-
emberé, de ez a határozott és mégis jópofás sugárzás sosem
sikerült egészen tökéletesre. Volt valami üresség az arcában
olyasféle üresség, mint az amerikai képviselőket játszó színészek-
ben: sikerült is áz alakítás meg nem is. Hearnnek mindig az
volt a benyomása, hogy a mosolygó arc teljesen érzéketlen
Különben a szeme el is árulta. Nagy, szürke szeme volt, fénye
riasztó, mint az izzó üveg. Mielőtt a csapatokat behajózták, Mo-
tomén dísszemlét rendeztek és Hearn ott lépkedett a sorok közt
a tábornok nyomában. A katonák reszkettek Cummings előtt,
dadogva, rekedt, elfogódott hangon felelgettek a kérdéseire. En-
nek persze háromnegyed részben az volt az oka, hogy egy tábor-
nokkal kellett beszélniök, noha Cummings rendkívül nyájas volt,
és őszintén igyekezett feloldani a katonákban a feszültséget. Nem
ment vele semmire. Nagy szemei közepükön a halványszürke
irisszel, teljesen kifejezéstelenek oltak: két ijesztően fehér ovális.
Hearnnek eszébe jutott egy újságcikk, amely úgy jellemezte a
tábornokot, hogy olyan az arca mint egy fajtiszta, értelmes bull-
dogé, és a cikkíró - kicsit bőbeszédűen - még azt is hozzá-
tette, hogy a "tábornok egyéniségében hatásosan párosul ennek
a nagyszerű állatnak az ereje, makacssága és kitartása egy egye-
temi tanár vagy államférfi eszével, szívélyességével és higgadt-
ságával". Semmivel sem volt pontosabb jellemzés, mint az új-
ságcikkeké általában de alátámasztotta Hearnnek a tábornokkal
kapcsolatos egyik kedvenc elméletét. A riporter szemében ugyan-
úgy ó volt A Professzor, mint ahogy másokéban A Tábornok
Az Államférfi, A Filozófus. E pózok mindegyike zavarba ejtő
keveréke volt az őszinteségnek és a színlelésnek, s mintha a tá-
bornok ösztönszerűen mindig éppen azt a pózt öltötte volna ma-
gára, amelyik az adott pillanatban a legkedvezőbb volt; a póz
mögött azonban mindig változatlanul ugyanaz maradt az egyedül
csak reá jellemző ambícióktól sarkallt egyéniség.
Hearn hátradőlt a széken. - Rendben van, elismerem, hogy
ostoba voltam. De hát mit csináljak? Jólesik néha megmondani
az ilyen Conn-féle alakoknak, hová kívánja őket az ember.
- Nem ért vele semmit. Persze, nyilván megalázónak érezte,
hogy szó nélkül kell végighallgatnia.
- Pontosan.
- Csakhogy maga még nagyon kisfiú ahhoz, hogy kinyit-
hassa a száját. Az, hogy mit tehet és mit nem, teljesen az én
tetszésemtől függ. Gondolja csak meg alaposan! Nélkülem maga
egy semmi kis hadnagyocska azt hiszem, így lehet a legponto-
sabban defíniálni valakit, akinek nincs saját egyénisége. Nem
maga mondta meg Conn-nak, hogy hová kívánja - az undor,
ahogyan a tábornok kiejtette, még nagyobb hangsúlyt adott a két
szónak -, hanem én, márpedig az adott helyzetben semmi ked-
vem se volt hozzá Mi lenne, ha felállna ha velem beszél? Meg-
tanulhatná végre a legelemibb előírásokat! Nem szeretném, ha
erre tévedne valaki és látná, hogy maga úgy ül itt, mintha ket-
tesben vezetnénk a hadosztályt.
Hearn fölá! It. morcosan, sértődötten, mint egy kisfiú. - Ez
igaz - mondta maró gúnnyal.
A tábornok váratlanul csúfondárosan rávigyorgott.
- Sokkal régebben hallgatom Conn mocskolódásait, mint
maga. Engem ís bosszant, Robert. mert nincs semmi értelme.
Kicsit csalódtam magában, hogy ilyen primitív módon reagált
rá. - Affektált hangja egyre jobban dühítette Hearnt. - Ismer-
tem olyanokat, akik valóságos művészetté fejlesztették a mocs-
kolódást. Államférfiakat, politikusokat, akik bizonyos céllal csi-
nálták. s közben valószínűleg kéjesen bizsergett a hátuk.
Megengedhetjük magunknak, hogy jogos felháborodásunkat ki-
fejezésre juttassuk, de ilyen jelentéktelen semmiség miatt nem
érdemes. A fó az, hogy a magunk érdekei mellett tudjunk és
merjünk határozottan kiállni. Akár tetszik, akár nem, ez a leg-
lényegesebb tulajdonsáp. amit az ember kifejleszthet magában.
Lehetséges. Ez olyasmi volt. amit Hearn is kezdett már belát-
95

ni. Mégis ezt dörmögte: - Nem vagyok olyan széles látókörű,

mint ön, tábornok úr. Csak arról van szó, hogy nem szeretem,
ha minduntalan oldalba löknek.
Cummings kifejezéstelen tekintettel meredt rá. - Persze más
oldalról is meg lehet közelíteni a dolgot. Én például egyáltalán
nem mondhatnám, hogy nem értek egyet Conn-nal. Sok állításá-
ban van igazság nem is kevés. Azt mondja például, hogy "min-
den zsidó szemtelen. - Megvonta a vállát. - Persze hogy nem
kivétel nélkül mindegyik az, de vitathatatlan, hogy ebben a fajtá-
ban a kelleténél nagyobb adag pimaszság van.
- Még az se volna csoda - dörmögte Hearn. - Túlságosan
sokféle feszültségnek vannak kitéve.
- Tipikus liberális halandzsa. Az igazság az, hogy maga se
szereti őket.
Hearn zavarba jött. Kétségtelen, hogy. . némi ellenszenvet
ő is érzett irántuk. - Ezt a leghatározottabban visszautasítom.
Cummings megint elvigyorodott. - Vagy vegyük például
Conn-nak a "niggerekkel" kapcsolatos nézeteit. Lehet, hogy egy
kicsit túlzók, de sokkal közelebb állnak az igazsághoz, mint gon-
dolja, Robert. Ha valaki hajlandó lefeküdni egy néger nővel. .
- Csakis déli lehet az illető - szólt közbe Hearn.
- Vagy radikális. A radikálisok esetében önigazolásról van
szó, az elméletüket támasztják alá vele. - Cummings kivillan-
totta a foga fehérét. - Maga például képes volna ilyesmire?
- Talán.
Cummings egy darabig a körmét nézegette. Fel volt háborodva
talán? Aztán egyszerre csak gúnyosan elnevette magát. - Hát
persze Robert, hiszen maga liberális.
- Lófaszt!
Valami feszült, ellenállhatatlan kényszer hatása alatt mondta
ki ezt,a szót, mintha arra késztette volna valami, hogy próbálja
ki, mennyire ingatag a szikla, amely egy pillanattal előbb be-
csípte a lábujjait. Ez volt a legnagyobb trágárság, amit valaha is
megkockáztatott Cummings társaságában. Ráadásul az ilyesmivel
lehetett legjobban felingerelni a tábornokot. Ha káromkodást
vagy trágárságot hallott, szinte látni lehetett, hogy fut végig a
hátán a hideg.
A tábornok behunyta a szemét, mintha azt mérlegelné, vajon
96
milyen lelki károsodást szenvedett. Mikor ismét fölnézett, halk,
szinte nyájas volt a hangja. - Vigyázz! - Egy pillanatig szi-
gorúan meredt Hearnre, aztán megint megszólalt: - Mi lenne,
ha tisztelegne?! - Mikor Hearn teljesítette a parancsot, halvány,
ellenszenves mosoly ült ki az arcára. - Nagyon kesztyűs kézzel
bánok magával, igaz Robert? Elég is lesz. Pihenj!
Nyomorult gazember! És mégis: Hearnben a düh és a csodá-
lat küszködött egymással. A tábornok majdnem mindig úgy bánt
vele, mintha egyenrangúak lennének. . . aztán a kellő pillanatban
megragadta a zsinór végét, és egy hirtelen, goromba rántással-
mintha nedves törülközővel vágott volna végig rajta - helyre-
állította köztük a tulajdonképpeni tábornok-hadnagy viszonyt.
S aztán mindig olyan álnokul kenetteljesen beszélt vele, hogy
hangja nemhogy csillapította volna, inkább fokozta a fájdalmat.
- Elég fairül jártam el, Robert?
- Nem, tábornok úr.
- Túl sokat járt moziba. Ha fegyver van magánál, és rálő
egy védtelen emberre, nyomorult, aljas, utolsó csirkefogó. Persze
most azt gondolja, hogy ez aztán nevetséges ötlet. Pedig az igaz-
ság az, hogy adott esetben magánál puska volt, a másik embernél
meg nem s ez nem véletlen. Mind annak az eredménye, amit
sikerült elérnie, s föltételezhető, hogy ha. . . ha kellő biztonság-
Í ban tudja magát, és szükségét érzi, máskor ís használni fogja
azt a puskát.
- Ezt a gondolatot már hallottam. - Hearn óvatosan meg-
mozdította a lábát.
Állítsam megint vigyázzba? - A tábornok kuncogni kez-
dett. - Ez a csökönyösség, ami magában van, Robert, nagy
csalódás számomra. Bíztam magában.
- Csak hősködöm.
Ez az. Hősködik. Pedig. . . pedig éppolyan reakciós, mint
én. S ez a legnagyobb hiba, amit a szemére vethetek. Maga per-
sze fél ettől a szótól. Megtagadott mindent, amit örökül kapott,
aztán megtagadta azt is, amit azóta tanult, és mindez nem törte
meg. Ez az, ami első találkozásunk alkalmával megragadott
magában. Egy fiatalember, aki kiszakadt az úri társadalomból,
s nem tört meg, nem betegedett bele. Tudja, hogy ez micsoda
eredmény ?

97

- Ugyan mit tud ön az úri társadalomból kiszabadult fiata-

lokról...tábornok úr?
A tábornok cigarettára gyújtott. - Mindent. Ez persze csak
olyan üresnek látszó állítás, nem is szokás rögtön elhinni, adott
esetben azonban történetesen igaz. - Megjelent az ajkán az a
bizonyos jópofás vigyor - Csak az a baj hogy egy bizonyos
szempontból változatlanul a régi maradt. Valahol olyan erősen
az agyába vésték, hogy a "liberális" jót a "reakciós" meg rosszat
jelent, hogy egyszerűen képtelen szabadulni ettől az elképzeléstől.
Csak ebben a két fogalomban tud gondolkodni. Ezért nem ért
semmit a világból.
Hearn csoszogni kezdett. - Leülhetek?
- Persze. - A tábornok ránézett, aztán csak úgy melléke-
sen, halkan megkérdezte: - Ugye, nem haragszik, Robert?
- Nem már nem. - Megkésve ugyan, de hirtelen belátta,
hogy a tábornoknak milyen sokféle érzésén kellett úrrá lennie,
amikor egyszerűen csak vigyázzba állította. Nem volt könnyű
biztosan meghatározni, mikor mi megy végbe a tábornok agyában.
Hearn a beszélgetés egész folyamán védekező helyzetet foglalt el,
mérlegre tette minden szavát, vagyis csupa gátlás volt beszéd
közben. S hirtelen rájött, hogy ugyanez volt a helyzet a tábor-
nokkal is.
- Mint reakciósnak nagy jövője van - mondta a tábornok.
- Úgyis az a bajunk, hogy sose álltak gondolkodó elmék a pár=
tunkon. Én kivételes jelenség vagyok, s néha nagyon egyedül
érzem magam.
Mindig van köztük valami pontosan meg nem határozható fe-
szültség - gondolta Hearn. Mintha valami olajszerű, sűrű, ellen-
álló közegen keresztül kellene felszínre erőltetniök a mondani-
valójukat.
- Hülye, ha nem látja, hogy századunk a reakciósok százada
lesz, s talán ezer esztendeig is ők fognak uralkodní. Hitler vala-
mennyi jóslata közül ez az egyetlen, ami nem abszolút őrültség.
- A félig nyitott sátorlapon keresztül látni lehetett a tábort, a
részben sorokba rendezett, részben csoportosan álló sátrakat; a
nagyjából megtisztított talaj szinte csillogott a kora délutáni nap-
sütésben. Jóformán egy lelket se lehetett látni, a legénység az
útépítésen dolgozott.

98

Ezt a feszültséget a tábornok teremtette ugyan köztük, de nézni

része neki is van benne. Vajon miért. . . mí okból ragaszkodik
hozzá Gummings? Hearnnek fogalma se volt róla. És ő maga
képtelen volt szabadulni a tábornok sajátságos, mágneses bűvkö-
réből, abból a bűvkörből, amely a tábornoki hatalom velejáróinak
összességéből származik Sokakat ismert, akik a tábornokhoz ha-
sonlóan gondolkoztak. sőt egy-két olyan embert is. akiket óval
mélyebben szántó gondolatok foglalkoztattak. A különbség az
volt, hogy az illetők vagy nem csináltak semmit, vagy ha csinál-
tak is, nem mentek vele semmire, teljesen haszontalanul és fölös-
legesen buzgólkodtak az amerikai élet bonyolult gépezetében, ful-
lasztó. légüres terében. Lehetséges, hogy a tábornok is ostobának
tűnne ha nem az volna a helyzet, hogy a szigeten minden neki
van alárendelve. Ez a körülmény azonban biztos alapot kölcsön-
zött minden szavának. S amióta Hearn mellette volt, tanúja lehe-
tett az egész folyamatnak, egy-egy ötlet megfogamzásától kezdve
annak másnap vagy egy hónap múlva történő megvalósulásáig,
kézzelfogható eredményeiig. Ezt volt a legnehezebb elviselni, ilyet
nem tapasztalt a múltban soha Hearn, ez nyugtalanította, ez nyű-
gözte le.
- Gondolja csak meg, Robert, hogy egy új korszak derekán
járunk s várjuk az igazi tekintély reneszánszát. Jómagam pilla-
natnyilag elég jelentéktelen funkciót töltök be, lényegében-
hogy úgy mondjam - csak egy szerzetesrend főnöke, egy kis
apátság ura vagyok.
S csak beszélt beszélt, megállás nélkül, egy kis iróniával a
hangjában, fáradhatatlanul szőtte elképzelései hálóját; a benne
lévő sok-sok feszültség mint a rugó, hol összehúzódott, hol me-
gint kipattant; mohón kutatta-kereste a lehetőségeket, hogyan
elégíthetné ki vágyait, hogyan alakíthatná saját képére és hason-
latosságára Hearnt, az alája rendelt ötezer katonát, a terepet
s még a forgandó szerencsét is.
Micsoda szörnyeteg! - gondolta Hearn.

99

Kórus

KAJAOSZTÁS

A konyhasátor egy partra néző, alacsony kaptatón áll. Előtte al-

csony pad, azon van elhelyezve négy-öt ételhordó anna. A bakák
rendetlen sorban masíroznak el a pad mellett, kinyújtott kezükben
födetlen csajkájukkal. Red, Gallagher, Brown és Wilson egymás
nyomában csoszognak lépésről lépésre, hogy megkapják a fejada-
got. Közben a főfogás felé szaglásznak, amelyet egy hatalmas,
négyszögletes serpenyőbe öntöttek Zöldséges konzervpörkölt, ki-
csát fölmelegitve A másodszakács - kövér, vörös képű katona,
feje kopasz és fényes, mint a biliárdgolyó, homloka örökké bosszús
- egy nagy merőkanál pörköltöt zúdit mindegyiküknek a csaj-
kájába

RED: Mi az isten ez a moslék?

SZAKÁCS: Bagolyszar. Miért? Te minek nézted?
RED: Oké azt hittem, olyasvalami, ami nem ehető. (Röhögés.)
SZAKÁCS (kedélyesen): Mozgás, mozgás, mert mindjárt fené-
ken billentelek.
RED (a derékszija alá bök ): Kapd be a. . . fülemet.
GALLAGHER: Már megint ez a vacak pörkölt.
SZAKÁCS (odaüvölt a többi szakácsnak meg a kisegítőknek):
Hé, fiúk Gallagher közlegény nincs megelégedve az ebéddel.
AZ EGYIK KISEGÍTŐ: Küldd a tiszti étkezdébe.
GALLAGHER: Nem adnál még egy kicsit?
SZAKÁCS: Az adagok nagyságát tudományos módszerekkel álla-
pította meg a géhás. Mozgás!
GALLAGHER: Rohadt csibész.
SZAKÁCS : Kotródj ! (Gallagher továbbmegy. )
BROWN: Cummings tábornokra mondom, te vagy a legklasz-
szabb fickó az egész bandában
SZAKÁCS: Mi a fene, több hús kéne? Egy nyavalyát! Ennyi jár.
BROWN: Te vagy a legócskább alak a2 egész bandában.
SZAKÁCS (társai felé): Brown őrmester, úgy látszik, szemlét
tart.
BROWN: Bocsánat, uraim. fiát akkor pá-pá! (Brown elvonul.)
loo

WILSON: Az annya istenit, hát mindig egyformán szúrjátok el

ezt a pörkőtöt?
SZAKÁCS: "Ha csak füstöl, még csak föl, ha már ég, akkor
kész. " Nálunk ez a jelszó.
WILSON lkuncogva): Émmeg azt hittem, minden szakácsnak
más a móccere.
SZAKÁCS: Kapd be a fülemet.
WILSON: No várj csak, koma, jön még a kutyára dér! Öt em-
berrel találod szemközt magad a főderitőktúl!
SZAKÁCS: Alig várom máz a nagy pillanatot. Na mozgás, moz-
gás! Ne akadályozzuk a forgalmat!
(A katonák megint lépnek egyet előre.)

A hadművelet első hónapjának végére az elsó vonalban harcoló

csapatok eljutottak a félsziget nyakáig. Ezen túl a sziget mindkét
irányban kiszélesedett, s körülbelül öt mérföldnyire attól a vonal-
tól, ahol a félsziget beleolvadt Anopopej testébe, a tengerrel pár-
huzamosan vonult a Watamai-hegylánc. A Toyaku-vonalat a fél-
sziget bal oldalán építették ki, a hegylánc meredek szikláitól az
óceánig húzódó. nagyából egyenes vonalban. Ahogy a tábornok
megfogalmazta törzse előtt: "a félsziget sugárútjáról be kell for-
dulnunk balra, egy szűk utcába, amelyet jobbról - jelképesen
szólva - egy gyárfal, balról pedig egy árok (a tenger) szegélyez,
szemközt pedig ott áll Toyaku"
A bekanyarodási manővert zseniálisan hajtotta végre. Pedig
igen sok problémát kellett megoldania. Végre megszilárdult arc-
vonalát kénytelen volt kilencvenfokos szögben balra fordítani, ami
azt jelentette, hogy a balszárnyon lévő századoknak, amelyek
bármikor segítséget kaphattak a tenger felől, mindössze fél mér-
földet kellett megtenniük, a jobbszárnyon lévők viszont kénytele-
nek voltak hatmérföldes ívpályán keresztültörni a dzsungelen,
s minden pillanatban ki voltak téve a veszélynek, hogy meg-
támadj ák őket.
A tábornok két megoldás közt választhatott. Biztonságosabbnak
az a terv látszott, hogy a jobbszárnyon lévő zászlóaljat egyenes

101

vonalban előreküldi a sziget belsejébe, míg el nem éri a hegylán-

cot. Utána a hegyláncra rézsútosan kiépít egy ideiglenes vonalat,
az egész jobbszárnyat lassan megfordítja, és a hegylánccal pár-
huzamosan vonultatja föl, míg az egész arcvonal szembe nem
kerül Toyakuval. Csakhogy ez több napig, sőt talán egy hétig is
eltarthatott volna s esetleg erős ellenállásba ütközik. A másik,
jóval kockázatosabb terv az volt, hogy a jobbszárnnyal minden
további nélkül áttör a hegyláncnak a Toyaku-vonallal érintkező
szikláihoz. Ilyen módon az egész arcvonal egyetlen nap alatt be-
kanyarodhatott.
Csakhogy ez nagy kockázattal járt. Toyakunak feltétlenül ren-
delkeznie kellett olyan ütőképes erővel, amely az előrenyomuló
csapatok élét képes megnyirbálni, és szárnyukat visszafordulásra
késztetni. Hiszen a tábornoknak miközben csapataival bekanya-
rodik, jobbszárnyát egész nap védtelenül kell hagynia. Cum-
mings vállalta a rízikót, és kiderült, hogy érdemes volt. A manő-
ver napján egy zászlóaljat visszavont az útépítéstől, és tartalékba
helyezte. A jobbszárnyon lévő századok parancsnokait utasította
hogy törjenek keresztül a dzsungelen, s ne törődjenek vele, mi
történik az oldalukban vagy mögöttük. Az ő feladatuk csupán az,
hogy megtegyék a hat mérföldet a senki földjén, s még aznap
este védőállást építsenek ki a Toyaku-vonal előőrseitől egy mér-
földre, a meredek sziklafalak lábánál.
A tábornok sejtése helyesnek bizonyult. Toyaku csakugyan
átcsempészett egy század japánt az oldalszárny mentén, miközben
a hadmozdulat folyt, a tábornok azonban a tartalékzászlóaljjal
feltartóztatta, és csaknem teljesen bekerítette őket. A hadosztály
új vonalai mögött néhány, napig rendkívül zavaros csatározás
folyt a dzsungelben, de a japán századot, amelyet Toyaku a had-
osztály háta mögé irányított, néhány elcsellengett katona kivéte-
lével végül is megsemmisítették. Maradt ugyan egy-két orvlövész
a vonalak mögött, s néhányszor lesből meg is támadtak egy-egy
trénoszlopot, ezek azonban csak jelentéktelen incidensek voltak.
A tábornok nem is törődött velük. A bekanyarodási manőver után
legfőbb feladatának az új állások kiépítését tekintette. Az első két
napon az arcvonalban lévő katonák egyebet se csináltak, csak új
ösvényeket és tűzkörleteket vágtak a dzsungelben; szögesdrótokat
feszítettek ki, és telefonösszeköttetést létesítettek az oldalszárnyak-
102

kal meg az utóvéddel. Néhány kisebb japán támadás egyáltalán

nem izgatta a tábornokot. Így telt el a hadmozdulat után négy
nap,aztán még öt. A tábornok napról napra jobban megerősítette
vonalait,és egyre nagyobb iramban építette az első állásokba
vezető utat. Tisztában volt vele,hogy legalább két hét beletelik,
amíg az útépítők utolérik a katonákat,s addig nem tehet egye-
t bet, mint hogy minél jobban fokozza védelmi készültségét. Egy
nagyobb támadás Toyaku részéről még mindig kínos helyzetbe
hozhatta volna,ezt a kockázatot azonban kénytelen volt vállalni.
Közben átköltöztette a parancsnokságot is. A hadosztály erői
majdnem huszonöt mérföldet nyomultak előre a partraszállás
! napja óta,rádióösszeköttetést létesíteni most már nagyon nehéz
volta telefonvezetékek veszedelmesen megfeszültek. Ezért aztán
a parancsnokságot tizenöt mérfölddel északabbra telepítette át
a félszigeten megint csak egy kókuszliget mellé,közvetlenül az
út mentén. Korántsem volt olyan kellemes helyen,mint az elsó
o tábor a tengerparton,a törzsszázad katonáinak jó néhány napig
serényen kellett dolgozniok - ki kellett irtaní a bozótot a fák
közül,szögesdrótot kellett kifeszíteni,latrinákat kellett ásni,sát-
. rakat kellett felverni,és fedezékeket készíteni -de mikor végez-
. tek,kiderült,hogy az új tábor nem is olyan elviselhetetlen. Igaz,
hogy itt jóval rekkenőbb volt a hőség,dzsungel vette körül őket
mindenfelől,s a lombokon alig szűrődött át némi szellő,de köz-
vetlenül az oválisan futó drótkerítés mellett patak csörgedezett,
s a katonáknak nem kellett messzire menniök,hogy megfüröd-
hessenek.
Mikor a tábor elkészült,a tábornok az út szemközti oldalára
telepítette a 460-asok műszaki századát. Tudta,hogy - ha csak
nem következik be olyan katasztrófa,hogy vissza kell vonulniok
- a hadművelet tartama alatt nem kell még egyszer áttelepítenie
a tábort,s szép lassan,ahogy az idő engedte,kezdett állandó jel-
leggel berendezkedni. A tiszteknek zuhanyozót építettek,fölállítot-
ták az étkezősátrakat,valamint a hadosztálytörzs tisztjeinek lakó-
sátrait. A tábor területén minden reggel megnyírták a füvet,az
ösvényeket beszórták kaviccsal.a parkolóhelyet és az utat üres
benzineshordókból összeállítottt esővezetékkel kötötték össze.
Az efféle munkákban mindig nagy öröme telt Cummingsnak.
Akárhányszor csinálta is már végig,újra meg újra élvezni tudta,
103

valahányszor a szeme láttára épült-szépült egy-egy tábor. A be-

kanyaodási manőver után egy héttel úgy érezte, mintha egy kis
falut épített volna föl. A tábor területén napközben állandóan
sürögtek-forogtak a katonák, akik valamilyen új létesítményen
dolgoztak, a parkolóhelyen nem volt egy pillanatig sem nyuga-
lom: szünet nélkül ki-befutottak a teherautók. Az út túloldalán
nagyban működtek a műszaki század műhelyei, s az álmosító
délutánokon a tábornok boldogan hallgatta a szerszámgépek zaka-
tolását. A tábort többször is megnagyobbíttatta, úgyhogy a szö-
gesdrót kerítés végül is egy majdnem kétszáz méter hosszú és több
száz méter széles, ellipszis alakú területet zárt körül, s a szöges-
dróton belül száznál több kétszemélyes sátor vagy tucatnyi gúla-
sátor meg rajsátor, egy sor - pontosan húsz - összecsukható
tiszti lakósátor állt ezen kívül három latrina és két tábori kony-
ha. A táborban több mint negyven teherautó és dzsip és majdnem
háromszáz ember tartózkodott.
A felderítő szakasz csak csepp volt ebben a tengerben. Létszá-
ma az öt újonnan beosztott póttartalékossal együtt tizennégy fő
volt, két darab kétszemélyes sátruk ív alakban, egymástól tíz-tíz
méter távolságban sorakozott a tábor peremén. Éjszaka - órán-
ként kettesével váltva egymást - a két géppuskafészekben csü-
csültek a drótsövény mellett, a géppuskák csövét a dzsungel felé
irányítva; nappal jóformán teljesen elhagyatott volt a körletük:
a szakasz - egyetlen ember kivételével - kivonult utat építeni.
Öt hét telt el a partraszállás óta, és a szakasz - azonkívül, hogy
néhány alkalommal nekik kellett biztosító járőrszolgálatot teljesí-
teni az új tábor körül - nem vett részt semmiféle komoly akció-
ban. Közeledett az esős évSzak, mindennap rekkenőbb lett a hő-
ség s egyre jobban idegeikre ment az útépítés. Még csak egy hete
voltak az új táborban, s a többségük - köztük néhány motomei
veterán is - alig várta, hogy ismét puskaport szagolhasson.

Vacsora után Red elmosta a csajkáját, aztán átment Wilson és

Gallagher sátrába. Egész nap rendkívül nyomasztó volt a hőség
- még elviselhetetlenebb, mint az előző néhány nap meg éjsza-
ka -, s Red ingerlékenyebb hangulatban volt. Aznap is - akár-
csak a hét többi napján - az útépítésen dolgoztak.

104

allagher meg Wilson elnyújtózva hevert a sátorban, és moz-

dulatlanul, némán pöfékelt. - Na mizujs, Red? - szólalt meg
végül bágyadtan Wilson.
Red megtörölte a homlokát. - Ilyen taknyost, mint ez a Wy-
man! Egy Toglio-féle kiscserkésszel se volt éppen lányálom egy
sátorban lakni, na de ez a tejfelesszájú. . . - Dühösen horkantott.
- Nemsokára megérjük, hogy olyan kölyköket küldenek át a ten-
geren, akik még nyalókát szopogatnak.
- Hát ammán biztos, hogy a szakasz fenekestül fölfordút,
amióta megkaptuk a tartalékosokat - lamentált Wilson. Sóhaj-
tott egyet, és zsávolyinge ujját végighúzta izzadságtól nedves
állán. - Ez a rohatt idő teljesen kikészíti az embert - tette hozzá
csöndesen.
- Megint esni fog, a nyavalya törné ki - morgott Gallagher.
Keleten sötét, palaszürke felhők úsztak az égbolton, északon
meg délen viharfelhők tornyosultak. A levegő nyomasztó volt és
ernyesztően nyirkos, szellő se rezzent. Még a kókuszfák is szinte
várakozva megduzzadtak, lombjuk bágyadtan konyult a görön-
gyös talaj fölé.
- Azt hiszem, nagymosásba kerül a kordnadrágunk - mond-
ta Gallagher. Red a tenger felé pillantott, és összeráncolta a hom-
lokát. A sátrak petyhüdten kókadoztak, s komor félhomály borult
a táborra, noha a nap még tompavörösen izzott a nyugati ég-
bolton.
-- Csak a farkunk el ne ázzon - mondta Red.
Fontolgatni kezdte, ne menjen-e vissza a sátrához, hogy kimé-
lyítse a vízlevezető árkot, amely az éjszakai zápor alkalmával
majdnem kiöntött, aztán vállat vont. Igazán megtanulhatta már
Wyman is, hogy mit kell csinálni. Leguggolt, és bemászott a gö-
dörbe, ahol Gallagher és Wilson feküdt. A gödör körülbelül két
láb m ély volt, hossza meg a szélessége nagyjából akkora, mint
egy kettős ágyé. Wilson és Gallagher ebben szokott aludni, két
egymásra terített pokrócon. A gödör fölé úgy vertek sátrat, hogy
két földbe szúrt bambuszrúdra egy keresztrudat kötöttek, erre
ráborították összekötözött esőköpenyeiket, és a köpenyek szélét
a gödör két oldalán cövekekkel a földhöz erősítették. A sátorban
föl lehetett ugyan térdelni, anélkül hogy az ember beverte volna
a fejét a keresztrúdba, de fölállni még egy nyolcéves gyerek se

l0i

állhatott volna föl benne. Kívülről az egész legföljebb kétlábnyi-

ra emelkedett a talaj szintje fölé. A tábor területén majdnem
mindegyik kétszemélyes sátor így volt megszerkesztve.
Red befeküdt Wilson és Gallagher közé, és kinézett arra a há- !
romszög alakú foltra amennyit a sátor fejnél lévő nyílásán ke-
resztül az összemosódott égboltból meg a dzsungelből látni lehe- 3
tett. Bajtársai a maguk méreteinek megfelelő gödröt ástak, s Red
hosszú lábai a bejáratnál lévő vízlevezető árok fölött kalimpáltak.
Ha az eső becsapott a sátorba, ebben az árokban gyűlt össze, mert
az árok mélyebb volt, mint a gödör. Most is sáros, volt még az
éj szakai záportól.
- Legközelebb tisztességesebb gödröt ássatok, hogy el is férjen
benne az ember - mondta Red, s nagyot röhögött.
- Ha nem tetszik, menj a fenébe - dörmögte Gallagher.
- Ez a ti híres bostoni vendégszeretetetek - mondta Red.
- Az hát. Nem fogadunk be mindenféle nyavalyás csavargót
- ugratta otrombán Gallagher. A félhomályban duzzadtnak és
gennyesnek tűntek az arcán a bíborvörös r kk

ucs o.
Wilson kuncogni kezdett. - Ammá igaz, hogy valamennyi
rohadt jenki közül a bostoniak a legkiállhatatlanabbak.
- Persze mert nem tűrik, hogy cipő nélkül betedd a városba
i azt a koszos lábadat! - horkant fel Gallagher. Cigarettára gyúj-
tott, és hasra fordult. - Műveletlen tökfilkóknak semmi keresni-
valójuk északon - tette hozzá.
Wilson megsértődött egy kicsit - Ide figyelj, komám - for-
dult Gallagher felé. - Lehetcséges hogy csakugyan nem vagyok
valami fenemód művelt. viszont akármit meg tudok csinálni, ha
eccer rászánom magam. - Ott van például az az eset - gondolta
magában -, amikor Willy Perkins mosógépet vásárolt - az volt
az első mosógép a városban -, s mikor a masina elromlott, ő szét-
szedte és megcsinálta. - Nincs ojan masina, amit ne tunnék
megjavítani - jelentette ki. Levette szemüvegét, és zsebkendője
csücskével letörölte róla a párát. - Emlékszem, vót eccer egy alak
a városban, akinek angol biciklíje vót. Az amerikai nem vót elég
jó neki. Osztán kiesett neki egypár golyója a csapágybul, osztán
mivel nem sikerült bele való golyót szerezni, fogtam hát egy egész
amerikai golyóscsapágyat, és azt raktam bele. - Vastag ujjával
Gallagher felé bökött. - Éppojan jól gurút, mint újkorában.

l OG
- Ez igen! - mondta gúnyosan mosolyogva Gallagher.-
Bostonban viszont olyan golyóscsapágyat vehet az ember, amilyet
csak akar.
- Néha nem árt, ha nincs kéznél valami - dünnyögte Wil-
son.
Azt hiszem, azért bezzeg nem bánnád, ha most például
kéznél volna egy jó kis baba - röhögött Red. Mind a hárman
röhögtek egy darabig. - Ammá igaz, annak mindig kéznél kéne
lennie - ismerte el Wilson. Elgondolkozva hozzádörzsölte tenye-
rét a gödör falához. - Bostonban mi, haverok mindig el szoktuk
mesélni egymásnak, ha sikerült felcsípni egyet, hogy milyen volt
vele - mondta Gallagher. S nyomban el is szégyellte magát. El-
határozta, hogy jól megjegyzi, amit mondott: meg akarta gyónni
Hogan káplánnak. Ettől egy kicsit megkönnyebbült. Valahányszor
gyónni ment mindig elfelejtette vétkeit. Néha megpróbálta fel-
idézni emlékezetében bűnös gondolatait, mielőtt felkereste volna
Hogan atyát, de soha nem jutotT eszébe semmi, így aztán mindig
csak annyiból állt a gyónása, hogy- "Káromkodtam, atyám."
Milyen keveset tud róla Mary! - gondolta Gallagher. Azt se
tudja, milyen cifrákat szokott káromkodni De hát ez csak rossz
szokás, a katonaságnál szedte föl - vigasztalta magát Gallagher.
Igaz, hogy elég csúnyán beszélt akkor is. amikor még a bandával
járt, de hát az nem számít. Akkoriban még kölyök volt. Nők tár-
saságában sose szokott káromkodni.
Gallagher elkezdett spekulálni a bandán. Milyen klassz fiúk
voltak benne - gondolta büszkén. Ott van például az az eset,
amikor röpcédulákat osztogattak Roxburyben, s meg is választot-
ták McCarthyt. A választás után tartott beszédében meg is mond-
ta, hogy győzelmét hűséges legionáriusainak köszönheti. Meg
aztán ott van az a másik eset, amikor rajtaütöttek Dorchesteren,
és egy kis leckét adtak a zsidóknak. Elkaptak egy tizenegy év
körüli fiút - hazafelé ment az iskolából -, körülfogták, és Whi-
tey Lydon megkérdezte: - Halljuk, mi vagy, nyavalyás? - Nem
tudom - felelte reszketve a kölyök. - Zsidrák vagy - közölte
vele Whitey -, érted, büdös zsidrák. - Megmarkolta a gyerek
mellén az inget - Na, mi vagy?
- Zsidrák vagyok - felelte a gyerek. Sírásra állt a szája.

107

- Helyes - jelentette ki Lydon - most pedig mondd ki

szótagolva! Szótagold szépen: "Büdös zsidrák."
- B... bü... dös... zs... zsi... drák... - dadogta a
gyerek.
Micsoda röhögés volt ott. B. . . bü. . . dös. . zs. . . zsi. . . drák.
Az ostoba kölyök úgy félt; hogy biztosan összeszarta magát. A ro-
hadt zsidai! Aztán az jutott az eszébe Gallaghernek, hogy Lydon
bekerült a rendőrséghez. Neki meg milyen pechje volt; pedig egy
kis szerencsével ő is igazán kaphatott volna valami hasonló állást.
De akármennyit gürizett is szabad idejében a Demokrata Klub-
nak, nem kapott érte semmit. Hol lőtte el a dolgot? Pedig úgy
szeretett volna nagy dolgokat csinálni. Szívesen elment volna
állásba a postára is, de hát oda meg Alderman Shapiro meg a
nyavalyás unokaöccse, az az Abie vagy Jackie került be. Galla-
ghert mérhetetlen keserűség fogta el. Valami miatt mindig kudarcot
vallott. Egyre jobban forrt benne a düh, s mivel úgy érezte, hogy
ha kimondja, ami a szívét nyomja, megkönnyebbül, hirtelen ki-
tört: - Úgy látom, egypár nyavalyás zsidót is beosztottak a sza-
kaszunkba.
- Ühüm - mondta Red. Tudta, hogy Gallagher mindjárt
szónokolni kezd, s már előre unta. - Ühüm - sóhajtott fel -,
éppoly sajnálnivalók a szerencsétlenek, mint mi.
- No lám - förmedt rá Gallagher - csak egy hete vannak
nálunk, s máris megfertőzték az egész szakaszt!
- Fene tuggya - dünnyögte Wilson. - Az a Roth csak-
ugyan nem valami kajakos legény, de a másik, az a Goldstein
vagy Goldberg, vagy mí a fenének híjják, egész rendes fickónak
láccik. Ma vele dógoztam, és nagyon szépen megtárgyaltuk, hogy
lehetne legkönnyebben szabadúni a mundértól.
- Én egyetlen rohadt zsidóban se bízom - jelentette ki dühö-
sen Gallagher.
Red ásított egyet, és felhúzta a lábát. - Már esik is - mondta.
A sátorlapon nagyot koppant néhány esőcsepp. Most már egy-
színű volt az egész égbolt: a felülete ólomzöld, mint a festett üveg,
s mégis furcsán fényes, mintha az üvegtábla másik oldalán erős
fényű lámpa égett volna. - Baromi felhőszakadás lesz - mondta
Red, azzal visszafeküdt - Jól lecövekeltétek a sátrat, fiúk?
- Remélem - mondta Wilson. Egy katona szaladt eI a sá-
108

tor mellett, s a rohanó léptek hallatára Redet rosszkedv fogta el.

Nagyon is iszzzerős hang volt: valaki fedél alá szeretne jutni, mi-
előtt kitör a vihar Megint sóhajtott egyet. - Egész életemben
egyebet se csináltam - dünnyögte magában -, csak folyton
bőrig áztam.
- Hanem hajjátok-e - szólalt meg Wilson -, az a csibész
Stanley ugyancsak fővág, mióta úgy néz ki, hogy káplár lesz belü-
le. Fültanúja voltam, mikor egy másik póttartalékosnak nagy du-
mát vágott le a motomei partraszállásrul. " Alaposan benne vótunk
a pácban" - ezt mondta szó szerint. - Wilson röhögött egyet.
- Örömmel hallottam, hogy így vélekedik, mert különben igazán
nem is gondótam vóna.
Gallagher kiköpött. - Fütyülök rá! Én igazán nem gyulladok
be egy Stanleytől.
i Ühüm - dünnyögte Red. Gallagher és Wilson még mindig
azt hiszi, hogy nem mert megverekedni Stanleyvel. Fene igye
őket! Mikor meghallotta, hogy Stanley tizedessé rukkol elő, mula-
tott is, meg bosszankodott is a dolgon; egyébként teljesen rendjén
valónak találta. Stanley csakugyan tisztesnek való volt. - Nem
ő az egyetlen, aki nyalizással sokra vitte - mormogta magában.
i Csakhogy a dolog nem volt ilyen egyszerű. Egyszerre csak
rájött, hogy tulajdonképpen szerette volna, ha ót léptetik elő tize-
dessé. Kis híja, hogy nem nevette el magát hangosan s kicsit
keserűen is: hát sose lesz már vége, még mindig érhetik meglepe-
- tések önmagával kapcsolatban? Mégiscsak elkapott a gépszíj, még
a katonaságnál is - gondolta. Mindig a régi nóta. Először rá-
t ijesztenek az emberre, aztán szépen befűzik. Persze, hogy nem
fogadta volna el a kinevezést. . . de azért egy kicsit fájdalmas
érzéssel utasította volna vissza.
Villám villant a közvetlen közelükben, s néhány másodperc
Í múlva szinte pontosan fölöttük dördült meg az ég. - Az annya,
ez közel csapott be - mondta Wilson.
Az égbolt már majdnem szurokfekete volt a fenyegető viharfel-
hőktől. Red megint visszafeküdt. Sose volt hajlandó elfogadni
semmiféle előléptetést, és most. . . Lassú, szite szomorkás moz-
dulatokkal megveregette a mellét. Mindig egyedül élt, mindig
csak annyija volt, amennyit elbírt a hátán. "Minél többje van az
embernek, annál többre van szüksége, hogy jól érezze magát."

10

Régi életelve volt ez, s most valahogy mégse talált benne vigasz-
talást. Kezd elfáradni. Nagyon nagyon hosszú ideje magányos.
- Kezdődik - szólalt meg Gallagher
A szél dühösen korbácsolta a sátrakat. Az eső előbb csak csön-
desen szemerkélt, halkan kopogott a kifeszített esőköpenyeken,
aztán egyre jobban rákapcsolt. Néhány másodperc múlva már
akkora cseppekben szakadt, mintha jég lett volna. A sátrak
jobbra-balra hajladoztak, és megfeszültek a szélben. Előbb a tá-
volban dördüll néhányat az ég, aztán pontosan a fejük fölött
szaggatott cafatokra a villám egy felleget.
A három katona önkéntelenül összerezzent a sátorban. Ez nem
közönséges vihar lesz.
Wilson föltérdelt, és teljes súlyával igyekezett megtámasztani
a sátor keresztrúdját. - Az istenit - morogta -, olyan szél van,
hogy leszakítja az ember fejit. - A szögesdróton túl a dzsungel
máris úgy meg volt tépázva mintha egy elefántcsorda taposott
volna végig rajta. Wilson kilesett egy pillanatra, és megcsóválta
a fejét. A tábort nem is lehetett látni, csak valami üres, zöld tér-
séget amelyre ömlött az eső, s vadul korbácsolta a megdőlt füvet
meg bokrokat. A szél iszonyatos erővel fújt. Wilson még mindig
térdelt de már minden tagja elzsibbadt a viharral folytatott küz-
delemben. Amennyire csak tudott, visszahúzódott a sátor nyílá-
sától, mégis csuromvíz volt az arca. Nem lehetett megakadályozni,
hogy a víz a sátorba hatoljon: sűrű csöppekben folyt keresztül az
esőköpenyek minden varrásán és szakadásán, és egymást követő
hullámokban zúdult be a bejáraton, ahogy a partot ostromolja
a tenger. A vízlevezető árok máris megtelt és kiöntött, elárasztotta
a fekvőhelyüket. Gallagher összeszedte a pokrócokat, s a három
ember a szélben ide-oda csapkodó esőköpenyek alatt kuporogva
próbálta megakadályozni, hogy a sátor összedőljön. Igyekezetük,
hogy a lábukat szárazon tartsák, szánalmas kudarcot vallott. Oda-
künn a víz hatalmas tócsába gyűlt s a tócsa folyton újabb és
újabb csápokat bocsátott ki magából mint valami óriási amőba
amely el akarja nyelni a földet. - Az annya istenit! - mondta
Wilson.

110

Goldstein és Ridges már bőrig ázott. Mikor esni kezdett, ki-

másztak a sátorból, és még mélyebben beverték a cövekeket. Gold-
stein begyűrte a pokrócokat a dzsungelszerelésben lévő gumizsák-
ba, s most belülről, térden állva próbálta megakadályozni, hogy
a sátrat összedöntse a szél. - Ez borzasztó! - ordította.
Ridges bólintott. Csúnya kövér arcát vízcseppek borították,
egyenes szálú, vörösesszőke haja csigába csavarodva tapadt a fe-
jére. - Ki köll várnunk a vé-é-git! - ordította vissza. Szavai
belevésztek a szél zúgásába, Goldstein csak annyit értett, hogy
a vé-é-git" úgy hangzott, mint valami hosszan elnyújtott jaj-
kiáltás, libabőrös lett tőle a háta. Az egész világ komor sötétség,
irtózatos bömbölés és kavargás volt körülöttük. Goldstein karja
kegyetlenül megrándult, ahogy a sátor keresztrúdja hirtelen nagy
csattanással fölcsapódott. Annyira elázott, hogy zöld zsávoly-
ruhája egészen feketének látszott.
A tengerfenék lehet ilyen - gondolta. Olvasta valahol, hogy
föld alatti viharok is vannak, s valahogy ilyennek képzelte őket.
Bár félelemmel vegyes megilletődés töltötte el, s kétségbeesett erő-
feszítéssel próbálta megakadályozni hogy a sátor összedőljön,
mégis lenyűgözve figyelte a vihart. Ilyen lehetett a Föld, amikor
kezdett kihűlni - gondolta, s határtalan izgalom fogta el, mintha
a világ teremtésénél lett volna jelen. Ostobaságnak érezte, hogy
ilyenkor egy sátorral kell törődnie, de kénytelen volt vele. Biz-
tosra vette, hogy állva marad: a cövekek három láb mélyen ültek
a földben, a talaj agyagos volt, s az agyag igen nagy nyomást
kibír. Persze, ha tudta volna, hogy ilyen vihar lesz, olyan fedezé-
ket épít, amely akármilyen orkánt kibír, s most szárazon, gond
nélkül feküdne benne. Dühös volt Ridgesre. Igazán figyelmeztet-
hette volna, milyen viharok vannak errefelé, hiszen már nem
újonc, akinek meglepetés az ilyesmi. Goldstein máris azt tervez-
gette milyen sátrat fog verni legközelebb. Cipője megtelt vízzel,
és folyton ide-oda mozgatta a lábujjait, nehogy megdermedjenek.
Gumitalp kellene - gondolta - ; valószínű, hogy aki kitalálta a
gumitalpat, valami ilyesmit élhetett át, mint most én.
Ridges páni félelemmel s ugyanakkor megadással figyelte a táj-
funt. Isten haragja - gondolta. A dzsungel viharosan háborgott,
és az ólomzöld égbolt olyan ragyogó, változatos zöld színeket
varázsolt a lombokra, hogy Ridges úgy érezte, az Édenkertet látja

111
maga előtt. Mintha önnön testében lüktetett volna a dzsungel, s az
aranyszínű sárrá változott föld szinte élni látszott. Képtelen volt
levenni szemét a dzsungel fantasztikus zöldjéről és a narancssárga
talajról, amelynek lázasan vert a pulzusa, mintha minden egyes
esőcsepp újabb sebet vágott volna rajta. Ridges megborzongott
a gondolatra, hogy micsoda természeti erőkkel áll szemben.
Az Úr adta, az Úr elvette - gondolta ünnepélyesen. A viha-
rok lényeges szerepet játszottak az életében; eleinte rettegett tőlük,
aztán elviselte őket, s a végén már egyenesen számított rájuk.
Lelki szemei előtt megjelent apja vörös, ráncos arca, szomorú
halványkék szeme. - Í
öreg - gy van ez, Oszi - szokta mondogatni az
az ember dolgozik, kínlódik, arca verítékével igyekszik
kicsikarni a földből a mindennapi kenyeret s a végén, ha Isten-
nek úgy tetszik, egy vihar megsemmisítheti fáradozásának minden
gyümölcsét. - Talán ez a bölcsesség ivódott be legmélyebben
Ridges lelkébe úgy érezte, hogy jóformán egész eddigi élete csak
a terméketlen földdel, a rovarokkal és az üszöggel való küszködés
volt apja oldalán: egyetlen kivénhedt öszvérrel művelték meg
szántóföldjüket, s gyakran megesett, hogy egyetlen viharos éjsza-
kán minden fáradozásuk kárba veszett.
Segített ugyan Goldsteinnek beverni a cölöpöket, hiszen az
embernek kötelessége segíteni felebarátján, ha megkérik rá, és
Ridges úgy érezte, hogy az akivel megosztja a sátrát még akkor
is felebarátja, ha idegen titokban azonban meg volt győződve
róla, hogy hiábavaló minden próbálkozásuk hogy a sátrat rögzít-
sék. Amit Isten akar, ember abba nem szólhat bele. Ha úgy ren-
deltetett, hogy a vihar elfújja a sátrukat, elfújja még akkor is, ha
egy ekét tesznek rá nehezékül. Mivel nem volt biztos benne, nem
esik-e Mississippiben is, imádkozni kezdett, hogy a vihar kímélje
meg apja termését. Hiszen csak nemrég volt vetés, Uram. Ne
engedd, hogy elmossa az ár. De Ridges még az imádságban sem
bízott; pusztán azért imádkozott, hogy istenfélelmét kifejezésre
juttassa.
A szél, mint valami óriási kasza suhintott végig a táboron, le-
borotválta a kókuszpálmák lombját, s vadul kergette maga előtt
az esőt. Mikor kinéztek, látták, hogy az egyik sátor hirtelen a le-
vegőbe emelkedik, s mint valami fölriasztott madár, szárnyaival
verdesve elszáll a szélben. - Mi lehet a fronton? - ordított
112

Goldstein. Iszonyodva eszmélt rá, hogy több ilyen tábor is van,

sok-sok mérföldnyi távolságra, szétszórva a dzsungelben. Rid es
vállat cont. Remélem, kitartanak!
- felelte ordítva. Goldstein
megpróbálta elképzelni mi lehet ott elöl; az elmúlt héten, amióta
beosztották a felderítőkhöz, csak az útnak azt a néhány mérföld-
nyi szakaszát látta, amelyen éppen dolgoztak. Most elképzelte, mi
lenne, ha ilyen viharban támadnának a japánok, s megborzadt.
Minden erejét összeszedte, hogy tartani tudja a sátor keresztrúd-
ját amelyet mindkét kezével megmarkolt. Lehetséges, hogy a mi
táborunkat is megtámadják a japcsik - villant agyába a gondo-
lat. Szerette volna tudni, őrködik-e valaki a géppuskafészkekben.
- Egy belevaló tábornok
- jegyezte meg - ilyenkor indítana
támadást.
- Csakugyan - felelte nyugodtan Ridges. A szél alábbha-
gyott egy pillanatra, s a két férfi hangja olyan halkan és bizony-
talanul csengett, mintha templomban beszélgetnének. Goldstein
elengedte a keresztrudat, s érezte, hogy enged fel karjában a fe-
szültség. A vérkeringés most sodorja el a fáradtság által kitermelt
anyagokat - gondolta. Talán már vége is a viharnak. A gödör
kétségbeejtően sáros volt, s Goldstein azon kezdett töprengeni, hol
fognak aludni az éjjel. Megborzongott; most eszmélt rá, milyen
hideg és nehéz átázott ruhája.
A szél megint rákapcsolt, és újra kezdődött a néma, kétségbe-
esett küzdelem, hogy megmentsék a sátrat. Goldstein úgy érezte,
mintha egy ajtónak feszülne neki, amelyet kívülről.egy jóval erő-
sebb ember be akar nyomni. Látta hogy a szél megint elragad
két sátrat, és lakóik futva keresnek valahol másutt menedéket.
Wyman és Toglio ugrott be a gödrükbe röhögve és szitkozódva.
- A mi sátrunk elröpült - ordította Wyman, s széles vigyor ült
ki kisfiús, csontos arcára. - Ezt nevezem! - bömbölte, s arcán
elragadtatás és ugyanakkor nyugtalanság tükröződött, mintha
nem volna biztos benne. hogy egy tájfun katasztrófa-e vagy eir-
kuszi előadás.
- Mi van a holmitokkal? - ordította Goldstein.
- Elveszett. Elfújta a szél! A puskám egy pocsolyában hever.
Goldstein körülnézett, hol a puskája. Ott hevert a gödör pere-
mén, telefröcskölve vízzel meg sárral. Dühös lett, hogy nem csa-
varta be a szennyes ingébe, mielőtt a vihar kitört. Hiába, még

113

mindig zöldfülű; egy tapasztalt katona nem felejtette volna el

biztonságba helyezni a puskáját.
Toglio vastag, húsos orráról csöpögött a víz. Előrenyújtotta
széles állát, és elordította magát: - Gondoljátok, hogy a ti sátra-
tok kitart?
- Fene tudja - bömbölte Goldstein. - A cövekek feltétlenül
ki fognak tartani. - A négy ember alig fért el a gödörben, noha
mind a négyen a sarkukon guggoltak. Ridges csak nézte, hogy
süpped a lába egyre mélyebben a sárba, s a pokolba kívánta a ba-
kancsát. Az ember olyan nagy cirkuszt csinál belőle, hogy szára-
zon tartsa pedig igazán nem éri meg. A sátor keresztrúdján vé-
kony patakocskában folyt be a víz, és behajlított térdére csöpögött.
Olyan hideg volt a ruhája, hogy a vízcseppeket melegnek érezte.
Felsóhajtott.
Iszonyú széllökés tört be a sátorba, földuzzasztotta mint egy
léggömböt; aztán a keresztrúd csattanva kettétört, és kiszakította
ez esőköpenyt. A sátor, mint a vizes lepedő zuhant a négy ember-
re, s néhány másodpercig tehetetlenül vergődtek alatta, míg a szél
szaggatni nem kezdte. Wymanre rájött a nevetés; tehetetlenül ta-
pogatózott maga körül. Elvesztette az egyensúlyát, és beleült a
sárba, erőtlenül küszködve a rátekerődzött sátorlapokkal. - Atya-
úristen! - nevetett. Az volt az érzése, mintha zsákba dugták
volna, s csak röhögött tehetetlenül. Még annyi erőm sincs, hogy
egy papírzacskóból kiszabaduljak - gondolta magában, s még
groteszkebbnek érezte a helyzetét. - Ho) a fenébe vagytok?-
ordította de aztán a sátorlapok ismét megdagadtak, mint a vitorla,
végleg elszabadultak s kavarogva elszálltak. Az egyik cövek vé-
gén ott maradt belőlük egy darabka, s mint a zászló csattogott
a viharban. A négy katona fölegyenesedett a gödörben, de kény-
telen volt megint lekuporodni. olyan ereje volt a szélnek. A látó-
határ peremén, szinte a végtelen messzeségben egy darabon fel-
hőtlen volt az ég, s még látni lehetett a napot. Most már nagyon
hideg, szinte fagyos eső esett, s kezdtek dideregni. A tábor terüle-
tén majd mindegyik sátor összedőlt, s itt-ott egy-egy katona
nyargalt végig a sártengeren, az erős szélben tántorogva, furcsa
mozdulatokkal. mint a mozivásznon a figurák, ha a filmszalag
túl gyorsan pereg. - A Krisztusát - üvöltötte Toglio -, meg-
fagyok !

114

- Pucoljunk innen - mondta Wyman. Csupa sár volt, és

vacogott a foga. - Ilyen rohadt esőt!
Kimásztak a gödörből, és futva elindultak a parkoló felé,
remélve, hogy ott védelmet találnak a teherautók szélvédett olda-
lán. Toglio úgy tántorgott, mintha egyensúlyát vesztette volna
a hátszél ellenállhatatlanul taszította előre. Goldstein odakiáltott
neki: - Ottfelejtettem a puskám!
- Most úgyse kell! - üvöltötte Toglio.
Goldstein megpróbált megállni és visszatérni, de nem sikerült.
- Sose lehet tudni - hallotta a saját hangját. Váll váll mellett
futottak, mégis mintha egy hatalmas terem két végéből kiabáltak
volna át egymásnak. Goldsteint szinte káröröm fogta el egy pilla-
natra.
Egy álló hétig dolgoztak csinosították a tábort. Pillanatnyi
szabad idejük sem volt, mindig kitaláltak számukra valami újabb
tennivalót. 5 lám, most oda a sátra a ruhája meg a levélpapírja
ronggyá ázott, a puskája valószínűleg meg fog rozsdásodni, s a
csuromvizes földön nyilván aludni sem lehet majd. Minden meg-
semmisült. A végső katasztrófa láttán szokta néha ilyen ellenáll-
hatatlan vidámság elfogni az embert.
Végre a parkolóhoz sodorta őket a szél. Mikor meg akartak for-
dulni egymásba ütköztek, és elterültek a sárban. Goldstein legszí-
vesebben fekve maradt volna de aztán mégis föllökte magát a
tenyerével a földről, és az egyik teherautó mögé támolygott. Majd-
nem az egész század ott szorongott már az autókon vagy a kocsik
mellett, a szélvédett oldalon. Ott is voltak vagy húszan, ahol Gold-
stein keresett menedéket Reszketve bújtak egymáshoz, hogy egy
kicsit fölmelegedjenek, foguk vacogott a jeges esőben. Az égbolt
olyan volt, mint valamit óriási fekete tál, amelyből villám és
mennydörgés zúdul a földre. Go)dstein csak a zöld autó körvona-
lait is a katonák feketére ázott, zöld uniformisát tudta kivenni.
- Jóságos ég! - szólalt meg valamelyikük.
Toglio cigarettára próbált gyújtani. a cigaretta azonban el-
ázott, és szétesett az ajka közt, mielőtt még sikerült volna kiha-
lásznia a gyufát a vízhatlan tasakból. Ledobta a földre, és nézte,
hogy tűnik el a sárban. Noha már csuromvizes volt, még mindig
sajgott a bőre az esőtől; valahányszor végigfolyt egy-egy hideg
csepp a hátán, úgy érezte, mintha megütötték volna, s undorodva

II

megóorzongott. Odafordult a mellette álló katonához. A te

sátrad is kikészült? - ordította a fülébe Veled együtt voltnna én
- Hajaj ! Kekiruhás közlegény,
Toglio erre kicsit megkönnyebbült. Megdörzsölte fekete boros- Ha seregünk menetelt
tás állát, és hirtelen úgy érezte, hogy ezek a katonák itt nagyon
A Yankee-Doodle ritmusára,
közel állnak a szívéhez, forró szeretet öntötte el mindn á uk iránt. É s föld beleremegett.
Micsoda klassz fiúk,igazi amerikaiak! Csak az amé kaiak tud- Emlékszel-e,ki pergette
nnyen fölülemelkedni az ilyesmin,s egysze
nak ilyen kö rűen csak A ra-ta-tát Én biz, Al.
j. Így hívtatok,teremtette!
nevetni ra ta Fázott a keze, bedugta hát zsávolynadrágja bő Hetyke voltam,s fiatal.
zsebébe.
ány lépésre tőle Red és Wilson nótára gyújtott. R Ne feledd Alt,a dobost!
Néh ed mély, A neve még most is Al...
rekedt hangon énekelt, To lio elnevette magát a duó hallatára. Adj hát,komám,egy hatost.
Mikor a végére értek,kitört belőlük a röhögés.- Mit danol-
Volt egyszer egy vn tnm, junk el még? - ordította Toglio. Talán azt, hogy "Vezess hazug
Mint a szélvész robo ott.. pajtás,hazu vágyom" ?
- harsogták,s közben föl-alá szökdécseltek,hogy felmelegedjen
Én már nem tudok énekelni - üvöltötte Red.- Kiszáradt
a lábuk. a torkom. Meg kéne locsolni.- Félrehúzta a száját,s dühösen
forgatta a szemét. Toglio nagyot röhögött az esóbe. Milyen komi-
kus ez a Red avval a ronda ábrázatával! De klassz fickók ezek
A vasutam odnuan, egytől egyig!
Testuér,uán egy hatosod?
- Vezess haza,pajtás...- gyújtott rá Toglio,s egész cso-
móan vele énekeltek.
Toglio azon kapta magát hogy harsányan hahotázik. Csuda
egy alak ez a Red - gondolta,s ő is dúdolni kezdett. Fáradt uagyok,kerülget nz álom,
Tornyom is volt hajdanán, Alig ittam, s a fejembe szállt.
Kőből,vasból égig ért, Vezess haza,pajtás,hazauágyom.
A tororay is odn mán..
 m egy ha rt!
Élete tosé Az eső tel es erőből,kitartóan szakadt,s To liót jólesően szo-
morkás hangulat fogta el,miközben a nótát fújta. Fázott s hiába
Az utolsó sort már han osan énekelte,mire Red intett,ho simult hozzá két emberi
test,folyton didergett. Azt képzelte,hogy
téli alkonyat van,egy ismeretlen város felé autózik,s a város
menjen oda hozzá uk. Há m b fállát hogybf Ih e ed k ki- hívogatóan integet feléje
barátságos fényeivel.
fért a torkukon átölelve
A szél valamicskét alábbhagyott,s hagy gés tölz k s k sit Bárhol járok ezen a világon,
hallani a hangjukat,de azért még mi
valószínűtlennek hatott mintha egy másik szobában szólt volna
Szárazföldön, messzi hnbokn.
a rádiós folyton lehalkították meg fölerősítették volna. Mindenhonnan mindig hazu vá z
om,
Vezess haza, csak ezt dúdolom.
11G

117

Már majdnem egészen sötét volt, és a kókuszpálmák alatt álló

teherautó mögött alig lehetett kivenni az arcokat. Toglión egyre
jobban erőt vett a szomorúság, s egészen elérzékenyült. Emlékeze-
tében felmerült egy régi kép a feleségéről, amint éppen a kará-
csonyfát díszíti, s széles, húsos arcán végiggördült egy könny-
csepp. Néhány percig úgy érezte, mintha csillagászati távolságban
volna a háborútól esőtől, mindentől; tudta ugyan, hogy nemso-
kára az lesz a legfőbb gondja, hol és hogyan hajthatja álomra a
fejét, e néhány kurta percig azonban csak énekelt önfeledten, ide-
oda mozgatta a lábujjait, s ellenállás nélkül hagyta, hogy elárasz-
szák lelkét a jóleső, kéjes emlékek, amelyeket a dal fölidézett.
Egy dzsip gázolt keresztül a sártengeren, s körülbelül tíz mé-
terre tőlük megállt. Toglio észrevette hogy Cummings tábornok
és még két tiszt száll ki belőle, s oldalba bökte Redet a könyöké-
vel, hogy hagyja abba a nótázást. A tábornok hajadonfőtt volt,
egyenruhája csuromvizes, mégis mosolygott. Toglio kiváncsian
s bizonyos tisztelettel vette szemügyre. A táborban sokszor látta,
de most került első ízben ilyen közel hozzá. - Na emberek-
kiáltotta a tábornok, miközben közelebb lépett hozzájuk -, hogy
érzitek magatokat ilyen alaposan. elázva? - Toglio is, bajtár-
sai is röhögtek Cummings elvigyorodott. - No de sebaj - üvöl-
tötte -, nem vagytok cukorból ! - A szél alábbhagyott, s a tábor-
nok természetesebb hangon szólt oda a kíséretében lévő őrnagynak
meg hadnagynak: - Valószínű, hogy az eső mindjárt eláll. Tele-
fonáltam Washingtonba, és a hadügyminisztérium megnyugta-
tott, hogy már megtették a szükséges intézkedéseket. - A két tiszt
harsányan kacagott, és Tng)io azon kapta magát, hogy ő is moso-
lyog. Klassz fickó a tábornok, mintaképe a tökéletes tisztnek.
- Nos, emberek - folytatta a tábornok -, azt hiszem egyet-
len sátor sem maradt épségben Mihelyt a vihar elül, igyekszünk
ideszállítani egy csomó esőköpenyt a partról, de így is biztos
vagyok benne, hogy néhányan vizesek maradtok az éjszaka. Saj-
nálatos dolog de máskor is megáztatok már. Egy kis zűr támadt
az első vonalban, s megeshetik, hogy egyeseknek közületek még
rosszabb helyen kell tölteniök az éjszakát. - Elhallgatott egy
pillanatra csak. állt az esőben, aztán kacsintott egyet, és hozzá-
tette: - Föltételezem, hogy egyíkőtök sem az őrhelyről lépett
meg, amikor kitört a vihar. Ha akadna köztetek olyan, akinek itt

118

nincs keresnivalója, okosan teszi ha sürgősen visszapuco Í a he-

lyére, mihelyt elmegyek - A katonák közt kuncogás támadt.
Mióta az eső már nem szakadt annyira, a század legnagyobb része
odasodródott a teherautó közelébe, amelyiknél a tábornok szóno-
kolt. - Tréfán kívül emberek: abból amit sikerült megtudnom,
mielőtt a telefonösszeköttetés megszakadt, kénytelen vagyok arra
következtetni, hogy néhány japcsi megpróbál áttörni ma éjjel a
vonalainkon, szóval jó lesz, ha igen éberen őrködtök. Elég messze
vagyunk ugyan az első vonaltól, de azért nem olyan túl messze.
- Rámosolygott a katonákra, aztán - nyomában a két tiszttel
- visszament a dzsiphez, beült, és elrobogott.
Red kiköpött. - Tudtam, hogy túl sokáig volt aranyéletünk.
Bármibe lefogadom, hogy az éjjel egy jó adag szar szakad a nya-
kunkba.
Wilson dühösen rázta a fejét. - Ammá biztos, hogy akinek jó
dóga van, ne panaszkodjon. Most majd azok a póttartalékos urak
is másképp fognak gondúkodni, akik annyira óbégattak, hogy
szeretnének már puskaport szagúni.
- De azért klassz fickó a tábornok, azt meg kell hagyni-
szólt közbe Toglio.
Red megint kiköpött. - Klassz a fenét! Olyan tábornok még
nem született. Mind gazember.
- Ugyan Red - tiltakozott Toglio -, hol találsz még egy
tábornokot, aki így beszél a bakákkal? Szavamra mondom: nekem
való ember.
- Közönséges népszerűséghajhász, ez az egész - adta meg
a magyarázatot Red. - Mi a nyavalyának kell az orrunkra köt-
nie mi minden gondja van? Elég nekem a magamé is.
Toglio sóhajtott egyet, és elhallgatott. Ez a Red csupa ellent-
mondás - állapította meg magában végül is. Az eső elállt, s To-
glio elhatározta hogy visszatér sátra romjaihoz. A gondolat
meglehetősen lehangolta, ele hát a vihar elmúlt, nem maradhatott
tétlen. - Gyere - mondta -, hátha sikerül kitalálnunk vala-
mit, hogy megalhassunk valahol.
- Semmi értelme - morogta Red. - Úgyis kivisznek az első
vonalba még az este. - Leszállt az éj, s megint ugyanolyan
fülledt volt a levegő.

119
A tábornok nagy gondban volt. Mikor a dzsip elhagyta a parkolót,
odaszólt a sofőrnek: - Hajts a 151-esek törzsütegéhez. - Aztán
odafordult Dalleson őrnagyhoz és Hearn hadnagyhoz, akik a hát-
só ülésen szorongtak. - Ha tőlük sem lehet telefonösszeköttetést
kapni a második zászlóaljjal, kénytelenek leszünk még egy
ideig barangolni, mielőtt megvirrad. - A dzsip áthaladt a drót-
sövény egyik kapuján, és jobbra fordult. Rátértek az első vonalak
felé vezető útra, amelyet a tábornok rosszkedvűen vett szemügyre.
Istentelenül sáros volt, s valószínűnek látszott, hogy még rosszabb
is lesz a helyzet. A csúszós úton a dzsip egyik oldalról a másikra
farolt, de néhány óra múlva a sár megszikkad, ragacsos lesz, mint
az agyag, tengelyig süppednek bele a járművek. A tábornok le-
hangoltan meredt az utat szegélyező dzsungelre. Elhaladtak né-
hány japán hulla mellett - már oszlásnak indultak egy árokban
-, és a tábornok visszafojtotta lélegzetét. Bármennyire hozzá-
szokott is a hullaszaghoz, nem bírta elviselni. Feljegyezte agyá-
ban, hogy mihelyt vége lesz a zűrnek, kirendel az útra egy sírásó
osztagot.
Beállt az éj s vele a katasztrófa lehetősége. A dzsip lassan
haladt előre a sötétben s Cummingsnak olyan érzése volt, mintha
a levegőben lebegne. Az egyenletes motorzúgás, a dzsipben ülők
szótlan hallgatása és a dzsungel ázott lombjainak komor zizegése
szinte mindentől elszigetelte, csak az agya működött lázasan.
Magányosan, valahol az űrben lebegve kell megbirkóznia az adott
helyzettel. A vihar elképesztően hirtelen jött, közvetlenül egy ja-
pán támadás után. A felhőszakadás előtt tíz perccel jelentették a
második zászlóalj parancsnokságáról, hogy erős tüzérségi párbaj
indult meg a vonalaik előtt. Aztán a vihar darabokra szaggatta
a telefonvezetéket, a parancsnoki sátor összedőlt, és a rádió is
felmondta a szolgálatot. Sejtelme sem volt róla, mi történik az
arcvonalban. Lehetséges, hogy Hutehins már vissza is vonta a
második zászlóaljat. Elképzelhető, hogy a japcsik - a vihar által
fölkorbácsolt őrülettől hajtva - már több helyen benyomultak az
első vonalba. Mivel jelentést nem kaphatott, csak az Isten tudja,
mi történt. Legalább a parancsnoki törzsütegnek lenne összeköt-
tetése az első vonallal!
Még szerencse, hogy két nappal előbb kivezényelt a második
zászlóaljhoz egy tucat tankot. Ma éjjel képtelenség c-olna előre-
120

küldeni őket a sáros úton. Egyébként most valószínűleg támadni

se tudnak, de szükség esetén valamiféle védelmi állást feltétlenül
meg lehet szervezni körülöttük éjszakára. Micsoda zűrzavar lehet
ott elöl! Megtörténhetik, hogy holnapra az egész arcvonal egymás-
tól elszigetelt sündísznóállásokra szakadozik. És ő mindaddig
tehetetlen, amíg nem sikerül telefonhoz jutnia. S mi minden tör-
ténhetik közben! Lehet, hogy két nap múlva megint ugyanott lesz,
ahol a bekanyarodási manővert megkezdte.
Ha sikerül vonalat kapnia, pillanatok alatt meg kell majd hoz-
nia a szükséges döntéseket. Gondolatban felsorakoztatta maga előtt
az első vonalban harcoló tiszteket, fölidézte emlékezetében az
egyes századok, sőt az egyes szakaszok jellegzetes tulajdonságait
is, már amennyiben rendelkeztek ilyenekkel. Éles memóriája
rengeteg apró mozzanatot és számadatot fölidézett; ténylegesen
minden ágyúról és emberről tudta, hol van Anopopej területén,
s mindez a sok adat most zavaros áradatban hömpölygött át az
agyán. Pillanatnyilag szerfölött korlátolt ember volt. Minden
érzékszerve és idegszála egyetlen cél érdekében funkcionált, de
tapasztalásból tudta - ami különben is ki nem mondott, de szent
meggyőződése volt - hogy szükség esetén az adathalmaz cse-
lekvéssé kristályosodik. Ha elegendő feszültséget sikerül felhal-
moznia magában, ösztönei nem hagyják cserben.
S mindezzel valami határtalan. primitív düh párosult. A vihar
csúnyán kibabrált vele, s a tábornok mérge szinte gyerekes for-
mákban nyílvánult meg. Néha szinte görcsös ingerültség vett rajta
erőt, s annyira megzavarta, hogy egészen elvesztette koncentrá-
lóképességét. - Egy szóval sem jelezték ezt az átkozott vihart-
morogta maga elé időnként. - Mire való a meteorológiai alaku-
lat ha nem funkcionál? A főparancsnokságnak tudnia kellett a
dologról miért nem értesített? Semmiféle jelentés nem érkezett,
hogy vihar lesz. Ezt a kontármunkát! Vagy szándékosan csinál-
ták? Meg akarnak fúrni.
A sofőr ebben a pillanatban leállt az út szélén. Cummings
feléje fordult. Legszívesebben belelőtt volna, de csak rámordult:
- Tovább, fiam. nincs időnk ilyesmire. - A dzsip motorja ismét
rákapcsolt. s továbbmentek.
A parancsnokság tábora megsemmisült. A tábornokot ez érin-
tette a legfájdalmasabban. Foglalkoztatta ugyan a hadosztályát

121

fenyegető veszély is, sót: igen nagy aggodalommal töltötte el, ez

azonban csak olyan elvont dolog volt. Közvetlenül, személy sze-
rint az bántotta, hogy a tábor romokban hever. Majd a szíve
szakadt meg, amikor eszébe jutott, hogyan mosta el az ár a kavics-
csal beszórt sétányokat, hogyan borult fel, és ragadt bele a sárba
a priccse, hogyan mocskolódott be, és dőlt romba a sátra. Ilyen
pusztítást! Ettől megint dühbe gurult
Jó lenne bekapcsolni a fényszórókat fiam - szólt rá a so-
főrre - különben sose érünk oda. - Ha orvlövészek ólálkod-
nak a közelben, ez éppen olyan lesz, mint ha gyertyával a
kezükben sétálnának keresztül egy haramiákkal teli erdőn. A tá-
bornokot jóleső izgalom fogta el. Az a tudat hogy veszély fenye-
geti, mindig csak fokozta a szemében munkája jelentőségét.-
Önök meg biztosítsák kétoldalt az utat - szólt hátra Hearnnek és
Dallesonnak. A két tiszt kidugta karabélya csövét a dzsip nyitott
oldalán, és fürkészve meredt a dzsungelre. A lombok a reflektor-
fényben ezüstösen csillogtak, s még títokzatosabbnak látszottak.
Hearn hadnagy megtapogatta karabélya tölténytárát kihúzta,
aztán ismét visszakattintotta a helyére, s a könnyű puskát hatal-
mas markában szorongatva megcélozta vele a dzsungelt. Olyan
hangulatban volt, amelyben bonyolultan keveredett az izgalom
és a levertség. Miután oly sokáig előre megállapított menetrend
szerint, zökkenő nélkül nyomultak előre lehetséges, hogy a front
már nincs sehol, s közben az ő dzsipjük a dzsungelben kóborol,
mint egy elárvult ideg, amely valami izmot vagy egyéb szervet
keres, hogy működésbe hozza. A tábornok egyik beszélgetésük
során azt mondta - Szeretem a káoszt: olyan, mint amikor a
vegyszerek pezsegve kavarognak a kémcsőben mielőtt a kristályok
kicsapódnának. Valamiféle pikáns érzéssel tölt el.
Ezt persze egy közismert újságcikkből lopta - állapította meg
annak idején Hearn. A tábornok egyáltalán nem szerette a ká-
oszt, pontosabban olyankor szerette, ha ó maga nem volt benne
a kémcsőben. A káoszt csak az olyan emberek szeretik, mint ő,
Hearn, vagyis akik kívülről szemlélik.
Meg kell adni, a tábornok eddig nagyszerűen viselkedett. Hearn
nem felejtette el, milyen apátia kerítette hatalmába mindnyájukat,
mikor a vihar alábbhagyott. A tábornok majdnem fél percig
némán meredt sáros priccsére, aztán levakart róla egy maroknyi

122

iszapot, és szórakozottan gyúrni kezdte az ujjai közt. A vihar

következtében mindnyájuk lába alól kicsúszott a talaj, csak a tá-
bornok állt helyt. s elképesztően barátságos szónoklatot intézett
a katonákhoz, mikor azok a legszívesebben gyáván behúzták volna
a farkukat, és elsomfordáltak volna, hogy fedezéket keressenek
maguknak. Igaz, hogy érthető volt a dolog; a tábornok kénytelen
volt fellépésével kifejezésre juttatni, hogy ó a parancsnok.
És most is könnyen érthető volt a viselkedése. Hearn a tábornok
udvarias modorából és hanghordozásából tudta, hogy semmi más
nem jár az eszében csak az előttük álló harc, az elkövetkező éj-
szaka. S a tábornok ettől tökéletesen más emberré lett, tényleg
olyanná, mint egy idegvégződés, amelynek egyetlen vágya, hogy
működésbe hozzon valamit.
S ez Hearnt legalább olyan mértékben elcsüggesztette, mint
amekkora bámulatot ébresztett benne. Az ilyen koncentráció már
nem is volt emberi, meghaladta Hearn felfogóképességének hatá-
rait. Komoran meredt maga elé a dzsungelre s megemelte marká-
ban a karabélyt. Nincs kizárva, hogy a legközelebbi kanyarban
egy japán géppuskával találják szemközt magukat, vagy - ami
még valószínűbb - néhány japán orvlövész les rájuk automata-
fegyverekkel. Mihelyt a dzsip bekanyarodik, tucatnyi golyó fúró-
dik egyszerre a testébe, és ezzel véget ér tétova útkeresésekkel
apró bosszúságokkal teli, jelentéktelen földi pályafutása. És a vé-
letlen folytán vele pusztul el egy ember, aki lehet, hogy lángész,
meg egy nyurga mamlasz - Dalleson - és egy ideges fiatal
sofőr, akiben talán egy fasiszta lappang. Megtörténhetik. Bárme-
lyik kanyarban.
Vagy megfordítva: az is előfordulhat, hogy ő öl meg egy
embert. Hiszen csak a vállához kell kapnia a puskát meghúznia
a ravaszt, és valaki, aki tele volt vágyakkal és félelmekkel, s talált
még jóság is lakozott benne, nincs többé. S mindez oly könnyű,
mintha egy férget taposna el, talán még ennél is könnyebb. Ez
ejtette kétségbe, ettől volt olyan levert. Egyszerre csak minden
kilódult a szokott kerékvágásból, a gépezet alkatrészei nem illesz-
kednek többé egymásba. Azok a katonák ott a parkolóhelyen
énekeltek, s volt ebben valami gyermekesen dacos. Ók meg itt
robognak ezen az úton: parányi mozgó pont a dzsungel hatalmas
senki földjén. S valahol másutt talán éppen ütközet dúl. A szaka-
123

datlan ágyúzás, a kézifegyverek ropogása, amit hallanak, lehet

hogy nem jelent semmi különöset csak szórványos csatározás
folyik az arcvonal mentén, de jelenthet össztüzet is a csata minia-
tűr poklában. Nem tudta eldönteni. Lehet hogy az éjszaka ismét
egymástól elszigetelt részekre szakította az arcvonalat.
Hearn megint a tudatára ébredt, hogy a nagydarab Dalleson
egészen nekipréselődött az ő ugyancsak kövér testének, s egy kicsit
bosszús lett. Néhány pillanat múlva előhalászott a zubbonya felső
zsebéből egy cigarettát, s gyufa után kezdett tapogatózni.
- Okosabb, ha nem cigarettázik - dörmögte Dalleson:
- De hiszen égnek a fényszórók.
- Igaz - dünnyögte Dalleson. és elhallgatott. Kicsit arrébb
mozdította fenekét a dzsip szűk hátsó ülésén, dühös volt Hearnre,
hogy olyan nagy helyet foglal el, csak azért, hogy cigarettázzon.
Különben is ideges volt. Egyáltalán nem az nyugtalanította, hogy
rajtuk ütnek. Ha ilyesmire kerül sor, egész biztos nem veszti el a
fejét, hanem derekasan helytáll. Az aggasztotta, hogy mi lesz, ha
megérkeznek a 151-es üteghez Úgy félt, mint egy buta diák a
rettegett vizsga előtt. Mint a hadműveleti tervek kidolgozásával
és a kiképzés irányításával megbízott vezérkari tisztnek legalább
annyira tisztában kellett lennie a helyzettel, mint a tábornoknak
- ha nem jobban -, márpedig Dalleson a térképei és feljegyzé-
sei nélkül elveszett ember volt. Előfordulhat, hogy a tábornok tőle
tesz függővé valamilyen döntést márpedig az könnyen végzetes
lehet. Megint fészkelődni kezdett a helyén dühösen fintorgott
Hearn cigarettájának füstjétől. aztán előrehajolt és megszólalt.
Azt hitte, halkan beszél, pedig ijesztően hangosan ordított.
- Remélem, a 151-eseknél minden rendben lesz, tábornok úr
- üvöltötte.
- Igen - felelte a tábornok. s tovább hallgatta, hogyan
csúszkálnak és pörögnek a sárban a dzsip gumiabroncsai. Dalle-
son bömbölése sértette a fülét. Tíz perce haladtak már égő fény-
szórókkal. s az az érzése, hogy veszély fenyegeti, alábbhagyott.
Ismét elfogta a nyugtalanság. Ha a telefon nem fog működni,
kénytelenek lesznek még legalább félóráig kocsikázni a sárban,
s előfordulhat, hogy még akkor sem sikerül vonalat kapniok.
S lehet hogy a japcsik éppen most törnek át.
De feltétlenül kell lennie vonalnak! Enélkül. . . enélkül olyan
124

helyzetbe kerül mintha egy sakkparti kellős közepén bekötnék

a szemét. Ellenfele legközelebbi lépését még csak ki tudná szá-
mítani és védeni, de a következő meg a rákövetkező lépést már
nehezebb volna, s könnyen megeshetne, hogy értelmetlenül lép,
sőt végzetes hibát követ el. A dzsip egy útkanyarhoz ért, s mikor
maga mögött hagyta, fényszórói egy elképedt katona szemébe
világítottak, aki az út mentén hasalt egy géppuskafészekben.
A dzsip megállt előtte.
- Hogy a fenébe képzelitek ezt, emberek? Fáklyásmenetben
rohangásztok z úton? - ordította a katona. Aztán észrevette
a tábornokot, és ijedten kezdett pislogni. - Bocsánat, tábor-
nok úr.
- Semmi baj, fiam. Igazad van, nem való saját utasításaimat
megszegnem. - A tábornok letért az országútról a törzsüteg tá-
borhelyére vezető ösvényre. A tábor teljesen sötét volt, s a tábor-
nok megállt egy pillanatra, hogy tájékozódjon. - Ott a légósátor
- mutatott maga elé mire mindhárman nekivágtak a sötétség-
nek. A csak nagyjából megtisztított terepen minduntalan belebot-
lottak egy-egy gyökérbe vagy bokorba. Az éjszaka koromfekete
volt, s a légkör olyan feszült, hogy nem volt kedvük beszélgetni.
Vagy ötven métert kellett megtenniök a légósátoríg, s útközben
csak egyetlen katona mellett mentek el.
A tábornok félrelökte a külső bejáratot takaró ponyvát, és
undorodva tapogatózott előre a sötét biztonsági folyosóban. Ez
a sátor is nyilván összedőlt, s alaposan meghempergett a sárban,
mielőtt újból fölállították. A sátorlapok még belül is síkosak
voltak az iszaptól. A biztonsági folyosó végén a tábornok félre-
lökte a második bejáratot takaró ponyvát is, és belépett a sátorba.
Egy közlegény meg egy százados ült az egyetlen íróasztal mellett.
Mindketten fölugrottak. - Tábornok úr? - szólalt meg a szá-
zados.
A tábornok elfintorította az orrát. A sátorban íszonyúan nyír-
kos és büdös volt a levegő. Cummings homlokán és hátán máris
kiütött néhány csöpp veríték. - Hol van MeLeod ezredes?-
kérdezte.
- Azonnal előkerítem, tábornok úr.
Nem, várjon még egy percig - mondta a tábornok.-
Mondja, lehet innen beszélni a második zászlóaljjal?

125

- Igenis, tábornok úr.

A tábornok mérhetetlenül megkönnyebbült. - Akkor legyen
szíves, hívja föl nekem. - Cigarettára gyújtott, és rámosolygott
Hearn hadnagyra. A százados leemelte a tábori telefon kagyló-
ját és hármat tekert a kurblin. - Csak a B ütegen keresztül
tudunk kapcsolatot létesíteni. tábornok úr.
- Tudom - mondta kurtán a tábornok. Soha nem árulta el,
hogy bosszús, csak ha ilyesmivel hozakodott elő valaki; a had-
osztály bonyolult gépezetének működésével a legapróbb részlete-
kig tisztában volt.
A százados néhány perc múlva már át is nyújtotta a kagylót
a tábornoknak. - A második zászlóalj, tábornok úr.
Samsont kérem - mondta a tábornok; ez volt Hutchíns
alezredes fedőneve. - Samson? Itt Camel - folytatta. - A Pi-
vot Redről beszélek. Mi újság? Van összeköttetése a Paraon
White-tal és a Paragon Blue-val?
- Itt Samson. Igen, a vezetékek rendben vannak. - Hangja
halk volt és távoli, s valami zümmögött a kagylóban. - Csak
röviden - dörmögte a tábornok.
- Próbáltunk érintkezésbe lépni önnel - mondta Hutchins.
- Sikerült megállapítanunk a Paragon White B és C valamint
a Paragon Red E és G ellen intézett támadást. - Megadta a
szélességi és hosszúsági fokokat. - Véleményem szerint a táma-
dás csak tapogatódzó jellegű volt, és az éjjel még egyszer meg
fognak próbálkozni.
- Értem - felelte a tábornok. Már buzgón latolgatta is a
lehetőségeket. A megjelölt pontokon feltétlenül erősítésre van
szükség. A 459. gyalogezred első zászlóalját, amely eddig tarta-
lékban volt, és az útépítésen dolgozott, két órán belül riadóztat-
hatja de legalább egy századot és egy önálló szakaszt tartalék-
ban kell hagynia. De lehet, hogy a támadás hamarább bekövet-
kezik. A tábornok némi fontolgatás után végül úgy döntött, hogy
csak két századot indít útnak az első zászlóaljból, a másik kettőt
visszatartja; hogy szükség esetén fedezze a visszavonulást, vi-
szont készenlétbe helyezi a törzs és a műszaki század valameny-
nyi igénybe vehető szakaszát. Az órájára pillantott. Nyolc óra
volt. - Samson - szólt bele a telefonba -, körülbelül huszon-
három órakor önnél lesz a White Able és a Dog, gyorsított

126

menetben indítom őket útnak. Vegyék fel a kapcsolatot a Para-

gon White-tal és a Paragon Reddel, hogy szükség esetén rendel-
kezésre álljanak. Ha a helyzet megkívánja, bevetem őket.-
E pillanatban rendkívül tisztán látott maga előtt mindent. A ja-
pánok nyilván támadni fognak az éjjel, valószínűleg az egész
arcvonalon, de a szárnyakon feltétlenül. A vihar miatt Toyaku
csapatai bizonyára késve érkeztek a gyülekezési helyekre, és az
is valószínű, hogy a japánok túl sok harckocsit nem tudnak
bevetni. Nem látszattámadásról lesz szó amelynek az a célja,
hogy az arcvonal gyönge pontjait kipuhatolja. A sár és a csapat-
mozdulatok lassúsága miatt Toyaku kénytelen lesz csak néhány
ponton támadni abban a reményben, hogy sikerül áttörnie. Ezt
pedig - gondolta a tábornok - könnyen el lehet intézni.
Néhány rendkívül erős helyi támadással kell számolnunk az éjjel
- szólt bele a kagylóba. - Szeretném, ha kapcsolatba lépne
valamennyi egységgel az arcvonalon és utasítaná ket, hogy
a végsőkig tartsanak ki állásaikban. Általános visszavonulásról
szó sem lehet!
- Hogy értendő ez, tábornok úr? - A vonal másik végén
kétkedést lehetett érezni a hangban.
- Ha a japánok be tudják nyomni az arcvonalat, hagyni kell.
A lényeg az, hogy ha rés támad az arcvonalon, a szomszédos
századok tartsák meg állásaíkat Minden tisztet hadbíróság elé
állítok, aki harcászati meggondolásból visszavonja egységét. Ha
a japánok áttörnek a tartalék majd elintézi őket.
Dalleson elképedt. Ő - tekintettel arra, hogy az állásokat
csak nemrég építették ki és az éjszaka folyamán néhány helyen
erős japán támadással kellett számolni - úgy döntött volna
hogy a legbiztonságosabb a csapatokat egy-két mérfölddel vissza-
vonni, és megpróbálni a támadást reggelig késleltetni. Most őszin-
tén hálás volt a sorsnak. hogy a tábornok nem kérdezte meg a
véleményét. Habozás nélkül elfogadta, hegy a tábornoknak van
igaza, és ő tévedett.
Megint Hutchins beszélt. - S velem mi lesz? Kapok erő-
sítést
- Powerhouse huszonhárom-harminckor önnél lesz - felelte
a tábornok - A Paragon Red George és a Paragon Red Easy
közt állítsa fel, a következő pontokon: 017.37 - 439.56 és

127

018.25 - 440.6. - A tábornok emlékezetből adta meg a koordi-

nátákat. A fejében volt az egész térkép. - Ezenkívül még át-
irányítok önhöz egy megerősített szakaszt a Paragon Yellow
Sugarról. Állítsa be szállítószolgálatra és összekötőnek a Paragon
White-tal később esetleg beoszthatja harcolni is őket a Paragon
White Bakerhez vagy Cathez. Ezt majd még pontosabban is meg-
beszéljük, ha a helyzet kialakul. Ma éjszaka ideiglenesen itt
tartózkodom.
Most már fontolgatás nélkül ömlött belőle a szó, s meg volt
győződve róla, hogy gyors és ösztönszerű intézkedései helyesek.
A tábornok már nem is lehetett volna boldogabb, mint ebben a
pillanatban. Letette a kagylót, s egy másodpercig teljesen sze-
mélytelen jóindulattal meredt Hearnre és Dallesonra. - Renge-
teg teendőnk lesz még ma éjszaka - dünnyögte. Lopva a tüzér-
századosra meg a közlegényre is vetett egy pillantást: szinte
áhítattal néztek rá. Majdhogynem vidáman fordult Dallesonhoz.
- Egy megerősített szakaszt ígértem Hutchinsnek. Azt hi-
szem, az utászokat fogom elküldeni, de melléjük kéne adnunk
még valamelyik szakaszból is egy rajt.
- Nem lehetne a felderítőkből, tábornok úr?
- Helyes, kirendeljük őket felderítésre. Nos, adja ki a menet-
parancsokat. De gyorsan ám, ember! - Cigarettára gyújtott, és
Hearn felé fordult. - Azt hiszem, ön addig szerezhetne néhány
priccset, hadnagy. - Hearn pillanatnyilag nem érdekelte.
A harchoz, amely az éjszaka folyamán kibontakozott, Dalleson
tehát csupán azzal a javaslatával járult hozzá, hogy az utászok
mellé a felderítőktől adjanak egy rajt erősítésnek.

Roth éppen azt álmodta, hogy pillangót kerget egy gyönyörű,

zöld réten, amikor Minetta fölébresztette, hogy menjen őrségbe.
Dünnyögött valamit. és tovább akart aludni, de Minetta megint
fölrázta. - jó, jó kelek már - morogta dühösen. Hasra fordult,
dörmögött egy kicsit, aztán négykézlábra állt, és megcsóválta
a fejét. - Három óra hosszat őrségben lenni éjnek idején!-
128

Még rágondolni is iszonyodott. Dühösen kezdte fölhúzni a ba-

kancsát.
Minetta a géppuskafészekben várta. - Úristen, milyen kísér-
teties ma az éjszaka - suttogta. - Már azt hittem, örökké itt
kell ülnöm.
- Történt valami ?
Minetta a sötét dzsungel felé pillantott. Éppen csak hogy ki
lehetett venni a géppuskafészektől tízméternyire húzódó drótaka-
dályt. - Mintha japcsikat hallottam volna errefelé ólálkodni -,
suttogta. - Tartsd hát jól nyitva a füled.
Roth szinte rosszul lett a félelemtől. - Biztos?
- Fene tudja. Az utolsó félórában szünet nélkül ágyúztak.
Azt hiszem, megkezdődött a harc. - Hallgatózott. - Figyelj
csak! - Néhány mérföldnyire tüzelni kezdett egy üteg, a dörre-
nések tompán visszhangzottak. - Fogadni mernék, hogy a jap-
csik támadnak. Úristen, a szakaszunk pont a kellős közepében
van a cirkusznak.
- Azt hiszem, mázlink volt - mondta Roth.
Minetta hangját alig lehetett hallani. - Fene tudja. Itt kupo-
rogni se valami leányálom. Csak várj, majd meglátod. Három
órát őrségben lenni egy ilyen éjszakán bőven elég ahhoz, hogy
bedilizzen az ember. Honnan tudhatjuk, hogy a japcsik nem
törtek át máris, s nem éppen itt támadnak, mielőtt még megjön
a váltás? Csak tíz mérföldre vagyunk az első vonaltól. Lehet,
hogy már itt is kószál valahol egy japcsi járőr.
- Átkozottul komoly a helyzet - mondta Roth. Eszébe ju-
tott, milyen volt Goldstein arca, mikor bepakolt a hátizsákjába
rögtön a vihar után. Goldstein most ott van elöl az ütközetben.
Roth furcsa izgatottságot érzett. Még az is lehet, hogy megölik.
Akármelyiküket megölhetik - Redet, Gallaghert, Croft őrmes-
tert, Wymant, Togliót vagy Martinezt vagy Ridgest vagy Wil-
sont; mind ott vannak elöl a harcok kellős közepén. Akármelyi-
kükkel megeshetik, hogy holnap már nem él. Borzasztó, milyen
gyorsan meg lehet ölni egy embert. Szívesen megtárgyalta volná
egy kicsit a dolgot Minettával.
De Minetta ásított egyet. - Úristen, de örülök, hogy végez-
tem. - Elindult, de még egyszer visszafordult. - Tudod, kít
kell fölkeltened?
129

- Brown őrmestert ?
- Úgy van. Arrafelé alszik valahol egy pokrócon Stanleyvel.
- Bizonytalan mozdulattal megmutatta az irányt.
- Csak öten vagyunk ezen az egész szakaszon - dünnyögte
Roth. - Gondold csak el öt embernek kell tartania egy akkora
szakaszt, amekkorához egy egész osztag kéne.
- Pontosan így van - mondta Minetta. - Semmi esélyünk,
hogy adott esetben tartani tudjuk De legalább ott elég sok a ka-
tona ahol az első rajunk van most. - Nyugodtan ásított egyet.
- Na én megyek.
Roth borzasztóan egyedül érezte magát, mikor Mőnetta ott-
hagyta. Rámeredt a dzsungelre, aztán amilyen nesztelenül csak
tudott, bemászott a géppuska mögé a gödörbe Nem neki való az
ilyesmi - gondolta - nincsenek hozzá idegei Ilyen helyre
fiatalabb ember kell olyan tejfölösszájú. mint Minetta vagy a
Polyák, vagy a régiek közül valaki
Két egymás mellé tett töltényrakaszon ült a fogantyúk bele-
vágtak csontos fenekébe Áthelyezte a testsúlyát, és kinyúitotta
a lábát. A gödör csupa sár volt az esti vihartól, falaiból csak úgy
áradt a nedvesség. A ruhája is órák óta nedves volt már, s a pok-
rócát is kénytelen volt a nedves földre teríteni. Micsoda élet!
Biztosra vette, hogy reggelre benáthásodik. Még jó, ha nem kap
tüdőgyulladást
Mély csend volt körülötte. A dzsungel baljóslatúan hallgatott,
s ez a némaság olyan parancsoló volt, hogy Roth még a lélegze-
tét is visszafojtotta. Csak ült és várt, aztán az iszonyú üresség
hirtelen megtört, és Roth meghallotta az éjszakai erdő neszeit:
a tücsköket békákat, a bokrok közt surranó gyíkokat, a lombok
susogását. Aztán ismét elnémultak a hangok, azaz Roth füle
csak a csöndet érzékelte így ment jó néhány percig: váltakozva
követte egymást a csönd meg a lárma, a kettő élesen elkülönült
s mégis kapcsolatban volt egymással mint ahogy a rajzokon az
egymásra rakott kockákat hol kívülről. hol meg belülről látja az
ember szeme Roth töprengeni kezdett; a távolban erősen dörgött
és villámlott ő azonban nem a fenyegető esőtől félt. jó ideig az
ágyúzást hallgatta a nehéz nyirkos. éjszakai levegőben úgy
hangzott mint távoli, tompa harangzúgás. Megborzongott, és ke-
resztbe fonta a karjait. Eszébe jutott, mit mondott a kiképző
130

őrmester a dzsungelben divatos harci módszerekről: hogyan szok-

tak a japcsik az őrállások mögé lopakodni, és megkéselni a kato-
nákat. - Észre se veszik - mondta az őrmester -, legfeljebb
az utolsó pillanatban, amikor már késő
Roth marcangoló félelmet érzett a gyomrában, megfordult, és
körülnézett Megborzongott a gondolatra, hogy esetleg így kell
meghalnia Borzasztó, hogy mi minden meg nem történhetik.
Idegei a végsőkig feszültek. Miközben megpróbált a drótsövény
mögött elterülő kis tisztáson túl belesni a dzsungelbe, olyan páni
félelem fogta el, amilyet a gyerek érez, amikor a rémfilmekben
a szörnyeteg a hős mögé lopakodik. Valami megzörrent a bokrok
közt, mire Roth gyorsan behúzódott a feje búbjáig a gödörbe,
aztán óvatosan kikukucskált a gödör pereme fölött, hátha ki tud
venni a dzsungel sötét árnyai közt egy emberi alakot, vagy leg-
alább valamilyen fölismerhető tárgyat A neszezés abbamaradt,
aztán tíz másodperc múlva újra kezdődött. Félelmetes, kaparó
hang volt, Roth dermedten ült a gödörben, semmi mást nem
érzett, csak azt, hogy milyen erősen ver a pulzusa. Füle úgy
működött. mint valami óriási lehallgatókészülék: egész sereg
olyan hangot fedezett föl, amit addig nem észlelt: kúszó, kaparó
hangokat, ágreccsenést, lombzizegést A géppuska fölé hajolt, de
eszébe jutott, hogy azt se tudja, Minetta egészen megtöltötte-e
vagy csak félig. Ez azt jelentette, hogy hátra kell húznia, aztán
visszaeresztenie a töltőfogantyút. hogy megbizonyosodjék a do-
logról, és előre félt, hogy milyen zajt fog vele csapni. Fogta hát
a puskáját. és megpróbálta csöndesen kioldani a biztosítót, csak-
hogy az.éktelen kattanással ugrott ki. Roth összerezzent a zajra,
aztán meredt szemekkel bámult a dzsungelbe, megpróbálta meg-
állapítani, honnan jönnek a hangok. Csakhogy az volt az érzése,
hogy mindenhonnan jönnek. s sem a távolságot nem tudta föl-
becsülni, sem azt, hogy mi okozza a zajt. Hirtelen zörrenést hal-
lott, ügyetlenül arrafelé irányította r puska csövét és várt. A há-
tát kiverte a veríték. Egy pillanatig erős kísértést érzett. hogy
lőjön, csak úgy vaktában, mint az őrült, de eszébe jutott, hogy
a dolog nagyon veszélyes. - Talán nem is vettek észre - gon-
dolta, de nem hitte el. Csak azért nem lőtt, mert attól félt, amit
Brown őrmester szokott mondani: - Ha vaktában lősz, elárulod,
hol a fedezéked, s rád hajítanak egy kézigránátot. - Roth resz-
131

ketett. Kezdett dühös lenni; egy idő óta biztos volt benne, hogy
a japcsik figyelik. Mért nem támadnak már? - gondolta elkese-
redve. Már annyira megfeszült minden idegszála, hogy a táma-
dásnak is örült volna.
Belenyomta lábát á gödörben lévő sűrű iszapba, s egy pilla-
natra se véve le szemét a dzsungelről, fél kézzel levakart egy kis
sarat a bakancsáról, és gyúrni kezdte mint az agyagot. Teljesen
ntu ath ás göd a. Nyaka megfájdult a merev tartástól. Úgy
ör borzasztóan nyitott, nem nyújt elegendő
védelmet. Keserűség fogta el, hogy egy teljesen nyitott gödörben
kell őrködnie, s nincs előtte semmi, csak egy géppuska.
A dzsungel szélső fái mögül ijesztő zörej hallatszott, s Roth
erősen összeszorította az állkapcsát, nehogy kiszaladjon a száján
valamilyen hang. A zaj egyre közeledett, mintha emberek lopa-
kodtak volna feléje; tettek néhány lépést, aztán megálltak, aztán
megint léptek néhányat. Roth kitapogatott a géppuska háromlábú
állványa alatt egy kézigránátot, megmarkolta, aztán töprengeni
kezdett, hová hajítsa. A gránát rendkívül nehéznek tűnt, s Roth
úgy érezte olyan gyönge, hogy legfeljebb tíz méterre tudja elhají-
tani. A kiképzésnél a fejébe verték. hogy a kézigránát hatósugara
harmincöt méter, s most attól félt, hogy önmagát pusztítja el vele.
Visszatette hát a géppuska alá s ült tovább mozdulatlanul.
Félelme egy idő múlva alábbhagyott. Majdnem félórája leste
már, hogy a zajokból kialakuljon valami, s mivel semmi sem
történt kezdett visszatérni az önbizalma. Arra nem is gondolt,
hogy ha valóban japcsik rejtőznének a dzsungelben, esetleg két
órát is rászánnának, hogy az ötven métert megtegyék odáig, ahol
ő lapul; mivel nem bírta tovább elviselni a bizonytalanságot,
inkább elfogadta azt a feltevést, hogy ők se bírnák annyi ideig,
s végül sikerült meggyőznie magát arról, hogy csak állatok ro-
hangásznak a dzsungelben. Nekidőlt - csak úgy zubbonyban-
a gödör nyirkos hátsó falának, s elengedte magát. Idegei lassan
kezdtek megnyugodni, de ha valami váratlan zaj hallatszott a
dzsungelből, mindig újra megfeszültek; végül azonban teljesen
lecsillapodott. Eltelt egy óra, s elálmosodott. Nem gondolt sem-
mire, csak az erdő feszült, mély csöndjét hallgatta. Egy szúnyog
kezdett muzsikálni a füle meg a nyaka körül, s Roth leste, mikor
csípi meg végre, hogy agyonüthesse, A szúnyogról eszébe jutott,
132

hogy valószínűleg mindenféle féreg van a gödörben, s egész teste

viszketni kezdett. Néhány percig biztos volt benne, hogy egy
hangya mászik lefelé a hátán. A hangyáról meg a svábbogarak
jutottak az eszébe: csak úgy nyüzsögtek a lakásban, ahová eskü-
vője után költözött az asszonnyal. Még arra is emlékezett, ho-
gyan szokta megnyugtatni a feleségét. - Semmi okod aggoda-
lomra, Zelda, még egyetemista koromból tudom, hogy a sváb-
bogár nem fertőz. - Zelda különben beképzelte, hogy poloska is
van a lakásban, s Roth hiába próbálta számtalanszor megnyug-
tatni, hogy "a svábbogár megeszi a poloskát", az asszony folyton
felriadt álmából, és iszonyodva kapaszkodott belé: - Hermann!
Egész biztos, hogy megcsípett valami.
- De hát értsd meg, hogy lehetetlen.
- Csak ne gyere megint a svábbogaraiddal - suttogta mér-
gesen az asszony a sötét szobában. - Ha a svábbogarak csak-
ugyan meg akarják enni a poloskákat, muszáj bemászniuk az
ágyba, nem ?
Rothot jóleső érzéssel töltötte el az emlék. Házaséletük nem
gészen úgy sikerült, ahogy remélte. Sokat veszekedtek, és Zel-
dának csípős volt a nyelve; Rothnak eszébe jutott, mennyit gú-
nyolta az asszony, hogy hiába van egyetemi végzettsége, nem tud
vele pénzt keresni. Zelda nem tehet róla, hogy ilyen a természete
- gondolta Roth -, mint ahogy ót sem lehet okolni, amiért
nem vitte semmire. Nem egyikük sem hibás. Csak arról van szó.
hogy az embernek sose sikerül elérnie, amit fiatal korában re-
mélt. Roth lassú, megfontolt mozdulattal beletörölte tenyerét
zsávolynadrágjába. Zelda igen sok vonatkozásban jó feleségnek
bizonyult. Veszekedéseikre éppoly nehezen tudott visszaemlékez-
ni, mint az asszony arcára. S miközben Zeldán töprengett, az
asszony átalakult a képzeletében egy másik asszonnyá, sok más
asszonnyá. Buja képek jelentek meg lelki szemei előtt.
Például az, hogy pornográf felvételeket készít egy cowgirlnek
beöltöztetett modellről. A lányon széles karimájú kalap van, kes-
keny bórszíj feszül keresztben a keblén, s szögletes pisztolytáska
meg töltényöv lóg a derekán. Szinte hallotta, hogyan magyarázza
el neki, milyen pózba vágja magát, és a lány izgató nemtörő-
dömséggel engedelmeskedik. Egészen belefájdult az ágyéka,
ahogy ott ült és ábrándozott.

133

Egy idő mulva megint elálmosodott. Megpróbálta leküzdeni

az álmosságot. Egy-két mérföldnyíre szünet nélkül tüzelt egy
. üteg, néha mennydörgésszerű robajjal, máskor tompábban, aztán
megint hangosabban. Ez biztonságérzetet adott neki. A dzsungel-
re már alig figyelt. Szeme lecsukódott, s úgy maradt egy darabig;
ilyenkor az álom küszöbén lebegett. Néhányszor majdnem el is
aludt, de mindig fölriadt valamilyen váratlan neszre, amely
a dzsungelből hallatszott. Megnézte órája világító számlapját, és
bosszúsan állapította meg hogy még teljes órát kell a géppuska-
fészekben töltenie. Visszafeküdt, és behunyta a szemét, azzal az
elszánt elhatározással, hogy néhány másod ere múlva kinyitja,
és mély álomba zuhant.
Mikor körülbelül két óra múlva fölébredt, csak erre emlékezett.
! Az eső ismét megeredt, a finom permet teljesen átáztatta zsá-
volyruháját, és a bakancsába is beszivárgott. Nagyot tüsszentett;
aztán bosszúsan eszmélt rá, hogy milyen sokáig aludt. - Akár
meg is ölhetett volna egy japán - dörmögte, s e gondolatra hir-
telen teljesen éber lett, mintha áramütés érte volna. Kimászott
a gödörből, és botorkálva elindult arrafelé, ahol Brown aludt.
Valószínűleg nem találja meg, ha Brown suttogva rá nem szól:
- Mi az istent veszkődsz itt mint disznó a csalitban?
- Alig találtalak meg - nyöszörögte alázatosan Roth.
- Hülye - mondta Brown. Nyújtózott egyet a pokróc alatt,
aztán föltápászkodott. - Képtelen voltam aludni. Mindenféle
zajokat hallottam, a fene enné meg. . . Hány óra?
- Fél négy múlt.
- Nem háromkor kellett volna fölkeltened?
Roth ettől a kérdéstől rettegett. - Elgondolkoztam - felelte
halkan -, és elvesztettem az időérzékemet.
- Szarházi! - mondta Brown. Befűzte a bakancsát, aztán
anélkül, hogy többet szólt volna, elindult a géppuskafészek felé.
Roth még állt egy pillanatig a puska szíja dörzsölte a vállát
aztán körülnézett, merre van Minetta, aki mellett aludt. Minetta
magára húzta mindkettőjük pokrócát. Roth nesztelenül lefeküdt
melléje és megpróbálta lehúzni róla a pokrócot. Odahaza szeret-
te mindig szorosan maga köré gyűrni a takarókat, s most, hogy
a lába kilógott a pokróc alól nagyon nyomorúságosan érezte ma-
gát. Minden nedves volt. Az eső szünet nélkül áztatta födetlen

134

tagjait, egyre jobban fázott. A pokrócok már szinte lucskosak vol-

tak, dohos, nedves szaguk lábszagra emlékeztette Rothot. Állan-
dóan forgolódott, szeretett volna valahogy kényelmesebben el-
helyezkedni a földön, de mindig úgy érezte, hogy valami gyökér
nyomja a keresztcsontját. Ha meg lehúzta az arcáról a pokrócot,
az eső kínozta Váltakozva izzadt meg borzongott, s most már
biztos volt benne, hogy beteg lesz Miért nem olvastam be
Brownnak, hogy örülhetne, hogy félórát őrködtem helyette?-
vetődött fel benne hirtelen a kérdés, s dühös volt, hogy nem ju-
tott idejében eszébe a dolog. - Na, majd reggel megmondom neki
- nyugtatta meg mérgesen önmagát. Úgy érezte, hogy a szakasz
tagjai közül tulajdonképpen senkit se szeret igazán. Ostoba ala-
kok! Egyetlen sincs köztük, aki csak egy kicsit is kedves tudna
lenni valamelyik új emberhez Magányosságának tudata iszo-
nyúan nyomasztó érzéssel töltötte el. Fázott a lába. Megpróbálta
mozgatni az ujjait, de rájött, hogy kár a fáradságért, úgyse me-
legszenek fel Megpróbált a feleséére meg a fiára gondolni és
úgy érezte, szebb ajándékot nem kaphat az élettől, mint ha egy-
szer még visszatérhet hozzájuk Szinte maga előtt látta a felesége
szemében csillogó gyöngéd, anyás tekintetet meg a fiát, amint
elragadtatva és tisztelettel néz föl rá. Elgondolta, milyen is lesz,
ha a fia egyszer majd felnő, komoly dolgokat tárgyal meg vele,
és kifejti neki róluk a véleményét. Az eső csiklandozni kezdte
a fülét, mire megint a fejére húzta a pokróc csücskét Minetta
teste meleg volt, közelebb húzódott hát hozzá. Megint eszébe
jutott a kisfia, s elöntötte a büszkeség. Az ő szemében legalább
vagyok valaki - gondolta. De megmutatom még a világnak!
Lecsukódott a szeme, s az ajkáról halk, mélyről jövő, határtalan
vágyódással teli sóhaj szállt a lágyan permetező éjszakai esőbe.

Az úristenit ennek a Rothnak - dühöngött Brown. Képes el-

aludni az őrségen! Mindnyájunkat lemészárolhattak volna. Hát
szabad ilyet csinálni egy katonának? Cserbenhagyni a bajtár-
sait? Ennél aljasabb dolgot nem is művelhet az ember.
Bizony, barátocskám - ismételte meg gondolatban -, ennél
aljasabb dolgot nem művelhet az ember. Igaz, hogy én is félek,

135

az én idegeim is kikészültek, de azért úgy viselkedem, ahogy

illik egy őrmesterhez, megcsinálom, ami a kötelességem. Mert
nem lesz olyan könnyen őrmester az emberből, alaposan meg
kell dolgozni érte, felelősséget kell vállalni, hogy megkapja érte
a jutalmát. Az első pillanattól kezdve rajta volt a szemem ezen
a Rothon. Haszontalan, lusta, ügyetlen fickó, semmi nem érdekli.
Ki nem állhatom az efféle családapákat, akik folyton nyavalyog-
nak, mert végül őket is elkapták. Mit szóljunk akkor mi, a fene
enné meg akik két éve izzadunk már itt, s csak a jó ég tudja,
még meddig? Mi már akkor harcoltunk, amikor ók még nagyban
keféltek a feleségükkel, meg lehet, hogy a mienkkel is.
Brown dühösen fészkelődött a töltényrakaszokon, bámulta a
dzsungelt, s szórakozottan dörzsölgette pisze orrát. - Bizony-
morogta -, mit szóljunk mi, akik itt kuporgunk az esőben egy
rohadt gödörben, a legkisebb neszre kiver a veríték, s közben
odahaza az asszony szabadjára van engedve, s kedvére szóra-
kozik ?
Okosabbat is tehettem volna, mint hogy feleségül vegyek egy
ilyen ócska kurvát. Már a középiskolában összeadta magát min-
denkivel, akin nadrág volt. Bezzeg most már okosabb lennék
tudom hogy marhaság valakit feleségül venni csak azért, mert
különben nem fekszik le az embernek, csak incselkedik vele.
Amellett még máig se tudom, hogy szűz volt-e. Nincsenek is ma
már tisztességes asszonyok. Az embert a nővére kell figyelmez-
tesse, hogy nézzen körül egy kicsit a háza táján, mert az asszony
félrelép, ha az ura kiteszi a lábát a városból! Ilyenkor persze már
késő. Nincs a világon egyetlen asszony se, akiben meg lehetne
bízni, ha nincs az ember szeme előtt. Hányszor háltam én is fér-
jes asszonyokkal, akiknek még gyerekük is volt! Undorító, mikre
nem voltak képesek!
Brown levette puskáját a térdéről, és nekitámasztotta a géppus-
kának. Már egymagában az is elé rohadt, hogy mi mindennel
kell törődnie az embernek. Méghozzá olyan alakokkal maga kö-
rül, mint ez a nyavalyás Roth, aki elalszik az őrségen. Igyekez-
nie kell igazságosan elosztani a teendőket, hogy senkire se jus-
son több, mint amennyi jár, s közben folyton azon a jár az esze,
nem éppen ma fogják-e kinyírni. Annyi tisztességet hát igazán
joggal kívánhat meg az ember a feleségétől, hogy ne rakja szét

36

a lábát mindenkinek úton-útfélen, de hiába, az asszonyokban

fikarcnyi állhatatosság sincs. Az ember meg kénytelen maga
megoldani a dolgot, undorító dolog, de hát mi a nyavalyát kezd-
hetne egyebet? Le kéne szoknom. mert tönkreteszi az ember ön-
bizalmát, biztos nem lennék ilyen ideges sem, de hát mit csinál-
jon az ember nő nélkül, ha egyszer egyébre se tud gondolni.
Minden katona ezt csinálja. Muszáj.
És mit csinál őnagysága? Egész biztos most is az ágyban hen-
tereg valakivel, s közben azon spekulálnak, hogy mihez kezdenek
majd a tízezer dolláros életbiztosításommal. ha elvisz az ördög.
Hát csak azért is kitolok velük. Túl fogom élni ezt a rohadt há-
borút, aztán elválok tőle, és sok pénzt fogok keresni. A háború
után rengeteg lehetőség lesz rá, hogy pénzt keressen az ember,
persze csak ha nem irtózik a kemény munkától meg a felelős-
ségtől, és én aztán egyiktől sem irtózom. Mindenkinek az a véle-
ménye, hogy belevaló altiszt vagyok. Lehet, hogy felderítőnek
nem vagyok olyan jó, mint Martinez, meg nem vagyok olyan
hidegvérű, mint Croft, de becsületes vagyok, és komolyan veszem
a beosztásom. Nem úgy, mint Red, aki ahelyett, hogy dolgozna,
folyton csak a száját jártatja, meg hülye vicceken jár az esze.
Én csakugyan azon vagyok, hogy jó altiszt legyek, mert ha az
ember a katonaságnál nem viszi valamire, máshol se boldogul.
Ha meg kell csinálni valamit, hát csináljuk meg, amilyen jól
csak tudjuk, legalábbis szerintem.
Valamelyik üteg percekig egyfolytában tüzelt, s Brown feszül-
ten hallgatózott. Na, a többiek aztán jól kifogták - gondolta -,
holtbiztos, hogy a japcsik támadásba lendültek, és a szakasz
benne van a slamasztikában. Nem vitás, hogy a szakaszunknak
istentelen peche van, de azért remélem, hogy egyikük se sebesül
meg ma éjjel. Mereven bámult a sötétbe. Igazán mázlista vagyok,
hogy engem itt hagytak - gondolta -, nem szeretnék Martinez
bőrében lenni. Nagy cirkusz lesz az éjjel, s egyáltalán nem vá-
gyom rá, hogy ott legyek. Én már bőven kivettem a részem az
ilyesmiből, géppuskával lőttek utánam a csatamezőn, meg nyakig
kucorogtam a vízben a japcsi légvédelmi ágyúk tüzében. Igazán
büszke vagyok rá, hogy őrmester lehetek, de néha azért nem bán-
nám, ha közönséges baka volnék, és más dolgom se volna, csak
nyavalyogni, mint Rothnak. Nem árt, ha vigyázok magamra,

137

más úgyse vigyáz rám, s nem azért izzadtam annyit ebben a ro-
hadt háborúban, hogy most nyiffantsanak ki.
Megtapogatta a maláriás kelevényt az ajkán. Remélem, senki
se sebesül meg a fiúk közül ma éjjel - dünnyögte.

Az autókaraván lassan nehezen vergődött előre a sárban. Még

csak egy órája, hogy a felderítők elindultak a táborból, de mintha
sokkal régebben lett volna. Huszonöt ember volt bezsúfolva az
autóba, de csak tizenkettő számára volt pad, így aztán a többsé-
! gük az autó fenekén ült, a puskák hátizsákok, karok, lábak ku-
sza labirintusában. Sötét volt, mindnyájukról csurgott a veríték;
az éjszaka szinte elképzelhetetlenül összesűrűsödött, s a dzsungel
mindkét felől csak úgy árasztotta magából a nyirkos meleget.
Senkinek se volt kedve beszélgetni. Ha odafigyeltek, tisztán
'ő hallották az előttük haladó kocsik motorzúgását. A mögöttük lévő
autó néha annyira megközelítette őket, hogy ki tudták venni
elsötétített fényszóróit: mintha két vékony gyertyaszál pislogott
volna a ködben. A dzsungel fölött nyirkos pára lebegett, s a ka-
tonáknak olyan érzésük volt a sötétben, mintha testetlenek len-
! nének.
Wyman a hátizsákján ült, s ha lehunyta szemét, és hagyta,
hogy a kocsi rázkódása átjárja a testét, úgy rémlett neki mintha
! a földalattin ülne. Az a feszültség és izgalom, amely akkor fogta
'; el, amikor Croft megjelent, és kiadta a parancsot, hogy szedjék
össze a cókmókukat, mert előremennek, lassanként alábbhagyott
benne. s Wyman átengedte magát valami szomorkás hangulat-
nak, amelyben furcsán keveredett a fáradtság a gondolatokkal
meg emlékekkel. Eszébe jutott az az eset, amikor New Yorkból
i pi"sburgh-be utazott autóbuszon az anyjával. Közvetlenül apja
halála után történt, anyja pénzt akart kérni rokonaitól. Sajnos,
hiába. S amikor hazafelé utaztak az éjszakai busszal, arról tár-
gyaltak, hogy mihez kezdenek ezek után, és kisütötték, hogy
r Wymannek el kell menni dolgozni. Most egy kicsit csodálkozva
gondolt vissza arra az éjszakára. Akkor az volt életének sorsdöntő
éjszakája, s lám most megint autón ül, ez az utazás kétségtelenül
sokkal eseménydúsabb lesz, de sejtelme sincs róla, mi fog tör-
138

tenni. Egy pillanatig nagyon idősnek érezte magát; ami eddig

történt vele, ha csak néhány esztendővel ezelőtt is, elvesztette
jelentőségét. Megpróbálta elképzelni, milyen lesz a harcban, de
sehogy se sikerült Mindig úgy gondolt rá, mint valami szörnyű-
ségre, ami napokig tart, szünet nélkül. S most már több mint
egy hete volt a felderítőknél, és nem történt semmi; béke volt és
nyugalom
- Gondolod, hogy nehéz dolgunk lesz az éjszaka, Red?-
kérdezte halkan.
- Kérdezd meg a tábornoktól - förmedt rá Red. Kedvelte
Wymant, mégis mindenáron barátságtalan akart lenni hozzá,
mert a fiatalember Hennesseyre emlékeztette. Red mérhetetlenül
irtózott az előttük álló éjszakától. 01y sok ütközetben tett részt,
annyi szörnyűséget élt át, annyi elesett katonát látott, hogy már
nem voltak illúziói, nem képzelte önmagáról, hogy sebezhetetlen.
Tudta, hogy megölhetik; már régen beletörődött, de valami kagy-
lófélét növesztett e tudat köré, s mindig csak a legközelebbi né-
hány perccel törődött. De bármennyire hozzászokott is a halál
gondolatához, nyugtalanító és nyomasztó érzés volt kimondatla-
nul is gyötörte Hennessey haláláig ísmerősei elestét csak úgy
tekintette. mint valami szörnyű lesújtó, értelmetlen dolgot
illetők egyszerűen csak eltűntek mellőle; összekavarta őket azok-
kal az egykori barátaival, akik kórházba kerültek, és nem jöttek
vissza, vagy más csapattestekhez helyezték át őket. Ha azt hal-
lotta, hogy valamelyik ismerőse elesett, vagy súlyosan megsebe-
sült, foglalkoztatta ugyan a dolog, kicsit le is törte, de ez csak
olyasféle érzés volt, mintha arról értesült volna, hogy valamelyik
barátja megnősült, pénzt talált vagy veszített el. Ilyesmi bár-
kivel megtörténhetik, és Red mindig is így fogta fel. Hennessey
halála azonban valami titkos félelmet szabadított föl benne. Ami-
kor felidézte emlékezetében Hennesseyvel folytatott beszélgetéseit,
olyan ironikusan természetesnek érezte. a fiú halálát, hogy szinte
eszelős rettegés fogta el.
Régebben csak undorral nézett egy-egy nehéznek ígérkező üt-
közet elé, mert tudta, hogy szenvedést és megpróbáltatást fog
jelenteni, és fanyarul ugyan, de beletörődött, hogy halálesetek is
elő fognak fordulni. Most azonban a halál gondolata megint túl-
ságosan friss volt a számára, s irtózattal töltötte el.

139

- Adhatok egy tanácsot? - fordult Wynzanhez.

- Nos ?
Az ember úgyse tud változtatni a dolgokon, okosabb hát
ha kussol.
Wyman sértődötten hallgatott, s Red nyomban megsajnálta.
Elővett egy szelet megpuhult, trópusi csokoládét, csupa dohány-
törmelék volt a zsebében ragadt rá. - Hé, akarsz egy kis csoko-
ládét? - kérdezte.
- Igen. Köszönöm.
Fekete éjszaka vette körül őket. Az autóban néma csend ural-
kodott, csak néha hangzott fel egy-egy halk káromkodás, amikor
zökkentek egyet a hepehupás úton. Persze mindegyik kocsi akko-
ra zajt csapott, amekkorát csak csaphat egy teherautó; csikorogva,
zötyögve, recsegve bukdácsoltak keresztül az iszapgödrökön, a
gumiabroncsok nedvesen nyüszítettek. S mindezek a zajok valami
olyasféle vibráló bonyolult hanggá álltak össze, amilyen a hajó
oldalának csapódó hullámok monoton csobogása. Zsongító hang
volt. A katonák a sötétben kényelmetlen pózokban hevertek a
kocsi fenekén, hátuk minduntalan nekiütközött a mögöttük ülők
térdének, a puskák mindenféle furcsa szögben hánykolódtak vagy
esetlenül lógtak a térdükön. Croft ragaszkodott hozzá, hogy te-
gyék fel az acélsisakot, és Red éktelenül izzadt a szokatlan súly
alatt. - Mintha homokzsákot cipelne az ember a fején - szólt
oda Wymannek.
Wyman erre felbátorodott, és azt kérdezte: - Ugye, ronda
dolog lesz?
Red sóhajtott egyet, de erőt vett bosszúságán. - Nem lesz
azért olyan borzasztó, öcskös. Csak jól szorítsd össze a segged
lyukát, a többi részed majd vigyáz magára.
Wyman halkan nevetett. Szerette Redet, és elhatározta, hogy
a közelében marad. Az autósor megállt. A katonák mozgolódni
kezdtek a kocsíkban, helyzetet változtattk, és nagyokat nyögve
hajlítgatták előre-hátra megmerevedett tagjaikat. Mellükre ejtett
fejjel, türelmesen vártak, nedves ruhájuk nem tudott megszárad-
ni a nyirkos, éjszakai levegőben. A levegő szinte egyáltalán nem
mozgott, a katonák fáradtak voltak, s elálmosodtak.
Goldstein kezdett nyugtalankodni. Mikor a kocsik már öt perce

140

álltak, odafordult Crofthoz: - Őrmester úr, kiszállhatok, hogy

megzzézzem, miért nem megyünk tovább?
- Maradj csak a helyeden, Goldstein - mordult rá Croft.
- Innen ugyan senki se fog kiszállni, és készakarva eltéyedni.
Goldstein elvörösödött. - Eszem ágában sincs ilyesmit csi-
nálni - mondta - Csak arra gondoltam, hogy talán veszedel-
mes itt ülnünk, mikor esetleg japcsik vannak a közelben. Ki
tudja, miért álltunk meg?
Croft ásított egyet, aztán hideg, tárgyilagos hangon vissza-
vágott. - Hidd el nekem, Goldstein, lesz még rá bőven okod,
hogy nyugtalankodj. Maradj csak ülve a fenekeden, s ha félsz,
játsz a pöcsöddel. A többit bízd csak rám. - Néhányan kuncogni
kezdtek a kocsiban, s Goldstein megsértődött. Mérhetetlen utálat
fogta el Croft iránt; eszébe lutott a sok gúnyos megjegyzés, amit
Croft tett rá, amióta a szakaszhoz került.
A koesik ismét elindultak, mentek pár száz métert, első sebes-
séggel, nagyokat zötykölődve, aztán megint megálltak. Gallagher
szitkozódott
- Mi az, koma? Olyan sürgős? - kérdezte halkan Wilson.
- Nem bánnám, ha már ott lennénk.
Álltak néhány percig, aztán megint továbbmentek. Elhaladtak
egy üteg mellett, amely közvetlenül az út mentén tüzelt, és
néhány mérfölddel előttük akcióba lépett egy másik üteg is.
A gránátok körülbelül egy mérföld magasságban süvítettek el
a fejük fölött, a katonák fásultan hallgatták. Távolabb működés-
be lépett egy géppuska is, szaggatottan; tompán kattogott, mintha
szőnyeget poroltak volna valahol. Martinez levette az acélsisa-
kot, és megnyomogátta a koponyáját: az volt az érzése, mintha
kalapáccsal ütögetnék. Egy japán ágyú magas, átható, sivító
hangon viszonozta a tüzet. A látóhatár peremén nyomjelző löve-
dék röppent a magasba, s olyan világosságot árasztott, hogy a
katonák tisztán láthatták egymást Arcuk először fehéren, aztán
meg kékesen csillogott, mintha egy sötét, füstös szobában bámul-
tak volna egymásra. - Már közel vagyunk - szólalt meg va-
laki. Mikor a nyomjelző kialudt, halovány füstöt fedeztek fel a
látóhatáron, és Toglio megszólalt: - Ott ég valami.
- Úgy látszik, már folyik az ütközet - súgta oda Rednek
Wyman.

141

- Dehogyis, ez még csak olyan tapogatódzás - felelte Red.

- Ha komolyra fordul a dolog, sokkal pokolibb lárma lesz.-
A géppuskák kattogtak egy darabig, aztán elnémultak. Tompa
dörrenéssel becsapódott valaho! néhány gránát, aztán jóval távo-
labb kezdett kattogni egy géppuska Aztán megint csönd lett,
s a kocsik továbbhaladtak a sötét, sáros úton.
Néhány perc múlva újból megálltak, s a kocsi hátsó részében
valaki cigarettára akart yújtani. - Oltod el rögtön? - för-
medt rá Croft.
A katona egy másik szakaszhoz tartozott, és szitkozódni kez-
dett. - Ki maga, hogy így parancsolgat? Unom már ezt a rohadt
álldogálást!
Oltsd el azt a vacakot! - ismételte meg Croft, s a katona
egy kis gondolkodás után elnyomta a cigarettát. Croft ingerült
volt és ideges. Nem félt, de türelmetlen volt és a szokottnál is
éberebb.
Red gondolkozni kezdett, ne gyújtson-e rá. Amióta vitába
keveredtek a parton, alig váltottak szót Crofttal, s Red erős kísér-
tést érzett, hogy kikezdjen vele. Ugyanakkor tudta, hogy nem
fogja megtenni, s megpróbálta tisztázni magában, hogy tulajdon-
képpen miért nem mert őrültség gyufát gyújtani, vagy mert
Crofttól fél? A ménkű üsse meg, egyszer úgyis elintézem ezt a
gazembert - morogta magában -, de csak akkor, ha feltétlenül
nekem van igazam
Megint elindultak. Néhány perc múlva halk hangok hallat-
szottak körülöttük, a kocsi letért az útról, és egy sáros ösvényen
gázolt tovább. Az ösvény annyira keskeny volt, hogy egy faág
a kocsi tetejét súrolta. - Vigyázat! - kiáltotta valaki, mire
mindnyájan lekapták a fejüket. Red kiszedett néhány falevelet
a zubbonyából, s közben megszúrta az ujját egy tüskében. A vért
a nadrágja fenekébe törölte, aztán tapogatózni kezdett, hol a háti-
zsákja. Ledobta valahová, amikor beszállt a kocsiba. Memere-
veI-edett a lába, s megpróbálta hajlítgatni.
- Parancs nélkül senki sem szállhat ki - mondta Croft.
Valamennyi autó megállt, s a katonák hallották, hogy emberek
járkának körülöttük a sötétben. Feszült csönd volt körös-körül.
Ültek, vártak, és suttogva beszélgettek. Egy tiszt rávert a kocsi
lehajlítható hátsó oldalára, és fölszólt: - Kiszállni, emberek és

142

együttmaradni! - A katonák egymás után ugráltak ki a kocsi-

ból, óvatosan, bízonytalanul. Vagy másfél méter magasról kellett
a sötétbe ugrani, és nem tudták, milyen alattuk a talaj. - Eresz-
, szétek le a kocsi hátulját - mondta valaki, mire a tiszt rájuk
förmedt: - Csönd legyen, emberek!
Mikor mindnyájan a földön voltak, álltak és vártak. Az autók
már indultak is vissza a következő transzportért. - Tiszt van
köztetek? - kérdezte a tiszt.
ő Néhányan kuncogni kezdtek. - Csöndet kérek! - mondta a
tiszt. - Lépjenek elő a szakaszvŐzetők.
Croft meg egy utászőrmester előbbre lépett. - Az embereim
többsége a következő kocsin van - jelentette az utászőrmester,
mire a tiszt kiadta a parancsot, hogy szedje össze őket. Croft
halkan tárgyalt valamit a tiszttel, aztán maga köré gyűjtötte a
felderítóket. - Várnunk kell - mondta. - Ott ni, annál a fá-
nál. - Éppen csak annyi világosság derengett, hogy kivehették
a fát. Lassan köréje gyűltek. - Hol vagyunk tulajdonképpen?
- kérdezte Ridges.
- A második zászlóalj parancsnokságán - felelte Croft. -
A Egész idő alatt az úton dolgoztál, s még azt se tudod, hol va-
gyunk?
- Ha egyszer dolgozom, nem bámészkodom - felelte Ridges.
Idegesen röhögött egyet, mire Croft rászólt, hogy maradjon
nyugton. Letelepedtek a fa köré, és némán vártak. Körülbelül
ötszáz méternyire, egy kis erdőcskében tüzelni kezdett egy üteg,
és egy pillanatra megvilágosodott a környék. - Mi a fenét csinál
ilyen közel a tüzérség? - kérdezte Wilson.
Ez a mi tüzérszázadunk - magyarázta meg neki valaki.
Wilson sóhajtott egyet. - Mi meg csak ülünk itt, míg elázik
a farkunk.
- Úgy látom - szólalt meg határozott hangon Goldstein -;
elég gyatrán mennek itt a dolgok. - Hangja kihívóan csengett,
mintha kötekedni akarna.
- Már megint nyavalyogsz, Goldstein? - kérdezte Croft.
Rohadt antiszemita - gondolta Goldstein. - Csak véleményt
i nyilvánítottam - felelte.
- Véleményt nyilvánítottál? - Croft kiköpött. - Az ilyes-
mit hagyjuk csak a vénasszonyoknak.

143

Gallagher halkan, csúfolódva elnevette magát. - Hé, Gold-

stein, nem kell egy szappanosláda dobogónak?
- Te se szereted jobban a katonaságot, mint én - felelte
szelíden Goldstein
Gallagher hallgatott egy darabig, aztán gúnyosan elvigyoro-
dott. - Lófaszt - mondta. - Mi bajod van, töltött hal kéne?
- Hallgatott egy pillanatig, aztán elragadtatva saját szellemessé-
gétől hozzátette: - Ez az, Goldsteinnek egy kis töltött hal kéne.
- Megint kattogni kezdett egy géppuska, a sötétben az volt az
érzésük, hogy közvetlenül mellettük.
- Ki nem állhatom a stilusodat - mondta Goldstein.
- Akkor tudod, mit? - mondta Gallagher. Kicsit restelkedett,
de már csak azért is hozzátette: - Nyald ki a. . .
- Kikérem magamnak! - mondta Goldstein. A hangja re-
megett. Föl volt háborodva. A gondolat, hogy verekednie kell,
fölizgatta, de tudta, hogy nem tehet egyebet. A gojokat csak ököl-
lel lehet meggyőzni.
Red közbelépett. Mindig kényelmetlenül érezte magát, ha va-
laki szabadjára engedte az indulatait. - Maradjatok békén-
morogta. - Nemsokára bőven lesz alkalmatok verekedni. - Dü-
hősen fújt egyet. - Hogy lehet a katonaság miatt ökölre menni?
Szerintem amióta csak Washington fölült a lovára, mindig szar
volt az egész. - Ez azért túlzás, Red - szólt közbe Toglio.-
George Washingtonról nem való így beszélni.
Red a térdére csapott. - Nini, a derék kiseserkész! Úgy oda
vagy a csillagos lobogóért, mi?
Togliónak eszébe jutott hogy olvasott egyszer egy regényt,
A hazátlan volt a címe. Red éppen olyan, mint annak a hőse volt.
- Szerintem vannak dolgok, amiken nem illik gúnyolódni - je-
lentette ki nagy komolyan.
- Mondok én neked valamit.
Toglio tudta, hogy valami vicc jön, de önkéntelenül megkér-
dezte: - Nos?
- Az a baj a hadseregünkkel, hogy még soha nem vesztett el
háborút.
Toglio meghökkent. - Úgy érted, hogy a mostanit nem ártana
elvesztenünk ?
Red érezte, hogy túl messze ragadtatta magát. - Mi bajom

144

nekem ezekkel a nyac,alyás japesikkal? Azt hiszed, izgat, hogy az

övék ez az átkozott dzsungel vagy sem? Mi hasznom belőle, ha
Cummings még egy csillagot kap?
- Cummings tábornok van rendes - mondta Martinez.
Aki tiszt az nem lehet rendes - jelentette ki Rerl. - Arisz-
tokratákból álló csürhe, legalábbis mind annak képzeli magát,
Mennyivel különb nálam Cummings tábornok? Ő se fagylaltot
szarik.
Egyre hangosabban beszéltek, s Croft rájuk szólt: - Pofa be.
- Bosszantotta á társalgás tónusa. Mindig azok nyavalyognak,
akiknek nem sikerült semmire se c,inníük.
Goldstein még mindig remegett. Úgy szégyellte magát, hogy
néhány könnycsepp is kibuggyant a szeméből. Bosszantotta, hogy
Red közbelépett. Gallagher szavai ugyanis annyira felbőszítették;
hogy hajlandó lett volna ké2ségbeesett lépésre is elszánni magát.
Ugyanakkor azt is tudta, hogy a végén még elsírja magát dühé-
ben, ha kinyitja a száját, így aztán inkább hallgatott, s igyekezett
erőt venni dühén.
Egy katona lépett hozzáiuk. - A felderítőkhöz tartoztok?-
kérdezte.
- Igen - felelte Croft.
- Oké, akkor gyertek utánam.
Összeszedték a cókmókjukat, és masírozni kezdtek a vaksötét-
ben. Még azt is alig látták, aki közvetlen előttük haladt. Miután
mentek vagy száz métert. a katona, aki vezette őket, megáll2. és
azt mondta: - Várjatok itt.
Red szitkozódni kezdett. - Most már csak a fegyverforgatási
gyakorlat hiányzik. - Az üteg megint elkezdett tüzelni; majd
belesüketültek Wilson ledobta a hátizsákját. - Néhányan alig-
hanem fűbe harapunk félórán belül - morogta. Felsóhajtott, és
leült a vizes földre. - Okosabbat ís tehetnének, mint hogy egy
egész rajt álló éccaka hol ide, hol oda masíroztatnak. Már azt se
tudom, izzadok-e vagy fázom. - Nyirkos, nyúlós köd lebegett
a talaj fölöttt, s csakugyan hol dideregtek átázott ruhájukban. hol
meg izzadtak a fülledt, éjszakai levegőben. Néhány japán lövedék
vagy egy mérföldnyire robbant tőlük, ez azonban egyáltalán nem
izgatta őket.
Egy másik szakasz masírozott eI mellettük, libasorban, a pus-
14: Í

kák csörrenve ütődtek az acélsisakoknak meg a hátizsákok csatjai-

nak. Nem messze tőlük nyomjelző rakéta szállt a magasba, s a
vakító fényben a menetelő katonák úgy festettek, mint megannyi
fekete papírból kivágott figura. A puskák összevissza lógtak a vál-
lukon, s a hátizsák mintha púp lett volna rajtuk. Lépteik zaja
összefolyt, akár az autókaraváné, halk hullámverésre emlékezte-
tett. Aztán a rakéta kialudt, és a katonák elhaladtak előttük. Egy
idő múlva már olyan messze jártak, hogy csak puskáik halk;
fémes csörgése hallatszott. Valahol lövöldözni kezdtek, tisztán
lehetett hallani a japán puskák dörrenéseit. Red odafordult Wy-
manhez: - Hallod? Tikk-bum, tikk-bum. Ezt a hangot nem lehet
semmivel összetéveszteni. - Válaszul megszólalt néhány ameri-
kai puska is; ezek nagyobbat szóltak: mintha szíjjal csapkodtak
volna az asztalra. Wyman nyugtalanul izgett-mozgott. - Szerin-
ted milyen messze vannak a japánok? - kérdezte Crofttól.
- Tudja a nyavalya. Különben majd mindjárt magad is meg-
látod, fiam.
- A fenét látja - mondta Red. - Itt fogunk csücsülni egész
éj szaka.
Croft kiköpött. - Nem is nagyon bánnád, mi, Valsen?
- De nem ám. Nem vagyok hős - mondta Red.
Megint elhaladt mellettük egy csomó katona a sötétben, s né-
hány autó is befutott a táborba. Wyman elnyúlt a földön. Kicsit
bosszantotta, hogy elsó éjszakáját azzal kell töltenie a harctéren,
hogy aludni próbál. A vizes földtől egészen lucskos lett amúgy
is nedves zubbonya. Megborzongott és fölült. Fullasztó volt a le-
vegő. Nagyon szeretett volna rágyújtani.
Még félórát kellett várniok, míg megjött a parancs, hogy vonul-
janak tovább. Croft fölállt, és elindult a vezetőjük után, a többiek
a nyomában baktattak. Kalauzuk egy kis tisztásra vezette őket
a bozótban, ahol egy szakasz katona álldogált hat páncéltörő ágyú
körül. Körülbelül két méter hosszú, nagyon vékony csövű. kis
harminchetesek voltak. Egyenletes, szilárd talajon akár egyetlen
ember is minden különösebb nehézség nélkül el tudott volna húz-
ni egy ilyen ágyút.
- Át kell vinnünk ezeket a páncéltörőket az első zászlóaljhoz
- mondta Croft. - Ránk kettő esik.
Maga köré gyűjtötte embereit. - Nem tudom, milyen sáros

146

lesz az a nyavalyás út - kezdte -, de nem nehéz elképzelni. Mi

az oszlop közepén megyünk majd Legokosabb, ha három hármas
csoportot alkotunk, s az egyik csoport mindig pihen. Velem Wil-
son meg Gallagher lesz, Martinez Valsent meg Ridgest veszi
maga mellé, Toglio meg aki maradt. . . Goldsteint és Wymant.
Aztán mindent bele ám - tette hozzá szárazon.
Odalépett egy tiszthez, és néhány másodpercig beszélt vele.
Mikor visszatért azt mondta: - Pihenjen elsőnek Toglio cso-
portja. - Odaállt az egyik ágyú mögé, és taszított egyet rajta.-
Jó nehéz lesz a nyavalyás. - Wilson és Gallagher csatlakozott
hozzá, és húzni kezdték az ágyút. A másik szakasz - amelynek
a tagjai szintén csoportokra oszlottak már az ágyúk körül-
ugyancsak elindult. Keresztülráncigálták az ágyúkat a tábor terü-
letén, aztán átvonszolták egy nyíláson a drótakadályon, egy gép-
puskafészek mellett. - Jó szórakozást, fiúk - szólt utánuk a
géppuskás.
Nyasgem - felelte Gallagher. Az ágyú máris meghúzta
a karját.
Az oszlop körülbelül ötven emberből állt, és nagyon lassan
haladt előre a dzsungelben, a keskeny ösvényen. Miután megtet-
tek vagy harminc-negyven métert már nem is látták az előttük
haladókat. Az ösvény két oldalán álló fák ágai összeértek a fejük
fölött, s a katonák úgy érezték. mintha egy vég nélküli alagútban
tapogatóznának előre Lábuk mélyen belesüppedt az iszapba,
s néhány méter után már nagy sárcsomók ragadtak a bakancsuk-
ra. Miközben az ágyúkat húzkodták, mindig előrelendültek egy
darabon, aztán megálltak, aztán megint előrelendültek, és megint
megálltak. A páncéltörők tízméterenként elakadtak, és a melléjük
beosztott három katona kénytelen volt addig ráncigálni őket, míg
szinte teljesen elerőtlenedtek az ujjaik. De azért csak kirángatták
valahogy a kátyúból mire az ágyú a lendülettől gurult vagy öt
métert, aztán megállt. Ilyenkor a katonák megint húzták meg
emelgették, míg néhány méter után ismét belesüppedt egy gö-
dörbe. Az oszlop szánalmasan lassú tempóban vergődött előre az
ösvényen. A katonák a sötétben folyton egymásba ütköztek, néha
beleszaladtak az előttük haladó ágyú csövébe, vagy annyira fe-
maradtak, hogy a sor végül is görcsösen rángatózó részekre sza-
kadt, mintha szétvágtak volna egy gilisztát, s az egyes darabok

147

külön-külön tovább éltek volna. A legrosszabb helyzetben az

oszlop végén haladó katonák voltak. Előttük haladó bajtársaik
meg az ágyúk annyira feltúrták az ösvényt hogy valóságos ingo-
vánnyá változott, s megesett, hogy kénytelen volt két csoport is
összefogni, hogy egy ágyút a levegőbe emeljen, és úgy cipeljen át
egy-egy iszaposabb szakaszon
Az ösvény csak néhány láb széles volt. Óriási gyökerek álltak
ki a földből, s folyton elgáncsolták a katonákat. Arcuk és kezük
vérzett, összevissza karmolták az ágak meg a tüskék. A vaksötét-
ben sejtelmük se volt róla, mikor kanyarodik az ösvény, s néha,
mikor egy-egy lejtősebb részen hagyták, hogy egy kicsit maguktól
guruljanak az ágyúk, rendszerint valahol a bokrok közt kötöttek
ki. Belegabalyodtak a sűrűbe, s kénytelenek voltak karjukkal el-
takarni a szemüket, nehogy kiverjék az indák, s csak nagy kín-
lódva tudták az ágyút az ösvényre visszaráncigálni.
Egyáltalán nem volt kizárva, hogy japánok leselkednek a kör-
nyékén, és rajtuk ütnek, de lehetetlen volt zajtalanul haladni. Az
ágyúk nyíkorogtak, csörömpöltek, gumiabroncsaik nagyokat cup-
panva süppedtek a sárba, a katonák dühösen szitkozódtak. s kí-
nosan, hangosan zihálva lélegeztek. akár a birkózók egy-egy
hosszú menet után. A vezényszavak messze visszhangzottak, aztán
belevesztek a kétségbeesett erővel küszködő, izzadó katonák trágár
szitkainak és lihegésének kórusába. Egy óra múlva már nem léte-
zett számukra semmi, csak a karcsú ágyú, amelyet tovább kellett
vonszolniuk az ösvényen. Az izzadság teljesen átitatta ruhájukat,
s a szemükbe csorgott. hogy nem is láttak tőle. Nagyokat károm-
kodva gyürkőztek neki újra meg újra, hogy néhány lépéssel to-
vábbráncigálják a kis lövegeket, s a végén szinte már nem is
tudták, mit csinálnak.
Mikor valamelyik csoportot fölváltotta a másik, a fölváltott
katonák tántorogva botorkáltak tovább az ágyúk mellett, igyekez-
tek lélegzethez jutni, s néha le is maradtak, hogy egy kicsit kifúj-
ják magukat. Az oszlop tízpercenként kénytelen volt megállni,
hogy a lemaradók fölzárkózhassanak. Ilyenkor a katonák egy-
szerűen elnyúltak az ösvény közepén nem érdekelte őket, hogy
még sárosabbak lesznek. Úgy érezték, mintha órákig futottak
volna: alig tudtak lélegzethez jutni, gyomruk émelygett az éhség-
től. Néhányan kezdték eldobálni a holmijukat; egymás után haji-
1

gálták el az acélsisakot, vagy egyszerűen elejtették az ösvényen.

Fejük fölött összezárult a dzsungel, s az így keletkezett kupola
alatt elviselhetetlenül nyomasztó volt a levegő; a forró nappal
után az éjszaka sem hozott számukra enyhülést. Mintha egy bár-
sonnyal bélelt, véget nem érő folyosóban tapogatóztak volna előre.
Az egyik pihenő alatt a tiszt, aki az oszlopot vezette, megpró-
bálta visszaküzdeni magát Crofthoz. - Hol van Croft őrmester?
- kiáltotta. A kérdést szájról szájra adták, míg Crofthoz nem ért.
- Itt vagyok. hadnagy úr. - Azzal botorkálva elindultak
egymás felé a sártengerben.
- Mi van az embereivel ? - kérdezte a tiszt.
- Minden rendben.
Leültek az út szélére. - Őrültség volt ilyesmivel kísérletezni
- lihegte a tiszt. - De hát most már végig kell csinálnunk.
A sovány, szívós Croft aránylag jól bírta a megerőltetést csak
a hangja volt kicsit bizonytalan, s szaggatottan buktak ki belőle
a szavak. - Mennyit kel) még mennünk? - kérdezte.
- Egy mérföldet. . . még egy mérföldet. Azt hiszem, az útnak
már több mint a felén túl vagyunk. Nem lett volna szabad ilyes-
mivel kísérletezni.
- Olyan sürgős szükségük van ott elöl ezekre az ágyúkra?
A tiszt hallgatott egy pillanatig, aztán megpróbált normálisan
beszélni. - Azt hiszem. . . nincsenek páncéltörők. . . az első vo-
nalban. Két órával ezelőtt megállítottunk egy páncélosrohamot. .
a harmadik zászlóaljnál. Parancsot kaptunk, hogy néhány har-
minchetest vigyünk át az első zászlóaljhoz. Valószínűleg arra
számítanak, hogy legközelebb ott fognak támadni.
- Akkor hát jó lesz igyekeznünk - mondta Croft. Erősen
lenézte a tisztet amiért leereszkedett hozzá. Egy tiszt legyen képes
egyedül megoldani a rábízott feladatot.
Én is azt hiszem. - A tiszt fölállt, és egy pillanatra neki-
támaszkodott egy fának. - Ha valamelyik ágyú esetleg kátyúba
ragadna értesítsen. Még egy folyón is át kell kelnünk, mielőtt
elérnénk a tábort. Azt hiszem, átkozottul nehéz ügy lesz.
Azzal tapogatózva elindult visszafelé. Croft pedig megtúrdult,
és nagy nehezen visszavergődött az ágyújához. Az oszlop már
majdnem kétszáz méter hosszúra nyúlt. Újból nekivágtak az út-
nak, tovább folytatódott a kínlódás. Néha fölvillant a fejük fölött

149

egy-egy nyomjelző lövedék halvány, kékes fénye, s gyorsan el is

enyészett a lombok sűrűjében. Az ágyúknak nekifeszülő katonák
néhány pillanatig úgy festettek a rájuk eső fényben, mint egy
gyönyörű antik fríz figurái. Uniformisuk az esőtől meg az ösvé-
nyen rájuk ragadt iszaptól mélyfekete volt, eltorzult arcuk viszont
fehéren világított, s szinte kidomborodott a sötét háttérből. Még
az ágyúk is megragadóan szépnek tűntek hátsó lábukon ágasko-
dó törékeny rovarokra hasonlítottak. Aztán megint sötétség bo-
rult rájuk, s a katonák vakon vonszolták tovább az ágyúkat, ahogy
egy sor hangya cipel valamilyen súlyos terhet a boly felé.
A fáradtság olyan stádiumába kerültek, amelyben mindent
gyűlöletesnek éreztek. Ha valamelyikük megcsúszott, és elterült
a sárban, rekedten zihálva fekve maradt, semmi kedve sem volt
feltápászkodni. Társai kénytelenek voltak megállni, s megvárni,
amíg mégis talpra áll, és csatlakozik hozzájuk. Ha bírták még
szusszal, káromkodtak.
- Az istenit ennek a rohadt sárnak.
- Állj föl - kiáltotta valaki.
- Le vagy szarva az ágyúddal együtt.
- Hagyjatok feküdni. Semmi bajom, csak hagyjatok feküdni.
- A szentségit neki, nem érted, hogy állj föl?
Aztán megint továbbküzdötték magukat néhány méterrel, és
megint megálltak. A sötétségben a távolság és az idő egyaránt
elvesztette jelentőségét. Testükből elpárolgott a meleg, dideregtek
és reszkettek a nyirkos éjszakában; minden nedves és kásás volt
körülöttük. Büdösek voltak, s ez a bűz már nem is állati volt;
ruhájukat a dzsungel undorító, mocskos iszapja borította, orruk
csípős, nyirkos, rothadó falevelekre és ürülékre emlékeztető bűzzel
telt meg. Már csak egyvalamit tudtak: hogy mindenáron tovább
kell menniök, s ha arra gondoltak, hogy még meddig, hányinger
fogta el őket.
Wyman csak azon csodálkozott, hogy még nem csuklott össze.
Hosszan, szárazon szaggatottan lélegzett, hátizsákja szíjai dör-
zsölték a vállát, lába kisebesedett, és nem tudott beszélni: mintha
filccel lett volna kibélelve a torka, melle meg a szája. Már a ruhá-
jából áradó átható, undorító bűzt sem érezte. Valahol a tudata
mélyén őszintén csodálta, hogy ekkora erőfeszítést kibír. Alapjá-
ban véve meglehetősen lusta fiatalember volt, csak annyit dolgo-
10

zott, amennyit feltétlenül kellett. A nehéz munka, az izommeg-

erőltetés, a kifulladás, a fáradtság érzése csupa olyasmi volt, amit
mindig gondosan került. Voltak ugyan homályos ábrándjai, hogy
hős lesz, föltéve, hogy hősiességéért valamilyen óriási jutalmat
kap, ami könnyebbé teszi az életét, és megoldja a problémát,
i hogyan tartsa el anyját és önmagát. Szeretője is volt, szívesen
elhencegett volna előtte a kitüntetéseivel. Csakhogy a harcot
mindig valami izgalmas dolognak képzelte, amely nem jár együtt
mocsokkal meg fizikai erőfeszítéssel. Arról ábrándozott ugyan,
hogy egymaga megrohamoz egy csomó géppuskát, ilyen ábrándjai
i közben azonban sohase érzett olyan szúrást az oldalában, mintha
valami nagy súllyal a hátán hosszú ideig szaladnia kellett volna.
Sohase gondolta, hogy egyszer hozzáláncolják egy élettelen
fémszörnyeteghez, amellyel addig kell viaskodnia, míg erőtlenül
remegni kezd a karja, és majdnem összeesik; azt meg különösen
nem, hogy éjnek idején egy keskeny ösvényen kell majd botorkál-
nia, s átázott bakancsa minden lépésnél cuppogva merül a sárba.
Vonszolta ugyan az ágyút, s ha megrekedt egy iszapgödörben,
Goldsteinnel és Toglióval együtt kiemelte, de ezek a mozdulatok
már csak gépiesek voltak; azt a külön kínszenvedést, amikor az
ágyút tengelyénél fogva kellett kirángatni a sárból, már nem is
érezte. Nem tudott markolni, s sokszor nem is sikerült segítenie:
ujjai lecsúsztak a tengelyről, s az ágyú meg se moccant.
Az oszlop most még lassabban haladt előre, mint kezdetben
j s néha negyedórába is beletellett, míg egy ágyút száz méterrel
továbbvonszoltak. Minduntalan összeesett valaki és otthagyták
j az út szélén, hogy ha magához tér, menjen egyedül utánuk.
Aztán egy jelszó futott végig az oszlopon: - Kitartás, mindjárt
megérkezünk -, s ennek néhány percig olyan ösztönző hatása
volt, hogy a katonák újult reménységgel iparkodtak tovább. De
mikor minden kanyar után megint csak sárral és sötétséggel talál-
ták szemben magukat, megint kezdtek elcsüggedni. Néha percekig
nem tudtak mozdulni. Egyre nehezebb és nehezebb lett nekivesel-
kedni az ágyúknak. Valahányszor megálltak, legszívesebben abba-
hagyták volna az egészet.
agy száz méternyire az első zászlóaljtól át kellett kelniök egy
bevágáson amelynek egyik partja meredeken ereszkedett le egy
sziklás medrű kis patakhoz, a másik pedig, ugyancsak meredeken,

l:i1

körülbelül négy-öt méter magasra emelkedett. Ez volt a folyó,

amelyet a tiszt említett. Mikor a katonák odaértek, az oszlop meg-
állt, s a lemaradók fölzárkóztak. Mindegyik csoportnak meg kel-
lett várnia, míg az előtte lévő átkelt a folyón. Éjnek idején ez
rendkívül nehéz feladat volt. hosszú időt vett igénybe. A katonák-
nak le kellett csúszniok a meredek parton, vigyázva, hogy az ágyú
föl ne boruljon, aztán át kellett emelni a patak fenekén lévő csú-
szós sziklákon, s a másik parton megint föl kellett kapaszkodni
vele. Mindkét part csúszós volt, a katonák nem tudták hol megvet-
ni a lábukat; ismételten előfordult, hogy egy-egy csoport nagy
nehezen fölhúzta az ágyút majdnem a meredély peremére, s akkor
visszacsúszott, vagyis minden fáradozásuk kárba veszett.
Mire Wymanre, Toglióra és Goldsteinre került a sor, eltelt vagy
félóra, s egy kicsit kipihenték magukat. Könnyebben lélegeztek,
és kiabálva biztatták egymást miközben az ágyút csövével előre
áttolták a part szegélyén. Majdnem kicsúszott a kezükből, és két-
ségbeesett erőfeszítéssel kellett visszatartaniok, hogy a patakba ne
zuhanjon. A nagy erőlködéstől kiszállt belőlük szinte minden erő,
amit várakozás közben sikerült összeszedniük, s miután átcipelték
az ágyút a vízen, megint éppoly fáradtak voltak. mint útközben.
Néhány pillanatra megálltak, összeszedték maradék erejüket,
aztán nekiálltak fölküzdeni magukat a meredélyen. Toglio zihált,
mint egy bika, rekedt parancsszavai mintha valahonnan a gyomra
mélyéből törtek volna föl. - Rajta! TOLD MEG. . TOLD
MEG! - hörögte, s mindhárman kétségbeesetten igyekeztek moz-
gásba hozni az ágyút. Az azonban makacsul ellenállt, s lassan,
'alattomosan oldalra billent. Toglióék remegő tagjaiból kezdett
elszállni az erő. - TARTSD! - ordította Toglio. - NE
HAGYD MEGCSÚSZNI! - Háturól nekifeszültek az ágyúnak,
s igyekeztek megvetni lábukat a nedves agyagban. - MÉG EGY-
SZER! TOLD MEGl - ordította Toglio, s vagy egy méterrel
sikerült is följebb taszítaniok az ágyút. Wyman testében veszedel-
mesen megfeszült egy ín, s úgy érezte, minden pillanatban meg-
szakadhat. Megint pihentek egy kicsit s még egy-két méterrel
följebb tolták az ágyút. Lassan, lépésről lépésre közeledtek a me-
redély tetejéhez. Talán csak egy méterre lehettek a peremétől,
amikor Wymant maradék ereje is elhagyta. Megpróbált remegő
tagjaiból mindent kicsikarni, amit még lehetett, de félt, hogy

ls2

rögtön összeroppan, tehetetlenül leroskad az ágyú mögé, s akkor

pusztán csak elernyedt teste súlyával tudja tartani. Az ágyú kez-
dett visszafelé csúszni, s Wyman oldalra lökte magát. Toglio és
Goldstein a két kerékagyat fogta. Mikor Wyman elengedte az
ágyút, úgy érezték, mintha valaki fölülről megtaszította volna.
Goldstein kitartott, míg a visszafelé csúszó kerékről lassan, egy-
más után le nem siklottak az ujjai aztán már csak annyi ideje
maradt, hogy rekedten odaordítsa Togliónak: - VIGYÁZZ!-
s az ágyú éktelen csörömpöléssel lezuhant a mélybe. A három
ember elvágódott és utánagurult. Az ágyú nekicsapódott a patak
fenekén a szikláknak és az egyik kereke összetört. Úgy tapogatták
a sötétben, ahogy a kölyökkutyák szokták anyjuk sebeit nyalogat-
ni. Wyman pityeregni kezdett a kimerültségtől.
A baleset nagy zűrzavart okozott. Mögöttük Croft csoportja
várakozott az ágyújával, s az őrmester lekiabált: - Mért akad-
tatok e1 ? Mi történt?
- Egy kis. . . pechünk volt! - kiáltott vissza Toglio. - Vár-
jatok! - Goldstein segítségével sikerült az oldalára fordítani az
ágyút. - A keréknek fuccs - kiáltotta Toglio. - Nem tudjuk
továbbvinni.
Croft szitkozódni kezdett. - Akkor húzzátok félre az útból!
Megpróbálták, de meg se tudták mozdítani.
- Segítség kéne! - kiáltotta Goldstein
Croft megint szitkózódni kezdett, aztán Wilsonnal együtt le-
csúszott a parton. Egy idő múlva sikerült az ágyút megmozdíta-
niuk, és arrább vonszolniuk a patak medrében. Croft szó nélkül
visszament az ágyújához, Toglio meg két társa pedig fölkapaszko-
dott a másik parton, és tántorogva továbbment az ösvényen, míg
el nem ért az elsó zászlóalj táborába. Akik előttük keltek át, moz-
dulatlanul bevertek a földön. Toglio elnyúlt a sárban, s Wyman
meg Goldstein is lefeküdt mellé. Tíz percig nem szólalt meg egyi-
kük sem. Időnként becsapott ugyan egy-egy lövedék valahol a
dzsungelben, s ilyenkor önkéntelenül összerándultak, de ez volt
az egyetlen jele, hogy élet van bennük. Nagy volt körülöttük a
sürgés-forgás, s a harci zaj is egyre közeledett és hevesebb lett.
Emberi hangokat is hallottak a sötétben. - Hol a B század had-
tápja? - kiáltotta valaki, de a választ már nem értették. Nem is
nagyon érdekelte őket. Néha ráeszméltek ugyan az éjszaka ne-
153

szeire; egy-két pillanatig figyelték a dzsungelből hallatszó szün-

telen dobogást és csörtetést, de mindig újra kábulatba estek,
s megint nem gondoltak semmire.
Egy kis idő múlva befutott Croft, Wilson és Gallagher is az
ágyújával, s Croft elkezdett kiabálni Toglio után.
Mit akarsz? Itt vagyok - mondta Toglio. Semmi kedve se
volt megmozdulni.
Croft odament hozzá a sötétben, és leült mellé. Nehezen léleg-
zett, mint verseny után a távfutó. - Megkeresem a hadnagyot. .
Jelentenem kell neki az ágyút. Hogy az istenbe történt a dolog?
Toglio fél könyökre támaszkodott. Nem szeretett magyarázkod-
ni, s zavarba jött. - Nem tudom - mondta. - Csak azt hallot-
tam, hogy Goldstein elordítja magát. hogy "Vigyázz!" aztán az
ágyú valósággal kitépte magát a kezünkből - Dühös volt, hogy
mentegetőzni kénytelen Croft előtt.
- Úgy, szóval Goldstein kiabált? - kérdezte Croft. - Hol
van Goldstein?
Itt, őrmester úr - szólalt meg a sötétben Goldstein közvet-
lenül Croft mellett.
- Miért kiáltottad azt, hogy "Vigyázz"?
- Nem tudom. Egyszerre csak azt éreztem, hogy nem bírom
tovább tartani az ágyút. Valamő kitépte a kezemből.
- Ki volt még veletek?
Wyman fölemelkedett. - Azt hiszem, én. - Hangja erőtlenül
csengett.
- Te engedted el? - kérdezte Croft.
Wyman nem merte bevallani Croftnak az igazságot. - Nem
- felelte. - Nem hiszem, hogy én. Csak azt hallottam, hogy
Goldstein kiabál, s aztán az ágyú máris csúszni kezdett. Hátrafelé
csúszott muszáj volt félreugranom. - Már maga sem tudta pon-
tosan, hogy történt a dolog de megpróbálta elhitetni magával,
hogy igazat mond. Ugyanakkor csodálkozva érezte, hogy szégye-
nében arcába szökik a vér. - Valószínűleg én voltam a hibás
- bökte ki becsülettel, de olyan fáradt volt a hangja, hogy egy-
általán nem hatott meggyőzően, s Croft azt hitte, hogy Goldsteint
akarja menteni.
- Aha - mondta Croft. Hirtelen elfogta a méreg, és Gold-
stein felé fordult. - Ide hallgass, Icig.

154

- Nem vagyok Icig - felelte dühösen Goldstein.

- Szarok rá. Ha még egyszer ilyen disznóságot csinálsz, had-
bíróság elé állíttatlak.
- De hát nem hiszem, hogy én engedtem volna el - tiltako-
zott erőtlenül Goldstein. Már maga sem volt biztos benne.
Képtelen volt visszaemlékezni rá, hogy következtek egymás után
az események, amikor az ágyú kezdett kicsúszni a kezéből, s nem
tudta, neki van-e igaza. Ő is azt hitte, hogy Wyman engedte el az
ágyút elsőnek de mikor Wyman kijelentette, hogy csakugyan
ő a hibás Goldsteint páni rémület fogta el egy pillanatra. Akár-
csak Croft, ő is azt hitte. hogy Wyman ót akarja menteni.-
Nem tudom - mondta. - Nem hiszem, hogy én voltam.
- Nem hiszed - vágott a szavába Croft. - Hát ide figyelj,
Goldstein, amióta a szakaszban vagy, egyebet se csináltál, mint
bölcs tanácsokat osztogattál, hogy kéne ezt vagy azt jobban csi-
nálni. De bezzeg mihelyt egy kis munkáról van szó. elbaszod
a dolgot. Elegem van ebből a nyavalygásból.
Goldsteint ismét tehetetlen düh fogta el. Felindulásán képtelen
vult úrrá lenni, még sértődöttségénél is erősebb volt, s úgy szo-
rongatta a torkát, hogy meg se tudott szólalni. Tehetetlenségében
könnyek szöktek a szemébe, elfordult és visszafeküdt a földre.
Most már önmagára haragudott, s iszonyúan szégyellte magát.
Hiába, nem tudom. csakugyan nem tudom - ismételgette ma-
gában.
Togliót megkönnyebbüléssel vegyes szánakozás fogta el. Örült,
hogy a tönkrement ágyúért nem ót terheli a felelősség, ugyanakkor
bántotta hogy bárkit hibáztatnak miatta. Úgy érezte, hogy vala-
miféle kötelék jött létre hármójuk köz! miközben az ágyúval
kínlódtak, s ez még mindig összefűzi őket. Szegény Goldstein-
gondolta. - Igazán rendes fickó, de határozottan peche van.
Wyman túlságosan el volt csigázva, képtelen volt világosan
gondolkozni Miután bevallotta. hogy ó a hibás, megkönnyebbült,
mikor látta, hogy mégsem őt szidják meg. Csakugyan túlságosan
kimerült volt ahhoz. hogy valamit következetesen végiggondoljon,
vagy bármire is visszaemlékezzen. Már ő is szentül hitte, hogy
Goldstein eresztette el az ágyút. és ez nagy megkönnyebbüléssel
töltötte el. De még mindig élénken emlékezett rá, milyen iszonyú
fájdalmat érzett a mellében és az ágyékában, miközben fölfelé

1:i :i

kapaszkodtak a parton és azt gondolta: Ha Goldstein nem engedi

el, két másodperc múlva én engedtem volna el. - Éppen ezért
őszintén sajnálta Goldsteint.
Croft fölállt. - Hát azt a rohadt ágyút jó darabig nem fogják
kikaparni onnan - mondta. - Lefogadom, hogy az egész had-
művelet alatt ott fog dögleni. - Olyan düh fogta el, hogy leg-
szívesebben megütötte volna Goldsteint. De nem szólt többet,
otthagyta a három embert, és elindult megkeresni a tisztet, aki az
oszlopot vezette.
A szakasz tagjai elhelyezkedtek a földön, és elaludtak. Néha
becsapott egy-egy lövedék a közelükben a dzsungelbe, de jóformán
tudomást se vettek róla. A csata egész este fenyegető veszélyként
lebegett a fejük fölött mint a vihar, amely sehogy se akar kitörni,
s most már legfeljebb egy zárótűz vehette volna rá őket, hogy
megmozduljanak. Olyan fáradtak voltak, hogy még csak be sem
ásták magukat.
Red sokkal nehezebben aludt el, mint a többiek. Hosszú évek
óta mindig elővette a veséje, ha túl sokáig tartózkodott nyirkos
helyen. Most is elkezdett szúrni, és Red sokáig forgolódott a vi-
zes talajon. Azt próbálgatta, mikor fáj kevésbé: ha hanyatt fekszik
a nedves földön, vagy ha hasra fordul, s kiteszi veséjét az éjszakai
levegőnek. Sokáig ébren töprengett, s az undortól a szomorúságíg
a legkülönbözőbb érzések és hangulatok fogták el. Eszébe jutottak
azok az idők, amikor munka nélkül lézengett egy nebraskai kis-
városban, s leste, mikor sikerül felkapaszkodnia egy tehervagonra,
s elhagynia a várost. Akkoriban nagyon lényegesnek tartotta,
hogy ne koldulással szerezzen magának ennivalót, s azon tűnő-
dött, most is ilyen rátarti lenne-e? - Akkor bezzeg még konok
fickó voltam - dünnyögte magában. - Sokra mentem vele.-
Fázott a háta, megfordult és hanyatt feküdt. Úgy érezte, mintha
egész életében a puszta nyirkos földön aludt volna, egy kis meleg
után sóvárogva. Eszébe jutott egy öreg hobó, aki egyszer azt
mondta neki: - Csak fél dolcsi legyen a zsebemben, s felőlem
jöhet a tél - s megint elfogta a rosszkedv, amit hajdanában
érzett a hűvös októberi alkonyokon. Korogní kezdett a gyomra, egy
idő múlva fel is kelt és kotorászni kezdett a hátizsákjában. Elő-
vett egy élelmiszer-adagot, elrágcsálta a gyümölcsrudat, és ivott
rá egy kis vizet a kulacsából. Pokróca még mindig nedves volt az

1:i6

esti vihartól, de azért maga köré csavarta, és egy kicsit sikerült is

megmelegednie. Aztán megpróbált megint aludni, de nagyon fájt
a veséje. Végül is felült, keresgélni kezdett a töltényövén lógó
elsősegély-csomagban, és kivette a fájdalomcsillapító tablettákat
tartalmazó kis papírzacskót. A tabletták felét bevette, és megitta
rá maradék vizének is majdnem a felét. Egy pillanatig kísértést
érzett hogy valamennyi tablettát bevegye, de aztán eszébe jutott,
hogy hátha megsebesül; és szüksége lehet rá. Erre megint elkomo-
rodott. Rosszkedvűen meredt a sötétbe, s egy idő múlva tisztán ki
tudta venni a körülötte alvó emberek körvonalait. Toglio horkolt;
Martinez meg halkan dünnyögött valamit spanyolul, aztán hirte-
elkez dett kiabálni: - Nem ölök meg egyetlen japcsit se, nem
e sóhajtott egyet, és megint lefeküdt. Melyiküknek lehet
könnyű álma ? - gondolta.
Megint elfogta szokott dühös hangulata. Mi az isten közöm van
nekem ehhez az egészhez? - gondolta, és szorongva hallgatta egy
feje fölött elhúzó lövedék süvítését. Mintha ágak recsegtek volna
a téli szélben. Eszébe jutott hogy egyszer az országúton baktatott
valahol, s beesteledett. A kelet-pennsylvaniai bányavidéken tör-
tént. A bányászok arca fekete volt a nap folyamán rátapadt ko-
romtól meg szénportól, amint ócska, ütött-kopott Fordjaikon haza-
felé furikáztak. Semmi sem hasonlított arrafelé a montanaí
bányavidékre, ahonnan évekkel azelőtt eljött, és mégis minden
ugyanolyan volt. Elhagyott szülőföldjén töprengve baktatott az
úton, aztán valaki fölvette a kocsijába, és meghívta egy pohár
pálinkára egy lármás kocsmába. Most valahogy nagyon szépnek
érezte azt az estét, s egy pillanatra megint elfogta az izgalom,
amit olyankor érzett hajdanában, amikor egy sötét tehervagonban
elhagyta valamelyik idegen várost. Az ilyen pillanatok némi fényt
jelentettek azoknak az éveknek a szürkeségében. Megint fölsóhaj-
tott mintha szeretett volna tovább időzni ezeknél az emlékeknél.
Senkinek sem sikerült elérnie, amire vágyik - gondolta, s valami
jóleső sajnálkozó érzés vett erőt rajta. Elálmosodott, s a karja
közé fúrta a fejét. Füle körül muzsikálni kezdett egy szúnyog, de
Red csak feküdt mozdulatlanul, remélte, hogy majd csak elröpül.
A földön csak úgy nyüzsögtek a rovarok. Ezek a nyavalyás kis
férgek is azok közé a dolgok közé tartoznak, amelyekhez hozzá-
szoktam = gondolta. S valami arra késztette, hogy elmosolyodjon.

li7

Megeredt az eső, s Red a fejére húzta a pokrócot. Lassan el-

szenderedett, szinte minden porcikája külön-külön aludt el. Már
régen nem gondolkodott, s agyának valamelyik zugában még
mindig érzékelte, hogy remegnek kimerült tagjai, s hogyan áll
beléjük a görcs. Az ágyúzás szünet nélkül folytatódott, s körülbelül
fél mérföldnyire egyfolytában kerepelt egy géppuska. Félálomban
volt már, amikor észrevette, hogy Croft visszajön, és elnyúlik
a pokrócán. Még mindig esett. Egy idő múlva aztán már nem
hallotta az ágyúzást, de még legmélyebb álmában is éber maradt
egy kicsit, s világosan érzékelte, mi történik körülötte. Mikor föl-
ébredt, nem emlékezett ugyan rá, de azért álmában is hallotta,
hogy elmasírozik mellette egy szakasz katona, sőt azt is tudta,
hogy egy másik szakasz a páncéltörő ágyúkat a tábor másik olda-
lára vonszolja. Ott torkollik a táborba egy út, amit a japánok
építettek - gondolta álmában. Azt akarják biztosítani. Alighanem
lázas volt.
Harsány kiáltás riasztotta föl álmából: - Felderítők! Hol a
felderítő szakasz? - Fölébredt, de csak feküdt tovább álmosan.
Hallotta, hogy Croft fölugrik, és elordítja magát: - Itt vagyunk!
Erre! - Red tudta, hogy néhány perc múlva tovább kell mennie,
s még mélyebben belefúrta magát pokrócaiba. Fájt a teste. és
érezte, hogy ha föláll, merev lesz minden tagja. - Hé, emberek,
talpra! - kiabált Croft. - Gyorsan, gyorsan, tovább kell men-
nünk!
Red lehúzta arcáról a pokrócot. Még mindig esett, keze csu-
romvízes lett a pokróctól. Ha a pokrócát bedugja a hátizsákjába,
az is átnedvesedik. - Khhrrr Utálkozva krákogott, s több-
ször is kiköpött. Rossz volt a szájíze. Gallagher felült mellette, és
nyöszörgött. - Az istenit ennek a rohadt katonaságnak! Még
aludni se hagyják az embert? Nem gürcöltünk már eleget az éj-
szaka ?
- Hősök vagyunk - mondta Red. Fölállt, és elkezdte össze-
hajtogatni a pokrócát. Az egyik oldala lucskos volt, a másik meg
sáros. Alvás közben maga mellé tette a puskáját, és betakarta
a pokróccal, de így is nedves lett. Red azon gondolkozott, hogy
mikor volt utoljára száraz a ruhája. - Átkozott dzsungel!-
mondta.
- Gyorsan, emberek, egykettő! - kiabált Croft. Egy nyom-
158

jelző rakéta megvilágította körülöttük az ázott, zilált bokrokat

s fényt vetett feketére ázott egyenruhájukra is. Red látta, hogy
Gallagher arca csupa sár, s mikor megtapogatta a magáét, az ó
keze is mocskos lett. - Vezess haza pajtás dúdolta.
- Azt meghiszem - mondta Gallagher. Bepakoltak hátizsák-
jukba, és fölálltak. A rakéta fénye kialudt, s az újból rájuk borult
sötétségben egy pillanatig úgy érezték, mintha vakok lennének.
- Hova megyünk? - kérdezte Toglio.
- Az A századhoz Ott számítanak támadásra - felelte Croft.
- Marha pechünk van - sóhajtott fel Wilson. - De legalább
végeztünk azokkal a páncéltörőkkel is! Bizisten inkább puszta
kézzel megyek neki egy tanknak, mint hogy még eccer csak hozzá
is érjek egy ilyen vacakhoz.
A raj libasorba állt, és elindult. Az első zászlóalj tábora olyan
kicsi volt, hogy már harminc másodperc múlva a drótakadályban
lévő nyíláshoz érkeztek. Martinez kalauzolta őket az A századhoz
vezető ösvényen álmossága pillanatok alatt elpárolgott, agya
kitisztult. Látni nem látott semmit. de mintha valami különleges
ösztön vezette volna a kanyargós ösvényen: csak nagy ritkán
botlott meg vagy tért !e a csapásról Körülbelül harminc méterrel
a többiek előtt haladt teljesen egyedül. Ha az ösvény mentén
japánok leselkedtek volna. őt kapják el elsőnek. Mégse félt: csak
olyankor fogta el a rettegés. ha tétlenségre kényszerült; mihelyt
vezetnie kellett azonnal visszanyerte bátorságát Most millió nesz
meg gondolat kavargott az agyában. Éberen fülelt, nem hall-e
valamilyen neszt az előtte elterülő dzsungelben. amiből arra Le-
hetne következtetni, hogy katonák leselkednek a bozótban az
ösvény mentén; ugyanakkor bosszankodva figyelte. hogyan botla-
doznak és sustorognak mögötte társai. Agya automatikusan rögzí-
tette a szünet nélküli csatazajt is, s mindjárt meg is próbálta
osztályozni az egyes hangokat; ha egy kis tisztáson haladtak
keresztül, fürkésző pillantást vetett az égboltra. hogy a Dél Ke-
resztje után igazodva megállapítsa, milyen irányba kanyarodik az
ösvény. Ahol csak tudott, megjegyzett magának valamilyen jelleg-
zetes tereptárgyat, amerre elhaladtak. s elraktározta agyában azok
mellé. amelyeket korábban megfigyelt. Egy idő múlva mint
valami rigmust ismételgette magában út fölé hajló fa, iszapos
erecske, szikla az ösvényen. bozótos útszakasz. Tulajdonképpen
159

semmi értelme sem volt, hiszen az ösvény csak az első zászlóaljtól

az A századig vezetett. De rászokott még az első időkben, amikor
járőrbe kellett mennie, s most már ösztönösen csinálta.
Ugyanakkor csöndes büszkeség töltötte el, hogy ő az, akitől
a többiek biztonsága függ. Ez adott neki erőt arra, hogy olyan
kockázatokat vállaljon, amelyektől különben egész lénye vissza-
borzadt volna. A páncéltörőkkel való menetelés során sokszor
volt azon a ponton, hogy abbahagyja az egészet; ó - ellentétben
Crofttal - egyáltalán nem érezte harci feladatnak a dolgot. Akár
azt is hajlandó lett volna kijelenteni, hogy a feladat meghaladja
erőit, és föladja a küzdelmet; volt azonban énjének egy másik
része is, amelyik arra késztette, hogy olyan dolgokat is végbevi-
gyen, amelyektől félt és ösztönösen undorodott. Büszke volt rá,
hogy őrmester, s ez a büszkeség volt a rugója minden cselekedeté-
nek és gondolatának. Senki sem lát olyan jól a sötétben, mint
Martinez - állapította meg magában. Kinyújtott kezével kitapo-
gatott egy ágat, könnyedén behajlította a térdét, és átbújt az ág
alatt. Lába csupa seb volt, a háta és a válla fájt, de ilyen semmi-
ségekkel most nem törődött; ő vezette a rajt, s ez mindenért kár-
pótolta.
A mögötte hosszú sorban elnyúló raj többi tagját a legkülön-
félébb érzések töltötték el. Wilson és Toglio álmos volt, Red
viszont nagyon is éber és nyugtalan - rossz sejtelmek gyötörték.
Goldstein szerencsétlennek érezte magát, és el volt keseredve; az
a körülmény, hogy a sötét, hajnali órákban titokban kell végig-
lopakodniuk egy ösvényen, feszültséggel töltötte el; melankólikus
hangulatba esett, aztán elszomorodott. Elképzelte, hogy esetleg
meg kell halnia, s nem lesz mellette egyetlen barát sem, aki meg-
gyászolja. Wyman még mindig nem tért egészen magához; olyan
fáradt volt, hogy szinte öntudatlanul botorkált előre, tökéletesen
mindegy volt neki, hová megy, és mi lesz vele. Ridges fásult volt
és nemtörődöm; nem is gondolt rá, mit hozhat számára a leg-
közelebbi néhány óra, de fájó tagjai sem foglalkoztatták; csak
ment, gondolatai, mint egy nagy folyam árja, hömpölyögtek.
No és végül Croft: ő teli volt feszültséggel, tettvággyal, türel-
metlenséggel Egész este dühöngött, hogy raját megint csak mun-
kaszolgálatra osztották be. Az egész éjszaka tomboló harci zaj
egyre jobban felcsigázta. Megint ugyanolyan izgalom fogta el;

160

mint Hennessey halála után. Erősnek, fáradhatatlannak és min-

denre képesnek érezte magát; izmai ugyan éppoly elnyűttek,
agyongyötörtek voltak mint társaié, szelleme azonban nem vett
tudomást testéről. Mohó vágy töltötte el, hogy torkában megint
ott érezte azt a heves lüktetést, amit olyankor szokott érezni, ha
embert ölt.
A térkép szerint az első zászlóalj és az A század csak fél mér-
földre feküdt egymástól, az ösvény azonban olyan kanyargós volt,
hogy ez a távolság gyakorlatilag egész mérföldet kitett. A felderí-
tők már alig tudták emelni a lábukat. Rogyadoztak a hátizsák
súlya alatt, a puska minduntalan lecsúszott a vállukról. Az egye-
netlen ösvény eredetileg vadcsapás volt, helyenként kiszélesítették
ugyan, de még így is szűknek bizonyult az emberek számára,
Akárhogy vigyáztak, összevissza karmolták őket a két oldalról
behajló ágak. A dzsungel errefelé csakugyan áthatolhatatlan volt
s ha csak harminc-negyven méternyi ösvényt akart volna vágni
benne az ember, legalább egy órát vett volna igénybe. A katonák
a sötétben egyáltalán nem láttak, s majd megfulladtak a nedves
növényzet fojtó bűzétől. Kénytelenek voltak libasorban, szorosan
egymás mögé felzárkózva haladni. Ha csak három lépésre is le-
maradtak, már nem látták egymást, s előttük haladó bajtársuk
ingébe kapaszkodva botorkáltak az ösvényen. Martinez tisztán
hallotta lépteiket, és ebből pontosan meg tudta állapítani. milyen
távolságra vannak, társai azonban folyton megbotlottak, és egy-
másba ütköztek, mint a szembekötősdit játszó gyerekek. Kényel-
metlen tartásban, majdnem kétrét görnyedve kellett haladniok.
Testük a végsőkig el volt csigázva; az utolsó néhány órában nem
táplálkozhattak, sem aludni nem volt módjuk a szokott ritmusban,
Folyton nagyokat szellentettek, undorító bűzt eregetve az amúgy
is fojtó, sűrű levegőbe. A hátul haladó katonáknak volt a legrosz-
szabb: émelyegtek, szitkozódtak megpróbálták egy-két másod-
percre visszafojtani a lélegzetüket s borzongtak a fáradtságtól
meg az undortól. A sor legvégén Gallagher botorkált, szinte per-
cenként rájött a köhögés, és éktelenül szitkozódott. - Hagyjátok
már abba ezt az átkozott fingást - ordította, mire az elöl haladók
föléledtek egy pillanatra, és nagyokat röhögtek.
- Nagyon tápláló, komám - morogta Wilson, s néhányan
kuncogni kezdtek.

161
Némelyikük járás közben elaludt. Szinte állandóan csukott
szemmel masíroztak; mikor a levegőben volt a lábuk, aludtak,
s mikor földet ért fölébredtek. Wyman hosszú percekig teljesen
érzéketlenül botórkált előre, egész teste zsibbadt volt. Ő meg
Ridges állandóan szunyókáltak, s tíz-tizenöt métert szabályszerűen
aludtak is. Ilyenkor önkéntelenül letértek az ösvényről, és kábul-
tan a bokrok közé zuhantak, mielőtt sikerült volna visszanyerni
egyensúlyukat. A lármára a többiek ijedten rezzentek össze a
sötétben: ilyenkor újra meg újra szorongó érzéssel töltötte el őket
a tudat, hogy nagyon közel járnak már a fronthoz. Alig fél mér-
földnyi távolságból hallatszott a lövöldözés.
- Az istenit neki - szólalt meg suttogva valamelyikük -;
nem tudtok csöndben maradni ?
Valószínűleg több mint félórája meneteltek már, de időérzéküket
már az elsó percekben elvesztették. Előttük haladó társukba ka-
paszkodva, meggörnyedve botladoztak és csúszkáltak a sárban,
úgy érezték, mintha taposómalomban lennének, s teljesen mind-
egy volt már számukra, hogy hová mennek. A legtöbben megla-
pődtek amikor végre megálltak. Martinez visszaszaladt, és rájuk
szólt, hogy legyenek csöndben: - Tíz perccel hamarább meghal-
lani, hogy jösztök, mikor még ott se lenni - suttogta. A katonák
elnémultak, s az utolsó száz métert nevetségesen óvatosan tették
meg: minden izmuk megfeszült, mielőtt léptek egyet.
Az A század nem drótakadállyal körülvett tisztáson táborozott.
Az ösvény négyfelé ágazott, mint a villa, s minden egyes ág egy-
egy álláshoz vezetett. Az elágazásnál már várta őket egy katona,
és a rajt az egyik csapáson néhány kétszemélyes sátorba kalau-
zolta a bozót kellős közepén. - A második szakasz parancsnoka
vagyok - világosította fel Croftot. - Körülbelül száz méterrel
lejjebb táborozunk a folyóparton. A rajod ma éjszaka megalhatik
ezekben a lyukakban, de állítsatok őrséget. Arrább felállítottunk
számotokra két géppuskát.
- Mi van? - suttogta Croft
- Nem tudom Úgy hallottam, hajnal felé támadást várnak
az egész vonalon. Még az este át kellett küldenünk egy szakaszt
a C századhoz. most nem is egy teljes szakasszal vagyunk itt
előretolt állásban. - Olyasféle hangot hallatott, mintha tenyeré-
vel megveregette volna a száját. - Gyere, megmutatom az álláso-
162

kat - mondta és megragadta Croft könyökét. Croft kiszabadí-

totta a karját; ki nem állhatta, ha hozzáért valaki.
Néhány lépéssel továbbmentek az ösvényen, aztán az A szá-
zadból való őrmester megállt egy fedezék előtt. A fedezék elülső
részében egy géppuska volt felállítva, csöve éppen csak kinyúlt
a bokrok közül. Croft átkukucskált a lombok közt, és a halvány
holdfényben megpillantotta a folyót meg a két part keskeny sávját.
- Milyen mély a víz? - kérdezte.
- Lehet vagy másfél méter Nem fogja feltartóztatni őket.
- Őrszemek vannak kiállítva? - kérdezte Croft.
- Nincsenek. És japánok pontosan tudják, hol vagyunk.
Felderítőket küldtek ki. - A katona megint végighúzta a száján
a tenyerét, és fölállt. - Megmutatom a másik géppuskát is.-
Végigmentek egy göröngyös ösvényen, amelyet a vízparttól körül-
belül három méterre vágtak a dzsungelbe. Néhány tücsök hango-
san ciripelt, s a katona kicsit didergett. - Na, itt a másik-
mondta. - Az arcvonal szárnyán vagyunk. - Kilesett a bokrok
közül, aztán kilépett a partra. - Oda nézz - mondta. Croft utá-
nament. Jobbja felől körülbelül ötven méternyire meredeztek a
Watamai-hegylánc szélső nyúlványai. Croft fölnézett. A sziklák
majdnem függőlegesen emelkedtek körülbelül háromszáz méter
magasra. Még a sötétben is érezte, milyen fenyegetőn tornyosul-
nak föléje. Kimeresztette szemét, és azt hitte, ki tudja venni az
égbolt egy keskeny csíkját a sziklafal pereme fölött, de nem volt
biztos benne. Különös izgalom fogta el. - Nem is gondoltam,
hogy ilyen közel vagyunk a hegyhez - mondta.
Bizony közel. Van jó oldala is a dolognak meg rossz is.
Arról nem kell támadástól tartani, de mégiscsak a szárnyon va-
gyunk. Ha nagy erővel támadnak, aligha tartóztathatjuk föl őket.
- A katona visszahúzódott a bokrok közé, és lassan fújtatott
egyet. - Mondhatom, elég volt két éjszakát itt töltenünk, hogy
beleborsóddzék a hátam. Nézd csak meg azt a folyót: teliholdnál
vakítóan csillog, s ha sokáig nézi az ember, beledilizik.
Croft a dzsungel szélén állt, s most a folyóra pillantott, amely
jobb kéz felé kanyarodott egyet é s a hegylánccal párhuzamosan
folyt tovább. A japán állásoktól néhány méterre érte el az elsó
sziklákat. Croft megállapította, hogy a túlsó part egészen tisztán
látható. Bal kéz felé a folyó zsinóregyenesen hömpölygött néhány.

163

száz méteren a fűvel borított, magas partok közt, mint valami

országút az éjszakában. - Ti hol vagytok? - kérdezte
A katona egy fára mutatott, amely egy kicsit kinyúlt a dzsun-
gelből. - A mellett a fa mellett vagyunk. Ha hozzánk akarsz
jutni, vissza kell menned az elágazáshoz, s a jobb kéz felőli leg-
szélső ösvényen indulnod tovább. De ha átjössz, kiáltsd ló hango-
san, hogy " Gesztenye " !
- Oké - felelte Croft Beszélgettek még néhány percig, aztán
a másik katona bekapcsolta töltényövét - istenemre mondom,
bele fogsz dilizni, ha itt töltesz egy éjszakát. Nincs semmi, csak
a dzsungel, s te ott lapulsz a szélén, egy szál vacak géppuskával.
- Vállára vetette karabélyát, és elbaktatott az ösvényen. Croft
egy darabig utánanézett, aztán visszament a rajához. Emberei
a három sátor mellett várták. Croft megmutatta nekik, hol a két
géppuskafészek, röviden tájékoztatta őket arról, amit megtudott,
aztán elmagyarázta, hogyan fognak őrködni. - Most három óra
van - jelentette ki - Négy embert osztok be az egyik, ötöt a
másik géppuskához. Kétóránként váltjuk egymást. A következő
turnusban az a csoport kapja meg az ötödik embert, amelyikben
most négyen lesznek. - Azzal ki is jelölte a két csoportot, s első-
nek ó maga vállalta az őrködést az arcvonal szárnyán lévő gép-
puska mellett. Wilson önként jelentkezett a másikhoz. - Szeret-
nék minél hamarabb túlesni rajta, hogy kialhassam magam-
mondta. - Unom mán, hogy mindig akkor keltsenek föl, amikor
a legszebbeket álmodom.
A katonák elmosolyodtak egy kicsit.
- És még valamit - tette hozzá Croft. - Ha elkezdődik a
zűr, ugorjanak ám talpra villámgyorsan, akik alszanak, és rohan-
janak a segítségünkre. Wilson géppuskája csak pár méterre van
a sátraktól, az enyém se sokkal messzebb. Három óra alatt oda-
érhettek. - Néhányan megint elmosolyodtak. - Oké, ennyi az
egész - mondta Croft. Otthagyta őket, és átment a géppuská-
jához.
Leült a gödör szélére, és a lombokon át mereven bámulta a fo-
lyót. Teljesen körülzárta a dzsungel, s most, hogy tétlenségre volt
kárhoztatva, nagyon fáradtnak érezte magát, s kicsit elcsüggedt.
Hogy rossz hangulatát elűzze, tapogatózni kezdett, mit talál a gö-
dörben. Volt ott három rakasz töltény és a géppuska lábánál hét

164

kézigránát, gondosan sorba rakva. Előtte meg ott hevert egy do-
boz világító rakéta meg egy rakétapisztoly. A pisztolyt fölvette,
halkan visszahúzta a tölténytárat, megtöltötte és visszatolta. Aztán
letette a pisztolyt maga mellé.
Pár lövedék zúgott el a feje fölött, aztán lefelé kezdett ívelni.
Kicsit meglepődött, milyen közel csapódnak be a folyó másik
partján. Az alig pár száz méternyi távolságból rendkívül erősnek
tűnt a robbanások döreje néhány repesz letépte a leveleket a fö-
léje hajló fákról. Croft leszakított egy indát, a szájába dugta,
s lassan, elgondolkozva rágcsálni kezdte. Sejtette, hogy az A szá-
zad tüzérsége lőtt, és megpróbált visszaemlékezni rá, melyik
ösvény vezet hozzájuk az elágazástól ha netalántán kénytelen
lenne visszavonulni embereivel. Kezdett megnyugodni, s végül
egészen megkönnyebbült; a tudat, hogy helyzetük veszélyes, sem-
legesítette előbbi rossz sejtelmeit a várható ütközettel kapcsolat-
ban. Higgadt volt, nyugodt és nagyon fáradt.
A bal kéz felőli szakasz előtt körülbelül ötven méterre csapott
be néhány aknavető lövedék, s Croft csöndesen kiköpött. Túl
közel volt ahhoz, hogy csak zavarótűz lehessen; a tüzérség bizo-
nyára fölfigyelt valamire a dzsungelben a folyó túloldalán, külön-
ben semmiképpen sem zúdított volna aknatüzet ilyen közel a saját
állásaikhoz. Még egyszer körültapogatta a gödröt, és fölfedezett
egy tábori telefont. Fölvette a kagylót. és csöndesen hallgatózni
kezdett. A vonal rendben volt, valószínűleg csak az A század
szakaszait kötötte össze egymással. Két ember beszélt olyan hal-
kan, hogy nagyon kellett fülelnie.
- Menj tovább még ötven méterrel, aztán vissza.
- Biztos vagy benne, hogy japcsik?
 Esküszöm, hogy hallottam, amint beszélgettek.
Croft izgatottan nézett át a folyón. A hold kibújt a felhők mö-
gül, és a folyó mindkét partja ezüstösen csillogott. A másik par-
ton a dzsungel fala szinte áthatolhatatlannak látszott.
Háta mögött ismét működésbe léptek az aknavetők, íszonyú,
tompa dörrenéssel. Figyelte, hogyan robbannak a fövedékek a
dzsungelben, s hogyan közelednek egyre jobban a folyóhoz a kö-
vetkező sorozatok. Válaszul a folyó japán oldalán is eldördült egy
aknavető, s bal kéz felől mintegy negyed mérföldnyire néhány
géppuska is kattogni kezdett, hevesen, szabálytalan időközökben.

I.i

Croft fölvette a telefonkagylót és belefüttyentett. - Wilson -

suttogta. - Wilson! - Nem kapott választ, s töprengeni kezdett, Elviselhetetlen feszültsé
töltötte el, volt azonban ebben az érzés-
ben valami kéjes is.
ne menjen-e át Wilsonhoz. Halkan szitkozódott magában, Wilsont
szidta, amiért nem fedezte föl a telefont, aztán me önma ának Kíváncsi volt va on Wilson
is felfi elt-e a hangokra, s azon-
tett szemrehányásokat, hogy nem vette észre az elő azításgelőtt. nal választ is kapott a
kérdésre: tisztán hallotta egy géppuska
Egy pillantást vetett a másik partra. Szép kis őrmester vagyok, závárjának
félreismerhetetlen kattanását. Croft olyan feszült
nnyögte. folyó Iv po h an volt, hogy úgy érezte, mintha a kattanást az egész
mondhatom - dü ssz hangozta volna. Dühös volt, hogy Wilson ezzel elárul-
Füle az éjszaka minden zaját meg tudta fejteni s hosszú ta- ta, hol van. A bozótban
fölerősödött a neszezés, és Croft biztos
pasztalata alapján ki tudta szűrni közülük a jelentékteleneket. Ha volt benne, hogy
suttogást hall a folyó partjáról. Kitapogatott egy
valami állat neszezett az odújában, ügyet sem vetett rá; a tücsök- kézigránátot, és maga elé
tette.
ciripelést észre sem vette. Most azonban valami halk, surranó Aztán megszólalt egy hang,
s Groftnak libabőrös lett tőle a
neszt hallott, s rögtön tudta, hogy ez csak embertől származhat: háta. Valaki átkiáltott a
folyón: - Jenki! Jenki! - Croft meg-
a dzsungelben lopakodik előre valaki egy keskeny ösvényen. Át- dermedt. A hang éles
volt és átható, halk és mégis ijesztő. Egy
lesett a túlsó partra, hátha sikerül fölfedeznie egy helyet, ahol ; japcsi - gondolta Croft.
Egy pillanatig moccanni se tudott.
a növényzet nem annyira sűrű. Valahol a Wilson meg a saját - - Jenki! - Neki szólt. - jenki!
Elkapunk, jenki!
géppuskafészke közti szakaszon volt is odaát egy ritkásabb kó- Az éjszaka mint valami
nehéz, fullasztó takaró feküdt a folyó
kuszliget, ahol a fák alatt könnyen gyülekezhettek katonák; mi- fölött. Croft lélegzet után
kapkodott.
közben mereven figyelte a kis erdőt, biztos volt benne, hogy - Elkapunk,jenki!
emberi mozgást hall onnan. Összeszorult az ajka. Kitapogatta Croft úgy érezte, mintha
valaki hirtelen hátba vágta volna,
a géppuska ravaszát és óvatosan megcélozta a kókuszligetet. i, aztán végigfutott volna a
gerincén egy kéz, föl a koponyájáig, és
A neszezés hangosabb lett; mintha több ember lopakodott volna megmarkolta volna az
üstökét. - Elkapunk jenki! - suttogta
a folyó túlsó partján a bozóton keresztül egy bizonyos pont felé, maga is önkéntelenül.
Olyan szörnyű borzadály fogta el, mint
éppen a fegyverével szemközt. Croft nyelt egyet. Mintha elektro- amikor az ember
lázálmában ordítani szeretne, és nem jön ki han
mos áram futott volna végig egész retén, fele üres volt és ugyan- a torkán. - Elkapunk,
jenki!
akkor ijesztően tiszta, mintha egy vödör jeges vízbe mártotta Egy pillanatig iszonyúan
remegett, keze szinte megdermedt
volna. Megnedvesítette az ajkát, és egy kicsit arrább mozdult. a géppuskán. Nem bírta
tovább elviselni a szörnyű nyomást a fe-
Úgy érezte, mintha izmai működését is hallaná. jében.
A japán aknavető ismét működésbe lépett, s Groft önkéntelenül ; - Elkapunk jenki! -
süvítette a hang.
összerándult. Az aknák a szomszédos szakasz közelében csapód- - HÁT GYERTEK ÉS
KAPJATOK EL, GAZEMBEREK!
tak be iszonyú dörrenéssel majdnem belesüketült. Addig nézte - üvöltötte Croft. Minden
porcikája üvöltött, mintha egy tölgyfa
mereven a holdsütötte folyót, míg belekáprázott a szeme. Azt hitte, ajtót döngettek volna.
emberfejeket lát a sötéten örvénylő vízben. Egy pillanatra lenézett i Körülbelül tíz
másodpercig néma csend volt, csak a holdfény
a térdére aztán megint a túlsó partot kezdte figyelni. Egy kicsit csillogott a vízen, és a
tücskök ciripeltek buzgón, elragadtatottan.
jobbra, illetőleg balra nézett attól a ponttól ahol a japánokat Aztán megint megszólalt a
hang: - Jövünk. jenki, jövünk!
sejtette; tapasztalatból tudta, hogy sötétben sohasem szabad egye- Croft hátrahúzta a
géppuska töltőfogantyúját, aztán megint
nesen arra a tárgyra nézni, amit keres az ember. Mintha valami a helyére lökte. Szíve még
mindig őrülten dobogott. - Felderí-
mozgott volna a ligetben, s Croft hátán megint kiütött és -égig- tők. . . FELDERÍTŐK!
RIADÓ! - ordította torkaszakadtából.
folyt a veríték. Rendkívül kényelmetlen helyzetben kuporgott. A folyó túlsó partjáról
géppuskatüzet zúdítottak rá, mire lekapta
IEifi ló7

a fejét a gödörbe. A sötétben a géppuska éles, vakító fehér fénye-

ket köpködött, mint egy acetilénlámpa, s ijesztő volt a hangja.
Croft minden akaraterejét megfeszítette, hogy összeszedje magát.
Meghúzta a gépfegyver ravaszát; a fegyver föl-alá ugrált a marká-
ban, a golyók vadul villogva csapódtak a dzsungelbe a túlsó
parton.
De a lárma és a fegyver vibrálása végül is megnyugtatta. Arra-
felé fordította a csövét, ahonnan az előbb a japánok tüzeltek, és
megeresztett egy sorozatot. A géppuska markolata hevesen ránga-
tózott az öklében, kénytelen volt két kézzel tartani. A cső forró
fémszaga az orrába csapott, s erre végleg ráeszmélt a valóságra.
Lekapta a tejét a gödörbe, mert tudta, hogy visszalőnek, és önkén-
telenül összerezzent, mikor a golyók elsüvítettek fölötte.
BII-JUU! BII-JUU! A golyók arcába csapták a sarat, de Croft
nem érezte. Bőre teljesen érzéketlenné vált, mint a katonáké az
ütközetben. A lármára összerezzent ugyan, szája minduntalan
összeszorult és megint elernyedt, szeme kidülledt, de érzékszervei
egyáltalán nem működtek.
Croft ismét megrántotta a géppuska ravaszát, sokáig eszeveszet-
ten tüzelt, aztán megint lekapta a fejét. Iszonyú üvöltés hasított
az éjszakába, s Croft egy kicsit elvigyorodott. Ezt kinyírtam-
gondolta. Szinte látta, ahogy a tüzes fémgolyó behatol az eleven
i húsba, és szétzúzza útjában a csontokat. - jA-A-AAj! - Az
üvöltésre megint megdermedt, s valami furcsa, érthetetlen képzet-
társítás révén olyan képeket látott maga előtt, olyan hangokat
hallott és szagokat érzett, mint amikor egy borjút bélyegeznek
meg tüzes vassal. - FELDERÍTŐK! HOZZÁM!. . . ELŐRE!
ordította őrjöngve, és tíz másodpercig egyfolytában tüzelt,
hogy előnyomulásukat fedezze. Mikor abbahagyta, hallotta,
hogy emberek kúsznak mögötte, és súgva megkérdezte: - Fel-
derítők ?
- Igen. - Gallagher pottyant be tnellé a gödörbe. - Szent-
séges Szűzanyám - morogta. Croft érezte, hogy Gallagher egész
testében remeg.
- Hagyd abba! - Erélyesen megmarkolta Gallagher karját.
- A többiek is előrejöttek?
- Igen.
Croft megint a folyó túlsó partjára pillantott. Minden csöndes

168

volt. A géppuskatűz fénycsíkjai a semmibe vesztek, mint a kö-

szörűkőről lepattant szikrák. Most, hogy nem volt többé egyedül,
Croft már tervet is tudott csinálni. Az a körülmény, hogy emberei
a közelében vannak, a két géppuskafészek közt, szétszóródva a
part mentí bozótban, megint fölébresztette benne a felsőbbség
érzését. - Mindjárt támadni fognak - súgta rekedten Gallagher
fülébe.
Gallagher ismét remegni kezdett. - Úristen! Szép kis ébredés!
- akarta mondani, de elakadt a hangja.
Ide figyelj! - suttogta Croft - Kússz végig az arcvona-
lon, és mondd meg az embereknek, hogy csak akkor lőjenek, ha
a japcsik elindulnak, hogy átkeljenek a folyón.
- Nem, nem, képtelen vagyok rá - suttogta Gallagher.
Croft kísértést érzett, hogy megüsse. - Indulj! - suttogta.
- Nem tudok.
A japán géppuskatűz alá vette őket a túlsó partról. A golyók
sivítva záporoztak a hátuk mögött a dzsungelbe, s leszaggatták
a fák leveleit. Mintha vörös villámok hasítottak volna keresztül
a dzsungelen. Croft és Gallagher úgy érezték, hogy ezer puskából
lőnek rájuk a túlsó partról, s igyekeztek minél jobban a gödör
fenekére lapulni. Az éktelen lárma a dobhártyájukat hasogatta.
Croftnak fájt a feje. Saját géppuskája hangjától kicsit meg is sü-
ketült. BII-JUUU! Egy haránt becsapódó golyó megint telefröcs-
költe őket sárral. Croft ezúttal érezte, hogy záporozik a hátára
az iszap. Leste a pillanatot, mikor emelheti föl a fejét, és kezdhet
tüzelni. A lövöldözés mintha egy kicsit alábbhagyott volna, és
Croft óvatosan kikukucskált a gödörből. BII-JUUU! BII-jUUU!
Megint lekapta a fejét. A japán géppuska végigpásztázta fölöttük
a bokrot.
Aztán éles, süvítő hang hallatszott, s Croft és Gallagher el-
takarta fejét a karjával. BRU-UMM, BRU-UMM, RUMM,
RUMM! Az aknák a közvetlen közelükben robbantak, Gallaghert
valami ismeretlen erő a levegőbe emelte, megrázta, aztán vissza-
ejtette. - Jaj Istenem! - kiáltotta. Egy göröngy a nyakának
vágódott. BRU-UMM, BRU-UMM.
- Jesszusom, eltaláltak! - ordította valaki. - Eltaláltak!
Eltaláltak!
BRU-UMM.

169

Gallagher egészen magánkívül volt az iszonyú robbanásoktól.

- Elég, nem bírom tovább! - üvöltötte. - ELÉG!. . Nem bí-
róm tovább! Nem bírom tovább! - Fogalma se volt róla, miért
és kinek üvöltözik.
BRU-UMM, BRU-UMM.
- Eltaláltak! Eltaláltak! - ordítozott még mindig valaki.
A japán össztűz újra kezdődött. Croft a gödör fenekén hasalt,
! tenyerével a földnek támaszkodva, minden izma megfeszült.
BRU-UMM. VI-I-IJJ! A srapnelszilánkok süvítve szóródtak
szét a lombok közt.
Croft megmarkolta a rakétapisztolyt. A lövöldözés nem hagyott
alább de a nagy lármában is tisztán hallotta, hogy valaki japánul
i kiabál. A levegőbe emelte a pisztolyt.
- Támadnak - mondta.
Kilőtte a világítórakétát, és elordította magát: - ÁLLÍTSÁ-
TOK MEG ŐKET!
A folyón túlról a dzsungelből szívet tépő ordítás hangzott fel.
Így csak akkor ordíthat egy ember, ha szétroncsolódott a lába.-
JA-A-AJ, JA-A-AI!
A rakéta abban a pillanatban pukkant szét, amikor a japánok
! rohamra indultak. Croftnak az a határozatlan érzése volt, hogy
a japán géppuskatűz oldalról jön, de aztán nem nézte, hová lő,
csak automatikusan tüzelni kezdett; lefelé irányította a géppuska
i csövét, s jobbra-balra pásztázott vele. A többi géppuska ropogá-
sát nem hallotta, csak azt látta, hogy úgy okádják a tüzet, mint
a kipufogó.
Dermesztő látvány tárult a szeme elé: a japánok rohamra
indultak a keskeny folyón át egyenesen felé. - JA-A-AJJ!-
kiáltotta megint valaki. A rakéta fényében a japánok szinte szo-
borrá dermedtek, mintha vakító villám világította volna meg
őket. Croft már semmit se látott tisztán; egészen beleveszett az
irtózatos lármába, s csak néha jutott eI a tudatáig egy-egy sikoly
vagy üvöltés. Azt se tudta volna megszámolni, hány japán roha-
moz a folyón keresztül; csak egyet tudott: hogy egy pillanatra
sem szabad levennie az ujját a ravaszról. Nem is lett volna képes
levenni. Az ilyen ritka pillanatokban nem félt. Csak tüzelt, meg-
szakítás nélkül.
A folyón át rohamozó japánok sorfala kezdett meginogni.

170

A vízben jelentősen lelasult az iramuk, és a felderítők össztüze

úgy csapott le rájuk, mint szélvész a búzamezőre. Már az előttük
heverő hullákon kezdtek botorkálni. Croft látta, hogy az egyik
japán a levegőbe kap egy másiknak a holtteste mögött, mintha
meg akarna markolni valamit az égbolton. Rálőtt, de mintha
hosszú percek teltek volna el, mielőtt a kar lehanyatlott.
Jobb felé pillantott, és észrevette, hogy három japán ott próbál
átkelni a vízen, ahol a folyó bekanyarodott, hogy aztán a szikla-
fallal párhuzamosan hömpölyögjön tovább. Egyetlen lendülettel
arra fordította a géppuskát, és golyózáporral árasztotta el őket.
Egyikük elesett. a másik kettő habozva megállt, aztán elkezdett
visszafelé rohanni. Croftnak nem volt ideje utánuk lőni; közben
néhány japán elérte az innenső partot. és a géppuska felé rohant.
Vaktában lőtt cájuk, s ót méterrel a fedezéke előtt rogytak össze.
Croft csak tüzelt és tüzelt, olyan gyors reflexmozdulatokkal
változtatva célpontjait, ahogy egy futballista nyargal a labda
után. Mihelyt látta, hogy néhány japán katona elesik, azonnal
egy másik csoportot támadott meg. A japán sorfal néhány ember-
ből álló kis csoportokra töredezett, akik elbízonytalanodtak, és
kezdtek vissza vonulni
A világítórakéta kialudt. és Crnft egy pillanatig nem látott sem-
mit A sötétségben ismét teljes volt a csönd. Szinte kétségbeesett
sietséggel kezdett tapogatózni egy másik rakéta után - hol van?
- súgta oda Gallagherriek.
- Micsoda ?
- Le vagy szarva! - Crctt keze rátalált a rakétákat tartal-
mazó dobozra, és újratöltötte a pisztolyt Már kezdett látni a sö-
tétben is, és egy pillanatig tétovázott. De megint valami mozgást
észlelt a folyóban, mire mégis kilőtte a rakétát. Mikor szétpuk-
kant, néhány japán katona mozdulatlanná dermedt a vízben.
Croft arra fordította a géppuskát, és lőtt. Az egyik katona hihe-
tetlenül sokáig állva maradt. Teljesen kifejezéstelen volt az arca;
még akkor is csak meglepődés látszott rajta, mikor a mellébe
fúrótak a golyók.
Most már nem mozgott semmi a folyóban. A rakéta fényében
a holttestek nem is látszottak emberinek, löttyedtek voltak, mint
a zsák. Az egyik katona - arccal lefelé - sodródni kezdett az
árral. A parton, a géppuskafészek közelében egy másik japán

171
katona hevert a földön hanyatt. Testéből vastag sugárban ömlött
a vér, felszakított hasán kibuggyant a gyomra, mint egy levágott
baromfié. Croft habozás nélkül beleeresztett egy sorozatot. s egy
kis elégtételt érzett, mikor látta, hogy rándul meg a test.
Az egyik sebesült japánul nyögött valamit. Minden pillanatban
feljajdult, s a jajgatás a rakéta komor kékes fényében iszonyúan
hatott. Croft felkapott egy kézigránátot. - Túl nagy lármát csap
az a disznó - mondta. Kirántotta a biztosítószeget, és áthajította
a gránátot a túlsó partra Úgy zuhant az egyik holttestre, mint
valami babzsák, s Croft gyorsan lehúzta Gallaghert a gödör mé-
lyére. A robbanás iszonyú erős volt, és mégis valahogy üresen
hatott, mint amikor egy széllökés benyom egy üvegtáblát. Egy
pillanat múlva a visszhang is elhalt.
Croft feszülten figyelni kezdte a túlsó partról hallatszó hango-
kat. Tisztán ki tudta venni a dzsungelbe visszavonuló katonák
halk, lopakodó lépteinek neszét. - ÖSSZTÜZET RÁjUK!-
ordította.
A felderítők ismét tüzelni kezdtek, s Croft egy teljes percig
pásztázta a dzsungelt rövid sorozatokkal. Hallotta, hogy Wilson
géppuskája is szünet nélkül kattog. - Azt hiszem alapos leckét
kaptak - szólt oda Gallaghernek. A rakéta kialudt, és Croft
fölegyenesedett. - Ki sebesült meg? - kiáltotta.
- Toglio.
- Súlyosan? - kérdezte Croft.
- Megjárja - suttogta Toglio. - A könyökömbe kaptam
egy golyót.
- Kibírod reggelig ?
Egy pillanatig csönd volt, aztán 1'oglio erőtlen hangon vála-
szolt: - Azt hiszem, igen.
Croft kimászott a gödörből. - jövök - kiáltotta. - Tüzet
szüntess! - Végigment az ösvényen, s elérkezett Toglióhoz. Red
és Goldstein már ott térdeltek mellette. Croft halkan odaszólt
nekik: - Adjátok tovább: Reggelig mindenki a fedezékében ma-
rad. Nem hiszem ugyan, hogy ma éjszaka visszajönnének, de hát
sose tudhatja az ember. És nehogy valaki elaludjon! Már legföl-
jebb csak egy óra lehet hajnalig, szóval nem kell beszarnotok.
Bn úgyse tudnék aludni - lihegte Goldstein. - Szép kis
ébredés. - Ugyanezt mondta az előbb Gallagher is.

172

Híja, én nem ültem nyugodtan a seggemen, várva, hogy

mikor támadnak - mondta Croft. Egy pillanatra megborzongott
a kora hajnali levegőben és fájó szégyenkezéssel eszmélt rá, hogy
életében először csakugyan félt. - Az istenit a rohadt japánjai-
nak! - mondta. Iszonyúan fájt a lába szára, visszament hát
a géppuskafészekbe. - De gyűlölöm ezeket a disznókat-
morogta, s féktelen düh tombolt elcsigázott testében.
Egy szép napon úgyis fogok magamnak egy japcsit - süt-
togta hogy Gallagher is hallhatta. A folyó lassan sodorta lefelé
a hullákat.
- Ez a jó - mondta Gallagher. - Legalább nem lesz büdös
az egész környék a nyavalyás disznóktól, ha esetleg egy-két napig
itt kell maradnunk.

Időgép

SAMCROFT,
A VADÁSZ

Középtermetű, szikár férfi volt, de mindig olyan feszesen kihúzta

magát, hog jóval magasabbnak látszott. Keskeny, szögletes képe
teljesen kifejezéstelen volt, kicsi: de erős állán, sovány, izmos
arcán, rövid, egyenes orrán nem tükröződött semmiféle fölös-
leges érzelem. Jeges pillantású szeme szokatlanul kéken csillo-
gott. . Ügyes volt, erős, nem érdekelte semmi, csaknem minden
embertársa iránt valamilyen fensőbbséges megvetést érzett: ez
volt lényének uralkodó vonása. Gyűlölte a gyöngeséget, s lénye-
gében nem szeresett semmit. Élt a lelkében valami primitív elkép-
zelés a világról, de csak ritkán volt tudatában.

De hát miért ilyen ez a Croft?

Ó, erre sokféle választ lehet adni. Azért, mert az egész társada-
lom velejéig romlott. Azért, men a sátán kiválasztottja. Azért,
mert texasi. Azért, mert istentelen.
Vagy azért lett ilyenné, mert az egyetlen nő, akit valaha is
igazán szeretett, megcsalta, vagy men ilyennek született, vagy
mert nem tud beleilleszkedni a fennálló társadalmi rendbe.
Croft apja, Jesse Croft szokta mondogatni: - Hát igen, az én
173

Samem csakugyan gaz kölyök. Valószínűleg már így született.

- De lehet, hogy Jesse Croftnak eszébe jut betegeskedő felesége,
a törékeny, kedves, szelíd asszony, és hozzáteszi: - Persze Sam
is ugyanolyan anyatejet szívott magába, mint akárki más, de azt
hiszem, már a szájában megsavanyodott, különben nem vette
volna be a gyomra. - Aztán vihog egyet az öreg, belefújja sz
orrát a tenyerébe, s tenyerét fakókék overallja fenekéhez törli.
(Háta mögött a mocskos deszkapajta, talpa alatt a vörös. szik-
kadt nyugat-texasi föld ) - Emlékszem például, hogy egyszer
magammal vittem Samet vadászni, még egész kis vakarcs volt,
jóformán a puskát is alig bírta el. . . de már kezdettől fogva
szenvedélyesen szeretett vadászni. És Isten a tanúm, már akkor
se bírta, ha valaki ellenkezett vele. Az ilyesmi mindig kihozta
a sodrából, már akkor is, amikor még csak taknyos kölyök volt.
- Egyszerűen. nem bírta elviselni, hogy valaki lepipálja,
akármiről volt is szó.
- Képtelen voltam kiverni belőle. Pedig úgy megraktam
néha, hogy összeszarta magát, de még csak meg se nyikkant. Csak
állt, és úgy nézett rám, mintha legszívesebben visszaütne vagy
golyót röpítene a fejembe.

Croft korán kezdte a vadászatot. Télen, a dermesztő texasi sík-

ságon húsz mérföldet kellett furikázni szinte csonttá gémberedve
a görögyös, keményre fagyott úton a nyitott, ütött-kopott Ford-
ban; a por az arcába csapott az embernek, szúrós volt, mint a
smirgli. Az elöl ülő két felnőtt ritkán szólt, és az, amelyik nem
a kormánykereket tartotta, az ujjait melengette a leheletével. Már
régen az erdőben voltak, amikor a nap a barnásvörös hegylánc
fölé próbált kapaszkodni.
Na, fiam, ide süss, látod ezt a csapást? Szarvascsapás. Na-
gyon ügyes embernek kell lennie annak, aki egy ilyen csapáson
elindulva megtalálja a szarvast. Ülj le itt és várj, de úgy ülj ám,
hogy feléd fújjon a szél; vigyázz, mert sokáig kell várnod.
A fiú dideregve ül a fák közt. Csak nem leszek olyan hülye,
hogy itt fogok lesni egy vacak szarvasra. Megyek, és megkere-
sem.
Nekivág az erdőnek; széllel szemközt. Félhomály van, a fák
174

ezüstösbarnák, a talajt sötétzöld bársonyszőnyeg borítja. Hol az

a nyavalyás szarvas? Félrerúg az útból egy gallyat, s hirtelen
megdermed: egy hím szarvas csörtet keresztül a bozóton. Az isten-
fáját! Ez aztán gyorsan tud szaladni!
Most már elővigyázatosabb. Újabb szarvascsapásra bukkan,
letérdel, gondosan kitapogatja a nyomokat, s különös izgalom
vesz erőt rajta Ezt a szarvast megkeresem!
Két óra hosszat lopakodik az erdőben, gondosan megnézi, hová
lép, előbb a sarkát teszi le, csak aztán a cipője orrát, mielőtt
teljes súlyával a talpára nehezedne. Ha a száraz, tüskés ágak
a ruhájába akaszkodnak, csöndesen, egyenként szedi le magáról
a tüskéket.
Egy kis tisztáson megpillant egy szarvast - és megfagy a vér
az ereiben. A szél lágyan csap az arcába, szinte érzi az állat
szagát. A szentségit - suttogja maga elé. - Micsoda nagy dög!
A szarvasbika lassan megfordul, s vagy száz méter távolságból
átnéz rajta. Nyilván nem vett észre a nyavalyás.
A fiú felemeli puskáját, de úgy remeg a keze, hogy nem tud
pontosan célozni. Leereszti a puskát, és dühös szemrehányásokat
. tesz önmagának. Úgy viselkedsz, mint egy nyavalyás vénasz-
szony! Megint fölemeli a puskát, most már nem remeg a keze,
s néhány centivel a szarvas mellső lábizma alá céloz. Szíven
lövöm !
BUMM!
Ez másnak a puskája volt. A szarvas összeroskad. A fiú szinte
sírva szalad előre. Ki lőtte le? Az én szarvasom volt! Megölöm
azt a gazembert, aki lelőtte.
Jesse Croft kineveti. Mondtam, fiam, hogy maradj szépen ott,
ahova ültettelek.
De én találtam meg a szarvast.
Te hajtottad elém! Egy mérföldről hallottam a lépteidet.
Hazudsz. Hazudsz, gazember. A fiú nekiesik apjának. és meg
akarja ütni.
Jesse Croft szájon vágja, a fiú letottyan a földre. Te vén gaz-
ember, bömböli, s megint nekiugrik apjának.
Jsse nevetve rázza le magáról. Alattomos kis vadmacska
vagy! De még várnod kell tíz évig, hogy bekeverhess egyet apád-
nak.

