Ulysses

Moore

Az időkapu

A Villa Argo rejtélye

 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Ulysses Moore: La Porta del Tempo EDIZIONI PIEMME Spa, 2004 15033
Casale Monferrato (AL)
Via del Carmine 5.
Copyright © EDIZIONI PIEMME Spa
Hungarian translation © Kotsis Orsolya

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben
tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt
előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben,
borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.
Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2006 7630 Pécs, Üszögi-
kiserdő u. 1.
Telefon: (72) 777-000 E-mail: info@alexandra.hu www.alexandra.hu
Borítóterv és illusztrációk: Iacopo Bruno
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Krommer
Balázs A kiadvány magyar változatát Hársfai László tördelte Megjelent
14,15
(A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 369 967 3
A könyv által elbeszélt történet valóban hihetetlen. Mi magunk is
kíváncsian várjuk, hogyan végződik majd. Minden egy e-maillel kezdődött,
amit egyik kollégánk küldött Cornwallból.
A továbbiakban döntsétek el ti, mit gondoltok a történtekről...

Gőzhajó Könyvkiadó
Üdv mindenkinek!
Cove Cottage-ból küldöm ezt az e-mailt, ami egy kis, poros szálló
Cornwallban. Azért írok, mert úgy gondoltam, feltétlenül el kell
mesélnem nektek néhány rendkívüli eseményt, amelyeknek az utóbbi
napokban részese voltam.
Miután említést tettetek nekem arról a bizonyos kéziratról, ami olyan
nagyon felkeltette az érdeklődésetek, én rögtön útnak indultam
Angliába. A szerzőről egyetlen információ volt a birtokomban,
nevezetesen a lakhelye: egy bizonyos Kilmore Cove Cornwallban.
Amikor Londonba értem, béreltem egy kocsit, ám az utam nem
vezetett tovább Zennornál - ahol most is vagyok a térkép ugyanis sehol
sem jelöl egyetlen Kilmore Cove nevű helyet sem. Így hát
feltárcsáztam azt a számot, amit ti hagytatok nekem. Egy kedves hölgy
vette fel a kagylót, aki az iránt érdeklődött, hogy melyik hotelben
lakom, majd megkért, hogy másnap reggel várjam meg a recepciónál.
A megbeszélt időpontban azonban a kedves hölgy helyett egy
utazóládát (igen, jól olvastátok: UTAZÓLÁDÁT!) találtam csak a
portán, a következő levéllel:
Kedves Uram!
Ez a láda tartalmazza azt a kéziratot, amelyet Ulysses Moore külön
kérésére továbbítok önnek. Amennyiben a kezében tartott művet
kiadásra érdemesnek találja, egyetlen kérésünk az volna, hogy a
megjelenő könyv címoldalán jól olvashatóan jelenhessen meg a szerző,
Ulysses Moore neve, valamint hogy a kéziratok eredeti sorrendjét
szíveskedjenek tiszteletben tartani.
Köszönettel és szívélyes üdvözlettel:
Calypso Szigete
A Tengerből Kimentett Remekművek
A ládában egy nagy halom fényképet, rajzot és térképet találtam,
valamint egy sor számozott füzetet aprólékos gyöngybetűkkel teleírva,
melyeknek fekete borítóját rongyosra gyűrte az idő... a szöveg
valamilyen érthetetlen nyelven íródott!
Először arra gondoltam, valami buta tréfa az egész. Amikor azonban elkezdtem
átböngészni a rajzokat, a térképeket és a fotókat, rá kellett döbbenem, hogy
mindegyik egyazon történet szerves része.
Ez pedig egy olyan különleges történet, amelyet a szerző, hogy megvédjen az
illetéktelen kíváncsiskodóktól, egészen furcsa kódolt formában vetett papírra.
Képzelhetitek, micsoda kíváncsiság vett rajtam erőt! Így hát mivel már amúgy is
lefoglaltam a szállást egy teljes hétre, nekiláttam, hogy megfejtsem ezt a
titokzatos kéziratot. A továbbiakban láthatjátok, hogy az első füzet tartalmát
immár sikerült átírnom.
Pierdomenico

Ui.: csatoltan
küldök továbbá két fényképet és egy térképet. A fényképek Cove Cottage-ot és
az említett utazóládát ábrázolják. Ha megnézitek a térképet, láthatjátok, hogy
Kilmore Cove-ot megtalálni teljesen lehetetlen vállalkozás. Egyszerűen nincs
sehol!
A sziklaszirten álló ház hirtelen bukkant elő a kanyar után. A fákkal
körülvett kis kőtorony élesen rajzolódott ki a tengerkék háttérből.
- A mindenit! - kiáltott fel Covenant asszony a látvány hatására.
A volán mögött ülő férje csak mosolygott. Áthajtottak a kovácsoltvas
bejárati kapun, és megálltak az udvaron.
Covenant asszony kiszállt a kocsiból. A kavics megcsikordult cipősarka
alatt, ő pedig csak állt, és nézett maga elé döbbenten, mint aki hiszi is meg
nem is, amit lát.
A ház egy tenger fölé nyúló sziklára épült. A mélyből felhallatszott a
köveknek csapódó tengervíz morajlása, a levegőt pedig megtöltötte a sós
víz átható illata. Az épület és a körülötte álló fák a tenger és az ég kékjében
úsztak, a sziklaszirt lábánál pedig a Kilmore Cove-öböl terült el, néhány
elszórtan épült házacskával.
Covenant asszony még mindig kővé dermedve állt az udvaron, mikor
egyszer csak egy fehér szakállú öregember lépett oda hozzá, akinek az idő
mély barázdákat vésett az arcára. Élénk és átható tekintete volt. Ahogy
bemutatkozott, Covenant asszony nagyot ugrott ijedtében.
- Nestor vagyok - mondta. - Én vagyok a Villa Argo kertésze.
Tehát így hívják, gondolta az asszony: Villa Argo.
Követte férjet és az egyik lábára erősen bicegő kertészt a tengerre néző
oszlopcsarnokig.
- Biztos, hogy jó helyre jöttünk? - kérdezte Covenant asszony, és
végighúzta kezét a villa vastag kőfalán, megbizonyosodva róla, hogy a ház
valóban létezik.
Ekkor a férje kézen fogta és a fülébe suttogott:
 - Kitartás, most jön...
A villa belseje, ha lehet, talán még legnyűgözőbb volt. Egy sor apró
szoba volt benne, melyeket a világ minden tájáról származó bútorokkal
rendeztek be. Tökéletes volt, mindennek megvolt a maga helye. Életében
először Covenant asszony úgy érezte, semmit nem kell elmozdítania eredeti
helyéről.
- Mondd, hogy igaz... - suttogta a férjének.
A férje megszorította a kezét.
Tehát tényleg igaz: valóban megvették ezt a házat.
Covenant asszony hagyta, hogy egy kis szalonba vezessék, melynek
boltíves mennyezete és régi, robosztus, mégis elegáns kőfala volt. A
szobába egy boltíves ajtón át lehetett bejutni, a keleti oldalán pedig egy
másik sötét faajtó nyílt valahová.
- Ez a ház egyik legrégibb szobája... - mondta a kertész elégedetten. -
Több mint ezer éve semmit nem változ-
tattak rajta. Annak idején csak egy középkorban épült torony állt itt. Moore
úr, az előző tulajdonos is csupán az ablaktáblákat javíttatta meg, és az
elektromos áramot vezette be ebbe a helyiségbe - mondta, és a
mennyezetről lelógó csillárra mutatott.
- Jason el lesz bűvölve... - állapította meg Covenant úr.
A felesége nem szólt semmit.
 - Vannak gyerekeik, igaz? - kérdezte a kertész.
- Igen. Egy fiú és egy kislány. Tizenegy évesek. Ikrek
- válaszolta Covenant asszony.
- Gondolom okosak, vidámak, és teli vannak élettel... és remélem
boldogok lesznek egy ilyen világtól elzárt helyen, ahol nincs internet...
Covenant asszony elgondolkozva ráncolta a homlokát.
- Hát... gondolom, igen... - válaszolta az asszony kissé meglepetten. -
Talán nem túl szép, hogy pont én mondom, de tudja, nagyon is függetlenek.
- Ekkor hirtelen eszébe jutott a számítógép képernyője előtt kuksoló Jason,
de gyorsan megrázta a fejét. - Azt hiszem, internet nélkül is nagyon
boldogok lesznek egy olyan házban, mint ez.
- Remek, igazán remek - helyeselt a kertész. - Akkor tehát, ha ön is úgy
véli, asszonyom, megkötöttnek tekinthetjük az üzletet.
Ezután Covenant úr elmagyarázta a feleségének, hogy az előző
tulajdonos, Moore úr külön kérése volt, hogy a ház egy fiatal család
tulajdonába kerüljön, akiknek legalább két gyermekük van.
- Az úr azt szerette volna, hogy a ház mindig tele legyen élettel... - tette
hozzá a kertész, miközben kivezette őket a szobából. - Mindig azt
mondogatta, hogy egy ház gyerekek nélkül halott ház csupán.
- Igaza volt - bólogatott Covenant asszony. Mielőtt kiléptek volna a szobából,
még egy pillantást vetett a keleti falon nyíló sötét faajtóra. Észrevette, hogy az
ajtó helyenként szinte teljesen elszenesedett, másutt pedig mély karcolások és
vésőnyomok borítják.
- Mi történt azzal az ajtóval? - kérdezte.
Nestor megtorpant, az ajtóra meredt, majd megcsóválta a fejét.
- Jaj elnézést - motyogta. - Vegye úgy, hogy nem is látta azt az ajtót. Már sok
mindent kiállt, mióta elvesztek a kulcsok, amik nyitották. Látja azt a négy
lyukat? Moore úr úgy vélte, hogy zárak lehettek. Minden elképzelhető eszközt
bevetett, hogy kinyissa az ajtót, de hiába.
- Mégis, hová vezet?
A kertész megvonta a vállát.
- Ki tudja? Réges-rég talán a lenti ciszternához vezetett, ami talán ma már
nem is létezik...
Covenant asszony végigsimította az elfeketedett, barázdás faajtót, és valami
nyugtalanságféle lett úrrá rajta.
- Talán jobb lenne, ha valamit elétolnánk, nehogy a gyereknek az az ötletük
támadjon, hogy ki akarják nyitni - fordult a férjéhez.
- Igaza van... - dörmögte a kertész, és kibicegett a szobából. - Ez a
legokosabb, amit tehet. A gyerekeknek soha nem fordulhat meg a fejükben, hogy
megpróbálják kinyitni.
Jason mozdulatlanul állt a lépcső alján, és hallgatózott. Egy kósza
légáramlat különös, távoli zajokat hozott felé: bútornyikorgást, szélzúgást,
állatok lépteinek zaját. Az elmúlt héten Jason már többször is gondolt rá,
hogy a Villa Argo bútorai bizony önálló életet élnek. Amint az ember kilép
a szobából, egyetlen millimétert mindig arrébb táncolnak. Egyetlenegyet
csupán, sohasem többet, nehogy rajtakapják őket.
Ezúttal azonban valami mást hallott. Nem egy bútor csusszant arrébb.
Nem is a sirályok neszeztek, akik fészket raktak a tető gerendái között, de
még csak nem is házfalra futó borostyán levelei között lakó gyíkok vagy a
tetőn garázdálkodó egerek futkároztak. Nem bizony.
Ezúttal másféle zajt hallott: határozott, gyors léptek koppanását az
emeleten. Kővé dermedve állt hát, és minden idegszálát megfeszítve
hallgatózott. A kopogás megismétlődött.
Jason gondterhelten szorította össze a száját.
- Szóval odafönt vagy... - morogta képzeletbeli ellenségének, mintha csak
meg kellene küzdenie vele.
Vajon a családból tényleg senki nem vette még észre őt? Sem anyának,
sem apának, sem a nővérének nem tűnt még fel, hogy valaki más is van
rajtuk kívül ebben az óriási házban?
Jason rögtön észrevette: abban a pillanatban, mikor az első bőröndöket
kivették a kocsiból az udvaron.
A Villa Argo túlontúl nagy volt ahhoz, hogy az ember minden szegletét
megismerje. Az óriási házban rengeteg szoba volt, egytől egyig tele
titkokkal és titokzatos tárgyakkal.
Amikor Jason először nézett körül a házban, úgy érezte, minden zug azt
suttogja a fülébe: „Semmi sem az, aminek látszik! Fedezd fel a titkaimat,
Jason!”
Ő pedig úgy döntött, engedelmeskedik.

Jason csak állt a huzatos folyosón, és némán bámulta a lépcső mentén lógó
arcképeket, amelyek egészen az emeleti toronyszoba tükrös ajtajáig
sorakoztak a falon. Apja elmagyarázta neki, hogy az itt látható arcképek
mind-mind a villa előző tulajdonosait ábrázolják, és hogy egy napon majd
nekik is lesz egy portréjuk, amit felakaszthatnak a többi közé.
- Azt már nem! Én nem fogok pózolni! - vágta rá rögtön a nővére, Julia,
aki minden egyes alkalommal kétségbeesett már csak a gondolattól is, hogy
tizenöt percnél tovább egy helyben kell maradnia.
Jasonnek azonban tetszett az ötlet. Ettől olyan... fontos személyiségnek
érezte magát. Egy igazi felfedezőnek. Vagy szellemvadásznak.
- Oké... bárki is légy... - motyogta.
Vajon tényleg egy szellem léptei kopognak az emeleten?
Előhúzta zsebéből a Rémisztő lények kézikönyvét, a titokzatos
képregényhős, Doktor Mesmero remekművét.
Kinyitotta a megfelelő oldalon, és olvasni kezdett: „Ne gondoljátok,
hogy a szellemek némák. Valójában mindenféle zajt képesek kelteni (lépések
zaját, lánccsörgést, bútortologatást, csilingelést), és gyakran beszélnek is.
Mindemellett ráadásul testet is ölthetnek.”
Jason szíve összeszorult. Egyre inkább beigazolódott gyanúja a
láthatatlan ellenséggel kapcsolatban, ugyanakkor a könyv sorai erősen
gondolkodóba is ejtették. Már sokszor feltette magában a kérdést, hogy
miért van az, hogy a kísértetfilmek szellemei ide-oda járnak a csukott
ajtókon keresztül, de soha egyikük sem surran át mondjuk a padlón vagy a
plafonon.
 Majd folytatta az olvasást: „Szellemek általában azokban a házakban
lakoznak, ahol valamilyen befejezetlen feladatuk maradt.”
Valami befejezetlen, hát persze.
Akkor tehát valóban egy szellem lehet, aki körbe-körbe mászkál az
emeleten, hogy bevégezzen... valamit.
Jason gyorsan átfutotta Doktor Mesmero szellemvadászatra vonatkozó
tanácsait, majd visszasüllyesztette zsebébe a kézikönyvet.
- Most aztán elkaplak... - sziszegte.
Ám épphogy fellépett az első lépcsőfokra, valaki megragadta a karjánál
fogva.
- Jason! - kiáltotta a nővére, és visszarántotta a lépcsőről. - Indulnunk
kell!
Jason, aki gondolatban még mindig szellemvadászatot játszott, most
igyekezett felidézni magában a való világ eseményeit.
„Indulni? Hová is?”
Nem nagyon jutott eszébe semmi, de mivel tudta, hogy teljesen hiábavaló
lenne, ha megpróbálná meggyőzni Juliát az emeleten lakó szellem
létezéséről, inkább követte őt. Hirtelen eszébe ötlött a délutáni program. A
szülei Londonba mennek majd, hogy levezényeljék a költözés utolsó
lépéseit: a törékeny bútordarabok becsomagolását, a papa
dolgozószobájának átszállítását, a mama képeinek áthozását. és így tovább.
Csak vasárnap reggel jönnek majd vissza a kamionnal együtt. Addig Jason
és Julia egyedül maradnak a Villa Argóban, feltéve, ha szó nélkül
engedelmeskednek Nestor úrnak, a kertésznek
Hogy legyen mivel elütni az idejüket, engedélyt kaptak, hogy meghívják
a házba Rick Bannert, az egyik falubeli fiút, akit nemrég ismertek meg az
iskolában.
Az ikrek kiléptek a ház elé.
A kert ragyogó napfényben csillogott, az ég alján lassú felhők úsztak. A
távoli horizonton a tenger kékje felett fehér páracsík húzódott.
 - Te gondolkodtál már azon, hogy vajon miért fehér az ég ott, ahol a
tengerrel találkozik?
- Még nem - válaszolta Julia, és leugrott a bejárat előtti négy
lépcsőfokról, majd elterült a füvön. Jason követte a példáját, de rögtön
hanyatt is fordult, és felnézett az első emeleti ablakokra.
 „Talán meglephetem a szellemet”, gondolta. De nem látott senkit.
Nestor türelmesen hallgatta Covenant asszony utasításait, ám mikor az
asszony a nyolcadik ponthoz ért a felsorolásban, a kertész félbeszakította.
- Ide hallgasson asszonyom, én nem vagyok gyerekfelügyelő. Másrészt
kétlem, hogy a gyerekek mindazt képesek lennének végigcsinálni, amit ön
felsorolt, végtére is csak egy délutánt lesznek távol!
- És egy éjszakát - pontosított Covenant asszony. - Tehát mint mondtam,
Nestor úr...
Ekkor Covenant úr úgy döntött, felgyorsítja egy kicsit a búcsú pillanatait.
Dudált egy párat, ezzel azonban csak felpaprikázta a feleségét.
- Egy perc! - kiabálta az asszony mérgesen.
Nestor gyorsan megragadta az alkalmat, és így szólt: - Nyugodjon meg,
asszonyom, a gyerekek ma egész délután el lesznek foglalva azzal, hogy
felfedezzék a házat a kis barátjukkal. Meglátja, estére olyan fáradtak
lesznek majd, hogy tizenkét órát alszanak egyhuzamban.
- Igen, de ide hallgasson...
- Nem, ne haragudjon, ön hallgasson ide. Közeledik a nyár, és a parkban
igen sok a tennivaló. Majd megmondom a gyerekeknek, hogy mit
csinálhatnak és mit nem, és talán megkérem őket, hogy segítsenek egy
kicsit az üvegházban. Ennél többet azonban nem tehetek. Elég nagyok már.
Meg aztán semmi veszélyes nincs itt.
Covenant asszony még egy kísérletet tett, hogy magához ragadja a szót,
de Nestor nem engedte:
- Még a szikla sem veszélyes. Egyetlen gyereknek sem jutna eszébe,
hogy a mélybe vesse magát arról a szikláról. Lehet, hogy még csak
gyerekek, de azért ennyi eszük van.
- Maga nem ismeri Jasont... - mondta erre halkan Covenant asszony.
Itt azonban be is fejezték a beszélgetést, mert megérkeztek a gyerekek,
hogy elbúcsúzzanak.
Jason persze hátul kullogott, mint akit sokkal jobban érdekel a ház, mint
az indulni készülő szülei. Ahogy így rák módjára araszolt, hirtelen
megbotlott a kerti locsolócsőben, és egy majdnem tökéletes piruettet
mutatott be, nehogy hanyatt essen a kavicsos ösvényen.
- Érti már, mire gondolok? - sóhajtott fel Covenant asszony.
Nestor megvakarta fehér szakállát: - Ügyes kölyök, belevaló.
Julia édesanyja nyakába ugrott, majd behajolt a kocsi ablakán, hogy
puszit adjon édesapjának. Jason sokkal visszafogottabban búcsúzkodott,
még mindig beleveszve saját fantáziavilágába.
- Ide hallgassatok... - kiáltotta Covenant asszony - tessék szót fogadni
Nestor úrnak! És nehogy valami veszélyes dolgot műveljetek!
Jason és Julia mosolyogva bólogattak, míg az öreg kertész csak
elfintorodott. Az autó elindult, felverve maga mögött az ösvény kavicsát.
Dick Banner minden erejét latba vetve tekert felfelé a sziklaszirten.
Homlokát, ahonnan súlyos izzadságcseppek csöpögtek ingére,
összeráncolta az erőlködéstől. De egyetlen pillanatig sem fordult meg a
fejében, hogy hegymenetre váltson a biciklin. A váltó használata lányos
dolog. Akkor akár gyalog is mehetne.
A vádlija csak úgy tüzelt, de tudta, hogy ez egészséges fájdalom, ami
megedzi az izmokat. „Erős izmok és jó tüdő. Erre van szükséged az
életben” - mondta mindig az apja, aki egész Angliát bejárta biciklivel,
Kilmore Covetól a skóciai Skye-szigetekig és vissza. Neki aztán nem volt
többsebességes mountain bike-ja, ő csak tekert és kész.
Így hát Rick is tekert, összeszorított fogakkal nyomva le a pedált újra és
újra, és várta, mikor tűnik fel végre a szeme előtt a Villa Argo kőtornya.
Már a villa gondolatára is megduplázódott az ereje: évek óta arról
álmodott, hogy egy nap beléphet ebbe a házba. Napokat töltött azzal, hogy
apja távcsövén keresztül figyelte a villát, hol a házuk ablakából, hol pedig
az apálykor szárazon maradt, alga borította tengerparti sávról. Ha ide
kimerészkedett, végre más szemszögből is szemügyre vehette a házat.
Ó, a Villa Argo! Az öreg hölgy mindig ott üldögélt a Kilmore Cove-i
fehér sziklák csúcsán, egy sótól csipkézett szirten, amit a helyi halászok
Salton Cliffnek vagyis Sós Sziklának hívtak. Mennyi történet keringett arról
a házról, a szikláról és a különc háztulajdonosról, Ulysses Moore-ról, aki
több mint negyven évig lakott ott! És milyen keveset kell már csak tekernie,
hogy odaérjen!
 Felemelkedett hát a bicikli nyergéből, és nagy lendületet véve
nekiveselkedett az utolsó métereknek.
Rick nyugodt, csendes fiú volt, akit hidegen hagytak azok a dolgok,
amikért osztálytársai bolondultak.
Soha nem volt például számítógépe. Ám amikor Miss Stella, a
tanárnőjük néhány nappal ezelőtt bemutatta a Kilmore Cove-i iskola
egyetlen osztályának Jasont és Juliát, Rick majd kiugrott a bőréből
örömében.
„Micsoda mázli!” - gondolta. Két gyerek, akik nála csupán egy
évvel fiatalabbak, és akik semmit sem tudnak a faluról, épp álmai
házába költöztek. Az öreg Ulysses halála és az ikrek megérkezése új és
elképesztő lehetőséget kínált: végre bejuthat a Villa Argo falai közé.
Miközben a ház felé tartott, Rick valami fenyegető dolgot észlelt a
levegőben. Egy autó félelmetes sebességgel közeledett a háta mögött.
Rájött, hogy pont az út közepén kerekezik, de még ideje sem volt,
hogy az út szélére kormányozza a biciklit, amikor a sofőr vadul
rádudált. Rick ijedtében balra rántotta a kormányt, majd teljesen
elvesztette uralmát a bicikli fölött.
A szeme sarkából látta, ahogy az autó krómozott karosszériája néhány
ujjnyira elszáguld a bicikli hátsó kereke mellett, majd bevetette magát az út
menti füves árokba.
Néhány pillanattal később Rick kikászálódott a kerékpár alól, és mérgesen
odébb rúgta a biciklit. Majd dühösen talpra ugrott az út szélén, és rázni
kezdte az öklét a száguldó autó felé.
- Igazán nézhetnéd, hogy merre mész! - kiabálta.
A sofőr, mintha csak meghallotta volna, nagy fékcsikorgások közepette
megállt az út szélén. Sötétített üvegű, hatalmas gépkocsi volt, olyasféle,
amilyet a gengszterfilmekben látni.
Ricknek torkán akadt a szó, és gyorsan vizsgálgatni kezdte a kerékpár
állapotát. Semmi nem tört el rajta. Legalábbis úgy tűnt. Megragadta a
kormányánál fogva, és kihúzta az árokból.
- Rettenetesen sajnálom! - kiáltotta ekkor egy női hang az autó irányából.
- Megütötted magad?
Egy elegáns, narancssárga kesztyűbe bújtatott, karkötőkkel ékszerezett
kar nyúlt ki a kocsi ablakán, és intett, hogy lépjen közelebb.
- Jaj kicsikém, annyira sajnálom... - folytatta a hang. - Minden rendben?
Rick elengedte a füle mellett a „kicsikém” megszólítást, és közelebb
araszolt, épp csak annyira, hogy beleshessen az autó belsejébe. Két hosszú
női lábat látott, leomló vörös hajzuhatagot, egy gyémántokkal és
smaragddal kirakott nyakláncot és egy szempárt végtelenül hosszú
szempillákkal. Egy pillanattal később édes parfümillat lengte be körülötte a
levegőt.
- Nem is tudom, hogyan tehetném jóvá... - suttogta a nő... - Tudod,
Manfred néha azt képzeli, hogy még mindig a ralin van. Nem igaz,
Manfred? Azt hiszem, bocsánatot kellene kérned a fiatal barátunktól. Nem
gondolod?
Ekkor kinyílt a vezetőülés felőli ajtó, és Manfred kiszállt a kocsiból.
Zömök fickó volt, banditaarccal. Szürke-fekete csíkos, elegáns öltönyt
viselt. Merev mozdulattal meghajolt, és valami bocsánatkérésfélét
motyogott, ami Rick számára inkább így hangzott: „Ha kettesben
találkozunk, kitekerem a nyakad.”
- Rendben, Manfred... - dicsérte meg Miss Virágillat a hátsó ülésről. -
Szállj vissza a kocsiba! Még egyszer ezer bocsánat, édesem...
 A narancssárga kesztyű simogatáshoz hasonlatos mozdulattal búcsúzott.
Ezután a kocsiablak becsukódott, Manfred gázt adott, és az autó
elszáguldott.
„A mindenit...” - álmélkodott Rick, mielőtt újra felszállt volna a bicikli
nyergébe - „édesemnek szólított.”

