1998

LAP-ICS – CHERUBION
GALAXIS SF KÖNYVEK

GALAXIS SCIENCE FICTION KÖNYVEK

 SOROZATSZERKESZTŐ: NEMES ISTVÁN

A mű eredeti címe:
Inconstant Star
Copyright © 1991 by Poul Anderson
All rights reserved!

The Man-Kzin Wars is created by Larry Niven

The parts of this novel have appeared in
The Man-Kzin Wars and Man-Kzin Wars III.

Borító ©: GRAPH ART

Címlapfestmény: Dr. Bera Károly
Fedéltipográfia: GRAPH ART

Fordította: Erdő Orsolya

Felelős kiadó: Rácsay László

Felelős szerkesztő: Nemes István
Műszaki vezető: Labancz László
Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann

Kiadja: A LAP-ICS Könyvkiadó

ISBN: 963 434 321 x

Budapest • Debrecen • Miskolc • Nyíregyháza

 Bevezető egy új sorozat elé...

Galaxis Könyvek. Ismerősen hangzik. Ám mégsem

elég ismerősen. Azonban reményeink szerint pár hónap
múltán minden sci-fi kedvelő tudni fogja, miről van szó.
Reméljük, hamar megismerik, megszeretik a sorozatot,
és izgatottan várják majd az újabb kötetek
megjelenését!
Két-három hetenként szándékozunk új kötettel
jelentkezni, hogy egy-egy remek darabot bemutassunk
a világ tudományos-fantasztikus irodalmának
változatos terméséből. A legkiválóbb, legnépszerűbb,
legjelentősebb műveket kívánjuk felsorakoztatni, s az
elmúlt évtizedek világhírű, elismert írói mellett helyet
adunk a kilencvenes évek feltörekvő, új
írónemzedékének is. Egyetlen stílus mellett sem
kötelezzük el magunkat; célunk az, hogy minél
szélesebb skáláját mutathassuk be az emberi
képzelőerő hihetetlen gazdagságának és pompájának.
Lehetetlen olyan sorozatot összeállítani, amelynek
minden kötete megnyeri a műfaj összes rajongójának,
olvasójának tetszését; meg sem próbáljuk. Mi egy olyan
sorozat kiadására törekszünk, amelyben bárki
megtalálhatja a kedvenceit, és amelyben új
kedvenceket fedezhet fel. Egy olyan sorozatra, amely
elgondolkodtat, szórakoztat, kalandokra csábít,
tudományos ismereteket közvetít, megmozgatja a
képzeletet és kizökkent a hétköznapok szürkeségéből.
Bízunk abban, hogy az elkövetkező kötetek méltó
helyet kapnak majd a könyvespolcokon a régi, nagy
sorozatok mellett.
 Remélhetőleg a sorozat kiadására szövetkező két
kiadó — LAP-ICS és Cherubion — neve nem ismeretlen a
műfaj kedvelői előtt, hiszen mindkét cég letette már
névjegyét a sci-fi és a fantasy területén. Most, több
mint félévtizedes üzleti és baráti kapcsolat után úgy
döntöttünk, hogy erőinket és energiáinkat egyesítve
megpróbálunk valami olyasmit alkotni, amire évtizedek
múltán is büszkén és elégedetten tekinthetünk majd
vissza. Galaxis Könyvek.

Nemes István
ELSŐ RÉSZ
Vas
 1.

A kzin ordított és ugrott.

Normális gravitációs mezőben Robert Saxtorph fél
percen belül halott ember. A test saját bölcsességgel
rendelkezik, s ő hosszú évek gyakorlása során edzette
keményre. Mielőtt igazából felfoghatta volna, hogy
valami feléje suhan, már félre is ugrott... az aszteroida
forgásával ellentétes irányba. Ahogy súlya leérkezett,
egyik lábával ismét ellökte magát, nekicsapódott a
falnak, és visszanyerve egyensúlyát, villámgyorsan
leguggolt.
A kzin nem volt hozzászokva az ilyen trükkökhöz. Az
egyik keresztfolyosóból ugrott ki, amely párhuzamos
volt a Tiamat forgási tengelyével. A Coriolis-erő túl kicsi
volt, hogy befolyásoló tényező legyen. Prédája helyett
azonban a Ranzau átjáró oldalfalának vágódott. A
pasztellszínű műanyag megrepedt a becsapódástól, a
mögötte lévő fém pedig hatalmasat döndült. A kzin a
fajtájára jellemző gyorsasággal összeszedte magát,
megpördült és morogni kezdett.
Egy hosszú másodpercig egyikük sem mozdult.
Saxtorph minden idegszálával a tőle tíz méterre álló
kzinre összpontosított. A vöröses narancssárga bunda
minden szőrszálát meg tudta volna számolni, ha kell.
Kerek, sárga szem meredt rá a macskaszerű arcból,
amely alatt éles fogakkal teli száj vicsorgott. A
denevérszárnyhoz hasonló füle harcra készen lelapult.
A csupasz farok az oszlopszerű, mereven tartott láb
mellett lógott. Négy-négy karma mindkét kezén
koromfeketén meredezett. Egy telefontól eltekintve a
bal csuklóján, a kzin semmit sem viselt. Ettől mintha
még hatalmasabbnak látszott volna 250 centiméter
magas, tagbaszakadt teste.
A Ranzau átjáró az egymással szemben álló két alak
előtt és után is éles kanyart vett. A falakon lévő ablakok
üresek voltak, az ajtók zárva, a jelzőfények sötétek; a
munkások már hazamentek. Itt amúgy is kevesen
dolgoztak. Ez az ipari negyed főleg az űrhajókhoz való
alkatrészek gyártására szakosodott, amelyet a
hipermeghajtás csaknem olyan feleslegessé tett, mint a
hasadási energiát.
Nem volt idő megijedni.
— Hé, várj egy percet, haver — hallotta Saxtorph
saját hangját. — Még soha nem láttalak, nem
bántottalak, meg sem löktelek...
Ez persze teljességgel felesleges volt, akár tudott a
kzin angolul, akár nem. Saxtorph beállása távolról sem
békés szándékra utalt. Ha ugyanis így áll, az
kimozdította volna egyensúlyából. A kzin a következő
pillanatban feléje lendült.
Saxtorph kiengedte a feszültséget a jobb térdéből, és
oldalt vetette magát. Sebessége hatására a kzin — aki
kétségtelenül nem volt egy űrveterán — súlya hirtelen
lecsökkent, és túl gyorsan száguldott el mellette, hogy
gyorsan irányt tudjon változtatni. Ahogy elzúgott a férfi
mellett, csaknem súrolva annak vállát, és izgalmának
gyömbérhez hasonló szaga betöltötte a levegőt,
Saxtorph ujjaival a lény egyik szeme felé bökött. Egy
fegyvertelen ember számára szinte ez volt az egyetlen
sebezhető pont egy kzinen. A kzin felüvöltött; hangja
hosszan visszhangzott a folyosóban.
Saxtorph is kiáltozni kezdett, hátha meghallja valaki.
— Segítség, gyilkos, segítség! — A kzin lefékezett,
majd villámgyorsan megfordult. Saxtorph minden
bizonnyal megdöbben mozgékonyságán hatalmas
testéhez képest, ha korábban, a háború során, nem
látott volna kzineket harc közben.
A férfi, lélegzetét visszafojtva lassan hátrált, ez
alkalommal oldalazva, amely keveset adott a súlyához.
A kzin, aki ismét teljes erőből lendült, sokkal inkább
megbénította magát. A túlsúly meg sem kottyant az
izmainak, a reflexeit azonban teljesen összezavarta.
Saxtorph elsősorban a csapkodó karmokat igyekezett
elkerülni, másodsorban pedig vigyázott, hogy sebességi
paramétereit a kzin számára kiszámíthatatlanul
változtathassa. Időnként segítségért kiabált.
 Az egyik csapás eltalálta. A kzin karmai nyaktól
derékig végighasították a tunikáját és az alatta viselt
inget. A nem túl mély karmolásokból vér szivárgott.
Miközben félreugrott, Saxtorph tenyere élével nagyot
vágott a lény lapos orrára. Az ütés nem okozott komoly
sérülést, de fájhatott. A kzin szeme döbbenten tágra
nyílt. Ép szeme pupillája még inkább összeszűkült,
amikor meglátta ellenfele mellkasán a régi sebhelyeket.
Ez az ember legalább egy kzinnel találkozott már
korábban.
Saxtorph azonban akkor tizenöt évvel fiatalabb volt,
és volt nála egy gurka kés. Most viszont kezdett
kifogyni belőle a szusz. A torka égett. Mozdulatai
lassulni kezdtek.
— Ja-a-ah, rendőrség, segítség! Ki-yai!
Füttyszó harsant. A kzin megtorpant, és elnézett
Saxtorph válla fölött. A férfi nem mert hátranézni, de
kiáltásokat és lábak dobogását hallotta. A kzin
megfordult és rohanni kezdett. Bekanyarodott az első
keresztfolyosóra, és eltűnt.
És ez sem volt jellemző a fajtájára. Saxtorph nekidőlt
a falnak és teleszívta a tüdejét levegővel. Egész testét
hideg, ragadós verejték borította. Tagjaiban érezte az
ismerős reszketést, mire gyorsan nyugalomra intette
magát, ahogyan a zen mestertől tanulta, aki a
harcművészetre okította.
A két zsaru közül az egyik azt a tucatnyi embert
hessegette el, akiket a kiáltások a helyszínre vonzottak.
A másik Saxtorph felé vette az irányt. Köpcös, simára
borotvált képű fickó volt, akin nem volt semmi különös,
eltekintve attól, ahogy előrehajtotta a fülét — nem volt
sem arisztokrata, sem belter, csupán egy egyszerű
ember Wunderlandról.
— Was ist hier los? — kérdezte bosszúsan.
Saxtorph felidézhette volna gyermekkora dán
nyelvtudását, mielőtt még a család Amerikába költözött
volna, és leseperhette volna a rozsdát az egykor tanult
német nyelvről. A pokolba vele.
— Be-beszél angolul? — zihálta.
 — Ja, keveset — válaszolta a rendőr. — Mi folt esz?
Nem tudja, hoty egy kzinbe nem szabad belekötni?
— Dehogynem, és semmi ilyesmit nem tettem. —
Kezdte visszanyerni a lélegzetét. — Lesből támadott
rám, mindenféle provokáció nélkül. Igen, tudom, hogy
ez nem jellemző a kzinekre, és fogalmam sincs, miért
tette. Nem veszik üldözőbe?
— Aszóta már messze jár — mondta a rendőr
rosszkedvűen. — Mire kerítünk ety szimatot, már rég
otthon lesz Tigrisvárosban. Ott pedig hoty
különböztessük meg az egyik Teufelert a másiktól?
Felünk jön az állomásra, uram. Elsősegélyben
részesítjük és kihallgatjuk.
Saxtorph mély lélegzetet vett és savanyúan
elmosolyodott.
— Rendben. Szeretnék majd elintézni néhány
telefonhívást. Beszélnem kell a feleségemmel, és... nem
lenne butaság megkérdezni Markham főbiztost,
lemondhatom-e a vele megbeszélt találkozómat.

2.

A Tiamat kisbolygó kevésbé ismert a rendszerén

kívül, mint azt megérdemelné. Ha a hipermeghajtású
közlekedés elterjedtté és olcsóvá válik, talán az ember
által ismert űrből mindenhonnan áramlani fognak a
turisták: ugyanis a Tiamat igen érdekes, történelmi
jelentőséggel bíró kisbolygó.
A Kígyóraj nevű aszteroidák közepén, az Alfa
Centauri A körül keringő kisbolygó eredetileg egy
chondritikus anyagtömeg volt, amely egy vaspáthoz
hasonló komponensnek köszönhetően szerkezetileg
erősebb volt, mint a hozzá hasonló többi kisbolygó. Ez a
körülbelül 50 kilométer hosszú és 20 kilométer
átmérőjű durva henger hosszabbik tengelyén egy
kicsivel több mint tíz óra alatt fordult körbe; és abban a
korban, amikor az emberek ide érkeztek, ez a tengely
csaknem megfelelt a pályamenti síknak. Azok, akik
megtelepedtek Wunderlandon, nem törődtek ezzel;
találtak egy lakható bolygót. A belterek, akik később
érkeztek a Naprendszer kisbolygóiról, rájöttek, micsoda
kincs van a kezükben. Kevés munkával a hengert
simává tették, irányításuk alá vonták előrehaladását, és
egy g-s centrifugális gyorsulást idézték elő a széleinél.
Tengelymenti elfordulása következtében a
sebességváltozás a dokkoló űrhajók számára minimális
volt, és a mágneses horgonyok könnyedén rögzítették a
járműveket, amíg következő útjukra indultak. A
helyiségek és járatok fúrása a puha anyagba gyorsan
ment. Közvetlenül a felszín alatt az emberek súlya
pontosan a földinek felelt meg, ezért azokat olyan
célokra használták, amely ezt követelte meg, beleértve
a gyermekszülést; a mélyebb szinteken a súly kisebb
volt. A belterek jól érezték itt magukat, és a hely más
tevékenységeknek is megfelelt.
A kisbolygó körül mindenfelé a Kígyóraj
elhanyagolható tömegvonzású tagjai keringtek,
amelyek valóságos ásványbányák voltak. A Tiamat
gyors virágzásnak indult; ipari központtá lett, amely
elsősorban az űrutazással kapcsolatos termékek
gyártására szakosodott.
Amikor a kzinek megérkeztek a kisbolygóra, hamar
felismerték annak fontosságát. Az általuk behozott
gravitációpolarizáló több gyártási programot is
megváltoztatott, de magára a Tiamatra különösebben
nem volt hatással; ritkán volt bárkinek is arra szüksége,
hogy megváltoztassa a gravitációt egy bizonyos
részlegben, hiszen azáltal, hogy a megfelelő szintre
ment, olyan súlyú lehetett, amilyen csak akart.
Az ezt követő években nagyon sok történet született,
amely hősiességről, gyávaságról, ellenállásról,
kollaborálásról, szabotázsról, leleményességről,
cselszövésről, rémtettekről és nagylelkűségről szólt.
Néhány ezek közül igaz volt. Egy dolog bizonyos.
Amikor az emberi hipermeghajtású armada belépett a
Centaurus rendszerbe, a Tiamat elpusztult volna, ha a
belter szabadságharcosok át nem veszik fölötte a
hatalmat belülről.
Így ért véget a kisbolygó hőskora, amelyet követően
élete visszatért a normális kerékvágásba. Azonban az új
technológiák és a megnyíló új távlatok egyre inkább
kezdték elsilányítani.
Ennek ellenére a kisbolygó még mindig népszerű és
érdekes volt. Vonzereje nem utolsósorban az egyszerre
áldásnak és átoknak számító kzinek jelenlétében
rejlett. Azok, akik itt maradtak ezen a kisbolygón, vagy
ide jöttek a háború után — lefokozott harcosok,
emberek, akik kapcsolataik szálait képtelenek voltak
elszakítani, különcök és más csodabogarak —,
tekintélyes kolóniát alkottak a Tiamaton. Egy tapasztalt
vezetővel és jól őrzött csoport keretén belül
Tigrisvárost érdemes volt meglátogatni.
A Tiamaton volt megtalálható még a Világ
Űrbizottságának főhadiszállása, amely szintén nem élt
oly élénken a köztudatban, amennyire kellett volna. Egy
ideje a hipermeghajtás sokkal nagyobb lehetőségeket
nyitott meg a vállalkozások előtt, mint ahány hajó vagy
személy ezek megvalósítására rendelkezésre állt,
elkeseredett harcok kezdődtek ezek birtoklásáért. A
harc akár politikai, bolygók egymás elleni harcává is
válhatott egy olyan korban, amikor a fénysebességnél
is gyorsabb utazás legalább olyan fontossá tette
közöttük a békét, mint amilyen a Föld országai között
volt, amikor az emberiség elkezdte űrbeli kalandozását.
„Amíg nem jut annyi, hogy mindenki elégedett legyen,
osztoznunk kell.” Az Alfa Centauri — Wunderland és a
Kígyóraj egyes részei — az emberlakta helyek közül az
egyetlen volt, amely kzinmegszállástól szenvedett
csaknem fél évszázadon keresztül. Az Alfa Centaurin élő
férfiak és nők tűrtek, vagy gerillaharcot folytattak távoli
és eldugott bázisokról. Céljuk a felszabadulás volt. Ki
kérdőjelezhette volna meg az ő elkötelezettségüket az
emberiség iránt?
Egyértelmű, jelképes gesztus volt őket választani a
bizottság gazdáivá; és a Tiamat, amelyen még nem
kezdődött meg a háború utáni hanyatlás, szinte kínálta
magát a főhadiszállás helyéül.

3.

— Jó estét — mondta Dorcas Glengarry Saxtorph. A

főpincér azonnal úgy azonosította, mint olyasvalakit,
aki a Naprendszerből érkezett és angolul viszonozta a
köszönést. — Tregennis professzorral van találkozóm. A
helyfoglalás talán Laurinda Brozik névre szól. — A
Csillagkútba nem lehetett csak úgy egyszerűen
besétálni; kis hely volt, de meglehetősen drága.
A főpincért egy pillanatra elhagyta a közönye és
tekintete elidőzött a nőn. Tíz évvel a háború vége után,
amikor a más bolygókról érkezők jelentős részét tették
ki a vendégkörnek, az asszony kétségtelenül feltűnő
jelenség volt. A 185 centiméter magas belter nő, akinek
karcsúsága a soványság határát súrolta, ebben a
tekintetben nem különbözött azoktól, akik nemzedékek
óta benépesítették a Raj bolygóit. Klasszikus
arcvonásai, finom bőre és ívelt szemöldöke alatt
csillogó zöld szeme azonban ritkaságnak számított.
Fejének formáját erősen kiemelte a solbelter divat,
amelynek megfelelően fejbőre egy mahagónivörös
tincstől eltekintve, amely a háta közepéig ért, teljesen
kopasz volt. Testét fényes, szürke ruha borította, amely
minden mozdulatára lágy hullámokat vetett.
A főpincér időközben visszanyerte önuralmát.
— Ó, igen, természetesen, asszonyom. — Dorcason
ugyan nem látszott negyven földi éve, de kislánynak
sem nézték sehol. — Kérem, kövessen!
Az asztalok egy süllyesztett, tíz méter átmérőjű,
átlátszó padlójú henger oldalában, különböző szinteken
helyezkedtek el, amelyen keresztül a Tiamat felszíne és
a mögötte ragyogó csillagok látszottak. A helyiség
halvány megvilágításában, amelyet az átlátszó padló
egyáltalán nem vert vissza, valóban úgy nézett ki, mint
az éjszaka kútja, amelyben lassan mozgó csillagok
nyüzsögnek. Az asztal, amely felé a főpincér Dorcast
vezette, a legalsó sorban állt, ahonnan közvetlen kilátás
nyílt a végtelen űrre. Az asztali lámpa lágy fényt vetett
a terítőre, ezüst evőeszközökre, porcelántányérokra és
arra a két emberre, akik már várták.
Arthur Tregennis udvariasan felállt. A plateau-i
származású asztrofizikus ugyanolyan magas volt, mint
Dorcas, de még nála is soványabb, szinte
csontvázszerű. Orra kampós volt és lapos, arccsontja
magas, mint minden fajtájabelinek; bal keze kisujjának
hosszú körme jelezte, hogy bolygója arisztokratái közé
tartozik, akinek sosem kellett kétkezi munkát végeznie.
Dorcas néha eltűnődött, miért ez az affektálás, amikor a
férfi korábban bevallotta, erősen szimpatizált a
demokratákkal és harminchárom évvel ezelőtti
forradalmukkal. Talán megszokásból. Ettől eltekintve a
professzor szerénynek volt nevezhető.
— Isten hozta, asszonyom — mondta. Angol kiejtése
meglehetősen lapos volt. A hipermeghajtás és hiper-
hullám feltalálása óta oly sok tudományos konferencián
vett részt, és oly gyakran tárgyalt más bolygókon élő
kollégáival, hogy eredeti akcentusa teljesen lekopott...
kivéve talán amikor a saját népe tagjaival lehetett az
Odasüss-hegy tetején. — Ó, Robertnek talán közbejött
valami.
— Attól tartok, igen. — Dorcas hagyta, hogy a pincér
alá tolja a széket. A háború óta némileg előkelőbben
viselkedett. — Megtámadták, és még nem heverte ki
teljesen. Azt mondta, jöjjek egyedül, tolmácsoljam
sajnálatát, amiért nem lehet itt, és kéri, rajtam
keresztül üzenje meg mondandóját.
— Jaj, de borzalmas — suttogta Laurinda Brozik. — De
azért jól van, igaz?
Tregennis végzős diákjának angolja Dorcas számára
még nehezebben érthető volt, mint a professzoré.
A fiatal nő nem volt tipikus crashlandi — létezik
egyáltalán tipikus bármi? —, de lehetetlen volt
összetéveszteni egy máshonnan származóval. A szintén
magas és finom csontozatú nő gyengének, pókszerűnek
tűnt; egyszerre volt félénk és hátborzongatóan
méltóságteljes, mintha éppen gumiemberként
kicsavarodni készülne, amely a fajtájának nem okoz
gondot. A bolygó albínó kisebbségéhez tartozott, bőre
hófehér volt, szeme piros, fehér haját a vállára
hátrafésülve viselte. Tregennis egyszerű nadrágjával és
tunikájával ellentétben aranyszálas szövésű ruha
borította a testét — amelyet egy hozzáértő földi
selyemként azonosított volna — és egy nyílhegyet
formázó topázfüggő volt rajta; de valahogy mindkettőt
szégyenlősen viselte.
— Nos, Robert túlélte a támadást, és különösebben
nem is viselte meg a dolog. — Dorcas a pincérre
pillantott, és rendelt egy száraz martinit. — ...de
tényleg száraz legyen! — Visszafordult asztaltársaihoz.
— Éppen Markhamhez tartott — magyarázta. — Elég
késő volt, de a főbiztos korábban nem ért rá fogadni. A
találkozó a biztonsági irodában történt volna, mert a
másik valami miatt foglalt volt. Szóval Bob egy
elhagyatott részen haladt keresztül, amikor a semmiből
hirtelen előbukkant egy kzin és megtámadta. Sikerült
komolyabb sérülés nélkül megúsznia, amíg végül a
zajra megjelentek a rendőrök. A kzin elmenekült.
— Jaj, de borzalmas! — ismételte Laurinda.
Tregennis-nek megvolt az a szokása, hogy váratlan
irányból közelítette meg a problémákat.
— Miért ment Robert gyalogosan? — kérdezte.
— Tessék? — nézett rá Dorcas meglepetten, majd
mérlegelte a kérdést. — A csőúton csak nagy kerülővel
érhette volna el úti célját, és különben sem kellett sokat
gyalogolnia.
— Mostanában meglehetősen sok hasonló incidens
történt. A kzinek hajmeresztő vérmérsékletűek, és sok
ember gyűlöli őket. Gondolom, a későbbiekben Robert
is jobban fog vigyázni. — Tregennis kuncogni kezdett.
— Túlságosan tapasztalt harcos ahhoz, hogy keresse a
bajt.
— Mint mondtam, nem volt oka hasonlóra számítani.
— Dorcas igyekezett leplezni bosszúságát. — Mindegy.
Megtörtént, és kész. Elszakadt a tunikája és kapott
négy karmolást a mellére, de a kzin is megemlegeti a
találkozást. A rendőrség azonban alaposan felbolydult.
Eddig is elég idegesek voltak, most viszont újabb
összecsapásoktól félnek. Ott tartják Bobot az
állomáson, újra és újra kikérdezik, kzinek
sztereogramjait mutogatják neki... képzelhetik. Amikor
beszéltem vele, azt mondta, úgy számítja, még legalább
két órát bent kell maradnia. Amellett, hogy csaknem
meghalt, még ki is merítik teljesen. Ezért mondta, hogy
találkozzam önökkel mindkettőnk nevében.
— Borzalmas — mondta Laurinda. — De legalább
biztonságban van.
— Természetesen sajnáljuk, hogy nem lehet jelen —
tette hozzá Tregennis —, kétszeresen is, azért hívtuk
meg önöket vacsorára, hogy egy jó hírt ünnepeljünk
meg.
Dorcas elmosolyodott.
— Átadom neki az üzenetet. Mi az?
— Laurinda, a te feladatod közölni — mondta az
asztrofizikus gyengéden.
A lány nagyot nyelt, előrehajolt és beszélni kezdett.
— A reggeli órákban megkaptam a hírt, amire vártam.
Hiperhullámon. Az apám egy ideig távol volt, és
biztosan hosszan töprengett a dolgon, mert igen sok
pénzről van szó, de... de ha szükséges, támogat minket.
Nem kell, hogy a bizottságtól függjünk. Akkor indulunk,
amikor akarunk.
— Hűha! — lehelte Dorcas.
Bár semmi értelme nem volt, gondolatai néhány
pillanatig Stefan Brozik körül keringtek, akivel még
sosem találkozott. Azok között volt a We Made Iten,
akik azonnal megragadták a lehetőséget, amikor a
Külsők megjelentek az ajánlatukkal, amely a
hipermeghajtás-technológia eladására vonatkozott. Egy
ideig tisztként működött az egyik flottában, amelyek
időről időre visszaverték a kzinek fénysebesség alatti
űrhajóit. Visszatérése után kormány-és magáncélra
használt hipermeg-hajtású hajók gyártásával hatalmas
vagyont gyűjtött; és Laurinda volt az egy szem imádott
leánya...
— Beletelik némi időbe — hallotta Tregennis száraz
hangját. — Először rendeznünk kell az adósságainkat,
majd megrendeljük mindazt, amire szükségünk van és
várjuk, hogy leszállítsák. Igényeink ugyanis
meghaladják tartalékainkat. Ennek ellenére belátható
időn belül útra kelhetünk.
Ősz fejét magasra emelte. Dorcasnak eszébe jutott,
mit mondott a férfi Markhamnek, amikor a főbiztos
kijelentette: „Professzor, ez az ön csillaga érdekesnek
tűnik. Nem vonom kétségbe, hogy egy expedíció
tudományos szempontból értékes felfedezéseket
tehetne, az űr azonban tele van sürgős, az emberek
által elvégzésre váró munkákkal. Az ön kutatása várhat
még tíz vagy tizenöt évet.”
Tregennis hangja, amikor válaszolt, kemény volt,
mint a vas. „Nem tehetem.”
— Csodálatos! — kiáltotta Dorcas. Öröme csupán
azért volt mérsékelt, mert számított erre a hírre. Az
egyetlen ezzel kapcsolatos kérdés csak az volt, hogy
mikor. Stefan Brozik nem tagadná meg imádott
kislányától a lehetőséget, hogy ellátogasson egy idegen
csillaghoz, amelyet a lánya fedezett fel, és ami hírnevet
szerezhet számára az általa választott szakterületen.
Dorcas tekintete elhagyta az asztalt és a csillagkútra
tévedt. A ragyogó fényű Alfa Centauri B időközben
kiúszott a képből, a Kismagellán Felhő azonban tisztán
látszott. Tőle nem messze a Béta Hydri ragyogott,
körülötte pedig az Ezüstszem keringett, a legtávolabbi
kolónia, amit az emberiség létrehozott. Az Ezüstszemen
túl... a dicsőség látomása. Laurinda napja egy halvány,
vörös törpe volt, amelyet szabad szemmel nem lehetett
látni. Milyen különös, gondolta Dorcas, hogy egy ilyen
apróság különös rejtélyek kulcsa lehet.
Hirtelen feltámadt benne a harag.
— Talán nem is lesz szükségünk az apád pénzére —
mondta Dorcas. — Talán a kilátás jobb belátásra
készteti azt a nyálas csirkefogót.
 — Elnézést, mit mondott? — kérdezte Tregennis
döbbenten.
— Markhamről beszélek. — Dorcas elmosolyodott. —
Sajnálom. Önnek nem kellett annyit győzködnie
különböző dolgok miatt, mint nekem és Bobnak. Ne
törődjön vele. Ne hagyjuk, hogy ő vagy egy
kvantumfejű kzin elrontsa az esténket, hiszen
hamarosan utazunk!

4.
Ulf Reichstein Markham irodája ugyanolyan
barátságtalan volt, mint maga a férfi. Néhány széktől,
egy könyvespolctól és egy asztaltól eltekintve, amelyen
a szokásos elektronikai berendezéseken kívül semmi
más nem állt, a hatalmas helyiség szinte üres volt. A
személyes tárgyak csupán néhány bekeretezett
dokumentumból és képből álltak. Balján az űrbizottsági
kinevezése, valamint egy a feleségét és nyolcéves fiát
ábrázoló fénykép lógott. Jobbján a háború alatt
kiemelkedő hősiességért kapott kitüntetései és az
anyját ábrázoló festmény volt látható. Mindkét asszony
a wunderlandi arisztokrácia tiszta vérvonalának jeleit
mutatta, az idősebb még arckifejezésében is; a
fiatalabb elnyomottnak látszott.
Markham igyekezett hasonló megjelenést elérni. Az
apja egy belter volt, akihez azután ment hozzá az anyja,
hogy a család összetűzésbe keveredett a kzinekkel a
megszállás alatt és elmenekült a Rajra. Ötvenéves
korában karcsú, százkilencvenöt centiméter magas férfi
volt, aki úgy járt-kelt, mintha karót nyelt volna.
Keskeny koponyáját halvány színű szeme fölött őszes,
szőke haj borította. Orra hosszú volt, álla előreugró,
aszimmetrikus szakállal. Testhezálló, szürke öltözete
katonai egyenruhához volt hasonló.
— Bízom benne, hogy sikerült felépülnie kellemetlen
élménye után, Saxtorph kapitány — mondta kimért
hangon.
 — Igen, már teljesen jól vagyok, eltekintve attól,
hogy továbbra sem tudom, minek köszönhettem a
támadást. — Az űrhajós hátradőlt a széken és keresztbe
tette a lábát. — Megengedi, hogy rágyújtsak? —
Válaszra nem várva elővette pipáját és
dohányzacskóját.
Markham szája megrándult a faragatlanság eme
megnyilvánulása láttán.
— Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mi volt az
oka ennek az incidensnek, de ne hagyja, hogy túl sokat
foglalkoztassa. A helybeli kzinek óriási pszichológiai
nyomásnak vannak kitéve, még annál is nagyobbnak,
mint az emberek lennének hasonló körülmények között.
A gyökértelenség és a kulturális sokk mellett nap mint
nap együtt kell élniük a vereség tényével. Az
érvényesülési vágy legalább olyan erőteljes ösztönként
él bennük, mint az emberben a szexualitás. Ez a
személy, bárki legyen is, valószínűleg vakon támadott.
Reménykedjünk benne, hogy nem ismétli meg. Talán a
barátai megakadályozhatják ebben.
Saxtorph felmordult.
— Eleinte én is így gondolkodtam. De aztán tűnődni
kezdtem. Kzinnek még csak a közelében sem jártam,
amióta itt vagyok. Nem keverednek az emberekkel,
hacsak az üzlet meg nem követeli, de olyankor is
inkább telefonon intézik a dolgot. Ez a fickó igencsak
messze volt a rezervátumtól. Ott lapult azon az
elhagyatott helyen, amíg én oda nem értem. Telefon
volt a csuklóján. Valaki, aki követett engem, minden
bizonnyal szólt neki, hogy közeledem, és tiszta a terep.
— Ne haragudjon, de maga paranoiás. Miért akarta
volna ő, vagy bárki más, bántani magát? Úgy értem,
pont magát. Továbbá az ilyen konspiráció egyáltalán
nem jellemző a kzinekre. Nem, ez a szerencsétlen alak
éppen arra kódorgott, próbálva kijárni magából a
haragot és elkeseredést. Mikor aztán maga elsétált
előtte, mint az anyabolygón egy játékállat a vadász
puskája előtt, elborult az agya és elveszítette az
önuralmát.
 — Hogyan lehet ebben ilyen biztos? Mennyit tudunk
tulajdonképpen erről a fajról?
— Én többet, mint a legtöbb ember.
— Na persze — morogta Saxtorph. — Gondoltam.
Markham megfeszült. Az asztal túloldaláról lövellt
tekintete olyan volt, mint egy puska csöve, amit célra
tartanak. Egy hosszú percig néma csend honolt a
szobában.
Saxtorph meggyújtotta a pipáját, hatalmas füstfelhőt
fújt ki, és azon keresztül kissé nyugodtabban nézett a
másikra. Megtehette; a fizikai jelenlét megváltoztatja a
dolgokat. Alig valamivel volt alacsonyabb a
wunderlandinál, válla és mellkasa azonban jóval
szélesebb. Az arca is széles volt, orra görbe,
szemöldöke bozontos, kék szeme rézsútos, haja
vöröses árnyalatú, amely most, negyvenöt éves
korában, hullani kezdett. Bármilyen ruhát öltött,
hamarosan gyűrötten lógott rajta, ez azonban inkább a
mozgékonyság, mintsem az ápolatlanság benyomását
keltette.
— Mit akar ezzel mondani, kapitány? — kérdezte
Markham halkan.
Saxtorph vállat vont.
— Semmi különöset, főbiztos úr. Mindenki tudja, hogy
maga kapcsolatban áll velük.
— Igen. Egyesek az alja népből „kzinimádónak”
neveznek, de nem hittem volna, hogy maga is osztja
alantas meggyőződésüket.
— Nana, lassítsunk! — Saxtorph felemelte az egyik
kezét. — Kérem, nyugodjon meg! Teljesen érthető, ha
érdeklődik utánuk. Végül is a kzin birodalom, ha
nevezhetjük így, még mindig ott van kint, és még
mindig nagyon keveset tudunk róla. Mindamellett, hogy
a kzin jövés-menéssel kapcsolatos ügyeket kezeli, a
jövőre is gondolnia kell az űrben. Lelkiviláguk jobb
megértése nagyon nagy szolgálatot tehet nekünk.
Markham szemmel láthatóan megenyhült.
— És az sem árthat, ha megtanulunk együtt érezni
velük egy kicsit — mondta váratlanul.
 — Hogyan? Elnézést, de azt hiszem, az ön számára ez
különösen nehéz feladat lehet.
Saxtorph agyán átvillant Markham története. Az
anyja szükségből ment hozzá polgári származású
apjához. A férj korán meghalt, és az asszony a lehető
legszigorúbb arisztokratikus és katonai szigorral
nevelte a fiát. Mire tizennyolc éves lett, Markham már
az ellenállási sereg tagja volt. Egy kommandóhajó
kapitányaként számtalan támadást vezetett, és a
kzinekéhez hasonló kíméletlenségével hamarosan
hírnevet szerzett magának. Harmincéves volt, amikor a
hipermeghajtású armada a Naprendszerből
felszabadította az Alfa Centaurit. Ezt követően a rend
helyreállításával és egy wunderlandi flotta felállításával
volt elfoglalva. Miután leszerelt, letelepedett a bolygón,
egy helyreállított Reichstein-birtokon, és politikai
karrierrel kezdett kísérletezni; azonban hiányzott belőle
az ezen a pályán elengedhetetlen
kompromisszumkészség. A pletykák szerint az
Űrbizottságba való beválasztásával megpróbálták
félreállítani — gyakran nagyon idegesítő tudott lenni —,
azt azonban el kellett ismerni, hogy jól képzett
szakember és lelkiismeretesen végzi a munkáját.
A baj csak az volt, hogy igen sajátos elképzelései
voltak a politikáról. Tekintélye és összeköttetései
segítségével a különböző ügyekben sikerült megnyernie
kollégái szavazati többségét.
Saxtorph elmosolyodott és hozzátette:
— Nos, mivel a keresztény jótékonyság manapság
már igen ritka, annál értékesebbnek tekinthető.
Markham felkapta a fejét, sápadt arca elvörösödött.
— Kereszténység! — csattant fel. — Rabszolgáknak
való vallás. Nem, én akkor tanultam meg tisztelni a
kzineket, amikor ellenük harcoltam. Bátor, hűséges,
művelt lények... és a propaganda és a különböző
rémtörténetek ellenére az uralmuk távolról sem a
legrosszabb dolog volt, ami Wunderlanddal történt.
Kissé megnyugodott, és halványan még viszonozta is
Saxtorph mosolyát.
 — Azonban jócskán eltértünk a tárgytól, igaz? Azért
kérettem ide, hogy a terveiről beszélgessünk. Nincs rá
mód, hogy meggyőzzem, küldetése felesleges pazarlás?
— Ugyanezt mondta minden átkozott valódi
felfedezésre vonatkozó ajánlatomra — csattant fel
Saxtorph.
— Túloz, kapitány. Muszáj végigmennünk a régi,
kitaposott úton? Én egyszerűen realista vagyok.
Űrhajókból, felszerelésből és hozzáértő legénységből
hiányt szenvedünk. Az otthonunk közelében sokkal
nagyobb szükség van rájuk, mivel célunk a csillagközi
kereskedelem és ipar kiépítése. Mihelyt megvan ez a
bázis, beindul a termelés, természetesen továbblépünk.
Azonban ezt is óvatosan tesszük. A kzin megszállás
talán nem volt halálos meglepetés? Ki tudja, milyen
veszélyek, halálos veszélyek adódhatnak? Például
felbukkan egy új, galaxisjáró faj.
Saxtorph felsóhajtott.
— Igaza van, ez a környék unalmasan ismerőssé vált.
Nem vitatkozom magával afölött, milyen veszélyes
lehet a nemtörődömség. A helyzet az, hogy sosem
kértem túl sokat magától. Egy olyan hosszú utazásra,
amilyet mi tervezünk, megfelelő felszerelésre van
szükségünk, és a biztosítási társaságunk ragaszkodik
ahhoz, hogy dupla adag életmentő cuccot vigyünk
magunkkal. A pénz, amit Tregennis professzor az
egyetemétől szerzett az utazáshoz, nem lesz elég, és
azért jöttünk itt össze, hogy állami adományért
folyamodjunk abból a felszerelésből, ami ott hever a
raktárakban... Ezzel talán valóságos tudományos
hírnevet vásárolhatna magának.
Az utolsó mondatot némi gúnnyal mondta, hogy
megfizessen Markhamnek a már sokat hallott
szövegért. Nem sikerült feldühítenie a fickót. Ehelyett a
válasz a következő volt:
— Kötelességemnek tartottam rávenni a bizottságot,
hogy megtagadja a kérését. Kérem, higgye el, nem
személyes indíttatásból tettem! Sok sikert kívánok
maguknak!
 Saxtorph elvigyorodott, és fújt egy füstkarikát.
— Köszönöm — mondta. — Nem akar integetni
nekünk? Csak azért, mert mindenképpen utazunk.
Markham nyugodt biccentése megzavarta.
— Tudom. Stefan Brozik segíti magukat.
— Mi? — Saxtorphnak sikerült elkapnia a pipáját,
mielőtt az az ölében kötött volna ki. Lassan
visszanyerte a lélekjelenlétét. — Lehallgatta a
hiperhullámon érkező üzeneteinket? — Hangja dühösen
és rekedten csengett. — Uram, ez ellen tiltakozom...
— Nem volt illegális. Én... sokkal jobban a szívemen
viseltem az ügyüket, mint gondolja. — Markham
előrehajolt. — Hallgasson ide! Az embernek nem mindig
van az ínyére, amit a kötelessége megkövetel. Maga
talán azt képzeli, nem sajnálom, hogy nagy kalandokat
kell csírájában elfojtanom, hogy én magam nem
vágyom a felfedezések korára, aminek hamarosan be
kell következnie? A szívem mélyén hálás vagyok
Broziknak. Megszabadított a gondtól... Nos, mivel
mindenképpen utaznak, nem lenne értelme tovább
megtagadni magától, amit akar. Ez ugyanis csak
hátráltatja, de nem állítja meg magukat. Jobban
teszem, ha együttműködésemmel visszanyerem a
jóindulatát, és cserébe némi befolyással bírhatok
tetteikre. Kapcsolatba lépek a kollégáimmal. Nem fog
gondot jelenteni a döntés megváltoztatása.
Saxtorph hátrahanyatlott a székén.
— Szent... ég!
— Vannak azonban bizonyos feltételek — folytatta
Markham. — Ha azt akarják, hogy ne kelljen
feleslegesen vesztegetniük itt az időt, az embereket
meg kell kímélniük az esetleges baklövésük okozta
rémálmoktól és kellemetlenségektől. Bocsássa meg
egyenes beszédemet, de maguk amatőrök.
— Minden felfedező amatőr. A hivatalos
meghatározás szerint.
— Kevés az emberük.
— Ezt nem mondanám. Kapitány; számítógép-kezelő;
két pilóta; fedélzetmester. És mindenki ért a feladatán
kívül még egy csomó más dologhoz is. Ott lesz még
ezen kívül két tudós, a professzor és tanítványa.
Egyáltalán mi szükség lenne bárki másra?
— Például megfelelő óvatosságra intené magukat és
figyelmeztetné, mikor nem gyakorolják ezt az
óvatosságot — jegyezte meg Markham csípősen. —
Emlékeztetné magukat a hivatalos célkitűzésekre.
Annak feltétele, hogy azonnal megkapják a felszerelést,
amire szükségük van, a következő: magukkal visznek
egy tiszti rangban álló embert...
— Na, várjunk csak egy pillanatot! Én vagyok a
kapitány, a feleségem a másodkapitány, valamint a
számítógép-kezelő, és a többiekkel átkozott jó kis
csapattá rázódtunk össze. Nem áll szándékomban ismét
szétrázni őket.
— Erre nincs is szükség — biztosította Markham. — Ez
az ember tulajdonképpen nem lesz más, mint
megfigyelő és tanácsadó. Képességei esetenként
hasznosnak bizonyulhatnak. Például... ha valami
történne a legénységgel, átveszi a parancsnokságot,
visszahozza a hajót, és pártatlan szemtanúként elmond
mindent itthon a vizsgálat során.
— M-m-m. — Saxtorph komoran dörzsölgette az állát.
— Talán. Azt azonban tudnia kell, hogy hosszú út lesz, a
csapat körülbelül kilencven napig össze lesz zárva, és
csak isten tudja, mi vár ott, ahová megyünk. Nem
mintha érdekes csillagászati felfedezéseken kívül bármi
másra is számítanánk. Abban azonban igaza van, hogy
sosem lehet tudni. Mi egy szoros kis csapat vagyunk,
amelybe a tudósok jól beleillenek... de egy idegen?
— Kérem, vizsgálja át a személyi anyagomat —
mondta Markham. Amikor Saxtorph döbbenten meredt
rá, a wunderlandi hozzátette: — Igen, kétségtelenül
önző vagyok. Az űrbeli képességeim azonban
bizonyítottak, és... mindazok ellenére, amit elmondtam,
én is osztozom az álomban.

5.
 A Rover fiatal korában, mielőtt még teherhajó lett
volna, UNS Táncoló Kísértet név alatt katonai
szállítóhajóként működött. Embereket és
hadifelszerelést vitt a Naprendszer különböző bázisaira,
katonákat hozott szabadságra, elromlott gépeket pedig
javításra. Néhányszor harcba is keveredett, bár ez
ritkán fordult elő. A kzinek többször is fénysebesség
alatt haladó flottákat indítottak az Alfa Centauriról, de
ezek között néha több év is eltelt, mivel mindig súlyos
veszteségeket szenvedtek a véres hadjáratokban,
amely egy-egy flotta kirajzását követte. A Táncoló
Kísértet útjai során kiküldte maga elé két harci gépét,
amelyek védelmezték. Egyszer megtámadták őket.
A Rover mostanra talán kevésbé volt tekintélyes, sőt
egy kicsit kopottasnak tűnt, de rozogának
semmiképpen nem lehetett nevezni. A Saxtorph
házaspár egy háború utáni kiárusításon vásárolta meg,
és anyagi lehetőségeikhez mérten helyrehozták.
Kívülről az űrhajó megmaradt egy száz méter átmérőjű
gömbnek, amelynek sima felületét szellőzőnyílások,
zsilipkapuk, kommunikációs antennák, csáklyák és
mikrometeorid kráterecskék borították, amelyek a
fémnek matt csillogást kölcsönöztek. Belül azonban sok
minden megváltozott. Mivel az űrhajó automatikus
vezérléssel működött, egy maroknyi embernél többre
soha nem volt szükség; egy rutin bolygóközi úton képes
volt gondoskodni önmagáról, ezért aztán a lakótér nagy
részét raktárrá alakították. Azoknak az embereknek,
akik a fedélzetén utaztak, így több helyük maradt, mint
korábban. A harci gépek helyett két felderítő űrkabint
vitt magával, elsősorban aszteroidák és hasonlók
vizsgálatára, de jól lehetett velük manőverezni a
légkörben is, és leszállni egy normális méretű bolygó
felszínén. A többi gépezet is hasonlóan békés, bár néha
durva célokat szolgált.
— De hogyan tudtak Saxtorphék egy hipermeghajtású
hajót szerezni? — kérdezte Laurinda Brozik. — Úgy
tudtam, a Naprendszerben nagyon szigorú feltételekhez
kötött az engedélyezés, és ők nem látszanak túlságosan
befolyásosnak.
— Hát nem mondták? — kérdezte Kamehameha Ryan.
— Bob pedig imád jókat röhögni ezen a történeten. A
lány lesütötte a szemét és alabástromfehér bőrén
halványpiros foltok jelentek meg.
— Én, én nem szeretek... kíváncsiskodni és
magánjellegű kérdéseket feltenni.
A férfi megveregette a kezét.
— Túl finom és tapintatos vagy, Laurinda. Nem baj,
ha tegezlek? Sokáig össze leszünk zárva. Az én nevem
Kam. A fedélzetmester körbevezette a lányt, miközben
a Rover felfelé emelkedett az Alfa Centauri gravitációs
kútjában, egészen addig, amíg biztonságosan meg nem
szabadulhatott az einsteini űrtől. Mivel fékei ki voltak
kapcsolva, a gyorsulás több g-s volt, azonban a
fedélzeti polarizáló a földi súly felét biztosította,
amelyhez minden egészséges ember gyorsan
alkalmazkodott.
— Neked egy nagy túrára van szükséged, nem pedig
csupán egy röpke körülpillantásra, és ki lenne nálam
jobb vezető? — mondta Ryan. — Mindent én csinálok az
űrhajó belsejében, a portörléstől és fényesítéstől a
berendezések karbantartásán át a főzésig, ami egy
valódi művészet. — Köpcös, középtermetű, kerek arcú
férfi volt, akinek koromfekete hajába ősz szálak
vegyültek. Kanárisárga nadrágja fölött mintás, ujjatlan
inget viselt, lábán pedig bőrszíjakból fonott szandált.
— Nos, én... szóval köszönöm, Kam — suttogta
Laurinda.
— Én köszönöm neked, drágám. Ezt az ajtót jobb, ha
nem nyitom ki. A különböző bányászati típusú
munkákhoz való vegyi robbanóanyagokat tartjuk itt. De
az előbb a hipermeghajtásúról kérdeztél, igaz?... Nos, a
háború után Bob és Dorcas... a háború alatt
ismerkedtek meg és házasodtak össze, amikor Bob a
seregnél volt, Dorcas pedig az Ixán segédkezett a
védelmi vonalak megerősítésében... a Szolárásványnál
dolgoztak. Aszteroidákat derítettek fel és elég jól
kerestek, így különböző kedvezmények
igénybevételével ki tudták fizetni az első részletet a
hajóra. Elég olcsó volt, mert senki másnak nem kellett.
Ki lenne olyan bolond, hogy versenyre keljen a nagy
belter társaságokkal? De aztán időközben igazi kincsre
bukkantak, egy gazdátlan hipermeghajtású hajóra. Nem
a UN tulajdona volt, hanem egy kísérleti jármű, amit az
egyik gyártó tesztelt. Legénység nem volt a fedélzetén;
egy nagy meteorit haladt el mellette és teljesen
összezavarta az elektronikáját. A hajó letért a
pályájáról és eltűnt; a cég kiszállt az üzletből. Minden
kutatás eredménytelennek bizonyult, és már csaknem
legendává vált a hajó, Dorcas viszont bizonyos adatok
alapján kiszámította a valószínű helyét, és Bobbal
elindultak megkeresni. Miután rátaláltak, bejelentették
rá a megmentési jogot, és a meghajtót átszerelték ebbe
a hajóba. Korábban ilyesmire még soha nem volt példa,
és ráadásul fogadtak egy jó ügyvédet. A törvények
azóta persze már megváltoztak, mi azonban egy régi
záradék alá tartozunk. Vagyis ez az egyetlen független
hipermeghajtású űrhajó az ismert világegyetemben.
— Merész vállalkozás volt.
— Igen, de a dolgok gyakran bizonytalanná válnak. A
csillagközi kereskedelem még nem rendelkezik
szabályos szállítási útvonalakkal, kivéve persze azokat,
amelyek az állami tulajdonban lévő szállítók
kizárólagos használatában állnak. Meg kell ragadnunk
minden lehetőséget, és nem mindig könnyű egyik
helyről a másikra szállítani a különböző rakományokat.
A legutóbbi buli például nagyon vacak volt, és az igazat
megvallva ez az út most nagyon jól jött. Jaj, nehogy
elmondd bárkinek, mit mondtam. Túl sokat beszélek.
Bobbal jól kijövök, de Dorcasnak olyan éles a nyelve,
hogy néhány szóval képes megnyúzni az ember lelkét.
— Bobbal régi barátok, igaz?
— Tizenéves korunk óta. A Földön elvetődött
Hawaiira, és jó társnak bizonyult egy haoléra.
Bemutattam néhány embernek, megismertettem
néhány dologgal, és kellemes időket töltöttünk együtt.
Később aztán jelentkezett a sereghez, mert a fejébe
vette, hogy a katonaságnál fog karriert csinálni, de
erről még tudnod kell valamit. Később felkeresett
engem, amikor Dorcas és ő a második mézesheteiket
töltötték, és felajánlották nekem ezt az állást.
— Rendelkezett tapasztalattal?
— Igen, én is az űrben kötöttem ki, de mint civil.
Érdekes munka, jó fizetés, ragadtak rám a lányok, mivel
nem nagyon akaródzott senkinek elhagyni a Földet,
amikor a következő kzin támadás akármikor
megtörténhetett.
— Olyan romantikusan hangzik — motyogta Laurinda.
— Legalábbis számomra.
— Valóban? — kérdezte Ryan érdeklődve. A nők
szeretik az olyan férfiakat, akik odafigyelnek rájuk.
— Ó, csak arra gondoltam... Mit csináltam én eddig a
tanuláson és a kutatáson kívül? Abban az évben
születtem, amikor a Külsők megérkeztek a We Made
Itre, de mire megismerkedhettem volna velük, már
régen továbbálltak. Valójában akkor láttam először hús-
vér nemembert, amikor a Centaurira jöttem, és
ellátogattam Tigrisvárosba. Maga és a barátai ezalatt
kint jártak az űrben.
— Nem áll szándékomban sajnáltatni magam —
mondta Ryan, némi önelégültséggel a hangjában, amit
képtelen volt elfojtani —, de ez az űrjárás nagyrészt
nem volt más, mint üldögélés a fedélzeten, a kezünk
ledolgozása, hiány mindenből és a halálos rémület
pillanatai. Egy bölcs ember egyszer azt mondta, hogy a
kaland nem más, mint hogy „valaki más pokoli időket él
át tíz fényévnyire”.
A lány ránézett a nála valamivel alacsonyabb férfira
és megérintette a karját.
— Magányos lehetett. Biztosan hiányzik a családja.
— Agglegény típus vagyok — válaszolta Ryan,
gondosan elhallgatva exfeleségeit. — Persze ez nem azt
jelenti, hogy nem kedvelem a hölgyeket, csak...
Ebben a pillanatban a szerencse eléjük vezérelte
Carita Fengert, aki egy hűtőkamrából lépett ki, hátán
egy százliteres söröstartállyal, amellyel a szalonba
tartott. A technikai feladatok a Rover mind az öt
emberére, a háztartási munkák csupán a legénység
három tagjára hárultak. Ez a pilóta jinxi származású,
alacsony termetű, széle, hossza egy, nagy mellű nő
volt. A Szíriusz alatt élő őseitől ébenfekete bőrt örökölt,
bár rövidre vágott haja már nem napfakított fehér,
hanem inkább szalmaszínű volt. Széles orra, egymáshoz
közel ülő barna szeme és nagy szája furcsamód csinos
arcot eredményeztek, talán azért, mert gazdája mindig
jókedvű volt.
— Sziasztok — köszöntötte őket. — Mit csináltok?
Ryan és Laurinda megálltak.
— Megmutatom utasunknak a hajót — válaszolta a
férfi mereven.
Carita féloldalra hajtotta a fejét.
— Valóban? Szerintem te nemcsak a hajót akarod
megmutatni neki, nem vagyok vak, látom. Jobb lesz, ha
szépen visszamégy a konyhába, haver. Ha jól
emlékszem, első osztályú lakomát ígértél nekünk. —
Odafordult a lányhoz. — Ha akarja, barátunk nagyon
finomakat tud főzni. Minden rosszban van valami jó.
Laurinda lesütötte a szemét és elpirult. Ryan szintén
elvörösödött.
— Sajnálom — dadogta. — Fenger pilótával nincs
semmi baj, csak néha megfeledkezik a jó modorról.
Carita dallamosan felkacagott.
— Arról viszont nem feledkeztem meg, hogy ma
éjszaka te következel, Kam. Várni foglak. Vagy
csábítsam el Markham biztost, vagy esetleg Tregennis
professzort? — Laurindára nézett és azt mondta: —
Sajnálom, drágám. Ezt nem kellett volna mondanom. A
közönségesség velejárója ennek az életformának.
Megpróbálok rendesebben viselkedni. Ne félj Kamtől.
Teljesen ártalmatlan, amíg nem bátorítod.
A nő a terhével együtt távozott. Olyasvalaki számára,
aki a Jinx gravitációjában született, ez a súly elenyésző
volt. Ryan zavartan keresgélte a szavakat. Laurinda
hirtelen trillázóan felnevetett és gyorsan azt mondta:
 — Bocsánatot kérek. Semmi közöm a magánéletéhez.
Folytatjuk a sétát, amíg időt tud szakítani rám?

6.
A Rover adatbázisa a könyvek mellett musicaleket és
videofilmeket is tartalmazott. Szabadidejének jelentős
részét mindkét Saxtorph olvasással töltötte, mivel
azonban ízlésük lényegesen különbözött, két külön
terminál volt a kabinjukban. Bob, ahogyan az ételben is,
az egyszerű és kiadós irodalmat szerette; Dorcas
érdeklődése ennél szélesebb körű volt. Amióta a
hiperhullám megkönnyítette az adatközlést, több száz
különböző bolygón élő író művét vette fel lemezre,
azzal az elhatározással, hogy idővel mindet elolvassa.
A hajó néhány napja már a hiperűrben járt, amikor
Dorcas belépett a szalonba és ott találta Tregennist.
Néhány órányi testedzés a tornateremben, amelyet egy
kiadós zuhany és ruhaváltás követett, szinte csodákat
művelt. Dorcas egész lénye ragyogott. A plateau-i
Markhammel beszélgetett. Ez különös volt; a főbiztos
meglehetősen magának való volt, nemigen állt szóba
senkivel.
— Igen, a spektroszkóp, interferométer és a többi
berendezés nagyon sok mindent megmutat — mondta
Tregennis. — Máskülönben hogyan fedezhette volna fel
Miss Brozik a csillagját, és hogyan szerezhetett volna
tudomást annak különlegességéről? Egy közvetlen
vizsgálatot azonban semmi sem pótolhat, és ki lenne
az, aki egy hipermeghajtásút legénység nélkül indítana
útjára?
— Mindezzel tisztában vagyok — mondta Markham. —
Én csak az iránt érdeklődtem, milyen adatok állnak a
rendelkezésükre. Például vannak a csillagnak bolygói?
— Abból a távolságból, ahonnan mi vizsgáltuk, túl
kicsinek és halványnak látszik, hogy ezt
megállapíthassuk. Különben csodálkozom, uram.
Ennyire nem érdekelte a dolog, hogy indulás előtt nem
is kérdezett semmit?
 — Miért kérdezett volna, amikor minden erejével
igyekezett megakadályozni az expedíciónkat? — szólt
közbe Dorcas, akinek jelenlétét a két férfi eddig észre
sem vette. Tregennis fel akart állni. — Nem, kérem,
maradjon ülve! — A professzor olyan törékenynek
látszott. — Nem állt szándékomban megsérteni,
Markham földbirtokos úr. Attól tartok, tapintatlanul
fejeztem ki magam, de nem tehetek róla, kibukott
belőlem. Végül is, ön elfoglalt ember volt... illetve most
is az, akinek számtalan dologgal kell foglalkoznia.
— Megértem, Madame Saxtorph — mondta a wunder-
landi mereven. — Igaza van. Igyekeztem leplezni
kíváncsiságomat.
Tregennis zavartan megrázta a fejét. Nem volt
járatos a kanyarokban és csavarokban, amelyeket az
emberi elme időnként produkált. Dorcasnak eszébe
jutott, hogy a professzor soha nem volt nős, bár
Laurindát úgy kezelte, mint a fogadott lányát.
A számítógép-szakértő leült.
— Bevallom — jegyezte meg békülékeny hangon —,
még mindig nem értem, miért gondolta, hogy olyan
hosszú ideig nélkülözni tudják a helyén, ameddig mi
távol leszünk. Küldhetett volna valaki mást is maga
helyett.
— Nagyon nehéz megbízható embert találni —
mondta Markham —, különösen a fiatalabb generáció
tagjai között.
— Ha jól értem, nem ért egyet a háború utáni
fejleményekkel a bolygóján. — Dorcas Tregennisre
pillantott. — Különben ez az oka, amiért reméltem, hogy
itt lesz, professzor. Éppen a Ház a szarkafészekben-t
olvasom...
— Mit akar ezzel mondani? — vágott közbe Markham.
— Az Odasüss-hegy csúcsát nevezik Szarkafészeknek.
Dorcas próbálta elfojtani fokozódó ingerültségét. Talán
egyszerűen nem tehet róla, hogy arrogáns.
— Ha jól tudom, a Plateau-n íródott leghíresebb
műnek tartják — mondta.
Tregennis bólintott.
 — Sokaknak ez a véleménye. Azonban be kell
vallanom, a nyelvezete számomra kicsit erős.
— Az írója egy gyarmatos, aki azt mondja el, hogyan
voltak a dolgok a forradalom előtt és alatt — mondta
Dorcas Markhamnek. — Az elnyomás nem válik éppen
az emberek előnyére. Az a csoda, hogy a Crew-törvényt
minimális vérontással meg lehetett dönteni.
— Elnézését kérem — mondta Tregennis —, mi, a
Crew családok nem voltunk szörnyetegek. Nagyon
sokan közülünk felismerték, hogy eljött a reformok
ideje, és keményen dolgoztak a megvalósulásukért. Én
magam is szimpatizáltam ezzel a felfogással, annak
ellenére, hogy aktív szerepet nem vállaltam benne.
Véleményem szerint Nairn eltúlozza a régi rend alatti
brutalitás mértékét.
— Ez az egyik dolog, amit meg akartam kérdezni
magától. Könyve tele van emberekkel, helyekkel,
eseményekkel, szokásokkal, amelyek az ön számára
minden bizonnyal ismerősek, de más bolygók lakói még
csak nem is hallottak róluk soha. Még maga Laurinda
sem tudta megmondani, bizonyos részek mire
vonatkoznak.
Tregennis elmosolyodott.
— Laurinda demokráciában született, és csak
diákként járt a Plateau-n. Miért fárasztaná magát régi,
szomorú dolgokkal? Ezzel nem azt akarom sugallni,
hogy beszűkült gondolkodású, csak éppen még nagyon
fiatal, és az egész világegyetem most nyílik meg előtte.
Dorcas bólintott.
— Szerencsés generáció az övé.
— Igen, valóban így van. Markham földbirtokos úr,
sajnos nem értek egyet az ön nézeteivel. A fiatalok
minden világban elismerésre méltóan felnőnek
lehetőségeikhez... jobban, attól tartok, mint szüleik
tették.
— Nagyon sokat jelent a szabadság — mondta Dorcas.
Markham kihúzta magát.
— Valóban? — csattant fel. — És mire vonatkozik ez a
szabadság? Szabadon lehetnek közönségesek,
felületesek, műveletlenek, önzőek, materialisták,
hétköznapiak? Én szemtanúja voltam fokozatos
lealacsonyodásuknak. Maga biztonságban volt az
elefántcsonttornyában, professzor. Maga, Madame
Saxtorph olyan helyzetekben tevékenykedik, ahol az
egy bizonyos szintű műveltség, néha régimódi
önfeláldozás a túlélés feltétele. Én azonban kint
gázoltam a trágyában, és megpróbáltam megfékezni a
rohanó áradatot.
— Úgy hallottam, hogy meg akarja választatni magát
képviselőnek, és tudom, hogy nem kedveli a népszerű,
modern stílust — jegyezte meg Dorcas szárazon, majd
vállat vont. — Gyakran engem sem érdekel. De miért ne
kaphatnák meg az emberek azt, amit akarnak, ha
becsületes úton hozzájuthatnak? Senki nem kényszeríti
önt, hogy csatlakozzon hozzájuk. Nekem inkább úgy
tűnik, hogy ön szeretné őket arra kényszeríteni, hogy
azt tegyék, ami önnek tetszik. Nos, ez valami olyasmi,
ami nekem nem tetszik!
Markham nagyot nyelt, fülét hátrasunyta.
— Azért az ízlésünk nem nevezhető homlokegyenest
ellenkezőnek. Ön egy született vezető. — Hangja
hirtelen megremegett. Kénytelen volt harcba szállni, ha
nem akarta elveszíteni az uralmat érzelmei fölött. —
Egy egészséges társadalomban, a felsőbbrendű személy
azért részesül elismerésben, aki, és az alsóbbrendűek
örülnek, hogy irányítják őket, mert felismerik, hogy
ebből nemcsak nekik, de az utánuk következő
generációknak is haszna származik. A vezetőt nem
saját maga miatt érdekli a hatalom vagy dicsőség. Ezek
a legjobb esetben is csak eszközök egy véghez, a
véghez, amelyért ő az életét adja, és amely nem más,
mint a társadalom szerves evolúciója a sorsa, lelkének
teljes kivirágzása felé. Mi azonban az élő
Gemeinschaftot egy mechanikus Gesellschafttal
helyettesítjük. Cyborg civilizáció! Ugyanolyan őrült,
mint egy cyborg személy! A vezető osztályok
ugyanakkor elveszítik felelősségérzetüket. Azokból a
személyekből, akik nem válnak nyíltan korrupttá,
nyughatatlan megalomániások lesznek.
Dorcas elsápadt, amely nála a harag jele volt.
— Találkoztam már ilyenfajta gondolkodásmóddal a
történelemkönyvekben — mondta. — Magáról én többet
gondoltam, uram. Tájékoztatása végett közlöm, a
nagyapám egy balesetet követően cyborg lett. A
belterek mindig is úgy tartották, ugyanolyan bűnös
dolog az elítélteket a szervbankba küldeni, mint az
általuk elkövetett bűncselekmény. Nagyapám volt a
legjózanabb ember, akit valaha ismertem. Ugyanakkor
még soha nem láttam, hogy a szabad emberek vezetői
feleakkora ostobaságot vagy gonoszságot követtek
volna el, mint régen a felsőbbrendű osztályok.
Köszönöm, én inkább elkövetem a saját hibáimat.
— Igen, ebben biztos vagyok. Már el is követte. Nyílt
leszek. A férje ragaszkodása ehhez az expedícióhoz,
amelynek ellene szól minden józan megfontolás, csak
mert ez az út most jól jön számára, tökéletes példája
egy vezetőnek, aki megszűnt a nyáj pásztora lenni. És
ez önre is ugyanúgy vonatkozik, hiszen támogatja és
közreműködik terve megvalósításában. Magának pedig
tudnia kell, milyen borzalmakat rejthet az ismeretlen
űr. A belterek már ezzel a tudással születnek. A férje
ezzel szemben földi származású.
Dorcas, ha lehet, még jobban elsápadt, és
nyakszirtjén felálltak a szőrök. Felpattant és csípőre
tett kézzel Markham fölé hajolt.
— Na, ebből elég! Elviseltük a jelenlétét, amit ránk
erőltetett, abban a reményben, hogy szobatiszta lesz.
Most meghallgattuk nevetséges véleményét, mert
hiszünk a szólásszabadságban, amiben maga nem,
remélve, hogy hamar befejezi. Ehelyett azonban egy
elviselhetetlen rasszista sértést vágott a fejünkhöz.
Menjen a kabinjába, és huszonnégy óráig elő se bújjon!
Kenyeret és vizet kap.
Markham döbbenten kapkodott levegő után.
— Micsoda? Megőrült?
 — Dühös vagyok. Ami az épelméjűséget illeti,
tartózkodom annak kinyilvánításától, hogy kinek
lehetnek ilyen jellegű hiányosságai. — Dorcas az
órájára nézett. — Öt percen belül legyen a kabinjában!
Holnap 1737 óráig nem akarom kint látni.
A férfi félig felemelkedett, majd visszarogyott a
székbe.
— Ez képtelenség! Tregennis professzor, ön tanúja
volt ennek a...
— Igen — mondta Dorcas. — Professzor, ön valóban
tanúja volt, amint ez az úr közvetlen parancsot kapott
tőlem, aki ennek az űrhajónak a másodkapitánya
vagyok. Hívjuk ide Saxtorph kapitányt, hogy
megerősítse a parancsom? Vasra verve is
elvezettethetem, Markham. Jobban teszi, ha
engedelmeskedik. Menjen!
A főbiztos nagy nehezen felemelkedett a székből.
Sípolva szedte a levegőt. A többiek érezték
verejtékének szagát.
— Rendben van — mondta üres hangon. — Mihelyt
visszatértünk, természetesen panaszt fogok benyújtani
maga ellen. Addig is a minimumra korlátozzuk a további
érintkezést. Viszontlátásra. — Mereven meghajtotta
magát, és elhagyta a szalont.
Hosszú percekig a hajtóművek halk mormolásán kívül
egyetlen hang sem hallatszott, majd Tregennis azt
mondta:
— Szent ég. Nem volt ez egy... kicsit eltúlzott
reakció? Dorcas leült. Dühe lassan nyugalomnak adta át
a helyét.
— Talán. Bobnak mindenesetre ez lenne a véleménye,
annak ellenére, hogy engem támogatott volna. Sokkal
jobb a természete, mint az enyém. Képtelen vagyok
elviselni az ilyen, vele kapcsolatos beszédet. És nem ez
volt az első eset.
— Az űrben születettekben él némi előítélet a földi
születésűekkel szemben. És ez tudomásom szerint
széles körben elterjedt.
 — Igen, valóban így van, és számos esetben nem
teljesen alaptalanul — nevetett Dorcas. — Én magam is
osztottam akkoriban, amikor megismerkedtem Bobbal.
Az első néhány évben hatalmas veszekedéseket
eredményezett, pedig már akkor összeházasodhattunk
volna. Végül sikerült megszabadulnom az
előítéleteimtől, és azóta az érdemei alapján ítélem meg
az embereket.
— Bocsásson meg, de nem türelmetlen egy kicsit
azokkal szemben, akiknek nem volt része az önéhez
hasonló felvilágosító élményben?
— Kétségtelenül így van. Csak négyszemközt
mondom, de örültem a lehetőségnek, hogy
megmutathattam Markhamnek, ki itt a főnök. Tudja,
attól tartottam, hogy vészhelyzet esetén engedetlenül
viselkedik. Az pedig katasztrófát eredményezhet.
— Különös ember — tűnődött Tregennis. — A
viselkedése, a beszéde, a régebbi karrierje... minden
csupa ellentmondás vele kapcsolatban. Vagy rosszul
látom a helyzetet?
— Nem, hacsak nem látom én is rosszul. Az emberek
távolról sem olyan következetesek, mint a mechanika,
vagy akár a kvantummechanika törvényei. Azonban
meggyőződésem, hogy Markham földbirtokos úrral
kapcsolatban létezik valami kulcsfontosságú dolog,
amiről nekünk nincs tudomásunk, és addig nem is
fogjuk megérteni, amíg ez nincs a kezünkben. — Dorcas
elutasító mozdulatot tett. — Ebből elég volt. Rátérnék
jövetelem eredeti céljára, és feltennék néhány kérdést
a Plateau-val kapcsolatban.

7.
Mialatt a Rover a hiperűrben haladt, legénységének
öt tagja felváltva figyelte a tömegdetektort, naponta
hat órát, négy napon át, az ötödik nap pihenőnap volt.
Senki nem kedvelte ezt a feladatot, de semmiképpen
nem hagyták volna, hogy a hajó vakon haladjon az
űrben, kockáztatva egy gravitációs kútba való
betévedést, amely elég mély, hogy valami ismeretlen
helyre dobja őket. Mindnyájan reménykedtek benne,
hogy valaki egyszer megfelelő tudásra tesz szert a
pszionikával kapcsolatban, és akkor az egész műveletet
automatizálni lehet.
Persze miután megtanulta az ember, hogy ne nézzen
a Kevesebb Mint Űrbe, amely az egyetlen nyitott
ablakot betöltötte, már nem is volt olyan borzalmas a
dolog. Megtanulták, hogyan kell egyszerre fél szemmel
figyelni a jelzőgömböt, közben pedig tornázni, olvasni,
filmet nézni vagy valami kézügyességi gyakorlatot
végezni. Azon ritka alkalmakkor, amikor a jelző
mutatott valamit, a dolgok érdekessé váltak.
— Eldöntöttem, hogy a legkisebb mértékben sem
érdekel — mondta Juan Yoshii, miután Kamehameha
Ryan felváltotta.
— Valóban? — kérdezte Laurinda Brozik. Közös
megegyezéssel a repülési fedélzet alatt találkoztak.
A fiatal sol-beltér férfi a karját nyújtotta a lánynak,
amely egy, az ő társadalmában nem használt félénk,
ügyetlen gesztus volt. Laurinda mosolyogva elfogadta.
Dorcas Saxtorphfal ellentétben kerülte a látványos
öltözéket. Juan kis termetű, karcsú, olajbarna bőrű férfi
volt, lányos arcvonásokkal, aki taréj formájú haját
rövidre vágva viselte.
— Egyesek panaszkodnak az egyhangúságra —
mondta Laurinda.
— Egyhangúság vagy nyugalom? — kérdezte a férfi a
maga bátortalan módján. — Eleinte én is morgolódtam,
de aztán rájöttem, ez egy fantasztikus lehetőség, hogy
egyedül legyen és gondolkodjon az ember. Vagy
komponáljon.
— Nem úgy beszél, mint valami kemény fickó —
jegyezte meg a lány teljesen feleslegesen. Pontosan ez
volt, ami a fiúban vonzotta.
Juan felnevetett.
— Miért, a kemény fickók hogyan beszélnek? Igen, az
emberek azt hiszik, hogy durvák és kemények vagyunk.
Vezetjük az űrhajót, megkeressük az ércet, kiássuk,
hazavisszük és közben ügyet sem vetünk a
meteoritokra. Vagy a napkitörésekre, a fúziógenerátor
meghibásodására vagy bármi másra. Pedig mi is
egyszerű emberek vagyunk, akik próbálnak megélni
valamiből. Nagyon kevesen vagyunk, akik abban
reménykedhetünk, hogy egy nap majd más irányú
képességünket is használhatjuk.
— Miért, maga mi mást szeretne csinálni?
Juan maga elé nézett és közben mereven mosolygott.
— Készüljön fel rá, hogy nevetni fog.
— Nem, dehogy. — A lány hangja feledtette azt a
nyolc centimétert, amellyel a fiú fölé magasodott. —
Hogyan nevethetnék ki valakit, aki kezeli azokat az
erőket, amelyeket én csupán mérek?
Juan elvörösödött, de nem válaszolt. Tovább sétáltak.
A hajó halkan zümmögött körülöttük. A válaszfalak
élénk színekre voltak festve, képek lógtak rajtuk,
amelyeket gyakran cseréltek, imitt-amott vázák álltak,
amelyekben a virágot Carita Fenger gondozta, a hely
mindezek ellenére sivár volt. Úgy beszélték meg, hogy
Juan kabinjában randevúznak, ahol teázás közben
megnézik d'Auvergne Ötödik Chromofóniáját. A lány
munkája az egyik volt sok más dolog között, ami
mindkettőjüket érdekelte.
— Tehát mit szeretnél csinálni, ha nem haragszol,
hogy tegezlek? — kérdezte végül Laurinda halkan.
Juan nagyot nyelt.
— Költő szeretnék lenni.
— Ez... ez rendkívül figyelemreméltó.
— Csak éppen nem lehet belőle megélni — tette hozzá
a fiú gyorsan. — Előbb szereznem kellene egy állást
valamelyik bolygón. De mindenképpen ezt fogom tenni,
ha kiöregszem ebből a munkából... bár most még elég
fiatal vagyok. — Nagy lélegzetet vett. — Az űrutazás
évszázadaiban hány igazi költemény született? Nagyon
sok vers, de mennyi ezek közül az, amibe az ember
beleborzong és azt mondja, igen, ez a valódi igazság?
Mintha túlságosan elfoglaltak lettünk volna, hogy
megtaláljuk a megfelelő szavakat arra, amivel
elfoglaltuk magunkat. Én meg akarom próbálni.
Próbálkozom, de jól tudom, egyetlen sorra sincs
esélyem, amíg legalább tíz évet nem dolgoztam rajta.
— Túl szerény vagy, Juan. Az igazi tehetség korán
megmutatkozik. Szeretném látni az eddigi írásaidat.
— Nem, nem hiszem, hogy annyira jó lenne. Talán
soha nem is lesz. Még azt a szintet sem üti meg, mint...
nos, nem egy nagy mű, de érződik benne a tűz...
— Mi lenne az?
— Ó, ősi írások, a legtöbb az űrkorszak előttről.
„Követni a tudást, mint egy hullócsillag, / Az emberi
gondolat legvégső határáig.” — Juan felnevetett. —
Kezdek olyan lenni, mint egy könyv, nem? Ebbe a
csapdába könnyen bele lehet esni. Az űrjáróknak sok
szabadidejük van.
— Te a tiédet jó célra fordítod — mondta Laurinda
komolyan. — Ez a vers, amiből idéztél, benne van a hajó
adatbázisában? Szeretném elolvasni.
— Nem tudom, de szóról szóra elmondhatom, ha
akarod.
— Az sokkal jobb lenne. Olyan romantikus... —
Laurinda hirtelen elhallgatott és lesütötte a szemét.
A férfi megérezte zavarát és ő is zavarba jött.
— Kérlek, ne érts félre! Ismerem... a szokásaitokat,
erkölcseiteket... és igyekszem tiszteletben tartani.
Minden szempontból.
Laurinda halványan elmosolyodott, de továbbra sem
tudott Juanra nézni.
— Ne hidd, hogy félek tőled! — Magában pedig azt
gondolta: Nem vagy te teljesen reményvesztett.
Nyilvánvaló, hogy Carita a te szeretőd is, nemcsak
Kamé. — Igazi úriember vagy. — És ami csírázni kezdett
közöttünk, még nagyon kicsi és törékeny, de édes, mint
a méz.

8.
 A Rover a célcsillagtól tíz csillagászati egységnyire
lépett vissza a közönséges űrbe. Feleslegesen nagy volt
ez a távolság egy olyan bolygó esetében, amelynek
tömege a Nap tömegének a negyede volt, de
Saxtorphék sokkal óvatosabbak voltak, mint azt
Markham elismerte. Emellett a tudósok
megfigyeléseiket egy, a csillag körül tett nagy kanyarral
akarták kezdeni.
Mihelyt megvoltak a pontos sebességi adatok, Dorcas
betáplálta a vektorokat. A csillag a galaxis centruma
körül másodpercenként jóval ezer kilométer fölötti
sebességgel száguldott. Ez azt jelentette, hogy az
űrhajónak jelentős delta v-re volt szüksége, hogy
interplanetáris sebességre lassítson és ráálljon az
egyenlítői síkra, ahol a legnagyobb volt a kísérő
égitestek előfordulási valószínűsége. Ennek a
szívótérnyomás-fázisnak a csillagászok kezdeti
kívánalmainak is meg kellett felelni. A pályát és a
vonóerőt az adatok beérkezése után, és a továbbiakra
vonatkozó tervek elkészültét követően be lehetett
szabályozni.
A csillag mozgása többek között azt jelentette, hogy
távolodik a galaxistól bizonyos távoli áramlatok felé.
Feltehetően egy vagy több nagy égitesttel való
találkozás volt, ami kimozdította a keletkezési helyéről.
A kérdés, amelyre az expedíció választ remélt kapni,
még ha nem is túl kimerítően, hol történhetett ez... és
mikor.
Dorcas kivételével, aki Tregennisszel együtt a
Laurinda által összegyűjtött adatokat igyekezett
feldolgozni, a legénység tagjainak a házimunkán kívül
nem sok dolga akadt. Néha felkérték valamelyikőjüket,
segítsenek egy-egy kutatási feladat elvégzésében.
Végezve őrszolgálatával, Carita Fenger benézett a
szalonba. A hatalmas megfigyelő képernyő a napot
mutatta, rajta hajszálkereszttel, máskülönben senki
nem lett volna képes beazonosítani. Az űrhajó
közeledtével a fénye valamelyest erősödött, de még így
is csak egy halvány, sápadtvörös pont volt, amelyet
elhomályosítottak a több fényévnyi távolságban lévő
csillagok. A hajót átható erő olyan volt, mint az
emberek fejében, körülöttük és közöttük hallatszó
suttogás, amelyben nukleáris tűz, sugárzás, az anyag
millióéves kavargása, születés és halottégető máglya és
hamvak és újjászületés, az örökké vajúdó világegyetem
lobog. A legtöbb űrutazóhoz hasonlóan Carita is képes
volt órákig merengeni rajta.
Hirtelen megállt. Markham egyedül ült a képernyő
előtt. Arca nyúzott volt.
— Jó napot! — mondta a nő tétován.
Markham ránézett.
— Üdvözlöm, Fenger pilóta. — A szavak üresen
kopogtak.
Carita leült a férfi melletti székbe.
— Csodálatos látvány, igaz?
Markham bólintott, és tekintetét visszafordította a
képernyő felé.
— Elcsépelt jelző — folytatta a nő. — Szerintem
azonban Juan téved. Abban reménykedik, hogy
megtalálja a megfelelő fenséges szavakat a leírására.
Szerintem ez lehetetlen.
— Nem tudtam, hogy Yoshii pilóta érdeklődése ilyen
irányba is kiterjed — mondta Markham kifejezéstelen
hangon.
— Nem is tudhatta, hiszen egy ideje olyan, mint egy
fekete lyuk. Mi van maga és Dorcas között? Úgy vettem
észre, hogy nem beszélnek egymással.
— Ha nem haragszik, most nincs hangulatom a
pletykálkodáshoz. — Markham felállt és távozni készült.
Carita megfogta a karját. Nem szorította meg, de a
férfi könnyebben szabadulhatott volna egy
birkózófogásból, mint ebből.
— Várjon egy percet — mondta Carita. — Már egy jó
ideje akarok beszélni magával. Senki nem szól
magához, kivéve „Kérem, adja ide a sót!” és
hasonlókat. Milyen magányos lehet.
Markham meg sem kísérelte a szabadulást; továbbra
is maga elé meredt, majd hirtelen felcsattant.
 — Nagyon kedves, hogy aggódik értem, de magam is
boldogulok. Kérem, engedjen el!
— Hallgasson ide — mondta Carita —, együtt utazunk
ezen az űrhajón. Ez egy átkozottul izgalmas kaland...
Krisztusom, mi vagyunk az elsők, a legelsők ennek a
különös csillagnak a közelében... ugyanakkor a kinti
világ hideg és kegyetlen, és egy atomnyit sem törődik
az emberi lényekkel. Állandóan az jár a fejemben,
milyen borzalmas lehet magának barátok nélkül. Nem
mintha bátorított volna minket, de talán keményebben
próbálkozhatnánk.
Markham ránézett a nőre.
— Ezt tekintsem meghívásnak az ágyába? — kérdezte,
ugyanolyan kifejezéstelen hangon, mint korábban.
Carita meglepődött, de aztán elmosolyodott.
— Nem, nem annak szántam, de ha attól jobban
érezné magát, megpróbálhatjuk.
— Nem inkább maga érezné jobban magát tőle?
Annyira azért nem vagyok vak, hogy ne vegyem észre,
Yoshii pilóta már nem látogatja a maga kabinját. Talán
Ryan fedélzetmester nem elégíti ki az igényeit?
Carita koromfekete arca, ha lehet, még jobban
elsötétedett. Elengedte a férfi karját.
— Tévedtem — mondta. — A többieknek volt igazuk
magával kapcsolatban. Most már elmehet.
— Örömmel. — Markham megfordult, és elhagyta a
szalont.
Carita elmormolt néhány szitkot az orra alatt, elővett
egy szivart, meggyújtotta és sűrű füstfelhőt fújt, ami a
ventilátorokat és levegőtisztítókat igencsak igénybe
vette. Egy idő után megnyugodott és gyászos nevetést
hallatott. Ryan nem egyszer mondta neki, hogy túl
lágyszívű; ő pedig olyan ember volt, aki hajlamos a
könnyelmű nagylelkűségrohamokra.
Már éppen indulni akart, amikor Saxtorph hangja
dörrent az interkomból:
— Figyelmet kérek! Olyan bejelentenivalóm van, ami
egészen biztos mindenkit érdekel. Néhány napon belül
megbeszélést tartunk, ahol bővebb információval
szolgálok. Ott mindenki megkérdezheti azt, amire
kíváncsi. Addig is megismétlem a parancsomat: senki
ne zavarja a tudományos csoportot. Megfeszített erővel
dolgoznak, és nincs szükségük rá, hogy bárki bármivel
elvonja a figyelmüket. Arthur Tregennis rövid
tájékoztatót tartott az eddig megtudott dolgokról. Egy
laikus szavaival fogom továbbadni, tehát, ha valami
hülyeséget mondok, nem ő a hibás... Teljes körű
elemzést végeztek a nap összetételét és más
tulajdonságait illetően. Nem volt könnyű. Például olyan
hideg, hogy emissziós csúcsfrekvenciája a rádiósávba
esik. Mivel a csillagközi közeg elnyelési és újra
kibocsátási adatai teljességgel nem ismeretesek, ide
kellett jönnünk, hogy pontos adatokat szerezzünk...
Ezek az adatok alátámasztják mindazt, amit a
professzor és Laurinda korábban gondoltak. A nap nem
csupán fémszegény, de szinte teljesen hiányzik belőle a
fém. A vasnál nehezebb elemnek nyoma sincs, és a
vasból is csak kevés van. Azt már mindenki hallotta,
hogy nagyon öreg lehet, és csak azért maradt fenn ilyen
sokáig, mert egy gyenge fényű törpe. Tudósainknak
azonban egy jobb elképzelése van, mióta létezhet.
Becslésük szerint a kora tizenötmilliárd év. A csillagunk
tehát körülbelül annyi idős, mint maga a
világegyetem... Valószínűleg korán kiszakadt az
anyagalaxisból. Ennyi év alatt nagyon sok kilométert
lehet megtenni. Szerencsések vagyunk... és itt az
emberi nemre gondolok... hogy akkor élünk, amikor a
közelünkben jár. És... ahogyan gondoltuk, vannak
bolygói. A berendezések már eddig is találtak
furcsaságokat bennük. Mind különböző, két egyforma
sincs közöttük. Mindenesetre közelebbről is meg fogjuk
nézni. Befejeztem.
Carita talpra ugrott és éljenezni kezdett.

