Feldmár András:

SZERETET, VÁGY, AKARAT ÉS SZEX

Elhangzott 2005. szeptember 27-én a Budapesti Műszaki Egyetemen.

Hát én is nagyon köszönöm, hogy itt vagytok. Ez olyan, mint hogyha egy sárkánnyal néznék
szembe. Ijesztő, mondtam ma reggel, mikor fölébredtem. Úgy éreztem, hogy a kivégzésemre
jövök.

Egy pár szót akarok arról mondani, hogy ki vagyok és ki nem vagyok, és hogy miért vagyok én itt
és ti ott.

Mi az, amit én tudok? Tulajdonképpen, ha elgondolkozom önmagamban arról, hogy mit tudok és
mit nem tudok, akkor inkább azt tudom, hogy mennyi mindent nem tudok.

Talán csak azt mondhatom a magam mentségére, hogy valamit gyakoroltam hosszú évekig.
Harminchat éve hallgatok emberekre, akik nagyjából őszintén beszélgettek velem. Tehát, aki
pszichoterápiára jár, az igazán hülye lenne, nem is bolond, hanem hülye, hogyha sok pénzt fizetne,
sok időt töltene velem és nem lenne őszinte.

Én azért élvezem a munkámat, mert olyan beszélgetésekben vehetek részt, amik ritkák. Csak
olyan dologról érdemes beszélni a pszichoterapeutádnak, amiről más emberekkel nem beszélsz.
Tehát ha olyan dolgokról beszélnél a terapeutádnak, amiről beszélhetnél a barátoddal vagy a
barátnőddel, akkor minek jársz pszichoterápiára?

Egy ilyen nagyon kivételes helyzetbe kerültem, és nem is tudom, hogy miért, mert ezt nem
választottam, illetve belecsöppentem. Tehát tulajdonképpen csak a saját tapasztalataimról
beszélhetek, arról érdemes beszélnem, meg csak azt tudom, ami... hogy az igaz, vagy nagyjából
is, legalább én is, veletek szemben a legjobb, amit megtehetek, az az, hogy őszinte legyek.

Csak azt, hogy ne projektáljatok rám mindenféle dolgot, ami nem vagyok, gondoltam, elmesélem
azt a történetet, amit egy Baum nevezetű ember írt, magyarul azt hiszem, úgy fordították le, hogy
Óz, a nagy varázsló. Na most, az Ózban – ha nem ismeritek – van egy kislány, akit Dorkának
hívnak, aki haza akar menni, de nem tudja, hogy hogy menjen haza, van egy madárijesztő, aki azt
hiszi, hogy buta és agyat keres, van egy bádog favágó, akinek szív kellene, van egy gyáva
oroszlán, aki a bátorságát keresi. És végül is megtalálják Óz, a nagy varázslót a Smaragdvárosban,
aki elküldi őket nagyon veszélyes utakra, és mindenféle kalandjuk van, s aztán, amikor
visszajönnek, akkor van egy nagyon érdekes fejezet, amit úgy hívnak, hogy a félelmetes Óz
leleplezése. Ami úgy történik, hogy Toto, a kiskutya lerántja a leplet egy bizonyos helyről, ahol egy
kis kopasz ember áll, és tulajdonképpen nem is egy nagy varázsló. És azonnal bevallja, hogy
szélhámos vagyok.

Én ezt nem vallom be, hogy szélhámos vagyok...

Később a Dorka azt mondja neki, hogy szerintem te egy nagyon rossz ember vagy. És az Óz azt
mondja, szó sincs róla aranyom, én igazán nagyon jó ember vagyok, csak rossz varázsló. Ezt el
kell ismernem, ez viszont igaz rólam is. Én azt hiszem, hogy elég jó ember vagyok, de nagyon
rossz varázsló vagyok, úgyhogy varázslatra ne is számítsatok se ma, se holnap.

A mai téma a szeretet, vágy, akarat és szex. Úgyhogy igyekezni fogok, hogy ehhez a témához
ragaszkodjam. Az is nehéz, hogy sokan közületek láttátok a filmemet meg olvastátok az egyik
könyvemet vagy a másikat, és már talán hallottatok is engem beszélni. Hogy ha én azt akarom,
hogy ne ismételjem magam, akkor azt hiszem, hogy némának kellene maradnom.

A terápiában is nagyon gyakran észrevettem, hogy például ha valaki terápiában van velem öt évig,
hat évig, nagyon gyakran pontosan ugyanazt mondjuk egymásnak, mint amit már mondtunk. S
még ha valamit ki kell mondani, vagy el kell mondani huszonötször, és a huszonhatodikszor leesik
a tantusz. Tehát én megtanultam, hogy hallani is kell, olvasni is kell ugyanazt a dolgot
számtalanszor, és mondani is kell ugyanazt a dolgot számtalanszor. És különben ebben a
témakörben, ami engem érdekel, itt nincs fejlődés. Az elmúlt kétezer-háromezer évben a
pszichoterápia nem fejlődött. Aki azt mondja, hogy igen, az hazudik.

Az emberi problémák mindig is ugyanazok voltak, most is ugyanazok. Tehát semmi nem változik.
Ami fontos, az fontos volt tegnap is, ma is fontos és holnap is fontos lehet. Tehát tulajdonképpen
nagyon kevés téma van, de azért mert nagyon egyszerűen lehet bizonyos dolgokat megfogalmazni,
az nem jelenti azt, hogy könnyű megérteni, sőt, hogy könnyű jól élni. Mert hogy ha még meg is
értek valamit, akkor se jelenti azt, hogy az értelme szerint fogok cselekedni.

Talán elkezdem azzal, hogy a férfi és a nő között ritkán van valódi beszélgetés. Ezt már – tizenöt
éves korom óta nagyon szeretem olvasni Karinthyt – és ő ezt úgy fogalmazta, hogy férfi és nő soha
nem értheti meg egymást, mert mind a kettő mást akar, a férfi nőt, a nő férfit. És kész. De én nem
azért mondom, hogy a férfi és a nő között valódi vetélkedés nagyon ritkán történik.
Tulajdonképpen én így éltem meg, és nagyon gyakran hallottam, hogy nem én vagyok az egyetlen,
aki így élte meg.

Egy fiú, amikor serdül és először megéli a szexuális vágyát, hogyha őszinte lenne - és lehet, hogy
némelyikünk őszinte volt egyszer -, akkor az igazság az, hogy a szexuális vágy egyáltalán nem
személyes. Tehát mondjuk 14-15-16-17-18-19 és lehet még tovább korban abszolút mindegy volt,
hogy kivel játszhatnék szexuálisan. Bárkivel játszottam volna.

Van egy amerikai... Bruce-nak hívják, aki őszintén bevallotta, hogy neki teljesen mindegy, hogy
mibe dugja a faszát. Még hogy ha egy halott csirkébe, az is jobb, mint a semmi. És akkor
megértette, a feleség miért féltékeny rá.

Tehát el kell képzelni, hogy ha a még fiatal, serdülő fiúk ezt úgy megmondanák a serdülő
lányoknak, akkor még megérinteni sem tudnák. Mert a serdülő lányoknak az a fantáziájuk, vagy ők
úgy érzik, tulajdonképpen ők arra vágynak, hogy valami romantikus dolog történjék, hogy valami
nagyon személyes dolog történjék. Hogy csak őt szeresse a másik. Hogy valami exkluzív legyen.
Tulajdonképpen gyengédségre vágyik a serdülő lány, nem pedig vad szexre.

Na most, abban a pillanatban, amikor egy fiú rájön arra, hogy titokban kell tartania azt, hogy a
szexuális vágya az nem személyes, attól a pillanattól kezdve a hazugság az, ami a nők és a férfiak
között van. Tehát nem lehet beszélgetni, hogy ha az igazat nem lehet megmondani, akkor nincs
valódi beszélgetés.

Sajnos, később, férfiak is, nők is – ahogy én tapasztaltam – intimitásra vágynak. Mi az, hogy
intimitás, mi az, hogy intim? Szerintem olyan beszélgetés intim, hogy ha egy másikkal beszélgetek,
hogy olyan dolgokat mondjunk egymásnak, amit csak én tudok csak neki mondani, és olyan
dolgokat szeretnék akarni, amit csak ő tudna csak nekem mondani.

Gondolkozzatok el egy pillanatra, hogy az utóbbi, mondjuk az utolsó hétben, mondjuk egy hétig
hány ilyen beszélgetésben vettetek részt? Hogy valakivel úgy beszélgettetek, hogy csak azt
mondtátok, amit csak ti tudtok mondani csak másnak - és viszont.

Nem könnyű. És milyen formában jön egy ilyen beszélgetés?

Szerintem csak úgy lehet, hogy ha én azt mondom a másiknak, hogy amikor veled vagyok, vagy
amikor te ezt és ezt teszed, vagy amikor te így nézel rám, vagy amikor ez van veled, akkor én
ezen és ezen megyek keresztül. Miért mondanám ezt másnak? És ki más mondhatja, hogy ha én a
saját tapasztalataimról beszélek? Tehát ami intim, az az lesz, hogy én elmondom neked, hogy a te
társaságodban énnekem mi a tapasztalatom, mit érzek, min megyek át. Tehát, hogy ha nincs
őszinteség, és nincs spontán őszinteség két ember között, akkor nincs intimitás.