Amikor az út már nem emelkedett tovább, Rick nekilendült, és beszáguldott

a Villa Argo kovácsoltvas kapuján. Az óriásfákkal, nyíló virágokkal és
ösvényekkel tarkított park füvén ott hevertek Nestor kertészkedéshez
használt szerszámai, mintha csak munka közben akadt volna hirtelen valami
dolga. Az udvarban ott állt a fekete autó, amely kis híján elgázolta.
Rick ereiben egy pillanatra megfagyott a vér. Miss Narancssárgakesztyű
ott állt a Villa Argo kertésze előtt, és fenyegető mozdulatokkal gesztikulált,
mint aki egy nagyon heves vitát folytat. Nestor azonban csak állt szótlanul
és a fejét csóválta, mintha valami olyasmiért kérne elnézést, ami nem rajta
múlik.
Rick megállt egy pillanatra, és csak nézte a jelenetet. A vita végén a nő,
aki szinte tajtékzott, a kertésznek szegezte mutatóujját, és ezt kiáltotta: -
Majd meglátjuk!
Ezután visszaszállt a kocsiba, és becsapta maga mögött az ajtót. Manfred
gázt adott, egy hirtelen mozdulattal megfordult a kocsival, mindenfelé
felverve maguk körül a kavicsot, és elhajtott tajtékzó asszonyával.
- Még hallani fogsz rólam! - kiáltotta utoljára Miss Méregzsák, ahogy
elszáguldottak Rick biciklije mellett.
 Rick egy ideig döbbenten bámult a távolodó autó után, majd felült a
biciklire, és betekert az udvarra. Nestor épp a járdaszegélyen szétszóródott
kavicsot gereblyézte.
- Nagyon mérges asszonyság, igaz? - állapította meg Rick néhány lépés
távolságból.
Nestor tekintete szinte villámokat szórt, ahogy felnézett, de mikor
felismerte, halvány mosoly jelent meg a száján. - Oblivia Newton? Felejtsd
el, fiú! Az lesz a legjobb - válaszolta.
Aztán nagyot sóhajtott: - Te bizonyára Rick Banner vagy. A gyerekek
már várnak. Bent vannak a házban valahol...
Rick bizonytalanul nézett a Villa Argo bejáratára.
- Azért néha leszállsz arról a bicikliről? - ugratta Nestor... - Ha az
ikrekhez jöttél, ott menj be, és kiabálj nekik.
Aztán mérgesen odébb sántikált, és a kocsibehajtón maradt
keréknyomokat kezdte vizslatni.
- Rendben, köszönöm! - kiáltotta Rick.
Leszállt a bicikliről, letámasztotta, majd elindult fel a lépcsőkön,
amelyek most első alkalommal bevezették őt a ház belsejébe. Néhány
pillanattal később a bicikli hatalmas robajjal feldőlt. Rick ijedtében óriásit
ugrott, és hátrafordult. Ekkor vette észre, hogy a bicikli kitámasztója
elferdült, amikor beleesett az árokba. Felemelte hát a biciklit, és magában
dohogva a falnak támasztotta.
Már épp mondani akarta a kertésznek, hogy most már neki is jó oka van,
hogy mérges legyen Oblivia Newtonra, ám ahogy körülnézett, semerre sem
látta az öregembert.
- Sánta, de gyors... - állapította meg magában, és belépett a házba.
 Az első helyiség, ahová Rick belépett, egy tengerre néző oszlopcsarnok,
egy könyvtár és egy szalon kereszteződése volt. Három nagy üvegablak
nyílt a sziklapart felé. Az ablakokon beáramló fény beragyogta a szobát. A
falon lévő polcokon halmokban álltak a könyvek és a folyóiratok, egy
kristálylapú asztalkán pedig újságok sorakoztak. A szoba közepén egy nő
életnagyságú szobra állt, aki épp egy térdén fekvő halászhálót javított. A nő
álmodozó tekintettel nézett a tenger egy távoli pontja felé.
- Szép, igaz? - szólalt meg Jason Rick háta mögött, ahogy a szobába
lépett.
- Szia.
- Szia.
Megveregették egymás vállát, mintha már évek óta ismernék egymást,
majd körbejárták a szobrot.
- Anya azt mondta, itt kell maradnia a szoba közepén.
- Miért?
- Mert így akarta az előző tulajdonos... - Jason végigsimította a bronzból
készült hálót, és Rickre nézett. - Azt mondják, Ulysses Moore egy kicsit
furcsa figura volt.
- Igen, azt mondják.
- De hát már meghalt... ha meghalt...
Rick összeráncolta a homlokát. - Hogy érted azt, hogy ha meghalt?
- Úgy, hogy az én öcsikém szeret fantáziálni - szakította meg a
beszélgetést Julia. - Szia, Rick. Isten hozott.
Ezúttal a köszönés egy röpke integetésre és egy-egy zavart mosolyra
korlátozódott.
Azt leszámítva, hogy az egyikük fiú, a másikuk lány volt, Jason és Julia
szinte egyformák voltak. Ugyanolyan világos hajuk volt, ugyanolyan
szemük és ugyanolyan gödröcskék az arcukon.
Julia csak egy kicsit volt magasabb és teltebb, mint Jason, mintha csak
gyorsabban akarna nőni.
Levetette magát a szobor mellett álló egyik fotelba, és így folytatta: - Ha
Jasonre hallgatsz, még azt is megtudhatod, hogy a mi öreg kertészünk igazából
egy veszélyes sorozatgyilkos, aki azért költözött ide, mert itt senkinek álmában
sem jut eszébe keresni.
Jason kinyújtotta a nyelvét Julia felé, és egy hiábavaló próbálkozást tett, hogy
témát váltson. Sikertelenül.
- Az Öcsém imád lehetetlen történeteket kreálni - folytatta Julia.
 - Ez még előnyére is válhat itt Kilmore Cove-ban... - válaszolta Rick.
Julia arcáról lefagyott a mosoly, mert arra a következtetésre jutott, hogy ezek
szerint Kilmore Cove-ban valóban soha nem történik semmi.
- Mindenesetre - folytatta Rick - ez valóban ideális búvóhely. Akarom
mondani, szerintetek mégis hány szoba lehet ebben a házban? Száz?
Jason arca felragyogott.
- Rád bízhatok egy titkot? Azt hiszem, ebben a házban.
- Ne kezd már megint! - csattant fel hirtelen Julia.
De késő volt, Jason már bogarat ültetett Rick fülébe.
- Ebben a házban... mi? - kérdezte kíváncsian Rick.
- Azt hiszem, lakik egy szellem - fejezte be elégedetten a mondatot Jason.
- Te hiszel a szellemekben? - kérdezte Julia, és felhúzta a lábát a fotelban.
Rick rögtön tudta, hogy egy testvérháború közepébe csöppent. Törte hát a
fejét, mi is lehet a legjobb válasz ilyen esetben, mert nem akarta kiábrándítani
Jasont, de nem is akart hiszékenynek tűnni Julia előtt.
- Hogy érted azt, hogy egy szellem lakik a házban? - kérdezte Jasont.
- Hallottam, hogy valaki mászkál a fölső szinten, pedig a házban nincs
senki rajtunk kívül. De én hallottam a lépteit.
Julia elfintorodott. - Ja, ma este pedig lánccsörgést, kiabálást és visító
kacagást is fogsz hallani...
- Most miért csinálod ezt, Julia? Már megmondtam, hogy igenis
hallottam azokat a lépteket az első emeleten. Alatta álltam. Te is ott voltál.
A többiek pedig kint, és...
- Egy dolgot feltétlenül tudnod kell, Rick - vágott közbe Julia. - Jason
egy rakás butaságot olvas. Olyanokat, mint annak a londoni fickónak a
képregényei, aki szörnyekre vadászik.
Rick tagadólag rázta a fejét. Soha nem szeretette a szörnyes
képregényeket.
- Hagyd abba! - kiáltotta Jason felháborodva azon, hogy Julia közönséges
„londoni fickónak” titulálta Doktor Mesmerót. Majd Rickhez fordult, hogy
komoly információval szolgáljon a dologgal kapcsolatban, ám úgy tűnt,
hogy a Kilmore Cove-i fiú valóban nem hallott még Doktor Mesmeróról.
Hát tényleg létezik olyan angol kamasz, aki soha nem hallott róla?
- Tehát bárhogy is legyen - folytatta Julia -, egy biztos: Jason feje tele van
vámpírokkal, szellemekkel és farkasemberekkel, és azt képzeli, hogy a Villa
Argóban is talál legalább egyet. Olyannyira, hogy még azt is tudja, kicsoda.
- Tényleg?
Jason bólintott: - Igen, az öreg Ulysses szelleme.
Rick hátán végigfutott a hideg.
 - De... mégis miért jönne vissza a szelleme?
- Mert mikor meghalt, itt hagyott valamit, amit nem fejezett be -
válaszolta Jason.
Rick Juliára nézett, aki intett, hogy kérdezzen csak bátran az öccsétől.
- Valamit nem fejezett be? Mégis mit? - kérdezte erre Rick.
- Erre még nem sikerült eddig rájönnöm. Túl keveset tudok róla. Még
csak alig egy hete vagyok Kilmore Cove-ban, és nem nagyon ismerem ezt a
házat.
- Persze - bólogatott Rick. - Ez a ház valóban óriási.
- Együtt felfedezhetnénk szobáról szobára... - javasolta Jason. - És
készíthetnénk egy részletes térképet is.
- Jason! - kiáltott fel Julia. - Rick biztos nem azért jött el idáig, hogy
felfedezőutat tegyen a házunkban!
- Szerintem remek ötlet! - csúszott ki Rick száján, akit teljesen lázba
hozott a gondolat. - Őszintén szólva, én szinte mindennap ezt a házat
lestem... kívülről. Úgyhogy én nagyon is benne vagyok. Hű, már a
gondolatra, hogy itt lehetek ebben a házban, ezzel a szoborral, a könyvekkel
meg veletek... - Hosszú, vágyakozó pillantást vetett a belső szobákba vezető
ajtókra. - Én a felfedezőút mellett szavazok!
- Toll és papír kell a térképhez! - pattant fel Jason. - Várjatok meg itt!
Otthagyta Juliát és Ricket az oszlopcsarnokban, és elrohant, hogy
beszerezze a szükséges kellékeket.
Amikor egyedül maradtak, Julia az ablak felé fordult, és kinézett a
fehéren tajtékzó tengerre.
- Még nem mondtad meg, hogy hiszel-e a szellemekben, vagy sem? -
kérdezte Ricktől, anélkül hogy ránézett volna.
Rick nekitámaszkodott a szobornak. Érezte annak hideg, kemény
tapintását.
- Az apám mindig azt mondta, hogy léteznek szellemek - mondta. - És hogy
mindenkinek megvan a maga szelleme.
Julia megfordult.
- A tied melyik?
- Az apámé - válaszolta Rick, és a tekintete megkeményedett. - Két éve halt
meg a tengeren.
Mindketten hallgattak, míg Jason vissza nem tért.