9.
 Egyszer, még amikor fiatalok voltak és együtt járták
a tengerpartot a Szigeteken, Kam Ryan és Bob Saxtorph
szereztek egy evezős csónakot, felszerelték
tatvitorlázattal, beraktak valamennyi ételt és sok sört,
és nekivágtak egy útnak a Kaulakahi-csatornán
keresztül. A rövid túrák Waimeából viszonylag jól
mentek, de meg akartak bizonyosodni csónakjuk
tengerállóságáról, mielőtt csalinak használták volna a
lányoknál. Úgy számították, hogy tizenkét vagy tizenöt
óra alatt elérik Niihaut, partra szállnak, megpihennek
és visszajönnek. Csónakmotorra nem volt pénzük, de
végszükség esetére ott voltak az evezők.
Hogy elkerüljék a jó szándékú alkalmatlankodók
megjegyzéseit, sötétedés után indultak. Addigra már
mindketten tekintélyes mennyiségű sört megittak, és
elfelejtették meghallgatni az időjárás-előrejelzést — a
kona évszak kezdetén.
Gyönyörű éjszaka volt, a hold és a csillagok olyan
fényesen ragyogtak, hogy szinte az űrben érezték
magukat. Jó szél volt, lágy hullámok görögtek a
tengeren, a vitorlázat halkan nyikorgott, a csónak
ringatózva haladt a vízen, és hamarosan néhány delfin
is megjelent, órákig játszadozva a csónak mellett. Még
Kam is néma csodálattal figyelte őket. Hajnal felé
azonban a látóhatár elsötétült, nyugat felől hatalmas
felhők gomolyogtak feléjük, a szél fölerősödött, eleredt
az eső, cseppjei millió apró nyílvesszőként szurkálták
bőrüket, és a félhomályon keresztül a két fiú a
sziklákhoz csapódó hullámok hangját hallotta.
Nem volt nagy vihar, de ahhoz elég, hogy elbánjon a
Wahine-nal. A hullámok átcsaptak a csónak szélén, a
palánkok közötti tömések kilazultak, vizet eresztve a
csónak aljába. A vitorla először megereszkedett, aztán
darabokra szakadt, végül kidőlt az árboc. Ha Bob nem
lódítja ki a vízbe, darabokra törte volna a csónak orrát.
Ezután minden erejével evezni kezdett, szemben a
hullámokkal, miközben Kam a vizet meregette a csónak
aljából. A néhány évvel idősebb és egyáltalán nem
gyenge hawaii képtelen lett volna egyhuzamban olyan
sokáig evezni. A kormánylapátot azonban nagyon
ügyesen kezelte, és sikerült átvezetnie a csónakot két
halálosan veszélyes szirt között. Valamivel később egy
hullám azonban nekivágta őket egy zátonynak.
Szerencsére elég közel voltak a parthoz, hogy egymást
segítve kiúszhassanak. Később egyikük sem tudta, ki
mentette meg kinek az életét. Partra érve lerogytak egy
bokor alá, és átaludták a vihar hátralévő részét.
Később sántikálva addig mentek, amíg egy utat nem
találtak, ahol felvette őket egy autós és elvitte Kauaiba.
Lehajtott fejjel egymás mellett álltak a parti őrség
irodájának szőnyegén, és némán hallgatták a
fejmosást.
Másnap a sátrukban Kam nagyon komolyan azt
mondta:
— Hallgass ide, Bob. A hoám voltál, amióta
megismerkedtünk, aztán a hoalohám lettél, de amin
keresztülmentünk, amit tettél, az hoapilivá tett.
— Ugyan már, csak azt tettem, amit tennem kellett, és
te ugyanezt tetted — motyogta Bob zavartan. — Ha arra
gondolsz, amit sejtek, oké, kammeratnak foglak
nevezni, de most már lépjünk túl a dolgon, és éljük
tovább az életet.
— Mit szólsz a következőhöz? Vannak rokonaim a
Nagy Szigeten. Egy apró, eldugott településen élnek,
ahol soha nem jár senki. Csodálatos vidék, nagy
hegyek, sűrű erdők vannak arrafelé. Az emberek még a
régi kanaka életmód szerint élnek. Na, ez hogy
tetszene?
— Um-m, és milyen régi ez az életmód?
Kam örült, hogy végre nevethet egy kicsit.
— Nem kell emberhúst enned! Mindenki tud angolul,
bár a hawaii nyelvet használják, és ne félj, nézheted a
Csimpánz Show-t. De hidd el, csodálatos, nyugodt hely
és az élet vidám... látnod kell az ottani lányokat, akkor
biztos elhiszed. A családok nem beszélnek sokat a
falujukról más helyeken, és nem hívnak meg
haolenákat, mert a turisták rövid idő alatt
tönkretennék. Téged azonban szívesen fognak fogadni,
ezt garantálom. Na, mit szólsz hozzá?
A következő hónap valóban úgy telt, ahogy Kam
ígérte.
Ryan fejében gyakran hívatlanul is felbukkantak az
emlékek munka közben. Mindenki más a tornateremben
volt, ahová a csillagászok által tartott eligazításra
székeket és berendezéseket hordtak be. A Rover
automata irányítással haladt; berendezései semmi
olyasmit nem mutattak a következő egymillió
kilométeren, amit a hajó maga ne tudott volna kezelni.
A fedélzetmester csatlakozhatott volna a csoporthoz, de
előbb el akarta készíteni az ünnepi lakomát. Hamarosan
annyira elfoglalt lesz mindenki, hogy nem lesz idejük
értékelni a művészetét.
A pult fölött volt egy képernyő, amelyen nyomon
követhette az összejövetel eseményeit.
Tregennis és Laurinda a hallgatósággal szemben
álltak. A plateau-i, hangjában a száraz szavak mögötti
örömmel a következőt mondta:
— Csupán szemantikai kérdés, hogy ezt első vagy
második generációs rendszernek nevezzük. Nagy
mennyiségben van jelen a hidrogén és hélium, amely a
Nagy Robbanást követően — amelyről talán többet is
megtudhatunk, mint eddig — kondenzálódott. Emellett
jelentős mennyiségben található benne oxigén,
nitrogén, szén, szilícium és neon; a magnézium és vas
mennyisége sem elhanyagolható; valamint
kimutathatók még a periódusos rendszer más, kis
rendszámú elemei is. A bolygókban, különösen a
belsőkben, a gázok szelektív elillanásakor
természetszerűen koncentrálódtak a nehezebb atomok,
tehát ezek nem csupán jéggömbök. Ebből az
következik, hogy ez a rendszer egy olyan felhőből
alakult ki, amelyet vörös óriások csillagszele dúsított
fel. Néhány szupernóva is besegíthetett, de minden
magukkal hozott vasnál nehezebb elem olyan kis
mennyiségben van jelen, hogy majd csak a szilárd
anyagmintákban lesz kimutatható a
tömegspektrográffal. Az is lehet, hogy semmi ilyesmit
nem találunk. Ezek az idősebb csillagok olyan hamar
keletkezhettek a Kezdet után, amint az fizikailag
lehetségessé vált egy protogalaxisban, amely akkor
még nem volt túl távol az anyagtól, amelyből a miénk
keletkezett, de mostanra már igen messze jár.
— Úgy van, ahogyan reméltük — mondta a crashlandi.
Könnyek csillogtak a szemében, mint megannyi
harmatcsepp egy rózsaszirmon.
— Örülj neki! — szólt Yoshii.
— Egy valódi relikvia... isten ujjlenyomata — mondta
Carita, majd a szájához kapta a kezét. Ryan
elvigyorodott. Senki más nem vette észre.
— Hány bolygója van? — kérdezte Saxtorph.
— Öt — válaszolta Tregennis.
— Hmm. Nem kevés ez, még egy ilyen törpének is?
Teljesen biztos benne?
— Igen. Egy bolygónál jóval kisebb testet is
észleltünk volna.
— Különösen, mivel a Bode-függvény jóval kisebb,
mint vártuk — tette hozzá Dorcas. Mivel mindvégig a
csillagászokkal dolgozott, egyáltalán nem volt szüksége
erre a tájékoztatóra. — A bolygók nagyon közel vannak
a csillaghoz. Nem találtunk Oort-felhőt, ahogyan
üstököst sem láttunk.
— Külső égitestek is megsemmisülhettek az
ütközésben, amely létrehozta ezt a csillagot — mondta
Laurinda. — És a tizenötmilliárd év alatt minden
üstökös, ami maradt... elhamvadt.
 — Valószínűleg volt egy hatodik bolygó is, egy
bizonyos ismeretlen múltbeli időpontig — mondta
Tregennis. — Bizonyos jelek aszteroidák jelenlétére
utalnak a nap közvetlen közelében. Gravitációs
sugárzás... nem, inkább a csillagközi közeggel való
súrlódás idézhette elő az anyaégitest spirális mozgását,
egészen amíg át nem lépte a Roche-határt, amikor is
széthullott.
— Hé, várjon csak! — vágott közbe Saxtorph. —
Dorcas említette a Bode-függvényt. Eszerint a
megmaradt bolygók nagyjából ott vannak, ahol az
elmélet szerint lenniük kell. Hogy kerülték el az
orbitális bomlást?
Tregennis elmosolyodott.
— Ez egy jó kérdés.
Saxtorph felnevetett.
— Ezt úgy mondta, hogy ismét az Akadémián éreztem
magam.
— Nos, ebben a stádiumban minden válasz csak
feltételezés, de mérlegelje a következőket. Hosszú,
számos galaxison keresztül vezető útja során a
rendszer néha olyan csillagködökön is átmehetett,
amelynek anyaga viszonylag sűrű volt. A gravitáció a
gázt és a port magához vonzotta, besűrítette a nap
körül, amíg az teljesen el nem nyelte. Tény, hogy a
bolygók pályája nagyon kis excentricitással rendelkezik
— a súrlódás cirkula-rizáló hatással van — és
távolságuk a csillaghoz csupán durván alkalmazkodik az
elméleti eloszláshoz. — Tregennis rövid szünetet
tartott. — Felfedeztünk egy különös dolgot, amit nem
tudunk hogyan magyarázni, de azért elmondom.
Találtunk, illetve úgy gondoljuk, hogy találtunk víz és
OH-gyököket az aszteroidákban, amelyek valóságos
gyűrűt alkotnak a nap körül. — Tregennis széttárta a
karját. — Nos, azt hiszem, a hátralévő életem sem lenne
elég, hogy megoldjak minden talányt, amelyre még
rábukkanhatunk.
Keményen harcolt, hogy itt lehessen, gondolta Ryan.
— Halljunk valamit azokról a bolygókról — mondta
Carita türelmetlenül, ami érthető volt, hiszen az ő
feladatai közé tartozott a leszállás. — Elnevezték már
őket? Az Egy, Kettő, Három esetleg félreértést okozhat,
amikor sietős dolgunk van.
— Javasoltam, hogy használjuk a latin
sorszámneveket — válaszolt Laurinda, csaknem
bocsánatkérően.
— Prima, Secunda, Tertia, Quarta, Quinta — sorolta
Dorcas. — Óriási ötlet. Remélem, más felfedezők is
alkalmazni fogják. — Laurinda elpirult.
— Egyetértettem a javaslattal — bólintott Tregennis.
— A nyelvészek, vagy akárkinek is a feladata ez, később
majd adhatnak nekik más, hivatalos neveket. Nos,
akkor beszámolnék az eddig kiderített dolgokról.
Belenézett a kezében tartott jegyzetfüzetbe.
— Prima. Kis keringési sugár, körülbelül 0,4 AU.
Átmérője megközelítőleg 16000 kilométer. Mivel nincs
mellékbolygója, a tömege még bizonytalan, de a
kisugárzásából ítélve nem lehet jeges. Feltételezésünk
szerint anyaga nagyrészt szilikát, amelynek sűrűsége
alapján a bolygó tömege a Földéhez hasonló.
Levegőnek nincs nyoma... A Secunda, amely 0,7 AU-n
kering, hasonlít a Prímára, de valamivel nagyobb és
vékony légkörburok veszi körül, amely a Marséhoz
hasonlítható. Van egy holdja. Furcsamód a hold
nagyobb albedóval rendelkezik, mint vártuk, színe
sárgás árnyalatú. Keringési ideje természetesen
elárulja a tömegét, amely megerősíti a Prímával
kapcsolatos feltételezésünket... A Tertia csaknem
pontosan egy AU távolságban kering. Tömege ötszöröse
a Földének, amit négy, szintén sárgás színű holdja
igazol. Légköre valamivel sűrűbb, mint a Secundáé;
nitrogén és oxigén jeleire bukkantunk.
 — Micsoda? — kiáltott fel Saxtorph hitetlenkedve. —
Úgy érti, lehetséges, hogy élet van rajta?
Laurinda megborzongott.
— A víz örökre meg van fagyva — mondta
Saxtorphnak. — A szén-dioxid gyakran megfagy. Nem
tudjuk, hogyan lehet mérhető mennyiségű szabad
oxigén. De van.
Tregennis megköszörülte a torkát.
— Quarta — folytatta. — Egy gázóriás 1,5 AU-n,
tömege 230-szorosa a Földének, amit a körülötte
keringő tíz holdból állapítottunk meg. Meglepő, hogy
nincsenek gyűrűi. Hidrogén és hélium veszi körül a
feltehetően hatalmas jégburkot, amely alatt egy
vastartalmú szilikátmag van. Gyenge rádióhullámokat
bocsát ki, amely mágneses mező jelenlétére utal, bár a
nap rádiójelei olyan erősek, hogy ebből a távolságból
ebben nem lehetünk biztosak. Úgy tervezzük, hogy
elhaladunk mellette. A Quarta pontos ismerete nagyon
fontos a rendszer működésének megértéséhez. Olyan,
mint a Naprendszerben a Jupiter.
— Máskülönben rádiójeleket csupán a Secunda
esetében észleltünk — mondta Laurinda —, de az
félreérthetetlen, nem lehet csillag eredetű. Nagyon
különösek ezek a rádiójelek... időszakosak, moduláltnak
tűnnek, hacsak mindez nem a mi szegényes
berendezéseinknek köszönhető. — Elmosolyodott. —
Milyen csodálatos lenne, ha értelmes lények
sugároznák!
Markham megmozdult. Székét a többieké mögé
helyezte.
— Komolyan beszél? — Majdnem kiáltotta a szavakat.
Csodálkozó tekintetek szegeződtek rá.
— Ó, nem — kezdte válaszát Laurinda. — Csak
álmodozom. Ki fogjuk deríteni az okát, ha ott leszünk.
— Nos, már csak a Quinta maradt — mondta
Tregennis. — Több szempontból is a legelképesztőbb.
Tömege 103-szorosa a Földének, hét holdja van, és 2,8
AU-n kering. Jól fejlett gyűrűrendszere van. Hidrogén-
hélium atmoszféra, de tisztán észlelhető metán,
ammónia és... vízpára. Nagy mennyiségű víz. Örvénylés,
és a mért hőmérséklet messze meghaladja a
várakozásainkat. Itt valami különös történt. Vannak
kérdések? Ha nincsenek, Laurinda és Dorcas készítettek
grafikonokat, táblázatokat, diagramokat, képeket,
amelyeket szeretnénk megmutatni. Nyugodtan
kérdezzenek, vagy ha ötleteik vannak, szívesen
meghallgatjuk azokat. Ne szégyenlősködjenek. Önök
intelligens emberek, akik tisztában vannak a tudomány
alapvető kérdéseivel. Lehet, hogy olyan dolgokat
ismernek fel, amelyek fölött a mi figyelmünk átsiklott.
Markham felállt.
— Bocsássanak meg — mondta.
— Micsoda? — kérdezte Saxtorph. — Most akar
távozni, amikor ez az egész kezd érdekessé válni?
— Nem hiszem, hogy bármivel is hozzájárulhatnék a
megbeszéléshez — mondta Markham tétován. — Nem
érzem jól magam. A legjobb lesz, ha egy kicsit
lepihenek. Ne aggódjanak, hamarosan jobban leszek.
Folytassák csak nyugodtan! — Mereven meghajolt és
távozott.
— Előfordul az ilyesmi — mondta Carita.
— Kedvesebbnek kellene lennünk hozzá, mint eddig.
Szegény ember — motyogta Laurinda.
— Nem sok lehetőséget adott rá, nem igaz? —jegyezte
meg Yoshii.
— Téma lezárva — mondta Saxtorph határozottan. —
Senkit nem beszélünk ki a háta mögött.
— Igen — tette hozzá Dorcas —, inkább haladjunk
tovább a szövegkönyvvel.
Tregennis csaknem remegett az izgalomtól, miközben
belevágott.
Ryan elkomorult a hajókonyhában. Valami nem volt
rendben. Miközben figyelemmel kísérte a gyűlést, a
mahimahit szeletelte, amit fagyott állapotban a Földről
hozott, most azonban a gondolatai már teljesen máshol
jártak.
Telt az idő. Világossá vált, hogy a Quarta
megközelítése valóságos intellektuális orgia lesz, annál
is inkább, mivel a Quinta közel volt hozzájuk, és ezért
erről a bolygóról is sok információ beérkezése volt
várható. Ryan megtörölte kezét a kötényébe, elhagyta a
konyhát és a repülési fedélzet felé indult.
Útközben találkozott a visszafelé igyekvő
Markhammel. Megálltak és köszöntötték egymást. A
fedélzetre vezető folyosó lüktetett körülöttük.
— Nocsak — mondta a fedélzetmester lassan. — Azt
hittem, hogy maga a kabinjában van.
Markham megdermedt.
— Nem mintha bármi köze lenne hozzá, de éppen oda
tartok.
— Igencsak nagy kerülővel.
— Nos... eszembe jutott, hogy ellenőriznem kellene
bizonyos dolgokat. Ez egy régi űrhajó, és véleményem
szerint Saxtorph kapitány túlságosan megbízik a
gépekben.
— Mit akart ellenőrizni?
— Kicsoda maga, hogy kíváncsiskodjon? — csattant fel
Markham. — Csak egy fedélzetmester.
— Maga pedig csak utas. — Ryan teljes terjedelmével
elállta a folyosót. — Nem lennék ezen a hajón, ha nem
tudnám, hogyan működnek a berendezések. A
legtöbbjükért én vagyok a felelős.
— Én pedig már kapitány is voltam űrhajón.
— Akkor tudnia kellene, hogy minden berendezés
feljegyzéseket készít. — Ryan mosolya sokkal inkább
hasonlított a vicsorgásra. — Rengeteg munkától kíméli
meg a kapitányt. Tehát hol volt és mit csinált?
Markham egy ideig hallgatott, majd azt mondta:
— Tudom, hogy egyenesen a kapitánynak kellene
jelentenem, és meg is teszem. De hogy elkerüljük a
szóbeszédet, először magának mondom el. Hallgasson
figyelmesen, és ne fordítsa ki, amit mondok, már persze
ha képes rá! Rádiójelet küldtem egy középhullámú
sávon a Secundára. Lehetséges... bár ahogy
Mademoiselle Brozik mondta, rendkívül kicsi rá az
esély, hogy értelmes lények élnek a bolygón. A békés
kapcsolatfelvétel érdekében bizonyítékkal kell
szolgálnunk, hogy nem próbáltunk figyelmeztetés
nélkül rájuk törni. Nem mintha valószínű lenne a
létezésük, de ez a fajta elővigyázatosság az, amiért én
itt vagyok. Saxtorph és én majd később megtárgyaljuk
ezt a dolgot, ha kívánja. Fait accomplival szolgáltam
számára. Most pedig engedjen utamra!
Ryan félreállt, Markham pedig elhaladt mellette. Ryan
addig bámult utána, amíg csak el nem tűnt, aztán
visszament a konyhába.

10.

A Quarta az űrhajó háta mögött volt, miközben a

Rover a nap felé haladt. Juan Yoshii a Fido nevű
űrcsónakkal megkerülte a hatalmas bolygót, majd
gyorsított és a Rover nyomába eredt. Miután
beprogramozta a vektorokat, volt némi ideje a lazításra,
amelyet arra használt fel, hogy rendszerezze a
zűrzavart az agyában. A legtöbb adat a műszerekről
közvetlenül a csillagászokhoz ment; az ő megfigyelései
leginkább a bolygó túloldalára vonatkoztak. Laurinda
Broziknak néhányszor alkalma nyílt röviden beszámolni
a legújabb értelmezésekről, őt azonban annyira
lekötötte a repülés, hogy nemigen maradt ideje mással
foglalkozni.
Csillagok nyüzsögtek körülötte, ott kavargott a Tejút,
és az ég nem sokban különbözött attól, amit
megszokott. Kevesebb mint harminc fényévnyi utazás...
a galaxisban csupán egy apró lépés. Az előtte lévő nap
idegen volt. Az apró, de jól látható parázskorong fénye
nem vakította el, de ahhoz elég volt, hogy megvilágítsa
a körülötte lévő űrt.
Egy hold úszott keresztül a látóterén. Ez volt az
utolsó közeli égitest, amely mellett el kellett haladnia,
és a műszerek vadul dolgoztak. A kis hajó körül surrogó
levegő hangján keresztül kattogó és zúgó hangok
hallatszottak. Yoshii a saját kameráját forgatta; imádott
fényképezni.
A bolygó vörösesen ragyogott napja fényében.
Felületének nagy részét sima jég borította; a repedések
és kráterek, ha voltak, feltöltődtek a gigaévek során. A
felszíne világosabb volt, mint kellett volna, és sárga
foltok tarkították. Talán érclelőhelyek? Ugyanaz az
anyag, amely a legtöbb itteni levegő nélküli bolygót
megfesti? Ezt Tregennis sem tudta megmondani. A
Naprendszer típusú rendszerekben is vannak sötét
foltok, amelyek a fagyott metán fotolízisének
eredményei. Persze ez a nap olyan halvány...
Ennek ellenére a bolygó túlsó felére is jutott
fényéből. A Quarta felszíne halvány rózsaszín árnyalatú
volt, ezüstös csíkokkal, amelyek jégfelhők voltak: szén-
dioxid-, ammónia- és a felső rétegekben
metánkristályok. Nyugalmát nem zavarták meg sem
örvények, sem forgók, sem jupiteri viharok. Bár a
korong láthatóan ellaposodott, lassan forgott; több
mint negyvenórás rotációs periódussal. Az árapályerők
hosszú évmilliók során még e hatalmas tömeg forgását
is lelassították. Ugyanígy szétszórták egykori gyűrűit,
és eltaszították holdjait. A mag gyenge mágneses
mezővel rendelkezett, amelyet csak azért lehetett
észlelni, mert olyan távolra nyúlt az űrbe, hogy
kiragadta a rádióhullámokat a beérkező kozmikus
sugárzásból... visszamaradt magnetiz-mus, amely
megmaradt a vasba zárva, amikor megfagyott a mag. A
gravitációs energia-felszabadulás régen elérte
végpontját; de még hosszú idővel ezelőtt a K-40 és
minden más radioaktív atommag, ami lehetett, úgy
szétszóródott, hogy már nem lehetett mérni. A jégburok
sima, allotropikus rétegekben rakódott egymásra, egy
teljességgel jellegtelen felszínt, valamint egy hatalmas,
lassan keringő, csillagszerű összetételű atmoszférát
eredményezve. A Quarta elérte a nirvánát.
A bolygó távolodott, a Fido pedig közeledett a
Roverhez. Az űrhajó olyan hatalmasra nőtt, mintha
maga is egy bolygó lenne. Utasítások jöttek és mentek a
két jármű között, nagyrészt elektronikus úton, néha
szóban. A dokk ajtaja kinyílt. Yoshii bemanőverezett a
nyíláson, és leállította a kis űrhajót. Az ajtó a helyére
csúszott, kizárva az űrt. A tartályokból sziszegve
áramlott a levegő, majd amikor kigyulladt a zöld lámpa,
Yoshii kikapcsolta a biztonsági öveket és kimászott az
ülésből, aztán a nagy űrhajó polarizálója által
biztosított megszokott súlyával belépett a
fogadóhelyiségbe.
Laurinda várta.
Yoshii megállt. A lány egyedül volt. Fehér haját finom
vonású arcából hátrafésülve viselte, és ruhája, amelyet
Yoshii még nem látott, erősen kiemelte testének
karcsúságát. Laurinda kinyújtotta a kezét, szeme
ragyogott.
— I-isten hozott ismét a fedélzeten, Juan — suttogta.
— Ööö, köszönöm, igazán köszönöm. Te vagy a...
fogadóbizottság?
A lány elmosolyodott, lesütötte a szemét, és arcának
hirtelen olyan színe lett, mint annak a világnak, amit
Yoshii most repült körbe.
— Kamnek Caritával volt találkozója. Ami téged illet,
Dorcas... Saxtorph másodkapitány azt javasolta...
A férfi megfogta a kezét. Ujjai vékonyak voltak, mint
a nádszál, tapintásuk, mint a selyem.
— Milyen kedves tőle. És a többiektől. Adatlemezeim
vannak a számodra.
— Sajnos több a munkánk, mint amennyit el tudunk
végezni. A Quinta vizsgálata megdöbbentően
eredményes volt. — Hangjából szinte sütött a
lelkesedés. A legtávolabbi bolygó biztonságos téma
volt. — Úgy gondoljuk, ennyiből meg tudjuk állapítani a
természetét, de persze rengeteg részlet van, amit nem
értünk, és lehet, hogy bizonyos dolgokban tévedünk...
— Hát ez csodálatos — mondta Yoshii, fellelkesülve a
lány örömén. — Ebből természetesen kimaradtam. — A
felderítőút során kapott üzenetek, beleértve a lányét,
kizárólag a Quarta rendszerrel kapcsolatosak voltak;
talán valamelyik információtöredék az életét mentheti
meg. — Mesélj erről!
— Ó, ez egy viharos, sokszínű bolygó, olyan foltokkal
a felszínén, mint a Jupiteré... az egyik nagyobb, mint
maga a Vörös Folt, és a felszíne folyékony
halmazállapotú víz. Az egész arktikus jellegű; úgy
képzeljük, hogy földrész nagyságú jégtáblák úsznak
rajta és ütköznek egymásnak.
— Melegebb, mint a Quarta? Miért?
— Feltételezzük, hogy egy nagy mellékbolygó
csapódott bele körülbelül egymillió évvel ezelőtt. A
törmelék hozta létre a gyűrűket. A becsapódó égitest
elég hőt szabadított fel, hogy a bolygó felső kérge
megolvadjon, és évekre lesz szükségünk, mármint a
tudománynak, hogy megfejtsük, mi történhetett még.
A férfi egy pillanatig döbbent áhítatot érzett, nem
annyira az esemény, mint inkább az időskála miatt. Az a
hold eredetileg közel lehetett, mégis csaknem a
világegyetem eddigi élettartama kellett hozzá, hogy az
orbitális erózió hatására belezuhanjon a bolygóba. Hány
csillagködön, galaxison kellett keresztülhaladnia? Mi az
ember, hogy a te művészeted megemlékezik róla...?
Mi az ember, hogy képes tönkretenni azt az arasznyi
időt, amely az övé?
— Ez csodálatos — mondta —, de... mi...
Hirtelen indíttatástól vezérelve átölelte a lányt, aki, a
legnagyobb megdöbbenésére, viszonozta az ölelést.
Nevetés és könnyek között Laurinda a fülébe súgta:
— Gyere, menjünk, Kam megterített kettőnk számára
a kabinomban.
Ennek fényében az egész kozmosz jelentéktelenné
zsugorodott.
Hirtelen Saxtorph hangja csendült fel az interkomból.
— Figyelem! Mindenki figyeljen! Néhány perce
üzenetet kaptunk egy magát kzin hadihajónak nevező
járműtől. Azt akarják, hogy találkozzunk velük.
Mindenki őrizze meg a nyugalmát! Egy óra múlva
találkozunk az edzőteremben, és megbeszéljük a
dolgot.
 11.
Hátát a falnak támasztva a kapitány hagyta az űrhajó
lüktető zümmögése alatti csendet hosszúra nyúlni,
miközben az előtte ülők arcát fürkészte. Dorcas
vonásaira szinte ráfagyott a kifejezéstelenség; Kam
Ryan telt ajkán halvány mosoly ült; Carita Fenger
morcos volt; Juan Yoshii és Laurinda Brozik fogták
egymás kezét, és képtelenek voltak levenni egymásról a
szemüket; Arthur Tregennis aggodalmas pillantással
figyelte a lányt; Ulf Markham távolabb ült a többiektől,
és arca olyan volt, mint egy dölyfös maszk — Ulf
Reichstein Markham, ha nem haragszik... A
levegőtisztító rendszer éppen a napi ózonadagot
fecskendezte be a légtérbe. Félelemszaga volt.
Amit nem szabad kiengedni a ketrecéből. Saxtorph
megköszörülte a torkát.
— Rendben, térjünk egyenest a tárgyra — mondta. —
Minden bizonnyal észrevették a g-mező ingadozását és
a hajtóművek hangjának változását. Sejtésük helyes,
nagyobb sebességre kapcsoltunk. A Rover körülbelül
harmincöt óra múlva találkozni fog az idegen űrhajóval.
Lehet, hogy hamarabb megtörténik, de Dorcas közölte
velük, miszerint nem vagyunk benne biztosak, hogy a
hajótest kibír ekkora nyomást. Ezzel természetesen az
volt a célunk, hogy minél több időt nyerjünk a találkozó
előtt.
— Miért nem pucolunk el egyszerűen előlük? —
kérdezte Carita.
Saxtorph vállat vont.
— Lehet, hogy az űrhajójuk elől megszökhetnénk, a
lövedékeik elől azonban semmiképpen, most, hogy ránk
álltak. Ha tényleg kzinek, semmiképpen nem
engednének ki oda, ahol átléphetnénk a hipertérbe.
Lehet, hogy hazudnak, de Dorcas és én nem javasoljuk
ennek megkockáztatását.
 — Véleményem szerint a kitérési taktika nem
kivitelezhető — mondta Tregennis a legtudományosabb
hangján.
— Valóban így van. Leállíthatnánk a hajtóműveket,
kikapcsolhatnánk a generátort, és szabadon
keringhetnénk, miközben az elemek működtetnék az
alaprendszert, de még így is könnyedén kiszámíthatnák
a pozíciónkat. A mostani távolság felétől pedig már a
radarjaik is befognának... A velük kapcsolatos
adatainkból ítélve jó ideje kerestek minket, talán
erősített optikával. Ebből az következik, hogy a
Secunda körül keringtek, amikor tudomást szereztek az
érkezésünkről. A feltételezés összefér a ténnyel, hogy
modulált rádiójelek érkeztek a bolygóról... amely nem
volt más, mint kapcsolat az űrhajó és a bázisuk között.
Yoshiit még senki nem látta dühösen vicsorogni.
— És hogyan szereztek tudomást rólunk?
Minden szem Markhamre szegeződött, aki viszonozta
a pillantásokat.
— Igen, kétségtelenül rajtam keresztül — mondta
magabiztosan. — Mindenki tudja, hogy jelet sugároztam
a Secundára... mégpedig a kormány által megbízotti
minőségemben. Az eredmény engem is meglepett, de
véleményem szerint nincs szükség arra, hogy
bocsánatot kérjek. Ha úgy közelítjük meg a kzin bázist,
hogy nincs tudomásunk annak létezéséről, és a
detektoraik hirtelen észlelnek minket, valószínűleg már
régen halottak lennénk.
Ryan bólintott.
— Azt sem kérdezték volna, hogy kik vagyunk — tette
hozzá. — Igen, a kzinek már csak ilyenek. Már persze,
ha azok. Miért vagytok ebben olyan biztosak?
— Azt hiszem, ebben nincs okunk kételkedni —
mondta Dorcas. — Ki másnak lenne oka kzineknek
nevezni magukat?
— Szerintem senki másnak nem jutna eszébe ilyesmi
— morogta Carita.
— A zsörtölődést hagyjuk későbbre! — tanácsolta
Saxtorph. — Túl nagy bajban vagyunk, hogy ilyenekre
pazaroljuk az időnket. Annyit még hozzátennék, hogy
bár a szóbeli üzenet tolmácsgépen keresztül érkezett, a
szóhasználat, a válaszok, minden kzinekre vallott. Itt
vannak... az emberiség által ismert űrön túl.
Felfogtátok, ez mit jelent? A kzinek hipermeghajtót
szereztek.
A következtetés mindenki számára megvilágította a
helyzetet, de Laurinda azért megkérdezte:
— Hogyan juthattak hozzá?
Yoshii elfintorodott.
— Mihelyt tudod, hogy valamit meg lehet tenni, félig
már meg is tetted — mondta a lánynak.
— Tudom — bólintott Laurinda. — Nekem azonban az
volt a benyomásom, hogy gépészet terén nem
rendelkeznek olyan tudással, mint az emberek, annak
ellenére, hogy a gravitációpolarizálót ők találták fel.
És... és nem kellett volna nekünk tudnunk erről?
— Nem könnyű megítélni a kzin intelligenciát —
magyarázta Saxtorph. — Lehet, hogy megcsinálták egy
olyan bolygón, amit mi nem ismerünk. Engem is
meglepett, hogy ilyen gyorsak voltak. De ez a helyzet.
— Rosszkedvűen elmosolyodott. — Hallottam egy régi
új-angliai sírfeliratról. „Számítottam rá, de nem ilyen
hamar.”
— Miért létesítettek itt bázist? — tűnődött Tregennis.
— Számukra ez a hely nagyon távol van, és rendkívül
hosszú utat kellett megtenniük, különösen ha
megkerülték az emberi űrt, nehogy rájöjjünk, hogy
hipermeghajtó van a tulajdonukban. Ez a rendszer
ugyan nagyon érdekes, de nem gondoltam, hogy a kzin
civilizáció olyan nagyra értékeli a tudományos kutatást,
mint a miénk.
— Ez jó kérdés — mondta Saxtorph.
Fanyar humora Ryanen kívül senki más arcára nem
csalt mosolyt. Dorcas végül kimondta azt a gondolatot,
amely mindenki fejében ott motoszkált:
— Ha rajtuk múlik, nem fognak hazaengedni minket,
hogy beszámoljunk róluk.
 — Pontosan ez az oka, amiért kedvesek vagyunk
velük szemben, és kívánságukra találkozunk velük —
tette hozzá Saxtorph. — Így alternatívával szolgálunk
számukra, és nemcsak az az egy lehetőségük marad,
hogy utánunk repítsenek egy nukleáris lövedéket.
Markham összefonta karját a mellén.
— Remélem — jelentette ki —, végre felérik ésszel,
hogy jelenlétem hasznos az önök számára. A kzinek
meg fogják érteni, hogy az én feladatom a velük való
tárgyalás. Arra is rá fognak jönni, hogy eltűnésemet
követően egy második expedíció érkezne a helyszínre,
fegyveres kísérettel, ami egy teljességgel magánjellegű
csoport esetében nem történne meg.
— Lehetséges — mondta Saxtorph. — Bár többféle
módon is természetesnek álcázhatnák halálunkat.
— Például?
— Például halálos sugárdózist adnának nekünk, aztán
holttesteinket visszaküldenék a hajóval együtt, mindent
úgy rendezve el, mintha baleset történt volna. A kzin
pilóta visszatérhetne egy kísérőhajón, miután a miénk
elhagyta a hiperűrt.
— A hajónapló mit mutatna?
— Azt, hogy az „utolsó túlélő” halála előtt
beprogramozta az űrhajót.
— Ostobaság. Túl sok kémdrámát látott.
— Nem értek egyet. Különben is, ez csak egy a sok
lehetőség közül, amely Dorcasban és bennem felmerült.
Lehet, hogy a kzinek még ennél is találékonyabbak.
— Úgy döntöttünk, hogy nem hagyatkozunk az ő
imádnivaló természetükre — jelentette ki a
másodkapitány. — Mindenki jól figyeljen!
— Ha gyorsan cselekszünk, kilőhetjük a két
űrcsónakunkat, anélkül hogy a kzinek bemérhetnék. A
csónakok szabadon úsznának az űrben, miközben a
Rover tovább közeledne a találkozási helyhez. Aztán
amikor megfelelő távolságban lesz, és az űrnek ebben a
részében senki nem számít semmi akcióra, gyorsan
lelépünk.
Carita öklével belecsapott a tenyerébe.
— Hé, ez óriási! — kiáltotta.
Markham megdöbbent.
— Megőrültek? Hogyan akarnak életben maradni, a
visszatérésről nem is beszélve, két kis csillagközi
tragacson?
— Ez a két hajó sokkal több annál — jelentette ki
Saxtorph. — Erősek, jól irányíthatók és dugig tele
vannak delta v-vel. Bármelyikkel vállalom, hogy
lehagyok egy nyomkövető rakétát vagy kitérek előle, és
lehetetlenné teszem vagy nagyon megnehezítem, hogy
annyi ideig rajta tartsanak egy lézersugarat, hogy az
komolyabb kárt tegyen benne. A levegő- és vízforgató
rendszer kifogástalanul működik, és egy emberi évre
való élelmiszer-tartalék van a fedélzetén.
— Én, én már ettem belőle — dadogta Yoshii. — És
biztosan Carita is.
— Én azonban már pótoltam is a hiányt — tájékoztatta
őket Ryan.
— Micsoda előrelátás! — kiáltotta Saxtorph. — Talán
számítottál erre a taktikára?
— Ó, ezek általános alapelvek. Gondoskodj a hasadról,
és a hasad is gondoskodni fog rólad.
— Hagyják abba ezt az óvodás locsogást! — csattant
fel Markham. — Mi a kozmoszt remélnek ettől,
azonkívül, hogy magukra haragítják a kzineket?
— Hogyan különböztet meg egy haragos kzint egy
nem haragostól? — vágott vissza Saxtorph. — Halálosan
komolyan beszélek. Senkinek nem kell velem tartania,
aki nem akar.
 — Nekem semmiképpen nem áll szándékomban.
Valakinek itt kell maradnia, hogy helyrehozza a kárt,
amit a maguk holdkórossága okoz.
— Gondoltam, hogy ezt fogja mondani. Azonban ha
valakiről, akkor magáról azt feltételeztem, hogy jobban
ért a kzin pszichológiához, mint amennyire mutatja.
Tudnia kell, hogy a kzinek nem haragszanak egy
ellenfélre, aki küzdelemre hívja őket. A harc a vérükben
van. Aki azonban megadja magát, az nem más a
szemükben, mint egy foglyul esett állat. Dorcas és én
úgy tervezzük, hogy néhány jó ütőlapot adunk a maga
kezébe, mielőtt leül velük a pókerasztalhoz. Egy szabad
űrhajó fegyver. A lendület, vagy maga a puszta mozgási
energia olyan alapos pusztításra képes, mint az átlagos
nukleáris energia. Legrosszabb esetben az egyik kis
hajónk több ezer km/h-val rá fog zuhanni a bázisukra.
A másik kicsinálja a hajójukat, és akkor aztán nagy
bajban lesznek. Sejtésem szerint egyetlen
hipermeghajtású űrhajójuk van. Igen, ez sokkal jobb
lenne, mint egyenesen beleülni a serpenyőjükbe. A
kzinek szeretik az emberhúst.
Yoshii elvigyorodott. Laurindával olvadozó mosolyt
váltottak. Carita éljenzett. Tregennis halványan
mosolygott. Ryan azonban hirtelen elkomorodott.
Markham néhány pillanatig a szája szélét rágta, majd
felegyenesedett a székén.
— Rendben van. Nem értek egyet a tervükkel, és
kérem a legénység tagjait, mondjanak le erről az
ostobaságról, megakadályozni azonban nem tudom.
Mindazonáltal a maguk tervét figyelembe kell vennem
kalkulációim során. Mit próbáljak meg elérni a
kzineknél?
 — Szabad eltávozást, természetesen — válaszolta
Dorcas. — Engedjék a Rovert hiperűrtávolságba
visszavonulni, ahol addig várunk, amíg a kzinek elég
messze lesznek, hogy ne tudják zavarni a hajónkat. Ezt
a műszerekkel is megerősíthetjük, mielőtt a közelükbe
érnénk. Olyan üzenetet küldünk, amilyet akarnak, vagy
akár egy küldöttséget is.
— Lehet, hogy a fedélzeten szintén egy delegáció
várná az embereinket — figyelmeztette Ryan.
Tregennis megmozdult.
— Én itt maradok — mondta.
Laurinda szemét elfutották a könnyek.
— Kérem, ne! — könyörgött.
A professzor a lányra mosolygott.
— Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ide-oda hányódjak
az űrben. Csak teher lennék, és nagyon valószínű, hogy
ott halnék meg a kezeitek között. Nemcsak hogy
kényelmesebben fogom érezni magam itt, de
szemtanúként is szolgálhatok a kzinek
jóhiszeműségére. Markham földbirtokos egyedül nem
tudná szemmel tartani őket.
— Ebből megtudhatják, hogy van két józan ember
ebben a csapatban — mondta a wunderlandi. — Ez
bizonyos mértékig a segítségemre lesz. Van még valaki,
aki maradni akar?
— Igen — mondta Ryan.
— Micsoda? — rezzent össze Saxtorph. — Hé, Kam, ne
tedd ezt! Mi az ördögért maradnál?
— Mindjárt elmondom — nézett rá a fedélzetmester
nyugodtan. — Ti talán erre még nem gondoltatok? A kis
hajók mozgásban lesznek, vagy egy a kzinek által
ismeretlen helyen fognak állni. Csakis rádión keresztül
lehet elérni őket. Síkbeli rádióhullámokkal, talán, ennek
ellenére a jelek szinte teljesen biztosan milliwattra
vagy mikrowattra fognak csökkenni, mire elérik a
vevőberendezéseiteket... a nap zavaró rádióhullámaival
a háttérben. A hangátvitelen kívül semmi más nem ér
egy fabatkát sem. A kzinek annyit csinálnak, hogy
rögzítik a hátra maradt emberek beszédét, és gyorsan
írnak egy számítógépes programot a hamisítására.
„Gyertek vissza, srácok, nincs semmi gond, elmentek.
Még egy láda pezsgőt is hagytak, hogy megünnepeljük
a dolgot.” Honnan fogjátok tudni, hogy igazi üzenet
vagy hamis?
Dorcas elkomorodott.
— Igenis gondoltunk rá — mondta. — Titkos jelszót
fogunk használni.
— Amit egy kzin telepata könnyedén kihalászik az
emberi koponyából, talán egy kis kínzást alkalmazva
előtte. Nem, én tudok egy trükköt, ami kétszer annyit
ér, mint ez. Bob, mennyire emlékszel még a hawaii
nyelvből? Elég sokat megtanultál, amíg a faluban
voltunk. — Ryan felnevetett. — A lányoknál
mindenesetre működött a dolog.
Saxtorph hosszú ideig hallgatott, mielőtt válaszolt
volna.
— Azt hiszem, ha néhány napig gyakorolnám... sok
minden eszembe jutna.
Ryan bólintott.
— A kzinek tolmácsgépében szerepel a legtöbb emberi
nyelv, de azt kétlem, hogy a hawaii is benne lenne.
Vagy a dán.
Yoshii nagyot nyelt.
— És szerinted így minden rendben menne? —
motyogta. — És mi lesz... ha... szóval...
 — Ha a kzinek nem hülyék, nem fognak megpróbálni
arra kényszeríteni, hogy hazudjak nektek — mondta
Ryan. — Honnan tudnák, hogy mit mondok?
Biztosíthatlak, nem lenne hízelgő rájuk nézve.
— Egy telepata viszont tudná.
Ryan vállat vont.
— Csak annyit tudna, hogy nem leszek az árulótok,
bármit is csinálnak. Ezért nem is fognak semmit
csinálni. Saxtorph félig kinyújtotta a jobb kezét.
— Kam, öregfiú... — mondta rekedten, majd leejtette
a kezét.
Dorcas felállt és a férje mellé lépett.
— Sajnálom, de szorít az idő, és azonnal döntened kell
— mondta. — Ha úgy gondolod, hogy maradnod kell,
tégy úgy! Nem fogunk emiatt gyávának tartani. Lehet,
hogy igazad van. Ebben a helyzetben nem lehetünk
okosak. Csak abban vagyunk biztosak, hogy nincs időnk
a vitára. Ki jön?
Kezek emelkedtek a levegőbe, Caritáé, Yoshiié és
pillanatnyi tétovázás után Laurindáé.
— Rendben van — folytatta Dorcas. — Nem egyetlen
számra tesszük fel a tétjeinket. A két kishajó külön
úton fog menni. Hogy merre, azt majd eldöntjük, ha
egyedül leszünk az űrben. Ugye megértik, Arthur,
Markham földbirtokos és Kam? Amiről nincs tudomásuk,
azt egy telepata vagy egy kínzó nem tudja kiszedni
magukból. Bob és én már eldöntöttük az elosztást.
Carita és Juan megy a Fidóval. Kam, te is velük tartottál
volna, de ez most már nem aktuális. Laurinda, te Bobbal
és velem leszel a Shepben.
— Hé, várjunk egy percet! — tiltakozott Yoshii. A lány
a szájához kapta a kezét.
— Sajnálom, drágáim — mondta Dorcas. — Ez
gyakorlatiasság kérdése, már amennyire ilyen rövid
távra lehet gyakorlatiasan gondolkodni. Nem azért
döntöttünk így, mintha attól félnénk, hogy ti ketten a
munkátok rovására Rómeót és Júliát fogtok játszani.
Azonban Carita és Juan a mi hivatásos pilótáink,
bolygófelszíni felderítőink. Ketten együtt a lehető
legerősebb kis csapat, amit csak össze tudunk állítani.
Olyan elképesztő dolgokra képesek, amit Bob és én
soha nem tudnánk végrehajtani. Erre a lehetőségre
pedig szükségünk van, nem igaz? Bob és én nem
vagyunk ügyetlenék, de a legjobb teljesítményt együtt
tudjuk nyújtani. Pótolandó, ami belőlünk Juanhoz és
Caritához viszonyítva hiányzik, ott lesz Laurinda tudása,
beleértve a műszerek használatának ismeretét,
amelyeket magunkkal szándékozunk vinni. Ne
felejtsétek el, itt nem csupán rólunk van szó. Az egész
emberi fajnak értesülnie kell a kzinek terveiről. A lehető
legnagyobbra kell növelnünk a hazajutásunk esélyeit.
Egyetértetek?
Yoshii ökölbe szorította szabad kezét, egy darabig
nézte, majd felemelte a fejét és azt mondta:
— Igen. És ti jobban tudtok rá vigyázni.
A crashlandi elvörösödött.
— Én nem egy darab porcelán vagyok! — Azonnal meg
is bánta kifakadását, és megsimogatta a belter arcát. —
Mikor indulunk? — kérdezte.
Dorcas elmosolyodott és kezét áldásra emelte.
— Mondjuk egy óra múlva. Annyi időre szükségünk
lesz, hogy mindent előkészítsünk. Ezt az egy órát
kettesben tölthetitek.

12.

A kzin hadihajó viszonylag kicsi volt, a Portyázó

Vadász típusból, ez azonban semmit sem csökkentett
félelmetes külsején. Az egész egy fegyverzettárakkal,
dokkokkal, érzékelővel felszerelt mikrofongémekkel,
vezérlőkupolákkal telehintett hatalmas gömb volt,
amely ennek a napnak a fényében olyan volt, mintha
alvadt vér borítaná. Apró, gonosz villanások látszottak
a hajó körül, amelyek közeledve harci űrpáncélt viselő,
az embernél nagyobb lényekké nőttek. Tizenketten
voltak és mindegyiknél legalább két lőfegyver volt.
 Ryan a parancsoknak engedelmeskedve működésbe
hozta a zsilipkamrát, és négyet beengedett közülük. Az
első megragadta és keményen nekivágta a falnak. Ryan
egy pillanatra elszédült, és minden bizonnyal eldőlt
volna, ha a lény acélos keze nem markolja meg a vállát.
A másik kettő, lövésre készen tartva a fegyvereket,
gyorsan körülnézett, miközben az utolsó átvette az
irányítást és beengedte a fennmaradó nyolc lényt.
Tízen azonnal elindultak párosával átfésülni a hajót.
Hihetetlenül gyorsan szállították a testüket borító
nehéz fémpáncélt. Lépteik nyomán rengett a folyosó.
Markhamet és Tregennist, akik a szalonban
várakoztak, megmotozták és őrizet alá helyezték. Nem
sokkal később Ryant is bekísérték a szalonba.
— A vénlány nagynénémnek is jobb a modora, mint
ezeknek — morogta, és a bárpult felé indult. A kzin a
fegyvere csövével megállította és lelökte egy székre,
majd intett, hogy maradjon csendben. Telt az idő.
Egy óra elteltével, ami az emberek számára sokkal
többnek tűnt, a küldöttség megbizonyosodott arról,
hogy semmiféle csapda nem rejtőzik a hajón. Valaki
rádión üzenetet küldött a zsilipkamrából; a többiek
levetették páncéljaikat és a szalon ajtaja előtt
várakoztak. A levegő megtelt különös, vad szagukkal.
Hirtelen egy hatalmas és rőtvörös alak lépett be az
ajtón. Az őr tisztelgett, elhúzva mancsát az arca előtt.
Markham felpattant.
— Szent ég! — suttogta. — Ez a kapitány.
Tregennis és Ryan is felálltak. A kzin végighordozta
tekintetét mindhármukon, majd megpihent Markhamen,
felismerve benne a vezetőt. A wunderlandi kinyitotta a
száját, és a torkából tigrismorgáshoz hasonló hangok
törtek elő.
Vajon a kapitány meglepődött, amiért egy ember
ismerte a nyelvét? Végighallgatta, majd kurtán
válaszolt. Markham megpróbálta folytatni, a kapitány
azonban közbevágott, mire Markham elnémult. A
kapitány mondott neki valamit.
Markham a társaihoz fordult.
 — Megtiltotta, hogy a továbbiakban a Hősök nyelvét
használjam — mondta szárazon. — Teljesíti a
négyszemközti beszélgetésre vonatkozó kérésemet... a
kommunikációs fülkében, ahol a tolmácsgépünk van,
mivel elmagyaráztam neki, hogy rendelkezünk egy
ilyennel és a szükséges program is megvan hozzá. Ez
idő alatt maguk beszélhetnek egymással és szabadon
mozoghatnak ebben a szobában. Ha könnyíteniük kell
magukon, használják a bárpult mögötti mosdókagylót.
— Milyen nagylelkű — morogta Ryan.
Markham felvonta a szemöldökét.
— Tekintsék szerencsésnek magukat. A kapitány
engedékeny. Ne kockáztassák meg a felbosszantását! A
magas rangú kzinek még az átlag kzineknél is
érzékenyebbek a tiszteletre, az ő nevét pedig... Hraou
kapitány... nagy tisztelet övezi.
— Óvatosak leszünk — ígérte Tregennis. — Biztos
vagyok benne, hogy ön mindent meg fog tenni értünk.
A parancsnok, nyomában Markhammel,
méltóságteljesen kivonult a szalonból. Ryan
felsóhajtott, odalépett a bárpulthoz, kinyitott egy
literes sört és néhány kortyra legurította. Az őr
irigykedve figyelte, de aztán ő is távozott. A belénevelt
fegyelem akadályozta meg abban, hogy félrelökje az
embert és kiszolgálja magát a pultnál. Ő és néhány
társa a folyosón álldogáltak, morogva, sziszegve
beszélgettek egymás között.
— Egy ideig biztosan itt leszünk bezárva — sóhajtotta
Ryan. — Mit szólna egy ginhez?
— Szerintem nem lenne bölcs dolog inni — jegyezte
meg Tregennis. — Elégedjen meg azzal az adaggal, amit
megivott.
— Én gin-römire gondoltam.
— És mi az, ha nem valami koktél?
— Egy kártyajáték. A Plateau-n nem játsszák?
Megtaníthatom, ha akarja.
— Nem, köszönöm. Talán túlságosan behatárolt az
érdeklődési köröm, de a kártya untat. — Tregennis arca
hirtelen felderült. — Tud sakkozni?
 Ryan mindkét kezét a levegőbe emelte.
— Azt várja tőlem, hogy koncentráljak, miközben
fadarabokat tologatok? A pokolba, inkább nézzünk
valami műsort! Valami könnyű és mocskos műsort,
rengeteg lánnyal benne. Vagy szívesebben használná
ezt az időt arra, hogy végre elolvassa a Háború és
békét?
Tregennis elmosolyodott.
— Akár hiszi, akár nem, Kamehameha, nekem is
vannak emlékeim. Lányokkal kapcsolatos emlékeim.
A vígjáték még nem ért véget, amikor egy kzin jelent
meg a szalonban, és félreérthetetlen mozdulatot tett. A
két férfi követte. A kzin elöl ment, és még arra sem
vette a fáradságot, hogy néha hátrapillantson. A
repülési fedélzetre érve odalépett Saxtorph
irányítófülkéjének ajtajához, betaszigálta őket és rájuk
zárta az ajtót.
A pult mögött Markham ült. Nagyon sápadt volt és
bűzlött a tunikáját tarkító verejtékfoltoktól, arca
azonban kemény volt és elszánt. Hraou kapitány, aki
túlságosan nagydarab volt, hogy beleférjen egy emberi
székbe, toronyként magasodott mellette, vagy talán
ezzel akarta fokozni tekintélyét. A szoba egyik sarkában
egy lerobbant kinézetű kzin guggolt, szőre piszkos és
csimbókos, válla előreesett, szemét a földre szegezte.
— Figyelem — mondta Markham rekedten. — Örülnék,
ha nem kellett volna elmondanom maguknak a
következőket... reménykedtem benne, hogy nem kerül
rá sor, de a parancsnok azt mondja, meg kell tennem.
Úgy érzi, nincs értelme az ámításnak, és különben is
bemocskolja a hírnevét. A Secundán tartózkodó
feljebbvalója egyetért ezzel; rádión kapcsolatba léptünk
egymással.
A két férfi megpróbálta felvértezni magát az
elkövetkezőkkel szemben.
Ennek ellenére mindketten megdöbbentek a
hallottaktól.
— Az elmúlt öt év során a kzinek ügynöke voltam.
Később majd elmagyarázom a dolgot, ha nem
zárkóznak el előle. Nem a fajtám, hanem az azt pusztító
dekadencia elleni gyűlölet vezérelt, valamint a szeretet
és az aggódás. Mondom, később. Nem pocsékolhatjuk
Hraou kapitány idejét vitatkozással.
Miután végignézett a két arcon, Markham hangja
szárazzá vált.
— A kzinek sosem bíztak rám titkos információkat,
azonban miután elkezdtem a hipermeghajtás-
technológiával kapcsolatos adatokat küldözgetni nekik,
egy általános utasítást kaptam tőlük. Főbiztosi
pozíciómat arra kellett használnom, hogy
megakadályozzak minden, az emberlakta űrön túlra
irányuló felfedezőutat. Természetesen kíváncsi lettem
ennek okára, mivel nyilvánvalóvá vált számomra, hogy
a kzin űrön túl fontos tevékenység folyik. Amikor
láttam, hogy nem sikerül lebeszélnem magukat erről az
expedícióról, úgy döntöttem, kötelességem csatlakozni
magukhoz, hogy szükség esetén kéznél legyek. Nem
mintha számítottam volna rá, hiszen ez a csillag olyan
jelentéktelennek tűnt. Amikor azonban rádiójeleket
fogtak, azonnal tudtam, miről van szó, és jeleztem az
érkezésünket.
— A szülei testvérek voltak — mondta Ryan.
Markham szeme összeszűkült.
— Kíméljen meg a sértéseitől. Ne felejtsék el, azzal,
hogy figyelmeztettem a kzineket, megmentettem az
életüket. Ha csak egyszerűen beúsztak volna a
detektorok sugarába...
— Lehet, hogy impulzív lények — mondta Tregennis —,
de nem idióták. Nem fogadom el az állítását, miszerint
azonnal megsemmisítettek volna minket.
Markham megremegett
— Csendet kérek! Ne feledjék el, csak én állok maguk
és őközöttük, és... szóval az itt tartózkodó kzinek igen
régen ettek friss húst.
— Ők mit csinálnak itt? — kérdezte Ryan.
 — Egy űrbázist építenek. Pontosan azért választották
ezt a rendszert, mert olyan jelentéktelennek tűnt; a
leghalványabb csillag ebben a régióban, hiányoznak
belőle a nehéz elemek és a fénye is elhalványult, bár
meglehetősen nagy mennyiségben tartalmaz vasat és
néhány más fontos anyagot, valamint stratégiai
szempontból jó helyen van. Nem számítottak rá, hogy
az emberek is felfedezik. Alábecsülték fajtánk
kíváncsiságát. Ezek a lények... macskák, nem majmok.
— Aha. Nem a zajos, piszkos, ugráló majmok, vagyis
az emberek, akiket maga megvet. A kzinek tisztelik a
rangot. Mihelyt sikerül leigázniuk minket, a négerek
visszakerülnek az őket megillető helyre. Innen meg
tudják szerezni a Béta Hydrit, amivel azonnal bent
vannak a mi űrünkben... Hány nagy fogút vetnek be a
támadásra? Mikorra tervezik a következő háborút?
— Csend legyen! — kiáltotta Markham. — Fogja be a
száját, mert csak egy szót szólok, és...
— És akkor mi lesz? Magának szüksége van ránk,
Artra és rám, szüksége van ránk, különben nem tartaná
meg ezt a kis tájékoztatót. Megölhet, de a főnöke azzal
nem sok kaját szerez.
— Az ölésről is szó lehet. Szerintem örömmel
elfogyasztaná a maga mogyoróit holnap reggelire.
Ryan egyik lábáról a másikra állt. Tregennis olyan
erősen szorította a száját, hogy ajka teljesen
elfehéredett. Markham hangja megenyhült.
— Ez figyelmeztetés, nem pedig fenyegetés —
mondta. — Megmentem magukat, ha tudom, de ha nem
segítenek, nem ígérhetek semmit.
Hirtelen előrehajolt.
— Figyeljenek ide. Nyilvánvalóan nem engedhetik
szabadon magukat, legalábbis még nem, mert azonnal
elkezdenék terjeszteni a hírt, azonban néhány év
rabság még mindig jobb, mint a halál. — Képtelen volt
visszafojtani az arcán megjelenő gúnyos vigyort. —
Legalábbis a maguk meggyőződése szerint.
Szerencsések, hogy itt voltam a fedélzeten. Mihelyt a
helyzetem megerősödik náluk, a főparancsnok talán
megengedi, hogy egy meggyőző katasztrófatörténettel
térjenek haza. Máskülönben meg kellett volna ölnie, és
a holttesteinket színpadi díszletként használni, ahogyan
az Saxtorph fejében is megfordult. Azt hiszem,
megkíméli a maguk életét, ha megkérem erre; számára
ez csupán apróság, és a kzinek hálásak a hűséges
szolgálatért. Azonban ki kell érdemelniük az életüket.
— A két űrcsónak — suttogta Tregennis.
Ryan bólintott.
— Gondolom, van egy telepatájuk — mondta üres
hangon —, aki gondoskodik arról, hogy hawaii nyelvű
üzenetem arról szóljon, hogy itt minden csodálatos és
gyönyörű. Csak éppen ha belenéz az agyamba, látni
fogja, hogy bármi történjék is, ezt nem teszem meg. De
ha mégis, sikerül megtörniük, Bob azonnal kihallja régi
barátja hangjából, hogy valami nincs rendben.
— Ezt elmagyaráztam Hraou kapitánynak is — mondta
Markham, valamivel kimértebben. — Azokat a hajókat
mindenképpen semlegesíteni kell, de nem jelentenek
sürgős fenyegetést, ezért kevésbé időigényes
módszerekkel fogjuk kezdeni, mint amilyen... a vallatás
és üldözés. Később azonban, amikor már a Secundán
leszünk, mert most oda tartunk, az együttműködésük
egy hihető katasztrófa kidolgozásában, amellyel
visszatérhetek, fogja megváltani az életüket. Ha
megtagadják az együttműködést, a semmiért fognak
meghalni, mert mindig találunk valami okot, amivel
távol tartsuk az embereket ettől a helytől. A semmiért
fognak meghalni.
 — Mi a fenét tehetünk a hajókkal kapcsolatban?
Fogalmunk sincs, merre mentek.
Markham modora hirtelen teljesen személytelenné
változott.
— Ezt is elmondtam Hraou kapitánynak, valamint
arról is beszámoltam, hogy megmozdulásaik nem
véletlenszerűek lesznek. Saxtorph kapitány továbbiakra
vonatkozó döntése a helyzet logikájának és az ő
személyiségének az összetételéből adódik. Maga és ő jó
barátok, Ryan, tehát nagyjából sejtheti a mozdulatait.
Biztosat természetesen nem tud mondani, a kzinek
azonban ezáltal bizonyos lehetőségeket elvethetnek,
mások pedig valószínűbbé válnak. A maga információi
is hasznosak lehetnek, professzor. De még talán az
enyémek is... annak bizonyításában, hogy igazat
beszéltem... Üljenek le a padlóra! Nem lesz kellemes, de
ezt maguk is tudják.
Hraou kapitány, aki eddig úgy állt, mint egy oszlop,
elfordította hatalmas testét és valami parancsot
morgott. A telepata felemelte a fejét. Szemét, amelyet
teljesen elhomályosított a képességeit felerősítő
kábítószer, a padlón ülőkre szegezte.
A három ember a maguk különböző módján felkészült
az elkövetkezőkre. Tudták, hogy utána órákig tartó,
hasogató fejfájásuk lesz.

13.

Kismérete ellenére, a Prímától nézve a nap

másfélszer akkora volt, mint az a korong, amit a Nap
mutat a Földnek. Haragosvörös színét sötét foltok
tarkították. Tányérjának pereme körül remegő
fényudvar látszott, amit halványan még szabad
szemmel is lehetett látni.
Yoshii azonban nem törődött a fényjelenségekkel.
Figyelme arra a bolygóra irányult, amely körül a Fido
keringett. Radar, spektroszkóp, optikai erősítő meg egy
sor más berendezés és műszer táplálta az adatokat a
számítógépbe, amely a képernyőre és a nyomtatóba
továbbította. Kattogás és berregés hallatszott a
ventilátor folyamatos zizegése alatt, és néha egy-egy
reszketeg emberi sóhaj is felhangzott az
irányítófülkében. Testmeleg és enyhe izzadságszag
terjengett a levegőben.
Yoshii pillantása ide-oda járt a kijelzők és az ablakon
keresztül látható bolygó között.
— Hihetetlen — motyogta.
A levegőtlen égitest körvonala élesen elütött az űr
feketeségétől, megvilágított oldala azonban még az
első és az utolsó negyedben is homályos síkság volt,
amikor az árnyékok hosszúak voltak. Később néhány
domb és völgy halvány vonala látszott, mint megannyi
időkoptatta kínai ecsetvonás. Ezektől eltekintve az
egész egy sárgásfehér sima gömb volt, elmosódó szélű
szürke, barna és kék foltokkal. Olyan volt ez a bolygó,
mint az óriások gyerekeinek készült hatalmas
gumilabda.
— És most hogyan tovább? — kérdezte Carita.
Lebegve hátat fordított Yoshiinak. Kikapcsolták a
gravitációpolarizálót, hogy ezzel is csökkentsék a
bemérhetőség esélyét. Carita a hosszú távú radarra
összpontosított, amellyel az eget pásztázta, miközben a
hajó haladt.
— Ki tudja? — mondta a belter.
— Nincs valami ötleted? Neked több időd volt
gondolkodni az elmúlt néhány órában, mint nekem.
— Nos, néhány dolog nyilvánvalónak látszik, de azért
nem készítenék róluk feljegyzést.
— Tudod mit? Tarts egy rövid összefoglalót! —
javasolta a jinxi. — Ne törődj vele, ha olyat mondasz,
amit már hallottam! Meg kellene próbálnunk
összefüggést keresni a dolgok között!
Yoshii beszélni kezdett. Ez egyfajta menekülés volt a
gondjaik elől, és kis időre lefoglalta gondolataikat,
amelyek állandóan a másik hajó és a fedélzetén lévők
körül jártak, akikről nem tudtak semmit.
 — A bolygó tömege körülbelül akkora, mint a Földé,
de csak feleolyan sűrű. Nagyrészt valószínűleg szilikát,
kevés alumínium, annyi vas azonban nincsen, hogy
magot alkosson. Bármilyen atmoszférája vagy
hidroszférája volt valaha, már nincs meg... gyenge a
gravitáció, a hőmérséklet 400 K körül van a nap
legmelegebb időszakában. Ez a nap 131 földi napnak
felel meg; kétharmados rotációs kapcsolódás, mint a
Merkúr esetében. Nincs gázszivárgás, mert minden
vulkáni, tektonikai és geológiai tevékenység leállt
hosszú idővel ezelőtt. Kiszámolhatod a felszínt koptató
meteoriteróziót, ha akarod, de szerintem nem maradt
semmiféle égitest a környéken, ami ezekre a bolygókra
eshet.
— Akkor mi az az anyag, ami helyenként a felületét
tarkítja? A számítógép képtelen kideríteni. A domborzat
árnyékából arra lehet következtetni, hogy vékony ez a
réteg, alig néhány centiméternyi, helyenként némi
eltéréssel. A visszaverődési színkép szénvegyületre
utal, de ez egyáltalán nem biztos. Ezek a foltok
egyszerűen csak ott vannak, nem csinálnak semmit.
Próbálj meg kielemezni egy darab szilárd műanyagot
ilyen távolságból. Vagy talán tényleg ezzel van dolgunk,
egy természetes polimerrel? Bárcsak járatosabb lennék
a szerves kémiában!
— Ebben nem tudok segíteni neked, Juan — mondta
Carita. — Semmi másra nem emlékszem a szerves
kémiából, mint hogy állandóan büdös volt a laborban,
és hogy az emberi nemi hormonok nagyon hasonlítanak
egymásra, csak éppen a női ketonos, a férfi pedig
alkoholos.
— Lesz időnk, hogy vizsgálódjunk és gondolkodjunk —
sóhajtotta Yoshii. — Rengeteg időnk lesz. Sosem
gondoltam volna, hogy a szökevények nem csinálnak
mást, csak ülnek. Azt hittem, bujkálnak, ölelkeznek,
mialatt... — Hirtelen zavartan elhallgatott.
— Mi pedig annyi időre sem merjük elengedni
magunkat, hogy egy kicsit felfrissüljünk — morogta
Carita. Yoshii elvörösödött.
 — Ööö, ha megtehetnénk, én akkor sem...
Carita elnevette magát, és sajnálkozva azt mondta:
— Tudom. A szép Laurinda. Ne aggódj, nem kell
félned tőlem, amíg magadtól is rá nem jössz, hogy ez
semmin nem változ... Várj csak! — kiáltotta.
Yoshii megdermedt.
— Mi az?
— Csend. Nem, biztosíts mindent és rögzítsd le
magad!
Carita hosszú percekig tanulmányozta a képernyőt és
a műszereket. Yoshii elfoglalta a helyét. A nő arca
komor volt, fakó haja lágyan lebegett homloka fekete
bőre körül, amikor végül bólintott.
— Igen — mondta. — Valaki felénk tart a nap
irányából. Körülbelül tízmillió klikknyire van. Eleinte
alig érzékelték a műszerek, de egyre erősödnek a jelek.
Nagyon gyorsan jön. A mi hajónk széthullana, ha ilyen
sebességgel próbálnánk haladni, már persze ha a
hajtóműveink bírnák. Kétségtelenül a Prima felé tart.
— És... mi az?
— Mi lenne? Egy kzin hajó, szörnyeteg hajtóművel.
Attól tartok, rájöttek a stratégiánkra. — Carita arca
elsötétedett. — Nem akarom tudni, hogyan csinálták.
— T-találgatás? — dadogta Yoshii.
— Talán. Nem ismerem a kzinek képességeit. —
Elfordította a fejét, és a társára nézett. — Talán a
parancsnok terve csődöt mondott, és ez hozta a
nyakunkra a banditákat. Vagy talán ez az egyetlen
dolog, ami megmenthet minket.
Saxtorph szavai ötlöttek fel az emlékezetében: „Nem
tudjuk, a kzinek milyen kutatási kapacitással
rendelkeznek, de egy hadihajó segédhajókat is jelent,
sót szerintem minden mozdítható civil járművet rá
fognak állítani a nyomunkra. Egy az űrben szabadon
sodródó hajót szinte lehetetlen megtalálni, azonban
ahogy közeledni kezd ahhoz a helyhez, ahol a
legénysége valamit tehetne, az optikai útvonal és
neutrínó-kibocsátás azonnal elárulja jelenlétét a jól
szervezett figyelőcsoportnak. Ezzel szemben, ha le tud
szállni a bolygó felszínére, majdnem olyan
láthatatlanná tud válni, mint kint az űrben. Egy teljes
bolygónyi domborzat, aminek pontos feltérképezésére a
kzineknek egyszerűen nem lehetett elég ideje. Tehát
mit szólnátok hozzá, ha egyikünk a Prímát, másikunk a
Tertiát közelítené meg, és ott alacsony pályára állna?
Mihelyt veszélyt szimatolunk, leszállunk a bolygó
nyújtotta legjobb búvóhelyre és kivárjuk, amíg
elmúlik.”
(Ez volt a leglogikusabb a felvetett ötletek közül.)
— Te voltál a soros a megfigyelésben — mondta
Carita. — Találtál valami búvóhelyet? A kzinek mostanra
talán már befogtak minket, bár ez még nem biztos. Az a
hajó talán nem rendelkezik olyan jó felszereléssel, mint
ez a szonda, és valószínűleg jóval nagyobb is.
Mindenesetre gyorsan közeledik.
Yoshii intett, hogy ne zavarja, megfordult a székével,
és vizsgálgatni kezdte az eddig készített felvételeket,
adatokat és táblázatokat. Néhány perc múlva bólintott.
— Azt hiszem, van esélyünk. — A képernyőre
mutatott. — Nézd csak! A Prima felszíne mégsem
teljesen sík. Ez a hegyvonulat itt... és ráadásul az
éjszakai oldalon van.
Carita füttyentett.
— Hé, fiú! Ezt megcsíptük!
— Átállok nagy felbontású pásztázásra, és közben
alacsonyabb pályára ereszkedünk. Találnunk kell egy
nyílást, amiben megbújhatunk. A kzineknek közvetlenül
fölénk kellene kerülniük, hogy észrevegyenek. — Yoshii
nem mondta ki, amit erről a nyaktörő pilótai
mutatványról gondolt. Belter volt, Carita pedig legalább
akkora tapasztalattal rendelkezett, mint ő, amelyhez
ráadásul jinxi reflexei is társultak.

14.
— Igen, szerintem is az lesz a legjobb, ha leszállunk
és bevackolunk valahová. — Saxtorph a hajóablakon
keresztül a bolygót figyelte, miközben a Shep a napos
oldalt követve keringett körülötte.
A nap korongja feleakkora volt, mint a földi Napé,
parázsló szénhez hasonló fénye pedig alig valamivel
több, mint a százada. Ennek ellenére a Tertia olyan
fényesen ragyogott, hogy elhomályosította maga körül
a tőbbi csillagot. Légköre elmosta körvonalait. Felszínét
gleccserek, hosszú törésvonalak, hatalmas síkságok és
kékesen csillogó, befagyott tengerek borították. A
hegyoldalakon és fennsíkokon helyenként csupasz
sziklák meredeztek. Az egyensúlyi helyzet felé való
törekvésében az öt földrész által a magasba emelt
utolsó hegyeket még nem koptatták le teljesen a
földmozgásokat követő évmilliók.
A gleccserek vízből voltak, felszínüket a sarkokon,
ahol most tél uralkodott, vékony réteg fagyott szén-
dioxid borította. A levegőt, amely csaknem kétszer
olyan sűrű volt, mint a Földé, csaknem teljesen nitrogén
alkotta. A benne lévő oxigén nem volt elegendő az élet
kialakulásához. Teljesen tiszta volt, kivéve azokat a
helyeket, ahol a gyenge légmozgás a jégporból kisebb
örvényeket kavart.
A látóhatáron egy kis borostyánsárga hold, a négy
hold közül a legközelebbi látszott. A legnagyobb,
amelynek mérete megközelítette a Föld holdjáét,
szintén látható volt, sárgásvörös felszínét fennsíkjainak
szürkesége törte meg. Nem voltak kráterei; a lemezes
leválás és a kozmikus homok már régen elbánt velük.
— Igen, de a felszínen legjobb esetben is csak az
égbolt felét fogjuk látni — kockáztatta meg Laurinda. —
És a légköri zavarok is... valószínűleg akadályozni
fogják a látást.
Saxtorph bólintott.
— Igaz. Más esetben ragaszkodnék hozzá, hogy
maradjunk az űrben. Azonban ennek is megvannak a
hátrányai. Sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy egy
kzin keresőhajó észrevesz, mihelyt elkezdjük az
emelkedést, mint annak, hogy nem. Mivel nemigen
lennénk képesek az űr felé ellógni előlük, a bolygó
felszíne felé ereszkednénk. Emlékeztek? Pontosan ezért
vagyunk itt, ahol vagyunk. Ha ügyesen csináljuk, a
patkányok azt nem fogják tudni, hol bújtunk meg, azt
viszont igen, hogy ott vagyunk valahol, és még ez is
sokkal nagyobb segítség, mint amit megérdemelnek.
— Veszélyes terület a leszállásra — figyelmeztette
Dorcas.
Saxtorph ismét bólintott.
— Valóban. Ami azt jelenti, hogy szép nyugodtan és
óvatosan leereszkedünk, és körülnézünk, amíg még van
időnk. Ami pedig a közeledő űrhajók észlelését illeti, itt
van a neutrínódetektorunk. Nem a legpontosabb, de
akár a bolygó testén keresztül, néhány millió klikknyi
távolságból is képes észlelni a működő fúziós
generátort. — Egy pillanatra elhallgatott, majd
hozzátette: — Tudom, hogy nem pontosan így
terveztük, amikor elköszöntünk. Akkor még azonban
nem tudtuk, milyen a Tertia. Azért vannak az elméletek,
hogy a körülményeknek megfelelően legyen, mit
módosítani. Biztos vagyok benne, hogy Juan és Carita
esetében más megoldás szükséges.
Laurinda önkéntelenül összekulcsolta a két kezét és
elfordult két útitársától.
— Támogatom a javaslatodat — jelentette ki Dorcas.
Órák óta a különböző taktikákat mérlegelték, miközben
egyre több információt nyertek a bolygóról. — Melyek
egy megfelelő leszállóhely kritériumai? Szilárd talaj;
takarás mindentől, kivéve egy közvetlenül a fejünk
fölött álló űrhajótól, aminek igen kicsi az esélye, bár
nem lenne hátrányos, ha ezt is el tudnánk kerülni;
rádióárnyékba azonban semmiképpen nem szabad
kerülnünk, mert a közeljövőben üzenetet várunk.
— Ne feledkezz meg a hely védhetőségéről! —
emlékeztette Saxtorph.
— Micsoda? — kérdezte Laurinda döbbenten. — Hogy
gondoljátok...
A férfi elvigyorodott.
— Nem mondtam neked, drágám, mert ez olyasmi,
amiről az ember nem szokott fecsegni, de Dorcas és én
mindenhová viszünk magunkkal néhány fegyvert. A
személyes holmijaim közé pakoltam be. Sikerült
Caritának is odacsúsztatnom egy puskát és némi
lőszert, amikor senki sem figyelt. Ez azt jelenti, hogy
nekünk maradt egy másik puska, egy Pournelle
gyorstüzelő automata, normál és robbanólövedékkel;
egy .38-as kaliberű géppisztoly, levehető tussal, és egy
9 mm-es öszvérölő.
— És bizonyos mennyiségű robbanórúd — tájékoztatta
Dorcas a férjét.
Saxtorph csodálkozva meresztette rá a szemét.
— Micsoda? — Majd hirtelen felnevetett. — Ez az én
drága kis feleségem! A bányászfelszerelés késeket,
geológuskalapácsokat, feszítőrudakat és más, súlyos
testi sértést okozó hasznos szerszámokat tartalmaz. —
Elkomorodott. — Nem mintha harcot akarnánk. Jaj,
dehogy! De ha a bemutatkozásunk jó, az teljesen más
fénybe állítja a dolgokat.
— Egyetlen apró robbanófej képes teljesen más
fénybe állítani a dolgokat — jegyezte meg Dorcas. —
Most pedig nézzük meg a begyűjtött domborzati
adatokat.
Búvóhelyekből nagy volt a választék, a döntés
azonban gyorsan megszületett. A Shep kilépett a
pályáról, és egy 30 fokkal északi szélesség szerinti pont
felé tartott. Itt délután volt, ami fontos tényezőként
szerepelt. Az egyre hosszabbodó árnyékok jól kiemelik
a részleteket, míg a nappali fény megmarad — a bolygó
40 órás és 37 perces rotációs periódusa mellett — a
környék előzetes felfedezésére.
Egy gleccser fölött, amely a saját súlya alatt csúszott
lefelé a magasból, amíg lejjebb néhány domb megálljt
nem parancsolt neki, meredek szélű, kopár fennsík
meredezett. Lefelé haladtában a gleccser mély,
csaknem függőleges falú szakadékot vájt a
hegyoldalba. Az alját vékony homokréteg alatt törmelék
borította, amely szerencsére szilárd volt; a földinél
egyharmadával nagyobb gravitációnak és az
évmillióknak köszönhetően a szilánkok és részecskék
kőkemény anyaggá préselődtek.
Legalábbis az emberek így gondolták. A manőverezés
utolsó néhány perce feszült összpontosítással telt. A
fülkében teljes volt a csend, néhány halk utasítástól
eltekintve. Saxtorph, aki a kijelzőket figyelte, készen
állt a bizonytalanság első apró jelére felemelkedni.
Dorcas néhány szóval igyekezett megnyugtatni a férjét,
és a Shep biztonságosan landolt. Néhány percig senki
nem mozdult. Aztán a férj és feleség kikapcsolták
biztonsági öveiket, és csókot váltottak. Nem sokkal
később Laurinda is csatlakozott hozzájuk, és
mindhárman átölelték egymást.
Saxtorph kinézett. A magas falaknak köszönhetően, a
kanyonban félhomály uralkodott.
— Ti, hölgyeim, csináljatok egy kis rendet, amíg én
körülnézek kint — mondta. — Igen, drágám, nem
maradok sokáig és óvatos leszek.
Érezte megnövekedett súlyát, de ki lehetett bírni.
Nem volt több, mint amennyit egy ember, legyen akár
belter vagy crashlandi, fiziológiája el tudott viselni, és
arányosan oszlott el az egész testen. A nők hamar
hozzászoknak, és tulajdonképpen még hasznos is lehet,
mert némi testmozgásra serkenti őket a hajó zsúfolt
részeiben. Az űrruha azonban már nehéz volt.
Saxtorph kilépett a zsilipkamra ajtaján és megállt,
hogy körülnézzen. Minden idegen volt: a fények, a
formák, az árnyékok. A lába alatti sima, gömbölyű
kavicsok, a törmelék a hasadék két oldalán és a
magasba nyúló sziklafalak szürkéssárga színűek voltak,
csillogó szemcsékkel bennük, ami lehetett csillámkő, de
inkább valami más — talán gyémántpor? Sok meredek,
csipkés szélűvé koptatott kőszirt megmaradt. A
hasadék alsó végét nem messze egy gleccserfal
torlaszolta el. Fölötte az ég lilásan derengett. Feltámadt
a szél és apró örvényeket kavart a jégporból
Saxtorph úgy döntött, jobb lesz, ha kis csapata
kihelyez egy antennát, és csendben meghúzza magát
rejtekhelyén. Minden üzenet egyszerre több sávon is
fut, amelyek közül legalább egynek fednie kell a Tertia
félgömbjét, de a jel gyenge lesz, és ezek a falak még
azt is leárnyékolhatják. Óvatosan megkerülte a hajó
hegyes orrát és lefelé indult, biztonságos utat keresve a
gleccserfal tetejére.
Hirtelen megtorpant. Mi a kénköves pokol?
Lehajolt és döbbenten meredt maga elé.
Lehetséges...? Nem, ez csak valami kőzetdarab. Nem
ért annyira a régészethez, hogy azonosíthasson egy
őskori leletet.
Folytatta útját. Mire megtalálta az utat, amit
keresett, olyan közel került a gleccserhez, hogy nem
volt kedve visszafordulni. A fal olyan volt, mint egy
tiszta, simára csiszolt, hideg és titokzatos üveglap,
ellentétben piszkos földi megfelelőivel. Bármilyen
ásványmorzsák voltak is benne egykor, már rég
lesüllyedtek az aljára, és...
És...
Saxtorph mozdulatlanul állt és még a lélegzetét is
visszafojtotta.
— Szent isten! — nyögte.
A jégből egy koponya felső része nézett rá. Más nem
lehetett, bár abban biztos volt, hogy nem emberi
eredetű. Más csontok, faragott kövek is hevertek
körülötte, valamint néhány edénycserép.
Saxtorph egész testében megborzongott. Milyen
idősek lehetnek ezek a maradványok?
A nagy Tertia légköre fiatal korában minden
bizonnyal sűrűbb volt, mint most, melegházhatás, hő a
bolygó zsugorodó belsejéből, és... azok a molekulák,
amelyekből az élet támad, talán nem itt fejlődtek ki,
hanem a csillagközi űrben, szerves anyagok, amelyeket
a sápadt nap nem pusztított el, miközben lebegve
érkeztek az űrön keresztül... Élet keletkezett. Oxigént
szabadított fel. Olyan lényeket szült, akik szerszámokat
készítettek és akiknek álmaik voltak. Eközben azonban
a bolygó kérge megkeményedett és kihűlt, az óceánok
befagytak, a növények elpusztultak, semmi nem pótolta
az oxigént, amit a felszíni kőzetek gyorsan
megkötöttek... Réz, ólom, arany, vas nélkül a bolygó
lakói soha nem léphettek túl a késői kőkorszakon, nem
volt alkalmuk kifejleszteni a tudományt, ami
megmenthette volna őket, vagy aminek a segítségével
legalább tudták volna, mi történik...
Saxtorph megborzongott. Megfordult és visszasietett
a hajóhoz.

