THEOLOGIA

HITTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT
A PÁZMÁNY PÉTER TUD. EGY. HITT. KARÁNAK MEGBÍZÁSÁBÓL
ÉS
PATAKY ARNOLD, SCHÜTZ ANTAL, BARANYAY JU S Z T IN ,

MARCZELL MIHÁLY

KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL SZERKESZTI

IVÁNYI J Á N O S
I J

VII. k ö te t

KIADJA

A KIR. MAGY. PÁZMÁNY PÉTER TUDOMÁNYEGYETEM

HITTUDOMÁNYI KARA

1940 .
 THEOLOGI A
c. hittudományi folyóirat a kir. m. Pázmány Péter Tudományegyetem hit-
tudományi karának kiadásában negyedivenkint jelenik meg.
Szerkeszti P ataky A rnold , S chütz A ntal, B árány ay Jusztin
és M arczell M ihály közrem űködésével

IVÁNYI J Á N O S .
Belső munkatársak a hittudományi kar tagjain kívül :
Hanuy Ferenc, prel. kanonok, püsp. helynök, Pécs,
a hittudományi karnak címmel és jelleggel felr. ny. r. tanára.
Ariner Edgár, intézeti tanár, Budapest Kühár Flóris, sz. B. r. házfőnök,
El dey Ferenc, a Közp. Papnevelőinté­ Budapest
zet lelkiiigazgatója, Budapest Saly László, apát-kanonok, Győr
Heimann Egyed, pr. r. egy. ny. r. ta­ Somogyi Antal, plébános, főisk. tanár,
nár, Szeged Győr
a hittudományi kar c. rk. illetőleg magántanárai.
Balassa Brúnó, c. r. főigazgató, bölcs, Oetter György, teol. tanár, Vác.
kari magántanár, Székesfehérvár. Petró József, kanonok, Eger.
Csúszik István, p. kam., kormányfőtan., Radó Potlkárp, sz. B. r. főgimn. tanár,
hittanár, Kaposvár. Budapest.
Felber Gyula, főszentszéki bíró, pléb., Rogács Ferenc, prel. kanonok, Szombathely.
Esztergom. Sipos István, kormányfőtan. apátkanonok,
Gálos László, teol. tanár, Pécs. szem. rektor, Pécs.
Géfln Gyula, teol. tanár, Szombathely. SzarnékJózsef,piar.r. főisk. tanár, Budapest.
Glgler Károly, irodaigazgató, Esztergom.
Halamka Gyula, piar. r. főisk. tanár, Róma. Szili József, kanonok, szem. rektor, Vác.
Hamvas Endre, prel. kanonok, érs. helynök, Takács hely.
Ince, sz. Fér. r. főisk. tanár, Szombat­
Bpest.
vitéz Haynal András, sz. Dom. r. főisk. Takáts Ernő, a Szent István-Társulat
tanár, Budapest. vezérigazgatója, Budapest.
Húsz István, tábori püspök, Budapest. Tlefenthaler József, a budai Szt. Imre-
Horváth Konstantin, c. r. főisk. igazgató, kollégium igazgatója.
Budapest. Törnek Vince, piar. r. főisk. tanár, ház-
Janotta Cirill, sz. Ben. r. főisk. tanár, Róma. főnök, Budapest.
Jánosi József, S.J. egy. m. tanár, Budapest. Törik Mihály, prel. kanonok, Esztergom.
Kákossy Elek, plébános, Karád. Vargha Theodorik, sz. Fér. r. főisk. tanár,
Kiss György, apátpléb., Kaposvár. Róma.
Koszterszltz József, a pesti Szt. Imre-kollé- Várkonyl Fidél, ciszt. r. á. pap, Budapest.
gium igazgatója. Vécsev I. A. báró, pápai prel., kanonok
Lépőid Antal, prel. kanonok, Esztergom. Kassa.
Llndenberger János, ap. adm., Debrecen. Vértesi Frigyes, teol. tanár, Pécs.
Llppay Lajos, teol. tanár, Esztergom. Vidákovich Aladár, prem. r. procurator
Luttor Ferenc, pápai protonot., követs. jogt. gen., Róma.
Róma. Walter János, piar. r. egyetemes főnöki
Madarász István, megyéspüspök, Kassa. tanácsos, Róma.
Mester János, egyet, tanár, Szeged. Záborszkv István, h. rektor, Wien, Páz-
Meszlénvl Zoltán, segédpüspök, Esztergom. máneum.
Mosonyl Llpót, pléb., Buffalo (U. S. A.) Zoltán Veremund, sz. Ben. r. főisk. tanár.
a hittudományi kar bekebelezett doktorai.
A Theologia előfizetési ára évi 10 P. (Külföldre 11 P.J
Előfizetni lehet a Pázmány Péter Tudomány Egyetem hittudományi karánál
(Budapest, IV., Pázmány Péter-tér 1—3.) A csekklap sz. : 46.390.
 TARTALOMJEGYZÉK.
I. D olgozatok:
Olda
Artner Edgár Még egy-két szó Nagy Konstantin kereszténységéről .. 130
-------Origenes és Plotinos.................................................. 211
Bendefy László: A kumai püspökség története....................................... 313
Hermann Egyed: Ciszterci Charta Charitatis, premontrei statútumok,
domonkos constitutiók...................................................................... 30
Ibrányi Ferenc: A keresztény életeszmény erkölcsi ta rta lm a ---- 119, 193
Ivánka Endre: A trichotomikus anthropológia a középkori és az ókori
filozófiában ....................................................................................... 222
-------Válasz.................................................................................................. 143
-------«Sacrum Imperium» és «Rex Christianus»....................................... 37
Iványi János: Izrael, az Isten «választott népe».............................17, 105
Marczell Mihály: Nem és erkölcs ........................................................8, 97
Móra Mihály: Néhány egyházi adóügyi kérdés............. 47, 145, 245, 339
Pataky Arnold: A korintusiakhoz írt II. levélnek néhány történelmi és
exegetikai problém ája..................................................................... 1
Péterffy Gedeon: A regula és Szent Tamás................................................ 327
Szabó Elek: A ferences iskolaügy a XIV. sz. végéig............................ 231
Szabó Vendel: Szent Tamás bölcseleté és az ordinationes................. 289
Zimándi Pius: Kódexirodalmunk és a társadalmi kérdések ............... 302