Az első emeleten kezdtek a felderítést, hátha a szellem nyomára bukkannak,
majd lementek a földszintre. A kőfalú szoba lett a központ, a ház legrégebbi
része, itt kezdtek neki a térkép megrajzolásának.
- Három kályha van. egy a konyhában, egy itt, és egy harmadik odakint.
Van három fürdőszoba, két ebédlő, négy szalon, öt hálószoba, egy könyvtár,
egy félig könyvtár és egy. mit írtál ide, Julia?
- Tudósszoba: az a szoba a fa íróasztallal, a könyvtár mellett, amelyiknek
festett mennyezete van.
- És a tudósszoba, ahogy Julia nevezi... - összegezte Jason.
- Ez az a lépcső, ahol az arcképek vannak? - mutatott Rick a térkép egy
pontjára.
- Nem, ez az a lépcső, ami a pincébe vezet.
Rick figyelmesen bólogatott. A pince igazából egyetlen hatalmas szoba
volt, telis-tele zsúfolva bútorokkal és mindenféle limlommal, ahol épphogy
annyi hely maradt szabadon, hogy járni lehessen a sok kacat között. Nem is
derítették fel túl részletesen, mert nagyon komornak tűnt. Julia szerint, ha
valaha is létezett a régi tulajdonos szelleme ebben a házban, biztos, hogy
esze ágában sem volt odalent meghúzni magát. Ebben aztán mindannyian
egyetértettek, és otthagyták a pincét.
Jason a toll végét rágcsálva, kellő távolságból vizsgálni kezdte a térképet.
- Már csak a kis toronyszoba maradt a lépcső tetején, és végeztünk.
- Ja, a világítótorony szobája... - motyogta Rick.
- Miért hívod így?
- Mert éjszakánként Ulysses Moore mindig ott tanyázott. Késő éjszakáig
égett a villany a szobában, mintha csak versenyre akarna kelni az öbölben
álló igazi világítótorony fényével.
- Milyen ember volt ez a régi tulajdonos? - kérdezte Julia.
Rick megvonta a vállát. - Igazából nem is tudom - válaszolta. - Azt
hiszem, Kilmore Cove-ban senki sem tudja.
Az ikrek csodálkozva néztek rá.
- Nagyon... titokzatos volt, tudjátok? - folytatta a vörös hajú fiú. - És
nagyon visszahúzódó... Soha nem ment le a faluba.
- Negyven éven át?
- Igen, negyven éven át.
- Az meg hogy lehet?
- Ne tőlem kérdezzétek! Volt egy felesége. Az anyukám ismerte a
feleségét, aki néha bejárt a faluba áruért vagy halat venni, meg elvinni a
 postát... és minden olyasmiért, amit a faluban kellett elintézni. Őt azonban...
soha senki nem látta. Aztán a felesége meghalt...
- Hogy halt meg?
- Nem tudom - csóválta a fejét Rick. - De a feleség halála után a kertész
járt le a faluba.
- Nestor?
- Igen, ő. Úgy tudom, hogy Nestor már akkor a Villa Argo szolgálatában
állt, amikor még élt a háziasszony, és a halála után ő csinált mindent.
Motorral járt be a faluba, mert a lába miatt nem tud autót vezetni, és ő
vásárolt be mindent az öreg Moore úrnak.
- Aki soha nem mozdult ki innen?
Már a gondolatra is felállt Julia hátán a szőr.
- Nem, soha. Azt beszélik, hogy volt az öregnek egy csónakja vagy
hajója, ami a szikla lábánál horgonyzott egy üregben.
- Tényleg! Láttam a falépcsőket, amik lefelé vezetnek. Ki tudja, ott van-e még
a hajó...
Rick megint csak a fejét csóválta. Ha még mindig ott lenne a csónak, azt a
házuktól biztos észrevette volna.
- De mégis miért gubbasztott mindig idefent? Miért nem ment a faluba? -
kérdezte Julia. - És hogy lehet az, hogy soha senki nem látta?
- Azt mondják, hogy egy éktelen nagy seb csúfította el az arcát, és ő
szégyenében nem akart emberek közé menni. Ez minden, amit tudok.
Julia hirtelen felvillanyozódott.
- De hiszen ott vannak az arcképek a lépcsőfordulóban! - kiáltotta, és
megragadta Jason karját, aki kis híján lenyelte a tollat, amit rágcsált. A toll
azonban kiesett a kezéből, és begurult az egyik hatalmas szekrény alá.
- Hé, nyugi! - csattant fel.
De Julia teljesen fellelkesedett saját ötletétől. - A lépcsőfordulóban ott lóg
minden ember arcképe, aki valaha ebben a házban lakott, nézzük meg az öreg
Ulysses sebhelyes ábrázatát!
A hátborzongató látvány gondolatától megbabonázva Rick és Julia kirohant a
szobából, Jason pedig lehajolt, hogy kibányássza a tollat a szekrény alól.
- A mindenit! - kiáltotta hirtelen Julia és Rick kórusban. - Jason, ezt nézd meg!
Ezt látnod kell!
Jason egy pillanatra elfeledkezett hát a tollról, és kirohant a folyosóra.
- A mindenségit! - motyogta ő is döbbenten.
A lépcső tetején az utolsó kép hiányzott a falról. Csak a nyoma látszott, egy
világos folt a falon.
- Épp az övé hiányzik...
- Valaki ellopta...
- Vagy levették...
- De ki és miért?
- Hallottátok?
- Nem. Mit?
- Én igen. De te mit hallottál?
- Nem is tudom. Olyan volt.
- Honnan jött?
- Fiúk! - kiáltotta Julia. - Én nem hallottam semmit!
A következő pillanatban ő is meghallotta. Tompa, koccanó zaj volt,
mintha valaki lépkedne.
Lassan mindhárman a lépcső tetején lévő tükörajtó felé fordultak.
Ez az ajtó vezetett fel a világítótorony-szobába.
A zaj onnan jött.

Dermedten hallgatóztak egy ideig, ami számukra egy örökkévalóságnak

tűnt, de a zaj nem ismétlődött. Így hát, egymást támogatva, elindultak az
ajtó felé. A tükörben meglátták saját képüket: három gyerek, akik
bizonytalanul lépkednek fel az utolsó lépcsőfokokon.
Jason kinyújtotta a karját, megragadta a kilincset, és lenyomta. A zár
engedett. Az ajtó résnyire kinyílt, és Jason bekukucskált a szobába.
- Na, mit látsz? - kíváncsiskodott a másik kettő a háta mögött.
Jason egy rendezett, tiszta szobát látott, hatalmas íróasztallal a sarokban,
a két, tengerre nyíló ablak között, egy hajómodell-gyűjteményt és néhány
újságot a földön. A többi ablakból lélegzetelállító kilátás nyílt a sziklára,
Kilmore Cove-ra és a parkra.
- Semmit... - suttogta Jason, és kinyitotta az ajtót, hogy mindhárman
beléphessenek a szobába. - Egyáltalán semmit.
- Ez meg hogy lehet? - hitetlenkedett Julia.
A léptek zaja ebben a pillanatban újra felhangzott. Tum-tum, tum-tum.
Csakhogy nem lépések voltak. Az egyik ablak félig nyitva volt, a huzat
olykor-olykor belekapott, az ablakkeret pedig ritmikus zaj kíséretében
csapódott az ablakfához. Ezt a zajt vélte először Jason, majd Rick és Julia is
lépések zajának.
- Íme, a titokzatos szellem... - mosolyodott el Julia, kitekintve a
lélegzetelállító panorámára.
Jason a Villa Argo parkját kezdte fürkészni az ablakból. Látta a
kovácsoltvas kaput, a kavicsos ösvényt és Nestor különálló kis faházát.
 Rick letelepedett az íróasztalhoz, és egy pillanatig eljátszott a
gondolattal, hogy ő a ház ura. Alatta magas sziklafal zuhant a mélybe,
amelyen hangos robajjal törtek meg a tenger hullámai, a feje felett pedig
gomolygó felhőhadak gyülekeztek. Végigsimította ujjával az egyik kis
hajómodellt. Az aprócska, kézzel épített hajók úgy sorakoztak egy láda
tetején, mint egy miniatűr flotta.
- Nagyon is meg tudom érteni az öreg Ulyssest... - mondta. - Nem is
olyan rossz dolog itt üldögélni, ennél az asztalnál, venni egy kis ragasztót,
fát meg kötelet... és múlatni az időt.
Ekkor egy hatalmas hullám csapódott a sziklának dübörögve, szerteszét
fröcskölve a vizet a szélrózsa minden irányába.
- Menjünk fürödni egyet! - kiáltotta Julia, és meg sem várva a választ,
rohant a szobájába a fürdőruhájáért.
 Kint összetalálkoztak Nestorral. Az öreg kertész szigorú tekintettel meredt
rájuk, és megkérdezte:
- Mégis hová készültök?
A kérdés valójában teljesen felesleges volt. A gyerekek törölközőt
szorongattak a kezükben, és mindhárman fürdőruhában feszítettek. Rick is
kapott Jasontől egy nadrágot, ami azonban láthatóan igen szűk volt rá.
Nestor anélkül, hogy megvárta volna a választ, letette a földre a kapát,
amellyel dolgozott, és rájuk parancsolt:
- Itt maradjatok, amíg vissza nem jövök!
- De uram! - kiáltottak fel az ikrek kórusban.
- Egy lépést sem! - pirított rájuk Nestor, és gyors léptekkel elbicegett a
háza felé.
Eltűnt a házban, majd néhány pillanattal később megjelent egy
vászondarabbal a kezében. Amikor a gyerekekhez ért, odadobta Ricknek.
Egy fürdőnadrág volt, ami határozottan jobban illett rá.
- Vedd fel! Jobb lesz - mondta az öreg, majd felvette a földről a kapát, és
folytatta a munkát.
Julia szinte csalódott volt.
- Hát semmi mást nem akart mondani? - akadékoskodott.
Rick a háta mögött belebújt az új nadrágba.
- Mégis mi a csudát kellene mondanom? - kérdezte a kertész épp csak
egy pillantást vetve Juliára, majd felemelt a földről egy begóniapalántát, és
megforgatta az ujjai között, mintha csak valami drágakő lenne.
- Mondjuk valami olyat, hogy: „De vigyázzatok ám a lépcsőn!” vagy
„Evés után három óráig nincs fürdés!”
A kertész szemöldökét felhúzva meredt Juliára.
- Tényleg ezt kellene mondanom?
- Hát... ööö... azt hiszem, igen - dadogta Julia.
- Rendben - válaszolta az öreg, és színpadias mozdulatot tett. - De vigyázzatok
ám a lépcsőkön, nehogy elessetek! Ha pedig ettetek, legalább három óráig tilos a
fürdés! Most pedig, ha nem bánjátok, tűnés! - mondta, a kezébe vett egy
begóniatövet, és még hozzátette: - Szeretnék végezni ezzel, mielőtt leszakad az
ég!
- De hiszen süt a nap! - vitatkozott Jason.
- Ja a harmadik tanács: ha esni kezd, gyertek ki a vízből! Most pedig
menjetek! Egy-kettő! Ott kell lemenni.
Nem kellett még egyszer mondani, a három gyerek már futott is a szikla felé.
- Még életemben nem láttam ilyen felnőttet... - hitetlenkedett magában Julia,
miközben lefelé óvakodott a partra vezető lépcsőn.
Nagyon kellett figyelniük, mert valóban veszélyes volt leereszkedni a
sziklafalon. A lépcsőfokok egy részét a sziklába vájták, ahol azonban nem volt
elég széles a fal, fa és vas lépcsőfokokkal pótolták ki. Ezekről letekintve a
sziklának csapódó hullámokra lehetett látni a mélyben. A szikla tetején könnyen
megszédülhetett az ember, mert olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a
levegőben járna. Lassan, óvatosan kellett haladni, fokról fokra, mindkét kézzel
erősen kapaszkodva a kétoldalt kifeszített kötelekbe, miközben a széllökések,
melyek alga- és iszapszagot hoztak magukkal, bele-belekaptak az ember hajába.
Minél lejjebb jutottak, annál kevésbé volt ijesztő a mélység, de a lépcsőfokok
annál nedvesebbek és csúszósabbak lettek.
- Szerintem pedig Nestor nagyon nagy... - állapította meg Jason.
- Egy kicsit azért figyelhetne ránk! - makacskodott Julia. - Mégis csak
gyerekek vagyunk. A gyerekek pedig néha csinálnak butaságokat.
- Te talán igen.
Az ikrek egész úton lefelé vitatkoztak. Rick mögöttük baktatott, hátra-
hátrapillantva, mintha csak rajta akarna kapni valakit vagy valamit. Az volt
az érzése, hogy figyelik. Egy alkalommal mintha valami fényeset látott
volna megcsillanni a háta mögött. Ekkor aztán eszébe ötlött, hogy talán
Nestor az, aki egy távcsövön keresztül mégis csak rajtuk tartja a szemét.
Meg is nyugodott hát, és követte az ikreket.
Végül elérték a szikla alját. Egy kis földnyelvre jutottak, melyet két
oldalról sziklák védtek a széltől és a kíváncsiskodó tekintetektől. A Villa
Argo a fejük felett tornyosult a ragyogó napfényben. Sirályok köröztek
hangos vijjogással felettük, a sziklafalba rakott fészkeik körül.
A világ ezen elzárt kis pontján minden ragyogó fehér volt.
Julia volt az első, aki a fölre hajította a törölközőjét, és berohant a vízbe.
A víz hideg volt, de kellemesen vérpezsdítő. Lebukott a víz alá, majd tíz
méterrel odébb bukkant elő a felszínen.
- Gyertek! - kiáltotta, hátrasöpörve a haját az arcából. - Ez fantasztikus!
Valóban az volt. A homokos föveny a víz alatt is folytatódott, és a víz
még beljebb is sekély volt. A tenger itt egészen nyugodt volt, hiszen a kis
öblöt mindenfelől sziklák védelmezték, olykor fehér habokban törtek meg a
hullámok rajtuk, kis szivárványokat rajzolva a kövek fölé. A hullámok
hangja mágikusan ringató volt.
Rick is bevetette magát a vízbe, és nagy karcsapásokkal úszott előre,
hogy megmutassa, neki aztán van „erős izma és jó tüdeje”. Na meg hogy
gyorsan felmelegedjen.
 Jason azonban csak állt kint a parton összekulcsolt karral. A víz a
lábszárát nyaldosta, és ő elbizonytalanodva bámult a habokba.
- Mozgás, te nyámnyila! - kiáltotta Julia, és Rick felé úszott. - Mindig
ilyen volt - magyarázta. - Ha a víz nincs legalább negyvenfokos, be se teszi
a lábát.
Rick csak mosolygott. Julia haján a vízcseppek úgy csillogtak, mint
megannyi gyöngyszem.
- Akkor csak egy dolgot tehetünk... - mondta.
A parton Jason megsejtette, hogy valami cselszövés készül ellene.
Megpróbált keménynek látszani, de mikor a jéghideg víz a hátának
csapódott, kétségbeesetten felkiáltott.

A sziklaszirt tetején Nestor elmosolyodott.

Amikor meghallotta Jason kétségbeesett kiáltását, majd Julia és Rick
kacagását, tudta, hogy a gyerekek épségben lejutottak a partra. Jó volt
megint gyermekhangokat hallani a házban. Új feladatot jelentett. Végre
megint volt értelme csinosítgatni a kertet, virágokat ültetni, amit azután
majd az egyikük úgyis tönkretesz egy rosszul irányzott labdával. Jó lesz
majd megint új napra ébredni, és meghallgatni a kérdéseiket, a
kíváncsiskodásukat.
Ha pedig valóban olyan remek kölykök, amilyennek ő gondolja őket,
akkor... ki tudja!
Most azonban még csak a nevetésüket hallotta a szélben. de már ez a
nevetés is sokat jelentett Villa Argóban.
- Soha jobbat... - dörmögte. - Soha jobbat.
Aztán lehajolt, és tovább gyömködte ujjával a földet, hogy megfelelő
helyet készítsen az apró begóniatöveknek.
Nem volt nála semmilyen távcső.
Később Jason, Julia és Rick a parton hasra feküdtek a törölközőkön, és
felsorakoztatták maguk előtt a tengerből kihalászott kincseiket: két kék
színű kavicsot, öt kerek, fehér csigát, egy rakás félbetört kagylót és egy
ajtódarabkát riglivel. Ahhoz, hogy ez utóbbit összegyűjtsék, mélyre kellett
merülniük a sziklákon túl, ahol a víz egészen mély és a sodrás is igen erős.
Rick vigyázott rá, hogy ne ússzanak be túl messzire, és az ikrek igazat
adtak neki. Végtére is egy pompás, csendes öböl állt a rendelkezésükre a
játékhoz. Jason megfogadta, hogy a következő alkalommal labdát is hoz
majd magával.
Míg Julia napozott, Rick és Jason nekiindultak, hogy felfedezzék a
sziklákat, és nemsokára egy másik kis öbölre bukkantak, amelynek az egyik
végéből kis fastég nyúlt vízbe. A stéghez valaki hajókötelet erősített. A
tartóoszlopok és a pallók korhadtak voltak, mégis ez a stég volt a bizonyság
arra, hogy az öreg Ulysses itt tartotta a hajóját.
Jason máris fantáziálni kezdett hőstettein, és Rickkel együtt elindult,
hogy beszámoljon az újabb fejleményekről Juliának, aki szemmel láthatóan
megunta már a napozást.
Jason tolmácsolásában a stég megtalálása fantasztikus hőstörténetté
dagadt. Míg azt próbálta elhitetni nővérével, hogy a fejénél fogva ragadott
meg egy kétszer akkora polipot, mint ő maga, Rick hideg vízcseppet érzett
az arcára csöppenni.
Felnézett az égre. Egy fekete felhő takarta el a napot.
- Nestor úrnak úgy tűnik, igaza volt - állapította meg. - Nyakunkon az
eső.
- Én is érzem! - kiáltotta Julia.
Jason abbahagyta annak ecsetelését, hogy miként győzte le a hatalmas
tengeri szörnyet, és elgondolkodva vizslatta a hosszú lépcsősort, mely a
házhoz vezetett.
- Menjünk fel? - kérdezte, és nyelt egy nagyot.
- Az lesz a legjobb. - válaszolta Julia és Rick egybehangzóan.
Jason ímmel-ámmal feltápászkodott, és a dereka köré csavarta a
törölközőt.

Alig tettek meg néhány lépést felfelé, az eső valóban szakadni kezdett. A
vízcseppek olyan hidegek voltak, mint a jég. A lépcsőfokok egyetlen
pillanat alatt rettenetesen csúszóssá váltak. Jason nemsokára megelégelte a
végeérhetetlennek tűnő mászást, nekilendült hát, és futni kezdett felfelé a
lépcsőn.
- Találkozunk odafönn! - kiáltott vissza csúfondárosan.
Julia hátrafordult, hogy egy kis biztatást találjon a mögötte baktató Rick
nyugodt tekintetében. A fiú vizes hajtincsei, mint megannyi apró kérdőjel
kunkorodtak a homlokán. Megrántotta a vállát, mintha csak azt akarná
mondani: „Hagyd őt futni!”
A következő pillanatban azonban kővé dermedt.
Jason elvesztette az egyensúlyát. Ugyanabban a pillanatban egy villám
hasította ketté az eget, és mint valami fehér ököl sújtott le a tengerre.
- NE! - kiáltotta Julia - JASON!
Ahogy megcsúszott, Jason látta, ahogy a villám lecsap, és fehér fénye
megvilágítja Salton Cliffet. Majd zuhanni kezdett.
Nekicsapódott a sziklafal fehér kövének, és úgy érezte, ezer karom szánt
végig a mellkasán. Kezei a sziklát mar- kolászták, míg végül, ki tudja
hogyan, sikerült megkapaszkodnia egy hasadékban.
Ujjaival megragadta a nyílás szélét. Megállt. Nem zuhant tovább. Csak
lógott a sziklafalon, egy repedésbe kapaszkodva, alatta a szédítő mélység.
Rick és Julia futásnak eredtek egészen addig a pontig, ahonnan Jason
lezuhant.
- Jason, hallasz engem? - zokogta Julia, aki nem tudta, örüljön-e, vagy
inkább kétségbeessen, hiszen az öccse életben van, de egy sziklafal szélén
lóg teljesen valószínűtlen helyzetben.
Elcsukló hangot hallott odalentről.
- Húzzuk fel! Húzzuk fel! - kiabálta Julia, kisöpörve arcából egy ázott
hajtincset.
- Épp azon vagyok... - kiáltott vissza Rick. - Segíts összecsomózni a
törölközőket!
Ekkor Julia rádöbbent, hogy képtelen bármit is tenni. Gépiesen felvette a
földről Jason törölközőjét, de Ricknek úgy kellett kitépnie a kezéből. A fiú
összecsomózta a törölközőket úgy, ahogy az apja tanította csomót kötni.
- Mindjárt kész vagyunk, Jason! Tarts ki! Jövünk! - kiabált Julia
kétségbeesetten, miközben le sem vette tekintetét az öccséről.
Jason mondott valamit, a vihar zaja elmosta a hangját.
- Mit mondtál? Tarts ki! Mindjárt felhúzunk!
- ...lami ...csa! - mondta ismét Jason, aki úgy lógott a sziklafalon, mint a
kövekhez tapadt kagyló.
Ekkor Rick a korláthoz lépett, és a mélybe hajította a három törölközőből
rögtönzött kötél végét. Kitámasztotta a lábát, és lekiabált: - Kapd el!
Julia meg sem merte kérdezni, hogy ezek a sebtében kötött csomók elég
erősek-e.