Az Allen Ginsberg, aki szerintem megváltoztatta az amerikai költészetnek a vonalát, az amerikai

költészetnek az irányát, ő arra jött rá – az ő-fajta költészetet spontán költészetnek hívják – de ő
ezt a spontán írást csak arra használta, hogy őszinte lehessen. Nagyon nehéz őszintének lenni.
Abban a pillanatban, ha nem vagyok spontán, és majdnem kimondok valamit vagy leírok valamit,
és javítani akarom, akkor már hazudok. Tehát, ha szépíteni akarom azt, ami ki akar jönni a
számból, akkor már lehet, hogy nem a magam igazát mondom, hanem akkor már valaki... akkor
már elképzelem, hogy mások mit akarnak hallani, és akkor azt próbálom adni nekik, ami nekik
tetszeni fog. Abban a pillanatban, amikor azt akarom adni nektek, ami én azt hiszem, nektek
tetszeni fog... akkor már tulajdonképpen egy prostituált vagyok. Akkor már én egy igazi művész
vagyok.
Ezt most a Ginsbergtől csentem el nektek. Ez volt az ő gondolkodása. És ő csak úgy tudott
megbízni magában, hogy ne hazudjon, hogy ne szépítse az igazat, úgy hogy elfogadható legyen
másoknak, hogy abszolút spontán írt, és soha nem javított ki semmit, amit írt.

Ehhez bátorság kell, és – erről már beszéltem, de szerintem érdemes megismételni – hogy amikor
én terápiában voltam, akkor emlékszem, hogy elmondtam a terapeutámnak, hogy attól félek, hogy
halálos ágyamon egy gyáva kukacnak fogom magam elítélni, és úgy fogok meghalni, hogy nagyon
fogom sajnálni, hogy nem tudtam bátor lenni. És akkor ő megkérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen
mit is értek én a bátorságon. Akkoriban én azt értettem, úgy gondolkodtam erről, hogy egy bátor
ember az nem fél. S akkor majdnem leesett a székéről, röhögött. Hogy ő már nagyon sokfelé járt a
világban, de ő még olyan emberrel nem találkozott, aki nem fél. Ő maga is rettenetesen félt, és
nagyon gyakran fél még most is – mondta. Na most zárójelben: én nagyon örültem neki, hogy ő
őszinte volt, nagyon könnyű lett volna neki úgy tennie, hogy ha ő félelem nélkül élne. De hogy ha ő
hazudott volna nekem, akkor én továbbra is úgy gondoltam volna, hogy lehetséges úgy élni, hogy
az ember nem fél. Ő tulajdonképpen avval segített nekem – ő nem akart nekem segíteni – de avval
segített nekem, hogy őszinte volt. Hogy nem volt egy hipokrita, tehát nem tett úgy, mintha ő nem
félne.

Tehát akkor mi a bátorság, hogy ha a félelemnélküliség nincs? S akkor azt mondta, hogy a nagy
baj az, amikor az ember fél félni. És elkezdünk elkerülni olyan helyzeteket, ahol el tudjuk képzelni,
hogy esetleg félni fogunk. Az nagyon beszűkíti az életünket. Például ha én féltem volna félni, akkor
nem lennék itt.

Tehát ő úgy határozta meg a bátorságot számomra, hogy az a bátorság, hogy az ember azt
csinálja, amit akar attól függetlenül, hogy mennyire fél. Tehát a félelem tulajdonképpen olyan lesz,
mint az időjárás: hogy ha meg akarlak látogatni, akkor nem foglak fölhívni, hogy hát akkor most
nem jövök, mert esik az eső. Akkor inkább esernyővel foglak, esernyőt fogok venni és akkor is
meglátogatlak, ha esik az eső.

Tehát idejöttem annak ellenére, hogy féltem. Csak fölöltöztem rá. Hát most van félelem, de azért
jövök.

Tehát abban a pillanatban, amikor a félelem az ember döntéseibe, elhatározásaiba beleszól, attól a
pillanattól kezdve beszűkül az ember élete.

Tehát tulajdonképpen minden érzésről el lehet mondani, hogy tulajdonképpen tökmindegy, hogy
mit érez az ember. Azt csak észre kell venni, és akkor annak ellenére azt csinálja az ember, amit
akar.

Most már az akaratról beszélek.

A szeretet akarat nélkül semmi más, mint szentimentalitás. Az akarat szeretet nélkül, az semmi
más, mint kegyetlenség. Tehát valahogy a szeretetnek és az akaratnak együtt kell járnia. Egy
definíciója a szeretetnek az így hangzik: a szeretet hajlandóság az én kiterjesztésére, saját és
mások lelki fejlődésének elősegítése érdekében. A szeretet önfejlesztési folyamat akkor is, ha célja
másvalaki fejlődése. Lehetetlen mások szeretete önmagunk szeretete nélkül. Szeretetünk csak
erőfeszítés révén válik kimutathatóvá. A szeretet nem érzelem, hanem cselekvés. És szeretni nem
lehet akarat nélkül, tehát akarat nélkül nem lehet szeretni. A szeretet munka. Szabadon választott
rabszolgaság – az a szeretet. És kinek dolgozik az, aki szeret? Annak, akit szeret. És honnan lehet
valóban megtudni, hogy én szeretem-e a másikat? Hát meg kell kérdezni a másikat. A szeretetnek
mondjuk a tesztje, az a másik. Az sohasem én vagyok. Én mondatom valakinek, hogy szeretlek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek, de ha a másik azt mondja, hogy mióta én ismerlek, azóta nagyon
nehéz lett az életem... És mondhatom valakinek, hogy én nem szeretlek téged, de hogy ha a másik
azt mondja, hogy mióta ismerlek, azóta sokkal könnyebb az életem és sokkal jobban érzem
magam, mint bármikor máskor, akkor szeretem.

Szent Ágoston mondta – mások is mondták – de ő biztos, hogy nem lehet valakit szeretni, akit
nem ismerek, és nem lehet megismerni valakit, akit nem szeretek. Tehát a szeretet és az ismeret
az egy és ugyanaz. Na most én meg azért mondtam és mondom is, írom néha mások
megrökönyödésére, hogy az én anyám engem nem szeretett. Hát az azért, mert ő nem ismert. Ő
azt mondta, hogy jobban ismer engem, mint bárki más, mer tő az anyám. De ha engem
megkérdeztek, akkor azt mondom, hogy ő nem ismert engem. Tehát valami volt, amit ő
szeretetnek hívott. De azt, amit ő szeretetnek hívott, azt én másképp éltem meg. Tehát attól függ,
hogy kit kérdeznek meg.
A terapeutám szeretett. Mondhatjátok, hiszen képesek vagytok, hogy azért, mert tetszettem neki.
Az anyám akkor sem szeretett volna, ha pitizek neki.

Megint egy gyakori téma, hogy a szeretetnek és a vágynak semmi köze egymáshoz. Ezt szerintem
mondjuk az első osztályban, az első elemiben kellene tanítani. És hogy felnőtt emberek jönnek
hozzám terápiába, és nem tudják, és úgy élnek, hogy azt mondják, hogy szeretet arra, ami vágy,
és hogy abszolút nem tudják, mi a különbség a kettő között az engem rökönyít meg.

És vágyon ebben a pillanatban nem csak a szexuális vágyat értem, hanem vágyon értem azt, hogy
valamit akarok, ami nincs, hogy valamit akarok a másiktól. Tehát akkor amikor, abban a
pillanatban, amikor beléptem az ajtón s az anyám azt mondta, hogy „Miért ilyen hosszú a hajad?
Miért nem vágod le a hajad?” Vagy „miért lóg a hajad a szemedbe?” Abban a pillanatban ő a
vágyát mutogatta nekem, ő megmondta, hogy ő mire vágyik, ő arra vágyik, hogy a frizurámnak
egy bizonyos struktúrája legyen. Ő azt hitte, hogy ez a szeretetnek a jele. Ő vágy, ő arra vágyott,
hogy más legyek, mint amilyen vagyok. Tehát, hogy ha azt szeretném, hogy valaki hangosabb
legyen, vagy csendesebb legyen, vagy kövérebb legyen, vagy soványabb legyen, vagy magasabb
legyen, vagy alacsonyabb legyen, vagy tisztább legyen, vagy piszkosabb legyen, az mind vágy.
Vágy, vágy, vágy, vágy. És az nem baj, lehet vágyni mindenféle dologra, de az nem szeretet. Az
egyik definíciója a szeretetnek, hogy a szeretet semmire sem vágyik. A szeretet elfogadja a
másikat úgy, ahogy a másik van. Nem csak, hogy elfogadja, hanem örömöt lel benne, úgy, ahogy
van.

A Jung, a Carl Jung azt mondta, a neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése. Még egyszer
elmondom: a neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése. A Feldmár meg azt mondja, hogy a
hisztéria az mindig egy valódi konfliktusnak az elfedése. Ha az életemben, ebben a pillanatban van
egy konfliktus és nem akarok szembenézni a konfliktussal, akkor a legjobb úgy nem szembenézni
vele, hogy hisztérikus leszek, hogy mindenféle érzelmeim lesznek.

Sartre, Jean-Paul írta az emóciókról, írt az érzelmekről, és az egyik kép, amit ő festett, az az, hogy
ha egyedül vagyok egy szobában és egy oroszlán lép be, akkor az egy konfliktus, ugye? De,
hogyha meg akarom szüntetni az oroszlánt és nincs nálam pisztoly, vagy puska, vagy kard, vagy
mit tudom én, mi kéne hozzá, akkor a legjobb elájulnom. És abban a pillanatban, amikor elájulok,
akkor már nincs oroszlán. Na most nagyon sokan, azon férfiak és nők, akik hisztérikusak vagyunk,
pontosan ezt csináljuk: hogy ha nem akarjuk az oroszlánt, akkor elájulunk. És el lehet ájulni
sírásban, dühben, mindenféle emócióban, és akkor nem kell foglalkozni a valódi problémával, a
valódi konfliktussal. Úgy is lehet mondani, hogy amikor az akaratunk valahogy semlegesítve van,
hogy ha az akaratunk nem hatásos, tehát, hogy ha a világot nem tudjuk megváltoztatni az
akaratunkkal úgy, ahogy mi szeretnénk, akkor megváltoztatjuk önmagunkat: valamit meg kell
változtatni. Tehát, hogy ha én titeket nem tudlak, akkor magamat. És ahogy magamat
megváltoztatom, azok az emócióim, azok az érzelmeim.

