2

3
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Rick Yancey / The Last Star

G.P. Putnam’s Sons, New York 2016.

Copyright © 2016 by Rick Yancey

Fordította: Havadi Krisztina

Hungarian translation © Havadi Krisztina, 2016.

Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2016

4
 Sandynek
„A világ véget ér. A világ újra elkezdődik.”

Ne add fel úgy se még,

Hogy éjsötétbe vész
Utolsó csillagunk
Reménysugara is!
‑ Christoph Martin Wieland: Oberon

5
 SOK ÉVVEL EZELŐTT, amikor a lány apja még csak tízéves volt,
egy nagy sárga buszon utazott a Planetárium felé.
Ott aztán a feje fölött a mennyezet millió ragyogó fényszilánkra
robbant szét. Elnyílt a szája. Aprócska ujjaival erősen belekapaszkodott a
fapad szélébe, ahol ült. Feje fölött fehéren izzó gombostűfejnyi tüzecskék
lobbantak-forogtak, és olyan tiszta, nyers fényt sugároztak, mint azon a
napon, amikor egyszer csak felbukkant a Föld, mint egy megfeketedett,
himlőhelyes szikla: egy átlagos bolygó, amely egy átlagos csillag körüli
pályán kering egy átlagos galaxis peremén a végtelen univerzumban.
A Nagygöncöl. Orion-csillagkép. Nagy Medve. A csillagász
álmosítón monoton orrhangja. A gyerekek arca, amint tátott szájjal,
pislogás nélkül bámulnak fölfelé. És a fiú, aki végtelenül parányinak érezte
magát a hatalmas mesterséges égbolt alatt.
A fiú sosem fogja elfelejteni azt a napot.
Évek múlva, amikor a lánya még nagyon kicsi volt, odaszaladt hozzá
gömbölyded, párnás, botladozó talpacskáin, izmos kis karját felé
nyújtogatta, és a szemében szinte égett az örömteli várakozás és
izgatottság, és folyton azt kiabálta, hogy Apu, Apu, kövérkés ujjacskáit
szétterpesztette, úgy próbálta elérni őt és az égboltot.
Felugrott a kislány, bátran nekirugaszkodva a semminek, az üres
térnek, mert hisz ő nem pusztán az apja volt – ő Apu volt. Aki mindig
elkapja; aki sosem hagyná lezuhanni.
És kiabált: Repülni akarok, Apu, repülni!
Már szárnyalt is rakétaként a roppant, határtalan égbolt felé, karját
kitárta, hogy átölelje a végtelent, hátravetett fejjel száguldott oda, ahol a
félelem a csodával találkozik, sikolyaiban a nyers és fékezhetetlen öröm,
amiért súlytalan és szabad, amiért biztonságban érzi magát apja karjában,
amiért él.
Cassiopeia.
Attól a planetáriumi naptól fogva, amikor a lány megszületése még
tizenöt évnyi távolságban volt, kétsége nem volt, hogy milyen nevet
választ majd számára.

6
7
 EZ AZ ÉN testem.
A barlang legalsó termében a pap a magasba emeli a legutolsó ostyát
– ezzel ki is merült a készlete – a cseppkő képződmények felé, amelyek
leginkább egy sárkány lángokádás közben kővé dermedt tátott szájára
emlékeztetik, melynek furcsa kinövései vörösen és sárgán csillannak meg
a lámpák fényében.
Az ő keze idézi most fel az isteni áldozat katasztrófáját.
Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan...
Aztán a kelyhet is a magasba emeli, amely a bor utolsó cseppjeit
tartalmazza.
Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan...
November vége. Éjfél. A föld alatti barlang a túlélők kicsiny
csapatának meleg búvóhelyet nyújt, és készleteik is ki fognak tartani egész
tavaszig. Hónapok óta senki sem halt meg a járványban. Úgy tűnik, a
legrosszabb már mögöttük van. Itt biztonságban vannak, tökéletes
biztonságban.
Uram, Jézus Krisztus, bízva a te szeretetedben és irgalmadban, eszem
a te testedet és iszom a te véredet...
Suttogó szavai visszhangzanak a mélységben. Felkúsznak a síkos,
gyöngyöző falakon, végigsiklanak a feljebb lévő kamrákhoz vezető szűk
folyosón, ahol túlélő társai alusszák nyugtalan álmukat.
Ne kárhozatot, hanem testi-lelki egészséget adjon!
Nincs több kenyér, nincs több bor. Ez az utolsó úrvacsoraosztás,
amelyet celebrál.
Krisztus teste adjon nekem örök életet.
A szikkadt kenyérdarab, amely meglágyul a nyelvén.
Krisztus vére adjon nekem örök életet.
A megecetesedett bor csöppjei, amelyek marják a torkát.
Isten a szájában van. Isten az üres gyomrában van.
A pap sír.
Beleönt néhány csöpp vizet a kehelybe. Remeg a keze. Megissza a
vízzel kevert drága vért, majd tisztára törli a kelyhet a kehelykendővel.
Bevégeztetett. Az örökkévaló áldozatnak vége. Megtörölgeti orcáját

8
ugyanazzal a kendővel, amelybe az imént a kelyhet törölte. Az ember
könnye és az Úr vére szétválaszthatatlan egymástól. Nincs ebben semmi
újdonság.
Tisztára törli a tányért a kendővel, majd utóbbit belerakja a kehelybe,
és félreteszi. Leveszi a zöld stólát a nyakából, gondosan összehajtogatja, és
megcsókolja. Imádott pap lenni, és imádott mindent, ami ezzel járt.
Legfőképpen a misét.
Papi gallérja a verítéktől és a könnyeitől lucskos, és csak úgy lötyög a
nyakán: csaknem hét kilót fogyott, amióta kitört a pestisjárvány, és
otthagyta a parókiáját, hogy megtegye azt a mintegy százhatvan
kilométeres utat az Urbanától északra fekvő barlangig. Az út során sok
követőre talált, összességében több mint ötvenen csatlakoztak hozzá, igaz,
harmincketten közülük még azelőtt belehaltak a fertőzésbe, hogy eljutottak
volna a menedékhelyre. Amikor közelgett haláluk órája, elmondta a szent
szöveget, mindegy, hogy katolikus, protestáns vagy zsidó volt-e a
haldokló: E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg
téged az Úr... Hüvelykujjával keresztet rajzolt láztól forró homlokukra.
Szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged...
A szemükből szivárgó vér összekeveredett az olajjal, amelyet a
szemhéjukra dörzsölt. És füst gomolygott a tágas, nyílt mezők fölött,
bekúszva az erdők mélyére, és befedve az utakat, akár kemény teleken a
jégréteg a bágyadt hullámú folyók tükrét. Tüzek Columbusban. Tüzek
Springfieldben és Daytonban. Huber Heightsban és Londonban és
Fairbornban. Franklinben és Middletownban és Xéniában. Esténként az
ezernyi lobogó tűz fénye homályos narancsszínre színezte a füstöt, az ég
alacsonyra ereszkedett, alig pár centire lógott a fejük fölött. A pap
botorkált a füstölgő vidéken, egyik karját kiterjesztve, a másik kezével
pedig egy rongyot szorítva orra és szája elé, miközben a tiltakozás könnyei
gördültek le az arcán. Vér száradt letört, berepedezett körmei alá, vér
ivódott be tenyere barázdáiba, vér itatta át cipője talpát. Már nincs messze,
buzdította útitársait. Csak ne álljunk meg!
Útközben valaki ráragasztotta a Mózes atya nevet, hisz népét a füst és
a tűz homályából az ígéret Földjére, „Ohio legszínesebb barlangjá!”hoz
vezette.
Természetesen ott már várták őket. A pap számított rá. Egy barlang
nem ég le. És nem hat rá az időjárás. És ami a legjobb benne: könnyen
védhető. A katonai támaszpontok és kormányzati épületek után a
barlangok voltak a legnépszerűbb úti célok az Eljövetel utóhatásai elől
menekülők szemében.
Készleteket gyűjtöttek, vizet és tartós fogyasztási cikkeket, takarókat,

9
kötszert és gyógyszereket. És persze fegyvereket – puskákat és
pisztolyokat és sörétes puskákat és mindenféle kést. A betegeket
karanténba helyezték a föld felszínén létesített látogatóközpontban, ott
feküdtek az ajándékboltok kirakatában, a polcok között elhelyezett
priccseken, és a pap minden áldott nap meglátogatta őket, beszélt
hozzájuk, imádkozott velük, meghallgatta a gyónásukat, úrvacsorát adott
nekik, és elsuttogta nekik azt, amit hallani szerettek volna: Per sacrosancta
humanae reparationis mysteria... Az ember üdvözítésének szent titka
által...
A halálos járvány százakat és százakat vitt el. A látogatóközponttól
délre ástak egy három méter széles és mintegy kilenc méter mély gödröt,
ahol a holttesteket égették. Szállt a füst éjjel és nappal, és az emberek
annyira hozzászoktak az égett hús szagához, hogy szinte már fel sem tűnt
nekik.
Most november van, és a pap a legalsó barlangteremben feláll. Nem
magas növésű; mégis kicsit meg kell görnyednie, hogy be ne verje a fejét a
barlang mennyezetébe, se a sárkányszájból kiálló kőfogba.
A misének vége, menjetek békével.
Otthagyja az áldozókelyhet és a kehelykendőt, az áldozótányért és a
stólát. Ezek most már ereklyék, egy olyan kor tárgyi leletei, amely
fénysebességgel halványul és vész bele a múltba. Barlanglakóként
kezdtük, töprengett a pap a föld felszíne felé haladva, és most
visszatértünk a barlangokba.
Még a leghosszabb utazás is egy kört ír le, és a történelem ugyancsak
ciklikus, mindig visszatér oda, ahol kezdetét vette. Ahogy a misén is
elhangzott: Emlékezz ember, hogy porból vétettél, és porrá leszel. A pap
úgy bukkan föl, mint egy búvár, aki a mélyből rugaszkodva tör a víz
felszíne fölé boruló ragyogó égi kupola felé. A könnyező barlangfalak
között szelíden kígyózó, fölfelé vezető szűk kis folyosó talaja olyan sima,
mint egy bowlingpálya. Alig pár hónapja még kiránduló iskolások
masíroztak rajta, végighúzva kíváncsi ujjaikat a barlang falain, vizsla
tekintettel lesve a szikla réseibe és hasadékaiba, ahol sűrű a sötétség, hátha
megpillantanak egy szörnyet. Még elég fiatalok voltak ahhoz, hogy
higgyenek a szörnyek létezésében.
És a pap úgy emelkedik fölfelé a föld világosságot nélkülöző
mélyéből, mint egy leviatán.
A felszínre futó ösvény az Ősember Heverője és a Kristálykirály
mellett vezetett el, áthaladt a Nagytermen, amely az ide menekültek fő
életteréül szolgált, végül az Istenek Palotájába torkollott, ahol a
kristályosan csillogó képződmények úgy ragyognak, mint holmi jéggé

10
dermedt holdfényszilánkok, a mennyezet pedig érzékien hullámos, akár a
tengerpart felé gördülő hullámok. Ez az ő kedvenc helye az egész
barlangrendszerben. Itt, a felszínhez közel megritkul és szárazabb lesz a
levegő, és lassanként telítődik a felszínen lángoló tüzek füstjével,
amelyeket még mindig táplált a maguk mögött hagyott világ.
Uram, áldd meg ezeket a hamvakat, melyek bizonyítják, hogy porból
vétettünk és porrá leszünk.
Imafoszlányok futnak át az agyán. Zsoltárok töredékei. Litániák és
áldások, a feloldozás szavai, Isten könyörüljön rajtad, és adjon békessé get,
és én feloldozlak téged a bűneidtől... És a Bibliából: „Lesüllyedtem a
hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld.
Tömjén ég a füstölőben. A lágy tavaszi napfényt megtöri a színes
üvegablak. A templomi padok nyikorgása vasárnaponként mint egy vén
hajó kint a tengeren. Az évszakok méltóságteljes rendje, a naptár, amely
gyerekkora óta irányította az életét, advent, karácsony, nagyböjt, húsvét.
Tudja, hogy a helytelen dolgokat szerette: a rítust, a hagyományt, a pompát
és a külsőségek hajhászását, ami miatt mások rossz szemmel nézik az
egyházat, ő a formát imádta, nem a tartalmat; a kenyeret, nem a testet.
Ettől még nem volt rossz lelkipásztor. Csendes volt, alázatos, és hű a
hivatásához. Szeretett segíteni az embereken. A barlangban töltött hetek
élete legszebb napjai voltak, amelyekben kiteljesedhetett. A szenvedés
visszavezeti Istent természetes otthonába, a rettegés és zavarodottság, a
fájdalom és veszteség jászlához, oda, ahol megszületett.
Váltsd be a szenvedés árát, gondolja magában a pap, és látni fogod az
ő arcát.
Egy őr üldögél közvetlenül a barlang szájában, az Istenek Palotája
fölött. Nagydarab alakja sötéten rajzolódik ki a csillagokkal telehintett ég
hátterén. Az égboltot tisztára söpörte a tél előhírnökeként érkezett csípős
északi szél. A férfi mélyen a homlokába húzott baseballsapkát visel és
kopottas bőrdzsekit. Kezében távcső, ölében puska.
Ráköszön a papra.
– Hol a kabátja, atyám? Igen hűvös ma az éjszaka.
– Attól tartok, kölcsönadtam Agathának – válaszolja a pap halvány
mosollyal.
A férfi megértően mordul fel. Agatha a csoport nagy panaszkodója. Ő
az, aki mindig fázik. Mindig éhes. Mindig valamilyen. Az őr szeméhez
emeli a távcsövet, és a derült égboltot pásztázza.
– Látott még belőlük? – kérdezi a pap. Egy hete pillantották meg az
első ezüstszürkén csillogó, szivar alakú objektumot, amely mozdulatlanul
lebegett a barlang fölött jó néhány percig, aztán hirtelen, hangtalanul kilőtt

11
nyílegyenesen felfelé, amíg már csak gombostűfejnyi karcolásnak látszott
a tágas égbolt kékjén. Két nap múlva aztán megjelent egy másik – vagy
ugyanaz lett volna? Hangtalanul suhant el fölöttük, végül elnyelte a
láthatár. Kétség nem fért hozzá, honnan származnak ezek a járművek – a
barlanglakok jól tudták, hogy földönkívüli alkotások –, inkább titokzatos
céljuk rémítette őket halálra.
A férfi leengedi a távcsövet, és megdörzsöli a szemét.
– Mi a baj, atyám? Nem tud aludni?
– Nem alszom túl sokat mostanában – válaszolja a pap. Azután
hozzáteszi: – Sok a dolog. – Nem szeretné, ha a férfi azt hinné,
panaszkodik.
– A rókalyukban senki sem ateista. – A közhely úgy lebeg fölöttük a
levegőben, mint valami orrfacsaró bűz.
– Meg a barlangban sem – mondja a pap. Amióta találkoztak,
igyekezett valahogy közelebb kerülni ehhez az emberhez, de a férfi lezárt
szoba volt, melyet a düh és a gyász és a kölcsönkapott idejüket fogyasztó
halálraítéltek reménytelen rettegése reteszelt el. Hónapokig nem lehetett
hátat fordítani a halálnak, vagy elrejtőzni előle. Egyesek szerint a halál a
remény bábaasszonya. Mások szerint a remény hóhéra. A férfi egy csomag
rágógumit húz elő a mellényzsebéből, óvatosan kibont egyet, és a szájába
tolja. Mielőtt visszadugná a csomagot a zsebébe, még megszámolja a
megmaradt darabokat. Nem kínálja meg a papot.
– Ez az utolsó csomagom – magyarázkodik. Aztán áthelyezi
testsúlyát a hideg kövön.
– Megértem – mondja a pap.
– Valóban? – kérdez vissza a férfi. Állkapcsa hipnotikus lassúsággal
őröl. – Valóban megérti?
A száraz kenyér, a megecetesedett bor íze még ott a nyelvén.
Megtörhette volna a kenyeret, és megosztozhatott volna a boron. Nem volt
muszáj egyedül celebrálnia a misét.
– Azt hiszem, igen – felelte a kicsi pap.
– Én nem – jelenti ki a férfi szándékos lassúsággal. – Én semmilyen
istenverte dologban nem hiszek.
A pap elvörösödik. Halk, zavart nevetése olyan, mint apró
gyereklábak dobogása egy hosszú folyosón. Idegesen igazgatja meg papi
gallérját.
– Amikor elment az áram, azt hittem, majd csak visszajön – mondja a
puskás ember. – Mindenki azt hitte. Elmegy az áram... visszajön az áram.
Ez a hit, nem? – Kérődzött a rágóján, hol jobbra, hol balra, nyelvével
előre-hátra tologatva a zöld golyócskát. – Aztán egyszer csak beszivárog a

12
hír a partok felől, hogy megszűntek a tengerpartok. Most már Reno lett
közvetlen tengerparti terület. Nagy ügy... és akkor mi van? Régebben is
voltak földrengések. És voltak cunamik is. Kinek van szüksége New
Yorkra? Mi olyan nagy szám Kaliforniában? Majd újra összeszedjük
magunkat. Mi mindig összeszedjük magunkat. Én tényleg hittem ebben.
Az őr bólogat, és az éjszakai égboltot bámulja, a hidegen tündöklő
csillagokat. Magasra emelt tekintet, csendes, mély hang.
– Aztán az emberek rendre megbetegedtek. Antibiotikum. Karantén.
Fertőtlenítő. Maszkot kezdtünk viselni, és addig sikáltuk a kezünket, míg a
bőr is lejött róla. A legtöbben így is, úgy is meghaltak. És a puskás ember
úgy figyeli a csillagokat, mintha arra számítana, hogy egyik pillanatról a
másikra elszabadulnak a sötétségből, és a Földre zuhannak. Miért is ne?
– A szomszédaim. A barátaim. A feleségem és a gyerekek. Tudtam,
hogy mindannyian nem halhatnak meg. Hogyan halhatnának meg mind?
Egyesek rosszabbul lesznek, de a többség nem, és a többiek mind meg
fognak gyógyulni, hát nem? Ez a hit. Amiben hittünk. A férfi egy hosszú
vadászkést húz elő csizmája szárából és a hegyével elkezdi kipiszkálgatni
a körme alá összegyűlt piszkot.
– Ez a hit: Felnősz. Iskolába jársz. Munkát találsz. Megházasodsz.
Családot alapítasz.
Végez az egyik kezével – egy köröm, egy mondat, akár egy rítus –,
aztán áttér a másikra.
– Felnőnek a gyerekeid. Iskolába járnak. Munkát találnak.
Megházasodnak. Családot alapítanak. – Kotor. Kotor. Kotor. Kotor.
Hátratolja a sapkát a fején azzal a kezével, amelyben a kést is tartja. – Én
soha nem voltam az a vallásos fajta. Húsz év alatt egyszer sem tettem be a
lábam templomba. De azt tudom, hogy mi a hit, ugyebár? Elmegy az áram,
aztán meg visszajön. Jön az ár, aztán leapad. A népek megbetegszenek,
aztán meggyógyulnak. Ez az egész halandzsa, amit maguk lenyomnak a
mennyről és pokolról, bűnről és megváltásról... ha kidobják az egészet az
ablakon, ez a hit akkor is megmarad. Ebben még a legelvakultabb
egyházellenes ateista is hisz. Az élet megy tovább.
– Igen – mondja a pap. – Az élet megy tovább.
Az őr vicsorog. Késével megböki a pap mellkasát, és vicsorogva
folytatja:
– Egyetlen rohadt szót nem hallott abból, amit mondtam. Látja, ezért
nem bírom a fajtáját. Égetik a gyertyákat, meg mormolják a latin
varázsigéket, és imádkoznak egy olyan istenhez, aki nincs itt, esetleg nem
érdekli ez az egész, vagy egyszerűen csak síkhülye, vagy kegyetlen,
esetleg mind a kettő. A világ ég, maguk meg? Dicsőítik azt a seggfejet, aki

13
ezt művelte, vagy csak eltűrte.
A kis pap felemeli a kezét, amely megszentelte a kenyeret és a bort,
mintha csak bizonygatni akarná a férfinak, hogy üres a tenyere, nem jelent
fenyegetést a számára.
– Nem állítom, hogy ismerem az Úr szándékait – kezd bele a pap,
mindkét kezét leengedve. A hosszú pengéjű késsel szemezve Jób
könyvéből idéz: – „Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok
ezek nékem, és fel nem foghatom.”
A férfi már-már kényelmetlenül hosszasan fürkészi, mozdulatlanul,
egyedül állkapcsa őrli rendületlenül az immár teljesen íztelen rágógumi
galacsint.
– Őszinte leszek, atyám – közli az őr köntörfalazás nélkül. –
Legszívesebben azonnal végeznék magával.
A pap komoran bólint.
– Attól tartok, ez meg is történhet. Amikor az igazság az elevenedre
tapint.
Kiveszi a kést a férfi remegő kezéből. Megérinti a vállát.
A férfi megrázkódik, de nem húzódik el tőle.
– Mi az igazság? – kérdezi suttogva.
– Ez – feleli a kis termetű pap, és a kést mélyen beleszúrja a férfi
mellkasába.
A penge rendkívül éles, könnyedén áthatol a férfi ingén, besiklik a
bordák közé, majd tíz centi mélyen megállapodik a szívben.
A pap magához húzza a férfit, és megcsókolja a feje búbját. Az Úr
irgalmazzon és adjon neked békességet.
Hamar vége van. A rágógumi kipottyan a férfi elernyedt ajka közül, a
pap felemeli a földről a holttestet, és bevonszolja a barlangba. Otthagyja a
hűvös kövön, majd feláll. A nedves penge csillog a kezében. Az új és örök
szövetség vére...
A pap a halott férfi arcát vizslatja, a szíve a harag és undor hullámai
közt háborog. Az emberi arc förtelmes, elviselhetetlenül groteszk.
Többé már nem kell lepleznie undorát.
A kicsi pap visszatér a Nagyterembe a központi barlangterembe
vezető, jól bejáratott ösvényen, ahol a többiek nyugtalan álmukat alusszák
forgolódva. Mindannyian, kivéve Agathát, aki a barlangterem hátsó
falának dől – egy kis, töpörödött asszony, aki szinte eltűnik a bundabéléses
kabátban, amelyet a kicsi paptól kapott kölcsön, és akinek piszkos, szürkés
hajcsomóin mintha egy orkán söpört volna végig. Hervatag arcának mély
redőiben piszok ül, ahogy már régóta fogatlan szája és lelógó bőrzacskók
mélyébe süppedt szeme körül is.

14
 Ez az emberiség, gondolja magában a pap. Ez az ő arca.
– Maga az, atyám? – Az asszony hangja alig hallható, nem több egy
egér cincogásánál, egy patkány vinnyogásánál.
És ez az emberiség hangja.
– Igen, Agatha. Én vagyok.
A nő hunyorogva néz arra a félhomályba burkolózó emberi maszkra,
amelyet a férfi gyermekkora óta visel.
– Nem tudok aludni, atyám! Nem ül ide mellém egy kicsit?
– De igen, Agatha. Melléd ülök.

AZ ÁLDOZATOK MARADVÁNYAIT felcipeli a felszínre: minden

út alkalmával kettőt, egyet-egyet mindkét hóna alatt, majd a gödörbe
hajítja őket. Csak bedobja a testeket oda, minden különösebb felhajtás és
ceremónia nélkül, aztán máris indul le a következő rakományért. Agatha
után a többiekkel is végzett még alvás közben. Senki nem ébredt fel. A pap
gyorsan és csendben dolgozott, biztos kézzel, más zajt nem ütött, mint a
szakadó kelme suhogását, amikor a penge otthont keresett magának,
sorban mind a negyvenhat szívben. Míg nem maradt más dobogó szív,
csak az övé.
Hajnalban elkezd havazni. Kicsit álldogál még odakinn, arcát az üres,
szürke égbolt felé fordítva. Hópelyhek telepednek sápadt arcára. Hosszú
ideig ez lesz az utolsó tele: nap-éj egyenlőségkor a menekülőkapszula
lejön érte, hogy felvigye az anyahajóra, és majd ott várja ki, hogy azok,
akiket kifejezetten erre a feladatra képeztek ki, megkezdjék a végső
tisztogatást, egyszer s mindenkorra eltakarítva a föld színéről a humán
fertőzést. Az anyahajó fedélzetéről, a hideg, nyugodt űrből, mintegy
páholyból nézi végig, ahogy útjukra engedik a bombákat, amelyek a
földdel teszik egyenlővé a bolygó összes városát, eltörölve az emberi
civilizáció összes nyomát. Bekövetkezik tehát végül az a világvége,
amelyet az emberiség már öntudatra ébredésének első pillanataitól
megálmodott. Csak éppen nem egy dühös isten keze által csap le, hanem
közönyösen, ahogyan a pap mártogatja kését újra meg újra az áldozatok
szívébe.
A hópelyhek megolvadnak ég felé fordított arcán. Négy hónap még a

15
tél végéig. Százhúsz nap még, amíg elkezdenek hullani a bombák, és
rászabadítják a világra az ötödik hullámot, a fajtársaik legyilkolására
kondicionált emberi bábukat. Addig pedig itt marad még a pap, hogy
végezzen minden egyes túlélővel, aki az ő területére tévedt.
Majdnem vége. Mindjárt célba érnek.
A kis pap leereszkedik az Istenek Palotájába, és megtöri a böjtöt.

MELLETTEM PENGE azt suttogja: Fuss!

Oldalfegyvere a fülem mellett robban. Célpontja a legkisebb dolog,
minden dolgok összessége. A golyója pedig a kard, amellyel egy csapásra
megszabadít engem a lánctól, amely hozzákötött.
Porcelánykához.
Mielőtt meghal, Penge rám emeli bársonyos, lélekkel teli tekintetét,
és azt suttogja:
– Szabad vagy. Fuss!
Futok.

ÁTZÚZTAM AZ ŐRTORONY ablakán, a talaj szédítő iramban

közeledett. Egyetlen csontom sem bánja majd, amikor landolok a
leszállópályán. Egyáltalán nem fogok fájdalmat érezni. Az ellenség tovább
fejlesztett, hogy ennél nagyobb eséseket is kibírjak. Legutóbb több mint
ezerötszáz méter magasról zuhantam le. Ez itt smafu.
Földet érek, gurulok, talpra állok, körbefutom a tornyot, aztán a
kifutópályán száguldok tovább a betonakadály és a szögesdróttal megfejelt
kerítés felé. A szél a fülembe süvít. Most gyorsabb vagyok, mint a Föld

16
legfürgébb állata. A gepárd hozzám képest lomha teknősbéka. A
környéken járőröző őrszemeknek látniuk kell engem, és az őrtoronyban
figyelő férfinak is, de senki sem lő, nem érkezik parancs a leterítésemre.
Olyan sebesen rohanok a kifutópálya vége felé, ahogy a golyó fütyül át a
puskacsövön.
Nem tudnak elfogni. Hogyan tudnának valaha is elkapni?
Az agyamba ágyazott processzor már földet érésem előtt elvégezte a
szükséges számításokat, és már továbbította is az információt az
izomrendszeremhez beosztott sok ezer mikroszkopikus méretű drónnak;
nekem nem szükséges sebességen, időzítésen vagy támadási pontokon
törnöm a fejem. A vezérlőközpont mindezt elvégzi helyettem.
A kifutópálya végére érek: felugrom. Lábujjaim egy pillanatra
megérintik a betonakadály tetejét, aztán már repülök is tovább a kerítés
felé. Arcom felé száguld a szögesdrót. Ujjaim becsúsznak a dróthurkok és
a felső korlát közötti néhány centis résbe, előkészítve egy hátraszaltós
manővert. Lábbal előre suhanok át a kerítés fölött, ívbe feszült háttal,
kiterjesztett karral.
Alig érek földet, máris teljes sebességgel rombolok; négy
másodpercbe sem telik, hogy átfussak a nagyjából százméteres nyílt
mezőn és bevessem magam az erdőbe. Egyetlen golyót sem küldtek
utánam. Egyetlen helikopter sem emelkedett a levegőbe, hogy kövessen. A
fák úgy borulnak össze mögöttem védelmezőn, ahogy a színházban a
függöny a darab végén. Biztos léptekkel rohanok a csúszós, egyenetlen
talajon. Kijutok a folyópartra, a víz sötét és gyors sodrású. Amikor átkelek
rajta, mintha vízen járnék, alig érintem a tükrét.
Túloldalt az erdők átadják a helyüket a nyílt tundrának, amely észak
felé nyújtózik hosszú mérföldeken át háborítatlanul. Elveszek a világ
számára, ez a határok nélküli vad vidék elnyel, senki sem fog itt
észrevenni, háborgatni.
Szabad leszek.
Órákon át futok egyhuzamban. A tizenkettedik rendszer támogat.
Megerősíti az ízületeimet és a csontjaimat. Alátámasztja az izmaimat, erőt
pumpál belém és kitartást, fokozza a tűrőképességem, és lenullázza a
fájdalmaimat. Nem kell mást tennem, csak átadnom magam neki. Nem
kell mást tennem, csak bízni benne, és képes leszek kitartani, tűrni.
VQP. Száz égő holttest lobogó fényében ezt a három betűt karcolta a
karjába Penge. VQP. Győz, aki tűr és kitart.
Vannak dolgok, mondta nekem a halála előtti estén, a legkisebbek,
amelyek értéke minden dolgok összességével egyenlő.
Penge megértette, hogy soha nem hagynám ott Porcelánykát

17
szenvedni, csak hogy megszökhessem. Tudhattam volna: árulással ment
majd meg. Megölte Porcelánykát, hogy én élhessek.
A táj egykedvűen és egyformán nyújtózik minden irányba. A nap már
a felhőtlen égbolt aljára érkezett. Az arcomat harapdáló csípős szélben a
könnyeim még azelőtt megfagynak, hogy lehullanának. A tizenkettedik
rendszer képes megvédeni a testemben gyülekező fájdalomtól, de mit sem
tehet a lelkemet darabokra tépő gyötrelemmel szemben. Órák múlva,
amikor már az utolsó alkonyi fény is elhalványul, és feltűnnek az égen az
első csillagok, én még mindig futok. És még mindig ott lebeg a horizonton
– mereven bámuló, szemhéj nélküli zöld szem – az anyahajó. Hiába futok,
előle nincs menekvés. Nincs hova elrejtőzni. És nem lehet elérni, nem
lehet megrohamozni. Sok-sok évvel azután, hogy az utolsó emberi lény is
porrá lett, az anyahajó még mindig ott lesz, könyörtelen, áthatolhatatlan,
kiismerhetetlen méltóságában: Istent letaszították a trónról.
Én csak futok tovább, ősi, elemi, érintetlen tájon, amelyet nem sebzett
meg emberi kéz műve. Olyan ez a világ, mint amilyen azelőtt lehetett,
hogy a bizalom és az együttműködés szabadon engedte volna benne a
fejlődés fenevadát. A világ most visszafordul abba az állapotába, amilyen
akkor volt, amikor még nem ismertük. Az elveszett Paradicsom. A
visszanyert Paradicsom. Eszembe jut Vosch mosolya: keserű és szomorú
egyszerre. Egy megváltó. Hát tényleg ez volnék?
Miközben a semmi felé futok a semmi elől, a végtelen tágasságú,
közönyös ég alatt terpeszkedő, hibátlan fehérségű, üres semmi-tájban,
megvilágosodom. Azt hiszem, most már értem.
Csökkentsd az emberi populációt fenntartható létszámúra, majd
morzsold fel teljesen az emberségét, írmagját se hagyd, hiszen a természet
érzékeny egyensúlyára a bizalom és az együttműködés jelenti a valódi
veszélyt, ezek azok az elfogadhatatlan bűnök, amelyek a világot a
szakadék szélére taszítják. Azok végül arra jutottak, hogy egyféleképp
menthetik meg a világot: ha megsemmisítik a civilizációt. Nem kívülről,
hanem belülről. És egyféleképp semmisíthetik meg az emberi civilizációt:
megváltoztatva az emberi természetet.

FUTOTTAM TOVÁBB a vadonban. Még mindig nem követtek.

18
Ahogy múltak a napok, egyre kevésbé aggódtam amiatt, hogy helikopterek
tűnnek fel az égen, amelyekből katonák ugranak ki – inkább az aggasztott,
hol találhatok friss vizet és némi fehérjeforrást, hogy fenn tudjam tartani a
tizenkettedik rendszernek otthont adó törékeny állapotú gazdatestet.
Lyukakat ástam a földbe, hogy elbújhassak, kis kunyhókat tákoltam össze
magamnak, hogy legyen hova lehajtanom a fejem. Faágakból nyilakat
faragtam, és vadnyúlra meg jávorszarvasra vadásztam, a nyers húsukon
éltem. Tüzet gyújtani nem mertem, holott tudtam, hogyan kell; az ellenség
Camp Havenben erre is megtanított. Az ellenség mindenre megtanított,
amire szükség lehet a túléléshez a vadonban, azután pedig felvértezett a
földönkívüli technológiájával, hogy segítsen a testemnek alkalmazkodni a
körülményekhez. Megtanított ölni – és arra is, hogyan kerülhetem el, hogy
engem megöljenek. Mindarra megtanított, amiről az emberek az elmúlt tíz
évszázadnyi együttműködés és bizalom következtében megfeledkeztek.
Sok mindent tanított nekem a félelemről.
Az élet egy kör, melynek részeit a félelem kapcsolja össze. A
ragadozó félelme. Az áldozat félelme. Félelem nélkül nem lenne élet.
Egyszer megpróbáltam elmagyarázni ezt Zombinak, de nem hiszem, hogy
megértette.
Negyven napig tartottam ki a vadonban. És igen, még mindig
fogékony vagyok a szimbólumokra.
Kitarthattam volna tovább is. A tizenkettedik rendszer szépen
fenntartotta volna az életfunkcióimat akár még jóval több mint száz évig
is. Marika királynő, a magányos, ősi vadász, a lélektelen burok,
eléldegélhetett volna még jó sokáig a dögök kiszáradt csontjain rágódva; e
semmitmondó zóna kétségbevonhatatlan uralkodónőjeként, míg végül
össze nem rogy, és teste darabokra nem hullik, vagy fel nem falják a
dögevők, hogy aztán csontjai olvasatlan rúnákként szóródjanak szét az
elhagyatott tájon.
Visszamentem. Akkorra már magamtól is rájöttem, miért nem vettek
üldözőbe.
Vosch szokás szerint két lépéssel előttem járt. Porcelányka már
meghalt, de engem még mindig fogva tartott egy ígéret, amelyet soha ki
nem mondtam egy személynek, aki valószínűleg úgyis már maga is halott
volt. Mostanra azonban valószínűleg szónak sem volt már semmi értelme.
Vosch tudta, hogy képtelen vagyok magára hagyni Zombit, legalábbis
addig, amíg van akármilyen halvány esélye annak, hogy megmenthetem.
És csakis egyetlen módon menthettem meg; Vosch ezt is tudta.
Végeznem kellett Evan Walkerrel.

19
20
21
22
 VÉGEZNI FOGOK EVAN WALKERREL.
A töprengő, talányos, önmagában elmerülő, rejtélyeskedő rohadék.
Hát meg fogom szabadítani a szenvedéseitől szegény agyonkínzott,
emberi-földönkívüli hibrid lelkét. Te egy tiszavirág vagy. Az egyetlen
dolog amiért érdemes meghalni. Felébredek, amikor látlak magamban.
Ó, hánynom kell.
Tegnap este megfürdettem Samet – három hete először –, és ő
majdnem eltörte az orromat, vagy inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy
majdnem újra eltörte, tekintve hogy Evan régi barátnője (barátság
extrákkal, vagy minek is nevezzem) törte be először, amikor beleverte az
arcomat egy ajtóba, amely mögött ott volt a kisöcsém, a kis mocsok, akit
épp próbáltam megmenteni, és ugyanaz a kis mocsok, aki most újra betörte
az orrom. A sors iróniája, ugye? Bizonyára van ebben valami szimbolikus
is, de most késő van, én meg, lássuk csak, olyan három napja nem
aludtam, úgyhogy.... nem, felejtős.
Ami Evant illeti, meg hogy miért is akarom kinyírni...
Lényegében az egész visszavezethető az ábécére.
Miután Sam beverte az orrom, kirontottam a fürdőből amúgy
csuromvizesen, és egyenesen nekicsapódtam Ben Parish mellkasának. Ben
ott kóválygott a folyosón, mintha legalábbis minden Sammel kapcsolatos
apróság az ő felelőssége lenne, a már említett kis mocsok pedig
mindenféle trágárságot ordibált őrjöngve a hátamnak – voltaképpen az
egyetlen szárazon maradt testrészemnek –, és akkor Ben Parish, aki élő
bizonyítéka apám kedvenc szólásának, miszerint jobb, ha az ember
szerencsés, mint ha okos, rám nézett azzal a nevetséges mizupillantásával,
amitől olyan baromi helyes, hogy erős késztetést éreztem arra, hogy én
törjem be az ő orrát, és ezzel egy kicsit visszavegyek abból az átkozott Ben
Parish-i jóképűségből.
– Neked meg kellett volna halnod – közöltem vele. Tudom, hogy épp
az előbb írtam, hogy ki fogom nyírni Evant, de muszáj megértened... ó, a
francba! Soha senki nem fogja ezt elolvasni. Mire én eltávozom az élők
sorából, már senki sem lesz a környéken, aki tud olvasni. Úgyhogy ezt itt
nem neked írom, Jövendőbeli Olvasó, aki sosem fogsz létezni. Hanem

23
saját magamnak.
– Valószínűleg – értett egyet Ben.
– Mi a valószínűsége annak, hogy valaki, akit még előtte ismertem,
most is itt van még?
Elgondolkodott. Vagy legalábbis úgy tett, mintha: végül is pasiból
van.
– Úgy hétmilliárd az egyhez?
– Szerintem meg hétmilliárd a kettőhöz, Ben – mondom. – Vagy
három és fél millió az egyhez.
– Hűha! Olyan sok? – A fürdőszoba ajtaja felé biccentett. – Mi baja
Mazsolának?
– Sam. A neve Sam. Ha még egyszer lemazsolázod, a térdemmel
fogom megtörni a mogyoróidat.
Vigyorgott. Aztán vagy úgy csinált, mintha kis fáziskéséssel vette
volna csak, amit mondtam, vagy azonnal levágta, de mindenesetre a
vigyora átalakult a sértett önérzet összeszorított ajkú fintorává.
– Az enyémek azért cseppet nagyobbak holmi mogyorócskáknál.
Cseppet. – Aztán, mintegy kattintásra, már megint az ezerwattos
vigyor. – Akarod, hogy dumáljak a fejével?
Mondtam neki, hogy magasról teszek rá, hogy mit csinál; van nekem
jobb dolgom is, például ki kell nyírnom Evan Walkert.
Végigrohantam a folyosón, be a nappaliba, ahol még mindig elég
közel voltam – vagy nem elég távol – ahhoz, hogy halljam, amint Sam azt
üvölti:
– Nem érdekel Zombi! Teszek rá! Teszek rá! Teszek rá! Gyűlölöm! –
Aztán elcsörtettem a pamlagon ücsörgő Dumbo és Megan mellett, akik
épp egy puzzle kirakásával próbálkoztak, amit valaki a gyerekszobában
talált, valami Disney-rajzfilmes vagy hasonló cucc, és egy pillanatra
felkapták a fejüket, aztán gyorsan félrenéztek, mintha azt mondták volna:
Ne törődj velünk, mi itt se vagyunk, te jó vagy, senki sem látott semmit.
Kint a tornácon kutya hideg van, mert a tavasznak eszében sincs
megérkezni. Sosem fog, mert a kiirtásunk miatt felhúzta magát. Vagy az is
lehet, hogy Azok megterveztek nekünk egy új jégkorszakot, hiszen
mindenre képesek, mert hát végül is miért érnék be elátkozott emberekkel,
amikor lehetnénk fagyoskodó, éhező és nyomorult emberek is?
Annyival szórakoztatóbb így!
Ő kint állt, a korlátra támaszkodva, hogy tehermentesítse a rossz
bokáját, puskáját a könyökhajlatában tartva. Az egyenruhájának számító,
szokásos, gyűrött kockás ing és szűk farmer kombóban virított. Kivágtam
az ajtót, és felragyogott az arca, amint megpillantott. A tekintetével

24
valósággal elnyelt. Ó, ez maga az evanség, ahogy szomjasan issza a
jelenlétem, akár egy hosszas bolyongás után oázisra bukkanó vándor a
sivatagban.
Felpofoztam.
– Most miért ütöttél meg? – firtatta, miután sikertelenül nyálazta át
tízezer évnyi földönkívüli bölcsesség minden tudását a válasz után kutatva.
– Tudod te, hogy miért vagyok csuromvizes?
Megrázta a fejét, aztán megkérdezte:
– Miért vagy csuromvizes?
– Épp fürdettem a kisöcsémet. Miért fürdettem a kisöcsémet?
– Mert piszkos volt?
– Ugyanazért, amiért egy álló hétig takarítottam ezt a szemétdombot,
miután beköltöztünk. – Lehet, hogy Grace egy technológiailag
továbbfejlesztett, felturbózott földönkívüli-ember hibrid volt egy norvég
hercegnő küllemével és hozzá passzoló hőfokú szívvel, de háziasszonynak
csapnivaló volt. Minden sarok tele porral, nem is porcicákkal, hanem
portorlaszokkal; penész penész hátán; a konyha pedig úgy nézett ki, hogy
egy gyűjtögető belepirult volna. – Mert tudod, Evan, ez normális az
embereknél. Nem élünk mocsokban. Fürdünk. Megmossuk a hajunkat,
meg a fogunkat, és leborotváljuk magunkról a nemkívánatos szőrt...
– Samnek meg kell borotválkoznia? – Humorizálni próbál!
Hülye ötlet.
– Fogd be. Most én beszélek. Amikor én beszélek, te befogod.
Amikor te beszélsz, én fogom be. Ez egy másik olyan dolog, ami az
embereknél normális. Tisztelettel bánnak egymással. Mondom, tisztelettel,
Evan.
Komoran bólintott, aztán, mint a visszhang:
– Tisztelettel. – Ettől csak még idegesebb lettem. Ez itt manipulál. –
Minden a tiszteletről szól. Hogy tiszták vagyunk, és nem bűzlünk, mint a
disznók, az is a tisztelet jele.
– A disznók nem bűzlenek.
– Fogd. Be.
– Hát, én egy farmon nőttem fel. Ennyi.
– Ó, nem, nem ennyi. Még csak a fele sem. Az a részed, amelyiket
most megpofoztam, nem nőtt fel semmilyen istenverte farmon.
Nekitámasztotta a puskáját a korlátnak, és átbicegett a hintához.
Leült. A környező tájat figyelte.
– Nem az én hibám, hogy Samet meg kellett fürdetni.
– Dehogynem a te hibád. Minden a te hibád – közöltem vele.
Rám nézett, aztán nagyon visszafogott hangon ezt mondta:

25
 – Cassie, azt hiszem, most jobb, ha bemész.
– Mi? Mielőtt elvesztenéd az önuralmad? Ó, kérlek, csak egyszer!
Imádnám látni, hogy milyen vagy dühösen.
– Fázol.
– Nem, nem fázom. – Akkor vettem észre, mennyire reszketek a
hidegtől, ahogy ott állok előtte totál nedves cuccban. Jeges víz csurgott
lefelé a tarkómon, aztán végig a hátgerincemen. Összefontam magam előtt
a karom, és erőszakkal próbáltam rábírni frissen sikált, nagyon tiszta
fogaimat, hogy ne vacogjanak.
– Sam elfelejtette az ábécét – tájékoztattam.
Négy hosszú másodpercig csak bámult rám, aztán megkérdezte:
– Bocsánat, mit?
– Az ábécét. Tudod, a betűket, te intergalaktikus disznópásztor. – Hát.
– A tekintete elvándorolt az üres útra, amely az üres horizont felé
terjeszkedő üres udvaron túl vezetett további üres horizontok felé, amelyek
mögött még több üres út és erdő és föld és kisváros meg nagyváros
húzódik meg, az egész világ egy hatalmas kivájt tökké vált, egy vödörré,
amely csordultig teli van ezzel az ürességgel. És olyanok ürítették ki, mint
ő, mármint ami ő volt, miután úgy ágyazta bele magát az emberi testbe,
ahogy a bábos beledugja a kezét a bábu fenekébe. Előrehajolt, és egy
vállrándítással ledobta magáról a dzsekijét, azt az ostoba bowlingos
dzsekit, amiben a régi motelban tűnt fel (Urbanai Tökfejek), és felém
nyújtotta.
– Kérlek!
Talán nem kellett volna elfogadnom. Úgy értem, már megint ugyanaz
a viselkedési minta: Én fázom, ő megmelegít. Én megsebesülök, ő
meggyógyít. Én éhes vagyok, ő ennem ad. Én leesem, ő talpra állít. Olyan
vagyok, mint a tengerparton az a gödör a homokban, amely újra meg újra
megtelik vízzel.
Nem vagyok valami nagydarab; a dzseki elnyel. Ahogy testének
melege is. Ettől megnyugszom – nem feltétlenül attól a tudattól, hogy a
meleg az ő testéből sugárzott, hanem önmagában a melegtől. – Egy másik
dolog, ami az embereknél normális – mondom –, hogy megtanulják az
ábécét. Hogy tudjanak olvasni. Hogy tudjanak tanulni. Például történelmet,
matematikát, természettudományokat. És bármi mást is, ami eszedbe jut,
igazán fontos dolgokat is, mint a művészetet, kultúrát és hitet, hogy miért
történnek vagy nem történnek dolgok, és főleg, hogy miért is létezik
bármi.
Elcsuklik a hangom. Kéretlenül megint bevillan a kép, ahogy apám
egy könyvekkel zsúfolásig pakolt piros kocsit húz maga után – valamikor

26
a harmadik hullám után. És a kiselőadása is beugrik arról, hogyan
őrizhetjük meg a tudást, és építhetjük újra a civilizációnkat, miután
megszabadultunk ettől a kis irritáló földönkívüli-problémától. Úristen,
mennyire szomorú, mennyire szánalmas: egy kopaszodó, hajlott hátú férfi,
amint a néptelen utcákon bolyong, és egy egész rakomány összeguberált
könyvtári könyvet vonszol maga után. Míg mások konzerveket, fegyvert
és vasárut szajréznak, hogy megerősíthessék otthonukat a fosztogató
bandákkal szemben, az én apám úgy döntött, hogy a legokosabb lépés
most az olvasnivalót gyűjteni.
– Majd megtanulja újra a betűket – próbálkozott Evan. – Te
megtaníthatod neki.
Elég nagy akaraterő kellett hozzá, hogy ne osszam ki neki a második
pofont. Volt idő, amikor azt hittem, én vagyok az utolsó élő ember a
Földön, vagyis voltaképpen az egész emberiség. Nem Evan az egyedüli,
akinek egy kifizethetetlen adóssága van. Én vagyok az emberiség, ő pedig
Azok, és azután, amiket velünk műveltek, az emberiségnek össze kéne
törni minden csontjukat.
– Nem erről van szó – világosítottam fel. – Arról van szó, hogy nem
értem, miért csináltátok így. Végezhettetek volna mindannyiunkkal simán
is, nem ilyen istentelen kegyetlenséggel. Tudod, mire jöttem rá ma este,
amellett persze, hogy a kistesóm szívből gyűlöl engem? Hogy nem csak az
ábécét felejtette el. Arra sem emlékszik már, hogy nézett ki Anyu. Nem
emlékszik a saját édesanyja arcára!
Ez volt az a pont, amikor már nem bírtam tovább tartani magam.
Szorosan beburkolóztam abba a hülye tökfejes dzsekibe, és úgy
bömböltem, mint egy gyerek, mert már nem érdekelt, hogy Evan látja,
mert ha valaki láthat így, hát ő az, a távolról gyilkoló mesterlövész, aki
kényelmesen éldegél a vidéki házában, míg több mint háromszáz
kilométerrel a feje fölött az anyahajója a pusztítás három, egyre szörnyűbb
hullámát indította útjára. Ötszázezer az első hullámban, milliók a
másodikban, milliárdok a harmadikban. És miközben égett körülöttünk a
világ, Evan Walker szarvashúst füstölt, kellemes sétákat tett az erdőkben,
és a kandallótűz meghitt fényében heverészett a nappalijában, tökéletes
körmeit reszelgetve.
Közelről kéne megnéznie az emberi szenvedés arcát. Túl sokáig élt
úgy, ahogy az anyahajó, magasan a borzalmak fölött lebegve,
érinthetetlenül, a távolban. Látnia kell, tapintania, hozzá kell nyomnia
tökéletes formájú, teljesen ép orrát, és éreznie kell a szagát.
Ahogy Sammy. Hirtelen elkapott a vágy, hogy berohanjak érte,
kitépjem a kádból, és kivonszoljam magam után a tornácra, úgy

27
meztelenül, hogy Evan Walker megszámolhassa a kiálló bordáit,
megtapinthassa vékony kis csuklóját, és ujjaival kövesse halántékának
beesett gödreit, és tüzetesen megvizsgálhasson minden egyes sebet és
heget azon a kisfiún, akit ő kínozott, azon a gyereken, akinek az elméjéből
kiürítette az emlékeket, és akinek a szívét gyűlölettel, reménytelenséggel
és hiábavaló haraggal töltötte meg.
Evan lassan feltápászkodott – át akart ölelni, az nem kétséges, és a
hajamat simogatni, a könnyeimet törölgetni, és azt duruzsolni a fülembe,
hogy minden rendbe fog jönni, mert ő ilyen, így működik. De aztán
meggondolta magát, és visszaült.
– Mondtam már neked, Cassie – szólt hozzám halkan. – Nem én
akartam, hogy így történjen. Én harcoltam ez ellen.
– Amíg aztán el nem fogadtad. – Még mindig kerestem a fogást rajta.
A fogadtad legalább négy szótag hosszan csúszott ki a számon. – És mit
akarsz azzal mondani, hogy nem akartad, hogy „így történjen”? Ültében
áthelyezte a testsúlyát. A hinta megnyikordult alatta. Tekintete megint
elkószált a néptelen út felé.
– Élhettünk volna köztetek akármeddig. Elrejtőzve, felderíthetetlenül.
Vezető pozíciókba kerülhettünk volna a társadalmatokban. Megoszthattuk
volna veletek a tudásunkat, szélsebesen növelve az evolúciótok
lehetőségeit és sebességét. Még az is elképzelhető, hogy megadhattuk
volna nektek azt, amire mindig vágytatok, de nem értétek el.
– És mi lenne az? – kérdeztem, és megszívtam az orromat. Nem volt
zsebkendőm, és nem is igazán érdekelt, hogy ez undorító. Az Eljövetel
teljesen megváltoztatta az undorító fogalmának definícióját.
– A béke – felelte.
Volna. Volna.
Bólintott.
– Amikor ezt elvetették, én amellett voltam, hogy válasszunk
valami... gyorsabb megoldást.
– Gyorsabbat?
– Egy aszteroidát. Nem volt olyan technológiátok, amivel
megállíthattátok volna, de még ha lett volna is, az idő nem lett volna elég.
Egyszerű megoldás, igaz, nem tiszta. A bolygó ezer évre lakhatatlanná vált
volna.
– Ami miért is lényeges? Hiszen ti puszta tudat vagytok, és
halhatatlanok, mint az istenek. Mi nektek röpke ezer év?
Erre a kérdésre a jelek szerint roppant bonyolult volt a válasz. Vagy
csak nem akarta megosztani velem. Végül azt mondta:
– Tízezer évig a mi birtokunkban volt az, amiről ti tízezer évig csak

28
álmodtatok. – Felnevetett. Röviden, örömtelenül. – A fájdalom, éhség és
mindennemű fizikai szükségletek nélküli létezés. De a halhatatlanságnak
ára van. Test híján elvesztettünk minden mást is, ami a testi léttel jár.
Olyan dolgokat, mint például a függetlenség és a jóindulat. Az együttérzés.
– Széttárta a kezét, mintha mutatni akarná nekem, hogy üres. – Nem Sam
az egyedüli, aki elfelejtette az ábécét.
– Gyűlöllek – mondtam neki.
Megrázta a fejét.
– Nem, nem gyűlölsz.
Gyűlölni akarlak.
– Remélem, kudarcot vallasz.
– Ne hazudj magadnak, Evan. Te nem szeretsz engem, te csak az
ideámat szereted. Jól összekutyultál mindent a fejedben. Te azt szereted,
amit én képviselek.
Felszegte a fejét. Barna szeme fényesebben ragyogott, mint a
csillagok az égen.
– Hát mit képviselsz te, Cassie?
– Mindazt, amiről azt gondoltad, hogy elveszítettétek. Amiről azt
gondoltad, hogy sosem lehet a tied. Én nem ez vagyok; én csak én vagyok.
– És mi vagy te?
Tudtam, hogy hogy érti. És természetesen fogalmam sem volt, hogy
mit is akar ezzel mondani. Ez volt a köztünk lévő dolog, amit egyikünk
sem volt képes megragadni – a szerelem és a félelem közti eltéphetetlen
kötelék. Evan a szerelem. Én vagyok a félelem.

BEN KÉSZENLÉTBEN VÁRAKOZOTT, hogy lecsapjon rám, amint

belépek a házba. Tudtam, hogy tűkön ülve várt, mert tényleg lecsapott
rám, amint beléptem a házba.
– Minden okés?
Letöröltem arcomról a könnyeket, és felnevettem. Hát persze, Parish,
eltekintve ettől a bosszantó földönkívüli apokalipszises dologtól, minden a
legnagyobb rendben.
– Minél többet magyaráz, annál kevésbé értem – mondtam. Mondtam
neked, hogy valami gáz van a csávóval – jelentette ki, gondosan vigyázva,

29
hogy ki ne ejtse a száján azt, hogy hát nem megmondtam? Na jó, nem
gondosan. Hisz lényegében pont ezt mondta. – Mit tennél, ha tízezer évig
test nélkül léteznél, aztán egyszer csak lenne tested? – tettem fel a kérdést.
Felkapta a fejét, és alig bírta visszafojtani a vigyorgást.
– Nyilván elmennék a klotyóra.
Dumbo és Megan felszívódott. Egyedül voltunk. Ben a kandalló
mellett állt, aranyló fények táncoltak az arcán, amely egy kicsit teltebb lett,
mióta – hat hete – Grace biztonságos házában húztuk meg magunkat.
Bőviben vagyunk itt mindennek: pihenés, kaja, friss víz, antibiotikumok,
és Ben most majdnem úgy néz ki, mint az invázió előtt. Majdnem – a régi
énjét azért sosem fogja visszakapni. Tekintete még mindig űzött és óvatos
– mint a nyúlé, aki a mező fölött köröző héjától fél.
Nem volt egyedül ezzel. Miután megérkeztünk a biztonságos házba,
két hetembe tellett összegyűjtenem a bátorságom, hogy belenézzek a
tükörbe. Olyasféle élmény volt, mint összefutni valakivel, akit gimi óta
nem láttál – felismered, de igazából arra figyelsz föl, mennyire
megváltozott. A valóság nem passzol az emlékképpel, ahogy szerinted ki
kellene néznie most, és egyetlen másodpercre kicsit kizökkensz, hiszen ők
ugye a róluk alkotott emlékképpel azonosak. Úgyhogy amikor hosszú idő
után először néztem tükörbe, olyan énemet láttam, amely
köszönőviszonyban sem volt saját emlékképemmel, különösen az orrom
nem, amely most kissé jobbra dőlt, hála Grace-nek, de spongyát rá, nem
haragszom rá. Lehet, hogy az orrom kissé most hajlott, de legalább van –
az övé viszont elpárolgott, a többi testrészével egyetemben.
– Hogy van Sam? – érdeklődtem.
Ben a ház hátsó része felé biccentett.
Megannel meg Dunibóval bandázik. Jól van.
– Tiszta szívéből gyűlöl.
– Nem gyűlöl téged tiszta szívéből.
– Ő mondta, hogy tiszta szívéből gyűlöl.
– A kiskölykök mondanak olyan dolgokat, amiket nem gondolnak
komolyan.
– Nem csak a kiskölykök.
Bólintott. Vállam fölött a bejárati ajtó felé pillantott.
– Adunak igaza volt, Cassie. Ennek nincs sok értelme. Elrabol egy
emberi testet, hogy legyilkolhassa az összes el nem rabolt emberi testet.
Aztán egy szép napon úgy dönt, hogy inkább a saját fajtáját kezdi el
gyilkolászni, hogy megmenthesse az összes el nem rabolt emberi testet. És
nem csak hébe-hóba egyet-kettőt a saját fajtájából. Mindegyiküket. Meg
akarja semmisíteni a saját civilizációját – és mindezt miért? Egy csajért.

30
Egy csajért!
Nem kellett volna ezt mondania. És ezt ő is tudta. De ha esetleg
mégis felmerültek volna benne kételyek ezzel kapcsolatban, nagyon
lassan, tagoltan felvilágosítottam:
– Tudod, Parish, a dolog ennél azért egy cseppet komplikáltabb.
Neki van egy emberi része is, ugyebár. Úristen, Cass, most mi van
veled? Egyik pillanatban dühös vagy rá, a másikban meg véded.
Ben arcvonásai megkeményedtek.
– Engem pont nem az emberi része aggaszt. Tudom, hogy nem voltál
oda érte, de azért Adu baromi okos csaj, és volt egy jó meglátása ezzel
kapcsolatban: Ha ezeknek nincs szükségük testekre, a bolygóra sincs.
És ha nem kell nekik semmiféle bolygó, miért jöttek a miénkre? –
Nem tudom – csattantam fel. – Miért nem kérdezed meg a baromi okos
Adudat erről?
Ben vett egy nagy levegőt, aztán felelt:
– Meg fogom.
Beletelt egy másodpercbe, míg leesett, hogy mire gondolt. Azután
még egybe, hogy rájöjjek, komolyan beszélt. A harmadik másodperc pedig
azzal telt, hogy kitaláljam, mit is kezdjek most magammal az első két
másodperc ismeretében: így hát leültem.
– Sokat agyaltam ezen – vágott bele. Aztán hirtelen elhallgatott.
Mintha meg kellett volna alaposan fontolnia, mit mond. És pont előttem!
Mintha legalábbis holmi dühkitöréstől vagy valami hasonlótól kéne
tartania. – És azt hiszem, tudom, hogy mit fogsz mondani, de még mielőtt
kimondanád, meg kell hallgatnod. Csak hallgass végig, oké? Ha Walker
igazat mond, akkor négy napunk van még, míg megérkezik a
menekülőkabin, amivel elmegy, hogy elvégezze a feladatát. Ez több mint
elég idő nekem ahhoz, hogy megjárjam oda-vissza.
– Hova oda-vissza, Ben?
– Nem egyedül megyek. Dumbót is magammal viszem.
– Okéééééééé, magaddal viszed, de hova? – És akkor leesett. – A
barlanghoz.
Gyorsan bólintott, megkönnyebbülve, hogy felfogtam.
– Ebbe belepusztulok, Cassie. Folyton rájuk gondolok. Lehet, hogy
Lányka utolérte végül Adut, és... nos, lehet, hogy mégsem. Lehet, hogy
már halott. Talán Adu is halott. A fenébe is, valószínűleg mindketten
halottak... vagy lehet, hogy mégsem. Lehet, hogy sikerült eljutniuk a
barlanghoz, és Adu visszajött a motelhoz, hogy összeszedjen minket, csak
épp nem volt kit összeszedni, meg nem is volt már hol. Mindenesetre, élve
vagy halva, de ott vannak kint. És ha életben vannak, gőzük sincs arról, mi

31
következik. És biztosan meghalnak, ha valaki nem megy vissza értük.
Hosszú, mély lélegzetet vett, hogy bele is remegett – az elsőt amióta
szabad folyást engedett a szavaknak.
– Menj vissza értük – mondtam. – Mint ahogy visszamentél Samért.
Mint ahogy nem mentél vissza...
– Igen. Nem. Ó, a rohadt életbe! – Az arca egészen vörös volt, és nem
amiatt, hogy a tűz mellett állt. Tudta, hogy miről beszélek. – Ennek semmi
köze nincs a húgomhoz...
– Elmenekültél, és azóta is folyton próbálsz visszamenni.
Felém lépett. Eltekintve a tűz visszfényétől, az arca árnyékba borult.
– Rohadtul nem tudsz te semmit se. És tudom, hogy ez tényleg boszszant
téged, mert ugye Cassie Sullivan mindent tud, nem?
– Mit akarsz tőlem, Ben? Én nem vagyok se az anyád, se a fölöttesed,
senki. Csinálj, amit akarsz!
Felálltam. Aztán visszaültem. Nem volt hova mennem. Nos, hát
kimehettem volna éppenséggel a konyhába készíteni magamnak egy
szendvicset, eltekintve attól, hogy nem volt se kenyér, se felvágott, se sajt.
A részleteket nem tudom, de abban eléggé biztos vagyok, hogy a
mennyországban minden sarkon van egy Subway. Meg Godiva üzletek is.
Ideérkezésünk másnapján rátaláltam Grace negyvenhat doboz Godiva
csokiból álló készletére. Na nem mintha pontosan megszámoltam volna
őket.
– Rossz napom van – mondtam Bennek.
A kisöcsém ki nem állhat, az emberi-földönkívüli személyes testőröm
bevallotta, hogy nem képes megkülönböztetni egymástól az együttérzést és
az elemi ösztönt, és most a régi gimis szerelmem közli, hogy öngyilkos
küldetésre indul, két eltűnt, de nagy valószínűséggel inkább már halott
bajtársunk megmentésére. Ráadásul szerettem volna egy szendvicset,
amiből nem lesz semmi. Az Eljövetel óta durván kívánósabb lettem, mint
egy hármas ikreket váró kismama, és mindig olyan dolgok után sóvárgok,
amelyeket tuti soha nem ehetek már. Csokis fagyitölcsér. Fagyasztott
pizza. Dobozos tejszínhab. Azok a fahéjas tekercsek, amiket Anyu csinált
minden szombat reggel. McDonald’sos sült krumpli. Bacon. Nem. A
bacon még nem kizárt. Csak találnom kell egy disznót, le kell vágnom, fel
kell darabolnom, aztán érlelnem, pácolnom, füstölnöm a húst, és végül már
meg is süthetem. Pusztán a bacon – a lehetőség – gondolata reménységgel
tölt el. Nem minden veszett el, ha a bacon még lehetséges.
Most komolyan.
– Sajnálom – mondta Ben. – Nem kellett volna ennyire kiborulnom.
Odajött hozzám és leült mellém. Alig pár centire tőlem. Volt idő, amikor

32
órák hosszat ábrándoztam arról, hogy Ben Parish ott ül mellettem a
kanapén a házunkban, közös takaró alá bújva horrorfilmeket nézünk
hajnali egyig, és zabáljuk a pattogatott kukoricát az ölében lévő hatalmas
tálból. Mindig szombat estének képzeltem el, és minimum hat ultramenő
buliba volt hivatalos, ahol nálam fényévekkel népszerűbb csajok és srácok
vártak rá hiába, mert ő sehová máshová nem kívánkozott, ha egyszer az én
társaságomat élvezhette.
És most itt volt mellettem, csak éppen nincsenek már ultramenő
bulik, se tévé, se takaró, se kicseszett kukorica. Valamikor a világ két Bent
foglalt magában: egy valódit, akinek fogalma sem volt a létezésemről, és
egy képzeletbelit, aki vajas ujjával rakosgatta a kukoricát a számba. Most
már hárman voltak. Az első kettő – meg ez a harmadik, aki most itt ült
mellettem pár centire, szűk fekete pulcsiban és borostásan, amitől úgy fest,
mint egy indie rocker, aki a szünetben a zöld szobában piheni ki a
fáradalmait. Elég sok. Három Bent kell a fejemben hordozni, mindet
egyszerre. Különböző neveket kéne adnom nekik, hogy ne keverjem össze
őket: Ben, Ben-Volt és Ben-Lehetett-Volna.
– Értem. De miért kell most elmenned? Miért nem tudsz várni egy
picit? Ha Evannek sikerül ez a dolog...
Megrázta a fejét.
– Ha sikerül neki, ha nem, tök mindegy. A veszélyt nem a fenti
földönkívüliek jelentik. A lenti emberek veszélyesek. Meg kell találnom
Adut és Lánykát, mielőtt az ötödik hullám bukkan rájuk.
Megfogta a kezem. Mélyen bennem megszólalt egy cérnahangocska:
Ben. Egy kócos hajú, szeplős orrú középsulis lányhoz tartozott ez a halk
hang, aki nem volt hajlandó meghalni, egy magának való, öntudatos kis
okostojáshoz, aki a tánc- és karateleckék meg szülei buzdító beszédei
dacára is sután feszengett, és mindig egy zsáknyi titkot hurcolt magával, a
tinilét bolondos, felszínes, melodramatikus titkait, amitől sokkot kapnának
a népszerű, csinos srácok, ó, ha ezek tudnák!
Mi történt vele? Miért nem ment már el? Nem elég, hogy túl sok Bent
cipel a fejében, túl sok Cassie is volt. Három Ben, két Cassie, egypár Sam,
és természetesen Evan Walker tagadhatatlanul tényleges kettőssége.
Immár senki sem volt egységes személyiség. Igazi énünk csak a távolban
sejlett fel, finoman csillogva, mint egy sivatagi délibáb.
Ben megérintette az arcom, ujjbegyeivel végigsimított rajta egy
pihetoll könnyedségével. És az a kis vékony hangocska a fejemben, az az
elhaló síró hang: Ben.
Azután az én hangom:
– Meg fogsz halni.

33
 – Arra mérget vehetsz – mondta széles mosollyal. – És az úgy fog
történni, ahogy lennie kell. Nem úgy, ahogy ők akarják. Hanem úgy,
ahogy én.
Rozsdás zsanérjain hangosan megnyikordult a nyíló ajtó, és egy hang
a hátam mögött így szólt:
Igaza van, Ben. Várnod kéne.
Ben elhúzódott mellőlem. Evan támaszkodott az ajtófélfának.
– Senki sem kérdezte a véleményed – szólalt meg Ben.
– Az anyahajó kulcsfontosságú szerepet tölt be a következő fázisban
– mondta Evan lassan és artikulálva, mintha valami zavart elméhez vagy
félkegyelműhöz beszélne. – Csak úgy vethetünk véget ennek az egésznek,
ha felrobbantjuk.
– Baromira nem érdekel, hogy mit robbantasz fel – mondta Ben,
hirtelen elfordulva, mintha ránézni sem bírna Evanre. – Igazából azt is
leszarom, hogy vége lesz-e vagy sem. Talán az, akiben túlteng a
világmegmentő-komplexus, ezt nem bírja felfogni, de én nem a világot
akarom megmenteni. Csak két embert.
Felállt, rálépett a lábamra, és elindult a folyosó felé. Evan utánaszólt.
És attól, amit mondott, Ben lefagyott.
– A tavaszi nap-éj egyenlőség négy nap múlva lesz. Ha nem jutok fel
arra a hajóra, és nem robbantom fel, a Föld minden egyes városa
megsemmisül.
Te jószagú atyaúristen. Benre néztem. Ő rám nézett. Aztán
mindketten Evanre bámultunk.
– Amikor azt mondtad, hogy megsemmisül, úgy értetted... – kezdtem.
– Felrobban – közölte Evan. – Ez az utolsó lépés az ötödik hullám
elindítása előtt.
Ben lassan ingatta a fejét, elborzadva, undorodva, dühösen.
– Miért?
– Hogy könnyebb legyen a tisztogatás. És hogy eltöröljünk minden
emberit, ami megmaradt.
De miért pont most? – kérdezte Ben.
A Némítók mind felszállnak az űrhajóra... az biztonságos. Mármint
úgy értem, számunkra. Számunkra biztonságos.
Félrenéztem. Rám tört a hányinger. Mostanra már igazán tudhattam
volna. Épp amikor azt gondoltam, hogy már nem jöhet rosszabb... hát de.

34
 KITERELGETEM DUMBÓT a szobából. Mondjon Sullivan, amit
csak akar – nekem ő mindig is Mazsola lesz. A kiskölyök követ engem
meg Dumbót a hallba, úgyhogy utasításba adom neki, hogy maradjon
veszteg. Becsukom az orra előtt az ajtót, és Dumbóhoz fordulok.
– Szedd a cókmókod. Költözünk.
– Mikor? – kérdezi a srác nagy, elkerekedett szemmel.
– Most.
Nyel egy nagyot, azután végignéz a folyosón, a nappali irányába.
– Csak te meg én, Őrmi?
Tudom, mi miatt aggódik.
– Jól vagyok, Bo. – Megérintem azt a pontot, ahova Adu belém
eresztette a golyót. – Nem vagyok százszázalékos, inkább olyan
nyolcvanhat és feles, mondjuk, de azért elég jól vagyok. Amikor felnyúlok
a gardróbszekrényben, hogy levegyem a polcról a hátizsákot, éles tőrként
hasít belém a fájdalom. Oké, vonjunk ki belőle másfél pontot, akkor is
nyolcvanöt, azaz még mindig közelebb vagyok a százhoz, mint a nullához.
Egyébként is, ki az, aki most, a játék végén még százszázalékos? Még a jó
öreg gonosz földönkívüli is eltörte a bokáját.
Belekotrok a hátizsákba, nem mintha olyan sok mindent lehetne
felkutatni benne. Szükségem lesz némi friss vízre, meg kajaadagokra a
konyhából, és jól jönne egy kés is. A külső zsebbe is beletúrok. Üres. Mi a
fene?! Tudom, hogy oda tettem. Hova tűnt?
A hálószoba padlóján térdelek, és már harmadízben forgatom fel a
tartalmát, amikor belép Dumbo.
– Őrmi?
– Itt volt. Pontosan itt. – Amikor felnézek, lehet valami az
arckifejezésemben, mert egy pillanatra mintha visszahőkölne. – Valaki
elvette, tutira. Úristen, ki a nyavalya vehette el, Dumbo?
– Vehetett el mit?
Visszazökkenek a sarkamra, és végigsimítom a zsebeim. Francba!
Megvan, pontosan ott van, ahova tettem. A húgom nyaklánca, az, amelyik
szétszakadt a kezemben azon az estén, amikor hagytam őt meghalni.
– Oké, minden rendben. – Felkászálódom, felkapom a földről a

35
hátizsákot és a puskát az ágy mellől. Dumbo figyelmesen követi minden
mozdulatomat, de már nem is veszem észre általában. A kölyök már
hónapok óta úgy vigyáz rám, mint kotlós a csibéire.
– Azt hittem, holnap este indulunk – szólal meg.
– Ha nem találunk rájuk útközben a motel felé, mármint ahol
valamikor a motel volt, át kell vágnunk Urbanán... kétszer is. És én nagyon
nem szeretnék Urbanának még a közelében sem lenni, amikor azok a
rohadékok Dubuque-ot csinálnak belőle.
– Dubuque-ot? – minden vér kifut az arcából. Úristen, már megint ez
a Dubuque!
Félvállra kapom a hátizsákot, a puskát meg a másik vállamra.
Buzz Lightyear épp az imént világosított föl, hogy fel fogják
robbantani az összes várost.
Kellett egy másodperc, hogy leülepedjen benne az információ.
– Milyen városokat? – kérdezte.
– Az összeset.
Leesik az álla. Szótlanul kullog utánam végig a folyosón, aztán
befordulunk a konyhába. Palackozott vizet, néhány bontatlan csomag
szárított marhahúst, sós kekszet, egy maroknyi müzliszeletet vételezek.
Szétosztottam magunk közt a készletet. Gyorsan kell cselekednem, mielőtt
Mazsola radarja aktiválódna, mert aztán rám ront, és tépőzárként tapad a
lábamra, hogy mozdulni se tudjak nélküle.
– Mindegyiket? – hitetlenkedik Dumbo a homlokát ráncolva. – De hát
Adu azt mondta, hogy a nagyvárosokat nem fogják a levegőbe repíteni.
– Hát akkor Adu tévedett. Vagy Walker hazudik. Valamit süketelt
arról, hogy addig várnak, míg az összes Némítót ki nem vonják a földi
forgalomból. Tudod, mire jutottam, közlegény? Úgy döntöttem, hogy
többé nem pazarlok egyetlen percet sem arra, hogy olyan dolgok miatt
aggódjam, amikről nem is tudok.
Megrázza a fejét. Még mindig nem éri föl ésszel.
– Minden várost a Földön?
– Még a legnyomorultabb kisvárost is, ahol csak egy jelzőlámpa van.
– Hogyan?
– Az anyahajó. Négy napon belül nekilódul, körbefurikázza a Földet,
végigpotyogtatja a bombáit. Kivéve, ha Walkernek sikerül felrobbantania
az anyahajót, még mielőtt ez megtörténne. És én nem bízom ebben olyan
nagyon.
– Miért nem?
Mert én Walkerben sem bízom olyan nagyon.
– Még mindig nem értem, Zombi. Miért vártak eddig a bombázással?

36
 Minden porcikájában remeg. A hangja is. Kezd kiborulni. Ráteszem a
kezem a vállára, és kényszerítem, hogy rám nézzen.
– Mondtam neked. Kivonják a forgalomból a Némítókat.
Mindegyikükért, a legutolsó nyomorultért is leküldenek egy-egy kabint,
kivéve az irányítókat, mint amilyen Vosch. Miután evakuálták őket, és a
városok eltűntek, már nem lesz hol meghúzniuk magukat a túlélőknek,
úgyhogy gyerekjáték lesz levadászni őket azoknak a szerencsétlen
agymosottaknak, akiket pontosan a munka befejezésére képeztek ki. Az
ötödik hullám, vágod?
Csak csóválja a fejét.
– Nem számít. Ahova te mész, oda megyek én is, Őrmi.
Árnyék mozdul mögötte. Egy átkozott Mazsola formájú árnyék. Túl
sokáig vacakoltam.
– Zombi?
– Rendben – sóhajtok fel. – Dumbo, adj nekünk egy percet!
Miközben kimegy a konyhából, egyetlen szó hagyja el a száját, azt is
motyogja: Dubuque!
Egyedül maradunk Mazsolával. Nem akartam ezt, de az ember nem
menekülhet el a sorsa elől, nem igazán. Az egész egy körforgás; Adu már
megpróbálta ezt elmagyarázni nekem. Mindegy, milyen gyorsan futsz,
előbb-utóbb ugyanott vagy, ahonnan elindultál. Elszállt az agyam, amikor
Sullivan az arcomba tolta a húgom emlékét, de mindketten tudjuk, hogy
igaza volt. Sissy meghalt; Sissy sosem fog meghalni. Mindig kinyújtom
érte a kezem. És ő mindig szertefoszlik, és a kezemben nem marad más,
mint az elszakadt ezüstlánca.
Hol van Porcelányka és Adu közlegény? – teszem fel neki a kérdést.
Felém emeli frissen sikált arcocskáját. Előrebiggyeszti alsó ajkát.
– Nem tudom.
– Én sem tudom. Úgyhogy Dumbóval elmegyünk, hogy megkeressük
őket.
– Én is veletek megyek.
– Tévedés, közlegény. Szükségem van rád: vigyáznod kell a
testvéredre.
– Neki nincs szüksége rám. Neki ott van ő.
Ezen nem fogok vitatkozni vele. Túlságosan is agyafúrt ahhoz, hogy
esélyem legyen győztesként kikerülni.
– Nos, a te felelősséged lesz Megan.
– Azt mondtad, nem fogunk szétválni. Akármi is történik.
Féltérdre ereszkedem hozzá. Szeme ragyog a könnyektől. De nem sír.
Kemény kis gazfickó, és jóval többet élt meg, mint ahány éves. – Csak pár

37
napig leszek távol. – Déjà vu. Gyakorlatilag ugyanezt mondta Adu is
nekem, mielőtt elváltunk volna egymástól.
– Megígéred?
És gyakorlatilag ugyanezt kérdeztem én is Adutól akkor. Ő nem ígért
semmit; ő jobban tudta. Én, én nem vagyok ennyire okos. – Hát volt már
olyan, hogy én nem tartottam be az ígéretem? – Kezembe veszem a
pracliját, hátrahajlítgatom az ujjait, és a tenyerébe helyezem Sissy
ezüstmedálját. – Vigyázz rá! – utasítom.
– Ez mi? – Nagy szemmel bámulja a kezében csillogó fémdarabot.
– A lánc része.
– Miféle lánc?
– Az, amelyik mindent összetart.
Értetlenül rázza meg a fejét.
Nem ő az egyedüli, aki össze van zavarodva. Gőzöm sincs, hogy jött
ki a számon az, ami, meg hogy mit jelent, meg hogy mi a fenéért mondtam
azt. Az az olcsó bizsu – azt hittem, bűntudatból tartottam meg, és mert
szégyellem magam, hogy örökké emlékeztessen engem arra, hogyan
mondtam csődöt, meg emlékeztessen arra a sok mindenre, amitől
megfosztottak. De lehet, hogy van valami más oka is, valami, amit
képtelen vagyok szavakba önteni, merthogy nincsenek rá szavaim. Lehet,
hogy nincsenek is szavak rá.

KÖVET, MINT EGY KISKUTYA, be a nappaliba.

– Ben, te ezt nem gondoltad át rendesen – fogad Walker. Ott van,
ahol hagytam legutóbb, a bejárati ajtót támasztja.
Nem veszek tudomást róla.
– Vagy a barlangnál vannak, vagy nem – mondom Sullivannek, aki a
kandalló mellett ücsörög, szorosan átölelve a térdét. – Ha ott vannak,
visszahozzuk őket. Ha nincsenek ott, akkor nem.
– Már hat hete itt rejtőzködünk – hívja fel a figyelmem Walker. – Ha
nem itt lennénk, már rég halottak lennénk. Az egyetlen oka annak, hogy
még életben vagyunk az, hogy kiiktattuk azt az ügynököt, aki ezen a
területen járőrözött.
– Grace-t – tolmácsol nekem Cassie. – Ahhoz, hogy eljussatok a

38
barlanghoz, át kell haladnotok három...
– Kettő – javítja ki Walker.
Cassie a szemét forgatja. Tök mindegy.
Szóval két olyan zónán, ahol hozzá hasonló Némítók kószálnak –
mondja, és közben Walkerre pillant. – Illetve nem pont hozzá hasonlók.
Nem jó Némítók. Hanem igazán gonosz Némítók, akik igazán jól értenek
ahhoz, hogy örökre elhallgattassanak.
– Az még megeshet, hogy szerencsések vagytok, és sikerül az egyik
zónán észrevétlenül átsurrannotok. De másodszorra már nem fogtok. –
Viszont ha vártok egy kicsit, nem lesz már Némító, aki mellett
észrevétlenül kellene elsurranni.
Cassie most már ott áll mellettem, és könyörögve néz rám. Megérinti
a karomat.
– Az összes visszamegy az anyahajóra. És akkor Evan megcsinálja
ezt a dolgot, azután meg ti is el tudtok... – Elhal a hangja. Kifogyott a
szuszból, meg a ködösítő érveiből, amikkel el akart téríteni a
szándékomtól.
Nem nézek rá. Walkerre nézek. Tudom, mit fog most mondani. Azért
tudom, mert én is ugyanezt mondanám az ő helyében: hogy ha nekünk
Dumbóval nincs esélyünk eljutni a barlangig, akkor Adu meg Porcelányka
sem juthattak el.
– Te nem ismered Adut – mondom neki. – Ha valaki képes megtenni
ezt az utat, akkor ő az.
Walker bólint. Viszont ő az első mondatommal ért egyet, nem a
másodikkal.
– Az ébredésünk után minket továbbfejlesztettek egy olyan
technológiával, amely majdhogynem elpusztíthatatlanná tesz bennünket.
Gyilkológépekké változtattuk magunkat, Ben. – Aztán vesz egy nagy
levegőt, és végül csak kiböki, az idióta. – Kizárt, hogy ilyen hosszú ideig
életben tudtak maradni. Velünk szemben teljesen kizárt. A barátaid
halottak.
Akkor is leléptem onnan. Rohadjon meg. Ó is rohadjon meg.
Mindenki rohadjon meg. Leszarom. Épp eleget malmoztam itt, arra várva,
hogy vége legyen a világnak.
Adu nem tartotta meg az ígéretét, úgyhogy én fogom megtartani
helyette.