Ahogy ott lógott húsz méterrel a tengervíz felett a tomboló viharban, Jason
teljesen világos, tiszta fejjel látott mindent. Ráadásul furcsán nyugodt volt.
Pontosan tudta, mit kell tennie.
Először is keresett két megfelelő kiszögellést, ahol megtámaszkodott a
lábával, így máris pihentethette kicsit a karját. Egy idő után sikerült stabilan
megállnia a lábán anélkül, hogy túlzottan nagy erőt kellett volna kifejtenie a
karjával. Amikor egy kis bátorságra tett szert, megpróbált felnézni.
Látta a nővérét, aki valamit kiabál, de nem értette, mit mond. Ő igazából
meg volt győződve róla, hogy sikerül egyedül felkapaszkodnia a sziklán, és
visszamásznia a lépcsőre. Csak nyugodtan kell mozognia, mit sem törődve
az esővel, megtalálni a megfelelő kiszögelléseket, pont úgy, ahogy ráakadt a
résre is, ami megmentette az életét.
A rés... ahogy jobban szemügyre vette, Jason rájött, hogy nem egyszerű
rés csupán, mint amilyenben a sirályok laknak. A nyílás mind a négy oldala
egyforma hosszú volt, mintha csak. emberi kéz alkotta volna. Mély volt,
mint egy szoborfülke, és szűk, mint egy lőrés.
De nem szoborfülke volt. És nem is lőrés.
- Itt van valami furcsa! - kiáltott fel a másik kettőnek az esőben.
Érezte, hogy a lábujjai megfeszülnek a sziklán.
Tapogatózni kezdett az egyik kezével az üregben, teljes erőből
kapaszkodva a másikkal.
De csak köveket talált. Köveket és megint csak köveket.
Egyszerre valami mállékony dologhoz ért, ami szétmorzsolódott az ujjai
között, majd egy nehéz tárgyat talált a kezében. Megpróbált belesni a
nyílásba, és egy pillanatra az az érzése támadt, hogy a lőrésen túl... üresség
van.
Nagy tágas tér.
Gyorsan kihúzta a kezét a lyukból. Ahogy jobban szemügyre vette a
tárgyat, úgy tűnt, hogy egy puha rongyba csavart téglát tart a kezében.
Ekkor egy törölköző vége súrolta az arcát. Jason összerándult ijedtében,
és kis híján kiejtette kezéből a tárgyat.
- Kapd el! - kiáltotta Rick néhány méterrel a feje fölött, egy
törölközőkből rögtönzött kötél másik végét szorongatva.
Jason bedugta a tárgyat a fürdőnadrágjába, megragadta a Rick által
készített mentőkötelet, és mászni kezdett felfelé.

A felfelé vezető út csupán néhány pillanatig tartott, de Ju- liának óráknak

tűnt. Amikor Rick megragadta Jason karját, és biztonságos helyre húzta, a
kislány majdnem elájult a boldogságtól.
- Jól vagy? - kérdezte alig hallható, elcsukló hangon.
Jason mellkasa tele volt sebekkel és horzsolásokkal.
- Igen, persze - válaszolta majdnem közömbös hangon. - Ide nézzetek,
mit találtam! - mondta, és előhúzta a fürdőnadrágjából a különös tárgyat,
 amit a repedésben talált.
Egy villám hasította ketté az eget.
- Mi ez? - kérdezte Rick kiabálva, hogy túlharsogja a villám utáni dörgés
hangját.
- Nem tudom - kiáltott vissza Jason. - De érdekes, nem igaz?
Julia érezte, hogy csak úgy gyűlik benne a harag. Azután, hogy végtelennek
tetsző pillanatokig azt képzelte, hogy az öccse lezuhan, és halálra zúzza magát a
sziklákon, most hogy végre itt áll előtte tetőtől talpig sebesen, semmi más nem
érdekli, csak az a valami furcsa, amit épp most talált.
- Már bocs! - kiabálta. - Ne is törődj vele, hogy mi itt halálra aggódtuk
magunkat miattad! Pedig ha tudtuk volna, hogy csak azért mentél, hogy
begyűjtsd azt az... izét! - kiáltotta, és dühösen elindult felfelé a Villa Argóhoz
vezető lépcsőn.
- Mi a csuda ütött belé? - kérdezte Jason.
Rick a vállára tette a kezét: - Semmi, csak nagyon örül, hogy nem esett semmi
bajod... azon kívül persze... hogy tele vagy horzsolásokkal.
- Horzsolásokkal? Milyen horzsolásokkal...? - Jason a mellkasára nézett, és a
józansága pillanatok alatt elpárolgott. - A mindenit! - kiáltotta, és érezte, hogy
forogni kezd a lába alatt a talaj. - Ezeket meg hol szereztem?
Rick azt tanácsolta, hogy inkább menjen most haza, és majd ott gondolkodjon
rajta. Szép lassan felmásztak hát a lépcsőkön. A csúcson Jason Rick tanácsára
maga köré csavarta a törölközőt, hogy elrejtse sebeit.
- Ha Nestor megtudja, hogy mi történt, soha többé nem enged le minket
fürdeni - mondta.
Jason tökéletesen egyetértett barátjával.
- Aúúú, ez csíp! - visította Jason a konyhában.
- Pssszt, maradj csendben! - torkolta le Julia. - Vagy azt akarod, hogy szóljak
Nestornak?
- Ne, de akkor is...
- Maradj nyugton, vagy még jobban fog fájni!
- Csak azt ne! Ááááá!
Rick csak állt, és magában kuncogva nézte a jelenetet.
Jason a konyhaasztalon ült, Julia pedig előtte állva egy vattapamaccsal és
hidrogén-peroxiddal fertőtlenítette a sebeit. Bár a sebek csúnyák voltak,
szerencsére egyik sem volt igazán mély. Csak kisebb karcolások és horzsolások
éktelenkedtek Jason mellkasán, amelyek azonban csak úgy lángoltak a hidrogén-
peroxidtól.
Jason összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat, majd Rickhez fordult: - Te
tudod, mi lehet az? - kérdezte elhaló hangon, és a sziklák között talált titokzatos
tárgyra mutatott, ami ott feküdt az asztalon.
- Kész! - kiáltotta Julia. Jason mellkasa fényesen csillogott a
fertőtlenítőszertől. - Várj még néhány percig, hogy megszáradjon, mielőtt...
Nem volt ideje befejezni a mondatot, mert Rick lecsavarta a rongyot a
titokzatos tárgyról, és Jason, aki alig bírt a kíváncsiságával, leugrott az asztalról,
és magára rántotta a pólót.
Az anyag beletapadt a sebbe, mintha csak egy felső bőrréteg lett volna, és
Juliát kirázta a hideg, ha arra gondolt, mit érez majd Jason, amikor leveszi
magáról azt a pólót.
- Ez egy kötés! - kiáltotta Rick, és tovább csavarta az anyagot. A kötés lassan
engedett. A rongy nedves volt és szakadozott.
Julia letette a vattapamacsot, és közelebb lépett. Rick óvatosan bugyolálta ki a
csomagot.
Azt hiszem, ez egy doboz - mondta Rick, miután már majdnem teljesen
letekerte az anyagot.
Egy sötét színű fából készült hasáb volt. Mintegy tizenöt centi hosszú,
hét centi széles és három centi magas.
- Ki lehet nyitni... - mondta Rick, ahogy megnyomta, és elcsúsztatta a
felső falapot.
- Mi van benne?
Amikor meglátták a doboz tartalmát, mindhárman csodálkozva húzták fel
a szemöldöküket. A ládikában megszámlálhatatlanul sok kis sárgolyó
feküdt, egy pici pergamentekercs társaságában, melyet egy vékony cérnával
 kötöttek össze. Amikor Rick megfogta a cérnaszálat, hogy kioldozza, az
szétmállott az ujjai között.
- Óvatosan... - motyogta Jason. - Ki tudja, mi az...
- Lehet, hogy egy középkorból visszamaradt csokoládésdobozt találtál,
Jason. - ugratta a nővére.
Rick hihetetlen lassan és óvatosan kiterítette az asztalra a pergament.
Furcsa jelek és rajzok voltak rajta.

A vihar amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ült. Bágyadt kis napsugár
bukkant elő a felhők közül, fénye megcsillant az ágakon és a fűszálakon táncoló
vízcseppeken.
Nestor az üvegházba ment, hogy kiválogassa a töveket, amiket a kert felásott
talajába akart ültetni. Ide menekült az első esőcseppek elől, és élvezettel
hallgatta a vízcseppek kopogását az üvegház falán.
Nem aggódott a gyerekek miatt.
„Vizesek már a tengervíztől, hát kicsit vizesek lesznek az esőtől is” - gondolta.
A legtöbb, ami történhet velük, hogy megfáznak kicsit.
Amikor meglátta, hogy ott ténferegnek az üvegház körül, tudta, hogy nem
merik megzavarni őt. Hagyta, hadd tébláboljanak még egy kicsit, mielőtt
megtörölte kezét fehér kötényében, és kilépett az ajtón.
- Mit szeretnétek? - kérdezte. - Összetörtetek valamit?
A gyerekek egy cseppet sem voltak hozzászokva az ilyen gyakorlatias
kérdésekhez. Julia könyökével oldalba bökte öccsét, mintegy jelezve, rajta a sor,
beszeljen.
Jason hebegve-habogva megszólalt: - Nem... csak hát. szóval. azon
gondolkodtunk... mivel maga olyan régóta. Julia azt mondta...
Jason zavara olyan látványos volt, hogy Nestornak erőt kellett vennie magán,
hogy ne nevessen.
- Gondolod, hogy még ma sikerül befejezned a mondatot? - kérdezte
gonoszkodva. - Csak nyugodtan...
Nestor nem rossz szándékból volt nyers. Pusztán nyers volt, ennyi az egész,
mint minden olyan ember, aki nem nagyon van hozzászokva mások
társaságához.
Jason úgy döntött hát, jobb lesz, ha nem kertel, és az öreg felé nyújtotta a
pergamentekercset.
- Ezt találtuk... - mondta -, és fogalmunk sincs, mi lehet. Így hát gondoltuk,
megkérdezzük.
Nestor félig kitekerte a pergament, épp csak annyira, hogy néhány jel
láthatóvá váljék.
- Ezt meg hol találtad? - kérdezte egy levegővétellel, és az arca hirtelen
elkomorodott.

Megálltak a lépcsőknél a sziklaszirt szélén, és Jason a mélybe mutatott, majd

elmagyarázta, hogy többé-kevésbé hol is találta a pergament, kihagyva a
történetnek azt a részét, hogy kis híján nyakát szegte a sziklákon.
Nestor csak állt, és csendben hallgatta.
Amikor a fiú a történet végére ért, Nestor még sokáig állt szótlanul maga elé
bámulva, mint aki teljesen belefeledkezett a sziklákon megtörő hullámok
hangjába és a sirályok rikoltozásába.
Majd hirtelen összerázkódott. Visszaadta a pergament Jasonnek, és a fejét
ingatva csak ennyit mondott: - Nem... nem tudom, mit mondjak erre.
Fogalmam sincs, mi ez.
- Talán valami írás? - folytatta Jason. - Olyasmi, mint a hieroglifák.
- Ezek nem hieroglifák... - torkollta le Julia. - Én már láttam
hieroglifákat: azok színesek, és az alakjuk is egész más.
- Meg aztán ez egy pergamentekercs. Az egyiptomiak papiruszra írtak... -
állapította meg Rick. - És különben is, egy biztos: hogy egyetlen egyiptomi
sem járt Cornwallban.
- Honnan tudod? - kérdezte Jason.
- Onnan, hogy az egyiptomiak nem voltak valami jó tengerészek -
válaszolta Rick. - Csak nádból eszkábált csónakjaik voltak, amivel a
 Níluson közlekedtek. Soha nem merészkedtek ki a nyílt tengerre. És nem
ismerték a hajókormányt.
Nestor elismerő pillantást vetett a vörös hajú fiúra.
- Akkor hát mégis csak valami vicc... - mondta Julia. - Én megmondtam,
hogy ez csak egy doboz romlott csokoládé.
Jason felpattant.
- Mégis milyen vicc az, hogy valaki eldug egy dobozt a sziklán, ami tele
van földgolyókkal? Meg aztán ez. ez micsoda?
- Kísérőcédula - vágta rá Julia meggyőződéssel. Kikapta a tekercset
Jason kezéből, és olvasni kezdte: - Igazán nagy megtiszteltetést jelentett
számomra, hogy részt vehettem az Ön által rendezett fantasztikus
vacsorán... blablabla... A mama is mindig ilyet ír, miután a papával
meglátogatják a barátaikat.
- Szerintem pedig ez nem más, mint egy titkos térkép - mormolta Jason...
- Talán egy régi kalózhajó horgonyzott Kilmore Cove közelében... és a
kalózok ide rejtették a kincsüket.
- Egyre jobb! - kiáltotta Julia - Először. most meg kalózok!
Nem mondta ki a „szellem” szót Nestor előtt, de Jason és Rick pontosan
értették, hogy mire gondol.
- A régi tulajdonos... - kezdte a kertész, de nem fejezte be a mondatot,
hanem hirtelen sarkon fordult, és elindult az üvegház felé, szinte mérges
mozdulattal kapva le magáról a kötényt.
- A régi tulajdonos... mi van vele? - kérdezte Jason, a kertész nyomába
eredt, és megállt az üvegház bejárata előtt.
- Hagyd a csudába, kölyök! Nem fontos - mondta Nestor, és finoman
eltolta az útjából.
- Áúúú! - kiáltott fel Jason, mert Nestor hozzáért a sebeihez.
- Hát téged meg mi lelt?
- Semmi - válaszolta Jason, keményen összeszorítva a fogát. Majd csak
állt, és úgy bámult Nestorra, mintha szuggerálná: „Fejezd be, amit mondani
akartál!”
Nestor sóhajtott egyet, és megadta magát a szokatlan makacsság láttán:
- Bár nem hiszem, hogy különösebben érdekes lenne... de a régi
tulajdonos megszállottja volt a régi nyelveknek. Egy sor olyan könyve volt,
ami ezekről a holt nyelvekről szólt. Ősi írásokról és kódokról, meg arról,
hogyan kell őket megfejteni. Talán valamelyikben megtaláljátok a kulcsot,
amelynek segítségével lefordíthatjátok a pergamen szövegét.
- Köszönöm - mondta hálásan Jason.
- Most azonban rajtad a sor. Ki vele, fáj valamid? Mi történt?
 - Csak egy kicsit fáj, ha valaki hozzáér a mellkasomhoz.
- Miért?
Jason elmosolyodott: - Mert tele van vágásokkal, amiket akkor szereztem,
amikor lezuhantam a szikláról.
Ekkor Nestor is elmosolyodott: - Te lóvá akarsz tenni engem, mi? - kérdezte,
és fel sem tételezve, hogy Jason igazat mond, elindult az üvegház felé.
A könyvtár az emeletre vezető lépcsőtől balra nyílt. Egy kék és vörös
kazettás mennyezetű helyiség volt, két nagy, széles ablakkal, amelyek a
kavicsos udvarra és a kertre néztek. A fal mellett mindenütt könyvespolcok
álltak. A berendezéshez tartozott még egy bivalybőr kanapé és egy zongora,
amelyen hegyekben álltak a régi folyóiratok, valamint két kényelmetlen
forgószék. Minden polcon réztábla mutatta a rajta található könyvek
témáját: történelem, orvostudomány, földrajz...
A három gyerek nekiállt, hogy megkeresse a Nestor által javasolt
könyveket.
- Ezen a polcon kell lennie - jelentett ki Julia egy kis idő után.
- Mi van odaírva?
- Paleográfia.
- És mégis mi a csudát jelent az, hogy „paleográfia”?
- A görög „paleo” szó „ősit” jelent, mint a paleolitikus ember. A „gráfia”
pedig írást, ha jól tudom.
Rick és Jason elismerően néztek Juliára.
Azután Rick lábujjhegyre emelkedett, és megragadott egy vaskos kötetet,
amelynek a korcán ez állt: Elfeledett nyelvek szótára. A könyvben
számtalan rajz, jel és szimbólum volt, amelyek egy-egy ősi nyelv írásos
emlékeit rögzítették: föníciai és indián törzsi ábécék, egyiptomi hie-
roglifák, a titokzatos etruszk nyelv, a görög ábécé, a húsvét-szigeti rongo-
rongo nyelv ábécéje, és még sok-sok egyéb nyelvé.
A szótár minden egyes oldala ámulatba ejtő volt: titokzatos jelekkel,
rajzokkal és szimbólumokkal volt tele, titkos kódokkal, az idők homályába
vesző nyelvekkel, letűnt szavakkal.
Amikor Rick a 197. oldalhoz ért, Jason felkiáltott:
- Állj! Ez az!
 - Ez épp úgy néz ki...
- Mi van alá írva?
Rick fennhangon olvasni kezdte: A képen az úgynevezett „Festo-korong”
negyvenöt misztikus figurája látható. A tárgy maga egy szabálytalan szélű, festett
agyagkorong, amelyet a XX. század elején két régész, Halbherr és Perni- er
találtak a Festo-szigeteken. A rajta látható írás jelentését soha nem fejtették
meg...
- Ez aztán jól kezdődik... - sóhajtotta Julia.
 - A korong mindkét oldalán spirális kígyóvonalban felirat található. Az
egyes szimbólumok mellett olvasható betűk egy fordítási kísérlet
eredményei, amelyet Elton Carter paleográfus kezdett el 2003
márciusában...
Az egyes figurák mellett valóban ott állt azok jelentése, világosan leírva
a mi ábécénkkel.
- A sétáló emberke jelöli az 1-es számot. A pöttyös korong a mi „A”
betűnknek felel meg... - motyogta Jason.
- Próbáljuk meg lefordítani a pergament! - kiáltotta Julia.
Rick a fejét csóválta.
- Lehetetlen. Nem elég megfejteni az egyes betűjeleket ahhoz, hogy egy
ősi üzenetet el tudjunk olvasni, a nyelvet is ismerni kell.
- És ki mondta neked, hogy ez valami ősi nyelven íródott? - csattant fel
Jason.
- De hiszen egyértelmű! A Festo-korongon látható jeleket Krisztus előtt
néhány ezer évvel használták - olvasta Rick a könyv ismertetőjét.
Az ikrek azonban egy cseppet sem voltak meggyőzhetők. Fogták a
pergament, és elkezdték kikeresni szépen egymás után az egyes ábráknak
megfelelő betűket.
- A bar... - kiabálta Jason az első négy karakter fordítását.
Rick még mindig a fejét csóválta.
- Ez nem jelent semmit - mondta.
- A barlang... - kiáltotta Julia.
Az ikrek izgatottan pillantottak egymásra. - A barlang! - kiabálták
egyszerre. Mégis csak volt értelme.
Ricknek tátva maradt a szája a csodálkozástól. Hát mégiscsak lehetséges,
hogy a pergamen egy olyan titkos ábécével kódolt üzenetet tartalmaz, ami
az ő nyelvükön íródott?
Lassanként egy teljes mondat állt össze a jelekből:

A barlang sötétjében használd...

Ebben a pillanatban azonban kifogyott a tolluk.