II. Szem le:

Artner Edgár: Az utolsó évtized ókeresztény régészeti kutatásai Rómán
kívül .......................................................................................... 79, 363
Gerencsér István: A dialektikus teológia, mint a protestáns teológia meg­
újulásának jele ............................................................................... 264
Ivánka Endre: A Keleti Szentháromságtan és a görög filozófia ....... 161
Móra Mihály: Eichmann Eduard — 70 éves ..................................... 177
Pataky Arnold: Az újszövetségi szentírástudománynak néhány időszerű
problémája......................................................................................... 157
-------Loisy Alfréd......................................................................................... 360
Péterffy Gedeon: Szent Tamás patrisztikus forrásainak kutatása ........ 64
Szabó Vendel: A hitélet gyakorlati kérdései köréből............................. 164
Takács Ince: Középkori franciskánus-járás Keletázsiába . . . 72, 269, 368

III. Ism ertetések :

Anwander, Anton dr.: Das Prinzip des Gegensatzes in den Religionen.
Kiihár Flóri s ..................................................................................... 380
Brandenstein Béla báró: Etika. Ibrányi Ferenc...................................... 90
Ciprotti, Pio: Appunti sül patronato nazionale nell America Latina.
Móra Mihály ................................................................................... 187
 Oldal
Coronata, Matthaeus: Institutiones iuris cannonici ad usum cleri. Ed. 2.
Móra Mihály ................................................................................... 378
Dausend, Hugo O. F. M.: Das interrituelle Recht im Codex Iuris Cano­
nici. Sipos István............................................................................. 94
Desbucquoit, A.: «Avec Dieu toujours». Tiefenthaler Jó zsef................. 284
D’Ercole, Giuseppe: Il Consenso degli sposi e la perpetuità dei matrimonio
nel diritto romano e nei Padri della Chiesa. Kontor L a jo s........ 189
Feifel, Rosa dr.: Die Lebensphilosophie Schlegels und ihr verborgener
Sinn. Kühár Flóris ......................................................................... 284
Haar, Franciscus C. SS. R.: De occasionariis et recidivis. Ibrányi Ferenc 186
Herders Laien-Bibel. Pataky A rnold.................................................. 277
Höpfl, Hildebrandus O: S. B.: Introductionis in Sacros utriusque Testa­
menti libros Compendium. PatakyArnold..................................... 180
Huszár Elemér: Loyolai Szent Ignác. Galla Ferenc............................... 275
Jorio, Thomas S. J.: Theologia moralis iuxta methodum compendii
Joannis P. Gury et R. Tumonolo. Ibrányi Ferenc...................... 185
Kahles, Wilhelm: Radbert und Bernhard. Huszár Elemér................... 374
Kolping, Adolf dr. : Anselms Prosologions —Beweis der Existenz Gottes.
Oetter György..................................................................................... 279
Lercher—Schlagenhaufen: Institutiones Theologiae Dogmaticae. Dőry
László ................................................................................................ 183
Lovas Elemér: Árpádházi Boldog Margit élete. Hermann Egyed ........ 373
Merkelbach O. P.: Mariologia. Dőry László............................................ 184
Móra Mihály dr.: Az egyházi perjogtörténet és feladatai. Sipos István 92
Nagy Tibor: A pannoniai kereszténység története a római védőrendszer
összeomlásáig. Szabó Vendel .......................................................... 91
Przybylski, Bern. O. P.: De Mariologia S. Irenaei Lugdunensis. Dőry
László ................................................................................................ 184
Rahner, Karl: Geist in Welt. Ibrányi Ferenc........................................ 283
Révész Imre: Magyar Református Egyháztörténet. Galla Ferenc ........ 276
Richard ,Timothée: Comment étudier et situer Saint Thomas. Ibrányi
Ferenc................................................................................................ 377
-------Théologie et piété. Tiefenthaler József .......................................... 380
Sipos, Stephanus dr.: Enchiridion Iuris Canonici. Kontor Lajos........... 272
Sipos István dr.: A katolikus házasságjog rendszere. 3. kiadás. Kontor
L ajos.................................................................................................. 372
Soubigou, L. : La croix et l’autel ! Tiefenthaler József......................... 379
Szigeti, Remigius: Translatio Latina Ioannis Damasceni. Galla Ferenc 273
Unterkircher, Franz: Zu einigen Problemen der Eucharistielehre. Kühár
Flóris.................................................................................................. 281
Waigand, Josephus: Missiones Indiarum Orientalium. Galla Ferenc . . . 275

IV. Különfélék:
Az egyházjogi szakosztály megalakulása ................................................ 89
A Magyar Jogászegylet Egyházjogi Szakosztálya................................... 271
Idegennyelvfl kivonatok................................................... 95, 190, 285, 383
Krónika......................................................................................................... 381

Stephaneum nyomda, Budapest. Felelős : ifj. Kohl Ferenc.