39
 ŐRSZEMEK VÁRNAK RÁM a kapuk előtt. Azon nyomban
felkísérnek a leszállópályára néző őrtoronyhoz – újabb kör letudva ahol
Vosch már vár rám. Mintha az elmúlt negyven napban el sem mozdult
volna a helyéről.
– Zombi életben van – mondom. Lenéztem, és láttam, hogy egy
vérfolton állok, azon a helyen, ahol Penge a földre zuhant. Pár lépéssel
odébb, a vezérlőpult mellett szedte le Penge golyója Porcelánykát.
Porcelányka.
Vosch megvonta a vállát.
– Ismeretlen.
– Na jó, lehet, hogy nem Zombi, de valaki, aki ismer engem, még
mindig életben van.
Nem mond semmit. Valószínűleg Sullivan, gondoltam magamban.
Ez az én szerencsém.
– Tudod, hogy nem kerülhetek Walker közelébe, ha nincs mellettem
valaki, akiben megbízik, aki jót áll értem.
Hosszú, erős karját összefonta a mellkasán, és magasra emelt orra
fölül sandított rám élénk, ragyogó madárszemével.
– Soha nem válaszoltál a kérdésemre – mondta. – Ember vagyok?
– Igen – feleltem habozás nélkül.
Mosolygott.
– És még mindig azt hiszed, hogy ez azt jelenti: nincs már remény? –
Nem várta meg a válaszom. – Én vagyok a remény a világ számára. Az
emberiség sorsa az én vállamon nyugszik.
– Micsoda mázsás teher lehet – mondtam.
– Nagyon szellemes vagy.
– Olyan emberekre volt szükségük, amilyen te vagy. Szervezők és
menedzserek, akik tudják, hogy ők miért jöttek, és mit akarnak.
Bólogatott. Az arca valósággal sugárzott. Elégedett volt velem... és persze
magával is, amiért engem választott.
– Nem volt választásuk, Marika. Ami azt jelenti, természetesen, hogy
nekünk nem volt választásunk. Minden valószínűsíthető forgatókönyv
szerint arra voltunk ítélve, hogy elpusztítsuk önmagunkat és az

40
otthonunkat. Az egyedüli megoldást a radikális közbeavatkozás jelentette.
Pusztítsd el az emberek városait, hogy megmenthesd őket.
– És nem volt elég, hogy kiirtottatok közülünk hétmilliárdot –
jegyeztem meg.
– Hát persze, hogy nem. Különben a nagy sziklát dobták volna ránk.
Nem, a legjobb megoldás a kisgyerek a búzamezőben.
Felfordult a gyomrom az emléktől. A totyogó kisgyerek, aki a halott
búzamezőből került elő. A túlélők kicsiny csoportja, amely azonnal bevitte
őt a házba. A felvillanó pokoli zöld fény, amely a maradék bizalmat is
kioltotta.
Aznap, amikor megismertem, én is végighallgattam a beszédet.
Minden önkéntesnek járt ez a beszéd. Az utolsó csatát a földön nem egy
síkságon, nem egy sivatagban vagy hegytetőn fogják megvívni.
Megérintettem a mellkasomat.
– Ez itt a csatamező.
– Igen. Különben a ciklus újra meg újra pusztán megismételné
önmagát.
– És ezért fontos Walker.
– A belé épített program lényegében összeomlott. Tudnunk kell,
hogyan, miért történhetett ez meg, ezt gondolom, te is megérted. És ezt
csak egy módon tudhatjuk meg.
Megnyomott egy gombot a mellette lévő vezérlőpulton. Mögöttem
kinyílt egy ajtó, és egy középkorú nő jelent meg, akinek a gallérján
hadnagyi csíkok pompáztak. Mosolygott. Tökéletesen egyforma, fölöttébb
nagy fogai voltak. A szeme szürke, homokszőke haját szoros kontyba
fogta. Amint megpillantottam, máris utáltam. Zsigerből.
– Hadnagy, kísérje át Adu közlegényt a betegszobába, hogy
elvégezhessék rajta a bevetés előtti ellenőrzést. Találkozunk a Bravó
tárgyalóban pontban négy órakor.
Elfordult. Végzett velem – egyelőre.
A liftben a homokszőke nő azt kérdezte tőlem:
– Hogy érzed magad?
– Kapd be!
Továbbra is mosolygott, mintha legalábbis azt válaszoltam volna,
hogy remekül, és ön? – Pierce hadnagy vagyok. De szólíts csak
Constance-nek.
Megszólalt a csengő. Az ajtók szétnyíltak. Öklével nyakon ütött.
Elsötétült előttem minden; megrogyott a térdem is.
– Ezt Claire-ért kapod – mondta. – Emlékszel rá, ugye?
Magamhoz tértem, és tenyerem élével állcsúcson vágtam.

41
 A feje – nagy megelégedésemre – reccsenve ütődött neki a
felvonófülke falának. Aztán behúztam neki egyet a gyomrába, felturbózott
izmaim teljes erejével. Ott rogyott össze a lábam előtt.
– Ezt meg a hétmilliárdért. Emlékszel rájuk, ugye?

A BETEGSZOBÁBAN TÜZETESEN megvizsgáltak. Mindenféle

diagnosztikát végigfuttattak a tizenkettedik rendszeren, hogy
megbizonyosodjanak arról: tökéletesen működik. Ezt követően egy
tisztiszolga érkezett ételtől roskadozó tálcával. Vadul markoltam-téptem-
zabáltam. Legalább egy hónapja nem ettem tisztességes kaját. Amikor
elpusztítottam a tálca tartalmát, a küldönc gyerek elment egy újabbért. Azt
is legyűrtem.
Hozták a régi egyenruhám. Levetkőztem. Megmosdottam a
kagylónál, amennyire csak tudtam. Éreztem, ahogy súlyosan lebeg
körülöttem negyven mosdatlan nap minden bűze, és zavarba jöttem emiatt.
Mivel fogkefét nem kaptam, az ujjammal sikálgattam a fogamat.
Vajon a tizenkettedik rendszer megvédi-e a fogzománcom?
Belebújtam az egyenruhámba, szorosan befűztem a bakancsom. Jobban
éreztem magam. Kicsit közelebb éreztem magam a régi Aduhoz, a
tudatlansággal megáldott, naiv, tovább nem fejlesztett Aduhoz, aki azon az
estén egy kimondatlan ígérettel vált el Zombitól: Visszajövök. Ha tudok,
visszajövök.
Kicsapódott az ajtó. Constance. Közben átöltözött: hadnagyi
uniformisát mama-farmernacira és elnyűtt kapucnis pólóra cserélte.
– Azaz érzésem, hogy rosszul indítottunk – mondta.
– Kapd be!
– Most már társak vagyunk – folytatta mézesmázosan. – Cimbik. Jó
lenne, ha kijönnénk egymással.
Követtem őt háromszintnyit lefelé a lépcsőkön, míg el nem jutottunk
a föld alatti bunkerbe, a kuszán szétágazó, szürke falú folyosókra a
jelöletlen ajtókkal, melyeket fluoreszkáló fények világítottak be steril,
vérvörös ragyogással, eszembe juttatva a Pengével töltött órákat, amikor a
testem egyre fogyatkozó eséllyel vívta harcát a tizenkettedik rendszer

42
katonáival szemben. Amikor mattlabdát játszottunk, titkos kódokat
találtunk ki, és kiterveltük ezt a hamis megmenekülést, amely végül
visszavezetett a kísérteties lámpák fényébe. Egy újabb kör, amelyet
bizonytalanság és félelem fon egybe.
Constance fél lépéssel előttem járt. Lépteink visszhangot vertek az
üres térben. Hallottam, ahogy lélegzetet vesz. Annyira könnyű lenne most
végezni veled, gondoltam magamban lustán, aztán félresöpörtem az
ötletet. El fog jönni az ideje ennek is, reméltem, de nem most. Belökött
egy ajtót, mely semmiben sem különbözött az ötven vagy akárhány jelzés
nélküli másik ajtótól, amely mellett elhaladtunk, és én beléptem a
nyomában a tárgyalóba. Az egyik falat betöltötte az óriási kivetítő. Előtte
hosszú asztal. Az asztal közepén apró fémdoboz. Vosch ott ült az asztal
mögött. Amint beléptünk, felállt. A fények elhalványultak, és felragyogott
a kivetítő: egy üres, hullámzó mezőkön áthaladó kétsávos útról készült légi
felvétellel. A kép közepén egy ház négyszögletes teteje. Egy magányos,
csillogó pont a négyszög bal oldalánál – egy őrszem hőjele. Egy maroknyi
csillogó paca a házban. Először megszámoltam őket, majd nevet is adtam
nekik: Dumbo, Süti, Sullivan, Mazsola, Walker és még egy: Zombi.
Hali, Zombi.
– Egy felderítő repülésen készült úgy hat hete – közölte Vosch. –
Nagyjából huszonöt kilométerre délkeletre Urbanától. – A videokapcsolat
elsötétült egy pillanatra, aztán visszaállt a kép: ugyanaz az út – keskeny,
fekete szalag –, ugyanaz a ház – a sötét négyszög –, de kevesebb csillogó
paca mozgott benne. Kettővel kevesebb.
– Ez tegnap esti kép.
A kamera távolodott. Erdők, mezők, fekete négyszögek csoportjai,
sötét foltok a szürke tájon, a világ: kifosztva, elhagyatva, élettelenül. Az út
keskeny, fekete szalagja kifutott a képkeretből. Aztán megpillantottam
őket: két ragyogó pontot messze északkeleten. Valakik útra keltek.
– Hova mennek? – kérdeztem, de borítékolhattam volna a választ.
– Ezt lehetetlen biztosan megmondani – felelte Vosch megvonva a
vállát –, de a legvalószínűbb úti céljuk ez. – Kimerevedett a kép. Vosch
egy pontra mutatott a kijelző tetején, aztán sokatmondó pillantást vetett
rám.
Lehunytam a szemem. Zombit láttam abban az ocsmány, sárga,
kapucnis pólóban, amint lazán támaszkodik az öreg motel
recepcióspultjának, kezében azt az ostoba brosúrát szorongatja, aztán
hallom magam, amint azt mondom, kiderítem, merre mennyi, és pár nap
múlva már itt is vagyok.
– A barlanghoz mennek – mondom. – Engem keresnek.

43
 – Igen, szerintem is – értett egyet Vosch. – És meg is fognak találni.
Kigyúltak a lámpák.
– Ma éjjel ledobunk téged, még jóval az ő érkezésük előtt. Pierce
hadnagy kapta a célbefogás feladatát. Neked csak annyi a dolgod, hogy
lőtávolba juttasd. A küldetés teljesítésével őt és Walkert kivonjuk onnan,
és visszahozzuk a bázisra.
– És azután?
Hunyorítani kezdett. Hosszan. Arra számított, hogy tudom a választ.
– És akkor te meg a társaid szabadon elmehettek.
– Mégis hová?
Egy kis mosoly a szája szögletében.
– Amerre a szél visz. De azt javaslom, hogy maradjatok a nyílt
vidéken. A városi területek nem biztonságosak.
Biccentett Constance-nak, aki elhúzott mellettem az ajtó felé menet.
– Vigyed, cukorfalat. Szükséged lesz rá.
Végignéztem, ahogy kimegy a szobából. Vigyem? De mit?
– Marika – szólalt meg Vosch, az ujjával hívogatva. Gyere ide.
Nem mozdultam.
– Miért küldöd őt is velem? – Azután megválaszoltam a saját
kérdésem. – Nem fogsz elengedni. Mihelyt megkaptad Walkert, megöltök
minket.
Szemöldöke egészen tüsihaja tövéig fölszalad.
– Miért ölnélek meg? A világ sokkal unalmasabb hely lenne
nélkületek. – Gyorsan félrenézett, beharapva alsó ajkát, mintha kicsúszott
volna a száján valami, amit nem akart elárulni.
Az asztalon lévő dobozka felé intett.
– Többé nem látjuk egymást – közölte mogorván. – Úgy gondoltam,
ez illik az alkalomhoz.
– Mi?
– Egy búcsúajándék.
– Nem akarok tőled semmit. – Nem ez volt az első gondolatom. Az
első gondolatom az volt, hogy Dugd a seggedbe. Odacsúsztatta hozzám a
dobozkát. Mosolygott.
Felemeltem a fedelét. Nemigen tudtam, mire számítsak. Egy
útisakktáblára talán – az együtt töltött régi szép idők emlékére. A ládika
belsejében, habszivacs párnába ágyazva egy átlátszó műanyagba zárt zöld
kapszula hevert.
– A világ egy felhúzott óra – mondta halkan. – És közeledik az idő,
amikor nem lesz nehéz választani élet és halál között, Marika.
– Mi ez?

44
 – A búzamezőből érkező gyerek ennek egy módosított változatát
hordozta a torkában. Annyi különbséggel, hogy ez a modell hatszor akkora
hatóerejű, mint az... nyolc kilométeres körzetben minden azon nyomban
gőzzé válik. Tedd a kapszulát a szádba, harapj rá, hogy feltörd a
szigetelőcsomagolást, és aztán már nincs más dolgod, mint lélegezni.
– Nem akarom – ráztam meg a fejem.
Bólintott. A tekintete ragyogott. Számított arra, hogy vissza fogom
utasítani.
– Négy napon belül a jótevőink bombákat fognak ránk szórni az
anyahajóról, amelyek minden még létező várost eltörölnek a Föld színéről.
Megértetted, Marika? Az emberi lábnyomot eltüntetik. Amit mi tízezer év
alatt létrehozunk, az most egyetlen nap alatt megsemmisül. Azután a
túlélőkre rászabadítják az ötödik hullám katonáit, és elkezdődik a háború.
Az utolsó háború. A végtelen háború. A háború, amely addig fog tartani,
amíg ki nem lövik az utolsó golyót, és utána majd botokkal és kövekkel
vívják tovább.
Zavart arckifejezésem próbára tehette a türelmét; erélyesebben
folytatta:
– Mi a tanulsága a búzából érkező gyerek történetének?
– Nem bízhatunk meg senki idegenben – válaszoltam, merev
tekintettel bámulva a habszivacs ágyon pihenő zöld kapszulát. – Még egy
gyermekben sem.
– És mi történik akkor, ha senkiben sem bízhatunk már meg? Mi lesz
belőlünk, ha bármelyik idegen „az” lehet?
– Bizalom nélkül nincs együttműködés. És együttműködés nélkül
nincs fejlődés. Véget ér a történelem.
– Úgy van! – Valósággal sugárzott a büszkeségtől. – Tudtam, hogy
meg fogod érteni. Az emberi probléma megoldása mindannak a kiirtása,
amitől emberek vagyunk.
Felém nyúlt, mintha meg akarna érinteni, de aztán megállt mozdulat
közben. Amióta ismerem, most láttam első ízben nyugtalannak, mintha
aggasztotta volna valami. Ha nem ismertem volna ennyire, azt gondoltam
volna, hogy fél valamitől.
De hát ez nevetséges lenne.
Leengedte a kezét az oldala mellé, és elfordult.

45
 A C-160 FÉMES BŐRE CSILLOGOTT a lenyugvó nap fényében.
Fagyos volt a levegő a leszállópálya fölött, de a napfény táncolt az
orcámon. Négy nap még a tavaszi nap-éj egyenlőségig. Négy nap, míg az
anyahajó ránk dobja a rakományát. Négy nap a végig.
Mellettem Constance még egyszer, utoljára ellenőrizte a felszerelését,
míg a földi személyzet a repülőgépet nézte át még egyszer. Nálam volt a
kézifegyverem, a késem és a puskám, a ruhaneműm a hátamon, és a kis
zöld kapszula a zsebemben.
Végül is elfogadtam a búcsúajándékát.
Rájöttem, miért akarta, hogy nálam legyen. És tudtam, mit jelent az
ajánlata: hogy be fogja tartani az ígéretét. Amint Constance elkapja
Walkert, mi szabadok vagyunk.
Végül is milyen veszélyt jelentettünk számukra, tényleg? Nincs hova
elbújni. Legjobb esetben lesz pár hónapunk, mielőtt szembesülnénk a
választási lehetőséggel, hogy úgy halunk meg, ahogy ők kitalálták nekünk,
vagy akkor és úgy, ahogy mi döntünk. És ha bekerítenek, vagy elfognak,
itt lesz nekem az ajándéka. Lesz választási lehetőségem. Lenéztem
Constance-ra, aki a hátizsákjával bíbelődött. Védtelen tarkója
aranyszínben csillogott a fogyó fényben. Elképzeltem, amint előveszem a
késem, és markolatig döföm a puha bőrbe. A gyűlölet nem megoldás; ezt
tudtam. Ő is ugyanannyira áldozata ennek az egésznek, akárcsak én,
akárcsak a hétmilliárd halott vagy akárcsak a búzatengerből kicsörtető
apróság. Valójában ő és Walker, meg a Némító programmal
megfertőzöttek ezrei mindannyiunk közül a legszomorúbb,
legszánnivalóbb áldozatok.
Én legalább, ha meghalok, tágra nyílt szemmel fogok meghalni. Az
igazság tudatában.
Fölnézett rám. Nem voltam biztos benne, de mintha arra várt volna,
hogy megint azt mondjam neki, hogy kapja be.
Nem mondtam. Inkább azt kérdeztem tőle:
– Ismered Evan Walkert? Nektek mind ismernetek kell egymást,
nem? – Aztán az égen látható zöld paca felé biccentve hozzáfűztem: –
Tízezer évet töltöttetek el együtt ott fenn. Volt fogalmatok róla, hogy
megtévedt, és elcsatangolt közületek?
Constance szélesen, az ínyét is feltárva mosolygott lófogaival, és nem
válaszolt.
– Oké, ez hülyeség – mondtam. – Minden, amiről az hiszitek, hogy
igaz, süket duma. Akinek gondoljátok magatokat, meg az emlékeitek,

46
minden. Mielőtt megszülettetek volna, egy programot ágyaztak be az
agyatokba, amely akkor aktiválódott, amikor kamaszkorba léptetek.
Valószínűleg a hormonok beindítottak valamilyen kémiai reakciót.
Bólintott, és újra teli szájjal mosolygott.
– Biztos vagyok benne, hogy vigaszt nyújt számodra ez a gondolat. –
Egy olyan vírusprogrammal fertőztek meg titeket, amely gyakorlatilag
újrahuzalozta az agyatokat, hogy olyan dolgokra „emlékezzen”, amelyek
nem is történtek meg. Nem vagytok földönkívüli tudat, amely azért jött
ide, hogy eltörölje az emberiséget a föld színéről, és gyarmatosítsa a
bolygónkat. Emberek vagytok ti is. Mint én. Mint Vosch. Mint mindenki
más.
– Egyáltalán semmiben sem hasonlítok rád – jelentette ki.
– Bizonyára azt hiszed, hogy egyszer majd visszatérsz az anyahajóra,
és rábízzátok az ötödik hullámra, hogy végezzen az emberiség
maradékának kiirtásával. De nem mentek, mivel nem fogják ezt csinálni.
Ti vagytok azok, akik végül harcolni fogtok azzal a hadsereggel, amit ti
képeztetek ki, egészen addig, amíg már nincs több kilőni való golyó, és
véget ér a történelem. A bizalom együttműködéshez vezet, az
együttműködés fejlődéshez, és már nem lesz több fejlődés. Nem egy új
kőkorszakról beszélek, hanem egy permanens kőkorszakról.
Constance felállt az aszfalttól, és hátizsákját a vállára vetette.
– Fölöttébb lenyűgöző elmélet. Nekem mindenesetre tetszik.
Felsóhajtottam. Nem történt meg az áttörés. De ezért nem hibáztattam. Ha
ő azt mondta volna nekem, hogy, figyu, az apád nem egy alkoholista
művész volt, hanem egy antialkoholista baptista lelkipásztor, én sem
hittem volna neki. Cogito, ergo sum. Emlékeink a valóság végső
bizonyítékai, sokkal inkább, mint tapasztalataink összessége.
Bőgve keltek életre a repülőgép motorjai. Megrándultam a zajtól.
Negyven napot töltöttem a vadonban anélkül, hogy bármi is emlékeztetett
volna a gépesített világra. Ahogy végigsöpört rajtam a kipufogó szaga, és
bőrömön vibrált a levegő, belehasított a nosztalgia a szívembe, merthogy
ennek is vége lesz. Még el sem kezdődött a végső csata, de a háborúnak
már vége.
A nap lebukott a horizont mögé, mint egy fáradt sóhaj. A zöld szem
most még jobban világított az egyre sötétülő égbolton. Constance-szal
felszaladtunk a gép fedélzetére, és beszíjaztuk magunkat egymás mellé.
Az ajtó éles szisszenéssel bezárult. A következő másodpercben már a
kifutópályán gurultunk. Constance-ra pillantottam: arcára fagyott a vigyor,
és sötét szeme olyan kifejezéstelen volt, mint egy cápáé. Hirtelen
megragadtam a felkarját, és a dzseki vastag anyagán keresztül is éreztem,

47
ahogy a gyűlölet felforr benne. A gyűlölet és a harag és az undor, amit ő
érzett, átzubogott belém, és én tudtam: mindegy, milyen parancsot kapott,
és hogy mit ígért nekem Vosch, amint elkapta a célszemélyt, és nekünk
már semmi hasznunkat nem veszi, meg fog ölni engem meg Zombit meg
mindenki mást is. Túl sok kockázat lenne abban, ha életben hagynának.
Ami azt jelenti, hogy meg kell ölnöm őt.
A repülőgép előredőlt. A gyomrom háborogva tiltakozott; hullámként
zúdult végig rajtam a hányinger. Ez fura. Korábban sosem voltam rosszul
felszálláskor.
Nekidőltem a válaszfalnak, és lehunytam a szemem. A bennem lévő
vezérlőközpont kívánságomat teljesítve lezárta halló és tapintó
érzékszerveimet. Az ajándékba kapott tökéletes, tompa csöndben, amely
magába zárt, sorra vettem a lehetőségeimet.
Constance-nak meg kell halnia, viszont Constance megölése csak
fokozza az Evan-problémát. Vosch utánam küldhet egy második tisztet, de
már nem lesz semmilyen taktikai előnye velem szemben. Ha megölöm
Constance-ot, az is lehet, hogy úgy dönt, ránk küld egy Hellfire rakétát, és
mindannyiunkkal végez.
Hacsak nem kell megölnie Walkert.
Hacsak Walker már nem halott rég.
Savanyú ízt éreztem a számban. Nyeltem egy nagyot, igyekeztem
leküzdeni az ingert, hogy kidobjam a taccsot.
Voschnak át kell futtatnia a Csodaországot Walkeren. Ez az egyetlen
módja annak, hogy megtudja, miért lázadt fel a belé kódoltak ellen – hogy
a hiba vajon Walkerben van-e, vagy a programban, esetleg e kettő
végzetes kombinációjában. Ha a programban lelnek rá valamilyen alapvető
hibára, az egész paradigma fenntarthatatlanná válna. Amennyiben viszont
Walker már halott lenne, Vosch képtelen lenne azonosítani a
rendszerhibát, és az egész művelet összeomlana: Az ember nem
háborúzhat, különösen végtelen variációkban nem, ha mindenki
ugyanazon az oldalon áll. Akármi is „romlott el” Walkerben, az a többi
Némítóban is megtörténhet. Neki muszáj tudnia, hogy miért mondott
csődöt Evan beprogramozása.
Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Nem kockáztathatom azt,
hogy megadom Voschnak azt, amit akar.
Megtagadni tőle azt, amit akar, talán ez az egyetlen reményünk,
amink maradt. És ennek csak egy módja volt.
Evan Walkernek meg kell halnia.

48
 ZOMBI AZ ÚTON, alakja egyre zsugorodik.
Zombi és Dumbo a csillagfényben fürdő néptelen úton, ahogy lassan
elnyeli őket a sötétség.
Sam előhúzza zsebéből az ezüstláncot, és szorosan markolja.
Megígéred?
Előfordult-e valaha, hogy nem tartottam be?
És a sötétség, amely mint egy roppant szörnyeteg, kitátja hatalmas
száját, és elnyeli Zombit. Nincs már más, csak a szörny, csak a sötétség.
Másik kezét a hűvös üvegre szorítja. Azon a napon, amikor a busz Camp
Havenre vitte, végignézte, ahogy a barna úton álló Cassie, kezében
Mackóval, egyre kisebb és kisebb lesz, mígnem semmivé zsugorodik,
ugyanúgy felfalta őt is a por, mint Zombit most a sötétség.
Mögötte Cassie azt mondja Evan Walkernek dühösen:
– Miért nem állítottad meg?
– Megpróbáltam – válaszolja Evan Walker.
– Nem vitted túlzásba a próbálkozást.
– Hát azonkívül, hogy eltöröm a lábát, nem tudom, mit tehettem
volna mást, hogy megakadályozzam.
Amikor Sam elveszi a kezét az ablakról, az üveg még őrzi az emlékét,
ahogy egykor a sárga iskolabusz üvege is őrizte tenyere homályos
lenyomatát.
– Miután elvesztetted Samet, meg tudott volna-e bárki akadályozni
abban, hogy megkeresd? – kérdezi Evan Walker. Aztán kimegy. Sam látja
az üvegen nővére arcának tükörképét. Amióta megjöttek, Cassie is
megváltozott, mint minden más. Már nem ugyanaz a Cassie, akinek az
alakja addig zsugorodik a poros úton, míg semmivé nem lesz. Az orra
kicsit görbe lett, mint aki szorosan odapréseli az arcát az üvegablakhoz.
– Sam – mondja. – Késő van már. Mit szólsz hozzá... nincs kedved
ma az én szobámban aludni?
Sam megrázza a fejét.
– Vigyáznom kell Meganre. Zombi utasítása.
A nővére mondani akar valamit. Aztán meggondolja magát. Végül azt
mondja:

49
 – Oké. Egy perc múlva ott leszek, hogy együtt mondjuk el az
imádságot.
– Én nem fogok imádkozni.
– Sam, de hát imádkoznod kell!
– Imádkoztam Anyuciért, és meghalt. Imádkoztam Apuért, és ő is
meghalt. Akikért imádkozunk, azok mind meghalnak.
– De Sam, nem amiatt halnak meg, hogy imádkoztunk értük.
Cassie kinyújtja felé a kezét, ő elhúzódik.
– Többé nem fogok imádkozni senkiért – közli a nővérével.
A hálószobában Megan az ágyon ül, Mackóval az ölében.
– Zombi elment – közli vele a hírt Sam.
– Hova ment? – suttogja a kislány. Nem tud hangosabban beszélni,
csak suttogni. Cassie és Evan Walker valamit megsérthetett a torkában,
amikor eltávolították belőle a kapszulabombát.
– Felderítésre ment, hogy megtalálja Adut és Porcelánykát. Megan a
fejét rázza. Nem tudja, ki az az Adu és Porcelányka. Úgy összeszorítja
Mackó fejét, hogy millió redőbe fut Mackó képe, és a szája mintha csókra
csücsörödne.
– Óvatosan! – figyelmezteti Sam. – Nehogy megsértsd a fejét.
Hálószobájában az ablakok be vannak deszkázva. Innen nem lehet kilátni.
Éjszaka, miután leoltják a lámpákat, a sötétség úgy nehezül rájuk, hogy az
ember mindenütt érzi a súlyát a bőrén. A plafonról elszabadult drótok
lógnak két kis gömb társaságában, amelyekről Zombi azt mondta, talán a
Jupiter és a Neptun. Ez az a szoba, ahol Evan megpróbálta megölni a
Grace nevű gonosz nőt egy bébijáték drótjaival. A szőnyeg vérfoltos, és a
falakra is ráfröccsent a vér. Olyan, mint az édesanyja szobája, miután
ágynak döntötte a Vörös Halál, és vérezni kezdett az orra, és többé nem
akart elállni. Vérzett az orra és a szája, és a végén már a szeméből is
elkezdett folyni a vér, sőt még a füléből is. Sam az anyja elfolyó vérére
emlékszik, az arcára nem.
– Azt hittem, mind itt maradunk együtt, amíg Evan fel nem robbantja
az űrhajót – suttogja Megan Mackó fejét csavargatva.
Sam kinyitja a szekrény ajtaját. Az enyhe pestisszagot árasztó ruhák
és cipők mögött társasjátékok lapulnak és akciófigurák, meg egy hatalmas
Hot Wheels kollekció. Egyik nap Cassie bejött a szobába, és meglátta őt,
amint a halott kiskölyök holmijával játszik. Figyelte, ahogy a nagy vérfolt
kellős közepén ül a szőnyegen, és épít magának egy tábort: ott volt a régi
csapata, az 53-as raj, és volt egy dzsipjük és egy repülőjük, és küldetésre
mentek, aminek az volt a célja, hogy beszivárogjanak egy
parazitafertőzöttökkel teli erődbe. Csakhogy a fertőzöttek észrevették,

50
hogy jönnek, és a drónjaikról bombázni kezdték őket, és mindenki
megsebesült, kivéve Samet. Akkor Zombi azt mondta neki, Most már
minden rajtad múlik, közlegény. Egyedül te menthetsz meg minket. A
nővére nézte pár percig, ahogy játszik, aztán minden ok nélkül egyszer
csak sírva fakadt, és ettől ő nagyon dühös lett. Fogalma sem volt arról,
hogy ott van a szobában, és őt nézi. Fogalma sem volt, miért itatja az
egereket. Kényelmetlenül érezte magát. Ő most egy igazi katona, nem
pedig egy kisbaba, aki játékokkal játszik. Ezután nem játszott többé.
Kicsit habozik, mielőtt belépne a gardróbba. Megan az ágyról követi
a tekintetével, ő nem ismeri a titkát. Senki sem ismeri a titkát. De Zombi
adott neki egy parancsot, és neki követni kell azt. Zombi az ő parancsnoka.
– De amikor felrobbantja az űrhajót, mit fog csinálni, hogy ne
robbanjon fel ő is? – firtatja Megan.
Sam hátrapillant rá, mielőtt belépne a gardróbba, és azt válaszolja:
– Remélem, azért valamit csinál.
Zombi azt mondta, hogy nem bízik Evan Walkerben. Ő is egy
fertőzött, nem számít, hogy eddig segített nekik. Az ellenség az ellenség,
és az ember nem bízhat meg az árulókban, mondta Zombi. Cassie azt
mondta, hogy Evan Walker nem a fiúja, de Sam látta, hogy a nővére hogy
néz rá, és hallotta, hogyan beszél vele, és ő nem hitt Cassie-nek, amikor
azt mondta, hogy megbízhatnak benne, vagy hogy mindent elrendez, hogy
jó legyen. Ő megbízott azokban a katonákban is Camp Heavenben, és
azokról is kiderült, hogy ellenség.
A szekrény belsejében letérdel, a fal mellé tornyozott nagy halom
ruha mellé. Senki sem tud arról, mit rejtett ide. Még Zombi sem. Amikor
megérkeztek ehhez a házhoz, előbb minden szobát alaposan ellenőriztek,
amíg már csak a pince volt hátra, és Zombi nem hagyta, hogy ő is
lemenjen oda. Zombi Dumbóval és Evan Walkerrel ment le, és amikor
feljöttek, tele voltak fegyverekkel. Puskákkal, pisztolyokkal,
robbanószerrel és egy vállra vethető óriási, cső alakú fegyverrel, aminek
Zombi szerint FIM Stinger volt a neve, és amivel, így magyarázta Zombi,
helikoptereket és repülőgépeket is szét lehet robbantani. Le lehet szedni
őket az égről, bumm! Aztán azt is elmondta Samnek, hogy a pince tiltott
terület, Samnek nem szabad lemenni oda, és egy ujjal sem szabad
hozzáérni ezekhez a fegyverekhez. Még akkor sem, ha ő is katona, pont
ugyanolyan, mint Dumbo vagy Zombi. Ez nem fair. Sam beletúr a
halomba, és a ruhák alól előhúz egy pisztolyt. Egy Beretta M9-est.
Annyira menő!
– Mit csinálsz a szekrényben? – firtatja Megan, ezúttal Mackó fülét
nyúzva. Nem kéne ezt csinálnia. Már százezerszer megmondta neki.

51
Dumbónak már kétszer is meg kellett varrnia Mackó fülét, amióta
idejöttek a házba. Hagyta, hogy Mackó Megannél legyen, annak ellenére,
hogy amióta csak az eszét tudta, mindig is vele volt, és annak ellenére is,
hogy Megan folyton gyömöszöli-nyomorgatja a buksiját, nyúzza a fülét, és
mindenféle neveket ad neki. Ezen már összevesztek.
– Mackónak hívják – világosította fel Megant azon a napon. – Az
nem név. A mackó csak annyi, hogy micsoda ő. Én Kapitánynak neveztem
el.
– Az nem lehet.
– De – hangzott a válasz némi vállvonogatás kíséretében.
– Ő az enyém.
– Akkor vedd visza. Nem érdekel.
Megrázta a fejét. Nem akarta visszavenni Mackót. Már nem kisbaba.
Ő katona. Semmi egyebet nem akart, csak azt, hogy Megan a rendes nevén
hívja, Mackónak.
– Téged is régen Samnek hívtak, most meg van egy másik neved –
jelentette ki Megan.
– Az nem ugyanaz. Mackó nem tagja a rajnak.
Csak nem akarta abbahagyni. Mihelyt kitalálta neki azt az utálatos
nevet, folyton Kapitánynak hívta Mackót, csak hogy bosszantsa. Továbbra
is a hátát fordítva a lány felé, Sam begyűri a pisztolyt az öve mögé, és
lehúzza rá a nagy piros kardigánt, hogy eltakarja a dudort.
– Sam? Kapitány tudni akarja, hogy mit csinálsz ott.
Azon az estén megkérdezte Zombit, hogy övé lehet-e valamelyik
fegyver.
Sok-sok tucatnyi volt ott, egy egész nagy kicseszett fegyverarzenál
van odalenn, ahogy Zombi mondta, de még azt is mondta, hogy nem.
Cassie is ott állt mellettük, úgyhogy Sam megvárta, míg a nővére kimegy a
szobából, és csak akkor kérdezte meg újra, hogy lehet-e neki is egy
fegyvere. Nem igazság, hogy rajta és Meganon kívül itt mindenki fegyvert
hurcolászva járkál. De Megan ugye nem számít, mert ő civil. A lány nem
kapott olyan kiképzést, mint ő.
Elhurcolták a buszról, és egészen addig elrejtették, amíg el nem jött
az ideje, hogy bombát ágyazzanak a torkába. Megan mesélte, hogy nem ő
volt az egyedüli. Egy csomó kiskölyök volt vele, akiket mind a buszokról
vittek oda. Több száz kölyök, és Evan Walker azt mondta, hogy
mindegyiküket arra használták fel, hogy tőrbe csalják a túlélőket. Repülőn
vagy kocsival olyan helyekre szállították őket, ahol az ellenség szerint
túlélők bújtak meg. Az emberek bevitték magukhoz a gyerekeket, hogy
megmentsék őket. Aztán az emberek mind meghaltak. És Cassie mégis azt

52
mondja, hogy bízniuk kell Evan Walkerben! Az inge alatt rejtegetett
pisztoly hidegen nyomódott a meztelen bőréhez. Jó érzés, jobb, mint egy
ölelés. Nem fél a pisztolytól, ő semmitől sem fél. Azt a parancsot kapta,
hogy vigyázzon Meganre, de Zombi senkit sem bízott meg azzal, hogy
figyeljen Evan Walkerre. Úgyhogy majd Sam ezt is magára vállalja.
Camp Havenben a parancsnokai mindig azt mondták, hogy meg
fogják védeni. Azt mondták, hogy tökéletes biztonságban van. Azt
mondták neki, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Hazudtak.
Mindenről hazudtak, mert mindenki egy nagy hazug. Fűt-fát ígérnek,
amiből aztán semmi sem lesz. Még maga Anyuci és Apu is hazudott neki.
Amikor megérkezett az anyahajó, azt mondták, sosem fogják magára
hagyni, mégis megtették. Megígérték neki, hogy minden rendben lesz, és
egyáltalán nem úgy lett.
Bebújik a Meganéval szemközti ágyba, a plafonról alácsüngő csupasz
drótokat bámulja, és azt a két poros gömböt. Megan őt bámulja, szorosan
magához ölelve Mackót. Kicsit elnyílt szájjal figyeli, mintha lassan
eresztené ki magából a levegőt.
A fal felé fordul. Nem akarja, hogy a lány sírni lássa.
Ő nem kisbaba. Hanem katona.
Most már senkiről sem lehet tudni, hogy ki ember, és ki nem. Evan
Walker embernek néz ki, de nem az, legbelül, ahol fontos, nem ember. Ki
tudja, talán még az olyanokban, mint Megan sem lehet megbízni, mert
nem lehet tudni, hogy mit tett velük az ellenség. Zombi, Cassie, Dumbo...
bennük sem lehet teljesen megbízni. Lehet, hogy ők is pont olyanok, mint
Evan Walker.
Az egyre súlyosabban ránehezedő sötétségben, a törött bébimobil
alatt Sam szíve egyre gyorsabban kezd verni. Lehet, hogy mindannyian
becsapják őt. Még Zombi is. Még Cassie is.
Lélegzete bennszorul a torkában. Nehezen tud levegőt venni.
Imádkoznod kell, mondta Cassie. Régebben minden este, mindig
imádkozott, és soha semmilyen más választ nem kapott az Istentől, mint
azt, hogy „nem”. Isten, hagyd, hogy Anyuci éljen. Nem. Isten, engedd,
hogy Apu visszatérjen. Nem. Istenben sem lehet bízni. Még maga Isten is
egy nagy hazug. Szivárványokat rak az égre, ígéretként, hogy többé senkit
sem fog megölni, aztán mégis hagyta Azokat, hogy idejöjjenek, és ezt
tegyék. Biztos azok is mind imádkoztak, akik aztán meghaltak, és Isten
csak azt tudta mondani, hogy Nem, nem, nem, hétmilliárd nem, Isten
mindig csak azt mondta, hogy nem, nem, nem.
A pisztoly fémjének hűvös érintése a csupasz bőrén. A hideg levegő,
amely úgy feszül homlokának, mint egy jeges kéz. Megan, amint a száján

53
át vesz lélegzetet, és eszébe juttatja az emberi lélegzetre aktiválódó
bombákat.
Nem fogják abbahagyni, gondolja magában. Nem fogják abbahagyni
addig, amíg nem hal meg mindenki. Isten azért hagyja, hogy ez történjen,
mert Isten azt akarja, hogy ez történjen. És senki sem győzhet Istennel
szemben. Ő Isten.
Megan légzése egyre távolabbról hallatszik. Sam könnyei
felszáradnak. Egy tágas, légüres térben lebeg. Semmi és senki nincs itt,
csak az üres tér, ameddig csak a szem ellát, minden irányba, végtelenül.
Lehet, hogy így van, töpreng tovább. Lehet, hogy már egyetlen ember sem
maradt. Lehet, hogy már mindenki fertőzött.
Ami azt jelenti, hogy ő az utolsó. Ő az utolsó ember a Földön. Sam
mindkét kezét rászorítja a pisztolyra. A fegyver érintése megnyugtatja.
Megannek ott van Mackó. Neki itt van a pisztoly.
Ha ez egy nagy átverés, és ők mind álcázott földönkívüliek, nem
fogja hagyni, hogy ők győzzenek. Ha kell, az összeset meg fogja ölni.
Aztán majd ő megy el azzal a menekülőkabinnal, és szépen felrobbantja az
anyahajót. Elvesztik a csatát – az utolsó ember meg fog halni –, de
legalább Azok nem fognak győzni.
Isten nemet mondott. Ő is megteheti ezt.

54
55
56
 KEVESEBB MINT EGY ÓRA ALATT elértük a városhatárt jelző
táblákat: Urbana, egyenesen előre. Félrehúzom Dumbót az útról, mielőtt
átlépnénk a határt. Sokáig tipródtam magamban, hogy megmondjam-e
neki, vagy sem, de arra jutottam, hogy nincs választásom. Tudnia kell.
– Tudod, kicsoda Walker – suttogom.
Bólint. Tekintete ide-oda cikáz, aztán megállapodik az arcomon.
– Egy kicseszett földönkívüli.
– Így igaz. Letöltötték Walker testébe, amikor még gyerek volt.
Vannak olyanok, mint Vosch, akik a táborokat vezetik, meg olyanok, mint
Walker, ők a magányos farkasok, akik a számukra kijelölt területeken
kószálnak túlélőkre vadászva.
Dumbo tekintete megint elrebben rólam, a sötétséget fürkészi.
– Mesterlövészek?
– Két ilyen zónán fogunk áthaladni. Az egyik Urbana és a barlang
között húzódik, a másik pedig ennek a jelzésnek a másik felétől kezdődik.
Kézfejével megtörli a száját. Húzkodni kezdi az egyik fülét. – Oké. –
És baromira fel vannak készítve, fizikálisan és mentálisan. Nem tudom, ez
valami technológiai cucc, ami felturbózza őket: szupererősek,
szupergyorsak lesznek tőle, maxra tolja az érzékelésüket, ilyesmi.
Úgyhogy halkan és gyorsan haladunk. – Közel hajolok hozzá. Fontos,
hogy megértse. – Ha történik valami velem, vége a küldetésnek.
Viszszamész a biztonságos házba.
Megrázza a fejét.
– Nem foglak magadra hagyni, Őrmi!
– De, azt fogod tenni. És ez parancs, közlegény, ha esetleg kibúvókon
kezdenél agyalni.
– Te magamra hagynál?
– Még szép, abban biztos lehetsz. – Megveregetem a vállát. Csendben
figyeli, ahogy előbányászom a hátizsákból a nézőkét, és felteszem. A feje
felragyog a lencsén keresztül, mint egy fényes, zöld tűzlabda.
Körbepásztázom a környezetünk, további áruló zöld fények után kutatva,
közben ő is felveszi a saját nézőkéjét.
– Még valami, Bo – suttogom. – Itt nincsenek barátok, társak.
– Igen?

57
 Nyelek egyet. Kiszáradt a szám. Bárcsak lehetne másképp. Betege
vagyok, de nem én találtam ki a játékszabályokat. Csak megpróbálok
minél tovább játékban maradni.
– A fertőzöttek zölden ragyognak. Mindent, ami világítani kezd,
leszedünk. Habozás nélkül. Kivétel nélkül. Megértetted?
– Ez nem fog működni, Zombi. Mi van, ha Adu az vagy Porcelányka?
Francba! Erre nem gondoltam. Ahogy Adu választási lehetőségeit sem
gondoltam még végig, amelyek lényegében azonosak az enyémekkel.
Először lövök, és utána kérdezek? Vagy csak akkor tüzelek, ha rám lőnek?
Azt hiszem, tudom, melyiket választaná. Elvégre ő Adu, a legjobb lövész.
Fejemben egy halk hang azt súgja: Két ember, dupla kockázat.
Küldd vissza Dumbót! Az értelem hűvös, halk hangja ez, amely
amióta Adut megismertem, az ő hangjára emlékeztet a leginkább. Nincs
értelme vitatkozni vele, olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy a gránit
kemény és a víz nedves.
Dumbo a fejét rázza. Annyi szaron mentünk át együtt; ismer engem. –
Kétszer két szem többet lát, mint kettő, Őrmi. Úgy haladunk majd, ahogy
mondtad: gyorsan és csendben, és reménykedjünk, hogy mi előbb
észrevesszük őket, mint ők minket.
Aztán megajándékoz egy, arra tippelek, megnyugtatónak szánt
mosollyal. Cserébe kap egy – reményeim szerint kellő magabiztosságot
sugalló – biccentést. Aztán indulunk is.
Laza kocogótempóban haladunk a főutcán, egyenest bele a kiégett,
törmeléklepte, patkányoktól hemzsegő, bedeszkázott ablakú,
összegraffitizett, szennyvíztől csatakos belvárosba. Felborult autók, kidőlt
villanyoszlopok és szemét mindenfelé: szeméthalmok a házfalak mellett
kupacban, a szél és eső hordalékai; vastag szemétszőnyegek a hátsó
udvarokban és a parkolókban; és szemét lóg le cafatokban a fák csupasz
téli ágairól. Műanyag zacskók és újságpapír, ruhaneműk, cipők, játékok,
törött székek és matracok, tévék. Olyan, mintha valami kozmikus óriás
keze közé kapta volna a bolygónkat, és tiszta erőből felrázta volna.
Meglehet, ha földönkívüli nagyvezér lennék, én is felrobbantanám az
összes nagyvárost, csak hogy megszabaduljak a mindent ellepő szeméttől.
Valószínűleg gyorsan sarkon kellett volna fordulnunk ezen a pokoli
tájon, a kerülőutakat, valamint a vidéki utakat választva inkább – biztos
vagyok benne, hogy Adu ezt tette volna –, de ha ő és Lányka egyáltalán
vannak még valahol, akkor a barlangban kell lenniük, és ez a legrövidebb
út odafelé.
Gyorsan és csendben, gondolom magamban, miközben folyamatosan
jobbra-balra pillantgatva ügetünk a járdán, gyorsan és csendben. Négy

58
háztömbbel odébb egy majd két méter magas úttorlaszhoz érünk: kocsik,
faágak, összezúzott bútorok kaotikus építménye, itt-ott amerikai
lobogókkal díszítve, gondolom, akkor tákolhatták össze, amikor a második
hullám átadta a helyét a harmadiknak, amikor az embereknek hirtelen
leesett, hogy a fejük fölött mintegy háromszáz kilométerrel lebegő földön
kívüli anyahajónál nagyobb fenyegetést jelentenek számukra a
felebarátaik. Hihetetlen, milyen hamar visszacsúsztunk a totális
anarchiába, miután Azok kihúzták a csatlakozót a falból. Milyen könnyű
volt elhinteni közöttünk a zavar, a félelem és a bizalmatlanság magvait. És
milyen baromi gyorsan elhullottunk. Az ember azt gondolná, hogy a közös
ellenség rábírhatott volna arra, hogy félresöpörjük a nézeteltéréseinket és a
különbségeinket, és együttes erővel léphettünk volna fel az egyre nagyobb
méreteket öltő fenyegetés ellen. Ehelyett barikádokat építettünk. Élelmet,
készleteket és fegyvereket gyűjtögettünk és halmoztunk fel. Elfordultunk
az idegentől, a kívülállótól, a fel nem ismert arctól. Alig két héttel az
invázió után civilizációnknak már az alapjai is megrendültek. Két hónap
után pedig már úgy omlott össze, mint egy berobbantott építmény – az
emberi civilizáció úgy roskadt össze, ahogy a hullahegyek mind
magasabbra emelkedtek. Miközben átvágtunk Urbanán, ilyet is láthattunk
dögivel. Elszenesedett csonthalmokat és tetőtől talpig rongyokba és
takarókba bugyolált holttesteket egyaránt – egyedül, vagy tízes
csoportokban, vagy még nagyobb kupacokban heverve az utcákon, mintha
csak lehajította volna őket valaki a magas égből. A rengeteg holttest
beleolvadt az egész nagy szennyes káoszba – a mocsok része volt, amit ez
a város fölöklendezett magából.
Dumbo tekintete nyughatatlanul cikázott jobbra-balra, jobbrabalra,
zölden felragyogó tűzlabdák után pásztázva a sötétséget. – Káosz –
suttogja, vagy inkább leheli. Reszket, mintha láz vacogtatná. Amint
túljutunk a torlaszon, pihenőt rendelek el. Víz. Energiaszelet.
Egészen rákattantam erre a műfajra. A biztonságos házban egy egész
ládányi energiaszeletet találtam, és most már nem bírok eleget enni
belőlük. Az összeeszkábált falban találunk egy kis rést, ahova befészkeljük
magunkat, arccal az észak felé továbbvezető Main Streetnek. Semmi
légmozgás nincs. Az ég derült, roskadásig telve csillagokkal. Az ember
egészen mélyen a csontjaiban, a zsigereiben érzi, mert régebbi, mint az
érzékszerveink: végét járja a tél, a Föld lassan tavaszba fordul át. Amikor
még nem hívtak Zombinak, ez a sulibált jelentette, meg a magolást a
záróvizsgákra, a feszült folyosói beszélgetéseket az érettségi vészjósló
árnyékában, mely maga is egy apokaliptikus eseménynek ígérkezett, ami
után többé már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.

59
 – Jártál valaha Urbanában, Dumbo? – kérdezem.
– Nem – rázza meg a fejét –, pittsburgh-i vagyok.
– Tényleg? – Még sosem kérdeztem, hova valósi. Ez afféle íratlan
szabály volt a táborban: a múltról mesélni olyan lett volna, mint izzó
szenet tartogatni a markunkban. – Nahát akkor, hajrá, Steelers! – Biztos,
hogy nem! – Elővesz egy müzliszeletet, és lassan majszolni kezdi. – Én a
Packersnek szurkoltam.
– Játszottam egy ideig, tudod.
– Irányító?
– Elkapó.
– A tesóm baseballt játszott. Beállós volt.
– Te nem játszottál?
– Tízéves koromban otthagytam az utánpótlást.
– Hogy történt?
– Nem voltam túl jó. De az e-sportokban király vagyok!
– E-sportokban?
– Tudod, amilyen a COD.
– Kódfejtés? Mi, valami kincskeresős játékban nyomultál?
– Nem. – Elnéző mosollyal rázza meg a fejét. – Call of Duty, Zombi.
– Hja, szóval te egy gémer vagy!
– Már majdnem MLG voltam.
– Vagy úgy, MLG, persze! – Első pillanatban gőzöm sincs, mi a
fenéről beszél. A másodikban sem.
– Max Level, Prestige Twelve.
– Váu, tényleg? – Megrázom a fejem. Mert mélységesen le vagyok
nyűgözve. Meg persze továbbra sem értek semmit sem az egészből. –
Fogalmad sincs, miről beszélek, ugye? – Összegyűri a müzliszelet
csomagolópapírját, aztán végigfuttatja pillantását az Urbana minden
négyzetcentiméterét vastagon beborító szeméten, és zsebre vágja. – Van,
valami, ami nem hagy nyugodni, Őrmi. – Tágra nyűt szemében csupa
aggodalom. Felém fordulva folytatja: – Jóval azelőtt, hogy idejöttek a
hajójukkal, ezek letöltötték magukat kisbabákba, és nem „ébredtek fel”
addig, amíg kamaszodni nem kezdtek.
– Ezt mondta Walker, igen – bólintok.
– Nekem múlt héten volt a szülinapom. Tizenhárom éves lettem. – Ez
komoly? A fenébe is, Dumbo, miért nem szóltál nekem? Sütöttem volna
neked tortát.
Nem mosolyog, úgy folytatja.
– Mi van, ha bennem is van egy ilyen, Őrmi? Mi van, ha az egyik
közülük most ébredezik az agyamban, és hamarosan átveszi fölöttem az

60
irányítást?
– Most viccelsz, ugye? Ugyan már, közlegény, ne beszélj már
hülyeségeket!
– Miért, honnan tudod? Úgy értem, honnan tudhatnád, hogy nem így
van, Zombi? És akkor megtörténik, én meg végzek veled, és visszamegyek
a biztonságos házba, és mindenkit kicsinálok...
Kezd kiborulni. Megragadom a karját, és kényszerítem, hogy nézzen
a szemembe.
– Most nagyon hegyezd ám az irdatlan füledet, te gazfickó! Ha te
most átmész itt nekem Dorothyba, úgy seggbe rúglak, hogy Dubuqueig
repülsz!
– Kérlek – nyöszörög. – Kérlek, ne gyere mindig ezzel a Dubuquekel!
– Nincs benned semmilyen alvó földönkívüli, Dumbo!
– Rendben, de ha mégis, akkor tedd azt, amit meg kell tenned, jó?
Vágom, miről hablatyol, de azért értetlenkedem egy kicsit. – Mi? –
Hát tedd meg, amit kell, Zombi! – esedezik. – Nyírd ki a rohadékot!
Nos, boldog istenverte szülinapot, Dumbo! Ettől a társalgástól kicsit
ideges lettem.
– Megegyeztünk – mondom. – Amennyiben felébred benned egy
földönkívüli, azonnal szétlövöm az agyad.
– Kösz, Őrmi – sóhajt megkönnyebbülve.
Felállok, nyújtom neki a kezem, és talpra segítem. Aztán hirtelen
félrelök. A puskája a levegőbe lendül. A közelünkben lévő
autókereskedést veszi célba. Én is felemelem a saját puskám, behunyom a
jobb szemem, és hunyorítva nézek a nézőkébe. Semmi.
Dumbo megrázza a fejét.
– Azt hittem, van ott valami – suttogja. – De úgy tűnik, tévedtem.
Kis ideig nem mozdulunk. Olyan átkozottul nagy itt a csend.
Az ember azt hinné, hogy csak úgy hemzseg a város a kóbor kutyák
ugató falkáitól és az elvadult macskák üvöltő csapataitól, de még egy
istenverte bagoly sem huhog ránk. Semmi. Vajon csak a fejemben létezik
ez az érzés, hogy figyelnek? Hogy van ott kint valami, amit én ugyan nem
látok, de holtbiztos, hogy az lát engem? Dumbóra pillantok, aki szemmel
láthatólag halálra rémülten áll, mint aki kísértetet látott.
Aztán elindulunk, most már nem annyira gyorsan, inkább
átoldalazunk a szemközti járdára, és végigosonunk a fal mellett egészen az
autókereskedéssel szemben álló bizományi boltig (Hatalmas akciók az
Emlékezet Napján!) és tovább, meg sem állunk az első útkereszteződésig.
Jobbra nézünk, balra nézünk, aztán előre, a belváros felé, ahol három
háztömbnyire tőlünk az épületek sziluettjei gigantikus, koromsötét

61
dobozokként vetülnek a csillagos égre.
Átmegyünk a kereszteződésen, aztán a másik oldalon megint
megállunk. Nekivetjük hátunkat a falnak, és várakozunk – hogy mire, azt
egyáltalán nem tudom. Betört ajtók és kitört ablakok között lopakodunk
tovább, bakancsunk alatt meg-megcsikordul az üvegtörmelék, nagyobb
zajt csapunk, mint egy hangrobbanás, aztán a következő háztömbnél
ugyanaz a gyakorlat ismétlődik: balra fordulunk, aztán egyenesen
átmegyünk a főutcán, és így tovább, cikcakkban haladunk a következő
épület viszonylagos biztonságába a szemközti sarkon. Körülbelül újabb
ötven méter megtétele után Dumbo a ruhaujjamnál fogva egy kitört
üvegajtón át behúz a mellettünk lévő bolt jótékony sötétjébe. Barna apró
kavics ropog a lábunk alatt. Nem, ezek nem kavicsok. Az illat csak
nehezen kivehető, a mindent elnyomó, már megszokott szemét- és
szennyvízbűz, meg a pestis romlott tejre emlékeztető szaga mögött mégis
mindketten ráismerünk az illatra. És egy pillanatra átfut rajtunk valami
fájdalmas nosztalgia. Kávé.
Dumbo letelepszik a pult elé, az ajtóval szembe, én meg kérdő
pillantást vetek rá: Mi van?
– Imádtam a Starbucksot – sóhajt fel. Mintha ezzel most mindent
tökéletesen megmagyarázott volna.
Leülök mellé. Nem tudom, talán egy kis pihenőre van szüksége. Nem
beszélgetünk. A percek lassan vánszorognak tova. Végül csak
megszólalok:
– Napkeltéig kurvára ki kell jutnunk ebből a városból.
Dumbo bólint. Nem mozdul.
– Van valaki odakint – mondja.
– Láttad?
– Nem – rázza meg a fejét de érzem. Érted? Érzem őket.
Belegondolok. Kész paranoia! Az kell hogy legyen.
– Megpróbálhatnánk kikényszeríteni, hogy tüzeljenek – javaslom
viccesen.
– Vagy elterelni a figyelmüket – válaszolja komolyan, körbenézve a
boltban. – Felrobbanthatnánk valamit.
Belekotor a hátizsákjába, és előhúz egy gránátot.
– Nem, Dumbo. Ez nem jó ötlet. – Kiveszem a gránátot a kezéből. Az
ujjai hidegebbek, mint a hűvös fém.
– Belopakodnak utánunk – vitatkozik –, amikor nem is számítunk
rájuk.
– Hát, ha lehet, én inkább tényleg nem is szeretnék számítani rájuk! –
Rámosolygok. Nem mosolyog vissza rám. Dumbo mindig is a

62
legnyugisabb arc volt a csapatban, a leghidegfejűbb közülünk,
valószínűleg pont ezért lett ő a dokink. Semmi sem tudta kihozni a
sodrából. Legalábbis mostanáig semmi.
– Őrmi, van egy ötletem – mondja, annyira közel hajolva hozzám,
hogy megérzem leheletén a nemrég elfogyasztott müzliszeletben lévő
csoki illatát. – Te itt maradsz. Én meg kimegyek, de más irányba. Mihelyt
elcsaltam őket innen, te elhúzol észak felé, és...
Leállítom.
– Hülye ötlet, közlegény. Nagyon, nagyon rossz ötlet.
Nem figyel rám.
– Így legalább az egyikünknek sikerül túlélni.
– Állj már le ezzel a szarsággal! Mindketten túl fogjuk élni.
Csak ingatja a fejét. A hangja megbicsaklik, amikor válaszol:
– Én azt nem hiszem, Őrmi.
Letépi a szeme elől a nézőkét, aztán hosszan, kényelmetlenül
hoszszan néz a szemembe. Döbbentnek tűnik, mintha kísértetet látott
volna. Aztán hirtelen talpra szökken, és egyenesen felém ront,
előrenyújtott karokkal, mintha neki akarna esni a torkomnak, hogy
kiszorítsa belőlem az utolsó szuszt.
Ösztönösen magam elé emelem a kezem védekezésképp. Ó, úristen,
úristen, a lapátfüű gazfickónak igaza volt, felébredt benne, az az izé
felébredt benne!
Belekapaszkodom a dzsekijébe. Dumbo feje hátranyaklik. Teste
megfeszül, aztán elernyed.
A következő másodpercben hallom, hogy eldördül a mesterlövész
puskája. Az a távcsöves típus, amely lézerirányzékkal van ellátva, és
amelynek csövéből egy másodperccel korábban egyenesen az én fejemnek
szánva süvített ki a golyó.
Az a golyó, amelyet Dumbo vállalt helyettem, amelyet habozás
nélkül fogadott, mert én vagyok az az ember, a parancsnok, az a
keményfejű idióta, akit az ellenség az ő végtelen bölcsességével arra jelölt
ki, hogy életben tartsam magunkat.

MEGRAGADOM A VÁLLÁNÁL FOGVA, és a pult mögé

63
vonszolom. Kikerültünk a tűzvonalból, de továbbra is sarokba vagyunk
szorítva; nincs sok időm. A hasára fektetem, feltűröm a dzsekijét és az
alatta lévő két inget, hogy szabaddá tegyem a sebet. Egy negyeddolláros
nagyságú lyuk, a háta kellős közepén. A golyó bizonyára benne maradt –
különben engem is eltalált volna. Mellkasa hullámzik. Lélegzik. Lehajolok
hozzá és a fülébe súgom:
– Mondd, mit tegyek, Dumbo! Mondd meg!
Nem mond semmit. Vélhetőleg minden energiáját leköti az, hogy
lélegezzen.
Zombi, nem maradhatsz itt. Ugyanaz a nyugodt, Adu-szerű hang.
– Engedd el!
Hát persze. Engedjem el. Ez az én dolgom. Így szoktam én működni.
Elengedtem a húgom, elengedtem Sütit. Ők elsüllyedtek. Én mentem
tovább.
Csessze meg.
Odakúszom a pult elé, magamhoz veszem a zsákját, aztán
visszakúszom hozzá. Összegömbölyödve fekszik, a térde a melléhez
húzva, lehunyt szemhéja meg-megrebben, mintha rosszat álmodna.
Feltúrom az orvosi táskáját steril gézért. Nyomókötést kell készítenem a
sebre. Összvissza ennyire emlékszem az egyetlen harci sérülések
tanfolyamról, amelyen részt vettem Camp Havenben. Ha nem alkalmazok
nyomókötést, mégpedig gyorsan, nem kell több három percnél, és elvérzik.
A másik dolog, amire emlékszem a tanfolyamról: hogy ez iszonyúan
fáj. Akkora istenverte fájdalommal jár, hogy az első dolog eltávolítani a
sérült közeléből a fegyvereket.
Úgyhogy kiveszem a tokjából a pisztolyát, és a hátam mögé
helyezem.
Az orvosi készletben lennie kell egy vékony fémpálcikának is, azzal
kellene belenyomkodni a gézgombócot a sebbe, de sehol sem találom.
Tipli van, Zombi! Kifutsz az időből!
Végül az ujjammal nyomkodom be a gézcsomót a golyó ütötte
lyukba. Dumbo ívbe feszül. Sikoltozni kezd. Aztán ösztönösen menekülni
próbálna, görcsösen kapkodva a pult pereme felé, hogy fogást találjon
rajta. Szabad kezemmel megfogom a nyakát, és próbálom nyugton tartani.
– Minden rendben lesz, Bo! Minden rendben – suttogom a fülébe,
miközben ujjaim, alattuk a gézcsomóval, belemélyesztem a sebbe. Még
több géz keli Szorosan ki kell tömni. Ha a golyó artériát roncsolt...
Kihúzom az ujjam. Dumbóból most újabb velőtrázó szellemsikoly
szakad ki, mire kezemmel szorosan befogom a száját, hogy ne tudja
kinyitni. Nem vagyok óvatos. Nem vagyok finom. Egy újabb gézgombócot

64
tuszkolok a sebbe. Dumbo teste megfeszülve vonaglik, ellenkezik, sír
tehetetlenségében. Az oldalamon fekszem mögötte, és a csípőjén átvetett
lábammal próbálom a földhöz szorítani, hogy ne ficánkoljon.
– Csak még egyszer, Bo. Mindjárt készen vagyunk...
Kész. A gézcsomó már kitüremkedik a sebből, többet nem bírok
belegyömöszölni. Fogammal letépek egy darab sebtapaszt, és leragasztom
vele a művem. Visszahemperedem a hátamra. Küzdök minden lélegzetért.
Valószínűleg túl kevés. És már túl késő. Mögöttem Dumbo sírdogál,
szipog, aztán már csak nyöszörög. Érzem, ahogy rázkódni kezd a teste;
sokkot fog kapni.
Vissza a táskához, kell valami fajdalomcsillapító. Dumbo távozni
készül már, haldoklik, ebben egészen biztos vagyok, de legalább hadd
tegyem könnyebbé az útját! Kibontok egy adag morfiumot és szabadon
hagyott csípőjébe fecskendezem. A hatás szinte azonnali. Izmai ellazulnak,
a szája szétnyílik, ziháló légzése csillapodik.
– Látod? Nem is olyan rossz – mondom neki, mintha lezárnék egy
vitát.
– Vissza fogok jönni érted, Bo. Megkeresem azt a rohadékot, aztán
visszajövök érted.
Na, Zombifiú, most szépen elrendezted. Nincs visszaút. Az ígéret
olyan kérlelhetetlenül nehezedik rám, mint egy halálos ítélet. Mint egy rám
csapódó cellaajtó. Mint a nyakamba akasztott kő, amely a mélybe hivatott
lehúzni.

VISSZA A PULT ELÉ A PUSKÁMÉRT. Puska, pisztoly, kés,

egypár villanógránát. És még valami, arzenálom legfontosabb fegyvere:
egy izzó haraggal teli szív. Szétrobbantom azt a nyomorult rohadékot, aki
hátba lőtte Dumbót, a kedvenc városába repítve. Négykézláb haladok a
folyosón egészen a vészkijáratig. (Figyelem! Megszólal a riasztó!) Ki a
mellékutcára, a csillagok hűvös fényébe. Amióta legyilkolták a
családomat, most vagyok először egyedül. És ezúttal nem futok el. Többé
soha.
Kelet felé indulok. A következő háztömbnél újra észak felé fordulok,
párhuzamosan haladva a Main Streettel. Így megyek néhány háztömbnyit,

65
aztán átmegyek az úton, és a mesterlövész hátába kerülök. Már ha
időközben nem ment át ő is az úton, hogy bevégezze a feladatot.
Lehet, hogy nem egy Némító. Egy civil is lehet, aki megtanulta az
utolsó háború legelső leckéjét.
Ugyanaz pepitában.
Még a biztonságos házban Cassie mesélt nekem a katonáról, akire
egy bolt hátsó részében talált rá, ahova a készleteit feltölteni ment. Cassie
megölte. Azt hitte, hogy a srác egy fegyvert húz elő, de kiderült, hogy egy
feszület volt a kezében. Ettől teljesen összeomlott. Nem bírta kiverni a
fejéből sosem. Szegény srác azt hihette, hogy ő a legszerencsésebb fickó a
földkerekségen. Súlyos sérülten magára maradt, az egysége továbbállt, ő
meg tehetetlenül ücsörgött, várva, hogy valaki, aki valószínűleg sosem jön
el, megmentse, aztán egyszer csak a nagy semmiből ott terem ez a lány.
Megmenekült! Aztán ez a lány széthasogatta a testét a puskájával, és
tűpárnává lyuggatta.
– Nem a te hibád, Sullivan – mondtam neki akkor. – Nem volt
választásod.
– Francokat! – förmedt rám felcsattanva. Hajlamos volt rám
förmedni. Nos, végül is nem csak rám. Ez a lány egy igazi méregzsák tud
lenni.
– Ezzel a hazugsággal etetnek minket, Parish.
Vissza a Main Streetre. Elsettenkedem a sarokig, kikémlelek a kávézó
irányába. Pont velem szemben egy háromemeletes épület áll, a földszinti
ablakok bedeszkázva, a fentiek kitörve. Semmi ragyogás az ablakokban
vagy a háztetőn; a nézőkémben nem villannak föl a zöld tűzlabdák. Pár
másodpercig mozdulatlanul figyelem a ház homlokzatát. Ismerem az
eljárást. Azt az épületet meg kellett, hogy tisztítsák már. Ezerszer is
elgyakoroltuk a táborban, csakhogy akkor volt hét emberünk e célra. Flint,
Umpa, Adu, Porcelányka, Süti, Dumbo – ezzel szemben most csak egy
van. Csak én.
Mélyen előregörnyedve átügetek az úton, közben minden porcikám
zsibbadt félelemben várja a mesterlövész golyójának becsapódását. Kinek
volt ez a ragyogó ötlete, hogy egyenesen vágjunk át Urbanán? Ki nevezte
ki parancsnoknak ezt a fickót?
Nem megállni, koncentrálni, átvizsgálni azokat az ablakokat odafent,
azokat az ajtókat idelent. Az utca fuldoklik a szemétben és a törmelékben,
csúszós a szétrobbant szennyvíz- és fővízcsatornák tartalma miatt. A
csillagfényben megcsillan a víztócsák tetején úszkáló sűrű olaj. Még egy
háztömbnyit előre, aztán visszakanyarodni délre. Az épület ott van pár
házzal odébb, és kényszerítenem kell magam, hogy lassabban haladjak.

66
Arra tanítanak, hogy éljük meg a pillanatot, de az a pillanat, amelyet meg
kell élnem, csak azután jön el, hogy kiiktattam a lövészt. Vajon kudarcot
vall a küldetésem, hogy megtaláljam Adut és Porcelánykát? Vajon
visszavigyem Dumbót a védett házba? Vagy itt kéne hagynom, és majd a
barlangtól visszafelé jövet összeszedem? Elértem a háztömb végéig. Ideje
dönteni. Amint bejutottam az épületbe, már nincs visszaút. Belépek egy
kitört tükörüvegű ablakon, és egy bank előcsarnokában találom magam. A
földet papírok szőnyege borítja: befizetési nyomtatványok, brosúrák, régi
magazinok, valamint egy szalagreklám maradványai (Minden idők
legalacsonyabb törlesztőrészletei!), meg a legkülönfélébb névértékű
bankjegyek. A sok ötös és tízes között százasokat is látok. Az invázió
megtanított valamire a pénz kapcsán: akármi volt is a pénz, de biztosan
nem ez volt minden gonoszság forrása.
A nyirkos, rothadó szőnyeg csikorog a lépteim alatt. Alig fél perc
alatt átnézem a szobát. Tiszta.
A lépcsőházba vezető ajtó a lifttel szemben van. Kinyitom. Az
orromig nem látok, de nem kockáztathatom, hogy fényt gyújtok; akkor
enynyi erővel akár hangosan kiáltozhatnám a nevem, vagy ordibálhatnék,
hogy Hé, haver, itt vagyok! Amint egy kattanással becsukódik mögöttem
az ajtó, elnyel, magába szippant a feneketlen sötét. Egy lépés felfelé,
megállok, fülelek, még egy lépés, megint megállok. Körülöttem az épület
halkan fel-felnyög, megnyikordul, mint egy rogyadozó régi ház. A kemény
tél, a falakban futó törött vezetékek, a vakolatban szivárgó víz, mely
féregjáratokat nyitva tör utat magának, a fagyás és a tágulás fokozatosan
széttördelte az épület csontvázát, megszaggatta izomzatát, mindazt, ami
egyben tartotta. Ha Azok nem dobják le a bombáikat négy nap múlva,
Urbana magától is hamarosan összeomlik. Ezer év múlva az egykori
nagyváros nem lesz több egy maroknyi pornál és hamunál.
Első lépcsőforduló, második emelet. Haladok tovább felfelé, fél
kézzel a fémkorlátba kapaszkodva: lép, megáll, lép. A tetőről fogok
indulni, és úgy haladok majd lefelé. Nem hinném, hogy ott fenn vert volna
tanyát; Dumbóval a pult mögött lapultunk, márpedig egy, a háztetőről a
kávézóra kilőtt golyó pályagörbéje túlságosan meredek lett volna. Ennél
valószínűbb, hogy a mesterlövész a második emeleten állította fel
lövőállását, de e vonatkozásban módszeresen fogok eljárni. Minden egyes
lépést jól átgondolok, és megtervezek.
Félúton érzem meg először a szagot, a lépcsőfordulóban: a halál
összetéveszthetetlen bűzét. Valami kicsi és puhára lépek. Valószínűleg egy
döglött patkány. A zárt, szűk térben ez a bűz gyomorforgató. A szemem
könnyezni kezd, a gyomrom tartalma már a torkomban hullámzik. Egy

67
újabb érv a városok lebombázása mellett: így lehet a leggyorsabban
megszabadulni a szagtól.
Fölöttem egy pengevékony, aranyló fénycsíkot látok kiszűrődni az
ajtó mögül. Mi a szar ez, miiiivaaaaan?!, ide fészkelhette be magát az a
rohadt szemétláda.
Rátapasztom a fülem az ajtóra. Csönd. Noha egészen nyilvánvaló, mit
kéne tennem, habozok. Lehet, hogy az ajtó be van drótozva, és ahogy
belépek, a levegőbe röpülök. Vagy akár az is lehet, hogy a fény csak egy
trükk, amivel megpróbál becsalogatni a rejtekhelyére. De legalábbis be
van reteszelve, hogy nyitáskor zajt csapjon. Azért ehhez nem kell
Némítónak lenni, ha az ember óvintézkedéseket akar tenni. Finoman
ráteszem a kezem a hűvös fém ajtógombra. Egy kicsit matatok a
nézőkémmel, azzal is telik az idő. Nem fogsz csak úgy becsusz szanni,
Parish – rátöröd az ajtót!
Mindenesetre a legnehezebb rész nem az ajtó bedöntése. A
legroszszabb az azt megelőző pillanat.
Kivágom az ajtót, fürgén balra szökkenek, aztán belépek az
előszobába, és hirtelen jobbra fordulok. Csengő nem szólalt meg, és
konzervdobozok füzére sem kezdett el csörömpölni a padlón. Az ajtó
lágyan, nesztelenül csukódik be mögöttem jól olajozott zsanérjain.
Az ujjam megrándul a ravaszon, ahogy egy árny suhan át a falon, egy
árnyék, amely egy kicsi, vörös bundás teremtményhez kapcsolódik, mely
csíkos farokban végződik.
Egy macska. Az állat egy résnyire nyitott ajtóból szökken elő, a
folyosó közepe tájáról, onnan szüremlik ki az aranyló fény, amire a
lépcsőházban felfigyeltem. Ahogy a fény felé lopakodom, a rothadás bűzét
két teljesen eltérő szag nyomja el: a forró leves – talán húsleves – illata
küzd a használt macskaalom szúrós szagával. Egy magas hangot hallok,
halkan énekelget:

Nagy Istenem, ha nézem a világot

Mit alkotott Te szent „Legyen” szavad
Ha látom én sok millió alkotásod
[1]
Kiket vezetsz és táplálsz...

Hallottam már ezt a dalt korábban. Sokszor. Még a refrénjére is

emlékszem:

A szívem áld, és hála tölti be

Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te!

68
 Hangja egy másik – egy vékonyka, az évek súlya alatt karcossá vált,
kicsit hamis – hangot idéz föl bennem, amely olyan ádáz eltökéltséggel és
magabiztossággal szólt, amely a rendíthetetlen hittel párosul. Hány és hány
vasárnapon álltam a nagymamám mellett, miközben ezt a himnuszt
énekelte? Halálosan untam az egészet, csak néztem ki a tinédzser
fejemből, magamban morogtam a nyakamat irritáló gallér meg a
kényelmetlen cipő miatt, és közben a legutóbbi szívszerelmemről
ábrándoztam, és az utolsó sort (gondolatban) szentségtörő módon
átköltöttem:
Pinavagy te! Pinavagy te!
Most, hogy újra hallom ezt az éneket, megnyílik bennem egy zsilip,
és megállíthatatlanul áradni kezdenek az emlékek. Nagyi parfümje. Fehér
harisnyás vaskos lába, szögletes sarkú fekete cipője. Ahogy a púder megült
arcának mélyebb ráncaiban, szája szögletében. Kedves, sötét szeme. Ízületi
gyulladástól göcsörtös bütykei, és az a kétségbeesés, ahogy a vén Mercury
kormányába kapaszkodott, mint egy életéért küzdő úszó a mentőövbe.
Csokoládépelyhes sütik frissen a sütőből, hűlni tett raklapnyi almás piték,
és izgatottságtól magasra szárnyaló hangja a szomszédos szobából,
miközben az imakör pletykafészkének legfrissebb tuti hírein ámuldozik.
Az ajtótól nem messze megállok, előveszem az egyik
bénítógránátomat. Ujjamat a biztosítószegbe csúsztatom. Remeg a kezem.
Izzadságcseppek patakocskába gyűlnek a hátamon, és elindulnak lefelé a
gerincemen. Így szoktak ezek elkapni, így szoktak megtörni, kiölni
belőlünk a szellemet, az erőt. Derült égből zúdítják ránk, és próbálják
lenyomni a torkunkon a múltunkat, gyomorszájon vágnak az
emlékeinkkel: a megszokott, természetesnek vett dolgok emlékével,
amelyek egyetlen szempillantás alatt megsemmisültek, és az ostoba,
triviális, felejtős dolgok emlékével, amelyekről sose gondoltad volna, hogy
ennyire tudnak hiányozni – mint amilyen egy idős asszony reszketeg
sipítozása a messzi távolból, miközben egy tányér meleg sütire és egy
csésze jéghideg tejre invitál.
A szívem áld, és hála tölti be!
Kibiztosítom a gránátot, és behajítom a nyitott ajtón. Vakító fény
villan. Halálra rémült macskák kórusa sivít. Egy fájdalmas emberi kiáltás.
Bevetem magam a szobába, és a távolabbi sarokban megpillantom az
összegörnyedt kis figurát. Arca helyett a nézőkémben csak a vad, zöld
ragyogás. Szedd le, Zombi! Egyetlen lövés, és vége.
De nem sütöm el a fegyvert. Igazából nem tudom, mi akadályoz meg
benne. Talán a macskák miatt torpantam meg, tucatjával szökellnek,

69
bújnak, másznak a bútorok között, alatt, fölött. Talán az éneklése, ami a
nagyimat juttatta eszembe, meg a megszámlálhatatlan veszteségem. Talán
Sullivan sztorija a Keresztes Katonáról, aki rettegve lapul a sarokban,
védtelenül és megátkozva. Vagy talán egyszerűen a puszta tény, hogy a
szobát bevilágító petróleumlámpák fényében látom, hogy nincs
felfegyverkezve. Mesterlövészpuska helyett fakanalat szorongat a kezében.
– Könyörgöm, Istenemre, ne ölj meg! – sikítja az öreg hölgy, egészen
apró csomóvá gömbölyödve, kezével eltakarva az arcát. Gyorsan
átfésülöm a szobát. A sarkokban senki, a helyiségbe csak ott lehet bejutni,
ahol én. A főutcára nyíló ablak előtt súlyos fekete vásznak. Odalépek, és
puskám csövével félrehajtom a textíliát. Az ablakot bedeszkázták. Nem
csoda, hogy kintről nem láttam a fényt. Ez egyben arról is meggyőz, hogy
ide nem fészkelte be magát semmilyen mesterlövész.
– Kérem, ne bántson! – nyöszörgi. – Kérem, ne bántson!
Idegesít az arcát kitakaró zöld ragyogás. Letépem a nézőkét. Az ablak
mellett egy asztalkán húsleves gyöngyözik egy fazékban egy konzerv
denaturált szesz fölött. Mellette egy Biblia hever, a huszonharmadik
zsoltárnál kinyitva.
Egy dívány is van a helyiségben, rajta párnák és takarók tömege.
Néhány szék. Egy íróasztal. Műanyag fa cserépben. És a pisai ferde torony
újságokból és magazinokból. Nem egy mesterlövészfészek, de kuckónak
azért kuckó.
Valószínűleg azóta él ide behúzódva, amióta a harmadik hullám
végigsöpört a város utcáin. És ez felvet egy fontos kérdést: Hogyan tudott
ilyen sokáig életben maradni anélkül, hogy magára vonta volna a helyi
Némító figyelmét?
– Hol van? – kérdezem. A hangom még a saját fülemben is
gyengének és túl fiatalnak hallatszik, mintha visszazuhantam volna az
időben.
– Hol van a lövész?
– Lövész? – visszhangozza, ősz haját horgolt sapkába gyömöszölte,
de néhány vékonyka tincs kibomlott, és sápadt arca mellett lóg le. Fekete
melegítőnadrágot hord, és felsőtestén több réteg pulóvert és szvettert. Felé
lépek, és ő még beljebb húzódik a sarokba, még jobban összekucorodva,
melléhez szorítva a fakanalát. Macskaszőr kering, táncol a levegőben, a
füstös, aranyszínű fényben, és én eltüsszentem magam.
– Egészségedre! – mondja automatikusan.
– Hallania kellett – mondom neki, a lövésre utalva, amely a földre
terítette Dumbót. – Tudnia kell, hogy itt van.
– Nincs itt senki más – nyöszörgi. – Csak én és a babuskáim.

70
Könyörgök, ne bántsa a kicsikéimet!
Nem esik le rögtön, hogy a macskákról beszél.
Körbejárom a szobát, végighaladok a régi magazinokból épült
tornyok között kígyózó ösvényeken, fél szemem végig rajta tartva, fél
szemmel pedig fegyver után kutatva. Ebben a káoszban kismillió helyre el
lehet rejteni egy fegyvert. Beletúrok a díványon tornyosuló takaróhalomba.
Megnézem az íróasztal alatt, majd a műanyag növény mögött. Egy macska
fújva nyargal át a lábam között. Utat török a sarok felé, ahova behúzódott,
és utasítom, hogy álljon fel.
– Meg fogsz ölni? – suttogja.
Azt kellene. Tudom, hogy azt kellene tennem. Kockázatos életben
hagynom. A golyót, amelyet Dumbo fogott fel helyettem, valahonnan
ebből az épületből lőtték ki. Vállamra vetem a puskám, előhúzom a
pisztolyom, és újra utasítom, hogy álljon fel. Mindkettőnk számára ez
küzdelmet jelent: ő fizikailag küzd azért, hogy a lába engedelmeskedjen
neki, én pedig lélektani csatát vívok önmagammal, hogy le tudjam győzni
magamban az ösztönt, hogy felsegítsem.
Amikor sikerül felállnia, meginog, keze továbbra is a mellkasán, és
idegesít, hogy továbbra sem engedi el azt az átkozott fakanalat.
– Dobja el a fakanalat!
– Azt akarod, hogy eldobjam a fakanalat?
– Azt.
– De hát ez csak egy kanál...
– Dobja már el azt az átkozott kanalat!
Eldobja azt az átkozott kanalat. Utasítom, hogy forduljon a fal felé, és
tegye a kezét a feje tetejére. Visszanyeli a sírást. Odalépek a háta mögé,
kezem az ő kezére teszem – jéghideg, akár egy hulláé – és végigsimítok
rajta. Rendben van, Zombi, a nő tiszta. És most? Hogyan
tovább? Döntsd el, akarsz-e valamit tenni, vagy sem.
Lehet, hogy tényleg nem hallotta a lövést. Talán rosszul hall. Végül is
egy öregasszonyról van szó. Lehet, hogy a lövész is tud róla, csak nem
bajlódik vele, hiszen csak egy macskás öregasszony, mennyire lehet
veszélyes?
– Ki van még itt? – kérdezem a tarkójától.
– Senki, senki, esküszöm, hogy senki. Hónapok óta nem láttam egy
teremtett lelket sem. Csak én vagyok itt, meg a kicsikéim. Csak én és a
babuskáim...!
– Forduljon meg! A keze marad a fején.
Tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, úgyhogy most egy
világoszöld szempárba nézek, amely szinte eltűnik a hervadt bőr mély

71
redői közt. A sok magára aggatott kötött holmiban nem tűnik föl, hogy
mennyire vékony, de az arca már a lassú, régóta tartó éhhalál jeleit
mutatja: arccsontja kiugrik, halántéka beesett, fekete karikás szeme mély
üregben ül. A szája kicsit elnyílt – egyetlen foga sincs.
Ó, Krisztusom! A legutolsó embernemzedéket gyilkológépekké
kovácsolták hamis remények és hazugságok révén, és amikor beköszönt a
tavasz, végigsöpör a világon az ötödik hullám, legyilkolva mindenkit, aki
az útjába kerül, beleértve a sebesült fiúkat, akik a hűtők mögött lapulnak
feszülettel a kezükben és a macskás öreg hölgyeket is, akik a fakanalukat
szorongatják görcsösen.
Húzd meg a ravaszt, Zombi! Egyszer mindenkinek elfagy a
szerencséje. Ha te nem végzel vele, majd megteszi más.
Felemelem a pisztolyomat az orra elé.