Kicsit a párkapcsolatokról is hadd beszéljek, mert az mondjuk egy bevezetés lenne a szexhez. És
szerintem ez mind egyben jár, ez a szeretet, vágy, akarat és szex. Tulajdonképpen miért verik a
férfiak a nőket és néha a nők a férfiakat. Hallom, ez még így történik Magyarországon. Meg máshol
is.

Szerintem azért – mondjuk én elmondom a férfi oldaláról, majd egy nő mondja el a nő oldaláról –
hogy ha én egy akarok lenni egy másikkal, hogy ha én egy akarok lenni egy nővel, akkor legalábbis
két út van erre. A leggyorsabb út az, hogy ha dominálok, hogy ha azt mondom, hogy legyünk mi
ketten egyek és legyen az az egy én. Mondjuk legyünk egy kutya, én leszek a kutya és te leszel a
farkam, és addig, amíg te úgy mozogsz, ahogy én mozgatlak, addig minden rendben.
Tulajdonképpen abban a pillanatban, születésünk után, abban a pillanatban... Először is azt
hallucináljuk mindannyian, és tényleg mindannyian azt hallucináltuk, és ti hallucináltatok – LSD
nélkül – hogy az anya, az anyátok, a mamátok az „te” vagyok. És ez nagyon helyes, ez kell. Hogy
ha egy gyerek túl korán ébred föl arra, hogy az anyja nem ő, akkor nagy bajban van. Egész életére
bajban lehet emiatt, hogy ha túl korán ébred föl arra, hogy az anya az nem én vagyok, a mamám
az nem én vagyok. Mert egy normális helyzetben minden anya úgy működik, hogy a csecsemő rá
sem jöjjön arra, hogy ő különálló. Ami azt jelenti, hogy a mamának van egy intuíciója, hogy mi kell
a csecsemőnek, és tulajdonképpen akkor a csecsemő azt érzi – honnan tudom, hogy mi vagyok én
és mi nem vagyok? Amit én mozgatni tudok, mondjuk a kezem, az én vagyok. És először a
csecsemő mozgatni tudja a mamáját, pontosan ugyanúgy, mint a kezét. Egy jó mama, már akkor,
amikor a csecsemő hallucinálja a mellet, a mellbimbót, a tejet, mire a csecsemő kinyitja a szemét,
a mama már kinyitotta a blúzát és az emlő már ott van, és akkor a csecsemőnek csak be kell venni
a mellbimbót a szájába. Na most, hogy ha ez mondjuk hatszázszor megismétlődik, hogy amit
akarok, amit elképzelek, az megvalósul a világban, akkor valószínűleg egy olyan emberré növök,
aki bízik abban, hogy ami én eltervezek, amit én akarok, azt meg tudom valósítani, mert
hatszázszor megvalósítottam a mamámnak a mellét. Na most, nem mindannyian vagyunk ilyen
szerencsések. Tehát abban a pillanatban, amikor a mama frusztrálni kezdi a csecsemőt, akkor a
csecsemő rádöbben arra, hogy istenem, a mama és én nem egyek vagyunk. Hát ez egy rettenetes
kiábrándulás! És akkor sokan közülünk felfedezzük, hogy nem is kell nekünk a mama, csak a
hüvelykujjam kell. Mert ha a mamát nem tudom kontrollálni, akkor a hüvelykujjamat tudom.
Tehát, hogy ha az ő mellbimbóját nem tudom bevenni a számba, a hüvelykujjamat igen. Na most
ugyanígy, hogy ha mondjuk egy szexuális partnert nem tudok mindig akkor találni, amikor éppen
nekem kell, akkor maszturbálni tudok. Tehát mondjuk férfiaknak – megint nem tudom, ez hogy
van a nőknek – a férfiaknak a faszuk, az pontosan ugyanolyan, mint a csecsemőnek a hüvelykujja.
Na most egy ilyen szexuális kapcsolatban, hogy ha én egy akarok lenni a másikkal, akkor nagyon
megijedek mindig, minden alkalommal, hogy ha a másik úgy viselkedik, mint hogy ha nem én
lennék. Akkor kell őt megverni... Mint ahogy a kezem elkezdene önmagától mindenfélét csinálni,
akkor megverném, akkor kontrollálni próbálnám. Hát, el kell magam szégyellni, hogyha még
kontrollálni se tudom a kezemet. Egy valódi férfi elszégyelli magát, hiszen nem tudja kontrollálni a
nőjét. Én is, ha tényleg nagyon önálló lesz a kezem, akkor levágom. Hát inkább kéz nélkül vagyok,
mint egy kéz, ami önállóan mozog.

A másik útja, ami sokkal nehezebb, hogy hogy lehet eggyé válni, úgy eggyé válni, hogy mondjuk
én és a másik találjunk egy „mi”-t. Mi. Én, te. Mi. És ez a „mi” legyen olyan nagy, hogy én és te
részt tudjunk venni ebben a nagy „mi”-ben. Én most nem arról beszélek, hogy én foglak
kontrollálni téged vagy te fogsz kontrollálni engem, hanem azt mondom, hogy adjuk mind a ketten
át magunkat valaminek, ami nagyobb, mint én vagyok és te vagy, és remélhetőleg a „mi”, az
fontosabb és nagyobb, mint én és te vagyok. Na, ez sem egy könnyű történet. Tudjátok éppen,
hogy pontosan miről beszélek? Hogy ha én vagyok itt egy, és a „mi” az itt van, mert fölmutatok,
mert tulajdonképpen egy sprituális, egy szellemi dolog a „mi”. Mert én materiális vagyok, te is
materiális vagy, de a „mi”, az immateriális, az tulajdonképpen egy szellemi dolog, egy lelki dolog.
Isteni dolog. Például én - olyan nincs, hogy beadnám a derekam neked, azt se akarnám, hogy te
beadd a derekad nekem. De az nagyon édes, ha mind a ketten beadjuk a derekunkat a „mi”-nek.
Az egész más. Ha mondjuk én szellemileg vagy lelkileg süket vagyok, és nem hallom, hogy a „mi”
mit akar, és mondjuk te összeköttetésben vagy a „mi”-vel, és te leszel akkor a „mi”-nek a papja,
vagy papnője. És akkor te azt mondod: „Süket vagy? Nem hallod, hogy a „mi” mit akar? Én
megmondom neked, hogy a „mi” mit akar.” – Akkor nagy bajban lennék, mert miért hinném el
neki, hogy ő összeköttetésben van a „mi”-vel, és én nem? Tehát, hogy ha nem egyezünk meg
abban, hogy a „mi” mit akar, akkor nagy bajban vagyunk. Mert akkor vagy én, vagy ő - süket.

És hogy fogjuk megállapítani, hogy ki? Praktikusan - ez eléggé absztrakt dolog – ez úgy történik -,
és nagyon ritkán gondolkozunk ilyenekről szerintem – hogy nagyon sokan azt hiszik, hogy a
szexuális vágy az a személyben van. Tehát mondjuk, hogy nekem lehet szexuális vágyam. És
mondják is hogy az én – nem tudom, mi ez magyarul: driving. Késztetés - valami olyasmi. Hogy
benned van valami, hogy az én szexualitásom erősebb vagy magasabb, mint a páromé. Hogy
nekem jobban kell a szex, mint a páromnak. Mintha ahhoz születnénk, hogy hmm, nekem ekkora
van, neki meg ekkora. És akkor, de még ha ez így is lenne, akkor is nem lenne jó, ha nekem
ekkora van, akkor keresek valakit, akinek is ekkora van?

De szerintem nem így van. Szerintem nekem nincs szexuális vágyam. A szexuális vágy mindig két
ember között van. Nem bennem, nem a másikban. A valódi szexualitás, az két ember között van.

Tehát abban a pillanatban, amikor azt mondom, hogy én nagyon szeretnék veled szexelni, és te azt
mondod: „Hülye vagy? Hát pont most? Én nem érzek semmit.” – Akkor az egyik fél süket. Vagy én
vagyok süket, és érzek valamit, és én rosszul éreztem, hogy van köztünk valami, vagy van köztük
valami és a másik süket, és nem akarja érezni, ami valóban köztük van. De olyan nincs, hogy
valami tényleg köztük van, és egyikük sem süket és akkor nem tudnák, hogy ez köztük van. Akkor
ez olyan, mint a filmeken néha a tengerparton egy férfi és egy nő egymást megközelíti, és akkor
így lassan együtt mennek, és akkor így egymás karjaiba ugranak – így történik a valódi szex! Ami
nem így történik, ami úgy történik, hogy az egyik itt van és főz, a másik meg jön... az nem szex!
Az valami más! És megmondom, hogy mi az a más! Az a más az egy szorongás. Az egy szorongás.
Az egy félelem, amit szexualizálunk. Az tulajdonképpen egy rettenetes szorongás. Az egyedüllét,
az elvágottság vagy levágottság, elkülönülésnek a szorongása. Tehát általában – és ezt nem csak a
férfiak, inkább férfiak, de nők is érzik – hogy ha nagyon egyedül érzem magam, akkor valami
olyasmi történik, amit úgy interpretálok, hogy nekem szex kell. Na most evvel rárontani egy
másikra... A másik nem tudja, hogy miről van szó.

Még egy ilyen szcenárió van – hogy megértsétek, miről beszélek – nagyon gyakran megtörténik
Kanadában, valószínűleg itt is, hogy addig a pillanatig, amíg nincs gyerek, tehát addig, amíg egy
férfi és egy nő együtt vannak gyerek nélkül, addig a nő úgy általában eltűri a férfiaknak ezt a
szexuális vágyát, ami bennük nem mozgat meg sokat. Dehát... jó. Viszont ha így van, és egy
gyerek születik, akkor sokkal nehezebb a nőnek tovább csinálni, mert rájön arra, hogy amit a
csecsemő akar tőle, pontosan ugyanazt akarja a férje. És akkor rájön, hogy a csecsemőnek jár. De
egy felnőtt férfinek nem. És akkor nem tudja a férfi, hogy mi történik, és gyakran a férfi nagyon
dühös lesz a gyerekére. Hogy ha gyerek mondjuk egy fiúgyerek, innen keletkezik az ún. Ödipusz-
komplex. Ezt nem a gyerek találja ki, ezt az apa csinálja. Féltékeny lett arra, amit a felesége a
fiának ad és nem neki.