175

Az én szarvasom volt!
Azé, aki lelőtte.
A fiú szemében megfagynak és fölszáradnak a könnyek. Eszé-
be jut, hogy ha nem remegett volna, ó lőhetett volna elsőnek
a szarvasra.

- Bizony, uram - mondta Jesse Croft -, az én Sam fiam sem-

miben se tudta elviselni, hogy lepipálják. Mikor úgy tizenkét
éves lehetett, odalenn Harperben volt egy átkozott kölyök, aki
csúnyán meg szokta verni Samet. - (Jesse megvakarta a tarkóján
bozontos ősz haját, kalapja a kezében.) - Szóval az a kölyök
mindennap megverte Samet, és Sam mindig elszaladt, de másnap
újrakezdte a verekedést. S istókuccse az lett a vége, hogy hülyére
verte azt a kölyköt.
- Aztán később, amikor már idősebb volt, úgy tizenhét éves,
az lett a szenvedélye, hogy lovakat tört be az augusztusi vásárra,
és hamarosan a környék legjobb lovasának hírébe került. Aztán
egyszer egy fickó képes volt megtenni a hosszú utat Denisontól
idáig, és szabályos versenyben legyőzte Samet; bírák is voltak,
meg minden. Emlékszem, Sam olyan dühös volt, hogy két napig
nem szólt senkihez.
- Jó vér van benne - nyilatkoztatta ki Jesse Croft a szom-
szédainak. - Családunk az elsők közt volt, akik ideköltöztek,
már legalább hatvan éve, de már száz évvel ezelőtt is éltek Crof-
tok Texasban. Lehet, hogy azok közül volt némelyik olyan gaz-
ember, amilyen Sam lett. Talán éppen emiatt költöztek ide.

A szarvasvadászat,a verekedés meg a vásárra szánt lovak betö-

rése órákra átszámítva legföljebb tíz napot tett ki egy évben. De
hát volt még sokféle szórakozás: a széles,messze nyúló síkság,
! a távoli dombok meg a véget nem érő étkezések a nagy konyhá-
ban,szüleivel,fivéreivel meg a raneh előmunkásával.
Meg aztán a beszélgetések a munkások szállásán. A halk
elgondolkozó hangok.
Én mondom,hogy az a kis ringyó még mindig emlékszik rám,
ha nem tökrészeg.
176
Aztán csak ránéztem arra a niggerre, és azt mondtam: Te
i nyavalyás fekete disznó, azzal már kaptam is a fejszét, és vágtam
a fejébe. De a rohadt disznó még csak nem is nagyon vérzett.
Egy elefántot se nehezebb agyonverni, mint egy niggert.
Kurva nem való egy igazi férfinak. Legalább ötször-hatszor
neki kell veselkednem, míg kielégülök, és az egész marhaság,
hogy csak úgy bedugja az ember, aztán fogja a kalapját, jobban
kikészíti az embert, mint amennyit az egész dolog megér.
Az elsó pillanattól kezdve figyeltem azt a juhászt, amelyik
délről jött, tudjátok, azt a vöröset, akinek az a folt volt a füle
mögött, és amikor megjött a nyár, csakugyan kiderült, hogy
gazember.
íme: Samuel Croft iskolája.

Meg aztán az örökös por, amit a jószág vert fel a napfényben

csillogó, hosszú délutánokon. Az ember kezd unatkozni, és kel-
lemetlen, ha elalszik a nyeregben. Inkább elképzeli, milyen lehet
a város. ( Kocsmák, kuplerájok, boltok. )
Nem kívánkozol a városba, Sam?
Lassan álmosan lüktet az ágyéka. A nap visszaverődik lova
bőréről, bágyasztóan meleg verítékben fürdik a combja. De igen,
egy kicsit.
Azt tervezik, hogy Harperben is felállítják a Nemzeti Gárdát.
Igazán?
Arra gondoltam, hogy biztos vonzza majd a nőket az unifor-
mis, meg aztán lövöldözésre is nyílik alkalom.
Lehet, hogy én is veled megyek Balra fordítja lova fejét, és
elnyargal egy elcsellengett jószág után.-

Croft a nemzetőrség uniformisában ölt embert először. Lilliput

mellett sztrájk tört ki az olajmezőkön, és egypár sztrájktörő meg-
sebesült.
Segítségül hívták a Nemzeti Gárdát. (Azok a csirkefogók, akik
a sztrájkot kezdeményezték, északról, New Yorkból jöttek. Sok
derék fickó van az olajmezőkön, de a vörösök elcsavarták a fejü-
ket; legközelebb már azt fogják követelni, hogy csókoljuk meg

177

a niggerek fenekét is.) A gárda tagjai felsorakoztak a telep

kapujával szemközt, és ott álltak izzadva a rekkenő nyári napsü-
tésben. A sztrájkőrök ordítoztak és csúfolták őket.
Hé, fiúk, már a cserkészeket is kihívták.
Rohanjuk meg őket. Fizetett sztrájktörők.
Croft is ott áll a sorban, összeszorítja az ajkát.
Meg fognak támadni, mondja a szomszédja.
A Nemzeti Gárda hadnagya egy rőfös. Ha köveket kezdenek
dobálni, legokosabb, ha hasra feküsztök, fiúk. Ha igazán forró
Rajta, emberek sipítja a hadnagy, lőjetek a fejük fölé.
Röpül az első kő. A tömeg fenyegetően áll a kapu előtt, han-
gosan szidják a katonákat.
Próbálna csak meg nekem mondani ilyet valamelyik disznó,
mondja Croft.
Egy kő eltalálja az egyik katonát. Földre vetik magukat, s pus-
kájukkal az előnyomuló tömeg fölé céloznak.
Megtisztítani a terepet.
Körülbelül tíz ember elindul a kapu felé. Néhány kó átrepül
a fejük fölött, a katonák k„zé.
Rajta, emberek, sipítja a hadnagy, lőjetek a fejük fölé.
Croft lefelé tartja a puska csövét. Megcélozza a legközelebb
lévő ember mellét, s furcsa kísértést érez.
Csak egy kicsit kell meghúzni a ravaszt.
BUMM! A lövés hangja belevész ugyan a sortűzbe, de a sztráj-
koló összeesik.
Crofton határtalan izgalom vesz erőt.
A hadnagy szitkozódik. Az istenit neki, ki lőtte agyon, em-
berek ?
Azt hiszem, úgyse lehet megállapítani, hadnagy úr, mondja
Croft. Nézi, milyen fejveszetten vonul vissza a tömeg. Micsoda
csürhe, morogja. Szíve vadul dobog, a tenyere nagyon száraz.

- Emlékszem arra a lányra, arra a Janeyre, akit elvett. Csak

egyet mondhatok róla: nagy szuka volt - mondta Jesse Croft.
(Nagyot köpött, s a köpést elgondolkozva szétkente a talpával.)
- A nyavalyás legócskább kurva, istókuccse méltó párja volt
178

Samnek, amíg ott nem hagyta. A többi fiam asszonyai közül

egyiket se merném még csak egy napon se említeni vele. Öreg
ember vagyok, de istókuccse viszketni kezdett a farkam, ha rá-
néztem, és arra gondoltam, milyen jó lehet lefeküdni vele.-
( Izgatottan megvakarja a nadrágját. ) - Nagy hülyeség volt Sam
részéről, hogy elvette. Ha valaki egy ilyen nót nem kap meg
anélkül, hogy jegygyűrűt húzna az ujjára, hogy a fenébe jut
eszébe összeházasodni vele? Az olyan nő, aki ennyire szereti
a kefélést, sohase elégszik meg egyetlen férfival, mihelyt meg-
szokta. - (Az öreg rábök az ujjával arra, akivel éppen beszél.)
- Szerintem ez az élet törvénye.

Ó te csináld tovább, te disznó. csináld tovább, MEGÖLLEK,

HA ABBAHAGYOD.
Ki a neked való férfi?
Te! Tovább, tovább, tovább!
Senki se tud úgy megkefélni, mint én.
Senki, senki, ó, hiszen te valóságos. . . kefélőgép vagy.
A két test egymásba fonódik.
Senki se tud úgy szeretkezni, mint én.
Senki, drágám, senki
Mert olyan vagyok, mint egy kefélőgép. (Gyü. . gyü. . .
GYÍA!)
Miután összeházasodtak, Croft bérbe vett az apjától egy kis házat
a ranchen. Janeyvel már az első, nehezen múló, hallgatag év
után kölcsönösen megunták egymást, ezernyi apróság miatt, amit
már el ís felejtettek, de a hatásuk megmaradt. Esténként a társal-
góban üldögéltek, rádiót hallgattak s nagy ritkán váltottak szót
egymással. Croft esetlenül, a maga ösztönös módján közeledni
próbált
Nem fekszünk még le?
Még korán van, Sam.
Ühüm. És dolgozni kezdett benne a harag. Hogy odavoltak
valamikor egymásért, szinte belebetegedtek, ha együtt voltak, de

179

nem magukban: most, álmukban néha még egymásba fonódott

ugyan a testük, de valami mintha mindig ott állt volna közöttük.
Mások lettek az éjszakák minden más lett. nyomasztotta őket az
együttélés, nyomasztották a közös mosogatások, a közömbös, futó
csókok.
Pajtásházasság.
Csakhogy Croftnak nem pajtásra volt szüksége. A texasi sík-
ságon álló ház olcsó bútorokkal berendezett társalgójában, a
csöndes estéken egyre jobban elfogta valamilyen pontosan meg
nem határozható düh. Sok minden volt, amiről képtelen volt
beszélni. (Például az éjszakák végtelen ürességéről.) A szenve-
délyről, amely szinte teljesen kialudt már bennük. Néha kirán-
dultak ugyan a városba, együtt tivornyáztak, időnként szeretkeztek
is - halvány hasonmása volt csak az egykori szenvedélynek-
de mindez csak arra volt jó, hogy összezavarja a dolgokat, és
elodázza az elkerülhetetlen véget.
Mert a vége az lett, hogy Croft egyedül járt be a városba; ha
berúgott, fogott magának egy kurvát, s néma dühében néha
megverte az asszonyt. janey esetében pedig az, hogy más fér-
fiakkal feküdt le, a ranehen dolgozó napszámosokkal, s egyszer
Croft egyik fivérével is.
- Nem szabad feleségül venni olyan nőt, akinek a fenekét
perzseli a bugyi - mondta később Jesse Croft.

Crof1 egy veszekedés alkalmával jött rá a dologra.

Na és még valamit, ha te rendszeresen bejársz kurvázni meg
tivornyázni a városba, bánom is én csak nehogy azt hidd, hogy
én meg békén üldögélek idehaza. É is tudnék mesélni egyet-
mást.
Miféle egyet-mást?
Kíváncsi vagy, mi? Majd megtudod még. Nem fogsz úgy bán-
ni velem, ahogy a kedved tartja.
Mi télen egyet-mást ?
Az asszony nevet. Csak olyan üres beszéd volt.
Crofr az arcába vág, a csuklójánál fogva megragadja és meg-
rázza.

MIFÉLE EGYET-MÁST?
Te disznó! (Az asszonynak villog a szeme.) Tudod te azt
nagyon jól.
Croft úgy megüti, hogy az asszony elvágódik.
Csak hiszed, hogy te értesz hozzá legjobban, sikoltja.
Croft áll, remeg: aztán kirohan a szobából. ( Büdös kurva. )
Először nem érez semmit, aztán düh és szégyenkezés önti el,
aztán megint érzéketlenné válik. Egy pillanatra ismét föltámad
benne az asszony iránt érzett régi szerelem, s fojtogató vágyat
érez utána. Ócska kefélőgép...)

Ha Samnek sikerült volna elkapnia valamelyik fickót azok

közül, akik felhajtották az asszony szoknyáját, képes lett volna
megölni - mondta Jesse Croft. - Úgy rohangált fel-alá, mintha
mindnyájunkat meg akart volna fojtani, aztán bement a városba,
és úgy leitta magát, ahogy még soha. S amikor visszajött, beállt
katonának.

Aztán már csak a mások asszonyai voltak.

Biztos ócska kis nőnek tartasz, hogy így eljöttem veled.
Szó sincs róla. Mindenkinek jólesik egy kis szórakozás.
Úgy van. ( Az asszony kiissza a sörét. ) Én is így gondolko-
zom. Az embernek szüksége van egy kis szórakozásra. Csak-
ugyan nem gondolsz rólam rosszat, katona?
Hogy a fenébe gondolnék? Túl szép vagy ahhoz, hogy rosszat
gondolhatnék rólad. ( Pincér, még egy sört! )
Később. Jack nem úgy bánik velem. ahogy kéne. Meg tudsz
érteni?
De mennyire hogy meg, drágám. Együtt henteregnek az ágy-
ban.
Nincs abban semmi rossz, ha így gondolkozik az ember,
mondja az asszony.
Hogy a fenébe volna? (És. . . gyi. . . gyi. . . GYÍA!)
Rohadt kurvák vagytok egytől egyig, gondolja Croft.

180 181

Ősei gürcöltek, kínlódtak, dolgoztak, hajtották az ökröket,

megizzasztották asszonyaikat, ezer mérföldet vándoroltak
Ő lélekben emésztette magát és kínlódott; határtalan gyűlölet
parázslott benne.
( Rohadt kurvák vagytok egytől egyig. )
(Disznó gazemberek vagytok egytől egyig. )
(Szarvasok vagytok egytől egyig, mindnyájatokat le kell lőni.)
MINDENT GYŰLÖLÖK MAGAM KÖRÜL!

6
Az ütközet, amely a vihar utáni estén kezdődött, a következő nap
délutánjáig elhúzódott. A felderítők által visszavert támadás csak
egy volt a sok közül. A harc végig a folyó mentén az elkövetkező
órákban a legkülönbözőbb pontokon lobbant fel, de végül is min-
denütt kifulladt, hamvába holt. A csatározásba szinte kivétel nél-
kül mindegyik század belekeveredett az elsó vonalban, különböző
időpontokban, de mindig ugyanazon sablon szerint mindenütt
egy-egy harminc, ötven vagy száz főből álló japán csoport pró-
bált meg átkelni a folyón. s egy aj vagy egy szakasz amerikai
katonával találta szemközt magát, automatafegyverekkel kupo-
rogtak fedezékükben. Az éjszaka folyamán a japánok először
Cummings balszárnya ellen kíséreltek meg támadást, a tenger-
part közelében, s aztán hajnalban a jobbszárnyon, a hegy lábá-
nál lévő két századot támadták meg. ahol a felderítők voltak
a legszélen. Miután mind a két kísérlet kudarcot vallott, Toyaku
kora hajnalban az arcvonal közepén indított támadást s tt
sikerült ís egy századnak csúnya veszteségeket okoznia. egy mási-
kat pedig arra kényszerítenie, hogy visszavonuljon majdnem a
második zászlóalj parancsnokságáig. A tábornok, aki még mindig
a 151-esek törzsütegénél tartózkodott. előző este kiagyalt hadi-
tervének megfelelően pillanatok alatt határozott: kiadta a paran-
csot, hogy a front középső szakaszán mindenáron tartani kell az
állásokat.
Toyakunak négyszáz embert és négy-öt tankot sikerült átjut-
tatnia a folyón de a tábornok tüzérségének és az arcvonalun
ütött rés két oldalán álló századainak ellentámadása miatt a tu-
182

vábbi előnyomulás túlságosan sokba került volna. Toyaku betö-

rése még a legveszélyesebbnek látszó pillanatban sem jelentett
Cummings számára nagyobb problémát, mint ha egy kövér
embert kellett volna elkergetnie, aki a fenekével beszakított egy
díványt, s most prüszkölve és rángatózva próbálja kiszabadítani
hátsó felét a lyukból. A tábornok a tartalékkal támadott, a had-
osztály egész tüzérségének tüzét arra a természetes tisztásra kon-
centrálta, ahová a japánok szorultak a vonalai mögött, és a tan-
kok támogatásával, amelyek a japán betörés legmélyebb pontjától
mindössze negyed mérföldnyire készenlétben álltak, sikerült ösz-
szevissza lyuggatnia a díványba szorult feneket. Ez volt az adott
időpontig a hadművelet legnagyobb és egyben legeredményesebb
ütközete. Késő délutánra a japán harccsoport megsemmisült, akik
életben maradtak, eltűntek a dzsungelben, ahol aztán egyenként
csípték el őket a rákövetkező héten, amennyiben nem sikerült
a folyón keresztül visszajutniok saját állásaikba. Ez már a má-
sodík eset volt, amikor a tábornok felmorzsolt egy vonalai közé
behatolt ellenséges harccsoportot, tartott is róla Hearnnek egy
kiselőadást. - Az ilyet szoktam az én "asztal alatti taktikám-
nak" nevezni. Olyan vagyok, mint az a hölgyike, aki hagyja,
hogy a mellette ülő kéjenc a szoknyája alá dugja a kezét, aztán
ráver egy jó nagyot.
A harcok utórezgései eltartottak még egypár napig. Sok helyütt
lobbantak fel kisebb jelentőségű tűzharcok, csaptak össze jár-
őrök, a tábornok azonban - ezt Hearn ís kénytelen volt elismer-
ni - csakugyan csalhatatlan ösztönnel - az utólagos csetepaték
és a járőrök zavaros s egymásnak gyakran ellentmondó jelentései
ellenére is - arra a következtetésre jutott, hogy az ütközet-
legalábbis Toyaku számára - abban a pillanatban befejeződött,
amikor a front középső szakaszán vereséget szenvedett. A tábor-
nok a következő napot azzal töltötte, hogy kiegyenesítette az elsó
vonalat, és a tartalékot visszavezényelte az útépítéshez. Két-
három nap múlva - miután előzőleg élénk felderítő tevékeny-
ség folyt - akadálytalanul előbbre nyomult több mint egy mér-
földdel, ami azt jelentette, hogy arcvonalát már ezer méter sem
választotta el a Toyaku-vonaltól. Úgy számított. hogy még két
hét kell hozzá, s az út megépül egészen az első vonalakig, a rá-
következő héten pedig feltétlenül áttöri a Toyaku-vonalat. A har-
183

cokat követő hét folyamán szokatlanul szívélyesen viselkedett,

aminek egyik jellemző megnyilvánulása az volt, hogy Hearn,fejét
állandóan a maga egyéni hadászati bölcsességeivel tömte.-
Toyaku offenzív értelemben kész - nyilatkoztatta ki Hearnnek.
- Ha az ember defenzív háborúra rendezkedik be, számolnia
kell azzal, hogy az ellenakciók alkalmával erőinek körülbelül
egyötöd részét elveszíti, s végül mégiscsak kénytelen beásni ma-
gát. Toyaku elpazarolta a puskaporát. A japánok hadjárataik
alkalmával mindig úgy viselkednek, akár a kotlóstyúk: nyugta-
lanul fészkelődnek, s mikor már túl nagy bennük a feszültség,
aktában kitörnek. Lenyűgöző paradoxon. Van nekik egy játé-
kuk, a go, az áll csupa ilyen lázas mozdulatból, oldalazásokból,
bekerítésekből. Mikor aztán harcolniuk kell, úgy viselkednek;
mint a sebzett állatok, amelyek tehetetlenül bőgnek, mert a le-
gyek már nagyon csípik őket. Így nem szabad csinálni a dolgot.
Ha a katonaságnál fölösleges óvintézkedéseket tesz valaki, olyan
szakaszokat őriztet katonáival, amelyeket nem kéne, vagy vala-
milyen egyéb okból értelmetlenül foglalkoztatja őket, amikor
pihenniök kellene, immorálisan jár el parancsnoki minőségében.
Minél kevesebb üresjárat, minél kevesebb fölöslegesen elpazarolt
erő, annál nagyobb lesz a nyomás amelyet az ellenségre gyako-
rolhatunk. És annál kedvezőbbek lesznek a kínálkozó lehető-
ségek.
Ebből az elméletből következett, hogy már a harcok után két
nappal újra fölépíttette a törzsszázad katonáival a táborukat.
Ismét felállították a sátrakat, a tábor tiszti körzetében kaviccsal
szórták be az ösvényeket, és a tábornok sátra deszkapadlót ka-
pott. A tiszti étkezde az új táborban megfelelőbb helyre került,
s a vihar alkalmával szerzett tapasztalatokból okulva további
bambuszrudakkal is biztosították, amelyek oldalról támasztották
meg a sátrat. Egy rakomány friss hús érkezett, és a törzsszázad
adagját két egyenlő részre osztották. Az egyik részt a táborban
pillanatnyilag tartózkodó száznyolcvan közlegény, a másikat a
tiszti étkezde, vagyis a harmincnyolc tiszt kapta meg. Kicsoma-
golták a tábornok elektromos hűtőszekrényét, és rákapcsolták
a generátorra, amelyik az elektromos áramot szolgáltatta a tábor
számára.
Hearn fel volt háborodva. És megint a tábornokkal kapcsolatos

184

apró, de érthetetlen talányok egyike háborította fel. A húsügy

vérlázító igazságtalanság volt, olyasmi, amit Hobartról, aki a
törzsben az élelmiszerelosztás felelőse volt, könnyen fel lehetett
volna tételezni, csakhogy ezúttal nem Hobart volt a vétkes.
Hearn éppen a tábornok sátrában tartózkodott, mikor Hobart
vigyorogva belépett, és jelentette Cummingsnak, hogy friss hús
érkezett. A tábornok vállat vont, aztán félreérthetetlen utasítást
adott, hogyan osszák el a húst. Hearn nem hitt a fülének. A ta-
gadhatatlanul fejlett intuitív képességgel rendelkező tábornoknak
feltétlenül tudnia kellett. milyen hatást fog gyakorolni ez az
intézkedés a közlegényekre, és mégis fütyült rá, hogy föl fognak
háborodni miatta. Semmiképpen sem a saját hasa kedvéért csi-
nálta, hiszen Hearn az ezután következő étkezések alkalmával
látta, hogy milyen étvágytalanul piszkálja Cummings a friss
húst: majdnem mindig a tányéron hagyta a felét. De nem is
puszta szokásból; a tábornok nagyon is alaposan megfontolta
minden cselekedetét. Hatásos gesztusnak szánta a dolgot. Miután
Hobart kiment, a tábornok nagy, szürke, majdnemhogy kifejezés-
telen szemével Hearnre meredt, aztán furcsán rákacsintott.-
Szeretném jobb kedvre hangolni, Robert. Talán ha jobb lesz
a koszt, nem hagyja úgy el magát.
- Igazán figyelmes, tábornok úr. - Aztán a tábornok hir-
telen harsányan, különös vidámsággal elkezdett kacagni; először
csak csukladozott egy darabig, aztán görcsösen fulladozni kezdett
a nevetéstől, végül kiegyenesedett a székében, és beleköpött se-
lyemmonogramos zsebkendőjébe.
- Azt hiszem, most már ideje berendezni egy sátrat a tisztek
számára, ahol esténként elszórakozhatnak - szólalt meg végül.
- Maga pillanatnyilag nincs túlságosan elfoglalva, Robert. Sze-
retném magát megbízni a dologgal.
Furcsa egy megbízatás. De Hearn végül is rájött, miért kapta.
Kért a törzsszázad főtörzsőrmesterétől egy szakasz katonát, a ki-
szemelt területet megtisztíttatta a gyökerektől és a gizgaztól, be-
szóratta kaviccsal, és fölállíttatott egy rajsátrat. Aztán mély víz-
levezető árkot ásatott köréje. A sátor bejárata elé dupla ponyvát
akasztott, hogy elsötétíthető legyen, s a sarkait, ahol az oldallapok
egymáshoz voltak kötözve, külön befedette egy kiselejtezett sátor
ponyvájából kihasított darabokkal, hogy egyetlen fénysugár ne

185
szűrődhessen ki az éjszakába. Amikor ezzel készen voltak, Hearn
egy egész délután bambusznádat vágatott embereivel, és a nádból
néhány íróasztalt meg két kártyaasztalt állíttatott össze. Az egész
művelet közben nagyon rosszkedvűen adta ki az utasításokat
a katonáknak tudta, hogy dühösek rá; és elengedte-füle mellett
a neki szánt halk elkeseredett megjegyzéseket. A tábornok éppen
azért bízta meg Hearnt ezzel a feladattal, mert előre tudta, hogy
a hadnagy utálni fogja, Hearn viszont éppen emiatt elhatározta
hogy kifogástalan munkát fog végezni. Túlzásba vitt gonddal
ellenőrizte, hogy a sátor építésénél ne történjen semmiféle ha-
nyagság, s néha még össze is különbözött a szakasz őrmesteré-
vel. Minden nagyon szép és jó lett, Hearn mégis úgy látta, hogy
különösebben nem nyerte meg a tábornok tetszését.
Hogy mi rejtőzött a megbízatás mögött, az csak valamivel
később derült ki. A klubsátorral kapcsolatos teendők ellátását-
különmunkaként - arra a katonára bízták, aki napközben a ge-
nerátort kezelte. Reggel föl kellett tekernie, este pedig leeresztenie
és rögzítenie kellett az oldallapokat. Az ő feladata volt az is,
hogy olajat töltsön a Coleman-lámpákba, és meggyújtsa őket,
mivel a generátor túlságosan nagy zajt csapott, és éjszaka nem
működtették.
A munkálatok befejezése után néhány nappal Hearn egy este
belépett a klubsátorba, s csodálkozva állapította meg, hogy még
sötét. Néhány tiszt tapogatózott szitkozódva odabenn. - Hé,
Hearn! - kiáltotta valamelyikük. - Mi lenne, ha utánanézne
k egy ki ilágosságot
hogy gyújtsana s
Hearn átrohant a klubsátor gondozásával megbízott küldönc
sátrába és rárivallt: - Mi az, Rafferty, túl sok a munkája?
- Jesszusom, hadnagy úr Ne haragudjon, de teljesen meg-
feledkeztem a sátorról.
- Hát akkor ne álljon és bámuljon, hanem ugorjon! - Hearn
azon kapta magát hogy majdnem ordít. - Gyerünk, ember,
gyerünk! - S mikor Rafferty kiment, és átnyargalt a parkoló-
helyre egy kis olajért, Hearn dühösen nézett utána. Ostoba tök-
filkó - gondolta, és rögtön utána ijedten eszmélt rá, hogy ellen-
szenvet kezd érezni egy közlegény iránt. Árnyalatnyi, alig érez-
hető ellenszenv volt ugyan. de tagadhatatlanul az volt. A közle-
gények a sátor építése közben állandóan igyekeztek bosszantani

186

ót, s minden alkalmat kihasználtak a lógásra. Persze ilyenek

voltak akkor is, amikor még nem dolgozott velük, amikor még
nem ismerték; bizalmatlanságuk ösztönös és ugyanakkor szándé-
kos is volt, s Hearn ezt rossz néven vette tőlük.
Hirtelen rájött, mi volt a tábornok célja. Valami megváltozott
benne. A múltban, ha együtt kellett dolgoznia velük, azért volt
erélyes a közlegényekkel, mert úgy gondolta, hogy ha meghatá-
rozott feladatokat kell megoldani, nincs helye a rokonszenv-nyil-
vánításnak. Ha a katonáknak valamit meg kell csinálniok, min-
dig haragszanak a vezetőjükre. Az ilyesmi nem jelentett semmit,
Hearn nem is neheztelt rájuk ezért.
Most azonban nem így történt; kezdett haragudni a közlegé-
nyekre. A tábornok célja teljesen világossá lett. Cummings tiszt
volt, hosszú idő óta gyakorolta funkcióját, s ezalatt - ha akarta,
ha nem - kénytelen volt magáévá tenni osztályának előítéleteit.
S most figyelmeztetni akarta Hearnt, hogy ő is ugyanahhoz
a társadalmi osztályhoz tartozik. A hadnagynak eszébe jutott,
milyen kifejezéstelenül meredtek rá Cummings fakó, vészjósló
szemei, aztán az az érthetetlen kacsintás is. - Szeretném jobb
kedvre hangolni, Robert. - Most már valamivel tisztábban látta
a helyzetet. Amióta a tábornok mellett volt, tudta, hogy ha akar-
na, a háború végéig könnyen törzstiszti rangra emelkedhetne.
Volt is benne ilyen becsvágy, amely erre ösztönözte, ezt a maga
becsvágyát azonban gyanakvással kezelte. Cummings átlátott
rajta, frappáns formában tudtára adta, hogy ha csakugyan akar-
ja, ha lesz ereje hozzá, hogy leküzdje a tisztek iránt érzett ellen-
szenvét és előítéleteit, kielégítheti becsvágyát.
Az embernek meg kell értenie saját osztályát, és annak hatá-
rain belül kell fejlődnie Marxista tanítás, ellenkező előjellel.
Hearnt nagyon megzavarta a dolog. Gazdag, középnyugati
arisztokrata családból született, s noha családtagjaival szakított,
s nekik ellenszenves eszméket és elképzeléseket sajátított el, élete
első tizennyolc esztendejének érzelmi poggyászát valójában soha-
sem hajította el magától. Bűntudata és az igazságtalanságok
miatt érzett felháborodása sohasem volt egészen őszinte. Sebei
csak azért nem gyógyultak be, mert mindig újra meg újra kész-
akarva földörzsölte őket, s ezzel nagyon ís tisztában volt. Mint
ahogy most is tudta, hogy - minden egyébtől eltekintve - főleg

1 RÍ

azért szállt vitába Conn-nal a tiszti étkezőben, mert attól félt

hogy különben nem háborodik föl eléggé azon, amit Conn mon-
dott. Sok mindenről hasonlóan vélekedett maga is. Ha saját
egyéni érdekeit nézi, tulajdonképpen csak egyet tehetett volna:
újból elfogadja apja világnézetét. Harmadik lehetőséget nem
látott: makacsul ki kellett tartania elszigetelt helyzetében, a bal-
oldalon. Hosszú ideig úgy érezte, hogy érzelmei oda húzzák,
s végre biztos talaj van a lába alatt; sokáig támogatta is a bal-
oldal politikáját, mivel New Yok-i barátai és ismerősei ezt talál-
ták természetesnek. Csakhogy most a katonaságnál mindenkitől
el volt szigetelve s a tábornok csípősen bíráló megjegyzéseinek
hatására mindinkább kezdett meginogni.
Visszament a klubsátorhoz, és belépett. Rafferty közben már
megtöltötte és meggyújtotta a lámpákat, s mint minden este, özö-
nével csődültek be a tisztek. A két kártyaasztalnál nagyban folyt
már a játék s az íróasztalok mellé is letelepedtek néhányan.
- Hé, Hearn, nincs kedved pókerezni? - Mantelli volt, azon
kevesek egyike, akikkel Hearn baráti viszonyt tartott fenn a pa-
rancsnokságon
- Dehogy nincs. - Hearn odahúzott egy széket. Amióta
a sátrat fölállították, minden estéjét itt töltötte, csak azért, hogy
a tábornokkal dacoljon Ezt önmagának sem vallotta be: pedig
alapjában véve unatkozott, és kényelmetlenül érezte magát a sá-
torban, mert iszonyúan be tudott melegedni, s a levegő pillana-
tok alatt megtelt cigaretta- meg szivarfüsttel, de hát a dolog
hozzátartozott a közte meg a tábornok közt szünet nélkül folyó
párviadalhoz. A tábornok azt akarta, hogy ó állítsa föl ezt a sát-
rat - rendben van, de akkor ki is használja. Ma este meg,
miután Rafferty esetével kapcsolatban ráeszmélt egy s másra,
határozottan rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy találkozzék
a tábornokkal. Nagyon kevés embertől félt, de kezdte úgy érezni,
hogy a tábornoktól fél. Hozzá került a pakli, megkeverte és osz-
tott, gépiesen, nem túlzott érdeklődéssel. Érezte, hogy máris kezd
izzadni, levetette ingét, és a szék hátára akasztotta. Így ment
minden este. Tizenegy órára jóformán valamennyi tiszt trikóban
volt, s a sátor csak úgy bűzlött az izzadságtól meg a dohány-
füsttől.

188

Marha jó lapjárásom van ma este - vigyorodott el Man-

telli; kicsi szájában szivar lógott
A dohányfüsttel telített levegőben bábeli hangzavar uralkodott.
Valahol messze eldördült egy ágyú a dzsungelben. s a dörrenés
tompán visszhangzott Hearn agyában, mintha túlfeszített idegei
pendültek volna meg. - Működésbe lépeit a hadosztály éjszakai
kipufogója - dünnyögte magában.
Csak néhány partit játszott le - nem volt különösebb szeren-
cséje -, amikor váratlanul félbeszakadt a játék. A tábornok
lépett a sátorba, most először. - Vigyázz! - ordította el magát
valaki.
- Pihenj, uraim - dörmögte a tábornok. Merev tekintettel
körülnézett a sátorban, orrcimpái kicsit megrándultak a bűztől.
- Hearn! - kiáltotta.
- Parancs, tábornok úr!
Szükségem van magára - intett apró kézmozdulattal a
hadnagy felé, hangja határozott volt és személytelen. Miközben
Hearn az ingét gombolta, a tábornok elhagyta a sátrat.
- Siess, apuka vár - vigyorgott Mantelli.
Hearn dühös volt. Maga az a tény, hogy a tábornok szemé-
lyesen jött érte. rendes körülmények közt hízelgett volna neki,
csak nagyon megalázónak érezte a hangját. Egy pillanatra még
az is megfordult az agyában, hogy a sátorban marad. - Később
úgyis visszanyerem azt a pénzt - szólt oda Mantellinak.
- Csak nem ma este, mi? - kérdezte gúnyosan az egyik
tiszt.
- A gazdám hangja - mondta Hearn.
Miután begombolta ingét, visszarúgta a székét a helyére, és
keresztülment a sátron. Az egyik sarukban néhány tiszt a whisky-
adagját szopogatta.
lég hallotta, hogy gajdolni kezdenek, aztán keresztül kitapoga-
tózott a biztosító folyosó kettős függönyén. Mikor kilépett a hű-
vös, vaksötét éjszakába, a benti világosság után annyira káprázott
a szeme, hogy majdnem nekiütközött az odakint várakozó tábor-
noknak.
- Bocsánat, azt gondoltam, ön előrement - dörmögte Hearn.
- Nem történt semmi. - A tábornok lassan ballagott a sátra
felé, s Hearn is kénytelen volt lelassítani. hogy lépést tarthasson

189

vele. Meghallotta vajon a tábornok az ő gúnyos megjegyzését,

hogy "A gazdám hangja"? Eh, bánja a fene!
- Mit kíván tőlem, tábornok úr?
- Majd megbeszéljük, ha a sátorban leszünk.
- Igenis, tábornok úr. - Érezhetőleg volt köztük pillanat-
nyilag valami feszültség. Szótlanul haladtak tovább, talpuk alatt
csikorgott a kavics. Alig egy-két katona haladt el mellettük a sö-
tétben; mihelyt leszállt az éj, a táborban jóformán minden tevé-
kenység megszűnt. Hearn szinte tapinthatóan érezte, hogy a
nagyjából ellipszis alakú tábor körül ott kuporognak a fedezékek-
ben az őrszemek. - Csöndes éjszakánk van - dörmögte.
- Igen.
A tábornok sátrának bejáratánál megint egymásnak ütköztek.
Hearn a függöny előtt megállt, hogy maga elé engedje a tábor-
nokot, Cuznmings viszont megfordult, és Hearn hátára tette a ke-
zét, jelezve hogy menjen ő előre. Mind a ketten egyszerre indul-
tak el, s Hearn véletlenül úgy oldalba taszította a tábornokot;
hogy az néhány lépést visszatántorodott a termetes hadnagy
súlyától. - Bocsánat. - A tábornok nem felelt, mire Hearnt
elfogta a méreg, félrelökte a sátorlapokat, és előrement. Mikor
Cummings is belépett utána, feltűnően sápadt volt, és az alsó
ajkán tisztán látszott két fogának a nyoma. Vajon az összeütkö-
zés fájt neki jobban, mint Hearn gondolta, vagy zavarában hara-
pott az ajkába? De hát miért jött volna zavarba? Sokkal jellem-
zőbb lett volna Cummingsra, ha jót mulat az eseten.
Hearn - még mindig dacosan - leült, anélkül, hogy engedélyt
kapott volna rá. A tábornok mintha mondani akart volna vala-
mit, de aztán mégis hallgatott. Letelepedett a másik székre, az
íróasztala elé, kicsit arrább mozdította, hogy szemközt legyen
Hearnnel, és majdnem egy percig kifejezéstelenül meredt rá. Volt
az arcában valami amit Hearn még sose vett észre rajta. Pupillái
ijesztően kitágultak, az üres tekintetű, szürke szemekben mintha
szomorúság tükröződött volna. Hearnnek az volt az érzése, hogy
ha hozzáérne Cummings szemgolyóihoz, meg se rebbennének
a szemhéjai. Kicsit félrehúzott szája megfeszült arcizmai mögött
mintha valami különös fájdalom bujkált volna.
Hearn kicsit meghökkenve tette fel magának a kérdést, vajon
mi késztethette rá a tábornokot. hogy érte menjen. Nyilván

190

csak meg akarta alázni. Hiszen az íróasztala teljesen üres, nincs

rajta semmi, ami arra mutatna, hogy valami teendőt szánt neki.
Hearn rámeredt a hatalmas rajztáblára szögezett térképre. Ano-
popejt ábrázolta. Az okarínát, amelyen a tábornok a maga kis
melódiáit játssza.
Hearnnek megint föltűnt, milyen sivár a tábornok sátra. Akár-
hol tartózkodott - Motomén, a hajókabinban vagy itt a szigeten
mindig lakatlannak tetszett körülötte a helyiség. A sátorban
minden barátságtalan volt. A priccsen mintha soha nem aludtak
volna, az asztal üres volt és a harmadik szék, amelyiken most
nem ült senki szabályos derékszögben állt a nagyobbik katona-
láda mellett. A padló is csupasz volt és makulátlanul tiszta, sár-
nak még csak nyoma se látszott rajta. A Coleman-lámpa fénye
hosszú, átlós fény- és árnyéksávokat vetett a sátorban lévő derék-
szögű tárgyakra. Olyan volt az egész, mint egy absztrakt fest-
mény.
És Cummings még mindig azzal az érthetetlen tekintettel me-
redt rá, mintha nem is ismerné. A távolban megint eldördült
néhány ágyú, szinte azonos ütemben a vérük lüktetésével.-
Szerettem volna kérdezni valamit, Robert - szólalt meg végre
a tábornok.
- Parancsoljon, tábornok úr.
- Rájöttem, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem ismerem
magát. - Fakó, szinte élettelen volt a hangja.
- Mi baj? Talán megdézsmáltam a whiskyjét?
- Lehet. . . persze csak képletesen értve. - Mi a fenét akar
ez jelenteni? A tábornok hátradőlt a székén. A következő kérdést
szinte csak úgy mellékesen tette fel. - Na, hogy vált be a klub-
sátor?
Jól.
- A hadsereg még mindig nem találta ki a módját, hogy
szellőztetni is lehessen egy elsötétített sátorban.
- Az biztos, hogy fenemód büdös. - Szóval a tábornok csak
a társaságára vágyott. Szegény elkényeztetett, gazdag kisfiú!-
Én különben nem panaszkodhatom, máris száz dollárt nyertem
pókeren.
- Két este?
- Nem. Három.

191

A tábornok gyöngén elmosolyodott. - Csakugyan, már há=

rom este telt el.
- Mintha nem tudná.
A tábornok cigarettára gyújtott, és egy kis kézmozdulattal el
lobbantotta a gyufa lángját. - Megnyugtatom, Robert, hogy
más gondom is van.
Egy szóval se mondtam, hogy nincs
A tábornok szándékosan affektált pillantást vetett rá. - Maga
olyan pimasz, hogy egy szép napon még rögtönítélő bíróság elé
kerül, és agyonlövik. - Érezni lehetett hangjában a visszafojtott
ordítást, és Hearn meglepődve vette észre, hogy a tábornoknak
remeg az ujja. Hirtelen gyanakvás ébredt benne, de aztán el is
enyészett, mint ahogy a cérna imbolyog egy kicsit, mielőtt leko-
nyulna, amikor nem talál a tű fokába.
- Bocsánat.
Úgy látszik, nem ezt kellett volna mondania. A tábornok ajka
megint elfehérŐdett. Cummings hátradőlt a tábori széken, s egy
hosszú szippantás után váratlanul atyaian nyájas, szinte sugárzó
arccal nézett Hearnre. Hihetetlenül tudott szinészkedni. - Ugye,
még mindig haragszik rám egy kicsit a hús miatt? - kérdezte.
Haragszik. A tábornok egyszer már használta ezt a kifejezést.
Az adott pillanatban nagyon nem illett a szájába. Hát ki a pa-
rancsnok? Hearnt meglehetősen kényelmetlen, sőt baljós érzés
fogta el, hogy a tábornok ennyire leereszkedik hozzá. Egész lénye
ösztönösen bezárult, mintha megsejtette volna, hogy pillanatokon
belül olyasmit fognak kérni tőle, amit nem szívesen teljesítene.
A tábornok még sohase adott rá lehetőséget, hogy tisztázódjék,
tulajdonképpen milyen viszony van köztük. Általában valami
olyasféle szívélyes, szinte baráti kapcsolat volt ez, amilyen a tá-
bornokok meg az adjutánsaik a tisztek meg a tisztiszolgák közt
gyakran szokott lenni. Voltak pillanatok, amikor még közelebb
kerültek egymáshoz: ha vitatkoztak, vagy néha pletykáztak egy
kicsit. Ugyanakkor mindig volt köztük valami feszültség is. És
Hea;n képtelen volt rájönni. hogy mindezt mivel magyarázza.
Csakugyan haragszom - mondta végül is Hearn. - Az-
zal, hogy becsapja a közlegényeket, s nem kapják meg a húst,
ami jár nekik. nem nagyon növeli a népszerűségét.
- Nyilván fiobartot, Mantellit vagy a géhás őrmestert szid-
192

ják miatta. De hát nem is ez a lényeg. Maga is tisztában van

vele hogy alapjában véve nem izgatja a dolog.
Az ístenfáját, ezt azért nem vallhatja be. - S ha izgatna is,
biztos, hogy úgyse tudná megérteni.
- Hátha tudnám? Ennyi tisztesség azért bennem is van.
- Hm.
Nem gondolja végig a dolgokat, Robert. A liberálisok tehe-
tetlensége pontosan ebben gyökeredzik: képtelenek végiggondolni
a dolgokat, ha dönteniök kell valamiben.
Ebben gyökeredzik! Hearnnek szinte jólesett egy kis délnyu-
gati ízt érezni a tábornok mindig csiszolt, gondosan árnyalt stí-
lusában. - Gúnyolódni könnyű - dünnyögtŐ.
- De hát gondolkozzék, ember! Ha csak egyszer is venné
magának a fáradságot, hogy valamit végiggondoljon, egy pilla-
natig se ragaszkodna tovább a rögeszméihez. Nyilván maga is
fontosnak tartja, hogy megnyerjük a háborút, nem?
Persze. Csak azt nem értem, milyen összefüggésben van ez
a hússal?
- Jó hát akkor legyen szíves meghallgatni. És nyugodtan
hitelt adhat annak, amit mondok, mert tanulmányoztam a kér-
dést. Amikor olyan idős voltam, mint maga, vagy talán valami-
vel idősebb, sokat töprengtem rajta, hogy mi tesz képessé egy
nemzetet arra, hogy jól harcoljon.
- Szerintem nyilván az, ha a nép meg az országvezetés egyet
akar, akár jó az, akár rossz.
A tábornok a fejét rázta. - Ez a liberális történetírók fŐlfo-
gása. Meg fog lepődni, milyen jelentéktelen ez a tényező-
A lámpa sercegni kezdett, a tábornok áthajolt az asztalon, és
fölcsavarta a lángot. Arcát egy pillanatig meglehetősen színpa-
diasan világította meg az álla alatt lévő fényforrás. - Két fő
tényező van. Egy nemzet annál jobban harcol, minél több ember-
rel és hadianyaggal rendelkezik Ez az egyik. A másik az egyes
a múltban.
- Ez az egész?
Van még egy fontos tényező, ami ugyancsak jó ideje fog-
lalkoztat. Ha a katona a saját hazáját védi, valószínűleg még
Őlszántabban verekszik.
- Ezzel visszajut az én álláspontomhoz.

193

- Kérdés, hogy tisztában van-e vele, milyen bonyolult az

ügy. Ha a katona a saját hazája földjén harcol, dezertálnia is
sokkal könnyebb. Ez a probléma Anopopejen szerencsére nem
okoz gondot. Igaz, hogy a hazaszeretet többet nyom a latban, de
azért gondolkozzunk csak el ezen is egy kicsit. A hazaszeretet
nagyon szép dolog, sót, egy háború elején még igen fontos morá-
lis tényező is. Harc közben azonban az efféle érzelmekre nem
szabad számítani: minél tovább tart a háború, annál kevesebbet
érnek. Kétesztendei háború után csupán két tényező tehet harc-
képessé egy hadsereget: a hadianyag-fölény és az alacsony élet-
színvonal. Mit gondol, miért ér többet egy ezred a déli államok-
ból, mint kettő a keletiekből?
- Nem hiszem, hogy többet ér.
- Pedig így van. - A tábornok nagy gonddal összeillesztette
az ujja hegyeit, és Hearnre pillantott. - Nem elméletekkel háza-
lok. Ezek tapasztalati tények. És a belőlük következő konkluziók
engem mint tábornokot, kínos helyzetbe hoznak. A világon ná-
lunk a legmagasabb az életszínvonal, és ennek megfelelően vala-
mennyi nagyhatalom katonái közül a mi katonáink a legrosszab-
bak. Legalábbis amikor bevonulnak. Viszonylag jómódban élnek,
elkényeztetettek, s mivel amerikai állampolgárok, legtöbbjük
részesül demokráciánk úgynevezett áldásaiban. Túlzott elképze-
léseik vannak az őket megillető jogokról, és sejtelmük sincs róla,
milyen jogok illetnek meg másokat. A parasztok esetében fordí-
tott a helyzet, és állítom magának, hogy ma már csak a paraszt-
ból lesz jó katona.
Eszerint önnek az a teendője, hogy letörje a katonáit-
mondta Hearn.
Pontosan. Le kell törni őket. Valahányszor azt látja egy
közkatona, hogy egy tiszt különleges elbánásban részesül, kissé
mindig jobban letörik.
- Nem hiszem. Úgy veszem észre, hogy csak jobban gyűlölik
az embert.
- Ez is igaz. De jobban is tartanak tőle: Nekem tökéletesen
mindegy, hogy miféle embert adnak a kezem alá; ha elegendő
időm van hozzá, beleoltom a félelmet. A hadseregben minden
olyan eset, amit maga igazságtalannak nevez, növeli a közkato-
nákban az alacsonyabbrendűség érzését. - Lesimította a haját

194

a halántékán. - Véletlenül tudom hogy fölállítottak Angliában

egy amerikai büntetőtábort, amelyben elrettentő helyzetet terem-
tünk, mihelyt elkezdődik az európai invázió. Brutális eszközöket
fognak alkalmazni, s lehet, hogy botrány is lesz az ügyből, de
akkor is szükség van rá. A mi hadtápterületünkön is van póttar-
talékos-tábor, ahol meg akarták ölni a parancsnokot. Maga kép-
telen megérteni, Robert, de állítom, hogy ha harcképessé akarunk
tenni egy hadsereget kénytelenek vagyunk minden egyes katonát
kellő mértékben megfélemlítení. A büntetőtáborok lakói, a dezer-
tőrök meg a tartalékosok a hadsereg háta mögött az állóvíz nyu-
galmát élvezik, épp ezért sokkal szigorúbb fegyelemnek kell
lennie bennük. A legütőképesebb az a hadsereg, amelyikben
mindenki retteg a feljebbvalójától, és megveti az alárendeltjeit.
- S énrám mennyiben érvényes ez az elmélet? - kérdezte
Hearn.
Még semennyiben. Olyasmi is van a világon, amit úgy
hívnak, hogy "pápai diszpenzáció". - A tábornok rávigyorgott
Hearnre, s újabb cigarettára gyújtott. A hirtelen beállt csöndben
harsány röhögés hallatszott a tábor másik szélén álló klubsátor
felől.
Hearn előrehajolt. - Vegyük például azt a katonát, aki most
kinn van őrségen, és hallja ezt a röhögést. El tudom képzelni,
hogy egyszer eljön az idő, amikor kedve támad visszafordítani
a géppuskát.
- Egyáltalán nincs kizárva. De ilyesmi csak akkor jut eszük-
be a katonáknak, ha a hadsereget vereség fenyegeti. Addig egyre
csak halmozódik bennük a gyűlölet, s arra készteti őket, hogy
egyre elszántabban harcoljanak. Rajtunk nem tölthetik ki a mér-
güket, kitöltik hát azokon, akik szemben állnak velük.
- Csakhogy túl nagy a kockázat - mondta Hearn. - Ha
elveszítjük a háborút, az ön lelkiismeretét terheli majd a forrada-
lom. Szerintem a saját érdekében okosabb volna jól bánnia az
emberekkel, s inkább elvesztenie a háborút, csak ne legyen utána
forradalom.
Cummings nevetett. - Ez egész jól hangzana valamelyik libe-
rális hetilapban, igaz? Nagy szamár maga, Robert. A háborút
nem fogjuk elveszíteni, de még ha el is veszítenénk, azt hiszi,
Hitler tűrné, hogy forradalom legyen?

Í95

- Vagyis azt akarja mondani, hogy a magafajta emberek

semmiképpen sem veszíthetik el a háborút?
- A magafajta emberek, a magafajta emberek - utánozta
gúnyosan a tábornok. - Ez megint egy kis marxizmus, mi?
A monopolkapitalisták összeesküvése! Mit tud maga egyáltalán
a marxizmusról?
- Foglalkoztam vele egy kicsit.
- Nem hiszem. Nem hiszem, hogy csakugyan foglalkozott
vele. - A tábornok elgondolkodva nyomta el a cigarettáját.-
Helytelenül értelmezi a történelmet, ha ettől a háborútól valami
nagy forradalmat vár. Ebben a háborúban az erők koncentrálása
folyik.
Hearn vállat vont. - Mindig rossz tanuló voltam történelem-
ből, s filozófus sem vagyok. Csak úgy gondolom, nincs értelme
hogy meggyűlöltesse magát az ember.
Ismétlem ez nem lényeges, ha ugyanakkor félnek is az
embertől. Gondolja csak meg, Robert, mennyi gyűlölet halmo-
zódhatott fel már a történelem folyamán a világon, s ehhez
képest milyen meglepően kevés forradalom tört ki. - Megva-
karta körmével az állát, kicsit érzékien, mintha élvezné, hogy
serceg borostás álla. - Még az orosz forradalmat is fel lehet
fogni úgy, mint egy lépést az erők koncentrálása felé. Századunk
a gépek százada, megköveteli a konszolidációt, s ezzel természete-
sen együtt jár a félelem is, hiszen az emberek óriási többsége
akarva-akaratlanul a gépek rabszolgájává válik, s ettől a kilá-
tástól ösztönösen irtózik.
Hearn megint vállat vont. Vitájuk ezúttal is úgy alakult,
ahogy általában szokott. Azokat a meglehetősen homályos és el-
vont érveket, amelyekkel operálni próbált, tulajdonképpen nem
cáfolt meg senki, világfelfogása azonban egy olyan ember sze-
mében, aki úgy gondolkodott, mint a tábornok, pusztán érzelgős-
ségnek, méghozzá hamis érzelgősségnek tűnt, miként azt Cum-
mings többször meg is mondta már neki. Ennek ellenére még
egyszer megpróbálkozott. - Sok minden egyéb is van még
a világon - mondta csöndesen. - Nem értem, hogyan képes
szemet hunyni afölött, hogy állandóan fölbukkannak, illetőleg
megújulnak bizonyos nagy erkölcsi eszmék.
A tábornok csöndesen mosolygott. - A politikának sincs

196
több köze a történelemhez, Robert, mint az erkölcsi kódexeknek
az emberek szükségleteihez.
Aforizmák, folyton csak aforizmák. Hearn már kezdett meg-
csömörleni tőlük. - Tábornok úr, ha sikerül önöknek a háború
után megvalósítaniuk azt a bizonyos nagyarányú konszolidációt,
az amerikaiak ugyanúgy fognak rettegni a negyvenes években,
ahogy az európaiak rettegtek a harmincasokban, amikor már
tudták hogy a legközelebbi háború megsemmisíti őket.
Valószínűleg. A huszadik század emberének természetes
lelkiállapota a félelem.
- Brrr. - Hearn cigarettára gyújtott, és meglepődve állapí-
totta meg, hogy remeg a keze. Ebben a pillanatban látott át
a tábornokon. Cummings szántszándékkal kezdte el ezt a vitát,
hogy visszaállítsa kettejük közt azt a természetes helyzetet,
amelyben vitathatatlanul ő van felül, s amely érzése szerint vala-
milyen okból kibillent egyensúlyából, amikor beléptek a sátorba.
Túl makacs ember maga, Robert, nem hajlandó beadni
a derekát. - A tábornok fölállt, és odalépett az egyik ládához.
Őszintén szólva nem azért hívtam ide, hogy vitatkozzunk.
Gondoltam, játszhatnánk esetleg egy parti sakkot.
- Készséggel. - Hearn meglepődött, s kőesit kényelmetlenül
érezte magát. - Bár nem hinném, hogy túl erős ellenfél leszek.
Majd meglátjuk. - A tábornok felállított kettejük közt egy
kis összehajtható asztalt, s már rakta ís ki a bábukat a táblára.
Hearn beszélgetett ugyan vele néhányszor a sakkról, s a tábornok
tett is rá célzást, hogy egyszer összemérhetnék a tudásukat, de
Hearn sohase vette komolyan. - Csakugyan játszani akar?-
kérdezte.
- Persze!
Ha valaki betoppan, szép kis látványban lesz része.
A tábornok elvigyorodott. - Csak nem tilos? - Miután föl-
állította a bábukat fogott egy sötét meg egy fehér gyalogot, el-
dugta a két markába, aztán Hearn -elé tartotta összeszorított
ökleit, hogy válasszon. - Nagyon szeretem ezt a készletet-
mondta jókedvűen. - Kézzel faragott elefántcsont, nem is volt
olyan drága, mint gondolná az ember, de aki faragta, vitatha-
tatlanul értette a dolgát.
Hearn szó nélkül rábökött a tábornok egyik öklére. A sötét
197

gyalogot választotta. A tábornok visszatette a két bábut a táblá-

ra, és már lépett is Hearn meglehetősen szokványos lépéssel
válaszolt, fejét kényelmesen széles tenyerei közé támasztotta, és
megpróbálta tanulmányozni a helyzetet De rájött, hogy ideges.
Izgatott volt s ugyanakkor lehangolt is fölkavarta a beszélgetés,
és nyugtalanította, hogy sakkoznia kell a tábornokkal. Ez vala-
i hogy még nyilvánvalóbbá tette kapcsolatuk visszásságait. Mintha
valami illetlenség lett volna a dologban. Hearn azzal az érzéssel
kezdett játszani, hogy kínos lenne, ha ó nyerne.
i Az első lépéseknél meglehetősen fígyelmetlenül játszott. Egy-
általán nem is gondolkozott, a tompa ágyúdörgést figyelte meg
a Coleman-lámpa lángját, amely állandóan lobogott. Néha mint-
ha még a lombok susogását is hallotta volna odakünt, s ettől
melankólikus hangulatba esett. Aztán azon kapta magát, hogy
a tábornok arcát nézi: látszott rajta, hogy minden figyelmét a já-
i tékra összpontosítja. Pontosan olyan volt az arckifejezése, mint
i az invázió napján a tengerparton meg akkor éjjel, amikor a
dzsungelben furikáztak a dzsipen, s Hearnt megint valósággal
lenyűgözte az az erő és határozottság, amely a tábornok arcáról
sugárzott.
Aztán fölriadt gondolataiból, és megállapította, hogy hat lépés
után máris szorongatott helyzetbe került. Figyelmetlenségében
megsértette a sakk egyik alapszabályát: kétszer lépett az egyik
futóval, mielőtt támadását kibontakoztatta volna. Helyzete még
nem volt ugyan veszélyes, a futó csak a negyedik sorban állt
s könnyen szabaddá tehette mögötte a teret, hogy isszavonul-
hasson, csakhogy a tábornok ravasz támadással nyitott. Hearn
most már csakugyan komolyan tanulmányozni kezdte a parti ál-
lását. A tábornok máris könnyen megnyerhette volna, ha táma-
dását sikerül kibontakoztatnia és ki tudja használni azt a cse-
kély előnyt, amelybe ez után kerül. Csakhogy ebben az esetben
a küzdelem hosszú lett volna, és a végjáték vitán felül nehéz.
A tábornok tehát inkább a gyalogjaival indult támadásra, ami
nagyon kockázatos volt, mert ha nem sikerül Cummings a végén
önnön csapdájába esik: gyalogjai kénytelenek védtelenül hagyni
a királyt.
Hearn most már alaposabban megfontolta, hogyan lépjen, és
hamarosan beleveszett a sakk szédítő magasságaiba: agyának

egyik részével számon tartotta a parti pillanatnyi állását, ugyan-

akkor fölmérte a számtalan lehetőséget, ahogyan egy bizonyos
lépésére a tábornok válaszolhat, valamint azokat a még kompli-
káltabb lépéseket amelyeket neki kell majd tennie aszerint,
ahogy a tábornok lép. Aztán lemondott a tervezett lépésről,
s azokon a variációs lehetőségeken kezdett töprengeni, amelyek
akkor adódnak, ha egy másik bábuval lép.
De hiába. Hearnt megzavarta, egyre szorongatottabb helyzetbe
hozta, végül teljesen sarokba szorította a tábornok szinte félelme-
tesen ügyes gyalogtámadása. Az egyetemen tagja volt a sakkcsa-
patnak s élete egyes szakaszaiban végtelenül érdekelte a sakk.
Elég jól tudott játszani ahhoz, hogy rájöjjön, milyen kitűnő játé-
kos a tábornok, s ahhoz is eléggé értett, hogy partnerei játékstílu-
sából le tudjon vonni bizonyos következtetéseket a jellemükre
vonatkozóan is. A tábornok ragyogóan koncepciózus volt, s hideg
fővel ki tudott használni minden előnyt, ami abból adódott, hogy
a parti elején némi fölényre tett szert. Hearn a huszonötödik
lépésnél - miután elvesztett egy futót meg egy gyalogot, ellen-
fele pedig két gyalogot - föladta a játszmát, és fáradtan dőlt
hátra a székén. A játék magával ragadta, fölcsigázta érdeklődését,
s nagyon szeretett volna még egy partit játszani.
 - Nem játszik rosszul - mondta a tábornok.
- Ki lehet bírni - dörmögte Hearn. Most, hogy a parti vé-
get ért, megint hallotta a dzsungel neszezését.
A tábornok visszarakta a bábukat a dobozba, s szinte dédel-
getve cirógatta meg valamennyit, mielőtt elhelyezte volna a zöld
bársonnyal bélelt tokban. - Ez a nekem való játék, Robert. Ha
van egyáltalán szenvedélyem, az a sakk.
Mit akar tőle a tábornok? Hearn hirtelen ideges lett; úgy
érezte, hogy vitájuk is, meg a sakkparti is milyen sürgető, ellen-
állhatatlan óhajjal függ össze, amit még mindig nem tudott
leolvasni a tábornok fegyelmezett, zárkózott arcáról. Megmagya-
rázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába, korábbi szorongása
még fokozottabb mértékben visszatért. Valahogy még a levegő is
nyomasztóbb lett a sátorban.
- A sakk - szögezte le Cummings - kimeríthetetlen. A szó
szoros értelmében maga a koncentrált élet.
Hearn szorongása egyre nőtt. - Szerintem nem - jelentette

198 199

gem k pen d kke tt h I ga mikkban s azért ngja.- En- Volt valami tisztátalan abban,hogy
ilyesmikről vitatkoznak,
a végén,mert semmi köze az élethez. s untam rá miközben ugyanakkor valahol a fronton
egy katona talán az
- maga véleménye szerint tulajdonképpen mi a háború? iszonyattól dermedten lapul a
fedezékében. Hearn hangja kicsit
Megint ide lyukadtak ki. Hearn ezúttal na on éles volt,mintha valahogy maga is átérezte
volna ezt az iszo-
gy szerette volna; nyatot.- Hogy veszi számításba például az ilyesmit? Vannak
ha nem kerül sor vitára,unta már hogy a tábornok folyton ki- katonái,akik másfél
esztendeje távol vannak Amerikától. Hon-
cselezze. Konok düh öntötte el. Egy pillanatig legszívesebben nan tudja mi a helyesebb:
még több embert lemészároltatni,
m gü volna 1 j, amin voko ivárogkócolk InHősz haját, sze- hogy a többi annál hamarább
hazakerüljön, vagy minél tovább
k egy pillanatig tartott. Mikor elmúlt me gy c I itt rohasztani mindnyájukat, hadd csalja
csak meg őket fűvel-
de valóban csa g su- fával a feleségük? Ezt például hogy veszi számításba?
pán ingerültséget érzett. - Nem tudom. Csak az biztos, hogy - Csak azt tudom rá felelni.
hogy ez nem érdekel. - A tá-
nem sakkparti. Egy tengeri csatát talán még lehetne sakkjátszmá- bornok megint
megvakarta borostás állát a körmével. Egy kis
hoz hasonlíta hi ókkal hod k ula de cs k k terepen,kü- hallgatás után így szólt: - Mi baj,
Hearn? Nem is tudtam,
lönböző tüze ő,tér és idő hogy nős.
kérdése. Az igazi háború inkább olyan,mint egy véres futball- - Nem is vagyok.
hogy Úgy k dődlk,lte az hmbe ek volna,és sose úgy végződik, - Akkor hát szeretőt hagyott
otthon,s búcsúlevelet kapott
tőle?
ugyanB nyolultabb a sakknál, de végeredményben mégis - Nem. Nincs senkim, akitől fájt
volna elszakadnom.
Akkor hát mit törődik vele,ha az asszonyok megcsalják is
Hearn hirtelen elkeseredésében a combjára csapott.- De hát a férjüket? A vérükben van.
az istenért,több lap is van a könyvben,mint ahányat ön elolva- Hearn hirtelen jókedvűen
elvigyorodott,s kicsit el is képedt
sott! Vegyünk például egy raj vagy egy század katonát: honnan
udja,mi megy végbe az eg es emberek f ben? N önnön vakmerősé én.- Mi az tábornok úr
csak nem személyes
a fenéből t y ejé néha tapasztalatból beszél? - Rögtön utána eszébe jutott,hogy a tá-
h kk de m m b küldeh k k?pe kko b i 1; sséget vállalni; bornok nős; valószínűleg nem
jelenthetett sokat számára a dolog,
e e mert sose beszélt róla, Hearn a tisztek közül tudta meg valakitől.
- Megint melléfogott, Robert. A hadseregben az a felfogás, Mindenesetre azon nyomban
megbánta,amit mondott.
hogy minden katona külön-külön egyéniség,csak akadályt jelent. - Lehet,hogy abból -
felelte a tábornok. Hirtelen megválto-
Természetes,hogy minden egységben vannak különbségek ember zott a hangja. -
Kénytelen vagyok emlékeztetni rá, Robert,
és ember közt,ezek azonban mind;g kiegyenlítik egymást és ki- hogy csak addig mehet a
szabadszájúságban,ameddig tűröm. Azt
jön egy átlagos érték. Vannak jó és vannak rossz századok,az hiszem,ezúttal kissé túl
messze merészkedett.
egyik alkalmas bizonyos feladatok megoldására,a másik meg - Bocsánat.
nem. Én nagyobb léptékkel,,a közös nevező módszerével dolgo- - Hallgasson.
zom. Hearn hallgatott,s a tábornok arcát figyelte. Szórakozottnak
- Ön olyan átkozottul magasan áll minden fölött,hogy már látszott. Szemét összehúzta
mintha valami közeli tárgyat figyelt
egyáltalán nem lát semmit. A bonyolult morális tényezők figye- volna. Alsó ajka alatta
szája szöglete körül két fehér folt jelent
lembe vétele nélkül lehetetlen felelősségteljes döntéseket hozni. meg.
- Ennek ellenére születnek döntések,aztán vagy helyeseknek - Az igazat megvallva,
Robert, a feleségem közönséges
bizonyulnak,vagy nem. ringyó.
201

ó!
- Minden alkalmat megragadott csak hogy megalázhasson.
Hearn meglepődése felháborodásba csapott át. Cummings
hangjából megint ki lehetett érezni, milyen mélységesen sajnálja
önmagát. Az ilyesmit semmi esetre se kéne elmesélnie, legalábbis
nem ilyen hangon. Úgy látszik, a tábornokban két különböző
egyéniség lakik. - Igazán sajnálom, tábornok úr - dörmögte
végül.
A Coleman-lámpa fénye kezdett elhalványodni, a pislákoló
láng hosszú, imbolygó fénysávokat vetett a sátor berendezésére.
- Csakugyan, Robert? Hát van valami, ami még magát is meg
tudja hatni? - Ritka pillanat volt: a tábornok hangjában nem
volt semmi tettetés. De aztán kinyújtotta a karját, és megint föl-
csavarta a lángot. - Sokszor úgy viselkedik, mintha nem is
ember volna.
- Lehet.
- Közel engedett valaha is valamit a szívéhez?-
Hát ez meg mi? Hearn a tábornok szemébe nézett: különös
szinte esdeklő fény csillant meg benne. Hearnak az volt az érzé-
se, hogy ha ülve marad a tábornok lassan kinyújtja feléje a kar-
ját, és megérinti a térdét.
De nem, ez képtelenség!
Hearn izgatott mozdulattal hirtelen fölállt, néhány lépéssel át-
ment a sátor másik végébe, megállt, és rámeredt a tábornok
priccsére.
Ezen szokott feküdní. Nem, el innen mielőtt Cummings kita-
lálja a gondolatát. Megfordult, és a tábornokra nézett, aki csak
ült mozdulatlanul, mint valami óriási, megkövült madár, és
várt. . . várt valamire, amit nyilván képtelenség volt szavakba
foglalni.
- Nem tudom, mit ért ez alatt, tábornok úr. - Szerencsére
elég rideg volt a hangja.
- Nem lényeges. - A tábornok a kezét nézte. - Ha pisilnie
kell, Robert, az Isten szerelmére kérem, menjen ki, csak hagyja
abba ezt a mászkálást.
- Igenis, tábornok úr.
Sose fogunk tudni pontot tenni ennek a vitának a végére.

Ez már mindjárt jobban hangzott. - Nem hát. Miért akarja

mindenáron elismertetni velem, hogy maga az Isten?
- Ha van egyáltalán Isten, higgye el, Robert, hogy olyan,
mint én.
- Vagyis a közös nevező módszerével dolgozik.
- Pontosan.
Most már nyugodtan tovább beszélhettek, beszélhettek és be-
szélhettek volna a végtelenségig. Mégis elhallgattak mind a ket-
ten. Nyomasztó, kényelmetlen érzés töltötte el őket: tudatára
ébredtek, hogy egyáltalán nem szeretik egymást.
Aztán megint társalogni kezdtek, s egy kis vitába is kevered-
tek, mikor a hadműveletre terelődött a szó. Hearn maradt még
egy darabig, ameddig úgy gondolta, hogy az illendőség megkí-
vánja aztán magára hagyta a tábornokot, és átment a sátrába.
Ott feküdt a sötétben, hallgatta a kókuszpálmák leveleinek száraz
zizegését, és sehogy se tudott elaludni. Körülötte a dzsungel ter-
peszkedett sok-sok mérföldnyi szélességben, feje fölött a déli
égbolt határtalan térségei, Hearn számára ismeretlen csillagké-
peikkel.
Valami történt ma este, de máris úgy érezte, hogy a dolog
képtelenség minden elképzelhető mértéket meghalad. Azt hitte,
nyilván nem jól hallott. A jelenet kezdett elhalványulni, álom-
szerűen zavarossá válni. Mégis azon vette észre magát, hogy
fekszik a priccsén, és hangtalanul kacag.
Ezt a piszkos indítékot!
Ha sokáig vizsgál valamit az ember, a végén mindenről ki-
derül, hogy mocsok. De ahogy ott feküdt és kacagott, elképzelte
önmagát, szinte látta, hogy rázkódik kövér teste a kacagástól
a priccsen, látta bozontos. fekete üstökét, s különös, görcsös vi-
dámságtól eltorzult arcvonásait.
Egyszer egy asszony, aki egy ideig a szeretője volt, egyik
reggel tükröt tartott elébe, és azt mondta: - Nézz csak bele. Az
ágyban pontosan olyan vagy, mint egy majom.
Most már kicsit erőltetett is volt jókedve, minden tagja láz-
ban égett. Úristen, micsoda helyzet:
De reggelre Hearn már nem is volt biztos benne, hog egy-
általán történt valami.

202 203

Kórus

NÓK

A második raj egy új latrina ásásával foglalatoskodik. Délután

van a napfény átszűrődik a kókuszpálmák lombjai közt, és meg-
csállan az egyenetlen irtáson. Minetta és a Polyák ráérősen dol-
gozik a gödör fenekén. Zubbonyukat levetették, nadrágjukon a
derékszij alatt széles sávban átütött a veríték. Tiz-tizenöt másod-
percenként egy lapát föld röpül ki a gödörből, s hullik halk
koppanással a latrina mellett tornyosuló buckára.
MINETTA (sóh.ajtua): Mázlís egy digó az a Toglio! (Az ásóra
támaszkodik a lábával.) Te talán azt hiszed, mi vagyunk
mázlisták, hogy Ítt maradtunk hátul? Egy fenét! Elöl meg
lehet sebesülni, és akkor szépen hazaküldik az embert. (Fúj-
tat:) Még akkor is megéri, ha nem tudja majd olyan jó!
mozgatni a könyökét.
A POLYÁK: Kinek kell könyök ahhoz, hogy keféljen?
BROWN (a gödör mellett ül egy fatönkön): Mondok én nektek
valamit, fiúk. Tudjátok, mire megy haza Toglio? Arra, hogy
a felesége mással adta össze magát. Egyetlen nőben sem
szabad bízni.
STANLEY (Brown mellett hever elnyúlva a földön): Fene tud-
ja. Én bízom az asszonyban. A nők közt is van azért kü-
lönbség.
BROWN (keserűen): Egyformák azok egytől egyig.
MINETTA: Lehet. Én akkor is bízom a babámban.
A POLYÁK: Ringyó az mind. Egy fityinget se adnék értük.
BROWN (buzgón piszkálja pisze orrát): Én is ezen a nézeten
vagyok. (Mdnettához, ak abbahagyta az ásást.) Szóval te
bízol a babádban?
MINETTA: Feltétlenül. Tisztában van az már vele, milyen jól
járt.
BROWN: Azt hiszed, nálad jobban senki sem tudja megke-
félni?
MINETTA: Eddig még senkinek sem sikerült.
BROWN: Hát ide figyelj! Taknyos kölyök vagy te még! Fogal-
204

mad sincs róla, milyen egy iazi kefélés. Mondd csak, volt
már dolgod nővel egyáltalán? (Stanley és a Polyák harsog-
Ua hahotázik. )
MINETTA: Ha-ha-ha!
BROWN: Mondok még valamit, Minetta. Nem ártana, ha gon-
dolkoznál egy kicsit. Azt hiszed tán, hogy valami különleges
fickó vagy ?
MINETTA: Azt ne tőlem kérdezd.
BROWN: Jó, hát akkor megmondom én. Nem vagy az. Olyan
vagy, mint akárki. Egyikünk se dicsekedhetik vele, hogy
különleges fickó. Se a Polyák, se te, se Stanley, se én. Kö-
zönséges bakák vagyunk egytől egyig. (Brown el van ragad-
tatva szellemességétől.) Bizony. Amíg odahaza vagyunk, és
minden éjjel megkapják őnagyságáék, amire vágynak, olya-
nok, mint a galambok. Hajaj, azt se tudják, hová legyenek
az emberért. De tegyük csak ki a lábunkat hazulról, mind-
járt spekulálni kezdenek.
MINETTA: Az én Rósie-m nem.
BROWN: Nem a fenét. Ó is csak elkezd spekulálni, milyen jó
volt, amíg volt. is csak fiatal lány, s ha olyan csinos is,
mint például a feleségem, bizony hogy hiányzik neki a szó-
rakozás. No és ott lődörög körülötte egy csomó lógós, min-
denféle tiszt meg segédszolgálatos, nem sok kell hozzá, hogy
hagyja rábeszélni magát. Elmegy szépen táncolni, egy kicsit
hozzádörgölődzik az illetőhöz. . .
MINETTA: Rosie azt írta, hogy nem jár táncolni. (A Polyák és
Brown röhög. )
Á POLYÁK Képes hinni egy rohadt kurvának!
MINETTA: Miért ne hinnék? Többször is próbára tettem, és
sose kaptam hazugságon.
BROWN: Ez csak annak a bizonysága, hogy nálad is agyafúr-
tabb. (Stanley kényszeredetten nevet.) Vedd tudomásul,
hogy az asszonyok se különbek, mint te vagy én, különösen
azok nem, akik már belekóstoltak. Éppúgy szeretik csinálni,
mint a férfiak, s még könnyebb is a dolguk, csak szét kell
tenniök a lábukat.
A POLYAK (fejhangon): Igazán nem értem, engem mért nem

4
szeretnek jobban a lányok. . . mikor olyan szívesen lefek=
szem nekik. (Mindnyájan röhögnek.)
BROWN: Mit gondolsz, mit csinál például most a babád? Meg-
mondom. Amerikában kábé reggel hat óra van. Őnagysága
most ébredezik egy fickó oldalán, aki pont olyan jól meg
tudja kefélni, mint te, s akiért éppúgy odavan, mint érted
volt. Hidd el, Minetta, nem szabad bízni a nőkben. Előbb-
utóbb megcsal mindegyik.
! Á POLYAK: Minden nő kurva.
MINETTA (erőtlenül): Hát én akkor se féltem az enyémet.
'i STANLEY: Az én esetemben más a helyzet. Gyerekem van.
BROWN: A gyerekes asszonyok a legrosszabbak. Ók pláne unat-
koznak, még jobban kell nekik a szórakozás. Nincs nó, aki
ne lenne kurva.
STANLEY (az órájára pillant): Váltás! Mi következünk. (Be-
ugrik a gödörbe, és megragad egy ásót.) Úristen, milyen
rohadt lógósok vagytok. Mért nem végzitek el, ami a dolgo-
tok? (Dühösen ásni kezd de egy perc múlva abba s hagy-
ja. Szakad róla a veríték.)
A POLYÁK (vigyorogva): De jó, hogy nekem nem kell semmi-
lyen ringyó miatt aggódnom.
MINETTA: Nyasgem. Ettől vagy olyan fenemód beképzelt?

1 A japánok kudarcba fulladt éjszakai támadása után az első raj

három napig állásában maradt. A negyedik napon az első zász-
lóalj fél mérfölddel előbbre nyomult, és a raj az A századdal
tartott. Új állásuk egy domb tetején volt, a domb egy kunai-fűvel
benőtt keskeny völgyre nézett. A hét hátralevő részében új fede-
zéket ástak, drótakadályt feszítettek ki meg őrjáratoztak. Az arc-
vonal elcsöndesedett. A rajnál semmi sem történt, és az A század
egyik szakaszának tagjai kivételével, akik néhány száz méterre
tőlük egy szomszédos dombon táboroztak, alig láttak embert.
A Watamai-hegylánc nyúlványai most is jobbra voltak tőlük;
egészen közel, s délutánonként a sziklák fenyegetően meredtek
föléjük, mint a hullám, amely át akar törni a gáton.

206

A felderítők napjaik legnagyobb részét azzal töltötték, hogy

a dombtetőn sütkéreztek. Azon kívül, hogy megették élelmiszer-
adagjukat, aludtak, leveleket írtak, és őrséget adtak a fedezékek-
ben, nem volt semmi tennivalójuk. A reggelek kellemesen hűvö-
sek voltak, délutánra azonban a katonák rosszkedvűek lettek és
elálmosodtak, és éjszakánként nem tudták tisztességesen kialudni
magukat mert az alattuk lévő völgyben a szél állandóan moz-
gatta a füvet és az volt az érzésük, mintha emberek közeledné-
nek a dombhoz. Minden éjszaka megesett egyszer-kétszer, hogy
az őr az egész rajt felriasztotta s aztán majdnem egy óráig ültek
a lövészgödrökben és a homályos, ezüstös holdfényben csillogó
mezőt kémlelték a domb aljában.
Néha puskaropogást hallottak a távolból: mintha száraz ágak-
ból rakott máglya ropogott volna, mint ősszel, falun. Gyakran
előfordult, hogy egy-két lövedék ívelt át lustán a fejük felett,
zúgva és sóhajtva, aztán a vonalaik mögött becsapódott a dzsun-
gelbe. Éjszakánként a géppuskák mélyen, tompán kerepeltek,
mintha vad törzsek tamtamja szólt volna. Majdnem mindig hal-
latszott valamilyen lárma, ami valószínűleg egy gránáttól, mo-
zsártól vagy egy nehéz gépfegyvertől származott, amely átható,
éles hangon kerepelt, ezek a hangok azonban olyan messziről
jöttek, és olyan tompán hallatszottak, hogy a katonák többnyire
nem is vettek tudomást róluk. Az egész hét valamilyen kényel-
metlenül feszült és nyomasztó hangulatban telt el, ezt a hangu-
latot azonban csak a jobb felől meredező Watamai-hegylánc ma-
gasra nyúló, néma sziklafalaitól való határozatlan félelmük
okozta.

Mindennap átbaktatott egy három emberből álló különítmény az

A századnak a szomszédos dombon táborozó szakaszához, és egy
láda élelmiszeradaggal meg két ötgallonos víztartállyal tért visz-
sza. Ezeken a kirándulásokon sohasem történt semmi, és az em-
berek szívesen vállalták, mert megtörte a reggelek egyhangúságát,
és lehetőségük nyílt rá, hogy saját rajuk tagjain kívül másokkal
is szót válthassanak.
A hét utolsó napján Croft, Red és Gallagher masírozott le
libasorban a dombról, keresztülgázolt a hat láb magas kunai

207

fűvel borított völgyecskén, aztán egy bambuszligeten, s onnan

továbbhaladt az A századhoz vezető ösvényen. Megtöltötték az
üres víztartályokat, hátukra kötözték, hogy könnyebben tudják
cipelni, néhány percig elbeszélgettek az A századhoz tartozó baj-
társaikkal, aztán visszaindultak. Mikor az ösvényhez érkeztek,
Croft, aki az élen haladt, megállt, és magához intette Redet és
Gallaghert.
- Ide figyeljetek - suttogta. - Átkozottul nagy lármát
csaptatok, amikor lejöttünk a dombról. Nehogy azt higgyétek,
hogy amiért csak ilyen kis távolságot kell megtennetek, és egy
kicsit cipekednetek kell, úgy csörtethettek, mint valami disznó-
csorda.
- Értettük - dörmögte bosszúsan Gallagher.
- Gyerünk tovább - dünnyögte Red. Egész héten jóformán
alig váltott szól Crofttal.
A három katona lassan, libasorban haladt lefelé az ösvényen,
egymástól körülbelül tíz méternyi távolságra. Red azon vette
észre magát, hogy nagyon óvatosan lépked, és dühös lett, hogy
engedelmeskedett Croft utasításának. Miközben továbbment
megpróbálta még egyszer megállapítani, vajon Croft haragjától
fél-e, vagy pusztán megszokásból ilyen óvatos. Még mindig ezen
töprengett, amikor észrevette, hogy Croft hirtelen megáll és be-
oson az ösvény mentén a bokrok közé. Ott megfordult, ránézett
Redre meg Gallagherre, aztán némán magához intette őket. Red
megfigyelte az arcát. Croft szája és szeme teljesen kifejezéstelen
volt de egész tartásában volt valami parancsoló. Red leguggolt,
és Croft mellé kúszott. Mikor mind a hárman együtt voltak,
Croft az ajkára tette az ujját, aztán keresztülmutatott egy résen
a lombok közt. Körülbelül huszonöt méternyire egy kis mélyedés
volt. Tulajdonképpen csak egy kis tisztás, amelyet dzsungel vett
körül minden oldalról, de a tisztás közepén három japán katona
hevert elnyúlva a földön, fejét hátizsákjára fektetve, egy negyedik
pedig ott ült mellettük, puskával az ölében, állát tenyerébe tá-
masztva. Croft egy hosszú másodpercig feszülten figyelte őket,
aztán valami kegyetlen kifejezéssel az arcán Redre és Galla-
gherre nézett. Álla megfeszült és füle mögött néhányszor meg-
rándult egy kis porc. Nagyon óvatosan lecsúsztatta hátáról a cso-
magtartót, és nesztelenül letette a földre.

208

- Nem tudunk átjutni a bokrokon anélkül, hogy zajt ne

csapnánk - suttogta szinte alig hallhatóan. - Rájuk hajítok
egy kézigránátot, aztán mind a hárman megrohamozzuk őket.
Értitek ?
Két társa némán bólintott, és letette terhét. Red óvatosan
) keresztülkukucskált a néhány méternyi bozóton, amely elválasz-
á totta őket a tisztástól. Ha nem sikerül a kézigránáttal megölni
a japánokat, ez a bozót ugyan nem fogja fedezni egyiküket sem,
ha rohamra kerül a sor. De tulajdonképpen nem is ez izgatta
különösebben; általában az egész helyzet ellen lázadozott. Vala-
hogy hihetetlennek érezte. Mindig ugyanilyen érzés fogta el, ami-
kor tudta, hogy néhány pillanat múlva harcra kerül a sor. Min-
dig hihetetlennek tartotta, hogy csakugyan rohamra indul, lőni
fog, kockára teszi az életét, és mégis minden egyes alkalommal
újra meg újra megcsinálta. S mint mindig, most is rögtön elfog-
ta a méreg, dühös volt önmagára, amiért legszívesebben kibújna
azalól, ami következik. - Én is vagyok olyan bátor, mint akárki
más = morogta magában kicsit kábultan. Gallagherre nézett,
aki egészen elsápadt, és csodálkozva tapasztalta, hogy megvetést
r érez iránta noha tudta, hogy ő maga is ugyanúgy be van gyul-
ladva. Croftnak kitágultak az orrcimpái, pupillái mélyfeketék
voltak, pillantása szinte jeges. Redet gyűlölet töltötte el iránta,
mert tudta, hogy Croft élvezi a dolgot.
Croft leakasztott a derékszíjáról egy kézigránátot, és kihúzta
i biztosító szeget. Red megint keresztülnézett a lombokon, rá-
meredt a japán katonák hátára. Annak a katonának, aki ült, az
arcát is látta, s ez még valószínűtlenebbé tette az egész dolgot.
Úgy érezte, mintha fojtogatná valami. A japán katonának barát-
ságos arca volt, széles halántéka, erős álla. Tekintete jámbor volt,
! mint egy tehéné, vastag keze izmosnak és kérgesnek látszott. Red
egy pillanatig valami furcsa, képtelen elégedettséget érzett, abból
a tudatból fakadt, hogy őt nem figyeli senki. Ez az érzés azonban
félelemmel keveredett meg azzal a bizonyossággal, hogy az egész
tulajdonképpen nem is igaz. Egyszerűen képtelen volt elhinni,
hogy a széles, barátságos arcú katona néhány pillanat múlva
halott lesz.
Groft kitárta markát, a kézígránát nyele levált, és elgurult
néhány lépésnyire. A gyutacs kattant egyet, sistergó zaj törte

209
meg a csöndet. A japánok meghallották, ijedt jajkiáltással talpra
ugrottak, s néhány, tétova lépést tettek a kör alakú kis tisztáson.
Red látta, hogy az egyik katona arcára kiül a rémület, hallotta
a gránát sistergését, amely összekeveredett füle zúgásával és szíve
dobogásával, aztán mikor Croft elhajította a gránátot, földre
vetette magát. Megragadta puskáját és feszülten meredt egy fú-
szálra. Mielőtt a gránát robbant volna, még volt rá ideje, hogy
arra gondoljon, nem ártott volna reggel kipucolni a puskáját.
Iszonyú ordítást hallott, megint eszébe jutott a széles arcú katona
aztán már talpra is ugrott, és keresztülcsörtetett a bozóton.
A három katona megállt a mélyedés szélén, és lenézett. A négy
japán mozdulatlanul feküdt a letaposott kunai-fűben. Croft rájuk
pillantott, és csöndesen kiköpött. - Menj oda, és nézd meg őket
- parancsolt rá Redre.
Red leereszkedett a kis mélyedésbe, ahol a japánok feküdtek.
Elsó pillantásra megállapította, hogy kettő kétségtelenül halott
közülük; egyikük a hátán feküdt, kezét görcsösen a véres massza
elé kapva, amely valamikor az arca volt. a másik kétrét gör-
nyedve az oldalán, irtózatos sebbel a mellén. A harmadik és
negyedik katonán nem látott sebet, mert arcra borulva hevertek
a földön.
- Végezz velük! - ordított le Croft.
- Halottak.
- Végezz velük?
Redet elöntötte a düh. Ha nem én volnék itt - gondolta -,
a csirkefogó maga intézné el a dolgot. Megállt az egyik mozdu-
latlan test fölött, és puskája csövével megcélozta a tarkóját. Egy
kis lélegzetet vett, aztán megeresztett egy sorozatot. Semmi mást
nem érzett, csak az automatafegyver remegését a kezében. Csak
miután lőtt vette észre hogy ez volt az a katona, aki puskáját
a térdére fektetve ült a földön. Egy pillanatra valami mérhetetlen
szorongás vett rajta erőt, de leküzdötte, és odalépett az utolsó
katonához.
Mikor lenézett rá, az érzelmek egész áradata öntötte el. Ha
megkérdezi valaki, valószínűleg azt felelte volna, hogy: "Nem
éreztem én egyáltalán semmit." Pedig a tarkója egészen elzsib-
badt, és a szíve hevesen dobogott. Mérhetetlenül undorodott attól,
amit meg kellett tennie, és mégis valami kéjes érzés töltötte el

210

miközben a földön heverő testre meredt,és célba vette a katona

tarkóját. Ujját a ravaszra szorította,hátrahúzta,s feszülten várta
a pillanatot mikor a fegyver elsül, a golyók egy csomó kerek kis
lyukat ütnek a katona testébe,s a test megrándul az erős ütések-
től. Miután mindezt maga elé képzelte,megrántotta a ravaszt..
és nem történt semmi. Puskája csütörtököt mondott. Éppen meg
akarta vizsgálni a závárt.amikor a lábánál heverő test hirtelen
a hátára fordult. Majdnem egy másodpercig tartott,amíg Red
ráeszmélt,hogy a japán él. A két katona rángatózó arccal meredt
egymásra,aztán a japán fölugrott. Red a puska tusával a pilla-
r nat egy töredéke alatt leüthette volna,de afölötti csalódása,hogy
puskája csütörtököt mondott, és a rémület,ami akkor fogta el,
amikor ráeszmélt,hogy a japán él,teljesen megbénította. Csak
r nézte,hogy a japán katona föláll,egy lépést tesz feléje,de aztán
hirtelen megrándultak az izmai,és hozzávágta puskáját a japán-
hoz. Nem találta el,s a két katona nem egészen három méter
távolságból tovább nézte egymást.
Red soha többé nem felejtette el a japán arcát. Sovány volt,
és a bőr annyira megfeszült a szeme körül,az arcán és az orr-
cimpái körül,mintha mohón szaglászott volna valami után. Sose
nézett még meg emberi arcot ilyen tüzetesen,olyan erővel fi-
gyelt,hogy végül ki tudott venni minden foltot a bőrén; észre-
vette,hogy mitesszerek vannak a homlokán,az orra mellett egy
kis szemölcs,és a szeme alatti gödrökben izzadságcsöppek ütköz-
nek ki. Körülbelül fél másodpercig meredtek így egymásra,aztán
a japán hirtelen előrántotta a bajonettjét, Red pedig megfordult,
és szaladni kezdett. Még látta, hogy a másik utánaveti magát,és
egy pillanatra átvíllant az agyán: olyan az egész,mint egy rém-
film. Irtózatos erőfeszítéssel hátrakiáltott: - Kapd el, KAPD
EL, CROFT!
Aztán megbotlott,elterült,és félig öntudatlanul,mozdulatla-
7 nul feküdt a földön. Megpróbált fölkészülni az iszonyú fájdalom-
ra,ha majd a kés a hátába hatol,s visszatartotta a lélegzetét. Az
élet hirtelen újra visszaköltözött testébe. Hallotta,hogy a szíve
dobban egyet,aztán még egyet. S egyszerre csak ráeszmélt,hogy
nem történik semmi.
Croft metsző,hideg hangja hasított a fülébe. - Az istenfá-
dat, Red,meddig akarsz még ott feküdni a földön?
211

Red a hátára fordult és fölült. Csak nagy erőfeszítéssel sike-

rült megakadályoznia, hogy föl ne nyögjön; egészen beleborzon-
gott. - Úristen! - mondta.
Nos, hogy tetszik a barátod? - kérdezte halkan Croft.
A japán föltartott kézzel ott állt néhány méterre tőlük. Szuro-
nyát elejtette, ott hevert a lábánál. Croft odalépett, és félrerúgta.
Red a japánra nézett, s egy pillanatra találkozott a tekintetük:
Mindketten elkapták a szemüket, mintha szégyellték volna ma-
gukat valami miatt. Red csak most eszmélt rá, milyen gyönge.
Croft előtt azonban nem akarta elárulni gyöngeségét. - Az
istenfáját, miért késtetek ilyen sokáig? - kérdezte.
Jöttünk mi, amilyen gyorsan csak tudtunk - mondta
Croft.
Gallagher gyorsan közbeszólt. Az arca fehér volt, ajka reme-
gett. - Le akartam lőni ezt a disznót, de féltem, hogy téged
talállak el.
Croft csöndesen elmosolyodott, aztán így szólt: - Azt hiszem,
hogy jobban megijesztettük őt, mint ő téged, Red. Abban a pil-
lanatban megállt, amikor megpillantott bennünket.
Red megint megborzongott. Akarata ellenére csodálat töltötte
el Croft iránt, s ugyanakkor dühítette, hogy az adósa lett. Sze-
rette volna valahogy kifejezni a háláját, de sehogy se sikerült
megtalálnia a megfelelő szavakat.
- Azt hiszem most már mehetünk - szólalt meg végül.
Croftnak mintha megváltozott volna az arckifejezése. Izgatott
fény csillant meg a szemében. - Menj csak előre, Red - java-
solta -, Gallagher meg én két perc múlva utánad megyünk.
Red nagy erőfeszítéssel kinyögte: - Vigyem a japánt is? -,
Pedig semmit sem kívánt kevésbé. Úgy érezte, hogy még mindig
képtelen ránézni a katonára.
- Nem kell - mondta Croft. - Gallagher meg én majd
gondját viseljük.
Red észrevette, hogy valami furcsa van Croft viselkedésében.
- Igazán magammal vihetem - mondta.
- Nem kell, mi majd gondját viseljük.
Red még egy pillantást vetett a zöld mélyedésben heverő
elernyedt holttestekre. Az arc nélküli hulla körül máris ott züm-
mögött néhány rovar. Megint olyan valószínűtlennek tűnt min-
212

den, amit átélt. Ránézett a katonára, aki elől elmenekült: már

teljesen közömbösnek, jelentéktelennek tetszett az arca. Tűnődni
kezdett, miért nem tudott az előbb a szemébe nézni. Úristen-
gondolta -, kikészültem. Remegett a lába, mikor fölvette a föld-
ről a puskáját. Túl fáradt volt ahhoz, hogy tovább vitatkozzon.
- Oké, akkor majd a dombon találkozunk - dörmögte.
Homályosan érezte, hogy nem volna szabad elmennie, s mi-
közben lefelé ballagott az ösvényen, megint elfogta az a különös
szégyenkezés és bűntudat, amit a japán katona ébresztett föl
benne. - Disznó egy alak ez a Croft - mormogta. Ólomsúlyú-
nak érezte tagjait, mintha lázas volna.

Mikór Red elment, Croft letelepedett a földre, és cigarettára

gyújtott. Mohón, szótlanul füstölt. Gallagher leült melléje, és
a fogolyra pillantott. - Intézzük el gyorsan, aztán menjünk mi
is - robbant ki hirtelen.
- Fogd be a szád - szólt rá halkan Croft.
Mi értelme tovább kínozni ezt a szerencsétlen disznót?-
kérdezte Gallagher
- Egyáltalán nem panaszkodik - felelte Croft.
A fogoly, mintha megértette volna, miről beszélnek, hirtelen
térdre rogyott, és fülsértő hangon zokogni kezdett. Minduntalan
feléjük fordult, esdeklő mozdulatokkal kitárta a karját, aztán
a földhöz verte a tenyerét, mintha kétségbe lett volna esve, hogy
nem tudja megértetni magát velük. Az ajkáról ömlő szóáradatból
Gallagher csak valami olyasmit tudott kivenni, hogy "kud-záj,
kud-záj ".
Gallagher idegei még mindig nem nyugodtak meg a váratlanul
kitört és gyorsan befejeződött harc után A fogoly iránt érzett
pillanatnyi részvéte elenyészett, dühös ingerültség váltotta föl.
- Hagyd már abba azt a rohadt kud-zájozást! - ordított rá
a japánra.
A katona egy pillanatra elnémult, aztán újrakezdte a könyör-
gést. Olyan kétségbeesett volt a hangja; hogy Gallaghernek való-
sággal az idegeire ment. - Úgy hadonászol, mint egy rohadt
zsidó! - üvöltötte.

213

- Maradj békén - mondta Croft.

A katona közelebb kúszott hozzájuk, és Gallagher kényelmet-
len érzéssel nézett a könyörgő, fekete szemekbe. A japán ruhájá-
ból erős halszag áradt. - Bűzleni aztán tudnak - mondta
Gallagher.
Croft egy pillanatra sem ette le szemét a japánról. Nyilván-
valóan erősen foglalkoztatta valamilyen gondolat mert az a porc
a füle mögött szünet nélkül lüktetett. Croft tulajdonképpen nem
gondolt egyáltalán semmire csak bosszankodott, hogy elkezdtek
valamit, amit nem fejeztek be. Még mindig arra várt, hogy mikor
dördül el Red puskája amely csütörtököt mondott. Még Rednél
is mohóhban figyelte hogyan rándul össze a japán teste, mikor
a golyók beléhatolnak, és határtalan kielégületlenséget érzett.
A cigarettájára pillantott" aztán ösztönszerűen odaadta a ja-
pán katonának. - Hát ez meg mire való? - kérdezte Gál-
lagher.
Hadd füstöljön egy kicsit.
A fogoly mohón és mégis bűntudatosan pöfékelt. Tekintete
bizalmatlanul járt ide-oda Croft és Gallagher között, arcán
veríték csi 1 logott.
Hé, te - mondta Croft -, ülj le.
A japán értelmetlenül nézett rá. - Ülj le. - Croft néhány
mozdulatot tett a kezével, mire a fogoly lekuporodott, és neki-
támaszkodott egy fának. - Van valami ennivaló nálad? - kér-
dezte Croft Gallaghertől.
- Egy szelet csokoládé az adagomból.
- Add ide - mondta Croft. Elvette Gallaghertől a csokolá-
dét és átnyújtotta a katonának, aki bambán bámult rá. Croft
a kezével mutatta, hogy egye meg. A fogoly megértette, letépte
a csokoládéról a papírt, és mohón falni kezdett. - Az istenfáját
neki, ez aztán éhes - mondta Croft.
- Mi a fenének csinálsz ilyesmit? - kérdezte Gallagher.
Annyira el volt keseredve, hogy majdnem elsírta magát. Már egy
álló napja őrizte ezt a csokoládét, s most fájt neki, hogy le kell
mondania róla; ráadásul még mindig hol dühös olt a fogolyra,
hol meg valami részvétfélét érzett iránta. - Az biztos, hogy
sovány és nyavalyás disznó - mondta valami fensőbbséges szá-
nalommal, amilyet talán egy esőben ázó korcs kutya láttán érzett
214

volna. De mikor látta hogy a csokoládé utolsó darabja is eltűnt

a japán szájában, dühösen morogta: -- Rohadt disznó.
Croftnak eszébe jutott az az éjszaka amikor a japánok meg-
próbáltak átkelni a folyon Egész testében megreszketett, és so-
káig mereven bámult a fogolyra. Olyan erős izgalom fogta el,
hogy kénytelen olt összeszorítani a fogát. Azt azonban nem
tudta volna megmondani, hogy tulajdonképpen mi izgatta így
föl. Fogta a kulacsát, és ivott egy kortyot. Látta, milyen sóváran
figyeli a fogoly, hogyan kortyolja a vizet, és ösztönszerűen oda-
nyújtotta neki a kulacsot. - Nesze, igyál - mondta. És nézte,
hogy a fogoly milyen mohón nyeli a vizet.
Megőrülök - mondta Gallagher. - Mi ütött beléd?
Croft nem felelt. Csak nézte a fogolyt, aki már elvette szájától
a kulacsot. Örömkönnyek csillantak meg az arcán, hirtelen elmo-
solyodott, és a zubbonya zsebére mutatott. Croft kihúzott belőle
egy levéltárcát és kinyitotta. Talált benne egy fényképet, a japán
katona volt látható rajta civil ruhában, a feleségével és két baba-
arcú kisgyerekkel. A japán katona önmagára mutatott, aztán két
kézmozdulattal megpróbálta megmutatni, mekkorák a gyerekei:
Gallagher is megnézte a képet, s fájó érzés nyilallt át rajta.
Eszébe jutott a felesége és azon kezdett tűnődni, milyen lesz
vajon a gyereke, ha majd megszületik. Rémülten eszmélt rá, hogy
a felesége talán éppen most van a műtőben. Maga se értette,
miért de hirtelen azt mondta a japánnak: - Nekem is lesz
gyerekem pár nap múlva.
A fogoly udvariasan elmosolyodott, mire Gallagher dühösen
önmagára mutatott, aztán úgy két tenyérnyire a hasa elé tartottá
a kezét. - Gyerek - mondta -, gyerek.
- Ahhh - mondta a fogoly. - Csiszej!
- Az, az, csii-szej - mondta Gallagher.
A fogoly csöndesen megrázta a fejét, és ismét mosolygott.
Croft hozzálépett, és még egy cigarettát adott neki. A japán
katona mélyen meghajolt, és megköszönte a gyufát. - Arigato,
arigato, domo arigato - mondta.
Croft érezte hogy izgatottan lüktet a halántéka. A fogoly sze-
mébe megint könny szökött. de Croft közömbösen vette tudomá-
sul. Körülnézett a kis mélyedésben, és látta, hogy az egyik hulla
száján egy légy mászkál.

215

A fogoly mélyen leszívta a füstöt, és megint nekitámaszkodott

a fatörzsnek. Szeme lecsukódott, s most először valami ábrándos
kifejezés jelent meg az arcán. Croft érezte, hogy lüktet a torka
kiszárad a szája, és hirtelen valami mohó keserűség fogta el.
Eddig mintha teljesen üres lett volna az agya, most azonban
egyszerre fölkapta puskáját, és megcélozta vele a fogoly fejét.
Gallagher éppen tiltakozni akart, amikor a japán kinyitotta a
szemét.
A fogolynak annyi ideje sem maradt, hogy megváltozzon az
arckifejezése, a golyó máris a koponyájába hatolt. Előrebukott
aztán az oldalára fordult. Még mindig mosolygott, de ez a mo-
soly most már együgyűnek látszott.
Gallagher megint megpróbált megszólalni, de nem tudott.
Iszonyú szorongás fogta el és kénytelen volt megint a feleségére
gondolni. Ó, Istenem, oltalmazd meg Maryt, Istenem, oltalmazd
meg Maryt - ismételgette magában, anélkül hogy tudta volna;
mit mond.
Croft majdnem egy percig mereven nézte a japánt. Már nem
lüktettek úgy az erei és érezte, hogy torkában és szájában is
alábbhagyott a feszültség. Hirtelen tudatára ébredt, hogy valahol
a lelke mélyén, nagyon mélyen, már akkor tisztában volt vele
hogy meg fogja ölni a foglyot, amikor előreküldte Redet. Végre
megkönnyebbült. A halott katona arcán ülő mosoly jókedvre
derítette, és kárörvendően elnevette magát. - Az úristenit!-
Megint eszébe jutottak a folyón átkelő japánok, és bakancsa
hegyével megbökte a hullát. -- Az úrístenit! - mondta. - Ez
n japcsi biztos, hogy boldogan halt meg. - És egész testét csak
úgy rázta a kacagás.

A felderítő raj még a délelőtt folyamán parancsot kapott, hogy

vonuljon hátra. A katonák összehajtogatták sátraikat, az esőkö-
penyeket begyömöszölték hátizsákjukba a kulacsaikat megtöltöt-
ték a vízzel, amit Red, Gallagher meg Croft hozott, s miközben
bajtársaikra vártak, akiknek fel kellett váltaniok őket, megették
aznapi élelmiszeradagjukat. Déltájban érkezett meg az állásukba
egy raj az A századtól, a felderítők lemásztak a dombról, és

216

visszaindultak az ösvényen amely az első zászlóaljhoz vezetett.

Sokáig kellett masírozniuk a sáros csapáson a dzsungelben,
s már egy félóra múlva alig vonszolták a lábukat, elfáradtak és
unták a gyaloglást. Néhányuk egészen odavolt a boldogságtól;
Martinez és Wyman úgy érezte mintha valamilyen nyomás alól
szabadult volna fel, Wilsonnak meg a whiskyn járt az esze.
Croft elgondolkozva hallgatott, Gallagher meg Red viszont ide-
ges volt és ingerült, minden váratlan neszre összerezzent. Red
azon kapta magát, hogy folyton hátranéz.
Egy óra múlva megérkeztek az első zászlóaljhoz, s rövid pihe-
nő után egy mellékösvényen elindultak a második zászlóalj felé.
Késő délután értek oda, és Croft utasítást kapott, hogy táboroz-
zon le rajával éjszakára a zászlóalj körzetében. A katonák ledo-
bálták hátizsákjaikat, előszedték belőlük az esőköpenyeket, és
fölállították a kétszemélyes sátrakat. Közvetlenül előttük egy
géppuskafészek volt, így aztán nem törték magukat azzal, hogy
még fedezéket is ássanak maguknak. Leültek, pihentek és beszél-
gettek, s újra meg újra eszükbe jutottak az elmúlt héten átélt
izgalmak. - Az annya istenit! - mondta Wilson. - Marha
baráccságos egy helyre raktak bennünket. Bizisten mondom, nem
szívesen tőteném ott a mézesheteimet.
Teli volt nyugtalansággal. Viszketett a torka, agyonstrapált
karjaiban és lábában megfeszültek az izmok. - Atyaúristen-
nyilatkoztattá ki -, de boldoggá tudna tenni egy jó kis üveg
pájinka. - Kinyújtóztatta a lábát, s meglehetősen reménytele-
nü ásított egyet. - Ide figyejjetek - mondta -, hallottam,
hogy van errefelé egy kantinos őrmester, aki egészen tisztességes
itókár csinyál. - Egyikük sem válaszolt, mire föltápászkodott.
- Assziszem, körülnézek egy kicsit, hátha sikerül szereznem
valahol egy kis pájinkát.
Red ingerülten nézett föl. - Honnan a fenéből van rá pén-
zed? Azt hittem, mind elvesztetted ott fenn a dombon. - Tudni-
illik mindennap pókereztek.
Wilson megsértődött. - Ide figyejj, Red - kezdte -, az
még sohase fordút elő, hogy egy vas nélkül marattam vóna. Nem
állítom, hogy valami fene nagy pókerjátékos vagyok, de elhiheted
nekem hogy nem sokan mondhattyák el magukról, hogy jobban
tunnak kártyázni nálam - Az igazság az volt, hogy csakugyan

217

minden pénzét elvesztette, de valami büszkeségféle visszatartotta

attól, hogy bevallja. Pillanatnyilag nem is érdekelte hogy miből
fogja kifizetni a whisky árát, ha egyáltalán sikerül felhajtania.
A lényeg az volt hogy felhajtsa. Csak találjak valahol egy kis
pálinkát - gondolta -, majd meglelem a módját, hogy meg-
igyam.
Fölállt és elballagott. Körülbelül negyedóra múlva vigyorogva
tért vissza. Leült Croft és Martinez mellé, és egy ággal böködni
kezdte a földet. - Ide figyejjetek - mondta -, van itt egy
kantinos őrmester, aki pájinkát főz az erdőben. Beszéltem is vele,
és síkerűt megegyeznünk az árban.
- Mennyit kér? - kérdezte Croft.
- Hát az igazat megvallva, elég sokat, de igen jó pájinka.
Tesz bele őszibarack- meg sárgabarackonzervet meg mazsolát,
egy csomó cukrot meg élesztőt. Meg is kóstótatta velem, mar-
ha jó.
-- Mennyit kér érte? - tette fel ismét a kérdést Croft.
- Hát huszonöt fontot három kulacsér. Sose fogom tudni
tisztességesen kiismerni magam ezekkel a nyavalyás fontokkal
de assziszem, nem lehet több ötcen dollárnál.
Croft kiköpött. - Ötvennél? Nem a fenét. Kereken nyolcvan.
Átkozottul sok három nyavalyás kulacsért.
Wilson bólintott. - Mondd már. mi a fenét érünk a pézünk-
kel, ha hónap ellüvik a fejünket? - Várt egy kicsit, aztán hozzá-
tette: - Tuggyátok; mit, vonjuk be Redet meg Gallaghert is,
s akkor mindenkire öt font esik, mert öten leszünk, és öccör öt
az huszonöt, igaz ?
Croft fontolóra vette a dolgot. - Hát ha sikerül megfőznöd
Redet meg Gallaghert akkor Martinez meg én is beszállunk.
Wilson átment Gallagherhez, és öt ausztráliai fonttal a zsebé-
ben jött el tőle. Aztán megállt Rednél is. Mikor megemlítette,
mennyibe kerül a pálinka, Red fölfortyant. - Fejenként öt fon-
tot fizessünk három tetves kulacsért? Huszonöt fontért legalább
öt kulaccsal kellene kapnod, Wilson.
Annyiért nem aggya, Red.
Red káromkodott egyet. - Hol a fenébe van neked öt fontod?
Wilson elővette a zsebéből a pénzt, amit Gallaghertől kapott.
- Itt van, ni.

218

Nem másvalakinek a pénze ez?

Wilson felsóhajtott. - Becsszóra az enyém, Red, s igazán
nem értem, hogy a fenébe képzelhetsz ilyesmit egy haverodrul.
- Ebben a pillanatban csakugyan szentül hitte, hogy igazat
mond.
- Na jó, itt az ötös - morogta Red Még mindig meg volt
győződve róla, hogy Wilson hazudik, de alapjában véve nem
sokat törődött vele. Ó is nagyon szeretett volna inni, de nem volt
hozzá energiája, hogy maga hajtson fel valahol egy kis pálinkát.
Ugyanolyan zsibbadtnak érezte egy pillanatra egész testét,
ugyanolyan páni félelem fogta el mint amikor egyedül ballagott
visszafelé az ösvényen, és meghallotta Croft puskájának dörrené-
sét. - Egyebet se tudunk, mint kölcsönösen megnehezíteni egy-
más életét, hogy az isten verné meg. - Sehogy sem tudott sza-
badulni a gondolattól, hogy a japán fogoly meghalt. Volt valami
iszonyú a dologban. Mivel nem ölték meg azonnal azt a japánt,
biztos arra számított szegény, hogy fogolyként fognak bánni vele.
De nemcsak erről volt szó. Hanem arról, hogy ott kellett volna
maradnia. Az az egész átkozott hét ott fenn a dombon, az az
éjszaka ott a folyó partján, az öldöklés! Nagyot sóhajtott. Hadd
legyen meg Wilsonnak az öröme úgyis elég nehezen jut hozzá.
Wilson Crofttól és Maitinezfől is bezsebelte az öt-öt fontot,
aztán fogott négy üres kulacsot, és megkereste a kantinos őrmes-
tert. Kifizette az előlegbe kapott húsz fontot, és négy, pálinkával
teli kulaccsal tért vissza. Az egyiket eldugta a sátrában az össze-
hajtogatott pokróc alá, aztán csatlakozott a többiekhez, és le-
akasztotta övéről a három kulacsot. - A legokosabb, ha gyorsan
megisszuk - mondta. - Az alkohol könnyen kimarhattya a fé-
met.
Gallagher ivott egy kortyot. - A szentségit neki, mi az isten-
ből csinálták ezt? - kérdezte.
- Ó, nagyon jó kis itóka az - nyugtatta meg Wilson. Hú-
zott egy nagyot a kulacsból, és elégedetten sóhajtott egyet. Érez-
te, hogy a pálinka végigömlik a torkán, a mellén, és melegen
szétárad a gyomrában. Aztán eláradt egész testében, és a jóleső
melegségtől kezdett feloldódni benne a feszültség. - Az annya,
de jó - mondta. Miután már ivott egyet, és tudta, hogy még
ihatik, igen jó kedve támadt, s megpróbált filozofálgatni.-
. 219

Tuggyátok - kezdte -, whisky nélkül nem is ember az ember.

Az a legrohattabb ebben az egész háborúban, hogy az ember
sose rúghat ki a hámbul és nem csinálhat olyan dógokat, amik-
ben valóban öröme tellik, s ugyanakkor másnak se ártanak.
Croft halkan dörmögött valamit, és megtörölte a kulacs száját,
mielőtt ivott volna. Red homokot szitálgatott az ujjai közt. A pá-
. linka édes volt és erős; marta a torkát, aztán egész testét. Megdör-
zsölte vastag, vörös orrát és dühösen kiköpött. - Senki se kíván-
csi rá, hogy mit szeretnél csinálni - jelentette ki Wilsonnak.-
Azért küldtek ide, hogy a fenekedbe lőjenek. - Egy pillanatra
megint maga előtt látta a zöld vízmosásban heverő halottakat, a
meztelen, szétmarcangolt húst. - Nehogy azt képzeld - folytatta

hogy egy katóna többet ér, mint egy nyavalyás ökör.

Gallaghernek eszébe ütött. hogy a japán fogoly karja meg
a lába még egy hosszú pillanatig rángatózott azután, hogy Croft
lelőtte. Akár egy nyavalyás csirke, amelyiknek kitekerték
a nyakát - dünnyögte komoran.
Martinez fölnézett. Arca nyúzott volt, sötét árnyékok ültek
a szeme alatt. - Miért nem fog be szád? - kérdezte. - Mind-
nyájan lát már olyat, amit te. - Hangja, amely különben min-
dig csöndes és udvarias volt, most valahogy haragosan, élesen
csengett, s Gallagher meglepetten elhallgatott.
- Aggyátok körbe azt a kulacsot - javasolta Wilson. Ég-
nek emelte a kulacs fenekét, és kiitta az utolsó cseppet is.-
Azt hiszem jó lenne mingyárt nekilátni a másodiknak.
- Mindnyájan ugyanannyit fizettünk érte - mondta Croft
-, illik hát, hogy mindnyájan ugyanannyit ígyunk is belőle.
- Wilson kuncogott.
Körben ültek a földön időnként kézről kézre adták a kulacsot,
és csöndesen beszélgettek. Még ki se ürült a második kulacs
kezdett elbizonytalanodni a hangjuk. Nyugaton már lemenőben
volt a nap s már látni lehetett a fák és a sötétzöld esőköpenyek-
ből összeállított sátrak árnyékát. Goldstein, Ridges és Wyman
körülbelül harminc méterrel odább üldögéltek, és halkan beszél-
gettek. A kókuszligeten keresztül néha lárma szűrődött át-
teherautó robogott végig a táborba vezető úton, katonák kiabál-
tak egymásnak munka közben. Körülbelül egy mérföldnyire
minden negyedórában eldördült egy ágyú, s ilyenkor fél füllel

220

figyelték, mikor hangzik fel a becsapódó lövedékek robbanása:

Látni csak az előttük húzódó drótakadályt látták meg a kókusz-
liget mögött a dzsungel sűrűjét.
- Szóval, holnap visszamegyünk a törzsszázadhoz. . . Igyunk
rá - mondta Wilson.
- Remélem, most már csak azt a rohadt utat fogjuk ásni,
amíg be nem fejeződik a hadművelet - mondta Gal7agher.
Croft álmosan babrálta a derékszíját. Az az éberség és izga-
lom, amelyet akkor érzett, amikor megölte a foglyot, a menetelés
közben üres, rosszkedvű közönnyé alakult át, nem érdekelte
semmi. Miután ivott, rosszkedve továbbra is megmaradt. de
azért belül valami átalakult benne. Agya kábult lett, percekig
szótlanul, mozdulatlanul ült, s feszülten figyelt arra a furcsa
kavargásra és émelygésre amely testében végbement. Öntudata
a részegségtől úgy imbolygott ide-oda, mint egy cölöp körül
a víz alatti árnyékok. Janey részeges kurva - gondolta, s vala-
milyen tompa fájdalmat érzett a mellében. Gyí, gyí, gyía-
dünnyögte magában, s gondolatai lustán, érzékien gomolyogtak
egy hajdani lovaglás emléke körül, amikor lenézett egy dombról
a lába alatt elterülő, napsütötte völgybe. Az alkohol már a lábá-
ba szállt, s pillanatra eszébe jutott az az összetett, gyönyörteljes
érzés, amely olyankor fogta el amikor a nap fölmelegítette alatta
a nyerget, és körülötte szétáradt az átforrósodott bőr és az izzadt
ló szaga. A forróságról meg eszébe jutott hogy tűzött a nap
abban a zöld vízmosásban, ahol a japánok holttestei hevertek
e maga előtt tárta azt a csodálkozó kifejezést, amely a fogoly
arcán jelent meg, a halála előtti pillanatban. Megint rájött a ne-
vetés, és úgy bugyborékolt elő száraz; vékony ajkai közül, ahogy
a nyál csordul ki egy beteg ember szájából. - Az úristenit!-
dörmögte.
Wilson kitűnően érezte magát. A whisky rózsás hangulatba
ringatta, jó érzés töltötte el. s mindenféle homályos, buja, érzéki
kép jelent meg az agyában. Ágyéka egészen megduzzadt, orrcim-
pája remegett az izgalomtól, amikor maga elé képzelte egy fel-
hevült nő erjedt izzadságszagát. - Mit nem adnék érte, ha
most megkefélhetnék egy nőt. Amikor boy voltam a Hotel Main-
ben, lakott ott egy lány valami vacak kis zenekarban énekelt
amelyik a városban vendégszerepelt. Állandóan értem csöngetett,

221

hogy vigyek föl neki valami piát. Jóformán taknyos kölyök

vótam még, csak lassan kapcsótam, de amikor eccer fölmentem
a szobájába, ott állt pucéran, úgy várt rám. Istókuccse, három
álló óra hosszat ott maradtam a szobában, fütyültem a szógála-
tomra, s nem kérhettem tűle olyat, amit meg ne tett vóna.-
Sóhajtott egyet, és nagyot húzott a kulacsból. - Két hónapig
minden délután szeretkeztünk, és mindig azt mondta, hogy ná-
lain különb férfit el se tudna képzelni. - Cigarettára gyújtott;
s nagyokat pislogott a szemüvege mögött. - Mert klassz fickó
vagyok ám én, akárki megmondhattya. Minden istenverte vackot
meg tudok javítani, nincs olyan masina, amely túljárna az esze-
men, s marhamód értek ám a nőkhöz. Egész csomó nó bizonyít-
hatná nektek. hogy olyan férfival sose vót még dóga, mint én.
- Tenyerével végigsimított magas homlokán és aranyszőke ke-
fefrizuráján. - De hát átkozottul nehéz egy férfinak, ha nincs
kéznél nő. - Megint ivott egyet. - Kansasban vár rám egy kis
ringyó, aki nem tuggya, hogy házasember vagyok. Mikor Fort
Rileyben vótam, vele szoktam lófrálni. Az a kis ringyó állan-
dóan leveleket ír nekem, Red tanúsíthattya, mert ó szokta el-
olvasni őket nekem, alig várja, hogy visszamennyek. Az asszony-
nak megírtam, hogy okosaban tenné, ha abbahagyná a panasz-
kodást, s nem nyaggatna a leveleiben folyton a gyerekekkel meg
azzal, hogy mér nem kűdök haza pézt, mer különben bizisten
soha többet nem megyek vissza hozzá. Egy szart megyek! Azt
a kis kansasi dögöt sokkal jobban szeretem. Az asztán úgy tud
főzni, hogy az ember megnyajja utána a szája szélit.
A magadfajta istenverte hencegőknek egyeben se jár az
eszük, mint a kefélésen meg a zabáláson - morogta dühösen
Gallagher.
- Hát nem az a legjobb a világon, az istenfáját? - kérdezte
hanyagul Wilson.
- Egy férfinak inkább azzal kell törődnie, hogy vigye vala-
mire, az a legfontosabb - mondta Gallagher. - Az ember azért
töri magát, hogy elérjen valamit az életben. - Hirtelen megme-
revedett az arca. - Nekem gyerekem lesz, lehet, hogy éppen
most jön a világra, miközben itt iddogálok, de soha nem volt rá
lehetőségem, hogy vigyem valamire, ez az igazság. - Dühösen
sóhajtott egyet, aztán izgatottan előrehajolt. - Ide figyelj, volt

222

idő, amikor teljesen egyedül voltam a világban, és. . és. .

mindenféléket képzeltem és azt hittem, hogy egyszer még valami
nagy dolgot fogok csinálni. Elkeseredetten elhallgatott egy pilla-
natra. - De valahogy mindig eltoltam a dolgot. - Mérgesen
abbahagyta, mintha szavakat keresne, aztán mogorván félre-
nézett.
Red nagyon részeg volt, és végtelenül bölcsnek érezte magát.
- Mondok én nektek valamit, fiúk. . . egyikőtök se ér fabatkát
se. Klassz fickók vagytok egytől egyig, de soha nem fogjátok
semmire se vinni, a botnak mindig csak a szaros vége lesz a tié-
tek. Úgy ahogy mondom, mindig csak a szaros vége.
Croft harsogó röhögésbe tört ki. - Fasza gyerek vagy, Gál-
lagher - kiáltotta nehezen forgó nyelvvel, és ráveregetett Gál-
lagher hátára. Hirtelen szinte kirobbanó jókedv töltötte el,
szerette volna átölelni az egész világot. - Te meg, Wilson,
nyavalyás kurafi vagy. Átkozott, vén kéjenc. . - Rekedt volt
a hangja, s társai még részegségükben is kicsit kényelmetlenül
érezték magukat, amikor ránéztek. - Fogadni mernék, hogy
már akkor is fölállt a farkad, amikor megszülettél.
Wilson kuncogni kezdett. - Magam is assziszem.
Mindnyájan harsogva röhögtek egy darabig, és Croft megrázta
a fejét, mintha meg akarta volna állítani a szédítő kavargást az
agyában. - Mondok én nektek valamit, emberek - mondta.
- Mindnyájan stramm fickók vagytok. Nyavalyások vagytok
és zöldfülűek, de azért stramm fickók vagytok. Nincs bennetek
semmi hiba. - Furcsán elmosolyodott, egészen elferdült a szája,
aztán megint hangos röhögésbe tört ki. Nagyot húzott a kulacs-
ból. - Japcsalinál jobb barátot például el se képzelhet magá-
nak az ember. Akár mexikói, akár nem, őt ugyan senki le nem
pipálja. Még a jó öreg Red is ez az átkozott, vén disznó, akit
egy szép napon úgyis lelövök, még ő is csak jót akar a maga
hülye módján.
Redbe megint belényilallt a félelem, olyan élesen, mintha fúró
hatolt volna a fogába. - Fogd be a pofád, Croft - mondta.
Croft féktelen vidámsággal röhögött. - Tehetsz nekem egy
szívességet - mondta félreérthetetlen mozdulattal.
Reden újra erőt vett a rosszkedvű álmosság. - Szarháziak
223

vagytok mindnyájan - mondta, s bizonytalan mozdulattal, le-

mondóan legyintett.
Croft hirtelen kuncogni kezdett. Ez volt az első eset, hogy
emberei kuncogni hallották. - Pontosan úgy van, ahogy Galla-
gher mondta: az a nyavalyás úgy rángatózott ott a sárban, mint
a csirke, amelyiknek kitekerték a nyakát.
Wilson vele kuncogott; fogalma sem volt róla, min nevet
Croft, de ez egyáltalán nem zavarta. Elhomályosodott körülötte
a világ, minden bizonytalan volt s ugyanakkor gyönyörűséges.
Egyetlen érzés töltötte el: mérhetetlen szeretetet érzett bajtársai
iránt, akikkel együtt ivott. Kóválygó agyával valamilyen felsőbb-
rendű és szeretetre méltó lényeknek érezte őket. - A jó öreg
Wilson sosem fog pácba hagyni benneteket - mondta csukla-
dozva.
Red mordult egyet, és megdörzsölte orra hegyét, amely egé-
szen elzsibbadt. Valami különös ingerültség fogta el, s annyi
minden kavargott az agyában, hogy hiába próbálta rendezni
gondolatait. - Derék haver vagy, Wilson - mondta -, de
szart sem érsz. Én mondom nektek, szart sem ér az egész
bandánk.
- Red van részeg - mondta Martinez.
- Közönséges disznók vagytok mindnyájan - ordította Red.
A pálinka csak ritkán vidította fel. Eszébe jutott egy sor egyfor-
mán mocskos kocsma, maga előtt látta a csendesen iddogáló
embereket, akik rezignáltan bámulnak a pálinkáspoharak fene-
kére. Egy pillanatra szinte ó is maga előtt látta a pohár aljának
opálfényű gyűrűjét, behunyta a szemét, és a gyűrű most az
agyában kezdett kavarogni. Annyira részeg volt, hogy szédült,
mire kinyitotta a szemét, és csakazértis kihúzta magát. - Mind
le vagytok szarva - mondta.
Társai ügyet sem vetettek rá. Wilson körülnézett, és észre-
vette Goldsteint aki egyedül üldögélt a szomszéd sátor mellett;
s levelet írt. Wilson hirtelen elszégyellte magát hogy csak ők
isznak, s nem hívták meg a raj többi tagját is. Néhány másod-
percig nézte, milyen szorgosan kapirgál Goldstein ceruzája a pa-
píron, s hangtalanul mozog az ajka írás közben. Wilson rájött,
hogy szereti Goldsteint és valahogy zavarta, hogy Goldstein
nem iszik velük. Derék fickó ez a Goldstein - gondolta -, csak

224

mindig peche van. Úgy érezte, mintha Goldsteinből hiányozna

valami fontos tulajdonság, ami lehetővé tenné, hogy az életet
megértse.
- Hé, Goldstein - üvöltötte -, gyere ide!
Goldstein fölnézett, és bizalmatlanul elmosolyodott. - Na-
gyon köszönöm, de éppen a feleségemnek írok. - Hangja barát-
ságosan csengett, de egy kis félelem is érzett benne, mintha attól
tartott volna, hogy bántani akarják,
- Ugyan, hagyd a fenébe azt a vacak levelet - mondta
Wilson. - Ráér.
Goldstein sóhajtott egyet, fölállt, és odalépett hozzájuk. -,
Mit akarsz? - kérdezte.
Wilson röhögött. Hülyének találta a kérdést. - Hát azt,
hogy igyál egyet, a fenébe is! Mit gondósz, mi másért hítta!ak?
Goldstein tétovázott. Úgy hallotta hogy a pálínka, amit a
dzsungelben főznek, gyakran ártaImas. - Milyen pálinkátok
van? - próbálta húzni az időt. Igazi whisky vagy dzsungel-
szaft ?
Wilson megsértődött. - Kitűnő pájinka, a szencségit neki.
Ha engem kínána meg valaki, nem kérdeznék ilyeneket. - Gál-
lagher is fölmordult. - Vagy megiszod, vagy otthagyod, Icig
- mondta.
Goldstein elpirult. Attól való félelmében, hogy esetleg lenézik,
már azon volt, hogy elfogadja a pálinkát, de most megrázta
a fejét. - Köszönöm, nem kérek - mondta. Minek mérgezzem
meg magam? - gondolta. Szép kis dolog lenne magára hagyni
Natalie-t, hogy boldoguljon, ahogy tud. Az olyan ember, akinek
felesége meg gyereke van, nem kockáztathat semmit. Még egy-
szer megrázta a fejét, s ránézett a többiek szenvtelen arcára.-
Most tényleg nincs kedvem - mondta halkan, és aggódva várta,
mit fognak rá mondani.
Látszott, hogy mindnyájan mélységesen megvetik. Croft kikö-
pött, és elfordította a fejét. Gallagher viszont egyenest a szemébe
nézett. - A zsidók nem isznak - dünnyögte.
Goldstein tudta, hogy legokosabb volna sarkon fordulnia, és
folytatnia a levélírást, de mégis inkább bátortalanul megpróbálta
kimagyarázni magát. - Ó, én nagyon szívesen iszom - mondta
- Ha társaságban vagyok, meg étkezés előtt. . - Elakadt

225

a hangja. Tulajdonképpen már akkor tisztában volt vele, hogy

csak bosszúsága lesz, mikor Wilson odaszólt neki, de hiába
intette valamilyen belső hang, nem hallgatott rá.
Wilsonon látszott hogy dühös - Hülye alak vagy, Gold-
stein, és kész. - jókedvű volt és fölényes. s ugyanakkor dühös
is, hogy leereszkedett valakihez, aki olyan ostoba, mint Gold-
stein, s nem tudja megbecsülni a számára felajánÍott lehetőséget.
Akkor menj a fenébe, levelet írni! -- üvöltötte Red. Pocsék
hangulatban volt, sértette Goldstein alázatos és zavart arckife-
jezése. Mélységesen lenézte. amiért nem tudja eltitkolni érzéseit;
annál is inkább, mert abban a pillanatban pontosan tudta, mi fog
történni, amikor Wilson megkínálta pálinkával Goldsteint,
s részben mulatott, részben bosszankodott a dolgon. S most valami
irónikus elégedettség töltötte el, hogy csakugyan így történt. Vala-
hol a lelke mélyén még mindig érzett egy árnyalatnyi rokonszen-
vet Goldstein iránt de elfojtotta magában - Szart se ér az olyan
ember aki nem tud uralkodni magán - dörmögte.
Goldstein hirtelen sarkon fordult s elment. A kör összébb hú-
zódott, az emberek tovább ittak Szinté látható kötelék fűzte
össze őket. Lecsavarták a harmadik kulacs kupakját is.
Kár ót vele kedvességgel próbálkozni - mondta Wilson.
Martinez helyeslően bólintott. - Az issza meg pálinka, aki
fizetni érte. Potya nem van.

Goldstein megpróbált újból elmélyülni az írásban. De sehogy se

sikerült. Folyton azon járt az esze, miket mondtak neki bajtársai,
meg ő miket felelt rá, s nagyon szerette volna, ha olyan felele-
teket adott volna, amilyenek most jutottak az eszébe. Miért kell
folyton bosszantaniok? - tette fel magának a kérdést. s egy
pillanatig majdnem elsírta magát. Fogta a levelet, és még egy-
szer elolvasta, de nem volt képes odafigyelni a szavakra. Azt
tervezte. hogy a háború után hegesztőműhelyt nyit, s amióta
átkelt az óceánon, folyton erről tárgyalt feleségével a leveleiben.
Röviddel azelőtt, hogy Wilson rákiáltott, éppen abbahagyta az
írást. Csak fogta a kezében a ceruzát, és izgatott örömmel elkép-
zelte, milyen lesz, ha majd egyszer saját műhelye lesz, s meg-
226

becsült tagjává válik a helybeli társadalomnak. A dolog nemcsak

afféle holdkóros ábrándozás volt már ki is szemelte a helyet,
hogy hol lesz majd a műhely. és pontosan kiszámította, mennyi
pénzt spórolhat meg ő meg az asszony, ha a háború még egy
esztendeig vagy legföljebb kettőig eltart - optimista módon azt
képzelte, hogy hamarosan vége lesz -, sőt még azt is kiszámí-
totta, hogy akkor mennyit spórolhatnak meg, ha tizedessé vagy
őrmesterré léptetik elő.
Ez volt az egyetlen cróme, amióta elhagyta az Államokat. Éj-
szakákon át ébren feküdt a sátrában, a jövőt tervezgette, vagy
a fiára gondolt, és elképzelte, hol lehet a felesége éppen abban
a pillanatban. S néha, mikor úgy gondolta, hogy épp látogató-
ban van a rokonoknál, még azt is megpróbálta elképzelni, hogy
miről beszélgetnek, és halkan nagyokat kuncogott magában, mi-
kor eszébe jutottak a családi tréfák.
Most azonban nem sikerült ilyen gondolatokba temetkeznie.
Valahányszor megpróbálta felidézni magában felesége derűs, vi-
dám hangját, megütötte fülét bajtársainak ocsmány röhögése,
akik tőle balra még mindig ittak. Egyszer még a szeme is köny-
nyes lett, és haragosan megrázra a fejét. Miért gyűlölnek annyi-
ra? - kérdezte önmagától. Hiszen annyira igyekezett jó katona
lenni. Menetelés közben soha nem dőlt ki a sorból, volt olyan
erős, mint akárki más, és keményebben dolgozott, mint bajtársai
közül a legtöbben. Ha őrségen volt, sohasem kezdett el lövöldöz-
ni félelmében, akármilyen kísértést is érzett rá, de senki se vett
róla tudomást. Croft sohase ismerte fel az ő igazi értékeit.
- Antiszemita banda - morogta. A gojoknak egyeben se jár
az eszük, csak ringyók után szaladgálnak, meg leisszák magukat,
mint a disznók. Titokban irigykedett, hogy sohasem volt sok
barátnője, nem voltak jókedvű, lármás ivócimborái sem. Arról
a reményről már régen letett, hogy összebarátkozhatik bajtársai-
val: nem tudnak vele mit kezdeni, sőt kimondottan gyűlölik.
Goldstein elkeseredetten csapott öklével a tenyerébe. Hogy
engedheted meg, Istenem, hogy ilyen antiszemiták éljenek a vilá-
gon? Nem volt vallásos, mégis hitt valamilyen Istenben, egy
olyan Istenben, akivel veszekedni lehet, akinek szemrehányáso-
kat lehet tenni. Miért nem akadályozod meg, hogy ilyen dolgok
történjenek? - kérdezte elkeseredetten. Úgy érezte, hogy Isten

227

nagyon egyszerűen meggátolhatná, s mivel nem akadályozta

meg, úgy haragudott a maga saját külön Istenére, mint egy
apára aki jóságos ugyan de nem sokat törődik gyermekeivel.
Goldstein megint fogta a levelet, és folytatta az írást: "Hidd
el, drágám, néha annyira utálom az egészet, hogy a legszíveseb-
ben itthagynám. Borzasztó dolog ilyet leírni, de gyűlölöm a ka-
tonákat, akikkel együtt vagyok, goromba fráterekből álló, közön-
séges banda. Szavamra mondom, drágám. nagyon nehéz ilyen
körülmények között az embernek fennkölt eszményeket tartania
szem előtt. Néha bizony felteszem magamnak a kérdést: eltekint-
ve attól, hogy mi történik a zsidókkal Európában, vajon miért
is harcolunk. . ." Átolvasta, amit írt, aztán dühösen kihúzta.
Néhány percig csak ült, s jeges borzadály töltötte el egész
lényét.
Hirtelen ráeszmélt, hogy kezd megváltozni. Önbizalmát el-
vesztette már nem volt többé biztos magában. Gyűlölte vala-
mennyi bajtársát, akikkel együtt kellett élnie és dolgoznia, pedig
nem emlékezett rá, hogy a múltban lett volna idő, amikor ne
szeretett volna jóformán mindenkit, aki körülötte volt. Egy pil-
lanatra tenyere közé fogta a fejét, aztán ismét szorgosan írni
kezdett. "Van egy remek ötletem. Azt hiszem, nem ártana, ha
együttműködnénk az ócskavaskereskedőkkel. Sok olyan holmijuk
van amit csak meg kell forrasztani egy kicsit, hogy ismét hasz-
nálható legyen, még ha nem is olyan szép, mint újkorában. . ."

Wilson egyre nyugtalanabb lett. Órák óta üldögélt egy helyben,

s elégedett hangulata kezdett alábbhagyni. . Mindig így volt vele,
ha ivott: az első pár órában rendszerint vidámnak és elégedett-
nek érezte magát, jóindulat töltötte el mindenki iránt, de minél
többet ivott, annál inkább lenézte azokat, akik nem ittak. S egy
idő múlva rendszerint elfogta a vágy, hogy valami izgalmas
dolgot csináljon, kezdett unatkozni és kijózanodni. Izgett-moz-
gott a helyén. egyre izgatottabb lett, aztán hirtelen fölállt, és
otthagyta a kocsmát vagy a házat, ahol ivott, és elindult vala-
milyen kalandot keresni Gyakran előfordult, hogy másnap vala-
milyen ismeretlen nő ágyában ébredt föl vagy esetleg a csator-
zzs

nában vagy éppen a kis faház társalgójában, a díványon, a

lakásán. S csak ritkán tudott visszaenilékezni rá, hogy mi is
történt vele.
Most kiitta a harmadik kulacsot is az utolsó cseppig, és
hangosan sóhajtott egyet. A nyelve már alig forgott. - Most mi
a fenét csinálunk, emberek? - kérdezte.
Croft tántorogva fölállt, és megint röhögött. Egész délután
nevetgélt magában. - Én lefekszem aludni - jelentette be.
Wilson megrázta a fejét, és előrehajolt, hogy elkapja Croft
lábát. - Őrmester. . . csak azért is őrmesternek nevezlek, akár-
milyen nyavalyás alak vagy. . . őrmester, azért még nem kell
lefeküdni, mert egy-két óra múlva sötét lesz.
Gallagher félszegen mosolygott. - Nem látod, hogy ez a kur-
va Croft egészen elázott?
Croft lehajolt, és a gallérjánál fogva megragadta Gallaghert.
Akármilyen részeg vagyok is, egyikőtöknek sincs joga így
beszélni velem, de nem ám! - Aztán hirtelen visszalökte Gál-
laghert. - Nem felejtem el, mit mondtál. . . - Elakadt a hang-
ja. - Várj csak holnapig. Minden szavadra emlékszem.
Abbahagyta, megint elröhögte magát, s kicsit bizonytalan léptek-
kel elindult a sátra felé.
Wilson az üres kulaccsal gurigázott. Böfögött egyet. - Most
mi a fenét csinálunk? - tette föl megint a kérdést.
- Nyavalyás pálinka hamar elfogyni - mondta Martinez.
Hirtelen rosszkedvű lett, mert eszébe jutott, milyen sok pénzt
adott ki érte.
Wilson előrehajolt. - Ide figyeljetek, emberek. Van egy ötle-
tem. Tuggyátok. a japcsiknak kerekes kuplerájaik vannak, még
a frontra is ki tuggyák gurítani őket.
- Hát ezt meg honnét veszed? - kérdezte Gallagher.
Hallottam. Egész biztos. Szóval mi lenne, ha éccaka
a hátuk mögé osonnánk, oszt fognánk magunknak egy olyan
sárga ribit ?
Red kiköpött. - Mi a fenének? Csak nem azt akarod meg-
 nézni, hogy csakugyan vízszintes-e a vágás a punciján?
- Az kínai divat - mondta Wilson.
Gallagher dühösen előrehajolt: - Wilson, te biztos még nig-
ger nőkkel is lefekszel.

209

Wilson röhögött. - Le vagy szarva - jelentette ki. Már meg - Jobbra nézz! - üvöltötte Red.
Ót is elfogta a jókedv.
is feledkezett a tervéről. Most már túlzott óvatossággal mentek tovább, s mikor Galla-
Rednek megint eszébe jutottak a hullák ott a vízmosásban. gher megbotlott, a többiek
fölháborodva fordultak vissza-
Különös izgalom fogta el, mikor maga elé képzelte őket. Zava- A szencségit, nem tucc
vigyázni? - förmedt rá halkan Wílson.
rosan kóválygó agyába belehasított a félelem, és megint hátra- Ő maga hetykén lépkedett,
csak egy egész kicsit volt bizonytalan
nézett. - Mért nem keresünk gy-két emléktárgyat? - ordította a lába. Elkezdett fütyörészni.
Elérkeztek a drótsövény kapujához,
szinte eszelősen. s keresztülbotorkáltak egy mellig érő kunai-fűvel borított réten.
- Hol a fenébe? Gallagher folyton elesett és káromkodott, s Wilson minden egyes
- Kell lennie errefelé néhány döglött japcsinak - mondta alkalommal hátrafordult, s az
ajkára tette az ujját.
Red. Csak azért se nézett megint hátra. Miután megtettek vagy száz métert, elértek a
dzsungel szélére.
Wilson kuncogni kezdett. - Van is. De van ám - mondta Egy darabig a dzsungellel
párhuzamosan kanyarodtak a fűben,
izgatottan. - Vagy két-háromszáz lépésre a kantinos őrmester míg egy ösvényre nem
bukkantak. Valahol messze eldördült egy
butikjától ütközet vót. Emlékszem is, hogy ott gyüttünk el mel- ágyú, és Martinez
összerezzent. Szakadt róla a veríték, és na-
lette egészen közel. gyon rossz hangulatban volt. - Hol lenni istenverte csatatér?
Martinez izgatottan megszólalt. - Éjjel, mikor mi folyónál, - kérdezte.
és jönni japcsik. Akkor éjjel majdnem idáig jönni japcsik. - Pontosan az ösvény végén -
mondta Wilson. Eszébe
- Bizony - mondta Wilson. - Úgy hallottam, itt még jutott a negyedik kulacs whisky amit
eldugott, s megint kuncog-
tankjaik is vótak. ni kezdett. - Már csak egy kicsit kell menni - magyarázta
- Hát akkor gyerünk - dörmögte Red. - Jól fog jönni egy- a többieknek. Vagy százötven
métert haladtak botorkálva az
két emléktárgy. ösvényen, s egy keskeny útra lyukadtak ki. - Ezt a japcsik
Wilson fölállt. - Ha becsípek, mindig muszáj járkálnom csinálták - mondta Wilson.
egyet. - Nyújtózott egyet. - Na gyerünk emberek! - Most hol vannak azok a kurva japcsik?
- kérdezte Gál-
A többiek bambán bámultak rá. Kábulatban voltak, s eddig lagher.
csak összevissza fecsegtek. Beszéltek, de fogalmuk se volt róla, - Hajaj, jó messze -
nyugtatta meg Wilson. - Itt vertük
mit, s most Wilson tettvágya zavarba hozta őket. - Gyerünk, vissza őket.
emberek! - ismételte meg Wilson. Gallagher szaglászni kezdett. - Már érzem a bűzüket-
Engedelmeskedtek, mert egészen tehetetlenek voltak; bárkinek jelentette ki.
engedelmeskedtek volna, aki parancsot ad nekik. Wilson fölkapta - Nem csuda - mondta
Wilson. - Úgy hallottam, egész
a puskáját, mire a többiek is vállukra vetették a magukét. csomó hever errefelé.
- Hova a fenébe megyünk? - kérdezte Gallagher. Az út egy kókuszligeten, aztán egy kunai-
fűvel borított réten
- Csak gyertek utánam, emberek! - mondta Wilson. Meg- vezetett keresztül. Ahogy tovább
haladtak, minden lépésnél
eresztett egy részeg kurjantást. ismerős bűz áradt feléjük az út mindkét oldaláról. Édeskés,
ürü-
Libasorban, le-lemaradozva utána baktattak. Wilson keresz- lék-, szemét- és mocsárszagra
emlékeztető enyészetszag volt.
tülvezette őket a táboron. Jókedve ismét visszatért, még nótára Erőssége és jellege folyton
változott; néha mintha rothadó
is gyújtott: - Vezess haza, pajtás. . krumpli undorító szaga csapta volna meg az orrukat,
néha meg
Néhány katona megbámulta őket, s Wilson megállt. - Em- olyan bűz volt körülöttük, mint
egy borz odújában.
berek! Lehet, hogy az istenverte tisztek figyelnek minket. Visel- - A szentségit! -
káromkodott Red. Megkerülte egy japán
keggyetek hát, ahogy katonához illik, az istenfátokat! katona hulláját, amely összezúzva
hevert az úton.

230 231

A rétet szegélyező kókuszligetekben le voltak szaggatva a fák

lombjai, s a törzsük fekete meg barna volt, mintha aszály szárí-
totta volna ki őket. A legtöbb fának még az ágai is letörtek,
olyan elhagyatottan és csupaszon meredtek az égnek, mint vala-
mi cölöpsor a tengerparton, apály idején. Zöld színnek még csak
nyomát sem lehetett látni a ligetekben.
Az egész környék tele volt kiégett tankok fekete sziluettjeivel;
úgy olvadtak bele az összeroncsolt fák és a körülöttük szénné
égett kunai-fű hátterébe, mintha álcázva lettek volna; a gyerek-
lapok találós képein van így elrejtve a lombok közé a híres embe-
rek arca. Az egész területet roncsok borították. Mindenfelé halott
japán katonák hevertek, és egy kis domboldalban, ahol a japánok
néhány órára beásták magukat, a tüzérségi lövedékek hatalmas
lyukakat ütöttek a földbe.
A katonák keresztülbaktattak a réten, amely körülbelül ne-
gyed mérföldnyire nyúlt el. A fűben megpillantottak néhány két-
rét görnyedt hullát; egyáltalán nem úgy festettek, mint akik örök
nyugalomra tértek: iszonyúan torz mozdulatokba dermedtek. Ki-
kerülték őket, aztán tovább-botorkáltak az úton. Néhány méterrel
odább egy szétrombolt japán hernyótalpas vontatóra meg egy
amerikai tankra bukkantak; oldalukra dőlve úgy támaszkodtak
egymásnak, mint két roskadozófélben lévő, öreg épület. Együtt
égtek ki, koromfeketék voltak és nyomorékok. A japán hullákat
még nem szállították el. A hernyótalpas vontató sofőrje félig ki-
borult az ülésről. Feje fülétől az álláig szétroncsolódott, s föl-
puffadva hevert a vontató hágcsóján. Egyik lába beszorult az
-összetört szélvédő szilánkjai közé, a másik leszakadt a törzséről,
s a halott fejével derékszögben hevert a földön, mintha nem is
hozzá tartozott volna.
Nem sokkal messzebb egy másik japán a hátán feküdt. Hatal-
mas lyuk tátongott a hasán, s a lyukon mint egy óriási fehér
tengerirózsa püffedt szirmai türemlettek ki a belei. A fehér belek
körül rikítóan vörösnek tűnt a hasán a hús. Két kezét halálos
görcsbe merevedve a sebe köré szorította. Mintha föl akarta
volna hívni rá a figyelmet. Semmitmondó, barátságos arca volt,
vonásai nem túl élesek, s mintha megnyugodott volna a halál-
ban. Két lába és a feneke fölpüffedt, úgy feszült rajta a nadrág,

232

mint egy Napóleon-korabeli dandyn a harisnya. Olyasféle be-

nyomást tett, mint egy baba, amelyikből kijött a tömés.
Rá merőlegesen hevert a földön egy harmadik katona. Ennek
a mellén tátogott iszonyú seb. Dereka és felsőteste megégett,
amikor megpróbált kijutni valahogy a hernyótalpasból, s most
szétvetett lábbal, felhúzott térddel feküdt a földön. Megperzse-
lődött egyenruhája szétszakadt, s látni lehetett elégett nemi szer-
vét. Kis hamucsomóvá zsugorodott össze, s a szőr olyan volt az
ágyékán, mint az acéldrót.
Wilson tapogatózva keresgélni kezdett a roncsok körül, aztán
felsóhajtott. - Minden emléktárgyat elvittek mán.
Gallgher részegen tántorgott ide-oda. - Kicsoda? Ki a fene
vitte el? Te magad loptad el, Wilson, te hazug disznó.
Wlson rá se hederített. - Mondhatom, mégiscsak gyalázat,
hogy nekünk, akik egy álló héten át kockára tettük az életünket,
egyetlen emléktárgyat se hagytak. - Hangja egészen elfulladt
keserűségében. - Szégyen, gyalázat! - ismételte meg düny-
nyögve.
Martinez megpiszkálta cipője orrával a megégett hulla nemi
szervét. Alig hallható nesszel esett szét: mintha szivarhamuba
bökött volna az ujjával. Egy kis kéjes érzés fogta el, ez azonban
hamarosan beleveszett rosszkedvébe. A pálinka lehangolta, s le-
hangoltsága útjuk során csak fokozódott; nem iszonyodott és nem
is félt a hulláktól; halálfélelme semmi összefüggésben nem volt
sem a szagokkal, sem a szörnyű torzulásokkal, amelyeket a halál
idézett elő az emberi testeken. Nem tudta volna megmondani,
miért olyan rosszkedvű s megpróbált valami magyarázatot talál-
ni rá. Sajnálta, hogy olyan sok pénzt adott ki a whiskyre, s már
egy félórája azt számítgatta, mennyi idő alatt sikerül újra akkorá
összeget megtakarítani a zsoldjából.
Red nekitámaszkodott a vontatónak. Szédült, és megkapasz-
kodott a -sárhányóban. Közben véletlenül megmarkolt valami
pépes gyümölcsöt, s gyorsan eldobta. A gyümölcs piros volt,
körtére emlékeztetett s Red még sose látott ilyet. - Honnan
a fenéből került ez ide? - kérdezte dühösen.
- Japcsi kaja - mondta Wilson.
- Mi ez?
233

- Nem tudom - vont vállat Wilson, és odább rúgta a gyü-

mölcsöt.
Redet ittassága ellenére hirtelen szorongás fogta el. Egy pil-
lanatra megint eszébe jutott Hennessey. - Hé, Wilson, hol az
istenben vannak azok az emléktárgyak? - kérdezte elkeseredve.
- Gyertek csak utánam, emberek - felelte Wilson.
Otthagyták a két kiégett járművet, és egy kicsit körülnéztek
az út menti dombon, ahol a japánok annak idején beásták magu-
kat. Az alacsony dombot valamikor át- meg átszelték a lövész-
gödrök és lövészárkok, de a tüzérségi tűz majdnem valamennyit
szétrombolta. A homokfalak bedőltek, úgy festettek, mint azok
a gödrök amelyeket a strandon ásnak a gyerekek, aztán mikor
otthagyják, a felnőttek széttapossák őket. Mindenfelé halott ja-
pánok hevertek. körülbelül húsz-harminc katona, kettes, hármas
négyes csoportokban szétszórva. Köztük ezernyi kisebb-nagyobb
tárgy hevert szerteszét hányva a földön, s a dombról olyan
átható bűz szállt az ég felé, mint az égő szemét szaga. Volt ott
rohadt élelmiszer meg egy csomó félig üres lőszerrakasz, amely-
nek tartalma szétszóródott a földön. Hátizsákok, rozsdás puskák,
cipők, kulacsok és rothadó húsdarabok borították tarka össze-
visszaságban a letarolt földet. A dombon nem volt még öt négy-
zetméternyi terület sem, ahol ne hevert volna valamilyen hulla-
dék, kaotikus összevisszaságban. A japánok már egy hete
halottak voltak, felpüffedtek, óriásra dagadt a lábuk meg a ha-
suk, fenekükön szétrepedt a nadrág. Megzöldültek, bíborpirossá
váltak, sebeikben kukacok lakomáztak, ellepték a lábukat.
Körülbelül másfél centiméter hosszú kukacok voltak, olyanok,
mint egy puskagolyó, azzal a különbséggel, hogy a színük a ha-
lak hasának színére emlékeztetett. Fürtökben nyüzsögtek a hullá-
kon, ahogy a méhek rajzanak a méhész feje körül. A sebeket
már nem is lehetett látni, mert a kukacok az oszlásnak indult
hullákat teljesen ellepték bágyadtan mászkáltak rajtuk. Galla-
gher részegen bámulta, ahogy egy csomó kukac eltűnt egy halott
tátott szájában. Valahogy arra számított, hogy a kukacok vala-
milyen hangot fognak kiadni és elöntötte a méreg, mikor látta,
hogy némán, mohón zabálnak: Félelmetes bűz volt, s a hullák
fölött sóráran röpködtek a legyek
- Rohadt legyei! - dünnyögte. Megkerült egy hullát, és

234

fölvett a földről egy kis papendeklit. A papír teljesen el volt

ázva, szétesett az ujjai közt; fölvett néhány kis üvegfiolát is,
valamilyen sötét folyadék volt bennünk s néhány pillanatig ko-
moran meredt rájuk. - Hát ez meg mi? - kérdezte. Senki sem
felelt, mire megint ledobta a fiolákat a földre. - Csak azt sze-
retném tudni, hol a frászban vannak azok az emléktárgyak!
Wilson megpróbálta hátrahúzni egy rozsdás puska závárját.
- Egy napon úgyis szerzek magamnak egy olyan szamuráj kar-
dot - jelentette ki. A puskatussal megbökött egy hullát, s gri-
maszt vágott. - Rohatt hullák vagyunk mindnyájan, emberek,
rohatt hullák. - A halott melléből kiállt néhány borda, és a késő
délutáni világításban ezüstösen csillogott. A húsos részek undo-
ritóan barnászöldek voltak. - Éppúgy néz ki, mint egy birka-
comb - állapította meg Wilson. Megint sóhajtott egyet, s el-
indult lefelé a domboldalon. A domb másik oldalán volt néhány
természetes barlang, s az egyikben vagy féltucat halott japán
hevert egy csomó dobozon meg ládán. - Hé, emberek! - üvöl-
tötte Wilson. - Találtam nektek valamit. - Rettentően büszke
volt. Társainak részeg gúnyolódása sértette az önérzetét. - Ha
a jó öreg Wilson aszongya, hogy talál valamit, akkor talál is.
Az úton teherautó robogott a tábor felé. Wilson utánaintett,
mint egy gyerek, aztán leguggolt és bekukucskált a barlangba.
A többiek is köréje gyűltek, és szemügyre vették az üreget.-
Egész csomó katonaláda van ott benn, emberek
- Közönséges deszkaládák - mondta Red.
- Én is épp aszt mondom - felelte Wilson. - Kiüríttyük
őket, osztán magunkkal visszük.
Red káromkodott egyet. - Ha láda kell, kaphatsz a törzs-
századnál eleget.
Ugyan - felelte Wilson -, azok a ládák, amiket ott
adnak, közönséges bóvlik. Ezek meg úgy vannak megcsinyáva,
ahogy meg kell csinyáni egy ládát.
Red megint benézett a barlangba. - Itt egyen meg a lene,
ha egy ilyen vacak ládát az egész úton visszacipelek.
Martinez néhány méterrel tovább ment. Fölfedezett egy hul-
lát, amelynek nyitott szája tele volt aranyfogakkal. Képtelen volt
levenni a szemét a lenyűgöző látványról. Megállt a holttest fö-
lött, és alaposabban szemügyre vette a fogakat. Legalább hat-hét

235

fog volt, láthatólag tiszta aranyból, s Martinez óvatosan hátra-

lesett a többiek felé, akik éppen akkor mentek be a barlangba.
Hirtelen mohó vágy fogta el, hogy megszerezze az aranyfoga-
kat. Hallotta, hogy botorkálnak és szitkozódnak a barlangban
a többiek, s akár akarta, akár nem, újra meg újra lenézett a hulla
tátott szájára. Ez már úgyse éi vele semmit - dünnyögte magá-
ban. Izgatottan megpróbálta fölbecsülni, mennyit érhetnek a fo-
gak. Legalább harminc dollár - gondolta.
Elfordult, aztán megint visszament. A csatatéren néma csönd
volt, s egy pillanatig csak a dombon nyüzsgő legyek hangos
zümmögése hallatszott. Odalenn a völgyben mindenből áradt
a bűz. Mindenfelé megcsonkított holttestek és összetört járművek
hevertek. Úgy festett az egész, mint egy ócskavastelep, rozsda-
vörös és fekete volt minden, csak itt-ott látszott egy-egy zöld
fűsáv. Martinez megrázta a fejét. Milyen büdös minden. Egy
elhajított puska hevert a lábánál, gondolkodás nélkül fölkapta,
és a puskatussal lesújtott a hulla szájára. Mintha egy nedves,
rothadó fatönkre sújtott volna le a fejsze. Martinez fölemelte
a puskát, és még egyszer lesújtott. A fogak szerteszét szóródtak.
Néhány leesett a földre, néhány meg ott feküdt a hulla szétron-
csolt állán. Mrtinez eszelős sietséggel összeszedett négy-öt
'; aranyfogat, és bedugta a zsebébe. Iszonyúan izzadt, s félelmét
mintha egész testébe szétpumpálta volna hevesen dobogó szíve.
Néhány mély lélegzetet vett. Aztán lassan megnyugodott. Valami
) bűntudattal vegyes öröm töltötte el, és eszébe jutott, hogy gye-
rekkorában egyszer kilopott néhány pennyt anyja erszényéből.
- A szentségit neki - mondta fennhangon. Izgatottan töpren-
geni kezdett hogy vajon mikor tudja majd eladni a fogakat. Ide-
gesítette a hulla tátott, szétzúzott szája, s a lábával hasra fordí-
totta a holttestet. Előbukkant egy sereg kukac, s Martinez
megborzongott. Megint elfogta a rettegés, megfordult, és bement
a többiek után a barlangba.
A barlang nem volt nagy, s nyomasztóan nyirkos volt benne
a levegő. A katónákról csurgott a veríték, pedig úgy érezték, hogy
hűvös van. A hullák úgy hevertek a ládákon, mint a liszteszsákok,
s ha megpróbáltak elmozdítani egyet, úgy nyüzsögtek alatta
a kukacok, mint az apró halak. A barlangban is minden össze-
vissza volt dobálva, elszenesedett holmik, rozsdás fémdarabok,

236

aknaszilánkok fölszakított lőszerrakaszok meg néhány rakás

szürke hamu hevert a földön, mint valami szemétládában; itt-ott
látható volt egy-egy emberi testrész is, s egy-egy megszenesedett
sípcsont állt ki a rakás piszokból és hamuból. A bűz olyan átható
és kábító volt, mint az éter.
Nem tudunk innen kiszedni egyetlen rohadt ládát sem-
mondta Red. Hányingere volt, s a háta már kezdett fájni az
erőlködéstől, hogy a holttesteket elmozdítsa, mert nagyon vigyá-
zott, hogy csak az ujja hegyével érjen hozzájuk.
Hagyjuk a fenébe ezt az egész nyavalyát - mondta Gál-
lagher. A barlang bejárata előtt szinte vakítóan csillogott a nap-
fény.
Ne haggyuk abba emberek, jó? - könyörgött Wilson. El-
határozta; hogy mindenképpen elvisz egy ládát.
Martineznek a szemébe folyt az izzadság. Ingerült volt és
türelmetlen. - Most már menni, ugye? - vetette fel a kérdést.
Wilson félrelökött egy holttestet, s rémült kiáltással hőkölt
vissza. Az egyik láda tetején kígyó ült, s lassan mozgatta jobbra-
balra a fejét. A katonák iszonyodva lapultak a barlang szemközti
falához. Red kibiztosította puskáját, és óvatosan megcélozta a kí-
gyó fejét. Remegett a keze, és iszonyodva meredt a kígyó lapos
szemeibe. - E1 ne hibázd - suttogta Wilson.
A lövés akkorát csattant a szűk barlangban, mint egy ágyú.
A kígyó feje szétroncsolódott, s a teste még néhány másodpercig
kétségbeesetten vonaglott. Borzadva nézték, szinte belesüketülve
a nagy lármába. - Ki innen, minél hamarább! - kiáltotta
Gallagher.
Eszeveszett sietségükben, hogy minél előbb kijussanak a bar-
langból, majd feldöntötték egymást. Páni rémület vett erőt rajtuk.
Wilson a barlang előtt megtörölte az arcát, és mély lélegzetet vett.
- Assziszem, mégse viszek innen magammal ládát - jegyezte
meg közönyösen. Most nagyon fáradt volt, és nyugtalansága is
alábbhagyott. - Assziszem. most mán visszamehetünk.
A katonák lemásztak a dombról, és visszaindultak a tábor felé
vezető úton: Elhaladtak egy kibelezett tank mellett, amely tehetet-
lenül feküdt az út mentén, hernyótalpa összetört és megrozsdá-
sodott, úgy festett, mint egy őskori óriásgyík csontváza. - Az
a büdös kígyó is nemsokára így kinéz - mondta Martinez.

237

Red dörmögött valamit. Szemügyre vett egy holttestet amely

majdnem meztelenül feküdt a hátán. Nagyon beszédes hulla volt
mert egyetlen seb sem látszott a testén, és merev ujjai görcsösen
markolászták a földet, mintha még utoljára megpróbált volna
választ kapni a mindig hiába föltett kérdésre. Meztelen vállai
iszonyú fájdalmában összehúzódtak, és könnyen el lehetett kép-
zelni, milyen szenvedő kifejezés ült volna a szája körül, csakhogy
h h ttestnek nem vult feje, s Red valami tompa fájdalmat érzett,
i soha nem fogja láthatni ennek a katonának az arcát. A mez-
telen holttest nyakán csak egy véres húsdarab lógott. Az volt az
érzése mintha a test hallgatásba burkolózva pihent volna.
Red hirtelen ráeszmélt, hogy már teljesen józan és nagyon
elcsigázott. Társai már jó néhány méterrel megelőzték, de ő csak
állt, és nézte a holttestet, fogva tartotta valamilyen érzés, amit
képtelen lett volna szavakba foglalni. Valahol az agya egyik
rejtett zúgában felvillant benne a gondolat, hogy ennek az ember-
nek is voltak egyszer vágyai, és valószínűleg mindig hihetetlen-
nek tartotta, hogy ő is meg fog halni egyszer. Ez az ember is volt
egyszer kisgyerek, kamasz és fiatalember voltak ábrándjai és
emlékei. Mintha életében először látott volna hullát, Red meg-
lepődve és rémülten eszmélt rá, hogy egy ember nagyon-nagyon
törékeny valami.
Még mindig érezte a barlang szagát, és a holttest ugyanolyan
irtózattal töltötte el amilyet akkor érzett, amikor egyszer egy
rakás emberi ürülékbe lépett egy pázsit kellős közepén. Ugyanaz
a különös undor fogta el akkor is, mint most, ennek a fej nélküli
holttestnek a láttán Tudta, hogy a bűzlő holttest rövid idő múlva
eltűnik a földben nem marad belőle semmi. Most azonban irtó-
zatosan büdös volt, s ez a bűz borzadályt keltett Red lelkében.
Még mindig orrában volt a barlang bűze, s ez még csak fokozta
iszonyodását. Az enyészet kezdeti, meleg szagától eddig az átható,
undorító bűzig orrában érzett szinte minden szagot, s beleborzon-
gott, mintha hideg ujjak futottak volna végig a hátán. Olyan szag
volt ez, amilyet, úgy gondolta, akkor érzett volna, ha egy koporsó
fedelét emelte volna fel, s amíg ott állt a test fölött, nem tudott
szabadulni ettől a szagtól, nézte a testet, és nem látott semmit
nem gondolt semmire, agyában ott kavargott az élet, a halál és
saját halandóságának fizikai tudata.

238

Aztán elmúlt az egész, és Red továbbment, egy-egy pillantást

i vetve az út két oldalán a háború iszonyú nyomaira. A bűz
továbbra is fullasztó volt. Így mészárolják le egymást a hangyák
is - gondolta. A többiek után igyekezett,aztán komor hangulat-
ban baktatott mellettük,égig a kókuszligeten és az ösvényen.
A pálinka hatása már elmúlt,szótlanul haladtak. Rednek fájt
a feje. Megbotlott egy gyökérben elkáromkodta magát; aztán
minden összefüggés nélkül dörmögni kezdett: - Hogy a fene
enné meg,igazán nem lehet semmi különös az emberben,ha
ilyen büdös tud lenni a halála után

A második zászlóaljnál Wyman éppen akkor sebzett meg egy

férget. Hosszú szőrös hernyó volt,fekete meg aranyszínű,s Wy-
man egy ágat döfött bele. A hernyó tekeregni kezdett,aztán a há-
tára fordult. Kétségbeesetten vergődött,megpróbált visszafordul-
i ni, de mikor sikerült neki, Wyma a hátához nyomta égő
cigarettáját. A hernyó megvonaglott teljes hosszában kinyúlt,
aztán L alakban meggörbült lábai kétségbeesetten kapálództak
a levegőben. Pontosan úgy festett,mintha hiába próbált volna
lélegzethez jutni.
Ridges undorodva figyelte,mit művel Wyman,hosszú,kövér
arca egészen ráncos lett,ahogy összehúzta a szemöldökét.- Nem
volna szabad így bánni egy nyomorult féreggel - mondta.
Wyman elmerülten figyelte a vergődő rovart,és a közbeszólás
feldühítette. Egy kis szégyenkezést is érzett. - Mért ne volna
szabad? Mire jó egy ilyen nyavalyás hernyó?
Ugyan már - sóhajtott Ridges -hiszen nem ártott ne-
ked. Miért nem hagyod békén?
pi Wyman odafordult Goldsteinhez. - Ni csak a prédikátor
egészen lázba jött egy vacak féreg miatt.- Gúnyosan röhögött,
aztán hozzátette: - Megöltem Isten egyik teremtményét,mi?
t Goldstein vállat vont.- Mindenki a saját szemszögéből nézi
a dolgokat - felelte csöndesen.
Ridges konokul leszegte a fejét.- Könnyű dolog tréfálkozni
az emberencsak azért,mert hisz a Szentírásban.
- Míért,a húst talán nem eszed meg? - kérdezte Wyman.
Örült,hogy sikerült megfelelő ellenérvet találnia,mert rendsze-
239

rint kisebbrendűségi érzése volt a raj legtöbb tagjával szemben.

- Hogy a fenébe vagy képes megenni a húst, ha így felizgatod
magad egy nyomorult hernyó miatt?
A két dolog nem ugyanaz. A hernyót nem eszed meg.

1
Wyman egy kis földet szórt a hernyóra, és figyelte, hogy pró-
bálja kiszabadítani magát alóla. - Nem nagyon vettem észre,
hogy gátlásaid lettek volna, ha arról volt szó, hogy meg kell ölni
egy-két japcsit - mondta.
Azok pogányok - mondta Ridges.
Bocsánat - szólt közbe Goldstein -, de azt hiszem, ebben
ben az olt igazad. Néhány hónapja olvastam egy cikket, ami-
írva, hogy Japánban több mint százezer keresztény
van.
Ridges megrázta a fejét. - Hát azok közül nem is szeretnék
egyet se megölni - mondta.
- De muszáj - mondta Wyman. - Miért nem ismered el
hogy nincs igazad
?
- Az Úr bizonyára meg fog óvni tőle, hogy lelőjek egy
keresztényt - felelte makacsul Ridges.
Ehl
- Márpedig én szentül hiszem - mondta Ridges. Pedig
i nagyon fel volt dúlva. A vergődő rovarról eszébe jutott, hogy
néztek ki a japán katonák hullái akkor reggel, miután megpróbál-
tak átkelni a folyón. Pontosan olyanok voltak, mint az apja
farmján elhullt állatok. Eddig azzal próbálta megmagyarázni
1 magának a dolgot, hogy ez azért volt mert a japánok pogányok,
de Goldstein szavai most megzavarták. A százezer igen nagy
szám; Ridges azt hitte, hogy legalább a fele Japán lakosságának,
s most eszébe jutott, hogy azok közül a halottak közül, akik akkor
reggel ott úszkáltak a folyóban, egészen biztos keresztények
voltak néhányan. Töprengett egy-két pillanatig, aztán rájött a
megoldásra. Egészen egyszerűnek tűnt a szemében.
- Hiszed-e. hogy az embernek lelke van? - kérdezte Wy-
mantől.
- Nem tudom. Mi a fene az a lélek?
Ridges kuncogni kezdett. - Na látod, mégse vagy olyan okos,
mint amílyennek tartod magad. A lélek az, ami elszáll az ember-
ből, ha meghal. . . az, ami fölmegy a mennyekbe. Ezért néztek ki
240

a japánok olyan rondán, amikor ott úszkáltak a folyóban, ezért

! nem voltak olyanok, mint amikor még éltek. Az a bizonyos fontos
valami, a lélek, elszállt belőlük.
- Ugyan már, ki a fene tudhatja ezt? - mondta Wyman.
Í Rendkívül bölcsnek képzelte magát
A hernyó éppen akkor döglött meg az utolsó maroknyi föld
alatt, amit rászórt.

Wi kor gymaga itta meg a negyedik üveg whiskyt aznap éjszaka

ségen volt. Egy kicsit megint berúgott tőle, s újból
i elfogta a nyugtalanság Ott ült a gödör szélén, idegesen lesett át
) a drótakadályon, s szinte minden pillanatban helyzetet változ-
tatott. Feje hol egyik, hol a másik oldalra bukott s alig tudta
nyitva tartani a szemét. Az akadályon túl, körülbelül tizenöt
! méterre volt egy bokor, az idegesítette. Tudniillik árnyékot vetett,
az árnyék egészen a dzsungelig ért. és Wilson az árnyékos terü-
letet nem látta tisztán. Minél jobban meregette a szemét, annál
ingerültebb lett. Az istenedet. te rohadt bokor, dünnyögte magá-
ban, azt hiszed, hogy majd elbújhat mögötted egy japcsi. mi?
Megrázta a fejét. Engem ugyan nem fog orozva megtámadni
egyetlen rohadt japcsi se.
Kimászott a gödörből, és néhány lépést tett előre. A lába reme-
gett s ettől még jobban dühbe gurult. Megint bebújt a gödörbe,
és kile tt a bokorra. - Ki az isten parancsóta neked, hogy pont
odanőj. - kérdezte fennhangon. Ha behunyta a szemét, nagyon
szédült, és az álla zsibbadt volt, mintha egy darab szivacsot rág-
csált volna. - Ha ilyen rohatt bokor van az ember előtt, még
. csak el sem aludhat az őrségen - dünnyögte. Sóhajtott egyet,
aztán elkezdte elóre-hátrarángatni a géppuska závárját. Beigazí-
totta a csövet, és megcélozta a bokor tövét. - Nem én mondtam,
hogy odanőj - dörmögte, aztán megrántotta a ravaszt. A fegyver
markolata vadul rángatózott a tenyerében, miközben leadott egy
hosszú sorozatot. Mikor abbahagyta a tüzelést, a bokor még
mindig ott állt a helyén, mire Wilson dühében megint lőni kez-
dett.
A földerítők, akik körülbelül tíz méterrel mögötte aludtak,

241

iszonyúan megrémültek a géppuskatűztől. Úg riadtak fel álmuk-

ból, mintha áramütés érte volna őket tejüket beütötték a földbe,
aztán négykézlábra álltak. i Vem tudták, hogy Wilson tüzel; azt
hitték, hogy megint a japánok támadnak, néhány iszonyú másod-
percig az álom és az ébrenlét határán tántorogtak, s mindenféle
ijesztő lehetőség megfordult az agyukban.
Goldstein azt hitte, hogy őrségen van és elaludt. Kétségbeeset-
ten suttogta többször egymás után - Igazán nem aludtam, csak
lehunytam a szemem, hogy becsapjam a japcsikat, ébren voltam,
esküször, hogy ébren voltam.
Martinez hangosan nyöszörgött: - Visszaadni a fogak, ígé-
rem, visszaadni a fogak.
Wyman azt álmodta, hogy kicsúszik a kezéből a páncéltörő
ágyú, és kiabálni kezdett: - Igazán nem én vagyok a hibás.
Goldstein engedte el. - Bűntudatot érzett, de a következő pilla-
natban fölébredt, és elfelejtette az egészet.
Red a hasán feküdt, és azt gondolta, hogy az a szuronyos japán
katona lőtt utána. - Gyere csak, te disznó, gyere csak - mo-
rogta.
ENGEM akarnak elcsípni - gondolta Gallagher.
S Croftot ugyanolyan dermesztő félelem fogta el egy pillanat-
ra, mint amikor a japánok támadásra indultak a folyón keresztül;
ó ott ült a géppuska mellett, s mintha keze-lába hozzá lett volna
kötözve. Mikor a második sorozat is felhangzott, egyszerre fel-
szabadult, és elüvöltötte magát: - HÁT GYERTEK, ÉS KAP-
jATOK EL! - Arcát kiverte a veríték, s a földön kúszva elindult
Wilson felé. - FELDERÍTŐK! RIADÓ! ELŐRE! - üvöltötte.
Még mindig nem volt egészen biztos benne, hogy a folyó mellett
vannak-e vagy sem.
Wilson megint tüzelni kezdett, és Croft ráeszmélt, hogy Wílson
lő, és nem a japánok. A következő pillanatban már arra is rá-
jött, hogy messze vannak a folyótól. a második zászlóalj táborá-
ban. Beugrott Wilson mellé a gödörbe, és megragadta a karját.
- Mi a fenére lősz? - Croft tulajdonképpen csak most ébredt
föl egészen.
- Kinyírtam - mondta Wilson. - Elintéztem azt a rohadt
csirkefogót.
- Kit? -- suttogta Croft.

242

- A bokrot. - Wilson előremutatott. - Ott ni. Nem láttam

keresztül rajta. Egészen dühbe hozozt.
A többi földerítő óvatosan kúszott előre. - Japánokat nem hal-
lottál ? - kérdezte Groft.
- Hallott a fene - mondta V'ilson. - Csak nem képzeled,
hogy ha japcsit láttam volna, géppuskával lövök? Puskával lűt-
tem vóna. Mit gondósz, elárulom egy tetves japcsinak, hogy hun
a géppuskaállás ?
Groft alig bírta elfojtani éktelen dühét. Vállon ragadta Wil-
sont, és istentelenül megrázta, noha Wilson jóval magasabb volt
nála. - Esküszöm. . . esküszöm - suttogta rekedten - hogy
ha még egy ilyen zűrt csinálsz, Wilson, a saját kezemmel lőlek
agyon. Én. . . - kifulladt s egész testében remegett az izgatott-
ságtól. - Vissza! - szólt rá a többiekre, akik már a gödörig
kúsztak. - Rohadt vaklárma volt az egész.
- Ki lőtt? - suttogta valaki.
Vissza! - parancsolt rájuk ismét Croft.
Aztán megint Wilson felé fordult. - A sok disznóság miatt,
amit csináltál most már végleg rákerültél a feketelistámra. - Ki-
mászott a gödörből, visszament a sátrába, és bebújt a pokrócai
alá. Észrevette, hogy a keze még mindig remeg.
Wilson el volt képedve. Nem tudta elfelejteni, milyen jókedvű
volt Groft délután, és nem értette, miért haragudott meg ilyen
hirtelen. Mi az istenen lehet így feldühödni? - tűnődött. Kun-
cogni kezdett, aztán eszébe jutott, milyen istentelenül megrázta
Croft. Ettől megint dühbe jött. - Akármilyen régóta ismerjük is
egymást - dünnyögte magában -, nincs hozzá joga, hogy így
bánnyon velem. Ha még eccer megpróbálja, bizisten bekeverek
neki néhányat. Rosszkedvűen kiegyenesedett, és átnézett a drót-
sövényen. A bokor gyökerestül kiszakadt a földből, s Wilsonnak
most már szabad kilátása volt. - Már rég meg kellett vóna csi-
nyáni - dünnyögte. Nagyon meg volt sértve, amiért Groft olyan
dühös lett rá. Egy kis géppuskatűz miatt. Aztán hirtelen rádöb-
bent, hogy valószínűleg az egész tábor ébren van, és mindenki
feszülten hallgatózik. Az istenfáját neki - sóhajtott Wilson-
mindig baj lesz, ha egy kicsit leiszom magam. . . Aztán megint
kuncogni kezdett.

243

Másnap reggel a raj visszatért a parancsnoki táborba, a törzs-

századhoz. Hét nap és nyolc éjszaka -oltk tá,ol.

Időgép

RED VALS É N,
A VÁNDORLN LkL S

Csiipa csont volt és bütyök. Magassága a száznyolcvan centimé-

tert is meghaladta ugyan, de még hetven ilót sem nyomott.
Projilja úgyszólván csak egy hatalmas orrból meg egy hosszú,
rreélyen lelógó állkapocsból tevődött össze, s rákvörös kéQe mindig
dühösnek látszott. Arcán mélységes megvetés tükröződött, sso-
morú, szinte fájdalmasan kék, szétálló szeme azonban szeliden
csillogott a ráncok és szeplők sűrűjében.

Itt nincsenek tágas horizontok. A tekintet sohasem hatol át a vá-

rost övező dombokon. sohasem halad túl a bányászok roskadozó,
öreg faházain, nem emelkedik a tárnák tornyai fölé. A völgyre
ráülepedett Montana hegyeinek halványbarna pora. Tudni kell,
hogy itt minden a Bányatársulat tulajdona. Valamikor nagyon
régen a Társulat fektette le a völgyben a síneket, fúratta a tárná-
kat, építtette a bányászok faházait, nyitotta meg a vállalat bolt-
jait, sőt még templomot is emeltetett. Azóta a város akár egy
csatorna az egyik végén feljön a tárnákból a munkások bére
a másikon el
nyeli a Társulat; mindegy, hogy a kocsmában isz-
szák-e el az emberek élelmiszert és ruhát vásárolnak-e rajta,
vagy lakbért fizetnek belőle. Így se, úgy se marad belőle semmi.
A látóhatár a bányafelvonónál véget ér.
És Red ezt korán megtanulta. Mí egyebet tanulhatna, ha egy-
szer apja elpusztult egy bányaszerencsétlenség alkalmával? Bi-
zonyos dolgok törvényszerűek, ilyen például az, hogy a Bánya-
társulat városában a családot a legidősebb fiúnak kell eltartania,
ha az apa szerencsétlenül járt. 1925-ben Red még csak tizen-
három éves de nála fiatalabb fiúk is dolgoztak a tárnákban.
A bányászok vállat vonva térnek napirendre a dolog fölött. Most
ő lett a családban a legidősebb férfi, s ez elegendő indok.

244
Tizennégy éves korában már a fúrógéppel is tud bánni. Ahhoz
képest, hogy gyerek, igazán szépen keres vele. Csakhogy odalenn,
a tárnákban a vájat végén még kiegyenesedni se tud az ember.
Még egy gyerek is kénytelen kétrét görnyedve dolgozni, bokáig
az érchulladékban, amely az utolsó csille után is ottmaradt. Per-
sze irtózatos a hőség a levegő nyirkos, a sisaklámpák fénye alig
néhány lépésre látszik a koromsötét folyosókon. A fúrógép nagyon
nehéz, egy gyereknek erősen a melléhez kell szorítania, és teljes
erejéből meg kell markolnia, miközben a gép hegye vibrálva
a sziklába fúródik.
Mikor kész a lyuk, robbanótöltetet tesznek bele, a bányászok
egy oldalfolyosóba húzódnak, és fölrobbantják a dinamitot. Az
így levált ércdarabokat lapáttal behányják egy kis csillébe, s mi-
kor a csille megtelt és tovagördült megtisztítják a síneket a rájuk
szóródott földtől. Aztán újabb csille érkezik, és folytatják a lapá-
tolást. Red naponta tíz órát dolgozik, hetenként hatszor. Télen
csak vasárnap látja az eget.
Kamaszkor a szénporban.

A késő tavaszi estéken egy padon üldögél barátnőjével az utca

végén egy kis parkban, mely ugyancsak a Bányatársulat tulajdo-
na. Mögöttük terül el a város. és az alkonyatba vesző, kopár,
barna dombok nyugat felé vonulnak. A völgyben már régen sötét
van, de ők még mindig látják a lemenő nap utolsó sugarait a nyu-
gati csúcsok mögött.
Milyen gyönyörű látvány, suttogja a lány.
A pokolba vele, én elmegyek innen. Red tizennyolc éves.
Mindig azon töröm a fejem, vajon mi lehet a dombok túlolda-
lán mondja halkan a lány.
Red a park sörteszerű. ritkás füvéhez dörzsöli a talpát. Viszket
a talpam, én is olyan vagyok, mint az öregem volt. Mindenfélék-
ről ábrándozott, volt egy csomó könyve is, de az anyám fogta és
eladta őket. Ilyenek az asszonyok
De hát hogy mehetnél el. Red? Anyádnak kell a pénz, amit
keresel.
Figyeld csak meg, ha eljön az ideje, fogom magam, és elme-
gyek. Az embernek fölösleges ott maradni, ahol senkinek sem

245

tartozik hálával. (A sötétségbe mered. Máris elfogta a türelmet-

lenség, a harag, meg az a megnevezhetetlen érzés, amit a környező
dombok mögött lemenő nap látványa ébreszt benne.) Derék kis-
lány vagy, Ágnes. (Kicsit sajnálja önmagát, mintha elveszítene
valamit azzal, hogy itthagyja a lányt.) De hát semmi kedvem
úgy élni le az életemet, ahogy az öregem. Eszem ágában sincs
agyondolgozni magam a bányában.
Te sokra fogod még vinni, Red.
Az biztos. (Mélyen beszívja a fűszeres esti levegőt, a föld
szagát. Eltölti ereje tudata. Hívogatják a várost övező dombok.)
Hadd áruljak el neked még valamit: tudod, én nem hiszek Isten-
ben.
Ne beszélj ilyeneket, Red!
( Apjának a teste szinte laposra zúzva hevert a takaró alatt. )
Márpedig ez az igazság: nem hiszek Istenben.
Néha én sem, monja Ágnes.
Hát igen, veled lehet beszélni, értelmes lány vagy.
Mégis el akarsz menni.
E1 hát. (Még valamivel tisztában van. A lány teste most fiatal
és erős jól ismeri keblének illatát is: a csecsemők bepúderezett
bőrének szagára emlékeztet; de ebben a városban minden asszony
kiszikkad egyszer. ) Gondolj csak arra a Joe Mackey nevű fickóra,
aki gyereket csinált Alice-nak, a saját nővéremnek, aztán itthagy-
ta. Nem tudom hibáztatni érte. Meg kell értened, Ágnes.
Szívtelen vagy.
Igen, az vagyok. Az ilyesmi dicséretnek hangzik egy tizennyolc
éves fiú fülében.

Az ember persze mindig számíthat arra, hogy a bánya leáll.

Az első hét egész kellemes; nyúlvadászatot rendeznek, meg egy-
két futballmeccset is, de aztán már nem érdekes a dolog. Az
embernek az idő legnagyobb részét otthon kell töltenie, és a kony-
ha kivételével minden helyiség hálószoba. Öccsei folyton lármáz-
nak, és Alice rosszkedvű, mikor a fattyát szoptatja. Amíg Red
dolgozott, könnyebb volt, de most indig együtt kell lennie
velük.
Elmegyek, itthagyom ezt a várost, jelenti be végül.
246

Micsoda? Az isten szerelmére, ne tedd, mondja az anyja. Mint-

ha csak az apját hallaná. (Anyja alacsony zömök asszony, még
mindig svéd akcentussal beszél. )
Nem bírom itt tovább, belepusztulok Eric elég nagy már
ahhoz, hogy elmehessen a bányába dolgozni, ha újból üzembe
helyezik.
Nem szabad elmenned.
Nekem te nem parancsolsz! - ordítja Red - Mi a fenét
kezdhet itt az ember? Éppen csak a kajáravalót keresi meg.
Nemsokára Eric is munkába áll. Te meg megnősülsz. Elveszel
egy csinos svéd lányt.
Red lecsapja a csészét a tányérra. A fenét köti ó le magát egy
asszony mellé! (Ágnes. Nem is olyan kellemetlen elképzelni,
mégis egész lénye tiltakozik a gondola ellen.) Elmegyek. Csak
nem fogom az életemet egy fúrógég mögött elfecsérelni, várva,
hogy mikor omlik a fejemre az az átkozott bánya!
Nővére lép a konyhába. Pimasz kölyök, még csak tizennyolc
éves vag, hogy mersz olyat mondani, hogy elmész ?
Ne avatkozz bele, ordítja Red.
Igenis beleavatkozóm, nekem még több közöm van hozzá, mint
mamának. Mind ilyenek vagytok ti férfiak; csak bajba hozzátok
az embert aztán megléptek. Azért se mész el! - visítozik a lány.
Miért? Egy kis kaját mindig tudsz szerezni magadnak.
Hátha nekem is kedvem támad elmenni, hátha én is elunom
egyszer, hogy csak lődörgök itt. és nem vesz el senki.
Az a te dolgod. De engem nem fogsz visszatartani, a kutya-
úristenit!
Pontosan olyan vagy, mint az a piszok, aki cserbenhagyott.
Nincs szánalmasabb, mint az olyan férfi, akinek nincs mersze
szembenézni a nehézségekkel.
( Remegve. ) Ha én vagyok joe Mackey helyében én is meg-
léptem volna mellőled. Ez volt a legokosabb cselekedete egész
életében.
Te is a nővéred ellen fordulsz!
Mi a fenét kaphatott volna még tőled, mikor a legfontosabbat
már megkapta? (A lány megüti. Red szemébe könnyek szöknek
a méregtől és a bűntudattól. Visszafojtja őket, és dühösen mered
nővérére. )

247

Anyjuk felsóhajt. Hát akkor menj csak. Nem jó az, ha a csa-

ládtagok úgy esnek egymásnak, mint a vadállatok. Menj.
S ki fog dolgozni a bányában ? ( Kezd alábbhagyni az elszánt-
sága.)
Eric. Anyja ismét sóhajt egyet. Egyszer még rá fogsz jönni,
milyen gonoszul viselkedtél ma este, Isten a tanúm.
EI is megy. Hiszen itt valóságos egérfogóban van. (De nem
érez semmiféle megkönnyebbülést.)

1931. Hosszú kalandozások után egy csavargótáborban köt ki.

De amíg idáig jut, sok mindenen megy keresztül.
Tehervagonban Montanából Nebraskán keresztül lowába szö-
kik.
Mezőgazdasági munkát vállal egy-egy napra, hogy éhen ne
haljon.
Arat és csűrökben dolgozik.
Trágyát rak.
Parkokban alszik, s csavargásért lecsukják.
Mikor kiszabadul a megyei dologházból, visszamegy a városba,
az egy dolláron, amit a dologházban keresett, jól megebédel, vesz
egy pakli cigit, még aznap éjjel fölugrik egy tehervonatra, és el-
hagyja a várost. A hold ezüstös fénnyel árasztja el a búzamező-
ket. Összehúzódzkodik a nyitott vagonban, és az eget nézi. Egy
óra múlva egy másik hobó ugrik fel a vonatra. Van egy üveg
whiskyje együtt megisszák, és elszívják Red cigarettáját. Red
a hátán fekszik a vagonban, s az ég egy ütemben reszket a vonat
zötykölődésével és rázkódásával. Nem is olyan rossz.
Úristen, ma szombat este van. mondja a másik csavargó.
Bizony.
Odahaza, a bányavárosban szombat esténként mindig táncmu-
latságot rendeznek a templom alagsorában. A kerek asztalokat
leterítik kockás abrosszal, és minden család külön asztalhoz ül:
a bányászok, a fiaik, az asszonyaik, a lányaik, a nagyszülők, sőt
a kis gyerekek is. Mindig akad egypár csecsemő is, szopnak,
s közben csurog a nyáluk.
Olyan kisvárosi dolog,
És milyen büdös van! Mindegyik bányász visz magával egy
248

üveg itókát, s kába részegségbe zuhan. Fáradtak, hét vége van.

Éjfélre összevesznek az asszonyaikkal. Apja is - így ment ez
egész gyermekkorában - rendszerint az anyját szidta, miközben
a Bányatársulat zenekara - egy hegedű, egy gitár, egy zongora
- francia négyest meg polkát játszott.
Egy bányászfiúnak szombat este részegen heverni egy vagon-
ban mégiscsak szépnek tűnik. Az ezüstös holdfényben úszó
gabonamezők fölött a végtelenbe nyúlik az égbolt.

A városszéli csavargótáborban a vasúti sínek mentén néhány

kalyiba áll a pocsolyák közt a füves részeken. A tetejük rozsdás
bádog, a deszkapadló rései közt fű nő. A legtöbb férfi a szabad-
ban alszik a földön és a barnás lusta folyóban mosdik, a vasúti
töltés mellett. Az idő lassan múlik a napon a légyek aranyzöld-
ben csillognak a szürke meg sárga szemétrakásokon. A táborban
csak kevés a nő, Red meg még néhány férfi éjszakánként velük
hál. Nappal a városban csavarognak, átkutatják a szemétládákat
koldulni próbálnak. De legtöbbjük az árnyékban üldögél, nézi az
elrobogó vonatokat, beszélget.
Úgy hallottam, hogy hamarosan elzavarnak innen bennünket.
Disznók.
Forradalmat kéne csinálni emberek. Én mondom, hogy Wa-
shington ellen kéne vonulnunk.
Hoover úgyis kirúgna. Mire mész vele, hogy ilyesmikről ábrán-
dozol, Mac?
Már látom is, ahogy masírozunk. "Zászló leng, és dob pereg,
nincs szebb, mint a díszmenet. "
Ide figyeljetek, fiúk. Én már kezdettől fogva figyelem: min-
dennek a zsidók az okaí, a rohadt nemzetközi zsidóság.
Nem tudod, mit beszélsz Mac. Forradalmat kel) csinálnunk,
mert kizsákmányolnak minket. Meg kell teremtenünk a proletár-
diktatúrát.
Csak nem vagy kommunista? Ide figyelj, nekem saját üzletem
volt, tekintélyes ember voltam a városomban, pénzem volt a bank-
ban jól éltem, de aztán összeesküdtek ellenem.
A fejesek félnek tőlünk. "Akkor lesz majd jó világ, ha pusz-
249

tulsz, naplopó!" Mit gondolsz, mit jelentenek az efféle dalok?

Ez az egyetlen sor, ami mindig eszükbe jut.
Red álmosan üldögél mellettük. (Szarság az egész. Ostoba
duma. Csak egyet lehet csinálni: az ember továbbmegy, és be-
fogja a pofáját. )
Azt hiszed, kommunista vagyok ? Ide figyelj én csak az em-
beri természetet tanulmányozom, amit tudok, magam szedtem
össze. Az ilyen dalok csak olyan jellemző amerikai vágyálmok,
narkotizálják velük a tömegeket, frázisok, csak szédítik velük az
embert Ide figyelj. . azért zavarnak egyik helyről a másikra,
hogy kedvükre kizsákmányolhassanak.
Eh!
El fognak zavarni innen bennünket, emberek.
Én így is, úgy is elmegyek, mondja Red. Viszket a talpam.

Valahogy mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy az ember sose

merül el egészen, a Gondviselés mindig juttat egy kis alamizsnát.
Mindig tudsz venni egy pár cipőt, amikor rajtad lévő már éppen
leszakadni készül e lábadról, valahogy mindig akad egy kis
munka, egy kis ennivaló, hogy ne dögölj éhen. Mindig van város,
ahol még nem voltál, egy-két hónaponként felkapaszkodhatsz
alkonyatkor egy tehervonatra, s örülhet a lelked az éjszakában
messze elnyúló mezők láttán, persze csak, ha nem vagy nagyon
éhes.
Ha bedobsz egy maroknyi szalmát a folyóba, egy-két szál
mindig fönnmarad, még ha örvénylik is a víz, mindig akad vala-
ki, aki fizet egy pohár pálinkát. Az élet megy tovább, elmúlik
a nyár, az éjszakák egyre hűvösebbek lesznek (fél dolcsi a zse-
bedben, s közeleg a tél) de mindig akad sín, amelyik dél felé
vezet végső esetben mindig akad egy börtön, ahol álomra hajt-
hatod a fejed
És ÍZa kikerülsz a sittből, egy darabig megélhetsz a munkanél-
küli segélyből, esetleg állást is kaphatsz: elmehetsz mosogatni,
bisztróba kiszolgálni, tetőt fedni, mezőgazdasági napszámosnak,
mázolónak, vízvezetéket szerelni, még benzinkút mellé is.
Red harmincötben majdnem egy esztendeig dolgozik egy étte-
remben: még soha nem volt olyan jó mosogatólegényük, mint ő.

250

(A konyhának abban a végében éjjel tizenegytől hajnali háromig

tart a csúcsforgalom. A tányérok csörömpölve érkeznek le az
ételszállító liften, a mosogatóember letörli róluk a tenyerével az
ételmaradékot meg a zsírt a poharakról ledörzsöli a rúzst, és
rárakja az edényt egy állványra. A gép, amelyben vibrál és
duruzsol a gőz a másik végén kilöki. Az ott dolgozó ember meg-
fogja a tányérokat valami csipesszel, és az ujjai hegye közt egyen-
súlyozva egymásra rakja őket. Kézzel né nyúlj az edényhez,
jack.)
Munka után Red hazatér bútorozott szobájába (két és fél dol-
lár hetenként, a lépcsőn a szőnyeg az idők folyamán megvasta-
godott a kosztól, úgy rugózik az ember talpa alatt, mint a puha
tőzeg), és lefekszik az ágyra. Ha nem készült ki nagyon, egy dő
múlva fölkel, és leballag a sarki kocsmába. (Az aszfalt szürke és
repedezett, a kapuk előtt a járdán dugig telt szemétládák, a neon-
cégtábla vakítóan vibrál, két betű hiányzik róla.)
Az ember mindig elspekulálgat az életén. Bizisten, Red, időn-
ként rá szoktam jönni, hogy hülyeség volt megnősülnöm. Ilyen-
kor majd megbolondulok, ha elkezdtek töprengeni, hogy mi a fe-
nének is gürcölök, de aztán elmúlik. Ott van például az a két
fiatal, nézd, hogy smárolnak abban a boxban. Most mind a ketten
azt hiszik, hogy nem tudnak egymás nélkül élni - a feleségem
meg én is így voltunk annak idején. Azért sem bolondulok meg,
már tudom, hogy ez az élet, azok a taknyosok is úgy fogják
végezni, mint te vagy én vagy akárki más.
(A sör állott fémízű.) Én, mondja Red, nem sokat foglalko-
zom a nőkkel. Mind csak meg akarja fogni az embert, láttam rá
példát eleget.
Hát az még nem is volna olyan nagy baj, hiszen van jó is
a házasságban meg a nőkben, éppen csak nem olyan lesz a végén
semmi mint ahogy az elején remélte az ember. Egy nős ember-
nek sok a gondja, s bizisten, Red, néha szeretnék a helyedben
lenni.
Hát igen, én már csak megmaradok a kurváknál.
A kuplerájban a lányokon egzotikus mintájú csipkemelltartó
meg -bugyi van, egy színésznő hozta divatba az idén. Úgy gub-
basztanak a hamutartókkal meg lepattogzott, modern bútorokkal
teli társalgóban, mint megannyi operettkirálynő.

251

Oké, Pearl, gyere.

Megy a lány után a szürke, lyukas szőnyeggel borított lépcsőn,
s nézi, milyen gépiesen ríszálja a farát.
Rég nem láttalak, Red.
Pontosan két hete.
Persze, legutóbb Robertánál voltál. Panaszkodott rád, drágám.
A kis szobában a takaró összehajtva hever az ágy lábánál,
csupa mocsok más férfiak cipőjétől. Pear1 dudorászik. (HAR-
VARDI BETTY AJKA VÉRPIROS.) A párna alá csúsztatja
a Redtól kapott dollárt. Csak óvatosan Red, anyueinak ma na-
gyon nehéz napja volt.
Red háta görcsösen megrándul, ágyéka azonban dúzzadt ma-
rad, nem tud kielégülni.
Leskelődik valaki ?
Ugyan, drágám, sose törődj vele. Tudod, hogy Eddie nem
szereti, ha csak úgy ingyen, szerelemből csináljuk.
Red gyorsan felöltözik a lány átöleli a vállát. Sajnálom, Red.
Ide hallgass, ha legközelebb eljössz, beszélek egy kicsit neked
franciául s csak kettesben leszünk, jó?
Most puha az ajka, duzzadt a keble. Red megérinti a mell-
bimbóját, mire az megkeményedik a megjátszott szenvedélytől.
Rendes lány vagy, Pearl.
Kevesen vannak nálam rendesebbek.
Egy szál csupasz körte lóg a plafonról, fénye vakítja Red sze-
mét. Beszívja a lány púderszagát, hónaljának édeskés izzadság-
szagát.
Hogy kezdted, Pearl?
Majd egyszer elmesélem egy pohár sör mellett.
Odakint a levegő hűvös és fanyar, mint egy savanykás, fagyos
alma. Redet elfogja a mélabú, egész testében szétárad, de mikor
megint a szobájában van, nem bír elaludni.
Túl rég vagyok már ebben a városban. (A kopár, barna dom-
bok belevesznek az alkonyatba. A sötétség lassan elborítja az
égboltot nyugaton is.) HOL A SZÉPSÉG. HOL AZ ELTŰNT
IFJÚSÁG?
Fölkel, és kinéz az ablakon. Úristen, milyen öreg vagyok! Hu-
szonhárom éves öregember. Egy idő múlva aztán elalszik.
Másnap reggel csípi a szemét az izzadság, a mosogatógépből
2 i2

kicsap a gőz. A poharakról gondosan le kell dörzsölni a rúzst,

mielőtt beletenné a gépbe az ember
Azt hiszem, továbbmegyek. Nem Ió állandó állásban lenni.
De ezúttal még kevesebb a reménye a iövőt illetően.

Egy sétatéri pad túl kicsi ahhoz. hogy egy férfi kényelmesen
megalhasson rajta. Ha lelógatja a lábát. a pereme vág a térd-
hajlatába, ha meg felhúzza, ébredéskor görcs van a derekában.
S ha csontos az ember, nem tud az oldalán aludni. A deszka
nyomja a csípőcsontját, a válla megmerevedik. Kénytelen hát
hanyatt feküdni, felhúzott térddel, feje alá tett kézzel: ha fölkel,
az ujjai percekig zsibbadtak
Red arra ébred, hogy sajgó fájdalom nyilall az agyába. Föl-
ugrik, s meglátja a rendőrt, aki éppen fölemeli a gumibotját,
hogy még egyet húzzon a talpára.
Oké, megyek már, ne izgassa magát.
Okosabb is, ha nem lődörögsz itt, Mac.
Hajnali négy óra, még alig dereng, a tejeskocsik lassan gör-
dülnek végig a kihalt utcákon. Red elnézi, hogyan szuszognak
a lovak az abrakos tarisznyába, s a vasút felé ballag. Egy éjszakai
büfében, a pályaudvar fekete sínlabirintusával szemközt, felhajt
egy csésze kávét, és megeszik egy fánkot, várja, hogy megvirrad-
jon. Sokáíg bámulja a mocskos padlót, a kör alakú feketekávé-
nyomokkal teli, fehér márványpultot meg a félgömb alakú cel-
luloid tortaburákat. Egyszer a pultra esik a feje, és elalszik.
Eh túl hosszú ideje csinálom már Nem jó leragadni egy hely-
ben, de örökké csavarogni se jó. Az ember maga se tudja, mi jobb.

Eleinte úgy fest a dolog, hogy megkezdődött életében a viszony-

lagos jólét korszaka vagy hogy olyan az egész, mint az üstökös
csóvája, de aztán kiderül, hogy egyik sem Felcsap sofőrnek, árut
szállít éjszakánként egy teherautón Bostonból New Yorkba, s két
álló esztendeig csinálja. Az 1. számú országút valósággal bele-
vésődik az agyába. Boston. Providence. Groton, New London,
Név Haven, Stamford, aztán a bronxi piac, s másnap éjjel visz-
sza. Szobája van New York nyugati részében, a 48. utcában,

2 i3

a 10. Avenue közelében, s ha akar, még félre is tehet a kérése-

téből
Csakhogy ki nem állhatja a furikázást. Olyan ez is, mintha
bányában dolgozna, csak szabad ég alatt. Belefájdul a háta, az
ezer, sőt millió apró zökkenőtől vesezsugorodást kap, s reggelen-
ként úgy kavarog a gyomra hogy nem mer enni. Lehet, hogy túl
sokszor aludt sétatéri padokon ehet. hogy túl sokszor nem volt
fedél a feje fölött, amikor esett; tény, hogy a furikázás nem tesz
jót a veséjének. Az utolsó száz mérföldön mindig össze kell szorí-
tania a fogát. Sokat iszik, kocsmáról kocsmára jár a 9. meg a 10.
Avenue-n, néha meg mozikban üti agyon a szabad idejét, a 42.
Avenue utánjátszó mozijaiban nézi meg a felújított, unalmas
filmeket.
Egy este az egyik kocsmában szabályos tengerészigazolványt
vásárol tíz dollárért egy részegtől, aki már majdnem az asztal alá
itta magát, és fölmondja az állását. Egy hétig csavarog a South
Streeten, de aztán elunja a dolgot, és megint inni kezd. A rákövet-
kező héten elfogy a pénze, öt dollárért eladja a tengerészigazol-
ványt, whiskyt vesz rajta, s egy délutánt ezzel üt agyon.
Éjszaka egy mellékutcában ébred föl, véres heggel az arcán.
Ha tintorog, érzi hogy repedezik darabokra a seben a megalvadt
vér. Egy zsaru elcsípi és a Bellevue-be viteti, két napig ott tart-
ják mikor kikerül, pár hétig koldulásból tengeti az életét.
De a dolog szerencsésen végződik. Állást kap: egy luxusétte-
remben mosogat New York keleti negyedében, a 60. utcában,
összeáll az egyik pincérnővel, s együtt lakik vele egy kétszobás
bútorozott lakásban, New York nyugati részén, a 27. utcában.
A nőnek van egy nyolcéves fia, a gyerek nagyon szereti Redet,
s két évig rendben is megy minden.

Red állást változtat: éjszakai portás lesz egy népszállóban a Bo-

weryn. Könnyebb, mint a mosogatás, és öt dollárral többet is
keres: heti huszonhármat. A háborút közvetlenül megelőző két
esztendőben ott is marad, nappal a Boweryt és környékét járja,
nyáron a büdös, nyirkos forróságban, télen meg a lucsokban,
mikor a falakról csöpög a víz, s szürke foltok ütnek ki a barna
vakolaton. A hosszú éjszakákon nem gondol semmire, csak hall-
254

gatja bambán a 3. Ávenue-n szabályos időközökben végigrobogó

magasvasút zakatolását, s várja a reggelt, hogy hazamehessen
Loishuz.
Éjszakánként többször is végigmegy a hálótermen ahol negy-
ven-ötven férfi alszik a kényelmetlen vaságyakon, hallgatja szün-
telen köhécselésüket orrát facsarja az átható formalinszag meg
a részeg öregemberek testének savanykás, fullasztó kipárolgása.
A hall meg a fürdőszoba is fertőtlenítő szagú, és a piszoárban
majdnem mindig talál egy részeget, aki éppen öklendezik s ál-
mosan kapaszkodik a porcelánba az öblítő gombja mellett. Red
becsukja az ajtót, és bemegy 2 játékszobába. ahol néhány öreg
kártyázik egy kopott, kerek asztal mellett, a padló fekete alattuk
a mocsoktól meg a cigarettacsikkektől. Red hallgatja véget nem
érő dünnyögő társalgásukat.
Maggie Kennedy nagyon jóképű nő volt, és azt mondta nekem
- ejnye. mit is mondott?
Megmagyaráztam Tommy Muldoonnak, hogy nincs joga be-
kísérni, és erre bizisten mondom, szabadon is eresztett. Félnek
tőlem a zsaruk, amióta eltörtem Ricehio állkapcsát, ismeritek,
ó volt az őrmester a körzetben mikor is. . . várjatok csak. rög-
tön megmondom. igen, nyolc évvel ezelőtt, 1933-ban törtem
el egyetlen ökölcsapással az állkapcsát szilveszter éjszakáján,
azaz dehogyis. várjatok csak. inkább 1934-ben történt.
Folyton ugyanazt fújják. Hé, vén részeges hordók, ne csapjatok
ilyen átkozott lármát, a szomszéd szobában fizető vendégek van-
nak. Kirúglak mindnyájatokat.
Egy pillanatra elnémulnak, aztán az egyik halkan, motyogva
azt mondja Csak ne olyan fennen, fiatalember! Ha nem fogod
be a pofád, kénytelen leszek bekeverni egyet
Gyere csak ki az utcára, ott majd elintézzük.
Erre egy másik Redhez lép és odasúgja neki Hagyd békén,
különben lehajít a lépcsőn Az elődödnek kitörte a nyakát
Ja Red tigyorog Bocsánat, hogy zavarni mertem, apuskám,
legközelebb majd vigyázok a modoromra
Jól is teszed. öcskös, legalább nem veszünk össze
Az utca másik oldalán valamelyik kocsmában hangosan szól
a Wurlitzer.
Red visszatér a pultja mögé. bekapcsolja a rádiót, s halkra

255

csavarja. (SÁRGA LEVÉL, FÚJJA A SZÉL.) Az egyik férfi

kiabálva fölriad álmábúl. Red bemegy a hálóterembe. megnyug-
tatja. vállon veregeti, és visszafekteti az ágyra.
Reggel a csavargók gyorsan felöltöznek a hálóterem hétre
teljesen kiürül. A csavargók végigosonnak a hideg utcán a reggeli
szürkületben, sapkájukat mélyen a szemükbe húzzák, kopott ka-
bátjuk gallérját feltűrik. Mintha restellnék magukat, nem néznek
egymásra a legtöbb gépiesen befordul a Canal Street egyik mel-
lékutcájába, hogy felhajtson egy kávét a népkonyhán. Red kószál
egy kicsit az utcákon, mielőtt fölszáll a buszra, s hazatér a 27.
utcába. A hosszú éjszakák mindig nagyon nyomasztóan hat-
nak rá.
Bolyongás közben a járdát nézi maga előtt. Szart ér az egész.
De a bútorozott lakásban Lois már főzi a reggelit a rezsón, és
Jackie, a gyerek, eléje rohan, hogy megmutassa legújabb tan-
könyvét. Red fáradt és boldog.
Jól van, fiacskám, nagyon szép, mondja, s vállon veregeti
a gyereket.
Miután Jackie elindult az iskolába, Lois leül Red mellé reg-
gelizni. Mióta Red a népszállóban dolgozik, csak reggelenként
vannak együtt. Az asszony tizenegykor indul az étterembe.
Elég kemény a tojás, drágám? - kérdi.
Remek.
Odakint néhány teherautó robog végig lármásan a 10. Ave-
nue-n. A forgalomnak még olyan kora reggeli hangja van. Tyű,
de klassz mondja hangosan.
Ízlik, Red?
Igen.
Az asszony a poharával játszadozik. Ide figyelj, Red, tegnap
voltam egy ügyvédnél, szeretnék elválni Mike-tóI.
Igazán?
Száz dollárért esetleg valamivel többért meg is lehetne csi-
nálni a dolgot, de ha fölösleges. akkor mi a fenének csináljam?
Nem tudom fiacskám, mondja Red.
Red én eddig nem kértelek. hogy vegyél el, tudod, hogy sose
piszkáltalak vele. de hát gondolnom kell a jövőre.
Tehát megint döntés elé került. Kénytelen lesz megmondani
az asszonynak, hogy vége az ügynek. Nem tudom, Lois, bizisten
256

nem tudom. Nagyon szeretlek, derék teremtés vagy, igazán nem

szeretnélek elhagyni, nagyon szép tőled, hogy el akarsz válni. de
még gondolkoznom kell a dolgon. Én nem arra vagyok teremtve,
hogy örökké egy helyben üljek. Mit tudom én, hátha jobb másutt,
nagy a világ.
Légy korrekt. Red. Így vagy úgy, de döntsél.

De mielőtt még dönthetne, kitör a háború. Aznap este valameny-

nyi részeg nagyon izgatott a népszállóban.
A legutóbbi háborúban őrmester voltam. Elmegyek, és meg-
kérem. vegyenek vissza a hadseregbe.
Biztos visszavesznek, még elő is léptetnek őrnaggyá.
Én mondom, Red, hogy szükségük van rám. Mindnyájunkra
szükségük van.
Valamelyikük körbead egy üveget, és Red ösztönszerűen Le-
küldi az egyik embert egy tízdollárossal, hogy vegyen egy kis
whiskyt.
A tizes Loisnak is jól jött volna, de Red már döntött, hogy mit
fog mondani az asszonynak. Ha elvenné, nem kellene bevonul-
nia, de még nem érzi annyira öregnek magát, még nem telt be az
élettel. A háborúban mindig vándorol az ember.
MESSZE, MESSZE KANYAROG AZ ÚT, énekli az egyik
csavargó.
Nagy tisztogatást rendezünk! Hallottam, hogy valami niggert
küldtek Washingtonba, úgy, ahogy mondom, magam olvastam
az újságban, a végén még egy nigger fog parancsolgatni a fehé-
reknek, hogy mit hogyan csináljanak.
A háború mindent rendbe hoz.
Eh, nyavalyát, szól közbe Red, csak a fejeseknek lesz még
nagyobb a pofájuk. De nagyon izgatott. Viszlát, Lois, szó sincs
házasságról.
Szegény jackie! Őt sajnálja egy kicsit. De ha az ember föl-
adja, és nem vándorol tovább, belepusztul.
Igyunk!
Ez az én pálinkám! üvölti Red, de nem baj, azért igyunk!
( Röhögés. )

257

Mielőtt elindult volna a tengerentúlra, az utolsó kimenőjén be-

barangolta San Franciscót. Fölmászott a Távíró-domb tetejére,
és borzongva nézett körül a dombtetőn kavargó szélben. Egy
tankhajó közeledett a Golden Gate felé, nézte egy darabig, aztán
Oakland felé bámult Kelet felé, amilyen messze csak ellátott.
(Chicago után a vidék sok ezer mérföldön keresztül teljesen sík
egész Illinoisban meg lowában, s részben Nebraskában is. Akár
egész délután olvasgathat a vonaton az ember, mikor leteszi
a magazint, és kinéz az ablakon, a táj pontosan ugyanolyan,
mint amikor olvasni kezdett. A hegyek nyúlványai eleinte csak
szelíd lankák formájában emelkednek ki a síkságból, csak néhány
száz mérföld után alakulnak át dombokká, s majdnem ezer mér-
földet kell még utazni amíg igazi hegyek lesznek belőlük. Arra-
felé vannak Montana barna dombjai és magas hegyei is.) Talán
írnom kellene nekik. Vagy Loisnak.
Áh sose szabad visszanézni.
A Távíró-domb kikövezett tetejének másik oldalán két zászlós
nevetgélt és cicázott két bundás lánnyal. Igazán ideje lemennem.
Keresztülballagott Chinatowncn, s egy varietében kötött ki
ahol filmet is vetítettek. Kedd délután volt, a helyiség majdnem
üres. A görlök bágyadtan emelgették a lábukat, a komikusok eről-
ködve sütötték el vicceiket. Az utolsó jelenet és a finálé után
kigyulladt a villany, az elárusítónők hangosan kínálgatták a Nest-
lé-szeleteket meg a képes műsorfüzeteket. Red ülve maradt, és
szunyókált egy kicsit. Micsoda vacak egy hely.
De hát már nem volt értelme sehová se menni, és az egész
film alatt a hajón járt az esze, amellyel nemsokára útra kél. Csak
tovább, mindig csak tovább, az ember sose tudhatja, hol a fené-
ben köt ki. Amikor még gyerek, a felnőttek semmit sem mesélnek
neki, s mikor már nem gyerek többé, nem újdonság számára
semmi. Nincs más hátra. mint sodródni tovább, és nem nézni
vissza.
Mikor a film véget ért, és újra kezdődött a kabaréműsor, egy
kicsit még hallgatta a zenét, aztán kiment. Az utcán forrón tűzött
a késő délutáni nap, s még ott is hallani lehetett a zenekart.
MOCSKOS KIS IAPCSIK, ADUNK MAJD NEKIK1
Le vagytok szarva.

258

Dove (hivatásos) hadnagy csupasz lába szárát teljesen betakarta

homokkal, és nyögött egyet. - Úristen, milyen borzasztó - ki-
áltott föl.
- Mi a borzasztó? - kérdezte Hearn.
Dove mozgatni kezdte lábujjait a homokban. - Hát az, hogy
itt kell lenni. Úristen, ilyen kánikulát! Egy évvel ezelőtt Wa-
shingtonban voltam, el se tudja képzelni, milyen remekül szóra-
koztunk ott. Az isten verje meg ezt az átkozott klímát.
- Én ís Washingtonban voltam körülbelül másfél évvel ez-
előtt - mondta Conn whisky ízű hangján.
Témánál voltak. Hearn sóhajtott egyet magában, s lassan el-
nyúlt a homokban, fejét a földre fektette, hadd süsse a nap
a mellét. A hőség majdhogynem tapintható volt, s Hearn érezte,
hogyan hatolnak át a napsugarak a szemhéjain, égetik a recehár-
tyáját, s mérges, vörös karikákat látott maga előtt. A dzsungelből
időnként nyirkos, kénszagú szellő áradt, mintha egy kályha ajta-
ján csapott volna ki a forróság.
Hearn megint felült, karjaival átkulcsolta szőrös térdét, és vé-
gigbámult a tengerparton. A tisztek közül, akik velük együtt
jöttek, néhányan a tengerben úszkáltak, mások meg egy pokrócon
bridzseltek egy magányos kókuszpálma árnyékában, amely a
strand fölé hajolt. Körülbelül száz méterre Dalleson őrnagy állt
egy földnyelven, kavicsokat hajigált a levegőbe, és megcélozta
őket a karabélyával. Időnként tisztán lehetett hallani a puska
gyönge, de éles pukkanását. A víz színe a szinte áttetsző, kora
reggeli kékből mélylilává változott, s a napfény úgy csillogott
rajta, mint a lámpafény éjjel az esős járdán. Körülbelül egy mér-
földnyire, jobb kéz felől, egy rohamcsónak pöfögött lassan a part
felé, utánpótlást szállított az egyik tehergőzösről, amelyik oda-
kint horgonyzott a vízen.
Vasárnap a tengerparton. Kicsit hihetetlennek tűnt a dolog. Ha
hozzáképzelt volna az ember még néhány csíkos napernyőt is meg
egy csomó asszonyt és gyereket, jóformán semmiben sem külön-
bözött volna azoktól a luxusstrandoktól, ahol a családja szokott
fürdőzni egyik-másik nyáron. Me talán a rohamcsónakot kellett
volna egy vitorlással helyettesíteni, és Dallesonnak inkább ha-
259

lásznia kellett volna, ahelyett hogy kavicsokra lövöldöz, de a kü-

lönbség így sem volt különösebben nagy.
Nem, teljesen valószínűtlen az egész. Talán tisztességből hú-
zódtak el ide strandolni, a félsziget legvégső csúcsára, huszonöt
mérföldnyire a fronttól, ahol a katonák ezen a vasárna re elen
is járőrbe mennek a Toyaku-vonal előtt.
Isten áld on - Csak menjetek, fiaim,
j - mondta a tábornok kegyesen. Persze, hogy az út
mentén álló őrszemek meg a törzsszázadnak az a részlege. ame-
lyik itt táborozott a parton és ezen a reggelen is járőrszolgálatot
tel esített a közelükben a dzsungel szélén, miközben a tiszt urak
f ödtek, gyűlöli őket. És persze, ahogy Cummings megmondotta
n nyilván még jobban is fél tőlük.
Csakhogy lett v na szabad a többiekkel jönnie - gondolta Hearn.
h y a legtöbb t s k ejj bt r nyilván íszonyúan elhagyatott
most onnan. A tábornok egész biztosan
hogy I iyekezz k ol Imara Hearn most nagyon fontosnak érezte,
len volt elismerni, ho ni a tábornoktól. Egyébként kényte-
gy nagyon kellemes itt a parton. Nagyon
nyedjen a dódotfeloldld k b, hogy napozzon, s a melegben elér-
j enne a feszültség.
A huszadik század emberének természetes lelkiállapota
a félelem - nyilatkoztatta ki a múltkor a tábornok.
A huszadik század embere ezen kívül napfürdőzni is szeret.
Gg nyörű. Hearn szétmorzsolt az ujjai közt egy napégette, száraz
- Ő ezt muszáj önöknek elmesélnem - mondta éppen Dove.
- Rendeztünk egyszer egy kis összejövetelt Fisehlernél, a Ward-
man Park Hotelben. Fisehler korvettkapitány régi haver a a bá-
tyámnak, évfolyamtársa volt a Cornell-egyetemen, irtó klassz fic-
kó, egész csomó fejest ismer, ezért is sikerült szobát kapnia a
Wardman Parkban. Szóval ő rendezte azt az összejövetelt, és
a muri kellős közepén körbejárt a társaságban, és néhány csepp
pálinkát öntött mindenkinek a hajába. Na
gyon jó a korpa ellen
jelentette ki. Csuda remek volt. - Dove kuncogva emlékezett
vissza az esetre.
- Ne mondja - szólalt meg Conn. - Csakugyan?
Hearn szemügyre vette Dove-ot Dove (hivatásos) hadna
különleges megbízatással. A Cornell-egyetemen tanult, előkelő
260

diákklub tagja, igazi seggfej. Száznyolcvan centi magas, több

mint nyolcvan kiló, merev szálú, hamuszőke haját rövidre vágat-
ta, arca bizalomgerjesztő, de kifejezéstelen. Inkább úgy fest, mint
a Harvard-egyetem valamelyik baseball-klubjának a tagja.
Conn megvakarta gumószerű vörös orrát, és rekedt, magabiztos
. hangján megszólalt: - A2 ám, Washingtonban aztán remekül
lehetett szórakozni. Caldwell dandártábornok és Simmons tábor-
nagy - ismerik őket? - régi barátaim. Meg aztán ott volt Tan-
nache ellentengernagy is, vele is ló barátságban voltam, csuda
klassz fickó, s kitűnő tiszt. - Conn a pocakjára pillantott: úgy
domborodott ki sortjából, mintha futball-labda dagadozott volna
alatta. - Marha jó murikat rendeztünk néha. Az a Caldwell
fenemód formába jön, ha nőkről van szó. Néha olyasmiket művel-
tünk, hogy égnek állna tőle mindnyájuknak a haja, ha elme-
Ó; mt is sokszor rendeztünk ilyen murikat - vágott közbe
bugón Dove. - Bizisten, nem merek Washingtonba menni
JanéGnel, annyi lánnyal volt on dolgom, s nem volna valami kel-
lemes, ha találkoznék egyikükkel-másikukkal. Jane nagyszerű
teremtés. csodálatos feleség, de hát nagyon komolyan veszi a val-
lását, és bizonyára iszonyúan fölháborodna.
Dove (hivatásos) hadnagy. Körülbelül ugyanakkor osztották
be tolmácsnak a hadosztályhoz, amikor Hearn is odakerült, és
bámulatos, sőt egyenesen elképesztő naivitással adta tudtára min-
denkinek, hogy rangja egy századosénak felel meg, s mint külön-
leges feladattal megbízott hadnagynak, még nagyobb a felelős-
sége. mint az őrnagyé vagy ezredesé Ezt Motomén, a tiszti étkez-
dében közölte a többi tiszttel, és ennek megfelelő népszerűségre
tett szert. Conn például egy hétig szóba sem állt vele. De az igazi
szerelem nem ismer akadályokat, valahogy így mondja a költő.
Tény, hogy mosi már odavannak egymásért. Hearn még emléke-
zett rá, hogy Dove annak idején, amikor a hadosztályhoz került,
azt mondta neki egyszer - Maga bizonyára megért engem,
Iiearn, mert éppen olyan művelt ember, mint én, de egyszerűen
el vagyok képedve, hogy milyen közönséges fickók akadnak a szá-
razföldieknél a tisztek között. A haditengerészet jobban megválo-
gatja az embereit. - Dove azóta szemmel láthatólag más
véleményre lutott, mert igen lól megértették egymást Conn-nal.