«SACRUM IMPERIUM» ÉS «REX CHRISTIANUS».
A KÖZÉPKOR POLITIKAI VILÁGKÉPÉNEK SZAKRÁLIS HÁTTERE.

Köztudomású, hogy a középkor az Egyháznak azt a tanítását,

mely szerint minden politikai hatalom az Istentől származik, nemcsak
abban a legáltalánosabb értelemben ismerte el, hogy az erkölcs és a
«ius naturale» követelményeiből vezette le az állam létjogosultságát
és az állami élet alapelveit, hanem abban a szorosabb értelemben is,
hogy — legalább a keresztény kultúrközösségen belül — minden poli­
tikai hatalom gyakorlását Krisztus királyságával hozza kapcsolatba ;
sehol sem találjuk szebben kifejtve a Krisztus királyságáról szóló
tanítást, mint a középkor politikai vonatkozású és az állam elméleté­
vel foglalkozó műveiben, például Aquinoi Szent Tamás «De regimine
principum» c. munkájának Ptolemaeus de Lucca által írt folytatásában.
Hogy az erre az alapelvre felépített politikai világkép azonban,
részleteiben és konkrét fogalmazásában, hogyan alakult, az nem igen
ismeretes még eléggé. Katolikus és nemkatolikus részről külföldön
sokat beszélnek az utolsó évtizedekben a középkori «Imperium» gon­
dolatáról ; azt lehetne hinni, hogy a keresztény «monarchia universalis»,
a «Birodalom» világuralmi igénye, az «imperator christianus»-nak min­
den keresztény állam és fejedelem fölött gyakorolt fennhatósága volt
a középkor egyedüli politikai koncepciója. Hogyan egyeztethető össze
azonban ez a koncepció a «Szent Korona» eszméjével, melyet szintén
a középkor legértékesebb örökségeként hagyományozott reánk, magya­
rokra ? Már ez a kérdés is mutatja, hogy éppen magyar szempontból
is milyen fontos az egész probléma tisztázása. Mit jelent — a közép­
kor részére — a római császárság, a keresztény-római világbirodalom
eszméje egyrészről, a keresztény királyság, például a magyar szent
korona eszméje másrészről? Milyen viszonyban áll a középkor poli­
tikai világképében a keresztény királyság a római császársághoz?
Ennek a kérdésnek a tisztázásához előbb meg kell állapítanunk,
hogy mi adja — a középkori felfogás szerint — az egyiknek is, a másik­
nak is, a szakrális jelleget és csak azután dönthetjük el azt a kérdést,
hogy milyen viszonyban állnak egymáshoz.

I. A római császárság.
A római világbirodalom eszméje már az antik világban, Augustus
császár korában szakrális jelleget öltött. Azt a tényleges hatalmat,
38 IVÁNKA ENDRE

melyet a római köztársaság imperialisztikus politikája megszerzett,

Augustus császár — és vele együtt az ő szellemétől áthatott kortár­
sai — hivatásnak tekintette, a Földközi-tenger körül elterülő provin­
ciák birtoklását, melyeket a római köztársaság kihasználandó, sőt
kifosztandó zsákmányokként kezelt, felelősségteljes feladatként fogta
fel ; egyúttal azonban a római hatalmat isteni megbízatásnak érezte,
melyet nemcsak megtartani, hanem az egész világra kiterjeszteni, való­
ságos világbirodalommá kell kiépíteni — olyan birodalommá, mely
nemcsak térben, de időben sem ismer határokat és korlátokat.
His ego nec metas rerum nec tem pora pono ;
Imperium sine fine dedi. (Aen. I 282)
Ezeknek (a rómaiaknak) sem térben, sem időben nem szabtam hatá­
rokat ; végtelen birodalmat adtam nekik — mondja Jupiter Ver-
giliusnál. A római birodalom eszméjének bölcsőjét a római nép leg­
nagyobb költői állták körül. Vergilius mellett — aki a római birodalmi
eszmének mintegy' mottóját adta azokban a szavakban, melyekben
a római nép feladatát úgy írja körül : parcere subiectis et debellare
superbos (kímélni a behódoltakat és legyőzni az ellentállókat) — Hora­
tius is gyönyörködik abban a gondolatban, hogy Média, Szkithia és
India lakói Róma parancsainak engedelmeskednek, Róma ősrégi hatalmi
jelvényétől, a fasces-től rettegnek, és hogy a nap, aranyszekerén körül­
járva a világot, az egész földkerekségen Rómánál nagyobbat, hatal­
masabbat nem lát. Bízik abban, hogy az istenek, kegyesen tekintve
a palatinusi oltárokra, örökké fenntartják a rómaiak hatalmát (Carmen
saeculare) ; mint Jupiter az égben, úgy uralkodjék Augustus a földön,
(Od. 112), mint az istenek helytartója, mint jelenlévő isten, (Od. 1115).
Sem Kelet lakói, sem azok, akik a Duna vizét isszák, ne merjenek
ellenszegülni az ő törvényeinek. (Od. IV 15.)
A római birodalom eszméjének ez a szakrális jellege és ez az
univerzalisztikus, az egész világra kiterjedő célkitűzése akkor is meg­
maradt, amikor a birodalom kereszténnyé vált. A római császári hatal­
mat akár közvetlenül (ez a ghibellin felfogás) akár a pápa által történő
koronázás révén az egyházi megszentelésből kifolyólag (ez a guelf
felfogás) az Istentől származtatják, isteni megbízatásnak tekintik,
mely a császárt épúgy az egész kereszténység legfőbb urává és a pogá-
nyok elleni harcokban hivatott védelmezőjévé teszi, mint ahogy a
római császár az ókori felfogás szerint az oikumenét, a kultúrvilágot,
teljes egészében kormányozta és a barbárok ellen védelmezte. Mint
az ókori domborműveken, a diadalkapukon és emlékoszlopokon, az
antik római császárok elé, úgy járulnak a középkori festményeken
III. Ottó elé a leigázott vagy kormányzata alatt álló provinciák alle­
gorikus alakjai.
Az Egyház is providentiális kapcsolatot lát a római birodalom
 «SACRUM IMPERIUM» ÉS «REX CHRISTIANUS» 39