TÉRDRE ROGY A LÁBAM ELŐTT, üres kezét felém nyújtja, és

nem szól semmit, mert már nincs itt mit mondani: biztos benne, hogy eljött
számára a vég.
Erre képeztek ki, erre készítettek föl engem, kiürítettek, aztán
feltöltöttek gyűlölettel, de még sosem lőttem le senkit – senkit ez alatt az
idő alatt. Cassie Sullivan kezéhez is több vér tapad, mint az enyémhez.
Az elején a legnehezebb, mesélte. Amikor lelőttem az utolsó katonát
Camp Havenben, semmit sem éreztem. Még arra sem emlékszem, hogy
nézett ki.
– A barátomat lelőtték. – Megbicsaklik a hangom. – Vagy maga lőtte
le, vagy valaki, akit maga ismer. Terítse ki a kártyáit!
– Nem szoktam elhagyni ezt a szobát. Már hetek óta nem mozdultam
ki innen. Odakint nem biztonságos – suttogja válaszképp. – Itt maradok
benn a babuskáimmal, és várok...
– Vár? Mire vár?
Halogatja a választ. És én is halogatom a cselekvést. Nem akarok
tévedni – nem akarom, hogy igazam legyen. Nem akarom átlépni a határt,
hogy az legyek, amivé Azok tettek. Nem akarok megölni egy másik
embert – ha ártatlan, ha nem.
– Isten Bárányára – feleli. – El fog jönni, tudod. Akármelyik nap

72
megérkezhet, és akkor a búza elválik az ocsútól, a kecske a báránytól, és ő
eljön az ő dicsőségében, hogy ítélkezzen elevenek és holtak fölött.
– Ó, persze – bukik ki belőlem. – Ezt mindenki tudja.
Megérzi, még mielőtt én tudnám: nem fogom meghúzni a ravaszt.
Képtelen vagyok rá. Édes, gyermeki mosoly árad szét arcának mélyen
árkok tájain, ahogy reggelente áttöri a horizontot a napfény.
Elkezdek hátrafelé csoszogni, és nekiütközöm az ablak melletti kis
asztalkának. A leves átloccsan a fazék peremén, alatta dühösen
felsziszszen a kicsiny főző.
– A levesem! – kiált fel, és nagy nehezen talpra áll, én meg tovább
araszolok hátrafelé, továbbra sem engedve ki pisztolyom célkeresztjéből.
De ez csak üres fenyegetés, és ezt mindketten tudjuk is. Az öregasszony
felveszi a kanalat a padlóról, és a bugyborékoló leves fölé hajol. A fazék
fémoldalának koccanó fa hangja legalább egy tucat macskát csalogat elő
rejtekhelyéről, összeszorul a gyomrom. Tizenkét órája semmit sem ettem
azon az árva müzliszeleten kívül.
A nagyi már-már ravaszul rám sandít, és azt tudakolja, nem
szeretném-e megkóstolni.
– Nincs időm – magyarázom. – Vissza kell mennem a barátomhoz.
Könnybe lábad a szeme.
– Csak öt percre, kérlek! Olyan magányos vagyok. – Megkavarja a
levest. – Egy hónapja kifogytam a spirituszfőzőből, de egy még van. –
Megint rám pillant. Szégyenlősen elmosolyodik. – Idehozhatná a barátját
is. Vannak gyógyszereim, és imádkozhatunk érte. Az Úr mindenkit
meggyógyít, aki tiszta szívvel kéri őt.
Ajkam kiszáradt, noha a számban csak úgy gyűlik a nyál. Vérem
hangosan dobol a fülemben. Lábszáramhoz egy macska dörgölőzik,
miután úgy döntött, hogy mégsem lehetek rossz ember.
– Az nem lenne jó ötlet – mondom. – Itt nem biztonságos.
– Miért, van olyan hely, amelyik biztonságos? – kérdezi tőlem
megütközve.
Majdnem elnevetem magam. Öreg ugyan, de éleseszű. És kemény.
És bátor. És teli van hittel. Muszáj neki, ha ilyen sokáig kibírta. Akik
még megmaradtak, azok mind az ő fajtája, ez a szellem lobog bennük –
hogy is hívta őket Cassie? Az a fajta, amelyik meghajol, de nem törik.
Egyetlen kétségbeesett pillanatig átfut az agyamon, hogy elfogadom az
ajánlatát, és ott hagyom nála Dumbót, míg én elrohanok a barlanghoz
Lánykáért és Aduért. Lehet, hogy ez lenne a legjobb – helyesbítek: az
utolsó – esélye.
Megköszörülöm a torkom.

73
 – Kifogyott a konzervekből? Akkor mi fő a levesben?
Ajkához emeli a kanalat, lehunyja a szemét, és beleszürcsöl a barnás
színezetű húslevesbe. A lábamhoz törleszkedő macska felemeli rühes fejét,
és engem bámul óriási sárga szemével.
Tudom már, hogy mit fog felelni, egy töredék másodperccel azelőtt,
hogy megszólalna.
– Macska.
Egyetlen laza mozdulattal az arcomba önti a forró levest.
Hátratántorodom, nekimegyek egy újságpapírtoronynak, és elveszítem az
egyensúlyom. Még földet sem értem, amikor már rám veti magát.
Megmarkolja a dzsekim, aminél fogva olyan könnyedén hajít el a szoba
másik felébe, mint egy kiskölyök a plüssmaciját. A puska leesik a
váltamról, amikor nekicsapódom a falnak. Ahogy az oldalamon fekszem,
pisztolyommal célba veszem a felém közeledő ragyogó zöld tűzgolyót. Ő
túl gyors, vagy én vagyok túl lassú – mindenesetre kiüti a kezemből a
pisztolyt. Ujjai szoros satuba fogják a nyakam. Talpra ránt, nekitaszítja a
fejem a falnak, aztán egészen az arcomba hajolva, mélyen ülő zöld
szemében feneketlen rosszindulattal azt sziszegi:
– Nem kéne itt lenned. Túl korán jöttél.
Arca belebeg a fókuszomba, aztán azonnal kiúszik. Túl korán?
Hirtelen megértem. Látta a nézőkém. Azt gondolja, hogy én is az ötödik
hullám katonája vagyok, amelyik művelet csak egy hét múlva veszi
kezdetét, azt követően, hogy ő visszatér az anyahajóra, azt követően, hogy
Urbana és minden más város a Földön megsemmisül.
Megtaláltam az urbanai Némítót.

VÁLTOZOTT A TERV – zihálom fuldokolva. Épp csak annyira

engednek a nyakamat szorító ujjai, hogy minimális levegőhöz jussak.
Jeges ujjai olyan keményen fognak, és olyan erőről tanúskodnak, hogy
kétségem nincs: csontos csuklója egyetlen röpke rándításával ki tudná
törni a nyakam. Az pedig baj lenne. Dumbo is megszívná, Adu is,
Porcelányka is, de legeslegrosszabb mégiscsak nekem lenne. Az egyetlen
dolog, ami miatt még életben vagyok, hogy megdöbbent azon, hogy itt
vagyok, kilométerekre a legközelebbi bázistól, ráadásul egy olyan helyen,

74
amely a hétvégére eltűnik a föld színéről.
A te hibád, Zombi. Megvolt az esélyed, hogy kiiktasd, de te elszúrtad.
Nos. A nagymamámra emlékeztetett.
Némító nagyi fölkapta a fejét a válaszom hallatán, mint egy kíváncsi
madár, aki egy ízletes férget pillantott meg.
– Változott a terv? Ez nem lehetséges.
– A légi támogatást máris behívták – mondom levegőért kapkodva,
kétségbeesetten próbálkozva, hogy időt nyerjek. – Nem hallotta a
repülőgépet? – Minden egyes másodperc, amivel ki tudom zökkenteni az
egyensúlyából, pont egy másodperc életet jelent nekem. Ugyanakkor az is
igaz, hogy azt mesélni be neki, miszerint elindultak a bombázók, a
legrövidebb út a gyors halálba.
– Ezt nem hiszem el – mondja. – Úgy gondolom, hogy egy mocskos
kis hazudozó vagy.
A puskám pár méterre fekszik tőlem. Nagyon közel. Túlságosan
messze. Újfent egy madárra emlékeztet, ahogy oldalra dönti a fejét, mint
egy átkozott zöld szemű varjú, és aztán már érzem – ahogy erőszakosan
belém hatolva eláraszt, letaglóz valami tudat, az ő tudata, úgy tépve belém,
ahogy a fémfúró hatol a puha fába.
Úgy érzem magam, mint akit összetörtek és fel is nyitottak. Fekete
csillagok kezdenek nyílni a látómezőm szélén. Valahonnan a sötétből a
húgom hangját hallom, amint engem szólít. És azt gondolom magamban,
úristen, Sullivan, igazad volt. Ez a boszorkány nem préselné ki belőlem a
szuszt, ha nem reagáltam volna arra a hívásra. A húgom hozott engem ide
– nem Porcelányka, és nem Adu.
Ujjhegyeimmel súrolom a puskám. Az öreg macskazabáló Némító a
képembe röhög, savanyú leheletével, fogatlan ínyével, miközben egyre
mélyebbre fűrészelget a lelkemben, magába szippantva az életem, amit
ujjai lassan kipréselnek belőlem.
Még mindig hallom a húgomat, ámde most Dumbót látom, ahogy
összekucorodva hever a kávézó pultja mögött a földön, a tekintetével
szólongat, kiabál értem, mert beszélni már nincs ereje.
Oda megyek, ahova te mész, Őrmi.
Magára hagytam, őt is éppúgy magára hagytam, mint a húgomat,
egyedül, védtelenül hagytam.
A francba! A pisztoly.

75
 AZ ELSŐ LÖVÉST KÖZVETLEN KÖZELRŐL adom le, bele a
csüngő, macskával kitömött beleibe.
A golyótól nem lanyhul a szorítása. Hihetetlen, de továbbra is
fojtogat. Válaszul én is szorítok egyet rajta egy második lövéssel, amely a
szíve mellett fúr lyukat magának. Nedvedző, csipás szeme kicsit kitágul,
és sikerül a karomat a testünk közé fúrni, majd eltolni magamtól.
Göcsörtös ujjainak szorítása enged, és végre teleszippanthatom tüdőmet a
legédesebb savanyú szagú, macskahámsejtekkel telített levegővel, amit
valaha is belélegezhettem. Némító Nagyi még nem esett el, mindazonáltal.
Csak összeszedi magát a második menetre.
Rám veti magát. Oldalra gurulok. Lefejeli a falat. Újra tüzelek. A
lövedék a bordái közé hatol, de még így is ellöki magát a faltól, és elkezd
felém kúszni, élénkpiros, oxigéndús vércsomókat öklendezve fel. Ami ezt
az őskori testet irányítja, több mint tízezer éves, és több gyűlölet van
benne, mint csepp az óceánban. Ráadásul tökéletesítették is egy olyan
technológia révén, amely megerősítette, és életben tartja – pff!! Mit neki
egy-kétgolyó? Gyere csak ide, fiacskám! Mégis, az az érzésem, hogy nem
a technológia vezérli.
Hanem a gyűlölet.
Hátrálok. Jön felém. Sarkam beleakad egy hatalmas papírhalomba, és
csonttörő puffanással landolok. Szakadozott körmeivel a bakancsomat
karistolja. Kezemben tartom a puskám, kezemben, amely már végre véres.
A háta felpúposodik, mint ahogy egy macska nyújtózkodik az
ablakpárkányon. A szája kinyílik, de nem jön ki hang a torkán, rengeteg
vér, az igen, de egy árva hang sem. Megpróbálkozik még egy utolsó
támadással. Homloka épp abban a pillanatban csapódik neki pisztolyom
csövének, amikor megnyomom a ravaszt.

FELNYALÁBOLOM A PUSKÁMAT – ott egye a fene a pisztolyt,

ahol van és kizúzok a szobából. Folyosó, lépcsőház, bank előcsarnoka,

76
utca. Végre újra ott vagyok a kávézóban, bekúszom a pult mögé. Ajánlom
neked, hogy életben légy, te lapátfülű gazfickó!
Életben van. Sebes pulzus, alig érzékelhető pihegés, hamuszürke bőr
– de még életben van.
És akkor most hogyan tovább?
Menjünk vissza a menedéket adó házba? Ez lenne a
legbiztonságosabb megoldás, a legkevesebb kockázattal járó. Adu is ezt
javasolná, márpedig ő nagy kockázati szakértő. Fogalmam sincs, mit fogok
találni a barlangnál, még ha sikerül is eljutnunk oda: odakint ugyanis
kószál még egy Némító. Nagyobb az esélye annak, hogy mind Adu, mind
Lányka halott már, ami azt jelenti, hogy nemcsak jómagam masírozok
önszántamból és dalolva a saját kivégzésemre, hanem még Dumbót is
magammal ráncigálom.
Hacsak nem hagyom itt, aztán majd visszafelé jövet – feltételezve,
hogy sikerül visszajutnom – összeszedem. Így lenne jobb neki is, meg
nekem is. Jelenleg csak teher számomra. Egy plusz felelősség.
Úgyhogy itt fogom hagyni. Figyu, Dumbo, tudom, hogy a testeddel
fogtad fel a nekem szánt golyót, meg minden, de most magadra leszel
utalva, cimbora. Én kint leszek. Hát nem így szokott szuperálni Ben
Parish?
A fenébe is, Zombi, döntsél már! Dumbo tisztában volt a kockázattal,
mégis ragaszkodott ahhoz, hogy jöjjön. Az, hogy helyetted kapott egy
golyót, az ő döntése volt. Ha visszamegyünk, olyan, mintha a semmiért
vállalta volna azt a golyót. Ha már úgyis meg kell halnia, legalább,
könyörgöm, adj értelmet a halálának!
Átnézem a ruházatát, friss vérzés nyomai után kutatva. Gyengéden
felemelem a fejét, és mint egy párnát, becsúsztatom alá a hátizsákom.
Előveszem orvosi készletemből az utolsó adag morfiumot és
belefecskendezem a karjába.
Föléhajolok, és odasúgom neki:
– Látod, Bo, visszajöttem. – Lesimítgatom a haját. – Elkaptam. A
fertőzött vén ribancot, aki lelőtt téged. Egyenesen a szeme közé
durrantottam. – Homloka valósággal lángol a kezem alatt. – Most nem
maradhatok itt, Bo. De visszajövök érted, ha belehalok is. Valószínűleg az
utóbbi jön be, úgyhogy ne nagyon álmodozz.
Félrenézek. De sehol máshol nincs semmi néznivalóm.
Teljesen be vagyok pörögve, közel állok ahhoz, hogy kiboruljak.
Egyik brutális halálról átugrottam a másikra. Attól tartok, hogy végül
valami fontos el fog törni bennem.
Kezem közé fogom a kezét.

77
 – Na, figyu, te elefántfülű anyaszomorító! Meg fogom találni Adut és
Porcelánykát, és visszafelé jövet téged is felszedünk, aztán együtt
megyünk haza, és minden rendben lesz. Mert én vagyok Őrmi, és én azt
mondom, hogy így lesz. Megértetted? Figyelsz rám, katona? Nem kapsz
engedélyt meghalni. Vágod? Ez határozott parancs. Nem szabad
meghalnod!
Két szemgolyója ide-oda rebben szemhéja mögött, álmodik. Talán a
szobájában van és Call of Dutyi játszik; remélem, így van.
Aztán otthagyom a kávéval beterített földön, papírszalvéta csomók és
szétszóródott aprópénz között.
Dumbo most egyedül van, és én is egyedül vagyok, amint belefúrom
magam Urbana fekete, halott szívébe. Az 53-as rajnak vége, szétesett:
halott, vagy eltűnt, vagy haldoklik, vagy menekül.
RIP, 53-as raj!

RENDBE KELL RAKNOM EZT A DOLGOT. Most. Most azonnal.

És úgy értem, a fejemben.
Hajnali 4.00.
Felpörögtem a sok csokitól (köszi, Grace) és a túl sok Evan
Walkertől. Vagy a nem elég Evan Walkertől. Ez egy bizalmas vicc, már ha
az ember elsüthet ilyen belterjes vicceket egy magánnaplóban. A privát
részekre majd később térek ki. Ha! Egy újabb vicc. Tudod, rettentő
szomorú, amikor az egyetlen ember, akit meg tudsz nevettetni, te magad
vagy.
A ház csendes, még szellő se moccan a bedeszkázott ablakok körül,
ez a semmi, az üresség csöndje, mintha csak a világ abbahagyta volna a
lélegzést, és én lennék az utolsó ember a Földön. Már megint.
A francba, olyan jó lenne, ha beszélgethetnék valakivel!
Ben és Dumbo elment. Nem maradt itt más nekem, mint Sam, Megan
és Evan. Ebből ketten alszanak a szobájukban. A másik (a Másik, ha!,
mennyire szánalmas már ez) ébren van, és őrködik, és ő az, akivel minél
többet beszélgetek, annál jobban összezavarodom. Most már több mint egy

78
hónapja eltűnőfélben van. Itt van, aztán nincs itt. Beszél, aztán nem szól
semmit. Mr. Űrember csak bámul bele az űrbe. A fené be is, Evan, merre
jársz? Azt hiszem, tudom, de az, hogy ismerem viselkedése okát, csöppet
sem könnyíti meg az Evan-mentesség elviselését. És valahogy az sem javít
a helyzetemen, hogy a szobában ott lebeg még arcszeszének az illata.
Miután Ben elment, Evan megborotválkozott. Megmosta a haját, és
testéről lesikálta az utóbbi egy hét mocskát. Még a körmét is levágta, és
rendbe tette elhanyagolt körömágyát. Amikor belépett a szobájába, újra a
régi Evan volt, az első Evan, az Evan, akit én teljesen embernek
gondoltam.
Hiányzott nekem az az Evan, az, aki kiszabadított a jég fogságából,
kiolvasztott és hamburgert sütött nekem, és úgy csinált, mintha nem az
volna, aki, és elrejtette azt, aki pedig volt.
A nyugodt, csöndes, kiegyensúlyozott, megbízható, erős Evan. Nem
ez a Másik-Evan, ez az elkínzott, űzött, konfliktusoktól gyötrődő Evan, aki
sosem mond végig egy mondatot, mintha attól tartana, hogy túl sokat árul
el. Nem ez az Evan, aki lényegében már elment, már ott fenn van,
háromszáz kilométerrel fölöttünk, ahonnan nincs visszaút. Nem az ő
Evanjük. Az én Evanöm. A tökéletlenül tökéletes srác.
Miért van az, hogy mindig azt az Evant kapjuk, akit megérdemlünk,
és nem azt, akire vágyunk?

FOGALMAM SINCS, MINEK BAJLÓDOM naplóírással. Soha

senki nem fogja elolvasni – és ha te, Evan, megteszed, esküszöm,
megöllek.
Gondolom, fordulhatnék Mackóhoz. Mindig is könnyű volt hozzá
beszélni. Órákig el tudtunk beszélgetni, nem is akárhogyan, azok alatt a
hosszú hetek alatt, amíg csak mi voltunk, és bujkáltunk – ő meg én – az
erdőben. Mackó remek hallgatóság. Soha nem ásít bele, nem szakít félbe,
és nem is hagy faképnél, miközben beszélek hozzá. Soha nem vitatkozik
velem, soha nem játszik játszmákat, soha nem hazudik. Oda megyek,
ahova te mész, mindig, ez Mackó kedvenc dala...
Mackó a legjobb bizonyíték arra, hogy az igaz szerelemnek nem kell
szükségszerűen bonyolultnak lennie – és még csak kölcsönösnek sem.

79
 Evan, ha esetleg mégis olvasnád ezt: doblak egy plüssmackóért.
Nem mintha valaha is egy pár lettünk volna.
Nem tartozom azok közé a lányok közé, akik világéletükben az
esküvőjük napjáról ábrándoznak, vagy arról, hogy megtalálják a tökéletes
pasit, vagy hogy 3,2 gyereket nevelnek a kertvárosban. Amikor a jövőre
gondoltam, többnyire valamelyik nagyváros képe sejlett fel előttem, meg
egy szép karrier, vagy az, hogy valami zöld, erdős környéken, mint
amilyen Vermont, élek egy faházban, könyveket írok, és hosszú sétákat
teszek egy kutyával, akit Periklésznek hívnak, vagy valamilyen más görög
néven van, mert az embereknek tudniuk kell, hogy mennyire művelt és
pallérozott elme vagyok. Olykor pedig az futott át rajtam, hogy orvos
leszek, aki beteg gyerekeket gyógyít Afrikában. Hogy valami fontos
dolgot teszek, aminek van értelme. Valami értékeset, amire talán valaki
felfigyel egy napon, és akkor kapok egy emléktáblát vagy egy díjat, vagy
elneveznek rólam egy utcát. Sullivan sugárút. Cassiopeia út.
Nem nagyon ábrándoztam fiúkról.
Főiskolás koromban majd szexelni fogok. Nem részegen szexelek, és
nem is fogok lefeküdni az első sráccal, aki ezt kéri tőlem, és azért sem,
hogy elmondhassam, hé, szexeltem, azon a hangon, ahogy az emberek
arról beszélnek, hogy megkóstoltak valamilyen egzotikus kaját, mondjuk,
mintha azt mondanák, hogy hééé, sült tücsköt ettem! Olyasvalakivel
képzeltem a szeretkezést, aki fontos nekem. A szerelem nem feltétlenül
játszott szerepet, a kölcsönös tisztelet és kíváncsiság és gyöngédség annál
inkább. És olyasvalakivel terveztem, akit mellesleg vonzónak is találok.
Túl sok szexet pazarolnak az emberek olyanokra, akiket nem is találnak
vonzónak. Miért kellene lefeküdnöm olyasvalakivel, aki egyáltalán nem
indít be? Mégis ezt szokták művelni az emberek. Vagy legalábbis
régebben ezt csinálták. Nem, valószínűleg még mindig ezt csinálják.
Miért gondolok a szexre?
Oké, ez most nem volt túl őszinte húzás. Ez egy hazugság. Édes
Istenem, Cass, ha még a saját naplódban sem vagy őszinte, akkor hol
máshol? Ahelyett, hogy nevükön neveznéd a dolgokat, bizalmas vicceket
sütögetsz el, és kétértelmű utalásokat teszel, mintha legalábbis egy nap,
úgy egymillió év múlva, valaki elolvasná ezt, és állati zavarba hozna
téged.
Most komolyan.
Amikor ma este felbukkant, azért legalább kopogott. Evannek mindig
is problémája volt a határokkal. Rákoppintott az ajtóra, aztán részletekben
jött be: fej, váll, felsőtest, láb. Utána rendszerint álldogált még a küszöbön
vagy egy percig: Minden rendben? Bejöhetek? Azonnal észrevettem rajta a

80
változást: frissen borotválva, még mindig nedves hajjal, frissen mosott
farmerban, valamint egy Ohio State feliratú pólóban. Már nem is
emlékszem, mikor láttam Evant utoljára – igazából először – az
alkotmányban biztosított fegyverviselési jogával élve csupasz karral
megjelenni.
Evan Walkernek van bicepsze. Nem fontos megemlíteni ezt a tényt,
amennyiben abból indulunk ki, hogy az emberek többségének van ilyen
izma. Csak gondoltam mégis, hogy szóvá teszem.
Titkon abban reménykedtem, hogy azt az ugyan már! arcot fogja
vágni, amit épp elég gyakran láthattam a tanyaházban, és ami alapjában a
bizalomgerjesztő arckifejezése volt. Ehelyett most összeráncolt
szemöldököt kaptam, meg picit lebiggyesztett szájat és azokat a sötét,
űzött tekintetű poétaszemeket, amint az ürességet szemlélik – végül is, azt
hiszem, ez volt – no, nem poéta, hanem az üresség szemlélője. Helyet
csináltam neki az ágyon. Máshova nem tudott volna leülni. Bár még soha
nem tettük meg azt, valahogy úgy nézhettünk ki, mint az egykori szeretők,
akik szakítás után egy kényelmetlen helyzetben találják magukat, amikor
is azon egyezkednek, hogy kié legyen az ezüstnemű, illetve hogyan
osztozzanak meg a közös utazásokról hozott szuveníreken.
És akkor megszimatoltam a Ralph Lauren borotválkozás utáni
arcszeszt.
Gőzöm sincs, hogy Grace miért őrizgetett egy halom
férfikozmetikumot. Az is lehet, hogy az egykori háztulajoké volt, a csaj
meg nem vette a fáradságot, hogy kidobja a cuccokat. Vagy az is lehet,
hogy szexeit az áldozataival, mielőtt levágta volna a fejüket, vagy kitépte
volna a szívüket, vagy élve felzabálta volna őket, mint az a fekete özvegy
pók. Borotválkozáskor véletlenül belemetszhetett az állába; a vágásban
most egy darabka timsó lapult, aprócska folt egyébként makulátlan
szépségű – túlvilági – arcán. Amitől igazából megkönnyebbültem. A
hibátlan szépségű emberek nagyon fel tudnak bosszantani.
– Megnéztem a gyerekeket – jelentette, mintha legalábbis
megkérdeztem volna tőle, hogy megnézte-e a gyerekeket.
– És?
– Minden rendben. Alszanak.
– Most ki őrködik?
Néhány kényelmetlenül hosszúra nyúlt pillanatig csak bámul rám
szótlanul. Aztán lenéz a kezére. Én ugyanezt teszem. Annyira tökéletesen
volt összerakva ez a srác, hogy amikor találkoztunk, azt hittem, a
földgolyó legnarcisztikusabb emberébe volt szerencsém belebotlani.
Ettől sokkal inkább embernek érzem magam, mondta akkor, és az

81
ápoltságra gondolt. Később, amikor megtudtam, hogy nem teljesen emberi,
azt gondoltam, hogy megértettem, mire célzott akkor. Még később is –
azaz most – úgy gondolom, hogy a tisztaság és ápoltság nem
szükségszerűen isteni jellemző, de átkozottul hozzátartozik emberi
mivoltunkhoz.
– Minden rendben lesz – válaszolta halkan.
– Nem, nem lesz – vágtam vissza. – Ben és Dumbo meg fog halni. Te
meg fogsz halni.
– Én nem fogok meghalni. – Benre és Dumbóra nem tért ki.
– Hogy fogsz lejutni az anyahajóról, miután telepítetted a bombákat?
– Ugyanúgy, ahogy feljutottam.
– Legutóbb, amikor valamelyik kis menekülőkabinotokban utaztál,
összetörtek a csontjaid, és majdnem otthagytad a fogad.
– Ez a hobbim – mondja gonosz vigyorral. – Majdnem otthagyni a
fogam.
Levettem a pillantásom a kezéről. A kezéről, amely felemelt, amikor
elestem, amely megtartott, amikor fáztam, ennem adott, amikor éhes
voltam, meggyógyított, amikor megsebesültem, megmosdatott, amikor
tetőtől talpig beborított a vér és az erdei élet mocska. El fogod pusztí tani
az egész civilizációdat, és miért? Egy lányért. Az ember azt gondolná,
hogy egy ilyen áldozattól egy kicsit különlegesnek éreztem magam. Hát
nem. Furcsa volt. Mintha kettőnk közül az egyiknek – aki nem én vagyok
–, teljesen elment volna az esze.
Egyetlen romantikus vonást sem tudtam felfedezni a népirtásban, de
meglehet, hogy ez csak azért van így, mert nem látok bele a szerelem
természetébe, tekintve hogy sosem voltam szerelmes. Vajon én
eltörölném-e a föld színéről az emberiséget, azért, hogy megmentsem
Evant?
Nem valószínű.
Persze nem csak egyféle szeretet létezik. Megölnék-e minden embert
a világon, hogy megmentsem Samet? Nem olyan egyszerű ezt
megválaszolni.
– Azon alkalmakkor, amikor majdnem meghaltál, azért élveztél
egyfajta védelmet, nem? – kérdeztem. – A technológia, ami emberfeletti
képességekkel ruházott fel. Amiről azt mondtad, hogy összeomlott a motel
felé menet. Ezúttal már nem számíthatsz rá.
Megvonta a vállát. Nahát, itt az ugyanmár-arca, amiről azt hittem,
hogy hiányzik nekem. Az, hogy újra láttam, arra emlékeztetett, milyen
hosszú utat tettünk meg a tanyaház óta, és nem volt könnyű leküzdenem a
késztetést, hogy letöröljem a képéről ezt a kifejezést.

82
 – Amit teszel majd... az nem rólam szól... azt nem csupán értem
teszed, ugye?
Másképp nem tudunk véget vetni ennek, Cassie – mondta. És megint
visszaváltott arra a gyötrődő tekintetű poétaarcra.
– Mi a helyzet azzal a módszerrel, amit akkor említettél, amikor
legutóbb majdnem otthagytad a fogad? Emlékszel? Élesíteni Megan
torokbombáját, hogy felrobbanjon?
– Hát elég nehéz lenne megoldani bomba nélkül.
– Grace-nek nincs valami titkos készlete itt a házban?
Bezzeg férfikozmetikumokban nem szűkölködött.
Posztapokaliptikus prioritások.
– Grace-nek nem azt a feladatot jelölték ki, hogy robbantgasson. Az
volt a dolga, hogy megölje az embereket.
– Meg hogy előtte szexeljen velük. – Igazán nem akartam ezt
mondani, de hát annak, amit mondok, a nyolcvan százalékát nem akarom
kimondani.
De tényleg, ki a fenét érdekel, hogy szexeltek-e egymással vagy sem?
Elég ostoba dolog ilyeneken agyalni, ahhoz viszonyítva, hogy a bolygó
fennmaradása erősen kétséges. Triviális. Tökéletesen lényegtelen dolog.
Az engem ölelő karok, amint Grace-t ölelik. Az engem melegítő test,
amint Grace testét melengeti. Az ajkamat érintő ajkak, amint Grace
ajkához érnek. Nem számít, egyáltalán nem érdekel, Grace halott. A
lepedő szélét ráncigáltam, és azt gondoltam magamban, bárcsak sose
mondtam volna ki ezeket a szavakat.
– Grace hazudott. Mi soha...
– Nem érdekel, Evan – mondtam neki. – Nem fontos. Egyébként is
Grace fantasztikusan vonzó külsejű emberszerű gyilkológép volt. Ki tudott
volna nemet mondani neki?
Kezét a lepedőt rángató kezemre helyezte, hogy lenyugtasson.
– Megmondanám neked, ha lefeküdtem volna vele.
Mekkora egy hazug! Az egész Grand Canyont megtölthetném
azokkal a dolgokkal, amiket nem volt hajlandó elárulni nekem. Elhúztam
tőle a kezem, és egyenesen belenéztem azokba a csokoládéfondüszökőkút
szemekbe.
– Hazudós vagy – közöltem vele. Meglepetésemre bólintott.
– Igen, az vagyok. De erről nem hazudtam.
Az vagyok?
– Mégis miben hazudtál nekem?
Megrázta a fejét. Buta emberlány!
– Hát arról, hogy ki vagyok.

83
 – És pontosan ki is vagy te? Azt elmondtad, hogy mi vagy, de arról
nem beszéltél, hogy kicsoda. Ki vagy te, Evan Walker? Honnan jöttél?
Milyen volt a te bolygód? Hasonlított a miénkre? Voltak-e ott növények és
fák és sziklák, és városokban éltetek-e, és hogyan szórakoztatok, és
létezett-e ott zene? A zene is egyetemes, akárcsak a matematika. El tudnál
énekelni nekem egy dalt? Énekelj nekem egy földönkívüli dalt, Evan!
Mesélj arról, milyen volt felnőni. Jártál iskolába, vagy csak letöltötték a
tudást az agyadba? Milyenek voltak a szüleid? Volt nekik is állásuk, mint
az emberi szülőknek? Testvérek? Sportok? Kezdd el valahonnan!
– Igen, ismertük a sportot. – Apró, elnéző mosoly a szája szögletében.
– Nem szeretem a sportot. Kezdd a zenével!
– A zenét is ismertük.
– Csupa fül vagyok – összefontam a karom a mellem előtt, és vártam
a folytatásra.
Kinyitotta a száját. Becsukta a száját. Nem jöttem rá, hogy a sírás
vagy a nevetés határán áll-e.
Azért ez nem ennyire egyszerű, Cassie.
– Nem várok el minőségi teljesítményt. Nekem sincs hangom, de ez
sosem akadályozott meg abban, hogy megvillantsak egy kis Beyoncét.
– Kit?
– Ó, ne csináld ezt! Tudnod kell, ki volt az!
Megrázta a fejét. Lehet, hogy mégsem egy farmon nőtt föl, hanem
egy barlangban. Azután arra gondoltam, hogy azért kicsit fura lenne egy
tízezer éves szuperlénytől elvárni, hogy naprakész legyen a földi
popkultúrából. De azért, álljon meg a menet, mégiscsak Beyoncéról
beszélünk!
Még különösebb csodabogár, mint amilyennek gondoltam.
– Minden egészen más. Mármint strukturálisan. – A szájára mutatott,
és kinyújtotta a nyelvét. – Én például még a saját nevem sem tudom
kiejteni. – Egy pillanatra olyan fullasztó pátosz töltötte meg a szobát, hogy
azt hittem, kioltja a lámpát.
– Akkor dúdolj el valamit. Dünnyögj. Fütyölj. Fütyülni csak tudsz,
vagy ajkad sincs?
– Ez már mind nem számít, Cassie.
– Tévedsz. Igenis nagyon számít. A múltad te magad vagy, Evan.
Könnyek gyűltek a szemébe. Olyasféle látvány volt, mintha végignézném,
ahogy megolvad a csokoládé.
– Istenem, Cassie, remélem, hogy nem így van. – Felém nyújtja
frissen sikált kezét, gondosan levágott, fényesre dörgölt körmeivel. Azt a
kezet, amelyik a puskát tartotta, amelyikkel ártatlan embereket gyilkolt le

84
mielőtt majdnem engem is megölt. – Ha azok vagyunk, ami a múltunk...
Talán fel kellett volna hívnom a figyelmét arra, hogy mindannyian
tettünk már olyasmiket, amikre nem vagyunk büszkék, de ez túlságosan
komolytalannak tűnt. Még nekem is.
A francba, Cassie! Miért kényszerítetted, hogy erre gondoljon?
Anynyira a megszállottja lettem a múltjának, amit nem ismertem, hogy
megfeledkeztem arról, amit tudtam: azért, hogy megmentse azokat,
akiknek az elpusztítására érkezett ide, Evan Walker, a Némító azt tervezi,
hogy örökre elnémít egy komplett civilizációt – a sajátját.
Nem, Ben Parish, gondoltam magamban. Nem egy lányért. A múltért,
ami elől nem tud elmenekülni. A kétmilliárdért. És a kishúgodért is.
Mielőtt még tisztába kerültem volna azzal, hogy mi történik, vagy
épp, hogy hogyan történt meg, már a karomban tartottam: a karomban,
amely sosem nyújtott számára vigaszt, sosem emelte fel, sosem nyújtott
neki segítséget. Én voltam az, aki kapott, aki elvett, mindig; attól a
pillanattól kezdve, hogy kihúzott engem a hóbucka alól, én az ő feladata,
küldetése, felelőssége lettem, az ő keresztje, Cassie fájdalma, Cassie
félelme, Cassie haragja, Cassie kétségbeesése. Ezek voltak a szögek,
amelyek belefúródtak.
Megsimogattam nedves haját. Megdörzsöltem meghajlott hátát. A
nyakam gödrébe szorítottam puha, édesen illatozó arcát, és könnyei
felmelegítették a bőrömet. Suttogott valamit. Mintha azt mondta volna,
Tiszavirág.
A szívtelen szuka most pontosabban fedte volna a valóságot.
– Sajnálom, Evan – suttogtam. – Annyira sajnálom.
Lehajtottam a fejem, ő felemelte a fejét. Megcsókoltam könnyektől
nedves arcát. A te fájdalmad, a te haragod, a te kétségbeesésed. Add át
nekem őket, Evan. Elhordozom egy ideig.
Felnyúlt, és könnyedén végigfuttatta ujjait könnyek áztatta ajkamon.
Az utolsó ember a Földön – mormolta. – Emlékszel, mikor ezt ír tad?
– Hülyeség – bólintottam.
Megrázta a fejét.
– Azt hiszem ez volt az, ami hatott rám. Amikor ezt olvastam. ,Az
utolsó ember a Földön” – mert én is ugyanezt éreztem.
Kezem az ócska egyetemi pólót marcangolta. Jól marcangolható
darab volt. Milyen jó szó: marcangolható. Annyi mindenre mondható. –
Nem fogsz visszajönni – mondtam ki én, mert ő nem bírta kimondani.
Ujjaival a hajamat fésülgeti. Beleborzongok. Ne csináld ezt, te
gazember! Ne érints meg úgy, mintha soha többé nem érintenél már meg!
Ne nézz úgy rám, mintha soha többé nem láthatnál! Behunytam a szemem.

85
Ajkunk összeért.
Az utolsó ember a Földön. Lehunyt szemmel láttam, amint egy erdei
ösvényen sétál Vermontban, egy olyan helyen, ahol eddig sem járt soha, és
ezután sem fog, és a gyalogos csapást övező levelek ragyogó piros és
aranyló áriákat trilláztak. És látok egy nagy, Periklész nevű kutyát, aki
előtte lohol, azon a fontoskodó módon, ahogy csak a kutyák tudnak
loholni, és ennek a lánynak mindene megvan, amire valaha is vágyott, ez a
lány – nem, ez a nő – semmit sem veszített el, és semmit sem hagyott ki az
életében. Körbeutazta a világot, és könyveket írt, és szeretőket tartott, és
szíveket tört össze. Nem hagyta, hogy csak úgy megtörténjen vele az élet.
Kiöklözte, kipüfölte, kiverte belőle az élő szart is. Szétmarcangolta.
Evan forró lehelete a fülemben. A mellkasába kapaszkodom,
körmeim mélyen a bőrébe vájva, az éhes nőstény oroszlán a
zsákmányával. Hasztalan ellenállni, Walker. Soha nem fogom azt az utat
választani az aranylombú erdőben, és sosem lesz egy Periklész nevű
kutyám, és sosem fogom körbeutazni a világot. Nem lesz semmilyen
elismerést kivívott, szépen megélt élet. Nem neveznek el utcát rólam, nem
lesz semmilyen nyoma annak, hogy valaha itt éltem a Földön. Az életem
nem más, mint a soha meg nem élt és soha meg nem tapasztalandó dolgok
katalógusa. Azok ellopták minden el nem készült emlékemet, de ettől most
nem fogom hagyni megfosztani magam.
Kezem a testén bolyongott, ebben a felderítetlen országban, amit
innentől fogva Evan-földjének nevezek. Dombok és völgyek, síkságok,
erdő borította szurdokok és hegyi patakok, csatákban szerzett sebhelyek
lyuggatta táj, amelyeken törésvonalak cikáznak át és váratlan látványok
tárulnak fel. És én Cassie vagyok, a Hódító: minél több területet foglalok
el, annál többet akarok.
Zihált: mellkasát mintha egy föld alatti rengés mozgatta volna, amely
cunamiszerű hullámokkal tört a felszínre. Szeme tágra nyílt, bepárásodott
a tekintete, és megtelt valamivel, ami leginkább a félelemre hasonlított. –
Cassie...
– Hallgass! – Ajkam épp a hullámzó mellkasa alatti völgyet derítette
fel.
Ujjai a hajamba gabalyodtak.
– Nem kéne.
Csaknem elnevettem magam. Hát, a nemkéne-dolgok listája
meglehetősen hosszú, Evan. Fogaimmal végigkarcoltam a hasát. A
nyelvem alatti táj meg-megremegett: rengés és utórengés.
Nem kéne. Nem, valószínűleg nem kéne. Bizonyos vágyak soha nem
elégíthetők ki. Egyes felfedezések megbecstelenítik a küldetést.

86
 – Ez nem a megfelelő idő – mondta zihálva.
Arcom a hasán pihentettem, kisöpörtem szememből a hajam.
– És mikor lenne megfelelő az idő, Evan?
Keze megragadta és leállította kalandozó kezem.
– Azt mondtad, szeretsz – suttogtam. Átkozott légy, Evan Walker,
miért mondtál valaha is ilyen nevetséges, őrült, alávaló dolgot? Senki se
gondolná, milyen közel áll egymáshoz a harag és a testi vágy. Még a
szomszédos molekulák között is nagyobb a távolság. – Hazug vagy. A
legrosszabbfajta hazug. Aki még magának is hazudik. Te nem is belém
vagy szerelmes. Te egy ideába vagy szerelmes.
Elkapta rólam a tekintetét. Innen tudtam, hogy beletrafáltam.
– Miféle ideába? – kérdezte.
– Te hazudós, nagyon jól tudod te, hogy miféle ideába. – Felálltam.
Kibújtam a pólómból. Addig bámultam le rá, míg újra rám nem mert
pillantani. Nézz rám, Evan. Nézz rám! Ne az utolsó emberre a Földön, ne
arra, aki mindazokat képviseli, akiket lelőttél az országút mellett. Én nem
tiszavirág vagyok; Cassie vagyok, egy átlagos lány egy átlagos helyről, aki
elég ostoba vagy elég szerencsétlen volt ahhoz, hogy elég hosszú ideig
éljen, hogy megtaláld. Én nem a te feladatod vagyok, se a küldetésed, se a
kereszted.
Én nem vagyok az emberiség.
Arccal a fal felé fordult, mindkét kezét a fejéhez emelve, mintha
megadta volna magát. Nos hát. Ilyen messzire mentem. Lecibáltam a
farmert a csípőmről, aztán lerúgtam magamról. Nem emlékszem, hogy
valaha is ennyire dühös lettem volna életemben – vagy ennyire szomorú –
vagy ennyire... Legszívesebben behúztam volna neki egyet,
megsimogattam volna, megrugdostam volna, karomba zártam volna. Azt
akartam, hogy haljon meg. Azt akartam, hogy én haljak meg. Nem voltam
zavarban, egy csöppet sem, és nem amiatt, mert látott már meztelenül –
mert látott.
Akkor nem volt más választásom. Akkor nem voltam magamnál, és
közel álltam a halálhoz. Most ébren voltam, és nagyon is életben. Bárcsak
lett volna körülöttem vagy száz lámpa, hogy megvilágítsanak!
Reflektorfényre vágytam, nagyítóüvegre, hogy lehetősége legyen tüzetesen
szemügyre venni minden tökéletlenül tökéletes emberi porcikám minden
egyes négyzetcentiméterét.
– Ez nem az időről szól, Evan – emlékeztettem –, hanem arról,
hogyan töltjük el ezt az időt.

87
 TÍZEZER KILOMÉTER MAGASSÁGBAN nehéz megállapítani, mi
tűnik kisebbnek: a Föld alattunk, vagy az ember fölötte, aki lenéz rá. Észak
felé, a barlangtól néhány kilométerre Constance lecsatolja a hevedert, és
megragadja a feje fölötti ejőernyős cuccot. Még egy utolsó ellenőrzés
ugrás előtt. Ekkora magasságból ugrunk, hogy minél kisebb legyen a
kockázata annak, hogy lentről észrevesznek. Ezt hívják HALO-ugrásnak
(nagy magasság, alacsony nyitás). Állati veszélyes, de nem sokkal
kockázatosabb, mint másfél kilométerről ugrani ejtőernyő nélkül.
Constance biztosan hallott az elátkozott helikopterről való
ugrásomról, mert így szól hozzám:
– Sokkal egyszerűbb lesz, mint legutóbb, mi?
Mondom neki, hogy duguljon el, mire rám vigyorog. Örülök. Semmi
szimpatikus és szerethető vonást nem akarok felfedezni benne. Különben
nehezebb lenne végezni vele. Pontosabban nehezebb lesz – mert
mindenképpen végzek vele.
– Harminc másodperc – sivít bele a fülünkbe a pilóta hangja.
Constance csekkolja a felszerelésem. Én ellenőrzöm az övét.
Fejhallgatónkat az ülésre hajítjuk, amint kitárul a hátsó fedélzeti nyílás.
Végigcsúsztatva kesztyűbe bújtatott ujjainkat a vezetőkábelen, törtetünk
előre a sivító mélység felé, a fagyos szél felé, amely ökölként csapkod az
arcunkba. Gyomrom összeszorul és megfeszül, ahogy a C-160-as oldalról
oldalra billeg a turbulencia játékszereként. Az egész repülés alatt alig
bírtam leküzdeni a hányingeremet. Akkor már inkább most, mint
szabadesés közben. Ha megfelelően pozicionálom magam, még az is
sikerülhet, hogy egyenesen Constance arcába okádjak.
Azért azon csodálkozom, hogy a vezérlőközpontom hogyhogy nem
képes legyűrni rakoncátlankodó emésztőrendszerem – furamód még
csalódott is vagyok, mintha egy jó barátom cserbenhagyott volna.
Követem Constance-t a hold nélküli éjszaka sötét torkába. Az
ernyőnket csak jóval azután fogjuk kinyitni, hogy elértük a végsebességet.
Tisztán látom őt tökéletesített látásomnak köszönhetően, nagyjából tizenöt
méterrel lejjebb, tőlem balra. Ahogy nő a sebességem, mintha lelassulna az
idő; nem tudom, hogy ez a vezérlő hatása-e, vagy szervezetem normális

88
reakciója arra, hogy közel kétszáz kilométer per órás sebességgel zuhanok.
Nem hallom a repülőgépet. Zúgó szél a világ.
Hatezer méter. Négyezer-ötszáz. Háromezer. Felsejlik alattam egy
országút. Hullámzó földek, csupasz karú fák csoportjai. Minél közelebb
kerülök a földhöz, annál szédítőbb iramban száguldanak felém. Ezerötszáz
méter. Ezerkétszáz. A biztonságos ernyőnyitáshoz legalább kétszázötven
méternyire kell lennem a földtől, de ez is erősen feszegeti már a korlátokat.
Constance kétszázhatvannál meghúzza a zsinórt. Én egy kicsit lejjebb
vagyok, a föld veszettül süvít felém, mint egy elszabadult mozdony eleje.
Becsapódáskor behajlítom a térdem, és előrehajlok begörbített háttal,
majd két bukfenc után kinyúlok, háttal a talajon, alaposan belegabalyodva
a zsinórzatba. Alig veszek levegőt, és Constance már ott is terem
mellettem, késével kiszabadít az ernyő fogságából. Talpra rángat, felemelt
hüvelykujját mutatja felém, aztán sietve elindul a mezőn át egypár siló
irányába, amelyek a mindenütt jelen lévő piros istálló mellett állnak őrt,
kőhajításnyira a fehér farmháztól.
Fehér ház, piros istálló, keskeny földút: ízig-vérig amerikai tájra
pottyantunk, mely magában foglalja a vidéki Amerika legjavát. Mi a neve
a falucskának, ahol a barlang van? West Liberty.
Az egyik siló mellett érem utol, épp próbál kibújni a kezeslábasából.
Alatta ódivatú répafarmert hord és kapucnis pólót. Nincs nála fegyver,
kivéve a kést, amelyet a lábára szíjazott hüvelyben tartott.
– Tőlünk ötszáz méterre délnyugatra – leheli. A barlang bejárata. –
Pár órával előttük járunk. – Mármint Zombi meg az előtt, aki elég őrült
volt vele tartani, hogy megkeressen engem meg Porcelánykát. Süti,
gondolom, összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy el kell
mondanom Zombinak, mi történt Porcelánykával. – Te maradj itt, és várd
meg, míg jelzek neked.
Megrázom a fejem.
– Veled megyek.
Rám villantja azt az átkozott bárgyú mosolyát.
– Édesem, azt te nem akarod.
– És miért nem?
– A fedőtörténetünk nem fog működni, ha van valaki a közelben, aki
megcáfolhatja.
A gyomromat befogó satu most szorosabban préselt. Túlélők.
Constance mindenkit meg fog ölni, akit a barlangnál talál, és
valószínűleg sok ember rejtőzködik ott. Több tucat, ki tudja, akár több száz
is. Nem lesz könnyű dolga. Jól felfegyverzett emberek lesznek ott, akik
óvatosak az idegenekkel. Nehéz elképzelni, hogy a játszma ezen pontján

89
még lenne valaki, aki nincs tisztában a negyedik hullámmal. Ami végső
soron azt jelenti, hogy talán mégsem kell megölnöm Constancet. Talán
megteszik ezt helyettem ők.
Kellemes gondolat. Nem túl valószerű, mindazonáltal kellemes. A
következő gondolatom viszont egyáltalán nem kellemes, úgyhogy azonnal
ki is bukik belőlem az első gondolat, ami átvillan az agyamon. – Nem kell
bevennünk a barlangot. Elkaphatjuk Zombit még mielőtt odaérne.
– Nem így szól a parancsunk – rázza meg a fejét Constance.
– A parancsunk úgy szól, hogy találkozzunk Zombival – érvelek.
Nem fogom hagyni ezt. Ha hagyom, ártatlan emberek fognak meghalni.
Nem vagyok teljesen ellene az emberek halálának, ugye épp azt tervezem,
hogy őt meg Evan Walkert megölöm, a többi viszont elkerülhető lenne.
– Tudom, hogy ez zavar téged, Marika – mondja kedvesen. – Épp
ezért megyek egyedül.
– Ostobaság ilyen kockázatot vállalni.
– Úgy vontál le egy következtetést, hogy nem is tudsz minden tényről
– dorgál meg.
Kezem oldalfegyverem markolatára eresztem. Észreveszi a
mozdulatot. Olyan mosollyal válaszol, amely bevilágítja az éjszakát.
– Tudod, hogy mi fog történni, ha megteszed – mondja gyöngéden,
mint egy kedves, jóindulatú nagynéni vagy egy gondoskodó nővér. – A
barátaid, akikért visszajöttél, az ő életük hány életet ér? Ha száz embernek
kéne meghalnia, hogy ők életben maradhassanak, vagy ezernek, vagy
tízezernek... Mikor mondanád azt, hogy elég?
Ismerem ezt a fajta érvelést. Ez Vosch érvelése. Az övék. Mit számít
hétmilliárd élet, ha maga a létezés a tét? Ég a torkom. A számban érzem a
gyomorsav maró ízét.
– Ez rossz választás. Más lehetőség is van – válaszolom. Még egy
utolsó próbálkozás, igazából könyörgés: – Senkit sem kell megölnöd
ahhoz, hogy elkapják Walkert.
Vállat von. A jelek szerint nem vágom a lényeget.
– Ha nem teszem meg, egyikünk sem fog addig élni, hogy esélye
legyen végezni vele. – Felszegi az állát, és félig elfordítja tőlem a fejét.
– Üss meg! – Ujjával mutatja a jobb orcáját. – Itt!
Miért is ne? Az ütéstől visszabillen a sarkára. Türelmetlenül
megrázza a fejét, és most a másik orcáját fordítja felém.
– Még egyszer. Ezúttal csapj oda rendesen, Marika. Keményen!
Keményebben ütöm. Elég keményen ahhoz, hogy csontot törjek. Bal
szeme azonnal dagadni kezd. Nem érez fájdalmat. Én sem.
– Köszi – mondja derűsen.

90
 – Semmiség. Ha van még valami, amit tönkre kell vágni, csak szólj
nyugodtan.
Kuncog. Ha nem ismerném jobban, még azt hinném, hogy kedvel
engem. Elbűvölőnek talál. Aztán a másik pillanatban már el is tűnik – csak
szuperéles látásomnak köszönhetően tudtam nyomon követni, ahogy
átcikázik a földeken a barlang felé vezető útig, majd elnyeli az
északnyugati részen húzódó erdőség.
Amint már nem látom, a földre ereszkedem, remegve, szédülő fejjel,
háborgó gyomorral. Elkezdek gyanakodni, hogy valami nincs rendben a
tizenkettedik rendszerrel. Úgy érzem magam, mint a mosott szar.
Nekivetem a hátam a siló hűvös fémoldalának. Lehunyom a szemem. A
szemhéjam mögötti sötétség egy láthatatlan központ körül forog: az
univerzum születése előtti szingularitás körül. Arrafelé zuhan Porcelányka,
egyre gyorsabban távolodik tőle. Penge fegyverének dördülése
visszhangzik az időtlen térben. Porcelányka lassan eltűnik, de mindig is az
enyém marad.
Penge is ott van, az abszolút semmi abszolút közepén, a maga által
okozott sebből szivárgó vér még mindig friss a karján, VQP, és ő tudta,
hogy Porcelányka feláldozásának árát a saját életével fizeti meg. Biztos
vagyok benne, hogy amikor együtt töltöttük az éjszakát, ő már elhatározta,
hogy meg fogja ölni – mivel csak így tudott felszabadítani.
Felszabadítani, miért? Hogy mit tehessek meg Penge? Bírjam ki,
hogy aztán győzelmet arathassak? Mi fölött?
Még mindig csukott szemmel előhúzom a rohamkésem a vádlimra
szíjazott hüvelyéből. Magam előtt látom Pengét, amint támasztja a raktár
bejáratát; a máglyatűz lobogása arany fénybe vonja éles vonásait. Ahogy
felgyűri az ingujját, szemét árnyék fedi. Aztán már ott a kés a kezében. A
kés, amely most az én kezemben van. Valószínűleg megrándult az arca,
amikor a kés hegye átvágta a bőrt. Én meg sem rezzenek.
Semmit sem érzek. Gubóként fon körbe, feszül rám a semmi-lét, a
válasz Vosch feladványára, hogy miért? Érzem Penge vérének szagát. A
sajátomét nem érzem, mivel egyetlen vércsepp sem jut ki a seb felszínére;
ezer és ezer mikroszkopikus drón gondoskodik arról, hogy elállítsák a
vérzést.
V: Hogyan tudod legyőzni a legyőzhetetlent?
Q: Ki győzhet, ha senki nem képes kitartani?
P: Mi képes kitartani, ha minden remény elveszett?
A szingularitásból kiválik egy hang, amely felém kiált.
– Édes gyermekem, miért sírsz?
Kinyitom a szemem.

91
 Egy pap.

LEGALÁBBIS ÚGY NÉZ KI, mint egy pap.

Fekete nadrág. Fekete ing. Rozsdaszínű foltok pettyezte, izzadságtól
megsárgult, valaha fehér gallér. Épp a lőtávomon kívül áll: egy alacsony,
kopaszodó, kövérkés csecsemőarcú fickó. Megpillantja kezemben a
nedves kést, és azonnal felemeli a kezét.
– Nincs fegyverem. – A hangja is magas, ugyanolyan gyerekes, mint
a vonásai.
Ledobom a késem, és előhúzom a pisztolyom.
– Kezeket tarkóra! Letérdel!
Rögtön engedelmeskedik. Az út felé pillantok. Mi történt Constance-
szal?
– Nem állt szándékomban megijeszteni – mondja a kis köpcös –, csak
hát már hónapok óta nem láttam embert. A hadsereggel vagy, ugye?
– Pofa be! – szólok rá. – Csöndet.
– Persze! Én... sajnálom. – Gyorsan becsukja a száját. Orcája lángol,
talán a félelemtől, talán mert zavarban van. Mögé lépek. Szabad kezemmel
végigmotozom a felsőtestét, amit nyugodtan, mozdulatlanul tűr.
– Honnan jött? – firtatom.
– Pennsylvaniából...
– Nem. Honnan jött most?
– A barlangban laktam.
– Kivel?
– Senkivel. Mondtam már: hónapok óta senkivel nem találkoztam.
November óta...
Valami kemény fémtárgy a jobb nadrágzsebében. Előhalászom. Egy
feszület. Valaha szebb napokat láthatott. Az olcsó aranyozás már erősen
megkopott rajta; Krisztus arca is lekopott róla, csak egy üres, sima
fémdarab. Eszembe jut Sullivan Keresztes Katonája, aki a hűtők mögött
lapult.
– Könyörgöm – nyöszörgi –, ezt ne vegye el tőlem! – A siló és az
istálló közötti kiégett fűbe hajítom a feszületet. Hol a fenében van
Constance? Hogyan tudott észrevétlenül elsurranni mellette ez a suta kis

92
alak? De még ennél is lényegesebb kérdés: hogyan engedhettem meg én,
hogy ez a kis suta alak így rám törjön?
– Hol a kabátja? – kérdezem.
– Kabát?
Közel lépek hozzá, és a homlokához emelem a pisztolyom.
– Fagypont alatti hőmérséklet. Maga nem fázik?
– Oké. Vagy úgy! – Idegesen felnevet, mintha csuklana. A fogai is
olyanok, mint minden egyéb rajta: aprók, mocskosak. – Teljesen kiment a
fejemből, hogy felkapjam. Annyira izgatott lettem, amikor meghallottam
azt a repülőgépet. Azt hittem, végre jöttek megmenteni! – Aztán elhaló
mosollyal megkérdezi: – Azért jöttél, hogy megments engem, ugye?
Ujjam megrándul a ravaszon. Néha rosszkor vagyunk rossz helyen, és
ami történik, azért senki sem hibás – ezt én mondtam Sullivannek, miután
meghallgattam a Keresztes Katonáról szóló történetét.
– Hány éves vagy, megkérdezhetem? – kérdezi. – Túl fiatalnak látszol
ahhoz, hogy katona légy.
– Nem vagyok katona – mondom neki. És tényleg nem vagyok. Én az
emberi evolúció következő lépcsőfoka vagyok, őszintén válaszolok neki:
– Némító vagyok.

FELÉM UGRIK, sápadt rózsaszín és fekete robbanás. Apró fogak

villannak, és a pisztoly kirepül a kezemből. A csapás a csuklómat töri. A
következő ütés olyan gyorsan érkezik, hogy még a továbbfejlesztett
látásom sem bírja követni – és már repülök is a silóba majd kétméternyit.
A csikorgó fém úgy fogad magába, mint taco a tölteléket. Most fogom fel
Constance szavainak igazi jelentését: Úgy vontál le egy
következtetést, hogy nem is tudsz minden tényről.
Nem azért ment a barlanghoz, hogy kiiktassa a túlélőket. Constance
azért ment oda, hogy elnémítson egy Némítót.
Köszike, Connie. Igazán szólhattál volna.
A tény, hogy nem haltam meg a becsapódástól, lényegében megmenti
az életem. A kamu pap megtorpan, furán félrebillenti a fejét, olyan
madárszerűen. Halottnak kellene lennem, vagy legalábbis kiütve,
öntudatlanul kellene hevernem. Hogy lehet, hogy még mindig talpon

93
vagyok?
Azt a! Ez... érdekes.
Egyikünk sem mozdul néhány másodpercig. Elrontottam a játékát.
Állítsd le magad, Adu! Várd ki, míg visszajön Constance.
Feltéve hogy visszajön.
Az is lehet, hogy halott.
– Nem vagyok közületek való – mondom, kiszabadítva magam a fém
fogságából. – Vosch felturbózott a tizenkettedik rendszerrel.
Zavarodott arckifejezése nem változik, de a testtartása megfeszül. Ez
az egyetlen magyarázat, amelynek értelme lehet, még sincs semmi értelme.
– Ez egyre érdekesebb! – mormolja maga elé. – Miért fejlesztene
tovább a parancsnok egy embert?
Eljött a hazugság pillanata. Az ellenség arra tanított, hogy nagy
dolgokat vihetünk véghez a legkisebb hazugságokkal.
– Ellenetek fordult. Mindannyian megkaptuk a tizenkettedik
rendszert.
Megrázza a fejét és mosolyog. Tudja, hogy beparáztam.
– És most mindegyikőtökért eljövünk – folytatom a vetítést.
– Még mielőtt a kabinokkal visszarepülhetnétek az anyahajótokra. A
puskám ott hever a földön, alig egyméternyire tőle. Arról, hogy a
pisztolyom hol landolt, fogalmam sincs. A késem viszont egészen közel
van, körülbelül félúton közöttünk, ő arra számít, hogy a késemért fogok
elindulni.
Úgy tűnik, a hazugságom nem vette be, akkor hát az igazmondással
fogok próbálkozni, de nem fűzök hozzá különösebb reményeket.
– Vélhetőleg csak fölöslegesen járatom a szám, de jó lenne, ha tudná,
hogy maga is pont ugyanannyira ember, mint én. Magát is kihasználják,
ahogy mindenki mást is. Minden, amiről azt hiszi, hogy tudja, aminek
gondolja magát, szemenszedett hazugság. Minden.
Bólint, és olyan elnézően mosolyog rám, ahogy az ember a
gyengeelméjűekre szokott.
Na, most jön a te jeleneted, Constance. Ugorj elő az árnyékból, és
döfd a töröd a hátába! De Constance kihagyja a belépőjét.
– Most tényleg zavarban vagyok – szólal meg. – Mihez kezdjek
veled?
– Nem tudom – válaszolom őszintén. – Azt tudom, hogy el fogom
venni azt a kést, és vérét ontom, mint egy disznónak.
Nem nézek a késre. Tudom, hogy ha ránéznék, esélyem se lenne –
azonnal átlátna a szitán. Azzal, hogy oda sem nézek, szinte kényszerítem
arra, hogy ő viszont odapillantson. Csak egyetlen pillanatra néz le, de ez is

94
több idő, mint amennyire szükségem van.
Acélorrú bakancsom hegyével úgy állon találom, hogy piciny teste
kábé háromméternyit repül, mielőtt keményen puffanna a földön. Mielőtt
sikerülne összeszednie a lábát, hogy felálljon, a késem a kezemből a torka
felé röppen; felüti a levegőben, aztán még röptében elkapja egy olyan
gonoszul kecses mozdulattal, amin nem győzök önkéntelenül is
ámuldozni.
Lebukom a puskámért. Ő is rásegít, ököllel úgy vág halántékon, hogy
leesem. A szám csattan a földön, felső ajkam megreped. Na, itt a
vége. Most fogja átvágni a torkomat. Felkapja a puskám, és
kiloccsantja az agyam. Egy lúzer vagyok, amatőr, béna zöldfülű, aki még
mindig csak próbál hozzászokni ahhoz a továbbfejlesztéshez, amellyel ez a
fickó itt már kábé tizenhárom éves kora óta együtt él.
Belemarkol a hajamba, és az öklére tekerve lendít meg úgy, hogy
megint a földön találom magam, ezúttal háton. Vér lepi el a szájüregem,
fuldoklom. Fölém tornyosul mind a százhatvan centijével, egyik kezében a
kés, a másikban a puska.
– Ki vagy te?
– Adunak hívnak – mondom, miután kiköpöm a vért a számból.
– Honnan jöttél?
– Hát, én San Franciscóban születtem...
A bordáim közé rúg. Nem teljes erőből. Ha teljes erőből rúgott volna,
kilyukasztotta volna a tüdőm, vagy kifakasztotta volna a lépem.
Nem akar megölni – egyelőre még nem.
– Miért vagy itt?
A szemébe nézek, és úgy válaszolok:
– Hogy megöljelek.
Elhajítja a puskát. Az vagy száz métert úszik a levegőben, átívelve az
út fölött, mielőtt földre esne. Utána torkon ragad, és a levegőbe emel.
Lábujjaim elemelkednek a talajtól. Fejét oldalra hajtja: ahogy a kíváncsi
varjú vagy a riadókészültségben lévő bagoly.
A következő támadása kivédhetetlen. A tudata hatol belém, olyan vad
erővel törve be az elmémbe, hogy saját vegetatív idegrendszerem
lekapcsol. Totális sötétségbe merülök. Nincsenek hangok, se képek,
semmit nem érzékelek. Elméje átrágja magát az enyémen, és amit én
benne érzek, az az univerzumnál is mélyebb gyűlölet, nyers harag és
mélységes lenézés. És, bármilyen furcsán hangozzék is, irigység. –
Áááááh... – sóhajt fel. – Kiket keresel? Nem azokat, akik elvesztek. Egy
kislányt, egy szomorú, mélyen érző fiút. Ők meghaltak azért, hogy te
élhess. Igen? Igen. Ó, hogy te mennyire magányos vagy! És milyen üres!

95
 Szorosan magamhoz szorítom Porcelánykát a régi motelban,
igyekszem melegen tartani. Penge engem ölel magához a bázis mélyén,
azért küszködve, hogy életben tartson. Ez egy kör, Zombi, amelyet a
félelem kapcsol össze.
– De van még egy – mormolja a pap. – Hmmmm. Tudod már?
Rájöttél?
Halk kuncogása hirtelen abbamarad. Azt is tudom, miért. Nincs mit
találgatni: mi egyek vagyunk. Előkotorta Constance-t és azt az ostoba,
unalmas születettfeleségésanyuka-mosolyát.
Úgy hajít el engem is, ahogy a puskámat korábban. Megvetően, mint
egy darab haszontalan emberi hulladékot. A vezérlőközpont felkészíti a
testem a becsapódásra. Épp elég ideje van rá, míg úszom a levegőben. A
fehér tanyaházat övező korhadó kerítés hangos reccsenéssel reped szét
alattam. Mozdulatlanul fekszem a földön. Forog a világ körülöttem.
De még a fizikai verésnél is rosszabb elmém püfölése. Képtelen
vagyok gondolkodni. Agyamban összefüggéstelen, töredezett képek
robbannak életre, aztán elenyésznek, majd újra kipattannak. Zombi
mosolya. Penge szeme. Porcelányka haragosan összevont szemöldöke.
Aztán Vosch kőből faragott arca, mely masszív, mint egy hegy, és átható
tekintete, amely a dolgok leglényegéig hatol, amely mindent lát, és amely
ismer engem.
Az oldalamra gurulok. Hullámzik a gyomrom. A tornác lépcsőire
hányok, míg ki nem ürítem gyomrom tartalmát. Aztán még egy utolsó
adagot is kiadok magamból.
Fel kell állnod, Adu! Ha nem állsz talpra, Zombinak befellegzett.
Próbálok talpra állni. Elesem.
Próbálok felülni. Eldőlök.
A Némító pap megérezte őket bennem – azt hittem, eltűntek, azt
hittem, elveszítettem őket, pedig az ember sosem veszíti el azokat, akik
szeretik, mivel a szeretet állandó; a szeretet mindent elvisel.
Karok emelnek fel: Penge.
Kezek támogatnak, hogy ne dőljek el: Porcelányka.
Egy mosoly reménnyel tölt el: Zombi.
Meg kellett volna mondanom neki, amikor alkalmam volt rá, hogy
mennyire imádom azt, ahogyan mosolyog.
Talpra állok.
Penge emel, Porcelányka megtart, Zombi mosolyog.
– Tudod, katona, hogy mit csinálsz, amikor nem tudsz felállni és
menetelni? – kérdezi Vosch. – Mászol.

96
 URBANÁTÓL ÉSZAKRA a régi országút farmvidéken vág át;
mindkét oldalán parlagon heverő földek húzódnak, amelyek ezüstszürkén
ragyognak a csillagfényes éjszakában; a tanyaházak kiégett vázai sötét
szeplők a fényes háttéren. Innen a barlanghoz körülbelül tizenöt kilométert
kell repülni északkeletre egy varjúnak; de én nem vagyok varjú, nem
kockáztathatom, hogy eltévedek, így nem fogok letérni az országútról. Ha
tartom a tempót, és nem állok meg pihenni, még hajnalhasadás előtt
elérem a célom.
Eddig a könnyű rész.
Emberfeletti gyilkosok, akik úgy néznek ki, mint bárki más – például,
mint egy himnuszt éneklő idős állampolgár. Kiskölykök, akik a torkukba
ágyazott bombával kószálnak a táborok és rejtekhelyek környékén. Egyik
sem ösztönöz túlzottan arra, hogy szívélyesen fogadjam idegenek
megjelenését.
Őrszemekkel számolhatok, meg rejtett bunkerekkel,
mesterlövészfészkekkel, talán egy harapós német juhásszal vagy egy
dobermannal, vagy két-három dróttal, álcázott csapdákkal. Az ellenség
szétrobbantotta a közösségünket összetartó alapvető köteléket, így ma már
minden kívülállóval szemben intoleránsak vagyunk, hiszen akár Közülük
való is lehet. Valami egészen beteges módon ez akár viccesnek is
nevezhető: miután megérkeztek az idegenek, mi magunk lettünk az
idegenek.
Amiből az következik, hogy meglehetősen nagy az esélye annak,
hogy amint megpillant engem valaki, már lő is. Hát úgy közelíti a 99,9
százalékot.
Ó, hát... egyszer élünk, nemde?
Olyan sokszor néztem már meg a brosúra hátlapjára nyomtatott kicsi
térképet, hogy beégett az agyamba, mint egy utókép.
68-as országút északra, egészen az 507-es állami útig. Onnan keletre
a 245-ös útig. Aztán egy szűk kilométer északra, és máris ott vagy.
Gyerekjáték, probléma egy szál se. Három-négy órányi gyors gyaloglás

97
üres gyomorral, alvás, pihenő nélkül, és már kel is fel a nap.
Időre van szükségem a felderítéshez. Nincs időm. Tervre van
szükségem, hogyan közelítsem meg az ellenséges őrszemet. Nincs tervem.
Szükségem van a megfelelő szavakra ahhoz, hogy meggyőzzem arról, én a
jó fiú vagyok ebben a játszmában. Nincsenek szavaim. Nincs egyebem,
mint megnyerő személyiségem és ellenállhatatlan mosolyom. Az 507-es és
a 245-ös kereszteződésénél egy derékig érő táblát fedezek fel, amelyen egy
rozsdaszínű hatalmas nyíl mutat észak felé, a következő felirattal: Ohio-
barlang. A talaj emelkedni kezd, az út mintha a csillagok felé kanyarodna.
Felteszem a nézőkémet és végigpásztázom a bal oldalon húzódó
erdőségeket, nem villan-e fel valahol a zöld fény. Hasra vágom magam,
amint a dombtető közelébe érek, és kúszva folytatom utam egészen a
tetejéig. Kövezett út kanyarog, itt-ott fák között, egészen az
épületcsoportig – a szürke háttéren apró fekete pacák. Olyan negyven-
negyvenöt méterre két követ állítottak, rajtuk fehér jelzésekkel: OB.
Centiről centire közelítem meg, ahogy tanították nekünk a táborban,
laposkúszásban: arccal a porban, puskával az egyik kezemben, a másik
meg előrenyújtva. Ilyen iramban haladva már jócskán elmúlok huszonegy
éves, mire eljutok a barlanghoz, bár az lenne a legelőnyösebb, hogy ne
legyek már az élők sorában, hogy megünnepelhessem ezt a napot. Pár
lépésenként megállok, hogy felemeljem a fejem, és körbenézzek a terepen.
Fák. Fű. Megereszkedett áramkábelek szomorúan lógó hurkai. Szemét.
Egy fél pár apró teniszcsuka, amely az oldalán hever.
Újabb száz méter megtétele után – és újabb száz esztendő elteltével –
szétterjesztett ujjaim valami fémet súrolnak végig. Nem emelem fel a
fejem. Magam elé húzom a fémdarabot.
Egy feszület.
Hideg borzongás fut végig a hátamon. Nem volt időm gondolkodni,
ezt mondta Sullivan. Láttam a fényt megcsillanni a fémen. Azt hittem, egy
fegyver. Úgyhogy megöltem. Egy feszület miatt gyilkoltam meg. Bárcsak
sose mesélte volna el nekem ezt a sztorit. Akkor most azt gondolnám,
hogy egy feszületet találni a földön jó jel. Akár meg is tarthatnám, hogy
szerencsét hozzon. Így azonban most kábé úgy érzem magam, mintha egy
nagy fekete macska futott volna át előttem. Ott hagytam Jézust a porban.
Kúszom, kúszom, megállok. Körülnézek. Kúszom, kúszom,
megállok.
Most már épületeket is látok, egy ajándékboltot, egy
látogatóközpontot, valamint egy kőkút maradványait. Az épületek mögött,
az éjszakai égbolt sötétjét felsebző fa formájú árnyak közül egy
hüvelykujjnyi, ádáz zölden ragyogó fénygolyó közeledik egyenesen felém.

98
 Lefagyok. Teljesen látható vagyok. Nincs semmi, ahova fedezékbe
húzódhatnék. A zöld paca egyre nagyobb, most már a látogatóközpont
vonalába ért. A könyökömre támaszkodom, és az M16-osom távcsövében
is szemügyre veszem. Olyan alacsony kis fickó, hogy először gyereknek
gondolom.
Fekete nadrág, fekete ing, olyan gallérral, amely jobb napjaiban fehér
lehetett.
Nagyon úgy néz ki, hogy megtaláltam a feszület tulajdonosát.
Valószínűleg le kéne lőnöm, mielőtt még észrevenné.
Ó, milyen egy agyalágyult! Ez egy nagyon hülye ötlet! Lődd csak le,
aztán a nyakadba kapod az egész tábort. Csak akkor lőj, ha rád lőnek.
Azért jöttél ide, hogy embereket ments meg, emlékszel?
A feketébe öltözött emberke a csillogó zöld pacafejjel eltűnik az
épület sarka mögött. Számolom a másodperceket. Amikor már százhúsznál
tartok, és ő még mindig nem bukkan fel, odalopakodom a legközelebbi fa
mögé, ahol kitörlöm az arcomból a kiszáradt füvet és a port, és
megpróbálok újra nyugodtan lélegezni és összeszedni a gondolataim.
Ebben a sorrendben. Az egyenletes légzés jobban összejön. Kezdek
rájönni, hogy Vosch miért engem tett meg rajvezetővé, és nem Adut.
Határozottan ő lett volna a bölcsebb választás: okosabb, mint én, jobban
lő, élesebbek az ösztönei. De azért én kaptam meg helyette, mert bennem
van valami, ami belőle hiányzik: vak lojalitás a cél iránt és rendíthetetlen
hit a vezetőben. Na jó, ez valójában két dolog. Mindegy. Véleményem
szerint a hit viszi az okosságot. A bátorság üti az eszességet. Legalábbis ez
igaz, ha félrevezetett, öngyilkos hajlamú pojácákból akarunk hadsereget
szervezni, akik hajlandóak feláldozni az életüket, hogy ne az ellenségnek
kelljen.
Nem bujkálhatok itt örökké. És nem azért hagytam ott Dumbót, hogy
meghaljon, ameddig én itt rejtőzködöm ölbe tett kézzel, arra várva, hogy
felbukkanjon egy épkézláb ötlet ebben a cromagnoni ősemberagyamban,
amivel megáldott az isten.
Amire valóban szükségem lesz, döntöm el, az egy túsz.
Mi sem természetesebb, hogy akkor pattan ki a fejemből ez az ötlet,
amikor az ideális jelölt már öt perce eltűnt.
Kilesek a fa mögül a látogatóközpont felé. Semmi. Átosonok a
szomszédos fa mögé, megállok, lebukom, kikukucskálok. Semmi. Két
fával arrébb és nagyjából ötven méterrel közelebb még mindig semmi
nyomát nem látom. Valószínűleg épp most talált egy nyugalmas kis helyet
magának, ahol brunyálhat. Vagy az is lehet, hogy már lent van a jó meleg
és biztonságos barlangban, és épp megnyugtatja Adut, hogy fent tiszta a

99
levegő, közben pedig álomba ringatja Porcelánykát. Azóta fantáziálok a
barlangról – a papocska nélkül hogy Adu elment; ezekben Adu és
Porcelányka jól tápláltak, és ott ücsörögnek a száraz melegben ebben az
istenverte vége-hossza nincs télben. Arra is szoktam gondolni, hogy mit
fogok mondani, amikor végre újra látom. Hogy mit fog ő mondani nekem.
Hogy fog a tökéletesen elhelyezett mondatom végre mosolyt csalni az
arcára. Félig-meddig meg vagyok győződve arról, hogy ez az örökké tartó
háború véget fog érni akkor, amikor képes vagyok kicsalogatni egy
mosolyt abból a lányból. Oké, határozom el magam, a pap felejtős. A
látogatóközpontban biztos vannak. Megtörténhet, hogy végül egy helyett
egy fél tucat túszszal találom magam, de hát éhes ember nem válogat.
Azonnal be kell jutnom abba a barlangba.
Átvizsgálom a terepet, megtervezem az útvonalam, mentálisan
lejátszom magamban a támadást. Még van egy villanógránátom. És nálam
a meglepetés ereje.
A meglepetés, az jó dolog. Van puskám, és nálam van Dumbo
oldalfegyvere is. Vélhetőleg ennyi nem lesz elég. Jobban fel lesznek
fegyverezve, mint én, ami azt jelenti, hogy meg fogok halni. Ami azt
jelenti, hogy Dumbo is meg fog halni.
Egy ablak áll előttem. Puskám agyával bezúzom, behajítom a
gránátot, aztán spuri az épület körül egészen a bejárati ajtóig. Legfeljebb
hat másodperc. Nem fogják tudni, hogy mi támadta meg őket.
Hát, legalábbis ezt a történetet fogom majd mesélni az unokáimnak
erről a napról: annyira az ablakra koncentráltam, hogy elfelejtettem
megnézni, merre megyek.
Bárcsak lehetne valamilyen más magyarázatom arra, hogy miért
pottyantam bele abba az átkozott gödörbe! Majdnem két méter széles, és
legalább kétszer olyan mély. Egy akkora bazi nagy gödör, amit nem
lehetett volna nem észrevenni, még sötétben sem, és nem csupán a méretei
miatt, hanem a tartalma miatt is.
Hullák.
Hullák százai.
Nagyok, kicsik és közepesek. Ruhában, félig öltözötten, meztelenül.
Friss hullák és kevésbé frissek. Ép holttestek, testrészek és belső részek,
amelyek valaha belül voltak.
Csípőig süllyedtem bele a csúszós, bűzös masszába, és a lábam
egyáltalán nem ért talajt – folyamatosan süllyedtem... Semmi nem volt a
közelemben, amibe belekapaszkodhattam volna, kivéve a holttestek,
amelyek velem együtt csúsztak lefelé. Süllyedés közben egy egészen
frissel kerültem szemtől szembe – egy tényleg egészen friss hullával, egy

100
harmincas nővel, akinek a szőke haját mocsok és vér borította, de
halovány arcbőre még mindig rózsás volt, az ajka dús. Maximum pár órája
halhatott meg.
Elfordulok. Inkább egy tucat rothadó arccal nézzek szembe, mint egy
élőnek látszó holttesttel.
Most már a vállamig süppedtem, és érzem, ahogy csak szippant
magába a mélység. Bele fogok fulladni az emberi maradványok
mocsarába. A halálba fogok belefúlni. Ez olyan nevetségesen metaforikus,
hogy szinte röhögésben török ki.
Ekkor érzem meg az ujjakat a nyakamra kulcsolódni.
És aztán az a határozottan nem hullahideg ajka a fülembe súgja:
– Maradj csendben, Ben! Tettesd halottnak magad!
Ben? Megpróbálom felé fordítani a fejemet. Nem megy. Túl erősen
szorít.
– Egyetlen esélyünk van – suttogja a hang. – Úgyhogy ne mozdulj!
Tudja, hogy hol vagyunk most, és felénk tart.

EGY ÁRNY TŰNIK FÖL a gödör szélén, sötéten tornyosuló sziluett

a csillagfényes égbolton, egy alacsony figura, oldalra billentett fejjel,
hallgatózva. Még csak nem is gondolok arra, hogy megmozdulok:
viszszatartom a lélegzetem, és teljesen mozdulatlanná ernyedve figyelem
résnyire nyílt szemhéjam alól. Jobb kezében valami ismerősnek tűnő
tárgyat tart: egy KA-BAR harci kést, amely az újoncok alaptartozéka. A
nő ujjainak szorítása enged, ő is teljesen elernyedt. Kiben bízhatok meg? A
férfiban? A nőben? Egyikben sem?
Eltelik egy fél perc, egy perc, kettő. Nem mozdulok. A nő sem
mozdul. A férfi sem mozdul. Már nem sokáig leszek képes visszatartani a
lélegzetem – vagy elhalasztani a döntést. Vagy lélegzetet fogok venni,
vagy lőnöm kell – valakire. De a karomba halottak gabalyodnak, és
különben is, elvesztettem a puskám, amikor beestem ide. Még azt sem
tudom, hogy hol lehet.
Ő azonban tudja, a pap, aki a feszületét egy késre cserélte.
– Látom a puskád, fiam – szólal meg a pap. – Gyere ki! Nincs mitől
félned. Ezek itt mind halottak, én meg teljesen ártalmatlan vagyok. –

101
Letérdel a hullaverem szélén, és kinyújtja nekem a kezét. – Ne aggódj,
visszakaphatod a puskád. Nem szeretem a fegyvereket. Sosem hordok
ilyesmit.
Mosolyog. Aztán a nem halott nő elkapja a csuklójánál fogva. És a
pap is repül hozzánk a gödörbe, a következő pillanatban pedig már a
homlokának feszül Dumbo pisztolya, a nő pedig így szól:
– Akkor ezt nagyon nem fogod szeretni. – Aztán a pap feje
szétrobban.
Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, rám vár a feladat, hogy
elhúzzak a francba ebből az istenverte gödörből.