Még egy kicsit beszélek az akaratról. Szent Ágoston azt is írta, hogy az kérdezte, imádkozott
Istennek, és kérdezte, miért nem teszem azt, amit akarok, és miért teszem azt, amit nem akarok.
Ha elgondolkoztok ezen, ez egy nagyon érdekes kérdés és valószínűleg nem ő volt az egyetlen, aki
ezen nagyon elgondolkozott. Ő őszinte volt, leírta a bevallásaiba [Vallomásaiban – a szerk.].

Szóval miért nem teszem azt, amit akarok, és miért továbbra is teszem azt, amit már nem akarok.
Ő erre nem válaszolt, és azt hiszem az Isten sem válaszolt neki.

De én tudok választ adni. [hangos röhögés]

Egy kicsit a függőségekről beszélek tulajdonképpen. Már ő is, a Szent Ágoston is a függőségről
beszélt. Egész biztos, hogy arról beszélt, hogy nem akarta, hogy fölálljon a fasza, hogy nem
akarta, hogy maszturbáljon és mégis maszturbált. Pedig Istennek a papja volt.

Amikor Angliában dolgoztam, Londonban dolgoztam, és mint hipnotista hirdettem magam, mert
pénzre volt szükségem [röhögés], akkor nagyon érdekes emberek jöttek hozzám látogatóba.
Olyanok, akik terápiába soha nem jöttek volna. Úgyhogy így egy más rétegét az emberiségnek
megismertem. Például egy pap jött hozzám, aki azt mondta, azért jött hozzám Londonba, mert egy
kanadai pap és nem akarta, hogy Kanadában valaki is tudja, hogy neki mi baja van. Én mondtam,
hogy kanadai vagyok. [hangos röhögés] És az ő problémája az volt, hogy minden rendben volt, és
misézett, és fölmutatta, amit föl kell mutatni... és minden rendben volt, már több éve pap, nem
bánta meg egyáltalán... de néha, hogy ha elmegy egy újságárus előtt – és főleg Londonban ez van
– és meglát egy ilyen meztelen nőt egy képeslapnak a fedelén, akkor azonnal föláll a fasza és egy
hétig áll! [hangos röhögés] És kérte, hogy segítsek [hangos röhögés]... Én teljesen komolyan
vettem, mondtam, hogy hát ez rettenetes lehet. Hogy itt van az Istennek az embere, aki
tulajdonképpen akkor, amikor pappá avatták – a pappá avatás, az az, hogy az ember feláldozza a
szexualitását, elhatározza akarattal, hogy nem fog élni szexuális életet, és szublimálni fogja azt az
energiát, ami másoknak szexuálisan történik, és valamivel magasabb színvonalra kell emelni. Na
most a másik panasza az volt, hogy amikor misét kellett mondania, akkor nem találta meg a
szavakat. Nem tudott ékesen beszélni, nem volt ékesszóló. Én nagyon fiatal voltam, nagyon zöld
voltam, nagyon jól tudtam odafigyelni, de halvány gőzöm sem volt, hogy evvel mit csináljak.
Francis Huxley volt az egyik tanárom Londonban, ő az Aldousnak volt az unokaöccse, Juliannak volt
a fia. Ő egy antropológus, aki azt kutatta, hogy más kultúrákban hogyan, mit csinálnak
pszichoterápia helyett. Szóval ilyen antropológiai tanulmányt végeztem vele és mondtam a papnak,
hogy jöjjön vissza holnapután s addig megbeszéltem ezt a Francis Huxleyval, hogy mit csináljak.
Hát ő azt mondta, hogy ez a két szimptóma, az erekció, ami egy hétig maradt és ékesen szólt az
egy szimptóma tulajdonképpen, mert ha valóban szublimálni tudná a szexualitását, akkor
ékesszóló lenne. Tehát ő azt mondta, hogy hipnotizáljam meg, és mély hipnózisban segítsek neki
elképzelni, hogy a fasza, az egy fa. Egy lombos fa. Élő fa. És ezt meg is tettem vele többek között,
amikor visszajött. Kiástuk a fát, gyökerestől és a szájába ástunk egy... a nyelve helyett beástuk a
fát, hogy nőjön a szájába, ne a combjai között. Tehát azt az esküt, amit ő megtett, amikor őt
pappá avatták, ezt szimbolizáltuk. Hogy azt az energiát, azt a szexuális energiát, ami a combjai
között él, az menjen föl, hogy az Isten szavát tudja ékesen közvetíteni. Amikor kijött a hipnózisból,
nagyon meg volt lepve, és gondoltam, hogy majd megvárjuk, hogy mi lesz. Körülbelül három
hónap múlva kaptam tőle egy kis levelet, amiben leírta, hogy ő nagyon örül, hogy többé ilyen nem
történt meg, a fasza nem áll föl és sokkal jobban prédikál.
Most körülbelül beszéltem egy órát, úgy nagyjából tudjátok, hogy mi a témakör. Minden kérdést
meg fogok hallgatni, és ha tudok, akkor válaszolok rá, vagy hogy, ha akarok, ha nem, akkor nem.
De ti bármit kérdezhettek tőlem, az biztos.

Kérdező: Azt szeretném kérdezni, hogy ez a serdülő kori szexuális vágy, amit említett, az
ön szerint akkor a... az a szexualizált szorongás a felnőttéválástól vagy pedig mikor lesz
képes ez az egyed ilyen igazi szexualitásra, amit ön említett. Tehát ezt a folyamatot...

Hát a kérdés az, hogy abban a pillanatban, amikor valaki nem úgy érzi magát, hogy el van vágva a
világtól, ha valaki nem úgy érzi magát, hogy egyedül van, akkor a szexualitás nem változik, akkor
nem lesz idegcsillapító. Tulajdonképpen mint egy orvosságot használjuk leginkább. Lehet ilyen
szorongásellenes orvosságot kapni a pszichiátertől vagy lehet sokat szexelni. Lehet mind a kettőt.
De a nagy kérdés, ez nem is a felnövésről szól, hanem ez arról szól, hogy mit kell tennünk, hogy
ne érezzük magunkat egyedül.

Na most, mi az, ami egyedüllétre ítél minket? Szerintem az egyik legnagyobb dolog, az a titok.
Erről is már sokat beszéltem, körülbelül akkor, amikor egy vérfertőzés történik egy családban,
mondjuk az apa hozzáér a lányához szexuálisan. A probléma tulajdonképpen nem az érintés. A
probléma az, hogy erről nem lehet beszélni. A probléma az, hogy ebből egy titok lesz. És abban a
pillanatban, amikor egy kislánynak egy titka van és senkinek nem beszélhet róla, akkor
tulajdonképpen árva lesz. Mert se apja, se anyja nincs. Attól fogva nem lehet igazat mondani,
minden, amiről szó van, az egy hazugság. Minden, amiről szó van, az csak ahelyett van, hogy az
ember arról beszéljen, amiről valóban beszélni kéne. Tehát a titok, az nagyon izolálja az embert.

Ez megint nagyon érdekes, hogy amikor párterápián dolgozom, amikor párokkal dolgozom, akkor
nagyon gyakran a férfi azt mondja, hogy ő nagyon szívesen beszélgetne intimen a feleségével a
szex után. A feleség általában azt mondja, hogy ő nagyon szívesen lefeküdne a férjével egy jó
beszélgetés után.

Nem tudom, evvel hogy kell megküzdeni. Azért beszélek erről, mert hogyha én tudok beszélni róla,
akkor valószínű, amikor hazamentek ti is tudtok erről beszélni. És úgy kezdődik az egész, hogy
erről beszélgetni kell. Mert hogyha erről sem lehet beszélgetni, akkor ... az ember csinál valamit,
amit nem akar. És az élet nagyon rövid, és nemsokára mindannyian meghalunk, és nincs egy perc
sem, amit beszélgessünk. Úgyhogy, ha erről beszélni kell, akkor most beszéljünk róla, és
beszéljetek azokkal, akikkel kell.

Volt egy nagyon jó film, nekem nagyon tetszett. Egy angol nő írta, rendezte, játszott benne. Azt
hiszem, hogy úgy hívták, The tango lesson, A tangó lecke. Amiben ő elmegy Argentínába, hogy
megtanuljon tangót táncolni. És egy ilyen nagyon macsó férfivel áll össze, aki gyönyörűen tud
táncolni, de azt mondja neki – teljesen őszintén és nyíltan –, hogy azt kell neki megtanulnia – a
nőnek –, hogy úgy kell vele táncolni, mint hogyha ő nem is létezne. Tehát a férfi úgy akar táncolni
a nővel, mintha egyedül táncolna. Tehát a nőnek meg kellett tanulni úgy követni a férfit, hogy ne
legyen az útjába. Ez volt a cél. S a nő megtanulta és gyönyörűen tudtak táncolni.

S akkor itt a... az a befektetés vagy az a beszélgetés, amit el lehet kerülni, de jó, hogy ha az
ember nem kerüli el. Amikor már ez jól ment, akkor azt mondta a nő a férfinek: „Na jó, hát ez
érdekes és most már tudjuk is csinálni, de miért nem nézzük meg, hogy mi lenne a mi táncunk?
Nem a te táncod, a mi táncunk!” És akkor persze a férfi – mint általában a férfiak így gondolnák,
hogyha egy nő ilyesmit mondana – az mondja, hogy „Na hát akkor te akarsz vezetni és azt akarod,
hogy én legyek láthatatlan.” – ami persze hülyeség, mert az nem más, hanem ugyanaz. Amit a nő
akar, az az, hogy mi van akkor, ha a férfi úgy táncol, ahogy akar, de a nő úgy táncol, ahogy akar
és abból milyen tánc lenne? Lenne-e egy új tánc, ami eddig nem volt, ami az ő táncuk lenne?