^politikai és az Egyház hitterjesztő világmissziója között. Mindenható

Isten, — így szól a «Sacramentarium Leonianum» egyik imája — aki bölcs
és titokzatos rendelkezésed folytán az apostolok fejedelmének előjogait
a római állam védelmezésére bíztad, hogy onnan az evangélium az egész
világon elterjedjen . . . és a nagypénteki szertartásoknál az Egyház úgy
imádkozik a római császárért : Imádkozzunk a legkeresztényebb csá­
szárunkért, hogy Urunk és Istenünk az ő hatalma alá hajtsa a barbár
népeket, és így nekünk tartós békét adjon. Mindenható Isten, kinek
kezében van minden világi hatalom és minden királyi előjog ; tekints
kegyesen a római birodalomra, és add, hogy azokat a népeket, melyek
vadságuk erejében bíznak, hatal- más segítségeddel elnyomhassa.
Ez nem más, mint a «pax Romana», a római birodalom által
biztosított világbéke, és a római birodalom vezetése alatt összefoglalt
oikumené egysége, szemben a fenyegető és a határokon betörő, ellen­
séges barbársággal, keresztény fogalmakba, keresztény gondolatvilágba
átültetve. Még az ókori császárság kinövéseit is újra megtaláljuk a
középkori római császárságban : Barbarossa Frigyes azt a címet vin­
dikálja magának — a római császárság jogfolytonosságára hivatkozva
— mellyel az ókori római császárok isteni voltukat akarták kifejezni :
mundi dominus-nak, a világ urának nevezi magát. De ha ez a cím talán
túlságosan hangoztatja is ennek a világuralomnak önkényességét és
a krisztusi megbízatástól, az Egyház szentesítésétől való független­
ségét, abban mégis egyetértenek a birodalmi eszmének középkori kép­
viselői, hogy ez az Istentől adott hatalom univerzális, az egész világra
kiterjedő uralmat jelent. Maga Krisztus — mondják egyöntetűen frei-
singi Ottó, a középkor legnagyobb történetíróinak egyike, admonti
Engelbert, VII. Henrik császár titkára, és Dante (úgy a «De mon­
archia» című értekezésében, mint a Divina Commediában) — azzal
erősítette meg a római birodalom jogosságát, hogy, amikor emberként
született meg a világon, mint a római birodalom alattvalója akart
megszületni, és mindjárt születése után az Augustus császár által
elrendelt összeírásnál annak polgárai sorába bejegyeztetni. Ugyanezt
— teszi hozzá Dante — erősítette meg a halálával is : ha az ő szemé­
lyében az egész emberiség részesült az Ádám bűnéért járó büntetés­
ben, akkor ezt a büntetést csak az a hatalom hajthatta végre, mely az
Isten rendeléséből bírói joggal bírt az egész emberiség fölött. Ez a
római birodalom. (Ennek a gondolatnak a szimbolikája még a renais­
sance festészetére is kihat ; ezért látjuk még Tizian Ecce homoján
Pilátus palotája előtt a római birodalom kétfejű sassal díszített fekete­
sárga zászlaját.) Dante ugyanazokra a vergiliusi helyekre hivatkozik,
melyekkel Vergilius az ókori római birodalom hatalmát az olympusi
istenektől vezette le, hogy ezzel a római birodalomnak Istentől adott,
Krisztustól ráruházott jogát bizonyítsa. A vergiliusi «Imperium sine
fine dedi»-ből lett a keresztény «Roma aeterna» gondolata. Roma caput
40 IVÁNKA ENDRE