ELVESZTETTEM A PUSKÁM. És ki tudja hogyan, a nem halott nő

egyszer csak a kezében tartja a pisztolyt. Nekem meg fogalmam sincs,
megmentette-e az életem, vagy szimplán csak a pappal kezdte, és én
vagyok a következő.
Arra, miként lehet kikecmeregni egy tömegsírból, kézzel-lábbal
taszigálva, kapaszkodva, nem tértek ki az újonckiképzés során. Hiszen
normális körülmények között, ha az ember nyakig elmerül egy
hullatengerben, valószínűleg maga is közéjük tartozik.
– Nem foglak bántani – mondja a nő. Szélesen mosolyog, ami eléggé
fájhat törött arccsonttal.
– Akkor dobd el a pisztolyt!
Azonnal eldobja. Felemeli üres kezét.
– Honnan tudod a nevem? – kérdezem. Igazából ordítom.
– Marika mondta el nekem.
– És ki a fene ez a Marika? – tudakolom, miközben felkapom a
pisztolyt. Egyetlen mozdulatot sem tesz, hogy megakadályozzon benne.
– A lány, aki mögötted áll.
Azonnal balra pördülök, úgy, hogy azért őt se veszítsem szem elől.
Senki nem áll mögöttem.
– Nézze, hölgyem, meglehetősen szar napom van. Kicsoda maga, és
ki volt az a kis fickó, akit az előbb ölt meg, és hol van Porcelányka? Hol
van Adu?
– De hát mondtam neked, Zombi! – Gyöngyözve nevet. – Ott van

102
mögötted.
Felemelem a pisztolyt a szeme magasságába. Most már nem félek, és
nem is vagyok összezavarodva. Csak baromira felbosszantott. Nem tudom,
hogy ő-e a barlang Némítója, és nem is igazán érdekel már. Kinyírok
minden idegent, aki az utamat keresztezi, addig, míg végre találok valakit,
aki nem idegen.
Tudom, mi a dörgés. Jézusom, még szép, hogy tudom! Már azelőtt
tudtam, hogy elhagytam volna a biztonságos házat. Az egész a semmiért
volt, a semmiért.
Dumbo a semmiért fog meghalni, mert Adu semmi. Adu is ott hever
az egymásba gabalyodott hullák között, egy hollóhajú, mosolytalan
semmi, Porcelányka mellett, mindketten nagy semmik, ahogy a többi
hétmilliárd semmi, akik most szaporán bomlanak le a semmi molekuláivá.
És én is segíteni fogok ebben. El fogom végezni a feladatom. Ki fogok
nyírni minden egyes hülye seggfej rohadékot, aki elég szerencsétlen volt
ahhoz, hogy az utamba kerüljön.
Egy agyatlan, hidegvérű gyilkost akartak rászabadítani a világra. Egy
zombit akartak. Hát most megkapták.
Célba veszem azt az ostoba, vigyorgó, szétcseszett képét, és
meghúzom a ravaszt.

EZT MINDEN BIZONNYAL meg fogom bánni.

Constance-szal lógni olyan érzés, mintha az ember viperát találna az
alvó gyermekei ágyában. Ha megpróbálsz végezni vele, nagy eséllyel a
gyerekek bánják, és nem a kígyó.
Úgyhogy majdnem hagytam, hogy Zombi megtegye. Komoly volt a
kísértés. De egy ezred másodperccel azelőtt, hogy a golyó kisüvöltött
volna a csőből, rávágok nyitott tenyérrel a könyökére, eltérítve a golyót.
Mire meghalljuk a lövés hangját, a pisztolya már ott van az én kezemben.
Megfordul, mint a szélvész, ökölbe szorított kézzel, mely a fejemre
irányul. Elkapom.

103
 Zombi válla megrándul az ütközéstől – mintha egy téglafalba verte
volna magát –, aztán leesik az álla, eltátja a száját, és nagy szemeket
mereszt, meglepődve és hitetlenül; olyan klisészerűen és annyira
kiszámíthatóan reagál, hogy majdnem sikerül neki: csaknem
megmosolyogtat.
Majdnem.
– Adu? – szólít.
– Őrmester – bólintok.
Imbolyog, a térde megroggyan. Rám zuhan, és arcát a nyakamra
szorítja. Válla fölött látom, ahogy Constance mosolyog rajtunk. Ebben a
pillanatban nem vagyok biztos abban, hogy ki tart meg kit.
A tizenkettedik rendszer segítségével áttöltöm magam belé. Ahol
fajdalom van, ott vigasztalást nyújtok. Ahol félelem van, ott reményt adok.
Ahol harag, ott békét hozok.
– Minden rendben – mondom neki, Constance-ra nézve. – Ő velem
van. Most már biztonságban vagy, Zombi. Mindannyian tökéletes
biztonságban vagyunk.
Először hazudok neki. De nem utoljára.

KIVONJA MAGÁT AZ ÖLELÉSEMBŐL. Tekintete végigvándorol

a csillagfényes földeken, mögöttük az úton, a fák csupasz, felemelt karjain.
Kérdezni akar, és nem is akar kérdezni. Feszülten várom, hogy kérdezzen.
Kegyetlen dolog rábírni, hogy hangosan is kimondja?
– Porcelányka?
Megrázom a fejem.
Bólint. Kifújja azt a nagy levegőt, amit eddig magában tartott. Az,
hogy engem megtalált, felér egy csodával. És amikor az ember egyszer
megtapasztalja a csodát, már számít a következőre.
– A kis szaros – mormolja. Elnéz. Földek, utak, fák. – Nem vettem
észre, hogy kisurrant, Adu. – Fürkészve néz rám: – Hogy történt?
Kimondom az első dolgot, ami átfut az agyamon.
– Azok között van. – A gödör felé biccentek. A második hazugság. –
Egész télen kerülgettük őket. – A harmadik. Olyan érzés, mintha
levetettem volna magam egy szikláról, vagy Zombit löktem volna le.

104
Minden egyes hazugsággal távolodik tőlem, egyre gyorsabban, ahogy
zuhanunk lefelé.
– De nem Lányka. – Odalép a gödör szélére, és áthatón bámulja a
maradványok oszladozó masszáját. – Itt van?
Constance is bekapcsolódik a társalgásba, nem vagyok biztos benne,
hogy értem, miért.
– Nem. Őt tisztességesen eltemettük, Ben.
Zombi most rápillant. Fenyegetően, haragosan.
– Ki. A büdös. Franc. Vagy. Te.
Ha lehet, Constance mosolya most még sugárzóbb.
– A nevem Constance. Constance Pierce. Sajnálom. Tudom, hogy
még nem találkoztunk, de úgy érzem, mintha jól ismernélek. Gyakorlatilag
csak rólad beszélt Marika.
Zombi egy pillanatig csak bámul rá.
– Marika – visszhangozza.
– Az volnék én – világosítom fel.
Na, most meg rám bámul.
– Sosem mondtad, hogy Marikának hívnak.
– Sosem kérdezted.
– Én sosem...? – A fejét csóválja, aztán szárazon felnevet, mintha
csuklana. Aztán anélkül, hogy még egy szót is szólna, beleveti magát a
gödörbe. Odafutok a pereméhez, arra gondolok, talán elment az esze, most
ment át Dorothyba, talán Porcelányka halála volt az utolsó, vékony kis
szalmaszál, és most már abba sem kapaszkodhatott. Mi másért ugrott volna
be oda?! Aztán már látom: megmarkolja a puskáját, a vállára veti, és
visszamászik a gödör széléhez. Megfogjuk egymás csuklóját, és kihúzom.
– Hol vannak a többiek? – firtatja.
– A többiek?
– A túlélők. Bent vannak a barlangban?
Megrázom a fejem.
– Nincsenek túlélők, Zombi.
– Csak mi vagyunk Marikával – csiripel közbe vidáman Constance.
Mi a fenének kell ilyen veszettül jókedvűnek lennie?
Zombi mintha meg se hallotta volna.
– Dumbót meglőtték – közli. – Ott hagytam őt Urbanában. Menjünk!
Elhúz mellettem, az út felé szaporázza anélkül, hogy egyszer is
viszszanézne. Constance engem figyel.
– Tyű! Hát nem egy cukorfalat?
Közlöm vele, hogy duguljon el.

105
 UTÁNAEREDEK ÉN IS, és felveszem a ritmusát. Constance jó pár
méterrel lemaradva követ – normális emberi hallótávolságon kívül, de hát
Constance nem egy normális ember. Zombi púpos háttal, előrefeszülő
homlokkal siet, a tekintete ide-oda cikázik: fel-le, jobbra-balra. Az út a
hullámzó földeken keresztül kanyarog, olyan földeken keresztül, amelyek
már sosem lesznek újra megművelve.
– Amit Porcelányka tett, az az ő döntése volt – mondom. – Nem a te
hibád, Zombi.
Röpke fejrázás, majd azt kérdezi:
– Miért nem jöttél vissza?
Mély levegő. Eljött egy újabb hazugság ideje.
– Túl kockázatos lett volna.
– Hát ja. Végül is minden a kockázatról szól, nem? – Aztán: – Süti
meghalt.
– Az lehetetlen. – Láttam a biztonsági kamera képét. Megszámoltam
a biztonságos házban lévőket. Ha Süti halott, ki a pluszember?
– Lehetetlen? Tényleg? – kérdez vissza. – Ezt mégis hogy érted?
– Mi történt?
Úgy legyint felém, mintha egy szúnyogot hessegetne el.
– Akadt egy kis problémánk, miután elmentél. Hosszú történet.
Dióhéjban: Walker ránk talált. Vosch ránk talált. Egy Némító is ránk talált.
Aztán Süti felrobbantotta magát. – Hirtelen lehunyta a szemét. Aztán
megint kinyitotta. – A tél hátralévő részét a halott Némító biztonságos
házában húztuk ki. Még négy napunk van, úgyhogy Bóval úgy döntöttünk,
visszajövünk értetek. – Nagyot nyel. – Én úgy döntöttem.
– Négy napunk van meddig?
Rám pillant, és a mosoly, amely szétterül az arcán, hátborzongató.
– A világvégéig.

106
 AZTÁN ELMESÉLI, hogy mi történt Urbanában.
– Mit szólsz hozzá, hm? – kérdezi. – Az első áldozatom a háborúban
egy szerencsétlen macskás öregasszony.
– Leszámítva, hogy nem egy szerencsétlen öregasszony volt, és nem
is macskás.
– Életemben nem láttam még annyi macskát!
– A macskás hölgyek nem szokták felfalni a kis kedvenceiket. – Hát
azért, tény, hogy kéznél volt a folyamatos utánpótlás. Az ember azt
gondolná, hogy idővel a macskák bölcsebbé válhattak volna. Ez megint
úgy hangzik, mint a régi Zombi, az, akit ott hagytam abban a patkányoktól
nyüzsgő lepukkant motelban, az ultragáz sárga kapucnis pólójában. Aki
flörtölt velem. A hang stimmel is, de amit látok, az már nem: nyughatatlan,
felgyülemlett kialvatlanságról árulkodó tekintet, lefelé görbülő, szürkés
színű száj, a rászáradt vér maszkja alatt rejtőző arc. Hátrapillant
Constance-ra, aztán kicsit lesunyja a fejét és suttogva kérdezi:
– És mi az ő története?
– A szokásos – vágok bele. Most következik az ötös számú hazugság.
– Kihúzta Urbanában, míg tombolt a pestis, aztán elindult északra a
barlanghoz, miután elveszítette a családját. Becslése szerint olyan kétszáz
ember húzódhatott be a barlang termeibe, a tél első havazása elől. Aztán
felbukkant a pap. Úgy karácsony tájékán – teszem hozzá a némiképp
ironikus részletet. Újabban már nem is lehet történetet mesélni egy-két
ironikus részlet nélkül.
– Kezdetben senkinek nem esett le – folytatom. – Valaki eltűnik
éjszaka? Nagy ügy, biztos bepánikolt és továbbállt. Aztán egy nap, amikor
felkeltek, rádöbbentek, hogy nagyjából a túlélők fele hiányzik. Innen már
te is tudod, Zombi. Paranoia. Klikkek alakulnak. Szövetségek köttetnek.
Működésbe lép az ősi védekezési ösztön. Valakit megvádolnak. Aztán
még valakit. Mindenhol bűnbakot keresnek és találnak, és az egész
zűrzavar közepette végig a pap az, aki megpróbálja megőrizni a
békességet.
Fecsegek tovább. Részleteket adok a sztorihoz, finom nüanszokat, itt-
ott egy kis párbeszéddel dobom fel. Magam is meglepődöm, milyen
könnyedén folyik belőlem ez a sok szarság. Hazudni olyan, mint gyilkolni
– ha túl vagy az elsőn, a többi már egyre könnyebb és könnyebb. Végül, ez
elkerülhetetlen, kiderül az igazság: hogy maga a pap a Némító. Kitör a
mészárlás. Mire a túlélők rájönnek, hogy nem egy súlycsoportban
játszanak a kis pappal, már késő. Constance is épphogy megúszta,
visszatért Urbanába, ahol elhagyott háztól elhagyott házig menekült, és

107
csak a vak és őrült szerencsének köszönhette, hogy egy olyan zónában
maradt, amely a macskás öregasszony és a pap territóriuma között terült el,
és ahol csak ritkán kószált e két Némító.
– És itt találkoztunk – mondom neki. – Constance lebeszélt a
barlangról, és azóta mi ketten...
– Porcelányka – vág közbe Zombi élesen. – Baromira nem érdeklik
Constance és Adu kalandjai. – Mesélj nekem Porcelánykáról!
– Ő talált rám – mondom gondolkodás nélkül. Az igazat. És akkor
most jöhet a következő hazugság. A hatodik? Vagy a hetedik? Már
elvesztettem a fonalat. Ez a hazugság majd leveszi a terhet hajlott hátáról,
és átpakolja azokra a vállaltra, ahova tartoznak. – Épp Urbanától délre.
Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Nem mertem kockáztatni azzal,
hogy visszaviszem. Aztán már nem is lehetett.
– A macskás öregasszony – leheli.
– Pont úgy, mint Dumbo – bólintok megkönnyebbülve –, csak
Porcelányka nem volt annyira szerencsés.
Látod, Zombi, én vagyok az, aki elveszítettem őt – és te vagy az, aki
megbosszultad. Nem épp feloldozás, de ezt tudom adni neki.
– Mondd, hogy gyorsan történt.
– Gyorsan történt.
– Mondd, hogy nem szenvedett.
– Nem szenvedett.
Elfordítja a fejét, és kiköp az út szélére. Keserű a szája.
– Csak pár nap, azt mondtad. Kiderítem, merre mennyi, és pár nap
múlva már itt is vagyok.
– Nem én írom a játékszabályokat, Zombi. A valószínűsége... – Ó,
fogd a hülye valószínűségeidet, és dugd őket a seggedbe! Viszsza kellett
volna jönnöd. Neked itt van a helyed velünk, Adu. Rajtad kívül nekünk
nincs semmink, és te elhagytál minket.
– Te is tudod, hogy nem ez történt.
Hirtelen megtorpan. A rozsdaszínű maszk alatt az arca most
lángvörös.
– Az ember nem menekül el azok elől, akiknek szükségük van rá,
hanem harcol értük. Harcol mellettük. Nem számít, mi az ára. Nem számít,
milyen kockázattal jár. – Szinte köpi a szavakat. – Azt hittem, megértetted
ezt. Daytonban azt mondtad nekem, megértetted. Azt mondtad, igazi
szakértője vagy annak, ami számít, és szerintem is az vagy, amennyiben
egyedül az számít, hogy te mentsd magad, a világ többi része meg mehet a
levesbe.
Nem mondok semmit, mert nem hozzám beszél. Én most a tükör

108
vagyok.
Nem kellett volna elmenned – folytatja. – Szükségünk volt rád. Ha
nem mentél volna el, Porcelányka még mindig élne. És ha visszajöttél
volna, Süti talán még mindig életben lenne. Ehelyett te úgy döntöttél, hogy
egy tök idegennel lógsz, a francba velünk, és most Dumbo vére ott szárad
a te kezeden is. – Ujjával az arcomba mutat. – Ha meghal, te leszel a hibás.
Dumbo azért jött, hogy téged megkeressen.
– Hé, gyerekek, minden rendben? – Constance mosolya lehervad az
arcáról, vonásai aggodalmas vigyorba torzulnak.
– Ó, hát persze – feleli Zombi. – Csak arról társalgunk, hova menjünk
vacsorázni. Mit szólna egy kis kínaihoz?
– Hát, ami azt illeti, inkább a reggeliről kéne beszélni – mondja
Constance derűsen. – Hú, de nagyon ennék most egy kis palacsintát!
Zombi rám néz.
– Ez a nő marha vicces. Mekkora fless lehetett neked vele tölteni ezt a
telet!
Constance aggodalmas vigyora a múlté. Felső ajka remegni kezd.
Aztán hirtelen könnyekben tör ki, és az aszfaltra rogy. Felhúzott térdére
könyökölve két kezébe temeti az arcát, és úgy zokog. Zombi
kényelmetlenül hosszan figyeli az előadást.
Tisztában vagyok vele, hogy mire játszik: a legjobb kalapács, amely
szétszakítja a bizalmatlanság kötelékeit, a természetes emberi együttérzés.
A sajnálat már több ember halálát okozta, mint a gyűlölet.
Amikor eljön Zombi számára az utolsó nap, nem egy másik ember
fogja elárulni, hanem a saját szíve.
Rám pillant. Mi ütött ebbe a nőbe?
Vonogatom a vállam. Ki tudja? Az, hogy ilyen közönyösen
viselkedem, csak táplálja a sajnálatát: már be is adta a derekát, ott térdel
Constance mellett, és azt mondja:
Hé, figyu, egy seggfej voltam, ne haragudjon.
Constance valamit mormog, mintha azt venném ki belőle, hogy
palacsinta. Zombi finoman megérinti a vállát:
– Hé, Connie... Connie-nakszólítják, ugye?
– Con-stan-stan...
– Constance, persze. Van egy barátom, Constance. Elég csúnyán
megsérült, és nekem vissza kell mennem hozzá. Most. – És miközben a
vállát dörzsölgeti, hozzáteszi: – Úgy értem, azonnal.
Rosszul érzem magam, hánynom kell. Elfordulok. A keleti
horizonton egy giccses rózsaszínű szakadás látható az ég kárpitján. Még
egy nappal közelebb kerültünk a véghez.

109
 – Én csak... én csak nem tudom... hogy meddig... bírom még... –
nyögi Constance, aki közben talpra kászálódik, és most ez a már nem
anynyira fiatal, szőke leányzó egyik kezével Zombi vállát fogva, teljes
testével rátámaszkodva roskadozik a gyötrő bánat súlya alatt. Ha
Constance-nak keresnék valamilyen harci nevet, habozás nélkül a
Pumát választanám neki.
Zombi segélykérő pillantást vet rám.
– Hát persze, hogy bírod még – mondom Constance-nak, még mindig
háborgó gyomorral. Bárcsak a bennem lévő vezérlőközpont le tudná
csillapítani háborgó belsőmet. – Még bírod egy kicsit, aztán még egy
kicsit, és azután is bírod még egy kicsit. – Közben lehámozom Zombiról,
nem túl gyengéden. Hangosan szortyog, szipog.
– Lécci, ne légy gonosz velem, Marika! – nyöszörög. – Te mindig
olyan gonosz vagy. Ó, édes istenem.
– Na, gyerünk! – mondja Zombi, és karon fogja Constance-t. – Majd
velem jön. Különben is, Adu, neked fedezned kellene hátulról.
Bizony! – dorombolja Constance. – Fedezz minket hátulról, Marika!
A világ forog körülöttem. A talaj hullámzik a lábam alatt.
Lebotorkálok az útról, kétrét görnyedek, aztán hirtelen egy hatalmas áradat
tör ki a torkomból fékezhetetlenül, és a gyomrom teljes tartalmát kiürítem.
Egy kezet érzek a hátamon. Zombié.
– Na, Adu, mi a fene van veled?
– Jól vagyok – zihálom, lerázva magamról a kezét. – Biztos túl nyers
volt a nyúl. – Egy újabb hazugság. És még csak nem is volt feltétlenül
szükséges.

DÉLELŐTT, URBANA BELVÁROSÁBAN, felhőtlen kék égbolt

alatt, olyan hét-nyolc fok körüli hőmérséklet. Az ember érzi a közeledtét.
Tavasz. Zombi és Constance beront a kávézóba, míg én az utcát figyelem.
A küszöbről hallom Zombi meglepett kiáltását, aztán már spurizik is
viszsza hozzám az árulkodó kávébabszem-szőnyegen.
– Mi van?
Elnyomakszik mellettem, és kitántorog az utcára. Jobbra néz, balra
néz, aztán vissza. Constance kijön hozzám, és azt mondja:

110
 – Úgy tűnik, a kiskölyök felszívódott.
A Main Street közepén Zombi hátraveti a fejét, és üvölt, mint egy
farkas:
– Dumbo! – A falak között pattogó visszhang csúfondárosan
szajkózza a nevét.
Odatrappolok Zombihoz.
A visítozás most nem a legjobb ötlet szerintem, Zombi.
Válasz helyett rám mered nagy, tágra nyílt szemmel, egészen
értetlenül, aztán megfordul, és elkezd nyargalni az utcán, megállás nélkül
kiáltozva:
– Dumbo! Dumbo! Dumbo, te seggfej, merre vagy? – Pár
épülettömbbel arrébb visszakanyarodik hozzánk, teljesen kifulladva és
remegve a pániktól. – Valaki elvitte.
– Honnan tudod? – kérdezem.
– Igazad van, nem tudhatom. Kösz, hogy szembesítesz a valósággal,
Adu. Valószínűleg fogta magát, felállt és elnyargalt innen, aztán meg sem
állt a biztonságos házig. Csak sajnos az a kényelmetlen tényhelyzet, hogy
a hátában volt egy golyó.
Elengedem a fülem mellett a gúnyos megjegyzést.
– Nem hinném, hogy bárki is elvitte volna, Zombi.
– Ez igaz – nevet. – Elfelejtettem. Te vagy az, aki mindig tudja a
választ. Gyerünk akkor, nem bírom már ezt a feszkót! Mi történt
Dumbóval, Adu?
– Nem tudom – felelem. – De nem hiszem, hogy valaki elvitte volna,
hiszen nem maradt már senki, aki elvihette volna. A macskás
öregaszszonyod gondoskodott erről.
Elindulok az utcán. Pár másodpercig figyel, aztán odaordítja a
hátamnak:
– Hova a fenébe indultál?
– A védett házba, Zombi. Nem azt mondtad, hogy délen van, a
hatvannyolcason?
– Elképesztő! Az eszem megáll! – Mint a láva, úgy törnek ki belőle a
legcifrább káromkodások. Én csak megyek tovább. Aztán egyszer csak azt
kiabálja: – Különben meg mi a franc történt veled itt kint? Hol van az az
Adu, aki azt mondta nekem, hogy mindenki számít?
– Gonosz – súgja oda neki Constance. Tisztán hallom. – Mondtam én
neked.
Csak megyek tovább rendületlenül.
Öt perc múlva megtalálom Dumbót: egy barikád tövében hever
öszszekucorodva, amely a Main Street két járdája között húzódik. Egészen

111
rendkívüli teljesítmény, hogy ilyen messzire eljutott – mintegy tízháznyira
onnan, ahol eredetileg volt. Letérdelek mellé, és rászorítom az ujjaim a
nyakára. Éles füttyjelzést adok le. Amikor Zombi futólépésben feltűnik a
helyszínen, alig kap levegőt, és az az érzésem, hogy mindjárt összerogy.
Hasonlóképpen fest Constance is – csak ő szerepet játszik. – Hogy a
francba került ide? – morfondírozik hitetlenkedve és hangosan Zombi.
Ádáz tekintettel pásztázza a környéket. – Csak egyféleképpen tudott:
kúszva – válaszolom.

ZOMBI NEM KÉRDEZI, hogy miért vonszolta volna el magát

Dumbo tíz épülettömbnyit ekkora fájdalmak közepette, meg egy golyóval
a hátában. Nem kérdezi, mert maga is tudja a választ. Dumbo nem a
veszély elől menekült, és nem is azért, hogy segítséget kérjen valakitől:
Dumbo az Őrmijét kereste.
Ez már túl sok Zombinak. A torlasz oldalához kuporodik, és az ég
felé emelt arccal zihál. Elvész, megtalálják, meghalt, életben van, ez a
ciklus ismétlődik unos-untalan; nincs menekvés, nincs halasztás. Zombi
lehunyja a szemét, várja, hogy egyenletessé csillapodjon a légzése,
normalizálódjon a szívverése. Rövid szünet, mielőtt kezdődne megint
minden elölről: a következő veszteség, a következő halál.
Mindig is így volt, akartam neki mondani. Elviseljük az
elviselhetetlent. Tűrjük a tűrhetetlent. Megtesszük azt, amit meg kell
tennünk, amíg el nem jön a vég.
Odaguggolok Dumbo mellé, és felemelem a pólóját. A kötése teljesen
átvérzett. A kötés alatti csomag telítődött. Ha eddig nem vérzett el, hát
majd most. Kezemet rászorítom hamuszürkére fakult arcára. A bőre hűvös,
de én mélyebbre hatolok, mint a felszín. Benne vagyok. Mellettem
Constance figyel; tisztában van azzal, hogy mit teszek.
– Már késő? – kérdezi tőlem suttogva.
Dumbo megérez engem magában. Szemhéja meg-megrebben,
szétnyílik az ajka, és nyitott száján át zihálva lélegzik. Egyre zsugorodó
öntudata félhomályában egy kérdés, egy fájó kérés: Ahova mész, oda
megyek én is.
– Zombi – mormolom –, mondj neki valamit.

112
 Ahhoz, hogy életben maradjon, Dumbónak alapos vérátömlesztésre
volna szüksége. Nem fogja megkapni.
De ő nem ezért kúszott tíz épülettömbnyit perzselő fájdalmak
közepette, nem emiatt tartott ki idáig.
– Mondd meg neki, Zombi, hogy megcsinálta, hogy sikerült neki.
Mondd neki, hogy megtalált téged.
A végtelen horizont egyre sötétülő vonalán fénysugár csillog. Ebben a
fényben a szív megtalálja azt, amire vágyik, ami után kutat. Ebben a
ragyogó fényben Dumbo odamegy, ahova imádott Zombija megy. Ebben a
fényben egy Ben Parish nevű fiú megtalálja a kishúgát. Ebben a fényben
Marika megment egy Porcelánykának nevezett kislányt. Ebben a fényben
az ígéreteket betartják, az álmok megvalósulnak, és az idő
visszafordítható.
És Zombi hangja, amint Dumbót a fény felé repíti:
– Megcsináltad, közlegény. Sikerült! Megtaláltál.
Nem csap le a sötétség. Nincs végtelen zuhanás a fénytelenségbe.
Minden csupa fény, amikor Dumbo lelke áttöri a horizontot.
Elveszett, megtaláltuk, és minden csupa fény és ragyogás.

113
114
115
 NEM FOGOM HAGYNI DUMBÓT, hogy ott rothadjon meg, ahol
elesett. Nem fogom ott hagyni a patkányok, a varjak és a döglegyek
martalékául. Nem fogom elégetni sem. Nem fogom magára hagyni a
csontjait, hogy széthordják a keselyűk és a férgek.
Ások neki egy sírt a fagyos, makacs földben, és odatemetem mellé az
orvosi készletét. A puskáját nem. Dumbo nem volt gyilkos; gyógyító volt.
Kétszer is megmentette az életem. Nem, igazából háromszor. Bele kell
számolnom azt is, amikor Daytonban voltunk, és akkor este ő mutatta meg
Adunak, hogy hol sebesítsen meg.
Tucatnyi fakó zászlót szúrtak be a barikád különböző pontjain.
Ezekkel fogom megjelölni a sírját. A vászon majd fehérre fakul. A
facsapok idővel kiesnek és elporladnak. Vagy ha Walkernek nem sikerül
felrobbantania az anyahajójukat, a lehulló bombák majd gondoskodnak
arról, hogy itt kő kövön ne maradjon. Semmi se maradjon – se lobogók, se
sír, se Dumbo.
Aztán a föld beborítja, és fű növekszik majd a barátom fölött,
ragyogó zöld takaró borítja majd be.
– Zombi, nincs időnk – közli Adu.
– Erre van idő – válaszolom.
Nem akadékoskodik többet. Biztos vagyok abban, hogy legalább
tucatnyi ellenérvet tudna felhozni, de visszafogja magát.
Dél is elmúlt, mire végzek. Krisztusom, micsoda egy gyönyörű
istenverte nap kerekedett ebből! Körbeüljük a frissen felforgatott
földhalmot, és én megosztom a többiekkel a maradék müzliszeleteket. Adu
beéri néhány pici harapással, a többit elteszi későbbre a dzsekije zsebébe.
– A nyuszinak? – kérdezem.
Valamit dünnyög, ami nem válasz. A Constance-nak nevezett nő
betolja az egész müzlit. Ha már a nyuszikról beszélünk: úgy pislog jobbra-
balra folyton, mint egy nyuszi, és mintha az orrával szimatolná ki a
veszélyt. Dumbo puskája mellette hever a földön. Először nem akarta
elvenni. Azt mondta, nem bírja a fegyvereket. Na ne már, tényleg?
Hogy a francban van akkor még életben?
A másik furcsa dolog: Némító atya valami egészen hasonlóképpen

116
fogalmazott a fegyverek kapcsán – pont mielőtt Constance szétlőtte volna
a fejét az én puskámmal.
– Senki sem akar mondani semmit? – firtatom.
– Alig ismertem – feleli Adu.
– Egyáltalán nem ismertem – mondja Constance. Talán nyersnek érzi
a megfogalmazást, ezért hozzáteszi még: – Szegényke.
– Pittsburgh-i volt. Packers-rajongó. Videojátékok. Nagy gémer volt.
– Pár pillanatra elhallgatok. A francba! Ez nem tűnik soknak. Igazából
semmi. – Call of Duty. Majdnem profi.
– Irónia – folytatja Adu.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon édes fiú volt – szól közbe
Constance.
– Még a nevét sem tudom – rázom meg a fejem. Aztán Adunak
mondom: – Most már csak te vagy meg én.
– Hogy érted?
– Az 53-as rajból. Mi vagyunk az utolsók. – Csettintek az ujjammal. –
Uramjézus, megfeledkeztem Mazsoláról. Akkor hárman. Ki gondolta
volna, mi, még akkoriban? Hogy ennyien maradunk, hárman. Hát, én rád
fogadtam volna. Nem mintha még bármit is jelentene a pénz. Vagy az,
hogy én mit gondolok. Mazsola, uramjézus, az a kölyök elpusztíthatatlan!
De én? Soha. Soha az életben. Annyiszor meg kellett volna már halnom!
Már nem is számolom hányszor.
– Nem véletlenül vagy itt. – Constance odahajol hozzám, és a
mellkasomra mutat. – Különleges helyed van a tervében.
– Kinek a tervében? Voschéban?
– Istenében. – Adura néz, aztán visszapillant rám. – Egy hely
mindannyiunk számára.
A lábamnál emelkedő földhalomra nézek.
És melyik volt az ő helye? Milyen célja volt Istennek Dumbóval? Az,
hogy felfogja testével a nekem szánt golyót, hogy én tovább küzdhessek a
célomért, akármi is legyen az?
– Azt hiszem, igazad van, Zombi – szólal meg Adu. – Nincs semmi
értelme. Csak puszta szerencse kérdése.
– Igen. Szerencse. Neki balszerencse. Nekem meg a jó szerencsém.
Mint belebotlani a gödörben rejtőzködő Constance-ba, neked meg
mindkettőnkbe.
– Igen, mint az. – Üres arc.
– És ez minden, csak nem valószínű. Tudod, hogy milyen ez, Adu? –
Milyen, Zombi? – Az ő hangja szintén üresen cseng, semmi érzelem,
semmi hangsúly.

117
 – Olyan, mint a filmekben a „Na neee” pillanat. Tudjátok, miről
beszélek, ugye? Amikor az ember megcsóválja a fejét, és azt mondja: Na
neee. Ilyen nincs! Ezek totál hülyének néznek! Amikor a jó fiúk pont a
kritikus pillanatban tűnnek föl, és megmentik a világot. A rossz fiúk meg
hirtelen mind meggárgyulnak, és úgy viselkednek, mint az eszement
idióták. Belepusztulsz. Ezzel tönkrevágnak mindent. A való világ nem így
működik.
– Ez mozi, Zombi – mondja Adu. Ő tudja, hova akarok kilyukadni. Ő
tudja. Életemben nem találkoztam még nála okosabbal. Vagy ijesztőbbel.
Van valami ebben a lányban, amitől kiráz a hideg. Mindig is volt benne
valami, ami halálra rémített, az első naptól fogva, amikor megpillantottam
a kiképzőtáborban, amikor végignézte, ahogy ökölfekvőtámaszozom,
miközben szivárog a vér az ujjaim közül. Ahogy az emberre néz, az a
metsző pillantás, amely beléd hasít, és feltárja minden titkodat, úgy érzed
magad előtte, mint egy megnyúzott, szétnyitott hal a vágódeszkán. És az a
hűvös pillantás. Nem a mélyhűtő kamra fagyossága, nem ennek a rohadt,
soha véget nem érő télnek a hűvössége. Hanem a szárazjég hidege. Az
égető fajta hideg.
– Ó, a mozik! – sopánkodik Constance halkan. – Mennyire
hiányoznak nekem a mozik!
Eleget hallottam. Torkig vagyok már vele. Pisztolyomat Constance
fejéhez szegezem.
– Ha egy ujjal is hozzáérsz ahhoz a puskához, megöllek. Ha egy
centit is mozdulsz, meghalsz.

A NŐ SZÁJA TÁTVA MARAD. Hirtelen a melléhez kapja a kezét.

Valamit hablatyolni kezd, mire felemelem a szabad kezem és leintem. – És
nincs duma! Ha dumálsz, akkor is meghalsz. – Aztán odaszólok Adunak,
fél szemem továbbra is Constance-on tartva. – Itt a pillanat, hogy tisztázd
magad. Ki ez a személy?
– Mondtam már neked, Zombi...
– Sok mindenben nagyon jó vagy, Adu, de a hazugság nem az erős
oldalad. Valami itt nagyon gázos. Mondd, hogy mi, és akkor nem iktatom
ki.

118
 – Őszintén mondom, megbízhatsz benne.
– Legutóbb, amikor megbíztam valakiben, macskalevest öntött az
arcomba.
– Akkor ne benne bízz meg, hanem bennem.
Rápillantok. Üres arc, halott tekintet, és az a hideg, amely valósággal
éget.
– Zombi, én soha, soha nem hazudnék neked – mondja Adu. –
Constance nélkül sosem sikerült volna túlélnem a telet.
– Ja, mesélj is kicsit arról, hogyan! Meséld el, hogy sikerült egy egész
telet kihúznod a legszembeötlőbb búvóhelyen egy Némító területén
anélkül, hogy halálra fagytál vagy halálra késeltek volna. Mesélj!
– Mert tudom, hogy mi az, amit meg kell tenni.
– Mi? Mi a fenéről beszélsz?
– Esküszöm neked, Zombi, hogy rendben van a nő. Ő is közülünk
való.
A pisztoly remeg. Merthogy a kezem remeg. A másik kezemmel
alátámasztom a csuklóm, hogy ne remegjen.
Constance Adura néz.
– Marika.
– Oké, tessék, még ez is! – Kiabálok. – Soha nem árulnád el a neved,
soha az életben. A francba, hát még nekem sem árultad el!
Adu odacsusszan közém és Constance közé. A tekintete most nem
annyira halott, az arca nem annyira maszkszerű. Láttam már ezt az arcot,
ezt a tekintetet egyszer, még Daytonban, amikor azt suttogta: Ben, mi
vagyunk az ötödik hullám, eltökélten, hogy meggyőzzön, kétségbeesetten,
hogy higgyek neki.
– Honnan tudod, hogy közülünk való, Adu? – kérdezem. Vagyis
inkább könyörgöm. – Honnan tudhatnád?
– Onnan, hogy életben vagyok – válaszolja, és felém nyújtja a kezét.
A legbiztonságosabb dolog – számomra, számára, azok számára,
akiket ott hagytam a biztonságos házban – az, ha figyelmen kívül hagyom
Adut, és lelövöm az idegent. Nincs választásom. Ami azt jelenti, hogy
nincs felelősségem. Senki sem hibáztathat azért, hogy követem az ellenség
által lefektetett szabályokat.
– Állj félre, Adu!
Megrázza a fejét. Fekete tincsei előre-hátra hintáznak.
– Ez nem fog megtörténni, Őrmester!
Sötét, rezzenéstelen szeme, szigorúan összezárt ajka, egész teste,
ahogy felém hajol, és keze, amely felém nyúlik, mind az én kezemben
remegő pisztolyra vár. Mindent kockára tettem, hogy megmentsem, és a

119
francba mindennel, ha ő nem kockáztat mindent, hogy megmentsen
engem.
Azok nem csak egyfajta Némítót szabadítottak a világra, nem csak
egyfajta fertőzöttet. Érzem őt magamban, a fiút, aki kettészakítaná a
lelkem. És nem kellett csilliárd fényévig utazniuk, hogy idehozzák őt. Ez a
fiú mindig is itt volt belül, a Benső Némító.
– Mi történik velünk, Adu?
Bólint: pontosan tudja, hogy miért mondom ezt. Mindig is tudta. –
Még mindig van választási lehetőségünk – feleli. – Azt akarják, hogy azt
higgyük, nincs, de ez hazugság, Zombi. Ez a legnagyobb hazugságuk.
Mögötte Constance nyöszörög:
– Én ember vagyok.
Így fog történni. Ezek lesznek az utolsó szavai az utolsónak, aki még
megmaradt: Én ember vagyok.
– Én már azt sem tudom, hogy ez a szó mit jelent – mondom Adunak,
magamnak, egyáltalán senkinek.
De odaejtem a pisztolyt Adu nyitott tenyerére.

A BEJÁRATI AJTÓ KIVÁGÓDIK, és Cassie ront be a tornácról

puskájával a kezében.
– Sam! Költsd fel gyorsan Evant! Valaki...
Sam nem várta meg a többit. Végigrohant a folyosón Evan szobájáig.
Zombi visszajött; Sam egészen biztos volt benne.
Evan nem aludt. Az ágyon ücsörgött, és a plafont bámulta.
– Mi van, Sam?
– Zombi visszajött.
Evan megrázta a fejét. Hogy lehet az? Aztán kicsússzam az ágyból,
megragadta a puskáját, és követte Samet a folyosón át a nappaliba.
Cassie pedig azt mondta:
– Hogy érted azt, hogy Dumbo elment?
Zombi volt ott Cassie-vel, meg Adu, meg egy idegen. Dumbo nem
volt ott. Porcelányka sem volt ott.

120
 – Meghalt – felelte Adu.
– Porcelányka is? – kérdezte Sam.
Adu bólintott. Porcelányka is.
– Ez ki? – kérdezte Evan Walker mögötte.
Az idegenről beszélt, egy szőke hajú, kedves arcú idősebb nőről, aki
olyan idős lehetett, mint Sam édesanyja, amikor meghalt.
– Ő velem van – válaszolta Adu. – Rendben van.
A hölgy Samet nézte. Mosolygott rá.
– Constance-nak hívnak. Te pedig biztos Sam vagy. Mazsola
közlegény. Nagyon örvendek, hogy megismerhetlek.
Kinyújtotta a kezét. Az apuja azt tanította Samnek, hogy a felé
nyújtott kezet határozottan meg kell szorítani. Jó erősen meg kell szorítani,
Sam, öregem, de azért nem túlságosan erősen.
A mosolygó hölgy viszont nagyon erősen szorította. Magához
rántotta Samet, aztán az egyik karját a nyaka köré fonta, és a következő
pillanatban Sam egy puska csövét érezte a halántékához nyomódni.

– EZ MOST SIMÁN ÉS KÖNNYEN FOG MENNI, üvöltötte a nő,

túlkiabálva Zombi és Cassie egymásba gabalyodó kiáltásait.
– Simán és könnyen.
Zombi Adut nézte, aki Evan Walkert nézte, és Cassie is Adut nézte,
és akkor a nővére azt mondta:
– Te ribanc.
– Fegyvereket oda! – mondta a hölgy. A hangjában még mindig ott
volt egy kis mosoly. – Az összeset egy halomba, a tűzhely mellé! Most.
Mindenki lerakta a fegyverét, sorban. Cassie azt mondta:
– Ne bántsa!
– Senkinek nem esik bántódása, kiscsillag – mondta a hölgy, a
mosolygó hangú. – A másik hol van?
– A másik mi? – kérdezett vissza Cassie.
– Ember. Még van egy. Hol van?
– Nem tudom, miről...
– Cassie – szólt közbe Evan Walker. De Sam feje mögött a hölgy

121
arcát nézte. – Hozd ide Megant.
Látta, amint a nővére Evan Walkernek azt tátogja, Csinálj valamit!
Evan Walker megrázta a fejét, hogy nem.
– Nem fog kijönni a szobájából – mondta Cassie.
– Talán meggondolja magát, ha megmondod neki, hogy
szétlocscsantom a kisöcséd agyát.
Zombi arca sápadt volt, és rászáradt a vér mindenhol, úgyhogy most
tényleg úgy nézett ki, mint egy igazi zombi.
– Ez nem fog megtörténni – jelentette ki Zombi. – Akkor most mi
lesz?
– Akkor lelövi Mazsolát, majd sorra lelő mindenkit addig, amíg
Megan ki nem jön – mondta Adu. – Zombi, ezt elhiheted nekem. – Hát
persze – mondta Cassie. – Ez iszonyatosan jó ötlet. Gyerünk, higgyünk
mindannyian Adunak!
– Nem azért jött, hogy bárkit is bántson – mondta Adu. – De
megteszi, ha meg kell tennie! Mondd el nekik, Constance!
– Rólam van szó – mondta Evan Walker. – Értem jött, ugye?
– Előbb a lány – felelte Constance. – Aztán majd beszélgetünk.
– Remek – mondta Cassie. – A beszéd az egyik kedvenc
foglalatosságom. De először talán elengedhetné a kisöcsémet... és mondjuk
engem ejt túszul?
Cassie felemelte a kezét, és az arcára kiült a műmosolya. Nem volt jó
műmosoly. Mindig látszik rajta, amikor megjátssza magát, mert egyáltalán
nem néz ki barátságosnak olyankor, hanem inkább úgy néz ki, mint aki
mindjárt felrobban.
A nő karja úgy nyomta a légcsövét, mint egy vasrúd, alig bírt levegőt
venni; és valami más is nyomta a derekát hátul, az ő különleges titka,
amiről senki sem tud, se Zombi, se Cassie, és ez a nő itt biztosan nem.
Sam hátracsúsztatta a kezét, a Constance és közötte lévő helyre.
Katona volt. Lehet, hogy elfelejtette az ábécét, de jól emlékezett a
küzdőleckékre. Első a szakasz, utána Isten, ezt tanították neki. Az anyja
arcára alig emlékezett, csak homályos körvonalakra, de az ő arcukat jól
ismerte: Dumbóét és Porcelánykáét, Sütiét és Umpáét és Flintstone-ét. Az
ő szakasza. Az ő bátyjai és nővérei. Már nem emlékezett arra, mi volt az
iskolája neve, vagy hogy hogyan nézett ki az utca, ahol egykor lakott.
Ezek a dolgok, és még az a száz másik, ami örökre eltűnt, ma már nem
számított. Most már csak egy dolog számított, a lőtéren és az
akadálypályán felhangzó csatakiáltások, az ő szakaszának csatakiáltása:
Sosincs kegyelem!
– Tizenöt másodpercetek van – mondta a hölgy, aki fogta. – Ne

122
akarjátok, hogy végigszámoljam visszafelé, az annyira színpadias! A
következő pillanatban a pisztoly már a kezében volt. Tudta, mit kell tennie.
Katona volt.
A fegyver visszarúgott, amikor elsütötte; majdnem kiejtette a kezéből.
A golyó feltépte a hölgy hasfalát, és hátul a derekánál távozott, majd a
poros díványpárnában állapodott meg. A szűk térben nagyon nagy zajt
csapott a lövés, és Cassie felsikoltott: valószínűleg azt gondolta, hogy a
hölgy puskája sült el.
Hiába a lövés, a nő nem rogyott össze és a nyakát szorító kéz sem
engedte el. De azért enyhült a szorítás a becsapódás okozta sokktól: Sam
hallott is valami kis, alig érzékelhető zihálást, egy meglepett hahot is, és
mielőtt egyet pislogott volna, Adu már repült is át a dohányzóasztalka
fölött, hátrahúzott, ökölbe szorított kézzel, ökle súrolta az ő arcát, mielőtt
Constance feje mellett landolt volna, és aztán egy kéz, amit addig nem
látott, leseperte róla a torkát szorító kart, és újra szabad volt. A nővére
kinyújtotta érte a kezét, de ő hirtelen elpördült onnan, két kézzel markolva
a pisztolyt, és Adu teljesen leverte a lábáról Constance-t, és magasra
hajította a levegőbe, majd felkente a dohányzóasztalkára, mint egy baltás
hóhér, aki aprófát hasogat. Az asztalka ezer és ezer darabra robbant szét,
csak úgy spriccelt minden irányba az üvegtörmelék és a számtalan kis
puzzledarabka.
Constance felült; Adu a tenyere élével orrba vágta. Reccs! Hallani
lehetett, ahogy eltört. Nyitott szájából sugárban ömlött a vér.
Ujjak ragadták meg a pólóját: Cassie ujjai. Elhúzódott. Cassie nem
volt a szakaszának a tagja. Cassie nem tudta, mit jelent az, katonának
lenni. Ő tudta. Ő nagyon is tisztában volt a jelentésével.
Sosincs kegyelem.
Átgázolt az asztalka maradványain, és a pisztolyt a hölgy arcának
kellős közepére irányította. Annak véres szája lélektelen vicsorgásra
húzódott, véres ajak és véres fogsor, és aztán újra ott volt az édesanyja
szobájában, és az édesanyja épp haldoklott, mert megtámadta a pestis, a
Vörös Halál, ahogy Cassie nevezte, és ő ott állt az ágya mellett, és az anyja
rámosolygott a véres fogaival, az arca foltos volt a véres könnyeitől; olyan
tisztán látta – az arcot, amelyet már elfelejtett, az arcban, amelyet most
látott maga előtt.
Egy pillanattal azelőtt, hogy meghúzta volna a ravaszt, Sammy
Sullivannek eszébe jutott az édesanyja arca, az arc, amelyet ők adtak neki,
és a pisztoly csövén átszáguldó golyó vitte magával a dühét, magában
hordozta a gyászát, és magában foglalt mindent, amit ő elveszített.
Összekötötte őket, mint egy ezüstzsinór. Amikor az arca szétesett,

123
egygyé váltak, áldozat és elkövető, ragadozó és zsákmány.

A VÉRPERMET EGY PILLANATRA elvakít, de a vezérlőközpont

megőrzi Mazsola, valamint a pisztoly pontos pozíciójának adatait. Mire
eltelik a másodperc, az ő keze üres, az enyém meg nem.
Újabb egy másodperc elteltével pedig a pisztolyt már Evan Walker
arcára szegezem.
Walker az összetartó elem, a pillér, amelyen a túlélésünk nyugszik.
Amíg életben van, elfogadhatatlan kockázatot jelent. Ha meghúzom a
ravaszt, az lehet, hogy az életembe kerül; tudom. Cassie – vagy épp Zombi
– megölhet engem azért, amiért megöltem, de nincs választásom. Kifutunk
az időből.
Egyikük sem hallja még, de én igen – az észak felől érkező
helikoptert, amely teli van Hellfire rakétákkal és egy Vosch legjobb
éleslövészetből álló szakasszal. Constance jelzésének eltűnése csak egy
dolgot jelenthet.
– Adu! – kiáltott rám rekedten Zombi. – Mi a fene ez?
Egy aprócska alak rohan el a jobb oldalamon. Mazsola. Visszafogom
a lendületem, így nem töröm el a szegycsontját, de ütésem ereje egyenesen
Sullivan mellkasának repíti. A földön kötnek ki, kezük-lábuk egymásba
gabalyodva.
Továbbra is a célpontomra összpontosítok.
– Ben, ne! – mondja nyugodtan Walker, bár Zombi meg se mozdult
eddig. – Hallgassuk meg, mit akar!
– Tudod, hogy mit akarok. – Ujjam szorosabban feszül a ravaszra.
Kétség nem fér hozzá, hogy Walkernek meg kell halnia. Annyira
nyilvánvaló, még Mazsola is egyetértene, ha ismerné a tényeket. És a
nővére úgyszintén. Na jó, ő lehet, hogy nem. A szerelem inkább elvakít,
mintsem feltárja az igazságot. Penge megtanított erre.
– Ben! – kiabálja Walker –, ne!
Zombi nem hajol le fegyverért. Nem lép felém. Csak tesz két lépést,
szándékos lassúsággal, hogy közénk ékelje a testét: odaáll Evan Walker

124
elé.
– Bocsi, Adu – mondja Zombi. Hihetetlen módon úgy döntött, hogy
előrántja gyilkos mosolyát. – Ez nem fog megtörténni. – És felemeli a
karját, hogy még jobb célpontot nyújthasson.
– Zombi, te nem tudod...
– Hát ez tény. Szart se tudok.
Ha valaki más lett volna. Sullivan vagy akár Mazsola.
Mi az ára, Marika? Mi az ára?
– Zombi, erre nincs idő.
– Mire nincs idő?
Akkor már ő is meghallotta; mindannyian hallották. A zajszint
belépett a normális emberi hallótartományba. A helikopter.
– Szűzanyám! – Sullivan levegőért kapkodott. – Mit tettél? Mi a
fészkes fenét tettél?
Eleresztem a fülem mellett a sopánkodását. Csak Zombi számít. –
Nem minket akarnak – mondom neki. – Őt akarják. Nem hagyhatjuk, hogy
megkapják őt, Zombi.
Ha csak egy másfél centivel lejjebb eresztené a fejét. Nincs
szükségem többre, mindössze másfél centire. A tizenkettedik rendszer
megteszi a többit.
Sajnálom, Zombi. Kifutunk az időből.
A vezérlőközpont lezár. Elengedem a golyót. A lövedék becsapódik
Zombi combjába.
Most össze kéne esnie, hogy szabaddá váljon a célpont a második
golyóm számára – az Evan Walker koponyájába küldendő gyilkos golyó
számára. De nem esik össze.
Ehelyett hátraesik Walker mellkasára, és Walker átöleli, felemeli és
emberi pajzsként használja. Kintről, a rotorok halk zaján átszüremlik egy
még halkabb zaj, egy nyíló ejtőernyőé. Tuapp! Aztán megint.
Tuapp, tuapp, tuapp, tuapp, tuapp. Összesen öt.
Hirtelen ér a felismerés, hogy nem a megfelelő személyt kérleltem. –
Engedd el – mondom Evan Walkernek. – Ha egy kicsit is érdekel, hogy mi
lesz Cassie-vel, dobd le!
De nem dobja le, és most már kifutottam az időből. Ha tovább húzzuk
az időt, ez a patthelyzet mindannyiunk életébe kerül.
Érkezik az ötödik hullám.

125
 CSUPÁN EGYETLEN MAGYARÁZAT létezhet erre.
Ahogy átszökellt a szobán. Kezének gyorsasága, éles látása és
hallása.
Csak egy dolog történhetett.
Továbbfejlesztették. Egy ember megkapta az ajándékot.
Miért?
A ház homlokzati ablakához száguldott, három lépéssel átszelve a
szobát, úgy gördítve a testét a levegőben, hogy vállával betörje az ablakot,
majd eltűnt a szétporlasztott üveg és fa glóriájában.
Cassie azonnal elindult felé – vagy Ben felé, akit még mindig
egyenesen tartott a karja között.
– Megan – mondta Evan. – Vidd le a pincébe!
Cassie bólintott. Megértette. Megragadta a kistestvére csuklóját, és a
hall felé rángatta.
– Nem, én itt maradok Zombival!
– Jézusom, Sam, gyere már...
Végigfutottak a folyosón. A helikopter egyre közelebb jött,
motorjának zaja beúszott a kitört ablakon, mint ahogy a tenger hullámai
törnek meg a parton. De ami a legfontosabb, felnyalábolta Bent és a
vállára kapta, majd elcipelte a heverőig, átlépve a dohányzóasztal romjai
közt heverő test fölött. Letette Bent a pamlagra, aztán körülnézett, hogy
mivel köthetné el a lábát. Megvan, a halott nő kapucnis felsőjével. Evan
letérdelt mellé, és felszakította a textíliát. Letépett belőle egy csíkot, a
gallértól egészen az alsó szegélyig, aztán összecsavarta. Ben színtelen
arccal nézte, hogy mit csinál, aprókat, felületesen lélegezve, egyre
közelebb kerülve a sokkos állapothoz.
A golyó épp a térdkalácsa fölött fúródott be Ben lábába. Ha egy kicsit
is lejjebb éri, többé sosem tudna járni. De nem arról van szó, hogy
szerencsés volt. Adu gondosan megtervezte a golyó befúródási helyét.
Ben szólásra nyitotta a száját.
– Az én hibám – mondta. – Nem kellett volna idehoznom őket.
– Nem tudhattad – nyugtatta meg Evan.
Ben azonban vadul rázta a fejét.
– Erre nincs mentség. – Nyitott tenyérrel rácsapott a párnákra, akkora

126
port verve föl, mintha felrobbant volna valami. Köhögni kezdett. Evan a
plafonra emelte a tekintetét, és hallgatózott. Vajon mennyi idejük van
még? Nehéz lenne megmondani. Két perc? Kevesebb? Aztán újra Benre
pillantott, aki annyit mondott:
– Pince.
– Pince – bólintott Evan.
Lehúzta Bent a pamlagról, és a hátára vette. Hol volt Cassie?
Miközben trappolt lefelé a lépcsőkön, Ben arca neki-nekiütődött a hátának.
A helyiség távolabbi sarkába cipelte, majd leeresztette a
betonpadlóra. – Ne várj vele, Walker! – Ben állával a fegyverraktár felé
intett. – Ha nem szeded le gyorsan azt a madarat, tök mindegy lesz, hogy
lejönnek ide vagy sem.
Evan leemelte a falról a rakétavetőt. A helikopter most már biztosan
lőtávon belül van. Visszanyargalt a lépcsőn, kettesével véve a fokokat,
kezében a rakétavetővel, amely olyan súlyos lehetett, mint egy
acélgerenda. Rossz bokájába belehasított a fájdalom. Benyomta az ajtót.
Az előtér üres volt. A remegő levegő finoman dobolt a bőrén. A Black
Hawk ott keringett közvetlenül a ház fölött. Hagyja őket itt fenn,
kockáztatva, hogy lelövik őket? Vagy vigye le őket a pincébe, azt
kockáztatva, hogy rájuk küldik a rakétáikat.
A földre ejtette a rakétavetőt.

CASSIE A SZEKRÉNYAJTÓN DÖRÖMBÖLT, és Megan nevét

sikította.
Mint a szélvész, úgy pördült meg, amikor Evan berontott a szobába.
– Eltorlaszolta magát odabent, a kis dög!
Evan félretolta az útból Cassie-t, és vállával nekirontott az ajtónak.
Az ajtó zsanérjai megrándultak, de nem nyílt ki.
– Cassie, Sam, pince, most! – üvöltötte Evan.
Kirontottak a szobából. Evan felemelte a jó lábát, és tiszta erőből
belerúgott az ajtó közepébe. A fa megrepedt. Újabb rúgás. Reccs. Rúgás.
Reccs. Eltávolodott háromlépésnyit, aztán kicsit meggörnyedt, és vállal
rohant bele megint, most már a törésvonalba. Az ajtó alsó része leszakadt,
és Evan bebukott a sötétbe. A sarokból egy tágra nyílt szempár figyelt

127
rettegve. Evan feléje nyújtotta a kezét.
– Pillanatokon belül felrobbantanak minket, Megan.
A kislány megrázta a fejét. Nem fog innen elmenni. Azt leshetik.
Evan érte nyúlt, mire a kislány ökölbe szorított kézzel az arcába
vágott. Ki akarta kaparni Evan szemét. Közben meg úgy visított, mint akit
gyilkolnak.
Evan elkapta a csuklójánál, és leválasztotta magáról. Megan a
mellkasára vetette magát, aztán ágyékon rúgta, keményen, és közben
szabad kezével a gardrób hátsó fala felé kapkodott. A halomnyi ruha
mögött ott hevert egy plüssmackó.
Kapitány!
Evan felkapta a játékmackót.
– Nesze, itt van!
Az első Hellfire rakéta egészen pontosan két perc és huszonkét
másodperc elteltével találta el a házat.

EVAN MEGANNEL A NYAKÁBAN félúton volt lefelé a pincébe,

amikor a rakétacsapást követő rázkódás a levegőbe repítette őket.
Megpördült a levegőben, hogy a becsapódás erejét ő fogja fel a testével, ne
a kicsi lány.
Ahogy elterült a betonpadlón, minden szusz kiment belőle. Megan
legurult a mellkasáról, és csendben feküdt mellette.
Aztán becsapódott a második rakéta.
A lángok lefelé süvítettek. Evan látta, amint rohamra indulnak feléjük
a ragyogó narancs és vörös színben lobogó fal törő kosok. Rávetette magát
a kislányra, hogy testével védje; a tűz átsuhant fölöttük; Evan érezte
megpörkölődött hajának szagát, és még a pólón keresztül is az
olvasztókemence-forróságú leheletet.
Amikor felemelte a fejét, Cassie-t és Samet látta Ben mellett
guggolni. Odakúszott hozzájuk, maga után vonszolva Megant. Cassie
tekintete összekapcsolódott az övével: Meg...?
Evan megrázta a fejét: Nem.
– Hol a rakétavető? – kérdezte Ben.
Evan a mennyezet felé bökött. Odafent. Legalábbis ott volt, amikor

128
még létezett odafent.
Elszabadult pókhálók és porszemcsék kavarogtak körülöttük.
Egyelőre még tartotta magát a mennyezet. Abban viszont már erősen
kételkedett, hogy még egy csapást kibírna. Ben Parish valószínűleg
ugyanerre a következtetésre jutott.
– Ó, ez remek! – fordult Ben Cassie-hez. – Alakítsunk gyorsan egy
imakört, mert most rendesen kicsesztek velünk.
– Minden rendben lesz – biztosította Evan. Majd finoman
megérintette Cassie arcát. – Ez nem a vég. Még nem. – Felállt.
– Egy dolog miatt jöttek ide – mondta csendesen, úgyhogy a fölöttük
elszabadult pokol miatt alig lehetett hallani a hangját.
– Azért nyitottak ránk tüzet, mert feltételezték, hogy elbukták a
küldetést. Azt gondolják, meghaltam. És most meg fogom nekik mutatni,
hogy tévedtek.
Ben megrázta a fejét. Teljesen összezavarodott. Semmit sem értett.
Cassie azonban rájött, és arca elsötétült a haragtól.
– Evan Walker, meg ne merd tenni ezt még egyszer!
– Most utoljára, Tiszavirág, megígérem.

MEGÁLLT A FÜSTBE ÉS LÁNGOK KÖZÉ vezető lépcsők aljában.

Mögötte Cassie visítozott, a nevén szólította, átkozta. Ennek ellenére
felment a lépcsőn.
Ahogy Adu mondta: Nem minket akarnak. Őt akarják.
Félúton felfelé azon morfondírozott, nem kellett-e volna végeznie
Ben Parishsel. Hiszen csak teher lesz Cassie-nek. Hátráltatni fogja.
Lelassítja. Akkora terhet vesz magára, amit talán nem fog bírni.
Elűzte a fejéből ezt a gondolatot. Most már késő. Késő visszafordulni.
Késő elmenekülni, késő elrejtőzni. Akárcsak az autó alatt megbúvó Cassie
számára azon a napon, akárcsak Ben számára a berobbanó haláltábor alatt,
most számára is elérkezett az a pillanat, amikor szembesül azzal, amivel –
úgy gondolta – sosem fog tudni szembenézni. Korábban mindent kockára
tett, hogy megmentse Cassie-t, de olyankor mindig mérlegelni lehetett a
kockázatot, és kiszámítani. És mindig maradt a túlélésnek egy aprócska
esélye.

129
 De nem most. Ezúttal egyenesen bemasírozik a fenevad gyomrába.
Egyszer hátrafordult, amikor felért a lépcső tetejére, de már nem látta őt,
és nem is hallotta. Cassie-t elnyelte a füst és a por homálya, és a szakadt
pókhálók lassan lebegő fonalainak finom fátyolszövete.
A romokon ciklon söpört végig. A helikopter egészen közel repült
hozzá, és a forgólapátok keltette légörvény félresöpörte a füstöt, és
lenyomta a magasan lobogó lángokat, kisimítva őket, amitől az egész úgy
festett, mint valami hullámzó vörös tenger. Felpillantott, és látta a
műszerfal mögött ülő pilótát. Őt nézte.
Felemelte a kezét, és előrecsoszogott pár lépést. A tűz körbevette. A
füst elnyelte. Átgyalogolt a pokoli forgatagon, a tiszta, áttetsző levegőbe.
Evan Walker az út közepén állt, mozdulatlanul, felemelt kézzel,
miközben leereszkedett hozzá a helikopter.

MAJD HÁROMSZÁZ MÉTERRE északra lévő pozíciójából az 19-es

raj öttagú akciócsoportja végignézte, ahogy a helikopter kilő egymás után
két rakétát, aztán volt ház, nincs ház, az egészet letarolta a betonalapzatig
valami irtózatos tűz- és füstkitörés.
Tejes fülesében megszólalt a pilóta hangja:
– Tartsátok a pozíciótokat, egy-kilences! Ismétlem: tartsátok a
pozíciótokat!
Tejes feltartott hüvelykujjal jelzi a csapatnak: Tartjuk!
A helikopter tesz egy nagy félkört, hogy visszarepüljön a cél fölé.
Manó Tejes mellett kuporog, a nézőkéjével vacakol sóhajtozva. A szíj
kicsi kobakjára túl nagy, nem simul rá. Kamu odasúgja neki, hogy fogja
be, Manó csak annyit mond:
– Csókold meg a seggem.
– Pofa be! – szól Tejes mindkettőnek.
A kis csapat egy kopott Havoline tábla fedezékében kuporog egy régi
téglaépület mögött, amely valaha egy karosszéria-műhely volt, még
mielőtt az egész világ romba dőlt. Használt gumiabroncsok és kerekek
halomba hordva, eldobott motoralkatrészek és szerszámok, minden

130
szétszórva a földön, mint a szélfútta falevelek; a kocsikat, teherautókat,
haszongépjárműveket, furgonokat vastagon borítja a por és a mocsok,
ablakaik bezúzva, kárpitjuk penészes – a már mit sem számító múlt
relikviái. Az 19-es rajt követő nemzedék – ha egyáltalán lesz újabb
nemzedék – már nem fogja felismerni a rozsdásodó kocsik testén és
hűtőrácsán lévő szimbólumokat. Száz év sem kell, és senki sem lesz képes
elolvasni a fejük fölötti táblákat, vagy akár csak megérteni, hogy a betűk
hangokat jeleznek.
Mintha számítana még ez. Mintha bárkit is izgatna. Jobb nem
emlékezni. Jobb nem tudni. Az ember nem gyászol olyasmit, amit soha
nem veszített el, mert soha nem is volt neki olyasmi.
A helikopter a romok fölött kering. A rotorlapátok keltette légörvény
kisimítja és elteríti a füstöt, oldalra tolja a lángokat. Nézőkéjükön keresztül
hunyorogva lesnek körbe: Tejes és Manó dél felé, a helikopter felé pislog,
Kamu és Parány nyugatra, Nyami pedig északra veti vigyázó szemét, az
idegen lények által megszállt ellenséget jelző zöld ragyogás után kutatva.
Megvárják, míg elhúz a Black Hawk, aztán elindulnak dél felé az
országúton, megtisztítva a terepet menet közben – már ha találnak bármit
is, amitől megtisztíthatják. Hacsak a Tedek le nem léptek a házból, amikor
meghallották a rotorok zaját, nem találnak semmit, hisz a házban minden
szénné égett.
Manó vette észre először: egy aprócska neonzöld szikrát, amely úgy
villogott, mint nyári éjszakán a szentjánosbogarak. Megbökte Tejest, és
mutatta. Tejes zord mosollyal nyugtázta. Ó, igen. Annyiszor elgyakorolták
ezt, édes istenem, már ők sem tudják milyen sokszor, de ez az első éles
harci bevetésük. Most látnak először élő, lélegző, igazi, hús-vér fertőzöttet.
Hat hónap, két hét és három nap telt el azóta, hogy a buszok
összehozták őket, az 19-es raj lányait és fiait. Százkilencvenkilenc nap.
Kétszáznyolcvanhatezer-ötszázhatvan perccel korábban Manót még
Ryannek hívták, és a vízelvezető árokban lapult rühösen, tetvesen,
sebektől borítva, felfúvódott hassal, pálcikavékony karral, kidülledt
szemmel, és amikor felültették a buszra, könnyek nélkül sírt, mert teljesen
ki volt száradva. Tejest meg akkoriban még Kyle-nak hívták, és egy, a
kanadai határ közelében lévő táborból menekítették ki. Nagy kölyök volt,
barátságtalan és dühös, akit majd szétvetett a türelmetlenség, hogy bosszút
álljon, és mindent visszafizessen, amit kapott. Nehezen kezelhető, nehezen
betörhető gyerek volt – de végül mégis sikerült betörniük.
Mindegyiküket sikerült betörniük.
Jeremyből Kamut, Luisból Nyamit, Emilyből Parányt csináltak, egy
halom édi-bédi nyuszinév egy halom édi-bédi újonc nyuszinak.

131
 Azok, akiket nem tudtak betörni, akiket a Csodaország
alkalmatlannak ítélt, akiknek az agya és a teste lényegében visszahúzódott,
eltűntek a szemétégetőkben, vagy titkos szobákba kerültek, ahol
bombahordozóként alkották újra a testüket. Nem volt nehéz. Sőt, egészen
abszurd módon könnyű volt. Ürítsd ki a remény, hit és bizalom edényét,
hogy aztán feltölthesd azzal, amivel csak akarod. Azt is mondhatták volna
az 19-es raj tagjainak, hogy kettő meg kettő öt, és vakon elhitték volna.
Nem, nem csak simán elhitték volna: habozás nélkül megölték volna, aki
mást állít.
Egy magas alak lép ki a füst és a lángok közül, ragyogó zöld
tűzgolyóval a feje helyén – felemelt, üres kézzel. Átlépdel az utat borító
megfeketedett murván, mire a helikopter előrebukik, és leszállni készül.
Mi a fene? Miért nem iktatják ki?
Manó, te seggfej, biztosan ő a kicseszett célpont. A rohadékja, túlélte.
A helikopter földet ér, és most Tejes Hershöt és Reese-t látja leugrani
róla. Hallani nem hallja őket, de pontosan tudja, hogy mit visítanak a
Tednek, megpróbálva túlharsogni a motor pokoli hangzavarát. Le, le, le!
Kezek a tarkóra! Az alak térdre rogy; kezét most elnyelik a feje körül
táncoló zöld lángok. Odavonszolják a foglyot a madárhoz, és berángatják.
A pilóta hangja belerecseg Tejes fülébe: Célpont visszatér a bázisra.
Ott találkozunk, katonák!
A Sólyom közvetlenül a fejük fölött bömbölve észak felé veszi az
irányt. A Havoline tábla beleremeg, ahogy elhúz mellette. Nyami
végignézi, ahogy a helikopter egyre zsugorodik a horizont felé, és a világ
gyorsan elcsendesül körülöttük. Nem marad más zaj, csak a szél zúgása, a
tűz ropogása, valamint saját nehéz légzése. Ez gyors lesz, mondja
magának. Szórakozottan a vállára szorítja a kezét, amely még mindig
érzékeny a múlt éjszaka óta. A seb még mindig friss: VQP.
Tejes ötlete volt. A saját szemével látta Penge holttestét, és ő volt az
is, aki rájött, mit jelentenek a betűk: Vincit qui patitur. Győz, aki tűr.
Ugyanezeket a betűket vésték bele a saját karjukba – VQP – azok
emlékére, akik elestek.
Tejes jelt ad, és kilépnek a fedezékből. Tejes elöl, célzásra emelt
fegyverrel, Manó közvetlenül mögötte, Kamu és Parány kétoldalt, Nyami
pedig a hátvéd. Figyeljétek azokat az ablakokat átellenben, Pari!
Csekkoljátok az autókat, Kamu!
Ezerszer is elpróbálták ezt, házról házra, szobáról szobára, pincétől a
padlásig. Megtisztítasz egy épületet, aztán jöhet a következő. Ne kapkodj!
Vigyázz magadra! Vigyázz a társadra! Ha lehetőséged van lőni, lőj!
Egyszerű. Könnyű. Olyan sima ügy, hogy egy gyerek is képes rá, épp ez a

132
fő oka annak, hogy gyerekeket választottak ki erre a feladatra. Hat
hónappal, két héttel és három nappal az után, hogy az iskolabusz megállt,
és egy hang bemondta: Ne féljetek. Most már biztonság ban vagytok,
tökéletes biztonságban, Nyami valami mást is hall a szél zúgásán, a tűz
ropogásán és saját lélegzetvételén kívül: valami éles, magas hangú sivítást,
mint amikor a buszfékek felvisítanak. Ez az utolsó hang, amelyet életében
hall, mielőtt az ötvencentis acélabroncs hátulról nekicsapódik a tarkójának,
és eltöri a hátgerincét. Mire földet ér, már halott.
Száznyolcvannégy nappal azután, hogy begurultak a táborba, Parány
a következő. A kislány Kamuval együtt a földre vágja magát, amikor látja
Nyamit elterülni, erre képezték ki őket, ezt az emléket őrzik az izmaik, és
az ellenfelük tisztában van ezzel. Számított erre.
Ahogy hason fekszik, Kamu jobbra pillant. Parány fojtott,
gurgulázóbugyborékoló hangokat ad ki. Puskája elhagyatottan hever az
úton mellette, és ő mindkét kezével abba a mintegy hatvancentis
csavarhúzóba kapaszkodik, amely a torkába ágyazódott. Átvágta a nyaki
ütőerét. Nem kell egy perc, és már halott.
Négyezer-négyszáztizenhat órával azután, hogy megpillantotta a busz
fényszóróit, amelynek sárga fénye átszakította az erdő sötétjét, ahol
megbújt, Kamu négykézláb mászik az út szélén – és egy pillanatra
meglátja nézőkéjén keresztül a zöld fényt, aztán el is tűnik a régi garázs
mögött: egy fertőzött sápadtan ragyogó tüze. Most elkaplak, rohadék!
Kamu nem tudja, hogy mi történt Tejessel és Manóval, és nem fordul
hátra, hogy kiderítse. Az ösztöneire hallgat, és az adrenalinra, amely hajtja
– meg a dühre, amely mérhetetlen és csillapíthatatlan. Talpra áll, és futni
kezd a garázs felé. A lány már ott van a tetőn, mire Kamu az épület
délkeleti sarkához ér: ugrásra készen vár rá.
Legalább gyorsan történik.
Tejes és Manó, akik az úton keresztbeálló, felborult Tahoe mögé
rejtőztek, felfigyelnek Kamu puskájának ropogására. Három rövid staccato
harsan fel: tat-tat-tat!
Aztán csend.
Halk, undorodó kiáltással Manó letépi magáról a nézőkét, a francba,
ez a rohadt cucc folyton lecsúszik, és akkor Tejes higgadtan utasítja, hogy
tegye vissza a lencsét, közben pedig a környéket pásztázza. Manó nem
hallgat rá. Fényes nappal van, remekül lát, és őszintén, ki a fenét érdekel
most már, hogy ezek ott emberek vagy fertőzöttek?
Szél és tűz és a saját lélegzetük. Ne hagyjátok magatokat sarokba
szorítani! Ne menjetek be zsákutcába! Ne váljatok szét! Ahogy az oldalán
feküdt, vállát nekifeszítve a kocsi vigasztaló acéljának, Manó Tejes arcába

133
néz. Tejes az őrmester. Tejes nem fogja cserbenhagyni. VQP.
Úgy, bizony! VQP.
A lány golyója átrepül az út fölött, bezúzza a vezetőoldali ablakot,
átsüvít a jármű belsején, és a másik oldalán távozik, feltépve Manó
dzsekijét, meg sem állva egészen a hátáig. Ott végül megállapodik: a
gerincoszlopában.
Kétszázhatvannégyezer-kilencszázhatvanhárom perccel azután, hogy
megmentették, Tejes az elülső ütköző felé kúszik, maga után vonszolva
Manó testét. A felsőteste rángatózik a keze között; az alsó félig lebénult,
már halott, és mégis mi a búbánatot gondoltak, amikor a karjukra vésték
azokat az ostoba betűket? Manó piciny ujjal Tejes arcát markolásszák,
ahogy a fény lassan kihuny a szeméből. Védj meg, fedezz
engem, tartsd távol tőlem a rohadékokat, Őrmi!
Úgy van, úgy lesz, Manó. VQP. VQ kibaszott P.
Még mindig suttog neki, amikor a lány megkerüli a motorháztetőt.
Nem néz fel rá. Még csak nem is hallja, hogy megérkezett.
Tizenötmillió-nyolcszázkilencvenhétezer-hétszázkilencvenkét
másodpercet ütött el az óra, és Tejes is követi az 19-es raj többi tagját a
halálba.

NEM FOGOM HAGYNI, HOGY EZEK A SRÁCOK itt rothadjanak

meg, ahol elestek.
Nem hagyom, hogy a patkányok, a varjak és a húslegyek, a gyíkok és
az elvadult kóbor kutyák lakmározzanak belőlük.
Nem hagyom itt a csontjaikat a keselyűk és férgek szabad prédájául,
hogy felkapják és szanaszét szórják őket.
De nem is fogom elégetni őket.
A puszta kezemmel fogok sírt kaparni nekik a hideg földben. A nap a
horizont felé kúszik. A szél új erőre kap, hajamat az arcomba csapdossa, és
megnyílik a föld az ujjaim alatt. A kezem az eke, amely megtöri a konok
talajt az ültetéshez.

134
 Tudom, hogy Zombi engem figyel. Látom, hogy ott áll a fekete,
kiégett romok mellett. Egy elszenesedett deszkahalomnak támaszkodik,
kezében a puskájával, és engem figyel. Körülöttünk leszáll az alkonyat, de
azért végignézi, ahogy rendre elcipelem a holttesteket a gödörig, amit a két
kezemmel ástam. Elindul felém sántikálva. Le fog lőni. Bele fogja rúgni a
holttestemet a gödörbe, és együtt fog elégetni az áldozataimmal. Nem
fogja megvárni, míg megmagyarázom. Nem lesznek kérdések, mivel
minden szó, ami elhagyja a szám, hazugság lesz. Megtorpan. A sírgödör
mellett térdelek, az arcuk vakon, üresen néz rám. A legidősebb,
feltételezem, a rajparancsnok, sem lehet több húszévesnél.
A visszahúzott závárzat kattanását felhangosítva hallom, és a
vezérlőközpont kiadja a parancsot a védekezésre. Figyelmen kívül
hagyom. – Lelőttem Porcelánykát – mondom a halott újonc arcába. – Azt
hittem, hogy ellenség, és lelőttem. Egyetlen reménye volt a túlélésre, nem
volt választásom. Hagytam, hogy elvigyenek minket, Zombi. Ez volt az
egyetlen mód arra, hogy megmentsem az életét.
Amikor megszólal, a hangja olyan száraz, mint a téli faágakon zörgő
falevelek.
– Akkor hol van most?
– Elment.
A világ egy pillanatra megáll. Még a szél sem tudja kimozdítani.
– Mit tettek veled, Adu?
Felnézek rá. Nem rá. Fel, egyenesen az égboltra. Az alkonyi
szürkületet már áttöri néhol az első csillagok hunyorgó fénye.
– Ugyanazt, amit Walkerrel. Ugyanazt, amit Constance-szal és a kis
pappal és a macskás öreg hölggyel.
Fölöttem a csillagok pislogás nélkül, rezzenéstelenül ragyognak. Én
pislogok, és ezüstkönnyeket sírok a csillagfényben. Vosch ajándékának
köszönhetően ellátok az univerzum legszéléig, de a minden oldalról
körbezáró börtönrácsokat nem vettem észre.
Az igazság. A tizenkettedik rendszer mindent továbbfejlesztett,
beleértve azt is, ami szétszaggatja a testem azóta, hogy visszatértem a
vadonból. Nem voltam hajlandó szembenézni az igazsággal. Tudtam, de
szándékosan nem vettem tudomást róla. Egy vaknak született ember
kinyújtja a kezét, és megérinti egy elefánt fülét. Az elefánt olyan lapos,
mint egy papírlap. Egy másik vak ember a törzsét tapintja ki. Az elefánt
olyan formájú, mint egy kígyó. A harmadik a lábát simítja végig. Az
elefánt olyan, mint egy fa.
Lehajtom a fejem a sírgödör fölé, és hangosan kimondom az
igazságot:

135
 – Terhes vagyok.

BEN MEGHALT.
Itt hagyott minket azzal, hogy azonnal visszajön. De nem jött vissza
azonnal. Egyáltalán nem jött vissza.
A pince távolabbi sarkában kuporgok Sammel és Megannel. Van egy
puskám, Megannek ott van Mackó, Samnek pedig tartása van. Grace
fegyverkészlete úgy háromméternyire tőlünk. Olyan sok csinos, csillogó
holmi, hogy Sam alig bírja visszafogni magát. Leginkább az nyűgözte le,
hogy ráébredt, mennyire nevetségesen egyszerű lelőni valakit. A cipőjét
bekötni nehezebb.
Felkapok egy súlyos gyapjútakarót a munkapad mögötti halomból, és
rájuk dobom, hármukra: Samset, Megant és Mackót is betakarva.
– Nem fázom! – kiabálja. Sam, nem Mackó.
– Nem azért adom, hogy melegítsen – mormogom neki. Elkezdem
elmagyarázni neki, de a szavak elgyengülve, elenyészőn, értelem nélkül
szivárognak a számból. Mi történt Evannel? Mi történt Bennel? Mi történt
Aduval? Ahhoz, hogy bármelyik kérdésre is kideríthessem a választ, fel
kellene kelnem a pince betonjáról, végig kéne mennem a helyiségen, fel
kéne mennem a lépcsőkön, és vélhetőleg le kéne lőnöm valakit, vagy le
kéne lövetnem magam – csupa olyan cselekedet, amihez szükségem lenne
valamire. Ami most hiányzik belőlem.
Utoljára, Tiszavirág. Megígérem.
Ó, ez a hülye, vicces-giccses kiskedvencnév. Nekem is ki kellett
volna találnom számára valami hasonlóan megalázó, émelyítően
mulatságos becenevet. Cápafiú nem is lenne rossz. Állkapcsos.
A falépcső megreccsen. Ledermedek. Cassiopeia végső küzdelme.
Utolsó leheletig. Van egy tele táram és egy gyűlölettől túlcsorduló szívem
– nem is nagyon lesz itt másra szükség.
Mellettem Sam sziszegi:
– Cassie, Zombi az.

136
 Hát persze, hogy ő az. Csak ő lehet, aki bénán biceg lefelé,
kikibillenve az egyensúlyából, akárcsak egy igazi zombi. Ki is fullad
rendesen, mire leér a lépcső aljára. Nekitámaszkodik a falnak, szétnyílt
szájjal, holtsápadt arccal, amelyből minden vér kifutott, és levegőért
kapkod.
– Na? – kiáltok át neki a helyiség másik végéből. – Megtaláltad?
Megrázza a fejét. Felnéz a lépcső teteje felé. Aztán vissza rám.
– A helikopter – mondja.
– Mi van a helikopterrel? Evan felrobbantotta? – Ostoba kérdés. Azt
hallottam volna.
– Felszállt rá.
Bennek le kellene ülnie. Baromira tud fájni egy olyan sebesülés, mint
az övé. Tudhatnám. Miért nem ül le? Mit lóg ott a lépcső tövében?
– Hogy érted azt, hogy felszállt rá?
– Úgy, hogy felszállt rá. Elvitték, Cassie. – Egy újabb pillantás a
lépcsők tetejére, úgyhogy azt is megkérdem, mit pislog állandóan fölfelé.
Így folytatja: – Hát volt egy akciócsoport...
– Itt van egy akciócsoport?
– Volt egy akciócsoport. – Kézfejével megtörli a száját. – Már nincs.
– A hangja megremeg, és nem hinném, hogy a fájdalomtól vagy a
hidegtől. Úgy fest, mintha Ben Parish halálra lenne rémülve. Retteg.
– Adu? – Pff, Sullivan, mégis ki más? – Adu.
Bólint. Aztán megint felnéz a lépcső teteje felé. Ez az a pillanat,
amikor felállok. Sam is. Mondom neki, hogy maradjon. Ő azt mondja,
nem. Ben felemeli a kezét, hogy leállítson.
– Van rá magyarázat, Cassie.
– Ebben biztos voltam.
– Végig kell hallgatnod.
– Vagy mi történik? Eltöri a nyakam a szupernindzsa-képességeivel?
Ben, de hát mi van veled? Hiszen ő hozta ránk őket!
– Ezúttal muszáj megbíznod bennem.
– Nem, neked kell megbíznod bennem. Mondtam neked, mielőtt
elment volna, hogy valami nem stimmel vele. Most visszatért, és valami
tényleg baromira nem stimmel vele. Még mire vársz, Ben? Mit kell még
tennie, hogy végre elfogadd a tényt, hogy nem a te oldaladon áll? –
Cassie... – Látszik, hogy kínkeservesen próbál minél összeszedettebb
lenni. – Azt akarom, hogy letedd azt a fegyvert.
– Biztos, hogy nem teszem le.
Rettentően igyekszik türelmes lenni.
– Nem fogom hagyni, hogy bántsd, Cassie!

137
 És akkor Sam megszólal:
– Zombi az őrmester. Azt kell csinálnod, amit mond.
Újra megroppan a lépcső. Adu félúton megtorpan. Nem rám néz;
Samet figyeli. Egy rettenetes másodpercig átfut az agyamon a szörnyű
gondolat, hogy mindkettőt lelövöm, megragadom Samet és Megant, aztán
addig futunk, míg föld van a talpunk alatt, amin futhatunk. Kiválasztani,
melyik oldalon állsz, dönteni, hogy kiben bízhatsz meg, és hogy mi az
igazság, és mi nem – az ember egyszer csak eljut arra a pontra, hogy a
legkevésbé elfogadhatatlan választás, ha otthagyja az egészet a fenébe.
Mint azok, akik öngyilkosságot követnek el, mert egyszerűen besokalltak,
belefáradtak a sok vesződségbe és zűrbe. – Minden rendben – mondja Ben
neki, vagy talán nekem, esetleg talán mindkettőnknek. – Minden jó lesz.
Leteszi a fegyvert a lépcsőre, és ott hagyja.
Adu azonnal eldobja a fegyverét. Vajon miért van az, hogy ez csöppet
sem vigasztal?
Aztán lejön, és leül a legalsó lépcsőfokra.