15.

Mivel nem tudták biztosan, milyen felszín vár rájuk,

Carita és Yoshii pehelykönnyű leszállást végzett,
mindvégig készen állva azonnal felemelkedni, ha valami
gyanúsat tapasztalnak. Amit azonban éreztek, az
csupán egy kis rugalmasság volt, de ezt is inkább a
műszereik észlelték, mintsem a csontjaik. Az enyhe
rugózás megszűnt, és a Fido nyugodtan pihent a bolygó
felszínén.
— Rugalmas? — tűnődött Yoshii. — Vagy viszkózus?
— Ne törődj vele, majd később kiderítjük.
Pillanatnyilag az a lényeg, hogy biztonságban
leszálltunk — mondta Carita, és megtörölte a homlokát.
— Tyű, nagy szükségem lenne egy korty italra és egy
forró zuhanyra!
Yoshii elvigyorodott.
— Én ezt éppen a fordított sorrendben kérem. — A nő
gyengéden arcul ütötte. A játékos évődés ölelésben ért
véget.
— Héé — dorombolta Carita —, ugye te is szeretnéd
megünnepelni a leszállásunkat? Később majd közösen
lezuhanyozunk.
Yoshii karja lehanyatlott, és mikor Carita is
elengedte, hátrált egy lépést.
— Én... sajnálom, nem akartam... Alaposan körül
kellene néznünk kint, nem gondolod?
A jinxi néhány másodpercig hallgatott, mielőtt
szárazon elmosolyodott és vállat vont volna.
 — Oké. Ez alkalommal megbocsátok neked, ha
készítesz vacsorát. A yakitori tacosod mindig
megvigasztal. Különben igazad van.
Kikapcsolták a fluorlámpát és kinéztek a
hajóablakon. Miután a szemük alkalmazkodott, egész
jól láttak a lüktető csillagok és a Tejút jéghideg
folyamának fényében. A tál alakú mélyedés, amelyben
leszálltak, körülbelül 50 méter széles és legalább 100
méter mély volt. A Fido az egyik oldalához közelebb ült;
a közvetlen napfény csupán rövid ideig fogja érni, de
majd csak hetek múlva. Minden kiszögellést és buckát
lekerekített a bolygót takaró különös réteg, amely
ebben a fényben halványszürkének látszott.
— Mi lehet ez az anyag? — motyogta Carita.
— Nekem van egy ötletem — mondta Yoshii. — Persze
nem garantálom, hogy helyes, sőt az is lehet, hogy
értelmetlen.
A nő fogai fehéren villantak a sötétben.
— A világegyetemet semmi sem kötelezi arra, hogy
mindennek értelme legyen. Add elő az ötleted! — Ismét
felkapcsolta a fülkét megvilágító lámpát; a fény
hatására elhalványult az ablakon túli világ.
— Szerintem szerves anyag... szénalapú — mondta
Yoshii. — Távolról sem hasonlít semmiféle ásványra,
amit eddig láttam, vagy amiről hallottam, ugyanakkor
erős hasonlóságot mutat a műanyagokkal.
— Hmm, igen, ez már bennem is felmerült, de
elvetettem a gondolatot. Honnan származnának a vegyi
anyagok? Az alatt a rövid idő alatt, amíg a Prima
légkörrel rendelkezett, nem alakulhatott ki rajta élet,
igaz? Ami szén, hidrogén, oxigén, nitrogén maradt, az a
szilárd halmazállapotú anyagokba lehet bezárva.
Legjobb esetben is hidrátokat vagy valami hasonlót
találhatunk.
— Lehet, hogy ez az űrből érkezett.
— Micsoda? — nézett rá döbbenten a nő. — Ha ezt
viccnek szántad, közlöm veled, nem érted el vele a
kívánt hatást.
 — Az űrben, a csillagködökben, de még a legüresebb
részekben is, különböző anyagok sodródnak. Vannak
közöttük szerves vegyületek, és néhány egészen
összetett.
— Ahhoz nem elég sűrűk, hogy összeálljanak.
— Igaz, földi mértékkel mérve a legsűrűbb csillagköd
is űrnek számít. Ennek a rendszernek azonban volt
ideje sok ilyenen keresztül és mellette elhaladni. És
természetesen több galaxison át is. A gravitáció talált
olyan atomokat és molekulákat, amelyeket magához
ránthatott. Ez egy évre lebontva elhanyagolható, de ez
a rendszer tizenötmilliárd éve van úton, Carita.
— Ühüm — nyögte a nő.
— A nap ultraibolya sugárzása elhanyagolható —
folytatta Yoshii. — A szél nagyon gyenge. A szénalapú
molekulák épségben landolnak a bolygón. A nap
napközben elég hőt szolgáltat, hogy reakcióba lépjenek
egymással. Azt is megkockáztatom, hogy a kozmikus
sugárzás is energiát ad át a vegyi anyagoknak. A finom
homok- és porszemcsék, amelyek a sziklákról
morzsolódnak le a meteoritporral együtt, kolloid
felületet alkotnak, ahol az anyag felhalmozódhat, amíg
el nem ér egy viszonylag magas koncentrációt, amikor
is bonyolult kölcsönhatások léphetnek fel. A telítetlen
kötések megragadják a szabad szén-, hidrogén-,
oxigénatomokat és mindent, kivéve a nemesgázokat, és
megkötik őket. Néhány ilyen növekvő folt esetleg
„megtanulja”, hogyan vegye el az anyagot a felszíni
szikláktól. Ez egy lassú, nagyon lassú folyamat vagy
folyamatrendszer, de volt elég ideje. A foltok egyre
növekednek és végül találkoznak. Ami ekkor történik,
az kizárólag az összetételüktől függ. Szerintem
összekapcsolódásukkor igencsak különös
kölcsönhatások zajlanak le. Lehet, hogy ezek még
mindig tartanak. Ez megmagyarázná a különböző színű
foltokat, amiket láttunk. Ezek azonban már a végső
reakciók.
Carita egy teljes percig hallgatott, mielőtt megszólalt
volna.
 — Hűha! — motyogta. — De akkor miért nincs ugyanez
az anyag minden levegő nélküli égitesten? Nem, várj!
Hülye vagyok, hogy ilyet kérdezek. Ez az egyetlen
bolygó, ahol a körülmények megfelelőek voltak.
Yoshii bólintott.
— Feltételezésem szerint, ami sárgára festi a többi
részt, szintén szénvegyület, de valami olyasmi, ami az
űrben jött létre. Tudod, ott nagyon bonyolult dolgok
keletkeznek. Ha az az egy bizonyos valami képtelen
reakcióba lépni azzal a szerves anyaggal, amiről
beszéltem, esetleg túl hideg, akkor a bolygóra hulló
anyagnak csak kisebb részét alkotja. Ugyanezt a dolgot
nem észleltük más rendszereknél, mert túl fiatalok, és
talán mert egyikük sem haladt át csillagködökön.
— Pályát tévesztettél — mondta Carita gyengéden. —
Tudósnak kellett volna menned. Túl késő már?
Kimehetünk, vehetünk mintákat és kielemezhetjük
őket. Aztán mikor hazaérünk, írhatsz egy tanulmányt,
és annyi ösztöndíjat kapsz, hogy derékig gázolhatsz
bennük. Bár én annak jobban örülnék, ha megmaradnál
a költészet mellett. Tetszik, amit...
Az űrhajó egész teste megremegett.
— Hát ez meg mi a fene volt? — kiáltott fel Carita.
— Földrengés? — kérdezte Yoshii.
— A professzor azt mondta, ezek a bolygók olyan
régen maguk mögött hagyták a földrengéseket, mint
múmia az ugróiskolát — csattant fel Carita.
Egy újabb rengés apró zajokat keltett az űrhajóban.
Yoshii a keresőfény kapcsolója felé nyúlt, Carita
azonban megfogta a karját.
— Hagyd! — mondta. — A kzinek... Nem, hiszen ha
nem gyorsítanak rá még jobban őrült sebességükre,
csak néhány óra múlva várhatóak. — Ennek ellenére
Yoshii nem kapcsolta fel a kinti reflektort.
A két űrhajós a műszerek kijelzőit figyelte.
— Egy kicsit megdőltünk — mondta Yoshii. — Húzzuk
be a támaszokat?
— Várjunk egy kicsit! — javasolta Carita. — Talán a
szikla megroggyant a súlyunk alatt, vagy az egyik réteg
elcsúszott a másikon. Ha most megtalálta az új
egyensúlyát, ne bolygassuk meg! Még nincs értelme
mozdulni, amikor azt sem tudjuk, hogy máshol
másmilyen-e a talaj.
— Igazad van. Azonban attól tartok, nem engedhetjük
el magunkat, ahogyan reméltük.
— Miért, mennyit lazíthatnánk, amikor a kzinek itt
szimatolnak a nyomunkban?
— És Laurinda... — suttogta Yoshii, majd hangosan: —
Nem vennéd át a helyemet, hogy készen állj kiröppenni
innen, ha baj van? Én addig elintézek mindent, és
tényleg készítek valami vacsorát.
Az alacsony gravitáció alatt könnyed léptekkel indult
a gépház felé. Precíz munkára volt szükség. A
fúziógenerátort teljesen le kellett állítani, nehogy az
általa kibocsátott neutrínófüst elárulja az űrhajó
hollétét... nem mintha a kzinek ennek segítségével
megtalálhatnák őket, de teljes bizonyossággal tudnák,
hogy az emberek a Prímán rejtőzködnek, sőt még azt is,
hogy melyik negyedén a bolygónak. Az izotópikus és
kristályos, de még a vegyi akkumulátorok is több hétig
képesek tárolni az élet fenntartásához és az alapvető
műveletekhez szükséges energiát. Ennek ellenére
biztosítani kellett, hogy a generátort azonnal és teljes
erővel be lehessen indítani, ha hirtelen menekülniük
kellene. Ez azt jelentette, hogy meg kellett szakítani a
biztonsági kapcsolásokat. Yoshii kipakolta a szükséges
szerszámokat, és munkához látott. A feladat nagy
figyelmet igényelt, annyira azonban mégsem, hogy
gondolatai ne másfelé szárnyaljanak az űrben, az
időben... a Belt, Plateau, We Made It, a Rover
legénységének diadalmas visszatérése...
Carita hangja csendült fel az interkomból.
— Halálra unom magam. Azt hiszem, felkapcsolom a
keresőfényeket és körülnézek, amíg még biztonságos.
Talán rájövök, mi okozta a hajó remegését.
— Jó ötlet — értett egyet Yoshii, és folytatta a
munkát. A fém lüktetni kezdett körülötte. Apró tárgyak
rezegtek a padlón.
 — Juan! — kiáltotta Carita. — Az... az anyag...
fodrozódik, mászik... — Az űrhajó megrándult. —
Eltűnünk innen!
— Igen, minél gyorsabban — szólt vissza Yoshii, és
próbált megkapaszkodni.
A generátor felzúgott sugárvédő pajzsa alatt. A
kijelzők mutatói vadul megugrottak. Yoshii érezte,
amint a padló a talpához nyomódik. Nem volt erős a
nyomás. Carita óvatos pilóta volt, soha nem rángatta az
űrhajót.
A hajó felsikoltott és megdőlt. Yoshii teljes erejéből
kapaszkodott. Tárgyak repkedtek körülötte a
levegőben, néhány meg is sebesítette. A hajó
megbillent és akkorát kondult, hogy a görcsösen
kapaszkodó Yoshii csaknem megsüketült.
Szörnyű csend támadt, amelyet csak egy éles, sípoló
hang tört meg. Yoshii jól ismerte ezt a hangot. Az egyik
közeli repedésen keresztül szökött a levegő.
Felegyenesedett és megpróbálta lerázni magáról a
kábulatot. A vészszelep már lezárt, elkülönítve azt a
részt, amelyben tartózkodott. Át kellett jutnia a
beépített nyíláson keresztül, mielőtt a
nyomáskülönbség fatálisan lelassítja a működését.
Nagy nehezen sikerült kikecmeregnie a részlegből, és
az irányítófülke felé indult. A világítás még működött, a
ventilátorok még forogtak, és néhány tárgy hevert
elszórtan a padlón. Ez egy jó, masszív űrhajó? Hogyan
vallhatott kudarcot?
Carita elé ment a bejárathoz.
— Hé, biztosan összeverted magad, mi? Én
szerencsére be voltam csatolva. Gyere, engedd, hogy
segítsek! —Átkarolta és odatámogatta a székéhez,
amelyet már a hajó megdőlésének megfelelően állított
be. Közben tovább beszélt. — Azt hiszem, a futóművel
van baj. Lehetséges, hogy ez az átkozott anyag valami
ragasztó? Nem, az nem létezik. Vedd át a megfigyelést.
Megyek, felveszek egy ruhát és szétnézek kint.
— Ne! — tiltakozott Yoshii. — Még te is beleragadnál
ebbe a trutymóba.
 — Óvatos leszek. Tartsd nyitva a szemed! Ha nem
jönnék vissza... — Lehajolt, könnyű csókot lehelt a férfi
szájára, és elsietett.
Yoshiinak csengett a füle, fájt a feje és sajogni
kezdtek a horzsolásai is, a figyelme azonban egy
pillanatra sem lanyhult. A reflektorok fényében tisztán
látszott a talajt borító anyag mozgása. Felületén fodrok
futottak végig, számtalan középponttól kiinduló
körkörös hullám, és az egész úgy nézett ki, mint egy
állandóan változó, habos selyemlepedő. Ezek a
csomópontok sötétebbek voltak, mint a fodrok, amelyek
mintha ezt a sötétséget egyik hullámtól a másikig adták
volna. Ezek az árnyékok egyre távolodtak a hajótól,
végiggördültek a mélyedés alján, és elérve a szélét,
felfelé úsztak az oldalán. A hajótest egyfolytában
enyhén himbálózott.
— Hallasz? — csendült fel Carita hangja egy idő után.
— A kettes számú zsilipkamra nyitott ajtajában állok.
— Hallak — válaszolta Yoshii rekedten. Legalább a
rádiórendszer nem hibásodott meg. — Mit látsz?
— Ugyanazt, mint bentről. Mozog az egész... anyag.
Nem látom a hiba okát, a keresőfény sugara idáig nem
ér el. Megyek és körülnézek.
— Inkább ne menj sehová! Ha elveszíted az
egyensúlyod és belezuhansz ebbe a...
A nő megvetően felmordult.
— Ha ennyire idétlennek tartasz, akkor pontosan én
vagyok a megfelelő személy erre a feladatra. — Yoshii
ökölbe szorította a kezét, de kénytelen volt elismerni
magában, hogy az indukciós csizma egy pilóta számára
biztos támaszt nyújt a hajó fémtestén. — Indulok... Kint
vagyok... Továbbmegyek. — Az űrhajó megrándult. —
Hé! Majdnem lehajított a hátáról. Azt hiszem, a Fido
hátsó része még jobban leült.
— De mibe? — kiáltotta Yoshii. — A szilárd sziklába?
— Nem, azt hiszem nem. Nem tudom, hogy mibe
süllyedtünk bele... Oké, továbbmegyek. Már látom a
futóművet. Sötét van, a csillagokon kívül nem sok
mindent látok. Bekapcsolom a lámpámat... A-a-ah! — Az
utolsó hangot csaknem sikoltotta.
Yoshii félig felemelkedett a székéből.
— Mi történt? Carita, drága, ott vagy?
— Igen, csak éppen megdöbbentem a látványtól. Ezt
hallgasd meg! A hármas láb nem éri a talajt. A hajó
hátsó vége az égnek mered... hatalmas lyukak vannak
rajta... mint egy erősen elrozsdásodott valami, ami
nyomás hatására megadta magát... De Juan, ez acél- és
titánium-ötvözet. Mi rághatta így szét?
— Van egy tippem — szűrte Yoshii a fogai között. —
Gyere vissza!
— Nem, látnom kell a többit is. Ne aggódj, úgy járok,
mint egy macska... A kettes lábnál vagyok, rávilágítok a
lámpámmal. Igen. A lábból nem maradt semmi.
Mintha... mintha teljesen elnyelte volna a föld. Egyes
láb... a nagy része hiányzik, és igen, ez az egység, ami
részben kiszakadt a helyéről és lyukat csinált a gépház
falán. Látom a...
A hajó megmozdult, és az orra néhány foknyit feljebb
emelkedett, miközben a hátsó része lejjebb süllyedt.
Félelmetesen recsegett-ropogott az egész.
— Nincs semmi bajom, haver. Erősen
megkapaszkodtam. De szent ég! Az anyag teljesen
megvadult alattunk. Olyan, mintha elkezdett volna
forrni.
Yoshii ezt nem látta onnan, ahol volt, de érezte az
egyre gyorsuló és növekvő hullámokat. Hirtelen
felismerés villant az agyában.
— Kapcsold ki a lámpádat! — ordította. — Gyere vissza
gyorsan! — Úgy kapott a keresőlámpa kapcsolója felé,
mintha az ellensége torkát akarná megragadni.
— Hé, mi van? — kérdezte Carita.
— Azt mondtam, kapcsold ki a lámpádat! Nem látod,
hogy a fény okozza a bajt? A visszafelé utat próbáld
meg a csillagok fényénél megtenni. — Két karjával
átölelte magát és remegett a sötétben. A hajó vele
együtt remegett.
 — Megértettem — mondta Carita elhaló hangon.
Yoshii a fülke világítását is kikapcsolta.
— Találkozzunk a kabinomban! — javasolta, mivel
ennek a helyiségnek nem voltak ablakai a külvilágra.
Vakon tapogatózva haladt a kabinja felé. Amikor ismét
látással ajándékozta meg magát, lehajolt a kis
szekrényhez, amelyben egy üveg állt, megrázta a fejét,
felegyenesedett, és hosszú percekig mozdulatlanul
nézte Laurinda fényképét.
Carita lépett a kabinba. Kezeslábasa nedves volt és
büdös. Sötét arcán izzadság fénylett.
— Nem töltöttél nekem egy italt? — kérdezte
rekedten.
— Úgy döntöttem, ez most nem lenne bölcs dolog.
— Neked talán nem, babám. De nekem igen. — A jinxi
teletöltött egy poharat és két nagy kortyra kiitta, aztán
felsóhajtott. — Ez igazán jólesett. Köszönöm.
Yoshii az ágyára mutatott, ami nagyjából vízszintes
volt, mivel a polarizáló mező ilyen állásra volt beállítva.
Leültek egymás mellé. Carita színlelt harciassága
mostanra teljesen elpárolgott. — Tehát te tudod, hogy
mi történt velünk? — kérdezte halkan.
— Csak feltételezés — válaszolta Yoshii óvatosan —,
ami a szupermolekulával kapcsolatos elméletem
helyességétől függ.
— Folytasd.
— Nos, ez a molekula megnőtt. Vagy inkább
egymástól függetlenül nőttek, míg végül találkoztak és
összekapcsolódtak. A gyökök és bázisok... és különböző
vegyi egységek mindenféle kombinációi, permutációi
lehettek. A kozmikus sugárzás elősegíti ezt a fajta
változást, ahogyan a kvantummechanika és
véletlenszerű hatások is; az intergalaktikus űrben talán
ez volt az uralkodó. Így aztán a vegyi anyagok...
mutációnak indultak. Amelyik szerkezet jobb volta friss
anyag megkötésében, az terjeszkedett a többiek
kárára.
Carita füttyentett.
 — Természetes kiválasztódás, evolúció? Úgy érted, ez
a trutyi él?
— Nem, illetve nem úgy, mint te vagy én, vagy a
baktériumok, vagy akár a vírusok. De olyan
alkotóelemeket fejleszt ki, amelyek megragadják az új
atomokat, és más katalitikus összetevőket, és... és azt
hiszem, gyűrűről gyűrűre adják tovább az atomot, amíg
csak vevő van rá, mert így marad hely újabb atomok
felvételére a közelebbi részeken. Mert szerintem végül
a molekula fejlettségben túllépett azon a ponton, hogy
attól függjön, ami az égből hullik alá. Szerintem
elkezdte kivonni az anyagot a bolygóból, mihelyt olyan
helyre jutott, ahol megfelelő anyag volt. Lebontotta a
szénvegyületeket és szilikátokat és... és bekebelezte a
fématomokat is. A klatrátképződés elősegíti a
növekedést és a kémiai folyamatokat. Mivel azonban a
fém rendkívül ritka errefelé, a molekula nagyon
hatékonnyá vált a megszerzésében.
— Felzabálja a dolgokat — mormolta Carita maga elé.
— Számomra ez nagyon is élőnek hangzik.
— A normális környezet energiaszegény — mondta
Yoshii. — Napközben gyorsabban zajlanak a dolgok.
Nem mintha olyankor sok minden történne, mert már
nincs mivel kapcsolatba lépni. De aztán jöttünk mi,
beleereszkedtünk a fémből készült futóművünkkel és
fénykvantumot pumpáltunk ki.
— És az anyag... felébredt.
Yoshii grimaszolt, de tartózkodott a jelentéstani
vitától.
— Nagyon erősen kötődhet az alatta lévő sziklához.
Gyorsan hozzátapasztotta a futóművünk lábát.
— És elkezdte rágni magát felfelé, miközben én...
Yoshii megfogta Carita kezét.
— Nem tudhattad. Én sem tudhattam.
Az űrhajó megmozdult alattuk. A likőr kilöttyent
Carita újratöltött poharából.
— De hiszen most nem is világítunk — tiltakozott a nő,
mintha a hajót emésztő anyaggal akarna érvelni.
 — Infravörös sugárzást bocsátunk ki — mondta
Yoshii. — A hajó külseje melegebb, mint a környezet, ez
pedig energia. A vegyi folyamat tovább folytatódik, bár
valamivel lassabban. Nem állíthatjuk meg, hacsak nem
akarunk halálra fagyni.
— Mennyi időnk maradt? — suttogta Carita.
Yoshii a szája szélét rágta.
— Nem tudom. Ha napfelkeltéig kihúzzuk, utána nem
sokkal eloszlunk, mint a szellemek egy régi
népmesében.
— Ez több mint egy hónap múlva lesz.
— Becslésem szerint addigra a hajót teljesen kirágja.
Elszökik a levegő.
— A ruháink levegőforgatóval vannak felszerelve.
Néhány dolgot összeszedhetünk, ami életben tarthat.
— A hajótest azonban teljesen meg fog gyengülni, és
idővel összezuhan. Bele akarsz esni ebbe... a valamibe?
— Yoshii felegyenesedett. Hangja elszántan csengett.
— Attól tartok, nincs más választásunk, mint a kzinek
kegyelmére bízni magunkat. Azóta már biztosan
megérkeztek.
Carita hosszan káromkodott és szitkozódott,
lehajtotta az italát, és felállt.
— A Shep még szabadon van — mondta.
Yoshii arca megrándult.
— Menj az irányítófülkébe! Felveszek egy ruhát és
bemegyek a gépházba.
— Minek?
— Nyilvánvaló, nem? Ott vannak az akkumulátorok.
— Ja, persze. Tehát szerinted saját pályára kell
állnunk és hagyni, hogy a kzinek felszedjenek? Nekem
valahogy nem tetszik az ötlet.
— Nekem sem. De nem hiszem, hogy szívesen
leszállnának ezen a helyen.
Egy óra múlva csatlakozott Caritához az
irányítófülkében. A nő még a csillagok halvány
fényében is látta, hogy Yoshii egész testében remeg.
— Elkéstem — mondta rekedten. — Talán ha nem kézi
erővel kellett volna működtetnem a hidraulikát... Egy
lüktető masszát találtam bent... az egész szekrény
eltűnt, amiben az akkumulátorok voltak.
— Ilyen hamar? — csodálkozott Carita, aki azért
döbbent meg, mert egészen addig a pillanatig
kapcsolatban voltak egymással, amíg Yoshii be nem
lépett a lezárt részlegbe. Majd lassan hozzátette: — Az
akkuk teljesen fel vannak... voltak töltve. Ez olyan
energiamennyiség, amivel a massza még sosem
találkozott. Kár, hogy nem mérgezte meg. Ehelyett
most úgy beindulnak a folyamatai, hogy három nyelésre
bekap mindent. Szerencsések vagyunk, hogy a
létfenntartó akkumulátorok nem voltak ott.
— Reménykedjünk benne, hogy a kzinek eléggé
akarnak minket, hogy lejöjjenek értünk.
Eltakarta a kijelzőt, működésbe hozta a rádiót és
beszélni kezdett.
— SOS. SOS. Két ember egy űrhajó fedélzetén
csapdába esett — mondta üres hangon. — Elsüllyedünk
egy... oldószerbe... a makromolekula... Biztosan tudnak
róla. Mentést kérünk... Nem tudunk felemelkedni.
Űrruháink meghajtói csupán részleges töltéssel
rendelkeznek, ami nem elég, hogy pályára álljunk
ebben a mezőben. Nem tudjuk feltölteni őket.
Felszerelésünk és tartalék akkumulátoraink eltűntek.
Űrruháinkban fel tudunk emelkedni a bolygó felszíne
fölé, de nem tudunk elmenekülni... Kérjük, vegyenek fel
minket! A vevőnket ezen a sávon hagyjuk és folytatjuk
az adást, hogy be tudjanak mérni.
Miután rögzítette a szöveget, ismétlésre kapcsolt, és
hátradőlt.
— Nem valami ékesszóló beszéd, de ez őket nem fogja
érdekelni.
Carita megrázta a fejét. A csillagok fényesen
ragyogtak az égbolton. Telt az idő. A hajó néha
megmozdult egy kicsit.
Hirtelen egy űrhajó tűnt fel, amely látóhatártól
látóhatárig repült, nagyon alacsonyan. Csak egy
villanásnyi időre látták. Talán a kamerák is észlelték a
jelenséget.
 Carita felnyögött.
— Idegenek.
— Kzinek — mondta Yoshii. — Kzineknek kell lenniük.
— De én még sosem hallottam olyan...
— Én sem. Te mit láttál?
— Nagy volt. Gömb alakú és körben mintha uszonyai
vagy kis szárnyai lettek volna. Tükörfényes volt. Nem
úgy nézett ki, mintha le akart volna szállni.
Yoshii bólintott.
— Én is ezt láttam, csak meg akartam bizonyosodni. A
lényegen nem sokat változtat. Várnunk kell. — Felállt. —
Csinálok néhány szendvicset és idehozom azt az üveget
is. Lazítsunk egy kicsit, hiszen már minden kártyánkat
kijátszottuk.
— De nem fognak... Ó, már értem. Ez nem az őrjárat
volt. Ideküldték, hogy ellenőrizze a Prímát. Ha megtalál
is, előbb felhívja a Secundát további utasításokért, és
az üzenetünket továbbítja egy tolmácsgépnek.
— Jelenlegi helyzetében ez öt perc adás oda, öt perc
vissza. Kérlek, hagyd bekapcsolva az interkomot! Te is
ugyanúgy tudsz beszélni velük, mint én.
— Nem sok mondanivalónk maradt — sóhajtott Carita.
Yoshii a konyhában volt, amikor meghallotta a
számítógép gerjesztette hangot:
— Itt Werlith parancsnok beszél. Azonosítsák
magukat.
— Carita Fenger, Juan Yoshii a Rover űrhajóról. A
Prímán... Az Egyes bolygón ragadtunk. A beosztottjai
láttak minket. Gondolom, ismeri bajba jutásunk okát. Ez
az anyag... elnyel minket. Kérem, vegyenek fel
bennünket! Ha ez a hajójuk itt nem képes rá, kérem,
küldjön egy másikat! Vége.
Recsegő csend támadt. Yoshii folytatta az
ételkészítést. Már visszafelé tartott, amikor a hang
ismét megszólalt:
— Két hajót veszítettünk el, fedélzetükön nyolc
hőssel, mielőtt sikerült azonosítanunk a veszély
jellegét. Nem húzom azzal az időt, hogy
elmagyarázzam. És semmiképpen nem kockáztatok még
egy hajót és újabb életeket. Az Ellenálló nevű hajó
legénysége által végzett megfigyelések alapján, ha
energia-kibocsátásukat a minimumra csökkentik,
körülbelül ötszáz órájuk marad, amit egészségesen
eltölthetnek.
Kattanás hallatszott és a kapcsolat megszakadt.
Werlith parancsnok a fajtájához képest egészen
barátságos volt, gondolta Yoshii.
Belépett az irányítófülkébe. Sajnálom, Carita —
mondta.
A nő felállt és a társa elé lépett. A csillagok fénye
vezette az árnyékok között, megcsillant a haján és a
szeméből pergő könnyeken.
— Én is sajnálom, Juan — mondta. — Most pedig
hagyjuk a bocsánatkéréseket! Megtörtént, és kész.
Figyelj, megpróbálhatunk egy üzenetet küldeni, amit
talán a Shep fogni fog, hogy legalább tudjanak a
dologról. Nem hiszem, hogy mernének válaszolni, de jó
érzés lenne tudni, hogy hallják. Először együnk, igyunk,
beszélgessünk és... és bújjunk ágyba! Együtt.
Yoshii letette a tálcát az asztalra.
— Kimerült vagyok — motyogta.
Carita átölelte, és a fejét nagy melléhez szorította.
— Én is, haver. És ha azt a kevés időt, amennyid
maradt, hűségesen akarod eltölteni, ám legyen. De
maradjunk együtt! Hideg van ott kint. Még ha keskeny
is az ágy, legyünk együtt, amíg lehetünk!

16.

A képernyőn látható nap korongja körülbelül

feleakkora volt, minta földi napé. Fénye több mint
10000 telihold fényével volt egyenlő, inkább vörös,
mint fehér, de még így is elegendő, hogy a Secunda
világítson tőle. A bolygó sarlója nagyrészt sárgásbarna
színű volt, amelynek széleit a metánból, némi
széndioxidból és ammóniából álló atmoszféra kissé
elhalványított. Északi féltekéjét poláris sapka fedte,
amely délen lényegesen kisebb volt. Az utóbbi fagyott
víz volt, az előbbihez még kicsapódott szén-dioxid és
ammónia is járult. Ez a két gáz minden éjszaka
megfagyott, nappal pedig nyáron és a trópusokon ismét
elpárolgott, így aztán a napfelkelték és a napnyugták
meglehetősen viharosak voltak. A bolygó határvonalán
jégkristállyal keveredett finom szilikátpor-örvények
kavarogtak.
A felszín domborzata egyhangú volt, azonban a lassú,
ötvenhét órás forgás során feltűnt egy hatalmas kráter,
a környékén több kisebb mélyedéssel. Talán egy hold
csapódott be az elmúlt egymilliárd év során valamikor;
a nyoma megmaradt, azonban minden keringő törmelék
elenyészett azóta. Egy testvérhold túlélte az
évmilliárdokat; átmérője háromnegyede volt a földi
holdénak, színe pedig a legtöbb környékbeli égitesthez
hasonlóan sötétsárga.
Tregennis így magyarázta mindazt, amit a Rover
szalonjában ülve Ryannel együtt megfigyeltek. A
fogságba esésük előtt gyűjtött adatok segítettek
számára a részletek meghatározásában. A téma
mindkét férfi számára jó búfeledtető volt.
Markham lépett be a szalonba, amelynek nyomán
olyan csend támadt, mintha szél sepert volna végig a
helyiségen.
— Bejelentenivalóm van — mondta Markham némi
hallgatás után.
Egyik fogoly sem mozdult.
— Fél órán belül leszállunk — folytatta. —
Gondoskodtam róla, hogy a ruháikat és tisztálkodási
szereiket összepakolják. Beleértve a gyógyszereit is,
professzor.
— Köszönöm — mondta Tregennis szárazon.
— Miért is ne? — vicsorgott Ryan. — A cél: életben
tartani az állatokat, amíg a felsőbbrendű faj kitalálja,
mihez kezdjen velük. Vajon ő is részt fog venni a
lakomán?
Markham szeme jeges szikrákat szórt.
 — Vigyázzon! — figyelmeztette Ryant. — Eddig nagyon
türelmes voltam magával. — Az ötvenórás 3 g-s út
során, amikor is Hraou kapitány megengedte, hogy a
polarizálóval csökkentsék a súlyt, egyikük sem szólt
Markhamhez, de még csak rá sem néztek. A férfi ezt az
időt arra használta ki, hogy ismeretséget kössön a kzin
legénység azon tagjaival, akik méltóztattak szóba
elegyedni vele. — Ne provokáljon!
— Rendben van — válaszolta Ryan. Majd mivel
képtelen volt magába fojtani, még hozzátette: — Nem
azért, de ha engem olyan jól megfizetnének, mint
magát, én ennél sokkal több provokációt is el bírnék
viselni.
Markham elvörösödött.
— Tájékoztatásul közlöm, soha egyetlen márkát sem
kaptam, és nem is ígértek semmi ilyesmit. Soha.
Tregennis tűnődve fürkészte az arcát.
— Akkor miért vált árulóvá? — kérdezte.
— Nem lettem áruló. Ellenkezőleg... — Markham
hosszú másodpercekig némán állt, mielőtt folytatta
volna. — Figyeljenek ide, ha hajlandóak emberi
lényként kezelni, olyan dolgokat tudhatnak meg,
aminek később nagy hasznát vehetik.
Ryan komoran meredt söröspoharába, majd vállat
vont, bólintott és azt morogta:
— Megpróbálhatom.
— Szabadon beszélhet? — kérdezte Tregennis.
Markham leült.
— Nem tiltották meg. Természetesen az eddigi
információim meglehetősen korlátozottak. Egyes
kzinek, beleértve Hraou kapitányt, viszonylag
bőbeszédűek voltak. Unták eseménytelen munkájukat,
én pedig felkeltettem az érdeklődésüket. Különben is
úgy érzik, nem fenyegeti közvetlen veszély a
biztonságukat.
— Ezt megértem — jegyezte meg Tregennis.
Markham előrehajolt. Önteltsége mintha
alábbhagyott volna. Babrálni kezdte rövid szakállát, és
hangjában feszültség vibrált.
 — Tizenkét földi évig harcoltam a kzinek ellen. Erre
neveltek. Anyámat száműzetésbe kényszerítették. A
Reichstein ház mottója az „Ehre” volt, ami angolul
annyit tesz: „Szolgálat és becsület”. Anyám ezt „Nem
adjuk meg magunkat”-ra változtatta. Ugyanis nagyon
sokan feladták a harcot akkorra, és elfogadták a kzinek
által diktált rendet. Sokan már ebbe születtek bele,
vagy csupán halvány gyermekkori emlékekkel
rendelkeztek a korábbi időkből. A felkelés vérengzést
eredményezett volna. Azok az arisztokraták, akik
Wunderlandon maradtak, és ezek voltak többen, nem
láttak más alternatívát, mint együttműködni a
megszálló erőkkel, legalábbis az emberek közötti rend
fenntartása és az üzemek működtetése erejéig.
Tisztelettel néztek ránk, akik veszélyes
szélsőségesekként harcoltunk. Csalóka hit volt. Ahogy
teltek az évek és már reménykedni sem volt miben, az
ellenállás egyre több tagja elkeseredett, és az otthoni
arisztokratákon keresztül elintézték a visszatérésüket.
Anyám azok közé tartozott, aki nagy lelkierőről téve
tanúbizonyságot, ellenállt a kísértésnek. „Nem adjuk
meg magunkat.”
Ryan még mindig ellenszenvvel figyelte Markhamet,
de Tregennisben mintha együttérzés támadt volna.
— Aztán megérkezett a hipermeghajtású armada, és
az édesanyja védelemben részesült. Talán nem örültek?
— Dehogynem — mondta Markham. — A társaim és én
hosszasan ünnepeltünk, miután az örömtől és diadaltól
jól kisírtuk magunkat. Boldogságunk azonban nem
tartott sokáig. Dolgunk volt, ami eleinte tisztának
bizonyult. A harcok pusztítást eredményeztek. A
katonák kevesen voltak és tovább kellett menniük,
hogy máshonnan is kiűzzék a kzineket. Az ellenállás
tagjaira hárult a mentés és rendcsinálás feladata. Aztán
mikor hazatértünk wunderlandi otthonainkba... én és
sokan mások életünkben először azt láttuk, hogy a
bolygó, amelynek felszabadításáért küzdöttünk,
reményeink és álmaink bolygója teljesen megváltozott.
Zűrzavar uralkodott rajta. A csőcselék egyik birtokot a
másik után foglalta el... a „kollaboráns” arisztokraták
birtokait... lincseltek, akasztottak, égettek, a nőket
megerőszakolták... mintha ugyanezek a proletárok nem
hajlongtak volna a kzinek előtt, biztosítva számukra a
háborús termelést! Holdkóros politikai pártok küzdöttek
egymással szóban és fegyveresen. A káosz pusztulást,
nélkülözést, szenvedést és halált hozott... Anyám
vezető szerepet vállalt egy csoport létrehozásában,
amely a törvény visszaállítását követelte. Mi voltunk ez
a csapat, mi, katonák az űrből. Amit tettünk, az gyakran
durva volt, de mindenképpen szükséges. Ideiglenes
kormány alakult. Azt hittük, végre foglalkozhatunk a
saját életünkkel, bár én, személy szerint minden erőmet
egy centauri védelmi vonal megalakítására fordítottam,
hogy a népemet soha többé ne tudja leigázni senki...
Azonban az évek során, amíg távol voltam, a népemet
elárulták. — Markham hangja elcsuklott a keserűségtől.
— Az új alkotmányra, a demokratikus mozgalomra
gondol? — kérdezte Tregennis.
Markham összeszedte magát és bólintott.
— Senki nem tagadta, hogy szükség van reformra,
újjászervezésre. Elismerem, hogy a reformerek
többsége jót akart. Nem láthatták előre intézkedéseik
következményeit. Én magam sem láttam, de én nagyon
elfoglalt voltam és gyakran hosszú ideig távol jártam az
otthonomtól. Anyám, aki a birtokainkon élt, látta, mi
történik, és megvilágította számomra.
— A birtokaik. Tehát megtartották őket. Ha jól tudom,
a legtöbb nemesi család tetemes részét megtartotta
korábbi tulajdonainak; és a Wunderlandi Patríciusok
Háza alkotja a parlamenti felsőházat. Ugye nem akarja
elhitetni velem, hogy a csőcselék uralma alá kerültek?
— De, pontosan ezt mondom! Vagy legalábbis minden
ennek irányába halad. Ha nem állítjuk meg, beteljesedik
és akkor minden elpusztul. Ebben az esetben Gresham,
a politikus törvénye él: a rossz kiűzi a jót. Nézzenek
meg például engem. Örökölt jogomnál fogva
rendelkezem egy szavazattal a Patríciusok Házában, ez
azonban csak a szövetségi ügyekre korlátozódik. Ahhoz,
hogy jelentős szerepet töltsek be egy rendes
társadalom helyreállításában, megfelelő törvények
hozásával, amelynek vállalása örökletes kötelességem,
először meg kell választatnom magam államom,
Braefell konzuljává. Ezáltal beleszólást nyernék abba,
hogy kit választanak meg a Küldöttek Házába. A
részletek nem számítanak. Politikai pályára léptem.
— Magasra tartva nemesi orrát — morogta Ryan.
Markham ismét elvörösödött.
— Én a népért élek. Az őszinte, becsületes, keményen
dolgozó, józan és egyszerű emberekért, akik a szívük
mélyén tudják, hogy a társadalom hagyomány, rend és
tisztelet, nem pedig egy sor önző érdekek közötti olcsó
üzlet. Vidéken elvétve még találkozhat vele az ember. A
férgek a városokban laknak. Ezek a bűnözők,
élősködők, a csőcselék és a... politikusok.
Most először, Ryan mintha halványan elmosolyodott
volna.
— Nem mondhatom, hogy kedvelem a politikát, de
szerintem a megoldás nem az alsóbb osztályok
háziasításában rejlik. Mi lenne, ha hagynának
mindenkit, hogy végezze a dolgát, néhány rendőrrel és
bírósággal, arra az esetre, ha túlzásba vinnék a dolgot.
— Számtalanszor hallottam már ezt. Ostobaság. Arra
a nyilvánvalóan hamis feltételezésre épít, miszerint egy
személy elszigeteltségében képes úgy funkcionálni,
mint egy atom. Ó, én is kivettem a részem a
talpnyalásból, megráztam a nyálas kezeket és
elmondtam a nyálas szavakat, ez azonban nem volt
más, mint álszent rituálé, cukormáz a cinizmuson és
korrupción... Röviden összefoglalva, veszített.
— Rájöttem, hogy nincs értelme próbálkozni.
Ryan mondani akart valamit, de inkább lenyelte.
Markham úgy mosolygott, mint egy halálfej.
— Mire aztán visszahívtam a kzineket, ezt akarta
mondani? — gúnyolódott, majd komolyan folytatta. —
Nem, ez egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. Háborús
pályafutásom során végig kapcsolatban álltam velük,
tárgyalások, egyezkedések, vallatások és a foglyokkal
való törődés, az a fajta kapcsolat, amely két ellenfél
között fennállhat. Idővel valósággal lenyűgöztek és
mindent megtanultam róluk, amit csak lehetett. Minél
többet tudok, annál hatékonyabb szabadságharcos
leszek, nem igaz? A felszabadulás után a tudásomnak
és hírnevemnek köszönhetően még szorosabb
kapcsolatba kerültem velük. Kölcsönös hazatelepedési
ügyeket kellett intéznem. Voltak kzinek, akiknek jó
okuk volt a maradásra. Néhányan közülük a centauri
rendszerben születtek; a második és a későbbi flották
nőstényeket is hoztak magukkal. Mások ezekhez a
rokonaikhoz jöttek, vagy egyedül, szökevényként
érkeztek, mivel az ő társadalmuk is a feje tetejére állt,
és sokan közülük a sikeres harcunk után szinte imádtak
minket. Itt megjegyzem, hogy a legtöbben emberi
hipermeghajtású űrhajókon érkeztek. Ez hivatalos
politika volt, abban a reményben, hogy kibékíti a két
népet egymással, általánosságban többet
megtudhatunk a kzinekről, és őszintén megvallva, ha a
szükség úgy hozza, túszokként ott tarthatjuk őket. De
még így is gyakran kegyetlen megkülönböztetésben és
üldözésben részesültek. Mi mást tehettem?
Közbeavatkoztam az érdekükben. Ők vagy a testvéreik,
bátor és becsületes ellenfelek voltak. Ideje volt
összebarátkozni velük.
— Ez tiszteletre méltó érzés volt — ismerte el
Tregennis. Markham legyintett.
— Időközben nemcsak hogy egyre tisztábban láttam a
rothadást Wunderlandon, arra is rájöttem, milyen sokat
hazudtak nekem. A kzinek sosem voltak szörnyetegek,
ahogyan a propaganda állította. Eleinte könyörtelenek
voltak, és később is szigorúak, igen. Ránk
kényszerítették az akaratukat. Ez azonban egy
dinamikus akarat volt, amely egy csodálatos jövőképet
szolgált. Nem voltak indokolatlanul kegyetlenek, sem
zsarnokok, sem kicsinyes tolvajok. Azok az emberek,
akik alávetették magukat a kzin törvényeknek,
élvezhették annak védelmét, rendjét és igazságát.
Életük békésen, hasznosan telt, és tiszteletben
tartották népszokásaikat. A legtöbben szinte soha nem
láttak kzineket. Wunderland Nagy Házai voltak a
közvetítők, és jaj volt annak az emberi lordnak, aki
becsapta a gondjára bízott embereket. Nem számított a
rangja, a legutolsó kzinnek is engedelmeskednie kellett.
Az erényeit azonban megbecsülték, és biztos lehetett
benne, hogy a fiai nála is magasabbra emelkednek, az
unokái pedig már egyenrangú partnerek lesznek.
— A galaxis meghódításában — jegyezte meg Ryan.
— Nos, a kzineknek is megvannak a hibáik, de nem
olyanok, mint a rabszolgatartók, akiknek a nyomaira a
régészek bukkantak, egymilliárd évvel ezelőttről. Azok
az emberek, akik harcoltak a kzinekkel és akik
szolgálták őket, sokkal inkább emberek voltak, mint
előtte vagy azóta. Ezt évekkel később az anyám mondta
nekem, az anyám, akinek mottója a „Nem adjunk meg
magunkat” volt.
Markham az órájára pillantott.
— Hamarosan indulnunk kell — mondta. — Nem
szándékoztam ilyen hosszan beszélni. Nem várom el
maguktól, hogy egyetértsenek velem, csak arra kérem
magukat, hogy gondolkodjanak, keményen
gondolkodjanak, és közben működjenek együtt velünk.
Tregennis, mintha nem is hallotta volna, lefegyverző
stílusában azt kérdezte:
— Tehát úgy döntött, hogy a kzin restauráción fog
munkálkodni? Azt hittem, éppen ez az a fajta
radikalizmus, amellyel nem ért egyet.
— A döntésem nem egyetlen hét alatt született —
válaszolta Markham —, és azt sem akarom, hogy kzinek
uralkodjanak a népem fölött. Jobb lenne, mint ami most
ott van, de az embereknek emberekkel kell együtt
élniük. A valódi ellenség a Föld, a gazdag, kövér Föld, a
bankáraival, hirdetési ügynökeivel és politikai
cinkosaival, vulgaritásával és szajhaságával, amely
megmérgezi a fiataljainkat... még a maga világában is,
professzor. Egy erős kzin bolygó arra kényszeríti az
embereket, hogy megerősödjenek. Azok, akik nem űzik
ki a korrupciót, meghalnak. A tiszta maradék új békét,
testvériességet hoz létre, és birtokba veheti a
világegyetemet.
— Együtt a kzinekkel — mondta Ryan.
Markham bólintott.
— És talán más arra érdemes fajokkal. Majd
meglátjuk.
— Nem hiszem, hogy magának ezt bárki megígérte
volna.
— Nem, ilyen sok szóban valóban nem. Maga éles
elméjű ember, fedélzetmester. Azonban az
éleselméjűség magában nem elég. Létezik olyasmi is,
mint intuíció és a sors előre megérzése. — Markham
legyintett. — Ezzel nem azt akarom mondani, hogy
nekem vallásos élményben volt részem. Kezdetben
ártalmatlan, teljesen őszinte üzeneteket küldtem a
hazatérő kzinekkel, üzeneteket a hatóságaiknak.
„Kérem, tudassák, népeink hogyan juthatnának
kölcsönös megegyezésre? Mit tehetnék, amivel
enyhíthetném a feszültséget?” Ilyen és hasonló
dolgokat. Tudják, néhány kzin még ma is utazgat ide-
oda emberi űrhajók fedélzetén. Általában
diplomáciával, kereskedelemmel és biztonsággal
kapcsolatos kérdések megtárgyalására jönnek, de
vannak olyanok is, akiknek titkos ügyeik vannak. Éppen
ezért nem szakítottuk meg a forgalmat, ami bár igen
csekély, de többek között arra is jó, hogy embereket
juttassunk az ő területükre... A kapott válaszok
biztatóak voltak. Személyes találkozókat, sőt néha
kódolt hiperhullámú kommunikációt eredményeztek;
közös megegyezéssel van néhány közvetítőállomásunk
a kzin űrben. Az első kérések teljesen ártalmatlanok
voltak, bárki mércéjével mérve. A kzinek különleges
információkat kértek, nem állami információkat, csak
olyan adatokat, amihez nagyon nehezen jutottak hozzá.
Úgy éreztem, azzal, hogy segítem őket a mi jobb
megismerésünkben, értékes feladatot végzek. A világ
számára persze ezt nem tárhattam fel.
— Nem, magának megvolt a saját kis politikája —
morogta Ryan. — Egyik dolog vezetett a másikhoz, a
maga fejében is, amíg végül elküldte a hipermeghajtás
elméletét és gyakorlatát, amely tíz- vagy húszéves
előrelépéssel ajándékozta meg őket.
Markham türelmesen válaszolt:
— Elkerülhetetlenül megszerezték volna. Csupán
azáltal gyakorolhatunk hatást az eseményekre, ha részt
veszünk bennük. — Ismét az órájára nézett. — Jobb
lesz, ha indulunk — mondta. — Levisznek minket a
bázisukra. Találkozni fognak a parancsnokkal. Amit
elmeséltem, talán a segítségükre lesz.
— És mi a helyzet a Roverrel? — kérdezte Ryan. —
Remélem, elmagyarázta nekik, hogy nem alkalmas
bolygó felületére való leszállásra.
— Nem volt rá szükség — vágta rá Markham
bosszúsan. — Ugyanolyan jól ismerik az űrépítészetet,
mint mi... sőt magánál talán még jobban is,
fedélzetmester. Egy kis hajóval fogunk lemenni. Ezt a
hajót pedig leteszik a holdra.
— Micsoda? Miért nem állítják pályára?
— Később majd elmagyarázom. Most jelentkeznünk
kell a leszálláshoz. Ne féljenek! A kzinek nem lelnék
örömüket a Rover elpusztításában. Ha lehetséges... ha
sikerül kitalálnunk valami módját a későbbi emberi
expedíciók távoltartásának, amelyhez nem szükséges,
hogy visszaküldjük a Rovert... megtartjuk. A
hipermeghajtás értékessé teszi. Máskülönben a Kzarr-
Siu — Bosszúálló Kard hadihajó az egyetlen jármű
pillanatnyilag ebben a rendszerben, amely ilyennel fel
van szerelve. A Rovert a biztonság kedvéért viszik a
holdra. A Secunda pályái túlzsúfoltak, a hold
gravitációja pedig elég alacsony, hogy ne tegyen
semmiféle kárt egy ilyen teherhajóban, mint ez.
Jöjjenek!
Markham felállt és kifelé indult. Ryan és Tregennis
követték. A hawaii meglökte a plateaui-t, és
mutatóujjával apró köröket rajzolt a halántéka mellett.
A csillagász egyetértően bólintott, majd odasúgta:
— Legyen nagyon óvatos! Ismerem a történelmet. A
fajtája igen gyakran sikeres.
 17.

A kzinek nem használták a gravitációpolarizálót egy

állandó, kényelmes súly eléréséhez az űrhajóban...
hacsak a gyorsulás még számukra is elviselhetetlenné
nem vált. A hajó erőteljes dübörgéssel indult. Az
emberek belepréselődtek üléseikbe. Tregennis
elsápadt. A vékony hús mintha hátrahúzódott volna
arccsontjairól, görbe orra ijesztően előremeredt, és
vékony vérpatak csordogált belőle.
— Hé, lassabban, fiúk — mondta Ryan rekedten. —
Már most el akarják veszíteni ezt az embert?
Markham mondott valamit Hraou kapitánynak, aki
bosszús hangot hallatott, majd rámordult a pilótára. A
súlytalanság úgy jött, mint egy hirtelen áldás. Egy
hosszú percig teljes volt a csend, amelyben csak a
wunderlandi és a hawaii nehéz légzése, és az idős
plateau-i hörgése hallatszott.
Ryan, aki Tregennis mellett ült beszíjazva, amennyire
tudta, megvizsgálta a professzort, majd azt mondta:
— Azt hiszem, hamarosan rendben lesz, már persze
ha ez a takonyagyú vigyáz egy kicsit. — Felemelte a
fejét és kinézett a hajóablakon. — Hát ez meg micsoda?
A közelben, egy-két kilométernyire, egy kis űrhajó —
mérete és alakja alacsony pályán keringő járműre utalt
—, egy néhány száz méter átmérőjű, különös gömb
alakú, sötét tömeg körül lévő vázszerkezethez
kapcsolódott. A vázon különböző gépek voltak, amelyek
űrruhás, a hátukra kis hajtóművel felszerelt kzinek
irányítása alatt üzemeltek. A távolban a hold felé tartó
Rover és a hadihajó látszott.
Továbbhaladtak. A számítógép egy új megközelítési
szöget javasolt, a pilóta gyorsított, ez alkalommal
egyetlen g értékűt. Hraou kapitány türelmetlenül
felmordult, mert ez azt jelentette, hogy tovább kell a
fedélzeten tartózkodni, mint először számította.
Markham nem merte ismét megszólítani. Ehhez
korábban is nagy bátorságra volt szüksége, hiszen nem
volt szabad a nyelvet a szájával használnia.
Ehelyett a wunderlandi, hangjában áhítattal, azt
mondta Ryannek:
— Ez kétségtelenül egyike a vasforrásaiknak.
Gondolom, mostanában érkezett, és eléggé lehűlt, hogy
munkához láthassanak rajta. Abból, amit hallottam, egy
ekkora tömeget gyorsan feldolgoznak.
Ryan döbbenten meredt Markhamre, megfeledkezve
az iránta érzett ellenségességről.
— Vas? Azt hittem, hogy ebben a rendszerben csak
elvétve található vas, mert a nagy része a bolygók
közepén lapul. A kzinek nem máshonnan hozatják be a
vasat, amivel építkeznek?
Markham megrázta a fejét.
— Nem, az gyakorlatiatlan lenne. Most még csak
néhány hipermeghajtású hajójuk van... ahogy
mondtam, pillanatnyilag a Bosszúálló Kard van most itt.
Miután ideszállították a személyzetet és az alapvető
felszerelést, hazatértek, hogy ott végezzék el felmerülő
feladataikat. Évente kétszer érkezik egy hadihajó,
amely új munkásokat és a szükséges felszereléseket
hozza. Felváltja az itteni hajót, amely hazaviszi a
leváltott kzineket. Azért választották ezt a napot, mert
úgy gondolták, az emberek nem is sejtik, hogy valami
fontosat lehet vele csinálni. — Egy pillanatra
elhallgatott, majd hozzátette: — Kivéve a tudományt. A
kzinek ezt nem vették számításba.
— És honnan veszik a fémeiket? Úgy értem, a
könnyebb fémeket, az alumíniumot, berilliumot,
magnéziumot... mangánt? Feltételezem, ezek a
közönséges ércekben is megtalálhatók, de azt hittem,
ezek az ércek nagyon ritkák és csak kis mennyiségben
fordulnak elő. És a vas...
— Az aszteroidazóna. A bolygó, amely túl közel jött a
naphoz. A széthullással feltárult a magja. A
fémtartalom alacsony ahhoz viszonyítva, amilyen egy
későbbi világban lenne, de amikor egy egész bolygóról
van szó, bőven van belőle. Bizonyos elemeket, nikkelt,
kobaltot, rezet, s a többi... kintről kellett behozniuk,
főleg azért, hogy ötvözetet készíthessenek. Ezekből kis
mennyiség is elegendő.
Úgy látszott, Tregennis mégsem ájult el, mivel lassan
kinyitotta a szemét.
— Várjanak! — suttogta. — Azok az aszteroidák...
kevesebb mint... félmillió kilométeren... belül
keringenek... a nap körül. — Néhányszor sípolva levegőt
vett, mielőtt hozzátette volna: — Lehet, hogy... ez egy
nagyon késői típusú M... ennek ellenére a
hőmérséklet... — A hangja itt elhalt.
Markham arcára ismét áhítatos kifejezés költözött.
— Építettek egy speciális vontatószerkezetet.
— Milyet? — kérdezte Ryan.
— Nagyjából olyat, mint amit mi is ismerünk. Ha egy
kívánatos égitestre bukkannak, egy bizonyos mezővel
„megcsáklyázzák”. Azt hiszem, ez a hajó az
elektromágnesesség helyett gravitációpolarizálót
használ. Ne felejtsük el, ezt a technológiát a kzinek
találták fel. A mezővel a tárgyat a megfelelő pályára
vontatják és ott szabadon engedik. A mező vonzereje
rendkívül erős. Nem csupán olyan sziklák vontatására
képes, mint amilyet látott, hanem egészen nagyméretű
aszteroidák mozgatására is. Ahogy közelednek a
Secundához, tangenciálisan persze, beállnak vele egy
bolygó körüli pályára. Ezért olyan zsúfolt a Secunda
körülötti űr, és ezért nem hagyhatják a kzinek
felügyelet nélkül keringeni a Rovert. Különben is mindig
útban van két vagy három vastartalmú égitestdarab, és
a kitermelt maradványokat sem távolítják el azonnal.
— De a hőmérséklet a nap körül — tiltakozott Ryan. —
A legénység elevenen megsülne. Nem értem, hogyan
bízhatnak meg kizárólag a robotikában. Ha más nem, az
áramkörök túlhevülhetnek és...
— A vontatónak élő legénysége van — mondta
Markham. — A hajótest dupla vastagságú és
tükörfényes, nagy sugárzó felületekkel. És általában
igen nagy méretű, mert minden küldetés előtt feltöltik
vízjéggel. A nagy bolygók körül ebből rengeteg van,
jóval mínusz száz fok alatti. Melegítik, olvasztják,
párologtatják, keringetik, és mindaddig, amíg tart,
elviselhető hőmérsékletet biztosít a hajó belsejében.
— ...mintha... víz és OH nyomaira bukkantunk volna...
a nap körüli egyik gyűrűben... — lehelte Tregennis. —
Lehetséges, hogy...
— Nem tudom, ez a tevékenység eddig mennyi jeget
használt el — mondta Markham —, azt azonban el kell
ismerniük, hogy ragyogó ötlet. A jármű legénysége
valóságos hősökből áll, akik szenvednek, minden egyes
alkalommal szembenéznek a halállal, de keményen
kitartanak.
Ryan megdörzsölte az állát.
— Feltételezem, a többi jármű, a hadihajótól és annak
kis hajóitól eltekintve, űrkomp.
— Újabbakat építenek — jelentette ki Markham
büszkén. — De gyártanak fegyvereket és különböző
gépeket is. Ez egyszerre lesz ipari és katonai bázis.
— A következő háborúhoz... — Tregennis majdnem
elsírta magát. Ryan megveregette a kezét. A fülkében
csend támadt.
A hajó időközben beért az atmoszférába, amely éles
hangon süvített körülöttük, amint egyre lassulva
közeledtek a bolygóhoz. Hajnali homok- és jégvihar
tombolt a bázis fölött, az azonban látszott, hogy egy
hatalmas kráterben helyezkedik el, feltehetően azért,
mert a becsapódó hold értékes érceket hozott magával,
és a kráter aljában lévőkhöz is könnyebben hozzá
lehetett férni. A középen pókszerűen szerteágazó és
egymáshoz kapcsolódó épületek több kilométernyi
területet behálóztak. A felszín alatt minden bizonnyal
szintén rejtőztek építmények. Egy ilyen vállalkozásnak
nagy léptékűnek kellett lenni, különben nem ért
semmit. Igaz, eleinte nagyon fontos volt az óvatosság...
az első tábor, a létfenntartó rendszer és az élelmiszer-
ellátók felállítása és egy kórház a katasztrófák
áldozatainak ellátására, amelyek szinte
elkerülhetetlenek voltak egy teljesen idegen világban,
de hamarosan démoni energia játszott közre az
automatizált gépek exponenciális
energianövekedésében, és megszületett a harcosok
városa.
Nem, gondolta Ryan, a munkások városa, akik a jövő
harcosai szolgálatában dolgoznak. Ez idáig nem sok
hivatásos harcos érkezhetett ide, kivéve persze a
Bosszúálló Kard legénységét. Nem volt rájuk szükség...
eddig még nem. A hadihajó előre nem látható
események megoldására volt jelen. Nos, ebben az
esetben a kzinek paranoiája nem volt hiábavaló.
A pilóta műszeres leszállást hajtott végre egy nagy,
bölcsőszerű állványra. Ryan több ilyen szerkezetet
látott, amelyek közül háromban űrkompok
vesztegeltek. A talaj, amin álltak, annak ellenére, hogy
betonréteg borította, veszélyes lehetett, mert sodródó
homokból állt. A Secundának nem volt fagypont feletti
vize, ami megtisztíthatta volna a hideg és lágyan mozgó
levegőt. A világegyetem nagy része kopár. Hawaii
végtelenül távolinak tűnt.
Egy csőfolyosó kígyózott elő az asszír lépcsős
templomhoz hasonló épületből. Összekapcsolódtak a
légzsilipek. Egy fegyveres kzin lépett be és tisztelgett.
Hraou kapitány az emberek felé intett és valami
parancsot morgott, mielőtt távozott volna. Markham
kikapcsolta a biztonsági övet.
— Vele kell mennem — mondta. — Maguk ezzel az
őrrel tartanak. A szálláshelyüket már előkészítették.
Viselkedjenek rendesen és... mindent megteszek
magukért.
Ryan felállt. A földi súly kétharmada jó érzés volt.
Jobb kezébe fogta a saját és Tregennis táskáját, bal
kezével pedig a csillagászt támogatta. A kzinek
kíváncsian bámulták őket, amint a foglyok kiléptek egy
hatalmas, barlangszerű terembe. Nem úgy néztek, mint
az emberek, hanem inkább leselkedtek, mint a
macskák. Csupasz farkuk kígyóként tekergett a lábuk
körül. A környezetet egy hatalmas falfestménnyel
próbálták felvidítani, ami egy hőst ábrázolt, aki csupasz
kézzel küzd egy szörnyeteggel; a bíborpiros vér
fényesen csillogott.
Az őr hosszú folyosókon vezette végig a foglyait,
amelyek szinte lüktettek a körülöttük működő gépektől.
Végül kinyitott egy ajtót, betessékelte őket, majd
becsukta utánuk. Hangosan kattant a zár.
A szobában volt egy ágy és egy árnyékszék, amely
kzineknek készült, de az ember által is használható
volt; az ágy elengedőnek tűnt két személy számára.
— Jobb lesz, ha segítek, amíg jobban nem érzi magát,
professzor — mondta Ryan. — Miért nem pihen le? Majd
én kipakolok. — A szobában volt egy szekrény, mivel a
kzinek nem szerették magukkal hordani személyes
holmijaikat, még a legalapvetőbbeket sem.
Ha lehet, még az embereknél is jobban gyűlölték az
érzékelési hiányt. Képernyő ugyan nem volt a
helyiségben, de volt egy nagy ablak, amelyen keresztül
az űrállomás látszott. Ahogy a nap egyre magasabbra
emelkedett, a vihar kezdett alábbhagyni, és már
egészen messzire el lehetett látni. A távolban látszott a
halványpiros ég alatt terpeszkedő katonai komplexum
vége, amelyen túl sötétsárga homokbuckák
emelkedtek. Helyenként a szél tisztára seperte az
egykor olvadt kráter alját, amely nem olyan volt, mint a
láva, sokkal inkább, mint a sötét üveg. Bár a mélyedés
hatalmas volt, a Secunda — a földinél jóval kisebb
sűrűséggel, de sokkal nagyobb mérettel — elég széles
horizonttal rendelkezett, hogy a legközelebbi fal sötét
kőszirtként föléje emelkedjen.
Tregennis megfogadta Ryan tanácsát és végignyúlt
az ágyon. A fedélzetmester elmosolyodott és odalépett,
hogy segítsen levenni a professzor cipőjét.
— Ha már így vagyunk, érezzük kényelmesen
magunkat — mondta Ryan —, már amennyire sör nélkül
ez lehetséges.
— És anélkül, hogy tudnánk, mi lesz a sorsunk — tette
hozzá halkan Tregennis. — Sőt, ami ennél is rosszabb, a
barátaink sorsa.
 — Legalább ők nem kerültek Markham mocskos
markába.
— Kamehameha, kérem vigyázzon! Óvatosnak kell
lennünk vele! És ő... azt hiszem, túl döbbent és
magányos. Erre ő sem számított. A kzinektől kapott
utasítása csak arra vonatkozott, hogy próbálja
megakadályozni az emberi űr határain túlra irányuló
felfedezőutakat. Meg akar menteni minket, és adjuk
meg neki erre az esélyt.
— Ha! Inkább adnám meg egy cápának ezt az esélyt.
Az kevésbé gyilkos hajlamú.
— Ugyan, ugyan.
Ryan ököllel nagyot vágott a falba.
— Miért, maga szerint ki szabadította rá azt a kzint
Bob Saxtorphra a Tiamaton? Biztos, hogy Markham volt,
miután korábbi erőfeszítései kudarcot vallottak. Ez az
egyetlen logikus magyarázat. És ez még akkor történt,
amikor fogalma sem volt, hogy olyan messzire jövünk,
ahol a kzinek vannak. Nem bíztak rá egyetlen fontos
információt sem. Ő ennek ellenére megpróbált
megöletni egy embert, csak hogy megállítson minket.
Ez egyértelműen jelzi, mennyire értékeli az emberi
életet.
— Nos, talán... talán összezavarodott — sóhajtotta
Tregennis. — ldehozna nekem egy tablettát, kérem?
Van ott egy vízcsap és egy tálka is.
— Hát persze. A szíve? Lazítson! Nem lett volna
szabad velünk jönnie.
Tregennis elmosolyodott.
— Az orvostudomány sokkal hosszabbra nyújtotta az
életem, mint azt megérdemelném. „Itass meg az ősi,
ismerős Nedűvel, / és úgy érzem, meggyógyulok
idővel.”
Ryan az ölébe emelte a fehér fejet és óvatosan
megitatta a tálkából, amiből korábban kzinek olthatták
szomjukat.
— Magának sokkal jobb a szíve, mint a legtöbb
fiatalnak, akit ismerek — mondta a professzor.
Lassan vánszorgott az idő.
 Hirtelen kinyílt az ajtó.
— Hé, enni kapunk? — kérdezte Ryan.
Markham állt az ajtónyílásban, mögötte egy
fegyveres kzinnel. Ismét sápadt volt és kimért.
— Jöjjenek! — mondta durván.
Tregennis, aki a pihenéstől kissé erőre kapott, biztos
léptekkel haladt Ryan oldalán. Valóságos
folyosólabirintuson haladtak végig, amelyet mindenütt
zárt ajtók szegélyeztek. Hideg fény világította meg
őket, a levegő zúgott és vibrált körülöttük. Amikor más
kzinekkel találkoztak, éhes, vérszomjas pillantásokat
éreztek magukon.
Hosszas menetelés után megálltak egy nagy ajtónál.
A kaszárnyának ez a része úgy nézett ki, mint a tiszti
részleg, bár Ryan ebben nem lehetett biztos, hiszen
gyakorlatilag minden, amit látott, idegen volt számára.
Az őr beengedte őket, majd ő is belépett.
A helyiségnek nem volt ablaka, egyetlen dísze egy
képernyő volt, amelyre a számítógép rajzolt színes
mintákat. A kzin típusú székek, az asztal és az
elektronika irodára utalt, amely nagy volt és csaknem
üres. Az egyik sarokban egy három méter magas és
széles műanyag kocka állt, benne egy gépezet, mellette
pedig egy harcos, akinek a lábánál egy kábult telepata
kuporgott.
A foglyok figyelme az asztal mögött ülő Hraou
kapitányra és egy másik kzinre terelődött, aki a
kapitányhoz képest sovány volt és ősz.
— Mutassanak tiszteletet! — mondta ridegen
Markham. — Ő Werlith parancsnok.
Tregennis meghajolt, Ryan lazán tisztelgett.
A parancsnok morgott valamit, mire Markham a két
férfihoz fordult.
— Azt az... utasítást kaptam, hogy mondjam el
maguknak, megtalálták a Fidót.
Tregennis fájdalmas hangot hallatott. Ryan behúzta a
nyakát.
— Ezt mondták magának.
 — Ez az igazság — erősködött Markham. — A hajó a
Prímára ment. A Rover fedélzetén végzett vallatás azt
sugallta, hogy a szökevények megpróbálkoznak ezzel a
manőverrel. A Ya-Nar-Ksshinn, nevezzük
Napharcosnak, az aszteroidavontató terepkutatást
végzett. A parancsnok elküldte a Prímára, mert
gyorsaságánál fogva hamar odaérhetett. Addigra
azonban a Fido már csapdába esett a felszínen. Fenger
és Yoshii segélykérést adott le, így a Napharcos
pontosan lokalizálta őket. Nemrég a Fido újabb
üzenetet sugárzott, amit a kzinek is vettek.
Meghallgathatják a felvételt.
Werlith parancsnok megnyomott egy gombot, mire az
asztalba épített hangszóróból Juan Yoshii hangja szólalt
meg, amelyet néha éles recsegés torzított el.
— Sziasztok, Bob, Dorcas, Lau-laurinda... Kam,
Arthur... üdvözlet Caritától és tőlem. Több sávon is
leadjuk ezt az üzenetet, abban a reményben, hogy
valamelyiken veszitek az adást. Szeretnénk elköszönni
tőletek.
— Nem — szólt közbe Carita hangja —, inkább jó
szerencsét akarunk kívánni nektek.
— Igen — értett egyet Yoshii. — Mielőtt tudatnánk
veletek a helyzetet, szeretnénk arra kérni, hogy ne
hibáztassátok magatokat. Ezt a dolgot nem lehetett
előre látni. És a világegyetem tele van ennél sokkal
veszélyesebb helyzetekkel, mint amibe mi most
kerültünk. — Arról van szó... — És itt érzelemmentes
hangon, a társával együtt Yoshii beszámolt a
történtekről. — Természetesen kitartunk az utolsó
pillanatig — fejezte be. — Hamarosan körülnézünk,
nincs-e valami, amivel megnyújthatjuk életben
maradásunkat. Miután a hajó széthullott, kirepülünk és
keresünk egy csupasz sziklát, már persze ha létezik
ilyen. Eszetekbe ne jusson, ismétlem, eszetekbe ne
jusson valami őrült mentési kísérlettel kockára tenni az
életeteket! Talán ha van időtök és a kzinek nem
lihegnek a nyakatokban, ki tudtok találni valami
biztonságos módszert. Vagy talán rá tudjátok beszélni
őket, hogy tegyék meg. Bár ez egyáltalán nem
valószínű. Arra összpontosítsatok, hogy tudassátok az
otthoniakkal a helyzetet!
— Ezt nagyon komolyan gondoljuk — szúrta közbe
Carita.
— Laurinda, szeretlek — mondta Yoshii gyorsan. —
Isten veled, drágám! A leginkább az fáj, hogy tudom,
kicsi rá az esély, hogy hazatérj. De ha sikerül, előtted
lesz az élet. Légy boldog!
— Nem vagyunk rosszkedvűek. — Carita vakkantás-
szerű nevetést hallatott. — Tudod, Laurinda drágám, azt
kívánom, bárcsak Juan ne lenne ilyen nemes lélek.
Pedig nem nagy dolog, sem így, sem úgy, igaz? Most
már nem. Legyen szerencsétek!
A felvétel véget ért. Tregennis tekintete a távolba
révedt... talán a természet ezen új csodáján tűnődött?
Ryan keze ökölbe szorult, és a könnyeit nyeldeste.
— Láthatják, milyen következményekkel járt Saxtorph
nyughatatlansága — mondta Markham.
— Nem! — kiáltotta Ryan. — A kzinek igenis fel tudnák
őket venni! De... és ezt mondja meg őexcellenciájának,
ők is félnek!
— Nem mondok semmi ilyesmit. Maga megőrült.
Különben is, a Napharcos nem tud leszállni egy
bolygón, és nincs rajta semmi ehhez szükséges
felszerelés.
— Egy komp... Nem. Egy űrcsónak a hadihajóról.
— Miért? Mit tett Yoshii és Fenger, amivel
kiérdemelnék a mentést, kockáztatva a kzinek életét,
akiknek eddig csak bajt okoztak? Jó lecke az ő esetük a
maguk számára, uraim. Ha egy kicsit is törődnek a
csapatuk többi tagjával, segítsenek nekünk előkeríteni
őket, mielőtt túl késő lenne.
— Nem tudom, hol vannak. A P-primán biztosan nem.
— Meg kell találnunk őket.
— Akkor küldjék ki azt az átkozott vontatót!
Markham megrázta a fejét.
— Annak fontosabb dolga van. Pályára áll a Secunda
körül és várja az aszteroidát, amelynek hamarosan meg
kell érkeznie. — Úgy beszélt, mint aki lényegtelen
dolgokkal próbálja elodázni a percet, amikor elő kell
adnia valódi mondanivalóját.
— Oké, akkor a hadihajót.
— Annak is más feladatai vannak. Beszámoltam nekik
Saxtorph kamikáze taktikájáról. Hraou kapitánynak
készenlétben kell tartania hajóját, hogy
felrobbanthassa a kis hajót, ha túl közel merészkedik...
közben pedig minden műszerével őket keresi.
— Csak keresse! — vicsorgott Ryan. — Az egész
rendszer Bob rendelkezésére áll. Nem lesz könnyű
megtalálni.
— A Tertia az első hely, ahol körülnéznek.
— Csak nyugodtan. Bob, az öreg róka nagyon ügyes
búvóhelyek keresésében.
Werlith parancsnok felmordult. Markham még jobban
elsápadt, meghajolt, majd visszafordult Ryanhez.
— Ne vesztegessük tovább az időt! A főnök minél
hamarabb meg akarja ezt az ügyet oldani. Saxtorphot
és a csapatát élve akarja, de az sem baj, ha meghalnak.
Utána pedig ki kell dolgoznunk egy történetet, amivel
Wunderlandban a Roverrel történteket
megmagyarázhatjuk. Maguk segíteni fognak nekünk
ebben.
Ryan arcán verítékcseppek ütköztek ki.
— Valóban?
— Igen. Csatlakoznak a keresőkhöz. Az üzenetét
hawaii nyelven fogja leadni, amellyel ráveszi őket, hogy
adják fel magukat.
Ryan durván káromkodni kezdett.
— Legyen észnél! — mondta Markham, csaknem
könyörögve. — Gondoljon arra, mi történt a Fidóval! A
többiek még ennél is szörnyűbb halált halhatnak, ha
nem téríti őket észre.
Ryan terpeszállásba állt, előretolta az állát és szinte
köpte a szavakat:
— Nem adjuk meg magunkat.
Markham önkéntelenül is hátrált egy lépést.
— Micsoda?
 — Az anyja mottója, maga patkánymacska-imádó!
Vagy talán már elfelejtette? Milyen büszke lesz magára,
ha meghallja.
Markham lehunyta a szemét. Az ajka mozgott. Majd
felnézett, és szavai megannyi ostorcsapásként
csattantak.
— Engedelmeskedni fognak. Ez Werlith parancsnok
utasítása. Nézzenek oda! Látják azt ott a sarokban?
Számított a makacsságukra.
Ryan és Tregennis odanéztek. Egy keretet láttak,
szíjakat, csipeszeket és elektródákat; a gépezet többi
része ismeretlen volt számukra. A telepata leült a
padlóra a kínzó lába elé.
— Sebtében készítették — mondta Markham —, de az
adatbázis rendelkezik az emberi pszichológia teljes
ismeretével, és én magam is tettem néhány javaslatot.
Az alany nem hal bele a vallatásba, mint a múltban oly
sokszor előfordult.
Ryan teleszívta a tüdejét levegővel.
— Ha ez a valami olvas az agyamban, akkor tudja...
Markham felsóhajtott.
— Jobb lesz, ha munkához látunk! — A kzin tisztekre
pillantott, akik mindketten intettek. Az őr hátulról
megragadta Ryant. A hawaii férfi kiabált és vonaglott,
ezt a szorítást azonban egy ember képtelen volt
megtörni.
A kínzó közeledett feléjük, és amikor odaért,
megfogta Tregennis karját.
— Csak figyeljen, Ryan — mondta Markham rekedten
—, és szóljon, amikor eleget látott!
A kínzó keresztülvonszolta Tregennist a szobán,
nekitaszította a falnak, majd szabad mancsával
leszaggatta a ruhát sovány testéről.
— Ez a maga ötlete volt, Markham! — üvöltötte Ryan.
— Maga aljas...
— Tartson ki, Kamehameha! — szólalt meg Tregennis
erőtlen hangon. — Ne adja meg magát!
— Art, ó, Art...
 A kzin hozzászíjazta a professzort a kerethez, majd
ráerősítette az elektródákat. Tregennis felkiáltott.
— A fájdalomnak is van telítési határa, Kamehameha.
Tartson ki!
A kínzás folytatódott.
— Maga győzött, maga Júdás! Rendben, maga
győzött! — zokogta Ryan.
Tregennis torkából érthetetlen hangok törtek fel.
Markham néhány szót váltott a tisztekkel, mielőtt
Ryanhez fordult volna.
— Még néhány percig tart a dolog, hogy alaposan
megtanulják a leckét. Megfelelő ellátás esetén a
professzor talán életben marad és csatlakozhat a
keresőkhöz. — Markham sípolva szedte a levegőt. —
Hogy biztosítson minket a maga együttműködéséről,
hallja? Ezt csakis magának köszönheti! — rikoltotta.

18.