- A csudába! - csattant fel Jason, és mérgesen rázogatni kezdte. - Hozz
egy másik tollat! - utasította Júliát.
 - Hozz te!
- De nem tudom, hol vannak.
- Hová tetted azt, amivel a térképet rajzoltuk?
- Amivel a térképet rajzoltuk? - Jasonnek eszébe jutott, hogy azt bizony
Julia kiverte a kezéből, és ahogy leesett, begurult a szekrény alá. - A
szekrény alatt! Mindjárt jövök!
Leszáguldott a lépcsőn, míg Rick és Julia folytatta a szöveg fordítását,
betűről betűre hangosan olvasva az egyes karaktereket. Jason kettesével
ugrált lefelé a lépcsőfokokon, majd rohant a kőfalú szobába. Egy pillanatra
megtorpant, mert az az érzése támadt, hogy egy árnyékot látott maga előtt.
Kinyitotta a száját, de egy szó sem jött ki rajta. A fejében úgy kavarogtak a
gondolatok, mint egy kalickába zárt ijedt madársereg.
Fentről, a távolból hallotta, ahogy Rick és a nővére hangosan
ismételgetik a szavakat: - A barlang sötétjében használd a...
- a fény...
- használd a fénylő...!
A hirtelen ijedtség lassan elpárolgott Jason lelkéből. Körülkémlelt, de
nem látott senkit. Nem hallott semmilyen gyanús zajt sem. Talán mégis
tévedett, és nem is látott semmiféle árnyékot, csak azét a rengeteg bútorét,
amivel tele volt a ház.
Óvatosan belépett a szobába.
 A földön ott feküdt a térkép, amit nem sokkal azelőtt készítettek és
otthagytak, mikor elrohantak megnézni az öreg Ulysses képmását. Jason
feszülten figyelve keresztülvágott a szobán. Letérdelt a szekrény mellett,
ahol a toll elgurult, és tapogatni kezdett a szekrény alatt.
A toll persze begurult a legtávolabbi sarokba, és Jasonnek teljesen be
kellett hasalnia a szekrény alá, hogy elérje.
Amikor végre megtalálta, megpróbálta megfogni, ám ekkor keze
hozzáért a szekrény mögötti falhoz.
Mintha fát tapintott volna.
Jason kíváncsian lesett be a szekrény alá.
A hátsó falon egy ajtó volt.

Néhány perc múlva Jason visszatért a könyvtárba. Odaadta a tollat a másik

kettőnek, majd csendben, elgondolkodva megállt egy kicsit távolabb. Csak
álldogált gondolataiba mélyedve, míg Rick és Julia be nem fejezte a
fordítást. A művelet végeztével Julia négy sorba rendezte a szöveget, mint
egy verset, és győzedelmes hangon felolvasta.
Jasonnek végigfutott a hideg a hátán, ahogy meghallotta:

A barlang sötétjében
Használd a fénylő földet,
Világítsa meg a flottát,
Mely oda visz, ahova vágysz.

- A mindenit! - dörmögte Rick. - Majdnem értehetetlenebb, mint

korábban!
- Vannak barlangok a közelben? - kérdezte Julia.
Rick megvonta a vállát, mintegy jelezve: „Gondolom,
igen. Mindenütt vannak barlangok.” Majd így szólt: -
Nem véletlenül Kilmore Cove ennek a helynek a neve, gondolom. A cove
öblöt jelent, de akár barlang is lehet. Egy helyi történet szerint az ősi
druidák Kilmore Cove-nál egy tengerre néző barlangban gyűltek össze a
tavaszi napéjegyenlőség idején... ami azonban beomlott, vagy lerombolták a
római megszállás idején.
- Hallottad, Jason! Druidák! - kiáltotta Julia. - Azt a mindenit. ezer meg
 ezer évvel ezelőtt!
Miután lefordította a szöveget, Julia úgy érezte magát, mint akit
megbabonáztak, hogy részese lehet egy ilyen titok megfejtésének.
Rick felidézte emlékezetében az összes olyan helybéli történetet és
legendát, ami barlangról, szurdokról és hajókról szólt, és hasztalan
igyekezettel próbált valami értelmet keresni a „fénylő föld”
szókapcsolatban. Jason azonban, aki máskor kifulladásig ontotta magából a
rejtélyek és titkos szófordulatok megoldásait, csak állt szótlanul a háttérben,
a zongorának támaszkodva.
- Jason? Jól vagy? Fájnak a sebeid? - kérdezte a nővére.
De a fiú csak bámult a semmibe, mintha egy távoli pontot fürkészne Rick
és Julia között.
- Jason, elvarázsoltak? Mi van veled? - erőszakoskodott tovább Julia, és
meglökdöste.
Jason szeme ekkor újra felcsillant, mint az üveggolyó a napon. Juliára
pillantott: - Tessék? - kérdezte.
- Alszol? - heccelte Julia... - Most, hogy itt állunk egy valódi rejtély előtt,
az én öcsikém szundikál. ÉBRESZTŐ!
- kiáltotta, és kicsit rosszindulatúan Jason mellkasához ért.
Jason ugrott egy nagyot a fájdalomtól.
- Isten hozott újra a földön! - kiáltotta Julia. - Hallottad, amit a druidákról
beszéltünk?
- Igen... hogyne... - motyogta Jason, a pólóját simogatva. - Azt, hogy a
druidák.
- Rick azt mondja, hogy valahol Kilmore Cove-nál van egy barlang, ahol a
druidák gyűléseket tartottak, és hogy a barlangot beomlasztották a római
megszállás idején...
- Nem, nem omlasztották be - rázta meg a fejét Jason.
- Ezt meg honnan veszed?
- Mert én ma... mikor benéztem azon a lyukon... ott fenn a sziklán, láttam.
 Jason vezetésével mindhárman lementek a kőfalú szobába. Magukkal vitték
a szótárat, a sárgolyókkal teli dobozt, a pergament és a lefordított szöveget,
valamint az egyetlen működő tollat.
- Nyílt teret láttam odabent, értitek? - magyarázta Jason. - Olyan volt,
mintha a szikla mögött űr lenne.
- Úgy érted, hogy a szikla belül... üreges?
Jason bólintott.
- Ez megmagyarázná azt is, hogy találtad a dobozt - mondta Rick. -
Belenyúltál a lyukba, és bent megtaláltad, amit találtál.
Julia fennhangon újraolvasta a szöveget: - A barlang sötétjében...
világítsa meg a flottát... Nézd! Nézd! - kiáltott. - Az üzenet flottáról beszél.
A hajók mindig a tenger mellett vannak. Vajon ki írta ezt az üzenetet?
- A régi háztulajdonos - szólalt meg Jason.
- Ezt hogy érted?
- Az üzenetet Villa Argo régi tulajdonosa írta. Ki más írhatta volna? A
szöveget a mi nyelvünkön írták, az öreg Ulysses Moore egyszerűen csak a
Festo-korong jeleit használta a megírásához, hogy titokzatosabbá tegye.
- Azért, hogy ne lehessen megérteni... de vajon mire volt ez jó?
- Ha, mondom, ha a sziklában valóban van egy barlang, akkor még az is
lehet, hogy a barlangban kincs van - mondta Julia. - És ha mondom ha a
barlangban kincs van, az is elképzelhető, hogy az öreg Ulysses Moore
egyfajta kincsvadászatot szervezett néhány kiválasztott számára. Egy kicsit
úgy, ahogy a kalózok tették, nem? Akik kerestek egy kevéssé ismert helyet,
ahová elrejtették, amit találtak, majd készítettek egy kódolt térképet a
kincsvadászoknak.
- A kalózok nem találtak kincseket, hanem raboltak - pontosított Rick.
Julia felcsattant.
- Akkor is egy flottáról szól az üzenet, vagy nem? Ahhoz pedig, hogy flottád
legyen, vagy egy nagyon nagy halásznak kell lenned, vagy kalóznak. És
kincsednek is kell lennie.
Rick csak grimaszolt egyet, mert egyáltalán nem volt meggyőződve arról,
hogy amit Julia mond, az valóban úgy van, de eldöntötte, hogy nem vitatkozik.
Julia tovább szőtte a történetet: - Tehát te azt állítod, hogy az üzenetet a régi
háztulajdonos írta. Akkor én meg azt mondom, hogy mindezt azért tette, hogy a
kincs nyomára vezessen minket. Vagyis két dolog biztos: a régi tulajdonos és a
kincs. Tegyük fel, hogy a kincs a sziklában van. Akkor tehát már csak egy dolgot
kell megfejtenünk: mi az a fénylő föld? - Ahogy ezt kimondta, egy pillantást
vetett a dobozban lévő golyókra. - És azt, hogyan juthatunk be a barlangba?
- Ó, ennél mi sem egyszerűbb - mosolyodon el Jason.
- Ha az üzenetet az öreg Ulysses írta, és ő hagyta a barlangban, az azt jelenti,
hogy nagyon könnyen be lehet jutni oda.
- Így igaz.
- Vagyis egész pontosan ez annyit jelent, hogy a házból ment le a barlangba...
a Villa Argóból.
- Igen.
- És én azt is tudom, hogyan.
- Ki vele, mire vársz?
Jason a fal mellett álló szekrényre mutatott.
- Van egy ajtó a szekrény mögött. Ha segítetek elhúzni a szekrényt,
meglátjátok.
Az ajtó ijesztő volt.
Nem volt nagyobb, mint a többi ajtó a házban, de sokkal-sokkal
régebbinek tűnt. Sokkal régebbinek, mint azt ők el tudták képzelni.
A fa sok helyütt meg volt rongálva. Telis-tele volt karcolásokkal,
bevésésekkel, mintha valaki ezer meg ezer ütést mért volna rá. Egy része
pedig mintha megégett volna.
A gyerekek leültek a földre, és hosszasan bámulták az ajtót. Jól
elfáradtak, míg sikerült a szekrényt annyira elmozdítaniuk, hogy az egész
ajtót szemügyre vehessék.
A bútordarabot láthatóan pont azért helyezték ide, hogy eltakarja az ajtót.
Most, hogy ez kiderült, az ajtó még nagyobb jelentőséget kapott.
- Azt mondod, ez az? - kérdezte Julia.
Jason a kezébe vette a ház térképét, amit délután rajzoltak. Egy X-et
rajzolt arra a helyre, ahol az ajtó volt, és így válaszolt: - Persze, hogy ez az.
Ez itt az egyike azoknak a titkos ajtóknak, amelyeken keresztül az öreg
Ulysses kibe járkál.
- De Jason! - kiáltott fel Julia. - Ulysses Moore HALOTT!
- Honnan tudod? Ez a ház olyan hatalmas, hogy könnyen lehet, hogy
észre sem vesszük. Meg aztán... én láttam őt!
Rick és Julia egymásra pillantott.
- Mi a csudát jelent az, hogy te láttad?
- Amikor lejöttem a tollért ma délután. egy pillanatra mintha egy
árnyékot láttam volna... aztán, HUSS! Eltűnt valamerre, mielőtt még
megleshettem volna, ki az...
Jason először Rickre, majd a nővérére pillantott, és kiolvasta a
tekintetükből, hogy nem igazán hisznek neki.
 - Nem hiszitek, igaz? - kérdezte.
- A barlangot is így láttad? - kérdezte hirtelen kétkedő hangon Julia.
- Ez meg hogy jön ide?
Julia felállt.
- Milyen naiv voltam... - mondta. - És én még hittem neked: barlang, rés
a sziklában meg átjáró az ajtó mögött. Teljesen elfelejtettem, milyen vagy.
Ez is csak egyike a fantáziád szüleményeinek, igaz? Nem is láttál te
semmilyen barlangot! Csak kitaláltad!
- Nem igaz! Igenis láttam!
- Jason! Esküdj meg! Esküdj meg, hogy ma délután láttál egy barlangot a
sziklában!
Jason érezte, hogy ereiben megfagy a vér. Pontosan emlékezett rá, mit is
látott a résen keresztül.
Egy űrt látott.
Nem.
Érzékelte, hogy egy űrt lát.
Nem.
Neki csak úgy tűnt, mintha egy űrt látott volna. Valójában azonban nem
látott barlangot. Nem látott sem álló, sem lógó cseppköveket, sem semmit,
ami egy barlangban lenni szokott. Ugyanúgy, ahogy az árnyékot sem látta
valójában. Mégis...
- Jason...?!
Jason elkeseredett pillantással nézett körül: - Én. nem, nem esküdhetek
meg, de. Rick. mondd meg neki, hogy...
Rick bólintott. - Valójában nem is annyira fontos, hogy mit látott, és mit
nem... - mondta. - Végtére is a doboz tényleg létezik, és itt van a
kezünkben. És létezik az üzenet is, bármi legyen is az értelme. És a csudába
is... ez az ajtó is létezik!
- Akkor nyissuk ki! - vágta rá Julia, és újra fellelkesedett.
Mivel az ajtón nem volt kilincs, bedugta az ujját egy zárnak kinéző
lyukba, és rángatni kezdte az ajtót. De az egyetlen millimétert sem mozdult.
- Zárva! - nyafogta. - És különben is, az is lehet, hogy nem vezet
sehova...
Rick végigsimította az ajtó megrongált fafelületét, majd letérdelt a zár
elé, ahová Julia az imént bedugta az ujját.
- Valóban zárva, de ha nem vezet sehová, ugyan miért van rajta egy
helyett négy külön zár?
Julia tüzetesebben megvizsgálta az ajtót.
Egy, kettő, három és négy.
 Az ajtó bal oldalán valóban négy kulcslyuk volt, egymástól nem messze,
rombusz alakban.

A gyerekek tanakodni kezdtek, egyre bonyolultabb elméleteket gyártva.

Sok apró részletet ismertek már, de egyszerűen nem találták az
összefüggést a részletek között. Két megoldás volt: vagy megint Nestorhoz
fordulnak segítségért, vagy újra átkutatják a házat töviről hegyire, fiókról
fiókra, hogy megtalálják a zárakba illő kulcsokat.
Vagy...
Ekkor hirtelen mintha könnyű fuvallat söpört volna végig a házon, és a
felső szintről tompa koppanás hallatszott.
- Ő az! - kiáltotta Jason, és talpra ugrott.
De nem ő volt az: csak az ablak nyílt ki újra a toronyszobában, és
csapódott neki megint az ablakfának.
A gyerekek felrohantak a lépcsőn, és be a szobába.
Rick megpróbálta végleg becsukni a szófogadatlan ablakot: - Meglazult a
zár... - mondta, kritikus szemmelvizsgálgatva a keretet. - Azt hiszem,
hívnotok kell majd egy szakembert, aki megjavítja.
- Nem véletlenül nyílt ki... - dörmögte Jason, és körbekémlelt a szobában.
Ahogy kinézett az ablakon, senkit sem látott a Villa Argo még mindig
esőcseppektől nedves kertjében.
Azután tekintete az utazóláda tetején álló hajómodellekre tévedt.
- Ez mindig így állt? - kérdezte a többieket.
- Hogy? - fordult felé Julia.
A kicsiny flotta egyik kis vitorlása egy sötét bőrkötésű könyv tetején állt.
Az apró hajómodell hosszú és keskeny volt, a hajótestet sok vékony
nádszálból építették, melyeket spárgával kötöztek össze aprólékos
munkával.
Rick és Julia gyanakvóan rázta meg a fejét: egyikük sem figyelt fel a
könyvre, amikor legutóbb a szobában jártak. Bár az is igaz, hogy egyikük
sem esküdött volna meg rá, hogy nem volt ott.
Jason óvatos mozdulattal felemelte a hajót, és Rick kezébe nyomta.
A modell alaplapján található rézlapocska szerint a hajó neve Nefertiti ’s
Eye, vagyis Nefertiti Szeme.
- Biztos egy egyiptomi hajó modellje - mondta Rick, a kezében forgatva
a hajót. - Egész hajókat készítettek nádból és papiruszból.
- De hiszen a papirusz írásra szolgál! - vágott vissza Julia.
Rick megvonta a vállát.
 - Én úgy tudom, hogy az egyiptomiak sok minden másra is használták
papiruszsást.
Jason kinyitotta az állványzatként használt könyvet. Nem is könyv volt,
hanem egy napló. Valaki aprólékos,
alig olvasható kézírással feljegyzéseket és jegyzeteket készített
újságkivágások, rajzok és fényképek mellé, amiket gondosan a lapokhoz
tűzött.
- Egyiptom... - szólalt meg Jason kissé csalódottan. - Ez egy egyiptomi
utazás naplója. Sőt... - Gyorsan átlapozta a könyvet: hieroglifák,
Tutanhamon aranymaszkjának reprodukciója, a gyerekfáraó anyjának,
Nefertitinek faragott fejszobra, a Királyok Völgyének térképe, ahol a fáraó
kincsét megtalálták. - Nagyrészt Tutanhamonról szól a napló. Tele van
újságkivágásokkal, jegyzetekkel, aláhúzásokkal és piros körökkel... -
Kinyitotta a naplót a középső oldalon. - Úgy tűnik, az öreg Ulysses ebbe a
naplóba gyűjtött össze minden anyagot az egyiptomi kutatásairól.
- Pompás dokumentum egy ilyen hajó elkészítéséhez... - állapította meg
Rick, még mindig a kezében tartva a Nefertiti Szemét.
- Igen. Nagyon precíz ember lehetett az öreg Ulysses, ha a hajókról volt
szó...
Rick bólintott.
- Talán ez a flotta... - suttogta Julia. - A flotta az üzenetből, a flotta, ami...
oda visz, ahova vágysz. Lehet, hogy ez csak egy szép hasonlat arra, hogy az
öreg Ulysses úgy képzelte, hogy ezeknek a kis hajóknak a segítségével
képzeletben távoli helyeken járhat, és...
- Elképzelhető, de mit jelent a „fénylő föld”?
- Talán ezeket a kis fölgolyókat rá kell tenni a hajókra, és.
Ekkor egy papírdarab csúszott ki a napló lapjai közül, és halk surrogással
esett a földre. Jason lehajolt, és felvette.
- Ide nézzetek! - kiáltotta.
- Mi az?