mundi regit orbis frena rotundi, — Róma, a világ feje, tartja a föld­
kerekség gyeplőszárait — ezt mondja egy a középkorban számtalan­
szor idézett vers.
II. A német királyság.
Ezt a világbirodalmi hatalmat (ezt jelenti a «német-római biro­
dalom» gondolata) a német királyság gyakorolja. Hogy a németség
milyen jogon jutott ehhez a hatalomhoz, miért lépett a régi római
császárság örökségébe, azt különbözőképen indokolják. Egyesek a
frank folytonosságra mutatnak rá, Németországot Nagy Károly jog­
utódának tekintik, aki 800-ban a pápától nyerte el a római birodalom
koronáját, Németországban tehát még frank királyságot látnak ; mások
viszont arról beszélnek, hogy a császárság a rómaiaktól a frankokhoz,
a frankoktól a szászokra ment át (ezek I. Ottónak 962-ben történt
koronázásában látják a lényeges mozzanatot).
Mindig azonban különbséget tesznek a római birodalom univerzális
hatalma, világbirodalmi missziója között egyrészről, és ennek a hatalom­
nak hordozója, a német királyság között másrészről. Akit a német törzsek
hercegi német királlyá megválasztottak, az tarthat igényt arra, sőt annak
joga van arra, hogy a pápa római császárrá koronázza meg őt, és így az
egész kereszténység legfőbb uralkodójává tegye. Egyházi és egyházellenes
részről egyöntetűen határozzák meg a viszonyt a két hatalom között.
III. Ince pápa hangoztatja, hogy nem azért van a pápának beleszólása
a német királyválasztásba, mert a német királyság, mint olyan, a pápai
hatalomnak politikailag alá volna vetve, hanem azért, mert a német feje­
delmek által megválasztott német király egyúttal a pápa által való csá­
szári megkoronázásra igényt nyer, és a pápának joga van megvizsgálnia,
hogy kit fog ő majd római császárrá koronázni. A Sachsenspiegel ugyan­
ezt mondja ki világosan (a III. könyv 52. fejezetében). Akit a német
fejedelmek megválasztottak, és akit az arra jogosított püspökök meg­
koronáztak, az a királyi hatalmat és az aacheni trónt (Nagy Károly
trónját) nyeri el. Ha azután a pápa megkoronázza őt, akkor a római
birodalmat és a császári méltóságot nyeri hozzá.
Mindamellett egy bizonyos kapcsolat maradt fönn Olaszországföldje
és a római császári hatalom között. Túlzás volna azt mondani, hogy a német
királyság azért bírja a római császárságot, mert Olaszország földje és a lon-
gobárd királyság Németország tartozéka lett. Annyi azonban igaz, hogy
Nagy Károlyt akkor koronázta meg a pápa nyugati római császárrá (ez a
keleti császárság, Bizánc jogainak érvénybentartása mellett történt ;
csak az egyházi szakadás óta tekintik jogtalannak a bizánci császári
hatalmat), amikor a longobárdok legyőzése óta Olaszország ura és
a római patrimonium Petri védője lett. Amikor a karoling birodalmat
felosztják, egészen természetes dolognak tekintik, hogy a császári
méltóság azt a részt illeti, melyhez Olaszország került, Lotharingiát,
 «SACRUM IAtPERIUM» ÉS «REX CHRISTIANUS« 41

Lothar részét. A IX. század vége felé újra független longobárd királyok
lépnek fel, ezek a császári méltóságot is elnyerik (habár ezeknek legiti­
mitását később, a karoling jogfolytonosság gondolatának hatása alatt,
többen kétségbevonják, amint freisingi Ottó velünk közöl). I. Ottót
is csak akkor koronázzák császárrá, amikor a longobárd koronát már
elnyerte, és kötelezettséget kell vállalnia, hogy amennyiben másnak
adja át a longobárd királyságot, akkor az illetőnek esküdnie kell, hogy
Rómát és a pápát megvédi minden ellenséggel szemben. Később a lon­
gobárd koronával, a vaskoronával való megkoronázást úgy tekintik,
mint a császárrá való koronázásnak járulékát, annak mintegy elő­
készítő rítusát. A római császárt — úgy olvassuk a «De regimine prin-
cipum» Aquinoi Szent Tamásnak tulajdonított, de a XIV. század elejé­
ről származó harmadik könyvében — két koronával koronázzák : Milánó­
ban a vaskoronával, melyet Monzában őriznek, annak emlékére, hogy
Nagy Károly legyőzte a longobárd királyokat, és Rómában azzal a
koronával, melyet a pápa maga helyez a fejére.

III. A függő királyságok.

Ezekután már megértjük, hogy középkori szemmel nézve mit
jelent az, hogy egy királyság, mint például a cseh királyság, a német­
római birodalomhoz tartozik. Nem a német királysághoz való tartozást
jelenti ez (erről legfeljebb, hogy modern kifejezéssel éljünk, a «personalis
unio» esetében lehet szó, mint pl. a longobárd királyság esetében),
hanem a római birodalomtól való függést. Amint az ókorban a szoros
értelemben vett római birodalom, a római császár közvetlen uralkodá­
sának alávetett tartományok körül vannak véve olyan királyságoktól,
melyek a római birodalom fennhatósága alatt állnak, de belső ügyeik­
ben megtartották függetlenségüket, ugyanúgy függnek — középkori
elgondolás szerint — a római császártól azok a keresztény királyok,
akiket a királyi koronájuk a német királlyal ugyan egyenrangúakká
tesz, de akik mint keresztény királyok, az egész keresztény oikumené
fővédnökének és fővezérének, a római császárnak elsőbbségét ismerik
el, úgy kifelé (a pogányok elleni közös harcokban) mint egymás között
(amennyiben a legfőbb bírói hatalom a királyok és országok közötti
vitákban őt illeti meg).
Ezt a tényállást a középkorban elég gyakran határozott
formában juttatják kifejezésre: Amikor III. Ottó Miesko lengyel
királyt megkoronáztatja, előbb római patríciussá nevezi ki a lengyel
fejedelmet, annak jeléül, hogy nem mint német király, hanem
mint római császár adja neki a királyi koronát. És amikor I. Endre
király 1053-ban kivívja Magyarország függetlenségét III. Henrikkel,
német-római császárral szemben, aki Péter király behódolására támasz­
kodva a német-római birodalom fennhatóságát akarta elismertetni
42 IVÁNKA ENDRE