AMIÓTA Azok megérkeztek, baromi sok hűha pillanat volt, de ez

tutira mind közül a leghűhább.
Miután először körbejárta a témát, úgy érzem, valamiről lemaradtam,
ezért megkérem Adut, hogy magyarázza meg nekem még egyszer, ezúttal
lassabban, és egy kicsit több részlettel meg sokkal több bizonyítékkal
megspékelve.
– Azok nincsenek itt – mondja. – Igazából még abban sem vagyok
biztos, hogy ott vannak. – A mennyezet felé biccent, valamint a fölötte
lévő, láthatatlan ég felé.
– De hogy tudnak nem itt lenni? – töpreng Ben. Már megint ezt
csinálja, behódol neki, udvariaskodik, mint a legnyaloncabb udvaronc Adu
királynő udvarában. Kezdek komolyan kételkedni Ben emberismeretében.
Amióta kezdetét vette ez a háború, kétszer lőtték meg – mind a két
alkalommal az, aki állítólag az ő oldalán áll. Vigyázz, Parish: har
madszorra összejön neki!
– Lehetséges, hogy az anyahajó teljesen automatizált – fejti ki Adu. –
Nyilvánvalóan valamiféle érző életforma építette, de maguk az építők akár

138
fényévekre is lehetnek tőle – vagy épp sehol.
– Sehol? – visszhangozza Ben.
– Meghaltak. Kihaltak.
– Persze, miért is ne? – Az Ml6-osom zárnyelvével játszadozom.
Lehet, hogy Ben még mindig megbízik benne, azok után is, hogy hazudott
neki Porcelánykáról és arról, hogy merre járt, és mi történt vele, amíg ott
volt, nem beszélve arról, hogy az ajtónkhoz vezetett egy gyilkost, plusz
meglőtte, nem is egyszer: kétszer; engem viszont nem igazán ejt ámulatba
a női vonzereje, amiből annyi van neki, hogy simán elférne egy tű fején, és
még bőven maradna hely mellette az angyaloknak is táncolni. – Pár ezer
évvel ezelőtt ránk találnak a szondáik. Figyelnek minket. Várakoznak.
Egyszer csak rájönnek, hogy nem vagyunk hasznára a Földnek vagy épp
magunknak, úgyhogy megépítik az anyahajót, és rogyásig telipakolják
bombákkal, drónokkal meg pestisvírussal, majd elkezdik módszeresen
kiirtani a népesség kilencvenkilenc egész kilenctized százalékát az emberi
rabszolgák segítségével, akiket már a születésük óta agymosásnak vetnek
alá... mivelhogy ez a mi gyógyírünk, ez az, ami jót tesz nekünk...
– Cassie – szól rám Ben. – Néha vegyél levegőt!
– Ez az egyik forgatókönyv – jegyzi meg Adu teljes nyugalomban. –
Ami azt illeti, ez az ideális eset forgatókönyve.
Megrázom a fejem, és pillantásom Samre meg Meganre esik, akik a
sarokban egy hatalmas pokróc alatt kuporognak összebújva. Hihetetlen, de
elaludtak, egymáshoz szorított fejjel, Mackó buksijával az álluk alá
préselve – olyan látványt nyújtanak így, ami szavakkal le nem írhatóan
édes lenne, ha nem lenne olyan szívszorító módon valaminek a
szimbóluma. Nos, igazából ennek az egésznek a szimbóluma.
– Pont mint a némítós teóriád – villámlok rá. – Egy számítógépes
program, amelyet magzatokba töltenek le, hogy majd betöltődjön, amikor
a majdani gyermek pubertáskorba ér. Egy forgatókönyv.
– Nem, ez tény. Vosch megerősítette.
– Remek. Az őrült, aki levezényelte hétmilliárd ember
meggyilkolását. Hát persze, hogy ha ő mondja, az tutira úgy is van.
– Mi másért akarná annyira Walkert?
– Ó, hát nem is tudom. Talán esetleg azért, mert Evan elárulta az
egész civilizációjukat, és ő az egyetlen személy ezen a bolygón, aki képes
megállítani őket?
Adu úgy néz rám, mintha valami ocsmányság lennék, amit most
fedezett fel a fogkeféjén.
– Hát ha ennyi lenne az egész, a pasid már halott lenne ebben a
pillanatban.

139
 – Lehet, hogy már halott is ebben a pillanatban. Kikészítesz, ahogy
megjátszod, hogy milyen sokat tudsz, miközben egyáltalán nem ez az ábra.
Elméletek, forgatókönyvek, lehetőségek, valószínűségek, tök mindegy. És
csak, hogy tudd, és ne halj meg bután... és ez nem valami gyatra
feltételezés, amely azon az elméleten nyugszik, hogy
énvagyokAduergoénmindenttudok, ő nem a pasim.
Lángol az arcom. Arra az éjszakára gondolok, amikor kikötöttem
Evan földjén, és letűztem a zászlóm szépen formált partján. Ezen a ponton
Ben is mond valamit, de egyáltalán nem figyelek rá, mert az elmémnek
megvan az a jó tulajdonsága, hogy vitába száll a saját gondolataival. Mint
például, hogy hogyan lehet, hogy én szúrom le a zászlót?
Nem Evannek kéne azt tenni?
– Evan emberi – erősködik Adu. – A célja nyilvánvaló. Ami nem
nyilvánvaló, és hogy miért akarja Vosch ízekre szedni a programozását, az
az, hogy mi indította el Evan agyában a lázadást. Ő nem csak egyszerűen
elárulta az övéit, ő önmagát is elárulta.
– Hát – sóhajt egy nagyot Ben –, ez úgy ahogy van, el van cseszve. –
Nekitámaszkodik a fiúnak, próbál minél kényelmesebben elhelyezkedni.
Ez persze nem nagyon megy egy golyóval a lábban. Higgyetek nekem,
már van tapasztalatom. – Tehát nem érkezik semmiféle menekülőkabin a
Némítók evakuálására – teszi hozzá csendesen. – Nincs
menekülőkapszula, nincs hogy feljutni az anyahajóra. Nincs, hogy feljutni
az anyahajóra, nincs, hogy felrobbantani. Ez a terv tehát megy a levesbe!
És mi van a városok bombázásával? Vagy ez is csak egy hazugság, amit
beleprogramoztak?
Adu sokáig nem válaszol. Gőzöm sincs, mi járhat a fejében. Aztán
kezdem azt gondolni, hogy ez az egész csak egy trükk – amit Vosch talált
ki. Valami történt Aduval, miután kicsekkolt a Walker motelból. Valaki
olyan bionikus eszközöket ágyazott belé, amitől félig emberi, félig gépi
tömegpusztító eszközzé változott. Honnan tudhatjuk, hogy közben nem
pártolt át a másik oldalra?
Egy bizonyos alak megtette. Honnan tudhatnánk, hogy nem állt
mindig is a másik oldalon?
A hüvelykujjam már megint azt a zárakasztót bizgeti.
– Úgy gondolom, hogy le fogják bombázni a városokat – jelenti ki
végül.
– Miért? – tudakolom. – Mi értelme?
– Sok okból. Hát először is szépen kiegyenesíti a játékmezőt, mielőtt
szabadjára engednék az ötödik hullámot. A városi harc minden előnyt
megad a Némítóknak, de nem lehet a végtelenségig a szerencsére

140
bazírozni. Mégis, a legfontosabb oka az, hogy a városok megőrzik az
emlékeinket.
Micsodaaaaa? Aztán leesik, és a megvilágosodástól megfájdul a
gyomrom. Az apám és az az átkozott húzható kiskocsi, meg azok az
átkozott könyvek. Könyvtárak, múzeumok, egyetemek, minden, amit
terveztünk és építettünk több mint hatezer év folyamán. Egy város nem
pusztán az infrastruktúrája összessége. Egy város több a téglánál, a
habarcsnál, a betonnál és az acélnál. A városok azok az edények, amelyek
magukba gyűjtik az emberi tudást. Azzal, hogy felrobbantják őket, végleg
visszaállítják az órát a neolitikumba.
Nem elég fenntartható szintre csökkenteni a populációt – mondja
halkan Adu. – Nem elég a földdel egyenlővé tenni mindazt, amit
felépítettünk. Mert mi újra benépesítjük a Földet. És újraépítjük a
városokat. Azért, hogy megmentsük a bolygónkat és az itt élő fajokat,
bennünket kell megváltoztatniuk. – Megérinti a mellkasát. – Itt belül. Ha
Azok el tudják venni tőlünk a bizalmat, elveszik az együttműködés
lehetőségét. És ha megfosztanak az együttműködés lehetőségétől,
lehetetlenné válik a civilizáció.

– OKÉ – MONDJA BEN. Itt az idő, hogy a lényegről beszéljünk. –

Nem lesznek menekülőkapszulák, lesznek viszont bombák. Amiből
következik, hogy nem maradhatunk itt, túl közel vagyunk Urbanához.
Nem mintha bánkódnék emiatt, mert tényleg tele van a tököm Urbanával.
Akkor hát merre? Dél felé? Én délre szavazok. Keresünk valami
frissvízforrást, mérföldekre mindentől, kint a semmi közepén.
– És? – érdeklődik Adu.
– És mi?
– És utána mi lesz?
– Utána mi lesz?
– Igen. Miután eljutottunk a semmi közepére, akkor mit csinálunk?
Ben felemeli a kezét. Leengedi. Szája sarka mosolyra görbül. Ebben a
pillanatban annyira kisfiúsan helyes, hogy kicsordulnak a könnyeim
nyomban.
– Öten vagyunk. Amondó vagyok, alapítsunk egy bandát. Hangosan

141
felnevetek. Ben olykor olyan, mint egy frissítő hegyi patak, amelybe
belemártom a lábujjam.
Akárhogy is – jelenti ki, miután két hosszú másodpercig állja Adu
üresen rámeredő tekintetét –, mi egyebet fogunk csinálni, a fenébe is?
Adura néz. Rám néz.
– Jézusom, Sullivan – nyög fel, és fejét a falba kezdi ütögetni. – Arról
még csak ne is álmodj!
– Ő értem jött – mondom neki. Tudja, hogy mire gondolok, úgyhogy
akár ki is mondhatom hangosan. Mindketten kicsit meg vagyunk lepve,
hogy eljutottam erre a pontra. – Megmentette az életedet. Kétszer is.
Az enyémet pedig háromszor.
– Bennek igaza van – üti bele az orrát rögtön Adu. – Ez öngyilkosság,
Sullivan.
A szemem forgatom. Hallottam már ezt a dumát korábban, akkor is
szar volt – mégpedig Evan Walkertől, amikor rájött, hogy egy haláltáborba
akarok berontani, hogy kihozzam az öcsémet. Miért vagyok mindig
egyedül a bolondok szigete és józanság tengerén? Miért mindig én vagyok
az „inkább igen” mindenki más „inkább nem”-jével szemben?
Az „én csinálom”, amely dacol a többiek „én kimaradok”-jával? – Itt
ücsörögni öngyilkosság – érvelek. – Ahogy az is, ha csak úgy menekülünk
a vak világba. Bármit teszünk most, felér egy öngyilkossággal.
Elérkeztünk a történetnek arra a pontjára, Adu, ahol választanunk kell az
értelmes, illetve az értelmetlen halál között. Mellesleg – fűzöm hozzá – ő
megtenné ezt értünk.
– Nem – jegyzi meg halkan Ben. – Ő érted tenné ezt meg.
– A bázis, ahová elvitték, több mint százötven kilométerre van innen
– mondja Adu. – Még ha el is jutsz oda, már késő lesz. Akkorra Vosch már
befejezi vele az elintéznivalóját, és Evan halott lesz.
– Nem tudhatod.
Tudom.
– Nem, te csak azt mondod, hogy tudod, holott egyáltalán nem tudsz
semmit, lövésed sincs semmiről, amiről azt állítod, hogy tudod, és azt
várod, higgyünk neked, mert te olyan kis zsenibogyó vagy.
És akkor Ben:
– Miii?
– Akármit csinálunk is, az, hogy itt maradjunk, szóba sem jöhet –
mondja Adu hűvösen Bennek, mintha az én szövegem nem ütötte volna
meg az első osztályú szintet, hogy egyáltalán szót pazaroljon rá. – Amint a
helikopter leszállítja a rakományát, visszajön ide.
– Rakományát? – értetlenkedik Ben.

142
 – Evanre gondol – tolmácsolom neki.
– Miért kéne vissza...? – Aztán hirtelen rájön. Adu út szélén
eltemetett áldozatai. A helikopter visszajön az akciócsoportért. – Ó... –
Kézfejét a szája elé kapja. – A francba!
Én meg arra gondolok, Hej! Egy helikopter!, miközben Adu engem
figyel, és azt hiszi, tudja, mi jár a fejemben, aminthogy tudja is, de ez még
nem jelenti azt, hogy mindig igaza lenne.
– Felejtsd el, Sullivan!
– Mégis mit? – De nyomban el is ismerem, hogy rajtakapott, valóban
forralok valamit. – Te megcsináltad. Vagy legalábbis azt állítottad, hogy
megcsináltad.
– Mit? – érdeklődik Ben.
– Az más volt – mondja Adu.
– Mégis miben volt más?
– Abban volt más, hogy benne volt a pilóta is. Az én „menekülésem”
Voschtól nem igazi szökés volt, hanem a tizenkettedik rendszer tesztje. –
Nos, majd úgy csinálunk, mintha ez is egy teszt lenne, ha ettől jobb lesz.
Mit csinálunk, milyen teszt? – Ben hangja már egy oktávnyit
emelkedett az idegességtől. – Mi a fenéről hadováltok itt?
Adu felsóhajt.
– Egy Black Hawkot akar lestoppolni.
Ben szája elnyílik, és úgy is marad. Én nem tudom, hogy van ez, de
valahányszor Adu közelében van, úgy folyik el az értelme, mint a
spagettiszűrőn keresztül a víz.
– És mi a helyzet vele? – biccent Adu Sam felé. – Ő is jön?
– Közöd?
– Hát, semmi kedvem bébicsőszködni, míg te Don Quijotét játszod. –
Tudod, egyáltalán nem esem hasra attól, hogy sejtelmes irodalmi
idézeteket villantasz. Amúgy meg, képzeld, történetesen tisztában vagyok
vele, ki volt Don Quijote.
– Na jó, várjatok egy percet! – vág közbe Ben. – A Keresztapából
van, ugye? – Kérdi mindezt őszinte vagy pókerarccal, nem tudom
eldönteni, hogy most tényleg hülyéskedik-e, vagy sem. Anno még azt
beszélték, hogy oxfordi ösztöndíjas lesz. Nem hülyéskedik. – Teszel
Voschnak egy visszautasíthatatlan ajánlatot?
– Ben maradhat a srácokkal – tájékoztatom Adut, mintha legalábbis
már jó előre, hónapokkal ezelőtt kiterveltem volna ezt: Evan megmentését.
– Mi ketten megyünk, csak te meg én.
Csóválja a fejét, aztán megkérdi:
– Miért tennék ilyet?

143
 – Miért ne?
Egész teste megfeszül, aztán, ki tudja, miért, Benre pillant. Úgyhogy
én is Benre nézek, Ben pedig a padlót bámulja, mintha most látná először.
Mi ez a lenyűgöző kemény felület a lábam alatt?
Akkor mit szólsz ehhez? – Nem hagyom abba a próbálkozást. Miért
nem hagyom abba? Megpróbálok leállni, de aztán sosem sikerül. –
Felejts el engem. Felejtsd el Evant. Magadért tedd meg!
– Magamért? – őszinte döbbenet ül ki Adu arcára. Ha! Legalább
egyszer még csak nem is képes úgy csinálni, mintha tudná, hogy mi jár a
fejemben!
– Ő végzett veled. Részéről ennyi volt. Úgyhogy neked kell
felkeresned, ha véget akarsz vetni az egésznek.
Adu hátrahőköl, mintha valaki pofon vágta volna. Most mindjárt
előadja itt a nagyjelenetet, hogy halvány sejtése sincs, kiről beszélek.
Elhitte, hogy elhiszem.
Láttam az arcán, mikor elmesélte a sztorit. Hallottam a hangján. Ott
volt a morcos tekintetek és összevont szemöldökök és hosszúra nyúlt
csendek között. Amikor kimondta a nevét, és amikor képtelen volt
kimondani a nevét, ott volt: miatta nem adta még fel, ő az oka annak, hogy
még mindig kitart, ő Adu létének értelme, a raison d’être.
Az a dolog, amiért érdemes meghalni.
– Ha Vosch azt hiszi, cikbe mész... akkor cakkba mész. Ha azt hiszi,
menekülsz... akkor inkább támadsz. Amit ő tett, azt nem tudod meg nem
történtté tenni, de őt magát igen.
– Ez semmit nem old meg – suttogja.
– Valószínűleg nem. De legalább meghal. Azért ez is valami.
Kinyújtom felé a kezem. Én se nagyon tudom, miért. Igazából nem az én
tisztem ezt megtenni, hiszen nem garantálhatom, hogy végül biztonságban
leszállítom az árut. Az a vékonyka, józan, nyugodt, vénséges vén bölcs
hang azt ciripeli a fejemben, Igaza van, Cassie, ez ön gyilkosság. Evan
elment, és ezúttal nem fog csoda történni. Engedd el!
Az én helyem Sam mellett van; mindig is ott volt. Nekem ő a raison
d’être. Nem valami téveszmés ohiói farmer srác, aki egy párhuzamos
világban él, és a csontja velejéig őrült. Úristen, ha Adunak igaza van,
akkor Evan szerelme is része az őrületnek! Azért hiszi, hogy szerelmes
belém, mert azt hiszi magáról, hogy ő is Azok közé tartozik.
Mi a különbség a között, hogy szerelmesnek hisszük magunkat, vagy
tényleg azok is vagyunk? Van egyáltalán valami különbség?
Időnként gyűlölöm a saját agyamat.
– A halottak... – mondja Adu olyan hangon, amely tökéletesen

144
kifejezi a szó jelentését: nincs benne semmi, eltávozott, üres. – Azért
jöttem ide, hogy megöljek egy ártatlan embert. Ötöt gyilkoltam meg. Ha
visszamegyek, addig fogok gyilkolni, amíg már számon sem bírom tartani.
Addig, amíg már teljesen értelmetlenné válik, hogy számon tartsam. –
Nem néz rám. Bent nézi. – És könnyű lesz ezt tenni. – Aztán felém fordul.
– Te ezt nem érted. Én az vagyok, amivé ő tett engem.
Bárcsak ordítana. Azt szeretném, ha kiabálna, visítana, az öklét rázná,
beverne egyet valamibe, addig üvöltene, vonítana, amíg már egyetlen hang
sem jönne ki a torkán. Bármi jobb lenne, mint ez, ahogy most beszél, üres,
kongó hangon, mint akiből minden kiveszett. Amit mond és ahogy
mondja, az egyáltalán nincs összhangban. És ez félelmetes. – És végül
mindketten elbukunk – mondja nekem. – Evan meg fog halni, és Vosch
élni fog.
Mindenesetre elfogadja a kezem.
Ez még rémisztőbb.

EKKORRA BEN MÁR ELJUTOTT TÜRELME végső határáig –

fizikailag és mentálisan egyaránt. Már nem bírja elviselni ezt a drámát, és
követni sem képes a különös fordulatot. Az egyik pillanatban még Ő egy
áruló!, a másikban meg már: Ő a társam! Odaszökdécsel a lépcsőkhöz, és
leül, kinyújtva maga elé sérült lábát. A plafont bámulja, és az állát
simítgatja közben.
– Adu, jobb lenne, ha felmennél megint. Ha esetleg valakit nem vettél
volna észre.
Adu a fejét csóválja, fényes fekete fürtjei előre-hátra lengenek,
selyemfényű obszidiánfüggöny.
– Nem hagytam ki senkit.
– Nos hát akkor. Ha esetleg valaki erre járna.
– Mint például?
Fejét lassan Adu felé fordítva válaszol:
– Rossz emberek.
Adu rám pillant. Aztán bólint. Megkerüli az ülő Bent, aztán felnyúl a
lépcső közepén hagyott puskájáért.
– Ne – súgja oda neki, mielőtt eltűnne a szemünk elől.

145
 – Mi folyik kettőtök közt? – firtatom. Mi az, hogy „Ne”!
– Miről beszélsz?
– A kis összenézésekről. Meg erről a „ne”-ről az előbb.
– Semmi, Cassie.
– A semmi azt jelentené, hogy nincsenek fura pillantások, meg ilyen
„ne”-k.
Vállat von, aztán fölnéz a lépcső teteje, a nemrég támadt új nyílás
felé. Ahol régen a ház állt, most a csupasz ég.
– Lehetetlen – jelenti ki, és közben úgy mosolyog, mint aki zavarban
van, mert valami butaságot mondott. – Mindegy, mennyire jól ismersz
valakit, mindig lesz egy olyan része, amit nem fogsz ismerni. Amit sosem
leszel képes megismerni. Úgy értem, soha. Egy titkos, lezárt szoba.
Nem is tudom.
Megrázza a fejét, és nevetni kezd. A nevetés már megszületése
pillanatában elhal.
– Adu kapcsán én inkább úgy fogalmaznék, hogy több ilyen titkos
szoba van benne, mint ahány terem a Louvre-ban – hangsúlyozom. Ben
talpra kecmereg, aztán elkezd felém bicegni, a puskáját használva
mankóként. Mire megérkezik hozzám, az arca a kimerültség és kín
példatára. Na tessék. Parish épp hogy felgyógyul egy Adu okozta
sebesülésből, erre kap tőle egy másikat. Nehogy véletlenül megszakadjon
a sorozat.
– Elment az eszed? – tudakolja.
– Te mit gondolsz?
– Szerintem igen.
– És ezt hogyan tudod megállapítani? – Tökéletesen bízom abban,
hogy nem fogja megérteni a kérdésem.
– Az a Cassie Sullivan, akit én ismerek, sosem hagyná el a kisöccsét.
– Talán nem vagyok az a Cassie Sullivan, akit te ismersz.
– Szóval csak úgy faképnél hagyod...
– Rád bízom.
– Talán elkerülte a figyelmed, de ha emberek megmentéséről van szó,
nem szoktam remekelni. – Ez nem rólad szól, Parish.
Lecsúszik mellém a falnak dőlve. Vesz néhány nagy levegőt. Aztán
kiböki:
– Használjuk már az agyunkat, jó? Adu nem fog eljutni Voschhoz,
ahogy te se Evanhez. Ez az első rész. Térjünk át a másodikra!
– Második rész?
– Ők – biccent a takaró alatt kuporogva alvó Sammy és Megan felé. –
Minden róluk szólt, már az első naptól kezdve. Az ellenség mindig is

146
tudta. Az igazán szomorú és ijesztő az egészben az, hogy mi hogy tudtunk
erről ilyen könnyedén megfeledkezni.
– Én nem feledkeztem meg erről – mondom Bennek. – Szerinted
mégis miért megyek el? Ez nem Evan Walkerről szól. És nem rólad, és
nem rólam. Amennyiben Adunak igaza van, Evan a mi utolsó reményünk.
– Kisöcsém arcára nézek; amikor alszik, olyan, mint egy angyal. – Az ő
utolsó reménye.
– Akkor én megyek el Aduval. Te itt maradsz.
Megrázom a fejem.
– Te össze vagy törve. Én nem.
– Baromság! Képes vagyok eljutni...
– Én nem a lábadról beszéltem.
Meghökken. Az álla befeszül.
– Ez övön aluli volt, Cassie.
– Kisebb gondom is nagyobb annál most, hogy mi sportszerű, meg mi
nem. Ez az egész nem a tisztességről szól. Hanem az esélyekről. A
valószínűségről. A kockázatról. Arról, hogy a kisöcsém megérhesse a
következő karácsonyt. Szuper lenne, ha át tudnám ruházni valaki másra
ezt, hogy megtegye helyettem, de ez az én dolgom, Parish. Ez az én
felelősségem. Mivel én még mindig ott vagyok, Ben, kint az országúton, a
kocsi alatt, és arra várok, hogy jön a mumus, és elvisz. És ha most elfutok,
akárhova, vagy sehova, meg fog találni engem. Meg fogja találni Samet. –
Kihúzom Mackót a pokróc alól, és magamhoz ölelem. – Nem érdekel,
hogy Evan Walker földönkívüli-e, vagy ember, vagy valami különc
gyökér. Nem érdekel a te csomagod, sem az Adué, és különösképpen
magasról teszek a saját csomagomra. A világ már jó hoszszú ideje létezett
azelőtt is, hogy ez a hétmilliárd milliárd atom egy sajátos készletté állt
volna össze, és azután is létezni fog, hogy ez az egyedi formáció
szétszóródik minden égtáj felé.
Ben kinyújtja felém a kezét, és megérinti a nedves arcom. Eltolom a
kezét.
– Ne érj hozzám! – Te Ben-Volt. Te Ben-Lehetett-Volna.
– Figyu, Cassie, én nem vagyok se a főnököd, se az apád. Ugyanúgy
nem tudlak itt tartani, ahogy te is képtelen voltál megakadályozni engem
abban, hogy elinduljak a barlanghoz.
Arcom Mackó ócska öreg bundájához szorítom. Mackónak füst-,
veríték-, mocsok- és öcsémszaga van.
– Szeret téged, Ben. Azt hiszem, jobban, mint engem. De ez...
– Ez nem igaz, Cassie.
– Ne. Szakíts. Félbe. Ez az egyik dolog, amin nagyon ki tudok bukni.

147
 Csak hogy tudd, na! És most szeretnék neked valamit mondani.
– Hallgatlak.
Félrenézek. A nagy semmibe. Mély lélegzet. Ne mondd ki, Cass! Mi
értelme lenne? Nincs semmi értelme. De talán ez olyasmi, amit mindketten
meg kell, hogy értsünk.
– Harmadikos korom óta beléd voltam zúgva – suttogom. – A te
neveddel töltöttem meg jegyzetfüzeteket. Szívecskéket rajzoltam köréjük.
Virágokkal dekoráltam. Főleg margarétákkal. Napközben ábrándoztam
rólad, éjjel meg veled álmodtam, és senki sem tudott erről, csak a legjobb
barátnőm. Aki már halott. Mint mindenki más is.
Félrenézek. A nagy semmibe.
– De hát te ott voltál, ahol voltál, és én is ott voltam, ahol voltam.
Ami azt illeti, akár Kínában is lehettél volna. Mit számított az már! Aztán
amikor egyszer csak feltűntél a nagy semmiből, Sammy táborában, azt
gondoltam magamban, ez mégiscsak jelent valamit. Mert te éltél, mikor
már rég halottnak kellett volna lenned, és én is életben voltam, bár már rég
halottnak kellett volna lennem, és mi mindketten Sam miatt voltunk ott,
akinek szintén meg kellett volna halnia. – Csak – folytatom –, csak túl sok
volt a véletlen ahhoz, hogy véletlenek legyenek, nem? De hát mégiscsak
ennyi, minden csak véletlen. Nincs semmi isteni terv. A sorsunk nincs
előre megírva a csillagokban. Nincs semmi ígykellett-lennie. Véletlenszerű
emberek vagyunk, akik egy véletlenszerű univerzum egyik véletlenszerű
bolygóját foglaljuk el. És ez így rendben is van. Ez a hétmilliárd milliárd
atom jól elvan ezzel a tudattal.
Ajkamat a csúnya tömött állat buksijához szorítom. Tényleg
nagyszerű, hogy az emberek meghódították a Földet, feltalálták a
költészetet és a matematikát és a belső égésű motort, rájöttek, hogy az idő
és a tér relatív, építettek kisebb-nagyobb szállítóműveket, hogy
átruccanhassunk a Holdra egy kis holdkőért, vagy beugorhassunk a
McDonalds’sba némi epres-banános smoothie-ért. Királyság, hogy atomot
hasítunk, és internetet meg okostelefonokat adományoztunk a bolygónak –
ja, és ne feledkezzünk meg a szelfibotról.
De mind közül a legcsodálatosabb dolog, a legnagyobb vívmányunk,
egyszersmind az egyetlen olyan dolog, amiért imádkozom, hogy sose
felejtsenek el minket, az az, hogy a természet egyik legvadabb és
legfélelmetesebb ragadozójának anatómiailag pontatlan, rajzfilmfigurákra
emlékeztető mását poliészter töltőanyaggal tömik ki, csak és kizárólag
azért, hogy megvigasztaljon, lenyugtasson egy gyermeket.

148
 FEL KELL KÉSZÜLNÜNK. Ki kell dolgoznunk a részleteket.
Először is szükségem lesz egy egyenruhára. Ben a gyerekekre vigyáz,
amíg Aduval kiássuk a holttesteket. A legkisebb újonc egyenruhája
méretre jónak tűnik, de a zubbony hátán golyó ütötte lyuk éktelenkedik.
Elég nehéz lenne kimagyarázni. Adu kivonszolja a következő holttestet,
amelynek a szerelése piszkos ugyan, de legalább nem csúfítják el
golyónyomok, és alig van rajta vér. Adu elmagyarázza, hogy szétroncsolta
a koponyáját egy húszcolos acélabronccsal. Nem érzett semmit, nyugtatott
meg.
Nem látta, hogy érkezik. Minden rendben. Hánynom kell ettől.
Minden rendben. Ott helyben, az út szélén öltözöm át, a csupasz égbolt
alatt. Hah. Csupasz égbolt. És fölöttem ott van Cassiopeia a trónusához
láncolva, és figyeli, amint a névrokona lemezteleníti magát és a halott fiút
is. Látom, amint Adu ránéz, és az arca a szokásosnál is sápadtabb.
Követem pillantását a fiú karjáig: piszkosnak látszó hegek – bemetszések?
– csillannak meg a csillagok fényében. Mik azok? Betűk?
– Az mi? – firtatom, miközben visszatűröm a nadrágom szárát;
legalább tíz centivel hosszabb, mint kellene.
– Latinul van – válaszolja. – Azt jelenti, az győz, aki tűr.
– De miért van így belevésve a karjába?
Megrázza a fejét. Keze saját vállához vándorol. Azt hiszi, nem
veszem észre.
– Neked is van ilyened, ugye?
– Nem, nincs. – Letérdel a fiú halott teste mellé, harci késével a
kezében. Bemetszi a kis heget a tarkóján, és finom mozdulatokkal kiszedi
belőle a nyomkövetőt.
– Nesze! Tedd be a szádba!
– Szó sem lehet róla.
Tenyere bölcsőjébe teszi, és ráköp. Megforgatja köpetében a
rizsszemnyi eszközt, hogy megtisztogassa a vértől.
– Így jobb?
– Mégis mitől lenne jobb?
Megragadja a kezem, és belehelyezi a nyálas golyócskát a
tenyerembe.
– Akkor tisztogasd meg te!

149
 Megkötöm a bakancsom fűzőjét, miközben egy másik kölyök
nyakába is belemetsz, majd kése hegyével kipattintja a nyomkövetőt
belőle. Aztán ajka közé csúsztatja a kést. Van benne valami
természetesnek tűnő barbár vadság, amitől újra hallom a fejemben a
szavait: Én az vagyok, amivé ő tett engem.

ELŐKÉSZÜLETEK. RÉSZLETEK.
Mindenféle felszerelésre lesz szükségem, de csupa olyan holmira, ami
elfér a zsebeimben, meg persze az uniformisom zsebeiben. Tartalék tárak a
puskámhoz és a pisztolyomhoz, egy kés, egy toll-lámpa, egypár gránát, két
palack víz, valamint – engedve Ben nyomásának – három müzliszelet.
Parish valami egészen furcsa, szinte babonás hittel kapaszkodik az
energiaszeletekbe, nem is értem ezt a hülyeséget, hisz ez csak kamu – nem
mint az én megrendíthetetlen hitem a plüssmackók varázserejében
ugyebár.
– És mi van, ha tévedsz? – kérdezem Adut. – Mi van, ha a fene se jön
el az akciócsoportért?
– Akkor szívás – feleli a vállát vonogatva.
Milyen vidám és ragyogó perspektívák! Igazi napfény az életünkben
ez a lány. Felköltöm Samet és Megant, és megetetem őket, míg Ben és
Adu felkészül a kinti támadásra. Valami van kettejük között. Valami, amit
eltitkolnak előlem. Amitől már csaknem azt kívánom, bárcsak nekem is
meglenne Evan agyfeltáró képessége. Behatolnék Ben Parish fejébe, és
utat hekkelnék magamnak az igazságig. Azt gondoltam, hogy megtaláltam
Adu a Némítók-pont-olyan-közönséges-halandók-mint-mi-csak-még-
többek elméletének gyenge pontját. Mégis hogy volt képes Evan szelleme
belém lépni, és összevegyülni velem, ha ő ember? Adu magyarázatának
megértéséhez minimum doktori fokozat kellene robotikából, bionikából és
elektromágnesesség-tanból. Az agyára kapcsolt központi vezérlőegység,
amely az én fiziológiai biofeedbackjeimet értelmezi, egy információs
hurkot képez, amelyben az én adataim összevegyülnek az övéivel,
blablabla. Valóban, a tudomány csodálatos, de miért kell kiszívnia a
világból a titokzatosság minden örömét? Lehet, hogy a szerelem nem több,
mint a hormonok komplex kölcsönhatása, feltételes reflex és pozitív

150
megerősítés, de próbáljon csak meg valaki verset írni erről!
Előkészületek. Részletek.
Eligazítást tartok Samnek és Megannek a tervről. Sam szívvellélekkel
benne van. Bár ha rajta múlik, legszívesebben a bázisra való észrevétlen
beszivárgást választotta volna, így legalább eltölthetne némi minőségi időt
hőn szeretett Zombijával. Megan egy szót sem szól. Aggódom miatta,
nehogy épp a kritikus pillanatban riadjon vissza. Persze nem
hibáztathatom. Legutóbb, amikor megbízott a felnőttekben, egy bombát
nyomtak le a torkán.
Átadom Mackót Samnek, hogy vigyázzon rá. Mármint Mackó is
vigyázzon Samre, ugyanannyira, ahogy Sam Mackóra. Továbbadja
Megannek. Úristen! Kinőtte Mackót; milyen gyorsan felnőnek.
Takarók, figyelmeztetem őket. Adun kívül mindenki kap egy takarót.
Aztán már nem marad más hátra, mint még egyszer, utoljára,
felmenni a lépcsőn.
Megfogom Sammy kezét, Sammy megfogja Meganét, Megan
Mackóét, és így együtt mindannyian felmegyünk a felszínre. Alattunk a
lépcsőfokok recsegnek-ropognak, hangosan nyögnek. Bármelyik
pillanatban összeomolhatnak.
Mi nem fogunk összeomlani.

VÉGIGNÉZEM, AHOGY ADU BECIPELI az utolsó két holttestet a

régi garázsba, egyet-egyet a karja alá kapva. Értem én, hogyan lehetséges,
de akkor is elég ijesztő látvány. Az üres sírgödör mellett várok rá, hogy
visszatérjen. De nem tér. Ó, babám! Most meg mi van?
A garázsban a benzin és a motorolaj szaga visszaidézi egy kicsit a
múltat. Mielőtt Zombivá vált volna, ott volt az a Ben Parish nevű srác, aki
szombat délutánonként az autókon dolgozott az öregével, utoljára egy 69-
es Corvette-en, amit tizenhetedik születésnapjára kapott az apjától, egy
olyan ipsétől, aki igazából nem engedhette volna meg magának ezt a
kocsit, ezért aztán úgy tett, mintha az egy szem fiának vette volna, holott

151
mindketten tisztában voltak az igazsággal. Ben születésnapja jó ürügy volt
a kocsi megvételére, a kocsi pedig jó ürügy volt arra, hogy a fiával
tölthessen némi időt, míg az élet lassan eltelik: előbb az érettségi, aztán a
főiskola, majd az unokák, a nyugdíjba vonulás és végül a sírgödör. Aztán a
sírgödör váratlanul a lista elejére ugrott, igaz, nem a kocsi elé, azt el kell
ismerni; legalább néhány szombat erejéig az övék volt az a verda.
Látom, hogy egymás mellé fektette az áldozatait a csarnok közepén,
és mindegyiknek keresztbe tette a kezét a mellkasán. De őt magát sehol
sem látom. Egy pillanatra elfog a rettegés. Valahányszor a-ra számítok
tőle, b-t kapok. Áthelyezem a testsúlyom a jó lábamra, és a vállamról a
kezembe veszem a puskám.
A háttérben sűrűsödő árnyékok közül mély hangú nyöszörgés
hallatszik, melyet időnként valami szörtyögés szakít meg. Végigbicegek a
szerszámosládákat tartalmazó polcok meg egy nagy rakás olajoshordó
mellett, és utóbbiak mögött rátalálok. A salakbeton fáinak dőlve kuporog,
felhúzott térddel, szorosan átölelve magát.
Nem bírok egyenesen állni, túl erős fajdalmaim vannak. Leülök
mellé. Megtörli az arcát. Ez az első alkalom, hogy látom Adut sírni. Sosem
láttam mosolyogni, és valószínűleg már nem is fogom, de most láttam
sírni. Ez az egész jól el van cseszve.
– Nem tehettél mást – mondom neki. Totál kiboríthatta az, hogy ki
kellett ásnia a hullákat. – És különben is, nekik már úgyis mindegy, nem?
Megrázza a fejét, és felsóhajt:
– Jaj, Zombi!
– Még nem késő, Adu. Lefújhatjuk az egészet. Sullivan meg úgysem
képes egyedül, nélküled véghezvinni ezt.
– Neki nem is kellene semmit sem véghezvinni, ha nem álltál volna
oda így Walker elé.
– Talán nem is kellett volna azt tennem, ha megbíztál volna bennem
annyira, hogy az igazságot mondjad.
– Az igazságot – ismétli meg Adu.
– A fontos rész ebben a mondatban az volt, hogy megbíztál volna.
– Én megbízom benned, Zombi.
– Elég viccesen mutatod ki.
A fejét csóválja. Az a süket Zombi, már megint téved.
– Tudom, hogy nem fogod elmondani.
Kinyújtja mindkét lábát, és egy műanyag tartály szaltózik a melléről a
combjára. A benne lévő világoszöld folyadék meglöttyen. Fagyálló. – Egy
kupaknyi elég lesz – mondja olyan halkan, hogy nem is vagyok biztos
abban, hogy nekem címezi a szavait. – A tizenkettedik rendszer... meg fog

152
védeni. Megvéd engem...
Felkapom a műanyag kannát az öléből.
– Az isten áldjon meg, Adu, ugye még nem ittál belőle, ugye?
– Add vissza, Zombi!
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Ezt egy nemnek veszem. –
Azt elmesélted, mi történt veled, de arról nem beszéltél, hogyan történt.
– Hát. Tudod te. – Egyik ujjával köröket ír le a levegőben. – A
szokásos módon.
Oké. Ezt megérdemeltem.
– Pengének hívták. – Aztán összeráncolja a homlokát, és helyesbít: –
Nem. Alex volt a neve.
– Az újonc, aki lelőtte Porcelánykát.
– Értem tette. Hogy én megszökhessek.
– Aki segített Voschnak csőbe húzni téged.
– Igen.
– És aztán Vosch, mondjuk úgy, mindkettőtöket csőbe húzott.
A szabadalmaztatott Adu-féle közönyös tekintettel bámul rám.
– Miről beszélsz?
– Vosch egyedül hagyott benneteket akkor éjjel. Tudnia kellett, hogy
Penge... hogy ha akkor titeket kettesben hagy, az oda fog vezetni, hogy...
– Ez őrültség, Zombi. Ha Voschnak valaha is átfutott volna az agyán
ez a gondolat, sosem bízott volna engem Penge felügyeletére.
– Miért mondod ezt?
– Mert a szerelem a legveszélyesebb fegyver a világon. Sokkal
instabilabb, mint az uránium.
Nyelek egyet. Kiszáradt a torkom.
– Szerelem.
– Igen, szerelem. Most már visszakaphatnám?
– Nem.
– El is tudnám venni tőled. – Bámul rám, egy maroknyinál nem
nagyobb tér fölött, a minket körülölelő sötétségnél alig világosabb
szemmel.
– Tudom, hogy el tudnád venni.
Megfeszülök. Az az érzésem, hogy a kisujja pöccintésével ki tudna
ütni engem.
– Azt akarod tudni, hogy szerettem-e. Azt akarod megkérdezni tőlem
– mondja.
– Semmi közöm hozzá.
– Én senkit sem szeretek, Zombi.
– Nahát, nincs ezzel semmi gáz. Még fiatal vagy.

153
 – Ezt hagyd abba! Hagyd abba a próbálkozásokat, hogy
megnevettess. Ez kegyetlenség.
Mintha kés hasogatná a gyomrom. Ehhez a fájdalomhoz mérten a lőtt
sebem szimpla szúnyogcsípésnek tűnik. Akármi is lehet az oka, de
valahányszor ennek a lánynak a közelében vagyok, rám tör a fájdalom, és
nem is csak a fizikai formájában. Mivel mindkét típus régi jó ismerősöm,
ha választani lehet, inkább lőjenek le egy tucatszor, mintsem darabokra
tépjék a szívem.
– Egy pöcs vagy – közli. Kicsavarja a kanna kukapját. – Mindig is ezt
gondoltam rólad. A kupakot félig tölti fagyállóval. A folyadék neonzölden
csillog. Az ő színük.
– Ezt művelték ők, Zombi. Ez az a világ, amit ők teremtettek, ahol
életet elvenni sokkal könnyebb, mint életet adni. Én most jó vagyok. Én
most bölcs vagyok.
Ajkához emeli a kupakot. Remeg a keze; a ragyogó zöld folyadék
átloccsan a peremén, és végigfut az ujjain. És szemében ugyanaz a
sötétség honol, amely elborítja az egész bensőm.
Nem húzódik el, amikor megfogom a csuklóját. Nem szabadítja rám
továbbfejlesztett erejét, nem tépi le a fejem a vállamról. Valójában
semmilyen ellenállást nem tanúsít, amikor kényszerítem, hogy letegye a
kezét.
– El vagyok veszve, Zombi.
– Megtalállak.
– Nem bírok megmozdulni.
– Majd én viszlek.
Oldalról rám dől. Köréje fonom a karom. Két tenyerem közé veszem
az arcát; ujjaimat végigfuttatom a tincsein.
A sötétség elsurran; nem tart ki.

ÉPP VISSZAFELÉ TARTUNK, A GÖDÖR FELÉ, amikor a

biztonságos ház omladékai közül előbukkan Cassie meg a gyerekek. Csak
úgy roskadoznak a pincéből felcipelt takarók súlya alatt.
– Zombi! – kiabál Mazsola. Odanyargal hozzám, és ahogy rohan,

154
kezében a takarók halma föl-le ugrándozik. Megtorpan, amint közelebbről
is szemügyre veszi Adu arcát. Azonnal leveszi, hogy baj van. A
kiskölyköknél csak a kutyák olvasnak jobban az emberi arcból.
– Mi van, közlegény? – kérdezem.
– Cassie nem engedi, hogy fegyverem legyen.
– Rajta vagyok az ügyön.
Gyanakodva ráncolja az arcát, kétségei vannak.
Lazán belebokszolok a karjába, majd hozzáteszem.
– Hadd temessem el Adut előbb! Azután majd tárgyalhatunk a
fegyverekről.
Cassie érkezik, a csuklójánál fogva félig vezetve, félig vonszolva
Megant. Remélem, rendesen kapaszkodik. Van egy olyan érzésem, hogy
ha elengedi a kezét, elszáll az a lány. Adu a garázs felé tekergeti a nyakát,
a bentiek felé, és azt mondja:
– Még tíz perc a helikopterig.
– Honnan tudod? – kérdezi Sullivan.
– Hallom.
Cassie felvont szemöldökkel pillant rám. Vágod? Azt mondja, hallja.
Miközben mindenki más csak a puszta földek fölött elzúgó szél hangját
hallja.
– Minek a tömlő? – kérdezi tőlem.
– Hogy ne ájuljak el, vagy ne fulladjak meg – válaszolja Adu. – Azt
hittem, hogy téged... milyen szót is használtál? ...továbbfejlesztettek.
– Igen. De attól még nekem is szükségem van oxigénre.
– Mint egy cápa – jegyzi meg Cassie.
– Mint egy cápa – bólint Adu.
Sullivan a garázsba vezeti a gyerekeket. Adu beugrik a gödörbe, és
hanyatt fekve elnyúlik a földön, a porban. Felveszem a puskát, amit a
földre hajított, és leengedem neki. Megrázza a fejét.
– Hagyd csak ott fönn!
– Kajakra?
Bólint. Arca a csillagok fényében fürdik. Elakad a lélegzetem.
– Mi van? – kérdezi.
Félrenézek.
– Semmi.
– Zombi.
Megköszörülöm a torkom.
– Nem fontos. Csak arra gondoltam... csak egy pillanatra... átfutott az
agyamon...
– Zombi!

155
 – Oké. Gyönyörű vagy, na. Ez minden. Vagyis hát... te akartad
tudni... – Hát te aztán a legfurább időpontokban leszel szentimentális. A
tömlőt!
Leengedem a cső egyik végét. Beveszi a szájába, és felemelt
hüvelykujjával int nekem.
Most már én is hallom a közelgő helikopter egyelőre halk, de egyre
erősödő moraját. Rálapátolom Adura a földet, jobb kezemmel söprögetve,
míg a ballal a cső másik végét fogom. Nem kell kimondania a szavakat
hangosan, ki tudom olvasni a tekintetéből. Siess, Zombi! A testére hulló
föld felkavaró hangja. Úgy döntök, hogy nem nézek oda. Az eget
kémlelem, miközben eltemetem, és közben olyan vadul szorongatom a cső
végét, hogy belefehéredik az öklöm. Agyamon sorban átvillannak a kudarc
szinte végtelen számú lehetőségei. Mi van, ha a helikopterrel egy komplett
raj érkezik? Mi van, ha nem is egy Black Hawkot küldenek, hanem
egyszerre kettőt? Vagy hármat? Négyet? Mi van, ha, mi van, mi van, mi
van, leszarom.
Nem fogok tudni visszaérni időben a garázsba. Adut most már
teljesen elhantoltam, én viszont fedetlenül állok kint a nyílt mezőn a
meglőtt lábammal, és egy szűk kilométernyit kell még botorkálnom, ha
nem szeretnék bekerülni a helikopter – amelynek most már látom
kirajzolódni a sziluettjét a csillagos háttéren, egy fekete semmit a ragyogó
fehéren – hatókörébe. Még sosem próbáltam futni golyóval a lábamban.
Eddig még nem voltam rákényszerülve. Gondolom, mindig van egy első
alkalom.
Nem jutok túl messzire. Még ötven méterre sem. Előreesem, arccal a
földre. Mi a fenéért nem Cassie temette el Adut? Több értelme lett volna
szerintem, ha én kuporgok a gyerekek mellett, mellesleg Sullivan örömmel
ugrott volna egy ilyen lehetőségre.
Feltápászkodom. Talán ha öt másodpercig bírom ki függőlegesen,
aztán újra a porban találom magam elnyúlva. Most már késő. Bizonyára
befogtak már az infravörös érzékelőikkel.
Egy pár bakancs trappol felém. Két kéz nyálából fel. Cassie a
nyakába lódítja a karom, és fölhúz, miközben oldalra lendítem a rossz
lábam, ugrálok a jón, lendítem a rossz lábam, ugrálok a jón. De őrá
nehezedik szinte a teljes súlyom. Kinek van szüksége holmi tizenkettedik
rendszerre, ha az embernek akkora szíve van, mint Cassie Sullivannek?
Bezuhanunk a garázscsarnokba. Cassie rám dob egy takarót. A kölykök
már le vannak takarva, én viszont azt kiáltom. Még ne! A testhőjük össze
fog gyűlni a pokróc alatt, és meghiúsítja a tervünket.
– Várjatok, amíg szólok! – mondom nekik. Aztán Cassie-nek: – A te

156
feladatod.
Meglepetésemre rám mosolyog, és bólint.
– Tudom.

– MOST! – ORDÍTJA BEN, valószínűleg későn. A helikopter már

fölöttünk mennydörög. Behúzódunk a pokrócok alá, én meg elkezdem a
számolást.
Honnan fogom tudni, hogy itt az idő? – kérdeztem Adut.
Két perc elteltével.
Miért kettő?
Ha nem tudjuk megcsinálni két perc alatt, akkor nem is lehet.
Mit akart ezzel mondani? Akkor nem kérdeztem rá, de most valahogy
azt gyanítom, a kettő csak egy véletlen szám volt, amit az ujjából szopott.
Azért én kiszámoltam a két percet.
...ötvennyolc, ötvenkilenc, hatvan...
Az ócska takaró penésztől és patkányhúgytól bűzlik. Az orrom
hegyéig nem látok ebben a vaksötétben. Amit hallok – minden, amit hallok
– az a helikopter, ami olyan hangos, mintha itt lenne tőlünk két lépésre.
Vajon leszállt már? Vajon bevetették már a mentőcsapatot, hogy tüzetesen
vizsgálja meg azt a titokzatos földhalmot, ami gyanúsan úgy fest, mint egy
sír? Úgy gördülnek át a kérdések elmém tájain, ahogy a lassan gomolygó
köd. Elég nehéz számolás közben gondolkodni – talán nem véletlen, hogy
az elalvás elősegítésére ajánlják a számolgatást.
...kilencvenkettő, kilencvenhárom, kilencvennégy...
Gondjaim vannak a levegővétellel. Talán lehet valami köze ahhoz,
hogy lassan, de biztosan megfulladok.
Valamikor úgy hetvenöt táján a helikopter motorjai kisebb
fordulatszámra állnak. Nem álltak le teljesen, csak a hangmagasság és a
hangerő csökkent kicsit. Leszállt volna? Kilencvenötnél a motor újra a
megszokott fordulatszámon bömböl. Meddig maradjak itt? Addig a két
percig, amit Adu önkényesen kijelölt számomra – vagy inkább hallgassak
arra a bölcs, vékonyka belső hangra, amely azt kuvikolja a fülembe, hogy

157
Menj, menj, menj, menj, mooooost!
Kilencvenhétnél elindulok.
És veszettül fényesen vakít a világ, miután kitörök gyapjúgubómból.
Kisüvítek a bejáraton, éles kanyar jobbra, aztán földek, fák, csillagok,
országút, helikopter, már majdnem két méterre a talajtól.
És épp emelkedik.
Basszus!
Adu gödre mellett egy kavargó árnyékot látok, a felforgatott föld
örvénylik, és egy másik árnyékot is, amelyik az elsőhöz képest olyan
végtelenül lassan mozog, hogy szinte nem is érzékelhető. Adu kiugrott a
csapdából még a keresőbuli közben.
Sayonara, keresőbuli!
Egyértelmű célpontként futok a Black Hawk felé, az egyenruhám
zsebeibe dugott készletek súlya úgy lehúz, mintha téglákat cipelnék, a
puskám meg ütemesen verdesi a hátam, és a rohadt életbe, túl messze van,
és túl gyorsan emelkedik, állj le, Cassie, állj le, nem fog sikerülni, eljött a
B terv ideje, és az a két perc, mi a fene volt az, Adu? Ha te vagy a taktikai
zseni ebben a műveletben, akkor most baromi nagy gáz van, és közben
egyre zsugorodik a tér köztem és az orrát lassan bedöntő helikopter között,
és milyen magasra tudsz ugrani, Sullivan?
Ugrom. Az idő megáll. A helikopter úgy függ teljesen kinyújtózott –
a lábujjaim hegyének legtetején állok – testem fölött, mint egy mobil
bébijáték, és már semmi zaj nincs, és a lapátok sem kavarják fel a levegőt,
felfelé lökve a Black Hawkot és lefelé taszítva a testemet.
Volt ez a pici lány – aki most már nincs – a vézna kis karjával és a
csontos kis lábával, a fején röpködő göndör, vörös tincseivel és (roppant
egyenes) orrával, akinek volt egy titkos, különleges képessége, amelyről
csak ő és az apukája tudott.
Tudott repülni.
Kinyújtott ujjaimmal a nyitott rakodónyílás peremébe kapaszkodom
görcsösen. Valami hűvös fémtárgyat sikerült elkapnom, és mindkét
kezemmel rákulcsolódom, miközben a helikopter magasra szárnyal, a talaj
pedig sebesen távolodik a lábamtól, amely nemrég rugaszkodott el róla.
Tizenöt méter, harminc méter, himbálózom előre-hátra, megpróbálom
fellendíteni a lábam a talpra. Hatvan méter, hetvenöt, és a jobb kezem
lecsúszik, most már csak a bal kezemmel kapaszkodom, és a lárma
fülsiketítő, úgyhogy még a saját sikításom sem hallom. Lepillantva látom a
garázs épületét, és az út másik oldalán a házat, és lejjebb az út szélén egy
fekete foltot ott, ahol egykor Grace háza állt. Csillagok fényében fürdő
földeket és ezüstösszürkén csillámló erdőket látok, és a horizonttól

158
horizontig végigfutó út szalagját.
Le fogok zuhanni.
Legalább gyors lesz. Placcs!, ahogy egy bogár végzi a száguldó autó
szélvédőjén.
Lassan lecsúszik a bal kezem; hüvelykujj, kisujj, gyűrűsujj már mind
az üres levegőben kalimpál; mindössze két ujjam kapcsol össze a
helikopterrel.
Aztán már azok sem.

MEGTUDTAM, HOGY AZ EMBER VÉGÜL IS képes meghallani a

saját visítását egy Black Hawk helikopter dobhártyaszaggató robaján
keresztül is.
Továbbá az is megfelel a valóságnak, hogy a halálod előtti
pillanatban végigpörög az életed a szemed előtt. Az én szemem előtt nem
villan fel más, mint Mackó szeme, azok a pislogni képtelen, merev,
feneketlen, lélektelen műanyag szemek.
Több száz méternyi zuhanás áll előttem. Alattam. Végül még egy
félméternyit sem zuhanok. Olyan hirtelen állítanak meg, hogy a vállam
szinte kifordul a tokjából. Én semmit sem fogtam meg, hogy elkerüljem a
földdel való vad ütközést; valaki más kapott el engem, és most az a valaki
felhúz a fedélzetre.
Arccal a padozatra hajítanak. Az első reakcióm az Életben vagyok!
Aztán következik a Meg fogok halni! Merthogy bárki mentett is meg, most
talpra ránt, és nekem alapvetően három választási lehetőségem van, na jó,
négy, ha belevesszük a puskát is, de az nem igazi opció, hiszen egy
helikopter fémgubójában elsütni egy fegyvert az nagyon, nagyon rossz
ötlet.
Van az öklöm, ugye, aztán új egyenruhám huszonkilencmillió
zsebének valamelyikében ott lapul a paprikaspraym, végül a legbrutálabb,
legfélelmetesebb fegyver Cassie Sullivan fantasztikus fegyvertárában: a
fej.
Megpördülök, és teljes erőből lefejelem az arcát homlokkal előre,
reccs!, törik egy orr, és aztán ömlik a vér is. Ami azt illeti, nem is kevés,
valóságos vérgejzír lövell a magasba, de megmozdulásomnak más

159
gyakorlati hatása nincs. A lány egy milliméternyit sem lendül ki álltó
helyéből. Még csak nem is pislog, őt ugyanis – milyen szót is használt,
hogy érzékeltesse azt a hihetetlenül rémisztő és félelmetes dolgot, amit
Vosch művelt vele? – továbbfejlesztették.
– Nyughass, Sullivan! – szólal meg Adu, és félrefordul, hogy
kiköpjön a torkából egy golflabda méretű vércsomót.

LENYOMOM SULLIVANT AZ EGYIK SZÉKBE, és beleüvöltöm a

fülébe:
– Készülj fel az ugrásra!
Nem válaszol, csak értetlenül bámul bele a véres arcomba. Az
artériáimat kauterizálták a véremben hemzsegő mikroszkopikus méretű
drónok, a fajdalomreceptorokat lekapcsolta a vezérlőközpont, szóval lehet,
hogy szarul nézek ki, de szuperül érzem magam.
Átmászom Sullivanen a pilótafülke felé, és lehuppanok a másodpilóta
székébe. A pilóta abban a pillanatban felismer.
Bob hadnagy az. Ugyanaz a Bob hadnagy, akinek az ujját eltörtem,
amikor „megszöktem” Pengével és Porcelánykával.
– Atyaisten! – ordít fel. – Te!
– Visszajöttem a sírból! – üvöltöm neki, és szó szerint így is van.
Lefelé mutatok, és azt mondom: – Tedd le a kicsikét, tedd le azonnal!
– Rohadj meg!
Gondolkodás nélkül reagálok. A vezérlőközpont dönt helyettem. És
ez az igazán félelmetes a tizenkettedik rendszerben, hogy most már nem
tudom, hol végződik az, és hol kezdődöm én. Nem vagyok teljesen emberi,
és nem vagyok teljesen földönkívüli. Egyik sem vagyok, és mindkettő
vagyok, valami elszabadult bennem, valami kioldódott. Utána jövök rá,
milyen ragyogó volt az ötlet: hisz a pilóta legértékesebb eszköze a látása.
Letépem róla a sisakot, és belenyomom a hüvelykujjam a szemébe.
Nagyot rúg, a karját széttárja, hogy elkapja a csuklóm, a helikopter orra
lefelé mutat. Elkapom a kezét, és visszavezetem a botkormányhoz,
miközben áttöltöm magam belé. Ahol eddig pánik volt, most nyugalom

160
honol. Ahol félelem volt, most béke árad. Ahol fájdalom, most vigasztalás.
Tudom, hogy nem fogja a kamikazét játszani, a halálba rohanva
velünk, mert nincs olyan része, amely rejtve maradt volna előttem. Még
azokról a vágyairól is tudok, amelyeket önmaga előtt sem vall meg. És
nincs benne halálvágy.
Mint ahogy afelől sincs kétsége, hogy élve van szüksége rám.

ZOMBINAK VÉGIG IGAZA VOLT, amikor hónapokkal ezelőtt úgy

gondolta: most, hogy az apokalipszissel porrá lettek a szentélyek és
menedékhelyek, West Liberty barlangja tényleg nehezen bevehető helynek
számít.
Nem csoda, hogy a Némító pap magának akarta ezt a területet. Friss
víz, bőséggel. Egy egész terem telepakolva konzervekkel és szárazáruval.
Gyógyszerek, egészségügyi felszerelés, ágynemű, fűtőanyag, petróleum,
benzin. Ruhanemű, szerszámok, és annyi fegyver és robbanószer, amennyi
elegendő lenne egy kisebb hadsereg felszereléséhez. Tökéletes rejtekhely,
akár még kényelmesnek, lakályosnak is mondható. Ha nem lenne az a
szag.
Az Ohio-barlang bűzlött a vértől.
A legnagyobb barlangteremben volt a legrosszabb a helyzet. Mélyen
a felszín alatt helyezkedett el, a nedvességtől párás, nehéz volt a levegője,
és szinte alig szellőzött. A vérszag – és a vér maga – nem tudott távozni
onnan. Lámpáink fényében még mindig vörösen csillog lábunk alatt a
kőzet.
Egy mészárlás helyszínén állunk. A hamis pap vagy összeszedegette a
töltényhüvelyeket, vagy sorra felnyitotta értük a holttesteket, egyenként. A
barlangfal egy pontján egy hálózsákot találtunk, mellette egy halom
könyvet (egy sokat forgatott Bibliát is), petróleumlámpát, egy tasaknyi
tisztálkodószert, meg néhány olvasót.
– Millió hely közül, ahova behúzódhatott volna, neki pont ezt kellett
találnia – szorít az arcára egy vászondarabot Zombi szűrőként. – Őrült
seggfej!
– Nem őrült, Zombi – mondom neki. – Beteg. Akit még a születése
előtt megfertőztek egy vírussal. A legjobb, ha így gondolunk erre az

161
egészre.
Zombi lassan bólint.
– Igazad van. Ez a legjobb, ahogy gondolhatunk erre.
Bobot, a pilótát, miután elláttuk és bekötöztük a sebét, adtunk neki
antibiotikumot és egy lórúgással felérő adag morfiumot, Cassie gondjaira
bíztuk, aki a másik teremben volt a gyerekekkel. Nincs olyan állapotban,
hogy ma tovább tudjon repülni. Már az, hogy elhozott minket ide a
barlanghoz, jócskán meghaladta a tűrőképességét, de én ott ültem mellette
és vigyáztam, hogy koncentráljon és nyugodt maradjon, én voltam a
ballaszt és a horgony.
Zombival egy magasabban fekvő területre vonulunk el. Úgy navigál
keresztül a szűk barlangjáratokon, hogy egyik kezével rám támaszkodik,
sután húzza a rossz lábát, és minden egyes lépésre összerándul.
Feljegyzem az agyamba, hogy meg kell néznem a sebét, mielőtt elmegyek.
A lövedéket valószínűleg el kell távolítani, de attól tartok, ez a procedúra
több bajt okoz majd, mint javulást. Még antibiotikumok mellett is igen
magas a fertőzés kockázata, és ha véletlenül eltalálok egy fő ütőeret, az
katasztrofális lenne.
– Csak két lejárat van ide – állapítja meg. – Ez jó nekünk. Az egyiket
eltorlaszoljuk, vagyis már csak egy bejáratra kell figyelnünk.
– Igen.
– Szerinted elég távol vagyunk itt Urbanától?
– Elég távol Urbanától mihez?
– Hát ahhoz, hogy ne füstöljenek ki. – Ahogy mosolyog, a fogai
szokatlanul vakítóak a lámpafényben. – Nem tudom – ingatom a fejem.
– Tudod, mi az igazán ijesztő, Adu? Hogy úgy tűnik, sokkal többet
tudsz bármelyikünknél, de valahányszor felmerül egy kritikus kérdés, mint
például az a probléma, hogy vajon gőzzé válunk-e pár napon belül vagy
sem, te sosem tudod a választ.
Az út meredeken vezet felfelé. Pihenőre van szüksége. Nem vagyok
biztos abban, hogy tudja-e, a vállamat érintő kezének közvetítésével
mindent érzek, amit ő. Azt sem tudom, vajon ez vigaszt nyújtana-e
számára, vagy inkább halálra rémítené. Valószínűleg mindkettő. – Várj
egy kicsit, Zombi. – Úgy teszek, mintha kifulladtam volna. – Muszáj
pihennünk egy percet.
Nekidőlök egy kiszögellésnek. Először próbál keménynek látszani, és
egyenes háttal feszít. De egy-két percnél tovább nem bírja a színjátékot;
leereszkedik a földre, hangosan nyög az erőfeszítéstől. Amióta
megismerkedtünk, csaknem állandó kísérője a fájdalom, amelynek nagy
részét én okoztam neki.

162
 – Nem fáj? – érdeklődik.
– Micsoda?
Az orromra mutat.
– Sullivan azt mondta, hogy jól eltalált.
– Úgy van.
– De hát még csak fel sincs dagadva. És semmi fekete karika a
szemed alatt.
Elnézek mellette.
– Hála Voschnak.
Zombi érzi, hogy veszélyes vizekre tévedt. Gyorsan visszakozik
biztonságosabb területre.
– És az nem fáj? Nincs semmi fájdalom?
Egyenesen belenézek a szemébe.
– Nem, Zombi. Nincs semmi fájdalom.
A sarkamra támaszkodva guggolok, a lámpát magam mellé tettem a
földre. A közöttünk lévő távolság, egy szűk lépésnyi se, most
kilométereknek érződik.
– Észrevetted, amikor bejöttünk? Valaki épített egy kinti zuhanyzót.
Azt hiszem, tusolok egyet, mielőtt továbbállnánk.
Alig látszik ki az arcom a rászáradt vér maszkja mögül, tele van
piszokkal a hajam, és minden egyes négyzetcentiméteremen, amit nem fed
ruha, sár kenődött szét. Egy örökkévalóság telt el azóta, hogy Zombi
eltemetett. Még mindig magam előtt látom sápadt arcukat, amelyre
egyszerre ült ki a döbbenet és a rettenet, amikor kitörtem a sírból – a két
újoncét, akiket a legyilkolásunkra hátrahagyott társaikért küldtek vissza.
Hasonló képet vágott Sullivan is, miután lefejelt és betörte az orrom. A
csodálat és rémálmok tárgya lettem.
Úgyhogy tiszta akarok lenni. Újra embernek akarom érezni magam.
– Nem baj, hogy hideg a víz? – kérdezi Zombi.
– Nem fogom érezni.
Bólint, mint aki megérti.
– Nekem kéne ott lennem veled. Na, nem a zuhany alatt. Hehe! Úgy
értem, nekem kéne veled mennem. Nem Cassie-nek. Sajnálom, Adu. Úgy
tesz, mint akit teljesen leköt a fejünk fölé belógó, fogazott szélű
függőcseppkő tanulmányozása: egy rágás közben lefagyott sárkány szájára
emlékeztet.
– Milyen volt? Úgy értem. A srác. Tudod.
Tudom.
– Kemény. Vicces. Okos. Imádott dumálni. És imádta a baseballt.
– És mi a helyzet veled? – firtatja Zombi.

163
 – Nincs véleményem a baseballról.
– Nem erről beszélek, jól tudod.
– Nem számít – felelem. – Halott.
– Akkor is számít.
– Ez olyasmi, amiről őt kéne kérdezned.
– Nem tudom őt kérdezni. Halott. Úgyhogy tőled kérdezem. – Mégis
mit akarsz tőlem, Zombi? Komolyan, mit akarsz? Kedves volt hozzám...
– Hazudott neked.
– Ami fontos volt, abban nem. A lényeges dolgokban nem hazudott.
– Elárult téged Voschnak.
– Az életét adta értem.
– Meggyilkolta Porcelánykát.
– Ennyi, Zombi. Elég. – Felállok. – Nem kellett volna elmondanom
neked.
– Akkor miért tetted?
Azért, mert te vagy az, akivel őszinte lehetek, te vagy az én
bullshitmentes övezetem – de nem adom meg neki ezt. Mert te vagy az
egyetlen, akiért kijöttem a vadonból, nem, ezt sem fogom mondani neki.
És azt végképp nem, hogy Azért, mert te vagy az egyetlen sze mély,
akiben megbízom.
Ezek helyett azt mondom:
– Gyenge pillanatomban kaptál el.
– Na szóval... – És akkor érkezik a Ben Parish-féle mosoly, amelyre
szinte fáj ránézni. – Ha valaha is szükséged lesz egy egoista pöcsre, én
vagyok a te embered. – Két lélegzetvételnyi várakozás után folytatja. – Ne
már, Adu! Mosolyogj! Ez a vicc annyi szinten működik, hogy már szinte
nem is vicces.
– Igazad van – felelem. – Nem vicces.

A KINTI ZUHANYOZÓ MELLETT kilépek a ruháimból. A fent

lévő tartály üres volt, úgyhogy el kellett mennem megtölteni a
látogatóközpont melletti ciszternához. A tartály legalább ötven kiló, de
olyan könynyedén kaptam a vállamra, mintha nem lett volna súlyosabb a
kicsi Mazsolánál.

164
 Tudom, hogy a víz hideg, de ahogy már Zombinak is mondtam,
megvéd tőle Vosch ajándéka. Nem érzek mást, csak nedvességet. A víz
lemossa rólam a vért és a mocskot.
Végigsimítom a hasam. Az életét adta értem. Az ajtóban álló fiú, a
halotti máglya lángjainak fényében, amint betűket karcol a karjába.
Megérintem a vállam. A bőröm sima és puha. A tizenkettedik rendszer
gondoskodott a kár megjavításáról pár perccel azután, hogy elszenvedtem.
Olyan vagyok, mint a víz, amely rám zubog és tovafut: immunis az
állandóssággal szemben, folyamatosan újrahasznosuló. Víz vagyok; élet
vagyok. A forma változhat, de a lényeg örök. Üss le, és én újra felállok.
Vincit quipatitur.
Lehunyom a szemem, és látom az övét. Éles, ragyogó, tiszta kék
tekintetét, amely csontig – vagy még azon is túl – hatol. Te hoztál létre
engem, és most a teremtményed visszajön érted. Mint eső a szikkadt
földre, érkezem.
És a víz lemossa a vért és a mocskot.

VAN ITT VALAMI, amin el lehet rágódni. A varázslatos igazság a

világról, amelyet Azok teremtenek:
A kisöcsém elfelejtette az ábécét, de azt tudja, hogyan kell bombát
készíteni.
Egy éve még színezőkkel és ceruzákkal, meg színes origamipapírral
és ragasztóval bíbelődött. És most? Gyújtózsinórok és gyújtófejek, drótok
és fekete por.
Ki akarna könyvet olvasni, ha fel is robbanthat valamit?
Mellettem Megan úgy figyeli, mit csinál, ahogy minden mást szokott
figyelni: csendben. Magához szorítja Mackót, Samuel J. Sullivan
evolúciójának másik hallgatag tanúját.
Sam és Adu együtt dolgoznak, egymás mellett térdelve, mint egy
kétszemélyes szerelőszalag.
Biztos mindketten ugyanabba a mérnöki tervezés csoportba jártak a

165
táborban. Adu nedves haja úgy ragyog a lámpafényben, mint egy fekete
kígyó bőre. Elefántcsontszínű bőre lágyan csillog. Néhány órája még
belefejeltem az orrába, és el is törtem, de se egy duzzanat, se semmilyen
jele annak, hogy bármi kárt tettem volna benne. Ugyanezt az én orromról
már nem lehet elmondani, szerintem életem végéig görbe lesz. Az élet nem
igazságos.
– Hogy kerültél a helikopterre? – kérdezem. Nem hagy nyugodni ez a
dolog.
– Pont úgy, ahogy te – válaszolja. – Felugrottam.
– A terv úgy szólt, hogy én ugrom.
– Amit meg is tettél. Ott kapaszkodtál egy körmöddel – jegyzi meg.
– Abban a pillanatban nem úgy éreztem, hogy lenne más választásom.
Másképp fogalmazva, Megmentettelek, te szarházi, szeplős, horgas
orrú seggfej. Most mit kötekszel?
Nem mintha az orrom seggfej volna. Tényleg abba kéne már
hagynom azt, hogy gondolatokat ültetek más emberek fejébe.
A füle mögé tűri egyik előrehulló selymes tincsét. Olyan könnyed
mozdulattal és olyan megmagyarázhatatlan bájjal, hogy az már szinte
ijesztő. Mi a csoda történt veled, Adu?
Természetesen tudom, hogy mi történt vele. Az ajándék, ahogy Evan
nevezte. Minden emberi képesség megszázszorozva. Megvan a szívem,
hogy azt tegyem, amit tennem kell, mondta nekem egyszer Evan. Csak épp
azt felejtette el közölni, hogy ezt szó szerint és átvitt értelemben is értette.
Ami azt illeti, egy csomó mindent elfelejtett közölni velem, a rohadék, aki
meg sem érdemli, hogy megmentsék.
Mégis mit gondolok? Miközben Adu finom, kecses ujjait figyelem,
ahogy a bombaépítés bonyolult koreográfiája szerint táncolnak, ráébredek,
hogy nem is az a legijesztőbb, amit Vosch tett a testével, hanem az, amit a
felturbózott teste művelt az agyával. Amikor ledöntik a fizikai
korlátainkat, mi történik az erkölcsiekkel? Meglehetősen biztos vagyok
abban, hogy a továbbfejlesztés előtti Adu képtelen lett volna lemészárolni
öt állig felfegyverzett, jól képzett újoncot. Azt is gyanítom, hogy a
továbbfejlesztés előtti Adu képtelen lett volna belenyomni a hüvelykujját
egy másik emberi lény szemgolyójába. E mozdulat megtétele egy totál
más típusú evolúciós ugrást feltételezett.
Ha már Bobról beszélünk.
– Ti, emberek, őrültek vagytok – így szól. Ő is szemmel tartja a
munkát, a jó szemével.
– Nem, Bob – válaszolja Adu anélkül, hogy felnézne. – A világ őrült.
Mi csak történetesen itt élünk.

166
 – Nem sokáig! Talán még százötven kilométerre sem fogjátok tudni
megközelíteni a bázist. – Rémült hangja megtölti a szűk kis barlangkamrát,
amely vegyszerek és rég kiontott vér szagát árasztja. – Tudják, hol
vagytok, a helikopteren ugyanis van egy kicseszett GPS, és majd jönnek
rátok mindennel, amijük van.
Adu most felpillant rá. A frufruja megrezdül. Sötét tekintete
megvillan.
– Pont ebben bízom.
– Még mennyi idő? – kérdezem. Minden azon múlik, hogy sikerül-e
elérnünk a támaszpontot még napkelte előtt.
– Még pár perc, és készen vagyunk.
– Jeeee! – üvölti Bob. – Készüljetek! Mondjátok el imáitokat,
merthogy nagy vereség lesz, Dorothy!
– Ő nem egy Dorothy! – kiabálja Sam. – Te vagy egy Dorothy.
– Pofa be! – üvölt rá Bob.
– Hé, Bob – szólok oda neki –, le lehet szállni az öcsémről!
Bob kicsire húzva magát kucorog a sarokban, remegve, izzadva. A
hatalmas adag morfium, amit kapott, úgy látszik, mégsem volt elegendő.
Nem lehet több huszonöt évesnél. Az Eljövetel előtti időkben ez még
fiatalnak számított. Az új korszakban már középkorú.
– Mégis mi fog megakadályozni engem abban, hogy szépen
belevezessem a helikoptert egy kicseszett kukoricaföldbe, mi? – kérdi. –
Akkor mit fogsz csinálni? Kitolod a másik szemem is? – Aztán nevetni
kezd.
Adu elereszti a föle mellett, ami csak olaj a tűzre Bob számára. –
Nem mintha számítana. Nem mintha lenne bármi, fikarcnyi esélyetek is
velük szemben, a pokolban. Abban a pillanatban leszednek, ahogy földet
érünk. Kifaragnak titeket, mint valami kicseszett Halloween-tököt.
Úgyhogy csak csináljátok a kis bombáitokat, és szövögessétek a
terveiteket; úgyis halottak vagytok.
– Igazad van, Bob – mondom neki. – Elég jól összefoglaltad a
történetet.
Nem ironizáltam (ez egyszer). Minden szót komolyan gondoltam.
Feltételezve, hogy nem csap oda a géppel együtt egy kukoricaföldhöz,
feltételezve, hogy nem lő le az armada, amely már biztos úton van felénk,
feltételezve, hogy nem fog se elfogni, se legyilkolni a bázison az a több
ezer katona, aki ránk vár, és feltételezve hogy valamely csoda folytán
Evan még mindig életben van, és egy még ennél is nagyobb csoda folytán
én rá is találok, továbbá feltételezve, hogy Adu megöli Voscht, a mi
fajtánk és az elpusztíthatatlan csótányok közötti legszorosabb kapcsolatot,

167
még mindig nincs semmilyen stratégiánk arra vonatkozóan, hogyan fogjuk
elhagyni a bázist. Csak odautat váltunk magunknak a feledésbe.
És azokért a jegyekért drágán megfizetünk, gondolom magamban,
miközben Samsen feledem a pillantásom, aki épp az utolsó simításokat
végzi az egyik bombán.
Ó, Sam! Színes ceruzák és színezők. Hajtogatós papír és ragasztó.
Plüssmacik és kezeslábas pizsamák, hinták és meséskönyvek és minden
más, amiről tudtuk, hogy egyszer majd kinövöd, és magad mögött hagyod
– de azt nem, hogy ilyen hamar, és hogy így. Ó, Sam, az arcod egy
gyermeké, a szemed viszont egy öregemberé.
Elkéstem. Mindent kockára tettem, hogy megmentselek téged a
végtől, de a vég már megkaparintott téged.
Talpra állok. Mindenki rám néz, kivéve Samet. Csöndesen dúdolgat
magában, kicsit hamisan. Főcímdal bombaépítéshez. Hosszú idő óta most
látom a legboldogabbnak.
– Beszélnem kell Sammel – szólok oda Adunak.
– Rendben – mondja. – Most tudom nélkülözni.
– Nem engedélyt kértem.
Megfogom a csuklóját, és kihúzom magammal a teremből, ki a szűk
folyosóra, aztán felfelé a felszínre vezető útra, amíg biztos nem vagyok
abban, hogy nem hall meg senki. Adu vélhetőleg még azt is képes
meghallani, ahogy egy lepke összecsapja a szárnyát Mexikóban. – Mi van?
– kérdezi rosszallóan, vagy csak talán-rosszallóan. Nem hoztam
magammal lámpát, nem tudom eldönteni, alig látom az arcát.
Ez egy baromi jó kérdés, kölyök. Na, újra nekivágok, még egyszer,
alig felkészülve, improvizálva. Ezt a beszédet hetekig írhatnám.
– Tudod, hogy ezt most érted csinálom – mondom neki.
– Mit csinálsz?
– Itt hagylak. – Vállat von. Vonogatja a vállát!
– Visszajössz, hát nem?
Na, helyben vagyunk: felkérés egy olyan ígéretre, amelyet nem
tehetek. Megfogom a kezét, és azt mondom:
– Emlékszel arra a nyárra, amikor a szivárványt kergetted? – Amikor
felnéz rám, látom, hogy teljesen össze van zavarodva. – Hát, lehet, hogy
nem. Ha jól emlékszem, még pelenkás voltál. A hátsó udvarban voltunk,
és nálam volt a festékszóró. Ahogy a napsugár rásütött a vízre... tudod, egy
szivárvány. Odatettelek, hogy vadásszál rá. Azt mondtam, fogd meg a
szivárványt... – Már-már magam is itatni kezdtem az egereket. – Ha
jobban belegondolok, elég kegyetlen dolog volt.
– Akkor miért gondolsz rá?

168
 – Én csak nem akarom azt... Nem akarom, hogy elfelejts dolgokat,
Sam.
– Milyen dolgokat?
– Muszáj emlékezned, hogy a világ nem volt mindig ilyen. Ilyen,
hogy bombákat készítünk, barlangban rejtőzködünk, és végignézzük, hogy
körülöttünk mindenki meghal.
– Emlékszem dolgokra – bizonygatja. – Most már emlékszem, hogy
nézett ki Anyuci.
– Tényleg?
Lelkesen bólogat.
– Pont akkor jutott eszembe, mielőtt lelőttem volna azt az öreg
hölgyet.
Lehetett valami az arckifejezésemben, ami elárulhatott. Gondolom,
megdöbbenést és rettenetét és valami feneketlen szomorúságot
pillanthatott meg rajta. Mert hirtelen sarkon fordul, és visszanyargal a
fegyerkamrába, csak hogy a következő percben Mackóval a karjában
térjen vissza.
Ó, az az átkozott medveállat!
– Nem, Sam – suttogom.
– A múltkor szerencsét hozott neked.
– Ő most... Ő most Megané.
– Nem, ő az enyém. Mindig is az enyém volt. – Átnyújtja nekem.
Finoman visszatolom Mackót a mellére.
– És meg is kell őrizned. Tudom, hogy kinőtted már. Tudom, hogy te
most katona vagy, vagy kommandós, vagy mi. De egy napon, talán lesz
egy kiskölyök, akinek tényleg szüksége lesz Mackóra. Mert... mert, csak.
Letérdelek a lába elé.
– Úgyhogy ne hagyd el, jó? Vigyázol rá, és megvéded, és nem
hagyod, hogy bárki is bántsa. Mindent egybevéve, Mackóra nagyon fontos
szerep hárul. Olyan ő, mint a gravitációs erő. Nélküle az univerzum
szétesik darabjaira.
Egy hosszú, csendes pillanatig csak bámul bele a nővére arcába.
Jegyezd meg jól, Sam. Tanulmányozd alaposan minden egyes horzsolását,
karcolását, sebhelyes, elgörbült darabkáját. Hogy ne felejtsd el! Hogy sose
felejtsd el! Emlékezz az arcomra, akármi is történik. Akármi. Is.
Történik.
– Ez őrültség, Cassie – mondja, és egy pillanatra – de csak egy
pillanatra – visszatért a kisfiú, és látom a mostani arcában hajdani arcát,
amelyen ámulat volt és nevetés, miközben szivárványokra vadászott.

169
 LEUGROM A HELIKOPTERRŐL. Zombi figyel, amint a vállamra
vetem a hátizsákot, és azt kérdi:
– Kész?
– Kész.
– Mennyi van még? – biccent a zsák felé.
– Öt.
A homlokát ráncolja.
– Gondolod, hogy elég lesz?
– Elég kell legyen. Úgyhogy: igen.
– Akkor hát ideje indulni – mondja.
– Ideje indulni.
Egymásra pillantunk. Tudja, hogy mire gondolok.
– Ezt nem ígérem meg – jelenti ki.
– Nem jöhetsz utánam, Zombi.
– Nem teszek ilyen ígéretet – ismétli meg.
– És nem is maradhatsz itt. Miután az anyahajó ledobja a bombákat,
indulj el dél felé. Használd a nyomkövetőket, amiket adtam. Nem fognak
leárnyékolni az infravörös keresők elől, és a Némítók számára sem leszel
láthatatlan, de azért...
– Adu.
– Még nem fejeztem be.
– Tudom, mit kell tennem.
– Emlékezz Dumbóra! Emlékezz, milyen árat fizetett azért, hogy
utánam indult. Vannak dolgok, amiket el kell engedni, Zombi. Vannak
dolgok...
Keze közé fogja az arcom, és vadul szájon csókol.
– Egyetlen mosoly – suttogja. – Csak egyetlen mosoly, és elengedlek.
Arcom a két keze között, kezem a csípőjén. Homloka a homlokomhoz ér,
és fölöttünk forognak a csillagok, és lábunk alatt forog a Föld, és az idő
siklik, tovasiklik.
– Az nem lenne igazi – mondom neki.
– Engem ez már nem érdekel.