- Olyan, mint egy postai értesítő: Kilmore Cove-i Postahivatal. - Jason

megfordította a papírt, és olvasni kezdte:
 - Azt hiszem, ez elég bizonyíték arra, hogy Ulysses Moore halott... - mondta
Julia az öccsének. - Meg a csomagját sem vette fel.
De Jason meggyőződését még ez az egyértelmű tény sem tudta megingatni. -
Honnan tudod, hogy nem nekünk hagyta ott a csomagot? A nyitott ablak, a
napló, az értesítő a naplóban... szerinted ez mind véletlen egybeesés?
- De hát te is nagyon jól tudod, hogy a napló már régebben is ott lehetett.
Egyikünk sem figyelte.
- Én azonban azt mondom, hogy fel kell vennünk a csomagot.
- Ha ez így van, akkor ez a szellem nemcsak láthatatlan, de elég buta is.
Ma szombat van, és a postahivatalok szombat délután zárva vannak.
- Ez igaz - bólogatott Rick. - De aki Kilmore Coveban él, az tudja, hogy
bizonyos sürgős esetekben Calypso kisasszonyhoz lehet fordulni a
könyvesboltban. Ő kinyithatja a postát.
- És te ismered őt?
- Persze. A faluban mindenki ismer mindenkit valamennyire.
- Szerinted kinyitná nekünk a postát?
- Megkérdezhetjük.
Ekkor Julia megállt, és csípőre tette a kezét.
- Ne kapkodjatok már össze-vissza. Mielőtt az ablak kinyílt volna,
teljesen mást csináltunk. Meg kell találnunk egy titkos barlang bejáratát,
van egy ajtónk, amihez négy kulcsot kell szereznünk, és egy kódolt
mondatunk, aminek meg kell fejtenünk a jelentését. Nem hinném, hogy jó
ötlet lenne...
De be sem fejezhette a mondatot, mert a fiúk már a lépcsősor felénél
jártak.
Este hat óra körül járhatott, amikor a két fiú kinyittatta Nestorral a Villa
Argo garázsának ajtaját. A vasajtó éktelen csikorgással emelkedett fel, és ők
egy poros helyiségbe léptek, amelyet a mennyezetről lógó egyetlen
villanykörte világított meg gyéren. A garázs nagy részét egy fehér
lepedővel letakart automobil foglalta el. Egy régi spider volt az ötvenes
évekből.
- Működik még? - kérdezte Rick, miután kíváncsiságból bekukkantott a
lepedő alá.
- Nem hiszem. Túl sok idő telt el azóta, hogy utoljára használták -
válaszolta Nestor, miközben megkerülte a kocsit.
- Itt van, ni... - dörmögte témát váltva. Fellebbentett egy másik lepedőt,
amely két egymásnak támasztott régi kerékpárt rejtett maga alatt. - Tudtam,
hogy meg megvannak. Gyerünk, kapjátok el őket!
Rick megragadta az egyik bicikli kormányát, Jason a másikét, és kitolták
őket a garázsból.
- Hűha! - kiáltott fel Rick, mikor a napfénynél jobban szemügyre vette a
biciklit. Régi darabok voltak, sebváltó nélkül, nehéz, fekete öntöttvas
vázzal.
- A gumiknak még jónak kell lenniük - mondta Nestor, és egy pumpát
nyomott a kezükbe. - Egy kis izommunka, és már működnek is!
Azután előkerített egy olajospalackot és egy rongyot.
- Kenjétek be vele a láncot és a féket. Először töröljétek le a port, aztán
mehet az olaj, majd megint a rongy, egészen addig, amíg a lánc simán nem
fut. De ne spóroljatok ám az olajjal, mert ha a lánc akad, elszakad.
- Biztos, hogy eljutunk ezekkel a faluig? - kérdezte aggodalmasan Jason,
mikor meghallotta a lánc nyikorgását. - Legalább egy mázsát nyomnak.
- A faluba biztos... - válaszolta a kertész. - Régi, megbízható biciklik
ezek. Ami azonban a visszafelé utat illeti. na az már a tüdőtöktől is függ.
Meg a lábatoktól. Mindenesetre Ulysses Moore és a felesége is ezeket
használta.
Rick gyorsan felfordította a biciklit, és pumpálni kezdte a kerekeket.
Nestor elismerő pillantást vetett a fiúra: szerette a határozott embereket.
- Megtudhatnám, mi a csudát akartok Kilmore Coveban ilyenkor? -
kérdezte a gyerekektől.
Jason arca hirtelen kifejezéstelenné vált, annak egyértelmű jeleként, hogy
füllenteni készül, majd egy olyan bizarr történettel rukkolt elő, hogy az már
szinte hihető volt.
 - Ha lehet, próbáljatok meg nem butaságot csinálni! - mondta Nestor. - És
vacsorára itt legyetek! A szüleitek megkértek, hogy készítsek nektek
vacsorát, és nem szeretek feleslegesen dolgozni - mondta, majd hátat
fordított, és magukra hagyta fiúkat.

Negyedórával később Rick és Jason felpattant a két öreg csotrogány

nyergébe. Julia is felszállt Rick biciklijére, ami könnyebb és kisebb volt, és
miután lejjebb engedte a nyerget, ő is készen állt az útra.
Elköszöntek a kertésztől, és kitekertek az udvarról. Nekivágtak a
sziklaszirten futó, lejtős útnak, lefelé a Kilmore Cove-i öböl felé.
Julia ment legelöl, haja lobogott a szélben, és az első kanyar bevételekor
nagyot sikkantott örömében. Mögötte Jason tekert, félhangosan dühöngve
valamin, majd Rick zárta a sort, aki még egyszer hátrafordult, és
visszaintegetett Nestornak.
Az öreg kertész szemellenzőt formálva kezével nézte, ahogy a gyerekek
eltűnnek a falu felé vezető úton.
- Ki tudja... - dörmögte magában. - Ki tudja, talán a gyerekeknek
sikerül...

A lejtő meredek volt, a kerekek őrült sebességgel forogtak, és nemsokára a

dombok mögül előbukkantak a falucska házai. Kilmore Cove egy tucat
színesre festett kis házból állt, az öböl védettebb sarkában. A parti útba
számtalan a szárazföld belsejéből érkező út csatlakozott merőlegesen, egy
sor T betűt rajzolva a tengerparti sávra.
Mint minden szombaton, most is sok autó körözött a kikötő környékén
parkolóhelyet keresve, a sétálóutcán pedig vidám embertömeg
hömpölygött.
Julia érkezett meg elsőnek, lepattant a kerékpárról, amit egy
útjelzőtáblának támasztott. A tábla arra figyelmeztette az autósokat, hogy
ne parkoljanak túl közel a parthoz, mert a dagály elsodorhatja a kocsikat.
- Hé! Lustaságok! - kiáltotta oda a két fiúnak, mikor azok végre utolérték
őt.
- Ezt a vacakot... - dühöngött Jason. - Ezen csak két sebesség van: vagy
áll, vagy száguld, mint a veszedelem. Ha meghúzod a féket, lecövekel, ha
meg hagyod, többé meg nem áll.
- Csak rosszul van beállítva. Meg aztán nehéz is... - magyarázta Rick.
A vörös hajú fiú ismét otthonosan érezte magát. Ez volt az ő világa: a
sétálóutca bódéi, a strand a futkározó kutyákkal és gyerekekkel és a színes
virágokkal díszített, tengerre néző fateraszos vendéglők.
- Hol van ez a Calypso? - kérdezte Julia, miközben boldogan nézte az
utcán sétáló embereket.
Rick elindult, maga mellett tolva a biciklit. Felkaptattak egy kis utcán,
amely a szárazföld belseje felé vezetett. Maguk mögött hagyták egy férfi
szobrát, aki egyik lábát egy
horgonyon pihentette, és elértek egy kis térre, amelynek közepén egy régi
megalitikus kőből faragott szökőkút állt. Benne halkan csobogott a víz.
- Itt, ni - mondta Rick, és egy kis bolt felett lógó fatáblára mutatott,
amelyen a következő felirat állt:

Calypso Szigete A Tengerből Kimentett Remekművek

Letámasztották a bicikliket.
Rick kinyitotta az ajtót, és belépett. Az ajtófélfára akasztott csengettyű
fémes hangon csilingelt.
Calypso Szigete különleges hangulatot árasztott. A környezet barátságos
volt, a levegő várakozással és titkokkal teli. Könyvek sorakoztak a földön
és az alacsony polcokon, egyfajta labirintusfélét hozva létre, melynek
ösvényei magukra vonták a figyelmet.
- Jövök már! - kiáltotta a tulajdonos, amikor beléptek.

Calypso aprócska hölgy volt, csillogó szemekkel és bizalmat ébresztő

mosollyal. Virágos selyemsálat és térdig érő kék ruhát viselt. Egy alacsony
sarkú, mandulaszín cipő egészítette ki az öltözékét.
- Rick Banner, micsoda megtiszteltetés! - kiáltott, mikor meglátta a fiút,
majd hozzátette: - Elhoztad a barátaidat is? Pompás! Nem, nem... hadd
találjam ki. Fogadok, hogy ti vagytok a londoni gyerekek.
- Julia.
- Jason.
Calypso kézfogása nagyon meggyőző volt: erős, de nem bántó,
barátságos, de nem nyájaskodó.
- Jó jel, hogy ilyen korán betévedtek a könyvesboltomba. Hány napja is
érkeztetek Kilmore Cove-ba? Nem, nem... hadd találj am ki...
- Egy hete, Calypso kisasszony - válaszolta Jason.
 - Hát igen. Egy hete - ismételte meg Calypso kisasszony. - Na és hogy
tetszik Kilmore Cove? Kicsi, igaz? Eldugott? El van zárva a civilizációtól?
- Dehogy - válaszolta Julia. - Igazából azt gondoljuk, hogy.
- Persze, persze... - vágott közbe Calypso kisasszony. - Nagy
megrázkódtatás lehetett a Picadilly Circusról hirtelen a sós sziklákra
csöppenni. A Big Ben mellől a mi kis nyamvadt kilátónkhoz. De hát végtére
is a Villa Argóban laktok. Ha valaki egy ilyen villában élhet. hát bizony, az
maga a paradicsom. Ki is akarna elmenni onnét? A tenger, a kék ég, fák. mi
más is kellhetne?
- Valójában... szóval, mi... - szólalt meg Rick.
- Persze, persze... tudom én, nem kell lángésznek lenni, hogy az ember
kitalálja... - kiáltott fel Calypso kisasszony -, hogy miért is jöttetek. Mi
hiányozhat? Egyszerű. Néhány jó könyv! Bravó, Rick Banner! Majd
meglátod, hogy néhány okosan gondolkodó városlakó társasága a te fejedet
is a helyére teszi - mondta, majd az ikrekhez fordult. - Nem tudom,
tudjátok-e, de az ifjú Banner épp annyira szeret iskolába járni, mint egy
szamár.
Julia és Jason elmosolyodott, mert látta, hogy Rick elvörösödik, és a keze
ökölbe szorul a tréfa hallatán. Úgy tűnt, hogy a bőbeszédű boltos
kisasszony befejezte mon- dókáját, mert elhallgatott, és meredten nézett a
gyerekekre.
- Nos tehát? Milyen könyvet is kerestek?
A három gyerek összenézett, mert látszólag mindhárman azon
tanakodtak, ki is válaszoljon közülük. Julia érezte, hogy most rajta a sor, és
megszólalt: - Igazából mi most nem a könyvek miatt jöttünk, Calypso
kisasszony.
- Nem? Akkor mégis mit szeretnétek? - kérdezte a tulajdonos hölgy
megrökönyödve, és hangja élessé vált, mint a borotva. Jason gyorsan
közbelépett, hogy megmentse a helyzetet: - A nővérem azt akarta mondani, hogy
nem csak a könyvek miatt.
- Az igazi ok valóban a könyv, de lenne egy másik kérésünk is.
Elmagyarázta hát a postahivatal ügyét, majd Calypso kisasszony kezébe
nyomta az értesítőt, amit a naplóban találtak.
Calypso figyelmesen szemügyre vette a papírdarabot, majd megkérdezte: - Ki
adta neked ezt?
- Nestor - füllentette Jason hihetetlen gyorsasággal. - És azt mondta, magát
keressük.
Calypso egy pillanatig mérlegelte magában a választ, majd így szólt: - De ma
szombat van. A postahivatal zárva.
 - Igen, de... - kiáltotta Jason -, ha megtenné nekünk azt a szívességet, hogy
kinyitja egy pillanatra, csak annyi ideig, míg felvesszük a csomagot, és.
- Mégis honnan tudod, hogy ez egy csomag?
- Hát. igazából nem tudom, csak gondoltam... - válaszolta elbizonytalanodva
Jason.
- Mindenesetre akár csomag, akár nem, ha a posta nyitva is lenne, akkor sem
adhatnám oda nektek. Világosan ide van írva: a Villa Argo tulajdonosának. Én
pedig nem látok mást, csak három gyereket, akik szétdobálták a biciklijeiket a
boltom kirakata előtt.
Ekkor Julia és Jason magyarázni kezdték, hogy igazából az ő szüleik Villa
Argo tulajdonosai, tehát ez a küldemény valójában őket illeti.
- Most éppen nagyon el vannak foglalva a költözéssel, ezért nem tudtak
eljönni személyesen...
- Nestor azt mondta, hogy meg fogja érteni.
Calypso kisasszony legyintett egyet: - Hát persze! Ez
jellemző a Villa Argo tulajdonosaira: mindig valaki mást küldenek a faluba,
ahelyett hogy maguk jönnének.
- Akkor ki tudja nyitni nekünk a postahivatalt?
- Nem, drágáim, szombat van. Szombat délután a posta zárva tart.
- Három könyv - mondta erre Jason, és kihívóan tett egy lépést Calypso
kisasszony felé.
- Mit mondtál?
- Azt mondtam, három könyv. Ha kinyitj a nekünk a postát, és
megkaphatjuk a küldeményt, elviszünk három könyvet. Választhat,
melyiket. És megígérjük, hogy egy héten belül elolvassuk.
Ekkor megszólalt az ajtó felett lógó csengettyű. Egy turista kukkantott be
az ajtón, aki azonban amikor meglátta, hogy egy könyvesboltba tévedt,
elnézést kért, és becsukta maga mögött az ajtót. Azt hitte, egy romantikus
kisvendéglőt talált.
Calypso Szigetére csend telepedett. A tulajdonosnő titokzatos arcán
azonban egy mosoly jelent meg.
- Három könyv egy hét alatt, azt mondtad? És ki is kérdezhetlek, hogy
lássam, valóban elolvastátok-e?
- Természetesen - válaszolta Jason.
- Rendben, áll az alku! - egyezett bele Calypso kisasszony, és kezet
nyújtott. - Három könyv a csomagért cserébe.
- Hé! Honnan tudja, hogy csomag? - kiáltott fel Julia, de rögtön el is
hallgatott, mert az öccse belerúgott a lábába.
Calypso kisasszony eltűnt a pult mögött, magához vett egy hatalmas
kulcscsomót, bezárta maga mögött a könyvesbolt ajtaját, és átvágott a kis téren.
A postahivatal a bolttal szemben állt.

Egy negyedóra múlva a gyerekek a tengerparton álltak. Maguk mögött hagyták a

hétvégéző turisták hadát, és egy magányos mólóra vonultak. A sziklaszirt tőlük
balra emelkedett. A kikötő a sok kis hajóval a jobbjukon terült el.
Egy cipősdoboz nagyságú csomagot szorongattak a kezükben, amelyet több
rétegben barna ragasztószalaggal tekertek körbe, és három fakó kötésű,
szomorúnak tűnő könyvet.
- Te meg azok a remek ötleteid! - dohogott Julia. - Ezt a borzalmas vastagot te
olvasod el!
Calypso az Üvöltő szeleket választotta ki neki Emily Brontetól. Rick a
Rejtelmes szigetet kapta Jules Vernétől, míg Jasonnek volt egy hete, hogy átrágja
magát Christian Jacq monumentális Ramszeszén.
Jason azonban elengedte a füle mellett Julia méltatlankodását, és nekilátott,
hogy kiszabadítsa a csomagot a ragasztószalagból. Rick letelepedett mellé, és
nagyon ügyelt, nehogy a doboz tartalma a kicsomagolás hevében a tengerben
kössön ki.
Néhány perccel később ott volt a kezükben a ragasztószalagtól megszabadított
csomag: egy igencsak megtépázott mentolos-csokoládés bonbon doboza.
- Reméljük, hogy ez legalább ehető... - jegyezte meg Julia.
Kinyitották a dobozt.
- Nézzétek! - kiáltotta Jason.
A dobozban egy halom újságpapír közé csomagolva négy kulcs feküdt.
Régi kulcsok voltak, helyenként rozsdafoltok éktelenkedtek rajtuk.
Minden kulcs feje finoman kidolgozott volt, más-más mintával. Rick
véletlenszerűen kivette az egyiket a dobozból, és a fény felé tartotta, hogy
jobban lássa.
- Olyan, mintha egy állat lenne rajta - motyogta.
Julia leguggolt mellé, és így szólt: - Tényleg. Olyan, mint egy leguán.
Vagy iguána.
Valóban leginkább egy nyitott szájú leguánra emlékeztetett.
Jason is kivett egy kulcsot a dobozból.
- Ez meg mintha egy szamár... vagy inkább ló lenne.
Megmutatta a kulcsot a barátainak, akik tökéletesen egyetértettek vele.
Julia kezében egy nyulat ábrázoló kulcs volt, és rögtön meg is kapta az
öccsétől, hogy mindenki a hozzá hasonlót választja.
- Még mindig jobb, mint egy olyan állat, ami inkább szamár, mint ló -
vágott vissza Julia.
Az utolsó kulcs egy jaguárt ábrázolt.
 - Ló, leguán, nyúl és jaguár... - mormolta Rick, meredten bámulva a négy
kulcsot. - Milyen összefüggés lehet a négy állat között?
- Az egyik ragadozó, a másik patás, a harmadik növényevő, a negyedik
meg hüllő... - összegezte Julia.
- Az összefüggés rendkívül egyszerű: a Villa Argóban van egy ajtó,
amelyiken négy kulcslyuk van. Íme a négy kulcs. Egyszerűbb, mint...
- Nincs semmi más a dobozban?
- Semmi - rázta meg Jason a dobozt, hogy megmutassa, nincs benne más.
Újságpapírdarabok hullottak a földre, és végül egy össszetekert
pergamen, amit Rick gyorsan felkapott a földről.
- Nyertem! - kiáltotta. Ezt a pergament is ugyanazokkal a hieroglifákkal
írták, mint a másikat.
- Most már hisztek nekem? - sziszegte Jason, hosszan vizsgálgatva az
immár ismerős írásjeleket. - Az öreg Ulysses igenis titkokat őrzött, és mi
kideríthetjük őket.
A tenger felett megint felhők tornyosultak. Úgy tűnt, újra vihar készülődik.

Teljes erőből tekerni kezdtek. Rick és Julia már az első kanyar után messze
maguk mögött hagyták Jasont. Julia Rick új biciklijével szinte könnyedén
hajtott fel az emelkedőn. Ricknek, aki edzésben volt, szintén sikerül
feltekernie, Jason azonban képtelen volt hajtani a súlyos vázat, így hát
leszállt a nyeregből.
- Menjetek csak tovább! - kiáltott utánuk, és tolni kezdte a biciklit.
- Gyerünk már, te anyámasszony katonája! - kiabált vissza Julia.
Rick mellette pedálozott, kiemelkedve a nyeregből. - Nagyon nehéz? -
kérdezte a fiútól.
Rick arca vörös volt az erőlködéstől, és lihegve válaszolt: - Nem... nem
olyan nagyon!
- Azt hiszem, az öcsém ma másodszor is meg fog ázni.
- Menj... te menj csak haza... majd én megvárom - lihegte Rick.
Julia beleegyezett. Fogta a négy kulcsot és a pergament, és gyorsan
tekerni kezdett hazafelé. Pillanatok alatt eltűnt a két fiú szeme elől.
Alighogy Julia eltűnt, Rick a földre vetette magát. Azzal a biciklivel
haladni olyan volt, mintha egy elefántot húzna maga után. Megvárta, amíg
Jason utoléri, majd feltápászkodott, és elindult mellette gyalogosan.
- Vicces vagy. - szuszogta Jason.
Rick érezte, hogy Jason megsértette biciklis önérzetét.
- Az apám egyszer... - kezdte, de Jason leintette.
- Ne szólj egy szót se, mert még a végén belehalsz az erőlködésbe.
Rick tudta, hogy igazából ma már mindketten közel voltak ehhez a
sorshoz: őt majdnem elgázolta a titokzatos, illatos nő, Jason pedig kis híján
nyakát szegte a sziklákon.
Csöndben tolták hát tovább a bicikliket, szótlanul hallgatva a küllők
ritmikus surrogását.
- A nagyján túl vagyunk... - szólalt meg Jason egy kis idő után. Ahogy
ezt kimondta, esni kezdett. - Minden szombat ilyen Cornwallban?
A vörös hajú fiú nem válaszolt. Néhány pillanattal később azonban fojtott
nevetés bukott ki belőle.
- Mi olyan vicces? - kérdezte Jason, pedig igazság szerint neki is
nevethetnékje támadt.
Rick csak a fejét rázta, és tovább nevetett.
Így aztán együtt nevettek egészen a Villa Argo bejáratáig, ahol Nestor
már várta őket a kapuban.
Bentről kihallatszott a kandallóban égő fahasábok pattogása.
 A nap lebukott az esőfelhők közé. A gyerekek harmadszor is átöltöztek.
Rick kölcsön kapta Covenant úr egyik pulóverét, és egy farmert, ami
igencsak nagy volt rá.
Nestor a konyhában tett-vett: zöldséglevest készített pirított
zsemlekockával. Remek illata volt.
Az eső kopogott az ablaktáblákon. A kandalló tüze nemcsak a helyiséget,
de a lelkeket is felmelegítette. A tűz vidáman lobogott, vibráló árnyakat
rajzolt a falra, az égő fahasábok pattogása pedig egy öreg óra ketyegésére
emlékeztetett.
Nestor fütyörészett, miközben a levest kevergette. A három gyerek
szárazan, meleg ruhában ült a konyhaasztal körül, és szó nélkül figyelte a
kertészt.
- Telefon - szólalt meg hirtelen Nestor.
Meg ki sem mondta, amikor a Villa Argo telefonja valóban megcsörrent.
Julia és Jason szülei akartak megbizonyosodni arról, hogy minden a
legnagyobb rendben van.
- Igen, igen... minden rendben... - füllentette Jason. - Nem. Miért?
Az édesanyja Nestorral szeretett volna beszélni.
- Három kis angyal - füllentett az öreg kertész is. - Észre sem vettem,
hogy itt vannak, olyan jók voltak. Természetesen. Igen, igen, igen. Nem
mentek ki a kertből. Még csak az kellene! Nem! Semmi gond. Bablevest.
Rendben. Igen, megmondom neki. - Ezzel letette a kagylót.
- Jól tennéd, ha hazatelefonálnál, Rick - mondta, és visszament a
tűzhelyhez. - Mondd meg a szüleidnek, hogy itt maradsz vacsorára, és hogy
itt alszol, ha már így állunk. Ilyen esőben nem kellene hazabiciklizned.
- Komolyan? Hisz ez fantasztikus! - kiáltotta Rick. Micsoda nap! Nem
csupán az egész délutánt, de még az is a Villa Argóban töltheti!
Jason elkísérte őt a telefonhoz.