I. Endre királlyal is, akkor úgy fejezik ki a kortársak a beállott hely­

zetet : Romana respublica subiectionem regni Ungariae perdidit. A római
birodalom elvesztette a magyar királyság fölötti fennhatóságot (touli
Wibert, IX. Leó pápa életrajzában ; tekintetbe kell vennünk, hogy
Wibert IX. Leó pápa barátja és kísérője volt, a pápa pedig a béke köz­
vetítésénél személyesen résztvett, tehát úgyszólván a tárgyalások szem­
tanúja az, aki így fejezi ki a viszonyt a két ország között). Csehország
ezzel szemben állandóan elismerte a német-római birodalom fennható­
ságát ; de itt is kifejezésre juttatják, hogy nem a német királyságtól, ha­
nem a római császárságtól való függést értik ez alatt a fennhatóság alatt.
A cseh hercegség — mondja az 1126-ban Sobieslav cseh herceg
és Lothar német-római császár között kötött béke okmánya — amint
ezt már elődeinktől tudjuk, a római császár fennhatósága alatt áll, és
a megválasztott herceget csak akkor szabad igazán hercegnek tekin­
teni, ha megválasztásának megerősítését elnyerte a római császártól,
amint viszont a császár nem nevezhet ki herceget, hanem csak meg­
erősítheti azt, akit az ország nagyjai megválasztottak (a herceg kineve­
zése pedig megilletné a német-római császárt akkor, ha mint német
király gyakorolna fennhatóságot a cseh hercegség fölött úgy, amint
ezt a német hercegségek fölött gyakorolja). Barbarossa Frigyes mint
császár adja 1. Wladislaw királynak a királyi koronát, és amikor IV. Ottó
1203-ban örökös királysággá emeli Csehországot, akkor III. Ince pápa
ezt 1204 április 15-én kelt bullájával megerősíti (Fülöp császár hasonló
intézkedését 1198-ban a pápa nem ismerte el, mert Fülöpöt még nem
koronázták meg császárrá) annak kifejezésére, hogy a királyságnak
a német-római birodalomhoz való viszonya nem jelent mást, mint a
királyságnak az univerzális császári hatalomtól, a régi római világ-
birodalom hagyományait folytató keresztény-római császárságtól való
függést — «melynek minden más világi hatalom, minden királyság és
hercegség, minden ország és nép alá van vetve», mondja a «római biro­
dalom» középkori ideológiája.

IV. A független királyságok.

Az imént említett magyar példa azonban azt mutatja, hogy a
római világbirodalom gondolata, mely a keresztény országok és király­
ságok fölé legmagasabb világi hatalomként a császárságot helyezi,
ha jellemzően középkori gondolat is, mégsem mondható a középkor
egyedüli politikai koncepciójának, a középkori szellemi életben egyedül
ismert politikai világképnek ; emellett a felfogás mellett, mely a keresz­
tény kultúrvilág egységét csak a régi római birodalom hagyományos
keretein belül tartja megvalósíthatónak, kezdettől fogva egy másik
felfogás érvényesül.
A keresztény oikumené, a keresztény kultúrvilág egységét —
 «SACRUM IMPERIUM» ÉS «REX CHRISTIANUS» 43