170
 Eltolom magamtól. Finoman.
– Engem viszont még igen.

A BOMBÁKAT FELPAKOLTUK. Itt az idő, hogy Bobot is

felpakoljuk. – Azt hiszed, nem készültem fel a halálra? – kérdezi tőlem,
amikor odakísérem az üléséhez.
– Tudom, hogy nem.
Beszíjazom az ülésbe. A nyitott fedélzeti nyíláson keresztül látom
Sullivant és Zombit, és azt is, hogy előbbi nagyon erősen próbálkozik
nyugodtnak és összeszedettnek tűnni. Cassie Sullivan érzelgős és éretlen,
és mérhetetlen módon el van telve önmagától, de még ő is tisztában van
azzal, hogy most egy olyan küszöböt készülünk átlépni, ahonnan már nincs
visszaút.
– Nincs terv – súgja oda Zombinak. Nem akarja, hogy meghalljam, és
igazából én sem szeretném kihallgatni őket. Vosch ajándéka egyben átok
is. – Semmi nincs előre megírva.
– Nincs ennek-így-kellett-történnie – fűzi hozzá Zombi.
Nincs terv. Semmi nincs előre megírva. Nincs ennek-így-kellett-
történnie. Mint egy katekizmus vagy egy hitvallás – vagy épp a hit
ellentéte.
Lábujjhegyre áll, és megpuszilja Zombi arcát.
– Tudod, hogy mit fogok most mondani.
Zombi mosolyog.
– Minden rendben lesz vele, Cassie. – Megragadja a kezét, és erősen
megszorítja. – Az életemmel.
Sullivan válasza azonnali és durva.
– Nem az életeddel, Parish. A haláloddal.
Zombi válla fölött észrevesz engem, és elhúzza a kezét. Bólintok. Idő
van. Odafordulok félszemű pilótánkhoz, és azt mondom:
– Repítsd fel a kicsikét, Bob!

171
 A FÖLD EGYRE TÁVOLODIK. Zombi egyre kisebb lesz, mígnem
egy fekete ponttá zsugorodik a szürke talajon. Az út jobbra fordul, mint a
nagy földi óra percmutatója, amely az elveszett időt mutatja, azt, amelyet
már sosem lehet visszaszerezni. Észak felé fordulunk, emelkedünk,
előttünk robbanásszerűen szétnyílik a csillagok milliárdjaival teleszórt ég,
és a galaxis mint háttér előtt ott foszforeszkál zölden az anyahajó, a
pocakja telepakolva bombával, hogy az emberi civilizáció utolsó
megmaradt nyomait is eltörölje a föld színéről. Hány földi várost? ötezret?
Tízezret? Én nem tudom, de ők igen. Kevesebb mint három óra múlva az
űr néma csendjében kinyílnak a fedélzeti nyílások, és az anyahajó az
élesített robbanófejjel – melyek nem nagyobbak egy vekni kenyérnél –
felszerelt távirányítású rakéták ezreit okádja ki magából. Egyetlen föld
körüli pályáról. Egyetlen nap alatt nyoma vész mindannak, amit tíz
évszázad alatt alkottunk.
Lassan leülepszik a törmelék pora. Esők mossák majd a kiégett,
csupasz földet. Folyók térnek vissza eredeti medrükbe. Erdők, mezők,
mocsarak és füves lapályok visszaszerzik, amit levágtunk, letaroltunk,
feltöltöttünk, szabályoztunk, kiegyenlítettünk, és sok-sok tonna beton és
aszfalt alá temettünk.
Az állatállomány robbanásszerűen növekedni fog. Visszatérnek a
farkasok északról, és bölények csordái, legalább harmincmillió bölény
fogja elsötétíteni újra a mezőket. Olyan lesz, mintha sosem lettünk volna
itt, újjászületik a Paradicsom, és van bennem valami ősi, mélyen eltemetve
a génjeim memóriájába, amely voltaképpen örül ennek.
Egy megmentő? – kérdezte tőlem Vosch. Az vagyok én?
A folyosó másik oldaláról Sullivan figyel engem. Olyan aprónak
tűnik abban a túlméretezett uniformisban, mint egy kisgyerek, aki a szülei
ruhájában pózol. Milyen fura, hogy ide lyukadtunk ki mi ketten. Az első
perctől fogva nem kedvelt, attól a pillanattól kezdve, hogy rám nézett. Ami
engem illet, csak arra gondoltam akkor, hogy nem nagyon van mit
gondolni róla. Egy csomó olyan lányt ismertem, mint Cassie Sullivan:
szégyenlős, mégis arrogáns, félénk, de lobbanékony, naiv, ám komoly,
érzékeny, viszont felszínes. Az érzések fontosabbak számára a tényeknél,
különösen annál a ténynél, hogy ez a küldetése teljességgel hiábavaló.
Az enyém reménytelen. Mindkettő öngyilkos jellegű. És egyik sem
elkerülhető.

172
 Recsegni kezd a fülesem. Bob az.
– Társaságot kaptunk.
– Hányan vannak?
– Hm. Hatan.
– Jövök.
Sullivan megriad, amikor kicsatolom. Megsimogatom a vállát,
miközben odamegyek a másodpilóta székéhez. Minden rendben. Számí
tottunk erre.
Elöl Bob mutatja fent a kijelzőn az érkező helikoptereket.
– Mi a parancs, főnök? – Alig hallani hangjában az iróniát. –
Felveszszük a harcot, vagy kitérünk előlük? Vagy azt akarod, hogy
lerakjam?
– Tartsd az irányt! Nemsokára üdvözölni fognak...
– Pillanat! Most üdvözölnek. – Figyel. Én látom is őket már,
egyenesen előttünk, támadóformációban repülnek felénk. – Oké – mondja
felém fordulva. – Hármat találhatsz. Az első kettő nem számít.
– Utasítanak, hogy szálljunk le.
– Na, most rajtam a sor a találgatásban: „Dögöljetek meg!” a válasz,
ugye?
Megrázom a fejem.
– Ne mondj semmit! Csak repülünk tovább.
– Azzal ugye tisztában vagy, hogy le fognak lőni minket, ugye?
– Csak szólj, amikor lőtávon belül vagyunk.
– Ó, hát ez a terv. Mi fogjuk őket leszedni. Mind a hatukat.
– Az én hibám, Bob, rosszul fogalmaztam. Úgy értettem, akkor szólj,
amikor mi vagyunk lőtávon belül. Mennyi a sebességünk?
– Száznegyven csomó. Miért?
– Duplázzuk meg!
– Nem tudom megduplázni. Max egy-kilencvenet tud.
– Akkor legyen annyi. Az irány ugyanaz. Jövünk már, egyenest bele a
torkotokba.
Előreugrunk; mintha borzongás futna végig a helikopter bőrén; a
motor felbőg; a szél visít. Pár perc múltán még Bob is látja a saját,
továbbfejlesztés nélküli látásával, hogy az alakzat élén haladó helikopter
egyenesen belénk fog jönni.
– Újra utasítanak, hogy szálljunk le! – üvölti Bob. – Harminc, és
lőtávon belül vagyunk.
– Mi történik? – bukkan fel közöttünk Sullivan feje. Tátva marad a
szája, amikor az előttünk zajló eseményeket észreveszi.
– Húsz! – kiáltja Bob.

173
 – Húsz micsoda? – kiáltja Sullivan.
Fel fognak emelkedni, biztos vagyok benne. Felhúznak előttünk, vagy
megbontják az alakzatot, és hagynak minket elrepülni maguk között. Se
így, se úgy, nem fognak lőni ránk. A kockázat miatt. A kockázat a kulcsa
mindennek, mondta nekem Vosch. De mostanra már tud a halott
akciócsoportról és az elkötött helikopterről. Constance nem tett volna ilyet,
Walkert pedig elfogták. Csak egy ember vihette mindezt véghez: a saját
teremtménye.
Tíz másodperc!
Lehunyom a szemem. Örökre hűséges társam, a vezérlő lekapcsolja
az érzékelésem, és belevet engem abba a hangok és fények nélküli térbe.
Jövök már, te rohadék! Egy emberség nélküli embert akartál
teremteni! Hát most megkapod.

174
175
176
 A SZOBA, AHOVÁ BEHAJÍTOTTÁK, kicsi volt, üres és jéghideg.
Amikor lehúzták a fejéről a kámzsát, az éles, kemény fény elvakította.
Ösztönösen eltakarta a szemét.
Egyik fogvatartója a ruháit kérte. Levetkőzött hát alsógatyára. Nem,
azt is kérem! Ledobta a földre azt is, aztán az ajtó felé rúgta, ahol a két
terepszínű ruhát viselő fiú őrködött. Egyikük – a fiatalabbik – kuncogni
kezdett.
Kiléptek a szobából. Az ajtó hangos csattanással zárult be mögöttük.
A hideg, a csend és a durva fény intenzív élmény volt. Lenézett, és a
járólapos padlón egy hatalmas lefolyót pillantott meg. Fölnézett, és mintha
csak ez lett volna a jeladás, a feje fölötti szórófejek fúvókáiból elkezdett
spriccelni a víz. Hátratántorgott, nekidőlt a falnak, és eltakarta arcát a
kezével. A hideg valósággal beléfúródott, a bőrén keresztül az izomba, a
csontba, a velőig. Végül már nem bírta, összecsuklott a térde, és
leereszkedett a földre. Fejét ráhajtotta mellkasához felhúzott térdére, és
szorosan átölelte a lábát. A szűk kis térbe testetlen hang robbant be: ÁLLJ
FEL! Nem törődött vele.
Abban a pillanatban a víz hőfoka jéghidegről elviselhetetlenül forróra
váltott. Evan talpra ugrott, a szája tátva maradt a sokktól és az égető
fájdalomtól. A fény a homályló gőzön áthatolva számtalan örvénylő, forgó
szivárványban tört meg, felragyogva a színtelen csempén. A lezuhogó
vízpermet most újra jéghidegre váltott, majd hirtelen elállt.
Evan lihegve dőlt neki a falnak, mire a hang újra harsogni kezdett:
– NE ÉRJ A FALHOZ! LÁBAK ÖSSZEZÁRVA, KEZEK
OLDALT!
Ellökte magát a faltól. Soha nem fázott még ennyire, soha, még a
legzimankósabb téli napokon sem a farmon, amikor a szél bömbölve
száguldozott a mezők fölött, és a fák ágai megroppantak és letöredeztek a
jég súlya alatt. Ez a hideg egy élőlény volt, egy bestia, amely állkapcsa
közé szorította az ő testét, és szép lassan szétroppantotta. Minden ösztöne
arra ösztökélte, hogy mozogjon; a fizikai erőfeszítés megemeli a
vérnyomását, a pulzusát, és meleget küld a végtagjaiba.
– NE MOZDULJ!
Képtelen volt koncentrálni. A gondolatai ugyanúgy örvénylettek,

177
mint az a megszámlálhatatlanul sok szivárvány, amelyet az alázúduló víz
engedett szabadon. Talán segít, ha becsukja a szemét.
– NE CSUKD BE A SZEMED!
A hideg. Elképzelte, hogy a víz megszilárdul meztelen testén, a
hajtincseit pedig jégkristályok lepik el. Hipotermikus sokkot fog kapni. Le
fog állni a szíve. Ökölbe szorult mindkét keze, körmei mélyen belevájtak a
tenyerébe. A fájdalom majd segít az összpontosításban; mederbe tereli a
gondolatait. Mindig is így volt.
– NYISD KI A TENYERED! NYISD KI A SZEMED! NE
MOZDULJ! Engedelmeskedett. Ha mindent úgy csinál, ahogy mondják,
ha minden parancsukat teljesíti, ha minden kérésnek megfelel, nem lesz
más választásuk, mint bevetni ellene azt az egyedüli fegyvert, amellyel
szemben nem tud védekezni.
Minden terhet képes elviselni, minden nehézséget eltűr, és bármilyen
gyötrelmet elszenved, ha azzal bár csak egyetlen pillanattal is meg tudja
hosszabbítani a lány életét.
Egy teljes civilizációt hajlandó lett volna feláldozni érte. A saját életét
végtelenül jelentéktelennek és értelmetlennek tartotta, olcsó áldozat.
Mindig is tudta, attól a naptól kezdve, hogy rátalált a hóban, és kiásta,
hogy mivel jár az, hogy megmenti. Mivel jár az, hogy szereti. A cellaajtó
rácsapódott. A halálos ítéletet kézbesítették.
De nem azért hozták ebbe a jéghideg és szivárványos szobába, hogy
megöljék.
Arra majd később kerítenek sort.
Majd miután összetörték a testét, és felmorzsolták az akaraterejét, és
az utolsó szinapszisig felboncolták az elméjét.
Evan Walker megsemmisítése elkezdődött.

ÓRÁK TELTEK EL. A teste elzsibbadt. Úgy tűnt, mintha lebegne a

saját érzéketlen bőrén belül. Az előtte lévő fehér fal mintha a végtelenig
kinyújtózott volna. Egy végtelen semmiben lebegett, a gondolatai pedig
széttöredeztek. Ingerekre éhező agya véletlen képeket dobott elé a
gyermekkorából, karácsonyokról, amikor az emberi családjával együtt
ünnepelt, ahogy a testvéreivel üldögélt a kapu előtt, ahogy türelmetlenül

178
fészkelődött a templomi padban. És sokkal régebbi emlékképeket is, egy
másik életből: egy halódó csillag lenyűgöző naplementéit, amikor az
ezüstös fények a Himalájánál háromszor magasabb hegységek bérceit
súrolják, akár egy hatalmas madár szárnyai; azután egy másik kép, amint
mászik fel egy dombtetőre, egy minden élettől megfosztott völgyet hagyva
a háta mögött, ahol a termést elpusztította a haldokló napjuk által
kibocsátott ultraibolya méreg.
Ha lehunyta a szemét, a hang azonnal ráharsogott, hogy nyissa ki.
Ha kicsit megingott, azért üvöltött rá, hogy ne moccanjon.
Már csak idő kérdése volt, mikor omlik össze.
Nem emlékezett az esésre. A hangra sem, amely azt visítja, hogy
álljon fel. Az egyik pillanatban még állt egyenes gerinccel, a másikban
meg már, mint egy sündisznó, összegömbölyödve kucorgott a fehér szoba
egyik távoli sarkában. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el – vagy hogy
egyáltalán eltelt-e valamennyi idő. A fehér szobában nem létezett az idő.
Kinyitotta a szemét. Egy férfi állt az ajtóban. Magas, atletikus termetű
ember, mélyen ülő, vakítóan kék szemű, ezredesi egyenruhában. Ismerte,
noha még sosem találkoztak. Ismerte az arcát, és az arca mögötti arcát is.
Ismerte az eredeti nevét, és ismerte az emberi nevét is.
Soha nem látta még korábban; de ismerte már tízezer éve.
– Tudod, miért hozattalak ide? – kérdezte a férfi.
Evan szája szólásra nyílt. Ajka megrepedt és vérezni kezdett. A
nyelve sután, nehézkesen forgott a szájában; nem is érezte.
– Elárultam.
– Elárultál? Ó, nem, éppen az ellenkezője! Ha csak egyetlen szóval
kellene leírnom téged, azt mondanám, hogy odaadó. – Oldalra lépett, és
egy fehér köpenyes nő egy kerekes ágyat gurított be az ajtón. Két katona
követte. Felnyalábolták Evant a padlóról, és rácsapták az ágyra. Fölötte
egyetlen vízcsepp nyúlt egyre hosszabbra a zuhanyszórófej egyik
fúvókájából. Nézte, ahogy remeg, képtelen volt levenni róla a tekintetét.
Karjára egy vérnyomásmérő-mandzsettát tekertek; nem is érezte. Egy
hőmérőt húztak végig a homlokán; azt sem érzékelte. Éles fénnyel
világítottak a szemébe. A nő aprólékosan végigvizsgálta meztelen testét,
megnyomkodta a gyomor tájékát, megmasszírozta a nyakát és a medence
tájékát. Evan kellemesen melegnek találta a kezét.
– Hogy hívnak engem? – kérdezte az ezredes.
– Vosch.
– Nem, Evan. Mi az én nevem?
Nyelt egy nagyot. Nagyon szomjas volt.
– Azt nem lehet kiejteni.

179
 – Próbáld meg!
Megrázta a fejét. Lehetetlen. Az ő nyelvük egy teljesen más
anatómiai felépítés eredményeképpen jött létre. Ennyi erővel Vosch akár
egy csimpánzot is kérhetne arra, hogy Shakespeare-t szavaljon.
A fehér köpenyes, meleg kezű nő beszúrt egy tűt a karjába. A teste
lenyugodott. Most már nem fázott, és nem is volt éhes, és képes volt
tisztán gondolkodni.
– Honnan jöttél? – kérdezte Vosch.
– Ohio.
– Még azelőtt.
– Nem lehet kiejteni...
– Ne törődj a névvel! Azt mondd meg, hol van.
– A Lyra csillagképben a törpecsillagtól számított második bolygó.
Az emberek 2014-ben fedezték fel, és Kepler 438b-nek nevezték el.
Vosch mosolygott.
– Hát persze. Kepler 438b. És az összes hely közül, amik közül
választhattatok volna, miért éppen a Földet választottátok?
Evan a férfi felé fordult, hogy a szemébe nézhessen.
– Már tudja a választ. Már minden választ tud.
Az ezredes mosolygott. Ám a tekintete kemény maradt és rideg. A
nőhöz fordult, és azt mondta:
– Öltöztesse fel! Itt az idő, hogy Alice tegyen egy kirándulást a nyúl
üregébe.

HOZTAK NEKI EGY KÉK KEZESLÁBAST és egy pár könnyű,

vékony lábbelit. A katonáknak, akik figyelték, azt mondta:
– Ez egy hazugság. Amit mondott nektek. Ő olyan, mint én. Arra
használ titeket, hogy legyilkoljátok a saját fajtátokat.
A fiúk nem mondtak semmit. Idegesen simogatták pisztolyuk
ravaszát.
– A háború, amit viseltek, nem igazi. Ártatlan embereket fogtok
megölni, ugyanolyan túlélőket, amilyenek ti vagytok, mígnem az utolsó is
el nem esik. Azután pedig majd mi megölünk titeket. Ti a saját
népirtásotokban segédkeztek.

180
 – Aha, persze, te meg egy nagy darab fertőzött lószar vagy – robbant
ki a fiatalabbik fiú. – És amikor a parancsnok végzett veled, majd átad
nekünk.
Evan felsóhajtott. Nem lehetett bebizonyítani nekik, micsoda orbitális
átverés és hazugság ez, mivel az igazság elfogadása megtörné őket.
A bűnök most erények, az erények pedig bűnök.
Ki a szobából, végig egy hosszú folyosón, aztán háromemeletnyit le a
lépcsőn, egészen a legalsó szintig. Egy újabb hosszú folyosó, majd arról
jobbra fordulva egy harmadik, amely a bázis teljes hosszában futott végig.
Jelzés nélküli ajtókat hagytak maguk mögött, ahogy haladtak a
salakbetonból épített szürke falak között, a fluoreszkáló izzók steril
ragyogásában. Itt lent sosem szállt le az éjszaka; örökké tartó világosság
honolt.
Elértek a szürke alagút végében lévő utolsó ajtóhoz. A sok száz ajtó,
amely mellett eddig elhaladtak, mind fehér volt; ez viszont zöld. Azonnal
kitárult, ahogy odaértek.
Bent egy dönthető támlájú szék volt szíjakkal a karfákon és a
lábtámasznál. Kijelzők sora és egy billentyűzet. Egy technikus várt rá, üres
arccal, vigyázzállásban.
És Vosch.
– Tudod, mi ez, ugye?
– Csodaország – bólintott Evan.
– És mire számíthatok, mit fogok ott találni?
– Kevés olyat, amit eddig ne tudott volna.
– Ha tudtam volna, amit tudnom kell, nem vesződtem volna annyit
azzal, hogy idehozassalak.
A technikus beszíjazta Evant a székbe, aki lehunyta a szemét. Tudta,
hogy az emlékei feltöltése fájdalommentes procedúra. Ahogy azt is tudta,
hogy a pszichére pusztító hatású is lehet. Az emberi agynak megvan az a
varázslatos képessége, hogy eltakarjon és szűrjön, megvédve magát a
kibírhatatlantól. Csodaország viszont a pőre tapasztalatokat az agy
közbeiktatása nélkül kezeli, úgy szedve ki belőlük az élet dokumentumait,
hogy közben nem értelmezi az adatokat. Nincs semmi összefüggés, sem
ok-okozati viszony – csak a puszta élet kendőzetlenül, szűretlenül és az
emberi elme olyan ajándékai nélkül, mint például a racionalizáció, a
tagadás, kényelmes lyukak a memóriában.
Mi emlékezni szoktunk az életünkre. Csodaország arra kényszerít,
hogy újraéljük őket.
Két percig tartott. Két nagyon hosszú percig.
Utána lesújtott rá a csend és a fény. Aztán Vosch hangja:

181
 – Van benned egy hiba. Te is tudod. Valami elromlott, és rendkívül
fontos, hogy megértsük az okát.
Fájt a lába. A csuklóját a nyers húsig sértették fel a szíjak, amikor
nekik feszítette a karját.
– Soha nem fogja megérteni.
– Talán igazad van. De akkor is, emberi kötelességem megpróbálni
kideríteni.
A kijelzőkön végtelen számoszlopok futottak, az élete
kvantumbitszekvenciákba szervezve, mindaz, amit látott, érzett, hallott,
mondott, ízlelt, és gondolt, továbbá az univerzum legkomplexebb
információcsomagjai is: az érzelmek.
– Beletelik némi időbe lefuttatni a diagnosztikákat – mondta Vosch.
– Gyere velem! Meg szeretnék mutatni neked valamit!
Amikor kiszállt a székből, majdnem összeesett. Vosch elkapta és
gyengéden kiegyenesítette.
– Mi történt veled? – kérdezte Evant. – Miért vagy ennyire gyenge?
– Őket kérdezze – biccentett a monitorok felé.
– Összeomlott a tizenkettedik rendszer? Mikor?
Tett egy ígéretet. Meg kellett találnia őt, még mielőtt Grace rátalál.
Futott végig az országúton, addig rohant, amíg a benne lévő ajándék
egyszer csak felmondta a szolgálatot. Mert semmi egyéb nem számított,
csak az ígéret, semmi egyéb nem számított, csak a lány.
Evan belenézett Vosch ragyogó kék, madárszerűen csillogó
gombszemébe, és azt kérdezte:
– Mit fog megmutatni nekem?
Vosch elmosolyodott.
– Gyere, és meglátod!

A LÉPCSŐK ALJÁBAN BALRA FORDULVA a kilométeres

folyosóra lehetett kijutni, amely Csodaország zöld ajtajához vezetett.
Jobbra fordulva pedig zsákutcába jutott az ember, egy üres fel állta el az
utat.
Vosch rányomta hüvelykujját a falra. Mintha fogaskerekek
csikordultak volna, aztán megjelent egy csík, és a fal kettévált középen: a

182
két fél szétcsúszott, és feltárult mögöttük egy szűk folyosó, amelynek a
vége sötétbe veszett.
Egy rejtett hangszóróból megszólalt egy felvétel: figyelem, figyelem!
Ön tiltott zónába lépett. A területen csak az arra jogosult személyek
tartózkodhatnak a tizenegyes számú különleges parancsnak megfelelően.
Mindenki, aki jogosulatlanul tartózkodik a területen, azonnali fegyelmi
eljárásnak lesz alávetve. Figyelem, figyelem! Ön tiltott zónába lépett. A
területen csak az arra jogosult személyek...”
A hang követte őket a sötétbe. Figyelem, figyelem! A szűk folyosó
vége beteges zöld fénytócsában világított. Amikor odaértek, egy kilincs
nélküli ajtó előtt álltak meg. Vosch rányomta hüvelykujját az ajtó
közepére, amely csendesen kitárult. Odafordult Evanhez.
– Ezt mi az ötvenegyes körzetnek nevezzük – tájékoztatta Vosch az
irónia leghalványabb jele nélkül.
Amint átlépték a küszöböt, kigyulladtak a fények. Az első, ami
megragadta Evan tekintetét, egy tojásdad alakú menekülőkabin volt,
ugyanolyan, mint az a kapszula, amelyben sikerült elhagynia Camp
Havent. Csakhogy ez kétszer akkora volt. A fél helyiséget betöltötte.
Fölötte a betonnal megerősített indítóaknát pillantotta meg, amely
kivezetett a felszínre.
– Ezt akarta nekem megmutatni? – Nem értette. Azt eddig is tudta,
hogy Voschnak van egy mentőkapszulája a bázison, hogy az ötödik hullám
elindítása után legyen mivel visszatérnie az anyahajóra. Pár órán belül
aztán hasonló kabinokat küldenek le az anyahajótól a beágyazott emberek
visszaszállítására. Miért akarta Vosch megmutatni ezt neki? – Ez
különleges – mondta Vosch. – A világon mindössze tizenkét másik ilyen
van. Mindenikünk számára egy.
– Miért csinálja ezt? – Evan kezdte elveszíteni a hidegvérét. – Mire jó
ez a sok titokzatoskodás meg hazugság? Úgy beszél velem, mintha én is az
egyik emberi áldozata lennék. Sokkal többen vannak tizenkettőnél.
Több tízezren vannak.
– Nem. Csak tizenketten. – Jobbra intett. – Menjünk át oda! Úgy
vélem, fölöttébb érdekesnek fogod találni, amit mutatok.
A plafonról szemmagasságban egy nagyjából hat méter hosszú, szivar
alakú objektum függött, fémborítása szürkészölden csillant meg. A
harmadik hullámot követően ehhez hasonló drónok lepték el az égboltot.
Vosch szemei, mondta egykor Cassie-nek. Így képes látni titeket. – Ez
fontos eleme a háborúnak – mondta Vosch. – Fontos, de nem kritikus. Az
elvesztésük némi improvizációt követelt meg az ellened indított
vadászatban. Bizonyára eltöprengtél már azon, mi szükség volt egy

183
közönséges emberi lény továbbfejlesztésére, nem?
Adura utalt. De Evan nem látta az összefüggést.
– Miért, mi szükség volt?
– A drónokkal nem az volt a célunk, hogy megtudjuk a túlélők pontos
tartózkodási helyét, hanem hogy neked bukkanjunk a nyomodra. Neked és
a sok ezer hozzád hasonlónak, aki el fogja hagyni a számára kijelölt
területet a következő napokban, amint az ötödik hullámot bevetjük.
Nektek, akik aztán rá fogtok jönni, hogy nincs semmiféle mentőakció, nem
juttok fel az anyahajóra.
Evan megrázta a fejét. Most első ízben villant át az agyán, hogy
Vosch esetleg megőrült. Ez volt a legnagyobb félelmük, amikor a földi
tisztogatást tervezték meg. Egy testen osztozni egy emberi tudattal – lehet,
hogy elviselhetetlen teherré válik, olyan kibírhatatlan feszültséget kelt,
amely nem csillapítható.
– Most azon morfondírozol, hogy vajon nem vesztettem-e el az ép
eszem – szólalt meg Vosch finoman mosolyogva. – Nem úgy beszélek,
mint az, akit életed tízezer évének nagy részében ismertél. Az igazság az,
hogy mi még sosem találkoztunk, Evan. A mai napig még csak azt sem
tudtam rólad, hogy nézel ki. – A parancsnok finoman megfogta a
könyökét, és átterelte a fiút a helyiség hátsó részébe.
Evan egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Volt ebben a helyzetben
valami mélységesen nyugtalanító. Nem értette, miért hozta ide Vosch,
miért nem végzett vele egyszerűen. Mit számított volna, hogy emberi teste
elpusztul: a tudata továbbra is létezett az anyahajón.
Mégis mi lehetett a célja ennek a bizarr bemutatónak?
A sarokban egy faállvány volt, azon pedig egy hatalmas
ragadozómadár, előrebólintó fejjel, csukott szemmel. Látszólag aludt.
Evan gyomrában úgy kapott erőre a nyugtalanság, mintha szárnyak
rebbentek volna benne. Összeomlott az idő: ismét kisfiú volt, ott hevert az
ágyában az ébredés és az álom különös, homályos határvidékén, és nézte
az ablakpárkányon ülő baglyot, amely viszont őt figyelte nagy, kerek, a
sötétben világító szemével, és újra érezte, hogy a teste, mintha csak
borostyánba fagyott volna, képtelen mozdulni, ő maga pedig képtelen
levenni a szemét a bagolyról.
Mögötte Vosch halkan duruzsolt:
– Bubo virginianus, a nagy szarvas bagoly. Lenyűgöző, ugye?
Félelmetes ragadozó, magányos éjszakai vadász, kiszemelt zsálmánya
legtöbbször csak akkor érzékeli az érkezését, amikor már késő. Ő a te
daimónod, bizonyos értelemben a spirituális állatod. Téged az ő emberi
megfelelőjének terveztek.

184
 A szárnyak megrebbentek. A vaskos mellkas hullámzani kezdett. A
fej felemelkedett, a szem kinyílt. Egymásra néztek.
– Persze ez nem valóságos – folytatta Vosch. – Szállítóeszköz. Egy
gép. Egy ilyen látogatta meg az anyádat, amikor még ott voltál a méhében,
és nála volt az a program, amit átsugároztak a még fejlődésben lévő
agyadba. Egy másik pedig akkor ment el hozzád, amikor betöltődött a
program. Ez volt az ébredésed, azt hiszem, így hívják, amikor felvérteznek
a tizenkettedik rendszerrel.
Képtelen volt elfordulni. A bagoly szeme kitöltötte a látómezejét,
valósággal elnyelte őt.
– Nincs benned semmilyen földönkívüli – mondta Vosch. –
Egyikünkben sincs, és az anyahajón sincs ilyen. Minden tökéletesen
automatizált, akárcsak öreg barátod itt, akit tudatos tervezés és
évszázadokon át tartó tüzetes tanulmányozás eredményeként küldtek erre a
bolygóra, hogy a lakosságát fenntartható méretűre csapolják. És
természetesen azért is, hogy itt maradjon a végtelenségig, megváltoztatva e
cél érdekében magát az emberi természetet. Evan rátalált a hangjára, és
végre kinyögte:
– Nem hiszek magának. – Az a szempár. Képtelen volt levenni róla a
tekintetét.
– Egy hibátlan, önmagát fenntartó hurok, egy tökéletes rendszer,
amelyben a bizalom és az együttműködés soha nem verhet gyökeret. A
fejlődés lehetetlenné válik, mivel ebben a rendszerben minden idegen
potenciális ellenség, a „másik”, akit le kell vadászni, míg az utolsó golyót
is ki nem lövik. Evan, téged sosem szántak arra, hogy a pusztítás eszköze
légy. Te a Föld megmentésében veszel részt – vagy legalábbis ebben vettél
részt, mindaddig, amíg meg nem hibásodott valami benned. Hát ezért
hozattalak most ide. Nem azért, hogy megkínozzalak, vagy hogy végezzek
veled. Azért hozattalak ide, hogy megmentselek. Vigasztalón Evan vállára
tette a kezét, és ezzel az érintéssel megtörte a bagoly tekintetének babonás
erejét. Evan fogvatartója felé pördült. Meg fogja ölni. Ki fogja szorítani
belőle az utolsó szuszt is a puszta kezével.
Lecsapott, de ökle az üres levegőbe püfölt – a lendület ereje majdnem
leverte a lábáról.
Vosch eltűnt.

185
 NOHA ÁLLVA MARADT, az volt az érzése, mintha zuhanna,
nagyon magasról. A szoba forgott körülötte, a falak elenyésztek, és
kiúsztak a fókuszából. A szoba másik oldalán, a küszöbön egy alak állt,
egy vizuális horgony, amely megerősítette, és segített visszanyernie az
egyensúlyát.
Tett egy bizonytalan lépést előre, majd megtorpant.
– Mire emlékszel? – kérdezte Vosch az ajtóból. – Ott álltam
közvetlenül melletted? Rátettem a kezem a válladra? Mik az emlékeink, ha
nem végső soron létezésünk bizonyítékai? Mi lenne, ha azt mondanám
neked, hogy minden, amire emlékszel, azóta hogy beléptünk ebbe a
szobába, abszolút minden hazugság, csupán hamis emlékkép, amelyet a
mögötted lévő „bagoly” közvetített az agyadba?
– Tudom, hogy ez egy hazugság – válaszolta Evan. – Én tudom, ki
vagyok. – Minden ízében remegett. Jobban fázott, mint amikor a jeges
zuhanyt kapta a nyakába a fehér szobában.
– Ó, amit „hallottál”, az volt az igazság. Az emlékkép az, ami hamis.
– Vosch sóhajtott. – Makacs egy fajta vagy, ugye?
– Miért kellene hinnem magának? – kiabálta Evan. – Ki maga, hogy
hinnem kellene magának?
– Azért, mert én egy vagyok a kiválasztottak közül. Engem bíztak
meg az emberiség történelmének legnagyszerűbb küldetésével: fajunk
megmentésével. Akárcsak te, már kisfiú korom óta tudtam, hogy mi fog
történni. De tőled eltérően én ismertem az igazságot.
Vosch tekintete a mentőkapszulára vándorolt. Hangja szigorúról most
bölcsre váltott.
– Nincsenek szavak arra, hogy milyen mérhetetlenül magányos
voltam. Csupán egy maroknyian tudtuk az igazságot. Egy vak világban
csak nekünk volt szemünk arra, hogy lássunk. Nem tehettünk mást... ezt
meg kell értened, mert nem volt választási lehetőség. Én nem vagyok
felelős semmiért. Én is áldozat vagyok, ugyanannyira, mint ők,
ugyanannyira, mint te! – Egyre hangosabban beszélt, ahogy nőtt benne a
harag. – Ez az ára! És én megfizettem. Mindent megtettem, amit
követeltek tőlem.
Betartottam az ígéretem, és most már véget ért a munkám.
Kinyújtotta a kezét Evan felé.
– Gyere velem! Engedd meg, hogy adjak neked egy utolsó ajándékot.
Gyere velem, Evan Walker, és tedd le a terhedet.

186
 KÖVETTE VOSCHT – mi más választása lett volna? –, végig a
hosszú folyosón, a zöld ajtóig. Ahogy beléptek, a technikus felállt, és azt
mondta:
– Parancsnok, háromszor is lefuttattam a teszteket, és még mindig
nem találtam semmiféle anomáliát a programban. Akarja, hogy még
egyszer végigmenjek rajta?
– Igen – felelte Vosch. – De nem most. – Evanhez fordult. – Kérlek,
ülj le.
Bólintott a technikusnak, aki visszaszíjazta Evant a dönthető támlájú
székbe. A hidraulika felnyögött. Hátradöntötték teljesen, arccal a
jellegtelen mennyezet felé. Hallotta, hogy nyílik az ajtó. Ugyanaz a nő
lépett be, aki korábban a fehér szobában megvizsgálta. Ezúttal egy
csillogó, rozsdamentes acélból készült kocsit gurított maga előtt. Rajta
szépen sorba rendezve tizenhárom fecskendő, mindegyikben
gyömbérszínű folyadék.
– Tudod, hogy mi ez – mondta Vosch.
Evan bólintott. A tizenkettedik rendszer. Az ajándék. De miért kapja
meg újra?
– Azért, mert én optimista vagyok, gyógyíthatatlanul romantikus,
akárcsak te – jelentette ki Vosch, mintha csak olvasott volna Evan
gondolataiban. – Hiszek abban, hogy ahol élet van, ott remény is van. –
Mosolygott. – De főképp, mert öt fiatal fiú meghalt, következésképpen ő
még életben van. És ha ő még mindig él, csak egyetlen dolgot tehet.
– Adu?
Vosch bólintott.
– Ő az, amivé én változtattam; és most jön, mert azt akarja, hogy
feleljek azért, amit tettem.
Odahajolt Evan arca fölé. Irizáló tűzben égő tekintetéből most kék
lángok csaptak ki, melyek szinte Evan csontjáig hatoltak.
– Te leszel az én válaszom.
Odafordult a technikushoz, aki hátrahőkölt vad tekintete láttán.
– Talán a lánynak van igaza: A szerelem lehet az a szingularitás, az a
megmagyarázhatatlan, irányíthatatlan, kimondhatatlan rejtély, melyet
lehetetlen előre jelezni vagy ellenőrzés alatt tartani. A vírus, amelytől

187
összeomlott az a program, amelyet olyan lények terveztek, akikhez képest
mi nem vagyunk többek holmi csótányoknál. – Majd újra Evan felé
fordult, és így szól: – Úgyhogy én teljesíteni fogom a kötelességem; fel
fogom égetni a falut, hogy megmenthessem.
Hátralépett.
– Töltsétek le újra! Azután töröljétek.
– Töröljem, uram?
– Töröld az embert. Hagyd meg a maradékot. – A parancsnok hangja
betöltötte az aprócska szobát. – Nem szerethetjük azt, amire nem
emlékszünk.

AZ ŐSZI ERDŐBEN ÁLLT EGY SÁTOR, abban a sátorban egy

lány aludt, egyik kezében puska, a másikban plüssmackó. Amíg aludt, egy
vadász vigyázta az álmát, egy láthatatlan társ, aki visszahúzódott a sűrűbe,
amikor a lány felébredt. Azért jött, hogy elvegye az életét, de a lány
mentette meg az övét.
A végeláthatatlan viták, amelyeket önmagával folytatott, saját
értelmének hiúsága, amint feltette a kérdést, amelyre nem lehet jó választ
adni: Miért kell élnie egynek, ha a világ maga elvész? Minél tovább
kereste a választ, az annál messzebbre került tőle, megfoghatatlanná vált.
Ő volt a kivégző, aki nem tudott végezni mással. A szíve egy olyan
vadászé volt, akiből hiányzott a gyilkos ösztön.
A naplójába a lány azt írta: Én vagyok az emberiség – és volt valami
ebben a négy szóban, ami kettéhasította a vadász énjét.
A lány tiszavirág volt, ami egyetlen napig él, aztán már vége is. Ő
volt az utolsó csillag – ragyogó lánggal égett a végtelen sötétség tengere
fölött.
Töröld az embert.
Vakító fénykitörés közepette a Cassiopeia nevű csillag felrobbant, és
a világ elsötétült.
Evan Walkert megsemmisítették.

188
 MÉG TÍZ PERCE SE, HOGY ELINDULT a missziónk, de én már
azon agyalok, hogy ez az egész lehetetlen-küldetéses-öljük-meg-Voscht-
ésszabadítsuk-ki-Evant dolog, úgy ahogy van, egy rendkívül rossz ötlet.
Bob, a félszemű pilóta azt üvölti: Tíz másodperc!, Adu lehunyja a
szemét, és egy borzalmas, émelyítő másodpercig meg vagyok győződve
róla, hogy átvágtak minket. Hogy végig ez volt a terve. Otthagyni
védtelenül Bent a gyerekekkel, aztán hagyni magunkat, hogy
kamikazehalált haljunk másfél ezer kilométeres magasságban, merthogy
kit érdekel? Van belőle egy példány Csodaországban. Csak letöltik egy
újabb testbe, miután mind meghaltunk.
Most jött el a te időd, Cass! Vedd elő a késed, és vágd ki azt az áruló
szívét... ha meg tudod találni. Ha van neki egyáltalán olyan.
– Alakzatot bontanak! – adja hírül Bob.
Adu szeme felpattan. Annyi az esélyemnek.
– Tartsd az irányt, Bob – utasítja higgadtan.
A helikopterek egyre jönnek, a formáció szétnyílik kicsit, hogy
tökéletesebben célozhassanak, és senki se maradjon majd ki a jóból, senki
se érezhesse méltatlanul kirekesztve magát abból, hogy csilliárd darabra
robbantsák szét.
Bob tartja a menetirányt, de próbálja védeni a védhetetlent azzal,
hogy ráállít egy rakétát az ellenünk indított formáció vezető gépére.
Hüvelykujja a gomb fölött köröz. Amit nem bírok megemészteni vele
kapcsolatosan, az a hirtelen pálfordulása. Amikor ma reggel kinyitotta a
szemét, akkor még mind a kettőt, biztos lehetett benne, hogy kinek az
oldalán harcol. Utána meg egyetlen szempillantás (Egyetlen szem
pillantása! Bocsi, Bob, ezt nem hagyhattam ki) alatt máris készen áll arra
(betárazva és bebiztosítva, mint egy Ml6-os kicsike), hogy kinyírja a
cimboráit és a nővéreit a csatamezőn.
Szóval ez van. Szerethetjük a jót magunkban, és gyűlölhetjük a
roszszat, de a rossz is bennünk van. Anélkül nem is lennénk azok, akik
vagyunk.
A legszívesebben most jól megölelgetném Bobot.
– Belénk jönnek! – üvölti Bob. – Ereszkedjünk! Ereszkedjünk!
– Nem – mondja Adu. – Bízzál bennem, Bob!

189
 Bobon hisztérikus nevetés vesz erőt. Csak száguldunk egyenesen az
élen repülő helikopter felé, ahogy az is rendíthetetlenül száguld felénk,
mindketten teljes sebességgel.
– Ó, hát persze! Miért is ne bíznék meg pont benned? – Kifehéredett
bütykökkel szorongatja a botkormányt, hüvelykujjával a kilövőgombot
simogatja, már csak pár másodperc, és függetlenül attól, hogy Adu mit
mond neki, Bob támadni fog. Végül is Bob senki más oldalán nem áll, ő
csak Bob oldalán áll.
– Fékezz – suttogja Adu a nagy fekete ökölnek, amely már majdnem
az arcunkba nyomul. – Fékezz, most!
Már késő. Bob lenyomja a gombot, a Black Hawk megrázkódik,
mintha belerúgott volna valami óriás, aztán egy Hellfire rakéta robban ki
belőle. A pilótafülke felragyog, mint a déli nap. Valaki visít (azt hiszem,
én lehetek az), örvénylő tűz nyel el egy pillanatra – csak úgy robbannak,
csattannak a gép testén a törmelékek –, aztán a következő pillanatban már
a hatalmas tűzlabda túloldalán vagyunk.
– Szentsééééééééégess Szűűűűűzanyám! – üvölt Bob.
Adu először nem szól semmit. A radarernyőt nézi, rajta a megmaradt
öt fehér pöttyöt. Kettéváltak, kettő jobbra, kettő balra húzódott, az ötödik
viszont most épp a képernyő széle felé igyekezett. Ó ne! Ez hova
megy?
– Üdvözöld őket! – utasítja Adu Bobot. – Mondd, hogy megadjuk
magunkat.
– És azt csináljuk? – kérdezzük Bobbal egyszerre.
– Aztán meg tartsd az irányt. Nem fognak leszállásra kényszeríteni, és
tüzelni se.
– Honnan tudod? – kérdezi Bob.
– Mert ha ezt akarják, már megtették volna.
– Mi a helyzet a másikkal? – firtatom. – Elment. Nem követ minket.
Adu vet rám egy pillantást.
– Mit gondolsz, hova tart? – Aztán elfordul, és úgy mondja: – Minden
rendben lesz, Sullivan. Zombi tudni fogja, hogy mit tegyen.
Mondtam már? Rettentően rossz ötlet volt.

190
 VISSZASÜPPEDEK AZ ÜLÉSEMBE, és azért küzdök, hogy levegőt
préseljek a tüdőmbe. Azt hiszem, elfelejtettem lélegezni eddig. A szám
csontszáraz. Szürcsölök egy kis vizet, de csak épp annyit, hogy
megnedvesítsem a szám, mert egy kicsit izgulok amiatt, hogy rám jön a
pisilhetnék a művelet alatt. Adu elég sok részletre kitért a bázis
bemutatásakor, beleértve például a Csodaország-szobát, de azt nem
kérdeztem, hogy merre találom a mosdókat.
Adu hangja idegesítően recseg bele a fülembe.
– Pihenj egy kicsit, Sullivan! Jó pár óráig még a levegőben leszünk.
És már nincs messze a napkelte. Szerintem nagyon necces az időrendünk.
Nem vagyok nagy szakértője a fedett akcióknak, de gondolom, kicsit
egyszerűbb sötétben. Ráadásul, ha Evannek igaza van, ma van a Zöld Nap,
a nap, amikor a pokol zöld tűzlabdái záporoznak majd alá az égből.
Végigkotrom a zsebeim, amíg végre sikerül lokalizálnom Ben Parish
egyik mágikus erejű energiaszeletét. A másik opció, hogy sírva fakadok.
Nagyon eltökéltem, hogy nem fogok sírni addig, amíg újra nem látom
Samet. Most már ő maradt nekem egyedül, aki megérdemli a könnyeimet.
És mi a francot értett az alatt, hogy Zombi majd tudja, mit kell tenni?
Ez jó, Sullivan, jobb is, ha legalább ő tudja, merthogy te baromira
nem tudod, az halálbiztos. Ha te tudnád, mit tegyél, nem ücsörögnél most
itt ezen a gépen. Ott lennél a kisöcséd mellett. Na, szedd már össze az
agyad! Tudod te jól, mi az oka annak, hogy itt vagy. Bemagyarázhatod
magadnak, hogy Sam miatt, de nem csaphatsz be senkit sem.
Ó, úristen, rettenetes ember vagyok! Rosszabb vagyok, mint
Félszemű Bob. Elhagytam a saját vérem egy pasiért. És ez akkora
gonoszság, hogy mellette minden más rossz, amit elkövettem,
helyénvalónak tűnik. Ben mondta nekem, hogy Evan vagy hazudik, vagy
őrült, hiszen ki lenne képes szétrombolni fajtájának az egész civilizációját
egy lány miatt? Ó, én nem tudom, Ben. Talán ugyanaz a fajta, aki képes
lenne feláldozni saját húsát-vérét, hogy visszafizessen egy olyan
adósságot, amellyel nem is tartozik.
Úgy értem, nem én kértem, hogy mentsen meg engem, valahányszor
megtette. Ahogy azért se én könyörögtem, hogy lőjön lábon. Ő egyszerűen
csak adott. És adott. Túl azon a mértéken, ami még egészségesnek
mondható. Ez lenne a szerelem? És vajon ezért van az, hogy nem bírom
megérteni, mert én még soha nem éreztem se iránta, se Ben Parish iránt, se
senki iránt?
Ne, ne, ne, kérlek, agy, ne! Ne tálald fel nekem megint Vermontot és
azt az átkozott kutyát. Megígérem, hogy nem fogok olyan sokat
gondolkodni. Már jó ideje ez az egyik nagy probléma velem, hogy túl

191
sokat gondolkodom. Mindenen folyton agyalok: attól kezdve, hogy miért
jöttek Azok, meg voltaképpen micsoda Evan, meg mennyire különös, hogy
még mindig életben vagyok, miközben gyakorlatilag az egész emberiség
kipusztult, egészen odáig, hogy az előttem ülő lánynak miért van a
legselymesebb, leggyönyörűbb haja, amit életemben láttam, és nekem
miért nincs olyan, és miért van olyan tökéletes porcelánbőre, amilyen
nekem nincs. És az orra. Édes istenem, mennyire buta dolog ez! Micsoda
időpazarlás! Végül is ez csak a géneken múlik, felspécizve egy kis
földönkívüli technológiával, nagy ügy!
Végeztem a müzlivel. Csomagolását az öklömben tartom
összegyűrve, valahogy nem érzem most helyesnek, hogy csak úgy
ledobjam a földre.
Nekidőlök a válaszfalnak, és lehunyom a szemem. Kiváló alkalom
lenne ez az imádkozásra, ha eszembe jutna egy ima, de az agyamban már
így is olyannyira telt ház van, hogy sorban állnak a gondolataim, hogy
bejussanak, mint a tömegek a Disney előtt. Nem tudok hát semmire
gondolni, amit elmondhatnék Istennek.
Különben sem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán akarok vele
beszélni, a titokzatoskodó gazfickójával. Olyan, mintha keresztbe fonta
volna a karját, és elfordult volna tőlünk, és én arra gondolok, vajon
ugyanígy érezte-e magát Noé is a bárkáján anno. Oké, a magam részé ről
igazán értékelem, de mi a helyzet a többiekkel'? És Isten azt feleli: Ó, ne
tegyél már fel annyi kérdést, Noé! Nézd, csináltam neked egy szivárványt!
Az egyetlen imaféleség, ami most felvillan az agyamban, Sammy
lefekvés előtti imája, úgyhogy némiképp kétségbeesve, de belekezdek. Én
istenem, jó istenem lecsukódik már a szemem...
Hát, nem éppen ez a szitu.
De a tied nyitva atyám, amíg alszom...
Ami azt illeti, ezzel kapcsolatban is komoly kétségeim vannak.
...vigyázz reám!
Igen! És tanítsd meg nekem, hogyan szeressek. Könyörgöm, Istenem!
Csak ezt az egyet kérem, és aztán ígérem, nem rogyok meg a feladat előtt.
Taníts!

192
 A BARLANG BEJÁRATÁNÁL ŐRKÖDÜNK, az éjszakai
égboltban gyönyörködve – leszámítva azt az aprócska zöld foltot, amely
ott lebeg a horizont fölött –, amikor egyszer csak az egyik csillag leválik
az égről, és elkezd ereszkedni felénk. Gyorsan. Nagyon gyorsan. Mazsola
megérinti a karom, és így szól:
– Nézd, Zombi! Hullócsillag!
Ellököm magam a korláttól, amelynek eddig támaszkodtam.
– Ez nem csillag, kölyök.
– Egy bomba? – kérdezi a félelemtől elkerekedett szemmel. Egyetlen
gyomorszorító pillanatig elhiszem, hogy bomba lehet. Valamiért felrúgták
az ütemtervet, és kezdetét vette a városok megsemmisítése.
– Gyerünk le a pincébe, futólépés!
Nem kellett kétszer mondanom. Már akkor méterekkel előttem jár,
amikor elérek az első barlangterembe. Felnyalábolom Megant a földről.
Kiejti a kezéből a plüssmacit. Mazsola fölszedi. Beljebb viszem őt a
barlang mélyére, a jó lábam felőli csípőmre ültetve. De minden egyes
lépés után olyan éles fájdalom fut végig rajtam, hogy úgy érzem, menten
beszakad a fejem. Idelent van egy kiszögellés a sziklafalban: mögötte egy
ősi folyó vájhatott magának a sziklába egy nagyjából kilencven centi
magas, másfél méter mély mélyedést. Oda leteszem Megant, aki rögtön
hátrakúszik, egészen a szikla falához lapulva, míg el nem nyelik az
árnyékok. A fenébe! Majdnem megfeledkeztem róla. Intek neki, hogy
jöjjön vissza.
Előhúzom a zsebemből az egyik halott újonc nyomkövetőjét. Adu
ötlete, de milyen jó ötlet!
– Tedd ezt a szádba – mondom Megannek.
Csak áll döbbenten, mint akibe belecsapott a villám. A tekintete –
mintha legalábbis arra kértem volna, hogy vágja le a fejét. Érzékeny témát
érintettem.
– Figyu, majd megcsinálja neked Mazsola. – Odaszorítom a kis
nyomkövetőt Mazsola tenyerébe. – Ide kell tenni, közlegény – mutatom
neki az arcom és az ínyem közötti pontot, hátrahúzva az ajkam.
Aztán visszafordulok Meganhez. – Látod?

193
 Megant azonban újra elnyelték az árnyak. A fenébe! Mazsola kezébe
nyomok még egy nyomkövetőt.
– Gondoskodj róla, hogy betegye, jó? Rád hallgat.
– Ő, nem, Zombi – jelenti ki Mazsola roppant komolyan. – Megan
senkire sem hallgat.
Betolja Mackót az üregbe, és halkan szólítja:
– Megan! Tessék, Mackó! Ő majd biztonságban tart téged, mint a
gravitáció. – Ez után a logikai műremek után, amelyet csakis egy
gyermekagy képes megérteni, Sam felhúzgálja a nadrágját, ökölbe szorítja
mindkét kezét, előretolja kicsiny állát, és azt mondja: – Jönnek, ugye?
Mindketten halljuk őket, a választ a kérdésére: egy helikopter motorjának
zaját, amely mintha lélegzetvételünk gyors ritmusára pörögne fel egyre
hangosabban és hangosabban. A bejárat környékén már a sötétséget
hasogatják ragyogó fehér keresőfényei.
– Menj, Mazsola! Mássz be Megan mellé!
– De én veled együtt fogok küzdeni, Zombi!
Hát persze, hogy. És még az időzítés is mennyire remek! A válla
fölött lámpafényt látok megvillanni a fegyverkamrában. A fenébe, a fe
nébe!
– Mondom, mit tehetsz. Kinyírod azt a fényt ott lent. Aztán
találkozunk itt. Ha szerencsések vagyunk, még csak nem is fognak
landolni. – Szerencsések? – Az az érzésem, hogy ő kifejezetten azt
szeretné, ha landolnának.
– Ne feledd, Mazsola, mi mind ugyanazon az oldalon állunk.
Rosszallóan ráncolja a homlokát.
– Hogy állhatnánk ugyanazon az oldalon, Zombi, ha meg akarnak
ölni minket?
– Mert ők nem tudják, hogy mi ugyanazon az oldalon állunk. Menj
már! Lődd ki azt az átkozott lámpát... indulj!
Felslattyog a járaton. A helikopter fényei elhalványulnak, de a
motorzaj nem halkul. Biztos épp most ír le egy kört a madár. Elég mélyen
lehetünk a föld alatt ahhoz, hogy ne fogjon be az infravörös keresés, de
azért garancia nincs erre.
A lámpa elalszik. A barlang sötétbe merül. Az orrom hegyéig sem
látok. Pár másodperc múlva nekem ütközik valami apróság. Meglehetősen
biztos vagyok benne, hogy ő jött vissza. Meglehetősen, de nem teljesen,
mert azért odasúgom neki:
– Mazsola?
– Minden rendben, Zombi – tájékoztat teljes hivatalossággal. –
Szereztem egy pisztolyt.

194
 VAN VALAMI, AMIRŐL MEGFELEDKEZTEM. De vajon mi
lehet az?
– Tessék, Zombi, ezekről megfeledkeztél. – Azzal a mellkasomnak
nyom egy gázmaszkot. Isten áldja Mazsolát! És persze isten áldja a
Némítókat, mint amilyen Grace volt, meg Halál atya, akik pontosan tudták,
hogyan kell készleteket felhalmozni a világvégére.
Mazsola gyakorlott ebben, már fel is szíjazta magára az övét.
– Megané nálad van? – kérdezem. Ó, én buta! Hát persze, hogy
hozott egyet neki is. – Rendben, cimbi, indulás felfelé!
– Zombi, figyelj...
– Ez parancs volt, közlegény!
– Nem, Zombi! Hallgasd.
Hallgattam. Semmit nem hallottam, csak a saját sziszegő, fújtató
lélegzetvételem a maszk alatt.
– Elmentek – mondja Mazsola.
– Ssssssst.
Tink, tink, tink. A kőhöz ütődő fém hangja.
A francba, Adu, baromira bosszantó, hogy neked mindig igazad kell,
hogy legyen!
Bedobták a gázbombát.

FELTÉTELEZVE, HOGY NEM TERELED EL ŐKET, hogy fognak

jönni majd? – kérdeztem Adut még akkor, amikor eltorlaszoltuk a barlang
hátsó bejáratát.
Te soha nem figyeltél oda órán?
Végül mindig nálam kell kilyukadni? Próbálom ugratni, és kicsikarni
belőle egy mosolyt – ez mostanra a kezdeti hobbiból már-már

195
megszállottsággá vált.
Először bevetik a gázt.
Gondolod? Én inkább pár rúd C-4-essel mennék, hogy lezárjam a
kijáratokat, aztán néhány bunkerrombolóval végeznék magunkkal.
Ez valószínűleg a második lépésük lesz.
Mögöttünk, valahol a főbejárat környékén a könnygáz négy hangos
pukkanással robban. Megragadom Mazsolát a derekánál, és elcipelem a
hasadékig, ahol Megan megbújt. – Add rá a maszkot, most azonnal! –
ordítom, aztán már bicegek is felfelé az ösvényen, és arra gondolok,
Istennek hála, hogy nem feledkezett meg róla! Ez a kölyök kitüntetést
érdemel.
Egy biztos, mondta Adu. Nem fogják befészkelni ide magukat, hogy
ostrom alá vessenek. Ha megkísérelnek egy dinamikus közelharcot, akkor
valószínűleg betörik a főbejáratot, akkor viszont kapsz egy kis előnyt: hisz
olyan szűk az a bejárat, hogy egyenként futnak majd a karjaid közé.
Vakon rohanok. Nos, az, hogy rohanok, talán kicsit túlzás. De
legalább van bennem egy rakat fájdalomcsillapító, úgyhogy most a lábam
nem okoz túl sok gondot. Az adrenalin is jó hatással van rám. Ellenőrzöm
puskámon a závárzatot. Ellenőrzöm a gázmaszkomon a szíjakat.
Teljes sötétben. És teljes bizonytalanságban.
Ha betörnek a hátsó bejáraton, valami kétoldali átkaroló taktikát
alkalmazva, akkor szívás. Ha lefagyok vagy elszúrom a dolgokat a kritikus
pillanatban, akkor is szívás.
Lefogyok, mint Daytonban. Elszúrom, mint Urbanában. Folyton ott
keringek egyetlen pont körül, és az a pont, ahová mindig visszatérek, az,
amikor elveszítettem az én kis húgomat, amikor harcolnom kellett volna,
ehelyett elfutottam. A lánccal, amely leszakadt a nyakáról, és most
elveszett, még mindig magához köt. Umpa. Dumbo. Süti. Még
Porcelányka is: még mindig életben lenne, ha rendesen végeztem volna a
dolgomat.
És ez a lánc most Mazsolára és Meganre hurkolódik, és ez a hurok
egyre szorosabban feszül, és a kör bekerít.
Ne most, Parish, te rohadék élőhalott. Ezúttal meg fogod szakítani a
láncot, el fogod vágni a hurkot. Megmented ezeket a kölyköket, bármi
áron.
Egyenként végzek velük, ahogy bejönnek. Mindegyiküket kinyírom.
Nem számít, hogy ugyanolyanok, mint én. Nem érdekel, hogy ugyanannak
az istenverte játéknak a csapdába ejtett szereplői, mint én, és ugyanolyan
szerepet kényszerülnek játszani, amit nem ők választottak.
Egyenként fogom kicsinálni őket.

196
 Teljes sötétség. Teljes bizonyosság.
A robbanás lever a lábamról. Hátrarepülök, a fejem nekicsapódik a
sziklának; a világegyetem szédítően forog körülöttem. A levegő szinte
forr, szikla csapódik sziklának, kő kövön nem marad, ahogy beomlik a
bejárat.
A maszk félrecsúszott, amikor bevertem a fejem, és így benyelek egy
jókora adag veszélyes gázt. Kés fúródik a tüdőmbe, tűz égeti a szám
belülről. Oldalra hemperedem, öklendezem és köhögök.
Esés közben valahogy elveszítettem a puskám. Körbetapogatom
magam körül a talajt, de nem találom, sebaj!, nem számít, tudjuk, hogy mi
számít igazán, felkászálódom valahogy, visszarántom a gázálarcot a
helyére, és a porrá morzsolt szikla ízével a nyelvem hegyén elindulok
visszafelé, amerről jöttem, sántikálva, egyik kezemmel a sötétben
tapogatózva, a másikkal a pisztolyomat szorongatva, és tudva, hogy mi
következik, mert én bemondtam, és Adu tudta, hogy bemondtam, ez
valószínűleg a második lépésük lesz, és visítok a maszkon keresztül, hogy
Ne mozdulj, Mazsola! Ne mozdulj!, de nem hinném, hogy ezt bárki is
hallja ebben a robajban rajtam kívül.
A második robbanás a hátsó bejáratot rázza meg, és én talpon
maradok, holott a föld hullámokat vet alattam, és sztalaktitok törnek és
zuhannak le, az egyikük mindössze néhány centivel a fejem mellett
fúródik a földbe. Hallom, amint Mazsola gyenge hangon szólongat.
Rákapcsolódom a hangra, és követem, vissza a hasadékig, ahol
meghúzódtak. Kirángatom onnan.
– Bezártak minket ide – zihálom. Lángol a torkom. Tüzet nyeltem. –
Hol van Megan?
– Jól van. – Érzem, ahogy remeg. – Vele van Mackó.
Megant szólítom. Vékonyka hang válaszol, eltompítja a gázálarc.
Mazsola két kézzel kapaszkodik belém, mintha attól félne, hogy ha
elengedi a dzsekim, elragad a sötétség.
– Nem kellett volna itt maradnunk – sír Mazsola.
Gyermeki bölcsesség, de hát nincs hova rohanni már, nincs hova
elrejtőzni. Arra tettünk fel mindent, hogy Bob helikoptere eltéríti, és maga
után csalja őket, de vesztettünk. Már bizonyára úton van a bombázó a
rakományával, amely ezt a kétszázötvenezer éves barlangot hatalmas,
három kilométer hosszú, harminc méter mély úszómedencévé változtatja.
Perceink vannak.
Megragadom Mazsola vállát. Keményen megszorítom.
– Két dolog, közlegény! – mondom neki. – Lámpára van szükségünk
és robbanószerre.

197
 – De hát Adu minden bombát magával vitt!
– Úgyhogy mi most villámgyorsan csinálunk egy másikat!
Elrobogunk a fegyverkamra felé. Mazsola mutatja az utat, a kezem
még mindig ott a vállán. Én vagyok az ő tartóoszlopa, ő az én
tartóoszlopom. A lánc, mely összeköt bennünket. A lánc, amely szabaddá
tesz.

VAN VALAMI, AMIRŐL MEGFELEDKEZEM. Vajon mi lehet az?

Mazsola teljesen előrehajol, a feladatára koncentrál. A kamrában
fullasztó füst és por terjeng. Olyan érzés, mintha puzzle-t akarnánk kirakni
sűrű ködben. Nem mintha ez az egész rohadt támadás nem valami hasonló
érzést keltene az emberben. Ismerős már, ahogy minden ripityára törik,
millió darabra robban szét, és itt állunk a nagy katyvaszban, és nem tudjuk
összerakni, mert semmi nem illik semmihez. Az ellenség bennünk van. Az
ellenség nincs bennünk. Itt vannak lent, ott vannak fent, sehol sincsenek. A
Földet akarják maguknak, azt akarják, hogy a Föld a miénk legyen. Azért
jöttek, hogy eltöröljenek minket, azért jöttek, hogy megmentsenek. És az
összetört, darabjaira szakadt igazság, amely folyton-folyvást kicsúszik a
kezünkből, az egyetlen bizonyosság a bizonytalanság, és Vosch emlékeztet
az egyedüli igazságra, amelybe érdemes belekapaszkodni: Meg fogtok
halni. Meg fogtok
halni, és ez ellen sem te, sem én, sem senki más nem tehet semmit. Ez
már akkor is igaz volt, mielőtt ők megérkeztek volna. És még mindig igaz:
az egyetlen bizonyosság a bizonytalanság, kivéve a saját halálunk, mert az
baromira biztos.
Az ujjai remegnek. Hangosan zihál a maszkban. Egyetlen rossz
mozdulat, és mindannyiunkat a levegőbe repít. Az életem most egy óvodás
kezében van.
A gyújtófejeken ügyködik. Hozzákapcsolja a gyújtózsinórt. Sullivan
joggal bosszankodott azon, hogy az öcsikéje elfelejtette a betűket, de
legalább a kis gazfickó tudja, hogy kell egy bombát építeni.
– Kész? – érdeklődöm.
– Kész! – emeli fel a robbanóeszközt diadalittasan. Átveszem tőle. Ó,
Jézusom, remélem.

198
 Valamiről megfeledkeztem. Valami fontosról. Vajon mi lehet az?

ÉS MOST TÉRJÜNK ÁT A KÖVETKEZŐ képtelen dilemmára: a

hátsó bejáraton vagy elöl törjünk ki?
Egyetlen bomba. Egyetlen esély. Mazsolát otthagyom Megannel, és
először is ellenőrzöm a hátsó bejáratot. Egy sziklafal nagyjából másfél, két
méter vastag, ha még jól emlékszem a prospektusból. Aztán vissza kell
menni a barlang teljes hosszán végigvezető ösvényen a fenti bejáratig.
Túlságosan lassan mozgok, a fenébe! Átkozottul sokáig tart. Mikor
odaérek végre, azzal szembesülök, amire eleve számítottam: egy másik
sziklafallal, amely ki tudja, milyen vastag, és ki tudja, melyik út lenne jobb
a kitöréshez.
Ó, a francba!
Betuszkolom a PVC-csövet a legmélyebb, legmagasabban húzódó
repedésbe, amit csak találok. A gyújtózsinór túl rövidnek tűnik, lehet, hogy
nem leszek képes ennyi idő alatt megfelelő fedezéket találni.
A bizonytalanság bizonyossága.
Meggyújtom a zsinórt, és elporzok visszafelé az ösvényen, úgy húzva
magam után a rossz lábam, mint egy vonakodó kölyköt, aki nemigen akar
iskolába menni. A robbanás zaja olyan, mintha valaki teljesen lehúzta
volna a hangerőt – szánalmas visszhangja pusztán annak a kettőnek,
amellyel minket csapdába ejtettek idelent.
Tíz perc múlva már egyik kezemmel Mazsola, a másikkal Megan
kezét fogom. Mazsola lyukat beszélt a hasába, hogy ki tudja csalogatni, ő
biztonságban érezte magát abban a kis kényelmes hasadékban, és a
parancsszó annyit ért az ő esetében, mint a falra hányt borsó.
Megannek csak Megan parancsol.
A vízesés fölötti rés nem túl nagy, és nem is néz ki nagyon stabilnak,
de sípolva zúg be rajta a hideg levegő, és gombostűfejnyi fényeket is látok.
– Lehet, hogy itt kéne maradnunk, Zombi – szólal meg Mazsola.
Valószínűleg ugyanarra gondol ő is, amire én, hogy leszigeteljük a bejárati
pontokat, mindkét helyre beáll egy-egy jó lövész, onnantól kezdve pedig
már csak türelemjáték az egész. Most már senki nem gyárt bunkerrobantó
bombákat. Minek kellene értékes muníciót pazarolni egy maroknyi

199
kiskölyökre meg egy bicebóca újoncra? Úgyis elő fognak bújni. Ki kell
jönniük. A bent maradásnak vállalhatatlanul nagy a kockázata.
– Nincs választásunk, Mazsola. – Mint ahogy a tekintetben sincs,
hogy ki menjen ki először. Megragadom a karját, és elhúzom Megantől.
Nem akarom, hogy a kislány hallja ezt. – Megvárod, míg jelzek, oké? –
Bólint. – Mit csinálsz, ha nem jövök vissza?
Megrázza a fejét. Ilyen gyér fényviszonyok között és a gázálarc túl
homályos lencséin keresztül nemigen tudom kivenni a tekintetét, de a
hangja remegőssé vált, mint a sírás előtd üzemmódban szokott.
– De vissza fogsz jönni.
– Amíg dobog a szívem, mérget vehetsz rá, hogy visszajövök. De ha
mégsem...
És akkor felszegi az állát, kihúzza magát, kidomborítja a mellkasát, és
azt mondja:
– Mindegyik kap egy golyót a fejébe!
Beszuszakolom magam a résbe. A hátam nekinyomódik a tetejének,
az oldalsó falai a vállamat szorítják. Nem lesz könnyű menet átjutni rajta.
Mikor már félig átfurakodtam, úgy döntök, hogy leveszem a maszkot.
Nem bírom már elviselni az érzést, ahogy lassan, de biztosan megfulladok.
Friss, hűvös levegő söpör végig az arcomon: Krisztusom, hogy ez
mennyire jó!
A kifelé vezető nyílás akkora, hogy még a macskás öregasszony
egyik ebédje sem férne át rajta. Puszta kezemmel kezdem lebontani
körülötte a meglazult szikladarabokat, hogy tágítsak rajta. Egy darabka
éjszakai égbolt; egy rend levágott fű és az egysávos bekötőút, amely e
kettőt szeli ketté épp középen. A szél zúgásán kívül semmi hang. Gyerünk!
Kikúszom a szabadba. Nyúlok a vállamon lévő puskaszíjhoz,
csakhogy nincs puskaszíj a vállamon. Elfelejtettem felkapni a földről,
amikor mentem vissza a bejárathoz. Szóval ezen kattogott az agyam
folyton, mikor éreztem, hogy megfeledkeztem valamiről. A puskámról
feledkeztem meg. Ugye?
Kuporgok a nyílás mellett, két lábam között az oldalfegyveremmel,
fürkészem a környéket, fülelek, Ne kapkodd el, légy biztos a dolgod ban!
Szép és jó, hogy sikerült kimenekülni a benti csapdából, de merre tovább?
Hamarosan hajnalodik, és akkor az anyahajó megkezdi kijelölt köreit. Ott
látom, amint a horizonton egyensúlyoz, olyan zölden, mint egy
jelzőlámpa, amikor szabad utat ad: Mehetsz!
Felállok. Ami nem kis kihívás, figyelembe véve, hogy guggolás
közben elmerevedett a lábam, és amikor ráhelyezem a testsúlyom,
baromira fáj.

200
 Itt vagyok, srácok. Lehet próbálkozni!
Semmi látnivaló nincs itt, csak: út, fű, ég. És semmi hang, csak a szél.
Füttyentek egyet Mazsolának a nyíláson keresztül. Két rövid, egy hosszú.
Eltelik vagy száz esztendő, míg megjelenik a résben a kis kerek buksija,
amelyet a válla is követ. A többi részének kihúzásában már én is
segédkezem. Letépi magáról a gázálarcot, és mélyen beszívja a friss
levegőt, aztán előhúzza a pisztolyt valahonnan hátulról a nadrágjából.
Balról jobbra fordul, a térde kicsit megroggyantva, a fegyver elszántan
előreszegezve, ahogy számtalan kisfiú csinálta már korábban, csak épp
műanyag vagy vízipisztollyal.
Leadom a füttyjelet megint, Megannek. Mivel semmi válasz,
bekiáltok a nyíláson:
– Megan, gyere már, menjünk, te lány! – Mellettem Sam sóhajt egy
nagyot.
– Annyira idegesítő tud lenni.
Ő meg annyira úgy beszélt, mint a nővére, hogy konkrétan elnevettem
magam. Furán néz rám, kicsit oldalra biccentett fejjel.
– Hé, Zombi! Van egy piros pötty a halántékodnál.

DUMBO NEM ÁLLT LE AGYALNI EZEN Urbanában. Én sem

töprengek, hogy mi legyen.
Rábukom Mazsola mellkasára, és a földre rántom. A lövedék a
mögöttünk lévő sziklaomlásba csapódik bele. A következő másodpercben
hallom a mesterlövész puskájának ropogását. A lövés jobbról érkezett, a
főút mentén található fasor felől.
Mazsola elkezd feltápászkodni. Elkapom a könyökét, és
visszanyomom a földre.
– Lapos kúszás – suttogom a fülébe. – Ahogy a táborban tanították,
emlékszel?
Tesz lassan egy félfordulatot, vissza a lyuk és az ellátmányokkal meg
a fegyverekkel együtt hamis biztonságot ígérő barlang felé. Nem
hibáztatom; nekem is ezt súgja az ösztönöm. Bár ha visszamegyünk, azzal
csak elodázzuk az elkerülhetetlent. Ha nem sikerül kifüstölniük és
egyenként leszedniük minket, akkor végül csak bevetik a

201
bunkerrobbantóikat.
– Mazsola, kövess! – Futólépésben indulok a látogatóközpont felé. A
tető tökéletes kilátást biztosít egy mesterlövésznek, de nekünk most inkább
távolodni kellene a lövésztől, akiről tudunk, ha növelni szeretnénk az
életben maradási esélyünket.
– Megan... – zihálja. – Mi lesz Megannel?
Mi lesz Megannel?
– Nem fog előbújni – suttogom. Kérlek, ne gyere most elő, kölyök! –
Várni fog.
– Várni? Mire?
Arra, hogy a történelem megismételje önmagát. Hogy a kör
bezáruljon.
Egyetlen helyre tudok gondolni, amely viszonylagos biztonságot
nyújthat most nekünk. Nem vagyok oda az ötletért, és a nyakam rá, hogy ő
sem lesz elragadtatva tőle. De ezt a kölyköt igazán kemény fából faragták,
megbirkózik a szituval.
– Az épület mellett, aztán egyenesen tovább még vagy húsz méterre.
– Mondom neki, hogy a hasunkon kúszunk odáig. – Hatalmas gödör.
Tele hullákkal.
– Hullákkal?
Elképzelem, hogy egy piros pötty világít a lapockáim között vagy
Mazsola tarkóján. Most szemmel tartom a kölyköt, és ha piros pöttyöt
pillantok meg rajta, azonnal átmegyek Dumbóba megint. A talaj szelíden
emelkedik, ahogy közeledünk a verem felé, és aztán már érezzük is, és a
bűztől Mazsola öklendezni kezd. Leszorítom mindkét karját, és
odatuszkolom a gödör széléhez. Nem akar odanézni, mégis megteszi.
– Ezek csak halott emberek – nyögöm ki. – Gyere, leeresztelek.
Ki akar szabadulni a szorításomból.
– Képtelen leszek kimászni onnan.
– Ez biztonságos hely, Mazsola. Tökéletesen biztonságos. – Mondjuk,
nem túl szerencsés a szóválasztásom. – Már rég lelőttek volna, ha tudnák,
hogy hol vagyunk.
Bólint. Ennek legalább van értelme.
– De Megan...
– Visszamegyek érte.
Úgy néz rám, mintha megőrültem volna. Megfogom a csuklójánál
fogva, és leengedem lábbal lefelé a gödörbe.
– Ha bármit hallasz, halottnak tetteted magad – emlékeztetem
Mazsolát.
– El fogom hányni magam.

202
 – Lélegezz a szádon keresztül.
Szétnyílik az ajka. A szájában megcsillan a kicsiny golyócska.
Felemelt hüvelykujjal búcsúzom tőle. Ő felemeli a kezét, nagyon lassan, és
a homlokához téve szalutál.

MIKÖZBEN KÚSZOM VISSZAFELÉ A HALÁLGÖDÖRTŐL,

tudom, mi fog történni. Meg fogok halni.
Az én időm már kölcsönből telik, és az ember nem járhat túl folyton a
halál eszén. Előbb vagy utóbb fizetni kell, kamatostul, csak könyörgöm, ne
engedd, hogy Mazsola és Megan legyen az ára annak, hogy
cserbenhagytam a húgom. Úgyhogy azt mondtam az Istennek, Elvetted
Dumbót a tartozásom fejében, Sütit és Porcelánykát is elvetted, elég most
már, legyen elég! Vigyél engem, de őket hagyd élni.
Előttem felrobban a talaj. Földcsomók és kövek hullanak az arcomba.
Na, bazmeg, most már baromira nincs miért kúszni. Felállok, de a rossz
lábam összecsuklik, és új fent a földön találom magam. A következő golyó
feltépi a kabátom ujját, belekarcolva a bicepszembe, mielőtt távozna a
másik oldalon. Alig érzem. Ösztönösen lehúzódom és összegömbölyödöm,
mint egy sündisznó, aztán várom a végső, a munkát befejező golyót.
Tudom, mi történik. Ezek az ötödik hullám katonái. A szívük csordultig
tele gyűlölettel, az elméjüket kegyetlenségre kondicionálták. Játszadoznak
velem. Sokáig fog tartani, te retek fertőzött!
Jó buli lesz!
És ott van előttem a húgom arca, aztán Bo és Süti és Lányka arca is
sorra, aztán pedig egyre több arc, annyi, hogy már meg sem tudom
számolni mindet, arcok, amelyeket felismerek, és arcok, amelyeket nem,
aztán ott van Mazsola és Megan, Cassie és Adu, ott vannak az újoncok a
kiképzőtáborokban, és a holttestek a feldolgozó hangárban, ahogy egymás
mellett fekszenek sorba rendezve, több száz arc, ezrek, tízezrek, élők és
holtak arcai egyaránt, de a legtöbb halotté. A mögöttem lévő gödörben
egyetlenegy élő arc a sok száz halott között, és Vosch szabálya rá is
vonatkozik.
Tisztelgésre emelkedő kéz. Szétnyílt ajkak, a szájban megcsillanó kis
nyomkövető golyó.

203
 Bazmeg Parish, a nyomkövető. Ez az, amiről megfeledkeztél!
Belekotrok a zsebembe, előhúzom a golyót, és beletömködöm a
számba. Az út túloldalán lévő liget fái közt, a látogatóközpont tetején,
vagy akárhol a francban vannak a mesterlövészeik, most visszatartják a
lövedéket, mert a fejemet körberagyogó zöld pokol hirtelen kihunyt.

HÍVJATOK ZOMBINAK.
Minden fáj. Még a pislogás is. De felállok. Ezt szokták tenni a
zombik.
Talpra szoktunk állni.
Talán a lövészek először nem veszik észre. Talán épp másfelé
figyelnek, zölden ragyogó célpontok után kutatva. Bármi okból is, de
amikor kiegyenesedem, senki nem terít le. Ezúttal nem sántikálok, nem
húzom magam után a sebesült lábam, nem csúszom-mászom a porban,
mint egy rohadt élőhalott. Cseppet sem kímélve magam, mint egy őrült,
nyargalok keresztül a mezőn, Megan nevét kiáltozva. Ujjaimmal addig
markolok az üres sötétbe, mígnem egyszer csak rátalálok a csuklójára.
Azután kihúzom. Kis karja a nyakamon. Lehelete a fülemben.
Tudom, hogy a kör bezárult. Tisztában vagyok vele, hogy esedékessé
vált a számla. Csak engedd, hogy előbb megmentsem őt, édes Krisztusom,
ne hagyd őt meghalni!
Nem látom érkezni. Megan igen. Mackó a földre esik. Megan szája
néma sikolyra nyílik.
Valami belecsapódik a tarkómba. A világ elfehéredik, aztán már
nincs semmi, csak a semmi.

204
 KILOMÉTEREKRŐL LÁTSZIK MÁR: a légitámaszpont lángoló
fények szigete a sötét, horizont nélküli tengerben, fehéren izzó zsarátnoka
a civilizációnak, amely a fekete semmi közepén ragyog, bár a civilizáció
túl szép szó arra, ami. Azok után, hogy mennyit álmodtunk, és mennyi
álmunkat váltottuk valóra, mára már semmi egyéb nem maradt belőlünk,
mint ezek a bolondok úti lámpásai, akik az emberiséget a por halálba
[2]
vezetik.
A Macbeth sosem tartozott a kedvenceim közé, de hát ez van.
A helikopter balra dől, kelet felől repítve minket a bázisra.
Átrepülünk egy folyó fölött, a sötét vízen visszatükröződik a lángoló
csillagtenger. Aztán a tábor körüli ütközőzónán, amelyet a lövészárkok és
szögesdrót kerítések zsinórja vesz körbe, és amely tányéraknákkal van
telirakva egy olyan ellenség ellen, amely sosem fog eljönni, amely még
csak nincs is itt, és talán ott sincs – az anyahajón, amely épp most bekúszik
a látóhatárunkra. Ránézek az anyahajóra. Visszanéz rám.
Mik vagytok ti? Mik vagytok ti? Mások, ahogy az apám hívott
benneteket, de vajon mi nem ugyanazok vagyunk számotokra?
Másokmint-mi, következésképpen: méltatlanok hozzánk. Méltatlanok az
életre.
Mik vagytok ti? A pásztor megtizedeli a nyáját. Az otthonépítő
megvásárolja a rovarirtót. A térdre rogyott bárány vére, a hátán fekvő
csótány reszketeg, kalimpáló lábai. Lövésük sincs, egyiknek sem, hogy mi
a kés vagy mi a méreg. A pásztornak és az otthonépítőnek nem lesznek
miattuk álmatlan éjszakái. Nincs ebben semmi erkölcstelen. Gyilkosság
bűntény nélkül, ölés bűn nélkül.
Ezt tették velünk. Ez az a lecke, amit házhoz szállítottak nekünk.
Emlékeztettek bennünket arra, hogy kik vagyunk mi – nem sok –, és mik
voltunk – túl sok. A csótányok el tudnak iszkolni, a bárányok el tudnak
futni, mindegy. Soha többé nem leszünk gőgösek vagy mindentudók,
gondoskodnak arról, hogy meghunyászkodjunk. Bámulok egy objektumot
az égen, amely addig lesz ott, amíg nekünk már nem lesz egünk.
Kíséretünk leválik rólunk, amint egyenesen a leszállópálya felé
kavarunk. A levegőben maradnak, felügyelik a helyzetet leszállásunk után.
Alattunk nyüzsgés bontakozik ki, teherkocsik és páncélozott Humveek
robognak a sávunk felé, és csapatok rajzanak elő mindenünnen, mint egy
felbolygatott hangyabolyból. Szirénák sivítanak fel, keresőfények
pásztázzák az eget, légvédelmi fegyverek vesznek célkeresztbe. Jó
mulatság lesz.
Adu vállon veregeti Bobot.