Hát először a férfi nagyon nem akar ebbe belemenni, aztán belemegy, és nagyon érdekes, ha
megnézitek a filmet, hogy milyen más az a tánc, ami ebből kiderül. Lehet egy egész életet élni úgy,
hogy csak az egyik táncol és a másik eltűri. És lehet azért küzdeni, hogy meglássuk, hogy mi a mi
táncunk.

Kérdező: ... én már idősebb vagyok, mint a társaság zöme. Hogy mondjuk én azt nem
értem, azt a gondolatmenetet, amit fölírtam, hogy szorongás, félelem... az abból jön ki
tulajdonképpen egy szexuális vágy. Akkor megkérdezem, hogy Ön szerint mondjuk egy
harmincéves házasságban akkor nincsen szorongás és nincsen félelem, hogyha nincs...
akkor minden szex. Tehát akkor tulajdonképpen az a jó házasság, ahol nincsen szex.
[nevetés] A másik kérdésem, mivel édesanya vagyok... ezzel az édesanyja és a saját
kapcsolatával, ami mondjuk engem rosszul érintett... és amit így mondott a vággyal
kapcsolatban, hogy a vágy az nem szeretet. Én megkülönböztetném azt a vágyat és azt a
szeretetet, ami egy édesanya és a gyereke között van, és egy két pár között.
Nyilvánvalóan a páromban ne legyen olyan vágyam, hogy te legyél fekete, szőke, fogyjál
le, nem tudom még milyen legyél... Ekkorád legyen vagy ekkorád... ugye ez lehet vágyam
a párommal kapcsolatban... de ha én a gyerekemnek azt mondom, hogy a hajadat vágd
le...! Nem azért mondom neki, merthogy én őt nem szeretem, és akkor foglak szeretni,
ha rövid a hajad, hanem a egy szülői szeretet az egy egész másfajta szeretet, abba bele
kell venni azt, hogy igen is, fiam, neked én jót akarok! Lehet, hogy nekem sok van...
[hosszú, hatalmas röhögés, moraj]

Megpróbálok az első kérdésre felelni. Az, hogy valaki egy kapcsolatban, házasságban él harminc
évet, nem biztos az, hogy nincs szorongás, és hogy nincs egyedüllét. Én azt mondtam, hogy az a
szex, ami szorongásból indul, vagy félelemből indul, az nem valódi szex. Én nem mondtam azt,
hogy - az a szex, ami elkezdődik, kicsírázik, megindul a férj és a feleség között, az nagyon jó szex,
kétféle szex van – az szerintem az igazi szex. Tehát ha harmincéves házasság után minden
szexuális perc a kettőtök közül indul, akkor minden rendben van, akkor annyi szex lehet egy
házasságban, amennyi. Háromszor naponta – nem érdekes. De kívülről nem lehet tudni. Kívülről
nem lehet tudni, csak belülről lehet tudni. Nem vagyunk átlátszóak, sajnos. Mindannyian
láthatatlan emberek vagyunk. Már ez önmaga is ijesztő. Hogy soha a büdös életben senki nem
fogja tudni, hogy mit érzel. Soha senki nem fogja tudni, hogy mi az élményed. És te sem fogod
soha tudni a másik élményét. A legegyszerűbb dolgokat nem tudjuk. Hogyha én hozzád érek, soha
nem fogom tudni, hogy az neked milyen élmény. Majd erről még beszélek kicsit, más szögben.
Tehát nem lehet kívülről tudni, hogyha egy pár háromszor naponta fekszik le egymással, akkor
lehet, hogy kényszerből, lehet, hogy szeretetből és szerelemből - lehet, hogy a szex kettőjük közül
indul, lehet, hogy az egyiknek nagyon kell a fájdalomcsillapító. Nem lehet tudni. Szóval ez a
feleletem az első kérdésre. A második pont egy nagyon fontos kérdés. Én biztos vagyok benne,
hogy az anyám jóindulatú volt. Én nem mondom, hogy ő rosszindulatú volt. Én csak azt mondom,
hogy ő nem szeretett engem. Mint ahogy a te szavaidból is lehet hallani, az egy olyan elfogadott
dolog, hogy az anya vagy valaki tudja, hogy milyennek kell lennie a gyerekének. Na most ez nem
csak az anyáknak a hibája – én nem hibáztatom az anyákat. Ez a rendszerek, a
társadalomunknak... hogy a társadalomnak szüksége van bizonyos sablonos dolgokra. Tehát van
olyan... lehetünk úgy, ami elfogadható és lehetünk úgy, ahogy nem vagyunk elfogadhatóak. Én
tudom, hogy amikor az anyám azt mondta, hogy ilyen legyen a hajad, nem olyan, akkor ő azért
mondta nekem, mert ő nem akarta azt, hogy mások szégyenítsenek meg engem, vagy hogy mások
azt higyjék, hogy én rossz vagyok, vagy csúnya vagyok, vagy piszkos vagyok, vagy trehány
vagyok. Persze van benne egy kicsi az is, hogy mondjuk én voltam egy dolog az ő kalapjában, és
ha én nem olyan vagyok, amilyennek kell lennie, akkor az rá reflektál. Tehát egy kicsit olyan – ő
szabónő volt – úgyhogy egy kicsit úgy bánt velem, mint a saját ruháival. Tehát csak olyan ruhába
öltözött, amiben ő meg akarta magát mutatni a világnak, és csak úgy akart velem lenni, ahogy
engem meg akart mutatni a világnak. Tehát volt benne sok minden. Ha az anyám egyáltalán nem
szeretett volna, akkor már egész biztos, már meghaltam volna, vagy bolondokházában lennék.
Tehát, persze, hogy szeretett. De szerethetett volna még jobban. Rájöhetett volna, hogy
bizonyos... ő például teljesen egyértően azt gondolta, hogy ha ő aggódik értem, akkor szeret. Ha
nem aggódik értem, akkor nem szeret. Tehát teljesen egyenlítette az aggódást a szeretettel. Észre
sem vette, hogy az aggódásnak van egy meta-üzenete. Ami az, hogy amikor én ... vagyok, és az
anyám aggódik értem, akkor azt mondom, hogy hát biztosan van valami, amiért aggódik, és akkor
megijeszt az, hogy ő aggódik értem. Én mondtam neki később, hogy én nem aggódom őmiatta. És
akkor azt mondta - hát persze, mert nem szeretsz! Szóval, van valami, amikor, mondjuk ha én
próbálom az én lányomat, vagy fiamat szeretni, akkor én nagyon próbálok odafigyelni, hogy ők mit
könyvelnének el mint szeretetet. És azt próbálom nekik adni még akkor is, ha nem egészen értem,
hogy ez miért van. Bízom abban, hogy ők tudnak valamit a jövőről, amit én nem tudok. Hogyha
úgy elképzelitek, hogy a generációk egymást követik, akkor ez minden generációban meg kell,
hogy történjen, hogy a kihaló generáció aggódik a jövőbe menő generációért, mert nem értik, hogy
mi jön a jövőben. Tehát, ha én bízom abban, hogy a fiam és a lányom jobban ismerik a jövőt, mint
én! Én jobban ismerem a múltat, mint ők! De a múlt nem jósolja meg a jövőt, legalábbis remélem,
hogy nem. Ez még a terápiában is nagyon fontos. Hogy nagyon gyakran azért szenved az illető, aki
hozzám jön, mert nem tudja elrendezni azt, ami történt vele. És azt hiszi, hogy ami történt vele, az
meghatározza a jövőjét. És nem tud rájönni, hogy bármi történt vele a múltban, annak semmi köze
nincs hozzá, hogy mit csinálok a jövőben. Semmi. Tehát még akkor is, amikor én nem értem, hogy
a gyerekeim mit csinálnak, akkor is bízom abban, hogy ők tudnak valamit, amit én nem. Mint
ahogy én tudom, hogy én tudtam valamit, amit a szüleim nem tudtak. Én élek most, ők nem élnek.
Nekem kellett felkészülnöm arra, ami most van. Nem nekik. Tehát van egy mély bizalom, amit egy
gyerek akar a szülőtől, ami a szeretetnek része. Sajnos, ebben én nem részesültem. S én ezt azért
mondom, mert ezt nehéz kimondani. De hogy ha erről gondolkozni tudtok, akkor esetleg ebben
valami meg tud változni. Mert nem olyan nehéz ezt megváltoztatni!

Kérdező: Elképzelhetetlennek tartod-e azt, hogy serdülőkorban a kislányoknak a

szexuális vágyai ugyanolyan pár nélküliek-e, mint a fiúknak? Annyi csak a különbség,
hogy mire ők eljutnak ebbe a korba, mire megtanulják a környezetüket, elhiszik a
felnőtteknek, hogy ők akkor lesznek jók, akkor viselkednek helyesen, ha eljátsszák ezt a
szerepet?

El tudom képzelni.

Kérdező: Az előbb említetted, hogy a terápiában sokszor huszonhatszor mondasz el egy

bizonyos dolgot, amiben úgy érzed, hogy változtatni kell, és a huszonhetedikre esik le a
tantusz. Ez egy párkapcsolatban úgy működik, vagy...[röhögés, taps]

Fejezd be a kérdést!

Kérdező: Úgy érzem, hogy egy párkapcsolatban ez nem tud működni sajnos, mert
pontosan az van, amikor később nagyon... szerintem... nagyon jól megmagyarázták,
hogy... tehát onnantól kezdve... vagyunk változtatni, akit szeretünk, és a tizenötödiknél
már nem a tantusz esik le, hanem a kapu záródik be.