— Nem — mondta Saxtorph. — Szerintem jobban

tesszük, ha egy darabig nem mozdulunk innen.
Dorcas a férjére nézett Laurinda válla fölött, akit
átölelve tartott, és aki néhány perce hallotta, amint a
párja búcsút vett tőle. A lány minden erejével azon volt,
hogy megpróbálja visszafojtani a könnyeit.
— Ha a Prima ellenőrzésére azonnal gondoltak, akkor
rövid időn belül ideérnek a Tertiához — szögezte le a
kapitány felesége.
Saxtorph bólintott.
— Igen, ebben biztos vagyok. De itt sokkal
nehezebben találnának meg, mint kint az űrben, még
akkor is, ha hideg generátorral szabadon lebegnénk.
Csak rövid távokat tehetnénk meg egyszerre, különben
bemérnék a meghajtónk csapáját. Nagyon kevés is elég
belőle, hogy észlelje a radar.
— Akkor pedig itt ülünk tétlenül? Mi hasznunk
származik ebből?
 — Egy szóval sem mondtam, hogy tétlenül ülünk. Azt
hittem, ennél jobban ismersz. Van egy ötletem, amiben
segíthetnétek.
Laurinda felemelte a fejét és zokogva megkérdezte:
— Nem... állapod-hatnánk... me-meg velük? Ha
megadnánk magunkat... hátha megmentenék Juant és
Caritát.
— Attól tartok, ez nem menne, drágám — morogta
Saxtorph. A fájdalom mély árkokat vont az arcára. —
Mihelyt üzennénk nekik, azonnal tudnák, hol vagyunk,
és akkor már nem lenne min alkudozni. Nagyon
kedvesnek kellene lennünk, hogy ne dobjanak ránk egy
bombát. Kétségtelenül szeretnének megkaparintani
minket a hamis történetükhöz, de túlságosan fontosak
nem vagyunk számukra... három ember már a kezükben
van... és a Fido legénységét már leírták. Nagyon
sajnálom.
Laurinda kiszabadította magát Dorcas öleléséből,
felegyenesedett és nagyot nyelt.
— Igazad van — mondta keményen. — Mit tehetünk?
Köszönöm, Dorcas, kedves vagy, de most már készen
állok... bármire.
— Helyes. — Az idősebb nő megszorította a lány
kezét, majd a kapitányhoz fordult. — Ha nem akarjuk,
hogy megtaláljanak, nem kellene bevennünk a relét?
Saxtorph mérlegelte a kérdést. Ugyanaz az
érzékenység, amely kétmillió kilométeres körzetből
befogta, átalakította és a hajónak továbbította a
rádiójeleket, az árulójuk is lehetett. Némi gondolkodás
után azonban megrázta a fejét.
— Nem, hagyjuk csak ott! Végül is egy apró tárgy,
amit jól álcáztunk, és a jelei beleolvadnak a nap
rádiójeleinek hátterébe. Ha a kzinek elég közel jönnek,
hogy észrevehessék, akkor mindenképpen kiszúrnak
minket.
— Ugye nem képzeled, hogy örökre elrejtőzhetünk itt?
— Nem, dehogy. Ha keményen dolgoznak, két-három
héten belül megtalálnak. Mindaddig azonban nem
lehetnek benne biztosak, hogy a Tertián vagyunk.
Szétoszlanak, hogy máshol is körülnézzenek, és közben
idegeskednek. Soha ne könnyítsd meg az ellenség
helyzetét!
— De az előbb azt mondtad, jobb ötleted van,
minthogy egy ideig egyszerűen távol tartsuk őket.
— Ez egy bizonyos észrevételen alapul. Meglehetősen
holdkóros ötlet, de ti talán segíthettek finomítani rajta.
Legrosszabb esetben meghalunk, de egyértelmű, hogy
Markham megegyezési kísérlete nem jött be és...
számítanunk kell valamiféle bosszúra.
Laurinda albínó szeme felvillant.
— ...Aloha, hoapilina...
Saxtorph a műszerpult fölé hajolva hallgatta a hawaii
férfi szavait. Az üdvözlés után angolul folytatta; hangja
egy megtört emberé volt.
— Ezt csak azért mondtam, Bob, hogy tudd, őszintén
beszélek. A kzinek nem alkalmaztak telepatát, mert
tudják, nincs szükségük a szerencsétlen teremtményre.
Megparancsolták, hogy olyan nyelven beszéljek, amit a
tolmácsgépük is tud kezelni. Különben sem hiszem,
hogy sokra emlékszel a polinéziaiból.
A Tertia körül keringünk egy Portyázó Vadász típusú
hadihajóval. „Mi” vagyunk a legénysége, valamint
néhány katona, Arthur Tregennis és jómagam. Markham
a Secundán maradt. Ő a kzinek ügynöke. Talán
megkaptátok a Fido üzenetét. Attól tartok, a játék véget
ért, Bob. Én megpróbáltam ellenállni, de megkínozták...
nem engem, hanem szerencsétlen Artot. Nem bírtam
sokáig. Még életben van. Három órát adnak nektek,
hogy jelentkezzetek. Ezt is azért, mert esetleg a
rendszer túlsó felén lehettek és nem fogjátok azonnal
ezt az üzenetet. Biztos észrevettétek, hogy ez egy erős
síkbeli adás. Azt hiszik, milyen nagylelkűek. Ha három
órán belül nem hallanak felőletek, tovább fogják kínozni
Artot. Kérlek, ezt ne hagyjátok! — Ryan az utolsó
mondatot szinte kiabálta. — Kérlek, hívjatok vissza!
Saxtorph várt még egy kicsit, de nem hallatszott más,
csak a vörös nap sziszegése. Levette az ujját a
továbbító gombról, amit nem nyomott meg, majd
megfordult és a társaira nézett. A nyugati ablakon
beáramló halvány fény Dorcas dermedt arcára hullott.
Laurinda egész testében remegett, a szája eltorzult a
fájdalomtól.
— Tehát így állunk — mondta Saxtorph. — Három óra.
Addigra már sötét lesz.
— Bántják — nyögte Laurinda. — Azt a kedves, drága
idős embert! Elfogták és kínozzák!
Dorcas elfintorodott.
— Durva — mondta. — Tehát Markhamet a kzinek
fizetik. Nem vagyok túlzottan meglepve. Nem tudom,
hogyan állt át hozzájuk, de nem vagyok meglepve.
Hamarabb is rájöhettünk volna.
— Nem hagyhatjuk, hogy folytassák... a professzorral!
— kiáltotta Laurinda hisztérikus hangon. —
Semmiképpen nem hagyhatjuk!
— Olyan volt neked, mint a második apád, igaz? —
kérdezte Dorcas, és közben magában azt gondolta: A
szerelmed lent van a Prímán, és az ellenség hagyni
fogja, hogy ott haljon meg.
— Nincs vita — jelentette ki Saxtorph. — Nem
hagyjuk. Azonban van néhány lehetőségünk. A kzinek
nem szadisták. Kíméletlenek, de nem szadisták,
ellentétben sok emberrel. Nem kínoznak szórakozásból,
de még gyűlöletből sem. Abbahagyják, ha megadjuk
magunkat. Vagy ha meghalunk. Akkor ugyanis már nem
lenne értelme.
Dorcas arcán félelmetes mosoly jelent meg.
— Ha megadjuk magunkat, akkor is meghalunk —
mondta. — Talán nem azonnal. Addig nem, amíg
szükségük nem lesz a holttestünkre, vagy ameddig úgy
nem látják, hogy nincs értelme tovább életben hagyni
minket. Igencsak személytelen mindkettő.
— Én nem érzem magam személytelennek — mordult
fel Saxtorph.
Laurinda felemelte a kezét. Ujjai karmokként
görbültek be.
— Egyéb előkészületeket is végeztünk velük szemben.
Tegyük azt, amit elterveztünk!
 Dorcas bólintott.
— Igen.
— Tehát egyhangúan megszavaztuk a dolgot —
mondta Saxtorph. — Vágjunk bele! Nézzétek a napot!
Három órán belül lemegy. A kzinek le tudnak szállni
sötétben, de ha én lennék a kapitányuk, inkább
megvárnám a reggelt. Annyira nem sietnek, hogy
vállalják a kockázatot. Eközben mi itt ülünk tétlenül
húsz órán át, és elszáll minden bátorságunk. Ezt ne
hagyjuk, inkább vágjunk bele most azonnal!
A két nő egyetértően bólintott.
Saxtorph felállt.
Oké, először is Dorcas és én beöltözünk.
— Biztos, hogy én nem tarthatok veletek? — Laurinda
hangja csaknem könyörgő volt.
Saxtorph megrázta a fejét.
— Sajnálom. Nincs gyakorlatod az ilyesmiben. És a
gravitáció téged még Dorcasnál is jobban megviselne,
pedig ő belter. Különben is jó lenne, ha nem kellene a
kommunikációval törődnünk, amíg kint vagyunk. Te
inkább itt maradsz és kezeled a dolog nehezebb részét.
— Mutatóujjával a lány álla alá nyúlt és felemelte a
fejét. — Ha kudarcot vallunk, amire jó esélyünk van,
lehetőséget kapsz, hogy katonaként halj meg. —
Lehajolt, megcsókolta Laurinda kezét és kiment.
Nem sokkal később teljes felszereléssel tért vissza,
az adókészülék fölé hajolt és beszélni kezdett.
— Itt a Shep. A Shep űrhajó hívja a kzin hajót. Helló,
Kam. Ne hibáztasd magad! A kezükbe kerültünk.
Ismételt lejátszáson hagyjuk ezt az üzenetet, arra az
esetre, ha pillanatnyilag a bolygó túloldalán lennétek,
és hogy könnyebben bemérhessetek. Erre ugyanis
mindenképpen szükség lesz. Figyelj jól, Kam! Mondd
meg annak a patkány kapitánynak, hogy nem tudunk
felszállni. Egy hordalékkúpra ereszkedtünk le, ami
megcsúszott alattunk és megrongálta a futóművet.
Nekiütköznénk a kanyon oldalának, ahol vagyunk...
nagyon keskeny, ha megpróbálnánk felszállni, mielőtt
megjavítanánk a hidraulikát; Dorcas és én a
rendelkezésünkre álló szerszámokkal több földi nap
alatt sem lennénk képesek helyrehozni a hibát. A lejtő
aljában, amelyen mi vagyunk, már biztonságos a talaj.
Vagy ha a kapitány félti a kövér seggét, megvárhatja,
amíg megjavítjuk a hajót és elé mehetünk. Kérlek,
értesíts minket! Add át Arcnak szeretetteljes
üdvözletünket, és ez rád is vonatkozik, Kam.
Tudta, a kzin kapitány közvetlen gépi fordítást akar
majd a szövegről. Úgy válogatta meg a szavait, hogy ne
hergelje fel túlzottan, de megpiszkálja a büszkeségét,
ugyanis a főkzin a Secundán minden bizonnyal nagyon
türelmetlen. A kzinek nem szeretik a várakozást.
Mielőtt a zsilipnél lecsukták volna sisakjuk
arcvédőjét, Saxtorph szájon csókolta a feleségét.
Egyre nőttek az árnyékok, amint a nap a kanyon széle
felé közeledett. Fény és sötétség váltogatta egymást a
hajó mögött, ahol egy nagy kupac emelkedett. Az
emberek ezt a Dorcas által hozott két távirányítású
robbanórúd segítségével hozták létre. Sokkal inkább
látszott hordaléknak, mint amennyire az volt. A baleset
látszatát volt hivatott alátámasztani, ugyanakkor
biztosította, hogy a kzinek a Shep és a gleccser közötti
kis területen szálljanak le.
A férfi és nő nézték egymást. Űrruhájuk tele volt
aggatva fegyverekkel. Dorcasnál volt a puska és az
automata, Bobnál a géppisztoly, ezenkívül mindkettőjük
vitt magával néhányat a halálos fegyverként is
használható felderítő szerszámok közül. Feltámadt a
szél. Az ég liláról feketére változott, és előtűntek az
első csillagok.
— Nos — mondta a férfi sisakja mikrofonjába —,
mindketten tudjuk a helyünket. Jó vadászatot, kölyök!
— Neked is, haver — válaszolta az asszony. — Majd
találkozunk.
— Szeretlek.
— Viszontszeretlek. — A nő sarkon fordult és elsietett.
A jelenlegi körülmények között az űrruha-hajtóművek
használata súlyos hiba lett volna, és még így is olyan
súly nyomta, amihez nem volt hozzászokva. Ennek
ellenére kecses mozgása nagyjából megmaradt.
Mindkettőjük öltözéke vadonatúj volt; megvételükkor
nem törődtek az összeggel, amivel a ruhák ára a
Saxtorph Vállalkozás jelzálogához hozzájárult. Teljes
levegő- és vízkeringető rendszer, beépített távcső,
teljes körű öntömítés, vagyis az öltözék nagyon sok
mindenben a segítségükre volt.
Saxtorph felmászott az általa kiválasztott helyre, a
kanyon Dorcasszal szembeni oldalára, és letelepedett.
Teljes takarásban volt, és jól belátta az egész
mélyedést. A jégszirt fényesen csillogott. Remélte, hogy
ami történni fog, nem okoz kárt azon a helyen. Az
ugyanis tudományos szempontból valóságos rémtett
lenne.
Azok a lények egykor itt éltek. Valószínűleg emberek
voltak, de az is lehet, hogy kzinek. Vagy talán mások?
Ki tudja, hányféle lény él a galaxisban? Saxtorph
helyzetet változtatott. Hiányzott a pipája. A szíve
gyorsabban dobogott, mint kellett volna, és érezte a
testszagát a levegőforgató ellenére. Legjobb lesz, ha
meditál egy kicsit. Az idegesség ugyanis csökkenti az
ember esélyeit.
Az órája szerint egy óra telt el, mire megérkezett a
kzin hajó. A hajó! Nagyon jó. A magasban tarthatták
volna és kiküldhettek volna néhány kzint hajtóműves
űrruhában. Ez azonban lassú és veszélyes lehetne;
ereszkedés közben lentről leszedhetnék őket — a kzinek
feltételezték, hogy fegyverrel rendelkeznek — és
fedezékük sem lett volna.
A nap még lejjebb ereszkedett, a Shep orrát azonban
még mindig megvilágította és a közeledő járművet is
vörösesre festette. Ismerte a típusát háborús éveiből.
Kam sokkal több információt továbbított, mint azt a
kzinek felfogták. Egy Portyázó Vadász típusú hajó
általában hat személyt szállított: kapitány, pilóta,
gépész, számítógépes, két tüzértiszt; mindegyiküknek
különböző feladataik voltak, és vészhelyzet esetén
helyettesíteni tudták egymást. Nem voltak felszíni
harcra kiképezve, de persze ebben minden kzin elég jó
volt. Kam két katonát említett, aztán ott voltak az
emberek. Nem csoda, hogy a telepata már nem fért bele
a létszámba. Különben is annak sokkal nagyobb hasznát
veszik a bázison. Ennek a küldetésnek a célja csupán
három túsz felvétele.
A karcsú űrhajó hangos dübörgéssel közeledett.
Olyan finoman ért talajt, hogy még Saxtorph is
megcsodálta, és az egyik ágyúja azonnal a kanyonban
ötven méterrel feljebb álló emberi űrhajóra
szegeződött. Saxtorph szíve nagyot dobbant. Az
ellenség pontosan oda szállt le, ahová remélte. Nem
mintha ez túl sokat számított volna.
Sisakja hangszóróiból a tolmácsgép kifejezéstelen
hangja csendült fel; szinte hallotta mögötte az eredeti
morgásszerű hangokat.
— Készen állnak megadni magukat?
Laurinda hangja magabiztos volt.
— Akkor vagyunk hajlandók megadni magunkat, ha a
társaink életben és biztonságban vannak. Hozzák őket
ide hozzánk! — Micsoda lány, gondolta Saxtorph. A
kzinek biztosan azt hiszik, férfi, mivel náluk a nők
egyáltalán nem nevezhetőek okosnak, és
meggyőződésük, hogy az értelem bármiféle
megnyilvánulása csak a férfiak agyából származhat.
— Hogy merészeli ezt a pimaszságot? A futóművük
egyáltalán nem látszik sérültnek, de csak próbáljanak
meg felemelkedni, és azonnal tüzelni kezdünk.
— Nem áll szándékunkban felemelkedni, mivel nem is
tudunk. Hozzák ide a társainkat, vagy jöjjenek és
szedjenek ki minket innen!
Saxtorph teste megfeszült. Nem lehetett tudni,
hogyan fog reagálni a kzin parancsnok. Bár az biztos,
hogy nem szívesen lőné szét a Shepet a talajon. A
robbanás és a sugárzás ebben a sűrű légkörben
veszélyeztetné az ő hajóját is. Talán úgy dönt, hogy
átküldi Artot és Kamet...
Saxtorph reménye elhalt. A haditervek nagyon ritkán
működnek. A főzsilip ajtaja kinyílt, egy rámpa csúszott
ki; két páncélos és három közönséges űrruhát viselő
kzin lépett ki, puskákkal és lángvágókkal felszerelve. A
kifejezéstelen számítógéphang ismét megszólalt:
— Be fogják engedni ezt a csapatot. Ha ellenállnak,
meghalnak.
Laurinda nem válaszolt. A kzinek megindultak a hajó
felé.
Saxtorph megnyomta a detonátor gombját.
A lejtő felé eső oldalán, egy bucka alatt elrejtett többi
rúd felrobbant. Por és szilánkok hullottak. A következő
pillanatban a robbanás hangja elért hozzá. A földi
gravitáció egy egész harmincötödszörösén a sziklák
görögtek, csúsztak, gurultak a mélyedés alja felé.
Nem tudhatta, mi fog történni ezután, de abban
biztos volt, hogy nem mindennapi látványban lesz
része. A kzinek messzebb voltak, mint szerette volna,
és így sikerült elkerülniük az ugráló, pattogó sziklákat,
amelyek most a hajójuk felé tartottak. Az űrhajó inogni
kezdett, oldalra dőlt, és rázuhant a sziklahalomra,
amely addig nőtt, amíg már csaknem teljesen
betemette. Az ágyú csöve tehetetlenül meredt az égre,
és nagy porfelhő kavargott körülötte.
Dorcas ekkor már tüzelt. Kiváló céllövő volt. Az egyik
kzin a levegőbe emelte mindkét kezét, aztán
összerogyott, majd még egy és még egy. A többiek
gyorsan szétszóródtak. Űrruha-hajtómű sajnos nem
volt náluk, különben Dorcas egymás után leszedhette
volna őket, amint felemelkednek. Saxtorph kilépett a
búvóhelyéről, és ereszkedni kezdett. Géppisztolya
rövidebb távra hordott, mint Dorcas puskája. Lehajolva,
cikcakkban futott, és közben tüzelt.
A semmiből hirtelen kinyúlt az egyik katona keze, és
megragadta a bokáját. Saxtorph elvágódott, a kzin
pedig rávetette magát. Karmos ujjak fonódtak a
fegyvert tartó csuklójára. A kzin a saját pisztolya után
kutatott. Saxtorph szabad kezével előhúzta a
feszítővasat, a kzin háta mögé emelte és lesújtott vele a
levegőtartályra. Pára csapott ki. Ellenfele szeme
kiguvadt, tántorogva felemelkedett, majd összerogyott.
Saxtorph kimászott alóla.
 Dorcas, aki időközben megszabadult az utolsó
banditától is, fedezte a hajó felé tartó Saxtorph hátát. A
légzsilip ajtaja nyitva állt. Ezzel szerencséjük volt, bár
bizonyos erőfeszítéssel amúgy is be tudtak volna jutni.
Saxtorph odatett egy kődarabot az ajtóhoz, nehogy a
túlélők becsukják.
Közben Dorcas is utolérte. Saxtorph besegítette a
feleségét a nyíláson, aki maradék robbanógolyóit a
belső zsilip zárjára lőtte ki. Amint kinyílt az ajtó,
előreengedte a férjét.
Saxtorph rontott be elsőnek. Ebben a tervezés hosszú
órái alatt korábban megegyeztek. Nagyobb volt és
izmosabb; és nagy volt a valószínűsége, hogy a Dorcas
fegyveréből spriccelő golyók egy ilyen zárt térben
megsebesítenék a barátaikat.
Egy levegőzáró vészfüggöny ereszkedett le mögötte,
a lélegezhető levegő azonban ezen keresztül is szökött,
csak lassabban. Az utolsó kzinek támadásba lendültek.
Ők sem akarták, hogy a visszapattanó golyók
sérüléseket okozzanak. Ketten kimeresztett karommal,
a harmadik egy fúróval rontott rá, próbálva lyukat ütni
a ruháján és alatta a testén.
Saxtorph őt vette először kezelésbe. A
geológuskalapáccsal félreütötte a fúrót, a bal kezében
fogott késsel pedig villámgyorsan elmetszette a kzin
torkát. Bár nem ahhoz volt öltözve, ami ezután
következett, valóságos hentesmunkát végzett.
Kettéhasított egy koponyát és felnyitott egy hasat.
Mindent vér, agy és belek borítottak. Két kzin
halálhörgést hallatva fetrengett a padlón. Ekkor lépett
be Dorcas. Gondos célzás után leadott két
kegyelemlövést.
Saxtorph nekidőlt a falnak, és egész testében
reszketni kezdett.
Homályosan mintha Kam Ryan körvonalait látta
volna, aki odarohant hozzá. Felnyitotta a sisakját... az
oxigén talán még fél órára elegendő volt a fedélzeten,
bár a hullák iszonyúan bűzlöttek, és a következőt
hallotta:
 — Nem hiszem el, képtelen vagyok elhinni, de
megcsináltátok, itt vagytok, győztetek, csak éppen az
egyik patkány dühében megölte Artot. Art meghalt, de
szerencsétlen annyit szenvedett, hogy inkább
megváltás volt számára. Elbújtam hátul, de Art
meghalt, nem szabad, hogy Laurinda meglássa, annyi
időnk biztosan van, hogy eltemessük, hiszen ide
vezettek az álmai... — A férfi letérdelt, átölelte Dorcas
lábát, nem törődve vele, hogy az űrruha jéghideg, és
zokogni kezdett.

19.

Tregennist a gleccser lábánál temették el, az ősök

mellett, illetve kőhalmot emeltek a holtteste fölé.
— Ez így helyénvaló — suttogta Laurinda. — Remélem,
hogy a tudósok, akik a jövőben egyszer erre járnak...
rendes sírba temetik... de itt hagyják.
Saxtorph nem tett megjegyzést egy ilyen expedíció
feltételeire. Ugyanis ha ők nem jutnak haza, nem
valószínű, hogy valaha is erre téved bárki.
A temetés gyorsan lezajlott. Ha egy ideig nem
hallanak a hajójukról, a kzinek egy másikat küldenek,
ha nem kettőt vagy hármat. Az emberek tudták, jobban
teszik, ha addigra minél messzebb járnak.
Saxtorph a Sheppel a Naprendszer középpontja felé
vette az irányt.
— A nap közelében némileg árnyékolva leszünk,
különösen ha úgy intézzük, hogy közöttünk és a
Secunda között legyen — magyarázta. — Ennek a
kazánnak nem is annyira a sugárzása, mint inkább a
hője veszélyes; igyekszünk biztonságos távolban
maradni tőle. — A nemkívánatos hő elhárítása mindig
problémát jelentett az űrben. Még a legjobb
termisztorok is korlátozott védelmet nyújtottak.
— És különben... — kezdte, majd legyintett. —
Mindegy, ne törődjetek vele. Csak egy apró észrevétel.
Valami, amit te említettél, Kam, de várhat addig, amíg
mindenről aprólékosan ki nem kérdezünk.
A kikérdezést azonban kábult üldögélés, alvás, az erő
és éberség fokozatos visszanyerése követte. A
feszültségből, rémületből, haragból és gyászból nem
lehet egyszerűen csak úgy magához térni az embernek.
A nap egyre nőtt, ahogy közeledtek. Fellobbanásai
kicsik és halványak voltak a Napéhoz képest, de már
szabad szemmel is láthatóak voltak a parázsló korong
széleinél. Miután meghallgatta, amit Ryan tudott az
aszteroidavontatóról, Saxtorph elképedve füttyentett.
— A mindenit! — motyogta. — Képzeljétek el, milyen
lehet annyira közel menni hozzá. A fél égbolt fortyogó
vörös izzás, és hallod, ahogy a gőz bömböl a
csatornáiban, és ebben a gőzben repülsz. Le merném
fogadni, olyan hőség van a hajóban, hogy alig lehet
elviselni, és ha a legkisebb hiba történik... el kell
ismerni, a kzinekből nem hiányzik a bátorság.
Markhamnek igaza van... amit mondtál, Kam, tényleg
kiváló partnerei lennének az embereknek. Bár ő azt
nem érti, hogy először civilizálnunk kellene őket.
Egyre fokozódott az izgalma, amint egyre többet és
többet tudott meg, és a gondolatai is
szövevényesebbekké váltak. Mikor azonban eszébe
jutott a találkozó, amit ő hozott létre, elkomorodott.
— Két férfi és két nő egy fegyvertelen csillagközi hajó
fedélzetén, és a legközelebbi segítség több fényévnyire
van — mondta. — Azok után, amit tettünk, az ellenség
az egész Naprendszert fel fogja kutatni utánunk. A
hadihajó minden bizonnyal ott marad őrségben a
Secundánál, de ha jól ismerem a kzin lélektant, rajta
kívül minden mozdítható jármű a nyomunkba eredt, és
addig nem hagyják abba a keresést, amíg el nem
fognak vagy meg nem ölnek.
Dorcas bólintott.
— Amit tettünk, az számukra megalázó volt. A
becsület bosszúért kiált.
Laurinda ökölbe szorította a kezét.
 — Az biztos — sziszegte. Ryan csodálkozva nézett a
lányra; nem várt tőle ilyen megnyilvánulást.
— Nos, nekik is vannak veszteségeik, ahogy nekünk is
— mondta Dorcas. — Amilyen tüzes természetűek,
abban a reményben fogják erőltetni a hajszát, hátha
személyesen bánhatnak el velünk. Tudják, hogy
élelmiszerkészleteink korlátozottak. — Keveset hoztak
magukkal a katonai hajóról, ugyanis a kzinek étele az
emberek számára szinte élvezhetetlen, és a tárolók így
is majdnem tele voltak. — Ha néhány hónapig nem
kerülünk elő, halottnak nyilváníthatnak. Bobbal
ellentétben, szerintem hamarabb visszatérnek a
bázisra.
— Nem feltétlenül — mondta Ryan. — Ezzel legalább
lefoglalják magukat. Ez olyan kérdés, amire minden
katonai parancsnak meg kell felelnie, mivel foglalja le a
csapatokat a hadműveletek között. — Először azóta a
Secundán megélt borzalmas óra óta elmosolyodott. —
Az embereknél a hagyományos megoldás: a) rengeteg
gyakorlatozás vagy b) rengeteg papírmunka; de
egyikből sem lehet túl sokat a kzinekre erőltetni.
— Vissza a témához! — csattant fel Saxtorph. —
Megpróbáltam úgy okoskodni, mint... Ööö... Werlith
parancsnok. Vajon mire számít? Szerintem azt hiszi,
hogy három lehetséges változat közül választjuk az
egyiket. Első: tovább menekülünk, abban reménykedve,
hogy jön egy második emberi expedíció és időben
figyelmeztethetjük. Ennek megakadályozására azonban
ott van Markham. Második: megadjuk magunkat, abban
reménykedve, hogy életben hagynak. Harmadik:
megkísérlünk egy öngyilkos merényletet, abban
reménykedve, hogy életünk árán jelentős kárt
okozhatunk a kzineknek. A hadihajó azonban készen
fog állni ennek megakadályozására, és korábbi bátor
szavaim ellenére meggyőződésem, hogy annyi esélyünk
sincs átjutni a védővonalukon, mint adóellenőrnek a
mennyországban.
— Van valakinek valamilyen ötlete?
 — Nincs — sóhajtotta Dorcas. — Persze a három
lehetőség nem zárja ki egymást. Felejtsük el a
megadást! De egészen addig menekülhetünk, amíg az
éhhalál szélére jutunk, és akkor megpróbálkozhatunk
egy berepüléssel.
Laurinda szeme lecsukódott. Ajka némán egy nevet
formált: Juan.
— Sokkal hamarabb is megpróbálhatjuk — jelentette
ki Saxtorph.
Mindenki hangosan felszisszent.
— Az, amit Kam elmondott, adott egy ötletet, ami,
fogadni mernék, egyetlen kzinnek sem jutott eszébe —
folytatta a kapitány. — Biztosíthatlak titeket, hogy
hatalmas őrültség. Könnyen belehalhatunk. De ez az
egyetlen lehetőség, amelynek során úgy halhatunk
meg, hogy valami igazán fontosat hajtottunk végre. És
talán, mondom talán, még van is valamennyi esélyünk
az életben maradásra. A terv tulajdonképpen az, hogy
észrevétlenül közel lopózunk a Secundához, és majd ott
eldöntjük, hogy mit tegyünk, már persze ha bármit is
lehet tenni. Erre is van egy ötletem, ehhez azonban
konkrét információra van szükség. Ha úgy látjuk, hogy
a dolog nem kivitelezhető, egyszerűen kiröppenünk az
űrbe. — Hangjába különös rezgés lopózott. — De a
hajótestbe bezsúfolt idő nem nevezhető egy életnek,
igaz? Szívesebben kimennék harcolni. Rövid élet, de
vidám.
Hirtelen lehalkította a hangját.
— Az egész azon múlik, hogy pontosak-e a
paraméterek. Ha óvatosak vagyunk, nem sokat
veszíthetünk a vizsgálódással. Legrosszabb esetben
csalódottak leszünk.
— Te aztán kedveled a hosszú lélegzetű bevezetést,
Bob — jegyezte meg Ryan.
— Te pedig szereted keverni a metaforákat, Kam —
vágta rá Dorcas.
Saxtorph felnevetett. Laurinda zavartan nézett egyik
arcról a másikra.
 — Rendben — mondta Saxtorph. — Gondolom abban
mindnyájan egyetértünk, hogy elsődleges célunk
visszaszerezni a Rovert. Nélküle nem vagyunk mások,
mint egy maroknyi szökevény, és a legtöbb, amit
tehetünk, hogy magunkkal viszünk néhány kzint a
halálba. Vele azonban... nos, ezt nem kell ragoznom.
Kam hallotta, hogy a Secunda holdjára vitték. A kzinek
nagyon jól tudják, hogy szeretnénk visszaszerezni:
Kétlem, hogy élő őrt tartanának a fedélzetén. Elég
bajuk van így is az embereikkel, akik halálra unják
magukat, és ebből kifolyólag rendkívül ingerültek.
Azonban biztosan telepítettek köré néhány érzékelőt,
amelyek azonnal megszólaltatnak egy rádióriasztót, ha
valaki a hajó közelébe merészkedik. Ekkor a hadihajó
ledob egy fegyveres csapatot, vagy, ha szükséges, egy
nukleáris bombát. Ugyanakkor a hadihajó feladata a
bolygón lévő bázis védelme is. Ha én lennék ezzel
megbízva, és biztos vagyok benne, miszerint
Hogyishívják kapitány is ugyanígy gondolkodik, a
hajóval félúton keringenék a bolygó és a hold között.
Széles mezőt kapnak így a radarok, az optikai
berendezések és mindenféle műszer; gyorsan ott
teremhet bármelyik égitestnél. Kam hallotta, hogy az űr
zsúfolva van mindenféle ipari dolgokkal és szeméttel, a
hajó azonban viszonylag tiszta pályát választ és készen
áll kikerülni vagy eltéríteni bármit, ami az útjába
kerül...
Tehát a kzinek az aszteroidaövből fémeket, főleg
vasat termelnek ki. Ezt úgy végzik, hogy az égitesteket
excentrikus pályára állítják, amely metszi a Secundáét,
majd amikor odaér, bolygó körüli pályára állítják. Kam
hallotta, hogy mostanában várnak egy aszteroidát, és a
vontató már a megfelelő helyen várakozik, hogy a
helyére terelje. Az én szótáramban az „aszteroida” egy
tekintélyes méretű szikladarabot jelent, nem egy
kavicsot... Kam azt mondja, a vontató éppen
terepkutatást végzett, amikor a Prímára rendelték.
Utána már nem ment vissza folytatni a kutatást, mert
hamarosan szükség lesz rá a Secundán. Mivel azonban
a naptól hívták el, az az érzésem, hogy az aszteroidára
pillanatnyilag nem kell különösebb figyelmet
fordítaniuk. Más szóval a vontató várakozik... Megint
azt mondom, ha én lennék a parancsnok, nem tartanám
az egész legénységet tétlenül a fedélzeten. A hajót egy
Secunda körüli pályán hagynám, amíg szükség lesz rá.
Ennek azonban biztonságos pályának kell lennie; és a
belső űr nem való egy üres hajó számára. Tehát a
vontató széles pályán kering a bolygó vagy a hold körül.
Hacsak szintén le nem szállt a holdra.
— Nem tud leszállni sehová — emlékeztette Ryan. —
Már csak a hűtői miatt sem. Szerintem a kzinek a
Rovert a bolygó felőli oldalra tették le, hogy
könnyebben szemmel tarthassák, hiszen ez egy csali a
számunkra.
Saxtorph bólintott.
— Köszi — mondta. — Feltételezve, hogy az
aszteroidát eltérítették a nap körüli pályájáról és most
közeledik a Secundához, egész pontosan kiszámíthatjuk
a helyét és a vektorait. Mit szólsz hozzá, Laurinda?
— A kzinek várják az aszteroidát. A műszereik jelezni
fogják. Azt fogják mondani, „Ó, igen”, és tovább végzik
a dolgukat, amibe beletartozik a ránk való vadászat...
és eszükbe sem jut, hogy beálltunk az aszteroida mögé
és a nyomában haladunk.
Dorcas lelkes csatakiáltást hallatott.

20.

Az aszteroida még olvadt volt. Egy ekkora tömeg az

űrben jó ideig olvadt is marad, hacsak a kzinek nem
rendelkeznek valami módszerrel, amivel
felgyorsíthatják a hűlését. Valószínűleg rendelkeztek
ilyesmivel. Ahelyett, hogy hatalmas mennyiségű vizet
keringetne, hogy a nap közelében tudjon maradni, a
vontató ráspriccelheti az égitestre.
— Micsoda látvány lehet! — mondta Saxtorph. — Kár,
hogy lemaradunk róla.
 A salakcsíkokkal tarkított aszteroida vörösen izzott,
mint egy bolygók között vándorló apró nap. Az
átmérője éppen elegendő volt, hogy eltakarja a Shepet.
A Secunda jól látható korongként fénylett a távolban.
Az emberek űrhajójukkal időről időre kikukkantottak az
aszteroida mögül egy gyors műszeres vizsgálódásra.
Megközelítőleg tudták az útvonalat, amelyen a
Napharcos és a Portyázó Vadász járt. A vontatónak
hamarosan jönnie kell, hogy találkozzon az
aszteroidával és megfelelő pályára állítsa. Hatalmas
ereje volt a járműnek, és képes volt több millió tonnát
mozgatni egyszerre, de csak lassan. Mielőtt ez
megkezdődik, a kalózoknak lépniük kell.
Saxtorph egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett.
— A fene ebbe az egészbe, drágám, nem engedhetlek
el! Egyszerűen nem tehetem.
— Sshh — mondta Dorcas halkan, és tenyerét a férfi
szájára tapasztotta. Súlytalanul lebegtek a
félhomályban. Társaik, anélkül hogy összebeszéltek
volna, magukra hagyták őket a kis helyiségben, ahol
felváltva aludtak.
— Az egyikünknek mennie kell, a másiknak maradni —
suttogta Dorcas a férje fülébe. — Senki más nem tudná
elvezetni a vontatót, és Kam meg Laurinda nem tudnák
visszahozni a Rovert, ami ennek az egész játszmának a
célja. Tehát kettőnk között kell felosztani a munkát, és
ehhez a részéhez én értek jobban.
— Többet ésszel, mint erővel, igaz? — morogta a férfi,
hangjában enyhe bosszúsággal.
— A háború alatt dolgoztam fordítóként. Nagyjából
megértem a kzin nyelvet, és itt ez az, ami számít. Tedd
félre a büszkeséged! — Magához vonta a férfit, és az
orrát hozzádörzsölte az övéhez. — Ami az erőt illeti, te
olyan képességekkel rendelkezel, amelyek belőlem
hiányoznak.
— Szeretlek, te... te...
A vita tehát, amelyet nem először folytattak le, eldőlt.
Nem volt idő folytatni, mert Dorcasnak készülődnie
kellett.
 Űrruhájában, amely úgy tele volt aggatva különböző
felszerelésekkel, mint egy karácsonyfa, Dorcas nem
tudta rendesen megölelni a férjét a zsilipnél, így
kénytelen volt megelégedni egy ügyetlen kis csókkal. A
többieknek integetett, feltette a sisakját és belépett a
zsilipkamrába.
Kiérve az űrbe bekapcsolta az űrruha hajtóműveit, és
megkerülte az aszteroidát. Az égitest melege egy
pillanatra megcsapta. Maga mögött hagyta a rögöt, a
diriszkópját ráállította az előtte lévő bolygóra, közben
pedig összehasonlította az adatokat az előre
kiszámított koordinátákkal, működésbe hozta a bal
csuklójára szíjazott számológépet, ellenőrizte a jobb
karjára erősített hajtóműkijelzőt és maximumra
állította a sebességét. Úton volt.
Hosszú utazásnak nézett elébe. Űrruhában nem lehet
olyan gyorsan falni a kilométereket, mint a hajóval. A
hajtómű teljesítménye jóval kisebb volt... nem beszélve
a hajótest nyújtotta védelem hiányáról. Rakományának
nagy részét az akkumulátorok alkották. Ahhoz, hogy
időben teljesíthesse küldetését, az újratöltődés határán
túl ki kellett merítenie őket, megszabadulni az üres
akkutól és újat tenni a helyére. Ez fájt; leszállhattak
volna a Prímára, hogy megmentsék Juant és Caritát, így
azonban túl kevés marad a Shep fedélzetén ennek
végrehajtására. Azonban a jelenlegi körülmények
között a mentés értelmetlen lett volna.
Felkészült a több órán keresztül tartó útra.
Jelentéktelen méretének és sugárzásának
köszönhetően szinte biztos volt, hogy a kzin műszerek
nem jelzik a jelenlétét. Időnként kortyolt a vízcsőből
vagy bedugott egy ételrudat a szájába a sisakon erre a
célra kiépített zsilipesen záródó nyíláson. Ruhája
gondoskodott egyéb szükségleteiről. Unaloműzés
céljából nézhette a Tejutat és a körülötte ragyogó más
galaxisokat.
Gyakran ellenőrizte az adatokat és módosította a
vektorait. Végül, amikor már közel járt a bolygóhoz,
működésbe hozott egy miniradart, amilyet az
aszteroidabányászok használnak, és ráállította a célra.
Ekkorra a Secunda már nagyobbnak látszott, mint a
Földről a Hold. Egy elmosódó szélű, halványan világító
korong volt a koromfekete űrben. A hold, ahol a Rover
volt, még nem látszott.
Saxtorph sejtése beigazolódott, bár ez a sejtés nem
volt teljesen légből kapott. A hadihajó körülbelül
100000 klikknyire keringett a bolygó körül. A
szupervontató kétszer ekkora távolságban a hold körül
körözött. A Dorcasnál lévő műszerek sötétet és hideget
mutattak; senki nem tartózkodott a fedélzeten.
Micsoda látvány volt! Egy hatalmas, ragyogó gömb,
különös szárnyakkal; a hajtóművek védőburok alá
rejtve; ablakok nem voltak rajta, csak érzékelők,
amelyek a hajó belsejébe továbbították a külvilág
képét; nyílások a különböző műszereknek; kör alakú
nyílásfedelek, amelyek a szellőzőket takarták, hatalmas
ajtók, amelyeken keresztül a darált jeget pakolták be...
Hogy fogsz bejutni? — tette fel magának Dorcas a
kérdést, de hamarosan megérkezett a válasz.
Talált egy légzsilipet. Fel volt készülve rá, hogy
kivágja a zárat, amikor azonban megpróbálkozott a
kinyitásával, az ajtó sziszegve kinyílt, majd bezárult
mögötte. Ki az, aki az űrben rablóktól tart? A kzinek
szemében a Rover volt az emberek számára kiállított
csali.
A hajó belsejében sötét honolt. A térdére szerelt
mérőműszer teljes nyomást jelzett. A sajátja nem
pontosan annyi volt, ezért mielőtt felhajtotta volna az
arclemezét, kiegyenlítette a nyomást. A levegő hideg
volt és állott. Halkan dolgoztak a szivattyúk.
Súlytalanság állapotában lebegve megkezdte a
felderítést. Még soha nem járt kzin hajón, de
tanulmányozta a leírásokat. A természet törvényei
mindenütt egyformák, és a kzinek és emberek nem
különböznek olyan nagyon egymástól... képesek
megenni egymást; a legtöbb feliratot sikerült
megfejtenie, és így viszonylag hamar rájött a dolgok
működésére, még egy ilyen, számára szokatlan
járműben is.
Nyugalomra intette magát. Ha a legénység korábban
megérkezik, mint hogy végezne, megpróbálja tőrbe
csalni őket. Ennek a munkának nincs értelme, ha nem
megfelelően csinálja. Ha éhes volt, evett, ha fáradt volt,
pihent és aludt, a gépek között lebegve. Amikor kezdett
határozott elképzelése lenni a dolgok elrendezéséről,
nekilátott lomtalanítani. Tartalék berendezések,
motorok, akkumulátorok... mindent, amiről úgy
gondolta, nem lesz szüksége rá, kipakolt, lángvágóval
elmetszette a rögzítőket és hátrahordta. Ott a
csáklyamező, ugyanaz az erő, amely a kozmikus
köveket húzta magával, most alacsonyra állítva a hajó
mögött tartotta őket.
Bár egyedül volt, a lomtalanítás nem tartott sokáig.
Hatékonyan dolgozott. Száz óra mindenre elegendő
volt.
— Helyes — mondta végül; bevett egy tablettát és
tízórás REM álomba merült. Miután felfrissülve
felébredt, bőven evett és ivott, tornázott, majd
keresztet vetett a levegőbe. — A kezedbe ajánlom
magam... — mondta hangosan, mivel a férjével
ellentétben hitt benne, hogy a világegyetem nem a
véletlen műve.
Most következett a feladat legkényesebb része. Bob
természetesen maga akart elvégezni mindent. Szegény
drága, biztosan borzalmas kínokat áll ki, hiszen tudja,
mennyi minden üthet ki balul. Ő szerencsésebb,
gondolta Dorcas, túlságosan elfoglalt, hogy ideje legyen
félni.
A Shep radarja egy tárgyra vonatkozó adatokat
mutatott, amely a kzin hadihajó lehetett. Pályáját csak
körülbelül ismerték, amely a szándékos módosítás
mellett a zavarásnak is ki volt téve. Dorcasnak pontos
adatokra volt szüksége. A nem emberi kezek által
készített műszereket és számítógépeket olyan finoman
kellett működtetnie, hogy Hraou kapitány még csak ne
is sejtse, hogy megfigyelés alatt áll. Ezután ki kell
találnia, melyik lenne a legmegfelelőbb taktika,
kiszámítani a manővereket, majd kivitelezni a tervet.
— És most rajta! — mondta hangosan, miután
betáplált minden adatot. — Érted, Arthur — és futólag
arra gondolt, ha a csillagász felkelne a Tertián lévő
sírjából, a maga finom módján megdorgálná, amiért
érzelgős-ködik.
A Napharcos elindult.
A hajó, amely megszabadult a több tonnányi víztől,
könnyedén kiegyenlítette a 10, 20 és 30 g-t. A kzin
legénység Dorcashoz hasonlóan minden bizonnyal
gyakran használta a polarizálót, ha nem akart
szétlapulni.
— Haj-aj-aj! — rikoltotta Dorcas, és harcba indult
üstökösén.
Fogalma sem volt, hogy a hadihajó fedélzetén lévők
észrevették-e közeledtét. Minden olyan gyorsan történt.
Ha a kzinek észlelték is a feléjük robogó hajót, aligha
volt idejük bármilyen intézkedésre. Számítógépeik
minden bizonnyal azt jelezték, hogy a Napharcos nem
jelent fenyegetést, mivel csak elsuhan mellettük, de
nem megy nekik. Talán valami zavar támadt a
rendszerben? A kzinek nem szívesen semmisítették
volna meg a vasgyűjtőjüket.
Amikor az előre kiszámított másodperc felvillant az
előtte lévő képernyőn, Dorcas megnyomott egy gombot,
mire az űrhajó olyan nagy szögben fordult oldalra,
amekkorát csak a hajótest kibírt. Az egész hajó
remegett és recsegett körülötte. Egy másodperccel
később a program, amit Dorcas írt, megszüntette a
csáklyamezőt.
A Napharcos ötven kilométernyire suhant el a
Portyázó Vadásztól, a limlomok azonban, amelyeket oly
nagy fáradsággal hordott hátra, egyenesen a kzin
űrhajó felé tartottak.
A hadihajó páncélborítása valósággal lehámlott a
hajótestről a szörnyű sebességgel nekirontó hatalmas
tárgyaktól. Rakéták úsztak ki a megrongálódott
lövegekből, majd az egyik lyukon szökő levegő óriási,
fagyos felhőként robbant ki az űrbe. A roncs a saját
darabjai között haladt dülöngélve. A csillagfény
visszaverődött a fémszilánkokról. A legénység minden
bizonnyal életben maradt valamelyik lezárt részlegben,
az azonban biztos volt, hogy a Portyázó Vadász soha
többé nem tér le a pályájáról.
A Napharcos elsuhant a Secunda mellett. Dorcas neki
kezdett a fékezőműveletek elvégzésének, hiszen
hamarosan randevúja lesz embertársaival.

21.

A hold egy kopár szikladarab volt, alacsony dombok,

üres síkságok, itt-ott egy kráter, amely teljesen még
nem mállott szét. A Nap fényében ez az égitest
fényesebb lett volna, mint a Hold, itt azonban sötét
homály ülte meg. A dombok lábainál összegyűlt sárga
homok csíkokat rajzolt a tájra. A nap hosszú árnyékokat
vetett nyugatról.
A sápadt dombok között a Rover úgy csillogott, mint
egy jelzőfény. Saxtorph torkából örömkiáltás tört fel.
Ahogyan számították, a kzinek azon a felén hagyták a
holdnak, amely mindig szemben van a Secundával. Az
űrhajó ugyan nem az égitest közepén volt, hanem az
északi sarkhoz és a nyugati szélhez közel. Saxtorph
eltűnődött, ennek vajon mi lehet az oka. Sok helyet
látott, amely ugyanolyan jó, vagy még jobb volt, amikor
valaki sértetlenül akart letenni ilyen helyen egy olyan
űrhajót, amelyet nem kimondottan egy ekkora
égitesten való leszállásra terveztek.
Arra azonban nem volt ideje, hogy emiatt aggódjon.
Mostanra a hadihajók egész biztosan értesültek az
anyahajó katasztrófájáról, és teljes sebességgel
visszafelé tartanak. A kzinek akár sejtik, mi okozta
szupervontatójuk ámokfutását, akár nem, azt
mindenképpen tudni fogják, mikor száll fel a Rover...
sőt talán már azt is, ő mikor ér oda a hajóhoz. Az
űrkompjaik, amelyeket kizárólag pályamenti munkára
terveztek, nem jelentettek veszélyt. A hadihajók annál
inkább. Ha a Rover nem ér olyan távolságba, ahol
átléphet a hiperűrbe, a hajónak és legénységének
befellegzett.
Saxtorph alacsonyan elsuhant a hajó fölött, majd
távolodás közben visszanézte a képeket, amelyeket a
letapogató készített. Amilyen hatalmas volt, a hajó nem
rendelkezett futóművel. Az oldalsó dokkoló lábán ült
megdőlve. Ez ugyan megterhelést jelentett a hajó
számára, de nem túl nagyot, mivel a gravitáció kisebb
volt, mint a Holdé. Megnehezítendő a megközelítését, a
kzinek egy különösen magas és meredek domb aljába
tették le. Saxtorph legközelebb csak a domb túloldalán
szállhatott le. A keskeny, lapos területen túl, amelyen a
hajó nyugodott, egy több méter hosszú sárgás folt
látszott. Ettől eltekintve a talajt kövek és kisebb
szikladarabok borították, és a kis völgy alja furcsamód
a domb felé lejtett. Talán a kzinek pontosan azért
választották ezt a helyet, hogy megnehezítsék a
leszállást.
— Akkor is meg tudom csinálni — mondta Saxtorph
határozottan. A képernyőre mutatott. — Látjátok,
körülbelül ötszáz méternyire van egy viszonylag tiszta
terület.
Laurinda bólintott. Mivel a hajó ismét szabadon
lebegett, fehér hajtincsei lágyan repkedtek finom arca
körül.
Saxtorph tolatásra kapcsolt és hosszú percekig
hátrált célja felé. Arcán verejtékcseppek gyöngyöztek,
és sötétre festették tunikáját a hónalján. Olyan szagom
van, mint egy kecskének, gondolta. Ha egyszer
hazaérek, egy hétig ki sem mozdulok a japán
forrófürdőből. Dorcas hozhat nekem sushit. Ő inkább a
hideg zuhanyt kedveli. Elég legyen, intette le magát,
vissza a munkához.
A hajó kissé megdőlt. Saxtorph állított a kapcsolókon,
mire a Shep visszabillent eredeti helyzetébe. Amikor
kikapcsolta a hajtóműveket, a csend úgy zuhant rájuk,
mint egy hatalmas bura.
 Saxtorph nagyot sóhajtott, kikapcsolta az öveket és
felállt.
— Gyorsabban beöltözök, ha segítesz — mondta a
crashlandinek.
— Természetesen — válaszolta a lány. — Nem mintha
túl nagy gyakorlatom lenne benne.
Félre az udvariaskodással! Lehetetlen volt elkerülni
az időnkénti apróbb kellemetlenségeket, hiszen négy
ember volt összezárva ebbe a kis hajóba. Laurinda
tetőtől talpig bájosan elpirult, amikor kilépett a
zuhanyfülkéből és Saxtorph és Ryan éppen ott voltak. A
fedélzetmester csupán egy rövidnadrágot viselt, ami
nem rejtette el gáláns reakcióját. Ennek ellenére soha
senki száját nem hagyta el illetlen megjegyzés, és a
lány lassan felülkerekedett szégyenlősségén. Saxtorph
egyik része most élvezte a lány pókszerű ujjainak
érintését, másik része azonban az előtte álló feladatra
koncentrált.
— Ne haragudj, ha megint megismétlem, amit
legalább egy tucatszor hallottál — mondta Saxtorph. —
Számodra új ez a fajta helyzet, és esetleg
megfeledkezhetsz arról, milyen fontos a parancsok
betartása. A te feladatod tehát visszavinni ezt a hajót
Dorcashoz és Kamhez. Ennyi az egész. Semmi más.
Amikor szólok, meghúzod a megfelelő kart és a
program, amit betápláltunk a robotpilótába, átveszi az
irányítást. Ezt a részt is betápláltam volna, de a
működésbe hozása időt vesz igénybe, és most nem
engedhetjük meg magunknak, hogy vesztegessük az
időnket. Különben is szükség van némi rugalmasságra
az irányításban. — Saxtorph arca elkomorult, miközben
folytatta. — Ha velem bármi történik, vagy úgy
gondolod, hogy történt valami, még akkor is, ha nem
értesítelek, lelépsz innen. Hármótoknak nagy szüksége
van a Shepre. A vontató gyors ugyan, de nehézkes,
lehetetlen leszállni vele egy bolygó felszínére, és a
tartalékai hiányosak. Neked a Shepre kell vigyáznod.
Megértetted?
 — Igen — válaszolta a lány nagyon halkan. —
Különben is szükségünk van a hajóra Juan és Carita
megmentéséhez.
Saxtorph elgyötörten felsóhajtott.
— Már megmondtam... Dorcas távozásával nem
maradt elég akkumulátorunk, hogy bármelyiküket
pályára emeljük. A Shep arra ugyan képes lenne, hogy
alacsonyan lebegve bevárja őket fent, de nem felszíni
mentőfeladatra tervezték, a hajtóművek nincsenek
megfelelően szigetelve kívülről, és az általuk
kibocsátott sugárzás mértéke halálos lenne.
— Tudom — válaszolta Laurinda nyugodtan. — De
miután a megfelelő távolságba értünk a Roverrel, miért
ne várhatna indulásra készen, amíg a hajó visszaér a
Prímáról?
— Mert a hajó soha nem térne vissza.
— A kzinek le tudnak szállni biztonságosan.
— Többé-kevésbé biztonságosan. Nem szívesen
szállnak le, emlékszel? Megmondom, hogyan csinálják.
Teljesen nyilvánvaló. Lekapcsolható talpakat tesznek a
hajójukra. A ragacs talán nem tudja megragadni
mondjuk a... fluoroszilikont, de ha mégis, beletelik egy
időbe, amíg keresztüleszi magát rajta. Amikor a hajó
készen áll a távozásra, lekapcsolják róla a talpakat és
otthagyják..
— Hát persze. Csak éppen azt nem értem, miért nem
csinálhatjuk meg ugyanezt a Sheppel.
A lány hangjából kicsendülő fájdalom és saját
fájdalma indulatot csempészett Saxtorph hangjába.
— Mi űrhajósok vagyunk, a fene egye meg, nem pedig
boszorkánymesterek. A bolygólakók azt hiszik, az
űrhajó nem más, mint egy fémtartály, amibe bármit
bele lehet zsúfolni, mint egy autóba. Hát nem lehet. Egy
űrhajó legalább olyan bonyolult és összetett szerkezet,
mint az emberi test. Egy néhány milligrammos vérrög
vagy a nem megfelelő vegyszer képes leállítani a test
működését. Egy űrhajó ugyanilyen sérülékeny. És én
nem fogok hozzábabrálni a miénkhez, több fényévnyire
a legközelebbi javítóműhelytől. Ez volt az utolsó
szavam!
A lány lehajtotta a fejét és szaggatottan szedte a
levegőt.
— Sajnálom, kedves — mondta Saxtorph halkan. —
Jobban sajnálom, mint gondolod, sőt még annál is, mint
hogy el tudod képzelni. Azok ott lent, az én
legénységem tagjai. Ha lenne időnk terveket szőni és
kísérletezni, mindenképpen megpróbálnám. Miből
kellene elkészíteni a lábakat? Milyen méretben? Hová
kellene helyezni őket? Hogyan kapcsolódjanak? Mindezt
tudnunk kellene, Laurinda, és... nincs időnk. Ha az
elkövetkező egy vagy két órán belül fel tudom emelni a
Rovert, fel tudjuk venni Dorcast és Kamet, teljes
sebességre kapcsolunk, és eltűnünk. Ha szerencsénk
van, a kzin hadihajók nem vesznek észre. Azonban
mindvégig borotvaélen táncolunk. Nincsenek napjaink
vagy heteink az ötleted kivitelezésére. A Fido
legénységének sincs; az ő idejük is nagyon rövid.
Sajnálom, kedves.
Laurinda felemelte a fejét. Rubinvörös szemében
könny csillogott, amely végigfolyt hófehér arcán.
Amikor megszólalt, szavait halvány mosoly kísérte.
— De ugye nem baj, hogy megkérdeztem? Megértem,
te csak azt mondtad el, amit én magam is nagyon jól
tudok, csak nem akartam tudomásul venni. Te jó ember
vagy, Robert.
— Ó — motyogta a férfi, és megsimogatta a lány
haját. Miután elkészült a beöltözéssel, Saxtorph egy
pillanatra kesztyűs kezébe fogta a lány kezét, majd egy
szerszámos-táskát vetett a hátára, oda, ahol máskor a
hajtóművek voltak, és távozott a zsilipen keresztül.
Süket némaság uralkodott a tájon. A látóhatárhoz
közeledve a vörös nap sokkal nagyobbnak látszott, mint
amekkora valójában volt. Ugyanígy a délkeleti irányban
álló bolygó is. Sárgásvörös felszínén egy barna folt
látszott, ami homokvihart jelentett. Mindkét fénylő
égitest mellett csillagok látszottak... és az a fényes ott
a Quarta lehet. Milyen boldogan hajóztak el mellette!
 Saxtorph hosszú, alacsony gravitációs ugrásokkal
megindult a hajó felé. Nem akart repülni, mivel attól
tartott, a kzinek esetleg álcázott csapdát helyeztek el a
hajó körül, például egy automata fegyvert, ami befogja
a célt, követi és tüzel, ha az illető rádión nem közli vele
a jelszót. Gyalogosan nem jelentett olyan jó célpontot.
Ahogy közeledett, a talaj kezdett világosodni, mivel
itt vastagabb volt a homokréteg. Illetve nem is homok
volt, abban az értelemben, hogy a homok apró, szilárd
részecskékből áll, ez pedig inkább egy
folyadékrétegnek tűnt. Szerencsére nem tapadt hozzá a
dolgokhoz, mint az a borzalmas anyag a Prímán. Egy
kísérteties eső az űrből, ami a magasabb helyek felől az
alacsonyabbak felé tart; az évmilliárdok során még a
kozmikus sugarak is okoznak annyi mozgást benne,
hogy segítsenek neki lecsúszni a domb oldalán. A hajó
közelében, ahol egybefüggő foltot alkotott,
meglehetősen mélynek tűnt ez az anyag. Az lesz a
legjobb, gondolta Saxtorph, ha nagyon óvatosan
közelíti meg. Lehet, hogy vissza kell mennie a hajóhoz
egy hajtóműért, amellyel átrepülhet fölötte.
Saxtorph lába kicsúszott alóla. Lassan zuhant és a
fenekére esett. Magában szitkozódva nekilátott
feltápászkodni, azonban képtelen volt megtámaszkodni
a talpával. A karjai szétcsúsztak. A hátára fordult, de
ekkor már lefelé siklott a domb oldalán, egyenesen a
völgyben sárgálló folt felé.
Kapálózott, rúgta a port, de képtelen volt megállni.
Az átkozott talajnak nem volt semmiféle ellenállása.
Egy bucka mellett elhaladtában egyik karját sikerült
átvetnie rajta. Egy pillanatra megállt a csúszásban,
akkor azonban a bucka leomlott és vele együtt gördült
tovább.
— Laurinda, baj van! — nyögte bele a mikrofonba. —
Állj készen és figyelj! Ha kiderül, hogy komoly a baj,
kövesd korábbi utasításaimat!
A következő pillanatban elérte a foltot és elsüllyedt
benne.
 Azt remélte, hogy csupán néhány centiméternyi
rétegről van szó, a különös anyag azonban összezárult
a feje fölött, és ő továbbsüllyedt. A gödör, ahol az
anyag összegyűlt a magasból — talán a kzinek óvatosan
összegyűjtötték a környékről az összest és ide hordták
—, igen, minden bizonnyal ez az ő csapdájuk, és ha
vannak kísérteteik, Hraou kapitány most biztosan torka
szakadtából röhög. Különös, hogy a név azonnal
beugrott az agyába, miközben egyre mélyebbre
süllyedt.
Elérte a gödör fenekét. Vakon feküdt, várva, hogy
lélegzetvétele és szívverése egy kicsit lassuljon. Milyen
mélyen lehet? Három méter, négy méter? Arra
mindenképpen elég, hogy a következő néhány milliárd
évre eltemesse, hacsak...
— Halló, Shep. Laurinda, hallasz engem?
Fülhallgatója zúgással válaszolt. A hullámhossz, amit
használt, a gödör szájától megfelelő lett volna, de a
körülötte lévő anyag biztosan beárnyékolta. A ruháján
kívüli csend ugyanolyan sűrű volt, mint a sötétség.
Nézzük, ki tud-e mászni. A gödör oldala nem
függőleges. Az anyaga víznél is kevésbé ellenálló a
mozdulataival szemben. Érezte, hogy végtagjai
eredménytelenül hadonásznak. Kitapintotta a kő
egyenetlenségeit, de képtelen volt felfelé húzni magát
rajtuk. Mi a helyzet az úszással? Megpróbálta, de nem
tudott felemelkedni a gödör aljáról. A közeghez képest
túl magas volt a középsűrűsége; még annyi ellenállást
sem tanúsított, mint a víz; azonnal engedett minden
mozdulatának. Ennyi erővel a levegőben is
megpróbálhatott volna úszni.
Ha magával hozta volna a hajtóművet, az talán
kiemelné innen. Bár ebben nem volt biztos, hiszen azt
az űrben való használatra tervezték. Lehet, hogy ez az
anyag eltömítené vagy beszivárogna az áramköreibe,
amelyet a tervezőknek nem volt oka szorosan lezárni.
Valószínűleg nem segítene, ha itt lenne sem.
— Na, öcsém — mondta —, úgy néz ki, ezt jól
megszívtad.
 Ez hiba volt. A hang kalitkába zárt madárként
repkedett ide-oda a sisakjában. Ha csapdába esett,
legalább ne rágódjon rajta, mert a következő már a
sikoltozós pánik lenne.
Kényszerítette magát, hogy csendben maradjon és
gondolkodjon. Mennyi idő van Laurinda felszállásáig?
Igazság szerint már fel kellett volna szállnia. Ha
sikerülne is kikerülnie a gödörből, egyedül lenne a
holdon. Természetesen megpróbálná elérni a Rovert
valami más útvonalon, például megkerülve a dombot.
Ez idő alatt azonban visszatérne Dorcas a Sheppel,
kétségtelenül a másik két társukkal. Tudta ugyanis,
hogy a felesége képtelen félbehagyni valamit és
elmenekülni. Azonban nagy az esély rá, hogy addigra
ideér egy vagy két kzin hajó.
Tehát ha sikerülne kimásznia a gödörből és
visszaszerezni a Rovert rövid időn belül, valószínűleg
már nem találná a feleségét az aszteroidánál. Ekkor
azonban már nem fordulhatna vissza, hogy megpróbálja
felvenni vele a kapcsolatot, egyrészt a hadihajók miatt,
másrészt az otthoniak értesítésére vonatkozó sürgető
kötelezettsége miatt. Egyedül kellene hazavezetnie a
hajót, hátrahagyva Dorcast a kzineknek.
A gondolat borzalmas volt. Könnyek szöktek a
szemébe. Ez némileg megkönnyebbüléssel töltötte el az
őt körülvevő koromfekete semmiben. Legalább érzett
valamit, és a könnyek sós ízzel töltötték meg a száját.
Lehetséges, hogy a sötétség tovább sűrűsödött
körülötte? Nem, ez nem lehet. Mióta fekhet itt
eltemetve? Az óráját az arclemezéhez emelte, de az
átkozott anyag elnyelte az óra fényét. Fülében
hangosan dübörgött a vér. Mi ez a sípolás? Talán kezd
megőrülni? Az érzékeléstől való megfosztottság szokott
illúziókat eredményezni, de ilyen hamar még nem
számított rá.
Felidézte magában a napfényt, a csillagokat, Dorcast,
egy vitorlát a kék vízen, az emberek közötti barátságot,
ismét Dorcast, a hideg sör ízét, Dorcast, a gyermekekre
vonatkozó terveiket... mindketten adtak le ivarsejteket,
arra az esetre, ha letelepedéskor már kissé öregek
lennének és a DNS-ük kissé viharvert...
Hirtelen egy érintés rántotta vissza az álmaiból.
Vadul kinyújtotta a kezét és kesztyűi valami szilárdat
tapintottak. Végigcsúsztatta ujjait ezen a valamin, és
egy űrruha körvonalait érzékelte. Nem, ez lehetetlen!
Laurinda olyan közel ment hozzá, amíg arclemezük
teljesen össze nem ért. A sötétségen keresztül
felismerte a lány hangját.
— Robert, hála istennek! Már kezdtem attól félni, hogy
soha nem találok rád. Jól vagy?
— Mi az ördögöt csinálsz itt? — hápogta Saxtorph. A
lány nevetése recsegve hatolt el a füléig.
— Érted jöttem. Igen, ez parancsmegtagadás. Később
majd ráérsz megfenyíteni. — Elkomolyodva folytatta. —
A derekamra kötöttem egy kábelt, aminek a szabad
vége a tied. Tapogasd ki. A végén van egy csomó, amit
én csináltam, és forrasztópákával megolvasztottam,
hogy a fullerföld ne tudja kioldozni. Ebből csinálhatsz
egy hurkot, ami megtart. Azután szükségem lesz a
segítségedre. Két geológuskalapács van velem. Kötéllel
kibiztosítottam őket, nehogy elvesszenek.
Ragasztószalagot csavartam a nyelükre vastagon, hogy
ebben a súrlódásmentes anyagban rendes fogás essen
rajtuk. A hegyes végükkel rovátkákat vágtam a
sziklába, és ezekbe lépkedve ereszkedtem le. Mostanra
azonban eléggé elfáradtam, és felfelé kell húzódzkodni,
bár a gravitáció gyenge. Fogd a két kalapácsot, és
húzzál magad után. Neked elég erőd van hozzá.
— Erő? Istenem, te beszélsz az én erőmről?
A kábel egy súlyos, több szálból sodrott vontatókábel
volt az elektromos szekrényből. A túlsó vége a lejtő
veszedelmes részén túl egy kiálló sziklára volt hurkolva.
A csúszósság legalább annyira segítette, mint
hátráltatta a felfelé haladást, mikor azonban
biztonságba ért, Saxtorph megengedte magának, hogy
egy kis időre összeessen. Laurinda hangjára tért
magához.
 — El sem tudom mondani, mennyire sajnálom.
Tudhattam volna. De eszembe sem jutott... ekkora
mennyiség egy helyen... „csillagpor”, gondoltam,
anélkül hogy mérlegeltem volna, milyen anyag az,
amely több milliárd éven keresztül fennmarad...
Saxtorph felült és a lányra nézett, akinek arca a piros
fényben halvány rózsaszín volt.
— Miért, hogyan láthattad volna előre? — kérdezte. —
Az űrben nagyon sokszor találkoztam már meglepő
dolgokkal, mégpedig az ismerős részeken. Te rájöttél,
hogy mi a probléma és megoldást találtál rá. Nem kell
aggódnod a parancs megszegése miatt. Ha kudarcot
vallasz, fegyelemsértő lettél volna; mivel azonban
sikeresen végrehajtottad a mentést, nem tettél mást,
mint kezdeményezőkészséget mutattál.
— Köszönöm. — A lány szeme fényesen ragyogott. —
És figyelj csak, támadt egy másik ötletem...
Saxtorph felemelte a kezét.
— Nana! Néhány percen belül vissza kell térnünk a
Shepre. Te ismét elfoglalod az őrhelyed, én pedig fogok
egy hajtóművet, és átrepülök a Roverhez. De előbb
kérlek, szépen kérlek, mondd meg, mi volt ez a vacak,
amibe beleestem?
— Fullerföld, vagy hivatalosabban buckminster
fullerén. Nem gondoltam, hogy az ezzel telt gödör túl
mély lehet vagy hogy az alja nagyon nagy. Tudod, ez
nem más, mint egy... katlanszerű sziklaüreg, bár a
kialakulása egészen biztosan másképp történt, mint
földi megfelelőié, talán egy kis felületi hiányosság... —
Hirtelen elnevette magát. — Szent ég, a tudós kezd
felülkerekedni bennem. Nos, a lényege az, hogy az
anyag súrlódásmentes. Minden lyukba belefolyik,
bármilyen apró is legyen, és ahhoz éppen elég a
tapadása, hogy néhány ilyen egymáshoz közeli lyuk az
egész területet beborító bevonatot képezzen. Ez a réteg
azonban alig néhány molekula vastagságú, de nem
lehet rajta járni, sem mást csinálni. Ilyen kis gravitáció
alatt azonban, és a fémszegény szikla erősen
morzsálódik, egyetlen ütéssel bele tudtam vágni a
kalapácsot, hogy egyfajta falmászó kapocsként
szolgáljon.
— Rendben. Fantasztikus. Jó lesz, ha Dorcas vigyáz az
ismert űr legfélelmetesebb nőszemélye címére. Most
mondd meg, mi a fene az a... fullerföld.
— Ez az anyaga szupernóvák közelében jön létre. A
szénatomok összekapcsolódnak és egy fazettás, gömb
alakú molekulát alkotnak egyetlen fématom körül.
Hatvan szénatom egy lantánatom körül csillagászati
szempontból elég gyakori, de vannak más formációk is.
És mivel ez a molekula teljesen magába záródik,
csoportosan úgy viselkedik, mint egy folyadék.
Tulajdonképpen tökéletes kenőanyag, és ha nem
lennének könnyebben használható anyagaink,
mindenütt mesterségesen előállított fullerföldet
árulnának. — A rubinvörös szemekbe tűnődő kifejezés
költözött. — A tudomány úgy tartja, alapvető szerepe
van az élet különböző bolygókon való kialakulásában...
— Pedig ma majdnem átment gyilkosba — mondta
Saxtorph. — Te azonban megmentetted a seggemet, és
a többi részemet is. Nem hiszem, hogy valaha is vissza
tudom fizetni neked.
A lány térdre esett előtte és megfogta mindkét kezét.
— De igen, Robert. Mentsd meg a szerelmemet!

22.

A Rover nagy nehezen egyeztette sebességét a

vasaszteroidával. Teljesen nem tudott hozzáigazodni,
mert az égitest egyre gyorsult, de ez a gyorsulás még
nem volt veszélyes.
Az olvadt massza eltörpítette az űrhajót, amely
néhány méterrel előtte haladt; a saját energiamezője
által befogott Napharcos igáslóként vontatta az
aszteroidát, apránként próbálva lemozdítani korábbi
pályájáról. Megnehezítette a dolgot, hogy a törpe nap
mindvégig fortyogva dolgozott, és a Secunda
gravitációja kezdte komolyan éreztetni hatását...
 A kis űrhajó valamivel korábban érkezett, mint a
nagy, így bizonyos távolságban várakozott; úgy
elveszett az űrben, mint egy tű a csillagokból álló
szénakazalban. Laurinda még a fedélzeten volt. A
vontatónak nem volt dokkja, ahová a Shep beállhatott
volna, és a lány nem rendelkezett elég tapasztalattal,
hogy biztonságosan átkeljen egyik hajóból a másikba
űrruhában, annak ellenére, hogy a relatív sebesség
alacsony volt. A robotpilóta a többiek közelében
tartotta.
Saxtorph a Rover parancsnoki pultja mögött ült és
Dorcas képét kérte. Sokkal jobban remegett a hangja,
mint gondolta volna.
— Hogy vagy? Minden rendben van?
Felesége kimerült volt, de hangjából diadal csendült.
— Kam összepakolta a cuccainkat és átviszi hozzád,
én pedig kiszedtem a csapdákat a programból. Nem volt
könnyű, de... Szóval órák óta kifogástalanul működik és
nincs okom kételkedni benne, hogy továbbra is
megfelelően végzi a feladatát.
Saxtorph elismerően füttyentett.
— Tyűha, nagyon ügyes, hölgyem! Nem hittem, hogy
lehetséges lesz, legalábbis a rendelkezésre álló idő
alatt. Mi lesz a következő találmányod? Négyszögesíted
a kört, feltalálod az örökmozgót, megreformálod az
adótörvényeket vagy micsoda?
Felesége hangja kemény volt, amikor válaszolt.
— Éppen elég volt a motiváció. — Kutató pillantással
mérte végig férje arcát saját képernyőjén. — És te hogy
vagy? Laurinda mondott valami olyasmit, hogy
veszélybe kerültél a holdon. Nem sérültél meg?
— Csupán a büszkeségem szenvedett csorbát. Majd
Laurinda elmeséli később. Most sietnünk kell. —
Saxtorph arca megfeszült. — Változás történt a korábbi
tervben. Te és Kam álljatok a Shep fölé! De ne hozzátok
be, haladjon veletek! Kam átsegítheti Laurindát a Rover
fedélzetére, mielőtt a holmitokat hozná. A feladat
egyszerű, és néhány óránál többet nem vesz igénybe,
ha mi ketten összedolgozunk. Bár a fejemet merném
rátenni, hogy lesz néhány hasznos javaslatod a dolgot
illetően. Utána azonnal a külső űr felé veheted az
irányt.
A nő egy hosszú percig némán ült és mielőtt
megszólalt, az arca kifejezéstelenné keményedett.
— Elmész a Prímára, amíg mi, a többiek elvisszük
innen a Rovert.
— Villámgyors a gondolkodásod, édesem.
— Azért mégy, hogy megmentsd Juant és Caritát.
— Mi másért? Laurindának támadt egy ötlete, ami azt
hiszem, kivitelezhető. Természetesen előre
megbeszéljük, hol fogtok várni, és a Shep ott fog
találkozni veletek. Ha nem vesztegetjük az időt, elég jó
az esélyünk, hogy a kzinek nem titeket mérnek be
először és nem kényszerítenek a hiperűrbe.
— És mi van, ha téged mérnek be?
— Miért várnának bárkit is a Prímán? A Secunda körül
fognak zsongani, mint a mérges darazsak. Egy ideig
talán azzal lesznek elfoglalva, hogy kimentsék a
túlélőket a sérült hadihajóról. Nem hiszem, hogy a
kompjaik túlságosan hatékonyak ilyen szempontból.
Ezután ki kell dolgozniuk egy keresési tervet, hiszen a
Rover bármilyen irányba távozhatott. És valamikor
ekkortájt egy időre teljesen meg fognak feledkezni
rólunk. A kzinek észre fogják venni, hogy egy gyönyörű
nagy meglepetés tart feléjük, amellyel kapcsolatban
már nem lesz idejük semmit tenni.
— De te... mennyire valószínű ennek a te tervednek a
sikere?
— Éppen eléggé valószínű. Kérlek, ne nézz így rám!
Mindent megmagyarázok, ha találkozunk.
— Én is el tudom vezetni a Shepet. Vagyok olyan jó
pilóta, mint te.
Saxtorph megrázta a fejét.
— Sajnálom, de nem lehet. Egyikünknek a Roveren
kell maradnia. És én ezennel téged jelöllek ki erre a
feladatra.
Én vagyok a kapitány.
 23.

Az aszteroida álcázta a hajó kezdeti lendületét

minden lehetséges, a Secunda körül keringő megfigyelő
elől. A lehető legnagyobb vektorát alkalmazta a déli
irányba, az ekliptikus síkon kívülre jutáshoz; a
tolóerőnek azonban volt egy véletlenszerűen választott
komponense, amelynek feladata az ellenséges elemző
összezavarása volt, aki szívesen leszűkítette volna az
űrnek azt a részét, amelyben a hajót keresni lehet. Ez a
tér gyorsan nőtt, és ahogy a hajó szabadon lebegett,
hideg generátorral, amikor is az akkumulátorok
minimum energiaszinten kizárólag a létfenntartó
berendezéseket működtették, szó szerint
csillagászativá nőtt. Miután a hajó egy ideig így siklott
az űrben, ismét biztonságosan alkalmazhatta az
energiát a cél felé haladtában.
Saxtorph hagyta, hogy a Shep jól eltávolodjon,
mielőtt gyorsítani kezdett volna, szintén a vas takarását
használva fel indulása álcázására. Ezután az egész utat
teljes sebességen tette meg. Kicsi volt a valószínűsége,
hogy egy érzékelő észreveszi apró járművét. Ahogyan
Dorcasnak is mondta, a kzinek nem feltételezik, hogy
valamelyikük elmegy a Prímára. Számukra kevésbé volt
fájdalmas a barátok elvesztése, feltéve ha a barátok
bátran haltak meg; és néhányan közülük elsajátították
annak a művészetét, hogyan lehet betelepedni egy
ellenséges személy fejébe.
Különben is, Caritának és Juannak nem sok ideje
maradt.
Az állandóan keringő bolygók csillagképe
megváltozott, amióta a Rover a naprendszerükbe
érkezett. A navigációs rendszer ezt figyelembe vette, a
harmincórás út lerövidítéséért azonban semmit sem
tehetett. Saxtorph megpróbált nyugalmat erőltetni
magára. Rengeteg pasziánszot játszott, miután rájött,
hogy a legtöbb számítógépes játékban csak veszíteni
tud, és elszívott egy zacskónyi pipadohányt. A könyvek
és filmek nem kötötték le, de a zene segített számára a
lazításban és emlékei felidézésében. Bármi történik is
ezután, eddig jobb élete volt, mint fajtája kilencven
százalékának... kilencvenkilenc százalék, ha mindenkit
beleszámolunk, aki azelőtt élt és halt meg, hogy az
emberek kalandozásra indultak volna az űrben.
Látókörében feltűnt a sárgás és arctalan Prima. A
rögzített üzenet a bolygó éjszakai oldaláról érkezett.
Saxtorph elvégezte a számításokat. A Fidóhoz vészesen
közeledett a halálos hajnal. Háromórás keringést táplált
be a számítógépbe, majd rövid üzenetet mondott a
lejátszóra, amit egy „Választ kérek”-kel fejezett be.
Telt az idő. A szíve egyre nehezebb lett. Talán már
halottak? Megkerülte a bolygót és visszaérkezett a
sötét oldalra.
Hirtelen egy hang csendült fel a hangszóróból.
— Bob, te vagy az? Itt Juan. Már feladtuk a reményt
és mindketten aludtunk. Üzenet vége. Bob, tényleg te
vagy? Itt Juan...
Saxtorph határtalan örömet érzett.
— Ki más lenne? — mondta a mikrofonba. — Hogy
vagytok?
— Még megvagyunk. Rajtunk van az űrruha... Nem
tudom, meddig bírtuk volna. A hajó szinte teljesen
elrothadt. De azért kitartottunk.
— Helyes. Az űrruha-hajtóműveitek rendesen
működnek?
— Igen. Ahhoz azonban nem elég a töltés, hogy olyan
röppályára emelkedjünk, ahol alkalmazkodva hozzánk,
fel tudnál venni. — Ami nem hangzott el, az a következő
volt: Légkörben vagy a szabad űrben egy olyan
pilótának, mint te vagy, ez gyerekjáték lenne. De mit
tehet egy hajó egy levegőtlen bolygó fölött,
szuborbitális sebességen?
— Minden rendben lesz — mondta Saxtorph —, ha ki
tudtok menni, felülni a roncs tetejére és figyelni,
anélkül hogy belecsúsznátok a ragacsba. Képesek
vagytok rá?... Oké, készüljetek! Látótávolságon belül
fogok leszállni és kinyitom a főzsilip ajtaját.
— Nem lenne jobb, ha mindnyájan keresnénk egy
helyet, ahol nincs ez az anyag?
— Nem vagyok benne biztos, létezik-e akkora és olyan
lapos, tiszta terület, amekkorára nekem szükségem
van. Különben is, a keresgélés sokkal több időt
felemésztene, mint amennyi a rendelkezésünkre áll.
Nem, egyenesen lemegyek értetek.
Carita vágott közbe. Hangja kimerült volt. Saxtorph
sejtette, hogy a nő fizikai ereje volt, ami életben
tartotta mindkettőjüket. Elképzelte, amint Carita fém-
és műanyagdarabokat szakít le a meggyengült
szerkezetből, hogy emelvényt vagy bármit fabrikáljon
belőle, ami néhány órával meghosszabbíthatja az
életüket.
— Bob, szerinted ez bölcs dolog? — kérdezte. — Tudod
te egyáltalán, hogy mibe mászol bele? A molekula talán
azonnal elkap, még ha nem is világítasz rá. Egyre
gyorsul a pusztulás. Azt hiszem, a molekula...
tanulékony. Ne kockáztasd az életed.
— Te pedig ne adj parancsokat a kapitányodnak! —
válaszolta Saxtorph. — Lent leszek, lássuk csak... egy
órán belül. Akkor viszont olyan gyorsan gyertek, ahogy
csak tudtok. Minden perc, amit a felszínen töltünk,
növeli a veszélyt. Bár kipárnáztam a futóművet.
— Micsoda?
— Lábakat szereltem rá. — Saxtorph gyermeki kacajt
hallatott. — Oké, addig nincs több beszélgetés, amíg
kint nem leszünk az űrben. Még némi felderítést is kell
végeznem.
A csillagok erős fénnyel ragyogtak, azonban az
ismeretlen tájat nem világították meg túl jól.
Leszállóhelye kicsi lesz és dombokkal körülzárt. Optikai
erősítők, radarok, adatelemző programok voltak a
segítségére, amelyek ugyanúgy feldolgozták a látványt,
mint a számokat. És ott volt még az ügyessége. A
félelem teljesen elpárolgott belőle és valósággal eggyé
vált az űrhajóval.
 Elhelyezkedés... azonosítás... helyzet; a
levegőtlenségben nem lehet úgy lebegni, mint az
atmoszférában... leszállóhely kiválasztása... ez ugyan
sokkal közelebb volt a Fidóhoz, mint szerette volna, de
valahogy majdcsak elboldogul... koordináták...
ereszkedés, lassú ereszkedés...
A legpuhább földet érése volt, amit valaha is
végrehajtott. De kellett is.
Néhány másodpercig döbbenten meredt a másik hajó
maradványaira. Kísérteties látvány volt. A hajó fele már
hiányzott, és a sápadt anyag a maradványon is magasra
felkúszott. Még szerencse, hogy kötött rá biztosítást;
bár a multimilliárdos Stefan Brozik biztosan hálás lesz,
és talán a kormányok is...
Saxtorph elvigyorodott saját bárgyúságán, és sietett
kinyitni a zsilipet. Vagy inkább hülyeség ilyenkor a
pénzre gondolni? A fenébe a hősiességgel! Dorcasnak
és neki is meg kell élnie valamiből.
Ha nyitott zsilippel ereszkedik le, kibillenhetett volna
az egyensúlyából; nem vészesen, de számtalan más
dolog volt, amivel törődnie kellett. Most gyorsan
elfordította a kart, anélkül hogy kiürítette volna a
kamrát. Az idő fontosabb volt, mint néhány köbméter
levegő. A kijelző zölden villogott. A két ember bent volt.
Azonnal bezárta a zsilipajtót. Mielőtt beengedte őket a
hajótestbe, először ki kellett egyenlítenie a nyomást.
Légáramlat támadt az irányítófülkében, és Saxtorph a
fülében pattogást érzett. Juan és Carita támolygott be
az ajtón. Űrruhájukon dér képződött.
Saxtorph intett, hogy kapaszkodjanak, mert azonnal
emelkedik.
Mindenesetre megpróbált finoman elszakadni a
talajtól.
Vagy talán jobban kellett volna sietnie? Később oda-
vissza kielemezte a dolgot és úgy találta, Laurinda
ötlete olyan jól működött, amennyire csak működhetett,
sőt talán még egy kicsit jobban is.
Fullerföld abból a gödörből a holdon... Vastag
műanyagból tartályokat készítettek, amelyeket
megtöltöttek fullerfölddel, és ráerősítették az űrhajó
támasztólábaira. Ennyi volt az egész.
A molekula csupán az egyiken rágta keresztül magát,
amíg a Shep a Primán állt. Talán a többi láb olyan
helyen nyugodott, ahol a legtöbb kémiai kötés telített
volt, kevésbé hajlamos a katalízisre. Tulajdonképpen
nem számított, csak tudományos szempontból, mivel
miután ez az egyetlen tartály elmállott, a csodálatos
anyag elvégezte a feladatát. Egy rétege a fém alatt volt,
egy jókora adag pedig körülötte. A molekula képtelen
volt gyorsan felfalni ezeket az erősen egymáshoz
kapcsolódó atomokat. Ahogy megevett néhányat, újak
léptek a helyükbe. A Shep akár órákig maradhatott
volna a Prima felszínén.
Azonban erre nem volt szükség. Mihelyt az űrhajó
felemelkedett, mintha mázsás szikla gördült volna le
Saxtorph szívéről, és azonnal hamis éneklésbe fogott.
Nem himnusz volt és nem is örömének, csak egy
egyszerű dal, „Anglia fattyú királya”. Úgy érezte, ez
most pont odaillik.