205
 – Szép munka, Bob!
– Rohadj meg!
Ó, Bob. Hiányozni fogsz. Nagyon fogsz hiányozni.
Adu visszamászik hozzám, felkapja a Sammy-bombák zsákját, aztán
lezuttyan a túloldali ülésre. Sötét szeme csak úgy ragyog, ő a golyó a
kamrában, a puskapor az üregben. Nem lehet hibáztatni emiatt. Evan már
rég felhívta a figyelmem: hogy ezek a szarságok jelentsenek is valamit
tényleg, hogy legyen valami értelmük, elég hosszú ideig kell élned ahhoz,
hogy a saját halálod számítson. Nem kell, hogy lényegi változást idézzen
elő – sem az ő halála, sem az enyém nem fog ilyet eredményezni – csak,
hogy számítson egyáltalán.
Hirtelen rám tör a pisilhetnék.
– VQP, Sullivan! – üvölti Adu. Levettük a fejhallgatónkat.
Bólintok. Mutatom neki a felemelt hüvelykujjam. VQP, még szép,
hogy.
Elkezdünk leereszkedni. A raktér, ahol vagyunk, díszkivilágítást kap
a keresőlámpák fényétől. Porszemcsék szikráznak fel és örvénylenek a feje
körül glóriaként: Szent Adu, a halál hollóhajú angyala. A kék körön kívül,
ahova Bob leteszi a gépet, katonák gyűrűje, mögöttük páncélozott
járművek torlaszai, körben végig őrtornyok mesterlövészekkel, fölöttünk
pedig négy támadóhelikopter köröz.
Mindjárt végünk.

ADU HÁTRADŐL AZ ÜLÉSEN, és lehunyja szemét, mintha épp

csak ledőlne egy kis erőt gyűjteni a végső fontos vizsga előtt. Zsák az
egyik kézben, detonátor a másikban. Nekem van egy puskám, egy
pisztolyom, egy hatalmas késem, egypár gránátom, egy félig teli
(gondolkodjunk pozitívan!) üveg vizem, két müzliszeletem és egy
pattanásig teli húgyhólyagom. Bob közben leteszi a helikoptert, és most
már tényleg hallani azokat a vijjogó szirénákat.
Adu szeme felpattan, és úgy mered rám, mintha egy életre meg
szeretné jegyezni az arcvonásaimat – e mellett a verzió mellett döntök,
mintsem, hogy a kajla orrom megszállottja legyek.
Aztán olyan halkan szól hozzám, hogy alig tudom kivenni a szavait:

206
 – Találkozunk az ellenőrzőponton, Sullivan.
Félszemű Bob ledobja magáról a hevedert, megpördül, és beleordít
Adu arcába.
– Azt akarta, hogy visszagyere, te ostoba tyúk! Mit gondolsz, miért
vagy még most is életben?
Aztán valósággal kirepül a pilótafülkéből, a lába olyan gyorsan
pörög, szinte alig érintve a földet, mint egy rajzfilmfiguráé, a kezével
vadul hadonászik a feje fölött, és olyan hangosan üvölt, hogy túlharsogja
még a bömbölő szirénákat is.
– Vissza! Vissza! Bomba van nála! BOMBA VAN NÁLA!
Adu jobbra indul, én balra, amerre egy egész kertnyi lépcsőzetesen
elrendezett katonai gyakorlóruha sorakozik, olyan, mint amilyet én is
viselek; puskák célkeresztjében haladok, az első sor térdel, a hátsó áll,
aztán Adu lenyomja a detonátort, mire a helikopter másfél métert ugrik föl
a levegőbe, egy igencsak hatásos BU-BUMM! kíséretében. A robbanás
ereje belök a katonák közé, a forró levegő megperzseli az arcukat, és
leégeti a tarkómon a pilléket. Begurulok a falkába, míg a falka követi az
ösztöneit, pont úgy, ahogy azt Adu előre látta. Mindenki hasra vágja magát
a leszállópályán, kezével védve a fejét.
El akarsz majd futni, de ki kell tartanod, mondta Adu, még amikor a
barlangban voltunk. Ahogy a gép felrobban, szem elől fognak tévesz teni
téged, úgyhogy meg kell várnod engem.
Itt vagyok hát közöttük, egy újonc a sok közül, aki a hasán fekszik,
mint körülötte sok százan, keze a feje fölött, arca a fagyasztó betonnak
préselődik. Öltözz pont úgy, mint ők, nézz ki úgy, mint ők, viselkedj úgy,
mint ők: Vosch játékát játsszuk, csak épp ellene fordítva.
Az emberek parancsokat kiabálnak, de senki nem hallja a szirénák
vijjogása miatt. Várok, míg valaki meg nem érinti a vállam, továbbra is
négykézláb, amikor Adu felrobbantja az improvizált robbanóeszközt
valahol az ötvenméternyire lévő hangár szomszédságában. Totális pánik
tör ki. Bármi, ami parancsnak hangzik, abban a pillanatban hatástalanná
válik, amikor a csapatok rohanni kezdenek a legközelebbi fedezék felé. Én
az irányítótorony és a mögötte csoportosuló fehér épületek felé kezdek
futni.
Ekkor egy kéz megragadja a vállam, maga felé fordít, és ott állok
szemtől szemben egy tinédzserrel, akinek ma nincs szerencséje, mert meg
fogom ölni.
– Ki a franc vagy te? – ordítja az arcomba.
A teste megfeszül, ahogy üdvözli a golyót. Nem az én golyómat. Még
csak ki sem vettem a pisztolyom a tokjából. A gyilkos golyó Adutól

207
érkezett, Vosch embertelen emberétől, aki egy fél futballpályányi
távolságról tüzelt. A kölyök már halott, amikor földet ér. Futok tovább.
Egyszer visszafordulok, amikor már odaértem az irányítótorony tövébe.
Keresőfények pásztázzák a földeket, a helikopter lángol, rajok futkosnak
kelletlenül, Humveek porzanak el csikorgó kerékkel minden irányba. Adu
káoszt ígért, amit meg is kaptunk.
Kézbe veszem a puskám, és sprintelni kezdek a fehér épületek felé.
Cél a parancsnokság, amely a komplexum központi épülete. Ott (remélem)
meg fogom találni a kulcsot, amely nyitja a zárat az ajtón, amely abba a
szobába vezet, ahol gondoskodhatok a kisöcsém biztonságáról. Amikor
egy csapatnyi újoncba botlom, akik az első épület ajtaja előtt tömörülnek,
Adu felrobbantja a második bombát. Valaki elüvölti magát, hogy
Jézusom!, és akkor túllendülnek a holtponton. Mindannyian betódulunk az
épületbe, olyan vehemenciával, mint a cirkuszi szekérből előugráló
bohócok.
A lelkem mélyén azt remélem, hogy először én találom meg. Nem
Evant. Adu alkotóját. Rengeteg időt töltöttem már azzal, hogy
elképzeltem, mit fogok vele csinálni – hogyan fog megfizetni hétmilliárd
ember kiontott véréért. De a legtöbbje túl durva ahhoz, hogy beszéljek
róla.
Átsétálok a központi adminisztráció épületének előcsarnokán. A
plafonról hatalmas transzparensek lógnak le: MI VAGYUNK AZ
EMBERISÉG, meg az, hogy EGYEK VAGYUNK! Egy jel, amely az
EGYSÉG-et hirdeti, és egy másik, amely azt tolja az arcunkba, hogy
BÁTORSÁG. A legnagyobb az egész falat átfogja széltében: VINCIT QUI
PATITUR.
Elfutok alatta.
Az előcsarnok túloldaláról induló folyosón egy piros lámpa forog.
Ugrom egyet ijedtemben, amikor egy hang kezd harsogni a mennyezet
felől: A NÉGYES SZÁMÚ ÁLTALÁNOS PARANCS ÉLETBE
LÉPETT. ISMÉTLEM, A NÉGYES SZÁMÚ ÁLTALÁNOS PARANCS
ÉLETBE LÉPETT.
EZ NEM GYAKORLAT! ÖT PERCÜK VAN JELENTKEZNI A
KIJELÖLT BIZTONSÁGI ZÓNÁJUKBAN. ISMÉTLEM. EZ NEM
GYAKORLAT! ÖT PERCÜK VAN JELENTKEZNI...
Átfutok a folyosó végén lévő ajtón, felfelé a lépcsőkön, aztán
egyenesen a következő ajtóig száguldok. Ami be van zárva.
Billentyűzettel. Nekitámaszkodom a billentyűzet mellett a falnak, és
várakozom. Egyezeregy, egyezerkettő, egyezerhárom... Miközben
számolok, kint felrobban a harmadik bomba is, egy tompa, fojtott durranás

208
hallatszik, mintha csak valaki a szomszéd szobában köhögne. Ezt követően
a kézi lőfegyvereket hallom, ahogy tüzelnek: dirr-durr! Egyezernyolcnál
az ajtó hirtelen kitárul, és kicsoszog rajta egy raj. Csak úgy eltrappolnak
mellettem, hátra sem néznek. Na, ez így tényleg gyerekjáték lesz; lehet,
hogy jóval idő előtt elhasználom a szerencseadagomat?
Átnyargalok az ajtón, végig egy újabb folyosón, amely egészen
megtévesztően hasonlít az elsőre. Ugyanaz a forgó, villogó piros fény,
ugyanaz a magas hangon sikoltó sziréna, ugyanaz az idegesítő,
bedrogozott konzervhang, A NÉGYES SZÁMÚ ÁLTALÁNOS
PARANCS ÉLETBE LÉPETT. ISMÉTLEM, A NÉGYES SZÁMÚ
ÁLTALÁNOS PARANCS ÉLETBE LÉPETT. EZ NEM GYAKORLAT!
HÁROM PERCÜK VAN, HOGY JELENTKEZZENEK A KIJELÖLT
BIZTONSÁGI ZÓNÁBAN. Olyan ez, mint egy álom, amelyből az ember
képtelen felébredni. Ennek a folyosónak a végén egy, az előzőhöz hasonló
ajtó, mellette egy, az előzőhöz hasonló számbillentyűzet. Egyetlen
különbséget fedezek fel: ennek az ajtónak a jobb oldalán egy ablak nyílik.
Menetközben kinyitom az M16-osommal. Az ablak csörömpölve
robban millió szilánkra, és én úgy lépek át rajta, hogy még csak ki sem
esem lépteim ritmusából. És Kihívás lesz az én harci nevem! Kint vagyok
az épület háta mögött, a friss, tiszta kanadai levegőn, és rohanok tovább az
épületek közötti keskeny földcsíkon. Egy hang kiált utánam a sötétből:
– Állj!
Megeresztek egy lövést arra, ahonnan a hangot hallottam. Még csak
nem is nagyon nézek oda. Ekkor tőlem balra, a frissen felújított
fegyverraktár mellett egy újabb bomba robban. A negyedik. Közvetlenül a
fejem fölött egy helikopter zaját hallom, a reflektorfényei előre-hátra
söpörnek kutatólag, én meg rátapadok az épület falára, nekipréselem a
testem a vasbetonnak.
A helikopter elmegy, és én oldalazok tovább az épület fala mentén,
egészen addig a hosszan kígyózó ösvényig, amely voltaképpen egy
rövidítés: egyik felén fal, a másikon pedig egy mintegy háromméteres
drótkerítés, a tetején szögesdróttal. A távolabbi végében egy lakattal lezárt
kapunak kell lennie.
Akkor tehát a lakatot lelövöm, mondtam Adunak még a barlangban.
Az csak a moziban működik, Sullivan.
Ja, igazad van: még jó, hogy ez nem egy film, különben ez a
bosszantó, az agyát játszó, hencegő, magáról túl sokat gondoló
mellékszereplő mostanra már biztos eltávozott volna az élők sorából.
– EZ NEM GYAKORLAT! A NÉGYES SZÁMÚ ÁLTALÁNOS
PARANCS ÉLETBE LÉPETT. KÉT PERCÜK VAN JELENTKEZNI...

209
 Rendben, most már vágom, a négyes számú általános parancs életbe
lépett. De mi a fene az a négyes számú általános parancs? Adu semmi
ilyesmit nem említett, semmilyen általános parancsot, négyes vagy
bármilyen számút. Biztos azzal jár, hogy lezárják a bázist, mindenki, aki él
és mozog, harci készültségben, gondolom, valami ilyesmi lehet. Úgy
döntök, ezt jelenti. Egyébként meg tök mindegy, hogy ők mit csinálnak, az
nem fogja megváltoztatni azt, amit nekem kell megtennem.
Bedugom a gránátot a drótkerítés gyémánt alakú hálószemébe,
közvetlenül a lakat fölött, meghúzom a biztosítószeget, és aztán már zúzok
is vissza arra, amerről jöttem, elég messze ahhoz, hogy ne öljön meg egy
repesz, de nem elég messze ahhoz, hogy ne szórjon meg sok ezer aprócska
tű. Ha nem fordulok el az utolsó pillanatban, darabokra tépi az arcom. A
legnagyobb darabja, amely eltalált, végül a hátam kellős közepén landol,
és pontosan tízszer olyan fájdalmasnak érzem, mint egy darázscsípést. A
bal kezem szintén kapott egy kis kóstolót belőle. Amikor lepillantok rá,
látom, hogy finom, csillogó vér vonja be, mint egy nedves, karmazsin
kesztyű.
A gránát nem egyszerűen kiiktatta a lakatot – az egész kaput kitépte
a zsanérjaiból, és elrepítette: most nagyjából az udvar közepén hever
egy ismeretlen háborús hős szobrának társaságában, amely még akkor
készülhetett, amikor a háborúknak voltak hősei. Tudod, a régi szép
időkben, amikor még volt jó okunk legyilkolni egymást.
Az udvar másik felén álló épület felé csörtetek. A szemközti falat
szépen tagolják az egymástól egyenlő távolságra kialakított ajtók, amelyek
egyikén, vagy kettőn, esetleg mind a hármon Adu szerint egy
üdvözlőbizottság fog kilépni. Ezúttal sem csalódom. A középső ajtó
kitárul, alig néhány másodperccel azt megelőzően, hogy a második
gránátom röppályára állítom, és valaki üvöltve jósolja meg, hogy: Gránát!
Gyorsan be is csapják az ajtót magukra – és a gránátra.
A robbanás ereje felém repíti a sarkaiból kitépett ajtót. Elhajolok az
útjából. Innentől lesz majd nehéz, mondta anno Adu. Vér fog folyni.
Mennyi vér?
Mennyit bírsz elviselni?
Mi vagy te, a gurum vagy mi? Hány ötödik hullámost kell majd
megölnöm?
Mint kiderül, legalább hármat. Ennyi félautomata puskát számolok
meg a földön a hiányzó ajtó túloldalán, de ez csak egy feltételezés. Nehéz
pontosan megmondani, amikor a csapat tagjait darabokra szaggatták a
repeszek. Utat török magamnak a nagy összevisszaságban, és futok végig a
folyosón, véres bakancsnyomokat hagyva magam után.

210
 Piros lámpa. Sziréna. Hang:
– A NÉGYES SZÁMÚ ÁLTALÁNOS PARANCS ÉLETBE
LÉPETT. EGY PERCÜK VAN JELENTKEZNI...
Valahol a bázison a következő bomba is felrobban, ami két dolgot
jelent: Adu még mindig szabadlábon van, és már csak egy bombája van.
Én egyetlen épületnyire vagyok a parancsnokságtól, amely alatt található a
Csodaország-szobának otthont adó bunker. Ami nem mellesleg – mint arra
Adu több ízben is felhívta a figyelmem – zsákutca. Ha ott csapdába esünk,
vagy bekerítenek minket, nem lesz semmiféle vincitelés, bármennyire
patiturálunk is.
Babszem Jankó Jól Elfáradt, Fekszik már. Így szól az okos kis
emlékeztető mondóka, amit kitaláltam magamnak, hogy tudjak
tájékozódni az utolsó előtti épületben. Az első elágazásnál balra, a
másodiknál jobbra, utána még egy jobbos, aztán előre. A fekszik szó a fel
helyett áll, ami azt jelenti, hogy az elfáradt után rögtön felfelé indulok a
lépcsőn. Persze mondhattam volna azt is, hogy felfordult, na de mégis...
Különben is, hát nem pont attól emlékeztető az emlékeztető, hogy nem
nevezi nevén a dolgokat?
Nem látok senkit, és nem hallok senkit, kivéve azt a négyes számú
általános parancsot szajkózó kísérteties hangot, amely ott visszhangzik az
üres folyosókon – HARMINC MÁSODPERCÜK VAN – és most kezd
valahogy nagyon rossz érzésem lenni ezzel a négyes számú általános
parancsos bulival kapcsolatban, és átkozom Adut, mert teljesen
nyilvánvaló, hogy ez a négyes számú általános parancs valami nagyon
fontos infó, amiről vagy tudnia kellett volna, vagy szándékosan döntött
úgy, hogy elfelejti megemlíteni nekem, ő tudja, miért.
Ahogy nyargalok fölfelé a lépcsőn, beindul a végső visszaszámlálás:
– TÍZ MÁSODPERC... KILENC... NYOLC... HÉT... HAT...
Lépcsőforduló. Még egy utolsó sor lépcső. Aztán egyenesen előre az
átjárón, amely ezt az épületet összeköti a parancsnoksággal. Mindjárt
ott vagy, Cassie! Uralod a helyzetet.
– HÁROM... KETTŐ... EGY.
Kinyitom az ajtót.
Totális sötétség zuhan rám.

211
 SE FÉNY. SE SZIRÉNA. SE HANG, amely olyan nagyon
megnyugtató, hogy az már nyugtalanító. Teljes sötétség, abszolút csend.
Az első gondolatom az, hogy Adu lekapcsolta az áramot. A következő
pedig, hogy ez milyen furcsa is lenne, hiszen sosem beszéltünk arról, hogy
le fogja kapcsolni. A harmadik gondolatom? Ugyanaz, mint a
helikopteren: Adu tégla, kettős ügynök, aki Voschnak dolgozik, hogy
megvalósítsák gaz cselszövésüket a totális világuralomért. Valószínűleg
megállapodtak a hatalom megosztásáról: Nos, akkor megegyeztünk. Te
fogod irányítani a Mississippitől nyugatra lévő területeket...
Beletúrok a zsebembe a toll-lámpámért. Tudom, hogy hoztam egyet.
Különösen arra emlékszem, hogy ellenőriztem az elemeket, mielőtt
elraktam volna. Ijedtemben – oké, nem ijedtemben, inkább sietsé gemben,
hisz sietős a dolgom – kihúztam a müzliszeletet, és megnyomtam a
gombot, ami nem is volt ott. A fenébe veled és az energiaszelete iddel, Ben
Parish! Elhajítom a müzlit a fekete űrbe.
Nem vagyok összezavarodva. Tudom, hol vagyok. Pontosan előttem
van az átjáró, amely a parancsnokság épületébe vezet. Majd ráérek
keresgélni a lámpát menetközben. Nem nagy ügy. Amikor a központba
érek, túl kell jutnom néhány szigorúan őrzött ellenőrzőponton, több
elektronikus zárral védett acélajtón, meg kell másznom négyemeletnyi
lépcsőt, végig kell caplatnom egy bő kilométernyi hosszú folyosón,
amelynek a végén egy zöld ajtó van, amiről nem fogom tudni
megállapítani, hogy zöld, hacsak nem találom meg a kicseszett toll-
lámpámat. Előrefelé csoszogok, fél kézzel a levegőt seprem magam előtt, a
másikkal tapogatok, keresgélek, kotorászok, matatok a terepruhámban. Túl
sok rajta a zseb. Túl sok az istenverte zseb! Amikor lélegzem, mintha egy
tornádó hasítana végig a prérin. A szívem pedig úgy zakatol, mint egy
tehervonat a síneken. Álljak meg, és ürítsem ki a zsebeimet? Nem nyernék
így egy kis időt? De megyek tovább, és egy részem azon a tényen
álmélkodik, hogy egy kislámpa elvesztése ennyire ki tud borítani.
Nyugi, Cassie! Ilyen helyzetekben a sötétség a barátod.
Hacsak nincs infravörös érzékelőjük, ami természetesen van nekik.
Engem megfosztottak a látásomtól, de ők tuti nem vakok. Haladok tovább.
Sietősen. Semmi pánik.
Most tartok az út felénél, ezt pontosan tudom, mert megtaláltam a
lámpát, és felkattintottam ezt az átkozott kis szökevényt. A fény rátalál az
előttem lévő tejüveg ajtókra, mindegyik egy-egy elmosódott fényfolt.
Előhúzom a pisztolyomat. Az ajtók túloldalán van az első ellenőrzőpont.
Ezt biztosan tudom – vagy legalábbis Adu ezt mondta. Itt van a találka

212
helye is, alapvetően azért, mert egyszerű halandóként, aki nem élvezi a
továbbfejlesztés csodáit, eddig tudok eljutni. A parancsnokság a legjobban
megerősített, legszigorúbban védett épület a bázison, mindenhol elit
katonák és csúcstechnológiás védelmi rendszer. Miután felrobbantotta az
elterelő pokolgépet, Adu ugyanide indult el (ő a be hatolás szót használta,
amitől hányingerem lett), csak pont az ellenkező irányból, hogy miután
megtette, amit a legjobban tudott csinálni – embereket gyilkolt – itt
randizzon velem.
Meg fogod ölni Voscht, mielőtt találkozol velem? – kérdeztem.
Ha először őt találom meg.
Nos, azért ne próbálkozz annyira. Ne térj le az utadról. Jó lenne minél
hamarabb Csodaországba érni...
Pillantásából ki lehetett olvasni, amit gondolt. Na, nehogy már te
mondd meg nekem. Szóval válaszoltam egy pillantással, amiből meg ezt
lehetett kiolvasni: De, én mondom meg.
Most várakozom, mit tehetnék mást? Félrehúzódom a falhoz.
Fegyvert váltok: pisztolyról puskára. Próbálok nem aggódni Adu miatt,
hogy hol van, ha egyáltalán van még, és mi tart neki ennyi ideig. Ráadásul
pisilnem is kell.
Szóval, amikor meghallom, hogy felrobbantottad az ötödik bombát...
Negyediket. Az ötödiket tartalékolom.
Mire tartalékolod?
Beletömöm a szájába, és utána gyújtom meg.
Totál közönyösen mondta ezt. Se harag, se elégtétel, se türelmetlen
várakozás, egyáltalán semmi érzelem nem volt benne. Jó, persze, a
legtöbbször érzelemmentesen beszél mindenről, de ez mégis csak olyasmi
volt, aminél azt várta volna az ember, hogy felfűti a szavait némi
szenvedély.
Te tényleg gyűlölöd.
Nem a gyűlölet a válasz.
Nem is kérdeztem semmit.
Ez nem gyűlölet, és nem is düh, Sullivan.
Rendben van. Akkor mi a válasz? Úgy érzem magam, mint akit
belemanipuláltak mégis abba, hogy feltegye azt a kérdést.
Elfordult.
A tejüveg ajtók mellett várakozom. A percek lassan vánszorognak.
Édes Istenem, mennyi időbe telhet egy emberfeletti tömegpusztító
fegyvernek, hogy kiiktasson pár őrt, és tönkrevágjon egy
csúcstechnológiájú biztonsági rendszert? Leszámítva a vad vágtát, hogy
ideérjen – semennyibe. Hülyére unnám az agyam, ha nem lennék már most

213
fél őrült a félelemtől. Hol a francban van Adu?
Katt! Lekapcsolom a fényt, hogy kíméljem az akkut. Takarékosságom
sajnálatos velejárójaként visszatér a sötétség. Katt! Bekapcsol.
Katt! Kikapcsol. Katt, katt, katt!
Hussss! Még azelőtt meghallom a surrogását, mielőtt megérezném a
vizet.
Eleredt az eső.

KATT. A MENNYEZET FELÉ világítok. A szórófejek teljes gőzzel

dolgoznak. Hideg víz zubog fröcskölve felfelé fordított arcomra.
Remek. Adu egyik bombája elindította a rendszert. Percek alatt bőrig
áztam. Tudom, hogy ez egyáltalán nem fair, de őt hibáztatom. Csuromvíz
vagyok, fázom, felpörgetett az adrenalin, és most már tényleg nagyon kell
pisilnem.
És Adu még mindig sehol.
Meddig kell majd vámom rád?
Nem tudom, meddig fog tartani.
Értem, de idővel nem lesz majd egyértelmű, hogy nem jössz?
Na, akkor jön az, hogy abbahagyod a várakozást, Sullivan.
Hát rendben. Baromira bánom már azt, hogy nem vágtam jól orrba,
amikor volt rá lehetőségem. Várjunk csak! De. Orrba vágtam, amikor volt
rá lehetőségem. Remek. Egy teendővel kevesebb.
Képtelen vagyok itt kucorogni összegömbölyödve, nyomorultul,
szarrá ázva. Ha az a végzetem, hogy vizes legyek, és nyomorult, legalább
emelt fővel fogadjam, ami vár rám. Lecsekkolom azokat az ajtókat. Épp
csak egy kicsit megtolom őket, lássuk, vajon nem nyílnak-e ki. Senki sem
lehet a túloldalon a közelben, máskülönben már rég meglátták volna a
fényt, vagy észrevették volna az árnyékom, és rám ugrottak volna a
sötétben. A mesterséges eső csepeg a homlokomra, elnyúlva lóg a
hajtincseim végén, végigsimítja az állam, mint egy szerető ujjai. Víz
spriccel a bakancsom alatt. Sebesült kezem elkezd szúrni, iszonyat erősen,
úgy érzem, mintha ezer meg ezer tűt döfködnének a bőrömbe. Aztán már a
fejbőrömön is kezdem érezni ezt az égető érzést. És egyre tovább terjed. A
nyakam, a hátam, a mellkasom, a hasam, a fejem ég. Az egész testem

214
lángol. Elbotladozom az ajtóktól kényelmes kis várakozóhelyemhez, a fal
mellé. Valami nem stimmel. Az agyam mélyén egy ősi hang
torkaszakadtából üvölt. Valami nem stimmel!
Bekapcsolom a fényt, és rávilágítok a kezemre. Nagy varratok futnak
cikcakkban a bőrömön. Friss vér szivárog a gránátrepeszek ütötte
szilánkos lukakon, aztán gyorsan átváltozik a színe sötét bíborlilára,
mintha csak a vérem reagálna valamire, ami a vízben van.
Van valami a vízben.
A hőség szinte elviselhetetlen: úgy érzem magam, mintha forrásban
lévő vízzel locsolnának, csakhogy a folyadék, amely csepeg rám, nem
meleg. Rávilágítok a lámpával a másik kezemre. Élénkpiros, tízcentes
méretű pöttyök terítették be. Sietősen – nem pedig pánikolva –
szétrángatom a dzsekimet, felhúzom a pólómat, és mit látok? Egy
csillagmezőnyi bíborvörös nap lángol a sápadt rózsaszín háttéren.
Három lehetőségem van: vagy továbbra is állok ott, mint egy idióta, a
mérgező permet alatt, vagy kirepesztek, mint egy idióta, valamelyik
tejüveg ajtón keresztül, isten tudja hova, vagy szép okosan lelépek ebből a
komplexumból valahogyan, még mielőtt leolvad a bőröm, és szétrohadnak
a csontjaim.
A hármas számú variáció mellett döntök.
Ahogy futok, kis lámpafényem összekaszabolja a homályt,
szivárványokat szabdalva a levegőben. Nekiütközöm a lépcsőházajtónak,
viszszapattanok róla, megcsúszom a síkos betonon, és elterülök a földön.
A lámpám kirepül a kezemből, és kikapcsol. Ki kell jutnom, ki kell
jutnom,
ki kell jutnom. Amint kijutok, letépem a ruháimat, és úgy fogok
hemperegni a porban, mint egy malac. Forró gyufaszálak préselődnek a
szemgolyómhoz, könnyek özönlenek végig az arcomon, izzó szén égeti a
szám, perzseli a torkom, és testem minden pontján fertőző kelések gyűlnek
és fakadnak.
Mi az, Cassie? Milyen kelések?
Most már látom. Már értem.
Vágd el az áramot. Nyisd ki a zsilipeket. Szabadíts fertőző betegséget
a világra. A négyes számú parancs a mikrokozmosz inváziója, mondhatni
az akusztikus verziója az első három világméretű hullámnak: ugyanazt a
dallamot játsszák, más dalszöveggel, és a betolakodókat utoléri az ezek
nyomában érkező avatar – az emberiség avatarja.
Ami én volnék. Mármint én vagyok az emberiség.
Kifelé, kifelé, kifelé! A földszinten vagyok, azon a földszinten, ahol
NINCS ABLAK – az emlékeim szerint legalábbis, mivel lámpám nincs, és

215
pirosan világító EXIT tábla sincs a segítségemre, hogy kijussak innen.
Most már nem a sietség hajt, hanem a félelem. Eluralkodott rajtam a pánik.
Egyszer már volt szerencsém ehhez. Tudom, hogy mi következik a
harmadik hullám után.

TÍZEZER ÉVE HÁNYKOLÓDVA.

Tízezer éve elszakadva tértől és időtől; megfosztva az érzékektől;
puszta gondolat; anyag forma nélkül; mozgás mozdulat nélkül;
megbénított erő.
Majd a sötétség megnyílt, és lön világosság.
Levegő tölti be a tüdejét. Vér fut végig az ereiben. Tízezer éve
végtelen elméjének volt a rabja, most vége. Immár szabad. Elindul felfelé
a lépcsőn, a felszín felé.
Piros fény pulzál. Szirénák harsognak. Egy emberi hang ostromolja a
fülét:
– A NÉGYES SZÁMÚ ÁLTALÁNOS PARANCS ÉLETBE
LÉPETT. EGY PERCÜK VAN JELENTKEZNI A KIJELÖLT
BIZTONSÁGI ZÓNÁJUKBAN.
Felemelkedik a mélyből.
A fenti ajtó kicsapódik, az emlős féreg katonái viharzanak feléje.
Fiatal egyedek felfegyverkezve. A lépcsőház szűk kis terében
elviselhetetlen az emberi bűzük.
– Te süket vagy, vagy mi a franc? – kiabálja egyikük. A hang
csikorog, a nyelvük hangzása csúnya. – ÁP négy van, te szarházi!
Vonszold vissza a segged abba a búnk...
Elroppantja a fiatal egyed nyakát. A többieket ugyanolyan
hathatósággal és gyorsasággal öli meg. A testek a lába előtt gyülekeznek.
Törött nyakak, szétrobbantott szívek, összezúzott koponyák. A haláluk
előtti pillanatban valószínűleg a szemébe néztek, sötét és merev
tekintetébe. Egy cápa szeme ez. A mélyből a felszínre emelkedett a lélek
nélküli ragadozó.

216
 – HÁROM... KETTŐ... EGY.
A lépcsőházat elnyeli a sötétség. Egy hétköznapi ember itt nem látna
semmit. Az ő emberi tárolója azonban nem hétköznapi.
Azt megerősítették.
A parancsnokság első emeleti folyosóján a permetezőrendszer feléled.
A Némító felemeli a fejét, és iszik a langyos permetből. Nem ivott már
vizet tízezer éve, és az érzés most egyszerre sokkoló és üdítő. A folyosó
elhagyatott. A férgek visszavonultak biztonságos szobáikba, és mindaddig
ott is maradnak, amíg a két betolakodó örökre el nem lesz némítva.
Elnémítja a nem emberi minőség, amely ebben az emberi testben
lakozik.
A vízfüggöny alatt átnedvesedett kezeslábasa gyorsan rásimul
erőteljes fizikumára. Nem köti őt semmi ehhez az emberi testhez, nem
terheli annak története; nincsenek emlékei a gyerekkoráról vagy a farmról,
ahol ez a héj, ez a burok, amelyben van, nevelkedett, nincsenek emlékei
arról az emberi családról, akik szerették és gondoskodtak róla, és akik
aztán rendre meghaltak, egytől egyig, míg ez csak állt ott, és nem tett
semmit.
Ez a lény nem talált az erdőben egy sátorban rejtőzködő lányt, egyik
kezében puskával, a másikban egy plüssmackóval. Ez soha nem cipelte
karjában a lány megtört testét a fehérség végtelen tengerén, sosem rántotta
vissza a halál küszöbéről. Nem mentette meg sem a lányt, sem az öccsét,
és sosem fogadta meg, hogy megvédi bármi áron.
Semmi emberi nem maradt benne, még az írmagja sem.
Nem emlékszik a múltra, tehát a múlt nem létezik. Emberi mivolta
nem létezik.
Még csak neve sincs.
Továbbfejlesztése tájékoztatja, hogy a vízbe vegyi anyagot engedtek.
Ez semmit sem fog érezni a méreg hatásából. Úgy tervezték, hogy tűrje a
fájdalmat, immunis legyen a szenvedésre, mind a sajátjára, mind az
áldozataiéra. Az ősöknek volt erre egy mondásuk, vincit qui patitur, amely
egyaránt vonatkozott a legyőzöttekre, valamint a győztesekre. Ahhoz,
hogy győzhess, nemcsak a saját szenvedésed kell tudnod kitartóan eltűrni,
hanem a másokét is. A közöny az evolúció végső csúcsa, a legmagasabb
létrafok a természet lépcsőjén. Azok, akik megírták az egykor Evan
Walkernek nevezett emberi test irányításához szükséges programot, jól
tudták ezt. Több ezer évük volt e probléma tanulmányozására.
Az emberiség alapvető hibája maga az emberiesség volt. A
semmirevaló, érthetetlen, önpusztító emberi hajlam arra, hogy szeressenek,
együttérezzenek, áldozatot hozzanak, megbízzanak, hogy elképzelje nek

217
bármit, ami kívül esik a saját testük határain – ezek vezették a fajt a
pusztulás szélére. És ami még rosszabb, ez az egyetlen organizmus a
Földön tenyésző élet minden formájának túlélését fenyegette. A Némító
alkotóinak nem kellett túl messzire menniük a megoldásért. A válasz egy
másik fajban rejlett, amely meghódította területének teljességét, több
millió éven át uralkodva fölötte megkérdőjelezhetetlen hatalommal.
Tökéletes tervezésükön túl a cápák azért is lehetnek az óceánok urai, mert
tökéletesen közönyösek minden iránt, leszámítva a táplálkozást, a
szaporodást és területük védelmét. A cápa semmiben sem bízik. Teljes
harmóniában él környezetével, mivel nincsenek vágyai, és nem törekszik
semmire. Szánalmat sem érez. A cápa nem szomorú, nincs bűntudata,
semmiben sem reménykedik, semmiről sem álmodik, nincsenek illúziói
sem magával, sem magán kívül semmi mással kapcsolatban.
Valamikor egy Evan Walker nevű embernek volt egy álma – egy
álom, amelyre már nem emlékszik –, és ebben az álomban volt egy sátor
az erdőben, és ebben a sátorban egy fiatal lány, aki emberiségnek hívta
magát, és ez a lány többet ért neki, mint a saját élete.
De most már nem ez a helyzet.
Amikor megtalálja – és meg fogja találni –, végez vele. Bűntudat
nélkül, szánalom nélkül. Meg fogja ölni azt, akit Evan Walker annyira
szeretett, amennyire csak képes szeretni egy ember, aki széttapos egy
csótányt.
A Némító öntudatra ébredt.

AZ ELSŐ EMBER, AKIT MEGLÁTOK, Dumbo.

Innen tudom, hogy meghaltam.
Ahova te mész, oda megyek én is, Őrmi.
Nos, Bo, úgy fest a dolog, hogy ezúttal én jöttem utánad. Valami
csillámló ködön keresztül figyelem, ahogy az elsősegélytáskából kivesz
egy hideg borogatást, majd felnyitja és összekeveri a vegyszereket.
Mindezt azzal a jól ismert komoly arccal – amely elfedi az aggodalmát –,
mintha az egész világ jólléte függne tőle, hát ez már nagyon hiányzott. –

218
Hideg borogatás? – kérdezem tőle. – Hát a fenébe is, miféle mennyország
ez?
Rám néz azzal a fogd-be-a-szád-nem-látod-hogy-dolgozom
pillantásával. Majd belenyomja a kezembe a borogatást, és utasít, hogy
szorítsam a tarkómhoz. Ebben a csillámló ködben a füle kisebbnek tűnik.
Talán ez az ő mennyei jutalma: kisebb fül.
– Nem lett volna szabad magadra hagynom téged, Bo – vallom be
neki. – Sajnálom...
Elenyészik a ködben. Kíváncsi vagyok, vajon kit fogok most látni.
Porcelánykát? Sütit? Talán Flintstone-t vagy Tankot. Remélem, nem a régi
sátorcimborám, Christ. Vajon a szüleimet? A húgom? Az érzés, hogy újra
láthatom, marokra szorítja a gyomrom. Édes Istenem, van gyomrunk a
mennyben? Kíváncsi vagyok, milyen itt a kaja.
Az arc, amely beúszik a látóterembe, számomra ismeretlen. Egy
fekete lány, nagyjából velem egyidős, arccsontja, mint egy modellé,
gyönyörű szem, de nincs benne semmi melegség. Úgy világít, mint a
csiszolt márvány. Katonai gyakorlóruhát visel, őrmestercsíkokkal a
zubbonyujján.
Basszus. Ez a halál utáni élet eddig nyomasztóan hasonlít a korábbi
életemre.
– Hol van? – kérdezte a lány.
Leguggol elém, karját a térdére teszi. Vékony, karcsú a teste, akár egy
profi futóé. Hosszú, kecses ujjak, szép, gondosan ápolt, rendezett körmök.
– Megígérek neked valamit – mondja. – Nem fogok veled
baszakodni, ha te sem fogsz velem. Szóval hol van?
Megrázom a fejem.
– Fogalmam sincs, kiről beszélsz. – A hideg borogatás piszok jólesik
lüktető fejemnek. Kezd leesni, hogy nem is haltam meg... annyira. Benyúl
a mellén lévő zsebbe, kihúz egy gyűrött papírfecnit, és odahajítja az
ölembe. Édes istenem, a képen Adu fekszik egy kórházi ágyon, csövek
lógnak ki belőle mindenhonnan; valamiféle pillanatkép egy
kamerafelvételről. Akkortájt készülhetett, amikor Vosch felspécizte a
tizenkettedik rendszerrel.
Felnézek az őrmesterre, és így szólok:
– Soha életemben nem láttam még ezt a lányt.
Felsóhajt, felveszi a képet, és visszagyömöszöli a zsebébe. Végignéz
a csillagok fényében sejtelmesen csillogó barna földeken. A köd
lassanként kezd felszállni. Egy törött fakorlát, egy tanyaház kopottas, fehér
falai, valamint egy siló sziluettje bontakozik ki a válla fölött. Arra tippelek,
hogy a verandán vagyunk.

219
 – Hova indult? – kérdezte a lány. – És mit akart csinálni, amikor
megérkezik oda?
– Hát, a fotóról ítélve, mostanság nem nagyon megy sehova.
A gyerekek. Mit tettél Megannel és Mazsolával? Összeszorítom a
számat, hogy magamban tartsam a kérdést. Náluk van Megan, ehhez nem
férhet kétség – a kislány ott volt velem, amikor a fejemre zuhant az egész
Rushmore-hegy. De talán Mazsola nincs velük. Talán még mindig a
gödörben bujkál.
– A neved Benjámin Thomas Parish – közli velem. – Azaz Zombi,
korábban újonc, jelenleg az 53-as raj őrmestere. Tavaly ősszel átmentél
Dorothyba, és a Camp Haven kiiktatásával végződő akció óta, amelyet te
vezettél, szökésben vagy. A korábbi rajod tagjai vagy halottak, vagy
eltűntek, kivéve azt a közlegényt, akinek a képét az imént mutattam neked.
Marika Kimura, más néven Adu meglovasította az egyik helikopterünket,
és most észak felé tart. Sejtjük, hova, de tudni szeretnénk, hogy miért
megy oda, és milyen céllal.
Vár. Úgy érzem, a csend, amelyet teremtett, nekem szól, hogy törjem
meg. Adu teljes neve Marika Kimura. Miért egy idegentől kellett
megtudnom a nevét?
Hosszan elnyúlik a csend. A lány azt az érzést kelti bennem, hogy
akár egy örökkévalóságig is hajlandó lenne várni a válaszomra, holott
tudjuk mindketten, hogy annyi ideje azért nincs.
– Nem mentem át Dorothyba. – Végre megszólalok. – Egyikünk igen,
de az nem én vagyok.
Megrázza a fejét.
– Ember, most túl messzire mentél, annyira messzire, hogy még egy
kicseszett teleszkóppal sem látlak. – Megragadja az állam azokkal a
hosszú, kecses ujjaival, és összeszorítja. Erősen. – Nekem türelmem nincs
ehhez a szarsághoz, neked meg időd. Mi a nagy terv, Zombi őrmester? Mit
forgat a fejében Adu?
Basszus, ez a lány erős. Bizonyos nehézségeim vannak, amikor szóra
szeretném nyitni a szám.
– Sakk.
Még egy pár másodpercig fogja az államat, majd egy utálkozó
horkantással elereszti. Elindul a ház bejáratához, majd megjelenik két alak:
egy magas meg egy alacsony – egy olyan Mazsola-forma alacsony. Az
őrmester feláll, és maga elé húzza Mazsolát. Két erős kéz szorítja a kölyök
vállát.
– Beszélj! – mondja.
Mazsola a szemembe bámul.

220
 – Mondj valamit! – utasít a lány.
Kihúzza a tokból a pisztolyát, majd odanyomja a fegyvert Mazsola
halántékához. Mazsola meg sem rebben. Nem nyöszörög, nem is kiált fel.
Teste éppoly nyugodt, mint a szeme, és a tekintet azt mondja: Ne, Zombi.
Ne!
– Tedd csak meg, és meglátod, mit teszek én veled – közlöm vele.
– Kicsinálom mind a kettőt – fogadkozik. – Először őt, aztán a lányt.
– A pisztolyt most Mazsola tarkójához csúsztatja. Ha meghúzza a ravaszt,
az arcomba kapom Mazsola agyát.
– Legyen így – mondom, és próbálok higgadtan beszélni, már
amennyire képes vagyok erre az adott helyzetben. – Utána kicsinálhatsz
engem is. Aztán miután mindannyian meghaltunk, magyarázkodhatsz az
apró kellemetlenség miatt a felettesednek.
Ezek után valami olyat teszek, amire egyáltalán nem számított – és
pontosan ez is volt a célom vele, hiszen tizenkét éves korom óta mindig
bevált – mosolygok. Megkapja az ezerwattos Parish-specialitást.
– Mi voltál, mielőtt beütött ez a sok szar? – érdeklődöm. –
Rövidtávfútó, igaz? Vagy esetleg hosszútávfutó? Nos, én amerikai
futballban nyomultam. Szélső elkapó. Nem voltam valami gyors, de jó
kezem volt. – Bólintok. – Erős kezem volt. – Mazsola feje fölött belenézek
a lány szemébe. Látom, ahogy a holdfény megvillan benne, szikrázik, mint
az ezüst tűz. – Mi történt velünk, Sprinter őrmester? Mit tettek velünk? El
tudtad volna képzelni egy évvel ezelőtt, hogy szétlövöd egy gyerek fejét?
Nem ismerlek, de valahogy nem nézem ki belőled. Hívhatsz Dorothynak,
ha úgy tetszik, de nem hiszem, hogy a hétmilliárd emberből akár tíz is lett
volna, aki képes ezt megtenni. Ma pedig bombát dugunk le a torkukon,
mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, mint az öltözködés
vagy a fogmosás. Az ember elgondolkodik azon, mi jöhet még. Úgy értem,
ha eléred azt a pontot, vajon van még lejjebb?
– Pont erre van szükségem – mondja akkora vigyorral, amely az ínyét
és a foga fehérjét is megmutatja. Vicsorával mintegy kigúnyolja a Parish-
specialitást. – Rád, amint tolod ezt a retek Dorothy-dumát.
– Marika visszamegy oda, ahol ez a kép készült – közlöm vele,
kikapcsolva a mosolygós üzemmódot. Mazsola szeme kikerekedik:
Zombi! Ne! – Ha odaér, megkeresi azt a seggfejet, aki ennyire kicseszett
velünk, vele, veled, velem és mindenkivel ezen a féltekén. És amikor
megtalálja, megöli. Utána valószínűleg kinyírja az összes agymosott
újoncot is azon a bázison. És amikor te visszamész, ha egyáltalán odaérsz,
még mielőtt az a nagy zöld szemétláda odafent elkezdené potyogtatni a
zöld halálbogyóit, téged is kinyiffant.

221
 Visszaváltok mosolygós üzemmódra. Káprázatos. Briliáns.
Ellenállhatatlan. Vagyis hát régebben legalábbis ilyeneket mondtak nekem
az emberek.
– Na szóval, most tedd le szépen azt a fegyvert, Sprinter őrmester, és
húzzunk innen a francba!

TALPRA RÁNGATNAK ÉS BELÖKDÖSNEK a házba Mazsolával,

Megannel és két akkora mélákkal, akik remekül mutatnának egy
mecscsen a támadófalban. Ezek még a dzsekijüket is levették, csak hogy
megmutassák, mennyire kemény legények. Mindnek ugyanaz a tetkó virít
a szétgyúrt bicepszén. VQP. A nappaliban vagyunk, Megan a pamlagon ül
a plüssmackóját szorongatva, Mazsola pedig mellettem, egészen az
oldalamhoz tapadva, annak ellenére, hogy most nem igazán vagyunk
jóban.
– Elmondtad – vádol szemrehányóan.
Vállat vonok.
– A golyó már elhagyta a tölténytárat, Mazsola. Nemigen tudnak mit
tenni ellene.
Megrázza a fejét. Nem nagyon vágja a metaforát. Odahajolok, és a
fülébe súgom:
– Legalább nem beszéltem nekik Cassie-ről, nem?
A nővére nevének hallatán kiborul. Összeszorítja a száját, a szeme
megtelik könnyel.
– Hé, nyugodj meg, mi a baj? Hmm? Közlegény, a ma esti példás
tettei tanúbizonyságot adtak rendkívüli bátorságáról, amely messze
felülmúlja kötelességeit. Tudja, hogy mi az a harctéri előléptetés?
– Nem. – Mazsola ünnepélyesen rázza a fejét.
– Nos, akkor most már tudja, Mazsola tizedes.
Kezem élével megérintem a homlokom. Mazsola kihúzza magát,
domborít, állát felszegi, tekintetében ott ég a jó öreg Sullivan-féle tűz.
Gyorsan viszonozza a szalutálást.
A verandán az őrmester hevesen vitázik a parancsnokhelyettessel. A
téma nem titok; a nyitott ajtón keresztül kristálytisztán hallani, hogy miről
beszélnek. A parancsnokhelyettes úgy gondolja, most, hogy befejezték a

222
küldetést, gyorsan ki kell nyírni ezeket a rohadékokat, aztán mehetnek is
vissza a bázisra. Fogd el, és rabosítsd vág vissza az őrmester. Az én
parancsaim szerint senkit sem kell kinyírni. Mégis bizonytalan: hallani a
hangján. A parancsnokhelyettese most az én dumámat veti be,
emlékeztetve a magas röppályájáról pottyantani készülő bestiáról. Bárhogy
dönt is az őrmester a Dorothykkal kapcsolatban, egy biztos: vissza kell
térniük még pirkadat előtt a bázisra, hacsak nem akarják az első sorból
élvezni az Armageddont.
A redőnyajtó kivágódik, és ő egyenesen az arcom felé robog. Olyan
közel hajol hozzám, hogy elkapok egy szippantásnyit a parfümjéből.
Annyira rég éreztem már ilyen illatot, hogy egyetlen varázslatos pillanat
alatt még a fejfájásom is elmúlt.
– Hogy fogja ezt mind megtenni? – kérdezi kiabálva. – Hogy képes
ezt egyetlen ember...?
– Csak egy ember kell hozzá – válaszolom halkan, mintegy
ellenpontozva az ő hangos kérdését. – Csak egy, és a világ megváltozik.
Volt már rá példa, őrmester.
Mereven néz azzal a sötét, kemény pillantású szemével, melyekben
száz és száz fénytőr villan meg.
– Tizedes – utasítja a helyettesét, anélkül hogy levenné a tekintetét az
arcomról, majd így folytatja: – Lépünk innen! Kísérjék a túszokat a
helikopterhez! Vár rájuk még egy kis kiruccanás a nyúl üregébe. – Majd
így szól hozzám: – Emlékszel Csodaországra.
Bólintok.
– Hát persze.

A FEKETE MADÁR FELSZÁLL, a Föld egyre távolabb kerül –

innen fentről a barlang nem látszik. A farm és a mezők ezüstösen
fénylenek, és a jeges szél bömbölése olyan, mintha maga a világ ordítana.
Amikor utoljára helikopterrel repültem, egy másik táborba indultam
vissza, egy küldetésre mentem, hogy megmentsek egy kölyköt, azt, aki
most épp mellettem ül, akinek a valaha kerek kis arca és buksija most már
vékonyka és komor, tele borzalmas célokkal. Egy nap majd megkérdezi az
unokáit, Na, és arról meséltem már nektek, hogyan léptettek elő hat évesen

223
tizedessé?
Az unokái. Adu szerint ők is ugyanazt a háborút fogják vívni, mint
amit most ő. Éppúgy, mint az unokák unokái, és azoknak az unokái, és így
tovább. A háború nem érhet véget, amíg az ellenség hajója halálos
nyugalomban lebeg a fejünk fölött. Hogyan is érhetne véget, ha a
leszármazottainknak nincs egyéb teendőjük, mint felfelé nézni? Mint
ahogyan Sprinter őrmester figyel engem a raktér szűkös közlekedőjéről.
Az ijesztően tökéletes, egyszersmind tökéletesen ijesztő a tervükben épp
az, hogy teljesen lényegtelen, hogy tudja, nem vagyok fertőzött. Aki nincs
velünk, az ellenünk van. Ez a fajta gondolkodás a történelem során már
többször is a pusztulás szélére sodorta az emberiséget. Ahogy ezúttal is.
Elfordítom a tekintetem az arcáról, és a helikopteren kívül ordító
világra figyelek. Nem látom a földet. Csak a horizont vékony vonalát, a
csillagok millióinak fényes gyülekezetét, és azt a zöld, szem formájú
égitestet, amely pont a mennyországot a Földtől elválasztó vonal fölött lóg.
Valaki hozzáér a combomhoz. Nem az, akire számítottam. Piszkos,
összekarmolt praclik, levágott körmök, ceruzavékony karok, nyúzott,
hegyes manóarcocska és Sullivan minden hősies próbálkozásának ellenálló
kócos haj. Megsimogatom a haját, majd a füle mögé gyűrök egypár tincset.
Megan félénken pillant rám, de nem húzódik el. Mikor utoljára
helikopteren utazott, azok az emberek, akikben megbízott, bombát tettek a
torkába. Azok, akikhez most visszamegy. Egy ilyen élményt hogyan lehet
feldolgozni? Hogyan lehet ezt megérteni? Majdnem kimondom: a szavak
nekiütköznek ajkamnak, és majdnem ki is szöknek. Nem fogom hagyni,
Meg. Most már biztonságban leszel. Az őrmester beleüvölt valamit a
fejhallgatóba. Körülbelül tíz százalékát értem annak, amit mond.
Ápénégy? Ápénégy, biztos vagy benne? Van elég üzemanyagunk hozzá?
És elhangzott még egy csomó töltelékszó, amiket nem igazán tudok a tíz
százalékba beleszámolni. Az Ápénégy hallatán az újoncok megfeszülnek.
Nem tudom, mi a francot jelenthet az Ápénégy, de nem hangzik jól.
Egyáltalán nem.

224
 A PARANCSNOKSÁG TETEJÉRŐL hallom, amint úgy kétszáz
méterre tőlem betörik egy ablak. Egy test fordul ki rajta, majd ott vergődik
a betört ablak alatti porban, törmelékben, üvegszilánkokkal megszórt
egyenruhájában. Fájdalmában nyögdécsel. Nem látom az arcát – de még
ebből a távolságból is felismerem az eperszőke loboncát. Végigfutok a
tetőn, átvetődöm a szomszédos épületre, amely szűk másfél méternyire
van, aztán leugrom három emelet magasságából a földre. Sullivan annyit
lát, hogy a fejétől egylábnyira egy pár bakancsos láb landol a fűben, és
felsikolt. Ügyetlenkedik a pisztolyával. Kirúgom a kezéből, majd talpra
állítom. Az egyenruhája csuromvíz. A szeme piros, és be van dagadva, az
arcán pedig dühösen vöröslő kelések burjánzanak. Irányíthatatlanul remeg
a teste, sokkos állapotba fog kerülni.
Gyorsan kell cselekednem.
Felkapom a vállamra, és elsprintelek vele az épület hátsó részénél
található kis ellátmánybarakk felé. Az ajtón lakat. Szétzúzom egy rúgással,
és becipelem Sullivant. A vezérlőközpontom feldolgozza a szaglószervi
drónok által szállított adatokat: van valami a vízben, valami mérgező.
Leveszem róla a zubbonyát, széttépem a pólóját és a trikóját. Elájul,
néha magához tér, így alig ellenkezik. Bakancs, zokni, nadrág, fehérnemű.
Gyulladt bőre szinte ég, és tapintásra olyan ragacsos. Rányomom a kezem
a mellkasára; a szíve erősen ver. Belenézek síró, nem látó szemébe, és utat
nyitok magamnak belé. A méreg nem fogja megölni – remélem –, de a
rettegésbe belehalhat.
Csillapítom benne a pánikot, hogy ne ugorjon ki a helyéről a szíve. A
tudatalattija ellenkezik: a küzdj, vagy menekülj reakció ősibb és jóval
erősebb, mint a belém épített technológia. A küzdelem még eltart pár
percig.
A szívünk a háború.
A teste a csatatér.

RÁDOBOM A DZSEKIMET MEZTELEN vállára. Áthúzza a

mellkasára, és szorosan összefogja, ez jó jel, még nem vesztettem el.

225
 – Hol. A francba. Voltál?
– Végignéztem, ahogy ez az egész tábor alámerül – mondom neki. –
Levágták az áramot.
Érdesen felnevet, majd elfordítja a fejét, és köp egyet. A köpete véres,
és rögtön a pestisjárvány jut eszembe.
– Tényleg? Nem is vettem észre.
– Elég okosak – mondom. – Kimosnak minket az épületből, majd
idekint, ahol a lehetőségeink amúgy is korlátozottak, ránk küldik a
továbbfejlesztett személyzetüket, hogy végezzenek...
A fejét csóválva közbevág.
– Nincs más választásunk, Adu. Csodaország. El kell jutnunk a
Csodaországhoz... – Megpróbál felállni. Megbicsaklik a bokája, és a
földre esik. – Hol a fenében vannak a ruháim?
– Tessék, itt az enyém. Én majd felveszem a tiédet.
Felnevet, ki tudja mi okból.
– Kommandó. Hát ez vicces.
Nem vágom.
Ahogy belebújok az egyenruhájába, érzem, ahogy a méreg beférkőzik
a lábamba, és azonnal több ezer mikroszkopikus bot rajzik oda, hogy
semlegesítsék a hatást. Odanyújtom neki a piszkos pólómat, és belebújok
az ő nedves hacukájába.
– Rád nem hat a méreg? – kérdezi.
– Én nem érzek semmit.
A szemét forgatja.
– Ezt eddig is tudtam.
– Innentől átveszem – mondom neki. – Te itt maradsz.
– Szó sem lehet róla.
– Sullivan, azt kockáztatod, hogy...
– Teszek a hülye kockázatodra.
– Nem a küldetés kockázatairól beszélek. Hanem rólad!
– Nem számít. – Talpra kecmereg. És most már állva is marad.
– Hol van a puskám?
Megrázom a fejem.
– Nem láttam.
– Oké, de akkor mi van a pisztolyommal?
Veszek egy nagy levegőt. Ez így nem lesz jó. E pillanatban ő inkább
teher, mint előny, mondjuk sosem volt valami nagy előny. Le fog lassítani.
Talán meg is halok miatta. Itt kéne hagynom. Akár ki is üthetném, ha
nagyon muszáj. A fenébe az egyezségünkkel! Walker halott; biztosan az;
Voschnak semmi oka arra, hogy életben tartsa, miután letöltötte

226
Csodaországba. Ami azt jelenti, hogy Sullivan a semmiért tesz kockára
mindent.
Ahogy én is. Valamiért, amit még csak szavakba sem tudok önteni.
Ugyanazt a valamit láttam Sullivan szemében is, amit nem tudok
megnevezni. Valami olyat, aminek köze sincs Voschhoz, vagy ahhoz,
hogy bosszút álljak Voschon azért, amit velem tett. Ez sokkal fontosabb
annál. Erősebb. De körülbelül ennyire tudom megfogalmazni.
Valami sérthetetlen.
De nem ezt mondom. A szám szóra nyílik, és mindezek helyett ezek a
szavak jönnek ki rajta:
– Nem lesz szükséged fegyverre, Sullivan, itt vagyok neked én.

EGY KICSIT MAGÁRA HAGYOM. Először megígértetem vele,

hogy ott marad. De őt nem nagyon érdekli a dolognak ez a fele: nem tenni,
hanem hallani akarja az ígéreteket. Szóval inkább én ígérem meg, hogy
visszajövök érte.
Úgy tűnik, jobban van, amikor visszaérek. Az arca még mindig piros,
de a kiütések vagy kelések, vagy akármik is voltak, szinte teljesen
eltűntek. Nincs nagyon elragadtatva, de úgy indulunk el a parancsnokság
felé, hogy átkarolja a nyakam, és útközben mindvégig rám támaszkodik.
Az egész bázis hátborzongatóan csendes. Lépteink, mint a
villámcsapások.
Figyelsz minket, szólok Voschhoz némán. Tudom, hogy figyelsz
minket. Amikor az ajtóhoz érünk, Sullivan kicsit odébb húz.
– Hogy fogod ezt véghezvinni? – kér számon. – Élve eléget minket a
méreg.
– Nem hinném. Csak leállítom a főcsapot, és kész.
Betöröm az öklömmel a vasajtót, és lenyomom a kilincset a másik
oldalon. Nem visít fel riasztó. Nem vakít a szemünkbe semmi fény.
Nem fogad gyilkos golyózápor. A csend fojtogató.
Sullivan belesúgja a fülembe:
– Ezek a hullámok, Adu. Az áram. A víz. A pestis. Tudod, hogy mi a
következő. Tudod, mi közeledik.

227
 – Tudom – bólintok.
Megtaláljuk a holttesteket a lépcsőházban, ahonnan a föld alatti
komplexumba juthatunk. Hét újonc. Nincs vér, még egy karcolás sincs
rajtuk. Egyértelmű, hogy akárki művelte is ezt velük, tovább volt
fejlesztve. Két kölyök feje teljesen el van csavarva, így arccal felfelé
bámulnak ránk üres tekintettel, annak ellenére, hogy hason fekszenek.
Odaadom Sulivannek egyikük pisztolyát. Átjutunk a holttestek halmán,
aztán haladunk tovább lefelé. Sullivan egyik kezében a pisztolyt tartja, a
másikkal a zubbonyom ujjába kapaszkodik, ő nem láthatta az újoncokat, és
nem is kérdezte, hogy mi történt, vagy hogy mit láttam. Vagy nem akarja
tudni, vagy nem számít neki.
Egy dolog számít csak, mondta. És igaza van. Csak abban nem
vagyok biztos, hogy bármelyikünk is el tudná magyarázni, hogy mi az.
Lent az alagsorban teljes sötétség fogad és csend, valamint egy
hosszú folyosó, melynek végéig még az én tökéletesített szemem sem lát
el. De emlékszem, hol vagyok most. Voltam már itt, csak akkor
folyamatosan ragyogó fényben. Itt talált meg Penge, aki megmentett,
reményt adott, majd elárult.
Megállok. Sullivan erősen csimpaszkodik dzsekim ujjába.
– Rohadtul nem látok semmit – suttogja. – Hol van a zöld ajtó?
– Előtte állsz.
Kibújok Sullivan szorításából, és kicsit arrébb tolom, majd
végigtrappolok a folyosón pár méternyit, hogy neki tudjak futni.
Amennyire én tudom, még egy tizenkettedik rendszerrel tökéletesített
ember sem képes átrepeszteni azon az ajtón. Más lehetőségem viszont
nincs. Félúton vagyok az ajtóhoz, már teljes sebességen, így alig bírok
megállni, amikor Sullivan odalép elém, és megpróbálja lenyomni a
kilincset. Az ajtó kinyílik. Még vagy kétméternyit csúszom, míg sikerül
megállnom. Örülök, hogy nem látja a riadt kifejezést az arcomon. Biztos
kinevetne.
– Nem kell zárniuk az ajtót, hogyha nincsen áram – mutat rá. –
Csodaországnak kell az energia, nem?
Persze, hogy igaza van. Hülyén érzem magam, hogy magamtól nem
jöttem rá a nyilvánvalóra.
– Megértelek – teszi hozzá, mintha csak olvasna a gondolataimban. –
Nem vagy hozzászokva, hogy hülyének érezd magad. Higgy nekem, egész
könnyen hozzá lehet szokni. – Mosolyog. – Talán mégis van
Csodaországnak saját energiaellátó rendszere. Vészhelyzetre.
Belépünk a szobába. Sullivan becsukja mögöttünk az ajtót. Ujjbegyeit
végigfuttatja a halott billentyűzeten, mielőtt félrehajítaná. A remény hal

228
meg utoljára.
– Most mi legyen? – kérdezi, miután végignyomkodtam mindenféle
gombot a konzolon, teljesen eredménytelenül.
Nem tudom, Sullivan. Te követelted, hogy jöjjünk ide, annak
ellenére, hogy levágták az áramot.
– Nincs valami tartalék áramfejlesztő? – tudakolja. – Az ember azt
gondolná, hogy van valami akkumulátor vagy valami más megoldás, arra
az esetre, ha véletlenül áram nélkül maradnának.
Azután ismét megszólal, inkább csak, hogy megtörje a csendet. – Én
itt maradok. Te menj, és keresd meg azt az áramfejlesztőt vagy generátort,
vagy mi a csudát, és állítsd vissza az áramot.
– Sullivan. Épp gondolkozom.
– Gondolkozol.
– Igen.
– Te most tényleg... gondolkozol.
– Ebben vagyok a legjobb.
– Mind ez idáig abban a hitben voltam, hogy az emberölés megy
neked a legjobban.
– Nos, ha két dolgot választhatnék, hogy miben vagyok igazán jó...
– Ezzel ne viccelj! – állít le.
– Sosem szoktam.
– Látod? Pedig ez alap lenne. Roppant lényeges hiányosság.
– Pont, mint túl sokat beszélni.
– Igazad van. Többet kéne gyilkolnom, és kevesebbet dumálnom.
Végighúzom a kezem az asztal tetején. Semmi. Levetődöm a földre,
bekúszom a pult alá. Kupacnyi összegabalyodott zsinór, kapcsolók,
hosszabbítok. Felállok. A falon lapos képernyős monitorok – nincsenek
kábeleik, biztosan valamilyen vezeték nélküli rendszerhez kapcsolódnak.
Semmi nyom nem vezet Csodaországhoz, csak a billentyűzet, pedig lennie
kéne még valami másnak is. Hol tárolják az adatokat? Hol van a
processzor? Ja igen, földön kívüli technológia! Akár Vosch zsebében is
lapulhat a processzor. Vagy akár az agyába is ültethették egy chipre építve,
amely nem nagyobb egy magnál.
A legrejtélyesebb, legnyugtalanítóbb dolog a kockázat.
Csodaország egy létfontosságú gépezet darabja, jelentős szerepet
játszik az ötödik hullámos nagy rostálásban, ez a kulcs ahhoz, hogy ki
tudják válogatni az épek közül a rossz almákat, beleértve Evan Walkert, a
legrothadtabb almát a hordóban.
A szoba száraz. Ide nem vezették be a permetezőrendszert. Szóval hol
van az áram? Ha a komplexum egyetlen másik helyiségében sincs áram, itt

229
akkor is lennie kéne. A kockázat túl nagy.
– Adu? – Attól, hogy itt bent nem lát, odalett a magabiztossága.
Látom, hogy tapogatózva kinyújtja felém a kezét. – Most éppen min
gondolkodsz?
– Nem kockáztathatják, hogy Csodaország ne kapjon áramot.
– Hát ezért kérdeztem a tartalék akkukat vagy...
Idióta. Idióta, idióta, idióta. Remélem, Sullivannek igaza van.
Remélem, hozzá tudok szokni ahhoz, hogy hülyének érzem magam.
Mögé lépek, és felkapcsolom a villanykapcsolót.
Csodaország életre kel.

CASSIE LEÜL. A FEHÉR SZÉK NYIKOROG. Megpördül a

székkel, hogy arccal a mennyezet felé kerüljön. Beszíjazom.
– Még nem csináltam ezt soha – vallja meg. – Egyszer Camp
Havenben majdnem.
– Mi történt?
– Megfojtottam dr. Pamet az egyik ilyen szíjjal.
– Gratulálok! – mondom őszintén. – Le vagyok nyűgözve.
Odalépek a billentyűzethez. Biztos vagyok benne, hogy jelszót fog
kérni tőlem. És nem. Hozzáérek valamelyik véletlenszerűen kiválasztott
billentyűhöz, és a kijelző közepén azonnal megjelenik az indítóoldal. – Mi
történik? – firtatja. A székből semmit sem lát, a fehér plafonon kívül.
Adatbank.
– Megtaláltam. – Rákattintok a gombra.
– És most? – kérdezősködik tovább.
Minden kódolva van. Több ezer számkombináció, amelyek,
gondolom, azon egyedeket jelentik, akiknek az emlékeit lementette a
program. Képtelenség rájönni, hogy ezek közül melyik számsor
reprezentálja Evan Walkert. Megpróbálhatnánk rögtön az elsővel, aztán ha
az nem ő, mehetnénk sorban tovább a listán lefelé, de...
– Adu, nem mondasz semmit.
– Gondolkodom.
Hangosan felsóhajt. Valami olyasmit akar mondani, hogy nem azt
mondtad, hogy ebben jó vagy?, de aztán mégsem teszi.

230
 – Nem tudod, hogy melyik lehet Evané – jelenti ki végül.
– Már megbeszéltük ezt – emlékeztetem. – Még ha meg is találnánk
az ő adatait, nem tudhatod, hogy az emlékei elvezetnek-e téged hozzá.
Miután letöltötték, Vosch valószínűleg...
Olyan magasra emeli a fejét, amennyire csak bírja, és rám förmed:
– Ott lesz ő valahol. Add ide nekem az egészet!
Először biztos vagyok benne, hogy rosszul értettem.
– Sullivan, több ezer van belőlük.
– Nem érdekel. Végigmegyek mindegyik átkozotton, míg rá nem
találok.
– Biztos vagyok benne, hogy ez így nem fog működni.
– Ó, hát mi a fenét tudsz te, mi? Mennyit tudsz te tényleg, igazán? És
abból, amit tudsz, mennyi a haszontalan szar, és mennyi az, amitől Vosch
akarja, hogy tudj? Az igazság az, hogy szart se tudsz! Én se tudok szart se!
Senki sem tud szart se.
Feje visszahanyatlik. Megmarkolja a szíjakat. Talán az jár a fejében,
hogy engem is megfojtson az egyik szíjjal.
– Azt mondtad, hogy Vosch mindegyiket letöltötte – folytatja. – És
így tudott manipulálni téged is. Ő magában hordozza az összes ilyen
emléket, úgyhogy biztonságos dolognak kell lennie. Tökéletesen biz
tonságosnak.
Készen állok az utasítás végrehajtására, ha másért nem, hát hogy
befogja végre.
– Miért félsz? – érdeklődik.
A fejem csóválom, és visszakérdezek:
– Te miért nem félsz?
Leütöm a végrehajtás gombját, tíz és tízmillió szüretlen emléket
szabadítva rá Cassie Sullivan agyára.

A TESTE IDE-ODA VONAGLIK A SZÍJAK között. A textilcsíkok

kezdenek hasadozni, lehet, hogy teljesen el is fognak szakadni. Majd
Cassie hirtelen megmerevedik, mintha rohama lenne. A szeme befelé
fordul a fejébe. Az álla megfeszül. Az egyik körme letörik és átrepül a
szobán. A monitorokon a számsorozatok olyan észveszejtő gyorsasággal

231
futnak le, hogy még az én felturbózott látásom sem bírja követni,
összemosódnak a szemem előtt. Vajon mennyi adat lehet tízezer ember
elméjében? Ami most Sullivannel történik, az olyan, mintha megpróbálnád
beletuszkolni egy dióhéjba a Naprendszert. Meg fogja ölni. Az elméje szét
fog robbanni, akárcsak a szingularitás a teremtés pillanatában.
Nincs kétségem afelől, hogy Vosch Csodaországot használta arra,
hogy letöltse az egyének tapasztalatait – tuti, hogy az enyémeket is
megszerezte –, mint ahogy abban is meglehetősen biztos vagyok, hogy
miután betöltötték a céljukat, valahogyan meg is semmisítette azokat az
élettapasztalatokat. Egyetlen ember sem képes egyedül tárolni az emberi
tapasztalatok összességét. Legalábbis anélkül biztos nem, hogy az fel ne
őrölné a saját személyiségét. Hogy is lehetne a saját elemi valóságodhoz
kapaszkodni ennyi alternatív világ közt?
Sullivan felnyög. A hangja gyenge, szinte már a zsigereiből ered.
Gyenge. Tudhattad volna. Neked kellett volna ezt megtenned.
A technológia, amelyet beléd fecskendeztek, kibírta volna ezt; a
tizenkettedik rendszer megvédett volna. Miért engedted, hogy ő tegye
meg?
Mindazonáltal tudom a választ a kérdésemre. A tizenkettedik
rendszer csak az emberi testet képes megerősíteni – a félelemmel szemben
tehetetlen. Azzal az egyetlen dologgal, amiben Cassie Sullivan igazán
bővelkedik, nem tud felvértezni engem.
Azt hittem, tudom, mi a bátorság. Sőt, arroganciám odáig fajult, hogy
volt képem még Zombit is kioktatni ezzel kapcsolatban. De gőzöm sem
volt arról, hogy mi is az igazi, tömény bátorság – egészen eddig a
pillanatig. Amit most Cassie szemében láttam, bármi legyen is az, abban
gyökerezett ennek a lánynak a bátorsága.
Ujjaim a megszakítás gomb fölött köröznek. Vajon bátor dolog lenne-
e megnyomni? Vagy emberi oldalam végső bukása – annak, ami akkor is
remél, amikor már nincs remény, akkor is hisz, amikor már nincs ok hinni,
és akkor is bízik, amikor már szétesett a bizalom alapja?
A gomb megnyomása vajon Vosch abszolút győzelmét jelentené
fölöttem? Látod, Marika, még te is közénk tartozol. Még te is.
Alig öt perc alatt véget is ér. De egy örökkévalóságig tartott ez az öt
perc; még maga az univerzum is kevesebb idő alatt öltötte fel mai
formáját.
A monitorok elsötétülnek. Cassie tagjai teljesen elernyednek.
Óvatosan közelítem meg. Félek hozzáérni. Félek attól, amit esetleg
éreznék. Féltem a saját elmémet, a saját épelméjűségemet. Már egyetlen
emberi tudatba is veszélyes fejest ugrani; nem tudom felmérni, milyen

232
lehet belemerülni több ezerbe.
– Cassie?
Szemhéja megrebben. Zöld szemében visszatükröződik a fehér
plafon. És még valami más is. Valami döbbenetes. Nem rémület. Nem
bánat. Nem zűrzavar, fájdalom vagy félelem. Semmi abból, amivel
Csodaországban találkozhatott.
A tekintetét, az arcát, egész testét valami ezekkel teljesen ellentétes
dolog hevíti, valami, ami mindvégig ott volt benne, valami
meghódíthatatlan, legyőzhetetlen, halhatatlan. Cassie bátorságának
gyökere. Magának az életnek az alapja, mely sokszor homályba veszhet,
de elveszni nem veszhet el soha.
Öröm.
Vesz egy hosszú, remegő lélegzetet, és azt mondja:
– Itt vagyunk.

AZ ARCA SUGÁRZIK. Szeme ragyog. Mosoly játszik az ajkán.

– El sem hinnéd... – súgja. – Fogalmad sincs...
– Hát nincs. – Megrázom a fejem.
– Annyira szép... annyira gyönyörű! Képtelen vagyok... Jaj, istenem,
Marika... Nem megy...
Sír. Két kezem közé fogom az arcát, magamban könyörögve a
vezérlőközpontomnak, hogy ne hagyja, hogy beszippantson. Nem akarok
ott lenni, ahol ő. Nem hiszem, hogy el bírnám viselni.
– Sammy itt van. – Sír. – Sammy itt van! – Nekifeszül az elnyűtt,
szakadozott szíjaknak, mintha át tudná valahogy ölelni a kisöccsét. – És
Ben, ő is itt van. Óh, istenem, óh, Jézusom, én meg azt mondtam neki,
hogy össze van törve. Miért tettem ezt? Hiszen ő erős... annyira erős, nem
is csoda, hogy nem tudják megölni...
Tekintete ide-oda bolyong az unalmas fehér plafont pásztázva. A
válla remeg.
– Mindenki itt van. Dumbo, Porcelányka és Süti...
Elhátrálok tőle. Tudom, mi következik. Mintha végignézném, ahogy
kisiklik egy vonat, ahogy a kocsik a szemem előtt szaladnak le a sínekről.
Alig bírom leküzdeni a késztetést, hogy elrohanjak innen. – Sajnálom,

233
Marika. Mindent sajnálok. Nem tudtam. Nem értettem.
– Cassie, nem kell odamennünk – motyogom neki erőtlenül.
Könyörgöm, ne menj oda!
– Szeretett téged, Penge... Alex. Képtelen volt beismerni. Még
magának sem tudta beismerni. De mielőtt megtette volna, már akkor is
tudta, hogy az életét adná érted.
– Walker – szólalok meg rekedten. – Mi van Walkerrel?
Elereszti a füle mellett a kérdést, vagy meg sem hallotta. Itt van, de
még sincs itt. Ő itt Cassie Sullivan, és mindenki más is ő.
Ő most mi. Mindannyiunk összessége lett.
– Szivárványujjak – zihálja, én meg a légzést is abbahagyom erre.
Épp apámat látja, ahogy fogja a kezemet. Emlékszik arra, milyen is volt
ez, hogy milyen érzés volt nekem az, hogy az apám fogja a kezem.
– Nincs időnk erre – szakítom félbe, hogy kihúzzam az emlékeimből.
– Cassie, figyelj rám! Walker ott van?
Bólint egyet. Megint elkezd sírni.
– Az igazat mondta nekem akkor. Ismerték a zenét. És a zene
csodálatos volt... Látom a bolygóját, Marika. Az űrhajót. Látom, ő hogy
nézett ki... úristen, ez gusztustalan! – Megrázza a fejét, hogy elűzze a
képet. – Marika, az igazat mondta. Ez a valóság, ez igaz.
– Nem, Cassie. Figyelj rám! Ezek az emlékek nem igaziak.
Felsikolt. Vergődni kezd, nekifeszíti magát a szíjaknak. Hála
istennek, hogy még nem oldoztam ki, talán még a saját szemét is
kikaparná.
Nincs más lehetőségem, vállalnom kell a kockázatot.
Megragadom a vállát, és erővel visszanyomom a székbe. Elmémben
érzések sokasága robban, iszonyatos a zűrzavar. Egy pillanatra attól tartok,
hogy elájulok. Ezt ő hogy bírja? Hogy tud egyetlen elme hordozni több
ezer másikat? Ez ép ésszel felfoghatatlan. Olyan mintha Istent próbálnánk
leírni.
Cassie Sullivanben a rettegés annyira mély, hogy arra nincsenek
szavak. Azok az emberek, akiket letöltöttek Csodaországba, mindenkit
elvesztettek, akik fontosak voltak nekik, akiket valaha szerettek. És a
letöltöttek legtöbbje gyerek volt. E gyerekek fájdalma most már Cassié. Az
ő összezavarodottságuk, bánatuk, haragjuk, reménytelenségük és félelmük.
Ez túl sok. Képtelen vagyok megmaradni benne. Hátrafelé botladozom,
míg neki nem ütközöm a polcnak.
– Tudom, hol van Walker – mondja, miután kicsit összeszedte magát.
– Vagy legalábbis, hogy hol lehet, amennyiben ugyanoda hozták vissza.
Oldozz el, Marika!

234
 Felveszem a falnak támasztott puskát.
– Marika.
Az ajtó felé indulok.
– Marika!
– Visszajövök – nyögöm ki nagy nehezen.
Ordítja a nevemet, és most már tényleg nincs más lehetőségem. Ha
eddig még nem hallott volna meg minket, akkor most Cassie-t biztosan
meghallotta.
Mert én is hallottam őt.
Valaki jön le a lépcsőn a több mint egy kilométernyi hosszú folyosó
másik végén. Nem vagyok benne biztos, hogy ki az, de azt tudom, hogy
mi az.
És azt is tudom, miért jön.
– Itt biztonságban leszel – hazudom neki. Kegyes hazugság, amit egy
gyereknek mondanánk, hogy ne veszítse el a reményt. – Nem engedem,
hogy bármi bajod essék.
Kinyitom az ajtót, és kitámolygok a fényből, bele a sötétbe.

MÉG FELTURBÓZOTT gyorsaságommal sem fogok előbb odaérni a

lépcsőházba, mint ő. De ha van egy kis szerencsém, sikerülhet egy Ml6os
lőtávolságán belülre kerülnöm.
Biztos vagyok benne, hogy ez Vosch. Ki más lehetne? Ő tudja, hogy
itt vagyok. Tudja, miért vagyok itt. Alkotó és alkotása, alkotás és alkotója,
ez a kötelék kapcsol egymáshoz bennünket. Csak egy útja van annak, hogy
eltépjem e köteléket. Egyetlen út vezet a szabadságomhoz.
Végigrobogok a folyosón, akár egy emberi rakéta. Hallom, hogy jön.
Biztos ő is hallja, ahogy közeledem felé.
Egy Ml6-os hatótávja ötszázötven méter. A vezérlőközpont
kikalkulálja a sebességem, illetve a távolságot a lépcsőházig. Nem fog
összejönni. Figyelmen kívül hagyom a matekot, és futok tovább.
Kilencszáz méter, nyolcszáz, hétszáz. Az agykérgembe ültetett processzor
megvadul, újra és újra számol, de mindig ugyanaz a vége, ezért
egyfolytában küldi nekem a figyelmeztető jelzéseket. Fuss vissza! Keress

235
fedezéket!
Nincs idő! Nincs idő, nincs idő, nincsidönincsidönincsidönincsidö.
Nem érdekel. Nem én szolgálom a tizenkettedik rendszert, hanem az
szolgál engem.
Hacsak nem dönt úgy, hogy felmondja a szolgálatot.
A vezérlőközpont leállítja a kis drónokat, amelyek az izmaimat
fejlesztik tovább. Ha már megállítani nem tud, legalább lelassít. A
sebességem visszaesik. Most, hogy magamra hagyott, úgy futok, mint egy
átlagos ember. Egyszerre érzem magam megbilincselve és felszabadulva.
A folyosón életre kelnek a fények. A lépcsőház ajtaja kinyílik, és
megjelenik egy magas alak. Tüzet nyitok, előretörök, próbálom
felszámolni a köztünk lévő távolságot, amennyire gyorsan csak tudom. Az
alak imbolyog, nekiesik a falnak, és ösztönösen az arcához emeli a kezét.
Lő távban vagyok – én is tudom, az ellenség is tudja, és a
vezérlőközpont is tudja. Vége van. Célba veszem az alak fejét. Ujjaim
szorosan a ravaszon.
Majd látom, hogy az egy kék kezeslábas, nem pedig egy ezredesi
egyenruha. A magasság sem stimmel. Ahogy a súly sem. Egy pillanatig
tétovázom, majd az alak leengedi az arca elől a kezét.
Az első gondolatom Cassie-é: elszenvedte Csodaország gyötrelmeit,
amikor nem is lett volna szükséges az egész. Mindent kockára tett, hogy
megtalálja Evant... míg végül Evan talált rá.
Evan Walkernek van valami trükkje, hogy megtalálja Cassie-t;
mindig is sikerült neki.
Száz méterrel távolabb állok meg tőle, de a puskámat nem engedem
le. Ki tudja, mi történt azóta, hogy elment tőlünk. A vezérlőközpont
egyetért velem. Nincs kockázat, ha meghalt, viszont ha nem, akkor
hatalmas. Bármilyen értékei voltak is, azok már eltűntek, Cassie Sullivan
tudatalattijában tárolódnak.
– Hol van Vosch? – kérdezem tőle.
Fejét szó nélkül lehajtja, és rám támad. Mielőtt tüzet nyithatnék, már
megfelezte köztünk a távolságot: először is, felülírva a vezérlőközpont
akadékoskodását, a fejére célzok, majd ellenállok a rendszer
követelésének, hogy vonuljak vissza, mielőtt ideér. Hat teljes tárat lövök a
lábába, azt gondolván, hogy ettől összezuhan. Hát nem így történt. Mire
beadnám a derekam a vezérlő parancsának, mely most inkább sikolynak
hangzik, már késő.
Kiüti a kezemből a puskámat. Olyan gyorsan, hogy nem is látom a
közeledő csapást. A következőt sem, az öklöt, amely oldalról zúz bele a
nyakamba, felkenve engem a falra. A betonfal megreped az ütközéstől.