Az egyik dolog, ami eszembe jut a kérdésről, az hogy engem fizetnek. A párkapcsolatban téged
nem fizetnek. De lehet, hogy fizetnek... [nevetés] Van egy biológiai törvény. Ez nem pszichológia,
hanem biológia. A stresszről. Ami úgy megy, hogy vagy harcolni kell, vagy menekülni kell vagy
keresni kell valakit, aki meg tud védeni, vagy beteggé teszed magad. Más lehetőség nincs. Na
most még van egy szó, ami fontos itt, hogy: hatásosan. Tehát vagy harcolsz hatásosan, vagy
menekülsz hatásosan – vagy találsz menedéket vagy védelmet hatásosan, különben egészen
biztos, hogy beteg leszel. Na most, ha valamit egy párkapcsolatban százszor kell elmondani, akkor
nem vagy hatásos. Tehát, hogyha az ember harcol ugyanazért minden héten kétszer, akkor az
ember beteg lesz. Akkor lehet, hogy jobb, ha az ember menekül. De lehet, hogy nem kell
elmenekülni mondjuk Kanadába, lehet, hogy el kell menekülni meditációba, vagy valahová
máshova, vagy egy baráthoz vagy egy szeretőhöz, akkor menekülni kell, vagy védelmet kell
keresni. De akár gyerekkel, akár párral, ha ugyanazt mondja az ember százszor, akkor nagy
bajban van.

Kérdező: Az akarathoz tartozik egyébként, a birtoklási vágyról nem beszéltél. Nagyon

kíváncsi vagyok, hogy egy párkapcsolatban ugyanígy a birtoklási vágy, tehát az a mi...
hogy csak a miénk legyen az a dolog, az hogyan működik, és annak hol vannak a nagyon-
nagyon vékony határmezsgyéi, amit át lehet lépni valamit, vagy amit nem lehet átlépni.
Hogy eddig a miénk a másik, vagy...

A rövid felelet az, hogy nagyon jó rájönni arra, hogy mi soha semmit nem birtokolunk, hogy a
birtoklás az csak egy illúzió amúgy is. Tulajdonképpen mi az, ami a tiéd? Ha mondjuk egy
párkapcsolatunk lenne, akkor az biztos, hogy én nem engedném meg, hogy úgy gondolkozz róla,
mintha én a tiéd lennék, és azt sem akarnám, hogy én úgy gondolkozzam róla, hogy te az enyém
vagy. Az egészen más, hogy ha ketten... Ez egy olyan dolog, hogyha valaki például egy szonettet
szeretne írni, akkor a szonett-forma az nem nehéz. Például mikor az A.G. Lang elkezdett
szonetteket írni, kb. harminc szonett jött. Hallotta a ritmusát. Mintha valaki diktált volna neki, csak
leült és kellett írni. És egyik szonett jött ki a másik szonett után. Na most, ha valakivel úgy
vagyunk megihletve, hogy egy bizonyos formában éljük, az olyan, hogy egy férfi és egy nő, vagy
két férfi vagy két nő el tudja határozni, hogy bizonyos formában akar élni, hogy ez olyan exkluzív,
hű kapcsolat. Hát akkor az az. De nem lehet... valami más történik akkor, hogyha megállapodunk
abban, hogy egy ilyen formában fogunk verselni, de tulajdonképpen nem csináljuk azt, mert
mondjuk egy szabad verset írunk. De ha egy szabad verset írunk, akkor állapodjunk meg, hogy
egy szabad verset írjunk.

Nem tudom, hogy még mit értesz birtokláson. Amit én, azt mondtam, hogy legyünk a ketten egyek
és legyek az az egy én. Az tulajdonképpen a birtoklás. Hogy ha az enyém vagy, akkor azt csinálok
veled, amit akarok.
Amikor a fiam pici volt, négy éves korában, észrevettem, hogy ollóval lukakat vág a zoknijaiba. És
amikor azt mondtam neki, hogy „Hát mi van? Ez mi?” Hogy miért csinálja ezt? Akkor a derekára
tette a kezét, és azt mondta: „Kié ez a zokni?” És akkor egy kicsit gondolkoztam róla, és úgy félig
azt akartam mondani, hogy az enyém, csak kölcsönadtam. De meg kellett engednem neki, hogy ez
az övé. Valahogy ő ezt mélyen tudta is – ezt soha nem tanítottam meg neki –, hogyha az övé,
akkor azt csinál vele, amit akar. És ugyanezt csinálta a játékaival. Adtam neki egy játékot, másnap
kérdeztem, hol van. Azt mondta, odaadta az egyik barátjának. És amikor látta, hogy el vagyok
képedve, akkor azt mondta, hogy „Nem neked adtad?” Hogyha az enyém, akkor odaadhatom
másnak. Tehát ez a birtoklásnak a lényege. Így ember embert nem birtokolhat. Olyan nincs. A
szeretet különben, a szeretetnek az egyik megfogalmazása az, hogy akkor szeretem a másikat,
hogyha annyira tisztelem a másikat, hogy ha rájövök arra, hogy a másik olyan más, annyira más,
mint én, hogy el sem tudom képzelni azokat a dimenziókat, ahol ő más, akkor is tisztelem és akkor
sem akarom, hogy más legyen, mint amilyen.

Kérdező: [...] párkapcsolat része [...] nem tudják megtartani egymáshoz a tiszteletet,
nem tudják elfogadni a másikat olyannak, amilyen. Hogyan lehet elfogadni?

Hogy hogyan lehet elfogadni egy párkapcsolatot? [röhögés] Hogy lehet elfogadni egy másikat? Én
nem azt mondom, hogy el kell fogadni a másikat. Az embernek észre kell vennie, hogy el tudja-e
fogadni a másikat. Például ha most valakinek udvarolnék, akkor odafigyelnék, a saját élményeimre
figyelnék. Arra figyelnék, hogy valóban örülni tudok-e a másiknak úgy, ahogy van. Hogyha abban a
pillanatban, úgy gondolkozom, hogy ez a nő igazán jó lenne, ha egy kicsit ez meg az meg az...
akkor már tudom, hogy nem kell mindenkit szeretni. Én nem vagyok Krisztus. De észre kell
vennem, hogy kit szeretek, és kit nem szeretek. Tehát nem kell szégyellnem magam, ha nem
szeretek valakit! Észre kell venni!

Kérdező: A következő kérdésem van: A tinédzser korom már régen elmúlt, tehát
ötvenkilenc éves vagyok, és hogyismondjam...

Az nem jelent semmit! [nevetés]

Kérdező: Pontosan! A kérdésem pont e körül forog. Tehát én – fejemben legalábbis -,

semmit nem változott az általános érdeklődés a világgal szemben és ebben is a nőkkel
szemben általában. Ugyanakkor egy óvatos megközelítés volt egy hölgy részéről, hogy
mintha minket is csak nevelnének arra, hogy csak egy férfira irányulhat a mi nagy
szeretetünk. És az alapvető hazugság itt kezdődik, amikor az ember ezt nem meri
bevallani, például annak, akit úgy egy kicsit jobban megkedvel, tehát gyakorlatilag
hogyan van ez? Tudomásom szerint Jung életének hosszú szakaszában nemcsak egy
feleséggel élt együtt, hanem még akiket jobban megszeretett, azok is odaköltöztek. Csak
ennyi.

Hát ez a kérdés arra emlékeztet, hogy kicsit többet kell beszélni a vágyról. A T. H. Lawrence, aki
nemcsak író volt, egyik kedvenc íróm, hanem pszichoanalitikus is. Néha abból kereste a pénzét,
hogy mint terapeuta működött. És írt két könyvet is a pszichoanalízisről, és mint egy valódi jó,
szíves író, gyönyörűen írt a pszichoanalízisről. Sokkal szebben írt, mint Freud vagy bárki más. Na
most, ő azt írta, hogy a legfontosabb a terápiában azon gondolkozni, hogy mi az embernek az igazi
vágya. Mert mi csecsemők mindannyian minden szégyen nélkül teljesen spontán és őszintén
bevallottuk a vágyainkat. Ha a vágyaink nem voltak teljesítve, akkor sírtunk, ordítottunk,
toporzékoltunk. Tehát mindannyian egyszer, amikor egy pár percre is tudtuk, hogy mire vágyunk
és hogy mi a mi vágyunk és mi a másiknak a vágya. Attól a pillanattól kezdve, lehet úgy is
mondani, hogy a szüleink és a társadalom meg akar minket szelídíteni. Az olyan, mintha azok a
vágyak, amikkel születünk, azok vad, állati vágyak és a szüleink háziasítani akarnak. Mint a
farkasokból a kutyát. A Lawrence azt mondta, hogy a vágyaink pontosan ugyanarról a helyről
származnak, ahonnan az életünk. Tehát ő nagyon tisztán látta, hogy én nem élem önmagam, én
túl hülye vagyok, ahhoz hogy önmagamat éljem – nem tudom, hogy hogy verjem a szívemet, nem
tudom, hogy hogy működtessem a májamat. Valami él engem. Nem én az intelligenciámmal
tettem össze magam az anyám méhében. Valami formált engem. Tehát valami él engem. Azt
mondta, hogy a vágyam az pontosan onnan jön, ahonnan az, ami engem él. Tehát a saját vágyaim
szentsége. Ez nagyon fontos, hogy rájöjjek arra, mik az én vágyaim. Nemcsak, hogy melyik
vágyam egyezik meg azzal, amit mások vágynak, hogy én azt vágyjam. Egy egész életet el lehet
úgy élni, hogy másoknak a vágyait teljesítsem. Tehát elfelejthetem az összes vágyaimat, csak
egyetlen egy vágyam lesz, az, hogy a ti vágyaitokat teljesítsem. Teljesen láthatatlanná fogok válni.
Abban a pillanatban, amikor elmondom, hogy mi a vágyam – még az is, hogy most éhes vagyok,
vagy most pisilni kell –, akkor azonnal valaki azt mondhatja nekem, hogy szégyeld magad. És a
szégyen a léleknek olyan fájdalom, mintha tüzes, vörös vassal égetnék a bőrömet. Tehát valakit
megszégyeníteni, az olyan, mintha lehetne érezni az égő bőr szagát. Ez egy ilyen – sajnos –,
kétféle tanulási rendszer van bennünk. Az egyik megtanulni, hogy kell vigyázni magunkra
fájdalomokozó stimulusoktól, pl. tűzbe ne tegyem a kezem csak egyszer. Tehát ez a fajta tanulás –
egyetlen egy történés elég ahhoz, hogy soha többé ne ismételjem meg. Sajnos a megszégyenítés
az ilyen. Egyszer kell, hogy valaki megszégyenítsen azért, mert őszintén megmondtam, mire
vágyok, és talán soha többé nem fogom megmondani.