261

Idővel mindnyájan beletörődtek egymás társaságába, még ha

éltek is bizonyos fenntartásokkal. Még Conn és Hearn is kibé-
kült egymással. Persze, továbbra se állhatták egymást, de igye-
keztek elfelejteni, mert így volt kényelmesebb. Conn a vesze-
kedésük után egy héttel beállított a G-2 sátorba, kényszeredetten
megköszörülte a torkát, és így szólt: - Úgy látszik, ma hűvösebb
lesz.
- Igen - felelte Hearn.

sebb Rn geteg elintéznivalóm van ma, örülök hát, hogy hűvö-

legalább bólint tak gymConk És ezzel eljutottak odáig, hogy
a. Most meg itt a strandon Hearn
beszélgetésbe elegyedett Dove-val, és Conn odajött hozzájuk.
- Bizony, uraim - ismételte meg Conn -, remek murikat
rendeztünk. Az előbb említette azt a whisky- meg korpaügyet,
hogy is hívták az illetőt? Ja igen, Fischlernek. Nincs véletlenül
rokonságban Fischler sorhajókapitánnyal?
- Azt hiszem, nincs.
- A sorhajókapitány tudniillik igen jó barátom. Na minde
emlékszem rá. hogy Caldwell egyszer fölcsípett egy nőt, aki biz
fölül. mondom, alul is éppúgy öntötte magába a pálinkát, mint
- Úristen, hát nem égette össze magát? - csodálkozott Dove.
- Égette a fenét. Ez volt a specialitása. Caldwell ma d me-
pukkadt a röhögéstől. Marhamód szerette az ilyen mók kat.
Dove szemmel láthatólag meg volt botránkozva. - Hát nekem
ilyen élményeim nem voltak. Úristen, hát nem felháborító, hogy
mos milé k á szabad ég alatt, és a káplán valószínűleg éppen
- Igaza van, csakugyan nem kéne ilyesmikről tár alnunk
vasárnap - helyeselt Conn -
de hát férfiak vagyunk, az isten-
fáját neki. - Cigarettára gyújtott. és a gyufaszálat beleszúrta
a homokba. Megint fölhangzott Dalleson puskájának pukkanása,
s a tisztek felől, akik a part menti sekélyes vízben tengeri csatát
játszottak, vidám kiabálás hallatszott. - Én tanulmányoztam
a murik lélektanát - mondta Conn -, és rájöttem, hogy egy jó
hogy m k d dolog kell: elegendő ital meg néhány jó punci. Úgy,
Hearn hunyorogva végignézett a strandon. Az efféle murikat
262

valószínűleg négy fajtára lehet osztani. Vannak murik, amelyek-

ről az újságok társasági rovatai is beszámolnak, ahol szenátorok
meg mindenféle egyéb fejesek vannak, iparmágnások, képviselők,
külföldi előkelőségek. Egy ilyen murin az apja is részt vett egy-
szer, és bizonyára nagyon rosszul érezte magát. De hát valószí-
nűleg mindnyájan így voltak vele. Ez volt az igazi kapitalizmus
kultúrájának legfőbb virágkora, és nem lehetett igazi murit csap-
ni, mert meg kellett őrizni a társadalmi formákat, a hatalom
rangját, és művelten beszélgetni az időjárásról. Magától értetődő
hogy mindenki gyűlölt mindenkit, s ha azért mentek el egy ilyen
murira, hogy üzletet kössenek, kiderült, hogy ott nincs rá lehető-
ség, ha meg sznobok voltak, és rendelkeztek bizonyos szellemi
képességekkel, lenézték azokat, akiknek birtokában volt a hata-
lom, viszont hiányzott belőlük a társalgási képesség.
Aztán ott vannak az olyan szállodai murik, amelyeken hivatá-
sos tisztek, meg hozzájuk hasonló személyiségek szoktak részt
venni, az Amerikai Légió washingtoni körzetének tagjai meg
jelentéktelenebb üzletemberek, akiknek azért elég jólmenő gyáraik
voltak Indianában, no meg telefongörlök. Az ilyen murikon nyo-
masztó unalom terjeng, amíg mindnyájan le nem isszák magu-
kat, de akkor aztán remekül szórakoznak, és fölfrissült ágyékkal
meg a pullmankocsikban fölszedett, friss pletykákkal térnek visz-
sza íróasztalukhoz tNashőngtonba meg Indianába. Néha meg-
esett, hogy egy-egy ilyen murin sikerült összeismerkedni valami-
lyen jelentősebb üzleti személyiséggel, akiről kiderült, hogy
belevaló fickó, sikerült tökéletes egyetértésre jutni vele, s a meg-
kötött üzletet néhány részeg öleléssel szentesíteni, azzal a meg-
lehetősen szentimentális felísmeréssel. hogy alapjában véve még-
is csak mindenki nagyon klassz fickó, míg egy telefongörl a fülébe
nem ordította az embernek - Hagyd már abba, drágám, hagy-
játok már végre abba! - Apja ugyan sohasem beszélt róla, de
egészen biztos, hogy eljárt ilyenfaita munkra is.
Aztán ott voltak az olyan murik, amilyeneket a barátai szoktak
rendezni, amikor hosszan, csöndesen iddogáltak, s lényegében
nem telt benne semmi örömük. Csupa értelmiségi az amerikai
egyetemekről, már aki nem csömörlött még bele az életbe, csupa
világosan fogalmazó, jó modorú, szeretetre méltó, tapintatos, értel-
mes, és ugyanakkor szánalmasan sivár koponya. Ezek most mind

263

kormánytisztviselők vagy szigorúan bizalmas föladatokkal meg-

bízott tisztek; Roger esetét tárgyalják, aki nem tért vissza valami-
lyen tengeren túli titkos megbízatásból, vagy - néha reményked-
ve, néha szomorúan, de mindig
öntelt modorban 1 g szenvtelen, lemondó s mégis
- po itikáról vitatkoznak. Szellemes csevegést,
gunyorosan előadott, de a lényeget nem érintő híreket mindig
hallhatott az ember ebben a társaságban, ahol a reménytelenül
kiszikkadt, meddően racionális elmék elnézően bölcselkednek bű-
ők, mind Wil kam gl k éket testük sohasem fog megérteni. Olya-
unalmasak. a e lószar fölött lebe ő angyalai: tiszták és
És végül itt vannak a Dove-féle murik. Ezek persze a szó szoros
értelmében egyformán zajlanak le San Franciscóban, Chica óban
Los Angelesben és New Yorkban. Az Amerikai Légió washin Tóni
kirendeltségének utánpótlási csa ata
sabb. Nem lehet leta adni hogy p n ben ük b 1 yo eóts rt dék
Megfelelő megvilágításban, megfelelő szemüvegen át nézve van
ezekben a murikban valami varázslatos és ugyanakkor szomorú.
A résztvevők tele vannak várakozással amit még az útról hoztak
magukkal, s ugyanakkor előre tudják, milyen kon ó üressé vár
majd rájuk visszafelé utaztukban. Csupa fiatalember. Pilót k és
zászlósok meg jóképű lányok bundában, egy-két minisztériumi
titkár, aztán egy
mert azokon minkis munkásnő, mé diákkori össze jöveteleikről,
g volt egy ilyen lány, akivel lehetett kezdeni
valamit. Valamilyen titokzatos okból számítani lehetett rá, hogy
az alsóbb néposztályokhoz tartozó nők olyanok, mint a nyulak,
folyton csak párzani akarnak. És a résztvevőket egytől egyig
vala szentimentális, szavakba nem fo lalt angolos" érzés tölti
el, ho nemsokára meg g "
kell halniok; ez az érzés persze teljesen
hamis. OI an könyvekből származik, amelyeket sohase olvastak
olyan filmekből lesték el, amelyeket nem lett volna szabad meg-
nézniök; ezt az érzést táplálják bennük anyjuk könny ei, és az
a megdöbbentő teljességgel hihetetlen tény, hogy sokan közülük
valóban meghalnak a tengerentúl. Ez az érzés azonban tel esen
hamis gyökerekből táplálkozik; a fenyegető halál romantikáját
sohase tudják igazában összefüggésbe hozni a re ülés banál s
gépies folyamatával és a re ülőterek körüli tábor k józan ese
ménytelen életével. A tudatot hogy meg fognak halni, mégis úgy
264

tekintik, mint valami talizmánt, és olyan csodálatosan tudnak

kérkedni vele, hogy az ember el is hiszi nekik, amikor együtt van
velük. És olyan csodálatos dolgokat is művelnek, hogy whiskyt
öntenek egymás hajába, meggyújtják a matracokat, meg leverik
a kalapot a tekintélyes üzletemberek fejéről. Valószínű, hogy
a murik összes fajtája közül ez a legkellemesebb, csak az a baj,
hogy ő, Hearn, már túl öreg hozzá.
. bizisten mondom, addig nem nyugodtunk, amíg föl nem
emeltük a szoknyájukat, és meg nem néztük, meddig szőrös a ha-
suk - fejezett be Conn valamilyen történetet.
Dove röhögött. - Ha tudná Jane, miket műveltem.
Beszélgetésük végül is megint fölháborította Hearnt. Prűd va-
gyok - állapította meg. Utálkozott, pedig tulajdonképpen nem
volt rá semmi oka. Lassan kinyújtóztatta tagjait, elnyúlt a földön,
s érezte, hogy feszülnek meg hasán az izmok. Volt egy pillanat,
amikor kísértést érzett, hogy nyakon fogja Connt meg Dove-ot,
és összekoccintsa a fejüket. Hát igen, faragatlan fickó vagyok.
Csakhogy az utóbbi időben túlságosan sokszor támadt ilyen gon-
dolata, például a tiszti étkezdében meg amikor szerette volna
megütni a tábornokot meg most is. Az az oka, hogy olyan nagy-
darab ember. Fölemelte a fejét. és megbámulta hatalmas testét.
Megcsipkedte a hasán képződött hájréteget. A mellén egészen
fehér volt a bőre a szőr alatt. Még öt év; vagy legfeljebb tíz, és
valószínűleg pénzért kell majd nőt vásárolnia, ha kedve támad
rá. Ha egy nagydarab ember kezd elhájasodni, egykettőre elfor-
mátlanodik.
Hearn vállat vont. Akkor hát úgy fogja ő is végezni, mint
Conn, ott egye meg a tene. Pénzért fogja vásárolni a szerelmet,
aztán ó is elhenceg majd vele, s a dolog valószínűleg sokkal egy-
szerűbb lesz, mint megszabadulni az efféle nőktől, akik olyasmit
keresnek benne, ami nincs, vagy amivel semmi kedve sincs szol-
gálni nekik.
- Rám nézett, és azt mondta: "őrnagy úr - tudniillik akkor
őrnagy voltam -, mit találunk még ki? Fehér csíkot, ezüstöt vagy
aranyat? A végén még ráfestjük az egész amerikai lobogót."-
Conn nagyot röhögött, és köpött egyet a homokba.
Mért nem hagyják már abba? Hearn a hasára fordult, és
érezte, hogy melegíti át a nap testének minden porcikáját. Hama-
25

rosan szüksége lesz valami nőre, csak egy ugrás a legközelebbi

sziget, néhány száz mérföldnyire innen, ahol valószínűleg akad-
nak bennszülött nők, s egy kicsit elszórakozhatik velük.
- Hé - szólt rá hirtelen Connra meg Dove-ra -, ha már
nem sikerül egy kuplerájt idehozatni, mért nem hagyják abba ezt
a témát ?
- Kezd az idegeire menni? - kérdezte mosolyogva Conn.
- Borzasztó - mondta Hearn, Dove-ot utánozva. Cigarettá-
ra gyújtott, és kirázta a homokot a csomagból.
Dove ránézett, és más témával próbálkozott. - Mondja csak;
Hearn, már meg akartam kérdezni, nem Williamnek hívják az
apj át ?
- De igen.
- Volt nálunk körülbelül huszonöt évvel ezelőtt egy William
Hearn nevű Deke, lehetséges, hogy ő az?
Hearn a fejét rázta. - Egy frászt, az én apám nem tud se
írni, se olvasni. Csak csekkeket tud aláfirkantani.
Röhögtek. - Várjon csak - mondta CQnn. - Bill Hearn
Bill Hearn. Becsületszavamra, ismerem, gyárai vannak Közép-
nyugaton, Indianában, Illínoisban, Minnesotában, igaz?
- Szó szerint.
- Hát persze - mondta Conn. - Bill Hearn. Most, hogy
megpróbálok visszaemlékezni rá, még hasonlít is magára. Akkor
találkoztam vele, mikor harminchétben kiléptem a hadseregből;
és megpróbáltam összehozni egy kis tőkét két részvénytársaság
megalapítására. Remekül kijöttünk egymással.
Lehetséges. Apja most nyilván hátravetné egyenes szálú fekete
haját, és húsos, nedves tenyerével hátba veregetné Connt. Szinte
hallotta is, ahogy harsogja: - Mi a fenét dumál annyit, ember.
Vagy kiteszi a kártyáit az asztalra, s akkor egy kicsit komolyan
elbeszélgetünk, vagy beismeri, hogy nyavalyás csaló. - Aztán
kedvesen hunyorít egyet. - Akkor szépen kifózzük együtt, hogy
tulajdonképpen mi a fenét is kéne csinálnunk. - Áh, nem, Conn
hazudik. Conn nem az a fajta ember
- Egy hónapja láttam a fényképét az újságokban. Vagy tíz
újságot járatok rendszeresen. Úgy vettem észre, kicsit meghízott
az öreg.
- Szerintem éppen hogy tartja a súlyát. - Apja az utóbbi

266

három esztendőben betegeskedett és lefogyott, súlya éppen meg-

felel a magasságának. Conn nem ismerheti az apját. Persze, hogy
nem. Gonn harminchétben még őrmester se lehetett. Ha valaki
őrmester, nem hagyja ott a hadsereget, hogy részvénytársaságokat
szervezzen. S Hearn hirtelen rájött, hogy Conn sohasem nőzött
együtt Washingtonban Caldwell meg Simmons tábornokkal, bár
lehetséges, hogy egyszer ivott velük, vagy ami még valószínűbb,
altisztként szolgált alattuk a háború előtt. Mindenesetre szánal-
mas. s kicsit undorító ez a hencegés. Gonn, a nagymenő. Conn
még mindig komolyan bámult Hearnre vizenyős, petyhüdt sze-
mével; a pocakos, eres orrú Conn. Igenis. ő ismerte Bitt Hearnt.
Ha kínpadra vonják, még akkor is úgy hal meg, hogy esküvel
állítja: igenis ismerte. Mert csakugyan szentül hiszi, hogy ismerte.
- Ide figyeljen, ha összejön Bill Hearnnel, mondja meg neki,
hogy találkozott velem, vagy írja meg neki.
Vajon mi mehetett végbe Conn fejében a hadseregben töltött
húsz év alatt? Különösen az utóbbi öt esztendőben, amikor rá-
jött, hogy tisztként is meg tudja állni a helyét?
Pukk! Csattant Dalleson karabélya.
- Majd elmesélem neki. De mért nem keresi fel? Biztos
örülne, ha láthatná.
- Lehetséges. Én is szeretném viszontlátni. A legbarátságo-
sabb ember a világon.
- Az biztos. - Hearnnek csak nagy erőfeszítéssel sikerült
visszatartania magát, hogy kuncogva azt ne mondja: Lehet, hogy
még portásnak is felveszi.
De nem szólt semmit, hanem fölállt. - Megmártakozom egy
kicsit - jelentette be. Végigszaladt a fövenyen, beugrott a vízbe,
aztán alábukott, s érezte, hogy az üdítő, hűvös víztől, amely egész
átforrósodott testét körülveszi, hogyan múlik el rosszkedve, un-
dora, fáradtsága. Mikor fölbukott, jókedvűen kiköpte szájából
a vizet, és úszni kezdett A tisztek a parton még mindig napoztak,
bridzseztek meg társalogtak. Ketten labdáztak. A vízből nézve
a dzsungel határozottan szépnek tűnt.
Valahol túl a láthatáron halkan eldördült néhány ágyú. Hearn
megint alábukott, aztán lassan feljött a víz színére. A tábornok
egyszer azt mondotta, s nagyon büszke volt szellemességére, hogy:
- A korrupció az a cement, amely összetartja a hadsereget.-
267

Conn? Cunnlings nyilván nem rá célzott, de Conn mindenké-

pen a hadsereg teremtménye volt.
Korrupt, akárcsak ő maga. Mert mi egyéb a korrupció, ha nem

3
az, ha tudja az ember, mi a becsület és tisztesség, és mégse ahhoz
tartja magát? Az tiszta sor. És hova tegye a tábornokot? Ez
nehéz
w kérdés volt. Cummingsot nem lehet Conn-nal egy kalap alá venni.
Mindenesetre elhatározta, hogy igyekszik távol tartani magát
a tábornoktól. Cummings békében ha
f hogy viszonozza a tapinta gyta, s Hearn elhatározta,
tát. Fölegyenesedett a part menti se-
kélyesben, és kirázta füléből a vizet. Jó dolog úszni, átkozottul
jó. Kitisztul az ember feje. Csinált egy bukfencet a víz alatt,
aztán a párttal párhuzamosan, egyenletes csapásokkal úszni kez-
dett. Conn valószínűleg még mindig fecseg, még mindig megpró-
bál mítoszt teremteni önmaga körül.

- Mit jelent az, hogy umareru, Wakara? - kérdezte Dove.

Wakara hadnagy kinyújtotta vékony lábszárát, s el gondolkozva
m gatta lábujjait. - Hát azt hiszem, azt jelenti, ho
"megszü-
Dove hunyorogva végignézett a parton, és e
arnt nézte, hogy úszik. gy pillanatig He-
- Hát persze: umareru - megszületni.
Umashi masu umasho. Ezek a szótári alakjai, i az? Már emlék-
szem rá. - Azzal! odafordult Connhoz.
- Igazán nem tudom,
mit kezdenék Wakara nélkül. Az embernek feltétlenül szüksé e
van egy japcsira, hogy kiigazodjék ebben az átkozott nyelvben.
- Hátba veregette Wakarát, és hozzátette: - Igaz, Tom?
Wakara csöndesen bólintott. Sovány kis emberke volt, nyu-
godt, finom vonású arccal, kicsit szomorú szemekkel, keskeny
ápolt bajusszal. - Jó öreg Wakara -
mondta Dove. Wakara
tovább nézte a lábszárát. Egy héttel ezelőtt véletlenül fültanúja
volt, mikor Dove azt magyarázgatta néhány tisztnek: - Kicsit
túlbecsüljük a mi japán tolmácsainkat. Az egységemben mindent
magamnak kell csinálnom, persze ez a feladatom, de tény, hogy
ez a Wakara egyáltalán nincs valami nagy segítségemre. Mindig
ki kell javítanom a fordításait
Dove egy törülközővel dörzsölni kezdte csontos mellét.
Nagyszerű dolog megizzadni a napon - morogta, aztán megint
268

Wakarához fordult: - Illett volna ismernem ezt a szót; tudta,

abban a naplóban szerepel, amelyet a halott japán őrnagytól
szedtünk el. Lenyűgöző dokumentum. Belenézett már?
- Még nem.
Pedig nagyon érdekes. Nincs benne semmiféle katonai jel-
legű feljegyzés, de a fickó kétségtelenül bolond lehetett egy kicsit.
A japánok mind bolondok egy kicsit, Wakara.
- Balekok -, felelte kurtán Wakara.
Conn beleavatkozott a beszélgetésbe. - Ebben teljesen egyet-
értek magával Wakara. Tudniillik én is jártam Japánban, még
harmincháromban, nagyon műveletlenek ott az emberek. Nem
lehet semmire se megtanítani őket.
- Jé nem is tudtam, hogy volt Japánban, ezredes úr-
mondta Dove. - Ismeri egy kicsit a nyelvüket?
- Eszem ágában sem volt megtanulni. Ki nem állhattam azt
a népet, s nem óhajtottam semmiféle kapcsolatba kerülni velük.
Különben is tudtam, hogy háborúra készülünk ellenük.
Igazán? - Dove egy kis dombocskát épített a homokban
a tenyerével. - Nagyon érdekes élmény lehetett. Maga is tudta,
hogy a japánok háborúra készülnek, amikor még otthon volt,
Wakara ?
Nem, akkor még nagyon fiatal voltam, jóformán kölyök.-
Wakara cigarettára gyújtott. - Eszembe se jutott.
- Persze, csak azért nem, mert a honfitársairól van szó-
állapította meg Conn.
Pukk! csattant Dalleson karabélya.
- Lehet - mondta Wakara. Gondosan kifújta a füstöt.
A part kanyarulatában megpillantott egy őrt álló katonát, mire
gyorsan a térdét kezdte nézni, s remélte, hogy a katona nem
veszi észre. Ostobaság volt ide kijönni. Ezek az amerikai katonák
nyilván nem örülnek a gondolatnak, hogy egy japánt kell esetleg
megvédeniök.
Conn elgondolkozva dobolt a hasán. - Átkozott meleg van,
azt hiszem, úszom egyet.
Én is - mondta Dove. Fölállt, ledörzsölt egy kis homokot
a karjáról, aztán kicsit feltűnő szünet után megkérdezte: - Ve-
lünk tart, Wakara?
Nem, nem, köszönöm, még nincs kedvem fürödni. - Aztán

269

u nuk nézett mikor elmentek. Mulatságos egy ember ez a Dove

ti ikus amerikai - álla ította meg magában. Dove észrevette
kor végig jött a par
ami
ton,odahívta magához, föltette azt az
ostoba kérdést,hogy mit jelent az umareru,aztán nem tudta, hogy
mit kezdjen vele tovább. Wakara kicsit unta már,hogy úgy bán-
nak vele mint valami csodabogárral.
Elnyúlt a homokon,kicsit megkönnyebbült,hogy megint egye-
dül van. Sokáíg némán bámult a körülbelül harminc-negyven
méternyire kezdődő sűrű,szinte áthatolhatatlan dzsungelre. Érde-
mes volna megpróbálni lefesteni; a dzsungel hatásosan emelkedne
ki a sötétzöld háttérből, ámbár elég nehéz volna megtalálni
a módját. Biztos nem is sikerülne,híszen már két éve egyáltalán
nem festett. Wakara felsóhajtott. Talán okosabb lett volna,ha
az internáló táborban marad a családjával. Ott legalább festhetne.
Miközben a nap forrón tűzött a hátára,és meg-megcsillant
a homokon, Wakara érezte hogy nagyon levert. Mit is mondott
Dove Ishimara naplójáról? "Lenyűgöző dokumentum." Csak-
ugyan volna érzéke Dove-nak az ilyesmihez? Wakara vállat von
egyszerűen képtelen volt megérteni az ilyen Dove-féle Amerika
Žkatkmi t hogy képtelen volt megérteni már a japánokat is.
van. Pedig volt egy idő - amikor az utolsó
éveit végezte Berkeleyben,ahol már kezdtek figyelmet kelteni
a festményei -amikor sok amerikai diákkal összebarátkozott.
A háború persze véget vetett a barátságnak.
S. Ishimara,gyalogsági őrnagy a japán hadseregben. Így írta
alá a nevét,aztán visszasüllyedt a névtelenségbe.
- Belenézett már, Wakara? - kérdezte Dove az előbb.
Wakara vigyorogva meredt a homokba. A napló fordítása már
ott is volt a zsebében. Szegény Ishimara,akárki voltál is,holt-
tested az amerikaiak zsákmánya lett,s valamelyik altiszt elhozta
a naplódat.
Nem - gondolta Wakara,már ő maga is túlságosan ame-
rikaí lett,hogy megérthesse,mi minden fordult meg Ishimara
fejében. Képes volna egy amerikai a támadás előtt egy órával
naplójegyzeteket készíteni? A nyavalyás,szegény Ishimara,osto-
ba volt,ostoba,mint valamennyi japán. Wakara előszedte a for-
dítást,és egy pillanatra újból beleolvasott.
A nap nagyon vörös volt ma este, amikor Lenyugodott,vörös
270

mint a katonáink vére, akik mn haLtak meg Vörös, mint amiLyen

az én vérem is lesz holnap
Képtelen vagyok aludni mu éjszaka. Sírnom kell
Eszembe jutott a gyermekkorom, és elfogott a fájdalom, eszem-
be jutottak n fiúk iskola-társaim meg a játékok, amiket együtt
játszottunk. Eszembe jut az az esztendő, amelyet CLaoshi megyé-
ben töltöttem nagyszüleimmel.
Arra gondolok, hogy megszülettem, és meghalok. Megszület-
tem, éltem. s most meg fogok halni, valószínűleg ma éjszaka.
Be kell vallanom, hogy nem hiszek mennyei őfelségében, a csá-
szárban.
Meg kell halnom. Megszülettem, és meghaltam
És azt kérdeztem magamtól MIÉRT? Megszülettem, és meg
keLl halnom. MIÉRT? MIÉRT? Mi értelme volt az egésznek?
Wakara ismét vállat vont. Filozófus, költő; sok japán ilyen, mint
Ishimara volt. És mégsem úgy halnak meg, ahogy a költők szok-
tak, hanem tömegeksztázisban, őrjöngő rohamban. NAZE, NA-
ZE DESU KA? Ezt írta Ishimara nagy, reszketős betűkkel.
MIÉRT, MIÉRT? És aztán elindult, és elesett a folyó mellett
a nagy japán támadás éjszakáján. Elesett, miután kétségtelenül
együtt üvöltött a névtelen, őrjöngő tömeggel. Ki értheti meg ezt
teljesen? - töprengett Wakara.
Tizenkét éves korában úgy érezte, hogy japán a legcsodálato-
sabb és legszebb ország a világon. Minden olyan kicsi volt; mint-
ha az egész ország tizenkét éves gyerekek számára épült volna.
Wakara ismerte Choshit is, ahol Ishimara egy esztendőt töltött
a nagyszüleivel; talán beszélt is Ishimara nagyszüleivel. Choshi
félszigetén két mérföldnyi távolságra mindent tisztán lehetett
látni. Látni lehetett a hatalmas sziklákat, amelyek több száz láb-
nyi magasságból meredeken ereszkedtek le a Csendes-óceánba;
meg egy csomó miniatűr ligetecskét - olyan tökéletesek voltak,
mintha smaragdból faragták volna őket -, a szürke fából és
sziklákból épült kis halászfalvakat, a rizsföldeket, a komor;
alacsony dombokat, Choshi városának szűk, fullasztó utcáit, ame-
lyek a halbéltől meg emberi ürüléktől bűzlöttek, látni lehetett
a nyüzsgést a halászok rakpartján, amely tele volt spriccelve
vérrel. Semmi sem ment veszendőbe. Japánban évezredek óta
művelik a földet.

271

Wakara elnyomta cigarettáját a homokban, és megvakarta kes-

keny bajszát. Ilyen volt az egész ország. Akárhol járt az ember
Japán mindenütt gyönyörű volt, szinte valószínűtlenül tökéle-
tesen szép, mint valami miniatűr tájkép, amelyet egy kiállításra
vagy vásárra készítettek. S a japánok ezer éve vagy talán még
több is, úgy éltek saját országukban mint a rongyos teremőrök
akik értékes drágaköveket őriznek. Művelték a földet, az életüket
áldozták rá, s önmaguknak nem tartottak meg semmit. Már tizen-
két éves korában rájött, hogy á japán nők arca egészen más, mint
az amerikai nőké. És most, így visszanézve, úgy érezte, mintha
valami különös, reménytelen sóvárgás ült volna a japán nők
arcán, mintha eleve lemondtak volna még a vágyról is, hogy
olyan örömökre gondoljanak, amelyekben sohasem részesülhet-
nek.
Mert a szépség mögött sivár pusztaság volt minden, a japánok
élete csak gürcölés és önmegtagadás. Absztrakt emberek voltak,
absztrakt művészetet hoztak létre, absztrakt fogalmakban gondol-
koztak és beszéltek, bonyolult szertartásokat agyaltak ki, ame-
lyeknek nem volt semmi értelmük, s úgy féltek feletteseiktől, mint
a világ egyetlen népe sem.
És egy héttel ezelőtt ezeknek a reménytelenül sóvárgó embe-
reknek egy zászlóalja iszonyú ordítással a halálba rohant. Ó-
gondolta Wakara -, nagyon érthető, hogy azok az ameríkaiak
at gyűlö legjob
akik jártak Japánban. a japánok lik a ban a vilá-
gon. A háború előtt olyan szomorú olyan bájos emberek voltak
az amerikaiak kedves kis ölebeknek nézték őket, s most dühösek,
hogy az öleb megharapta őket. A nyájas szavaknak, az udvarias
kitérő válaszoknak, a zavart mosolyoknak hirtelen más értelmük
lett; mindez egyszerre baljóslatúvá vált, mihelyt a háború meg-
kezdődött. A japánok egy emberként esküdtek össze az ameri-
kaiak ellen. Volt ebben valami félelmetes. A két-hárommillió ja-
pán paraszt közül, akit lemészároltak legföljebb ha tíznek volt
valami fogalma róla, hogy miért kellett megdöglenie. Még az
amerikai hadseregben is jóval nagyobb ez a százalékarány.
De lemészárolták őket, mert a japánok balekok. Balekok ezer
esztendeje. Wakara megint cigarettára gyújtott, és elgondolkozva
pergette át ujjai közt a homokot.
Pukkl A karabély megint dörrent egyet.

272

Mindegy, a dolgokon nem tud változtatni. Valószínű, hogy az

amerikaiak be fognak vonulni Japánba, de húsz-harminc év múl-
va az ország megint ugyanolyan lesz, mint azelőtt volt, a nép
megint a maga művészi, absztrakt módján fog élni, és tovább-
termeli majd az üzemanyagot, amely lehetővé teszi, hogy ha sor
kerül rá, újra föláldozza magát. Mit tesz az ha két-hárommillió
embert megölnek: ez csupán a születésszabályozásnak óriási ará-
nyokra felfokozott módja Keleten. Wakara ezt tisztán látta, sok-
kal világosabban, mint az amerikaiak.
lshimara őrült volt Fogalma se volt olyan dolgokról mint pél-
dául a népsűrűség; csak nézett rövidlátó szemével, s atavisztikus
félelemmel figyelte a naplementét. A vörös nap meg a saját vére;
ez volt minden, amit Ishamira mindebből felfogott. A japánoknak
csak ennyi van megengedve. Lehet, hogy a szívük mélyén, egy
napló személyes jellegű feljegyzéseiben filozófusok, sóvárgó és
szomorú filozófusok akik semmit se tudnak arról ami a sorsukat
irányítja. Wakara kiköpött, lopva idegés mozdulattal homokkal
takarva el a nyálát aztán megfordult, és a tengert kezdte nézni.
A japánok mind balekok
i S ő egyedül van; egy bölcs, akinek nincs hazája.

Ismét emelkedni kezdett a víz, és lassan elöntötte a kis földnyel-

vet, amelyen Dalleson őrnagy lövöldözött a karabélyával. Mikor
. egy-egy kis hullám nyaldosni kezdte a bokáját, hátrált egy-két
lépést, aztán lehajolt és fölvett még egy kavicsot. Már majdnem
egy órája lövöldözött a kavicsokra, s kezdett elfáradni. Széles
melle és pocakja vörösre pirult a napon, a testét borító szőrszála-
kon izzadság gyöngyözött és sortjának korca - csak sort volt
rajta - teljesen átázott. Dünnyögve szemügyre vette a markában
lévő kavicsokat aztán kiválasztott egyet. és a mutató- meg a hü-
veIykujja közé fogta. Aztán előrehajolt. mint valami bölény. feje
i szinte párhuzamos helyzetbe került a homokkal s karabélya csö-
vét függőlegesen lefelé tartotta. szorosan a lábujjai mellé. Még
jobban előrehajolt, annyira, hogy feje csak húsz-harminc centi-
méterre volt a térdétől. aztán hirtelen kiegyenesedett, baljával
elhajította a kavicsot, jobbjával pedig fölemelte a karabélyt. Egy
pillanatra megcélozta a kavicsot - parányi porszemnek látszott

273

a kék égen -, aztán meghúzta a ravaszt, s a kavics szilánkokra

pattant szét.
- A mindenit neki - mondta elégedetten, izmos alsókarjával
kitörölte szeméből a verítéket, s lenyalta szájszögletéből a sót. Ez
volt egymás után a negyedik kavics, amelyet eltalált.
Kiválasztott még egy kavicsot. pózba helyezkedett, földobta;
de ezúttal elhibázta. - Mindegy - dünnyögte -, átlagban
akkor is hármat találtam el minden öt közül. - Nincs semmi
hiba, még mindig remekül tud célozni. Meg kellene írnia a dolgot
a lövészegyletének Allentownba.
Biztosan jól menne az agyaggalamb-lövészet is. Ha hazakerül
feltétlenül meg kell próbálnia. Ha öt kavics közül hármat el tu-
dott találni egy vacak karabéllyal, még bekötött szemmel se fog
elhibázni egy agyaggalambot, ha vadászpuskával lő rá. Füle kel-
lemesen zúgott a karabély durranásaitól.
Conn és Dove körülbelül száz méterre tőle sprintelt a vízben,
s Dalleson odaintett nekik. Megint nyaldosni kezdte a bokáját
egy kis hullám. Levél helyett akár egy fényképet is küldhetne
a lövészegyletnek, még jobb is lenne.
Dalleson megfordult, és a parton bridzselő tisztekre pillantott.
- Hé, Leach, hol a fenében van? - bömbölte.
Magas, karcsú tiszt tápászkodott fel a homokban, sovány
arcán ezüstkeretes szemüveget viselt. - Itt vagyok, őrnagy úr,
mit óhaj t ?
- Elhozta a fényképezőgépét? - Leach habozva bólintott. -,
Hát akkor jöjjön ide vele, jó? - kiáltotta Dalleson. Leach volt
a segédtisztje, századosi rangban szolgált a törzsnek a hadműveleti
tervek kidolgozásával és a kiképzés irányításával megbízott rész-
legében.
Mikor az őrnagyhoz ért, Dalleson rávigyorgott. Leach derék
fickó volt, kellemes modorú, kifogástalanul végezte a munkáját,
s igyekezett mindenben a kedvében járni. - Ide figyeljen, Leach,
szeretném, ha csinálna rólam egy képet, ahogy szétlövök néhány
kavicsot.
- Elég nehéz lesz, őrnagy úr. Ez egy vacak, ócska kis Box
csak egyhuszonötöd másodpercre lehet beállítani.
Dalleson összeráncolta a homlokát. - Na és, az éppen elég
lesz

274

- Hát hogy őszinte legyek, őrnagy úr - Leach enyhén déli

akcentussal beszélt -, nagyon szívesen a rendelkezésére állnék
e m csak három képre való filmem van, és nagyon nehéz újat
- Megfizetem - ajánlotta fel Dalleson.
- Ó, nem, nem arra gondoltam, hanem tudja, őrnagy úr. .
Dalleson félbeszakította. - Ugyan, jöjjön már, ember, hiszen
csak egy képet szeretnék. Mi a fenének tartogatja a filmjét, hi-
szen úgyis csak a bajtársait tudja lefényképezni.
Na jó, őrnagy í-,
Dalleson sugárzott az örömtől. - Oké. Szóval, ide figyeljen;
Leach, szeretném, ha kimenne a földnyelv végére, onnan ka na
le engem, a háttérben a dzsungellel, hogy a barátaim láthas k,
j gye f ka cs szül fe vét l, meg azt is szeretném hogy rajta
pp n szétpattan a levegőben.
Leach elcsüggedt. - Sajnos, ez nem fog menni, őrnagy úr.
Ehhez legalább kilencvenfokos szöget kellene befognia a gépnek,
és ennek a lencséje csak harmincöt fokos szöget fog be.
- Ugyan már, ember, hagyjon békén ezekkel a nyavalyás
szakkifejezésekkel. Szerintem nem lehet olyan átkozottul nehéz
egy nyavalyás kis képet csinálni.
- Esetleg azt megtehetem, hogy hátulról kapom le, és úgy
állítom be a gépet, hogy a kavics is benne legyen, de me kell
mondanom, őrnagy úr, hogy tiszta filmpocsékolás az egészgmert
a kavics úgysem lesz látható a képen. Túlságosan kicsi.
- Nem olyan komplikált a dolog. Leach. Én is fényképeztem
ót záró eg kell nyomni azt a nyavalyás gombot. Kár ennyi
Leach szemmel láthatólag lehangoltan lekuporodott Dalleson
a ggPe - Len y pillanatig ide-oda forgolódott, hogy beállítsa
úr? - kérdezi e szíves próbaképpen földobni egy követ, őrnagy
e Dalleson földobott egy kavicsot. - De most
már elég legyen ebből az unalmas próbálgatásból - dünnyögte.
- Már kész vagyok, őrnagy úr.
Dalleson előrehajolt, fölegyenesedett, s mikor a kavics a para-
bola csúcsára ért, lőtt. Elhibázta, és Leach felé fordult. - Pró-
báljuk meg még egyszer.
- Jó - felelte kelletlenül Leach.

275
Ezúttal Dallesonnak sikerült eltalálnia a kavicsot, Leach azon-
ban túl későn reagált, s csak az után exponált, amikor a kavics-
törmelékek már szerteszóródtak. - Az istenfáját, ember-
bömbölte Dalleson.
- Igazán nem rajtam múlott, őrnagy úr.
jó, jó, de legközelebb ne késsen el. - Dalleson eldobta
a kezében lévő kavicsokat, és egy nagyobbat keresett.
- Ez az utolsó kocka a tekercsen, őrnagy úr.
- Annyi baj legyen, megpróbáljuk. - Dalleson megint ki-
törölte szeméből a verítéket, előrehajolt, és a térdére meredt. Szí-
ve egy kicsit hevesen dobogott. - Akkor exponáljon, amikor a
karabély elsül - morogta.
- Igenis, őrnagy úr.
A kavics a levegőbe repült, és Dalleson célba vette. Egy pilla-
natra meghúlt benne a vér, mert a kavics nem került bele a cél-
gömb karikájába, de mikor kezdett lefelé esni, sikerült elkapnia,
meghúzta a ravaszt, s megnyugtató érzés töltötte el, mikor a pus-
ka agya rándult egyet a kezében, s ugyanabban a pillanatban
felhangzott a kis kattanás.
Most sikerült, őrnagy úr.
A kavicstörmelékek körül még mindig gyűrűzött a víz. - Az
istenfáját - mondta Dalleson ezúttal jókedvűen -, ez klassz
volt, Leach.
- Az volt, őrnagy úr.
- Hadd fizessem ki.
- Ugyan. . .
- Ragaszkodom hozzá - mondta Dalleson. Kihúzta a kara-
bély tölténytárát aztán a megmaradt golyókat csak úgy vaktában
kilőtte a levegőbe. - Legyen, mondjuk, negyeddollár a három
képért. Remélem, jól sikerültek. - Hátba veregette Leachet.-
Na jöjjön fiam, ússzunk egyet. Bizisten megérdemeljük.
Ezzel el volt intézve a dolog.

Miután visszatértek az arcvonalból, a felderítők ismét az útépí-

tésen dolgoztak. Az első vonalakban lévő századok többször ís

276

hogy yá gék és k hadtápterületen lévő katonák úgy hallották,

n közel vannak a Toyaku-vonalhoz. Tulajdon-
képpen alig tudtak valamit róla, hogyan hátad a hadművelet.
A napok eseménytelenül követték egymást, és a katonák már azt
sem tudták megmondani, hogy néhány nappal előbb mi történt.
Éjszakánként őrt álltak, szürkület után félórával fölébresztették
őket, megreggeliztek elmosták a csajkát, megborotválkoztak, és
fölkapaszkodtak a teherautókra, amely kiszállította őket a dzsun-
gelen keresztül az útnak arra a szakaszára, ahol dolgoztak. Dél-
ben visszatértek, ebéd után ismét kimentek és késő délutánig
dolgoztak. Akkor visszajöttek megvacsoráztak, esetleg megfüröd-
tek a folyóban a tábor mellett, és sötétedés után nem sokkal
lefeküdtek. Éjszakánként másfél óra hosszat kellett őrségben
lenniök, s lassanként annyira megszokták, hogy már nem is
emlékeztek rá, milyen lehet, ha nyolc óra hosszat egyfolytában
alszik az ember. Beállt az esős évszak, és állandóan csuromvize-
sek voltak. Egy idő múlva már ezen se bosszankodtak. Szinte
magától értetődőnek tartották, hogy nedves a ruhájuk, s jóformán
nem is emlékeztek rá, milyen érzés volt, amikor még száraz
egyenruhában jártak.
Visszatérésük után körülbelü! egy héttel megjött a posta. Hosz-
szú hetek óta most kaptak első ízben levelet, s egy estére meg-
változott megszokott sablonos napirendjük. Ugyanaznap este
kapták meg nagy ritkán kijáró söradagjukat is. A katonák egy-
kettőre végeztek a három üveggel, aztán csak ültek, jóformán szó
nélkül. A sör korántsem volt elég ahhoz, hogy lerészegedjenek
tőle; inkább csak rosszkedvűek és elgondolkozók lettek. A sör
föltárta agyukban az emlékezés kapuját, elszomorodtak, s mohó
sóvárgás fogta el őket valami után, amit nem is tudtak volna
megnevezni.

Aznap este. amikor megkapták a postát, Red éppen Wilsonnal

és Gallagherrel ült együtt velük itta meg a sörét, s csak sötéte-
déskor tért vissza a sátrába. Ó nem kapott levelet, amin külön-
ben nem is csodálkozott, hiszen már több mint egy éve nem írt
senkinek, de azért mégis némi csalódottságot érzett. Loisnak
277

sohasem írt, és nem is hallott róla. A nő még a címét se tudta.

Néha, rendszerint az olyan estéken, amikor posta érkezett, mégis
elfogta egy pillanatra a remény, persze teljesen ok nélkül. Igaz,
hogy Loisszal való ügye lezárult, de azért. .
Amíg együtt volt bajtársaival, csak még nyomottabb hangu-
latba került. Gallagher átlapozta a feleségétől kapott tizenöt leve-
let, s máris nekikészülődött, hogy írjon az asszonynak, és vála-
szoljon a kérdéseire. Wilson meg a feleségére panaszkodott.-
Olyan istenesen megkeféltem azt az átkozott nőszemélyt, hogy
a büdös életben nem fogja elfelejteni, s most állandóan azzal
gyötör hogy mér nem küldök neki a zsoldomból.
Úgyis börtönben fogod végezni - mordult rá Red.
Mire visszatért a sátrába, véglegelcsüggedt. Félrerúgott a sá-
tor elől egy üres sörösüveget aztán bemászott a gödörbe. Míg
a sötétben kisimította összegabalyodott pokrócait, halkan szitko-
zódott. - Jellemző erre a rohadt katonaságra - mondta Wy-
mannek -, három üveg sört adnak! Mindig kitalálnak valamit
amivel megkínozhatják az embert.
Wyman megfordult fektében, és halkan megszólalt: - Én
csak egy üveggel ittam meg. Szívesen neked adom a másik ket-
tőt, Red.
- Hálás köszönet, fiú. - Red habozott. Amióta egy sátorban
laktak valami hallgatólagos barátságféle alakult ki köztük, de
az utóbbi időben Wyman egyre többször próbált közeledni hozzá.
Csak kezdjen el haverkodni valakivel az ember - gondolta Red
-, aztán szépen kilövik mellőle. Wyman egyre inkább Hennes-
seyre emlékeztette. - Jobban tennéd, ha magad innád meg, fiú
- mondta -, egyhamar nem osztanak megint sört.
Á nem rajongok érte.
Red fölbontott egy üveggel, és odanyújtotta Wymannek.-
Rajta, mind a ketten megiszunk egy üveggel. - Pedig ha mind
a kettőt elfogadta és megitta volna, lehetséges, hogy el tudott
volna aludni. Az óta az este óta, amikor előrementek az arcvo-
nalba állandóan kínozta a veséje, egész éjszakákat ébren töltött.
S miközben álmatlanul fetrengett, gondolatban mindig újra meg
újra átélte azt a pillanatot, amikor várta hogy a japán katona
átdöfje a szuronnyal. Két üveg sör azonban nagy ajándék lett
volna, kicsit túlságosan is nagy. Módot adott volna rá Wyman-
278

nek hogy igényt tartson a barátságára. Pedig jobb, ha nincs az

embernek senkij e.
Néhány percig szótlanul iddogáltak. - Sok levelet kaptál,
öcskös? - kérdezte Red.
Egy egész csomót, az anyámtól. - Wyman cigarettára
gyújtott, és elfordította tekintetét.
- És mi van a barátnőddel, azzal a hogyishívjákkal?
Nem tudom, ő nem írt.
Red elfintorította arcát a sötétben. Rájöhetett volna Wyman
viselkedéséből. Elajándékozza a sörét, és egyedül emészti ma át
a sátorban - igazán kitalálhatta volna, hogy Wymannek v a-
mi baja van, s nem kezdett volna beszélgetni vele. - Ott egye
meg a fene, öcskös, majd csak fog írni egyszer - bökte ki végül.
Wyman a pokrócával babrált. - Nem értem a dolgot, Red:
Amióta ideát vagyunk, egyetlen levelet sem kaptam tőle. Oda-
haza az Államokban mindennap írt.
Red felhajtott egy korty sört. - Eh, biztos csak elvesztek
a levelei a tábori postán.
- Eleinte magam is azt gondoltam, de most már nem hiszem.
Amíg az elosztósátorban voltam, nem is számítottam rá, de ide
már kétszer is jött posta, anyámtól mind a kétszer egész csomó
levelet kaptam, tőle meg egyet sem.
Red megtapogatta az orrát, és sóhajtott egyet.
- Őszintén szólva, most már félek is a levelétől, Red. Való-
színűleg búcsúlevél lesz.
Sok nő van a világon, öcskös. Annál jobb, minél előbb
megtanulod.
Wyman hangja sértődötten csengett. - Nem olyan lány az,
Red. Csuda klassz kis teremtés. Magam sem tudom, miért, de
egészen más, mint a többi lányok.
és R dt d h gy még lamit. Wyman érzelmi kitörése megzavarta;
incs vége. Húzott még egyet az üvegből, és
fanyarul elmosolyodott. Ez a fizetség ezért a nyavalyás sörért-
morogta magában. Aztán hirtelen megint maga előtt látta W-
mant, amint egész teste magányosan töpreng a sátorban, s egé-
szen ellágyult a gondolatra. - Keserves dolog csak úgy ülni és
emészteni magát az embernek - mondta. Lényének azonban
csak egy része érzett együtt Wymannel. A mások gondjai általá-
279

ban untatták. Mindenkinek be kell vernie az orrát egyszer, s úgy

látszik, most Wymanen a sor.
- Hogy ismerkedtetek össze? - kérdezte.
- Hát Larry Nesbittnek a húga, Larry a haverom volt, már
beszéltem róla, biztos emlékszel rá.
- Aha. - Rednek rémlett valami.
- Szóval gyakran eljártam Larryékhez, láttam is a lányt, de
akkor még egész kicsi volt, ügyet se vetettem rá. De aztán egy-
szer, két hónappal az előtt, mielőtt bevonultam volna, nem talál-
tam Larryt otthon, s akkor figyeltem föl a lányra. Mintha vala-
hogy hirtelen megnőtt volna. Megkérdeztem tőle, nincs-e kedve
sétálni egyet, aztán leültünk a parkban, és beszélgettünk, és. . .
- Wymannek elakadt a hangja. - Rengeteg mindenről lehetett
vele beszélni, és nem is tudom, hogy történt, csak ültünk ott
a parkban a padon, én elmondtam neki, hogy sportújságíró sze-
retnék lenni, ó meg, hogy ruhatervező. Először kinevettem, de
aztán rájöttem, hogy csakugyan komolyan gondolja, s aztán
sokáig beszélgettünk a terveinkről. - Kiitta a sörét.
- Rengetegen mentek el a pad előtt - folytatta Wyman -,
s játszani kezdtünk, tudod, megpróbáltuk kitalálni, hogy milyen
idősek, meg miből élnek, s hogy boldogok-e vagy sem. Aztán
elkezdtük megtárgyalni a közös ismerőseinket, szóval nem tud-
tuk abbahagyni.
Red vigyorgott. - És aztán megkérdezted, hogy mi a vélemé-
nye rólad.
Wyman csodálkozva bámult rá. - Honnan tudod?
- Csak úgy sejtettem. - Rednek eszébe jutott az a park
ott, a bányaváros főutcájának a végén. Egy pillanatra fölrémlett
előtte Ágnes arca, s hallotta a saját hangját is: - Tudod. én
nem hiszek Istenben. - Elfogta a szomorúság, s csendesen el-
mosolyodott. Olyan szép estéje soha nem volt több egész életé-
ben. - Milyen évszak volt? Nyár? - kérdezte Wymantől.
- Igen, kora nyár.
Red megint elmosolyodott. Így történik ez minden nyavalyás
fíatalemberrel, és mindegyik azt hiszi, hogy valami különleges
élményben van része. Valószínű, hogy Wyman bátortalan ka-
masz lehetett, s szinte maga előtt látta, ahogy ott ül a parkban
egy lány mellett, s olyan dolgokról beszél neki, amiket senki

másnak el nem mondott volna. És valószínű, hogy a lány is

ugyanolyan bátortalan volt, mint ő. - Tudom, mit érzel, öcskös
- mondta.
- De azt is tudnod kell, hogy elárulta hogy szeret - mond-
ta Wyman dacosan, mintha attól félne, hogy Red kineveti.-
Az után az este után állandóan együtt jártunk.
- S mit szólt hozzá az anyád?
- Ó, neki nem nagyon tetszett a dolog, de én nem sokat
törődtem vele. Úgyis tudtam, hogy előbb-utóbb meg fogom
győzni.
- Néha nagyon nehéz - mondta Red. - Az ember sose
tudhatja, mi sül ki a dologból.
Wyman a fejét rázta. - Ide figyelj, Red, lehet; hogy ostobán
hangzík, amit mondok, de mikor Claire-rel voltam, mindig úgy
éreztem, hogy egyszer még lesz belőlem valaki. Egy-egy randevú
után, miközben magányosan kószáltam egy darabig, a fene tudja,
miért, de biztos voltam benne, hogy egy szép napon nagymenő
leszek. Igen, egész biztos voltam benne. - Egy pillanatra elhall-
gatott és eltöprengett azon, amit mondott.
Red nem tudta, mit válaszoljon. - Ajaj, öcskös, sokan érez-
nek ám ugyanígy.
- Nem, hidd el, Red, a mi esetünk egészen más volt. Csak-
ugyan egészen különleges eset.
Red összerezzent. - Lehetséges - dörmögte. - Sokan érez-
nek így aztán valamiért füstbe megy az egész, vagy egyszerűen
ráunnak egymásra.
- Mi nem untunk volna rá egymásra, Red. Hiszen mond-
tam, hogy szeretett. - Megint töprengeni kezdett, egészen fe-
szült lett az arca. Maga köré csavarta a pokrócot, aztán így
folytatta: - Nem létezik, hogy hazudott volna, Red nem olyan-
fajta lány volt. Nem olyan olcsó kis ringyó. - Megint elhall-
gatot, aztán hirtelen kitört. - Vagy gondolod, hogy hazudott?
- Ugyan, szó sincs róla - mondta Red. Úgy érezte, mintha
arcul ütötték volna. - Dehogy hazudott, csak tudod, az ember
változik.
- Ő nem - mondta Wyman. - Ő nem az a fajta.
Érezni lehetett a hangjában a csalódottságot, hogy nem tudja
szavakba önteni az érzéseit.

280 281

Red arra gondolt, hogy Wymannek az anyját is segítenie

kellett volna, ha feleségül veszi a lányt, s pillanatok alatt maga
elé képzelte ennek minden következményét: a veszekedéseket, az
anyagi gondokat, amelyek lassan elemésztik fiatalságukat, s a
végén ők is olyanná lesznek, mint azok az emberek, akik elha-
ladtak előttük ott, a parkban. Igen, Red már tisztán látott. S ha
Wyman nem ezzel a lánnyal akad össze, hanem egy másikkal,
akkor is ugyanez lett volna a helyzet, mert harminc év után
minden nő ugyanúgy néz ki, és Wymanből sóha nem lett volna
nagymenő. Elképzelte Wyman jövőjét és föllázadt magában.
Nagyon szeretett volna valami vigasztalóbbat mondani Wyman-
nek, mint azt, ami a meggyőződése volt; hogy nem fontos az
egész. De nem tudott semmit se kitalálni, bebújt hát a pokróca
alá. Fájt a háta. - Azt hiszem, öcskös, okosabban teszed, ha
megpróbálsz aludni - mondta.
Igazad van - dünnyögte Wyman.
S Redet megint elfogta - mint valami újra meg újra vissza-
térő lázroham - az az ismerős, fájó érzés, amely az öregedés-
sel, a szomorúsággal és a bölcsességgel jár együtt.

Croft és Martinez sem kapott levelet; ők nem is kaptak soha.

Ridgesnek az apja írt. A levél szemmel láthatólag nagy fárad-
sággal, durva, vonalas papÍrra íródott, mélyen belevésődtek a ce-
ruzavonások. Ridges odaadta Goldsteinnek, hogy olvassa fel
neki. Így szólt: "Kedves fijam, nekem is meg mindnyájunknak
nagyon hiányzol, a gabonát learattuk, kaptunk érte egy kis pénzt,
valahogy megélünk belőle, hálistennek. Sim majnem tizenöt
centit nőt, a többi testvéreid is egészségesek, mama is elég jól bírja
magát. Az öreg Henry elvesztette három hóldját, nagy kár, de
a Társaság nem hajlandó haladékot adni. Nagyon örülünk a
pénznek amit külttél, derék fiú vagy, minnyájunknak ez a né-
zetünk. Szerető apád. "
- Nagyon szép levél - mondta Ridges, mikor Goldstein
a végére ért. - Papa nagyon jól tud írni.
- Csakugyan szép levél - mondta Goldstein. Újból elolvas-
ta felesége egyik levelének utolsó sorait. "Danny tegnap érdek-
282

lődött felőled, mindig újra meg újra elmondom neki hogy papa
a katonaságnál van, s egy pillanatra sem feledkezik meg róla.
O ó y, ly g kos ki úgy szeretném, ha láthatnád olyan
mi. Tegnap azt kérdezte: Mikor jön
vagy neves kb Mmbummozásból? Nem tudtam, hogy sírjak-e
annyi Straus megígérte, hogy csinál róla né-
hány fényképet. . .
Goldstein fájó sóvárgással szopogatta a sörét.

Wilson másnap reggel még egyszer felolvastatta magának Gál-

lagherrel felesége egyik levelét. Miközben Gallagher olvasott
többször is dühösen elnevette magát.
"Nem vagyok hajlandó tovább tűrni, mert mindig jó feleséged
voltam, tudod, hogy mindig minden pénzemet odaadtam, ha kel-
lett, és most igenis jogom van havi százhúsz dollárra. Beszéltem
az elöljáróságon Wes Hopekindsszel, és azt mondta, hogy köte-
les vagy ideadni nekem azt a pénzt, majd a katonaság elintézi,
és te nem tehetsz ellene semmit. Ha nem küldöd el magadtól,
Woodrow, írok a katonaságnak, tudom a címet, mert Wes me-
mondta hogy mit kell csinálnom. Elegem van belőle, hogy
feleséged legyek, ha egyszer nem akarod megérteni. . "
- Hát mit szósz ehhez a vén szarzsákhoz? - kérdezte Wil-
son. Dühös volt, és máris a válaszán törte a fejét. - Ma este
írni fogsz neki a nevemben. Meg akarom értetni vele, ho ú se
megy ezzel a nyavalygással semmire.
- Már meg is fogalmazott
magában néhány mondatot. - Okosabb vóna, ha tisztességes
asszony móggyára viselkednél, és abbahagynád ezt a rohatt nya-
valygást meg piszkálódást, mert különben mérget vehecc rá, hogy
nem megyek vissza hozzád. - Gondolatban kitörölte a "ro-
hadt" szót. Tudniillik valamilyen homályos okból viszolygott
attól, hogy levélben ilyen közönséges szót használjon. - Sok
asszony örúne, ha én vónék a férje. Ezt te is nagyon jól tudod.
Ki nem állhatom az olyan asszonyt, akinek egyéb se jár az
eszében, mint hogy az utósó centet is elszeggye a férjitül. Elő-
fordúhat, hogy a katonaságnál is szükségem van egy kis pízre,
nem árt, ha van nálam. Nem vagyok hajlandó többet tárgyalni
283

az anyagi támogatásról. - Wilson eI volt keseredve, úgy érezte,

hogy igaza van, s szinte kéjes örömmel töltötte el, mikor ilyen
mondatokat megfogalmazott magában Még sok minden megfor-
dult az agyában, amit meg akart írni az asszonynak, és mindig
megörült, valahányszor egy-egy csípősebb mondat jutott az
eszébe.
A sátor bejáratánál ült a gödör szélén, és hunyorogva nézett
a napra. - Ott van például az a másik, az a lány - mondta
Gallaghernek -, az rendes teremtés. A legutóbbi postával kap-
tam tüle levelet, Red olvasta fel, azt írta, hogy alig várja, hogy
visszamennyek Kansasba összeházasodunk, aztán lemegyünk
Délre. Az aztán asszony. Az mindig rendesen főzött nekem, meg-
stoppolta a holmijaimat, ha szombatonként ügyeletes vótam, kike-
ményítette az ingeimet, és úgy szeretett, ahogy még nem szeretett
senki.
Gallagher undorodva s kicsit irigyen kiköpött. - Micsoda
disznó vagy. Ha már ilyen fenemód szereted, mért nem mondod
meg neki, hogy nős vagy, és szakítasz vele?
Wilson úgy nézett rá, mintha Gallagher megőrült volna. -
Mi a fenének mondanám meg neki, ember? - tiltakozott.
Mit tom én, mit érzek maj akkor, ha eccer leszerelek. Leheccsé-
ges, hogy csakugyan elmegyek Kansasba, és szakítok azzal a má-
sik asszonnyal. Az ember az ilyesmit sohase tudhattya biztosan
előre. Átkozott szégyen lenne, ha elmesélném neki a dógot, aztán
már nem vóna ott, amikor utánamegyek. - Megrázta a fejét, és
kuncogni kezdett. - Minél kevesebbet mesél el az ember egy
asszonynak, annál jobb.
Gallagher dühbe gurult. - Nyavalyás disznók, olyanok vagy-
tok, mint az állatok.
- Ah.
Gallagher tovább fortyogott magában. Az ilyen Wilson-féle
fickók könnyen veszik az életet, és más fizet rá. Ez nem tisztes-
séges dolog. Igazsága tudatában, ugyanakkor irigykedve meredt
a dzsungelre.
Egy idő múlva lecsillapodott. és ismét átnézte a postáját. Előző
este csak annyi ideje volt, hogy a feleségétől kapott leveleket
elolvassa. Csupa régi levél volt, a legutolsó is legalább egy hó-
napja kelt, s kicsit csodálkozva gondolt rá, hogy közben már

284

valószínűleg apa lett. Az a dátum, amikor felesége szerint a gye-

reknek meg kellett születnie, már jó néhány napja elmúlt, de
Gallagher egyszerűen képtelen volt elhinni. Mindig az volt az
érzése, hogy amiről a felesége ír, ugyanaznap történik, amikor
ő a levelet olvassa. Ha például az asszony azt írta, hogy másnap
meglátogatja valamelyik barátnőjét, Gallagher a levél olvasása
közben azt hitte, hogy Mary éppen akkor van a barátnőjénél.
Az eszével persze tudta, hogy nem így van, mégis mindig úgy
érezte, hogy az asszony éppen akkor teszi ezt vagy azt, amiről ír
amikor ő a leveleit olvassa.
Most átnézte a többi levelet is. Átfutott egy anyjától ka ott
levelet, és hangosan felolvasott Wilsonnak néhány mókás r z-
letet abból, amelyet Whitey Lydon írt neki. Aztán felbontott e
nagy, vastag borítékot, és elővet belőle e
g újságot. Kis formá-
tumú lap volt, mindössze nyolc oldal, s rosszul volt nyomva.-
Ennek a lapnak szoktam dolgozni - mondta Wilsonnak.
- Nem is tudtam hogy riporter voltál.
- A, ez politikai lap. A pártvezetőség olyankor szokta kiadni
amikor választások előtt állunk. - Megnézte a dátumot. A la-
pot júniusban nyomták. - Hát ez bizony átkozottul régi-
mondta. Mikor átfutotta a fejlécen szereplő neveket elfogta az
irigység a hirdetési rovatot egyik barátjára bízták, aki nem volt
katona. Gallagher tudta, hogy ez mit jelent. A legutóbbi válasz-
tásnál, mielőtt bevonult volna, házról házra járt a kerületében,
adományokat gyűjtött a lap számára. A hirdetési rovatot mindig
arra bízták, aki a legtöbb pénzt szedte össze, és az illető rend-
szerint valamilyen iskolaszéki megbízást is kapott a kerületben.
Ó csak néhány száz dollárral
hogy jövőre bizto 1 maradt le, s azzal vigasztalták,
s ő esz az első.

katonaM lyon kozdtt pechem van, hogy éppen most vagyok

a dühösen. Olvasgatni kezdte az újságot. Egy
kövér betűkkel szedett cím fölkeltette a figyelmét.

ANDREWS ELÁRULJA A KILENCEDIK KERÜLETET!

RÚGJATOK KI!

Megint megkezdődött Andrews körül a nagy propaganda, akár-

csak a legutóbbi választás alkalmával, amikor azzal a jelszóval
285
indult, hogy ANDREWS A KOMMUNIZMUS ELLEN. Emlé-
keznek még rá, olvasóink? És aztán mit tett a kommunizmus
ellen? S-E-M-M-I-T, legalábbis tudtunkkal. Egyik közvetlen
munkatársa a CIO egyik alelnöke volt, egy másik pedig a New
York-i Náciellenes Liga igazgatója, azé a ligáé, amelyik, mint
olvasóink is tudják, nem volt hajlandó Coughlin Atya útmuta-
tásait követni, és bojkottálnő akarta a katolikus Francót.
Hát ide figyelj, Jimmy Andrews, te öreg csábész, vedd tudo-
másul, hogy a szürke. vén gebe már nem ugyanaz, mint volt,
vigyázz hát, nehogy rosszul lépj. Ne tedd lóvá a közvéleményt
meg a veteránokat, és gondold meg jól, mit beszélsz. Segitsd
a veteránokat, és ne tedd nevetségessé őket. A örmödre nézünk,
Jimmy Andrews, a kilencedik kerület választói nem tűrnek áru-
lót. Vigyázz, hogy kikkel veszed körül magadat. A pártban nincs
helye az olyan embereknek, mint te vagy. Elegünk van már
ezekből az ócska trükkökből.

NEM TŰRÜNK A SORAINK KÖZT ÁRULÓT!

NINCS SZÜKSÉGÜNK KOMMUNISTÁKRA!
KI A PÁRTBÓL ANDREWSSZAL!

Gallaghert olvasás közben fojtó düh fogta el. Igen, az ilyen-

fajta fickókra kell vigyázni, ezekre a rohadt kommunistákra.
Eszébe jutott, hogy egyszer, amikor teherautó-sofőr volt, az AFL
megpróbálta beszervezni. Jelentette a dolgot a kerületi pártveze-
tőségnek, s a szervező nem jelentkezett többet. Mégiscsak furcsa,
már ő maga is észrevette, hogy vannak fickók a pártban, akik
a vörös munkásvezérekkel kacérkodnak, mint például a nagy Joe
Durmey meg ez a Jimmy Andrews nevű fickó, márpedig árulók-
ra semmi szükség. Legalábbis Gallaghernek ez volt a véleménye.
Ugyanezek a fickók dolgoztak mindig ellene, nem csoda, hogy
soha nem vitte semmire. Irigység fogta el, mikor eszébe jutott
Whitey Lydon. Mindenki vitte valamire, ő meg itt csücsül a pác-
ban. Senkiben sem szabad bízni. Ember embernek a farkasa.
Összehajtogatta az újságot, és a zsebébe gyömöszölte. Croft
már szólította őket, előbújtak a sátrakból, és a teherautó felé
baktattak, amely elszállítja őket az útnak arra a szakaszára, ahol
dolgoztak. A nap még csak egy órája kelt föl, a levegő kelleme-
286

sen üde, egyáltalán nem volt meleg. Gallagher emlékezetében

homályosan fölrémlettek azok a kora nyári reggelek, amikor
munkába indult és a járda még friss és hűvös olt a nyári éj-
szakától. Már el is feledkezett az újságról, és csöndesen dudorá-
szott magában, miközben fölkapaszkodott a gépkocsira.

A postán - kúp alakú sátor volt, két tábori asztal állt benne-
a postakezelő éppen néhány levelet szortírozott, amelyet rossz
helyre címeztek. Hennessey számára is érkezett vagy húsz levél,
s vékony zsineggel átkötve ott hevert már néhány órája az asztal
sarkán. A postakezelő végre fölfigyelt rájuk. Azzal szokott büsz-
kélkedni, hogy az ezred valamennyi katonájának a nevét ismeri
s most dühös volt, mert nem tudta hová tenni Hennesseyt.
- Lehet, hogy ezt a Hennesseyt elhelyezték a törzsszázadtól?
- kérdezte a segédjétől.
- Fogalmam sincs róla, de a név ismerős. - A segéd gon-
dolkozott egy piIlanatig, aztán így folytatta: - Várj csak, most
jut eszembe Hennessey aznap elesett, amikor partra szálltunk.-
Fenemód élvezte, hogy neki eszébe jutott, amit a postás el-
felejtett.
- Csakugyan - vágta rá gyorsan a postakezelő. - Mind-
járt a parton kinyírták, beszéltem is róla Brownnal. - Az össze-
kötözött levélcsomagra pillantott, sóhajtott egyet, aztán ráütötte
a bélyegzőt: "Címzett elesett." Éppen be akarta dugni a levele-
ket a lábánál heverő zsákba amikor föltűnt neki a feladó. Vé-
gigfutotta valamennyi borítékot, és fölfedezte, hogy mindegyiken
ugyanaz áll. - Hé nézz csak ide - szólt oda a segédjének.
Valamennyi levélre ez volt írva feladónak: "Mama és Papa,
l2 Riverdale Avenue. Tacuchet, Indiana." A segéd elolvasta
s egy pillanatra fölrémlett előtte egy rózsás arcú öregúr meg eoy
ősz hajú néni: a sok ezer alkoholmentes italokat, szájvizeket meg
fogkrémeket reklámozó plakáton szereplő Mama meg Papa.-
Hát ez szomorú - mondta.
- Bizony szomorú.
- Elgondolkozhat rajta az ember - tette hozzá a segéd.

'AS-, - ;8? ;ig

I? OzGC=,
L:1 ő, :: J
.y.-p;.on á:

tt.", ;-r:: et.i 0

Ebéd után Gallagher a sátrában üldögélt, mikor Croft a nevét

kiáltotta. - Mi baj? - kérdezte Gallgher.
- A lelkész szeretne beszélni veled - mondta Croft.
- Minek ?
- Nem tudom - vont vállat Croft. - Menj csak, és keresd
meg. Mire visszajössz, mi addigra már elmentünk, délután neked
kell őrködnöd a táborban.
Gallagher keresztülballagott a táboron, és megállt a lelkész
sátra előtt. Hevesen dobogott a szíve, s megpróbálta elfojtani
magában a hirtelen föltámadt reménykedést. Még mielőtt partra
szálltak volna Anopopejen, megkérdezte a lelkészt, nem volna-e
szüksége véletlenül még egy kisegítőre, és a lelkész meg is ígérte,
hogy majd gondolni fog rá. Gallagher számára azt jelentette
volna a dolog, hogy többé nem vetik be, s gyakran ábrándozott
erről a lehetőségről.
- Jó napot, Leary atya - mondta. - Hallom, hogy beszél-
ni óhajt velem. - Hangja udvariasan s kissé elfogódottan csen-
gett, s beleizzadt az erőlködésbe, hogy minél tisztelettudóbban
viselkedjen.
- Ülj le, Gallagher. - Leary atya középkorú, magas. sovány
férfi volt, haja szőke, hangja szelíd.
- Miről van szó, atyám?
- Előbb gyújts rá, fiam. - Leary atya még gyufát is adott
neki. - Sok levelet kaptál hazulról?
- A feleségem majdnem mindennap írt, atyám. A napokban
vár gyereket.
- Értem. - Leary atya hallgatott egy darabig; végighúzta
ujját az ajkán, aztán hirtelen leült, s Gallagher térdére fektette
a kezét. - Sajnos, rossz hírem van a számodra, fiam.
Gallagheren végigfutott a hideg. - Mi történt, atyám?
- Tudod, fiam, sok minden van, amit nehéz megérteni. De
hinnünk kell benne, hogy ami történik, helyesen történik, hogy
Isten mindent tud, mindent lát, és akkor is a legjobbat cselekszi,
ha nem értjük, hogy miért cselekedte.
Gallagher nagyon kényelmetlenül érezte magát, aztán hirtelen
őrült félelem fogta el. Vadabbnál vadabb gondolatok fordultak
meg az agyába. - Csak nem hagyott el a feleségem? - tört
ki belőle. De rögtön el is szégyellte magát, hogy ilyet mondott.

288

- Nem, fiam, haláleset történt.

- Anyám halt meg?
Leary atya a fejét rázta. - Nem, a szüleiddel semmi baj.
Gallagher arra gondolt, hogy a gyereke halt meg szülés köz-
ben. Ettől kicsit megkönnyebbült. Az mé nem olyan nagy baj
- villant át az agyán. Egy pillanatra azonban ostoba módon
fölmerült benne az a gondolat is, hátha mégis azért hívatta a
lelkész hogy maga mellé vegye kisegítőnek.
Nem, fiam. Sajnos, a feleséged halt meg.
Gallagher mintha nem is értette volna a szavakat. Csak ült
ott szó nélkül, nem gondolt semmire. Valami bogár szállt be
zümmögve a sátor nyílásán, azt figyelte. - Mi-cso-da? - kér-
dezte.
- A feleséged halt meg szülés közben, Gallagher. - Leary
atya elfordította tekintetét. - De a gyereket sikerült megmen-
teni.
Mary nem volt nagyon erős teremtés = mondta Gallagher.
Megpróbálta elképzelni, mit is jelent az a szó, hogy "halott",
s mivel csak egyetlen jelentésével találkozott eddig, úgy látta
maga előtt képzeletben Maryt, rángatózva, ahogy a japán katona
teste rángatózott, akit a vízmosásban öltek meg. Nem tudott erőt
venni remegésén. - Meghalt - mondta. A szónak nem volt
semmi értelme. Csak ült, egész testében zsibbadtan; gondolatai
visszavonultak agyának valamelyik rejtett zugába, s a lelkész
szavai csak az érzéketlen felületet érintették. Néhány másod-
percig az volt az érzése, mintha valaki másról volna szó, akihez
semmi köze. Különös módon egyedül csak az járt az eszében,
hogy illedelmesen kell viselkednie, s minél jobb benyomást kell
tennie a lelkészre. - Ó-ó-ó! - szólalt meg végül.
Csak egy rövid értesítést kaptam de mihelyt megtudok
valamit a részletekről is azonnal közlöm veled, fiam. Borzasztó
nehéz dolog ilyen távol lenni hazulról, anélkül hogy az ember
még egyszer láthatná szeretett feleségét.
Bizony nehéz, atyám - felelte gépiesen Gallagher. Mintha
derengeni kezdett volna, lassanként meg tudta különböztetni
a körülötte lévő tárgyakat, és megértette, amit hallott. Az értelme
azt mondta, hogy valami borzasztó dolog történt, s azt gondolta:
Remélem, Mary nem fogja felizgatni magát miatta. Aztán

289

hirtelen ráeszmélt, hogy Mary soha többé nem fogja már fel-
izgatni magát, és meghökkent ettől a furcsa ellentmondástól;
bamba tekintettel meredt a szék fatámlájára, amelyen a lelkész
ült. Úgy érezte, mintha templomban volna, önkéntelenül a kezére
pillantott, és megpróbált ünnepélyes képet vágni.
Az élet megy tovább, fiam. Feltétlenül jelentőséget kell tu-
lajdonítanunk annak, hogy a gyereket megmentették. Ha óhajtod,
megtudakolom, ki vette a gondjába. Talán szabadságot is sikerül
kieszközölnöm a számodra.
Gallagher hirtelen föléledt. Akkor hát találkozni fog a felesé-
gével. Csakhogy Mary már halott; ezúttal nem borzadt vissza
már úgy a gondolattól. Csak ült, és arra gondolt, milyen kelle-
mesen sütött reggel a nap, amikor felkapaszkodott a teherautóra,
és tompán felrémlett benne, hogy milyen jó volna visszatérni
azokhoz a percekhez.
- Föl a fejjel, fiam.
Igenis, atyám. - Gallagher fölállt. Szinte teljesen elzsib-
badt a talpa, s mikor végigsimított a száján, valahogy nagyon
idegennek érezte, mintha megdagadt volna. Egy pillanatra páni
rémület fogta el, és eszébe jutott az a kígyó ott a barlangban.
Fogadni mernék, hogy egy büdös zsidó volt az orvosa - gondol-
ta magában, de aztán rögtön el is feledkezett a dologról. Minden-
esetre valamilyen jóleső felháborodás maradt utána a lelkében.
- Hát akkor. . . köszönöm, atyám - mondta.
- Menj vissza a sátradba, fiam, és feküdj le - mondta
Leary atya.
- Igen, atyám. - Gallagher keresztülballagott a táboron.
Majdnem teljesen kihalt volt, mert a katonák elmentek dolgozni,
szinte jólesett neki. hogy egyedül van. Elért a sátrához, bemá-
szott a gödörbe, és végignyújtózott a pokrócon. Csak valami iszo-
nyú fáradtságot érzett. Fájt a feje, s szinte csak úgy mellékesen
felötlött benne a gondolat, nem kellene-e elővennie egy Atebrin-
tablettát az elsősegély csomagjából. Lehet, hogy maláriát kaptam
- dünnyögte. Aztán fölrémlett előtte Mary arckifejezése, ami-
kor házasságuk első napján eléje tette a tányért. Nagyon kes-
keny volt a csuklója, s most szinte maga előtt látta az alsókarján
aranyló apró píhéket.
- Fogadni mernék, hogy egy büdös zsidó volt az orvosa-
290

mondta hangosan. De megijedt a saját hangjától, és gyorsan

hanyatt feküdt. Egyre dühösebb lett, mert továbbra is ez járt az
eszében, és egyszer-kétszer dünnyögve megismételte: - A zsidó
ölte meg. - Ettől egy kicsit fölengedett benne a feszültség. Az-
tán elfogta az önmaga iránti szánalom, rendkívül jóleső érzés
volt, s jónéhány pillanatra teljesen átadta magát neki. Zubbonya
átizzadt, s minden pillanatban csikorgatni kezdte a fogát, mert
ilyenkor jólesőn megfeszült az állkapcsa.
Hirtelen megborzongott, s egyszer csak tudatára ébredt, hogy
meghalt a felesége. Olyan iszonyú fájdalom és sóvárgás támadt
benne, hogy elkezdett sírni. Néhány perc múlva eszmélt csak rá,
hogy sír, s kicsit ijedten fojtotta vissza könnyeit, mert úgy érezte,
hogy nem szabad sírnia Mintha valamilyen szigetelő réteg vette
volna körül a lelkét, ez az érzése azonban csak néhány pillanatig
tartott, aztán újból beléhasított a fájdalom.
Eszébe jutottak a vízmosásban heverő halott katonák, s megint
Maryt látta maga előtt olyan pozitúrákban, amilyenekben a hul-
lák hevertek. Megint megborzongott elfogta az iszonyat, a hány-
inger és a rettegés. Megmarkolta pokrócát. és anélkül hogy tudta
volna, mit mond, azt dünnyögte magában: - Túlságosan régen
nem voltam gyónni. - Hirtelen érezni kezdte, milyen büdös
rajta a ruha. - Büdös vagyok, meg kéne fürödnöm - mondta.
A gondolat nem hagyta nyugodni, s elhatározta, hogy lemegy
a folyóhoz, és levetkőzik. Ki is lépett a sátorból, de túlságosan
gyöngének érezte magát ahhoz, hogy megtegye a folyóig a száz
métert, megállt Red sátra előtt, és egy kannából megtöltött vízzel
egy acélsisakot. Mikor a sisakot letette a földre, eldőlt, és a víz
a lábára löttyent. Levetette zubbonyát, még egyszer megtöltötte
az acélsisakot és a tarkójára öntötte a vizet. Dermesztően hideg
volt, egészen beleborzongott. Öntudatlanul megint fölvette a zub-
bonyt, és visszatámolygott a sátrához. Körülbelül félóráig fe-
küdt, anélkül, hogy bármire is gondolt volna. A nap forrón tűzött
a gumi-esőköpenyekre. Gallagher elálmosodott, végül eI is aludt.
Álmában időnként meg-megrándult a teste.

291

Időgép

GALLAGHER,
ALAZADó

Zömöié csua zzom férfi volt, s épp ezért kötözködő, barátságta-

lan ember benyomását keltette. Arca kicsi és csúnya, valami sú-
lyos bőrbetegség rajta hagyta nyomait: bőre rücskös volt, csupa
bíborvörös folt. Talán az arcszíne tette, bái az is lehet, hogy
sértődötten görbe, hosszú ir orra, de tény, hogy mindig dühösnek
látszott. Pedig még csak huszonnégy éves volt.

Dél-Bostonban, Dorehesterben és Roxburyben hosszú mérfölde-

ken át sorakoznak egymás mellett a mocskos, vigasztalan, sivár,
szürke faházak. A villamosok csörömpölve robognak a macska-
kövek és kiszáradt faházak dzsungelében; a téglák régiek, ha
erősebben megdörzsöli őket az ember, szétporlanak az ujja alatt.
Minden más szín belevész az egyetemes szürkeségbe; még az
emberek arca is szürke színt öltött. Már nem zsidók, olaszok
vagy írek többé; arcvonásaikat mintha egyforma szürke vakolat-
tal kenték volna be, mind hasonlítanak egymáshoz, mind poro-
sak. Még a beszédjüket is átitatta az a szürkeség. Mind ugyan-
olyan nyomasztó, fülsértő, kellemetlen akcentussal beszélnek.
A várost polgárok alapították, és nyárspolgárok kormányoz-
zák; Bostonban látszatra minden simán gördül, minden szép,
legalábbis az újságok szerint, amelyek mind egyformák, s a poli-
tikában is minden oké, mert a politikai pártok is mind egyfor-
mák. Mindenki a középosztályhoz tartozik, kivétel nélkül, le
egészen a csavargókig, akik a földalattin szunyókálnak meg
öklendeznek, amelyik szombat éjszakánként hajnali kettőig jár
Kelet-Bostonban a Maverick Square-ig. Valamikor lázadtak, ki
akartak bújni a szürke vakolat mögül, mindez azonban már bele-
veszett a szürkeségbe.
A bostoni újságok, a Herald, a Post, a Traveler, a Daily Re-
cord és a Boston-Amertcan által hirdetett nyugalom és béke alatt
azonban valami gyilkos közöny s ugyanakkor valami alattomos,
rosszindulatú feszültség lappang, ez tör ki a részegekből, akik
Bostonban sokkal lármásabbak a földalattin, mint a világ bár-
292

melyik városában, ez a feszültség mutatkozik meg a Scollay

Square-en és környékén, ahol a kéjvágy mocskos és természet-
ellenes kiutakat keres magának a szennyben és szemétben. Ez
a feszültség lappang még a közlekedésben is, amely őrjöngő,
eszeveszett, lármás, és ez hág tetőpontjára, mikor a gyerekek
fölverik a mellékutcákat meg amikor a zsinagógákat és temető-
get gyalázkodó feliratokkal és rajzokkal moeskolják be. "Büdös
zsidók, köztük keresztek és horogkeresztek. - Föl vagyok há-
borodva, hogy ilyesmit kell hallanom - mondja Curley kor-
mányzó meg Saltonstall és Tobin, a többi massachusettsi poli-
tikus.

A gyerekek kövekkel, btokkal és boxerekkel vívnak bandaharco-

kat egymással; télen követ tesznek a hógolyóba. Ez persze csak
ártatlan mulatság, csak az egészséges ösztönök kiélése.
Hé, Galagher, Lefty Finkelstein meg a bandája meg akar
verni bennünket.
Majd megkapják a magukét a büdös disznók. (A banda tagjai
nem ismernek félelmet, pedig a gyomruk mélyén ott szorong
valahol.) Már régóta szeretném elkapni azt a esibészt.
Vigyük magunkkal Packyt, Alt meg Fingerst, majd elintézzük
a rohadt zsidait.
M mikor indulunk ?
Mi a fenének érdekel? Talán begyulladtál?
Még hogy begyulladtam? Csak haza akarok menni a botomért.
(Útközben elhalad egy zsinagóga mellett. "Begyulladtál?" Le-
köpi a zsinagógát:) Ez szerencsét hoz, Whitey.
Hé, Gallagher, üvöltik a srácok.
Vigyázz magadra, ha az öreged kapatos.
Odahaza anyja minden neszre összerezzen, és állandóan láb-
ujjhegyen járkál. Az öreg a kerek asztal mellett ül az ebédlőben,
amely egyúttal nappali is, összegyűri hatalmas manesával a sár-
ga csipketerítőt, aztán megint kisimítja az asztalon.
Az úristenit, biztos, hogy az ember. . . Rohadt disznók. Hé,
PEG!
Mi az, Will?

293

Gallagher apja megdörzsöli az orrát meg az állát. Hagyd már

abba ezt az örökös mászkálást itt körüIöttem, járj tisztességesen,
ahogy egy nyavalyás asszonynak járnia kell
Mit akartál, Will?
Semmit. Menj a fenébe.
Ha az embernek olyan nagydarab melák az apja, mint Will
Gallagher, okosabb békén hagyni, ha felönt a garatra. Különben
szájon törül a rnancsával.
Apja kábán ül a kerek asztal mellett, s néhányszor nagyot
csap rá az öklével. A falra mered. (A megbarnult képek zöld
pásztorlánykákat ábrázolnak egy erdős kis völgyben. Valamilyen
kalendáriumbqi valók.) ISTENVERTE ÉLET.
Mikor apja az asztalt verí, az oltárkép megremeg a stelázsin.
Nem kéne olyan sokat innod, Will.
KUSS! Fogd be azt az ostoba szád. Nehézkesen feláll, és a
falhoz támolyog. Az üveg szilánkokra törik a pásztorlánykán,
mikor földhöz vágja a képet. Aztán elnyúlik az elnyűtt, szürkés-
barna díványon, s rámered a fényes, szürke foltra, ahol kikopott
a szőnyeg. Az ember halálra dolgozza magát, és MIÉRT?
Felesége megpróbálja elcsenni az üveget az asztalról. HAGYD
OTT !
Hátha sikerül valami más munkát kapnod, Will.
Persze. . . persze. De egyebet se tudsz, csak siránkozni, hogy
ez kell meg az kell. A fűszerestől meg a hentestől. Nekem meg
csak szakadjon meg a hátam azon a nyavalyás teherautón. Va-
lami MÁS. Benne vagyok a slamasztikában, csapdába estem.
TEDD LE AZT AZ ÜVEGET.
Föláll, odatántorog az asszonyhoz, és megüti. Az asszony vé-
gigzuhan a padlón, s ott fekszik inozdulatlanul, tompán, szenve-
telenül nyöszörög. (Karcsú teremtés, de már agyon van csi-
gázva. )
HAGYD ABBA EZT AZ ÁTKOZOTT NYÖSZÖRGÉST!
Kábán nézi az asszonyt, aztán megtörli az orrát, és az ajtó felé
botladozík. Félre az utamból, Roy. Megbotlik a küszöbben,
sóhajt egyet, aztán kitántorog az utcára, az éjszakába.
Gallagher nézi a2 anyját. Nem érez semmit, de közel áll a sí-
ráshoz. Itt vagyok, mama. Fölsegíti. Anyja hangosan zokogni
kezd, Gallagher dermedten támogatja.

294

Ha az öreg kapatos, okosabb, ha az ember befogja a száját-

gondolja.
Később felmegy a szobájába, és olvasni kezd. A könyvet a köl-
esönkönyvtárból vette ki. Arthur királyról és lovagjairól szól meg
a kerekasztalról. Fiú, hát persze. hogy nőkről ábrándozik. . . Ki
is választ magának egy lila ruhás nőt.
Én nem leszek olyan, mint az öregem. (A kardjával fogja
megvédeni a feleségét.)
Az ifjúság fényes, dicsőséges korszaka.
Tanárai nem figyelnek föl rá a középiskolában, komor, moró-
zus gyerek, nem lelkesedik semmiért. Egy évvel az érettségi előtt
ott is hagyja az iskolát, éppen akkor jár a vége felé a gazdasági
válság, s beáll liftesfiúnak. Az örege abban az esztendőben
munka nélkül lóg anyja jár dolgozni, a cserepes tetejű, gyarmati
stílusban épült ódon házakban takarít Brooklyn-ban meg New-
tonban. Esténként vacsora után rögtön lefekszik, az öreg meg
lent a sarki kocsmában lesi hogy valaki szóba álljon vele, és
fizessen neki egy pohár pálinkát.
Roy a kerületben lévő Demokrata Klub körül kezd lebzselni.
A hátsó kis helyiségekben pókereznek, kockáznak, dumálnak.
Az elülső nagyterembe, a bejárat mellett, gyerekek is bemehet-
nek. Szivarfüst, szerzsruhák, inasok
Meg lesben álló hölgyek.
Aztán a toborzó szónoklatok. Steve Macnamara például, aki
valami fejes a pártban.
Nyissátok csak ki jól a szemeteket, fiúk. Nézzetek csak jól
körü;. Az embernek halálra kell dolgoznia magát, hogy megél-
hessen valahogy. S mit ér vele? Az egyetlen helyes út a politizá-
lás, a politikában viheti valamire az ember, néhány évig politi-
záltok, bebizonyítjátok hogy derék fickók vagytok, és máris
befutottatok, a pártnak gondja lesz rátok. Még emlékszem rá,
amikor olyan semmi kölyök voltam, mint tí, megmutattam, hogy
tudok dolgozni, és szívesen is dolgozom, és lám, vittem is vala-
mire. Ez nem rossz kerület, tudjátok, könnyű összeszedni a sza-
vazatokat.
Igen helyesel Gallagher.
Ide figyelj, Roy, már régóta figyellek, nagyon derék fiúnak
látszol, azt hiszem, jövőd van nálunk, csak meg kell mutatnod

295

az embereknek, hogy hajlandó vagy dolgozni. Én tudom, hogy

hajlandó vagy, de nekik is be kell bizonyítanod. Meg is mondom,
mit csinálj: a jövő hónapra írták ki a választásokat, ilyenkor
rengeteget kell szaladgálni, röpiratokat osztogatni, meg szüksé-
günk van egy csomó fiúra is, akik ordítoznak egy kicsit a tömeg-
ben, ha a mi jelöltjeink szónokolnak, meg is mondjuk, mikor.
Oké, rendben van.
Meg aztán ide figyelj, ezzel pénzt is lehet ám keresni, ha ki-
tartasz a fiúk mellett, rengeteg munkaalkalom adódik, könnyen
lehet pénzhez jutni, nagymenő leszel. Én mondom neked, és hi-
hetsz nekem, mert tanulmányozni szoktam az embereket, hogy
a pártban még sokra viheted, politikusnak való anyag vagy,
tudod, van benned valami vonzerő.
Majd eljövök minden este.
Helyes. Hány éves is vagy? Tizennyolc. Mire betöltöd a hu-
szadikat, legalább tízszer annyit kereshetsz, mint most. .
Hazafelé menet összetalálkozik egy lánnyal, akivel már beszélt
egyszer-kétszer, s megáll egy kicsit évődni vele.
Meguntam az állásomat, jobbat kapok, böki ki.
Milyet ?
Nagyszerűt. ( Hirtelen elbátortalanodik. ) Nagyon, nagyon
nagyszerűt.
Ugyan már, Roy, ne titokzatoskodj. Úgyis csak ugratsz.
(A lány kuncog.)
Dehogy ugratlak. ( Nem tud semmit se kitalálni. ) Igenis, most
már megtaláltam a helyes utat, jó állásom lesz.
Klassz fiú vagy.
Az hát. (Ránéz a lányra, tettetett közönnyel cigarettára gyújt,
nagyképű, fölv ág. ) Az hát. ( Megint a lányra néz, s hirtelen
elfogja a nyugtalanság.) Viszlát.

Húszéves korában kerül új állásba, egy áruházban dolgozik. (So-

kat lejsztoltál, Roy, mondta neki Steve Macnamara, akárki akár-
mit mond, a fiúk mindnyájan nagyon megbecsülnek, jó állásba
fogsz kerülni. Most végre alkalma van, hogy kibökje: "Igen ám,
mégis Whitey kap fizetést, pedig én is dolgoztam annyit, mint

296

ő. . ." Ugyan hallgass Roy, hallgass, nehogy meghallja valaki,

hogy ilyesmiket beszélsz, Isten ments, még azt fogják hinni,
hogy elégedetlenkedsz, most amikor már sikerült megbecsülésre
tenned szert a pártban ne kockáztasd hát ilyesmivel a dolgot.)
Egy este Cambridge-be megy, találkát beszél meg egy lánnyal,
a lány azonban felültette. Gallagher vár egy darabig, aztán
kóborolni kezd az utcákon, végigsétál a Charles folyó partján.
Rohadt ringyó. Belőlem ugyan egy lány se fog többet bolondot
csinálni. Mind az úrifiúk után vetik magukat, fütyülnek a ma-
gamfajta fiatalemberekre, minden összeesküdött ellenem, soha
nem sikerült semmi. Halálra dolgozom magam a Klubban is, és
mit kapok érte?
Leül egy padra, és nézni kezdi a lassan hömpölygő vizet.
A Harvard-egyetem épületének kivilágított ablakai visszatükrö-
ződnek a vízben. Mindig csak marhára dolgozni, dolgozni, dol-
gozni, s ki az isten törődik vele? Most is szépen benne vagyok
a pácban, bezzeg ha volna gubám, eljött volna a találkára, még
a lábát is szétrakta volna. Fogadni mernék, hogy valami zsidó-
kölyökkel fut, akinek bőven van dohánya. A fene tudja, ezek
a rohadt zsidók mindig csak harácsolnak, harácsolnak meg hará-
csolnak, az ember azt hinné, hogy ez a legfontosabb az életben.
Undorító.
Két harvardi egyetemi hallgató halad el a pad előtt, és Gál-
lagher egy pillanatra megdermed rémületében. Vajon szabad-e
itt ülnöm? Úristen, nem kellett volna ideülnöm.
Vissza kellett fojtanom a lélegzetem, bizisten Markova ugrása
volt a legklasszabb, amit életemben láttam, igen, egyszerűen,
kifinomultan és mégis szenzációsan csinálta, elképesztő volt, egy-
szerűen elképesztő.
Micsoda hülyék, milyen ostoba fecsegés, úgy beszélnek, mint
a vénasszonyok. Megfordul, és fölnéz a Harvard-egyetem épü-
leteinek kivilágított ablakaira. Valakinek egyszerűen ki kéne
irtani ezeket a banditákat. Egy darabig az autókat figyeli, amint
zúgva robognak végig a Memorial Drive-on. Csak rajta, gázt
bele, gázt bele, gázt bele, hajtsatok, amilyen gyorsan csak tetszik,
a fene egye meg, törjétek ki azt az átkozott nyakatokat. Ez az
egész Harvard egy rohadt baloldali fészek. Valakinek levegőbe
kéne röpítenie ezt az egész nyavalyás helyet, az ember halálra

297

dolgozza magát, ezek meg csak ülnek és pletykálnak, mint a vén-

asszonyok s úgy élnek, mint a kiskirályok. Mért kell ennek így
lennie? Eh sehogy sincs rendjén a dolog, a legszívesebben egy
? szálig megfojtanám ezeket a csirkefogókat, valakinek el kéne
intéznie őket, bombát kéne hajítani közéjük.
Több mint egy óra hosszat üldögél a padon, végül lecsilla-
podik. A folyó lustán hömpölyög, felszíne fodros, a fények úgy
csillognak rajta, mint valami flitteres ruhán. A szemközti keres-
kedelmi iskola hálótermeinek ablakai is ki vannak világítva, fé-
nyük a vízre vetődik, s a háttérben az autók apró élőlényeknek
látszanak. Érzi, hogy csírázik talpa alatt a föld a tavaszi éjszaká-
ban, érzi, milyen édes és simogató a levegő. Az égen csillagok
ragyognak az éjszaka meleg, bársonyos sötétjében.
Úristen, milyen szép is itt. Bizonytalan vágyak ébrednek ben-
! ne. Be elgondolkoztató. Sóhajt egyet. Igazán gyönyörű, elgondol-
Í koztató. Milyen jó lenne, ha egy nővel az oldalán nézhetné.
Feltétlenül vinnem kell valamire.
Áhítat fogja el. Az ilyen éjszakákon döbben rá az ember, hogy
van Isten, s hogy milyen ostobák az ateisták. Úristen, milyen
gyönyörű, milyen csodálatosan gyönyörű, az embert eltölti a re-
mény, hogy előbb-utóbb minden rendbe jön.
S csak ül a padon, egészen elmerül az éjszakában. Én nem
olyan vagyok, mint a többiek, bennem van valami rendkívüli.
Megint sóhajt egyet. Fiatalember, neked. . . neked. . . szinte
tapogatózva keresi a gondolatokat, mintha kézzel próbálna meg-
fogni egy halat a vízben. Istenem, az embernek. . .
Roy, te nekünk való fickó vagy, nem ss kell mondanom, úgyis
tudod nemsokára jövedelemhez juttatunk, s hogy lásd, milyen
jó véleményünk van rólad, egy darabig egy kis szervezetben
fogsz dolgozni, amelyik nem tartozik ugyan közvetlenül hozzánk
(Macnamara elhárító mozdulatot tesz a kezével), de - anélkül,
hogy neveket említenék - sokan vannak benne a fejesek közül,
akik a nemzetközi összeesküvés ellen küzdenek, tudod, amit a
gazdag zsidók csinálnak, hogy mindnyájan a kommunizmus há-
lójába kerüljünk
Most heti tíz dollárra rúg a fizetése, noha csak éjszaka dol-
gozik. A szervezet irodája egy kétemeletes épület manzardján
van, egyetlen helyiség, egy árva íróasztallal, zsúfolva kötegekbe

29R

kötött röpiratokkal meg újságokkal. Az íróasztal mögött hatalmas

zászló, rajta kereszt, és két egymásba fonódó betű: K és LT.
Keresztény Unió, ez a neve a szervezetünknek, Gallagher,
KERESZTÉNY. . . UNIÓ, most ennek dólgozol, az a célunk,
hogy leverjük a rohadt összeesküvőket. Az országnak egy kis vért
kell látnia, vagy félsz a vértől?, kérdezi az íróasztal mellett ülő
tagbaszakadt alak. Világosbarna szeme van, olyan a fénye mint
a tejüvegé. Az a feladatunk, hogy mozgósítsuk az embereket, és
készenlétben álljunk, a nemzetközi Lsidóság háborúba akar so-
dorni bennünket, de mi előbb kinyírjuk őket tudod, hogy min-
den állást ók kaparintanak meg, s mi tétlenül tűrjük, elszalaszt-
juk a lehetőségeket, jól beépültek, de nekünk is vannak ám
barátaink.
Gallagher újságot árul az utcasarkokon (LEGFRISSEBB TU-
DÓSÍTÁS A NAGY NEMZETKÖZI ÖSSZEESKÜVÉSRŐL!
VEGYÉK MEG KILIÁN ATYA LAPJÁT! TUDJAK MEG,
MI AZ IGAZSÁG!), titkos gyűlésekre jár s egy sportklubban
hetenként egy órát ócska Springfield-puskákkal gyakorlatozik.
Csak azt szeretném tudni, mikor kezdődik már, szeretném már
látni, hogy csinálunk is valamit.
Ne türelmetlenkedj, Gallagher, mindenhez idő kell, mindent
gondosan meg kell szerveznünk, mielőtt a nyilvánosság elé lé-
pünk. Ha majd rendbe tesszük az országot, te is ott leszel velünk
az elsők közt, befutott ember leszel.
Értem. (Éjszakánként néha nem tud aludni, nyugtalan, buja
álmai vannak, szúró fájdalmat érez a mellében.) Bizisten, meg-
pukkadok, ha. . . ha nem csinálunk végre valamit.

Csakhogy. .
Végre sikerül egy lányt találnia magának, a hormonok már nem
savanyodnak ecetté a testében.
Tudod, mondja Marynek Gallagher te igazán klassz lány
vagy, én. . . olyan nagyszerűen tudok veled beszélgetni. Irtó
szép este van, Roy (Végignéznek a parton; megkeresik a bostoni
kikötő lámpáit, úgy villódznak mint a csillagok a homályos,
felhős égbolton. A lány fölmarkol egy kis homokot, a cipőjére

299

hullatja, a máglya tüzében aranyfényben csillog a haja. Arca

sovány és hosszú, szeplős és szomorkás. mégis bájos, majdnem-
hogy szépnek mondható )
Akarsz egy virslit?
Inkább beszélgessünk, Roy.
A párok, akikkel együtt jöttek ki, eltűntek a tűz mellől, s most
ott kuncognak a part sötét mélyedéseiben. Valamelyik lány tet-
tetett ijedséggel felsikolt, s Gallagher kényelmetlenül megfeszül
a hangra: mintha a szeretkezés cuppanó neszeit is hallaná.
Igen, irtó szép este van, ismétli meg a lány szavait. Azon tű-
nődik, mi lenne, ha ő is lefektetné a lányt, de hirtelen elbátor-
talanodik. (Nem olyan lány ez, még szűz, erényes, jámbor te-
remtés.) Bűntudat fogja el, amiért ilyen gondolata támadt.
Annyi mindenről szeretnék beszélgetni veled.
Igen, Roy.
Hát tudod, már két hónapja együtt járunk, tulajdonképpen
mi a véleményed rólam? Közben elpirul a gondolatra, hogy
másik énje fizikai kielégülésre vágyik. (A parton egyre hango-
sabb lesz a kuncogás.) Úgy értem, hogy. . . szeretsz?
Nagyon klassz fiúnak tartalak, Roy, tudod, olyan vagy, mint
egy igazi úriember, nem olyan szemtelen, mint a többi fiú.
Értem. Csalódott, és egy kicsit meg is sértődött, ugyanakkor
egy kis büszkeség is eltölti. Nekem más dolgokon jár az eszem.
Tudom, te mindig olyan töprengőnek látszol, Roy, sose tu-
dom, hogy mi jár az eszedben, pedig nagyon szeretném tudni,
épp azért, mert olyan más vagy.
Hogy érted ezt?
Hát olyan félénk, azazhogy nem is félénk, hanem olyan ked-
VeS.
Csak hallanád, hogy beszélek a fiúkkal. ( Nevetnek. )
Ó, én azt hiszem. Velük is ugyanilyen vagy, nem is tudnál
más lenni. (Szórakozottan a fiú térdére teszi a kezét, aztán za-
vartan el is kapja.) Szeretném, ha gyakran járnál templomba.
Elég rendszeresen eljárok.
Igen, de mégis nyugtalanít benned valami, nem tudom, hogy
mi, olyan titokzatos vagy.
Igazán? Tetszik neki a dolog.
Mintha mindig dühös volnál valamiért, Roy, ez nyugtalanít.

300

Apám beszélt rólad, és azt mondta, hogy a Keresztény Unióban

vagy. Én ugyan nem értek a politikához, de ismertem egyet az
ottaniak közül, Jackie Ewanst utálatos egy alak volt.
Dehogyis, nagyon rendes fiú Különben a dolog a Klubbal
van összefüggésben, tudod, ki akarnak próbálni, különben az
egésznek nincs semmi jelentősége.
Nem szeretném, ha bajba keverednél..
Miért nem ?
(A lány ránéz, tekintete türelmes, nyugodt. Ezúttal a fiú kar-
jára teszi a kezét.) Tudod azt te jól, Roy.
A fiú valami feszültséget érez a torkában, szívét fájdalmas,
jóleső sóvárgás tölti el. Megborzong, mikor a lány megint kun-
cogni kezd. Irtó klassz hely ez a City Point - mondja.
(Ó, azok az értelmetlen, érzéki éjszakai ábrándozások!) Hidd el
Mary, ha biztos lennék a dolgomban - hangja határozott, érzik
benne a feszültség, hogy le kell mondania Valamiről -, nem
lógnék velük olyan sokat, mert tudod, nagyon szeretnék többször
találkozni veled.
Képes volnál rá?
Gallagher a parthoz csapódó hullámok csobogását figyeli. Sze-
retlek, Mary, szólal meg hirtelen, de érzi, hogy kicsit merev
rideg, s valami bizonytalanság tölti el.
Azt hiszem én is szeretlek, Roy.
Akkor jó. Egy idő múlva megcsókolja a lányt, először szelíden,
aztán mohóbban, de lelkének egyik zugában továbbra is tartóz-
kodó, hűvös marad. Igen, kislány, szeretlek, mondja rekedt han-
gon s igyekszik kiégetni magából a kétséget. Elfordítja a te-
kintetét.
Csakugyan gyönyörű hely ez a City Point, mondja a lány.
A sötétben nem látják a partot borító szemeket, a hínárt és
a hordalékot meg a kotonokat: lustán lebegnek a part menti se-
kélyesben mint megannyi undorító, parányi tengeri állat.
Igen, elég tűrhető, mondja halkan Gallagher.

Hé, Roy, csakhogy látlak! Hogy van a derék öreg házasember?

Hogy érzed magad, most, hogy ilyen szépen megállapodtál, mi?
301

Köszönöm, jól. (Kicsit didereg a hűvös szeptemberi hajnal-

ban, amely barátságtalanul lebeg a szürke aszfalt és a mocskos
faházak fölött.) Te jó ég, milyen hideg van itt kint. Bárcsak
nyitnák már ki azt az istenverte szavazóhelyiséget.
Örülök, hogy eljöttél, Roy, tudod, hogy nagyon meg vagyunk
elégedve veled, csak egy kicsit keveset láttunk az utóbbi időben.
Hát tudniillik otthagytam a Keresztény Uniót, dörmögí, s gon-
doltam, a többiek nem nagyon örülnének nekem.
Hát igen, nem ártott volna, ha közlöd velük, de köztünk le-
gyen mondva, a Klub egy időre megszakította az Unióval a kap-
csolatot, felsőbb nyomásra. Úgy hallottam, be akarják tiltani
valamennyi államban. De a Klub mellett érdemes kitartani, nem
jár rosszul az ember. Lefogadom, hogy ha nem a Keresztény
Uniónál dolgoztál volna, ma te lennél itt a választásnál a fejes.
De remélem azért nincs harag köztünk, Roy.
Dehogy. (Kicsit dühös. Megint ott vagyok, ahonnan elindul-
tam.) Fogadni mernék, hogy a párt gazdag zsidai fölözték le
a Keresztény Unióban is a hasznot.
Lehetséges.
A feleségem kívánta, hogy hagyjam ott őket.
Hogy van az asszony?
Jól. (Szinte maga előtt látja Maryt, ahogy békén alszik, s hall-
ja, milyen meglepően hangosan, férfiasan horkol.)
Hogy sikerült a házasságod? S mivel foglalkozol mostanában?
Köszönöm, jól. Különben sofőr vagyok. . . mint az öregem.
( Mary csipketerítőt vásárolt az asztalra. )
Ide figyelj, ezek a rohadt vörösök, akiknek M'Gillis a veze-
tőjük, az a M'Gillis, aki a legsötétebb ír, akit életemben láttam,
képzelj csak el magadnak egy embert, aki ateista, igaz, hogy
a pártban a fejeseknek nem nagyon fő miatta a fejük, de van
a kerületben egy csomó szervezett munkás, és Mac azt mondja,
hogy alaposan helyt kell állnunk, hogy ne szerezhessék meg
a vörösök a többséget.
Áthozunk más kerületekből is szavazókat?, kérdi Gallagher.
Persze, de én is kitaláltam valamit. (Egy zacskóból elővesz
néhány üveg paradicsompürét, és a járdára önti.)
Mit csinálsz?
Majd meglátod, micsoda hatása lesz. Az ilyesminek dőlnek be
302

az emberek. Te szépen ideállsz, osztogatod Haney propaganda-

céduláit, s közben rendezel egy kis színielőadást a szavazóknak.
Egész biztos, nagy sikere lesz.
Csakugyan jó ötlet. (Miért nem jutott ez nekem az eszembe?)
Te találtad ki?
Csakis. Mac valósággal odavolt, amikor elmondtam neki föl
is hívta Nolant, ő az őrmestere annak a két hülyének, aki ebben
a szavazóhelyiségben őrködik majd, nem fognak semmi nehéz-
séget támasztani.
Gallagher odaáll a paradicsompüré mellé, s mikor a szavazó-
helyiség előtt megjelennek az elsó választók, szónokolni kezd.
IDE NÉZZENEK! IDE NÉZZENEK. MI TÖRTÉNT ITT! EZ
ITT VÉR EZT MŰVELIK A BECSÜLETES AMERIKAIAK-
KAL, AKIK MEGPRÓBÁLNAK A VÖRÖSÖK ELLEN SZA-
VAZNI. EGYSZERŰEN LEÜTIK ŐKET AZ IDEGENEK,
AKIK M'GILLIS MÖGÖTT ÁLLNAK. IGEN, EZ M'GILLIS
MŰVE, VÉR, EMBERI VÉR!
Az egyik szünetben alaposabban szemügyre veszi a paradi-
csompürét, s túl élénkpirosnak találja. Egy kis piszkot szór rá.
(Dolgozz csak, dolgozz, aztán valamelyik agyafúrt fickónak tá-
mad egy ragyogó ötlete, ő arat Ie minden dicsőséget. Azok a ro-
hadt vörösök ők az okai minden bajomnak.)
IDE NÉZZENEK! IDE NÉZZENEK, kiáltja el magát, ami-
kor megint feltűnik néhány szavazó.

Hová mész, Roy?, kérdi Mary. Hangja nyöszörgő, kötekedő

Gallagher visszafordul a küszöbről, és megrázza a fejét. Csak
úgy elmegyek. Az asszony kettévágja a főtt krumplit, és lenyel
egy jókora darabot. Néhány morzsa az ajkára tapad, s Gallagher
valósággal dühbe jön tőle. Örökké csak krumplit tudsz zabálni?
kérdi.
De hiszen húst is ettünk máma, Roy.
Tudom, tudom. A kérdések egész áradata tolul az agyába.
Szeretné megkérdezni az asszonytól, miért nem vacsorázik soha
vele együtt, miért tálal először mindig neki; szeretné megértetni
vele, hogy ki nem állhatja, ha megkérdezik, hová megy.

303

Csak nem a Keresztény Unió gyűlésére mész?, kérdi az asz-

szony.
Mi közöd hozzá? (Miért nem veszel soha ruhát arra a rohadt
1 kombinéra. )
Csak bajba keveredsz, Roy, nem szeretem azokat az alakokat,
csak bajba keveredsz ott a Klubban, tudod jól, hogy amióta
háború van, nem vállalnak velük semmi közösséget.
Nincs a Keresztény Unióval semmi baj. Hagyj már békén, az
úristenit !
Ne káromkodj, Roy.
Gallagher bevágja maga mögött az ajtót, és kilép a sötétbe.
Kicsit havazik, s az utcasarkokon csikorog a talpa a jeges la-
tyakban. Tüsszent egypárat. Csak ki kell tennie néha az ember-
nek a lábát hazulról, csak kell egy kicsit. . . egy kicsit szórakoz-
nia. Bizonyos ideálokért szervezetten kell harcolni, és akkor jön
)i az asszony, és meg akarja akadályozni. Előbb-utóbb úgyis fejes
leszek ott.
A gyűlésteremben iszonyú a forróság, a levegőnek fémszaga
van a fűtőtestektől, s a nedves ruhák kipárolgása csavarja az
ember orrát. Gallagher szétmorzsol a talpával egy cigaretta-
i csikket.
Igen, emberek, háborúban vagyunk, mondja a szónok, harcol-
nunk kell a hazáért, de belső ellenségeinkről sem vagyunk haj-
landók megfeledkezni. Rávág a szónoki emelvényre; kereszttel
i díszített lobogóval van leterítve. Meg kell szabadulnunk az ide-
i gen elemektől, akik összeesküdtek ellenünk, és át akarják venni
a hatalmat. Az összecsukható székeken ülő száz főnyi hallgatóság
soraiból éljenzés hangzik fel. Össze kell tartanunk, különben
megbecstelenítik asszonyainkat, és a vörös zsidó fasiszta Orosz-
ország vörös kalapácsa RÁNK TÖRI AZ AJTÓT!
Ez aztán ól beolvasott nekik, szólal meg a Gallagher mellett
ülő férfi.
Igen, igaza van Watnak. Gallagher érzi, hogy tölti el a jóleső
düh.
Kik azok akik minden munkalehetőségtől megfosztanak ben-
neteket, kik próbálják megkörnyékezni asszonyaitokat, lányai-
tokat, sőt még az anyátokat is? Mert ezeket semmi sem tartja
vissza! Kik azok, akik ki akarnak nyírni TÉGED is meg TÉ-
304

GED is, mert nem vagytok se vörösök, se zsidók, és nem vagytok

hajlandók fejet hajtani egy gyalázatos, semmirekellő kommunista
előtt, aki nem tiszteli az Úr nevét, és semmitől sem riad vissza?
Irtsuk kí őket!, üvölti Gallagher. Csak úgy az izgalomtól.
Úgy van. emberek, ki is fogjuk irtani őket, a háború után ko-
moly pártot kell szerveznünk. Itt van előttem egy csomó távirat,
olyan honfitársaink küldték, akik egyben barátaínk is, s mind
mellettünk állnak. Ti vagytok az elsők, akik. csatlakoztatok moz-
galmunkhoz, s akik majd bevonulnak közületek, jól tanulják
meg, hogyan kell bánni a fegyverrel, hogy aztán. . . később. . .
értitek, miről van szó, emberek. Bennünket nem lehet legyőzni,
egyre erősebbek és erősebbek leszünk.
A gyűlés után Gallagher besodródik egy kocsmába. A torka
száraz, mellében fájdalmas feszültséget érez. Ivás közben lassan
elpárolog a dühe, elkomorodik, elkeseredik.
Az utolsó pillanatban úgyis mindig becsapják az embert,
mondja a mellette álló férfinak. Együtt jöttek ki a gyűlésről.
Tiszta összeesküvés.
Úgy, ahogy mondod, tiszta összeesküvés, de engem ugyan nem
fognak legyőzni, én föléjük kerekedek.
Hazafelé menet megcsúszik egy pocsolyában, és derékig vizes
lesz a nadrágja. Az isten bassza meg, üvölti, miközben a járdán
fekszik. Összeesküdtek az ember ellen, mindig csak kitolnak
vele, de engem azért se fognak legyőzni.
Betántorog az ajtón, leveti nagykabátját. Facsarni kezd az
orra. Harsányat tüsszent, aztán káromkodik egyet.
Mary fölébred a széken, és ránéz. Te jó ég, csuromvíz vagy!
Ez minden, amit mondani tudsz? Én. . . nekem. . . ugyan,
értesz is te hozzá!
Mindig ilyen állapotban kerülsz haza, Roy.
Mindenki csak el akarja nyomni az embert. Téged is csak az
a rohadt pénz érdekel, hogy mennyit adok haza; hát jó, ANNYI
PÉNZT FOGOK ADNI, AMENNYIT CSAK AKARSZ.
Ne beszélj így velem, Roy. A asszonynak remeg az ajka.
Kezdjél csak bőgni, rajta, bőgj csak, ismerlek.
Lefekszem.
Itt maradsz.
Nem akarok veszekedni, Roy, de nem tudom, mi van veled,
30: Í

csak van valami benned, amit egyszerűen nem tudok megérteni.

Mit vársz hát tulajdonképpen tőlem?
Azt, hogy hagyj békén.
Ó, Roy, csupa víz vagy, vesd le a nadrágod, drágám, miért
kell folyton innod, hiszen csak elkeseredsz tőle. Pedig annyit
imádkoztam érted, igazán mondom, olyan sokat imádkoztam.
Értsd meg, hogy hagyj már békén. Leül és néhány pillanatig
mereven nézi a csipketerítőt. Eh, nem értem az egészet, semmit
sem értek.
Miért él az ember?
Hogy holnap megint csak dolgozzon.
(Valamikor karddal akarta megvédeni a lila ruhás hölgyet.)
Elalszik a széken, s reggelre benáthásodik.

10

Gallagher apátiája nem múlt el. A Mary halálhírét követő na-

pokban szinte megszállottként dolgozott az útépítésen, megállás
nélkül ásta az árkokat, s ha dorongutat kellett építeniük, egyik
fát a másik után döntötte ki. Minden órában tartottak egy kis
pihenőt, de ő még ilyenkor is csak ritkán hagyta abba a munkát
esténként magányosan fogyasztotta el a vacsoráját, aztán becsa-
varta magát pokrócaiba, s térdét az álláig fölhúzva, kimerülten
elaludt. Wilson néha az éjszaka kellős közepén arra ébredt, hogy
Gallagher didereg, ilyenkor rádobta a maga pokrócát is, és őszin-
tén sajnálta, hogy ilyen csapás érte Gallaghert. Gallagheren kü-
lönben semmi jele nem látszott a gyásznak, azonkívül, hogy Le-
fogyott s a szeme bedagadt, mintha sokáig lumpolt vagy negy-
vennyolc óráig egyfolytában pókerezett volna.
A katonák igyekeztek együtt érezni vele fájdalmában, de az
esemény végeredményben csak némi változatosságot jelentett az
útépítéssel töltött egyhangú napjaik sorában. Egy darabig csön-
des részvétet éreztek iránta, ha a közelükben volt, halkabban
beszéltek, s közben meglehetősen kényelmetlenül érezték magu-
kat. Végül aztán csak a kényelmetlen érzés maradt meg, és dü-
hösek voltak ha leült melléjük, mert zavarta őket, nem tudtak
nyugodtan beszélgetni. Red egy kicsit restelkedett is a dolog
306

miatt, s mikor egy éjszaka őrségen volt, alaposan át is gondolta,

de csak arra lyukadt ki, hogy nem tehet semmit. Gallaghert ször-
nyű csapás érte, de hát ő nem tud változtatni rajta. Belebámult
a sötétségbe, és vállat vont. Ott egye meg a fene, Gallagher baja,
nem az enyém.
Most már majdnem naponként érkezett posta, és valami bor-
zasztó dolog történt. Gallagher továbbra is rendszeresen kapta
feleségétől a leveleket. Az első levél néhány nappal a Leary
atyával folytatott beszélgetés után érkezett meg, amikor meg-
tudta hogy meghalt az asszony; majdnem egy hónappal előbb
adták fel. Aznap este Wilson hozta el a felderítőknek szóló leve-
leket, a postasátorból, és nem tudta, átadja-e a levelet Gallagher-
nek. - Marha fura érzése lesz - mondta Croftnak.
Croft vállat vont. - Sose lehet tudni. Hátha vágyik rá.-
Croft kíváncsi volt rá, mi fog történni.
Wilson hangja jóformán teljesen közönyös volt, mikor átadta
a levelet Gallaghernek. Postád van, cimbora. - De aztán
zavarba jött, és elfordította a felét.
Gallagher elsápadt, amikor meglátta a levelet. - Nem nekem
szól - dünnyögte. - Tévedés.
- De neked, cimbora. - Wilson átölelte Gallaghert, az
azonban lerázta a válláról a karját. - Akarod, hogy eldobjam?
- kérdezte Wilson
Gallagher megnézte a dátumot a borítékon. Kicsit megreme-
gett. - Nem, add csak ide - tört ki. Pár lépéssel odébb húzó-
dott, és föltépte a borítékot. De a szöveg összefolyt a szeme előtt,
képtelen volt elolvasni. Remegni kezdett. Jézusmária, motyogta.
Aztán sikerült néhány sort kibetűznie, és a szavak értelme lassan
behatolt a tudatába. "Nagyon aggódom érted, Roy, mindenen
olyan könnyen felizgatod magad Esténként imádkozom, hogy ne
történjen semmi bajod. Amikor á kicsikénkre gondolok, olyan
nagyon szeretlek de néha nem tudom elhinni, hogy hamarosan
világra jön. A doktor szerint már csak három hét van hátra."
Gallagher összehajtogatta a levelet, s szinte vakon föl-alá kezdett
járkálni. Állán furcsán rángatózott a vörös pattanás. - Ó, Meg-
váltó Krisztus - mondta hangosan, s megint remegni kezdett.
Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy Mary meghalt. Éjsza-
kánként, amikor őrségen volt, minduntalan azon kapta magát,

307

hogy megint a hazatérésre gondol meg arra, hogyan fogadja majd

Mary, ha újra találkoznak. Aztán tompa kétségbeesés kerítette
hatalmába és gépiesen elkezdte ismételgetni magában: Meghalt,
meghalt, de sehogy se tudta elhinni. Erre fásult közönyt erőlte-
tett magára.
Mikor aztán Marytől szinte kétnaponként újabb és újabb
levelek érkeztek, kezdte abban a hitben ringatni magát, hogy az
asszony él. Ha megkérdeznék volna, mi van a feleségével, nyilván
azt feleli, hogy "Meghalt, ennek ellenére továbbra is úgy gon-
dolt az asszonyra, mint régebben. Mikor az asszony levelében
azt olvasta, hogy a gyerek tíz nap múlva esedékes, kiszámította
hányadika lesz tíz nappal az után, hogy a levelet elolvasta. Ha
meg arról értesítette az asszony, hogy előző nap meglátogatta az
anyját, Gallagher azt gondolja: "Az tegnap volt körülbelül
akkortájt, amikor kaját faszoltunk." Az asszony mindennapi éle-
téről hónapok óta már csak a leveleiből tudott, és túlságosan
hozzászokott, semhogy le tudott volna szokni róla. Kezdett me-
gint boldog lenni; éppúgy várta felesége leveleit, mint mindig,
és esténként rendszerint rajtuk töprengett, mielőtt elaludt volna.
Néhány nap múlva azonban mégiscsak ráébredt a szörnyű
valóságra. Mind jobban és jobban közeledett az asszony lebete-
gedésének napja, végül is megjön hát az utolsó levél, s az asz-
szony halott lesz. Aztán nem kap tőle többé semmit. Nem fog
hallani róla. Gallagher a pánik félelem és a hitetlenség érzése
között ingadozott; voltak időszakok, amikor szilárdan meg volt
győződve róla hogy az asszony él, s a lelkésszel folytatott beszél-
getése csak álom volt. Néha viszont, amikor több nap telt el
anélkül hogy levelet kapott volna az asszonytól, Mary megint
eltávolodott tőle és Gallagher ráeszmélt, hogy soha többé nem
láthatja. Legtöbbször azonban valamilyen babonás hitbe ringat-
ták a levelek- kezdte azt hinni hogy az asszony nem halt meg,
de meg fog halni, ha nem sikerül valahogy megakadályoznia.
A lelkész többször is megkérdezte tőle, nem akar-e szabadságra
menni. Gallagher azonban képtelen volt még csak gondolni is
erre: ha hazamegy, kénytelen lesz rádöbbenni, hogy valóság,
amit nem volt hajlandó elhinni.
Ellentétben az első napokkal amikor szinte eszelősen dolgo-
zott, most minduntalan el-elkóborolt a szakaszától, s hosszú,
308

magányos sétákra indult az úton. Többször is figyelmeztették,

hogy a japánok esetleg lesből megtámadhatják. Gallagher azon-
ban nem törődött vele. Egyszer visszament egészen a táborig,
majdnem tizenkét kilométert tett meg. A katonák azt hitték, hogy
meg fog bolondulni; néha beszélgettek róla esténként, s Croft
ilyenkor mindig megjegyezte: - Szegény fiúnak már rebeg a
szemhéja. - Érezték, hogy nem tudnak segíteni rajta, s fogal-
muk se volt róla, mit mondjanak neki. Red azt javasolta, hogy
az ezután érkező leveleket ne adják oda neki, a többiek azonban
nem mertek beleavatkozni a dologba. Szinte áhítatos irtózat kerí-
tette őket hatalmába, mintha valamilyen megállíthatatlan folya-
matnak lettek volna a szemtanúi. Most már nem zavarta őket
Gallagher; csak iszonyodva figyelték, mint valami beteget, aki
már nem sokáig húzza.
A postakezelő is értesült a dologról, fölkereste a lelkészt, s az
megint beszélt Gallagherrel. De mikor Leary atya fölvetette,
hogy talán okosabb volna, ha nem venne át több levelet, Galla-
gher ellenkezni kezdett. - Ha nem adják ide a leveleit, meg fog
halni - dünnyögte. A lelkész nem értette, hogy ez mit jelent,
de látta, milyen feszült idegállapotban van Gallagher. Zavarba
jött és azon kezdett töprengeni ne javasolja-e, hogy küldjék
kórházba, csakhogy irtózott az elmeosztályoktól, kimondott elő-
ítélettel viseltetett irántuk. Titokban szabadságot kért Gallagher
számára, kérelmét azonban a főparancsnokság elutasította azzal
az indokolással hogy a Vöröskereszt már utánajárt a dolognak,
s a gyereket Mary szülei vették gondozásba. Így aztán végül
a lelkész sem tehetett egyebet, mint hogy figyelte Gallaghert.
És Gallagher csak kóborolt tovább, mélyen elmerülve gondo-
lataiba, amelyekről nem beszélt, de a katonák látták, hogy néha
mosolyog, mintha valami senki más által nem ismert bölcsesség
volna a birtokában. Szeme egyre vörösebb lett, szemhéjai begyul-
ladtak. Lidércnyomásos álmok gyötörték, s Wilson egy éjszaka
arra ébredt hogy Gallagher hangosan nyög - Édes Istenem,
ne engedd, hogy meghaljon, esküszöm, hogy rendes ember leszek,
esküszöm hogy rendes ember leszek. - Wilson megborzongott,
és Gallagher szájára tette a kezét. - Lidércnyomásod van. cim-
bora - suttogta
- Már elmúlt. - Gallagher elnémult, de Wiison elhatározta,

301

hogy másnap megemlíti a dolgot Croftnak, reggel azonban Gál-

lagher olyan komoly és nyugodt volt, s olyan szorgalmasan
dolgozott az útépítésen, hogy Wilson nem szólt semmit.
Egy-két nap múlva a felderítőket a tengerpartra vezényelték
kirakodni. Gallagher előző este kapta meg felesége utolsó levelét
és most megpróbált elég bátorságot gyűjteni, hogy el tudja olvas-
ni. Levert volt és szórakozott; ügyet se vetett rá, miről beszél-
getnek útközben a többiek a kocsiban. s nem sokkal az után,
hogy a partra értek, ott is hagyta őket. Élelmiszeresládákat kel-
lett kirakniok egy motoros hajóból s mikor vállára emelte a ne-
héz ládát, kijött a sodrából. Ledobta a földre, "Le van szarva"
- dünnyögte, azzal elindult.
Croft utánaordított: - Hová mész?
- Nem tudom. Mindjárt visszajövök - felelte, anélkül hogy
visszanézett volna aztán mintha elejét akarta volna venni a to-
vábbi kérdezősködésnek, ügetni kezdett a fövenyen. Miután
szaladt vagy száz lépést, hirtelen fáradtság fogta el, és lelassított.
A part egyik kanyarulatánál megállt, és közömbösen visszanézett
bajtársai felé. Több rohamcsónak tartott berregő motorral a part
felé, s a katonák két sorban álltak a kirakott ládák és a csónakok
közt. A tenger fölött sűrű köd lebegett, szinte nem is lehetett
látni a nyílt vízen horgonyzó néhány teherhajót. Gallagher be-
fordult a kanyarban, s közvetlenül a part mentén megpillantott
néhány s tPt A storlapok föl voltak csavarva s Galla her
látta, ho cseken néhány katona hever és beszélget. Ká-
bultan elolvasta a fe! Írást: ".5279. G. H szállító oszta.
t egyet és tovább balla ott. R h g Sóhaj-
tot g o adt géhások, örökké csak lóg-
nak, morogta maga elé, de egyáltalá nem érzett különösebb
keserűséget.
Végigment a partnak azon a szakaszán, ahol annak idején
Hennessey elesett. Elfogta a részvét, megállt, s átszitált az ujjai
közt egy maroknyi homokot. Szegény kölyök, még csak azt
se tudta, mi a francnak jött a világra - dünnyögte. Hirtelen
eszébe jutott hogy amikor fölemelték és távolabb vitték a víztől
Hennesseyt, leesett a sisakja. Tompa puffanással pottyant a föld-
re, s csikorogva megpördült a homokban. A fiú halott, többé nem
történik vele semmi. Gallaghel megremegett, mert eszébe jutott
a levél a zubbonya zsebében. Egy pillantást vetett a bélyegzőre,
310

s a dátumról ráeszmélt, hogy valószínűleg ez az utolsó levél. De

hátha írt még egyet - gondolta, és félrerúgott egy göröngyöt.
Leült, gyanakodva körülnézett, mint valami enni készülő vad-
állat az odújában aztán fölszakította a borítékot. A reccsenés az
idegeibe hasított; kezdett rájönni, hogy utoljára tesz ilyen mozdu-
latokat. Hirtelen eszébe jutott, milyen nevetséges, hogy Hennes-
seyt sajnálja. - A fenébe is, nekem is van épp elég bajom-
dünnyögte. A levélpapírt szánalmasan vékonynak érezte.
Miután végigolvasta a levelet, az utolsó bekezdést még egy-
szer átfutotta. Roy drágám, néhány napig nem tudok majd írni,
már megkezdődtek a fájások, és Jamie elszaladt doktor Newco-
me-ért. Borzasztóan félek, mert a doktor azt mondta, hogy nehéz
szülés lesz, de azért ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy nem
lesz semmi baj. Bárcsak itt lehetnél mellettem. Csak nagyon
vigyázz magadra, nem szeretnék magamra maradni. Olyan na-
gyon szeretlek, drágám."
Összehajtogatta a levelet, és visszadugta a zsebébe. Tompa
fájdalmat érzett, homloka égett. Néhány percig nem gondolt
semmire, aztán elkeseredetten kiköpött. Eh, ilyenek ezek a nya-
valyás asszonyok csak ehhez értenek, szeretlek, szeretlek, drá-
gám, egyetlen céljuk, hogy igában tartsák az embert. Megint
megremegett; hosszú hónapok óta először ismét eszébe jutott,
mennyi csalódás és bosszúság érte házasélete során. Minden nő-
nek csak egyetlen célja van, hogy megkaparintson magának egy
férfit, aztán többé nem törődik magával, a fene enné meg. Eszé-
be jutott, milyen sápadt volt Mary reggelenként, s alvás közben
hogy megdagadt baloldalt az álla. Házaséletük apró incidensei,
kellemetlenségei úgy fortyogtak és kavarogtak az agyában, mint
töltött káposzta a fazékban, mikor főni kezd. Mary rendszerint
szoros hajhálót hordott odahaza, és természetesnek találta, hogy
egy rojtos szélű kombinéban mászkáljon föl-alá. A legrosszabb
azonban másvalami volt, amit vallagher sohase tudott meg-
bocsátani neki. A fürdőszoba falai vékonyak voltak, s minden
hang áthallatszott, mikor az asszony odabent időzött. Házassá-
guk három esztendeje alatt valósággal elfonnyadt. Egyáltalán
nem ápolta magát, ahogy kellett volna - gondolta keserűen
Gallagher. Ebben a pillanatban még az emlékét is gyűlölte, gyű-
lölte a szenvedést, amit az asszony az utolsó néhány hét alatt

311

okozott neki. Örökké csak a szerelmi etyepetye, de a fenét se

törődött vele, hogy néz ki. Még egyszer kiköpött. Még csak. .
még csak tisztességes modora se volt. "Tartózkodást" értett ez-
alatt. Eszébe jutott Mary anyja egy kövér és nagyon slampos
nőszemély, s valami homályos düh fogta el a legkülönbözőbb
dolgok miatt: dühítette, hogy anyósa olyan éktelenül kövér, hogy
nem volt pénzük s kénytelenek voltak egy kicsi, mocskos lakás-
ban élni, dühítette hogy nem használta ki a pihenőket az útépí-
tés közben, mert felesége halála annyira fájt neki. Soha nem
sikerült neki semmi, a fene enné meg. Megint eszébe jutott Hen-
nessey, és összeszorult az ajka Egyszerűen ellövik az ember
fejét. . . és miért, miért? Cigarettára gyújtott, messzire elpöckölte
a gyufát s nézte, hogy esik le a homokba. Rohadt zsidók, miat-
tuk kell háborúzni. Eszébe jutott Goldsteín. Disznó alak. Képes
elveszteni egy rohadt ágyút, s még akkor se fogadja el a piát, ha
ingyen kínálja föl neki az ember Nagy nehezen föltápászkodott,
és továbbment. Tompa fájdalom és gyűlölet hasogatta a fejét.
Egy óriásalga hevert a parton, Gallagher leballagott a víz szé-
lére, és szemügyre vette. Sötétbarna volt és nagyon hosszú, kö-
rülbelül tizenöt méter, sötét, gumiszerű felülete úgy csillogott,
mint a kígyóbőr és Gallagher összerándult az iszonyattól. Eszé-
be jutottak a hullák ott a barlangban. - Milyen ocsmány,
részeg disznók voltunk - mondta. Lelkiismeretfurdalást érzett,
pontosabban: készakarva fölkeltette magában a lelkiismeretfur-
dalás érzését mert sejtette hogy akkor valami rosszat cseleke-
dett. Iszonyodott az algától, s továbbment.
Néhány száz méter után letelepedett egy homokbucka tetején,
ahonnan kilátás nyílt a tengerre. Vihar közeledett, és Gallagher
hirtelen fázni kezdett; egy óriási, körülbelül harminc mérföld
hosszú, lapos hal formájú nagyon sötét felhő takarta el szinte az
egész égboltot. Szél kerekedett, és magasra korbácsolta a homokot
a parton. Gallagher csak ült, és várta az esőt, de hiába. Jólesően
komor hangulatban volt, élvezte a sötét nyomasztó színjátékot,
a partnak csapódó hullámok távoli csobogását. Jóformán teljesen
öntudatlanul egy nőt kezdett rajzolni a homokba. Hatalmas keb-
lei voltak, keskeny dereka és széles, erős csípője. Ala osabban
szemügyre vette, és eszébe jutott, hogy Mary mindigpestelke-
312

dett apró kis mellei miatt. Egyszer meg is mondta: - Bárcsak

teltebbek lennének
- Miért ?
Tudom, hogy akkor jobban tetszene neked.
Gallagher hazugsággal válaszolt. - Nem, nekem pontosan
így tetszik.
Hirtelen elárasztotta a gyöngédség hulláma. Mary nagyon
törékeny teremtés volt, Gallaghernek eszébe jutott, hogy néha
egészen kislányosnak tűnt neki, s jókat mulatott rajta, hogy
mégis milyen komoly. Halkan elnevette magát, aztán hirtelen,
anélkül hogy védekezhetett volna ellene, ráeszmélt, hogy az asz-
szony véglegesen meghalt, soha többé nem fogja látni. A tudat
fékeveszetten árasztotta el egész valóját, mint a vízáradat, ha
kinyílik a zsilip. Még hallotta, hogy zokogni kezd, de azt már
nem, hogy milyen fuldokló hangok szakadnak föl kínjában a tor-
kából, csak valami mérhetetlen szomorúságot érzett, amely lá-
gyan beburkolta, fölszúrta lelkében a keserűség, a harag és a
félelem kelevényeit, aztán otthagyta elcsigázottan, sírva a ho-
mokon. Megint fölbukkantak Maryvel kapcsolatos kedvesebb,
gyöngédebb emlékei eszébe jutott, milyen tikkasztó, lágy, ritmi-
kus mozdulatokkal fonódott össze forró testük, amikor szeretkez-
tek, eszébe jutott az asszony mosolya. ahogyan kezébe nyomta
reggelenként az ételes dobozt, amikor munkába indult; eszébe
jutott behajózás előtti utolsó szabadságának utolsó éjszakája,
milyen szomorú odaadó gyöngédség töltötte el őket akkor egy-
más iránt. Sétahajózni voltak a holdfényes éjszakában a bostoni
kikötőben, s most fájón nyilallt belé az emlék, milyen szótlanul
ültek a hajó farában. fogták egymás kezét, és gyengéd, elmé-
lyült csöndben figyelték a nyomdokvíz sodrását. Derék lány volt.
Érezte, anélkül hogy megfogalmazta volna magában, hogy soha
senki más nem értette meg őt olyan tökéletesen, s most titokban
megkönnyebbült, mikor ráeszmélt, hogy mennyire megértette és
mégis mennyire szerette őt az asszony. Ez megint felszakította
a sebet, amit vesztesége okozott, s hosszú, hosszú percekig csak
feküdt és sírt keservesen, nem tudta, hogy sír, nem érzett sem-
mit csak azt, hogy egész fényét teljesen betölti a szomorúság.
Néha eszébe jutott az utolsó levél, s ilyenkor újra elöntötte a
fájdalom hulláma. Majdnem egy óra hosszat sírhatott így.

313

Végül teljesen kimerült, de megtisztultnak és nyugodtnak

érezte magát. Most jutott csak eszébe, hogy gyermeke van, és
elkezdett tűnődni, vajon milyen, s hogy fiú-e vagy lány. A gon-
dolat egy pillanatra végtelen örömmel töltötte el és elhatározta
hogy ha fiú korán edzésbe fogja. Profi baseball-játékost csinál
belőle, azzal lehet keresni. Aztán elszálltak agyából a gondola-
tok, üresnek érezte magát, megnyugodott. Rosszkedvűen nézett
a háta mögött elterülő sűrű dzsungelre, s tűnődni kezdett, meny-
nyit kell vajon visszafelé mennie. A szél mindig végig-végigsö-
pört a tengerparton, s Gallagher izgatottsága végleg elenyészett,
eltűnt, mint a pára. Megint elszomorodott s mindenféle hideg,
magányos kép jelent meg az agyában, amilyen például egy sze-
les tengerpart lehet tél idején.

Gyalázat, hogy ilyen csapásnak kellett sújtania Gallaghert-

gondolta Roth. A katonák egy óra pihenőt tartottak kirakodás
közben, és megették élelmiszeradagjukat. Roth egy kis sétára
indult a tengerparton. Nem tudta elfelejteni, hogy milyen volt
Gallagher, amikor visszatért. Szeme kivörösödött, s Roth biztosra
vette, hogy sírt. Azért nagyon strammul tartja magát - sóhaj-
tott fel Roth. - Persze, faragatlan, műveletlen fickó, valószínű-
leg nincsenek is érzései. Roth megrázta a fejét, és tovább bakta-
tott a fövenyen Egészen elmerült gondolataiban, annyira meg-
görnyedt, hogy álla szinte a mellét érte, s még jobban lászott
milyen görbe a háta.
A nagy esőfelhőt, amely délelőtt takarta az eget, elfújta a szél,
s a nap forrón tűzött Roth zöld zsávolysapkájára. Megállt, és
megtörölte a homlokát. Nagyon változékony ez a tró usi időjárás
- gondolta -, nagyon egészségtelen, tele van mi az pával a leve-
gő. Karja meg a lába fájt a megerőltetéstől, nehéz volt a ládákat
a csónaktól a rakodóhelyre cipelni. Túl öreg vagyok én már az
ilyesmihez. Olyan embereknek való ez, mint Wilson, Ridges meg
Goldstein, nem nekem. Fanyar mosoly játszadozott az ajka körül.
Rosszul ítéltem meg azt a Goldsteint - gondolta -, termetéhez
képest nagyon keménykötésű erős fickó, csak valahogy megvál-
tozott, nem tudom, mi történhetett vele. Állandóan rossz hangu-
314

latban van; bántja valami. Valami nincs rendjén vele, amióta az

első raj visszatért a tűzvonalból; valószínűleg az változtatja meg
így az embert, hogy harcba kerül. Mikor megismerkedtem vele
vidám fickó volt, naív jólélek, azt hittem, mindenkivel ki fog majd
jönni. De hát nem szabad az első benyomások alapján véleményt
alkotni. Az első benyomásuk alapján csak az olyan beképzelt fic-
kók ítélnek mint Brown, azért utál most. Mert egy éjszaka túl-
ságosan sokáig maradtam őrségen. Mintha magamnak akartam
volna néhány percet ellopni. Akkor lett volna rá oka, hogy hara-
gudjon de hogy valaki ilyen ellenségesen tudjon viselkedni!
Roth megdörzsölte az orrát, és felsóhajtott. Én meg tudnék
barátkozni velük, de hát mit csináliak, ha egyszer egyetlen közös
gondolatunk sincs? Ők nem értenek meg engem, én nem értem
meg őket. Ahhoz hogy az ember összehaverkodjon velük, önbiza-
lomra volna szüksége, azzal aztán pedig én igazán nem rendelke-
zem. Ha nem éppen akkor jött volna a gazdasági válság, amikor
kikerültem az egyetemről. . . De mi értelme áltatni magam? Nem
vagyok rámenős típus, akkor se vittem volna semmire. Az ember-
nek nem szabad túl sokáig áltatnia magát. Most látom, itt a had-
seregnél: tudják, hogy nem bírom úgy a fizikai munkát, mint ők
s ez elég ahhoz, hogy lenézzenek. Arról fogalmuk sincs, mi van
a fejemben nem is érdekli őket. Ugyan mit jelentenek számukra
a nemesebb eszmék, mit jelent az ész? Pedig ha közel engednének
magukhoz, jó barátjuk tudnék lenni hiszen érett férfi vagyok már.
Sok mindent tapasztaltam, meg tudnék magyarázni nekik bizo-
nyos dolgokat, de hát ugyan melyikük hallgatna rám? Roth elke-
seredetten csettintett a nyelvével. Mindig így volt velem. De ha
sikerülne valami olyan állást találnom, amely megfelel a képessé-
geimnek, mégiscsak vinném valamire.
A partnak arra a részére ért, ahol az óriásalga hevert a víz szé-
lén. Elfogta a kíváncsiság s odament, hogy megnézze. Óriásalga.
Tulajdonképpen tudnom kellene egyet-mást róla, hiszen ez volt
a főtárgyam, de sajnos már mindent elfelejtettem. A gondolat egé-
szen elkeserítette. Mi értelme a sok tanulásnak, ha semmi sem
marad meg az ember fejében? Szemügyre vette az algát, és föl-
emelte az elülső végét. Éppolyan, mint egy kígyó. A lehető leg-
egyszerűbb organizmus. A hátsó végén van egy kis horgonyféle,
amellyel megkapaszkodik a sziklákon, az elülsőn meg a száj, s a

315

kettő össze van kötve. Mi lehetne ennél egyszerűbb? Kezdetleges

organizmus, barna alga, persze hogy az ha nagyon megerőltet-
ném az agyam, minden eszembe jutna róla. Macrocystisnek vagy
minek hívják. Népszerű neve az ördög cipőfűzője, vagy nem?
Macrocystys Pyrifera, emlékszem, hogy előadást is hallgattunk
róla. Talán még kezdhetnék valamit a botanikai ismereteimmel
még csak tizenkét éve végeztem felfrissíthetném az emlékeimet
mostanában jobb álláshoz is lehetne jutni ebben a szakmában.
Nagyon érdekes területe a tudománynak.
Elengedte az alga elülső végét. Különös növény, bárcsak
eszembe jutna még valami róla. Ezekkel a tengeri növényekkel
érdemes alaposabban foglalkozni - planktonok, zöld algák, bar-
na algák, vörös algák -, magam is csodálom, milyen sok min-
denre emlékszem még. Írni fogok Zeldának, megkérem, keresse
meg a botanika-jegyzeteimet, hátha kedvem támad ismét foglal-
kozni vele.
Elindult visszafelé s közben a parton heverő moszatokat meg
hordalékot figyelte. Mind élettelen - gondolta -, minden csak
azért él, hogy egyszer meghaljon. Már én is érzem, hogy öreg-
szem, harmincnegyedik évemben járok, valószínűleg túl vagyok
már életem felén, és ugyan mit tudok felmutatni? Van erre egy
jiddis kifejezés, Goldstein biztos ismeri. De azért nem bánom
hogy nem tanultam meg egyetlen jiddis szót sem, sokkal haszno-
sabb felvilágosult emberekkel érintkezni, ahogy én csinálom.
Ó, hogy fáj a vállam miért nem hagyják legalább egy napig
pihenni az embert? Roth megpillantotta a távolban a katonákat
s elfogta a nyugtalanság. Ó. hiszen már dolgoznak. Ezek csak
gúnyolódni tudnak az emberrel, mit mondok majd nekik? Hogy
valami algát nézegettem? Úgyse értenék. Míért nem jutott eszem-
be hogy hamarább visszaforduljak?
Roth csüggedten, félve futni kezdett.

- Te mi vagy. . . szieíliai? - kérdezte Minettától a Polyák.

Együtt baktattak keresztül a fövenyen. Minetta nyögve dobta le
a vállán lévő élelmiszeresládát az újonnan megkezdett rakásra.
- Nem. velencei - felelte. - A nagyapám nagy fejes volt, ha
316

éppen tudni akarod, arisztokrata Velence közelében. - Megfor=

dultak, hogy visszatérjenek a hajóhoz. - Honnan tudsz te egyál-
talán ilyesmikről? - kérdezte a Polyáktól.
- Na mit gondolsz, honnan? - mondta a Polyák. - Egész
csomó digóval éltem már együtt. Többet tudok róluk, mint te.
- Na, azt azért nem - felelte Minetta. - Ide figyelj, más-
nak nem mondanám el, hiszen tudod, milyenek a fiúk, azt hin-
nék hogy hazudok pedig elhiheted, hogy igaz becsületszavamra.
Csakugyan az előkelő társasághoz tartoztunk odaát az óhazában
a nemességhez. Apám egész életében nem csinált semmit, csak
vadászott. Egész kis birodalmunk volt.
- Aha.
- Persze, most azt hiszed, hogy az egész csak mese. Hát nézz
meg jól. Látod, hogy nem úgy nézek ki, mint egy olasz, a hajam
világosbarna, a bőröm meg fehér. S látnod kellene a család többi
tagját, mind szőkék, még én vagyok köztük a fekete bárány. Erről
lehet megismerni az arisztokratákat egészen világos a bőrük. Mé
a várost is ahonnan származunk, egyik ősömről, Minetta herceg-
ről nevezték el.
A Polyák leült. - Mi az istennek dolgozzuk agyon magunkat,
pihenjünk egy kicsit.
Minetta buzgón szónokolt tovább. - Ide figyelj, tudom, hogy
nem hiszel nekem, de ha egyszer New Yorkba jössz, és megláto-
gatsz, megmutatok neked néhány családi medailont. Apám min-
di előszedte, és megmutogatta nekünk őket. Úristen, egy egész
láda tele van velük.
Croft haladt el mellettük, és visszakiáltott nekik: - Hé, embe-
rek nyomás, ne számoljátok a tökötökön a szőrt!
A Polyák sóhajtott egyet, és fölállt. - Én mondom neked, hogy
szar ez az egész. Mi köze hozzá Croftnak, ha lógunk egy kicsit?
- Élvezi a rangját - felelte Minetta.
Mindegyik ilyen - mondta a Polyák.
Minetta bólintott. - De csak találkozzam valamelyikükkel
a háború után.
- Ugyan, mit fogsz csinálni? Fizetsz Croftnak egy pohár
pálinkát?
- Azt hiszed, félek tőle? - kérdezte Minetta. - Ide figyelj,
én részt vettem az "Arany Kesztyú"-ért rendezett boxversenyen,

317

csak nem ijedek meg ezektől a fickóktól. - Dühítette a Polyák

vigyorgása.
Az egyetlen fickó, akivel te elbírnál, Roth - mondta a Po-
lyák.
- Eh, le vagy szarva, szóba se érdemes állni veled.
- Nem vagyok elég művelt, mi?
Vállukra emeltek két ládát a hajóban sorakozó ládák közül, és
visszaindultak a parton heverő halom felé. - Öcskös, én ezt nem
bírom tovább - tört ki dühösen Minetta. - Az élettől is elmegy
a kedvem.
- Ühüm.
- Azt hiszed hogy közönséges senki vagyok, mi? - kérdez-
te Minetta. - Akkor kellett volna látnod, amikor még civil vol-
tam. Én aztán tudtam öltözködni, létérdekem is volt, mindig én
voltam a fejes akárhol dolgoztam. Én is lehetnék most altiszt, ha
úgy odavolnék a stráfokért, és nyaliznék, mint Stanley, de nem
érdemes. Az embernek önérzete is van.
- Akkor hát mit, vágsz fel? - kérdezte a Polyák. - Tudd
meg, hogy én heti százötven dollárt kerestem, és saját kocsim
volt. Lefty Rizzónál dolgoztam mint csendestárs. Nem volt olyan
dáma akit meg ne kaphattam volna, modellek, színésznők, jóképű
kurvák. És összesen csak heti húsz órát kellett dolgoznom, azaz-
hogynem, várj csak huszonötöt, minden este körülbelül négyet,
öttől kilencig, hetenként hatszor, s nem volt más dolgom, csak
beszedni a pasasoktól a tippszelvényeket és leadni. Na, és hallot-
tál engem csak egyszer is panaszkodni? Minden azon múlik, hogy
van a kártya megkeverve - folytatta a Polyák. - Az egyetlen,
amit tehetsz, hogy dekkolsz, és tartod a pofád.
Minetta körülbelül huszonegy évesnek saccolta a Polyákot.
Töprengeni kezdett, vajon hazudott-e, hogy olyan sokat keresett.
Minettát mindig kényelmetlen érzéssel töltötte el, hogy sose tudja,
mi fordul meg a Polyák fejében, az meg szinte minden gondola-
tát kitalálja Mivel nem tudott mit válaszolni, rátámadt a Polyák-
ra. - Még hogy dekkoljak? Te talán önként léptél be a hadse-
regbe?
Honnan tudod, hogy ha akartam volna, nem maradhattam
volna ki ?
Minetta fölhördült. - Onnan, hogy senki se állt volna be ka-
318

tonának, akinek csak egy csöpp sütnívalója is van, ha nem lett

volna muszáj. - Ledobta a ládát a halom tetejére, és elindult
vissza a hajók felé. - Ha már egyszer katona vagy benne vagy
a szarban. A Akármi történik is veled, nem tehetsz ellene semmit.
Nézd meg Gallaghert. Szegény fickónak meghalt a felesége,
s most nyakig van a szarban.
A Polyák elvigyorodott. - Akarod tudni, mért érzi olyan ro-
hadtul magát Gallagher?
- LTgyis tudom.
- Tudod a fenét. Volt egyszer egy unokaöcsém, akinek a fe-
lesége valamilyen baleset áldozata lett. Úristen, azt kellett volna
csak látnod, mit művelt a nyavalyás. És miért? Egy nó miatt.
Megpróbáltam beszélni a fejével. Ide figyelj, mondtam neki, mi
az istennek vagy úgy oda? Rengeteg nő van a világon. Fél év
múlva úgyis felcsípsz egyet magadnak, és arra sem fogsz emlé-
kezni, hogy nézett ki a feleséged. Mire a nyavalyás csak rám me-
red, és elkezd bömbölni: jajajaj! - én meg újból megpróbálok
beszélni a fejével. S tudod, mit mondott? - A Polyák jelentőség-
teljesen elhallgatott.
- Mit?
- Szó szerint ezt mondta: Fél év múlva? Ott egye meg a fene!
Mit csinálok ma éjjel?
Minetta önkéntelenül elnevette magát. - És azt akarod, hogy
ezt elhiggyem ?
A Polyák vállat vont, és fölkapott egy ládát. - Fütyülök rá,
hogy elhiszed-e. Én elmondtam, és kész. - Azzal elindult. - Hé
nem tudod, hány óra
- Kettő.
A Polyák felsóhajtott. - Akkor még két óra hosszat kell sza-
rakodnunk. - Tovább baktatott a fövenyen. - Várj csak, majd
mesélek egyszer arról a nőről is, aki könyvet írt - mondta.

A földerítők délután háromkor pihentek meg utoljára. Stanley

végignyúlt a homokban Brown mellett, és megkínálta cigarettá-
val. - Tessék, vegyél csak nyugodtan, cigarettával bármikor ki
tudlak segíteni.

319

Brown nyögött és nyújtózkodott egyet. - Öregszem. Bizisten

mondom, ebben a trópusi hőségben nem tud úgy dolgozni az em-
ber, ahogy különben.
- Valld be, öregem, hogy unod a banánt. - Amióta Stanley-
ből tizedes lett, egészen másképp viselkedett Brownnal. Már nem
mindenben értett egyet vele, és egyre gyakrabban heccelte. - Egy
hét múlva pontosan olyan nyavalygós leszel, mint Roth-
mondta.
- Pofa be.
- Igenis, őrmester úr, de azért ismerlek. - Maga Stanley
nem vette észre, hogy megváltozott. Amikor a felderítőkhöz ke-
rült, az első hónapokban rendkívül elővigyázatos volt, soha nem
mondott semmit meggondolatlanul vagy határozott cél nélkül,
gondosan megválogatta, hogy kivel barátkozik, és mindenben
Brown tetszéséhez vagy nemtetszéséhez igazodott. Anélkül hogy
alaposabban elemezte volna a dolgot, lassanként ő is kezdte le-
nézni azokat, akikről Brownnak nem volt különösebben jó véle-
ménye, s ugyanakkor célirányosnak tartotta, hogy ő ís azokat
kedvelje, akikről Brown elismerően nyilatkozott. Ezt azonban
nem készakarva cselekedte: tudta ugyan, hogy tizedes szeretne
lenni, de ezt még önmagának sem vallotta be. Brownnal kapcso-
latban csupán azoknak az útmutatásoknak és figyelmeztetéseknek
engedelmeskedett ösztönszerűleg, amelyeket az esze sugallt neki.
Brown viszont tökéletesen átlátott Stanleyn, titokban kinevette,
de végül mégis ó ajánlotta tizedesi előléptetésre. Anélkül hogy
ráeszmélt volna, a hatása alá került. Jólesett neki Stanley iránta
tanúsított csodálata és tisztelete, s az a nagy érdeklődés, amellyel
a fiú az ó kinyilatkoztatásait hallgatta. Mindig sejtette, hogy
Stanley csak nyalizik, de azt hitte, hogy átlát rajta. Amikor Croft
megtárgyalta vele, hogy kiből kéne tizedest csinálni, mégis egy-
szerűen képtelen volt másra gondolni. csak Stanleyre. A többiek
ellen mind volt valami kifogása; arra már nem emlékezett, hogy
honnan ered az illetők iránti ellenszenc,e, holott Stanley volt az,
aki beleoltotta ezt az érzést. Tulajdonképpen maga is meglepő-
dött, amikor dicsérni kezdte Croftnak Stanleyt.
Később, amikor Stanley már hozzászokott a parancsolgatáshoz,
mindnyájuk előtt nyilvánvaló lett, hogy megváltozott. Hangja
fensőbbséges lett, piszkálni kezdte azokat, akik nem tetszettek ne-
320

ki, és Brownnal szemben is feltűnő bizalmaskodást engedett meg

magának. Tudta, megint csak anélkül, hogy alaposabban elemezte
volna a dolgot, hogy Brown már nem lehet többé a hasznára;
amíg valamelyik őrmester meg nem sebesül vagy el nem esik,
ő már csak tizedes marad. Eleinte továbbra is tiszteletet színlelt
Brown iránt, továbbra is mindenben egyetértett vele, de aztán
rájött, milyen képmutató, s kényelmetlen érzés fogta el. Most már
ott tartott, hogy észrevette, ha Brown valamiben tévedett. Kez-
dett önálló véleményt alkotni, idővel már kérkedett is vele.
Most például kedélyesen kifújta a füstöt, és megismételte: -
Igen, pontosan olyan leszel, mint Roth. - Brown nem felelt
s Stanley kiköpött. - Mondok neked valamit erről a Rothról-
mondta. Már ő is éppen olyan parancsoló hangsúllyal beszélt,
mint Brown. - Tulajdonképpen nem rosszindulatú, csak nincs
mersze. Az a fajta fickó, akinek semmi sem sikerül, mert nem akar
kockázatot vállalni.
- Ne ámítsd magad, fiú - mondta Brown. - Nagyon kevés
ember hajlandó kockázatot vállalni, ha arról van szó, hogy a go-
lyó elé kell állni.
- Nem, nem erre gondoltam - mondta Stanley. Nézd
meg, mire vitte a polgári életben. Ő is szeretett volna előbbre
jutni, akárcsak te vagy én, de nem volt hozzá kurázsija hogy
elszántan kitartson valami mellett Túl óvatos volt. Márpedig az
embernek igen ravasznak kell lennie, ha jól akar élni.
- Ugyan, hát te mi a fenére vitted? - kérdezte Brown.
- Voltak esetek, amikor igenis vállaltam a kockázatot, és si-
került is elérnem, amit akartam.
Brown röhögött. - Persze, megkeféltél egy nőt, mikor nem
volt otthon a férje.
Stanley megint kiköpött. Ezt a szokást Crofttól vette át. - Hát
ide figyelj. Mikor összeházasodtunk Ruthie-val, alkalom adódott,
hogy megvásároljunk egy szoba bútort egy pasastól, aki valame-
lyik másik államba költözött. Marha kedvező ajánlat volt, csak-
hogy a pasasnak készpénz kellett. Nekem nem volt, és éppen
akkor nem volt az öregemnek se. Körülbelül háromszáz dolcsiért
megvehettünk volna egy egész szobára való bútort, ami legalább
ezret ért. Tudod ha az ember vendégeket hív, az ilyesmi jó be-
nyomást tesz. Na és mit gondolsz, mit csináltam? Karba tettem

321

a kezem, siránkoztam és elszalasztottam az alkalmat? Egy fenét.

Kivettem a pénzt a garázsból, ahol dolgoztam.
- Hogy érted azt, hogy kivetted a pénzt?
- Ó, nem is volt olyan nagyon nehéz, csak érteni kell a mód-
ját. Én voltam ott a könyvelő, s naponta ezer dollár bevételünk
volt a javításokból. Nagy garázs volt. Egyszerűen kivettem a pénzt
a kasszából, s három számlát, amelynek az összege éppen három-
száz dolcsit tett ki, visszatartottam másnapig. A három kocsi dél-
után került ki a garázsból, és aznap nem könyveltem be a számlá-
kat, hogy a bevétel meg a kiadás összege közt ne legyen különb-
ség. Aztán másnap bekönyveltem őket, és megint visszatartottam
háromszáz dolcsi értékű számlát.
- És meddig csináltad ezt? - kérdezte Brown.
- Két álló hétig. Na, mit szólsz hozzá? Volt közben két nap,
amikor csak két kocsit javíttattak, és én vért izzadtam, mert ami-
kor kivettem a háromszáz dollárt, alig maradt valami a kasszában.
Persze az előző napi számlákat se könyveltem el, de olyan kevés
kocsit hoztak javítani, hogy szép kis cirkusz lett volna, ha valaki-
nek eszébe jut belenézni aznap a könyvekbe.
- Na, és hogy másztál ki a dologból? - kérdezte Brown.
- Meg fogsz dögleni a röhögéstől Miután megvettük a bútort,
fölvettem rá háromszáz dollár kölcsönt, a bútor volt a biztosíték,
a pénzt visszatettem a kasszába, a kölcsönt meg visszafizettem
havi részletekben. Szóval marha olcsón hozzájutottam a bútorhoz.
Lehetséges, hogy ez az ügy nem tüntet fel valami jó színben, de
mindenesetre sose jutottam volna hozzá, ha nem vállaltam volna
kockázatot.
- Hát ez csakugyan jó ötlet volt - ismerte el Brown. Hatá-
rozottan imponált neki a dolog; erről az oldaláról még nem ismér-
te Stanleyt.
- Pedig mondhatom, sok szempontból nehéz volt végigcsi-
nálni. - Stanleynek eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor
két álló hétig ébren feküdt az ágyában. A sötétben mindenféle
aggodalmai támadtak, s iszonyúan szenvedett. Mire hajnalodni
kezdett, manipulációit végleg zavarosnak és lehetetlennek érezte;
gondolatban újra meg újra végigment a könyveken, és úgy érezte,
valahol nem jól csinált valamit meg volt győződve róla, hogy
másnap rájönnek a csalásra. Megpróbált koncentrálni, és azon

322

kapta magát, hogy gondolatban folyton újrakezd egy összeadást.

- Nyolc meg harmincöt. . . nyolc meg harmincöt. . . leírom
a hármat, marad egy. - Állandóan kavargott a gyomra, alig
tudott enni. Néha verítékben úszva feküdt az ágyán, annyira
hatalmába kerítette az aggodalom és a kétségbeesés. Nem értette,
hogy mért nem jött rá még senki, mit művel.
Még házasélete is megsínylette a dolgot. Néhány héttel azelőtt
nősült, mindössze tizennyolc éves volt, tapasztalatlan, ügyetlen,
képtelen volt uralkodni idegein. Görcsösen, hirtelen gerjedt be,
s gerjedelme pillanatok alatt el is múlt; nemegyszer előfordult,
hogy sírva feküdt felesége karjai közt, restellte kudarcát. Nem-
csak azért nősült ilyen fiatalon, mert szerelmes volt, hanem azért
is, mert elbizakodott volt és beképzelt. Folyton azt mondták neki,
hogy idősebbnek látszik a koránál, el is hitte, s abban a szent
meggyőződésben vállalta a házassággal járó terheket, hogy min-
den nehézség nélkül meg tud küzdeni velük. Elbizakodottságában
vásárolta meg azt a bútort is, s a félelem, hogy bajba kerül miatta,
megakadályozta abban, hogy házastársi kötelességeit teljesíteni
tudja. És kudarca csak növelte a másik ügy miatt érzett szorongá-
sát. Miutá visszatette a pénzt, valamivel jobban ment a szeret-
kezés is, de az ebben való magabiztossága sohasem tért egészen
vissza: tudat alatt sóvárogva gondolt a házasságkötésük előtti
időkre, amikor hosszú, szenvedélyes órákon át smacizott a felesé-
gével. Mindenből azonban nagyon keveset árult el, sohase mesélte
el az asszonynak, hogyan szerezte meg a bútort, és szeretkezés
közben sikerült olyan hevületet színlelnie, hogy a végén ő maga
is kezdte hinni, hogy csupa szenvedély. A garázsból kilépett, egy
könyvelési irodában vállalt állást, közönséges írnokként dolgo-
zott, s egy esti tanfolyamon sajátította eI a könyvelés tudományát.
Közben rájött, hogy a pénzszerzésnek egyéb módjai is vannak,
s készakarva nemzett gyermeket. Aztán újból anyagi gondjai tá-
madtak, megint voltak éjszakái, amikor mozdulatlanul, verítékben
úszva feküdt az ágyon, s megpróbálta kivenni a sötétségben a
mennyezet négy sarkát. Reggel azonban rendszerint mindig visz-
szatért az önbizalma, s úgy érezte, érdemes kockázatokat vállal-
nia.
- Mondhatom, sok szempontból nehéz volt végigcsínálni-
ismételte meg. Az emlékek, amelyek az imént felidéződtek agyá-
323

ban, nem voltak valami kellemesek, mégis mérhetetlen büszke-

séggel töltötték el. - Ha az ember el akar valamit érni, tudnia
kell, mi a dörgés - mondta.
- Hát igen te aztán jól tudod. hogy kell nyalizni - jegyezte
meg egy kis emlékeztető hangsúllyal Brown.
Ez is hozzátartozik a dologhoz - felelte hűvösen Stanley.
Brownnak tehát még mindig vannak fegyverei, amelyeket ellene
fordíthat
Végignézett a fövenyen heverésző katonákon, s azon törte a fe-
jét, hogyan tudna visszavágni Brownnak. De észrevette, hogy
Croft izgatottan járkál a part mentén; és fürkészve nézi a dzsun-
gelt. Figyelni kezdte.
- Mit csinál ez a Croft? - kérdezte.
- Valószínűleg észrevett valami gyanúsat - felelte Brown.
Azzal föl is állt. A többi földerítő is mozgolódni kezdett, ahogy
az állatok kezdik ide-oda forgatni a fejüket, ha váratlan zajt hal-
lanak, vagy ismeretlen szagot éreznek.
- Eh. Croft mindenütt gyanúsat szimatol - dörmögte Stan-
ley.
- Ez aligha tréfadolog - suttogta Brown.
Croft abban a pillanatban megeresztett egy sorozatot a dzsun-
gelbe, és hasra vetette magát. A lövések meghökkentően hangosan
csattantak. A felderítők összerezzentek, és ők is ész nélkül hasra
vetették magukat a homokban. Egy japán puska viszonozta a tü-
zet, mire a felderítők is vaktában lőni kezdték a dzsungelt. Stan-
leyről úgy csurgott a veríték, hogy képtelen volt célozni. Kábul-
tan feküdt a földön. s önkéntelenül összerezzent, valahányszor
egy golyó elsüvített a feje fölött. Mintha méh röpült volna el
zümmögve a füle mellett. Elképedve eszmélt rá, hogy akármelyi-
kük megsebesülhet. Rögtön utána meg arra gondolt, hogy ez
ostobaság, s erőtlenül nevetni kezdett. Aztán hallotta, hogy mö-
götte valaki felordít a parton, s hirtelen abbamaradt a tüzelés.
Hosszú, feszült csönd támadt, s Stanley csak nézte, milyen csil-
logva vibrál a levegő a homok fölött. Végül Croft óvatosan
fölállt, és egy ugrással a dzsungel szélső fái közt termett. Onnan
intett a legközelebb fekvő katonáknak, hogy kövessék. Stanley
mereven bámult maga elé a homokba, remélve, hogy Croft nem

veszi észre. Megint néma csönd lett, aztán néhány perc múlva
előbukkant a bokrok közül Croft, Wilson és Martinez, s kilépett
a fövenyre.
- Kettőt kinyírtunk - mondta Croft. - Nem hiszem hogy
többen is lettek volna, mert itt hagyták volna a hátizsákjukat,
mikor megpucoltak. - Köpött egyet a hómokba. - Ki sebesült
meg? - kérdezte.
- Minetta - felelte Goldstein. Már ott is buzgólkodott Minet-
ta fölött, és az elsősegély-csomagból kivett kötést igyekezett a lá-
bára szorítani.
- Hadd nézzem - mondta Croft. Fölhasította Minetta nad-
rágszárát, és megnézte a sebet. - Csak egy kis karcolás -,
mondta.
Minetta fölnyögött. - Ha téged találtak volna el, nem így be-
szélnél.
Croft elvigyorodott. - Életben maradsz, öcskös. - Megfor-
dult, és végignézett a köréje gyűlt felderítőkön. - Oszolj, az
istenségit! Hátha még csavarog néhány japán valahol a közelben.
- A katonák idegesen, de azért megkönnyebbülten tárgyalták az
esetet. Croft az órájára pillantott. - Már csak negyven percünk
van, amíg megérkezik a kocsi Oszoljatok szét a parton, és tartsá-
tok nyitva a szemeteket. Nem folytatjuk a kirakodást.
Odafordult az egyik kishajó kormányosához, aki ott állt mel-
lette, és megkérdezte: - Ti fogtok a ládák mellett őrködni az
éj szaka ?

- Igen.
- Azt hiszem, nemigen fogtok aludni a japcsiktól. - Cigaret-
tára gyújtott, s ismét Minettáhóz lépett. - Te csak maradj fekve,
fiam, és nem lesz semmi baj.
Stanley és Brown hason fekve figyelték a dzsungelt, és beszél-
gettek. Stanley nagyon gyöngének érezte magát. Igyekezett ugyan
úrrá lenni félelmén, de minduntalan eszébe jutott, milyen bizton-
ságban érezték magukat, pedig a japánok ott voltak a közvetlen
közelükben. - Sohase lehet tudni, mikor van biztonságban az
ember - dünnyögte magában. Olyan iszonyú félelem fogta el,
hogy alig tudott megbirkózni vele. Mintha minden idegszála meg
akart volna pattanni. Úgy érezte, hogy a következő pillanatban
34

valami őrültséget fog mondani, gyorsan odafordult hát Brown-

hoz, és kibökce, ami éppen az eszébe jutott: - Kíváncsi vagyok,
hogy érintette a dolog Gallaghert.
- M ire gondol sz ?
- Hát arra, hogy a megölt japánokról biztosan megint eszébe
jutott a felesége.
- Ugyan - mondta Brown. - Semmi összefüggésbe nem
hozta egymással a két dolgot.
Stanley Gallagher felé pillantott, aki nyugodtan beszélgetett
Wilsonnal. - Úgy látszik, csakugyan nem érintette túlságosan
a dolog.
Brown vállat vont. = Sajnálom a fíút, de én mondom neked,
lehet, hogy így járt jobban.
- Ugyan! - Ezt nem gondolhatod komolyan.
- Ha az ember megszabadul egy nőtől, sose tudhatja, nem
járt-e jól. Én nem ismertem ugyan azt az asszonyt, de Gallagher
nem valami erős fickó, s valószínűleg nem nagy öröme lehetett
benne a feleségének. Az asszonyok még akkor is megcsalják az
embert, ha úgy megkeféli őket, hogy soha az életben nem felejtik
el, igazán nem csodálkoznék hát, ha Gallagher felesége is félre-
lépett volna, különösen az első hónapokban, amikor már tudta,
hogy gyereke lesz, és nem jár semmi kockázattal, ha egy kicsit
elszórakozik valakivel.
- Neked folyton csak ezen jár az eszed - dörmögte Stanley.
Egy pillanatig kimondottan gyűlölte Brownt. Brownnak a nők
iránt tanúsított megvetése fölkorbácsolta benne a féltékenységet,
a félelmet, amelyen különben rendszerint úrrá tudott lenni. Né-
hány másodpercig meg volt győződve róla, hogy a felesége föl-
szarvazza, s noha elűzte magától a gondolatot, továbbra is zavart
és ideges maradt.
- Megmondom én neked, min jár az eszem - mondta Brown.
- Azon, ami az imént történt. Az ember csak ül és nyugodtan
beszélget, és aztán bumm, egyik pillanatról a másikra kitör a cir-
kusz. Sose lehet tudni, mi éri az embert. Azt hiszed, Minetta most
nincs begyulladva? Kezdi végre megtanulni, tulajdonképpen mi-
ról is van szó. Én mondom neked, hogy a japcsik egy pillanatig
se fognak nyugton hagyni, s amíg haza nem kerülök, és nem te-
szem a lábam ismét az Egyesült Államok földjére, nem érzem
magam biztonságban, mert soha nem tudhatom, mikor nyírnak
ki. Egy darabig békén hagyják az embert, aztán megint kezdődik
valami cirkusz.
Stanley érezte hogy valami meghatározhatatlan szorongás
fogja el. Tudta, hogy ez a szorongás részben halálfélelem, amit
most érzett első ízben igazán, ugyanakkor azt is tudta, része van
ebben a szorongásban azoknak a gondolatoknak is, amelyek köz-
vetlenül a csetepaté kitörése előtt foglalkoztatták. A féltékenység-
nek is meg a szeretkezésnek, ami soha nem hozott számára kielé-
gülést, meg azoknak az otthoni éjszakáknak, amikor álmatlanul,
a félelemtől félőrülten hevert az ágyán. Valamiért hirtelen nagyon
fájdalmasnak érezte, hogy Gallagherre gondoljon, meg arra, hogy
milyen hirtelen halt meg Gallaghe= felesége. Hiába vigyáz magá-
ra az ember - gondolta -, ha egyszerre csak hátulról leütik.
Hiszen ez valóságos csapda. Nagyon rosszul érezte magát. Körül-
nézett, figyelni kezdte a távoli ágyúdörgést, szorongása egyre
nőtt, s egy pillanatra szinte fájdalmasan elviselhetetlenné vált.
Csurgott róla a veríték. s már-már nyöszörögni kezdett. A forró
nap. a vakítóan csillogó homok és az ideges fáradtság, amely a
tűzharc után fogta el, minden erejét kiszívta. Gyönge volt, iszo-
nyúan félt, és nem értette. miért. Néhány meglehetősen esemény-
telen járőrözésen kívül még nem vett részt komolyabb harcban.
Most mégis határtalan undor és rettegés fogta el a gondolatra, mi
minden vár még rá. Föltette magában a kérdést, hogyan fog majd
harcba vezetni másokat, amikor ő maga ennyire fél, s ugyanakkor
azt is tudta, hogy még egy stráfot kell szereznie, aztán még egyet,
és ez a tudat fogja hajtani. Érezte, hogy valami baja van, mintha
minden a feje tetejére állt volna benne, és halkan odasúgta
Brownnak: - Ez az átkozott hőség teljesen elgyöngíti az embert.
- S csak ült tovább, dőlt róla a veríték, s valami nyomasztó
rettegés tartotta hatalmában.
- Te azt hiszed, hogy ismered a dörgést, pedig szó sincs róla
- mondta Brown. - Azzal a garázzsal csakugyan szerencséd
volt. De vajon tudtuk-e az előbb, hogy japánok vannak a közel-
ben? Én mondom neked, Stanley, hogy veled is ugyanez volt
akkor a helyzet. Honnan a fenéből tudhattad, hogy nem sül el

326 327

rosszul valami? Így van ez ai én szakmámban, az üzleti életben

is. Vannak trükkök, vannak módok iá, hogy nagy pénzt keressen
az ember, de biztosra sose lehet menni.
Ez igaz - mondta Stanley Tulajdonképpen nem is figyelt
Brownra. Valami zavaros, lázadó érzés töltötte el minden ellen,
ami aggasztotta, iriggyé tette, s arra kényszerítette, hogy állan-
dóan az előmenetelt, a sikert hajhássza. Maga se tudta, miért, de
anélkül, hogy szavakba tudta volna foglalni, az volt az érzése,
hogy élete hátralevő részében még sok-sok olyan éjszakája lesz,
amikor verítékben úszva. idegesen, álmatlanul fekszik majd az
ágyán, kiszolgáltatva íszonyúan gyötrelmes képzelgéseinek.

11

A hadművelet bedöglött. A japánok kudarcba fulladt kísérlete

után, hogy átkeljenek a folyón, Cummings egy hétig sikeresen
előrenyomult, aztán néhány napra megállt, hogy megerősítse az
állásait, és befejezze az úthálózat kiépítését. Ezt a néhány napot
csak átmeneti pihenőnek szánta, mielőtt áttörné a Toyaku-vona-
lat, a megállás azonban végzetesnek bizonyult. Mikor ismét akció-
ba akart lendülni, taktikai elképzelései éppoly átgondoltak voltak,
mint korábban, törzsének felkészítése éppoly alapos, a felderítés
ugyanolyan tervszerű, mégsem történt semmi. Az arcvonalban
harcoló csapatok most első ízben kaptak rá lehetőséget, hogy meg-
pihenjenek, de ennél sokkal rosszabb történt: mint a fáradt álla-
tok, elaludtak, szinte téli álomba merültek. A frontkatonákat
határtalan, leküzdhetetlen letargia fogta el.
A pihenőt követő első két héten - intenzív járőrtevékenység és
erős helyi jellegű támadások után - mindössze négyszáz métert
sikerült előrenyomulnia az arcvonal egy-két szakaszán, s csak há-
rom japán előretolt állást foglalt el. Utána az arcvonalban lévő
századok ki-kiküldtek ugyan néhány járőrt, néha-néha rövid
ideig tartó tűzharcba is keveredtek, de aztán megint visszavonul-
tak táboraikba. Előfordult, hogy bár elfoglaltak egy-egy fontos
terepszakaszt, a katonák az első komoly ellenakcióra feladták az
elfoglalt területeket. A csapatok kelletlen hangulatának félreérthe-
tetlen bizonyítéka volt, hogy a legjobb tisztek estek el. Cummings

328

tisztában volt vele, hogy ennek mi az oka. Ha valamilyen meg-

erősített pont ellen támadást indítottak, a katonák lemaradtak, az
együttműködés nem ment és a végén csak néhány derék tiszt és
altiszt bocsátkozott harcba a nagyobb létszámú japán erőkkel,
mert a katonák harc közben elpárologtak mögülük.
Cummings többször is szemlét tartott a harckerületben, és észre-
vette, hogy a katonák valóságos álló háborúra rendezkedtek be.
Állásaikat, táboraikat igyekeztek minél kényelmesebbé tenni, víz-
levezető árkokat ástak, befedték a lövészgödröket, sőt, egyes szá-
zadoknál még pallót is fektettek a sárba. Ha a katonák előre akar-
tak volna nyomulni. nem csináltak volna ilyesmit. A dolog azt
jelentette, hogy egy helyben és biztonságban akarnak maradni,
vagyis nagyon veszélyes változás történt magatartásukban. Ha
a katonák megpihennek és egy helyben maradhatnak annyi ideig,
hogy megszokják a pihenést, utána hihetetlenül nehéz ismét harc-
ba vetni őket. Cutnmings katonái úgy kuporogtak táboraikban,
mint kutyák az ólban s a tábornoktisztában volt vele, hogy ha
parancsot kapnak a támadásra, dühösen ugatni kezdenek.
Kétségtelen volt, hogy minden nap, amely úgy telik el, hogy
lényeges változás nem történik az arcvonalon, csak növelni fogja
a katonák apátiáját, de Cummings tisztában volt vele, hogy pilla-
natnyilag tehetetlen. Nagyarányú előkészületek után, erős tüzér-
ségi támogatással és - miután hosszas könyörgések után sikerült
repülőket is kapnia - bombázók bevetésével erélyes támadást
indított, harcba vetette tankjait és tartalékaÍt is, a támadás azon-
ban huszonnégy óra alatt megfeneklett, a katonák a legjelentékte-
lenebb ellenállás láttán megtorpantak, s mindössze egy negyed
négyzetmérföldnyi területet foglaltak el az arcvonal egy kis sza-
kaszán. Mikor a támadás bedöglött, számba vették a veszteségeket,
és megerősítették a csak jelentéktelen mértékben módosult arcvo-
nalat, a Toyaku-vonal még mindig ott állt, továbbra is sértetle-
nül, nem fenyegette semmi veszedelem. Megalázó volt.
Sőt: ijesztő. A hadtesttől és a hadsereg-főparancsnokságtól egyre
türelmetlenebb hangú ukázok érkeztek. Nyilvánvaló volt, hogy a
hadművelet elakadásának híre hamarosan eljut Washingtonba is,
mint amikor közlekedési dugó támad valahol, s az egész útvona-
lon elakad a forgalom. S Cummings könnyen el tudta képzelni,
milyen párbeszédek folynak majd le a Pentagon bizonyos helyi-
329

ségeiben. - Mi az, mi van Anopopejjel, kinek a hadosztálya van

ott, Cummingsé, aha, Cummingsé ideje volna már le:,áltani,
s másvalakit állítani a helyére
Cummings annak idején tísztában volt vele, hogy kockázatos
dolog egyheti pihenőt adni a katonáknak, de kénytelen volt vállal-
ni a kockázatot, hogy az útépítést befejezhesse, és a dolog most
visszaütött, mint a bumeráng Ez a megrázkódtatás mély sebet
ütött a tábornok önbizalmán. Gyakran szinte el se tudta hinni,
mi történt, s éppúgy meg volt zavarodva és ijedve. mint a sofőr,
aki egyszerre csak rájön, hogy autója nem neki engedelmeskedik,
hanem akkor áll meg és indul tovább, amikor a kedve tartja Hal-
lott már ilyen esetekről, a harcászati szakkönyvek tele voltak
hasonló, ijesztő históriákkal, de sose hitte. hogy vele is megtörtén-
hetik ilyesmi. Egyszerűen nem tudta megérteni a dolgot. Csapa-
tait öt héten át úgy tudta mozgatni, mintha önnön testrészei lettek
volna, és most, látszólag minden ok nélkül, vagy legalábbis olyan
okokból, amelyek felfoghatatlanok voltak számára, elvesztette az
uralmat fölöttük. Akárhogy igyekezett lelket önteni a katonákba,
újra meg újra nyúlós. ellenálló masszává estek össze, mint a mo-
sogatórongy, amely túlságosan puha és nedves ahhoz, hogy bár-
milyen alakban meg tudjon maradni. Éjszakánként a tábornok
álmatlanul feküdt a priccsén. s szinte elviselhetetlenül gyötörte
a kudarc; néha valósággal izzott a tehetetlen dühtől. Egyik éjjel,
akár a rohamából magához térő epilepsziás, órákig feküdt tehetet-
lenül markolászva pokrócát, s mereven bámulta a sátor kereszt-
rúdjának homályba vesző kontúrjait. Az erő, a tettvágy, amely
semerre sem talált kiutat, s ugyanakkor egyre jobban felgyülem-
lett benne, egész testében eláradt, és esztelen dühvel ostromolta
börtöne falait. Mindent az uralma alá szeretett volna vonni, min-
dent, s most még hatezer embert sem volt képes megmozdítani.
Akár egyetlen ember is feltartóztathatta volna.
Egy ideig kétségbeesett erőfeszítéseket tett, elindította azt a bi-
zonyos támadást, a katonákat állandóan újabb meg újabb őrjára-
tokra küldte ki, de valahol a lelke mélyén, anélkül hogy akár
önmagának is bevallotta volna, iszonyúan rettegett. Egy új táma-
dást, amelynek a tervein Dallesc,n őrnagy és a hadműveleti cso-
port napokig dolgozott, többször is elhalasztott. Mindig akadt rá
valamilyen ürügy: egy-két nap múlva nagy mennyiségű utánpót-
330
lásnak kell befutnia, néhány Liberty-típusú teherhajó megérke-
zése várható vagy tanácsosabbnak látszott elfoglalni előbb né-
hány jelentéktelen földdarabkát, amely esetleg komolyan akadá-
lyozhatta volna a támadást. Az igazság azonban az volt, hogy
egyszerűen félt; ha a második támadás is kudarcba fullad, vég-
zetes lenne. Már az első is túlságosan sokba került, s ha a második
is meghiúsul, hosszú hetek, esetleg hónapok kellhetnek hozzá
hogy egy harmadikat kezdeményezhessen. S addig nyilván le-
váltják.
Lelkileg kétségbeejtően elcsüggedt testét pedig egy idő óta
gyötrelmes hasmenés kínozta. Hogy leküzdje betegségét, a tiszti
étkezdében igen szigorú óvintézkedéseket rendelt el, hasmenése
azonban a fokozottabb tisztaság ellenére sem szűnt meg. Bosszú-
ságát a legjelentéktelenebb ügyekkel kapcsolatban is csak nehezen
tudta eltitkolni, s ez egész környezetére kihatott. Forró, nyirkos
napok következtek egymás után, a parancsnokságon a tisztek
minduntalan gorombán förmedtek egymásra, kisebb veszekedések
is előfordultak, szidták a szűnni nem akaró hőséget meg az esőt.
A dzsungel fullasztó sűrűjében szinte a levél se moccant, és odáig
jutottak, hogy senkinek se volt kedve egy lépést se tenni. A had-
osztály lassan, de feltartóztathatatlanul bomlásnak indult, és a
tábornok képtelen volt megállítani a folyamatot.

A helyzet következményeit a legközvetlenebbül Hearn szenvedte

meg. Az első hetekben segédtiszti tevékenységének a tábornok
bizalmaskodása következtében volt valami nyugtalanító, de mégis
lenyűgöző varázsa, most azonban egyszerre terhessé, megalázóvá,
gépiessé vált. Kettejük viszonyában, ha nem is beszéltek róla
változás állt be, és a végeredmény az lett, hogy Hearn a legsza=
bályosabban és vitathatatlanul alantas helyzetbe került. A tábor-
nok már nem tekintette a bizalmasának, nem tartott neki kiselő-
adásokat és a munkakörével járó feladatok, amelyeket eddig
mind a ketten hallgatólagosan tréfának fogtak fel, most undorító
kényszerré váltak.
Mivel a hadművelet napról napra jobban eljelentéktelenedett,
a tábornok egyre szigorúbban vette a parancsnokságon uralkodó

331

fegyelmet, és ennek Hearn itta meg a levét. Cummings minden

reggel feladatának tartotta, hogy személyesen is inspiciálja sát-
rát, s szinte minden alkalommal megkritizálta a módot, ahogyan
Hearn a tisztiszolga munkáját ellenőrizte. Ez a kritika mindig
csak csöndes, gúnyos megrovás volt. egy Hearnre vetett oldalpil-
lantás kíséretében, de Hearnt zavarta, és egyre jobban fárasz-
totta.
Előfordultak olyan ostoba és értelmetlen dolgok, kapott olyan
feladatokat is, amelyek nyilvánvalóan sértő jelleget öltöttek, mi-
kor többször is megismétlődtek. Egyszer például - körülbelül két
héttel utolsó, hosszú beszélgetésük után, amikor sakkoztak is-
a tábornok néhány pillanatig kifejezéstelen arccal meredt Hearn-
re, aztán így szólt: - Szeretném, Hearn, ha minden reggel friss
virág lenne a sátramban.
- Friss virág, tábornok úr?
A tábornok gúnyosan rávigyorgott. - Igen. Gondolom, épp
elég akad a dzsungelben. Szóljon Clellannek, hogy minden reggel
szedjen néhány szálat. Úristen, ember, ez csak elég egyszerű!
Egyszerűnek csakugyan elég egyszerű volt, de tovább növelte
a feszültséget Clellan és Hearn közt, amit pedig Hearn ki nem
állhatott. Úgyis kénytelen volt akarata ellenére fokozott figyelem-
mel ellenőrizni reggelenként Clellan buzgólkodását a tábornok
sátrában, s a dolog megalázó párbajjá fejlődött köztük. Hearn
nagy meglepetésére rájött, hogy a tábornok sebezhetővé tette; kez-
dett ügyelni rá, hogy a sátorban előírásos rend legyen; minden
reggel utálkozva közeledett a tábornok sátrához, aztán - jelké-
pesen szólva - kihúzta magát, és belépett, hogy folytassa a hábo-
rúskodást Clellannel.
A háborúskodást különben Clellan kezdte. Magas. sovány em-
ber volt, valahonnan a déli államokból, határtalanul, szinte
pimaszul nyugodt, s olyan öntudatos. hogy kérdezni se lehetett
tőle semmit. Kezdettő fogva ellene szegült Hearn egyes utasítá-
sainak. Hearn eleinte nem vette tudomásul a dolgot, s kicsit még
mulatott is azon, hogy Clellan úgy tekinti feladatát, mintha
csupán a saját ügye volna, de most már tisztában volt vele, hogy
ő maga is hozzájárult.egy s mással az ellenségeskedéshez.
Egy reggel majdnem összevesztek. Hearn éppen akkor lépett

a sátorba, amikor Clellan végzett. Hearn alaposan körülnézett,

Clellan közben ott állt a tábornok priccse mellett, hanyagul lógat-
va kezét nadrágvarrása mellett. Hearn megtapogatta az ágyat;
nagyon gondosan meg volt vetve, a második pokróc négyszögle-
tesre hajtogatva az ágy lábánál feküdt, a párna pedig pontosan
középen az ágy fejénél, a sarkai be voltak hajtva. - Szép munka,
Clellan - mondta Hearn.
Gondolja, hadnagy úr? - Clellan meg se mozdult.
Hearn megfordult, és a sátorlapokat vette szemügyre. Takaro-
san, szabályszerűen össze voltak kötözve, s mikor Hearn meghúzta
az egyik zsinór végét. a csomó nem bomlott ki. Aztán kívülről kö-
rüljárta a sátrat, s a cövekeket ellenőrizte. Szabályos sorban áll-
tak valamennyi ugyanolyan szögben. Mivel éjszaka nagy felhő-
szakadás volt, Hearn tudta, hogy nyilván már Clellan igazította
meg őket. Visszament a sátorba. és a deszkapadlóra pillantott: fel
volt söpörve és mosva. Clellan viszont komoran meredt Hearn
lábára. - Megint összemocskolja, hadnagy úr - szólalt meg.
Hearn megnézte sáros lábnyomait. - Sajnálom, Clellan-
mondta.
Sok munkám fekszik benne, hadnagy úr.
Hearn fölfortyant. - Azért nem olyan túl nehéz a munkája,
Clellan.
- Ezt egyikünk sem mondhatja magáról - felelte vontatott
hangon Clellan.
Az istenfáját! Igaz. ezt megérdemelte. Hearn megint elfordult
Clellantől, s a térképasztalt vette szemügyre. A huzat simára ki
volt feszítve rajta, a piros meg kék ceruzák kihegyezve, külön-
külön hevertek tartóikban az asztal alsó részén. Hearn föl-alá
járkált, kinyitotta a tábornok katonaládáját, megnézte, rendesen
egymásra vannak-e rakva a tábornok ruhadarabjai, aztán leült az
íróasztal elé, kihúzta a fiókokat, és belülről is megvizsgálta őket.
Végighúzta ujját az asztal széle alatt, hogy nem poros-e. Bosszú-
san dörmögve fölállt, és megvizsgálta a sátor körül futó vízleve-
zető árkot. Clellan már eltávolította belőle az éjszakai eső után az
iszapot, az árok tiszta volt, s be volt szórva friss homokkal. Hearn
megint belépett a sátorba.
- Clellan! .

332 333

- Tessék.
- Úgy látom, minden rendben van, a virágokat kivéve. Cse-
rélje ki őket.
- Ha szabad véleményt nyilvánítanom, hadnagy úr - je-
gyezte meg szárazon Clellan -, úgy vettem észre, a tábornok úr
nem sokat törődik a virágokkal.
Hearn megrázta a fejét. - Akkor is hozzon frisset.
Clellan meg sem mozdult. - Éppen tegnap mondta a tábornok
p úr: Mondja, Clellan, kinek az ötlete volt tulajdonképpen ez a
nyavalyás virág? Mondtam, hogy nem tudom, de valószínűnek
tartom, hogy az öné.
- Szóval ezt mondta a tábornok úr? - Hearn mulatott ma-
gában, s ugyanakkor dühös is volt. Ezt a gazembert! Cigarettára
gyújtott, és lassan kifújta a füstöt. - Azért csak cserélje ki a vi-
rágokat, Clellan. Végeredményben én kapom a letolást.
- Nézze, hadnagy úr, én naponként legalább tízszer találko-
zom a tábornok úrral. Biztos megmondaná, ha úgy találná, hogy
valamit nem csináltam meg rendesen
- Hallotta, mit mondtam, Clellan.
Clellan lebiggyesztette az ajkát s kicsit elvörösödött. Látha-
tólag dühös volt. - Tudhatná, hadnagy úr, hogy a tábornok úr
is csak ember, semmivel se különb, mint ön vagy én, semmi értel-
me hát begyulladni tőle.
Most már elég! Csak nem áll oda vitatkozni Clellannel? E1-
indult kifelé a sátorból. - Cserélje csak ki a virágokat, Clellan
- szólt vissza ridegen, mielőtt kilépett volna.
Undorító, megalázó. Hearn komoran meredt a tábor egyenet-
lenül elgereblyézett talajára, miközben a tiszti étkezde felé bal-
lagott reggelizni. S lehet hogy így fog menni egy évig vagy ket-
tőig, ilyen megalázó, undorító dolgot kell művelnie minden reg-
gel, méghozzá éhgyomorra. Clellan persze nyilván élvezi a dolgot.
Minden sikerült visszavágása csak növeli az önérzetét, ha meg
letolja, kielégíti vele a feljebbvalói iránt érzett gyűlöletét. Néha
nem is olyan rossz közkatonának lenni. Hearn félrerúgott egy
követ az útból.
Ó, szegény tisztek! Hearn elvigyorodott, és odaintett Mantelli-
nek, aki ugyancsak a tiszti étkezde felé igyekezett.

Mantelli átvágott hozzá, és hátba veregette. - Jó lesz, ha ma

igyekszel távoltartani magad a papától.
- Miért? Mi történt?
- Tegnap este alapos orrot kaptunk a hadtesttől. Ráparan-
csoltak Cummingsra, hogy mozdítsa már meg a fenekét. Úristen!
Rám akarja bízni támadás esetén a törzsszázad vezetését.-
Mantelli kivette szájából a szivart, s mint valami lándzsával, a
levegőbe bökött vele.
- No hiszen, te legfeljebb a kaja ellen intézhetnél támadást.
- Úgy, ahogy mondod. Mindig csak íróasztal mellett dolgoz-
tam Hollandián, az Egyesült Államokban meg a Pentagonban.
Lúdtalpam van, szemüveget hordok, meg köhögök is. . . Hallgasd
csak meg.
Hearn tréfásan oldalba bökte. - Miért nem mondod ezt meg
a tábornoknak?
- Az kéne csak, lenne haddelhadd. - Együtt léptek be az
étkezősátorba.
Reggeli után Hearn jelentkezett a tábornok sátrában. Cum-
mings az íróasztalánál ült, és a légierő műszaki alakulatának a je-
lentését tanulmányozta. - Legkorábban két hónap múlva készül-
nek el a repülőtérrel. Megint mást részesítenek előnyben.
- Kár, tábornok úr.
- Persze, azt várják, hogy repülők nélkül is megnyerjem ezt
az átkozott hadműveletet. - A tábornok szórakozottan dörmö-
gött, mintha nem is tudná, hogy ki áll előtte. - Pillanatnyilag
a miénk az egyetlen akcióban lévő hadosztály, amelyet nem támo-
gat a légierő. - Gondosan megtörölte a száját, s Hearnre pillan-
tott. - Ma reggel igen rendesen ki volt takarítva a sátor.
Köszönöm, tábornok úr. - Hearn bosszankodott, hogy
örül a dicséretnek.
Cummings elővett az íróasztala fiókjából egy szemüveget, gon-
dosan megtörölgette, és föltette. Hearn csak ritkán látta szem-
üveggel, valahogy öregebbnek tűnt vele. Cummings egy pillanat
múlva levette a szemüveget, de nem tette le a kezéből.
- Megkapták a pálinkaellátmányukat az alacsonyabb rangú
tisztek ?
- Hogy? Igen, azt hiszem.

334 / 335

Hm. - Cummings összekulcsolta a kezét.

Hát ez meg mit jelent? - kezdett tűnődni Hearn. - Miért
kérdi? - szólalt meg végül.
A tábornok nem felelt a kérdésre. - Ma délelőtt kimegyek
a második zászlóaljhoz. Lenne szíves szólni Richmannek. hogy
körülbelül tíz perc múlva jelentkezzék a dzsippel?
- Én is önnel megyek, tábornok úr?
- Nem. Keresse meg Hortont. Szeretném, ha lemenne a part-
ra, és elhozna egypár ínyencfalatot a tiszti étkezde számára.
- Igenis, tábornok úr. - Hearn kicsit zavartan átment a par-
kolóhoz, közölte a parancsot Richmannel, a tábornok sofőrjével,
aztán megkereste Horton őrnagyot, aki átadott neki egy listát,
hogy mit vásároljon a kikötőben az egyik Liberty-hajóról.
Hearn kért három embert a törzsszázad főtörzsőrmesterétől,
szerzett egy kocsit, és a tengerpartra hajtott. Máris nagy volt a
meleg, a felhőkön áttörő napsugarak egészen átforrósították
a dzsungelból áradó nyirkos, bűzös levegőt. Útközben néha meg-
ütötte a fülüket egy-egy ágyú dörgése, tompán, elnyújtottan mo-
rajlott mögöttük, mint forró nyári estéken a mennydörgés. Mire
a félsziget csúcsára értek, Héarn egészen átizzadt.
Néhány perc múlva sikerült egy rohamcsónakot szereznie, és
kifutott embereivel a nyílt tengerre, ahol a teherhajók horgonyoz-
tak. Miután megtettek egy-két mérföldet a nyugodt tengeren, Ano-
popej szinte teljesen eltűnt a ködben, és a piszkossárga nap tüzes
lyukat égetett a lomhán gomolygó felhőkbe. Még a vízen is elké-
pesztő volt a hőség.
A rohamcsónak motorjának zúgása alábbhagyott, és a teherhajó
mellé sodródtak. Mikor a csónak nekiütközött a hajó oldalának,
Hearn elkapta a kötélhágcsót. és fölmászott a fedélzetre. A korlát
mellől egy csomó matróz bámult le rá, kifejezéstelen arcuk, kriti-
kus s kicsit lenéző tekintetük idegesítette Hearnt. A kötélhágcsó
fokai közt visszanézett a rohamcsónakra, amely a hajó orrán lévő
rakodódaru felé farolt. Hearn megint megizzadt a kis testgyakor-
lástól, ahogy fölmászott a kötélhágcsón.
- Ki az ügyeletes a raktárban? - kérdezte az egyik matróz-
tól, aki a korlátnak támaszkodott.
A matróz ránézett, aztán szó nélkül az egyik rakodónyílás felé
bökött a hüvelykjével. Hearn elhaladt a matróz mellett, fölnyi-
336

totta a nehéz csapóajtót, és lemászott a létrán. Váratlan erővel

csapta meg a hőség; már el is felejtette, milyen elviselhetetlen
forróság tud lenni egy hajófenékben.
És persze büdös is volt. Úgy érezte magát, mint valami féreg
egy ló beleiben. - Az istenit! - dünnyögte undorodva. A hajón
a megszokott, állott ételszag terjengett: zsírszag meg valami undo-
rító, avas csatornaszagféle. Szórakozottan végighúzta ujját az
egyik rekeszfalon, s érezte, hogy nedves lett. Az egész hajón vé-
kony, nyirkos olajréteg vonta be a rekeszfalakat.
Óvatosan elindull a szűk, gyéren megvilágított folyosón.
A fémpadlón itt-ott egy rakás hadianyag torlaszolta el az utat,
csak úgy hanyagul rá volt dobva egy-egy darab vitorlavászon.
Egyszer megcsúszott valami síkos olajfolton, és majdnem elvágó-
dott. - Az istenit ennek a mocsoknak - szitkozódott. Dühös lett,
végtelenül ingerült, pedig nem volt rá oka. Megállt, és indulato-
san megtörölte zubbonya ujjával a homlokát. Mi az isten van
velem ?
- Megkapták a pálinkaellátmányukat az alacsonyabb rangú
ú tisztek? - kérdezte a tábornok. S Hearnben abban a pillanatban
valami ingerültség támadt, és idegfeszültsége azóta se hagyott
. alább. Mit akart ezzel mondani a tábornok?
Pár pillanat múlva továbbindult a folyosón. A raktáriroda egy
közepes nagyságú kabin olt a folyosó végén. Zsúfolásig tele volt
élelmiszercsomagokkal, összetört ládák maradványaival meg egy
halom papírral, ami már nem fért el a papírkosárban. A sarokban
hatalmas, ütött-kopott deszkaasztal állt.
- Maga Kerrigan? - kérdezte Hearn az asztalnál ülő tiszt-
tól.
- Eltalálta, fiacskám, mivel szolgálhatok? - Kerrigannek
sovány, meglehetősen viharvert volt az arca; néhány foga hiány-
- i zott.
á Hearn egy pillanatig szótlanul nézett rá, aztán megint fölforrt
benne a méreg. - Nem vagyok fiacskám! - Kicsit maga is
meglepődött, milyen íngerült.
- Parancsoljon, hadnagy úr
Hearn nagy erőfeszítéssel összeszedte magát. - Egy roham-
i csónak vár a hajó mellett. És itt az igénylés, hogy mi kell. Sze-
337

retném minél hamarabb megkapni, hogy ne vegyük túl sokáig

igénybe egymás idejét.
Kerrigan átfutotta a cédulát. - A tiszti étkezde számára kell,
ugye, hadnagy úr? - Hangosan kipipálta az egyes tételeket.-
Öt láda whisky egy doboz salátaolaj. egy doboz majonéz - Ker-
rigan komikusan mejonnéznek ejtette -, két láda csirkekonzerv,
egy csomag fűszer tizenkét üveg VVorcestershire, tizenkét üveg
csili, egy láda paradicsompüré Fölnézett. - Szép kis lista.
Választékos ízlésük van. Holnap biztos küldenek egy hajót né-
hány üveg mustárért is. - Sóhajtott egyet. - Ha olyan egysze-
rű volna. - Ceruzájával a legtöbb tételt áthúzta. - A whiskyt
megkaphatja. Ami a többit illeti, nem vagyunk csemegekeres-
kedők.
- Lenne szíves figyelembe venni, hogy az ígénylést Horton
írta alá a tábornok nevében?-
Kerrigan cigarettára gyújtott. - Majd ha a tábornok szemé-
lyesen kegyeskedik idefáradni, lehetséges, hogy begyulladok előt-
te. - Vidáman pillantott Hearnre. - Horton egyik embere,
valami százados vagy mi, tegnap már átvette a hadosztálypa-
rancsnokságnak járó élelmiszert. Miként ön is tudja, nem kimon-
dottan a tiszti étkezdék számára szállítunk. Átveszik szépen az
egész hadosztálynak járó élelmiszert, aztán a parton kiválogat-
hatják maguknak, ami kell.
Hearn igyekezett fékezni magát. - Vásárlásról van szó.
A tiszti étkezde pénzéből fizetek az áruért.
Csakhogy én nem vagyok köteles önt kiszolgálni. És kuty
legyek, ha megteszem. Ha húskonzerv kell, adhatok, amennyit
akar, egy fityinget sem kell fizetnie érte. De ami ezeket az
ínyencségeket illeti, javaslom, várjanak, amíg megjelenik a lát-
határon egy másik hajó. Én nem árulok mejonnézt. - Firkált
valamit az igénylésre. - Fáradjon ezzel a második számú rak-
tárba, ott megkapja a whiskyt. Ha nem volnék kénytelen kiadni,
azt se kapná meg.
- Hát akkor köszönöm, Kerrigan.
- Szívesen, hadnagy úr, máskor is.
Hearn végigment a folyosón, szeme szikrázott. A hajó megdőlt
egy nekicsapódó hullámtól, Hearn az egyik rekeszfalnak tánto-
rodott, és éktelenül beütötte a kezét, amikor meg akart kapaszkod-
ni. Aztán megállt, s megint letörölte homlokáról meg a szájáról
a verítéket.
Azért se megyek vissza ezek nélkül a vackok nélkül! Megint
eszébe jutott Kerrigan mosolya, dühbe gurult, de aztán erőlködve
elvigyorodott. Hát ez nem sikerült. De Kerrigan kétségtelenül
bátor és mulatságos fickó. Más módja is kell legyen, hogy hozzá-
jusson az élelmiszerekhez, és meg is fogja találni. Esze ágában
sincs a tábornok elé állni, és magyarázkodni.
Belépett a 2. számú kabinba, és lemászott a lépcsőn a hűtő-
térbe. Átnyújtotta az utalványt az ügyeletes katonának.
- Mi a fene, csak öt láda whisky?
Hearn megdörzsölte az állát. Maláriás kelevény nőtt a szája
szélén, és erősen viszketett. - Mi lenne, ha a többit is kiadná,
Jack? - kérdezte ösztönszerűen.
- Nem lehet. Kerrigan kihúzta.
- Tíz fontot kap, ha kiadja a holmit.
A tengerész alacsony, gondterhelt arcú emberke volt. - Akkor
se tehetem. Mi lesz, ha Kerrigan rajtacsíp?
- El van foglalva az irodájában. Nem fog kijönni.
- Nem kockáztathatom meg, hadnagy úr. A leltározásnál rá-
jönnek.
Hearn megvakarta a fejét. Érezte, hogy a hőségtől már csupa
kiütés a háta. - Menjünk be a hűtőkamrába, szeretnék lehűlni
egy kicsit. - Kinyitották az egyik nehéz ajtót, és odabenn foly-
tatták a társalgást. Körülöttük pulykák meg sonkák lógtak a kam-
pókon, coca-colás ládák álltak egymásra rakva. Az egyik pulyka
fel volt vágva, Hearn kicsípett néhány darabkát a fehér húsból,
és beszéd közben elrágta. - Tudja azt maga jól, hogy a leltáro-
zásnál nem derül ki a dolog - mondta csak úgy vaktában.-
Magam is foglalkoztam ám ilyesmivel, Jack. lz élelmiszerről nem
szokás leltárkönyvet vezetni.
- Sose lehet tudni, hadnagy úr.
- Csak nem akarja bemesélni nekem, hogy Kerrigan sose jön
le és nem faszol magának egy kis ennivalót?
- Akkor is kockázatos volna kiadnom önnek a holmit.
- Mit szólna tizenkét fonthoz?

338 339
A matróz fontolóra vette a dolgot. - Nem lehetne tizenöt?
Hearnnek most már nyert ügye volt. - Tizenkettő a végső ác
- förmedt rá a matrózra. - Nem alkuszom.
- Rendben, megpróbálom
Mégiscsak derék fickó maga. - Hearn kicsípett még egy
darabot a pulykából, és élvezettel rágni kezdte. - Akkor hát ké-
szítse ki a ládákat, én meg hozom az embereimet, és fölvitetem
velük.
- Rendben van, hadnagy úr, de siessenek, jó?
Hearn fölment a fedélzetre, áthajolt a korláton, és lekiáltott
a rohamcsónakban várakozó három katonának, hogy jöjjenek föl
a fedélzetre. Mikor felkapaszkodtak a hágcsón, levitte őket a rak-
tárba, mindegyikük megragadott egy dobozt, és fölcipelte a fedél-
zetre. Három forduló után fönn volt minden, a whisky is, a csir-
kekonzerv is, a fűszer is; pár perc alatt berakták a holmit az eme-
lődaru hálójába, és leeresztették a csónakba. Hearn kifizette a
matróznak a tizenkét fontot. - De most aztán gyorsan, emberek
- kíáltottta. Már túl volt ugyan a nehezén, de attól tartott, hogy
Kerrigan megjelenik a fedélzeten, és észreveszi, hogy mégíscsak
viszi a cuccot. Lemásztak a csónakba. és Hearn ráhúzott egy
ponyvát az élelmíszerekre.
Már éppen el karták lökni magukat a hajótól, mikor Hearn
észrevette, hogy Kerrigan a korlát mellett áll. - Ha nem harag-
szik, hadnagy úr - kiáltotta -, szeretném látni, mi van a csó-
nakban.
Hearn elvigyorodott. - Gyújtsd be a motort! - kiáltott oda
a kormányosnak, aztán ártatlan arccal fölnézett Kerriganre. -,
Már késő, barátocskáml - kiáltotta. Csakhogy a motor köhögni
kezdett, pöfögött egy darabig, aztán leállt. Kerrigan észrevette,
s azonnal elindult lefelé a hágcsón.
- Gyújtsd be iretr azt a motort! - ordította ingerülten Hearn.
Dühös pillantást vetett a kormányosra. - Indulás!
A motor megint felbúgott, beugrott egy pillanatra, aztán leállt,
végül elkezdett egyenletesen berregni. A csónak faránál, a csavar
körül, kavarogni kezdett a víz. Kerrigan a hágcsó közepén volt.
- De most már aztán gyerünk! - üvöltötte Hearn.
A csónak lassan mozgásba jött, s Kerrigan ott maradt tehetet-
lenül lógva a hágcsón. Néhány matróz röhögve figyelte, ahogy

340

elkezdett visszamászni a fedélzetre. - Viszontlátásra, Kerrigan!

- kiáltotta Hearn. Nagyon jó kedve volt. - Az istenfáját, ember
- szólt oda a kormányosnak -, az utolsó pillanatban ugratta be
azt a motort. - A rohamcsónak egyenletesen szökellve szelte a
hullámokat, s orrával a part felé fordult. - Sajnálom, had-
nagy úr.
- Semmi baj. - HŐarn érezte, hogy megkönnyebbült, rend-
kívül megkönnyebbült, ahhoz képest, hogy milyen izgalom fogta
el, amikor berakodtak a csónakba s csodálkozva állapította meg,
hogy csuromvizes. Egy hullám átcsapott a csónak orrán, és Hearn
odaállt az élelmiszerhalom ruellé, hadd spricceljen rá a víz. Oda-
fent a nap keresztültört a felhőkön, a felhőtakaró úgy vált szét
előtte, ahogy a papír kunkorodik fel, ha láng éri. Hearn megint
megtörölte a homlokát, s érezte, hogy a gallérja nedves kötélként
csavarodik a nyaka köré.
Tizenkét font. Nem is volt rossz üzlet. Hearn elvigyorodott.
Kerrigan legalább tizenöt fontot kért volna az élelmiszerekért, de
lehet, hogy huszat. Nagy szamár volt az a matróz, de a tábornok
is az. Cummings arra számított, hogy csak a whiskyvel fog vissza-
térni. Hát persze. Hiszen éppen tegnap beszélt Horton valami
élelmezési tisztről. - Azzal a csirkefogóval nem lehet szót érteni
- mondta. Az az élelmezési tiszt Kerrigan volt.
A tábornok őt küldte el, hogy a tiszti étkezde számára ínyenc-
ségeket szerezzen, holott ez Horton valamelyik tisztjének lett
volna a feladata. Hearn valamiképpen megérezte a tábornok in-
dítóokait, feltétlenül megérezte, különben miért vesztegette volna
meg a matrózt, s miért gurult volna dühbe, mikor Kerrigan szem-
telenkedett vele. Tehát a tábornok mégiscsak hatott rá. Hearn
leült a ponyvával letakart ládákra, levetette zubbonyát, letörölte
vele vizes felsőtestét, aztán - a zubbonnyal a kezében - cigaret-
tára gyújtott.

Mikor a csónak partot ért, Hearn az élelmiszereket átrakatta az

autóra, és három emberével elindult visszafelé. Még dél előtt
a táborba érkezett, és rohant a tábornok sátrába jelentést tenni,
előre élvezve, milyen csalódás éri majd Cummingsot. A táborno-
341

kot azonban nem találta a sátorban. Leült az egyik katonaládára,

és undorodva körülnézett. Reggel óta, amikor Clellan rendbe
rakta, semmi sem változott a sátor nyílásán behatoló napfényben
minden derékszögűnek és barátságtalannak tűnt, semmi nem utalt
arra hogy a sátorban lakik valaki. A padló makulátlanul tiszta,
a pokrócok feszesre húzva a matracokon, az íróasztalon tökéletes
a rend. Hearn felsóhajtott, s valami bizonytalan, kényelmetlen
érzés támadt benne, mint az óta a különös este óta mindig.
A tábornok erőszakos eszközökhöz folyamodik. A feladatokat,
amelyekkel megbízta, könnyen végre lehetett hajtani, de mindig
volt bennük valami megalázó. Cummings bizonyos értelemben
jobban ismeri, mint ő önmagát. Ha valamilyen feladatot adott
neki, ő feltétlenül végrehajtotta, még akkor is, ha közben disznó-
ságot kellett csinálnia, s minden újabb alkalommal könnyebb volt
elkövetnie a disznóságot. Agyafúrtan volt kigondolva. Ezt a ma
délelőtti Kerrigan-üget több szempontból lehetett nézni. A kívül-
álló szemlélő számára annyit jelentett, hogy meg kellett veszteget-
ni valakit meg kellett szerezni bizonyos ennivalókat, s bizony
alaposan beleizzad az ember, amíg egy ilyen feladatot végrehajt.
Más szemszögből nézve a dolgot, ez is azok közé az ügyek közé
tartozott, amelyekben az apja szokta élvezetét lelni. - Mindenki
megvásárolható nem is egy módja van annak, hogy behálózzon
valakit az ember. - Ó, bőven akadnak frázisok, amelyekkel
mentegetni lehet az ilyesmit, s a tábornok most megmutatta neki,
hogy ő sem áll fölül ezeken a frázisokon. Mindig ugyanaz az eset:
a klubsátor az ötvenedik. a századik variációban. - Ne felejtse
el, Robert, hogy pápai diszpenzáció is van a világon. - Rendben
van, de hol ez a diszpenzáció? Ő most már csak egy közönséges
hadnagy, akit alulról is felülről is szorongatnak, már arra sem
képes - mint a többi tiszt -, hogy bizonyos méltósággal és
tartózkodással megmaradjon az általa választott úton. Ha sokáig
így folytatódik a dolog, érzelmi reakciói a félelem hatása alatt
automatikussá válnak A tábornokkal szemben valahogy mindig
a rövidebbet húzza az ember. Még azon az estén is, amikor sak-
koztak, ó érezte rosszul magát, és nem Cummings; ó feküdt álmat-
lanul a priccsén, és próbált megszabadulni a mocskos gondola-
toktól.
- Megkapták a pálinkaellátmányukat az alacsonyabb rangú
342

tisztek? - Mi a fenét akarhatott ezzel a tábornok? Hearn ösztön-

szerűen kinyitotta a tábornok kis bárszekrényét, és szemügyre
vette a felbontott üvegeket. Cummings majdnem minden este
megivott néhány ujjnyi whiskyt, s valami érthetetlen fukarságtól
vezérelve, ceruzával megjelölte a címkén, meddig van benne a
whisky, mielőtt visszatette volna az üveget a helyére. Hearn ezen
eddig csak mulatott, úgy tekintette, mint a tábornok természeté-
ben rejlő ellentmondások egyik jellemző kis tünetét.
Most azonban a whisky szintje legalább két-három ujjal lej-
jebb volt az üvegben, mint a legutolsó ceruzajelzés. Cummings
nyilván ezt vette észre reggel. és a kérdést szemrehányásnak
szánta. - Megkapták a pálinkaellátmányukat az alacsonyabb
rangú tisztek? - Mintha ő, Hearn itta volna meg. De hát ez még-
is csak abszurdum! Ezt Cummingsnak is tudnia kellene.
Lehet, hogy Clellan volt a tettes. Lehet. Csakhogy nem látszott
valószínűnek, hogy Clellan egy korty whiskyért kockára teszi
kényelmes tisztiszolgai beosztását a tábórnok mellett. Különben
is elég furfangos ahhoz, hogy maga is megjelölje az üveget, ha
már éppen inni akar egy kortyot.
Hearn hirtelen maga elé képzelte Cummingsot, amint előző
este itt ül a sátrában, közvetlenül lefekvés előtt, és elgondolkozva
nézegeti a whiskysüveg címkéjét. Valószínű, hogy már a kezében
is volt a ceruza, tétovázott egy pillanatig, aztán - anélkül hogy
megjelölte volna a címkét - visszatette az üveget a szekrénybe.
Vajon milyen lehetett abban a pillanatban az arckifejezése?
Igen ám, csakhogy ez már nem tréfa. Különösen nem az a klub-
sátor, a virágok meg a Kerrigan=eset után. Eddig a kis epizódig
a tábornok különcködéseit felfoghatta úgy is, hogy amolyan bará-
tok közt szokásos kötözködés. Ez azonban már rosszindulat. Még-
hozzá egy kicsit ijesztő. Cummings rengeteg gondja és elfoglalt-
sága mellett, szorongatott helyzetében is szakított rá időt, hogy
ilyesmit kíagyaljon, talán azért, hogy nagyobbik csalódásáért ez-
zel vigasztalja magát egy kicsit.
De alapjában véve mindig ez,,olt kettejük között a viszony,
eszmélt rá Hearn ebben a pillanatban. Ő volt az öleb, a kiskutya,
akit a gazdája kényeztet, dédelget, aki elé nyalánkságokat haji-
gál, amíg az ölebnek egyszer eszébe nem ütött megharapnia És
attól fogva azzal a különös, kéjes szadizmussal gyötörte, amilyet

343

a legtöbben csak állatok iránt szoktak érezni. Csak szórakozást

jelentett a tábornok számára. Hearnt mérhetetlen düh fogta el a
gondolatra, s dühe csak fokozódott, mikor ráébredt, hogy nemcsak
beletörődött az öleb szerepébe, hanem titokban, még önmagának
se vallva be. arról ábrándozott, akárcsak egy öleb, hogy egy szép
napon egyenrangú lesz a gazdájával. És Cummings ezt valószínű-
leg tudta, s nagyszerűen szórakozott rajta.
Eszébe jutott egy história, amit Cummings mesélt egyszer a
hadügyminisztérium egyik alkalmazottjáról, akit kirúgtak az ál-
lásából, miután előzőleg néhány kommunista irományt csempész-
tek az íróasztalába.
- Csak azt csodálom, hogy sikerült ezt megcsinálni - mond-
ta annak idején Hearn -, hiszen ön szerint mindenki tudta, hogy
az illető ártatlan.
- Az efféle dolgok mindig sikerülnek, Robert. Hát még min-
dig nem érti, milyen hatásos a Nagy Hazugság? A magafajta
átlagember nem is merészeli azzal gyanúsítani azokat, akik hatal-
mon vannak, hogy ugyanolyan aljas ösztönökkel rendelkeznek,
mint ő maga, azzal a különbséggel, hogy sokkal hatásosabban
élhetik ki őket. Különben is nincs ember. aki meg merne esküdni
rá, hogy ártatlan. Az igazság az, hogy mindnyájan bűnösök
vagyunk. Az a bizonyos fickó egészen biztosan maga is föltette
magána a kérdést, nem tartozik-e csakugyan a kommunista
párthoz. Mit gondol. miért csinálhatta Hitler olyan sokáig nyu-
godtan a maga kis manővereit? Az együgyű diplomatamentalitás
egyszerűen el se tudta képzelni, hogy nem a régi játékot játssza,
bizonyos addig nem alkalmazott trükkökkel. Kívülálló megfigye-
lőnek kellett lenni ahhoz, amilyen például maga vagy én, hogy
rájöjjön Hitler a huszadik század emberének tipikus megteste-
sülése.
Biztos, hogy ha Cummings szükségesnek tartotta volna maga
is képes lett volna becsempészni azokat az irományokat abba az
íróasztalba. Mint ahogy most is képes volt csalni a whiskycímké-
vel. Csakhogy Hearn nem volt hajlandó sakkfigura lenni a tábor-
nok kezében, akit tetszése szerint mozgathat. Semmi kétség. Cum-
mings pusztán játékszernek tekinti őt.

Hearn körülnézett a sátorban. Legszívesebben megvárta volna

a tábornokot, hogy megmondja neki: csak azért is sikerült meg-
344

szereznie a kívánt ínyencségeket; csakhogy ez meglehetősen pisz-

kos kis diadal lett volna, s Cummings átlátott volna rajta. Lehet,
hogy az mondta volna: - Azért meg kellett erőltetnie magát
egy kicsit mi, Robert? - Hearn cigarettára gyújtott, s a papír-
kosárhoz lépett, hogy beledobja a gyufát.
Ez megint olyan ösztönszerű érzés volt: Még egy gyufaszálat
se dobj a tábornok padlójára! Keze megállt a levegőben. Végered-
ményben mégiscsak van bizonyos határ, amelyen túl nem tűrheti,
hogy a tábornok piszkálja.
Ez a tiszta padló! Ha az ember józanul, a katonai hűhó dicsfé-
nye nélkül nézte, abszurdnak, perverznek, felháborítónak tűnt.
Ledobta a gyufát a tábornok katonaládái mellé, aztán szorong-
va dobogó szívvel pontosan a középre hajította a cigerettát a ma-
kulátlan padlónak, rálépett a sarkával, ránehezedett és széttapos-
ta, aztán zavartan, mégis egy kis büszkeséggel pillantott rá.
Hadd lássa csak Cummings. Éppen ideje.

A G 1-es sátorban a levegő déltájban már fullasztó volt. Binner

őrnagy megtörölte acélkeretes szemüvegét, fontoskodva köhécselt,
aztán letörölt néhány izzadságcseppet gondosan nyírt halántéká-
ról. - Az ügy nagyon komoly, őrmester - mondta nyugodtan.
- Tudom, őrnagy úr.
Binner őrnagy egy pillantást vetett a tábornokra. Aztán dobolni
kezdett íróasztalán, s megint az őrmesterre nézett, aki feszes
vigyázzban állt előtte. Néhány lépésnyire a sátor egyik sarkában
Cummings türelmetlenül járkált föl-alá.
Ha vall, Lanning őrmester, az igen jelentősen befolyásolja
majd a hadbírósági eljárást - mondta Binner.
- Nem tudom. mit kéne bevallanom, őrnagy úr - védekezett
Lanning. Alacsony, meglehetősen mokány kis emberke volt, haja
szőke, szeme világoskék.
- Megelégszünk a tényekkel - mondta Binner vontatott,
bosszús hangon.
Hál kimentünk járőrbe. és mivel ugyanarra a környékre
kellett mennünk, ahol előző nap is jártunk, semmi értelmét sem
láttam odáig menni.

3 f5

- A maga feladata volt ezt elbírálni?