Az ég nagyot dörrent, és a lámpák egy pillanatra pislákolni kezdtek. Nestor

szórakozottan nézett fel a villanykörtére, amely egy pillanatra kialudt, majd
újra felgyulladt.
- Én nem szeretem a babot... - mondta Julia a konyhában.
Az asztalfőn kuporgott, és nyakát nyújtogatva igyekezett belelesni a
fazékba.
- Tudom. Mondta az édesanyja.
- És mit válaszolt neki?
- Azt, hogy akkor ma este nem eszik - mosolyodott el Nestor.
 Egy utolsó pillantást vetett a fazék tartalmára, majd becsúsztatta a
zsemlekockát a sütőbe, hogy meleg maradjon. Levette a kötényét, és
elindult az ajtó felé.
- Hova megy? - kérdezte Julia gyanakvóan.
Nestor a kilincsre tette a kezét, és egy határozott mozdulattal lenyomta. A
zár méltóságteljesen kattant egyet.
- Haza. Készítek valamit magamnak is. Ott a leves, alul meg a kenyér.
Egy óráig még meleg. Egyetek, amikor akartok. A tányérok a szekrényben
vannak, a poharak pedig a mosogató felett. Evőeszközt keressetek a
fiókban. Használhatjátok ezt az asztalt is, de ehettek az étkezőben is. Ha
befejeztétek, mindent tegyetek a mosogatóba. Vagy hagyjátok ott, de akkor
holnap kell elpakolnotok. A mosószer ott van alul.
- De... nem...
- Mit nem? - A félig nyitott ajtón keresztül hűvös szél csapott be,
esőcseppeket fröccsentve a konyha kövére.
- Nem hagyhat itt minket egyedül! Mi még csak gyerekek vagyunk!
Nestor becsukta az ajtót.
- Ide hallgass, Julia! Ti még csak gyerekek vagytok, ez igaz. De én nem
vagyok nevelőnő. Én egy öreg, zsémbes kertész vagyok. Főztem nektek
vacsorát, mert megígértem a szüleiteknek, és mert ez az első alkalom, hogy
egyedül vagyunk. Ha ez neked így megfelel, akkor minden rendben. Ha
nem... - Másodszor is kinyitotta az ajtót, beeresztve a süvöltő szelet. - Itt
vagyok a szomszédban pár száz méterre. Csak szólj!
Azzal kilépett az esőbe.
Julia felnézett a plafonra. - Még ilyet! - kiáltotta, miután egyedül maradt a
konyhában. Pontosan olyan, amilyennek képzelte: egy házsártos, sánta
vadember. Persze, hogy egyedül él. Ki tudná ezt elviselni?
Felállt a székről, és odament a tűzhelyhez. Felemelte a fazék tetejét, és
minden ellenszenve ellenére el kellett ismernie, hogy a levesnek jó illata
van. Megkordult a gyomra, mintegy jelezve, hogy itt az ideje enni.
Még csak este hét óra volt, de a felfedezőút, a fürdés, a biciklizés és a sok
izgalmas dolog után mi sem volt csábítóbb egy falat levesbe áztatott
kenyérkockánál.
- Még ilyet! - kiáltott fel újra, megrázva a fejét, inkább csak
megszokásból, mint felháborodásában.
- Mi történt? - kérdezte Jason, amikor belépett a konyhába, kezében az
Elfeledett nyelvek szótárával és a pergamennel, amit a kulcsokkal együtt
találtak.
Letett mindent a konyhaasztalra, és felkiáltott: - Hűha! Micsoda illat!
Miért nem eszünk máris?
Rick is belépett a konyhába, és elújságolta nekik, hogy Villa Argóban
maradhat éjszakára. Julia elmosolyodott, mert ennek nagyon örült.
Jason odaadta neki a szótárat.
- Először fejtsük meg ezt, utána eszünk.

Nestor csak állt, és nézte a Villa Argo kivilágított konyhaablakát. Ezerféle

gondolat cikázott át az agyán.
Hallgatta, ahogy a gyerekek nevetgélnek, beszélgetnek és kiabálnak
egymásnak.
Majd hallotta a tányér- és evőeszköz-csörömpölést. Az öreg házban
felgyúltak és kialudtak a fények.
A kertész mosolygott magában. A Villa Argo újjászületett.
- Mint a régi szép időkben... - mondta magában.
A sok egyedüllét során megszokta, hogy hangosan kimondja gondolatait.
Igazából azt remélte, hogy a gyerekekkel talán még azoknál a régi
időknél is jobb lesz. Eszébe jutott a kora délutáni találkozása Oblivia
Newtonnal, és hirtelen úgy érezte, dühében törni-zúzni tudna.
- Soha nem lesz a tied ez a ház, Oblivia... - sziszegte a fogai között.
A fiatal és nagyon gazdag üzletasszony egy hatalmas ingatlanközvetítő
céget vezetett. Nestor nem tudta, pontosan mivel is foglalkozik, csak annyit
 tudott, hogy házakat vásárol és ad el. Szakszóval „ingatlanközvetítőnek”
nevezte magát. Több pénzt keresett a házak eladásával, mint az építész, aki
tervezte, és a kőművesek, akik építették őket.
„A modern világ rejtélyei” - gondolta Nestor.
Oblivia csak a pénzt tisztelte, Nestor viszont nem.
Ez a különbség volt az, ami Obliviát oly nagyon bosz- szantotta.
Megpróbálta Nestort elhalmozni pénzzel, luxuslakást ígért neki bárhol, ahol
csak Nestor akarta. Bármire képes lett volna, bármit megadott volna, hogy
megkaparintsa magának a Villa Argót.
- Kérj, amit csak akarsz, megkapod - mondta aznap délután is.
- Rendben. Azt kérem, hogy tűnjön el! - válaszolta Nestor dühtől
remegve.
Az eső egyre erősebben zuhogott.
Nestor felállt a félig kihűlt vacsorája mellől, és leakasztotta a fogasról
fekete esőkabátját.
- Biztos vagyok benne, hogy ezek a gyerekek megértik majd, miért olyan
értékes ez a ház... - dörmögte, és elindult az ajtó felé.
Az egyre erősödő viharban a Villa Argo recsegni-ropogni kezdett. A konyhában
az utolsó kanál leves is elfogyott. A három gyerek összebújva olvasta
fennhangon a második üzenet szövegét. Ha az első üzenetet titokzatosnak
találták, ez a második egyenesen érthetetlen volt:

Néggyel egy nyílj ki sorsszerűen,

A mottót négyből háromban leld meg,
A négy közül kettő a halálba vezet,
S csak egy a négyből visz oda le.

Jason megpróbálkozott néhány gyenge lábon álló elméletet gyártani,

miközben újraolvasta az első üzenetet is, de minden érvelése legalább két helyen
logikai buktatóba torkollott.
- Az igazság az - állapította meg Rick -, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az
első üzenet valóban az első üzenet. Akarom mondani. sokkal valószínűbb volt,
hogy ezt a másodikat találjuk meg először, mint az, hogy azt, ami a sziklában
volt. Még ha helyes is az elmélet, hogy egy kincsvadászjátékban veszünk részt,
nem biztos, hogy jó irányban haladunk.
- Mindenesetre a kezünkben van a négy kulcs - összegezte a helyzetet Julia -,
és itt az áll, hogy néggyel egy nyílj ki sorsszerűen... blablabla. Az egy,
szerintem, az ajtót jelenti.
- Lehet éppen az egyik kulcs is - vágott vissza Rick. - A sorsszerűen pedig
véletlenszerűséget jelent. Szerencsét.
- Feltéve, ha nem azt, hogy az a sorsunk, hogy kinyissuk - mondta Jason. - A
sorsszerű jelenthet... végzetet is.
Jason nem hitte, hogy pusztán véletlen volt, hogy fennmaradt a sziklán. Vagy
szerencse.
Jason, barátait hátrahagyva, elindult a kőfalú szoba felé. Nem gyújtott
lámpát. Keresztülment a két sötétbe burkolózó szalonon, amelyek most még
komorabbnak tűntek: a nehéz, régi bútorok mintha alvó lények lettek volna.
A szél és az eső egyre vadabbul verte az ablakokat, néha mintha az egész
ház le akart volna csúszni a szikláról. A kis torony nyöszörgött a viharos
szélben, a lépcsőfordulóban pedig hűvös légáramlat söpört végig.
Jason magával vitte a négy kulcsot. Érezte a súlyukat a zsebében.
Gépiesen benyúlt a nadrágzsebébe, és megragadta őket. Belépett a szobába,
és a villanykapcsoló felé tapogatózott. Vaksötét volt odabent.
Egy pillanatra egy villám fénye hasította ketté az eget, és nappali
világossággal árasztotta el a szobát. Jason kinézett az ablakon.
Egy arcot pillantott meg, aki őt figyelte.
Kiabálni kezdett.
Amikor Rick és Julia meghallották Jason kiáltozását, berohantak a szobába,
és villanyt gyújtottak. Jason a földön ült, összekucorodva, mintha
megverték volna. A kulcsok kiestek a zsebéből, és szanaszét hevertek a
földön.
- Itt van! Itt van! - kiabálta, és zokogva mutatott az ablak felé.
- Ki? Hol? Ki van itt? - kérdezte Julia, miközben megpróbálta
megnyugtatni.
De ő maga is ideges volt. Bármit látott vagy hallott maga körül,
összerezzent.
- Mit láttál, Jason? - kérdezte Rick.
Fejük felett a lámpa fénye elhalványult.
- A villám... a villám... - dadogta Jason. Ahogy ott kuporgott a földön,
még kisebbnek tűnt a koránál. - Egy... egy ember állt az ablaknál! Láttam!
Hosszú köpenyt... fekete köpenyt viselt, és nézett befelé!
Jason szemében olyan rettegés és félelem ült, hogy Julia kénytelen volt
hinni neki.
- Egy ember, Jason?
- Igen - motyogta. - Egy férfi.
- Be vannak zárva az ajtók? - kérdezte Rick irigylésre méltó józansággal.
Julia ellenőrizte a bejárati ajtót, felkapcsolt maga körül minden létező
lámpát.
Szerencsére minden ajtót bezártak.
Visszament hát a kőfalú szobába, ahol közben Jason többé-kevésbé
megnyugodott.
- A régi tulajdonos szelleme volt... - mondta, épp mikor Julia belépett. -
Hinned kell nekem, Rick. Förtelmes volt, egy óriási sebhely húzódott végig
az arcán...
- Minden zárva - szólalt meg Julia. - Egy lélek sem tud bejönni. És ha
kint jár is valaki, annak Nestorral gyűlik meg a baja.
Leült a földre, és maga köré gyűjtötte a kulcsokat. Nyúl, jaguár, iguána,
ló.
- És odafent? - kérdezte Jason alig hallhatóan. - Mi van odafent?
A lámpa fénye még haloványabbá vált, majd néhány másodperccel
később a fények végleg kialudtak. Elment az áram.
- Jaj, ne... - sóhajtotta Julia.
- Mindjárt visszatér - bizonygatta Rick.
- Halljátok? Halljátok? - kezdte újra Jason.
 Julia hátán végigfutott a hideg, amikor megérezte a szobán végigfutó
jeges fuvallatot. A sötétben tapogatózva megragadta előbb Rick, majd Jason
karját.
- Mit... mit kellene hallanunk, Jason? - kérdezte dadogva.
Jason hallgatott.
Ekkor Julia is meghallotta.
A szelet.
Az esőt. Az éjjeli vihart.
A toronyszoba ablakát, amint hangos puffanásokkal csapódott a keretnek.
Mintha csak léptek zaja lenne.
Julia összeszorította a száját. Nem akart sírni. De félt, olyan rettenetesen
félt, hogy most kivételesen igazán örült volna, ha a szüleik itt vannak velük
a házban.

Rick arca hirtelen felragyogott a sötétben.

- Az öngyújtó - szólalt meg. - Apám szerint mindig jó, ha van az
embernél egy.
Kiszabadította magát Julia szorításából, és felállt: - Megyek, becsukom
az ablakot.
- NE! - visította Julia.
- Miért ne?
- Maradj itt! - utasította a lány. - Mindenki itt marad, amíg vissza nem tér
az áram.
- Nincs véletlenül gyertyátok? Vagy elemlámpátok? - kérdezte Rick.
Eloltotta az öngyújtót.
- Mi van? Miért oltottad el? - rezzent össze Jason.
- Mert megégettem az ujjam - magyarázta Rick.
Újra meggyújtotta.
- Úgy emlékszem, a konyhában volt néhány gyertya. Az egyik gerendán
láttam őket - mondta Julia.
- Oké, akkor megyek, és...
- NEM! - kiáltott fel másodszor is Julia, és megragadta a fiú karját.
Aztán úgy döntöttek, együttesen indulnak el megkeresni a gyertyákat.
Rick ment elöl, fel-fellobbantva az öngyújtó lángját, épp annyi időre, hogy
tájékozódni tudjanak a szobából kilépve.
Amikor a konyhába értek, hirtelen visszatért az áram.
A Villa Argo minden szeglete újra fényárban úszott, de ez a fény
pislákoló volt, mintha bármely pillanatban kialudhatna megint. Magukhoz
vették hát a három gyertyát, felmerészkedtek a toronyszobába, és aznap
harmadjára is becsukták az ablakot.
Amikor lefelé tartottak az emeletről, Rick hirtelen megjegyezte: -
Megfigyeltétek, hány ablaka van a toronyszobának?
- Nem. Hány?
- Minden oldalon egy, vagyis összesen négy - mondta, majd hozzátette: -
Néggyel egy nyílj ki sorsszerűen... ez akár az ablakokra is vonatkozhat.
Jason elgondolkodott egy pillanatra, majd megrázta a fejét: - Nem. Nem
hinném. A négy a kulcsokra vonatkozik. Az egy pedig... hát...
- Maga a sors - fejezte be a mondatot Julia Jason helyett.
Csak a kőfalú szoba lámpáját hagyták égve, és bezárkóztak a szobába.
Jason továbbra is ki-kitekingetett az ablakon.
Felbátorodva egymás közelségétől a három gyerek vizsgálni kezdte az
ajtón található négy kulcslyukat.
Négy kis kerek lyuk volt, tökéletesen egyformák, és a következő módon
helyezkedtek el:

Semmi nem utalt rá, milyen logika szerint kellene használni a négy
kulcsot.
- Azt javasolom, először próbáljuk meg csak úgy találomra... - mondta
Julia.
- Nem lehet találomra csinálni - ellenkezett Rick. - Kell lenni valamilyen
sorrendnek. Kombinációnak. Jaguár, nyúl, leguán és ló... milyen
összefüggés van ezek között az állatok között?
- Semmilyen: az üzenet is azt mondja: sorsszerűen - emlékeztette Jason.
- Értem, mit mond az üzenet - vágott vissza Rick türelmetlenül -, de
legalább nekünk kell, hogy legyen valami elméletünk.
- Próbáljuk ki a kulcsokat. Ha elfordulnak, minden rendben. Ha nem,
valamit rosszul csinálunk. Ez maris lehet egy elmélet. Mit szóltok?
- És ha elrontjuk a zárat? - ellenkezett Rick. - Talán csak egy
próbálkozásunk van, hogy eljussunk a kincshez.
- Próbáljuk meg a jaguárt a legfelső lyukba dugni - javasolta Jason.
 - Miért?
- „J”, mint jaguár. Ábécésorrendben ez az első állat.
- És a leguánt hová tesszük? Jobbra vagy balra? - kérdezte Rick.
Jason nem tudta, mit válaszoljon.
- Meg aztán lehet, hogy nem is leguánnak hívják, hanem iguánának.
- Nem is tudtam, hogy ilyen szakértője vagy az állatvilágnak -
csodálkozott Julia.
- És a többi? Ez meg miféle ló?
- Ló ló. - válaszolta Rick. - Ez ló és kész.
Jason kezébe vette a jaguáros kulcsot.
- Mi van akkor, ha ez nem is jaguár, hanem mondjuk gepárd? Bár nem,
ez határozottan olyan, mint egy jaguár.
A nyúl maradt utoljára, amit semmi mással nem lehetett összetéveszteni
nem volt. A nyúl egyértelműen nyúl volt.
- Rendben... tehát a jaguár megeszi a nyulat. - próbálkozott Jason.
- Igen, de a nyúl nem eszi meg sem a lovat, sem a leguánt.
- A jaguár mindet megeszi, még ha a ló egy kicsit nagy falat is -
viccelődött Jason.
Be kellett látniuk, hogy az állatok táplálékláncban elfoglalt helyével
semmire sem mennek, így hát megpróbálták földrajzi elhelyezkedésük
szerint csoportosítani őket. A legfelső lyuk jelentette északot, az alsó pedig
délt.
- A leguán jobbára Amerikában honos, vagyis nyugat, tehát a bal oldali lyuk.
- Igen, de nyulak mindenhol vannak! Meg lovak is! - nyafogta Julia.
Ezután a méretük következett, majd a színük. De bárhogy csűrték-csavarták is
a dolgot, nem sikerült semmilyen logikus kapcsolatot találniuk a négy kulcs
között.
Végül Julia megelégelte a hiábavalónak tűnő találgatást, és türelmetlenül
felpattant. Megragadta a nyulas kulcsot, és beillesztette a legfelső kulcslyukba.
Elfordította a kulcsot, és... klakk..
- Fordul! - kiáltotta.

Rick és Jason egy pillanat alatt mellette termett a másik három kulccsal.
- Hogy csináltad? - kérdezte Jason.
- Megfogtam a kulcsot, bedugtam a zárba, és elfordítottam. Add a többit!
- Melyiket kéred?
- A lovat - döntötte el gyorsan Julia.
Fogta kulcsot, bedugta a bal oldali kulcslyukba, és elfordította.
 Klakk.
- A jaguárt! - rendelkezett Julia.
Klakk.
- És végül... a leguánt!
Julia kezébe vette az utolsó kulcsot, beillesztette a legalsó zárba. A kulcs
könnyedén elfordult.
Klakk.