236
Ujjai egy pillantás alatt satuba fogják a nyakam. A következő pillanatban
pedig megtöröm a szorítását a bal kezemmel, a jobbal pedig olyan erősen
püfölöm, ahogy csak tudom, szinte lyukat fórok a mellkasába, hogy
eltörjem a szegycsontját, és a letört csontdarabot beleszúrjam a szívébe.
Olyan érzés, mintha az öklömmel beleszaladtam volna egy tíz centi vastag
acélpáncélba. A csont megreped, de nem törik el. Egy újabb pillantás, és
az arcom már a hideg betonhoz préselődik, a szám tele vérrel, a fal,
amelybe belerohantam, tele vérrel – ja, hogy az nem is a fal, hanem a
padló. Vagy százméternyire hajított el, és a hasamon csúszva csapódom
bele a padlóba.
Túl gyors. Gyorsabb, mint a pap a barlangban, sőt gyorsabb, mint
Claire a gyengélkedő mosdójában. Még Voschnál is gyorsabb. Sebessége
ellentmond a fizika törvényeinek.
Még mielőtt a földönkívüli processzor az agyamban egy
nanoszekundum alatt kiszámolná a valószínűségeket, már tudom, mi
következik:
Evan Walker meg fog ölni engem.
Felemel a padlóról a bokámnál fogva, és nekivág a falnak. A
betontömb szilánkosra törik. Éppúgy, mint több csont is a testemben. Nem
enged el. Nekicsapja a testemet a másik falnak. Oda-vissza csapkod, amíg
a beton darabokra nem hull, és a padlóra nem záporozik szürke porszemek
formájában. Nem érzek semmit; a vezérlőközpont lekapcsolta a
fájdalomreceptorokat. Felemeli a testemet a feje felé, és a felemelt térdén
próbál kettétörni.
Nem érzem, hogy eltörne a gerincem, de ezerszeresen felnagyítva
hallom a fülembe ágyazott hangérzékelő drónoknak köszönhetően.
Ledobja petyhüdt, tehetetlen testemet a padlóra. Becsukom a szemem, és
várok a végső csapásra. Legalább gyorsan el fog intézni. Legalább tudom,
hogy a tizenkettedik rendszer végső ajándéka számomra a fájdalommentes
halál lesz.
Egy rúgással a hátamra fordít. Ezután mellém térdel; a szeme
feneketlen sötét verem, fekete lyuk, melyen semmilyen fény nem jut át,
vagy nem menekülhet előle. Semmi sem él abban a szemben, se düh, se
harag, de nem is szórakoztatja az, amit tesz, és még a leghalványabb
kíváncsiság sem villan meg benne. Semmi. Evan Walker szeme olyan
üres, mint egy játék babáé, a tekintete merev.
– Még van egy másik – szólal meg. – Hol van? – Hangja
érzelemmentes, nyoma sincs benne semmi emberi vonásnak. Bárki volt is
régebben Evan Walker, ő már nem létezik.
Mivel nem válaszolok, ez a dolog, amely valaha Evan Walker volt,

237
szinte obszcén gyengédséggel két keze közé fogja az arcom, és betör a
tudatomba. Az entitás, amely megerőszakolja a lelkemet, maga lélektelen,
idegen, más. Nem tudok elhúzódni, meg sem tudok mozdulni. Idővel talán
– de épp idő, az nincs –, a tizenkettedik rendszer esetleg visszafordíthatná
a kárt, amelyet a gerincemben okozott, de most meg vagyok bénulva. A
szám kinyílik. Hang azonban nem jön ki belőle.
Ez tudja. Elenged. Feláll.
Rálelek a hangomra, és torkomszakadtából sikoltozni kezdek.
– Cassie! Cassie, jön!
A hangom végigdübörög a folyosón, a zöld ajtó felé.
És a zöld ajtó ki fog nyílni. Cassie meg fogja őt látni azzal a szemmel,
ami lát mindent, amit ő látott, és azzal a szívvel, amely átélt mindent, amit
ő is átélt valaha. Cassie azt fogja gondolni, azért jött, hogy megmentse –
hogy a szerelme ismét megszabadítja.
A hangom szánalmas nyöszörgéssé erőtlenedik.
– Cassie, jön. Jön...
Esélytelen, hogy meghallja. Esélytelen, hogy megtudja.
Most már csak azért imádkozom, hogy ne vegye észre, hogy ez
érkezik. Azért imádkozom, hogy az a dolog, amely valaha Evan Walker
volt, gyorsan végezzen vele.

A FOLYOSÓ VÉGÉN VAN EGY ZÖLD AJTÓ. A zöld ajtó másik

oldalán van egy fehér szoba. A szobában a zsákmánya oda van kötözve
egy fehér székhez; a kecske egy karóhoz van kötve, a megsebzett fóka egy
mindent elsöprő áramlat fogságában vergődik. Össze fogja roppantani a
koponyáját. Ki fogja tépni a még dobogó szívét a mellkasából puszta
kézzel. Azt, akit Evan Walker megmentett az első napon, most a lelketlen
maradványa megöli az utolsón. Nincs semmi irónia ebben a
kegyetlenségben; nincs más, csak puszta kegyetlenség.
A szék azonban üres. A prédája eltűnt. A Némító megvizsgálja a
szíjakat, amelyek a lány karján voltak. Haj, bőr, vér. Valószínűleg letépte
magáról.

238
 Lehajtja a fejét, figyel. A hallása tökéletesen pontos. Képes más
emberek légzését meghallani majdnem egy kilométernyi távolságból is, a
folyosó másik végéről: azét, akinek a gerincét eltörte, akinek a csontjait
porrá zúzta a betonfalon. Hallja a katonák légzését, akik bázisszerte
összecsődültek a biztonságos szobákban, és most a jelzésre várnak, hogy
minden tiszta, hallja visszafojtott hangjukat, egyenruhájuk ropogását,
szívük dübörgését. Hallja, ahogy az elektromosság áramlik a falakban lévő
vezetékeken. Megszűri a kusza hangzavart, hogy izolálja a prédáját.
Egyetlen szívverés után kutat, egy magányos, közeli légzés hangjait keresi;
nem juthatott messzire.
Nem érez semmi elégtételt, amikor lokalizálja a lány helyzetét. Egy
cápa sem elégedett, ha észrevesz egy fókabébit a hullámok közt.
A lény kitör a szobából a lábakon, amelyeket nem is érzékel: a
processzor az agyában semlegesítette a sebeiből áradó fájdalmat, és az
artériában működő drónok lekapcsolták a vér folyását a golyók bemeneti
pontja felé. A lába dermedt, mint a szíve, érzéketlen, mint az elméje.
Három ajtóval lejjebb jobb oldalt. Egy pillanatra megtorpan az ajtó
előtt, keze lazán az oldala mellett, feje oldalra biccentve. Nem mozdul,
figyel. Valahonnan a zsákmánya ismerte ezt a kombinációt, és belépett
ebbe a szobába. Nem tűnődik el azon, hogy vajon honnan tudta a kódot.
Nem áll meg, hogy végiggondolja, vajon miért van a lány a fehér
szobában, vagy hogy mi történt ott vele. Hogy áldozata honnan jött, vagy
milyen volt eddigi élete – ezek érdektelenek számára. A víz színén ott
sötétlik a fóka sziluettje, alatta pedig a mélységből felfelé süvít a fenevad.
Közel van – nagyon közel. Hallja, ahogy levegőt vesz az ajtó
túloldalán. Felismeri a szívdobogását. A lány fülét az ajtóra tapasztva
hallgatózik.
A Némító hátrahúzza a kezét, ujjai ökölbe rendeződnek.
Csípőjét is beleforgatja a csapásba, hogy maximalizálja az erőt, majd
bezúzza öklével a megerősített ajtót. Túloldalt a préda visszahőköl, de már
késő; belemarkol a hajába. Ám egy riadt kiáltással végül sikerül
kiszakítania magát, egy csomónyi hajat hagyva a Némító markában. A
Némító letépi az ajtót a zsanérról, és beugrik a helyiségbe. A zsákmány
átkúszik a vizes padlón, meg-megcsúszva a kapcsolószekrények közti szűk
közlekedőn.
Sarokba szorítja a komplexum egyik elektronikai szobájában. Csak
egy kijárat van, így ahhoz, hogy elmeneküljön, át kell jutnia a Némítón –
ami pedig lehetetlen.
A Némító nem kapkod. Nem siet sehova. Lassan, de határozottan
siklik át a víztócsákon, egyre közelebb kerülve hozzá. A préda megáll a

239
hátsó fal mellett; talán most jött rá, hogy nincs hova menekülnie, nem tud
hova elbújni, nincs más választása, mint megfordulni, és szembenézni a
dologgal, amellyel előbb vagy utóbb úgyis szembe kell néznie. Jobbra
fordul, és felugrik, egy támaszt keresve a kezének, hogy
felkapaszkodhasson az egyik szekrény tetejére, amelyet alig egy méter
választ el a mennyezettől. Megragadja az egyik bejövő vezetéket, és
felhúzódzkodik a szűkös térbe.
Csapdába esett.
A lény emberi agyának legősibb része még az agykérgébe beágyazott
nagyon fejlett processzort megelőzve riadóztat: Valami nem stimmel.
A Némító leállítja támadását.
Tétel: Egy vastag, rozsdaszínű magas feszültségű kábel lóg szabadon
– levágták vagy kihúzták a kapcsolószekrényből.
Tárgy: Vékony vízréteg fedi a padlót, és tócsába gyűlik a lába körül.
Az agyában lévő processzor az időt nem képes lelassítani, de a befogadó
érzékelését igen. Miközben az idő fájdalmasan vánszorog, a préda kezéből
kecses ívben lendül felé egy elektromos vezeték. A kábel szabad vége
felszikrázik, majd bágyadt lomhasággal hull alá, mint a hó. Túl messze van
az ajtótól, hogy elfusson. És a kapcsolószekrények a Némító mindkét
oldalán a plafonig érnek; nincs egy talpalatnyi hely, ahova ugorhatna, egy
rés, ahova bebújhatna.
A Némító előreugrik, teljes hosszában kinyúlva a földdel
párhuzamosan; egy lépéssel a padló szintje fölött repül, nyújtott karral,
szétterített ujjakkal, minden reménye, hogy még azelőtt sikerül elkapnia a
vörös kábelt, mielőtt az érintkezne a vízzel.
A kábel kecsesen kicsusszan a Némító ujjai között. A fény megcsillan
a drótokon, ahogy földet érnek csendben, mint a szakadó hó.

VOLTAM MÁR ITT KORÁBBAN, akkor is tehetetlenül hevertem a

szünet nélküli steril ragyogásban.
Penge rendszeresen meglátogatott, amikor a testem kudarcra ítélt
harcát vívta az ellenség által belefecskendezett negyvenezer kis betolakodó

240
ellen. Penge nap mint nap jött, és az, hogy ott volt mellettem, segített
abban, hogy életben maradjak. A remény, amit nyújtott nekem, olyan volt,
mint egy kötél, amelybe belekapaszkodhattam, hogy ne bolyongjak
örökösen az ürességben.
Meghalt, hogy megmentsen, és most a gyermeke is meghal velem. A
lépcsőház ajtaja becsapódik. Csizmák nyikorgása visszhangzik a kőpadlón.
Ismerem a hangot. Felismerem lépteinek ritmusát.
Ezért nem ölt meg a Némító. Meghagyott téged neki.
– Marika.
Vosch tornyosul felém. Tízezer láb magas, kemény sziklából faragva,
tömör és áthatolhatatlan falú bástya, amelyet nem lehet lebontani, nem tud
elesni. Azúrkék szeme világít, ahogy lenéz rám a mérhetetlen
magasságból.
– Valamit elfelejtettél – mondja. – És most már késő. Mit felejtettél
el, Marika?
Egy kisgyerek csörtet át a téli fagy sújtotta törékeny, halott
búzaszárak között, torkában egy beágyazott kapszulabombával. Emberi
párafelhő veszi körül, aztán mindent elnyel a zöld tűz, és utána már semmi
sem marad.
A kapszula. A búcsúajándéka a zubbonyom mellzsebében van.
Kényszerítem a kezem, hogy felemelkedjen, és a kezem nem mozdul. –
Tudtam, hogy vissza fogsz jönni – mondja Vosch. – Ki más tudna
válaszolni a végső kérdésre, mint az, aki megteremtett?
A szavak elhalnak az ajkamon. Beszélni még tudok, de mi értelme
lenne? Hiszen ő már most is tudja, hogy mit akarok kérdezni. Már csak ez
az egy kérdésem van.
– Igen, voltam az űrhajójukon. És éppen olyan figyelemre méltó, mint
amilyennek képzeled. Láttam őket, a mi megmentőinket, és igen, ők is
ugyanennyire figyelemre méltóak, mint amilyennek képzelted. A maga
fizikai valójukban természetesen nincsenek ott, de te már erre is rájöttél.
Nincsenek itt, Marika. Nem is voltak soha.
A tekintete valamiféle transzcendens öröm tüzében ég, mint egy
prófétáé, aki látta a mennyországot.
– Ők is szénalapúak, akárcsak mi, de ezzel véget is ér a hasonlóságok
sora. Nagyon hosszú időbe telt, míg megértettek minket, míg el tudták
fogadni, mi zajlik itt, és míg sikerült kiötleniük az egyetlen életképes
megoldást a problémánkra. Ahogy nekem is rendkívül sok időmbe telt,
míg megértettem őket, és képes voltam elfogadni a megoldásukat. Nehéz
dolog figyelmen kívül hagyni a saját emberi mivoltodat, kilépni magadból,
hogy egy teljességgel különböző faj szemével lásd magad. Kezdettől fogva

241
ez volt a te legsajátosabb problémád, Marika. Abban reménykedtem, hogy
egy napon majd sikerül megbirkóznod vele. Az emberek között te állsz a
legközelebb ahhoz a képhez, amilyennek magam látom.
Valamit észrevesz rajtam, és letérdel mellém. Ujjával megnyomja az
arcom, és a könnyem végiggördül rajta.
– Elmegyek, Marika. Erre valószínűleg már magadtól is rájöttél. A
tudatomat örökre őrzi az anyahajó, de mindörökké szabad lesz, és
mindörökké biztonságban, függetlenül attól, mi történik itt. Ezt az árat
szabtam én. És ők beleegyeztek. – Mosolyog, olyan kedves, jóságos
mosollyal, mint egy apa szeretett gyermekére. – Most már elégedett vagy?
Megválaszoltam minden kérdésed?
– Nem – suttogom. – Nem mondtad el, hogy miért.
Nem fortyan fel, hogy de hát épp az előbb mondta el, hogy miért.
Tisztában van vele, hogy nem az ő motivációjára vagyok kíváncsi.
– Azért, mert a világegyetem határtalan ugyan, az élet viszont nem.
Az élet ritka, Marika, ebből következően értékes kincs; meg kell őrizni. Ha
lenne bennük valami, amiről azt mondhatnánk, hogy emlékeztet
valamelyest az emberi hitre, hát ez lenne az. Minden élet méltó a létezésre.
Nem a Föld az első bolygó, amelyet megmentettek.
A tenyerébe fogja az arcomat.
– Nem akarlak elveszíteni – mondja. – Az erények már bűnné váltak,
és te magad mondtad: ez a sajátságos bűn nem követ semmiféle szabályt,
még a sajátját sem. Elkövettem egy halálos bűnt, Marika, és csakis te
adhatsz nekem feloldozást.
Becsúsztatja a kezét a fejem alá, és gyengéden felemel a padlóról.
Mellettem térdel, teremtő apa, és kezének bölcsőjében ringatja a fejem.
– Megtaláltuk, Marika. Megtaláltuk a hibát Walker programozásában.
A rendszerhiba az, hogy nincs benne semmi hiba.
– Érted? Fontos, hogy megértsd. A tér és idő fölötti szingularitás, az a
meghatározhatatlan állandó, amely túllép a felfoghatóságon... nem volt rá
válaszuk, tehát nem is adtak rá választ. Hogyan is tudtak volna?
Hogyan lehetne a szerelmet valamilyen algoritmusba foglalni?
A szeme még mindig ragyog, bár most a könnyektől.
– Gyere velem, Marika! Menjünk együtt valahová, ahol nincs több
fájdalom, se bánat. Mindez elmúlik egyetlen szempillantás alatt! – A
kezével int, a bázist, a bolygót, a múltat jelezve. – Ők minden olyan
emléket kivesznek belőled, ami bánt téged, ami fáj. Halhatatlan leszel,
mindörökké fiatal, mindörökké szabad. Ők megadják ezt nekem. Légy
kegyes hozzám, és engedd, hogy én is megadhassam ezt neked.
– Már késő – suttogom.

242
 – Nem, ez az összetört test, ez semmi. Értéktelen. Nincs késő.
– Neked késő – világosítom föl.
Mögötte Cassie Sullivan – mintegy végszóra – hozzászorítja
fegyverét teremtőm fejéhez.
És meghúzza a ravaszt.

KIHULL A PISZTOLY A KEZÉBŐL. Meginog, ahogy lefelé bámul

Vosch testére, és arra a félkör alakú vértócsára a feje körül, amely lassan
növekszik, mint valami glória obszcén karikatúrája.
Eljött az a pillanat, amelyről olyan régóta álmodott, de nem érzi azt,
amiről azt hitte, hogy érezni kell. Ez nem a diadal és a bosszú pillanata,
ahogy korábban gondolta. Hogy mit érez, nem tudom; az arca
kifejezéstelen, a tekintete befelé fordul.
– Evan nincs többé – mondja üresen kongó hangon.
– Tudom – felelem. – Ő tette ezt velem.
Tekintetét Voschról most rám emeli.
– Mit?
– Eltörte a gerincemet. Nem tudom mozgatni a lábamat, Cassie.
Megrázza a fejét. Evan. Vosch. Én. Túl sok ez neki egyszerre.
– Mi történt? – firtatom.
Végignéz a folyosón.
– Az elektronikai szoba. Pontosan tudtam, hol van. És ismertem az
ajtó beléptetőkódját is. – Felém fordul újra. – Gyakorlatilag mindent tudok
erről a bázisról.
A szeme száraz, de nem sok híja, hogy összeomoljon. Hallom a
hangján, amely tele van beteges csodálkozással.
– Én öltem meg, Adu. Megöltem Evan Walkert.
– Nem, Cassie. Bármi is támadott meg engem, az nem volt emberi
lény. Azt hiszem, Vosch kitörölte a memóriáját – mármint az emberi
emlékezetét, és...
– Ezt tudom! – csattan fel. – Ez volt az utolsó dolog, amit hallott, még
mielőtt elvették volna tőle az emlékeit. – Töröld az embert! – Levegőért
kapkod. Evan tapasztalatai most már az övéi. Megosztja vele annak a
pillanatnak, Evan Walker élete utolsó pillanatának borzalmát.

243
 – És biztos vagy benne, hogy halott? – kérdezem.
Gyámoltalanul legyint egyet.
– Hát eléggé biztos. – Aztán elsötétül az arca. – Ott hagytál leszíjazva
abban a kicseszett székben.
– Azt gondoltam, lesz időm...
– Hát nem volt.
A fenti hangszórók hirtelen bömbölni kezdtek újra: A NÉGYES
SZÁMÚ ÁLTALÁNOS PARANCS VISSZAVONVA. MINDEN
AKTÍV
SZOLGÁLATBAN LÉVŐ JELENTKEZZEN AZONNAL A HARCI
ÁLLOMÁ SÁN...
Hallom, amint a rajok elhagyják a bunkereiket bázisszerte. Most már
akármelyik pillanatban itt trappolhatnak a bakancsaik, megcsillanhat a
fény fegyvereiken, és záporozhatnak a golyók. Oldalra biccentett,
figyelmes fejével Cassie is úgy néz ki, mint aki hallja, bár nincs
továbbfejlesztett hallása. Ám ő másfajta, sokkal mélyebb és áthatóbb
továbbfejlesztést kapott, amiről én legfeljebb csak állíthatom, hogy értem
– de fel nem foghatom.
– Mennem kell – szólal meg. Nem néz rám. Olyan, mintha nem is
hozzám beszélne. Csak végignézem, ahogy kitépi a combomon lévő tokból
a kést, átlépi Voscht, rálapítja az ezredes kezét a padlóra, és két erős
csapással levágja a jobb hüvelykujját.
A véres ujjat bedugja terepruhájának zsebébe.
– Nem lenne helyes itthagyni téged, Marika.
Becsúsztatja karját a vállam alá, és a legközelebbi ajtóhoz vonszol.
– Neee. Felejts el engem, Cassie. Nekem végem.
– Jaj, maradj már csendben – mormolja. Bepötyögi a kódot a
billentyűzetbe, és bevonszol a szobába. – Ez így fáj?
– Nem. Semmi sem fáj.
Nekitámaszt a hátsó falnak, az ajtóval szemben, és a kezembe nyomja
a pisztolyt. Megrázom a fejem. Megbújni ebben a szobában, kezemben
egy pisztollyal – csak késlelteti az elkerülhetetlent.
Bár van egy másik megoldás is; amely ott lapul a zsebemben.
Amikor eljön az idő – és el fog jönni –, örülni fogsz, hogy nálad van.
– Tűnj el innen! – mondom neki. Az én időm lejárt, de az övé nem. – Ha
kijutsz az épületből, akkor talán eléred a körzet...
Türelmetlenül megrázza a fejét.
– Nem ez a megoldás, Marika.
Elrévedező tekintetén látom, hogy már megint máshol van.
– Nincs is messze. Talán öt perc innen?

244
 Motyogja, és aztán bólogat is, mintha valaki megválaszolta volna a
kérdését.
– Aha. A folyosó végén. Nagyjából öt perc.
– A folyosó végén?
– Az ötvenegyes körzet.
Feláll. Stabilan áll a lábán, szája határozottan összeszorítva.
– Nem fogja megérteni. Baromira ki lesz akadva, és te fogod neki
elmagyarázni a szitut. Te fogod elmondani neki, hogy mi történt és miért,
és te fogsz rá vigyázni, értetted? Megóvod mindentől, és megbizonyosodsz
arról, hogy fürdik, és rendesen mossa a fogát, vágja a körmét, hogy tiszta
alsót vesz fel, és megtanul olvasni. Tanítsd türelemre, jóságra, tanítsd meg
bízni másokban. Még idegenekben is. Legfőképp idegenekben. – Egy
pillanatra elhallgat. – Volt még valami. Ja, igen. Értesd meg vele, hogy ez
nem véletlen. Nem véletlenek egybeesése, hogy hétmilliárd atom egy
Samuel Jackson Sullivan nevű személyben egyesült. Mi még? Soha többé
senki sem hívhatja Mazsolának élete végéig! De most tényleg. Annyira
gáz.
– Ígérd meg nekem, Marika. Ígérd meg!

MI VAGYUNK AZ EMBERISÉG.
Egyek vagyunk.
Mi vagyunk a törött gerincű lány, aki egy üres szobában elterülve
várja a véget.
Mi vagyunk a fiatal férfi, aki fél kilométernyire innen elesett, és az
egyetlen dolog, ami bennünk még mindig él, nem is él, csupán egy
földönkívüli eszköz irányítja a rendelkezésére álló összes erőforrást, hogy
megmentse a hideg, vizes kövön heverő testünket, és szívünket
visszasokkolja az életbe. Nincs különbség köztünk és a rendszer között. A
tizenkettedik rendszer nem más, mint mi; és mi a tizenkettedik rendszer
vagyunk. Ha egyikünk elbukik, a másik is vele együtt bukik. Mi vagyunk a
rabok azon a Black Hawk helikopteren, amely a bázis fölött köröz, és

245
egyre fogy az üzemanyaga; egy széles, sötét vizű és sebes sodrású folyó
fölött lebegünk, hangunkat elnyomja a nyitott ajtón át bezúgó szél
bömbölése, a kezünk összekulcsolva; eltörhetetlen lánc kapcsol minket
egymáshoz.
Mi vagyunk az újoncok, akik a harci állásaikra sietnek, azok, akiket
megmentettek, akiket megrostáltak, a termés, amelyet buszokba
gyűjtöttek, majd csoportokba válogattak szét, ahol megedzették a
testünket, és kiürítették a lelkünket, csak azért, hogy haraggal és
reménnyel telítsenek, és amikor kitörünk a bunkereinkből, mi tudjuk, hogy
közeledik a napkelte, és a háború is vele együtt, és ez az, ami után
sóvárogtunk már, de ez az, amitől rettegtünk is egyben: hogy véget ér a tél,
és mi is véget érünk. Emlékszünk Pengére, és az árra amit fizetett;
belevéstük a VQP kezdőbetűit testünkbe iránta való tiszteletből.
Emlékszünk a halottakra, de a saját nevünkre már nem.
Mi vagyunk az elveszettek, a magányosak, azok, akik nem szálltak fel
az autópályán, az üres városokon, a magányos autóutakon végigpöfögő
buszokra. Beástuk magunkat télire, folyton az eget figyeltük, és nem
bíztunk meg az idegenekben. Akik nem haltak közülünk éhen, vagy nem
fagytak meg a csípős hidegben, vagy akik nem vesztették életüket
egyszerű fertőzésekben, amelyeket antibiotikumokkal meg lehetett volna
gyógyítani, de nekünk nem volt ilyenünk, azok fellélegezhettek, hogy
kibírtuk. Meghajoltunk, de nem törtünk meg. Mi vagyunk a magányos
vadászok, akiket alkotóink arra terveztek, hogy a túlélőket odatereljük a
vidéken végigsöprő buszokra, és végezzünk azokkal, akik ezt
visszautasítják. Különlegesek vagyunk, kívülállók vagyunk, mi Mások
vagyunk. Felébresztettek minket, és egy olyan csábító hazugságban
találtuk magunkat, amelyben őrültség lenne nem hinni. A munkánk véget
ért immár, és az eget figyeljük, várva a megszabadításunkra, amely sosem
fog bekövetkezni.
Mi vagyunk a hétmilliárd, akiket feláldoztak, akiknek húsát
leszaggatták csontjaikról. Mi vagyunk, akiket félresöpörtek az útból,
akiket eldobtak, a nevünk elfeledve, az arcunk eltűnt a szélben, földben,
homokban. Senki sem fog ránk emlékezni, a lábnyomaink eltörölve,
örökségünk elfeledve, a gyerekeink, és a gyerekeink utódai, valamint azok
gyermekeinek gyermekei háborút vívnak majd egymással egészen az
utolsó generációig, a világ végéig.
Mi vagyunk az emberiség. A nevünk Cassiopeia.
Bennünk a düh, bennünk a gyász, bennünk a félelem.
Bennünk a hit, remény, szeretet.
Mi vagyunk tízezer lélek edénye. Hordozzuk őket; megtartjuk őket;

246
megőrizzük őket. Vállunkra vesszük az ő terhüket, és mi hozzuk el a
megváltást az életükbe.
Bennünk pihennek, és mi bennük pihenünk. Szívünk mindenki más
szívét magába zárja. Egy szív, egy élet, a tiszavirág végső röptére várva.

247
 A FÖLDÖNKÍVÜLIEK ostobák.
Tízezer év kellett nekik, hogy szétválasszanak minket, és az utolsó
elektronjainkig megismerjenek bennünket. És még mindig nem esett le
nekik. Még mindig nem vágják.
Seggfejek.
A menekülőkabin egy magasított platformon pihen, három
lépcsőfoknyira a padlótól. Tojásdad formájú, a színe zöld, mint a teknős
páncélja, nagyjából akkora, mint egy tágas szabadidő-autó, mint egy
Suburban vagy Escalade. A tolóajtó zárva, de van kulcsom. Nekinyomom
Vosch levágott hüvelykujjának ujjhegyét a kör alakú ajtó melletti
szenzornak, és az ajtó hangtalanul kinyílik. Fények villannak fel, a szobát
elárasztja a fémes, csillogó zöld világításfény. A kapszula belsejében egy
szék, egy másik érintőpad – és ennyi. Nincs fedélzeti számítógép. Se kicsi
monitorok. Semmi egyéb, csak a szék, az érintőpad, meg egy apró ablak,
amelyen át, gondolom, búcsút intesz a világnak. Evan tévedett, és közben
igaza is volt. Elhitte az összes hazugságukat, viszont ismerte az egyetlen
igazságot, amely igazán számít. Az egyetlen igazságot, amely mindig is
számított, és számítani is fog: az eljövetelük előtt, alatt és után is.
Nem volt válaszuk a szeretetre.
Azt gondolták, hogy kitaposhatják belőlünk, kiégethetik az
agyunkból, és a szeretetet az ellentétével helyettesíthetik – nem a
gyűlölettel, hanem a közönnyel. Azt gondolták, az embereket képesek
cápákká változtatni.
De egy aprócska problémával nem számoltak. Nem volt válaszuk rá,
mivel nem létezik rá válasz. Igazából kérdés sem volt.
Annak az átkozott mackónak a problémájával.

MIUTÁN CASSIE ELMEGY, eldobom a pisztolyt.

Nincs szükségem rá. Itt van Vosch ajándéka a zsebemben.
Én vagyok a gyermek a búzamezőben.
Bakancsok dobbanása a felszállópályától az irányítóközpontig, a

248
kövezeten, a csiszolt betonpadlón, a fém lépcsőfokokon, több ezer rohanó
láb hangja, akárcsak a patkányok kaparászása a falak mögött a lepukkant
motelban.
Be vagyok kerítve.
Megadom neki az egyetlen dolgot, amit tudok, gondolom magamban,
és már nyúlok is a zsebembe a zöld kapszuláért. Az egyetlen dol got, amim
még maradt.
Ujjaim belekotornak a dzsekim zsebébe.
Az üres dzsekizsebembe.
Végiglapogatom a többi zsebem is. Ne. Ezek nem az én zsebeim.
Ezek Cassie zsebei: ruhát cseréltem vele az ellátmánybarakkban, mielőtt
beléptünk volna az irányítóközpontba.
Nincs nálam a zöld kapszula. Cassie-nél van.
Bakancsok dobbanása a kövezeten, a csiszolt betonpadlón, a fém
lépcsőfokokon. Ellököm magam a faltól, és az ajtó felé csúszommászom.
Ő nincs messze. Csak át a szobán, ki az ajtón, pár lépésnyi távolság a
folyosón. Ha oda tudok érni, mielőtt felérnek erre a szintre, talán van egy
kis esélyem – nekik nem lesz, de nekem igen.
Cassie-nek is lesz.
Ajtó. Szinte letépem a kilincset, taszítok egyet rajta, majd becsúszom
a résen, hogy kitámasszam a testemmel. Látom őt, hétmilliárd ember arc
nélküli gyilkosát, aki jobban járt volna, ha megöl, amikor lehetősége volt
rá – márpedig volt neki rengeteg mégsem tudta megtenni. Képtelen volt
megtenni, mivel még ő is összezavarodott a szeretet kiszámíthatatlan
pályagörbéjétől.
Folyosó. Még nála kellene, hogy legyen a gyilkolókapcsoló.
Mindenhova magával vitte ezt a kütyüt, bárhova ment. Pihekönnyű volt,
nem nagyobb egy mobilnál, és nyomon lehetett követni rajta minden újonc
mozgását a bázison, akibe be volt ültetve a nyomkövető. És elég volt
végighúznia a hüvelykujját a gyilkológombon, máris ment a jel a
nyakukba ágyazott implantátumokba, és már halottak is voltak. Vosch.
Ahogy hason fekszem, felé nyúlok, megragadom egyenruhájának a hátát,
és átfordítom. Arca – egy véres kráter csupán – a sterilen ragyogó
mennyezeti világítás felé fordul. Hallom őket, ahogy végigtrappolnak a
lépcsőkön, a fém lépcsőfokoknak nekicsapódó bakancstalpakat. Egyre
hangosabbak. Hol van már? Hát sosem adod fel, te ro hadék?!
Mellzseb. Pont ott, ahol mindig is tartotta. A kijelzőn csak úgy
rajzanak a világító zöld pontok, három osztagnyi csapat tart épp felém.
Mindegyiküket kijelölöm – minden újoncot a bázison, több mint ötezer
embert, és a zöld gomb a hüvelykujjam alatt felvillan, és ez az oka annak,

249
hogy nem akartam visszajönni. Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam:
Addig gyilkolok, amíg már képtelen leszek számon tartani, hogy
mennyit öltem meg. Addig fogok gyilkolni, amíg nem is fog már
számítani, hogy mennyit öltem meg. Bámulok a kijelzőre, amelyen ötezer
aprócska fénypont villog, és mindegyik pont egy szerencsétlen áldozat,
egy ember.
Nincs más választásom, mondom magamnak.
Nem az ő teremtménye vagyok, mondom magamnak. Nem az
vagyok, amivé ő tett engem.

AMIKOR MÁR TIZENHETEDIK – vagy tizennyolcadik? –

alkalommal haladtunk át a körzethatáron, már képtelen vagyok számon
tartani, a légi támaszpont fényei hirtelen újra felragyogtak, és velem
szemben, Sprinter őrmester belekiált a headsetjébe:
– Helyzet?
Már egy órája csak körözünk-körözünk, biztosan fogytán már az
üzemanyagunk. Lassan le kell szállnunk; az egyetlen kérdés, hogy hova –
a bázisra vagy azon kívülre? Épp most ismét a folyó felé kanyarodunk. Azt
várnám, hogy a pilóta megváltoztatja az útvonalat, és valami szárazföld
fölé visz minket, de nem.
Megan befészkelte magát a karom alá, a fejét meg az állam alá
szuszakolta. Mazsola a másik karomhoz préseli magát, miközben az
alattunk lévő bázist nézi. A nővére valahol ott van lent. Talán életben van,
talán halott. Az, hogy újra helyreállt a világítás, nem jó jel.
Bedőlünk a folyó fölött, a bázis a bal oldalunkra kerül, és látom, hogy
több másik helikopter is ott köröz fölötte, leszállási engedélyre várva.
Reflektorfényeik – ragyogó fehér pillérek – áttörik a hajnal előtti
félhomály sűrű szövedékét. A folyó fölött vagyunk most, amely jócskán
megduzzadt a kora tavaszi olvadástól.
Fölöttünk az ég szürkévé világosodik, elhalványulnak a csillagok.
Ez az a nap. A Zöld Nap. A nap, amikor záporozni fognak a
városokra a bombák. Keresem az anyahajót, de nem találom a világosodó
égen. A kommunikáció a földdel véget ér, az őrmester leveszi a
fejhallgatóját. Tekintete az arcomon, keze a pisztolya markolatán. Mazsola
megmerevedik mellettem; már előttem tudja, hogy mi fog történni;

250
karmolászni kezdi biztonsági övét, bár nincs hova futni, nincs hova
elbújni.
Megváltozott a parancs. Az őrmester előhúzza a pisztolyát, és
Mazsola fejéhez emeli.
Mazsola elé vetem magam. Végre a kör bezárul. Ideje megfizetni a
tartozást.

A MÖGÖTTEM NYITVA ÁLLÓ AJTÓN ÁT katonák áradnak be a

szobába. Gyorsan szétszóródnak egymás mellett, faltól falig, két sorba
állva, a legközelebbi sorban lévők fél térdre ereszkedve. Két tucat puska
szegeződik rá egyetlen göndör hajú, csálé orrú célpontra. Szembefordulok
velük. Ők nem ismernek engem, de én ismerem őket. Felismerem egytől
egyig azoknak az arcát, akik azért jöttek, hogy megöljenek.
Tudom, mire emlékeznek, és mire nem. Magamban hordozom őket, a
bensőmben. Olyan ez most, mintha egy rólam, belőlem alkotott emberi
mozaik készülne megölni engem. Eltűnődöm: Ez most gyilkosság?
Vagy öngyilkosság?
Lehunyom a szemem. Ne haragudj, Sam. Én megpróbáltam.
Velem van az öcsém; érzem.
És ez jó érzés. Legalább, amikor meghalok, nem leszek egyedül.

A LÉPCSŐHÁZ AJTAJA KICSAPÓDIK, és betörnek a folyosóra,

előreszegezett fegyverekkel, a ravaszra szorított ujjakkal.
Már késő nekik.
Már késő nekem.
Megnyomom a gombot.

251
 A KÖZLEKEDŐFOLYOSÓ TÚLOLDALÁN az őrmester rángatózni
kezd a székében; gyönyörű fekete szeme befelé fordul; koponyája
nekicsattan a választófalnak; aztán élettelenül roskad össze a hevederben.
Megan felugrik ijedtében, és sírni kezd. Minden újonc a helikopter
rakterében követte az őrmestert a halálba.
Beleértve a pilótát is.
A helikopter orra süllyedni kezd, a gép erősen jobbra dől, és én
nekicsapódom Mazsolának, aki nem pocsékolja az időt arra, hogy kikösse
magát. Az átkozott kölyke mindig mindent előbb felfog, mint én. Én egy
kétségbeesett verekedős játékba kezdek Megannel, küzdve, hogy először
őt szabadítsam ki. Mazsola kizuhan a székéből. Elkapom a ruhája ujját, és
magamhoz rántom a kölyköt. A következő pillanatban Megan kiszabadul
az övek fogságából, én viszont még mindig nem; egyik kezemmel őt
fogom, a másikkal pedig Mazsolát.
– A folyó! – kiáltok rá Mazsolára.
Bólint. Ő a legnyugodtabb köztünk. Apró ujjai rárepülnek az
övcsatomra, hogy kiszabadítson.
A helikopter fékeveszetten pörög a víz felé.
– Kapaszkodjatok belém! – kiabálom. – Ne engedjetek el! Oldalra
dőlve zuhanunk. A folyó jellegtelen fekete fal, amely vadul száguld a
Mazsola oldalán lévő nyitott ajtó felé.
– EGY!
Mazsola becsukja a szemét.
– KETTŐ!
Megan visít.
– HÁROM!
Kipördülök a székből, egy-egy gyerekkel a hónom alatt, és lábbal a
nyílás felé leugrom.

A KATONÁK A FÖLDRE ROGYNAK. Az egyik pillanatban még

252
állnak, a másikban összeesnek. Valaki szétsütötte az agyukat. Abban nem
vagyok biztos, hogyan tette, de azt tudom, hogy kinek a műve ez.
Elfordulok. A következő tízezer életemre elegendő holttestet láttam
már: a saját vérébe belefulladt anyámtól az apámig, aki hasi lövéssel
vonaglott a porban, mielőtt kilehelte volna a lelkét; az előtte meghaltaktól
az utána meghaltakig, és ott vannak még azok is, akik mindeközben haltak
meg, az én halottaim és az ő halottaik, a mi halottaink.
Óh igen, eleget láttam.
Plusz azok a kölykök, akik épp most estek el, bizonyos értelemben ők
is az én halottaim. Olyan érzés, mintha a saját hullámra néznék. A
tizenkétszeresére.
Belépek a menekülőkabinba. Lehajolok a székhez. Becsatolom
magam, szorosra húzom a szíjakat a mellkasomon. Kezemben egy halott
ember hüvelykujja. Zsebemben a zöld kapszula, műanyagba csomagolva.
Fejemben tízezer hang, ami fura módon egyként dalol. A szívemben pedig
nyugalom – egy érintetlen, csendes hely, melyet nem kötnek sem a tér,
sem az idő korlátai.
Cassie, akarsz repülni?
A zöld kapszula akkor esett ki a zsebemből, amikor kitéptem magam
a Csodaország-székből, és anélkül, hogy ránéztem volna, gondolkodás
nélkül felvettem. Azután láttam Adut a folyosón elterülve, és akkor
eszembe jutott, hogy dzsekit cseréltünk. Mindvégig nála volt a bomba, és
nem beszélt róla senkinek. Sejtem, miért. Ugyanolyan jól ismerem őt, mint
ő saját magát. Talán még jobban is, mivel én emlékszem arra, amit ő már
réges-rég elfelejtett.
Vosch levágott hüvelykujjával lenyomom az indítógombot. A zsilip
becsukódik, a zárószerkezet zümmög. A szellőzőrendszer beindul; hűvös
levegő simogatja arcomat.
A menekülőkabin megremeg. A magasba kell emelnem a kezemet.
Igen, Apa. Repülni akarok!

AMIKOR A VÍZBE CSAPÓDUNK, elveszítem a kölyköket. A

becsapódás ereje elragadja őket tőlem. A helikopter néhány száz méterrel
feljebb bukik a folyóba. A tűzgolyó sötét narancssárgára festi a felszínt.

253
Először Megant pillantom meg, az arca megtöri a víz sima felszínét,
bugyborogva visítozik. Megragadom a csuklójánál, és magam felé
rángatom.
– Kapitány! – üvölti torkaszakadtából.
Miii?
– Elvesztettem Kapitányt!
Nekirugaszkodik a lábamról, hogy elérje szabad kezével a
plüssmackót, amely lustán forogva ringatózik tova. Jézusom! Az az
átkozott
mackó!
Hátranézek. Mazsola, hol vagy? Majd megpillantom a partvonalnál,
félig bent, félig kint a vízből, a háta ívbe feszül az erőlködéstől, ahogy épp
több liter vizet köhög fel. A gyerek valóban elpusztíthatatlan.
– Rendben Megan, mássz fel a hátamra! Elmegyünk érte.
Rátapad a hátamra, összefonva vékony karját a nyakam, pipaszár
lábát a törzsem körül. Odarúgom magam a mackóhoz. Megvagy! Majd egy
hosszú úszás a partig, amely amúgy nincs is messze, a víz azonban
jéghideg, Megan pedig lehúz.
Kidőlünk a parton Mazsola mellett. Senki sem szólal meg egypár
percig. Majd Mazsola töri meg a csendet:
– Zombi?
– Valaki lenyomta a gyilkoláskapcsolót. Nincs más magyarázat,
közlegény.
– Tizedes – javít ki. Aztán megkérdezi: – Adu?
– Adu – bólintok.
Kell egy másodperc, hogy feldolgozza. Majd remegő hangon, mivel
még megkérdezni is fél, hozzáteszi:
– Cassie?

ISTEN KEZE LESÚJT, ahogy a menekülőkapszula kilő az

indítóaknán keresztül, egy roppant ököl belelapít a székbe, majd bezárul
körülöttem, és a szuszt is kiszorítja belőlem. Valami nagyokos egy
kéttonnás sziklát dobott a mellkasomra, úgyhogy meglehetősen nehéznek
találom a légzést. Ezenkívül senkit nem érdekel a komfortérzetem és

254
biztonságom, mert lekapcsolta az összes világítást. Még azokat a
kísérteties, zölden parázsló fényeket sem láttam, amelyek mindenhonnan
sugároztak – vagy a nagy semmiből. Vagy ez történt, vagy a szemem
befelé fordult a koponyámba.

NEM, MAZSOLA, Ő VALÓSZÍNŰLEG már nincs életben. Mielőtt

kimondhatnám a szavakat, Megan rácsap a mellkasomra, és a bázis felé
mutat. Egy ragyogó zöld fénygömb lövell át a fák teteje fölött a rózsaszínű
ég felé. Utóképe a szemünk előtt időzik még egy darabig azután is, hogy a
jelenség beleveszett az atmoszférába.
– Egy hullócsillag! – mondja Megan.
Megrázom a fejem.
– Rossz az irány.
Na de végül is, gondolom, én tévedtem.

JÓ NÉHÁNY PERCIG ELTART az érzés, hogy szép lassan halálra

zúzódom a vaksötétben. Más szavakkal: örökké. Na jó, az örökké végül is
egy szó.
Egy szó, amellyel csak úgy dobálózni szoktunk, mintha az örökké
olyasmi lenne, ami megragadható, amit az emberi agy képes felfogni. A
szíjak a mellkasomon kezdenek meglazulni. A kéttonnás szikladarab
hirtelen semmivé lett.
Egy mély, remegő lélegzetvétel után kinyitom a szemem. A kabin
sötét – a zöld fény eltűnt, hála a jó égnek, mindig is utáltam Azoknak a
zöldjét, egyáltalán nem az én árnyalatom. Kinézek az ablakon, és elakad a
lélegzetem.
Helló, Föld!
Szóval így lát Isten téged, ragyogó kékség a matt fekete háttéren.
Nem csoda, hogy megteremtett téged. Nem csoda, hogy megteremtette a

255
Napot és a csillagokat, hogy láthasson téged.
Gyönyörű a másik szó, amit ha kell, ha nem, oda se figyelve
használtunk; mindenre ráhúztuk, az autóktól kezdve a körömlakkokig,
amíg aztán a szó össze nem omlott a közhelyek súlya alatt. De a világ
gyönyörű. Remélem, ezt sosem felejtik el. A világ gyönyörű.
Egy vízcseppecske siklik el a szemem előtt. Szabadon lebeg, ez a
legfurcsább könnycsepp, amelyet valaha is letöröltem.
Sose felejtsd el, Sam! A szeretet örök. Hanem lenne az, akkor nem
szeretetnek hívnák. A világ gyönyörű. Ha nem így lenne, akkor nem
világnak hívnák.
Hogy mi a legvadabb abban, hogy az öcsém emlékeit magamban
hordozom? Látni magam az ő szemével, hallani magam az ő fülével,
siklani a Cassiopeiai-tengeren három dimenzióban, úgy, ahogy általában
meg szoktuk tapasztalni a dolgokat – gyakorlatilag mindent, egy dolgot
kivéve, azt, amit a leginkább meg kéne értenünk: saját magunkat. Sam
számára Cassie egy csokornyi szín, illat és érzés, és az a Cassie nem Ben
Cassie-je, és nem Marika Cassie-je vagy Evan Cassie-je, még csak nem is
Cassie Cassie-je; ő Samhez tartozik, csak és kizárólag őhozzá.
A menekülőkapszula átfordul, a fénylő kék ékkő eltűnik a szemem
elől, és életemben utoljára félek, úgy érzem magam, mintha leestem volna
a világ pereméről – aminthogy valamiképpen így is történt. Ösztönösen
utánanyúlok az eltűnt Földnek; ujjhegyeim nekiütköznek az ablaknak.
Viszlát!
Milyen távol vagyok! És mégis közel. Túl közel. Itt vagyok, és újra
hallom azt a vékonyka, sercegő hangot, mint a vadonban, Egyedül,
egyedül, egyedül, Cassie, egyedül vagy. És itt vagyok, és Evan szemén
keresztül nézem a lányt az elmaradhatatlan plüssmackójával és a
haszontalan M16-ossal, aki jól befészkelte magát a hálózsákjába az erdő
mélyén, és azt gondolja magáról, hogy ő az utolsó ember a Földön.
Elnézem éjszakákon át, és átkutatom a holmiját, amikor portyázni indul.
Micsoda egy szemét alak vagyok, hogy hozzányúlok a dolgaihoz, olvasom
a naplóját, miért nem tudom simán megölni végre?
Ez az én nevem. Cassie, mint Cassiopeia. Egyedül vagyok, mint a
csillagok, magányos, mint a csillagok.
Most felfedezem magam benne, és nem azt találom, akire
számítottam. Az ő Cassie-je milliárdnyi nap fényével ragyogja be a
sötétséget. Ez őt éppannyira zavarba ejti, mint engem, mint az
emberiséget, mint Azokat. Nem tudná megmondani, hogy miért. Nincs ok,
nincs világos magyarázat. Lehetetlen megérteni, és teljességgel irreleváns,
olyan mintha azt kérdezné az ember, hogy egyáltalán miért létezik bármi

256
is. Neki volt válasza, bizony, hogy volt. Csak épp nem az, amit én
kerestem.
Sajnálom, Evan, hibáztam. Nem az idea volt, amit szerettél, most már
tudom. A csillagok az ablak túloldalán elhalványulnak, elhomályosítja
fényüket az az émelyítő, beteges zöld ragyogás, és egy perc múlva az
anyahajó teste siklik be a képbe.
Ó, te ribanc! Egy éven át utáltam a zöld bendődet. Haraggal és
félelemmel telve figyeltelek téged, és most itt vagyunk, csak mi ketten,
Azok és az emberiség.
Ez az én nevem. Nem Cassie, mint Cassandra. Vagy Cassie, mint
Cassidy. És nem is Cassie, mint Cassiopeia. Többé nem. Most már több
vagyok nála.
Én vagyok mindannyiuk: Evan és Ben és Marika és Megan és Sam.
Én vagyok Dumbo és Süti és Porcelányka. Én vagyok mindenki, akiket
kiüresítettél, akiket megrontottál, akiket eldobtál, az a sok ezer, akikről azt
gondoltad, hogy megölted őket, de ők bennem élnek tovább. Ám még
ennél is több vagyok. Én vagyok mindazok is, akikre ők emlékeznek,
akiket szerettek, mindenki, akit ismertek, mindenki, akiről akár csak
hallottak. Hány embert foglalok magamban? Számold meg a csillagokat!
Gyerünk, számold meg a homokszemeket! Ez vagyok én.
Én vagyok az emberiség.

FEDEZÉKBE HÚZÓDUNK A FÁK KÖZÉ. Hogyha az történt, amit

gyanítok – hogy valaki a bázison mindenki mást kilőtt –, akkor nincs nagy
kockázat abban, ha magammal viszem a kölyköket is. De valamicske
kockázat azért mégiscsak van, és valaki, akinek tudnia kéne ezt, egykor azt
mondta nekem, hogy minden a kockázatról szól.
Mazsola dühös. Megan megkönnyebbültnek látszik.
– Ki fog Meganra vigyázni, ha te velem jössz? – kérdezem tőle.
– Kit érdekel!
– Nos, egyikünket érdekli. És ez az illető történetesen a felettesed. Át
az erdőn, majd a bázis határát övező senkiföldjén, a legközelebbi bejárat és
a mellette álló őrtorony felé. Nincs fegyverem, és egyáltalán semmim,
amivel megvédhetném magam. De választásom sincs. Így hát megyek
tovább.

257
 Bőrig áztam, a hőmérséklet olyan hét-nyolc fok körül lehet, de nem
fázom. Nagyszerűen érzem magam, még a lábam sem fáj.

A HAJÓ CSILLÁMLÓ ZÖLDJE kitölti az ablakot, eltakarja a

csillagokat. Ez minden, amit most látok, és a Nap fénye szikrázva robban a
hajó sima, jellegtelen felszínén. Mit is mondtak, mekkora ez? Negyven
kilométernyi a két vége között, nagyjából akkora, mint Manhattan. Egy
hatalmas egésznek csupán aprócska darabját látom. A szívem dübörög.
Ahogy zihálva veszem a levegőt, a számból fehér pamacsok gomolyognak.
Majd megfagyok. Nem emlékszem, hogy valaha is fáztam volna ennyire.
Remegő ujjakkal nyúlok a zsebembe, hogy kihalásszam a kapszulát.
Kicsúszik a szorításomból, és kicikázik a kabin teteje felé, mint egy vízi
csali. Néhány próbálkozás után sikerül elkapnom, majd erősen a
markomba szorítom.
Basszus, szétfagyok! A fogam hangosan vacog. Nem tudom a
gondolataimat összetartani. Mi van még? Van még egyáltalán valami? Mit
hagytam befejezetlenül? Nem sok mindent – most már több vagyok, mint
önmagam tapasztalatainak összessége. A saját méltányos részemnél
tízezerszer több.
Mondok valamit: ha másnak a szemén keresztül látod magad, az
eltolja a gravitációs középpontod. Nem a magadról alkotott képed
változtatja meg. Hanem azt, ahogy a világra tekintesz. Nem azt, ami te
vagy. Mindent – téged kivéve.
Most már nem gyűlöllek, mondom az anyahajónak. És már nem is
félek tőled. Nem gyűlölök már semmit. Nem is félek már semmitől. A
központban, pontosan a látóköröm közepén, fekete lyuk növekszik, amely
egy lassan nyíló szájra emlékeztet. Pontosan a kitátott száj felé tartok.
Becsusszantom a kapszulát az ajkam közé.
Nem, a válasz nem a gyűlölet.
A fekete lyuk kitágul. Egy fénytelen gödörbe zuhanok, az ürességbe,
az univerzum előtti univerzumba.
És nem is a félelem a válasz.
Valahol az anyahajó gyomrában több ezer bomba van, hússzor
akkorák, mint a számban lévő kis kapszulabomba, már gurulnak lefelé a

258
kilövőállásba. Remélem, még mindig ott vannak. Remélem, nem kezdték
el ledobálni őket. Remélem, még időben vagyok.
A menekülőkabin besuhan az anyahajóba, és egy rándulással megáll.
Az ablakok már befagytak, de kint mégis fény van; megcsillan a
jégrétegen. A mögöttem lévő zsilipajtó sziszegni kezd. Várnom kell, amíg
ki nem nyílik. Majd fel kell kelnem a székből. Utána meg kell fordulnom,
és szembe kell néznem azzal, ami odakint vár rám.
Itt vagyunk, aztán majd elmegyünk, mondta nekem, és nem az itt
töltött idő számít.
Nem lehet minket szétválasztani, nincs egy pont, ahol én véget érek,
és elkezdődik ő.
Semmit sem lehet lefejteni rólam. Mindennel össze vagyok fonódva,
a tiszavirágoktól a legtávolabbi csillagig. Határtalan vagyok, nincsenek
akadályok előttem, és úgy nyílok ki a teremtés előtt, mint egy virág az
esőben.
Már nem fázom. A hétmilliárd karja átölel.
Felállok.
Én istenem, jó istenem...
Veszek egy nagy levegőt, az utolsó lélegzetem.
Lecsukódik már a szemem...
Keményen ráharapok. A kapszula megreped.
De a tied nyitva atyám, amíg alszom, vigyázz reám! És taníts meg rá,
hogyan szeressek.
Kilépek a kabinból. Nagy levegőt veszek.

A KAVICSOS ÖSVÉNYT, amely a biztonsági kerítés mellett fut

végig, akkor értem el, amikor a nap áttört a horizonton – nem, nem, a nap
nem lehet, hacsak a nap úgy nem elöntött, hogy északon keljen fel, és
színét aranyról zöldre cserélje. Jobbra szökkenek, és látom, ahogy a
csillagok egyenként kihunynak, eltörli őket az északi horizont határán egy
hatalmas fénykitörés, egy robbanás az atmoszféra felső részében, amitől az
egész táj vakító zöld fényben úszik.
Első gondolatom: a gyerekek. Lövésem sincs, mi a franc történik, és
eszembe sem jutott összefüggésbe hozni a bázisról kisüvítő rakétát ezzel a

259
hatalmas fellobanással az északi égbolton. Meg se fordul az agyamban,
hogy esetleg végre valami a mi malmunkra hajtja a vizet. Őszintén szólva,
amikor megpillantottam a fényt, azt hittem, kezdetét vette a bombázás, és
én a földi városok elpusztítását célzó művelet nyitányának, az első
sortűznek vagyok a szemtanúja. Át sem futott a radaromon a gondolat,
hogy esetleg az anyahajónak annyi. Hogyan semmisülhetett volna meg?
Az a hajó ugyanannyira bevehetetlen, mint a Hold.
Tétovázom, nem tudok dönteni, mi lenne jobb. Forduljunk vissza,
vagy menjünk tovább? De a zöld fény elhalványul, az ég megint rózsás
fényben csillog, és egyetlen rémült gyerek sem ront ki az erdőből,
segítséget kérve. Úgy döntök, megtartom az eddigi irányt. Bízom
Mazsolában. Tudja, hogy nyugton kell maradni, amíg vissza nem térek.
Tíz perccel a bázisra érkezés után megtalálom az első holttestet a sok
közül. Ez a hely egy tömegsír. Végigsétálok a halottak mezején.
Halmokban fekszenek, hat-tíz fős csoportokban, torz, kicsavart testük
néma gyötrelemről árulkodik. Megállok, és megvizsgálok minden egyes
borzalmas hullahalmot, két ismerős arc után kutatva; nem fogok sietni,
annak ellenére, hogy egy hang minden egyes perc elteltével azt üvölti a
fejemben, hogy siess, siess! És elmém egy távoli pontjában
viszszaemlékszem arra, hogy mi történt Camp Havenben: hogy Vosch
hajlandó volt feláldozni egy falut, annak érdekében, hogy megmentse.
Talán ez az egész nem is Adu műve: talán annak az eredménye, hogy
Vosch ehhez a végső megoldáshoz folyamodott.
Órákba telik, mire elérem az utolsó szintet, e halálgödör legalját.
Alig bírja felemelni a fejét, amikor kinyitom a lépcsőház ajtaját.
Talán a nevét kiabáltam, már nem emlékszem.
Az sincs meg, hogy átléptem volna Vosch hulláját, de biztos így volt:
hiszen útban volt. Bakancsommal elrúgom a halálkapcsolót, amely
mellette fekszik. Átcsúszik a folyosó túloldalára.
– Walker... – zilálja, miközben a vállam fölött a hosszú folyosó felé
mutat. – Szerintem ő...
Megcsóválom a fejem. Ő itt fekszik sérülten, és még mindig képes azt
képzelni, hogy egy pillanatra is aggódom Walker miatt? Megérintem a
vállát. Sötét haja végigsöpri a kézfejem. Szeme fénylik. Tekintetének
ragyogása végigfut egész testén.
– Megtaláltál – mondja.
Letérdelek mellé. Megfogom a kezét.
– Megtaláltalak.
– Eltört a gerincem – közli. – Nem tudok járni.
Becsúsztatom a karomat a teste alá.

260
– Akkor majd én viszlek.

261
262
263
 A KÉSŐ DÉLUTÁNI NAP csillogó arannyal vonja be a
szupermarket poros ablakait. Bent a fény szürkeségbe borult. Már
kevesebb, mint egy óránk van, hogy még sötétedés előtt a házhoz érjünk.
Lehet, hogy a nappal a miénk, de az éjszaka a Colorado partjait bejáró és a
Marble Falls külvárosaiban kóborló prérifarkasok meg elvadult kutyák
falkáinak territóriuma. Jól fel vagyok fegyverkezve, nem kedvelem a
prérifarkasokat, de gyűlölök kutyákat lelőni. Az öregebbek valamikor
valakik házi kedvencei voltak; így olyan érzés, mintha feladnánk minden
reményt, és nem bíznánk a megváltásban.
Ráadásul nem csak kutyákról és prérifarkasokról lehet szó. Néhány
héttel azután, hogy a nyár végén átkeltünk a texasi határon, Marika pár
mérföldre tőlünk állatkerti szökevényekre figyel fel: egy nőstény oroszlán
és két kölyke ivott éppen a folyóból. Azóta Samnek egyében sem jár az
esze, mint egy vadászexpedíción. El akar kapni és megszelídíteni egy
elefántot, hogy úgy utazhasson rajta, mint Aladdin. De azzal is beérné, ha
befoghatna egy majmot háziállatnak. Nem válogatós.
– Hé, Sam! – szólok utána a polcok közötti folyosón. Már megint
elkóborolt kincset keresni. Mostanában a legók voltak a kedvencei. Előtte
pedig a Lincoln Logs fa építőjáték volt soron. Egyre jobban rákattant az
építészetre. Épített már egy erődöt, egy faházat, és elkezdett egy föld alatti
erődítményen dolgozni a hátsó udvaron.
– Mi van? – kiabál vissza a játékrészlegről.
– Későre jár. Döntenünk kell.
– Mondtam, hogy nem érdekel! Dönts te! – Valami leesik a polcról,
mire elkezd hangosan káromkodni.
– Hé, mit mondtam erről? – emlékeztetem. – Vigyázz a szádra!
– Bazmeg, bazmeg, bazmeg, szarfészek.
Felsóhajtok.
– Gyerünk, Sam, el kell hurcolnunk ezt a cuccot három kilométerre,
amit nem szívesen csinálnék sötétben.
– Dolgom van.
Visszafordulok a kirakathoz. Nos, a villanyégősök ugyebár
használhatatlanok. Marad az 1,80-as, a 2,40-es vagy a háromméteres. A
háromméteres túl magas a mennyezethez. Akkor tehát vagy az 1,80-as,
vagy a 2,40-es. Az 1,80-ast könnyebben lehetne szállítani, de úgy néz ki,
mint egy roncs. A texasi hőség alaposan rajta hagyta a nyomát. A tűlevelei
meggörbültek és puhák, és jókora üres foltok éktelenkednek azokon a

264
helyeken, ahonnan leestek. Mondjuk a 2,40-esek se néznek ki sokkal
jobban, de legalább nem annyira satnyák. De rohadt két méter negyven!
Talán a raktárhelyiségükben találok újakat is dobozba csomagolva.
Még mindig őrlődöm magamban, hogy döntésre jussak, amikor egy
nagyon is ismerős, undorító hangra figyelek fel: ahogy a golyó beugrik a
pisztoly tölténykamrájába.
– Ne mozduljon! – kiáltja Sam. – Hadd lássam a kezét! A kezét!
Előveszem a fegyverem, és végigrohanok a polcok közötti folyosón olyan
gyorsan, amennyire csak engedi a nyomorult lábam, megmegcsúszom a
patkányürülékek tengerén, átugrálok a leesett polcokon és a széttépett
dobozokon, amíg el nem érek a játékrészleghez és a gyerekhez, aki egy
sebesült férfira szegezi a fegyverét. Korombeli lehet. Katonai terepruhát
hord. Egy ötödik hullámos távcső lóg vézna nyakában. A társasjátékok
alatti falnak dől, egyik karját a hasára szorítja, a másik a feje tetején. A
szívem kicsit alacsonyabb fordulatszámra vált. Nem gondolnám, hogy
Némító lenne, Marika hónapokkal ezelőtt megölte a Marble Fallshoz
rendeltet – de az ember sosem lehet egészen biztos.
– Másik kéz! – ordít rá Sam.
– Fegyvertelen vagyok... – zihálja a fickó vontatottan, tősgyökeres
texasi hanghordozással.
– Kutasd át, Zombi! – veti oda nekem Sam.
– Hol a rajod? – kérdezem. Elfog a rosszérzés, hogy bekerítenek.
– Nincs semmi raj. Csak én vagyok.
– Megsebesültél – jegyzem meg. Látom a vért, a nagy része már
rászáradt, de az inge elején friss vérfoltok. – Mi történt?
Megrázza a fejét, és köhögni kezd. Zörgés hallatszik a mellkasából.
Talán tüdőgyulladása van.
– Mesterlövész – sikerül végül kinyögnie, miután újra levegőhöz jut.
– Hol? Itt, Marble Fallsban, vagy...?
A hasára szorított kéz megmozdul. Érzem, ahogy Sam megfeszül
mellettem. Kinyújtom a kezem, és ráteszem Berettája csövére:
– Várj – mormolom.
– Nem árulok el nektek semmit, ti fertőzött szarrágók!
– Rendben. Akkor én árulom el neked, hogy nem vagyunk
fertőzöttek. Senki sem az. – Falra hányt borsó minden szavam. Ennyi
erővel akár arról is próbálhatnám meggyőzni, hogy ő tulajdonképpen egy
muskátli, amely épp valami nagyon furcsát álmodik. – Várj egy pillanatra!
Áttuszkolom Samet a közlekedő túlsó végébe, és odasúgom neki:
– Van egy kis gond.
Határozottan megrázza a fejét, és azt mondja:

265
 – Nem, nincs. Meg kell ölnünk.
– Senki sem öl meg senkit, Sam. Ennek már vége.
– Zombi, nem hagyhatjuk itt. Mi van, ha hazudott a rajáról? Vagy ha
csak megjátssza, hogy sebesült? Meg kell ölnünk, még mielőtt ő végezne
velünk.
Az arcát rám emeli, a tekintete ragyog a lemenő nap haldokló
fényében. Gyűlölet és félelem csillog benne, öljük meg mielőtt ő végezne
velünk. Néhanapján, nem gyakran, de néhanapján eltűnődöm azon,
hogy miért adta az életét Cassie. A tigris kiszabadult a ketrecéből, és már
nem lehet elfogni és visszadugni. Hogyan fogjuk újra felépíteni azt, ami
elveszett? Egy elhagyatott boltban egy rémült lány lelő egy ártatlan
embert, mert megrendült a bizalma: megsemmisült. Nincs semmilyen más
mód arra, hogy bizonyosságot szerezzünk, nincs más lehetőség arra, hogy
biztonságban éljünk.
Itt biztonságban vagytok. Tökéletes biztonságban. Még mindig
kísértenek ezek a mondatok. Üldöznek, mert mindig is hazugság volt. Már
az érkezésük előtt is hazugság volt, és még mindig az. Soha nem lehetsz
tökéletes biztonságban. Egyetlen ember sincs a Földön – és nem is volt
soha – tökéletes biztonságban. Élni annyit jelent, mint kockáztatni az
életed, a szíved, mindent. Különben nem vagy egyéb egy járkáló halottnál.
Különben csak zombi vagy.
– Ő ugyanolyan, mint mi, Sam – mondom neki. – Sosem lesz vége
ennek, ha valaki nem dönt úgy, hogy végre leteszi a fegyvert.
Mindazonáltal nem nyúlok a fegyveréért. Legyen ez az ő döntése.
– Zombi...
– Mit mondtam neked erről? A nevem Ben.
Sam leereszti a fegyvert.
Ugyanebben a pillanatban a polcsorok közötti folyosó túlsó végében
egy másik csendes csata is vereséggel zárult. A katona hazudott; volt nála
fegyver, és hátralévő idejét arra használta, hogy a fejéhez emelje a
pisztolyt, és meghúzza a ravaszt.

ELŐSZÖR KÖZÖLTEM VELE, hogy ez egy ostoba ötlet. De miután

ragaszkodott hozzá, azt mondtam, várjunk inkább holnapig. Késő délután

266
volt már, a bolt pedig több mint öt kilométerre tőlünk. Nem értek volna
vissza még sötétedés előtt. Ám ő nem hagyta abba.
– Holnap karácsony – emlékeztetett Ben. – Az előző karácsony
kimaradt, és az volt az utolsó, amit kihagytam.
– Mi olyan nagy szám a karácsonyban? – tudakoltam.
– Minden. – És mosolygott, úgy mintha legalábbis a mosolya hatással
lenne rám.
– Ne vidd magaddal Samet.
– Sam az oka annak, hogy egyáltalán megyek. – Átnézett a vállam
fölött Meganre, aki a kandalló mellett játszott. – És ő. – Aztán még
hozzátette – Meg persze Cassie. Legfőképpen ő.
Megígérte, hogy hamar visszaérnek. A tornácról néztem őket –
ahonnan rálátni a folyóra amint a híd irányába igyekeztek. Láttam, ahogy
Sam húzza az üres szekeret, ahogy Ben kímélni próbálja a rossz lábát, és
ahogyan a nap árnyékot vet rájuk; egy hosszabb és egy rövidebb árnyék,
akárcsak az óra mutatói.
A sírás azonnal rátört, ahogy leszállt az este. Mint mindig. A
hintaszékben ültem, az ölemben tartottam őt. Épp az előbb evett, úgyhogy
tudtam, nem éhes. Arcocskáját két kezem közé fogtam, és gyengéden
átfolytam bele, hogy rájöjjek, mire van szüksége. Benre. Bent akarta.
– Ne aggódj – nyugtatgattam. – Vissza fog jönni. Megígérte.
Miért kellett elmennie egészen addig az áruházig? Több tucat ház is
lehet a folyónak ezen a partján karácsonyfával a padláson. De nem, ő egy
„újat” akart, és feltétlenül műfenyőt. Olyan, ami sosem hal meg, ehhez
ragaszkodott.
Szorosabban bebugyoláltam a takaróba. Az éjszaka felhős volt, hűvös
szél fújt a folyóparton. A kandalló fénye kilátszott a mögöttem lévő
ablakokon, és ragyogott a deszkákon.
Evan Walker lépett a tornácra, puskáját nekitámasztotta a korlátnak.
Tekintete az enyémet követte egyenesen a sötétségbe, át a folyón, a
túloldalon lévő hidat és épületeket fürkészve.
– Még nem értek vissza? – kérdezte.
– Nem.
Rám pillantott, és elmosolyodott.
– Vissza fognak jönni.
Ő vette észre őket először, ahogyan elérték a hidat, maguk után húzva
a kis piros szekeret zöld rakományával. Mosolygott.
– Úgy néz ki, szerencsével jártak.
Fegyverét vállára kapva bement a házba. A szél iránya megváltozott.
Puskapor szaga csapott meg. A francba, Ben! Amikor a fültől fülig érő

267
vigyorával felsétált a tornácra, mint egy diadalittas vadász, aki éppen az
újdonsült zsákmányát hurcolja be a barlangjába, legszívesebben
felpofoztam volna. Ostoba kockázat egy hülye műanyag fenyőért.
Felálltam. Ahogy meglátta az arckifejezésem, megtorpant. Sam Ben
mögött őgyelgett, mintha megpróbálna elbújni.
– Mi van? – kérdezte Ben.
– Ki lőtt a fegyverével, és miért?
– Hallottad, vagy érezted a szagát? – sóhajtott fel. – Néha tényleg
nagyon utálom a tizenkettedik rendszert.
– Ne beszélj mellé, Parish!
– Imádom, amikor Parishnek hívsz. Mondtam már valaha? Nagyon
szexi. – Megcsókolt, aztán hozzátette: – Nem mi voltunk, a többi meg
hosszú történet. Menjünk be! Rohadt hideg van.
– Nincs is rohadt hideg.
– Mindenesetre hideg van. Gyerünk Sullivan, kezdődjön a buli!
Követtem őket a házba. Megan felpattant a babái mellől, és örömében
felvisított. Az a műfenyő nagy hatással volt rá. Walker kijött a konyhából,
és segített felállítani. Az ajtónál álltam, csípőmön ringatva a bömbölő
kisbabát. Ben végre észrevett, és otthagyta a fát, hogy átvegye tőlem a
kicsit.
– Mi a helyzet, kis tiszavirágom, hm? Mi a baj?
Piciny öklét hirtelen Ben orrának szegezte, ő pedig felnevetett. Ben
mindig csak nevetett, valahányszor a baba püfölte, vagy bármi olyasmit
csinált, amit nem kéne bátorítani, például azt követelte, hogy minden
egyes percben ölbe vegyék. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett,
a kislány máris aprócska ujja köré csavarta.
A szoba másik felében Evan Walker megrezzent. Tiszavirág. A szó,
amely érzékenyen rezonált benne, a szó, amely soha nem lesz már pusztán
csak egy szó a sok közül. Néha eltűnődtem, nem kellett-e volna
Kanadában hagynunk, hogy az emlékei visszaadása nem számít-e különös
kegyetlenségnek, egyfajta lelki tortúrának. Habár a lehetőségek képtelenek
voltak: megölni; vagy teljesen kiüríteni, hogy csupán emberi váz maradjon
belőle, üres héj, amelynek nincsenek emlékei. Mindkét lehetőség
fájdalommentes lett volna; ám mi a fájdalmas mellett döntöttünk.
A fájdalom elkerülhetetlen. A fájdalom az élet. Anélkül nem létezhet
öröm. Cassie Sullivan tanította meg ezt nekem.
A sírás nem csitult. Még Ben, a speciális Parish-képességeivel sem
tudta megnyugtatni.
– Mi a baj? – kérdezett engem, mintha én tudnám.
Mégis odaszúrtam neki.

268
 – Elmentél. Megzavartad a napi rutinját. Ezt gyűlöli.
Pont mint akiről a nevét kapta: sír, csapkod, követelőzik, akar
valamit. Talán mégiscsak létezhet reinkarnáció.
Nyugtalan, sosem elégedett, hirtelen haragú, makacs és kegyetlenül
kíváncsi.
Cassie megmondta előre. Már régóta felcímkézte magát. Én vagyok
az emberiség.
Sam végigtrappolt a folyosón a szobájába. Gondoltam, nem bírja már
tovább hallgatni a sírást. Tévedtem. Amikor visszatért, láttam, hogy a háta
mögött dugdos valamit.
– Várni akartam holnapig, de... – Vállat vont.
Az a mackó szebb napokat is látott. Fél fülét elvesztette, a szőre
barnából maszatos szürkévé változott, újra meg újra foltozott bundáján
pedig több volt a varrat, mint Frankenstein szörnyetegén. Leharcolt, kócos,
agyonnyúzott, de még mindig itt van. Még mindig.
Ben elvette tőle a mackót, és megtáncoltatta Cassie-nek. A zömök
medve karjai csapkodtak. Felemás lábai – az egyik rövidebb volt a
másiknál – csavarodtak, pörögtek. A baba sírt még pár percig,
belekapaszkodva a haragba és kényelmetlenségbe, míg azok végül ki nem
csúsztak az ujjai között, olyan könnyedén, mint a testetlen szél.
Kinyújtotta kezét a játék mackóért. Adda, adda, kejj, kejj!
– Hát mik vannak? – mondta Ben. Rám nézett, és a mosolya annyira
őszinte volt. Semmi számítás, semmi hiúság, egy mosoly, amely nem
követelt semmit, de mindent kifejezett, hogy nem tudtam megállni, és
igazából nem is akartam.
Elmosolyodtam.

NAPNYUGTÁTÓL NAPKELTÉIG minden éjjel a verandán figyelt,

amely a folyóra nézett. Minden félórában elhagyta a verandát, hogy a
háztömb körül járőrözzön. Ezután visszatért a bejárathoz őrködni, amíg a
többiek alszanak. Ritkaságnak számított, hogy aludjon, akkor is általában
csak egy-két órát délutánonként, és utána mindig hirtelen, pánikszerűen
ébredt fel, zavaros tudattal, mint egy fuldokló, aki feltör a víz alól, de a
könyörtelen közeg lehúzza újra, és életét veszi.
Ha álmodott is valamit, arra sosem emlékezett.

269
 Egyedül a sötétségben, éberen őrködve, amikor mindenki aludt – ez
volt az ő ideje, ekkor békélt meg leginkább a dolgokkal. Azt feltételezte,
hogy ilyen volt a természete, ezt örökölte az apjától, az meg a magáétól,
aki pedig annak az apjától; farmerek voltak mindannyian, akik gondját
viselték a földjüknek, ellátták az állataikat. Gondozók, védelmezők, őrzői
az aratásnak. Ez kellett volna, hogy legyen Evan Walker öröksége.
Ehelyett pont az ellenkezője lett. A csendes vadász az erdőben. Az emberi
zsákmányt becserkésző halálosztó bérgyilkos. Mennyit ölt meg, mielőtt
megtalálta volna őt az erdőben bujkálva azon az őszi délutánon? Nem
emlékezett. Nem vigasztalta a tudat, hogy felhasználták, ahogy az sem
jelentett számára feloldozást vagy megváltást, hogy tudta: ugyanolyan
áldozat volt ő is, mint az áldozatai – távolról, mindig csak távolról. A
megbocsátás nem ártatlanságból és tudatlanságból születik. A megbocsátás
szeretetből születik.
Pirkadatkor elhagyta a verandát, és bement a szobájába. Eljött az idő.
Túl sokáig késlekedett itt. Belegyömöszölt még egy dzsekit a katonai
vászonzsákjába – a bowling dzsekit, amelyet Grace házából hozott el, és
amelyet Cassie szörnyen utált –, amikor is Ben tűnt fel hirtelen az
ajtónyílásban, póló nélkül, álomittas szemmel, borostásan.
– Szóval elmész – mondta.
– Igen, elmegyek.
– Marika megmondta, hogy ez lesz. De én nem hittem neki.
– Miért nem?
– Nincs mindig igaza – vont vállat Ben. – Csak félig-meddig
általában. – Megdörzsölte a szemét, és ásított egyet. – És hogy nem jössz
vissza – folytatta. – Soha. Ebben is igaza van?
– Igen – bólintott Evan.
– Hát... – Ben félrenézett, lassan vakargatva a vállát. – Hova mész?
– Keresem a fényt a sötétben.
– A fényt – visszhangozta Ben. – Mármint szó szerint fényt, vagy...?
– Bázisokra gondoltam. Katonai táborokra. A legközelebbi úgy százhatvan
kilométernyire van. Ott kezdek.
– És mit akarsz csinálni?
– Amivel megajándékozott a sors.
– Felrobbantasz minden katonai támaszpontot Észak-Amerikában?
– Dél-Amerikában is, ha addig élek, és eljutok odáig.
– Ez elég nagyravágyó terv.
– Nem hiszem, hogy egyedül fogok dolgozni.
Ben egy pillanatig eltöprengett.
– A Némítók.

270
 – Hova máshová is mehetnének? Tudják, hogy hol vannak az
ellenségeik. Tudják, hogy minden egyes bázisnak van egy egész földön
kívüli tüzérségi arzenálja, mint amilyen a Camp Haven-i volt. Úgy
gondolják, most, hogy az anyahajó már nincs többé, nincs más
lehetőségük, mint felrobbantani az ötödik hullám bázisait. Vagyis hát:
szerintem ezt gondolják ők. Ezt gondolnám én is, ha még hinnék
valamiben. Majd meglátjuk.
Vállára vette katonai zsákját, és az ajtóhoz sétált. Ben az útját állta.
Arca kipirult a haragtól.
– Te most több ezer ártatlan ember meggyilkolásáról beszélsz!
– Szerinted akkor mit kéne tennem, Ben?
– Maradj itt. Segíts nekünk. Nekünk... – vett egy mély lélegzetet.
Nehezére esett kimondania. – Nekünk szükségünk van rád.
– Miért? Átveheted az éjjeli őrködést, foglalkozhatsz a kerttel, és
átveheted a helyem a vadászaton.
– A francba már, Walker, mi ez az egész? – robbant ki Ben dühösen.
– Miről is szól ez igazából? Egy háborúnak akarsz véget vetni, vagy
bosszút akarsz állni? Felrobbanthatod a fél világot, de semmi sem lesz
jobb, nem fogod őt visszahozni.
Evan nyugodt maradt. Rengetegszer végighallgatta már az összes
érvet. Hónapokon keresztül vívódott magában, egyedül folytatta le ezeket
a harcokat csendesen fortyogó szívében.
– Minden egyes gyilkossággal megmentek két embert. Ez a matek.
Van valami más alternatíva? Maradjak itt, amíg itt maradni már túl
veszélyes, aztán menjek majd egy másik helyre, és így tovább, máshol
bujkáljak, meneküljek, és használjam arra a képességeimet, amiket tőlük
kaptam, hogy életben tartsam saját magam, vagy mi? Cassie nem azért halt
meg, hogy én élhessek. Valami sokkal nagyobb dologért halt meg.
Ben megrázta a fejét.
– Jól van, és mi lenne, ha én itt most megölnélek téged, megmentve
ezzel több tízezer emberi életet? Na, ez a matek mennyire jön be neked?
– Igazad van – mosolygott Evan. – A gond csak az, hogy te nem vagy
gyilkos, Ben. Sosem voltál.

271
 EVAN WALKER A FOLYÓN ÁTÍVELŐ hídon. Evan Walker egyik
vállán zsákkal, a másikon puskával, és egyre csak zsugorodik.
– Hova megy? – kérdezte Megan. Sam megrázta a fejét: nem tudta ő
sem.
Addig nézték, amíg el nem tűnt a szemük elől.
– Játsszunk valamit! – javasolta Megan.
– Be kell fejeznem a bunkerem.
– Te többet ásol, mint egy vakond.
– Te vagy a vakond.
– Eldobtad Kapitányt.
Sam felsóhajtott. Már megint ez.
– A neve nem Kapitány. És ő nem volt a tiéd. Az enyém volt. – Nem
is kérdezted. – Azután azt mondta: – Nem is érdekel. Cassie megtarthatja.
Úgyis büdös volt.
Otthagyta az első ablakot, és bement a konyhába. Sam éhes volt.
Megragadta a kedvenc könyvét, és evés közben azt olvasta. Ahol a
járda véget ér. Evan Walker mesélte neki, hogy ez volt Cassie mindenkori
kedvence.
Ha álmodozó vagy, jöjj be...
Evan Walker elment. Örökre, Zombi azt mondta. Sam nem akart erre
gondolni sem. Nem akart arra gondolni, hogy Cassie is elment, és Dumbo,
és Süti, vagy bárki a régi csapatából, vagy az apja, vagy az anyja, vagy
bárki, akit azelőtt ismert mielőtt idejött volna ebbe a folyóparti nagy
házba. Egész jól ment neki, hogy ne gondoljon rájuk gyakran. Néha Cassie
beférkőzött az álmaiba, és lecseszte mindenért. Hogy nem elég tiszta.
Hogy nem elég kedves. Hogy nem emlékszik olyan dolgokra, amikről
pedig Cassie megmondta, hogy fontosak. Álmaiban az orra egyenes volt, a
haja hosszabb, és a ruhái is tisztábbak. Álmaiban az Eljövetel előtti Cassie
volt.
Jól viselkedsz, Sam? Imádkozol minden este?
Egyik este felkeltette Zombit – magában ő még mindig Zombinak
hívta –, és Zombi bevitte a fürdőbe, és lemosta arcáról a könnyeket, és
elmondta, hogy neki is hiányzik Cassie, azután kivitte Samet a házból, és
az égre mutatott. Látod ott fent azokat a csillagokat, amik egy fordított M
betűt formálnak? Tudod, mi az?
A hátsó verandán ültek, és nézték a csillagokat, miközben Zombi
mesélt neki Cassiopeia királynőről, aki az egekben élt a trónján. – De hát a
trónja lefelé van fordítva – mondta Sam a csillagképet méregetve. – Nem
fog leesni?
Zombi megköszörülte a torkát.

272
 – Nem fog leesni. Úgy van fordítva a trónja, hogy tudjon őrködni a
birodalma fölött.
– Mi az a birodalom?
Zombi Sam mellkasára szorította a kezét.
– Ez itt. – Zombi keze Sam szívén nyugodott. – Itt.

273
274
275
[1]
Déri Balázs fordítása
[2]
Shakespeare: Macbeth – V. felvonás, 5. szín (Szabó Lőrinc fordítása)

276
Tartalomjegyzék
[1] 276
[2] 276

277