- Nem, őrnagy úr, nem az enyém, de láttam, hogy az embe-
reim nem nagyon örülnek a dolognak, s mikor vagy félúton jár-
tunk, letelepedtem a rajommal egy kis vízmosásban, vártam egy
órát, aztán visszajöttem, és leadtam a jelentést.
- És ez a jelentés az utolsó szóig hamis volt - vágott közbe
Binner. - Azt állította, hogy ott járt, ahol. . . amelyik pontnak
még egy mérföldnyire se. . . volt a körzetében.
Cummings dühös volt, de ugyanakkor egy kis megvetést is
érzett Binner iránt, aki belegabalyodott saját szavaiba.
- Igenis, őrnagy úr, így van - mondta Lanning őrmester.
- Előre megfontolt szándékkal csinálta? Vagy csak úgy eszé-
be jutott?
Cummings kénytelen volt fékezni magát, hogy közbe ne szól-
jon, és meg ne gyorsítsa egy kicsit a vallatást.
- Nem értem a kérdést, őrnagy úr - mondta Lanning.
- Hányszor szegte meg már a kötelességét, amikor járőrben
volt? - kérdezte Binner dühösen.
- Ez volt az első eset, őrnagy úr.
Tud-e még olyan őrmesterekről a században vagy a zász-
lóaljban, akik ugyancsak hamis és megtévesztő jelentéseket szok-
tak leadni ?
- Nem, őrnagy úr, nem tudok.
A tábornok hirtelen hozzálépett, és rámeredt. - Mondja, Lan-
ning, vissza akar kerülni még az Államokba, vagy itt akar meg-
rohadni egy büntetőtáborban?
De tábornok úr - dadogta Lanning -, három éve vagyok
a hadosztálynál, és. . .
- Nem érdekel, ha húsz éve van is nálunk. Melyik őrmester
szokott még hamis jelentéseket leadni?
- Egyről se tudok, tábornok úr.
- Van szeretője ?
- Nős vagyok, tábornok úr.
- Viszont akarja látni a feleségét?
Lanning elvörösödött. - Egy évvel ezelőtt elhagyott, tábornok
úr. Meg is írta.
A tábornok cipője csikorgó hangot adott, amikor megfordult.
- Őrnagy úr, holnap állítsa ezt az embert hadbíróság elé. -,

A sátor bejáratánál megállt. - Még egyszer figyelmeztetem, Lan-

ning, okosabb, ha megmondja az igazat. Minden egyes altisztnek
a nevét tudni akarom, aki ilyesmit művelt a századában.
- Nem tudok egyről sem, tábornok úr.
Cummings kilépet-t a sátorból, és keresztülvágott a táboron.
Térde egészen elgyöngült a tehetetlen dühtől. Ezt a pofátlan ala-
kot! "Nem tudok egyről sem, tábornok úr." Az egész arcvonal
ilyen altisztekből áll mint ez a Lanning, és föltételezhető, hogy
a leadott jelentések háromnegyed része hamis; még az is lehetsé-
ges, hogy, a tisztek is hamis jelentéseket adnak le. S az egészben
az a legborzasztóbb, hogy semmit sem tehet az ügyben. Ha nyil-
vánosan hadbíróság elé állítja Lanningot, az ítéletet felülvizsgál-
ják és a Csendes-óceán egész térségében mindenki meg fogja
tudni, hogy megbízhatatlanok lettek a katonái. Még ha el is árul-
ná Lanning a többi altiszt nevét, akkor sem léphetne föl ellenük.
Azok, akiket a helyükre állítanak, valószínűleg még rosszabbak
lennének. De itt egye meg a fene, ha büntetés nélkül engedi vissza
Lanningot a századához. Rohadjon csak meg a szalmán. A had-
bírósági eljárással'várhatnak addig, amíg a hadművelet befeje-
ződik (ha ugyan egyáltalán befejeződik egyszer), közben szám-
talanszox kihallgathatják és megfenyegethetik, hogy másnap vagy
harmadnap bíróság elé állítják. A tábornokot dühös elégedettség
töltötte el. amely szinte önmagától egyre fokozódott, s tovább-
folytatta útját. Ha ez nem töri meg Lanningot, vannak más esz-
közök is. De a katonáknak mindenképpen meg kell tanulniok,
még ha kénytelen lesz is az orrukat beleverni a szarba, hogy
számukra még mindig a hadművelet mielőbbi sikeres befejezése
jelenti a kisebb rosszat. Elkényelmesedtek a táborokban? Meg-
vannak hozzá a módszerei, hogy rendet teremtsen. Akár holnap
is átcsoportosíthatja az egész hadosztályt, a századokat átvezé-
nyelheti a harcterület egyik szárnyáról a másikra, néhány száz
méterrel módosíthatja az arcvonalat, s akkor aztán kénytelenek
lesznek új fedezéket ásni, új drótakadályokat telepíteni, új sátra-
kat verni fel És ha megint pallókat fektetnek le, és kényelmes
latrinákat ásnak maguknak, újból átcsoportosíthatja az egész ban-
dát. Jellegzetes amerikai magatartás: megülni egy helyben, építeni
egy házat, szépen meghízni benne. és ott is dögleni meg!
Az egész hadosztályban meg kell szigorítani a fegyelmet. Ha

346 347

a katonák még akkor is csalnak ha járőrbe küldi őket, nyilván

a kórház is tele van szimulánsokkal. Utasítást kell küldenie a tá-
bori kórháznak hogy minden gyanús esetben a legszigorúbban
járjanak el. Túlságosan kesztyűs kézzel bánt a hadosztállyal, túl
sokan szegülnek szembe a parancsaival, sőt egyenesen ellene dol-
goznak. Persze, biztosan boldogabbak lennének; ha más parancs-
nokuk lenne, afféle mészáros, aki minden cél és értelem nélkül
a vágóhídra hajtja őket. Hát jó, ha nem szedik össze magukat,
hamarosan megkapják a mészárosukat. Elég sokan lesnek az al-
kalomra.
Dühöngve lépett a sátrába, leült az íróasztala mellé, s azon vette
észre magát. hogy szórakozottan firkál egy ceruzával. Levágta az
asztalra, és mérhetetlen undorral meredt a priccse mellett álló
térképre. Mintha az is őt gúnyolta volna.
De valami mintha nem lett volna rendben a sátorral. Valami
megváltozott. amióta Clellan reggel kitakarította. Megfordult,
s furcsa szorongással körülnézett
Úristen! - Félig nyögés, télig elfojtott, izgatott kiáltás
szakadt ki a torkán. Fájdalommal vegyes félelem hasított bele.
A padló közepén ott hevert a gyufaszál meg a széttaposott cigaret-
tacsikk: egy fekete hamuból, elázott papírból és barna dohányból
álló, undorító szennycsomó.
Az íróasztalán meg ott hevert egy cédula, amit eddig nem vett
észre.

Tábornok úr!
Vártam önre. de nem mutatkozott. A kívánt holmikat elhoztam.
Hearn
Akkor hát Hearn mocskolta be a padlóját. Hát persze. Cum-
mings odament a gyufaszálhoz meg a csikkhez, mérhetetlen un-
dorral fölszedte és bedobta a papírkosárba. Egy kis fekete hamu
ott maradt a padlón, szétkente a talpával. Valami arra kényszerí-
tette, hogy akarata ellenére újra meg újra megszagolja az ujjait,
noha hányingere volt a cigarettacsikk szagától.
Olyan görcsöt érzett a beleiben, mintha rájött volna a hasme-
nés; egészen beleizzadt. Átnyúlt az íróasztalon, közelebb húzta
a telefont, tekert egyet a készüléken, és beleszólt a kagylóba:-
348

Keressék meg Hearnt, és küldjék a sátramba. - Aztán erélyesen

megdörzsölte bal arcát, szinte teljesen elzsibbadt.
- Ilyesmit csinálni! - Most kezdett csak igazán dühbe gurul-
ni; ajka görcsösen összeszorult, szíve iszonyú sebesen vert, bizser-
gett az ujja hegye. Elviselhetetlen volt. Odalépett a hűtőszekrény-
hez, öntött magának egy pohár vizet, és kis kortyokban, mohón
kiitta. Tomboló dühe alatt egy pillanatra valami mást is érzett,
az undornak és a félelemnek valami furcsa keverékét és még
valamit, valami zavart izgatottságot, s egy pillanatra olyan szé-
gyenkezés fogta el, mintha fiatal lány lenne, aki egy csomó ide-
gen férfi előtt kénytelen levetkőzni. De aztán ezt az érzést elnyom-
ta a düh; annyira elárasztotta, hogy végül minden más érzést el-
fojtott benne, csak állt és remegett. Ha ebben a pillanatban a keze
ügyében lett volna valamilyen állat, megfojtja.
Dühébe azért valamiféle nyilvánvaló és tudatos félelem is ve-
gyült amit Hearn művelt, egyenértékű volt azzal, mintha vala-
melyik katonája kezet emelt volna rá. Cummíngs szemében Hearn
cselekedete csapatai engedetlenségének, ellenállásának jelképe
lett. A tisztelet és a félelem. amellyel katonái viseltetnek iránta,
csak racionális engedmény, mert hatalmában áll megbüntetni őket,
ez pedig nem elég. Hiányzik belőlük az a másik fajta félelem,
amelyik nem észokokon alapul amikor a mindenhatóságától ret-
tegnek, s szinte szentségtörésnek éreznék, ha fellázadnának elle-
ne. Az a cigarettacsikk ott a padlón fenyegetés volt, hűtlen elpár-
tolás, éppúgy, mint Lanning árulása vagy egy japán támadás az
állásai ellen, amelyet azonnal és könyörtelenül le kell törnie. Mi-
nél tovább tűri az ellenállást, annál erősebb lész. Gyökerestül kell
kiirta ni.
Látni óhajtott, tábornok úr? - Hearn lépett a sátorba.
Cummings lassan megfordult, és ránézett. - Igen. Üljön le.
Beszélni szeretnék magával. - Hangja hűvös volt és nyugodt.
Most hogy Hearn itt volt előtte, sikerült érőt vennie dühén, s éles,
támadó fegyverré alakítania át. Megfontolt mozdulattal cigarettá-
ra gyújtott. Már nem remegett a keze, és hanyagul kifújta a füs-
töt. - Rég nem beszélgettünk, Robert.
- Valóban rég, tábornok úr:
Az óta az este óta, amikor sakkoztak. S ezt mind a ketten
tudták. Cummings undorodva nézte Hearnt. Hearn a puszta lété-
349
vel arra emlékeztette, hugy életében egyetlenegyszer baklövést
követett el, hogy egyetlenegyszer megengedett magának egy kis
gyöngeséget, s azóta elviselhetetlennek érezte a hadnagy társasá-
át. "A feleségem közönséges ringyó, Robert." Cummings egész
teste megvonaglott az emlékére, s fel volt háborodva, hogy akkor
ennyire elengedte magát. Akkor. .
Most itt volt előtte Hearn, elterpeszkedve a tábori széken, ha-
talmas teste korántsem olyan ernyedt, mint amilyennek látszik,
ajkát morcosan összeszorítja. s hideg tekintettel bámul rá. Volt
idő, amikor a tábornok azt gondolta, hogy Hearnben van valami,
az övével egyenértékű ragyogás, megvan benne a képesség a ha-
talomra, s el is tölti a mohó hatalomvágy, amit az életben egyedül
érdemes kielégíteni; de tévedett. Hearn csupa üresség, érzelmei és
indulatai felületiek. Nem vitás, hogy a cigarettát is valami ösz-
töntől elragadva taposta szét a padlón.
- Szeretnék egy kis előadást tartani magának, Robert.-
Cummingsnak eddig sejtelme sem volt róla, hogyan fog eljárni.
De bízott benne, hogy ösztöne majd megsúgja. És most rátalált
a helyes útra. Szellemi síkra kell terelni a dolgot, vitára csábítani
Hearnt, anélkül hogy tudná: ez az utolsó vitájuk.
Hearn cigarettára gyújtott. - Csakugyan, tábornok úr? - Az
ujjai közt tartotta a gyufaszálat, s egymásra néztek. Egy kis csönd
támadt, Hearn közben a gyufaszállal babrált, aztán előrehajolt,
és bedobta egy hamutartóba.
- Örülök, hogy ilyen rendszerető - jegyezte meg élesen
Cummings.
Hearn fölnézett, egy pillanatig fürkészve bámult a tábornok
arcába s óvatosan mérlegelte, mit válaszoljon. - Családi örökség
- felelte kurtán.
- Azt hiszem egyet-mást még tanulhatott volna az apjától.
- Nem ís tudtam. hogy ismeri - felelte nyugodtan Hearn.
- A típusát ismerem. - Cummings elnyúlt a széken. Gyor-
san a következő kérdést, amíg Hearn nincs rá fölkészülve. - El-
gondolkozott már rajta, Robert, hogy miért folytatjuk ezt a há-
borút?
- Azt akarja, hogy őszintén feleljek, tábornok úr?
- Igen.
Hearn a combját markolászta hatalmas mancsával. - Nem

350

tudom biztosan. A sok ellentmondás ellenére mégis azt hiszem,

hogy az objektív igazság a mi oldalunkon van. Legalábbis Euró-
pában. Ideát viszont, legalábbis szerintem, imperialista szerencse-
játék folyik Vagy mi zsákmányoljuk ki Ázsiát, vagy a japánok.
És azt hiszem, a mi módszereink nem olyan drasztikusak.
- Ez minden?
Nem állítom, hogy előre látom a történelmi fejlődést. A he-
lyes választ valószínűleg csak száz év múlva tudnám megadni
önnek. - Vállat vont. - Csodálkozom, hogy a véleményemre
kíváncsi, tábornok úr. - Pillantása megint fáradt, szándékosan
közönyös lett. Tagadhatatlan, hogy Hearnben van tartás.
- Az az érzésem Robert, hogy volna még mondanivalója.
Van is. A háborúban mindig valami ozmózisféle megy
végbe, vagy nevezze ahogy akarja. A győztesek mindig hajlamo-
rak rá, hogy átvegyék a. . . a. . . szóval hogy átvegyék a vesztesek
életformáját. Könnyen megeshetik. hogy a győzelem után mi is
fasisztákká válunk, s ebben az esetben valóban nehéz felelni a
kérdésre. - Mohón szívta a cigarettáját. - De nem akarok ilyen
távoli jóslatokba bocsátkozni. Jobb híján úgy gondolom, nem jó,
ha emberek millióit gyilkolják le csak azért, mert egy pasasra
rájött a hoppáré.
- Igazában magát egyáltalán nem ez izgatja, Robert.
Lehetséges. De amíg nem tud okosabb érvet mondani, kény-
telen vagyok emellett kitartani.
Cummings rávigyorgott. Dühe most már rídeg, cselekvésre
elszánt elhatározássá alakult át. Észrevette, hogy Hearn bizony-
talanul tapogatózik. Ha ki kellett fejtenie elképzeléseit; látható-
lag mindig kényelmetlenül érezte magát, s igyekezett elkerülni
a végső konklúziókat.
Hearn e pillanatban egészen elmerültnek látszott. - A min-
dig nagyobb szervezettség felé tartunk, és el se tudom képzelni,
hogyan nyerhetné meg Amerikában a baloldal a csatát. Néha már
úgy érzem, hogy Gandhinak van igaza.
Cummíngs fölkacagott. - Oktalanabb embert nem is választ-
hatott volna példának Passzív rezisztencia. Eh! Ez a szerep ma-
gának lenne jó. Maga, Clellan meg Gandhi!
Hearn egy kicsit kihúzta magát ültében. A felhők elvonultak,
a déli nap forrón, vakítóan csillogott a tábor fölött, az árnyékok

351

éles körvonalakkal rajzolódtak ki a fölhajtott sátorlapok alatt.

Cummings a ritkás lombokon keresztül tisztán ki tudta venni
a kétszázötven katonából álló sort, amely egy körülbelül száz mé-
terre lévő domboldalon lassan haladt előre: ebédosztás volt.
- Szerintem - mondta Hearn - Clellan inkább az ön olda-
lán áll. S ha már szóba került, megmondhatná neki, hogy a virág
az ön ötlete volt.
Cummings megint fölkacagott. Szóval ez a trükk sikerült. Tágra
nyitotta szemét - nagyon is tisztában volt vele, milyen hatást
tudnak gyakorolni kifejezéstelen fehér szemgolyói -, aztán tet-
tetett jókedvvel a combjára csapott. - Elég pálinkát ivott meg,
Robert? - Hát persze, ez késztette rá Hearnt, hogy széttapossa
a cigarettát a padlón.
Heárn ném felelt, de az álla alig észrevehetően megremegett.
Cummings vidáman dőlt hátra a székén. - Kicsit elkalandoz-
tunk a tárgytól. A háború értelmét szeretném elmagyarázni ma-
gának.
- Kérem, parancsoljon. - Hearn éles, s tneglehetősen rossz-
kedvű hangja elárulta, hogy egy kissé ingerült.
- Szeretem a háborút úgy tekinteni. mint az energiák átala-
kulásának történelmi folyamatát. Vannak országok, amelyek rej-
tett erőkkel, rejtett erőforrásokkal rendelkeznek, hogy úgy mond-
jam, telítve vannak potenciális energiával. És vannak nagy kon-
cepciók, amelyek ezt az energiát fölszabadítják, hatóképessé te-
szik. Egy ország kinetikai energiája a szervezettség, az erők ösz-
szefogása vagy ahogy maga szokta nevezni, a fasizmus. - Kicsit
arrább mozdította a székét. - Történelmileg nézve a dolgot, a je-
lenlegi háború célja Amerika potenciális energiáját kinetikai ener-
giává alakítani át. A fasizmus koncepciója, ha jól meggondolja,
sokkal egészségesebb, mint a kommunizmus, mert az emberek
igazi természetében gyökerezik, csak nem a megfelelő országból
indult el, hanem egy olyanból, amely nem rendelkezik elegendő
igazi potenciális energiával ahhoz, hogy tökéletessé fejlődjék. Né-
metországban - mivel híjával vannak a legalapvetőbb természeti
kincseknek is, szükségszerűen túlzásokba estek. De az elképzelés,
a koncepció akkor is egészséges. - Cummings megtörölte a szá-
ját. - Ahogy mondta, Robert, s nem is rosszul, ozmózisról van

szó. Amerika azon van, hogy magáévá tegye és megvalósítsa ezt

az elképzelést. Ha egyszer az ember erős központi hatalmat hozott
létre, nyersanyagot halmozott föl, és hadsereget teremtett, az ilyes-
mi nem múlik csak el úgy nyomtalanul magától. Nemzetünk,
amely eddig csupán légüres tér volt, megtelt felszabadult energiá-
val, és nyugodtan merem állítani, hogy most jutottunk ki a tör-
ténelem holt ágából.
- Vagyis miénk a jövő, mi? - mondta Hearn.
Pontosan. A fölszabadult energiatömegek nem fognak töb-
bé elapadni. Maga visszariad ettől, csakhogy ez pontosan ugyan-
az, mintha egyszerűen nem venne tudomást a világról. Nyugod-
tan állíthatom, amit állítok. mert alaposan tanulmányoztam a
dolgot. A múlt században a történelem egész folyamata arra irá-
nyult, hogy az erők egyre jobban és jobban koncentrálódjanak.
A mi századunkban új természeti erők jelentkeztek, kitágult a vi-
lágegyetem, új politikai erőkre és új politikai szervezetre van
szükségünk, hogy ezeket az erőket kiaknázhassuk. Higgye el ne-
kem: történelmünk folyamán első ízben ébredtek tudatára Ame-
rika vezető emberei igazi céljaiknak. Figyelje csak meg, a háború
után külpolitikánk sokkal őszintébb, sokkal kevésbé álszent lesz,
mint előtte volt. Nem fogjuk többé bal kezünkkel eltakarni a sze-
münket, miközben jobbunkkal meg akarjuk kaparintani a világ-
uralmat.
Hearn vállat vont. - És azt hiszi, hogy a dolog olyan könnyen
fog menni? Ellenállás nélkül?
- Az ellenállás sokkal kisebb lesz, mint gondolja. Úgy látszik,
az egyetemről csak egyetlen bölcsességet hozott magával: hogy
mindenki velejéig rohadt, tnindenki korrupt. S ez lényegében igaz
is. Csak a bűn nélkül való emberek egészségesek, márpedig az
embereknek ez a fajtája kihalóban van. Én mondom, hogy jófor-
mán az egész emberiség halott, s várja, hogy exhumálják.
- No és a kevesek? A különlegesek?
- Maga szerint mire vágyik legjobban az ember?
Hearn elvigyorodott, s kutató pillantást vetett Cummingsra.-
Valószínűleg egy jó klassz baszásra.
A válasz villámcsapásként érte Cummingsot, egész teste bele-
borzongott. Teljesen elmerült a beszélgetésbe, szinte tudomást

352 353

sem vett Hearnról, minden igyekezetével azon volt, hogy kifejtse

elméletét, s ez a trágárság most fölkavarta, balsejtelemmel töltöt-
te el. Megint dühbe gurult.
Pillanatnyilag mégis elengedte a füle mellett Hearn válaszát.
- Nem hiszem.
Hearn megint vállat vont, hallgatása nyugtalanítóan sokat
árult el.
Volt Hearnben valami megközelíthetetlen és megfoghatatlan,
ami mindig ingerelte, s ravasz módon zavarta a tábornokot. Pusz-
ta üresség, ahol embernek kellene lennie. E pillanatban olyan
heves vágy fogta el, hogy valamilyen érzelmet keltsen Hearnben,
hogy egészen összeszorult az állkapcsa. A nók nyilván szerelmi
vágyat szerettek volna ébreszteni tiearnben, a tábornok viszont
azt szerette volna látni, hogy Hearn fél és restelli magát, ha csak
egy pillanatig is.
Cummings nyugodt kifejezéstelen hangon folytatta: - Az át-
lagemberek rendszerint össze szokták hasonlítani magukat ember-
társaikkal, hogy megállapítsák, alsóbb- vagy felsőbbrendűek-e
azoknál. A nők nem számítanak. Ők csak afféle mutatók, mint
a méterrudak, amelyekkel az ember a felsőbbrendűségét méri le.
- És minderre magától jött rá, tábornok úr? Igazán lenyűgö-
ző elemzés.
Hearn szarkazmusa megint földühítette a tábornokot. - Tisz-
tában vagyok vele, Robert, hogy maga mindennek csak az ábé-
céjéig jutott el, és nem is fog soha továbbjutni. Mindig elakad
valahol, visszatér oda, ahonnan kiindult, s kezdi előlről az egé-
szet. Az igazság az, hogy az ember előtt ősidők óta mindig egy
nagy látomás lebegett. Ezt először a természet vadsága és kegyet-
lensége homályosította el, aztán meg, mikor a természetet már
kezdte leigázni, egy másik vastag lepel takarta el a szeme elől:
a szegénységtől való félelem, és az ellene folytatott küzdelem.
A nagy látomás elhomályosult, eltorzult, de most már ott tartunk,
hogy a technika előbb-utóbb lehetővé teszi a megvalósítását.-
Lassan kifújta a füstöt. - Van egy igen népszerű, de téves nézet,
hogy az ember valamiféle átmenet az állat és az angyal közt.
Valójában az ember afelé van útban, hogy állatból Istenné vál-
jon.
- Vagyis az ember legfőbb vágya a mindenhatóság?
3;4
- Igen. Hogy nem a vallás, az nyilvánvaló, nem is a szerelem
meg a szellemi élet; ezek csak kábítószerek, olyan élvezetek, ame-
lyeket magunk találtunk ki magunknak, mert létünk korlátai
meggátoltak abban hogy a nagy álmot megvalósithassuk. Hogy
Istenekké lehessünk. Amikor anyánk méhéből a világra küzdjük
magunkat, valóban Istenek is vagyunk, érzékeink határa a világ-
mindenség. Életünkben a legnagyobb lelki megrázkódtatás akkor
ér, amikor idősebbek leszünk, és rájövünk, hogy nem mi vagyunk
a világmindenség.
Hearn a gallérja alá dugta az ujját. - Szerintem ez csak azt
jelenti, hogy az ön legfőbb vágya a mindenhatóság, semmit töb-
bet.
Meg a magáé is, akár bevallja, akár nem.
Hearn hangja csak azért nem csengett nagyon élesen, mert volt
benne egy kis irónia: - És mindebből milyen erkölcsi tanulságot
kell levonnom?
Cummings feszültségének jellege valahogy megváltozott. Mély-
ségesen meg volt elégedve, hogy kifejthette elméletét, boldog volt;
s ez a boldogság független volt mindattól, amiért Hearnnel tulaj-
donképpen elkezdett beszélgetni. - Megpróbáltam megértetni
magával, Robert, hogy a jövőben az erkölcsi törvényeket egyedül
a hatalom szabja meg, s aki képtelen ehhez alkalmazkodni, elve-
szett ember. Mert a hatalomnak van egy lényeges tulajdonsága.
Csakis felülről lefelé hathat, s ha útközben ellenállásra talál, ez
arra ingerli, hogy még nagyobb erőt fejtsen ki lefelé, s megsemmi-
sítse az ellenállást.
Hearn a kezét nézte. - Még nem vagyunk a jövőben.
- A hadsereget nyugodtan tekintheti a jövő mintaképének,
Robert.
Hearn az órájára pillantott. - Ideje ebédelni. - A sátor előtt
szinte fehéren izzott a föld a delelő nap fényében.
- Majd akkor megy ebédelni, ha elbocsátom.
Igenis, tábornok úr. - Hearn halkan a padlóhoz dörzsölte
a talpát, s nyugodtan, de kissé bizonytalanul pillantott a tábor-
nokra.
- Ugye maga dobta ma azt a cigarettát a padlómra?
Hearn elmosolyodott. - Gondoltam, hogy ez az oka az egész
beszélgetésnek.

355

- A legtermészetesebb dolognak tartotta, mi? Nem értett

egyet bizonyos intézkedéseimmel, s megengedett magának egy kis
gyermekes csínyt. Csakhogy ez olyasmi, amit én nem vagyok haj-
landó eltűrni. - A tábornok meglóbálta kezében a félig elszívott
cigarettát. - Fölvenné ezt a cigarettát, ha ledobnám a padlóra?
- Valószínűleg azt mondanám, hogy menjen a pokolba.
- Nem tartom valószínűnek Túlságosan elkényeztettem.
Nyilván m hiszi, hogy komolyan beszélek, ugye? Remélem,
tisztában van vele, hogy ha nem venné föl, hadbíróság elé állít-
hatnám, és öt évig ülhetne a rács mögött.
- Kérdés, van-e hozzá elég hatalma.
- Van. Nyilván sok nehézséggel járna a dolog, a hadbíróság
ítéletét felülvizsgálnák, s a háború után talán még egy kis botrány
is kerekedne belőle. Lehet, hogy személy szerint is piszkálnának
érte, de kibírnám. Ki kellene bírnom. Még ha maga győzne is
a végén, akkor is minimum egy-két évet börtönben kellene tölte-
nie, míg a dolog elintéződik.
- Nem gondolja, hogy ez azért túlzás?
- De mennyire, hogy az. Annak is kell lennie. Ismeri az ókori
mítoszokat az isteni beavatkozásról? Ha káromkodott valaki, a
villám agyonsújtotta. Az is túlzás volt egy kicsit. De ha a büntetés
arányban áll az elkövetett bűnnel, a hatalom meginog. Tiszteletre
és engedelmességre kényszeríteni csak egyféleképpen lehet az em-
bereket: ha a büntetés az elkövetett bűnnél aránytalanabbul na-
gyobb. Mindezt meggondolva mit csinálna, ha megparancsolnám,
hogy vegye fel a cigarettát?
Hearn megint a combját markolászta. - Nem szeretem az
ilyesmit. Nem fair a játék. Ön úgy akar felülkerekedni egy köz-
tünk folyó vitában, hogy. . .
- Emlékszik, mit mondtam egyszer arról az emberről, akinek
puska van a kezében?
- Igen.
- Nem véletlen, hogy a hatalom az én kezemben van. Az sem,
hogy maga ilyen helyzetbe került. Ha jobban meggondolta volna,
mit csinál, nem dobta volna a padlómra azt a cigarettát. Sőt:
akkor sem tett volna ilyet, ha valami handabandázó, káromkodó
tábornok volnék, amilyenek a tábornokok általában lenni szoktak.

Maga egyszerűen nem hiszi, hogy komolyan gondoltam a dolgot,

igaz?
- Lehet.
Cummings Hearn lába elé dobta a cigarettát. - Tessék, Robert;
parancsolom, hogy vegye föl - mondta nyugodtan.
Hosszú csönd támadt. Cummings érezte, milyen fájdalmasan
dobog a szíve a mellében. - Remélem, fölveszi, Robert. A saját
érdekében. - Azzal megint mereven Hearn szemébe nézett.
És Hearn lassan ráeszmélt, hogy a tábornok csakugyan komo-
lyan gondolja. Látni lehetett az arcán. A felszín alatt egész sor
finom. bonyolult, egymással ellentétes érzelem kavargott.-
Hát ha gúnyt akar űzni belőlem - mondta. Ez volt az első eset,
amikor Cummings tisztán hallotta, hogy Hearn hangja elbizony-
talanodik. A hadnagy néhány pillanat múlva lehajolt, fölvette
a cigarettát, és bedobta egy hamutartóba. Cummings kényszerítet-
te magát, hogy szembenézzen a Hearn szemében tükröződő gyűlö-
lettel. Határtalanul megkönnyebbült.
- Ha óhajt, most már mehet ebédelni.
- Tábornok úr! Szeretném, ha áthelyeznének egy másik had-
osztályhoz. - Hearn megint cigarettára gyújtott, keze még min-
dig remegett.
- Azt hiszi, nincs amúgy is szándékomban? - Cummings
nyugodt volt, szinte jókedvű. Hátradőlt a székén, és lassan vere-
getni kezdte talpával a padlót. - Őszintén szólva, nem örülnék
neki, ha továbbra is a segédtisztem maradna. Még mindig nem
hajlandó megtanulni a leckét. Legszívesebben hidegre tenném.
Ebéd után jelentkezzen Dalleson csoportjánál, egy ideig ott fog
szolgálatot teljesíteni.
Igenis, tábornok úr. - Hearn arca megint kifejezéstelen
volt. Elindult a kijárat felé, aztán megállt. - Tábornok úr!
- Nos? - Most, hogy már túl volt a dolgon, Cummings
szerette volna, ha Hearn minél hamarabb eltűnik. A diadala felett
érzett öröm kezdett eloszlani, valami sajnálatféle és furcsa kis
fenntartások kavarogtak benne, szinte émelygett tőlük a gyomra.
Ha nem rendeli be valamennyi katonáját, mind a hatezer
embert, és nem szedetí föl mindegyikükkel a cigarettáját, mivel
fog imponálni nekik?

356 3 ;

Ez volt az. ami megrontotta Cummings örömét. Most már rá-

eszmélt. Még mindig hátravolt a másik probléma, a nehezebbik.
- Azt majd én elintézem, hadnagy. Törődjön inkább a saját
dolgával.
Mikor Hearn eltávozott, Cummings a kezére pillantott. "Ha
a hatalom ellenállásra talál, ez arra ingerli, hogy még nagyobb
erőt fejtsen ki lefelé, s megsemmisítse az ellenállást." A frontkato-
nák esetében ez még nem sikerült. Hearnt összetörhette, lehet,
hogy az egyes embereket sikerül elintéznie, de a tömeggel más
a helyzet, az még akkor is ellenáll neki. Fújtatott egyet, kicsit
fáradtnak érezte magát. Kell lenni valami módjának, és meg is
fogja találni. Volt idő, amikor Hearn is ellenállt neki.
Meg.nt elfogta a diadalmámor, amit eddig elnyomott magában;
s bizonyos mértékig enyhítette az utolsó hetek kudarcai miatt
érzet T keserűségét

Hearn bement a sátrába, nem is ebédelt. Majdnem egy óra hosz-

szat hevert a priccsén arcra borulva, perzselte a szégyen, az ön-
utálat és a tehetetlen düh. Szörnyű megaláztatásban volt része,
minden porcikájában érezte. Mikor meghallotta, hogy a tábornok
keresteti, rögtön tudta, hogy valószínűleg kellemetlensége lesz, de
amikor belépett a sátorba, még bízott benne, hogy nem fogja meg-
adni magát.
És lám. mégis megijedt Cummingstól, megijedt már abban a
pillanatban, amikor belépett a sátrába. Minden porcikája tiltako-
zott ellene. hogy fölvegye a cigarettát, és mégis fölvette, mert
akaratereje egyszerűen kihagyott, elfáradt, megbénult.
- A legfontosabb, hogy az embernek tartása legyen. - E té-
zist ő fogalmazta meg magának valamikor, egyedül e szerint élt,
s jelszava mindmostanáig hasznos, majdnemhogy tökéletes kala-
uznak bizonyult. A legfontosabb az lett volna, hogy lelki integri-
tását soha, még ultimátum jellegű parancs esetén se hagyja meg-
sérteni, s most ilyen ultimátum jellegű paranccsal találta szemben
magát Úgy érezte. mintha valami óriási tályog fakadt volna föl
a belsejében, s a genny most megfertőzné egész vérkeringését, át-
járná testének minden csatornáját, s hirtelen, ellenállhatatlan
erővel egész lényét megváltoztatná. Igen. ha nem tud megfelelő

35R

ellenállást kifejteni, meghal, meghal a szó szoros értelmében,

s most - nagyon kevés ilyen pillanata volt az életében - nem
volt biztos benne hogy képes az ellenállásra. Egyszerűen hihetet-
lennek tűnt a dolog; tudta, hogy tennie kellene valamit de sej-
telme se volt róla, mit. Elviselhetetlen pillanatok voltak; a déli
hőség szinte perzselt a levegőtlen sátorban, de Hearn csak feküdt
mozdulatlanul. széles állát a priccsre terített takaróba nyomva,
behunyt szemmel, mintha még egyszer végig akarná gondolni
mindazt, amit átélt, tapasztalt és elfelejtett, s ami most mind el-
szabadult, és olyan hevesen és kétségbeesetten kavargott és tom-
bolt benne, mint megannyi túl sokáig féken tartott szörnyeteg.
Sose gondoltam volna, hogy meghátrálok előtte.
Ez volt a nagy megrázkódtatás, ez volt az, amire olyan szörnyű
olt ráeszmélni.

Időgé

ROBERTHEARN.
A MEDD ANYAÖL

Nagydarab férfi, bozontos, fekete üstöke van, hangja vékony,

éles, arca széles, arckifejezése merev. Barna szeme egykedvűen,
hűvösen bámul a világba, rövid. tömpe, enyhén hajlott orra fö-
lött. Erős állát széles, keskeny vonalú, kifejezéstelen száj szegé-
lyezs. Csak kevés embert kedvel, s akivel szóba áll, néhány pere
múlva többnyire kényelmetlenül érzi magát.

Az idegeket felkorbácsoló város a centrumban fekszik.

A felszín és az országutak már két-háromezer kilométerről feléje
lejtenek A hegyek dombokká zsugorodnak össze, fennsíkká lapul-
nak. Igazában senki sem érti egészen ezt a tájat, Amerika hatal-
mas platóját, a kis falvakat, az egyre nagyobb és nagyobb helysé-
geket s végül a hatalmas várost meg a feléje futó síneket.
Valóságos idegközpont.
(Lázas tervek. szivarfüst, szénfüst, fertőtlenítőszer- és okádék-
szagú magasvasút, megzavart hangyabolyra emlékeztető, ijesztő,
nyugtalan nyüzsgés, olyan emberek ezreinek nagyravágyó, mohó,

359
kapzsi tervezgetése, akiknek a jelentősége nem terjed túl egy utca,
egy kávéház határain, s akiknek csak a pillanatnyi jelenhez van
érzékük. A történelem fölött vállrándítással térnek napirendre;
legdicsőbb szakaszai sem érnek fel hozzánk.
A város lakói mérhetetlenül egoisták.
Hogyan is foghatná fel valaki ebben az emberkéz alkotta gigá-
szi mindenségben, a márvány boltívek alatt, a téglahidakon, a
gyárkémények tövében, az üzleti élet központjában, hogy egyszer
meghal, hogy jelentéktelen senki. Itt mindenki azt hiszi, hogy az
ő halálával egyszersmind a világnak is vége. Itt az élet sokkal
intenzívebb, zaklatottabb, hajszoltabb, mint bárhol a világon. )
S a gomba körül, a televény földből a peremvárosok sokasága
nő ki.
Amióta hozzátoldottuk azt az új szárnyat, huszonkét szobánk
van, s csak a jó ég tudja, mi a fenét kezdünk velük, harsogja Bill
Hearn. Még Ina se tudná megmondani, csak gondolja, hogy
szüksége van rájuk. Hát most megvan.
De Bill, mondja Ina. (Csinos asszony, fiatalabb és karcsúbb,
mint egy tizenkét éves fiú anyjától elvárná az ember. Szépnek
azért mégse mondható. Ajka keskeny, vértelen, fogai kicsit kiáll-
nak, kiszikkadt, közép-nyugati nő. )
Jó, jó, velem ki lehet jönni, mondja Bill Hearn. Nem vagyok
én beképzelt, s igaz, hogy egy ócska, vacak farmról származom,
de csöppet se röstelkedem miatta. Azt még belátom, hogy az em-
bernek kell egy társalgó vagy nappali, két hálószoba, egy konyha,
esetleg még egy szoba a földszinten, ahol el lehet egy kicsit szó-
rakozni meg íddogálni, de ezzel aztán kész is, nem igaz, Mrs.
Judd?
( Mrs. Judd kövérebb, puhább, jelentéktelenebb asszony. ) Én is
így gondolkozom, Mr. Hearn. Mr. Judd meg én nagyon meg
vagyunk elégedve Alden Park-i lakásunkkal, egy kis lakást sok-
kal könnyebb rendben tartani.
Szép hely az a Germanstown. Egyszer meg kéne már látogat-
nunk Juddékat, Ina.
Amikor csak kedvük tartja, megmutatom, milyen a kilátás,
mondja Mr. Judd. Elnémulnak, zavartan esznek tovább, vigyáz-
nak, hogy az evőeszközök ne csörömpöljenek. Tudniillik gyönyörű
a kilátás, teszi hozzá Mrs. Judd.

360

Az egyetlen hely, ahová elmenekülhetünk a chicagói hőség elől,

mondja Ina. Nagyon el vagyunk maradva New Yorktól, képzeljék
csak el, az egész városban egyetlen szálloda sincs, amelyiknek
tetőkertje lenne. Májustól kezdve őszonyú a hőség. Alig várom,
hogy kiköltözhessünk Charlevoix-ba. Solivoának ejti.
Michigan az igen, ott minden zöld, mondja Bill Hearn. Megint
szótlanul esznek egy darabig, aztán Mrs. Judd odafordul Robert
Hearnhöz. Ahhoz képest, hogy csak tizenkét éves vagy, jó nagyra
nőttél, Bobby. Idősebbnek gondoltalak.
Csak tizenkettő vagyok, néni. Félszegen félrekapja a fejét, ami-
kor a pincér elébe teszi a kacsasültet.
Ó, hagyja a fenébe Bobbyt, nagyon félénk kölyök, harsogja
Bill Hearn, biztos, hogy nem olyan fából faragták, mint engem.
Gyér, fekete haját a koponyáján csillogó kopasz foltra simítja,
kicsi, vörös orra mint valami gomb ül izzadt, kerek képe közepén.
Mikor kirándultunk Hollywoodba, mondja Mrs. Hearn, az
egyik igazgatóhelyettes végigkalauzolt az egész Paramounton,
zsidó volt a fickó. de a rendesebb fajtából. Mindenféléket mesélt
a sztárokról.
Igaz, hogy Mona Vaginus akkora ringyó?, kérdi Mrs. Judd.
( Egy Bobbyra vetett oldalpillantás után, suttogva. ) Hajaj, iszo-
nyú nagy ringyó, pontosan olyan, amilyeneket filmeken játszik.
Persze, már nem sok jövője van, mivel jóformán csak hangósfil-
meket gyártanak.
Nem a legalkalmasabb hely, hogy üzleti ügyekről tárgyaljunk,
Mr. Buddi Judd ( Hearn nevet ), gondolom, épp elege lehet belőle,
de hát az igazság az, hogy ha egyszer üzletember, kénytelen az
üzlettel foglalkozni, s akármilyen mulatságos, én is így vagyok
vele, szóval nem ártana kihasználni az alkalmat, és megegyezni az
árban. Csakhogy á Thompson-féle géppel az a bökkenő, hogy
kezd elavulni, és ha megjelenik a piacon az új modell, a régit
dobhatjuk a fenébe, pedig már most is kénytelen vagyok kölnit
locsolni a gyáram vécécsészéibe, azoknak a nyavalyás polákoknak,
pedig még a mosogatórongyot se tudják megkülönböztetni a ga-
tyájuktól, szóval kénytelen vagyok óvatos lenni a rendelésekkel.
Már azon gondolkozom, ne jelentsek-e be csődöt, mert túlságosan
nagy a verseny, és a maga árai ott Buddban nemigen könnyítik
meg a helyzetemet.

31

Mr. judd meg én azt tervezzük, hogy Párizsba utazunk. Szerví-

rozzák a desszertet meg az olvadófélben lévő fagylaltot.

E1 is felejtettem, nem volna kedve velem utazni holnap India-

napolisba, az autóversenyre?, kérdi Bill Hearn.
Szegény Robert, elaludt, mondja Ina, s titokban megböki kö-
nyöével a férjét.
Úristen, milyen hőség van, mondta Mrs. Judd.

Ina kinyújtja a kezét, és meggyújtja a lámpát az éjjeliszekrényen.

Mondd, Bill, hogy kérdezhetted meg Juddéktól, hol a Mount Ho-
lyoke? Ha már nem tudsz valamit, legalább ne kérdezd meg.
Hát mi az istent csináljak, ha egyszer azt mondják, hogy a lá-
nyuk odamegy? Különben fütyülök az ilyen nyavalyás Juddokra.
Szeretném, ha végre tudomásul vennéd, Ina, hogy nekem ez az
egész társasági izé egyáltalán nem imponál mert úgyis egyedül
csak a pénz számít, s mivel nincs lányunk, teljesen fölösleges
ilyesmivel törődnünk. Robert úgyis folyton csak a könyveket
bújja, semmi haszna a társasági életből pláne ha te sose vagy
itthon, és egy nigger szakácsnő anyáskodik fölötte.
Nagyon kérlek, Bill, ne beszélj így velem.
Jó, jó, kutyából akkor se lesz szalonna Ina. Én az üzlettel
vagyok elfoglalva, te meg a társadalmi kötelezettségeiddel, és
ezzel, azt hiszem, mind a ketten meg lehetünk elégedve. Szerin-
tem mégse ártana, ha egy kicsit több időt tudnál szentelni Robert-
nek. Nagydarab, egészséges fiú, mégis olyan halvérű, mintha nem
is volna benne élet.
Nyáron táborozni megy, ősszel meg beadjuk egy vidéki interná-
tusba.
Az igazság az, hogy legalább még egy gyerekünknek kéne len-
nie, vagy akár egy egész csomónak.
Hagyjuk ezt, Bill. Ina bebújik a paplan alá.
Bizisten mondom, rettenetesen önző vagy, Ina.
Bill!

362

Nos, fiúk, mondja a táborparancsnok, az igazán jó fiúk mindig

segítenek egymásnak, a jól nevelt, becsületes fiúk teljesítik köte-
lességeiket. Melyikőtök nem vetette meg ma reggel az ágyát?
Senki sem jelentkezik. Nem te voltál, Hearn?
De igen.
A táborparancsnok sóhajt egyet. Sajnos, fiúk, kénytelen vagyok
rossz pontot adni ennek a sátornak Robert miatt.
Nem értem, miért kell megvetni az ágyat, ha este úgyis megint
szét kell bontani. A gyerekek kuncognak.
Mi az, Hearn, neveletlenkedsz? Micsoda felnőtt lesz belőled,
ha még egy ágyat sem akarsz megvetni? És miért nem léptél elő,
és vallottad be, ahogy férfihöz illik, hogy te nem teljesítetted a kö-
telességedet?
Eh, hagyjon békén.
Még egy rossz pont, mondja a táborparancsnok. Fiúk, a ti fel-
adatotok Robertet jó modorra nevelni.
De Robert még aznap délután jóváteszi a két rossz pontot az
egyes sátrak bokszcsapatai közt rendezett körmérkőzésen. Gyámol-
talanul botorkál a másik fiú felé. a nehéz kesztyűktől máris fá-
radt a karja, kétségbeesetten hadonászik az ökleivel.
Apja épp aznap lött látogatóba. Húzz be neki, Robert, csak
a fejét, a gyomrát, húzz be neki!
A másik fiú arcba vágja, Robert egy pillanatra megtorpan, le-
ereszti a nehéz kesztyűket, megnyomogatja vérző orrát. Egy újabb
ütéstől csöngeni kezd a füle. Ne hagyd magad, Bobby, kíáltja az
apja. Egy rosszul irányozott ütés a füle mellett süvít el, ellenfe-
lének alsókarja az arcát súrolja. Legszívesebben elsírná magát.
A hasába, Robert!
Lázasan nekilendül, csépelni kezd az ökleivel. A másik fiú
véletlenül beleszalad egyik ütésébe, meglepődve fenékre ül, aztán
lassan föltápászkodik. Robert tovább csépeli, eltalálja, a fiú me-
gint fenékre ül, s a bíró befejezettnek nyilvánítja a mérkőzést.
Bobby Hearn kiütéssel győzött, kiáltja, négy pont a Kékek javára.
A fiúk ordítanak, s Bill Hearn nagy mancsaival átöleli a vállát,
amikor Robert keresztülbújik a pázsiton felállított ring kötelei
közt. Alaposan elintézted, Bobby, mondtam, hogy csak a hasába,
az lett volna az igazi, a szentségit neki, de el kell ismernem, így
is jól csináltad. nem félsz rámenni, és állod a sarat.

363

Robert kibontakozik az ölelésből. Hagyj békén, papa, hagyj

magamra, azzal keresztülnyargal a füvön, be a sátrába, s igyek-
szik nem elbőgni magát.

Aztán jönnek a nyarak Charlevoix-ban, Chicago peremvárosában;

a hatalmas villában, a széles, zöld gyepágyak, csöndes strandok,
krikett- és teniszpályák világában, élvezi a gazdagok rejtett és
hivalkodó örömeit, magától értetődőnek tartja valamennyit, és
csak később jön rá. hogy nem azok. Még hat tanévet tölt a field-
monti gimnázíumban, szaporodnak a cimborák meg a rossz pon-
tok, időnként dorgatóriumokkal meg a "jó fiúk" számára előírt
erkölcsi szabályzattal megspékelve, amelyet a keleti államok még
előkelőbb középiskoláitól vettek át.

Ne csalj Ne hazudj
Ne paráználkodj Ne káromkodj
És járj rendszeresen templomba.

S a háttérben persze mindig ott van Bill Hearn harsogó hangja

meg húsos tenyere, s ehhez valahogy - sose érti pontosan, ho-
gyan - hozzákapcsolódnak a szombat délelőtti táncórák meg Ina
Hearn kitartó, sóvár sürgetései. Bobby, miért nem hívod meg
a harmadévesek táncóráira Elizabeth Perkinst?

Anyaölben óva, védve,

Mindig selymes pázsiton. . .

Erre azonban csak később jön rá.

Az érettségijét követő héten néhány vele együtt végzett évfolyam-

társával elmegy tivornyázní egy erdei víkendházba, amely egyik
osztálytársának az apjáé. Emeletes víkendház, beépített bárszek-
rénnyel.
Este összeülnek az egyik emeleti hálószobában, kézről kézre
adják a pálinkásüveget, s óvatosan,. felnőttesen kortyolgatnak.

364

Tyű, ha ezt tudná az öregem!

Le van szarva az öreged. Mindnyájan meghökkennek, de hát
Carsons volt az, és az ő apja 1930-ban öngyilkos lett. Carsonsnak
meg lehet bocsátani a dolgot.
Igyunk rá, hogy búcsút mondunk Fieldmontnak, a jó öreg
fieldmonti gimnáziumnak. Jó sok időt töltöttünk ott.
Tagadhatatlan.
A diri nem volt rossz ember, csak sose tudtam kiigazodni rajta.
Emlékeztek, milyen csinos felesége volt?
Igyunk rá! Úgy hallottam, tavaly egy hónapra meglépett az
öregtől.
Á, fenét. Az üveg másodszor és harmadszor is körbejár.
Mindent összevéve, nem is éreztük olyan rosszul magunkat ott,
de azért örülök, hogy vége. Csak azt szeretném, ha a Yale-re is
veletek mehetnék, cimborák.
Az egyik sarokban az a fiú, aki a futballcsapat kapitánya volt
az elmúlt tanévben, Hearn füléhez hajol. Szívesen visszanéznék
ősszel Fieldmontba, hogy milyen csapatot tudnak kiállítani az
újakból. Jegyezd meg, amit mondok: Haskell négy év múlva az
amerikai válogatottban lesz. S ha már itt tartunk, Bob, szeret-
nék egy kis tanácsot adni neked, mert régóta figyellek. Nem hasz-
nálod ki az erődet, egyáltalán nem vagy rámenős, pedig a csa-
patban lett volna a helyed, nagydarab fickó vagy, az Isten is
futballistának teremtett, csak az a baj, hogy nem érdekel a dolog,
ami nagy kár, mert nem ártana megerőltetned magad egy kicsit.
Dugd a fejed a jegesvödörbe.
Hearn berúgott, kiáltja a kapitány.
Nézzétek csak a jó öreg Hearnt ott a sarokban. Fogadni mer-
nék, hogy kudarcot vallott Adelaide-nél.
Irtó jópofa lány, csak minden fiúval kikezd; fogadni mernék,
hogy Lantrynek rengeteg bosszúsága volt miatta, amíg nem került
Princetonba.
Á, szerintem senkinek a bátyját nem izgatja az ilyesmi. Nekem
is van egy húgom, igaz, hogy nem ilyen fiúbolond, de akkor se
izgatna, ha az lenne.
Csak azért beszélsz így, mert nem olyan; bezzeg, ha olyan len-
ne. . . Tyű, hogy szédülök ettől a vacak pálinkától. Ki rúgott be?
Jippiii! Hearn hátravetett fejjel áll a szoba közepén, s mohón
365

nyakalja a pálinkát. Igaz, hogy berúgtam, mint a disznó, de ti

talán nem ?
Úristen, ez teljesen kikészült.
Rajta, kinek van mersze azt mondani, hogy ugorjak ki az abla-
kon? Mert megteszem! Csurog róla az izzadság, arca kivörösödött
hirtelen dühében, félrelöki az egyik fiút, fölrántja az ablakot, és
máris ott tántorog a párkányon. Már ugrok is!
Fogjátok meg !
Jippüi! Azzal már el is tűnt, kiugrott a sötétbe. Tompa puffa-
nás, ágak recsegnek, a fiúk rémülten rohannak az ablakhoz. Mi
van veled, Hearn? Megütötted magad? Hol vagy, Hearn?
Fieldmont, Fieldmont über alles, üvölt föl nekik Hearn. A föl-
dön fekszik a sötétben és nevet. Túl részeg volt, semhogy meg-
sérüljön.
Micsoda fafej ez a Hearn, mondják a többiek. Emlékeztek, ta-
valy is hogy elázott?

Az egyetem előtti utolsó nyara csodálatos napok sorozata: stran-

dolás a napsütötte tengerparton, varázslatos villanyfény a nyári
estéken, a fürdőhely klubjának zenekara, VÁLTSON REPÜLŐ-
JEGYET ROMANTIKUS TÁJAKRA, fiatal lányok érintése és
illata, rúzs- és púderszag, á kinyitható tetejű kocsik üléseinek fi-
nom, száraz bőrszaga. Az égbolt mindig csupa csillag, a sötét fák
mindig holdfénytől ezüstösek. Az autósztrádákon a fényszórók
csillogó alagutat fúrnak a magasban összeboruló lombok sűrűjébe.
Barátnője van, nagy vad, az idei nyári szezon koronázatlan
szépségkirálynője, Miss Sally Tendecker, a Lake Shore Drive-ról,
s minden. ami vele jár: a karácsonyi meghívások, bundák, parfü-
mök, egyetemi táncestélyek a nagyszállók színek szerint elnevezett
helyiségeiben
Bob, ilyen gyorsan egyik ismerősöm se hajt, a végén még ki-
töröd a nyakad.
Hm. Még mindig nehezen tud nőkkel társalogni, s pillanatnyi-
lag különben is azzal van elfoglalva, hogyan vegye a kanyart.
A Buick nagy ívben balra farol, visszarántja, igyekszik egyenesbe
hozni, és sikerül épségben túljutnia a kanyaron. Egy másodpercre

366

páni rémület fogta el, aztán föllélegzett, s magában ujjongva haj-

tott tovább a nyílegyenes sztrádán.
Tiszta őrült vagy, Bob Hearn.
Lehetséges.
Mi jár most az eszedben, Bob?
Leállítja a kocsit az autósztráda mentén, a lány felé fordul,
s hirtelen valósággal ömleni kezdenek ajkáról a szavak. Nem tu-
dom, Sally, de néha azt hiszem. . . azazhogy nem is igaz, annyi
minden jár az eszemben, de tulajdonképpen semmihez sincs ked-
vem. Csak azért megyek a Harvardra, mert az apám célzást tett
rá, hogy szeretné, ha a Yale-re mennék, dé nem tudom, lehet;
hogy valami más oka is van, képtelen vagyok pontosan megfo-
galmazni hogy mi, de ki nem állhatom, hogy folyton csak haj-
szolnak, eh, tudja a fene.
Sally fölkacag. Ó, Bob, te tiszta őrült vagy, valószínűleg ezért
szerelmes beléd minden lány.
Te is szeretsz?
Na hallod! Persze, hogy szeretlek, Bobby. A mellette lévő ülés-
ról feléje áradó illat kicsit túl erős, túl érett egy tizenhét éves
lányhoz képest. Robert megérzi a lány évődése alatt az igazságot,
föléje hajol, és dobogó szívvel megcsókolja. De a csók mögött
szinte előre látja a randevúkat az összes ünnepnapokon, az egye-
temi víkendeken - mindegyik ugyanilyen lesz, mint ez a nyár
a zöld pázsitot Chicago peremvárosaiban, az apja barátaival
folytatott beszélgetéseket, a fényes esküvőt.
Tudod, ha orvos akarok lenni, nem csinálhatok nagy terveket;
mert nyolc-tíz évről van szó, és az hosszú idő.
Beképzelt vagy, Bob. Azt hiszed, érdekel? Túlságosan beképzelt
vagy, ez az egész.

Nos, fiam, mielőtt elmész az egyetemre, szeretnék elbeszélgetni

veled bizonyos dolgokról. Eddig nem sok alkalmunk volt beszél-
getní egymással, de azért mégiscsak jó pajtások vagyunk, a fene
vinné el, legalábbis szerintem, és most, hogy egyetemre mész, ne
felejtsd el, hogy rám mindig számíthatsz. Biztos lesz majd dolgod
egypár nővel, hogy a fenébe ne lenne, nem is az én fiam volnál

367

különben; persze; mióta nős vagyok, szó sincs ilyesmiről - nyil-

vánvaló hazugság, de mindketten átsiklanak fölötte -, szóval ha
esetleg szorult helyzetbe kerülsz, mindig számíthatsz rám, hogy
a fenébe ne, az öregem is mindig azt szokta mondani, hogy "lia
bajba kerülsz valamelyik szövőlánnyal, csak szólj nekem"-
milyen furcsa, hogy a nagyapáról néha úgy beszélnek, mintha
farmer lett volna, néha meg úgy, mintha gyártulajdonos -, szó-
val te is mindig erre gondolj, Bob, ne felejtsd el, hogy mindig
könnyebb és egyszerűbb pénzzel elintézni egy nőt, mint elvenni
feleségül, szóval csak tudasd velem a dolgot, persze a levelet sze-
mélyesen nekem címezd, s minden rendben lesz.

Ami meg azt illeti, hogy orvos akarsz lenni, hát nem bánom,
rendben van, sok a barátunk a környéken, csinos kis rendelőt
vásárolhatunk neked, vagy berakhatunk valami vén kuruzsló he-
lyére, aki nyugdíjba megy.
Csakhogy én kutató szeretnék lenni.
Kutató? Ide figyelj, Bobbo, tudod jól, hogy az ismerőseink közt
nincs senki, aki akár egy egész kocsirakomány kutatót ne tudna
bármikor megvásárolni vagy eladni, ez csak valami hülye ötlet,
az Isten tudja, hol a fenében szedted föl, de egészen biztos, hogy
leteszel róla, már most megjósolhatom. Ahogy mi látjuk a dolgot,
mármint anyád meg én, a végén úgyis az üzleti életben fogsz ki-
kötni, ahogy illik is.
Nem.
Jó, nem akarok vitatkozni veled, most még ostoba kölyök vagy,
de eljön az idő, amikor majd másképp fogsz gondolkozni.
Az első hetekben gólyához illően zavartan bolyong a Harvard
egyetem udvarán. Mindenki sokkal többet tud nála - ösztönszerű
ellenszenvet érez irántuk, ügyefogyottnak, jelentéktelennek érzi
magát -, a többiek könnyed modorban fecsegnek olyan dolgok-
ról, amikkel ő csak magányosan, gondolatban szokott foglalkozni.
Szobatársa megpróbál közeledni hozzá: a fiú egy másik délnyu-
gati város, egy másik vidéki gimnázium terméke. Ide figyelj, ha
véletlenül összeakadsz Ralph Chestleyvel, feltétlenül ismerkedj
meg vele, irtó klassz fiú. A Delphic Club tagja! Ez már egymagá-
ban is átkozottul nagy dolog; mi persze sose fogunk oda bejutni,
én mondom neked, túl sok akadálya van a dolognak. Ha tudtam

368

volna, amit most tudok, inkább valamelyik keleti egyetemre me-

gyek, Exeterbe vagy Andoverbe, noha úgy hallottam, hogy azok
nem olyan jók. De ha sikerül megfelelő barátokra szert tennünk,
talán bejuthatunk a Speakers Clubba, az nem olyan nehéz, a Has-
ty Pudding Clubba meg egész biztosan. Az igazi persze az volna;
ha a Final Clubba sikerülne bejutnunk, ámbár úgy hallottam,
hogy az utóbbi időben erősen demokratizálódott.
Még nem gondolkoztam ilyesmin.
Rendben van, de nem árt, ha gondolkozol, alaposan meg kell
fontolni a dolgot, hogy kezdi el az ember.
Az első eset, hogy Hearn fölényes. Fütyülök az egészre.
Jó, jó, Hearn, azért mi még kijöhetünk egymással, csak nehogy
elrontsd a dolgot; úgy értem, hogy az ember könnyen tönkreteheti
szobatársa esélyeit, szóval ne csinálj semmi hülyeséget, tudod,
mire gondolok.

Az első esztendőben Hearnnek kevés alkalma nyílik hülyeséget

csinálni. Elég nehezen megy neki az egyetem. Beletemetkezik
a munkába, szobatársát csak nagy ritkán látja, majdnem minden
délutánját a laborban tölti, este pedig tanul. Pontos munkaren-
det készít, még az a negyedóra is szerepel benne, amit vasárnap
reggelenként az újságok képregényeinek elolvasására engedélyez
magának, s benne van a szombat esti mozilátogatás is. Hosszú
délutánokat kínlódik át, följegyzi a hőmérő állását meg a hidro-
méter ingadozásait. Van a béka fejében egy ideg, azt szeretné
mindenáron kiboncolni. Negyedszerre sikerül is szikéjével föl-
vágni a gondosan preparált és szárított békafejet, s a vékony ideg
úgy csillog a béka húsa közt, mint a finom fonálként lecsurgó
nyál. Diadalérzésébe egy kis csüggedtség is vegyül. Csakugyan
ehhez van kedvem?
Az előadótermekben önkéntelenül el-elszunnyad az órákon. Az
acélkeretes szemüveget viselő tanársegéd meg a csontos arcú pro-
fesszor hangja halványan duruzsol a fülében. Lecsukódik a szeme.
Szeretném, uraim, ha most egy kicsit az algákkal foglalkoz-
nánk. Már írja is a táblára: Nereocystis Lütkeana, Macrocystis
Pyrifera, Pelagophycus Porra. A tengerfenék flórájának nagyon
érdekes megjelenési formái. Gondolják csak meg, kérem: nincse-
3fi9

nek gyökereik, se leveleik sose éri őket napfény. Az óriásalga

valóságos dzsungelt képez a tenger fenekén, ott él mozdulatlanul,
s közvetlenül a tenger vizéből szívja magába táplálékát.
A növényvilág burzsoája. dörmögi a Hearn mellett ülő diák,
mire Hearn egyszerre éber lesz, meglepődik, hogy ugyanarra az
izgalmas felismerésre jutottak. Ő maga is majdnem pontosan így
fogalmazta volna meg.
Az alga csak viharok alkalmával sodródik néha a szárazföldre,
folytatja a professzor. Normális körülmények között úgy kell
elképzelnünk, hogy a növények sűrű dzsungelében él a tenger
fenekén, mindig egy helyben, saját életelemében. A növényeknek
ez a speciese megmaradt a víz alatt, amíg más vízinövények ki-
merészkedtek a szárazföldre is Barna színe, amely a tenger fene-
kén, a homályos dzsungelben előnyt jelent a számára, a ragyogó
napvilágon végzetes volna. A professzor fölemel egy fonnyadt,
kötélszerű, barna indát. Szíveskedjenek körbeadni, uraim.
Az egyik diák föltartja a kezét. Professzor úr, mire lehet hasz-
nálni az algát?
Ó, sokféleképpen hasznosítható. Elsősorban műtrágyát gyár-
tanak belőle. De hamuzsírt is ki lehet vonni az algából.
Az ilyen pillanatok azonban ritkák. Robert üresnek érzi magát,
sóvárog a tudás után, edény, amely szeretne megtelni.

Lassanként megszokja a környezetet, megbarátkozik néhány egye-

temistával, eljár egy-két helyre. Első egyetemi éve tavaszán kíván-
csiságból elmegy a Harvardi Színjátszó Klub egyik gyűlésére.
A Klub elnöke rendkívül ambíciózus, és a tervek fölött folytatott
vita magas színvonalú.
Ha meggondoljuk a dolgot, egyszerűen képtelenség, amit csi-
nálunk. Mégiscsak nevetséges, hogy ostoba zenés darabokat adunk
elő. Magasabb igényeket kell támasztanunk önmagunkkal szem-
ben.
Ismerek egy Radcliffe lányt, aki tanulmányozta Sztaniszlav-
szkijt, mondja valaki vontatott hangon. Ha tisztességes programot
tudnánk összehozni, őt is'bevonhatnánk, s megismerkedhetnénk
egy kicsit ezzel a módszerrel.

370

Remek! Csehovot fogunk játszani.

Föláll egy karcsú fiatalember, csontkeretes szemüveggel, és szót
kér. Ha már csakugyan ki akarunk bújni a gubóból, akkor kérem,
sőt nyomatékosan követelem, hogy adjuk elő a The Ascent of
F-6-ot. Csak nemrég íródott meg, még sehol se játszották. Egy-
szerűen nevetséges volna elszalasztanunk egy ilyen alkalmat;
gondoljátok csak meg, milyen dicsőség volna, ha bemutatnánk.
Nem tudok egyetérteni veled Audennel meg Isherwooddal kap-
csolatban, Ted, feleli valaki.
Egy zömök, fekete hajú diák beszél, igen nyomatékos hangon.
Szerintem Odetset kellene játszanunk, ő az egyetlen amerikai drá-
maíró, aki komolyan veszi a dolgát, és legalábbis megpróbálja
ábrázolni a kisemberek csalódásait és vágyait.
Bu-u-u-u!, kiáltja valaki.
Csakis O'Neill és Eliot jöhet szóba.
Eliot nem rakható egy skatulyába O'Neill-lel (derültség).
Egy teljes óra hosszat vitatkoznak, és Hearn fölfigyel a ne-
vekre. Néhányat - Ibsent, Shaw-t meg Galsworthyt - ismer
közülük, de Strindbergről, Hauptmannról. Marlowe-ról, Lope de
Vegáról, Websterről, Pirandellóról sohase hallott. Folyton újabb
nevek hangzanak el, s Hearn kétségbeesetten állapítja meg, hogy
kénytelen lesz olvasni.

Tavasz végén lát neki, újra fölfedezi magának a Housman-kötetet,

amely már a gimnáziumban is sok örömet szerzett neki, de olvas
mellette olyan költőket is, mint Rilke, Blake és Stephen Spender.
Mire hazamegy vakációra, már az angol irodalom a szaktárgya,
délutánonként sokszor előfordul, hogy tájékára se megy a strand-
nak, a Sally Tendekereknek meg utódaiknak, s éjszakánként no-
vellákat ír.
Elég gyöngécske írások, átmenetileg mégis ezek állnak érdek-
lődése gyújtópontjában, s arat is velük némi sikert. Amikor vissza-
tér Harvardba, megnyeri az egyik diák-folyóirat őszi pályázatát,
a díjkiosztáson részegen bámul a reflektorfénybe, de megússza
a dolgot, anélkül, hogy túlságosan nevetségessé tenné magát.
A változás folyamata eleinte lassú, aztán egyre inkább meg-
gyorsul. Összevissza olvas mindenfélét, idejének nagy részét

371

Foggnál tölti, eljár a péntek délutáni szimfonikus hangversenyek-

re, élvezettel szívja be az antik bútorok és metszetek kellemes,
ihlető illatát, és az üres söröskorsók malátaszagát az épület ódon
helyiségeiben. Tavasszal Cambridge virágba borult utcáin kóborol,
a Charles partján lődörög, vagy lakásának bejárata előtt beszélget,
míg rá nem esteledik, és eltölti a szabadság mámorító érzése.
Néhányszor elmegy egy-két barátjával tivornyázni a Seollay
Syuare-re; nagyképűen ócska holmikba öltöznek, és minden alka-
lommal végigjárják az összes kocsmákat és lebujokat.
De az csak olyan előgyakorlat, mert végül is a 3. Avenue olcsó
éjszakai bárjaiban kötnek ki.
Ha a fűrészporral felszórt padló össze van okádva, elfogja őket
a lelkesedés; testvérüknek éreznek minden embert; képzeletben
filmsztárokkal táncolnak. De aztán megváltozik a hangulatuk.
Amikor lerészegednek, elfogja őket a késő tavaszi esték édesbús
melankóliája, ráeszmélnek, hogy minden reményük és vágyuk
hiábavaló, megsemmisíti a múló id.
L Tcisten, nézzétek ezeket az embereket, mondja Hearn, az ő ese-
tükben már csak állati létről lehet beszélni.
Miért? Mi egyébre számítottál?, mondja a barátja. Egy profit-
hajhászásra berendezkedett társadalom melléktermékei; szemét és
semmi több, gennygóc Spengler világvárosában.
Csak szajkózol, jansen. ugyan mit túdsz te a profithajhászásra
berendezkedett társadalomról? Én tudnék mesélni róla egyet-
mást, nagyon bonyolult dolog az, te csak szajkózol, és kész.
Te is. Mindnyájan csak szajkók vagyunk. Paraziták. Melegházi
virágok. A lényeg, hogy ki kell jutnunk ebből a helyzetből, csatla-
koznunk kell a mozgalomhoz.
Mi az. kérdi Hearn. csak nem politikával jössz nekem?
Szó sincs politikáról, a politika szar, szar minden. Széles moz-
dulattal, megvetően legyint egyet.
Hearn tenyerébe támasztja az állát. Tudd meg, ha minden kötél
szakad, beállok homokosnak, persze nem valami nyavalyás kis
buzi leszek, hanem a társadalom szilárd és megbízható oszlopa,
aki zöld pázsiton él. Biszexuális. Soha nem lesz holtpont az éle-
temben, akár férfi, akár nő, egyforma izgalmat fog jelenteni.
Jansen iobbra-balra ingatja a fejét. Állj be a haditengerészet-
hez.

372

Köszönöm, azt nem. Semmi szükségem a magadfajta fickók

gépies szerelmi életére. Tudd meg, az amerikaiakkal az a baj,
hogy nem értenek a szeretkezéshez, nincs érzékük a kifinomultabb
élethez, minden értelmiségiben egy Babbitt rejtőzik. Ó, de örülök,
hogy sikerült megfogalmaznom, mert ez az igazság. E1 tudsz ró-
lam ilyet képzelni, Jansen?
Mindnyájan neurotikusak vagyunk.
Hát persze.
Egy ideig mindent nagyszerűnek éreznek. Ők a bölcsek, akik
mindenen fölül állnak, kicsit romlottak, körülöttük az egész világ
korrupt, de ezt csak ők tudják. Nem számít semmi egyéb, csak
a Weltsehmerz, a melankólia, a Weltansehauung.
De ez az önáltalás nem mindig sikerül. Én is csak szajkózok,
mondja Hearn, s annak időszakok, amikor legyőzi magában a
nyegleséget, a színlelt csüggedést és a szinte jóleső önutálatot.
Hiszen mégiscsak vannak dolgok, amíket véghez lehet vinni.
Ezen töpreng egész nyáron, és összeszólalkozik az apjával.
Ide figyelj, Robert, én nem tudom, hol szedted föl ezt az egész
szakszervezeti hülyeséget, de ha úgy gondolod, hogy a szakszerve-
zet nem közönséges gengszterbanda ha úgy gondolod, hogy a
munkásaimnak nem az a jobb, ha tőlem függnek, aki Isten nevé-
ben annyi bajukból kisegítettem már őket, és karácsonykor még
külön segélyt is juttatok nekik, miért nem hagyod itt ezt az egé-
szet? Fogalmad sincs róla, miket beszélsz.
Ki nem állhatom, amit csinálsz. De hát te sose fogod megérteni,
mit jelent az, hogy paternalizmus.
Lehet, hogy túl erős kifejezést használok, de az az érzésem,
hogy könnyű megharapni a kezet, amelyik enni ad.
Kérlek, többé nem lesz gondod rám.
Ugyan, hagyd már abba ezt a marhaságot.
De egy sor veszekedés meg könyörgés után még a tanév meg-
kezdése előtt visszatér az egyetemi városba, beáll mosogatónak
a Georgianba, és az állást akkor se mondja föl, amikor megkez-
dődnek az előadások. Történnek kísérletek a kibékülésre, Ina-
három év óta első ízben - meglátogatja őt Bostonban, s végül is
létrejön valami kényszeredett fegyverszünet. Időnként ír haza
egy-egy levelet, pénzt azonban nem fogad el, és a harmadik éve
valóságos taposómalom: gólyákat toboroz a kollégiumokba, mo-
373

sásra meg vasalásra gyűjt előfizetéseket, a víkendeken mindenféle

cifra munkát elvállal, és a mosogatás mellett még pincéri teendő-
ket is végez ugyanabban az étteremben. Egyik elfoglaltságát sem
szereti különösebben, de érzí, hogy valami új folyamat indult meg
benne, új erőforrásokat fedez fel önmagában. Föl se merül benne
a gondolat, hogy pénzt fogadjon el a szüleitől.
Érzi, hogy ez alatt az esztendő alatt megérik, szívósabb lesz,
csodálkozik rajta, és nem talál rá magyarázatot. Talán apám ma-
kacsságát örököltem. A lelke mélyén végbemenő folyamatokra, az
uralkodóvá váló vonásokra rendszerint nem talál magyarázatot az
ember. Tizennyolc évig légüres térben élt, a csömörlésig jóllakott
azokkal a vágyakkal, amelyek minden fiatalembert eltöltenek;
aztán bekerült az egyetem ismeretlen, izgalmas világába. s két
nehéz évébe került, amíg sikerült kibújnia a gubóból, s tapoga-
tózni kezdett a csápjaival. Aztán megkezdődött az a változási fo-
lyamat, amelyet sose értett meg egészen. Az apjával való véletlen
összekoccanás, amely nyílt lázadássá fajult, s pillanatnyilag nem
ismert határokat, még mindig csak egy része volt a nagy egésznek,
erre is csak most jött rá. És ebbe a nagy egészbe még sok minden
beletartozott, amit időközben már el is felejtett.
Régi barátai még megvannak, még mindig becsüli őket, de már
korántsem vonzzák úgy, mint régebben. A pincérkedés, a könyv-
tári búvárkodás, klubtársai korrepetálása bizonyos türelmetlensé-
get fejleszt ki benne. Szó, szó, minden csak üres szó, amikor már
más, reálisabb dolgok is vannak; új munkatervet kell készítenie
magának, s feltétlenül be kell tartania. Már csak kevés időt tölt
Foggnál, s az előadásokon egyre jobban bosszankodik.
A hetes számnak mélységes jelentősége van Thomas Mann-nál.
Hans Castorp hét évet tölt a hegyen, s miként bizonyára emlékez-
nek rá, első hét napjának különös jelentősége van. Legtöbb főszep-
lőjének a neve is hét betűből áll: Castorp, Claudia, Joachim, még
Settembrini is ide sorolható, mert a neve a latin hetesből ered.
A hallgatók jámbor beletörődéssel jegyzik az előadást. Profesz-
szor úr, kérdi Hearn, miért olyan fontos ez? Őszintén meg kell
mondanom, hogy én ezt a regényt rendkívül nagyképűnek és
unalmasnak találtam, s véleményem szerint ez a hetes számmal
való játék tipikus példája a germán miszticizmusnak, az irodalmi
halandzsának. Lehet, hogy virtuóz. engem azonban hidegen hagy.

374

Szavai némi nyugtalanságot keltenek a teremben, óvatos vita

kerekedik, amit a professzor tapintatosan összegez, aztán folytatja
előadását. Az eset azonban jellemző a Hearnben lobogó türelmet-
lenségre: egy esztendővel előbb még nem nyilatkozott volna meg
így.
Körülbelül egy hónapig politikával is foglalkozik. Olvas egy
kis Marxot meg Lenint, belép a John Reed-társaságba, és makacs,
kitartó vitát folytat tagtársaival
Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy nyilatkozhattok így
a szindikalistákról Spanyolországban átkozottul jó munkát végez-
tek, és ha nem tudunk együttműködést kialakítani velük. . .
Hearn. te a legegyszerűbb alapfogalmakat sem veszed tudomá-
sul. Történelmileg adott, mélységes politikai ellentét van köztünk
és a szindikalisták közt. És soha nem volt még olyan időszak, ami-
kor történelmi szempontból nézve helytelenebb lett volna a töme-
geket egy elfogadhatatlan és zavaros utópiával megbomlasztani.
Ha vennéd magadnak a fáradságot, hogy tanulmányozd a forra-
dalom elméletét. rájönnél, hogy a szindikalisták a nagy erőfeszíté-
sek idején rekordot állítottak föl az ostobaságban, politikailag
elzüllöttek, s hajlamosak voltak rá, hogy terrorista vezetőik segít-
ségével szinte feudális jellegű fegyelmet építsenek ki. Miért nem
tanulmányozod például Batko Makhno pályafutását 1919-ben?
Rájöttél egyáltalán. hogy még Kropotkin is annyira irtózott az
anarchista túlzásoktól, hogy a forradalom mellett foglalt állást?
Szóval, inkább veszítsük el a háborút Spanyolországban?
Mit érünk vele, ha olyan elemekkel az oldalunkon nyerjük meg,
akik nem hajlandók Oroszországgal együttműködni? Mit gon-
dolsz, meddig tudnak a jelenlegi fasiszta nyomásnak ellenállni
Európában ?
Ez szerintem egy kicsit még távoli jövő. Robert körülnéz a há-
lóteremben. Az egyesület hét tagja részben a heverőn, részben
a padlón tekszik. ketten egy-egy kopott székben terpeszkednek.
Helyesebbnek tartom, hogy azt csináljuk, ami pillanatnyilag a
legésszerűbb, a többivel ráérünk később törődni.
Ez burzsoá mentalitás, Hearn. a középosztályban elég ártalmat-
lan, mert az hajlamos a passzivitásra, de a kapitalista társada-
lomban ennek a mentalitásnak a képviselői más célokra használ-
ják ki ezt a gondolkodásmódot.

375

A gyűlés után az egyesület elnöke hosszan elbeszélget vele egy

pohár sör mellett McBride kocsmájában, komoly, bagolyszerű
arca meglehetősen zavart. Nézd, Hearn, be kell vallanom, nagyon
örültem, mikor beléptél az egyesületünkbe, de ö nvizsgálatot tartot-
tam, és rájöttem, hogy ez részemről a burzsoá ambíciók maradvá-
nya, te olyan osztályból származol, amelyet még mindig irigylek,
mert nem részesülhettem olyan jó nevelésben, mint te; mégis
kénytelen vagyok fölkérni, hogy lépj ki az egyesületből, mert nem
jutottál még a fejlődésnek olyan fokára, hogy jobb belátásra tud-
nánk bírni.
Szóval, burzsoá értelmiségi vagyok, mi, A1?
Sok igazság van benne, Robert. Föllázadtál ugyan a rendszer
hazugságai ellen, ez azonban még csak olyan ködös lázadás. Tö-
kéletességre törekszel, burzsoá idealista vagy, éppen ezért megbíz-
hatatlan.
Nem idejét múlta egy kicsit ez a bizalmatlanság a burzsoá
értelmiséggel szemben?
Nem, Robert. A marxista szemléleten alapul, és a múlt század
tapasztalatai Marxnak adtak igazat. Ha valaki szellemi vagy ész-
okokból csatlakozik a párthoz, feltétlenül otthagyja, ha az a pszi-
chológiai klíma, amely belépésre késztette, megváltozik. Csak
abból lesz jó kommunista, aki azért lép be a pártba, mert a gazda-
sági egyenlőtlenség napról napra újból meg újból megalázza. De
te anyagi szempontból független vagy, nem kell félned semmitől,
tehát nem is értheted meg helyesen a dolgokat.
Azt hiszem, csakugyan kilépek, A1. De azért barátok marad-
hatunk.
Persze. Meglehetősen zavartan kezet fognak és elválnak. Öra-
vizsgálatot tartottam, és rájöttem, hogy ez részemről a burzsoá
ambiciók maradványa. Ostoba hájgombóc, gondolja Hearn. Mulat
a dolgon, de egy kis megvetést is érez. Mikor elhalad egy üzletsor
előtt, tükörképe megvillan egy pillanatra az egyik kirakat üvegé-
ben, s fölfigyel fekete hajára és tompa, horgas orrára. Inkább úgy
nézek ki, mint valami zsidó, nem pedig egy közép-nyugati család
sarja. Ha szőke a hajam, több oka lett volna arra, hogy önvizsgá-
latot tartson.
De még valami egyébről is van itt szó. Tökéletességre törekszel.

Lehet - de az is lehet, hogy valami másra, valami nehezebben

meghatározható dologra.

Utolsó egyetemi évében kilép tartózkodásából, meglepő, szinte

kéjes örömmel futballozni kezd az egyetem csapatában. Az egyik
meccset sohase fogja elfelejteni. Az ellenfél csapatának egyik tagja
áttör egy résen egy pillanatra meghökken, s csak áll mereven,
tehetetlenül. mikor Hearn szereli. Teljes erejéből támad, s a játé-
kost kificamodott térddel kell levinni a pályáról. Hearn utána-
baktat.
Hogy érzed magad, Ronnie?
Jól. Remek szerelés volt, Hearn.
Sajnálom. Ugyanakkor tudja, hogy igazában nem sajnálja. Egy
pillanatra szinte meghökkentően jóleső érzés töltötte el, amikor
észrevette hogy a játékos tehetetlen, mintha csak arra várna, hogy
megtámadják. Már cinikus örömet sem érez, amikor bekerül az
egyetemi válogatott csapatba.
Más területen is változás állt be. Nevezetes személyiség lesz,
mert elcsábít egy elsó bálos úrilányt a De Wolfe Streetről. Szoro-
sabb kapcsolatba kerül néhány egyetemistával, az az évfolyamtár-
sa hozza össze őket, aki gólyakorában a szobatársa volt - most
a Speakers Club tagja -, s ha megkésve is, de négy év után meg-
hívják egy táncestélyre a Brattle Hallba.
A magányos fiatalemberek a fal mellett üldögélnek, felületesen
csevegnek egy kicsit, aztán a táncosok közé vegyülnek valamelyik
ismerős lánnyal vagy valamelyik ismerősük barátnőjével. Hearn
unatkozik, elszív egy cigarettát, aztán még egyet, s végül lekér
egy kis szőkét, aki egy nyurga, szőke klubtaggal táncol.
Megpróbál vele társalogni.
Szóval Betty Carretonnak hívják? És hová jár iskolába?
Ó, Miss Lucyhöz.
Aha. S jön a pimaszság. amelynek képtelen ellenállni. Aztán
mondd, Miss Lucy arra is megtanít benneteket, hogyan őrizzétek
meg a házasságig?
Mit mondasz ?
Egyre gyakrabban lesz úrrá rajta ez a megmagyarázhatatlan

376

gúnyolódó kedv. Valahonnan a mélységesen mély és tagadhatatla-

nul romlott szövedékből, abból a kollektív tudatból, amit az Allal
meg Jansennel folytatott beszélgetések, a hangversenyterem, az
egyetemi irodalmi körök, az esztéták szalonjai, a Cambridge csön-
des mellékutcáinak modern bútorokkal berendezett nappalijaiban
üldögélő emberek megnyilatkozásai jelentenek, valahonnan innen
fakadt az a be nem vallott vágya. hogy a Brattle Hallban táncol-
jon és unatkozzék, vagy pedig elmenjen Spanyolországba.
Egy éjszaka aztán tisztába jön önmagával. Úgy érzi, hogy tel-
jesen közömbös számára a Brattle Hall, mert ugyanolyan másod-
lagos dolog az is, mint gyermekkorában zöld pázsitok, a tánc-
órák, az éjszakai autózások Solivoá sztrádáin, elege van belőlük.
Ez a többieknek való, az oroszlánoknak, azoknak minden vágya,
hogy gazdagságukkal kínlódjanak, és korlátokat állítsanak föl
önmaguk és a többi társadalmi osztály tagjai közt.
Spanyolországot pedig - ezzel is tisztában van - sose gon-
dolta komolyan. A háború már utolsó fázisába jutott, és egyetlen
porcikája sem kívánja, hogy részt vegyen benne, s ezáltal elégül-
jön kő.
Elérkezik az év vége, és egyszerre hűvösen és barátságosan
viselkedik a szüleivel, ugyanakkor határtalanul unja is őket.
Most mit fogsz csinálni, Bob? Szükséged van segítségre, kérdi
Bill Hearn.
Nincs. Az a tervem, hogy New Yorkba megyek. Ellíson apja
állást ígért.
New York temek hely, Bob, mondja Bill Hearn.
Négy vidám esztendő volt. És belül állandóan lázad. Menjetek,
hagyjatok békén Hagyjatok mindnyájan békén De most már
megtanulta, hogy ne mondja ki hangosan.
Szakdolgozatul kitűnő témát kapott: Tanulmány Herman Nel-
ville kozmikus vágyáról.
A következő két esztendőt aránylag könnyen megússza, szándé-
kosan megjátssza "a New Yorkban élő fiatalembert", s remekül
szórakozik. Először lektor, aztán segédszerkesztő az Ellison Co-
nál: Harvard New York-i kirendeltségénél, ahogy magában neve-
zi. Egyszobás, teafülkés lakása van a keleti negyedben, a 60. utca
környékén. ó, közönséges irodalmi szélhámos vagyok - állapítja
meg magáról.

378

Be kell vallanom, rengeteget kínlódtam ezzel a könyvvel, mond-

ja a hölgy, aki történelmi regényeket ír. Különösen Júliának,
ennek a ravasz kis ringyónak az indítékain töprengtem sokat, de
azt hiszem, sikerült olyan hatást elérnem vele, amilyet akartam.
Egy szereplő azonban még mindig nyugtalanít, Randall Clan-
deborn.
Értem, Miss Helledell. Még kettőt ugyanabból, pincér. Cigaret-
tára gyújt és lassan körülnéz a kerek bőrüléses boxban. Hogy
mondta, Miss Helledell?
Maga szerint sikerült megformálnom Randallt?
Randall Clandeborn, hm. ( Melyik is az? ) Ó, igen, azt hiszem,
nagyjából egészen jól sikerült, de azért talán még egy kicsit éle-
sebben kellene megrajzolnia. Megtárgyalhatjuk a dolgot, ha visz-
szamegyünk az irodába. ( Ha iszik, rendszerint megfájdul a feje. )
Hogy őszinte legyek, Miss Helledell, csöppet sem aggódom a fi-
gurái miatt, tudom, hogy sikerülni fognak.
Komolyan gondolja, Mr. Hearn? Iszonyúan sokat jelent szá-
momra a véleménye.
Ó, nagyon sikerült mű.
És milyennek találja George Andrew Johannessont?
Hát az igazat megvallva, Miss Helledell, szívesebben tárgyalnék
a dologról, ha előttünk volna a kézirat. Tökéletesen emlékszem
valamennyi szereplőre, csak a neveket képtelen vagyok megje-
gyezni. Sajnos, ez gyönge oldalam, remélem, megbocsátja.
És közben folyton azzal a gondolattal játszadozik, hogy legszí-
vesebben egyenként tépné ki a nő kalapjából a tollakat.
Vagy ott van az a fiatal, komoly regényíró, aki - legalábbis
Hearn szerint - nem valami tehetséges.
Hát tudja, Mr. Godfrey, szerintem príma jó könyvet írt, csak
az a kár, hogy a kiadás lehetőségei olyan korlátozottak. Most nem
megy a dolog, de talán majd harminchatban. Ha a húszas években
jelent volna meg. nagy sikere lett volna. George például nagyon
sokra becsüli.
Aha, értem, de mégis úgy érzem, megkockáztathatnák a kiadá-
sát, hiszen annyi vacakot jelentetnek meg, tudom persze, meg is
kell élni valamiből, de egy kiadó létjogosultságának egyetlen
igazolása mégiscsak az, ha komoly könyveket is ad ki.
Persze. Igazán kár. Gondterhelten szürcsölgeti az italát. Tudja,

379

ha kedve volna esetleg egy másik regényt írni, rendkívül érdekel-

ne bennünket.
A nyári víkendek:
Feltétlenül beszélnie kell egyszer Carnesszel, isteni humora
van. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy valami különösen
művelt fickó, rögtön látni rajta, hogy amit tud, nem iskolában
tanulta, de kertésznek szenzációs. Még a helybeliek is mint valami
különlegességre néznek rá, a lancashire-i kiejtésével együtt, mond-
ja a háziasszonya, s leteszi a poharát.
És a verandán keresztül áthallani minden szót. E1 se tudom
mondani, micsoda ringyó, egyszerűen elképesztő. Ha kirándulni
ment, mindig magával vitte a szeretőjét is, a szó szoros értelmé-
ben a nemi szervénél fogva, s amikor az illető a szegény kis Judy
körül kezdett legyeskedni, istenbizony egy nagy partyt rendezett,
amelyre mindenkit meghívott, kivéve a kis Judyt meg a corpus
delíctit.
Délután a kiadóban:
Ma idejön, Hearn, mindnyájan meg vagyunk híva. Ellison
hangsúlyozta, elvárja, hogy ott legyünk.
Atyaúristen!
Feltétlenül férkőzzön a közelébe. ha megivott már vagy öt-hat
pohárral, elképesztő dolgokat tud mesélni. És beszélgessen a fele-
ségével is, az ujjal, fantasztikus nőszemély!
A bárban egy harvardi évfolyamtársával:
Sejtelmed sincs róla, Hearn, mit jelent Space-nek dolgozni!
Ezt az alakot! Undorító. közönséges fasiszta. Az írók, akiket maga
köré gyűjtött akármilyen tehetségesek is, agyongürcölik magukat,
mert félnek, hogy elbocsátja őket, s elvesztik a heti kétszázat. Én
mondom, felfordul a gyomrom, mikor látom, hogy kotyvasztják
össze azt a rohadt pancsot, ami Space-nek kell. Elnyomja a ciga-
rettáját. Te miért dolgozol ebben a bandában?
Puszta szórakozásból.
Nem gondolod, hogy rossz helyen kezded a dolgot, ha író
akarsz lenni ?
Nem vagyok én író. Nincs hozzá elég becsvágyam.
Úristen, pedig millió embernek van. S nem tudom, ér-e vala-
mit egy is közülük.
Ugyan ki ér egyáltalán valamit?

380

Legokosabb, ha jól leszopja magát az ember, kefél egyet, aztán

reggel fölkel valahogy.
Hát persze.

És a nők:
Hearn, mondja az asszony mély, rekedt hangon, maga olyan üres,
mint egy vacak kagyló. Ha ötvenezret megkap közülünk, biztos
levágatja és fölakasztja egy szögre. Megtanulta valahol, hogy kell
előre-hátra mozgatni, és azt hiszi, ennyi elég is az élethez. Feká-
lia-komplexuma van, igaz? Egyszerűen nem bírja elviselni, hogy
bármi is magához érjen. Engem valósággal megőrjített, de millió
mérföldnyi távolságra van tőlem, semmi sem érinti magát, és
semmit sem érdemesít arra, hogy hozzáérjen.
Ó, mondja a lány csöndesen, gyerekes, kifulladt hangon, te
olyan jó vagy. Rengeteg lóság van benned, de mégis tévedsz, mert
az igazi szeretet rossz; amikor kórházban feküdtem, volt néhány
perc amikor szerelmes voltam az orvosba, aztán egyáltalán nem
törődtem többet vele, és amikor ideggyógyintézetben voltam, min-
dig arra gondoltam. hogy mindenféle emberi kapcsolat bűnös,
csak a szabadság ér valamit, ezért nem kellek én se neked, mert
te szabad és jó vagy.
A harmadiknak fuvolázó. dallamos a hangja. Ó, drágám, mi
egyebet tehettem volna, mindnyájan olyan ízetlenek és színtelenek
voltak, csupa ostoba kezdő, hányingerem volt tőlük, persze mind
meg voltak győződve róla, hogy jobban értenek a dologhoz, mint
én, de istenemre mondom, látnod kellett volna őket játék közben.
Persze hogy megbuktak, de mindent tönkretettek köztem meg
Eddie közt. En játszhattam volna a naivát á Reggeli dal-ban, nem
is értem, miért állok szóba veled, tiszta időpocsékolás az egész.

Persze vannak más esetek is. Más nők, más éjszakák, amikor addig
fonódnak egymásba, míg a kéjes feszültség szinte már elviselhe-
tetlenné válik. Akadnak hosszabb szüreti időszakok is, amikor
néha hónapokig kitart egyetlen nő mellett, egyetlen viszonya van,

381

kiismerik egymás ágyékának minden titkát, csodálatosan, mély-

séges odaadással és mindig másképpen szeretkeznek, buján, fékte-
lenül vagy gyöngéden enyelegve; néha meg naívan és ártatlanul,
mint két ifjú szerelmes.
De igazán tartós viszonya sohase akad.
Nem tudom megmagyarázni, mi az oka, mondja egy éjszaka
valamelyik barátjának. Ahányszor csak viszonyt kezdek valakivel;
mindig tudom, hogy fog végződni. Számomra minden kezdetben
ott van már a vég is. S ott van minden mozdulatunkban.
Ha elmondanád a pszichoanalitikusomnak. .
Ördög vigye a pszichoanalízist. Hogy attól féljek, levágják
a farkamat, vagy valami ehhez hasonló, arra nem vagyok kíván-
csi. A pszichoanalízis nem gyógymód, hanem megalázás, deus ex
machina. Megtudom, mi a baj, és hip-hip-hurrá, boldog vagyok;
mehetek Chicagóba, gyermekeket nemzek, s tízezer embert terro-
rizálok majd valamelyik gyárban, amit apám kegyeskedik nekem
ajándékozni? Nem! Ide figyelj, ha kigyógyítanak, minden értel-
metlenné válik, amit átélt és tapasztalt az ember.
De ha nem mész el, még betegebb leszel.
Csakhogy én nem érzem betegnek magam. Egyszerűen csak
üresnek, felsőbbrendűnek. És fütyülök az egészre. Csak ki kell
várni a végét.
Lehet. Maga sem tudja a helyes választ, nem is igen érdekli.
Hónapokig csak felületes érzelmei vannak, szórakozik meg unat-
kozik.
Mikor Európában kitör a háború, arra gondol, hogy beáll a ka-
nadai légierőbe, csakhogy sötétben nem lát elég jól. Addig töp-
reng rajta, hogy el kellene hagynia New Yorkot, amíg rájön, hogy
csakugyan képtelen tovább ottmaradni. Vannak esték, amikor
minden további nélkül elindul, bekóborolja Brooklynt vagy
Bronxot, fölül egy buszra vagy a magasvasútra, elmegy a vég-
állomásig, és kíváncsian járja a sötét utcákat. Még gyakrabban
kóborol éjszakánként a nyomornegyedekben, s valami különös
melankólia fogja el, ha meglát egy öregasszonyt, amint ott ül
a ház előtt a cementlépcsőn, s tompa szemében ott tükröződik az
a hatvan-hetven esztendő, amit ilyen házakban és utcákban élt le;
a kemény aszfaltról mélabúsan verődnek vissza a gyerekhangok.
Ez arra készteti, hogy ismét bekapcsolódjon a mozgalomba,
382

s egyik barátja segítségével szakszervezeti szervező lesz egy északi

államban. Egy hónapig iskolába jár, aztán egy télen át egy gyár-
ban dolgozik és beszervezi a munkásokat. Aztán megint jön
a robbanás. Miután a munkások többségét beszervezte. és a szak-
szervezetet elismerték, a vezetők úgy döntenek, hogy nem kezde-
nek sztrájkot
Hearn, te nem értesz a dologhoz, nincs jogod betiltani a szak-
szervezetet, te csak dilettáns vagy a munkások dolgaiban, nem
olyan egyszerűek azok. amilyennek te látod őket.
Hát akkor mi értelme volt kiépíteni a szervezetet, ha nem aka-
runk sztrájkolni? Csak a szakszervezeti tagdíjat lopjuk ki vele
a munkások borítékjából.
Ide figyelj, én tudom, hogy kivel állunk szemben. Ha sztrájko-
lunk, visszavonják a szakszervezet elismerését, jó néhányunknak
felmondanak, sztrájktörőket fognak bevetni, ne felejtsd el, hogy
egy gyárvárosban vagyunk.
Akkor az egyeztető bizottság elé visszük a dolgot.
Persze, és nyolc hónap múlva a javunkra is fognak dönteni, de
mi a fenét fognak csinálni addig a munkások?
Akkor hát miért kezdtük el a szervezkedést, és adtuk be az
embereknek azt a sok maszlagot? magasabb politikai okokból?
Te még nem tapasztaltál eleget ahhoz, hogy helyesen ítéld meg
a dolgot. Jövőre már itt lenne a CIO, Starkley az egész bandájá-
val, csupa vörös. Inkább segítened kellene elszigetelni őket, csak-
hogy még kölyök vagy az ilyesmihez. túl egyszerűnek képzeled
a dolgokat: ezt meg azt csináljuk. ezt meg azt kapjuk érte cserébe,
csakhogy meg kell mondanom, hogy így nem megy. Előbb el kell
szigetelni a vörösöket.
A szerkesztőségi munkát megunta, ez sem megy és más sem,
döbben rá Robert. Dilettáns, aki mindig csak kerülgeti a lényeget.
Minden szar. minden csak szájalás. minden mozdulatlanná der-
med, ha hozzányúl az ember. S nemcsak ezzel a felismeréssel ke-
rül szembe. Ott van még a nehezebb kérdés, fogalma sincs róla,
mit akar elérni
Csak úgy ötletszerűen visszatér Chicagóba, s néhány hétig a
szüleinél lakik.
Nézd Bob, semmi értelme áltatnod magad, most már dolgoztál
is, tudod, mi a dörgés. Állj be hozzám. Rengeteg a hadianyagren-
383

delésünk Európából, a hadsereg létszámát emelik, hasznodat tud-

nám venni; olyan fenemód nagy vállalkozó lettem, hogy már nem
is ismerem valamennyi gyárat, amelyikben részvényes vagyok,
s a dolognak még mindig nincs vége. Én mondom, gyerekkorom
óta minden megváltozott, most valahogy minden összefüggésben
van egymással tudod, nem is lehet áttekinteni, mégis jó érzés
fogja el az embert, ha tudja, milyen nagyszerűen megy a verkli,
s minden szilárdan meg van alapozva. Efelől biztosíthatlak.
A fiam vagy, éppen olyan, mint én az egyetlen ok arra, hogy
olyan sokáig szarakodtál, csak az lehetett, hogy eddig nem volt
elég nagy a zsákmány, hogy te is beleharapj.
Lehetséges. Robert elgondolkodik a dolgon, s érzi, hogy kava-
rog benne a tettvágy. Szeretnék még gondolkozni a dolgon.
Úgyis rohadt az egész mindenség, miért ne választhatnád a ké-
nyelmesebb utat?
Egy társaságban összetalálkozik Sally Tendecker Randolphfal,
és elbeszélget vele egy sarokban.
Hát bizony, Bob, megszelídültem. Két gyermekem van, és Don
( Robert gimnáziumi osztálytársa ) egyre hízik, nem is ísmernél
rá. Most, hogy látlak, eszembe jutnak a régi emlékek.
Bizonyos tapogatózó lépések után futó viszonyuk lesz, és Ro-
bert egy hónapig az asszony háza körül cselleng, aztán két hónap
lesz belőle. (Ugyancsak meghosszabbította a tervezett két-három
hetet. )
Komikus helyzet. Majdnem mindenki megházasodott vagy
férjhez ment már, van egy-két gyereke, a gyerekek mellett nevelő-
nő, szüleik néha csak lefekvéskor látják őket. Szinte minden este
összejövetelt rendeznek a Lake Shore Drive valamelyik házában;
az asszonyok férjeket cserélnek, mindig részegek. S mindezt csak
úgy találomra csinálják, a gerjedelmek hevesek ugyan, de gyako-
ribb ar enyelgés, mint a házasságtörés.
S hetenként egyszer rendszerint mindenki mindenkivel nyilvá-
nosan összevész. vagy nagy bacchanáliát rendeznek, s Robert egy-
re jobban unja a dolgot.
Nos, öreg fiú. modja Don Randolph, te meg Sally valamikor
nagyon ló barátok voltatok. lehet hogy még most is azok vagytok,
bizisten. nem tudom részeg, vádló pillantást vet rá), de az igaz-
ság mégiscsak az. hogy Sally meg én szeretjük egymást, méghozzá

384

szenvedélyesen. Tény, hogy nagy szoknyavadász vagyok, közön-

séges disznó, az irodában is van egy nőm meg Alec johnson fele-
sége, Beverly is. te magad is láttad, amikor megálltunk a kocsival
a háza előtt, atyaúristen, de nagyszerű volt. én azonban közönsé-
ges disznó vagyok, nincs bennem semmi erkölcsi tartás, és. . .
és. . . (sírni kezd). Klassz gyerekeim vannak, de Sally úgy bánik
velük, mint egy vadállat. Azzal föláll, és keresztültántorog a par-
ketten, hogy lekérje Sallyt a partnerétől.
Ne igyál többet
Menj innen, Don, drágám.
Randolphék már megint kezdik, kuncog valaki. Aztán Robert
szédülni kezd, érzi, hogy berúgott.
Emlékszel, Bob, mondja Sally, tudod jól, milyen képességekkel
rendelkezem, milyen tehetséges vagyok, esküszöm neked, hogy
fütyülök mindenre, Don azonban lehetetlenül viselkedik. Azt sze-
retné, ha mindig be lennék gerjedve érte, és bizisten perverz-
mi mindent tudnék mesélni róla! -, és mindig rosszkedvű; egy-
szer másfél hónapig hozzá sem értünk egymáshoz, azt meg te is
tudod, hogy nem valami nagy üzletember. Apám sokszor mondo-
gatja is, de hát le vagyok kötve a gyerekek mellé, s hiányzik vala-
mi igazi, amibe belekapaszkodhatnék. Bárcsak férfi lennék! Az
a sok tennivaló! Dorothynak fogszabályozót kell csináltatnom,
meg aztán a ráktól való félelem, el se tudod képzelni, mennyire
tud félni ilyesmitől egy asszony. Valahogy sose tudom elintézni
a dolgaimat. Egyszer volt egy repülőhadnagyom, fiatal, de igazán
csinos, nagyon kedves, ó, milyen naív, el se tudod képzelni, mi-
lyen öregnek érzem már magam. Irigyellek, Bob, bárcsak én is
férfi lennék.

Tudja, hogy ez se fog sokáig tartani: a Lake Shore, a konenciók,

az unalmas emberek, akikkel társalognia kell. az iroda meg az,
hogy folyton ki kell térnie anyja elől. aki meg akarja házasítani,
hogy minden energiáját árurakományokra meg összeköttetések
ápolására kell fordítania, unja a hadiadókat, a megvesztegethető
képviselőket és szenátorokat, a pullmankocsikat, a teniszpályá-
kat, a golfozást, a választékos szállodákat, a lakásban a likőr- és

38: Í

szőnyegszagot. Tulajdonképpen megelégedettnek kellene lenn,

csakhogy ehhez már túl sokat tapasztalt.
Visszatér New Yorkba, egy rádiótársaságnak dolgozik, de tud-
ja, hogy ez csak szükségmegoldás. Szinte csak úgy mellékesen,
minden különösebb együttérzés nélkül sokat dolgozik az Angliai
Segély érdekében figyelemmel kíséri a lapokban a Moszkva tér-
hódításáról szóló főcímeket, s ha nem is komolyan, de gondol rá,
hogy belép a pártba. Éjszakánként néha ledobja magáról a pap-
lant, meztelenül fekszik az ágyán, érzi. hogy árad be az ablakon
a késő őszi levegő, s tompa fájdalommal hallgatja a kikötőből
a ködön átszűrődő hangokat. Egy hónappal Pearl Harbor előtt
belép a hadseregbe.

A csapatszállító hajón, amely két év múlva egy hűvös téli alko-

nyon siklik ki a Golden Gate hídja alatt a Csendes-óceánra, a fe-
délzeten áll, és San Francisco felé bámul, amelynek fényei lassan
belevesznek a homályba, mint a kályhában a kialvó fatuskók
parazsa. Egy idő múlva már csak a szárazföld vékony csíkját
tudja kivenni amely elválasztja a vizet az egyre sötétedő égbolt-
tól. A hideg hullámok a hajó testének csapódnak.
Életének új szakasza. A régiben Pgyre csak keresett, keresett, és
saját hibájából fejjel ment a falnak.
Lemászik egy fedélzeti nyíláson, és cigarettára gyújt. Azt szok-
ták mondani: "Vágyom valami után", ez a szólás azonban csak
valami olyan jelentőséget ad egy furcsa folyamatnak, amilyennel
a valóságban nem rendelkezik. Az ember igazában sose jön rá,
mi hajtja előre. s egy idő múlva már nem is érdekli.
Ott van Amerika, tele csupa nagy várossal, a lépcsők tele sze-
méttel, s villanyfényben úszik minden.
(Lázas tervek. szivarfüst, szénfüst, megzavart hangyabolyra
emlékeztető, ijesztő, nyugtalan nyüzsgés. Hogyan is foghatná fel
valaki a márvány boltívek alatt, a téglahidakon, az üzleti élet
központiában. hogy egyszer meghal?)
Most tűnik el, a víz már majdnem teljesen magába szívta a szá-
razföldet, feje fölött a Csendes-óceán végtelen, mélyfekete sötét-
sége. És elfogja a vágy a szárazföld után, amely most már végleg
eltűnt szeme elől.

386

Nem szeretet ez, de nem is szükségképpen gyűlölet, hanem

valami olyan érzés, amire egyáltalán nem számított.
Mindig ott van a hatalom, ami megrohanja és csábítja az em-
bert.
Hearn fölsóhajt, s megint a korláthoz megy. Valamennyi jó
eszű fiatalember - valamennyi kortársa - fejjel ment a falnak,
s addig ostromolta, míg ki nem merült, és semmi nem változott.
Egy csomó kisemmizett. . . Amerika kiszikkadt, meddő öléből.

12

Minettát sebesülése után beutalták a hadosztály szükségkórházá-

ba. Nem vult nagy: nyolc - egyenként tizenkét személyes - raj-
sátor volt fölállítva a tengerpart közelében egy tisztáson. A sátrak
négyesével sorakoztak egymás mellett, s mindegyik köré jó egy
méter magas homokzsák-torlaszt emeltek. Ennyiből állt a tulaj-
donképpeni kórház, de hozzátartozott még néhány, a tisztás szélén
álló sátor is, ahol a konyha, az orvos, valamint az ápolószemélyzet
- csupa közlegény - volt elhelyezve.
A kórházban mindig csönd volt. Délutánra nyomasztó lett a le-
vegő, s a sátrakban elviselhetetlen a hőség a tűző naptól. A leg-
több beteg szundikált, álmában néha elgyötörten dünnyögött vala-
mit, vagy felnyögött fájdalmában. Itt aztán nem sokat lehŐtett
csinálni. Néhány lábadozó kártyázott, képes újságokat olvasott,
vagy a legjobb esetben letussolta magát a tisztás közepén, ahol
egy vízzel megtöltött kiszuperált benzineshordó volt egy kókusz-
pálma-törzsekből összerótt állvány tetejére erősítve. Ezenkívül
naponta háromszor enni adtak, s az orvos reggelenként vizitet
tartott.
Minetta eleinte nagyon boldog volt. Sebe alig volt több néhány
hüvelyknyi horzsolásnál; a golyó a combján sértette meg, de nem
hatolt a húsba, s a seb nem is vérzett túlságosan. Sebesülése után
egy órával kicsit sántítva ugyan, de már járni is tudott. A kór-
házban kapott egy priccset meg néhány pokrócot, kényelmesen
végignyúlt a priccsen, és sötétedésig képes újságokat olvasgatott.
Az orvos futólag megvizsgálta, ultraszeptillel beszórta a sebet,
bekötözte, aztán másnap reggelig békén hagyták. Minettát jóleső

387

gyöngeség fogta el. Egy kicsit még mindig az átélt ijedelem hatá-
i sa alatt állt, ettől merült ki egy kicsit, s ugyanakkor ez akadályoz-
ta meg abban is, hogy visszagondoljon rá, mennyire megrémült,
s milyen fájdalmas volt, mikor a golyó eltalálta. Hat hét óta elő-
ször alhatta át egyfolytában az egész éjszakát, nem ébresztették
föl hogy menjen őrségbe, és a priccset kéjesen puhának érezte
a földön való alváshoz képest. Frissen és jókedvűen ébredt. Az
i orvosi vizitig dámát játszott az egyik sebesülttel. A sátorban csak
néhány beteg volt, s Minetta halványan emlékezett rá, milyen
i kellemes volt elbeszélgetni velük előző este a sötétben. Ez egy
klassz hely - állapította meg. Bízott benne, hogy legalább egy
hónapig itt tartják a kórházban, vagy esetleg átszállítják egy másik
szigetre. Már kezdte elhitetni magával, hogy csakugyan súlyosan
megsebesült.
Az orvos azonban éppen csak egy pillantást vetett a lábára,
visszatette rá a kötést, aztán kijelentette: - Holnap már mehet is
vissza
Minetta erre iszonyúan megijedt. - Gondolja, doktor úr?-
sikerült buzgóságot színlelve kinyögnie. Egy kicsit megmozdult
a priccsen, igyekezett olyan látszatot kelteni, hogy nehezére esik
a mozgás, s hozzátette: - Bizony, nagyon szeretnék már vissza-
menni a bajtársaimhoz.
- jó, jó, csak ne siessen - felefte az orvos. - Majd meglát-
juk holnap reggel. - Firkantott valamit a noteszébe, s a követke-
ző priccshez lépett. - Rohadt disznó - dünnyögte magában Mi-
netta, hiszen alig tudok járni. S mintha ezt akarta volna igazolni,
kicsit fájni kezdett a lába, s Minetta elkeseredetten gondolta:
j Fütyülnek rá, hogy életben marad-e az ember, vagy itt döglik
meg. Ezeknek csak az a fontos, hogy minél hamarább visszaküld-
jék az embert, hogy legyen, aki fölfogia a golyót. Elkomorodott,
és az egész délutánt átszunyókálta. Még csak össze se varrták
a sebemet, jutott egyszer az eszébe.
Estefelé esni kezdett, s Minettát meleg, biztonságos érzés fogta
el a sátor védelmében. Na, cimbora, örülhetsz, hogy nem kell
őrségbe menned az éjszaka - gondolta: Hallgatta, hogy veri
a sátrat az eső, és jóleső szánakozással gondolt a szakasz tagjaira,
akiknek ki kell bújniok a nedves pokrócok alól, s ott kell kuporog-

388

niok dideregve a sáros géppuskafészekben, miközben az eső áztat-

ja ruhájukat. - De én nem vagyok ott - mondta fennhangon.
De aztán eszébe jutott, mit mondott az orvos. Nyilván holnap
is esni fog: mindennap esik Vissza kell mennie utat építeni, vagy
a tengerpartra dolgozni, éjszaka meg őrségbe kell menníe, lehet,
hogy nemsokára járőrbe is kiküldik, s nemcsak megsebesülhet,
hanem még meg ís ölik Eszébe jutott, hogy ütöttek rajtuk a ten-
gerparton, s iszonyúan megdöbbent. Egyszerre lehetetlennek érez-
te hogy egy vacak kis puskagolyó megsebesíthette. Fölrémlett
a lövöldözés lármája az izgalom, ami akkor elfogta, s kicsit meg-
borzongott. Olyan valószínűtlennek érezte az egészet, mint amikor
az ember néha túl sokáig nézi magát a tükörben, s egyszerre csak
valószínűtlennek tűnik az arca. Vállára húzta a pokrócot. Engem
ugyan nem fognak holnap visszaküldeni - nyugtatta meg magát.
Reggel, az orvosi vizit előtt Minetta levette a kötést, és meg-
vizsgálta sebét. Már majdnem teljesen begyógyult; a szélek majd-
nem összeforrtak, új, rózsaszinű hús képződött köztük. Egészen
biztos, hogy ma elbocsátanak. Körülnézett. A többiek mind el
voltak foglalva valamivel, vagy aludtak. Minetta gyors mozdlat-
tal fölszakitotta a sebet. Vérezni kezdett. mire Minetta remegő
uiakkal visszarakta rá a kötést, s bűntudattal vegyes öröm fogta
el. A pokróc alatt szinte percenként megdörzsölte a sebet, hogy
ne áljon el a vérzés Idegesen, türelmetlenül várta a vizitet. Érez-
te, hogy combja a kötés alatt meleg és ragadós. Odafordult a
szomszédos priccsen fekvő katonához. - Vérzik a lábam-
mondta. - Ravasz dolog egy ilyen seb.
- Ühüm
Mikor az orvos megvizsgálta, Minetta hallgatott. - Látom,
megint kinyílt a sebe.
- Igen, doktor úr.
Az orvos a kötésre nézett. - De nem maga nyúlt hozzá,
ugye? - kérdezte.
Dehogy nyúltam. doktor úr. Csak úgy elkezdett vérezni.
- Ez az ember átlát rajtam, villant át az agyán. - De hát azért
nincs baj, ugye, doktor úr? Visszamehetek a szakaszomhoz?-
puhatolózott.
Jobb lesz várni még egy napot, fiam. A sebnek nem lett

389

volna szabad így fölszakadnia. - Azzal megint bekötötte. - De

ezúttal ne nyúljon a kötéshez! - mondta
- Már hogy nyúlnék, doktor úr? - Csüggedten nézett az
orvos után. Ezt a trükköt még egyszer nem csinálhatom meg-
gondolta.
Egész nap nyugtalan volt, megpróbálta kieszelni, hogyan ma-
radhatna a kórházban. Valahányszor arra gondolt, hogy vissza
kell mennie a szakaszhoz, kétségbeesett. Eszébe jutottak az előtte
álló végtelen, munkával és ütközetekkel teli napok, amelyek az
örökkévalóságig egyformán ismétlődnek Még csak egy haverom
sincs a szakaszban. A Polyákban nem lehet bízni. Eszébe jutott
Brown meg Stanley, akiket ki nem állhatott, meg Croft, akitől
félt. Rohadt banda - dünnyögte. S eszébe jutott a háború, amely
talán az örökkévalóságig el fog húzódni. Ez után a sziget után
egy másik szigetet kell majd elfoglalniok, aztán meg egy harmadi-
kat. . . Á, nem lesz ennek a rohadt háborúnak sose vége. Aludt
egy kicsit, s mikor felébredt, még nyomorúságosabban érezte ma-
gát. Úgyse fogom túlélni - dünnyögte. Bárcsak olyan szerencsém
lett volna, hogy igazán súlyosan megsebesüljek, már útban ís
lennék egy repülőgépén az Egyesült Államok felé. Eltöprengett
egy kicsit a dolgon. Egyszer azzal hencegett a Polyáknak, hogy
ha kórházba kerül, soha többé nem megy vissza a felderítőkhöz.
- Csak kerüljek be, majd én elintézem a dolgot - mondta akkor.
Kell lennie valami módjának. Minetta egyik őrült ötletet a má-
sik után vetette el. Arra gondolt. hogy a szuronnyal mélyebben
beleszúr a sebébe vagy szándékosan lepottyan a gépkocsiról, ami-
kor visszaviszik a törzsszázadhoz. Nyugtalanul forgolódott a
priccsen, sajnálta önmagát. Valamelyik priccs felől halk nyögést
hallott, s ettől még idegesebb lett. Megőrülök, ha nem hagyja abba
- gondolta.
Az ötlet csak úgy hirtelen villant az agyába, anélkül, hogy
megfogalmazta volna, de izgatottan fölült, mert attól félt, hogy
esetleg elfelejti. Megvan - gondolta -, ez az! Elfogta az aggo-
dalom, mikor arra gondolt, milyen nehéz lesz a dolog. Van hozzá
elég merszem? - tette fel magának a kérdést. Mozdulatlanul
feküdt, és megpróbált visszaemlékezni, mit hallott azokról a ka-
tonákról, akiket emiatt szereltek le. Úristen, de jó lenne a VIII.
sátorba kerülni. Eszébe jutott egy katona, a kiképző szakaszból,

390

egy sovány, ideges emberke aki sírni kezdett a lőtéren, amikor

elsütötte a puskáját. Bevitték a kórházba, s Minetta néhány hét
múlva meghallotta, hogy leszerelték. Ó, Istenem - dünnyögte
magában. Egy pillanatig olyan boldog volt, mintha máris elbo-
csátották volna a katonaságtól. Én is vagyok olyan agyafúrt, mint
akárki, meg tudom csinálni. Idegsokk, ez az, idegsokk. Nem se-
besültem meg talán? Az ember azt hinné, hogy a sebesült katonát
elbocsátják, de csak ragtapaszt nyomnak rá, és küldik vissza.
Egyedül csak az a fontos nekik, hogy legyen elég ágyútöltelékük.
Minetta úgy érezte, hogy igaza van.
Rossz hangulata alábbhagyott, de aztán megint elfogta a féle-
lem. Bárcsak beszélhetnék a Polyákkal, ő biztos tudja, hogy kell
az ilyesmit csinálni. A kezére pillantott. Én is vagyok olyan ra-
vasz mint a Polyák. Rég megléptem a katonaságtól, amikor ő még
mindig csak fecsegni fog róla. Csak néhány napig fognak itt
tartani, aztán átküldenek egy másik kórházba, ahol az elmebetege-
ket ápolják. Ha már ott leszek, gyerekjáték lesz utánozni őket.
Aztán hirtelen megint elcsüggedt. Az a doki figyel. Nehezen fog
menni a dolog Minetta odasántikált a sátor közepén álló asztal-
hoz és fogott egy képes újságot Ha elkerülök a katonaságtól-
gondolta - írok majd a Polyáknak egy levelet, és megkérdezem:
No, melyikünk a bolond?" Kuncogni kezdett, amikor elképzelte,
milyen arcot vág majd a Polyák, ha elolvassa. Csak egy kis mersz
kell hozzá - biztatta önmagát.
Lefeküdt, arcára terítette a képes újságot, s félóráig nem moz-
dult. A nap átforrósította a sátrat, a végén olyan lett, mint valami
kazánház, s Minetta gyöngének és szerencsétlennek érezte magát.
Határtalan feszültség fogta el, hirtelen, gondolkodás nélkül fel-
ugrott, és elordította magát: - Rohadt kurvák!
Maradj nyugton! - szólt rá a szomszédos priccsen fekvő
katona.
Minetta hozzávágta a képes újságot, és tovább ordítozott.-
Egy japcsi ólálkodik az istenverte sátor körül, ott ni, ott ni!-
Eszelős tekintettel körülnézett, s elüvöltötte magát: - Hol egy
puska? Adjatok egy puskát! - Egész testben remegett az izga-
lomtól. Fölkapta a puskáját, és megcélozta a sátor bejáratát.-
Ott a japcsi, ott ni! - ordította, és lőtt. Szinte alig hallotta a
dörrenést; egy kicsit maga is elképedt a. vakmerőségén. Színésznek

391

kellett volna mennem - villant át az agyán. Várt egy darabig,

azt hitte, hogy a többiek lefogják, de egyikük se moccant. Óvato-
san, a megdöbbenéstől és félelemtől medermedve figyelték.-
Dobjátok el a puskát, emberek, támadnak! - kiáltotta, azzal
földhöz vágta a puskáját. Belerúgott, aztán odament a priccséhez,
fölemelte, és megint a földhöz vágta. Levetette magát a koszba és
elkezdett üvölteni. Az egyik katona ráugrott, Minetta küszködött
i egy pillanatig, aztán elernyedt. Kiabálást hallott s rohanó lépte-
ket. Fogadni mernék, hogy sikerült - gondolta. Elkezdett remeg-
ni és egy kis nyálat buggyantott az ajkára. Ez majd megteszi
a kellő hatást. Eszébe jutott egy őrült, akit filmen látott egyszer:
i annak is habzott a szája.
Valaki gorombán fölráncigálta a földről és egy priccsre ültette.
Í Az orvos volt, aki bekötözte a sebét. - Hogy hívják ezt az em-
bert? - kérdezte.
- Minettának - mondta valaki.
- Elég lesz, Minetta - kezdte az orvos. - Hagyja abba.
Nem megy vele semmire.
- A rohadt úristenit, miért engedte, hogy elszaladjon a jap-
csi ? - üvöltött Minetta.
Az orvos megrázta. - Minetta, maga az amerikai hadsereg
egyik tisztjével beszél! Ha nem válaszol tisztességesen, hadbíróság
elé állítom.
Minetta egy pillanatra megijedt. Benne vagyok a szarban, de
i benne ám, nyakig - villant át az agyán. Ez egy trágár vicc csat-
tanója volt, s Minetta majdnem hísztérikusan röhögni kezdett.
Röhögése még jobban fölbátorította, és még eszelősebben kezdett
röhögni. Ha jól komédiázom, nem csinálhatnak velem semmit-
gondolta kábultan, aztán hirtelen abbahagyta a röhögést. - Le
vagy szarva, te nyavalyás japcsi. - Döbbent csönd támadt, aztán
az egyik katona megszólalt: - Ez csakugyan bedilizett -, egy
másik meg hozzátette: - Láttad, hogy hadonászott azzal a puská-
val? Bizisten azt hittem, mindnyájunkat legyilkol.
Az orvos elgondolkodott. - Úgyis tudom, hogy csak színész-
kedik, Minetta - szólalt meg hirtelen.
- Te rohadt japcsi. - Minetta egy kis nyálat csöppentett az
alsó ajkára. Megint kuncogni kezdett. Most már a markomban
van - gondolta.

32

-- Adjon neki valami nyugtatót - szólt oda az orvos a mellet-

te álló ápolónak -, és vigye át a VII. sátorba.
Minetta bamba tekintettel meredt a mocskos talajra. Úgy hal-
lotta, abban a sátorban fekszenek a súlyos sebesültek. Köpködni
kezdett. - Rohadt japcsi! - üvöltött az orvos után. Mikor az
ápoló megragadta, megmerevedett, aztán megadta magát, és gü-
gyén kuncogni kezdett Mikor az injekcióstű a karjába hatolt,
meg se moccant. Sikerülni fog - gondolta.
No Jack, gyere velem - mondta az ápoló. Minetta fölállt,
és utánaballagott a tisztáson Azon töprengett, hogy mit csinál-
jon most. Rácsimpaszkodott az ápolóra, és odasúgta neki: - Te
is egy kurva japcsi vagy, de ha adsz öt dolcsit, nem árulom el
senkinek.
Gyere csak, jack - felelte fáradtan az ápoló.
Minetta utánabaktatott. Mikor a VII. sátorhoz érkeztek, meg-
állt, és megint üvölteni kezdett. - Nem megyek be! Bent van egy
kurva japcsi! Meg akar ölni! Nem megyek be!
Az ápoló megmarkolta a karját, ügyesen, mint valami birkózó,
és belökte a sátorba. - Eressz el! Eressz el! Eressz el! - ordí-
totta Minetta. Megálltak egy priccs előtt, és az ápoló ráparancsolt,
hogy feküdjön le. Minetta leült a priccs szélére, és nekiállt kifűzni
a bakancsát. Okosabb, ha egy darabig nyugodtan viselkedem-
gondolta. A csillapító hatni kezdett. Hanyatt feküdt, és behuny-
ta a szemét. Egy pillanatra ráeszmélt, hogy mit művelt s valahol
a szíve mélyén elfogta az izgatottság hogy hiába minden. Nyelt
néhányat. Agya forrt a jókedvtől, félelemtől és büszkeségTől Csak
ki kell tartanom. Néhány nap múlva ki fognak rúgni a had-.
seregből.
Pár perc múlva elaludt, és csak másnap reggel ébredt föl. Bele-
telt egy időbe, amíg vissza tudott emlékezni az előző aap esemé-
nyeire, s megint elfogta a szorongás. Egy pillanatig azon tűnődött,
nem kéne-e mégis normálisan viselkednie és megpróbálnia eltus-
solni a dolgot, de mikor arra gondolt, hogy vissza kell mennie
a felderítőkhöz. . . Nem! Istenemre mondom, nem! Végig kell
csinálnom. Fölült, és körülnézett a sátorban. Három katona fe-
küdt a priccseken kettőnek be volt pólyálva a feje; a harmadik
mozdulatlanul feküdt a hátán, és bambán meredt a sátor kereszt-
rúdjára. Ez nyilván a VIII. csoportba tartozik - gondolta bor-
33

zongva Minetta, aztán megint mulatni kezdett magában, mert

ráeszmélt, milyen komikus helyzetben van De egy pillanat múlva
megint megijedt; valószínű, hogy az őrültek így viselkednek: nem
mozdulnak, és nem szólnak egy szót sem. Talán egy kicsit eltú-
lozta előző nap a dolgot. Nagy gondban volt. Elhatározta, hogy
ő is pontosan így fog viselkedni. Hangoskodás nélkül sokkal
könnyebb - állapította meg.
Az orvos kilenckor ment végig a sátron. Minetta hanyatt fe-
küdt, teljesen mozdulatlanul, csak néha-néha motyogott egy-egy
szót. Az orvos egy pillantással végigmérte, szó nélkül átkötözte
a lábát, aztán továbbment. Minetta megkönnyebbült, ugyanakkor
egy kicsit dühös is volt. Törődnek is ezek vele, ha megdöglik az
ember - morogta megint. Behunyta a szemét, és gondolkozni
kezdett. A délelőtt baj nélkül eltelt. Minetta jókedvű volt és biza-
kodó. Mikor eszébe jutott a vizit, jó jelnek tekintette, hogy az
orvos ügyet se vetett rá. Lemondtak rólam; hamarosan átküldenek
egy másik szigetre.
Elkezdett ábrándozni, milyen is lesz, ha majd hazatér. Úgy
gondolta, hogy kitüntetések lesznek a mellén, s szinte látta amint
végigsétál a környező utcákon, és elbeszélget az emberekkel.-
Rohadt volt, mi? - kérdezik majd. - Nem, nem is volt olyan
rossz - fogja mondani. - Ugyan, ne ugrass, egész biztos, na-
gyon rohadt volt. Ő meg a fejét rázza. - Nem panaszkodhatom.
Egész jól kibírtam. - Csöndesen elmosolyodott. Azt fogják majd
mondani róla mindenfelé, hogy: - Meg kell hagyni, klassz fickó
ez a Steve Minetta. Ha az ember meggondolja, mí inindenen me-
hetett keresztül, és mégis milyen szerény!
Csak az a bökkenő - állapította meg magában Minetta -,
hogy előbb haza kell jutni. Szinte látta magát a társaságban; mi-
csoda sikere lesz! A lányok most úgyis vadásznak a férfiakra; nem
fogja egykönnyen megadni magát. Rosie viszont most már be fogja
adni a derekát - gondolta magában. Hazatérése után könnyen
veszi majd az életet; bolond az a fiatalember, aki olyan állást vál-
lal, ahol agyonstrapálja magát. Mi haszna belőle?
Hosszú órákig feküdt mozdulatlanul, s kezdett mindenféle
szexuális ábrándokba merülni. A sátor megint átforrósodott a nap
hevétől, és NIinettát jóleső, meleg izzadságburok vette körül.
Hosszú csábítási jelenetek játszódtak le lelki szemei előtt, aprólé-
34

kos részletességgel s a szenvedélytől megborzongva gondolt rá,

milyen kemény a húsa Rosze-nek a csípője fölött. Rosie jó kislány
- dünnyögte - egyszer majd feleségül veszem. Eszébe jutott
a parfümje eszébe jutottak izgató, fényes szempillái. Biztosan
vazelinnel keni a szemét, de hát úgy is van rendjén, hogy egy
lány ismerje az ilyen trükköket. Aztán azokra a nőkre gondolt,
akikkel a különböző állomáshelyeken volt dolga, ahol katonásko-
dott, róluk kezdett fantáziálni. Kiszámolta, hány nővel feküdt
már le. Tizennégy, elég szép szám egy olyan korú fickó esetében,
mint én vagyok nem sokan tesznek túl rajtam. Megint átengedte
magát a szexuális ábrándoknak, de végül is belefájdult a szíve.
Minden nő könnyen megkapható; csak föl kell vágni előttük egy
kicsit, be kell mesélni nekik hogy szerelmes beléjük az ember.
Az ilyesminek minden nő bedől. Megint Rosie jutott az eszébe, és
dühös lett. Megcsal; az a levél, amelyikben azt írta, hogy senkivel
se fog táncolni, amíg vissza nem megyek, úgyis csak. . . Ismerem
jól, túlságosan szeret táncolni. S ha ebben hazudik, valószínű?eg
hazudik mindenben. Féltékeny lett, s hogy elkeseredését kitom-
bolja valahogy, hirtelen elordította magát - Kapjátok el azt a
japcsit! - Így már mindjárt könnyebb lett. Ordított hát még
egyet.
Az ápoló fölállt a székről, hozzálépett és a karjába döfött egy
injekciót. - Már azt hittem. megnyugodtál, Jack - mondta.
- A japcsi! - üvöltötte Minetta.
- Jó, jó. - Azzal az ápoló otthagyta, és visszaült a helyére.
Minetta hamarosan elaludt, és reggelig föl sem ébredt.
Kábultnak érezte magát. Fájt a feje, minden tagja elzsibbadt.
Az orvos vizit közben rá se nézett, s Minetta megint dühbe gu-
rult. Rohadt tisztjei, azt hiszik, az egész hadsereg csak azért van,
hogy ők jól éljenek. Mérhetetlen harag töltötte el. Én is érek any-
nyit, mint más; hogy jön az ilyen disznó ahhoz, hogy csak úgy
parancsolgasson nekem? Dühösen forgolódott a priccsen. Fölhá-
borító. Valami határozatlan keserűség fogta el minden és minden-
ki ellen. Csalás az egész világ; ha nincs fölül az ember, mindig
csak a bot szaros vége jut neki. Mindenki ellene van. Eszébe ju-
tott, mikor Croft megnézte a sebét, s csak nevetett. Croft bezzeg
szarik mindenkire. A legjobban azt szeretné, ha mindnyájan mi-
nél hamarább megdöglenénk. Megint belenyilallt egy kicsit a fáj-
395

- dalom, döbbenet és zavar, amit akkor érzett, amikor eltalálta a

golyó. Az első pillanatban valóban megijedt. Nem kerülök többé
haza. Engem lőnek agyon elsőnek. Hangtalanul mozgott az alka.
Az ember sose érezheti biztonságban magát. Ez nem élet. Egész
délután ezen töprengett. A két nap alatt jókedvből fáradtságba,
aztán bosszúságba csapott át a hangulata, s most egy kicsit el-
keseredett. Én is jó katona vagyok - gondolia. Én is alkalmas
volnék altisztnek, ha lehetőséget adnának rá, de Crofttól ezt
ugyan hiába várom. Csák ránéz valakire, és máris megvan róla
a véleménye. Minetta lerúgta magáról a pokrócot. Mi az istennek
erőlködöm és gyötröm halálra magam? Én is el tudom látni a dol-
gomat, csak nem érdemes. Óriási módon tévednek ha azt hiszik,
hogy agyonstrapálom magam - semmiért. Eszébe jutott hogy
amikor kiképezték őket, a gyakorlatozásnál ő vezette a szakaszát.
Egy katona se akadt, aki túltett volna rajtam - gondolta -, de
az emberben lassanként minden becsvágy kialszik. Közönséges
csavargó lettem. Túl sokat tudok, az a baj. Semmi értelme eről-
ködni, a katonaságnál úgyse viszi semmire az ember. Ezen elszo-
morodott, és egy kis melankóliával gondolt rá, hogy ment tönkre
egész élete. Tudom én, hogy mí a baj. Túl okos vagyok ahhoz,
hogy mindenféle csip-csup apróságokra pazaroljam el az időmet.
Még ha leszerelek is, nem fogok tudni mit kezdeni magammal.
Dolgozni egyszerűen képtelen vagyok; semmi se fog sikerülni.
Egyetlen lehetőségem maradt szoknyák után szaladgálni. Hasra
fordult. Mi a fene van egyéb jó ebben a rohadt életben? Fölsóhaj-
tott. Úgy van, ahogy a Polyák mondja: szélhámosnak, csalónak;
gazembernek kell lenni. A gondolat bosszúszomjas elégedettséggel
töltötte el, s szinte már látta is magát a börtönben mint gyilkost,
s könnyek szöktek a szemébe a részvéttől. Idegességében megint
megfordult a priccsen. Ki kell kerülnöm innen. Meddig akarják
még így folytatni, hogy rám se néznek, kutyába se vesznek? Ha
nem visznek el innen sürgősen. csakugyan megőrülök. Tiszta rö-
hej, milyen ostoba a hadsereg. így veszítenek el egy ló katonát,
azzal, hogy egyszerűen fütyülnek rá
Elaludt, s éjfélkor az ápolók hangjára ébredt: sebesülteket hoz-
tak a sátorba. N néha ki tudta venni egy-egy vörös, csontvázszerű
tenyér körvonalait - a zseblámpákat takarták el -, s egy kes-
keny fénysugár baljós árnyékot vetett egy sebesült arcára. Mi

398

történhetett? - kezdett töprengeni. Hallotta, hogy valaki hango-

san nyög, s a hangjától libabőrös lett a háta. Belépett az orvos,
s néhány szót váltott az egyik ápolóval. - Figyelje, hogy vérzik-e
az ott aki a mellén sebesült meg, s ha túlságosan nyugtalan,
adjon be neki dupla adag nyugtatót.
- Igenis, doktor úr.
Eddig terjed minden tudományuk - gondolta Minetta-
nyugtatót neki, nyugtatót. Ennyi ésszel belőlem is lehetett volna
mészáros. Félig nyitott szemmel figyelte a jelenetet, és fülelt, mit
beszél a két bepólyált fejű beteg. Most hallotta őket első ízben
megszólalni. - Hé, szanitéc, mi történt? - kérdezte az egyik.
Az ápoló hozzájuk lépett, és néhány pillanatig beszélgetett ve-
lük. - Úgy hallottam, hogy ma élénk járőrtevékenység folyt.
Ezek a fickók a zászlóalj segélyhelyéről kerültek ide.
- Nem tudod, benne volt a dologban az E század is?
- Kérdezd meg a tábornoktól - felelte a szanitéc.
- Örülök, hogy én nem voltam ott - dünnyögte az egyik
beteg.
- De beszari alak vagy, Jack - mondta az ápoló.
Minetta megfordult. Micsoda ébredés - gondolta. A sátor má-
sik végében az egyik sebesült hangosan zokogott, a zokogás szinte
erőlködve tört föl a melléből meg a torkából. Minetta behunyta
a szemét. Ezt a rohadt világot - gondolta dühösen. Bosszúsága
jórészt mégfélelmét is elnyomta: ugyanis hirtelen ráeszmélt oda-
kinn a sátor körül a dzsungel egyhangú neszezésére, s olyan bor-
zadály fogta el, mint a gyereket, ha hirtelen felriad a sötétben.
Úristen! - dünnyögte. Attól eltekintve, hogy időnként hasz-
nálta a priccs alatt heverő éjjeliedényt, meg elfogyasztotta a kaját,
amit elébe tettek, két és fél napja teljesen tétlen volt, s ettől valami
furcsa nyugtalanság fogta el. Nem bírom tovább - mormogta
magában. A sebesült, aki az előbb zokogott, most hirtelen üvölte-
ni kezdett, méghozzá olyan irtózatosan, hogy Minetta összeszorí-
totta a fogát, és fülére húzta a takarót. - Bijuuu, biuuu-
sivította a beteg, a gránát hangját utánozva, aztán megint kiabálni
kezdett: - Istenem, ne hagyj meghalni, ne hagyj meghalni!
Utána sokáig néma csend volt a sötét sátorban, aztán az egyik
beteg halkan megszólalt: - Még egy őrült.
- Mi az istennek tartanak minket ebben a bolondokházában?
397

Minetta megborzongott. Ez az őrült még képes megölni, miköz-

ben alszom. Combja, amely pedig már majdnem begyógyult, lük-
tetni kezdett. Nem szabad elaludnom. Nyugtalanul hánykolódott
az ágyon, s hallgatta odakünn a tücsköket meg az állatok nesze-
zését. A távolban eldördült néhány lövés, s Minetta megint bor-
zongani kezdett. Megőrülök reggelig - gondolta, s halkan kun-
cogni kezdett magában. Üresnek érezte a gyomrát, éhes volt.
Miért kellett nekem idehozatnom magam? - tette fel magának
a kérdést.
Az egyik új beteg nyögni kezdett, aztán furcsán bugyborékolva
köhögött. Nagyon csúnyán köhög - állapította meg Minetta. Ez
a halál. Egy pillanatra úgy érezte, hogy szinte tapintható közel-
ségben van. Még lélegzetet is alig mert venni, mintha fertőzött lett
volna a levegő. A sötétben az volt az érzése, hogy a tárgyak szinte
táncot járnak körülötte. Micsoda éjszaka - dünnyögte. Szíve
sebesen vert. Ó, Istenem, csak még egyszer jussak ki innen.
Gyomra idegesen feszült volt; néhányszor rájött a hányinger,
de hányni persze nem tudott. Holtbiztos, hogy nem leszek képes
elaludni. Féltékenység kezdte gyötörni. Szinte maga előtt látta az
egész históriát, hogyan fekszik le Rosie egy másik férfival; azzal
kezdődött, hogy elment egyedül táncolni a "Roseland"-be, s az-
tán persze az elkerülhetetlennel végződött. Minetta érezte, hogy
hideg veríték lepi el a vállát meg a combjait. Aggódni kezdett
a családja miatt. Pár hónapig nem fognak hallani rólam. Hogy
a fenébe lesz rá alkalmam írni nekik? Azt fogják hinni, hogy már
nem is élek. Iszonyú fájdalom hasított belé a gondolatra, hogy fog
aggódni érte az anyja. Úristen, hogy odavolt, ha csak megfáztam
egy kicsit. Az olasz meg a zsidó anyák mind ilyenek. Megpróbált
úrrá lenni anyja miatt érzett aggodalmán, és megint Rosie-re
gondolt. Ha nem hall majd rólam, kikezd valaki mással. Elkese-
redett. Eh, egye meg a fene, volt elég nőm, akik sokkal több élve-
zetben részesítettek, mint ő. És van még elég nő a világon. Aztán
eszébe jutott a lány szemének izgató, buja fénye, s jóleső gyász és
részvét fogta el önmaga iránt. Nagyon vágyott Rosie után.
Az a katona, aki idegösszeroppanást kapott a harc során, me-
gint kiabálni kezdett, s Minetta borzongva fölült a priccsen. Mu-
száj elaludnom, különben nem bírom tovább. Elkezdett ordítani:
- Ott a japcsi, látom, látom, megölöm! - Azzal fölkelt a priccs-
398

ról, és elindult a mocskos padlón. Meztelen talpa alatt hideg és

nyirkos volt a föld. Most valóban didergett.
Az ápoló fölállt, és nagyot sóhajtott. - Úristen ezt a bolon-
dokházát! - Fölvett a mellette lévő asztalról egy fecskendőt, és
odalépett Minettához. - Feküdj le, Jack.
- Egy lófaszt. - De azért hagyta, hogy visszavezesse a prics-
cséhez.
Mikor a tű a húsába hatolt visszafojtotta lélegzetét, aztán me-
gint föllélegzett. - Jaj, micsoda idők - nyögte.
Az a katona, aki a mellén sebesült meg, megint fuldokolva
köhögni kezdett de Minetta ezt már csak távolról hallotta. Eler-
nyedt, jóleső melegség áradt el egész testében, és a csillapítószeren
kezdett spekulálni. Egészen jó ez a vacak. . . a végén még morfi-
nista leszek. . . eh, mindegy, csak kerüljek ki innen egyszer. .
Elaludt
Reggel arra ébredt, hogy az egyik sebesült meghalt. A pokrócot
ráhúzták a halott fejére, lábujjai hegyesen meredtek fölfelé, s Mi-
netta hátán jeges borzongás futott végig. Csak egy pillantást
vetett a halottra, aztán elfordult. A Halott mélységes hallgatásba
burkolózott. Van valami idegen, valami furcsa egy halott fiatal-
emberben, gondolta. Iszonyú kíváncsiság fogta el, milyen lehet
a pokróc alatt fekvő ember arca; szerette volna megnézni. Ha
egyedül lett volna a sátorban, odamegy, és fölemeli a pokrócot.
Ez az a fiatalember, akinek az a lyuk volt a mellén - gondolta.
Megint elfogta az iszonyat. Hogy kívánhatják az embertől, hogy
itt feküdjön, mikor egy szerencsétlen fickó meghal a szomszéd
priccsen? Borzadály futott végig egész testén; egy kis hányíngere
támadt. A csillapítótól iszonyúan fájt a feje, gyomra kavargott,
minden tagja sajgott. Ó, Istenem, feltétlenül ki kell kerülnöm
innen.
Belépett két ápoló, hordágyra fektette és kivitte a halottat.
Egyik beteg se szólt semmit, s Minetta azon vette észre magát,
hogy még mindig az üres priccset nézi. Még egy ilyen éjszakát
nem bírok ki! Megint elfogta a hányinger, a gyomorsav a szájába
tolult, s önkéntelenül lenyelte. A szentségit neki!
Mikor behozták a reggelit, képtelen volt hozzányúlni. Csak ült
és töprengett; tisztában volt vele, hogy még egy napot nem bír ki
399

a kórházban. Legszívesebben azonnal visszament volna a felderí-

tőkhöz. Csak ki innen, mielőbb.
Bejött az orvos, s Minetta szótlanul figyelte, miközben levette
lábáról a kötést. A seb teljesen begyógyult, csak egy vékony,
rózsaszínű heg látszott a helyén; az orvos bekente valami piros
fertőtlenítővel, de a kötést nem tette vissza rá. Minetta szíve sebe-
sen vert. Feje reszketett, egészen üresnek érezte.
Maga is meglepődött, mikor meghallotta saját hangját. - Hé,
doki; mikor mehetek ki?
- Mi az, mi ütött magába?
- Nem tudom. Reggel fölébredek, csak nézek: hol vagyok.-
Minetta zavartan mosolygott. - Emlékszem, hogy egy másik
sátorban feküdtem a lábammal, most meg itt vagyok. Mit akar ez
jelenteni ?
Az orvos nyugodtan nézett rá. Minetta kétségbeesetten igyeke-
zett viszonozni a tekintetét, de hiába; végül is erőtlenül elvigyo-
rodott.
- Hogy is hívják? - kérdezte az orvos.
- Minettának. - Megadta a számát is. - Ugye, doki, ma
már kimehetek?

- Igen.
Minettát csalódással vegyes megkönnyebbülés fogta el. E pil-
lanatban azt kívánta, bárcsak ne szólt volna semmit.
- Aztán ha már felöltözött, szeretnék beszélni magával, Mi-
netta. - Az orvos elfordult, de még egyszer visszaszólt. - De
meg ne lépjen. Ez parancs. Feltétlenül beszélni akarok magával.
- Igenis, doktor úr. - Minetta vállat volt. Hát ez meg mi?
- tette föl magának a kérdést. Ha arra gondolt, milyen könnyen
sikerült a dolog, egy kis örömet érzett. Csak gyorsan kapcsoljon
az ember, és akkor minden rendben. Fölvette ruháját, amely a
priccs fejénél hevert összegöngyölve, aztán belebújt a cipőjébe.
A nap még nem sütött nagyon melegen, s Minetta igen jó hangu-
latban volt. Nem nekem találták ki az ilyesmit - gondolta -;
képtelen volnék egész idő alatt a hátamon feküdni. Ránézett a
priccsre, amelyiken a katona meghalt, s vállat vont, hogy erőt
vegyen borzongásán Boldog lehet, aki élve kikerül innen. Aztán
hirtelen eszébe jutott az előző napi járőrtevékenység, s megint el-
400

csüggedt. Remélem, a mi szakaszunkat nem küldik ki. Tűnődni

kezdett, nem követett-e el mégis baklövést.
Mikor felöltözött, érezte, hogy éhes, átment a kórház konyha-
sátrába, és szóba elegyedett a főszakáccsal. - Csak nem küldesz
vissza valakit reggeli nélkül a frontra, he? - kérdezte.
- Itt van, egyél valamit. - Minetta fölfalta a tojásporból
készült rántotta gumiszerű maradékát, s ivott egy kis langyos
feketét is, amit egy ötvenliteres kondér alján talált. Erősen klór
ízű volt, el is fintorította tőle az arcát. Ennyi erővel jódot is ihat-
na az ember - gondolta.
Hátba veregette a szakácsot. - Kösz, bajtárs - mondta.-
Bárcsak ilyen jól főznének nálunk is, mint itt.
- Ühüm.
Minetta átvette a kórház géhás őrmesterétől a puskáját meg
a sisakját, aztán átballagott az orvos sátrába. - Beszélni óhajtott
velem, dokí? - kérdezte.
- Igen.
Minetta leült egy tábori székre.
- Álljon föl! - mordult rá az orvos. Hűvös pillantást vetett
Minettára.
- Parancsol, doktor úr?
- A hadseregnek semmi haszna az olyan alakokból, mint
maga, Minetta. Nagyon aljas trükk volt, amit művelt.
- Nem tudom, miről beszél, doktor úr. - Minetta hangjában
volt egy kis irónia.
- Ne szemtelenkedjen! - förmedt rá az orvos. - Bizisten,
hadbíróság elé állítanám, ha nem tartana olyan sokáig az ilyesmi.
És maga pontosan ezt szeretné, igaz?
Minetta hallgatott. Érezte, hogy elpirul, s csak állt feszülten és
dühösen; legszívesebben ott helyben megfojtotta volna az orvost.
- Feleljen!
- IGENIS, DOKTOR ÚR!
- Ha még egyszer megpróbálkozik ezzel a trükkel, gondom
lesz rá, hogy tíz évet kapjon érte. Különben jelentést fogok kül-
deni a parancsnokának, hogy dugja egy hétre körletfogságba.
Minetta igyekezett minél gőgösebb pofát vágni. Nyelt egyet,
aztán azt mondta: - Mivel érdemlem ki ezt a kitüntetést, dok-
tor úr ?

401

- Fogja be a száját!
Minetta rámeredt. - Óhajt még valamit. doktor úr? - kér-
dezte végül.
Hogy tűnjön el innen. S csak akkor merészeljen visszajönni,
ha lyuk lesz a hasában.
Minetta komoran, de peckesen kivonult. Reszketett a méregtől.
Rohadt tisztjei - morogta. - Mind egyformák. Megbotlott egy
gyökérben, dühösen toppantott egyet a lábával. De kapjam csak
el a háború után! Majd megmutatom a disznónak! Kiballagott
a tábori kórház mellett vezető útra, és várni kezdett, hátha jön
a tengerpart felől egy teherautó. Többször is kiköpött. Ez a tökfil-
kó valószínűleg még a mindennapi kenyerét is alig tudta meg-
keresni a háború előtt. És még orvosnak nevezi magát. Elfogta
a szégyenkezés. Amilyen bolond vagyok, még képes lennék elbőg-
ni magam - gondolta.
Néhány perc múlva arra robogott egy teherautó, és megállt
előtte. Minetta fölkapaszkodott a hátuljára, leült egy lőszeres-
rakaszra, és dühöngött: Megsebesül az ember, s így bánnak vele!
Mint egy kutyával. Szart se törődnek az emberrel. Lám, önként
akartam visszamenni a frontra, s úgy viselkedett velem, mint va-
lami gonosztevővel. Eh, le vannak. . . rohadt dögök egytől egyig.
Hátralökte homlokából az acélsisakot. Itt egyen meg a fene, ha
még egyszer törni fogom magam valamiért. Részemről végeztem.
Ha egyszer így bánnak velem, oké A gondolattól kicsit megköny-
nyebbült. Oké - jelentette ki még egyszer.
A sűrű dzsungelre meredt, amely szélsebesen siklott tova a te-
herautó két oldalán. Oké. Cigarettára gyújtott. Oké.

Red a déli kajaosztásnál találkozott össze Minettával, amikor

a szakasz visszatért az útépítésről. Miután átestek a sorálláson, le-
telepedett Minetta mellé, és letette csajkáját a földre. Nyögve ne-
kitámasztotta a hátát egy fának. - Szóval, visszajöttél? - bólin-
tott Minetta felé.
- Igen, ma reggel.
- Elég sokáig ott tartottak egy vacak kis karcolással - mond-
ta Red.
- Ühüm. - Minetta hallgatott egy pillanatig, aztán hozzá-
402

tette: - Hát tudod, hogy van: nehéz bejutni, aztán meg nehéz
kijönni. - Lenyelt egy nagy darab virslit. - Remek sorom volt.
Red ímmel-ámmal kanalazta a szárított krumpliból készült
pürét meg a zöldbabkonzervet. A kanál volt az egyetlen evőesz-
köze; kését meg villáját már hónapokkal előbb eldobta. - Szóval
jól bántak veled? - Bosszantotta, hogy kíváncsiskodik.
Marha jól - mondta Minetta. Ivott egy korty feketét.-
Igaz, hogy az orvossal volt egy kis összetűzésem, ronda egy alak.
Elvesztettem az önuralmamat, megmondtam neki, hova menjen,
így aztán most körletfogságra ítéltek; de különben minden nagy-
szerű volt.
- Értem - felelte Red. Szótlanul ettek tovább.
Red nem érezte jól magát. Vesefájdalmai hetek óta egyre növe-
kedtek, s ma délelőtt túlságosan megerőltette a derekát, amikor
magasra emelte a csákányt. A lendület tetőpontján olyan iszonyú
fájdalom hasított a testébe, hogy össze kellett szorítania a fogát,
s remegett a keze. Egy-két perc múlva kénytelen volt abba is
hagyni a munkát, s a hátában egész délelőtt tompán, szüntelenül,
sajgón lüktetett valami. Mikor megjött a teherautó, csak nagy ne-
hezen tudott fölhúzódzkodni a hátuljára. - Öregszel, Red-
sipította Wyman.
- Aha. - A teherautó nagyokat zökkent a göröngyös úton,
s ettől még jobban megfájdult a veséje. Nem is szólt senkihez. Az
ágyúk szünet nélkül tüzeltek, és a katonák arról beszélgettek, hogy
nemsokára támadás várható. Megint bevetnek - gondolta Red
jó lenne ha előbb rendbe jönnék. Egy pillanatra fölmerült
benne a gondolat, hogy befekszik a kórházba, de aztán undorodva
elutasította magától. Sohase hátráltam meg semmitől, most se
fogok. De azért továbbra is rossz érzéssel pillantgatott visszafelé.
Hol van még a hét vége? - gondolta.
- Csakugyan tisztességesen bántak veled? - tette föl ismét
a kérdést Minettának.
Minetta letette a földre a kávét, s óvatos pillantást vetett Red-
re. - Ühüm. A lehető legjobban.
Red cigarettára gyújtott, aztán nagy keservesen föltápászko-
dott. Miközben elmosta csajkáját a meleg vízzel teli tartályban,
azon töprengett, ne jelentkezzen-e orvosi vizitre. De valahogy
restellte a dolgot.

403

Végül is megpróbált valamiféle kompromisszumot találni: meg-

állt Wilson sátránál. - Ide figyelj, komám, azt hiszem, el kéne
mennem az orvoshoz. Nem tartasz velem?
- Tuggya fene. Egy orvostul sose várhat jót az ember.
- Úgy emlékeztem rá, te is beteg vagy.
Ahhát. Bizisten mondom, Red, megette a fene a beleimet.
Ha csak egy korty vizet is lenyelek, ég, mint a pokol.
- Talán majommirigy-átültetésre volna szükséged.
Wilson kuncogott. - Hát az biztos, hogy valami ilyesmi nem
ártana.
- Hát akkor a fenébe is, menjünk el az orvoshoz - javasol-
ta Red.
- Ide figyelj, Red. Ha nem láttyák a bajt, úgyse tunnak segí-
teni. Ezek a disznók csak egyhez értenek: megnézik a farkadat,
aztán adnak egy aszpirint. Különben se szívesen lógnék az út-
építésrül. Lehet, hogy bizonyos szempontból magam is nagy disz-
nó vagyok, de azt senki se állíthattya rúlam, hogy a munkábul
nem veszem ki a részem.
Red cigarettára gyújtott, behunyta a szemét, és elfojtott egy
grimaszt, mert görcsös fájdalom nyilallt a hátába. - Gyere csak;
félnapi pihenőre igazán rászolgáltunk - dörmögte, amikor el-
múlt a görcs.
Wilson felsóhajtott. - Hát jó, de nem nagyon lelkesedem a
dologért.
Átballagtak a parancsnoki irodába, és bemondták a nevüket
a századírnoknak. Aztán keresztülvágtak a táboron az orvosi sá-
torhoz. Néhány katona álldogált odabenn szép sorban, s várta;
hogy megvizsgálják. A sátor egyik végében két priccs volt fel-
állítva vagy féltucat katona üldögélt rajtuk, s valami vörös ke-
nőccsel dörzsölgette meztelen lábán a keléseket. Egy szanitéc tar-
totta az orvosi vizsgálatot.
- Átkozottul lassan haladunk - panaszkodott Wilson.
- Ahol sort kell állni, ott mindig lassan megy a dolog -,
mondta Red - De hát rendnek muszáj lenni. Állj sorba, és várj,
állj sorba. és várj. Egyebet se tudnak, csak sorba állítani az em-
bert
Attul tartok, hogyha eceer hazakerülök, még a nőkér is
sorba kell állnunk.

404
Összevissza beszélgettek mindenféléről, s közben lépegettek
egyet-egyet. Amikor Red a szanitéc elé került, egy pillanatra meg-
bénult a nyelve. Önkéntelenül a vén csavargók jutottak az eszébe,
akiknek minden tagjuk eltorzult a reumától, érszűkülettől meg
a szifilisztől. Kifejezéstelen volt a tekintetük, és rendszerint része-
gek voltak. Néha beállítottak hozzá, és dünnyögve koldultak va-
lamilyen tablettát.
Most fordított volt a helyzet, s Red egy másodpercig egy szót
se tudott kinyögni. A szanitéc unottan nézett rá.
- A hátammal van valami - dörmögte végül zavartan Red.
- Hát akkor vedd le az inged, a ruhán nem látok át - för-
medt rá a szanítéc.
Erre Red nyelve is megoldódott. - Akkor se látsz többet, ha
leveszem az ingem - fakadt ki. - A vesémmel van baj.
A szanitéc felsóhajtott. - Hogy mi mindent ki nem tudtok
találni. Menj át oda az orvoshoz. - Red látta, hogy az orvos előtt
rövidebb a sor, és felelet nélkül odaballagott. Majd megpukkadt
mérgében. Nem lett volna szabad belekezdenem ebbe az egész
nyavalyába - morogta magában.
Egy pillanat múlva Wilson is melléje lépett. - Nem tunnak
ezek semmit. Csak egyik a másikhoz küldi az embert.
Már éppen Reden volt a sor, amikor egy tiszt lépett a sátorba,
és üdvözölte az orvost. - Gyere csak, gyere - kiáltotta az orvos.
Néhány percig beszélgettek, Red erősen fülelt. - Meghűltem-
mondta a tiszt. - Ez az átkozott klíma az oka. Nem tudnál adni
valamit. amitől elmúlik? De a nyavalyás aszpirinod nem kell.-
Az orvos nevetett. - Van egyebem is, Ed, a legutóbbi hajóval
érkezett egy kevés. Korántsem annyi, hogy mindenkinek elég vol-
na de te kaphatsz belőle.
Red Wilson felé fordult, és dühösen fölhorkant: - Bezzeg ha
mi állítanánk ide azzal. hogy náthásak vagyunk, büntetőszázadba
dugnának. - Olyan hangosan beszélt. hogy a két tiszt is meghal-
lotta, és az orvos hűvös pillantást vetett rá. Red állta a tekintetét.
Mikor a tiszt elment, az orvos Redre nézett. - Mi a panasza?
- Vesegyulladás
- Ha nincs kifogása ellene, a diagnózist én állapítom meg.
- De én tudom, hogy vesegyulladásom van - mondta Red.
- Egy orvos mondta még az Államokban.

- Úgy látszik maguk nindnyájan tudják, hogy mi a bajuk.

'- Az orvos megkérdezte, mik a tünetek, s szórakozottan hall-
gatta Redet. - csakugyan vesegyulladása lehet. Na, és mit vár
tőlem ?
- Azért jöttem, hogy megmondja, mít csináljak.
Az orvos utálkozva nézte a sátor keresztrúdját. - Remélem,
nem képzeli, hogy kórházba küldöm.
Csak szeretnék meggyógyulni. - Az orvos szavai nagyon
kényelmetlenül érintették. Tulajdonképpen mi a fenének jött ide?
- Éppen ma kaptunk utasítást a kórháztól, hogy vigyázzunk
a szimulánsokra. Honnan tudhatom, hogy nem maga találta ki
a tüneteket ?
- Van rá mód, hogy megállapítsa, nem?
- Ne felejtse el, hogy háborúban vagyunk. - Az orvos az
asztala alá nyúlt, s Red markába nyomott egy csomag fájdalom-
csillapító tablettát. - Vegye be jó sok vízzel, ha pedig csak
szimulál, dobja el. - Red elsápadt. - Kérem a következőt-
mondta az orvos.
Red sarkon fordult, és dühösen kiment a sátorból. - Ez volt
az utolsó eset, az istenségit neki, hogy szóba álltam egy kurva
szanitéccel. - Reszketett a méregtől. - Ha csak szimulál. .-
Elgondolta hogy milyen helyeken éjszakázott: sétatéri padokon,
meg - tél derekán - huzatos kapualjakban. Eh, egye meg a fene
az egészet!
Eszébe jutott egy katona, aki - még odahaza az Államokban
- meghalt, mert nem engedték kórházba. Három napig lázasan
vett részt a kiképzésen, mert a szabályzat szerint a laktanya kór-
házába nem lehetett senkit sem fölvenni, ha a láza nem volt ma-
gasabb 39 foknál. Mikor aztán negyednap kórházba szállították
néhány óra múlva meghalt heveny tüdővészben.
Hát persze. jól kifundáltak ezek mindent - gondolta Red.
Ha kellőképpen dühös rájuk az ember tízszer is meggondolja,
mielőtt eléjük állna, inkább a tűzvonalban marad. Persze, elő-
fordul néha hogy rámegy valaki de mi a fenét számít egy katona
a hadseregben? Ezek a kuruzslók felülről kapják az utasítást,
hogy ilyen aljasul viselkedjenek. Redet keserű, jogosnak érzett
felháborodás fogta el, mikor erre a megállapításra jutott. A kato-
nának abban a hitben kell élníe, hogy, nem ember.

406

De nyomban rájött, hogy dühének részben a félelem is az oka.

Öt évvel ezelőtt bezzeg megmondtam volna a véleményemet an-
nak az orvosnak. Vén hülye, s az ilyenfajta a legveszedelmesebb
a hadseregben. De hát az embernek tartania kell a pofáját, és el
kell tűrnie mindent. Egy hónap alatt odáig jut, hogy mindent
megtesz, amit csak kívánnak tőle. Ugyanakkor semmi értelme
bármit is megtennie, ha kénytelen elviselni, hogy kényükre-ked-
vükre lökdössék ide-oda. És ebből nincs kiút.
Wilson hangjára riadt fel. - Gyere, Red, mennyünk.
Együtt mentek tovább.
Wilson szótlan volt, széles; magas homloka csupa ránc.
Bárcsak ne gyüttünk vóna el erre a vizitre, Red.
- Ühüm.
- Muszáj megoperátatnom magam.
- Kórházba utaltak ?
Wilson megrázta a fejét. - Nem, a doki azt mondta, várha-
unk vele, amíg befejeződik a hadművelet. Nem sürgős.
- De hát mi bajod an?
- Tuggya a fene - mondta Wilson. - Az a fickó ott benn
azt mondta, hogy minden megrohadt bennem. Nemi baj. - Füty-
tyentett egyet, aztán hozzátette: - Az öregem is óperációba halt
bele, ezért nem is szeretek még csak rá se gondúni.
Ugyan - mondta Red -, nem lehet olyan súlyos a do-
log, különben rögtön megoperálnának.
- Csak egyet nem értek, Red. Tudod, már öccör vót fertőzé-
sem, s mind az öccör magam kúráltam ki magam. Az egyik have-
rom ajánlott egy orvosságot, Pirdonnak, Pridionnak vagy minek
híjják bevettem, és meggyógyútam tőle. Ez a doki meg azt mon-
gya, hogy az nem ér semmit.
- Biztos nem is tudja, hogy mi az.
- Hát ammá igaz, hogy nagy marha, de az biztos, Red, hogy
az egész belsőrészem megrohatt. Mindig fáj, ha vizelek, fáj a há-
tam is meg görcseim is vannak néha. - Lemondóan legyintett:
- Rohatt egy dolog ez, Red. Az ember olyan szép és naccerű do-
lognak tartya a szerelmet, olyan jólesik csinálni, hogy egészen
ellágyul tőle, aztán a vége az lesz, hogy tönkremennek a belső-
részei. Eccerűen nem tudom megérteni. Én mondom neked, sze-
407

rintem az a doki téved. Valami más oka lehet az én bajomnak.

A szerelem nem árthat meg az embernek.
- De igen - mondta Red.
- Hát akkor meg csak azt mondhatom, hogy nagyon el van
baszva valami. Mégiscsak disznóság hogy ami olyan jólesik,
a végin bajt csinál az embernek. - Fölsóhajtott. - Bízisten mon-
dom, Red, fenemód zavaros ez az egész.
Visszatértek a sátrukba.

Időgé Q

WOODROWWIL. SON,
A LEGYŐZHETETLEN

Tagbaszakadt, harminc éu körüli férji volt, dús, aranybarna söré-

nyéhez, egészséges, pirospozsgás, csinos, markáns arcához sehogy
se illett az ezüstkeretes pápaszem: első pillantásra tudósraah ungy
legalábbis komoly, megfontolt férfiúnak nézte volna az ember.
- Akárhány nővel uót is dógom, azt a kis ringyót sose fogom
elfelejteni - mondta, heze fejével megtörölte magas, domború
homlokát, s végigsimított aranybarna kefefrizuráján.

Elcsépelt frázisok jutnak az ember eszébe: lassú enyészet. szen-

vedés és halál, erőszak és egyhangúság. A főutca erőltetetten fi-
togtatja csiricsáré előkelőségét: forró, zsúfolt, az üzletek kicsik
P
iszkosak. Az utcalányok bágyadtan, tikkadtan sétálgatnak föl-
alá karcsú lábszáraikon, arcuk kifestve, megbámulják a filmszín-
házak tarka plakátjait, megvakarják állukon a pörsenéseket, szem-
telenül kacsingatnak a járókelőkre, a nap ragyog, a széttaposott
hulladékok szinte plasztikusan emelkednek ki a világos háttérből.
Néhány száz méterrel odébb a mellékutcák zöldek, barátságo-
sak, a fák lombja összeborul a magasban. Az ódon házak kimon-
dottan bájosak; egy hídról vékony erecskére esik az ember pillan-
tása, szelíden kanyarog néhány gömbölyű szikla körül; hallani
a sarjadó növényzet neszét s a lombok suttogását a lomha májusi
szellőben. Kicsit távolabb még mindig áll a roskadozó, kastély-
szerű épület, törött ablaktábláival, málló oszlopaival, fala szürkés-
408

fekete, mint a fog, amelyből kiölték az ideget. Ez a ház megtöri

a barátságos utcácskák keltette benyomást: rányomja az enyészet
sötét bélyegét.
A város központjában a bekerített pázsit elhanyagolt, Jackson
tábornok szobra merengve nézi talapzatáról a gúlába rakott ce-
ment ágyúgolyókat meg az öreg ágyút, amelynek nincs gyújtó-
szerkezete. A szobor mögött terül el a néger negyed, poros utcái
egészen a távoli farmokig nyúlnak.
Itt, a fekete gettóban, kiszáradt, repedezett, szúette putrik és
kétszobás kalyibák állnak patkányok és svábbogarak szaladgál-
nak a száraz padlódeszkákon. A hőség mindent elfonnyaszt.
A gettón túl, már majdnem a mezőkön, a koldússzegény fehé-
rek élnek ugyanilyen kalyibákban, s reménykednek, hogy egy
szép napon felviszi az Isten a dolgukat, s átköltözhetnek a város
másik szélére, ahol a cipőkereskedők, banktisztviselők és malom-
felügyelők laknak kocka alakú házakban, nyílegyenes utcákon,
s a fák még nem elég öregek, hogy eltakarhatnák az eget.
És az egész fölött ott lengedez a tunya, bágyadt májusi szellő;
amely ilyenkor késő tavasszal már szinte fullasztó.

Vannak, akik szeretik a meleget. Woodrow Wilson, aki már

majdnem tizenhat éves, a poros utcán üldögél egy fatuskón,
s szétvetett lábbal szunyókál a napon. Ágyékát átjárja a meleg,
s bágyadt, jóleső érz és tölti el. Még két óra, s gyün Sally Ann.
Orrcimpája kéjesen megremeg: érezni fogja a lány forró testének
illatát, látni fogja mellét, ágyékát. Úristen, bárcsak túl vónék mán
a mai estén! Az ember elolvad itt a napon, ha ilyesmikről ábrán-
dozik. Fölsóhajt, s még kényelmesebben elterpeszkedik.
Papa most igazán kialhattya a részegségit.
Mögötte a cölöpökön álló, csámpás, megvetemedett verandán
egy ütött-kopott hintaszékben alszik az apja, izzadságtól nedves
trikója összegyűrődött a mellén.
Úgy senki se tud piálni, mint papa. Nagyokat kuncog maga
elé. Legföljebb majd én. egy-két év múlva. Az annya istenit,
nincs jobb, mint a napon heverni.
Két színes bőrű fiú halad el előtte, egy öszvért vezetnek kötő-
féken. Wilson fölegyenesedik.

409

Hé niggerek, hogy híjják aszt az öszvért?

A fiúk ijedten néznek föl, az egyik zavartan mozgatja lábujjait
a porban. Josephine-nek, dünnyögi.
Oké, öcskös. Megint halkan kuncogni kezd. Istenem, milyen
jó, hogy ma nem köll dógozni. Ásít egyet. Reméllem, Sally Ann
nem gyün rá hogy még nem vagyok tizenkilenc éves. Mindegy,
úgyis szeret. Nagyon rendes kis dög.
Tizennyolc év körüli néger lány halad el előtte, meztelen talpa
körül kis porfelhők szállnak föl. Pulóverben van, nincs rajta mell-
tartó ringó keble teltnek, puhának látszik. Arca kerek, érzéki.
Wilson megbámulja, s megint másképp rakja a lábát. Az any-
nya. A lány lágyan riszálja kemény farát, a fiú kéjesen figyeli.
Eccer egy ilyet is ki kell próbálnom.
Megint halkan felsóhajt, aztán ásít. A nap melege szinte elvi-
selhetetlenül kéjes érzéssel tölti el az ágyékát. Azt hiszem, nem
sok köll hozzá, hogy az ember bódog legyen.
Behunyja a szemét. Marha sok örömet szerezhet magának az
ember.

A bicikliműhelyben sötét van a lócák olajfoltosak. Wilson ide-

oda forgatja a biciklit, a kéziféket nézegeti. Eddig csak kontra-
fékkel találkozott, s most zavarban van. Assziszem, megkérde-
zem Wileytől, hogy kell rendbe hozni ezt a vacakot; már indul is
a főnöke felé, de aztán megáll. Hátha magam is rágyüvök-
gondolja
Hunyorog a félhomályban, kitapogatja, feszül-e a fék az össze-
kötőrúd mentén, nekinyomja a fékpofát a kerékagynak. Tovább
vizsgálódik s rábukkan egy meglazult anyacsavarra, amiatt nem
fog a fék. Megszorítja a csavart, s a fék máris működik.
Fifikus ember vót, aki ezt kifundálta - gondolja magában.
Már éppen félre akarja tenni a biciklit. amikor elhatározza, hogy
szétszedi a féket. Meg köll ismerkednem minden mütyürrel rajta.
Egy óra múlva, miután szétszedte és újból összerakta a féket
boldogan vigyorog. Nincs klasszabb, mint egy ilyen szerkezet.
Elégedetten vési agyába a drótokat, srófokat meg emeltyűket, ami
csak egy kézifékhez kell.

410

Mind olyan egyszerűek az efféle szerkezetek, magától is rágyün

az ember, mi a fortélyuk Halkan jókedvűen füttyent egyet. Le-
fogadom hogy két év múlva nem lesz olyan masina, amit ne tun-
nék rendbe hozni.

Csakhogy két év múlva már egy szállodában dolgozik. A bicikli-

műhely a gazdasági válság idején becsukott, Wilson nem talált
egyéb állást, beállt boynak egy ötvenszobás szállodába a főutca
végén. Fizetést nem kap, csak a borravalóért dolgozik. Nem sokat
keres de nő meg pia mindig akad. Ha éjjel van szolgálatban, rit-
kán fordul elő, hogy ne találna a szállodában egy lányt, akivel
pár órácskát elszórakozhat.
Egyik haverjának van egy ócska Fordja, s hét végén, ha nincs
szolgálatban összevissza száguldoznak a poros utcákon, a sebes-
ségváltó mellett, a kopott gumialátéten ott zötykölődik kettejük
közt egy pálinkáskorsó. Néha magukkal visznek két lányt is, és
vasárnaponként többször is megesik, hogy idegen szobában ébred-
nek s sejtelmük sincs róla, hogy kerültek oda.
Egy vasárnap arra ébred, hogy nős. (Álmosan megfordul az
ágyban, és ráteszi a karját a mellette lévő gömbölyű hasra. A le-
pedővel a fején szemügyre veszi a nő meleg bőrét és háromszögle-
tű, fekete ágyékát. A köldökébe dugja az ujját.) Ébredj már föl!
Megpróbálja kitalálni a nő nevét.
Jó reggelt, Woodrow. A nőnek széles, kövér arca van, közö-
nyösen ásít egyet, és Wilson felé fordul. Jó reggelt, férjuram.
Férjuram? Wilson megrázza a fejét, s agyában lassan összeáll-
nak az előző este eseményei. Szilárd elhatározásotok, hogy házas-
ságra léptek egymással? - kérdezte a békebíró. Röhögni kezd.
Az annyát neki! Töprengeni kezd, hol is találkozott a nővel.
Hát az öreg Slím hol van?
A szomszéd szobában, Clarával.
Csak nem nősült meg ő is?
De bizony. Wilsonnak muszáj megint röhögnie. Lassanként
kezd eszébe jutni, hogy szeretkeztek az este, s elfogja a gerjedelem.
Szelíden simogatni kezdi a nőt. Naccerűen értesz a dologhoz, drá-
gám, legalábbis ahogy visszaemlékszem rá.
Te is stramm férfi vagy, Woodrow, mondja rekedten a nő.

411

Egen. Egy pillanatra elgondolkodik. (Úgyis meg kellett volna

nősülnöm eccer. Átköltözöm papától a Tolliver Streetre, önálló
háztartást rendezünk be.) Megínt az asszonyra néz, alaposan
szemügyre veszi a testét. (Részeg vótam, de mindenre emlék-
szem.) Kuncogni kezd. Az annyát neki, nős vagyok. Adj egy
csókot, drágám.

Megszületik az első gyerekük. Másnap komoly tárgyalást folytat

az asszonnyal a kórházban
Alice drágám, szeretném ha annál egy kis pénzt.
Minek, Woodrow? Tudod jól, miért spórolok; megint történ-
hetik veled valami, Woodrow, meg kell a pénz a gyerekre meg
a kórházra is.
Bólint. Ide figyejj, Alice, az embernek néha kedve támad egy
kis itókára. Átkozottul nehéz a munkám a garázsban, és jólesne
mán kirúgni egy kicsit a hámbul, hogy őszinte legyek.
Az asszony gyanakvó pillantást vet rá. De nehogy lefeküdj
valami más nővel!
Avval mán torkig vagyok, Alice. Elég nem szép, hogy ennyire
bízol a saját férjedben. Tulajdonképpen meg vagyok sértve, hogy
így beszész velem.
Az asszony aláir egy csekket tíz dollárról, nagy gonddal raj-
zolja oda a nevét. Wilson tudja, milyen büszke az asszony a
csekk-könyvére. Gyönyörű írásod van, mondja.
Holnap is eljössz, drágám?
Hát persze.
Miután beváltotta a csekket. bemegy az első kocsmába. Én
mondom, egy asszony az isten legocsmányabb teremtménye, kezd
szónokolni. Mikor elveszed feleségül, assziszed, ismered, osztán
később kiderül, hogy ippeg az ellenkezője, az isten verné meg.
Ha szűz lányt veszel feleségül, kiderül, hogy kurva, ha meg kurvát
veszel el, kiderül, az isten verné meg, hogy csak a főzés meg a
varrás érdekli rajtad kívül senkinek se rakja szét a lábát, aztán
idővel mán neked se. a nyavalya törné ki. (Röhögés.) Hálistennek,
most néhány napig szabad ember vagyok.
Elindul az országúton, fölkéredzkedik egy autóra, s keresztül-
hajtat a bozóton. Amikor kiszáll, vállára veti a pálinkáskorsót, és

412

végigtántorog egy ösvényen a satnya fenyők közt. Egy kis tanya-

háznál megáll, és berúgja az ajtót. Clara, drágám!
Woodrow - hogy kerülsz ide?
Hát gondútam, mán rég nem láttalak. A jó öreg Slim okosab-
ban tette vóna, ha nem utazik el egy egész hétre, akár üzletről van
szó, akár nem.
Azt hittem, a barátod.
Ahhát, de a felesége jobb n tetszik. ( Nevetnek. ) Gyere, drágám,
ígyunk egyet Lerángatja magáról az inget, s az ölébe ülteti a nőt.
A kunyhóban istentelen a forróság, s Wilson magához szorítja
Clarát. Mondok neked valamit, volt eccer egy kis kurva, akit tizen-
kétszer megizéltem egy éccaka, de amilyen kondiban most va-
gyok, meg ezzel a finom kis itókával a gyomromban, veled meg-
döntöm ezt a rekordot.
Jobb volna nem innod annyit, Woodrow, egészen tönkremész.
Nem megyek én semruitül se tönkre. Semmi nekem egy kis
kefélés. Szájához emeli a korsót, élvezettel hátraveti a fejét, né-
hány csöpp pálinka végigfolyik a fülén, és belevész az arany-
barna szőrzetbe a mellén.

Ez aljasság volt Woodrow. Nincs közönségesebb dolog, mint

amikor egy férfi hazudik a feleségének és minden spórolt pénzü-
ket elkölti, mikor az asszony kórházban fekszik a gyerekével.
(Alice majdnem sír. )
Nincs kedvem veszekedni Alice, haggyuk mán az egészet a fe-
nébe. Majdnem mindig jó férj vagyok, nincs okod rá, hogy így
beszéjj velem. Csak szórakozni szerettem vóna egy kicsit, és szó-
rakoztam is. Okosabban tennéd, ha mosmán abbahagynád a köte-
kedést.
Én is jó feleség vagyok, Woodrow. A házasságunk óta olyan
hűséges voltam, amilyen csak lehet egy asszony. most már gyere-
ked is van, meg önálló háztartásod, gondolhatod, mit éreztem,
amikor rájöttem, hogy ráhamisítottad a nevemet még egy csekkre,
és minden pénzünket kivetted a bankból.
Asszittem. örűni fogsz. hogy szórakozom egy kicsit, de hát az
asszonyok csak azt akarják. hogy az ember örökké a szoknyájuk
'szélén üljön.

413

Ráadásul valami nyavalyát is kaptál attól a rohadt kurvától.

Ugyan, hagyd már abba a kötekedést! Szereztem Piridint, vagy
mi a fenének híjják, és rendbe gyüvök tőle. Sokszor kikúráltam
már magam vele.
Bele is lehet halni.
Ne beszéjj hülyeségeket. (Elfogja egy kis félelem, de gyorsan
erőt vesz rajta.) Csak az olyan férfi marad örökké beteg az ilyes-
mitül, aki mindig a kuckóban csücsül. Te is épp eleget szórakoz-
tál, oszt mégse lett semmi bajod. (Sóhajt egyet, és megveregeti az
asszony karját.) Na gyere, drágám, hagyd abba a kötekedést,
tudod, hogy szeretlek, s néha milyen marha gyöngéd tudok lenni
hozzád.
Megint sóhajt egyet. (Ha az ember azt csináhatná, amit sze-
retne, sose kerülne bajba. De hát muszáj mindig hazunni, ezért
jártam meg most is. )

A főutcán sétálgat legidősebb lányával. A kislány már hatéves.

Na, May, mit nézel?
Csak úgy nézelődök, apu.
Jól van, drágám.
Észreveszi, mennyire megbámul a gyerek egy babát az egyik
kirakatban. A baba lábánál ott az árcédula, négy dollár ötven-
kilenc cent. No, szeretnéd azt a babát?
Igen, apu.
A lány a kedvence. Sóhajt egyet. Drágám, te tönkreteszed apu-
kát. Belenyúl a zsebébe, és kivesz egy ötdolláros bankót; ennyi
a pénzük egész hétre, s még csak szerda van. Na jó, gyerünk be,
drágám.
Apu! Nem fog veszekedni anyu, ha megveszed azt a babát?
Nem, drágám, apu azt majd elintézi anyuval. Önkéntelenül
elmosolyodik magában. ( Milyen okos a kis bogaram. ) Gyöngéden
megveregeti a kislány sovány fenekét. (Milyen jól fog járni vele
eccer valaki.) Gyerünk be, May.
Hazafelé menet eszébe jut, milyen cirkuszt fog csapni Alice
a baba miatt. (Eh. egye meg a fene. Ha rákezdi, bekeverek neki
egyet, s mingyár abbahaggya. Muszáj megfélemlíteni, egy asz-
szonynál csak azzal lehet elérni valamit.) Gyere, May.

414

Tovább ballagnak hazafelé az utcán, néha odabólint egy-egy

ismerősének, némelyikkel el is beszélget. (Eccerűen nem értem
hogy lesz gyerek abból, ha az ember megkefél egy nőt. Végered-
ményben a kettő nem ugyanaz. fia az ember leül és alaposabban
átgondújja a dógot, és elkezd töprengeni, hogy most aztán mi
lesz, hát akár bele is bolondulhat. De hát ott egye meg a fene,
lesz ahogy lesz, ki kell várni a végit. )
A kislány már alig húzza a lábát, Wilson az ölébe veszi. Gyere,
drágám te viszed a babát, én meg viszlek téged, szépen haza-
sétálunk.
(Könnyen kell venni a dolgokat, akkor nincs semmi baj.) Jó-
kedvűen elégedetten megy tovább. Mikor Alice nyavalyogni kezd
a drága baba miatt, bekever neki egyet, aztán tölt magának egy
pohárral.

13

Hearnt áthelyezték Dalleson csoportjához. Cummings a rákövet-

kező héten lázasan tevékenykedett. A Toyaku-vonal ellen intézen-
dő végső, döntő támadás, amelyet már majdnem egy hónapja
halogatott, most már elkerülhetetlenül szükségessé vált. A had-
testtől és a hadseregparancsnokságtól érkezett ukázok hangjából
félreérthetetlenül érezni lehetett, hogy %z ügy nem tűr további
halasztást, meg aztán Cummingsnak magasabb körökben is voltak
kémei, s tisztában volt vele, hogy egy-két héten belül eredményt
kell felmutatnia. Törzse a legapróbb részletekig kidolgozta a ter-
veket, s a támadást három napon belül meg lehetett volna in-
dítani.
Cummings azonban nem volt megelégedve a tervvel. Ahhoz
képest, hogy csak néhány ezer embert vethetett be, viszonylag
ütőképes harci erővel rendelkezett. csakhogy frontális támadásról
volt szó, s nem volt rá semmi garancia, hogy ez a támadás sikere-
sebb lesz, mint az előző amelyik kudarcba fulladt. A katonák egy
darabig előrenyomulnak, aztán - mihelyt komolyabb ellenállásba
ütköznek - majd megint megállnak. És semmilyen eszközzel sem
fogja tudni rákényszeríteni őket, hogy folytassák a támadást
Cummings néhány hét óta egy másik tervvel is játszadozott,

415

csakhogy ennek a megvalósítása attól függött, sikerül-e támoga-

tást kapnia a haditengerészettől, s ez még mindig kétséges volt.
Óvatosan tapogatózott az ügyben, de ellentmondó válaszokat ka-
pott, s nem tudott dönteni. Kényszerűségből félretette ugyan ezt
a második tervet hogy reálisabbat, kézzelfoghatóbbat dolgozzon
ki, de azért továbbra is ez foglalkoztatta, és egy reggel úgy döntött
a törzstisztjeivel folytatott megbeszélésen, hogy kidolgoznak egy
kiegészítő tervet is a támadásra, s ebbe belekombinálják a hadi-
tengerészet támogatását is.
Ez a másik terv egyszerű volt, de radikális. A Toyaku-vonal
jobb szárnya közvetlenül a tengerre támaszkodott, egy-két mér-
földdel keletre attól a ponttól, ahol a félsziget a szigethez csatla-
kozott. S a Toyaku-vonalon túl körülbelül hat mérföldre volt egy
kis öböl, a Botoi Bay. A tábornok ú terve szerint itt kellett volna
partra szállnia körülbelül ezer embernek, s átlós irányban előnyo-
mulva hátulról megtámadnia a Toyaku-vonal középső szakaszát.
Ezzel egyidejűleg indította volna meg - ebben az esetben termé-
szetesen kevesebb emberrel - a frontális támadást, hogy addig
nyomuljon előre, amíg meg nem teremti az összeköttetést a Botoi-
öbölben partra szállt csapatokkal. Ez a támadás feltétlenül ered-
ményesnek igérkezett, föltéve, hogy a partraszállás sikerül.
Csakhogy éppen ez volt a kétséges. A tábornoknak elegendő
rohamcsónakot bocsátottak ugyan rendelkezésére a teherhajókon
érkező utánpótlás partra szállítása céljából, s ezeken az inváziós
csapatokat szükség esetén akár egyetlen fordulóval is rendeltetési
helyükre tudta volna szállítani, ám a Botoi Bay a tábornok tüzér-
ségének hatótávolságán kívül esett, és a légi felderítés során ki-
derült, hogy a tengerpartnak azon a szakaszán legalább ötven, ha
nem száz japán alegység ásta be magát részben fedezékekbe,rész-
ben páncéllal védett tüzelőállásokba. Onnan sem tüzérséggel, sem
zuhanóbombázókkal nem lehetett elkergetni őket. Legalább egy
vagy még inkább két romboló kellett volna hozzá, amely körülbe-
lül ezer méterre megközelíti a partot Ha a hadihajók támogatása
nélkül szállítana partra egy zászlóaljat, föltétlenül véres és ka-
tasztrofális mészárlás lenne a vége.
Ugyanakkor a tengerparton legalább ötven mérföldnyi hosszú-
ságban a Botoi Bay volt az egyetlen olyan pont, ahol partra
lehetett szállítani a csapatokat. A Botoi Bayn túl volt a legsűrűbb

416

a dzsungel egész Anopopejen, s a szó szoros értelmében lenyúlt

a tengerbe, az öblön innen pedig, vagyis Cummings vonalaihoz
közelebb túl meredek sziklafalak szegélyezték a partot, a katonák
nem tudták volna megmászni őket. Az egyetlen lehetőség a Botoi-
öböl volt. Hogy a Toyaku-vonalat hátulról megtámadhassa, a ha-
ditengerészet támogatására lett volna szüksége.
Cummingsot ennek a partraszállásnak a megkockáztatására -,
ahogy ó nevezte - a benne rejlő "pszichológiai erő" ösztönözte.
A Botoi-öbölben partra szállt katonák az ellenség hátában lenné-
nek, visszavonulásuk útja nem lenne biztosítva, vagyis biztonsá-
got csupán az jelentene számukra. ha előretörnek, hogy összeköt-
tetést teremtsenek saját kötelékeikkel. Vagyis egyszerűen kényte-
lenek lesznek előrenyomulni. És megfordítva: a frontálisan
támadó csapatok is lelkesebben végeznék a dolgukat. Cummings
tapasztalatból tudta, hogy katonák jobban harcolnak, ha abban
a hitben vannak, hogy valamilyen feladatból nekik jutott a köny-
nyebbik rész. Az elölről támadó katonák örülnének, hogy nem
kellett részt venniök a partraszállásban, és ami még fontosabb:
meg lennének győződve róla, hogy a Toyaku-vonal hátbatámadása
következtében ők maguk kevésbé heves és elszánt ellenállásba
fognak ütközni.
Miután a frontális támadás tervét minden részletében kidolgoz-
ták, már csak azt a néhány napot kellett volna megvárni, amíg
a szükséges hadianyagot az első vonalba szállítják. Cummings
rendkívüli megbeszélésre hívta össze törzstisztjeit, fölvázolta előt-
tük az új tervet, s parancsot adott, hogy a fő támadási terv függe-
lékeként dolgozzák ki részletesen hogy adott esetben rendelke-
zésre álljon. Ugyanakkor szolgálati úton mindjárt kért is három
rombolót, s. elbocsátotta törzsét, hogy nekiláthassanak a mun-
kának.
Dalleson őrnagy gyorsan bekapta a reggelit, aztán sietett is
vissza a sátrába a G 3-asba, és nekiállt kidolgozni a Botoi-öböl-
ben végrehajtandó partraszállás terveit. Leült az íróasztala elé,
kigombolta gallérját, lassú, megfontolt mozdulatokkal, gondola-
taiba mélyedve kihegyezett néhány ceruzát - vastag, nedves
alsó ajka lelógott -, aztán fogott egy ív fŐhér papírt, és a felső
szélére nagy, nyomtatott betűkkel fölírta: CODA AKCIÓ Élve-
zettel fölsóhajtott, cigarettára gyújtott, s egy pillanatig elgondol-
417

kodott a "coda" szón. Nem ismerte. - Valószínűleg ugyanazt

jelenti, mint a "code" - dünnyögte, aztán rögtön el is feledkezett
a dologról. Lassan, szorgalmasan igyekezett gondolatait az előtte
álló munkára koncentrálni. Nagyon neki való feladat volt.
Egy gazdagabb fantáziával megáldott ember alighanem undo-
rodva hajtotta volna végre, hiszen tulajdonképpen csak hosszú
listákat kellett összeállítani, hogy hány katona meg mennyi hadi-
anyag kell a partraszálláshoz, és meg kellett tervezni a manőver
időbeosztását Körülbelül olyan türelmet igényelt, mint egy ke-
resztrejtvény megszerkesztése Dalleson azonban főleg az ilyen
feladatokat szerette, mert tudta, hogy képes megoldani őket. Mert
akadtak olyan feladatok is amelyeknek a megoldásához sokkal
kisebb biztónságérzettel látott neki Az ilyen természetű munkát
el lehetett végezni úgy is, hogy minden további nélkül egyik vagy
másik harcászatí kézikönyv előírásaihoz tartotta magát, Dallesont
mégis olyasfajta elégedettséggel töltötte el, amilyet egy botfülű
ember érezhet, ha ráismer valamilyen zenedarabra
Azzal kezdte hogy nagyjából kiszámította. hány teherautóra
lesz szükség ahhoz, hogy a partraszállásra kijelölt csapatokat az
arcvonalból a tengerpartra szállítsák Mivel kétségtelennek tartot-
ta, hogy a frontális támadás akkor már folyamatban lesz, lehetet-
len volna most eldöntenie, hogy melyik alakulatot használják föl.
Ez nyilván az adott helyzettől függ majd, az azonban már most
is biztos volt, hogy csakis a szigeten lévő négy gyalogzászlóalj
egyikéről lehet szó. Dalleson tehát a problémát négy, egymástól
különálló részletproblémára bontotta, s mind a négy eshetőségre
más-más számú teherautót tervezett be. Ugyanakkor nyilván
szükség lesz még bizonyos számú gépkocsira a frontális támadás-
hoz is, ezeknek a kijelölése azonban már a G 4-esnek a dolga. Dal-
leson fölnézett, és összeráncolt homlokkal körülpillantott a sátrá-
ban tartózkodó rajzolókon meg tiszteken.
- Hé, Hearn! - kiáltotta.
- Parancsol?
- Vigye át ezt Hobartnak. és mondja meg neki, legyen szíves
megállapítani. honnan tudjuk előteremteni a tehergépkocsikat.
Hearn bólintott, átvette Dallesontól a papírt, aztán halkan
fütyörészve kiballagott a sátorból. Dlleson nyugtalan, majdnem-
hogy ellenséges kifejezéssel nézett utána. Hearn meglehetősen

418

idegesítette. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de mindig

egy kis szorongás, sőt bizonytalanság töltötte el Hearn társasá-
gában. Mindig az volt az érzése, hogy Hearn röhög rajta, de
nem volt semmi konkrétum, amit rá tudott volna bizonyítani.
Kicsit csodálkozott, mikor a tábornok áthelyezte hozzá Hearnt, de
hát nem az ő dolga volt. Megbízta Hearnt a térképrajzolók és má-
solók felügyeletével, aztán teljesen megfeledkezett róla. Hearn
elég tisztességesen ellátta a feladatát, meglehetősen szótlan volt,
s mivel majdnem mindig több mint egy tucat katona tartózkodott
a sátorban Dalleson nem sokat törődött vele. Legalábbis kezdet-
ben: Később azonban úgy vette észre, mintha valamilyen eddig
nem tapasztalt légkör kezdett volna kialakulni Hearn körül.
Mintha egyes unalmas és értelmetlen intézkedésein titokban kun-
cogtak volna s egyszer véletlenül fölfigyelt rá, hogy Hearn azt
mondja: - Nyugodt lehet, a vén szivar gondoskodik arról, hogy
az egység időben ágyba kerüljön Gyereke sose volt, se kutyája,
se macskája, mi egyebet várhat hát tőle az ember? - Szavaira
éktelen röhej tört ki, de hirtelen el is némult, mikor észrevették,
hogy Dalleson figyel. S DalIesonnak azóta folyton az volt az
érzése, hogy Hearn róla beszélt.
Megtörölte homlokát, megint az íróasztala fölé hajolt, és neki-
állt kiszámítani a partraszállásra kijelölt zászlóalj be- meg ki-
hajózásának időpontjait. Közben élvezettel szopogatta a szivarját,
de minduntalan abbahagyta a munkát, bedugta kövér ujját a szá-
jába, és kipiszkálta a foga közé szorult dohánytörmeléket. Időnként
puszta megszokásból fölpillantott, és körülnézett a sátorban hogy
helyükön vannak-e a térképek, és dolgoznak-e a rajzolók. Ha
csöngött a telefon, ugyancsak abbahagyta a munkát, várta, hogy
beleszóljon valaki a kagylóba, s komoran csóválta a fejét, ha túl
sokáig tartott a dolog. Íróasztala a sátor egyik sarkába volt állítva,
ferde szögben, hogy bármikor szabadon kiláthasson a táborba.
Könnyű szellő kerekedett, kicsit megborzongatta lába körül a le-
taposott füvet, s lehűtötte széles, vörös arcát.
Az őrnagy sokgyermekes, szegény családból származott, és
örült hogy el tudta végezni valahogy a középiskolát. Amíg 1933-
ban be nem állt katonának, egész sor próbálkozásába belebukott;
határozottan pechje volt, semmi se sikerült neki. Fiatal korában
félénk volt és hallgatag, így aztán nem figyeltek föl rá, milyen

419
keményen és kitartóan tud dolgozni, s hogy száz százalékig meg-
bízható. A hadseregben azonban mintaképe lett a tökéletes kato-
nának. Mikor altiszt lett belőle, kínos alapossággal teljesített
minden rábízott feladatot s gyors egymásutánban léptették elő.
De azért ha nem jön közbe a háború, valószínű, hogy nyugdíjba
vonulásig őrmester marad.
Mivel az újoncok száma egyre nőtt, Dallesonból magától érte-
tődően tiszt lett, s alhadnagyból rövid idő alatt hadnaggyá, aztán
századossá léptették elő. Százada kiképzését példásan irányította,
emberei fegyelmezettek voltak, kifogástalanul vonultak ki a szem-
lékre, szabályos sorókban meneteltek. Ráadásul még azt is beszél-
ték róluk, hogy büszkék a századukra. Dalleson is mindig ezzel
hencegett, és szónoklatai állandó vicctémák voltak a katonák közt.
- Ti vagytok, baszd meg, a legjobb ezred legjobb zászlóalja leg-
jobb századának legjobb katonái. . . - és így tovább, de emberei
annak ellenére, hogy gúnyolódtak rajta, alapjában véve komolyan
vették. Sablonos trükkel operált, de a trükk bevált. Az már egé-
szen természetes volt hogy őrnaggyá rukkolt elő.
Dalleson csak akkor került pácba. amikor őrnagy lett belőle.
Azon vette észre magát, hogy közlegényekkel szinte alig kerül
közvetlen kapcsolatba. Majdnem kizárólag csak tisztekkel volt
dolga, s ettől valahogy elgyámoltalanodott. Az igazság az, hogy
a tisztek társaságában mindig kényelmetlenül érezte magát; még
százados korában is háromnegyed részben közlegénynek tekintette
magát, s most visszasírta a régi, szép időket, amikor katonái ép-
pen szabadszájúsága miatt becsülték. Mint őrnagy kénytelen volt
vigyázni a modorára, és sose volt egészen biztos benne, hogyan
kell viselkednie. A végén már úgy érezte - de csak titokban,
mert még önmagának sem vallotta be -, hogy nem való őrnagy-
nak. Meglehetősen zavarta, hogy csupa magas rangú tiszttel kell
együtt dolgoznia, s néha kimondottan nyomasztotta a munkaköré-
veljáró felelősség.
Az a tény, hogy ő volt a G 3-as nagyban növelte kényelmetlen
érzését. A G 3-as ugyanis a hadosztály törzséhez tartozik, s a
hadműveleti tervek kidolgozásával és a kiképzés irányításával
van megbízva. Hogy munkakörét kifogástalanul elláthassa, jó
eszűnek, széles látókörűnek, gyors ítélőképességűnek, s ugyan-
akkor sok mindenben a legapróbb részletekig járatosnak kell len-
420

nie. Más hadosztálynál Dalleson valószínűleg nem is maradt

volna sokáig ebben a beosztásban, Cummings tábornok azonban
mindig jóval nagyobb érdeklődést tanúsított a hadműveleti tervek
iránt, mint általában a hadosztályparancsnokok; alig akadt olyan
terv, amelyet ne ő kezdeményezett, s gyakorlatilag olyan katonai
tevékenység sem - bármilyen jelentéktelen volt is -, amelyet ne
ő hagyott volna jóvá személyesen. Ebben a szituációban az őr-
nagynak nem volt más dolga, mint satírozni egy kicsit a tábornok
által felvázolt rajzokat, s ehhez nem kellett annyi tehetség, ameny-
nyit általában el szoktak várni egy G 3-astól. Ezért maradhatott
meg az őrnagy ebben a beosztásban; ennek ékes bizonyítéka volt
elődjének, egy alezredesnek a példája; akit az Isten is egyenesen
erre a munkakörre teremtett, és pontosan azért váltották le: kez-
dett magához ragadni bizonyos munkaköröket, amelyeket a tábor-
nok szívesebben tartott fenn önmagának.
Az őrnagy valahogy megbirkózott feladataival, azaz - ponto-
sabban mondva = átizzadta magát rajtuk, mert amit nem gyó-
tt ésszel, igyekezett kemény munkával megoldani. Idővel bele-
jött Mindennapi teendőkbe, a tervezés mechanizmusába, az
úrapok kitöltésébe, de még mindig kényelmetlenül érezte magát.
Félt, hogy nehezen forog az agya, hogy nagyon sokáig tart, amíg
döntésre tud jutni valamiben. ha nincsenek kéznél a feljegyzései,
az idő pedig sürget. Egy olyan éjszaka emléke például, amilyet
a tábornok mellett töltött, amikor a japánok támadást indítottak,
még most is iszonyattal töltötte el, ha ugyan egyáltalán megen-
gedte magának, hogy visszagondoljon rá. Tudja, hogy ő képtelen
lett volna a csapatok mozgatását annak a könnyedségnek és gyor-
saságnak még csak egy parányi töredékével is irányítani, amilyen-
nel a tábornok telefonon keresztül irányította, s föltette magának
a kérdést, hogy vajon mit csinált volna akkor, ha a tábornok őrá
bízza ezt a feladatot. Mindig rettegett tőle, hogy egyszer olyan
helyzetbe kerül, amely csakugyan megköveteli a beosztásával járó
különleges képességeket, hiszen ilyenekkel nem rendelkezett.
Bármilyen munkakörben szívesebben dolgozott volna, mint a
G 3-aséban.
Ennek ellenére soha eszébe se jutott, hogy más beosztást kér-
jen; ettől a gondolattól irtózott a legjobban. Elöljárójához mindig
határtalan hűséggel ragaszkodott, ha úgy érezte, hogy az illető

421

tehetséges tiszt. s olyan hatást még soha senki sem gyakorolt rá,
mint a tábornok. Dalleson őrnagy egyszerűen el sem tudta kép-
zelni, hogy elhagyja a tábornokot, ha csak nem kap rá határozott
parancsot; ha a tábort megtámadták volna a japán csapatok, való-
színű, hogy a tábornokot védelmezve esett volna el, annak sátrá-
ban. Ez volt az egyetlen romantikus érzelem az őrnagy nehézkes
agyában és testében. Ezenkívül benne élt a becsvágy is, hogy fel-
jebb jusson a katonai ranglétrán. Ez a becsvágy persze eléggé kor-
látozott volt; arra, hogy egyszer belőle is tábornok lesz, aligha
lehetett több reménye mint a középkorban egy gazdag kereskedő-
nek, aki arról ábrándozott. hogy egyszer majd király lesz. Az
őrnagy alezredessé vagy esetleg ezredessé szeretett volna előlép-
ni mielőtt még véget ér a háború és G 3-asként meg is volt rá
a kilátása. Igen egyszerűen okoskodott; nagyon szeretett volna
a háború után is a hadseregben maradni, és úgy spekulált, hogy
ha legalább alezredesig viszi, a háború után a legrosszabb esetben
is legföljebb csak századossá rangsorolják vissza. S valamennyi
rendfokozat körül a századosi volt az, amelyet a legközelebb álló-
nak érzett egy törzsőrmester rangjához, arra a gondolatra viszont,
hogy megint altiszti állományba kerüljön, kicsit szomorkás érzés
fogta el, úgy érezte, nem lenne egészen igazságos. Így aztán, ha
boldogtalanul is, de igyekezett megbirkózni a hadműveleti terve-
ket kidolgozó csoport főnökének munkakörével.
Mikor az időbeosztással elkészült, kelletlenül nekilátott megfo-
galmazni a menetparancsokat, amelyek valamelyik zászlóaljnak
a tűzvonalból való kivonásához és a tengerpartra való szállításá-
hoz voltak szükségesek. Ez önmagában nem volt túlságosan bo-
nyolult feladat, mivel azonban nem tudhatta, melyik zászlóaljat
fogják kivonni, kénytelen volt négy különböző parancsot megfo-
galmazni, és ugyanakkor kidolgozni a megfelelő csapatmozdula-
tokra vonatkozó intézkedéseket is. amelyekkel a kivont zászlóalj
helyén támadt rést mind a négy lehetőség esetén betömik. Ezzel
telt el délutánjának legnagyobb része. Mert igaz ugyan, hogy a
munka egy részét rábízza Leachre meg egy másik segédtisztre,
de azért azt is ellenőriznie kellett, amit ók csináltak, s az őrnagy
bizony nagyon alapos és nagyon lassú volt.
De végül csak elkészült ezzel is, és kísérletképpen fölvázolt

egy támadási parancsot a zászlóalj számára a Botoi-öbölben való

partraszállás utánra Ebben az esetben nem volt módjában koráb-
bi példákat követni A tábornok nagy vonalakban ismertette
ugyan a tervezett támadást, ez az ismertetés azonban meglehető-
sen homályos volt. Dalleson viszont tapasztalatból tudta, hogy
valamilyen tervet feltétlenül a tábornok elé kell terjesztenie, an-
nak ellenére, hogy a tábornok úgyis félreteszi, és részletesen meg-
adja a szükséges utasításokat. Bízott ugyan benne, hogy ezúttal
talán nem kerül ilyesmire sor, de azt is tudta, hogy ennek nagyon
kicsi a valószínűsége. Így aztán csak úgy ömlött róla a veríték
a forró sátorban, miközben fölvázolt egy támadási tervet az egyik
fő ösvényen, s nagyjából azt is kiszámította, hogy az egyes egy-
ségeknek mennyi idő kell ahhoz, hogy ezt az utat megtegyék.
Nagyon meg kellett erőltetnie az agyát, mert eddig még nemigen
foglalkozott ilyesmivel, több ízben abba is hagyta a munkát, meg-
törölte homlokát, s - teljesen eredménytelenül - megpróbálta
önmaga előtt is eltitkolni szorongását. Idegesítette a sátorban
uralkodó hangzavar a szüntelen jövés-menés egyik asztaltól a
másikig meg az is hogy az írnokok és rajzolók munka közben
folyton dudorásztak. Néhányszor fölnézett, vészjósló pillantást
vetett a beszélgetőkre, aztán hangosan nyögött egyet. és megint
munkája fölé hajolt
A telefon gyakran csöngött, és Dalleson akarata ellenére kezdett
odafigyelni a beszélgetésekre. Egy ízben Hearn percekig csevegett
a telefonon valamelyik tiszttel. Dalleson végül is levágta a ceru-
záját az asztalra, és elkiáltotta magát: - Azt a kutyaúristenit,
mért nem fogják már be a pofájukat, és végzik inkább a dolgukat?
- Ez nyilván Hearnnek szólt, aki beledünnyögött még valamit
a kagylóba, aztán letette, s elgóndolkozva meredt Dallesonra.
- Átadta azt a papírt Hobartnak? - kérdezte Dalleson.
- Igenis.
- S mi a fenét csinált azóta?
HŐarn elvigyorodott, és cigarettára gyújtott. - Semmi különö-
sebbet, őrnagy úr. - Tisztán lehetett hallani, hogy az írnokok
közül néhányan halkan kuncognak.
Dalleson fölállt, s maga is meglepődött rajta, milyen hirtelen
dühbe gurult: - Kikérem magamnak, hogy szemtelenkedjék,

4 423

Hearn! - De ettől csak rosszabb lett a helyzet. Nem lett volna

szabad egy tisztet a beosztottak jelenlétében megdorgálnia.-
Menjen, és segítsen Leachnek.
Hearn néhány másodpercig nem mozdult, aztán bólintott, ha-
nyag léptekkel átballagott Leaeh asztalához, s leült melléje. Dalle-
sonnak csak nehezen sikerült újból elmélyedni a munkában. Az
arcvonal megmerevedése óta eltelt néhány hét alatt különös gond-
dal ügyelt rá, hogy emberei megállás nélkül dolgozzanak. Mindun-
talan elfogta a nyugtalanság, hogy beosztottjai lazsálnak, és fe-
lületesen végzik a munkájukat. Hogy ezt megakadályozza, állan-
dóan üldözte írnokait, újraíratott velük minden ügydarabot,
amelyben egyetlen betűhibát vagy törlést talált, s szüntelenül
veszekedett alacsonyabb rangú tisztjeivel, hogy iparkodjanak job-
ban. Ez alapjában véve valamiféle babona volt a részéről. Azt
hitte, ha sikerül elérnie, hogy a maga kis egysége hibátlanul
végezze a dolgát, a hadosztály többi része is követni fogja a pél-
dát. Az a kényelmetlen érzés, amit Hearn keltett benne, részben
abból a meggyőződéséből fakadt, hogy Hearn nem sokat törődik
a munkájával. Ez pedig veszélyes volt. - Egyetlen ember meg-
bomlaszthat egy egész köteléket - ez volt Dalleson egyik alap-
elve, és most úgy érezte, hogy Hearn magatartása ezzel fenyeget.
Első ízben fordult vele elő, hogy egy alárendeltje kereken kijelen-
tette: nem csinált semmit. Ha ez elharapódzik. . . Dalleson a dél-
után hátralevő részében folyton ezen dühöngött, rendkívül bizony-
talanul dolgozta ki a menetparancsokat, de vacsora előtt egy
órával mégis úgy gondolta. sikerült annyira jutnia a tervekkel,
hogy a tábornok elé terjesztheti őket.
Átment Cummings sátrába, elébe tette a tervet, aztán csak állt
az asztal előtt, s kényelmetlen érzéssel várta a megjegyzéseket.
Cummings gondosan áttanulmányozta a tervet, néha-néha fölpil-
lantott és tett valamilyen bíráló észrevételt. - Úgy látom, négy
különböző menetparancsot fogalmazott meg, s ugyancsak négy
gyülekezőhelyet jelölt ki.
- Igenis, tábornok úr.
Nem hiszem, hogy szükség volna rá, őrnagy úr. Egyetlen
gyülekezőhelyet jelölünk ki a második zászlóalj mögött, és akár-
melyik zászlóaljat szemeljük ki majd a partraszállásra, oda vonul

vissza. Öt mérföldnél többet egyiknek se kell menetelnie, bárme-

lyikre esik is a választásunk.
Igenis, tábornok úr. - Dalleson buzgón firkált valamit
a blokkjára.
- S azt hiszem jobb lenne száznégy pere helyett száznyolcat
engedélyezni átlagban a menetidőre
- Igenis, tábornok úr.
És így tovább. Cummings előadta kifogásait, és Dalleson föl-
jegyezte őket a blokkjára. A tábornok egy kis megvetéssel figyelte.
Dalleson agya pontosan úgy működik, mint valami kapcsolótábla
- gondolta. Ha a megfelelő lyukba nyomja be az ember a dugót,
meg tudja adni a kívánt választ. különben csődöt mond.
Cummings fölsóhajtott, és cigarettára gyújtott. - A törzs tiszt-
jeinek munkáját még alaposabban össze kell hangolnunk adott
esetben. Lenne szíves megmondani Hobartnak és Conn-nak, hogy
holnap reggel az legyen az első dolguk, hogy önnel együtt jelent-
keznek nálam?
Igenis, tábornok úr - dünnyögte Dalleson.
A tábornok megvakarta felső ajkát. Ez Hearn feladata lett vol-
na há még mindig a segédtisztje lenne. Cummingsnak most nem
volt segédtisztje. Kifújta a füstöt. - Mellesleg szólva, őrnagy úr,
hogy jön ki Hearnnel? - kérdezte. Hanyagul ásított egyet, pedig
tele volt feszültséggel. Amióta Hearn nem volt a szeme előtt, több-
ször is elfogta bizonyos sajnálkozás, sőt vágyott is utána egy
kicsit, de elnyomta magában ezeket az érzéseket. Micsoda kínos
ügy lehetett volna a dologból - gondolta. Nem, Hearn nem jöhet
vissza. Vége a dalnak.
Dalleson összeráncolta széles homlokát. - Semmi bajom
- Hearnnel, tábornok úr. Igaz, hogy átkozottul pimasz, de majd
leszoktatom róla.
Ahogy most elgondolkozott a dolgon, Cummings egy kis csa-
lódást érzett. A tiszti étkezdében vetett néha egy-egy pillantást
Hearnre, s látta, hogy a hadnagy arca éppoly kifejezéstelen és
komor, mint mindig is volt. Nem látszott valószínűnek, hogy
Hearn valaha ís kimutatja, mit gondol, de mégis. . . A büntetés
máris elvesztette hatását, jelentéktelen, megszokott, hétköznapi
eset lett belőle. A tábornokot elfogta a vágy, hogy. . . hogy még

424 425

jobban megalázza Hearnt. Most, hogy fölidézte emlékezetében az

utolsó beszélgetésük alkalmával történteket, már nem volt olyan
nagyon elégedett. Hearn valahogy túl könnyen úszta meg a dol-
got.
- Arra gondoltam, hogy újból áthelyezem - mondta Cum-
mings nyugodtan. - Mit szól hozzá?
Dalleson zavarba jött. Igazán semmi kifogása sem volt ellene,
ha megszabadul Hearntől, inkább örült neki, csak nem értette
a tábornok viselkedését Cummings ugyanis soha nem nyilatkozott
neki Hearnről, és Dalleso még mindig abban a hitben élt, hogy
Hearn a tábornok kegyeltjei közé tartozik. Képtelen volt rájönni,
mi rejlik a tábornok kérdése mögött. - Nekem tökéletesen mind-
egy, tábornok úr - felelte végül is
Értem. de azért nem árt gondolkozni rajta. Kétlem, hogy
Hearnből valaha is jó törzsben dolgozó tiszt lesz. - Ha Dalleson
ennyire közömbös Hearn iránt. nem sok értelme van mellette
hagyni
- Nagyjából megüti az átlagot - mondta óvatosan Dalleson.
- Mi volna például, ha áthelyezném valamelyik egységbe az
arcvonalon? - kérdezte közönyösen Cummings. - Van valami
ötlete, hová dughatnánk?
Dalleson erre még jobban megzavarodott. Nagyon furcsa, hogy
egy tábornokot ilyesmi foglalkoztat, hogy hová helyezzenek át
egy hadnagyot. - Természetesen, tábornok úr. A 458-asok Ba-
ker-századában valószínűleg kevés a tiszt, mert a járőrök jelen-
téseít mindig egy őrmester írja alá. Aztán ott van még az F szá-
zad ahol legalább két tisztre volna még szükség, s azt hiszem,
a Charley-században is elkelne egy.
Cummingsnak egyik megoldás sem tetszett különösebben.-
Máshol nincs hiány tisztben?
Hát itt volna még az itteni törzsszázad felderítő szakasza,
de annak tulajdonképpen nincs szüksége tisztre.
- Miért?
Az őrmesterük a 458-asok egyik legjobb katonája, tábor-
nok úr Már gondoltam is rá, hogy megemlítem önnek, mert véle-
ményem szerint a hadművelet befejezése után jó volna tisztet csi-
nálni belőle. Croftnak hívják. Kitűnő ember.
Cummings azon kezdett tűnődni, mit ért vajon Dalleson az-
426

alatt, hogy valaki jó katona. Valószínűleg teljesen analfabéta az

illető - gondolta -, de van benne egy jó adag józan ész, és
egyáltalán nincsenek idegei. Megint megtapogatta az ajkát. A fel-
derítő szakaszban továbbra is szemmel tarthatná Hearnt. - jó,
majd még gondolkozom rajta. Nem sürgős - mondta Dalleson-
nak.
Miután Dalleson eltávozott, Cummings hátravetette magát a
széken, és sokáig gondolatokba merülve, mozdulatlanul ült.
Ez az ügy még nincs elintézve Hearnnel. A hadnaggyal kapcso-
latos furcsa vágyai, amelyek abban a parancsban kulmináltak,
hogy vegye föl a cigarettát, még nem csillapultak, legalábbis nem
egészen. S még mindig nyitva állt az a kérdés is, hogy sikerül-e
támogatást kapnia a haditengerészettől.
Cummingsot hirtelen megint csüggedés fogta el.

Hearn aznap néhány óra hosszat éjszakai szolgálatot teljesített

a G 3-as sátorban. Az oldallapokat leeresztették, a sátor elé fel-
állították a kettős bejáratú biztosító előteret, a sarkait befedték,
hogy tökéletes tegyen az elsötétítés. Odabenn, mint mindig, ret-
tentően nyirkos volt a levegő. Hearn meg az ügyeletes írnok min-
duntalan elszunyókált ültében. Zubbonyukat kigombolták, tekin-
tetüket elfordították a Coleman-lámpákról, arcukról dőlt a veríték.
Igen alkalmas idő volt a gondolkodásra, hiszen az arcvonalról
óránként érkező telefonjelentések felvételén kívül nem volt semmi
tennivalójuk, és a csupasz asztalok, üres rajzállványok meg a !e-
takart térképasztalok valamilyen ünnepélyes, tűnődésre késztető
hangulatot árasztottak körülöttük. Időnként - mint valami távoli
mennydörgés - fölhangzott az éjszakában a tüzérség zavarótüze.
Hearn nyújtózott egyet, és az órájára pillantott. - Magát mi=
kor váltják, Stacey? - kérdezte.
- Hajnali kettőkor, hadnagy úr.
Hearn háromig volt szolgálatban. Felsóhajtott, megint nyújtóz-
kodott egyet, aztán hátradőlt a széken. Az ölében ott hevert egy
képes újság, éppen csak átlapozta, aztán kicsit bosszúsan az egyik
asztalra hajította. Néhány pillanat múlva elővett a zubbonya felső
zsebéből egy levelet, és lassan még egyszer elolvasta. Egyik egye-
temi barátjától kapta.

427

"Itt Washingtonban világosan észlelhetők a változás jelei.

A reakciósok be vannak gyulladva. Akármilyen szívesen hinnék
az ellenkezőjét, tisztában vannak vele, hogy ebből a háborúból
a nép háborúja lesz, és az elkövetkező világforradalom úgyszól-
ván a levegőben lóg. Megmozdult a nép, s a reakcíósok az elnyo-
más minden ócska fegyverét bevetik, hogy ezt a megmozdulást
megállítsák. A háború után valóságos boszorkányüldözés kezdődik
majd, de kudarcot fog vallani, mert a nép határozottan ki fogja
nyilvánítani igényét az egyetemes szabadság iránt. E1 se tudod
képzelni, mennyire be vannak gyulladva a reakciósok. Utolsó ál-
lásaikat védik."
Ugyanilyen hangnemben folytatódott tovább is. Mikor Hearn
végigolvasta a levelet, vállat vont. Bailey mindig optimista volt.
Meggyőződéses marxista optimista.
Csak az a baj, hogy az egész üres fecsegés. Igaz, hogy a háború
után valószínűleg boszorkányüldözés lesz, ezt azonban aligha a
félelem fogja irányítani. Mit is mondott Cummings? Amerika
energiája átalakult kinetikai energiává, s ezt á folyamatot már
nem lehet visszafordítani. Cummings - legalábbis ebben a vo-
natkozásban - egyáltalán nincs begyulladva. Ha őt hallgatja az
ember, éppen a nyugalma és rendíthetetlen magabiztonsága a leg-
borzasztóbb. A jobboldal valóban harcra készül, de ezúttal egyál-
talán nem fél, és nem fülel zavartan a történelem lépteinek dobo-
gására. Ezúttal a jobboldaliak az optimisták, ók vannak offenzí-
vában. Ezt ugyan ilyen nyíltan sose mondta ki Cummings, de
hallgatólagosan minden egyes érvében ott bujkált. A történelem
a jobboldaliak markában van, és a háború után félelmetes politi-
kai hadjáratba fognak kezdeni. Csak egyetlen nagy lökés kell,
egyetlen erős offenzíva, és a történelmet ebben a században, s ta-
lán még a következőben is ők fogják irányítani. A Mindenható
Emberek Ligája.
Azért persze nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy semmi se
egyszerű, de kétségtelen, hogy Amerikában máris fölütötték a fe-
jüket, és mozgásba lendültek az "erős" emberek, s néhányan kö-
zülük pontosan tudják, mit akarnak. És a nagy cél eléréséhez
szükséges fegyverek rendelkezésére is állnak az olyan embereknek,
mint például az ő apja, akik ösztönösen egyformán gondolkoznak
és cselekszenek, még ha nem is tudják, vagy nem is érdekli őket,

428

hová vezet az út, amelyen elindultak. Lehet, hogy egyelőre csak

egy vagy két tucatra korlátozódik a számuk, nem is állnak kapcso-
latban egymással; a tudatosságnak egyazon fokára még semmi
esetre se jutottak el.
De ennél többről van szó. Ezt a tizenkét embert még el lehetne
tenni láb alól, csakhogy nyilván másik tizenkettő lépne a helyük-
re, aztán megint másik, és így tovább. A történelem sokféle nyo-
mása és ellennyomása létrehozta a huszadik század emberének
prototípusát. Azt a különleges embert, aki kitalálta és megfogal-
mazta az elvet, miszerint "az ember természetes lelkiállapota a fé-
lelem". A technika győzött a lélek fölött. "Az emberek óriási több-
sége akarva-akaratlanul a gépek rabszolgájává válik, s ettől a ki-
látástól ösztönösen irtózik." S a határterületeken, a törési helye-
ken támadnak azok a rendkívüli feszültségek, amelyek a nagy
ábrándot világra segítik.
Hearn kicsit undorodva még egyszer átfutotta a levelet. "Az
ember kénytelen volt ledönteni trónjáról Istent, hogy tökéletessé
tegye és egyenlővé lehessen vele. " Akárcsak Cummings. Vagy ezt
Cummings mondta? Hearn agyában néha elmosódott a határ-
vonal a két ember gondolkodásmódja közt. Igen, ezt mondhatta
volna Cummings is. Pontosan Cummings elmélete. Hearn össze-
hajtogatta és zsebre vágta a levelet.
S hová juttatta őt ez az egész ügy? Igen, hová? Néha, sőt
sokszor ő maga is csábítást érzett, még a csábításnál is többet:
egyenesen belső ösztönzést arra, hogy. . . hogy ugyanazt csinálja,
amit Cummings képes volna megcsinálni. Ez az igazság. Ha leveti
a magára öltött álarcot, az eltanult bizonytalan és hamis pózokat,
alapjában véve ó is pontosan olyan, mint Cummings. Igaz, nem
mond olyanokat, hogy "az asszonyok közönséges ringyók, de
még az asszonyok esetében is: ebben sem lehetett olyan biztos.
Igaza volt Cummingsnak. Lényegében egyformák ők ketten, s ép-
pen ez idézte elő köztük kezdetben a bizalmas viszonyt, ez támasz-
tott bennük egymás iránt kölcsönös vonzalmat, s végül ez okozta
a gyűlölködést is.
S ez a gyűlölködés még most is fönnáll köztük, legalábbis ami
ót illeti. Valahányszor csak meglátta Cummingsot, akár csak egy
pillanatra is, mindig szorongó félelem és gyűlölet fogta el iránta,
mindig fölrémlett emlékezetében a kínos pillanat, amikor kényte-
429

len volt lehajolni, és fölvenni a cigarettát. Változatlanul megalázó

és változatlanul sokatmondó emlék volt. Addig a pillanatig sohase
eszmélt rá, milyen határtalanul hiú, s mennyire tud gyűlölködni,
ha megsértik Biztos, hogy soha senkit nem gyűlölt úgy egész éle-
tében, mint Cummingsot. Az alatt a hét alatt, amelyet Dalleson
mellett töltött a G 3-as sátorban, úgyszólván félholt volt, belete-
metkezett a mindennapi teendőkbe, gépiesen végezte munkáját,
s közben szinte elviselhetetlen kétségbeesés parázslott a szívében.
Később kezdett lassan megszabadulni ettől az érzéstől, ma délután
azonban megfricskázta Dallesont, és ez annak az előjele volt, hogy
még más dolgok is fognak történni, s szintén nem lesznek valami
kellemesek. Ha továbbra is itt marad, valószínűleg egy sor jelen-
téktelen kis lázadásban fogja elpazarolni önmagát, s a végén csak
újabb megaláztatásokban lesz része. El kell kerülnie innét, át
kell helyeztetnie magát. Csakhogy Cummings nyilván nem fog
belemenni A düh, amely egész héten át fojtogatta, megint elszo-
rította a torkát. Bárcsak oda tudna állni Cummings elé, hogy
megkérje, helyezze át valamelyik tűzvonalban lévő alakulatba!
De hát úgyis hiábavaló lenne. Cummings pontosan ezt nem volna
hajlandó megengedni neki.
Megszólalt a telefon, s Hearn fölvette a kagylót. A vonal másik
végén hadarva megszólalt egy hang: - Itt a Paragon Red. 0.30-
tól 1.30-ig nem történt semmi.
- Oké. - Hearn letette a kagylót, és rámeredt a jelentésre,
amelyet fölfirkantott az előtte heverő blokkra. Tisztára formális
jelentés volt, amilyet óránként leadott minden zászlóalj. Egy ese-
ménytelen éjszakán valószínűleg ötven ilyen jelentés is befut.
Éppen fogta a ceruzáját, hogy bejegyezze az eseménynaplóba,
amikor Dalleson lépett a sátorba. Stacey, az irnok, aki addig
a képes újsággal a kezében szunyókált, vigyázzba vágta magát.
Dalleson láthatólag csak sebtiben fésülködött meg, széles arca
még mindig piros volt az alvástól Fürkészve körülnézett a sátor-
ban, s hunyorgott a lámpafényben. - Minden rendben? - kér-
dezte
- Igen - felelte Hearn. Hirtelen rájött, hogy Dalleson azért
riadt fel, mert attól félt, hogy történt valami az arcvonalon, s jót
mulatott rajta magában.
- Hallottam, hogy csöngött a telefon - mondta Dalleson.