eszerint a felfogás szerint — nem egy központi világi hatalom, egy

az egész világra kiterjedő (vagy legalább a jogigényét az egész
világra kiterjesztő) impérium biztosítja, hanem a független államok
és királyságok szabad összefogása, az Egyház tisztán szellemi egységén
belül. Az egyes királyok hatalmukat, uralkodói jogaikat közvetlenül
az Istentől nyerik el, az Egyház kezéből, amennyiben országaik főpapjai
koronázzák meg őket ; királyi hatalmuk között, melyet a koronázás
folytán elnyernek, és az Isten között, aki a püspökök kezéből («accipe
coronam per manus episcoporum» volt a koronázás formulája) megadja
nekik ezt a hatalmat, nem áll semmiféle univerzális világi hatalom,
melytől királyságuk, országuk, uralkodói hatalmuk függne.
Ezért magasztalhatja Salisbury-i János, ennek a felfogásnak legha­
tásosabb képviselője a XII. században, a királyt mint «interris quaedam
divinae maiestatis imago»-t, az isteni fenség földi hasonmását, és ugyanak­
kor zsarnokságnak minősíti a római impériumnak (a németek által kép­
viselt) igényét, hogy a többi királyok és országok fölött fennhatósá­
got gyakorolhasson. Vájjon ki rendelte őket (t. i. a németeket) a világ
uraivá és bíráivá? kérdezi ő egyik levelében (59. levél) és az impérium
gondolatának univerzálismusával szemben erősen hangoztatja nemzeti
önérzetét és büszkeségét (185. levél). Az «impérium», a császárság címét
nem akarja elvitatni a német-római birodalomtól, de ez a cím részére
nem világbirodalmi igényt jelent, hanem csak egy uralkodói címet a
többiek között, amint részére a német-római birodalom is csak egy
ország a többi országok mellett. És ez az ország — szerinte — semmi­
képen sem azonos a régi római birodalommal. Amennyire rajong is a
rómaiakért és a római állam politikai nagyságáért és nemes hagyomá­
nyaiért, ezt mégis teljesen a múlténak tekinti. És a régi római állam­
ban is kevésbbé az imperialisztikus elemet, a világbirodalmi igényt
magasztalja, mint inkább a római állam belső politikai nagyságát,
a rómaiság erkölcsi értékeit. Gondolkodásában sokkal nagyobb szere­
pet játszik Aristoteles politikája, mint az augustusi római impérium
vergiliusi és horatiusi ideológiája. Aristoteles tipikusan görög demokra­
tizmusát erős monarchikus érzésével ügy tudja összekötni, hogy az ural­
kodót, a királyt, élő törvénynek, az igazság mintegy megtestesülésének
tekinti. Hiszen az uralkodásának jogossága éppen azon alapszik, hogy
ő, mint a jog és az igazság védője (legis minister) az Isten akaratának
végrehajtója ; ezért viszont csak addig tarthat igényt engedelmességre,
amíg igazságosan uralkodik.
Ez a felfogás, melyet Salisbury-i Jánoson kívül éppen a XII.
században is több angol és francia történetíró hirdet (Ordericus Vitalis,
Malmesbury-i Vilmos és mások), nem más, mint a magyar szent korona
gondolata. A fiatal, feltörekvő nemzeti államok ideológiája ez, melyek
erősen érzik a nyugati keresztény kultúrközösség szellemi egységét,
tudatában vannak azoknak a feladatoknak és kötelezettségeknek,
44 IVÁNKA ENDRE

melyek az ehhez az egységhez való hozzátartozással járnak, de politi­

kailag nem ismernek maguk fölött magasabb hatalmat, független és
egyenjogú tagjai akarnak lenni ennek a szellemi, kulturális és — ami
a középkorban a legfontosabb — vallási egységnek. Ezt a független­
séget a legkülönbözőbb alkalmaknál hangoztatják ; szemben azzal a
felfogással, mely a rómia jog használatában a római birodalom fenn­
hatóságának hallgatólagos elismerését látja (így érvel Bartolus, a híres
bolognai jogász), a francia királyok szükségesnek tartják hangoztatni,
amikor a francia «parlament»-eknek a római jog használatát előírják,
hogy ez az intézkedésük «non ratione imperii, sed imperio rationis»
történik, azaz nem a római birodalomhoz való tartozásból folyik, hanem
az ész parancsa folytán, mert a római jog a legészszerűbb és legrend­
szeresebb jog a világon.

V. A középkori politikai világkép kihatása az újkori fejlődésre.

A nemzeti államok kialakulására irányuló törekvés jellemzi a
középkor második felét. Ebben az időben létesül a centralizált francia
állam, az angol parlamentarizmus, a magyar, erősen nemzeti érzelmű
rendi állam, és az olasz nemzeti eszme is feléled, ha egységes olasz
állam nem is tud kialakulni. Németország is ekkor kezd törekedni
nemzeti egységre ; azoktól a megkötöttségektől óhajt szabadulni,
melyek a római impérium nobile officiumával járnak ; egyrészt a német­
római császárságnak az egyházhoz és a pápához való viszonyát, mely
eddig a pápának tartotta fenn a császár megerősítését és megkoroná­
zását, igyekeznek meglazítani, másrészt az Olaszország fölött gyakorolt
fennhatóságot, mely mindinkább terhet jelent a birodalom részére,
kívánják lerázni. Ennek a fejlődésnek eredményeként 1356-ban azt
mondja ki a német aranybulla, hogy a választófejedelmek azt, akit
ők német királlyá megválasztottak, mindjárt a megválasztásának pil­
lanatától kezdve császárnak is tekintik, és hogy ő ennélfogva mindjárt
a megválasztásától és a német királlyá való megkoronázásától kezdve
Németország területén a császári jogokat is gyakorolhatja, tekintet
nélkül a pápai koronázásra és Olaszországra, ahol természetesen a pápá­
tól meg nem koronázott német királyt nem tekintették császárnak.
Egyben szabályozták a választás módját és a választófejedelmek jogait ;
ettől az időtől kezdve egy fogalommá kezd összeolvadni a német király­
ság és a római császárság.
Amennyit a birodalom ezáltal egységben és függetlenségben nyert,
annyit veszített területben. A német-római császárság univerzális
igényéről lemondva, egy Németországra szorítkozó nemzeti állam lett.
A különleges földrajzi és történelmi körülmények folytán azonban ebbe
a hangsúlyozottan német nemzeti egységbe egy, eredetileg a német
királyságon kívül álló királyságot is belevonják, Csehországot. Még
 «SACRUM IMPERIUM» ÉS «REX CHRISTIANUS» 45