24.
A Rover hazafelé tartott a hiperűrön keresztül.
Férj és feleség a fülkéjükben ültek és pihentek.
Húsvér emberként jó néhány napra szükségük volt,
hogy visszanyerjék azt a rengeteg energiát, amit
elhasználtak. A hajó lüktetett és vibrált körülöttük. A
képernyőn Hawaii látszott, hegyeivel, zöldjével,
csodálatos tengerével. A háttérben Beethoven V.
szimfóniája zsongott. A férfi kezében egy korsó sör, a
nőében egy pohár fehérbor volt.
— Nászutasjárat — jegyezte meg Dorcas száraz
mosollyal. — Laurinda és Juan. Carita és Kam.
— Valamint te és én, ha már itt tartunk — tette hozzá
Saxtorph fáradtan.
— De mikor fogunk rendet csinálni? Az egész hajó egy
nagy felfordulás.
 — Ó, arra még rengeteg időnk van, mielőtt leszállunk.
És ha nem lesz tökéletes rend a hajón, szerinted ki fog
törődni vele?
— Igen, mi leszünk a nap szenzációja. — Dorcas
hirtelen elkomorodott. — Hányan fognak Arthur
Tregennisre emlékezni?
Saxtorph felállt.
— Az olyanok, mint mi, emlékezni fognak. Ő egy...
Mózes volt. Elhozott minket egy tudományos Ígéret
Földjére, és... azt hiszem, ettől kezdve több
felfedezőcsoport fog indulni a távoli űrbe.
— Igen. Markham már nem jelent akadályt. — Dorcas
felsóhajtott. — Szerencsétlen családja.
A vontató, miután elengedte és meglódította az
aszteroidát a Secunda irányába, ha minden a terv
szerint ment, egyenesen a bázis felé, már nem volt
irányítható. Rémület, kétségbeesett menekülési
kísérletek, elszántság, bátorság, és akkor a jelenés az
égen, a lángoló csóva, Thor kalapácsa lecsap, a
pusztulás felhője mindent beburkol és elsötétíti az
egész bolygót, nem marad semmi, csak egy vassal
kiöntött kráter. Nem valószínű, hogy azok a kzinek,
akiknek sikerült elmenekülniük, még életben lesznek,
amikor a következő csillaghajó megérkezik.
A végén Markham vajon sírva segítségül hívta az
anyját?
— Az emberek természetesen ráharapnak a dologra —
jegyezte meg Saxtorph teljesen feleslegesen.
Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy újabb kzin hajók
mennének a vörös naphoz, hiszen nem maradt
számukra semmi, és esélyük sem lesz újjáépíteni a
bázisukat. A Föld minden bizonnyal már el is küldött
egy fegyveres flottát körülnézni. Talán még időben
érkeznek, hogy a túlélőket felszedjék.
Dorcas elkomorodott.
— És mi lesz az emberek lépése erre?
— Újjászervezik a katonaságot. Egy ideje nagyon
elhanyagolták a védelmet.
 — Reméljük, így lesz! Mindenképpen nagy szolgálatot
teszünk azzal, hogy elmondjuk, a kzinek hipermeg-
hajtással rendelkeznek. — Dorcas megrázta a fejét. —
De hiszen mindenki tudta, hogy ez előbb-utóbb
bekövetkezik. És ez az egész epizód... ez nem háborús
ok. Egyetlen törvény sem tiltotta meg számukra, hogy
megvessék a lábukat egy naprendszerben, amelyre az
emberek nem tartanak igényt. Mi ugyan biztonságban
leszünk, mondván, önvédelem volt az egész, de a
békecsoportok azzal fognak érvelni, hogy a kzinek is
csak védekezni próbáltak, hiszen a háború után a Föld
igyekezett minden bolygót bekebelezni, és valójában ez
az expedíció volt, amely ezt a viselkedést kiprovokálta a
kzinekből. Még az is lehet, hogy kártalanítást
követelnek szegény, elnyomott kzinek számára.
— Igen, lehet, hogy igazad van. Sosem lehet tudni,
mivel áll elő csavaros gondolkodású fajtánk. —
Saxtorph vállat vont. — De majdcsak lesz valahogy. És
neked és nekem, drágám, reméljük, van még néhány
nagyon szép évünk. Inkább beszéljünk arról, mire
fogjuk felhasználni!
Dorcas megenyhült és közelebb húzódott a férjéhez.
A hajó továbbszáguldott az űrben.
 MÁSODIK RÉSZ

Inkonstans csillag

1.

A vadászok szele fújt a Holdfogó-hegység felől és

végigsöpört a Rungn-völgyön. Az éjszakát betöltötte
süvítése, a fák leveleinek zörgése, állatok távoli
üvöltése, és mindenütt a föld, a növekedés és a
vadállatok szaga terjengett. A vágy, hogy ott legyen,
osonjon a fák között, rávesse magát az áldozatra,
gyilkoljon és faljon, egyre erősödött Weoch
kapitányban, míg végül egész testében remegni
kezdett. Karmai előbújtak rejtekhelyükről; ujjai
görcsösen begörbültek. Hosszú ideje nem vadászott.
Ennek ellenére tovább folytatta útját. Amikor Ress-
Chiuu, a kzinek Admirálisa hívatott valakit, az illető
engedelmeskedett. És ezt nem szolgalelkűségből tette,
hanem mert reménykedett, bár a késlekedés fatális
következményekkel járt volna. Kétségtelenül
készülőben volt valami. Még az is kiderülhet, hogy
háború lesz belőle.
Keleti irányban kopár síkság nyújtózott a csillagok
alatt. Nyugaton hatalmas erdőség sötétlett, amely
vadászrezervátum volt, része Ress-Chiuu hatalmas
birodalmának. A távolban, és közel a csillagokhoz,
hófödte csúcsok szikráztak. A szél szállította csípős
hideg lassan elfojtotta a vágyat Weoch kapitányban, és
a józan ész ismét felülkerekedett benne. Mire elérte az
Admirális lakhelyét, a testében tomboló vihar halk
lüktetéssé enyhült.
A kastély még emlékeztetett a balták, nyílvesszők és
lándzsák korára. A későbbi nemzedékek ugyan
változtattak rajta és építettek hozzá, de lényegében
maradt az, ami volt: az ég felé törő, hatalmas
kőerődítmény. Az elektronikus kapu után, amely
azonosította és beengedte, egy koromsötét alagút
következett, ahol vakon haladt tovább. Ősi ösztönei
figyelmeztették: „Vigyázz!” Ő azonban nem törődött a
fejében suttogó hanggal. Tapogatózva, a visszhangok
által tájékozódva, egyenletes léptekkel haladt.
Ress-Chiuu vagy így, vagy úgy, de minden látogatóját
próbára tette.
Vajon az udvaron egy még nehezebb próbatétel vár
rá? Egyetlen kzin sem sietett Weoch kapitány
fogadására, csak egy kdatlyno rabszolga ácsorgott a
folyosó végén. Idétlen mozdulatot tett, amely e fajtánál
a megalázkodás jele volt. Ezután megfordult és
kacsázva megindult a főbejárat felé. Nyilvánvalóan azt
várta a kapitánytól, hogy kövesse.
A harag tűzhányóként tört fel Weoch kapitányban, és
csaknem támadásba lendült. Nagy nehezen lenyelte
fortyogó indulatát és követte vezetőjét.
Visszhangok suttogtak. A folyosókon és szobákban
egyetlen lélek sem volt. Akár éjszaka van, akár nem,
valakinek csak kellene itt lennie, gondolta a kapitány.
Vajon mit jelent ez az egész? Idegei pattanásig
feszültek, és a korábbi harci kedv ismét feltámadt
benne.
Félrecsúszott egy ajtó. A kdatlyno ismét meghajolt és
távozott. Weoch kapitány belépett a helyiségbe. Az ajtó
azonnal becsukódott mögötte.
A szoba falai csiszolt gránitból voltak, berendezése
nagyon egyszerű. Az egyik nyitott ablakon keresztül
besüvített a szél. Ress-Chiuu egy kaszabfog bőrével
leterített kanapén heverészett.
— Nyugodtan lazíthat — mondta az Admirális, amikor
Weoch beért a látószögébe. — Leülhet, állhat vagy
járkálhat, ahogy kedve tartja. Bár azt hiszem, időnként
járkálni fog.
Weoch kapitány úgy döntött, egyelőre állva marad.
Ress-Chiuu tovább beszélt megtévesztően lágy
hangján.
— Először is, szeretném leszögezni, hogy nem állt
szándékomban megsérteni. Azért csak egy rabszolga
fogadta, mert az ügy természete, amiért hívattam,
rendkívül bizalmas. Nekem nem csupán egy Hősre van
szükségem, ezekből rengeteg van, hanem
olyasvalakire, aki nagy önuralommal rendelkezik és
rendkívül megfontolt. Megvan az okom, hogy magát
ilyennek tartsam, mivel korábban ezt már
bebizonyította. Tisztelet és dicsőség magának,
kapitány.
Az elismerés balzsamként hatott Weoch kapitány
sértett büszkeségére, és még jobban kiélesítette az
érzékeit. (Pontosan ez volt a cél vele, súgta agyának
egyik része, olyan tisztánlátással, ami ritka volt a
kzinek között.) Füle teljes nagyságában felemelkedett.
— Pillanatnyi feladataim elvégzését másokra bíztam,
így azonnal az Admirális úr rendelkezésére állok —
mondta.
Az árnyékok foltokat festettek a heverő alak szőrére,
miközben nagy fejével helyeslően bólintott.
— Akkor azonnal rátérünk a lényegre. Biztosan hallott
Werlith parancsnoknak az ember uralta űrön túlra
irányuló küldetéséről. — Ez nem kérdés volt. — Rossz
hír: nemrég egy emberekből álló csapat rábukkant az
ott építés alatt álló bázisra. A napot mentek
megvizsgálni, amely több szempontból is különleges.
Majomkíváncsiság, gondolta Weoch kapitány. Ahhoz
fiatal volt, hogy harcolhatott volna a háborúban, de
eddigi élete során másról sem hallott, mint a háborúról,
tanulmányozta azt, és az elkövetkezőről álmodozott.
Tudásához a megvetés is hozzátartozott, amely azokra
a kzinekre volt jellemző, akik keveset tudtak arról a
bolygóról, ahonnan az emberek származtak.
Gondolataiból Ress-Chiuu hangja riasztotta fel.
— És van ennél egy rosszabb, sokkal rosszabb hír is.
Hihetetlen ugyan, de elpusztították a felszereléseinket.
Súlyos károkat okoztak, tönkretették az űrhajónkat, és
utána csaknem sértetlenül hazaindultak. Gondolom,
felfogja, mit jelent ez. Birtokukban van az információ,
miszerint mi magunk is rendelkezünk hipermeg-
hajtással. A meglepetés lehetősége elveszett. —
Hangjába éles gúny vegyült. — A Patriarchátus minden
bizonnyal hamarosan egy „jegyzéket” fog kapni a
Földtől, erről a „szerencsétlen incidensről”.
Mégpedig hiperhullámon, tette hozzá Weoch kapitány
magában. Az a néhány fekete doboz, amit a
békeszerződés egyik feltételeként náluk hagytak, úgy
volt megtervezve, hogy a legkisebb hozzápiszkálásra
azonnal megsemmisítse magát.
És ő ezt nagyon jól tudta. Egy ilyen robbanás ölte
meg a bátyját.
 Hirtelen mindent megértett. Ha az emberek
hivatalosan még nem kommunikáltak...
— Megkérdezhetem, a Patriarchátus hogyan értesült a
dologról?
— Megvannak a módszereink. Fontolóra veszem, mit
mondjak el magának. — Ress-Chiuu nyugalma csak
látszat volt. Farka rózsaszín korbácsként csapkodta a
combját. — Ki kell derítenünk, pontosan mi történt.
Vagy ha mást nem, pontosan fel kell térképeznünk a
helyzetet, vagyis hogy mennyi maradt meg a
bázisunkból, és mit csinál ott a földi katonaság. A
túlélőket meg kell menteni! Vagy ha ez nem lehetséges,
sugárzással vagy rakétával el kell pusztítani őket,
mielőtt az emberek kezébe kerülnének.
— A Hősök...
— Soha nem árulnák el titkainkat. Igen, igen. De ki
tudja, milyen trükkökkel rendelkeznek az emberek? —
Ress-Chiuu félig felemelkedett fekvő helyzetéből, és
pillantását belefúrta Weoch kapitány szemébe. — Maga
fogja vezetni a hajónkat abba a naprendszerbe.
Katasztrófa ide vagy oda, a kapitány heves izgalmat
érzett.
— Uram!
— Nyugalom, nyugalom — mordult fel az idősebb kzin.
— Egy intelligens, vakmerő tisztre van szükségünk, aki
képes elfogadni, hogy fajtája sorsa fontosabb, mint a
sajátja, és aki... — egy pillanatra elhallgatott — ...aki
nem fél megfutamodni, ha erre van szükség.
Felkészültnek érzi magát erre?
Weoch kapitányban kissé lelohadt az egész lényét
görcsben tartó harci kedv, belül azonban eddig
ismeretlen feszültséget érzett.
— Köszönöm az Admirális úr irántam való bizalmát —
mondta. — Elfogadom a megbízatást.
— Helyes. Jöjjön és üljön le! Hosszú éjszaka áll
előttünk.
Adatbázisokat kutattak át és terveket futtattak le a
számítógépen, amíg a hajnal fehérre nem festette
keleten az eget. Végül Ress-Chiuu kedélyesen
megkérdezte:
— Elfáradt, kapitány?
— Ellenkezőleg, uram. Azt hiszem, még soha nem
voltam harcosabb kedvemben.
— Nos, ezt le kell győznie és pihennie kell!
Ugyanakkor kiérdemelt némi szórakozást is. Kimehet az
erdőmbe és puszta kézzel gyilkolhat.
Amikor Weoch kapitány dél körül vértől csöpögő
fogakkal visszatért, könnyűnek és boldognak érezte
magát, és miután aludt egy keveset, készen állt
meghódítani az egész világegyetemet.

2.

A nap már egy órája lement és a lámpák felgyulladtak

az utcákon, de az évnek ebben a részében az Alfa
Centauri B még fent volt az égen. Mint több ezer
egymásba olvadt csillag, árnyékokat vetett a Karl-Jorge
sugárút teljes hosszára, és fénye megcsillant a St.
Joachim-templom acéltornyán. Az utcákon kevés volt a
jármű és a járókelő; a város lüktetése lágy zsongássá
halkult az enyhe nyári levegőben... a napi munka véget
ért, és az éjszakai szórakozás még csak ezután
kezdődött. Munchen többet változott az elmúlt egy vagy
két évtized alatt, mint Wunderland bármely más városa.
Kereskedelmi, kulturális és politikai központként
igyekezett minél több befolyásos külvilágit magához
vonzani. Ugyanakkor nagyrészt még mindig a bolygó
saját ritmusa szerint élt.
Robert Saxtorph kételkedett benne, hogy ez így
maradna addig, amíg ő él. Legalább addig élvezze,
ameddig lehet. A hagyományok sokkal több színt
visznek a létbe, mint bármelyik fényes divat.
Az egyiknek, a Silberplatzon álló Felszabadulási
emlékműnek, sapkája megemelésével tisztelgett. Bár a
szoborcsoport nem volt régi és az események alig egy
nemzedékkel korábban történtek, Marathónnal és
Yorktownnal együtt foglaltak helyet a történelemben.
Elhagyta a teret és megindult végig az üzleti
kirakatokkal szegélyezett utcán. Úti célja, Harold Földi
bárja, bizonyos szempontból szintén tiszteletre méltó
volt. Találkozója volt itt egy gyönyörű nővel, aki valami
rejtélyes dolgot akart közölni vele. Talán valami újabb
tradíció?
A bejáratnál egy pillanatra megállt. Arcán savanyú
kifejezés jelent meg és nagyon közel állt ahhoz, hogy
azt mondja, a pokolba az egésszel, és sarkon forduljon.
Tyra Nordbónak nem kellett volna a találkozó előtt
megígértetnie vele, hogy nem árulja el a titkát még a
feleségének sem. És nem lett volna szabad Harold
bárját választania találkozójuk színhelyéül. Már jó ideje
nem látogatta rendszeresen a helyet. A barna téglafalon
villogó feliratot időközben cenzúrázták. Az Egy külön
világ megmaradt a név alatt, azonban a Belépés
kizárólag emberek számára eltűnt. Nem szabad ugyebár
megsérteni a potenciális vendégeket, vagy isten ne
adja, a helyi idealistákat.
Saxtorph úgy tartotta, mindenkinek kijár az
udvariasság, amíg az illető el nem játssza rá a jogát. Ez
a mottó a kzin megszállás alatt egy apró kihívó gesztus
volt. A háború óta egyetlen értelemmel bíró lénytől sem
tagadták meg a belépés jogát, aki fizetni tudott. Hajrá,
mindent elsöprő nyájasság!
Saxtorph vállat vont. Ha már idáig eljött, innen nem
kellene visszafordulni. Még mindig elég ideje lesz a
távozásra, ha kiderül, hogy ez a Nordbo nőszemély csak
egy hírességvadász vagy éppen nem normális. Bár
nagyon nyugodtan beszélt, és amiről beszélt, az a pénz
volt. Ráadásul Saxtorphnak még tetszett is a nő képe.
Fogta magát és belépett a bárba. Manapság az ajtó
mindenki előtt nyitva áll.
Mint mindig, fehér inget és csokornyakkendőt viselő
nagydarab fekete férfi állt az előtérben. Egykor ennek
még valami értelme is volt, mára azonban már
megszokássá halványult. A fekete férfi szeme tágra
nyílt az új vendég láttán, aki ugyanolyan magas volt,
mint ő, arca csontos, haja vörös és gyér.
— Nahát, Saxtorph kapitány! — kiáltotta folyékony
angolsággal. — Isten hozta, uram! Nem, önnek nem kell
belépőt váltania!
Még sosem találkoztak.
— Magánügyben járok — figyelmeztette Saxtorph.
— Értem, uram. Ha valaki zaklatni merészeli, csak
jelezze nekem, és én majd elbánok az illetővel. — Talán
tényleg képes lenne rá, gondolta Saxtorph, ha mással
nem, hát hatalmas termetével megfélemlíti a zaklatót,
de az is lehet, hogy ez is csak része a show-nak.
Ilyesmire manapság már nincs szükség.
— Köszönöm. — Saxtorph némi borravalót csúsztatott
a fickónak, és belépett a gyöngyfüggönyön keresztül,
amely eleve megnehezítette volna a beígért segítség
hívását.
A homályos helyiségben némi füst lebegett. A
vendégek még kevesen voltak, és főleg a hátsó
szobában szerencsejátékoztak. Ennek ellenére egy
zenész ősrégi musicompon ősrégi dalokat játszott.
Saxtorph megkerülte az üres, süllyesztett
táncparkettet, és odalépett a bárpulthoz. Kiválasztott
egy széket, leült és rendelt egy pohár Solborg sört.
Alig egy kortynyit ivott a félliteres pohárból, amikor
bal füle mellett megszólalt egy hang.
— Ha dán, hogy lehet, hogy nem akvavitet iszik? — A
hang nőtől származott és kissé rekedtes volt; furcsa
angol kiejtéssel beszélt, és szavai mögött mintha
halvány mosoly bujkált volna.
Saxtorph megfordult és nagyon meglepődött. A
szállodai képes telefon ezt az erős csontú, gömbölyű
orrú, világosszőke, rövid hajjal keretezett arcot
mutatta. Az, hogy a nő magas, legalább száznyolcvan
centiméter, nem jelentett meglepetést, hiszen
wunderlandi. Ami hiányzott belőle, az az alacsony
gravitációs karcsúság volt. Ez a robusztus, telt keblű nő
olyan volt, és úgy mozgott, mintha a Földön nőtt volna
fel, mostani súlyának csaknem kétharmadával
nehezebben. Ez pedig csak egyet jelenthetett: egész
életében keményen sportolt és edzett. Tengerkék
ruhája ugyanolyan színű volt, mint a szeme...
— Valójában amerikai vagyok. Még nagyon kicsi
voltam, amikor a családom elköltözött Dániából.
Különben meg jobb, ha tiszta marad az ember feje, nem
igaz? — A nyelve beszélt helyette. Saxtorph nagyon
haragudott magára, és gyorsan leállt. — Egyébként
üdvözlöm. — A nő keze, amikor megfogta, erős volt,
hűvös. Legalább nem játssza meg a szenvedélyest vagy
egzotikust. — Esetleg kér egy italt?
— Már rendeltem. Kérem, kövessen! — Úgy látszik, a
nő korábban érkezett és már itt várt rá. Saxtorph
megfogta a söröspoharát, és csatlakozott a nőhöz az
asztalánál.
Bár a sarokban félhomály uralkodott, tisztán látta a
szeme és szája körül sorakozó hajszálvékony ráncokat;
látszott, a nő fehér bőre sokat volt kitéve az időjárás
viszontagságainak. Nem volt olyan fiatal, mint
amilyennek először tűnt. Harmincas évei végén járhat,
gondolta Saxtorph, földi naptár szerint.
Mindketten helyet foglaltak. A nő poharában fehérbor
volt, de még alig ivott belőle.
— Köszönöm, hogy eljött — mondta. — Úgy sejtem, ez
öntől nem szokványos.
Saxtorph még magának sem vallotta be, hogy bár hét
vagy nyolc évvel idősebb a nőnél és boldog
házasságban él, az ilyen szemrevaló nőszemélyek
esetében hajlamos fontosnak ítélni a szóban forgó
kérdést.
— Különös hely a találkozásra — jegyezte meg. A nő
elmosolyodott.
— Úgy gondoltam, alkalomhoz illő lesz.
Saxtorph nem mosolygott.
— Túlságosan is alkalomhoz illő.
— Ja, saa? — A szőke szemöldök a magasba ugrott. —
Ezt hogyan érti?
— Soha nem szerettem az állóvizet — mondta
Saxtorph. Karjával körbemutatott. — Ismerem ezt a
helyet még abból az időből, amikor rossz hírű lebuj volt,
tele a megszállás és az utána következő háború
emlékeivel. De azóta ahányszor Wunderlandon járok és
benézek, azt látom, hogy egyre inkább turistacsapdává
válik.
— Nos, azok a régi emlékek romantikusak; és igen,
nekem is vannak emlékeim ezzel a hellyel kapcsolatban
— mondta a nő halkan, majd kihúzta magát és
egyenesen Saxtorphra nézett. — De van egy nagy
előnye, pontosan abból adódóan, amilyen most. Állandó
vendégei közül kevesen hallottak magáról. Ahogy maga
is mondta, nagyrészt turisták. A maga tettének híre
fantasztikus, de jó időbe beletelik, amíg a csillagközi
űrön keresztül eléri az olyan bolygók nagyközönségét,
ahol a társadalom különbözik a magáétól vagy az
enyémtől. Itt, a napnak ebben az órájában jó esélye van
rá, hogy nem ismerik fel és nem kezdik zaklatni.
Ugyanakkor, mivel az emberek itt gyakran adnak
találkozót egymásnak, szokássá vált nem törődni más
párokkal.
Saxtorph érezte, hogy az arca átforrósodik. Mi az
ördög? Az iskolás fiút, aki egykor volt, régen és mélyre
eltemette magában. Vagy legalábbis azt hitte. Ez egy
olyan kísértet, amely nélkül igazán jól megvolt.
— Ezért nem akarta, hogy a feleségemet is magammal
hozzam? — kérdezte durván.
A nő bólintott.
— Maguk ketten együtt különösen feltűnőek, nem
igaz? Megtudtam, hogy tegnap este a feleségének más
elfoglaltsága van, és megpróbáltam felhívni magát.
Saxtorph képtelen volt elfojtani egy halk nevetést.
— Igen, jól tudta. Szegény Dorcas, nem tudta kihúzni
magát a Weibliche Astroverein szervezte találkozó alól.
— Úgy tervezte, eltölt néhány csendes, nyugodt órát
egyedül, amikor azonban a képes telefon megmutatta a
nő arcát, elfogadta a meghívást, amit máskülönben
valószínűleg nem tett volna. — Miután visszaért,
levittem a bárba egy italra. — Azonban megtartotta az
ígéretét és nem említette Dorcasnak a beszélgetést. Az
enyhe lelkiismeret-furdalás hatására hangja élesebbé
vált. — Miért nem mondott többet, azon kívül, hogy
elhívott ide? — Nem szívesen mondta azt Dorcasnak,
hogy sétálni megy, talán benéz egy bárba, és ha
kellemes társaságra lel... az asszony természetesnek
vette, hogy ez kizárólag férfitársaság lehet... későn ér
haza. Ennek ellenére megtette. — Nem térhetett volna
azonnal a lényegre? A vonalat nem hallgatják le, vagy
igen?
— Nem hiszem — válaszolta Tyra. — De sosem lehet
tudni. Vannak olyan kormánytisztviselők, akik
mindenbe beleütik az orrukat. Magának vannak
bizonyos törvényes és diplomáciai nehézségei a
törpecsillagon történtekkel kapcsolatban, amelyek még
nem oldódtak meg.
Mintha én nem tudnám, sóhajtott magában Saxtorph.
— Még Markhamhez hasonló ismeretlen kzin
ügynökök is lehetnek errefelé, akik információt
próbálnak gyűjteni a főnökeiknek — folytatta a nő. —
Maga meg van jelölve, kapitány. És bizonyos
értelemben én is.
— Miért ez a nagy titokzatosság? — kérdezte
Saxtorph.
— Szeretném előrebocsátani, hogy semmiféle
törvénybe ütköző dolog nem érdekel.
— Ez nem az. — A nő megfogta a poharát. Ujja végei
elfehéredtek, és alig észrevehetően megremegett a
keze.
— Nos, nem mindennapi dologról van szó, ami esetleg
veszélyesnek is bizonyulhat.
— Akkor a feleségemnek és a csapatomnak is tudniuk
kell róla, mielőtt döntünk.
— Természetesen. De először magát kérdezem. Ha
nemet mond, azzal a dolog a maga számára véget ért,
és nekem máshol kell próbálkoznom. Nem sok reményt
fűzök hozzá. Azonban ha beleegyezik, és a társai is
igent mondanak, a legjobb, ha titokban tartjuk az
egészet. Máskülönben bizonyos elemek... akadályt
gördítenének a küldetés útjába, vagy oly módon
akarnák kiviteleztetni, hogy az egyáltalán nem segítene
az ügyön. Kész helyzet elé állítjuk őket. Érti?
Saxtorph feszülten kortyolt a söréből.
— Nem bánja, ha rágyújtok?
— Kérem, tegye. — A nő halványan elmosolyodott. —
A pipája legalább olyan híressé vált, mint maga.
— Vagy rossz hírűvé. — Saxtorph elővette a pipáját,
dohányzacskóját és az öngyújtóját a zsebéből, és
közben beszélt. — Tudta, hogy a Földön már megint
nem értenek vele egyet? Mintha a rák és tüdőtágulás,
meg a többi még mindig problémát okozna. Azt hiszem,
a puritanizmus ciklusokban támad. Egy periódus a
dohány ellen, egy az alkohol ellen, egy a... Jaj, mennyit
fecsegek.
— Szerintem Wunderlandon azért dohányzik olyan sok
férfi, mert ez egyfajta jelkép — mondta Tyra. — Még a
megszállás idejéből. A kzinek nem dohányoznak.
Utálják a szagát, és nagyon ritkán engedik meg, hogy a
jelenlétükben valaki bagózzon. Én úgy nőttem fel, hogy
számomra a dohányszag hozzátartozott a férfiakhoz. —
Hirtelen felnevetett. — Látja, én is tudok fecsegni. —
Felemelte a poharát és azt mondta: - Skaal.
Saxtorph a nő poharához érintette a sajátját, és
megismételte a szót, mielőtt meglepve ránézett volna.
— Maguk általában azt mondják proszit, nem?
— Főleg skandinávok voltak, akik Skogarnában
letelepedtek — magyarázta Tyra. — Nekünk is megvan a
magunk dialektusa. Vannak, akik tájszólásnak nevezik.
— Valóban? Nem gondoltam volna, hogy még ebben a
korban is létezik ilyesmi.
— Mindig is meglehetősen elszigetelten éltünk fent
északon. A megszállás alatt pedig ha lehet, jobban,
mint valaha. A kzinek vagy a kollaboráns kormány
szemmel tartotta mind a forgalmat, mind a
távbeszélgetéseinket. Nagyon kevés ember
rendelkezett széles körű kapcsolatokkal, és ezeket szó
szerint őrizték. A szomszédok összejártak. A nyelv és a
szokások életben tartása az egyik módja volt, hogy
emlékeztessék magukat, az emberek nem mindenhol és
nem örökre rabszolgái a patkánymacskáknak. —
Miközben beszélt, Tyra arca elkomorodott. — Ez az
elszigeteltség az egyik gyökere annak a történetnek,
amit el kell mondanom magának.
Saxtorph furcsamód erős vágyat érzett, hogy jobb
kedvre derítse a nőt.
— Nos, belevágunk? Tehát szeretné felbérelni a
Rovert és legénységét egy viszonylag rövid utazásra.
Eddig ez minden, amit elmondott, kivéve, hogy nem
sápadt el, amikor közöltem magával a hozzávetőleges
árat. Ami már önmagában felkeltette az
érdeklődésemet.
A nő nevetése örömmel töltötte el Saxtorphot.
— Szerencsével járok. Ugye így szól az amerikai
népies kifejezés? Pontosan amikor szükségem van egy
hipermeghajtású űrhajóra, jön maga az egyetlen ilyen
űrhajóval, ami magánkézben van, és beismeri,
miszerint le van égve. Be kell vallanom, csodálkozom.
Szenvedtek bizonyos károkat azon az úton... — A nő
hangja lehalkult és komollyá vált. — És ott volt az a
szerencsétlen ember, akit a kzinek megöltek. De a kár
nem volt túl komoly, igaz? Feltételezem, volt
biztosításuk, és gondolom a We Made It szupergazdag
úriembere, Brozik, hálás volt, amiért épségben
hazahozták a lányát.
Saxtorph megtömte a pipáját.
— Hát persze, de egy űrcsónak elvesztése nem olcsó
dolog. Még nem pótoltuk a Fidót, valamint szükség volt
kisebb javításokra, új felszerelésekre és apróbb
átalakításokra, amelyekről úgy gondoltuk, időszerűvé
váltak. Ráadásul még ott van a tény, hogy a
biztosítótársaságok a történelem során a díjak
beszedésén kívül soha nem csináltak semmit szívesen.
Igen, Broziktól csinos jutalmat kaptunk, de nem
várhatjuk tőle, hogy fenntartson egy olyan kis
vállalkozást, mint a miénk. Az ő hálájának is vannak
ésszerű határai. Végül is nemcsak Laurinda, de a saját
irhánkat is mentettük, és abban, hogy ez sikerült, neki
jelentős szerepe volt. Valójában nem vagyunk leégve,
csak éppen mostanában sok volt a kiadásunk, és még
nem sikerült új megbízást szereznünk. — Meggyújtotta
a pipáját, és hatalmas füstfelhőt fújt a mennyezet felé.
— Látja, teljesen őszinte vagyok magával. — Bár
kétségtelenül nem lett volna az, ha a vele szemben ülő
nő igénytelen külsejű vagy férfi.
Tyra elgondolkodva bólintott.
— Igen, nem lehet könnyű egy ilyen teherszállító
céget működtetni. Kénytelenek az állami kézben lévő
vállalatokkal versengeni azért a kevés fuvarért, ami
van. Amikor minden bolygórendszer bőséges saját
nyersanyagkészlettel rendelkezik, és a szintetizálás és
újrafeldolgozás a legolcsóbb, mit is kellene szállítani a
csillagok között?
— Átkozottul kevés holmit, eltekintve az utasoktól, mi
pedig nem rendelkezünk megfelelő képességgel a
szórakoztatásukhoz. — Saxtorph elmosolyodott. — Jó
móka lenne nem emberi lényeket szállítani, de az
átalakítások a hajón nagyon sokba kerülnének, és aztán
már ki sem tudnánk törni belőle, mindig azt kellene
csinálnunk.
— Szóval szabadon és sokfelé szeretnek utazni. És a
teherszállítást csak azért vállalják, mert egyedül így
lehetséges ennek megvalósítása. — Tyra
felegyenesedett, és hangja csengővé vált. — Nos, én
olyan utat ajánlok magának, amilyet még soha senki!
Saxtorphban feltámadt az óvatosság. Nem szívesen
feltételezett rosszat a nőről, de ki tudja, talán nem
normális — nem, azt azonnal észrevette volna, akkor
talán rosszul informált. A bolygólakók ritkán vannak
tisztában az űrutazás bonyodalmaival. A fizikai
követelmények és veszélyek mindenki számára
nyilvánvalóak. Ezen túl azonban az embernek lelkileg
fel kell vérteznie magát, mert nem kaphat idegrohamot
az admiralitás tisztjeitől és a számtalan kukacoskodó
bürokratától, és minden repedést be kell deszkáznia,
amelybe a biztosítótársaság beleköthet.
 — Pontosan azért vagyunk most itt, hogy erről
beszéljünk — mondta Saxtorph. — De csak beszélünk.
Az ígéretek később következnek.
A jókedv, amely szemmel láthatóan természetes volt
a nő számára, most mintha alábbhagyott volna. Kemény
falba ütközött. Felemelte a poharát, de nem ivott, csak
nézte a bort.
— Ha jól sejtem, a nevem nem jelent semmit a maga
számára — kezdte, alig valamivel hangosabban, mint a
zene. — Azt hittem, hallott már rólam, hiszen mint
mondta, gyakran megfordult ebben a rendszerben.
— Azért annyira gyakran nem, és soha nem
fordítottam figyelmet a maguk politikájára. Van egy
olyan érzésem, hogy ez az egész dolog a politikával
kapcsolatos. — A nő ujjai megfeszültek. — Igen.
Politika, fajtánk betegsége. Talán egy nap majd
feltalálják az ellenszerét. Ledarálják a politikusokat és
kicentrifugázzák az agyukat. Bár rengeteg politikusra
lenne szükség egy gramm agy kinyeréséhez.
Egy halvány mosoly kísértete suhant át Tyra arcán.
— Mostanában azonban biztosan sokat hallott a
politikáról, hiszen maguk is belekeveredtek.
— És megpróbáljuk minél hamarabb folytatni a
munkánkat, ami többek között azt jelenti, hogy nem
keveredünk vitába senkivel. Eredetileg azért jöttünk az
Alfa Centaurira, mert itt van a Csillagközi Űrbizottság
főhadiszállása, valamint azok a raktárak, ahol a
Tregennis professzor expedíciójához való felszerelést
beszerezhettük. Aztán ahogy hazaérkeztünk a hosszú
útról, azért jöttünk egyenesen ide, mert Markham
főbiztosról kiderült, hogy kzin kém, és úgy gondoltuk,
ezt a hírt azonnal a legfelső vezetéssel kell közölni.
Ezzel természetesen óriási felzúdulást keltettünk, majd
mikor láttuk, hogy addig nem távozhatunk a Tiamatról,
amíg a vizsgálatok, kihallgatások és az ördög tudja
micsodák véget nem érnek, kihasználtuk az időt, és
nekiláttunk elvégezni a szükséges munkálatokat a
hajónkon. Végül vonakodva kijelentették, hogy nem
szegtünk meg semmiféle törvényt, vagy ha igen,
igazoltan tettük, és engedélyt adtak a távozásra.
Miközben a bürokrácia ragacsos mocsarában
vergődtünk, mindvégig reménykedtünk benne, hogy
mire távozhatunk innen, addigra az ügynökünk szerez
valami szállítmányt. Azonban nem volt szerencsénk.
Már éppen beletörődtünk, hogy üresen kell
visszatérnünk a Naprendszerbe, amikor jött maga... Ezt
azért mondtam, hogy megértse, miért vagyunk
gyanakvóak mindennel szemben, ami még mélyebbre
ránthat minket a mocsárba.
— Igen. — A nőből szinte sütött a feszültség. —
Megmagyarázom. A Nordbók a Freuchen klánhoz
tartoztak.
— Hmm? Úgy érti, maguk a Tizenkilenc Család egyike?
— Csak voltunk — vágta rá a nő, próbálva leplezni a
hangjából kicsendülő fájdalmat. — Mára a különleges
jogok és kötelezettségek nagy része már nem él, a cím
csak névleges, de a velejáró megbecsülés megmaradt.
A felszabadulás után a bíróság megfosztotta apámat a
címétől, és elkobzott mindent, kivéve a birtokát. Apám
nem volt ott, hogy megvédje magát. A legtöbb, amit
tehettünk, a bátyám, én és néhány jó barát, hogy
megmentettük anyámat attól, hogy elítéljék a
megszállókkal való összejátszásért. Kiléptünk a klánból,
mielőtt az kizárhatta volna a családunkat.
Saxtorph nagyot szívott a pipájából.
— És maga szerint az apja ártatlan volt?
— Esküszöm, hogy az volt! — A nő szaggatottan
szedte a levegőt. — Végre van bizonyítékom... nem, egy
nyomravezető jelem... Egy űrhajónak el kell mennie
oda, ahová ő ment, és ki kell deríteni az igazságot. A
civil hipermeghajtású űrhajók nem térhetnek le a
meghatározott útvonalukról, és minden esetben a
kormány rendelkezik velük, kivéve a magukét. A
hadseregünk... A bátyám tiszt és óvatosan
kérdezősködött. Megkért egy katonai csillagászt, hogy
ellenőrizze az űrnek azt a részét, de azt nem mondta
meg, miért. A csillagász nem talált semmit. Azt mondja
a bátyám, hogy a hadsereg soha nem küldene egy hajót
néhány töredékes feljegyzés alapján.
Amit egy olyan személy is kitalálhatott, aki
megszállottan keresi az igazolást, gondolta Saxtorph. A
nő elismerte, hogy a műszeres kutatás eredménytelen
volt.
Tyra időközben teljesen visszanyerte a nyugalmát.
— Később gondolkodtam a dolgon, és rájöttem, hogy
ha a hadsereg el is menne oda, csak abban a
reményben tenné, hogy valami értékeset talál. Őket
nem érdekli Peter Nordbo becsülete, akit árulónak
bélyegeztek és valószínűleg régen halott.
— De magának a saját jó hírét is vissza kell szereznie
— szúrta közbe Saxtorph gyengéden.
Tyra megrázta szőke fejét.
— Az nem számít. Ibet, a bátyámat és engem nem
vádoltak semmivel. Sőt a felszabaduláskor Ib azok
között volt, akik megrohamozták a Ritterhaust, ahová a
kzinek behúzódtak, és meg is sebesült. Ezt követően
állt be a hadseregbe. Én... már korábban is részt vettem
a földalatti mozgalom munkájában, bár nem sokat
tehettem, mert akkor még nagyon fiatal voltam. Az
utcai harcok során egy elsősegély-állomáson
dolgoztam. A bíróság kijelentette, hogy szimpatizál
velünk. Mi voltunk az egyik oka, amiért anyámat
formálisan soha nem fogták perbe. Ennyi igazságot
kaptunk, mivel ő is ártatlan volt. Nem tehetett a
történtekről. Azonban eltekintve attól a néhány
baráttól, lben és rajtam kívül soha senki nem látogatta
meg magányos korsnessi házában.
A zenész most hangszerét kórusháttérrel párosított
hegedűhangra állította és egy olyan dalt kezdett
játszani, amit Saxtorph felismert. Ősrégi dallam volt a
Földről, még az űrrepülés előtti időkből, ugyanakkor a
maga sziruposságában időtlen. „Du kannst nicht treu
sein”, vagyis: „Nem tudsz igazat mondani”.
Tyra pillantása találkozott Saxtorphéval.
— Igen, szeretnénk visszakerülni a Freuchen klánba,
de nem szívességből, hanem származási jogunknál
fogva. És ez a tulajdonaink visszakapását is jelentené,
vagy legalábbis valami kárpótlást. Azonban ez sem
számít. Ami számít, az az apám jó híre és becsülete.
Csodálatos ember volt. — A nő hangja elmélyült. — Vagy
talán még mindig az? Lehet, hogy még ennyi év után is
életben van. Vagy ha nem... elégtételt vehetünk a
haláláért.
Tyra haja kétoldalt megmozdult, és Saxtorph hirtelen
észrevette, hogy a nő füle lelapult, mint egy farkasé, ha
ellenséggel áll szemben, és most valóban annak a
harcos fajtának látszott, amely meghódította ezt a
bolygót az emberiség számára.
— Nyugalom — mondta gyorsan. — Ne felejtse el, a
Rover civil űrhajó. Nincs rajta fegyver.
— Pedig lenni kellene. Amióta kiderült, hogy a kzinek
is rendelkeznek hipermeghajtással...
— Igen, ebben egyetértünk. Akartam néhány fegyvert
a hajóra, de nem kaptam rá engedélyt. Ismét a politika.
Sajnos, a mi hipermeghajtású űrhajónk működtetése a
szabad vállalkozás kategóriába esik. Ugyanakkor
emlékeztettek, miszerint már húsz éve, hogy a kzineket
kiűztek az Alfa Centauriról, tíz éve véget ért a háború,
és a kzinek jól megtanulták a leckét és most már jó
kiscicák, és csúnya dolog volt tőlünk lerombolni a
bázisukat azon a bolygón és sokat elpusztítani közülük.
Hogy az életünket fenyegették? Miért, talán nem mi
provokáltuk őket? A megfelelő megoldás részünkről az
lett volna, ha írásos panaszt továbbítunk a megfelelő
hatóságokhoz... — Saxtorph hirtelen elhallgatott. — Ne
haragudjon! Tudja, még mindig ideges leszek, ha
eszembe jut ez az egész.
A fedélzeten lévő új felszerelésről persze nem szólt. A
teljesen törvényes cucc felhasználható volt mentési és
felfedezési munkálatok során, vagy bármilyen
feladatnál, amivel a Rover szembe találta magát.
Remélte, hogy soha más célokra nem kell alkalmazniuk.
Azonban a csapat előrelátó volt, amikor ezt választotta,
és később némi módosítást is végrehajtottak rajta.
Sosem lehet tudni. Ezenkívül egy űrhajóban mindig
vannak olyan holmik, amelyeket szükség esetén
fegyverként is lehet használni. A biztosok aggodalma
teljesen érthető, akik attól tartanak, hogy egy űrhajó
nem megfelelő kezekbe kerül. Saxtorphnak azonban
meggyőződése volt, és ezen meggyőződését a
történelmi feljegyzések is alátámasztották, miszerint a
kormányok egészében véve sokkal felelőtlenebbek,
mint maguk az emberek.
— Semmilyen körülmények között nem keressük a
harcot — mondta Saxtorph. — Elég csatát láttam, hogy
jó néhány inkarnáció során kitartson.
— Tehát beleegyezik az utazásba? — kiáltotta a nő.
Saxtorph felemelte a kezét.
— Várjon, kérem! Először pontosan mondja el a
helyzetet. A bátyja a hadseregnél van, de
megkérdezhetem, hogy maga mit csinál?
Tyra lehalkította a hangját.
— Írok. A felszabadulás után irodalmat kezdtem
hallgatni az itteni egyetemen. Ezt követően néhány évig
egy hírszolgálatnál dolgoztam, de miután sikerült
eladnom néhány írásomat, szabadúszóvá váltam.
— És miket ír? Attól tartok, még nem találkoztam a
nevével.
— Ez érthető. A hipermeghajtás és a hiperhullám
elterjedése előtt a kultúra kicserélődése a különböző
rendszerek között rendkívül korlátozott volt, különösen
amikor az űrhajókat még a fénysebesség korlátozta, és
ennek következtében a társadalmak különböző irányú
fejlődésnek indultak. Könyveket, cikkeket,
tanulmányokat írok. Utazási füzeteket; ahogyan maga,
én is nagyon szeretek utazni, és eddig három másik
rendszerben jártam. De írok regényeket és
színdarabokat. Van még két novellám és négy könyvem
gyerekeknek.
— El akarom olvasni őket... akárhogyan is alakuljon a
dolog. — Saxtorph szerette volna megkérdezni, hogyan
akarja őt kifizetni az írói bevételéből. Arra nem
építhetett, hogy a nőnek esetleg sikerül visszaszereznie
a családi földeket. Végül úgy döntött, hogy ez a kérdés
még várhat.
— Láthatja, kapitány, hogy Ib és én függetlenek
vagyunk — mondta Tyra büszkén. — Célom, és a
bátyámé is, ha meg tudom győzni, az apám
becsületének visszaszerzése. Azt azonban el kell
ismernem, a sikerre nincs semmi biztosíték. De akkor is
meg kell próbálnunk, nem igaz? A Nordbo család ismét
azzá válhatna, ami egykor volt. Vagy akár sokkal
gazdagabbak is lehetünk, mert bármi van ott, az
kétségtelenül különös és nagyszerű. Ez azonban, ha
meg is történik, csak mellékes.
Vagy mindnyájan gyászolni fogunk, gondolta
Saxtorph. Most már azonban kíváncsi volt a történetre.
— Rendben — mondta. — Abbahagynánk végre a forró
kása kerülgetését és rátérnénk a lényegre?
A nő elnézett mellette, túl a bár falain és az est
sötétjén. Monoton hangja olyan volt, mint a zene
aláfestése.
— Kezdem a háttérrel, mert apám jegyzetei,
amelyeket megtaláltam, magukban nem érthetőek.
Peter Nordbo földi időszámítás szerint tizenkét éves
volt, amikor a kzinek megjelentek. Egyetlen fiúgyermek
volt a családban, minden szempontból eszes és
kalandvágyó. A megszállás a legtöbb Wunderlandon
élőnél is kegyetlenebb csapás volt számára. Jöttek a
közlekedési megszorítások, nem volt utánpótlás a
gépekből és élelmiszerből. Az emberek abban a távoli,
északi körzetben egyre inkább magukra voltak
hagyatva. Majdnem földesúri rendszer szerint éltek,
ugye ez a megfelelő szó? Vagy a feudális rendszer? A
gyerekek a meglévő számítógépes programokból,
valamint a szüleiktől és az életből tanultak. Az apám
tehetséges diák volt, de imádta a sportot is, gyakran
járta a vadont, vadászott, vitorlázott a tengeren... A
kzinek még ezeken a gyéren lakott, távoli területeken is
adót szedtek a néptől. Ezt a földbirtokosoknak kellett
összegyűjteniük és gondoskodni róla, hogy a kzinek
megkapják, de általában igyekeztek könnyíteni a bérlők
terheit, akik ezért hálásak voltak. A kzinek ritkán
látogatták meg Gerninget, a mi területünket
Skogarnából, és akkor is csak vadászni jöttek az
erdőinkbe, tehát nyílt konfliktus nagyon ritkán fordult
elő. Amikor apám elérte a megfelelő kort, szülei ide
küldték Munchenbe, az egyetemre tanulni... Akkoriban
itt is csend volt. Az ellenállókat addigra levadászták, a
fiatalabb nemzedékben pedig még nem támadt fel a
harci kedv. Apám békésen töltötte diákéveit, eltekintve,
gondolom, a zárt ajtók mögötti ivászatoktól és kzin-
szidástól. Asztrofizikát tanult. Imádta a csillagokat.
Mindig arról álmodott, hogy egyszer majd kiutazik az
űrbe, de akkor ez még szóba sem jöhetett. Egyetlen
wunderlandi sem hagyhatta el a bolygót, hacsak nem a
kzinek hurcolták el rabszolgának valahová. Az egyetlen
centauri emberek az űrben a belter ellenállók voltak. Az
ő népüket szintén leigázták a kzinek. Soha nem kaptunk
valódi híreket ezekről a harcosokról. A mi szemünkben
ők homályos, félig valóságos, mitikus istenek és hősök
voltak, a kzinekkel szövetkezők és a beletörődők
szemében pedig veszélyes ellenségek. Nos apám
huszonöt éves volt, földi idő szerint, amikor nagyapám
özvegyként meghalt és Peter Nordbo örökölte Gerning
földbirtokosi címét. Kötelességtudóan lemondott
tudományos karrierjéről és hazatért, hogy irányítsa a
birtokot. Nem sokkal később megnősült. Boldogok
voltak együtt... A helyzet azonban kezdett egyre
nehezebbé válni. A gépek elkoptak, nem lehetett őket
pótolni, és egyre fokozódott a nyomorúság. Az
embereknek sokkal keményebben kellett dolgozniuk,
hogy életben maradjanak, mint valaha, ugyanakkor a
kzinek követelései semmit sem csökkentek. Apámnak
kellett beszednie az adókat, amiért az emberek sokszor
őrá haragudtak. Később a kzinek alapítottak egy bázist
Gerningben. Kis bázis volt, inkább csak egy
megfigyelőállomás az űrbeli támadások észlelésére,
mivel ekkorra az ellenállók és a naprendszeriek egyre
vakmerőbbek lettek. Mélyen az erdőben volt az állomás,
hogy a kzinek szabadidejükben kényelmesen
vadászhassanak. De ott volt, és ettől kezdve az
emberek egyre gyakrabban találkoztak a kzinekkel. Egy
idő után borzalmas gyilkosságok történtek a környéken,
az áldozatok természetesen emberek voltak. Apám úgy
érezte, hogy véget kell vetnie ezeknek a
szörnyűségeknek. Megállapodást kell kötnie a
patkánymacskákkal, hasznossá kell tenni magát, hogy
időnként szívességet kérhessen tőlük. Gyűlölte, hogy
ezt kell tennie. Alig voltam nyolcéves a maguk naptárja
szerint, amikor elhagyott minket, de emlékszem, és
másoktól is hallottam. Erősen inni kezdett. Ő, aki olyan
jószívű volt, hirtelen kemény, ideges emberré vált, és
ezzel újabb ellenségeket szerzett magának. Bánata
nagy részét fizikai tettekbe fojtotta, egy szál lándzsával
vadászott tigripárdra, vitorlázott és terepfutott. Ennek
ellenére otthon mindig kedves, szerető apa volt... egy
nagydarab, erős, együtt érző ember, aki sokat énekelt
nekünk, vicceket mesélt, és soha nem bántott minket.
Saxtorph túl erősen pipázott; a szája teljesen
kiszáradt. Nagyot kortyolt a söréből. Tyra folytatta:
— Azt hiszem, úgy tett, mintha nem lenne tudomása a
Gerningben csírázó földalatti mozgalomról. Nem
kockáztathatta meg, hogy ő maga is csatlakozzon. Ő
volt az egyetlen, aki a népe és a kzinek között állt, akik
felfalhatták őket. Ehelyett alázatos szolgaként kellett
viselkednie, aki nem sikolthat, amikor az ördögök
marcangolják a lelkét. De azt hiszem, a legszörnyűbb
ördög a közötte és Yiao kapitány között kialakult
kapcsolat volt. A kapitány volt a gerningi védelmi bázis
vezetője. Apa rájött, hogy vele sokkal jobban el tud
beszélgetni, alkudozni, mint a többi kzinnel. Ebből
következően Yiao kapitány volt az, akit gyakran
felkeresett és... ápolta vele a kapcsolatot. Nem tudom
pontosan, Yiao kapitány mit kedvelt az apámban, de
sejtem. Ib emlékszik, nem is egyszer hallotta, amint
apa azt mondta anyának, hogy ők már nem gazda és
rabszolga, vagy ragadozó és áldozat, hanem majdnem
barátok. Az emberek ezt persze észrevették és szöget
ütött a fejükbe. Én ekkor még kicsi voltam és ki sem
mozdultam otthonról, ezért nem vettem észre, hogy
bármi baj lenne, de később megtudtam, hogy az
emberek azt beszélték, apa vonakodó intézőből aktív
kollaboránssá vált. A felszabadulás után ez is benne
volt a vádiratában.
Tyra hirtelen elhallgatott. A sok beszédtől berekedt.
Nagyot kortyolt a borából, de tekintete továbbra is a
távolba révedt.
Saxtorph kényelmetlenül fészkelődni kezdett, bár a
súlya ezen a bolygón igen kicsi volt, és a pohara után
nyúlt. A sör hideg volt és erős, mint a nő kézfogása.
Hirtelen rátalált a hangjára.
— Maga szerint mi volt a közös az apjában és abban a
kzinben?
Tyra megrázta magát, és lélekben visszatért az
asztalhoz.
— Az asztrofizika — válaszolta. — Bánata idején ez
volt az egyik vigasza. Épített magának egy
obszervatóriumot. Hosszú évek alatt, darabonként
szedte össze hozzá a szükséges felszerelést. — A nő
szemében humor villant. — Vagy összelopkodta. A
megszállás alatt a tudósok ugyanolyan ügyes tolvajok
voltak, mint mindenki más. — Ismét elkomorult. —
Nagyon sok időt töltött a műszereivel. Aztán amikor
megismerkedett Yiao kapitánnyal... kizárólag azért,
hogy a bérlőit segítse és védelmezze... sikerült
elintéznie, hogy időnként rákapcsolódhasson egy a
kzinek tulajdonában lévő műholdas
megfigyelőállomásra, ami ugyan katonai céllal
működött, de ehhez hozzátartozott az űr részletes
vizsgálata. — Tyra hangja élessé vált. — Maga szerint ez
szövetkezés az ellenséggel?
— Nem mondanám — válaszolta Saxtorph —, de nem
is vagyok fanatikus. És nem voltam itt a megszállás
alatt. Tiszt voltam a UN hadseregben, ami a háború
utolsó éveiben egész kellemes volt. Néhányszor nagyon
jól szórakoztunk.
Tyra szemmel látható erőfeszítéssel visszanyerte a
nyugalmát és folytatta.
 — Számomra nyilvánvaló, hogy Yiao kapitány osztotta
apa asztrofizika iránti érdeklődését. Már amennyire egy
kzin képes erre. Nem hiszem, hogy érdeklődést
tudnának színlelni, igaz? Azonban Yiao kapitány nem
láthatta előre a következményeket. Segítette és
bátorította apámat, ami az ő helyzetében nem volt
nehéz, magáért a kutatásért. És apa ekkor felfedezett
valamit, ami elég fontos volt, hogy Yiao kapitány
szerezzen egy hajót, hogy odamehessen körülnézni.
Apa vele tartott. Soha többé nem hallottunk róla. Ez
harminc földi éve történt.
A zenész véletlenül éppen ekkor kezdett bele egy
másik dalba. Saxtorph ezt is ismerte. Szintén nagyon
régi dal volt. A szőr hirtelen felállt a karján. „Ich hat'
einen kameraten.” Volt egyszer egy bajtársam. Katonák
gyászdala.
— Apám nem árulta el nekünk, miért megy el —
folytatta Tyra. Képtelen volt tovább visszafojtani a
könnyeit. — Nem volt szabad elárulnia. Csak annyit
mondhatott, hogy mennie kell, és hosszú ideig távol
lesz, de mindig szeretni fog minket. Csak
találgathattunk, mi történt vele.

3.

A levegő bűzlött a kzin szagtól. Mindenütt ilyen szag

volt, de ebben a szobában Yiao kapitány izgalma miatt
szinte fullasztóvá vált. A kapitány kimeresztett
karmokkal félig áthajolt az asztalán, mintha az egy állat
lenne, amit megölt és most készülne kitépni a beleit. Az
ablakon keresztül beáramló napfény nyáltól csöpögő
agyarakon csillant meg. A narancssárga szőr és csupasz
farok az izgalomtól az égnek meredt. A látvány
borzalommal töltötte el azokat az ősi emberi
ösztönöket, amelyek még emlékeztek a kardfogú
tigrisre. Bár Peter Nordbo már máskor is látott ilyet és
tudta, a kzin — remélhetőleg — nem akar támadni,
minden bátorságát össze kellett szednie. A férfi magas
volt és izmos, Yiao kapitány alacsony és karcsú, a kzin
azonban még így is tizenöt centivel az ember feje fölé
tornyosult és legalább kétszer annyit nyomott.
A szavak sziszegve, morogva, köpködve törtek elő a
kzin szájából.
— Akció! Kaland! Elszabadulhatnék erről az átkozott
helyről. Sikerek, megbecsülés, elismerés. Talán még
ahhoz is elég hatalmam lenne, hogy végre véget vessek
ennek az elhúzódó háborúnak. És később... később... —
Szavai diadalittas morgásba fulladtak.
Amikor úgy látta, hogy a kapitány egy kicsit
megnyugodott, Nordbo wunderlandi nyelven azt
mondta:
— Nem teljesen értem, uram. Ez egy rendkívül
érdekes csillagászati jelenség, amit gondosan meg
kellene vizsgálni. Azért jöttem, hogy a segítségét
kérjem ebben... De ennyi az egész. Vagy nem, uram? —
Bár ismerte a Hősök nyelvét, nem használhatta, többek
között azért, mert hangképző szervei groteszkül
eltorzították azt. Amikor egy olyan kzinnel kellett
kommunikálnia, aki nem ismerte a nyelvét, tolmácsot
használt vagy leírta a válaszait.
Yiao kapitány leült és intett, hogy Nordbo is helyet
foglalhat.
— Nem, az emberek lassúak az ilyen lehetőségek
felismerésében — mondta. A rá jellemző gyors
hangulatváltozásnak köszönhetően hirtelen
leereszkedővé vált. — Pedig azt hittem, rájön. Ahhoz
képest, hogy a majmok leszármazottja, egészen okos.
Nos, gondolkodjon erősen! Ez hatalmas energia
rejtélyes forrása. A csillagok vizsgálata elmélyítette az
atommal kapcsolatos ismereteket, és ez lett a nukleáris
fegyverek kulcsa. Mi az, amire most rábukkant?
Nordbo megrázta a fejét. Szája sajnálkozva felfelé
görbült a bozontos barna szakáll fölött, amely már
kezdett őszülni, és a kampós orr alatt.
— Aligha a természet egy eddig ismeretlen törvénye
működés közben, uram. Addig nem próbálnék
találgatni, amíg nem rendelkezünk több adattal. Ami
esetleg... Nem, hogyan jelenhetett meg ilyen hirtelen,
ha az, amire először gondoltam? Mindenesetre nem
minden tudományos felfedezésnek van katonai vonzata,
sőt a legtöbbnek nincs. Elképzelni sem tudom, ennek
hogyan lehet, öt fényévnyi távolságban.
— Maga nem is. De majd meglátja.
— Nos, uram, ha megkapom mindazt a támogatást,
amely a további kutatásokhoz szükséges... — Nordbo
hirtelen elhallgatott. Elborzadt a lehetőségtől, ami a
kzin izgalma nyomán merült fel benne. Lehet, hogy ez
tényleg valami fegyvert jelent, amit az ő népe ellen
fordíthatnak? Nem. Az nem lehet. Kérlek, istenem, ne
hagyd, hogy az legyen!
— Ennél is többet kap — dorombolta Yiao kapitány. —
Odamegyünk.
Jól hallottam? — tűnődött Nordbo. Ez még egy kzintől
is őrültség.
— Hogyan?
— Igen. — Yiao kapitány ismét felállt. Farka
megrándult, denevérfüle a fejéhez lapult. Az ablakon
keresztül kinézett az égre. — Ha mást nem, talán az
energiaforrást lehet szállítani. Talán rászabadíthatjuk
az ellenségre. Lehet, hogy már ők is észrevették. Ha
igen, valószínűleg egy expedíciót fognak küldeni a
felderítésére mostanában. Az a borzalmas
kíváncsiságuk... Azonban az Alfa Centauri közelebb van
hozzá, mint a Naprendszer, legalább... három fényévvel,
igaz? Megelőzzük őket. Egész biztosan meg tudom
győzni a kormányzót mindazokkal az adatokkal, amit
maga hozott. És én leszek ennek az egésznek a
vezetője.
Időközben Nordbo is felállt, nem is annyira
tiszteletből, hiszen tudta, a kzint ez most egyáltalán
nem érdekli, hanem mert képtelen volt elviselni, hogy
ez az ördögfattya föléje tornyosuljon. Belehasított a
gondolat, nem is először, hogy az ok, amiért a legtöbb
wunderlandi család megszabadult a macskáitól az, hogy
a pofájuk túlságosan hasonlít a kzinekére. Nos, ez
távolról sem az egyetlen örömteli dolog volt, amit a
megszállás tönkretett.
— Uram, art javasolnám, hogy gondolja meg a dolgot!
— mondta.
— Soha. — A basszus hang eltompult. — Az őseink
megszelídítették a bolygójukat, majd elindultak az
űrben más csillagok felé, mert rájöttek, hogy a tudás
hatalmat jelent. Talán szégyenítsük meg az emléküket?
Nordbo megnyalta a száját.
— Én magára gondolok, uram. Hiányozni fog...
nekünk. És a legszörnyűbb az, hogy ez igaz, gondolta
Nordbo. Yiao kapitány soha nem volt szándékosan
kegyetlen, és ha tehette, másokat is megfékezett. A
saját fajtája között kedvesnek számított. Mindig
segített vagy közbenjárt az érdekünkben, amikor
elmagyaráztam neki, hogy ebből nekik nem származik
veszteségük. Olyan barátságosan fogadott, amennyire
egy Hős egy majmot fogadhat, és igen, néha nagyon
érdekes beszélgetéseket folytattunk. Készségesen
meghallgatta a véleményemet, és olyan válaszokat
adott, amelyek megközelítőleg igazságosak voltak.
Megkért, hogy tanítsam meg sakkozni, és ha veszít,
nem támad benne gyilkos harag, csak elkezd
szitkozódni és kimegy, hogy egy kézitusa-gyakorlatban
kiadja magából az indulatot. Kedvel engem és bevallom,
bizonyos fokig én is kedvelem őt, és... mi lesz velünk
Gerningben, ha elhagy minket?
Yiao kapitány elfordította a fejét. Szavai mögött
valami jókedvhez hasonló bujkált.
— Ne siránkozzon! Maga is jön.
Nordbo hátrált egy lépést. Annyira megrémült, hogy
hirtelen fel sem fogta teljesen a szavak jelentését. Úgy
érezte magát, mintha egy hideg forgószél kavarogna
körülötte és egyre zuhanna és zuhanna... Keze magától
felemelkedett.
— Ne! — könyörgött. — Ó, ne, ne!
Yiao kapitány eltekintett a büntetéstől, amiért ember
létére ellent mert mondani egy kzinnek.
 — Dehogynem. Természetesen senkinek nem szól
erről az egészről egy szót sem. — Nehogy egy rivális
vagy ellenséges kém értesüljön a dologról és megelőzze
őket. — Hrr, most hazamehet, hogy közölje a
családjával, hosszú útra megy. Pakoljon össze mindent,
amire szüksége lehet. Aztán ismét jelentkezik, és az
indulásig itt fog lakni. Szükségem van a tudására. — A
nevetés ugyan emberi dolog, de a kzin torkából feltörő
hörgő hang nagyon hasonlított rá. — Különben is, mit
kezdenék a sakkpartnerem nélkül?
Nordbo nekitántorodott a falnak. Nagyon ritkán sírt,
így pedig még sohasem.
— Mi az, nem akar jönni? — gúnyolódott Yiao
kapitány. — Nem érdekli a kaland, a dicsőség, vagy
saját kíváncsiságának kielégítése? Szedje össze magát!
Nem sokáig lesz távol. Biztos vagyok benne, hogy az
előkészületek alig néhány napot fognak igénybe venni.
Egy kzin úgy hív ki párbajra valakit, hogy előbb üvölt,
aztán ugrik.

4.

Tyra dühösen megtörölte a szemét.

— Sa-sajnálom — dadogta. — Nem akartam sírni maga
előtt.
Alig néhány csepp könny csillogott az arcán, de
Saxtorph már félig kinyúlt, hogy megfogja a kezét.
Nem. Esetleg neheztelne érte; és néhány szaggatott
levegővétel után a nő visszanyerte a lélekjelenlétét.
Legjobb, ha közönyös marad.
— Tehát maga szerint a kzin kényszerítette utazásra
az apját — jegyezte meg.
Tyra vállat vont.
— Vagy megparancsolta neki. Mi a különbség? Nem
mondhatott nekünk semmit. Mert ha megtette volna, és
a kzinek rájönnek...
Igen, Saxtorph tudta. A gyerekek finom fogást
jelentettek volna a tisztek vacsoráján, az anya pedig
mehetett volna a vadászrezervátumba, hacsak úgy nem
döntenek, hogy nyilvános kivégzésével példát
statuálnak a többi embernek.
— Ez pedig azt jelenti, hogy a patkánymacskák
fontosnak ítélték a dolgot — mondta. — Tovább erősíti a
tény, hogy kivizsgálásához csillagközi utazásra volt
szükség, egy olyan korban, amikor még nem volt
hipermeghajtás, és háború dúlt. Csillagközi út volt,
igaz?
— Igen. Apa azt mondta... csak évek múlva várható
haza. Majd a háború után az ügy kivizsgálását végzők
előkerítettek két vagy három szemtanút, akik a
kzineknek dolgoztak. Nem sok mindent láttak, de azt
megerősítették, hogy Yiao kapitány és egy kis csapat
ismeretlen helyre távozott egy Gyorsvadász típusú
űrhajóval. Ezen kívül senki nem tudott semmit.
Saxtorph a hamutartóba tette a pipáját, és
megdörzsölte az állát.
— Abban igaza van, hogy a kzinek, ellentétben az
emberekkel, nem foglalkoznak a tudománnyal magáért
a tudomány kedvéért. Csak azért kell nekik, hogy
könnyebben eligazodhassanak a világegyetemben, amit
alapvetően ellenségesnek tartanak, vagy hogy
hatalomhoz jussanak általa. Ebben az esetben minden
bizonnyal katonai lehetőségeket láttak a dologban.
Tyra bólintott.
— Igen, ez nyilvánvaló. — Két karjával átölelte magát,
mintha fázna. — Apa izgatott volt, csaknem boldog.
Beszélt néhány embernek a csodálatos felfedezésről,
amit az obszervatóriumából tett. Erre nem emlékszem,
de még kicsi voltam, és talán nem is jártam ott. Anyát
nem érdekelte a tudomány és nem értette, miről beszél
apám, így később képtelen volt bármi használhatóra
visszaemlékezni. Ugyanígy voltak vele a szolgálók és a
bérlők is. Ib azt mondja, akkoriban nem volt otthon,
iskolába járt. Abban mindenki egyetért, hogy apám azt
mondta, találkoznia kell Yiao kapitánnyal egy alapos
tanulmány ügyében; a kzineknek hatékony műszereik
és számítógépeik voltak. Aztán hazajött erről a
megbeszélésről és... de ezt már elmondtam. — Tyra a
szája szélét harapdálta. — A vád később az volt, hogy
apa szándékosan rávezette a kzineket valaminek a
nyomára, amiből egy új fegyver lehet, és anyagi
juttatások reményében csatlakozott hozzájuk a
közelebbi vizsgálatok elvégzésére.
— Bocsássa meg nekem — mondta Saxtorph halkan
—, de meg kell kérdeznem: lehetséges, hogy ez igaz lett
volna?
— Nem! Mi, a családja ismertük őt! Évről évre
szemtanúi voltunk fájdalma megnyilatkozásának, már
amennyit ki mert mondani, és éreztük a többit.
Szeretett minket. Elhagyott volna minket évekre,
amelyek évtizedekre duzzadtak, bármilyen fizetségért?
Nem, soha nem gondolt arra, hogy segítse a kzineket a
háborúban, amíg ez a kzineknek eszébe nem jutott, de
akkor számára már késő volt. Azonban a felszabadulás
utáni hisztéria... tudja, nagyon sok valódi kollaboráns
volt. És voltak olyanok, akik úgy próbálták tisztára
mosni magukat, hogy másokat vádoltak meg, és... Azt
hiszem, ezt nevezik boszorkányüldözésnek. A tény,
hogy Peter Nordbo együttműködött a kzinekkel, nem
hozható fel vádként ellene. A legtöbb földbirtokos ezt
tette. Bevetni magát a bozótba talán lovagiasabb lett
volna, de akkor nem tehetett volna semmit
szerencsétlen népéért. Ez is része volt az oknak, amiért
az új alkotmány megfosztotta a Tizenkilenc Családot a
kiváltságaitól. És visszatekintve az, hogy Peter Nordbo
információt adott át a kzineknek és elutazott velük,
korábbi együttműködését sokkal készségesebbnek
mutatta, mint amilyen valójában volt. — Tyra olyan
erősen szorította az asztal szélét, hogy ujjai teljesen
elfehéredtek. — Igen, elképzelhető, hogy a szíve
mélyén az ő oldalukon állt. Lehetetlen, de elképzelhető.
Azt akarom, Saxtorph kapitány, hogy derítse ki az
igazságot! Nem félek tőle.
Néhány pillanatnyi csend után remegő hangon
hozzátette:
 — Kérem, bocsásson meg! Sokkal üzletiesebbnek
kellene lennem. — Egy hajtásra megitta maradék borát.
Saxtorph is végzett a sörrel, és felállt.
— Hozok italt. Nem kér valami erősebbet?
— Köszönöm. Egy dupla whiskyt, szódával —
válaszolta Tyra, és kipréselt magából egy mosolyt. — Ez
alkalommal hozhat magának egy akvavitet, már nem
sok mondanivalóm maradt.
Mire Saxtorph visszatért az italokkal, a nő már ismét
teljesen nyugodt volt.
— Bármit kérdezhet — mondta. — Tudja, azt hittem,
már régen begyógyultak a sebeim. Ami ma este feltépte
őket, az a remény volt.
— Azért ne élje bele magát túlzottan! — tanácsolta
Saxtorph. — Meglehetősen kockázatosnak tűnik nekem
ez az egész. És hasonlóan az apjához, nekem
gondolnom kell másokra is, mielőtt bármibe
belemegyek.
— Természetesen. Nem is kerestem volna meg magát,
ha a kalandjairól szóló történetből nem tűnik ki
egyértelműen, hogy maga lelkiismeretes ember.
Saxtorph savanyúan felnevetett.
— Kérem, nevezze inkább tapasztalatnak! Kalandok a
nem hozzáértő emberekkel történnek. — Leküldött a
torkán egy korty köménypálinkát, majd gyorsan
leöblítette egy kis sörrel. — Rendben, térjünk vissza a
tárgyhoz! Ha jól értem, az expedícióval kapcsolatban
soha nem derült ki semmiféle részlet.
— Amikor az emberi hipermeghajtású armada
megérkezett és nyilvánvalóvá vált, hogy a kzinek
elveszítik Alfa Centaurit, minden feljegyzést és adatot
megsemmisítettek, mielőtt csatába indultak volna, hogy
ott haljanak meg. A foglyok és emberi szemtanúk
nagyon kevés információval rendelkeztek. Yiao
kapitány küldetéséről pedig senki nem tudott semmit,
csak amennyit már elmondtam magának. Kezdettől
fogva titkos volt; még a kzinek közül is csak kevesen
tudtak róla... Nem küldtek jelentést, gondolom arra
várva, hogy a siker teljesen bizonyossá váljon, és
később sem, amikor Wunderland már elesőben volt.
Okosak voltak a disznók; tudták, hogy új űrhajóink
minden jelet befognak. Ib elmagyarázta nekem a
fénynél is gyorsabb utazás hatását az értelmi
műveletekre.
A gyakorlati dolgokkal kapcsolatos gondolkodása
hasonlít a Dorcaséra, villant át Saxtorph agyán.
— Mikor távozott a hajó? — kérdezte.
— Pontosan... kezdem elfelejteni a maguk
időszámítását. Tíz földi évvel a felszabadulás előtt.
— És bármilyen üzenetet küldött vissza, azt letörölték
a felszabadulás előtt, és a kzinek, akik ismerték a
tartalmát, meghaltak a harcokban, igaz? Tehát a hajó
nem tért vissza, és a felszabadulás után nem érkezett
több üzenet tőle.
— Az általános magyarázat az volt, illetve még most is
az, hogy a hajó és a legénysége elpusztult — mondta
Tyra, majd keserűen hozzátette: — Azt mondják,
szerencsére.
— Ha azonban nem, valószínűleg értesült a
vereségről. A lehetséges röppályái körül keringő jelek
több fényévnyi távolságban foghatók, és olyan
irányban, amerre az emberek valószínűleg nem
keresték. Mit csinálna ilyenkor a kapitány? — kérdezte
Saxtorph a sörétől. — Ne törődjön velem, csak
gondolkodom. Azt mondja, új tényekre bukkant?
— Régiekre. — A nő lehalkította a hangját. — Harminc
évvel ezelőttiekre.
Saxtorph várt.
A nő összekulcsolta a kezét az asztal fölött, ránézett
a férfira, és azt mondta:
— Néhány hónappal ezelőtt anya meghalt. Azóta
betegeskedett, hogy apám elment. Helyettes
földbirtokosként képtelen volt megbirkózni a nehéz
feladattal. Bár minden tőle telhetőt megtett, úgy
nőttem fel, hogy végig szemtanúja voltam a
küzdelmének. Hiányoztak belőle azok a képességek,
amelyek apámban megvoltak, és olyan erős sem volt.
Így aztán sokkal több dologban engedett, mint apám.
Miután a kzinek kivonultak, anyámra is rásütötték az
ellenséggel szövetkező bélyegét, és ez még jobban
befeketítette apám nevét, de őt, anyámat elengedték,
hogy azon a kis birtokon élje le az életét, amelyet a
bíróságnak nem volt joga elkobozni. Ib talált egy ügyes
gazdatisztet, és a birtok elég jól jövedelmezett, tehát
anyámnak nem kellett nélkülöznie, de gazdag sem volt.
Azonban milyen magányos! Mi mindent megtettünk,
amit tudtunk, Ib és én, és az a néhány barátja, de ez
soha nem pótolta apa hiányát. Anyám bátor teremtés
volt, igyekezett elfoglalni magát és... szép lassan
elfogyott. Békés halála volt. Én fogtam le a szemét. Az
orvosi vélemény szerint általános leépülés volt a halál
oka, amely szívelégtelenséget eredményezett. Ibnek
kötelességei vannak, én azonban úgy osztom be az
időmet, ahogy akarom. Így én maradtam Korsnessben,
hogy elrendezzem a dolgokat. Átnéztem az iratokat és
feljegyzéseket, és egy fiók mélyén, apám ruhái alatt,
amelyeket anyám hosszú évtizedeken keresztül
megtartott, megtaláltam apa utolsó jegyzetfüzetét az
obszervatóriumból.
Saxtorph halkan füttyentett.
— Benne voltak a felfedezésével kapcsolatos
feljegyzései? Jézus Krisztus! Nem tudta az apja, milyen
veszélyes ez a családjára nézve?
— Talán nagy felindulásában megfeledkezett róla. Bár
nekem meggyőződésem, hogy ő rejtette oda. Tudta,
hogy anya megtartja a holmijait, és abba a fiókba
évekig nem fog belenyúlni senki.
— Igen. És ha semmi nem teszi magukat gyanússá, a
kzinek nem fogják átkutatni a házat. Méltóságukon
aluli, hogy a majmok holmijai között turkáljanak.
Képtelenek felfogni, az emberek hogyan éreznek a
családjukkal kapcsolatban. Igen. Nordbo, a maga apja
talán egyfajta örökségként hagyta hátra azt a
jegyzetfüzetet; mert ha valósághűen jellemezte az
apját, és azt hiszem, ezt tette, akkor nem adta fel a
reményt a népe szabadulására.
 Néhány friss könnycsepp remegett a nő szempilláján,
de nem gördült le.
— Maga megérti.
Saxtorph hirtelen támadt izgalmat érzett.
— És mi volt abban a füzetben?
— Először nem értettem. Fel kellett frissítenem az
iskolában tanultakat, hogy értelmezni tudjam. Nem
mertem senki segítségét kérni, mert esetleg...
kellemetlen következményekkel járhatott volna.
Rendben, gondolta Saxtorph, ha kiderülne, hogy az
apja mégis áruló volt, miért ne hallgatná el a tényt?
Ennyi év után ez már nem jelentene semmit, és a nő
iránta érzett szeretetén sem változtatna.
— Apám egy sugárzási forrást talált a Tigriparduson —
mondta Tyra. A legtöbb csillagzat ugyanazt a nevet
viselte az Alfa Centauriban, mint a Naprendszerben,
négy és egyharmad fényév nagyon kis távolsága
hatalmas galaxisban, azonban bizonyos különbségek
elkerülhetetlenek voltak. — Nagyon gyenge sugárzás
volt, amelynek érzékeléséhez rendkívül érzékeny
detektor kellett, és talán észre sem vette volna senki,
ha apám az űrnek nem pontosan azt a részét
tanulmányozza behatóan. Ez egy szisztematikus, évekig
tartó kutatás volt, kisebb rendellenességek után,
amilyenek az ismeretlen eredetű zörejek, vagy
antianyag-koncentrációk, vagy más hasonló
különlegességek, amelyek esetleg támpontként
szolgálhatnak a világegyetem kialakulására nézve... De
túl sokat magyarázok, igaz?... Úgy tűnt, a sugárzás egy
bizonyos pontból érkezik. Rendkívül magas
energiatartalmú gamma-sugarakból állt. A színképből
apám arra következtetett, hogy részecskék keletkeztek
és semmisültek meg, ez pedig különlegesen nagy
energiasűrűségre utalt. Miután megengedték, hogy
hozzáférjen a kzinek által a rendszer több pontján
elhelyezett sugárzásmérő berendezések
eredményeihez, apa gyorsan megkapta a parallaxist. Az
égitest körülbelül öt fényév távolságra volt. Ez pedig
azt jelentette, hogy a sugárzás ott fantasztikusan erős.
Ha kívánja, a későbbiekben megmutatom magának a
feljegyzéseket.
— Ó, igen — lehelte Saxtorph. — Nagyon szeretném.
— Apám átvizsgálta a csillagászati adatbázisokat —
folytatta Tyra —, az archív anyagokat a Naprendszerből,
és a háború előtt itt készült különböző tanulmányokat,
de nem talált semmit. Ez egy új dolog volt, maximum
néhány éves.
— És azóta nyilvánvalóan eltűnt.
— Igen. Ahogy mondtam, Ib megkért egy csillagászt,
hogy vizsgálja át azt a részt, de az illető nem talált
semmi szokatlant.
— Egyre különösebb. Van valami ötlete, hogy mi
lehet, vagy lehetett?
— Laikus vagyok, az ötleteim nem érnek egy fabatkát
sem.
— Ne szerénykedjen! Én nem teszem. H-m-m... Nem,
ez elhamarkodott lenne, legalábbis amíg nem láttam a
feljegyzéseket. Egy dolog biztos: Yiao kapitány olyan
lehetőségeket látott benne, hogy úgy gondolta, megéri
közelebbről megvizsgálni, és erről a feljebbvalóit is
sikerült meggyőznie.
Saxtorph megragadta söröskorsója fülét és úgy
meredt bele, mintha egy jövendőmondó kút lenne.
— Tíz év plusz, mindkét irányba — motyogta. —
Ennyire becsülöm az utazás idejét annak alapján, amit a
Gyorsvadász típusú űrhajóról és a kzin stílusról tudok.
Akár egyetlen hajót is kivonni a forgalomból húsz-
egynéhány évre, amikor a Naprendszerben minden
támadásuk súlyos vereséggel végződött és az emberek
is elkezdték a maguk kis portyáit... uh-huh. Nagy
kockázat, de a tét is óriási volt.
— És a hajó soha nem tért vissza — emlékeztette
Tyra. — Felfogta? Tíz évig tartó út. Körülbelül akkor
érhette el a célját, amikor ide megérkezett a hiper-
armada, hogy felszabadítson minket. A kzinek ezt
biztosan megüzenték a hajónak, amely üzenetet öt
évvel később kaptak meg. Vagy valamivel hamarabb, ha
már hazafelé tartottak. — Vagy egyáltalán nem kapták
meg, ha a hajó elpusztult, gondolta Saxtorph. — De
aztán hogyan tovább? Nem hiszem, hogy egy kzin
parancsnok az út végén megadta volna magát. Inkább
megpróbált volna űrhajójával váratlanul rázuhanni
Wunderlandra, mintegy szörnyű végső bosszút állva, de
már ennek is meg kellett volna történnie.
— Ezek csak spekulációk — mondta Saxtorph. —
Nekünk tényekre van szükségünk.
— Igen — préselte ki magából Tyra a szót.
— A bátyján és rajtam kívül kinek beszélt még erről?
— kérdezte Saxtorph.
— Senkinek, és a bátyámat is titoktartásra kértem.
Először nekünk kettőnknek kellett zavartalanul
végiggondolnunk az egészet. Ib szerint a magas rangú
tisztek nem hinnék el, hogy apánk jegyzetei valódiak,
hiszen a csillagászati észlelések ellentmondanak az
abban lévő adatoknak.
— M-m, nem tudom. Azt ők is tudják, hogy a kzinek
elindultak valami után.
— De ez lehetett valami teljesen más dolog is.
— Pedig manapság egy öt fényéves kirándulás nem
nagy dolog. A pilótaképző tanfolyamon simán
megtesznek ennyit.
— Lehet, de őket nem érdekli az apánkkal kapcsolatos
igazság, Ibnek és nekem pedig ennek kiderítése az
igazi célunk.
— Ismétlem, nem vagyok benne biztos. Szeretnék
beszélni Ibbel.
— Természetesen, ha komolyak a szándékai. De nem
látja, ha ezt az ügyet átadjuk a hatóságoknak, akkor
teljesen kicsúszik a kezünkből? Soha nem engednék,
hogy bármi többet tegyünk.
— Igen, ez valószínű.
— Ha azonban maga mint független kívülálló,
megerősíti, hogy ez a dolog valóságos és fontos, akkora
továbbiakban ezt nem tagadhatják le. A nyilvánosság
teljes kivizsgálást fog követelni.
Egy tisztességes ügy, ami egy tisztességes összeget
hoz. Igaz, túl sok az ismeretlen szál. Saxtorph azzal
hízelgett magának, hogy képes megítélni, egy ember
becsületes vagy sem.
— Meg kell beszélnem a dolgot a társaimmal, és még
sokkal többet meg kell tudnom az ügyről — jelentette
ki. — Pillanatnyilag csak annyit mondhatok, hogy
örömmel teszem.
— Csodálatos! — ujjongott Tyra. — Köszönöm,
kapitány, nagyon köszönöm. Skaal! — Koccintás után a
nő egy hajtásra kiitta a whiskyt.
Nem részegedett le tőle, talán csak egy kicsit lazább
és élénkebb lett.
— Különleges okom volt rá, hogy így találkozzam
magával — mondta. Mosolya kihívó volt. — Mielőtt
feltártam volna maga előtt az álmaimat, szemtől
szembe, egyedül akartam lenni magával, hogy
felmérjem.
Igen, néha Saxtorph döntéseiben is meghatározó
szerepet játszott a személyes benyomás.
— További megbeszélést tartunk, ahová elhozza a
feleségét... és kis csapatának minden tagját, ha kívánja
— mondta Tyra. — Ma este azonban azt hiszem, eleget
beszéltünk. Erről. Ugye azért nem siet?
— Nos... nem — válaszolta Saxtorph, félénkebben,
mint akarta.
Beszélgettek, hallgatták a zenét, amit az emberek
nagy része már elfelejtett, megosztották egymással
különös emlékeiket, ittak, és Tyra kétségtelenül nagyon
jó táncos volt. Semmi helytelen nem történt. Ennek
ellenére Saxtorph örült neki, hogy amikor visszatért a
szállodába, Dorcas ébren és készségesen várta.