430

- A Paragon Red jelentette. hogy nem történt semmi, ez volt

az egész.
- Beírta már az eseménynaplóba?
- Nem, őrnagy úr.
Hát akkor írja be ember. - Dalleson ásított egyet.
Hearn eddig csak ritkán használta az eseménynaplót, így aztán
gyorsan megnézte az előző bejegyzést, hogy milyen az előírt for-
ma. Aztán szépen lemásolta.
Dalleson melléje lépett, megnézte a bejegyzéseket, és megmar-
kolta az asztal szélét. - Legközelebb írjon olvashatóbban.
Itt egye meg a fene, ha tűri, hogy Dalleson kioktassa őt, mint
egy gyereket! - Tőlem telhetőleg igyekezni fogok, őrnagy úr-
dünnyögte maliciózusan.
Dalleson odabökött kövér mutatóujjával a bejegyzés alá. - Mit
jelentettek? Mikor nem történt semmi?
- 0. 30-tól 1. 30-ig.
- Akkor mi a fenének nem azt írta be? A szentségit, ember,
nem látja, hogy 23.30-at és 0.30-at írt? Nem tud olvasni? Vagy
nem tudja, hány óra?
Hearn gépiesen lemásolta az előző bejegyzés időpontjait is.-
Bocsánat - dünnyögte dühösen, hogy ilyen baklövést követett el.
- S mit fog még csinálni ezzel a jelentéssel?
- Tudja a fene. Még sose foglalkoztam ilyesmivel.
Hát akkor majd elmagyarázom - mondta diadalmasan
Dalleson. - Ha nem lepte volna be az agyát a pókháló, magától
is tudhatná, hogy ez egy harcjelentés, s miután beírta az esemény-
naplóba, és rávezette a térképre, be kell tennie a mappámba, s ha
én holnap reggel átnéztem az összes jelentéseket, ki kell vennie
onnan, és be kell tennie a régi jelentések közé, előzőleg azonban
valamelyik írnokkal másolatot kell csináltatnia róla az összesítő-
napló számára. Olyan nehéz ezt megérteni valakinek, aki egyete-
met végzett Hearn?
Hearn vállat volt. - Mi a fenének ekkora hűhót csinálni beló-
le, mikor a jelentés nem tartalmaz semmit? - Elvigyorodott,
örült, hogy sikerült visszavágnia. - Szerintem semmi értelme az
egésznek.
Dalleson dühbe gurult. Haragos pillantást vetett Hearnre, arca
elsötétült, szája egészen elkeskenyedett, ahogy összeszorította áll-
431

kapcsát. Homlokáról vékony patakban folyt le az izzadság, meg-

kerülte a szemét, aztán végigfolyt az arcán. - Szóval maga sze-
rint semmi értelme az egésznek, he? - ismételte meg. - Semmi
értelme. - Mint a súlylökő, aki fél lábra áll, hogy nagyobb lendü-
lettel dobhasson, hirtelen Stacey felé fordult. - Hearn hadnagy
szerint semmi értelme az egésznek! - Stacey kényszeredetten
kuncogott, Dalleson pedig megpróbálta visszanyerni egyensúlyát.
Hangja dühös volt és gúnyos. - Nos hadnagy, hát vegye tudo-
másul, hogy sok minden van a világon. aminek nincs semmi
értelme, talán még annak sincs semmi értelme, hogy én katona
vagyok - folytatta gúnyosan -, s talán még az is természetel-
lenes, hogy maga tiszt, illetve annak sincs semmi értelme-
ismételte meg Hearn kifejezését. - Lehet, hogy valami egész más-
nak kellene lennem és nem katonának, kedves hadnagy úr lehet,
hogy inkább. . . inkább. . - Dalleson megpróbálta megtalálni
a legtalálóbb megvető kifejezést, ökölbe szorult a -keze, és elordí-
totta magát: Talán sokkal természetesebb volna, ha költő
lennék !
Hearn egyre sápadtabb lett a rázúduló szóáradat alatt. Pillanat-
nyilag olyan mérges volt, hogy egy szót se tudott kinyögni.
Ugyanakkor zavarba is jött, meg csodálkozott is Dalleson heves
felindulásán. Ha nem lett volna katonaruhában, az őrnagy inkább
egy olyan emberre emlékeztetett volna aki marha nagy csomago-
kat cipel a hátán, és bármelyik pillanatban elszakadhat a nadrág-
tartója. Hearn nyelt egyet, és megmarkolta az asztal szélét.-
Mérsékelje magát. őrnagy úr - dörmögte.
- Micsoda !
Nem folytathatták, mert Cummings lépett a sátorba. - Beszél-
ni akartam önnel, őrnagy úr, s gondoltam, hogy valószínűleg itt
találom. - Cummings hangja valahogy nagyon különös volt,
rendkívül éles és tiszta, minden érzelemtől mentes. Dalleson hát-
ralépett egyet, és ösztönszerűen kihúzta magát, mintha vigyázzba
akarna állni. - Történt valami, tábornok úr? - Hearn dühös
volt magára, amiért megkönnyebbült, hogy nem kellett folytat-
niok a vitát.
Cummings lassan végigsimított az állán. - Üzenetet kaptam
egyik barátomtól a főhadiszállásról. - Olyan közömbös volt

432

a hangja mintha egyáltalán nem is őt érintené a dolog. - Egye-

nesen a főhadiszállásról.
Ezt igazán fölösleges volt hozzátennie, s furcsa volt hallani,
hogy Cummings önmagát ismétli. Hearn csodálkozva bámult tá.
Észrevette, hogy a tábornok rendkívül izgatott. Most már Hearn
is merev vigyázzban állt. Patakokban csurgott róla a veríték, kí-
nosan érintette a tábornok jelenléte, szíve hevesen vert. Egysze-
rűen képtelen volt elviselni Cummingsot.
A tábornok elmosolyodott, és cigarettára gyújtott. - Hogy van,
Stacey? - kérdezte az írnoktól.
- Köszönöm, jól, tábornok úr. - Ez Cummings egyik trükkje
volt. Minden közlegény nevére emlékezett, akivel egyszer-kétszer
beszélt.
- Sajnos, meg kell mondanom, őrnagy úr - Cummings
hangja még mindig tárgyilagosan csengett -, hogy attól tartok,
fölöslegesen dolgozott a C;oda Akció tervén.
- Nem kapunk hajókat, tábornok úr?
Tartok tőle, hogy nem A barátom szerint nincs rá sok
kilátás. - Cummings vállat vont. - Kénytelenek leszünk a Bú-
vár Akciót elindítani, ahogy eredetileg terveztük. Csak egy egé-
szen jelentéktelen kis módosítással. Azt hiszem, előbb el kell fog-
lalnunk az I századdal szemközti előretolt állást. Szeretném, ha
még ma éjszaka parancsot küldene Taylornak, hogy reggel nyo-
muljon előre.
- Igenis, tábornok úr.
- Hadd nézzük csak. - Cummings odafordult Hearnhöz.-
Lenne szíves idehozni a térképet, hadnagy úr?
- Tessék, tábornok úr. . - rezzent össze Hearn.
- Azt mondtam, hozza ide a térképet! = Azzal Cummings
megint Dalleson felé fordult.
 - Ezt?
- Talán van másik is? - förmedt rá Cummings.
A celofánlappal borított térkép egy nagy rajztáblára volt erő-
sítve. A tábla nem volt nehéz, csak idomtalanul nagy, és Hearn-
nek óvatosan kellett lépkednie, mert nem látta tőle a padlót.
Aztán hirtelen rájött, hogy teljesen fölösleges volt a térképet
elmozdítani a helyéről. Cummings nyúgodtan odasétálhatott vol-
na a rajztáblához, különben is a fejében volt az egész térkép.

433

- Siessen már, ember! - rikácsolta Cummings. - Köszönöm kérdését, nem történt semmi.
Ahogy Hearn ott állt egy pillanatig a tábornok fölé hajolva, A sátorban még nyomasztóbb
lett a hőség. Cummingsot hirte-
mintha nagyítóval látott volna mindent. Tisztán ki tudta venni len gyöngeség fogta el. - Ha
rendbe hozták a térképet, legyen
" Cnmmings arcának minden egyes ráncát, a sátorban uralkodó hő- szíves majd
gondoskodni az említett támadásról, őrnagy úr -
ségtől izzadt, pirospozsgás bőrét s a nagy kifejezéstelen szemeket, mondta.
amelyek közönyösen, megvetően meredtek rá. - Igenis, tábornok úr - felelte Dalleson a
padlóról.
Cummings kinyújtotta a karját. - Adja már ide, ember! Mit Cummings kilépett a szabadba,
s néhány másodpercre nekitá-
szorongatja. - Azzal meg akarta markolni a térképet. maszkodott a sátor sarkának. Az
éjszakai levegőt szinte hidegnek
Hearn a kelleténél hamarabb engedte el a rajztáblát, de lehet, érezte átizzadt ruhájában.
Körülnézett óvatosan megdörzsölte síp-
hogy lökött is egyet rajta. A különbség lényegtelen volt, mert csontját, aztán
keresztülsántikált a táboron.
mindenképpen azt akarta, hogy Cummings ejtse el a térképet. Mielőtt elhagyta a sátrát,
eloltotta a Coleman-lámpát s most
Sikerült is elérnie. A rajztábla nekiütődött,a tábornok csuklójá- sötétben feküdt le priccsére
és bámulni kezdte a sátor alig kive-
nak, s leesett a földre. Esés közben sípcsonton találta a tábor- hető körvonalait. Szeme
villogott, mint a macskáé, s ha valaki
nokot. belépett volna a sátorba, mindenekelőtt ezt vette volna észre a
A rajztábla bukfencezett egyet a padlón, a celofán leesett róla, sötétben. Sípcsontja
iszonyúan lüktetett, s kicsit kavargott a
a térkép elszakadt. Hearn rábámult Cummingsra, s félelemmel gyomra is. A lábát ért ütés
fölszabadította benne mindazt a nyug-
cs ú d ö d lé t t Ítötte Bocsána tábol nok hogy hűvösen s ki- talanságot, amelyet az utóbbi
két hónap sok gondja és feszültsége

Az ütés fájdalmas volt. Cummings számára pillanatnyilag, okozott. Bőre viszketett.

mintha rühes lett volna s valami meg-
magyarázhatatlan okból egész teste verítékben fürdött. Ez az álla-
" hmiki r igyekezett bb gadtságát is megőrizni, egyenesen elvisel- pot ismerős volt
számára, úgy szokta nevezni magában, hogy
etet en egnagyo ijedelmére könny szökött a szemébe. Gyor- "szétfeslik a varrások
mentén", megesett vele már Motomén s ré-
 san lehunyta a szemhéját, és kétségbeesetten pislogva igyekezett gebben is, bizonyos
esetekben Testének leküzdhetetlen reakciója
visszafojtani a könnyeket. - Az úristenit! - üvöltötte. - MI-
i. ÉRT NEM VIGYÁZ? - Ez volt az elsó eset, hogy valaki volt ez a fol amat, s türelmesen,
szinte alázatosan adta meg
magát neki hagyta, sodorja csak az ár, egy-két óra hosszat gon-
ordítani hallotta Cummingsot, s Stacey beleremegett. dolatok nélkül. ernyedten
nyomorúságos állapotban feküdt az
Az ordítástól Cummings megkönnyebbült, és sikerült ellenáll- ágyán. Utána mindig üdítő
álomba merült, s másnap reggel
l; nia a kísértésnek, hogy megdörzsölje a sípcsontját. Az éles fájda- megint frissnek, tettre
késznek érezte magát.
lom tompa lüktetéssé csillapodott, de iszonyú fáradtság fogta el, Ezúttal azonban bevett
valami enyhe nyugtatót, s nem egészen
s érezte, mindjárt rájön a hasmenés. Hogy erőt vegyen rajta, elő- egy óra múlva el is aludt.
Mikor felébredt, még mindig sötét volt,
rehajolt ültében. - Lesz szíves majd visszatenni a térképre a ce- de már kipihente magát,
agya rendkívül élénken működött. De
lofánt. Hearn? a sípcsontja még fájt, s néhány percig masszírozta a sötétben,
- Igenis. tábornok úr. aztán meggyújtotta priccse mellett a Coleman-lámpát, és óvato-
Dal7eson és Stacey négykézláb mászkált a padlón, az esés köz- san megvizsgálta a
horzsolást
ben szétszakadt térkép darabjait szedegette föl. Hearn kifejezés- A dolog nem volt
véletlen: Hearn szándékosan ejtette le azt
telen tekintettel Cummingsra nézett, aztán ő is lehajolt a celo- a rajztáblát. Vagy legalábbis
csak részben volt véletlen, ebben
fánért biztos volt. S ettől a bizonyosságtól hevesen dobogni kezdett a
= Megsérült, tábornok úr? - Szinte aggodalmas volt a szíve. Lehet, hogy éppen ez: akarta
elérni; maga is éberen érzé-
hangja. kelte Hearn jelenlétét, amikor ráparancsolt, hogy vigye oda neki
434 435

a térképet. Cummings megrázta a fejét. Nincs értelme így beállí-

tani a dolgot. Tisztában volt önmagával, tudta, hogy a legokosabb
nem feszegetni tovább a dolgot. Noha csak néhány perce volt
ébren, agya szinte fájdalmasan tisztán működött, s ő maga tele
volt valamilyen megfogalmazhatatlan szorongással.
Át kell helyeznie Hearnt. Veszélyes volna, ha tovább is itt leb-
zselne az orra előtt. Újabb összetűzésekre, lázadásokra kerülne
sor, esetlen hadbírósági eljárás lenne a vége, s az ilyesmi mindig
rossz fényt vet az emberre, mindig kényelmetlen. Annak idején;
a cigarettacsikk-esetnél is megtehette volna, hogy hadbíróság elé
állíttatja, mint ahogy megtehette volna most is, ha tovább fajul
a dolog, de valahogy irtózott a tárgyalástól. Fölöttesei nem kont-
rázták volna ugyan meg, de feltétlenül rossz néven vették volna
az ügyet.
Hearnnek mindenesetre el kell tűnnie a közeléből. Cummings
diadalérzésébe azonban egy kis csalódottság is vegyült. Oda he-
lyeztetheti Hearnt, ahová akarja, és mégis itt fog maradni valami
a hadnagy lázadó szelleméből, amelyet nem tudott egészen le-
győzni. Ez volt az, ami bántotta. Hunyorogva nézett a lámpába,
kicsit lejjebb csavarta, aztán fél kezével markolászni kezdte a
combját, s bosszúsan eszmélt rá, hogy Hearn egyik mozdulatát
utánozza.
Hová helyezze át? Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak;
az a földerítő szakasz, amelyikről Dalleson említést tett, éppen
megfelelő lesz. Így legalább Hearn továbbra is a törzsszázadhoz
fog tartozni, s ó mindig tudni fogja, mi van vele. Mindenesetre
már reggel intézkedni fog. Ha majd beszél Dallesonnal az I szá-
zaddal szemközti előretolt állás dolgában, úgy intézi majd, hogy
az legyen a látszat, mintha az áthelyezés Dalleson elhatározásá-
ból történne. Jobb lesz így, nem lesz olyan feltűnő.
Cummings visszafeküdt, összekulcsolta kezét a feje alatt, és
ismét bámulni kezdte a sátor keresztrúdját. S mintha csak gúnyt
akart volna űzni belőle, lelki szemei előtt megjelent Anopopej
vászonra ragasztott térképe. Bosszúsan forgolódni kezdett a prics-
csen, s megint ugyanolyan keserűség és düh fogta el, mint amikor
megkapta az üzenetet, hogy valószínűleg nem számíthat a hadi-
tengerészet támogatására. Túlságosan nagy reményei voltak. De

még most sem tudta elterelni gondolatait a Botoi-öbölben való

partraszállásról. Valami másféle manőverrel talán mégiscsak meg
lehetne csinálni. Kell lennie valamilyen lehetőségnek. Gondolat-
ban állandóan maga előtt látta a harapófogót, a frontálisan és
hátulról egyszerre támadó csapatokat. Töprengeni kezdett, nem
kellene-e mégis hadihajók nélkül is megkockáztatnia a dolgot, de
tudta, hogy csak vérfürdő lenne a vége. mint akkor, a gumicsóna-
kok esetében. Hadihajók nélkül csak akkor kockáztathatná meg
a partraszállást, ha a Botoi-öböl védtelen volna.
Erre a gondolatra hirtelen újabb ötlet fogamzott meg az agyá-
ban. Hátha előbb megsemmisítenék egy rajtaütéssel a partvédel-
met, s csak aztán vetné be a rohamcsónakokat. . . Éjszaka talán
egy kisebb csapat is el tudná foglalni ezt a partszakaszt, reggel
aztán partra szállhatnának a többiek is. De hát ez túl kockázatos.
Éjszakai partraszállás. . . ebben nincs gyakorlata a csapatainak.
Pedig egy rohamcsapat, amelyik elfoglalná a Botoi-öblöt, pótol-
hatná a hadihajókat. De hogyan kellene megcsinálni? Az első
vonalból nem küldhet át egyetlen századot sem, hiszen ahhoz át
kellene törni az ellenséges állásokat. Esetleg a japán arcvonal
mögött körülbelül húsz mérfölddel partra tudna szállítani néhány
csapatot, s azok aztán előrenyomulhatnának a part mentén. Csak-
hogy a dzsungel arrafelé túlságosan sűrű. Akadnának helyek, ahol
a katonáknak el kellene hagyniok a partot, és a Botoi-öblön túl
csakugyan áthatolhatatlan az őserdő. És mi lenne, ha. . .
Megint új ötlet fogamzott meg az agyában, egyelőre még ho-
mályosan de azért rögtön belekapaszkodott, már csak azért is,
mert új ötlet volt. Fölkelt a priccsről, s mezítláb végigment a desz-
kapadlón, hogy szemügyre vegyen néhány légi felvételt az íróasz-
talán. Elég volna hozzá egy század?
Igen, meg lehetne csinálni. Rohamcsónakb ültethetne egy szá-
zadot, a század megkerülhetné a szigetet, s partra szállhatna a
lakatlan déli részen, amelyet Toyakutól és a saját csapataítól
a Watamai-hegylánc választ el. Ez a század előrenyomulhatna
pontosan a sziget közepén, átkelhetne a Mount Anaka melletti
szoroson, leereszkedhetne a japánok hátába, onnan megtámadhat-
ná a Botoi-öblöt, és addig tarthatná állásait, amíg egy zászlóalj
partra száll. A támadás valószínűleg sikerülne, mert a Botoi-öböl-

436 437

hen a partvédelem ágyúi nyilván a tenger felé vannak irányítva,

s mint a legtöbb japán állás esetében, csak nagyon kis szögben
mozgathatók.
Megdörzsölte az állát. Ebben a tervben csak az okoz nehézsé-
get, hogy pontosan kell időzíteni. De remek terv. Újszerű, me-
rész, s ez különösképpen vonzotta Cummingsot. De azért nem
ragadtatta el túlságosan magát. Mint minden olyan esetben,
amikor valamilyen új tervvel foglalkozott, gyakorlatiasan gondol-
kozott, és a legkézenfekvőbb megoldásokat kereste. Gyorsan föl-
becsülte a távolságokat. A parttól a hágó japánok felé eső végéig
huszonöt mérföldet kell megtenni a szigeten keresztül, s onnan
még hetet a Botoi-öbölig. Ha nem késlelteti valamilyen előre nem
látott baleset, ezt a távolságot egy század három nap alatt meg
tudja tenni sőt, ha igyekszik, kettő alatt is. Alaposabban tanul-
mányozni kezdte a légi térképeket: A terep persze nagyon nehéz,
de korántsem olyan járhatatlan, mint a sziget innenső felén.
A tengerparton csak néhány mérföld széles dzsungelsáv húzódik,
aztán viszonylag nyílt terepen kell továbbhaladni, alacsony dom-
bokon és kunai fűvel borított mezőkön át, amíg elérik a hegylán-
cot és a szorost. Azon is át lehet könnyen kelni. A probléma csak
az, hogyan lehet utat törni a.dzsungelben a japánok hátában,
mihelyt a szoroson átjutottak Ha egy egész századot küld ki,
majdnem biztos, hogy csapdába esnek.
Cummings hátradőlt a székén, és töprengeni kezdett. Előbb
felderítőket kell kiküldeni. Túlságosan költséges és túlságosan
kockázatos is volna egy egész századot ezzel lekötni egy teljes
hétre, ha a dolog esetleg mégis megoldhatatlannak bizonyul. Oko-
sabb egy néhány emberből - egy vagy két rajból - álló felderítő
csoportot küldeni ki először. Ez utat törhet, földerítheti a japánok
hátában az ösvényeket, aztán, amerre ment, visszatérhet megint
a tengerpartra, és csónakba szállhat. Ha baj nélkül visszaérkezik,
utána már útnak indíthat egy egész századot, és megvalósíthatja
a tervet. Cummings néhány másodpercig mereven bámult a lám-
pa lángjába. Az elsőnek útnak indított felderítő csoportnak öt,
legfeljebb hat napra van szüksége, a csoport visszatérése után
útnak indíthatná a századot, és az három nap alatt elérhetné a
Botoi-öblöt. Mindent összevéve tehát - óvatos becsléssel - tíz
napot kell rászánnia a dologra, azazhogy tizenegyet, mert a fel-
438
derítőket csak holnap este indíthatja útnak. A frontális támadás
két nap múlva kezdődik, s mire elindíthatja a Botoi-öböl elleni
inváziót, kilenc nap fog eltelni. Egy kis szerencsével az elölről
támadó csapatok is benyomhatják itt-ott a Toyaku-vonalat, de
nem valószínű hogy a frontális támadás különösebb sikerrel fog
járni. Az időpont mindenesetre kedvező volna. Cigarettára gyúj-
tott. Az ötlet rendkívül csábító.
De kiket küldjön ki elsőnek? Azonnal a felderítő szakaszra
gondolt, aztán kutatni kezdett az emlékezetében, mit tud a szakasz
katonáiról. Ott voltak a gumicsónak-esetnél, de csak néhányan
maradtak közülük életben, s azóta aránylag nem sokat foglalkoz-
tatták őket. Azon az éjszakán azonban, amikor a japánok táma-
dást intéztek a folyón keresztül. a szakasz teljesítette a kötelessé-
gét, méghozzá igen derekasan. Meg aztán ott van az a Croft nevű
őrmester is, a szakasz parancsnoka, akiről Dalleson beszélt. És
ami mindennél fontosabb kicsi a létszámuk, mindnyájukat ki-
küldheti. Ha egy nagyobb szakaszt kellene két részre osztania,
azok. akiket elküldene. el lennének keseredve, hogy pechesek vol-
tak, mert éppen rájuk esett a választás
Egy kicsit megdöbbenve eszmélt rá, hogy Hearnt reggel éppen
a felderítőkhöz akarja beosztani. Nem valami különösen szeren-
csés ötlet olyan tisztet kiküldeni. aki szakaszának tagjait nem is
ismeri, viszont egy ilyen feladat végrehajtását mégse bízhatja egy
altisztre. És Hearn értelmes is, s megvannak a testi adottságai is
egy ilyen nagyobb arányú vállalkozáshoz Cummings e pillanat-
ban olyan tárgyilagosan mérlegelte Hearnt, mintha egy ló jó és
rossz tulajdonságait összegezte volna. Hearn meg tudná oldani
a feladatot, s valószínűleg van is készsége a vezetéshez.
Aztán bekövetkezett az érzelmi reakció. Az új terv nagyon sok
kockázattal jár. kicsit túlságosan sok minden függ tőle. Cummings
egy pillanatig már arra gondolt. hogy elveti. Igen ám, de a befek-
tetés elég csekély. Tíz-tizenöt emberről van szó, s ha rosszul sül
is el a dolog, nem veszett el semmi. Azonkívül a hadihajók támo-
gatásának ügye sem elveszett ügy még. Mihelyt a frontális táma-
dás kibontakozik, elrepülhet esetle a főhadiszállásra, hátha sike-
rü! mégis szereznie néhány rombolót
Visszament a priccshez és lefeküdt. Pizsamában volt, s hirtelen
hűvösnek érezte a levegőt a sátorban. Megborzongott. Várakozás-
439

teli, emelkedett hangulat fogta el. Meg kell próbálnia. Hearnt kell
kiküldenie.
Ha sikerül. . . Egy pillanatra megengedte magának, hogy el-
ábrándozzon rajta, milyen dicsőséget szerezhetne neki egy ilyen
győzelem. Eloltotta a lámpát, s a sötétségbe meredve pihent tovább
a priccsen. Valahol messze ágyúk dörögtek.
Tudta, hogy reggelig már nem alszik. Egyszer megint lüktetni
kezdett a sípcsontja, mire hangosan elnevette magát, s valósággal
megijedt, olyan furcsán hangzott a nevetés az üres, sötét sátorban.
Ez nem volt véletlen. A terv csirájában már régen megfogamzott
agya titkos rekeszeiben, s akkor pattant ki onnan, amikor éppen
szükség volt rá. Hearn irányában tanúsított magatartásának sok-
féle árnyalata most állt össze értelmes egésszé. Mindig meg lehet
találni az összefüggéseket, csak keresni kell.
- Ezt a felderítést mégis komolyan gondolom.
Vagy mégsem? Az ötlet egyszerre látszott ragyogónak és ugyan-
akkor kivihetetlennek, s ez a furcsa kuszaság, az ötlettel kapcso-
latos, egymásnak ellentmondó érzései annyira felizgatták és föl-
ingerelték hogy majdnem megint elnevette magát.
De csak ásított egyet. Ez az ötlet a földerítőkkel jó ómen. Túl
sokáig nem jutott eszébe semmi. most azonban biztos volt benne,
hogy a következő héten még sok hasonlóan okos ötlete támad.
Akármilyen kényszerzubbony gátolta a mozgását az utóbbi idő-
ben, most lerázza magáról. . . mint ahogy lerázta magáról Hearnt
is. Végeredményben kényszerhelyzetről van szó, s ilyenkor annak
megfelelően reagál az ember.

Időgé Q

CUMMINGSTABORNOK,
EGY TIPIKUS AMERIKAI

Első pillantásra éppen úgy festett, mint a többi tábornok - köze-

pesnél valamivel magasabb, jól táplált férfi volt, napbarnított
arca elég csinos, haja őszes =, mégis sok mindenben különbözött
tőlük. Ha mosolygott, majdnem olyan volt az arckifejezése, mint
akárhány pirospozsgás, öntelt, rideg amerikai szenátoré vagy

440

üzletemberé. de ez a határozott és mégis jópofás sugárzás sosem

sikerült egészen tökéletesre Volt valami üresség az arcában. . .
sikerült alakítás volt, meg nem is. Hecrrnnek mindig az volt a be-
nyomása, hogy a mosolygó arc teljesen érzéktelen.

Maga a város régi település volt Közép-Nyugatnak ezen a részén

- 1910-ben már több mint hetven éve fennállt -, de a nagy-
város nemrégen alakult ki. - Hajaj de mennyire hogy nem-
régen - mondják a helybéliek -, én még jól emlékszem azokra
az időkre, amikor csak egy postahivatalból, az iskolából a régi
presbiteriánus templomból meg a szállodából állott az egész.
Akkor még az öreg Ike Cummingsé vót ez a bót, még egy borbé-
lyunk is vót de nem sokáig, elköltözött máshová. Meg aztán-
sokatmondó kacsintás - vót még egy városi kurvánk is, az egész
megye igényeit kielégítetté.
Csak természetes. hogy Cyrus Cummings (az idősebbik Mc-
Cormickról kapta a nevét) nem pazarolta fölöslegesen az idejét,
ha bankügyekben New Yorkba utazott. - Én mondom - állítják
a helybeliek -, hogy még azt a gyárat is ók hozták ide. Cy Cum-
mings, ez a vérbeli senki kereskedő 96-ban nem barátságból tá-
mogatta lVIcKinleyt. Akkoriban még nem is volt igazi bankár, de
miután a választás előtt egy héttel bevasalta a farmereken a tarto=
zásaíkat, bezzeg hogy McKinleyt választottuk meg. Cy még dör-
zsöltebb fickó, mint az öreg Ike, pedig emlékszem rá, hogy amikor
még Ike-é vót ez a bót őrá se tüdőt senki himpókos lovat rásózni.
- Az ócska hordón üldögélő öreg beleköp kopott csipkés zsebken-
dőjébe. - Persze - vigyorog - egy szóval se állítom, hogy a
városban bárki is a kelleténél jobban rajongana Cyért, de hát
szent igaz, hogy a város. . . (újabb vigyor), már tudniillik ez
a mostani nagyváros sokkal adósa neki, hálával is meg ropogós
dollárokkal is.
A város a nagy amerikai plató közepén fekszik. Néhány ala-
csony domb meg sekély vízű csermely veszi körül, jelentéktelen
pörsenés csupán Közép-Nyugat hatalmas, széles arcán, a vasúti
töltés szélárnyékos oldalán alig akad néhány fa. Az utcák széle-
sek, s nyaranként a kilombosodott szilfák meg tölgyek valamivel
barátságosabbá teszik az Anna-korabeli stílusban épült, kopár
házakat, s furcsa árnyékokat vetnek az oromablakokra meg a

441

csonka tetőkre. A főutcán már csak néhány stukkó homlokzatú

épület áll, viszont rengeteg az üzlet, és szombat délutánonként
annyi a farmer, hogy már kezdik macskakövezni a kocsiutat, hogy
a lovak ne ragadjanak a sárba.
Noha Cy Cummings a leggazdagabb ember a városban, az ő
háza sem sokkal különbözik a többitől. A Cummingsok harminc
éve építették, s annak idején még teljesen magányosan állt a város
szélén, kora ősszel meg tavasszal derékig süppedt a sárba az em-
ber, ha meg akarta közelíteni De most már körülzárta a város,
és Cy Cummmgsnak nemigen van módja rá, hogy megnagyob-
bítsa, kicsinosítsa
Ami változás mégis történt a házon, azért csak a felesége hibáz-
tatható. Akik ismerik Cummingsékat, makacsul állítják, hogy az
asszony bűne. Beképzelt, műveltségével hivalkodó nőszemély, va-
lahonnan Keletről jött Cy talpraesett üzletember, viszont egy-
általán nem beképzelt, és az új kapu meg a befelé nyíló ablakok
állítólag franciásak. Az asszony mondta is valamelyik egyházi
összejövetelen. hogy "nuvell" vagy mi a neve ennek a stílusnak.
Cy Cummings kénytelen volt még az episzkopális egyházba is át-
térni az asszony miatt. és tetemes költségeket vállalni, hogy
templomot építhessenek
Furcsa egy család, mondják az emberek, mulatságos figurák.

A társalgóban arcképek lógnak a falon meg sötétbarna tájképek

cifra aranykeretben, nehéz függönyök az ablakokon. barna búto-
rok kandalló - ebben a társalgóban ül együtt a család
Azzal a Debs nevű fickóval megint bajom van, mondja Cy
Cummings. (Éles vonású arc, félig kopasz fej, ezüstkeretes szem-
üveg. )
Igazán, drágám? Az asszony hímzése fölé hajol, még egy
aranyszálat ölt az alátét közepén a szárnyas Cupido fenekébe.
(Csinos asszony, kicsit izgékony, hosszú ruhában jár, s a kor
divatja szerint elég dúskeblű.) Mi baj van már megint vele?
Eh, horkan föl Cy; elvből ki nem állhatja, ha az asszony bele-
szól a dolgaiba.
Föl kell kötni, mondja Ike Cummings, reszkető, öreges hangon.

442

A háborúban (a polgárháborúban) az ilyen alakokat egyszerűen

elkaptuk, lóra ültettük, rávertünk egyet a ló fenekére, aztán néz-
tük. hogy kapálózik a fickó a sarkával.
Cy kezében megzizzen az újság. Azért nem kell rögtön felkötni.
A kezére pillant, s fanyarul elmosolyodik. Edward lefeküdt már?
Az asszony fölpillant, gyorsan, idegesen felel. Azt hiszem. Min-
denesetre azt mondta. Ő is meg Matthew is azt mondta, hogy
lefekszik. ( Matthew Arnold Cummings a kisebbik fiú. )
Megnézem.
A fiúk hálószobájában Matthew csakugyan alszik, a hétéves
Edward azonban az egyik sarokban ül, és egy darab rongyot
varrogat.
Apja hozzálép, árnyéka a fiú arcára vetődik. Mit csinálsz,
fiam ?
A gyermek kővé dermedve pillant föl. Varrok. Mama meg-
engedte.
Add csak ide. És a rongy meg a cérna a papírkosárba repül.
Gyere csak föl, Lizbeth.
A fiú hallgatja, milyen dühösen veszekednek miatta, bár csak
halkan, suttogva, hogy föl ne ébredjen az öccse. Nem tűröm, hogy
úgy viselkedjen, mint valami nyavalyás lány, megtiltom, hogy
vacak könyvekkel meg mindenféle nőies firlefranccal tömd a fejét.
(A baseball-ütő meg a kesztyű a padláson porosodik.)
De hát én. . . én nem mondta, hogy ilyesmit csináljon.
Nem te engedted meg neki, hogy varrjon?
Kérlek, Cyrus, hagyd békén a gyereket. A pofontól kipirul az
arca. A fiú meg csak ül a padlón, s csöndesen potyognak az ölébe
a könnyei.
Te pedig mostantól fogva úgy viselkedsz, ahogy férfihöz illik.
Értetted ?
Csak amikor szülei elmentek, kezdenek kavarogni a fiú agyá-
ban a gondolatok. Anyja adta neki a cérnát, ő mondta, hogy var-
rogasson csak szép csendesen.

A templomban bŐfejeződik a prédikáció. Mindnyájan Krisztus és

a mi Urunk gyermekci vagyunk, az Ő könyörületességének esz-
443

közei, s azért élünk e földön, hogy az Ő irgalmasságából elhint-

hessük a testvériség és jócselekedet magvait.
Gyönyörű prédikáció volt, mondja az anya.
Íhüm.
Igaz, amit a pap prédikált?, kérdi Edward.
Persze, mondja Cyrus, de azért nem árt, ha egy kicsit csínján
értelmezed. Az élet nehéz, senkitől se kapsz ajándékba semmit.
Magadnak kell helytállnod magadért. Mindenki ellenséged, ha-
marosan te is rá fogsz jönni.
Akkor hát mégse mondott igazat, ugye, papa?
Azt egy szóval se mondtam. Neki is igaza van meg nekem
is, csak éppen más dolog a vallás, és megint más az üzlet. Rend-
ben van', nem olyan szent és nagy dolog, az üzleti életben máskép-
pen kell eljárni, de attól még igaz keresztyén lehet az ember.
Az anya megsimogatja a fiú vállát. Csodálatos prédikáció volt,
Edward.
A városban majdnem mindenki gyűlöl, folytatja Cyrus. Téged
is gyűlölnek Edward; nem árt, ha idejekorán megtanulod. Sem-
mit sem gyűlölnek úgy, mint ha valaki viszi valamire, és biztos,
hogy te is vinni fogod valamire. De attól. hogy nem szeretnek,
még nyugodtan nyalni fogják a talpadat.

Az anya meg a fia összecsom olják a vásznakat meg a festő-

állványt, és a hűvös tavaszi dé utánon elindulnak vissza a város-
ba. Egy kis kirándulást tettek, készítettek néhány vázlatot a sík-
ságból kiemelkedő kis dombokról.
Jól érezted magad Eddie drágám? Az asszony hangja mostaná-
ban olyan lágyan búg, olyan különös melegség.van benne, ha
kettesben vannak.
Nagyon jól, mama.
Amikor még kislány voltam mindig arról ábrándoztam, hogy
lesz egyszer egy kisfiam, akivel majd kirándulok festegetni, pon-
tosan így, ahogy most mi csináltuk. No menjünk, útközben majd
megtanítalak egy vidám kis dalocskára.
Milyen Boston?, kérdi Edward.
Ő, nagyon nagy város, piszkos, hideg, s mindenki mindig
puccos.

444

Mint papa?
Az asszony kétkedve elmosolyodik. Igen, mint papa. De ne
meséld el neki, mit csináltunk ma délután. . .
Miért? Valami rosszat csináltunk?
Dehogyis. De most már siessünk haza, és ne szólj papának
egy szót se a dologról, maradjon a kettőnk titka.
Edward hirtelen meggyűlöli anyját, hallgatagon, morcosan bak-
tat az oldalán vissza a városba. Este mindent elmesél az apjának,
s kéjes borzongással hallgatja, amikor utána kitör a veszekedés.
Igenis állítom, a te hibád, hogy a fiú ilyen, mindent megen-
gedsz neki, csak rosszra neveled képtelen vagy beletörődni, hogy
el kellett jönnöd Bostonból. mi? Mi itt nem vagyunk elég elő-
kelőek a szemedben.
De kérlek, Cyrus.
Csak azért is katonaiskolába fogom adni. Már épp elég idős
hozzá, hogy megálljon a maga lábán, egy kilencéves fiúnak már
ideje úgy viselkedni, ahogy férfihöz illik:
Ike Cummings helyeslően bólogat. Az kell neki, katonaiskola.
Úgyis szívesen hallgatja. ha a háborúról mesélek.
Az egész mögött jórészt az a beszélgetés rejlik, amelyet Cyrus
a városi orvossal folytatott. A mesébe illő szakáll, a szúrós, ravasz
szemek meg ahogy rákacsintott, ahogy rögtön megértésre talált
nála. Hát bizony, Mr Gummings, erre aligha tudok orvosságot,
meghaladja a képességeimet. Ha egy kicsit idősebb volna, azt
mondanám, vigye el a fiát Sallyhoz, az majd egy kis életet öntene
belé.

Az elsó istenhozzád, tízéves korában, az utazás, a búcsú a város-

széli, mocskos utcáktól szegényes családi házaktól, apja bankjá-
nak szagától, a kötélen száradó fehérneműktől.
Isten áldjon fiam, aztán viselkedj tisztességesen, hallod?
Edward érzéketlenül vette tudomásul apja elhatározását, most
mégis alig észrevehetően megborzong, amikor apja megveregeti
a vállát.
Isten veled mama. Az asszony sír, s a fiú egy kis megvetést
rez iránta, jóformán nem is sajnálja.
Isten veletek, azzal már megy is, belepottyan a kolostori életbe,

44:i

belevész az iskola egyhangú mindennapjaiba, a gombfényesítésbe

és az ágyvetésbe.
Kezd megváltozni. Előzőleg sem barátkozutt más fiúkkal, de
most inkább rideg, mint félénk A vízfestékek, A kis lord, az
Ivanhoe, a Twist Oliuér elvesztik lelentőségüket; már nem hiány-
zanak. Az elkövetkező években neki vannak a legjobb jegyei az
osztályban, sportolni kezd, harmadik lesz a teniszbajnokságon.
Akárcsak az apját, beesülik, de nem szeretik.
Érik persze kudarcok is. A szombat reggeli szemlénél merev
vigyázzban áll a priccse mellett, összecsapja a sarkát, amikor az
igazgató-ezredes a tiszt-tanárok kíséretében elhalad előtte, s me-
rev vÍgyázzban várja a kadettek parancsnokát, egy nagydarab,
fekete hajú fiatalembert.
Cummings, szólítja meg az iskolaelső.
Parancs !
A derékszíjadon rozsdásak a karikák.
Igenis. Merev vigyázzban néz az iskolaelső után, s valami szo-
rongással vegyes izgalom fogja el, hogy sikerült magára vonnia
a figyelmet. Különben homályban marad, nem vesz részt az inté-
zeti fiúk sajátos megnyilvánulásaiban, szinte tüntetően kerüli
azokat.
Kilencévi rideg kaszárnyaélet, közös hálótermekben való alvás,
drukk az egyenruha meg a felszerelés miatt, erőltetett menetelé-
sek, értelmetlen akációk. Minden nyáron hat hetet tölt a szülei-
nél, furcsának találja őket, s öccsétől is egyre jobban elidegene-
dik. Mrs. Cyrus Cummings az idegeire megy állandó nosztalgiá-
jával.
Emlékszel még, Eddie, amikor kirándultunk a dombra, és festet-
tünk ?
Igen anyám.

Iskolaelsőként végez.
Otthon meglehetós feltűnést kelt egyenruhájával. Mindenki
tudja, hogy West Pointba fog kerülni, bemutatják egy csomó lány-
nak, udvariasan, de közömbösen bánik velük. Jóképű fiatalember,
nem túlságosan magas, de jó alakú, arca értelmes, mindig fegyel-
mezett.

446

Cyrus tárgyalásba kezd vele. IVos, fiam, van kedved West

Pointba menni ?
Igen, apám, azt hiszem.
Hm. Jól érezted magad a katonaiskolában?
Igyekezrem a tőlem telhető legjobb eredményt elérni, apám.
Cyrus helyeslően bólint Tetszik neki West Point. Már rég úgy
döntött, hugy a bankot a kisebbik fiú. Matthew Arnoid vezeti
majd tovább s okosbb, ha ez az idegenné vált, merev, egyen-
ruhás fiú elkerüő a háztól. Jó ötlet volt. hogy katonaiskolába
küldtünk, mondja.
Miért. . . Nem gondol semmire, mégis heves borzongás tut vé-
gig a hátgerincén Mindig nedves lesz a tenyere, ha aplával beszél.
Miért. . . Igen, apám. (Valahugy tisztában van vele, hogy Cyrus
ezt akarja hallani.) Igen, apám. Remélem, West Pointban is
viszem valamire, apám.
Persze hogy viszed. különben nem is volnál az én fiam. (Szí-
vélyes üzleti mosolyt erőltet az arcára, s hátba veregeti a fiút. )
Megint. . . Igen, apám. És magába zárkózik. Így reagál min-
denre.

A lánnyal, akit később feleségül vett. a West Pointban töltött má-

sodik esztendő után, nyáron ismerkedik meg Két éve nem járt
már otthon, mert a vakációk túl rövidek voltak ahhoz, hogy érde-
mes lett volna hazautaznia, s egyébként sem hiányzott neki szülő-
városa. Most, amikor a szünidő megkezdődik, Bostonba utazik,
meglátogatja anyja rokonait.
E1 van bűvölve a várostól; rokonainak modora valóságos fel-
üdülés számára szülővárosa lakóinak tolakodó, kíváncsi viselkedé-
se után.
Kezdetben nagyon udvarias, nagyon hallgatag, tudja, hogy
addig nem szabad sokat beszélnie, amíg meg nem tanulja, milyen
hibákat nem illik elkövetni. De így is nagyon ízgalmas a város.
Végigsétál a Beacon Hill utcáin, gyorsan fölkapaszkodik á kes-
keny ösvényen a Kormányzósági Palota felé, mozdulatlanul áll
előtte egy darabig. s nézi, hogyan játszadoznak a napsugarak a
mintegy félmérföldnyire alatta hömpölygő Charles vizén. Meg-
csodálja az ajtókon a tompa fényű, fekete meg rézkopogtatókat;

447

külön-külön megbámul minden egyes keskeny kis kaput, s sap-

kájához emeli a kezél a fekete ruhás, öreg hölgyek előtt, akik nyá-
jasan s kicsit bizalmatlanul mosolyognak a kadett-egyenruhás
fiatalemberre.
Ez aztán igen!
Nagyon tetszik nekem Boston, mondja néhány hét múlva Mar-
garetnek, az unokahúgának. Igen bizalmas viszonyba kerültek
egymással.
Igazán?. mondja a lány. Pedig egy kicsit megkopott már. Apám
szerint egyre kevesebb az olyan hely, ahová el lehetne járni.
(A lány arca bájosan keskeny, kellemesen hűvös. Orra egy kicsit
hosszú. de turesi.)
Ó, persze, az írek miatt, morogja megvetően Edward, s egy
kicsőt kényelmetlen érzés fogja el, mert tudja, milyen banális
dolgot mondott.
Andrew bácsi mindig amiatt panaszkodik, hogy egészen ma-
gukhoz cagadták a kormányt. Csak nemrég hallottam, hogy azt
mondta, majdnem ott tartunlc már, mint Franciaország; tudod,
ő járt ott. Már csak állami szolgálatban (a külügynél) vagy a ka-
tonaságnál lehet karriert csinálni, de ott is akadnak megbízhatat-
lan elemek. (Rájön, hogy baklövést követett el, s gyorsan hozzá-
teszi: ) Téged nagyon szeret.
Igazán örülök.
Tudod, olyan érdekes, folytatja Margaret, Andrew bácsi néhány
évvel ezelőtt még ki nem állhatta a katonaságot. Elárulok aeked
egy titkot. ( Elneveti magát, s belekarol Edwardba. ) Mindig több-
re becsülte a tengerészeket. Azt szokta mondogatni, hogy a tenge-
részek sokkal jobb modorúak.
Ó! (Edward egy pillanatra nagyon szerencsétlennek érzi ma-
gát. Most egyszerre úgyszólván az ajtó másik oldaláról ítéli meg
udvariasságukat, a szíves rokoni fogadtatást. Megpróbálja fölidéz-
ni emlékezetében minden szavukat. s ebből az új szemszögből
vizsgálni meg őket. )
De ez nem jelent sesnmit, mondja Margaret. Mindnyájan na-
gyon alakoskodók vagyunk. Borzasztó dolog ilyet mondani, de hát
nem árt ha tudod: mi csak azokat togadjuk be, akik a családunk-
hoz tartoznak. Magam is nagyon meghökkentem, amikor cájöt-
tem

448

No, akkor én rendben vagyok, veti oda könnyedén Edward.

Ó, nem, dehogyis. (A lány nevetni kezd, s a fiú egy kis tétová-
zás után vele nevet.) Te csak egy nyugatról jött másodunoka-
testvérünk vagy. Ez kevés. (Keskeny arca egy pillanatra földe-
rül.) De komolyan, mostanáig csak tengerésztisztek jártak hoz-
zánk. Tom Hopkinson meg Thateher Lloyd, azt hiszem, találkoz-
tál már velük Dennisnél, mind a ketten tengerésztisztek, s Andrew
bácsi jól ismeri az apjukat. De téged azért szeret: Azt hiszem,
valamikor bele volt esve az anyádba.
Hát akkor mindjárt más a helyzet. (Megint nevetnek, leülnek
egy padra, és kavicsokat dobáfnak a Gharles vizébe.)
Nagyon vígkedélyű lány vagy te, Margaret.
Ó én is csak alakoskodom. Ha régebben ismernél, biztos azt
mondanád, hogy nagyon is rosszkedvű vagyok.
Fogadjunk, hogy nem mondanám.
Hát tadd meg. hogy két évvel ezelőtt, amikor Minot meg én
nem nyertünk meg egy csónakversenyt, sírtam. A szó szoros
értelmében bőgtem. Nagy butaság volt. De hát apám arra számí-
tott, hogy nyerni fogunk, és borzasztóan féltem, hogy mit fog
mondani. Itt nem lehet sehova se járni. semmit se csinálni, mert
mindig találnak rá valamilyen okot. amiért nem ajánlatos. (Egy
pillanatig szinte keserűen cseng a hangja.) Te más vagy, mint mi,
komoly vagy és megfontolt. (Megint vidámabban cseng a hang-
ja.) Apám azt mondta, hogy te vagy a második az osztályodban.
Az ilyesmi nem vall jó modorra.
Jobb volna, ha harmadik lennék?
A te esetedben nem lényees. Belőled úgyis tábornok lesz.
Nem hiszem. (Edward hangja az utóbbi hetekben alkalmazko-
dott a bostoni tónushoz, kicsit affektáltabb és tempósabb lett.
Nem is tudná szavakban kifejezni, milyen izgalommal, sőt feszült-
séggel tölti el Boston. Itt mindenki olyan tökéletes.)
Csak ugratni akarsz, mondja. (Későn eszmél rá, milyen ildom-
talan közép-nyugati kifejezést hasrnált, s egy pillanatra elveszíti
lelki egyensúlyát. )
Dehogyis. Meg vagyok győződve róla, hogy nagy ember lesz
belőled.
Tetszel nekem, Margaret.
Hogyne tetszenék, ha már ilyen szépen megdicsértelek. (Megínt

449

kuncog egyet, s huncutkodva hozzáteszi:) Talán akarom is, hogy

szeress.

Nyár végén, amikor elhagyja Bostont, a lány megöleli, és a fülébe

súgja: Bárcsak jegyesek volnánk már, hogy megesókolhass
Én is szeretném. De ez az első eset, hogy úgy gondol a lányra,
mint a feleségére, akit majd szeretnie kell, kicsőt meghökken, kicsit
üresnek érzi magát. De mikor West Point felé utazik a vonaton,
a leány egyénisége már nem nyugtalanítja, már csak úgy gondol
rá, mint a család és az egyre távolodó Boston vonzó gyújtópontjá-
ra. Eddig ismeretlen. megnyugtató összhangot érez osztálytársai
és önmaga közt, amikor a szerelméról beszél nekik. Fontos, hogy
legyen valakije az embernek, állapítja meg magában.

Mindig tanul valami újat. Már rájött, hogy egyszerre több szinten
kell gondolkodnia. Az egyik szint az, amelyet valóságnak tart:
a világ tényleges állapota, amellyel meg kell ismerkednie: zztán
van egy "mélyréteg", ahogy nevezni szokta, amikor valahol a fel-
hőkben lebeg, és nem akarja tudni, hogy mi van alatta; s végül
van egy nagyon fontos harmadik szint. amelyen cselekedeteit és
szavait a vele együtt élő és dolgozó emberekre gyakorolt hatásuk
szempontjából kell megfontolnia.
Az utóbbira szinte drámai körülmények közt jön rá egy "had-
történet és taktika"-órán. (Barnára mázolt terem, elöl fekete tábla
a falon, a padokban a régi sablon szerint ülnek a kadétok, a sakk-
tábla négyzeteire emlékeztető, szimmetrikus elrendezésben.)
Tanár úr (engedélyt kap a szólásra), igaz-e, amit mondani
szoktak. hogy Lee nagyobb hadvezér volt, mint Grandt? Tudom
hogy a taktikáukat nem lehet egy napon említeni, de Grandt
értett a stratégiához is. Mi haszna az egész taktikának, tanár
úr. ha a. . . ha a katonák nincsenek jól kiképezve, és a hadi-
anyag nem elég? Vajon a taktíka nem csupán egy része a nagy
eLésznek? S ilyen szempontból nézve nem Grandt volt-e na-
gyohb, h:szen ő igyekezett számításba venni azt is, ami közvetle-
nül nem kézze?fogható? Lehet, hogy nem értett úgy a csinn-
450

bummhoz, taktikában viszont volt fantáziája, amivel pótolni

tudta a hiányosságait. (Az osztály röhög.)
Háromszoros hibát követett el. Ellentmondott önmagának, re-
belliskedett és viccelt.
Cummings, legközelebb fogalmazza meg pontosabban a véle-
ményét.
Igenis, tanár úr.
Mellékesen nincs is igaza. Majd hamarosan rá fognak jönni
mindnyájan, hogy a tapasztalat minden elméletnél többet ér. Le-
hetetlenség a stratégiának mindent előre számításba vennie; áz
efféle dolgok úgyis mindig kiegyenlítk egymást, ahogy például
Riehmondnál történt, vagy most, az európai lövészárok-háború-
ban történik. Mindig a taktika a döntő. ( Föl is írja a táblára. )
És még valamit, Cummíngs. . .
Parancs, tanár úr!
Ha abban a szerencsében részesülne, hogy húszéves korában
zászlóaljparanesnok lehetne, sokkal okosabban tenné, ha inkább
egyetlen szakasz stratégiai problémáival foglalkozna (szarkazmu-
sa fojtott nevetést vált ki az osztályból), mint egy egész hadsere-
gével. (Az osztály látja a tanár tekintetében a jóváhagyást,
harsogó röhejbe tör ki, s a röhög Cummingsnak szinte a húsá-
ba vág. )
Utána hetekig egyebet se hall. Hé, Cummings, hány órára van
szükséged, hogy elfoglald Richmondot?
Úgy hallom, Ed, téged küldenek át katonai tanácsadónak
a franciákhoz. A te különleges koncepeiód segítségével fogják
áttörni a Hindenburg-vonalat.
Sokat tanul az esetből, többek közt rájön arra, hogy nem sze-
retik, és nem is fogják szeretni. Nem szabad tehát baklövést
elkövetnie, s nevetségessé tennie magát a banda előtt. Várnia
kell. De sértve érzi magát, és nem bírja megállni, hogy Marga-
retnek meg ne írja az esetet. Sérelmét megvetéssel kompenzálja:
van egy másik világ is, ahol nem ilyen modoruk van az emberek-
nek. s erről a világról osztálytársainak sejtelme sincs.
Mikor tisztté avatják, A Tarack-ban az ő beszámolója alá oda-
nyomtatják, hogy "A stratéga". de hogy enyhítsék egy kicsit
a dolog élét, mivel az ilyesmi nem illik az évkönyvek szentimen-
451

tális hangjához, kicsit kétértelműen hozzáteszik: "Ki mint vet,

úgy arat.
Rövid szabadságát Margaret társaságában tölti el, bejelentik,
hogy eljegyezték egymást, aztán hamarosan átszállítják az euró-
pai hadszíntérre.
A főhadiszállás hadműveleti csoportjában dolgozik egy kastély
épen maradt szárnyában, s kiigényel magának egy fehérre me-
szelt szobát, amelyben előzőleg egy cselédlány lakott, de azt
persze nem tudja. A háború kellemesen befolyásolja különben
halálosan unalmas; egyhangú munkáját: az úrlapok kitöltését,
a csapatmozdulatok felvázolását. Az ágyúdörgés jelentőséget ad
annak, amit csinál, a gránátszaggatta, csupasz föld fontosságot
kölcsönöz a számításainak.
Aztán elkövetkezik az este, amikor az egész háború értelme
megvilágosodik előtte, s lelki egyensúlya helyreáll.
Ezredesével, egy sofőrrel - ez közelgény - és két másik
tiszttel szemlére megy az arevonalra. Olyan az egész, mint egy
piknik, előre becsomaolt szendvicsekkel és egy termosz forró
kávéval. Magukkal viszik élelmiszeradagjukat is, bár valószínű-
nek tartják, hogy nem lesz alkalmuk elfogyasztani. Kifurikáznak
a frontra, a mellékutakon lassan haladnak, az autó nagyokat
zökken, a kátyúkban és a gránáttölsérekben nehezen vergődnek
keresztül a sártengeren. Egy óra hosszat hajtanak a hatalmas,
sivár pusztasággá változott síkságon a sárgásszürke délutáni
égboltot csak az ágyútűz és a rakéták félelmetes, alattomos fénye
világítja meg, mint a száraz villám fülledt, nyári estéken. Egymér-
földnyire a lövészárkoktól alacsonyabb dombsorhoz érkeznek,
majdnem az egész horizonton végígvonul. Kiszállnak a kocsiból,
és lassan végígmennek egy összekötő árkon, amelynek fenekén
a reggelí esőtől vagy húsz centi magasan áll a víz. Ahogy köze-
lednek a lövészárokhoz, az összekötő árok egyre cikcakkosabb
és mélyebb lesz. Cummings száz méterenként fölkap3szkodik a
mellvédre, és óvatosan kíles a homályos senki földjére.
A hátsó lövészárkokba érkezve megállnak, és behúzódnak egy
betonfedezékbe Tisztelettel hallgatják a beszélgetést, amelyet
ezredesük folytat a frontszakasz paxanesnokával. Az is a tervezett
támadás miatt jött ide. Sötétedés előtt egy órával a tüzérség záró-
tüzet nyit, amely egyre közelebb és közelebb kúszik az ellenséges

4:i2

lövészárkokhoz, s végül tizenöt perces, megszakítás nélküli grá-

nátesőt zúdít rájuk. A német tüzérség viszonózza a tüzet, s szinte
percenként csap le megfigyelőállásuk közelében egy eltévedt grá-
nát. Működésbe lépnek a lövészárokban elhelyezett aknavetők
is, egyre nagyobb lesz a lárma, s végül már ordítani kénytele-
nek, hogy megérsék egy-mást
Megkezdődött! Támadunk!, üvölti valaki.
Cummings szeméhez emeli a látcsövet, s kinéz a betonia:ban
lévő résen. A félhomályban a sárral borított katonák úgy feste-
ek, mintha ezüstös árnyékok volnának egy homályos, ezüst sík-
ságon. Megint elkezdett esni, a katonák félig lépésben, félig sza-
ladva tántorognak előre, arcra buknak, visszatámolyogn3k vagy
hason csúsznak az ólomszlnű sárban. A német vona'ak is megele-
venednek, és dühösen viszonozzák a tüzet. A fényesség és a láx-
ma olyan erős, hogy teljesen belekábul, s az egészet szinte már
csak kulisszának érzi a síkságon előrenyomuló gyalogság körül.
A katonák nagyon lassan mozognak, meggörnyedve, mintha
szél ellen kellene előre küzdeniök magukt. Cummings csodálko-
zik a támadás lassúságán, a letargián, amellyel a katonák előre-
nyomulnak, és élesnek. Az egész tervszerűtlennek látszik, mintha
nem volna a katonákban semmi akaraterő. Minden irányban
szétszoródnak, mint a tó színén a falevefek, ha követ dobunk a
vízbe, és összességükben mégis előrehaladnak. Végeredményben
a hangyák is mind egy irányba szoktak tartani.
A látesövön keresztül figyelni kezdi az egyik katonát: előre-
szalad, lehasal a sárba. aztán Eöláll, és továbbszalad. Mintha egy
emeleti ablakból nézne egy embertömeget, vagy egy állatkereske-
dés kirakata előtt próbálna kiválasztani egy csomó nyüzsgő
kölyökkutya közül egyet. Van valami furcsa s kicsit valószínűt-
len abban, hogy minden egyes csapat végeredményben egyének-
ből áll.
A katona elesik, rángatózni kezd a sárban, mire Cummings
egy másikra irányítja látesövét.
A német lövészárkoknál vannak!, üvölti valaki.
Cummings gyorsan fölnéz, látja, hogy néhány katona átugxik
az ellenséges lövészárkok peremén, úgy tartva maga elé szuro-
nyát, mint a rúdugró a rudat, mikor a léc felé közeledik. Látszólag
nagyon kényelmesen mozognak, s olyan kevesen követik őket,

453

hogy Cummings megzavarodik. Hol vannak a többiek akarja

éppen kérdezni, amikor a fruntszakasz parancsnoka elkezd kiabál-
ni. Elfoglalták! Remek fickók! Elfoglalták! Már fogja is a telefon
kagylóját, és sietve parancsokat üvölt bele.
A német tüzérség most már az imént elfoglalt lövészárkokat
kezdi lőni, és a hnmályban újabb oszlopok nyomulnak lassan
előre az elcsöndesedett mezőn keresztül, megkerülik az elesette-
ket, és egymás után beugrálnak a német lövészárkokba. Már
majdnem teljesen besötétedett, csak keleten rózsaszínű az égbolt,
ott egy ház ég. Cummings már nem lát semmit a távcsövön
keresztül, le is teszi, és némán, csodálkozva mered a csatatérre.
Furcsa, szinte ősvilági benyomást kelt, a hold felszínét képzelte
mindig ilyennek. A kráterekben csillog a víz, s gyöngyöző pata-
kokban folyik le az elesett katonák testén.
No, mit szól hozzá?, böki oldalba az ezredese.
Ó, ez. . . De nem tud szavakat találni. Túlságosan szörnyű,
túlságosan megrázó élmény volt. Megelevenedtek lelki szemei
előtt a tankönyvek hosszú, száraz csataleírásai, s most mind ott
kavarognak az agyában. Csak arra az emberre tud gondolni, aki
parancsot adott a támadásra, és megpróbálja elképzelni azt a ti-
tokzatos lényt. Micsoda. . . bátorság. Micsoda felelősség. (Mivel
kifejezőbb szavak nincsenek a szóárában, a katonai szakkifeje-
zéseket használja. )
Itt ez a sok katona s fölöttük valaki, aki parancsot adhat ne-
kik, s ezáltal talán örökre megváItoztatja életük egész menetét.
A sötétben üres tekintettel mered a csatatérre, iszonyú erővel
bűvölte el a látomás, amelyhez hasonlót még csak el sem tudott
képzelni.
Mire lehet képes egyetlen ember!
Ilyesmit irányítani! S szinte a torkát fojtogatja a soha nem
tapasztalt érzés, a mohó, őrjöngó, ujjongó, mindent fölülmúló,
határtalan hatalomvágy.

Mint ideiglenes százados tér vissza, egy és ugyanazon parancs-

ban léptetik elő és fokozzák le: főhadnagy lesz, állandó minőség-
ben. Noha a leány szülei kicsit ellenzik, házasságot köt Marga-
4: Í4

rettel rövid ideig tartó mézeshetek után letelepszenek egy hely-

órségben, egyik kellemesen Eelszínes összejövetelről a másikra
sodródnak, s szombat esténként eljárnak a tiszti klub táncmulat-
ságaira.
Egy ideig fantasztikusan szeretkeznek:
Cummings minden alka!omrnal kénytelen újra leigázni, magá-
ba szívni, széttépni erőszakkal magáéá tenni az asszonyt.
Az első hónapokban ezt a furcsa jelenséget maguk sem veszik
észre - mindketten egyformán tapasztalatlanok, egyformán ide-
genek és szokatlanok egymás számára -, de végül is kénytelenek
ráeszmélni. Fél évig, sőt majdnem egy esztendeig vadul, őrjöng-
ve, s olyan intenzíven szeretkeznek, hogy Cummings néha a vé-
gén a kimerültségtól és a kudarctól zokogva hever az asszony
keblén.
Szeress, az enyém vagy, muszáj szeretned!
Igen. . . igen. . .
Széttéplek, fölfallak, ó, egészen a magamévá teszlek, egészen
n magámévá teszlek; te ringyó.
Maga is meglepődik rajta, milyen közönséges szavak tolulnak
az ajkára:
Margaretnek egy ideig tetszik a dolog, izgatja; azt hiszi, ilyen
a szenvedélyes szerelem, kivírul és kigömbölyödik - de csak
egy ideig. Egy esztendő után már a maga kendőzetlen meztelen-
ségében tisztán látja hogy a férfi magányos, hogy tulajdonkép-
pen csak önmagával küzd, amikor vele szeretkezik. S lassan elher-
vad benne valami. Búcsút mondott minden tekintélynek és hata-
lomványnak, amit családja, Boston utcái s a fölöttük lebegő tör-
ténelem jelentettek búcsút mondott csak azért, hogy egy még
iszonyatosabb hatalomvágy, még mohóbb követelés rabjává le-
gyen.
Persze minderről szó sem esik köztük, elviselhetetlen volna
beszélni róla, de házaséletük megváltozik, átalakul valamiféle
felületes színlelt pajtáskodássá, amely mögött iszonyú szakadék
tátong. Ritkán szeretkeznek, s ezekben a ritka esetekben is gyöt-
rémesen elszigeteltek maradnak egymástól. Cummings visszahú-
zódik az asszonytól, sebeit nyalogatja, zavartan kering a bűvös
körben, amelyet képtelen áttörni A társasági élet egyre nagyobb
szerepet kap é?etükben.

45i

Az asszony a háztartással buzgólkodik, s pontos listát vezet

róla, kit mikor kell meghívni, s mikor hova kell látogatóba men-
niök. Havonként egyszer ők rendeznek vendégséget, s a meghí-
vottak névsorának összeállítása legalább két órájukba kerül.
Egyszer egy álló hétig vitatkoznak rajta, meghívhatják-e vajon
magukhoz a tábornokot, s mindketten a legszőrszálhasogatóbb
érvekkel hozakodnak elő. Végül is arra a megállapodásra jutnak,
hogy illetlenség volna, s még ha eljönne is a tábornok, nyilván
sértve érezné magát a meghívás miatt. Néhány nap múlva azon-
ban Cummings százados ismét küszködni kezd a problémával,
s egy hajnalban azzal éhred, hogy egy ilyen lehetőséget nem sza-
bad elszalasztania.
Nagyon gondosan készítik el a haditervet. Kiszemelik az egyik
olyan szombatot, amikor a tábornoknak nincs semmilyen hivata-
los elfoglaltsága, és a jelek szerint nem is lesz. Margaret ügyesen
kiszedi a tábornok legényéből, hogy milyen ételeket szeret a gaz-
dája; a helyőrség egyik táncestélyén húsz percig beszélget a tá-
bornok feleségével, s kiderül, hogy a tábornok ismeri Margaret
apját.
Kiküldik a meghívókat, és a tábornok elfogadja a meghívást.
Egész héten izgatottan készülódnek a nagy eseményre s a társa-
ság hangulata feszült. A tábornok belép azonnal a tálaló elé áll,
s jó étvággyal nekiesik a füstölt pulykának meg a garnélának,
amit az asszony egyenesen Bostonból hozatott.
Végül is nem vallanak kudarcot, a tábornok kicsit fátyolos
tekintettel Cumminsra mosolyog, a nyolcadik pohár whisky
után egyenesen el van ragadtatva a hivalkodó, kárpitozott szoba-
bútortól (közönséges juharfára számított) s a garnélaszósz kelle-
mesen csípős ízétől, amely jólesően csiklandozza italtól zsibbadt
ínyét. Mikor elbúcsúzik, vállon veregeti Cummingsot, megcsíp-
kedi Margaret arcát. A feszültség egyszerre elmúlik, az alacso-
nyabb rangú tisztek meg a feleségeik énekelni kezdenek. De
a vendéglátók túlságosan kimerültek, s az estély korán befeje-
ződik.
Mikor a vendégek távozása után kölcsönösen gratulálnak egy-
másnak, Cummings elégedett.

De Margaret elrontja a dolgot; mostanában igen hajlamos rá,

hogy elrontsa a dolgokat. őszintén szólva, Edward, fogalmam

456

sincs róla, mi értelme vo:; ennek az egésznek. Úgyse léphetsz

elő gyorsabban mint ahogy lehet, s a vén szar (már rákapott
az ilyen enyhébb durvaságokra) rég a koporsóban lesz, mire el-
jön az ideje, hogy tábornokká léptessenek elő.
Minél hamarabb kezd megóecsülést szerezni magának az em-
ber, annál jobb, vágja rá gyorsan Cummings. A lehető legna-
gyobb ügybuzgalommal igyekszik alkalmazkodni az előírt szoká-
sokhoz, de ki nem állhatja, ha faggatják.
Ugyan ne beszélj hülyeségeket. Őszintén szólva, azt hiszem,
ostobaság volt meghívnunk. Nélküle sokkal jobban szórakoztunk
volna.
Szórakozás! (Cummingsot érzékeny pontján érinti a dolog,
s egészen elgyöngül a méregtől.) Fontosabb dolgok ds vannak
a világon, mnt a szórakozás S az az érzése, mintha bevágott
volna maga mögött egy ajtót.
Félek, hogy kezdesz unalmas lenni.
Hallgass! Edward majdnemhogy kiabál, s az asszony - látva,
len: dühöe a férje = el is hallgat. Így van ez már köztük.
t t bebizonyosodott.
igazán nem értem, mi ütött 6eléd, dünnyögi a férfi.

Akadnak egyéb izgalmak is, amelyeket más természetű okok idéz-

nek elő. Egy ideig eljár a tiszti klub ivászataira, pókerezik,
s megenged magának néhány kis félrelépést. De a dolognak min-
dig az lesz a vége, mint Margaret esetében: megaláztatás. A kö-
vetkező egy-két esztendőben magába zárkózik, s teljesen szolgá-
lati kötelességeinek szenteli magát.
Ebben tehetségesnek bizonyul. Minden problémát a gyökeréig
igyekszik tisztázni, éjszakákon át töpreng az ágyban, hogyan
lehet a legmegfelelőbben bánni az egyes katonákkal, hogyan
gyakorolhatja leghatásosabban parancsnoki jogkörét. Napközben
majd minden idejét századával tölti, ellenőrzi a munkabeosztást,
s állandóan szemléket tart. Az egész helyőrségben mindig az
ő századai a legstrammabbak. s magától értetődik, hogy a hoz-
zájuk tartozó utcasorok a legtisLtábbak, leggondozottabbak.
Szombat reggelenként minden szakasz egyik rajának gyomot
kell irtania a barakkok körül.

Személyesen próbál ki minden olyan tisztítószert, amivel rezet

lehet fényesíteni, kiválasztja a legjobbat, aztán parancsba adja,
hogy a katonák csak azt a márkát használhatják.
A naponként tartott latrina-ellenőrzéseken mindig egy lépéssel
katonái előtt megy; egy reggel négykézlábra ereszkedik, fölemeli
a levezetócsatorna fedelét, és lehordja a szakaszt, mert a lefolyó-
cső mocskos.
A szemlékre mindig magával visz egy tűt, s még a repedése-
ket is ellenőrzi a falépcsőn, nincs-e por bennük.
A helyőrség nyári sportünnepélyein mindig az ő századának a
csapatai győznek. Már február elsejétől edzéseket tart velük.
A legénységi étkezdét minden étkezés után forró vízzel sikál-
tatja föl.
Állandóan századán van a szeme. Egy nagy szombati szemle
alkalmával, amelyre egy tábornokot is várnak, utasítást ad a
törzsőrmesternek, hogy a katonák kenjék be cipőkrémmel a prics-
csek lábához kitett extrabakancsok ta:pát is
Képes rá, hogy a gyakorlótéren saját kezűleg szétszedjen egy
puskát, és megvizsgálja, nincs-e pisznk az ütőszeg mögött.
Századában állandó vicctéma, hogy az "öre" nyilván előbb-
utóbb el fogja rendelni. hogy emberei vessék le a bakancsukat,
mielőtt belépnek a barakkokba.
A törzstisztek egyöntetű véleménye viszont az, hogy az egész
helyórségben Cummings százados a legkiválóbb fiatal tiszt.

Mikor Margaret egyszer meglátogatja családját Bostonban, valla-

tóra fogják
Még mindig nem gondoltok rá, hogy gyereketek legyen?
Nem, én legalábbis semmi esetre sem, nevet az asszony. Még
a gondolatától is irtózom. Edward valószínűleg a gyerekkel súrol-
tatná ki a bölcsőjét.
Nem gondolod, hogy hét év már elég nagy idő?
Persze, hogy az. De hát a csuda tudja.
Nem jó túl sokáig várni vele.
Margaret sóhajt egyet. Mulatságosak az emberek, igazán mu-
latságosak. Az ember kialakít magának róluk bizonyos elképze-
lést, aztán kiderül, hogy egészen mások.

458

Nagynénje lebiggyeszti keskeny ajkát. Nekem mindig az volt

a véleményem, Margaret, hogy jobban tetted volna, ha olyan
emberhez mész feleségül, akit ismerünk.
Eh, ez csak olyan buta, ósdí felfc.,gás. Edwardból egyszer még
híres hadvezél lesz. Csak az kell, hogy háború legyen, és úgy
fogom érezni magam, mint Josephine.
(Sanda pillantás.) Fólösleges nyelvelned, Margaret. Mindig
arra számítottam, hogy a házasság valahogy. . . valahogy asszo-
nyosabbá fog tenni. Nem okos dolog olyan emberhez menni férj-
hez, akiről semmit se lehet tudni, de különben mindig gyanítot-
tam, hogy pontosan ezért mentél férjhez Edwardhoz. (Jelentőség-
teljes szünet.) Thatcher felesége, Ruth, már a harmadik gyere-
ket várja.
( Margaret dühös. ) Kíváncsi vagyok, hogy ha megvénülök, én
is olyan közönséges leszek-e, mint te vagy.
Tartok tőle, hogy csak a nyelved lesz mindig csípős, kedvesem.

Szombat esténként a tiszti klubban rendezett táncmulatságokon

Margaret kicsit túl gyakran leissza magát. Néha kis híján kitör
a botrány.
Úgy látom. százados úr. maga mindig magányosan üldögél,
jegyzi meg az egyik tiszti asszony.
Igen azt hiszem, kicsit ódivatú vagyok. A háború meg. . . (Az
illető hölgy fére csak 1918 után végezte el a tiszti iskolát.)
Mindig újra meg újra megbánom, hogy annak idején nem tanul-
tam meg táncolni. (Ezekben az években kezdődött az a mániája,
hogy igyekezett elhatárolni magát a !öbbi hivatásos tiszttől.)
A felesége viszont remekül táneol.
Igen. (A helyiség túlsó végében Margaretet egy csomó férfi
állja körül. Éppen fölkacag, keze egy hadnagy karján nyugszik.)
Edward bosszúsan. utálattal mered rá.
A Webster-szótár szerint Gyűl.ölet, főnév; erős ellenszenv
vagy utálat; tartós rosszindulat vagy rosszakarat.
Az ilyesminek igen sok házasságban mutatkoznak jelei, Cum-
mingsékéban azonban ez lett az uralkodó vonás.
De csak á legtartózkodóbb formákban. Semmi veszekedés.
Semmi szitkozódás.

4:i9

Cummings élete jóformán már csak szorgos tanulásból áll.

Esténként a társalgóban - házuk ott ál a helyőrség tisztíházai-
nak sorában - olvasni szokott. Hetenkéut öt-hat estét ezzel tölt
el. Óriási léptekkel pótolja a művelrségében mutatkozó hiányos-
ságokat. Először filozófiával foglalkozik, aztán politikával, szo-
ciológiával, pszichológiával, történelemmel, sőt irodalommal és
művészettel is. Fantasztikus felfogóképességgel szív magába min-
3 dent, néha elképesztő memóriáról tesz tanúságot. S amit magába
szívott, azonnal átalakítja valami mássá, ami megfelel különleges
szellemi alkatának.
Hogy mennyit tud bizonyos mértékig kiderül, amikor a hely-
órségben néha intellektuális témákról vitatkoznak. Nagyon izgal-
" masnak találom Freudot, mondja. Szerinte az ember értéktelen
teremtmény, s a legfőbb probléma, hogyan lehet kordában tartani.
1931-ben különösen Spenglert érzi szellemi rokonának. Száza-
i dának rövid, óvatosan megfogalmazott szónoklatokat tart.
Nem kell magyaráznom maguknak, emberek, milyen rosszul
állnak nálunk a dolgok. Hiszen jó néhányan éppen ezért lettek
katonák. De szeretnék rámutatni hogy egy szép napon igen fon-
tos feladatot kaphatunk. Aki szokott újságot olvasni, tudja, hogy
az egész országban behívják a katonaköteleseket. Nagy változások
következhetnek be, s ha komolyra fordul a dolog, maguknak az
lesz a kötelességük, emberek, hogy engedelmeskedjenek a kor-
mány utasításainak, amelyeket rajtam keresztül kapnak majd.
A tervek, amelyek elég homályosak - nem is veti őket papírra
végül is füstbe mennek. 1934-ben Gummings őrnagyot már
inkább a külföldi hírek érdeklik.
Én mondom. hogy Hitler nem múló szalmaláng, érvel vita
közben. Van benne fantázia, és ami még ennél is fontosabb,
politikailag feltétlenül komolyan kell venni Bámulatos ügyesség-
gel játszik a német nép érzésvilágának húrján. A Siegfried-ideál
végeredményben mégiscsak a vérükben van
1935-6en Cummings bizonyos ujításairól megemlékeznek Fort
Bennzngben, a gyalogsági tisztiiskolán
1936-ban ő a legnagybb ígéretekkel keesegtető törzstiszt a
washingtoni Hadiakadémián. Határozottan feltűnést kelt a wa-
shingtoni jobb társaságban, összebarátkozik néhány képviselővel,
a város legelőke!őbb háziasszonyai hívják meg vendégül. Egy

ideig xiár-már az a veszély fenyegeti, hogy a washingtoni úri

társaság katonai szakértője lesz.

Szüntelenül képezi magát. A lelkében kavargó zűrzavar, az el-

lentmondások nem bukkannak többé felszínre, olyan koncentrált
figyelemmel dofgozik. 37 nyarán egyhavi szabadságra megy, és
meglátogatja sógorát, aki Maine-ben tölti vakációját. Washing-
tonban barátkoztak össze, amikor Cummings szolgálati ügyben
ott tartózkodott.
Egy délután a vitorláson:
Tudnod kell, Edward, hogy én sosem értettem egyet a csalá-
dommal. Nem a te hibád, hogy sohase fogadtak be egészen. Gon-
dolom, hogy ósdi viselkedésük bizonyára rosszul esett neked, de
végeredményben bizonyára megérted őket.
Azt hiszem, igen, Minot. (Megint a bonyolult érzéseknek és
vágyaknak az a hálóa, amelybe néha-néha belegabalyodik. Me-
gint Bostonnak az a kimondhatatlan tökéletessége, amely annak
idején annyira vonzotta, s még mindig a kielégületlenség és
nyugtalanság érzésével tölti el. Washingtonban már hasznot hú-
zott ugyan bostoni tartózkodásából, ennek cinikusan tudatában
is van, de még mindig ott él benne a bizonytalanság, még
mindig vonzza a város.) Kicsit túlzásnak érzi, amikor meghallja
saját szavait: Margaret azonban remekül viselkedett.
A húgom csodálatos asszony.
Az.
Kár, hogy nem imertelek meg jobban annak idején. Nagy-
szerűen beváltál volna külügyi szolgálatban. Figyeltem, mennyít
fejlődtél, Edward. Azt hiszem, adott esetben több fantáziával és
nagyobb tapintattal tudnál eljárni, gyorsabban föl tudnád fogni,
mire megy ki a játék, mint bárki az ismerőseim közül. Kár, hogy
most már késő.
Néha magam is azt hiszem, hogy beváltam volna a külügyben,
ismeri el Cummings. De hát tudod, egy-két év múlva úgyis
aiezredes leszek, s utána már nem számít a szolgálati idő. Lehet,
hogy egy kicsit oktalanságnak látszik ilyesmivel hencegni, de
egy évre rá feltétlenül ezredes leszek.
Hm. Mondd, beszélsz te franciául?

4! Ú 46

Elég jól. Megtanultam egy kicsit odaát még 17-ben, és azóta

sem felejtettem el.
A sógor megsimogatja az állát. Tudod, Edward, vannak ugyan
bizonyos jogszabályok de hát a külügyi szolgálatban sokféle
szempont érvényesül. szintén meg kell mondanom, azon gon-
dolkozom, nem küldhetnénk-e el mégis egy kis csatározásra Fran-
ciaországba. Persze, csak katonatiszti minőségben, nem hivata-
losan.
Miről volna szó, Minot?
Ó, tulajdonképpen nem is lehet világosan megfogalmazni.
Csak úgy körülbelül. Van egy csoport a minisztéríumban, ame-
lyik szeretne változtatni Spanyolországgal kapcsolatos politikán-
kon. Nem hiszem, hogy sikerülni fog nekik, de ha sikerülne,
katasztrofális következményekkel járna, pontosan azt jelentené,
mintha például kiszolgáltatnánk Gibraltárt az oroszoknak. En-
gem Franciaország nyugtalanít. Amíg Franciaország nem hatá-
rozza el magát valamilyen lépésre, nem hiszem, hogy sok esé-
lyünk volna magunktól megpróbálkozni valamivel.
S nekem kellene elérnem, hogy ne határozza el magát sem-
mire?
Szó sincs ilyen nagy feladatról. Kaptam bizonyos ígéreteket
meg némi hitelkeretet, amellyel talán nyomást lehetne gyakorol-
ni a megfelelő helyeken. Tudod, hogy Franciaországban minden-
ki megvásárolható, senkinek se tiszta a keze.
Csak az a kérdés elengednek-e.
Azt tervezzük. hogy katonai bizottságot küldünk Franciaor-
szágba meg Olaszországba. Biztosan ki tudnám eszközölni a had-
ügyminisztériumban, hogy velük menj. Kapsz majd egy kis
kioktatást, de nem az a lényeges.
Nagyon érdekel a dolog, mondja Cummings. A manipuláció
problémái. . . Nem fejezi be a mondatot.
A hullániok csobogva szétválnak a vitorlás orra előtt, s aztán
ismét összezárulnak a nyomában, halk, puha nesszel, mint ami-
kor a macska mosdik. A vitorlás mögött napfény árasztja el az
öblöt, sugarai meg-megesillannak a vízen.
Azt hiszem, jó lesz visszafordulnunk, mondja a sógor.
A partot erdő szegélyezi, olajzölden csillog, természetes öböl
az elhagyatott vadonban.

462

Mindig újra meg újra megesodálom, mondja Cummingsnak

a sógora. Egyáltalán nem lepődnék meg rajta, ha még mindig
élnének indiánok az erdőben. Ez a Maine még érintetlen föld-
darab.

Az iroda kisebb, mint várta, még sivárabb s valahogy piszkosabb

is. Franciaország térképe ceruzával össze van firkálva, s az egyik
sarka be van hajtva, mint a szamárfül a könyvben.
Elnézését kérem, hogy idehoztam, mondja a franeia. (Szinte
hangsúlyozás nélkül beszél, lehet, hogy azért, mert nagyon pon-
tosan akarja kifejezni magát! Amikor megemlítette, miről van
szó, úgy gondoltam, talán okosabb lesz, ha itt találkozunk. Nem
mintha valami titkolnivaló volna a dologban, de a tőzsdén túl
nagy feltűnést keltett volna. Teli vagyunk kémekkel.
Értem. Nehezen sikerült felkutatnom önt. A társaság, ame-
lyikkel kapcsolatban állunk, Monsieur de Vernay-t javasolta, de
azt hiszem, ő túlságosan messze áll a dologtól, semhogy helyesen
meg tudná itélni.
Szóval, rin szerint kaphatnánk hitelt?
Bőségesen. De hangsúlyoznom kell, hogy a dolog nem hivata-
los. Van egy titkos megállapodás. . .
Titkos? Miért titkos?
Megegyeztünk a Leeway Chemícallel, hogy hajlandó beruházá-
sokat eszközölni olyan francia vállalatoknál, amelyeket megfele-
lőnek tart. Nincs a dologban semmi chou (Egy pillanatig azon
gondolkodik, hogy megfelelő szleng-kifejezést használt-e.) Sza-
bályszerű üzleti megállapodásról volna szó, s azt hiszem, elég
nagy hasznot hozna a Sallevoisseux FrŐres-cégnek ahhoz, hogy
akceptálja, s a szükségesnek mutatkozó intézkedéseket megtegye.
On s'arrangera.
Természetesen szeretnék bóvebb részleteket is hallani arról,
hogy miféle intézkedésekre gondolnak.
Ó, őrnagy úr, biztosíthatom a képviselőház huszonöt tagjának
szavazatát.
Szerintem jobb volna; ha egyáltalán nem kerülne szavazásra
a dolog. Van arra más mód is.
Nem hiszem, hogy jogomban állna fölfedni összeköttetéseimet.

463

(A döntő pillanat.) Monsieur Sallevoisseux, egy olyan. . .

olyan széles látókörű ember, mint ön, bizonyára megérti, hogy
egy ilyen nagyarányú tranzakció esetében, amilyet a Leeway
Chemical ajánl, valamivel konkrétabb felvilágosításra van szük-
ség az önök részéről. A határozat, hogy Franciaországnak hitelt
adnak már jó néhány éve megszületett, most csak az a kérdés,
hogy kd kapja ezt a hitelt. Föl vagyok rá hatalmazva - ameny-
nyiben az önök részéről megkapjuk a szükséges garanciát -, hogy
a hitelt a Sallevoisseux FrŐres-cégnek adjuk. Ha nincs módjában
konkrétabb biztosítékokat nyújtani, sajnos. kénytelen leszek
másvalakivel tárgyalni, mint ahogy eredetileg szándékomban is

VOlt.
Rendkívül sajnálom, őrnagy úr.
Magam is.
Sallevoisseux megfordult a székén, s a magas, keskeny ablakon
kinéz az alattuk levő macskaköves utcára. Cum mings fülét meg-
csapja a francia autók dudáinak éles tülkölése.
Természetesen vannak összeköttetéseim. Például - későbli
majd bemutatom önnek a megfelelő okmányokat és bizonyítéko-
kat -, például vannak barátaim a Les Cagoulards-nál, akik be-
folyást tudnak gyakorolni bizonyos cégekre - nem a vegyipar-
i ban - mert a múltban tettek nekik bizonyos szívességeket. Ezek
a cégek most viszonzásul szükség esetén biztosítani tudnák egy
körülbelül hetvenöt főből álló képviselőesoport szavazatait. (Föl-
emeli a kezét.) Tudom, hogy ön jobban szeretné, ha nem kerülne
sor szavazásra, ezt azonban senki sem ígérheti meg önnek.
viszont bíztosíthatom a szavazás eredményét. E képviselők egy
részének módjában áll befolyást gyakorolni a kormány bízonyoe
tagjaira.
Elhallgat. Nagyon bonyolult dolog a politika.
Értem.
Aztán Van néhány magasállású radikál-szocialista a külügy-
minisztériumban. akikre magam is tudok befolyást gyakorolni.
Egy ügynökség révén szerezhetek róluk egy-két információt. Az
ő jóindulatú támogatásukra tehát számítani lehet. Aztán van egy
tucatnyi újságíró meg néhány úr a francia Nemzeti Banktól is,
akinek birtokomban van néhány bizalmas irata. Egy szocialista
képviselőcsoportot meg egy olyan munkáspárti vezető irányít,

464

akivel megállapodásom van. Ezek a kapcsolatok - habár csak

közvetettek - együttvéve biztosítják a szükséges garaneiát. Per-
sze, számításba kell vennie, hogy nem egyedül dolgozom. Arról
biztosíthatom, hogy másfél évig nem történik semmi; azon túl
már nem számolhatunk: a történelem igen bonyolult, korlátlan
időre nem ígérhetünk semmit.
Több órán át tárgyalnak, és kidolgozzák a megállapodás alap-
feltételeit.
Mikor a francia távozik, Cummings mosolyog. Nagyobb táv-
latban nézve a dolgot, az, amit csinálunk, mind Franciaország,
mind Amerika számára a lehető legelőnyösebb.
Sallevoisseux is mosolyog. Természetesen, őrnagy úr. Tipikus
amerikai megállapítás, igaz?
Lesz szíves majd megmutatni a birtokában lévő iratokat?
Holnap jó lesz?
D'accord!

Egy hónap múlva, miután az ő szerepe a tárgyalásokon véget ért,

C s Rómába utazik. Távirat érkezik a sógorától.
Előzetes tárgyalások kielégitőek. Kitűnő munka. Gratulálok.
IVIint a katonai misszió tagja, Cummings egy olasz ezredessel
tárgyal.
Nagyon szeretném, Signor Maggiore, ha megismerkednék
azokkal az eredményekkel, amelyeket a Vérhas elleni küzdelem
területén elértünk, sikeres afrikai hadjáratunk során. Egy sor új
Őgészségügyi rendszabályt vezettünk be. . . s ezeknek a segítsé-
gével hetvenhárom százalékkal eredményesebben tudunk véde-
kezni az ellen a félelmetesen szörnyű betegség ellen.
A nyári hőség fullasztó. Cummings - az olasz ezredes ki-
merítő tájékoztatása ellenére - hasmenést kap, s ráadásul csú-
nyán meg is fázik. Egy gyötrelmes hetet ágyban tölt, végtelenül
fáradt. Aztán levelet kap a sógorától.
"Végtelenül sajnálom, hogy el kell rontanom örömödet, amely
Párizsban végzett jó munkád után nyilván eltölt, de valóban fon-
tos közlendőm van. Miként tudod, Margaret az utóbbi két hetet
nálam töltötte Washingtonban és - hogy a lehető legenyhébben
fejezzem ki magam - nagyon furcsán viselkedett. Olyan szaba-
46

dosságokat engedett meg magának, amelyek nem illenek a korá-

hoz. Meg kell mondanom, néha szinte már nem is hittem hogy
a húgom. Ha nem rólad lenne szó, kénytelen lettem volna felkér-
ni, hogy hagyja el a házamat. Iszonyúan sajnálom, hogy meg
kell zavarnom római vakációdat, de ha teheted, azt hiszem nem
ártana, ha a hazatérés gondolatával foglalkoznál. Keresd fel
Monsignor Truffeniót, és add át neki szívélyes üdvözletemet."
De Cummings már belefásult a gyűlöletbe. Remélem, nem kelt
nagyobb feltűnést a dolog - szitkozódik magában. Este lidérc-
nyomása van, s arra ébred, hogy reszket a láztól. Évek óta elő-
ször gondol az apjára; aztán eszébe jut, hogy már két éve halott,
és egy kicsit újra átéli azt az iszonyatot, amelyet apja halálakor
érzett. Éjfél után szinte ösztönszerűen felkel. s addig kóborol az
utcákon, míg végül sikerül találnia egy kocsmát, és leissza magát.
Egy alacsony emberke megveregeti a vállát. Ne kísérjem haza,
Signor Maggiore?
Tántorogva elindul a kis emberkével, csak homályosan rémlik
neki, hogy mit is szeretne csinálni, de sehogy se tud rájönni. Egy
másik utcában a kis emberke meg egy cimborája leüti, kifosztja,
és otthagyja az utcán. Amikor magához tér, már vakítóan süt
a nap, és a szeméttel teli kis római sikátor orrfacsaró bűzt
áraszt. Sikerül visszajutnia a szállodába anélkül, hogy túl sok
emberrel találkozna, levetkőzik, megfürdik, és egy egész napig
ágyban marad. Úgy érzi, mintha darabokra tört volna.

Be kell vallanom, Eminenciás Uram, hogy hosszú évek óta cso-

dálom az ön egyházát. Nagyságának titka a mögötte rejlő hatal-
mas koncepcióbzn van
A bíboros lehajtja a fejét Örülök, hogy fogadhattalak, fiam.
Máris igen szép munkát végeztél. Értesültem az Antikrisztus el-
len Párizsban folytatott tevékenységedről.
A hazámért tettem, amit tettem. (Ebben a megfogalmazásban
kevésbé zavarja a dolog.)
Nagyobb feladatok is vannak.
Tisztában vagyok vele, Eminenciás Uram. . . De vannak idők,
amikor úgy érzem, hogy nagyon fáradt vagyok.

466

Lehetséges, hogy nagy változásokra kerül sor a közeljövőben.

Néha magam is úgy érzem. Mindig csodálattal néztem az ön
egyházának tevékenységét.
Keresztülmegy a Vatikán hatalmas udvarán, s sokáig bámulja
a Szent Péter-templomot A szertartás, amelyen az imént jelen
volt, megindította, a csodálatos muzsika még mindig ott cseng
a fülében.
Talán át kellene tériaem.

De a hazafelé tartó hajón már más dolgokon jár az esze, és

csöndes elégtétellel olvassa a hajóra szállás előtt vásárolt újsá-
gokban; hogy a Leeway Chemical tárgyalásokat kezdett a Salle-
voisseux FrŐres-céggel.
Úristen, de örülök, hogy hátat fordíthattam végre annak a bé-
kakirályságnak meg a digóknak, mondja egy tiszt, aki ugyancsak
a katonai küldöttséghez tartozik.
Igen.
Elmaradtország ez az Itália, akárhogy szavalnak is róla, hogy
Musso miiyen sokat tett érte. Tartsák csak meg maguknak. A ka-
tólikus országok a legelmaradottabbak.
Szerintem is.
Most már világosan érti az összefüggéseket. Az, ami abban
a római sikátorban történt vele, figyelmeztetés volt. A jövőben
sokkal óvatosabbnak kell lennie. Ilyesminek soha többé nem
szabad elófordulni vele. Az az egyház-ügy a maga szemszögéből
iiézve érthető dolog lenne, de a jelenlegi helyzetben igen alkal-
matlan lépésnek 5imnyulna Nemsukára ezredes 1 .eszek Ne
kockáztathatom meg az áttérést
Cummings fölsóhajt. Tanulságes út volt.
Igen, a számomra is.
Cummings lenéz a vízre. Aztán lassan felemeli a tekintetét, és
mohón fürkészi a iátóhatárt. Alezredes. . ezredes dandártá-
borok. . . vezérőrnagy. . . altábornagy. . . vezérezredes. . .
Ha hamarosan háború lesz, gyorsabban lépek elő.
De mi lesz aztán? A politikusok mégiscsak fontosabb szerepet
játszanak. A háború után. .

467

Egyelőre nem szabad sehová elköteleznie magát politikailag.

Még sok meglepelés lehetséges. Lehet, hogy Sztálin győz, lehet,
hogy Hitler. Amerikában azonban a hatalomhoz vezető út min-
denképpen az antikommunizmus lesz.
Nyitva kell tartanom a szemem.

Kórus

ASEB,
AMELY MINDEN PÉNZT MEGÉ R

A latrina, kora reggel. Hatiiléses deszha mélyen a borok közt, jó

rmessze a tábnrtól, még ponyua sincs fölötte. Kétoldalt butra szúrt
klozettair-tekercs, konzerz,dobozzal letakarua.

GALLAGHER: Az ilyen rohadt reggeleken, mint ez a mai is, bíz-

isten nem bánnám, ha eltalálna egy golyó.

WILSON: Csak az a bökkenő, a nyavalya törné ki, hogy nem vá-

laszthattya ki az ember, hogy melyik részin talájja el.
STANLEY: Ha ki lehetne választani, nem sokáig maradnék ka-
tona.
GALLAGHER: Ugyan már, nincs olyan pont az ember testén,
ahol ne fájna, ha megsebesül, még ha egymillió dollárt kap-
na is utána.
STANLEY: Néha már azt se bánnám, ha elveszteném a fél lá-
bam, azzal lekvittelném a háborút.
WILSON: Asse jó! Ha elhaggya az ember a nyavalyás fél lábát,
osztán meglovagol egy nőcit, s közben megjelenik a küszöbön
a férj, hogy az istenbe szalad el? lRöhögés.)
MARTINEZ: Jobb lenni talán fél kart elveszteni.
STANLEY- Isten őrizz, az még rosszabb. Azt már nem szeret-
ném. Hogy a fenébe talál állást fél karral az ember? Pláne,
ha ne adj Isten, mind a két karját elveszti!

GALLAGHER: Mondd már, akkor eltart az istenverte kormány.

WILSON: Csak ippeg a farkad nem tudod kiverni, ha kedved tá-
mad rá.
GLLAGHER (utálkozua): Pfúj.

468

MAR1'INEZ: Megsebesülni oké, inkább, mint meghalni. Meghal-

ni ronda pech
STANLEY Mindenki ezt mondja. Egy olyan pofa, mint Ridges,
egymillió dolláros sebért akár a kobakját is odaadná. (Rö-
högés. )
GALLAGHER: Ami meg Rothot meg Goldsteint illeti, nekik
akár a töküket is ellőhetnék, észre se vennék a különbséget.
STANLEY: Úristen, hagyjátok már abba! Egészen libabőrös lett
a hátam.
GALLAGHER: Előny a hadseregnél. Egy vacak sebbel még nem
szerelhet le az ember.
STANLEY: Én bármikor hajlandó volnék odaadni a fél lábamat.
Akár most is aláírnám a kötelezvényt.
MARTINEZ: Én is. Nem is lenni olyan rossz. Togliónak könyö-
két lőni el, és hazamenni.
WILSON: Az ám, affene enné meg! Bizisten mondom, emberek,
én má nem is emlékszem rá, hogy nézett ki az a szaros Tog-
lio. De azt sose fogom elfelejteni, hogy a könyöke miatt le-
szerelt. (A beszélgetés folytatódik.)

HARMADIK RÉSZ

NÖVÉNYEK ÉS FANTOMOK

A felderítők másnap délután keltek útra. Alkonyat előtt néhány

órával szálltak vízre. A csónak egykettőre megkerülte a félszige-
tet, és szelni kezdte a habokat Anopopej nyugati csücske felé.
A tenger erősen hullámzott. A kormányos igyekezett ugyan a
parttól egy mérföldnyi távolságon belül maradni, a csónak azon-
ban így is jobbra-balra dőlt, előre-hátra bukdácsolt, orral a hul-
lámokba merült, a víz átcsapott a peremén, és végigfolyt a fene-
kén. Kicsi volt, ugyanolyan, amilyennel az invázió napján száll-
tak partra, és elég silány tákolmánynak látszott ahhoz, hogy
a sziget felét körbeutazzák vele. A katonák esőköpenyeikbe burko-
lózva kuporogtak a priccseken, el voltak készülve rá, hogy nehéz
útjuk lesz.
Hearn hadnagy egy darabig a csónak farában állt a kormányos
mellett, onnan bámult le a hajótérbe. Kicsit fáradt volt; alig egy
órával az után, hogy Dalleson közölte vele új beosztását, már
meg is kapta a felderítésre vonatkozó utasításokat, s a nap hátra-
levő részét azzal töltötte, hogy átvízsgálta emberei fölszerelését;
élelmiszert vételezett, és tüzetesen elmélyült a térképek meg me-
netparancsok tanulmányozásába, amelyekkel Dalleson látta el.
Mindezt gépiesen, igen nagy odaadással végezte, s noha meglepő-
dött s ugyanakkor örült is, hogy elhelyezték Cummings törzséből,
úgy döntött, hogy ezen majd később gondolkodik.
Cigarettára gyújtott, és megint lenézett a négyszögletű hajótér-
ben gubbasztó katonákra. A tizenhárom ember egy mindössze
kilenc méter hosszú és két és fél méter széles területen szorongott
felszerelésével - a hátizsákokkal, puskákkal, töltényhevederek-
kel meg kulacsokkal - a kinyitott priccseken. Hearn megpróbált
ugyan egy olyan bárkát szerezni, amelyikben a priccsek he van-
473

nak építve az oldalfalakba, de nem sikerült. Így aztán a priccsek

majdnem az egész kihasználható hajóteret elfoglalták. A katonák
ezeken kuporogtak. s felhúzták a lábukat, hogy ne érjen a hajó
fenekén magasan álló vízbe. Valahányszor egy-egy hullám nagy
ívben a nyakukba zúdult a csónak orra felől, önkéntelenül össze-
rezzentek az esőköpenyek alatt.
Hearn az arcukat vizsgálta. Gondja volt rá, hogy azonnal meg-
tanulja valamennyiük nevét, ez azonban még korántsem pótolta
azt, hogy egyébként semmit sem tud róluk, márpedig nyilván
fontos volt, hogy minél hamarabb kialakítson magának valami-
lyen képet mindnyájukról egyénenként is. Némelyikükkel látszó-
lag véletlenül váltott ugyan néhány szót, megeresztett egy-két
viccet is, de az ilyesmi sehogy sem volt ínyére, különben is tudta,
hogy nem áll jól neki. Ha megfigyeli őket, nyilván sokkal többet
meg tud állapítani róluk. Csak az volt a baj, hogy az ilyen meg-
figyelés hosszadalmas folyamat, s ők már holnap reggel partra
szállnak. és megkezdik a felderítést. De még így is nagy fontos-
ságú lehet minden apró részlet, amit sikerül megállapítania.
Miközben Hearn a katonák arcát vizsgálgatta, rájött, hogy va-
lamilyen kényelmetlen érzés fogja el. Szinte fizikai érzés volt,
körülbelül olyasféle bűntudat és restelkedés, amilyet hajdanában
érzett. amikor a nyomornegyedekben kószált, és tudta, hogy az
emberek ellenséges érzülettel méregetik. Valahányszor ránézett
valamelyik katona, alig tudta megállni, hogy ne fordítsa el a te-
kintetét. A legtöbbjüknek kemény volt az arca; tekintetük kifeie-
zéstelen s valahogy hűvös és távoli. Összességükben rendkívül
merevek voltak és tartózkodók. mintha jelezni akarták volna, hogy
már semmiféle fölösleges megterhelést vagy izgalmat nem tudnak
elviselni Bőrük sárga volt, mint a pergamen. arcuk, karjuk. lábuk
csupa dzsungelben szerzett seb Mielőtt elindultak volna, majd-
nem mind megborotválkoztak, s az arcuk mégis borostásnak,
egyenruhájuk elhanyagoltnak látszott.
Croftra pillantott, akin makulátlanul tiszta zsávolyruha volt.
Az őrmester a priccsén kuporgott. s gödörásásra használt kését
élesítette egy kis fenőkövön, amit a zsebéből húzott elő. Hearn
talán őt ismerte legjobban valamennyiük közül, pontosabban szól-
va délelőtt, amikor: megbeszélték a felderítést, vele volt együtt a
leg többet, de alapjában véve nem állíthatta. hogy csakugyan is-
474

meri. Croft meghallgatta, bólogatott, időnként kiköpött, s ha fel-

tétlenül szükséges volt, néhány higgadt szóval, halkan, szinte
hangsúlytalanul válaszolgatott is neki. Croft láthatólag jól kézben
tartotta a szakaszt, szívós volt és rátermett, s Hearn joggal fölté-
telezte, hogy utálja őt. Nyilván nehéz lesz együttműködni vele,
mert Croft sokkal jobban érti a dolgát, mint ő, s ha nem vigyáz,
erre a szakasz is hamarosan rájön. Hearn szinte lenyűgözve fi-
gyelte, hogyan feni Croft a kést Elmerülten nézte a kezét, hideg,
sovány arcán megfeszült a bőr, miközben ide-oda huzigálta a
pengét a kövön. Volt valami dermeszt ebben az emberben, össze-
szorított, keskeny szája körül, munkájára koncentrált pillantásá-
ban. Szívós fickó, az biztos - gondolta Hearn.
A csónak kanyarodott egyet, szembefordult a hullámokkal.
Hearn erősebben megmarkolta a tartórudat, mikor a csónak neki-
veselkedett egy nagy hullámnak.
Ott volt még Brown őrmester, akit ugyancsak ismert már egy
kicsit; ő volt az, aki pisze orrával, szeplős arcával, világosbarna
hajával úgy festett, mint egy kisfiú. A Tipikus Amerikai Katona:
az a kellemes arc, amely a hirdetési ügynökségek dohányfüstjében
és katzenjammeres hangulatában született meg. Igen, Brown pon-
tosan úgy festett. mint a plakátok mosolygó katonái, csak egy
kicsit talán alacsonyabb, tömzsibb és keserűbb volt a kelleténél.
Alapjában véve furcsa képe van ennek a Brownnak - állapította
meg Hearn. Ha közelebbről megnézte az ember, csupa seb a bőre,
szeme fénytelen, tekintete szórakozott, arca ráncos. Meglepően
öregnek látszott.
Egyébként valamennyi régi katonával ez volt a helyzet. Köny-
nyen meg lehetett különböztetni őket a többiektől. Ott volt aztán
Gallagher, aki valószínűleg mindig úgy nézett ki, mint most, nyil-
ván ő is elég régóta lehet a felderítőknél. Meg aztán Martinez, aki
törékenyebbnek, érzékenyebbnek látszott a többinél. Finom vo-
násai idegesen rángatóztak, szeme rebegett, mikor Hearn délelőtt
váltott néhány szót vele. Az a fajta ember, aki hamarosan össze-
csukódik, ennek ellenére valószínűleg mégis igen jó katona.
A mexikóiak általában jó altisztek.
Aztán ott volt Wilson meg az a másik, az a Red nevű fickó.
Hearn jobban megnézte Valsent. Szabálytalan, erős vonású arca
volt, bőre rákvörös, ami még jobban kiemelte szeme kékségét. Ne-
475

vetésének volt valami csípős, szarkasztikus éle, mintha mindent

utált volna, a jelenben és a jövőben egyaránt, szándékosan, tuda-
tosan. Valsennel valószínűleg érdemes volna elbeszélgetni, de bi-
zonyára megközelíthetetlen.
Így, összességükben valahogy mintha kiegészítették volna egy-
mást. Zordabbnak, rosszindulatúbbnak hatottak, mint amilyenek
egyenként lehettek. Ahogy ott feküdtek a priccseken, szinte csak
az arcuk látszott élőnek az egész hajótérben. Zsávolyuk elnyűtt
volt, halványzölddé fakult, a csónak oldala barna a rozsdától.
Színtelen és mozdulatlan volt minden, kivéve az emberek arcát.
Hearn eldobta a cigarettát.
Bal kéz felé feküdt a sziget, körülbelül fél mérföldre. Ezen a ré-
szen egészen keskeny volt a parti föveny, a kókuszpálmák szinte
a víz széléig lenőttek, mögöttük sűrű bozót terült el, gyökerek,
indák, növények, fák, lombok áthatolhatatlan labirintusa. Beljebb
néhány idomtalan domb emelkedett, erdő borította őket, nem is
lehetett látni a körvonalaikat. Csúnya, összevissza töredezett
dombok voltak, csupasz sziklafoltokkal. Úgy festettek, mint a bö-
lény, amikor nyáron vedlik. Hearn szinte tapinthatóan érezte a táj
nyomasztó ellenállását. Ha ott is ilyen lesz a terep, ahol holnap
majd partra szállnak, pokoli nehéz lesz előrejutni. Hirtelen képte-
lenül fantasztikusnak érezte az egész felderítést.
Egy pillanatra megint a tudatáig hatolt a motor egyenletes
berregése. Erre a felderítésre Cummings küldte ki, éppen ezért
bizalmatlanságot érzett az egész küldetéssel s Cummings indíté-
kaival szemben. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Cummings té-
vedésből helyeztette volna át a felderítőkhöz; biztos volt benne,
hogy a tábornok ezúttal is tudta, miért csinálja, amit csinál.
Vagy lehetséges volna, hogy az áthelyezés gondolata Dalleson-
tól származott? Hearn nem tudta elhinni. Azt a beszélgetést vi-
szont, amelynek során Cummings fölvetette Dallesonnak az ő át-
helyezésének az ötletét, egészen könnyen el tudta képzelni. És
ez a felderítés valószínűleg csak annak a következménye, ami
Cummings célja volt az egész áthelyezéssel.
Ezt azért egy kicsit túlzásnak érezte. Arra ugyan már régen
rájött, milyen tartósan tud gyűlölködni Cummings, mégse tudta
elhinni, hogy egy egész szakaszt egy álló hétre lekössön csak
azért, hogy kicsinyes bosszút álljon. Ezt más, egyszerűbb módon

476

is megtehette volná; különben is Cummins sokkal körültekintőbb

katonai szakember, semhogy ilyen pazarlást kövessen el. Valószí-
nú, hogy ezt a felderítést csakugyan fontos ügynek tekinti. Hearnt
tulajdonképpen az nyugtalanította, hogy a tábornok tudatában
volt-e személyes indítékainak.
Mindenesetre kicsit hihetetlennek tűnt, hogy harminc-negyven
mérföldet masírozzanak járatlan dzsungeleken és dombokon ke-
resztül, átkeljenek egy szoroson, földerítést végezzenek a japánok
hátában, s aztán szépen visszatérjenek. Minél alaposabban átgon-
dolta a feladatot, annál nehezebbnek érezte. Igaz, hogy ő tapasz-
talatlan, s lehetséges, hogy a feladatot egyszerűbb lesz végrehaj-
tani, mint gondolta, de még a legjobb esetben is igen kétes vál-
lalkozás.
Ez egy kicsit csökkentette amiatt érzett elégedettségét, hogy át-
helyezték a szakaszhoz. Tudniillik akármi volt is Cummings indí-
téka, nem akadhatott volna feladat, amelyet Hearn ennél szíve-
sebben vállalt volna. Előre látta ugyan, hogy mennyi bosszúság-
gal, veszéllyel és csalódással fog árni, de jó érzéssel töltötte el,
hogy legalább csinálhat valamit. Hosszú hónapok óta első ízben
vágyott ismét egyszerűen és őszintén valamire. Ha sikerül a do-
log, és úgy végződik, ahogy szeretné, nyilván létre tud hozni vala-
miféle kapcsolatot az embereivel. Hiszen ez egy jó szakasz.
Kicsit meglepődött. Meglehetősen naív, túlságosan ideális hoz-
záállásnak érezte ezt a gondolatot. Abban a pillanatban, mihelyt
más keretbe helyezi, kiderül, hogy nevetséges. Jó szakasz. . :
Ugyan mire? Arra, hogy megoldjon egy feladatot egy olyan intéz-
mény számára, amelyet mélységesen megvet, s amelynek lényegét
Cummings olyan nyíltan feltárta előtte? Vagy azért jó, mert az ő
szakasza, az ő gyereke? A magántúlajdon-elmélet. Igen, kétségte-
lenül föl tudta fedezni magában bizonyos nyomait az ilyesminek.
Patriarehátus! Az igazság az - vigyorodott el -, hogy ő még
nem érett meg a Cummings-féle új társadalmi rendre, amelyben
mindent kiosztanak, ugyanakkor senki sem rendelkezik önma-
gával.
Mindegy, később majd nyilván rájön saját indítékaira. Pilla-
natnyilag csak azt érezte, hogy neki így a legjobb, ahogy van.
Hirtelen ösztönös vonzalom fogta el a szakasz legtöbb tagja iránt,
és legnagyobb meglepetésére szerette volna, ha azok is viszonoz-
471

zák ezt a vonzalmat. Már tett is ilyen irányú erőfeszítéseket, cé-

lozgatott rá, hogy ő is derék fickó, olyan trükköket alkalmazott,
amelyeket egyes tisztektől meg az apjától tanult el önkéntelenül.
Van bizonyos fajta haverkodás, amit az emberek szeretnek,
s mindig eredményre is vezet, ha amerikaiakról van szó; közel kell
kerülni hozzájuk, de azért nem olyan közel, hogy a dolog veszé-
lyessé váljon, nem szabad kiengedni őket a markából. Ez a mód-
szer Amerikában eredményesen alkalmazható, méghozzá úgy,
hogy azért továbbra is csirkefogó maradjon az ember. Hearn azon-
ban ennél többre vágyott.
De végeredményben vajon miért? Hogy bebizonyítsa Cum-
mingsnak, hogy tévedett? Hearn eltöprengett ezen egy pillanatig,
aztán föladta. Ördög vigye az ilyen önelemzést! Nem érdemes
olyasmin töprengeni, amit nem ismer eléggé az ember; túlságo-
san rövid ideje van ahhoz a szakaszban, hogy bármilyen döntésre
juthasson.
Közvetlenül alatta feküdt Red és Wilson két szomszédos prics-
esen, beszélgettek. Valami arra késztette, hogy lemásszon hoz-
zájuk.
Odaintett Wilsonnak. - Hogy van? - kérdezte. Körülbelül
egy órával előbb ugyanis Wilson bajtársai éktelen röhögése köze-
pette kénytelen volt fölmászni a csónak oldalára, és lekuporodni
a peremén.
- Mán nem olyan rosszul, hadnagy úr - felelte sóhajtva
Wilson. - Reméllem, hónapra legyűröm.
Valsen fölmordult. - Ne csinálj olyan nagy ügyet belőle. Meg-
iszol egy gallon hashajtót, aztán meggyógyulsz.
Wilson megrázta fejét, derűs arca hirtelen elkomorult, kicsit
aggodalmas kifejezés jelent meg rajta, s ez sehogy se illett nyájas
vonásaihoz. - Csak azt reméllem, hogy az a nyavalyás doktor
tévedett, és nem lesz szükség operációra.
- Mi baja? - kérdezte Hearn.
- Á, tropára mentek a beleim, hadnagy úr. Tiszta genny az
egész, és a doktor szerint ki köll vágni. - Megrázta a fejét.-
Eccerűen nem értem - sóhajtott föl. - Egypárszor kaptam már
trippert, de semmi vót megszabadúni tűle.
A csónak csörömpölve, bukdácsolva haladt át egy hullámso-
ron, s Wilson az ajkába harapott a hirtelen belényillalt fájda-
lomtól.
Red cigarettára gyújtott. - Az Isten szerelmére, csak nem
hiszel egy rohadt mészárosnak. . .? - Fölállt, átköpött a csónak
pereme fölött, s nézte, hogy tűnik el a nyála egy pillanat alatt
a nyomdokvíz sodrában. - Kapsz néhány pirulát, hátba vereget-
nek aztán megint bedugnak a hadseregbe. Ez minden tudomá-
nyuk. A pirula.
Hearn nevetett. - Tapasztalatból beszél, Valsen?
De Red nem felelt, s egy pillanat múlva Wilson megint fölsó-
hajtott. - Legalább ne épp ma indítottak vóna el minket, a fene
enné meg. Bánom is én. akármit köll csinálni, ha köll, dógozom,
ha köll, megyek felderíteni, tökmindegy. Csak ne vónék ilyen
beteg.
- Hagyja a fenébe, majd csak megszabadul tőle most is-
vetette oda könnyedén Hearn.
- Remélem, hadnagy úr - bólintott Wilson. - Nem vagyok
lógós, ezt akárki bizonyíthattya, szívesebben dógozom, mint hogy
feküggyek, a hasamat süttessem vagy unatkozzam, de amióta
ilyen nyavalyás állapotban vagyok, úgy érzem, szart sem érek.
Semmi látszattya a munkámnak. - Azzal megrázta egyik vastag
ujját Hearn előtt: A hadnagy látta, hogy csillan meg a napfény
Wilson csuklóján a vörösesszőke szőrszálakon - Igaz, hogy az
elmúlt héten lazsáltam egy kicsit, Croft egész idő alatt orrolt is
rám. Pokolian rohatt dolog ha az embernek a haverja, akivel két
éve egy szakaszba van, azt hiszi róla, hogy mán csak lazsálni tud.
Red megint közbemordult. - Ne vedd annyira a szívedre a
dolgot, Wilson. Majd megmondom annak a nyavalyás utásznak,
hogy ne ugráltassa úgy ezt a csónakot. - A kormányosuk ugyan-
is az egyik utász-századhoz tartozott. - Megmondom neki, hog
inkább szép szelíden ringasson. - Red hangjában g,:zny és egy
árnyalatnyi bosszankodás érződött
Hearn rájött, hogy Valsen egész idő alatt egyetlen szót se inté-
zett közvetlenül hozzá. És Wilson vajon miért mesélte el neki
mindezt? Alibit akart biztosítani magának a jövőre? Nem, nem
úgy festett a dolog. Wilson egész idő alatt olyan elmereng,e
beszélt, mintha önmagának akart volna megmagyarázni valamit.

478 479

Szinte nem is vett tudomást róla, Valsen pedig láthatólag nem is

akart tudomást venni.
Ott egye meg a fene! Csak nem fogja rájuk erőszakolni magát!
Nyújtózott, aztán ásított egyet. - Nem kell mellre szívni a dol-
gokat, emberek.
- Egen, hadnagy úr - dünnyögte Wilson.
Red most se felelt. Komor, kicsit ingerült arccal, hidegen nézett
Hearn után, amikor az megint fölkapaszkodott a kormányo
mellé.
Hearn és Wilson még beszélgetett, mikor Croft befejezte munká-
ját, eltette a kifent kést, aztán a priccsek közt előrevergődött a
csónak orrába, a perem alá. Stanley kapott az alkalmon, és csatla-
kozott hozzá. Ott majdnemhogy kellemesen lehetett beszélgetni,
mert a padló nedves volt ugyan, a csónak orrán átcsapó víz azon-
ban a hátsó rész felé ömlött, nem kellett tócsában állniok.
Stanley buzgón szónokolt. - Mégiscsak disznóság, hogy min-
den további nélkül nyakunkba varrtak egy tisztet. Nálad jobban
senki sem tudja kézben tartani a szakaszt, s ahelyett hogy téged
léptettek volna elő, kaptunk egy ilyen csodagyereket.
Croft vállat vont. Hearn áthelyezése egy kicsit meghökkentette,
de ezt egy világért sem vallotta volna be. Nagyon régen vezette
már a szakaszt, s bizony nehéz volt beletörődnie, hogy most elöl-
járója van. Napközben, amikor Hearn már náluk volt, Groft
kénytelen volt többször is emlékeztetni önmagát arra, hogy már
nem ó áll a szakasz élén, amikor ki akart adni valamilyen uta-
sítást.
Hearn az ellenfele. Anélkül hogy önmagának is bevallotta vol-
na, minden cselekedete mögött ez a tudat rejtőzött. Automatikusan
Hearnt okolta azért. hogy hozzájuk került, és természetes, hogy
rossznéven vette tőle. De a dolog még bonyolultabb is volt. Tulaj-
donképpen nem helyeselte Hearn iránt érzett ellenérzését, mert
túlságosan régen megszokta, hogy a katonaságnál a parancs, az
parancs. Erkölcstelen dolognak tekintette, hogy egy parancsot el-
lenséges érzülettel fogadjon vagy kelletlenül hajtson végre. Kü-
lönben sem változtathatott a dolgon. - Ha az ember nem tud

480

változtatni a dolgokon, okosabb, ha tartja a pofáját - ez volt

életének egyik alapelve.
Nem felelt ugyan Stanleynek, de azért jólesett neki a hízelgés.
Azt hiszem, ismerem az emberi természetet - mondta Stan-
ley -, s biztosíthatlak róla, hogy sokkal jobban örülnék, ha te
vezetnéd ezt a felderítést, mint egy nyavalyás kis hadnagyocska,
akit úgyszólván tálcán kaptunk.
Croft kiköpött. Stanleynek kicsit csípős a nyelve - gondolta.
Persze. hiszen nagy seggnyaló, de különben nincs vele semmi
baj, nem lehet semmi kifogása ellene. - Lehet - felelte.
Ha jól meggondoljuk, biztos, hogy ez a felderítés istentele-
nül nehéz fesz. Olyan vezetőre volna szükségünk, aki érti a
dolgát.
Tulajdonképpen hogy vélekedsz erről az egész ügyről?-
kérdezte hanyagul Croft. Behúzta a nyakát, mert átcsapott fölöt-
tük egy hullám.
Stanley gondolta, hogy Croftnak az esne jól, ha ellentmondás
nélkül egyetértene a feladattal. De tudta, hogy azért vigyáznia
kell, mit felel. Ha túlságosan lelkesedik, Croft bizalmatlan lesz,
men a többiek közül senki sem mutatott különösebb lelkesedést.
Megtapogatta bajszát, amely még mindig ritkás és egyenetlen volt,
hiába ápolta olyan gondosan. - Hát a fene tudja. Valakinek
nyilván úgyis meg kellett volna csinálnia, hát mért ne csinálhat-
nánk meg mi. Őszintén szólva, Sam - kockáztatta meg -, lehet,
hogy hülyeségnek tartod, de én egyáltalán nem bánom, hogy
éppen ránk esett a választás. Az ember előbb-utóbb belefárad az
örökös lógásba, s szeretne végre valami értelmeset csinálni.
Croft végigsimított az állán. - Csakugyan ez a véleményed?
Igen, másnak nem mondanám meg, de csakugyan így gon-
dolom.
- Hm. - Stanley, anélkül hogy egészen tudatosan tette vol-
na, az egyik legérzékenyebb húrt pendítette meg Croft lelkében.
Miután egy álló hónapon keresztül csak utat építettek meg jelen-
téktelen biztosító járőröket tartottak, Croft idegei szinte pattanásig
feszültek a tettvágytól. Örült volna bármilyen nagyobb feladat-
nak. Ennek meg. . . Rendkívül imponált neki az ötlet. Nem mu-
tatta, de türelmetlen volt; nagyon nehezen tudta elviselni a csó-
nakban töltött hosszú órákat. Egész délután azon töprengett,

481

merre is fognak majd haladni, s újra meg újra fölidézte emlékeze-

tében a terepet. A sziget déli részéről csak egy légi felvétel alapján
készült térképe volt, ezt azonban már fejből tudta.
Aztán megint megdöbbenve eszmélt rá, hogy a szakaszt meg
a felderítést már nem ó vezeti.
- Hát ami igaz, az igaz - mondta. - Én mondom neked,
okos fickó az a Cummings, hogy ezt kitalálta.
Stanley bólintott. - A fiúk folyton nyavalyognak hogy Sk
jobban tudnák csinálni a dolgokat, de hát a tábornok feladata
mégiscsak nehezebb.
- Szerintem is - mondta Croft. Egy pillantást vetett maguk
mögé, aztán oldalba bökte Stanleyt. - Oda nézz! - Észrevette,
hogy Wilson még mindig Hearnnel társalog, s elfogta a félté-
kenység.
Stanley önkéntelenül Croft beszédmodorát utánozta. - Gon-
dolod, hogy a jó öreg Wilson be akarja nyalizni magát?
Croft csöndesen, hűvösen elmosolyodott. - Tudja a fene.
Az utóbbi időben meglehetősen lazsált.
- Vajon csakugyan olyan beteg? - kérdezte kétkedő hang-
súllyal Stanley.
Croft a fejét rázta. - Wilsonban csak addig lehet bízni, amíg
szem előtt van.
- Nekem is mindig ez volt róla a véleményem. - Stanley
elégedett volt. Brown mindig azt mondta, hogy Crofttal senki sem
tud kijönni, de úgy látszik, csak ő nem értette a módját. Croft
igenis rendes fickó, csak helyes taktikával kell megközelíteni.
Fontos, hogy az ember jóban legyen a feljebbvalóival.
Stanley beszélgetésük során rendkívül nagy figyelemmel hall-
gatta Croft minden szavát. Pontosan ezt csinálta a felderítőknél
töltött elsó hetekben Brownnal is, most azonban már Croft iránt
tanúsított ilyen odaadó figyelmet. Soha egyetlen szót sem ejtett
ki előtte alapos megfontolás nélkül Ugyanakkor ez a folyamat
teljesen gépies volt nála. Tudatosan sose gondolt arra, hogy nem
árt, ha egyetért Crofttal Az adott pillanatban maga is mindig hitt
abban, amit mondott; agya gyorsabban működött, mint a nyelve,
s néha maga is meglepődött saját szavain. - Hát igen, furcsa egy
fickó ez a Wilson - dünnyögte.

- Hm.

482

Stanleyt mégis csüggedés fogta el egy pillanatra. Hátha túl

későn kezdett el barátkozní Crofttal? Most már mit ér vele, mi-
után hozzájuk került a hadnagy? Hearn iránt érzett ellenszenvé-
nek egyik fő oka az volt, hogy hiába reménykedett Croft előlépte-
tésében. Tudniillik azt hitte, hogy ha Croft előlép, esetleg vele
töltik be a megüresedett helyet. Se Martinezt, és Brownt nem tud-
ta elképzelni szakaszparancsnok őrmesternek. Pillanatnyilag kicsit
elaludt benne a becsvágy, éppen azért mert nem volt elég határo-
zott. Stanley sohasem tartott egy bizonyos célt a szeme előtt;
mindig csak úgy nagy általánosságban ábrándozott.
Beszélgetés közben Croft és Stanley egyre több hasonló vonást
járója van. Napközben, amikor Hearn már náluk volt, Croft
már-már kezdte kedvelni Stanleyt. Nem is olyan rossz fiú ez-
állapította meg magában.
Talpuk alatt meg-megremegett a padló, mikor a jármű neki-
csapódott egy-egy nagyobb hullámnak. A nap már majdnem le-
ment, az eget felhők takarták el. A levegő is lehűlt egy kicsit,
s közelebb húzódtak egymáshoz, hogy cigarettára gyújtsanak.
Gallagher is előreküzdötte magát a csónak orrába. Ott állt mel-
lettük szótlanul, vékony, csontos teste kicsit reszketett. Hallgat-
ták, hogy csobog a víz a csónak fenekén. - Az egyik percben me-
lege van az embernek, a másikban meg fázik - dörmögte Gál-
lagher.
Stanley rámosolygott. Amióta Gallaghernek meghalt a felesége,
úgy érezte, hogy tapintatosnak kell lennie vele, de nagyon nehe-
zére esett, a dolog. Alapjában éve lenézte Gallaghert, s dühös
volt, mert mindig kényelmetlenül érezte magát a társaságában.
- Hogy vagy; fiú? - kérdezte mégis.
- Jól. - Pedig Gallagber kimondottan rossz hangulatban
volt. Elkomorult a szürke égbolt láttán; Mary halála óta rendkívül
érzékenyen reagált az időváltozásokra s néha olyan mélabú fogta
el, hogy majdnem sírva fakadt. Alig volt benne akaraterő,
s ugyanakkor maga is csodálkozott rajta, milyen kevés keserűséget
érez. De azért továbbra is morcos képpel járt. néha ki is tört, csú-
nyán káromkodott is, de Red, Wilson meg még néhány bajtársa
így is észrevette rajta, hogy megváltozott. - Igen, jól vagyok-
dörmögte még egyszer. Idegesítette Stanley együttérzése, mert
érezte, hogy nem őszinte. Gallagher érzékenyebb lett,
483

Föl is tette magában a kérdést, hogy miért állt vajon ide mellé-
jük, s már az a gondolat is felvetődött benne, hogy visszamegy
a priccséhez, de itt valamivel melegebb volt. A hajó feneke állan-
dóan remegett a talpuk alatt, s Gallagher mérgesen dörmögte:
- Meddig kell még itt szoronganunk, mint a szardíniáknak?
Croft és Stanley egy kis szünet után megint a felderítésről kez-
dett tárgyalni, s Gallagher dühösen hallgatta őket. - Tisztában
vagytok vele, milyen rohadt dolog lesz? - tört ki. - Örülhetünk,
ha ép bőrrel megússzuk, az Isten verje meg. - Szinte azon nyom-
ban félelemmel vegyes lelkifurdalás fogta el. Föl kell hagynom
a káromkodással - gondolta. Amióta másfél hete megkapta az
utolsó levelet, igyekezett megváltozni. Nagy vétek volt annyit ká-
romkodni - gondolta, s attól félt, hogy újabb büntetés fogja
sújtani.
Már az is borzadállyal töltötte el, hogy a felderítésről beszélget-
nek, s a káromkodás miatt érzett lelkifurdalása csak fokozta iszo-
nyodását. Megint elképzelte magát, amint holtan fekszik a csata-
téren, s libabőrös lett tőle a háta. Tisztán látta maga előtt a halott
japán katonát, akit Croft lőtt le, s aki még mindig ott hever abban
a zöld vízmosásban.
. Stanley nem vett róla tudomást. - Szerinted mit csinálunk, ha
nem sikerül átjutnunk a szoroson? r- kérdezte Crofttól. Fontos-
nak érezte, hogy mindent tudjon, hiszen sor kerülhet rá, hogy
a végén neki kell átvennie a szakasz vezetését. Sose lehet tudni,
mi adódhatik. Gondolatban kiszínezte, mi minden baleset történ-
hetik velük, de csak úgy légüres térben: arra nem mert gondolni,
hogy vajon ki esik el esetleg közülük.
- Hadd adjak egy tanácsot - mondta Croft. Az ilyesmi na-
gyon furcsán hangzott a szájából; sohase tanácsokat szokott adni.
- Ha a katonaságnál nem sikerül valami úgy, ahogy az ember
tervezte, meg kell próbálni másképp megcsinálni.
- Szóval szerinted hogy jutunk át a hegyen?
- Nem én vagyok a parancsnok. A hadnagy az.
Stanley elfintorította az arcát. - Ehl - Croft mellett nagyon
tapasztalatlannak érezte magát, és ezt nem is próbálta titkolni.
Anélkül, hogy okát tudta volna adni, az volt az érzése, hogy
Croft jobban fogja őt kedvelni, ha nem vág föl túlságosan.

- De ha én vezetném a szakaszt, tudnám, mit csináljak-

tette hozzá Croft.
Gallagher kábultan hallgatta őket, tulajdonképpen nem is fi-
gyelt oda. Úgy érezte, hogy nem volna szabad a felderítésről be-
szélni; babonás lévén, tele volt gátlásokkal, véleménye szerint
veszélyes volt az előttük álló harcokat emlegetni Nyomott hangu-
lata sehogy sem akart elmúlni, s lelki szemeivel szinte látta a sza-
kaszt, amint fáradtan, állandó veszedelmek közt, siralmas álla-
potban vonszolja magát előre. Elfogta a részvét önmaga iránt,
s könnyek szöktek a szemébe. Hogy visszafojtsa őket, mérgesen
rászólt Stanleyre. - Azt hiszed, előre ki lehet számítani a dolgo-
kat? Örülhetsz, ha nem lövik el a fejedet. - Majdnem megint el-
káromkodta magát, de még idejében észbe kapott.
Ezúttal kénytelenek voltak tudomást venni a szavairól. Stan-
leynek eszébe jutott milyen véletlenül, szinte nevetséges körül-
mények közt sebesült meg Minetta, s milyen gyötrelmes érzései
támadtak akkor. Önbizalma egyszerre elpárolgott. - Túl sokat
jártatod a pofád - mondta Gallaghernek.
Tehetsz nekem egy szívességet.
Stanley lépett egyet feléje, aztán megállt. Gallagher sokkal
. kisebb volt nála, nem lett volna valami nagy dicsőség megverni.
Ráadásul az volt az érzése mintha egy nyomorékkal akarna ve-
rekedni. - Ide figyelj, Gallagher, játszva laposra verhetnélek-
mondta. Nem eszmélt rá, hogy Red mondta neki ezt akkor reggel,
amikor partra szálltak.
- Lássuk! - De aI

G lagher azért nem mozdult. Felt Stan-

leytől.
Croft közömbösen nézte őket. Őt is dühítette Gallagher meg-
jegyzése. Nem tudta elfelejteni azt a japán támadást ott a folyó-
. nál, s néha azt álmodta, hogy óriási víztömeg akar rázúdulni, s ő
tehetetlenül fekszik alatta. Nem hozta ugyan összefüggésbe ezt az
almot az éjszakai támadással, de ösztönösen érezte, hogy ez az
alom mit jelent: valami eddig ismeretlen gyöngeséget. Gallagher
- megjegyzése fölkavarta s egy pillanatra eszébe jutott, hogy ő is
meghalhat. Hülyeség ilyeneken törnie a fejét az embernek-
állapította meg magában, mégse tudta elűzni magától a gondola-
tot. Croft általában törvényszerű dolognak tartotta a halált. Vala-

484

hányszor elesett valaki a szakaszból vagy a századból, csöndes,

komor elégtételt érzett, mintha bekövetkezett volna az, ami úgyis
elkerülhetetlen volt. Most azonban az a gondolat nyugtalanította,
hogy esetleg rajta a sor. Croftban nem volt semmi a pesszimiz-
musnak és fatalizmusnak abból a furcsa keverékéből, mint pél-
dául Redben és Brownban. Ó nem úgy gondolkodott, hogy minél
tovább tart a háború, annál kevesebb rá az esélye, hogy élve meg-
ússza. Neki az volt a véleménye, hogy úgyis eleve elrendeltetett,
hogy elesik-e valaki vagy sem, de önmagát természetesen kivétel-
nek tartotta Most azonban már nem volt olyan biztos benne, hogy
az. Egy pillanatra elfogta a balsejtelem.
Miután mégse került sor verekedésre, szótlanul álldogáltak
a csónak orrában, s szinte érezték a vékony fémlemezen keresztül,
milyen iszonyú ereje van az óceánnak. Red is csatlakozott hozzá-
juk, s csak álltak egymás mellett némán, behúzták a nyakukat,
ha egy hullám átcsapott fölöttük, s időnként megborzongtak.
Stanley és Croft megint elkezdett a felderítésről beszélni, s Red
kicsit dühösen hallgatta őket. Ingerlékeny hangulatban volt, mert
fájt a háta. Minden idegesítette; a rohamcsónak zötykölődése és
himbálózása, az összezsúfolt priccsek, a szűk helyen szorongó
emberek, még Stanley hangja is.
- Tudod - közölte Stanley Crofttal -, azt ugyan nem mer-
ném állítani, hogy különösebben örülök ennek a felderítésnek,
de hát legalább szerzek egy kis tapasztalatot. Akármilyen alacsony
rangú altiszt az ember, vannak kötelességei, s bizonyos tapasz-
talatokra feltétlenül szüksége van, hogy teljesíteni tudja őket.-
Rendkívül udvariasan beszélt, Red szerint túlságosan is, mordult
is egyet megvetően.
- Csak a szemét kell nyitva tartania az embernek - mondta
Croft. - A szakaszban a legtöbben úgy kóvályognak, mint a
kerge birkák, folyton csak a földet nézik a lábuk alatt.
Red sóhajtott egyet. Stanleyt mérhetetlenül megvetette stréber-
sége miatt, de a megvetés alatt valami más is rejtőzött, s ennek
bizonyos mértékig tudatában is volt. Egy kicsit irigykedett. S ez
az ellentmondás elcsüggesztette. Eh - gondolta -, mindnyájan
csak törjük magunkat, s mi a fenét érünk vele? Szinte látta, hogy
a következő hónapokban hogyan emelkedik Stanley egyre maga-
sabbra és magasabbra a ranglétrán, de tudta, hogy igazán boldog

486

akkor se lesz. Örülhetünk ha nem kapunk golyót a hasunkba.

Érezte, hogy a hátán megfeszül a bőr, önkéntelenül megfordult,
és rámeredt a csónak csupasz fémfalára. Amióta ott feküdt tehe-
tetlenül a földön, és várta, mikor döfi le az a japán katona, mind-
untalan elfogta a szorongás. Éjszakánként gyakran fölriadt ál-
mából, megfordult a pokróc alatt, s minden ok nélkül egész
testében reszketett.
Mi a fenének szeretnék én altiszt lenni? - tette fel a kérdést
magának. Valaki elesik az ember rajából, aztán folyton csak arra
gondol az ember. Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem s azt
se aki parancsolgat Hearn felé pillantott, aki a csónak farában
állt, s valami tompa düh szorongatta a torkát. Nyavalyás tisztjei!
Megint fölhorkant. Rohadt, egyetemet végzett banda, futball-
meccsnek nézi az egészet! Ez a hülye biztosan még örül is ennek
a felderítésnek. A lelke mélyén szenvedélyesen gyűlölt a hadsereg-
ben mindenkit, aki kockára tehette az ő életét. Mi a fenét ér vele
á tábornok, ha kinyírnak bennünket? Annyi, mintha eltolnának
egy kísérletet. Kísérleti nyulak vagyunk.
Mutatott Stanleyn, s egyre nagyobb kísértést érzett, hogy kigú-
nyolja. Végül annyira dühbe jött. hogy megszólalt. - Hé, Stan-
ley, azt hiszed, hogy ezüst csillagot kapsz?
Stanley ránézett, s rögtön megfeszült benne az indulat.
Nyasgem.
- Arra még egy kicsit várnod kell. drágám - mondta Red.
Hangosan röhögött egyet, s odafordult Galagherhez. - A végén
még ki fogják tüntetni a "Bíbor Segglyuk"-renddel.
 - Ide figyelj, Red - kezdte Stanley, s igyekezett egy kis
fenyegető élt adni a hangjának. Tudta, hogy Croft figyeli.
- Le vagy! - horkant fel Red. Nem volt kedve verekedni.
Pillanatnyilag nem fájt ugyan a háta, de gyöngének és levertnek
érezte magát. Hirtelen észrevette hogy ő is meg Stanley is meg-
változott Anopopejen; Stanley kövérebb, nyugodtabb és maga-
biztosabb lett, és még mindig hízott. Ő meg szánalmasan lefo-
gyott. Emiatti elkeseredésében is, meg bizonytalansága miatt is
a büszkeség arra késztette hogy folytassa. Nem gondolod,
hogy sokat akar a szarka, Stanley?
- Mi az, összeszövetkeztetek ellenem Gallagherrel?
Gallagher megijedt, nem akarta, hogy belekeverjék a dologba.

487

Az utóbbi hetekben magába zárkózott,nem vett részt semmiben. vén,szürke

elefánt,amelyik mellső lábaira emelkedett,hátsó fele
Ha néha dühösen ki is tört; utána megint visszaesett apátiájába. azonban még zöld
vackán ;erpeszkedik. A hegy bölesnek,hatal-
Most mégsem visszakozhatott: Red az egyik legjobb barátja volt masnak és iszonyú
magasnak látszott. Gallagher elmerülten bá-
a szakaszban.- Rednek nincs szüksége rá, hogy velem szövet- multa megragadta a látvány
szépsége,amelyet képtelen lett volna
kezzen - dünnyögte. szavakkal kifejezni. A gondolat,az elképzelés,hogy van szebb,
- Ti mind olyan csuda klassz fickóknak képzelitek magatokat, tisztább és magasztosabb
dolog is a világon.mint az a semmi,
csak azért,mert valamivel régebben vagytok katonák,mint én. amiben ő
él,megremegtette,nagyon szeretett volna mondani va-
- Lehetséges - felelte Gallagher. lamit. Volt is egy pillanat,amikor talán meg is tudta volna
Stanley tisztában volt vele,hogy el kellett volna hallgattatnia fogalmazni legalább részben
azt,amit érzett,ez a pillanat azon-
Redet,hogy el ne veszítse Croft becsülését. Csakhogy képtelen 6an gyorsan elmúlt,s csak
valami homályos öröm maradt utána,
volt rá. Red gúnyolódása a várható harcokkal kapcsolatban meg- az elragadtatás gyönge
visszfénye. Megnedvesítette ajkát,s me-
ingatta önbizalmát; hirtelen önkéntelenül a tudatára ébredt,hogy gint feleségét kezdte
gyászolni.
a harcnak még a gondolatától is irtózik. Mély lélegzetet vett.- Croft a lelke mélyéig
megrendült. A hegy vonzotta; mintha ki-
Az idő nem alkalmas a leszámolásra, Red,de várj csak,majd ha gúnyolta volna,mintha fel
akarta volna ébreszteni becsvágyát
visszamegyünk. Óriási méreteivel. Ilyen tisztán eddig még nem látta. Amíg a
- jó,majd írjál. dzsungelben voltak eldugva a Watamai-hegylánc meredek sziklái
Stanleynek összeszorult az ajka,de nem tudott xá mit felelni. eltakarták előlük a hegyet.
Most mereven nézte,szemügyre vette
Croftra pillantott: teljesen mozdulatlan volt az arca.- Lennétek körvonalait,s ösztönösen
föltámadt benne a vágy,hogy meg-
csak az én rajomban - mondta végül is Rednek meg Gallagher- mássza,ott álljon a
csúcsán,a lába alatt érezze egész hatalmas
nek. Harsányan kiröhögték. tömegét. Féktelen érzelmek tomboltak benne áhítat,becsvágy
és
Croft bosszús volt. Maga se tudta,mit szeretne: nem bánta ugyanaz a különös,rendkívüli
izgalom,amit Hennessey halálakor
volna; ha kitör egy kis verekedés,ugyanakkor azzal is tisztában meg akkor érzett,amikor
lemészárolta a japán foglyot. Szinte
volt, hogy ez nem lenne valami szerencsés a szakasz szempontjá- gyűlölettel meredt a
hegyre,egészen megfeledkezett a körülötte
ból. Most mélységes megvetést érzett Stanley iránt; egy altisztnek lévő emberekről. -
Iszonyúan öreg hegy lehet - szólalt meg
tudnia kell,hogyan lehet sakkban tartani az embereket,és ez végül
bizony kontármunka volt. Croft kiköpött a csónak pereme fölött. Redet csak melankólia és
fáradt közöny töltötte el. Croft sza-
- Mi a fene,máris begerjedtetek? - kérdezte hűvösen. Dühítet- vait szinte nem is hallotta.
Nyugodtan minden érzelem nélkül
ték az efféle fölösleges viták. nézte a hegyet. De mikor elfordította róla a tekintetét,őt is
gyö-
Megint hallgattak mindnyájan. A feszültség hirtelen megszűnt törni kezdte a félelem
amely a nap folyamán a szakasz vala-
köztük,ahogy a nedves papírdarab beszakad a saját súlyától. mennyi katonáját előbb-utóbb
elfogta. Akáresak a többiek, Red is
Croft kivételével titokban mindnyájan örültek neki. De az előttük föltette magának a
kérdést: vajon nem ennél a földerítésnél
álló felderítés gondolata mint valami szürke lepel borult rájuk. hagyja-e el a szerencséje.
Hallgatásba burkolóztak,ki-ki a maga gondjával-bajával foglal-
kozott. Az éjszaka,mint valami baljós előjel,egyre közeledett. *
A távolban tisztán ki tudták venni a sziget fölé magasodó 9oldstein és Martinez
Amerikáról beszélgetett. Véletlenül két
Mount Anakát. Hűvösen,zárkózottan emelkedett yanl lógó fel szomszédos priccset
választottak ki maguknak,s az egész délutánt
elterülő dzsungelből, csúcsa beleveszett az aljas
hőkbe. Az alkonyati félhomályban olyan volt, mint valami óriási, fŐkve töltötték,
magukra húzva az esőköpenyt. Goldstein határo-
488

zottan boldog volt. Eddig sose került közel Martinezhez, s most,

miután több órán át beszélgettek, kölcsönös bizalom ébredt ben-
nük egymás iránt. Goldstein mindig örült, ha barátkozhatott vala-
kivel; egyenes ember volt, s mindenkiben bízott. Annak, hogy
a szakaszban olyan boldogtalannak érezte magát, fó oka az volt,
hogy barátságai sohase bizonyultak tartósnak. Azok, akikkel néha
hosszú, szívélyes beszélgetést folytatott, másnap rendszerint meg-
bántották vagy egyszerűen átnéztek rajta, s ezt sehogy se tudta
megérteni. Vagy barátja az ember valakinek, vagy nem; középutat
nem ismert, s képtelen volt felfogni, hogy az, akit barátjának
hitt, hogy pártolhatott el tőle. Boldogtalan volt, mert úgy érezte,
állandóan becsapják.
Ennek ellenére mégsem csüggedt eI végleg. Alapjában véve tele
volt életkedvvel, pozitív hajlamokkal. Ha megsértették érzelmeit,
ha valamelyik barátjáról kiderült, hogy megbízhatatlan, egy
darabig fájt ugyan neki, de majdnem mindig sikerült úrrá lennie
fájdalmán, és megint optímista lett. A sorozatos csalódások. ame-
lyek a szakaszban érték. csak óvatosabbá és előrelátóbbá tették,
gondosan ügyelt minden szavára és cselekedetére. A barátkozásra
való hajlama azonban képtelenné tette a védekezésre; az első
olyan jelre, amelyet a barátság megnyilvánulásának tekinthetett,
kész volt elfelejteni minden addígi csalódását, és a közeledést
őszintén, melegen viszonozta. Most úgy érezte, hogy máris ismeri
és szereti Martinezt. Ha megfogalmazta volna véleményét, nyil-
ván azt mondta volna magában Martinez igazán derék fickó.
Kicsit hallgatag ugyan, de jóképű fiatalember. S ahhoz képest,
hogy őrmester, igazán szívélyes.
- Tudod, Amerikában sok van lehetőség - mondta Marti-
nez.
- Ó, de mennyire - bólintott megfontoltan Goldstein.-
Már én is régóta tervezem, hogy önállósítom magam, tudniillik
sokat gondolkoztam a dolgon. és rájöttem, hogy az embernek kez-
deményeznie kell, ha vinni akarja valamire. Sokat beszélnek a
bérrögzítésről meg a biztonságról. de én azért jobban szeretek
a magam ura lenni.
Martinez bólintott. - Sok pénzt keresni saját üzlettel?
- Néha.
Martinez elgondolkodott a dolgon. Pénz! Egy kicsit megízzadt

490

a tenyere. Eszébe jutott Ysidro Juaninez, a bordélyház-tulajdonos,

akit gyermekkorában mindig csodált. Még most is beleborzongott,
ahogy visszaemlékezett rá, hogyan lobogtatott Ysidro egy vastag
köteg dollárt a markában. - Lehet, hogy a háború után én is
kilép katonaságtól.
- Feltétlenül azt kell csinálnod - mondta Goldstein.-
Úgy látom, értelmes és megbízható fiatalember vagy.
Martinez sóhajtott egyet. - Csakhogy,. . . - Nem tudta, hogy
fejezze ki magát. Mindig zavarba jött, ha be kellett vallania. hogy
mexikói. Udvariatlanságnak érezte, attól tartott, hogy akinek el-
mondja, megsértődik, mert azt hiszi, arra akar célozni vele, hogy
az illető hibájából nem sikerül jó álláshoz jutia. Ugyanakkor
titokban mindig remélte, hogy hátha tiszta vérű spanyolnak nézik.
- Csakhogy vagyok iskolázatlan - mondta végül is.
Goldstein sajnálkozva csóválta meg a fejét. - Hát az csak-
ugyan elég nagy akadály. Én is mindig szerettem volna, ha egye-
temi végzettségem lenne, mert nagyon érzem a hiányát. De az
üzleti életben akkor is lehet érvényesülni, ha jó feje van az
nek: Én.őszintén hiszek a tisztességben és becsületben; az
igazán nagy emberek azzal érték el, amit elértek, hogy becsülete-
sek voltak.
Martinez bólintott. Éppen azon tűnődött, mekkora szoba kell
vajon egy igazán gazdag embernek ahhoz, hogy a pénzét elraktá-
rozhassa. Elegáns ruhákat képzelt maga elé, fényes cipőket, kézzel
festett nyakkendőket meg egy csomó karcsú, szőke nőt, akik hú-
vösek, bátrak, bájosak, törékenyek, vonzóak. - Egy gazdag
ember azt csinál, amihez kedv van neki = mondta áhítattal.
- Hát ha én gazdag lennék, jótékonykodni szeretnék. Meg
aztán. . . szeretnék egészséges lenni, szeretném, ha lenne egy
csinos kis házam, meg biztonságban élhetnék. . . Jártál New
Yorkban ?

- Nem.
- Van New Yorknak egy elővárosa, ahol szívesen ellaknék-
folytatta Goldstein, s nagyokat bólogatott. - Gyönyörű szép
hely, finom, művelt, kulturált emberek lakják. Nem szeretném,
ha a fiam is úgy nőne fel, mint én.
Martinez megértően bólogatott. Neki sose voltak határozott el-
képzelései és vágyai, s mindig elfogta a kisebbrendűségi érzés, ha

491

olyan emberrel beszélgetett, akinek merész, konkrét tervei voltak.

- Amerika jó ország van - mondta őszinte meggyőződéssel.
Egy pillanatra forró hullámként öntötte el a hazaszeretet; fölrém-
lett előtte egy tanterem, s szinte hallotta, ahogy a gyerekek kórus-
ban éneklik: Csak érted élek, szép hazám. Hosszú évek óta először
képzelte el magát ismét pilótának, s valami határozatlan vágya-
kozás töltötte el. - Nagyon jól megtanulni olvasást az iskolában
- mondta. - Tanító néni azt mondani, hogy okos.
- Azt meghiszem - mondta meggyőződéssel Goldstein.
A tenger már nem háborgott annyira, s egyre ritkábban zúdult
a nyakukba a víz. Martinez körülnézett a csónakban, fülelt egy
pillanatig, elkapott néhány beszélgetésfoszlányt, aztán vállat
volt. - Hosszú utazás - mondta.
Gallagher visszatért a priccséhez, amely Martinezé mellett volt,
és szó nélkül lefeküdt. Goldstein kényelmetlenül érezte magát,
több mint egy hónapja nem beszélt Gallagherrel. - Csoda, hogy
senki nem lett tengeribeteg - szólalt meg végül. - Ezek a vacak
csónakok nem ilyen hosszú útra valók.
- Roth meg Wyman beteg van - mondta Martinez.
Goldstein büszkén kihúzta magát. - Én nem félek tőle. Meg-
szoktam a csónakázást. Egyik barátomnak van egy vitorlása Long
Islanden, s nyáron sokszor kirándultam vele. Nagyon élveztem
a dolgot. - Eszébe jutott a Sund meg körülötte a szürke homok-
zátonyok. - Csuda szép volt. Amerika a legszebb ország a vi-
lágon.
- Na ne mondd, cimbora - röffent közbe váratlanul Gál-
lagher.
Nem tehet róla, ilyen a modora - gondolta Goldstein. Biztos
nem akarta megbántani. - Te csónakáztál már életedben, Gál-
lagher? - kérdezte udvariasan.
Gallagher félkönyökre támaszkodott. - Hajaj. Néha West
Roxburyn túl is leeveztünk a Charles folyón kenuval. A felesé-
gemmel. - Csak miután kimondta, vette észre, hogy mit mon-
dott. Arca tüstént elváltozott, merev, gyászos kifejezést öltött.
- Ó, bocsánat - suttogta Goldstein.
- Semmi baj. - Gallaghert egy kis ingerültség fogta el, hogy
egy zsidó sajnálja. - Felejtsük el - tette hozzá kicsit elutasítóan.
Aztán megint elfogta a gyöngédség, amely lassan feloldódott az

önmaga iránt érzett részvétben és jóleső sajnálkozásban. - Ide

figyelj -- szólalt meg hirtelen -, ugye neked van gyereked?
Goldstein bólintott - Van ám - felelte buzgón. - Már há-
roméves a fiam. Várj csak, mindjárt meg is mutatom a fényképét.
- Egy kicsit erőlködve hasra fordult a priccsen, és hátsó zsebéből
előhúzta a levéltárcáját. - Nem valami jó kép - mentegetődzött.
- Pedig igazán olyan csinos gyerek, hogy el se tudod képzelni.
Odahaza van egy nagy fényképünk is róla, hivatásos fotográfus
csinálta, s becsületszavamra mondom, olyan szép rajta a gyerek,
hogy akár díjat is nyerhetne valamilyen szépségversenyen.
Gallagher rámeredt a képre. - Hát igen. . . igen, csakugyan
jóképű kölyök. - Kicsit zavarba jött, kényelmetlenül érezte ma-
gát a dicséret miatt, amely önkéntelenül tolult az ajkára. Még
egyszer megnézte a képet, tulajdonképpen csak most nézte meg
igazán, és felsóhajtott. Mary halála óta egyetlen levelet írt haza,
s kérte, küldjenek egy fényképet a gyerekéről. Azóta egyre növekvő-
vó türelmetlenséggel várta, úgyszólván szükségletté vált az életé-
ben. Sok-sok üres, tétlen órát azzal töltött, hogy a gyerekéről
ábrándozott, s megpróbálta elképzelni, milyen lehet. Noha még
nem írták meg neki, föltételezte, hogy fiú. - Csakugyan nagyon
jóképű kölyök - mondta rekedten. Egy pillanatra megmarkolta
a priccs szélét. Hogy zavarát palástolja, hirtelen kibökte: - Hé,
milyen érzés, ha gyereke van az embernek?
Goldstein tünődött egy pillanatig, hogy mít is válaszoljon.-
Ó, igen sok. . . öröme telik benne az embernek. - Majdnem
"nochis"-t mondott. - Meg persze sok szomorúsága is van miat-
ta. Rengeteg törődést jelent meg persze pluszkiadást is.
Értem. - Gallagher helyeslően bólintott.
Goldstein tovább beszélt. Egy kis feszélyezettséget érzett, mert
Gallaghert utálta legjobban az egész szakaszban. Most maga is
csodálkozott rajta, milyen baráti rokonszenvet érez iránta. Tisztá-
ban volt vele, hogy most mint zsidó beszél egy gojjal, tehát min-
den mozdulatát, minden szavát nagymértékben befolyásolta az
a vágy, hogy minél jobb benyomást keltsen. Noha magának a
puszta ténynek is örült, ha szerették, elégedettsége jórészt mindig
abból a tudatból származott, hogy egy zsídót szeretnek. Így aztán
igyekezett csak olyan dolgokat mondani, amiről feltételezte, hogy
Gallaghernek tetszik.

492 493

S miközben a családjáról beszélt, Goldsteint automatikusan

megint heves vágy fogta el, megint elveszettnek érezte magát.
Emlékezetében egymás után merültek föl a képek házaséletének
egy-egy boldog pillanatáról. Eszébe jutott például egy éjszaka,
amikor a felesége meg ő egymás mellett feküdtek, s kuncogva
hallgatták a sötétben, milyen felnőttesen horkol a kisbabájuk.-
A gyerek ad értelmet az életnek - jelentette ki őszinte meg-
győződéssel.
Martinez meghökkenve eszmélt rá, hogy hiszen ő is apa. Hosz-
szú évek óta első ízben jutott eszébe hogy teherbe ejtette Rosa-
litát. Vállat vont. Hét éve már? Vagy nyolc? Már azt se tudja.
Az ístenfáját! Mihelyt megszabadult a lánytól, már csak arra
emlékezett, mennyi gondot és bosszúságot okozott neki.
De az a tény, hogy gyermeket nemzett, büszkeséggel töltötte el.
Stramm fickó vagyok, a szentségit neki - állapította meg ma-
gáról. Legszívesebben fölkacagott volna. Martinez gyereket csi-
nált, aztán meglépett. Olyasféle kaján elégtétel töltötte el, mint
egy gyereket, ha kutyát kínoz. A fenébe is, miért állt kötélnek
Rosalita? Fölcsinálta. Martinez szinte dagadozott a büszkeségtől.
Gyerekes elégtétel töltötte el, amikor férfiasságára, a nőkre gya-
korolt vonzerejére gondolt. Hogy a gyerek törvénytelen. csak
fokozta önbecsülését; valahogy még érdekesebbnek, még nagysze-
rűbbnek tűnt fel önmaga előtt.
Elnéző, majdnemhogy leereszkedő rokonszenvet érzett Gold-
stein iránt. Eddig a délutánig kicsit félt tőle, s kényelmetlenül
érezte magát vele szemben. Egyszer ugyanis valami nézeteltérésük
támadt, és Goldstein ellenkezett vele. S az ilyen esetekre Martinez
feltétlenül úgy reagált, mint egy begyulladt iskolásgyerek, akit
megdorgált a tanító néni. Ezért nem érezte jól magát soha őrmes-
terí beosztásában. De most boldogan élvezte Goldstein rokon-
szenvét; már nem volt olyan érzése, hogy Goldsteín akkor semmi-
be vette. Goldstein oké - állapította meg magában.
Megint tudatára ébredt, hogy remeg a csónak, miközben lassan
átvergődik a hullámokon. Majdnem teljesen sötét volt már. Mar-
tinez ásított egyet, és még jobban összehúzódzkodott az esőköpeny
alatt. Kicsit éhes volt. Töprengeni kezdett, felbontson-e egy élel-
miszeradagot, vagy maradjon inkább nyugodtan fekve, s nem
tudott határozni. Aztán eszébe jutott a felderítés, a gondolatra

494

hirtelen elfogta a félelem, s megint éber lett. Ó - lélegzett egy

nagyot. - Ne gondolj rá, ne gondolj rá - ismételgette magában.
Egyszerre csak észrevette, hogy Gallagher és Goldstein már
nem beszélget. Fölpillantott, és látta, hogy majdnem minden em-
ber a priccsén áll, vagy a csónak jobb oldali falának támaszkodik.
- Mit nézni? kérdezte Gallaghertől.
Azt hiszem, a naplementét - felelte Goldstein.
. Naplementét? - Martinez fölpillantott az égboltra. Majd-
nem fekete volt, csúf, ólomszínű esőfelhők borították. - Hol lenni
naplemente? - Szétterpesztett lábbal fölállt a priccsén, és nyu-
gat felé bámult
A naplemente olyan csodálatosan tündöklő volt, amilyet csak
a trópusokon látni. A komor esőfelhők az egész égboltot elborítot-
ták, kivéve egy keskeny csíkot a látóhatár szélén. A nap már
eltűnt, de sugarai színes fénysávot festettek az ég aljára, ott, ahol
a vízzel összeért. S a fénysáv félkör alakú tükörképe úgy csillo-
gott a tengeren, mint valami öböl, amelyben összemosódtak az
árminpiros, aranysárga és zöld színek: különös, álomszerű
l volt, s egy sor rosszul sikerült kolbászra emlékeztető, káprá-
zatos bíborszínben ragyogó felhőcske húzódott fölötte. Egy idő
múlva az volt az érzésük, mintha valami mesebeli szigetet látná-
nak, amilyen csak a képzeletükben létezhetik. Minden részlete
. izzott, s néha szinte valóságosnak tűnt. lég partja is volt, a fö-
veny aranyfényben tündökölt, s ezen a délibábparton erdő is állt,
a fák a félhomályban csodálatos bíborszínbe öltöztek. Ilyen partot
még sose láttak; ez is tele volt a legváltozatosabb formájú sziklák-
kal, a homokdombok kopárak voltak, s mintha jéggé fagytak
volna, ugyanakkor mégis éltek, és melegen lüktettek. A bíborszínű
háttérben rózsaszínű és lila völgyekkel teli szárazföld nyílt a vég-
telenbe, s olvadt bele a kikötő fölött lebegő felhőrétegbe. A tenger
íze a naplemente fényében tisztán. sötétkéken csillogott, mint
nyári estéken az égbolt.
Buja sziget, bibliai táj, rubinvörös szőlőtőkékkel, aranyhomok-
kal és lila fákkal. Nem tudták levenni róla a szemüket. Az előttük
lebegő sziget olyan volt, amilyennek egy keleti uralkodó képzel-
heti a mennyországot, s heves, szinte fájó sóvárgást ébresztett a
katonákban. Benne volt ebben a látomásban mindaz a szépség,
amire mindig vágytak, mindaz az eksztázis, amit egész életükben

495

kerestek. Néhány percre a semmibe tűntek a dzsungelben töltött

reménytelen, csüggesztő, vigasztalan hónapok. Ha magukban let-
tek volna, talán még a karjukat is kinyújtják a látomás felé.
Nem tartott sokáig. A mesebeli part lassan, feltartóztat-hatat-
lanul beleolvadt a rájuk boruló éjszakába. Az aranyszínű homok
elhalványult, szürkészöld lett, aztán fekete. A sziget elsüllyedt
a tengerben, és az éjszaka dagálya elöntötte a rózsaszínű és lila
dombokat. Néhány pillanat múlva nem maradt körülöttük egyéb,
csak a szürkésfekete óceán, a komor égbolt.s a nyomdokvíz go-
noszul tajtékzó szürkésfehérje. A tajtékban apró, foszforeszkáló
részecskékörvénylettek. A fekete, halott óceán mintha az éjszaka
tükörképe lett volna; hideg volt, veszedelem és halál leselkedett
benne. A katonák szinte érezték, hogy nyeli el őket, s néma, min-
den tagjukat átható borzadály járta át egész testüket. Visszamen-
tek a priccsekhez, lefeküdtek, de még sokáig borzongtak a pokró-
cuk alatt.
Esni kezdett. A csónak tajtékot verve szelte a habokat a sötét-
ségben, mindössze száz méterre a sziget partjától. S mindnyájuk
fölött ott lebegett a másnapi felderítés ijesztő, baljóslatú rémképe.
A tenger hullámai komoran csapkodták a hajó oldalait.
A szakasz másnap kora reggel kötött ki Anopopej déli partján. Az
eső még az éjszaka elállt, a hajnali levegő friss volt és hűvös,
a parton nyájasan sütött a nap. A katonák néhány percig a föve-
nyen ácsorogtak, nézték, hogyan távolodik el a rohamcsónak a
parttól, és indul visszafelé. Öt perc múlva fél mérföldre volt. de
már szinte teljesen eltűnt, könnyű buboréknak látszott a ragyo-
góan csillogó, trópusi tengeren. A katonák szomorkásan bámultak
utána, irigyelték a kormányost, aki alkonyatra megint a biztonsá-
gos táborban lesz, s meleg ételt ehetik. Ilyen beosztás kéne-
gondolta Minetta.
A reggel úgy csillogott, mint a frissen vert érme. A katonák csak
egy kicsit borzongtak meg, ha eszükbe jutott, hogy olyan földön
állnak, ahol még nem járt senki. Az előttük elterülő dzsungel

496

ismerősnek látszott; a föveny, amelyet szép, formás kagylók bort-

tottak, üres volt és elhagyatott. Később bizonyára vakítóan fog
csillogni a napon, pillanatnyilag azonban a part semmiben sem
különbözött azoktól a partoktól, ahol eddig kikötöttek. Végig-
nyúltak a homokon, cigarettáztak, nevetgéltek, s várták, hogy
megkezdődjön a felderítés. Hálásak voltak a napnak, hogy meg-
szárítja a ruhájukat.
Hearn kicsit izgatott volt. Néhány perc múlva megkezdik a több
mint negyven mérföldes menetelést egy ismeretlen vidéken, s a
negyvenből az utolsó tízet a japánok hátában kell megtenniök.
Croft felé fordult, és megint rámutatott a légi felvételekről készült
térképre, amelyet kiterítettek maguk közé a homokra. - Azt hi-
szem, őrmester, a legokosabb, ha ennek a folyónak a mentén
haladunk - azzal rámutatott egy folyóra, amely néhány száz
méterrel odébb ömlött a dzsungelből a tengerbe. - Legalábbis
ameddig lehet. Aztán meg keresztülvágunk a dzsungelen, amíg el
nem érjük a kunai füvet.
- Amennyire meg tudom állapítani, más lehetőség nemigen
van - felelte Croft. Hearnnek csakugyan igaza volt, s ez bosz-
szantotta egy kicsit. Megdörzsölte az állát. - De sokkal több idő-
be fog kerülni, mint gondolja, hadnagy úr.
= Lehetséges. - Croft kicsit idegesítette Hearnt. Nyilván-
való volt, hogy az őrmester sokat tud, de mindig külön meg kellett
kérdezni, hogy eláruljon valamit. Nyavalyás déli. Éppen olyan,
. mint Clellan. Hearn a térképpel babrált. Már érezte, hogy egyre
melegebb lesz a homok a lába alatt. - Csak két mérföldet kell a
dzsungelben haladnunk.
Croft fanyarul bólintott. - Az ilyen légi felvételekben sose
. szabad hízni. Lehetséges, hogy az a nyavalyás kis folyó csakugyan
ata visz, ahová jutni akarunk, de nem biztos. - Kiköpött a ho-
mokba. - A legokosabb, ha elindulunk, aztán majd meglátjuk,
mf lesz.
- Helyes - felelte Hearn. Kicsit élesebb volt a hangja.-
Akkor hát induljunk.
Croft a katonákra pillantott. - Hé, emberek, indulás!
A katonák hátukra vették a borjút, megpróbálták egyenletesen
elosztani a súlyát, hogy ne vágja a vállukat a szíj. Néhány perc

497

múlva hosszan elnyúló sorban elindultak, s végigbaktattak a föve-

nyen. Mikor a folyó torkolatához érkeztek, Hearn megálljt paran-
csolt. - Mondja el nekik, mi a tervünk - fordult Crofthoz.
Croft vállat vont, aztán beszélni kezdett. - A folyó mentén
haladunk előre, ameddig lehet. Számolnotok kell vele, hogy ala-
posan beleizzadtok. Aki nyafogni akar, legokosabb, ha most nya-
fog. - Kicsit följebb rántotta hátizsákját. - Valószínű, hogy
ilyen messze nem találkozunk japánokkal, ez azonban nem azt
jelenti, hogy birka módra menjetek, s folyton csak az orrotok elé
nézzetek Mindenki tartsa nyitva a szemét. - Rájuk meredt, sor-
ban végignézett az arcokon, s egy kis jóleső érzés töltötte el, hogy
a legtöbben lesütötték a szemüket. Rövid szünetet tartott, s meg-
nyalta az ajkát, mintha azt kérdezné magától, mondjon-e még
valamit. - Hadnagy úrnak nincs semmi mondanivalója?
Hearn megmarkolta karabélya szíját. - De igen, van.-
Hunyorgott a napfényben. - Emberek - kezdte közömbös han-
gon -, nem ismerlek egyikőtöket sem, ti sem ismertek engem,
lehet, hogy nincs is valami nagy kedvetek megismerni. - Néhá-
nyan kuncogni kezdtek, s Hearn hirtelen rájuk vigyorgott.-
Mindegy, az öletekbe pottyantam, mint valami csecsemő, s akár
tetszik, akár nem, kénytelenek vagytok beletörődni. Nekem őszinte
meggyőződésem, hogy jól kijövünk majd egymással. Igyekszem
rendes lenni, de ne felejtsétek el, hogy egy idő múlva elfáradtok,
én meg kénytelen leszek hajszolni benneteket, s ti szívből gyű-
lölni fogtok miatta. Oké, de azt se felejtsétek ám el, hogy magam
is éppoly fáradt leszek, mint ti, s én fogom a legjobban gyűlölni
magamat. - A katonák nevettek, s Hearn egy pillanatra úgy
érezte magát, mint a szónok, aki tudja, hogy sikerült megnyernie
hallgatóságát. Nagyon meg olt elégedve, maga is elcsodálkozott
rajta, hogy mennyire. Mégiscsak Bill Hearn fia vagyok - gon-
dolta. - Hát akkor mehetünk.
Croft haladt az élen. s Háarn szónoklatán bosszankodott. Sze-
rencsétlen szónoklat volt; egy szakaszparancsnoknak sose szabad
haverkodnia az embereivel Hearn csak lovat ad alájuk az ilyes-
mivel. Croft mindig megvetette az olyan szakaszparancsnokokat,
akik mindenáron le akarnak alacsonyodni beosztottjaikhoz; nőies,
haszontalan dolognak tartotta az ilyesmit. Tönkreteszi az egész
szakaszt, a fene enné meg - gondolta.

498

A folyó a közepén mélynek látszott, de a part mentén, egy

körülbelül tizenöt méter széles sávon sekély rolt a víz, csobogva
csörgedezett a kavicsokon. A tizennégy ember libasorban haladt
egymás mögött. A magasban a dzsungel fái összeértek a fejük
fölött, s mire elhagyták a folyó első kanyarulatát, mintha alagút-
ban jártak volna, amelynek lombok alkották a falait, a talaja meg
iszappal volt borítva. A napfény alig szűrődött át a lombok, leve-
lek, indák és fák sűrű szövevényén, magába szívta a dzsungel
színét, s csillogó bársonyzöld lett. A világosság elveszett a lombok
közt, s olyan hangulat fogta el a katonákat, mintha egy katedrális
boltívei alatt haladnának. Mindenfelől a homályos, neszekkel teli
dzsungel vette körü! őket, belevesztek a hangok és szagok a
dzsungel sűrű, fullasztó szövevényébe. A páfrány nyirkos szaga,
a rothadás és a növekedés átható bűze minden érzéküket eltöltötte,
s valami fullasztó, szinte hányingerhez hasonló érzést keltett
bennük. - A szentségit, de büdös - dörmögte Red. Előzőleg
olyan sokáig éltek a dzsungelben, hogy már fel sem tűnt nekik,
milyen büdös, de az éjszakai a tengeren felfrissültek érzékeik, el-
felejtették, milyen nyomasztó, tapadósan, nyúlósan sűrű tud lenni
a dzsungelben a levegő.
- Olyan szaga van, mint egy nigger nőnek - jelentette ki
Wilson.
Brown idegesen nevetett. - Volt is neked nigger nőd! - Nyo-
mott hangulatban volt; a termékenység és a rothadás átható
szaga rossz előérzettel töltötte el.
A folyó továbbhömpölygött a dzsungelben. Már el is felejtették,
milyen volt a torkolatánál, a napvilágon. Fülük belekábult a ro-
varok és egyéb állatok surranó neszébe, a moszkitók dühös züm-
mögésébe, a majmok és papagájok rekedt makogásába. Iszonyúan
izzadtak; még csak néhány száz métert tettek meg, de máris el-
fogta őket á légszomj, s az izzadság fekete sávokban ütött ki az
uniformisukon. ahol a szíjak szorították őket. A kora reggeli órá-
ban a dzsungel nyirkos párát árasztott magából; a köd derék-
magasságig ért, szétvált előttük, aztán puhán, nesztelenül megint
összecsukódott, ahogy a csiga húzódik vissza a házába. A menet
élén haladó embereknek minden lépéshez rendkívüli akaraterőre
volt szükségük. Borzongtak a hányingertől, és minduntalan meg
kellett állniok, hogy levegőhöz jussanak. Körös-körül minden csö-
499

pögött; a bambuszligetek lenőttek egészen a folyó partjáig, csipkés

lombjuk beleveszett az indák és növények sűrűjébe. Az aljnövény-
zet fölkapaszkodott a fák törzsére, magasan a fejük fölé; a gyö-
kerek és kövek közt sűrűn ült a fekete iszap. A víz barátságosan
csobogott medrében, ez a csobogás azonban beleveszett a madarak
harsány rikoltozásába és a rovarok zümmögésébe.
A katonák érezték, hogy a víz lassan, feltartóztathatatlanul át-
itatja bezsírozott bakancsukat, s néha egészen a térdükig felcsa-
pott, ha egy-egy mélyebb szakaszon kellett átgázolniok. Hátizsák-
juk egyre nehezebb lett karjuk elzsibbadt, hátuk fájni kezdett.
Majdnem mindnyájan legalább tizenöt kilónyi élelmiszert meg
pokrócot cipeltek a hátukon, ráadásul még két vízzel telt kulacsot,
tíz töltényhevedert, két-három kézigránátot, egy puskát meg egy
macsétát, vagyis összesen körülbelül harminc kilónyi felszerelés-
sel voltak megterhelve, ami egy nehéz bőrönd súlyának felelt
meg. A legtöbben már az első pár száz méter után elfáradtak;
körülbelül fél mérföld múlva alig tudtak lélegzethez jutni a ki-
merültségtől; a gyöngébbek már ott érezték szájukban a fáradtság
fanyar, kesernyés ízét. A áthatolhatatlan dzsungeltől, az egészség-
telen párától, a szüntelen neszezéstől és a rovarok idegesítő züm-
mögésétől egyre kevésbé irtóztak. Már nem érezték olyan nagyon,
milyen nyomasztó a vadon; az a homályos, ki nem mondott, ösz-
tönös félelem, ami kezdetben fogta el őket a gondolatra, hogy egy
ilyen alagúton kell végighaladniuk, egyre inkább alábbhagyott,
s végül teljesen meg is szűnt, csak meneteltek kimerülten, elcsi-
gázottan. Croft figyelmeztetése ellenére lógatni kezdték a fejüket,
a lábukat nézték.
A folyó keskenyebb lett, és a sekély vízzel borított sáv össze-
szűkült akkora lett, mint egy erdei ösvény. Már emelkedőket is
meg kellett mászniok. A folyón felbukkant néhány kisebb vízesés
is, s egy-egy kis szakaszon tajtékosan örvénylett a víz a sziklák
körül. Talpuk alatt a kavicsos talaj lassanként homokossá, aztán
iszapossá változott. A katonák kénytelenek voltak közelebb szo-
rulni a parthoz, s minduntalan megakadtak az ágakban, amelyek
korbácsütésként csapkodták a testüket. Egyre lassabban haladtak
előre.
Az egyik kanyar után megálltak, és szemügyre vették a folyó
előttük levő szakaszát. Ezen a helyen a növényzet egészen lenőtt

a vízbe, s Croft egy kis töprengés után belegázolt a folyóba.

A parttól körülbelül öt méterre megállt. A víz majdnem a dere-
káig ért, iszonyú erővel örvénylett körülötte. - Muszáj a parton
maradnunk, hadnagy úr - állapította meg. Azzal nagy nehezen
tovább is indult a part szegélyén, a bokrokba kapaszkodva; a víz
itt is majdnem a csípőjéig ért. A katonák csak nagy kínnal tud-
ták követni, a sor hosszúra elnyúlt. Sikerült a következő néhány
száz métert a bokrokba kapaszkodva megtenniök, az ár ellen ha-
ladva. A puska minduntalan lecsúszott a vállukról, s majdnem
belepottyant a vízbe, lábuk belesüppedt a folyó undorító iszapjá-
ba. Zubbonyuk éppoly nedves lett az izzadságtól, mint nadrág-
juk a víztől. Nemcsak a fáradtságtól és a nyirkos levegőtől, ha-
nem a félelemtől is izzadtak. A folyó olyan makacs ellenállást
fejtett ki, mintha élőlény lett volna, amely a lábuk körül acsar-
kodik. Kezük vérezni kezdett a tüskéktől meg a levelektől - éles
volt a szélük, mint a kés -, hátizsákjukat egyre nehezebbnek és
nehezebbnek érezték.
így vergődtek előre, míg a folyó megint szélesebb és sekélyebb
lett. Itt már nem volt olyan heves a sodra, a víz csak térdig ért,
könnyebben tudtak előrehaladni. Néhány kanyarodó után elérkez-
ték egy nagy, lapos sziklához amelyet körüláramlott a folyó,
s Hearn utasítást adott, hogy pihenjenek meg.
A katonák lerogytak, s néhány percig szótlanul, mozdulatlanul
feküdtek. Hearn meglehetősen gondterhelt volt; érezte, milyen
vadul dobog a szíve, időnek előtte kimerült, még a keze is reme-
gett-egy kicsit. Ahogy ott feküdt a hátán elnyúlva, végignézett
a testén, s látta, milyen gyorsan süllyed és emelkedik a gyomra.
Nem vagyok valami jó kondícióban - állapította meg, ami igaz
is volt. A következő néhány nap, de főleg ez az első nagyon nehéz
lesz; régen kijött a gyakorlatból. De majd rendbe jön, tudta, mi-
lyen erős.
Lassanként megszokta a feszültséget is, amelyet az okozott,
hogy ő a szakaszparancsnok. Valahogy nagyon izgalmas érzés
volt. Menet közben sokszor megállt, összerezzent egy-egy hirtelen
zajra, s megborzongott, ha valamilyen rovar keresztezte az útját.
Akadtak óriáspókok, amelyeknek akkora teste volt, mint egy dió,
a lábuk meg arasznyi hosszú. Az embert az ilyesmi persze hogy
kihozza a sodrából; észrevette, hogy Martinezt meg Brownt is

sol

legalább úgy idegesíti, mint őt. Ha az ember ismeretlen terepen

kénytelen mozogni, furcsa szorongás fogja el; a járatlan dzsun-
gelben minden lépésnél újabb nehézségekkel találkozik.
Crofton jóformán egyáltalán nem látszott, hogy kényelmetlenül
érezné magát. Csakugyan klassz fickó, ez vitathatatlan. Ha nem
ügyel Croft fogja átvenni előbb-utóbb a vezetést. A baj az volt,
hogy Croft tapasztaltabb nála, s ostobaság lenne ellenkezni vele;
a dzsungelben való menetelés - legalábbis eddig - tapasztalt
katonát igényelt.
Hearn fölült és körülnézett. Az emberek még mindig elnyúlva
hevertek a sziklán, s nyugodtan pihentek. Néhányan beszélget-
tek vagy kavicsokat dobáltak a vízbe, Va?sen pedig elmerülten
tépdeste a leveleket a fáról, amely egészen a szikla fölé nyúlt.
Hearn az órájára pillantott. Öt perce pihennek már, de még tíz
perc sem fog ártani. Jó, ha elegendő pihenést engedélyez az embe-
reinek. Megint végignyúlt a sziklán, kiöblítette a száját egy
korty vízzel, aztán egy-két percig Minettával és Goldsteinnel
csevegett.
Mikor Brown végre lélegzethez jutott, beszélgetni kezdett Mar-
tinezzel.
Nagyon le volt törve, a maláriás kelések viszketni és sajogni
kezdtek a lábán s tudta, hogy ha továbbmennek, még rosszabb
lesz a helyzet. Teljesen oktalanul arról kezdett ábrándozni, mi-
lyen kellemes volna itt maradni mezítláb a napon, hogy a sebek
megszáradjanak a melegben.
Marha nehéz ügy lesz - sóhajtozott.
Martinez bólintott. -- Öt nap szabad ég alatt. Hosszú idő van.
Brown lehalkította a hangját. - Mi a véleményed az új had-
nagyocskáról ?
Martinez vállat vont. - Oké. Egész rendes. - Úgy érezte, jól
meg kell gondolnia, mit felel. A többiek tudták, hogy ő jóban van
Crofttal, és félt, hogy sejtik, milyen ellenségesen érez Hearnnal
szemben. Crofttal eddig jól ki tudott jönni. - Talán kicsit nyájas
- tette hozzá. - Szakaszparancsnok legyen gorombább.
- Ahogy elnézem, nagyon rohadt is tud lenni - mondta
Brown. Még nem sikerült határozott álláspontra jutnia Hearnnel
kapcsolatban. Croftot különösebben nem szerette, és érezte, hogy
az is lenézi őt, de ezt már megszokta. Egy új hadnaggyal viszont

502

muszáj vigyázni, minden tőle telhetőt meg kell tennie az embernek,

s még akkor sem biztos, hogy megnyeri a tetszését. - De azért
elég rendes fickónak látszik - tette hozzá kicsit barátságosabban.
Alapjában véve nem a hadnagy izgatta. Cigarettára gyújtott, és
óvatosan fújta ki a füstöt, tüdeje még mindig fájt az erőltetett
menettől. A cigaretta sem ízlett neki, de azért tovább füstölt.-
Tudod, Japesali, bizisten mondom neked, valahányszor felderíté-
sen vagyunk, szeretnék inkább közlegény lenni - bökte ki.-
Ezek a fiúk itt mind azt hiszik, hogy könnyű dolgunk van. külö-
nösen a póttartalékosok. Azt hiszik, hogy az altísztnek aranyélete
van s folyton csak lóg. - Megtapogatta állán az egyik kelést.
- Arra bezzeg nem gondolnak, a fene enné meg, hogy milyen
felelősség nyugszik a vállunkon. Itt van például ez a Stanley.
Még soha nem került nehéz helyzetbe, ezért olyan stréber, s sze-
retne mindenáron előlépni. Hidd el, Japesali, én is átkozottul
büszke voltam, mikor őrmester lett belőlem. de nem tudom, hogy
még egyszer vállalnám-e. .
Martinez vállat vont. Kicsit nevetségesnek találta a dolgot.-
őrmester lenni nehéz - mondta.
- De nehéz ám, az úristenit. - Brown leszakított egy levelet
egy ágról, amely a szikla fölé hajlott, és elgondolkozva rágcsálni
kezdte. - Az ember azt hiszi hogy valami marha nagy dolgot
csinál. Aztán lassan kikészülnek az idegei. Ide figyelj, tőled nyu-
godtan megkérdezhetem, mert már tudod, mi a dörgés, te elvál-
lalnád, ha most akarnának őrmestert csinálni belőled?
Tudja fene. - Pedig Martineznek nem voltak kételyei: el-
vállalta volna. Egy pillanatra megjelent lelki szemei előtt a három
stráf olajzöld zubbonyán s egy kis zavart büszkeség töltötte el,
mint mindig.
Tudod, mi nyugtalanít a legjobban, Japesali? Az, hogy
kikészülnek az idegeím. Néha attól tartok, hogy megőrülök, és
többet semmire se leszek használható. Érted, mire gondolok?-
Brown ezen már sokat töprengett. Most némi elégedettséget érzett,
hogy elmondta valakinek, mintha ezzel előre felmentést kapott
volna az esetleg bekövetkező csődért úgy érezte, most már köny-
nyebb lesz elviselnie ha valóban kiderül, hogy már nem jó sem-
mire. Bedobott egy kavicsot a folyóba, s nézte, hogyan gyűrűzik
körülötte a víz.

503

Martinez titokban mélységesen lenézte Brownt. Tetszett neki,

hogy Brown fél. Igaz, hagy Japesali is fél - gondolta magában
-, csakhogy. Japesali. . . soha nem fogja bevallani.
- Nem az a legrosszabb - mondta Brown -, ha kinyírják
az embert, akkor már úgyse tud többé semmiről. De mi van
akkor, ha valaki a rajából, éppen az ő hibájából akaszt meg egy
golyót? Istenemre mondom, soha többé nem lehet megszabadulni
a gondolattól. Emlékszel még arra a felderítésre Motomén, amikor
MacPhersont kinyírták? Igazán nem én tehettem róla, de mit
gondolsz, mit éreztem, az úristenit neki, amikor ott kellett hagy-
nom? Én mentem tovább, ő meg ott maradt. - Idegesen elfrics-
kázta a cigarettáját. - Egyáltalán nem olyan nagy dicsőség őr-
mesternek lenni. Az első időkben; amikor katona lettem, iszo-
nyúan vágytam rá, hogy előléptessenek, most azonban néha már
fölteszem magamnak a kérdést, hogy mi a fene hasznom lett
belőle. - Gondolataiba mélyedt, aztán fölsóhajtott. - A fene
érti, azt hiszem, az emberi természet az oka, ugyanakkor mése
szeretném, ha közlegény lennék. Mégiscsak valami, hogy őrmester
az ember. - Ez a megállapítás mindig elégedettséggel töltötte el.
- Az ember úgy érzi, hogy mégis különb a többinél. Hidd el,
tisztában vagyok vele. milyen felelősség nehezedik rám, s eszem
ágában sincs meghátrálni előle. Akármilyen pokoli helyzetbe
kerülök is tudom, hogy igyekszem majd helytállni, hiszen vég-
eredményben ezért fizetnek. - Szentimentális hangulat fogta el.
- Ha őrmestert csinálnak valakiből, nyilván azt mutatja, hogy
megbíznak benne. És én nem akarok senkit se becsapni. Nem az
a fajta ember vagyok. Szerintem az ilyesmi a legnagyobb aljasság.
- Muszáj kitartani - helyeselt Martinez.
- Úgy van Micsoda disznó az, aki elfogadja a pénzt a kor-
mánytól aztán cserbenhagyja? Gondold csak meg, Japesali, ha-
zánk milyen szép vidékéről valók vagyunk mind a ketten! Restell-
nék úgy hazamenni, hogy ne merjek büszkén az ismerőseim
szemébe nézni Én ugyan Kansasból való vagyok, s jobban sze-
retem a szülőföldemet, mint Texast, de mindegy, a szentségit
neki, hazánk két legszebb államából valók vagyunk. Neked sem
kell szégyenkezned, Martinez, ha meg kell mondanod valakinek,
hogy texasi vagy. -

Nem bizony. - Martinez nagyon megilletődött, hogy

Brown texasinak nevezte. Szívesen tartotta ugyan texasinak ma-
gát de sose merte annak is mondani. Valahol a lelke mélyén
titkolt szorongás dukált, emlékezett a magas, fehér emberekre,
akik olyan lassan beszélnek, s olyan hideg a nézésük. Félt rágon-
dolni, hogyan néznének rá, ha egyszer azt mondaná nekik: Marti-
nez texasi. Jó érzése elmúlt, megint kényelmetlenül érezte magát.
Jobb altiszt lenni, mint Brown, próbálta megnyugtatni magát, de
szorongása ettől sem múlt el. Brownban volt valami magabiztos-
ság, amit önmagában Martinez sosem tapasztalt; s ha ilyen em-
berekkel beszélgetett, valahogy mindig erőt vett rajta a kisebbren-
dűségi érzés. Tulajdonképpen ugyanolyan elfojtott rosszindulat,
megvetés és félelem töltötte el, mint a szolgát, aki tudja, hogy
különb a gazdájánál.
- Texas szép része lenni hazánknak - helyeselt. De hiába:
jó hangulata elmúlt, nem volt kedve tovább társalogni Brownnal.
Néhány pillanat múlva dünnyögött is valamit, és átment
Crofthoz.
Brown megfordult és körülnézett. A Polyák az egész beszélge-
tés alatt néhány lépésre feküdt tőlük. Le volt hunyva a szeme,
s Brown gyengéden oldalba bökte. - Alszol, Polyák?
- Mi? - A Polyák felült, és ásított egyet. - Aha, azt hiszem,
elszundítottam. - Valójában mindvégig ébren volt, és hallgató-
zott. Mindig nagyon szerette kilesni mások beszélgetéseit, nem
mintha arra számított volna, hogy valami haszna lesz belőle, csak
úgy szórakozásból. - Csakis így lehet igazán kiismerni valakit
- mondta egyszer Minettának. Még egyet ásított. - Igen, csak-
ugyan aludtam egyet. á4i van, indulunk?
- Azt hiszem, pár perc múlva igen - mondta Brown. Az
előbb tisztán érezte, hogy Martinez lenézi, kényelmetlen szoron-
gás fogta el, s most szerette volna visszanyerni lelki egyensúlyát.
Végignyújtózott a Polyák mellett, és cigarettával kínálta.
- Nem, takarékoskodnom kell a tüdőmmel - hárította el
a Polyák. - Még hosszú út áll előttünk.
Az igaz - helyeselt Brown. - Tudod, mindig igyekeztem
kieszközölni, hogy az én rajomat ne küldjék járőrbe, de úgy lát-
szik, nem tettem helyesen. Most nem vagytok megfelelő kondíció-

504

ban. - Egyáltalán nem vette észre, hogy túloz egy kicsit. Sőt,
pillanatnyilag őszintén el is hitte, amit mond, és jóleső elégedett-
ség töltötte el a gondolatra, hogy mennyire vigyáz a rajára.
- Nagyon jól tetted, hogy nem engedtél járőrbe minket. Mind-
nyájan hálásak vagyunk érte - felelte a Polyák. De magában
azt gondolta- Micsoda szar alak! Remekül szórakozott Brownon.
Mind ilyenek ezek a fickók - gondolta Majd megőrülnek a strá-
fokért, aztán mikor megkapják, állandóan amiatt fő a fejük, hogy
rendes embernek tartják-e őket. Tenyerébe támasztotta hosszú,
hegyes állát, és hátrasimította homlokából egyenes szálú, szőke
haját. - Bizony - mondta. -- El se tudod képzelni, mennyire
hálásak érte a fiúk a rajban. hogy olyan sok kedvezményben része-
sültek. Mindnyájan tisztában vagyunk vele, milyen rendes fickó
vagy
Brownnak hízelgett a dicséret, noha nem volt benne biztos,
őszintén beszél-e a Polyák - Már régen szerettem volna mon-
dani neked valamit. Csak néhány hónapja vagy ugyan a szakasz-
ban, de mindig rajtad volt a szemem. Nagyon eszes fickó vagy,
Polyák, és tudod tartani a szádat.
A Polyák vállat vont. - Hát igen, én már ilyen vagyok.
De képzeld csak el az én munkakörömet. Ügyelnem kell
rá hogy ti állandóan jó hangulatban legyetek. Lehet, hogy nem
tudod, de ez benne áll a szolgálati szabályzatban, úgy, ahogy
mondom. Szerintem ha én törődöm az embereimmel, ők is törőd-
nek velem.
Ar biztos hogy egy emberként állunk mögötted. - A Po-
lyák úgy gondolta, átkozott hülye volna, ha nem a feljebbvalója
szája íze szerint beszélne.
Brown még tovább próbálkozott. - Egy altisztnek sokféle mód-
ja van ám rá, hogy kitoljon az embereivel, de szerintem az a leg-
fontosabb hogy rendesen bánjon velük.
Mi a fenét akarhat ez tőlem? - gondolta a Polyák. - Ez is
a helyes.
- Igen, csak sok altiszt nem érti meg. Nyomasztó a felelős-
ség. E1 se tudod képzelni, mennyi gonddal jár ez a beosztás. Nem
állítom hogy nem szívesen csinálom, hiszen az igazság az, hogy
mindenért meg kell küzdenie az embernek, ha vinni akarja vala-
mire. Másképp nem megy.

506

- De nem ám. - A Polyák vakarózni kezdett.

Vegyük például ezt a Stanleyt. Túlságosan ís dörzsölt fickó;
a kelleténél is dörzsöltebb. Tudod, milyen vakmerőséget művelt
a garázsban ahol dolgozott? -- Bruwn mindjárt el is mesélte
a Polyáknak a históriát, és a következő szavakkal fejezte be:-
Csakugyan furfangos dolog volt, de így csak bajba kerülhet az
ember. Minden körülmények között ki kell tartani, és vállalni kell
a következményeket, akármilyen fejfájást is okoznak az embernek.
Bizony. - A Polyák megállapította, hogy eddig a kelleténél
kevesebbre becsülte Stanleyt. Nem árt, hogy megtudta róla ezt
a dolgot. Stanleynek vitathatatlanul több a sütnivalója, mint
Brownnak. Úristen - gondolta a Polyák -, ez a szerencsétlen
Brown a legjobb esetben egy benzinkútnál köt ki, s meg lesz győ-
ződve róla, hogy marha nagy üzletember. Stanleynek viszont, úgy
látszik, vannak ötletei. Az embernek néha muszáj kockáztatnia
egy kicsit, s ha tartani tudja a száját, csak jól sülhet el a dolog.
Megyünk, emberek - kiáltotta a hadnagy.
A Polyák fölállt, és elfintorította a képét. Ha például ez a had-
nagy nem volna olyan fafejű, szépen visszamennének a partra, és
édesgyökeret sütnének, amíg jön értük a csónak - gondolta. De
mondani csak annyit mondott: - úgyis szükségét érzem már egy
kis mozgásnak. - Brown nevetett.
A folyó még vagy százméteres szakaszon sekély volt, s nem
gördített különösebb akadályt az útjukba. Masírozás közben
Brown és a Polyák beszélgettek. - Amikor még fiatalember vol-
tam, sok mindenről ábrándoztam - mondta Brown. - Nősülés-
ről, gyerekekről és így tovább De tudod, ha egy kicsit tapasz-
taltabb lesz az ember, rájön, hogy nincs nő a világon, akiben meg
lehetne bízni.
Pontosan az ilyen Brown-fajta férfiak szokták hagyni, hogy
egy nő az orruknál fogva vezesse őket - gondolta a Polyák.
Akármit mond a férfi, a nőnek csak helyeselnie kell, s a szeren-
cséten máris azt hiszi, hogy a spiné tökéletes.
Bizony - folytatta Brown -, az ember megöregszik, és
sok mindenből kiábrándul. Rjön. hogy nagyon kevés dologgal
érdemes törődni a világon. - Keserű elégtétel töltötte el, mikor
ezt kinyilatkoztatta. - Csupán a pénz ér valamit, én mondom
neked. Hogy milyen remekül élnek egyesek, csak az tudja, aki

507

az üzleti világban forog. Emlékszem néhány estélyre a szállodá-

ban. Úristen, micsoda nők voltak ott! Az aztán élet!
Csakis úgy érdemes élni - hagyta rá a Polyák. Eszébe
jutott egy muri, amelyet a főnöke, Lefty Rizzo rendezett, egy pil-
lanatra behunyta a szemét, és megbizsergett az egész teste. Az
a szőke, az aztán értette a dolgát. - Teljesen igazad van.
- Ha egyszer leszerelek - mondta Brown -, csak pénzszer-
zéssed fogok foglalkozni. Elegem van belőle, hogy folyton csak
hajkurásszanak.
- Egyelőre bele kell törődnöd.
Brown a Polyákra pillantott, miközben ott gázolt mellette a
vízben. Nem is olyan rossz fiú ez a Polyák - gondolta. Csak egy
kicsit sovány és műveletlen. Valószínűleg soha nem viszi semmire.
- És te hogy képzeled a jövődet, Polyák? - kérdezte.
A Polyák megérezte Brown hangjában a lekicsinylést. - Majd
csak boldogulok valahogy - felelte kurtán. Hirtelen eszébe jutott
a családja, és keserűen elhúzta a száját. Milyen ostoba polyák is
volt az ő apja! Koldusszegény maradt egész életében. Eh, ettől
lesz szívós az ember - gondolta. Az ilyen Brown-féle alakok
hadd szájaljanak csak. De ha az embernek sikerül rátalálnia a
boldoguláshoz vezető útra, okosabb, ha hallgat. Ghicagóban meg-
szedheti magát az ember; az aztán káros Nők, éktelen lárma meg
csupa nagymenő. - Kell a kutyának ez a rohadt dzsungel-
mondta. A víz megint mélyebb volt, a Polyák érezte, hogy a térd-
hajlatát csiklandozza. Ha nem kellett volna beállnia katonának,
most már valószínűleg Kabriskie mellett dolgozhatna. - Eh,
egye meg a fene!
Brown nagyon rossz hangulatban volt. Nem tudta, miért, de
a nyomasztó levegő, s a folyó sodrának ellenállása máris kimerí-
tette. Megmagyarázhatatlan szorongás fogta el. - De utálom ezt
a rohadt cipekedést, öcsém - mondta.

A folyó medre lépcsőzetesen emelkedni kezdett. Mikor megkerül-

ték az egyik kanyart, majdnem elsodorta őket a lefelé zúduló víz
iszonyú ereje. Borzasztóan hideg is volt. A katonák a parthoz
lapultak, és megkapaszkodtak a folyó széléig lenőtt növényekben.

508

- Gyerünk, gyerünk! - kiabált Croft. A part majdnem másfél

méter magas volt, s alig tudtak tovább haladni. A nedves agyag-
fallal párhuzamosan vonszolták magukat, szemük a dzsungel tala-
jával volt egy magasságban. Kinyújtották a karjukat, megragad-
tak egy-egy gyökeret s aztán előrelökték magukat. Mellük a partot
súrolta, lábuk a vízben tocsogott. Kezük meg arcuk csupa karco-
lás volt zsávolyruhájuk csupa sár. Körülbelül tíz percig így ka-
paszkodtak előre.
Aztán a folyó megint vízszintesen hömpölygött tovább, s liba-
sorban masíroztak az ár ellen körülbelül fél méterre a parttól, az
iszappal küszködve. Néha-néha hatolt csak tudatukig a nedves
lombok zizegése a madarak rikácsolása, az állatok neszezése,
a folyó zúgása, különben többnyire csak saját száraz lihegésüket
hallották. Nagyon elfáradtak. A gyöngébbek már nem tudtak úrrá
lenni tagjaik fölött ide-oda tántorogtak a sebes áradatban, vagy
hosszú másodpercekig meg se tudtak mozdulni, térdük rogyado-
zott a rajtuk lévő súlyos teher alatt.
Újabb zuhogókhoz érkeztek, olyan sziklásak és sebes sodrúak
voltak. hogy képtelenség volt átlábolni rajtuk. Groft és Hearn tár-
gyaltak egy percig, aztán Croft meg Brown fölkapaszkodott a
partra, behatolt néhány lépésnyíre a bozótba, levágott néhány
erős indát, és nagy, idomtalan csomókkal összekötötte. Croft rög
tön neki is állt a derekára erősíteni a kötél egyik végét. - Átvi-
szem, hadnagy úr - mondta.
Hearn a fejét rázta. Eddig tulajdonképpen Croft vezette a fel-
derítést, ezt a feladatot azonban ő is meg tudta oldani. - Inkább
megpróbálom én, őrmester
Croft vállat vont.
Hearn a dereka köré kötözte az indát, és belegázolt a zuhogóba.
Azt tervezte, hogy a kötelet átviszi a túlsó partra, s az emberek
aztán a kötélbe kapaszkodva gázolnak át a zuhogón. Csakhogy
sokkal nehezebben ment, mint gondolta. Hátizsákját és karabé-
lyát Croftnál hagyta ugyan. de a zuhogón való átkelés még teher
nélkül is rendkívüli erőfeszítést igényelt. Szikláról sziklára buk-
dácsolt, s többször is térdre esett. Egy ízben egészen a víz alá
merült nekivágódott a vállával egy szikla élének, s mikor megint
fölbukkant, félig eszméletlenül kapkodott levegő után. Majdnem
három perc kellett hozzá. hogy ötven métert megtegyen, s mikor

végül a másik partra ért, teljesen kimerült, s vagy fél percig csak
feküdt tehetetlenül, meg se tudott mozdulni, zihálva köhögte föl
torkából a vizet. Aztán fölállt, és az indát hozzákötözte egy fa-
törzshöz, miközben Brown a másik végét egy bokor vastag gyö-
kereihez erősítette.
A hadnagy után Croft kelt át elsőnek a folyón, a sajátján kívül
átcipelte Hearn hátizsákját és karabélyát is. Aztán lassan, egyen-
ként, az indába kapaszkodva átvergődtek a többiek is. Némelyi-
kük ráhurkolta hátizsákját az indára, aztán megmarkolta a köte-
let s úgy araszolt át a vízen, nehezen vonszolva lábát a sebes
sodrú zuhogóban, s kétségbeesetten igyekezett távol tartani magát
a szikláktól. Ha sikerült volna egyenesen tartaniok magukat, leg-
följebb a csípőjükig ér a víz, így azonban mindnyájan tetőtől tal-
pig eláztak, mire a túlsó partra értek. A zuhogón túl egy kis teknő-
ben gyűltek össze ott ültek a vízben, lélegzet után kapkodtak,
s pillanatnyilag teljesen kábultak voltak.
Úristen! - nyögött fel néha valamelyikük. Megijedtek a víz
sodrának iszonyú erejétől. Miközben a kötél mellett átküzdötte
magát, titokban mindegyik attól félt, hogy megfullad.
Tíz percig pihentek, aztán továbbmentek. Egy darabig nem
állta útjukat több zuhogó, most azonban a folyó egy sor sziklán
hömpölygött végig, s tíz-tizenöt méterenként föl kellett kapasz-
kodniok egy-egy derékmagasságú sziklaperemre, óvatosan végig-
kúszniok a lapján, amelyen néhány hüvelyknyi magasan folydo-
gált a víz. aztán megint felkapaszkodni a következő sziklára.
Majdnem mindnyájuknak vizes lett a puskája, a kézigránátokat
pedig, amelyek a nyelüknél fogva voltak a töltényhevederek alá
szorítva, minduntalan el akarta sodorni a víz. Szinte másodper-
cenként elkáromkodta magát halkan valaki.
A folyó medre összeszűkült. Egyes helyeken a két part mind-
össze öt méterre volt egymástól, s a dzsungel fái olyan alacsonyan
a víz fölé hajoltak, hogy az ágak a katonák arcába csaptak. Így
haladtak vagy negyed mérföldet: lekuporodva a lombok alatt,
hason csúszva a sziklalapokon. A zuhogón való átkelés minden
erőt kiszívott belőlük, s a legtöbben olyan fáradtak voltak, hogy
a lábukat sem tudták fölemelni. Mikor egy-egy sziklapárkányhoz
értek, először földobták rá a testüket, s aztán maguk után húzták
a lábukat is, mozdulataik a lazacokéra emlékeztettek, azok küzdik

510

így tovább magukat az ár ellen ívás idején. A folyóba sok kisebb

mellékfolyó is ömlött; szinte százméterenként előbukkant a dzsun-
gelből egy kis ér vagy patak. Croft ilyenkor rendszerint megállt,
s vizsgálódott egy pillanatíg, mielőtt folytatta volna útját. A zu-
hogón való átkelés után Hearn boldogan engedte át ismét a veze-
tést egy időre Croftnak; ott botladozott mögötte a többiek társasá-
gában, még mindig képtelen volt egyenletesen lélegezni.
Aztán egy elágazáshoz érkeztek A folyó két ágra szakadt. Croft
töprengeni kezdett. Mivel a dzsungelben nem lehetett látni a na-
pot, csak ő meg Martinez tudták, hogy tulajdonképpen merre
haladnak. Croft már korábban észrevette, hogy a nagyobb fák
északnyugat felé dőlnek; leellenőrizte az iránytűjével is, és arra
a megállapításra jutott hogy a fákat valószínűleg a forgószél
döntötte meg még fiatal korukban. Úgy gondolta, hogy ez meg-
bízható kalauz, s miközben fölfelé haladtak a folyón, egész dél-
előtt ellenőrizte az irányt meg volt győződve róla, hogy már nem
lehetnek messze a dzsungel szélétől; több mint három mérföldet
nyomultak előre, s a folyó nagyjából a dombok felé tartott. Most
azonban lehetetlen volt eldönteni melyik ágát kövessék; szinte
derékszögben váltak el egymástól. és elképzelhető volt, hogy
mindkét ág a dombokkal párhuzamosan kanyarog tovább mérföl-
deken át a dzsungelben Megtárgyalta a dolgot Martinezzel, aztán
Martinez kiválasztott egy magas fát. és nekiállt, hogy fölmász-
szon rá.
A törzsére csavarodott indákba kapaszkodva húzódzkodott
egyre följebb, lábát a kiálló bütykökön vetette meg. Mikor elért
a legmagasabb villáig, óvatosan továbbkúszott az egyik ágon.
Mikor fölért a tetejére, szemügyre vette a terepet. Alatta zöld
bársonyszőnyegként terült el a dzsungel A folyót nem is látta, de
körülbelül félmérföldnyire a dzsungel hirtelen véget ért. s egy sor
kopár, sárga domb vezetett a Mount Anaka távoli lejtői felé Mar-
tinez elővette iránytűjét, és pontosan megállapította az irányt. Jó
érzés töltötte el: tudta, hogy olyasmit csinál, amihez igazán ért.
Lemászott a fáról és beszámolt Croftnak meg a hadnagynak:
- Ezen menni tovább - mutatott az egyik mellékfolyóra - két-
háromszáz métert, aztán utat vágni. Egyik folyó sem menni a
dombok felé. - Azzal a nyílt terep felé mutatott, amelyet a fa
tetejéről látott.

511

- Oké. )apcsali. - Groft elégedett volt. Nem lepődött meg

azon, amit hallott.
A szakasz ismét útnak indult. A folyónak az az ága, amelyet
Martinez kiválasztott, nagyon keskeny volt, s a dzsungel majd-
nem teljesen összezárult fölötte. Miután száz métert haladtak,
kénytelenek voltak négykézláb mászni tovább a vízben, s be kel-
lett húzniok a nyakukat a mélyen lelógó ágak és tüskék miatt,
Végül a folyó már annyira összeszűkült, mint egy erdei ösvény,
apró erecskékre szakadt, amelyek az őserdő sziklái közül szivárog-
tak elő. Körülbelül egy negyed mérföldet tehettek meg, amikor
Croft elhatározta, hogy most már keresztülvágják magukat a
dzsungelen. A folyó ága visszakanyarodott az óceán felé, értelmet-
lenség lett volna tovább követni.
- Beosztom a szakaszt ösvényt vágni - fordult Hearn felé.
- Mi ketten nem állunk be, nekünk úgyis lesz még elég dolgunk.
Hearn zihálva lélegzett. Fogalma se volt róla, hogy mi a szokás
ilyen esetekben, és túl fáradt volt ahhoz, hogy gondot csináljon
magának belőle. - Ahogy jónak találja, őrmester. - Utána
azonban kicsit bosszús lett. Ha Crofttal van együtt az ember, túl
könnyen bízza rá, hogy döntsön ő mindenben.
Croft az iránytűvel a kezében arra pillantott, amerre tovább
akart haladni, s körülbelül ötven méterre talált is egy fát, amely
megfelelő célpontnak kínálkozott. Maga köré gyűjtötte a szakaszt,
és három csoportba osztotta, négy-négy emberből állt mindegyik.
- Ösvényt vágunk a dzsungelben - magyarázta el az előttük
álló feladatot. - Attól a fától körülbelül tíz méterre jobbra ve-
gyétek az irányt. Mindegyik csoport öt percig dolgozik, s tíz percig
pihen. De nem szabad az egész napot ezzel töltenünk el, szóval
semmi lazsálás. Mielőtt elkezdenénk, pihenünk még tíz percet,
aztán te látsz neki a csoportoddal, Brown.
Negyed mérföld hosszúságú ösvényt kellett vágniok a sűrű bo-
zótban, az indákon. bokrokon és bambuszcsoportokon át, meg-
kerülve a vastagabb fákat, sűrű tüskebokrokon keresztül, Lassú,
fáradságos munka volt. Mindig két-két ember dolgozott egymás
mellett, lecsaptak a macsétával a sűrű szövevényre, s amennyire
lehetett, letaposták a levágott növényzetet Percenként átlagban
két métert tettek meg A ritkásabb helyeken gyorsabban ment
ugyan a munka, de a bambuszcserjéken hüvelykről hüvelykre

512

kellett keresztülvergődniök. Ahhoz, hogy a folyón végigjöjjenek,

mindössze három óra kellett, s ugyanakkor délig, miután már két
órája vágták az ösvényt, csak kétszáz méterrel jutottak tovább. De
ez most már nem számított; hiszen mindegyiküknek csak két-
három percet kellett dolgoznia negyedóránként, s így lassacskán
kipihenhették magukat. Akik nem dolgoztak, végignyúltak az ös-
vényen, és viccelődtek. Az a tény, hogy sikerült ilyen messzire
jutniok, jókedvre hangolta őket; ösztönösen érezték, hogy a dom-
bok már nem fognak problémát jelenteni. Miután keresztülver-
gődtek a vízen és az iszapon, s nem is egyszer meg voltak győződ-
ve róla, hogy sose érnek a végére, most büszkeség és öröm töltötte
el őket hogy mégis sikerült. Néhányan most először kezdtek
bizakodni benne, hogy a felderítés mégiscsak sikerülni fog.

Roth és Minetta azonban kutyául érezte magát. Minetta a kór-

házban töltött hét óta még mindig rossz kondícióban volt, Roth
meg sose volt valami erős. A folyóban való hosszas menetelés
iszonyúan kikészítette őket, istentelenül fáradtak voltak, a pihe-
nők sem használtak semmit, s az ösvényvágás kínszenvedés volt
a számukra. Roth fél perc alatt kikészült; miután háromszor-
négyszer lecsapott a macsétával, képtelen volt még egyszer föl-
emelni a karját. Olyan nehéznek érezte a kést, mintha fejsze lett
volna. Két marokra fogva emelte a magasba, s erőtlenül ejtette rá
az előtte lévő ágra vagy indára. A kés szinte pillanatonként kicsú-
szott izzadt, érzéketlen ujjai közül, s csörömpölve hullott a földre.
Minetta ujjai fölhólyagosodtak, a macséta nyele föltörte a te-
nyerét, s a sebek megteltek csípős verítékkel. Hevesen, de ügyetle-
nül esett neki egy-egy bokornak, dühítette a növényzet makacs
ellenállása, aztán rendszerint megállt, lihegett és zihálva szidta
az előtte lévő nedves, kásás zöld kuszaságot. Rothtal dolgozott
együtt, s kölcsönösen akadályozták egymást a munkában. Kime-
- rültségükben gyakran egymásnak ütköztek, s Minetta ilyenkor
dühösen káromkodni kezdett. Éppoly hevesen gyűlölték egymást,
akár a dzsungelt a földerítést és Croftot. Minetta dühös volt,
hogy Groft nem dolgozik velük; ez végleg betetőzte keserűségét.
- Könnyű ennek a nyavalyás Croftnak kiadni a parancsot, hogy
513

T
mi mit csináljunk, ha ó maga nem csinálja. bezzeg nem stra-
pálja agyon magát - dörmögte. - Ha én volnék a szakaszpa-
rancsnok, nem így bánnék az embereimmel. Együtt dolgoznék
velük, ahogy illik.
Ridges és Goldstein öt méterrel mögöttük álltak. Négyesben
alkottak egy csoportot, és elvileg meg kellett volna felezniök az
ötperces munkaidőt. De egy-két óra múlva Goldstein és Ridges
három, aztán négy percig dolgozott. Ridges dühösen nézte, hogy
csapkod össze-vissza Minetta meg Roth a macsétával. - A szent-
ségit neki - szidta őket -, nyavalyás városi fickók, még azt se
tanultátok meg, hogy kell bánni egy vacak késsel?
Roth meg Minetta annyira fáradt és dühös volt, hogy nem is
felelt, mire Ridges még ingerültebb lett. Ki nem állhatta az igaz-
ságtalanságot, akár másról, akár róla volt szó, s nem találta fair
dolognak, hogy Goldstein meg ő többet dolgozzon, mint a másik
kettő. - Én is ugyanazon a folyón jöttem végig, mint ti, és sem-
mi ok sincs rá, hogy Goldstein meg én végezzük el a ti munká-
tokat is.
- Pofa be! - kiáltott hátra Minetta.
Croft odalépett. - Mi baj, emberek? - kérdezte.
- Semmi - felelte egy kis szünet után Ridges. Azzal nyerítve
röhögött egyet, ahogy szokott. - Csak társalogtunk egy kicsit.
- Toha nagyon dühös volt Minettára meg Rothra, eszébe se
jutott bevádolni őket Croftnál. Egy csoportba voltak beosztva, és
Ridges aljasságnak tartotta volna, hogy olyasvalakire panasz-
kodjon, akivel együtt dolgozik. - Semmi baj - ismételte meg.
- Ide figyelj, Minetta - monta gúnyosan Croft. - Te meg
Roth vagytok a legnyavalyásabb, leglustább alakok, akikkel vala-
ha is dolgom volt. Jó lesz, ha nem lazsáltok tovább. - Rideg,
metsző hangja úgy csattant, mint a nyírfavessző.
Ha Minetta elég ingerült volt, meglepően bátor tudott lenni.
Földhöz vágta a macsétát, és Croft felé fordult. - Nemigen ve-
szem észre, hogy te is dolgoznál. Könnyű. . . - Elfelejtette, mit
akart mondani, s csak azt tudta megismételni: - Nemigen veszem
észre, hogy te is dolgoznál.
Minden hájjal megkent New York-i kölyök - állapította meg
magában Croft. Dühös pillantást vetett Minettára. - A legköze-
lebbi folyón majd te cipeled át a hadnagy rohadt hátizsákját,

514

s akkor majd neked nem kell dolgoznod. - Dühös volt, hogy

egyáltalán válaszolt Minettának, s egy pillanatra elfordult. Azért
nem osztotta be magát munkára mert úgy gondolta, hogy mint
szakaszparancsnoknak takarékoskodnia kell az erejével. Nagyon
meglepődött hogy Hearn át mert kelni azon a zuhogón; mikor az
indába fogódzkodva utánament, rájött, milyen erőfeszítésébe ke-
rülhetett. A dolog dühítette, s titokban egy kis nyugtalansággal
is eltöltötte. Tudta, hogy a szakasznak tulajdonképpen most még
ő a parancsnoka, de ha Hearn belejön a dologba, könnyen sor
kerülhet rá, hogy átveszi a parancsnokságot.
Croft azonban még önmaga előtt sem ismerte be egészen, hogy
ilyesmi nyugtalanítja. Katona volt, lelkiismerete azt súgta neki,
hogy veszedelmes dolog ellenséges érzületet táplálnia Hearn ellen,
s tisztában volt vele, hogy bizonyos cselekedeteinek indítóokait
jobb nem firtatni. Ritkán esett meg, hogy töprengett volna rajta,
mit miért csinál, most azonban egészen tisztán érezte, hogy nem is
szabad gondolkoznia a dolgon. S ettől még inkább dühbe gurult.
Megint odalépett Minettához. és mérgesen rámeredt: - Az isten-
fádat, ember, meddig fogsz még nyűgösködni?
Minetta nem mert válaszolni. Amíg bírta, állta Croft tekintetét,
aztán lesütötte a szemét. - Eh, folytassuk tovább! - szólt oda
Rothnak. Fölkapták macsétájukat, és tovább csapkodták az ága-
kat. Croft néhány másodpercig még figyelte őket, aztán megfor-
dult, és visszaballagott a szakasz által vágott ösvényen.
Roth úgy érezte, hogy ő a hibás. Megint elfogta a kudarc nyo-
masztó érzése, amelytől sose tudott szabadulni. Nem vagyok jó
semmire - dünnyögte magában. Lecsapott a macsétával, de mi-
kor a kés nekiütődött az indának, kiesett a kezéből. - Ó! - Szo-
morúan lehajolt, hogy fölvegye.
- Abbahagyhatod - szólt rá Ridges. Fölvette az egyik elej-
tett macsétát, és Goldsteinnel váll váll mellett dolgozni kezdett.
Ahogy Ridges nyugodt, egykedvű mozdulatokkal le-lecsapott a
bokrokra, széles, zömök teste már nem látszott olyan esetlennek,
inkább nagyon is mozgékonynak tűnt Hátulról úgy festett, mint
valami állat, amelyik éppen fészket készít magának. Büszke volt
az erejére. Miközben hatalmas izmai ütemesen megfeszültek és
elernyedtek, s a veríték végigfolyt a hátán, tökéletesen boldog volt,
egészen belemerült a munkába, élvezte teste kipárolgását.

515

Goldstein is szívesen dolgozott, ő is élvezte biztos mozdulatait,

öröme azonban nem volt egészen zavartalan. Előítélettel viselte-
tett a testi munka iránt. Nekem már csak mindig ilyen munka jut
- gondolta szomorkásan. Újságot árult, raktárban dolgozott,
aztán hegesztő lett, és mindig dühítette, hogy nem sikerül olyan
munkát találnia, ahol tiszta marad a keze. Ez az előítélet mélyen
gyökeredzett benne, még gyermekkori emlékeiből és a családi
előítéletekből fakadt. Örült is meg utálta is, hogy együtt dolgozik
Ridgesszel. Ridgesnek ez való - gondolta -, ő közönséges pa-
raszt, én azonban különb munkát érdemelnék. Egy kis részvéttel
gondolt sorsa alakulására. Ha tanulhattam volna, ha műveltebb
lennék, többre vihettem volna.
Még akkor is bosszankodott, amikor a következő csoport levál-
totta őket. Visszabaktatott az ösvényen a puskájához meg a háti-
" zsákjához, és mélabúsan leült. b, mennyi mindent tudnék csinál-
ni! Minden különösebb ok nélkül mélységes, határtalan szánako-
zás fogta el önmaga iránt Sajnálta önmagát, ez a sajnálat azon-
ban egyre fokozódott, a végén kiáradt belőle. s elfogta a részvét az
egész emberiség iránt. Aj - gondolta -, nehéz, nagyon nehéz.
Nem tudta volna megmondani, hogyan jutott erre a megállapítás-
ra, de olyan igazságnak érezte, amely minden porcikáját eltöltötte.
Különben nem csodálkozott rajta, hogy elfogta a rosszkedv;
már megszokta, sőt élvezte is. Napokig jókedvű szokott lenni,
mindenkit szeretett, meg volt elégedve. akármilyen munkára osz-
tották be, aztán egyszerre csak teljesen megmagyarázhatatlanul
- mert a levertségét kiváltó okok mindig jelentéktelenek voltak
- elfogta a melankólia, amit önmaga idézett elő.
Most egészen beleveszett mélabús gondolataiba. Eh, mi értelme
az egésznek? Miért születik, miért dolgozik az ember? Megszüle-
tik, aztán meghal. Ez az egész? Megrázta a fejét. Ott van például
a Levine család. Milyen sokat ígérő fiuk volt, ösztöndíjas a Co-
lumbia Egyetemen, aztán autóbaleset érte és meghalt. Miért?
Miért történt így? Milyen keményen dolgoztak a szülei, hogy
a fiút taníttathassák! Csak futólag ismerte ugyan a Levine csa-
ládot, mégis szinte a könnyekig meghatódott. Miért kellett így
történnie? Aztán minden összefüggés nélkül, egymás után jutot-
tak eszébe egyéb, kisebb-nagyobb szomorú dolgok. Fölidézte em-
lékezetében azt az esetet, amikor a családja nagyon szegény volt,

516

s az anyja elvesztett egy pár kesztyűt, amit kincsként őrzött. Aj

= sóhajtott fel ismét. Nehéz az élet. Elfeledkezett mindenről, a
szakaszról; az előttük álló felderítésről is Vagy itt van például ez
a Croft. Ugyan mi haszn: z egészből? Megszületünk és meg-
halunk. Ez a felismerés valahogy olyan érzést keltett benne, hogy
mindenen fölül áll. Megint megrázta a fejét.
Minetta ült mellette. - Ma bajod? - kérdezte nyersen. Gold-
stein iránt érzett rokonszenve alaposan lecsökkent. mert Gold-
j stein Ridgesszel dolgozott együtt.
- Á; nem is tudom - sóhajtott Goldstein. - Csak úgy el-
gondolkoztam.
- ! Minetta bólintott. - Aha. - Végignézett a dzsungelbe vágott
ösvényen. Aránylag egyenesen húzódott körülbelül százméternyi-
re; aztán megkerült egy fát s az új csapás mentén a szakasz tagjai
elnyújtózva heverték a földön, vagy a hátizsákjukon üldögéltek.
Hallotta, hogy mögötte szünet nélkül le-lecsapnak a macséták.
esftette a csattogás: ; Kicsit arrébb mozdult, mert érezte, hogy
oes a feke alatt. - Ez az egyetlen, amit a katonaság-
i lehet: úlni és gondolkozni - mondta.
r állat oont: - Nem mindig jó gondolkodni. Nekem
)dél jobb, ha nem gondolkodom túl sokat.
En is úgy vagyok vele. - Minetta rájött, hogy Goldstein
már el is felejtette milyen keveset dolgozott Roth meg ő, s me-
gint megszerette Goldsteint. Nem olyan haragtartó, mint a töb-
biek. Erről eszébe jutott Crofttal folytatott szóváltása. Dühe,
amely a vita közben elfogta, már elpárolgott, most már csak az
esetleges következményeken járt az esze. - Ezt a disznó Croftot!
mondta hangosan. Hogy ne kelljen a következményekre gon-
dolnia megint dühbe lovalta magát.
- Croft! - mondta undorodva Goldstein. Óvatosan körülné-
zett. - Mikor megkaptuk ezt a hadnagyot, azt hittem, megvál-
tozik a helyzet, olyan rendes fickónak látszott. - Goldstein hir-
telen ráeszmélt. milyen nagy reményekkel töltötte el, hogy nem
Croft a parancsnok többé.
A, nem értünk vele semmit - mondta Minetta. - Ide fi-
gyelj, én egyetlen tisztben sem bízom. Az ilyen Croft-féle fickók-
kal mind kesztyűs kézzel bánnak.
- Mégiscsak neki kéne átvennie a parancsnokságot - mondta

517

Goldstein. - Ha egy ilye alakra bíz mindent, mint Croft, benne

maradunk a szarban.
- Croft ki nem állhat bennünket - jelentette ki Minetta. Va-
lami homályos büszkeség töltötte el. - De én nem ijedek me
tőle. Hallhattad, hogy megmondtam neki a véleményemet.
- Nekem is azt kellett volna tennem. - Goldstein egészen
lázba jött. Csakugyan, miért nem meri megmondani az emberek-
nek, mi a véleménye róluk? - Túlságosan béketűrő vagyok-
mondta fennhangon.
- Bizony az vagy - mondta Minetta. - Nem szabad hagy-
nod, hogy az ilyen alakok azt csínáljanak veled, amit akarnak.
Meg kell kereken mondanod nekik, hová menjenek. Mikor a kór-
házban voltam, volt ott egy orvos, aki megpróbált kitolni velem.
Alaposan megmondtam neki a véleményem. - Minetta csak-
ugyan hitte is, amit mondott.
- Erre születni kell.
- Az biztos. - Minettának hízelgett Goldstein megállapítása.
Már nem fájt annyira a karja, s fáradt, de jóleső megkönnyeb-
bülés ömlött el egész testén. Goldstein rendes fickó, gondolkodó
ember - állapította meg magában - Tudod, igaz, hogy sokat
hülyéskedtem, táncoltam meg csaptam a szelet a lányoknak, azt
kellett volna csak látnod. mindig én voltam a társaság lelke. De
igazában nem ez az alaptermészetem. Például amikor Rosie-val
sétálni mentünk, igen sokszor tárgyaltunk komoly dolgokról is.
Te jó ég, hogy mi mindenről beszélgettünk. Tudniillik az igazi
természetem ilyen - jelentette ki. - Hajlamos vagyok a filozo-
fálgatásra. - Ez volt az elsó eset, hogy így vélekedett önmagáról
s rendkívül tetszett neki a megállapítás. - Ezek közül a fiúk
közül a legtöbben ugyanazt fogják csinálni majd, ha hazamennek,
amit a háború előtt, folyton csak szoknyák után szaladgálnak. De
mi nem olyanok vagyunk, igaz?
Goldstein nagyon szeretett beszélgetni, s fölocsúdott melankó-
liájából. - Őszintén szólva gyakran föltettem már magamnak a
kérdést, érdemes-e gondolkodni? - Az orra tövétől a szája sar-
káig húzódó, szomorú árkok elmélyültek, miközben beszélt, s még
elgondolkozóbbnak látszott. - Talán boldogabbak lennénk, ha
nem gondolkoznánk annyit. Lehet, hogy csakugyan a legokosabb
élni, és élni hagyni.