pedig nem azért, mert közben Csehországban erősen folyt a német

letelepedés és a germanizáció. Az egyháztól való függetlenségért a
«romanizmus» ellen küzdő választófejedelmek (itt már a reformáció
előzményeinél tartunk) a hangsúlyozottan cseh iránnyal, a husszita
Podiebrad Györggyel szövetkeznek, és 1460 körül komolyan szó volt
arról, hogy őt választják meg német-római császárnak. Ez nagy vál­
tozást jelent a régi felfogással szemben, mely a «Sachsenspiegel»-ben
szóhoz jut : itt a cseh király szelepei ugyan a választófejedelmek között,
de nem választható meg német királlyá, mondja a «Sachsenspiegel»
(III 57), mert ő nem német. 11. Ottokár királyt is csak úgy választ­
hatták volna meg német királlyá és római császárrá, mint ahogyan
ebben az időben más idegen fejedelmet is, mint például Cornwallis-i
Richardot és Kastiliai Alfonzot is megválasztották. Ezzel szemben a
német aranybullát, azt a törvényt, mely a német-római császárságnak
egy német nemzeti állammá való fejlődését előmozdította, éppen
IV. Károly adta, az első cseh király, akit német királlyá és római csá­
szárrá választottak meg.
Mindamellett nagyon valószínű, hogy a zárt nemzeti állam ki­
alakulására irányuló fejlődés, mely az újkor politikai ideológiáját jel­
lemzi, előbb-utóbb mégis kizárta volna egy új, nemzeti Németország­
ból a cseh királyságot, ha közben, a régi német-római birodalom köz­
ponti hatalmának gyengülésével és a német partikularizmus térhódí­
tásával párhuzamosan, a birodalom keleti részében nem alakult volna
ki egy új politikai egység, mely a régi birodalom határait túllépve,
egy új politikai súlypont körül csoportosított a birodalomhoz tartozó
tartományokat és a birodalmon kívül álló, független királyságokat
egyaránt, az osztrák-magyar monarchia. Csehország Magyarországgal
már a XV. század folyamán hosszú ideig együtt élt, egy uralkodó alatt.
Amikor ehhez még a német-osztrák tartományok hozzájárultak, akkor
egy új politikai alakulat valósult meg, mely Magyarországot, egy füg­
getlen királyságot, Csehországot, egy a német-római birodalomhoz
tartozó, de lényegében nem-német országot, és a szoros értelemben vett
Ausztriát, egy német hercegséget foglalt össze. Ha ez az új egység, melyet
dinasztikus kapcsolatok és földrajzi adottságok hoztak létre, politikai­
lag is egységgé akart válni, akkor ennek az új alakulatnak a politikai
ideológiája nem lehetett más, mint a régi német-római birodalom ideoló­
giája, melyet a nemzeti egységre törekvő, vagy, a partikularizmus sző­
kébb kereteiben, zárt nemzeti államokat megvalósító Németország már
rég feladott : az impérium gondolata, mely nem egységes nemzeti álla­
mot jelent, hanem különböző nemzetek, királyságok és országok fölött
gyakorolt fennhatóságot. És valóban, amikor a német-római császár­
ság már nagyon meglazult keretei végre széthullottak (1806-ban), akkor
az új osztrák császárság veszi át, a régi birodalom jelvényeivel együtt,
a régi német-római birodalom univerzalisztikus hagyományait is,
46 IVÁNKA ENDRE

amennyiben céljának azt tekinti, hogy különböző nemzetiségű orszá­

gokat egy átfogóbb politikai egységbe foglalja össze.
Az osztrák-magyar monarchiának tragédiája éppen abban állt,
hogy az így megvalósult politikai alakulatban a középkor két ellen­
tétes politikai koncepciója egymásra talált : Az impérium ideológiája,
mely az országokat és királyságokat egy legfőbb központi hatalom alá
helyezi, és az a másik felfogás, mely a független királyságokat és orszá­
gokat egy közös kulturális egység («a kereszténység» vagy «Európa»)
egyenjogű tagjaiként egymás mellé állítja. A német-római birodalom
hagyományainak megfelelően az új osztrák császárságban egy új szu-
verénitás létesítését kellett látni, mely az egyes országok és tartomá­
nyok fölött áll és azokat egy új birodalommá foglalja össze — a magyar
felfogás szerint, mely, a fent körülírt másik középkori felfogás értelmé­
ben, a Szent Koronában az ország legfőbb politikai jogforrását és az
elévülhetetlen függetlenség garanciáját látta, csak egyenjogú államok
összefogásáról, országok szabad társulásáról lehetett szó a közös célok
elérésére, a közös érdekek megvédésére. Az 1867-es kiegyezésben Magyar-
országra vonatkozólag a magyar felfogás érvényesült, a monarchia
többi részeiben azonban a «birodalmi» felfogás maradt továbbra az
alkotmány alapja. A cseh királyság — a cseh «államjogi párt» tilta­
kozásai ellenére — csak az osztrák császárság tartományainak egyike
volt. A monarchiának ezen az egyenlőtlen megoldáson meg kellett
buknia. Mert következetes, egységes megoldás csak az lehetett volna,
hogy vagy a centralisztikus felfogást érvényesítették volna még Magyar-
országgal szemben is — ezt azonban sem a magyar alkotmány, sem a
magyar nemzetnek a szabadságharcban és utána kifejtett ellentállása
nem tűrte meg — vagy a foederalisztikus megoldást terjesztették volna
ki az egész monarchiára — ezt a német-római császárságtól örökölt
«birodalmi» hagyományok nem engedték meg. így az osztrák-magyar
monarchia belső problematikájában egészen a XX. századig élt tovább
az a polaritás, mely a középkor politikai világképét jellemzi.
Ivánka Endre.