5.

A Kardcsőr kilépett a hiperűrből és az Apa Nap felé

tartott. A Ragadozó osztályba tartozó hadihajó,
amelyen nemrég hajtottak végre bizonyos
módosításokat, hogy túlléphesse a fénysebességet,
gyorsabb volt, mint a legtöbb űrjármű, valamint
rendkívül mozgékonyan reagált gravitációpolarizálója
tolóerejére. Az űrmegfigyelők lézerlövegtornyokat és
rakétakilövőket láttak kirajzolódni a Tejút előterében. A
hajó a megfigyelők megelégedésére azonosította magát
és folytatta útját. Üzenetek röpködtek mindkét irányba.
Amikor elérte Kzint, ráállt a számára fenntartott bolygó
körüli pályára. Weoch kapitány beszállt egy
űrcsónakba, és egyenesen a Hajthatatlan Harcos nevű
bázis felé tartott, ahol egy fogadóbizottság várta, hogy
azonnal Ress-Chiuu színe elé vezesse.
Az Admirális ugyanabban a szobában fogadta, ahol
korábban, annyi különbséggel, hogy most az asztalon
ezüstserlegek és enyhén pszichotrop illatokat árasztó
aranyfüstölők álltak. Középen, a vérelvezető vályúban
egy élő zianya feküdt megkötözve. A száját
beragasztották, hogy ne tudjon visítozni, félelmének
szaga azonban sokkal izgatóbb volt, mint a serkentő
hatású füst.
— Lépteit tisztelet kíséri — üdvözölte Ress-Chiuu.
Ez igencsak megtisztelő volt egy olyan rangú
személytől, mint az Admirális, Weoch kapitány azonban
úgy érezte, tiltakoznia kell.
— Ön rendkívül nagylelkű, uram. De az igazat
megvallva nem sokat teljesítettem.
— Nem ölt ellenséget és nem mentett meg barátokat.
Tulajdonképpen nem is vártuk magától. Az előzetes
jelentése szerint azonban jó munkát végzett. De ezt
majd személyesen elmeséli nekem, nyugodt
körülmények között. Később pedig a Szolgálat majd
megvizsgálja a hajója adatbázisát. Foglaljon helyet... —
ez ismét nagy megtiszteltetés volt — ...és fogyasszon!
— Ez pedig kivételes.
Miközben beszélt — az Admirális csupán egy-egy
rövid kérdés erejéig szakította félbe —, sokkal inkább
az emlékek, mint az ital vagy kábítószer hatására,
Weoch kapitány teljesen visszanyerte az önbizalmát.
Bár nem győzött, de nem is veszített, és küldetése
alapjában véve sikeres volt.
 A történet lassan teljes terjedelmében kibontakozott:
utazás a vénséges, vörös törpéhez. Óvatos, tapogatózó
megközelítése a bolygónak, amelyen Werlith
parancsnok csapatai munkálkodtak. Az emberek
észrevették őket. Párbeszéd, amelyet Weoch kapitány
óvatosan úgy irányított, hogy azt higgyék, a kzinek nem
tudtak semmiről, és ez csupán rutinlátogatás. Az
emberek nem engedték tovább a Kardcsőrt és
távozásra szólították fel. (Szóval ilyen bátrak? —
tűnődött Ress-Chiuu. — A hivatalos párbeszéd pontosan
olyan lagymatag volt, mint sejtettem. Nos, ez talán csak
az illető parancsnoknak köszönhető.) Ezt a Kardcsőr
villámgyors előrelendülése követte. Elhárított egy
támadást, amely során a hajó csupán jelentéktelen
sérülést szenvedett. Három újabb emberi űrhajó eredt a
nyomába, próbálva elfogni; Weoch kapitány azonban
olyan közel repült a bolygóhoz, hogy az emberek nem
merték tovább üldözni. Közben kamerák és műszerek
segítségével megállapította, hogy a kzin bázis
megsemmisült, a kzin őrhajó hideg roncsként kering a
bolygó körül, és annak esélye, hogy bárki is túlélte a
katasztrófát, egyenlő a nullával. A visszafelé út
valóságos vesszőfutás volt az ellenség lövedékeinek
záporában. Ezt egy újabb bravúros manőver követte,
amikor is a Kardcsőr hajszálnyival kerülte el a
nagyobbik gázóriást, amely egy szempillantás alatt
lángra lobbanthatta volna a hajót, és ennek
segítségével lerázta magáról súlyosan felfegyverzett
üldözőjét. Rakéták repkedtek a nyomában, egészen
amíg el nem érte a hiperűrtávolságot, és végül egy
dühös, fenyegetőző üzenet az emberektől.
— Helyes, nagyon helyes — forgatta a szavakat Ress-
Chiuu a szájában, mintha valami jófajta bort
kóstolgatna.
Weoch kapitány eközben arra gondolt, csak annyira
volt rámenős, amennyire azt tanácsosnak tartotta.
Gondolnia kellett a jövőjére és a karrierjére, amelynek
legalább egy teljes nevet és az utódok nemzésének
jogát kell hoznia számára.
 — Ha az Admirális úr elégedett, az elegendő
számomra. De amit hoztunk, az nem más, mint puszta
információ, amit a majmok idővel maguktól is megadtak
volna.
— Persze, nagy kegyesen löknének valamit —
vicsorgott Ress-Chiuu. — Méltóztatnának elárulni a
történteket.
— Ez igaz, uram. — Tulajdonképpen ez motiválta
Weoch kapitányt és legénységét is annak megtételére,
amit végrehajtottak.
— És abban sem lehetnénk biztosak, hogy igazat
mondanak.
— Ez is igaz, uram. Ennek ellenére... — Az ellenvetés
ugyan veszélyes volt, de feltétlenül szükséges, ha
Weoch kapitány nem csupán bátor, de bölcs tiszt
benyomását akarta kelteni az Admirális szemében. —
Neheztelni fognak a történtekért. Mi nemrég kezdtük
modernizálni és növelni a flottánkat. Az övék sokkal
erősebb. Vajon hogyan fognak reagálni? Beismerem,
útban hazafelé sokat tűnődtem ezen.
— A Patriarchák előre mérlegelték a dolgot —
biztosította Ress-Chiuu. — Az emberek hőbörögni
fognak, talán még fenyegetőzni is elkezdenek. Mi
azonban ekkor rámutatunk, hogy ők nem jelentettek be
területi követelést arra a napra és a bolygóira, így nem
volt joguk megtagadni a belépést egy békés látogatótól,
és maguk nem tettek mást, mint védekeztek, miután ők
tüzet nyitottak az űrhajóra. Arh, az akkor tanúsított
önuralma csodálatra méltó, Weoch kapitány. Mi
elégtételt fogunk követelni, erre ők tovább hőbörögnek,
és ezzel véget is fog érni a dolog. Mindeközben maga
nagyon sok mindent megtudott nekünk az emberek
képességeiről, és hogy mire számíthatunk, mire
készüljünk, ha később valóban nekik akarnánk támadni.
Jutalmat érdemel, Weoch kapitány!
Ress-Chiuu előrehajolt. Hangja egyszerre volt zene és
távoli mennydörgés.
— Megérdemli a lehetőséget, hogy még több
dicsőséget szerezzen. Elnyerheti a végső jutalmat.
 Weoch kapitány ereiben végigszáguldott az izgalom.
— Uram! Készen állok!
— Tudtam, hogy így lesz. — Ress-Chiuu aprót kortyolt
serlegéből. Tekintete a távolba révedt, hangja mélázóvá
változott. — Megvannak a magunk hírforrásai az
emberek között. Általában nem sokat érnek, de
időnként hasznosnak bizonyulnak. Pillanatnyilag ennél
többet nem kell tudnia. Csak annyit mondok, nem
minden ismeretes az emberi kormányzat előtt, amit a
hiperhullám szállít nekünk. — Az Admirális megpróbálta
helyesen ejteni az angol szót.
Weoch kapitány ugyan felismerte, de nem teljesen
értette. — Példának okáért — folytatta Ress-Chiuu —,
jóval hamarabb értesültünk a vörös napnál történt
katasztrófáról, minthogy hivatalos értesítést kaptunk
volna tőlük. Ezt természetesen maga is tudja. Amit nem
tud, mivel aközben történt, hogy maga távol járt, az az,
hogy friss és elsőrendű fontosságú hírt kaptunk.
Weoch kapitány sztoikus nyugalommal várta a
folytatást. Bordái szinte lüktettek a feszültségtől, szíve
összevissza dobogott.
— A részleteket majd később beszéljük meg —
hallotta Ress-Chiuu hangját. — Röviden összefoglalva
arról van szó, hogy egy wunderlandi lakos a háború
idejéből származó elveszettnek hitt feljegyzésekre
bukkant. Úgy tűnik, évekkel azelőtt, hogy az ellenség
felfedezte volna a hipermeghajtást, egy csillagász
valami kozmikus jelenségre lett figyelmes, körülbelül öt
fényévnyire az Alfa Centauritól. Megmagyarázhatatlan
jelenség volt, de óriási energiával rendelkezett. A
katonai felhasználás lehetősége arra késztette a
megszálló erők parancsnokságát, hogy egy hajót
bocsásson rendelkezésre a jelenség kivizsgálására. Ha
a hajó küldött is vissza valami üzenetet, az
megsemmisítésre került, amikor megjelent az emberi
armada, és minden kzin, aki tudott a dologról, meghalt.
A későbbi üzeneteket, ha voltak egyáltalán, soha nem
kaptuk meg, mivel az erre behangolt műszerek
megsemmisültek vagy elvesztek a felfordulásban. A
hajóról soha többé nem hallottunk. A mostanában
végzett kutatások semmi említésre méltót nem találtak
a wunderlandi égbolt azon területén. Előttem
ismeretlen okokból az emberek egy expedíciót
próbálnak szervezni abba a régióba. Amikor azt
mondom, emberek, személyekre gondolok, nem pedig
az emberre. A vezetőiknek még nincs tudomásuk
próbálkozásukról... Sikerült megszereznünk a
csillagászati adatokat, amelyek megfelelő alapot
jelentenek egy alaposabb vizsgálathoz. Talán semmi
nincs ott, semmi fontos. Azonban elképzelhető, hogy
azoknak a kzineknek, akik három évtizeddel ezelőtt úgy
döntöttek, megéri odaküldeni egy űrhajót, alapos okuk
volt rá. Meg kell tudnunk. Ha valami olyasmi van ott,
ami értékes, meg kell szereznünk a magunk számára.
Az út innen jóval hosszabb, mint onnan. Készen áll a
legénységével együtt hamarosan útnak indulni?
— Uram — mondta Weoch kapitány elfúló hangon —,
ezt nem is kell kérdeznie!
— Bevallom, a válasza egyáltalán nem ért
meglepetésként. — Ress-Chiuu kivillantotta agyarait. —
Van egy további információm, ami minden bizonnyal
serkentőleg fog hatni magára. Ha az embereknek
sikerül elindítaniuk az expedíciójukat, az valószínűleg
egyetlen fegyvertelen hajóból fog állni, amelynek
parancsnoka egy... S-s-axtor-r-ph nevű ember. Ugyanaz
a hajó, parancsnok és legénység, amely a maga által is
látott katasztrófát okozta.
Weoch kapitány felhördült.
Ezután kettesben mindent megbeszéltek,
számításokat végeztek, terveztek és együtt álmodták
vad, véres álmaikat. Még sok munka volt hátra, amikor
megpihentek, hogy együtt költsék el ünnepi
vacsorájukat. Az első falat hús, amit kitéptek a zianya
testéből, mielőtt az meghalt volna, különösen ízletes
volt.

6.
 Miközben a kormány gondosan megvizsgálta az ügyet
és próbálta eldönteni a következő lépéseket, Juan
Yoshii és Laurinda Brozik ugyanúgy Wunderland foglyai
voltak, mint barátaik. Még miután megkapták a távozási
engedélyt sem tudtak azonnal elutazni a We Made Itre,
ugyanis nagyon kevés hajó járt azon az útvonalon. Így
aztán amikor egy hirtelen lehetőség adódott,
természetesen azonnal megragadták. A többiek nem
sértődtek meg. Laurinda szülei ugyanis alig várták,
hogy lányuk hazaérkezzen és törvényesen is férjhez
adhassák. Laurinda apja már be is ígért jövendő
vejének egy kiváló állást, ami ugyan nem túl zsíros, de
lesz ideje mellette folytatni irodalmi irányú
tevékenységét. A helyzet úgy alakult, hogy nem sok idő
maradt a búcsúzkodásra. A kapitányt és feleségét
annyira lefoglalta a Nordbo-ügy, hogy éppen csak hogy
át tudták adni a fiataloknak jókívánságaikat.
Kamehameha Ryan és Carita Fenger elintéztek mindent,
amit kellett, és a négyes elutazott arra a pár napra, ami
az indulás előtt rendelkezésükre állt.
Bár a Gelbstein Park nyáron nagyon népszerű, amikor
a tél rázuhan Wunderland déli féltekéjére, elfogynak a
látogatók. Ez a tény romantikus elszigeteltség-érzést
ébresztett bennük. A szállóban elköltött vacsora előtt
hosszú séták a csodálatos tájon, majd egy ital
társaságában üldögélés a kandalló előtt, aztán hosszú,
nyugodt éjszakák.
— Brrr-hoee! — borzongott meg Ryan. Kerek, barna
arcában ülő orrából fehér párafelhő tört fel. — Örülök,
hogy nem vagyok egy rézmajom.
Carita megfogta a karját. A jinxi koromfekete bőre
élesen elütött a havas tájtól, ezzel szemben Laurinda
fehérsége már-már kísértetiesen hatott.
— Néha azért jusson eszedbe, hogy nem minden ősöd
volt kanaka — mondta Carita.
— Igen, vagy hogy a Mauna Kea csúcsán is nagyon
hideg szokott lenni. — A fedélzetmester felhúzta az
állára kabátja gallérját.
 — Miért nem mondtad, hogy inkább az Édenbe vagy a
Roseninselbe, vagy más trópusi helyre menjünk?
— Mindegy, jól vagyok. Juan erre a helyre szavazott,
és ez volt az utolsó lehetősége.
Yoshii láthatóan teljesen elmerült a táj szépségében.
Talán egy vers volt születőben? Fölöttük az ég tisztán
nyújtózott, olyan kéken, mint az A-nap által a hóra
vetett árnyékok. A B-nap árnyai halványabbak voltak és
összemosódtak a hó jeges csillogásával. Egy
kilométernyire az ösvény a meleg vizű forrásoknál ért
véget. A tavacskák zöldje és rozsdavöröse élesen
elütött a havas környezet fehérségétől; a belőlük
felszálló gőz maga volt a tisztaság. A távolban a
méltóságteljes Luckneberg szikrázott. A források
bugyborékolása egészen idáig hallatszott a csendben,
és olyan volt, mintha a bolygó belsejében működő erők
fojtott hangja lenne.
— Olyan kedvesek vagytok — mondta Laurinda. —
Nagyon fogtok hiányozni nekünk.
Yoshii megborzongott, lehullott róla a kábulat, és
megfogta Laurinda kesztyűs kezét. A másik pár
mögöttük lépkedett. Yoshii hátrafordult hozzájuk.
— Igen, és aggódni fogunk értetek — tette hozzá. —
Elutaztok az... ismeretlenbe.
— Jobb dolgotok is lesz, mint értünk aggódni —
nevetett Ryan.
— És különben sem esik semmi bajunk — tette hozzá
Carita.
— Kevesen lesztek — mondta Yoshii, ugyanis társai
még nem találtak helyette megfelelő személyt. —
Lelkiismeret-furdalásom van, úgy érzem magam, mint
egy dezertőr.
— Ugyan már, Juan! — csattant fel Carita. — Ha csak
egyetlen hónapra is itt hagynád ezt a leányzót, a
térdemre fektetnélek és addig fenekelnélek, amíg meg
nem nyernéd az első díjat a következő páviánshowban.
— Látszott rajta, halálosan komolyan gondolja, és
tekintve alacsony, erős alkatát, még képes is lett volna
rá.
 — Én is szívesen mentem volna... — kezdte Laurinda,
de elhallgatott. Nem, ezt nem tehette a szüleivel. —
Bárcsak kapcsolatban tudnánk maradni!
Ryan vállat vont.
— Egy nap majd annyira lekicsinyítik a hiperhullám-
berendezést, hogy egy űrhajóba is be fog férni.
— És ezt miért nem tették már meg? — kérdezte a
lány. — Vagy miért nem jár együtt a hipermeghajtással?
— Egy hét alatt nem lehet megfejteni egy nem emberi
technológiát — mondta Yoshii türelmesen. — Óriási
munkába került, hogy a Külsőktől vásárolt technológiát
a saját hasznunkra tudjuk fordítani. Csodálkozom, hogy
pont te kérdezel ilyesmit.
— Egy nőnek tartogatnia kell meglepetéseket —
mondta Carita.
Laurinda nagyot nyelt.
— De nem ostoba megjegyzéseket. Sajnálom.
Igazatok van, de tudjátok, nagyon aggódom értetek és
a Saxtorph párért.
— Ostobaság — mondta Ryan. — Az egész aheahe
lesz, egy jól fizetett kis utazás. — Az űrnek egy olyan
részébe, amely elnyelt egy kzin hadihajót. — A jó öreg
Bob nem ijed meg a saját árnyékától. Ha esetleg olyan
nehézséggel találjuk szemben magunkat, amelyet nem
tudunk elkerülni, megvan a megfelelő felszerelésünk a
megoldására.
— Fegyvereitek nincsenek. — Laurinda nem tudott az
új holmikról.
— Ó, azért Bob és én beszereztünk néhány kisebb
fegyvert és egy kevés robbanóanyagot.
Yoshii szája megfeszült.
— És mi haszna van ezeknek a világegyetemmel
szemben?
— Ha már itt tartunk — szólt közbe Carita —, te
pontosan tudod, hogy mink van. — Laurindához fordult
és sorolni kezdte. — Egy felerősített aknamezőrendszer.
Rá tudunk kapcsolódni egy nagyobb méretű
aszteroidára, és képesek vagyunk módosítani a
pályáját, ha el akarjuk használni az üzemanyagot. Az új
lézerünkkel teljesen át lehetne lyukasztani. A
robotfelderítőnk akár száz g-vel is képes felgyorsulni
ezer km/s delta v-re. Ezenkívül megvan minden korábbi
felszerelésünk, kivéve a második kis hajót...
radarberendezések, teleszondák meg minden. Persze
annyira nem vagyunk felszerelve, mint egy hadihajó, de
nem panaszkodhatunk.
— És most, kedves nászutasok, lennétek szívesek
mosolyogni, táncolni és énekelni, ahogyan a gyakorlat
megköveteli? — mordult fel Ryan.
A fiatal pár egymásra nézett és meleg mosoly terült
szét az arcukon.
— Szörnyű bujának érzem magam mellettük — súgta
Carita Ryan fülébe. — Te nem?
Hatalmas dörrenéssel egy gejzír tört fel a források
között. Egyre magasabbra és magasabbra kapaszkodott
a gyenge gravitációban, amíg a vízsugár magassága el
nem érte a száz métert. A fény szikrázva tört meg a
vízcseppeken, amelyek finom permetet szórtak rájuk.
Valósággal forrónak érezték a kénszagú, vasízű vizet,
amely maga volt a mélyből elszabadult indulat. Az
emberek hirtelen nagyon kicsinek érezték magukat.

7.

A hullámok sokkal lassabban mozognak

Wunderlandon, mint a Földön, a tenger azonban, amely
Korsness partjait ostromolta, így is elég fenyegetőnek
tűnt. A távolban száguldó felhők homályába vesző fehér
tarajos szürke, zöld hullámok hangja fojtott
lüktetésként ért el a földnyelven álló régi házig. Az
égen füstként kavargó, hatalmas felhők vonultak. A
tengerre néző szobát, amelynek berendezését sötét
fából készült bútorok, sűrű szövésű szőnyegek,
bőrkötéses kódexek és ősök festményei alkották,
teljesen betöltötte fehéres fényük. A kőből rakott
kandalló fölött egy pár kiszáradt és megrepedezett
evező függött. Az első itt letelepedett Nordbo
használta, miután csónakjának motorja elromlott, hogy
megmentse egyik fiát, akit, miután hajótörést
szenvedett, a tenger a Kürt-zátonyra vetett ki.
Saxtorphnak tetszett a hely. Valami olyasmiről
beszélt, amit ő is érzett a szíve mélyén.
— Magának vannak gyökerei — jegyezte meg. — Pedig
manapság ezzel nem sokan büszkélkedhetnek.
Tyra, aki Saxtorph balján ült, bólintott. Haja volt az
egyetlen világos folt a szobában.
— A ház becsülete — mondta, aztán elfintorodott. —
Nem, bocsásson meg, nem akartam nagyképű lenni.
— De nem kell félnie arról beszélni, ami igazán számít
— mondta Dorcas, aki a nő másik oldalán foglalt helyet.
— Nem félek tőle. A férje tudja. De... — A velük
szemben lévő kommunikátor csipogni és villogni
kezdett. Tyra megmerevedett. — Vétel — csattant fel.
Egy férfi teljes alakos képe jelent meg a képernyőn,
valamint az asztal egy része, aminél ült és a háta
mögötti ablakon keresztül a muncheni Drachenturm
részlete.
— Jó napot — köszönt, majd félig felemelkedett és
mereven meghajtotta magát. — Frau Saxtorph, végre
abban az örömben lehet részem, hogy megismerhetem.
— Minden bizonnyal keményen megdolgozott azért,
hogy angoljából száműzze az akcentust, amelyet húga
megőrzött.
Dorcas bólintott. Belter stílusú, mahagónivörös
frizurája hullámzott a hátán.
— Hogy van, Herr? — kérdezte udvariasan. Az arcán
tükröződő mosoly sokkal hűvösebb volt, mint máskor.
— Talán egy nap abban az örömben lesz részem, hogy
kezet rázhatok magával.
Ib Nordbo közönyös arccal fogadta a visszavágást.
Negyvenes évei közepén járhatott, magas volt és
karcsú, sima arcán felismerhetőek voltak Tyra vonásai,
de nyoma sem volt rajta a nő lendületének és gyakori
vidámságának. Legalábbis mindkét korábbi kurta
találkozásaik alkalmával kimért volt és komor. Kék
egyenruháján viselt rangjelzéséből kiderült, hogy
parancsnokhelyettes a katonai hírszerzésnél.
— Miért nem tudtál idejönni személyesen? — robbant
ki Tyrából. — Ez az egyetlen hely Wunderlandon, ahol
biztosan egyedül lehetünk.
— Ugyan már — válaszolta a bátyja. — Az én irodám
mindig biztonságos volt, most is az, és semmi okunk
feltételezni, hogy akár a városi lakásod, akár
Saxtorphék szállodai szobája valaha is megfigyelés
alatt volt. Ez a vonal pedig, amin most beszélünk, a
lehető legbiztonságosabb.
Saxtorph, aki szerette volna elkerülni a civódást,
amivel előző két alkalommal a testvérek beszélgetése
véget ért, gyorsan közbevágott.
— Maga tudja, ez a maga munkája. A feleségem és én
azért örültünk Tyra meghívásának, mert szerettük
volna látni az otthonukat.
— Szerettünk volna valamit megérezni az apjuk
személyiségéből — tette hozzá Dorcas.
— Milyen segítséget jelenthet ilyesmi az űr
átfésülésében? — Nordbo kérdése akár kihívás vagy
gúnyolódás is lehetett volna, ha kevésbé közönyös
arccal mondja.
— Talán semmit, de sosem lehet tudni. Mindenesetre
ez a látogatás érdekes volt; és a saját szemünkkel látni
ezt a jegyzetfüzetet... élményt jelentett.
— Attól tartok, ezzel senki más nem értene egyet,
Frau. — Nordbo a húga felé fordult. — Tyra, nem
szívesen mondok ilyet, de kezdesz paranoiás lenni a
témával kapcsolatban. Eltúlzod és felnagyítod ezt az
egészet. Mi oka lenne bárkinek kémkedni utánad?
Hányszor kell még elmondanom, hogy a hadsereget
nem érdekelné a dolog?
Saxtorph megmozdult.
— Én is elmondanám még egyszer, ha megengedi,
hogy én ezt nem igazán hiszem — mondta. — Az csak
egy dolog, hogy harminc évvel ezelőtt elveszett egy
kzin hajó, több száz másikkal együtt. A felszabadulás
utáni években rengeteg intéznivaló volt, és az ügy
feledésbe merült. Azonban ha megmutatnánk nekik az
édesapjuk feljegyzéseit és emlékeztetnénk őket, hogy a
kzinek akkoriban úgy ítélték meg, érdemes egy hajót
oda küldeni...
— Az űrnek abban a részében jelenleg nincs semmi
érdekes — vágott közbe Nordbo. — Amit apám észlelt,
az legjobb esetben is csak valami átmeneti jelenség
lehetett, egy nyom nélküli baleset, talán egy anyag és
egy antianyag-égitest összeütközése.
— Az nagyon különös lett volna. Ki találkozott valaha
ilyen tömegű antianyaggal? De még akkor is ott van az
infravörös rendellenesség. — Saxtorph korábban arra
kérte Nordbót, hogy szerezze meg a katonai
csillagászati vizsgálat teljes anyagát.
— Nincs semmi jelentősége. A kozmikus háttérrel
szembeni erőssége a lehetséges hibahatáron belül van.
— A tiszt kényelmetlenül mozgolódott. — Nem hiszem,
hogy a felesége kedvéért ismét át kellene rágnunk
magunkat ezen. Legutóbb mindent megbeszéltünk, és
maga biztosan beszámolt neki a vitánkról. Azonban
hogy semmi se maradjon ki, Frau Saxtorph, korábban
rámutattam, miszerint lehetséges, hogy a kzinek úti
célja teljesen más volt, és csak azért vitték magukkal
apámat, mert azáltal, hogy felfedezte ezt a jelenséget,
kiderült róla, hogy kiváló megfigyelő. Mint tudja,
gyakran alkalmaztak ember technikusokat. A mi fajtánk
több türelemmel rendelkezik az aprólékos munka iránt,
mint az övék.
Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:
— A hadsereg a következőképpen fog gondolkodni, ha
közöljük velük a dolgot. Tudom, hiszen Tyra kérésére
több magas rangú személynél puhatolóztam, és magam
is katona vagyok, tehát tudnom kell. Lehet, úgy
döntenek, hogy odamennek és körülnéznek, hiszen
előfordulhat, hogy apám valóban valami különleges
dologra bukkant. Azonban vele és a sorsával egyáltalán
nem fognak törődni. És azt sem fogják akarni, hogy
civilek lábatlankodjanak körülöttük. Magát, Saxtorph
kapitány, határozottan ki fogják tiltani abból a régióból.
 — Ezt megértem — mondta Tyra. — Vagy legalábbis
elképzelhető. Ezért a Rovernek oda kell menni, mielőtt
bármit a napvilágra hoznánk. Aztán az ott szerzett
információ talán elindíthat valami igazi akciót.
— Frau Saxtorph, magához fordulok — mondta
Nordbo. — A húgom belekevert ebbe a...
— Jogod volt tudni róla — vágott a szavába Tyra. — És
azt hittem, segítesz.
— Azt akarja, hogy visszatartsam az ezzel a maguk
reménytelen űrexpedíciójával kapcsolatos
információkat a katonaságtól. Gondolom, érti, milyen
nehéz helyzetbe hoz ezzel.
— Igen, elismerem, hogy nem könnyű a helyzete —
mondta Dorcas.
Tényleg megrándult Nordbo arca? Ha igen, olyan
gyorsan visszanyerte az önuralmát, hogy Robert
Saxtorph nem lehetett biztos benne. Akárhogy is volt, a
kapitány hirtelen megbánta a mostanában történteket.
Nem mintha a Rover legénysége hibás lett volna
bármiben. Nem tudhatták előre. Egyszerűen azzal a
hírrel érkeztek az Alfa Centaurira, hogy Markham
főbiztos a kzineknek kémkedett. Ez azonban azt
eredményezte, hogy vizsgálatot indítottak újabb kérnek
felderítésére. És... nem sokkal a felszabadulás után,
amikor Ib Nordbo még fiatal, aszteroidákkal dolgozó
mérnök volt, Ulf Reichstein Markham, aki az űrben
rendezte a folyamatban lévő ügyeket, összebarátkozott
vele. Együtt tértek vissza Wunderlandra. Nordbo
jelentkezett a hadseregbe, Markham pedig — nem sok
sikerrel — politizálni kezdett, később pedig átnyergelt
az űrhajózási adminisztráció területére. Markham
tekintélye, időnként adott ajánlásai és szóbeli tanácsai
segítették Nordbo felemelkedését. Igen gyakran
találkoztak.
Gyanakodni azonban nem volt okuk.
— Kérem, ezt egyáltalán ne vegye figyelembe! —
könyörgött Tyra Saxtorphnak. — Ib harcolt a
szabadságért... nem úgy, mint Markham, aki csak
egyetlen felkelésben vett részt, amikor megpróbálták
visszafoglalni a Ritterhaust, és a bátyám meg is
sebesült. És különben is, Markhamet az ellenállás
hősének tartották, talán a legnagyobbnak. Csak nemrég
változott meg. Honnan tudhatta volna Ib? Igen, néha
együtt töltötték a szabadidejüket, vadásztak,
beszélgettek, együtt vacsoráztak. De ez nem jelent
semmit. Mindketten magányosak voltak. Egyikük sem
társasági ember, vagy volt társasági ember. Ib mindig
is borúlátó volt. Soha nem nősült meg. Azt hiszem,
apánk szenvedései mély nyomot hagytak benne. Ne
felejtse el, a bátyám hét földi évvel idősebb nálam.
Sokkal többet átélt belőle, mint én, és aztán
következtek azok a nehéz évek, amikor egyedül
maradtunk anyánkkal. Ib most sikeres a munkájában,
és sokkal magasabbra is juthatott volna, ha lenne egy
felesége, aki ismeri a ki nem mondott társadalmi
törvényeket, vagy ha egy kicsit rugalmasabb lenne. Ő
azonban túl becsületes. Nem osztja azokat a mocskos
diktátori elveket, amelyeket a maga elmondása szerint
Markham vallott. A húga vagyok, tudnám, ha másként
lenne. Nem állunk túl közel egymáshoz, a bátyám nem
áll közel senkihez, de mindketten Peter Nordbo
gyermekei vagyunk.
Dorcas, aki ha akart, nagyon taktikus tudott lenni,
folytatta:
— Különben itt szó sincs semmiféle törvénytelen vagy
etikátlan dologról. Egy tudományos expedíciót
szervezünk. Igen, amatőrök vagyunk, de ha bajba
kerülünk, senkinek nem esik bántódása, csak nekünk.
Ezt a fajta személyes kockázatvállalást pedig
tudomásom szerint nem tiltja semmiféle törvény vagy
szabályzat...
Eddig még nem, gondolta Saxtorph.
— ...és a biztosításunk vagy jelzálogunk sem követel
meg mást, mint „tájékozódó óvatosságot”. Nem tesz
mást, mint közreműködik egy vállalkozásban, amely
hasznot hozhat a népének.
Nordbo megrázta a fejét.
 — Én aztán nem — mondta. — Alaposan átgondoltam
a dolgot, amint azt meg is ígértem. Azonban arra az
eredményre jutottam, hogy a továbbiakban nem
vállalok részt a dologból.
— Ib! — kiáltotta Tyra, és a szája elé kapta a kezét.
— Őrültség ez az egész — jelentette ki a férfi. — Ha
átadnánk azokat a jegyzeteket a szervezetemnek, ők
legalább hozzáértően kezelnék a dolgot, már persze ha
úgy döntenének, hogy egyáltalán foglalkoznak vele.
Elnézésüket kérem, Frau Saxtorph és Saxtorph
kapitány. Biztos vagyok benne, hogy jól vezetik a
hajójukat, azonban most olyan területre próbálnak
behatolni, amely meghaladja a szakértelmüket. Kérem,
gondolják át újra!
Tyra mondott valamit gyermekkori nyelvjárásában. A
bátyja azonban angolul válaszolt.
— Igen, megtartom az ígéretem, és hallgatok, hacsak
a körülmények másra nem kényszerítenek. Azonban
nem segítek tovább, sem szóban, sem gyakorlatban.
Egy utolsó tanácsom azért még van: nagyon komolyan
mondom, hagyjanak fel a tervükkel.
A húgára nézett és a hangja ellágyult.
— Tyra, ott ülsz abban, ami az örökségünkből, apánk,
anyánk és őseink örökségéből maradt. Tényleg eldobnál
mindent magadtól?
— Nem — suttogta Tyra, majd hirtelen kihúzta magát.
— De azt megteszem, amihez jogom van.
Korsness nem földbirtok volt, csupán egy szabad
birtok, amin az örökösök osztoztak. Tyra megtette a
szükséges előkészületeket saját része elzálogosítására,
hogy legyen miből kifizetni Saxtorphékat. Már csak alá
kellett írnia a szerződést. Abban az esetben, ha a Rover
semmi értékeset nem talál, a birtokból származó
bevételnek kell törlesztenie Tyra tartozását, bár ez több
évbe kerülne. Tyra számára így nagy segítség lett
volna, ha Ib is beszáll.
Saxtorph nem érzett lelkiismeret-furdalást. Ha Tyra
ilyen elszántan igényli a szolgáltatásukat, ám legyen.
Dorcas, Kam, Carita és ő hajlandók vásárra vinni a
bőrüket. Mindezek ellenére csodálta a nő elszántságát.
— Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most búcsút
veszek a társaságtól — sóhajtotta Nordbo. — Mielőtt
esetleg összevesznénk. Néhány nap múlva találkozunk,
Tyra, és akkor majd kellemesebb dolgokról beszélünk.
— Nem tudom, hol leszek — válaszolta a nő. —
Képtelen vagyok nyugodtan ülni, amíg... Kutatásokat
kell végeznem egy következő írásommal kapcsolatban.
Természetesen kapcsolatba lépek veled, mihelyt tudok.
— A nő hangja megremegett. — Mindig barátok
maradunk, Broder min.
— Igen — bólintott a férfi gyászos arccal. — Minden
jót! — A képernyő elsötétült.
A hirtelen támadt csendben csak a hullámok és a szél
zúgása hallatszott. Dorcas szólalt meg elsőként.
— Azt hiszem, azért választotta a beszélgetésnek ezt
a formáját, ahelyett, hogy személyesen idejött volna,
hogy azonnal távozni tudjon.
— Az ilyen dolgok nagyon a nehezére esnek — mondta
Tyra olyan halkan, hogy alig hallották. — Nem tudja,
hogyan kell bánni az emberekkel. — Hirtelen felpattant.
— De egyáltalán nem vagyok összetörve. — Testtartása,
hangja igazolta szavait. — Az igazat megvallva, korábbi
beszélgetéseink után nem is nagyon számítottam
másra. Szerencsétlen ember, az idők során sokkal több
sebet kapott, mint én, és fél, hogy ezek a sebek
felszakadhatnak. Én megadtam számára a lehetőséget,
de nem fogadta el. — A Saxtorph házaspárra nézett és
még hangosabban folytatta. — Ne vesztegessük az időt,
és ha nincs ellenükre, talán tegeződhetnénk! Robert,
még nem mondtad el, mit tervezel.
Dorcas a férjére pillantott, majd ő is felállt.
— Ööö, igen, azt hiszem, tegeződhetünk — mondta, és
zavartan a pipája és dohányzacskója után matatott. Az
igazat megvallva egy ideje már tegeződtek, amikor
kettesben voltak. — Vannak bizonyos elképzeléseim, és
Dorcasszal át is beszéltük ezeket, de úgy döntöttünk,
majd csak akkor mondjuk el neked, ha készen lesz a
szerződés. Ugye készen van?
— Igen, már csak az aláírások hiányoznak róla —
mondta Tyra. — Ugye maga... te is láttad, Dorcas?
A Rover parancsnokhelyettese elmosolyodott és
bólintott.
— Két pontot átírtam benne — mondta. — Amikor
legközelebb találkozol Bobbal, majd ő elmondja és
biztosan beleegyezel.
— De mit szándékoztok tenni? — kérdezte Tyra.
Saxtorph zavartan lesütött szemmel tömködte a
pipáját.
— Nagyon sok múlik azon, hogy mit találunk. —
Korábban vázlatosan már elmagyarázta. — Amit Dorcas
és én kitaláltunk, az nem egy terv, hanem több
lehetséges terv, amelyen bármikor változtatni lehet. Az
első lépés mindenképpen annak kiderítése, mit talált az
apád. Tegyük fel, hogy a kzin hajó eljutott a helyszínre,
és az, amit a legénység ott talált, meghatározta az ezt
követő lépéseiket.
— Van valami sejtésetek, mi lehetett az?
— Nem, nincsen — ismerte be Dorcas. — Lehet, hogy a
bátyádnak igaza van, és valami jelentéktelen, átmeneti
jelenség volt.
— Yiao kapitány nem így gondolta — mutatott rá
Saxtorph. — És a feljebbvalóit is sikerült meggyőznie,
miszerint megér a dolog egy utat. Persze emberi
szempontból nézve a kzinek született
szerencsejátékosok. — Hüvelykujjával megnyomkodta a
dohányt a pipában. — Ez azonban csak egy másodlagos
rejtély. Te azért fogadtál fel minket, hogy kiderítsük,
már persze ha tudjuk, hogy mi történt az apáddal. Ez a
kiindulópontunk.
Tyra odalépett az ablakhoz és a háborgó tengert
nézte. Időközben eleredt az eső.
— Említetted, hogy el lehet fogni bizonyos
rádióhullámokat az űrben — mondta lassan. — Attól a
hajótól származó jeleket nem lehetne esetleg találni?
 — Megpróbáljuk, de nem sok reményt fűzök hozzá. Az
űr hatalmas, és ha a hatósugarat nem pontosan
állították be, kétlem, hogy ennyi év után szét tudnánk
választani a háttérzajoktól, már ha egyáltalán
lokalizálni tudnánk. Az űrhajók fedélzetén lévő
adóberendezések nem túl erősek. Vannak azonban
bizonyos sejtéseim, hogy a kzinek mit csinálhattak.
— Ja? — Tyra döbbenten megfordult és Saxtorphra
meredt, aki végre meggyújtotta a pipáját. — Mennyit
tudsz a Gyorsvadászokról?
— Szinte semmit. Most már belátom, hogy utána
kellett volna néznem, de...
— Ne hibáztasd magad! Volt neked elég dolgod,
többek között meg kellett keresned a mindennapi
betevő kenyeredet és mogyoróvajadat. Én sok
mindenre emlékszem még a háborúból, és még többet
kiderítettem a wunderlandi könyvtárrendszerből.
Saxtorph nagy füstkarikát fújt.
— Nem tudom, hogy a kzinek még mindig használják-
e a Gyorsvadászokat. Ki tudja, mi folyik a
birodalmukban? Ha néhány használatban is maradt,
hamarosan felváltják őket a hipermeghajtású űrhajók.
A maguk idejében azonban nagyon veszélyes járművek
voltak. Bár nagyok voltak, a rakodóterüket szűkösre
méretezték, így általában speciális fegyvereket vagy
speciális csapatokat szállítottak olyan ultragyors
küldetésekre, amelyeket még a rakétánál is gyorsabb
távozás követett. Körülbelül két és fél c-s teljes delta v.
A háború alatt általában fél c-re gyorsítottak fel, és
ballisztikus röppályára álltak, amíg el nem érkezett az
idő a lassításra. Bármilyen ennél magasabb érték
hatástalan lett volna, mivel a relativitás hatásai
fokozódtak. Ez azt jelenti, hogy támadtak, aztán
visszatértek, kihasználva a fennmaradó fél
fénysebességet a köztes manőverekre. Mindezt a
gravitációpolarizáló tette lehetővé. Hajtóművekkel
ilyesmit soha nem lehetne véghez vinni. Viszont ennek
következtében a Gyorsvadászok irdatlan mennyiségű
energiát igényeltek, és a kzinek, mint mondtam,
speciális feladatokra tartogatták őket. Nyilvánvalóan
úgy gondolták, hogy ez is egy ilyen.
— De akkor is... tíz év, amíg elérték a célt — tűnődött
Dorcas.
— Igen ám, de ezt a hosszú utat sztázisban tették
meg — emlékeztette Saxtorph a feleségét. — Vagy
bármi is volt a kzinek módszere az idő felfüggesztésére
abban az időben. Nagyon türelmes tud lenni az ember,
ha az út nagy része alatt öntudatlan állapotban és egy
percet sem öregedve fekszik.
Tyra természetesen tudott erről, most mégis
megfeszült és azt lehelte:
— Az apám... — A haján táncoló fénytől eltekintve
szinte csak a körvonalai látszottak az ablak ezüstös
szürkesége előtt.
Saxtorph bólintott.
— Aha — mondta pöfékelve. — Azért ne fűzz túl nagy
reményeket a dologhoz! Ez csak egy lehetőség. Tegyük
fel, a hajó visszafelé tart egy elképesztő vagy éppen
semmilyen hírrel, amikor a kzin kapitány kap egy
üzenetet, amelyben az áll, hogy Wunderland
visszakerült az emberek kezébe, akik a
fénysebességnél is gyorsabb meghajtással
rendelkeznek. Mit tesz a kapitány? Fél c-je maradt a
delta v-ből, hogy törölje az addigi vektorát, és egy
másik fél c, hogy a kzinek anyabolygója irányába
beálljon.
— De amikor odaért, nem tudott megállni — mondta
Tyra, mintegy akarata ellenére.
— Talán úgy gondolkodott, hogy ez ügyben majd
tesznek valamit a másik végen — válaszolta Saxtorph.
— Vagy utazhat negyed c-n, aminek következtében az
út hatvan helyett százhúsz évig tartana. Sztázisban
persze nem érzékelné a különbséget. Azonban
kételkedem benne, hogy ezt választotta volna,
különösen ha valami olyan fontos üzenetet vitt, amit
rádión keresztül nem közölhetett. A kzinek mindenben
a veszélyesebb megoldást választják. Ha már nem éri el
az új célját, legalább hősként hal meg. Mindenesetre ez
egy olyan lehetőség, amit az óvatosság határain belül a
lehető legalaposabban ki fogunk vizsgálni.
Tyra, mint azon az estén ott a bárban, ismét a távolba
meredt.
— Meg kell találnunk apámat! — mondta kísérteties
hangon. — És életre kell keltenünk!
Dorcas gyanakvó pillantást vetett rá, és Saxtorph
keze is megrándult. Felállt.
— Várjunk csak egy percet! — mondta. — Ugye ezzel
nem azt akarod mondani, hogy...
Tyra lerázta magáról a kábulatot. Nyugodtan nézett
rájuk.
— De igen. Veletek megyek — jelentette ki.
— Nem, ez lehetetlen...
Tyra szélesen mosolygott.
— Semmi olyasmi nem szerepel a szerződésben, ami
kizárhatná. — Hirtelen elkomorodott. — Ha nem
egyeztek bele, nem írom alá a szerződést, és ugrott a
megbízás. Akkor pedig nem marad más, mint hogy
megpróbálom rávenni a hadsereget.
— De...
Dorcas megfogta a férje kezét.
— Nagyon elszánt — mondta. — Nem hiszem, hogy
bajunk származhatna, ha beleírjuk a szerződésbe a
felelősségről való lemondást.
— Nem lesz rá szükség — ígérte Tyra. — Vállalom a
felelősséget magamért. Azt hittétek, hogy képes lennék
itthon maradni, amíg ti az apámat keresitek? Igaz, Ib
képes rá, tehát természetesnek tűnt számotokra. Ez az
ő dolga. Ha tudná, úgy érezné, nyilvánosságra kell
hoznia az igazságot, és értesítenie kell a hatóságokat,
hogy megakadályozzák a távozásomat. Ami engem
illet... — hirtelen csengő kacajt hallatott — ...én
tulajdonképpen úti kalandokat írok. Micsoda történet!
Saxtorph halkan felnevetett és nem tiltakozott
tovább. Legalább nem unatkoznak az úton.
Dorcas mozdulatlanul állt, és amikor megszólalt,
olyan halkan beszélt, hogy Saxtorph tudta, a felesége
hangosan gondolkodik.
 — A relativisztikus fizikában a fénynél gyorsabb
utazás egyenlő az időutazással. A kvantumtörvényeket
használjuk. És valóban... mi az, amit ezen az úton tenni
akarunk? Kifürkészni a múltat és megtudni, mi történt
harminc évvel ezelőtt.

8.

Amikor a kzinek visszahozták Peter Nordbót az időbe,

első tiszta gondolata Hulda, Tyra és Ib voltak. Ó,
kegyetlen isten, már tíz év telt el!
— Ébresztő, majom! — mordult fel a technikus, és
behúzott karmokkal ugyan, de jól megtaszította. — A
parancsnok látni akar.
Nordbo kimászott a dobozából. Egész testében
remegett a belül érzett hidegtől. Csontjait szokatlan
súly húzta, mivel az űrhajón belüli mező magasabbra
volt állítva, mint a földi. Körülötte hatalmas alakok
mocorogtak, az életre keltett kzin legénység. A
félhomályban csak rosszkedvű dörmögéseik és
morgásaik hallatszottak. Nordbo kitámolygott közülük,
és megindult az ismerős folyosón. Második tiszta
gondolata a következő volt: „Mit nem adnék egy csésze
kávéért!”
Vakkantásszerű nevetést hallatott. Lassan kezdett
teljesen magához térni, és végtagjai is felmelegedtek a
mozgástól. Még ebben a szörnyű helyzetben is
fellángolt benne a kíváncsiság. A Harapós Sherrek
célhoz ért. De vajon mi ez a cél?
Yiao kapitány a megfigyelőtoronyban várakozott,
amelyet csupán a csillagok képe világított meg. Árnyéka
eltakarta azt a csillagképet, amelyben az Alfa Centauri
és a Naprendszer lehetett. A csillagok légiójának
halvány fénye megcsillant a szemgolyóján, amint a
kapitány körülnézett. — Arh, az Emberek Képviselője —
köszöntötte Nordbót kurtán, de egyáltalán nem
ellenségesen, ugyanúgy, mint azokban a napokban,
amelyek hirtelen régmúltnak számítottak. — Tudom,
hogy még nem tud jól mozogni és beszélni, de a
látásával nincs semmi gond.
Megnyomott egy gombot. A látvány egy része mintha
nagy sebességgel száguldani kezdett volna feléjük. A
nagyítás stabilizálódott. Nordbo néhány pillanatig
döbbenten állt, aztán halkan füttyentett.
— Ez meg micsoda?
A jeges csillagfelhők előtt egy gömb lebegett. Itt-ott
különböző formák törték meg a felszínét, egy
dodekaéder alakú kupola, három koncentrikus spirál,
amelyek félkört alkottak, több faágszerűen elágazó
árboc vagy antenna, és még számtalan kevésbé
felismerhető alakzat. A gömb piszkosszürke színű volt,
amelyet a számtalan repedést és mélyedést kitöltő
árnyékok törtek meg. Térbeli por okozta erózió,
gondolta Nordbo kábán, a mostanra csaknem teljesen
eltűnt, ritka csillagközi meteoritok és kozmikus
sugarak. Vajon mióta lebeg itt ez a gazdátlan valami?
— Az átmérője körülbelül tizenhat kilométer —
hallotta Yiao kapitány hangját, aki a kzin
mértékegységet használta. — Beálltunk vele
párhuzamos röppályára, de nem közelítettük meg
túlságosan.
— Hol van... az energia... amit otthon... bemértem?
Otthon.
— A másik oldalon. Mi, akik ébren voltunk az út vége
felé, távolról még láttuk. Ez volt, ami arra késztetett,
hogy távol maradjunk tőle, amíg többet meg nem
tudunk róla. És most megkezdjük az igazi vizsgálatot.
Az első felderítőkabin néhány perc múlva indul.
Még mielőtt a legénység igazán magához térhetne.
Kzin stílus.
Yiao kapitány ujjai görcsösen begörbültek, farka
izgatottan megrándult.
— Irigylem azt a Hőst — mondta. — Ő az első, a
legelső. Nekem azonban itt kell maradnom, amíg... Én
leszek, aki elsőként a felszínére fog lépni.
A körülmények ellenére Nordbo különös
meghatottságot érzett, amiért a másik, akár tudatosan,
akár öntudatlanul, ilyen sokat elárul egy embernek.
Nos, kétségtelenül Nordbo volt az egyetlen létező
ember közel és távol.
Egy kérdés ötlött fel benne.
— Megmérték az infravörös sugárzás mértékét?
— Még nem. Miért?
— Bármi legyen is ennek a valaminek a belsejében,
lehet, hogy egy meghatározott ponton keresztül
bocsátja ki az energiát. Ha nem, ha minden irányba
sugároz, akkor a maradék energiának valahová
távoznia kell. A burok feltehetően visszasugározza az
infravörösbe. A burok méretét tekintve ez azonban
alacsony hőmérsékleten történhet, tehát nem
egykönnyen megkülönböztethető a galaktikus háttértől.
— És az egész felületre integrált kisugárzás megadja
a teljes energia mértékét. Jó. Nagyon jó. A mi tudósaink
is gondoltak volna a dologra, de talán nem azonnal.
Igen, magának még hasznát vesszük.
— Ha a burok forog...
— Igen, forog, méghozzá három tengelyen. Lassan
bukfencezik. Ezt már a megérkezéskor megállapítottuk.
— Akkor a fényes pont csak egy rövid ideig, alig
néhány évig mutat az Alfa Centaurira, vagy bármilyen
csillagra. Nem csoda, hogy korábban még senki sem
vette észre. Merő véletlen, hogy nekem feltűnt. —
Amivel halálra ítéltem magam, tette hozzá magában
Nordbo.
A padló megremegett.
— A kabin leindult — jegyezte meg Yiao kapitány
elégedetten.
Nordbo most már értette. Hallott egy keveset az
előkészületekről, mielőtt az expedíció elindult volna. A
sugárzás itt olyan erős volt, hogy semmi más nem
közelíthette volna meg az égitestet. A védőmezők,
amelyek a fénysebesség felével haladó űrhajót a
csillagközi gázzal való ütközéstől óvták, nem voltak
elegendőek; az égitest közelében elegendő kóbor
részecskék és gamma-sugár-fotonok hatolnának be az
űrhajó belsejébe, hogy tönkretegyék az elektronikáját
és megöljék a legénységet. Két kis hajó pedig sokkal
sebezhetőbb volt.
A Gyorsvadászok belseje általában elég tágas volt, de
a Sherrek két, erős pajzzsal ellátott gömböt is szállított,
amelyek ultraerős védőburok létrehozására szolgáló
generátorokat tartalmaztak. A háború előtt a
wunderlandiak napjaik közeli tanulmányozásakor
használtak ilyet. A kzinek gyorsan átalakították úgy,
hogy egy személy elférjen benne; az ismeretlennel
szemben egy élő agy hasznosnak bizonyulhat a
műszerek felügyeletében. A levegő- és vízforgató, és a
létfenntartó berendezés mellett egy gravitációpolarizáló
is volt benne. Ez utóbbi persze kicsi volt és hatása csak
a kabin belsejére korlátozódott, de mindenképpen
szükség volt rá, mert a lehetséges gyorsulás — ötven-
vagy hatvanszorosa a földi gravitációnak — még egy
kzint is megölt volna.
A kabin átsuhant az űr kinagyított részén.
Fémborítása ködösen csillogott; olyan volt, mint egy
vibráló erőktől körülvett atommag. Nordbo elképzelte a
benne ülő kzint, amint ujjongva felrikolt. A következő
pillanatban eltűnt a szemük elől.
Újabb hangok hallatszottak, elnyúló, halkabb hangok.
A kis hajót nem gép taszította ki az űrbe; saját magát
lőtte ki. A karcsú jármű elindult útjára, hogy a rejtély
túlsó oldalán találkozzon a kabinnal, horgonymezővel
elfogja és visszahozza a nagy hajóra.
Yiao kapitány elgondolkodva nézte a gömböt.
— Mi az ördög lehet? — motyogta.
— Nyilvánvalóan mesterséges — válaszolta Nordbo,
ugyanolyan halkan.
— Igen, de milyen célra készült? És ki építette?
— És mikor? Abban biztos vagyok, hogy nagyon régi.
Csak rá kell nézni.
Yiao kapitány szőre felborzolódott.
— Több milliárd éves?
— Könnyen meglehet.
— A rabszolgatartók...
 — A tnuctipunok. Ők voltak a rabszolgatartók, a
thrintunok gépészei, amíg fel nem lázadtak. — És az ezt
követő háborúban mindkét faj kipusztult, amikor az
emberek és kzinek ősei még mikrobákként úszkáltak az
őstengerben. Yiao kapitány megborzongott és a füle
lelapult.
— Elátkozott fegyverek. Vannak bizonyos legendáink
ősi és átoksújtotta dolgokról... — Hirtelen megrázta
magát. — Aowrrgh! — mordult fel hangosan. — Bármi
legyen is, leigázzuk! Most már a miénk!
Telt az idő. Nordbo rádöbbent, hogy éhes. Helyes ez?
Miért nem nyom el benne a gyász minden más
gondolatot? Elveszítette szeretteit, legalábbis
huszonvalahány évet az életükből, és pillanatnyilag
nem érez mást, mint éhséget és vad kíváncsiságot.
De hát ők sem akarnák, hogy belemerüljön az
önsajnálatba, igaz? Megvetendő érzelem. El kell
fogadnia a munkát, mint fájdalomcsillapítót. Úgysem
tehet mást.
Még nem.
Nem telt sok időbe, amíg a kis hajó biztonságos
távolságban elfogta az űrkabint. Bár védőpajzsa
legyengítette a beérkező adatokat, a fedélzeti
számítógép sokat rekonstruált belőlük. Perceken belül
számok és képek jelentek meg a hajó képernyőin.
Kékesfehér lángok csaptak ki a burok cakkos szélű,
több méter széles résén. A szín nem volt más, mint
szellemfény, izgatott atomok kvantuma. A valódi
ragyogást a megsemmisülés gamma fénye adta, amely
az anyag és antianyag találkozásából és titokzatos
pusztulásából keletkezett, és amelynek
eredményeképpen szabad fotonok jöttek létre.
— Igen — suttogta Nordbo. — Azt hiszem, a forrás
minden irányba sugároz. A kimenő energia...
fantasztikus. Földi wattban mérve, nem, ez
nagyságrendekkel nagyobb annál. Azonban ami igazán
fantasztikus, az a magot körülvevő burok. Megállítja a
kemény sugarakat, teljesen áthatolhatatlan számukra,
és infravörös sugarakká fojtja, mielőtt elengedné
őket... Azonban több milliárd év alatt még ez a burok is
elvékonyodott és sérülékennyé vált. Valami, talán egy
nagy meteorit végül egy helyen átlyukasztotta, és a
sugárzás ezen a nyíláson keresztül szabadon távozik.
Ha...
— Oda tudunk menni? — ordította Yiao kapitány. — A
birtokunkba tudjuk venni?
— Nem tudom. Tanulmányoznunk kell az adatokat,
modelleket kell készítenünk és le kell futtatnunk ezeket
a számítógépen. Pillanatnyilag az a véleményem, hogy
le lehet szállni a felszínére, ha jól és körültekintően
választjuk meg a helyet. Azonban nem ígérhetek
semmit, és a vizsgálat időt vesz igénybe.
— Lásson munkához! Most azonnal!
Nordbo engedelmeskedett, mielőtt Yiao kapitány
elveszíthette volna a türelmét és karmaival ad
nyomatékot sürgetésének.
Viszonylag szabad kezet kapott a kutatások
lefolytatásához; bejárhatott a laboratóriumba és
kérhetett segítséget, persze a megfelelő alázattal. Egy
ilyen hajón az ellátók úgy el voltak rejtve egy-egy
sarokba, hogy egyszerre csak egy személy fért
hozzájuk. Ez nagyon is megfelelt Nordbo számára.
Először enni akart. Elindult az egyik ételszintetizáló
felé. A gép által osztogatott ennivaló a kzinek szemében
ugyanolyan undorító volt, mint az övében, bár
különböző okok miatt. Egy kzin állt a gépnél, és az
afölötti bosszúságában, amiért nincs friss hús, vadul
megtaszította az embert. Nordbo nekivágódott a
folyosó falának és lecsúszott mellette. A horzsolások
napokig látszottak a homlokán.
— Várd ki a sorod, majom! Majd csak akkor falhatsz,
ha a hosszú álomból ébredt Hősök már jóllaktak.
— Igen, uram. Sajnálom, uram. — Nordbo négykézláb,
mint egy állat, elhátrált a kzintől.
Egy gondolat, amelyet még Wunderlandból hozott
magával, kezdett kikristályosodni a fejében. A kzinek,
akik lenézik, beleértve a tudósokat, nem fognak törődni
vele. Yiao kapitány az egyetlen kivétel a hajón, de neki
most sok minden le fogja kötni a figyelmét.
Türelemmel, aprólékos munkával és mindenekelőtt
nagy körültekintéssel talán sikerülne valami fegyvert
készítenie, ha mást nem, legalább egy kést, és
elrejthetné egy szekrényben vagy dobozban.
Lehet, hogy soha nem fogja használni. Mit nyerhetne
vele? De maga a tudat talán átsegítené az elkövetkező
nehéz hónapokon. És ha végül nem bírja tovább, ha
semmi veszítenivalója nem marad, talán okozhat nekik
egy kis kárt, és emberként halhat meg.

9.

Miután messze maguk mögött hagyták az Alfa

Centaurit, a Rover átlépett a hiperűrbe és megkezdte
hosszú utazását.
— Megközelítőleg négy és fél fényévnyit megyünk,
aztán kilépünk a hiperűrből és megnézzük, mit
mutatnak a műszereink — mondta Saxtorph. — Aztán ha
sikerült rendesen betájolnunk azt a valamit, a
továbbiakban rövid ugrásokkal fogunk haladni,
mindegyik után alaposan megvizsgálva az adatokat.
— Jamais l'audace — nevetett Dorcas.
— Micsoda? Ja, igen. Óvatosság. Fogalmam sincs,
mibe mászunk bele, de fogadni mernék a kedvenc
tajtékpipámban, hogy Murphy erős érdeklődést
mutatna a továbbiak iránt.
A második napon a konyhában Ryan csodálkozva
felkiáltott:
— Hé, te aztán ügyesen bánsz a konyhai eszközökkel!
Tyra meghámozta az utolsó gyümölcsöt, és beleejtette
a tálba.
— Az ember idővel megtanulja — mondta. — Különben
egészen jól főzök. Egyszer talán majd megengeded,
hogy én készítsem el a társaság vacsoráját.
— M-m, sokat főzöl magadnak?
A nő bólintott.
 — Nagyon nyomasztó egyedül étkezni az étteremben.
Ráadásul sok helyen, ahol voltam, csak a helybeliek
vagy furcsa indulatos emberek jártak ilyen helyekre.
Más helyen pedig automaták voltak, ugyanazzal a
menüvel, mint mindenütt másutt.
— Izgalmas lehetett. Nos, örömmel kipróbálnálak, ha
szeretnél feljebb lépni, mint a kuktasegéd. — Ryan
oldalra hajtotta a fejét, és tetőtől talpig megnézte a
nőt. — Az igazat megvallva azonban nem rendelkezel
megfelelő bizonyítvánnyal. Nem mintha engem zavarna.
A kék szemek zavartan pislogtak.
— Micsoda? — Az angol kifejezések néha
megzavarták.
— Mindegy, ne törődj vele! Pillanatnyilag. Nagyon
kedves vagy, hogy segítesz nekem, de ne érezd
kötelességednek, hiszen fizető utasunk vagy.
— De mit csináljak? Üljek a képernyő előtt és
ásítozzak? Bárcsak több elfoglaltságot találnék!
— Néhány óra múlva szívesen gondoskodnék erről —
jegyezte meg Ryan.
Tyra halványan elpirult, hangja azonban nyugodt
maradt.
— Attól tartok, Fenger pilótának rosszul esne. Van
olyan veszélyes, mint egy nagy adag robbanóanyag.
— Te is észrevetted? — kérdezte Ryan zavartan. —
Úgy látom, a munkád során valóságos Sherlock Holmes-
i képességeket fejlesztettél ki magadban. Nos, igen,
Carita és közöttem tényleg egyfajta kapcsolat áll fenn,
már hosszú évek óta. De ez a barátságon alapul,
nincsenek benne ígéretek és követelések. Nem
féltékeny és nem próbál a birtokában tartani. —
Közelebb húzódott Tyrához. — Mit szólsz a ma estéhez?
A te kabinodban vagy az enyémben, ahol akarod. Hozok
egy üveg ananászbort, amilyet szerintem még sosem
ittál. Nagyon finom, száraz bor. Beszélgetünk és jobban
megismerjük egymást. Szeretnék hallani az
utazásaidról.
— Nem, köszönöm — rázta a fejét Tyra mosolyogva. —
Az ilyen kavarás, akár ártatlan, akár nem, egy ilyen
expedíció alkalmával nem túl bölcs dolog. Ebben,
gondolom, te is egyetértesz. És nekem sok...
gondolkodnivalóm van, amikor egyedül vagyok. —
Megveregette Ryan vállát. — Holnap, a konyhai
feladatok mellett segíthetek egyéb dolgokban?
Mivel különösebben nem reménykedett a dolog
sikerében, Ryan nem érzett csalódást. Elmosolyodott.
— Auwé no ho'i é! Mindenképpen!
Tyra magára hagyta és végigsétált a folyosón. A hajó
lüktetett körülötte; zúgtak a ventilátorok, a
hajtóművek, és az egész remegett az erőtől. Dorcas jött
szembe vele a folyosón. Mindketten megálltak.
— Hogy érzed magad? — kérdezte a
parancsnokhelyettes. Mosolya visszafogott volt.
— Helló — mondta Tyra. — Nagyon sietsz?
Dorcas elhúzta a száját.
— Az űrben, ha nem vigyázunk, egy mikroszekundum
alatt eléghetünk. Mit tehetek érted?
— Korábban annyira elfoglaltak voltatok, te és Robert,
hogy nem volt időm megkérdezni. Csak egyetlen percet
kérek tőled. Szeretném magam hasznossá tenni a
fedélzeten. Kam megengedte, hogy segítsek neki, de ez
alig két vagy három órát vesz igénybe napciklusonként.
Nincs valami más, amiben segíthetek?
Dorcas elkomorodott.
— Nem jut eszembe semmi. Munkánk nagy része
szakértelmet igényel.
— Ha valaki megtanítana, talán besegíthetnék
bizonyos dolgokban. Van némi űrgyakorlatom.
— Ezt először meg kell beszélned a kapitánnyal.
Nagyon sok könyvünk, filmünk van, hallgathatsz zenét
és játszhatsz.
— Magammal hoztam a saját könyvemet. Úgy
gondoltam, végre elolvasom a Háború és békét. De...
nos, köszönöm. Ne aggódj, minden rendben lesz velem.
— Érezd jól magad a hajón! De ne zavarj senkit! —
Dorcas mereven nézett Tyra szemébe. — Biztos vagyok
benne, hogy megértesz.
 — Természetesen. Megpróbálok senkit nem
idegesíteni. Köszönöm. — Mindketten folytatták útjukat.
A tömegdetektort figyelőnek soha nem volt semmi
dolga, hacsak a műszer nem jelzett valamit. Olyankor
mindenki másnak el kellett hagynia a fülkét. Tyra itt
találta Caritát, aki éppen szivarozott, a levegő kék és
büdös volt a füsttől, és gót játszotta számítógéppel.
— Szia! — kiáltotta a jinxi. Hófehér fogai vakítóan
ragyogtak koromfekete arcában. — Szabadpályán vagy?
Gyere be!
— Arra gondoltam, talán lenne kedved egy kis
beszélgetésre — mondta a wunderlandi félénken. — De
ha nincs, az sem baj.
— Ó, dehogynem! Olyan ez számomra, mint egy pohár
jéghideg sör. Ez a legunalmasabb feladat az egész
galaxisban. És ráadásul állandóan kikapok ettől az
átkozott géptől. Hé, ne nézz arra a takarás nélküli
ablaknyílásra, mert aztán úgy kell visszacsavaroznunk a
szemgolyóidat és kiakasztani száradni az agyadat!
— Ismerem a hiperűrt — mondta Tyra, miközben
belesüllyedt a másik fotelbe.
— Igen, elég sokat utaztál, igaz?
— Része a munkámnak.
— Az indulás előtti napon megszereztem az egyik
lemezedet. Betettem a tolmácsgépbe, és tegnap
elolvastam. Az angol címe Astrid lila tengeralattjárója.
— Az gyerekeknek szól.
— Na és? Nekem tetszett. Amikor ahhoz a részhez
értem, hogy a mackónak rá kellett ülnie a gőztelefon
biztonsági szelepére, úgy nevettem, majdnem kihullott
a bölcsességfogam. Elteszem a könyvet a
gyerekeimnek, már persze, ha valaha lesznek.
— Köszönöm. — Hirtelen csend támadt.
Carita füstkarikákat fújt és halkan megjegyezte:
— Alapjában véve vidám természetű vagy, igaz? Pedig
ez nem könnyű a te helyzetedben, mivel soha egyetlen
pillanatra sem feledkeztél meg a szüleiddel
történtekről. Gondolom, mindig is arról álmodoztál,
hogy egy nap elindulsz apád felkutatására.
 Tyra vállat vont.
— A tragédia a múltban történt. Bármi legyen is a
következménye, az már a jövőben lesz. Ő lenne az
utolsó ember a világon, aki azt akarná, hogy
búslakodjam.
— Benned több élet van, minta legtöbb emberben.
Szólj rám, ha kíváncsiskodom, de folyton azon
tűnődöm, miért nem mentél soha férjhez.
— Férjhez mentem. Kétszer is.
Carita várt.
Tyra tekintete a távolba révedt.
— Elmondhatom, ha akarod. Egy ideig össze leszünk
zárva, és ki tudja, milyen veszélyekkel kell
szembenéznünk együtt. Először közvetlenül a
felszabadulás után mentem férjhez. A férjem az űrben
született és egész életét az ellenállás harcosaként
töltötte. Fiatal voltam, szenvedélyes, és hősként
tiszteltem. — Tyra sóhajtott, majd folytatta. — Nem volt
rossz ember, csak éppen túlságosan hozzászokott az
erőszakhoz és ahhoz, hogy engedelmeskednek neki.
— Igen, az ilyesmit nehezen tűri az ember.
— Bizony. A második férjemmel több évvel később
ismerkedtem meg. Gépészmérnök volt, aki rengeteget
utazott és nagy dolgokat hajtott végre az űrben, mielőtt
letelepedett volna Wunderlandon. Jó ember volt, erős
és gyengéd. Azonban idővel rájöttem, illetve együtt
jöttünk rá, hogy már nem érdeklik az új dolgok és a
felfedezések. Elégedett volt azzal, amije volt. Egyre
nyugtalanabb lettem mellette, amíg... meg nem
ismerkedtem valaki mással. Ennek a kapcsolatnak
hamar vége lett, de a házasságom addigra felbomlott.
— Tyra felsóhajtott. — Szegény Jonas! Jobbat érdemelt
volna. Bár nem mintha túl szomorú lett volna. Én a
harmadik felesége voltam. Azóta boldogan él a
negyedikkel.
— Tehát közben és utána voltak barátaid.
— Nos, igen. — Tyra elvörösödött. — Nem sok. Nem
vadászok rájuk.
 — Persze, nem is így értettem. Különben is, hülyén
néznék ki pontosan én, erkölcsi keresztre feszítve.
Általában az idősebb pasikat kedveled, igaz?
— Miért, te talán a tacskókat? — csattant fel Tyra.
— Sajnálom. Mindig jót akarok, de Kam azt mondja, a
„tapintat” nem egyéb számomra, mint egy nyolcbetűs
szó. Attól tartok, igaza van. Egy bizonyos dolog miatt
jöttél, vagy csak úgy csevegni? Én örülök, bármelyik
hozott is ide.
Tyra láthatóan kissé elengedte magát.
— Mindkettőért. Szeretnélek jobban megismerni
titeket. Carita elvigyorodott.
— Hogy beletehess a könyvedbe?
Tyra visszamosolygott.
— Ha megengeditek. Ez az út nagy port fog felverni,
ha visszaérkezünk. Azt hiszem, én meg tudom úgy írni,
hogy a magánéletetek titokban maradjon, ugyanakkor a
nyilvánosság fellendítse az üzletet.
— Igen, az nem ártana. És ne legyen lelkiismeret-
furdalásod a kockázat miatt. Fizetsz nekünk ezért az
útért, és mi nagyon jól tudtuk, mibe vágunk bele,
amikor elvállaltuk. Szemünkben a kapzsiság fénye
csillogott tette hozzá mosolyogva. — Azt hiszem, te
vagy a megfelelő író számunkra.
— Szeretnék többet megtudni rólatok, mint emberi
lényekről.
— És mi is szeretnénk téged megismerni. Rendben
van. Jó néhány hét áll előttünk, mielőtt az út érdekessé
válik, addig nekünk kell gondoskodnunk a
szórakozásunkról. Mi szerepel még a napirendedben?
— Szeretnék részt venni a munkátokban, ahelyett
hogy tétlenül és passzívan figyelek. Tudod, hogy
segítek Kamnek a konyhában. Ne-nem bánod?
— Az ördögbe is, dehogy! — rikkantotta Carita. —
Miért bánnám? De figyelmeztetlek, meg fog próbálni
behurcolni a kabinjába. Illetve ez nem is
figyelmeztetés, hiszen nagyon érti a dolgát.
— Köszönöm, de... tiszteletben tartom a területedet.
Az jutott eszembe — folytatta Tyra gyorsan —, hogy
segíthetnék neked. Ez a megfigyelés, amit csinálsz...
ehhez nem kell sok tudás, igaz?
— Bárcsak kéne! Több órányi semmittevés. És amíg
nem sikerül valakit találnunk Juan Yoshii helyére, a
műszakok hosszabbak, mint valaha. — Carita
szivarjának füstje mostanra teljesen betöltötte a
levegőt. —Tehát jelentkezel erre a feladatra? Bárcsak
besegíthetnél, de sajnos, ez nem olyan könnyű, mint
amilyennek látszik.
— Tudom. Nemrég kutatásokat végeztem az egyik
írásomhoz, és emlékszem rá. Abban az esetben, ha a
detektor egy nagyobb tömeget észlel, az illetőnek
pontosan tudnia kell, mit tegyen, és azonnal
cselekednie kell. Azonban a lehetséges intézkedések
listája rövid és elég egyszerű. Tanítsd meg nekem
ezeket, és némi szimulátoros gyakorlás után szerintem
bármilyen teszten átmegyek. — Tyra ismét mosolygott.
— Mindent megteszek, hogy elégedett legyél velem, és
az sem mellékes, hogy az én életem is ennek a hajónak
a biztonságán múlik.
Carita elgondolkozva dörzsölgette az állát.
— Csábító. Nagyon csábító... De nem. Megtanultam,
hogyan működik a dolog, de ez nem azt jelenti, hogy
másnak is meg tudom tanítani. Ugyanez áll Kamre.
Tudod, az akadémia az instruktortól megköveteli a
parancsnoki gyakorlatot. És teljesen igazuk van. Ez egy
pszionikus szerkezet. A tanoncnak közeli kapcsolatba
kell kerülnie egy olyan személlyel, aki a teljes hajó
működését ismeri. — Carita arca felderült. — Kérd meg
Bobot vagy Dorcast! Mindketten alkalmasok a feladatra.
— Köszönöm. Megpróbálom. — Tyra hangja szinte
vibrált.
— Helyes. Most pedig beszélgessünk! Számomra ez
nagy segítség. Kérsz egy szivart? Gondoltam, hogy
nem. Akkor itt van egy dobozzal Kam csodálatos
süteményéből.
Emlékek felidézése következett, és hamarosan szóba
került küldetésük és a vágy, amely hajtotta. Carita
halkan megjegyezte:
 — Minden kislány első szerelme az édesapja, te
azonban csak nyolcéves voltál, amikor elvesztetted. Az
elmondásod alapján... csodálatos ember lehetett.
— Igen, valóban az volt — mondta Tyra. — És
remélem, még mindig az.
Valamivel később Tyra magára hagyta Caritát. A
fülkéje felé menet találkozott Saxtorphfal. Mindketten
megálltak.
— Segíthetek valamiben, Tyra? — kérdezte a férfi. A
nő mélyen a szemébe nézett.
— Robert, megtanítanád nekem a tömegdetektor
kezelését?

10.