.518

ff
- Ugyanezt kérdeztem már magamtól én is - mondta Minet-
ta. Meghatározatlan, homályos gondolatok kavarogtak az agyá-
ban, s ugyanakkor úgy érezte, mintha valami nagy felismeréshez
ütött volna el. - Tudod néha én is elgondolkozom rajta, mi
értelme az egésznek? Amikor a kórházban voltam, egyik éjszaka
meghalt mellettem egy fickó. Sokszor eszembe jut.
Ó de borzasztó - mondta Goldstein. - Meghalt, és nem
volt mellette senki. - Részvevően csettintett egyet a nyelvével,
e hirtelen könnyek szöktek a szemébe.
Minetta csodálkozva nézett rá. - Úristen, mi van veled?
Nem tudom. Csak olyan szomorú az ilyesmi. Biztos voltak
szülei meg felesége is.
Minetta bólintott. - Furák vagytok tí, zsidók. Nagyobb rész-
vétet érŐztek önmagatok meg embertársaitok iránt, mint mások.
Roth, aki eddig szótlanul feküdt mellettük, fölemelkedett.-
Szeretném, be engem kivételnek tekintenél. - Úgy dühítette ez
u általánosítás mintha egy részeg ember gyalázkodott volna vele.
Hogy éttt ezt? - förmedt rá Minetta. Roth fölidegesítette,
tttatia hogy pár perc múlva megint munkába kell
tipikus félelem fogta el, hogy Croft esetleg figyelni fogja
Egyáltalában ki a fene kérdezett téged, Roth?
Véleményem szerint semmiféle alapja nincs az állításodnak.
. - Minetta elutasító magatartása kötekedésre ingerelte Rothot. Az
ilyen húszéves kölykök azt hiszik. hogy ők már mindent tudnak.
Megrázta a fejét. és lassan, patetikus hangon kinyilatkoztatta:
- E2 nem olyan egyszerű kérdés. Egy ilyen megállapításnak. .
- Megvetően legyintett.
Minetta azonban nagyon meg volt elégedve megállapításával,
s dühös volt hog Roth közbeszólt. - Szerinted kinek van igaza,
Goldstein? Nekem vagy ennek a temetési vállalkozónak?
Goldstein önkéntelenül elnevette magát. Ha Rotb nem volt
a közelében, érzett iránta bizonyos rokonszenvet, de hát Roth
csakugyan mindig olyan lassan és ünnepélyesen beszélt, akár-
miről volt is szó. Alig lehetett kivárni, hogy befejezzen egy mon-
datót. Ráadásul Minetta megállapítása Goldsteinnek egyáltalán
'" nem volt ellenszenves. - Tudja fene. De azt hiszem, sok igazság
van abban, amit mondtál.
Roth savanyúan mosolygott. Megszokta már. Mindig mindenki

519

ellene fordul. Régebben, amikor még az útépítésen dolgoztak,

mélységesen lenézte Goldsteint, amiért olyan buzgón tevékeny-
kedik. Árulásnak érezte. Most egyáltalán nem lepte meg, hogy
Minettával ért egyet. - Semmi alapja sincs - ismételte meg.
- Csak ezt tudod fújni? - nevetett gúnyosan Minetta.-
Semmi a-lap-ja sincs - utánozta.
- Nincs hát Itt vagyok például én. - Roth elengedte a füle
mellett Minetta szarkazmusát. - Én is zsidó vagyok, de nem va-
gyok vallásos. Lehet hát, hogy nem vagyok annyira tájékozott az
ilyesmiben, mint te, Minetta. De honnan tudhatod, hogy én mit
érzek? Semmi közöm a zsidókhoz. Én amerikainak tartom magam.
Goldstein vállat vont. - Szégyelled, hogy zsidó vagy? - kér-
dezte nyugodtan.
Roth bosszúsan fújt egyet. - Ki nem állhatom az efféle kérdé-
seket. - Szíve hevesen dobogott az izgatottságtól, ahogy két társa
kifejezéstelen, részvétlen arcába nézett. Heves szorongás fogta el,
s hirtelen megizzadt a tenyere. - Egyebet nem tudsz kitalálni?
- csattant föl vékony, éles hangon.
Eh, a digók meg a zsidók mind egyformák - állapította meg
magában Minetta. Minden semmiségen felizgulnak. Úgy érezte,
semmi köze ehhez a vitához.
- Ide figyelj, Roth - mondta Goldstein. - Mit gondolsz,
miért utál úgy Croft meg Brown? Nem a személyed, hanem a val-
lásod miatt. Vagyis olyasmi miatt, amihez szerinted semmi közöd.
- De azért Goldstein egy kis bizonytalanságot is érzett. Roth
idegesítette; mindig fájlalta egy kicsit, hogy Roth zsidó, mert úgy
érezte, hogy rossz benyomást tesz a gojokra.
Rothba belenyilallt, hogy Croft meg Brown utálja. Tudta
ugyan, s most mégis bántotta valahogy, így szavakba foglalva.-
Én ezt azért nem mondanám - tiltakozott. - Annak semmi köze
a valláshoz. - Teljesen meg volt zavarva. Vigasztaló tudat lett
volna számára, ha képes lett volna elhinni, hogy Croft és Brown
iránta érzett ellenszenvének csak a vallása az oka, de hát ebből
újabb problémák is adódtak, baljós előérzete támadt, hogy a jövő-
ben további sérelmek is érik. Legszívesebben befogta volna a fü-
lét, s fölhúzta volna a térdét, hogy ne hallja a fájdalmas csípke-
lődést, a macséták szüntelen csattogását, a beszélgetés moraját,
hogy ne legyen kénytelen óráról órára újabb erőfeszítéseket kí-
520

vánó megpróbáltatásokkal szembenézni. Á dzsungelt egyszerre

csak szinte oltalomnak érezte, bástyának a követelések ellen,
melyeket vele szemben támasztanak. Szeretett volna megszökni
társaítól, s eltűnni a dzsungelban. - Különben nem is tudom-
mondta. Most csak az volt a fontos számára. hogy ne vitatkozza-
nak tovább.
Elnémultak, nekitámaszkodtak hátizsákjuknak, s ki-ki átenged-
te magát saját gondjának-bajának. Minetta olyan fáradt volt,
hogy a fáradtság még ábrándozásában is megzavarta, s egészen
eI komorodott. Eszébe jutott Olaszország, ahová gyermekkorában
tgatott el a szüleivel. Nagyon kevés emléke maradt róla. Még
felrémlett előtte a falu, ahol apja született, kicsit emlékezett Ná-
polya is, de minden egyéb homályba veszett.
x iakgla szülőfalujában a házak egy domboldalon feküdtek, szűk
rok és piszkos udvarok labirintusa volt az egész. A domb
e k3 patak csörgedezett a sziklákon, és sietett fürgén a
yok reggeleként kosarakban vitték le a szeny-
parthoz; és a part menti, lapos köveken mosták ki
eműjét; olyan ősi mozdulatokkal sulykolták, dör-
ahogyan a parasztasszonyok szokták átadni ma-
minden munkának Délutánonként a falubeli fiúk vizet
teltek ugyanabból a patakból, s lassan cipelték dombnak föl-
lé, apró, napbarnított lábukon megfeszültek az izmok az erőlkö-
déstől, miközben fölfelé kapaszkodtak a faluba vezető ösvényen.
''? Csak ilyen apróságokra emlékezett, de ezek az emlékek is föl-
kavarták. Ritkán gondolt a falura, és azt a néhány olasz szót is
r . : majdnem teljesen elfelejtette már, amit valamikor tudott, de ha
elfogta a rosszkedv, vagy elgondolkodott, rendszerint eszébe jutott
a sikátorok házai közt izzó napfény és a mezőkön a trágya csípős,
erjedt szaga.
Most, hosszú hónapok óta először gondolt rá, hogy Olaszor-
szágban is háború van, és azon kezdett tűnődni, vajon nem bom-
bázták-e össze azt a falut. Szinte lehetetlennek érezte; azok a szik-
lába épült, kis vályogházak nem pusztulhatnak el soha. És még-
is. . . Nagyon elcsüggedt. Ritkán merült föl benne a gondolat,
hogy visszatér abba a faluba, most azonban egy pillanatig ez volt
a leghőbb vágya. Úristen, ha szétbombázták! Nagyon elszomoro-
dott. Néhány pillanatra filmszerűen elvonultak lelki szemei előtt

'521

a romba dőlt városok, az országutakon heverő holttestek, s szinte

hallotta, hogy a látóhatáron szüntelenül, tompán dörögnek az
ágyúk; s ebben a képben benne volt valahogy ez a felderítés is
de egy másik szigeten, egy másik óceánon. Mindent lerombolnak
az egész világon. Egészen elhatalmasodott rajta ez az elképzelés;
gondolatai szétszóródtak, aztán bizonytalanul imbolyogva vissza-
tértek a kőhöz, amelyen ült, s megint fáradtságtól elcsigázott teste
kezdte foglalkoztatni. Eh, az ember csak porszem a világban.
Valahogy mindig alulmarad. Önkéntelenül maga elé képzelte az
elpusztult falut, a kihűlt, romba dőlt falakat, amelyek úgy mered-
nek az ég felé, mint az elesett katonák karja. Megborzadt a gondo-
latra, valóságos bűntudat fogta el, mintha szülei halálát képzelte
volna maga elé, s megpróbált szabadulni a nyomasztó látomástól.
Éktelen düh töltötte el a mérhetetlen pusztítás gondolatára. Me-
gint lehetetlennek érezte, hogy azok az asszonyok már nem mos-
sák soha többé a fehérneműt ott a parti köveken. Megrázta a fejét.
Ó, az a rohadt Mussolini! Ugyanakkor valami furcsa zavart is
érzett; apja mindig azt mondta, hogy Mussolini felvirágoztatta
az országot, és ő kétkedés nélkül elhitte. Eszébe jutottak az apja
és nagybátyjai közt lefolyt diskurzusok. Olyan átkozottul szegé-
nyek voltak, hogy szükségük volt valakire, aki lendítsen a hely-
zetükön. Eszébe jutott apja egyik unokatestvére, aki valami nagy-
kutya volt Rómában. és 1922-ben együtt masírozott Mussolinival.
Minetta egész gyermekkorában erről hallott mesélni. - Minden
fiatal, minden hazafi Mussolini oldalán harcolt 22-ben - magya-
rázta az apja, s Minetta olyankor arról ábrándozott, hogy ő is ott
masírozik velük, és hős lesz belőle.
Minden összezavarodott az agyában. Csak addig tudott eliga-
zodni, ameddig a szeme látott. És nem látott tovább a dzsungel
sűrű, nedves szövevényénél. - Ó, az a rohadt Mussolini - ismé-
telte meg, mintha meg akarta volna nyugtatni magát.
Goldstein megmozdult mellette. - Gyere, rajtunk a sor.
Minetta nagy nehezen talpra állt. - Az úristenit, miért nem
hagyják, hogy egyszer tisztességesen kipihenje magát az ember?
Hiszen csak most ültünk le, a szentségit neki! - Ridges után
pillantott, aki már el ís indult a keskeny egyenetlen ösvényen;
ábrándjaiból már nem maradt- semmi, csak a keserűség meg a fá-
radtság, ami fölidézte őket.

522

- Gyere, Minetta - kiáltott vissza Ridges. - Muszáj dol-

gozni. - Azzal feleletet se várva előrement, hogy fölváltsa a cso-
portot, amelyik éppen dolgozott. Ridges is dühös volt és zavart.
'Pihenés közben ugyanis azon töprengett, nem tudná-e megtisz-
. titani a puskáját, és rájött, hogy tíz perc alatt nem lehet tisztes-
esen megcsinálni. Most emiatt dühöngött. A puska nedves és
áros volt, s ha nem tudja hamarosan megtisztítani, megrozsdá-
dik. Mégiscsak disznóság - dünnyögte magában -, hogy az
embernek sosincs ideje megcsinálni valamit, mert máris hajtják,
valami egyebet csináljon. Jóleső gyűlölet töltötte el a kato-
a ostobasága ellen, de ugyanakkor bűntudatot is érzett. Nem
tt eléggé egy értékes holmijával, s ez bántotta lelkiismeretét.
ány azért adta kezembe ezt a puskát mert feltételezte,
vigyázni fogok rá, és nem vigyázok. A fegyver megér leg-
álollárt - gondolta Ridges, s ezigen nagy összeg volt
i kellene tisztitanom; de mit csináljak, ha egyszer
. időt? Nehéz probléma volt, sehogy se tudott
n meg. Sóhajtott egyet, fölkapta a macsétát,
. Néhány pillanat múlva Goldstein is csatla-

koznak ötórás küszködés után sikerült kivágnia magát a

elből, amelynek a szélén ismét egy folyóra bukkant. A túl-
ó prton már csak kunai fűvel benőtt, itt-ott bozóttal tarkított,
'ga dombok vonultak észak felé. A ragyogó napfény vakítóan
villogva verődött vissza a kopár dombokról és az égbolt izzó ku-
járól. A katonák megszokták a dzsungelben uralkodó félho-
mályt, s most hunyorogtak, bizonytalanul érezték magukat, s ki-
csit iszonyodtak is az előttük álló hatalmas, nyílt térségtől. Szinte
fájón csupasz volt minden.
Ekkora térség !
523

Időgép

JOEYGOLDSTEIN,
A BROOKLYNI KIKÖTŐ

Huszonhét éu körüli, izmos férfi, haja sima, szőke, szeme élénk

kék. Erősen hajlott orra tövétől mély, szomorú barázda húzódik
a szája szögletéig. Ha ez a barázda nem lenne, nagyon fiatalos
volna az arca. Hadarva, őszintén, s kicsit kaodun beszél, mint-
ha attól tartana, hogy félbeszakítják.

Az édességbolt kicsi és piszkos, mint valamennyi bolt a macska-

köves utcában. Ha szitál az eső, fényesre mossa a kövezetet, és
a kanálisok rései alaktalan párát pöfögnek a magasba. Az éjsza-
kai köd eltakarja a csavargókat, a sötétben ordítozva kóborló gale-
riket, a prostituáltakat meg a sötét, nyirokfoltos, barna tapétás
hálószobákban szeretkező párokat. Nyáron a házfalak felhólyag-
zanak, télen nedvesek; az egész városnegyed fölött pállott szag
lebeg: az ételhulladék, a macskakövek réseiben széttaposott lószar,
kátrány, füst, a negyed lakóinak fanyar verítékszaga, a melegvíz-
szolgáltatás nélküli lakások szén- és gázkályháinak bűze. A szagok
teljesen összekeveredtek, elvesztették egyéni sajátosságaikat.
Napközben standok állnak a járdaszélen, gyümölcsöt, zöldséget
árulnak. Kopott fekete ruhás, középkorú asszonyok fogdossák
erős, szakértő ujjakkal? az árut, belenyomják a körmüket, nem
rohadt-e. A nők óvatosan lépnek le a járdáról, kikerülik a pocso-
lyákat a lefolyók körül, rámerednek a halfejekre, amelyeket a hal-
kereskedők dobáltak ki az utcára, s megpróbálják leküzdeni a
kísértést, hogy fölszedjék. A vér csillog egy darabig a macskakö-
veken, aztán elhalványul, egyre rózsaszínűbb lesz, s végül eltűnik
a szennyvízben. Csak a hafbűz marad meg, s összekeveredik a ló-
szar, a kátrány és a csemegeboltok kirakataiban heverő füstölt
húsok átható, meghatározhatatlan szagával.
Az édességbolt az utca végén van, parányi helyiség, a kirakat
kerete ragad a mocsoktól, a festéket leette róla a rozsda. A kira-
katon nagy nehezen félre lehet tolni egy kis ablakot, hogy az
utcáról is vásárolhassanak, de az üveg betörött, s az édességekre
rászállt a por. Odabenn keskeny márványpult, ott állnak a vevők

524

a kopott linóleumon. Nyáron a linóleum ragadós, kihúzza a szö-

get a vevők talpából. A pulton két bádogfedelű üvegtartály áll
görbe merőkanállal, a tartályokban cseresznye- és narancslé.
(A Coca-Cola még nincs divatban.) A kéttartály közt egy deszkán
sárgásbarna, nedves halvakocka. A legyek lusták, meg kell pisz-
kálni őket, hogy elszálljanak.
A helyiséget lehetetlen tisztán tartani. Mrs. Goldstein, oly
anyja, szorgos asszony, minden reggel és este felsöpri az üzletet,
lemossa a pultot, leporolja az édességeket, és felsúrolja a padlót,
de a piszok már nagyon régi, beleette magát az üzlet legkisebb
repedéseibe is, akárcsak a szomszéd házban meg a szomszéd utcá-
ban. Beleette magát az élő és az élettelen tárgyak minden sejtjébe
és pórusába. Az üzletet nem lehet tisztán tartani, s minden héten
mocskosabb, szuvasabb lesz egy kicsit, az utcával együtt.

e éfardnick a helyiség hátsó részében üldögél egy

ó zéken. Soha semmi dolga, s különben is túl öreg,
már a munkához. Az öreg sose volt képes megérteni
át. Túlságosan nagy, túlságosan gyors iramú az élet, a
zú évszázadok óta elnyomott, üldözött kasztok itt elsorvadnak;
. n nép szinte állandóan mozgásban van. Szomszédai egy kis pénz-
hez jutnak, és elköltöznek az East Side-ról Brooklynba, Bronxba,
az előkelő West Side-ra; néhányan meg elvesztik kis üzlethelyisé-
g-üket, s lejjebb sodródnak az utcán egy másik nyomorúságos
ly<leba, vagy falura mennek. Ő maga házaló volt valamikor; az
elsó világháború előtti tavaszon a hátán cipelte áruját, gyalog
rótta a New Jersey-i kisvárosok mocskos utcáit, ollót, cérnát és
e tűt árult. De sose értette meg Amerikát, és most, hatvanas éveiben
már idő előtt szenilis, egy parányi édességbolt hátsó részébe szám-
űzték, gondolatai a Talmud hatalmas csarnokaiban kalandoznak.
. (Ha valakinek féreg van az agyában, úgy lehet eltávolítani, hogy
káposztalevelet teszünk a fülére, s a féreg kimászik a káposzta-
levélre.)
Unokája, Joey, most hétéves, bőgve jön haza az iskolából, tipfi-
. vel a homlokán. Mama, megvertek, megvertek, bibsinek neveztek.
Ki volt az? Ki vert meg?

52

i:

Az olasz gyerekek. Egy egész banda. Megvertek.

A panasz az öreg tudatába hatol, s másfelé tereli gondolatai
áramát. Az olaszok. Vállat von. Megbízhatatlan nép; az inkvizíció
idején Genovába beengedték a zsidókat, de Nápolyban. . . Ná-
polyban. . .
Vállat von, nézi, amint az anya lemossa a vért, s ragtapaszt
nyom a sebre. Ó, mein Joey.
Az öreg mosolyog magában, a pesszimisták fölényes, finom mo-
solyával, akik meg vannak győződve róla, hogy a helyzet csak
rosszabbra fordulhat. Nu, ez az Amerika se különb. Az öreg szinte
látja, hogy merednek áldozataikra a gojok.
Joey, szólal meg nyers, reszketeg hangon.
Tessék, nagyapa.
Minek neveztek a gojok?
Bibsinek.
A nagyapa megint vállat von. Még egy gúnynév. Egy pillanatra
föltámad benne valami régen eltemetett düh. Rámered a fiú még
kialakulatlan vonásaira, világosszőke hajára. Amerikában még
a zsidók is olyanok, mint a gojok. Szőke haj. Az öreg kihúzza
magát, és megszólal; jiddisül beszél. Azért vertek meg, mert zsidó
vagy - mondja. Tudod, mi az, hogy zsidó?
Igen.
A nagyapát forró szeretet önti el unokája iránt. Milyen csinos,
milyen jó fiú! De ő már öregember, nemsokára meg fog halni, és
a gyerek még túl fiatal, nem érti meg őt. Pedig mennyi bölcses-
ségre megtaníthatná.
Nehéz meghatározni, mit jelent az, hogy zsidó. Nem faj, mond-
ja, már nem ís vallás, s talán sohase lesz nemzet. Homályosan
rémlik neki, hogy a gyerek nem figyel rá, de azért tovább beszél,
mintha hangosan gondolkodna.
Mi hát akkor? Jehuda Halevy szerint Izrael minden nemzetek
szíve. Ami megtámadja a testet, megtámadja a szívet is. És a szív
egyúttal a lelkiismeret is, amely megszenved a nemzetek bűneiért.
Megint vállat von, már nem fontos, hogy hangosan beszél, vagy
csak az ajkát mozgatva gondolkodik. Érdekes probléma, én sze-
mély szerint azt hiszem, hogy a zsidó attól zsidó, hogy szenved.
Minden zsidó szenved.
Miért ?

526

Hogy kiérdemeljük a Messiást? Az öreg már maga se biztos

benne. A szenvedés jobbá és ugyanakkor rosszabbá is teszi az
embert, mint amilyenek a gojok - gondolja.
Egy gyereknek azonban mindig felelni kell. Kihúzza magát,
összeszedi gondolatait, és bizonytalanul beszélni kezd: Hogy ki-
tartsunk. Tovább beszél, egy pillanatra minden megvilágosodik
előtte. Üldözött nép vagyunk ki vagyunk szolgáltatva elnyomó-
inknak: Egyik csapás a másik után ér bennünket, s ennek követ-
keztében erősebbek és ugyanakkor gyöngébbek leszünk, mint má-
, .ok, jobban szeretjük és jobban is gyűlöljük a többi zsidót, mint
ok. Olyan sokat szenvedtünk, hogy már megtanultuk, hogyan
kell kitartani. És mindig is ki fogunk tartani.
A lú jóformán semmit sem ért az egészből, csak a szavakat
hallja, elássa emlékezetébe, később talán egyszer ismét nap-
n ke Ziilnek. Ránéz nagyapjára, a ráncos, bütykös kezekre,

r
a fénytelen, öreg szemekben a haragot, a reszketeg
szenvedés. Ez az egyetlen szó, amit Joey Goldstein
i: felejtette amiatti szégyenét és dühét, hogy meg-
ije halántékán a ragtapaszt, és azon töpreng,
. vo játszani.

A szegények nagy utazók. Mindig akadnak új üzleti lehetőségek,

n munkaalkalmak, új városok, ahol élni lehet, új remények, ame-
ek a régi, megszokott sablon szerint füstbe mennek. Itt van
például az édességbolt az East Side-on: csődbe megy; ugyanez
történik egy másik, aztán egy harmadi vállalkozással is. Erre
átköltöznek Bronxba, aztán ismét Manhattanbe, végül Brooklyn-
n nyitnak édességboltot. A nagyapa meghal, az anya magára
marad Joey-jel, s végül Brownsville-ben telepszik le, ott nyit
édességboltot, amelynek kirakati tolóablakát éppoly nehéz ki-
.nyitni, s ahol ugyanolyan porosak az édességek.
Joey nyolc-, kilenc-, tízéves lesz, hajnali ötkor kel, újságot és
cigarettát árul a munkába siető embereknek, fél nyolckor iskolába
megy, aztán szinte lefekvésig az édességboltban dolgozik. Anyja
is majdnem az egész napot a boltban tölti.
Az évek lassan múlnak a tartalmatlan munkában; nagyon ma-
gányos. Különös a fiú, olyan felnőttes, mondogatják a rokonok

527

az anyjának. A fiú mohón vágyik rá, hogy tetszést arasson, jó

kereskedő, a becsületes fajtából, de nincs hozzá adottsága, hogy
nagy üzletember, nagymenő legyen. Csak munkás, semmi több,
s az a különös, intim kapcsolat, amely anyja és közte fönnáll,
semmi több, mint két, hosszú évekig együtt dolgozó ember kap-
csolata.
Ambíciói vannak. A középiskolában megvalósíthatatlan ábrán-
dokat sző, hogy egyetemre megy, tudós vagy mérnök lesz. Kevés
szabad idejében műszaki könyveket olvas, s arról ábrándozik,
hogy otthagyja az édességboltot. De amikor végül csakugyan ott-
hagyja, megint csak munkás lesz egy áruház expedíciós-osztályán,
anyja meg felfogad egy fiút, az veszi át Joey munkakörét a bolt-
ban.
És nem barátkozik senkivel. Más a beszédmodora, egészen más,
mint munkatársaié meg azé a néhány fiúé, akit a háztömbben
ismer. Nincs benne semmi a brooklyniak rekedt, durva, szenve-
délyes akcentusából. Úgy beszél, mint az anyja: kicsit szertartá-
sosan, szinte hangsúly nélkül, s előszeretettel használ a szüksé-
gesnél nagyobb szavakat. Esténként, amikor a ház előtt ül a lép-
csőn, és a fiúkkal társalog, akikkel együtt nőtt fel, meg akiket
hosszú éveken át látott stukklabdázni meg futballozni az utcán,
nagyon is észre lehet venni a különbséget közte és köztük.
Odanézz, micsoda ütközői vannak, mondja Murray.
Klassz, mondja Benny.
Joey kényelmetlenül mosolyog, s csak ül a lépcsőn a tueatnyi
fiatalember közt, s a brooklyni fák lombjait nézi; komótos, polgári
ritmusban susognak a feje fölött.
Gazdag apja van, mondja Riesel.
Akkor vedd el.
Két lépcsőfokkal lejjebb meg a várható baseball-eredményekről
vitatkoznak. Na, mit tippelsz? Lefogadjuk? Hagyd el, a múltkor
is fogadtam Haek Wilsonnal, hogy a Brooklyn fog nyerni, aztán
a Brooklyn szépen lefeküdt, s odalett tizenhat dolcsim. Majd mar-
ha leszek még egyszer fogadni.
Goldstein arcizmai már fáznak az ostoba vigyortól, amit mint
kívülálló magára erőltet.
Murray oldalba böki. Miért nem jössz ki velünk a "Giants"-
mecesre ?

528

Ó, nem is tudom. Sose érdekelt túlságosan a baseball.

Megint feltűnik egy lány, csípőjét riszálva sétál el előttük a
brooklyni alkonyatban. Riesel, a vagány, utánaered, s ő is riszálni
kezdi a derekát, a lányt majmolja. Vüih, füttyent egy nagyot,
s a lány sarka kacéran szerelemre éhesen kopog a kövezeten,
mintha jelezni akarná, hogy a madárka hajlandó egy estére ki-
repülni a fészkéből.
Tyű, hogy ring a didije!

Ugye, te nem tartozol a Párducok közé, Joey?, kérdi a lány, aki

mellette üI a murin.
Nem, de jól ismerem őket, klassz fiúk, mondja. Az idén végezte
el a középiskolát, tizenkilenc éves, szeretne szőke bajuszt növesz-
teni, de sehogy se akar kinőni.
Úgy hallottam, Larry nősülni készül.
Évelyn meg férjhez megy, mondja Joey.
Igen, egy ügyvédhez.
A pinee közepén, a szabaddá tett térségen merész stílusban tán-
colnak, kidüllesztik a feneküket, s szemérmetlenül rángatják a vál-
lukat. EGY RÉGI DAL CSILLAGPORÁBAN.
Táncolsz, Joey ?
Nem. Egy pillanatra düh fogja el a többiek iránt. Ezeknek van
i idejük táncolni, jogot tanulni, kinyalni magukat. De dühe rögtön
el 3s múlik. Nem érdekes az egész, de azért rosszkedvű lesz.
Bocsáss meg, Lucille, mondja a házikisasszonynak, de mennem
kell, reggel korán kelek, ments ki kérlek, az édesanyádnál.
S fél tizenegyig odahaza, anyja társaságában tölti a társaságtól
ellopott időt, egy pohár forró tea párolog előtte az ütött-kopott,
fehér porcelántálcán; szemmel láthatólag rossz hangulatban van.
Mi baj, Joey?
Semmi. És elviselhetetlen, hogy anyja tudja, mi a baja. Holnap
sok a dolgom, mondja.
Jobban meg kéne becsüljenek abban a cipőgyárban, ha olyan
okát dolgozol.

529

Fölemelí a padlóról a dobozt, alája teszi a térdét, aztán hirtelen

lendülettel átdobja a feje fölött. A doboz a két méter magas oszlop
tetején köt ki. Az új ember ügyetlenül küszködik mellette ugyan-
azzal a munkával.
Ide nézz, hogy kell csinálni, mondja joey. Le kell győzni a te-
hetetlenségi erőt, s ki kell használni a lendítő erőt. Nagyon fontos
tudni, hogyan kell fölemelni valamit, különben sérvet meg min-
den egyéb nyavalyát kap az ember. Én kitanulmányoztam a mód-
ját. Erős hátizmai alig húzódnak össze, amikor a magasba hajít
egy újabb dobozt. De hát hamarosan kitanulod te is, mondja
jókedvűen. Az effajta munkánál sók mindenre ügyelni kell.

Nincs senkije. Szomorúan lapozgatja a sheffieldi technikum és

más hasonló intézmények évkönyveit.
De végül is találkozik egy összejövetelen egy leánnyal, akivel el
tud beszélgetni; csinos, fekete hajú, csöpp teremtés, halk, félénk
a hangja, bájos kis anyajegy van az állán, kicsit föl is vág vele.
Egy-két évvel fiatalabb nála, csak nemrég végezte el a középisko-
lát, színésznő vagy költő szeretne lenni. Ráveszi joey-t, hogy
Csajkovszkij-szimfóniákat hallgasson vele (az Ötödik a kedven-
ce), a Nézz vissza, angyal-t olvassa, elárusító egy női divatüzlet-
ben.
Ó, nem is olyan rossz állás, mondja a lány, csak az a baj. . .
szóval a lányok olyan műveletlenek, nem is érdemes beszélni ró-
luk. Szívesen csinálnék valami egyebet.
Ó, én is, de mennyi mindent, mondja Joey.
Kellene is csinálnod, Joey, te nem vagy akárki. Úgy veszem
észre, csak mi ketten vagyunk itt gondolkodó emberek. (Nevet-
nek, s egyszerre valami varázslatos kapcsolat támad köztük.)
Nemsokára hosszú beszélgetéseket folytatnak a lány szüleinek
nappalijában, a gesztenyebarna dívány keményre tömött párnáin.
Megvitatják, mi okosabb házasságot kötni, vagy karriert csinálni
előbb; a vita tisztára akadémikus. elméleti jellegű; természetesen
egyikükre sem vonatkozik igazán. Csak filozofálgatnak, az élet
értelmén töprengenek. És az ifjú szerelmesek, pontosabban kife-
jezve az ifjú enyelgők bonyolult, tekervényes, derűs labirintusán

530

keresztül eljutnak a világ legódivatúbb ösvényére,amely egyben

a legcsalókább is,tudniillik azt hiszik,hogy egyedül ők járnak
ezen az ösvényen. Mikor már jegyesek,elfelejtik,mi hozta össze
őket. Fölizgatják,fölhevítik ket közös intim titkaik,a nappaliban
meg olcsó éttermekben folytatott hosszú,halk beszélgetések,a mo-
zik sötét bársonnyal bélelt barlangjában egymás kezét fogva el-
suttogott szavak. Elfelejtenek majdnem mindent,ami szerelmük
forrása volt,csak a hatásukat érzik. PersLe beszélgetéseik is má-
sok lesznek,új témákat vitatnak meg. A félénk,érzelmes lányok-
ból a végén rendszerint költők lesznek,vagy elkeserednek,és ma-
gányosan iddogálnak a bárkban a csinos,félénk és érzelmes
zsidólányok azonban rendszerint férjhez mennek, gyerekeket
szülnek, minden évben híznak egy-két kilót és inkább a régi
kalapok átalakítása meg egy új fazék kipróbálása izgatja őket,
mint az élet értelme. Miután eljegyezték egymást, Natalie szóba
- hozza jövőjük perspektíváit.
Ó,drágám,tudod,hogy nem akarlak bosszantani,de arra nem
házasodhatunk össze amit most keresel; hisze azt nyilván nem
akarod,hogy olyan lakásban éljek,ahol még melegvízszolgálta-
tás sincs. Egy asszony mégiscsak azt szeretné,hogy rendezett
örülmények közt éljen,s egy szép otthon nagyon fontos dolog,
Ioe.
Értelek, Natalie drágám feleli Joey, csakhogy nem olyan
könnyű a dolog,sokat beszélnek róla, hogy vége lesz a konjunk-
túrának,s nekem is az a gyanúm,hogy alíghanem megint gazda-
sági válság következik.
Nem illik hozzád az ilyen beszéd, Joey; éppen azért szeretlek,
mert olyan erős és optimista vagy.
Igazad van,de hát te kezdted. ÜI és hallgat. Tudod,már régen
., meg akartam mondani,hogy van egy ötletem; arra gondolok,hogy
. kitanulom a hegesztést; új dolog,de azért nem olyan új már,hogy
ne lenne kellőképpen megalapozva. Szerintem persze a műanya-
goké meg a televízióé a jövő,de hát ez a terület még bizonytalan,
meg aztán nem is vagyok elég tanult ember hozzá,ezzel minden-
képpen számolnom kell.
Egész okos ötletnek látszik, Joey. A lány elgondolkodik. Nem
rossz szakmás lehet,hogy pár év múlva már saját üzleted is lesz.
Műhelyem.
531

Műhelyed, hát műhelyed, az se szégyellni való. Végeredmény-

ben végeredményben akkor is a magad ura leszel.
Megtárgyalják a dolgot, s úgy döntenek, hogy Joey beiratkozik
egy évre egy esti tanfolyamra, s kitanulja a szakmát. Az ötlet le-
hangolja Joey-t. Akkor nem találkozhatunk olyan gyakran, lehet,
hogy csak két este hetenként. És nem vagyok biztos benne, hogy
az ilyesmi okos dolog-e.
Ó, joey, te nem ismersz engem. Ha én egyszer elhatározok va-
lamit, akkor ki is tartok mellette. Tudok várni, miattam nem kell
aggódnod. Gyöngéden, melegen elmosolyodik.
Joey számára nagyon nehéz esztendő következik. Heti negyven-
négy órát dolgozik a raktárban, gyorsan bekapja a vacsorát,
s igyekszik figyelni az esti iskolán a tanteremben meg a műhely-
ben. Éjfélkor kerül haza, lefekszik, s másnap reggel alig tud fel-
kelni. Kedden és csütörtökön este találkozik Natalie-vel, iskola
után, s ilyenkor hajnal: kettőig-háromig fönn marad. A lány szü-
leinek nem tetszik a dolog, s Joey anyja is folyton piszkálódik.
Össze is vesznek miatta.
Semmi kifogásom a lány ellen, joey, biztos nagyon csinos, de
még nem vagytok olyan helyzetben, hogy összeházasodjatok, ép-
pen a lány miatt szeretném, ha nem házasodnátok össze. Valószí-
nűleg nem érezné jól magát egy ilyen szegényes lakásban.
Nem ismered őt, anyám, kicsit lebecsülöd; pontosan tudja, mi
vár ránk, nem vakon vágunk a dologba.
Még gyerekek vagytok.
Nézd, mama, már huszonegy éves vagyok, és mindig rendes
fiad voltam, igaz? Keményen dolgoztam, igazán megérdemlek
már egy kis élvezetet, egy kis boldogságot.
Úgy beszélsz. joey, mintha sajnálnám tőled. Persze, hogy
mindig jó fiú voltál. Bárcsak a tiéd lehetne a világ minden gyö-
nyörűsége; csakhogy tönkreteszed az egészséged, túl későig kima-
radsz. és túl nagy felelősséget veszel a nyakadba. Ó (könnyek
szöknek a szemébe): én is csak azt szeretném, hogy boldog légy,
értsd meg. Ha eljön az ideje. örülni fogok, ha megnősülsz, s re-
mélem. sikerül majd olyan feleséget kapnod, amilyet megérde-
melsz
Nem érdemlem én meg Natalie-t sem.
Buta beszéd! Nincs lány, aki méltó lenne hozzád.

532

Márpedig mama, bele kell törődnöd. Feleségül fogom venni.

Anyja vállat von. Nu, még egy fél év hátra van, s aztán még
állást is kell találnod, ha már kitanultad a szakmát. Csak azt sze-
retném, hogy addig jól fontold meg a dolgot, aztán ha itt lesz az
ideje, majd meglátjuk.
Csakhogy én már döntöttem. Nincs értelme vitatkozni rajta.
Bizisten mondom, mama, csak dühítesz vele.
Az asszony elnémul, néhány percig szótlanul esznek, mindket-
ten gondterheltek, újabb érveken törik a fejüket, de nem akarják
kimondani őket, mert félnek, hogy elölről kezdődik az egész. Vé-
gül az anya felsóhajt. és a fiára pillant.
Joey, ne meséld el Natalie-nek, mit mondtam, tudod jól, hogy
semmi kifogásom ellene. Az anya óvatosan, félig már meggyőz-
ve, kezd beletörődni a dologba.

Joey kitanulta a hegesztést, kap egy heti huszonegy dolláros ál-

lást, s összeházasodnak. Nászajándékul majdnem négyszáz dol-
lár összejön, ebből vásárolnak egy hálószoba-berendezést egy
áruházban, meg a nappaliba egy díványt és két széket. A berende-
zést kiegészítik néhány képpel is. Egy kalendáriumból való silány
nyomattal - legelésző teheneket ábrázol naplementekor -, a
"Kék ajtó" egy olcsó reprodukciójával meg egy reklámból kivá-
gott Macfíeld Parrish-sel. Natalie egy sarokasztalra kirakja eskü-
vői képüket, kettős keretben van, mit valami könyvtábla. Joey
anyja egy stelázsit ajándékoz nekik, meg egy csomó primitív festett
csészét és csészealjat, pufók, meztelen angyalkák kergetőznek raj-
tuk. Letelepednek egy háromszobás lakásban, nagyon boldogok,
nagyon gyöngédek egymáshoz, állandóan egymást bújják. Egy év
múlva Joey már heti harmincöt dollárt keres, és rendszeresen
látogatják baráti körüket meg a rokonokat. Joey megtanul
bridzsezni. Ritkán veszekszenek, olyankor is csak rövid ideig, s a
veszekedések emlékét gyorsan eltemeti életük kellemes, monoton
egyhangúsággal ismétlődő apróságainak lavinája.
Egyszer-kétszer támad csak feszültség köztük. Joey, mint ki-
derül nagyon szenvedélyes és a tudat, hogy az asszony ritkáb-
ban kívánja ót, mint ő az asszonyt, elkeserítő, néha egyenesen

533

gyűlöletes. Ez nem azt jelenti, hogy nem sikerül szeretkezniök,

vagy sokat beszélnek a dologról, sokat töprengenek rajta. joey
néha mégis csalódást érez az asszony visszautasító magatartása
miatt. Nem érti az asszony nem várt hidegségét; amikor még je-
gyesek voltak, nagyon szenvedélyesen tudtak enyelegni.
Miután megszületik a fiuk, újabb problémák adódnak. Joey
heti negyven dollárt keres, és szombatonként kisegít a sarki ve-
gyesboltban a szódáspult mellett. Fáradt, gyakran gondterhelt; az
asszony császármetszéssel szült, s adósságot kellett csinálniok,
hogy kifizethessék az orvost. A heg zavarja joey-t; önkéntelenül
utálkozva nézi, s az asszony észreveszi. Natalie egész élete a gye-
rek, boldog, ha hetekig nem mozdulnak ki hazulról. A hosszú esté-
ken Joey nagyon gyakran kívánja az asszonyt, de visszatartja
magát, s ilyenkor nyugtalanul alszik. Egy éjszaka veszekedéssel
végződik a szeretkezésük.
Joey-nak van egy rossz szokása szeretkezés közben. Minden
elhatározása ellenére szüntelenül arra készteti valami, hogy meg-
kérdezze: Jó már? Az asszony semmitmondó mosollyal válaszol;
s joey-t valami határozatlan düh fogja el.
Egy kicsit, mondja az asszony.
Joey abbahagyja, fejét az asszony vállára fekteti, pihen egy
kicsit, mély lélegzetet vesz, aztán újrakezdi.
S most? Most mennyire vagy, Natalie?
Megint az a bizonyos mosoly. Minden rendben, Joey, ne törődj
velem.
Néhány percig szinte semmit sem érez, elkalandoznak a gondo-
latai, s eszébe jut, hátha még egy gyerekük lesz. Az elsó úgy szü-
letett meg, hogy előbb megbeszélték a dolgot, és megállapodtak
benne, hogy gyereket akarnak; most azonban nem engedheti meg
magának, hogy még egy gyerekük legyen, és azon kezd töprenge-
ni jól betette-e az asszony a pesszáriumot. Mintha érezné. Nyug-
talanság fogja el. Mikor ágyéka megfeszül, s kiüt a hátán a verí-
ték azonnal abbahagyja, és megint megpihen.
Mennyire voltál ?
Ugyan, ne törődj velem, Joey.
Hirtelen dühbe gurul. Tudni akarom, hogy mennyire voltál!
Ó, drágám, ma éjjel úgyse fogok élvezni, de nem fontos, csináld
csak tovább, egyáltalán nem fontos. A vita mindkettőjüket meg-
534

alázza és lehűti. A férfi ki nem állhatja, és ízetlennek találja az

egészet, ha csak ő élvez, rájön, hogy nem tudja továbbcsinálni,
hogy nem bír utána kudarca tudatában egész éjszaka álmatlanul
heverni az ágyon.
Elkáromkodja magát. A fene egye meg! Otthagyja az asszonyt
az ágyban, az ablakhoz megy, és rámered a sárgásbarna rolóra.
Reszket, de csak részben a hidegtől.
Az asszony melléje lép. és hozzádörgölőzik, hogy fölmelegítse.
Gyöngédsége afféle bizonytalan tapogatózás, ez is sérti a férfit.
Anyáskodásnak érzi. Menj innen, nekem nem . . nem anyára van
szükségem, tör ki, s rögtön elfogja a lelkifurdalás, megiszonyodik
saját szavaitól.
Az asszony ajka üres mosolyra húzódik, aztán hirtelen sírásra
görbül. Úgy zokog az ágyon, mint egy kislány. Két és fél éve
házasok, s Joey tudja, hogy ha az asszony így mosolyog, közel van
a hisztériához, a rettegéshez, s talán még undorodik is tőle.. S e tu-
dattól szinte megdermed a szíve.
Egy pillanat múlva leroskad az asszony mellé, simogatni kezdi;
megpróbálja megvigasztalni. hogy ne sírjon, ujjai zsibbadtan ciró-
gatják az asszony arcát és homlokát.

Reggelre már nem látszik olyan szörnyűnek a dolog,és egy hét

múlva majdnem el is felejti. Pedig az ő számára azt jelenti,hogy
vége,vagy legalábbis majdnem vége a házassághoz fűzött egyik
.; reményének; Natalie számára pedig azt, hogy ezentúl kénytelen
fölhevülést színlelni,hogy ne bántsa meg a férjét. Házasságuk
tulajdonképpen új alapokra helyeződik. De a megfeneklésnek ez
a formája nem jelent számukra különösebb veszedelmet. A gye-
reknek élnek,új bútordarabokat vásárolnak,kicserélik a régieket,
sokáig töprengenek,ne kössenek-e életbiztosítást,s végül bele-
mennek. Ezenkívül ott vannak még a munkájával,lassú előmene-
telével,a műhelyben vele együtt dolgozó emberekkel kapcsolatos
problémák. Néhányukkal eljár kuglizni, Natalie pedig belép a ke-
rületi templom nőegyletébe,és végül még arra is ráveszi az egy-
letet,hogy rendezzen tánctanfolyamot. A rabbi fiatalember,min-
denki szereti,mert modern eszméket vall. Szerda esténként pót-
535

mamát fogadnak a gyerek mellé, s meghallgatják a rabbi előadá-

sait a bestsellerekről a nőegylet társalgójában.
Egyre jobban megy nekik, meghíznak, támogatják az emigrán-
sok segítésére alakult jótékonysági szervezetet. Őszinte, barát-
ságos, boldog emberek, majdnem mindenki szereti őket. Mikor
a fiuk nagyobb lesz, és beszélni kezd, sok örömük telik benne. Elé-
gedettek házasságuk úgy veszi körül őket, mint valami meleg
fürdő. Nincsenek különösebb örömeik, de szomorúságuk is csak
ritkán akad, s szorongató szükségbe sose kerülnek.
Kitör a háború, Joey előlép, túlórázik, megkétszereződik a fize-
tése. Két ízben is a sorozóbizottság elé kerül, s mind a kétszer
fölmentik; 1943-ban azonban, amikor kezdik besorozni a család-
apákat is, meg sem próbálja felmentetni magát azon a címen,
hogy hadiüzemben dolgozik. Bűntudatot érez, ha kényelmes ott-
honára gondol, feszélyezve érzi magát, hogy civilben járkál az
utcán. Ráadásul meggyőződése is van, néha elolvassa a Post t1lc-
rdan-t, noha mindig azt állítja, hogy túlságosan fölizgatja. Mi-
után alaposan megtárgyalja a dolgot Natalie-val, főnöke tiltako-
zása ellenére bevonul.
Miközben a sorozóirodában kora reggel a fölesketésre vár,
elbeszélget egy jó megjelenésű, bajszos férfival, aki szintén
családapa.
Ó, nem, azt mondtam a feleségemnek, hogy maradjon csak
otthon. magyarázza Joey, félek, hogy túlságosan felizgatná a do-
log.
Borzasztó időket éltem át, mondja a másik, amíg elintéztem
á dolgaimat. Gyalázat, hogy milyen keveset kaptam az üzletemért.
Néhány perc múlva megállapítják, hogy van néhány közös
ismerősük. Hát hogyne, mondja az új barát, ismerem Manny
Silvert, rendes fickó, két éve együtt dolgoztunk a Grossingernél,
csak egy kicsit hebehurgya szerintem. A felesége nagyon csinos,
csak jobban kéne vigyáznia a vonalaira. Emlékszem, mikor össze-
házasodtak, jó ideig folyton csak egymást bújták, de hát persze
azért muszáj néha kitennie a lábát hazulról az embernek, mások-
kal is érintkezni, nem jó dolog, ha a házastársak folyton csak ket-
tesben vannak.
Isten veled, megszokott világ!
Néha magányos és üres volt ugyan, de mégiscsak kikötő. Bará-
'i 36

tai voltak, emberek, akikkel azonnal megértették egymást, s a had-

seregben, a kaszárnyák és táborok sivár, idegen világában Gold-
stein új biztonságot, új választ keres problémáira. Nyomorúságos
helyzetében régi szokásai kiszáradnak, mint télen a fakéreg, nincs
többé védőburok körülötte. Elkezd töprengeni, fölkutatja agyának
minden zugát, és lassan kialakulnak nézetei. Napvilágra kerül az
örökség, amely oly sokáig eltemetve pihent Brooklyn utcáinak
oltalmazó környezetében.
Üldözött nép vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva elnyomóink-
ak. . . Csapás csapás után ér bennünket. . . Sehol sincs ránk
idegen földön. )
Megszülettünk, hogy szenvedjünk. S noha egész szíve-lelke,
otthona, kikötője után sóvárog, kezd egyre szi-
i a lábán, egyre szívósabb lesz.
Godsteia szzrtbefordul a viharraÍ.

A szakasz átgázolt a folyón, és összegyűlt túlsó parton. Mögöt-

tük nyoma sem látszott az ösvénynek, amelyet a dzsungelbe vág-
tak. Az utolsó húsz méteren ugyanis, amikor már látták a dom-
bokat, csak kevés bokrot irtottak ki, s a bozót szélén már hason
csúsztak át. Ha japán felderítők tévednének arra, aligha fedeznék
fel az új ösvényt.
Hearn feléjük fordult. - Most három óra, emberek. Még hosz-
szú út áll előttünk Szeretném, ha a sötétség beálltáig legalább tíz
mérföldet megtennénk. - Néhányan morogni kezdtek. - Mi az,
emberek, máris elégedetlenkednek? - kérdezte Hearn.
- Legyen egy kicsit kíméletesebb, hadnagy úr - kiáltotta
Minetta.
- Ha ma nem tesszük meg a tíz mérföldet, meg kell tennünk
holnap - mondta Hearn. Kicsit bosszús volt. - Óhajt mondani
valamit az embereknek, őrmester?
Igen, hadnagy úr. - Croft megtapogatta zubbonya átázott
gallérját, és rámeredt a társaságra. - Szeretném, emberek. ha
mindenki jól az agyába vésné, hol az ösvény. Könnyen meg lehet
jegyezni arról a három szikláról ott vagy arról a görbe fáról. Ha

537

valamelyikőtök esetleg eltéved, visszatalál ide, csak dél felé kell

haladnia, s ha eléri a folyót, tudja. hogy jobbra vagy balra kell-e
fordulnia. - Egy kis szünetet tartott, és megigazította az egyik
kézigránátot a töltényhevedere alatt. - Mostantól kezdve nyílt
terepen fogunk haladni, be kell hát tartani a felderítésnél előírt
rendszabályokat. Nem tűrök semmiféle ordítozást meg eszeke-
dést, az istenfáját neki, okosabb, ha a szemeteket tartjátok nyitva.
A dombtetőkön gyorsan és nesztelenül kell átkelni. Ha úgy bak-
tattok, mint valami birkanyáj, rajtunk üthetnek. . . - Megdör-
zsölte az állát. - Nem tudom, tíz mérföldet tudunk-e megtenni
vagy kettőt, azt előre nem lehet megmondani, én csak azt tudom
hogy rendnek kell lenni, akármekkora távolságról van szó.-
A katonák közt sustorgás támadt, és Hearn egy kicsit elvörösödött.
Croft alapjában véve megkontrázta.
Hát akkor indulás, emberek - mondta élesen. Hosszan
elnyúló, rendezetlen sorban, fáradtan baktattak előre. A trópusi
nap izzón tűzött le rájuk. visszaverődött minden egyes fűszálról,
egészen belekáprázott a szemük. A hőségben patakokban csurgott
róluk a veríték; egyenruhájuk, amely először a csónakban ázott át
a rájuk zúduló permettől, majdnem huszonnégy órája nem tudott
megszáradni, nyirkosan tapadt a testükre. A veríték a szemükbe
csurgott, csípett, zsávolysapkájuk átforrósodott a naptól, a magas
kunai fú az arcukba csapódott, a véget nem érő dombok kiszívtak
belőlük minden erőt Amikor fölkapaszkodtak egy-egy dombolda-
lon, szívük vadul kalapált, lihegtek az erőfeszítéstől, lázban égett
az arcuk. A dombok fölött süket, fenyegető csönd ült, s éppen
azért érezték olyan kényelmetlennek, mert annyira mély és átható
volt. A dzsungelben egyáltalán nem gondoltak a japánokra; min-
den figyelmüket a sűrű növényzet és a folyó dühödt ellenállása
kötötte le. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy esetleg
megtámadják őket.
Most azonban a hatalmas, nyílt, néaia dombokon mérhetetlen
szorongás és félelem fogta el őket; még fáradtságuknál is erősebb
volt. Ha völgyben jártak, a dombok komoran néztek le rájuk ha
meg dombtetőn haladtak végig szinte pőrének érezték magukat,
mert tudták, hogy sok mérföldnyi távolságból látni őket. A táj
gyönyörű volt- a kanárisárga dombok lágy hullámokban, végtelen
sorban nyúltak a messzeségbe, a katonák azonban nem tudtak

mit kezdeni ezzel a szépséggel. Olyanok voltak, mint egy raj véd-
telen, apró féreg, amely a végtelen fövenyen masírozik.
Körülbelül egy mérföldet mély, széles völgyben kellett meg-
tenniök. A nap forrón tűzött le rájuk. A kunai fú iszonyú ma-
gasra nőtt. Minden egyes fűszál két-három centi széles s legalább
másfél méter magas volt. Néha száz métert is olyan magas fűben
kellett megtenniök, hogy ki se látszottak belőle. Ez megint valami
másfajta szorongással töltötte el, és még nagyobb, szinte már
elviselhetetlen sietségre ösztökélte őket. Mintha egy erdőn tapoga-
tóztak volna keresztül. amely egyszerűen nem volt megfogható.
Ide-oda hullámzott, zizegve csapódott a testüknek, puha volt és
hajlékony, s épp ezért undorító. Féltek, hogy szem elől tévesztik
előttük haladó bajtársukat, mert csak két-három méternyire lehe-
tett látni, így aztán szorosan egymás sarkában haladtak, s a fú
élesen csapódott, az arcukba. Szinte pillanatonként felriasztottak
egy-egy raj szúnyogot, a rovarok tantaluszi kínokat okozva röp-
ködtek körülöttük, összevissza csípkedték őket. A réten sok volt
a pók is, hálóik minduntalan meglebbentették arcukat és kezüket,
ami a katonákat szinte rohanásra késztette. Bőrüket csiklandozta
= a virágpor és a fűtörmelék.
Martinez, mint a kilőtt nyíl vezette a szakaszt a réten. A fű
a legtöbb helyen olyan magas volt, hogy nem látott ki közüle, de
a naphoz igazodott, s egy pillanatra sem állt meg. Húsz pere alatt
keresztül is jutottak a völgyön, s rövid pihenő után megint neki-
vágtak a domboknak. Itt jól jött nekik a magas fű, mert amikor
fölfelé másztak, abba kapaszkodtak, mikor meg lefelé ereszkedtek,
utánakaptak, ha attól féltek, hogy legurulnak. A nap továbbra is
forrón tűzött le rájuk.
Kezdeti félelmüket hagy esetleg az ellenséges katonák észre-
veszik őket, a megerőltető menetelés elfeledtette velük, de valami
új másfajta őszonyat kerítette egyre inkább a hatalmába őket.
Olyan hatalmas volt a térség, s olyan néma csönd borult rá, hogy
tulajdonképpen csak most eszméltek rá, hogy lakatlan, s valami-
lyen alamuszi módon mégis ellenállást fejt ki. Eszükbe jutott,
hogy egykor állítólag bennszülöttek éltek a szigetnek ezen a ré-
szén de jó néhány évtizede tífuszjárványban elpusztultak; akik
túlélték a járványt, más szigetre költöztek. Mostanáig sose gon-
doltak a bennszülöttekre, legföljebb segítségnek lettek volna jók,

539

mi-kor dolgozni kellett; most azonban, a napsütötte dombok sejtel-

mes, mély csöndjében ideges izgalom fogta el őket, néha hirtelen
megálltak, aztán megint továbbsiettek, egész testükben reszkettek
a fáradtságtól. Martinez olyan iszonyú iramban vezettŐ őket, mint-
ha üldöznék Őt még a többieknél is nagyobb, irtózattal vegyes
áhítat fogta el, mikor azokra az emberekre gondolt, akik hajdan
itt éltek és haltak meg. Szinte szentségtörésnek érezte, hogy ezen
a lakatlan földön jár. s fölkavarja régóta zavartalan nyugalmát.
Croftot másfajta érzés töltötte el. Az ő számára is ismeretlen
volt ez a föld, s a gondolatra, hogy hosszú évek óta nem érintette
emberi láb, ösztönszerűen határtalan izgalom fogta el. Az ismeret-
len tájak mindig vonzották; apja farmjának környékén több mér-
földes körzetben minden dumbot és minden követ ismert, s ez
a szűz táj most hallatlanul izgatta. Valahányszor fölértek egy-egy
domb tetejére, végtelen elégedettség töltötte el, mikor körülnézett.
Ez mind az övé. ezt az egész területet ő derítheti fel a szakaszával.
Aztán eszébe jutott Hearn, és megrázta a fejét. Croft olyan volt,
mint a jóvérű paripa. nem állhatta a zablát, s mikor arra gondolt,
hogy már nem szabad, összeszorult az állkapcsa. Megfordult, és
hátraszólt Rednek, aki a nyomában ügetett. - Add tovább:
Gyorsabban!
A jelszót továbbadták, s a katonák - már amennyire tudtak-
még nagyobb iramban haladtak előre. Minél jobban eltávolodtak
a dzsungeltől, annál nagyobb szorongás fogta el őket: úgy érezték,
hogy minden domb, amelyet maguk mögött hagynak, újabb aka-
dályt jelent majd. ha visszafelé jönnek A szakaszt valami ideges
félelem hajtotta előre. Három óra hosszat masíroztak, s csak néha
pihentek meg. Szótlanul is egyet gondolva hajszolták előre egy-
mást a süket csöndben. Mikor leszállt az alkonyat, s letáboroztak
éjszakára a szakasz legerősebb tagjai is a végsőkig ki voltak me-
rülve, holtfáradtak voltak, a gyöngébbek pedig közel álltak az
ájuláshoz. Roth fél óra hosszat mozdulatlanul feküdt a földön,
csak a keze meg a lába rándult meg néha, hiába próbált úrrá lenni
fölöttük. Wyman összehúzódzkodva feküdt, minduntalan rájött
a hányinger, de hányni nem tudott. Az utolsó két órában már csak
attól való féltükben meneteltek mindnyájan. hogy lemaradnak
a többitől; zaklatott idegeik átmenetileg erőt öntöttek beléjük, ez
az erő azonban csalóka volt. s most, hogy megpihentek, olyan

s 4o

gyöngék voltak, ujjaik annyira elzsibbadtak, hogy egyszerűen

nem tudták a hátizsák szíját kicsatolni. és elővenni a pokrócaikat.
Egyikük se szólt semmit. Körbeültek a földön, aki bírta, befalta
élelmiszeradagját, ivott rá egy kis vizet, és elkészítette fekhelyét.
Az egyik domb tetejének közelében, egy vízmosásban táboroztak
le. Mielőtt teljesen besötétedett volna, fiearn és Croft kicsit körül-
nézett, hogy kiszemeljék a legalkalmasabb helyet az éjjeli őrség
számára. Harminc méterrel a katonák fölött, a dombtetőről kilátás
nyílt a terepre, amelyen másnap kellett keresztülvágniok. Amióta
benyomultak a dzsungelbe, most pillantották meg először a Mount
Anakát. Közelebb volt hozzájuk, mint eddig bármikor, noha még
mindig legalább húszmérföldnyi távolságra lehetett. A lábuk alatt
elterülő völgyön túl a dombok csak egy kis szakaszon voltak sár-
gák, aztán sötétebb - előbb világosbarna, aztán mélybarna-
színt öltöttek, s végül fölvették a sziklafalak szürkéskék színét.
- A dombok fölött alkonyi köd lebegett, s eltakarta szemük elől
a Mount Anakától nyugatra lévő hágót, amelyen át kellett kel-
níök. A hegy is lassan ködbe veszett. Sötétlila színt öltött, s szinte
föloldódott és eltűnt az esti homályban. Csak a körvonalait lehe-
tett élesen kivenni. A csúcs fölött néhány könnyű, sötét felhő lebe-
gett, alakjuk beleveszett a ködbe.
Croft a szeméhez emelte látcsövét. A hegy olyannak tűnt, mint
valami sziklás tengerpart, s a borongós ég, mint az óceán, amely-
nék hullámai a partot ostromolják. A csúcs körül lebegő felhők
olyanok voltak, mint a tajték. A látcsövön keresztül Croft egyre
több és több részletet fedezett fel, s egészen lenyűgözte a látvány.
A hegyet, a felhőket és az égboltot tisztábbnak, hatalmasabbnak
érezte, amint fagyos némaságba dermedve küzdöttek egymással,
mint az eddig látott tengerek és partok bármelyikét. A sziklák
szinte összebújtak a sötétben, mintha együttesen akarnának vé-
dekezni a hullámok ostroma ellen A küzdelem látszólag végtele-
nül messze játszódott le, és Croftot jóleső izgalom fogta el a
gondolatra hogy másnap este talán már fönt is lesznek a csú-
son. Megint mérhetetlen eksztázisba esett. Nem tudta volna okát
. adni, de ez a hegy valósággal kínozta, csalogatta, mintha valami
régi vágyát tudta volna teljesíteni. Nagyon tiszta volt és nagyon
elutasító.
Aztán ráeszmélt, hogy nem fogják megmászni a hegyet. Ez
541

csalódással és dühvel töltötte el. Ha a következő nap is ineidens

nélkül telik el, alkonyatra átkelnek a szoroson, és soha többé nem
lesz alkalma megostromolni a csúcsot. Miközben átadta a látcsö-
vet a hadnagynak, úgy érezte, mintha becsapták volna.
Hearn nagyon fáradt volt. Baj nélkül átvészelte ugyan az eről-
tetett menetet, sőt úgy érezte, hogy képes volna még tovább is
menni, de a testének pihenésre volt szüksége. Amúgy is komor
hangulatban volt. s mikor a távcsövön keresztül szemügyre vette
a hegyet, megzavarta, áhítatot, aztán félelmet keltett benne. Rop-
pant nagy, iszonyúan nagy volt. Kicsit megborzongott, mikor
látta, hogyan kavarog a köd a csúcs körül. Neki is az volt az
érzése, mintha az óceán ostromolna egy sziklás partot, s önkénte-
lenül fülelni kezdett, hátha meghallja a titáni küzdelem zaját.
A messzi távolban, túl a láthatáron, csakugyan ki lehetett
venni valami hullámveréshez vagy talán inkább tompa menny-
dörgéshez hasonló zajt.
- Hallja? - Megérintette Croft karját.
A dombtetőn hasalva feszülten figyelni kezdtek. Megint fel-
hangzott a távoli mennydörgés, tompán, szinte alig hallhatóan
szállt feléjük a,tájra boruló sötétségen keresztül.
Ez ágyútűz, hadnagy úr. A hegy másik oldaláról hallatszik.
Azt hiszem, támadnak.
- Igaza van. - Megint elhallgattak, aztán Hearn átnyújtotta
Croftnak a látcsövet. - Nem akar még egyszer belenézni?
- Ha nincs kifogása ellene - illesztette Croft a látcsövet
ismét a szeméhez.
Hearn ránézett. Croft arcán különös kifejezés jelent meg. Nem
tudta volna megmondani, hogy miért, de hideg borzongás futott
végig a hátán. Croft arca egy pillanatra egészen átszellemült,
keskeny ajka szétnyílt, orrcimpái remegtek. Hearn úgy érezte,
mintha belelátott volna Croftba - mintha szakadékba pillantott
volna. Elfordult, és a kezét kezdte nézegetni. Croftban nem sza-
bad bíznia. Ez az egyszerű megállapítás valahogy biztonságérzet-
tel töltötte el. Még egy pillantást vetett a felhőkre és a hegyre.
Ezúttal még jobban megzavarta a látvány. A hatalmas szikla-
falak fölött ködhullámok hömpölyögtek az egyre sötétedő égbol-
ton. Az ilyen partok közelében szoktak zátonyra futni, összetörni
és pillanatok alatt elsüllyedni az óceánjárók.

542

Croft levette szeméről a távcsövet, és visszatette tokjába.-

Gyerünk. be kell osztanunk az őrséget, mielőtt teljesen besöté-
tedik - mondta Hearn.
Megfórdultak, és leereszkedtek a domboldalon a vízmosásban
fekvő katonákhoz.

Kórus

VÁLTÁ S

(Éjszaka a vízmosásban, a katonák egymás mellett hevernek a

földön. )

BROWN: Ide figyeljetek! Mielőtt elindultunk, hallottam, hogy

jövő héten jön a váltás, és a törzsszázad ezúttal tíz embert
kap.
RED (fölhorkan): Az hát, leváltják a tisztiszolgákat.
MINETTA: Na hiszen az volna csak szép dolog. Úgyis elég
disznóság, hogy nekünk nincs ki a létszámunk, azoknak a
nyavalyás tiszteknek meg egy tucat tisztiszolgájuk van!
A POLYÁK: Te talán nem lennél szívesen tisztiszolga, mi?
MINETTA: Lenne a nyavalya! Annyi önérzetem azért nekem
is van!
gROWN: Nem viccelek, Red. Hátha ezúttal mi kettőnkre is sor
kerül.
RED: Hány embert váltottak föl a múlt hónapban?
MARTINEZ: Egyet. Az előzőben meg kettőt.
RED: Na ugye: egyetlen embert egy egész századból. S legalább
százan szolgálunk a törzsszázadban tizennyolc hónapja. Re-
= mek, Brown. már csak száz hónapig kell várnod.
MINETTA: Hát ez mégiscsak disznóság!
BROWN: Mit érdekel ez téged, Minetta? Még annyi ideje se
vagy ideát, hogy lesülhettél volna.
MINETTA: Ha titeket nem váltanak föl, engem aztán pláne
nem, még ha le is telik a tizennyolc hónapom. Úristen, mint-
ha csak börtönben ülne az ember!
BROWN (elgondolkozva): Tudod, majdnem mindig olyankor
543

nyírják ki az embert. Emlékszel még Shaughnessyre az utá-

szoktól? Már be volt osztva, hogy leváltják, és megy haza,
megkapta a menetparancsot is meg minden, aztán kiküld-
ték biztosító járőrbe, és kinyíródott.
RED: Biztos épp azért szemelték ki őt. Ide figyelj, komám, ne
is álmodj róla, hogy fölváltanak. A katonaságtól nem ke-
rülsz ki élve te se meg egyikünk se.
A POLYÁK: Nahát, vegyétek tudomásul, hogy ha letelik a tizen-
nyolc hónapom, igenis elintézem, hogy fölváltsanak. Csak
nyalizni kell egy kicsit Mantellinak vagy annak a rohadt
kövér törzsőrmesternek. Nyer az ember egy kicsit a pókeren,
aztán odacsúsztat nekik húsz-harminc fontot, és aszongya:
Nesztek, vegyetek rajta szivart, aztán váltsatok föl." Min-
dennek megvan a módja.
BROWN: Istenemre, Red, lehet, hogy a Polyáknak van igaza.
Emlékezz csak vissza, amikor Sanderst fölváltották. Ugyan
mi fene nagy dolgot csinált? Mivel hívta fel magára a fi-
gyelmet, ha nem azzal, hogy egy álló esztendeig nyalizott
Mantellinak ?
RED: Csak azt ne csináld, Brown, őszintén javaslom. Benyalod
magad Mantellinál, s a végén olyan fenemód megszeret,
hogy egy világért se lesz hajlandó elengedni.
MINETTA: Hát nem disznóság? Így van ez ebben a rohadt had-
seregben. Amit az egyik kezükkel adnak, a másikkal vissza-
veszik. Közben meg szépen dögrovásra kerül az ember.
A POLYÁK: Vagy kiokosodik.
BROWN (sóhajtva): Eh ebbe bele lehet gebedni. (Megfordul
a poróc alatt. ) Jóccakát.
RED (hanyatt fekszik, s a csillagokat nézi): A váltásnak az vol-
na a rendeltetése, hogy hazaengedjék az embert. Ehelyett
meg pont azt csinálják, hogy nem engedik haza.
MINETTA: Ez az igazság. Jóccakát.
(Több hang: Jóccakát. . jóccakát. . . )
lA katonák a dombokkal és az éjszaka neszező csendjével
körülvéve elalszanak. )

544

A s isznak kényelmetlen éjszakája volt a vízmosásban. Az

túlságosan fáradtak voltak ahhoz, hogy igazán jól alud-
minduntalan meg-megborzongtak a pokróc alatt. Mikor
t valamelyikükre, hogy őrségbe menjen, nagy nehezen
ezkodott a dombtetőre, és lebámult a lába alatt elterülő,
uvel benőtt völgybe. A holdfényben minden ezüstösen
volt, a dombok ijesztően kopárnak tűntek. A katonák, akik
ennek aludtak a vizmosásban, valahogy mintha nagyon messze
volna, szinte nem is ezen a földön. Mindegyikük elhagya-
h, iszonyúan magányosnak érezte magát az őrségen, mintha
old felsznének völgyei és kráterei terültek volna el a lába
alatt. Semmi sem mozdult; s mégsem volt teljes a csönd. A szél
morkásan. titokzatosan fújt a domtetőn; a fű suhogott, s csil-
előre-hátra dőlt, mintha hullámzana. Az éjszaka mélységes,
hallgatásba burkolózott.
Ma lbaH hajtogatták; a pokrócokat, bepakolták a háti-
eftk egy élelmiszeradagot. Lassan, étvágytalanul
bam-and-eggs-konzeret meg a négyszögletes
Izmaik még mindig merevek voltak az előző napi
adl; ruhájuk nyirkos az izzadságtól. Az idősebbek azt
bárcsak magasabban állna már a nap; úgy érezték,
s minden meleg elpárolgott volna a testükből. Rednek me-
falt a veséje, Roth a jobb vállában érzett reumatikus fájdal-
at, Wilsonra meg evés után rögtön rájött a görcsös hasme-
Mindnyájan kábultak, rosszkedvűek voltak; nem is igen
doltak az előttük álló útra.
Cmft és Hearn megint fölkapaszkodott a dombtetőre. Megbe-
széltek merre mennek tovább. Kora reggel volt még, a völgyben
4 ült, s párába burkolózott a hegy meg a szoros is. Észak felé
pillantottak, a Watamaí-hegylánc irányába. Messze elnyúlt a
i<odben ameddig csak elláttak, mint valami lapos felhő, aztán
meredeken égnek emelkedett - ez olt a Mount Anaka -, aztán
e csúcstól balra hirtelen függőlegesen leereszkedett, s a szoros
= után megint emelkedni kezdett.
- Fenemód úgy fest a dolog, hogy a japcsik alighanem őrzik
=zt a szorost - jegyezte meg Croft.

545

Hearn vállat vont. - Alighanem elég dolguk van anélkül is.

Meg aztán jó messze is van a vonalaik mögött.
A köd oszladozni kezdett, és Croft a látcsövön át a messzeséget
fürkészte. - Én nem vagyok olyan biztos benne, hadnagy úr.
Az a szoros olyan keskeny, hogy egyetlen szakasz is tartani tudná
akár ítéletnapjáig is. - Kiköpött. - Persze, majd földerítjük
a dolgot. - A napfényben kezdtek kibontakozni a dombok kör-
vonalai A mélyedésekben és vízmosásokban észrevehetően vilá-
gosabbak lettek az árnyékok.
- Egyebet nem tehetünk - dünnyögte Hearn. Megint föl-
támadt benne az ellenszenv Croft iránt. - Egy kis szerencsével
ma este már a japcsi vonalak mögött táborozunk le, s holnap föl
is derítjük az egész területet.
Croft erősen kételkedett a dologban. Tapasztalatból is tudta,
meg az ösztöne is azt súgta, hogy a szoros veszélyes ügy lesz,
talán nem is sikerül majd átkelni rajta, de hát másfelé nem me-
hetnek. Megmászhatnák ugyan a Mount Anakát, de biztos, hogy
Hearn ilyesmiről hallani sem akar Megint kiköpött. - Én is azt
hiszem, hogy nem tehetünk egyebet. - De teli volt feszültség-
gel. Minél tovább nézte azt a hegyet. . .
- Induljunk - mondta Hearn
Visszamentek embereikhez a vízmosásba, vállunkra vették a
hátizsákot, és megindultak. A szakaszt Hearn, Brown és Croft
fölváltva vezették, Martinez pedig majdnem mindig harminc-
negyven méterrel előttük haladt A fú csúszós volt az éjszakai
harmattól, a katonák lába alól a lejtőkön lefelé menet gyakran
kisiklott a föld. s rekedten zihálva kapaszkodtak föl az emelke-
dőkön. Hearn ennek ellenére igen jó hangulatban volt. Teste ki-
pihente az előző napi menetelést, erősebb lett; kiégett belőle a
tétlenség salakja. Megmerevedett izmokkal és fájó háttal ébredt
ugyan, de kipihenten és jókedvűen. Most nem rogyadozott a lába,
s úgy érezte, állóképessége is nagyobb Mikor keresztülhaladtak
az első dombtetőn. följebb húzta a hátizsákot széles vállán s egy
pillanatra a nap felé fordította az arcát. A fű kellemes hajnali
illatától jószagú volt az egész táj. - Rajta, emberek, rákapcsol-
ni - kiáltotta oda jókedvűen a katonáknak, amikor elhaladtak
mellette. Átadta a vezetést valaki másnak, s végigjárta valameny-
ket, ahol lelassított, hol meg gyorsított egy kicsit, hogy lépést
m tartani velük.
Hogy van, Wyman? jobban érzi magát?
'yman bólintott. - Igenis, hadnagy úr. Restellem, hogy teg-
úgy kikészültem.
Semmi baj, mind kikészültünk, de ma sokkal könnyebb
- Vállon veregette Wymant, és hátralépett Ridgeshez.
é nagy darab föld, mi, fiúk?
genis, hadnagy úr, kicsit túlságosan is nagy - vigyoro-
ig Wilson mellett ment és tréfálkozott vele. - Még
a talajt, cimbora?

Ő: - Nem traj, ha legközelebb megpihe-

egy dugót.
sek látszott az egész. Maga
érezte dolgot. Félretette minden
tnagának a felderitésből.
v ni ez a nap is, s holnap
este. Néhány nap múlva vége
megint a táborban lesznek.
s komor gyűlölet fogta le. Hirtelen
or vége legyen a felderítésnek. rtmene-
edve Akármilyen eredménnyel járnak, egyedül
lesz haszna belőle.
meg. Ha az ember végiggondol valamit, mindig
on . A legokosabb gondolkodás nélkül masírozni.
berek, szaporán - mondta nyugodtan, miközben
ibasorban kapaszkodtak fölfelé mögötte egy lejtőn.-
egy-kttó
tltak egyéb problémák is. Például Croft. Jobban nyit-
a szemét, mindent gondosan meg kell figyelnie,
p alatt meg kell tanulnia azt, amit Croft hónapokon és
t megtanult. Pillanatnyilag csak hajszálon múlik, hogy
c vezesse a felderítést. Bizonyos értelemben Croft akkor
i nyeregből, amikor akarja Tegnap este például, ott a
őn. . . Croft aljas eszközökkel gyakorolja a hatalmat:
mlíti az embereket.

546 547

Miközben tovább mentek, megint megpróbált elbeszélgetni

a katonákkal, de a nap most már forróbban sütött, megint elfá-
radtak, és valamennyien ingerültebbek lettek. Az ő közeledési
kísérletei sem sikerültek már olyan jól.
- Hogy van, Polyák?
- Nem panaszkodhatom. - S a Polyák szótlanul baktatott
tov ább.
Elutasítóan viselkednek Óvatosak, valószínűleg bizalmatla-
nok. Persze, hiszen tiszt, nyilván ösztönszerűen tartózkodóak.
Ugyanakkor érezte, hogy ennél több is van a dolog mögött. Croft
túl régóta van velük, s olyan remekül kézben tartotta a szakaszt,
hogy valószínűleg el se tudják hinni, hogy már nem ő a parancs-
nok. Félnek szóba állni vele, attól tartanak, hogy Croft majd nem
felejti el nekik. ha megint ó veszi át a parancsnokságot. Meg kel-
lene értetnie velük, hogy nem csak átmenetileg vezeti a szakaszt.
De ehhez idő kell. Ha legalább egy hétig velük lehetett volna
a táborban, s néhány ennél egyszerűbb felderítést végigcsinálha-
tott volna velük! Hearn megint vállat vont, s megtörölte verítékes
homlokát. A nap perzselve tűzött.
És egyre újabb és újabb dombokat kellett megmászniok. A sza-
kasz egész délelőtt kínlódva vergődött előre a magas fűben, s mi-
közben keresztülbaktattak a völgyeken, és fölkapaszkodtak a lej-
tőkön, egyre magasabbra és magasabbra jutottak. Megint elfogta
őket a légszomj. arcuk égett a naptól és az erőfeszítéstől. Már
senki se beszélt; komoran, libasorban haladtak egymás nyomá-
ban.
Felhők borították el a napot, esni kezdett. Eleinte egészen kel-
lemes volt, mert az eső lehűtötte a testüket, s könnyű szellő zizeg-
tette meg a fűszálakat, de hamarosan felpuhult a talaj, s bakan-
csukat vastag kéregben vonta be a sár. Fokozatosan megint
teljesen átáztak. Ahogy lehorgasztott fővel, libasorban, puskájuk
csövét lefelé tartva vonultak. hogy ne csorogjon bele az eső úgy
festettek, mint megannyi kókadt virág. Minden lógott rajtuk.
A terep megváltozott, sziklásabb lett. A dombok egyre merede-
kebbek lettek, némelyiket derékig érő bozót. széles levelű bokrok
sűrűje borította. Amióta elhagyták a dzsungelt, most haladtak át
először a kis erdőn. Az eső elállt, s a nap megint perzselően kez-
dett sütni, pontosan a fejük fölött. Dél volt. A szakasz megpi-
548

hent egy kis ligetben. a katonák levették vállukról a hátizsákot

és megettek egy élelmiszeradagot. Wilson utálkozva forgatta ujjai
közt a kétszersültet, s lenyelt egy darabka sajtot. - Úgy hallot-
tam, ettől székrekedése lesz az embernek - mondta Rednek.
- Nyilván jó valamire, különben ki a fene enné meg?
Wilson nevetett ugyan, de zűrzavaros érzések töltötték el.
Egész délelőtt csikart a hasa, s fájt a háta meg az ágyéka. Képte-
len volt megérteni, hogyan hagyhatta ilyen csúnyán cserben a
este: Mindig azzal kérkedett; hogy éppúgy bírja a strapát, mint
bárki más, s most a sor végén vánszorgott, még a legalacsonyabb
dombokon is csak a kunai fűbe kapaszkodva tudott keresztülver-
Olyan iszonyú görcsei voltak, hogy valósággal kétrét gör-
nyedt. borzasztóan izzadt, s a hátizsák úgy nyomta a vállát. mint
. r ; cementtömb.
toti. - Kóntolyan mondom, Red, tropára men-
sikerül hazajutnom, muszáj lesz mégis megópe-
lönhe szart se ér az életem.

ed, csak késleltetem a szakaszt.

tt Gondolod hogy nekünk olyan sürgős?
iáfnem, de azért csak dühít a dolog. Mi lesz, ha beleke-
űnk valamibe, mikor átjutottunk a szoroson? Úristen, mán
zrtelfelejtettem; milyen az, amikor az ember össze tuggya
rítani a segge lyukát.
'= Red nevetett. - Ugyan, cimbora, ne vedd annyira a szívedre.
-- Semmi kedve se volt Wilson bajával foglalkozni. Úgyse se-
thetek rajta - gondolta. Étvágytalanul majszoltak tovább.
Néhány perc múlva Hearn parancsot adott az indulásra.
á szakasz libasorba állt, végigmasírozott a ligeten, és kínlódva
szorgott tovább az ízzó napon. Noha az eső már elállt a
bak sárosak voltak, és gőzölögtek. Végtelen sorban nyúltak
messziségbe a katonák előtt, akik már alig vonszolták magukat.
sor majdnem száz méter hosszúra elnyúlt, lassú tempóban ka-
tak a fű közt, egészen elmerülve fájdalmaikba. Lábuk égett,
juk remegett a fáradtságtól. Körülöttük a dombok vakítóan
tak a déli hőségben, mélységes, nyomasztó csönd ülte
a tájat. Csak a rovarok zümmögtek kitartóan, s még ezt is
ezt hallani. Croft, Ridges, sőt még Wilson lelki szemei előtt

549

is a nyári hőségben izzó, gyönyörű falusi tájak jelentek meg,

csöndes. barátságos tájak, legföljebb egy-egy lepke cikázott az
égbolton. Emlékek raja merült föl bennünk összefüggéstelenül;
mintha termékeny szántóföldek közt vándoroltak volna valahol az
országúton, az ázott talaj átható, nedves, buja szagában ott érez-
ték a fölszántott földek erős kipárolgásának és az izzadt lovak
verítékének jól ismert szagát.
Vakító napfény, izzó hőség borított el mindent.
Majdnem egy óra hosszat állandóan hegynek fölfelé menetel-
tek, aztán megálltak egy folyónál, és megtöltötték kulacsaikat.
Pihentek negyedórát, s mentek tovább. Ruhjuk legalább huszad-
szor átázott már, először a tengeren nyakukba zúduló permettől,
aztán a folyóban. meg az izzadságtól, meg attól, hogy a nedves
földön aludtak, s ha időnként megszáradt is. foltos volt. Zubbo-
nyukon fehér csíkokban ütött ki a só, hónuk meg a szíjak alatt
kezdett szétmállani az anyag. Egész testük kisebesedett felhő-
lyagosodott, vörösre égett; néhányan már sántikálni kezdtek,
olyan sebes volt a talpuk, de mindez csak apró kényelmetlenség-
nek tűnt, szinte nem is törődtek vele, olyan ólmos kábulatba
estek a meneteléstől, annyira belázasodtak a tűző naptól. Szinte
kínpadra vonta őket a fáradtság, behatolt testük minden porciká-
jába, ólmos zsibbadtság bénította meg izmaikat. Szájukban foly-
ton ott érezték a kimerültség keserű ízét, s olyan sok dombon
kellett átvergődniök agyonstrapált lábukkal, hogy már majdnem
érzéketlenné váltak. Csak mentek előre, megállás nélkül, nem is
gondolva rá, hogy hova, kábán, ostobán tántorogtak jobbra-balra.
A hátizsák súlya alatt szinte a földig görnyedtek, de úgy érezték,
mintha az is testrészük lenne, mintha szikla nőtt volna a hátukra.
A bokrok egyre magasabbak lettek, már szinte a mellükíg
értek. A tüskés ágak beleakadtak a puskájukba, belekapaszkod-
tak a ruhájukba. De csak továbbvonszolták magukat előre, addig,
amíg a tüskék annyira a ruhájukba nem akaszkodtak, hogy kény-
telenek voltak megállni, és kiszedni őket, aztán megint nekiló-
dultak. Csak a közvetlenül előttük lévő földdarabra tudtak gon-
dolni; gyakran szinte föl se néztek a dombra. amelyre éppen
fölkapaszkodtak.
Kora délután hosszabb pihenőt tartottak egy szikla árnyéká-
ban. Az idő lassan múlt, a tücskök ciripeltek, bágyadtan züm-
iU

s v: mögtek a rovarok. A végsőkig elcsigázott emberek kezdtek elalud-

ni. Hearnnek semmi kedve se volt elindulni,de máris túl sokáig
pihentek. Lassan fölállt,vállára vette a hátizsákot,és elkiáltotta
magát: - Gyerünk,emberek,talpra! - Senki nem mozdult.
Hearn éktelenül íngerült lett. Crofrnak biztosan gyorsabban enge-
delmeskednének.- Gyerünk,emberek,muszáj továbbmennünk.
Nem ülhetünk itt egész nap a fenekünkön.- Hangja szigorúan
katonás volt,s az emberek lassan,mogorván föl is tápászkodtak
a fűből. Tisztán hallotta, hogy morgolódnak,és tudta. hogy
őszintén utálják.
Idegei feszültebbek voltak,mint gondolta.- Elég a morgás-
ból gyerünk - ütötte meg a fülét saját éles hangja. Hirtelen
tudatára ébredt,mennyire unja őket
- Ezt a disznót - morogta valamelyikük.
Hearn megdöbbent,és éktelen düh fogta el. De erőt vett rajta.
Érthetőnek találta a katonák viselkedését. Muszáj volt valakit
okolniok a fárasztó menetelésért,és tudta, hogy akármit csinál,
előbb-utóbb úgyis meggyűlölik. Közeledési kísérletei csak felin-
gerlik és zavarba hozzák őket Croftnak engedelmeskednének,
mert lehetővé teszi, hogy kielégíthessék gyűlölködő érzéseiket,
egyenesen fölbátorítja rá őket érezteti velük.hogy fölöttük áll,
s cserébe engedelmeskednek neki. Ez a felismerés megint elcsüg-
gesztette. - Még hosszú út áll előttünk - mondta valamivel
nyugodtabban.
Továbbvánszorogtak. Már sokkal közelebb voltak a Mount
Anakához Valahányszor átkeltek egy dombtetőn, tisztán látták
a szorost két oldalról határoló magas,meredek sziklafalakat,sőt
egyes fákat is ki tudtak venni a lejtőit borító erdőben. A táj,sőt
még a levegő is megváltozott Itt már hűvösebb volt,s a levegő
érezhetőleg ritkább; mintha egy kicsit égett volna a tüdejük.
Három órakor érkeztek a szoros bejárata elé. Croft fölkapasz-
kodott az utolsó dombtetőre, lehasalt egy bokor mögé,és szem-
ügyre vette az előttük elterülő terepet. A domb alatt körülbelül
negyedmérföld széles völgy feküdt. Olyan volt, mint egy fűsziget,
smelyet túlsó szélén a hegylánc,balról és jobbról meg a dombok
'rolnak. S a völgy túloldalán ott volt a szoros: meredek szik-
lafalak közt kanyargó, kövecses szurdok. Bozót borította,egész
csomó ember elbújhatott benne.
551

Croft rámeredt a szoros bejáratát körülvevő buckákra, aztán

fürkésző pillantást vetetl az előtte elterülő bozótra. Titokban
csöndes elégtételt érzett, hogy ilyen messzire sikerült eljutniok.
Istentelen nagy utat tettünk meg - állapította meg magában.
A dombok fölött néma csend ült, s a hegy másik oldaláról tisztán
hallotta az ágyútűz tompa moraját, a néha-néha fölerősödő
harcizajt.
Martinez melléje kúszott. - Minden rendben, Japcsali - süt-
togta Croft -, a szorost körülvevő dombok mellett kell marad-
nunk. A réten nem vághatunk át, mert ha netalán ott csücsül
valaki a szoros bejáratában észrevesz bennünket. - Martinez
bólintott, lemászott a dombtetőről, és jobbra fordult hogy nagy
ívben megkerülje a völgyet. Croft intett a szakasz többi tagjának,
hogy kövessék, aztán ő is elindult lefelé.
Nagyon lassan, a magas fűben lapulva haladtak előre. Marti-
nez minden harminc lépés után megállt, fülelt, s csak aztán in-
dult tovább. Óvatosságából átragadt valami a többiekre is. Anél-
kül hogy külön parancsot kaptak volna rá, rendkívül vigyáztak.
Lerázták magukról a fáradtságot eltompult érzékeik megint ébe-
rek lettek, s bizonyos mértékig sikerült úrrá lenniök tagjaik fölött
is. Ügyeltek rá, hová lépnek, gondosan magasra emelték a lábu-
kat, s a lehető legkisebb zajjal vetették meg ismét a földön.
A völgy fölött olyan nyomasztó csönd ült hogy minden váratlan
neszre összerezzentek, s ha zümmögni kezdett egy bogár, megtor-
pantak. Egyre jobban növekedett bennük a feszültség. Várt-ák,
mikor történik már valami, szájuk kiszáradt, szívük hevesen vert.
Attól a ponttól, ahonnan Croft szemügyre vette a völgyet, a
szoros bejárata csak néhány száz méterre feküdt, de Martinez
több mint félmérföldes kanyart írt le. Ez a nagy kerülő hosszú
időt, majdnem félórát vett igénybe s a katonák ébersége egyre
inkább csökkent. A sor végén haladóknak néha percekig várniok
kellett, aztán meg szökellve menniök tovább, hogy ne maradja-
nak le az előttük levőktől. Kimerítő, dühítő dolog volt. Megint
erőt vett rajtuk a fáradtság, ott lüktetett a hátukban és kimerült
térdizmaikban. Guggolva vártak a jelre, mikor mehetnek tovább,
a hátizsák iszonyú teherként nyomta a vállukat. Az izzadság
a szemükbe folyt, kicsordult tőle a könnyük. Az a kellemes fe-
szültség, amely kezdetben elfogta őket, elpárolgott, megint rossz-
552

kedvűek lettek. Néhányan morogni kezdtek, s mikor egyszer hosz-

szabb időre megálltak, Wilson leguggolt, hogy könnyítsen ma-
gán. De mielőtt még végzett volna, továbbindultak s a sor ösz-
szezavarodott. A hátul lévők suttogva előreszóltak, hogy álljanak
meg az elsők, s néhány percig ide-oda szaladgáltak, és sugdo-
lóztak. Mikor Wilson elkészült, továbbmentek, de a fegyelem
addigra végleg felbomlott. Egyikük sem beszélt ugyan hangosan,
de a suttogás tisztán hallható morajjá erősödött, s ráadásul most
már nem is lépkedtek olyan óvatosan. Croft néha hátra intett,
hogy haladjanak csöndesebben de nem sokra ment vele.
Elérkeztek a Mount Anaka lábánál lévő sziklákhoz, balra ka-
. nyarodtak, s sziklától szikláig ugrálva igyekeztek a szoros felé.
Végül elértek egy olyan ponthoz, ahol nem fedezte őket semmi:
e nagy völgy egyik kiöblösödése körülbelül száz méter szélesség-
ben vezetett a szoros elsó emelkedőjéig. Nem volt más lehetőség,
mint hogy keresztülvágjanak a réten. Hearn és Croft lekuporo-
dott egy kiugró szikla mögé, hogy megbeszélje, mit csináljanak.
- Két rajra kell oszlanunk, hadnagy úr. Az egyik keresztül-
ág a réten, a másik meg fedezi.
- Szerintem is - bólintott Hearn. Furcsa fonákul jóleső
érzés volt ott ülni a kiugró szikla mögött, miközben átjárta testét
a nap melege. Mélyet lélegzett. - Ezt kell csinálnunk. Mikor az
lso raj elérte a szorost, a másik utánamegy.
- Igen. - Croft megdörzsölte az állát, és fürkésző pillantást
vetett a hadnagyra. - Én vezetem a rajt, ugye, hadnagy úr?
Nem! Ezt meg kell akadályoznia. - Majd én, őrmester. Maga
fedezni.
- Hát. . . jó, hadnagy úr. - Croft elhallgatott egy pillanat-
- Legokosabb, ha Martinez rajával megy. Abban van a
'ek többsége.
= Hearn bólintott. Úgy vette észre, mintha egy árnyalatnyi meg-
és és csalódottság jelent volna meg Croft arcán, s ez me-
edéssel töltötte el. De nyomban dühös is lett magára. Gyere-
e viselkedik.
ez felé fordult, és föltartotta egyik ujját, jelezve, hogy
ső rajra van szüksége. Nyomban köréje is gyűltek az embe-
Hearn egy kis feszültséget érzett a torkában, s mikor meg-
#, hangja rekedt volt, majdnemhogy suttogott. - Átme-
553

gyünk abba a kis erdőbe. a második raj fog fedezni bennünket.

Azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom. hogy jól nyissátok ki a
szemeteket. Megtapogatta nyakát, mintha valamiről elfeledkezett
volna. - Legalább öt méternyi távolságot tartsanak. - Néhá-
nyan helyeslően bólintottak.
Hearn fölállt, átmászott a szikla peremén, és elindult a nyílt
mezőn a szoros bejáratát fedező erdőcske felé. Tisztán hallotta
maga mögött jobbra és balra a raj tagjainak lépteit. Önkéntelenül
mind a két kezével megmarkolta a puska tusát, s oldalához szo-
rította a fegyvert. A rét száz méter hosszú s körülbelül harminc
méter széles lehetett, egyik oldalán a sziklafal, a másikon meg
a magas fűvel benőtt völgy határolták. Kicsit lejtős volt, s min-
denfelé kisebb-nagyobb sziklák hevertek. A nap perzselőn sütött,
s csillogva verődött vissza a kövekről meg a puskák csövéről.
Néma, szinte ünnepélyes csönd volt.
Hearn sebes, fölhólyagosodott talpába minden lépésnél bele-
nyilallt a fájdalom, de mintha mérhetetlen távolságra lett volna
a testétől; azt is csak halványan érezte, hogy tenyere megizzadt
a puska tusán. Teli volt feszültséggel, s ez a feszültség minden
váratlan zajra - ha véletlenül belerúgott egy kőbe, vagy a föld-
höz súrlódott a talpa - majdnem kirobbant belőle. Nyelt egyet,
s hátrapillantott a katonáira. Érzékszervei szokatlanul éberek
voltak, s ugyanakkor valami fojtott, gyönyörteljes izgalom töl-
tötte el.
Az erdőcskében mintha megmozdult volna néhány lomb.
Hearn azonnal megállt, és előremeredt. Körülbelül ötven méter
választotta el őket az erdőtől. Mivel nem vett észre semmi különö-
set, intett, hogy menjenek tovább, s folytatták az előrenyomulást.
BI-jU-U-U-U!
A golyó gellert kapott az egyik sziklán, és süvítve eltűnt a
messzeségben. Az erdőből váratlanul iszonyú golyózápor zúdult
rájuk, s a katonák földre lapultak, mint a búzamező, ha meg-
dönti a szél. Hearn egy szikla mögött vetette magát hasra, körül-
pillantott, s látta, hogy emberei ugyancsak kúszva keresnek
fedezéket. káromkodnak és ordítoznak. A lövöldözés megszakítás
nélkül, vadul folytatódott, egyre fokozódó hangerővel, s szárazon
kattogott, mint amikor az erdő ég. A golyók úgy zizegtek a fejük
fölött, mint a darazsak, s ha geliert kaptak egy sziklán, iszonyú

554

. süvítéssel szálltak tovább a levegőben, mintha bádoglemezt

repesztettek volna. BI-JU-U-U-U! BI-JU-U-U-U-U! BT-JU-
U-U-U-U! A katonák reszketve, tehetetlenül lapultak a réten
a sziklák mögött, nem merték felemelni a fejüket. Pár pillanat
múlva Croft és raja is lőni kezdte az erdőt a hátuk mögül.
A sziklafalak visszaverték a lármát, a golyózápor visszhangja
megsokszorozódva ütközött egymásnak a völgyben, mint a patak-
ban a víz fodrai. A katonákat olyan lárma árasztotta el, hogy
szinte belesüketültek.
Hearn hason feküdt a szikla mögött, egész testében remegett,
az izzadság a szemébe folyt. Hosszú másodpercekig teljesen ká-
bultan. tehetetlenül meredt maga elé a sziklában lévő erekre és
repedésekre. Minden érzékszerve kikapcsolódott. Nem tudott
ellenállni az ösztönnek, hogy eltakarja a fejét, és tétlenül várjon,
amíg a lövöldözés véget ér Cuppogást hallott, és elcsodálkozott,
mikor rájött, hogy ő adott ki ilyen hangot. A meghökkentő, férfi-
hoz nem méltó félelemmel egy időben szenvedélyes undor fogta
el önmaga iránt. Ezt azért nem hitte volna, Még sose volt harc-
ban, de hogy így viselkedjen. . .
BI-JU-U-U-U! Sziklatörmelék és por hullott a tarkójára, csik-
landozni kezdte. A lövöldözés bőszen, makacsul folytatódott, Az
volt az érzése, mintha órá céloznának, s önkéntelenül összerezzent,
valahányszor elsüvített fölötte egy golyó. Mintha minden folya-
dék kicsapódott volna a testéből. A veríték szünet nélkül csöpö-
gött az álláról, orra hegyéről és a szemöldökéről, belecsorgott
a szemébe. A tűzharc csak tizenöt-húsz másodperce tartott,
s Hearn máris csuromvizes volt. Mintha acélpánt szorította volna
. a kulcscsontját; torka elfulladt, Szíve úgy kalapált, mintha ököllel
é dörömböltek volna valami falon. Vagy tíz másodpercig csak azzal
volt elfoglalva, hogy összeszorítsa záróizmait, hányingér fogta el
a gondolatra, hogy összemocskolja magát. - NEM! NEM!-
A golyók leírhatatlanul éles sziszegéssel röpültek el a feje fölött.
Ki kell hoznia az embereit! De nem mozdult, fejét eltakarta
j e karjával, s valahányszor egy golyó gellert kapott valamelyik
ziklán, összerezzent. Hallotta. hogy mögötte a katonák valamit
ordítoznak egymásnak, összefüggéstelen szavak röpködtek ide-
oda. Honnan ez a félelem? Le kell ráznia magáról valahogy. Mi
történt vele? Érthetetlen, Egy pillanatra megjelent lelki szemei

555

előtt a kép, amint restelkedve és félve lehajolt Gummings ciga-

rettájáért, és fölvette a földről Úgy érezte, mindent tisztán hall:
a sziklák mögött lapuló katonák ziháló lélegzetvételét, az erdőben
egymást szólongató japánokat, még a fű zizegését meg a tücskök
. éles cirpelését is a völgyben, Croft raja még mindig tüzelt mö-
götte. Hearn csak lapult a szikla mögött, s mikor egy apán
sorozat gellert kapott, és visszapattant a szikláról, még jobban
t összehúzta magát. Megint apró kődarabok és szúrós homokszemek
" hullottak a tarkójára.
Miért nem csinál - már valamit Croft? És ekkor eszmélt rá
hirtelen: azt várja, hogy Croft vegye át a vezetést, az ő éles
parancsszavára vár, hogy szorongatott helyzetéből kiszabaduljon.
Őrjöngő düh fogta el a gondolatra. Kidugta puskája csövét
a szikla mellett, és meghúzta a ravaszt.
A fegyver azonban nem sült el; nem volt kibiztosítva. Ettől
még jobban dühbe gurult. Anélkül hogy tudatában lett volna,
mit csinál, fölállt, kibiztosította a fegyvert, és leadott néhány
lövést az erdőre.
- VISSZA! VISSZA! - ordította. - TALPRA! TALPRA!
VISSZA! - Félig öntudatlanul hallotta önnön hangját, s el-
csodálkozott rajta, milyen éles és dühös. - TALPRA! TALPRA!
FUTÁS! - Elsüvített mellette néhány golyó, de amióta állt,
nem törődött vele. - VISSZA A MÁSIK RAJHOZ! - ordítot-
ta ismét, egyik sziklától a másikig rohant, s az volt az érzése;
! mintha nem is ő ordítana. Megfordult, és újra tüzelt, amilyen
gyorsan csak tudott, leadott öt lövést, aztán mozdulatlanul, kábul-
tan várt egy pillanatig. - TALPRA! SORTÜZET RÁJUK!
Néhány ember fölállt és lőtt. Az erdőben néhány másodpercre
i riadt, zavart csend támadt. - GYERÜNK, FUTÁS!
A katonák föltápászkodtak, szótlanul rábámultak, aztán rohan-
ni kezdtek a kíugró szikla felé, ahonnan elindultak. Futás közben
visszafordultak, leadtak néhány lövést az erdő felé, megint futot-
tak vagy húsz métert, aztán megint megálltak és lőttek, vad
összevisszaságban vonultak vissza, mint az állatok lihegtek a düh-
tól és a félelemtől. Az erdőben elrejtőzött japánok megint tüzelni
kezdtek, de a katonák már nem törődtek vele. Rohantak, mint
az őrültek. Mihelyt mozgásba lendültek, már csak egy vágyuk
volt: biztonságba kerülni a szikla mögött.

56

Lihegve, zihálva kapaszkodtak fel egymás után a sziklára,

s huppantak le a másik oldalon, egész testük verítékben úszott.
Hearn az utolsók közt mászott át a sziklán. Gurult egyet a földön,
aztán föltérdelt. Bruwn, Stanley, Roth, Minetta és a Polyák még
mindig tüzelt, Croft pedig talpra segítette Hearnt. Leguggoltak
a szikla mögött. - Mind visszajöttek? - lihegte Hearn.
Croft gyorsan körülnézett. - Úgy látszik. - Kiköpött.-
Gyerünk, hadnagy úr, tűnjünk el, különben bekerítenek.
- Mindenki itt van? - kiáltotta Red. Hosszú horzsolás volt
az arcán, teli porral meg piszokkal. Mocskos arcán úgy folyt
végig a veríték, mintha sírt volna. A katonák kúszni kezdtek
a szikla védelmében, dühösen, ingerülten ordítoztak egymásnak.
= NEM HIÁNYZIK SENKI, A SZENTSÉGIT? - ordította
Gallagher.
- Mind itt vagyunk - válaszolta ugyancsak ordítva valaki.
A rét túlsó szélén az erdő elnémult. Csak néha süvített el
fölöttük egy-egy golyó.
- Gyerünk már.
Croft kilesett a szikla pereme fölött, körülpillantott a réten,
de nem látott semmit. Rögtön le is kapta a fejét, mert rálőttek.
Mehetünk, hadnagy ur.
Hearn pillanatnyilag képtelen volt koncentrálni. Még mindig
hatalmában tartotta az izgalom. amely elfogta az előbb. Szinte
nem is tudta elhinni. hogy legalább átmenetileg biztonságban
vannak; tele volt energiával. Legszívesebben továbbhajszolta
volna embereit, szeretett volna parancsszavakat üvöltözni, kiordí-
tani magából a dühét. Megdörzsölte homlokát, de képtelen volt
gondolkozni. Túlságosan föl volt kavarva. - Jó, menjünk-
bökte ki végül. Olyan édes izgalom töltötte el, amilyet még sosem
érzett.
A szakasz - szorosan a Mount Anaka meredek falai mellé
lapulva - szökellve elindult a szikla mellől. Szorosan egymás
mögé fölzárkózva szedték a lábukat, szinte rohanva menekültek.
Keresztül kellett vágniok egy alacsony dombon, ahol néhány
másodpercig tisztán láthatták őket az erdőből, de már több száz
méterre voltak tőle. Csak egy-két golyó süvített el mellettük, mi-
<közben egymás után átszaladtak a dombtetőn. Húsz percig mentek
s szaladtak egyfolytában, egyre tovább kelet felé, a hegy lábával

57

párhuzamosan. Csak akkor álltak meg, amikor már több mint egy
mérföldet megtettek, s egész sor kis domb választotta el őket
a szoros bejáratától. Hearn - Croft példáját követve - az egyik
dombtető közelében kiszemelt egy kis vízmosást, és négy embert
kiállított őrködni. A többiek lerogytak a földre, és lihegve kap-
kodtak levegő után.
Már tíz perce a vízmosásban voltak, s csak akkor vették észre,
hogy Wilson nincs sehol.

Mikor a szakaszt megtámadták Wilson a magas fű közelében bújt

meg egy szikla mögött. Ott feküdt kimerülten, zsibbadtan, elége-
detten, hagyta, hogy a vihar elvonuljon fölötte. Mikor Hearn
parancsot adott a visszavonulásra, engedelmesen fölállt, szaladt
néhány lépést visszafelé. aztán megfordult. hogy rálőjön a jap-
csíkra.
A golyó olyan erővel ütötte gyomron, mintha ököllel hasba
vágta volna valaki. Megperdült maga körül, tántorgott néhány
lépést, aztán elvágódott a magas fűben. Kícsit csodálkozva feküdt
a földön, s első érzése a harag volt - Ki az isten ütött gyomron?
- dünnyögte. Megdörzsölte a hasát, s már arra gondolt, hogy
föláll, és elkapja azt a fickót, aki gyomron vágta, de amikor
visszahúzta a kezét, látta, hogy véres. Megrázta a fejét, aztán
megint tudatára ébredt a puskaropogásnak, s hallotta, hogy
a mindössze harminc méterre lévő szikla másik oldalán össze-
vissza kiabálnak a szakasz tagjai. - Mindenki itt van?-
kiáltotta valaki.
- Igen, igen, itt vagyok - motyogta. Azt hitte, hangosan
beszél, pedig csak suttogott. Hirtelen rémülten hasra fordult.
A szentségit kinyírtak a japcsik. Megrázta a Fejét. Szemüvege
leesett, amikor elvágódott a fűben, s hunyorogva körülnézett.
Kilátott a rétre, amely csak egy-két méternyire volt tőle, s meg-
nyugodva állapította meg hogy üres. A szentségit neki, kinyírtak,
ez az átkozott igazság. Egy-két percre megnyugodott, s lassan
kezdte elveszteni az eszméletét. Homályosan rémlett neki, hogy
a szakasz elment de nem vett róla tudomást. Minden nyugodt
és békés volt, csak a gyomrában lüktetett tompán valami.
558

Hirtelen ráeszmélt, hogy a lövöldözés abbamaradt. Beljebb kell

mennem a fűbe, hogy a japcsik meg ne találjanak. Megpróbált
fölemelkedni, de nagyon gyönge volt. Lassan, az erőlködéstől
nyögve néhány méterrel beljebb kúszott a magas fűben, és megint
megnyugodott, örült, hogy onnan már nem látja a rétet. Szédült,
s valami jóleső érzés áradt el egész testén. Úgy érzem magam,
mintha becsíptem volna. Zavarodottan megrázta a fejét. Eszébe
jutott, hogy egyszer milyen csodálatosan becsípett egy bárban,
s átkarolta a boxban mellette ülő nő derekát. Néhány perc múlva
haza akart menni vele, és most, ahogy visszagondolt erre a pilla-
natra, kéjesen megborzongott. - Jól van, drágám - hallotta
a saját hangját, s az orra előtt lévő kunai-fű gyökerére pillantott.
Meg fogok halni - gondolta. Hideg borzadály futott végig
rajta, magához tért, s egy pillanatig nyöszörgött. Szinte maga
előtt látta, hogy fúródott a golyó a testébe, és marcangolta szét
a beleit. Hányinger fogta el. Valami keserűt érzett a szájában.
Az a sok méreg ott belül most mind fölkavarodik, és beledöglök.
De aztán megint elszédüll, visszasüllyedt az álmosság és a gyön-
geség jólesően meleg burkába. Halálfélelme elmúlt. Az a golyó
'" kitisztítja a beleimet. Kijön belőlem minden. genny, és meggyó-
gyulok. Egészen fölvidult a gondolatra. Papa mesélte, hogy nagy-
e papa mindig eret szokott vágatni magán egy néger öregasszony-
nyal, ha lázas volt. Ez történik most velem is. Ködös tekintettel
meredt a földre. A vér átáztatta a zubbonyát, s ettől egy kicsit
kényelmetlen érzése támadt megint. Rászorította tenyerét a vér-
foltra, s gyöngén elmosolyodott.
Rámeredt a földre, csak néhány centire volt az orrától. Csön-
desen, mozdulatlanul lebegett fölötte az idő. hátán ott érezte
. nap melegét; elmerült a körülötte nyüzsgő rovarvilág életének
zümmögő ritmusában, és azt a néhány négyzetlábnyí területet,
ameddig ellátott, mintha nagyító üvegen át nézte volna: a végén
iminden egyes porszemet meg tudott különböztetni. A föld már
nem volt többé barna; inkább olyan volt, mint egy apró. vörös,
Fehér, sárga és fekete kristályokból álló sakktábla. Elvesztette
ányérzékét. Úgy érezte, hogy repülőgépről néz le a szántó-
delere meg egy kis erdőre: a magas fűszálak a földtől néhány
r velyknyire már elmosódtak előtte, köddé váltak, és a semmibe

559

oszlottak, mint a pára. A gyökerek meglepően fehérek voltak,

vékony, barna pettyes kéreg borította őket, nyírfákra emlékeztet=
tek. Minden, amit látott, akkorának tűnt, mint egy erdő, valami
olyan erdő, amilyen a valóságban nem létezik, valami nagyon
furcsa erdő.
Néhány hangya mászott el cikcakkban az orra mellett, Wilson
felé fordult, megnézte, aztán továbbtipegett. Akkorának látta
őket, mintha tehenek lettek volna, pontosabban, mintha egy
magas domb tetejéről nézett volna le egy legelésző tehéncsordára.
Addig nézte őket, amíg el nem tűntek a látóköréből.
A szentségit, milyen okos kis állatok - villant föl agyában
a gondolat. Feje a karján pihent, szeme előtt elsötétült és fej-
tetőre állt az erdő, amikor elvesztette eszméletét.
Körülbelül tíz perc múlva tért ismét magához. Mozdulatlanul
feküdt, az álom és az ébrenlét határán lebegve. Úgy érezte,
mintha minden érzéke egymástól függetlenül működne; üres
tekintettel meredt a földre, aztán behunyta a szemét, s csak
lélegzett, vagy csak fülelt, vagy lehajtotta fejét a földre, s remegő
orrcimpákkal szívta be a gyönge földszagot, a kunai-fű gyökeré-
nek átható fűszerillatát meg a rothadás szagát.
De valami nem volt rendben. Fölemelte a fejét, fülelni kezdett,
és tisztán hallotta, hogy vagy tíz méterre tőle emberek beszélget-
nek a réten. Megpróbált kilesni a magas fű közt, de nem sikerült.
Azt hitte, hogy talán a szakaszából jár ott valaki, és már meg is
akart szólalni, de egyszerre csak megdermedt.
A réten japánok voltak, legalábbis úgy hallotta, hogy vala-
milyen furcsa magas torokhangon beszélnek, izgatottan, kicsit
hadarva. Ha elcsípnek a japcsik. . . Iszonyúan megrémült. Eszé-
be jutott mi mindent hallott a japánok rémtetteiről. Ezek
a disznók még képesek kiherélni. Lassan, visszafojtva lélegzett,
s érezte, hogy rezegnek orrlyukaiban a szőrszálak. Tisztán hal-
lotta, hogy a réten ide-oda járkálnak, aztán egyes szavak is meg-
ütötték a fülét.
- Doko?
- Tabun koko.
A japánok összevissza mászkáltak, s meg-megcsapkodták a
füvet. Wilson hallotta, hogy egyre közelednek. Hirtelen egy kis
dallamot kezdett dúdolni magában: "Doko koko cola, doko koko

560

cola." Arcát valósággal belefúrta a földbe, hozzányomta az orrát

s. Minden arcizma megfeszült az erőlködéstől, hogy ki ne adjon
valamilyen hangot. Magamhoz kell vennem a puskám. Csak-
hogy a fegyvert néhány méterrel arrább elhagyta, amikor beljebb
úszott a fűben. Ha most megpróbál utánamászni, biztos, hogy
meghallják.
Nem tudta, mitévő legyen, túlságosan gyönge volt, úgy érezte,
rmindjárt elsírja magát. Ez azért már túl sok volt. Arcát a földbe
tve igyekezett visszafojtani lélegzetét. A japánok nevetgéltek.
Wilsonnak eszébe jutottak a halottak, akiknek a nyugalmát
varta a barlangban, és védekezni kezdett magában, mintha
foglyul ejtették volna. De hiszen csak egy kis emléket
ezt igazán megérthetik: semmi rosszat nem csináltam
n megtehetik ugyanezt az én bajtársaimmal, a fene
lat, áz halott, annak már nem számít semmi.
=tQtéternyire mászkáltak tőle a fűben.
gondolt, hogy mégiscsak megpróbálja
-de elfelejtette. merről kúszott be ide,
kiegyenesedett, nem látszott semmi
tt: Ó. a szentségit neki! Egész teste
földhöz nyomta az orrát. Sebe ismét lüktetni
arany meg vörös koncentrikus körök jelentek meg
szemhéja mögött, s hasítottak az agyába. Csak ezt
m meg valahogy!
japánok leültek, és beszélgetni kezdtek. Egyikük még ha-
tt is dőlt a fűben, Wilson tisztán hallotta a fűszálak zizegé-
t. Megpróbált nyelni, de mintha csomó lett volna a torkában;
-félt, hogy elfogja a hányinger, tátott szájjal feküdt, ajkán végig-
yt a nyál. Érezte, hogy milyen büdös, érezte a keserű veríték-
t meg a vér savanykás szagát. az aludttej szagára emlékez-
tetett. Gondolatai visszavetették egy pillanatra abba a szobába,
ahol a lánya. May született. Tisztán érezte a csecsemő tej-, hintő-
por- és pisiszagát, de ez a szag megint beleveszett saját testének
bűzébe. Félt, hogy a japcsik is megérzik.
- Yuki masu - mondta az egyik.
Aztán hallotta, hogy fölállnak, halkan nevetgélnek, aztán el-
mennek. Füle zúgott, koponyája lüktetni kezdett. Ökölbe szorí-
totta a kezét, s megint a földhöz nyomta az arcát, hogy elfojtsa

5G1

zokogását. Soha nem érezte még ilyen gyöngének, ilyen ki-

merültnek magát. Még a szája is remegett. A szentségit! Kezdte
elvesztení az eszméletét, megpróbált ugyan küzdeni ellene, de
eredménytelenül.
Csak egy félóra múlva ébredt föl. Lassan, nehezen tért magá-
hoz, s agya még akkor is kábult és zavaros maradt. Sokáig
mozdulatlanul feküdt, kezét a hasára szorítva, hogy szivárgó
vérét felfogja. Hol a fenébe lehetnek a többiek? - kezdett tűnőd-
ni. Tulajdonképpen csak most eszmélt rá, hogy teljesen egyedül
van. Így meglépni, és itthagyni valakit! Eszébe jutottak a japá-
nok, akik alig néhány méterre beszélgettek az imént, de már nem
hallotta a hangjukat. Megint elfogta a rettegés. Néhány percre
ismét mozdulatlanná dermedt, nem merte elhinni, hogy a japcsik
elmentek.
Megint töprengeni kezdett, hol lehet a szakasz, és elfogta
a keserűség, hogy így itthagyták. Pedig milyen jó haverja voltam
majdnem mindegyiküknek, és most mégis megléptek, és itthagytak.
Szégyen, gyalázat! Ha velük történt volna ilyesmi, biztos, hogy
mellettük maradtam volna. Sóhajtott egyet, és megrázta a fejét.
S ugyanakkor valahogy távolinak, szinte absztraktnak érezte
a rajta esett sérelmet.
Belehányt a fűbe. Kissé kellemetlen szaga volt, elfordította
a fejét, és néhány lépéssel arrább kúszott. Keserűsége hirtelen
még nagyobb lett. Mennyi mindent tettem értük, és sose becsül-
ték meg. Amikor azt a pálinkát szereztem nekik, a jó öreg Red
azt hitte, 6e akarom csapni. Felsóhajtott. Micsoda dolog az,
a fenébe is, hogy valaki nem bízik a haverjában? Ilyesmit gon-
dolni, hogy becsapom! Megcsóválta a fejét. Meg aztán mikor
azt a nyavalyás bokrot ellőttem. Croft is hogy nekem esett! Egy
ilyen nyamvadt kis alak, laposra verhettem volna, ha nem ront
rám olyan váratlanul. Mégiscsak disznóság úgy viselkedni, csak
azért, mert lövöldöztem egy kicsit. Gondolatai továbbugráltak,
és jóleső elégedettséget érzett, valahányszor eszébe jutott egy-egy
eset, amikor bajtársai nem értették meg. Goldsteinnek is adtam
inni, legalábbis megkínáltam a pálinkával, de úgy viselkedett,
mint egy hülye, el se fogadta. Meg azán az a Gallagher az meg
vén hülyének meg szemét alaknak nevezett.. Nem lett volna

szabad ilyesmit művelnie. Milyen átkozottul rendes voltam hoz-

zá, amikor a felesége meghalt, de hát hiába, egyikük se veszi
kutyába se, akármit csinál értük az ember. Egyszerűen meg-
lépnek, hogy mentsék a nyavalyás bőrüket, s mindenki mást
egyen meg a fene. Nagyon gyöngének érezte magát. Croftnak
nem lett volna szabad folyton rajtam lovagolnia, amióta meg-
betegedtem. Igazán nem tehetek róla, hogy a beleim tropára
mentek. Megint felsóhajtott, s a fú elhomályosult a szeme előtt.
Egyszerűen megléptek, fütyülnek rá, mi lesz velem. Elkezdett
spekulálni, mekkora távolságot is tettek meg, s azon tűnődött,
hátha kúszva vissza tudna menni hozzájuk. Néhány lépéssel
arrább is vonszolta magát a földön, de a belényilalló fájdalom
megállította. Lassan ráeszmélt, hogy súlyosan megsebesült, és
minden emberi lénytől sok-sok mérföldnyi távolságban, magára
van hagyatva a csupasz vadonban. De ezt se tudta teljesen föl-
fogni, annyira kimerült az erőfeszítéstől, ahogy továbbkúszott
az előbb s megint kábulatba esett. Hallotta, hogy valaki nyög
egyet aztán még egyet, s csodálkozva állapította meg, hogy ő volt
az. A szentségit!
A nap forrón sütötte a hátát, s jóleső melegséggel árasztotta el
egész testét. Lassanként olyan érzése támadt, mintha egyre mé-
lyebben süppedne a földbe, s az venné körül oltalmazó melegé-
vel. A füvek, a gyökerek, a föld minden csak úgy árasztotta
magából a nap melegében a szagokat, és Wilson lélekben megint
visszatért a fölszántott földekhez és az izzadó lovakhoz, vissza
ahhoz a délutánhoz, amikor ott üldögélt egy kövön az út szélén,
és az előtte elhaladó színes lányt nézte, akinek a pamutblúz alatt
olyan klasszul ringatózott a keble. Megpróbált visszaemlékezni
annak a másik lánynak a nevére. akivel találkája volt aznap este,
es kuncogni kezdett. Kíváncsi vagyok, tudja-e, hogy csak tizenhat
éves voltam Sebétől jóleső, tompa hányingere támadt, s valami
olyan nyomást érzett, mint amikor fölpezsdült az ágyéka.
Továbbsodródott az emlékek áradatában, nem tudta pontosan,
ott ül-e azon az úton a szülőháza előtt vagy itt van ebben
a fűborította völgyben. Bizonytalan, kéjes gondolatok kergetőztek
az agyában. A magas ködbe vesző, hullámzó füvet erdőnek látta
nem emlékezett rá, hogy a dzsungelben van-e még vagy sem,
ssz

beszívta a körülötte terjengő szagokat s ezek a szagok bele-

i olvadtak a dzsungel buja szagának emlékébe. A szentségit neki,
csak még egyszer érezhetném egy nő szagát!
A vér egyre erősebben szivárgott át az ujjai közt, izzadt;
! mindenféle nedves dolog jutott az eszébe. beleveszett erotikus
emlékeibe, s tisztán emlékezetébe Tudta idézni, milyen tapintása
í van egy asszony hasának, csípőjének, szájának. A nap forrón
v sütött, s ez rendkívül jólesett neki. Pokoli állapot, ha az ember
nem szarhatja ki magát tisztességesen. Fogadni mernék hogy
'; ettől készültek ki a beleim, s ettől vannak teli gennyel. Erre
a gondolatra egyszeribe eltűntek előbbi ábrándképei. Nem aka-
rom, hogy megoperáljanak; belehalok. Ha hazajutok, megmon-
dom nekik, hogy nem csinálhatnak velem azt, amit akarnak,
megmondom nekik, hogy a vérrel együtt kifolyt belőlem minden
ő genny, és rendbe jöttek a beleim. Erőtlenül kuncogni kezdett.
A szentségit, ha ez a vacak seb egyszer összeforr, két köldököm
lesz, egyik a másik alatt. Kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzá
Alice, ha meglátja.
A nap elbújt egy felhő mögé. Wilson fázott, dideregni kezdett.
Egy-két percre teljesen kitisztult az agya, iszonyúan félt, és yo-
morúságosan érezte magát. Mégse hagyhatnak itt, vissza kell
jönniök értem. A fú zizegett a szélben, gondterhelten hallgatta,
egyre jobban felismerte kétségbeejtő helyzetét, de nem akarta
tudomásul venni. Ki kell tartanom. Fölemelkedett, egy pillanatra
sikerült föl is állnia a fűben, látta a dombokat és a Mount Anaka
sziklafalait, aztán megint arcra bukott, s kiütött rajta a hideg
veríték. Férfi -vagyok - dünnyögte magában -, nem szabad
föladnom. Soha semmitől se ijedtem meg, s ezentúl se fogok
megijedni. Ha egy férfi begyullad, nyavalyát se ér többé.
De fázott minden tagja, s szünet nélkül didergett. A nap ki-
bújt a felhő mögül, de már nem Tudta fölmelegíteni. Hallotta,
hogy nyög egyet, aztán még egyet. egészen összegörnyedt a gör-
csös fájdalomtól. Ettől nyögtem- Isu ét elfogta a görcs, úgy fájtak
a belei, mintha kalapáccsal verték -volna - Átkozott disznó! =
kiáltott fel hirtelen. Éktelen düh fogta el, mikor a fájdalom ismé
belényilallott, s vért köhögött az ujja hegyére Mintha másvalaki-
nek a vér lett volna. Elcsodálkozott rajta, hogy milyen meleg.
- Ki kell tartanom - motyogta, aztán n megint elájult.

564

Minden balul sült el. A szoros bejárata el van zárva, és valószínű,

hogy a japánok már jelentést is küldtek a parancsnokságukra.
A földerítés már nem titok. Croft szinte fölüvöltött dühében,
mikor tnegtudta hogy Wilson hiányzik. Vékony ajka egészen
elfehéredett és eltorzult, leült egy sziklára, többször egymás után
a tenyerébe csapott az öklével, s dühösen meredt maga elé.
- Ezt a marhát! - dörmögte magában. Első, ösztönös gondo-
lata az volt, hogy sorsára hagyja Wilsont. De hát vissza kell
menni érte; ez az előírás, tudta, hogy nem szegheti meg. Most
már azon töprengett, hogy mi történhetett Wilsonnal, és kit
vigyen magával, hogy megkeressék.
Megbeszélte a dolgot Hearnnel. - Csak néhány embert viszek
magammal, hadnagy úr. Semmi értelme, hogy sokan menjünk,
csak nagyobb lenne a veszély, hogy még valaki megsebesül.
- Hearn bólintott. Nagy teste egészen összeesett, hideg tekintete
azonban gyanakvó s kicsit elgondolkozó volt. Neki kellene
visszamennie nem volna szabad Croftnak átengednie a kezde-
ményezést. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy Croft tapasz-
taltabb, s ez nagyobb hasznára válik az ügynek. Különben más
oka is volt annak, hogy nem bízott magában. Ő is dühös lett,
amikor meghallotta, hogy Wilson elveszett, és ösztönszerűen neki
is az volt az elsó gondolata. hogy sorsára kell hagyni.
Pillanatnyilag túlságosan sok egymásnak ellentmondó, két-
értelmű érzés kavargott benne. Ilyesmit még sose tapasztalt. Meg
kell szabadulnía ezektől az érzésektől, össze kell szednie magát.
Helyes, vigyen magával, akit akar, - Cigarettára gyújtott,
és a bokavédőjére meredt. Croft ezzel el is volt bocsátva.
A katonák komor hangulatban, izgatottan járkáltak föl-alá
. a vízmosásban, szinte hisztérikus állapotba kerültek a váratlan
rajtaütés meg a fölfedezés következtében, hogy Wilson eltűnt.
Minduntalan ingerülten förmedtek egymásra.
Brown és Red össze is veszett. - Nyavalyás disznók ti nem
voltatok kint a réten, csak lapultatok a mögött a rohadt szikla
mögött. Nem tudtátok kidugni azt a istenverte fejeteket, hogy
megnézzétek, nem sebesült-e meg valaki? - szitkozódott Red:
- Hogy a fenébe mondhatsz ilyeneket Red? Ha mi nem
fedezünk benneteket, mindnyájan a fűbe haraptok.
- Lófaszt! Gyáva alakok, csak lapultatok a szikla mögött.

56:i

- Nyasgem !
Red a homlokára ütött. - Atyaúristen! Éppen Wilsont kellett
elvesztenünk!
Gallagher is föl-alá járkált, s a tenyerével ütögette a homlokát.
- Hogy az istenbe veszthettük el? Hol lehet?
- Ülj le, Gallagher! - kiáltotta Stanley.
- Kuss!
- Fogjátok már be a pofátokat! - förmedt rájuk Croft.-
Nyavalyás népség! - Fölállt, és végignézett rajtuk. - Szüksé-
gem van néhány emberre, hogy megkeressük Wilsont. Ki jön
velem? - Red bólintott, és Gallaher is bólintással jelezte, hogy
megy.
A többiek néhány pillanatig feltűnően hallgattak. - A szent-
ségit neki, megyek én is - jelentette be Ridges.
- Még egy emberre van szükségem.
- Megyek én - mondta Brown.
- Altisztet nem viszek magammal. A hadnagy úrnak szük-
sége lehet rád.
Körülnézett, és rámeredt a többiekre. Nem szabad megkockáz-
tatnom - gondolta Goldstein. Mi lesz Natalie-vel. ha valami
bajom esik? De mikor senki sem jelentkezett, elfogta a bűntudat.
- Megyek - szólalt meg gyorsan.
- Jó. A hátizsákot itthagyjuk, hogy minél gyorsabban halad-
hassunk.
Fogták a puskájukat, kimasíroztak a vízmosásból, és elindultak
a rét felé, ahol megtámadták őket. Szótlanul haladtak, egymástól
tíz-tíz méter távolságra. A nap nyugaton már lemenőben volt,
s éppen a szemükbe sütött. Meglehetősen kényelmetlenül érezték
magukat.
Ugyanazon az úton mentek, amerre visszamenekültek, gyorsan
szedték a lábukat, s csak olyankor igyekeztek fedezni magukat,
ha egy-egy dombtetőn kellett áthaladniok. Többször is rábukkan-
tak egy-egy bozótosra meg facsoportra, de ügyet se vetettek rájuk.
Croft biztos volt benne, hogy Wilson megsebesült a támadásnál,
és ott fekszik valahol a réten.
Nem egészen félóra alatt elérkeztek a kiugró sziklához; mélyen
leguggolva, óvatosan közelítették meg. Élőlénynek nyoma sem
volt a környéken, hang sem hallatszott. Croft fölkúszott a szikla

566

lapos tetejére, lassan fölemelte a fejét, s kutató pillantást vetett

a rétre. Nem látott sehol semmit, s a rét túlsó szélén, az erdócs-
kében sem tapasztalt mozgást.
- A szencségit! A szencségit a hasamnak!
A katonák megdermedtek. Vagy húszméternyire nyögött vala-
ki. - Ó, a szencségitl
Croft a fűre meredt. - Ó, a szencségit. . . - A hang dörmögő
szitkokba fulladt.
Croft lecsúszott a szikláról, és odalépett társaihoz, akik puská-
val a kezükben idegesen várták. - Azt hiszem, ez Wilson.
Gyerünk. - Balra fordult, megint fölkapaszkodott a széles, lapos
sziklára, és a másik oldalán lehuppant a fűbe. Néhány pillanat
múlva meg is találta Wilsont, és óvatosan a hátára fordította.
- Hát igen megsebesült. - Némi részvéttel nézett le Wilsonra
sajnálkozásába azonban egy kis megvetés is vegyült. Ha egy
katona megsebesül, annak csakis ő az oka - gondolta.
Letérdeltek Wilson köré a fűbe de vigyáztak, hogy ne emeljék
föl a fejüket. VVilson megint elvesztette eszméletét. - Hogy
visszük vissza? - kérdezte suttogva Goldstein.
w - Azt bízd csak rám - dörmögte elutasítóan Croft. Pillanat-
nyilag egészen más foglalkoztatta. Wilson - hangosan nyögött,
s ha a japcsik még mindig ott lennének abban az erdőcskében,
biztosan meghallották volna. Elképzelhetetlen, hogy ne jöttek
volna vissza, és ne ölték volna meg A dologra csak egyetlen
magyarázatot talált: a japcsik visszavonultak. Végeredményben
elég rendszertelenül lövöldöztek. s egészében véve sem volt túl-
ságosan erős a tüzelés, legföljebb egy caj rejtőzhetett az erdőben.
Igen, kétségtelen, hogy csak egy előretolt állás lehetett, s az
embereknek az volt a parancsuk, hogy ha felderítőket pillantanak
meg, vonuljanak vissza
Akkor viszont a szoros bejáratát már nem őrzik. Föltette ma-
gának a kérdést nem kellene-e itthagynia Wilsont, és elindulnia
a többiekkel felderíteni a szorost. De értelmetlennek látszott
a dolog; valahol mélyebben a szorosban bizonyára több japán is
= rejtőzik, úgyse tudnának átjutni. Egyetlen lehetőség maradt:
megmászni a hegyet. Megint rámeredt a Mount Anakára. s a lát-
ány várakozásteli borzongással töltötte el.
De hát itt van Wilson, előbb róla kell gondoskodni. Bosszan-
567

totta a dolog. És még valami egyebet is tisztáznia kellett önmagá-

val. Amikor a japán támadás megkezdődött. néhány másodpercre
megbénult. Nem a félelemtől, csak egyszerűen képtelen volt meg-
mozdulni. Ahogy most visszagondolt rá egy kis csalódottság
fogta el, szinte szenvedett a gondolattól hogy elmulasztott vala-
milyen kedvező lehetőséget De miféle lehetőséget. . ? Maga se
tudta pontosan, csak azt tudta, hogy akkor is ugyanolyan izgalom
fogta el, mint most, amikor rájött. hogy nem derítheti fel a szo-
rost. Mielőtt tüzelni kezdett volna, valami gátlás fogta el. és
ugyanakkor. . . Valamit elmulasztott amit pedig szeretett volna
megcsinálni. Eltoltam a dolgot - állapította meg keserűen ma-
gában, de maga se tudta pontosan hogy mire gondol.
És most itt fekszik Wilson. Tulajdonképpen hat ember kellene
hozzá, hogy visszacipelje a tengerpartra. Croft majdnem elkárom-
kodta magát.
- Rajta, húzzuk a fűben addig a szikláig, onnan aztán majd
cipelni fogjuk. - Azzal a zubbonyánál fogva megragadta Wil-
sont, és Red meg Gallagher segítségével vonszolni kezdte a
földön. Nem egészen egy perc múlva elérték a sziklát, és át-
emelték rajta Wilsont. A szikla túlsó oldalán lefektették, és Crnft
nekiállt szükséghordágyat készíteni. Levetette a zubbonyát, be-
gombolta, az egyik ujján átdugta a saját puskáját, a másikon
meg Wilsonét. A puskák csöve kilógott a zubbony széle alól,
a tusa meg a zubbony mandzsettájában volt. Derékszíjával össze-
kötötte Wilson csuklóit, őt magát pedig belecsavarta egy pok-
rócba amelyet a hátizsákjából szedett elő.
A kész hordágy körülbelül egy méter hosszú lehetett, mint
a zubbony. Wilson feneke alá dugták, összekötözött csuklóit
Ridges nyaka köré csúsztatták, s Ridges megmarkolta a két
puskatust. Red és Goldstein jobbról és balról markolta meg
a puskacsöveket, Gallagher pedig elöl, Wilson bokáját fogta.
A menetet Croft biztosította.
- Tűnjünk el innen gyorsan - dörmögte Gallagher.-
Átkozottul kísérteties hely.
Szorongva füleltek a süket csöndbe, s meredtek a sziklafalakra.
Lenéztek Wilsonra, s látták, hogyan szivárog sebéből a vér,
érverése lassú ütemére. Arca egészen sápadt volt, majdnem fal-
fehér. Valahogy idegennek tűnt. Nem is tudták elhinni, hogy

568

Wilson az. Csak egy eszméletlen. sebesült katona volt a szá-

mukra
Redet egy pillanatra valami bizonytalan szomorúság fogta el.
Szerette Wilsont, belevaló fickó volt. s most mégse tudta túlságo-
san sajnálni. Nagyon fáradt volt, s szeretett volna minél hama-
rabb eltűnni innen. - Legalább egy nyavalyás kötést tennünk
kellene rá

- Igaz.
Wilsont megint letették Red kibontotta az elsősegélycsomagot,
kivette belőle a lapos kartondobozt, amelyben a kötszer volt.
Merev, ügyetlen ujjakkal szétgöngyölte fertőtlenítővel bekent
oldalát rátette Wilson sebére. s nem túlságosan szorosan rá-
kötözte. - Adják neki fájdalomcsillapítót is?
- Haslövésnél nem érdemes - mondta Croft.
Gondolod, hogy sokáig húzza? - kérdezte rekedten
Ridges.
Croft vállat vont. - Erős, mint a bivaly.
Nem olyan könnyű eltenni láb alól a jó öreg Wilsont-
dörmögte Red. Gallagher elfordította a tekintetét. - Gyerünk,
menjünk már.
Elindultak lassan, óvatosan haladtak végig a dombokon a víz-
mosás felé, ahol a szakasz többi tagját hagyták. Keserves munka
volt, gyakran meg kellett pihenniök, s folyton váltogatták egy-
mást.
Wilson lassacskán megint eszméletre tért, s egy darabig össze-
függéstelenül motyogott. Majdnem egy percig teljesen ébernek
látszott, de egyiküket se ismerte meg.
- Doko koko cola - dünnyögte többször egymás után, s hal-
kan kuncogott.
Megálltak, letörölték szájáról a vért, aztán megint nekiindul-
tak. Több mint egy óráig tartott, amíg visszaértek a szakaszhoz,
s nagyon fáradtak voltak, mire megérkeztek. Letették Wilsont,
=,lecsúsztatták a hordágyról, aztán maguk is lerogytak a földre
pihenni. A többiek nyugtalanul állták körül őket, kérdéseket
tettek föl nekik, láthatólag örültek, hogy sikerült Wilsont meg-
'találni; a hordágyvivők azonban túl fáradtak voltak hozzá, hogy
aitat beszéljenek. Croft elkezdett szitkozódni. - Az istenfátokat,
emberek, ne álldogáljatok itt tétlenül. - Zavartan néztek rá.

569

- Minetta, a Polyák, Wyman meg. . . meg Roth menjenek

át abba a kis erdőbe, és vágjanak két darab két méter hosszú s
körülbelül öt centi átmérőjű rudat, meg hozzanak két félméteres
dorongot is.
- Minek ? - kérdezte Minetta.
- Na mit gondolsz, mi a nyavalyának? Hordágynak. Gye-
rünk, munkára, emberek.
Morogva fogtak két macsétát, elhagyták a vízmosást, és el-
indultak az erdő felé. Néhány perc múva már hallani is lehe-
tett, hogy vagdossák a fákat Croft utálkozva kiköpött. - Ezektől
ugyan belefagyhatna a szar is az emberbe. - Néhányan idege-
sen kuncogtak. Wilson, aki megint eszméletlen volt, mozdulatla-
nul hevert a vízmosás közepén. A többiek önkéntelenül folyton
feléje néztek.
Hearn odalépett Crofthoz, s miután egy-két pillanatig tárgyal-
tak, odahívták Brownt, Stanleyt és Martinezt is. Délután négy
óra lehetett, s a nap még forrón tűzött. Croft félt, hogy túlságo-
san leég, kihúzta hát a puskákat zubbonya ujjaiból, a zubbonyt
megrázta egypárszor, aztán belebújt. Mikor észrevette rajta a vér-
foltokat, elhúzta a száját, aztán beszélni kezdett - A hadnagy
úr úgy véli hogy minden altiszttel meg kell tárgyalnunk a dol-
got. - Nyomatékosan ejtette ki a szavakat, mintha hangsúlyozni
akarná, hogy a gondolat nem tőle származik. - Néhány embert
vissza kell küldenünk Wilsonnal, s meg kellene állapodnunk, kit
tudunk nélkülözni.
- Hány embert szándékozik visszaküldeni, hadnagy úr?-
kérdezte Brown
Hearn ezen még nem gondolkozott Hányat küldjön vissza?
Vállat vont. s megpróbált visszaemlékezni rá. hogy az előírások
szerint hány embert szokás ilyenkor beosztani. - Hát azt hi-
szem, hatot - felelte.
Croft megrázta a felét, és erélyesen kijelentette: - Hat embert
nem nélkülözhetünk. hadnagy úr. Legföljebb négyet.
Brown füttyentett egyet. - Kurva nehéz lesz négy embernek
visszacipelni.
- Igen. négy ember lesz kevés - mondta gúnyosan Marti-
nez. Tudta hogy ót nyilván nem fogják hordágyvivőnek kisze-
melni. és elkeserítette a dolog Idegei még mindig túlságosan

570

feszültek voltak a rajtaütéstől. Tudta, hogy Brown ki fogja

ügyeskedni, hogy őt küldjék vissza Wilsonnal, neki meg tovább
kell mennie a szakasszal.
Hearn közbeszólt. - Igaza van, őrmester, csak négy embert
nélkülözhetünk. - Hangja közömbös és magabiztos volt, mintha
már régóta ő lenne a parancsnokuk. - Nem tudhatjuk előre,
nem sebesül-e meg még valaki, és akkor megint szükség lesz
hordágyvivőkre.
Ezt kár volt mondania. Mindnyájan elkomorodtak, ajkuk
összeszorult. - A szentségit neki - tört ki Brown -, milyen
szerencsések voltunk mostanáig, nem számítva persze Hennesseyt
meg Togliót. . . Mi a fenének kellett szegény Wilsonnak kinyif-
fannia ?
Martinez összedörzsölte az ujja hegyét, és a földre meredt.
Agyoncsapott a tarkóján valami bogarat. - Rajta lenni sor.
- Talán még idejében vissza tudjuk vinni, hogy megmenthes-
sék - mondta Brown. - Ugye, egy altisztet is vissza akar
küldeni a hordágyvivőkkel, hadnagy úr?
Hearn nem tudta. mi az előírás, de nem ismerhette be. - Azt
hiszem, egyiküket nélkülözhetjük.
Brown szerette volna, ha órá esik a választás. A többieknek
nem árulta el de ott a szikla mögött egészen kikészültek az
idegei. - Azt hiszem, Martineznek kéne visszamenni - mondta
nem minden ravaszság nélkül, mert tudta, hogy Croftnak szük-
sége van Martinezre. Ugyanakkor - ha nem is egészen őszintén
- megpróbált pártatlan lenni.
- Japesalira szükségem van - mondta kurtán Croft. - Azt
hiszem, neked kell visszamenned. Brown. - Hearn bólintott.
- Ahogy óhajtja, hadnagy úr - simított végig Brown rövidre
i nyírt, barna haján és megtapogatta állán az egyik maláriás
kelevényt. Egy kis bűntudatot érzett. - És kit vigyek magam-
mal ?
Croft elgondolkozott. - Mit szólna Ridgeshez meg Goldstein-
hez, hadnagy úr?
- Maga jobban ismeri az embereket, mint én.
- Hát nem valami nagyszerű katonák, de erősek. és ha rájuk
mászol Brown, nem fognak cserbenhagyni. Nagyon tisztessége-
sen helytálltak, amikor visszacipeltük Wilsont onnan, ahol le-
571

lőtték. - Ridges és Goldstein felé pillantott. Eszébe jutott, hogy

Stanley, Red meg Gallagher majdnem ökölre mentek a csónak-
ban. Stanley meghátrált, és valószínűleg nem sok hasznát lehet
majd venni. De azért ravasz fickó - gondolta -, valószínűleg
sokkal agyafúrtabb Brownnál.
- Ki legyen a negyedik?
- Azt hiszem, két ilyen szarházi mellett szükséged volna egy
stramm fickóra is. Mit szólnál Stanleyhez?
- Remek.
Stanley maga se tudta, mit szeretne jobban. Egyrészt meg-
könnyebbült, hogy visszamehet a partra, és nem kell részt vennie
a felderítésben, másrészt egy kis csalódást is érzett. Ha a sza-
kasszal marad, később nagyobb esélyei lehetnek Croftnál meg
a hadnagynál. Egyáltalán nem vágyott több csetepatéra, az után
a támadás után különösen nem, de azért mégis. . . Brown az oka
- állapította meg magában. - Ha úgy gondolod, hogy mennem
kell, megyek, Sam, de jobb szeretnék a szakasszal maradni.
- Nem, elmész Brownnal. - Akármit felelt volna erre Stan-
ley, mindenképpen elégedetlen marad Olyasmi volt ez, mintha
egy pénzdarabot dobott volna föl a levegőbe, hogy aszerint
döntsön, melyik oldalára esik, aztán mégis azt szerette volna, ha
az ellenkező oldala került volna alulra. Nem szólt hát semmit.
Hearn megvakarta a hónalját Micsoda rohadt pácba kerültek!
Egy fűszálat rágcsált. s hanyagul kiköpte. Mikor visszahozták
Wilsont, elfogta. . . hát igen, elfogta a bosszúság. Ez volt az első
és őszinte érzése. Ha nem találták volna meg Wilsont, a fel-
derítés aránylag egyszerű lett volna, így azonban túl kevesen
lesznek hozzá. Rohadt dolog szakaszparancsnoknak lenni. De hát
bizonyos dolgokkal szembe kellett néznie; ez a felderítés sokkal
többet jelent számára, mint amennyit szabadna. És most az egész
összebonyolódott; fogalma se volt róla, mit kellene csinálnia.
Kénytelen lesz alaposan átgondolni a dolgot, és kitalálni valamit.
- Hol a fenébe maradnak azok az emberek a rudakkal?-
kérdezte idegesen Croft. Most az egyszer ő is elcsüggedt, s egy
kis szorongás is elfogta. A tárgyalást befejezték, s csak álltak
feszélyezetten. Nem messze tőlük Wilson szinte delíriumban
nyögött és reszketett a gokróc alatt. Arca falfehér volt, máskor
telt, vérpiros ajka halvány rózsaszínűre fakult, szája széle le-
572

görbült. Croft kiköpött. Wilson a régiek közül való volt, és ez

jobban bántotta, keservesebben érintette, mintha valamelyik új
embert vesztették volna el. Már csak alig néhányan maradtak
életben a régiek közül - Brown, akinek tönkrementek az idegei;
Martinez; Red, aki beteg; no meg Gallagher, akinek már nem-
igen lehet hasznát venni. Néhányan akkor haltak meg, amikor
megtámadták őket a gumicsónakokban, néhányan meg a Moto-
mén töltött hónapokban sebesültek meg vagy estek el. És most
Wilson Croft önkéntelenül feltette magának a kérdést, vajon
ezek után nem rajta van-e a sor. Sose fog megszabadulni annak
az éjszakának az emlékétől amikor ott citerázott a gödörben,
s várta, hogy a japánok átkeljenek a folyón. Akkor az ő idegei is
felborzolódtak, s meglehetősen begyulladt. Kéjes düh fogta el,
amikor eszébe jutott, hogyan ölte meg a vízmosásban azt a fog-
lyot. Csak kapjak el egy japcsit! Úgy érezte, hogy a felderités
nem fog sikerülni, és dühös volt; dühe mindenre kiterjedt. Rá-
meredt a Mount Anakára mintha fel akarná mérni, milyen erős
ellenféllel áll szemben. Ebben a pillanatban a hegyet is gyűlölte,
szinte a személyének szóló kihívásnak érezte a puszta létezését.
Néhány száz méterre megpillantotta a munkára kiküldött
embereket. Lassan vánszorogtak a vízmosás felé, vállukon egyen-
súlyozva a rudakat. Lusta disznók! Erőszakkal kellett vissza-
tartania magát, hogy rájuk ne ordítson.
Brown is bosszúsan figyelte a közeledőket. Félóra múlva el
kell indulnia a hordágyvivőkkel, nagy keservesen megtesznek
majd egy mérföldet vagy valamivel többet, aztán letáboroznak
éjszakára, teljesen magukra hagyatva a dzsungelben egy sebesült-
tel. Mi lesz, ha a japcsik felderítőket küldtek ki? Brown el volt
keseredve. De most már nem volt számára kiút. Úgy érezte,
mintha minden összeesküdött volna ellenük. Becsapták őket. ez
az igazság. Hogy kí csapta be őket, nem tudta volna me-
mondani, de a gondolat csak növelte keserűségét, s ez majdnem
jóleső érzés volt.

Miközben az erdőcskében a rudakat vágták, Roth egy madarat

talált. Parányi jószág volt, kisebb. mint egy veréb, tolla puha,
szürkésbarna, egyik szárnya törött. Szánalmasan csicseregve,

SÍR

esetlenül ugrándozott a fűben, mintha nagyon fáradt lett volna.

- Ó, nézd csak! - mondta Roth
- Mit? - kérdezte Minetta
- Azt a madarat ott. - Roth ledobta a macsétát, és óvatosan
közelebb ment a madárhoz, s gyöngéden csettintgetett a nyelvé-
vel. A madár halkan csipogott, s mint valami szemérmes kislány,
oldalt hajtotta a fejét - Ó, nézd csak, hisz ez meg van sebe-
sülve - mondta Roth. Kinyújtotta a kezét, s mivel a madár nem
mozdult, megfogta. - No, mi bajod? - kérdezte gyöngéden,
kicsit selypítve, mintha kisgyerekhez vagy kutyához beszélt vol-
na. A madár vergődött egy darabig a markában, megpróbált
elrepülni, aztán megadta magát sorsának, s apró szemeivel
rettegve nézte Roth ujjait.
- Hé, mutasd csak - kérte a Polyák.
- Hagyd békén, tél - sopánkodott Roth. Elfordult, hogy
a többiek ne nyúlhassanak a madárhoz, s az arcához tartotta.
Úgy cuppogott neki, mintha csókolgatná. - Mi bajod, kicsikém?
- Eh, a krisztusát neki - dörmögte Minetta. - Gyere, men-
jünk. - Már levágták a megfelelő méretű rudakat, Minetta és
a Polyák megragadott egyet-egyet Wyman meg a két kereszt-
rudat és a macsétákat cipelte. Visszabaktattak a- vízmosás felé,
Roth meg utánuk a madárral
- Mi a fenét csináltatok ilyen sokáig? - förmedt rájuk
Croft.
- Olyan gyorsan dolgoztunk, ahogy csak bírtunk, őrmester
- mondta tartózkodó hangon Wyman.
Croft dühösen felhorkant. - Hát akkor rajta, állítsuk össze
a hordágyat. - Fogta Wilson pokrócát, ráterítette az esőköpe-
nyére, elsimította rajta, aztán a két hosszú rudat párhuzamosan,
egymástól körülbelül egyméternyire a pokróc két szélére fektette.
A pokrócot az esőköpennyel együtt ráhajtotta a rudakra, aztán
a két rudat elkezdték befelé tekerni, olyan szorosan csavarva rá
a pokrócot, amilyen szorosan csak tudták A keresztrudakat
mindkét végükön bevágták, s mikor a két hosszú rúd körülbelül
fél méterre volt egymástól, a végüktől mintegy húsz centire
közéjük illesztették. Aztán Croft fogta a saját derékszíját meg
Wilsonét, és a két keresztrudat jó erősen hozzákötötte a hosszú
rudakhoz. Amikor elkészült. fölemelte és visszaejtette a földre

a hordágyat. Nem esett szét, de Croft még mindig nem volt vele
megelégedve. - Adjátok ide a nadrágszíjatokat - parancsolt rá
a többiekre. Néhány percig serényen dolgozott, s mikor elkészült,
a két hosszú rúd meg a két keresztrúd szabályos négyszöget
alkotott, a hordágy ponyváját a pokróc meg az esőköpeny helyet-
tesítette. Alájuk átlósan odakötözte a nadrágszíjakat, hogy a ru-
dak ne görbüljenek meg. - Azt hiszem, most már ki fog tartani
- dünnyögte. Összeráncolta homlokát fölnézett, és észrevette
hogy majdnem az egész szakasz Roth köré gyűlt.
Roth minden figyelmét a madár kötötte fe Valahányszor ki-
nyitotta apró csőrét, és megpróbált az ujjába csípni, szinte anyai
érzés töltötte el iránta Olyan gyönge kis csőre volt. A madár
egész teste remegett és vibrált az erőlködéstől, mégis alig érzett
egy kis nyomást aT ujjain. A kis test meleg volt, s púderre
emlékeztető, finom mósuszillat áradt belőle. Önkéntelenül foly-
ton az orrához emelte és megszagolta, s hozzáérintette ajkát
a puha tollakhoz A madár szemecskéi éberen csillogtak. Roth
már az elsó pillanatban beleszeretett. Aranyos kis jószág volt.
Mindazt a visszafojtott szeretetet. amely hosszú hónapok óta
felhalmozódott Rothban, most a madárkára pazarolta. Simo-
gatta, beszívta az illatát, megvizsgálta sebesült szárnyát, határ-
talan gyöngédséget érzett iránta. Ugyanolyan boldog volt mint
amikor a kisfia a szőrszálakat rángatta a mellén. És tudat alatt
bajtársai érdeklődésének is örült akik körülállták. Végre egyszer
ő került a figyelem középpontiába.
Keresve sem találhatott volna alkalmatlanabb időpontot, hogy
Crofttal szembeszálljon.
Croft egészen beleizzadt a munkába, amíg elkészítette a hord-
ágyat. S amikor végzett, megint a földerítéssel kapcsolatos prob-
lémák kezdték gyötörni. Újra feléledt és lángra lobbant a szíve
mélyén lappangó düh Minden balul sikerült, Roth meg a madár-
ral játszik, s majdnem az egész szakasz ott áll körülötte, és bá-
mulja
Olyan dühös lett, hogy gondolkozni se tudott. Nagy léptekkel
keresztülment a vízmosáson, és megállt a Rotb köré gyűlt kato-
nák előtt.
Mi az istennyilát csináltok itt, emberek? - kérdezte halk
feszült hangon.

574 575

Mindnyájan fölnéztek, s rögtön fölébredt bennük az óvatos-

ság. - Semmit - dünnyögte valamelyíkük.
- Roth!
- Parancs, őrmester úr! - Rothnak remegett a hangja.
- Ide azt a madarat!
Roth átadta neki a madarat. Croft egy pillanatig a markában
tartotta. Tisztán érezte a tenyerén, hogy a madár szíve, mint
a pulzus lüktet. Kétségbeesetten forgatta parányi szemeit, és
Croft minden dühe az ujjaiba tolult. A világ legegyszerűbb dolga
lett volna összemorzsolni markában a madarat; alig volt na-
gyobb, mint egy jókora kavics, de mégis élőlény volt. Különös
érzések járták át idegeit és izmait, ahogyan a víz tör utat magá-
nak egy sziklatömb repedésein keresztül. A madár iránti részvét
és a torkában lüktető kéjes izgalom közt ingadozott. Nem tudta,
megsimogassa-e puha tollait, vagy inkább morzsolja szét az ujjai
közt. Zavaros érzések kavarogtak az agyában. Olyan volt az
egész, mint amikor élére állítanak egy kártyalapot, s bármelyik
pillanatban eldólhet.
- Visszakaphatnám, őrmester úr? - esedezett Roth.
A hangra amelyben már ott érződött a vereség tudata, Croft
ujjai görcsösen összerándultak. Szinte kábultan hallotta, hogy
nyikkan utolsót a madár. s roppannak össze apró csontjai. A kis
test erőtlenül nyúlt el a tenyerén, és Croftot ettől először hány-
inger fogta el, aztán ismét megdühödött. Keresztülhajította a ma-
darat a vízmosáson, jó harminc méterre. Torkából nagy erővel
tört föl a levegő; nem is vette észre. hogy hosszú másodpercekig
egyáltalán nem lélegzett. Még a térde is remegett az indulattól.
Egy hosszú pillanatig néma csönd volt.
Aztán kirobbantak az indulatok. Ridges dühösen fölállt, és
Crott felé lépett. Hangja rekedt volt a méregtől. - Mit művel-
tél. . . mit csináltál azzal a madárral? Hogy. . . hogy képze-
led. . - dadogott izgalmában.
Goldstein megdöbbenve. iszonyodva meredt Croftra. - Hogy
tehetsz ilyesmit? Mit ártott neked az a madár? Miért csináltad?
Ez éppolyan. . . éppolyan - a legszörnyűbb gonosztettet akarta
megnevezni -, mintha egy csecsemőt öltél volna meg.
Croft önkéntelenül hátrált néhány lépést. Az emberek ellen-
szenvének ilyen erős megnyilvánulása megbénította egy pilla-
natra. - Fékezd magad, Ridges! - dörmögte.
Hangja vibrálva remegett a torkában, s ettől újra dühbe gurult.
- Szájat befogni, emberek. Ez parancs! - üvöltötte.
A lázadás megtorpant, elbizonytalanodott. Ridges egész életé-
ben alkalmazkodó természetű volt, nem szokott lázadozni. Most
azonban. . . Csak a tekintélytisztelet tartotta vissza, hogy Croftra
ne vesse magát.
Goldstein pedig máris látta magát, hogy hadbíróság elé állít-
ják, szégyenbe kerül, s a gyereke éhezni fog. Ő is megtorpant.
- Ó! - kiáltotta teljesen értelmetlenül, a düh fojtogatta
a torkát.
Red lassabban. megfontoltabban reagált a dologra. A közte
és Croft közt lévő ellenségeskedésnek előbb-utóbb ki kellett tör-
níe; ezzel tisztában volt; ugyanakkor azonban tisztában volt
azzal is, hogy fél Crofttól, noha ezt még önmaga előtt sem
ismerte be. Most azonban dühös volt, s úgy érezte, elérkezett
az alkalmas pillanat. - Mi az, Croft, azért dobálódzol így
a parancsokkal, mert félted a bőröd? - ordította.
- Belőled már épp elegem van, Red!
Dühösen meredtek egymásra. - Ezúttal kissé elvetetted a
sulykot.
Ezt Croft is tudta. Mégis azt gondolta: bolond ember az, aki
nem csinálja végig a dolgokat. - Van valami kifogásod ellene,
Red?
Valsen csak erre várt. Tudta, hogy Croftot muszáj egyszer
megállítani, különben teljesen uralma alá hajtja mindnyájukat.
Dühe és félelme alatt ott lappangott valami ellenállhatatlan
kényszer. - Igenis van!
Még egy másodpercig farkasszemet néztek egymással; de ez
a másodperc sok-sok apró részecskére tört szét, amikor is tudatos-
san mérlegelték, hogy mit csináljanak, elhatározták, hogy ütni
fognak, aztán megint visszakoztak. S egyszerre csak közbelépett
Hearn, és erélyesen szétválasztotta őket. - Abbahagyni! Meg-
őrültetek? - Legfeljebb öt másodperc telt el azóta, hogy Croft
megölte a madarat, s Hearn csak most ért át a vízmosás másik
oldaláról. - Mi történt itt? Mi ez?

576 577

Croft és Red lassan, komoran félrehúzódtak. - Semmi külö-

nös, hadnagy úr - felelte Red. Magában meg azt gondolta:
semmi szüksége rá, hogy egy nyavalyás hadnagyocska siessen
a segítségére. Gőgös volt, ugyanakkor meg is könnyebbült, más-
felől viszont bosszantotta, hogy a leszámolás megint későbbre
maradt.
- Ki kezdte? - kérdezte Hearn.
Ridges szólalt meg. - Nem volt joga megölni azt a kis mada-
rat. Egyszerűen idejött, kivette Roth kezéből, és megölte.
- Igaz ez?
Croft nem tudta, mit feleljen. Hearn hangja dühítette. Ki-
köpött.
Hearn habozott, s rámeredt Croftra. Aztán elvigyorodott.
Tudatában volt, mennyire örül ennek a pillanatnak. - Na jó,
mindjárt elintézzük - jelentette ki. - Ha verekedni akartok,
ne altisztekkel verekedjetek. - Aztán elkomorult a tekintete.
Egy pillanatra ugyanolyan érzések kerítették hatalmukba, mint
Croftot, amikor megöte a madarat. Az őrmester felé fordult
és belenézett a kifejezéstelen, villogó szemekbe. - Ezúttal hely-
telenül járt el, őrmester. Kérjen bocsánatot Rothtól. - Valaki
elkuncogta magát.
Croft hitetlenül bámult a hadnagyra. Néhány mély lélegzetet
vett.
- Gyerünk, őrmester, kérjen bocsánatot.
Ha Croftnak puska lett volna a kezében, valószínűleg abban
a pillanatban lelövi Hearnt. De ez tisztára gépies cselekedet lett
volna. Mert megfontoltan nem engedelmeskedni megint más
dolog lett volna. Tudta, hogy engednie kell. Ha nem enged,
a szakasz szétesik. Két esztendeig gyúrta és formálta az embere-
ket, két esztendeig vasfegyelemmel vezette őket. De egyetlen ilyen
repedés mindent tönkretehet, amit eddig épített. Ez volt Croft
erkölcsi kódexének egyetlen szabálya vagy legalábbis valami
ahhoz hasonló. Anélkül hogy Hearnre pillantott volna, Rothhoz
lépett, és rámeredt. A szája szöglete rángatózott. - Sajnálom-
bökte ki. A szokatlan szó ólomsúlyként hullott ki a száján. Úgy
érezte, mintha férgek mászkálnának a bőrén.
- Rendben van, ezzel el is van intézve a dolog - mondta
Hearn. Sejtette, mennyire felingerelte Croftot, s ez meglehetős

578

jó érzéssel töltötte el. Csakhogy. . . csakhogy Cummings való-

színűleg ugyanezt érezte, amikor ő engedelmeskedett a parancsá-
nak, és fölvette azt a cigarettát. Hearn hirtelen megundorodott
önmagától.
- jöjjön ide az egész szakasz, az őröket kivéve - kiáltotta.
Erre a többiek is odaballagtak. - Úgy döntöttünk, hogy
Brown őrmestert, Stanley káplárt, Goldsteint és Ridgest küldjük
vissza Wilsonnal. Nem akar kícserélni valakit, őrmester?
Croft Valsenre meredt. Képtelen volt gondolkozni; felötlött
gyan benne valami, de úgy érezte, mintha párnaharcot vívna.
Legokosabb volna most megszabadulnia Valsentól, de sehogy se
tudta rászánni magát a lépésre. Véletlenül még két ember volt
e hordágyvivők közt, aki szembeszállt vele. Ha Redet is elkülde-
azt hinnék a többiek, hogy fél tőle. Ez annyira új volt Croft
ra, olyan tökéletes ellentétben állt eddigi gondolkodásmód-
észen megzavarodott. Csak azt tudta, hogy valaki-
bűnhődnie megaláztatásáért. - Nem, senkit-
komtt, milyen nehezére esik a beszéd.
hát indulhatnak is, emberek - mondta
rbiejk meg. . . - Elakadt. Mit fognak csinálni?
itt maradunk éjszakára. Azt hiszem, mind-
ól jön egy kis pihenés. Holnap azután majd csak
átmegy valahogy a szoroson.
'own megszólalt. - Nem kaphatnék még négy embert, had-
y ur, mondjuk másfél órára? Így gyorsabban haladhatnánk
ilsonnal, s amikor majd holnap továbbindulunk, már jó messze
énk a japánoktól.
Hearn fontolóra vette a dolgot. - Rendben van. De sötétedé-
sig feltétlenül térjenek vissza. - Körülnézett, s csak úgy vak-
ban kiválasztotta a Polyákot, Minettát, Gallaghert és végül
=gmant. - Mi majd őrködünk addig, amíg visszajönnek.
Félrevonta Brownt, s néhány percig beszélgetett vele. - Visz-
lál az ösvényhez, amit a dzsungelben vágtunk?
Brown bólintott.
- Helyes. Akkor menjenek vissza az ösvényen a tengerpartra,
ft ott várjanak meg bennünket. Körülbelül két nap múlva oda-
ek. Mi három, legkésőbb négy nap múlva térünk vissza. Ha
sónak előbb megérkezik, mint mi, és Wilson még. . még

579

életben van, azonnal induljanak el vele. s küldjenek értünk egy

másik csónakot.
- Oké, hadnagy úr.
Brovn összeszedte embereit, Wilsont ráfektették a hordágyra,
és elindultak
A vízmosásban csak öten maradtak: a hadnagy, Croft, Red,
Roth és Martinez Letelepedtek egy-egy buckára a vízmosás
körül, és figyelni kezdték a körülöttük elterülő völgyeket és dom-
bokat. Nézték, hogy haladnak a hordágyvivők a dombokon ke-
resztül dél felé; a két csoport két-három percenként váltogatta
egymást Félóra múlva eltűntek a szemhatáron, s nem maradt
más néznivaló, csak az üres dombok, a néma sziklafalak és a
késő délutáni égbolt, amelyet már bearanyoztak a lemenő nap
sugarai. Nyugat felé, körülbelül egymérföldnyire tőlük japánok
táboroztak a szorosban, előttük pedig ott tornyosult a Mount
Anaka, legfelső nyerge olyan magasan volt, hogy nem is látták.
Mind az öten némán töprengtek, ki-ki a maga gondolataiba
merülve.

Alkonyatkor Brown, Stanley, Ridges és Goldstein magukra ma-

radtak Wilsonnal. A másik négy hordágyvivő sötétedés előtt egy
órával visszafordult, és Brown - miután haladtak még fél mér-
földet - elhatározta, hogy letáboroznak éjszakára. Egy kis
erdőcskében telepedtek le, két alacsony domb alatt, pontosan
a köztük levő hágó tövében. leterítették pokrócaikat Wilson köré,
lefeküdtek, és álmosan beszélgetni kezdtek. Leszállt az éj, korom-
sötét volt az erdőben. Kellemes fáradtak voltak, jólesett beburko-
lózni a pokrócokba.
Hűvös éjszakai szél zizegett a lombok közt. A levegőben lógott
az eső lába, s a katonák gondolatai visszakalandoztak a nyári
estékhez, amikor naplemente után a verandán üldögéltek, nézték,
hogyan gyülekeznek az esőfelhők, és jó érzés töltötte el őket,
mert tető volt a fejük fölött. A kép egész sor kellemes nyári
emléket idézett föl: a szombat esti tánczenét, a lombok illatától
terhes levegőt. Gazdagnak érezték magukat, hogy ilyen emlékeik
vannak, s egészen elérzékenyültek. Egy csomó olyan dolog jutott
az eszükbe, amire hosszú hónapok óta nem is gondoltak milyen

580

izgalmas autón robogni végig egy országúton, miközben a fény-

szórók aranykarikákat festenek a fák lombjaira; milyen jó
enyelegni és féktelenül szeretkezni egy fülledt éjszakán. Még
mélyebbre fúrták magukat pokrócaikba.
Wilson megint magához tért. Egyik fájdalomfelhőről a másik-
ra lebegett, érthetetlen szavakat motyogott és nyögött. Iszonyúan
fájt a hasa, és erőtlen kísérleteket tett, hogy felhúzza a térdét
a mellére. De úgy érezte, mintha összekötözték volna a bokáit,
s addig kínlódott, amíg egészen magához tért, arcát veríték-
csöppek borították. - Engedd el, engedd el, rohatt disznó,
engedd el a lábamat!
Fennhangon szitkozódott. s a katonák fölriadtak álmodozásuk-
ból. Brown föléje hajolt. és egy zsebkendő megnedvesített csücs-
kével megtörölte Wilson ajkát. - Nyugodj meg, Wilson-
mondta gyöngéden. - Maradj nyugton, cimbora, különben nya-
kunkra csődíted a japcsikat.
- Engeggy el, a szencségit neki! - üvöltötte Wilson. A kia-
bálástól kimerült és visszahanyatlott a hordágyra. Homályosan
rémlett neki, hogy megint vérzik, s ettől furcsa képzetei támad-
tak: nem tudta biztosan, hogy úszik-e, vagy a nadrágjába vizelt.
- Bepisiltem - motyogta, és várta. hogy pofonüssék. Ronda
disznó vagy, Woodrow Wilson - mondta egy női hang. Wilson
kuncogni kezdett. és igyekezett behúzni a nyakát a pofon elől.
- Jaj mama. nem akartam! - kiáltotta könyörögve, s úgy
vonaglott a hordágyon. mintha a várható pofon elől akarna
kitérni
- Maradj csendben, Wilson. - Brown megdörzsölte Wilson
halántékát. - Ne félj, fiú, vigyázunk rád.
- igen. . . igen. - Wilson száján egy kis vér buggyant ki.
Mozdulatlanul feküdt, s érezte, hogy az állán lassan megszárad
a vér. - Esik?
- Nem. Ide figyelj, fiú, muszáj csöndben maradnod a japcsik
miatt.
- Aha. - Brown szavai végleg elűzték Wilson kábultságát;
de iszonyú rettegéssel töltötték el. Az volt az érzése, hogy ott
fekszik a mezőn a magas fűben, várva, hogy a japánok rátalál-
nak, és anélkül hogy tudatában lett volna, halkan zokogni kez-
dett; mintha az idegei váladéka lettek volna a könnyek. Ki kell

581

tartanom. Közben tisztán érezte, hogy a vér lüktetve szivárog

a hasából, új medret keres magának ágyéka hajlataiban, s végül
tócsába gyűlik a combja közt. Meg fogok halni. Tudta. Mintha
belelátott volna a hasába: lelki szemei előtt megjelentek szét-
tépett és összecsavarodott belei, amint görcsösen vonaglanak és
ránganak, s szünet nélkül szivárog belőlük a vér.
- Akárcsak egy picsa. - Azt hitte, dünnyög, pedig ordított.
- Nem érted, hogy fogd be a szád, Wilson?
Wilson félelme lassan elcsitult, lecsöndesítette Brown simo-
gató keze, csak valami határozatlan nyugtalanság maradt utána.
Ezúttal csakugyan suttogott. - Csak egy nyavalyás dógot nem
értek. Ketten fekszenek az ágyban, oszt hárman ébrednek föl,
ketten fekszenek az ágyban, oszt hárman ébrednek föl. - Úgy
ismételgette, mint valami refrént. - Hogy az istenbe lehet ez;
az ember csak beteszi, és kigyün egy gyerek. - Elfintorította
az arcát, részben a fájdalomtól, aztán megint megnyugodott.
Eszébe jutott. milyen érzéki szaga tud lenni egy nőnek, amikor
rajta fekszik. Aztán ez a kép is elhomályosult, átúszott egy csomó
koncentrikus körbe; úgy hasítottak az agyába, mintha étertől
esett volna kábulatba. - Ki kell tartanom. Ha óperálják az
embert, és lyuk van a hasában, nem szabad elalunni. Papa
elalutt, és hóttan ébredt föl. - Kóválygott az agya, aztán megint
kitisztult, s szinte kívülről látta magát: egy ember, aki a halálán
van. Iszonyodva küzdött a kép ellen, nem akarta elhinni, hogy
igaz, amit lát, mint aki tükörbe beszél, és képtelen elhinni, hogy
a tükörből visszanéző arc valóban az övé. Tudatának egyik isme-
retlen barlangjából a másikba sodródott, s végül mintha a kis-
lánya hangját hallotta volna: "Papa elalutt, és hóttan ébredt föl."
- Nem! - ordított föl Wilson. - Hogy jut ilyesmi az eszed-
be, May?
- Okos kislányod van - mondta Brown. - May-nek
hívják?
Wilson meghallotta, és megtette a kábulatból visszafelé vezető
hosszú utat. - Ki van itt?
- Brown. Hogy néz ki May?
- Csinos kis ördögfióka - mondta Wilson. - Olyan okos
kis bogár, hogy okosabbat nem is kívánhat az ember. - Hal-
vány mosolyra torzult az arca. - Mondhatom neked, akár az

582

ujja köré csavarhat. Ráadásul tuggya is. Valóságos kis ördög

az a jány.
A fájdalom megint erősebb lett a hasában, s csak feküdt
zihálva, tehetetlenül kiszolgáltatva a test gyötrelmeinek, mint
egy gyermekágyas asszony. - Ó! - nyögött föl rekedten.
- Több gyereked is van? - kérdezte gyorsan Brown. Lassú,
gyöngéd mozdulatokkal dörzsölgette Wilson homlokát, mintha
csak egy kisgyereket akart volna megnyugtatni.
De Wilson nem hallotta a kérdést. Csak a fájdalmával volt
elfoglalva, makacsul, szinte eszelősen küzdött ellene, mint aki
sötétben birkózik, s ellenfelével együtt legurul egy végtelenül
hosszú lépcsősoron. Nyögött és jajgatott a fájdalomtól, s megint
ájulásba merült, lehunyt szemhéja alatt szinte látni lehetett,
hogyan pörög az agya.
Brown tovább dörzsölgette Wilson homlokát. A sötétben úgy
érezte, mintha Wilson arca hozzá tartozna, mintha összenőtt
volna az ujjaival. Nyelt egyet. Furcsa, bonyolult érzések kava-
rogtak benne. Wilson fájdalomkiáltásai, üvöltései teljesen éberré
tették, s nyugtalanság fogta el az ellenséges felderítők miatt.
A jajkiáltások megrendítették azt az érzését. hogy az erdőcskében
biztonságban vannak, még jobban hangsúlyozták elhagyatottsá-
gukat s a kis erdőt körülvevő dombok végtelen ürességét. Minden
váratlan neszre önkéntelenül összerezzent. Ez azonban több volt
egyszerű félelemnél; rendkívül feszült idegállapotban volt; vala-
hányszor Wilson teste megremegett és összerándult a fájdalom-
tól ez a remegés átköltözött az ujjaiba s a karján keresztül
mélyen a szívébe és a lelkébe hatolt. Anélkül hogy tudta volna,
ő is mindannyiszor megremegett. Mintha valami kimosta volna
agyából a múlt tapasztalatait, a fáradtságát, a mérgeit, mintha
megszabadult volna az emlékezés oltalmazó kérgétől, maró savai-
tól, rákos daganataitól. Hirtelen sebezhetőbbnek és kevésbé el-
keseredettnek érezte magát. Valami, ami az éjszaka feneketlen
sötétségéből, az erdő magányából és a mellette fekvő, fájdalmá-
ban elmerült, sebesült emberből származott, megfosztotta minden
burkától, lemeztelenítette, magányossá tette, olyan volt, mint egy
csupasz ideg, amely minden szellőre és neszre vibrálni kezd,
Y
amel a sötétben lapuló komor, kopár dombokról az erdőbe
szűrődött.

583

- Nyugodj meg fiú - suttogta. .

Átzúgott rajta minden, ami elveszett - gyermekkori szenve-
délyei és vágyai, füstbe ment, megkeseredett reményei. Az, hogy
Wilson a gyerekéről beszélt, fölébresztett Brownban egy régi
vágyat; házasélete során talán most először szeretett volna apa
lenni, s a gyöngédségnek, amely Wilson iránt elfogta, nem sok
köze volt ahhoz a leereszkedő szívélyességhez, amellyel általában
kezelni szokta; Wilson pillanatnyilag tulajdonképpen nem is
Wilson volt már a számára, hanem vágyainak megtestesülése.
A gyereke volt, csalódásainak és megaláztatásainak testet öltött
formája. Néhány másodpercig fontosabb volt számára, mint
eddig bárki, akár férfi volt az illető, akár nó.
De ez az érzés nem tartott sokáig. Most is úgy történt, mint
amikor Brown az éjszaka kellős közepén föl szokott ébredni
álmából, s tehetetlenül vergődött annak az erőnek a szorításá-
ban, amely álmában fölszabadult benne. Amíg eljutott az
öntudatig, az éberségig, egy darabig így szokott vergődni, a való-
ságtól elszakadva, álmai sodrában hánykolódott. Azok a minden-
napi apróságok, amelyek az életet megfoghatóvá és elviselhetővé
teszik, ilyenkor mind a semmibe vesztek. S maga Brown is bele-
veszett a sötétségbe, ott állt pőrén, meztelenül, s nemcsak saját
múltja és jelene lüktetett váltakozó hevességgel a testében, őse volt
szinte minden embernek, minden teremtett lénynek, aki vakon
ébredt föl a történelem előtti idők őserdeiben. Ilyenkor az egyete-
mes ember volt, minden jó és rossz tulajdonságával együtt.
De aztán mindig óhatatlanul fölmerült ebből a tengerből, rá-
ébredt az ágy ismerős tartóoszlopaira, az ablak sápadt négy-
szögére, testének megszokott. mindennapi szagára, a szorongás
és az életkedv közti szakadék normálissá zsugorodott össze, szinte
már el is felejtette. És elkezdett töprengeni, milyen gondokat
tartogat számára az elkövetkező nap.
Így jutott eszébe Brownnak a felesége, először gondolt rá
sóvárogva, elöntötte a régóta elfojtott szeretet hulláma, szinte ott
látta arca fölött az asszony arcát. telt keble a nyakát csiklandoz-
ta. De előbbi érzése. az a furcsa pőreségérzés eltűnt. Hallotta;
hogy Goldstein és Ridges beszélget, érezte, milyen nyirkos Wil-
son homloka, s megint elfogta a nyugtalanság az előttük álló
két nap gondjai és problémái miatt. Amíg maga elé képzelte az
584

otthoni ágyat, szíve úgy kapaszkodott felesége emlékképébe,

ahogy a kutya a csontba, de aztán elűzte magától a képet,
s megint elmerült keserűségébe. Az az asszony wgyis mindenkivel
- kikezd, akin nadrág van.
Elkezdett a Wilson visszaszállításával kapcsolatos problémá-
kon töprengeni. Testében még mindig ott volt a felderítés elsó
két napjának iszonyú fáradtsága, tudta, hogy az előttük lévő
dombok nagy követelményeket fognak támasztani velük szemben,
s most, hogy segítőik visszatértek a szakaszhoz, hamarosan ki
fognak merülni. Élesen látta maga előtt a másnapi menetelést.
Most, hogy csak négyen maradtak, egész nap szünet nélkül
cipelniök kell, s reggel, negyedórai menetelés után már iszonyúan
fáradtak lesznek, keservesen fogják vonszolni magukat, s szinte
minden pillanatban meg kell majd pihenniök. Wilson legalább
kilencven kiló, és ha saját cuccukat is rákötözik a hordágyra,
talán százötven kiló is lesz. Vagyis majdnem negyven kiló esik
egy emberre. Megrázta a fejét. Tapasztalatból tudta, mennyire le
szokta törni a fáradtság: tönkreteszi akaraterejét, elhomályosítja
az agyát. Ő a vezetője a csoportnak, az ő kötelessége átvezetni
őket az őserdőn, csakhogy egyáltalán nem volt biztos önmagában.
A Wilson iránt támadt rokonszenv, az imént átélt belső meg-
tisztulás és az elkeseredésbe való visszaesés következménye az
lett hogy néhány percig kegyetlenül őszinte volt önmagához.
Tudta, hogy ő akart eljönni a csoporttal mert félt a szakasszal
maradni; meg kell hát oldania a rábízott feladatot. Egy altiszt
. nyavalyát se ér, ha elveszti önuralmát, és ezt el is árulja, álla-
pította meg magában. De nemcsak ennyiről volt szó. Valószínű,
hogy az elkövetkező hónapokat, talán esztendőket is majd csak
megússza valahogy. Harcra csak ritkán szokott sor kerülni,
s lehet, hogy akkor se történik semmi baja. Lehet, hogy nem
veszik észre, mennyire fél, és félelmével senkinek se fog ártani.
Ha egyébként megfelelően ellátja feladatát, talán nem lesz semmi
baj. A motomei hadművelet után sokkal jobban tudta fegyel-
mezni a raját, s vezetni a kiképzést, mint Martinez - gondolta.
Aminek csak részben volt tudatában, attól való félelme volt,
hogy egyszer teljesen összeroppan, s még odahaza, a garnizonban
is hasznavehetetlen lesz. Ki kell tartanom, különben elvesztem
a rangomat. Egy pillanatig szinte kívánta is; úgy érezte, sokkal

58

könnyebb lenne az élet ha nem volnának gondjai, nem nyomná

felelősség a vállát titokban mindig lázadozott a dühítő utasítás
ellen, amely arra kényszerítette, hogy szemmel tartsa a munkára
beosztott katonákat hogy ellenőrizze, jól dolgoznak-e. Egyre na-
gyobb feszültség töltötte el, ha valamelyik tiszt vagy Croft ellen-
őrizte, hogyan dolgozik a raja.
Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy sose lenne képes
lemondani őrmesteri rangjáról. Tíz közül egy olyan ember akad,
mint én - állapította meg magában -, hiszen épp azért léptettek
elő engem, mert különb voltam a többinél. Az őrmesteri rang volt
a védőpajzsa minden ellen önnön kételyeivel szemben éppúgy,
mint felesége hűtlensége ellen. Nem mondhat le róla. És mégis:
egyre jobban nyugtalanította. Titokban gyakran bűntudatot érzett.
Ha nem felel meg, leváltják, meg kell próbálnia hát eltitkolni,
hogy nem való őrmesternek. Csak azért is visszaviszem Wilsont
- fogadkozott magában. Megint elfogta a rokonszenv Wilson
iránt. Itt fekszik, teljesen tehetetlenül, teljesen tőlem függ az
élete, és föltételezik rólam, hogy a rám bízott feladatot végre tu-
dom hajtani. A dolog teljesen világos. Szorongása mégsem múlt
el, s miközben gyöngéden dörzsölgette Wilson homlokát, töpreng-
ve meredt a sötétségbe.
Goldstein és Stanley beszélgettek. Brown felé;ük fordult.-
Halkabban. Nem szabad megint fölébresztenünk.
Jó - felelte csöndesen Stanley. Egyáltalán nem neheztelt
a rendreutasítás miatt. Éppen a gyerekeikről beszélgettek Gold-
steinnel, s a sötétben úgy érezrék, hogy meleg, bajtársi egyetértés
fűzi őket egymáshoz.
Tudod - folytatta Stanley -, éppen életük legérdekesebb
szakaszában nem vagyunk velük. Most kezdenek felnőni, most
kezdik megérteni a dolgokat, s mi nem lehetünk mellettük.
Bizony, rossz rágondolni - helyeselt Goldstein. - Mikor
eljöttem hazulról, Davy még beszélni is alig tudott, s a feleségem
most azt írja, hogy úgy telefonál, akár egy felnőtt. Szinte el se
lehet hinni.
Stanley csettintett egyet a nyelvével. - Bizony, úgy van, ahogy
mondom életük legérdekesebb szakaszában nem vagyunk velük:
Ha idősebbek lesznek, valószínűleg egészen megváltoznak. Emlék-
szem rá, mikor kezdtem fölserdülni, nem hallgattam az öregemre.

586

Milyen átkozottul ostoba voltam. - Szerényen, szinte őszintén

tette ezt a kijelentést. Ugyanis rájött, hogy az emberek szeretik,
': ha efféle vallomásokat tesz.
. Mind így vagyunk vele - helyeselt Golstein. - Azt hi-
szem, ez a serdülőkorral jár. De ha idősebb lesz az ember, tisztáb-
ban látja a dolgokat.
Stanley hallgatott egy kicsit. - Meg kell mondanom, akárhogy
ekednek is mások a dolgokról, szerintem a legnagyobb dolog,
or megnősül az ember. - Teste elzsibbadt, s óvatosan meg-
ült egy kicsit a pokróc alatt. - A legnagyobb dolog a házas-
dstein bólintott a sötétben. - Persze, nem egészen olyan,
eredetileg elképzeli az ember, én azonban személy szerint
milyen egész ember Natalie nélkül. A házasságban lehig-
s rájön, hogy felelős másokért.
- .nley tenyerével a földre csapott. - Csakhogy
ót a tengerentúl van az ember.

nem.
tre e feleletre számított. Gondolkozott
megfelelően megfogalmazni a dolgot.-
. hogy is mondjam csak. szóval voltál te
n? = Nagyon halkan beszélt, hogy Brown ne

Féltékeny? Nem, azt nem állíthatom - jelentette ki Gold-

nyomatékosan. Sejtette, mi aggasztja Stanleyt, és önkéntele-
megpróbálta megnyugtatni. - Ide figyelj - mondta -,
ugyan szerencsém ismerni a feleségedet, de nem kell nyug-
nod miatta. Azok a fickók. akik folyton féltékenykednek
gükre, csak azért féltékenyek, mert nem ismertek rendes
yi. Túl sok nővel volt dolguk. . - Goldsteinnek eszébe
valami. - Ide figyelj, könnyen észreveheted, hogy mindig
a férfiak féltékenyek, akiknek túl sok. . . hogy is mondjam
k?. . . akiknek tú! sok laza erkölcsű nővel volt dolguk. Félté-
nyek, mert nem bíznak önmagukban.
= - Azt hiszem igazad van. - De Stanleyt még ez se nyug-
ta meg. - Tudja fene, azért néha azt hiszem, azzal is össze-
a dolog, hogy itt csücsülünk a Csendes-óceánon, tétlenségre
kárhoztatva.

587

- Biztos. De neked semmi okod aggodalomra. Téged szeret

a feleséged, nem? Nos, gondolj mindig erre. Egy tisztességes
asszony, aki szereti a férjét, nem csinál olyasmit, amit nem
szabad.
- Meg aztán gyereke is van - tette hozzá Stanley. - Az
anyák nem szoktak megbolondulni. - E pillanatban teljességgel
absztrakt valaminek érezte a feleségét, nem úgy gondolt rá, mint
"ő"-re, hanem, mint egy számtani "x"-re. Goldstein szavai min-
denesetre megnyugtatták. Fiatal ugyan, de nagyon rendes asszony
lett belőle, komolyan veszi a házasságot. És az is nagyon szép
volt tőle, hogy. . . magára vállalta, hogy ő a hibás. Kuncogni
kezdett, és önkéntelenül elhatározta, hogy minden búját-baját ki-
tálalja. - Tudod, sok bosszúságunk volt a nászéjszakán. Később
persze tisztáztuk a dolgokat, de az az elsó éjszaka elég csúnya
volt.
- Ő, ilyen problémája mindenkinek akadhat.
- Persze. Én mondom, még azoknak is, akik állandóan fel-
vágnak, még az olyanoknak is, mint ez a Wilson. - Lehalkította
a hangját. - Ide figyelj. Nekem ne állítsa senki, hogy soha nem
voltak hasonló problémái.
- Igazad van. Nehéz dolog két embernek összeszokni.
Stanley most határozottan szerette Goldsteint. Az éjszaka,
amely összefűzte őket, az erdő lombjainak zizegése különös hatást
gyakorolt rá, kimondatta vele minden kételyét. - Ide figyelj-
szólalt meg hirtelen -, mi a véleményed rólam? - Még elég
fiatal volt ahhoz, hogy minden bizalmas beszélgetés tetőpontján
ezt a kérdést tegye fel
- Hát. . - Goldstein az efféle kérdésekre mindig olyan
választ szokott adni, amilyet az illetők hallani szerettek volna.
Nem mintha tudatosan hazudni akart volna, hanem mert mindig
őszintén szerette azokat, akik ilyesmit kérdeztek tőle, még ha nem
voltak is a barátai. - Hm. Csak azt tudom mondani, hogy értel-
mes fiú vagy, aki szilárdan a valóság talaján áll. Meg becsvággyal
is rendelkezel, s ez jó dolog. Véleményem szerint egészen biztosan
sokra fogod vinni. - Eddig a pillanatig éppen az említett okokból
nem szerette Stanleyt. noha önmagának se vallotta be. Goldstein
azonban feltétlenül tisztelte a sikert. Miután Stanley bevallotta
neki gyöngeségeít, Goldstein hajlandó volt egyéb tulajdonságaiból

588

erényt faragni. - A korodhoz képest érett vagy, feltűnően

rett - fejezte be
- Hát igen, mindig igyekeztem többet dolgozni, mint ameny-
nyit kellett volna. - Stanley megtapogatta hosszú, egyenes orrát,
s megvakarta bajszát, amely az utóbbi két napban meglehetősen
kócos lett. - A középiskola nyolcadik osztályában én voltam az
osztálybizalmi - folytatta lekicsinylő hangsúllyal. - Nem állí-
tom, hogy valami marha nehéz feladat volt, de mindenesetre meg-
tanultam, hogy kell bánni az emberekkel.
- Biztosan értékes tapasztalatokat szereztél - felelte elgon-
dolkozv a Goldstein.
- Tudod - gyónt tovább Stanley -, a szakaszban sokan ki
nem állhatnak, mert később kerültem la, mint ők, mégis tizedes
lettem. Seggnyalónak tartanak, pedig nagyon tévednek. Csak
nyitva tartottam a szemem. és végrehajtottam, amit parancsoltak.
De mondhatom, sokkal rohadtabb beosztás, mintsem el tudod kép-
zelni. Ezek a fiúk, akik régebben vannak a szakaszban, azt hiszik,
hogy övék a világ, semmi más dolguk nincs, mint hogy lazsálja-
nak, és megnehezítsék az ember helyzetét. Jól ki tudják készíteni
az embert. - Hangja egészen rekedt lett. - Tudod, hogy nehéz
feladatot vállaltam, és nem állítom, hogy nem követtem el hibá-
kat, de mindig szívesen tanulok, és szeretem, ha próbára tesznek.
Komolyan veszem a dolgomat. Lehet többet várni valakitől?
Nem, igazán nem lehet - hagyta rá Goldstein.
Meg kell mondanom, Goldstein, hogy már régóta figyellek.
Derék fickó vagy. Láttam, hogy dolgoztál az útépítésnél, többet
igazán nem kívánhat egy katonától egy tisztes. Nem szeretném,
ha azt hinnéd, hogy nem becsüllek meg kellőképpen. - Stanley
': egy kicsit megint felsőbbrendűnek érezte magát Goldsteinnél. Ba-
os, behízelgő hangjában volt egy árnyalatnyi leereszkedés.
lődost a tizedes volt, aki egy újonccal beszél. S csakugyan el is
felejtette már, hogy két perce még mennyire szerette volna, ha
ldstein azt mondja, hogy kedveli őt
Goldsteirmek jólestek Stanley elismerő szavai, öröme azonban
Volt egészen zavartalan. Így van ez a katonaságnál! Ilyen
lehet egy taknyos kölyök véleménye!
f Wtlson megint felnyögött. Abbahagyták a beszélgetést, feléje
ultak a pokróc alatt, felkönyököltek, és figyeltek. Brown só-
589

hajtva felült, és megpróbálta megnyugtatni Wilsont. - Mi az,

fiú, mi baj? - kérdezte gyöngéden, mintha egy síró kisbabát
próbálna megvigasztalni.
- Ó, a hasam! Beledöglök! A szencségit neki!
Brown letörölte Wilson arcáról a verítéket. - Tudod, kivel
beszélsz, Wilson?
- Hát veled, Brown, nem?
De igen. - Brown megkönnyebbült. Wilson nyilván job-
ban van. Ez volt az első alkalom, hogy megismerte. - Hogy
érzed magad, Wilson?
Jól, csak nem látok.
- Éjszaka van.
Wilson halkan kuncogni kezdett. - Mán asszittem, ettől a ro-
halt luktól vakultam meg a hasamban. - Száraz volt a szája,
s a sötétben olyan volt a hangja, mintha egy siratóasszony zoko-
gott volna el-elfulladva. - Ezt a disznóságot! - Megpróbált
megfordulni a hordágyon. - Hun a fenébe vagyok?
- Visszaviszünk a partra. Stanley, Goldstein, Ridges meg én.
Wilson csak lassan emésztette meg a dolgot. - Szóval nem
veszek részt a felderítésben?
- Nem. Egyikünk se, cimbora.
Wilson megint kuncogott. - Fogadni mernék, hogy Croft majd
megpukkad. A disznók majd meg fognak óperálni, és kivágják
belűlem a gennyet, mi, Brown?
- Persze. Szépen meggyógyítanak.
Ha meggyógyulok, két kődököm lesz egymás fölött. Fene-
mód vonzani fogja a nőket. - Megpróbált röhögni, s erőtlenül
köhögni kezdett. - Csak az a kár, hogy nem nó még egy far-
kam is.
- Vén disznó.
Wilson megborzongott. - Vért érzek a számban. Nem jelent
ez rosszat?
Nem hát - hazudta Brown. - Csak azt jelenti, hogy
mind a két végeden jön a genny.
- Azért mégiscsak disznóság, hogy valakit, aki olyan rég
a szakaszban van mint én, egy ilyen vacak csetepatéban nyírja-
nak ki. - Elgondolkozva visszafeküdt. - Csak ne vérezne már
ez a luk a hasamban.

590

- Majd rendbe jön.

Ide figyejj. A japcsik utánam gyüttek a rétre, csak két
'terre voltak tűlem. Még beszélgettek is valami zagyvaságot,
y doki kola, vagy mi. Engem kerestek. - Reszketni kezdett.
Megínt elájul - gondolta Brown. - Fázol, ízű?
Wilson még jobban megborzongott e szavakra. Miközben be-
szélt, egyre jobban csökkent a láza, de ugyanakkor fázni kezdett,
nyirkosnak érezte magát. S most már didergett.
Akarsz még egy pokrócot? - kérdezte Brown.
- Igen. Tucc anni
Brown fölállt, és odalépett a beszélgetőkhöz. - Nincs véletle-
nül két pokróca valamelyiteknek? - kérdezte.
Egyikük sem felelt azonnal. - Nekem csak egy van - mondta
Goldstein -, de elalhatok az esőköpenyem alatt is. - Ridges
már elszunnyadt. - Én is megalszom az esőköpeny alatt - je-
lentkezett Stanley.
- Akkor bújjatok össze egy pokróc meg egy esőköpeny alá,
n másik pokrócot meg köpenyt elviszem. - Brown visszament
Wilsonhoz, betakarta a saját pokrócával meg két bajtársa pokró-
cával és köpenyével. - Jobban érzed magad, fiú?
Wilson didergése alábbhagyott. - Igen - dünnyögte.
- Na látod
Néhány pillanatig hallgattak, aztán Wilson megint megszólalt.
- Szeretném, ha tunnátok, milyen hálás vagyok azért, amit értem
iCsinátok. - Valóban elöntötte a hála érzése, könnyek szöktek
r;szemébe. - Derék fickók vagytok, bármit megérdemelnétek.
sak az ér valamit ebben a büdös életben, ha derék haverjai van-
az embernek, és ti osztn azok vagytok. Bizisten mondom,
rown, ha haraguttunk is néha egymásra, bármit megteszek érted,
meggyógyulok. Mindig tuttam, hogy rendes fickó vagy.
- Á, szóra se érdemes.
Dehogynem. Az embernek szüksége van. . . szüksége
n. . Wilson dadogni kezdett buzgalmában. - Nagyon
'lás vagyok, és szeretném, ha tunnád, hogy mindig a haverod
szek. Nem árt tunnod, hogy mindig lesz a világon egy ember,
tTilson a neve, aki soha egy rossz szót se fog mondani rád.
- Halkabban, fiú - mondta Brown. Wilson ugyanis egyre
gosabban beszélt.

591

- Most elalszom, de nehogy azt hidd, hogy nem vagyok hálás.

- Megint kezdte elveszteni az eszméletét.
Néhány pere múlva elcsöndesedett.
Brown a sötétségbe meredt. És megint megfogadta: Csak azért
is visszaviszem. De ez a fogadalom inkább úgy hangzott, mint
egy fohász a mindenhatóhoz - akárki is az -, aki teremtette.

Időgép

WILLIAMBROWN,
NEM KÖNNYŰ MANAPSÁG
Középtermetű, kövérkés ember volt, arca kisfiús, szeplős, orra
pisze, haja vörösesbarna. De már ráncok gyűltek a szeme köré,
s maláriás kiütések éktelenkedtek az állán Ha jobban megnézte
az ember, kiderült, hogy legalább huszonnyolc éves.

Willie Brownt az összes szomszédok szeretik, olyan becsületes

fiú, olyan mosolygós átlagarca van, amilyet az ország minden
kirakatában látni, s minden bankban és hivatalban ott lóg bekere-
tezve az íróasztalok fölött.
Jóképű fiad van, szokták mondogatni az apjának, James
Brownnak.
Csinos kölyök, de látnád csak a lányomat. Az aztán a szépség.
Willie Brown közszeretetnek örvend. Valamennyi pajtásának
az anyja imádja, a tanító nénik ajnározzák.
De Willie ért hozzá, hogy ellensúlyozza a dolgot. Eh, az a vén
tehén, mondja a tanítónőjéről, rá se köpök. (Kiköp az iskolaudvar
poros, kíégett gyepére.) Tudja a fene, miért nem hagy békén.
És a családja is nagyon rendes. Jó família. Az apa Tulsában
dolgozik a vasútnál, de az irodán, noha a rendező pályaudvaro-
kon kezdte. És saját házuk van az egyik elővárosban, mögötte
jókora telek. Jim Brown megbízható ember, örökké a ház körül
pepecsel, vízvezetéket javít, küszöböt gyalul, ha szorul az ajtó.
Nem az a fajta ember. aki adósságokat csinál.
Ella meg én megpróbálunk addig nyújtózkodni, ameddig a ta-
592

rónk ér, szokta mondogatni szerényen. Ha úgy látjuk, hogy

túlléptük a költségvetést, megspóroljuk a heti italmennyiségen.
(Majdnem mentegetőzve:) Az alkoholt egyébként is fényűzésnek
tartom, különösen most, hogy csak törvényellenesen lehet hozzá-
jutni, és sose tudhatja az ember, nem vakul-e meg tőle.
Lépést tart az eseményekkel. Állandó előfizetője a Saturday
Evening Postnak, a Collier's-nek, s régebben, a húszas évek ele-
jén, a Reader's Digestre is előfizetett. Igen hasznos az ilyesmi
beszélgetés közben meg ha látogatóba megy az ember, és legfel-
jebb azért lehetne hibáztatni, hogy sose nevezi meg a forrást,
ahonnan tudományát meríti.
Tudtad, hogy 1928-ban harmincmillió ember cigarettázott?,
mondja például.
A politikáról a The Literary Digestből tájékozódik. A legutóbbi
választáson Herbert Hooverre szavaztam, ismeri be kedélyesen,
noha amióta csak az eszemet tudom, mindig demokrata voltam.
De azt hiszem, a legközelebbi választáson megint a demokratákra
fogok szavazni. Szerintem az a dolog rendje, hogy egy ideig az
egyik párt legyen hatalmon, aztán meg a másik.
És Mrs. Brown bólogat hozzá. Az ilyen politikai dolgokban tel-
jesen Jimre hízom magam. Nem teszi hozzá, hogy azért, mert
H háztartás a fő gondja, de hát ezt amúgy is sejteni lehet. Rendes
emberek, rendes család, vasárnaponként természetesen templomba
járnak. Mrs. Brown csak az újabban lábra kapott erkölcsökről vé-
lekedik igen elítélően. Tudja csuda, de az emberekben ma már
valahogy nincs istenfélelem A nők is kocsmába járnak, meg az
isten tudja, mi mindent művelnek még, s ez nincs rendjén, semmi
=esetre se keresztényhez illő dolog.
Mr. Brown elnézően bólogat. Neki is vannak ugyan fenntartá-
., de bizalmas beszélgetések alkalmával be szokta vallani, hogy
':i nők valahogy vallásosabbak, mint a férfiak, sőt, kimondottan
k a nők vallásosak.
Természetesen nagyon büszkék a gyermekeikre, és lelkesen
okták mesélni, hogyan tanítja Patty táncolni Williamet, amióta
fiú gimnazista.
Sokat töprengtünk rajta, hogy megkockáztassuk-e most, amikor
gazdasági válság van meg minden, hogy egyetemre küldjük őket,
azt hiszem, majd csak sikerül megoldani valahogy. Mr. Brown,

93

szokta hozzátenni az asszony, mindig szerette volna, hogy a gye-

rekei egyetemre járjanak, ha már ő nem járhatott.

A fiú meg a nővére csakugyan jóbarátok. Az üvegezett verandán,

y ahol a juharfa heverő áll, egyik oldalán a nagy vázával (régebben
": virágcserépnek használták, amíg a fikusz el nem pusztult), a má-
sikon meg a rádióval, a lány arra tanítja a fiút, hogyan kell tánc
közben a partnerét vezetni.
Figyeld csak meg, Willie. milyen egyszerű. Csak ne félj, szoríts
jól magadhoz.
Ki fél?
Nem is vagy olyan ügyetlen, mondja a lány a felsős gimnazista
fölényével. Nemsokára randevúzni fogsz.
Aha, mondja a fiú kelletlenül. Közben érzi, hogy a lány begyes
kis melle a mellének szorul. Majdnem olyan magas, mint a nő-
vére. Ki fog randevúzni?
Hát te.
Ide-oda csoszognak a sima, vörös kőpadlón. Ide hallgass, Pat-
ty, ha Tom Elkins eljön hozzád látogatóba, engedd meg, hogy
beszéljek vele. Szeretném tudni, mit gondol, két év múlva elég
nagy leszek-e már, hogy bekerülhessek a futballcsapatba.
Tom Elkins, az a vén hülye?
( Ez szentségtörés. ) A fiú undorodva néz a lányra. Mi bajod
Tom Elkinsszel?
Jó, jó, Willie, be fogsz kerülni a csapatba.

A fiú sose nő meg elég magasra, de mire felsős lesz, ő vezeti a

szurkolókat, és rábeszéli az apját, hogy vegyen neki egy használt
kocsit.
Te nem érted ezt, papa, de igazán szükségem van a kocsira.
Rengeteget kell szaladgálni. Mint a múlt pénteken is, amikor
nekem kellett összeszednem az egész bandát, hogy gyakoroljunk
egy kicsit a Wadsworth elleni meccsre, az egész délután ráment
a futkározásra.

594

Biztos vagy benne, fiam, hogy nem túlzás egy kicsit?

Igazán szükségem van rá papa. Nyaranta majd elmegyek dol-
gozni, és visszafizetem neked az árát.
Nem arról! van szó, csak szerintem vigyáznod kell, nehogy rá-
szokj a pazarlásra. Tudod, mit? Majd megbeszélem mamával.
A fiúnak máris nyert ügye van, vigyorog. A beszélgetés folya-
mán tudata mélyén és a látszólagos őszinteség álarca alatt ott
lappangott sok más győzelem emléke. (A fiúk a tornaórák után
sz öltözőben sok mindenfélét beszélnek. A klubszobákká átalakí-
tott pincehelyiségekben ís mély értelmű beszélgetések folynak.)
A közvélemény: Ha meg akarsz kapni egy lányt, feltétlenül
kocsi kell hozzá.
Utolsó gimnáziumi éve csupa szórakozás. Tagja a DÖK-nek
(Diákönkormányzat), ő szervezi a tánctanfolyamot. Aztán ott van
a sok szombat esti randevú a Korona filmszínházban, sőt néhány
alkalommal a városon kívül, az autócsárdákban is. Meg péntek
esténként a murik a lányinternátusokban. Az év egy részében
állandóan együtt jár egy lánnyal.
És még mindig ó a szurkolók vezére. Ott guggol a pálya szélén
fehér flanellnadrágban. fehér szvetterben - az őszi szelek idején
g hideg -, előtte vagy ezer gyerek üvöltözik, a lányok zöld
kás szoknyában ugrálnak föl-alá, térdük vörös a hidegtől.
Háromszoros hurrá a csapatra, kiáltja, s föl-alá szaladgál a szó-
vel a kezében. Csönd támad, várakozásteli csönd miközben
llie kinyújtja a karját, feje fölé emeli, aztán leengedi.

HURRÁ!
HURRÁ!
És a gyerekek üvöltenek, nézik. hogy cigánykereket vet, aztán
ugrik, tapsol egyet, s odaadó, szinte esdeklő mozdulattal
indul a pálya felé. Ez mind az övé. Ezer gyerek őt figyeli.
ma dicsőséges pillanatok egyike. amelyekből később erőt me-
kosárlabda- és a baseball-szezon közti szünetben szétszedi
'át, rászerel egy hangtompítót (unja a kipufogó lármáját),
lajozza a csapágyakat, és halványzöldre festi az alvázat.
ntos tárgyalásokra kerül sor az apjával.
molyan meg kell fontolnunk, mi akarsz lenni, Willie.

595

Úgy gondoltam, valami mérnökféle leszek. papa. (Nem megle-

petés a dolog. Sokszor beszéltek már róla, ezúttal azonban mind-
ketten tudatában vannak, hogy az ügy komoly. )
Örömmel hallom, Willie. Igazán nem kell mondanom, mindig
azon voltam, hogy magad dönts a magad sorsa felől, de ennél
jobbat igazán nem is kívánhatnék.
Csakugyan szeretem a gépeket.
Azt már észrevettem, fiam. (Szünet.) A repülőmotorok érde-
kelnek?
Azt hiszem, leginkább.
Helyes, fiam, jól választottál. Annak van jövője. Apja megvere-
geti a vállát. De azért meg kell említenem valamit, Willie. Észre-
vettem, hogy egy kicsit felvágós lettél. No, nem érdemes sokat
beszélni róla, velünk mindig rendesen viselkedtél, de azért nem
okos magatartás az ilyen, fiam. Nagyon helyes, ha tisztában van
vele az ember, hogy jobban meg tud csinálni valamit, mint a
szomszédja, de nem okos dolog éreztetni is az illetővel.
Erre még sohase gondolt. Megrázta a fejét. Hidd el, papa, nem
volt szándékos, de ezentúl vigyázni fogok. ( Belátással: ) Csak-
ugyan tanultam valamit tőled.
Apja elégedetten kuncog, hízeleg neki a dolog. Hát igen, Willie,
az öreged még mindig meg tud tanítani egy s másra.
Klassz fickó vag, papa. szinte szeretet tölti el mindkettőjü-
ket egymás iránt. Úgy érzi, hogy már felnőtt, s egyenrangú fél-
ként, barátként beszélhet az apjával.

Nyáron jegyszedőként dolgozik a Korona filmszínházban. Kelle-

mes állás. A nézőknek legalább a felét ismeri, és elbeszélgethet
velük néhány percig, mielőtt a helyre vezeti őket. (Nem árt,
ha mindenkivel jó viszonyban van az ember; sose lehet tudni,
mikor van szüksége valakinek a támogatására. )
Csak a délutánok unalmasak, amikor alig téved be valaki.
Rendszerint akad néhány lány, akivel el lehetne beszélgetni, de
amióta szakított gimnáziumi szerelmével, nem érdeklik a lányok
Ki nem állhatom az esküvői harangokat, szellemeskedik.
Egy szép napon azonban találkozik Beverlyvel. (Karcsú, fekete
596

szeme, a haja, a bal oldalon ül, izgatóan vörösre van festve a

ája) Hogy tetszett a film, Gloria, kérdi Willie a lány barát-
Szerintem elég unalmas.
Hajaj, borzasztóan. (Beverlynek:) Helló!
Helló, Willie.
Csodálkozva mosolyog. Hunnan ísmersz?
b, egy osztállyal lejjebb jártam, mint te. Emlékszem, te vezet-
ted a szurkolókat.
Bemutatkozás, szellemességek. Alig tudja fékezni örömét. Szó-
val ísmersz ?
Téged mindenki ismer, Willie.
Nem túlzás ? Nevetnek.
Mielőtt a lány eltávozik, randevút beszél meg vele.

A forró, nyári esték, a bágyadt lombok, a föld erjedt szaga. Rend-

szerint kihajtanak a fiú kocsiján a városból, egy dombtetőn lévő
parkba. A kocsiban birkóznak, beverik térdüket és oldalukat
a sebességváltóba, kormánykerékbe, az ablakok gombjaiba.
Gyere, drágám, igazán nem bántalak, ha nem akarod, csak
gyere.
Nem, nem lehet, kérlek, inkább ne.
Úristen, hiszen szeretlek, Beverly.
Én is téged Willie. (A kocsiban szól a rádió: Ha esik ha
. . . dolcsi hull az égből. A lány hajának friss gy„kérsza-
van, és a mellbimbója is jó illatú, mikor rátapasztja az ajkát.
lány lihegve, nyögve vonaglik a karjában. )
= Ó, kicsikém.
Nem lehet, Willie, nagyon, nagyon szeretlek, de nem lehet.
Szeretném, ha összeházasodnánk.
Ó, én is. (Összeborzolja ajkával a lány haját. ) Ó!

elemzés: No, sikerült, Willíe?

nap este majdnem eljutottam vele a harmadik fokozatig. De
tbs, hogy sikerülni fog. Tyű, micsoda lány.

597

Hogy viselkedett?
Nyögött. Úristen, egészen bele vagyok habarodva. Miattam
nyögött.
Eh, mit érsz vele, ha egyszer nem hajlandó?
A közvélemény: Ha nem fekszik le, frigid; ha lefekszik, kurva.
Azért is megkapod. Ne felejtsd el, hogy még szűz. (A háttérben
a rossz lelkiismeret: Szeretlek, Beverly.)
Komoly beszélgetés: Tudod, hogy az éjszaka rólad álmodtam,
Willie?
Én meg rólad. Emlékszel a filmre, amit legutóbb láttunk, a
Blood kapitriny-ra? Szerintem éppen olyan vagy, mint Olivia de
Havilland. (Összehasonlíxás a mozi sötét barlangjának négyszög-
letű vásznával. Úgy érzi, hogy a szerelmük is hasonló.)
Olyan édes vagy. (Az anyát játszó lány kimondhatatlan va-
rázsereje. Az ívelt piros ajkak.) Ha nem lennél olyan édes,
nem mentem volna olyan messzire. . . Ugye, azért nem vagy rossz
véleménnyel rólam?
Dehogyis. ( Évődve. ) De még jobbal lennék, ha. . . tudod. mire
gondolok.
Hm. Mama jobban tudja. (Hallgatnak, a lány feje a fiú vál-
lán. ) Olyan jó érzés. ha magunkra gondolok.
Nekem is.
Gondolod, hogy mindenki olyan, mint mi? Sokszor elgondolko-
zom rajta, vajon Madge is szokott-e csókolózni, mint én, de hiába
próbálom kiszedni belőle. mindig csak kuncog l A gyakorlatias
feleség előjele. ) Valami nem stimmel nála. ( Megint a szűz. ) Te
nem vagy boldog, ha arra gondolsz?
Dehogynem, nagyon. . nagyon. (Ezt csakugyan őszintén
mondja. )
Amióta ismerlek, Willie, idősebbnek érzem magam.
Tudom, hogy érted. Istenem, milyen klassz beszélgetni veled.
(A lánynak annyi jó tulajdonsága van puha a bőre, izgató a szá-
ja, remekül táncol, klasszul fest a fürdőruhában, s ráadásul még
intelligens is. Vele lehet beszélgetni. Egyikkel se lehetett így Fel-
izzik az első igazi szerelem mámorító érzésétől.) Ó, Beverly.

598

Az egyetemen sikerül bejutnia egy klassz diákegyletbe, de egy

kicsit csalódott, mert a fölavatási szertartás tiltva van. (Máris
elképzelte magát, hogy egyszer ő lesz a ceremóniamester.) De
azért így lesz klassz. Megtanul pipázni, bevezetik az egyetemi élet
kellemetlenségeibe. Brown testvér, mint a Tau Tau Epszilon tag-
jelöltjének, át kell esned az első próbán. Más szóval: el kell veszi-
tened a szüzességedet.
A kupleráj drága, az egyetemből él. Már régebben is hallott
róla, és kellőképpen leissza magát, hogy legyen bátorsága teljesí-
teni kötelességét. Utána az egyetem udvarán énekel és kurjongat.
A régi szép időkben. . . ujjé! A régi szép időkben, hu-hu-uuu!
Csönd!
Klassz fickó vagy te, disznó. (Új téma.)
Eszébe sincs lógni, a lehető legjobb szándék vezérli, de hát a
rajzórák, trigonometriaórák, fizikaórák etc., etc. valahogy sokkal
élettelenebbek, mint képzelte. Megpróbál ugyan tanulni, de hát
jobb szórakozás is akad. Ha az ember az egész délutánt a laborban
töltötte, kedve támad kiruccanni egy kicsit.
Oly csodálatos sörtől kábultan üldögélni, és hosszú, elmélyült
beszélgetéseket folytatni a kocsmákban. Fölcsíptem ám egy lányt,
Bért, én mondom, nincs különb nála. Gyönyörű szép, nézd csak
meg a fényképét. Szégyen, gyalázat, hogy itt tivornyázok, meg-
csalom, s közben szerelmesleveleket irkálok neki.
Ott egye a fene, cimbora, ő se mulasztja el a kínálkozó alkal-
makat.
= Ugyan, ne mondj ilyet, mert megsértesz vele. Irtó ártatlan te-
remtés.
Jó, jó, hát akkor helyezkedj az én álláspontomra: Amit nem
tud, nem fáj neki.
Brown elgondolkozik és kuncogni kezd. Be kell vallanom, hogy
magam is így gondolkozom. Igyunk még egy pohárral.

Bárcsak el tudnám nektek mondani, fiúk (kicsit részeg), mi a fe-

nét fog jelenteni számunkra ez az egész még évek múlva is. Nem
fogom soha elfelejteni, akkor se, ha már rég nem leszek az egye-
temen. Le van szarva az egész, én csak egy közönséges, egyszerű

599

fickó vagyok, de bizisten mondom, benneteket sose foglak el-

felejteni.
Mi fenéről beszélsz tulajdonképpen, Brown?
Itt dögöljek meg, ha tudom. (Röhögés.) Egye meg a fene a hol-
napi fizikai labort. Forr a vérem.
Ámen

Júniusban, miután megbukott, nehéz az apja elé állnia, mégis

elszántan hazamegy.
Nézd, papa, tudom, hogy iszonyú csalódást okoztam neked,
szégyen, gyalázat, amit műveltem, miután annyit áldoztál rám,
de azt hiszem, nem nekem találták ki az ilyesmit. Nem akarok
azzal mentegetőzni, hogy nincs hozzávaló eszem, mert még a tör-
téntek után is tartom magam olyan okosnak, mint akármelyik
évfolyamtársamat, de hát az a fajta ember vagyok, akinek valami
más kell. Azt hiszem. inkább kereskedőnek vagy valami hasonló-
nak volnék alkalmas. Szeretem, ha emberek vannak körülöttem.
( Mély sóhaj. ) Lehet, hogy igazad van. De hát késő bánat, eb-
gondolat. Majd beszélek egy-két barátommal.
Egy mezőgazdasági gépgyárban kap tisztviselői állást, egy év
se telik bele, s heti ötven dollárt keres. Bemutatja Beverlyt a csa-
ládjának, elviszi Pattyhez is, aki közben férjhez ment.
Gondolod, hogy tetszettem nekik?, kérdi Beverly.
Biztos.
Nyáron összeházasodnak, és kibérelnek egy hatszobás házat.
Már heti hetvenöt dollárt keres, de azért mégis mindig el vannak
adósodva egy kicsit, pusztán csak italra heti húsz-huszonöt dollárt
költenek, beleszámítva a kiruccanásokat is.
Azért persze még így sem panaszkodhatnak. A nászéjszaka
valóságos kínszenvedés volt, de Brown gyorsan kiheveri, és bizo-
nyos idő elteltével gyakran és igen változatosan szeretkeznek.
Még titkos műsoruk is van:
A lépcsőkön szeretkeznek.
Beverly trágárkodik, ha begerjed.
Szerepet cserélnek.
(Brown ezt azért nem nevezi a nevén, mert
olyan helyeken tanulta, amelyekről nem szívesen számolna be az

600

asszonynak. Az asszony meg azért nem, mert neki ilyesmit nem

illik tudnia. )
Persze van sok minden egyéb is, ami látszólag nem függ össze
a dologgal :
Közös étkezések, amíg el nem unják.
Végighallgatják, hogy a másik mindig ugyanazokat a históriá-
kat meséli el különböző embereknek.
Brown az orrát szokta piszkálni.
Az asszony az utcán szokta megigazítani a harisnyáját.
Brown krákogva köp a zsebkendőjébe.
Az asszony mogorva, ha egy este nem mennek sehova.
Vannak ártatlan szórakozásaik is:
Megtárgyalják, melyikük kivel találkozott.
A barátaikról pletykálnak.
Egymással táncolnak. (Csak azért, mert mindketten jó tánco-
sok. Ritkán fordul elő. )
Brown elmeséli az asszonynak hivatali gondjait.
Vannak semleges dolgok ás:
Autózás a saját kocsijukon.
Az asszony bridzs- és majong-klubjai.
Brown klubjai: a Rotary, az Érettségizettek Egyesülete, a Ke-
reskedelmi Kamara Ifjúsági Tagozata.
Templomozás.
Rádió.
Mozi.
időnként, ha elfogja a nyugtalanság, megvan az a rossz szo-
ása egy-egy estét agglegény barátaival tölt.
1 legények: Az egyetlen, ami miatt a házasság intézménye
ellen vagyok, az hogy az emberek nem elég érdekesek ahhoz,
egész életet érdemes lenne együtt leélni velük.
8rown: Nem tudod, mit beszélsz. Várj csak, majd ha te is nya-
benne -leszel, meglátod, milyen jó az állandóság, hogy nem
Il folyton attól tartanod, hogy esőbe húznak. Az asszonyok
eben az a fontos hogy igyekezzen az ember. .
agglegények (disznó viccek)- Sacrebleu, a kilencvennyol-
variáció.

601

Az éjszaka kellős közepén: Ne, menj, hagyj békén, Willie. Úgy

emlékszem, megegyeztünk, hogy pár napot kihagyunk.
Kivel?
Veled. Te mondtad, hogy túlságosan megszoktuk.
Felejtsd el, amit mondtam.
Óóó. ( Ingerültség és megadás. ) Igazán olyan vagy, mint egy
vén kopó. Egyeben se jár az eszed, csak hogy bedughasd valaho-
va. (A gyöngédség és ingerültség ötvözete, ami csak a házasélet-
ben tapasztalható. )

Aztán a külső megrázkódtatások. Patty, a nővére, válókeresetet ad

be. Hallja, mi mindent beszélnek róla, igaz, hogy csak halvány
célzásokban, de mégis elfogja a nyugtalanság. Megpróbálja kifag-
gatni nővérét, véleménye szerint nagyon tapintatosan, Patty azon-
ban ráförmed.
Mit akarsz? Talán inkább Bradnek kellett volna beadnia a vá-
lókeresetet?
Semmit se akarok, csak megkérdeztelek.
Ide figyelj, öcsi, ne nézz így rám. Olyan vagyok, amilyen va-
gyok, és kész. Érted?
Megdöbbenése nem múlik el, mind mélyebbre fúrja magát a lel-
kében, és a rákövetkező hónapokban néha kirobban. Megesik,
hogy napközben abbahagyja valamilyen jelentés megfogalmazá-
sát, s azon kapja magát, hogy a ceruzájára mered. Nem is vagy
olyan ügyetlen, mondja Patty, karcsú, üde és szűzies, nővér - és
félig anya.
Gyötrelmes emlék. Nem értem, a szentségit neki, semmit se
értek az egészből. Hogy a fenébe változhatnak így meg? Miért
nem tud egy asszony állhatatos maradni?
Ugye, te sose leszel ilyen, Beverly?, kérdi aznap este.
Ugyan, drágám, hogy is juthat ilyesmi az eszedbe?
E pilanatban nagyon közel vannak egymáshoz, és minden ag-
godalma elmúlik. Becsületszavamra, Bev, lépést tartani az ese-
ményekkel, istentelenül kidögleszti az embert. Néha muszáj föl-
lélegezni egy kicsit, tudod, mire gondolok. Érthető, hogy az
embert izgatja, ha a saját nővéréről van szó.

A bárokban, a dohányzófülkékben, a golf-klub öltözőiben

egyébről se beszélnek, csak Patty Brownról.
Esküszöm, Bev, ha egyszer ilyesmin kaplak rajta, megöllek,
isten engem úgy segéljen, megöllek.
De drágám! Bennem megbízhatsz. Egészen fölizgatja a férfi
váratlan, szenvedélyes kitörése
Átkozottul öregnek érzem magam, Bev.

Megcélozza a tizennyolcadik lyukat, megsaccolja a pázsit lejtését.

Másfél méter az egész, bele kellene találnia, de hirtelen érzi, hogy
nem fog sikerülni. A golfütő nyele remeg a kezében, amikor a
labda a lyuktól harminc centiméterre megáll.
Megint elhibázta, fiam, mondja Mr. Cranborn.
Azt hiszem rossz napom van. Talán átöltözhetnénk. Tenyere
még mindig furcsán zsibbadt. Lassan visszaballagnak az öltö-
zőbe. Jöjjön Louisville ba, fiam őszinte örömömre fog szolgálni,
ha elvihetem a klubomba, mondja Mr. Cranborn.
Jó. Nagyon szívesen, uram.
Mr. Cranborn énekel a zuhany alatt: Kalapodon tulipán volt,
gomblyukamban. .
Mit csinálunk ma este, fiam?
Azt hiszem, megnézzük a várost, Mr. Cranborn; legyen nyu-
godt, minden érdekességet megmutatok.
Sok mindent hallottam erről a városról.
Igen, uram. s a java része igaz. (Yajzán kuncogás a szom-
nzédos tusoióból. )
A mulatóban üzleti ügyekről tárgyalnak. Valahányszor hátra-
dől a székén a mögötte cserépben álló pálma a haját csiklan-
dozza, úgy hogy a végén egészen előrehajol, s kénytelen beszívni
. Cranborn szivarjának a füstjét. Szóval be kell látnia, uram,
y egy kis haszon bennünket is megillet, végeredményben ez
rtja működésben az egész gépezetet, s ön nyilván nem kívánja,
y ingyen adjuk el önnek a gyártmányainkat, annál is inkább
nyilván ön se tenné. Hiszen akkor nem is lenne üzlet
z? Már az ötödik pohár is majdnem üres, s Brown állkapcsa
zen elzsibbadt. A cigarettát alig tudja a szájában tartani.
kell szoknom az ivásról.)
602
603

Helyes álláspont fiam, nagyon helyes, de hát még mindig

fennáll a kérdés, nem lehetne-e olcsóbban vásárolni egy másik
cégnél, végeredményben ez is az üzlethez, a versenyhez tartozik.
Ön az önök érdekeit képviseli, én meg az enyémet, így kell nézni
a dolgokat.
Igen, uram, értem, mire gondol. Egy pillanatig attól fél, hogy
az egész ügy összekavarodik az agyában, s arra gondol, hogy ki
kellene mennie egy kicsit a friss levegőre Vizsgáljuk hát meg
a dolgot ebből a szempontból.
Ki az a kis szőke ott a színpadon, Brown? Ismerí?
(Nem ismeri.) Igen, uram, de őszintén szólva ne nagyon
akarjon megismerkedni vele. Kicsit túlságosan elhasznált már,
és őszintén szólva, orvossal is volt már dolga. De ismerek egy
nagyon rendes helyet. uram.
A hallban a ruhatároslány minden szavát hallja, ahogy telefo-
nál. Hogy egyenesen meg tudjon állni, a kagylóval a fülén neki-
támaszkodik a falnak. A szám foglalt, s egy pillanatig sírni volna
kedve.
Helló, Eloise?, kérdi. A női hang recsegve szólal meg a vonal
másik végén.