A terápiában az mondathatom, hogy – talán azok is, akik hat-tíz évig vannak terápiában – az
egész, minden óra arról szól, hogy kiássák vagy visszahívják a saját vágyaikat Szibériából, ahova
száműzték őket.

Hogy én valakinek elmondjam, elsősorban hogy én... Inkább mondom így: hogy nemcsak hogy
Szibériába száműztem a vágyaimat, hogyha megszégyenítettek az igazi, valódi vágyaim miatt,
hanem azért kellett őket Szibériába száműzni, mert ha tudnám, mik a vágyaim, akkor esetleg néha
mégis valahogy kijönne belőlem. De ha tényleg száműzöm őket, és már én is elfelejtettem, hogy
mik a vágyaim, akkor ez olyan, mintha kétszeresen bezártam volna azt, ami veszélyes. A
terápiában két lépésben lehet ehhez visszajutni: ha meg tudom nyugtatni az illetőt, aki keresi a
vágyait; hogy nem kell semmit sem csinálni. Az első lépés: csak tudd, hogy mik a vágyaid! Csak te
fogadd el, te ne szégyenítsd meg önmagadat a vágyaidért! Tehát ha én például megkívánnám a
lányomat szexuálisan, nem kell magamat... miért szégyellném magam? Ha van, akkor van. Azért,
hogy nekem milyen fantáziám van, az hogy nekem mi a vágyam, az senkit nem bánt, az senkinek
nem árt. Hogyha valamit tennék ezért, az ártalmas lenne. De a vágyam, az soha nem ártalmas. Ha
két lépésben tudom ezt megcsinálni, hogy először is én szeretném tudni a vágyaimat, aztán
szortírozhatom a vágyaimat, hogy melyiket fogom megvalósítani és melyiket nem, akkor esetleg az
nem olyan veszélyes. Nagyon kevés emberrel találkozik az ember egy életben, akivel teljesen
őszinte lehet a vágyaival kapcsolatban. Akivel biztos, hogyha megmondom az igazat, nem fog
megszégyeníteni, hogy nem fog otthagyni, és... Mert ha otthagy, az is egy megszégyenítés. Tehát
bátorság kell ahhoz – ez történik a világon mindenütt -, hogy pl. a homoszexuális vágy..., az,
akinek homoszexuális vágya volt vagy van, nagyon, rettenetesen félt a megszégyenítéstől. Tehát
titokban kellett a vágyait kontemplálnia. És ha talált valakit, aki ugyancsak titokban arra vágyott,
akkor ketten titokban el tudták játszani, amit akartak, de titokban kellett maradni, hogy mások ne
szégyenítsék meg. Na most ez ugyanaz, hogyha én például tíz nőt szeretnék szeretni, akkor jelen
pillanatban az épp olyan nehézségekbe ütközne, mint történelmileg egy bizonyos ponton, hogyha
egy férfival szeretnék szeretkezni. Tehát mindegy, hogy az ember mit kíván. Addig, amíg nem
kényszerít senkit arra, hogy a vágyait teljesítse, hogyha az ember szabadon tud mondjuk keresni
valakit, akinek a vágyai pont olyanok, mint a magáé, akkor mindent el lehet játszani. Nem
moralitás kérdése, ez tulajdonképpen annak a kérdése, hogy ne kényszerítsem magamat vagy
másokat arra, amit nem akarnak.

Kérdező: András, legelején mondtad, hogy az az ember bátor, aki nem fél félni. Viszont
én erre azt mondom, hogy a félelemnek mégiscsak van értelme, mert ha én, mikor még
kicsi voltam, és nem tudtam, hogy magas helyekről leugrani az nagyon ártalmas. Ha
leugrottam volna egy nagyon magas helyről, akkor én most nem lennék itt. Most már
tudom, hogy így van az eszemmel, csak volt így, amikor nem tudtam, és akkor még az a
fajta félelemnek volt haszna. És hol van az a határ, amikor egy félelemre lehet azt
mondani, hogy hasznos, vagy lehet azt mondani, hogy nem hasznos. Vagy van egy ilyen
határ?

Reméljük, hogy tudjuk. Mint mindennel, kétféle hibát lehet elkövetni. Vagy az ember hanyag, vagy
az ember túlságosan kontrollálja és befolyásolja a másikat. Amikor a gyermekeim picik voltak, én
hagytam, hogy ők mászkáljanak, másszanak föl a bútorra. És ha leestek, akkor megütötték
magukat – reméltem, hogy nem rettenetesen. Az volt a fontos, hogy amennyire csak lehet,
megengedjem nekik, hogy a saját tapasztalataikból tanuljanak, ne azért, mert én azt mondom,
hogy vigyázzon magára. Na most persze, hogy ennek van egy határa: hogyha mondjuk az ablaknál
akar kimászni az ötödik emeleten, akkor persze, hogy visszarántom. Emlékszem - a fiam még
négykézláb mászott, még nem tudott járni –, nagyon érdekelte őt az elektromos konnektor.
Odamászott és be akarta dugni az ujját a lukba. És persze nem akartam, hogy a saját
tapasztalatán tanuljon abból, hanem odamentem és gyengén visszahúztam, hogy mondtam, hogy
nemnem, az nem jó, oda ne tedd az ujjad. És ezt körülbelül háromszor-négyszer megtettem. És
következő nap az ajtóban álltam – ő nem tudta, hogy ott vagyok – és mászott a konnektor felé, és
saját magától megállt, és azt mondta, hogy nemnemnem, és megfordult. Persze, hogy annak van
értelme, hogy egy nap alatt bekebelezett engem, és már nekem nem kellett kívülről mondanom,
már benne voltam. Persze nagyon kell arra vigyázni, hogy túl sok nemet mondhatok és túl sokat
kontrollálhatom, persze lehet túl keveset. Tudom azt, hogy ezen a kötéltáncon, amit mindannyian
járunk – főleg gyerekekkel –, két oldalra lehet leesni: az elhanyagolásra vagy a túlkontrollálásra.
Na most, azért mert az én anyám... úgy éreztem, túlkontrollál, én, hogyha hibát csinálok, akkor a
hanyagsággal csinálom. Ha az anyám hanyag lett volna, akkor lehet, hogy én túlkontrollálnék.
Nagyon nehéz ezt a kötéltáncot jól járni.

Kérdező: Nekem a szeretet definíciói körül lenne kérdésem. Mintha elsőre lenne egy
ellentmondás kettő közt. Ugye azt hallottuk, hogy ha valakit szeretünk, elfogadjuk
olyannak, mint amilyen. Másrészt: elősegítjük vagy felelősséget vállalunk a lelki
fejlődéséért, ami változást okozhat benne. Tehát ha azt sugározzuk, hogy téged úgy
szeretlek, amilyen vagy, ezzel akár akadályozhatjuk a fejlődést, a változást. Illetve ha
nem ezt tesszük, és azt sugározzuk, hogy hát mondjuk ilyen felé kéne változnod lelkileg
– honnan tudhatjuk, hogy ezt nem mi akarjuk?

Az a megfogalmazás nem egészen az enyém volt, amit olvastam. De még ebben sincs
tulajdonképpen ellentmondás, mert szerintem csak úgy lehet valakinek a lelki fejlődését segíteni,
hogy ha az ember elfogadja a másikat úgy, ahogy van. Például, ha egy három éves gyereknek azt
mondom, hogy mondjuk segítek neki, hogy legyen egy öt éves gyerek. A legjobb módszer egy
három éves gyerekből egy ötéves gyereket csinálni, az az, hogy szeretni kell őt, mint egy
hároméveset, mint egy három és fél éveset, mint egy négyéveset, és mélyen bízni kell abban,
hogy remek ötéves lesz belőle. Hogy ha három éves korában én már izgulok és próbálom segíteni
őt, hogy legyen már ötéves, és mondjuk már három éves korában ő öt éves dolgokat csinál, akkor
az nem segítség, akkor egy hamis ötéves lesz. Tehát így nincs kontradikció benne, így nincs
ellentmondás. Hogy ha komolyan elgondoljuk, hogy hogyan segíthetjük egymásnak a szabad
növését, az pontosan az, hogy úgy szeretjük őt, ahogy éppen van. Ugyanezt kell tenni
növényekkel, állatokkal. Miért ne emberekkel?

Kérdező: ... a természet nagyon sok területen nagyon jól megteremtett minket, ...úgy
fogalmaztál, hogy valahogy élni kell. Az anyaméhben kialakulunk magunktól és rengeteg
minden magától történik, begyógyulnak rajtunk a sebek és stb és stb. Mégis úgy tűnik és
úgy látjuk és azért is érdeklődünk mindannyian e téma iránt, mintha a lelkünk az nem
működne ilyen tökéletesen, mintha a lelki sebek, azok – valahogy az a része az egész
szerkezetnek, mintha még nem... az úgy nem lett még kitalálva vagy az még nem áll
olyan evolúciós szinten?

Hogy mi? A nyelvünk?

Kérdező: Nem. A lelkünk, a pszichénk. Az nem ment végig még ezen az evolúción? Most
hangosan gondolkozom, tényleg nem is kérdésem. Szóval a testünk, az előbbre jár, az
már működik magától, a lelkünkkel mindig defektek vannak, mindig bajok vannak. Itt
van például ez az elfojtás. Egy csomó olyan mechanizmus van a testünkben, ami
tökéletesen működik. A lelkünkben miért nem működnek ilyen tökéletesen ezek a
folyamatok? Hogy alakulnak ki betegségek, defektusok? Én első körben arra gondoltam,
hogy biztosan a társadalommal van baj. Én ezt nem gondolom jól. Én azt gondolom, hogy
akkor működik jól egy rendszer, ha mindig az adott környezetben jól tud működni.
Őskorban is jól működött a testünk, akkor is meggyógyította magát, vagy meghalt. És
most is jól működik. A lelkünk nem működik még ilyen jól. Te mit gondolsz erről?