A Rover száz kilométeres távolságból kiküldte

robotszondáját, hogy vizsgálja meg azt a valamit, amit
bemértek. A kis gép közelről körbejárta, méréseket
végzett és adatokat rögzített. Amikor a gömb mögött
járt, saját magát kormányozta, megfelelő távolságban
maradva az egyik pontból kiáramló erős sugárzástól.
Saxtorph mindvégig rádiókapcsolatban állt vele, és a
számítógépe segített számára kitalálni a robotnak szóló
parancsokat. A szonda időről időre leadta a begyűjtött
információkat. Végül Saxtorph leszállította a felszínre.
A százszoros nehézségi gyorsulásra képes robot
lepkekönnyű leszállást hajtott végre. Saxtorph
bekapcsolta rajta a dinamikus analizálót, a hang-,
elektronika- és sugárzásmérőt, valamint egy tucat más
egységet.
A legtöbb műszer nem mutatott semmit. A gömb
anyaga nem hasonlított az aszteroidákra vagy holdakra,
amelyeknek vizsgálatára a robot készült. Néhány
műszer lemért bizonyos adatokat, de lehetetlenül nagy
eltérésekkel. A robot nem volt megfelelő felderítőút
végzésére. Saxtorph visszahívta az űrhajóra.
— A tűznyalábtól számított másik oldal biztosnak
tűnik az ember számára — mondta. — Lemegyek.
 — A „biztosnak tűnik” nem ugyanaz, mint a „biztos”
— tiltakozott Ryan.
A kapitány úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a
megjegyzést.
— Jól jönne egy kísérő. — Caritára nézett, aki
bólintott.
Némi elkerülhetetlen vita és előkészület után
nekivágtak az útnak. Saxtorph úgy döntött, hogy a kis
hajó alkalmazása veszélyes lenne, ezért űrruhában
mentek.
Minél közelebb értek a tárgyhoz, annál
titokzatosabbá vált számukra. A különös égitest
horizontja eltakarta csaknem a fél eget; a csillagok által
megvilágított felszín gödrös síkság volt, rajta különös
dudorokkal, csontvázszerű spirálokkal, árnyékos
labirintusokkal. Hamarosan a Rover ugyanolyan
távolinak tűnt, mint a Föld. Lélegzetük és
szívdobogásuk hangosan dübörgött a sisakjukban.
Saxtorph megnyomta a radar kijelző-gombját.
Számok jelentek meg, mire óvatos parancsot adott
társának.
— Fékezz le, tartsd a helyzeted, és várd a további
utasításokat! Lemegyek.
— Nekem kellene lemennem — mondta Carita. — Nem
nélkülözhetünk téged.
— Dehogynem. Ott van Dorcas. — Ezért maradt az
űrhajóban a felesége, bár nem volt könnyű rávennie.
— A vektoraid alkalmasak a leszállásra — tájékoztatta
Dorcas a férjét a fedélzetről. Az űrhajó olyan
pontossággal követte a két repülő alakot, amire ők
maguk képtelenek voltak. Talán Saxtorph volt az
egyetlen, aki kihallotta felesége hangjából a remegést.
Tyráéban annál jobban hallatszott.
— Légy óvatos, Robert! Légy nagyon óvatos!
— Csend legyen! — csattant fel Dorcas. Nem akarta,
hogy a wunderlandi benne legyen a vonalban. Ryan
nem volt; ő a fő megfigyelőpanelnél őrködött. Pedig
Tyra részéről ez nem volt más, mint egy kérés. Ha
akarja, le tudta volna bűvölni a csíkokat egy borz
hátáról.
— Sajnálom — mondta.
A kapitány beindította a hajtóművet és ereszkedni
kezdett, mikor azonban közelített a felszínhez, hirtelen
megszédült. Néhány másodpercen belül a reflexei
alkalmazkodtak és a szédülés elmúlt. Csizmája talpa
szilárd talajt érintett, és megállt a valami felszínén.
Vagyis inkább lebegett. A néhány tízmillió tonna,
amely nyolc kilométeren koncentrálódott alatta, nem
fejtett ki említésre méltó gravitációt. A hajtóművet egy
gombnyomással megfordította, és addig növelte az
erejét, amíg az eléggé le nem nyomta a talajra, hogy
rendesen járni tudjon rajta. A műveletet nagyon lassan
és óvatosan hajtotta végre. Az évmilliárdok oly erősen
elkoptatták a burkot, hogy akár egy néhány km/s-mal
érkező kő is lyukat üthetett rajta. Persze ez helyenként
lehetett erősebb is, de ki tudja, milyen ponton ért
felszínt. Ettől eltekintve az anyag elképesztő
tulajdonságokkal rendelkezett. A gömb túloldalán lévő
lyukon keresztüli sugárzás mértéke megmutatta,
micsoda pokol tombol a belsejében. Azonban egy
pillantás a karján viselt műszerekre megerősítette a
robot által a gömbnek ezen az oldalán mért értékeket.
Infravörös sugarakon kívül semmi más nem hatolt át a
burkon, olyan hőmérsékleten, amely alig haladta meg a
környezetét.
Saxtorph hirtelen rájött, hogy másodpercek óta
visszatartja a lélegzetét. Hangos sóhajtással kiengedte
a levegőt. Bordái sajogtak, egész teste verejtékben
fürdött. Egyáltalán, miért vállalta ezt a repülést?
Ellenállhatatlan jelenség volt. Senki nem lett volna
képes további felderítés nélkül távozni a helyről. És
sosem lehet tudni; talán rábukkan valami jelre Peter
Nordbo sorsát illetően.
Saxtorph óvatosan megindult egy szürrealisztikus
cső- és hálólabirintus felé, amelyet golyókból álló fürtök
tarkítottak. Csizmái nyomán kis porfelhők támadtak.
Néhány ugrás után megállt.
 — Oké, Carita, gyere és vedd ki a részed a
szórakozásból! Ne szállj le! Maradj néhány méternyire a
felszíntől, a hátam mögött! És tartsd nyitva a szemed!
— Miért, attól félsz, hogy szundítok egyet? — szólt
vissza a nő. A csillagok által megvilágított űrruhája
nyílvesszőként suhanva közeledett az űrön keresztül.
Azt hiszem, nem lenne szabad viccelődnünk ennek az
ősi és kifürkészhetetlen valaminek a jelenlétében,
gondolta Saxtorph. Áhítatosnak, tisztelettudónak és
emelkedettnek kellene lennünk. A pokolba vele! Nekünk
itt feladatunk van. Remélem, ezt Tyra is meg fogja
érteni, amikor feljegyzi a beszélgetéseket.
Hát persze hogy megérti. Ő a mi fajtánk. Ha az eddigi
élete nem is bizonyította volna ezt, az elmúlt néhány
hét mindenképpen megtette.
Saxtorph közeledett a különös építményhez. A
mögötte lebegő Carita oda irányította a lámpa sugarát,
ahová Saxtorph kérte. A fény vízként ömlött végig az
anyagon, amely nem kő volt és nem fém, sőt egyetlen,
az emberek által ismert anyaghoz sem hasonlított.
Mindketten működtették a kamerájukat és műszereiket,
és ruhájuk továbbított mindent a hajónak.
— Azt hiszem, a mikrokráterek az utóbbi százmillió
évben keletkeztek, plusz vagy mínusz x — mondta
Saxtorph. — Különben sokkal több egymásra tolódást
látnánk.
— Tehát szerinted az építmény ennél régebbi —
jegyezte meg Carita.
— Kétségtelenül — mondta Dorcas a hajóról. — A
számítógép most fejezte be a porra vonatkozó adatok
kiértékelését. Az izotóparány azt mutatja, hogy
minimum kétmilliárd éve gyűlik a felszínen, de inkább
több. — Majd néhány másodperc múlva hozzátette: —
Mellesleg ez azt jelenti, hogy nem a kozmikus sugárzás
volt, ami annyira elgyengítette a burkot, hogy a
becsapódó törmelékek mélyedéseket kezdek hagyni
rajta, és végül egy nagyobb teljesen átlyukasztotta.
Minden bizonnyal a belső sugárzás a felelős ezért. De
ha nem az okozta az elvékonyodást, akkor ezt a valamit
úgy alkották meg, hogy tartós legyen.
— Ha nem csal a megérzésem — mondta Saxtorph —,
ezt a tnuctipunok építették.
— Miből gondolod? — kérdezte Carita elvékonyodó
hangon. Normális esetben csendben maradt volna,
eltekintve néhány bölcs bemondástól, de ennek az
egész valaminek a furcsasága annyira megrázta, hogy
úgy érezte, beszélnie kell. Saxtorph tökéletesen
megértette, mivel maga is így érzett. — Mit tudunk a
rabszolgatartók koráról? Azt a keveset, amire a
bandersnatchik emlékeznek, vagy úgy hiszik, hogy
emlékeznek, és amit a thrinttől megtudtunk, ami rövid
időre felébredt a sztázisból, mielőtt ismét
bepalackozták volna.
— Azonban volt benne némi technikai információ is,
és azóta nagyon sokat töprengtek az emberek arról a
korról — emlékeztette Saxtorph. — Érdekel a téma,
ezért elég sokat foglalkoztam vele. Gyere, haladjunk
tovább! — Ugrálva elindult a következő halom felé, és
amennyire ruhája engedte, megvizsgálta.
Egyik halomtól a másikig ugrált, közben mintha
megszűnt volna számára az idő. Ivott a vízcsőből, evett
a táplálóból és beleürített az elvezetőbe, anélkül hogy
észrevette volna. Teljesen eggyé vált a feladattal.
Carita némán követte. Meg sem próbálta megállítani, és
ugyanígy volt vele a hajó legénysége is. Mindnyájukat
magával ragadta a felfedezés gyönyörűsége.
Majomkíváncsiság, villant át Saxtorph agyán futólag.
A kzinek gúnyosan vigyorognának, bár ők is részletesen
megvizsgálnának mindent, az utolsó cseppig
kihasználva a műszereikben és agyukban rejlő
felfedezés lehetőségét. Ugyanis számukra ez erőt és
hatalmat jelentene.
A felismerés hatására egész testében megborzongott:
ez a valami egy borzalmas fegyver.
— Sejtésem szerint ebből a valamiből ez az
egyetlenegy létezik — mondta Saxtorph. — Az emberek
és az általuk ismert fajok még nem találtak mini fekete
lyukat, de nem azért, mintha nem kerestek volna,
hanem mert nagyon ritkák.
— Igen — értett egyet Dorcas. — A tnuctipunok
kétségtelenül véletlenül akadtak rá erre. Talán a
felkelésük után. Rájöttek, hogyan használhatnák a
rabszolgatartók ellen. Ugyanis, ha korábban építették
volna köré a gépet, a rabszolgatartók tulajdonában lett
volna, és talán csírájában elfojthatták volna a felkelést.
Lehet, hogy még ma is élnének.
Carita hallhatóan megborzongott.
— Egy fekete lyuk...
Csak az lehet. Tömeg, dimenziók, sugárzásspektrum,
minden tökéletesen beleillett az asztrofizikai elméletbe.
Peter Nordbo feljegyezte az ötletet a füzetébe, de nem
tudta összeegyeztetni az űrben való hirtelen
megjelenéssel. Ezért a bukfencezve forgó burok és a
meteorit ütötte nyílás volt a felelős. Talán amíg itt
voltak, a kzinek Peter Nordbo vezetése alatt valami
közvetett módszerre bukkantak az égitest belsejének
megvizsgálására. A Rover legénységének azonban már
elegendő adata volt, hogy tudják, mi az, amivel
szemben állnak.
Kiégve, egy óriáscsillag olyan sűrű alakzattá esik
össze — végtelen sűrű a központi szingularitásban —,
hogy maga a fény sem tud elszabadulni a felszínéről. Az
ehhez szükséges legkisebb tömeg körülbelül három Nap
méretű. Most. A kialakulás első pillanataiban,
közvetlenül a Nagy Robbanást követően, mérhetetlenül
hatalmas energiák működtek. Ahol összesűrűsödtek,
elég erejük volt, hogy bármekkora mennyiségű anyagot
összenyomjanak a fekete lyuk állapotába. És ez újra és
újra végbemehetett. Több milliárd jöhetett létre,
néhány nagy, de a legtöbb parányi.
A világegyetem későbbi korszakaiban ezek állandóan
változtak. Részecskék szabadultak el a kvantumalagút-
effektus hatására, anyag- és antianyagrészecskék,
amelyek kölcsönösen megsemmisítik egymást. A
párolgás mértéke elhanyagolható egy csillag méretű
objektumnál, de az égitest méretének csökkenésével
növekszik. A sugárzás egyre erősebb és gyorsabb, míg
egy végső, hatalmas robbanásban a maradék teljesen
eltűnik. Csaknem minden, kezdetben keletkezett fekete
lyuk megszűnt.
Ez éppen elég nagy volt, hogy mostanáig fent
maradjon. A hajó adatbázisában szereplő elmélet
segítségével Dorcas megpróbált becsléseket végezni.
Három- vagy négymilliárd évvel korábban a sugárzás
mértéke a jelenlegi fele lehetett. Tömege, amely egy
kisebb aszteroidáénak felelt meg, egy az atommagnál
kisebb eseményhorizont mögött volt. Körülbelül
ötvenezer éve maradt a pusztulásig.
— Fegyver? — kérdezte Carita. — Az meg hogy lehet?
— A te gondolkodásod nem olyan mocskos, mint az
enyém — válaszolta Saxtorph félvállról. Figyelmét egy
rácsozattal körülvett parabolaalakzat kötötte le, amely
előtte magasodott. Nagyon ismerősnek tűnt. Majdnem
rájött, hogy micsoda.
— Mi más lehetett? — kérdezte Dorcas. —
Energiaforrás békés célokra? Felesleges, ha a fúzió
vagy a teljes átalakítás módszere a rendelkezésükre
állt. Fegyvernek azonban nagyon iszonyatos.
Sérthetetlen. Elég kinyitni egy nyílást, és olyan sugár
lövell ki, amelyet semmiféle pajzs nem képes kivédeni.
Legjobb esetben is tönkreteszi az elektronikát, és
halálos dózissal sújtja az embereket. Semmiféle rakéta
nem képes kárt tenni benne; ha sikerül is
megközelítenie, elpárolog, mielőtt célhoz érhetne.
Átsuhansz az ellenséges flottán, nyomodban a halállal.
Elhaladsz egy bázis közelében és romokat, holttesteket
hagysz magad után. Alacsonyan körberepülsz egy
bolygót, és sterilizálod.
— Akkor miért nem győztek a tnuctipunok?
— Ezt soha nem fogjuk megtudni. De csak ez az egy
ilyenük lehetett, és ez nem volt döntő hatással a dolgok
kimenetelére. És... a háború elpusztította mindkét fajt.
Talán az itt állomásozók megtudták, hogy már csak ők
maradtak életben fajtájukból, és elmentek máshová
meghalni.
 Saxtorph meghallotta Tyra suttogását:
— A fekete lyuk és a gépezet több milliárd éven
keresztül sodródott az űrben... — A wunderlandi
felemelte a hangját. — Sajnálom. Tudom, hogy nem
lenne szabad beleszólnom, de nem kerülte el valami a
figyelmeteket?
— Micsoda? — kérdezte Dorcas éles hangon. Ennyi
munka után érthető, ha türelmetlen, gondolta Saxtorph.
— Hogyan használhatták a tnuctipunok fegyverként?
— kérdezte Tyra. — A fekete lyuk szabadon keringett a
csillagközi űrben, fényévekre mindentől. A tömege túl
nagy ahhoz, hogy fel lehessen gyorsítani.
— Lehet, hogy saját kibocsátott energiáját használták
fel a polarizáló-rendszerben.
— Tényleg? Ennyi elegendő, hogy elég gyorsan
elérjen a célhoz, ahol szükség van rá?
Okos lány, gondolta Saxtorph. Teljesen nincs
tisztában az adatokkal, de a gondolkodása erősen
realista.
— A hiperűrön keresztül igen — mondta Dorcas.
— Bocsássatok meg — szabadkozott Tyra —, nem
akarok nyűg lenni. Ti biztosan többet tudtok a tnuctipun
technológiáról, mint én, de én is tanultam sok mindent.
Ha jól tudom, az ő hipermeghajtásuk igen kezdetleges
volt. Csak akkor lehetett bekapcsolni, ha a jármű már
majdnem elérte a fénysebességet. Ez a Genstand
normális sebességgel halad az üres űrben.
— Ez egy nehéz kérdés — ismerte el Dorcas.
— Igazi fogas kérdés — értett egyet Saxtorph. Kezdett
rádöbbenni, milyen kimerült, ugyanakkor túláradó
szeretetet érzett mindenki iránt. Illetve a legtöbb
élőlény, különösen a társai iránt. — Ez lerombolhatja
teljes eddigi feltételezésünket. Bár én azt hiszem,
megtaláltam a választ. Ez itt nem más, mint egy
hipermeghajtású motor. Nem olyan, mint amilyet mi
ismerünk, és nem hasonlít a feltételezett tnuctipun
gépezetre, amit láttam. De csaknem bizonyos vagyok
benne, hogy megállapításom helyes, és nagyjából meg
tudom határozni a működési elvét. Tehát az a
véleményem, hogy ezt a fekete lyukat képesek voltak a
hiperűrben mozgatni, jelentős sebességgel lépve ki
belőle, amit aztán egy gravitációmeghajtó olyan
sebességre módosított, amilyenre a harci céljaikhoz
szükségük volt.
— Ez hogyan lehet, amikor minden hajónak olyan
gyorsan kellett haladnia, mielőtt átlépett volna a
hiperűrbe? — kérdezte Tyra.
— Ne felejtsd el, hogy ez mind csak feltételezés! De
gondolkozz!
Fizikai kimerültsége ellenére Saxtorph agya ritkán
működött ilyen jól. A Tyrával folytatott párbeszéd pedig
még tovább serkentette gondolkodását.
— A sebesség kinetikus energiát jelent, igaz? Ez az,
amitől a rabszolgatartók hipermeghajtása függött,
vagyis nem magától a sebességtől, hanem a kinetikus
energiától. Nos, ez, amin állok, egy fantasztikus
energiasűrítmény, köbcentiméterenként sok-sok joule-
nyi. Ha a tnuctipunok rájöttek, hogyan táplálják ezzel a
kvantumhajójukat, igen erős ellenféllé váltak.
— Értem. Igen. Robert, fantasztikus vagy.
— Dehogy. Lehet, hogy óriásit tévedek. A technikus
fiúknak és lányoknak hónapokig kell majd ezzel a
valamivel foglalkozni, amíg kiderítik, pontosan hogyan
is működik. És jó lesz, ha közben vigyáznak. Figyelembe
véve a szerkezet állapotát, mindazok ellenére, amit a
fekete lyuk belülről és a világegyetem kívülről tett vele
az évmilliárdok során, nem lennék meglepve, ha ez a
hipermeghajtó még mindig működőképes állapotban
lenne.
— És erősebb, mint valaha — lehelte Dorcas. — A
fekete lyuk azóta tovább fejlődött.
— Brr! — borzongott meg Carita. — Hagyjátok abba,
kérlek! Ha ez a patkánymacskák kezébe kerülne... —
Hirtelen elhallgatott. — De hiszen itt jártak, nem? Vajon
mennyire jöttek rá? Hogy lehet, hogy nem tértek vissza
az Alfa Centaurira ezzel a valamivel, és söpörték ki a
flottánkat az űrből?
— Azt hiszem, egyetlen expedíció nem deríthet fel
mindent — mondta Dorcas. A hangja hirtelen
megkeményedett. — Azonban jobb, ha mi, emberek
mindent megtudunk, amit csak lehet.
— Igen — értett egyet Saxtorph, és megborzongott
űrruhájában. — Azt hiszem, Carita, ideje visszamennünk
a hajóra, enni valami meleg ételt, inni egy pohár jó erős
italt, aludni tíz-tizenkét órát, aztán majd eldöntjük,
hogyan tovább.
— Éljen! — rikkantotta a társa, egy pillanatra
megfeledkezve mindvégig érzett szorongásáról. — Bár
én azt hittem, hogy hazaindulunk. Gondolkodtatok már
azon, milyen szerencsések voltak a tnuctipunok, hogy
nem beszéltek angolul? Próbáld visszafelé betűzni azt a
nevet...
— Felejtsd el — sóhajtotta Saxtorph —, és inkább
számítsd ki a vektorokat!
A Rover felé tartva úgy érezte magát, mintha álomból
ébredne. Az elmúlt néhány órában olyasmit tapasztalt,
amit korábban ritkán és csak halványan: a tudós
izgalmát. Fantasztikus érzés volt. Hogyan is szól az az
egy-két sor abból a versből? „Az eget figyelő, amikor
egy új bolygó tűnik el a szeme előtt.” Vagy egy új
csillag, kicsi és különös, amely nemsokára elpusztul, de
még most is ragyogó, és vele együtt eltűnik egy
hatalmas civilizáció utolsó nyoma is. Csak lassan tért
magához.
Egész teste sajgott, a nyelve olyan volt, mint a tapló,
szempillája, mint a dörzspapír, ennek ellenére
határtalan lelkesedést érzett. Úristen! Szemtől szemben
látta az Igazságot, és az Igazság kézen fogta és
elvezette a saját országába! Sejtette, ez soha többé
nem fog megtörténni vele, és ez így volt jól. Nem erre
született. Egyszer azért mégis megtörtént.
Amikor Carita és ő kiléptek a légzsilipből, a többiek
ott várták őket. Dorcas megölelte a férjét.
— Isten hozott! — mondta gyengéden.
— Köszönöm. — Saxtorph elnézett Dorcas válla fölött.
Milyen fényesen csillog Tyra haja! Saxtorph agya még
mindig felfokozott állapotban volt. — Vannak bizonyos
tények, amelyeken továbbmehetünk — szakadt ki
belőle. — Tudva, hogy a kzinek mit találtak,
tippelhetünk, hogy mi volt a következő lépésük. És hogy
hol vannak most, az apáddal együtt.
— Ó-ó-ó — nyögte a wunderlandi.
Saxtorph közben kibontakozott Dorcas öleléséből, a
következő pillanatban azonban Tyra ugrott a nyakába,
és megcsókolta.

11.

Amikor a kzinek ismét visszahúzták Peter Nordbót az

időbe, első tiszta gondolata Hulda, Tyra és Ib voltak.
Most már több mint húsz éve. Vajon éltek még,
drágáim? Szinte azt kívánom, hogy ne éljetek, én, aki
azután térek most haza, hogy segítettem leigázóinknak
felfegyverkezni az egész emberiség leigázására.
Bocsássatok meg nekem, drágáim! Nem volt más
választásom.
— Ébresztő! — morogta a fölé hajló kzin. — A
parancsnok látni akar, bár fogalmam sincs, miért.
Nordbo zavartan pislogott. A fülkében uralkodó
félhomály ellenére is felismerte a kzint. Nem az ilyen
feladatokra kijelölt technikus volt, hanem az egyik
tüzér. Nevének emberi nyelvre fordítása durván a
„Puskás”-nak felelt meg. Mi történhetett? Harc,
gyilkosságok? A legénység tagjai fegyelmezettek
voltak, és a fekete lyuknál történtek heves lelkesedést
váltottak ki belőlük; azonban a több hónapos
összezártság miatt idővel elmérgesedett a hangulat és
magasra csaptak az indulatok.
Nordbo ezt a saját bőrén is megtapasztalta. Testét
sebhelyek tarkították, amelyek olyan kzinek karmaitól
származtak, akik rajta töltötték ki a dühüket. Ezek a
kzinek büntetést kaptak, bár a sérülések nem okoztak
maradandó károsodást a hajó egyetlen emberi
utasában, erre ugyanis gondosan ügyeltek támadói.
Túlságosan értékes volt, hogy ok nélkül
megnyomorítsák.
— Mozgás! — Puskás kirántotta a ládából, és
lehajította a padlóra. A zuhanás okozta fájdalom jól
jött; néhány pillanatra elnyomott benne minden más
érzést.
A fájdalom azonban elmúlt, és Nordbónak eszébe
jutott minden. Esetlenül feltápászkodott, és bicegve
elindult.
A folyosó üres volt és néma. De még milyen halálosan
néma! A ventilátorok zúgása valóságos bömbölésnek
hatott. Nordbo hirtelen félelmet érzett, ami egy
csapásra kitörölte belőle a kábaság maradékát is.
Odaért a megfigyelőtorony ajtajához, és belépett. A
helyiséget csupán az ablakokon keresztül beszűrődő
csillagfény világította meg.
Nem látta azonban az Alfa Centauri napjait, sőt
egyetlen ismerős csillagképet sem. A koromfekete
űrben halványkék csillagok lebegtek. Amint jobban
megnézte, a távolabbiak sárgák és vörösek voltak, a
hajó mögött azonban üres feketeség tátongott.
Elhajlás és Doppler-effektus, döbbent rá. Még nem
lassítottunk le, a fénysebesség felével haladunk. De
akkor miért élesztettek fel? Erről nem volt szó.
Megtettem, amit kellett. Illetve azt, ami nekik kellett.
Csak azért imádkozhatom, hogy miután a tudósaik
Wunderlandon végeztek a kihallgatásommal, szabadon
engednek, hogy felkutathassam életem romjait. Mert ha
nem, akkor tanácsosabb a halálért imádkoznom.
Yiao kapitány a különös eget szemlélte, amelynek
hideg fényei visszatükröződtek szemgolyóiról és
kivillanó agyarairól. A füle nem lapult le, de a farka
időnként megrándult.
— Nem ott van, ahol gondolja — szólalt meg morgó
hangján. — Huszonkét év telt el... — Nordbo agya
automatikusan emberi léptékre fordította az időt — ...és
útban vagyunk az Atyabolygónk felé.
A döbbenet túl nagy volt. Hirtelen fel sem fogta a
bejelentés valódi értelmét. Saját hangját hallotta, amint
azt kérdezi:
— Megérdeklődhetem, miért?
Yiao kapitány hangjában mintha fájdalom bujkált
volna.
— Háromévnyire voltunk az Alfa Centauritól. — A
fekete lyuknál eltöltött fél év után. — Ekkor egy
üzenetet kaptunk. Egy flotta érkezett a Naprendszerből,
és súlyos csapást mért hadainkra. Az emberek
valamiképp szert tettek a fénysebességnél gyorsabb
utazás képességére. Egyetlen ezzel nem rendelkező
hajó sem győzhet az ő hajóikkal szemben.
Kétségtelenül elveszítjük azokat a bolygókat, sőt mire a
Sherrek megkapta az üzenetet, ez már valószínűleg
meg is történt.
— Amikor felélesztettek és közölték velem a hírt,
természetesen azonnal megváltoztattam a haladási
irányunkat, mivel eszem ágában sem volt az
ellenségnek leszállítani felfedezésünk hírét.
Megfordíttattam a hajót, és delta v-nk maradékával
hazafelé vettük az irányt.
Fél c-n az út csaknem hatvan év. Nordbo gondolatai
lassan és homályosan kavarogtak. És a célnál nem
tudnak megállni. Tovább száguldanak, amíg az utolsó
tartalékot is el nem használják. Ekkor a védőmezők
megszűnnek, és a közegen való áthatolásuk szele
darabokra szaggatja az űrhajót. Hacsak addig egy
másik hajó rá nem áll a sebességükre és fel nem veszi
őket. Valószínűleg megpróbálják, ha csak halvány
sejtésük van arról, a legénység milyen hírt hoz.
Gyorsabb a fénynél? Hiszen néhány
kvantumelméleten belüli matematikai sejtésen és a
tényen kívül, hogy a thrintunok évmilliárdokkal
korábban képesek voltak rá, semmi más nem állt az
emberek rendelkezésére. Ez a tény vezette az
expedíciót arra a felismerésre, hogy a lelet nem más,
mint egy gigantikus hipermeghajtású űrhajó, amelyhez
az a fekete lyuk szolgáltat energiát, amely köré
felépítették. De hogyan juthattak hozzá az emberek
ehhez a tudáshoz ilyen hirtelen?
Wunderland szabad! — hasított bele a felismerés. A
népe tizennyolc éve szabad!
Miközben ő fogoly a Repülő Hollanduson az ördögök
között.
Yiao kapitány tovább beszélt.
— Ha az emberek nem találnak rá arra, amire mi, és
ha értesíteni tudjuk a Patriarchákat a dologról, még
miénk lehet a győzelem. Nem csupán az idegen
űrhajóval, bármilyen csábító is a lehetőség, hanem
azáltal, amit a mérnökeink belőle tanulni fognak.
A kapitány talán dicsekszik vagy saját magát próbálja
meggyőzni? A szavak mindenesetre teljesen
feleslegesek voltak. A Főfizikusként ismert kzin és
csapata Nordbo értelmi együttműködése nélkül is
feltérképezte a kapcsolásokat, kiszámította a
lehetséges teljesítményt, kikövetkeztette, hogy a
legvalószínűbb cél a hullámfüggvény kapcsolatának
megvalósítása, amely az elmélet szerint esetleg
átdobhatja az anyagot egy feltételezett hiperűrbe.
Találtak egy kapcsolást, amely, úgy tűnt, működésbe
hozhatja az egész rendszert. Yiao kapitánynak minden
tekintélyét latba kellett vetnie, hogy megakadályozza a
csoport három fiatal tagját az általuk főkapcsolónak
tartott kar meghúzásában. Azonban ennek a lépésnek a
megtételéhez sokkal alaposabb vizsgálatra, az egész
rendszer működési elvének felderítésére volt szükség.
Máskülönben fennállt a veszélye, hogy elveszítik az
egész kincset, szerkezettel és ismerettel együtt.
— Folyamatosan sugározzuk a megszerzett adatokat,
a róla alkotott elképzeléseinkkel együtt, irányított
rádió-rövidhullámon — folytatta a parancsnok.
Ami csupán töredéke mindannak, amit találtunk,
súgta egy hang Nordbo agyában, ugyanakkor hatalmas
mennyiségű információ, szó, szám, egyenlet, táblázat,
kép, amit hét kzin életéért és az általam fizetett súlyos
árért cserébe szereztünk. De talán az irányított rádió-
rövidhullámot, amelynek frekvenciája a Doppler-
effektusnak megfelelően változik, talán valaki más is
veszi.
— A valószínűsége, hogy veszik az üzenetünket,
természetesen nagyon kicsi, még akkor is, amikor eléri
Kzint — mondta a kapitány. — Azért sugározzuk, mert
gyorsabb, mint mi vagyunk, és abban az esetben is
közli a hírt, ha mi esetleg elpusztulunk az úton.
Máskülönben egész biztosan észre fognak venni minket,
ahogy közeledünk a hazai bolygókhoz, és a
vevőkészülékeket úgy fogják beállítani, hogy vegyék az
üzenetünket. Addig felváltva, párosával, három
hónapos időtartamban őrködünk. Az ennél hosszabb
őrség elviselhetetlen lenne, gyűlölködéshez és halálos
kimenetelű nézeteltérésekhez vezetne. Most megint én
vagyok a soros. Puskás azonban nem valami
szórakoztató társaság. Igyekszik elkerülni, bár ez
teljesen érthető. Én is így tennék, ha egy rangban
felettem állóval lennék összezárva, aki megköveteli az
udvariasságot. Így azonban rendkívül lassan telik az
idő, és végül úgy döntöttem, hogy felébresztetem
magát. Esetleg beszélgethetünk vagy sakkozhatunk.
A felismerés lassan indult el Nordbo agyából,
végigfutott az idegein, majd a vérén és a csontvelőjén.
Majdnem elhányta magát; a sav szinte szétmarta a
torkát és a gyomrát.
Egy hajszálon múlott, hogy hangosan fel ne sikoltson:
Igen! Füttyentsd magadhoz a majmodat! Használd fel a
szerencsétlent a szórakoztatásodra, aztán majd ha kezd
unalmas lenni, tépd fel a hasát a karmaiddal és edd
meg a friss, vértől csöpögő húsát! Élvezd ki az
utolsókig!
Élvezted, amikor láttad, hogy kínoznak? A szemed
csillogott, a füled lelapult, és nyalogattad a szádat.
Nem, ez nem magáért az élvezetért volt, hanem hogy
rávegyetek, tovább folytassam a munkát, amit
megtagadtam, amikor kiderült, hogy amit vizsgálunk
nem más, mint egy iszonyatos fegyver. Talán még
sajnáltál is egy kicsit, ennek ellenére a látvány
élvezettel töltött el.
Becsaptalak titeket, Yiao kapitány. Perceken belül
megadtam magam. Látva elégedett képedet, magamban
jót nevettem. Nem a fájdalom volt, ami miatt
meggondoltam magam, nem is a megnyomorodástól
vagy haláltól való félelem. A hazatérés reménye miatt
döntöttem így, hátha ismét Hulda, a gyermekeim, a
népem és közétek állhatok. És az őrült remény, hogy
valamiképp figyelmeztetést küldhetek a Naprendszerbe.
Igen, utána ismét nektek dolgoztam, de már nem
mondtam el az ötleteimet, sejtéseimet, és nem
biztattalak bizonyos dolgok kipróbálására.
Tulajdonképpen semmivel nem tettem többet, mint egy
robot. Miért, mi mást vár egy rabszolgától, Yiao
kapitány? Talán szeretetet?
A kzin hangja meglágyult.
— Tudom, ez megrázó a maga számára. Időre lesz
szüksége, hogy visszanyerje a lelki egyensúlyát. Most
menjen! Pihenjen, gondolkodjon! És ha úgy érzi, jobban
van, jöjjön vissza!
 Nordbo kitámolygott a megfigyelőtoronyból. Hirtelen
egész szívét görcsbe rántotta a gyász. Örökre
elvesztettelek titeket, szeretteim.
Öröm: szabadok vagytok. Gyorsabbak vagyunk, mint
a fény. A flottáink azóta mindenhonnan kiverték a
kzineket, és a békét lenyomták a torkukra.
Kétségbeesés: semmiféle titok nem marad örökké
titokban. Valamikor, valahogy a kzinek is hozzájutnak a
tudáshoz. Ez a hajó olyan híreket visz, amelyek még
hozzá is segíthetik őket ehhez. Megtudtuk, hogy a
fekete lyukat körülvevő gépezet a tnuctipunok műve,
amelynek célja a fekete lyuk utaztatása a hiperűrön
keresztül. Úgy gondoljuk, hogy sikerült azonosítani az
aktivátort. Nem vagyunk biztosak a beindítás
módjában, és fogalmunk sincs, hogy kell beállítani az
útirányt, vagy hogyan kell a célnál megállni. De egy
későbbi, jobban felszerelt expedíció, amelyben egy, a
legfrissebb tudással rendelkező fizikus is lesz, sokkal
több mindent kideríthet.
Harag: „Mi!” Mintha hozzájuk tartoznék!
Szégyen: Egy ideig majdnem így volt. Fogoly voltam.
Munka közben órákra képes voltam megfeledkezni a
veszteségemről. De aztán kezdtem rájönni, mi is
valójában ez a valami...
Rémület: Része annak az arzenálnak, ami a
világegyetemnek ebben a részében elpusztította az
intelligens életet több milliárd évvel ezelőtt. Ez kerüljön
a kzinek kezébe?
Logika: Döntő szerepe nem lenne a következő
háborúban (Isten mentsen meg minket!), az azonban
biztos, hogy sokak halálát okozná. Ami még rosszabb,
hozzájuttatná a kzineket a hipermeghajtáshoz, vagy ha
addigra már a birtokukban lenne, ennek segítségével
olyan fejlesztéseket hajthatnának végre a hajóikon,
hogy azok messze leköröznék a mieinket. És mi rá a
biztosíték, hogy ennyi lesz az egész?
Fájdalom: És én tehetetlen vagyok, tehetetlen!
Felismerés: NEM!
 Nordbo számára megállt az idő; mintha villámok
csapkodtak volna körülötte. „A többiek megölettek a
lovon ülő kardjával, amely a szájából jött ki...”
Az apokalipszis megnyílt a fém, a csend és a
láthatatlan csillagok számára; az Úr keze azonban
őrajta volt. A fejében egy gyenge hang azt súgta, jobb
lenne, ha enne valamit, aludna, visszanyerné az erejét,
miközben a lehetőséget várja. Azonban tudta, soha nem
lesz ennél erősebb. A meglepetés és az elszántság,
amely nem adott esélyt a kételynek, voltak az egyetlen
szövetségesei.
Nagy léptekkel megindult a műhely felé. A folyosó
falán mély karmolás-nyomok látszottak, amelyeket
korábban az egyik kzin okozott dühében. A ventilátorok
meleg levegőt fújtak, némi ózonnal vegyítve, amely
valamelyest elnyomta a hajó belsejében terjengő kzin
bűzt. Léptei erőteljesen dobbantak a padlón; a rázkódás
végigfutott a csontjain. A szája már nem száraz volt,
hanem nedves, mint egy vadászé. Megharapta a
nyelvét, hogy érezze a vér sós ízét. Szíve erőteljesen,
szabályosan dobogott. Ujjait néhányszor ökölbe
szorította, majd kinyújtotta, készülve a munkára.
Bár a műhelyben sötét volt, és hegyekben álltak a
műszerek és berendezések, szinte azonnal megtalálta a
szerszámosládáját. Gyors mozdulatokkal a láda legalján
rejtőző, általa készített kést kereste. A kzinek nem is
gyanították a kés létezését, máskülönben már régen
vacsora lett volna belőle. Megtalálta. A súlyos kés
pengéje harminc centiméter hosszú volt. Egy
hulladéknak számító acéldarabból készítette. Gondosan
formára vágta, kikalapálta, és egy darab műanyagot
szegecselt hozzá nyélnek; a türelmes munka
eredménye egy borotvaéles kés lett.
Félretolta a szerszámosládát, és elhagyta a műhelyt.
A kést a háta mögé rejtette. Egy kzin mindenféle
fegyver nélkül is képes darabokra tépni egy embert, és
ezt az erejének és gyorsaságának köszönheti. Nordbo
nem akarta a kés előhúzására pazarolni az időt.
 Nem voltak lelkiismereti aggályai. Az esélyei anélkül
sem voltak túl jók, hogy a vadállatok, amelyekre
vadászott, nem voltak felkészülve a támadására.
Puskást abban a helyiségben találta, amely egy
emberi űrhajón a szalonnak felel meg. A kzin egy
klasszikusnak számító drámát nézett. Biztosan túl
sokszor látta már a népszerű filmeket és nem tudott mit
kezdeni magával. A képernyőn Chrunig éppen egy
ellenséges erődöt rohamozott meg, kezében egy
hatalmas baltát lóbálva. Puskás mérsékelt
érdeklődéssel figyelte az eseményeket, de még így sem
vette észre a háta mögé surranó embert. Nordbo
megérintette a vállát.
A kzin hátrafordította hatalmas fejét. Agyarai
ingerülten kivillantak a szájából, amely ingerültség
hamarosan gyilkos dühvé fokozódott volna, hacsak az
őt megzavaró ember nem kezd el könyörögni és
rimánkodni. Nordbo keze halálos pontossággal lendült
előre, és a kést a kzin jobb szemén keresztül belevágta
az agyába.
Puskás felüvöltött. Nordbo nekidőlt a hatalmas
testnek; bal keze belekapaszkodott a kzin szőrébe, a
jobbal pedig a kést forgatta a szemében. Egy kar
csapott le mellette, amely félig széjjeltépte volna, ha
eléri. Kihúzta a pengét a kzin szeméből és újra
belevágta. A hatalmas test hirtelen elernyedt és a
padlóra zuhant. A halál bűze töltötte be az egész
helyiséget.
Nordbo kihúzta a kést, és hátralépett. A lábánál
heverő hullából nem sok vér folyt. Szerette volna, ha
sikerül csendben végeznie vele, bár már az is nagy
dolog volt, hogy egyáltalán sikerült. Most már nem volt
más választása: ismét ölnie kellett, vagy a halál. Nem
érzett félelmet, de örömet vagy haragot sem. Az agya
volt az irányító központja annak a gépezetnek, ami ő
maga volt.
Soha többé nem lesz ilyen lehetősége. Egy
nyílvessző, egy íj... egy álom. Körülnézett. Mivel az
ételük szintetikus volt, a kzinek átvették a
wunderlandiak szokását asztalterítő terén. A véres
dráma tovább pergett a képernyőn, és otthon látott
vagy olvasott dolgok emlékét idézte fel benne;
történelmi szociológia és fikció. A trükk, ami eszébe
jutott, minden bizonnyal hosszas gyakorlást igényelt,
de egy ember, aki sátrakat vert fel és vitorlákat húzott
fel, nem lehet ügyetlen. A folyosóról súlyos lábak
dobogása hallatszott. Nordbo a terítő sarkát a bal
kezébe fogta. Megrázta az anyagot, hogy lássa, hogyan
viselkedik.
Yiao kapitány rontott be a szobába.
— Mi történt? — ordította, miközben lefékezett.
Parázsló tekintete először a padlón heverő holttestre,
majd a kezében véres kést tartó, mellette álló emberre
siklott, aki egy rongyot rázott felé, és közben
vigyorgott.
A döbbenet és hitetlenkedés egy teljes másodpercre
megbénította Yiao kapitányt. Aztán bombaként robbant
benne a düh. Üvöltött és ugrott.
Nordbo félrelépett az útjából. A hatalmas
narancssárga test átszelte a levegőt, arrafelé tartva,
ahol a terítő lebegett. Amint a kzin elzúgott mellette,
Nordbo belevágta a kést.
Yiao kapitány nekicsapódott a falnak, azonban
alighogy földet ért, felpattant és üldözőbe vette
Nordbót, aki az ajtó felé menekült. Ismét sikerült
elugrania a rávetődő bősz kzin elől, bár a lába hozzáért
és megtántorodott, de villámgyors mozdulattal a
nyakába mártotta a kést.
Kijutott a folyosóra.
— Csámpás patkány! — üvöltötte a kzinek nyelvén. —
Sthondat szarját zabáló! Gyere és kapj el, ha mersz! —
Tudta, trükkje hamarosan cserbenhagyja, ha nem
folytatja antagonisztikus ámokfutását.
Yiao kapitány a nyomában loholt. Vér jelezte az útját,
amely a bordái és az álla alatti sebből ömlött. Nordbo
ismét megszúrta. A kzin fogával elkapta az arca előtt le-
begő terítőt, és majdnem kitépte Nordbo kezéből.
Késével azonban gyorsan elhasította, így a felét sikerült
megmentenie.
A folyosót vér borította. Úristen, valamelyik szúrás
ütőeret ért, gondolta Nordbo. Yiao kapitány megfordult,
Nordbo felé lendült, de közben hangosan felnyögött.
Nordbo hátrált, de közben egyszer, kétszer, háromszor
beleszúrt a kzin szemébe. Yiao kapitány vakon elhaladt
mellette, Nordbo pedig egyetlen metszéssel levágta a
farkát.
Yiao kapitány visszafordult; először térdre, majd
négykézlábra zuhant, és hörögve mászott az ember
felé. Nordbo egyre hátrált, könnyedén távol tartva
magától a kzint.
Yiao kapitány megállt. A torkából feltörő, rekedt
suttogás hirtelen gyengédre változott. Vagy
csodálkozóra?
— Emberek Képviselője, én... én kedveltelek. Azt
hittem... te is... kedvelsz... engem. — Összeesett.
Haláltusája hosszú percekig tartott.
Enyém a hajó, mondta a számítógép Nordbo fejében.
Nem mintha bármit is kezdhetnék vele. Attól eltekintve
természetesen, hogy véget vetek az üzenet
sugárzásának. És várok. Az újrafeldolgozó működik, van
elég enni- és innivaló. Beleértve a kzin-sültet, ha
megkívánom. Megölhetem az alvókat álmukban. Bár ez
már undorító lenne. Én ember vagyok, nem pedig kzin.
Várok. Negyven vagy még több év, amíg elérem a
napjukat. Lefoglalom magam. Barkácsolok,
áttanulmányozom az adatbázist, szerelmes leveleket
írok Huldának. Esetleg meditálok. Mert addig még
történhet valami, ami megszabadít. Az egyetlen biztos
módja a reményvesztettségnek, a remény elvesztése.
Az ésszerűség azonban hirtelen cserbenhagyta.
Először elhányta magát, aztán egész testében remegni
kezdett. Reakció. Tudta, most aludnia kell, nagyon
sokat aludni.
Aztán majd eszik valamit, eltakarítja a mocskot és
berendezkedik a teljes magányra.
 12.

A galaktikus űrben egy nap egy porszem, egy bolygó

pedig végtelen kis parány. Akkor hogyan lehet
megtalálni egy űrhajót?
— Megvannak a módszereink — mondta Saxtorph. —
Kezdjük logikus okfejtéssel! A kzinek nem maradnának
tovább a fekete lyuknál, miután mindent kiderítettek,
amit csak tudtak; és kétségtelenül nem voltak
kimondottan tudományos kutatómunkára kiválogatott
személyek, ahogyan a felszerelésük sem lehetett a
legmegfelelőbb. Miután elküldtek egy üzenetet az Alfa
Centaurira, amelyben elmondják, mit végeztek és
javasolják egy jól felszerelt expedíció ide küldését,
elindulnak az üzenet nyomában. Nemrég azonban hírül
vették, hogy a rendszert a Naprendszerből jött armada
felszabadította. Ha figyelembe vesszük az események
időpontját, és feltételezzük, hogy néhány hónapot
munkával töltöttek el, mielőtt visszaindultak, valamint
szem előtt tartjuk a sebességüket, arra a
következtetésre jutunk, hogy körülbelül az út
egyharmadánál értesültek a hírről. Ekkor vajon mit
tettek? Valószínűleg a 61 Ursae Majoris felé fordultak,
amely körül a Kzin, fajtájuk melegágya kering.
Ugyanilyen valószínű, hogy energiatartalékukat arra
fordították, hogy felgyorsuljanak fél c-re, és most
körülbelül ezzel a sebességgel haladnak. Számoljátok ki
a röppályájukat!
Válaszotok bizonytalanságot fog tükrözni, ugyanis,
amit kaptok, az nem egy görbe, hanem egy kúp lesz. A
hajó valahol a kúp csúcsánál jár, amely akkora teret
hagy fenn, hogy a véletlenszerű keresés teljesen
értelmetlen.
Az űr azonban nem üres. A csillagközi közeg átlagos
sűrűsége, amely főként hidrogénből áll, némi
héliummal, az egy proton per köbcentiméternek felel
meg. Egy rajta másodpercenként 150000 klikkel
keresztülhaladó tárgy nagyon sok mindennel ütközik.
Az ezeknél az ütközéseknél keletkező röntgensugarak
rövid idő alatt ropogósra sütnék a legénységet, és
tönkretennék az űrhajó elektronikáját, ha a védőmező
nem tartaná távol a gázt a hajótól, hogy az viszonylag
simán suhanhasson. Ennek ellenére a zavaróhatás
jelentős. Az atomok felbolydulnak és gyengébb
kvantumokat bocsátanak ki. Évekbe telik, amíg a
majdnem teljes vákuumfolyosó, amit az űrhajó maga
mögött hagy, feltöltődik. Mindez megmutatkozik az
űrnek ebből a részéből érkező rádióspektrumban. Az
érzékeny műszerek nagy távolságból is képesek ezt
érzékelni.
Ez a technika nem volt újdonság Saxtorph számára. A
UN hadsereg a háború alatt fejlesztette ki és használta
is. Mivel a Rover nem volt erre külön felszerelve,
bizonyos módosításokat kellett alkalmaznia. Röviden
összefoglalva: az egyik ponttól a másik, előre
kiszámított pontig hipermeghajtással haladtak, és a
legénység minden pontnál méréseket végzett. Dorcas
írt egy programot, amely értelmezte és összegezte az új
adatokat. Idővel találniuk kellett valami jelet, amelynek
alapján bemérhették a szöghajlást és megkaphatták az
űrhajó feltételezett helyét.
Saxtorph és Tyra a szalonban ültek kettesben, és
söröztek. Beszélgetésük témája a múlt volt, mivel a
jövő pattanásig feszített húrként remegett előttük,
amely bármelyik pillanatban elszakadhat és a végei
visszakunkorodhatnak.
— Ó, igen — mondta Tyra. — Jártam az
Ezüstszemeken. Lenyűgöző hely. Száz élet is kevés
lenne az élővilága megértéséhez.
— Írtál róla? — kérdezte Saxtorph.
— Persze. Az embernek valamiből ki kell fizetnie az
utazását. Természetesen nem próbáltam meg az
egészet belepréselni egyetlen könyvbe. Mindent
megnéztem, de a könyvem témája a Küklopsz sziget
volt.
 — Tényleg? El kell olvasnom a könyvedet, ha
hazaértünk. Tudod, egyszer én is jártam ott. Egy
érszorító kúszónövény majdnem végzett az egyik
társammal, de szerencsére sikerült időben
kiszabadítanunk. Ettől eltekintve azonban valóban
lenyűgöző volt a hely. Sajnáltam minden percet, amikor
szolgálatban voltam, és nem mehettem nézelődni.
— Te már mindenütt jártál, igaz? — kérdezte a nő
halkan.
— Nem, dehogy. De ahol nem jártam, oda még
szeretnék eljutni. Különben az az út nem az én ötletem
volt. A sereg a háború végén kitalálta, hogy létesít egy
mindenesetre-bázist. Műholdnak tervezték, de a levegő
és víz lentről érkezett volna.
Tovább folyt a visszaemlékezés.
— ...csónakokat a környező homokzátonyok
felderítésére. A legegyszerűbb kikötő egy sziklához
rögzített deszka. Mivel jártam Hawaiion,
megmondhattam volna azoknak a bohócoknak, hogy
amit kiválasztottak, az egy habkő. Azt viszont én sem
tudtam, hogy a deszka kőfa volt. Így aztán, amikor a
deszkát a „kikötőhelynél” bedobták a vízbe, hogy utána
rögzítsék, a deszka elsüllyedt, a szikla pedig tovább
lebegett a vízben.
Tyra szívből jövő nevetése mindig felvidította.
— Jó hallgatóság vagy... nem, csodálatos hallgatóság,
de most már én szeretnék rólad hallani. Én is tudok
hallgatni.
Tyra elmosolyodott.
— Tudom. Nem sok férfi képes vagy hajlandó rá.
Hétköznapian viselkedsz, Robert, de igazság szerint
mély és nagyon bonyolult személyiség vagy.
— Á, dehogy! Ne foglalkozz most ezzel! Arra kértelek,
hogy beszélj magadról. Az Ezüstszemeken ellátogattál
az Amanda-tavakhoz?
— Természetesen — sóhajtotta Tyra. — Olyan szép,
hogy már majdnem fáj, igaz? Legalábbis, ha nincs
akivel megossza az ember az élményt.
— Nem volt senkid? Az hogy lehet?
 Tyra mosolya szomorkás volt.
— Egy másik nővel jártam ott. Annak ellenére, hogy
kellemes társaság volt, a végén megegyeztünk, hogy
egyikünk nem a megfelelő nemű.
— Igen, az a hely mostanában egyre felkapottabb
nászutashely. — Saxtorph mereven bámult a
söröskorsójába. — Tyra, semmi közöm hozzá, talán csak
annyi, hogy barátok vagyunk. Szerintem te jobbat
érdemelsz, mint hogy egyedül bolyongj az életben,
ahogy eddig tetted.
A nő átnyúlt az asztal fölött, és kezét a férfiéra
helyezte.
— Kedves vagy. — Lehalkította a hangját. — Ennek az
útnak a során rájöttem, hogy nem az apám volt az
egyetlen rendes férfi.
— Hahó!
Mindketten hátrafordultak, és Tyra gyorsan
visszahúzta a kezét. Dorcas lépett be a szalonba.
Karcsú teste föléjük magasodott.
— Döntenünk kell a következő ugrási ponttal
kapcsolatban — mondta nyugodt hangon. - És ez attól
függ, mekkora súlyt helyezünk a legutóbb mért
adatokra. Velem jönnél, Bob, hogy ezt megbeszéljük?
Saxtorph hangos robajjal hátratolta a széket.
— Bocsáss meg, Tyra!
A wunderlandi elmosolyodott.
— Mit kellene megbocsátanom? Hiszen az én
érdekemet szolgálja.
Saxtorph letette a poharát, és felesége nyomában
elhagyta a szalont. A folyosó felénél járhattak, amikor
Dorcas azt mondta:
— Gondolom, sejted, hogy hazudtam, de csak azért,
hogy ne kelljen jelenetet rendeznem.
— Az isten szerelmére! — kiáltott fel Saxtorph. —
Hiszen semmi sem történt!
— Remélem, a továbbiakban sem fog.
— Féltékeny vagy? — kérdezte Saxtorph, erőltetett
nevetés kíséretében. — Drágám, megdöbbentesz.
 — Nem hiszem. Látom, milyen irányba haladnak a
dolgok. Senki nem akar semmi rosszat. Továbbra is
kedvelem Tyrát, de nem szeretném, Bob, ha fájdalmat
okozna neked. Eddig még... nincs okom, hogy... neki
kívánjak fájdalmat. Ami pedig minket illet... —
Megragadta a férfi karját. Ha kevésbé erősek az izmok
Saxtorph bőre alatt, felesége ujjai mély nyomokat
hagytak volna rajta.

13.

Weoch kapitány meggondolt és fegyelmezett kzin

volt. Bármennyire is szeretett volna azonnal és
egyenesen a cél felé törni, előbb mindent végiggondolt
és mérlegelte mindazt, amit tudott. Támadtak ötletei,
amelyeket megbeszélt Ress-Chiuuval. Az Admirális
egyetértett abban, hogy változtatniuk kell a terven.
Ebből következően a Kardcsőr ki-be ugrált a
hiperűrbe. A napok iszonyú unalmasan teltek. A
legénység kezdett türelmetlenkedni. Veszekedések
robbantak ki, amelyek néhány alkalommal
verekedéshez vezettek. Weoch kapitány szigorúan
megbüntette a vétkeseket, akik ezt követően hosszú
ideig gyengélkedtek, és életük végéig viselték a
nyomokat.
Tisztjeinek elmagyarázta a taktikát. A Gyorsvadász,
amely elment felderíteni az ismeretlen égitestet, többé
nem adott életjelet magáról. Ha megtalálta azt a
valamit, aminek igen nagy a valószínűsége, az
akkoriban történhetett, amikor az emberi armada
belépett az Alfa Centauri rendszerbe. Legalább öt évbe
telt, amíg ennek híre elérte az űrhajót, amely ekkorra
már biztosan visszafelé tartott. Vajon mit tettek, amikor
értesültek a történtekről? Minden bizonnyal úgy
okoskodtak, hogy más kzin uralom alatt lévő bolygók is
rég az ellenség kezében lesznek, mire ők eljutnak oda.
A legbölcsebb megoldás az volt, ha hazafelé indulnak, a
Kzinre, különösen ha az expedíció fontos felfedezéseket
tett. Feltételezve, hogy a legénység életben van, most
valahol az út egyharmadánál járhatnak. A Kardcsőrnek
meg kell találnia őket, és megtudni tőlük mindent,
mielőtt folytatná útját. Különben is a Hősöknek minél
hamarabb meg kell bizonyosodniuk arról, hogy nem
feledkeztek meg róluk.
Azonban a számítások csupán sejtéseken alapulnak,
beleértve a titokzatos égitest helyét. Az adatok,
amelyekkel Ress-Chiuu informátora szolgálni tudott,
töredékesek és őrjítően homályosak voltak, így a kúp,
amelyben a Gyorsvadász lehetett, hatalmas volt. Az
Admirális azonban parancsot adott, hogy Weoch
kapitány űrhajóját szereljék fel a létező legjobb
rádióspektrum-detektorokkal és elemzőkkel.
Így idővel a kapitány technikusai bemértek egy
haladási alagutat és megközelítőleg elhelyezték az
űrben. Az elővigyázatosság azt diktálta, hogy a
Kardcsőr ne kíséreljen meg közvetlen találkozást a
Gyorsvadásszal. A másik hajó pontos röppályája és
pillanatnyi helyzete továbbra is bizonytalan volt, és egy
a fénysebesség felével haladó nagy tömeg rendkívül
veszélyes lehet. Weoch kapitány egy kétfényévvel a
feltételezett hely mögötti pontot jelölt meg, tudva, hogy
ha már nyomon lesznek, a technikusok pontosan be
tudják mérni a helyét.
Amikor megérkeztek erre a pontra, egy üzenetet
fogtak.
Weoch kapitány nem is nagyon lepődött meg.
Hasonló helyzetben ő sem előre küldött volna üzenetet.
A csupasz bőrű emberek rábukkanhatnak, elolvashatják
és visszaélhetnek vele. A fénysebességnél gyorsabb
utazás gondolata ismeretlen lehetett a legénység tagjai
számára. Biztosan képtelenek felfogni, ez mi mindent
jelent. Még ha fel is merült bennük a lehetőség,
kétségtelenül elvetették, mivel az üzenet elfogásának
esélye nagyon kicsi, ugyanakkor az üzenet sugárzása
valamivel megnöveli a valószínűségét, hogy a
Patriarchák végül értesülnek a hírről. Weoch kapitány
mindenesetre minden tőle telhetőt megtett, hogy így
történjen. Amikor elérték az alagutat, vevőik a lehető
legszélesebb sávra voltak állítva, hogy a legapróbb,
Doppler tompította jelet is foghassák.
A számítógép hirtelen felsípolt és vadul dolgozni
kezdett. Az üzenet egy része lepergett a kapitány előtt
a képernyőn.
Weoch kapitány elkeskenyedő szemmel nézte. Mi volt
ez?
— ...ismeretlen anyag. Elvékonyodott kéreg, de a
rajta keresztül keletkezett nyíláson kívül sehol nem
engedi át a sugárzást... — A kapitány megnyomta az
interkom gombját, mire megjelent előtte a végrehajtó
tiszt képe. — Nyilvánvalóan belecsöppentünk egy
üzenet közepébe — mondta Weoch kapitány. — A
Gyorsvadász valószínűleg folyamatosan sugározza
ugyanazt a szöveget. A teljes üzenetet akarom.
Készítse elő a begyűjtő programot.
— Azonnal, uram.
— Velem ne gúnyolódjon! — mondta a kapitány
fenyegető hangon. — Nagyon jól tudja, hogy ide-oda
kell ugrálnunk, hogy összegyűjtsük az üzenet részeit,
miközben a legtöbb helyen olyan rossz a vétel, hogy
semmit sem lehet belőle érteni. Azután a részeket össze
kell illeszteni a megfelelő sorrendben, megtisztítani a
zavaró jelektől, amíg teljes és összefüggő szöveget nem
kapunk. Ráadásul az erősen tudományos tartalom
tovább nehezíti a feladatot. Vagy talán azt hiszi, hogy
nem vagyok tisztában a távközlés alapelveivel?
A végrehajtó tiszt ugyan Hős volt, de jól emlékezett a
legénység néhány tagját ért büntetésre.
— Dehogyis, uram! Rosszul fejeztem ki magam!
Alázatosan bocsánatot kérek.
— Rendben. — Weoch kapitány megszüntette a
kapcsolatot. Valójában nem sértődött meg, mivel
azonban előrelátó vezető volt, minden alkalmat
megragadott hatalma éreztetésére.
Felállt, és járkálni kezdett az irányítófülkében. Úgy
érezte magát, mintha ketrecbe lenne zárva. A csillagok
gúnyosan ragyogtak a megfigyelőablakon keresztül;
határtalan vadászmező. A kapitány rájuk villantotta az
agyarait. Csak várjatok! Felderítünk benneteket!
De először az emberek...
Hirtelen erős izgalmat érzett. Az expedíció
nyilvánvalóan valami fontosat talált. Addig nem
nyugszik, amíg ki nem deríti az üzenet teljes tartalmát.
Aztán megkeresi az öreg hajót, meghallgatja, ami
mondanivalójuk maradt, megdicséri és megnyugtatja
őket, majd a szükséges információk birtokában nekivág
valódi úti céljának.
Füle a koponyájához lapult; a szőr felállt az egész
testén. Óvakodjon minden majom a vele való
találkozástól! A kzineknek nagyon sok
megbosszulnivalójuk van.

14.
Amikor a Rover ismét kilépett a hiperűrből, a
szökevény ott volt nem messze mögötte. A számítógép
átvette a műszerek adatait; sípolás hallatszott, és egy
kép jelent meg a monitoron.
— Ez az! — mondta Saxtorph halkan a parancsnoki
fülkében. Az interkomon keresztül hallotta Tyra
döbbent sóhaját, aki a tömegdetektor mellett őrködött.
Mindenki más is a helyén volt. — Ez kell legyen!
Fokozta a nagyítást, és a csillagok között araszoló
pötty megnőtt. Tyra ugyanezt látta a helyén. Az optika
ugyan határokat szabott annak, hogy mit lehet
rekonstruálni nyolcvanmillió kilométeres távolságból,
de Saxtorph egy elmosódó lándzsahegy alakot látott,
mögötte pedig kékes csóvát, amely a védőmező
bolygatta atomok és plazma foltjainak látható része
volt. A láthatatlan rész ennél jóval nagyobb volt, és
halálos.
— Igen, azonos típusú jármű, és körülbelül ott, ahol
lennie kell — tette hozzá Saxtorph. — Ööö... mi is a
neve?
— Khrach-Sherrek — válaszolta Dorcas. Ez az adat is a
feljegyzésekben szerepelt. — Ez egy dögevő állatfajta
neve a bolygójukon. — Dorcas általában nem fecsérelte
az energiáját lényegtelen dolgok közlésére, ez a
fejlemény azonban, bármennyire is számított rá,
láthatóan őt is megrázta.
— Nocsak, nocsak — hallatszott Ryan hangja. — Eddig
jól szórakoztunk, de most mi lesz a következő lépés?
— Dada-manns — suttogta Tyra. Saxtorph sejtette,
hogy önkéntelenül bukott ki belőle a becenév, amelyen
apját szólította kiskorában. Elképzelte, amint könnyek
gördülnek végig Tyra arcán, és nagyon szeretett volna
ott lenni mellette, hogy megfogja a kezét és nyugtató
szavakat súgjon a fülébe. Tyra hangja, amikor
megszólalt, valamivel erősebb volt, de még mindig
remegett. — I-igen, valóban ez a kérdés, igaz? Hogyan
fogjuk kihozni onnan? Van valami ötleted, Robert?
A kérdést természetesen már számtalanszor
átbeszélték. A másik hajó akkor sem tudna lassítani, ha
a fedélzetén lévő kzinek akarnák, a Rover pedig a
sebesség egyeztetéséhez szükséges delta v töredékével
sem rendelkezett. A hipermeghajtás korában ezek a
dolgok olyan elavultnak számítottak, mint a kőbalta. Ha
valaki átszállna egy kis hajóba, annak ugyanúgy
meglenne az előre irányuló sebessége, és képtelen
lenne megfelelő mértékben csökkenteni, mielőtt az
energiatartalékai kimerülnének. Nem mintha értelme
lenne egyáltalán ilyesmivel próbálkozni. A kis hajó
védőmezője nem elég a sugárzás kivédésére. A benne
utazó személy egyetlen másodperc után halálra lenne
ítélve, és egy-két órán belül halott lenne. Az elektronika
kiégne, és a hajó gazdátlan ronccsá válna.
A UN hadsereg tartott néhány erős indítórásegítő
töltettel felszerelt hajót, valamint rengeteg kutatás
célját szolgáló felszerelésük volt.
— Ráadásul — mondta Saxtorph —, a
kormányügynökségek úgy gyűjtögetik az ilyen
holmikat, hogy szorgalmukat egy mókus vagy szajkó is
megirigyelné. Más szempontból is sok hasonlóságot
mutatnak a mókusokkal és szajkókkal.
 Egy hipermeghajtóval felszerelt űrhajó elméletileg
végre tudná hajtani a feladatot. Eljönne ide, hónapokat
töltene vektora kiszámításával, végül megközelítené a
másik hajót, összekapcsolnák mezőiket, és áttolnának
egy közlekedőfolyosót... már persze ha a kzinek is
benne lennének. Ha azonban nem működnének együtt,
az amúgy is veszélyes művelet egyenesen őrültséggé
válna: megpróbálni behatolni egy ellenséges űrhajóba,
ahol egész biztosan fegyveres kzinek várnák őket. A
költség mindkét esetben óriási lenne. A következő évi
állami költségvetés talán még egy-két
haszontalansággal meg is rövidülne. Vajon a fejesek
hajlandóak lennének fontolóra venni egy olyan ember
megmentését, akit árulással vádolnak? Saxtorph a
nyakát merte volna tenni rá, hogy nem. Ha valamit
tennének, az a legjobb esetben is annyi lenne, hogy
kiadnák a parancsot a hajó elpusztítására... egyszerű és
biztonságos megoldás, mielőtt hazaérhetne a fekete
lyukról szóló hírekkel.
Véleményének korábban sem volt szíve hangot adni,
csak mint lehetőséget említette. Tyrának idővel talán
sikerül maga mellé állítani a közvéleményt, és
támogatását esetleg politikai nyomássá fordíthatja.
Tehetséges és gyönyörű írónő. Saxtorph soha nem
árulta el neki, hogy sikere veszélybe sodorhat számos
más életet. Egyszer, amikor úgy érezte, Dorcas mindjárt
kimondja, kettejük titkos „hallgass” jelét mutatta neki.
— Elég baja van így is — magyarázta később a
feleségének.
— Alapos felderítéssel kezdjük, igaz? — kérdezte
Carita. Jó kislány, gondolta Saxtorph. Az ő józan,
gyakorlatias eszére mindig lehet számítani.
— Igen — mondta hangosan. — Nem mintha arra
számítanék, hogy bármit is megtudunk, de azért
kössünk el minden szálat, mielőtt a további lépések
felől döntenénk!
— Felhívjuk ő-őket? — dadogta Tyra.
— Azt hiszem, meg kell tennünk, de nem árt az
óvatosság. Tudod, nem lesz könnyű.
 Valóban nem volt könnyű. Az aberráció és a Doppler-
effektus nagyon bonyolulttá tették a dolgot, a sebesség
pedig még tovább nehezítette. Ha a Rover üzenetet
küld, mire a válasz megérkezik, a Sherrek már elhalad a
hely mellett, ahol a Rover áll. Saxtorph pedig
biztonságos távolságban akart maradni tőle. Jó lett
volna, ha a hiperűrből való ki-be ugrással egyeztetett
sebességet tudott volna előidézni, de sajnos az átmenet
a relativisztikus és a kvantummodus között, hogy az
atomok hullámfüggvénye a megfelelő fázisba kerüljön,
időt igényelt. A háború vége felé a kzinek rájöttek erre,
és felfedezték, milyen a neutrínókibocsátás mintázata,
amikor támadás készülődik. Mivel így előre tudták,
melyik irányból érkezik az ellenség, több ütközetet is
megnyertek.
A modern űrhajók percek alatt váltottak állapotot, és
a mérnökök már olyan jövőbeli hajókról beszéltek,
amelyeknek ehhez néhány másodperc is elég lesz. A
Rover ősrégi motorjának fél órára volt szüksége a
művelet végrehajtására. Normális esetben ez semmiféle
gondot nem okozott, közben ugyanis bármi mást
lehetett csinálni, például kikerülni a gravitációs kútból.
Ebben az esetben azonban jobban tették, ha
negyedmilliárd klikknél jobban nem közelítették meg a
Sherrekket.
— A pokolba is! — rikkantotta Ryan. — Mi az ördögért
búsongunk és szomorkodunk? Hiszen megtaláltuk!
Ünnepeljünk!
Tyra torkát zokogás fojtogatta.
— Köszönöm, Kam. Igen, igazad van, ünnepeljünk!
Látja a hajót, de nem tudja, hogy az apja életben van,
halott, vagy még annál is rosszabb, gondolta Saxtorph.
— Rendben — mondta. — A számítógépek maguktól is
végzik a dolgukat. Minden mást automatikára állítunk
és lazítunk. Kivéve téged, Kam. Ma valami
különlegességet kérünk vacsorára.
— Én majd segítek — mondta Tyra. — Muszáj...
csinálnom valamit.
 — Nem, egyáltalán nem muszáj — mondta Saxtorph.
— Legalábbis nem azonnal. Menj a szalonba! Most
nekem van szükségem segítségre, néhány pohár ital
elfogyasztásában.
Tyra halványan elmosolyodott, amikor Saxtorph
belépett a szalonba. Mielőtt a többiek megérkeztek
volna, két kezébe fogta a nő kezét. Tekintetük
találkozott és egymásba kapcsolódott, mikor azonban
meghallották a közeledő léptek zaját, gyorsan
elengedték egymás kezét. Saxtorph szíve gyorsabban
vert, és enyhe lelkiismeret-furdalást érzett.
Tyra vagy legyőzte feszültségét és jókedvre derült,
vagy átkozottul jól színészkedett. A buli meleg,
érzelmes, a vége felé szentimentális hangulatú volt.
Némi közös éneklés után Tyra több wunderlandi
balladát is előadott. Gyönyörű hangja volt.

15.

A kapcsolatteremtésre vonatkozó erőfeszítések

sikerrel jártak. Megérkezett az első, részleges, eltorzult
válasz. Dorcas volt, aki elsőként meghallotta, és
örömében nagyot rikkantott. Ő tudott a legtöbbet a
kzinekről, és fel volt készülve rá, hogy a tolmácsgépen
keresztül kell tárgyalnia velük. Fogalma sem volt, mit
fog mondani. Alkudozzon vagy fenyegetőzzön? A
férjének bevallotta, hogy nem sok reményt fűz a
dologhoz, aki komoran egyetértett vele ebben.
Emberi szavakra azonban egyáltalán nem volt
felkészülve.
— Sind Sie wirklich Menschen? — És ami Tyra
dialektusa lehetett: — Gud Jesu, endelig! Hvor langt,
hvor langt... — A mondatot hangos sistergés szakította
félbe. Statikus sziszegés hallatszott, ami olyan volt,
mintha egy kzintől származna.
— Maradj rajta! — utasította Saxtorph. — Mindjárt
visszajövök. — Kimászott az ülésből, és elhagyta a
fülkét. Dorcas tekintete követte.
 Rajtuk kívül nem hallotta más a töredékes üzenetet.
Átélni az ismételt kudarcokat merő mazochizmus, ha az
ember semmit nem tehet. Saxtorph megverte Tyra
ajtaját.
— Kelj fel! — kiáltotta. — Kapcsolatba léptünk az
apáddal! Életben van! Életben van!
Az ajtó kitárult, és a nő Saxtorph karjai közé vetette
magát. Meztelenül aludt. Saxtorph átölelve tartotta,
amíg abbahagyta a sírást és már nem remegett annyira.
A teste meleg volt, kemény és selymes.
— Ennél többet nem tudunk — suttogta. Vajon a vágy
dübörög az ereiben vagy az együttérzés? — Időre van
szükség. Nem tudjuk, hogyan alakulnak a dolgok, Tyra,
de dolgozunk rajta.
A nő kiszabadította magát Saxtorph öleléséből, és
hátrált egy lépést. Két karját a teste mellett lógatta, de
aztán rádöbbent meztelenségére, és alul-felül eltakarta
magát. Melléből szaggatott sóhaj tört fel, és kipislogta
szeméből a könnyeket.
— Tudom — mondta, mielőtt megfordult volna —, mert
az vagy, aki vagy. Képes leszek kivárni az időt.
Valóban képes volt rá, nyugodtan, majdnem derűsen
őrködött a számítógép mellett három napon át, amíg a
történet részletekből és töredékekből lassan összeállt.
Peter Nordbo életben van, egészséges és egyedül
van. Két évet húzott le egyedül, de kétségtelenül
jobban érezte magát, mint korábbi társaságában, és a
jelek szerint teljesen normális. A probléma az, hogyan
hozzuk át erre a hajóra. Most már őszinte leszek és
bevallom, szerintem sem a hadsereg, sem más, aki
képes lenne rá, nem fogja vállalni a kimentését.
— Miért nem? — kérdezte Carita. — Értékes
információval rendelkezik a fekete lyukkal
kapcsolatban, nem? Az az expedíció olyan alaposan
megvizsgálta, amennyire csak tudta.
A kapitány nekilátott megtömni a pipáját.
— Igen, de az információ benne van a
rádióhullámban, amit a hajó addig sugárzott, amíg
Peter Nordbo át nem vette az uralmat. Sokkal gyorsabb,
könnyebb és biztonságosabb az üzenetet megkeresni az
űrben, mint sebességet egyeztetni azzal a hajóval és
átszállítani valakit. Valószínű, hogy amin keresztülment
és amit tett, mellé fogja állítani a közvéleményt, de ez
nem lesz elég.
— Még valami — szólalt meg Dorcas személytelen
hangon —, a Sherrek a kzinuralom alatt álló űr felé
közeledik. Hamarosan kzin hipermeghajtású űrhajók
fognak körülötte szimatolni. Néhánynak közülük, a
saját szemszögükből nézve, nyomós indoka volt, hogy
elmeneküljön az Alfa Centauriról húsz évvel ezelőtt,
ahelyett, hogy harc közben meghaljon vagy fogságba
essen. A kzinek keresni fogják az ilyeneket, és amellett
általános felderítést végeznek. Elismerem, annak igen
csekély a valószínűsége, hogy véletlenül rábukkannak a
Sherrekre, de minden eltelt hónap növeli az esélyt.
Többek között azt is el tudom képzelni, hogy a hadsereg
arra fog hivatkozni, nem akar felesleges összetűzésbe
keveredni a kzinekkel.
— Megtehetjük azt, hogy hazamegyünk, jelentjük a
dolgot és nekilátunk segítségért agitálni — mondta
Saxtorph. — Ez lenne a józan, nyilvánvaló lépés. Ha ti
így döntötök, nekem sem lesz ellenvetésem.
Tyra hosszan ránézett tengerkék szemével.
— Neked viszont van valami más ötleted is — jegyezte
meg halkan.
Saxtorph elmosolyodott.
— Kezdesz kiismerni, úgy látom.
A nő bólintott. A fény megcsillant a haján.
— Kockázatos vállalkozás — mondta Saxtorph. — Ránk
nézve is veszélyes, de az apádra még inkább. Viszont
ha sikerül, napokon belül visszakapod.
— Amúgy pedig évekbe telne — mondta Tyra lágy
hangon —, vagy sohasem látnám viszont. — Két kezével
az asztal szélét fogta, és elfehéredő ujjai elárulták
izgalmát. — Tehát miről lenne szó?
— Megbeszéltük a dolgot, apád, Dorcas és én.
Korábban nem akartunk róla szólni neked, mert voltak
bizonyos számítások, amelyeket el kellett végezni és
nem akartunk... csalódást okozni neked. — Saxtorph
meggyújtotta a pipáját. — Az a hajó, amin ő van, szállít
két űrkabint, ami ugyan nem rendelkezik
energiatartalékkal, de úgy van megtervezve, hogy a
nagyon magas sugárzás se tehessen kárt benne. Már
amekkora a sugárzás fél c-n. Apád beszállhat az
egyikbe és kilövetheti magát. — Saxtorph nagyot szívott
a pipáján, és sűrű füstfelhőt fújt ki.
— Tehát úgy gondolod, hogy be tudod fogni a kabint
— mondta Tyra, és egész testében remegni kezdett.
— Igen. Az új csáklyamezőnk nagyon erős. Ha jól
számítjuk ki a konfigurációt és jól időzítjük a dolgokat,
rá tudunk kapcsolódni. Viszont tudnod kell, ha nem,
nem tudjuk befogni a kabint. A Rover tömege
nagyságrendekkel nagyobb, mint a kabiné. Úgy
számoltuk, hogy a kombinált lendület körülbelül 200
klikk per másodperc sebességet jelent, ami
kényelmesen belefér a delta v tartalékunkba.
— Ennyire lelassítani... arról a sebességről? Nem
féltek attól, hogy a polarizáló nem bír el ekkora
gyorsulással, és a csáklyázó kiszakad a hajótestből?
— Okos kislány. — Mennyire nem fedte ez a jelző
Saxtorph csodálatát. — Igen, ha így lenne, apádat is
összelapítaná. Viszont felmehetünk ötven g-ig. A kabin
belső polarizálóval rendelkezik, amely egy kicsivel még
ennél is többet elbír, mi azonban, ha nem muszáj, nem
akarunk kockáztatni. Ennyit a mi rendszerünk is elbír.
Hallottál már a mélytengeri halászatról? A delfinjeid
talán meséltek történeteket a nyársorrú halról és a
tarponhalról.
Tyra bólintott.
— Láttam egy erről szóló dokumentumfilmet. És
Wunderlandon a Fríz-tengerben egyszer én is fogtam
egy dinotritont. — Hirtelen felismerés csillant a
szemében. — Értem már! Hagyjátok a kabint repülni, de
nem engeditek messzire, és időnként húztok rajta egy
kicsit...
— Helyes. A matematika szerint három és fél
napciklus, és 225 milliárd kilométer távolságon meg
lehet csinálni. Gyakorlatban azért gondolom egy kicsit
nehezebb lesz. — Egy pillanatra lazítania kellett. —
Jusson eszetekbe Anderson törvénye: „Minden tovább
tart és többe kerül.”
Tyrát hatalmába kerítette az áhítat. Hátrahanyatlott a
fotelben.
— Az ügyesség...
— A veszély — mondta Dorcas. — Bármelyik ponton
kudarcot vallhatunk, aminek következtében a Rover is
megsérülhet, bárha mindvégig készenlétben állunk,
nem hiszem, hogy nagy bajunk származhat belőle. Az
apád azonban halott lesz.
— Ő mit szól a dologhoz?
— Benne van — válaszolta Saxtorph. — Persze ez
teljesen érthető, de a végső döntést ránk hagyta. Az...
áldásával együtt. Mi pedig, Dorcas és én, rád hagyjuk a
döntést. Biztos vagyok benne, hogy Kam és Carita
elfogadják, bárhogyan döntesz is.
Tyra hangja hirtelen megremegett.
— Kam — mondta —, megtanítottál nekem a
nyelvedből egy nagyon jó és bátor kifejezést, amit most
használni fogok. — Hirtelen felpattant. — Uccu neki! —
kiáltotta.
A hawaii és a jinxi hangosan éljeneztek.
Ezután megkezdődött a testet és agyat nem kímélő
kemény munka. Az idegek pattanásig feszültek, az
emberek felváltva szedték a serkentőket és
nyugtatókat, próbálva érzékszerveiket ébren és
vigyázzban tartani.
Az emberek egyedül képtelenek lettek volna a feladat
elvégzésére. A jelenlévő erők túlságosan hatalmasak,
változékonyak és összetettek voltak; nem lehetett
érezni őket az ujjheggyel, ahogyan a horgász érzi a
zsinór rezdülését. A fénysebesség, ami repítette őket,
elmaradozott, és a horgásznak el kellett döntenie, mi
történt vele, amikor percekig semmilyen formában nem
nyilvánult meg. A Dorcas által, a számítógép
segítségével írt program volt, ami a horgászbotot
tartotta és tekerte a zsinórt.
 Azonban mindvégig jelen kellett lennie az
embereknek, folyamatosan figyelve, értékelve,
döntéseket hozva. Rájuk maradt a megérzés, az ösztön
és a kreatív érzékelés feladata, amellyel egyetlen
műszer sem rendelkezett. A Saxtorph házaspár értett a
legjobban a dologhoz; Carita a kevésbé mozgalmas órák
alatti őrködést vállalta magára. A legnagyobb teher
Dorcasra hárult. Ryan és Tyra etette, kávéval itatta és
gyógyszerezte őket. Tyra gyakran megmasszírozta a
nyakukat, begörcsölt vállukat, nedves ruhával
törölgette az arcukat, és altatódalt énekelt a rövid
szunyókálás ideje alatt. Bár ez utóbbiban főleg a
kapitány részesült.
A halott Sherrekből kilőtt az életet szállító ágyúgolyó.
Egy a halálos sugárzásban láthatatlan energianyaláb
nyúlt utána, de majdnem elvétette. A kijelzők mutatói
vadul ugráltak, és Dorcas rémült pillantást vetett a
férjére. De aztán a dolgok stabilizálódtak, a hal horogra
akadt.
Most óvatosnak, nagyon óvatosnak kellett lenni. Az
üstököséhez hasonló csóvát húzó kabin távolodott. A
csáklyamező egyre nyúlt, magával vonszolva, rángatva
a Rovert, de csak nagyon lassan csökkentette a kabin
sebességét. Ahogy nőtt a távolság, csökkent a
pontosság. A kabin ide-oda csapódott. Saxtorphék
gyorsítottak. Attól szerencsére nem kellett félniük,
hogy nincs elég hely a manőverezésre. Ennek ellenére
igen nagy volt a veszélye, hogy elveszítik a kabint.
Fárasztották a halat.
Óráról órára, napról napra egyre csökkent a kabin
sebessége, és a két jármű közötti távolság fogyott. A
legrosszabb pillanat a vége felé jött, amikor a nagyító
képernyőn már látni lehetett a kabint, és az hirtelen
elszabadult, Dorcasnak azonban nagy lélekjelenléttel
sikerült visszamozdítani rá a csáklyamezőt.
— Vedd át egy kicsit, Bob — mondta elcsukló hangon,
majd a tenyerébe temette az arcát, és sírni kezdett. A
férje nem emlékezett rá, mikor látott legutóbb
könnyeket a szemében.
 A hajó és a kabin egymás mellé simult. Kinyílt a
rakodónyílás. A kabin beúszott. A nyílás bezárult és
levegő áramlott a dokkba. Valamennyit várni kellett; a
fém túl hideg volt, hogy élő hús érinthesse. Amikor
végre kinyílt a kabin ajtaja, kiáramlott a hosszú ideje
gyűlő életszag és meleg.
Nyomában egy ember mászott ki. Bizonytalanul
felegyenesedett. Magas volt, kampós orrú, szakálla
erősen őszült. Felmászott a létrán, és mikor felért,
kitárult előtte az ajtó, ami mögött a lánya várta.

16.