Sokkal élvezetesebb a hivatalbeli bandával kiruccanni.

Becsületszavamra, még sose láttam ilyet! Így fölvenni egy fél-
dollárost, ahogy az a lány fölvette az asztal sarkáról! Ha nem
a saját szememmel látom, bizisten azt hittem volna, hogy Párizs-
ba vagy valami nigger kuplerájba kell menni ahhoz, hogy ilyes-
mít lásson az ember.
Sok csodálatos dolog van a világon.
Hát igen, szerintem is. Sok minden forog az emberek fejében,
amiről sejtelmünk sincs.
Mit gondolsz. a főnökünk fejében például mi forog?
Huh, nem megállapodtunk, hogy ma este nem beszélünk üzlet-
ről? Jöhet az első rund.
Isznak. s egészen belefáradnak az egymás után következő
rundokba.
Mondok nektek valamit, emberek, nyilatkoztatja ki Brown,

604

sokan azt hiszik, hogy gyerekjáték eladni valamit, s közben csak

az Isten a tudója, hogy nehezebb dolgunk van, mint bárki más-
nak, nem igaz?
Sokkal nehezebb:
Bizony. Nos amikor még egyetemre jártam, mielőtt kirúgtak
volna, kirúgtak, nem titkolom. mert az a véleményem, hogy
átkozott hülye az olyan ember, aki többre tartja magát, mint
amennyit ér, az ember ne mutassa magát másnak, mint ami-
ez az én elvem. Én se vagyok különb másnál. és ezt bárkinek
a szemébe is mondom, aki kíváncsi rá.
jó haver vagy te, Brown.
- Örülök, hogy ezt hallom tőled, jennings, mert tudom, hogy
valóban így is gondolod, és ez sokat jelent számomra. Az ember
hülyére dolgozza magát, szüksége van hát néhány barátra, olyan
emberekre, akikről tudja, hogy bíznak benne és szeretik, mert há
ezt se sikerült elérnie, mi értelme van egyáltalán, hogy dolgozik?
Pontosan így van.
Én igazán szerencsés vagyok, bárkinek a szemébe mondom
persze nekem is megvannak a magam gondjai, ki a fenének
nincsenek, de hát nem azért vagyunk itt ma este, hogy siránkoz-
zunk, igaz? És azt is meg kell mondanom nektek, hogy gyönyörű
feleségem van ez a színtiszta igazság.
Valaki elröhögi magát a bandából. Nekem is gyönyörű felesé-
em van. Brown, de esküszöm neked, hogy kétévi házasság után
akár olyan is lehet egy asszony, mint egy mosómedve, már
amennyi örömed van belőle.
Nem tudok egészen egyetérteni veled, Freeman, de azért van
valami igazság abban, amit mondasz. Érzi, hogy fröcsög a nyála
beszéd közben, hangja elvész a pohárcsörgés és a társalgás zűr-
avarában.
Gyerünk, menjünk el Eloise-hoz.
Aztán az elkerülhetetlen kijózanodás.
Ide hallgass. Freeman, te mondtál valamit az előbb, ami
gyon fölkavart, mégis állítom neked, hogy olyan gyönyörű
Íeségem van. hogy még csak a nyomába se ér senki. S azt
zem gyalázat, hogy így eljárunk a jó ég tudja miféle nőket
gkefélni, aztán szépen hazamegyünk a feleségünkhöz. Szóval
t akartam mondani, hogy szégyen, gyalázat. Ha a feleségemre

605

gondolok meg arra, hogy miket művelek, átkozottul szégyellem

magam.
Csakugyan szégyen, gyalázat.
Az hát. Azt lehetne hinni, hogy értelmes emberek vagyunk, de
az igazság az, hogy csak kefélünk meg iszunk meg. . .
Meg irtó jól élü nk.
Irtó jól, helyesel Brown. Pontosan ezt akartam én is mondani,
jennings, csak megelőztél. Megbotlik, és letottyan a járdára.
Szégyen, gyalázat!
Az ágyán ébred föl, Beverly vetkőzteti. Tudom, mit fogsz
mondani, drágám, motyogja, de hát nekem is megvannak a ma-
gam gondjai. Az ember állandóan csak gürcöl, hogy vigye vala-
mire, pénzt csináljon, produkáljon valamit. mert ki kell fizetni
az adósságokat, és ez sok időbe kerül, bizony, nehéz ez a földi
élet, ahogy a pap szokta mondani.
És másnap délelőtt, miközben fájó fejét dörzsölgetve meg-
próbálja kiszámolni, mibe került a muri, azon töpreng, mit
csinálhatott Beverly az éjjel.
(Az előző este vele együtt kiruccant kollégák kacsintásai,
komikus, félénk viselkedése. Tízkor összetalálkozik a vécén
Freemannel. )
Tyű, micsoda katzenjammerem van.
Én is istentelenül szédülök, mondja Brown. Mi a fenének kell
nekünk ilyesmiket csinálni?
Valószínűleg azért, hogy kizökkenjünk egy kicsit a megszokott
kerékvágásból.
Az istenit!

Ugyanaznap éjjel a hegylánc túlsó oldalán Cummings végigjárta

állásait. A támadás másfél napja sikeresen folyt, az arcvonalban
harcoló századok negyed, sót fél mérföldet nyomultak előre.
A hadosztály ismét mozgásba lendült, méghozzá sokkal eredmé-
nyesebben, mint várta. A tétlenség és tespedés hosszú, esős hó-
napja a jelek szerint véget ért. Az F század elérte a Toyaku-
vonalat, és a legutolsó jelentés szerint, amelyet aznap délután

606

tt; az E század egyik megerősített szakaszának sikerült el-

nia egy japán tábort aL F század szárnyán. A támadás
ülete a legközelebbi napokban az ellenség ellenakciói követ-
ben valószínűleg lelassul, de ha a támadó csapatok kitarta-
ő; - és Cummíngs azért indult szemleútra, hogy lássa, ki
nak-e tartani -, könnyen lehetséges, hogy két héten belül
tsik a Toyaku-vonalat.
z előnyomulás titokban egy kicsit meglepte. Több mint egy
napig készült a támadásra rengeteg hadianyagot halmozott
terveit a japánok kudarcba fulladt támadását követő ese-
ytelen hetekben nap mint nap módosította. Mindent megtett,
t csak megtehet egy hadosztályparancsnok és mégis nyug-
n volt. Mikor eszébe jutottak az első állások a fedett lövész-
kkal és a sárba fektetett pallókkal mindig újra meg újra
csüggedt; ez beszédes jele volt annak, hogy a katonák hosszabb
ire befészkelték magukat, s nehéz lesz kimozdítani őket.
Most már tudta, hogy tévedett. Minden hadművelet más-más
tulsággal jár s Cummings a mostani esetből egy homályos,
kétségtelenül alapvető igazságot vont le. Ha a katonák elég
áig maradnak egy helyben, előbb-utóbb elfogja őket a nyug-
anság, s annyira elunják a mindennapok változatlan egyhan-
gágát, hogy újból nekibátorodnak. Helytelen tehát csak azért
ltani egy századot, mert nem nyomult előre - állapította
. Hagyni kell, csücsüljenek csak jó sokáig a sárban, a végén
szántukból fognak támadni. Tiszta véletlen volt, hogy éppen
eor adta ki a parancsot a támadásra, amikor a katonák már
k a vágytól, hogy ismét előrenyomulhassanak, s a lelke
Iyén tisztában volt vele, hogy szerencséje volt. Teljesen téve-
ítélte meg a katonák morálját.
néhány nagyobb emberismerettel rendelkező század-
rancsnokom lenne, nyilván minden sokkal egyszerűbben és
ábban ment volna, de hát túlzás volna egy századparancs-
tól annyi más képesség mellett még azt is elvárni, hogy ilyen
újdonsággal rendelkezzék. Nem, ami történt, egyedül az én
mégiscsak nekem kellett volna rájönnöm a dologra.
ószínűleg ez volt az oka, hogy a támadás gyors sikere nem
ésítette fel túlságosan természetesen örült neki, hiszen
legnagyobb gondtól megszabadult. A hadtestparancsnokság

607

nyomása enyhült, és a veszély, amely egy ideig mindent kedve-

zőtlen színben tüntetett fel - hogy tudniillik a hadművelet
kellős közepén leváltják -, máris múlóban volt, s valószínűnek
látszott, hogy ha a támadás továbbra is sikeresen halad előre,
végleg eloszlik. Elégedetlenségét azonban egy másfajta elégedet-
lenség váltotta fel. Még önmaga előtt sem vallotta be, de titokban
az nyugtalanította, hogy a sikeres támadással nem megy többre,
mint az olyan ember, aki megnyom egy gombot, aztán várja,
hogy jöjjön a lift. Ez volt az, ami zavarta az örömét, sőt nyug-
talanította is egy kicsit. Valószínűnek látszott, hogy a támadás
lendülete előbb-utóbb lelassul, viszont ha már másnap elröpül
á hadseregparancsnokságra, jelenlegi sikere csak árthat esélyei-
nek, hogy sikerül haditengerészeti támogatást szereznie a Botoi-
öbölben tervezett akcióhoz. Tulajdonképpen el kellene árulnia
önmagát, őszintén ki kellene jelentenie, hogy a hadműveletet
csakis ennek a partraszállásnak a segítségével nyerheti meg, már-
pedig igen kényelmetlen lett volna alábecsülnie és lekicsinyelnie
eddig elért sikereit.
A helyzet mindenesetre megváltozott. Reynolds bizalmas fel-
jegyzést küldött neki, amelyből kiderült, hogy a hadsereg-
parancsnokság most már valószínűleg nem zárkózik el teljesen
a Botoi-öbölben való partraszállás gondolatától, és ha sikerül
beszélníe az illetékesekkel, talán kieszközölheti támogatásukat.
Ki kellene használnia jóindulatukat.
Közben tudta, hogy önmagát csapja be. Mialatt naphosszat ott
ült a hadműveleti sátorban, és a beérkezett jelentéseket tanul-
mányozta, kicsit bosszús volt. Úgy érezte magát, mint valami
politikus a választás estéjén, amikor már tudja, hogy pártja
jelöltje győzött, s mégis bosszankodik, mert eredetileg mást sze-
retett volna jelölni Az egész átkozott dologban nem volt semmi
fantázia, nagyon is banális volt, bármelyik hadosztályparancsnok
sikeresen végrehajtotta volna, és dühítette a gondolat, hogy be
kell ismernie: a hadseregparancsnokságnak volt igaza.
De persze nem is volt igaza Még sok nehézség áll előtte, é
a hadseregparancsnokság ezt nem hajlandó belátni. Cummings=;
nak eszébe jutott egy pillanatra a felderítő szakasz, amelye
a hegy túlsó oldalára küldött, de csak vállat vont. Ha a vállal
kozás eredményes lesz, ha valamirevaló jelentéssel térnek vissza

608

csakugyan sikerül átküldenie egy századot a szoroson, és je-

lentésük figyelembevételével megvalósítania a partraszállást a
toi-öbölben. az nagyszerű és hatásos volna. Csakhogy sok
minden szólt ellene. A legokosabb Hearn felderítő szakaszát ki-
gyni a számításból, amíg vissza nem érkezik.
Noha tele volt fenntartásokkal, buzgón dolgozott, minden
figyelmét az előnyomulásnak szentelte, gondosan áttanulmányo-
zott minden beérkezett jelentést. Nagy körültekintést igénylő,
fárasztó munka volt, estére mindig kimerült, s valami másfajta
elfoglaltságra volt szüksége. Amikor a hadosztály akcióban volt,
mindig serkentő hatást gyakorolt rá. ha naponként végigjárta
ez arcvonalat, ezúttal azonban este lehetetlenség volt megszem-
lélnie a gyalogsági állásokat. Elhatározta hát, hogy a tüzérséget
keresi fel.
Telefonon magához rendelte dzsipjét meg a sofőrt, és este
nyolc óra tájban elindult- Majdnem telihold volt. Kényelmesen
hátradőlt a dzsip elülső ülésén s nézte, hogy játszanak a fény-
szórók a dzsungel lombjain. Mivel aránylag messze voltak az
arcvonaltól, nem kellett elsötétíteni. A tábornok szórakozottan
fújta a füstöt, és kéjesen élvezte az arcába csapódó szelet. Úgy
érezte ugyan, mintha kilúgozták volna, de még így is rendkívül
feszült idegállapotban volt; s most a tovasuhanó táj. a motor-
búgás, az ülés zötykölődése, a cigaretta illata megnyugtatta;
s mint valami langyos fürdő, lecsillapította idegeit. Kezdett jobb
kedvre hangolódni, s kellemesen üresnek érezte az agyát.
Negyedóra múlva elérkeztek a 105-ösök egyik ütegéhez, amely
közvetlenül az út mentén volt fölállítva. Cummings ösztönsze-
rűen utasította a sofőrt, hogy forduljon be, s a dzsip nagyot
zökkent egy árokba lefektetett és földdel betakart, üres benzines-
hordón. A kerekek cuppogva keresztülvergődtek a parkírozóhely
során, aztán megálltak egy viszonylag száraz földdarabon. A be-
járatnál álló őrszem közben telefonált a századosnak, aki kijött
a dzsip elé, és üdvözölte a tábornokot.
- Parancsol, tábornok úr?
Cummings bólintott. - Csak körülnézek. Hogy dolgozik az
üteg ?
- Kitűnően, tábornok úr.
- Körülbelül egy órával ezelőtt utasítottam az ellátó-oszlopot;

609

hogy küldjön az ütegnek kétszáz össztűzre elegendő lövedéket.

Megkapta ?
- Igenis, tábornok úr. - A százados elhallgatott egy pilla-
natra. - Hát önnek mindenre kiterjed a figyelme, tábornok úr?
Cummingsnak hízelgett a kérdés - Közölte a katonáival,
milyen eredményes volt ma délután az üteg össztüze? - kér-
dezte.
- Megemlítettem, tábornok úr.
- Nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni. Ha a katonák
előírás szerint teljesítik feladatukat, nem árt, ha megkapják érte
a megérdemelt elismerést. Fontos, hogy érezzék, nekik is részük
volt a sikerben.
- Igenis, tábornok úr.
A tábornok kiszállt a dzsipből, s a százados kíséretében el-
indult. - Az az utasításuk, hogy minden negyedórában zavaró-
tüzet adjanak le. Igaz?
- Tegnap este óta, tábornok úr.
- S hogyan pihenteti az embereit?
A százados kicsit zavartan mosolygott. - Valamennyi löveg
személyzetét két csoportra osztottam, tábornok úr, s mindegyik
fél raj egy óra hosszat van szolgálatban, vagyis négy alkalom-
mal ad le zavarótüzet. Ilyen módon az emberek a fele időt
alvással tölthetik.
- Úgy látom, nagyon ügyes beosztás - ismerte el a tábor-
nok. Keresztülhaladtak egy kis tisztáson, ahol az üteg étkezősátra
és a parancsnoki sátor állt. A sátrak ezüstösen csillogtak a hold-
fényben, meredeken ívelő oldallapjaikkal miniatűr katedrálisokra
emlékeztettek. Miután elhagyták a tisztást, végighaladtak egy
körülbelül tizenöt méter hosszú ösvényen, amelyet a bozótba
vágtak. Az ösvény másik végén volt fölállítva a négy tarack,
aránylag rövid arcvonalon: a két szélső legfeljebb ötven méterre
lehetett egymástól, csövük a dzsungel fölött a japán vonalak felé
volt irányítva. A holdfény szeszélyes, tarka foltokat rajzolt a lö-
végek csövére és talapzatára: rájuk vetítette a föléjük hajló lom-
bok csípkés árnyékát. Az üteg mögött öt rajsátor állt szétszórva
a bozótban. majdnem teljesen beleveszett a dzsungel sűrű sötét-
jébe. Lényegében ennyi volt az egész ütegállás: egy parkírozó-
hely, a lőszer, az étkezősátor, a négy tarack és a néhány rajsátor.

610

-; tábornok egy pillantással áttekintett mindent, megnézte azt

néhány tüzért is, aki az egyik löveg talpszárai közt feküdt
a földön, s elfogta egy kis nosztalgia. Egy pillanatra nagyon
fáradtnak érezte magát, s némi múló sajnálkozást érzett, hogy
ngár nem lehet közönséges tüzér, akinek legfőbb gondja az, hogy
megtömje a hasát és legnagyobb bánata, ha tüzelőállást kell
ásnia. Valami furcsa, hozzá egyáltalán nem illő hangulat fogta
I, valami elnéző részvét önmaga iránt.
Az egyik rajsátorból időnként kirobbanó röhögés, rekedt vicce-
ládés hallatszott.
Neki mindig magányosnak kell lennie, de hát ő választotta
agának ezt az életformát, most már nem visszakozhat, de nem
is akar. A legnagyszerűbb dolgokat, az olyan dolgokat, amelye-
ket érdemes megcsinálni, végső soron egyedül kell az embernek
'végrehajtania. Az ilyen pillanatokban azonban mégis elfogja az
bert a kétség, a kísértés, ha nem vigyáz. Cummings rámeredt
f Mount Anaka hatalmas, sötét tömegére, amely a fekete éjsza-
"ban csak egy még sötétebb árnynak, még feketébb tömegnek
tott, mint az égbolt. Ez a hegy a sziget tengelye, kulcsa.
Van valami rokonság köztünk - állapította meg magában.
Misztikus szemszögből nézve azt mondhatta volna az ember,
y ő meg a hegy megértik egymást. Mindketten szükség-
'en visszautasítóak, magányosak, a magasabb régiókban
ralkodnak. Hearn talán éppen ma éjjel kel át a szoroson, most
étel közvetlenül az Anaka árnyékában. Valami furcsa, harag-
és reménykedésből összetett érzés nyilallt bele, maga se tudta
tosan, szeretné-e, hogy Hearn vállalkozása sikerüljön. A prob-
hogy tulajdonképpen mit is kezdjen Hearnnel, még mindig
s megoldva, és Hearn visszatéréséig nem is lesz. S Cum-
s megint nem volt benne biztos, hogy tulajdonképpen mit
s ettől egy kicsit zavarba jött.
f! százados zökkentette ki révedezéséből. - Egy perc múlva
élünk, tábornok úr. Óhajtja megtekinteni?
A tábornok összerezzent. - Igen. - A százados oldalán
ballagott a löveghez, amelyik köré a tüzérek gyűltek. Mire
értek a katonák már végeztek a löveg beirányzásával, s az
betolta a hosszú, karcsú gránátot a helyére. Elhallgattak,
merevedtek, mikor Cummings melléjük lépett, feszélyezetten

611

álltak, hátratett kézzel, nem tudták, vajon szabályos vigyázzba

kell-e vágniuk magukat. - Pihenj, emberek - mondta Cuni-
mings.
= Kész, DiVecchio? - kérdezte az egyik tüzér.
- Igen.
A tábornok DiVecchióra pillantott. Alacsony, zömök férfi volt,
zubbonya ujját felgyűrte, fekete haja a homlokába lógott. Városi
bugris - gondolta a tábornok némi lenézéssel vegyes leereszke-
déssel.
Az egyik tüzér zavarában és izgatottságában rekedten kuncog-
ni kezdett. A tábornok érezte, hogy mindnyájan tudatában
vannak jelenlétének, borzasztóan a tudatában vannak, kényel-
metlenül érzik magukat, mint a kamaszok egy trafik előtt, ha
egy asszony rájuk szól. Ha most elmentem volna mellettük,
nyilván összesúgtak volna, talán gúnyolódnának is rajtam.
Élvezte azt a furcsa, átható, szinte borzongatóan jóleső érzést,
amely erre a gondolatra eltöltötte.
- Én szeretném elsütni a löveget, százados úr - mondta.
A tüzérek rábámultak Valamelyikük dünnyögött valamit ma-
gában. - Van valami kifogásuk ellene, hogy én süssem el?-
kérdezte nyájasan a tábornok.
- Hm - mondta DiVecchio. - Dehogy van. Miért c-olna,
tábornok úr?
A tábornok odalépett az egyes kezelő helyére a lövegtalp szárai
közé, az emelőszerkezet mellé, és megmarkolta az elsütő zsinórt.
Vagy harminc centi hosszú zsinór volt, fogantyúval a végén.
- Hány másodperc van még, százados úr?
- Öt, tábornok úr. - A százados idegesen nézte az óráját.
Az elsütő zsinór fogantyúja kellemesen érintette a tábornok
tenyerét. Cummings rámeredt a závárzat bonyolult, titokzatos
mechanizmusára, a rugózatra, s szorongással vegyes izgalom
töltötte el. Önkéntelenül hanyag, de magabiztos testtartásba he-
lyezkedett, valahányszor valamilyen szokatlan dolgot művelt,
ösztönösen igyekezett a közömbösség látszatát kelteni. Most azon-
ban a hatalmas löveg kicsit azért zavarba hozta; West Point óta
nem sütött el ágyút nem is emlékezett rá, milyen dörrenéssel
és megrázkódtatással jár. Csak arra emlékezett, hogy az első
világháborúban egyszer két óra hosszat tüzérségi zárótűzben állt,

612

s addig soha nem tapasztalt, iszonyú halálfélelem töltötte el.

Most bizonyos mértékig ennek a félelemnek az emléke elevene-
dett föl benne. Mielőtt elsütötte volna a löveget, képzeletében egy
rövid pillanat alatt lejátszódott minden: az iszonyatos, lassan
elhaló detonáció, aztán ahogy a gránát nagy ívben, magasan
végigszárnyal a sötét égen, sivítva lefelé zuhan, s végül az a pil-
lanat is, amikor a másik oldalon földet ér, és iszonyú, szinte
őskori rémületet vált ki a japánok közt. Egy pillanatra egész
testében megremegett az izgalomtól, de ez az izgalom el is múlt,
mielőtt egyáltalán tudatára ébredt volna.
A tábornok megrántotta a zsinórt.
A dörrenéstől egy pillanatra megsüketült; szokatlan ereje meg-
rázkódtatta, megbénította. Inkább érezte, mint látta, hogy az
ágyúcsőből ötméteres lángnyelv csap ki, s kábultan hallgatta a
kilövés tompa, hullámzó moraját a dzsungel sűrű, sötét folyosói-
ban. A visszaránduló cső iszonyú erejétől a kerekek gumiabron-
csa és az ágyú talapzata még mindig remegett egy kicsit.
Mindez a másodperc töredéke alatt játszódott le. Elzúgott
mellette a légnyomás is, összekócolta a haját, s Cummings ön-
kéntelenül behunyta a szemét, anélkül hogy a tudatára ébredt
volna. Aztán lassanként visszanyerte érzékelőképességét, s a de-
tonáció sodrában úgy kapaszkodott bele, mint amikor valaki
a kalapját hajszolja a viharban. Mély lélegzetet vett, elmosolyo-
dott, s hallotta, hogy közömbösen így szól: - Nem szeretnék
a másik oldalon lenni. - Csak aztán vett tudomást a tüzérekről
meg a századosról. Azért mondta ezt, mert - mint mindig-
agyának egyik zuga világosan érzékelte a tényleges helyzetet;
pedig közben nem is volt tudatában, hogy emberek vannak
körülötte. Lassan tovább ballagott, s magával vitte a századost is.
- Éjszaka az ágyúzás egy kicsit mindig nagyobb hatást gya-
őröl az emberre - dörmögte. Lelki egyensúlya kissé meg-
rendült. Ilyesmit soha nem mondott volna egy idegennek, ha
nem áll még mindig a kilövés hatása alatt.
Értem mire gondol, tábornok úr. Engem is mindig újra
g újra fölzaklat, ha az üteg éjszaka tüzel.
Akkor hát rendben van. Cummings rájött, hogy majdnem bak-
ést követett el. - Úgy látom, az ön ütege igen jól dolgozik,
zados úr.

613

- Köszönöm, tábornok úr.

De a tábornok nem figyelt rá. Lelki szemeivel a gránát útját
követte, figyelte, mikor csapódik be tompa, ősvilági robajjal.
Mikor következik be? Fél perc múlva? Feszülten leste a robba-
nást.
- Sohasem tudom egészen túltenni magam rajta, tábornok úr.
Valóságos pokol lehet a másik oldalon.
Cummings a detonáció tompa dörrenését figyelte, sok-sok mér-
föld messzeségben a dzsungelben. Szinte látta a vakító, pusztító
lángnyelvet, hallotta a sikoltásokat, s a repeszdarabok éneklő
süvítését. Vajon megölt valakit? - töprengett. Csak most
eszmélt rá, milyen feszülten várta, hogy a gránát földet érjen,
s valami jóleső, mérhetetlen megkönnyebbülés áradt el egész
testében. Minden érzéke kielégült, kimerült. Furcsa dolog ez
a háború, illetőleg általában a háború - gondolta kicsit gye-
rekesen. De pontosan tudta, mit ért alatta. A háború fölszínesen
nézve unalmas, gépies szabályokból és intézkedésekból áll, de
a felszín alatt pőre, remegő szív dobog, mélységesen fölkavarja
az embert, ha a kellős közepébe kerül. Nincs-e benne a gránát
iszonyú robbanásában, az emberkéz által előidézett mennydör-
gésben és villámlásban minden homályos ösztön és vágy, a
dombtetőkön történő áldozatbemutatás, az éjszaka és az álmok
minden heves sóvárgása? Nem összefüggő gondolatsor volt ez,
csak valami ahhoz hasonló, s a tábornokot érzelmi reakciói, elkép-
zelései és izgalmai szinte transzba ejtették. Úgy érezte, mintha
maró savas fürdőből megtisztulva lépett volna ki, és egész lénye,
az ujja hegyéig, készen állt arra, hogy birtokába vegye a tudást,
amely mindezek mögött rejlik. Kéjesen lebegett a lét bonyolult
útvesztőiben. A dzsungelben a katonákat az ő agyából kípattant
tervek szerint irányították. ám ugyanakkor ebben a pillanatban
egyszerre több síkon is élt; a löveget csak lényének egyik része
sütötte el. A szagoknak, zajoknak és képeknek az az átfogó,
bömbölő szövevénye, amelyet a hadosztály többi ágyúja a vég-
telenségig megsokszorozott, agyának csak egy kis zugát, néhány
sejtjét töltötte be. Ez a szörnyű erő, ez a titokzatos együttműkö-
dés mind az ó agyából pattant ki. Ezen az éjszakán és ebben
a pillanatban olyan erőt érzett magában, amely már több volt
az egyszerű örömnél; nyugodt volt és kiegyensúlyozott.
614

Később, mikor a dzsipen visszaérkezett a parancsnokságra, ki-

tűnően érezte magát. Teste még mindig föl volt csigázva, egy
kicsit még mindig lázban égett, de az az izgalom, amely most
töltötte el, több volt nyugtalanságnál és mérhetetlen aktivitásra
serkentette agyát. De csak ötletszerű, mintegy véletlenül fel-
villanó gondolatok villantak át rajta; úgy játszadozott velük,
mint a gyermek a játékboltban, ha megengedik, hogy szabadon
kitombolhassa magát, bármihez hozzányúlhasson, és ha ráunt,
félredobhassa. Cummings számára nem volt egészen ismeretlen
ez a folyamat. Minden újszerű testi tevékenység elindította ben-
ne, s minden érzékét átitatta.
Mikor a sátrába lépett, futó pillantást vetett a távollétében
érkezett néhány táviratra. Pillanatnyilag nem volt kedve áttanul-
mányozni őket, nem tudta rászánni magát az aprólékos munkára,
amit megemésztésük és a fontos részletek agyába vésése jelentett.
Egy pillanatra kilépett a sátra elé, és ismét mély lélegzetet vett
az éjszakai levegőben. A táborban csönd volt, szinte kísérteties
csönd, a holdfény átvilágította a tisztás fölött lebegő párát,
a dzsungel lombjait vékony ezüsthálóval szőtte be. Jelenlegi
. hangulatában az ismerős részletek is valószínűtlennek hatottak.
Milyen idegen tud lenni éjszaka a föld - sóhajtott föl.
A sátorba visszatérve habozott egy pillanatig, aztán kinyitott
egy kis, zöld iratszekrényt, amely az íróasztala mellett állt,
s elővett egy nehéz, vastag füzetet; feketébe volt kötve, mint
valami törvénykönyv. Napló volt, ebbe szokta hosszú esztendők
óta futtában bejegyezni gondolatait Egy időben Margarettel is
megbeszélte őket, de házasságuk első évei után, amikor eltávo-
lodtak egymástól, a napló fontossága megnövekedett. A rákövet-
kező esztendőkben sok ilyen kötetet teleírt, lepecsételte és eltette
őket.
De valahányszor beírt valamit a naplóba, mindig úgy érezte,
mintha valami tiltott dolgot művelne, akár a kisfiú, aki rossz
lelkiismerettel bezárkózik a fürdőszobába. Ha magasabb síkon is,
de sok szempontból ugyanolyan érzései voltak: szinte öntudat-
lanul valamilyen mentséget készített elő arra az esetre, ha rajta-
kapják. - Ha lenne szíves várni egy pillanatig, őrnagy (ezredes
vagy hadnagy) úr, csak éppen lefirkantok egy följegyzést.
Most föllapozta a naplóban az első üres oldalt, s a ceruzával

615

a kezében néhány pillanatig elgondolkozott. MiközbŐn visszafelé

jött az ütegtől, rengeteg új gondolata és benyomása támadt,
s most várt, tudta, hogy agya ismét felidézi őket. Olyan érzése
volt, mintha megint a markában szorongatná az elsütő zsinór
sima, tojás alakú fogantyúját. Mintha vadállatot tartana pórázon
- gondolta.
Ez a kép egész gondolatsort indított el benne. Fölírta a lap
tetejére a dátumot, még egyszer megforgatta ujja közt a ceruzát,
aztán írni kezdett.
"Nem egészen oktalan gondolat a fegyvereket többnek tekin-
teni közönséges gépeknél; egyéniségeknek, sőt talán emberi
lényeknek. A ma esti ágyútűz juttatta eszembe ezt a gondolatot;
olyan az egész, mint valami nemzési folyamat, csak a végső
hatás más. "
A kép egy kicsit zavarta; némi ellenszenvvel írta le a szexuális
jelképet, s hirtelen eszébe jutott DiVecehio.
"A tarack olyan, mint a méhkirálynő, amelyet tudomásom
szerint a dolgozó méhek táplálnak. A fallosz-gránát keresztül-
hatol egy fényes acélvaginán, átröpül az égen, s lángra lobbantja
a földet. A föld - költői képpel élve - az anyaöl.
Még a tüzérségnél használt durva parancsszavak is szinte
félreérthetetlenül erre utalnak. Lehet, hogy valami tudat alatti
vágyat elégítenek ki bennünk, amely a halálanyát szolgálja.
Szétterpeszteni a lábakat! Megcélozni!! Behelyezni! Emlékszem
ana a kiképzőosztagra, ahol egyszer szemlét tartottam, hogy
mulattak a kadétok, emlékszem még az altiszt szavaira is: nHa
egy ilyen nagy lyukba se tudod bedugni azt a gránátot, nem
tudom, mit fogsz csinálni, ha idősebb leszel.cc Talán érdemes
volna elemezni ezt a megjegyzést. Nem készült erről pszichoana-
litikai tanulmány?
De ott vannak a többi fegyverek is. Például azok az álcázott
aknák Európában, amelyeket a németek alkalmaznak, vagy a mi
tapasztalatunk Motomén, a 318-as magaslaton. Veszedelmes
jószágok, mint a sáskák, lapos, fekete, ocsmány kis jószágok,
undorral és borzadállyal töltik el az embereket, olyannyira, hogy
már egy falon lógó kép megigazítása is bőgésre készteti őket, mert
félnek a robbanástól vagy attól, hogy egy csomó fekete svábbogár
bújik elő a felfedett falrészből.

S a páncélosok meg a tehergépkocsik nem olyanok-e, mint

valami nagy, félelmetes dzsungelbeli állatok, elefántok vagy
rinocéroszok, a géppuskatűz nem olyan-e, mintha élőlények
karattyolnának egymással? Vagy a puska, ez az egészen szemé-
lyes fegyver nem az emberi erő megsokszorozása-e? Nincs-e
valami összefüggés mindezek közt?
És megfordítva: harc közben a katonák nem inkább gépek-e,
mint emberek? Tetszetős, elfogadható tézis. Az ütközet sok-sok
Őzer embergépből álló organizáció, olyan gépeké, amelyek irányí-
tott mozdulatokkal rohamoznak a csatatéren, mint a motorok
"lögnek a napon, s ha esik. reszketnek és megdermednek,
t a vízbe dobott, folyékony fém. A gondolatmenetet folytatva
lÍ Jöngm, hogy mi, emberek, már nem vagyunk messze
Olyan messze már semmi esetre, mintha lovakat és
párosítani. Egy gép sok emberrel fölér; a hadi-
főezt még inkább tapasztalja, mint mi. Azok a nemze-
'- istenségre törekszenek; mind a gépeket
ludni vajon ez rám is érvényes?
a székén, és cigarettára gyújtott. A Coleman-lámpa
a zümögni kezdett, és Cummings fölállt, hogy meg-
Ina. Közben eszébe jutott egy pillanatra Hearn arckifejezése,
or ott ült előtte. és kérte, hogy helyeztesse át. A tábornok
t vont, visszaült, és az íróasztalára meredt. Mihelyt papírra
irteZte gondolatait, valahogy nem látszottak olyan mélyeknek,
sőt mesterkéltnek tűntek, s homályos elégedetlenséget érzett.
Talán abba kellene hagynia az írást, de a Hearn hadnagyra való
Őmlékezés fölzaklatta, mintha csapóajtó nyílt volna föl az agyá-
n. Határozott mozdulattal elhárította magától az emléket;
vonalat húzott az utolsó mondat alá, és más témáról kezdett írni.
"Mostanában sokat töprengtem egy meglehetősen lenyűgöző
görbé, amelyet nagyon sokféleképpen lehet értelmezni. Az
aszimmetrikus parabolán, amelyik így néz ki:

616 617

vagy így:

vagy így:

vagy így:
Apropó: Spengler felfogása valamennyi kultúra fejlődéséről
(gyermekkor, ifjúság, érett kor, öregség, vagy: bimbózás, virág-
zás, hervadás, rothadás ). A fenti görbe mindenféle kultúra alap-
formája. Úgy látszik, egy korszak mindig a közepe után ér
a zenitjére. A hanyatlás mindig gyorsabb, mint az emelkedés.
S vajon nem ez a tragédia görbéje is? Úgy értem, ez a görbe
annak az esztétikai megfogalmazása is, hogy egy jellem kifejlő-
dése sokkal tovább tart, mint az összeomlása.
Más szempontból ez a görbe egy férfi vagy női mell körvonala
is, oldalról nézve."

Cummings abbahagyta az írást s valami szokatlan idegesség

fogta el, mintha tűk bizseregtek volna a hátában. A hasonlat
zavarta, és a következő mondatok szinte alig jelentettek valamit
a számára.

. egy férfi vagy női mell körvonala is, oldalról nézve; egyút-
tal a szeretkezés alapformája is. És minden emberi erőkifejtés
görbéje is (ha a gyerekkor és az öregkor síkját figyelmen kívül
hagyjuk), s úgy látszik, a szexuális gerjedelem és feloldódás
görbéje is, ami alapjában véve a testi élet alapvető tényezője.
i Mi tulajdonképpen ez a görbe? Minden elhajított tárgy alapvető
röppályája: labdáé, kőé, nyílé (Nietzsche vágy-nyila) vagy
ágyúgolyóé. Vagyis éppúgy görbéje a halált hozó lövedéknek,
mint ahogy szimbóluma a szerelemnek és az életösztönnek; álta-
lában a létezés vonala; áz élet és a halál különböző nézőpontok-
ból. Az élet nézőpontja az; amit akkor látnánk és éreznénk, ha
egy magasba emelkedő gránátot meglovagolnánk; a pillanatnyi
érzések és érzékelések. A halál nézőpontjából a gránát a befe-
jezett egész, tudjuk, hol az elkerülhetetlen vég, az a pont, amely

618

felé a kérlelhetetlen fizikai törvények kényszerítik attól a pilla-

nattól fogva, amikor megkapja az első lökést, amikor a levegőbe
röpítik.
Hogy még egy lépéssel továbbmenjek: a lövedéket két egy-
mással ellentétes erő kényszeríti ilyen pályát írni le. Ha ez a két
erő nem volna: a lövedék egyenes vonalban állandóan fölfelé
haladna: Ez a két erő a nehézségi erő és a levegő ellenállása,
hatásuk az idő négyzetével arányos; egyre inkább erősödnek,
bizonyos értelemben önmagukat táplálják A lövedék így akar
haladni: r, a nehézségi erő lefelé húzza: j, a levegő ellen-
állása pedig ebbe az irányba hat: Minél több idő telik el,
ezek az emésztő erők egyre növekszenek, siettetik a hanyatlást,
rövidítik a pályát. Ha csak a nehézségi erő hatna, a pálya szim-
r metrikus volna :

a tragikus görbét a levegő ellenállása idézi elő

Tágabb értelemben véve a nehézségi erő a halált jelenti (ami

fölfelé emelkedik, annak le is kell hanyatlania), a levegő ellen-
állása a közeg ellenállása. . . a tömeg tehetetlenségét, illetőleg
a tömegek tehetetlenségét, amelynek következtében az eszmény-
kép, egy kultúra fölfelé haladása előbb-utóbb elakad, lelassul,
elkerülhetetlenül bukásra van ítélve."

. A tábornok abbahagyta az írást, és üres tekintettel meredt a nap-

lójára. Az utolsó mondatok egyikét émelyítő szabályossággal
ismételgette magában: "A tömeg tehetetlenségét, illetőleg a tö-
megek tehetetlenségét, a tömeg tehetetlenségét, illetőleg. . ." Hir-
telen elfogta a méreg.
Csak a szavakkal játszom. Minden értelmetlennek, zavarosnak
tűnt, amit leírt. Iszonyú undor fogta el iránta. Ceruzáját erősen
megnyomva, lassan, egymás után áthúzta minden mondatát.

619

Mikor a lap közepére ért, kitört a ceruza hegye, mire lecsapta;

kiment a sátor elé, kicsit kapkodva lélegzett.
Túl könnyű, túl primitív így. Biztos, hogy van valami szabály,
de nem lehet egy egyszerű görbére visszavezetni. A megoldás
kisiklott a keze közül.
Rámeredt a néma táborra, fölnézett a Csendes-óceán fölött
tündöklő égbolt csillagaira, hallotta, hogy zizegnek a kókusz-
pálmák. Magányosságában megint túlfeszültek érzékei, s egészen
elveszítette testi mivoltának tudatát. Megint valami mélységes,
határtalan becsvágy lobbant fel benne, és ha nem lettek volna
annyira beidegzettek a szokásai, valószínűleg égnek emeli a kar-
jait. Fiatal kora óta még soha sem sóvárgott így a tudás után.
Minden ott van előtte, csak tudná megragadni! Ha meg lehetne
formálni. . . ha meg lehetne formálni ezt a görbét!
Valahol ágyú dörrent, az éjszaka szövedéke beleremegett.
Cummings hallgatta, hogyan hal el a lövés visszhangja, és
megborzongott.

A Mount Anaka sziklafalai vörösarany színben izzottak a lemenő

nap fényében, s ez a fény visszaverődött az alatta elterülő dom-
bokra és rétekre. Ahányan még megmaradtak a szakaszból, le-
telepedtek éjszakára. A négy ember, aki elment egy órára segíteni
Brown csoportjának, visszatért, és a pokrócait igazgatta. A víz-
mosás fölötti buckán Gallagher őrködött; a többiek megették
vacsoraadagjukat, vagy néhány méternyire lekuporodtak a fűbe,
hogy könnyítsenek magukon.
Wyman nagy gondosan megmosta a fogát, néhány csöpp vizet
csöpögtetett a kulacsából a fogkefe sörtéire, aztán elgondolkozva
dörzsölni kezdte az ínyét. .
- Hé, Wyman - kiáltotta a Polyák -, nem kapcsolnád be
a rádiót ?
- Ne, unom már hallgatni - mondta Minetta.
Wyman elvörösödött. - Ide figyeljetek, fiúk, én még mindig
civilizált ember vagyok - sipította. - Ha kedvem támad fogat
mosni, hát akkor mosok.

620

- Még a legjobb barátai se hinnék el róla - szellemeskedett

Minetta
- Nyasgem. Elegem van belőletek.
Croft megmozdult a pokróca alatt, s félkönyökre támaszkodott.
- Halljátok, emberek, fogjátok már be a pofátokat. A nya-
kunkba akarjátok csődíteni a japesikat?
Mit lehetett erre telelni? - Jó, jó - dünnyögte valamelyikük.
Roth minden szavukat hallotta. Miközben a fűben kuporgott,
aggodalmasan hátra-hátralesett. Nem volt mögötte semmi, csak
a széles. sötét dombvonulat. Jó lesz sietnie. A vécépapír ott volt
az élelmíszerdobozában, de amikor utánanyúlt, megint rájött a
görcs. Nagyot nyögöt:, s összeszorította a combját, miközben
kiürültek a belei.
- Úristen - hallott egy suttogó hangot -, ki a fene rotyog-
tat ott? Egy elefánt?
Rothot az émelygésen és gyöngeségen kívül most még a zavar
is elfogta. Előhalászta a vécépapírt, elintézte a dolgát, aztán
fölhúzta a nadrágját. Nagyon gyönge volt. Lefeküdt esőköpenyé-
re, és magára húzta a pokrócát. Mitől jöhetett rám a hasmenés?
= kezdett töprengeni. Az első két napban szorulása volt, de még
az is jobb volt ennél. Ideges reakció a madáreset miatt - állapí-
totta meg magában. Nemcsak az ételek okozhatnak hasmenést;
hanem az idegek is. Mintha csak ezt akarta volna igazolni,
megint beleállt a görcs a hasába, s néhány pillanatra kínzó
félelem fogta el. Kénytelen leszek még egypárszor kimenni az
éjszaka - állapította meg. Márpedig ez nyilván lehetetlen. Ha
járkálni kezd a sötétben, még képes rálőni, aki éppen őrködik.
Muszáj lesz a fekhelye mellett elintézni a dolgát. Roth szeme
könnyes lett kétségbeesésében és mérgében. Ez mégse járja.
Mérhetetlenül elkeserítette. hogy a katonaságnál nem számolnak
az ilyen lehetőségekkel. Óóó! Visszafojtotta lélegzetét, össze-
húzta záróizmát, homlokáról a szemébe folyt a veríték. Egy pil-
lanatra szinte pánikba esett. mert biztos volt benne, hogy össze-
= mocskolja magát. A szakaszban volt erre egy tréfás szólás: "Jól
szorítsd össze a segged lyukát." Tudják is, milyen érzés ez! De
azért csak ennek az alapján ítélik meg az embert - állapította
= meg magában.
Hogyha rád jön a fosás, szorítsd össze a. . ." Rendben van,
621

délután még csak ment valahogy, pedig nem is tudatosan csi-

nálta.
Most azonban, ha eszébe jutott a tűzharc ott a szoros bejára-
tánál, tehetetlen szorongás fogta el Ő csak lapult a kiugró szikla
mögött, és akkor se lőtt, amikor Croft rájuk ordított, hogy lője-
nek. Azon töprengett, észrevette-e Croft, s csak abban bízott,
hogy az őrmester túlságosan el volt foglalva. Mert ha észrevette,
akkor fog aztán csakugyan piszkálódni.
Meg aztán ott volt Wilson is Roth belenyomta arcát esőköpe-
nye nedves gumiszövetébe Eddig a pillanatig egyáltalán nem
gondolt Wilsonra, még akkor sem, amikor visszahozták a víz-
mosásba, és megszerkesztették a hordágyat; a madárral játszott.
Látta ugyan Wilsont, de nem volt kedve alaposabban megnézni.
De most egészen tisztán látta maga előtt. Fehér volt az arca,
csupa vér az egyenruhája. Iszonyú. Roth megborzadt, s mikor
eszébe jutott, milyen piros volt Wilson vére, majdnem rosszul
lett. Az hittem, valahogy sötétebb. . . Artériás lehetett. . . vagy
vénás. . .? Ó, hát nem mindegy?
Wilson mindig olyan eleven fickó volt és egyáltalán nem
rosszindulatú. Nagyon barátságos is. Abszurdum. Az egyik pil-
lanatban még. . . s aztán ilyen csúnyán megsebesült; mikor meg-
jöttek vele, úgy nézett ki, mint egy halott. Nehéz elhinni-
gondolta Roth. s aztán leküzdhetetlen borzongás fogta el. És ha
engem talált volna el a golyó? Roth szinte látta, hogyan szivárog
csillogva a vér a testébe ütött, mély lyukból. Óóó, olyan olt
az a seb, mint valami száj, iszonyat volt nézni. S mintha csak
amúgy is nyomorúságos érzését akarta volna fokozni, kavarogni
kezdett a gyomra, mire hasra fordult, és hányt egy kicsit.
Ó, milyen iszonyú! Meg kell szabadulnia valahogy a gondo-
lattól.
Mellette fekvő bajtársa felé pillantott. Majdnem teljesen sötét
volt, alig tudta kivenni az arcvonásait.
- Red? - suttogta halkan
- Aha.
Roth majdnem azt mondta: - Ébren vagy? - De észbe ka-
pott, és félkönyökre támaszkodott. - Van kedved beszélgetni
egy kicsit? - kérdezte.
- Mindegy, úgyse tudok aludni.

622

- Ez a kimerültségtől van. Túlságosan siettünk.

ed kiköpött. - Ha nyavalyogni akarsz, fordulj Crofthoz.
Dehogyis, félreértettél. - Hallgatott egy pillanatig, de
tán nem bírta tovább tartani magában a szót. - Borzasztó,
Wilsonnal történt.

d összerezzent. Ő is ezen töprengett, amióta bebújt a pok-

nÍá: - Eh; nem olyan könnyű eltenni láb alól a jó öreg

t.
gondolod? - Roth megkönnyebbült. - De hát olyan

? Mi a fenére számítottál? Hogy tej folyik belőle? -,

tette Rpth; de ma éjjel minden és mindenki idege-
szakasz régi tagjai közé tartozott. Mi
vele történnie ilyesminek? - töprengett
benne a régi, mélyen szívébe teme-
ilson volt talán a legjobb barát-
z volt a lényeges; Red nem
ve is olyan jó barátságba
e illetá halála. Csakhogy
szban, mint ő. Ha a tartalé-
egészen más lett volna a helyzet.
t; mintha egy másik szakaszból esett
-:z nem izgatja az embert, nem érinti a saját
most, hogy Wilson elesett, rajta a sor. - Ide
csak el kellett hogy találja egy golyó azt a vén
a nének sajnálod?
hát olyan váratlanul történt.
felhorkant. - Ha majd rajtad a sor, táviratilag értesí-
vet még tréfából se volna szabad mondanod.
Ah! - Redet furcsa borzongás fogta el. A hold előbújt,
tös színűre festette a sziklafalakat. Red hanyatt feküdt,
aztán ki tudta venni a hegy hatalmas lejtőit, majdnem a csú-
g. E pillanatban úgy érezte, hogy semmi sincs rendjén. Még
ia el tudta képzelni, hogy rossz előjel volt ilyesmit mondani
bnak. - Ne haragudj - mondta szelídebben.
= Ó, semmi baj, nem sértődtem meg. Meg tudom érteni, hogy
zelről érintett a dolog. Még nekem is önkéntelenül folyton csak

623

az jár az eszemben. Egyszerúen érthetetlen. Az egyik pillanatban

még kutya baja sincs az embernek,aztán... Hiába,nem tudom
megérteni.
- Nem beszélnél valami másról?
Bocsánat. - Roth elnémult. A kérdés azonban nem hagyta
nyugton,félelme még mindig nem hagyott alább. Ilyen könnyen
meg lehet ölni valakit! Nem tudott szabadulni a döbbenettől.
i A hátára fordult, hogy enyhítse gyomrában a görcsöt. Mély
Í lélegzetet vett.- Ó,de kikészültem.
- Ki nem ?
Croft hogy bírja
- Az a disznó még élvezi is.
" Rothot elfogta a rettegés,amikor Groftra gondolt. Felelevene-
dett emlékezetében a madárral történt eset,s hirtelen kibökte:
- Mit gondolsz, Croft haragudni fog rám?
- A madár miatt? Nem tudom, Roth. De okosabban tennéd
ha nem arra pazarolnád az idődet, hogy ezen spekulálsz.
- Azt szerettem volna megmondani neked, Red,hogy..
Roth elhallgatott. A kimerültség,a gyöngeség,amit a hasmenés
okozott,a sok szenvedés és fájdalom,a félelem,amely Wilson
miatt fogta el,mind egyszerre hatni kezdett rá. De az,hogy
néhány bajtársa,köztük a mellette fekvő is,segítségére sietett,
mikor Croft megölte azt a madarat,minden egyéb érzése fölött
úrrá lett,részvéttel töltötte el önmaga iránt,s ugyanakkor hálát
és szeretetet érzett a többiek iránt.- Végtelenül jólesett,ahogy
a madárügyben viselkedtél.- Elfulladt a hangja.
- Á,szóra se érdemes.
- Dehogynem. Én...szeretném,ha tudnád,milyen nagyon
jólesett.- Legnagyobb megdöbbenésére azon vette észre magát,
hogy sír.
- Az isten szerelmére! - Red egy pillanatra meghatódott,
s majdnem kinyújtotta a karját,hogy hátba veregesse Rothot.
De meggondolta magát,s nem mozdult. Roth olyan,mint a rü-
hös,kócos kutyák,amelyek folyton a szemétdombokon kotorász-
i nak,meg a népszállók elé gyűlnek,mikor kiöntik a moslékot.
Ha az ember enni ad nekik,vagy megveregeti a fejüket,folyton
a sarkában lógnak,s hálától nedves szemekkel bámulnak rá.
Szívesen lett volna most kedves Rothhoz,de félt,hogy nem
624

gja tudni lerázni magáról, hogy folyton ki fogja neki önteni

szívét, érzelegni fog. Roth bárkire hajlandó ráakaszkodni, aki
rátságos hozzá. Márpedig ezt nem engedheti meg magának:
th az a fajta ember, akit előbb-utóbb eltalál egy golyó.
De nemcsak erről volt szó; egyébként se állhatta az ilyesmit.
abban, hogy Roth kitálalta érzelmeit, volt valami utálatos. vala-
i tisztátalan. Red ilyenkor mindig meg szokott merevedni.
Az isten szerelmére, ember, hagyd már abba - horkant föl.
Szarok rád is meg a madaradra is.
Roth elnémult, mintha pofon ütötték volna. Sírás közben egy
pillanatig úgy érezte, mintha anyja meleg karja ölelné át. Ez az
tése most elmúlt, elmúlt minden. Egyedül van. Keserű elég-
el töltötte el, mintha ezt a végső elutasítást alaposabban meg-
fontolva, rájött volna, hogy nagyobb megaláztatás már soha nem
érheti. A kétségbeesés fenekére zuhant, de legalább szilárd talajra
tt. Red a sötétben nem láthattá a Roth ajkán önkéntelenül
.jelenő, keserű mosolyt. - Kérlek - mondta Roth a másik
alára fordult, s könnyein át a hegy rideg, komor nyúlványaira
'edt. Ha nyelt, forróságot érzett a torkában. Legalább most
ir végleg nincs mire vágynom - állapította meg magában.
Ezen a fia is csak gúnyt űz majd belőle, ha felnő, s a felesége
egyre zsémbesebb lesz. Soha nem veszi őt senki semmibe.
Red rámeredt Roth hátára s még mindig kísértést érzett, hogy
nyújtsa utána a kezét. A keskeny, görbe váll, a merev tartás,
llret Roth magára öltött. maga volt a megtestesült szemre-
yás. Red nyugtalan lett, s egy kis bűntudat is elfogta. Tulaj-
képpen miért is álltam ki Roth mellett amiatt a nyavalyás
dr miatt? - tette fel magának a kérdést. Most aztán végleg
mérgesedett a helyzet köztem és Croft közt. Fáradtan fölsóhaj-
Előbb-utóbb úgyis ki kellett törnie köztünk a dolognak.
tmindenesetre nem félek tőle.
Csakugyan nem? Töprengett egy darabig, aztán elhessegette
ától a kérdést. Nagyon fáradt volt, és Roth közeledése aka-
ellenére megindította. Mint már gyakran megtörtént, ha
n fáradt volt, kitisztult az agya, s úgy érezte, mindent ért,
ez ilyen esetekben, mint ez is, ez a tudat szomorúsággal
e el, nyomasztotta, milyen nehéz az élet. Eszébe jutott
n, s egy pillanatra tisztán látta maga előtt ott a roham-
62

csónakban, amikor - jó néhány hónapja - partra szálltak.-

Ugorj bele, vén bakkecske. ó hideg a víz! - kiáltott rá akkor
Wilson.
- Pofa be! - Valami ilyesmit felelt neki, de hát most már
teljesen mindegy. Wilson jó néhány mérföldnyire van már, az is
lehet, hogy meghalt. Mi a fene értelme van az egésznek?
Eh, mindenki eleve elveszett játszmát játszik - dünnyögte
Red majdnem hangosan. Ez az igazsá. Ő is tudta, mindenki
tudta, a szakasz minden egyes tagja. Megint felsóhajtott. Tudják,
és mégse lázadoznak, mert még mindig nem fogták fel teljes
egészében a dolgot.
Még ha hazakerülünk is egyszer, mi a fenét érünk vele? Mit
számít, hogy leszerelnek-e egyszer vagy sem? Nyilván a polgári
életben se lesz másképp. Soha semmi se alakul úgy, ahogy az
ember szeretné. És ennek ellenére még mindig nem elég fásultak;
még mindig hisznek benne, hogy a végén minden jóra fordul,
kiválogatják a homokból az aranyszemecskéket, és azokat nézik,
csak azokat - szinte nagyítóüvegen keresztül. Ő is ezt csinálja;
pedig nem tartogat számára semmit a jövő, csak egy sor nyo-
morúságos kisvárost, albérleti szobát, kocsmákban töltött estéket,
amikor majd hallgatja, hogy fecsegnek körülötte az emberek. Mi
adódik még az életében azonkívül, hogy összeakad egy-egy kur-
vával, és megbizsereg egy kicsit az ágyéka?
Talán meg kellett volna nősülnöm - gondolta, de nyomban
el is nevette magát. Mit érne vele? Megvolt rá a lehetősége,
és készakarva eldobta magától. Elvehette volna Loist, és meg-
lépett előle. A magamfajta ember nem meri beallani önmagá-
nak, hogy öregszik. Így van, fekete fehéren. Az ember megszerez
valamit, amit már mások is megszereztek maguknak, aztán egy-
szerre fuccs az egésznek. Egy pillanatra eszébe jutott Lois, amint
az éjszaka kellős közepén fölkel, hogy megnézze Jackie-t, aztán
visszabújik az ágyba, s remegve hozzásimul, hogy fölmelegedjen.
Red torka egy pillanatra összeszorult az emléktől, s elkergette
magától a képet. Nincs semmije, amivel egy asszonyt vagy
akárkit megajándékozhatna. Ugyan mit mondhatna bárkinek?
Mindenkinek megvan a maga gondja-baja. Még a sebesült állat
is elbújik, hogy magányosan dögöljön meg.
Mintegy bizonyítékul megint fájni kezdett a veséje.

626

Mégis el tudta képzelni, hogy egyszer eljön az idő, amikor

zeket az éveket, amelyeket most átél, más színben fogja látni,
mikor talán csak mosolyog majd azokon, akikkel összeismerke-
lett a szakaszban, s ha eszébe jut, milyen volt néha alkonyatkor
dzsungel meg a dombok. Talán még elfogja a vágy is, hogy
megint átérezze azt a feszültséget. amit olyankor érez az ember,
mikor földerítésre indul. Ostobaság. Ki nem állhatta a dolgot.
ábban utálta, mint eddig bármit, amit csinált, és mégis tudta,
ha életben marad. a végén minden megszépül. Mint az
szemcsék a nagyítóüvegen keresztül.
elborította az arcát. Az embert mindig csőbe húzzák. Vele is
tt egyszer; minden tapasztalata ellenére megégette az
..tt az újságoknak: Pedig az újságokat az olyan taknyo-
tk mint Toglio, azok hisznek nekik. Biztos, hogy
érő nevével szépen hazamegy, nagy szónok-
alcsönegyzés érdekében, és ő maga is
Hi:b esnek Ől katonáinlc?" Rednek
t zer Toglióval egy újságból
egyik bajtársuk kapott az any-
Őrre a választ? Persze hogy hiába,
őK txábnrú csak szenvedést jelent azoknak,

iZs vagy, Red - mondta akkor Toglio.

Háborút folytatni bármiféle ideálért éppoly hülye-
valaki a bordélyházban akarna megszabadulni
fölnézett a holdra. Lehet, hogy mégiscsak van valami
e: Csak ő nem tudja. és nem is fogja soha megtudni,
se fogja soha megtudni. Eh, spongyát rá. kit érdekel, le
n,ar
Jgyse él olyan sokáig, hogy valaha is rájöjjön az értelmére
gondolta.

sem tudott aludni. Rendkívül ideges volt, s valami furcsa,

bágyadtság ömlött el minden tagján. Majdnem egy óra

627

hosszat forgolódott a pokróc alatt, hol a hegyre meredt, hol

a holdra a fejük fölött, hol meg a dombokra vagy a szeme előtt
a földre. A váratlan rajtaütés óta valami pontosan meg nem
határozható, félelemhez és nyugtalansághoz hasonló érzés töltötte
el, s gyötörte, hajszolta Szinte fájt nyugton maradnia. Egy idő
múlva fölállt, és keresztülment a vízmosáson. A dombtetőn álló
őrszem meglátta, és ráemelte a puskáját. Hearn halkan füttyen-
tett, és megszólalt: - Ki az? Minetta? Itt a hadnagy.
Fölkapaszkodott a lejtőn, és leült Minetta mellé. Lábuk alatt
a völgyben a fű ezüst hullámokban ringatódzott a holdfényben,
s a dombok mintha megkövültek volna.
- Mi baj, hadnagy úr? - kérdezte Minetta.
- Semmi, csak mozogni akartam egy kicsit. - Suttogva
beszéltek.
- Úristen, de rohadt dolog őrt állni egy ilyen támadás után.
- Az. - Hearn megdörzsölte a lábát. megpróbálta kiűzni
belőle a merevséget.
- Mit csinálunk holnap, hadnagy úr?
Csakugyan, mit fognak csinálni? Ez volt az, amit el kellett
döntenie. - Maga szerint mit kéne csinálnunk, Minetta?
- Azt hiszem, vissza kéne fordulnunk. Az az átkozott szoros
el van zárva, nem? - Noha MineIta suttogva beszélt, érezni
lehetett hangjában az izgatottságot, mintha már jó ideje ezen
töprengett volna.
Hearn megvonta a vállát. - Nem tudom. Lehet, hogy vissza-
fordulunk. - Elüldögélt még néhány percig Minetta mellett,
aztán megint leereszkedett a vízmosásba, és bebújt a pokróc alá.
Mi sem egyszerűbb. Minetta kimondta. Miért nem fordult máris
vissza, ha egyszer a szoros el van zárva?
Csakugyan, miért nem?
Elég könnyű rá felelni. Mert nem szabad visszafordulnia, és
lefújnia a felderítést. Mert. . . mert. . . Indítékai ezúttal elég
hamisak. Hearn a feje alá tette a kezét, és fölbámult az égboltra.
Most már fikarcnyi kilátás sincs rá, hogy a felderítés sikerül.
Még ha a szoros nincs is elzárva már, a japánok nyílván tudják;
hogy ók hol vannak, és elég könnyű kitalálni, mi lehet a felada-
tuk Ha sikerül ís a japánok hátába kerülniök, szinte a lehetet=
lenséggel egyenlő észrevétlenül maradniok. Most, így vissza-
6zs

kintve, soha nem is volt rá kilátás, hogy a felderítés sikerül.

zoknak az eseteknek az egyike, amikor Cummings melléfogott.
Mégse volt kedve visszameni, mert ez azt jelentette volna;
így üres kézzel kell Cummings elé állnia, mentegetőznie kell,
niért kudarcot vallott. Ezúttal is ugyanarra ment a játék, mint
ínyencfalatok esetében, amiket a teherhajóról kellett elhoznia.
errigan és Croft. Ez bujkált az első két napon minden csele-
dete hátterében. Jó viszonyba kerülni a szakasz tagjaival?
nevetséges. Csakazért szeretett volna kijönni velük, mert ezzel
ivelte volna a felderítés sikerének esélyeit. Ha őszintén lelkébe
zett, az igazság az volt, hogy fütyült valamennyiükre. Csak
rt vállalta az egész strapát, az egész erőfeszítést, a Crofttal
ytatott háborúskodást, hogy egy kicsit fölbosszantsa Cum-
Bosszúból? Még ennél is ocsmányabb dologról volt szó. Tu-
(donképpen nem bosszút akart, hanem rehabilitációt. Arra
gyott, hogy Cummings ismét elismerje őt. Hearn hasra fordult.
Vezetni akart?
Ez ís éppoly aljas ürügy, mint a többi. S most mégis örült
i, hogy vezethet. A támadás után; az után a páratlan izgalom
xvagy ha tetszik, páratlan eksztázis - után, ami akkor fogta
amikor embereit kivezette a rétről, újra meg újra emlékeze-
idézte azt a néhány percet, szerette volna újból átélni.
ingstól függetlenül most már őszintén vágyott rá, hogy
éle lehessen a szakasznak. Ez a vágy hirtelen megnőtt,
a lobbant benne, s az egyik legjólesőbb érzés lett, amit
is tapasztalt. Most meg tudta érteni Croftot, amikor a
..vön keresztül a hegyet bámulta, meg amikor megölte
darat. Ha alaposabban a lelkébe nézett, ő is csak egy másik
volt.
z. Egész életében csak kacérkodott a lehetőségekkel, a fel-
I, amelyeknek a segítségével másokat vezethetett volna;
dig - mintha csak megérezte volna a benne élő paran-
vágy méreteit - abbahagyta a dolgot, amikor már-már
t még a nőket is eltaszította magától, mert alapjában
m párzani vágyott, hanem parancsolni.
ings mondta egyszer: - Tudja, Robert, a liberálisok-
a radikálisoknak igazában csak két válfaja van. Az

629

egyik az, amelyik fél a világtól, és a saját érdekében akarja

megváltoztatni, bizonyos értelemben ilyen a zsidó liberalizmus.
A másik a fiatalemberek radikalizmusa, azoké, akik maguk se
tudják pontosan, mit akarnak. Ők is át akarják alakítani a vilá-
got, de sose hajlandók bevallani, hogy a saját képmásukra.
Vele is mindig ez volt a helyzet, ha nem is volt egészen
a tudatában, ha el is nyomta önmagában ezt a vágyat. Olyan
volt, mint valami visszatérő refrén.
Nem szajkó, hanem Faust.
Most már tisztán látta. És most mit fog kezdeni? Miután
tisztába jött önmagával, nincs oga folytatni a felderítést. Tár-
gyilagosan nézve a dolgot, a megmaradt kilenc emberével játszik,
s ekkora felelősséget nem szabad vállalnia Ha van még benne
egyáltalán valami, ami érték, reggel vissza kellene fordulnia.
Magában azonban kajánul vigyorgott. Vissza kellene fordulnia,
de nem fog.
Az a döbbenet, az az önutálat, amely erre a gondolatra elfogta,
meglepte; olyan erős volt, hogy szinte jólesett. Valósággal meg-
borzadt. amikor ráeszmélt lényének igazi, gyötrelmesen beteges
voltára.
Csak azért is vissza kell fordulnia.
Megint kibújt a pokróca alól, és keresztülment a vízmosáson
oda, ahol Croft aludt. Letérdelt, hogy fölrázza, de Croft már
feléje is fordult. - Mit óhajt, hadnagy úr?
- Maga ébren van?

- Igen.
- Úgy döntöttem, hogy reggel visszafordulunk. - Ha egy-
szer kijelentette Croft előtt, többé nem cáfolhatja meg önmagát.
A holdfény megvilágította Croft arcát: meg se rezdült. Talán
csak az állizmai remegtek meg Néhány másodpercig hallgatott,
aztán megismételte: - Visszafordulunk? - Már ki is dugta
a lábát a pokróc alól.
- Igen.
- Nem gondolja, hogy egy kicsit még körül kellene néznünk?
- Croft az időt akarta húzni. Már szunyókált, amikor Hearn
hozzálépett; a hadnagy elhatározása úgy érte, mint egy ököl-
csapás. Egészen elzsibbadt a melle.
- Mi értelme körülnézni? - kérdezte Hearn.

630

Groft megrázta a fejét. Fölrémlett benne valami ötlet, de nem

tudta megfogni. Agya, sőt még az izmai is megfeszültek, valami
fogódzót, valami támaszt próbált találni. Ha Hearn ebben a pil-
lanatban hozzáér. Croft valószínűleg megborzong. - Semmi
esetre se szabadna máris föladnunk, hadnagy úr. - Rekedt volt
a hangja. Ahogy lassan ráeszmélt a helyzetre, megint dolgozni
kezdett benne a Hearn iránti gyűlölet. Ugyanolyan kétségbeesés
fogta el, mint amikor Hearn ráparancsolt, hogy kérjen bocsánatot
Rothtól, vagy amikor visszament Wilsonért, és rájött, hogy
8 szoros bejárata már nincs megszállva.
Megint fölrémlett agyában az előbbi ötlet. Maga is meg-
lepődött egy kicsit, amikor meghallotta a hangját: - Azok
japcsik a támadás után eliszkoltak, hadnagy úr.
- Honnan tudja ?
Groft elmondta, mit tapasztalt, amikor visszahozták Wilsont.
- Most már átmehetnénk a szoroson.
Hearn a fejét rázta. - Nem hiszem.
- Csak nem akar föladni egy ilyen lehetőséget? - Croft
megpróbálta kitalálni Hearn elhatározásának indítékait, s homá-
san sejtette, hogy Hearn nem azért fordul vissza, mert fél.
megijedt, mert ha csakugyan így van, Hearn kevésbé lesz haj-
dó megváltoztatni elhatározását.
Ő = Az után, ami ma történt, nem vagyok hajlandó átvezetni
szakaszt a szoroson.
Hát akkor miért nem küld ki legalább egy embert ma
aka, hogy nézzen körül? Az istenfáját neki, ez a legkevesebb,
't meg kell tennünk.
-iéarn megint csak a fejét rázta.
-- Vagy megmászhatnánk a hegyet.
earn megvakarta az állát. - Az emberek képtelenek lenné-
=rá - mondta végül.
oft még egy utolsó húzással próbálkozott. - Hadnagy úr!
sikerülne végrehajtanunk a ránk bízott feladatot, esetleg
rövidíthetnénk a hadműveletet. Sose lehet tudni.
döntő tényező az egyenletben. Megint túlságosan össze-
olódott minden. Hearn ugyanis ráeszmélt, hogy van valami
ság a dologban. Ha a felderítés sikerül, könnyen egyikévé
azoknak a megfoghatatlan apróságoknak, amelyek lehetővé

631

teszik, hogy a háborút mielőbb befejezzék, s amelyekről beszélt is

egyszer a tábornoknak. - Honnan tudja, mi a helyesebb: még
több embert lemészároltatni, hogy a többi annál hamarább haza-
kerüljön, vagy minél tovább itt rohasztani mindnyájukat?
A hadművelet mielőbbi befejezése vitathatatlanul javát szol-
gálná az egész hadosztály katonáinak. Ugyanezen a gondolat-
soron haladva jutott arra az elhatározásra, hogy abbahagyja
a felderítést, s ezzel a szakasz tagjain segítsen. Pillanatnyilag
túl bonyolultnak érezte a dolgot ahhoz, hogy tisztázni tudja
magában. Most csak egy volt a fontos: felelni Croftnak, aki kicsit
előrehajolva, hajthatatlanul, mereven guggolt mellette, mint egy
darab acél.
- Hát jó, átküldünk ma éjszaka egy embert a szoroson, s ha
japánokra bukkan, visszafordulunk. - Van értelme? Nemcsak
önmagát áltatja, s újabb ürügyet keres rá, hogy folytathassa
a felderítést?
- Személyesen akar menni, hadnagy úr? - Croft hangjában
egy kis gúny érződött.
Semmi esetre se. Ha elesne, nagyon jól jönne Croftnak.
- Nem hinném, hogy alkalmas vagyok rá - mondta hűvösen.
Croit ugyanúgy okoskodott. Ha ő maga megy el, és elesik,
a szakasz egészen biztosan vissza fordul. - Azt hiszem, Martinez
a legalkalmasabb rá.
Hearn bólintott. - Rendben van, küldje őt. Aztán reggel majd
döntünk. És mondja meg neki, hogy ha visszatért, ébresszen fel.
- Hearn az órájára pillantott. - Most őrségbe kell mennem.
Mondja meg Martineznek, hogy jelentkezzen nálam, mielőtt el-
indul, hogy tudjam, ki mászkál a környéken.
Croft körülnézett a vízmosásban, s a holdvilágnál ráismert
Martinez pokrócára. Egy pillanatig Hearnre meredt, aztán át-
ment Martínezhez, és fölébresztette. A hadnagy fölmászott
a dombra, hogy fölváltsa az őrszemet.
Croft elmagyarázta Martineznek, mi a feladata aztán halkan
hozzátette: - Ha japcsi táborra bukkansz. próbáld kikerülni és
továbbmenni.
- Igen, érteni. - Martinez a bakancsát fűzte.
- Mindenesetre vigyél magaddal egy kést.

632

- Oké. Körülbe!ül három óra múlva jönni vissza. Szólj az

őrnek - súgta Martinez.
Croft egy pillanatra megérintette a vállát. Martinez kicsit
remegett. - Jól vagy, fiú? - kérdezte Croft.
- Igen. jól.
- Hát akkor ide figyelj - mondta Croft. - Ha visszajössz,
senkinek se mondj semmit, amíg velem nem beszéltél. Ha a had-
nagy ébren lenne, csak annyit mondj neki, hogy nem történt
semmi. Érted? - Croftnak egészen elzsibbadt az ajka, heves
szorongás fogta el a gondolatra, hogy nem engedelmeskedik egy
parancsnak. De még több is rejtőzött a dolog mögött, valami
más, még kialakulatlan. Kínosan préselte ki magából a levegőt.
Martinez bólintott, többször egymás után kinyitotta és ökölbe
szorította a tenyerét, hogy meginduljon ujjaiban a vérkeringés.
- Akkor menni - mondta, és fölállt.
- Klassz fickó vagy, japcsali. - Suttogásuk kísértetiesen
atott a sötétben. A körülöttük fekvő emberek mintha halottak
lettek volna.
Martinez becsavarta puskáját a pokrócába, hogy száraz marad-
jon, s ráfektette a hátizsákjára. - Oké, Sam. - Kicsit remegett
hangja.
= - Oké, Japcsali. - Croft látta, hogy Martinez néhány má-
percig beszélget Hearnnel, aztán elhagyja a vízmosást, be-
zi magát a kunai fűbe, és balra kanyarodva elindul a hegy
tálmas szikláival párhuzamosan. Croft elgondolkozva meg-
dörzsölte alsókarját, visszament a fekhelyéhez, bebújt a pokróca
ás tudta. hogy amíg Martinez vissza nem tér, nem fog el-

nt szemben találta magát a régi problémával. Az ember

milyen elhatározásra jut, aztán visszatáncol, s nem változott
. Hearn rosszkedvűen vállat vont. Ha Martinez visszatér,
t jelenti, hogy nincsenek japcsik a szorosban, reggel mégis-
továbbmennek. Hearn óvatosan megvakarta a hónalját, s le-
tlt a völgybe meg a körülötte elterülő üres, komor dombok-
szél susogott a szurdokokban, megzizegtette a kunai füvet,

633

s végigsuhant a dombtetőkön, egyenletes morajjal, mint a távoli

hullámverés
Hamisan játszott, ravaszul becsapta önmagát. Mert nemcsak
arról volt szó, hogy meghajolt Croft akarata előtt: megint meg-
adta magát önnön vágyainak is, s ez olyan bonyolulttá tette
a dolgot, hogy már maga se tudta kibogozni, mi az igazság.
Csalások és öncsalások - sok módja van annak. hogy becsap-
junk valakit, s Hearn most becsapta önmagát: tudta, hogy reggel
tovább fog menni, ha Martinez azzal jön vissza, hogy nem észlelt
japcsi tevékenységet a szorosban.
Ha majd a végén visszajutnak a táborba - ha visszajutnak
egyáltalán -, le kell mondanía tiszti rangjáról. Ez az egyetlen
egyenes és becsületes eljárás. Hearn kelletlenül megint meg-
vakarta a hónalját. Semmi kedve se volt lemondani a rangjáról,
s ez persze természetes következménye volt egy gépies folyamat-
nak. Az ember végigizzadja magát a tiszti tanfolyamokon,
gúnyolódik a rangjelzéseken, lenézi őket, s ezek a rangjelzések
idővel mégis szinte a testéhez nőnek, és egész magatartását be-
folyásolják. S egy bizonyos idő után a rangjelzésektől való meg-
válás szinte azt jelenti. mintha a karját kellene leamputáltatnia.
Pontosan tudta, mi történne. Közlegény lenne belőle, közön-
séges baka, és a többi közlegény - akármelyik egységbe oszta-
nák is be - hamarosan rájönne. hogy tiszt volt, gyűlölné érte
s megvetné, megvetné pontosan azért, mert lemondott a rangjá-
ról, ugyanis ezzel akarva-akaratlanul gúnyt űzne az ő tudatos
vagy tudat alatti ambícióikból. Ha lemondana a rangjáról, tuda-
tában kellene lennie annak, hogy a végén valószínűleg semmi
se tisztázódna, s hogy kellemesebb nem lenne, az biztos. Undo-
rító és kínos volna, s valószínűleg csak arra jönne rá, hogy
éppúgy be tud illeszkedni a megfélemlítésen alapuló rendszerbe,
mint akárki más.
S ez volt a bökkenő. Hiszen éppen a félelem, a sebezhetőség
elől futott meg, annak beismerése elől menekült, hogy ő is ember,
akit meg lehet alázni. Volt egy közmondás: "jobb vadnak lenni,
mint vadásznak ", s ez most értelmet, sőt értéket nyert számára.
Szinte hallotta, hogy gúnyolódna a dolgon Cummings. - Ná-
gyon szép és érzelgős dolog, Robert, egyike a mindennap hasz-
nálatos, szép hazugságoknak, olyasféle hazugság, mint az, hogy

a gazdag ember sose jut a mennyek országába. - S aztán ne-

vetve hozzátenné: - Tudja meg, Robert, hogy csakis a gazdagok
jutnak a mennyek országába
Eh, a fene vigye Cummingsot! Elég gyakran kívánta már ezt
mérgében bosszúsan vagy éppen kétségbeesetten, de hát vég-
eredményben Cummings se tudhat mindenre választ. Ha az
ember elhiszi, hogy mindenki gazember, akkor minden további
következtetése tökéletesen helytálló. A logikája támadhatatlan.
De a történelemé nem az. Rendben van, azok a bizonyos nagy
álmok elhomályosultak másként valósultak meg, korrumpálód-
tak, a jó is gyakran aljas indítékokból jött létre, de azért nem
minden sült el rosszul, néha győzelem is előfordult, amikor
vereséget várt volna az ember. A világnak a logika szabályai
szerint már régen fasisztának kellene lennie, és még mindig
nem az.
Egy pillanatra neszezés hallatszott az alatta elterülő völgyből.
Hearn fölkapta puskáját, és az árnyékos fűre meredt. Megint
csönd lett. Szorongása azonban valamilyen okból nem múlt el.
A reménység elég sovány, mind a szorongattatások, mind
a gépek egyre jobban gyötrik az emberiséget; minden újabb fegy-
verrel egyre inkább romlanak a kilátások. Erkölcs kontra bom-
bák. Még a forradalom technikája is megváltozott: ma már
hadseregek lázadnak föl hadseregek ellen, vagy egyáltalán nincs
forradalom.
Ha a világ fasisztává változik, ha csakugyan megkezdődött
Cummings évszázada. Hearnnek nem sok tennivalója marad.
'Terror nélkül nem fog semmire menni. De tiszta terrornak kel-
lene lennie, amihez nem tapad szenny; géppuskák, gránátok;
bombák, mocsok nélkül; elhamarkodott gyílkolás nélkül. Csak
éssel és ököllel, néhány gyakorlott ember közreműködésével
s egy listával ötven olyan emberről. akit ki kell nyírni, aztán
megint ötvenről.
Közös akciót, elvtársak. Hearn keserűen elmosolyodott. Mindig
adna újabb ötven ember, s ez nem felel meg az elméletnek.
Semmi értelme. Csak arra jó, hogy az embert állandóan elfog-
Ija. és boldognak érezze magát. Ma éjjel rajtaütünk Cummings
neralisszimuszon.
Eh, szart!
634 635

Nem lehet feleletet találni, de talán voltak már korszakok

a történelemben, amikor egyáltalán nem is volt lehetséges felelet.
Bízni kell a hibalehetőségekben. Ülni és várni, hogy a fasiszták
elfuserálják a dolgot.
Csakhogy ez nem elég, ezt nem teheti az ember. Akárhogyan
is, de ellenállást kell kifejteni. Például úgy, hogy lemond az
ember a tiszti rangjáról.
Hearn és Don Quijote. Polgári liberálisok.
Mégis, ha visszakerül a táborba, végrehajtja ezt a csekélységet.
Ha alaposabban megvizsgálja indítékait, kiderül, hogy aljasok,
de még aljasabb dolog embereket vezetni nyilvánvalóan aljas
célok érdekében. Ha lemond a tiszti rangjáról, az azt jelenti,
hogy a szakaszt átengedi Croftnak, ha viszont marad, nyilván
egy második Croft lesz belőle.
Ha a helyzet csakugyan rosszra fordul, lehet, hogy a baloldal
félreteszi a nézeteltéréseket.
Nehéz idők járnak az anarchistákra.
Martinez néhány száz métert a magas fűben haladt, óvatosan
a sziklafalak árnyékában maradva. Miközben előrenyomult, egy-
re éberebb lett, behajlítgatta karjait, és megcsipkedte a tarkóját.
Amikor Crofttal beszélt, még félálomban volt, legalábbis nem
fogta fel az őrmester szavainak teljes jelentőségét. Az utasítást,
a fŐladatot értette. Tudta, hogy Croft parancsolt neki valamit,
és ösztönösen engedelmeskedett, de a parancs mögött rejtőző
szándékot nem ismerte fel. Abban, hogy éjszakának idején egy-
magában kiküldik egy olyan terepre. ahol még sosem járt, nem
látott semmi különöset, nem tartotta veszélyesnek.
De persze most, hogy az agya kitisztult, rájött, miről van szó.
Őrültség? - tette fel magának a kérdést, de aztán elhárította
magától a gondolatot. Ha egyszer Croft azt mondta, hogy szük-
ség van erre a felderítésre, akkor nyilván szükség is van rá.
Érzékszervei éberek lettek, idegei mint az antennák működtek.
Könnyedén, nesztelenül haladt előre, először mindig a sarkát
tette a földre, utána óvatosan a lábujjait is, kígyózva haladt a fú
közt, hogy minél kevésbé zizegjen. Húsz méterről már nem lehe-
G36

tett volna megállapítani, hogy közeledík valaki. De még így sem

haladt lassan; lába ügyesen kitapogatta maga előtt a talajt, ki-
kerülte a köveket és ágakat. magabiztosan, zajtalanul mozgott.
Inkább állatra emlékeztetett, mint emberre.
Félt, méghozzá nagyon; de nem esett pánikba, csak rendkívüli
módon tudatában volt mindennek. amit látott és érzett. A hajón,
Anopopej előtt a rohamcsónakban, s azelőtt is vagy egy tucatszor
közel volt a hisztériához, amely valósággal megbénította; akkori
furcsa félelmének azonban semmi köze sem volt a mostanihoz.
Valószínű, hogy ha még egyszer ágyútűzbe került volna, össze-
roppan; az a fajta iszonyat mindig olyankor fogta el, amikor
nem tehetett a fenyegető veszély ellen semmit, most azonban
magára volt utalva, olyasmit csinált, amihez jobban értett bár-
kinél, ezt tudta, s ez a tudat segítette. Agyában, a felszín alatt,
ott volt elraktározva sok-sok sikeres felderítésének milliónyi apró
részlete, amelyet az elmúlt esztendőben hajtott végre.
Martinez a legjobb felderítő a szakaszban - állapította meg
magában büszkén. Croft mondta ezt neki egyszer, s Martinez
sohasem felejtette el.
Húsz perc múlva elérkezett a kiugró sziklához, ahol meg-
támadták őket. Leguggolt a mögötte levő bokrok közt, s néhány
percig fürkészve vizsgálta a sziklapárkányt, mielőtt továbbhaladt
volna. Aztán a szikla mögül szemügyre vette az előtte elterülő
rétet meg a kis erdőt, ahonnan a japánok rájuk lőttek. A rét
a holdfényben halványezüstös fényben csillogott, s a kis erdő
áthatolhatatlanul feketészöld volt, sokkal sötétebb, mint a körü-
lötte lévő, áttetsző, sápadt árnyékok. Háta mögött és a jobbja
felől ott érezte a hegy óriás tömegét, amely furcsán izzott
a sötétségben, mint valami fényszórókkal megvilágított, hatalmas
emlékmű.
Körülbelül öt percig figyelte a rétet és a bozótot, egyáltalán
nem gondolt semmire. csak csupa szem és fül volt. A feszültség,
ahogyan figyelt, a mellében érzett erős nyomás kellemes, önma-
gában tökéletes érzés volt, mint amikor valaki a részegség kezdeti
stádiumában van, s még csak első tüneteit érzi a mámornak.
Anélkül hogy tudta volna, visszafojtotta a lélegzetét.
Semmi sem mozdult. Hang sem hallatszott, csak a fű zizegése.
ssan, szinte kényelmesen siklott át a sziklaperemen, aztán

637

lekuporodott a réten, s árnyékot keresett, amelyben rejtve marad-

hatna. De nem juthatott úgy a bozótoshoz, hogy ne kellett volna
keresztülmennie a holdfényen. Martinez gondolkozott egy pilla-
natig, aztán talpra ugrott, egy rettenetes, ijesztő másodpercig úgy
állt, hogy egész alakját láthatták az erdőcskéből, aztán ismét a
földre vetette magát. Nem lőtt senki. Lehet, hogy meglepődtek.
De valószínűbbnek látszott, hogy ha lett volna valaki a bozótban,
már csak meglepetésében is rálőtt volna.
Nyugodtan ismét fölállt, és szökellve megtette a fele távolságot
a réten át, aztán kígyózó mozdulattal egy szikla mögé etette
magát. Egyetlen lövés se dördült el. Megint szaladt vagy harminc
métert, s lekuporodott egy másik szikla mögé. A kis erdő széle
már harminc lépésre se volt tőle. Figyelte, hogyan lélegzik,
s észrevette, hogy a holdfény ovális árnyékot vet a szikla mögé.
Minden érzéke azt sugallta, hogy nincs senki az erdőben, de
azért túl veszedelmes dolog volt pusztán érzékeire hagyatkoznia.
Egy teljes másodpercre megint fölegyenesedett, aztán hasra ve-
tette magát. Ha még most sem lőttek. . . Fatalista meggyőződés
kerítette hatalmába. Lehetetlen a holdfényben egy nyílt réten
úgy átvágni, hogy észre ne vegyék az embert.
Martinez keresztülosont a rövid távolságon, amennyi még el-
választotta a kis erdőtől. Mikor a fák közé ért, megállt, és hozzá-
simult egy törzshöz. Semmi se mozdult. Megvárta, míg szeme
hozzászokik a sötétséghez, aztán fától fáig lopódzott előre, a ke-
zével választva szét maga előtt a bokrokat. Körülbelül tizenöt
métert haladt így, s elért egy ösvényhez. Megállt és körülnézett.
Aztán végigment az ösvényen, s megtorpant egy kis géppuska-
fészek előtt. Beletérdelt. Csak néhány napja még egy géppuska
állhatott itt; abból következtetett erre, hogy a háromlábú állvány
számára vájt lyukak nem voltak nedvesebbek, mint körülöttük
a talaj Különben a géppuska valószínűleg a szikla felé volt
irányítva: a japánok nyilván a géppuskával is tüzeltek volna dél-
után, amikor rájuk lőttek, ha még ott lett volna.
Lassan, óvatosan végigcserkészte az erdőcske szélét. A japánok
elmentek, de az üres élelmiszerdobozok számából s a latrinagödör
nagyságából arra következtetett, hogy egy teljes szakasz táboroz-
hatott ott. Ők azonban sokkal kevesebb katonába szaladtak bele,
ez pedig csak azt jelenthette, hogy a japán szakasz nagyobbik
638

zét már néhány nappal előbb visszavonták, őket csak az utóvéd

'támadhatta meg, s a támadás után az utóvéd is visszahúzódott
" szorosba.
De miért ?
Mintegy válaszul megütötte fülét a tompa ágyúmoraj. Egész
ap gyakran lehetett hallani ágyúlövéseket. A japcsik nyilván
azért vonultak vissza, hogy segítsenek megállítani a támadást.
Ésszerű magyarázatnak látszott, Martinez mégis elbizonytalano-
dott. Valahol följebb azért mégiscsak lehetnek japánok a szoros-
ban. Martinez megremegett, miközben egy nedves, málófélben
lévő élelmiszerdobozt tartott a kezében. Homályosan, kissé íszo-
nyodva szinte maga előtt látott egy csomó katonát, amint a sötét-
ben ide-oda járkál, botladozik. Könnyen beléjük szaladhat. Meg-
rázta a fejét, mint az állat, ha visszaretten valami váratlan
dologtól. A liget csöndje és sötétje gyötörte, elbátortalanította.
Tovább kell mennie.
Martinez megtörölte a homlokát. Izzadt, és csodálkozva állapí-
totta meg, hogy zubbonya teljesen átnedvesedett és nagyon hideg.
Feszültsége néhány pillanatra alábbhagyott; tudatára ébredt, mi-
lyen fáradt, és megint elfogta az az ideges félelem, amit akkor
érzett, amikor néhány órával az után, hugy elaludt, fölébresztet-
ték. Combján megfeszültek és egy kicsit megremegtek az izmok.
Fölsóhajtott. De eszébe se jutott, hogy visszaforduljon.
Óvatosan továbbment az ösvényen, amely az erdőcskén keresz-
ül a szoros felé vezetett. Több száz méter hosszú volt, bokrok és
fák vették körül, de nem olyan sűrűn, hogy dzsungelnek lehetett
volna nevezni. Egyszer nekiütődött az arcának egy nagy, széles
levél, s néhány ijedt rovar is végigfutott rajta. Lefricskázta őket,
ujjai nyirkosak voltak a félelemtől. Egy rovar az ujján maradt, és
elkezdett fölfelé mászni a karján. Martinez lerázta, s borzongva
állt a sötétben. Elszántsága néhány pillanatra megingott; elhatá-
rozása, hogy továbbmegy, önkéntelenül megbénult az oktalan
félelemtől, amelyet a rovarok okoztak s attól a határozott érzésé-
föl, hogy egészen biztosan japánok vannak előtte, főleg azonban
attól az egyre nyomasztóbb tudattól, hogy éjnek idején kell fel-
derítenie egy teljesen ismeretlen terepet. Néhány mély lélegzetet
vett, lábujjhegyen egyensúlyozott egy darabig, aztán megint
visszabillent a sarkára. Lomha szellő rezegtette meg a lombokat,

639

s egy pillanatra hűvösen megcsapta az arcát. Érezte, hogy az

izzadság patakokban folyik végig rajta, mintha sírna.
Tovább! Gépiesen szaladt ki a száján a szó, mégis újabb aka-
raterővel töltötte el. Először megint föltámadt ugyan benne a
berzenkedés az ellen, hogy tovább menjen, de aztán alábbhagyott.
Lépett egyet előre, aztán még egyet, s most már végleg elmúlt
a viszolygása. Elindult az ösvényen, amelyet a japánok tapostak
ki az erdőben, s néhány perc múlva egy tisztáshoz érkezett az
erdőtúlsó szélén. Most már a szorosban volt.
Ai Mount Anaka sziklái jobb kéz felől az ösvénnyel párhuza-
mosan húzódtak. A másik oldalon. bal kéz felől néhány meredek,
szinte függőleges hegy emelkedett ki hirtelen a Watamai-hegy-
láncból. A szoros körülbelül kétszáz méter széles volt; magas
épületekkel szegélyezett, egyre emelkedő útra emlékeztetett. Tala-
ja egyenetlen volt, tele göröngyökkel és gödrökkel, nagy gömbö-
lyű sziklákkal és piszkos földhányásokkal, a sziklák repedéseiből
itt-ótt lombok nőttek ki, akár a gyom az aszfalt repedéseiből.
A holdfény megvilágította a Mount Anaka láthatatlan csúcsát,
a fény visszaverődött a szorosba, és sötét árnyékokat vetett a
sziklákra meg a dombokra. Minden nagyon csupasznak és rideg-
nek hatott; Martinez ezermérföldnyire érezte magát a dzsungel
fullasztó, bársonyos sötétjétől. Kilépett az erdőcske oltalmából,
néhány száz lépést előrehaladt, aztán letérdelt egy szikla árnyé-
kába. Mögötte, a látóhatár szélén ki tudta venni a Dél Kereszt-
jét, és ösztönszerűen megjegyezte magának az irányt. A szoros
pontosan észak felé haladt.
Lassan, habozva elindult a szorosban, óvatosan lépkedett a
sziklatörmelékkel teleszórt talajon. Néhány száz méter után a szo-
ros balra kanyarodott, aztán megint jobbra, és eróse összeszű-
kült. Egyes helyeken a hegy árnyéka szinte teljesen elborította
a folyosót. Nem egyenletes iramban haladt, néha szinte vakme-
rően szökellt előre jó pár métert, aztán elfogta az iszonyat, pár
másodpercre megállt, s ezek a másodpercek néha hosszú percek-
ké nyúltak, mielőtt újra nekiiramodott volna. Minden rovar,
minden apró kis állat, amelyet fölzavart vackában, megijesztette,
elbátortalanította neszezésével. Állandóan becsapta magát: el-
határozta, hogy csak a következő kanyarig megy, de mikor oda-
ért, és közben nem történt semmi, újabb célt szemelt ki, és tovább-
640

ment. Ilyen módon valamivel több mint egy mérföldet tehetett

meg nemegészen egy óra alatt, szinte állandóan hegynek föl.
Töprengeni kezdett, milyen hosszú lehet vajon a szoros; tapasz-
talatai ellenére folyton azzal a reménnyel áltatta magát, hogy
az előtte lévő emelkedő az utolsó, s mögötte már a dzsungel, a
apán vonalak mögötti terület és a tenger következik.
Ahogy múlt az idő, és nem történt semmi, s ahogy egyre beljebb
és beljebb hatolt a szorosba, elfogta a bizakodás, és egyre kíván-
csibb is lett. Már nem állt meg olyan gyakran, s egyre nagyobb
útszakaszokat tett meg. A szoros egyik része körülbelül negyed-
mérföldön át magas kunai fűvel volt borítva, s Martinez maga-
.biztosan haladt át ralta; tudta, hogy itt nem vehetik észre.
Mindeddig egyetlen olyan helyre se bukkant, ahol a japánok
előretolt állást építhettek volna ki, s óvatossága, az a gondosság,
amellyel mindent megfigyelt, inkább szorongásából, a hegy és a
szoros rendületlen csendjéből fakadt, mint abból a gyanúból, hogy
esetleg ellenségre bukkan. De aztán megváltozott a terep. A bozót
sűrűbb lett, és mind nagyobb területet borított el; egyes helyeken
már elég kiterjedt volt ahhoz, hogy egy kis táborhely rejtőzhessen
benne. F utólag átcserkészte ezeket a részeket is, belépett a kis
facsoportok árnyékába, előrenyomult néhány métert, aztán pár
percig várt. hátha meghallja az alvó katonák szuszogását. Ha
semmi sem mozdult csak a lombok, madarak és egyéb állatkák
neszeztek, kilépett a fák közül. és továbbment.
A szoros az egyik kanyarban megint összeszűkült; a sziklafalak
legföljebb ötven méterre voltak egymástól, s az utat egyes helye-
ken dzsungel torlaszolta el. Hosszú percekig tartott, amíg egy-egy
ilyen erdőrészleten átjutott, és nagy erőfeszítésébe került, hogy
ne csapjon semmi neszt. Aztán megint olyan területre ért. amely
aránylag nyílt volt, és nyugodtan haladhatott előre.
= De egy újabb kanyarba érve kis völgyet pillantott meg maga
előtt, két oldalról a sziklafalak szegélyezték, és a túlsó szélén egy
kis erdő torlaszolta el az utat Nappal valószínűleg igen szép
látványt nyújthatott. Előretolt állás kiépítésére alkalmasabb he-
lyet még sose látott. s rögtön, öszt tönszerűen biztosra vette. hogy
a japánok oda vonultak vissza. Megérezte abból, hogy egész
testében megremegett, és meggyorsult a szívverése. Egy szikla
mögül figyelni kezdte az erdőt, mereven nézte a holdfényben,

641

arcizmai megfeszültek az izgalomtól. Jobbja felől, ahol a szikla-

fal a szoros talajáig lenyúlt, sötét árnyéksáv húzódott: Ügyesen,
anélkül hogy gondolkodási időt engedélyezett volna magának,
megkerülte a sziklát, s négykézláb, arcával mélyen a föld felé
hajolva előrekúszott az árnyékban. Azon vette észre magát, hogy
szinte elbűvölten nézi a holdfény és az árnyék csipkés határvona-
lát, s néhány önkéntelen mozdulatot tesz a fény felé. Mintha
élőlény lett volna, éppoly elevenen létező, mint ó maga; torka
összeszorult, mintha bedagadt volna, s kábultan, elmerülten nézte
a csillogó holdfényt. Az erdőcske egyre közelebb került, húsz
méterre volt tőle, aztán már csak tízre. Az erdő szélén megállt
és körülnézett, nincs-e valahol géppuskafészek vagy fedezék.
A sötétben csak a fák fekete tömegét tudta kivenni.
Martinez belépett a ligetbe, megállt, és fülelni kezdett. Nem
hallott semmit, óvatosan lépett egyet, kezével választotta szét a
bokrokat, aztán lépésenként haladt tovább. Egyszerre csak ijedten
vette észre. hogy kitaposott ösvényen jár. Letérdelt, megtapogatta
a talajt, megtapogatta a mellette lévő bokor apró leveleit. A talaj
keményre volt taposva, és a bokor az egyik oldalon le volt
vagdosva
Egy nemrégen vágott ösvényen volt.
Mintha csak azt az érzését akarta volna igazolni, alig öt mé-
terre valaki köhintett egyet álmában. Martinez megmeredt,
s majdnem fölugrott, mintha valami forróhoz ért volna. Arcizmai
megfeszültek. Ebben a pillanatban képtelen lett volna egyetlen
hangor is kiadni.
Gépiesen hátralépett egyet, és tisztán hallotta, hogy valaki for-
golódik a pokróca alatt. Nem mert mozdulni, félt, hogy nekiütő-
dik egy ágnak, és fölriasztja a japánokat. Legalább egy percre
teljesen megbénult. Érezte, hogy nem lehet visszafordulnia. Nem
tudta volna megmagyarázni, miért, nagyon félt visszahúzódni az
erdőből, de nem annyira, mint amennyire a továbbhaladás gon-
dolatától iszonyodott. Mégse fordulhatott vissza. Agyának valame-
lyik zugában hihetetlen gyorsasággal lejátszódott a jelenet, ami-
kor beszámol a dologról Croftnak.
- Japcsali nyavalyát se ér.
Ugyanakkor valami mégis visszatartotta, hogy továbbmenjen.
Nem tudta, hogy mi; olyannak érezte a fejét, mintha olajba már-
642

volna, de valami okának fŐltétlenül kellett lennie. Csak

n volt rájönni. mi az. Undorodva, egész testében szinte
rikusan borzongva, mintha egy kövér kukacokkal teli réten
t volna mezítláb átkelnie, előrenyújtotta az egyik lábát,
a másikat, és továbbment, testétől szinte független agyának
tiltakozása ellenére. Egy perc alatt mindössze tíz lépést
a veríték csípte a szemét. Szinte minden egyes veríték-
külön-külön érzett, ahogy kiserken a pórusaiból, össze-
többivel, aztán lecsorog arca és teste árkaiban, mint

mire ösztönösen rájött. A japánok nyilván csak két

tak ki. A2 egyik valószínűleg keresztezi a szorost,
erdő szélével párhuzamosan, attól egy-két méterre.
á ilnó aélére vezet, és T alakban csatlakozik
Z felső vonalán van, és ezen kell tovább-
beű szárát. A bokrokon nem mehet
t is meghallhatják, s ráadásul az
a- étben belebotlik valamibe.
A másodpercek szinte egymástól
óra ketyegett volna. Valahányszor
nnyög álmában, majdnem felnyögött.
k körülötte! Úgy érezte, mintha min-
lenne; külön tiltakozott fájó tenyere és térde,
az a fullasztó daganat a torkában, s végül szinte
1 éber agya. Nagyon közel voli a végső. ájult
amilyet akkor érez az ember, ha eszméletlenre
már nem érdekli, talpra tud-e állni még egyszer. Vala-
a messze távolból tisztán hallotta az éjszakában a dzsun-
r az ösvény kanyarulatához ért megállt, körülnézett és
fölkiáltott. Körülbelül háromlábnyira egy katona ült
puska mellett.
'tinez feje hátrarándult. Feküdt a földön és várta, hogy
na feléje fordítsa a géppuskát, és rálőjön. De nem történt
ív: Megint fölnézett és rájött. hogy a japán nem vette észre,
kicsit oldalvást ült feléje. A géppuskás mögött kezdődött a
i=Mellette kell elmennie, márpedig ez lehetetlen.
ust eszmélt rá Martinez, mi volt az oka előbbi rossz érzésé-

643

nek. Hát persze hogy őrt állítottak az ösvényre. Hogy nem gon-
dolt erre? Ei juco. Rettegésével még az a félelem is párosult,
hogy később kiderül, mit művelt. Mint amikor a gyilkos rájön,
hogy hány kézenfekvő dologról megfeledkezett, miközben elkö-
vette gaztettét. Martinez félelmébe valami fenyegető veszedelem
érzése is vegyült. Hogyan kellett volna másképp csinálnia, por
Dios, hogyan? Megint rálesett a géppuskásra, szinte lenyűgözve
figyelte. Ha akarta volna, a kinyújtott karjával megérintheti.
A katona fiatal ember volt, szinte még kamasz, kifejezéstelen,
gyerekes arcvonásokkal, fénytelen szeme félig hunyva, ajka vé-
kony. Az erdő szélén átszűrődő holdfényben úgy látszott, mintha
szunyókálna.
Martineznek olyan érzése volt, hogy mindez nem igaz. Mi tartja
vissza, hogy negérintse és üdvözölje a katonát? Hiszen mind a
ketten emberek. Egy pillanatra a háború egész értelme elhomá-
lyosodott az agyában. majdnem végleg elmosódott de aztán
megint elöntötte a félelem hulláma, és magához tért. Ha megérinti
a japánt, az nyilván megöli. S mégis szinte hihetetlennek érezte.
De most már nem visszakozhat. Lehetetlen úgy visszafordulnia,
hogy zajt ne üssön, s akármilyen csekély is ez a zaj elég ahhoz;
hogy a géppuskás fölfigyeljen rá. De éppúgy lehetetlen elosonnia
is mellette; az ösvény a géppuskaállás közvetlen közelében húzó-
dik. Tehát meg kell ölnie a japánt. Martinez túlfeszített idegei
már a gondolatra is föllázadtak. Csak feküdt reszketve, s hirtelen
tudatára ébredt, milyen gyönge, milyen fáradt. Úgy érezte mint-
ha minden erő elszállt volna a testéből, s nem képes további erő-
feszítésre. Csak annyi ereje volt, hogy a lombokon keresztül a ka-
tona arcára lessen.
Gyorsan kell cselekedníe. A géppuskás bármelyik pillanatban
fölállhat, hogy fölkeltse azt, aki fölváltja, s akkor feltétlenül ész-
reveszi Azonnal meg kell ölnie.
S megint úgy tűnt, hogy valahol elszámította magát. Az volt
az érzése, hogy csak a fejét kellene megráznia, vagy a karjait
behajlítania. és rájönne, mi baj, de mintha valami lefogta volna.
Hátranyúlt a késéért. és óvatosan kihúzta a hüvelyéből. Vala-
hogy furcsán idegennek érezte a markában; noha már százszor is
használta más célokra - konzervet nyitott fel, vagy vágott vele

t -, most nem tudta hogy kell fogni. A penge csillogott

fényben, végül is eltakarta a karjával, s rémülten meredt
puskafészekben ülő katonára. Már úgy érezte, mintha régen
a japán minden egyes lassú, lomha mozdulata megszo-
tűnt Martinez szemében: mikor a japán piszkálni kezdte
Martinez szája vigyorra húzódott. Csak abból vette
fáradt arcizmai megrándulnak.
eg - parancsolt önmagára, de nem történt semmi. To-
t fáküdt a földön, a karja alá rejtett késsel az ösvény
#tlj hidege lassan átjárta egész testét. Hol lázasnak
gát, hol meg fázott. Megint teljesen valószerűtlennek
int elfogta a lázálmaiból oly jól ismert borza-
té, mintha álmodna, ugyanakkor megborzongott,
r visszafordul. Lassan - több mint egy perc
óra állt; fél lábát maga alá húzta, és
lére állított pénzdarab, nem tudta. tá-
len vissza. Aztán megint ráeszmélt,

ilágért sem szabad bízni, ha

régóta eltemetett mondat egy beszél-

i folytatott egymással a füle hallatára,
lat mérgében. Átkozott hazugság! De aztán el
mert megint ráébredt, mit kell tennie. Nyelt egyet.
életében nem érezte ilyen bénának magát. S bénasága
-tt lappangott valami homályos keserűség a kés miatt,
szorongató félelem. A holdfény is gyötörte. Keresett egy
talált is. s mielőtt még fölkészült volna rá, ujjai a kavi-
máris a géppuskafészek másik oldalára pöccentették.
pán katona a zaj felé fordult, háttal Martineznek. Martinez
t lépett egyet előre. megállt, aztán szabad alsókarjával át-
totta a katona nyakát. Kábultan, szinte kényelmesen a ka-
nyaka és válla közé illesztette a kés hegyét, és teljes erejével

pán úgy dobálta magát a karjaiban, mint valami állat,

c nem akarja, hogy a gazdája fölvegye, de Martinez csak
közömbös ingerültséget érzett. Minek teketóriázik ennyit?

644 645

A kés nyilván nem hatolt be elég mélyen, addig rángatta hát,

amíg kijött, aztán megint beledöfte. A katona egy pillanatig még
rángatózott a karja közt, aztán elernyedt.

Ezzel minden erő elszállt Martinezből. Bambán bámult a kato-

nára, a kése után nyúlt, s megpróbálta kiráncígálni, de remegtek
az ujjai. Érezte, hogy vér buggyan a tenyerére megijedt. és a nad-
rágjába törölte a kezét. Meghallották vajon? Martineznek úgy
rémlett, hogy olyan zajjal járt a küzdelmük, mintha valahol a
közelben felrobbant volna valami, s várta, mi fog történni.

Moccan-e valaki? Nem hallott semmit, s rájött, hogy szinte

hangtalanul folyt le az egész.
Aztán következett a visszahatás Megiszonyodott a halott kato-
nától, irtózott tőle; megkönnyebbüléssel vegyes hányinger fogta
el, mintha svábbogarat ülözött volna falon és végre sikerült
volna szétnyomnia. Csak ennyire érintette a dolog. Megborzon-
gott a tenyerén alvadó vértől, de éppúgy megborzongott volna
egy szétnyomott svábbogár láttán is. Hirtelen csak azt érezte
fontosnak, hogy minél gyorsabban továbbmenjen, s szinte futva
indult el a T szárát alkotó ösvényen.

Megint kiért a szoros egyik nyílt szakaszára, továbbment né-

hány száz métert, s aztán elhaladt néhány kis erdő mellett. Kon-
centrálókészségét, amely ahhoz kellett volna, hogy gondosan át-
cserkéssze az erdőket, elvesztette, érzéketlenül ügetett tovább,
csak felületesen figyelt. A szoros még mindig emelkedett, de már
nem olyan meredeken. a hegy lejtőjével párhuzamosan. Mintha
sose akart volna véget érni, s noha Martinez tudta, hogy csak
néhány mérföldet tett meg, sokkal többnek rémlett neki.

Megint egy tisztásra ért amelynek a bal szélén erdő húzódott,

megint letérdelt az árnyékban, és bambán rámeredt az erdőre.
Hirtelen megborzongott. Ráeszmélt, milyen hibát követett el,
amikor megölte az őrszemet. Lehet, hogy az a katona, akinek föl
kell váltania átalussza az éjszakát, de sokkal valószínűbb, hogy
ébren van; Martinez sose tudott igazán aludni, amíg túl nem volt
az éjszakai őrségen. Ha pedig fölfedezik a katonát, akit megölt,
az éjszaka hátralévő részében ébren maradnak. És ó nem jut
vissza.
Martineznek sírni lett volna kedve. Minél tovább itt marad,
annál veszélyesebb a helyzete. S ráadásul ha egy ilyen baklövést

646

etett, hányat követhetett el még? Megint közel volt a hiszté-

. Vissza kell fordulnia, csakhogy. . . Őrmester, az Egyesült
ok őrmestere.
nem élt volna benne a kötelességtudat, már hónapokkal
összeroppant volna. Martinez megtörölte az arcát, és to-
ment. Megszállta az az őrült gondolat, hogy addig megy,
g át nem jut a szoroson, a japánok hátába nem kerül, és föl
n deríti a Botoi-öböl védelmi berendezését. Egy pillanatra
jelentek előtte megdicsőülésének képei: Martinez, amint ép-
kitüntetik, Martinez, amint ott áll a tábornok előtt, Martinez,
San Antonio-i mexikói újságban - de aztán el is tűntek.
nyilvánvalóan lehetetlen megcsinálnia. Se élelme, se vize, sót
r kése sincs.
Ebben a pillanatban a bal oldali ligetben megpillantotta a hold-
yt egy bokor mögött, amely kicsit előrenyúlt az erdőből. Fél-
cclre ereszkedett, figyelni kezdte a bokrot, s tisztán hallotta a
félreérthetetlen hangot, ahogy valaki a földre köp. Ott is japánok

Könnyen elhaladhatott volna a tábor mellett. A sziklafal mel-

tt nagyon mély volt az árnyék, és ha óvatos, biztos, hogy nem
zik észre. Ezúttal azonban túlságosan erőtlen volt a lába, túl-
osan gyönge az akaratereje. Nem bírt volna elviselni még
szer néhány olyan percet, amilyet a géppuskás mellett élt át.
Pedig tovább kell mennie. Martinez megdörzsölte az orrát,
int a gyerek, ha legyőzhetetlen nehézségekkel találja magát
nben. Gyötörni kezdte az utóbbi két nap minden fáradsága
a mai éjszaka minden idegfeszültsége. A szentségit, mit akar
roft, meddig menjek? - gondolta dühösen. Megfordult, vissza-
rrant az erdőbe, ahonnan kijött, és elkezdett lefelé ereszkedni
szorosban. Most eszmélt rá, mennyi idő telt el, amióta leszúrta
őrszemet, és még nagyobb szorongás fogta el. Lehetségesnek
te, hogy ha megtalálják a halott katonát, járőröket küldenek
ámbár ez éjszaka nem valószínű; de ha az őrszemet fölfedez-
mindenképpen elveszett. Egyszerűen meg se próbált rejtve
maradni a szorosnak azokon a részein, ahol előzőleg nem észlelt
ánokat. Csak egy dolog volt már fontos: minél hamarabb visz-
a kis erdő széléhez, amelyen a T alakú ösvény veze-
647

tett keresztül, megállt és hallgatózott. Nem hallott semmit, s né-

hány másodperc múlva türelmetlenül belépett a fák közé és
végigosont a T szárán. A halott katona háborítatlanul feküdt a
géppuska mellett. Martinez ránézett, lábujjhegyen körüljárta és
észrevette, hogy karóra van a csuklóján. Megtorpant, két teljes
másodpercig nézte az órát, s azon vívódott magában hogy leve=
gye-e. Megfordult, hogy továbbmenjen aztán megint visszatért,
és letérdelt a japán mellé. Még meleg volt a keze. Babrálni kezdett
az óraszíj csatjával, aztán hirtelen elfogta az undor és az iszonyat,
és leejtette a kezet. Nem Képtelen volt elviselni a gondolatot,
hogy tovább is az erdőben maradjon.
Ahelyett hogy balra fordult, és továbbment volna az ösvényen,
amíg az árnyékba nem ér, közvetlenül a géppuska mellett kilépett
a tisztásra, és sziklától szikláig kúszott, míg a sziklafal védelmébe
nem ért. Még egy utolsó pillantást vetett az erdőre, aztán tovább-
ment, lefelé a szorosban.
Útközben a csalódás és a bűntudat kettős érzése kínozta. Ha-
marább visszafordult, mint kellett volna, ezért gyötörte a bűntu-
dat. Önkéntelenül azon kezdett töprengeni, milyen formában adja
elő a történteket, hogy Croftot kielégítse vele. De még hevesebb
és kínzóbb volt amiatti sajnálkozása, hogy nem vette el a kar-
órát. Milyen könnyen elvehette volna! Most, hogy már kint volt
az erdőből, mélységesen megvetette magát, hogy nem mert tovább
ott maradni. Eszébe jutott, mi mindent kellett volna még csinál-
nia. Az órán kívül el kellett volna hoznia a kését (tökéletesen el-
feledkezett róla, miközben a katonát nézte), tönkre kellett volna
tennie a géppuskát is, bele kellett volna szórnia egy marék földet
a závárjába. jóleső érzéssel képzelte maga elé, milyen arcot fog-
nak vágni a japcsik, s ugyanakkor döbbenettel gondolt rá, hogy
megrémülnek majd ha fölfedezik a halottat.
Elmosolyodott. A szentségit, klassz fickó az öreg Martinez
Remélte, hogy ugyanezt fogja mondani Croft is.
Nem egészen egy óra múlva visszatért a szakaszhoz, és jelen-
tést tett Croftnak. Csak annyiban tért el az igazságtól, hogy ki-
jelentette: a második japán tábor mellett lehetetlen észrevétle-
nül elosonní.
Croft bólintott. - Muszáj volt megölnöd azt a japcsit, he?

- Igen.

648

- Croft a fejét csóválta. - Bárcsak ne lett volna muszáj. Föl

fognák bolydulni egészen a főhadiszállásig. - Elgondolkodott
egy pillanatra, aztán tűnődve így folytatta: - Különben a fene
tudja, nem lehet előre megjósolni, mi lesz a dologból.
Martinez fölsóhajtott. - Úristen, csak nem gondolni rá. - Túl
fáradt volt most hozzá, hogy őszintén sajnálja a dolgot, de miköz-
ben végignyúlt á pokróca alatt, töprengeni kezdett, vajon hány
baklövésére jön még rá a következő napokban. - A szentségit, de
fáradt van - mondta, hogy együttérzést keltsen Croftban maga
iránt.
- Hát igen, elhiszem, hogy nehéz utad volt. - Croft Marti-
nez vállára tette a kezét, és erélyesen megmarkolta. - De a had-
nagynak egy szót se! Simán átjutottál a szoroson, és nem láttál
semmit. Értetted?
Martinez zavarban volt. - Oké, ahogy akarod:
- Helyes. Klassz fickó vagy, japcsali.
Martinez fáradtan mosolygott. Három pere múlva már aludt is.

Hearn másnap reggel teljesen kipihenten ébredt. Forgolódott egy

darabig a pokróca alatt, nézte, hogyan emelkedik a nap a keleti
dombok fölé, amelyek már kezdtek határozott alakot ölteni, mint-
ha sziklák bukkantak volna ki a tengerből. A vízmosásokban és
völgyekben még hajnali köd ült, és Hearnnek úgy tűnt, mintha
nagyon messze ellátna, szinte a sziget száz mérföldre lévő keleti
csücskéig.
A többiek is ébren voltak már körülötte; Croft meg a katonák
összegöngyölték pokrócaikat, némelyikük már visszafelé jött a
h: bokrok közül. Hearn fölült, kinyújtóztatta lábujjait a bakancs-
ban, s pár percig egykedvűen azon tűnődött, váltson-e zoknit.
Egyszer már váltott, de már az is bepiszkolódott, így aztán vállat
': vont, úgy gondolta, kár a fáradtságért. Nekiállt inkább föltekerni
r a lábszárvédőjét.
t fied dörmögött mellette. - Miko: találnak már ki ennél a ro-
hadt katonaságnál valamilyen más lábszárvédőt? - Az egyik
zsinórral küszködött: egészen összezsugorodott az éjszaka.

649

- Úgy hallottam, nemsokára magas szárú bakancsot kapunk,

olyasfélét, mint az ejtőernyősök csizmája. A lábszárvédő kimegy
a divatból.
Red megdörzsölte az állát. A felderítés kezdete óta nem borot-
válkozott, szakálla szőke és meglehetősen borzas volt. - Egyet se
fogunk mi azokból látni - jelentette ki -, a rohadt géhások
mind megtartják maguknak.
- Lehet. - Hearn elvigyorodott. Ezt a zsémbes fickót! A sza-
kasz tagjai közül Red volt az egyetlen, akivel érdemesnek látszott
barátkozni, ő volt a legokosabb. Csak nem lehetett megközelíteni.
Hearn hirtelen megszólalt: - Ide figyeljen, Valsen. . .
Na ?
- Szükségünk van még egy tizedesre, most, hogy Stanley el-
ment Wilsonnal. Nem volna kedve ideiglenesen tizedest játszani,
amíg a felderítés tart? Ha visszamegyünk, véglegesíthetjük a dol-
got. - Ez jó választás. Red jó viszonyban van az emberekkel,
s biztosan remekül el tudná látni a feladatát.
De Red kifejezéstelen arca kicsit megzavarta. - Ez parancs,
hadnagy úr? - Red hangja közömbös volt s kicsit éles.
Mi a fenén hergelődött föl már megint? - Dehogy, természe-
tesen nem.
Red lassan megvakarta a karját. Hirtelen a kelleténél jobban
dühbe gurult, ezt ő maga is érezte.
- Nincs szükségem semmiféle kedvezésre - dörmögte.
- Semmi olyasmit nem ajánlottam.
Red ki nem állhatta a hadnagyot, ezt az ostobán vigyorgó, kö-
vér fickót, aki folyton haverkodni próbál. Miért nem hagyja
békén?
Egy pillanatra azért kísértést érzett, tudta, hogy csábítja az
ajánlat, a mellébe nyilalló heves fájdalomból érezte. De ha bele-
megy, minden elromlik. Bepalizzák az embert, aztán emésztheti
magát, hogy jól végezze a dolgát, veszekedhetik az embereivel, és
nyalhat a tiszteknek. És együttműködhet Crofttal.
- Keresen magának más baleket, hadnagy úr.
Hearn egy pillanatra dühbe gurult. - jó, el van intézve-
dörmögte. Gyűlölik, kénytelenek gyűlölni, ebbe már bele kell
törődnie, amíg véget nem ér a felderítés. Rámeredt Redre, és dühe

650

rögtön alábbhagyott,mikor látta,milyen sovány a testes milyen

fáradt és elgyötört viharvert, vörös arca.
Croft haladt el mellettük, és odakiáltott a katonáknak. - Ne
felejtsétek el megtölteni a kulacsokat,emberek,mielőtt tovább-
mennénk. - Néhányan mindjárt el is indultak a domb másik
oldalán csörgedező kis patak felé.
Hearn körülnézett, s észrevette Martinezt, aki éppen akkor
kezdett mozgolódni a pokróca alatt. Teljesen megfeledkezett róla,
azt se tudta,milyen hírekkel tért vissza. - Croft! - kiáltotta.
Parancs hadnagy úr? - Croft éppen egy reggeliadagot
bontott föl,eldobta a kezében lévő kartondobozt,és odament
a hadnagyhoz.
Miért nem ébresztett föl,amikor Martinez visszajött az
éjjel?
- Úgyse kezdhettünk volna reggelig semmihez - felelte von-
tatottan Croft.
- Jó,de a jövőben bízza csak rám.hogy én döntsem el az
ilyesmit.- Viszonozta Croft merev tekintetét,belenézett az őr-
mester kifürkészhetetlen,kék szemébe. - Mit látott Martinez?
Croft föltépte az élelmiszeradag belső,vízhatlan burkolatát,és
kiborította a tartalmát Hátán ideges viszketést okozó hőhullám
futott végig,amikor megszólalt. - Ameddig eljutott,a szoros
üres. Úgy gondolja, nem volt több japcsi a szorosban, csak
amennyi tegnap megtámadott minket,s már azok is visszavonul-
tak.- Croft szerette volna minél tovább halogatni ezt a beszél-
getést,s teljesen indokolatlanul abban reménykedett,hogy talán
nem ís lesz rá szükség. Megint idegesen megbizsergett a bőre.
Gondosan igyekezett eltitkolni hátsó gondolatait. Miközben be-
. szélt,a földet nézte,aztán meg fölnézett a domb tetejére,az őr
felé.- Tartsd nyitva a szemed, Wyman! - kiáltott föl nyugod-
tan.- Az istenfádat,ember,most igazán kialudhattad magad.
Volt valami gyanús a dologban.- Kicsit különösen hangzik,
hogy üresen hagyták a szorost - morogta Hearn.
- Hát igen. - Croft végre kinyitotta a kis ham and eggs-
konzervet,s a kanalával ügyesen a szájába lapátolta a tartalmát.
- De azért lehetséges.- Megint a lábára meredt.- Talán meg
kéne próbálnunk a hegyen át,hadnagy úr.
Hearn fölpillantott a Mount Anakára. Igen,ma reggel csak-
6.il

ugyan volt benne valami csábító. Meg tudnák csinálni. Mégis - Igen ;
határozottan megrázta a fejét. - Lehetetlen.- Őrültség volna - Oké,a
fölvinni oda az embereket,amikor azt se tudják,le lehet-e eresz- Néhy pk
kedni a másik oldalon és a vgllára er
Croft egykedvűen meredt rá. Amióta a felderítés megkezdődött, amikor elindult
Croft sovány arca még keskenyebb lett,szögletes kis álla körül némi meleget na
még jobban elmélyültek a barázdák. Fáradtnak látszott. Hozott mosást,jó had
ugyan magával borotvakészletet,de ma reggel még nem borotvál- nem bizakod n8
kozott meg,s ettől még kisebbnek látszott az arca.- Nem lehe- téktelennek tl
tetlen,hadnagy úr. Tegnap reggel óta alaposan megnéztem ma- annál jobb. ma
gamnak azt a hegyet,s a szorostól keletre körülbelül öt mérföld- Szinte ma
re van egy szurdok a sziklák közt. Ha azonnal elindulunk,egy kaszt a szor
nap alatt meg tudjuk mászni a nyavalyást. elé;
Croft arcán ugyanolyan kifejezés ült,mint amikor a távcsövön
nézték a hegyet. Hearn megint a fejét rázta. - Megpróbáljuk
a szoroson át.- Kétségtelen,hogy csak ők ketten szerették volna Félóra múlva
megmászni a hegyet. amely átütötte li
Croft valami furcsa,szorongással vegyes elégtételt érzett. A do- Az első erd a e
log tehát elintéződött.- Hát jó - mondta,s ajka zsibbadtan egyenesedett sk
tapadt az ínyéhez. Fölállt,és maga köré intette az embereket.- amikor a japánok.
Átmegyünk a szoroson - adta tudtukra. közé,akik a s g.
Rosszkedvű morgás volt a válasz. Iszonyú pak)a
- Jó,jó,emberek,csönd legyen. Mindenképpen tovább kell tudtak mocca 1
mennünk,s talán nem árt,ha ma különösen nyitva tartjátok a karjukka af cs
a szemeteket. - Martinez rámeredt, s Croft semmitmondón olyói elsüvített lú
megvonta a vállát. Croft szec)l ek
Mi a fene értelme van,ha kénytelenek vagyunk áttörni : szrkla egyik i óssZl
azokon a rohadt japcsikon? - kérdezte Gallagher. gatta,amint esn e
Elég a nyavalygásból. Gallagher. - Croft körüljártatta csengve kopp üreev
rajtuk a tekintetét.- Öt perc múlva indulunk,okosabb hátha :s eléggÉ össSt e tt
igyekeztek. Croftot határai ed'e1
Hearn fölemelte a kezét.- Várjanak,emberek,szeretnék még szinte súlytalan an
valamilye mondani. Az éjszaka kiküldtük Martinezt,hogy nézzen a tüzet! - oda
körül a szorosban s a szoros üres volt És lehetséges,hogy még néhány kato ltotlt
mindig üres - értetlenül bámultak rá. - Egyvalamire a sza- ván megvárt a,
vamat adom. Ha bármi történik,ha megtámadnak,vagy japcsik mögül. A viseko)
vannak a szorosban.azonnal megfordulunk,és visszamegyünk a kaszt. ed a
s
tengerpartra. Rendberr? Hát akkor
ed
s5z be

ugyan volt benne valami csábító. Meg tudnák csinálni. Mégis

határozottan megrázta a fejét. - Lehetetlen. - Őrültség volna
fölvinni oda az embereket, amikor azt se tudják, le lehet-e eresz-
kedni a másik oldalon
Croft egykedvűen meredt rá. Amióta a felderítés megkezdődött,
Croft sovány arca még keskenyebb lett, szögletes kis álla körül
még jobban elmélyültek a barázdák. Fáradtnak látszott. Hozott
ugyan magával borotvakészletet, de ma reggel még nem borotvál-
kozott meg, s ettől még kisebbnek látszott az arca. - Nem lehe-
tetlen, hadnagy úr. Tegnap reggel óta alaposan megnéztem ma-
gamnak azt a hegyet, s a szorostól keletre körülbelül öt mérföld-
re van egy szurdok a sziklák közt. Ha azonnal elindulunk, egy,
nap alatt meg tudjuk mászni a nyavalyást.
Croft arcán ugyanolyan kifejezés ült, mint amikor a távcsövön
nézték a hegyet. Hearn megint a fejét rázta. - Megpróbáljuk
a szoroson át. - Kétségtelen, hogy csak ők ketten szerették volna
megmászni a hegyet.
Croft valami furcsa, szorongással vegyes elégtételt érzett. A do-
log tehát elintéződött. - Hát jó - mondta, s ajka zsibbadtan
tapadt az ínyéhez. Fölállt, és maga köré intette az embereket.-
Átmegyünk a szoroson - adta tudtukra.
Rosszkedvű morgás volt a válasz.
- Jó, jó, emberek, csönd legyen. Mindenképpen tovább kell
mennünk, s talán nem árt, ha ma különösen nyitva tartjátok
a szemeteket. - Martinez rámeredt, s Croft semmitmondón
megvonta a vállát.
- Mi a fene értelme van, ha kénytelenek vagyunk áttörni
azokon a rohadt japcsikon? - kérdezte Gallagher.
- Elég a nyavalygásból. Gallagher. - Croft körüljártatta
rajtuk a tekintetét. - Öt perc múlva indulunk, okosabb hát, ha
igyekeztek.
Hearn fölemelte a kezét. - Várjanak, emberek, szeretnék még
valamit mondani. Az éjszaka kiküldtük Martinezt, hogy nézzen
körül a szorosban, s a szoros üres volt És lehetséges, hogy még
mindig üres - Hitetlenül bámultak rá. - Egyvalamire a sza-
vamat adom. Ha bármi történik, ha megtámadnak, vagy japcsik
vannak a szorosban. azonnal megfordulunk, és visszamegyünk a
tengerpartra. Rendben?

652

- Igen - mondták néhányan.

- Oké, akkor készüljünk.
Néhány perc múlva elindultak. Hearn becsatolta hátizsákját,
és a vállára emelte Hét élelmiszeradaggal könnyebb volt, mint
amikor elindultak, s szinte elviselhetőnek érezte. A nap kezdett
némi meleget adni, s ettől jókedvre derült. Mikor elhagyták a víz-
mosást, jó hangulatban volt; új napra virradtak, lehetetlen volt
nem bizakodni. Éjszakai levertsége és elhatározásai most elen-
téktelennek tűntek. Élvezte a helyzetet, s ha már egyszer így volt,
annál jobb.
Szinte magától értetődően az élre állt, és vezetni kezdte a sza-
kaszt a szoros felé.

Félóra múlva Hearn hadnagyot megölte egy géppuskagolyó,

amely átütötte a mellét.
Az elsó erdőcskével szemközti, kiugró sziklánál óvatlanul föl-
egyenesedett, s éppen inteni akart a többieknek, hogy kövessék,
amikor a japán géppuska tüzelni kezdett. Hátraesett a katonák
közé, akik a szikla mögött készülődtek.
Iszonyú pánik tört ki. A katonák tíz-húsz másodpercig meg se
tudtak moccanni, csak összebújtak a szikla mögött, s eltakarták
a karjukkal a fejüket, miközben a japán puskák és a géppuska
golyói elsüvítettek fölöttük.
Croft szedte össze magát elsőnek, kidugta puskája csövét a
szikla egyik résén, hevesen lőni kezdte az erdőt, s kábultan hall-
gatta, amint az üres tölténytár kiugrott a puskájából, és tompán
csengve koppant egyet a sziklán. Rajta kívül Red és a Polyák
is eléggé összeszedte magát. fölállt, és ugyancsak lőni kezdett.
Croftot határtalan megkönnyebbülés töltötte el; e pillanatban
szinte súlytalannak érezte a testét. - Rajta, emberek. viszonozni
a tüzet! - ordította. Agya sebesen működött. Az erdőben csak
néhány katona van, valószínűleg még egy raj se, különben nyil-
án megvárták volna, amíg az egész szakasz előbukkan a szikla
mögül. A viselkedésükből ítélve csak meg akarták ijeszteni a sza-
kaszt.
Hát akkor rendben van. Esze ágában sincs huzamosabb ideig

653

itt maradni. Egy pillanatig lenézett a hadnagyra. Hearn a hátán

feküdt, a vér lassan csörgedezett sebéből, s megállíthatatlanul el-
borította az arcát meg a testét. Croft megint úgy érezte, hogy
megkönnyebbült. Most már nem lesz többé zavarban, ezután nem
kell egy pillanatig sem haboznia, mielőtt kiadna valamilyen
parancsot.
A tűzharc még néhány percig folytatódott. aztán az erdőben
elnémultak a puskák, elhallgatott a géppuska is. Croft megint le-
kuporodott a szikla mögött. A katonák szinte eszüket vesztve
igyekeztek minél messzebbre kúszni a sziklától.
- Állj! - kiáltott rájuk Croft. - Rendezetten kell vissza-
vonulnunk! Galagher! Roth! Ti itt maradtok velem, és tovább-
tüzeltek. A többiek meg megkerülik azt a dombot. Martinez, te
vezeted őket - mutatott egy mögöttük lévő dombocskára. - Ha
odaértek, nyissatok tüzet az erdőre, s akkor mi is visszavonulunk,
és csatlakozunk hozzátok. - Egy pillanatra fölállt, gyors egy-
másutánban leadott néhány lövést az új tölténytárból, aztán mi-
kor a japán géppuska visszalőtt, megint lebukott a szikla mögé.
- Rajta. indulás!
A katonák kúszva elindultak, s Croft néhány perc múlva hal-
lotta, hogy tüzet nyitnak a hátuk mögött. - Gyerünk - súgta
oda Gallaghernek és Rothnak. Elindultak, az első ötven lépést
kúszva tették meg, aztán mélyen előrehajolva futottak tovább.
Roth még egy utolsó pillantást vetett Hearnre, miközben elkú-
szott mellette, egy pillanatra elgyöngült a lába, s zihálva kapko-
dott levegő után. - Ó! - Közel volt az ájuláshoz, de aztán
továbbkúszott, és végül futni kezdett. - Borzasztó - dünnyögte.
Croft csatlakozott a többiekhez a domb mögött. - Hát akkor
szedjük a lábunkat, emberek. Egyenest előre, szorosan a sziklafal
mellett, s ha valaki lemarad, az ő baja. - Átvette a vezetést,
sietve elindultak, néhány száz métert megállás nélkül futottak,
aztán lelassítottak, de néhány lépés után megint ügetni kezdtek.
Egy óra alatt öt mérföldet tettek meg a dombokon és a magas
fűben, nem pihentek meg egy pillanatra sem, nem várták meg,
ha valaki lemaradt.
Roth éppoly hamar elfeledte a hadnagyot, mint a többiek. A ré-
mületet, amelyet a második rajtaütés okozott, elhomályosította az
erőltetett iramú visszavonulás. Nem gondoltak semmire, csak ki-
654

fulladva zörgő mellükre, agyonerőltetett lábuk remegésére. Mikor

Croft végül pihenőt rendelt el, kábultan rogytak a földre, még
azzal se törődtek hogy nem üldözik-e őket a japánok. Olyan álla-
potban voltak, hogy valószínűleg még akkor ís kábultan fekve
maradnak, ha megtámadják őket.
Csak Croft maradt állva Lassan beszélt, zihált a melle, de
minden szava világosan tagolt volt. - Tartunk egy kis pihenőt.
- Megvetően meredt rájuk látta arcukon a bamba kifejezést.-
Mivel valamennyien ilyen fenemód kikészültetek, majd én őrkö=
döm. - A legtöbben alig figyeltek rá, s akik odafigyeltek, azok
se igen értették a szavait. Csak feküdtek apatikusan.
Aztán lassan kezdték összeszedni magukat, lélegzetvételük
egyenletesebbé vált, tagjaikba visszatért némi erő. De még mindig
ki voltak merülve a támadástól és a meneküléstől. A délelőtti nap
már elég magasan állt, kegyetlenül forrón sütött, izzadtak, fe-
küdtek a hasukon, s nézték, hogyan csöpög a veríték az arcukról
a karjukra. Minetta kihányta reggeliadagjának száraz, savanyú
maradványait.
De mikor összeszedték magukat, akkor se nagyon izgatta őket
a hadnagy halála. Túlságosan hirtelen következett be, s annyira
nem volt velük semmi összefüggésben, hogy nem nagyon kavarta
fel őket. Most, hogy meghalt, szinte alig tudták elhinni, hogy
valaha is a szakaszhoz tartozott. Wyman odakúszott Redhez, le-
feküdt melléje és szórakozottan tépdesett néhány fűcsomót. Néha
rágcsálni kezdett egy-egy szálat, aztán kiköpte.
- Hát ez ronda egy ügy olt - szólalt meg végül. Jólesett itt
feküdni, s tudni, hogy egy órán belül visszaindulnak a part felé.
Az az iszonyat, amelyet a japánok támadása közben érzett, még
mindig nem csillapodott le benne egészen.
- Az - dörmögte Red. Tehát a hadnagy nyíródott ki. Maga
előtt látta Hearn komor arcát, amikor ő elutasította az ajánlatát,
hogy vállaljon tizedesi rangot. Gondolatai nagyon törékeny jégen
csúszkáltak, s valamilyen nyomasztó érzés fogta el, mintha lett
volna valami a dologban, amivel nem mer ugyan szembenézni,
de mindig újra meg újra fel fog vetődni agyában.
Rendes fickó volt a hadnagy - bökte ki hirtelen VVyman.
Megdöbbent azon, amit mondott. Első ízben próbálta áthidalni
a szakadékot a hadnaggyal való első érintkezései és a közt az

655

utolsó pillantás közt, amelyet a vérző, élettelen testre vetett.-

Derék fickó volt - ismételte meg elbizonytalanodva, s megint
majdnem elfogta az iszonyat.
- Szarf se ér azok közül a nyavalyás tisztek közül egy se-
káromkodott Red. Fáradt tagjai idegesen megrándultak mérgében.
- Hát a fene tudja, azért nem mind egyforma. . . - tiltako-
zott erőtlenül Wyman. Még mindig megpróbálta áthidalni vala-
hogy a távolságot a hadnagy hangja és piros vére közt.
- Még a legrendesebb se ér annyit, hogy leköpje az ember-
mondta dühösen Minetta. Aztán egy kicsit zavarba jött, valami
babonás érzés fogta el, hogy egy halottról nem szabad rosszat
mondani, de dacosan elnyomta magában. - Nem félek kimon-
dani, amit gondolok. Disznó valamennyi. - Minetta szeme ki-
tágult, s izgatottan villogott magas homloka alatt. - Ha azért
kellett elesnie, hogy mi visszafordulhassunk, hát fütyülök rá.-
Egyszerűen kiküldték. aztán fütyültek rá, és mit tehetett ellene?
Eh! Cigarettára gyújtott, és óvatosan pöfékelt, mert a füsttől fel-
kavarodott a gyomra.
- Ki mondta, hogy visszamegyünk? - kérdezte a Polyák.
- A hadnagy - felelte Wyman.
Red fölhorkant: - Ugyan, a hadnagy! - Hasra fordult.
A Polyák az orrát piszkálta. - Mibe fogadjunk, hogy nem
megyünk vissza? - Volt valami gyanús a dologban, valami átko-
zottul gyanús. Micsoda alak az a Croft! Fanatikus! Ilyen fickót
kellett kifognunk, ilyen disznót!
- Ugyan - mondta bizonytalanul Wyman. Egy pillanatra
eszébe jutott a lány, aki már nem ír neki. De már az se érdekelte,
hogy él-e vagy meghalt. Mit számít? Fölpillantott a hegyre, és
remélte, hogy mégis visszafordulnak. Mondott valamit a dolog-
ról Croft ?
Mintha csak neki akart volna felelni, Croft ballagott feléjük
őrhelyéről. - No, emberek, indulás!
- Visszamegyünk, őrmester? - kérdezte Wyman.
- Nem érdekelnek a pimaszkodásaid, Wyman. Megpróbáljuk
megmászni a hegyet. - A katonák válaszul halkan, megdöbben-
ve, elégedetlenül és dühösen, kórusban morogtak. - Van talán
valamelyiteknek valami kifogása?
- Mi a fenének nem megyünk vissza, Croft? - kérdezte Red.

66

- Mert nem azért küldtek ki. - Croftot mérhetetlen düh

fogta el. Most már nem fogja tűrni, hogy megakadályozzák. Egy
pillanatra kísértést érzett, hogy emelje föl a puskáját és loccsant-
sa szét Valsen koponyáját. Összeszorult az állkapcsa. - Gye-
rünk, emberek! Vagy azt akarjátok, hogy még egyszer a japánok-
ba szaladjunk ?
Gallagher rámeredt. - A hadnagy azt mondta, hogy vissza-
megyünk
- Most én vagyok a szakaszparancsnok. - Mereven rájuk
nézett és a puszta tekintetével legyőzte őket. Egyik a másik után
állt föl, és emelte bosszúsan vállára a hátizsákot. Kicsit kábultak
voltak. A megdöbbenés valósággal megbénította őket. Croft hal-
lotta hogy valamelyikük azt morogja: - Ő, az Isten verje meg!
- Elvigyorodott magában, s csípősen megjegyezte: - Nyavalyás
asszonynépség!
Már mindnyájan álltak, menetkészen. - Gyerünk - mondta
nyugodtan Croft.
A szakasz lassan elindult a délelőtti napsütésben. Néhány száz
méter után megint ugyanolyan fáradtak voltak, s teljesen kábul-
tan botorkáltak tovább. Tulajdonképpen sose hitték komolyan,
hogy a felderítés olyan egyszerűen befejeződik. Croft kelet felé,
. a hegy meredek sziklafalaival párhuzamosan vezette őket. Húsz
perc múlva elérkeztek a sziklafalban lévő első hasadékhoz. Mély
szurdok vezetett fölfelé a néhány száz láb magasan fekvő elsó
sziklaperemhez, vörös agyagfalairól perzselően verődött vissza a
nap tüze. Croft szó nélkül befordult a szurdokba, és a szakasz
elkezdte megmászni a hegyet. Már csak nyolcan maradtak.
? - Tudod, ez a Croft idealista - mondta Wymannek a Po-
lyák -, az Isten rohassza meg. - Egy pillanatig élvezte a nagy
szót, de aztán minden beleveszett az erőfeszítésbe, amit a szurdok
izzó agyagtalaján való felkapaszkodás kívánt. Valami azért na-
gyon gyanús volt neki az ügyben. Ki kell faggatnia Martinezt.
Wyman előtt megint megjelent a hadnagy képe. Az a valami,
ami a támadás óta szüntelenül foglalkoztatta, most holtpontra
jutott benne Mielőtt még meggondolhatta volna - tudniillik félt,
hogy a Polyák kicsúfolja -, dörmögve megkérdezte: - Ide fi-
gyelj, Polyák, hiszed te, hogy van Isten?

67

A Polyák elvigyorodott, s bedugta kezeit a hátizsák szíjai alá,

hogy ne horzsolják úgy. - Ha van, biztos, hogy nagy gazember.
- ó, ne mondj ilyeneket!
A szakasz keservesen kapaszkodott tovább fölfelé a szurdokban.

Időgép

CZIENWICZ, A POLYÁK
ADJATOK EGY VARÁZSPÁLCÁT,
ÉS ÉN MEGMOZDÍTOM A VILÁGOT

Mozgékony, érzéki ajka volt, baloldalt fölül három foga hiány-

zott. . . talán huszonegy éves lehetett, de nagyon sunyin és alat-
tomosan tudott nézni, s ha nevetett, olyan ráncos lett az arca,
mint egy javakorabeli férfié. Minetta szemében horgas orrával,
hosszú, hegyes állával, beesett ínyével pontosan úgy festett, mint
Uncle Sam megelevenedett karikatúrájn. De azért egy kicsit
mindig kényelmetlenül érezte magát a társaságában; titokban félt
összemérni élettapasztalatait a Polyákéval.

A kapu kilincse természetesen letörött, a levélszekrényeket régen

ellopták; az ajtókon maradt kampók megrozsdásodtak. A lépcső-
ház vizeletszagú; a kapualj mocskos csempéi magukba szívták
a csöpögő vízvezetékek, a káposzta és a fokhagyma, az eldugult
vécék mocsokkal telt bűzelzáróinak a szagát. Ha az ember föl-
megy a lépcsőn, muszáj a falnak támaszkodnia, mert a korlát
törött, és bizonytalanul inog, olyan, mint a tengerpart fövenyén
korhadó hajó váza. A szürke szögletekben, ahol a falak összeérnek
a padlóval, egerek szaladgálnak a piszokban, és svábbogarak in-
dulnak sétára cikcakkban, sietős mozdulatokkal.
A világítóakna, amely az egyes emeletek fürdőszobáit összeköti,
újra meg újra megtelik szeméttel, néha oda öntik ki a konyhai
hulladékot is Ha a szemét a második emeletig ér, a kapus meg-
gyújtja.
Rögtönzött krematórium.

A ház pontosan olyan mint valamennyi a háztömbben és kö-

rülötte egy négyzetmérföldnyi területen.
Casimir Czienwicz (a Polyák), kilencéves, reggel fölébred,
megvakarja a fejét fölül a padlóra terített pokrócokon, megnézí
a szoba közepén álló kályhát, amelyben kialudt a tűz. Még három
gyerek alszik mellette. Visszabújik a takaró alá, s úgy tesz, mint-
ha aludna. Nővére, Mary, nemsokára fölébred, fölkel és fölöltö-
zík s Casimir szeretné meglesni.
Odakint a szél megzörgeti az ablaküvegeket, besurran a repe-
déseken, és végigsöpör a padlón.
Úristen, de hideg van, súgja oda mellette alvó bátyjának.
Mary már fölkelt? (Bátyja tizenegy éves.)
Mindjárt. Az ajkára teszi az ujját.
Mary dideregve kel föl, szórakozottan megpiszkálja a kályhát,
a vállán keresztül magára húzza a kombinét, s közben leereszti
a hálóingét. A két fiú előtt megvillan a meztelen hús, és titok-
ban kuncogni kezdenek a fekhelyükön.
Mit bámulsz, Steve?, kiáltja a lány.
Haha, láttalak, láttalak.
Nem láttál.
De igen
Casimir későn nyújtja ki a kezét, hogy elhallgattassa Stevét.
" Lenézően megcsóválja a fejét; az érettebb fiú megvetése. Minek
árultad el, elrontottad az egészet.
A, pofa be!
Hülye vagy, Steve.
Steve be akar húzni neki egyet, de Casimir félreugrik, s körbe
szalad a szobában Steve elől. Hagyd abba, Steve, kiáltja Mary.
Hagyd abba, hagyd abba, ordítja a Polyák.
Az apa, nagydarab, izmos férfi, átjött a szomszéd szobából
csak nadrág van rajta. Hagyjátok abba, fiúk, ordítja lengyelül.
Mikor megpillantja Steve-et, leken neki egy nyaklevest. Ne lesd
a lányt.
Casimir kezdte.
Nem is igaz, nem is igaz.
Hagyd békén Casimirt. Még egyet odasóz Steve-nek, kezén
még mindig érzik á vágóhídon leölt állatok vérszaga.

658 6: Í9

Ezért még megkapod a magadét, suttogja később Steve.

Jujuj. Casimir csak vigyorog magában. Tudja, hogy Steve
úgyis el fogja felejteni, de ha nem felejti el, akkor is meg lehet
lépni előle. Mindig meg lehet lépni valahogy.

A tanteremben mindenki kiabál.

Ki kente be ragasztóval a padokat, ki kente be ragasztóval a pa-
dokat?
Miss Marsden olyan arcot vág, mintha legszívesebben sírva
fakadna. Csönd, gyerekek, csönd legyen. John, te meg Louis mos-
sátok le.
Miért éppen mi, tanító néni? Nem is kentük rá a ragasztót!
Én majd segítek, tanító néni, mondja Casimir.
Jól van, Casimir, rendes fiú vagy.
A kislányok szipákolnak, s most izgatottan és méltatlankodva
néznek körül. Casimir csinálta, suttogják, Casimir csinálta.
Végül Miss Marsden is meghallja. Te csináltad, Casimir?
Én, tanító néni? Miért éppen én?
Gyere csak ide, Casimir.
Kisétál a katedrához, s mikor a tanító néni átöleli, nekidől a
karjának. Az osztályra néz és kacsingat, miközben a tanítónő vál-
lára hajtja a fejét. (Kuncogás.)
Ne csinálj többet ilyet, Casimir.
Mit ne csináljak tanító néni?
Nem te kented be ragasztóval a padokat? Valld be őszintén,
akkor nem büntetlek meg.
Nem, tanító néni.
Gasimir padja nincs bekenve, Miss Marsden, mondja Alice
Rafferty.
A te padod miért nincs bekenve?, kérdi a tanítónő.
Nem tudom, tanító néni. Lehet, hogy az a gyerek, aki csinálta,
tőlem félt.
Ki csinálta, Casimir?
Igazán nem tudom, tanító néni. Nem tetszik akarni, hogy se-
gítsek lemosni a padokat?
Próbálj meg rendes fiú lenni, Casimir.

660

Igenis, Miss Marsden. Visszamegy a padjához, és azzal az

ürüggyel, hogy a többi fiúnak segít, a lányokkal sugdolózik.

Nyáron a gyerekek késő estig kinn maradnak, bújócskát játszanak

az üres telkeken, s megfürödnek az utcai csapoknál, amelyeket
direkt nekik nyitottak ki. Nyáron mindig történik valami izgal-
mas. Leég egy ház, vagy fölmászhatnak a tetőkre, és kileshetik
a nagyfiúkat akik a lányokkal bolondoznak. Ha nagyon meleg
van, belopózhatnak a mozikba is, mert a vészkijáratokat nyitva
tartják, hogy levegőzzön a helyiség.
Néhányszor igazán marha mázlijuk van.
Hé Polyák, egy részeg alszik a sikátorban, az üdvhadsereg
épülete mögött.
Pénzes pa si ?
Honnan az istennyilából tudnám, kanyarintja el a másik gye-
rek.
Na jó, gyerünk.
Lábujjhegyen végigosonnak a sikátoron s a bérkaszárnyák mö-
gött egy elhagyott telekre érnek. A részeg horkol.
Rajta, Polyák.
Mi az, hogy rajta? Hogy osztozunk?
Légy nyugodt, megosztozunk.
A részeghez lopódzik, óvatosan végigtapogatja, hol a pénztár-
a caa. A részeg hirtelen abbahagyja a horkolást, és megragadja
a Polyák csuklóját.
Engedj el, te rohadt. . . Tapogatózni kezd szabad kezével, talál
is egy követ, fölkapja, és fejbe vágja vele a részeget. A szorítás
még erősebb lesz a karján, s a Polyák még egyszer lesújt.
Hol a pénz, hol a pénz, siess már!
A Polyák végigtapogatja a részeg zsebeit, kiszed belőlük vala-
mennyi aprópénzt. Oké, gyerünk.
A két fiú kisurran a sikátorból, s egy utcai lámpa alatt meg-
osztozik a pénzen.
Hatvan cent nekem, huszonöt neked.
Hogyhogy? Én fedeztem föl.

6b1

Mi az, hogy hogyhogy?

Azt hiszed, az nem számít, hogy én
vállaltam minden kockázatot. mondja a Polyák.
Eh.
Sose izgasd magad. Fütyörészve továbbsétál, és bizonytalanul
röhö ni kez
u lugy leütötte a részeget. Reggel
a részeg nincs sehol, s a Polyák megnyugszik. Eh, egy részegnek
nem lehet ártani - gondolja; ezt a bölcsességet már az idősebb
fiúktól szedte föl.

Tízéves, amikor megha az apja s a temetés után anyja megpró-

bálja beszerezni a vágóhídra. De egy hóna múlva me jelenik
a gyermekgondozó, és a Polyákot árvaházbapdugják, me anyja
nem talál más megoldást.
Itt egy csomó új dolgot tanul. bár egyik sem e észen ismeret-
len számára. De itt még fontosabb, hogy ne csípjék rajta az em-
bert; ha rajtacsípik nagyon fáj.
Tartsd a tenyered, Casimir.
Miért kedvesnővér ? Mit csináltam ?
Tartsd a tenyered. A nádpálca meglepő erővel sújt a tenye-
rére s a Polyák nagyot ugrik fájdalmában. Az istenit!
A káromkodásért még egyet kapsz büntetéstől, Casimir. A fe-
ket ruhás kar még egyszer fölemelkedik, és lecsap a tenyerére.
gyerekek röhögnek rajta, amikor visszamegy a padba. A fáj-
dalom könnyein keresztül is sikerül bizonytalanul vigyorognia.
Nem számít, suttogja, de az ujjai megdagadnak, s egész délelőtt
a kezét ápolgatja.

Pfeifferre, a tornatanárra kell a legjobban vigyázni. Mikor be-

masíroznak az ebédlőbe, három percig mindenkinek nyugodtan
kell maradnia, amíg elmondják az imát. Pfeiffer ott szimatol a
padok mögött, figyeli, nem suttog-e valaki.
A Polyák körüljártatja tekintetét; látszólag nincs senki a közel-
ben. Mi a fene van vacsorára?
Bumm! Feje belefájdul az ütésbe, szinte az egész agya megráz-
kódik.

662

No, P y k, h ndolom r azt mondom, hogy csend legyen,

akkor ko

w,=g iua uralkodni ma ""sy jjlapjék

a fejét. gán, hogy ne dörzsölje meg
Később: Úristen, ennek a disznó Pfeiffernek hátul is van
szeme.

Vannak aztán egy

vagy tisztelendő b dol ok is. Ha Pfeiffer vagy valamelyik nővér
Lefty Rizzo a fejes. Mu áj közelben, a nagy, tizennégy éves
óban lenni vele, különben nem viszi
semmire az ember.
Seg h k alv mibe elLt f A Polyák tízéves. )
Left
Miért? Mit csináltam? rgyal. Kotródj, innen, Polyák.
Kotródj !
A Polyák végigballag a hálótermen, átkutatja az ötven á at
a félig
n itott szekrényeket. gy,
Az egyikben van egy alma g egy kis kereszt.
négy penny me
Elcseni a keresztet, visszasomfordál Left á ához.
Hé, Lefty, van valamim a számodra. gy
Mi a fenét csináljak vele?
Add oda Catherine nővérnek, ajándékba.
Lefty fontolóra veszi a dolgot. Igen. . . Igen. Hol szerezted?
Callahan szekrényéből csentem
csak meg kell mondanod neki ho De nem fog lármát csapni,
gy tartsa a száját.
Magam is elcsenhettem volna.
Megspórolom neked a fáradságot.
Lefty nevet. A Polyák bevágódott.

A dolog persze kötelességekkel jár.

csomagg efty szeret bagózni, egy fél
csípnék al is el tud szívni lámpaoltás után, anélkül hogy
. A cigaretta-osztag minden második este kivonul L fty
parancsára.
A négy fiú az árvaház falához oson, kettő átmászik rajta.
63

A másik oldalon leugranak a járdára, két sarokkal odébb men-

nek, az üzletsorra, és settenkedni kezdenek a vegyesbolt újságáll-
ványa körül.
A Polyák bemegy, és odalép a dohányospult elé.
Mit akarsz, öcskös?, kérdi a boltos.
Hát szeretnék. . . Az ajtó felé pillant. Bácsi, az a gyerek lopja
az újságjait! És a szövetséges szaladni kezd az utcán, a boltos
utána. A Polyák megmarkol két csomag cigarettát, fügét mutat
a boltos feleségének, aki kiabál, és elszalad az ellenkező irányba.
Tíz perc múlva találkoznak az árvaház falánál. Az egyik föl-
lenditi a másikat a fal tetejére, aztán a karjába kapaszkodva
utánamászik. Végiglopódznak az üres folyosókon, odaadják Lef-
tynek a cigarettát, és félórával az után, hogy elhagyták az árva=
házat, már ágyban is vannak.
Semmi az egész, súgja oda a Polyák a mellette fekvő fiúnak.

Egyszer Leftyt rajtacsípik a dohányzáson. Az igazán súlyos bú-

nökért különleges büntetés jár. Ágnes nővér sorba állítja a fiúkat,
Leftynek pedig végig kell feküdnie egy padon, a fenekével fölfelé.
A gyerekek parancsot kapnak, hogy vonuljanak el mellette. és
mindegyikük verjen oda nagyot a fenekére.
Csakhogy nem mernek ráverni, és egyik a másik után úgy
megy el Lefty mellett, hogy épp csak megsimogatja. Ágnes nővér
dühöng. Azt parancsoltam, hogy jó nagyot verjetek rá Francisre,
kiabálja. Mindenkit megbüntetek, aki nem engedelmeskedik.
A következő gyerek is csak alig ver rá Lefty fenekére. mire
Ágnes nővér ráparancsol, hogy tartsa a tenyerét, és nagyot húz
rá a vonalzóval. A gyerekek szép sorjában éppen csak megpaskol-
ják Leftyt, aztán tartják a tenyerüket, hogy csapjanak bele.
Ágnes nővér magánkívül van. Még a köntöse is suhog dühében.
Üssetek rá tisztességesen Franeisre!, kiabálja ismét.
De egyikük se hajlandó. A gyerekek szép sorjában elvonulnak
Lefty mellett, odatartják a tenyerüket, s mikor Ágnes nővér rávert,
körbeállnak, és figyelnek Lefty csak nevet. Mikor mind elhalad-
tak mellette Ágnes nővér még áll egy darabig, szemmel látható-
lag azon töpreng, ismételtesse-e meg a dolgot. Csakhogy vereséget-
664

szenvedett, és nagyon hűvösen ráparancsol a fiúkra, hogy vonul-

janak be a tanterembe.
A Polyák sokat tanult az esetből. Túláradó csodálatot érez Lefty
iránt. Még nem tudja kellőképpen megfogalmazni, csak a fejét
rázza.
Az anyja, ez a Lefty aztán klassz fiú.

Két év múlva a Polyákot hazaviszi az anyja. Egyik nővére férjhez

ment, s két bátyja már dolgozik. A búcsúzáskor Lefty titokban
megszorítja a kezét.
Klassz fiú vagy, öcskös, jövőre én is kikerülök, meg foglak
keresni.

Az utcájukba visszatérve korához illó új sportokat űz. A trolikon

való tujázás magától értetődik, az üzletekben való lopkodás jöve-
delmi forrás. Az igazi sport azonban az, amikor fölkapaszkodik
egy teherautó hátuljára, s vagy tizenöt mérföldre kirobog a város-
ból. Anyja beszerzi kifutónak egy hentesüzletbe, ott dolgozik
két évig.
Ennek az időszaknak is megvannak a maga fontos mozzanatai.
Mikor tizenhárom éves, egy asszony, akinek húst szokott szál-
lítani, elcsábítja.
Ó, helló, mondja a nő, amikor kinyitja az ajtót, nem te vagy
Mrs... Mrs...
Mrs. Czienwicz fia, nagysám.
Persze, ismerem az anyádat.
Hová tegyem a húst, nagysám?
Oda. Leteszi, az asszonyra néz. Azt hiszem, végeztem.
Ülj le, biztos fáradt vagy.
Nem, még sok helyre kell mennem.
Ülj csak le.
Nagy szemeket mereszt a nőre. Hát jó, kicsit talán leülhetek.
Utána úgy érzi, mintha most fejeződött volna be igazán a ne-
veltetése. Már régóta tudja, hogy a férfiakban nem szabad bízni,

665

a nők azonban eddig nem érdekelték. De most már azt is tudja,

hogy a nők is megbízhatatlanok. Mint a futóhomok.
Búcsúzáskor. . . Hát akkor viszlát. . .
Szólíts csak Gertrude-nak. A nő kuncog.
Eddig nem is gondolt rá. hogy neve is van. Még most is csak
Mrs. Valaki, egy ajtó, amelyen beadja a húst.
Viszlát, Gertie. Majd még meglátogatlak.
Csak néhány óra múlva eszmél rá, milyen kellemes, milyen
szép volt a dolog, amit eddig csak hírből ismert, rabul ejtik az
emlékek. Másnap megint beállít a nőhöz, s a nyár folyamán még
sokszor.

Múlnak az évek, idősebb lesz, meg is okosodik, persze csak értel-

mének szűk határain belül, különben alig változik. Folyton mun-
kahelyet cserél, hentes lesz, a vágóhídon dolgozik, sofőrködik is,
olyanoknál, akik a város északi részén laknak, de nagyon hamar
kimeríti az adott lehetőségeket, s szinte már a munkába lépés előtt
tisztában van az állás korlátaival.
1941-ben, mikor tizennyolc éves, megint összeakad Lefty Riz-
zóval egy baseball-meccsen. s egymás mellé ülnek. Lefty meghí-
zott, s láthatólag jól megy neki. Huszonkét éves, de a bajszával
legalább nyolc évvel idősebbnek látszik.
Na, Polyák, mi a fenét csinálsz?
Élek a kamataimból.
Lefty nevet. Fiú, te még mindig a régi jó öreg Polyák vagy,
dörzsölt fickó. Mi a fenének nem kerestél meg? Tudtam volna
kezdeni valamit veled.
Sose jutottam hozzá, csak azért. (Pedig nemcsak erről van szó.
Hanem saját külön, íratlan erkölcsi kódexéről. Ha valamelyik
havernak pénze van, ne törd magad utána, amíg föl nem szólít
rá. )
Még mindig tudnálak használni.
Nézd csak azt a Novikovot, azt a nyavalyás oroszt! Szeretném
már látni egyszer, hogy nemcsak a levegőbe rúg. Miután kiüvöl-
tötte magát, a Polyák leül, és fölteszi a lábát az előtte lévő ülésre.
Mit mondtál ?
Hogy tudnálak használni.

666

A Polyák elfintorítja az arcát lebiggyeszti az ajkát. Lehet, hogy

csakugyan tudnánk valamihez kezdeni kettesben, mondja lengye-
les dia lektusban.

Kocsit vesz, az első részletet abból a pénzből fizeti le, amit elsó
kéthavi keresetéből takarított meg. Esténként, vacsora után kocsin
járja végig a vegyesboltokat és borbélyokat, összeszedi a tippszel-
vényeket. Mikor végzett, Lefty házához hajtat, leadja a szelvénye-
ket meg a készpénzt, s továbbmegy újonnan bútorozott lakásába,
amelyet egymaga bérel. Mert a munkáért heti száz dollárt kap.
Egy este valami különös dolog történik.
Hé, AI, hogy vagy? A dohányospulthoz lép, s kiválaszt egy
harmincöt-centért-kettőt" márkájú szivart. (Miközben megfor-
gatja a szájában-) Mit mondtál?
AI, középkorú férfi melléje lép egy táska aprópénzzel. Hé. Po-
lyák, itt van egy fickó, aki szeretné megkapni a pénzét. Kijött
a száma
A Polyák vállat von. Miért nem mondtad meg a szerencsEs
gentlemannek, hogy Fred holnap jön a pénzzel?
Mondtam, de nem hiszi. Különben itt van. (Sovány, ágrólsza-
kadt fickó, vörös az orra hegye. )
Na mi van, Jack?, kérdi a Polyák.
Ide figyeljen, uram, nem akarok semmi zűrt csinálni, se vere-
kedni, de kijött a számom, s szeretném megkapni a pénzemet.
Hát akkor csak türelem Jackson hagyj egy kis lélegzethez jut-
ni. Rákacsint a boltosra. Nem kell úgy fölizgatnod magad.
Ide figyeljen, uram, csak a pénzemet akarom. Ötszázhetvenkét-
szeres pénzt fizet, igaz? Itt a szelvényem. (Két gyerek, aki cukor-
káért jött a boltba, figyelni kezdi őket, mire a Polyák karon fogja
a pasast. )
Gyere be oda, megbeszéljük. (Becsapja maga mögött az ajtót.)
Oké, Jack, nyertél, holnap megkapod a pénzt. Külön emberünk
van, aki inkasszál, s külön, aki fizet. Nagy cég vagyunk, Jackson,
nemcsak a te szelvényeddel kell törődnünk.
Honnan tudhatom, hogy holnap csakugyan megkapom a pénzt?
Mennyit tettél fel?

667
Három centet.
Tehát huszonegy dolcsit kapsz, igaz? Azt hiszed, ettől csődtie
megyünk? Nevet. Megkapod a pénzed, Jack.
( A pasas a karjára teszi a kezét. ) Ma este szeretném megkapni,
uram. Szomjan halok.
A Polyák fölsóhajt. Nesze, jack, itt egy dolcsi. Holnap, ha
megkapod a pénzed, add vissza Frednek.
A pasas elveszi a dollárt, s gyanakodva mered rá. Nagyon ren-
des, uram.
Jó, jó, jack. (Lerázza magáról a kezet, keresztülmegy a bolton,
ki a kocsijához.) Miközben a következő bolt felé hajt, mecsóvál-
ja a fejét. Mélységes megvetést érez.
Nyavalyás alak. Ez a hülye fickó nyer huszonegy dolcsit, s azt
hiszi, éjjel is fölkelünk, hogy kifizethessük. Úristen! Ilyen szánal-
mas kis csavargó. Így odalenni huszonegy dolcsiért!

Helló, mama, hogy vagy? Hogy van Casimir szíve csücske?

Anyja gyanakodva les ki az ajtóba vágott nyíláson, aztán mikor
felismeri, szélesre tárja előtte az ajtót.
Egy hónapja nem láttalak, fiam, mondja lengyelül.
Nem mindegy, hogy két hete vagy egy hónapja? Most itt va-
gyok, ez a lényeg, nem? Hoztam egy kis nyalánkságot. (Gyanak-
vó pillantást- vet anyja arcára, összeráncolja a homlokát.) Még
mindig nem csináltattad meg a fogad?
Anyja vállat von. Néhány apróságot kellett vásárolnom.
Az isten szerelmére, mama, mikor csináltatod meg végre?
Egy kis ruhaanyagot vettem.
Megint Marynek, mi?
Egy hajadon lánynak szüksége van ruhára.
Eh. (Belép Mary, hűvösen bólint.) Hogy vagy, libuskám?
Pofa be, Casimir.
Ránt egyet a nadrágtartóján. Mi a fenének nem mész már
férjhez, és hagyod békén mamát?
Mert minden férfi olyan, mint te, csak egyvalamin jár az esze.
Apáca szeretne lenni, mondja az anyja.
Szent ég, apáca! Kutató pillantást vet a lányra. Apáea!
668

Stevie szerint nem tenné rosszul.

Tárgyilagosan szemügyre veszi a lány keskeny, sápadt arcát,
zeme alatt a sárguló bőrt. Hát igen, lehet, hogy csakugyan nem
tenné rosszul. Megint megvetést érez, de valami homályos kis
részvét is bujkál mögötte. Tudod, mama, milyen szerencsés fickó
vagyok?
Szélhámos vagy, mondja Mary.
Hallgass, mondja az anya. No, fiam, ha szerencsés vagy,
akkor jó.
Eh! (Dühös lesz magára. Ostobaság olyasmit mondani, hogy
az ember szerencsés.) Hát csak rajta, legyél apáca. . . Hogy van
Steve ?
Nagyon sokat dolgozik. Mikey, a kisfia, beteg volt.
Na, legközelebb őt is meglátogatom.
Össze kéne tartanotok, hiszen testvérek vagytok. (Kettő meg-
halt; a többi meg férjhez ment vagy megnősült, kivéve Maryt és
Casimirt: )
Igen. Pénzt adott az anyjának, hogy berendezze a lakást: a
csipketerítők, az új párnázott szék, meg az íróasztalon álló gyer-
tyatartók tőle származnak. A szoba mégis istentelenül sivár. Eh,
de undorító !
Mi, Casimir?
Semmi, mama, de most már mennem kell.
De hiszen csak most jöttél.
Igen, tudom. Nesze, itt egy kis pénz. Az isten szerelmére, meg-
csináltatod végre a fogadat?
Viszontlátásra, Casimir. (Ez Mary.)
Viszlát, kicsikém. Megint a lányra néz. Szóval apáca leszel,
mi? Oké. Sok szerencsét, kicsikém.
Köszönöm, Casimir.
Igaz, neked is hoztam valamit. Fogd csak. A lány markába
nyomja, kirohan az ajtón, le a lépcsőn. Néhány kölyök a nikkel-
lemezt próbálja lefeszegetni a kocsija kerekéről, szétzavarja őket.
Harminc dolcsija maradt. Nem sok három napra, s az utóbbi idő-
ben állandóan veszít a pókeren Leftynél.
A Polyák vállat von. A kártyán nyerni is meg veszteni is lehet.

669

Lelöki térdéről a kis barna lányt, s átballag Leftyhez meg a Kab-

riskie-bandából való vagányhoz. Az estélyre szerződtetett négy-
tagú zenekar halkan játszik, s néhány pohár már fölborult az
asztal végén.
Parancsolsz, Lefty ?
Szeretnélek bemutatni Wally Bolettinek. Bólintanak, s válta-
nak egy-két szót.
Te ügyes fickó vagy, Polyák, mondja Lefty.
Azt meghiszem.
Kabriskienek szüksége volna valakire, aki felügyel a lányokra
a körzet déli részében
Tehát erről van szó?

Igen.
Elgondolkozik egy pillanatig. (Persze, több pénzt jelentene,
sokkal többet, fel is tudná használni, csakhogy. . .) Kényes ügy,
dünnyögi. (Egy kis fordulat a politikában vagy valamelyik másik
banda manővere, s ő lesz a bűnbak. )
Hány éves is vagy, Polyák?
Huszonnégy, hazudja.
Átkozottul fiatal, mondja Wally.
Szeretném megfontolni egy kicsit a dolgot, mondja a Polyák.
Az első eset az életében, hogy nem tud határozni.
Nem sürgős, de a jövő héten kezdeni kell.
Lehet, hogy megkockáztatom.

De másnap, amikor még mindig nem döntött, behívót kap a soro-

zóbizottságtól. Káromkodik egyet. Van egy fickó a Madison
Streeten, aki átszúrja az ember dobhártyáját. Mindjárt fel is
hívja.
Útközben azonban meggondolja magát.
Eh, egye meg a fene. elhagyott a szerencse. Megfordul, és
nyugodtan hazahajt. Tudat alatt az az érzése, hogy csoda történt.
Fantasztikus, dünnyögi magában.
Pedig nem az. Csak éppen sose hallott még a deus ex machsná-
ról. Ez a fogalom ismeretlen számára.
Az ember minden lehetőséget számításba vesz, aztán mégis

670

mindig valami más történik. Csöndesen elvigyorodik. Nincs olyan

hely, ahol én ne boldogulnék.
Megnyugszik. Még ha új nehézségekkel találja is szembe ma-
gát mindig akad valamilyen varázsvesszó, csak keresni kell.
BIIIIP! Megnyomja a dudát, és elrobog egy teherautó mellett.

Pár órával később, déltáiban, néhány mérfölddel arrább a hord-

ágyvivők Wilsonnal veszkődtek. Egész délelőtt cipelték az izzó
ércként csillogó, trópusi nap hevében, energiájuk és akaraterejük
az izzadsággal együtt elpárolgott testükből. Már kábultan mozog-
tak, a veríték a szemükbe folyt, alig láttak tőle, nyelvük hozzá-
tapadt száraz, gyulladt ínyükhöz, minden tagjuk szünet nélkül
remegett. Mindenből csak úgy áradt a forróság, ott csillogott a fű
fölött, s ott örvénylett körülöttük, mintha valamiféle ellenálló kö-
zegben, vízben vagy olajban mozogtak volna. Úgy érezték, mintha
bársonyba volna burkolva az arcuk, a levegő, amit beszívtak
iszonyúan forró volt, nem tudtak felfríssülni tőle, szinte tűzveszé-
lyes anyagnak érezték, amely föl akar robbanni a tüdejükben.
Fejüket lehorgasztva vonszolták a lábukat, szaggatott, sóhajszerű
hangok törtek föl belőlük, fájt a torkuk. Néhány óra múlva úgy
érezték, mintha lángtengeren haladnának keresztül.
Úgy cipelték Wílsont, mintha sziklát hengergettek volna. Nagy
keservesen előrevergődtek ötven, száz vagy kétszáz métert, sietős,
kínlódó mozdulatokkal mint a zongorát cipelő munkások, aztán
letették, s tántorogva álltak egy darabig, mellük hevesen emelke-
dett és süllyedt, de hiába, az ólmos ég kupolája alatt nem jutottak
levegőhöz. Féltek lepihenni, mert tudták. hogy akkor nem tudnak
továbbmenni, egy perc múlva rendszerint megint fölkapták a
hordágyat és továbbvergődtek egy rövid szakaszon a végtelen
zöld és sárga dombokon. Ha fölfelé mentek, sokszor elakadtak,
s másodpercekig csak álltak, kezükben a hordággyal, lábuk kép-
telen volt akár csak egy lépést is tovább kapaszkodni, aztán végül
megint csak nekifeszültek, mentek néhány lépést, aztán megint
megálltak, s mereven bámultak egymásra.
Ha meg lefelé haladtak, combjuk remegett az erőfeszítéstől,

671

hogy lefékezzék magukat, és ne kezdjenek el rohanni, lábikráik-

ban és sípcsontjaik körül görcs állt az izmaikba. Állandó kísértést
éreztek, hogy'vessék a földre magukat, és a nap hátralevő részé-
ben feküdjenek mozdulatlanul a fűben.
Wilsun eszméletnél volt, és iszonyúan szenvedett. Valahány-
szor zökentek vele egyet, felnyögött, állandóan dobálta magát
a hordágyon, megzavarta az egyensúlyát, s bajtársai botladozni
kezdtek. Időnként hangosan szidta őket, s a két katona ilyenkor
összerezzent. Kiáltozásai és jajveszékelése állandóan ott vibrált
a hőségben a fejük fölött, s arra ösztökélte őket, hogy még egypár
métert megtegyenek.
- A szencségit, emberek, figyellek ám, mi a fenének nem tut-
tok tisztességesen vinni egy sebesültet? Muszáj folyton összevisz-
sza ráznotok, hogy az egész genny összekavarodjon a belemben?
Stanley, te szántszándékkal csinálod, hogy minél jobban fájjon.
Ajjasság így bánni egy haveroddal. . . - Hangja elvékonyodott,
panaszossá vált. Valahányszor váratlanul zökkent egyet af hord-
ágy, fölordított.
- A szencségit! Ne gyötörjetek, emberek. - A fájdalomtól
és a hőségtől úgy pityergett, mint egy kisgyerek. - Ha én vónék
a helyetekben, nem bánnék így veletek. - Aztán megint vissza-
feküdt, nyitott szájjal, a lélegzet sípolva tört elő torka kiszáradt
üregéből, mint a teáskanna csóréből a gőz. - Au, emberek, vi-
gyázzatok, az istenit neki, rohatt disznók!
- Vigyázunk, amennyire csak tudunk - károgta ilyenkor
Brown.
Gyalázatosan viselkedtek. Wilson sose fogja megbócsátani
nektek. A szencségit, emberek!
Megint továbbvergődtek vagy száz métert; aztán letették, és
bambán meredtek egymásra.
Wilson sebe fájdalmasan lüktetett. Hasizmai fájtak, s a fájda-
lommal vívott küzdelmében teljesen kimerült, forró láz emésztette
a testét. Az izzó napsütéstől ólomnehéz lett minden tagja, és
iszonyúan fájt, melle és torka megtelt vérrel, s teljesen kiszáradt.
A hordágy minden zökkenése úgy hatott rá, mint egy ökölcsapás.
Olyan kimerült volt. mintha órák hosszat birkózott volna egy nála
jóval nagyobb és erősebb emberrel. Gyakran az eszméletlenség
határán lebegett, de mikor a hordágy váratlanul zökkent egyet,

672

a fájdalom mindig újból visszarántotta az eszméletbe. Ilyenkor

majdnem elsírta magát. Néha percekig mereven feküdt a hord-
ágyon, úgy várta a zökkenőt s már előre összeszorította a fogát.
S mikor aztán csakugyan zökkent egyet a hordágy, fölszabadult
testében sebének minden szunnyadó fájdalma, s tépte-szaggatta
gyulladt idegeit. Úgy érezte, hogy fájdalmait a hordágyvivők idé-
zik elő, s ugyanolyan dühvel gyűlölte őket, amilyet az ember egy
bútordarab iránt érez, ha beleveri a sípcsontját. - Brown, te
disznó!
- Fogd be már a szád, Wilson. - Brown tántorogva botor-
kált előre, ujjai lassan leváltak a hordágy rúdjáról. Mikor úgy
érezte, hogy a hordágy kicsúszik a kezéből, elkiáltotta magát:-
Letenni! - aztán feltérdelt Wilson mellé. s lélegzet után kapkod-
va dörzsölni kezdte elzsibbadt ujjait. - Nyugodj meg, Wilson,
megteszünk mindent, ami tőlünk telik - lihegte.
Rohatt disznó vagy, Brown, szándékosan rázol.
Brown a legszívesebben elbőgte volna magát, vagy Wilson
arcába vágott volna. Lábán kifakadtak a maláriás kelések, vérezni
kezdtek a bakancsban s mihelyt megállt, és tudatára ébredt, el-
viselhetetlenül fájtak Semmi kedve se volt továbbmenni, de látta,
hogy merednek rá a többiek. - Tovább. emberek - dörmögte.
Így meneteltek órák hosszat, izzadva a déli nap hevében. Aka-
raterejük és elszántságuk lassan, feltartóztathatatlanul elpárolgott.
De csak vergődtek előre az izzó hőségben, ha akarták. ha nem
egymáshoz láncolta őket a fáradtság és a düh. Valahányszor meg-
botlott valamelyikük. a többi szinte gyűlölte, mert a teher hirtelen
még nagyobb erővel húzta a karjukat, Wilson fájdalomkiáltásai
belehasítottak kábultságukba, s összerándultak, mintha korbács-
csal vágtak volna végig rajtuk. Egyre mélyebbre süllyedtek a
szenvedésbe. Néha olyan rosszul lettek, hogy percekre elhomá-
lyosult előttük a világ. Láhuk előtt elsötétedett a föld, és úgy
érezték. hogy a szívük ott doho keserű ízzel telt szájukban. Ká-
bu!tan vergődtek előre, s kétségtelenül jobban szenvedtek, mint
Wilson. Bármelyikük szívesen cserélt volna vele.
Egy órakor Brown pihenőt rendelt eI Néha percekig teljesen
érzéketlen volt a lába, s majdnem összeesett. Wilsont otthagyták
a napon, ők meg elnyúltak mellette, s arcukat majdnem a földre
fektetve kapkodtak levegő után. Körülöttük csillogtak a dombok

673

a kora délutáni hőségben, a lejtők könyörtelenül visszaverték az

izzó fényességet. A levegő szinte meg se rezdült. Wilson időnként
dünnyögött, félrebeszélt, de nem törődtek vele. A pihenéstől sem
könnyebbültek meg; minden eddig elnyomott fáradtság fölszaba-
dult bennük, s csak még lobban gyötörte őket. Öklendeztek; hosz-
szú percekre annyira elgyöngültek, hogy majdnem elájultak,
aztán meg kiverte őket a hideg; az volt az érzésük, hogy egyszerre
elszállt a testükből minden melegség.
Jó sokára, körülbelül egy óra múlva Brown felült, lenyelt né-
hány sótablettát, és majdnem félig kiitta kulacsából a vizet. A só
fölkavarta a gyomrát. egy kicsit mégis megkönnyebbült. Mikor
fölállt, és Wilsonhoz lépett, úgy érezte, mintha nem is az övé
lenne a lába; olyan gyönge volt, mint aki hosszú betegség utált
először kel föl az ágyból. - Hogy érzed magad, fiú? - kérdezte.
Wilson rámeredt. Remegő ujjaival végigsimított a homlokán,
és hátralökte a benedvesített zsebkendőt. - Legokosabb vóna, ha
itthagynátok, Brown - mondta rekedten Az elmúlt néhány órá-
ban állandóan az eszmélet és a delírium határán lebegett, s most
nagyon fáradt és elcsigázott volt. Már nem látta értelmét. hogy
továbbvigyék. Pillanatnyilag boldogan beleegyezett volna, hogy
otthagyják, egyáltalán nem érdekelte, hogy utána mi lenne vele.
Csak azt tudta, hogy nem akarja továbbvitetni magát, mert képte-
len elviselni a zötykölődés okozta fájdalmakat.
Brownt elfogta a kísértés. Olyan erős volt, hogy nem is merte
elhinni, amit Wilson mondott - Mit beszélsz, fiú?
- Haggyatok itt, emberek, haggyatok itt. - Wilson szemébe
erőtlen könnyek szöktek. Tétován, mintha nem is rá tartozna a
dolog, megrázta a fejét. - Csak hátráltatlak, emberek, haggyatok
itt. - Megint minden összezavarodott az agyában; azt hitte, hogy
felderítésen vannak és ő minduntalan lemarad, mert beteg.-
Ha az embernek folyton szarnia kell, csak föltart benneteket.
Stanley odalépett Brown mellé - Mit akar? Hogy hagyjuk
itt ?
- Igen
- Mit gondolsz, nem kéne csakugyan itthagynunk?
Brown dühbe hergelte magát. - A szentségedet, Stanley, mi
a fene ütött beléd? - De megint elfogta a kísértés. Iszonyúan
elfáradt, semmi kedve sem volt továbbmenni. - Gyerünk, embe-
674

rek, tovább! - ordította. Észrevette, hogy Ridges néhány lépés-

nyire alszik s dühbe gurult. - Gyerünk, Ridges. nem hagynád
már abba a henyélést?
Ridges lassan, nehezen ébredt föl. - Csak egy kicsit pihentem
- tiltakozott csöndesen. - Ha az ember egy kicsit ki akarja
pihenni magát. . . - Nem fejezte be, összecsatolta derékszíját,
és odalépett a hordágyhoz. - Nos, én kész vagyok.
Továbbmentek, de a pihenésnek súlyos következményei lettek.
A hajtóerő: a feszültség, amely egyéb híján eddig sarkallta őket,
elszállt belőlük. Néhány száz méter után megint olyan fáradtak
voltak, mint a pihenő előtt, a forró napsütés teljesen elgyöngítette
őket, szédültek. Wilson szünet nélkül nyögött.
Ez a nyögés iszonyú gyötrelmeket okoztt nekik. Testük erőtlen
volt és nehéz; valahányszor Wilson felnyögött, összerezzentek a
bűntudattól és a részvéttől, mintha Wilson fájdalmai a hordágy
rúdjain át a karjukba hatoltak volna. Az első fél mérföldön, amíg
futotta még a lélegzetükből, állandóan veszekedtek. Akármit csi-
nált valamelyikük, fölbőszítette a többieket, és folyton egymásra
förmedtek.
- Az istenfádat, Goldstein, miért nem nézel a lábad elé?-
kiáltotta Stanley egy-egy váratlan zökkenő után.
- Törődj a magad dolgával!
Hagyjátok már abba a kötekedést, és csináljátok a dolgoto-
kat - dörmögte Ridges.
- Kuss! - üvöltötte Stanley.
És rendszerint Brown is közbeszólt. - Átkozottul sokat járta-
tod a pofád, Stanley. Csináld inkább a dolgodat!
t TovábbvánszorQ,gtak, mindegyikük dühös volt a többire. Wil-
son megint nyafogni kezdett, bosszúsan hallgatták. - Miért nem
hattok itt, emberek? Az olyan katona, aki nem tuggya visszatar-
tani magát szart se ér. Csak föltartalak benneteket. Haggyatok
itt, emberek, könyörgöm, haggyatok itt. Majd csak meglesz vala-
hogy az öreg Wilson, ne törőggyetek vele. Haggyatok itt, embe-
rek.
- Haggyatok itt, emberek.
A könyörgéstől megrándult a válluk, a rángás végigfutott
minden tagjukon, le, egészen az ujjaik hegyéig, amelyek szinte
leváltak a hordágy rúdjairól. - Mi a fenének beszélsz ilyeneket,

675

Wilson? - zihálta Brown. Mindegyiküknek meg kellett vívnía

a maga külön harcát.
Goldstein megbotlott, és Wilson rákiáltott. - Goldstein, te
rohatt disznó, ezt szándékosan csináltad. Figyeltelek, büdös csir-
kefogó. - Goldstein neve folyton ott kavargott Wilson agyában;
emlékezett rá, hogy azt az embert, aki a hordágy jobboldali elülső
rúdját fogja, Goldsteinnek hívják s valahányszor abba az irányba
billent a hordágy, mindig ezt a nevet ordította. S most csakugyan
igaza volt. - Goldstein szar alak! Még egy kis pájinkát se haj-
landó elfogadni. - Halkan kuncogott, kiszáradt torkából egy kis
nyúlós vért köhögött fel. - A szencségit, az öreg Croft sose gyütt
rá, hogy egy üveg pájinkát elcsentem előle.
Goldstein dühösen megrázta a fejét, és a földre szegezett tekin-
tettel, bosszúsan haladt tovább. Ezek a gojok sose felejtenek, sose
felejtenek - ismételgette magában. Úgy érezte, hogy mindnyáju-
kat gyűlöli. Hát van fogalma róla ennek a Wilsonnak, hogy mit
tesznek érte ?
És Wilson megint nyugodtabban feküdt, s hallgatta, milyen
kapkodva, zihálva tör föl a lélegzet a hordágyvivőkből. Érte kín-
lódnak. Hirtelen ráeszmélt, egy pillanatig belekapaszkodott a gon-
dolatba, de rötön el is felejtette, az érzés azonban, amelyet ez
a felismerés fölkavart benne, megmaradt. - Emberek, nagyon
hálás vagyok azért, amit értem csináltok, de nem kell az öreg
Wilson mellett marannotok Haggyatok itt, és kész. - S mivel
nem kapott választ. ingerült lett. - A szencségit, emberek, mon-
dom, hogy haggyatok itt. - Nyöszörgött, mint egy lázas gyerek.
Goldstein a legszívesebben eleresztette volna a hordágy rúdját.
Ő mondta, hogy álljunk meg - gondolta magában. De rögtön
utána meghatódott Wilson szavain. A hőségtől, a menetelés okoz-
ta fáradtságtól és kábultságtól képtelen volt már világosan gon-
dolkodni, a gondolatok úgy cikáztak az agyában, ahogy az izmai
vibráltak. Nem hagyhatjuk cserben - gondolta; tulajdonképpen
derék fickó. Aztán megint nem gondolt másra, csak arra, hogy
egyre jobban fáj a karja, s fáj minden izma, a hátától le egészen
agyongyötört lábáig.
Wilson hozzádörzsölte a nyelvét száraz ínyéhez. - Ó, embe-
rek. szomjas vagyok - gügyögte. Ide-oda tekergőzött a hord-
ágyon, arcát az ólmos, izzó ég felé fordította, torka tele volt a

676

várakozás kéjes gyönyörűségével. Biztos mindjárt adnak neki egy

kis vizet s a fájdalom, amelyet nyelvén és ínyén érez, lecsillapo-
dik. - Aggyatok inni, emberek - dünnyögte. - Aggyatok egy
kis vizet.
A többiek szinte nem is hallották. Egész nap vízért rimánko-
dott, s már ügyet se vetettek rá. Wilsonnak hátraesett a feje,
dagadt nyelvét ide-oda forgatta kiszáradt szájüregében. - Aggya-
tok egy kis vizet - nyöszörgött. Megint türelmesen várt egy
darabig, s igyekezett leküzdeni szédülését: úgy érezte, forog vele
a hordágy. - A szencségit, emberek, aggyatok már inni egy
kicsit!
- Nyugodj meg, Wilson - dörmögte Brown.
- Vizet, a szencségit!
Stanley megállt, mert remegett a lába. Megint letették Wilsont.
- Az isten szerelmére, adj már neki egy kis vizet! - kiáltotta
Stanley.
- Haslövésnél nem szabad vizet adni - tiltakozott Goldstein.
- Értesz is te ahhoz!
- Nem szabad neki vizet adni - mondta Goldstein. - Bele-
hal.
- Kifogyott a vizünk - lihegte Brown.
- Eh, ne kínozzátok tovább - kiáltotta Stanley.
- Egy kis víz igazán nem árthat meg neki - morogta Ridges,
Némi zavarral vegyes megverést érzett. - Attól is meg lehet
halni ha nem kap vizet az ember. - Magában meg azt gondolta:
Minek olyan nagy cirkuszt csinálni az egészből?
- Mindig tudtam hogy szar alak vagy; Brown. Még egy kis
vizet se adsz egy sebesültnek. - Stanley szédült a napon.-
Egy ilyen régi bajtársnak, mint Wilson, nem adni egy kis vizet,
csak mert valami doktor nem találja helyesnek! - Tudat alatt
azonban érzett valami kis iszonyodást, amivel nem mert szembe-
nézni. Kimerültsége ellenére is tisztában volt vele, hogy valami
baj lesz, veszedelmes baj, ha Wilsonnak inni adnak, de nem vette
tudomásul, s abba a hitbe ringatta magát, hogy jogos a felhábo-
rodása. - Az ember igyekszik enyhíteni valakinek a szenvedését,
és mi a fenét kap érte cserébe? A szentségit neki, Brown, mit
akarsz tulajdonképpen? Halálra akarod kínozni? - Érezte, hogy
egyre jobban elragadja az izgalom, de mintha ellenállhatatlan
677

kényszer hatása alatt állt volna. - Adj neki inni, mibe kerül
neked ?
- Belehal - mondta Goldstein.
- Fogd be a pofád, te hülye zsidó! - Stanley tombolt dühé-
ben
- Nem tűröm, hogy így beszélj velem - sipította éles hangon
Goldstein. Most már a haragtól is remegett, ugyanakkor tudat
alatt ott lappangott benne az előző este emléke, amikor Stanley
olyan barátságos volt hozzá. Nem szabad bízni egyikükben sem
- gondolta magában kábultan s némi jóleső keserűséggel. Most
legalább végleg megbizonyosodott róla.
Brown közbeszólt. - Hagyjátok abba, emberek, gyerünk to-
vább. - Mielőtt még bármit is felelhettek volna, lehajolt, meg-
ragadta a hordágy egyik rúdját, s intett a többieknek is, hogy
foglalják el a helyüket. S megint továbbvánszorogtak az izzó,
vakító délutáni napsütésben.
- Aggy egy kis vizet - nyöszörgött Wilson.
Stanley megint megállt. - Adjunk már egy kis vizet neki, ne
kínozzuk tovább.
- Hagyd abba már, Stanley! - hadonászott Brown szabad
kezével. - Menj tovább, és hallgass! - Stanley rámeredt. Kime-
rültségében is iszonyú gyűlöletet érzett Brown iránt.
Wilson gondolatai ismét alámerültek a fájdalomba. Eszmélet-
lenségbe süllyedt, egy darabig nem is érezte a hordágy zötykölő-
dését, nem volt tudatában környezetének. Minden érzés delíriu-
mának szűrőjén keresztül hatolt a tudatáig. Tisztán érezte, hogy
lüktet a sebe, s képzeletben szinté látta, hogy egy szarv fúródik
a hasába, elakad, aztán megint beljebb fúródik. - Brrr. - Hal-
lotta, hogy nyög, de nem érezte, hogy rezegnek a hangszálai.
Iszonyú melege volt. Percekig szinte lebegett a hordágyon, s a
foga tövéből próbált egy kis nedvességet kiszívni a nyelvével.
Meg volt győződve róla, hogy lábszára és lába feje tűzben ég, és
próbaképpen megmozdította és összedörzsölte őket, mintha el
akarná oltani a lángot. - Olcsátok el, olcsátok el - motyogta
néha
Aztán megint másfajta, ismerős, heves fájdalom fogta el.
Görcs állt az altestébe, homlokát kiverte a veríték, s csöppekbe
gyűlt rajta. Megpróbálta leküzdeni, szinte gyerekesen félt, hogy

678

megbüntetik, aztán elöntötte a forróság, s valósággal élvezte,

i ahogy kiürültek a belei, örült neki, hogy milyen jól működnek.
Egy pillanatra megint ott feküdt apja háza előtt, nekidőlve a tö-
rött kerítésnek, s a déli nap kéjes érzéssel töltötte el az ágyékát.
- Hé, nigger, hogy híjják azt az öszvért? - dünnyögte, aztán
halkan, erőtlenül elégedetten kuncogni kezdett. Egy pillanatra
megmarkolta a hordágyat s a színes bőrű lányt nézte, ahogy
elhalad előtte, és utánafordította a fejét. A mellette fekvő asszony
megsimogatta a hasát. - Woodrow, te mindig köpni szoktál,
mielőtt hugyozol ?
- Csak úgy babonából - dünnyögte hangosan, s megpróbál-
ta kiüríteni a húgyhólyagját is a hordágyon. De megint éles,
gyötrő fájdalom nyilallt az ágyékába. Eszébe jutott, azazhogy
inkább az ágyékizmai emlékeztek rá, hogy ez nehezen fog menni,
és görcsösen összeszorultak. A fájdalom elkergette az emlékképe-
ket magához tért, zavart volt, és rosszkedvű, csak most ébredt
tudatára, hogy összecsinálta magát. Maga előtt látta rohadó ágyé-
kát, s mélységes aggodalom fogta el. Mi a fenének kellett ilyes-
- minek történnie velem? Mi köze van ennek ahhoz, amit csinál-
tam? Fölemelte a fejét, és megint motyogni kezdett: - Brown!
Gondolod, hogy a seben keresztül a genny is kifolyik belőlem?
De nem kapott választ, mire visszahanyatlott, s tovább rágódott
a betegségén. Egész sor kellemetlen emlék gyötörte, aztánmegint
tudatára ébredt, milyen kényelmetlen a hordágy, s milyen meg-
erőltető hosszú órákig hanyatt feküdníe. Erőtlen kísérletet tett,
hogy megforduljon de túlságosan fájdalmas volt. Az volt az
érzése, mintha valaki a hasára támaszkodna.
- Szeggyétek le rólam, emberek! - kiáltotta.
Aztán eszébe jutott, miféle nyomást érez. Azon az éjszakán,
sok-sok héttel ezelőtt, amikor a japánok megpróbáltak átkelni
a folyón, ugyanilyen nyomást érzett a mellében és a gyomrában,
amikor ott várakozott a géppuska mögött.
- Át-jö-vünk, és el-ka-punk. - Ezt kiabálták a japánok
Croftnak meg neki, s Wilson most megborzongott, és eltakarta az
arcát a tenyerével. - Gyünnek! Meg köll állítanunk őket, embe-
rek - nyögte, s ide-oda hánykolódott a hordágyon. - Banzáj,
banzá-á-áj! - ordította, a hang bugyborékolva tört elő a torká-
ból. - Földerítők; földerítők, riadó!

679

A hordágyvivők megálltak, és letették. - Mit kiabál? - kér-

dezte Brown.
- Nem látom őket, nem látom őket! Hol a fenébe vannak a
világítórakéták? - üvöltötte Wilson. Baljával megmarkolta a
géppuskát, s mutatóujját kinyújtotta a ravasz után. - Ki a fene
van a másik géppuskánál? Mán nem emlékszem rá.
Ridges a fejét csóválta. - Arról a japán támadásról beszél,
a folyónál.
Wilson páni félelméből a többiekre is átragadt valami. Gold-
stein és Ridges, akik ugyancsak ott voltak a folyó mellett, kényel-
metlen érzéssel meredtek Wilsonra. A körülöttük messzire elnyú-
ló, kopár dombok rossz sejtelmekkel töltötték el őket.
- Remélem, nem szaladunk bele japánokba - mondta Gold-
stein.
- Nem valószínű - felelte Brown. Kitörölte szeméből az
izzadtságot, és bizonytalanul a messzeségbe meredt. - Sehol
senki - lihegte, de megint elfogta a gyöngeség, a kétségbeesés.
Ha most rajtuk ütnek. . . Megint bőgni lett volna kedve. Túlságo-
san sokat kívántak tőle, és ő nagyon gyönge volt. Érezte, hogy
forogni kezd a gyomra, hányinger fogta el, kiütött rajta a hideg
veríték, s ettől egy kicsit megkönnyebbült. Nem szabad föladnia.
- Tovább kell mennünk, emberek - hallotta a saját hangját.
Wilson a benedvesített zsebkendő alatt alig látott valamit.
A zsebkendő zöldesszürke volt, de a napfényben sárgán és feketén
izzott, a színek az agyába hasítottak. Érezte, hogy levegő után
kapkod. Nagy nehezen a fejéhez emelte a karját. - A szencségit
- kiáltotta -, mozdíccsuk meg ezeket a japcsikat, hátha taná-
lunk valami vacak emléktárgyat. - Megint vergődni kezdett a
hordágyon. - Ki tette a fejemre ezt a hátizsákot? Ronda dolog
így kitolni egy haveroddal, Red. Nem látok ebben a rohatt bar-
langban. Vedd le azt a japcsit a fejemről!
A zsebkendő lecsúszott az orrára, Wilson hunyorogva belené-
zett a napba. aztán megint behunyta a szemét. - Vigyázz, kígyó!
- kiáltott föl hirtelen, és összehúzódzkodott. - Pontosan lőj,
Red, jól célozz, jól célozz! - Dünnyögött még valamit, aztán
elernyedt a teste. - Én mondom, a halott ember pont úgy néz
ki, mint az ürücomb, ha sokáig hever a napon.
Brown visszatette helyére a zsebkendőt, s Wilson vergődni kez-
6 g0

dett alatta. - Nem kapok levegőt. A szencségit! Ránk lőnek, té

tudsz úszni, Taylor, a fenébe is, erissz a csónak mögé!
Brown megborzongott. Wilson a motomei invázióról beszélt.
S Brown is megint ott fulladozott a sós vízben, megint elfogta
az a végső, lemondó iszonyat, amit akkor érzett, amikor már
beletörődött, hogy meghal. Kimerültségében úgy érezte egy pilla-
natra, hogy megint vizet kell nyelnie, ugyanolyan bénító megle-
petéssel eszmélt rá, mint akkor, hogy hiába nem akarja, kénytelen
lenyelni; a víz saját súlyától és lendületétől ömlött végig a tor-
kán.
Az az oka mindennek - gondolta keserűen. A motomei emlék
mindig ugyanolyan iszonyatot, a gyöngeségnek ugyanazt az érzé-
sét keltette benne. Akkor jött rá, hogy tehetetlenül ki van szolgál-
tatva a háború iszonyú forgatagának, és sose tudott megszabadul-
ni ettől az emléktől. Kimerültsége ellenére makacsul hajtogatta
magában, hogy vissza kell vinnie Wilsont, noha egyáltalán nem
hitte, hogy sikerülni fog.
A hordágyvivők egész délután meneteltek. Két óra körül esni
kezdett, és a talaj gyorsan fölpuhult. Kezdetben megkönnyebbül-
tek az esőtől; örültek, hogy lehűti forró testüket, s íde-oda moz-
gatták lábujjaikat a bakancsukon átszivárgó nedvességben. Az
ázott ruha is jóleső érzéssel töltötte el őket. Néhány percig
örültek, hogy, lehűlnek. De mikor az eső tovább esett, a talaj
túlságosan fölázott s egyenruhájuk kényelmetlenül a testükhöz
tapadt. Minduntalan meg-megcsúsztak a sárban, bakancsuk
egyre nehezebb lett az iszaptól, és minden lépésnél beleragadt
a talajba. Túlságosan fáradtak voltak hozzá, hogy azonnal ész-
revegyék a különbséget, testük azonban egykettőre kimerült,
s félóra múlva olyan lassan haladtak, mintha egyáltalán nem
is mozognának. A lábukból szinte minden erő elszállt, sokszor
percekig álltak a szó szoros értelmében egy helyben, képtelenek
voltak combjukat és lábszárukat összehangolni, hogy tovább-
indulhassanak. Ha dombnak fölfelé haladtak, mindig csak egy-
ét lépést tudtak egyszerre megtenni, aztán megálltak, kábultan
eredtek egymásra, mellük zihált, lábuk egyre mélyebben süp-
t a sárba. Ötvenméterenként letették Wilsont, s pihentek
gy-két percig, mielőtt továbbvánszorogtak volna.
A nap megint előbújt, perzselőn tűzött a nedves kunai fűre,

651

és megszárította a talajt, amelyről lomha ködfelhőkben szállt föl

a pára. A katonák lihegtek, hiába szívták be az ólmos, nedves
levegőt, nyögve, sóhajtozva vánszorogtak tovább, karjuk lassan,
feltartóztathatatlanul mind közelebb került a földhöz. Valahány-
szor elindultak, derékmagasságban kezdték cipelni Wilsont, de
harminc-negyven méter után annyira meggörnyedtek a súlya
alatt, hogy a hordágy szinte a földet súrolta. A fű is akadályozta
őket; elgáncsolta lábukat, testük köré csavarodott, az arcukba
csapott. Kétségbeesetten, dühösen vergődtek előre, de aztán a
düh is elpárolgott belőlük, és nem maradt bennük semmi, anti
továbbsarkallta volna őket.
Három óra körül még egy hosszabb pihenőt tartottak, egy ma-
gányosan álló fa alatt. Félóráig egyikük sem szólt semmit, de
kimerültségükben is a legkülönbözőbb érzések töltötték el őket.
Brown a hasán feküdt, és a kezére meredt, amely iszonyúan fel-
hólyagzott, és teli volt megszáradt vérfoltokkal, mert a régi sebek
és varratok fölszakadtak rajta. Hirtelen ráeszmélt, hogy végleg
kikészült; lehet, hogy még fel tud majd állni, s elviselhetetlen
kínok közt meg tud tenni egy mérföldet, de aztán összeomlik.
Egész teste túl volt erőltetve; amióta megálltak, folyton öklen-
dezett, látása is elhomályosult. Minden pillanatban ájulás kör-
nyékezte, elsötétült előtte a világ, s jeges veríték ütött ki a hátán.
Egész testében remegett, a keze olyan erősen, hogy cigarettára se
tudott gyújtaní. Gyűlölte önmagát gyöngesége miatt, s gyűlölte
Goldsteint és Ridgest, mert ők nem voltak olyan kimerültek;
mint ő. Stanleyt utálta, s csak azt remélte, hogy az még nála
is nyomorúságosabb állapotban van. Keserűsége egy pillanatra
szánakozásba csapott át önmaga iránt - dühös volt Croftra,
hogy csak négyüket küldte el. Croftnak tudnia kellett, hogy
képtelenek lesznek végrehajtani a feladatot.
Stanley rekedten beleköhögött arca elé tartott tenyerébe. Brown
ránézett, és indokoltnak találta iránta érzett ellenszenvét. Stanley
elárulta. Ó csinált belőle tizedest, és Stanley ellene fordult. Ta-
lán ha másvalaki volna a helyén. könnyebben jutnának előre.
- Mi az, Stanley - tört ki -. csak nem készültél ki?
- Eh, nyasgem, Brown. - Stanley dühös volt. Brown azért
vállalta el ennek az osztagnak a vezetését, mert félt folytatni a
felderítést, és őt is ő keverte bele a dologba. Amit ők csinálnak

682

végig, sokkal rosszabb, mint ami a szakasz többi tagját érheti.

Ha velük marad, könnyebb lenne a dolga, s talán Croft is föl-
figyel rá. - Te persze azt hiszed, hogy minden oké, mi? - kér-
dezte Browntól. - Hát ide figyelj, én tudom, hogy miért vállal-
tad ezt az átkozott hordágyat.
- Miért? - Brown dermedten, rossz sejtelmekkel várta a
választ.
- Mert gyáva vagy. Nem mertél a szakasszal maradni. Úr-
isten, egy őrmester, aki betegszállítókat vezet!
Brown szinte elégedetten hallgatta. Ez volt a legrosszabb, amit
el tudott képzelni, ez volt a pillanat, amelytől oly régóta félt,
s most nem is érezte olyan szörnyűnek. - Te éppolyan gyáva
! vagy, mint én, Stanley, egy cipőben járunk. - Keresett valamit
amivel megsértheti, s hirtelen kirukkolt vele: - Túlságosan oda-
vagy a feleséged miatt.
- Ó, fogd be azt a. . - De a vágás ült. Most, kimerültségé-
ben, meg volt győződve róla, hogy a felesége megcsalja, s néhány
másodperc alatt lepergett agyában az asszony hűtlenkedéseinek
iszonyú képsorozata. S ez felszínre hozta valamennyi bizonytalan
érzését, s majdnem elsírta magát. Nem igazság, hogy ennyire
egyedül maradt.
Brown nekifeszítette tenyerét a földnek, s nehézkesen föltá-
pászkodott. - Gyerünk, indulás. - Szédült, amikor lábra állt
s a keze olyan erőtlenül szivacsos olt amilyen reggelenként
szokott lenni, amikor felébred az ember. Egy darabig egyszerűen
e képtelen volt fogni.
Valamennyi ben nagyon lassan tá ászkodtak föl, becsatolták
e derékszíjukat, letérdeltek a hordágy mellé, aztán megint neki-
indultak Száz méter után Stanley rájött, hogy képtelen tovább-
menni. Mindig némi ellenszenwel viselkedett Wilson iránt, mert
Wilson több ütközetben vett részt, mint ő, de most egyáltalán
nem gondolt Wilsonra. Csak azt tudta, hogy kikészült: túl sok
mindent csinált végig és mi értelme volt az egésznek?
Letették Wilsont hogy egy kicsit megpihenjenek, Stanley né-
hány lépéssel arrább támolygott, s lerogyott a földre. Készakarva
ehunyta a szemét. és ájulást színlelt. A többiek köréje gyűltek,
és érzéketlenül nézték.
- Na tessék. mindjárt rá is fektethetjük Wilsonra - mondta

683

Ridges. - S ha mégvalaki kikészül, azt is ráfektetjük. Majd én

a hátamra veszek mindenkit. - Elgyötörten röhögött egyet.
Stanley olyan sokszor kigúnyolta, hogy most egy kis elégtételt
érzett. De nyomban el is szégyellte magát. Aki elbízza magát,
megszégyenül - állapította meg magában alázatosan. De azért
mégis némi elégtétellel hallgatta Stanley ziháló lélegzetvételét.
Egy öszvér jutott róla az eszébe, amelyik egy nyáron összecsuk-
lott szántás után: akkor is ilyen szánakozással vegyes elégtétel
töltötte el.
- Most aztán mi a fenét csinálunk? - lihegte Brown.
Wilson hirtelen fölnézett. Pillanatnyilag úgy látszott, hogy
teljesen öntudatánál van, de széles, húsos arca hihetetlenül fáradt
és elgyötört volt. - Haggyatok itt, emberek - mondta erőtlen
hangon - A jó öreg Wilson úgyis kikészült.
Brownt és Goldsteint megint elfogta a kísértés. - Nem hagy-
hatunk itt - mondta Brown.
- Hagyjuk abba az egészet, emberek, a fenébe is.
- Nem tudom - mondta Brown.
Goldsteín hirtelen megrázta a fejét. - Vissza kell vinnünk
- mondta. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de hirtelen
az a pillanat jutott az eszébe, amikor az ágyú lezuhant a folyó
medrébe.
Brown megint Stanleyre bámult. - Nem mehetünk úgy to-
vább, hogy itt hagyjuk egyedül.
Ridgest elfogta az undor. - Ha az ember elkezd valamit,
fejezze is be. Egy ember miatt nem maradhatunk itt.
Goldstein hirtelen megtalálta a megoldást. - Miért nem ma-
radsz Stanley mellett, Brown? - Goldstein is nagyon fáradt
volt, nem sok választotta el az összeomlástól, mégis lehetetlennek
érezte, hogy föladja a harcot. Brown majdnem olyan rosszul volt,
mint Stanley. Ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, s Gold-
stein mégis viszolygott tőle. Nekem mindig különbnek kell len-
nem, mint másnak - gondolta.
- Hogy találtok vissza? - kérdezte Brown. Most úgy érezte,
hogy becsületesen kell eljárnia, minden ellenvetést fel kell hoz-
nia. Tudta, hogy vereséget szenvedett, de nagyon fontos volt
számára, hogy a méltóságnak legalább a látszatát megőrizze.
- Én tudom, merre kell menni - dörmögte Ridges.

6R4

- Hát akkor maradok - mondta Brown. - Valakinek még-

is csak törődnie kell Stanleyvel. - Megrázta egy kicsit, de
Stanley csak tovább nyögött. - Mára kikészült.
- Ide figyelj, ajánlok valamit - mondta Goldstein. - Ha
Stanley erőre kap, utánunk jöttök, és segíttek egy kicsit. Így jó
lesz, nem ?
i Oké, ebben maradunk - mondta Brown. De mind a ketten
tudták, hogy erre nem fog sor kerülni.
- Hát akkor gyerünk - mondta Ridges. Azzal Goldsteinnel
együtt megragadták a hordágy két végét, nagy keservesen föl-
emelték. és támolyogva elíndultak. Húsz méter után megint le-
tették a hordágyat, s egy hátizsák meg egy puska kivételével
mindent leszedtek róla. - Ezt a cuccot majd hozd utánunk,
Brown, jó? - mondta Goldstein. Brown bólintott.
Ridges és Goldstein megint elindultak, s kínos lassúsággal
haladtak előre. A hordágy még a felszerelés nélkül is több mint
kilencven kilót nyomott Wilsonnal. Majdnem egy órát vett
igénybe, amíg átvergődtek egy félmérföldnyire lévő alacsony
dombháton.
Mikor eltűntek a szeme elől, Brown lehúzta a cipőjét, és vizs-
gálgatni kezdte a lábán a hólyagokat meg sebeket. Még majdnem
tíz mérföldet kell megtenniök. Brown fölsóhajtott, és óvatosan
r : : masszírozni kezdte a nagylábujját. Le kell mondanom a rangom-
ról - gondolta.
De tudta, hogy nem fogja megtenni. Továbbcsinálom, tovább,
amíg ki nem rúgnak. Ránézett Stanleyre, aki még mindig a föl-
dön feküdt. Eh, mi ketten egyformák vagyunk. Nemsokára neki
is ugyanolyan problémái lesznek, mint nekem.

10

Croft valahogy ösztönösen ismerte a terepet, tisztában volt azok-

kal az erőkkel, amelyek létrehozták, a szél és a víz okozta abrá-
eiókkal. A szakasz régen nem töprengett rajta, vajon miért megy
pen arra, amerre megy; tudták, hogy éppoly tévedhetetlen,
t amilyen biztos, hogy az éjszaka után fölkél a nap, s egy
szú menetelés után elfáradnak. Már nem is érdekelte őket,
erre haladnak.

68;

fTl'i

Croft maga sem tudta, miért választja egyik vagy másik utat.
Képtelen lett volna megmagyarázni, milyen sugallat hatására
kerül meg egy sziklát, s dönti el, hogy az alsó vagy a felső pár-
kányt válassza-e, ha kettő kanyarodik fölfelé egy sziklafal men-
tén. Csak azt tudta, hogy az, amelyikre nem esett a választása,
biztosan meredek szakadékba torkollik, az alacsonyabban lévő
valószínűleg összeszűkül. s a végén a semmibe vész, vagy a föl-
jebb eső egy elszigetelt dombra vagy kiálló szirtre vezet. Egy
geológus, aki hosszú esztendőkig tanult, és gyakorlati tapaszta-
latokat is szerzett, valószínűleg ugyanolyan jól választott volna,
csak sokkal lassabban; időre lett volna szüksége, amíg végiggon-
dolja a dolgokat, mérlegeli az egyes tényezőket, fölbecsüli a lehe-
tőségeket, összeveti egymással az emelkedések és süllyedések, ki-
terjedések és összezsugorodások grafikonjait, és még akkor se
lett volna egészen biztos a dolgában. Végeredményben túlságosan
sok tényezőt kellett számításba venni.
Croftnak érzéke volt a sziklák és a talaj természete iránt, épp-
oly jól tudta. hogy valamikor, a történelem kaotikus korszakában
milyen irtózatos erők hatására jöttek létre a sziklák, s formáló-
dott ki a föld arculata, mint ahogy tisztában volt önnön izmai
működésével. Ha végignézett valamilyen tájon, mindig érezte,
hogyan jött létre, s majdnem mindig pontosan tudta, milyen
egy hegy túlsó oldala. Ugyaniiyen ösztönösen megérezte azt is,
hogy víz van a közelben. akármilyen ismeretlen volt is a terep,
ahol járt.
Lehet, hogy ez vele született képesség volt, de az is lehet, hogy
azokban az esztendőkben fejlődött ki benne, amikor még marha-
csordákat hajtott falun meg a sok-sok felderítés során, amelyet
i ó vezetett, az ezernyi alkalommal, amikor rendkívül fontos volt,
hogy rátaláljon a helyes útra. Tény, hogy habozás nélkül vezette
fölfelé a hegyre a szakaszt. kapaszkodott sziklapárkányról szikla-
párkányra, kanyarodott egyik ösvényről a másikra, s csak azért
volt kénytelen néha akarata ellenére megállni, hogy a többiek
utolérjék, és lélegzethez jussanak Minden ilyen megállás dühí-
tette. Az előző napok megerőltetései ellenére nyugtalan volt és
türelmetlen, valamilyen követelő feszültséget érzett magában, az
hajtotta előre. Olyan teljességgel a magáénak tudta a hegyet,
s olyan izgatott volt, mint a kutya, amelyik szimatot fogott. Min-
686

den újabb emelkedő tovább sarkallta, alig várta, hogy megtudja,

mi van mögötte. A meredek hegy óriási tömege valósággal föl-
tüzelte.
Fölvezette a szakaszt az első agyagos vízmosáson a sziklák
közt, a tetején megállt egy pillanatra aztán libasorban jobbra
kanyarodtak, hogy megmásszanak egy kunai fűvel borított, mere-
dek lejtőt, amely egy harminc láb magas sziklafalban végződött.
Ott megint balra fordult, s rábukkant egy sor lapos sziklára,
amelyen végig tudtak kapaszkodni. Utána meredekebb sziklára
bukkantak, amelyek éles, cikcakkos vonalban vezettek a hegy
középső lejtői felé. Ezen a sziklasoron vitte végig a szakaszt,
mohón törtetett előre a magas fűben, s csak azokon a helyeken
állt meg, ahol az ösvény veszedelmesen összeszűkült.
A perem is tele volt sziklatömbökkel, s az egyik oldalon majd-
nem függőlegesen ereszkedett le az alatta fekvő szirtek felé.
A kunai fűben akadtak helyek, ahol nem tudták, hová lépnek;
térden alul nem láttak, lassan, tapogatózva haladtak előre, két
kézzel kapaszkodva a magas fűcsomókba, puskájukat keresztül-
vetették a hátizsákjukon. Félóráig megállás nélkül így kapasz-
kodtak tovább, aztán pihentek egyet. Alig valamivel több mint
egy óra telt el, amióta Croft fölvezette őket az első vízmosáson,
a nap még mindig keleten állt, de máris fáradtak voltak. Boldo-
gan fogadták a píhenőt, és sorban elnyúltak a keskeny szikla-
peremen.
Wyman a menetelés utolsó húsz percében erősen zihált, most
mozdulatlanul feküdt a hátán, s várta, hogy visszatérjen a lábá-
ba az erő.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Roth.
- Kikészültem. - Wyman megrázta a fejét. Nyilván egész
nap így fognak tovább menni, s a felderítés során szerzett tapasz-
talataiból tudta, hogy nem fogja bírni. - Muszáj könnyítenem
n hátizsákomon - mondta Rothnak.
Csakhogy a hátizsákban minden fontos volt. Wyman töpren-
eni kezdett, hogy az élelmiszerdarabokat vagy a pokrócát dobja
Huszonegy adag élelmiszert hoztak magukkal, és eddig csak
tet ettek meg. De ha átjutnak a hegyen, és felderítést kell
végezniök a japánok hátában, valószínűleg legalább egy hetükbe

687

fog kerülni. Nem kockáztathatta meg a dolgot. Kihúzta hát háti-

zsákjából a pokrócot, és néhány méterre elhajította.
- Kinek a takarója az? - Croft meglátta, és hozzájuk lépett.
- Az enyém, őrmester - vallotta be Wyman.
- Hozd vissza és dugd a hátizsákodba.
- Igazán nincs rá szükségem - mondta óvatosan Wyman.
Croft rámeredt. Most, hogy Hearn meghalt, az ő feladata
volt fegyelmet tartani. és nem engedhette meg, hogy ezt a fegyel-
met bármi is veszélyeztesse. Amíg Hearn velük volt, az emberek
mindenféle hanyagságra rászoktak, s ezeket ki kell égetnie belő-
lük. Különben is mindig bosszantotta a pazarlás. - Gyerünk,
fiú, csináld, amit mondtam.
Wyman sóhajtott, fölállt, és visszahozta a pokrócot. Mialatt
összehajtogatta, Croft kicsit megenyhült. Meg volt elégedve, hogy
Wyman ilyen gyorsan engedelmeskedett. - Majd meglátod,
hogy szükséged lesz rá. Éjszaka majd arra ébredsz, hogy fázik
a segged, és fenemód örülni -fogsz, hogy van mivel betakarnod.
- Igaz. - De Wyman azért nem tudott lelkesedni. Csak az
járt az eszében. hogy milyen nehéz a pokróc.
- Hogy érzed magad, Roth? - kérdezte Croft.
- Semmi vész. őrmester.
- Nem szeretném, ha ma is lazsálnál.
- Dehogy lazsálok. - Rothot elfogta a méreg. Miközben
Croft után nézett, aki tovább-ballagott, és leállt beszélgetni
a többiekkel, megmarkolt egy fűcsomót, és dühösen kitépte.-
Ez nem hagyja élni az embert - súgta oda Wymannek.
- Istenem, bárcsak a hadnagy lenne velünk. . - Wymant
hirtelen elfogta a csüggedés Már sok minden megvilágosodott
előtte; amíg Hearn volt velük, reménykedhettek. - Ezt a rohadt
pechet!
Roth bólintott. Igen, akkor még bízhattak benne, hogy Hearn
elnéző lesz alárendeltjei iránt. Croft azonban valóságos farkas.
- Ha én volnék a szakaszparancsnok - mondta lassan, pateti-
kus hangon -, elnézőbb lennék az embereimmel, igyekeznék
tisztességesen bánni velük, a jobbik énjükre apellálnék.
- Bizony én is - helyeselt komoran Wyman.
- Ámbár a fene tudja. - Roth felsóhajtott. Egyszer ő is volt
ilyesféle helyzetben. A gazdasági válság idején két évig munka
688

nélkül volt, s utána egy ingatlanügynöknél kapott állást először.

Béreket inkasszált. Ki nem állhatta a munkáját, rengeteg szidal-
mat kellett lenyelnie a bérlők részéről, akik őrá haragudtak. Egy-
szer egy öreg házaspárhoz kellett kimennie, több hónapi bérrel
voltak hátralékban. Nagyon szomorú volt a históriájuk, mint
valamennyi história, amit akkoriban kénytelen volt végighall-
gatni: minden spórolt pénzük elveszett, mert csődbe ment a
bankjuk. Roth kísértést érzett. hogy még egy hónap haladékot
adjon nekik, dé nem mert ezzel visszatérni az irodába. Aznap
egyetlen centet sem sikerült bevasalnia. Hogy eltitkolja részvé-
tét, gorombáskodni kezdett az öregekkel, és kilakoltatással fe-
nyegette őket. Az öregek könyörögni kezdtek, és Roth azon vette
észre magát, hogy élvezi a szerepét, miközben az otthonuk el-
vesztésével járó szörnyűségeket ecseteli előttük. - Nem érdekel
honnan teremtik elő a pénzt - fejezte be -, csak teremtsék
elő.
Most. ahogy visszagondolt a dologra, egy pillanatra szorongás
fogta el, azt kívánta bárcsak barátságosabban bánt volna velük.
Mintha ezzel könnyíthetett volna jelenlegi helyzetén. Ugyan-
gondolta -, babonaság az egész. A két dolognak semmi köze
egymáshoz Föltette magának a kérdést. vajon Croftot is hasonló
érzés tölti-e el, amikor ilyen kíméletlen, de hát a gondolat is
nevetséges volt. Ez már a múlt. el kell felejteni - mondta ma-
gában. De szorongása nem hagyott alább.
Wymannek egy futballmeccs jutott az eszébe, egy grundon
játszották valamikor, az ő háztömbjének a csapata mérkőzött egy
másikéval, s ó játszott hátvédet. A második félidőben kikészült
a lába, s szinte megalázva gondolt rá. hogyan cselezték kt szinte
tetszésük szerint az ellenfél csatárai, miközben ő csak erőtlenül,
ímmel-ámmal vonszolta magát Szerette volna, ha leváltják. de
nem volt tartalékuk. Az ellenfél már több góllal vezetett, de még
mindig volt egy fiú a csapatukban, aki nem adta fel a küzdel-
met. Majdnem minden támadásnál igyekezett szerelrői. ordítva
biztatta a többieket, egyre dühösebb és dühösebb lett, ha a másik
csapat újabb gólt ért el.
Ó nem ilyen fajta - állapította meg Wyman. Nem hőstípus,
eszmélt rá hirtelen, olyan világosan, hogy ha ez néhány hónap-
pal előbb történik, valószínűleg nagy megrázkódtatást okozott

689

volna. Most azonban csak szomorú lett tőle. Nyilván sose lesz
képes megérteni az ilyen Croft-féle alakokat; egyetlen vágya volt
csupán: kitérni az útjukból. De mégis, tni hajtja vajon az ilye-
neket? - töprengett. Milyen cél lebeg előttük?
- Ki nem állhatom ezt az átkozott hegyet - mondta
Rothnak.
- Akárcsak én. - Roth megint sóhajtott. A hegy nagyon
csupasz, nagyon magas volt. Még hanyatt fekve sem látta a csú-
csát. Egyik gerinc a másik után meredezett fölötte, és fönt a ma-
gasban mintha csak sziklákból állt volna. A dzsungelt is utálta;
mindig megborzadt, ha végigmászott rajta valamilyen bogár,
vagy egy madár hirtelen megszólalt a bozótban. A dzsungelben
nem lehetett messzire látni, és a levegő állandóan olyan iszo-
nyúan büdös volt, hogy majd megfulladt. Ott szinte lélegzeni
se tudott, s most mégis visszavágyott a dzsungelbe. Olyan biz-
tonságosnak érezte, ellentétben ezekkel a csupasz hegygerincek-
kel. ezzel a sziklákból és égboltból álló ásító, idegen kupolával.
Nyilván egyre följebb és följebb mennek, és sehol se lesznek
biztonságban. A dzsungel is tele volt mindenféle veszéllyel, de
most nem érezte olyan ijesztőnek őket; végül is azokhoz már
hozzászokott. Itt azonban egyetlen hibás lépés az életébe kerül-
het. jobb egy pincében lakni, mint kötélen balanszírozni. Roth
megint dühösen belemarkolt a fűbe. Miért nem fordult vissza
Croft? Miben reménykedik, mit akar elérni?