Szerintem ez tényleg... én úgy értettem, hogy a nyelvünk, de tulajdonképpen ez a válasz, hogy

valami a nyelvvel kapcsolatos és erről is fogok holnap beszélni, hogy mit csinál az, hogy mi
beszélünk, hogy beszélő állatok vagyunk. Szerintem nem a lelkünkkel van baj, szerintem azzal van
baj, hogy hogyan bánunk egymással. Hogyha rosszul bánunk egymással, akkor szenvedni fogunk.
És az egy óriási téma, hogy miért bánunk rosszul egymással, és miért engedjük meg hogy mások
rosszul bánjanak velünk, és mi miért bánunk másokkal rosszul. Hogy miért nem fedeztük fel még
azt, hogyha tényleg barátok lennénk, ami nekem nem egy szentimentális dolog – én csak annyit
értek baráton, hogy az, ami jó a másiknak, az legalább közel legyen a szívemhez, hogyha nem is a
szívem kellős közepén van. Hogy azt miért nem fedeztük fel, hogy miért bántjuk egymást? Hát,
nem tudom. De a szenvedés, az nem egy lelki probléma. Azért szenvedünk, mert a hatalmunkat
rosszul használjuk. Mert a hatalmunkat nemcsak arra használjuk, hogy azt csináljuk, amit akarunk
és nem, amit nem akarunk, hanem arra is, hogy másoknak megmondjuk, hogy mit csináljanak.
Hogy másoktól elvegyük az ő szabadságukat. Tehát arra kell figyelni – ez eléggé absztrakt dolog –,
arra kell figyelni, hogy hogyan bánunk egymással. Szerintem minden lelki probléma abból ered, a
pszichiátriai diagnózisok mindegyike, az csak olyan, mint egy ilyen... Hogyha valakit bántottak,
amikor pici volt, abból lehet, hogy ez nő ki, vagy az nő ki... És ezer különböző kategóriát
mondhatunk abból, hogy ilyen pszichotikum vagy ilyen hisztéria, vagy ez, vagy az... De a lényeg
az, hogy valakit bántottak. Ez a lényeg. És hogy miért bántjuk egymást? Hát az Isten tudja...

Kérdező: Nem régen olvastam egy könyvet, John ***-nak Az út végén című könyvét és
abban egy nagyon érdekes történet... Lényegében a főszereplő cselekvésképtelen, mert
egyszerre nagyon sok vágya és akarata van, ami munkál benne. És a másik főszereplő
úgy próbálja neki ezt bebizonyítani, hogy azt mondja az akarat definíciójára, hogyha az
emberben, amikor egyszeriben sok elképzelés, sokféle akarat munkál, akkor az, hogy
melyik az igazi akarat, melyik az akarat – csupa nagybetűvel –, csak és kizárólag a
cselekvés tudja meghatározni és bebizonyítani. Ezzel kapcsolatosan szeretném a
véleményedet kérdezni, mi erről a véleményed?

Az akarat szerve az izom. Ez tisztán érthető? Az akarat szerve az izom. Mindegy, hogy mit akarok,
csak az izmaimon keresztül akarhatom. Onnan tudjátok, hogy mit akarok, hogy figyelitek az
izmaimat. Még beszélni is az izmaimmal beszélek. Mindent, amit megteszek, mindent, amit akarok,
ahhoz az izmaim kellenek. Tehát, ezen a szinten ez nyilvánvaló, hogy az akarat az izmaimon
keresztül nyilvánul meg. Tehát onnan tudjátok, hogy mit akarok, hogyha nézitek, hogy az izmaim
mit csinálnak. Az nagyon jó emberi kapcsolatokban, hogyha amit valaki mond és ami valaki csinál,
az ugyanaz. Tehát ha a szavak, a retorika és a cselekvés egyenlő, akkor minden nagyon egyszerű.
Ha valaki mást mond, amit csinál, akkor van egy ajánlatom: arra kell figyelni, amit csinál, soha
nem arra, amit mond.

Kérdező: Olvastam egy könyvben azt, hogy az akarat egyetlen funkciója, hogy nem
akarni - ha jól emlékszem, az Ön könyvében. És akartam és továbbgondoltam az életben,
környezetemben, baráti társaságban leginkább azoktól az emberektől kapták meg a
legjobb bánást, sikeres életet élnek... én is a főiskolán akartam csinálni a vizsgákat, nem
sikerült, megbuktam, nem érdekelt, átmentem. [Közbeszólás: Nem lehet érteni!]

Majd megismétlem a lényeget.

Kérdező: Az a kérdésem, hogy ez miért működik így? Visszagondolva ez működik: az

akarat egyetlen funkciója nem akarni, és akkor jönnek létre a dolgok. Akkor mennek jól.
És miért működik, vagy miért így működik? Vagy miért mindig így?

A kérdés tulajdonképpen arról szól – én írtam és beszéltem már erről –, hogy az akarat egyetlen
valódi funkciója akarni nem akarni. Tehát, hogyha az akaratot elképzelitek, mint egy nagy kígyót,
akkor az Ouroboros, a görög Ouroboros az egy kígyó, amelyik eszi a saját farkát. Tehét hogyha az
akarat ez a kígyó, akkor a mi munkánk az, hogy az akaratunkat az akaratunk ellen állítsuk föl.
Hogy az egyetlen funkciója az akaratnak, akarni nem akarni. Na most, hogy ez mi? Ez miről szól?

Kétféle akarat van és pszichológiailag vagy lelkileg nagyon fontos tudni, hogy vannak olyan dolgok,
amiket lehet akarni és vannak olyan dolgok, amiket nem lehet akarni. Abban a pillanatban, amikor
valaki azt akarja, amit nem lehet akarni, akkor szorongani kezd. Na most, hogyha mi nem lennénk
olyan hülyék, hogy orvosságot gyártunk a szorongásnak megoldására, akkor nagyon egyszerűen
arra kellene figyelni, hogy amikor szorongok, akkor valószínűleg, majdnem, biztosan valamit
akarok, amit nem lehet akarni. Tehát például én láttam olyan embereket, akik ahogy kocsit
vezetnek és egy piros lámpa közeledik, akkor az izmaikat akaratosan megmerevítik, és - mintha
imádkoznának –, azt mondják, hogy „Válts zöldre! Válts zöldre!”. Hát ez az akaratosságnak és a
hülyeségnek a teteje. Viszont ezt csináljuk jobbra-balra. Például, mi az, amit nem lehet akarni és
mégis akarjuk? Nem lehet emlékezni akarni. Tehát, hogyha olvasok valamit, és azt akarom, hogy
ezt el ne felejtsem, csak egyetlen dolog történik: szorongani fogok – és a szorongásnak van
mellékhatása. A szorongásnak a mellékhatása az, hogy buta leszek. Tehát elfelejtem még a...
mindent elfelejtek. Ha szorongok, akkor hülye leszek. Tehát, például hogy ha ágyba fekszem és
aludni akarok – hát nem lehet aludni akarni! Abban a pillanatban, amikor aludni akarok, akkor
szorongani kezdek. Na most, ennek a tetejére: hogyha nem akarok szorongani, mert már érzem,
hogy szorongok... De nem akarok szorongani – abból keletkezik a pánik!

Szóval, például azt sem lehet akarni, mondjuk hogy itt állok és azt szeretném, azt akarnám, hogy
tetszem nektek... Hát ezt nem lehet akarni. Vagy igen vagy nem. De hogyha azt akarnám, akkor
lámpalázam lenne. Mert a lámpaláz az abból ered – és minden színésznek van lámpaláza –, az
abból ered, hogy a színész nem tudja nem akarni azt, hogy a hallgatók vagy a nézők... nem akarja
a színész, hogy lássa a néző, hogy ő egy küszködő ember, aki Hamletot akar alakítani. Hát ez egy
rettenetes félelem! Hogyha én attól félnék, hogy ti átláttok, hogy itt a Feldmár András próbálja
eladni magát mint egy pszichológus, akkor rettenetesen szoronganék, akkor lámpalázam lenne.
Viszont azért a szorongás, azért lehet billió dollárokat szerezni szorongás elleni orvosságokkal,
mert a mi kultúránkban egyre inkább azt követelik meg tőlünk, hogy szeretetet játsszunk. Tehát
mindenki más akar lenni vagy másnak akarja eladni magát, mint aki vagy ami. És ez szorongásra
vezet. Na most, hogyha van egy orvosság, akkor erre soha nem kell rájönni.

Mondjuk ez az egyik oldala a kérdésnek, hogy miért fontos az, hogy a legfontosabb akarni nem
akarni. A másik pedig egy egész más része... megint egy kicsit lelki része vagy spirituális része, az,
hogy majdnem minden ima azt mondja, hogy legyen meg a te akaratod. A te akaratod nem az
enyém. Tehát, az az, hogy rájönni arra, hogy az én egóm, az csak egy pici morzsa egy tengernek a
tetején. És hogy nem is egy hülyeség ebben a morzsába próbálni az életemet irányítani ahelyett,
hogy átadjam magam annak, ami engem él.

Mindenféle harci művészetnek – a dzsúdónak, karakinak, ájkidónak –, minden harci művészetnek a

lényege az, hogy hogy tanuljam meg, hogy én ne akarjak semmit. Még akkor se, ha valaki jön
felém egy karddal, akkor se akarjak semmit, hanem bízzam abban, ami engem él. Hogy az a nagy
valami, ami engem él, az biztos jobban meg tud engem védeni ez ellen a kard ellen, mint az én
pici, hülye egóm.
Az írást az alábbi címen találod:
http://www.daath.hu/showText.php?id=124

© Copyright 2005, 2005 Daath.