A Rover hajtóműveinek lüktetése átjárta az egész

hajót. Az emberi fül a halk zúgáson kívül nem hallott
mást, ugyanakkor ez a lüktetés átjárta a csontot, húst
és lelket. Ryan kabinjában Carita azt kérdezte:
— De miért megyünk vissza a fekete lyukhoz?
Legalább egy hét az út oda, és még amennyi időt ott
eltöltünk. Én már láttam azt a vackot. Miért nem
megyünk egyenesen vissza Wunderlandra?
Carita mélyen aludt, amikor társai ezt a döntést
hozták, és csak miután felébredt, farkaséhesen evett és
csatlakozott a barátjához, tudta meg a hírt. A többiek
maradék erejükkel terveket szőttek és kiszámították a
hiperűrbeli útvonalat. Ryanre jutott az első
tömegdetektor-őrség. Most éppen Tyra volt soron,
akinek nyúzott arcán látszott, mihelyt felváltják,
azonnal visszamegy aludni.
— Art hittük, egyetértesz, és különben sem örültél
volna, ha azért felébresztünk, hogy leadd a
szavazatodat, amikor úgyis a másikra szavazók voltak
többen — mondta Ryan. — Nem volt értelme húzni az
időt, mert errefelé már előfordulhatnak
patkánymacska-hajók. Kérsz egy italt?
 — Ryan, te ismersz engem. A szó többféle értelmében.
— Carita egy párnát tett a háta és a kabin fala közé, és
hátradőlt. Koromfekete lába élesen elütött a fehér
lepedőtől. Ryan a kabin végében álló minihűtő felé
tartott. Jelentős mennyiségű élvhajhász dolgot
halmozott fel apró lakosztályában. A képernyőn egy
csaknem meztelen énekesnő látszott, aki a
tengerparton, egy pálmafa alatt üldögélve csábosan
dalolt.
Ryan rumból és gyümölcsléből koktélt kevert, és
közben magyarázott.
— Ez az út nagyrészt gyógyító célzatú. Nordbo magát
a poklot állta ki, és mi magunk is meglátogattuk ennek
a bizonyos helynek a tornácát, nem? Amikor
visszatérünk, a szenzáció és a hivatalos zagyvaság
hatására a vörös nap után történtek olyannak fognak
tűnni, mint a Filozófiai Társaság kerti bizottságának
ülése. Jobban tesszük, ha pihenten érünk vissza, és
előtte alaposan átgondolunk mindent.
— M-m, igen, így már másképp hangzik. De én tudok
neked kellemesebb helyeket is ajánlani, ahol lassú
tűzön pörkölheted az agyadat, mint a fekete lyuk.
Tudod, mit jelent ez az elnevezés oroszul?
Ryan felnevetett.
— Aha. „Fagyott csillag”-nak nevezik. Csak éppen ez
soha nem volt csillag, és mindennek lehet nevezni, csak
fagyottnak nem.
— Miért, végül egyfajta csillag lett belőle. — Néhány
másodpercig mindketten hallgattak. Ugyanaz a kép
jelent meg lelki szemeik előtt, a különös jelenség képe,
amelyben évszázadról évszázadra, végül napról napra
fokozódik a borzalmas sugárzás, hogy aztán egy
nóvaszerű kitöréssel megsemmisítse önmagát. Az
űrutazók nagy része mellékesen, prózai módon beszél a
munkájáról, mivel a világegyetem valósága ugyanolyan
félelmetes, mint a halál valósága.
— Jó okunk van, hogy odamenjünk — folytatta Ryan.
— Meg kell szereznünk magunknak a felfedezés jogát. A
kzinek a tőlük telhető legalaposabb módon
megvizsgálták a lyukat, ami a mi futó nézelődésünknél
jóval több volt. Különösen szem előtt tartva a katonai
lehetőségeket. Nordbo ott volt. Tudja, hogy miket
tudtak meg. Azonban szüksége van rá, hogy felfrissítse
az emlékezetét. Azt mondja, a kzin hajó mindaddig
teljes leírást sugárzott a lyukról, amíg ő át nem vette az
irányítást és ki nem kapcsolta. Ahhoz azonban nem
rendelkezünk megfelelő műszerekkel, hogy elfogjuk az
üzenetet az űrben. Gondolj csak arra, milyen nehezen
tudtunk Nordbóval is kommunikálni. Heteket
vesztegethetnénk el, és még akkor is csak töredékeket
találnánk. Hagyjuk, hogy Nordbo újra meglátogassa a
lyukat, megismételjen néhány mérést, aminek
segítségével elkészítheti a jelentést róla. És ezzel a
jelentéssel már magunknak követelhetjük a felfedezés
jogát.
Carita felvonta a szemöldökét.
— Milyen jogról beszélsz? A kormány, ahogy értesül
róla, azonnal iderohan, és minden ezzel kapcsolatos
iratra rákerül a „Szigorúan titkos!” pecsét.
Ryan bólintott.
— Eszik a cápa halat? Úgyis elég zabosak lesznek
ránk, amiért elmondjuk a népnek, hogy egyáltalán
létezik ez a fekete lyuk. Ezt mindenképpen meg kell
tennünk, ha másért nem, hogy igazoljuk Nordbót,
azonban véleményem szerint a technikai részletekről
jobb lenne hallgatni. Nordbót fogja illetni a felfedezés
elsősége. A kzineket és az üzenetüket figyelmen kívül
lehet hagyni, mivel számos más törvénytelen tett
mellett elrabolták Nordbót, és megfosztották a jogaitól.
Elő fogják terjeszteni felfedezői jutalomra. A felfedezés
fontosságának és annak a ténynek a fényében, hogy a
nyilvánosság visszhangja meglehetősen kellemetlen
lesz a kormányra nézve, a jutalom tekintélyes lesz... és
mi osztozunk vele.
— Ah-ha! — bólogatott Carita. — Értem már. Igazad
volt, tényleg nem lett volna értelme felébresztenetek,
hogy szavazzak.
— Ugyanez vonatkozik a kzin hajóra, ha a kormány
úgy dönt, hogy védelmi célokból a keresésére indul —
mondta Ryan. — Bár ez nem valószínű. Szerintem
egyszerűen elolvassák az üzenetet, aztán
megsemmisítik. A fekete lyuk a mi igazi
főnyereményünk. — Végzett az ital keverésével, és az
egyiket odanyújtotta Caritának. — Pomaika'i.
— Váljon vérré! — Koccintottak. Ryan leült az ágy
szélére.
Carita elgondolkodott.
— Szerencsétlen ember. Meg kell védenie magát,
igaz?
— Igen. Ha szükséges, kérhet hazugságvizsgálatot, de
maga a történet, az általunk adott hitelesítéssel, azt
hiszem, elegendő lesz. Ismét tiszta lesz a neve, a
családját visszaveszik a klánba, és az elkobzott
birtokait is visszakapja. Nem lesz szüksége a
jutalompénzre. Gyanítom, hogy csak miattunk fogja
kérni.
Carita maga elé meredt.
— Hogyan viseli ezt az egészet? Ryan vállat vont.
— Korai megállapítani. Izgalom; kimerültség; a
serkentők nyújtotta utolsó erejét a tervezgetésbe ölte.
De biztosan rendbe jön. Az egyik legkeményebb fickó,
akit valaha is láttam.
Carita hangját meglágyította az együttérzés.
— Találkozott a kicsi lányával, aki már felnőtt nő. Tőle
tudta meg, hogy a felesége meghalt.
 — Azt hiszem, gyászt láttam az arcán, bár mindvégig
nyugodt volt. Mindenesetre nem érhette túl nagy
meglepetésként. És nem is lenne ember, ha valahol a
lelke mélyén nem érzett volna egy kis
megkönnyebbülést.
— Igen. Idős volt a felesége. Biztosan hűségesen
kitartott volna az asszony mellett élete végéig, de...
Nos, a lányába szorult hatalmas adag büszkeség
érzelmileg biztosan nagy segítségére lesz.
— Ritka példány, mármint a lánya. — Ryan
felsóhajtott. — És szexis, mint a Pele-vulkán. Nem
bánnám, ha az útjába akadnék a következő kitöréskor.
De nagyon udvariasan a tudomásomra hozta, hogy
nincs ilyen szerencsém. Ez az egyetlen hibája.
Carita nagyot kortyolt az italból, elmerengett, aztán
megint kortyolt.
— Le nem veszi a szemét a kapitányról. És az sem
róla. Már nem tudják leplezni, bármennyire is próbálják.
— Tudom, tudom. Bob élvezi ezt a kis flörtöt.
— Dorcas azonban nem.
— Ugyan már! Nem kellene törődnie vele, hiszen nála
józanabb gondolkodású nővel még sosem találkoztam.
Carita ajka megfeszült.
— Attól tartok, ez több lesz, mint egyszerű kis flört.
— Miből gondolod?
— Te Tyrának szentelted minden figyelmed, én
azonban néha Bobra is ránéztem.
— Tényleg azt hiszed... — Ryan idegesen kortyolt az
italából. — Tulajdonképpen semmi közünk hozzá. —
Hirtelen elmosolyodott, Carita fölé hajolt és átölelte a
derekát. — Mi lenne, ha olyasmivel foglalkoznánk, ami
minket is érint? Elég régen volt már...
Carita arca egy ideig még aggodalmas volt, de aztán
viszonozta a férfi mosolyát és ölelését. A hajó tovább
suhant a fénytelen űrön keresztül.

17.
 — Nem, meg kell mondanom az igazat — jelentette ki
a kommunikációs főtiszt. — Folytatjuk a próbálkozást,
ha a parancsnok úgy akarja, de tisztelettel
figyelmeztetem, hogy ez merő idő- és energiapazarlás.
A parancsnok tudja, hogy minden rendelkezésünkre álló
sávon mindenféle jelet sugároztunk, de még csak egy
automata sem válaszolt. A jármű halott.
Vagy alszik és nem áll módunkban felébreszteni,
gondolta Weoch kapitány. Úgy meredt az előtte lévő
képernyőre, mint az éjszakai erdőbe. A hajó a csillagok
között úszó, távoli lángocska volt csupán. Az agy
képtelen volt felfogni iszonyatos sebességét és az
ezáltal keletkezett hatalmas energiát.
— Egyetértek — mondta egy percnyi hallgatás után. —
Deaktiválja a műszereit és várja a további parancsokat.
— Hirtelen óriási erővel lángolt fel benne a düh. —
Menjen már, maga sthondat-nyaló! Menjen!
A főtiszt képe eltűnt a képernyőről, Weoch kapitány
pedig igyekezett úrrá lenni indulatán. A kommunikációs
főtiszt nem érdemelte meg ezt a bánásmódot, gondolta.
A tehetetlenség ugyanolyan ingerlékennyé tette, mint a
legénység legutolsó tagját.
Csak nem bántam meg, hogy rajta töltöttem ki a
dühömet? Úgy gondolkodom, mint egy majom... és az
sem normális, hogy ilyeneken rágódom. Ezt soha nem
szabad megtudnia egyetlen Hősnek sem! Igen, most
már nagyon elkelne valami izgalom.
Weoch kapitány gyorsan véget vetett az
önvizsgálatnak, és a jövőre összpontosított. Nem
mintha sok választási lehetősége lett volna. Nem tudja
utolérni a Sherrekket hogy kiderítse a sorsát.
Ismételten elnyomta magában a vágyat, hogy
megsemmisítse a hajót, amely némaságával mintha
gúnyt űzött volna belőle. A Patriarchák azonban majd
eldöntik, mi legyen vele. Akár már most visszatérhetne
hozzájuk, hogy jelentést tegyen. Egy emberi
parancsnok az adott körülmények között biztosan ezt
tenné.
Az Admirális szabad kezet adott nekem a
döntéshozatalban. Ha úgy térek vissza, hogy
küldetésemet csak félig teljesítettem, lehet, hogy valaki
másnak adja a feladatot, aki aztán learatja helyettem a
babérokat. Különben is, nem gondolkodom úgy, mint
egy majom.
Megnyomott egy gombot, mire a képernyőn
megjelent a Csillagász képe.
— Az elemzés kimutatott valamit azzal a
zavaróhatással kapcsolatban, amit észlelt? — kérdezte.
— Nem, máskülönben azonnal értesítettem volna
magát, parancsnok. Az adatok nagyon szétszórtak.
Valami felkavarta a közeget a Sherrek mellett, néhány
fénynappal korábban, mint hogy mi rábukkantunk
volna, bár a hatás alig volt érzékelhető. Véleményem
szerint egy kósza kődarab lehetett, ami nekiütközött a
védőmezőnek. Ahhoz túl kicsi volt, hogy áthatoljon
rajta, ahhoz azonban elég nagy, hogy nyomot hagyjon
maga után, amint darabokra törve lepattant a mezőről.
További vizsgálataim megerősítik azon véleményemet,
hogy a kutatás felesleges.
Igen, gondolta Weoch kapitány. Az űr felfoghatatlan
nagysága. És ha sikerülne rábukkannunk egy-két
meteoritból származó szilánkra, akkor mi lenne?
Nehezen hihető, hogy egy ilyen ütközés történt, de nem
lehetetlen, és egészében véve semmiféle jelentőséggel
nem bír. Bármi történt a Sherrekkel, az egy fényévvel
korábbi helyen és két évvel ezelőtt történt, akkortájt,
amikor megállapítottuk, hogy a hajó megszűnt jeleket
leadni.
Azonban a bennem lapuló vadászösztön mást súg...
Hideg borzongás futott végig a gerincén. Elbocsátotta a
Csillagászt és a végrehajtó tisztet hívta.
— Készüljön a hiperűrre! — mondta. — Visszatérünk
az elsődleges úti célunkhoz.
— Igenis, uram! — kiáltotta a kzin.
— A legénységet fogja szimulációs gyakorlatozásra!
Egy ideje az ingerültség és a szervezetlenség jellemző
rájuk. Gondoskodjon róla, hogy ismét hatékony
harcgépezetté kovácsolódjanak! Sosem lehet tudni,
mivel találjuk magunkat szemközt, amikor kilépünk a
hiperűrből.
— Értettem, uram.
Talán emberekkel? — gondolta Weoch kapitány.
Talán, talán. Információink szerint nem a fekete lyuk
volt az elsődleges céljuk, de ha más nem, a
majomkíváncsiság talán még mindig ott tartja őket.
Vagy... nem tudom, miért, de van egy olyan érzésem,
hogy a Sherrek szerencsétlenségéhez is van valami
közük. Ugyanazokról van szó, akik elpusztították
Werlith parancsnokot és az ő hatalmas bázisát.
Légy ott, Saxtorph, hogy enyém lehessen a
meggyilkolásod dicsősége!

18.

Hideg fénnyel ragyogó csillagok népesítették be az űr

örök éjszakáját. Az Alfa Centauri csak egy volt közülük,
és a Nap is alig látszott nagyobbnak egy tű hegyénél. A
Tejút a fél eget betöltötte, mint egy folyó, amely
visszafelé áramlik a forrásába. A porfelhők fátyolként
takarták el a galaxis ismeretlen szívét.
A Rover ötven kilométerre lebegett a fekete lyuktól, a
sugárzást okádó nyílással átellenben. „Alatta” Peter
Nordbo, Carita Fenger segítségével azt a szerkezetet
tanulmányozta, amely meggyőződése szerint az egészet
képes lett volna átlódítani a hiperűrbe. A szonda tőlük
távolabb türelmesen vizsgálgatott egy áramkört, amely
a vékony kéregbe volt ágyazva.
Fent a hajón nyugalom honolt, Dorcas volt őrségben.
Ha a robot jelzett, hogy végzett egy feladattal, Dorcas
tanácskozott Nordbóval, és átküldte egy másik helyre.
Ryan egy filmet nézett a kabinjában; a többiek
meglepődtek volna, ha tudják, hogy ez a Lear király.
Saxtorph és Tyra a szalonban ültek és kávéztak. Amikor
Carita felváltotta Saxtorphot a felszínen, és ő visszatért
a hajóba, aludni akart egyet, de összetalálkozott a
wunderlandival és beszélgetésbe merültek.
— Az apádnak nem lenne szabad ilyen keményen
dolgoznia — mondta. — Négy váltásból hármat ébren és
munkával tölt. Lassítania kellene. Annyi időt töltünk itt,
amennyit csak akarunk.
— Szeretne minél hamarabb végezni és hazamenni —
mondta Tyra. — Ez teljesen érthető.
— Igen. Viszont otthon is szomorúság várja.
— De még több remény.
Saxtorph bólintott.
— Aha. Ő ilyen típus. Nem ismerem igazán, de
csodálatos ember. Most már megértem, miért tettél fel
mindent egy lapra, hogy megtaláld. — Egy pillanatra
elhallgatott, majd sietve hozzátette: — És ha te mellette
leszel, még boldog is lehet ebben az életben.
Tyra elfordította a fejét.
— Ne mondj ilyet... Ó, Robert, olyan kedves vagy, te
mindig olyan kedves vagy velem. Nagyon fogsz
hiányozni.
Saxtorph átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a nő
kezét.
— Ugyan már, ne akarj magadnak még több bajt!
Nagyon jól tudod, hogy egy ideig Wunderlandhoz leszek
kötve, akár tetszik, akár nem. Akarsz segíteni abban,
hogy kellemesen érezzem magam?
Tyra visszafordította a fejét, belenézett Saxtorph
szemébe, és mélyen elpirult.
— Igen, majd meglátjuk, mit tehetünk...
 Dorcas hangja hasított bele a levegőbe.
— Vészhelyzet! Kzin űrhajó! — Az egész hajón,
minden interkomhangszóróból hallatszott a kiáltás.
— Szent ég! A kis hajóhoz, Tyra! — harsogta Saxtorph.
Futás közben döbbent rá az esemény valódi
jelentőségére.
Berontott az irányítófülkébe, és levetette magát a
Dorcas melletti székbe. A szemben lévő ablakon
keresztül a fekete lyuk látszott, a két oldali és a
hátrafelé néző ablakon keresztüli látvány teljesen
közömbös volt számukra. A kommunikátor
automatikusan bekapcsolt, amikor bejövő jelet kapott,
és a tolmácsgép kifejezéstelen angolságával szólalt
meg.
— ...ne próbáljanak elmenekülni. Ha a hiperűrbe való
átlépést jelző neutrínójeleket fogunk, azonnal tüzelünk.
Dorcas fejbőrén, a belter lófarok körül verejték
gyöngyözött. Saxtorph vagy ennek, vagy a saját
bordáin végiggördülő izzadságnak a szagát érezte.
Dorcas ujjai villámgyorsan futkároztak a billentyűkön.
— Megtaláltam — súgta. Egy apró pötty jelent meg a
keresőképernyőn, amit Dorcas megpróbált kinagyítani.
A másik jármű most már felismerhetővé vált. Saxtorph
mindig is igyekezett lépést tartani a katonai fejlődéssel,
így azonnal azonosította az űrhajót, mint egy, a
Ragadozó típushoz tartozót. A műszerek azt mutatták,
hogy körülbelül félmillió klikknyire van, és gyorsan
közeledik.
— Választ kérek! — reccsent egy géphang a
hangszóróból.
— Fogtuk az üzenetet — mondta Saxtorph. Torkában
hatalmas gombócot érzett. — Mit akarnak? Hivatalosan
tartózkodunk itt. Fajtáink békében állnak egymással. —
Na, persze.
— Jaj, istenem, Bob — nyögte Dorcas, miközben az
űrhajó egyre közeledett. — Az üzenet volt az első jel;
amit fogtam. Nagyon messze léphetett ki a hiperűrből.
Ha észrevettük volna a közeledtét...
Saxtorph megszorította a felesége karját.
 — Nem vigyáztunk, drágám. Mi nem vigyáztunk. Ez
nem a te hibád. Mi okunk lett volna bármi ilyesmitől
tartani?
— Itt Weoch kapitány beszél, a Kardcsőr nevű
Hőshajóról, a Patriarchátus nevében. — A mesterséges
emberi hangok mögött most már hallhatóak voltak a
kzin morgások és sziszegések. — A mi területünkön
tartózkodnak, megsértik titkainkat, és meggyőződésem,
hogy a múltban ennél súlyosabb tettet is elkövettek.
Azonosítsák magukat!
Saxtorph húzta az időt.
— Ezt meg miért kéri? Maguk szerint egyetlen
embernek sincs igazi neve.
Vajon sikerülne elmenekülnünk? — tűnődött. Nem.
Már a kérdés is azt mutatja, hogy tiszta hülye vagyok. A
hajójuk jóval gyorsabb a miénknél. Nem mintha nagy
szüksége lenne a gyorsaságára, hiszen a lézerük már
ilyen távolságból is meg tudna bénítani minket. Egy
rakéta néhány perc alatt ideérne, nekünk pedig
semmink sincs, amivel visszaverjük. (Elkaphatnánk a
csáklyamezőnkkel, nem, az túl lassú, és különben is,
lenne egy második vagy egy harmadik rakéta is,
vagy...) Fél órán belül maga az űrhajó is itt lesz. De
hogyan gondolhatok menekülésre, amikor Carita és
Peter lent vannak a fekete lyuknál!
Mindez a másodperc töredéke alatt villant át
Saxtorph agyán.
— Tegyétek, amit mondtam, majmok! Azonosítsátok
magatokat!
Nem volt értelme tovább provokálni a kzineket,
hiszen hamarosan a saját szemükkel is el tudják olvasni
a feliratot az űrhajó oldalán.
— Rover teherszállító Leyportból, a Holdról.
Ismétlem, szándékaink tiszták, és fogalmunk sincs, mit
csinálhattunk, ami kivívta a rosszallásukat.
Recsegés hallatszott. Dorcas ökölbe szorított kézzel
ült.
— Rover. Harrgh! Saxtorph kapitány, igaz? Adjon
videoképet!
 Micsoda? Saxtorph döbbenten ült. Dorcas volt, aki
engedelmeskedett.
Weoch kapitány nagylelkűen beadta a saját képét.
Hatalmas tigrisfeje úgy meredt rájuk a képernyőről,
mintha azonnal rájuk akarná vetni magát.
— Tehát így néz ki — morogta. Szeme elkeskenyedett,
nyelvével végignyalta a száját. — Reméltem, hogy
részem lesz ebben az örömben.
— Mit akar ezzel mondani? — kiáltotta Dorcas. Csend.
Saxtorph szíve a torkában dobogott.
— Nagyon jól tudjátok ti azt — mondta Weoch
kapitány. — Megöltétek a Hősöket, és elpusztítottátok
kemény munkával felépített bázisukat a vörös napnál.
Tehát a hír eljutott Kzinre. Tulajdonképpen nem
meglepő. Saxtorphot biztosították, hogy az Alfa
Centauribeli és a naprendszeri kormányzat kerülte a
részleteket a hivatalos jelentés során. Fokozatosan
akarták beadagolni a patkánymacskáknak a
történteket. Azonban a Wunderlandról semleges
bolygókra látogató űrutazók, különösen a nem ember
űrutazók, akikben kevés vagy egyáltalán nincs
ellenérzés, továbbadhatták a részleteket kzin
ismerőseiknek.
— Végig abban reménykedtem utam során, hogy
megtalállak — dorombolta Weoch kapitány. Eddig
fejéhez lapuló füle most felágaskodott és szétterült. —
Tiszteletreméltó ellenfél vagy. Ha rendesen viselkedtek
és azt teszitek, amit mondok, megígérem, hogy
halálotok gyors és fájdalommentes lesz... Nem, ez rád
nem vonatkozik, Saxtorph. Azt hiszem, mi ketten
megküzdünk egymással. Azután Hőshöz illő nagy
lakomát csapok a testedből, a fejed pedig helyet kap a
trófeáim között.
Saxtorph mély lélegzetet vett.
— Megtisztel, Weoch kapitány — mondta rekedten. —
Nagyon köszönjük. Dicséretre méltó az irántunk
tanúsított nagylelkűsége. — Mi mást mondhatott volna?
Hadd örüljenek. A kzinek normális esetben nem
kínoznak meg senkit a szórakozás kedvéért, de ha
ebben annyira tombol a bosszúvágy, akkor
megpróbálhatja kiélni Tyrán, Dorcason, Kamen, Caritán
és Peteren. Az is lehet, hogy haza akarja vinni őket
magával. Hacsak előbb nem lesznek öngyilkosok.
A Ragadozó gyorsan közeledett; egyre több és több
csillagot takart el.
Weoch kapitány kéjesen hajlítgatta karmos ujjait.
— Helyes — mondta. — Most azonban befejezem,
mivel nem vagyok hajlandó hosszasan tárgyalni egy
majommal. Legyetek készen! Megérkezésemkor
megkapjátok a további utasításokat.
A képernyő elsötétült.
— Bob, drágám. — Dorcas oldalt fordult a székkel, és
átölelte a férjét.
Saxtorph viszonozta az ölelést. Mint kritikus
esetekben mindig, most is hideg nyugalom lepte meg;
túlélő gépezetté változott. Nem mintha bármi esélyt
látott volna a túlélésre, de...
— Fel kell hoznunk a többieket! — emlékeztette
Dorcast. — Rövid ideig még együtt lehetünk, mielőtt
megérkeznek a kzinek.
— Igen. — Dorcas szemmel láthatóan igyekezett
visszanyerni az önuralmát. Odafordult a
kommunikátorhoz. — Carita, Peter, azonnal gyertek
vissza a hajóra! — mondta határozott hangon.
— Was ist... mi a baj? — hallatszott Nordbo mély
hangja.
— Ne törődjetek vele! Siessetek!
— Jawohl.
— Értettem, asszonyom, indulunk — tette hozzá
Carita. Dorcas megszakította a kapcsolatot.
— Nem akartam idegesíteni őket — magyarázta. — Így
is aggódni fognak, de ha nem veszik észre a közeledő
hajót, nem fogják sejteni a baj nagyságát.
— Egészen amíg fel nem érnek — mondta Saxtorph. —
És mi a helyzet Kammel és Tyrával? Még nekik se
mondjuk meg?
— Várjunk még!
 — Nem. Nem hiszem, hogy ezzel jót tennénk.
Szerintem Tyra azonnal tudni akarná, hogy... nos,
hogy... — Csókkal búcsúzzon tőlem? —
...felkészülhessen, és nyitott szemmel várhassa a véget.
Ő ez a típus.
Dorcas a száját harapdálta.
— Nem tarthatlak vissza, ha ragaszkodsz hozzá. —
Hangja kissé megremegett. — Bár azt hittem, hogy ez a
tizenöt perc, amíg kettesben lehetünk...
Saxtorph erőltetett vigyora borzalmasra sikeredett.
Attól tartok, most nem lennék képes egy gyors
menetre.
Dorcas kipréselt magából egy mosolyt.
— Nem is erre gondoltam. — Hirtelen elkomolyodott.
— Nem akarok érzelgősködni, csak annyit mondok,
hogy szeretlek, és köszönök neked mindent.
— Ugyan már, szinte minden neked köszönhető. —
Saxtorph felállt. Dorcas is kiegyenesedett, és
megölelték egymást. Saxtorph vadul átkozta magát,
amiért azt kívánta, bárcsak Tyra lenne a felesége
helyén.
Dorcas hosszan és keményen megcsókolta.
— Ez mindazért, amit közösen átéltünk. — Könnyek
gördültek végig az arcán. — És... és mindazért, amit
ezután éltünk volna át... a gyerekek és...
Igen, gondolta Saxtorph, a letétbe helyezett
ivarsejtjeink. Nem hagytuk meg, hogy csináljanak
belőlük gyerekeket, abban az esetben, ha velünk valami
történne. Ott maradnak befagyasztva, azok az apró meg
nem született kísértetek, hosszú éveken keresztül,
elfeledetten, mint a robotunk, lent a lyuknál.
Saxtorph felkapta a fejét.
— Fanden i helvede! — üvöltötte.
Dorcas hátrált egy lépést. Rámeredt a férje arcára, és
a levegőt sziszegve engedte ki a fogai között.
— Mit mondasz?
Gyermekkora dán nyelve.
— Az ördög a pokolban! — Az apja kedvenc
káromkodása volt, és valóban, az ördög ott kuporgott a
pokolcsillagon, várva a parancsát. Elfúló hangon
magyarázni kezdett.
Dorcast magával ragadták a hallottak, de a végén
kénytelen volt feltenni a kérdést:
— És mi lesz, ha nem sikerül?
— Kinyitjuk a légzsilipeket, és kortyolunk egy kis űrt
— válaszolta Saxtorph. Korábban elvetette a
gondolatot, mivel tudta, Dorcas nem akarna öngyilkos
lenni, amíg a tiszta gyilkosság általi halál lehetősége
fennáll. — Bár valószínű, hogy a kzinek olyan dühösek
lennének, hogy helyben szétlőnének minket. Gyerünk,
nincs időnk a fecsegésre!
Visszaültek a székeikbe, és elküldtek egy parancsot.
A tnuctipun szerkezeten álló robot megmozdult.
Óvatosan, a lehető legkisebb sebességgel
felemelkedett. Amikor elhagyta a felszínt, gyorsulni
kezdett. Sietniük kellett, hogy a megfelelő helyzetbe
állítsák, mielőtt az ellenség műszerei észlelnék.
Ugyanakkor rendkívül pontosan kellett dolgozniuk,
megoldani egy matematikai feladatot, amelyben
háromdimenziós vektorok és koordináták szerepeltek.
— ...dS sebességdivergencia vonalintegrálja... —
motyogta Dorcas hangosan a számítógépnek, miközben
az ujjai végezték a valódi beszédet.
Ha tervünk csődöt mond, ezek lesznek az utolsó
perceink együtt, futott át Saxtorph agyán.
Az egyik gomb villogni kezdett. Carita és Peter
megérkeztek.
— Kam, a barátaink visszatértek — közölte Saxtorph
az interkomon keresztül. — Engedd be és ültesd le őket!
Tyra, azt hiszem, el tudunk bánni a látogatóinkkal.
Ryan „ahá”-ján kívül egyikük sem válaszolt. A
fedélzetmester tudta, ha valamikor, most nem szabad
zavarni az irányítófülkében ülő párost, és ezt a
wunderlandi is megérezte. Nem nyivákol, nem
hisztériázik, gondolta Saxtorph. Esetleg mivel nem
gyakorlott űrutazó, nem engedelmeskedik a
parancsomnak és nem marad a kis hajónál. De hát
annak úgysincs sok értelme. Talán halkan végigmegy a
hajón, hogy találkozzon az apjával.
— A robot a helyén van — jelentette Dorcas.
Hátradőlt, de kezét továbbra is a billentyűzet fölött
tartotta. — Három-négy apró lökés talán kell, hogy ott
tartsuk, de nem hiszem, hogy a kzinek észrevennék.
A Ragadozó időközben hatalmasra nőtt a képernyőn.
Az orrában lévő két lézerágyú gonosz szemként
csillogott.
— Helyes. — Saxtorph a Rover gombjait nyomogatta.
Kiszámította, hogyan akarja teljes sebességgel
elmozdítani az űrhajót, amikor beindulnak az
események. Bár a pillanatnyi helyzetük viszonylag
biztonságosnak tűnt, szeretett volna a lehető
legtávolabb lenni. A legideálisabb hely Wunderland lett
volna, egy napos terasz, kezében egy korsó sörrel, az
oldalán...
— Rajta! — kiáltotta Dorcas. Megnyomta a gombot,
amely bezárta az utolsó áramkört. — Ki-yai!
A csillagok között lebegő robotszonda megkapta a
jelet, amelyre a program várt, és elindult. A több mint
száz kilométert öt másodperc alatt tette meg, hogy az
égből hulló szikladarab erejével csapódjon a fekete lyuk
vékony kérgébe.
Átszakította a kérget. A sugárzás hófehér fény
formájában robbant ki a nyílásból, és telibe kapta a kzin
hajót.

19.

— Kapcsoljon az ember parancsnokhoz! — parancsolta

Weoch kapitány.
— Igen, uram — válaszolta a kommunikációs tiszt.
Ember, gondolta Weoch kapitány. Nem majom, még ha
nyilvánosan a rangom meg is követeli, hogy így
szólítsam. Bátor és találékony ellenfél. Azt kívánom,
bárcsak egyenlőbbek lennének a feltételeink, amikor
végre szembekerülünk egymással. Ezt azonban
senkinek nem szabad megtudnia.
Képernyőjén a különös formájú, viharvert és kopott
Rover látszott. Ezt is vigye haza trófeaként? Nem,
Saxtorph feje is elég lesz; különben sem lesz
különösebb jelentősége, amikor dicsőségben hazatér,
teljes nevet kap, helyet a Patriarchák között, és jogot,
hogy saját családot alapítson. A leszármazottai azonban
mindig úgy tekintetének a viharvert járműre, mint ősük
nagy tettének jelképére. Weoch kapitány pillantása a
fekete lyukra esett. Micsoda erő lappang benne! Elég
erő, hogy az egész világegyetemet megrázza!
— Arrh! — morogta.
A képernyők elsötétültek. A fények kialudtak.
Végtelen sötétségen botladozott keresztül.
— Ye-a-a-ch, mi ez? Mi a fene folyik itt? — Sikolyok
hasítottak a levegőbe, ami megszűnt áramlani a
ventilátorokból. Weoch kapitány hirtelen rádöbbent
állapotára. Súlytalan volt. — Jelentést kérek! —
Sehonnan nem kapott választ, csak a káosz hangjai
szűrődtek be a folyosóról. Minden meghalt. A legénység
tagjai egy sírkamrában vakon csapkodó kísértetekké
váltak. Weoch kapitány erős hányingert érzett, de
sikerült legyőznie.
Ha léteztek még egyáltalán irányok, nem érzékelte
őket. Nem szabad űrbetegnek lennie! A múltban sosem
volt, amikor szabadon keringett. Cselekednie kell,
visszaszerezni az irányítást, kideríteni, mi történt,
helyrehozatni a hibát és visszaállítani a rendet. Kezével
kitapogatta a tárgyakat, amelyek a sötétben teljesen
ismeretlenné váltak.
— Csend legyen! — ordította. — Hozzám, tisztek! Itt a
parancsnok beszél!
Egyre rosszabbul érezte magát.
Elérte az ajtót, és kilebegett a folyosóra, ahol
nekiütközött egy másik testnek.
— A szemem, arrh, a szemem! — nyöszörgött a másik
kzin. —Talán kiégette a fény? Megvakultam. Segítség!
Segítség!
 A felmerülő gondolattól Weoch kapitánynak elszorult
a torka, de legalább valami támpontként szolgált.
Végiglebegett a folyosón, ahol a zaj a pánik
alábbhagyásával kezdett elcsitulni. Jó katonák,
gondolta a fülében és halántékában doboló vér hangja
mögött. Bátor katonák. Hősök.
Célja a legközelebbi megfigyelőtorony volt. Átlátszó
ablakai a közvetlen megfigyelés célját szolgálták, arra
az esetre, ha az elektronika csődöt mondana.
Belebegett a toronyba. Egy kékesfehér sugár világította
meg az űrt mögöttük, amely lassan eltűnt a képből,
ahogy a Kardcsőr távolodott. Weoch kapitány elérte az
egyik ablaktáblát, és felszisszent. A csillagok halvány
fénye éles késként hasított a szemébe. Óvatosan
átlebegett a következő táblához.
Egy szürke alakzat az űrben, egy kiugró toronnyal a
tetején, igen, az ősi hadurak ereklyéje, küldetésének
vége. A Kardcsőr tovább úszott az űrben. Weoch
kapitány felüvöltött, kezét arcához kapta, és közben
tehetetlenül lebegett a levegőben.
Az utóképek lassan elhalványultak. A fény nem
vakította meg. Hirtelen megértette, mi történt.
Az embereknek valahogy sikerült új lyukat ütniük a
kérgen, a sugárzás pedig tönkretette a hajóját.
A rosszullét újult erővel tört rá. Hányt. Félig
megemésztett ételdarabok örvénylettek a feje körül és
bejutottak az orrába. Gyorsan elmenekült, mielőtt
megfulladt volna.
Igen, a halál a csontjaimban van, gondolta. Vajon
meddig tudom visszaverni, és miért? Te győztél, ember.
Nem! Egyik lábával ellökte magát a faltól, és
nyílhegyként suhanni kezdett. A terv repülés közben
körvonalazódott a fejében.
— Mindenki a Hármas Állomáshoz! — kiáltotta bele a
sötétbe. — Mindenki a Hármas Állomáshoz utasításért!
Adjátok tovább! A parancsnokotok harcba hív
benneteket!
A kzinek egyenként, vonakodva csatlakoztak. Többen
jajveszékeltek és hánytak. A tisztek azonosították
magukat, hogy a beosztottjaik körülöttük
gyülekezhessenek. Volt, akinél négy elemlámpa volt.
Agyarak és karmok csillogtak a halvány fényben.
A kapitány közölte velük, hogy hamarosan
meghalnak. Azt is közölte, hogyan kellene meghalniuk.
A kzinek elszántan és dühösen vicsorogtak.
Az űrruhákat a hajó több pontján lévő szekrényekben
tárolták. A kzinek a számukra kijelöltet keresték. A
félhomály és szabadesés, valamint az egyre erősödő
rosszullét miatt többen nem találták meg.
A levegő sűrű volt, és egyre hidegebb. Az űrruhák
keringetői, hajtóművei és rádiói nem működtek. A
légtartályok azonban tele voltak, és tudták, úgysem
használnak el több levegőt, mint amennyi ezekben van.
Ugrásra ott voltak a lábaik. Tudták, hová mennek;
farkasszemet nézni a halállal.
Weoch kapitány segített a légzsilip kézzel való
kinyitásában. A levegő üvöltve távozott a hajóból, egy
pillanatra fehér párával takarva el a csillagokat. A
kapitány követte a párát. Nem látta a Rovert. Biztosan
eltávolodott. Vagy a Kardcsőr takarja el. A fekete lyuk
éppen szemben volt a nyílással. Felmérte a távolságot
és irányt, majd minden erejét összeszedve ellökte
magát az űrhajótól.
— Hee-yaa! — üvöltötte. A hang tompán
visszhangzott a sisakjában. Torkából vér tört fel vele
együtt, és a cseppek szétkenődtek a műanyagon.
Miközben a semmiben úszott, körülnézett.
Lélegzetvételén és a tüdejében áramló folyadékon kívül
óriási volt a csend és a béke. Imitt-amott apró
villanásokat látott; űrruhás társai voltak azok. Mi is
csillagok vagyunk, gondolta. Napok. Tüzek.
Tudta, hogy közülük szinte senki nem fogja elérni a
célját. A legtöbben elúsznak mellette, és elenyésznek
az űrben. Néhány szerencsés pontosan a sugárnyaláb
előtt fog elhaladni, és azonnal halálát leli. Azok pedig,
akik leérnek a felszínre, nem fogják tudni, hová
menjenek. Weoch kapitány képtelen volt elmondani
nekik mindazt, amit hosszú napok vizsgálódásával
tudott meg. Néhányan talán észreveszik, felismerik és
megpróbálják követni, bár ennek nagyon csekély a
valószínűsége.
Nem számít. Mert neki köszönhetően harcosként,
támadás közben fognak meghalni.
A Kardcsőr közeledett. Amikor a sugár elérte, még
mindig jelentős lendülettel rendelkezett. Ez a lendület
vitte most tovább.
Feltűnt a Rover. Talán Saxtorph visszajött
szemrevételezni a művét? Nos, időbe fog kerülni, amíg
megállapítja, mit mutatnak a képernyői és műszerei, és
rájön, mit is jelent ez, és akkor... mit fog tenni?
Bekapcsolja a csáklyamezőjét és haldokló kzineket
gyűjt?
Megpróbálhat lőni ránk, gondolta Weoch kapitány.
Minden bizonnyal rendelkezik ipari lézerrel. Én a
helyében biztosan ezt tenném. Azonban az a lézer
fegyverként lassú, megbízhatatlan, és... különben is,
lassan a célomnál vagyok.
A fekete lyuk kérge a fél égboltot eltakarta. Innen
nem látszott a halálos sugár; csupán a csillagok fénye
világította meg a különös spirálokat, labirintusokat és
ismeretlen berendezéseket. Weoch kapitány
megfeszült.
Egy rácshoz közeledett, amelynek megragadta az
egyik rúdját. Minden erejére szükség volt, hogy
megfékezze a lendületét és ne ússzon tovább az űrben.
Néhány másodpercig nem csinált semmit, csak a
lélegzetét próbálta visszanyerni. Sötét foltok úszkáltak
a szeme előtt.
Tovább kellett mennie, ha nem akart itt meghalni.
Nehéz volt, és minden egyes perccel egyre nehezebb
lett. Mivel a levegőpumpát működtető kondenzátoron
kívül semmi nem működött az űrruhában, saját erejéből
kellett megküzdenie a belső nyomással. Bár egyre
rosszabbul volt, olyan tárgyak között kellett
megtalálnia az utat, amelyeket csak képekről ismert, és
közben vigyázni, nehogy túl nagyot lökjön magán és
elússzon a semmibe.
 Ennek ellenére haladt.
Egy pillantás a magasba. Igen, a Rover ott lebeg.
Talán Saxtorph sejti, hogy mi készül. Weoch kapitány
elvigyorodott. Remélte, az ember be van ijedve.
Induláskor gondosan becélozta magát, és a
szerencse vele volt. Az aktivátorhoz közel ért felszínt,
és most bement a sötétben álló különös szerkezetek
közé.
A magával vitt lámpa fényében megvizsgálta a
környezetét. Igen, Yiao kapitány jelentése szerint
ennek a karhoz hasonló tárgynak és ennek a pedálhoz
hasonló másik tárgynak lenyomva zárnia kell egy
kapcsolást. A tnuctipunok biztosan nem ilyen
bonyolultra tervezték. Valahol lennie kell egy
automatának, egy programnak és valami szállásnak,
ahol a feketelyuk-hajón utazó legénység meghúzhatta
magát hadviselés közben. A tnuctipunok azonban
biztonsági rendszereket is beiktattak. Weoch kapitány
több milliárd év távlatában is hálával gondolt harcos
testvéreire.
Lehet, hogy nem fog működni, figyelmeztette magát.
Mindenesetre megpróbálhatom elragadni a hatalmat az
emberek kezéből.
Fogalmam sincs, hogy hová fog menni, vagy hogy
valaha is vissza fog-e jönni a mi űrünkbe. És ezt nem is
fogom megtudni. Addigra halott leszek. De büszke és
dicsőséges halált halok.
A gyomra erős görcsbe rándult, de már mindent
kiadott, mielőtt elhagyta volna a Kardcsőrt. Kiszáradt
szájában az epe keserű ízét érezte, szédült, csengett a
füle, vért köhögött fel, sípolva szedte a levegőt,
remegett a keze, és gyenge volt, nagyon gyenge. Igen,
jó lesz meghalni. Nekitámasztotta a hátát a
fémszerkezetnek. Olyan ebben a labirintusban lenni,
mint otthon a nádasban, prédára várva, gondolta, és
minden megmaradt erejét beleadta a mozdulatba.
A Rover fedélzetén lévők látták, amint zsákmányuk
egy szempillantás alatt eltűnik.
 20.

A hazafelé út vidáman kezdődött. Amikor az ember az

életét kapja vissza, a kincs elvesztése nem is tűnik
olyan nagy dolognak.
— Különben a Sherrekről és az általa sugárzott
üzenetről szóló jelentés, valamint amit mi gyűjtöttünk
össze, magában is megér egy tekintélyes jutalmat —
jegyezte meg Saxtorph. — És aztán ott van a másik, a
Kardcsőr. — Dorcas akkor olvasta le a hajó nevét az
oldaláról, amikor megközelítették és ráerősítettek egy
rádiójeladót, hogy később megtalálható legyen a
gazdátlanul sodródó űrhajó. — Lehet, hogy
elveszítettük a fekete lyukat, de a hadsereg ki fog bújni
a bőréből örömében, hogy kap egy modern kzin
hadihajót, amit szétszedhet és alaposan megvizsgálhat.
— Mit jelentett volna a szerkezet és az alatta lévő
jelenség a tudomány számára! — sóhajtott fel Peter
Nordbo. — De igazad van, hálátlanság lenne
panaszkodni.
— A hatóságok kétségtelenül arra fognak kérni, hogy
történetünknek erről a részéről mélyen hallgassunk —
folytatta Saxtorph. — De hősök leszünk a szemükben,
ami sokkal hasznosabb, mintha a nép szemében
lennénk hősök. Szerintem könnyedén át fogunk jutni a
bürokrácia útvesztőjén. És, ahogy már mondtam,
rendesen meg fognak fizetni.
— Azt hittem, te nagy hazafi vagy, Robert.
— Igen, azt hiszem, az vagyok. De a dolgozót
megilleti a bére. És én szegény ember vagyok. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy ingyen dolgozzam.
Saxtorph kabinjában beszélgettek, amely a
legtágasabb volt az egész hajó fedélzetén, és közben
sört iszogattak. Nem ez volt az első alkalom. Már az
első pillanatban megkedvelték egymást, és ez a
rokonszenv csak fokozódott az idő múlásával. A
wunderlandi angolja egy kicsit rozsdás volt, de kezdett
javulni.
Most megsimogatta a szakállát, és azt mondta:
 — Már gondolkoztam ezen a dolgon. Kérlek, hallgass
végig! A családom ismét visszakapja a becsületét, azt
azonban nem hiszem, hogy a birtokainkat is
visszaadnák. A jelenlegi tulajdonosok jóhiszeműen
megvették, így minden joguk megvan, hogy
megtartsák. Nem kell sajnálnod emiatt. Mindabból, amit
tőletek hallottam, kiderült, hogy a társadalom
megváltozott, és a földbirtokos cím már nem sokat
jelent. Azonban mindazt, amit akkor elvettek tőlünk,
készpénzben vissza kell adniuk. Miután kifizettem Tyra
tartozását, amit miattam vett fel, sok pénzem marad.
Mihez kezdjek magammal? Járatos vagyok a
tudományban, ez igaz, de csak amatőr szinten. Ahhoz
pedig már túl öreg vagyok, hogy hivatásként
foglalkozzam vele. Viszont ahhoz még fiatal vagyok,
hogy... csak úgy éljek bele a világba, várva a halált.
Mindig is emberekkel dolgoztam. Mi lenne az, amit
élvezhetnék? — Elmosolyodott. — A te vállalkozásodnak
az a fő baja, hogy állandó tőkehiányban szenved. A
jutalom talán segít valamennyire, de szerintem nem
lesz elég. Mit szólnál egy üzlettárshoz?
Saxtorph nagyot nyelt.
— Hogy... micsoda? Mit értesz ezalatt?
— Nem utaznék veletek, illetve csak nagy ritkán, a
szórakozás kedvéért. Nem vagyok űrutazó, bár mindig
erről álmodtam, és ha beszállnék egy olyan
vállalkozásba, minta tiéd, egészen közel kerülnék a
dologhoz. Igen, utazgatnék magamban, szállítmányokat
szereznék és utakat szerveznék, utánajárnék a
fejlesztés és a terjeszkedés lehetőségeinek.
Földbirtokosként elég sokat megtanultam az üzletről, és
nagyképűség nélkül mondhatom, jól csináltam. Kérdezd
meg a régi bérlőimet! És a pénz, amit befektetnék,
téged is kihúzna a bajból. Együtt egy mindnyájunk
számára jól jövedelmező vállalkozássá tehetnénk ezt a
te kis cégedet. Nem várom el tőled, hogy most azonnal
dönts, és még nekem is át kell gondolnom a dolgot. De
pillanatnyilag nagyon jó ötletnek tűnik. Mit szólsz
hozzá?
 — Ez a legjobb ötlet, amit valaha hallottam! —
kiáltotta Saxtorph.
Tovább beszélgettek, egyre izgatottabban, míg a
kapitány egyszer az órájára pillantott, és azt mondta:
— A fenébe, fel kell váltanom Dorcast a
tömegdetektornál. Leküldöm ide és kettesben tovább
tárgyalhatjátok ezt a dolgot, ha nem vagy túl fáradt.
— Az ő számára sosem vagyok fáradt — válaszolta
Nordbo. — Csodálatos asszony. Szerencsés vagy.
Saxtorph lelkesedése hirtelen lehervadt, és zavartan
lesütötte a szemét.
— Sajnálom. Sokszor olyan tapintatlan vagyok veled,
mintha téged nem ért volna... semmiféle veszteség. Te
nem említed, én pedig megfeledkezem róla. Nagyon
sajnálom, Peter.
— Nincs mit sajnálnod — mondta Nordbo kedvesen. —
Igen, valóban szomorú dolog, de amíg egyedül voltam,
és azt hittem, hogy ott fogok megöregedni és meghalni,
rezignálttá váltam. A tudat, hogy kevesebb mint egy
évvel kerültem el az én Huldámat, nagyon keserű, de
azt mondom magamnak, hogy úgyis elveszítettük közös
életünket; és isten két gyermeket hagyott nekem,
akikből csodálatos emberek lettek.
A lány legalábbis az, gondolta Saxtorph.
Nordbo ismét elmosolyodott.
— Még előttem áll a fiammal való találkozás. Mivel
Tyra azt mondja, hogy Ib a katonai titkosszolgálatnál
dolgozik, közel leszünk egymáshoz... Robert, mi a baj?
Saxtorph egy teljes percig mozdulatlanul ült, majd
megrázta magát, felállt, felhajtotta az utolsó korty
sörét, és rekedten azt mondta:
— Eszembe jutott valami. Ne aggódj! Lehet, hogy
semmiség az egész. De jobb lenne, ha most még nem
szólnánk sem Dorcasnak, sem másnak erről a társulási
dologról. Tartsuk titokban, amíg határozott
körvonalakat nem ölt, rendben? Most már igazán
mennem kell.
Nordbo zavartan és egy kicsit megbántva nézett rá.
 — Ahogy kívánod — mondta, és elhagyta a kabint
Saxtorphfal együtt. A folyosón elváltak, és Saxtorph a
detektorfülke felé indult.
Dorcas kikapcsolta a könyvet, amelyet a képernyőről
olvasott.
— Hé, úgy nézel ki, mint aki egyenest a pokolból
érkezett — jegyezte meg.
— Pontosan úgy érzem magam — morogta Saxtorph.
— Majd rendbe jövök, csak hagyjál.
— Tehát nem akarod elmondani, hogy mi bajod. —
Dorcas felállt és szembefordult a férjével. Hangjába
szomorúság vegyült. — Mostanában nem sok mindent
mondtál el nekem arról, ami fontos a számodra.
— Marhaság! — csattant fel Saxtorph. — Vállvetve
harcoltunk a kzinek ellen.
— Én nem erre gondoltam, és ezt te is tudod. Nos, én
nem fogok könyörögni neked. Nem lenne semmi
értelme. — Ezzel sarkon fordult, és feltartott fejjel
távozott. Ujjai azonban görcsösen ökölbe szorultak.
Saxtorph belevetette magát a székbe, megtömte a
pipáját, és vadul pöfékelni kezdett.
Merengéséből könnyű léptek zaja riasztotta fel. Tyra
lépett a fülkébe. Mint mindig, arca most is felderült,
amikor meglátta a férfit.
— Szia — köszöntötte. — Nem zavarlak? — kérdezte,
mintha korábban nem töltöttek volna itt együtt hosszú
órákat egymás társaságában. — Emlékszel? Azt ígérted,
hogy elmeséled a kalandod a... — Hirtelen elhallgatott.
Hangja szárazzá vált. — Valami baj van.
— Remélem nincs — morogta Saxtorph. — Nagyon re-
mélem, hogy tévedek.
Tyra leült.
— Ha bármiben tudok segíteni, Robert, csak szólj.
Vagy ha nem akarod megosztani velem a problémádat,
csak annyit mondj, hogy tartsam a számat.
Tudja, hogyan kell hallgatni, gondolta Saxtorph.
Korábban hosszú, boldog órákat töltöttek együtt,
anélkül hogy egyetlen szót szóltak volna. Zenét
hallgattak, egy festményt nézegettek, vagy egyszerűen
csak ültek egymás mellett.
— Eltaláltad — mondta. — Nem beszélhetek róla,
amíg... amíg muszáj nem lesz. Ha szerencsém van, soha
nem lesz muszáj.
A kék szempár kíváncsian fürkészte az arcát.
— Veled és velem kapcsolatos, igaz? — Mennyire
elszomorodott az arca.
— Mondtam én egy szóval is ilyesmit? — kérdezte
Saxtorph ijedten.
— Érzem. Közeli barátod vagyok. Legalábbis nekem te
az vagy.
— És te... — A férfi képtelen volt befejezni a
mondatot.
— Te tépelődsz valamin.
— Várj egy percet!
Tyra előrehajolt, és a férfi szabad kezét a tenyerébe
fogta.
— Azért, mert te jó és becsületes ember vagy —
mondta. — Megtartod az ígéreteid. — Egy pillanatra
elhallgatott. — De...
— Váltsunk témát, jó? — vágott közbe Saxtorph.
— Félsz? Igen, félsz. Félsz fájdalmat okozni.
— Elég legyen! — csattant fel a férfi. — Egyetlen szót
sem akarok hallani, megértetted? — Gyors mozdulattal
elkapta a kezét.
A nőt határtalan nyugalom szállta meg.
— Ahogy akarod, drágám. Az utazás hátralévő
részében így lesz. Jogod van ezt kérni. De néhány nap
múlva Wunderlandra érünk.
— Igen — mondta a férfi rekedten és teljesen
feleslegesen.
— Hosszú ideig ott leszel.
— Sok lesz a dolgom.
— De nem mindig. És ezt te is tudod. Akkor majd
eldöntjük, amit el kell döntenünk. Lehet, hogy sokáig
fog tartani, de meg kell tennünk. Az életünk hátralévő
részét illetően.
— Talán.
 — Egész biztosan. — Felállt. — Azt hiszem, az lesz a
legjobb, ha most magadra hagylak. Egyedül kell
maradnod a szíveddel erre az időre.
Saxtorph az asztalt bámulta.
— Talán igazad van.
A nő hangja mintha kissé megremegett volna.
— Robert, bármi történjék is, tudnod kell, hogy
mindig kedves leszel a számomra.
Valamivel lejjebb a folyosón egy zömök, fekete alak
állt, mint egy masszív barikád.
— Helló — bólintott Tyra.
Carita megfordult, és beállt a nő mellé.
— Rövid látogatás volt.
Tyra arca megrándult.
— Kifigyeltél?
— Csak észleltem. Nem tehetek róla. Napról napra
ugyanez megy. Egy kdat is észrevenné. Szeretnék
váltani veled néhány szót.
Tyra elpirult.
— Muszáj?
— Már nagyon régen beszélnünk kellett volna —
bólogatott a jinxi. — Most mindkettőnknek van egy
szabad órája. Velem jönnél? — Bár a hangsúly és a
szavak nem voltak fenyegetőek, Tyra úgy érezte, ha
szükséges, a másik nő felkapja és magával viszi.
— Rendben van — egyezett bele. Némán haladtak a
pilóta kabinja felé.
Carita bezárta az ajtót maguk után, majd mélyen
belenézett a másik nő szemébe, és hosszú
másodpercekig fogva tartotta a pillantását.
— Mit akarsz tőlem? — kérdezte Tyra.
— Pontosan tudod — mondta Carita. — Te és a
kapitány.
— Barátok vagyunk! Semmi több!
— Még szép: egy űrhajó fedélzetén nem is lehet mit
csinálni. Elhiszem, hogy nem történt semmi. Esetleg
néhány csók, az is csak lopva. Ez azonban már több
mint flört. Azt várod, hogy Wunderlandra érjünk.
 Tyra felemelte a karját, mintha ütni akarna, aztán
leejtette.
— Te Robertet Scheidlemek... sunyinak nevezed? —
kérdezte lángoló szemmel.
Carita arca megenyhült.
— Egyáltalán nem. És téged sem nevezlek annak. Ez
egyszerűen egy olyan dolog, ami megtörtént. Egyikőtök
sem akarta, és csak akkor vettétek észre, amikor már
késő volt. Szerintem te ugyanolyan zavart vagy, mint ő.
Félig örülsz, félig nyomorultnak érzed magad.
Tyra lesütötte a szemét. Ökölbe szorított kezét a
mellkasához nyomta.
— Nagyon nehéz — suttogta.
— Igen, a tisztességes emberek számára nagyon
nehéz.
Tyra felkapta a fejét.
— Ez a mi kettőnk élete. Az övé és az enyém.
— Dorcas viszont megmentette az apád életét —
jegyezte meg Carita. — Később pedig mindnyájunk
életét megmentette. Igen, Bob is ott volt, de te is
nagyon jól tudod, hogy Dorcas nélkül nem lett volna
képes arra, amit tett. Ezt hogyan akarod visszafizetni?
A pénz nem számít.
— Ich kann nicht anders! — kiáltotta Tyra. — Ő és én,
csapdába estünk.
— Szabad felnőttek vagytok — mondta Carita. — A
csapda ti magatok vagytok. Tyra, te egy okos,
tehetséges, szép nő vagy, és hamarosan gazdag is
leszel. Az egész élet előtted áll. Nekünk nincs másunk,
csak egy jó házasság és egy boldog hajó. Bob vissza fog
jönni Dorcashoz, ha elengeded.
— Tényleg? De hogyan engedjem el? Okozzak
számára élete végéig tartó fájdalmat?
Carita elmosolyodott és átölelte a magasabb nő
vállát.
— Sejtem én, miért érzed te magad ilyen
tehetetlennek. Ülj csak le, drágám! Töltök magunknak
egy italt és beszélgetünk egy kicsit.
 21.

Amikor lejárt az ideje, Saxtorphot a jinxi váltotta fel.

A kapitány annyira elmerült a gondolataiban, hogy alig
vette észre a nő különös pillantását, majd ahogy
kilépett az ajtón, már meg is feledkezett róla.
Ó, a pokolba, gondolta, nem jutok előre egy tapodtat
sem, csak egy helyben kavargok ebben az örvényben.
Mielőtt lehúzna, jobb lesz, ha... mit csinálok? Talán
eszem néhány falatot, beveszek egy altatót, lefekszem,
és remélem, mire felébredek, kitisztul a fejem.
Az, hogy abban a pillanatban ért arra a helyre, a
véletlen műve volt. Senki nem akart megrendezni
semmit. A lényegen nem változtatott, csak így
hamarabb tudta meg a dolgot.
Tyra kabinjának ajtaja félig nyitva volt, és a
nyílásban Kamehameha Ryan állt. Haja kócos volt,
ruhája gyűrött, arca álmos. Saxtorph megállt, és a
gyomra összeszorult.
A fedélzetmester befelé beszélt a szobába.
— ...ezt nehezen hiszem el. Soha nem gondoltam
volna... úgy értem, Bob számomra több, mint a
kapitányom, ő a barátom, és...
Bentről Tyra doromboló nevetése hallatszott.
— Csak nem érzel bűntudatot? Élvezem a társaságát,
és igen, voltak bizonyos elképzeléseim vele
kapcsolatban, de túlságosan hűséges. Talán majd ha
hazaérkeztünk Wunderlandra. Azonban ez az út
mostanáig hosszú volt és száraz. Caritának igaza volt,
tényleg jó hapsi vagy.
Ryan arca sugárzott az örömtől.
— Ó, köszönöm. Te viszont egyenesen csodálatos
vagy. Holnap?
— Mindennap, ha lehet, egészen az út végéig. Most
pedig ha megbocsátasz, szeretnék boldog álomba
merülni.
— Én is. — Ryan dobott egy csókot befelé, behúzta az
ajtót, és vidám léptekkel távozott. Nem látta, ki állta
háta mögött.
 Saxtorph lassan elindult, és közben erősen
gondolkodott. Tehát így állunk. Du kannst nicht treu
sein.
Nem mintha jogom lenne haragudni bármelyikükre.
Nem tartok rá igényt. Sosem tartottam. Sőt!
Mindezek ellenére...
Ez az a szögesdrót, amin fennakadtam. Mivel az ügy,
a sejtelem, ami feltámadt bennem, Tyrát is érinti, nem
is érinti, kzin karmokkal ragad belé, képtelen voltam
rávenni magam, hogy megbeszéljem a dolgot
Dorcasszal. Nem láttam be, hogy ő az egyetlen élő
személy, akihez fordulhatok. Kettesben majd
kidolgozzuk, mit tegyünk.
Később. Később.
Lassan továbbment. Hamarosan Peter Nordbo kabinja
előtt találta magát, és bekopogott. A wunderlandi
kinyitotta az ajtót, és meglepetten nézett rá.
— Helló — mondta Saxtorph. — Nem zavarlak?
— Nem. Egy modern történelemkönyvet olvasok.
Harminc évet kell bepótolnom. Miben segíthetek?
— Társaságra van szükségem. Semmi különös.
Meséljünk történeteket fiatal korunkból, vitatkozzunk
háborúról és politikáról, énekeljünk disznó dalokat, és
mindenekelőtt igyuk le magunkat! Benne vagy? Olyan
italt hozok, amilyet akarsz.

22.

Mindkét nap lement, és Munchenben kigyúltak a

fények. A belvárosi forgalom vadul lüktetett a régi
épületek és apró, modern boltok között. A Matthieson-
strassén ilyenkor csend honolt. Mindkét oldalán
lakóházak sorakoztak, amelyeknek ablakai nagyrészt
sötétek voltak, így amikor Saxtorph felnézett az égre,
látta a csillagokat. Hűvös szél fújt, az ősz első hírnöke.
Megtalálta a keresett házszámot, és ismét
felpillantott, ez alkalommal nem olyan magasra. Az
ötödik emeleten világosak voltak az ablakok, jelezve,
valaki ébren van. Egy pillanatig tétovázott. Ez talán
nem is az a cím, amit keres.
Nagy lélegzetet vett, és erősen összeszorította a
fogait. Gyerünk, mozogj! Ha kell, felébreszted! Túl kell
lenned ezen az átkozott ügyön!
Az előcsarnokban elhaladt a Fahrstuhl mellett, és
inkább a lépcsőt választotta. Nagyon meredek lépcső
volt, de örült neki. A kapaszkodás feloldotta a benne
dolgozó feszültség egy részét. Mikor odaért az 52-es
számú ajtó elé, gondolkodás nélkül megnyomta a
csengőt.
Egy perc múlva a hangszóróból bizonytalan hang
hallatszott.
— Ja, was wollen Sie von mir? — Arcát a kamera felé
fordította, és bentről egy halk nyögést hallott. — Sie! —
A néhány másodperccel későbbi „Saxtorph kapitány?”
úgy hangzott, mint egy imádság, amit nem akarnak,
hogy valóra váljon.
— Engedjen be! — mondta a földi ember.
— Nem. Mit akar tőlem az éjszaka közepén?
Igen, tényleg éjszaka van, gondolta Saxtorph.
— Legalább udvariasságból ideszólhatott volna, hogy
jön. Most menjen el!
— Még mindig jobb, ha én jövök, mint az őrjárat —
válaszolta Saxtorph.
Fojtott zokogáshoz hasonló hangot hallott, és a
következő pillanatban kitárult az ajtó. Belépett.
A lakást aszketikus módon rendezték be, de szemmel
láthatóan kezdett eluralkodni benne a rendetlenség. A
szellőztetőrendszer képtelen volt megtisztítani a
levegőt a sűrű cigarettafüsttől. Ib Nordbo melegítőt
viselt, haja kócos volt, szeme alatt sötét karikák
éktelenkedtek. Igen, gondolta Saxtorph, egész éjszaka
fent volt, sőt jó ideje nem aludhatott egy
szemhunyásnyit sem.
— l-isten hozta itthon! — dadogta Nordbo.
— Az apja és a húga csalódottak voltak, amiért nem
várta őket személyesen — mondta Saxtorph.
 — Megkapták az üzenetemet. Tényleg csalódottak
voltak? Pontosan akkor kellett elutaznom egy másik
bolygóra. Tudja, személyes ügyek. Soron kívüli
eltávozást kértem.
— Csak éppen nem utazott sehová, hanem itt bujkált.
Gondoltam, hogy így lesz. Nincs értelme sehová
elmenni ezen a rendszeren belül. Nagyon könnyen
magára találnának. A legközelebbi csillagközi
utasszállító a jövő héten indul, és addig be kell
szereznie az új személyazonossági papírokat. —
Saxtorph intett. — Üljön le! Számomra sem élvezetes ez
a dolog. Essünk túl rajta minél hamarabb!
Nordbo hátrált néhány lépést, leereszkedett egy fotel
karfájára és összefonta a karját. Egész testtartása
könyörgő volt. Saxtorph követte, de nem ült le.
— Mióta áll a kzinek alkalmazásában? — kérdezte.
Nordbo szárazat nyelt.
— Nem állok. Nem álltam. Soha.
— Hallgasson ide! Nincs kedvem játszadozni. Ha nem
akar együttműködni, kisétálok innen és azonnal
jelentem a dolgot a hatóságoknak. Csak az apja és a
húga miatt nem tettem meg eddig. Majdnem megölette
őket, gondolom, tudja.
— Tyra... Nem, én nem tudtam! — kiáltotta a másik
férfi rémülten. — Hazudott nekem. Ha tudtam volna,
hogy Tyra is magukkal megy, leállíttattam volna az
egész hülye expedíciójukat. És az apám... minden
épeszű ember régen halottnak hitte. Nem tudtam!
Honnan tudhattam volna?
— Balszerencse, igen, de megérdemelte — mondta
Saxtorph. — Nem jöttem volna rá, de az utamba került
egy bizonyíték. Így is csak napokkal később tudatosult
bennem a jelentése.
Mély lélegzetet vett, mielőtt belevágott volna.
— Biztosan figyelemmel kísérte a híreket, már
amennyit a történetünkből közöltek a nyilvánossággal.
Azonban kilétének és pozíciójának köszönhetően maga
már korábban is értesült mindarról, amit elmondtunk a
hadsereg tisztjének, aki közvetlenül megérkezésünk
után feljött az űrhajó fedélzetére. Egy kzin hadihajó
elkapott minket a fekete lyuknál, később ugyan, mint
ahogy azt maga számította, de maga akkor is tudta,
hogy ez nagy valószínűséggel meg fog történni.
— Én... nem... tévesen ítéli meg a helyzetet...
— Hallgasson, amíg azt nem mondom, hogy beszélhet!
A találkozás lehetett volna a véletlen műve is. A kzinek
ráakadhattak a régi hajó üzenetére, és ezt a hajót
számunkra a legrosszabb pillanatban küldhették oda. A
kapitánya tudta, ki vagyok, és milyen hajó áll az
irányításom alatt. Ezt megtudhatta szóbeszéd vagy a
saját titkosszolgálatuk útján. A Rover neve
jelentéktelen lett volna az ő gondolkodásmódjuk
szerint, és nagyon kicsi az esélye, hogy bármelyik
jelentésben szerepelt volna, amit a kapitány kapott,
ennek ellenére nemrégiben hallott róla, és frissen élt az
emlékezetében. Persze, néha olyan dolgok is
megtörténnek, amelyeknek nagyon kicsi a
valószínűsége. Ami megfújta a sípot az agyamban,
mihelyt rádöbbentem, mit jelent, az volt, amikor
közölte velem, remélte, hogy ott talál. Tehát
lehetségesnek tartotta, hogy ott leszünk, minden
emberek közül mi, és minden hajók közül a Rover...
Nem tettük közzé, hová megyünk vagy miért. Magán
kívül senki más nem tudott róla. Tehát senki más nem
küldhette a hírt a Kzinre... Gondolom, azonnal
értesítette őket, mihelyt Tyra rábukkant az apjuk
jegyzeteire és megmutatta magának. Sejtette, hogy a
dolog érdekelni fogja őket. Amikor a húga egyre
komolyabban fontolgatta a keresés gondolatát, maga
mindent megtett, hogy elbátortalanítsa, egyedül a
feljebbvalóinak nem szólt. Ezt azért nem merte
megtenni, mert attól félt, hogy hivatalos vizsgálatot
indítanának az ügyben, amely során fény derülhetne a
maga árulására. Nem olyan nehézkesek ilyen dolgokkal
kapcsolatban, mint ahogy azt maga állította. Markham
lebukása magára is a gyanú árnyékát vetette, és ezért
nagyon óvatosnak kellett lennie. Amikor tudomására
hoztuk, hogy tiltakozása ellenére útnak indulunk, titkos
hipervonalán felhívta a kzineket, és értesítette őket a
dologról. Ha minket kinyuvasztottak volna, maga most
biztonságban lenne... Rendben, Nordbo. Tehát mióta áll
a kzinek alkalmazásában?
— Tyra — nyögte a férfi. — Nem tudtam. Esküszöm,
nem tudtam, hogy magukkal van.
— A lényegen nem változtat — mondta Saxtorph. — Az
ellenség kezére játszani minket nem volt valami
emberbaráti cselekedet. Azonban a húga és az apja
kedvéért hajlandó vagyok... szemet hunyni fölötte. Nem
ígérek semmit, és ezt a kegyelmet ki kell érdemelnie.
Saxtorph szíve fájt a másik két emberért. Igen, Peter
rengeteget szenvedett, nagyon sokat veszített. Olyan
boldog, hogy Dorcas és én bevesszük társnak az
üzletbe. Úristen, mennyire nem szeretném elütni a
poharat a szájától.
Nem menne tönkre. A felmentése, a kárpótlás,
családja visszavétele a klánba, ezek mind
megmaradnának, mert ő volt és most is ő a
földbirtokos, nem ez az előttem vonagló féreg. Azt
hiszem, elég erős, hogy túlélje, ha az ő és a világ
tudomására jut a fia, egyetlen fia tette, és talán képes
lesz folytatni a munkáját. De ha valamiképp
megkímélhetném... bárcsak megkímélhetném!
Nordbo felnézett. Arca olyan fehér volt, mint egy
kísérteté. A szavak szinte maguktól buktak ki a
szájából.
— Soha nem pénzért csináltam. Jó, kaptam némi
pénzt, de azt mindig odaadtam a Veterán Otthonnak.
Markham olyan volt számomra, mint az apám, az az
apám, akit valósággal istenítettem, mielőtt... Mi mást
hihettem, mint hogy az igazi apám összeszövetkezett a
kzinekkel és meghalt, miközben őket szolgálta? Tyrát
álmodozónak tartottam. Ezt ilyen nyíltan nem
mondhattam meg neki, de úgy gondoltam, az a
feladatom, hogy visszaszerezzem a család vagyonát és
becsületét. Markham mellettem állt a tárgyalást követő
első években, amikor sokan gyűlölködők voltak velem
szemben. Segített nekem, tanácsokat adott, olyan volt,
mint egy új apa, ő a háborús hős, majd briliáns
tisztviselő. Amikor aztán arra kért, hogy tegyek meg
neki egy nem éppen szabályos apróságot, örültem.
Ártalmatlan dolog volt. Elmagyarázta, hogyha a kzinek
jobban ismernék a titkosszolgálatunk működését,
látnák, hogy nem támadásra, hanem védekezésre
vagyunk berendezkedve, és jobb esélyünk lenne a
hosszan tartó békére. Miben bíztam volna jobban, az ő
tapasztalt és éleslátó megítélésében, vagy az ostoba,
bilincselős szabályzatokban? Az első információ, amit
azért adtam át neki, hogy juttassa el a kzineknek, nem
volt titkos. Némi utánajárással ők is megszerezhették
volna. De aztán újabbak jöttek, egyre több, és végül
már komoly titkok voltak... — Eltakarta a szemét és
megborzongott.
Saxtorph bólintott.
— Zsarolás áldozatává vált. Minden egyes lépéssel
egyre messzebb jutott az egyirányú úton. Igen. Így
szervezik be a legtöbb kémet.
— Szeretem a hazámat. Soha nem okoznék fájdalmat
számára. — Nordbo öklét leejtette a térdére, és sokkal
halkabban hozzátette: — Még akkor is, ha az apámmal
és a családommal nagyon igazságtalanul elbánt.
— Ebben a dologban egyetértett Tyrával, igaz? És úgy
gondolta, amit csinál, azzal nem okoz komoly kárt. Az
ilyen hazafiak elég gyakoriak a kémek között.
Nordbo felemelte a fejét.
— Ne sértegessen! Megvan a magam emberi
méltósága.
— Ez nézőpont kérdése. Ugyebár azt mondtam
magának, hogy figyeljen, és azt mondtam, szeretnék
minél hamarabb végezni itt, hogy eltűnhessek innen,
lezuhanyozhassak és tiszta ruhát vehessek. Ha
együttműködik, meglátom, mit tehetek magáért. De ha
nem, megyek, és azonnal jelentem a dolgot a
feljebbvalóinak. Nyitókérdés: hányan vannak még a
kzinek hálójában?
— Se-senki más.
 — Ha lenne egy, pár kesztyűm, amit utána
elégethetnék, most körbepofoznám a szobában. De
mivel nincs, így csak jó éjszakát tudok kívánni.
— Ne! Kérem! — Nordbo felugrott és könyörögve
kinyújtotta a karját. — Senki! Mondom, hogy senki
nincs! Illetve én nem tudok senkiről. Volt egy nő a
főhadiszálláson, az egységemben, de két évvel ezelőtt
meghalt. És Markham is halott. Nincs senki más!
Saxtorph úgy érezte, hogy a férfi igazat mond.
— Meg fogja nevezni a nőt! — mondta. — Ez, és
minden más, amit elmond, talán elvezet minket
másokhoz. — Ha léteznek. Talán tényleg nincsenek
többen. Markham magányos farkas típus volt. Nos, a
nyomozás a profik dolga. — Le fog írni mindent, amit
tud. Minden apró részletet. Az egész történetet,
mindent, amit csinált, a híreket, amiket személyesen
szállított le, amit hallott, és amit gyanított. Megértette?
Adok magának két-három napot. Addig nem hagyhatja
el ezt a lakást!
Nordbo keze lehullott az oldalához. Kiegyenesedett
és hirtelen kísérteties nyugalom lepte meg.
— És akkor mi lesz? — kérdezte kifejezéstelen
hangon.
— Ha úgy ítélem meg, hogy őszinte volt, a feleségem
és én megpróbálunk alkut kötni a hatóságokkal. Azt
nem tudom megmondani, magával mit fognak tenni.
Azonban most mi vagyunk a kedvenceik, ahogyan a
közvélemény és a média kedvencei is. Szavunknak
súlya van. A Markham-ügy igencsak megingatta a
hatóságok helyzetét. Békét és nyugalmat szeretnének,
amíg rendbe teszik a házuk táját. És a hős-mártír Peter
Nordbo egy szem fiával kapcsolatos szenzáció most
egyáltalán nem hiányzik nekik. Talán rá tudjuk venni
őket, hogy fogadják el a maga felmondását, és az
igazságot temessék el egy szigorúan titkos aktába.
Talán. Megpróbáljuk. Ennél többet azonban nem
ígérhetek. És ennek a feltétele a maga részletes és
pontos írásbeli vallomása.
— Értem. Nagyon kedves magától.
 — A húgáért és az apjáért teszem. Semmi másért. —
Saxtorph megfordult, hogy távozzon.
— Várjon! — mondta Nordbo.
— Miért? — morogta Saxtorph.
— Az emlékezetem nem tökéletes, de nem kell
leírnom a dolgokat, ugyanis mindvégig naplót vezettem
a munkámról. A történteket azonnal feljegyeztem. Arra
gondoltam, talán egy nap szükségem lesz rá, ha
Markham vagy a kzinek esetleg... Ach, engedje meg,
hogy idehozzam magának.
Saxtorph szíve nagyot dobbant.
— Rendben. — Remélni sem mert ilyen sokat. Nordbo
átment a szomszédos szobába. Járása határozott és
elszánt volt. Saxtorph gyanút fogott.
— Ha fegyverért indult, ne fáradjon! — kiáltott utána.
— A feleségem tudja, hol vagyok.
— Nem, dehogy — jött a válasz. — Meggyőzött.
Mindent megteszek, hogy rendbe hozzam a dolgokat.
Mikor visszatért, kezében egy kis páncéldobozt
hozott, amelyet letett a számítógép billentyűzete mellé.
Tenyerét a tetejére tette, mire a doboz kinyílt. Ha bárki
más próbált volna belenézni, a doboz tartalma azonnal
megsemmisült volna. Saxtorph közelebb lépett. Több
minilemezt látott a dobozban.
— Kódoltak — közölte Nordbo. — Kérem, jegyezze fel
a dekódoló parancsot! Rossz parancs hatására ugyanis
a program azonnal letörli az adatokat. Biztosan meg
akar vizsgálni egyet.
Lehajolt, betett egy lemezt a gépbe, majd begépelt
néhány szót. Egy három évvel korábbi adat jelent meg a
képernyőn, amelyet hosszú sorokban szavak követtek.
Wunderlandiul íródtak, de Saxtorph annyit tudott ezen
a nyelven, hogy lássa, az adatok valóban kapcsolatban
vannak a kémkedéssel.
— Elégedett? — kérdezte Nordbo. — Vagy még többet
akar látni?
— Nem — mondta Saxtorph. — Ennyi elég.
Nordbo visszatette a lemezt a dobozba, amelyet
lezárt és odanyújtott Saxtorphnak.
 — Attól tartok, ezt meg kell érintenie — mondta
tárgyilagos hangon.
Saxtorph hirtelen erős szánalmat érzett a férfi iránt.
— Semmi gond — mondta. Ib Nordbo nagyon
hasonlított a húgára: szeme, arcformája, szőke haja, és
még az is, ahogy most szembefordult látogatójával. —
Mindent meg fogunk tenni magáért, Ib, amit csak
tudunk.
— Köszönöm.
Saxtorph átvette a dobozt és távozott.
— Gute Nacht — szólt utána Nordbo.
Az ajtó becsukódott. Saxtorph végigment a folyosón
és elindult lefelé a lépcsőn. Mindent meg fogok tenni
érted, Tyra, gondolta.
Az agya tovább dolgozott, mintha a nőhöz beszélne,
olyan dolgokat magyarázva el neki, amit az sosem fog
hallani.
Nem haragszom rád, kedves. És Kamre sem. Nem
szándékosan játszadoztál velem. Te őszintén hitted,
hogy komolyak a szándékaid... a vágyat összetévesztve
a szerelemmel, ami gyakori hiba... amíg a vágy felül
nem kerekedett rajtad.
Legalábbis így hitte. Szavak nem hangzottak el ezzel
kapcsolatban. Egyszerűen mindketten megértették,
hogy a dolog véget ért, bár a barátság tovább tartott. A
fájdalom már sokat enyhült az első perc óta. Tudta,
hogy hamarosan teljesen elmúlik, és akkor képes lesz
találkozni vele. Dorcas majd tesz róla.
Kívánom neked, hogy találj magadnak egy társat, aki
mellett meg tudsz állapodni! Kívánom neked, hogy
olyan társra lelj, mint én! De ha nem... nos, ez a te
életed, és minden élethez bátorság kell.
Saxtorph a harmadik emeleti lépcsőfordulóban járt,
amikor odafönt pisztolylövés dörrent.
 KŐTETŰNK ÍRÓJÁRÓL

POUL WILLIAM ANDERSON amerikai író 1926-ban

Pennsylvaniában született, skandináv szülők
gyermekeként, és a második világháború kitörése előtt
egy rövid ideig Dániában élt. 1948-ban végzett a
Minnesota Egyetemen, ahol fizikából szerzett diplomát.
Első írói éveit Minnesotában töltötte, tagja lett a
Minneapolisi Fantasy Egyesületnek, ahol olyan írókkal
barátkozott, mint Clifford D. Simak és Gordon R.
Dickson.
Első novellája 1947-ben jelent meg az Analog SF
magazinban, és ekkoriban nem lehetett kifejezetten
termékenynek nevezni, hiszen 1952-ig — amikor
napvilágot látott első regénye, egy ifjúsági regény (The
Vault of Ages) — mindössze tíz sztorit publikált.
1953-ban viszont lendületbe jött. Tizenkilenc
novellája jelent meg, s ezenkívül egyszerre három
regényét közölték folytatásokban különböző sci-fi
magazinok (Brain Wave, Three Hearts and Three Lions,
War of Two Worlds)
Első sci-fi regénye, amely önállóan jelent meg 1954-
ben, a Brain Wave (Agyhullám) volt; nagyon sokan
máig is ezt tartják legsikerültebb művének. A regény
története viszonylag egyszerű: a galaxis azon része,
amelyben a Naprendszer található, évmilliókon
keresztül egy hatalmas erőtérben vándorol, amelynek
hatása lelassít bizonyos agyi funkciókat. Amikor a Föld
kiszabadul ezen erőtér hatása alól, az intelligenciaszint
magasra szökik. A megváltozott emberiség kiáramlik a
csillagokba, és a Földet a mentális betegek és a
zseniálissá vált állatok öröklik...
E regény sikere után Anderson éveken át jól
megkomponált kalandregények és űroperettek írásával
foglalkozik. A hatvanas-hetvenes években megalkot egy
komplett sorozatot (Technic History), amely ugyanazon
világban játszódik, de két jellegzetes szálra oszlik. Az
első sorozat főhőse Nicolas van Rijn, a Polesotechnikus
Liga kereskedő hercege, míg a másik sorozat
mozgatóalakja Dominic Flandry, a Terra Birodalom
ügynöke. E két karakterhez csaknem két tucat regény
kötődik.
E nagy sorozat mellett több kisebb sorozat is ismert
(mint pl. a Psychotechnic Liga, az Időjárőr, a Rustum
története, a Hoka, Az utolsó viking, és az Ys királya,
amelyek egyenként 4-5 kötetből állnak), és ezek
mellett számos önálló regényt is írt, mint például A
törött kard (The Broken Sword), Az idő folyosói (The
Corridors of Time) vagy A nagy keresztes hadjárat (The
High Crusade) — ez utóbbiból filmet forgattak.
Bár Poul Anderson nem biztosított magának olyan
vitathatatlan helyet a science fiction írók panteonjában,
mint Isaac Asimov, Robert A. Heinlein vagy Frank
Herbert, népszerűsége szerte a világon vitathatatlan.
Novelláival és kisregényeivel hét Hugo-, három Nebula-
és egy Gandalfdíjat nyert.

N. I.