Martineznek fájt a teste. Ez még az éjszaka utóhatása volt, s mi-

közben kínlódva fölfelé kapaszkodtak a hegyre, egész délelőtt
keservesen botorkált, iszonyúan félt, lába remegett, testenyirkos
volt az izzadtságtól. Az agya irgalmas volt hozzá, és némi vigasz-
talást nyújtott neki; éjszakái felderítő útja és Hearn halála között
az összefüggés szerencsére homályban maradt előtte, legfeljebb
a tudata felszínéig jutott el. De amióta másodszor is rajtuk ütöt-
tek, állandóan olyan érzése volt, mint aki azt álmodja, hogy
bűnös; a büntetésre vár, de képtelen visszaemlékezni rá, milyen
gaztettet követett el.
Miközben fölfelé kapaszkodtak a hegy elsó lejtőin, Martinez

690

folyton a japán katonán töprengett, akit megölt. Tisztán látta

maga előtt az arcát, most, az iszonyúan vakító délelőtti napfény-
ben sokkal tisztábban, mint az éjszaka, s emlékezetében felidéző-
dött a japcsi minden mozdulata. Megint úgy érezte, hogy vér
szivárog az ujjaira, s ragadósak lesznek tőle. Megvizsgálta a ke-
zét, és iszonyodva fedezett föl egy megszáradt vércsíkot két ujja
közt az egyik lebernyegen. Undorodva, irtózva felnyögött, mintha
egy rovart morzsolt volna szét. Brrr! S rögtön utána megint
megjelent előtte a japcsi, amint az orrát piszkálja.
Ő a bűnös.
De miben? Most itt vannak a hegyen, és ha ő nem. . . ha
ő nem. . . Nem ölni meg japcsi, visszamenni partra - állapí-
totta meg magában. De hát ez nem volt kielégítő felelet a kérdés-
re, s a háta megbizsergett az iszonyattól. Abbahagyta hát a töp-
rengést, fáradtan vonszolta magát tovább a szakasz közepén,
s a megerőltető fölfelé kapaszkodás közben nem könnyebbült
meg. Minél inkább elfáradt, annál feszültebbek lettek az idegei.
Minden tagja olyan fájdalmasan nehéz volt, mint a lázas betegé.
Mikor megpihentek, a Polyák és Gallagher mellé rogyott le.
Volt valami, amit szeretett volna megbeszélni velük, de nem
tudta pontosan, hogy mi az.
A Polyák rávígyorgott. - Na, mi újság, kiscserkész?
Ó, semmi - felelte halkan Martinez. Sose tudta, mit kell
felelni erre a kérdésr, s ilyŐnkor mindig kényelmetlenül érezte
magát.
- Igazán adhatta volna neked egy szabadnapot = mondta
a Polyák.
- Igen. - Rossz =felderítőnek bizonyult az éjszaka, mindent
rosszul csinált. Ha nem ölte volna meg azt a japcsit. . . ez volt
minden baklövése közül a legnagyobb. Nem tudta volna meg-
mondani, hogy mit, de meg volt győződve róla, hogy sok hibát
követett el.
- Szóval semmi se történt, mi? - kérdezte Gallagher.
Martinez vállat vont, és észrevette, hogy a Polyák a megszá-
dt vért nézi a kezén. Piszoknak is nézhette volna az ember,
mégis azon kapta magát, hogy azt mondja: - japcsik lenni szo-
ban, egyet megöl. - Megkönnyebbült.

691

- Micsoda? - kérdezte a Polyák. - Mit csináltál? De hi-

szen a hadnagy azt mondta, hogy a szoros üres.
Martinez megint vállat vont. - Átkozott hülye. Veszeked
Crotttal, mond szoros üres. mikor én visszajönni, és jelen eni,
hogy japesikat lát. Croft mond, hogy Martinez jó katona, tudni,
mit lát, de hadnagy nem hallgat rá, vén. makacs hülye.
Gallagher kiköpött. - Szóval kénytelen voltál kinyírni egy
japcsit, és a hadnagy nem hitte el.
Martinez bólintott. Csakugyan elhitte, hogy így történt.-
Én hallgat veszekedés, nem mondani semmi, Croft figyelmeztet-
ni, hogy hadnagy átkozott hülye. - Az események teljesen ösz-
szekavarodtak az agyában. Nem esküdött volna ugyan meg rá,
ebben a pillanatban mégis azt hitte, csakugyan tanúja volt, hogy
Croft és Hearn veszekedtek, s Hearn mondta azt, hogy át kell
menniök a szoroson, míg Croft ellenezte. - Croft mond, hogy
tartani szám, mikor Hearnnel beszél, tudni, hogy Hearn bolond.
Gallagher hitetlenül rázta a fejét. - Micsoda süket alak
volt az a hadnagy Na, de meg is kapta a magáét.
- Igen, megkapta - mondta a Polyák. Nagyon zavaros volt
az ügy. Ha azt jelentik valakinek, hogy japánok vannak a szo-
rosban, és ő mégis azt állítja, hogy nincsenek. . . Ez azért egy
kicsit túlzott ostobaságra vall. A Polyáknak sehogy se ment a fe-
jébe. Határozatlanul érezte, hogy valami nincs rendben - szinte
már rá is jött, hogy mi, de aztán megint elbizonytalanodott. Va-
lami furcsa düh fogta el
- Szóval, kénytelen voltál kinyírni egy japcsit? - kérdezte
Gallagher kelletlen bámulattal.
Martinez bólintott. Igen, meggyilkolt egy embert, és ha most
meghal, ha megölik a hegyen vagy a hegy túlsó oldalán, ezzel
a halálos bűnnel a lelkén elkárhozik - Igen, megölni-
mondta, és közben egy kis titkos büszkeséget érzett. - Háta
mögé oson, és zsupsz - a döfés hangját próbálta utánozni-
és a apesi. . - Csettintett egyet az ujjával.
A Polyák nevetett. - Meg kell hagyni, jó ídegek kellenek
hozzá. Klassz fiú vagy, apesali.
Martinez restelkedve húzta be a nyakát a dicséret hallatára.
Öröm és szorongás közt ingadozott, de mikor eszébe jutottak az
aranyfogak, amelyeket kivert a csatatéren a halott állkapcsából,

692

megint elfogta valami nyomorúságos érzés és a félelem. Azt a

bűnt se gyónta még meg, s most még egyet elkövetett. Első érzé-
se a keserűség volt. Még sincs rendjén, hogy nincs pap a közel-
ben, aki föloldozhatná. Egy pillanatig arra gondolt, hogy meg-
lép a szakasztól és a dombokon keresztül visszamegy a partra,
ahonnan baj nélkül visszatérhet a táborba, és meggyónhat. De
nyomban rá is jött, hogy ez lehetetlen.
Most eszmélt rá, miért feküdt le éppen a Polyák és Galla-
gher mellé. Mind a ketten katolikusok, tehát nyilván megértik őt.
Keserűségében szinte természetesnek tartotta, hogy hozzá hason-
lóan éreznek. - Meglövik az ember - mondta -, meghal, és
nem lenni pap.
Gallagher úgy érezte, mintha vizes törülközővel vágtak volna
végig rajta. - Igen, igen, ez igaz - dörmögte, s hirtelen elfogta
a félelem és a rossz előérzet. Önkéntelenül maga elé képzelte a
szakasz tagjait, amint sebesülten vagy holtan hevernek a földön
a legkülönbözőbb pozitúrákban, s ráadásul önmagát is látta,
amint ömlik belőle a vér. A hegy ijesztően meredezett fölöttük,
és Gallagher eltelt félelemmel. Egy pillanatig azon tűnődött,
vajon Mary kapott-e feloldozást nem volt biztos benne, s egy
kicsit rossznéven vette tőle. Akkor neki kell megbűnhődnie az
ő vétkeiért is. De rögtön el is kergette magától a gondolatot,
s elfogta a lelkifurdalás, hiszen nem illik rosszat gondolni egy
halottról. Különben egy pillanatig úgy gondolt rá, mintha nem
halt volna meg
A kábultság, a sztoikus nyugalom, amellyel eddig próbált vé-
dekezni a felderítés során, pillanatuk alatt elpárolgott belőle.
Gyűlölte Martinezt azért, amit mondott. Eddig sose merte beval-
lani magának, hogy fél felderítés közben. - Jellemző erre az
istenverte hadseregre - mondta dühösen, s rögtön elfogta a
bűntudat, hogy megint káromkodott.
Mi a fenének izgatjátok ilyesmivel magatokat? - kérdezte
a Polyák.
- Nem lenni pap - mondta buzgón Martinez. A Polyák
olyan magabiztosan beszélt, hogy Martinez meg volt győződve
róla, a Polyák tud valami megoldást, tud valami kibúvót a kate-
kizmus tilalmai alól.
- Miért? Szerinted ez nem fontos? - kérdezte Gallagher.

693

- Ide figyelj! Mondjak valamit? - felelte a Polyák.-

E miatt a vacakság miatt igazán nem kell izgulnod. Közönséges
svindli az egész
A másik kettő megdöbbent. Gallagher önkéntelenül a háta
mögé pillantott, a hegyre. Ő is meg Martinez is nagyon szerette
volna, ha nem a Polyák ül mellette. - Mi az, te is afféle kurva
ateista vagy? - Ezentúl nem számított, hogy csúnyát mondott.
- Úgy látszik - állapította meg Gallagher -, csakugyan igaz,
hogy az olaszok meg a lengyelek a legrosszabb katolikusok.
- Te hiszel az efféle ostobaságokban? - kérdezte a Polyák.
- Ide figyelj, én már túl vagyok az ilyesmin, tudom, mire
megy ki az egész. A vallás csak svindli, amivel pénzt lehet
keresni.
Martinez igyekezett nem fígyelni oda.
A Polyák egyre jobban belelovalta magát a dühbe. Valami
rég elnyomott ellenségeskedés tört ki belőle, s ugyanakkor dacos
virtuskodás is, tudniillik alapjában véve ő is félt. Úgy érezte
magát, mintha egy Lefty Rizzo-féle alakkal pimaszkodna. - Te
mexikói vagy, te meg ír, nektek még van valami hasznotok ebből
a hülyeségből. De a lengyelek szart se érnek vele. Hallottatok
róla, hogy valaha is lett volna lengyel bíboros Amerikában?
Alem. Én aztán igazán tudom, mert a nővérem apáca. - Egy
pillanatra elgondolkozott a nővérén, aztán megint elfogta ala-
mí nyugtalanság, amit nem tudott megérteni. Martinezre pillan-
tott. Csakugyan, mire megy az egész? - Itt egyen meg a fene. ha
hagyom magam az orromnál fogva vezetni - mondta, de nem
volt egészen biztos benne, mit is akart ezzel mondani, mire
akart célozni vele. Csak borzasztóan mérges volt. - Ha az
ember tudja, mi a fenére megy ki az egész, ostoba balek, ha csak
ül tétlenül, és hagyja, hogy az orránál fogva vezessék - jelentet-
te ki dühösen.
- Nem tudod, mit beszélsz - dörmögte Gallagher.
- Talpra, emberek, föl a hátizsákkal. - Megint Croft volt.
A Polyák borzadva körülnézett, s mikor Croft odébb ment, meg-
rázta a fejét. - Az hát, föl a hegyre, gyerünk, gyerünk - gú-
nyolódott. A keze még mindig remegett egy kicsit a méregtől.
Ezzel a beszélgetés abbamaradt, de mind a hárman szorongva
masíroztak tovább.

A délelőtt hátralevő részében a szakasz egyre följebb és föl-

jebb kapaszkodott a hegyen Úgy látszott, sose érnek a végére.
Keskeny sziklaösvényeken haladtak végig meg éles kunai fűvel
borított, nagyon meredek lejtőkön, amelyekre csak úgy tudtak
fölmászni, hogy a gyökerekbe fogódzkodtak, mintha létrán ka-
paszkodnának fölfelé. Átkeltek egy erdőn, amely a hegygerincen
terpeszkedett, aztán leereszkedtek az alattuk lévő vízmosásba.
Egyre magasabbra jutottak. s végül is minden tagjuk reszketett,
hátizsák mázsás súlyú liszteszsákká változott a hátukon. Vala-
hányszor elérkeztek egy-egy kisebb csúcshoz, biztosra vették,
hogy az igazi csúcs már nem lehet messze, de megint csak egy
félmérföldnyi kanyargós hegygerincen találták magukat, amelyen
egy újabb domb emelkedett. Pedig Croft figyelmeztette őket.
A délelőtt folyamán többször is megállt, és azt mondta: - Nyil-
ván tisztában vagytok vele, hogy ez a nyavalyás hegy marha
magas, és nem juttok fel egy szempillantás alatt a csúcsára.-
Meghallgatták, de nem hittek neki. Túlságosan nehéz volt fölfelé
mászni, kénytelenek voltak ragaszkodni ahhoz az elképzeléshez,
hogy szenvedésük hamarosan véget ér.
Délben elérkeztek a hegygerinc végére, és megborzadtak. Több
száz láb mélységben kövekkel borított völgy terült el a lábuk
alatt, meredek sziklafalon kellett leereszkedni, s a völgyön túl
még mindig messze magaslott föléjük a Muunt Anaka csúcsa.
Ameddig csak elláttak egyre újabb és újabb, erdőkből, agyagból,
dzsungelből és sziklákból álló lépcsőzetes rétegek tornyosultak
sok ezer lábnyi szédítő magasságba. A csúcsot magát nem is
tudták tisztán kivenni: beleveszett egy felhőkoszorúba.
Úristen, oda kell felmásznunk? - lihegte az egyik katona.
Croft kényelmetlen érzéssel pillantott rájuk. Szemmel látható
volt, hogy valamennyien ezt gondolják. Ó is fárdt volt, majd-
nem olyan fáradt, mint az indulás előtt, s tudta, hogy szinte
méterenként kell majd fölfelé hajszolnia embereit. - Most meg-
eszünk egy élelmiszeradagot, aztán továbbmegyünk, emberek.
Értettük ?
Megint fojtott morgás volt a válasz. Croft leült egy sziklára,
és arra nézett, amerről jöttek. Sok mérföldnyi távolságra ki tudta
venni a sárga dombokat, ahol megtámadták őket, s ahol most
Brown és a hordágyvivők haladnak valahol. A messzeségben látta
694

a szigetet szegélyező dzsungelt s azon túl a tengert is, ahonnan

elindultak. Minden elhagyatott volt; embernek vagy másféle élő=
lénynek sehol semmi nyoma. E pillanatban az is teljes képtelen-
ségnek látszott, hogy a hegy túlsó oldalán ütközet folyik.
A háta mögött a Mount Anaka úgy ingerelte, mintha emberi
lény lett volna. Megfordult, megfontoltan szemügyre vette
s megint elfogta az a heves, meghatározhatatlan izgalom, amit
a hegy látványa mindig is keltett benne. Megfogadta magában,
hogy csak azért is megmássza.
Ugyanakkor félreérthetetlenül érezte maga körül a katonák
nyomott hangulatát. Tudta, hogy egyikük sem szereti. Eddig nem
nagyon törődött vele. Most azonban tudta, hogy gyűlölik, s ez
a gyűlölet úgy vette körül, mint a nehéz, nyomasztó levegő.
És mégis meg kell mászniok a hegyet. Ha nem sikerül, bak-
lövés volt, amit Hearnnel művelt, becsapta a hadsereget nem
engedelmeskedett egy parancsnak. Gyötörte az aggodalom. Kény-
telen lesz a szakaszt szó szerint a hátán cipelni föl a hegyre, s ez
bizony istentelenül nehéz lesz. Kiköpött. és föltépte egy élelmi-
szeradag dobozának a tetejét. Ezt is nagyon gondosan, szak-
értelemmel csinálta, mint általában mindent.

Késő délután Goldstein és Ridges még mindig Wilsonnal küsz-

ködött. Gyötrelmesen lassú tempóban haladtak, cipelték vagy
tíz-tizenöt métert, aztán letették. Egy egyenes vonalban mozgó
hangya legalább olyan gyorsan jutott volna előre. Már nem gon-
dolkoztak rajta, hogy abbahagyják-e vagy folytassák, alig figyel-
tek Wilson fantáziálására, nem létezett már számukra semmit,
csak a hőség, az erőfeszítés és a belső parancs, hogy mindenáron
tovább kell cipelni Wilsont. Nem beszélgettek, túlságosan fárad-
tak voltak hozzá, úgy tapogatóztak előre, mint a vakok ha egy
ismeretlen, veszélyekkel teli úttesten kell átkelniök. A fáradtság
rengeteg fokozatán estek át, s érzékeik végül is annyira eltompul-
tak, hogy önnön létezésüknek is alig voltak tudatában. Egyetlen
valóság létezett számukra, az hogy Wilsont cipelik.

És így vergődtek előre órákig, minden pillanatban közel álltak

az ájuláshoz, de azért sose vesztették el egészen az eszméletüket.

696

A végén már csak azon csodálkoztak kábultságukban is, hogy

milyen hallatlanul visszaélnek a testükkel, és ennek ellenére még
mindig funkcionál.
Wilson belázasodott, és sűrű ködfelhőben lebegett. A hordágy
zökkenéseit csak homályosan érezte, szinte kellemes volt. Az
a néhány szó amit meghallott, a Ridges és Goldstein közt
elhangzó rekedt ziháló szavak, saját hangja és minden egyéb,
ami a tudatába hatolt, szinte teljesen ei volt szigetelve egymástól,
mintha különálló helyiségekbe nyíltak volna külön-külön ajtók.
Érzékszervei egyébként rendkívül élénken működtek, a hordágy
zötykölődésében tisztán érezte bajtársai izmainak minden rán-
dulását, ugyanakkor azok a fájdalmak, amelyeket a sebe okozott,
valahogy távolinak tűntek. mintha a testén kívül fájt volna vala-
mi. De egyvalami elhagyta: az akaratereje. Teljesen tehetetlenné
vált, szinte megváltó fáradtság öntötte el, és hosszú percekbe telt,
amíg elszánta rá magát, hogy kérdezzen valamit, vagy homloká-
hoz emelje a kezét, s elzavarjon róla egy bogarat. S ha megtette,
ujjai majdnem ugyanolyan sokáig mozdulatlanul az arcán ma-
radtak mielőtt megint leejtette volna a karját. Szinte boldog volt.
Gondolatban hosszasan elidőzött mindennél, ami az eszébe
jutott percekig egyfolytában beszélt, gyönge, rekedt hangon, vagy
öntudatlanul kiáltott egyet. És a két ember. aki cipelte, csak
hallgatta, anélkül hogy felfogta volna szavai értelmét, vagy
egyáltalán törődött volna velük.
- Vót egy nő Kansasba. mikor Rileybe szógáltam, magához
vett, és úgy éltem vele, mintha a férje lettem vóna. Nem marat-
tam tovább abba a nyavalyás kaszárnyába, bemeséltem nekik,
hogy a feleségem ott van a városban. Az a nő főzött nekem,
megfódozta az egyenruhámat, kikeményítette az ingemet, olyan
szépen, hogy kívánni se lehetett vóna szebbet, bármit megtett
óna nekem. - Ábrándozva elmosolyodott. - Van egy fény-
képem is róla, meg is mutathatom. ha megálltok egy kicsit.-
Keze a zsebe körül tapogatózott aztán elfeledkezett a dologról.
Asszitte, hogy nőtlen vagyok, és én sose ábrándítottam ki
hitéből. úgy gondoltam, a háború után majd összeállok vele. és
i a fene értelme lett vóna elveszteni egy rendes asszonyt. Nem
tt vóna semmi értelme. Bemeséltem neki, hogy egyetemre jár-
m, és elhitte: A nyavalyás nók minden hülyeséget elhisznek

697

az embernek, ha rendszeresen lefekszik velük. - Fölsóhajtott,

erőtlenül köhögni kezdett, s megint kibuggyant egy kis vér a szá-
ján. Ettől megint fölkavarodott benne a félelem, s megrázta
a fejét. Nagyon fáradt volt, s mégse akarta föladni a küzdelmet.
- Ha visszavisznek, azok a nyavalyás orvosok új ember csinyá-
nak belőlem. - Megint megrázta a fejét. A golyó iszonyú erővel
vágódott a testébe, kis megszakításokkal másfél napja vérzett,
ide-oda zötykölődött és rázkódott a hordágyon, sebe irtózatos
gyötrelmeket okozott, de soha egy pillanatra se gondolt rá hogy
föladja. Még sok mindent szeretett volna csinálni az életben.
- Tuggyátok, emberek. nem mondom. hogy rendes dolog egy
nigger nővel kefélni, de azért néha-néha magam is megkívántam.
Vót egy nigger jány, majd mindennap elhaladt papa háza előtt,
még most is látom, hogy riszálta a farát.
Majdnem fél könyökre emelkedett, s egy pillanatig nyugodtan
nézte Ridgest.
- Vót már dógod nigger jánnyal? - kérdezte.
Ridges megállt és letette a hordágyat. Ezúttal megértette Wil-
son szavait. - jobban tennéd, ha abbahagynád már ezt a fecse-
gést - szólt rá. Zihálva lélegzett, s üres tekintettel meredt
Wilsonra, mintha nem látná tisztán. - Elegem van belőle-
bökte ki. Kimerültségében is mélységesen meg volt botránkozva.
- Okosabbat is beszélhetnél - lihegte.
- Szarházi vagy, Ridges - mondta Wilson.
Ridges megrázta a fejét, mint a bika. Volt néhány dolog az
életben, amit sose lett volna képes megtenni. Néger nővel szeret-
kezni fényűzés és bűn volt a szemében, egyike azoknak a kicsa-
pongásoknak, amelyeket nem szabad elkövetni. ha életben akar
maradni az ember. - Pofa be, Wilson
De Wilson már messze járt. A tagjaiban érzett melegség, a jól-
esően nyomasztó fáradtság megcsalta. Azt hitte, szexuális gerje-
delem, és minden ok nélkül heves vágyat érzett a torkában. Be-
hunyta a szemét, és eszébe jutott egy holdfényes éjszaka egy ho-
mokzátonyon, a folyóban, a szülővárosa határán kívül. Halkan
kuncogott, s egy kis nyál tolult a torkába. Lenyelte. Érezte, hogy
az arca összeráncolódik, és csöndesen sírni kezdett. Aztán cso-
dálkozva eszmélt rá, hogy sír.
Hirtelen megint érezni kezdte, hogy szája van, s a nyelve

698

kiszáradt. - Nem attok egy kis vizet, emberek? - De nem

kapott választ, mire türelmesen megismételte: - Csak egy kis
vizet, emberek.
Erre sem feleltek, s Wilson dühbe gurult. - A szencségit,
emberek, aggyatok egy kis vizet.
- Maradj békén - mondta rekedten Ridges.
- Bármit megteszek nektek. emberek, csak aggyatok egy kis
vizet.
Ridges letette. Wilson siránkozása az idegeire ment. Ez volt
az egyetlen, ami még fel tudta rázni kábultságából.
- Aljas disznók vagytok.
- Nem szabad innod - mondta Ridges. Ő ugyan nem látott
semmi veszedelmet a dologban, s épp ezért csak nehezen tudott
nemet mondani, de ugyanakkor dühös is volt Wilsonra. Mi bez-
zeg mindent panasz nélkül végigcsinálunk - gondolta magában
- Nem szabad innod. Wilson. - Hangja határozottan csengett,
s Wilson megint visszasüllyedt ábrándjaiba.
Fölkapták a hordágyat, vánszorogtak vele néhány métert, aztán
megint letették. A nap már lefelé ment a nyugati látóhatáron,
hűvösebb lett. de alig vették észre. Wilson teher volt, amelyet
mindenáron cípelniök kellett; tovább és egyre tovább, nem hagy-
hatták cserben. Nem értették ugyan tisztán a dolgot, a fáradtság
eltompította agyukat. Csak azt tudták, hogy tovább kell menniök,
és továbbmentek. A délután folyamán, sötétedésig, Ridges és
Goldstein jóformán csak araszonként haladt előre, ezek az araszok
azonban lassanként jókora távolsággá növekedtek. Mire lepihentek
éjszakára, az egyik takaróval betakarták Wilsont, ők meg össze-
bújtak, és beburkolóztak a másikba, hogy azonnal kábult álomba
zuhanjanak, ötmérföldnyire cipelték Wilsont onnan, ahol Brownt
és Stanleyt elhagyták. A dzsungel már nem volt nagyon messze.
Nem beszéltek ugyan róla, de az utolsó domb tetejéről, amelyen
átkeltek, már megpillantották. Holnap talán már a parton alhat-
nak, a csónakra várva, amelyik majd visszaviszi őket.

699

11

Dalleson őrnagy kényes helyzetben volt. A tábornok reggel-

a felderítés harmadik reggelén - elrepült a hadseregparancsnok-
ságra, hogy megpróbáljon egy rombolót szerezni a Botoi-öbölben
tervezett partraszálláshoz, s Dallesonra bízta a parancsnokságot.
Newton ezredes, a 460-asok parancsnoka, és Conn alezredes
magasabb rangúak voltak ugyan Dallesonnál, a tábornok távol-
létében azonban neki kellett irányítania a harcokat, s most nehéz
problémával találta szemben magát.
A támadás öt napig lól haladt előre, s csak tegnap akadt el.
Az elakadásra számítottak, mivel máris előbbre nyomultak a ter-
vezettnél, és valószínűnek látszott, hogy a japánok nagyobb ellen-
állást fognak kifejteni. Cummings erre való tekintettel kijelentette
Dallesonnak, hogy a legokosabb lesz "helyben járni". - Egyéb-
ként valószínűleg nyugalom tesz, Dalleson. Lehetséges, hogy
egy-két japán támadás adódik majd, de nem kell izgulni miattuk.
Csak egy a lényeg: hogy az általános nyomást az egész vonalon
fenntartsuk. Ha sikerül szereznem egy vagy két rombolót, a had-
műveletet egy hét múlva be tudjuk fejezni.
Elég egyszerű eligazítás volt, csakhogy a helyzet másképp
alakult. Egy órával azután, hogy a tábornok repülőgépe fölszállt,
Dalleson meglepő felderítő-jelentést kapott. Az E század egyik
raja állásaitól ezerméternyire előrenyomult a dzsungelben, és egy
elhagyott japán táborra bukkant. Ha a jelentésben szereplő hosz-
szúsági és szélességi fokok nem voltak teljesen hibásak, a tábor
közvetlenül a Toyaku-vonal mögött feküdt.
Dalleson először nem akart hitelt adni a jelentésnek. Még
emlékezett Lanning őrmesterre meg hamis jelentéseire, s egyéb-
ként is számos jel mutatott arra, hogy sok raj- meg szakasz-
parancsnok nem teljesíti feladatát az előírt módon. Adott esetben
mégse erről lehetett szó. Ha valaki hamis jelentést akar leadni,
inkább azt írja, hogy ellenállásba ütközött, és kénytelen volt
visszavonulni.
Az őrnagy megvakarta az orrát. Tizenegy óra volt, a nap már
régóta sütötte a parancsnoki sátrat, a levegő elviselhetetlenül
átforrósodott odabenn, s az átmelegedett ponyva kellemetlen,
száraz szaga is átjárta. Az őrnagy izzadt, a tábor talajának az

700

a része, amelyre a sátor fölgöngyölt oldallapjai alatt rálátott

csillogott a hőségben, s a napfény vakította a szemét. Szomjas is
volt, s néhány percig azon tűnődött, ne küldjön-e el egy írnokot
a tiszti étkezőbe egy üveg jégbe hűtött sörért. De úgy érezte, hogy
ez túl nagy erőfeszítést kívánna. Olyan nap volt ez a mai, amikor
okosabbnak látta, ha nem csinál egyebet, csak ül az íróasztala
előtt és várja a jelentéseket. Néhány lépéssel odább két tiszt arról
a lehetőségről tárgyalt, hogy délután esetleg sikerül egy dzsipet
szerezniök, s kimehetnek úszni egyet a tengerpartra. Az őrnagy
böfögött. Háborgott a gyomra, mint az ilyen különösen forró na-
pokon mindig, s Dalleson lassan, kicsit ingerülten legyezgette
magát.
- Az a hír járja, igaz, hogy még nem erősítették meg-
mondta vontatott hangon az egyik hadnagy -; hogy a had-
művelet után kapunk néhány vöröskeresztes lányt.
- Akkor ki kell jelölnünk egy partszakaszt, és kabinokat épít-
tetnünk rajta. Bizisten mondom, egészen csinosan festene.
- Csak az a baj, hogy megint továbbvisznek. A gyalogságnak
jut mindig a legrosszabb rész. - A hadnagy cigarettára gyújtott.
- Úristen, de szeretném, ha már túl lennénk ezen a hadműve-
leten.
- Miért? Akkor meg majd meg kell írnunk a történetét.
S mindig az a legnehezebb.
Dalleson megint felsóhajtott. A két hadnagy beszélgetése a had-
művelet befejezéséről elcsüggesztette. Mit kezdjen ezzel a fel-
derítő-jelentéssel? Enyhe görcsöt érzett a beleiben. Ha nem volna
más gondja, nem is lenne olyan rossz itt üldögélni, s azon tűnőd-
ni, hogy kimenjen-e a latrinára. A távolban tüzelni kezdett egy
üteg, a lövések komoran visszhangzottak a tikkasztó délelőtti
levegőben. Az őrnagy fölvette az íróasztalán álló telefon kagyfó-
ját, és kettőt tekert a készüléken. - Adja a Potential Red Easy-t
- mordult rá a telefonosra
Az E század parancsnokát kérte. - Halló, Szélmalom, itt
Gyújtózsinór - mondta. A fedőneveket használta.
- Mit óhajt, Gyújtózsinór?
- Kaptam öntől ma reggel egy felderítő-jelentést. A száma
318, tudja, melyiket gondolom?
- Igen.

Íol

- Igaz ez a nyavalyás dolog? Tudnom kell, Szélmalom. Ha

valamelyik embere ar ujjából szopta, és maga fedezi az illetőt,
puskaporos hordóra ültetem

- Szó sincs róla. Magam ellenőriztem a dolgot, beszéltem

a felderítőraj parancsnokával. Esküszik, hogy csakugyan ott járt.
- Hát jó, akkor majd. . - az őrnagy kereste a szót, amelyet
oly sokszor hallott -, akkor majd a szerint a föltételezés szerint
rendelkezem, hogy igaz a dolog. És Isten óvja, ha nem igaz.
Az őrnagy megint megtörölte az arcát. Miért kell a tábornok-
nak éppen ma távol lennie? Titokban neheztelt Cummingsra,
hogy nem látta előre a dolgot. Tudta, hogy rögtön kezdeményeznie
kellene valamit, de nagy zavarban volt. Elhatározta, hogy mégis
inkább kimegy a latrinára.
Ahogy ott üldögélt a deszkán, s a nap forrón sütötte meztelen
fenekét, megpróbált kitalálni valamit. De folyton elterelődött
a figyelme. A latrinabűz rendkívül erős volt ezen a forró délelőt-
tön, és az őrnagy elhatározta, hogy még a délután folyamán ásat
egy új tiszti latrinát. Vörös arcáról patakokban ömlött a veríték
a napsütésben. Ezúttal tetőt is építtet föléje. Komoran meredt
a bambuszkerítésre.
Nos, mi egyebet tehet, a fenébe is, mint hogy kiküld egy sza-
kaszt, foglalja el áz üres tábort?, Ha minden nehézség nélkül
sikerül a dolog, utána majd töprenghet rajta, mi legyen a követ-
kező lépés. Gyönge szellő legyintette meg az arcát, és Dallesont
elfogta a vágy a tengerpart, az óceán kellemes hűvös vize, a fö-
veny hátteréből éles kontúrokkal kirajzolódó pálmafák után.
Valahol a dzsungelben, néhány mérföldnyire, valami történik
a japánoknál. Talán az ó G 3-asuk is éppen a latrinán kuporog
most. Az őrnagy elvigyorodott.
Tény, hogy valami nem stimmel náluk. Az utóbbi időben
a japcsi hullák soványabbnak látszottak. Ezek a szigetek állítólag
blokád alatt állnak, nem kaphatnak semmiféle utánpótlást, de az
ember persze nem hagyatkozhatik arra, hogy a haditengerészet
igazat jelent. Az őrnagy fáradtnak érezte magát. Miért éppen neki
kellett ilyen döntések elé kerülnie? Még az időérzékét is elvesz-
tette, olyan elmerülten hallgatta a latrina deszkája alatt hevesen
zümmögő legyeket. Némelyik nekiütődött az őrnagy csupasz

702

fenekének, s Dalleson utálkozva fölmordult. Átkozottul szükség

van már egy új latrinára.
Előrehajolt és úgy-ahogy elintézte a dolgát az éjszakai esőtől
teljesen átnedvesedett vécépapírral. Valami jobb megoldást kel-
lene találni ennél a konzervdoboz-fedőnél. Az őrnagy töprengeni
kezdett hogyan lehetne a papírt más módon szárazon tartani.
Micsoda álmosító nap!
Fölállt, és átment a tiszti étkezdébe, egy üveg jégbe hűtött
sörért. - Hogy van, őrnagy úr? - kérdezte az egyik szakács.
- Jól. - Dalleson megdörzsölte az állát. Valami idegesítette.
- Ja igen, ide figyeljen, O'Brien, megint hasmenésem van. Tisz-
tán tartja a fazekait?
- Tudja jól, őrnagy úr.
Az őrnagy megint dörmögött valamit, s körülnézett a sátorban
a faasztalokon, amelyek körül még nem ült senki, csak a padok
sorakoztak. A tisztek szürke fémtányérjai már föl voltak rakva.
- Nem volna szabad ilyen korán fölraknia a tányérokat-
mondta az őrnagy. - Csak a legyek hancúroznak rajtuk.
- Igenis, őrnagy úr.
- Oké, akkor csináljon valamit - Megvárta, amíg O'Brien
elkezdte összeszedni a tányérokat, aztán keresztülment a táboron
a hadműveleti sátor felé. Látta hogy néhány közlegény kis két-
személyes sátrában hever, és elfogta a méreg. Éppen föltette ma-
gában a kérdést, hogy melyik szakaszhoz tartozhatnak, amikor
megint eszébe jutott a jelentés. Belépett a hadműveleti sátorba,
fölvette a telefonkagylót, és utasította Szélmalmot, hogy küldjön
ki egy szakaszt teljes fölszereléssel az elhagyott japán táborba.
- Es mindjárt fektessenek le telefonvezetéket is. Félóra múlva
jelentést kérek.
- Olyan hamar oda se érnek.
- Na jó, akkor abban a pillanatban értesítsen, amikor elfog-
lalták a tábort.
Az idő lassan múlt az átforrósodott ponyva alatt. Az őrnagy
iszonyúan kényelmetlenül érezte magát, s titokban azt remélte,
hogy a szakasz kénytelen lesz visszafordulni. De mi történik
ekkor, ha mégis el tudja foglalni a tábort? Felhívta a 460-asok
tartalékzászlóaljának parancsnokát és utasította, hogy egy órán
belül helyezzen menetkész állapotba egy századot.

703

- Az útépítéstől kell elvonnom.

- Vonja el - morogta az őrnagy. Káromkodott egyet magá-
ban. Ha nem lesz semmi a dologból, egy egész század munkája
kiesik egy fél napra az útépítésen. De hát egyebet nincs mit tenni.
Mert ha a szakasz meg tudja szállni a Toyaku-vonal központját,
kénytelen lesz kihasználni a helyzetet. Az őrnagy elkezdett a kü-
lönböző lehetőségeken spekulálni.
Szélmalom negyvenöt perc múlva telefonált, és jelentette, hogy
a szakasz minden ellenállás nélkül előrenyomult, és megszállva
tartja a japán tábort. Dalleson az orrára tette vastag mutatóujját,
és megpróbált keresztüllátni a délelőtti nap tüzében izzó dzsungel
lombjain.
- Oké. Egy raj kivételével indítsa útnak a század többi részét
is. A konyha maradhat. Van elegendő élelmiszercsomagjuk?
- Van. De ki marad mögöttem és a szárnyaimon? Ezer mé-
terre leszünk Charlie-től meg Foxtól.
- Az az én gondom. Ön csak induljon el, egy óra múlva ott
lehet.
Miután letette a kagylót, az őrnagy felnyögött. Most már min-
dent mozgásba kell hozni. A 460-asok riadókészültségbe helye-
zett tartalékszázadának föl kell vonulnia a kiszögellés mögé, és
hátulról, valamint két oldalról szétbontakozva fedeznie kell az
előrenyomult századot. De vajon miért vonultak vissza a japá-
nok? Csapda az egész?
Az őrnagynak eszébe jutott, hogy az éjjel súlyos össztüzet
zúdítottak arra ar elhagyott japán állásra. Lehetséges, hogy
a japán századparancsnok visszavonult, anélkül hogy bárkinek is
jelentést tett volna. Az őrnagy hallotta, hogy a japesiknál elő-
fordultak már ilyen esetek, a dolog egy kicsit mégis hihetetlennek
tűnt.
Viszont, ha igaz, át kell küldenie egy csomó katonát a résen
mielőtt még Toyaku észreveszi a dolgot. A csapatoknak terv sze-
rint aznap pihenniök kellett volna: viszont. ha átküldi az embe-
reit, kénytelen lesz újból megindítani a frontális támadást,
méghozzá gyorsan. ha még alkonyat előtt el akar érni valami
eredményt. Ez azt jelenti, hogy az egész tartalékzászlóaljat riadó-
készültségbe kell helyeznie, és egy részüket azonnal útnak is kell

7o

índítania, mert nincs elég teherautója ahhoz hogy valamennyiü-

ket egyszere szállíttassa el. Az őrnagy szórakozottan cibálta hóna
alatt az átizzadt zubbonyt. Vagyis az útépítés egy egész napra
leáll. Egy lépéssel se jutnak tovább. És igénybe kell vennie a had-
osztály valamennyi gépkocsiját, hogy több élelmet és nagyobb
mennyiségű lőszert hozasson előre, mint amennyit aznapra ter-
veztek. Átkozottul nehéz lesz a szállítás. Hirtelen valósággal
meggyűlölte a rajvezetőt, aki ezt az egész cirkuszt elindította
reggel.
Felhívta Hobartot, és utasította, hogy dolgozzon ki egy szállí-
tási tervet, aztán átment a G 2-es sátorba, és előadta Conn-nak;
hogy mi történt.
- Úristen, csapdába szalad - jelentette ki Conn.
- Hát mi a fenét csinálhatok? Ön a felderítés parancsnoka!
Miért üres az a tábor?
Conn vállat vont. - Mert a rohadt japcsik csapdát állítottak.
Dalleson visszatért a sátrába, és határtalanul el volt csüggedve.
Lehet, hogy csakugyan csapda, d2 mé akkor is kénytelen bele-
menni. Megint nyögött egyet. Hobart emberei már nagyban
dolgoztak a szállítási terven, hogy az elöl lévő századok új állásait
elláthassák élelemmel és lőszerrel; Conn csoportja pedig a régi
felderítő-jelentéseket nézte át még egyszer. Valahol valami nem
stimmel. Mindegy, rá kell bíznia magát a szerencsére, tovább kell
tapogatóznia, ki kell küldenie a tartalék nagyobbik felét az arc-
vonalon támadt résbe, s aztán reménykedni, hogy a front többi
szakasza még mindig eléggé védve lesz.
Dalleson alarmírozta a tartalékzászlóaljat, és elrendelte az első
csapatmozgásokat. Nemsokára itt az ebédidő, de ő nyilván kény-
telen lesz lemondani az ebédről. A jégbe hűtött sörtől görcsölni
kezdett a hasa. Undorodva gondolt a kék élelmiszercsomagban
lévő sajtra. Kénytelen lesz abból enni, hogy elmúljon a csikarása.
- Van valami ópiumos készítményünk a sátorban? - üvöl-
tötte.
- Nincs, őrnagy úr.
Odafordult az egyik írnokhoz, és átküldte a kórházsátorba.
Majd elolvadt a hőségben.
Csöngött a telefon. Szélmalom jelentette, hogy útnak indította

70 Í

századát. Néhány perc múlva az elsőnek útnak indított tartalék

század parancsnoka telefonált, hogy emberei beásták magukat
a szárnyakon.
Most át kellene küldenie a résen a zászlóaljat. Dallesonnak fájt
a feje. Mit fognak ott csinálni? Eddig mindenre akadt precedens,
ezúttal azonban légüres térben mozgott. A japánok fő utánpótlás-
raktára körülbelül másfél mérföldnyire volt az E század új állásai-
tól, talán meg kéne próbálnia azt elfoglalni. Vagy talán föl kéne
göngyölíteni a japán szárnyakat. Csakhogy az őrnagy nem tudta
sehogy se maga elé képzelni a dolgot. A rés csak egy rés volt
a papíron Végigjárta ugyan ó is az összes állásokat, ismerte az
összes táborukat, de egészen sose értette, hogy mi történik. Az
egyes századok között üres területek vannak. A front nem össze-
függő vonal, hanem egymástól elszígetelt egységek láncolata.
Most a japánok mögött van néhány egysége; később még több is
lesz, de mihez fognak ott kezdeni? Hogy szokás felgöngyölíteni
egy szárnyat? Egy pillanatra megjelent előtte a kép, ahogy a
katonák bosszúsan. a hőségben verítékezve nyomulnak előze
a dzsungelben egy ösvényen, de ezt a képet sehogy se tudta össze-
függésbe hozni a térképen szereplő jelekkel.
Valami rovar mászott végig bágyadtan az íróasztalán. Lefrics-
kázta. Mi a fenét fog csinálni? Estére nyilván minden összezava-
rodik. Senki se fogja tudni, hol a másik, a telefonvezetékeket
nyilván lehetetlen lesz azonnal lefektetni. A rádiók meg légköri
zavarok vagy valami nyavalyás domb miatt valószínűleg fel-
mondják a szolgálatot. Mindig ezt szokták csinálni, ha szükség
volt rájuk. Eddig bizonyos határokon belül maradt a dolog most
azonban kénytelen lesz bevonni Mooneyt: a rádióstisztet. A G 4
máris el van foglalva a szállítási problémákkal. A híradós részleg-
nek egész éjjel fönt kell maradnia vele. Ó. micsoda káosz! Pont
ma kellett ilyesminek történnie! Ha nem sül ki belőle semmi,
örökké csúfolni fogják vele.
Az őrnagyra hirtelen rájött a nevetés. Önkéntelen, ostoba
vidámság fogta el, mint az olyan embert, aki legurít a hegyről
egy követ, és látja, hogy lavina lesz belőle. Miért nincs itt éppen
most a tábornok?
A tetejébe most ébredt igazán tudatára a körülötte zajló foko-
zott tevékenységnek. A hadműveleti sátorban mindenki el volt

706

foglalva valamivel, s látta, hogy a tábor területén katonák sza-

ladgálnak ide-oda, nyilván valamilyen megbízatással. Távolabb
egy teherautókaraván dübörgése reszkettette meg az álmos, trópusi
levegőt. És mindezt ő hozta mozgásba. Nem is tudta egészen
elhinni.
Nagy keservesen legyűrte a száraz sajtot. Mikor kinézett
a sátorból, észrevette, hogy néhány katona még mindig békésen
szunyókál a sátrában s dühbe gurult. De már nem volt módja
utánanézni a dolognak. Minden kicsúszott az ellenőrzése alól.
Az őrnagy úgy érezte, mintha egy tucat csomagot egyensúlyozna
a karjai közt, és a legfelsők már kezdenének ledőlni. Vajon
meddig kell még zsonglőrködnie?
És a tüzérség? Még azt is egyeztetnie kell a csapatmozgások-
kal. Felnyögött. A gépezet kezdett szétesni, minden pillanatban
kiugorhat egy-egy kerék, rugó. csavar. Lám, a tüzérség eddig
eszébe se jutott.
Dalleson a tenyerébe támasztotta a fejét, és megpróbált gondol-
kozni, de üres volt az agya. Jelentés érkezett, hogy a tartalék
előrenyomuló része: már elérték az E század új állásait. Mit fog
csinálni, ha a század többi része is odaér? A japcsi utánpótlási
raktár egy domb mögött fekszik, föld alatti üregekben elhelyezve.
Támadást intéztethetne ellene a zászlóaljjal, de mi lesz aztán?
Még több embert kell mozgósítania.
Ha tiszta lett volna a feje, lehet, hogy habozott volna. Így
azonban nem jutott az eszébe egyéb, csak az, hogy még több
katonát kell mozgósítania. Parancsot adott a Charley-századnak,
hogy csatlakozzék a tartalékzászlóaljhoz, elhagyott állásait pedig
foglalja el a tőle balra lévő Baker-zázad. Ez leegyszerűsítette
a helyzetet Dalleson számára. Két század fogja tartani háromnak
az állásaít, és a helyén maradhat. Velük nem kell többet törődnie.
És a jobb szárny frontálisan támadhat. Hagyni kell a dolgokat,
menjenek csak a maguk útjain, és a tüzérség is gondoskodjék
magáról. Parancsot adhat, hogy támogassa a zászlóaljat az után-
pótlási raktár ellen intézett támadásnál, aztán a továbbiak úgyis
a felderítéstől és a célpontoktól függnek.
Felhívta a hadosztálytüzérséget, és közölte a parancsot. - Sze-
retném, ha a felderítő gépeik egész délután tevékenykednének.
Mind a kettő.

707

- Hát nem tudja, hogy az egyiket nemrég elvesztettük, s a

másik startképtelen?
- Miért nem jelentették ezt nekem? - üvöltötte Dalleson.
- Jelentettük. Tegnap.
Dalleson káromkodott. - Hát akkor küldjék ki előretolt meg-
figyelőiket a 460-asok Able, Baker, Charley és Dog századaihoz,
meg a 458-asok Charley-századához.
- S hogy tartjuk fönn az összeköttetést?
- Az a maguk gondja. Nekem épp elég egyéb dologgal kell
törődnöm. - Háta viszketett a verítéktől. Már egy óra volt,
és a nap izzón sütött a sátorponyvára.
Lassan telt-múlt a délután. Három óráig tartott, amíg a tarta-
lékzászlóalj és a Charley-század befejezte előnyomulását, s addig-
ra Dallesont már alig érdekelte a dolog. Majdnem ezer embert
vont össze az előretolt támaszponton, de még mindig nem volt
világos elképzelése, hogy mit kezd velük. Néhány percig arra
gondolt, hogy balra irányítja őket, a tenger felé. Ez a manőver
elszigetelné a japán vonal felét; igen ám, de túl későn jutott az
eszébe, hogy a saját bal szárnyáról kivont egy századot. Ha most
ott nyomást gyakorol a japánokra, megtörténhetik, hogy a saját
állásait veszélyezteti. Az őrnagy a legszívesebben az asztalba
verte volna a fejét. Ezt a baklövést!
Küldhette volna őket jobbra is, a hegy felé, de miután átvágtak
a japcsi vonalon, nehéz lenne a tüzérséget utánuk vinni, és a cél-
hoz ért csapatokat csak hosszú kerülővel lehetne utánpótlással
ellátni. Ugyanolyan pánikba esett. mint Mártinez magányos
felderítő útján. Túlságosan sok kézenfekvő dologról feledkezett el.
Megint esengett a telefon. - Itt Rock and Rye. (A 460-asok
elsó zászlóaljának parancsnoka.) Tizenöt perc múlva előrenyo-
mulásra készen állunk. Mi a feladatunk? Tájékoztatnom kell az
embereimet
Már egy órája mindenki ezt kérdezte Dallesontól, és mindig
azt bömbölte a telefonba. hogy: - Az alkalomtól függ. Várjon,
a szentségitl - De most már kénytelen volt válaszolni. - Nyo-
muljon előre a japcsi utánpótlási raktár felé, és ne működtesse
közben a rádiókat. - Dalleson megadta a koordinátákat. - Ha
támadásra készen áll, jelentse, s a tüzérség tüzet nyit. Rádión
jelentsen. Ha a rádiója nem működne, pontosan egy óra múlva

708

megnyitjuk a tüzet, utána rögtön támadjon. Szét kell rombolni

a raktárt, méghozzá átkozottul gyorsan. Aztán majd közlöm. mi
a további teendő.
Letette a kagylót, s az órájára nézett. A sátorban nehéz fel-
hőkben gomolygott a hőség. Odakinn beborult az ég, a lombok
bágyadtan ásítoztak, s mohón sóvárogtak egy kis szellő után.
Az arcvonal csöndes volt. Az ilyen délutánokon, körülbelül fél-
órával a szokásos felhőszakadás előtt, rendszerint minden hangot
hallani lehetett, most azonban teljes volt a csönd. A tüzérség
némán várakozott, az ágyúk csöveit a célokra beirányozva, de
géppuskatűz vagy puskalövés se hallatszott. Csak a föld remegett
meg néha, és a por zizegett, amikor a sátor közelében elhaladt
egy-egy tank. A résnél nem véthetett be páncélosokat, mert ott
nem voltak utak, így aztán a bal szárnyra küldte őket, hogy
fedezzék a meggyöngült állásokat.
Dallesonnak hirtelen eszébe jutott, hogy a támadó zászlóalj
mellé nem osztott he páncéltörőket, és ezúttal hangosan felnyö-
gött. Most már túl késő volt ahhoz, hogy a japán raktár elleni
támadásig felvonultassa őket, de a japánok ellenlökéséig, ha
ugyan kibontakozik majd ilyen, talán még odaérnek. Riasztotta
a második zászlóalj páncéltörő szakaszát, és az elöl lévő egységek
után küldte őket. Vajon mi minden fog még az eszébe jutni?
Különben persze csak várt, s ahogy egyre idegesebb lett, elkez-
dett szitkozódni magában. Most jutott el arra a pontra, amikor
meg volt győződve róla, hogy minden balul fog elsülni, s mint a
kisfiú, aki felrúgott egy festékesvödröt, csak abban reménykedett,
hogy megússza valahogy. Pillanatnyilag az izgatta a legjobban,
hogy vajon meddig fog tartani, amíg minden egységet vissza-
irányít eredeti helyére, ha a támadás kudarcot vall. Nyilván
alább egy teljes nap kell majd hozzá, vagyis az útépitésen két
pot vesztenek. Ez nyugtalanította legjobban Dallesont. Maga
meglepődött rajta, hogy egy nagyarányú támadást készített elő.
Tíz perccel az óra letelte előtt megszólalt a rádió. A támadó
zászlóalj már csak kétszáz méterre volt az utánpótlási raktártól,
pánok még mindig nem vették észre. A tüzérség lőni kezdett,
lóráig lőtt, megszakítás nélkül. Utána a zászlóalj előrenyo-
t, és húsz perc alatt elfoglalta az utánpótlási raktárt.

Dalleson csak apránként rakta össze a történteket. jóval később

derült ki, hogy ezen a délutánon a japán hadianyag kétharmad
részét zsákmányul ejtették, az első este azonban ez nem is érde-
kelte. A legfontosabb hír az volt, hogy a támadás alkalmával
Toyaku tábornok és törzskarának a fele is elesett. A tábornok
titkos főhadiszállása csak néhány száz méterre volt az utánpótlási
raktártól, és a zászlóalj rajtaütött.
Ez már túl sok volt, semhogy Dalleson teljes egészében fel tudta
volna fogni. Parancsot adott a zászlóaljnak, hogy táborozzon le
éjszakára, és közben minden mozgósítható embert útnak indított.
A törzs- és a műszaki századból a szakácsok kivételével minden-
kit előreküldött. Másnap reggelre ezerötszáz embere volt a japán
vonalak mögött, és délutánig már föl is göngyölítették a szárnya-
kat.
Cummings ugyanaznap tért vissza a hadseregparancsnokság-
ról. Hosszas könyörgésre - miután kifejtette hogy a hadműve-
letet a Botoi-öböl megszállása nélkül nem lehet elég gyorsan
befejezni - engedélyeztek számára egy rombolót. A romboló
közvetlenül utána indult útnak, azzal a paranccsal, hogy másnap
reggel érkezzék a félszigethez. A parancsot most már lehetetlenség
volt visszavonatnia.
Ehelyett egész éjszaka azon dolgozott a törzskara hogy a dzsun-
gelből csapatokat irányítson a félsziget csúcsára. Mire megvirradt,
sikerült is két gyalogos-századot rohamcsónakokon útnak indíta-
nia, hogy szálljanak partra a Botoi-öbölben. A romboló terv
szerint megjelent, lőni kezdte a partot, aztán közelebb jött, hogy
közvetlenül támogathassa a hadműveletet.
A partraszállók első hullámát néhány japán orvlövész üdvözöl-
te egy-két lövéssel, aztán elmenekült. A partra szállt csapatok
félóra múlva egyesültek a szétzúzott japán egységek mögött
manőverező egységekkel. A hadművelet még aznap este befeje-
ződött, csak a tisztogató akciók voltak hátra.
A hadműveletről készített hivatalos jelentésben, amelyet a had-
seregparancsnokságra nyújtottak be, a Toyaku-vonal elfoglalásá-
nak döntő tényezőjeként a Botoi-öbölben való partraszállást
tüntették fel. A partraszállást a jelentés szerint erős helyi táma-
dások segítették. s ezek során sikerült egyes helyeken benyomni
a japán vonalakat.

Í1

Dalleson sose fogta fel egészen, hogy mi is történt. Idővel

maga is elhitte, hogy csakugyan a partraszállás döntött el min-
dent. Egyetlen vágya volt csupán: hogy léptessék elő századossá,
véglegesen.
A nagy izgalomban a felderítő csoportról mindenki megfeled-
kezett.

12
Ugyanaznap délután,amikor Dalleson őrnagy megindította a tá-
madást,a szakasz továbbkapaszkodott fölfelé a Mount Anakán.
Az iszonyú hőségben keservesen vergődtek fölfelé a középső lej-
tőkön. Valahányszor átkeltek egy szurdokon vagy vízmosáson,
a levegő tüzesen verődött vissza a szikláról,s egy idő múlva
megfájdultak az arcizmaik a folytonos hunyorgástól. A combjai-
kat kínzó görcshöz, hátuk iszonyú sajgásához képest ez jelenték-
telen, elenyésző fájdalom volt,mégis a legnagyobb kínszenvedés
lett a menetelés során. A vakító fényesség mint ezernyi szilánk
hasított érzékeny szemükbe,s vadul táncoló vörös karikák kava-
rogtak az agyukban. Már nem tudták,mekkora távolságot hagytak
maguk mögött minden homályba veszett,ami volt,elfelejtették,
milyen gyötrelmeket kellett kiállniok egy-egy terepszakaszon.
Már azzal sem törődtek hogy a következő száz métert kopár,
sziklás lejtőn vagy bozótban és erdőben kell-e megtenniök. Ennek
is annak is megvolt a maga külön gyötrelme. Úgy tántorogtak
libasorban egymás nyomában mint a részegek,lehorgasztott fej-
jel, karjukat görcsösen lóbálva. Felszerelésük ólomsúlyú lett,
csontos részeiken egész testüket sebek borították. Válluk felhő-
lyagzott a hátizsák szíjaitól derekukat felhorzsolták a töltény-
vederek,puskájuk nekiütődött az oldaluknak,hólyagok kelet-
ztek a csípőjükön. Ott,ahol az izzadság rászáradt,hosszú,fehér
íkok tarkították a zubbonyukat.
Kábultan vergődtek fölfelé szikláról sziklára,lihegtek és zihál-
a kimerültségtől Croft akarata ellenére kénytelen volt szinte
enként pihenőt engedélyezni; minden egyes alkalommal
jdnexn olyan hosszú ideig pihentek,mint ameddig mentek,
án,szétvetett tagokkal feküdtek a hátukon. Akáresak a hord-
711

ágyvivők, ők is elfelejtettek mindent; már nem is érezték magukat

embereknek. Csak a fájdalom burkai voltak. Elfeledkeztek a fel-
derítésről, a háborúról, el a múltról, sót néha még a terepről is,
amelyen fölfelé kapaszkodtak. A körülöttük lévőket csak homá-
lyosan érzékelték: bosszantó akadályok voltak, amelyekbe mind-
untalan beleütköztek Bajtársaiknál sokkal jobban foglalkoztatta
őket a forrón izzó égbolt meg a tüzes sziklák tömege. Gondolataik
úgy szaladgáltak összevissza testükben, mint patkányok a labi-
rintusban, néha teljesen értelmetlenül azt figyelték, hogyan remeg
valamelyik túlerőltetett tagjuk, aztán meg azt, hogyan sajog vala-
melyik seb a testükön. s hosszú percekig csupán azzal voltak
elfoglalva, hogy kínlódva kapkodtak levegő után.

Mindezen csak két dolog tudott áthatolni. Féltek Crofttól, s ez

a félelem annál nagyobb lett, minél inkább kimerültek; rettegve
várták, mikor csattan föl a hangja, mint a korbács s ilyenkor
tovább-botorkáltak még néhány métert. Határtalan félelem töltöt-
te el őket, kimondhatatlanul, de mélységesen iszonyodtak tőle.
És ugyanakkor szerették volna abbahagyni az egészet; ez a vágy
minden egyéb érzésnél erősebb volt bennük. Minden lépés, izmaik
minden rezzenése, a mellükbe nyilalló minden fájdalom ezt a
vágyat növelte. A vezetőjük iránt érzett néma, kínzó gyűlölettel
eltelve mentek előre
Croft is szinte erőinek végére jutott; már ő is éppúgy örült
a pihenőknek, mint a többiek szinte kedve lett volna megengedni,
hogy minden pihenő kétszer hosszabb ideig tartson a tervezettnél.
Már nem gondolt a hegycsúcsra, ő is legszívesebben abbahagyta
volna az egészet; s valahányszor véget ért egy-egy pihenő, rövid
küzdelmet kellett vívnia önmagával, mert csábította a további
pihenés gondolata s csak aztán folytatta az utat. Továhbment,
mert valahol a tudata mélyén ott élt a parancs. hogy feltétlenül
meg kell másznia a hegyet. A döntést még lenn a völgyben hozta,
s azóta mélyen a lelkébe ivódott. Inkább öngyilkos lett volna,
mint hogy visszaforduljon.
Egész délután mentek: támolyogva baktattak keresztül az eny-
hébb lejtőkön, s ha a hegyoldal meredekebb lett, szikláról sziklára
kapaszkodtak fölfelé. Egyik hegygerincről a másikra jutottak,
keservesen botorkáltak lefelé a kisebb emelkedések rézsútos lej-
tőin, megcsúsztak, és sokszor el is vágódtak, am mikor nedves

712

agyaggal borított részeken haladtak keresztül. S a hegy még

mindig végtelen magasságban meredezett fölöttük. A felső lejtőket
szinte csak ködön át látták, tántorogva baktattak egymás nyomá-
ban a végtelen szerpentineken, és örültek, ha az út egy darabon
vízszintesen haladt tovább.
Minetta, Wyman és Roth voltak a legelcsigázottabbak. Már
több órája a sor végén haladtak, csak nagy nehezen tudtak lépést
tartani az előttük haladókkal, s valami kötelékféle jött létre hár-
muk közt. Minetta és Wyman sajnálta Rothot, sőt szerette, mert
még náluk is tehetetlenebb volt. És Roth könyörgő tekintettel
kérte segítségüket, fáradsága ellenére is tudta, hogy ők nem fog-
ják kigúnyolni, hiszen csak alig kevésbé fáradtak, mint ő.
Roth életének ez volt a legnagyobb megpróbáltatása. A sza-
kasznál töltött hetek és hónapok alatt minden sértés és szemre-
hányás egyre nagyobb fájdalmat okozott neki. S ahelyett hogy
elfásult vagy védőfalat emelt volna maga köré, egyre érzékenyebb
lett. A mostani felderítés során pedig oda jutott, hogy több sértést
már nem lett volna képes elviselni, és abban a tudatban hajszolta
magát előre, hogy ha túl sokáig áll egy helyben, a szakasz tagjai-
nak minden dühét és gúnyát magára zúdítja.
Ennek ellenére az összeomlás határán állt. Odáig jutott, hogy
a lábai egyszerűen nem működtek többé. Még amikor állt s,
majdnem összecsukódtak alatta A délután vége felé kezdett telje-
sen kikészülni. Lassú folyamat volt minduntalan hasra esett,
megbotlott, elcsúszott, s végül kimerülten elterült a földön. Húsz-
harminc méterenként elesett, és a szakasz tagjai hálásan vártak
amíg lassan feltápászkodik és továbbtámolyog. Csakhogy egyre
rövidebb időközökben vágódott el. Szinte eszméletlenül haladt
előre, s valahányszor rosszul lépett, összecsuklott alatta a lába.
Félóra múlva már nem tudott segítség nélkül föltápászkodni
a földről, minden lépése bizonytalanná, ingataggá vált, úgy járt,
akár a kisgyerek, aki először próbál egyedül keresztülmenni
a szobán. Elesni is úgy esett el, ahogy a gyerekek szoktak: lába
összekuszálódott teste alatt s csak ült a fenekén bamba tekintet-
tel, mintha csodálkozott volna, hogy már nem áll a lábán.
Egy idő múlva kezdett terhére lenni a többieknek. Croft
ugyanis nem engedte, hogy leüljenek, s a kényszerű várakozás,
amíg Roth megint talpra tudott állni, dühítette őket. Kezdték

713

lesni, mikor esik el megint, és a dolog elkerülhetetlen megismét-

lődése az idegeikre ment. Az a düh, amelyet Croft ellen éreztek,
lassan kezdett Rothra irányulni.
A hegy veszélyesebb lett. Croft tíz perce egy meredek sziklafal
oldalában, egy párkányon vezette őket, és a párkány egyes helye-
ken csak néhány láb széles volt. Jobb felől, alig néhány lépésre,
több száz láb mélységű szakadék tátongott, s néha önkéntelenül
a széléig bukdácsoltak. Ettől megint elfogta őket az iszonyat
s egyre türelmetlenebbek lettek, hogy Roth miatt folyton meg kell
állniok. Szerettek volna minél hamarább túljutni a párkányon.
Az egyre emelkedő párkány közepén Roth elvágódott meg-
próbált fölállni, de mivel senki sem segített neki, elnyúlt. A pár-
kány felülete forró volt, mégis jólesett elfeküdni rajta. A délutáni
eső éppen akkor kezdett el szakadni, Roth érezte a cseppeket a
bőrén, s a szikla kezdett lassan lehűlni alatta. Nem volt kedve
fölállni. Zsibbadtságában is elfogta a düh. Mi értelme tovább-
mennie?
Valaki megrángatta a vállát, de Roth lerázta magáról az illetőt.
- Nem bírom - lihegte -, nem bírom tovább, nem bírom.-
Öklével erőtlenül verte a sziklát.
Gallagher próbálta fölemelni. - Kelj föl, te disznó! - ordí-
totta. Fájt a teste az erőfeszítéstől, ahogy Rothot ráncigálta.
- Nem bírok, menj innen!
Roth hallotta, hogy zokogni kez. Homályosan rémlett neki;
hogy a szakasz többsége köréje gyu t, és nézi. De nem törődött
vele; valami furcsa, kesernyés örömmel töltötte el, hogy a többiek
őt nézik, valami izgalom, amelybe szégyenkezés és fáradtság
vegyült.
Rosszabb már úgysem történhet vele. Hadd lássák csak, hogy
sír, hadd állapítsák meg még egyszer, hogy ő a leggyöngébb a
szakaszban. Legalább ezt elismerik róla. Miután olyan sokáig
semmibe vették, s annyit gúnyolódtak rajta, szinte jólesett neki
a dolog.
Gallagher megint rángatni kezdte a vállánál fogva. - Menj
innen, nem bírom tovább - üvöltötte Roth.
Gallagher megrázta, s részvéttel vegyes megvetést érzett. És
még valamit. Félelmet. Minden porcikája arra vágyott, hogy ő is
lefeküdjön Roth mellé. Valahányszor lélegzetet vett, majdnem

714

elbőgte magát az émelygéstől és a mellébe nyilalló fájdalomtól.

Tudta, hogy ha Roth nem kel föl, ó is összeesik.
- Állj föl, Roth!
- Nem tudok.
Gallagher megragadta a hóna alatt, és megpróbálta fölemelni.
A tehetetlen test ólmos súlya dühbe hozta. Eleresztette Rothot,
és tarkón vágta. - Kelj föl, büdös zsidó!
Az ütés meg ez a jelző, mint az elektromos áram hasított
Rothba. Magától fölállt, és továbbtámolygott. Ez volt az első
eset, hogy így titulálta valaki, és az, hogy ilyesmi történhetett,
újabb vereségeket, újabb kudarcokat helyezett kilátásba. Már az
ís elég rossz volt, hogy saját gyöngesége és tehetetlensége miatt
megvetették; most felelőssé teszik egy egész vallás hibáiért,
amelyben pedig nem hisz, egy egész nem létező "fajért". - Hitle-
rizmus, fajelmélet - dünnyögte. Kábultan támolygott előre,
s megpróbált úrrá lenni iszonyodásán. Miért csúfolják azzal, hogy
zsidó? Nem látják, hogy nem az ő hibája?
És még valami más is bántotta. Minden elképzelése, amellyel
eddig védte magát. minden látszat, amely mögé elbújt, lassan
szétmállott a szakasz maró légkörében. Kimerültsége kidöntötte
a tartóoszlopokat, Gallagher ütése az épület maradványait is
tönkre zúzta. Most megint meztelennek, pőrének érezte magát.
Lázadozott ellene, dühítette, hogy nem tudja megértetni magát
velük, nem tudja megmagyarázni nekik a dolgot. Nevetséges-
gondolta Roth valahol a lelke mélyén -, a zsidóság nem faj,
nem nemzet. S ha az ember a vallásban nem hisz, akkor hogy
lehet zsidó? Ez volt az a tartóoszlop, amely most összedőlt, és
Roth még kimerültsége ellenére is ráeszmélt, hogy Goldstein ezt
mindig is tudta. Ezentúl hát eszerint kell viselkednie. Ezentúl
az emberek nemcsak utálni fogják, hanem még fekete tintával
írott szégyentáblát ís akasztanak a nyakába.
Rendben van, csinálják. Valami megváltó harag, valami nagy-
szerű harag jött a segítségére. Életében először volt igazán dühös,
és ez a düh fölizgatta a testét, továbbsarkallta száz méterrel, aztán
megint százzal és megint százzal. Feje sajgott, ahol Gallagher
megütötte, lába tántorgott, de ha nem meneteltek volna, való-
színűleg ráveti magát az emberekre, s addig verekszik velük,
amíg eszméletét nem veszti. Akármit csinál ezután, nyilván nem

715

lesz jó, semmi sem fog tetszeni nekik. Háborgott magában, de

már nemcsak azért. mert önmagát sajnálta. Megértett valamit.
Ő mindnyájuk bűnbakja, mert bűnbaknak mindig kell lennie.
Egy zsidó olyan, mint a homokzsák a bokszoló számára, ami
nélkül nem tud meglenni.
Teste olyan vézna, dühe olyan nevetséges, de hogy tehetetlen
is, azt igazságtalanságnak érezte. Ha erősebb lett volna, kezdhe-
tett volna valamit. De még így is, ahogy ott vonszolta magát
a többiek nyomában. volt valami új, valami imponáló egész
lényében. Ebben a pár percben nem félt a többiektől. Támoly-
gott, feje a vállára lógott, de lerázta magáról a fáradtságot, meg-
feledkezett a testéről, s számára is új dühébe magányosan be-
zárkózva vonszolta tovább magát.

Croft nagy gondban volt. Amikor Roth összeesett,egyáltalán nem

avatkozott be. Életében először nem volt biztos a dolgában.
A vesződés, amit a szakasz vezetése jelentett hónapokon át, vala-
mint a Hearnnel töltött három nap feszültsége most jött ki rajta:
Fáradt volt, idegeire ment minden balsiker; az emberek bosszú-
sága,kimerültsége,ellenállása lassan felőrölte. A döntés,amelyet
Martinez felderítő útja után hozott, szinte minden erőt kilúgo-
zott belőle. Amikor Roth utoljára összeesett, Croft megfordult,
hogy visszamenjen de aztán állva maradt. Pillanatnyilag túl
fáradt volt hozzá,hogy bármit is kezdeményezzen. Ha Gallagher
nem üti meg Rothot, Croft valószínűleg közbelép,így azonban
beérte azzal,hogy várt. Minden kudarcát és tévedését,a kicsiket
és nagyokat egyaránt,most egyszerre nagy fontosságúnak érezte.
i Kelletlenül gondolt rá, hogy megbénult a folyó partján,amikor
! a japánok átkiabáltak neki,eszébe jutottak az azóta vívott tűz-
harcok,a gátlások,amelyek elfogták,mielőtt cselekedni tudott
volna. Igen,először volt bizonytalan életében. A hegy még mindig
ingerelte,még mindig előre sarkallta,de ez már csak lábainak
gépies,kábult reakciója volt Tudta,hogy rosszul ítélte meg a
i szakasz erejét és önnön energiáit is Már csak egy-két óra volt
sötétedésig,és addig semmi esetre sem érhetik el a csúcsot.
A sziklapárkáliy.amelyen haladtak, egyre keskenyebb lett.
716,

Száz lábnyira a feje fölött megpillantott egy csipkés szélű gerin-

cet, szinte lehetetlennek látszott átkelni rajta. A sziklapárkány
emelkedni kezdett előttük, keresztezte ezt a gerincet, és amögött
valószínűleg ott van már a hegycsúcs. Nem lehetett ezer lábnál
magasabban fölöttük. Szerette volna legalább meglátni a csúcsot,
mielőtt éjszakára lepihennének.
Csakhogy a sziklapárkány veszélyes lett. Az esőfelhők mint
felfújt léggömbök lebegtek a fejük körül, úgy érezték, mintha
ködben haladnának. Itt fenn hidegebb volt az eső. Fáztak, és lá-
buk minduntalan megcsúszott a nedves sziklán. Néhány perc
múlva az eső elhomályosította a fölöttük húzódó gerincet, és a
katonák óvatosan, arccal a sziklafalhoz tapadva araszoltak előre
a párkányon.
A párkány már csak egy láb széles volt. A szakasz nagyon
lassan haladt előre, a sziklafal függőleges repedéseiből kinőtt
gyomokba és bokrocskákba kapaszkodva. Minden lépés fáradsá-
gos és veszélyes volt, de minél tovább araszoltak a sziklapárká-
nyon, annál jobban iszonyodtak a gondolattól, hogy visszafordul-
janak. Abban bíztak, hogy a párkány bármelyik pillanatban
kiszélesedhetik, mert el se tudták képzelni, hogyan térhetnének
vissza bizonyos szakaszon, amelyeken már túljutottak. Ez az út
elég veszélyes volt ahhoz, hogy átmenetileg fölrázza őket fáradt-
ságukból, éberen, több mint hatvan lépésre elnyúló sorban halad-
tak előre. Néhányszor lepillantottak ugyan a mélybe, de túlságo-
san ijesztő volt. Még a ködben is láthatták, hogy legalább száz
láb mély szakadék tátong alattuk, s ettől valami másfajta gyönge-
ség fogta el őket. Úgy érezték, mintha a puha, szürke, csúszós
sziklafal lélegzene, mint a fóka bőre. Undorító hússzaga volt,
iszonyattal töltötte el őket, s ez még nagyobb sietségre ösztökélte
valamennyiüket.
A párkány körülbelül húsz centire szűkült össze. Croft állan-
dóan előremeredt a ködben, hogy nem szélesedik-e már ki valahol.
Ez volt az elsó olyan hely a hegyen, ahol hegymászó tudományra
lett volna szükség. Eddíg tulajdonképpen csak egy nagyon magas
dombon jártak, itt azonban nem ártott volna egy kötél vagy
szögesbot. Szétterpesztett karokkal és lábakkal, a sziklafalhoz
tapadva ment tovább. ujjaival tapogatta a réseket, amelyekben
megkapaszkodhatott.

71ő

Elért egy kölülbelül négy láb széles hasadékhoz a párkányon.

A két széle közt nem volt semmi, se bokor, se gyökér, amiben
megkapaszkodhattak volna. A párkány egyszerűen eltűnt, aztán
a hasadék másik oldalán folytatódott. A hasadékban a sziklák
meredeken zuhantak lefelé. Tulajdonképpen csak egy ugrás volt
az egész, sík terepen csak egy nagyot kellett volna lépni, itt
azonban oldalvást kellett ugrani, bal lábukkal ellökni magukat,
és a jobbal földet érni, s a párkányon billegve nyerni vissza
egyensúlyukat a másik oldalon.
Croft óvatosan kibújt hátizsákja szíjaiból, odaadta a nyomában
haladó Martineznek, és jobb lábát a hasadék fölött lóbálva habo-
zott egy pillanatig. Aztán oldalvást átugrotta, s a másik oldalon
egy kicsit megingott mielőtt meg tudta volna vetni a lábát.
- Úristen, ki a fene tud ezen átugrani? - morogta mögötte
valaki.
- Várjatok - mondta Croft. - Előbb megnézem kiszélese-
dik-e a párkány. - Továbbment ötven lépéssel és látta, hogy
a párkány csakugyan kiszélesedik. Ettől határtalanul megköny-
nyebbült, mert különben vissza kellett volna fordulniok, és más
utat keresniök. És már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy
még egyszer rá tudná venni a szakaszt, hogy nekivágjanak
a hegynek.
Áthajolt a hasadékon, és elvette a hátizsákját Martineztől.
Olyan kicsi volt a távolság, hogy összeért a kezük. Aztán ő vette
el Martinez hátizsákját, és néhány lépéssel arrább húzódott.

- Oké, emberek - kiáltotta -, átugorni. Ezen az oldalon

sokkal jobb a levegő.
Ideges kuncogás hallatszott. - Ide figyelj,. Croft - hallotta
Red hangját -. kiszélesedik odaát egy kicsit ez az átkozott
párkány?
- Igen, méghozzá alaposan. - Croft dühös volt, hogy egyál-
talán válaszolt. Azt kellett volna mondania Rednek, hogy fogja
be a száját.
Roth, aki utolsó volt a sorban, szorongva figyelt. Egészen
biztosan elvéti az ugrást, ha rákerül a sor - gondolta, s önkén-
telenül megborzongott. Haragja még nem múlt el, csak átalakult
valamiféle csöndes elszántsággá. De nagyon fáradt volt.
Miközben nézte, hogyan nyújtják át a többiek hátizsákjukat,

718

s ugranak át maguk is, rettegése egyre nőtt Ez olyasmi volt, amit

sohase tudott megcsinálni, és megint elfogta egy árnyalatnyi a
tornaórákon érzett iszonyatból, amikor várta, hogy rákerüljön
a sor, és átugorja a magas lécet.
Hiába, ő következett Minetta. aki utolsó volt előtte, egy kicsit
habozott a szakadék szélén, aztán átugrott, és erőtlenül elnevette
magát. - Úristen, micsoda rohadt akrobatamutatvány. - Roth
megköszörülte a torkát. - Helyet, én jövök - mondta nyugod-
tan. Átnyújtotta hátizsákját.
Minetta úgy beszélt hozzá. mint valami kiskutyához. - Csak
nyugodtan, fiam, semmi az egész. Csak ne izgulj, egészen biztos
. sikerülni fog.
Roth mérges lett. - Nem izgulok - mondta.
De mikor a hasadék szélére lépett, és átnézett a másik oldalra,
megdermedt a lába. A párkány szemközti széle nagyon messzinek
tűnt. Alatta komoran, üresen ásított a szakadék.
- Én jövök - motyogta még egyszer, de nem mozdult. Mikor
már majdnem ugrott, elvesztette a bátorságát.
Háromig számolok - gondolta.
Egy.
Kettő.
Három.
De képtelen volt megmozdulni. A döntő másodperc hosszúra
nyúlt, aztán végleg elmúlt. Cserbenhagyta a teste. Roth ugrani
akart, de a teste tudta, hogy képtelen lesz megcsinálni.
Gallagher hangját hallotta odaátról. - Menj egész közel, Mi-
netta, és kapd el azt a szerencsétlen hülyét. - Gallagher átmá-
szott Minetta lába közt, kinyújtotta karját Roth felé, és rámeredt.
- Gyerünk! Csak a kezemet kell elkapnod. Ekkorát te is tudsz
ugrani.
Bizarr látványt nyújtottak. Gallagher ott kuporgott Minetta
lábánál, arcát és karját átdugta a lába közt. Roth rájuk meredt,
és csak megvetést érzett. Most jött rá, kicsoda Gallagher. Szájhős,
begyulladt szájhős. Most aztán elintézheti őket. Ha nem hajlandó
tugrani, Croft kénytelen lesz visszafordulni. S akkor a felderí-
tésnek vége. És Roth ebben a pillanatban úgy érezte, hogy szembe
merne szállni Crofttal.
r Csakhogy a szakasz nem értené meg. Kigúnyolnák, saját
719

gyöngeségük miatt azzal próbálnának könnyíteni lelkiismeretü-

kön, hogy rajta csúfolódnak. Roth szíve megtelt keserűséggel.
- Jövök! - kiáltotta hirtelen. Hiszen ezek pontosan azt szeret-
nék!
Érezte, hogy bal lába ellöki a testét, ügyetlenül előrelódult, de
fáradt tagjai nem voltak elég rugalmasak. Egy pillanatra föl-
villant előtte Gallagher csodálkozó arca, aztán elsiklott a keze
mellett, utánakapott a sziklának, aztán a semminek.
Estében még hallotta, hogy ordít dühében, és elcsodálkozott,
milyen nagy lármát tud csapni. Mielőtt szétzúzódott volna a
mélyben a sziklákon, kábultságán és ijedtségén keresztül is agyá-
ba villant még egy gondolat. Milyen jó volna még élni! Egy kis
emberke, amint pörögve zuhan keresztül az űrön.

Goldstein és Ridges másnap kora reggel ismét útnak indult a

hordággyal. Hűvös volt, és végre egyenletes talajon haladtak, de
ez nem sokat számított. Egy óra múlva a kábultságnak ugyanarra
a fokára zuhantak, ahol előző nap voltak. Megint csak néhány
lábnyit tudtak egyszerre előrevergődni, letették Wilsont, s aztán
nagy nehezen megint továbbvánszorogtak. Körülöttük az alacsony
dombok szelíd hullámokban hömpölyögtek északi irányban,
a hegy felé. A táj békésen nyúlt előttük a végtelenbe, mint a hal=
ványsárga homokdűnék a láthatáron. Semmi sem zavarta meg
a csöndet. Zihálva, nyögve vánszorogtak előre, meggörnyedtek
a teher alatt. Az égbolt sápadt, halványkék volt, amilyen regge-
lenként szokott lenni, és távolabb, délen, a dzsungelen túl kerek
kis felhőcskék úsztak egymás nyomában, mint valami gyöngysor.
Ezen a reggelen kábultságuk új formát öltött. Wilson láza
fokozódott, állandóan vízért nyögött, kért és könyörgött, kiabált
és szidta őket Nem bírták elviselni. Úgy érezték, mintha már csak
egyetlen érzékszervük működne, a fülük, és az is csak részlege-
sen; a rovarok zümmögését és saját rekedt lihegésüket, ahogy
levegő után kapkodtak, nem hallották. Csak Wílsont hallották,
szüntelen nyögése, hogy adjanak neki vizet, az idegeikre ment,
aláásta ellenállóképességüket.
- Emberek, aggyatok egy ki vizet. - Wilson szájá sarkába
720

rászáradt egy csöpp vöröses nyál, szemét nyugtalanul, révetegen

forgatta. Időnként dobálni kezdte magát a hordágyon, de lénye-
gében már nem volt benne semmi erő. Valahogy kisebbnek is
látszott, hatalmas testén összelöttyent a hús. Néha percekig kife-
jezéstelenül, hunyorogva nézte az eget, s szimatolta a körülötte
terjengő szagokat. Nem tudta, hogy ő maga bűzlik. Negyven óra
telt el, amióta megsebesült, és ezalatt sokszor összerondította
magát, vérzett, izzadt, s ráadásul a teste magába szívta a nedves
talaj áporodott rothadásszagát is, ahol az éjszaka aludtak. Erőt-
lenül félrehúzta száját az undortól. - De büdösek vagytok,
emberek.
Hallották, de nem sokat törődtek vele, lihegve kapkodtak léleg-
zet után. Mint ahogy hozzászoktak, hogy a dzsungelben éljenek,
és állandóan nedvesek legyenek, mint ahogy elfelejtették, milyen
érzés száraz ruhát viselni, már éppúgy elfelejtették, milyen érzés
erőlködés nélkül lélegzetet venni. De nem is gondoltak rá; bizo-
nyára arra sem gondoltak, hogy mikor fejeződik be végre az útjuk.
Ez az út életük értelmévé vált.
Goldstein reggel sokáig töprengett rajta, hogyan tudná me
könnyíteni a cipelést. Legjobban minduntalan elzsibbadó ujjaik
akadályozták őket. Képtelenek voltak pár percnél tovább tartani
a hordágyat, mert a nehéz súly alatt lassan szétnyíltak az ujjaik.
Goldstein levágta hátizsákjáról a szíjakat, összekötözte őket, a
hámot átvetette a vállán, és a két végét rákötötte a hordágy nye-
lére. Amikor az ujjaival már nem bírt tovább markolni, áthe-
gt lyezte a terhet a szíjra, s így vergődött tovább, amíg ismét fogni
tudott a kezével. Hamarosan Ridges is követte a példáját, és így,
hámba fogva baktattak tovább, a hordágy lassan himbálózott
kettejük közt.
- Vizet, a szencségit, rohatt. . .
- Nincs - lihegte Goldstein.
- Te rohatt zsidó. - Wilson megint köhögni kezdett. Fájt
a lába. Az arcát nyaldosó levegő olyan nyomasztóan forró volt,
': mintha egy konyhából áradt volna, ahol zárt ablakok mögött túl
sokáig égett a tűz. Gyűlölte a hordágyvivőket; úgy viselkedett,
mint egy nyűgös gyerek. - Goldstein - kezdte ismét -, de
büdös vagy.
Goldstein szája körül halvány mosoly jelent meg. Wilson meg-
721

x-

sértette, s Goldstein hirtelen megirigyelte, mert Wilsonnak nem

kellett meggondolnía, mit mond vagy cselekszők. - Nem szabad
vizet innod - dünnyögte, s szinte jóleső örömmel várta, hogy
Wilson tovább becsmérelje. Olyan vált, mint az ostorhoz szokott
állat: ösztönzőleg hatott rá az ostorcsapás.
Wilson hirtelen felkiáltott: - Emberek, muszáj egy kis vizet
aggyatokl
Goldstein má: elfelejtette, miért nem szabad Wilsonnak innia.
Csak azt tudta, hogy nem szabad, és bosszantotta, hogy elfelejtette
az okát. Valóságos pánikba esett miatta. Wilson szenvedése fur-
csán hatott Goldsteinre: ahogy fáradtsága fokozódott, lassan az
ó testére is átterjedt. Ha Wilson följajdult, Goldsteinbe is bele-
nyilallt valami; s ha a hordágy hirtelen zökkent egyet, Goldstein-
nek olyan érzése támadt a gyomrában, mintha süllyedő liftben
ülne. S valahányszor Wilson vízért könyörgött, Goldstein is
megszomjazott. Mindig egy kis bűntudattal nyitotta ki a kulacsát
és inkább órákig nem ivott, nehogy fölizgassa Wilsont. Mert
akármilyen eszméletlen volt is Wilson, láthatólag mindig észre-
vette, ha valamelyikük a kulacsa után nyúlt. Wilson teherré vált;
amelytől nem szabadulhattak meg. Goldstein úgy érezte, mintha
ezentúl örökké cipelnie kellene; már nem is tudta másképp elkép-
zelni. Érzékszerveinek működése csak a testére, a hordágyra és
Ridges hátára korlátozódott. Már egy pillantást se vetett a sárga
dombokra, nem tette föl magának a kérdést, hogy meddig kell
még menniök. Néha ugyan eszébe jutott, hogy felesége van meg
gyereke, de nagyon valószerűtlennek tűnt a dolog. Túlságosan
messze voltak. Ha azt mondta volna neki valaki, hogy meghaltak;
alighanem csak vállat von. Wilson valóságosabb volt számára.
Wilson volt az egyetlen valóság.
- Emberek, bármit adok érte. - Wilson hangja megváltozott,
szinte éles lett. Egyfolytában beszélt, dünnyögött és kántált alig
lehetett érteni. - Csak mongyátok meg, mit akartok, emberek,
mindent megadok, amit csak akartok, ha pénz kell adok száz
fontot, csak tegyetek le, és aggyatok inni. Csak egy kicsit aggya-
tok inni emberek. semmi mást nem kérek
Megálltak, hogy hosszabb pihenőt tartsanak. Goldstein néhány
lépéssel arrább ment, arcra bukott, és hosszú percekig mozdulat-
lanúl feküdt. Ridges kábultan meredt rá, aztán Wilsonra.
- Mit
akarsz? Vizet
- Igen, aggyál, aggyál egy kis vizet.
Ridges fölsóhajtott. Zömök, izmos teste az utolsó két nap alatt
mintha összeaszott volna. Szája tátva volt, vastag ajka petyhüdten
lelógott. Háta meggörnyedt, karjai megnyúltak, feje még mélyeb-
ben a mellére csüngött. Vékony szálú, szőke haja mélabúsan ferde
homlokába lógott, ruhája is nedves volt és összement. Úgy festett,
mint egy zömök fatuskóra helyezett, óriási, szomorú tojás.-
A szentségit neki, igazán nem értem, mért nem szabad vizet
innod.
Aggyál, aggyál, bármit megadok érte.
Rídges megvakarta a tarkóját. Nem szokott hozzá hogy egye-
dül döntsön valamiben. Egész életében mindig csak parancsol-
gattak neki, s most valami különös rossz érzés töltötte el. - Me
kéne kérdeznem Goldsteint - dünnyögte.
- Goldstein egy szar alak. . .
- Nem tudom. - Ridges kuncogott. Mintha valahol messze
nevetett volna valaki. Nem is igen tudta, miért nevet. Valószínű-
leg zavarában csinálta. Ő is, Goldstein is túl fáradtak voltak, alig
váltottak néhány szót egymással, Ridges mégis úgy érezte, hogy
Goldstein a vezér, annak ellenére, hogy csak ő, Ridges tudta,
merre kell visszamenni. De Ridges még soha nem játszott vezető
szerepet, így aztán puszta megszokásból is mindenben Gflldstein-
nek engedte át a döntést.
Csakhogy Goldstein most vagy tíz méterre feküdt tőlük, öntu-
datlanul, arccal a földre borulva. Ridges megrázta a fejét. Túl
fáradt hozzá hogy gondolkozzék - állapította meg magában.
Mégis képtelenségnek érezte, hogy megtagadjon valakitől egy
korty vizet. Egy kortyocska igazán nem árthat senkinek - gon-
dolta.
De hát olvasni mégiscsak Goldstein tudott. Ridges visszariadt
a gondolattól, hogy megsérthet valamiféle törvényt, amely írva áll
a könyvek és újságok hatalmas, titokzatos világában. Papa szo-
kott valamit mondogatni hogy mikor szabad vizet adni egy be-
tegnek - gondolta Ridges. De sehogy se jutott az eszébe, hogy
mit. - Hogy érzed magad, cimbora? - kérdezte habozva.

722 Í23

- Aggy egy kis vizet. Égek.

Ridges megint megrázta a fejét. Wílson bűnös életet élt, és
most a pokol tüzében ég. Ridgest áhítatos borzadály fogta el. Ha
valaki bűnben hal meg bizonyára borzasztó a bűnhődése. De hát
Krisztus Urunk a szegény bűnösökért halt meg - gondolta. S az
is bűn, ha az ember megtagad egy könyörületes cselekedetet.
- Azt hiszem, egy kicsi nem fog megártani. - Ridges föl-
sóhajtott. Óvatosan a kulacsa után nyúlt, és megint Goldstein
felé pillantott. Nem szerette volna, ha lehordja. - Nesze, idd ki.
Wilson lázasan ivott, a víz kifröccsent a szájából, végigcsur-
gott az állán, átázott a zubbonya gallérja. - Ó, ember! - Fék-
telenül, mohón ivott, torka kéjesen nyelt. - Derék fickó vagy-
dörmögte. Egy kis víz cigányútra ment, Wilson hevesen köhögni
kezdett, s lopva, ideges mozdulattal letörölte álláról a vért.
Ridges észrevette, hogy egy cseppet nem sikerült letörölnie. A vér-
csepp lassan szétfolyt Wilson izzadt arcán, és fokozatosan rózsa-
színűvé fakult.
- Gondolod, hogy túlélem? - kérdezte Wilson.
- Biztosan. - Ridges megborzongott. Hallott egyszer egy
prédikációt, a pap arról beszélt, hogy elkerülheti-e az ember a
pokol tüzét. "A pokol tüzét egyetlen bűnös nem kerülheti el"
nyilatkoztatta ki. Ridges tudta, hogy hazudik, mégis megismétel-
te. - Biztos, hogy rendbe jössz, Wilson.
- Én is assziszem.
Goldstein nekitámasztotta tenyerét a földnek, s lassan, eről-
ködve fölállt. Pedig nagyon szeretett volna tovább feküdni.-
Azt hiszem, indulnunk kell - mondta szomorkásan. Megint be-
fogták magukat a hámba, és továbbtámolyogtak.
- Derék fickók vagytok. A legderekabb fickók a világon.
Mind a ketten elszégyellték magukat. E pillanatban ugyanis
amikor még az újra menetelés elsó gyötrelmeit élték át, gyűlölték
Wilsont.
- Jó. jó - mondta Goldstein.
- Igazán komolyan mondom. Nincs még két ilyen derék fickó
az egész nyavalyás szakaszban, mint ti. - Wilson elhallgatott,
s két bajtársa visszaesett a menetelés kábulatába. Wilson néha
félrebeszélt, aztán megint magához tért. Újból fájni kezdett a se-
be, szidta őket, és jajgatott fájdalmában.

724
A jajgatás most Ridgest yötörte jobban, mint Goldsteint.
A menetelés gyötrelmei nem sokat izgatták; magától értetődőnek
tekintette a dolgot. Lehet, hogy valamivel nehezebb volt, mint
. azok a munkák, amiket eddig végzett, de hát már fiatal korában
megtanulta, hogy az embernek napjai legnagyobb részét munká-
val kell töltenie, és semmi értelme másra vágynia. Akármilyen
nehéz és keserves is, nem lehet változtatni rajta. Megbízták vala-
mivel s ő megcsinálja. Most azonban, életében először, szívből
gyűlölte a rábízott munkát. Talán a fáradtság volt az oka, talán
a huzamos erőfeszítés zavarta meg az agyát, de ebből a munká-
ból mindenesetre túlságosan elege volt. A tetejébe hirtelen arra is
ráeszmélt, hogy a mezőgazdasági kulimunkát, a terméketlen, ma-
kacs földdel vívott, soha véget nem érő küzdelmet is mindig
gyűlölte.
Ez már túl sok volt; el kellett hárítania magától a gondolatot.
És nem is esett nehezére. Nem volt hozzászokva, hogy a maga
eszével gondolkozzék és döntsön el valamit, s most túlságosan
kábult, túlságosan fáradt is volt hozzá. A gondolat éppen csak
felvillant az agyában, felrobbant, összevissza dobált benne sok
megszokott sablont, de a robbanás füstje gyorsan eloszlott, és csak
a kényelmetlen érzés maradt utána, hogy valami összetört és meg-
változott benne. Néhány perc múlva már csak szorongást érzett,
tudta, hogy az előbb valami szentségtörő gondolata támadt, de
sejtelme se volt róla, mi lehetett az. Megint hozzá volt láncolva
terhéhez.
De még valami egyéb is vegyült kényelmetlen érzésébe. Nem
felejtette el, hogy vizet adott Wilsonnak, és az is folyton eszébe
jutott, hogy mit mondott Wilson. - Égek. - Egy olyan embert
cipelnek aki már elkárhozott, és ez feltétlenül jelent valamit. Az
a gondolat is nyomasztotta hogy esetleg őket is megfertőzheti,
de azért igazában nem ez nyugtalanította. Isten útjai kiszámítha-
tatlanok. Valami másról volt szó; Isten példát statuál, hogy okul-
janak belőle, vagy talán saját vétkeikért kell vezekelniök. Ridges
nem tudta tisztázni a dolgot magával, de valami félelemmel
vegyes izgatottságot érzett, amilyen a túlságos kimerültséggel
szokott együtt járni Vissza kell hogy vigyük Wilsont. Akárcsak
Brown esetében, minden bonyolult talány erre az egyetlen pa-
72

rancsra egyszerűsödött le. Ridges lehorgasztotta a fejét, és a nya-

Icán cipelte tovább néhány percig Wilsont.
- Haggyatok itt, emberek. - Néhány könny szökött Wilson
szemébe. - Semmi értelme, hogy tönkretegyétek magatokat miat-
tam. - Ismét gyötörte a láz, és heves fájdalom nyilallt a testébe.
Iszonyú vágy fogta el, hogy meg tudjon fogalmazni valamit.-
Haggyatok itt, és mennyetek tovább, emberek. - Ökölbe szorí-
totta a kezét. Szerette volna megajándékozní őket valamivel,
emiatt volt kétségbeesve. Milyen derék emberek. - Haggyatok
itt. - Úgy siránkozott, ahogy a gyerekek szoktak, ha nem kapnak
meg valamit.
Goldstein fölfigyelt a szavaira, és elkerülhetetlenül ugyanazok
a gondolatok kísértették meg, mint annak idején Stanleyt. Azon
töprengett, hogyan vesse fel őket Ridgesnek, de hallgatott.
Ridges dörmögött. - Maradj már nyugton, Wilson, úgyse
hagyunk el.
Így aztán Goldstein sem adhatta föl a dolgot. Nem akart ő len-
ni az elsó; kicsit félt. hogy ebben az esetben Ridges képes a hátára
venni Wilsont, és úgy vinni tovább. EI volt keseredve, s már-már
arra gondolt, hogy elájul. De ezt mégse tehette meg. Dühös volt
Brownra meg Stanleyre, amiért cserbenhagyták őket. Ők feladták,
miért ne adhatnám fel én is? - tette föl magának a kérdést, de
tudta, hogy nem fogja feladni.
- Tegyetek le és mennyetek tovább, emberek.
- Vissza kell vinnünk - dörmögte Ridges Ő is eljátszado-
zott a gondolattal, hogy cserbenhagyja Wilsont, de undorodva
elutasította magától Ha elhagyná Wilsont, gyilkossá válna. Iszo-
nyú bűn magára hagyni egy haldokló keresztényt. Eszébe jutott,
milyen fekete foltot ejtene ez a lelkén. Gyerekkora óta úgy kép-
zelte el a lelkét, mint valami tutball-labda nagyságú és alakú,
fehér tárgyat, amely valahol a gyomra közelében helyezkedik el.
S valahányszor vétkezik, egy eltörölhetetlen fekete folt kerül a
fehér lélekre, hogy mekkora, az a bűn nagyságától függ. Ha az
ember halálának órájában a fehér futball-labdának a nagyobbik
fele fekete. pokolba kerül. S Ridges biztos volt benne hogy ha
elhagyná Wilsont, olyan bűnt követne el, amellyel lelkének leg-
alább negyedrészét befeketítené.
Goldsteinnek pedig eszébe jutottak nagyapja szavai: - Jehuda

726,

Halevy szerint Izrael minden nemzetek szíve. - S vánszorgott

tovább csupa szokásból cipelte a hordágyat, már nem is volt
tudatában testi szenvedéseinek. Lelke befelé fordult; akkor sem
koncentrálhatott volna erősebben, ha vak lett volna. Csak ment
Ridges után, nem érdekelte, hogy hová.
- Izrael minden nemzetek szíve. - Izrael a lelkiismeret és
a meztelen, csupasz ideg; minden érzés ezen megy keresztül. Sőt
még ennél is több: Izrael a szív, amely szenved, akármelyik része
beteg a testnek.
És most Wilson volt a szív. Goldstein nem fogalmazta meg még
magában sem nem is gondolt rá, de ez az érzés szavak nélkül is
ott dolgozott benne. Túlságosan sokat szenvedett az utóbbi két
napban. Átesett a fáradtság első gyötrelmein, az utána következő
kábulaton, aztán a már majdnem lázas izgalmi állapoton. A fáj-
dalomnak éppolyan sok fokozata van, mint a gyönyörnek. Mi-
!, után megtiltotta magának, hogy összeroppanjon, Goldstein egyre
mélyebbre és mélyebbre merült a fáradtság, a kínok tengerébe,
s még mindig nem ért le a fenekéig. De már abban a stádiumban
volt ahol a hétköznapi arányok megszűnnek létezni. Csak addig
látott, hogy gépiesen meg tudta állapítani, hol jár; csak össze-
függéstelen, jelentéktelen apróságokat észlelt a fülével és az orrá-
al; még némi fájdalmat is érzett, amit elgyötört teste okozott
de mindez mintha független lett volna tőle, mint valami tárgy;
amit a kezében tart. Agya egyszerre volt ködbe burkolt és éber
mezítelen és kábult.
- Minden nemzetek szíve. - Miután két napon át tizenöt
mérföldet támolyogtak előre a trópusi napon, miután egy örök-
kévalóságon át küszködött és cipelte Wilson testét egy elhagyatott,
ismeretlen tájon, néhány órára valósággá vált számára ez a mon-
dás. Érzékei csak korlátozottan működtek, öntudata homályos
volt, a szimbólumok csarnokában tapogatózott előre. Wilson volt
az a tárgy, amelytől nem szabadulhatott. Hozzákötötte valamilyen
félelem, amit nem értett. Ha cserbenhagyja, ha nem viszi vissza;
őialami hibát követ el. Tudta, hogy akkor valami borzasztó tör-
nne. A szív. Ha a szív meghal. . . De a mondat folytatása bele-
veszett kínjai zűrzavaros iszapjába. Egyre tovább cipelik Wilsont,
nem fog meghalni. Összeroncsolódott a gyomra, vérzett és ösz-
emocskolta magát, keresztülgázolt a láz ólmos hullámain, el-
727

viselte a durván összerótt hordágy, az egyenetlen talaj okozta

szenvedéseket, és nem halt meg. Még mindig cipelik. Ennek fel-
tétlenül jelentenie kell valamit. Goldstein megpróbálta kitalálni,
hogy mit, de agya éppúgy kikészült, mint az olyan ember lába,
aki az orra előtt elindult vonat után szalad.
- Szeretek dógozni, nem vagyok lógós - motyogta Wilson.
- Ha az ember valamilyen feladatot kap, hajcsa végre becsület-
tel, nekem ez a véleményem. - A lélegzet megint bugyborékolva
tört fel a torkából. - Brown és Stanley. . . Brown és Stanley. . .
két szarházi! - Erőtlenül kuncogott. - Mikor May, az a kis
bogár még csecsemő vót, mindig összeszarta magát. - Fölrém-
lett benne valami homályos emlék a lányáról, amikor még kisbaba
volt. - A ravasz kis ördög. - Mikor a lány kétéves volt, mindig
az ajtó mögé vagy valamelyik szekrénybe kakált. - A szencségit,
lépj csak bele; piszkold csak össze magad. - Nevetett, de ez a
nevetés csak gyönge zihálásnak hangzott. Egy pillanatra élénken
emlékezett rá, milyen méreg fogta el, s ugyanakkor milyen jót
mulatott, mikor fölfedezte, amit a lány elpotyogtatott. - A szen-
cségit, Alice bele fog dilizni.
Az asszony akkor is mérges volt, amikor Wilson meglátogatta
a kórházban, meg akkor is, amikor rájöttek, hogy Wilson beteg.
- Mindig mondtam neki, hogy egy kis tripperbe még nem hal
bele az ember. Ugyan mi a fene egy nyavalyás kis tripper? Vót
nekem öccör is, oszt nem lett kutya bajom se. - Megmerevedett
a hordágyon, és úgy kiabált, mintha veszekedne valakivel.-
Csak aggyatok egy kis Pirdint, vagy hogy a fenébe hijják!-
Forgolódni kezdett, és sikerült majdnem fél könyökére támaszkod-
nia. - Ha kinyílik ez a nyavalyás seb, talán nem köll megóperá-
tatnom magam. Kigyün belőlem az egész genny. - Öklendezni
kezdett, s elködösült szemmel nézte, hogy szivárog és fröcsög
a vér a szájából a hordágyra, a gumiköpenyre. Mintha nem is az
ő vére lett volna, mégis egész testében megborzongott tőle.-
Mit gondósz, Ridges kigyün az egész genny?
De Ridgesék nem hallották, mit mond. Wilson csak nézte egy
darabig, hogy csöpög a vér a szájából, aztán szomorúan vissza-
feküdt.
- Meg fogok halni.
Megborzongott a félelemtől, s egész lénye föllázadt a gondo-
728

lat ellen. Érezte szájában a vért, s remegni kezdett. - A szen-

cségit neki, nem akarok meghalni, nem akarok meghalni-
zokogta, s fulladozni kezdett, mert a nyál összecsomósodott a tor-
kában. Megijedt a saját hangjától egyszerre csak megint ott
feküdt a magas fűben, vére a naptól meleg földre csöpögött, s a
japánok ott karattyoltak a közelében. - Elkapnak, elkapnak!-
kiáltott fel. - Úristen, emberek ne haggyatok meghalni!
Ridges ezúttal megértette, nehézkesen megállt, letette a hord-
ágyat, és levette a nyakából a hámot. Lassú, megfontolt mozdu-
latokkal - ahogy a részeg ember próbálja bedugni a kulcsot
a zárba - odatámolygott a hordágy fejéhez, és letérdelt Wilson
mellé.
- Elkapnak - nyögte Wilson arca eltorzult, néhány könny-
csepp szivárgott elő a szemhéja alól, végigfolyt a halántékán és
eltűnt a füle körül, csapzott hajában.
Ridges föléje hajolt, s kábultan megtapogatta saját kócos sza-
kállát. - Wilson - mondta rekedten, szinte erélyesen.
Na ?
- Wilson! Még van időd megtérni.
- Mi ?
Ridges nagy elhatározásra jutott. Talán még nem túl késő.
Wilson talán még nem kárhozott el. - Meg kell térned az Úr
Jézus Krisztusban.

- Mm.
Ridges gyöngéden megrázta Wilsont. - Még van időd meg-
térni - mondta ünnepélyes, aggodalmas hangon. Goldsteín
bambán, s kicsit dühösen nézte.
- Bejuthatsz a Mennyek Országába. - Rrdges hangja olyan
mély volt, hugy alig lehetett hallani. Szavai úgy rezegtek Wilson
agyában, mint a nagybőgő visszhangja.
- Mtn. . Mrn. . - motyogta Wílson.
- Megbánod bűneidet? Hajlandó vagy bűnbocsánatot kérni?
- Mi? - Wison nehezen lélegzett. Ki beszél hozzá, ki gyöt-
ri? Ha igent mond, biztosan békén hagyják. - igen - mo-
tyogta.
Ridgesnek könnyek szöktek a szemébe. Odavolt a boldogság-
tól. Mama mesélt nekem egyszer egy bűnösről, aki a halálos
ágyán megtért - gondolta. Sose felejtette el azt a történetet, és
729

sose hitte volna, hogy ő is képes lesz egyszer ilyen csodát mű-
velni.
- Takarodjatok innen, átkozott japcsik!
Ridges meghökkent. Hát Wilson máris elfelejtette volna, hogy
megtért? Ridges ezt még önmaga előtt se merte bevallani. Ha
Wilson megtért, s aztán ismét megtagadta Istent, bűnhődése két-
szeresen szörnyű lesz. Ilyesmire senki sem vetemedhetik.
- Ne felejtsd el, mit mondtál - morogta szinte dühösen.-
Vigyázz magadra, ember!
Félt, hogy még egyebet is kell hallania, fölállt, visszament a
hordágy elejéhez, megigazította Wilson lábán a pokrócot, és nya-
kába meg a hóna alá vette a hámot. Mikor Goldstein is elkészült,
továbbmentek.
Egyórai menetelés után elérték a dzsungelt. Ridges otthagyta
Goldsteint a hordágy mellett, jobbra fordult, és megkereste az
ösvényt, amelyet a szaKasz vágott négy nappal előbb. Csak né-
hány száz méterre volt. Ridgesben egy kis büszkeség támadt,
hogy ilyen pontosan rátalált. Valójában csak az ösztönei vezették.
Az állandó ellegű táborok, az utak a dzsungelben meg a part-
szakaszok mindig megzavarták, mert mind pontosan egyformák
voltak; a dombok közt azonban könnyen és biztosan tudott tájé-
kozódni.
Visszatért Goldsteinhez, megint elindultak, és néhány perc
múlva elérték az ösvényt. A lombok erősen kinőttek, amióta le-
vagdosták őket. és a talaj sáros volt az esőktől. Tapogatózva ha-
ladtak az ösvényen, gyakran megcsúsztak, dagadt lábukat nem
tudták megvetni a nyúlós sárban. Ha nem lettek volna olyan
fáradtak, talán észrevették volna a különbséget: az, hogy a nap
már nem perzseli őket, bizonyára örömmel tölti el mindkettőjüket.
Másfelől viszont bosszankodtak volna a sáros talaj, az ágak,
indák és tüskék szívós ellenállása miatt. De minderről alig vettek
tudomást. Már régen megtanulták, hogy a hordágyat csak nagy
fáradsággal lehet továbbcipelni, és az ilyen különleges körülmé-
nyek, amelyek akadályozták őket az előrehaladásban, minden
jelentőségüket elvesztették.
mindenesetre még lassabban haladtak előre. Az ösvényt mind-
össze vállszélességűre vágták, s a hordágy sok helyen elakadt.
Néhol egyszerűen lehetetlen volt átcipelni a bokrok közt Wilsont

730

s Ridges ilyenkor leemelte a hordágyról, a vállára vette és úgy

botorkált vele előre, amíg az ösvény megint ki nem szélesedett.
Goldstein ilyenkor a hordággyal követte.
Ott, ahol az ösvény elérte a folyót, hosszú pihenőt tartottak.
Nem a saját elhatározásukból csak egy percre akartak megállni,
és kifújni magukat, de félóra lett belőle. A pihenő vége felé Wil-
son kezdett nyugtalankodni, s ide-oda hánykolódott a hordágyon.
Goldstein és Ridges melléje kúsztak, megpróbálták megnyugtat-
ni Wilson azonban láthatólag egészen elmerült valamiben,
s hevesen hadonászott a levegőben izmos karjaival.
Pihenj még egy kicsit - mondta Goldstein.
- Megölnek - jajgatott Wilson.
- Senki se nyúl hozzád. - Ridges megpróbálta lefogni Wil-
sont, de a sebesült erővel kirángatta karjait a szorításából. Hom-
lokát megint elöntötte a veríték. - Ó, Istenem - nyöszörgött.
Mindenáron le akart csúszni a hordágyról, de visszanyomták.
Lába rángatózott, s szinte pillanatonként fölült, nyögött egyet;
s megint visszaesett. - Brumm - dünnyögte, az aknavető hang-
ját utánozva, s mindkét karjával eltakarta a fejét. - Jaj, gyünnek,
gyünnek! - Megint nyöszörögni kezdett. - Gazemberek! Mit
kerestek itt ?
Az emlék iszonyattal töltötte el két társát. Némán ültek mel-
lette, nem néztek egymásra. Amíóta megint a dzsungelben voltak,
most érezték először fenyegetőnek.
- Maradj csöndben, Wilson - mondta Ridges. - Nyakunk-
ra szabadítod a japesíkat.
Meg fogok halni - motyogta Wilson. Fölemelkedett
majdnem ülő helyzetbe, aztán visszaesett. Mikor megint rájuk
nézett, szeme tiszta volt, de fénytelen. Néhány pillanat múlva
'beszélni kezdett. - Kutyául vagyok, emberek. - Megpróbált
kiköpni, de a nyál az állára ragadt. - Már a lyukat se érzem
a hasamban. - Ujjai remegve tapogatóztak a mocskos, véres
kötés felé.
- Csupa genny. - Sóhajtott egyet, s végighúzta a nyelvét
száraz ajkán. - Szomjas vagyok.
- Nem szabad innod - mondta Goldstein.
- Tudom, tudom, nem szabad. - Wilson erőtlenül nevetett.

731

- Begyulladt vénasszony vagy, Galdstein. Ha nem lennél olyan

gyáva egész rendes fickó lennél.

Goldstein nem felelt. Túlságosan fáradt volt hozzá, hogy bár-

milyen hatást gyakoroljanak rá Wilson szavai.
- Mit akarsz, Wilson? - kérdezte Ridges.

- Vizet.
- Már kaptál.
Wilson köhögni kezdett, és kérges, ragacsos szája sarkában
megint kibuggyant néhány vércsepp. - A seggem is vérzik-
dünnyögte. - Eh, mennyetek tovább, emberek. - Néhány per-
cig hallgatott, csak az ajka mozgott hangtalanul. - Sose tuttam
eldönteni, hogy Alice-hoz mennyek vissza vagy a másikhoz.-
Mintha valamilyen új folyamat ment volna végbe a belsejében.
Úgy érezte, hogy a sebe fölbomlasztotta egész testét, s ha beledug-
hatná a kezét abba a lyukba, nem találna semmit. -- Ó! - Kö-
dös tekintettel meredt bajtársaira. AZtán néhány pillanatra ki-
tisztult a látása, ki tudta venni minden vonásukat. Goldstein arca
annyira beesett, hogy kiálltak a pofacsontjai, s az orra csőrszerű
lett. Írisze fájdalmas-kéken csillogott véreres szemgolyójában,
szőke szakálla vörösesbarna és mocskos volt, benőtte a maláriás
keléseket az állán.
Ridges meg olyan volt mint egy agyonhajszolt állat. Durva
vonásai még petyhüdtebbek voltak, mint máskor, szája tátva volt,
alsóajka lelógott. Szabályos ritmusban, zihálva lélegzett.
Wilson mondani akart nekik valamit. Derekasan viselkedtek
- gondolta. Nem fel; volna muszáj ilyen messzire elcipelniök.
- Nagyon hálás vagyok mindenért, amit értem csináltatok, em-
berek - motyogta. De ez nem elégítette ki. Úgy érezte, meg kell
ajándékoznia őket valamivel.
- Ide figyejjetek. emberek. Mindig-az vót a tervem, hogy
csinálok magamnak egy kis pájinkafőzőt odaát az erdőbe vala-
hol, csak az vót a baj, hogy sehol se marattunk elég sokáig. De
mosmán meg fogom csinálni. - Még egyszer és utoljára tűzbe
jött. Őszintén hitte, amit mond. - Rengeteg pénzt lehet vele
keresni. Csak csavar egyet rajta az ember, és annyit ihatik,
amennyit akar. - Majdnem elájult de nagy erőfeszítéssel ismét
öntudatra kényszerítette magát. - De mosmán megcsinálom, ha
visszaérünk, és mind a kettőtöknek adok egy kulaccsal. Egy egész

732

kulaccsal, ingyen. - Bajtársai sovány arca meg se rezdült,

s Wilson megrázta a fejét Ahhoz mérten, amit érte tettek, ez
csakugyan nem valami nagylelkű ajánlat. - Annyit adok nek-
tek, emberek, amennyit csak akartok, nekem nem számít. Csak
kérnetek kell, azonnal megkapjátok. - Valóban komolyan
gondolta a dolgot; csak azt sajnálta, hogy még nem szerkesztette
meg azt a pálinkafőzőt. - Amennyit csak akartok. - A hasa
megint mintha beszakadt volna, görcs fogta el, s visszasiklott
az ájulásba. Csodálkozásában nyögött egyet, mikor érezte, hogy
felfordul körülötte a világ. Nyelve kinyúlt, s még egy utolsót
zihált. Legurult a hordágyról.
Visszafektették. Goldstein fölemelte Wilson csuklóját, és meg-
próbálta kítapogatni a pulzusát, de olyan gyengék voltak az ujjai,
hogy nem bírta tartani Wilson karját. Leejtette, aztán a mutató-
ujjával kezdte tapogatni Wilson csuklóját. De az ujja hegye telje-
sen érzéketlen volt. Még a bőri sem érezte. Egy idő múlva csak
bámulta Wilsont. -- Azt hiszem, meghalt.
Igen - motyogta Ridges Felsóhajtott, s rémlett neki, hogy
imádkozni kellene.
- Hogy lehet 3z. hisz az előbb még. . beszélt. - Goldstein
nem tudta folytatni az iszonyattól, s egy pillanatra mindenféle
felfoghatatlan dolog kavargott az agyában.
Hát akkor talán induljunk - motyogta Ridges. Nehézke-
sen föltápászkodott, és nekilátott megint a nyakába akasztani a
hámot. Goldstein habozott egy pillanatig, aztán követte a példá-
ját. Mikor elkészültek, tántorogva beleléptek a part menti seké-
lyesbe, és elindultak a folyón lefelé.
Egyáltalán nem találtak benne semmi különöset, hogy egy
halottal indulnak tovább. Túlságosan hozzászoktak, hogy minden
pihenő után fölemeljék a földről; az egyetlen, aminek világosan
tudatában voltak, az volt hogy tovább kell cipelniök. Egyébként
egyikük sem hitte igazán, hogy Wilson meghalt. Tudták, de nem
hitték. Azon se csodálkoztak volna, ha elkezd kiabálni, hogy adja-
nak neki vizet
Pedig még azt is megtárgyalták, hogy mit kell majd vele csi-
nálniok. Az egyik pihenő alatt Ridges azt mondta: - Ha vissza-
vittük, keresztényhez illően kell eltemetnünk, mert megbánta
bűneit

733

- Ühüm. - S még amikor ilyeneket beszéltek, akkor sem

voltak tisztában szavaik jelentésével. Goldstein nem akarta tudo-
másul venni, hogy Wilson halott, elszántan távol tartotta magától
ezt a gondolatot; nem gondolt semmire, csak tocsogott előre a
sekély vízben, bakancsa meg-megcsúszott a lapos, síkos köveken.
Volt a dologban valami, amivel képtelen lett volna szembenézni,
ha tudatosítja magában.
És Ridges is zavarban volt. Nem volt meggyőződve róla, hogy
Wilson csakugyan bűnbocsánatot kért; minden összekavarodott
az agyában; aztán abba a gondolatba kapaszkodott, hogy ha sike-
rül Wilsont visszavinnie, és tisztességesen eltemetnie, a megtérés
érvényessé válik. És a tetejébe mind a ketten magától értetődően
csalódottak voltak, hogy milyen messzire elcipelték Wilsont, s a
végén mégiscsak meghalt. Szerették volna, ha odisszeiájuk siker-
rel fejeződik be.
Most nagyon lassan, sokkal lassabban tocsogtak előre a vízben,
mint eddig bármikor, s a hordágy ott imbolygott közöttük. Fejük
fölött összeértek a fák lombjai; a folyó most ís úgy kanyargott
a dzsungelen keresztül, mint valami alagút. Fejük a mellükre
lógott, lábuk mereven mozgott, mintha attól féltek volna hogy
ha behajlítják a térdüket, összecsukódnak. Ha megpihentek, a se-
kély vízbe rogytak le, hagyták, hogy Wilsont félig elborítsák a
hullámok, miközben elnyúltak a hordágy mellett.
Szinte eszméletlenek voltak mind a ketten. Lábuk meg-megcsú-
szott a folyó fenekén. talpuk alatt csikorgott a kavics. Bokájuk
körül hideg volt a víz, de alig érezték. Kábultan követték a folyó
áramlását, s baktattak előre a dzsungel félhomályos folyosójában.
Közeledtükre az állatok elkezdtek lármázni, a majmok visítoztak,
és a feneküket vakarták, a madarak rikoltozni kezdtek egymásnak.
De amikor elhaladtak előttük, elhallgattak, s még aztán is csönd-
ben maradtak egy darabig, amikor már továbbmentek. Ridges és
Goldstein, mint a vakok tántorogtak előre, de a testük némán ís
beszédes volt. Mögöttük még mindig hallgattak az állatok, leg-
feljebb egy-egy figyelmeztető kiáltást küldtek egymásnak a dzsun-
gel sűrű csatornáin keresztül. Olyan volt, mint valami gyász-
menet.
Egyik zuhogón a másik után keltek át a lapos, mellig érő
sziklákon. Ridges ugrott le elsőnek, megállt a tajtékzó vízben,

734

Goldstein pedig lecsúsztatta a hordágyat, aztán utánaugrott. Most

már a mély vízben törtettek előre, a hullámok a csípőjüket csap-
kodták, s elöntötték a köztük lebegő hordágyat. A part mentére
küzdötték magukat s megint sekélyebb vízben lubickoltak to-
vább. Sokszor megbotlottak, elestek, s Wílson holttestét majdnem
elvitte a víz Csak néhány lépést tudtak megállás nélkül előre-
haladni, lihegésük beleolvadt a dzsungel neszezésébe, beleveszett
a víz csobogásába.
Szorosan hozzá voltak láncolva a hordágyhoz és a holttesthez.
Ha elestek, először a halott után kaptak, s csak akkor eszméltek
rá, hogy a víz a szájukba ömlik, amikor Wilsont már biztonság-
ban tudták. Az ösztön, hogy el ne veszítsék Wilsont, minden más
érzésnél erősebb volt bennük. Nem gondoltak rá, hogy mit csi-
nálnak vele, ha útjuk végére érnek s már arra sem, hogy halott.
A súlya eleven volt. Wilson éppoly eleven maradt számukra
holtan is, mint amikor még élt.
És mégis elvesztették. Elértek ahhoz a zuhogóhoz, ahol Hearn
annak idején átvitte az indakötelet a folyón. A közben eltelt négy
nap alatt az indát elvitte a víz a hullámok bőszen tajtékoztak
a sziklák körül, s nem volt miben megkapaszkodniok. De alig
vették tudomásul a fenyegető veszedelmet. Beleléptek a zuhogóba,
de alig tettek három-négy lépést, már le is döntötte őket lábukról
az örvény. A hordágy kiszakította magát elgyöngült ujjaik közül,
és a szíjaknál fogva magával sodorta őket. Ide-oda hemperegtek
és hánykolódtak az örvényben, lecsúsztak a sziklákról, fulladozva
nyelték a vizet. Erőtlen kísérleteket tettek, hogy megszabadulja-
nak, kétségbeesetten igyekeztek lábra állni, de a víznek túlságo-
san erős volt a sodra. Fuldokolva vitették magukat az árral.
A hordágy nekivágódott egy sziklának, hallották, hogy a szö-
vete kettérepedt, ez a hang azonban csak elszigetelt érzés volt
abban a páni rémületben, amely az örvénylő vízben elfogta őket.
Még egyszer nekiütődtek a sziklának, a hordágy kettétört, a hám
leszakadt a vállukról. Zihálva, teljesen kábultan sodródtak ki
végre a zuhogó legveszélyesebb részéről, és a partra támolyogtak.
Magukra maradtak.
Ez a tény csak lassan hatolt kábult agyukba. Még nem tudták
egészen felfogni. Az imént még cipelték VVilsont, s most eltűnt.
Üres volt a kezük.

735
- Elment - motyogta Ridges.
Utánabotorkáltak a folyóban, megbotlottak, elestek, aztán me-
gint továbbtámolyogtak. Az egyik kanyarban néhány száz mé-
terre végigláttak a folyón, s a távolban Wilson holtteste éppen
akkor tűnt el egy másik kanyarulatban. - Gyere, meg kell fog-
nunk - mondta erőtlenül Ridges. Lépett egyet, aztán arcra
bukott a vízben. Nagyon lassan föltápászkodott, aztán tovább-
ment.
Elérkeztek a másik kanyarhoz, és megálltak, A kanyaron túl
a folyó mocsárrá szélesedett. Csak a közepén folydogált keskeny
csíkban a víz, jobbra és balra zsombék terült el. Wilson oda
sodródott be, s eltűnt a lombok közt a mocsárban. Napokig kellett
volna keresniök, hogy megtalálják, ha ugyan nem süllyedt el
egészen.
- Ó! - mondta Goldstein. - Elveszett.
- El - dünnyögte Ridges. Lépett egyet, és megint elvágó-
dott a vízben. A hullámok jólesően csapódtak az arcának, és nem
volt kedve fölállni. - Gyere - mondta Goldstein.
Ridges sírni kezdett. Nagy nehezen fölült a vízben, és csak sírt,
fejét összefont karjára fektetve, a víz vadul örvénylett csípője és
lábai körül. Goldstein tántorogva állt mellette.
- Átkozott gazember - motyogta Ridges. Gyermekkora óta
most káromkodott először, a szavak egyenként szakadtak ki a
melléből, s valami dühből és keserűségből álló ürességet hagytak
maguk után. Wilsont most már nem temethetik el, de ez valahogy
már nem is volt fontos. Csak az bántotta, hogy olyan sokáig,
olyan messze cipelte terhét, és a végén elsodorta a víz. Egész
életében hiába dolgozott; nagyapja is, apja is, ő maga is mindig
csak küszködött, s a termés mindig silány volt, sose lett vége a
szegénységnek. Mire jutottak a sok munkával? - Mi haszna,
hogy az ember küszködik, mi haszna, hogy verítékezik a napon?
- Megint ez a gyűlölt sor jutott az eszébe a Bibliából. Ridgest
határtalan, mélységes keserűség fogta el. Ez nem igazság. Vala-
hányszor jó termésük ígérkezett, tönkretette egy felhőszakadás.
Isten útjai. Hirtelen fellángolt benne a gyűlölet. Miféle Isten az,
aki a végén mindig becsapja az embert?
Kegyetlen tréfamester.
Sírt keserűségében, sóvárgásában és kétségbeesésében; sírt a ki-
736

merültségtől, a kudarc miatt és a megrendítő, meztelen igazság

miatt. hogy soha semminek nincs értelme.
És Goldsteín ott állt mellette, Ridges vállára támaszkodva,
hogy el ne sodorja a víz. Néha megmozdult az ajka, s erőtlenül
megvakarta az orrát. - Izrael minden nemzetek szíve.
De a szívet meg lehetett ölni, és a test mégis mindig továbbélt.
A zsidók minden szenvedése hiábavaló volt. Értelmetlen volt
minden, üres szám a történelem kegyetlen sivatagában. A gettók,
a megnyomorított lelkek, a vérfürdők és pogromok, a gázkamrák
és mészégető-kemencék; mindez nem hatott meg senkit, minden
hiábavaló volt. Csak cipeltek, cipeltek és cipeltek, s mikor már
nem bírták tovább, elejtették a terhüket. Ez volt minden. Már
nem tudott sírni, csak állt Ridges mellett, olyan Izgalommal a
szívében, amilyet az érez. aki megtudja, hogy meghalt valaki,
akit szeretett. E pillanatban nem volt benne semmi más, csak
valami homályos düh. mélységes keserűség s a mérhetetlen re-
ménytelenség csírái.
- Gyerünk - dünnyögte.
Ridges végül fölállt, lassan továbbvánszorogtak a vízben; már
csak a bokájukig ért, megint leapadt A folyó kiszélesedett, apró
fodrokat vetett a kavicsokon, iszapos lett s végül homokos. Végig-
tántorogtak egy kanyaron. és megpillantották a napot és az
óceánt.
Néhány perc múlva már a parton botorkáltak. Nagyon fárad-
tak voltak, de néhány száz métert még továbbmentek. Irtóztak
a gondolattól, hogy a folyó közelében maradjanak.
Mintha összebeszéltek volna, végignyúltak a homokon, és ott
feküdtek mozdulatlanul arcukat karjukba temetve, a nap mele-
gen sütött a hátukra. A délután közepe táján jártak. Most már
nem volt mit tenniök, csak várni, hogy visszatérjen a szakasz,
s megérkezzen a rohamcsónak, amelyik majd fölszedi őket. Elvesz-
tették a puskájukat, -hátizsákjukat, élelmiszeradagjaikat, de nem
törődtek vele. Túlságosan elcsigázottak voltak, s tudták, hogy
később majd úgyis találnak valami ennivalót a dzsungelben.
Így feküdtek estig, még ahhoz is gyöngék voltak, hogy megmoc-
canjanak, élvezettel adták át magukat a pihenésnek, a napsütés-
nek. Nem beszélgettek. A keserűség a szívükben egymás ellen
fordította őket, s úgy gyűlölték egymást, mint az olyan emberek

737

szokták, akik valamilyen megalázó kudarcot éltek át együtt. Tel-

tek-múltak az órák, el-elszundítottak, fölébredtek, megint elalud-
tak, megint fölébredtek, s végül elfogta őket a hányinger, amit
akkor érez az ember ha sokáig alszik a napon.
Végül is Goldstein felült, s a kulacsa után tapogatózott. Na-
gyon lassan, mintha csak most tanulná ezt a mozdulatot, lecsa-
varta a kupakját, és a szájához emelte a kulacsot. Nem is tudta,
hogy ennyire szomjas. A víz eleinte rendkívül jólesett. Nagyon
lassan kortyolgatta, s minden korty után levette szájáról a kula-
csot. Mikor félig kiitta, észrevette, hogy Ridges mereven nézi.
Valahogy ráeszmélt hogy Ridgesnek nincs vize.
Ridges visszamehetett volna a folyóhoz, hogy megtöltse a ku-
lacsát, de Goldstein tudta, hogy ez milyen erőfeszítésbe kerülne.
Ő is nagyon gyönge volt. Már maga az a gondolat is, hogy föl
kell állni, s akárcsak száz métert is menni, gyötrelmes és elvisel-
hetetlen volt. És Ridges nyilván ugyanezt érzi.
Goldstein dühös lett. Miért nem járt el meggondoltabban
Ridges, miért nem takarékoskodott a vízzel? Megmakacsolta ma-
gát, és ismét szájához emelte a kulacsot. De egyszerre csak rossz
ízű lett a víz. Csak most eszmélt rá, hogy milyen meleg. Erőlködve
nyelt le még egy kortyot
Aztán megmagyarázhatatlan szégyenkezés fogta el, s Ridges
felé nyújtotta a kulacsot
- Nesze. Akarsz inni ?
- Igen. - Ridges mohón ivott. Mikor a kulacs majdnem ki-
ürült, Goldsteinre nézett.
- Nem kell. Megihatod az egészet.
- Holnap vissza kell mennünk a dzsungelbe, hogy valami
ennivalót szerezzünk - mondta Ridges.
- Tudom.
Ridges erőtlenül elmosolyodott. - Most már csak kibírjuk
valahogy.

villám sújtotta volna őket, képtelenek voltak továbbindulni. Ki-

mondhatatlan iszonyat kerítette hatalmába mindnyájukat. Csak
álltak dermedten, a sziklafalhoz tapadva, ujjuk görcsösen kapasz-
kodott a résekbe. lábukból kiszállt minden erő. Croft megpróbált
- ugyan néhányszor lelket verni beléjük, de a katonák vissza-
rettentek parancsaitól, szinte megkövültek hangja hallatára, féltek,
mint a kutyák gazdájuk csizmájától. Wyman ideges kimerültsé-
gében zokogott, halkan, erőtlen hangon vinnyogott, a többiek is
sóhajtoztak, nyögtek, izgatottan szitkozódtak, összefüggéstelen
hangokat adtak ki, teljesen öntudatlanul.
Vére összeszedték magúkat valamennyire, tovább tudtak men-
ni, de iszonyú lassan haladtak, néha hosszú másodpercekig ha-
boztak, megtegyék-e a következő lépést, mikor valamilyen kisebb
akadály elé érkeztek, s kétségbeesetten kapaszkodtak a szikla-
falba, ha a párkány megint keskenyebb lett. Körülbelül félóra
múlva Croft végre túljutott velük a veszélyes részen, a párkány
kiszélesedett, és beletorkollt a hegygerincbe. A gerinc mögött
megint csak egy széles, mély völgy tárult eléjük, meredek lejtő-
vel. Croft levezette őket a völgybe, és nekilódult a következő
emelkedőnek, a katonák azonban nem mentek utána. Egyik
a másik után nyúlt el a földön, s bamba tekintettel meredt rá.
Már majdnem sötét volt, s Croft rájött, hogy nem hajszolhatja
őket tovább; túlságosan fáradtak voltak, túlságosan féltek, köny-
nyen előfordulhatott egy újabb baleset. Kiadta hát a parancsot,
hogy pihenjenek meg, vagyis jóváhagyta azt, ami már úgyis meg-
történt, s letelepedett közéjük.
Majd másnap délelőtt fölkapaszkodnak a lejtőn, átkelnek né-
hany vízmosáson, aztán megmásszák a hegy legmagasabb gerin-
cet. Két-három óra alatt meg tudják tenni, ha. . . ha rá tudja
venni őket. Pillanatnyilag nagyon is kétségesnek látta.

13

Mikor Roth elvétette az ugrást, a szakasz megrendült. Vagy tíz

percig összebújva szorongtak a párkányon, rémülten, mintha
738

A szakasz rosszul aludt. Nehéz volt egyenletes talajt találniok,

meg persze túl fáradtak is voltak, egész testük túl volt erőltetve.
A legtöbben álmodtak is, s álmukban dünnyögtek. Ráadásul
Croft mindegyiküket beosztotta egy órára őrködni, s egyik-
másikuk túl korán ébredt fel, és túlságosan ideges volt ahhoz,

739

hogy rögtön ismét el tudjon aludni. S az őrség után is nehezen

ment az elalvás. Croft tudta ezt, tisztában volt vele, milyen nagy
szükségük van a pihenésre, mint ahogy azt is kizártnak tartotta,
hogy a hegyen japánok vannak, mégis fontosnak érezte, hogy ne
szegje meg a megszokott rendet. Roth halála átmenetileg meg-
rendítette tekintélyét, és életbe vágóan fontos volt számára, hogy
újból helyreállítsa.
Utolsónak Gallagher állt őrt. A napkeltét megelőző félórában
nagyon hűvös volt. Gallagher az álmosságtól kábultan borzongva
kuporgott pokrócában. Hosszú percekig szinte nem is volt öntu-
datnál, a hegylánc hatalmas tömegét csak az éjszakánál is söté-
tebb szegélynek érezte maga körül. Álmos volt, borzongott,
s egykedvűen várta a hajnalt és a nap melegét. Teljesen le volt
törve, s Roth halála nagyon távolinak tűnt számára. Kábultságá-
ban agya szinte alig működött, régmúlt, kedves dolgokról ábrán-
dozott, mintha ezzel akart volna egy kis tüzet gyújtani a lelke
mélyén, hogy az éjszaka hidege, a végtelen hegyvidék, egyre
növekvő fáradtsága és az ellen a tudat ellen védekezhessen, hogy
egyre többen pusztulnak el a szakaszból.
A szürkület lassan kúszott a hegy fölé. Öt órakor, amikor már
derengeni kezdett, világosan ki tudta venni a hegy csúcsát. de
jó félóra hosszat alig változott valami. Tulajdonképpen semmit
nem látott még tisztán, de egész teste csöndes várakozással telt
el. A nap nemsokára felküzdi magát a keleti hegylánc fölé, és
beragyogja ezt a kis völgyet. Kutató pillantást vetett az égboltra,
s a magas csúcsok fölött talált is néhány rózsaszinű csíkot, amely
bíborszínűre festette az aprócska, hosszúkás, hajnali felhőket.
A hegyek nagyon magasnak tűntek. Gallagher azon csodálkozott,
hogy a nap egyáltalán föl tud kapaszkodni rájuk.
Egyre világosabb lett a környék, de csak lassan, mert a nap
még mindig rejtve volt a hegyek mögött, s a világosság mintha
a talajból szállt volna föl, mint valami halványrózsaszínű csillo-
gás. Már tisztán ki tudta venni a körülötte alvó emberek alakját,
és egy kis felsőbbrendűséget érzett. A hajnali derengésben na-
gyon soványaknak és szürkéknek látszottak. Ők még nem tudták,
hogy közeledik a reggel. Ő viszont tudt, hogy nemsokára föl
fogja ébreszteni őket, s nyögve riadnak majd fel álmukból.
Nyugaton még mindig éjszaka volt, s Gallaghernek erről eszé-
740
be jutott egy csapatszállító vonat, amely Nebraska hatalmas sík-
ságain száguldott keresztül. Akkor alkonyat volt, az éjszaka kelet
felől űzőbe vette a vonatot, utolérte, elhagyta, átlépte a Sziklás-
hegységet, és továbbment a Csendes-óceán felé. Gyönyörű lát-
vány volt, s az emlék szomorkás érzéssel töltötte el. Hirtelen
elfogta a vágy Amerika után, olyan mohón szerette volna
viszontlátni, hogy szinte érezte Dél-Boston nedves macskakövei-
nek szagát a nyári hajnalokon.
A nap most már a keleti hegyvonulat peremén állt, az égbolt
végtelennek, frissnek és derűsnek tűnt. Eszébe jutott hogy Mary
meg ő egyszer egy sátorban éjszakáztak a hegyek közt, és arról
álmodozott, hogy éppen most ébredezik, s az asszony bársonyos
melle ingerlően csiklandozza az arcát. Hallotta, ahogy azt mond-
ja: - Kelj föl, álomszuszék, nézd a napfelkeltét. - Álmosan
dünnyögött, képzeletben hozzádörgölőzött az asszonyhoz, aztán
kényszeredetten kinyitotta a félszemét. S a nap csakugyan meg-
világította a hegyet, s noha a völgyben még félhomály volt, oda-
fönn már eloszlott a sötétség. Megérkezett a hajnal.
Így élte át most Mary társaságában a napfelkeltét. A dombok
lerázták magukról az éjszakai ködöt, csillogott a harmat. E rö-
vidke pillanatban szinte puhának és nőiesnek érezte a hegyláncot.
A körülötte heverő katonák azonban nyirkosnak és hidegnek
tűntek, sötét batyukhoz hasonlóan hevertek a földön, amelyből
pára szállt föl. Sok mérföldnyi körzetben ő volt az egyetlen
ember, aki nem aludt, ennek a napnak a hajnala egyedül csak
az övé volt.
A távolból, a hegy túloldaláról ágyúdörgés hallatszott a haj-
nalban, s elűzte ábrándképeit.
Mary halott.
Gallagher nyelt egyet, s bénán, kétségbeesetten föltette magá-
nak a kérdést, vajon mennyi idő kell még hozzá, hogy ne ámítsa
többé magát. Már nincs mit várnia a jövőtől. Csak most eszmélt
rá, mennyire fáradt. Minden tagja fájt, úgy látszik, nem tett
neki jót az alvás. A hajnal jellege valahogy megváltozott, s ó
ottmaradt az éjszakai harmattól hideg és nyirkos pokrócban
dideregve.
De hát ott van még a gyereke, a fiú, akit még nem látott. Ám
erre a gondolatra sem derült jobb kedre. Nem hitte, hogy valaha

741

is megéri azt a napot, hogy megláthassa, s szinte nem ís fájt

neki ez a bizonyosság. Túlságosan sokan pusztultak el. Rajtam
a sor. Beteges képzelődés fogta el, maga előtt látott egy gyárat,
s nézte, hogyan öntik ki és csomagolják be a neki szánt golyót.
Legalább egy fényképet láthattam volna a gyerekről. Fátyolos
lett a szeme. Ez igazán nem nagy kívánság. Legalább erről a fel-
derítésről kerülhetne vissza, és addig élhetne, amíg megjön a
posta a fényképpel.
De megint elfogta a rosszkedv. Megint áltatja magát. Meg-
borzongott a félelemtől, s kényelmetlen érzéssel nézett végig

maga körül a hegyeken.

Én öltem meg Rothot.
Tudta, hogy bűnös. Eszébe jutott, hogy az erőnek és a meg-
vetésnek milyen érzése fogta el, amikor ráordított Rothra hogy
ugorjon, milyen jóleső káröröm töltötte el. Kényelmetlenül meg-
borzongott, amikor visszaemlékezett rá, milyen keserű halálféle-
lem tükröződött Roth arcán, amikor elvétette az ugrást. Galla-
gher tisztán látta, hogy zuhan és zuhan Roth egyre lejjebb,
s ettől a képtől libabőrös lett a háta, mintha kréta csikorgott
volna egy táblán. Vétkezett, és meg kell bűnhődnie érte. Mary
halála volt az első figyelmeztetés és ő nem eszmélt rá.
A hegycsúcs túlságosan magasnak látszott. Már eltűntek a lágy
körvonalak, amelyeket a hajnali derengés kölcsönzött neki,
s Gallagher előtt ott magasodott a Mount Anaka, torony torony
fölött, gerinc gerinc mögött. A csúcs közelében tisztán ki tudott
venni egy meredek szirtfalat, amely a csúcsot koszorúzta. Majd-
nem függőleges volt, biztos, hogy nem fogják tudni megmászni.
Megint megborzongott. Sose látott még ilyen tájat, olyan rideg-
nek és visszautasítónak tűnt. Még a dzsungellel és bozóttal borí-
tott lejtők is iszonyattal töltötték el. Ő semmi esetre se lesz képes
végigcsinálni ma a dolgot; máris fájt a melle, s ha vállára veszi
a hátizsákot, és megint mászni kezdenek, néhány perc múlva ki-
készül. Nincs értelme továbbmenni. Hányuknak kell még meg-
döglenie?
Mi a fenét ér az egésszel Croft? - tette föl magának a kér-
dést.
Könnyen meg tudná ölni. Ha Croft lőtávolságba kerül, csak
föl kellene emelnie a puskáját, megcéloznia, s vége lenne a fel-
742

derítésnek. Visszafordulhatnának. Lassan megdörzsölte combjait,

szorongással töltötte el a gondolat, s ugyanakkor csábította is.
A gazember !
Csakhogy ilyen gondolatokat nem engedhet meg magának.
Megint elfogta a babonás félelem; valahányszor ilyesmi jut az
eszébe, csak a saját bűnhődését készíti elő. És mégis. . . Croft
hibája, hogy Roth szerencsétlenül járt. Őt, Gallaghert, igazán
nem lehet felelőssé tenni érte.
Neszt hallott a háta mögül, s összerezzent. Martinez volt,
idegesen dörzsölte a fejét. - Szentségit neki, nem tudom aludni
- mondta halkan.
- Aha.
Martinez leült Gallagher mellé. - Szörnyű álmom lenni.-
Rosszkedvűen cigarettára gyújtott. - Elaludni. . . aztán. .
Roth ordítását hallani.
- Hát igen, az ilyesmi megrendíti az embert - dünnyögte
Gallagher. Megpróbálta az eset jelentőségét normális méretekre
csökkenteni. - Sose szerettem különösebben ezt a fickót, azt
azonban igazán nem kívántam, hogy ilyesmi történjen vele. Sen-
kinek se kívánom, hogy elpusztuljon.
- Senkinek - ismételte meg Martinez. Gyöngén megdörzsöl-
te a homlokát, mintha a feje fájna. Gallaghert meglepte milyen
rossz bőrben van. Sovány arca egészen beesett, szeme kifejezés-
telenül, fakón meredt maga elé. Már nagyon is ideje lett volna
megborotválkoznia, arca ráncaiba beevődött a piszok, s ettől még
sokkal öregebbnek látszott.
-- Nehéz ügy - dörmögte Gallagher.
- Nehéz. - Martinez óvatosan kifújt egy kis füstöt, s nézték,
hogy száll tova a hajnali levegőben. - Fázni - morogta.
- Rohadt dolog volt őrködni - mondta rekedten Gallagher.
Martinez megint bólintott. Ó éjfélkor állt őrt, s azóta nem
tudott elaludni. Pokróca kihűlt; az éjszaka hátralevő részében
fázott, s idegesen hánykolódott. Még most, hajnalban is csak alig
nyugodott meg. Testében még mindig ott volt a feszültség, amely
nem hagyta elaludni, még mindig gyötörte a homályos rémkép,
amelytől egész éjszaka szenvedett. Ólomsúlyként nehezedett rá,
mintha lázas lett volna. Több mint egy óra hosszat képtelen volt
megszabadulni a meggyilkolt japán katona arcától. Rendkívül

743

elevenen látta maga előtt, és ez a látvány ugyanúgy megbéní-

totta, mint amikor ott leskelődött a bokorban, kezében a késsel.
Az üres hüvely csörrenve nekiütődött a combjának, s Martinez
megremegett. Egy kis szégyenkezés fogta el. Remegve megtapo-
gatta a hüvelyt.
- Mi a fenének nem dobod el? - kérdezte Gallagher.
- Igaz - felelte gyorsan Martinez. Zavart volt és alázatos.
Az ujja remegett, miközben kiakasztotta a kés hüvelyének kam-
póját a töltényheveder karikájából. Elhajította a hüvelyt, s az
üresen kongó hangra összerezzent. Mind a ketten megborzongtak,
s Martinezt hirtelen megint elfogta a szorongás.
Gallagher tisztán hallotta, ahogy Hennessey sisakja pörög a
homokban. - Teljesen kikészültem - dörmögte.
Martinez gépiesen a kés hüvelye után nyúlt, aztán ráeszmélt,
hogy eldobta, és hirtelen megdermedt, mert tisztán hallotta
a belsejében Croft hangját, amint ráparancsol, hogy ne szóljon
egy szót se felderítő útja eredményéről. Hearn abban a hitben
indult el. . . Martinez megrázta a fejét, fojtogatta az iszonyat,
s ugyanakkor megkönnyebbülést is érzett. Nem, nem az ő hibája,
hogy a hegyen vannak.
Aztán hirtelen megnyílt testének valamennyi pórusa, s kicsa-
pódott belőlük a veríték. Borzongani kezdett a hideg hegyi leve-
gőn, ugyanolyan borzadállyal küszködött, amilyen a csapatszál-
lító hajón fogta eI az Anopopejen való partraszállást megelőző
órákban. Önkéntelenül fölpillantott a fölöttük húzódó hegygerin-
ezek szikla- és erdősávjaira, behunyta a szemét, s látta, ahogy
a rohamcsónak eleje lassan leereszkedik. Egész testében meg-
feszült, várta, mikor szólal meg a géppuska. De nem történt
semmi, s Martinez megint kinyitotta a szemét, a váratlan csaló-
dás egészen elgyötörte. Valaminek történnie kell.
Legalább egy pillanatfelvételt láthatnék a gyerekemről-
gondolta Gallagher. - Istenverte disznóság felvinni bennünket
a hegyre - dörmögte.
Martinez bólintott.

Gallagher kinyújtotta a karját. s megérintette Martinez kö-

nyökét. - Miért nem fordulunk vissza? - kérdezte.
- Nem tudom.
- Tiszta öngyilkosság az egész. Mik vagyunk mi? Őrült he-
744

gyikecskék? - Megdörzsölte viszkető borostáit. - Ide figyelj,

mindnyájan megdöglünk.
Martinez a lábujjait mozgatta a bakancsában, s ettől egy kis
jóleső érzése támadt.
- Azt akarod hogy ellőjék azt a nyavalyás fejedet?

- Nem. - Martinez megtapogatta zsebében a kis dohány-

zacskót, amelyben a hullától lopott aranyfogakat őrizgette. Talán
el kéne dobnia őket. De hát olyan szépek, olyan értékesek. Ha-
bozott egy darabig, aztán békén hagyta a zacskót. Megpróbálta
legyűrni magában azt az érzést, hogy értékes áldozatot hozna
vele isteneinek.
- Semmi kilátásunk nincs rá, hogy megússzuk. - Gallagher
hangja remegett. s Martinez is megremegett, mint valami rezo-
náló lemez. Szinte egymáshoz láncolta őket a közös félelem, csak
ültek, és bámultak egymásra. Martinez homályos vágyat érzett,
hogy megnyugtassa Gallaghert.
- Miért nem szólsz Croftnak, hogy hagyjuk abba?
Martinez megremegett. Tehát Gallagher is tudja! Csakugyan
megmondhatná Croftnak, hogy forduljanak vissza. De olyan el-
képzelhetetlennek érezte a dolgot, hogy visszaborzadt tőle. Talán
é azért megkérdezhetné. Naív lelkében valami ú elképzelés tá-
madt. Akkor, amikor habozott, hogy megölje-e azt a japán
őrszemet, egy pillanatra ráeszmélt, hogy az is ember, és hihetet-
lennek érezte az egészet Most ezt a felderítést érezte ugyanilyen
nevetségesen hihetetlennek. Ha egyszerűen csak megkérdezné
Croftot, talán ó is belátná, hogy nevetséges az egész vállalkozás.

- Oké - bólintott. Fölállt, és a pokrócaikba bugyolált kato-

k nák felé pillantott. Néhányan már mozgolódni kezdtek. - Kelt-
sük föl.
Odamentek Crofthoz, és Gallagher megrázta. - Fölkelní!-
Kicsit csodálkozott, hogy Croft még alszik.
Croft mordult egyet, s azonnal fölült. Valami furcsa, nyö-
gésszerű hangot hallatott, aztán rögtön megfordult, és rámeredt
a hegyre. Álmában megint egy folyton visszatérő rémkép gyö-
törte: egy szakadék mélyén feküdt, és várta, hogy rázuhan egy
szikla, elsodorja egy hullám. Szeretett volna menekülni, de
képtelen volt mozdulni. A folyó menti japán támadás óta gyakran
voltak ilyen álmai.

745

Kiköpött. - Igen. - A hegy még a helyén volt. Egyetlen

szikla sem mozdult. Olyan valószerű volt az álma, hogy kicsit
meglepődött.
Gépiesen lelökte lábáról a pokrócot, és nekiállt fölhúzni a
csizmáját. Közömbösen nézték. Croft fölvette puskáját, amely
mellette hevert a pokróc alatt, és megvizsgálta, száraz-e. - Mi
a fenének nem keltettetek föl hamarább?
Gallagher Martinezre nézett. - Ugye ma visszamenni? -
kérdezte Martinez.
- Micsoda?
- Ugye visszamenni? - hebegte Martinez. Croft cigarettára
gyújtott, s érezte, hogy a füst marja üres gyomrát. - Mi a fenét
beszélsz, Japcsali?
- Nem inkább visszamenni?
Croft megdöbbent. Fenyegetni akarja Martinez? Egészen el
volt képedve. Martinez volt az egyetlen ember a szakaszban,
akinek a hűségében sose kételkedett. Croft következő érzése a düh
volt. Némán meredt Martinez torkára, s erőszakkal kellett vissza-
tartania magát, hogy neki ne essen. Egyetlen barátja a szakasz-
ban, s ő fenyegeti. Kiköpött. Nem szabad senkiben se bízni az
embernek, egyedül csak önmagában.
Az előttük álló hegyet még sohase érezte ilyen magasnak és
elutasítónak. Croftban is felébredt a kísértés, hogy térjenek
vissza, de hirtelen megfordult, hogy elűzze magától. Ha vissza-
térnek, hiába áldozta fel Hearnt. Megint libabőrös lett a háta:
Az a csúcs még mindig gúnyt űz belőle.
Óvatosan kell eljárnia. Ha még Martinez is képes így visel-
kedni, a helyzet veszélyes. Ha a szakasz egyszer rájön
A szentségedet Japcsali, ellenem fordulsz? - kérdezte halkan.
- Nem
- Hát akkor mi a fenének kérdezel ilyeneket? Őrmester vagy,
ember, nem szabad ilyen szarságokba keveredned.
Martinez csapdába esett. A hűségét vonták kétségbe, s retteg-
ve várta Croft következő szavait, várta, hogy kimondja azt, ami-
től mindigfélt! Hogy őrmester, de mexikói!
- Azt hittem, jó haverok vagyunk, Japcsali.

- Igen.
- Azt hittem, ember, hogy semmitől se riadsz vissza.
746

- Nem is. - Hűségét, barátságát, bátorságát, mindent két-

ségbevontak. Miközben Croft hideg, kék szemébe nézett, ugyan-
olyan senkinek és rongyosnak érezte magát, ugyanolyan kisebb-
rendűségi érzés fogta el, mint mindig, ha. . . ha protestáns, fehér
emberrel beszélt. De ezúttal még többről is szó volt. Az a hatá-
rozatlan fenyegetés, amit mindig érzett, most még erősebben
szorongatta, még közelebbinek érezte Mit fognak vele csinálni,
hogy ússza meg ezt a dolgot? Majd megfulladt a félelemtől.
- Nem haragudni. Japcsali veled menni.
- Nahát. - Croft hízelgő szavai megtették a hatásukat
Martinezre.
- Micsoda? Vele mész? - kérdezte Gallagher. - Ide figyelj,
Croft, mí a fenének nem fordulsz vissza? Nem kaptál még elég
nyavalyás medáliát ?
- Fogd be a szád, Gallagher.
Martinez legszívesebben elsompolygott volna.
- Eh! - Gallagher a félelem és elszántság között ingadozott.
- Ide figyelj, Croft, én nem félek tőled. Tudod jól, hogy mi
a véleményem rólad.
A szakasz tagjainak többsége fölébredt, és mereven bámulta
őket.
- Pofa be, Gallagher.
- Tanácsolom, hogy ne fordulj háttal nekünk. - Azzal
Gallagher otthagyta, de még mindig remegett vakmerősége miatt.
Minden pillanatban várta, hogy Croft utánamegy, ráveti magát,
és leütí. Hátán már előre megremegett a bór.
Croft azonban nem csinált semmit. Még mindig Martinez
árulásának hatása alatt állt. A szakasz ellenállása még sose
nehezedett rá ilyen nyomasztóan. Le kell küzdenie a hegyet,
föl kell vinnie a katonákat. Pillanatnyilag túlságosan elfoglalta
ez a gondolat, teljesen üres volt az agya, nem volt benne úgy-
szólván semmi akaraterő.
- Na, emberek, félóra múlva indulunk, ne kószáljatok el.-
Válaszul kórusban hangzott fel az elégedetlen morgás, Croft
azonban okosabbnak látta, ha nem kezd ki senkivel. Akaraterejé-
nek utolsó csöppjénél tartott, fáradt volt, s mosdatlan teste
elviselhetetlenül viszketett.
Ha átjutottak a hegyen, mihez fognak kezdeni? Csak heten
747

maradtak, és Minetta meg Wyman használhatatlan. Szemügyre

vette a Polyákot és Redet, akik kedvetlenül rágcsálták a reggelit,
és mereven farkasszemet néztek vele. De aztán elkergette magá-
tól előbbi gondolatait. Majd ráér töprengeni rajtuk, ha már túl-
jutottak a hegyen. Most ez a legfőbb feladat.
Red még néhány percig nézte Croftot, tompa gyűlölettel
figyelte minden mozdulatát. Soha senkit nem gyűlölt annyira;
mint Croftot. Miközben a ham and eggset kanalazta ki a kon-
zervdobozból, lázadozott a gyomra. Az étel szívós volt és ízetlen;
míg rágcsálta, nem tudta, lenyelje-e vagy inkább kiköpje. Min-
den falatot végtelenül sokáig forgatott a szájában, mintha valami
ólomdarab lett volna. Végül is eldobta a konzervdobozt, ült, és
a lábára meredt. Gyomra üresen, émelyítően lüktetett.
Még nyolc adag élelmiszere volt: három sajtkonzerv, két ham
and eggs és három doboz marha- meg disznóhús. Tudta, hogy
sose fogja megenni; csak fölösleges terhet jelentettek a háti-
zsákjában. Eh, a fenébe velük! Elővette az élelmiszerdobozokat,
fölvágta késével a tetejüket, és kiszedte belőlük a cukrot meg
a cigarettát. Már éppen azon volt, hogy eldobja a konzerveket
meg a kétszersültet, amikor eszébe jutott, hogy a többieknek
talán kellene. Arra gondolt, hogy megkérdezi őket, de aztán
elképzelte magát, amint a konzervekkel a kezében végigjárja őket,
s még képesek lesznek kigúnyolni. Eh, egye meg őket a fene,
semmi köze hozzájuk. Azzal maga mögé hajította az ennivalót,
a bozótba. Egy darabig csak ült, olyan dühös volt, hogy a szíve
hevesen kalimpált, de aztán lecsillapodott, és nekiállt becsatolni
a hátizsákját. Mindenesetre könnyebb lesz - állapította meg
magában, aztán megint dühbe gurult. Istenverte katonaság!
Ilyesmit még a disznóknak se adnak. Egy darabig megint heve-
sen lélegzett. Ezért a vacak kajáért kell ölni meg megdögleni.
Különböző képek merültek föl az agyában, gyárakat látott, ahol
a húst megdarálják, összepréselik és megfőzik, mielőtt bedugnák
ezekbe a konzervdobozokba, tisztán hallotta a tompa puffanást,
amellyel a puskagolyó leterít egy embert, még Roth ordítását is.
Az isten verje meg ezt az egész szarságot. Ha még tisztességes
ennivalót se tudnak adni az embernek, nyalják ki a seggem.
Mind. Olyan erősen remegett, hogy le kellett ülnie, és kifújnia
magát.

748

Kénytelen szembenézni az igazsággal. A hadsereg legyőzte.

f Eddig mindig azt hitte, hugy a kellő pillanatban csinál majd
" valamit, ha túl sokat bosszantják. És most. .
Előző nap beszélgetett a Polyákkal, kicserélték Hearnnal kap-
csolatos sejtéseiket, de aztán abbahagyták. Tudta, mit kellene
csinálnia, és azt is tudta, hogy ha nem meri megcsinálni, gyáva.
Martinez azt akarta hogy forduljanak vissza; ha egyszer meg-
próbálta rábeszélni Croftot, biztosan tud valamit.
Közben a napfény már elárasztotta a lejtőt, s a hegy sötétpiros
árnyéka lilává és kékké változott. Red hunyorogva fölnézett
a csúcsra. Még egy egész délelőtt mászniok kell, és mi lesz
aztán? Egyenest beleszaladnak a japánokba, és kinyírják vala-
mennyiüket. Visszafelé már nem fogják megmászni a hegyet.
Ösztönszerűen elindult Martinez felé, aki a hátizsákját csatolta
össze.
Red egy pillanatig habozott. Már majdnem mindenki menet-
készen állt, és Croft még képes lesz rákiabálni, ha késlekedik.
Még be kell gyömöszölnie a pokrócát a hátizsákjába.
Eh, egye fene - gondolta ismét Red, szégyenkezve és dühö-
sen.
Megállt Martinez előtt, s nem tudta, hogy kezdjen neki.
- Hogy vagy, Japesali?
- Oké.
- Szóval volt egy kis nézeteltérésed Crofttal, mi?
- Semmi lényeges. - Martinez elfordította a tekintetét.
Red cigarettára gyújtott, viszolygott attól, amit művel.-
Gyáva alak vagy, Japesali. Szeretnéd abbahagyní a dolgot, de
nincs merszed megmondani.
Martinez nem felelt.
- Ide figyelj Japesali. Elég régóta ismerjük már egymást,
mind a ketten tudjuk, mire megy ki ez az egész. Azt hiszed,
élvezet lesz ma megmászni azt a hegyet? Egész biztos, hogy még
egypáran lezuhanunk valamelyik sziklapárkányról. Lehet, hogy
éppen mi ketten.
- Hagyj békén - morogta Martinez.
- Gondold csak meg, Japesali. Még ha át is jutunk a hegyen,
a túloldalon ellöv ik a fél lábunkat vagy a fél karunkat. Szeretnéd,

74

ha eltalálna egy golyó? - Red még mindig restelkedett, hogy

ilyen érvekkel hozakodik elő. Másképpen kellene csinálni.
- Nyomorék akarsz lenni?
. Martinez a fejét rázta.
Az érvek most már maguktól sorakoztak fel egymás után Red
agyában. - Te megölted azt a japcsit, igaz? Gondoltál rá, hogy
ezzel hamarább kerül rád a sor?
Ez kényes pontja volt Martineznek. - Nem tudom, Red.
- Te meölted azt a japánt, és egy árva szót se szóltál róla
senkinek ?
- De igen.
- Szóval Hearn tudott róla? És mégis bement a szorosba,
noha tudta, hogy ott vannak a japánok?
- Igen. - Martinez remegni kezdett. - Én megmond neki,
megpróbál megmondani neki. Hadnagy ostoba.
- Hazudsz.

- Nem.
Red még mindig nem volt biztos a dolgában. Elhallgatott,
és másképpen próbálkozott. - Láttad azt a gyémántokkal ki-
rakott kardot, amit Motoméról hoztam? Ha akarod, a tied lehet.
Ó! - Martinez előtt képzeletben megcsillant a gyönyörű
kard. - Aj ándékba ?
- Igen.
Croft hirtelen elkiáltotta magát: - Gyerünk, emberek, indu-
lás !
Red megfordult. A vér forrt az ereiben, s lassan a combjához
törölte a tenyerét. - Mi nem megyünk, Croft.
Croft elindult Red felé. - Ezt komolyan mondod, Red?
- Ha olyan fenemód vágysz rá, hogy mindenáron tovább-
menj, menj magad. Minket majd visszavezet apcsali.
Croft rámeredt Martinezre. - Mi az? Megint mást gondoltál?
- kérdezte halkan. - Mi vagy te? Vénasszony?
Martinez lassan megrázta a fejét. - Nem tud, nem tud.-
Az arca rángatózni kezdett, elfordult.
- Pakolj be a hátizsákba. Red. és hagyd abba ezt a szára-
kodást.
Kár volt Martinezzel kezdeni. Red most már tisztán látta.
Undorító volt: mintha egy gyereket próbált volna érvekkel meg-
750

győzni. A könnyebbik módszert választotta, és kiderült hogy

nem megy vele semmire. Neki kell Crofttal szembefordulnia.
- Ha azt akarod, hogy felmenjünk arra a hegyre, a hátadon
r kell felcipelned bennünket.
A szakasz tagjai közül néhányan morgolódni kezdtek. - En-
gedj vissza! - ordította a Polyák, és Minetta meg Gallagher
vele együtt kiabált.
Croft rájuk meredt aztán leakasztotta válláról a puskát, és
hanyag mozdulattal kibiztosította. - Most már aztán csakugyan
pakolj be, Red.
- Könnyű hősködni, amikor nálam nincs puska.
P - Pakold be azt a hátizsákot, Red, és pofa be!
- Nem egyedül vagyok. Mindnyájunkat le fogsz lőni?
Croft megfordult és rámeredt a többiekre. - Hadd lám, ki
s akar Red mellé állni? - Senki se mozdult. Red nézte őket,
s titokban reménykedett, hátha puskát ragad valamelyikük. Croft
most háttal állt feléje. Itt az alkalom, rávetheti magát, leütheti,
a többiek biztos a segítségére lesznek. Ha valamelyikük elkezdi,
mind követik a példáját.
De nem történt semmi. Egyre csak biztatta magát, hogy ugor-
jon rá Croftra, dé a lába nem engedelmeskedett.
Croft megint feléje fordult. - Na, Red, szedd azt a háti-
zsákot!
- Nyasgem.
- Három másodperc múlva lelőlek. - Hat lábnyira állt Red-
től, puskáját a csípője magasságában tartva. A puskacső lassan
Red felé fordult. Red Croft arcát figyelte.
Hirtelen pontosan tudta, mi történt Hearnnel, és ettől a fel-
ismeréstől egyszerre elgyöngült. Igen, Croft le fogja lőni. Egé-
szen biztos. De csak állt mereven, farkasszemet nézve Crofttal.
- Csak így lepuffantanál egy embert?

- Igen.
Semmi értelme sem volt tovább habozni. Biztos, hogy Croft
lelövi. Egy pillanatra megint fölrémlett agyában az a jelenet,
amikor ott hasalt a földön, és várta, hogy a japán szurony
a hátába hatoljon. Érezte, hogy dobol a vér a halántékán. S mi-
közben várt, lassan elszállt belőle az akaraterő.
- Na mi lesz, Red?

751

A puskacső kis félkörben arrább mozdult, mintha Croft pon-

tosabban akart volna célozni Red Croft ujját figyelte a rava-
szon. Mikor kezdte meghúzni, Red egész testében megfeszült.
- Hát jó, Croft, győztél - Kicsit rekedt volt a hangja. Minden
erejét összeszedte, hogy ne remegjen.
Észrevette, hogy a szakasz többi tagja megkönnyebbül. Úgy
érezte, mintha a vérkeringése az előbb lelassult volna, de most
újra gyorsabban lüktetne. Minden idegszála remegett. Lehajtott
fejjel a hátizsákjához ballagott, belegyömöszölte a pokrócot, be-
csatolta a szíjakat, és fölállt.
Vereséget szenvedett. Ez lett hát a vége. Szégyenkezéséhez
még bűntudat is járult. Örült, hogy vége, örült, hogy Crofttal
vívott hosszú küzdelme befejeződött, s ezentúl nyugodtan enge-
delmeskedhetik a parancsainak, nem lesz olyan érzése, hogy ellen
kellene szegülnie. Ez volt az a végső megaláztatás, amely telje-
sen letörte. Ha ez lett a vége, mi értelme volt mindennek, amit
eddig csinált az életében? Mindig minden azzal végződik, hogy
az ember ledobja a válláról a terhet?
Beállt a sorba valahol a közepe táján, és a szakasszal együtt
baktatni kezdett. Nem nézett senkire, és rá se nézett senki. Vala-
mennyien pokoli zavarban voltak. Mindegyikük megpróbálta
elfelejteni, milyen kísértést érzett, hogy lelője Croftot, és hogyan
v a I lott kudarcot.
Menetelés közben a Polyák halkan, dühösen, önmaga iránt
érzett undorral eltelve szüntelenül szitkozódott. Te gyáva kutya!
- szidta önmagát, rémülten, kicsit megdöbbenve. Ott volt a nagy
pillanat, és ő nem használta ki. Puska volt a kezében, és nem
csinált vele semmit. Gyáva. . . gyáva!
Croft viszont visszanyerte önbizalmát. Még ma délelőtt meg-
másszák a csúcsot. Minden és mindenki megpróbálta meg-
gátolni benne, de most már nem áll senki az útjában, semmiféle
akadály.

A szakasz fölkapaszkodott a lejtőn, megmászott egy hegygerincet,

aztán egy kavicsos lejtőn leereszkedett egy másik kis völgybe.
Croft egy szűk sziklahasadékon keresztül egy újabb lejtőre ve-
zette őket, sen óra hosszat szikláról sziklára vergődtek fölfelé,

752

néha több száz métert négykézláb haladtak nagy keservesen,

c hosszan elnyúló sorban, egy mély vízmosás peremén. A délelőtti
nap már nagyon forrón tűzött, s a katonák megint kimerültek.
Croft most lassabban vezette őket, szinte minden percben meg-
álltak.
Átmásztak egy hegygerincen, aztán leügettek egy lankásabb
lejtőn. Egy óriási amfiteátrum terült el előttük, magas, meredek,
sűrű növényzettel borított sziklafalak szegélyezték nagyjából fél-
kör alakban. Szinte függőlegesen emelkedtek a magasba, körül-
belül százötven méterre, vagyis legalább olyan magasra, mint
egy negyven emeletes felhőkarcoló, s fölöttük magasodott a hegy-
csúcs. Croft ezt az amfiteátrumot már korábban észrevette; több
mérföldnyi távolból olyan volt, mintha sötétzöld gallér övezte
volna a hegy nyakát.
Megkerülni nem lehetett; a hegy minden oldalon háromszáz
méter magasból ereszkedett le az amfiteátrumba. Kénytelenek vol-
tak egyenest előremenni és megmászni az előttük lévő dzsungelt.
Croft a sziklák lábánál pihenőt rendelt el, mivel azonban nem
volt árnyék, nem sokra mentek vele. Öt perc múlva tovább is
indultak.
A lombfal nem volt olyan áthatolhatatlan, amilyennek messzi-
ről látszott. A növényzet közt természetes sziklalépcső bújt meg
és haladt cikcakkban fölfelé, mint valami kaptató. A dzsungel
kisebb ligetekből, bozótosból, alacsonyabb növényekből, indákból
állt, meg néhány fából, amelynek gyökerei vízszintesen nőttek kí
a hegyből, s törzsük L alakban meggörbülve nyúlt az ég felé.
A talaj persze sáros volt a szikláról lecsurgó esővíztől, s lombok,
ágak,tüskék akadályozták az előrejutást.
Lépcsőnek lépcső volt, de semmi esetre se kényelmes. A kato-
nák egy utazóbőröndnek megfelelő súlyt cipeltek a hátukon,
s körülbelül negyven emeletnyi lépcsőt kellett megmászniok.
= S ráadásul a lépcsőfokok nem is egyforma magasak voltak. Né-
- hol egyik derékig érő szikláról a másikra kellett kapaszkodniok,
= másutt viszont kaviccsal és kisebb kövekkel borított lejtőkön
'úsztak fölfelé; voltak helyek, ahol mindegyik szikla más-más
magasságú és alakú volt, mint az előző. S a lépcső persze be volt
nőve ágakkal és indákkal, s késsel kellett utat vágniok maguk-

753

Croft úgy gondolta, hogy egy óra alatt fel tudnak kapaszkodni
az amfiteátrum falának tetejére, de mire az óra letelt, csak fele
útig jutottak. A katonák úgy tekeregtek Croft mögött fölfelé,
mint valami megsebzett hernyó. Sohase haladtak egyszerre. Elő-
fordult, hogy néhányan már megmásztak egy sziklát, s aztán
meg kellett várniok, míg a többiek utolérik őket. Egymást követő
hullámokban haladtak fölfelé, Croft néhány méterrel mindig
elöl, s a szakasz többi tagja görcsös erőfeszítéssel igyekezett be-
tömni a lyukakat. Olyan volt az egész, mint egy kétségbeesetten
i vonagló hernyó. Néha azért voltak kénytelenek megállni, hogy
Croft vagy Martinez lassan utat vágjon egy-egy bambusz-
szövevényben. Egyes helyeken a lépcsőn két-három méter magas,
sáros domb emelkedett, a kiálló gyökerekbe kapaszkodva másztak
át rajtuk.
A szakasz megint átesett a fáradtság különböző fokozatain, de
ez már annyiszor megesett velük a legutóbbi néhány nap folya-
mán, hogy szinte már megszokták, nem is volt elviselhetetlen.
Minden meglepődés nélkül vették tudomásul, hogy a lábuk el-
á zsibbadt, s úgy húzzák maguk után, mint a gyerekek spárgára
i kötött játékszereiket. A magas sziklákra már nem úgy másztak
fel, mint valami lépcsőfokra. Először földobták a párkányra a
puskájukat, aztán fölhasaltak a sziklára, s úgy húzták maguk
után a lábukat. Még a legalacsonyabb sziklára sem tudtak csak
úgy egyszerűen föllépni. A kezükkel emelték fel a lábukat a
szikla párkányára, támolyogva, mint az öreg emberek, akik egy
órácskára fölkelnek az ágyból.
Szinte minden pillanatban megállt valamelyikük, összehúzódz-
! kodva lefeküdt a sziklára, s lihegve zokogott a fáradtságtól,
Í!; mintha gyászolna valakit. A többiek annyira beleélték magukat
É a helyzetébe hogy elfogta őket a szédülés s szinte beteges oda-
adással hallgatták, ha valamelyikük öklendezni kezdett, de
hányni persze nem tudott. Mindig öklendezett valamelyikük.
S állandóan elestek. A sártól és növényektől csúszós sziklára való
felkapaszkodás, a sűrű bambuszbozót gyűlöletes tüskéi, a lábaik-
ra csavarodott indák egyetlen iszonyú gyötrelemmé olvadtak
i össze. Nyögtek, káromkodtak, arcra buktak, tántorogtak, így
kúsztak szikláról sziklára.
Legfeljebb három méternyire láttak maguk elé, s már egyikük

754

se gondolt Croftra. Rájöttek, hogy hiába gyűlölik, úgyse tudnak

ellene tenni semmit, így aztán a hegyet gyűlölték, hevesebben
gyűlölték, mint ahogy egy emberi lényt gyűlölhettek volna.
A lépcső szinte megelevenedett, valóságos emberi alakot öltött;
úgy érezték, mintha minden lépésüknél gúnyt űzne belőlük,
becsapná őket, rosszindulatú szikláival ellenállást fejtene ki.
Megfeledkeztek a japánokról, a felderítésről, szinte még önma-
gukról is. Már csak az rázhatta volna föl őket kábultságukból,
ha befejezhették volna a sziklamászást.
Még Croft is ki volt merülve. Az ő feladata volt vezetni őket,
s ha a lombozat túlságosan sűrű volt, ösvényt vágni; minden
erejét meg kellett feszítenie, hogy fölcipelje embereit valahogy
a hegyre. Nemcsak önnön testének a súlyát érezte, hanem vala-
mennyiükét, mintha hámba fogva vonszolta volna őket maga
után. Azok meg visszafelé húzták, a vállába meg a lábába ka-
paszkodva. A testi fáradtságon kívül a végsőkig kifáradt az agya
is, mert állandóan ügyelnie kellett, hogy ne követeljen emberei-
től olyan erőfeszítést, amely meghaladja teljesítőképességük
határait.
Feszültségének azonban egyéb oka is volt. Minél közelebb
jutott a csúcshoz, annál jobban elfogta a rettegés. Valahányszor
a sziklalépcső egy-egy kanyarulatához érkeztek, minden akarat-
erejét újra össze kellett szednie. Napok óta egyre közelebb és
közelebb jutott a sziget szívéhez, és egyre jobban nőtt benne
a szorongás. A hatalmas, ismeretlen tereprészek, amelyeket ma-
guk mögött hagytak, fölemésztették akaraterejét, s minden újabb
útszakasz egyre kevésbé izgatta Szinte tapintható, állandóan
m nagyobb erőfeszítésre volt szüksége hogy az ismeretlen dombo-
kon és az ősi, ellenálló hegy meredek lejtőin továbbhaladjon.
Életében először riadtan rezzent össze, ha egy rovar az arcába
csapódott, vagy egy levél, amelyet nem vett észre, megcsiklan-
'ozta a nyakát. Végső erőtartalékait kellett igénybevennie, hogy
továbbhajszolhassa magát, s valahányszor megpihentek, teljesen
kimerülten rogyott össze.
De a rövid pihenők alatt mindig újra és újra akaraterőre
kapott, s megint tovább tudott vergődni néhány méterrel. Ő is
elfeledkezett szinte mindenről. A felderítés célja, sőt maga a hegy
#s alig érdekelte már. Önmagával vívott belső harcot, mintha

755

arra akart volna rájönni, hogy a végén melyik lénye lesz a

győztes.
És végre úgy érezte, hogy már nincs messze a csúcs. A dzsun-
gel lombjainak sűrű hálóján keresztül napfény szűrődött át,
mintha egy alagút kijáratához közeledtek volna. Ez újabb erő-
feszítésre sarkallta, s ugyanakkor még jobban elcsigázta. Minden
lépésnél, amellyel közelebb jutott a csúcshoz, egyre jobban félt,
hogy összeroppan, mielőtt még elérnék.
Erre azonban nem került sor. Egy sziklán megtántorodott,
megpillantott valami futball-labda alakú, vörösesbarna fészket,
és fáradtságában belelépett. Abban a pillanatban rá is jött, hogy
miféle fészek, de már későn. Odabenn éktelen nyüzsgés támadt,
a fészekből zúgva kiröppent egy fél dolláros nagyságú, hatalmas
lódarázs, utána még egy és még egy. Kábultan nézte, hogy tucat-
jával röpködnek már a feje körül. Hatalmas, gönyörű, sárga tes-
tük és szivárványszínű szárnyuk volt. Ezt az emléket persze
csak később idézte föl magában, mint olyasvalamit, ami teljesen
független volt attól, ami ezután következett.
A dühös lódarazsak néhány másodperc múlva, mint valami
tűzcsóva, süvítettek végig a sor mentén. Croft érezte, hogy az
egyik a fülére száll, morogva utánacsapott, de a lódarázs addigra
már megcsípte. Őrjítő fájdalom volt; teljesen érzéketlenné vált
tőle a füle, mintha megfagyott volna, s éles fájdalom nyilallt
egész testébe. Aztán újra meg újra megcsípték a darazsak: kín-
jában fölüvöltött, és őrjöngve csapkodott utánuk.
A szakasz számára ez jelentette a végső, most már csakugyan
elviselhetetlen gyötrelmet. Körülbelül öt másodpercig csak álltak;
mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, s némán csapkodták
a rájuk támadó lódarazsakat. Minden szúrás úgy hatott rájuk,
mint egy-egy ostorcsapás, s őrült kétségbeesést váltott ki belőlük.
Valósággal eszüket vesztették Wyman bőgni kezdett, mint egy
gyerek, erőtlenül nekitámaszkodott egy sziklának, s eszelősen
csapkodott maga körül a levegőben.
- Nem bírom, nem bírom! - ordította.
Két lódarázs szinte egyszerre csípte meg, mire elhajította
puskáját, és fölüvöltött az iszonyattól. Az üvöltés a többieket ís
fölizgatta. Wyman elkezdett lefelé rohanni a sziklákon, és egyik
a másik után követte.

Croft utánuk kiáltott, hogy álljanak meg, de ügyet se vetettek

rá. Káromkodott még egyet; tehetetlenül utánacsapott néhány
darázsnak, aztán ő is elindult a többiek nyomában. Becsvágya
utolsó maradványával még arra gondolt, hogy odalenn majd
ismét összegyűjti az embereket.
A lódarazsak végigkergették a katonákat a sziklalépcsőn, aztán
keresztül a sziklapárkányon, végső, kétségbeesett erőfeszítésre
késztetve őket. A katonák meglepő gyorsasággal szaladtak, ugrál-
tak szikláról sziklára, és törtettek keresztül az útjukba álló bok-
rokon. Nem éreztek semmi egyebet, csak a lódarazsak dühös
csípéseit, s zsibbadt testük rázkódásait, amikor leugrottak egy-
egy szikláról. Mindent elhajítottak, ami menekülés közben aka-
dályozhatta volna őket. Eldobták a puskájukat, némelyikük még
a hátizsákját is levette, és elhajította. Homályosan rémlett nekik,
hogy ha minél több holmijukat elhajigálják, nem folytathatják
a felderítést.
A Polyák érkezett közvetlenül Croft előtt az amfiteátrumba.
Gyors pillantást vetett a többiekre, akik most, hogy megmene-
kultek a lódarazsak elől, zavartan álldogáltak. A Polyák hátra-
pillantott Croftra, aztán ordítva rontott közéjük: - MI AZ
ISTENNEK ÁLLTATOK MEG? JÖNNEK A DARAZSAK!
- Azzal megállás nélkül továbbrohant, nagyot ordított, és a
szakasz eszeveszett pánikban követte. Szétszóródtak az amfi-
teátrum területén, s még mindig lankadatlan erőfeszítéssel
átmásztak a következő gerincen, aztán le a völgybe s az utána
következő lejtőkre. Tizenöt perc múlva ugyanott voltak, ahonnan
reggel elindultak.
Mikor Croft végül utolérte a szakaszt, és maga köré gyűjtötte
a katonákat, megállapította, hogy csak három puskájuk és öt
hátizsákjuk maradt. Ezzel a felderítés befejeződött. Tudta, hogy
még egyszer nem próbálhatják megmászni a hegyet. Ő maga is
túl gyönge volt hozzá. Egykedvűen beletörődött, túlságosan ki-
merült volt ahhoz, hogy sajnálja a dolgot, vagy fájjon neki.
Csöndes, fáradt hangon pihenőt rendelt el, mielőtt visszafordul-
tak volna a part felé, hogy megvárják a csónakot.

757

A visszatérés minden különösebb esemény nélkül folyt le. A ka-

konák irtózatosan fáradtak voltak, de most már hegynek lefelé
kellett haladniok Minden bai nélkül átugrották a sziklapárká-
nyon a hasadékot, ahol Roth halálra zúzta magát, délután maguk
mögött hagyták az utolsó sziklát is, és nekivágtak a sárga dom-
boknak. Menetelés közben egész délután hallották a hegylánc
másik oldaláról az ágyúdörgést. Este a dzsungeltől tíz mérföldre
táboroztak le, s másnap elértek a tengerpartra, ahol csatlakoztak
a hordágyvivőkhöz. Brown és Stanley csak a szakasz előtt né-
hány órával érkezett meg a dombok közül.
Goldstein jelentette Croftnak, hogyan veszítették el Wilsont,
s csodálkozott, hogy Croit sem szólt rá semmit. De hát Croft
egészen mással volt elfoglalva. A lelke mélyén megkönnyebbült,
hogy nem tudta megmászni a hegyet. Azon a délutánon, amikor
a szakasz a másnapra esedékes rohamcsónakot várta a parton,
Croft. ha nem is vallotta be, végre belenyugodott a tudatba,
hogy az ő becsvágyának is vannak határai.

14

A csónak másnap fölvette őket. és elindultak visszafelé. Ezúttal

olyan járművet küldtek értük, amelyben tizennyolc priccs állt
a falak mentén. A katonák rárakták felszerelésüket az üres prics-
csekre, aztán leheveredtek aludni. Előző délután óta aludtak;
amióta kijutottak a dzsungelből. lestük megmerevedett, minden
tagjuk fájt. Néhányan nem is reggeliztek, de nem is oltak éhe-
sek. A felderítéssel járó sok-sok erőfeszítés minden tekintetben
kikészítette őket. Miközben visszafelé utaztak, órákig szunyókál-
tak, s még ha fölébredtek is, fekve maradtak a priccseken, és az
eget bámulták. A csónak ágaskodott, jobbra-balra hánykolódott,
az oldalán és az elején átcsapott a permet, de a katonák alig
vettek róla tudomást. A motorok búgása jólesően megnyugtatta
őket. A felderítés eseményei már kezdtek elhalványulni bennük;
homályos emlékek kusza zűrzavarává olvadtak össze.
Délutánra már a legtöbben felébredtek. Még mindig irtózato-
san fáradtak voltak, de aludni már nem tudtak. Fájt a testük,
semmi kedvük sem volt a priccsek közti szűk helyen mászkálni,

758

mégis elfogta őket egy kis nyugtalanság. A felderítés befejeződött

ngyan, de a jövőre nézve nem sok ceményük lehetett. A leg-
közelebbi hónapok és évek szinte tapintható közelségbe kerültek.
Továbbra is benne vannak a taposómalomban; abban a nyomo-
rúságos, egyhangú, újra meg újra megismétlődő borzalmakkal
teli életben. . . Történni fo még sok minden, múlik az idő, de
nincs semmi remény, nincs kilátásuk semmi jóra. Mint a felhő
telepedett rájuk valami mélységes, kábult csüggedés.
Minetta lehunyt szemekkel feküdt a priccsén, és egész délután
ábrándozott. Egy nagyon egyszerű, de nagyon csábító gondolat
kerítette a hatalmába. Azon spekulált, hogy ellövi a fél lábát.
A legközelebbi napok valamelyikén puskatisztítás közben meg-
célozza a bokáját, és meghúzza a ravaszt. Valamennyi csontja
szétroncsolódik majd, de akár amputálni kell, akár nem, egészen
biztos, hogy kénytelenek lesznek hazaküldeni.
Igyekezett minden szemszögből megvizsgálni a dolgot. Nem
fog tudni többé szaladni, de hát mi a fenének kellene szaladnia?
Ami pedig a táncot illeti, azok az újfajta művégtagok állítólag
- remekül beválnak, s a féllába különben is megmarad. Ó, minden
rendben, menni fog a dolog.
Egy pillanatra azért mégis kényelmetlenül érezte magát. Me-
lyik lábát válassza? Lényeges ez egyáltalán? Balkezes volt, s épp
ezért okosabb lenne tán, ha jobb lábát lőné el. Vagy mindegy?
Arra gondolt, hogy megkérdezi a Polyákot, de rögtön el is vetette
az ötletet. Az ilyesmit egyedül kell megcsinálni. Két hét múlva,
egy olyan napon, amikor majd nem fesz semmi tennivalójuk,
elintézi ezt a jelentéktelen apróságot. Egy darabig, esetleg három
vagy hat hónapig kórházban kell majd feküdnie, de aztán. . .
Cigarettára gyújtott, nézte. hogyan olvadnak egymásba a füst-
karikák, s jóleső szomorúság fogta el a gondolatra, hogy el kell
veszítenie féllábát, s nem is a saját hibájából.
Red egy hólyagot piszkált a tenyerén, s gondosan megvizsgál-
ta ujja bütykein a csomókat meg a ráncokat. Nem volt kedve
tovább áltatni magát. A veséje kikészült, s nemsokára a lába is
felmondja a szolgálatot. Egész testében érezte, milyen pusztítást
végzett benne a felderítés. Valószínűleg rengeteg energia elszállt
belőle, amit soha többé nem fog tudni összeszedni. Hát igen,
mindig a régiek mennek rá, MacPherson Motomén, most meg

759

Wilson, de biztos így is van rendjén. Még mindig fennáll a lehe-

tősége, hogy csak megsebesül, és egy millió dollárt érő sebbel
leszerelhet. De hát nem úgyis mindegy? Ha egyszer az ember
gyávának bizonyul. . . Köhögni kezdett, elnyúlva feküdt a hátán,
a nyál ingerelte a torkát. Erőlködve félkönyékre támaszkodott,
és kiköpte a nyálat a csónak padlójára.
- Hé, Jack - kiáltott le a kormányos a csónak farából -,
ne mocskold össze a hajót. Semmi kedvünk fölsúrolni utánatok.
- Pofa be! - kiáltotta a Polyák.
Croft rájuk szólt a priccséről: - Hagyjátok abba a köpködést,
emberek.
Nem felelt senki. Red csöndesen bólintott. Rendben van; kicsit
félt, hogy Croft mond valami egyebet is, s megkönnyebbült, hogy
nem ripakodott rá név szerint.
A csavargók a népszállóban. akik meghunyászkodtak, ha jó-
zanok voltak, és szitkozódtak, ha részegek. . .
Az ember húzza, egyedül is, ameddig bírja, aztán egyszerre
csak nem bírja tovább. Lázad minden ellen, mindig vereséget
szenved, s a végén csak egy nyavalyás kis csavar lesz belőle,
amelyik nyikorog, ha a gépezet túlságosan gyorsan forog. a
Most már másoktól függ; érezte, hogy szüksége van társakra,
de nem tudta, mire megy majd vele. Valahol a lelke mélyén
kialakulóban volt valami ködös elképzelés, de nem tudta meg-
fogalmazni. Ha összetartanának. . .
Eh, szart! Az emberek csak ahhoz értenek, hogy elvágják egy-
más torkát. Nincs kiút, a végén még a büszkeség is elhagyja az
embert. Talán ha mellette lenne Lois. Egy pillanatig azon gon-
dolkodott, hogy ír neki, újrakezdi vele a dolgot, de aztán elvetette
a gondolatot. A legkevesebb, amit az ember tehet, hogy férfihöz
illően távol marad az elhagyott asszonytól. Meg aztán fennáll
annak a lehetősége is, hogy az asszony esetleg elküldi a fenébe.
Megint rájött a köhögés, beleköpött a tenyerébe, néhány másod-
percig kábultan tartotta tenyerén a nyálat, aztán lopva bele-
törölte a priccs vásznába. Mossa csak ki az a nyavalyás kormá-
nyos. Kicsit zavartan és restelkedve mosolyodott el, hogy ilyen
elégtétellel töltötte el a gondolat.
Alamuszi fráter. Pedig nem mindig volt ilyen.
Goldstein karját a feje alá téve hevert a priccsen, és ábrándoz-
760

va gondolt a feleségére meg a gyerekére. A keserűség és a csa-

lódás, amelyet Wilsen elvesztése miatt érzett, visszahúzódott
ugyan agya valamelyik rekeszébe, s átmenetileg szinte burokkal
vette körül a kábulat, amely az esetet követte. Másfél napig
aludt, a hordággyal való cipekedés már nagyon távolinak tűnt.
Még Brownt és Stanleyt is szerette, mert kicsit kényelmetlenül
érezték magukat vele szemben, és láthatólag nem mertek alkal-
matlankodni neki. Meg aztán szerzett magának egy barátot. Igen
jó viszony alakult ki közte és Ridges közt. Az a nap amelyet
együtt töltöttek a parton, várva hogy a szakasz többi tagja
megérkezzen, igazán nem volt kellemetlen. S amikor beszálltak
a csónakba, automatikusan két szomszédos priccset választottak
ki maguknak.
Ugyanakkor voltak pillanatok, amikor lázadozott a dolog
ellen. Ez a goj, aki a barátja lett, szép kis goj volt: közönséges
paraszt, éppoly kitaszítottja a társadalomnak, mint ő maga.
Természetes, hogy neki csak ilyen jut. De rögtön el is szégyellte
magát a gondolatra, majdnem annyira, mint amikor a feleségé-
vel kapcsolatban támadt valamilyen csípős gondolata. Mindig
az lett a vége, hogy elrestellte magát. Igaz, hogy egy analfabéta
lett a barátja, de mit számít ez? Ridges derék fickó. Van benne
valami állhatatosság. A föld sója - állapította meg magában
Goldstein.
A csónak a partról körülbelül egymérföldnyire szelte a habo-
kat. Ahogy a délután a vége felé közeledett, a katonák kezdtek
kicsit mozgolódni. kibámultak a csónak pereme fölött. A sziget
lassan siklott el mellettük, áthatolhatatlannak látszó, zöld, sötét
r dzsungel szegélyezte a partját. Elhaladtak egy kis félsziget mel-
lett, amelyet már errefelé jövet is észrevettek, s néhányan számít-
- gatni kezdték, meddig tart még amíg a táborba érkeznek.
A Polyák fölkapaszkodott a hajó farába, ahol a kormányos tar-
tózkodott egy vászontető alatt. A nap csillogott a vízen, vakítóan
verődött vissza minden egyes fodorról, a levegőnek kellemes
növény- és óceánszaga volt.
- Istenem, de szép -. mondta a Polyák a kormányosnak.
A kormányos csak dörmögött valamit. Meg volt sértve, mert
a katonák összeköpködték a hajóját.
az, jaek Mi bajod
Mi ? ? - kérdezte a Polyák.

761

- Te is azok közül a nagyokosok közül való vagy, akik

szemtelenkedtek velem.
A Polyák vállat vont. - Ugyan már jack, ne vedd úgy
a szívedre. Nagyon sok mindenen mentünk keresztül, kikészül-
tek az idegeink.
- Hát igen, el tudom képzelni, hogy nem volt könnyű dolgo-
tok.
- De nem ám. - A Polyák ásított egyet. - Figyeld csak
meg, holnap megint kiküldenek majd felderítésre.
- Már csak tisztogató akciók folynak.
Mi az, hogy tisztogató akciók?
A kormányos ránézett. - Atyaisten, egészen elfelejtettem,
hogy hat napig voltatok felderítésen. A fenébe is, ember, az
egész rohadt hadműveletnek vége. Toyakut megöltük. Egy hét
múlva legfeljebb. ha tíz japán marad életben.
- Micsoda. . .?
- Bizony. Elfoglaltuk az utánpótlási raktárukat. Kinyírjuk
őket. Tegnap magam is láttam a Toyaku-vonalat. Betonból épült
géppuskaállásaik voltak. Lőrésekkel meg minden nyavalyával.
A Polyák káromkodott egyet. - Szóval vége?
- Körülbelül.
Tehát mi hiába törtük magunkat.
A kormányos elvigyorodott. - Magasabb stratégia.
A Polyák egy idő múlva lemászott, és elmesélte a dolgot
a többieknek. Teljesen rendjén valónak találták. Keserűen nevet-
géltek, megfordultak a priccseken, és rámeredtek a csónak oldal-
falára. De hamarosan ráeszméltek, hogy ha vége a hadművelet-
nek legalább néhány hónapig nem kell ütközetben részt venniök.
A dolog megzavarta és idegesítette őket nem tudták, örüljenek-e
a hírnek vagy sem. Eddig azt hitték, hogy volt valami értelme
a felderítésnek, s most kiderült hogy semmi. Amilyen fáradtak
voltak, majdnem beleőrültek ebbe a gondolatba, de aztán lassan
megelégedéssel töltötte el őket.
- Hé, tudjátok mit? - sipította Wyman. - Mielőtt elindul-
tunk, azt hallottam, hogy a hadosztályt átküldik Ausztráliába
és tábori csendőröket csinálnak belőlünk.
- Az ám, tábori csendőröket! - Hahotázni kezdtek. - Még
talán haza is küldenek, Wyman.

762

- A szakasz lesz a tábornok testőrsége.

- MacArthur velünk épített magának még egy házat Hollan-
dián.
- Vöröskeresztes lányok leszünk! - kiáltotta a Polyák.
Állandó konyhai szolgálatra osztják be a hadosztályt.
Egészen megkavarodtak. Az eddig szinte teljesen csöndes
csónak most remegett a röhögésüktől. Rekedt hangjuk, amelyben
örömmel vegyes düh vibrált, messzire elhallatszott a vízen.
Valahányszor mondott valamit valamelyikük, rájuk jött a nevető-
görcs. Még Croftot se hagyták ki a dologból.
- Hé, őrmester, szakács leszek, de nem szívesen válok meg
tőled.
- Eh, menjetek a fenébe, nyavalyás népség - mondta von-
tatottan Croft.
És ezt különösen mulatságosnak találták. Meg kellett kapasz-
kodniok a priccsek tartóoszlopaiban. - Most mindjárt menjek,
őrmester? Itt nagyon sok a víz! - bömbölte a Polyák. Újra meg
újra elfogta őket a röhögés, egyik hulláma a másikba ütközött,
ahogy a vízbe dobott kő körül gyűrűző hullámok ütköznek egy
újabb hullámba, amelyik egy másik kő körül keletkezett. Vala-
hányszor kinyitotta valamelyikük a száját, harsogva, eszelősen
röhögni kezdtek, szinte a könnyük is folyt bele. Belerengett az
egész csónak.
Aztán lassan lecsillapodtak, csak néha robbant ki belőlük
a röhögés, mint amikor a láng ki-kicsap a pokróc alól, mielőtt
végleg kialudna. Csak a fáradtság s valami jóleső érzés töltötte
el őket, miközben arcizmaik elernyedtek, a röhögéstől megfájdult
mellük lecsillapodott, s megtörülgették felfrissült szemüket.
Aztán megint elfogta őket a határtalan, mindent elborító
csüggedés.

A Polyák megpróbálta újból jókedvre deríteni a társaságot.

Énekelni kezdett, de csak néhányan csatlakoztak hozzá.

Dönts hanyatt a
Szénaágyon,
Ne kimélj, csak
Dönts hanyatt,
S kezdjük újra, alig várom.

763

Hány az óra? lost múlt három.

A térdemen izgatón. . .
Dönts hanyatt, már alig várom,
S kezdjük újra, angyalom,
Ne kímélj, csak
Dönts hanyatt a szénaágyon. . .

Hangjuk erőtlen, vékony volt, s beleveszett a kék tenger egy-

hangú, halk csobogásába. A motorok berregése majdnem elnyom-
ta a melódiát.
Négyet ütött mán az óra,
Lefektettem a padlóra. . .
Dönts hanyatt csak,
Alig rom,
S kezdjük újra, angyalom!

Croft lekászálódott a priccséről, s komoran meredt a hajó

pereme fölött a vízre. Még nem tudta pontosan, melyik napon
dőlt el a hadművelet sorsa, s abban a tévhitben volt, hogy aznap,
amikor kudarcot vallottak ott a hegyen. Ha meg tudták volna
mászni, tőlük függött volna a hadművelet végső kimenetele. Ez
nem vitás. Keserves bizonyosság. EI is fogta a keserűség. Áll-
izmai megremegtek, mikor átköpött a csónak oldala fölött.

Öt óra múlt? Még korán van,

Most kezd tombolni n lány. .

Mintha kánonban énekeltek volna; a Polyák, Red és Minetta

együtt harsogták a csónak farában. Az egyes strófák közt a Po-
lyák fölfújta az arcát, és olyan hangot hallatott, mint a tompító-
val ellátott dzsessztrombita. Jókedvük fokozatosan magával ra-
gadta a többieket is. - Hol van Wilson? - kiáltotta vala-
melyikük, mire egy pillanatra mindnyájan elnémultak. Hallották;
hogy meghalt, de még nem fogták fel egészen a dolgot. Csak
most vált igazán halottá a számukra, csak most értették meg,
mi történt. Wilson halálának tudata megdöbbentette őket, s fel-
szabadult bennük az az ismerős érzés, hogy milyen valószerűtlen

764

a háború és a halál, és az ének néhány pillanatra abbamaradt.

- Nagyon fog hiányozni az öreg csibész - mondta a Polyák.
- Tovább, folytassuk - dörmögte Red. A cimborák jönnek
és mennek, s egy idő múlva már a nevükre sem emlékszik az
ember.

Dönts hanyatt a szénaágyon. . .

Megkerülték a part egyik kanyarulatát, és a távolban meg-

pillantották a Mount Anakát. Iszonyú nagynak látszott. - Azt
másztuk meg, cimbora? - kérdezte Wyman.
Néhányan fölkapaszkodtak a csónak oldalára, versenyt muto-
gatták egymásnak a hegy lejtőit, és azon vitatkoztak, hogy melyik
gerincét mászták meg. Hirtelen egy kis büszkeség fogta el őket.
- Ronda egy ügy volt.
- Azért mégiscsak klassz dolog, hogy olyan magasra föl-
kapaszkodtunk.
Most a büszkeség volt a legfőbb érzésük. Máris azon gondol-
koztak, hogy mesélik majd el a dolgot a többi szakaszban lévő
bajtársaiknak.
- Majdnem otthagytuk a fogunkat abban a nagy zűrben.
Lesz mesélnivalónk bőven.
- De lesz ám.
Még ezt is mókásnak találták. Hogy ilyen nevetségesen vég-
ződött a dolog, de legalább életben maradtak.
Megint énekelni kezdtek.

Hat az óra. Tudja is mán

minden cifra figurám. . .
Dönts hanyatt mán,
Alig várom,
Dönts hanyatt mán, ssé bakám!

Croft a hegyre meredt. A háborítatlan elefánt amint ott

terpeszkedik a dzsungel és a vacak kis dombok fölött.

Tiszta volt és távolí. A késő délután napfényben bársonyos

zölden csillogott, a sziklák kékek voltak, a föld világosbarna,

mintha egészen más anyagból készült volna, mint a lábánál

elterülő, bűzös dzsungel.
Croftban megint föllángolt a régi fájdalom. A szavakba nem
foglalt ösztönök és vágyak egész áradata lüktetett a torkában,
s megint elfogta az az ismerős, megmagyarázhatatlan izgalom,
amit a hegy mindig is keltett benne. Hogy meg kell mászni.
Neki nem sikerült. Rettentően bántotta. Megint csalódást
érzett. Soha többé nem lesz rá alkalma. Ugyanakkor még mindig
azon töprengett, hogy egyáltalán sikerült volna-e megmásznia.
Megint elfogta az a félelem és borzadály, amit ott a szikla-
lépcsőn keltett benne a hegy. Ha egyedül lett volna, a többiek
fáradtsága nem akadályozta volna ugyan, de akkor meg nem
lettek volna vele, s most hirtelen ráeszmélt, hogy nélkülük való-
színűleg soha meg se kísérelte volna. Az elhagyott dombok fel-
őrölték volna a bátorságát.

Hét az óra? A kislány mán

A hetedik mennybe jár!

Néhány óra múlva visszaérnek, fölverik a sötétben kis sátrai-

kat s talán kapnak egy csésze forró feketét is. És holnap újra-
kezdődnek a végtelen, nehéz, eseménytelen, egyhangú napok.
A felderítés már egészen valószínűtlennek, szinte hihetetlennek
tűnt számára, mint ahogy valószínűtlennek érezte a tábort is,
amelyhez egyre közelebb értek. Pillanatnyilag minden valószí
nűtlennek tűnt az egész hadseregben. Csak azért énekeltek, hogy
egy kis lármát csapjanak.

. . . Dönts hanyatt a szénaágyon,

S kezdjük újra. rajta mán!

Croft még mindig a hegyet nézte. Elvesztette. Valami tisztá-

zatlanul maradt benne.
És nemcsak benne. Az egész életben.
Mindenben.

766

Néma kórus

MIT CSINÁLUNK,
HA LESZERELÜNK?

(Néha fennhangon, néha dünnyögve, a körülmények szerint.)

RED: Ugyanazt fogom csinálni, a fene enné meg amit mindig.

Mi egyebet csinálhatnék?
BROWN Ha Friscóba érünk, fölveszem a zsoldom, és úgy le-
iszom magam, amilyet még nem látott a város, aztán
összeállok valamilyen kurvával, és két álló hétig csak iszok
meg kefélek, a szentségit neki, aztán szép kényelmesen
hazautazom Kansasba, megállok, ahol éppen kedvem támad,
leszopom magam, ahogy még soha az életben, aztán utána-
nézek az asszonynak. Nem értesítem, hogy jövök, úgy meg
fogom lepni, mint még soha. Tanúkat is viszek, és bizisten
kirúgom, hadd tudja meg mindenki. hogy kell elbánni egy
ringyóval, aki olyankor kurválkodik, amikor az ember isten
tudja, meddig itt rohad, sose tudja, mikor nyírják ki, foly-
ton csak várnia kell meg izzadnia félelmében, és olyan
dolgokra jön rá önmagával kapcsolatban, amiket istenemre
mondom jobb volna, ha nem tudna.
GALLAGHER Én csak azt tudom, hogy ezért fizetnie kell vala-
kinek. Fizetnie kell valakinek. Bizony fizetnie kell, be kell
verni a rohadt civilek fejét.
GOLDSTEIN: Ó, én pontosan magam előtt látom, hogy me-
gyek majd haza. Kora reggel érkezem a városba, a pálya-
udvaron fogok egy taxit, autón megyek ki egészen flatbush-i
lakásunkig. Aztán fölmegyek a lépcsőn, megnyomom a csen-
gőt, Natalie nem fogja tudni, ki lehet az, aztán majd kijön,
és kinyitja az ajtót. . . Ó. nem is tudom. Még olyan messze
van.
MARTINEZ: San Antonio. Talán meglátogat család. Sétálgatni,
szép mexikói lányok, jó sok zsold, kitüntetések, elmenni
templom, sok nyavalyás japcsit ölni meg. Aztán nem tudni
talán megint beáll katona. Nem valami fenejó katonának
lenni, de azért oké. Jó fizetés.

767
MINETTA: Én bizony odaállok minden rohadt egyenruhás tiszt
elé, és megmondom nekik, hogy hülye. Megmondom én a
Broadway kellős közepén minden egyes tisztnek, leleplezem
az egész rohadt katonaságot.

CROFT: Fölösleges időpazarlás ilyesmin törni az embernek a

fejét. A háború még jó darabig eltart.

NEGYEDIKRÉSZ

ASODRAS

A tisztogatás rendkívül eredményes volt. A Toyaku-vonal áttöré-

se után egy héttel az Anopopején állomásozó japán erők marad-
ványait száz, aztán ezer kis részre darabolták. A szervezet
teljesen felbomlott; először a zászlóaljakat vágták el egymástól,
aztán a századokat, szakaszokat és rajokat, s végül már csak öt,
három meg két emberből álló kis töredékek bujkáltak a dzsungel-
ben, s próbáltak elmenekülni az amerikai járőrök áradata elől.
Az akció vége felé a veszteséglistákon szereplő számok szinte
hihetetlenek voltak. A2 ötödik napon kétszázhetvennyolc japán
és két amerikai esett el; a nyolcadikon, a hadművelet legeredmé-
nyesebb napján nyolcszázhuszonegy japán esett el, és kilenc
került fogságba, a háromfőnyi amerikai veszteséggel szemben.
A kommünikék egyhangú szabályossággal jelentek meg, tömörek
és szerények voltak s nem is egészen pontatlanok.
"MaeArthur tábornok jelenti, hogy az Anopopej birtokáért
folyó hadműveletnek hivatalosan vége. A tisztogatás folyik."
"Az Edward Cummings vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló
amerikai csapatok jelentik, hogy á mai napon öt ellenséges tá-
maszpontot és nagy élelmiszer- és lőszerraktárt foglaltak el.
A tisztogatási akció folyamatban van."
Cummings íróasztalára egymás után érkeztek az elképesztőnél
elképesztőbb jelentések. A néhány fogoly kihallgatása során meg-
állapítást nyert, hogy a japánok már több mint egy hónapja fél
adag élelmet kaptak, s a hadművelet vége felé jóformán már
egyáltalán nem volt ennivalójuk. Az egyik japán élelmiszer-
raktárt a tüzérség már öt hete szétrombolta, anélkül hogy erről
bárki is tudott volna. Gyógyszereik kifogytak, a Toyaku-vonal
egyes részei hat-nyolc hete beomlottak, és nem állították helyre

769

őket. A végén az is kiderült, hogy a japánok lőszerkészlete már

egy héttel az utolsó támadás előtt majdnem teljesen kifogyott.
Cummings átnézte a korábbi felderítő jelentéseket, s újból
átolvasott minden jelentést az utóbbi hónapban az arcvonalon
folyó ellenséges tevékenységről. Még egyszer áttanulmányozta
a hírszerző szolgálat szórványos adatait is. De sehol sem talált
még csak célzást sem a japánok tényleges helyzetére. Azokból
a jelentésekből egyetlen lehetséges következtetést vonhatott le:
azt, hogy a japánok még mindig teljes erőben vannak. A dolog
bosszantotta, sőt meg is ijesztette; ez volt a legkegyetlenebb
tanulság, amelyet egy hadműveletből valaha is levont. Eddig
mindenképpen tulajdonított némi fontosságot a felderítők jelen-
téseinek, még ha bizonyos százalékot le is vont belőlük. Ezúttal
azonban a jelentések teljesen értékteleneknek bizonyultak.

Még nem tért egészen magához abból a döbbenetből sem,

amelyet Dalleson őrnagy győzelme okozott neki. Az, hogy az
ember egy nyugodt reggelen elhagyja az arcvonalat, s mikor
másnap visszatér, rájön, hogy a hadművelet lényegében befeje-
ződött, majdnem olyan hihetetlennek tűnt Cummings számára,
mint amilyen hihetetlennek tűnik valakinek, ha arra megy haza,
hogy leégett a háza. Vitathatatlan, hogy a tisztogató akciót ra-
gyogóan hajtotta végre. Miután a japánok arcvonala összeomlott,
nem adott lehetőséget rá, hogy még egyszer összevonhassák
erőiket, de ez már csak afféle csalóka diadal volt alig több
annál, mint ha néhány bútordarabot mentett volna ki a leégett
házból. Titokban dühöngött, hogy Dalleson ostobasága robban-
totta ki a hadművelet befejezését; a japánok összeomlásának az
ó erőfeszítési eredményeképpen kellett volna bekövetkeznie, neki
járt volna az az elégtétel, hogy felrobbanthassa a puskaporos
hordót. A legjobban az dühítette, hogy még gratulálni is kény-
telen Dallesonnak, s talán elő is kell léptetnie. Dallesont sem-
mibe venni a történtek után túlságosan feltűnő lett volna.

S ezt a csalódását egy újabb kétség váltotta föl. És ha jelen

lett volna a döntő napon, s maga irányítja a dolgokat? Mit szá-
mított volna? Hiszen a japánok már annyira kikészültek, hogy
akármilyen primitív összpontosított támadás elég lett volna
ahhoz, hogy a front összeomoljon. Képtelen volt szabadulni attól

a gondolattól, hogy ezt a hadműveletet akárki megnyerhette

volna, csak türelem és smirgli kérdése volt az egész.
Egy pillanatig majdnem bevallotta önmagának, hogy a győ-
zelemhez nagyon kevés vagy talán semmi köze sincs, s általában
egyik győzelemhez se: a túlságosan bizonytalan tényezők olyan
bonyolult hálózata játszik szerepet valamennyiben, hogy egy-
szerűen föl se tudja fogni. Megengedte magának ezt a gondola-
tot. szinte szavakban is megfogalmazta, de aztán elhessegette
magától. Mégis végtelenül elcsüggedt miatta.
Ha legalább hamarább eszébe jutott volna a hadművelet során
az a felderítés, s lett volna ideje rá, hogy gondosabban kidolgoz-
za. Így csak kontármunka volt, és Hearn meghalt.
Ámbár azt igazán nem állíthatta volna senki, hogy Hearn
halála különösebb megrázkódtatást okozott a tábornoknak. Igaz,
hogy egy ideig Hearn volt az egyetlen ember a hadosztályban,
aki képes volt megérteni messze néző terveit, sőt egyáltalán őt
magát. De Hearn nem volt elég nagykaliberű. Csak nézte, be-
gyulladt, aztán mocskolódva elsompolygott mellőle.
A tábornok tudta, miért büntette meg Hearnt, tudta. hogy nem
véletlenül osztotta be a felderítőkhöz. A halálát is előre sejtette.
Eleinte kicsit örült is neki, hogy meghalt.
Mégis. . . mikor megkapta Hearn halálhírét, egy pillanatig
fájt neki, mintha valami kegyetlenül megmarkolta volna a szívét.
Majdhogynem meggyászolta Hearnt, aztán valami más, bonyo-
lultabb érzés elnyomta benne ezt a fájdalmat. De azért napokig
valamilyen szomorúsággal vegyes elégtételt érzett, ha eszébe
jutott a hadnagy.
Végeredményben mindig az a fontos, hogy az ember össze-
gezze, mit nyert és mit vesztett valamin. A hadművelet egy
héttel több időt vett igénybe az engedélyezettnél, de ez lényegé-
ben nem sokat nyomott a latban. Hiszen volt idő - csak egy-
két héttel azelőtt is -, amikor egy hónapi késésben is kiegyezett
volna. Különben is, ami a hadseregparancsnokságot illeti, az úgy
tudja, hogy a hadjáratot a Botoi-öbölben végrehajtott partra-
szállással nyerte meg. Ez pedig vitathatatlanul a javára billenti
a mérleget. Mindent összevéve lényegében se nem nyert, se nem
veszített Anopopejen. Ha majd a Fülöp-szigetekre kerül sor, be
fogja vetni az egész hadosztályt, s akkor esélye lesz rá, hogy

772 Í73

mutatósabb eredményeket érjen el. Előbb azonban föl kell ráznia

katonáit, alapos kiképzésnek kell alávetnie őket, meg kell szi-
lárdítania a fegyelmet. Megint ugyanolyan dűh fogta el, mint
a hadművelet utolsó hónapjában. A katonák bosszantó ellenállást
fejtenek ki vele és minden változtatással szemben. Akárhogy
ösztökéli is őket az ember, minden parancsot kelletlenül hajta-
nak végre, s mihelyt a nyomás megszűnik visszaesnek a régi
kerékvágásba. Át kell nevelnie őket, ki kell babrálnia velük. De
voltak pillanatok, amikor a legkomolyabban kételkedett benne,
hogy csakugyan meg tudja változtatni, át tudja gyúrni őket.
Lehet, hogy a Fülöp-szigeteken megint ugyanúgy jár, mint itt.
S annyi ellensége van a hadseregparancsnokságon, hogy egyál-
talán nincs sok kilátása még egy csillagra, mielőtt a Fülöp-
szigetek sorra kerülnének, vagyis aligha van rá esélye, hogy
hadtestparancsnok lehessen, mielőtt a háború véget ér.
Múlik az idő, és vele együtt elmúlik a nagy alkalom is.
A háború után megint a rutinos rókák kerülnek majd a történe-
lem kormányrúdja mellé, ugyanazok a kétbalkezes alakok, akik-
nek nincsenek elképzeléseik, megismétlődik a régi zűrzavar.
Ő megöregszik, és mellőzni fogják. Ha sor kerül a háborúra
Oroszországgal, nem lesz elég fontos személyiség nem lesz elég
közel a hatalomhoz, hogy megtehesse a nagy lépést, a nagy
ugrást. Talán okosabb volna, ha a háború után inkább a külügy-
minisztériummal próbálkozna meg. A sógora biztos a segítségére
lenne.
A jövő ellentmondásait csak kevés amerikai fogja megérteni.
Hatalmi vágyait legokosabb konzervatív-liberális álarc mögé
rejteni. A reakciósoknak és az elszigetelődés híveinek nyilván
befellegzik, majdnem annyi ellenszenvet vívtak ki maguknak,
mint amennyit megérdemelnek. Cummings vállat vont. Ha még
egyszer alkalma nyílik, okosabban kell kihasználnia. Micsoda
csalódás! Hogy valaki ennyit tudjon, s meg legyen kötve a keze!
Hogy fölzaklatott idegeit megnyugtassa, lankadatlan buzgalom-
mal jegyezte fel a tisztogató akció legapróbb részleteit is.
Hatodik nap: 347 japán - 1 amerikai.
Kilencedik nap: 502 japán - 4 amerikai.

A járőrök átfésülték a japán állások mögött elterülő dzsungel

valamennyi ösvényét. Tömegével árasztották el a labirintus min-
den folyosóját, s átkutatták magát a dzsungelt is, hogy elcsípjék
azokat, akik életben maradtak, s valamilyen vadászösvényen
sikerült kicsúszniok a hálóból. Kora reggeltől alkonyatig állan-
dóan úton voltak, és változatlanul ugyanaz volt a feladatuk.
Egyszerű feladat volt, szinte móka. Miután hónapokon keresz-
tül őrt álltak éjszakánként, vagy felderítést végeztek a dzsungel
ösvényein, ahol bármelyik pillanatban rajtuk üthettek, a tiszto-
gatási akció viszonylag kellemes; szinte ízgalmas volt. Az ember-
ölés elvesztette minden jelentőségét, annyira sem izgatta a kato-
nákat, mintha hangyákat találtak volna a fekhelyükön.
Mintha utasításra történt volna. A japánok a hadművelet
utolsó heteiben sok kis kórházat állítottak fel, s mikor vissza-
vonultak, sebesültjeik közül sokat megöltek. Aki életben maradt,
azt az előrenyomuló amerikaiak intézték el: puskatussal szét-
verték a tejüket, vagy egyszerűen lelőtték őket.
De akadtak más, feltűnőbb esetek is Az egyik járőr hajnalban
fölfedezett négy japán katonát, kábultan aludtak egy ösvényen
esőköpenyeik alatt. A járőr vezetője megállt, fölvett néhány ka-
vicsot, és feldobta a levegőbe. A kavicsok, mint a jégeső, halk
pattogással záporoztak a legszélen alvó katonára. A japán lassan
fölébredt, nyújtózott egyet az esőköpeny alatt, ásított, nyögött
egy kicsit, megköszörülte a torkát, aztán megint nyújtózott egyet,
olyan ostoba kis hangokat hallatva, amilyeneket reggelenként
szokott hallani ébredéskor az ember. Aztán kidugta a fejét az
esőköpeny alól. A járőr parancsnoka megvárta, míg a japán
észreveszi, aztán mikor a katona éppen kiáltani akart, az ame-
rikai megeresztett egy sorozatot a géppisztolyából. Végiglőtte az
ösvény közepét, és átlyuggatta az esőköpenyeket Egyetlen japán
maradt életben. lába kidomborodott az esőköpeny alatt, s önkén-
telenül meg-megrándult. mint egy döglődő állaté. Egy másik
katona hozzálépett, puskája csöével kitapogatta az esőköpeny
alatt heverő testet, megcélozta a sebesült fejét. és meghúzta
a ravaszt.
Előfordultak más variációk is.
Néha foglyokat is ejtettek, de ha már késő volt, és a járőr
sietett, hogy még sötétedés előtt visszaérjen, a katonák okosabb-
7;
 nak látták, ha nem késlekednek a foglyok miatt. Az egyik raj már előre örült neki. Szinte
gyermekesen élvezte, amikor a csa-
egyszer késő délután három foglyot ejtett, s csak lassan tudott patok makulátlan
egyenruhában elmasíroztak előtte, s csak úgy
haladni velük. Az egyik fogoly olyan beteg volt, hogy alig tudott vaktában kiszemelhetett
egy sort hogy megvizsgálja a puskákat.
járni, a másik, egy tagbaszakadt komor fickó, folyton az alkal- Elhatározta, hogy mielőtt
útnak indulnak a Fülöp-szigetekre,
mat leste, hogy szökhetne meg. A harmadiknak meg iszonyúan megtanítja tisztességesen
menetelni a hadosztályt.
meg volt dagadva a heréje, s olyan heves fájdalmat okozott neki, Mindennap serényen
ügyködött. Rengeteg apróságot kellett
hogy felvágta az ágyékán a nadrágot, ahogy a fagyott lábujjú részletesen kidolgozni, és a
kiképzési program összeállítása sok
ember levágja egy ócska cipő orrát. Szánalmasan bicegett, nyö- nehézséggel járt. Mefelelő
adottságok híján nem volt könnyű
gött s a kezével tartotta a heréjét. minden tanfolyamot megszervezni, amit szükségesnek
tartott.

A járőr vezetője végül is az órájára pillantott, és felsóhajtott: Feltétlenül szükség volt

például egy lövész-tanfolyamra meg egy

- Le kell puffantanunk őket - mondta. olyanra ahol a géppuska kezelését, szerkezetét és

használatát
A komor japán mintha csak megértette volna, mert azonnal oktatják. Szükség volt egy
különleges fegyvereket ismertető tan-
lelépett az ösvényről, hátat fordított, és megállt. A lövés a füle folyamra, egy
tereptanfolyamra s végül egy olyanra is, amelyen
mögött érte. a fegyelmi szabályzatot tanítják. S természetesen állandó szem-
Egy másik katona meg odalépett a dagadt heréjű fogoly mögé, lekkel és menetelésekkel is
foglalkoztatnia kellett az embereket.
és akkorát lökött rajta, hogy elterült a földön. Csak egyetlen De még sok minden volt amit
szeretett volna megszervezni.
fájdalomkiáltást hallatott, mielőtt meghalt volna. Az esetleges lyukakat mindenesetre
betöltheti kivonulásokkal is.

A harmadik japán félig ájult volt, nem tudta, mi történik vele. A kiképzés volt az, amit az
őrnagy különösen szeretett; semmi
sem kerülte el a figyelmét. Bár az egyes századok órarendjének
összeállítása egymagában is Problémát okozott, mégis öröme telt
benne. Egy kicsit olyasmi volt, mint amikor keresztrejtvényt fejt

Két hét múlva Dalleson őrnagy az újonnan épített hadműveleti az ember Az őrnagy
szivarra gyújtott, és a horganylemezból
barakkban üldögélt, és élvezettel merengetett a múlton jelenen készült hadműveleti
barakkból kinézett a százméternyi erdősávon
és jövőn Most, hogy a hadművelet véget ért a hadosztály- keresztül az óceánra. amelynek
hullámai csöndesen csapkodták
! parancsnokságot visszahelyezték egy majdnem hűvös, kellemes a partot. Mély lélegzetet
vett, élvezettel szívta be a víz átható

kis erdőbe, nem messze a tengertől. Éjszakánként szellő fújdo- halszagát Mindig a lehető
legjobban végezte feladatát, ezt senki
gált élvezet volt aludni. sem tagadhatta. Jóleső megelégedés töltötte el.

A kiképzés kezdete másnapra volt kitűzve, és munkakörének Ebben a pillanatban lutott az

eszébe a nagy ötlet. A terep-
ez a része felelt meg legjobban az őrnagynak. Minden elő volt tanórák részvevőit
bizonyára felvillanyozná ha szerezni tudna
már készítve. A katonák állandó táborban voltak elhelyezve, Betty Grable-ről egy
életnagyságú, színes fényképet, méghozzá
nagy legénységi sátrakban, az ösvényeket felszórták kaviccsal, fürdőruhában, és a
koordináta-rácsot erre helyeztetné rá. Az ok-
s valamennyi században csomagtartókat szereltek minden egyes tató rámutathatna Betty
Grable egyes testrészeire, és azt mond-
priccs fölé, hogy a katonák előírás szerint elhelyezhessék rajta hatná: - Határozzák meg a
koordinátákat.
holmijaikat. Elkészült a gyakorlótér is, s erre az őrnagy különö- A szentségit, micsoda
ötlet! Az őrnagy őszinte megelégedéssel
sen büszke volt, mert személyesen ellenőrizte a munkálatokat. kuncogott. Ettől aztán
fölébrednének, és figyelnének a katonák
Igen komoly teljesítmény volt: mindössze tíz nap alatt kellett a tereptanórán. 1 nagyságú
fényképet? A
kiirtani háromszáz méteren a dzsungelt, és elegyengetni a talajt. De honnan szerezzen egy
ilyen é et
Másnapra tervezték az első kivonulást és szemlét, s az őrnagy őrnagy lepöckölte szivarja
végéről a hamut. Megkérhetné a gé-
776

hást, de a fenébe is, csak nem teszi magát nevetségessé azzal,

hogy ilyesmire tölt ki igénylési lapot! Fordulhatna esetleg Davis
káplánhoz is, derék fickó. . . De nem, jobb, ha nem fordul
hozzá.
Dalleson megvakarta a fejét. Talán a hadseregparancsnokság
különleges osztályának kellene írnia. Valószínű, hogy nem lesz
Grable-jük, de akármilyen csinos, félmeztelen lány fényképe
megteszi.
Ez az. A hadseregparancsnokságnak kell írnia. És egyúttal
mindjárt írnia kell a hadügyminisztérium kiképzéssel foglalkozó
osztályának is. Azok ott nagyon szívesen fogadják az efféle
újítási javaslatokat. Az őrnagy szinte látta is már, hogy a végén
a hadsereg minden egységében az ő ötletét alkalmazzák. Az izga-
lomtól ökölbe szorult a keze.
Ez már döfi!
_