- Kész! - mondta Julia, le sem véve szemét az ajtóról.

- Mi van kész? - kérdezett vissza Jason.
- Az összes kulcsot elfordítottam.
Rick egyik kezét nekitámasztotta az ajtónak, és meglökte. Aztán megragadta
az egyik kulcsot, és megrángatta kicsit.
- Hát ennél zártabb már nem is lehetne.
Julia csalódottan magába roskadt. Rick másodszor, majd harmadszor is
elfordította a nyulas kulcsot a zárban.
Klakk. Klakk.
- Üresen forognak... - állapította meg.
Mindet elfordították négyszer. Majd még kétszer.
Az ajtó azonban nem nyílt.
Rick elmosolyodott: - Látod, mégis csak van valamilyen szabály!
- Nyílj ki! Nyílj már ki! - kiabálta Jason, az öklével püfölve a vastag faajtót.
Az ütések fenyegetően visszhangoztak.
- Hallottátok? - kérdezte, és az ajtóra tapasztotta a fülét. - Űr van mögötte...

Amíg Julia és Jason a kulcsokat cserélgették a zárban, és forgatták őket

mindhiába, Rick újra az üzeneteket kezdte böngészni, sorról sorra olvasva őket.
A mottót a négyből háromban leld meg... Miféle mottót? A négy közül kettő a
halálba vezet... Melyik két állat ölhet ezek közül? És melyik visz le?
Amíg Rick a fejét törte, Jason megpróbálta egyenként elforgatni a kulcsokat
mind a négy zárban. Bedugott egy kulcsot, elfordította, hallotta, hogy a zár
kattan, majd kihúzta, és a következő zárba illesztette.
Miden próbálkozása ellenére az ajtó hermetikusan zárva maradt.
Amikor elegük lett, Julia és Jason letelepedett Rick mellé.
Ezen a ponton Julia már meg volt győződve róla, hogy a kezükben lévő
négy kulcs nem is nyitja az ajtót. - Talán valami varázsige kellene.
Mondjuk: Szezám, tárulj! Szezám, nyílj ki!
 - Vagy: Mondd, jóbarát, és lépj be! - idézte Jason a Gyűrűk Urából.
- Mit is mondtál? - ugrott fel hirtelen Rick, halálra rémítve a másik
kettőt.
- Mondd, jóbarát, és lépj be! - ismételte meg Jason türelmetlenül... - Az
egy tündenyelven írt mondat, amit Gandalf olvas Moria ajtaján...
- Nem. Nem te. Julia, mit mondtál?
- Azt mondtam: Szezám, tárulj! Vagy: Szezám, nyílj ki!
- Nyílj ki! - ismételte Rick, majd újraolvasta a fordításuk első sorát, és
felkiáltott: - Lehetséges?
- Mi lehetséges?
Rick minden eddiginél lelkesebben fogta a négy kulcsot, és lerakta őket
egymás mellé. - „I”, mint Iguána, „L”, mint Ló, „J”, mint Jaguár.
- És „NY”, mint Nyúl? - fejezte be a sort Julia. - Ez így micsoda?
- Í... L... J... és egy Ny - morfondírozott Jason.
- Nem. Nem „ílj!”!
Rick hirtelen talpra ugrott, fogta a nyulas kulcsot, és a legfelső zárba
dugta.
Klakk.
- Az óramutató járásával megegyező irányba kell bedugni őket - mondta,
majd a jobb oldali lyukba illesztette az iguánát, a bal oldaliba pedig a
jaguárt.
Klakk. Klakk.
- Nem, nem „ílj és egy ny”, Jason! Hiszen az üzenet is azt mondja:
Néggyel... sorsszerűen... NYÍLJ!
Bedugta a lovas kulcsot a legalsó kulcslyukba. Egy pillanatra megállt, és
elgondolkodva vizsgálgatta az eredményt.

Elfordította az utolsó kulcsot is.

Klakk, kattant a zár, és az ajtó félig kinyílt.
Rick hátralépett néhány lépést, majd a földre rogyott izgalmában.
- Megcsináltad! Sikerült! Kinyitottad! - kiabálta egyszerre Jason és Julia.
A szívük a torkukban dobogott, ahogy az ajtóhoz léptek. Vaskos, nehéz
faajtó volt, erős ajtófélfába illesztve.
A túloldalán egy szoba körvonalai sejlettek fel a Villa Argo halovány,
beszüremlő fényénél.
- Mit csináljunk? - kérdezte Julia kíváncsi tekintettel. Jason nyelt egy
nagyot. A vihar hangosan tombolt odakint.
- Menjünk... - mondta.
Rick még mindig a földön ülve, hitetlenkedve bámulta az ajtót, mint aki
maga sem érti, hogyan sikerülhetett kinyitnia. Amikor meglátta, hogy Jason
az ajtó felé lép, megállította.
- Nem mehetünk be csak így... - mondta. - Gondoljuk csak át, mire lehet
szükségünk. Először is gyertyára. A két pergamenre. A szótárra.
- Mégis mi a csudának kell ide a szótár? - kérdezte Julia.
Rick felállt, és kézbe vette az Elfeledett nyelvek szótárát.
- Lehet, hogy további üzeneteket találunk odabent. Azokat pedig
valahogy le kell fordítani.
Jason magához vette a golyókkal teli dobozt és az egyiptomi naplót,
amiben a postai értesítőt találták.
Rick ellenőrizte, hogy működik-e az öngyújtója, majd kirohant a
konyhába, és elővett egy kést. Végül így szólt:
- Már csak egy kötél hiányzik. Van köteletek valahol?
- Minek ez a felhajtás? - csattant fel Julia. - Nem az őserdőbe készülünk!
Csak bemegyünk, körülnézünk, és kész!

- Belépett az ajtón.

Jason követte.
A ikreket elnyelte a szoba sötétje.
- Rick, add az öngyújtót! - kiabálta Julia. - Nem látunk semmit!
- Jövök! Legyetek óvatosak! Lehet, hogy egy gödör van odabent, vagy
valami egyéb.
A két ikerben hirtelen tudatosult ez a lehetőség, és ijedten
összerezzentek.
 - Riiiiick... - dadogta hirtelen Jason. - Hozd mááár az öngyúúújtóóóót!
Ekkor Rick végleg letett arról, hogy kötelet keressen. Fogta a négy
kulcsot, és meggyújtotta az egyik gyertyát.
Belépett. Egy kör alakú, meglehetősen kicsi szobában álltak, amelynek
minden fala terméskőből épült. Négy ajtó nyílt a szobából, azzal együtt,
amelyen beleptek. A padló egymás mellé illesztett kőlapokkal volt kirakva.
Mintha csak egy középkori torony belsejében találták volna magukat.
Rick a saját gyertyájáról meggyújtotta a másik kettőt, és az ikreknek
adta. Majd a gyertyák és külső lámpa halovány fényénél elkezdték
felderíteni a szobát.
- Négy kijárat... - mondta Rick. - Pontosan úgy, ahogy az üzenet írja.
- A mottót négyből háromban leld meg...
- Csak egy a négyből visz oda le...
- A négy közül kettő a halálba vezet...
Az ajtók egyszerű, fordított U alakú sötét nyílások voltak, amelyeket
három vaskos kőoszlop alkotott.
- Aúúú! - kiáltott fel Jason, mert a kezére csöppent a gyertya olvadt
viasza.
Minden felső, vízszintes kövön stilizált ábrák volt.
 - Jaj, ne... - sóhajtotta Julia. - Újabb állatok!
Az előtte lévő ajtó szemöldökfáján egy csapat bika képe volt látható.
- Ezek itt bölények vagy bikák, nem tudom pontosan... olyanok,
amilyenek az őskori rajzokon láthatók - mondta.
- Ezen pedig itt halak vannak. sok-sok kis hal - mondta Jason.
- Pillangók... - tette hozzá Rick - Vagy inkább éjjeli lepkék.
- Éjjeli lepkék?
- Igen, olyan lepke, ami éjszaka él.
Julia elfintorodott, és ez utolsó ajtóhoz lépett, ahhoz, amelyiken beléptek.
- Ez itt a madarak ajtaja - mondta, a magasba emelve a gyertyát.
- Milyen madarak?
Rick odalépett mellé, és szemügyre vette a faragott szemöldökfát.
- Albatroszok. Vijjogó albatroszok.
Amikor észrevette, hogy az ikrek értetlenül bámulnak rá, hozzátette: - Az
albatroszok tengeri madarak. Vándorló életet élnek. Azért hívják vijjogónak
őket, mert mikor a hajók felett köröznek, vijjogó hangot adnak.
- Hű de remek...
Kintről hangos égzengés hallatszott. A Villa Argo fényei megint
pislákolni kezdtek, elhalványultak, majd kialudtak.
- Óriási.
- Sötétben maradtunk.
Rick, Jason és Julia ösztönösen a gyertyáik lángja elé tették a kezüket, és
egymáshoz bújtak a sötétben.

Jason vette észre a betűket.

A Villa Argóban még mindig sötétség uralkodott, és a huzatos szobában a
légáramlat fenyegetően rebegtette a gyertyák fényét. A gyerekeknek nagyon
lassan kellett mozogniuk. Ahogy az ajtókat vizsgálgatták, körbe-körbe járva
a szobában, Jason észrevette, hogy a fal mellett körben betűket véstek a
kőpadlóba.
- Megtaláltam a mottót! - kiáltotta izgatottan. - Nézzétek!
Rick és Julia odalépett mellé. Jason letérdelt a földre, és végighúzta kezét
a faragott betűkön. Az egymástól egyenlő távolságra vésett betűk egyetlen
hosszú mondatot alkottak a földön.
- O... M... E... M... O... T... - olvasta hangosan Jason, boldogan a
felismeréstől. Szerencsére rendes betűk voltak.
- Végre nincs szükség a szótárra... - mondta.
De tévedett.
Az egész szobát körbejárta, végigtapogatva a betűket, de egyetlen szót
sem értett abból, amit olvasott. Az üzenet teljes kört alkotott a fal mentén,
ám sehol nem volt sem eleje, sem vége.
Egyetlen érthetetlen betűhalmaz volt csupán.
- Ez semmit sem jelent! - nyafogta.
Julia is végigolvasta, eredmény nélkül. Rick azonban csak mosolygott.
- A mottó csak egy újabb próba... - mondta. - Egy kódolt üzenet, amit
meg kell fejteni. Mint a négy kulcs rejtélyét vagy a hieroglifákét.
- ...ABIUSROMEMOT! - kiáltott fel Jason dühösen, mikor továbbolvasta
a betűket.
Ahogy Jasonre nézett, Julia arcán is mosoly jelent meg.
- Hát nem remek? Itt állunk a sötétben, egy szikla tetején álló ház titkos
szobájában, kint tombol a vihar, és van
egy rejtélyes üzenetünk, amit meg kell fejteni. Ki is mondta, hogy
unatkozni fogunk Kilmore Cove-ban?
Rick leült a földre, lecsöpögtetett néhány csepp viaszt a padlóra, és
beletapasztotta a gyertyát. Ezután fogta a papírt, amire az üzenetek
fordítását írták és az egyetlen működő tollat. Megkérte Jasont, hogy diktálja
neki a padlóra írt betűket.
- Julia, te maradj ott. Így legalább Jason tudni fogja, mikor ért körbe a
szobában!
- Én nem akarok meghalni... - mondta Julia.
- Nem is fogsz meghalni - válaszolta Rick. - Az ajtó, amelyiken
bejöttünk, ott van és nyitva áll. Akár vissza is mehetünk. Nem kell
mindenáron követnünk az utasításokat.
- Biztos vagy benne?
- Persze. Bármikor visszamehetünk.
- M... O... R... S... U... - kezdte diktálni Jason.
Rick kétszer is körbejáratta Jasont a szobában, hogy biztos legyen benne,
minden betűt jól jegyzett le.
Végül ez állt a papíron:

MORSUIBAABIUSROMEMOTOTEPSEESPETOME

- Remek... - suttogta... - Ez teljesen érthetetlen.

 - Mutasd! - mondta Jason, és lekuporodott Rick mellé a padlóra. Ahogy
jobban szemügyre vette a betűket, észrevette, hogy egy helyen két „A” betű
van egymás mellett.
- Próbáld meg felosztani a sort!

MORSUIBA/AB UISROMEMOTEPSEESPETOME
Felolvasta: - MORSUIBA... Emlékeztet valamire... - tette hozzá.
- Most viccelsz, ugye?
- Nem... ezt a szót. MORSUIBA... már láttam valahol a szótárban.
Jason majd kiugrott a bőréből: - Komolyan mondod?
- Lehet. Nézzük csak meg!
Rick feltérdelt, és fellapozta a szótárt a legrégebbi nyelveknél. Az ikrek a
régmúlt idők hangulatától megbabonázva bámulták. Szívük a torkukban
dobogott.
- Megvan! - kiáltotta Rick, és a Hold népének nyelve címet viselő
fejezetre mutatott. - Ide nézzetek! A suiba szó annyit jelent „gyorsan”.
Lehet, hogy találtak egy értelmes szót az üzenetben?
- Próbáljuk meg lefordítani a többit!
- Hé! - kiáltotta Jason. - Hiszen ez mindkét irányból el lehet olvasni!
Nézzétek! Ugyanazok a betűk!
A második A-tól kiindulva, balról jobbra, ez állt a papíron ABIUSROME.
Az első A-tól visszafelé, vagyis jobbról balra szintén ez a szó jött ki. Sőt.
Ha egyszer elért az ember a mondat végére, a másik irányba indulva jobbra
is és balra is újraolvashatta ugyanazt a mondatot. Mintha csak egy gyűrű
lenne.
Körkörös szöveg volt, mindkét irányból olvasható. Nem volt sem eleje,
sem vége. Egy igazi mágikus mondat.
Egy mondat, ami nem jelentett semmit, legalábbis abban a pillanatban.

A gyerekek belemerültek hát a Hold népének nyelvén íródott szöveg

fordításába. Olyan nép nyelve volt ez, amelyről egyetlen iskolai tankönyv
sem írt soha. Szerencsére azonban az Elfeledett nyelvek szótára pompás
segítség volt a számukra. A könyvnek hála sikerült azonosítaniuk a mondat
egyes szavait, és megalkotni a teljes körkörös szöveget.
Az eredeti, felosztott üzenet valahogy így hangzott:
ES PET OMEMOR SUIBA ABIUS ROMEMOT EPSE

Ebben a pillanatban az Elfeledett nyelvek szótára valódi csodát művelt:

kevesebb mint negyed óra leforgása alatt minden egyes szó jelentését
megmutatta.

A mondat így szólt:

GYORSAN MOZGUNK ÉJSZAKÁNKÉNT, PERZSELŐ TŰZ EL NE

EMÉSSZEN

Amikor a fordítás elkészült, Rick becsukta a szótárat. A gyerekek csendben

bámultak egy pillanatig, elgondolkodva a mondat jelentésén. Julia szólalt
meg elsőnek:
- Nos? - kérdezte, és úgy érezte, mindjárt szétrobban a feje. Mindig is
jobban szeretett cselekedni, mint a fejét törni, tenni a dolgokat, és nem
gondolkodni rajtuk.
Ez a sok rejtély egymás után fárasztotta. Ugyanakkor csodálta Rick
rátermettségét, és büszke volt az öccsére remek megérzései miatt.
Jason csak a fejét ingatta.
Egyszer csak Rick kibökte: - Tudom már, melyik ajtó visz oda le.
Az ikrek követték.
Rick ahhoz az ajtóhoz lépett, amelyiken bejöttek, és amely fölött az
albatroszok voltak.
Mint már mondtam, ezek vándormadarak. Éj szakánként a hullámok
hátán pihennek, vagy a sziklákon, vagy épp a hajók árbocán. Vagyis nem
mozognak sehova éjszaka.
Továbbment a halas ajtóhoz.
- Ezek itt a víz alatt élnek... tehát nem sok közük van a tűzhöz.
A bikák előtt így szólt:
- Ezek már inkább mozognak éjjel, és a tűztől is lehet, hogy félnek. Az
ősi vadászok is a tüzet használták, amikor vadásztak rájuk, sőt akkor is,
amikor megsütötték őket. Mégsem hiszem, hogy a mottó rájuk vonatkozna.
Nem hinném, hogy különösebben gyorsak lennének.
Ekkor Rick az utolsó ajtóhoz lépett. A másik oldalon áthatolhatatlan
sötétség látszott.
 A magasba emelte a gyertyát, hogy megvilágítsa a szemöldökfába vésett
éjjeli lepkéket.
- A mottó ezekre a lepkékre utal. Éjszakánként gyorsan mozognak, és
félnek a tűz lángjától, mert a láng vonzza ők, de ha beleesnek, megégnek.
Ekkor azonban Julia az egyik faragott lepke hátán egy elég jól kivehető
mintára lett figyelmes. Mintha csak egy halálfej lett volna. - De... ha ez a
helyes ajtó. - jegyezte meg - akkor vajon miért van egy halálfej ennek a
lepkének a hátán? A halálfej a halálra utal.
- Ez nem halálfej - ellenkezett Rick. - Csak egy folt az állat potrohán, ami
halálfejnek tűnik. Optikai csalódás.
- Mindenesetre azt hiszem, Ricknek igaza van. - helyeselt Jason, és
közelebb lépett az ajtóhoz, hogy bevilágítson rajta. - Az üzenet azt mondja:
„a mottót négyből háromban leld meg... ”, és három lepke van. Erre kell
hát menni.
- Senki nem mondta, hogy most rögtön be kell mennünk... - ellenkezett Rick.
- Dehogyisnem kell! - csattant fel erre Jason. - Nem véletlenül vagyunk itt. Ha
már idáig eljutottunk, a végére kell járnunk.
A küszöbön túl egy lépcső vezetett lefelé. Jason levilágított a gyertyával,
hogy jobban lássa a meredeken ereszkedő lépcsősort.
- Ez a jó irány! - kiabálta. - Az üzenet is megmondta, lefelé kell menni!
Mire vártok hát?
Rick és Julia elbizonytalanodva követték.
A lépcsőfokokat a sziklába vésték, ahogy a folyosó falait is. Ahogy lefelé
haladtak, a hideg légáramlatokban egyre erősebben érezték a tengervíz
átható illatát. Sós lerakódás csillogott a nedves falakon.
Jason ment elöl. Mintegy öt lépcsőfokkal járt a többiek előtt.
Gyertyájának lángja reszkető fényt vetett a szabálytalan sziklafalra.
A sötétség egyre sűrűbbé vált körülöttük, és a gyertyák fénye egyre
haloványabbnak tűnt.
- Jason... - szólalt meg panaszos hangon Julia, amikor látta, hogy a
lépcsősor csak nem akar véget érni, és a légáramlatok egyre erősödnek. -
Menjünk inkább vissza...!
Jason, ha hallotta is, nem reagált.
- Gyertek! - kiáltotta. - Gyertek, nézzétek!
Julia megragadta Rick karját, és egészen hozzásimult. Egyszer csak a
lépcső véget ért. A mennyezet alig volt magasabb náluk, és a folyosó
tovább ereszkedett.
Néhány méter múlva Jason lehajolt, és arrébb tett néhány követ, amelyek
keresztezték útjukat. Ahogy elmozdította őket, hirtelen jeges szél süvített
végig a folyosón, fel a lépcsősoron.
- Jason... - visította Julia.
Az öccse hátrafordult, és intett, hogy maradjon csendben. Elmozdította
az utolsó követ is, majd intett, hogy hallgassák csak. Ekkor a távolban
meghallották a tenger semmivel össze nem téveszthető morajlását.
- A barlang... - suttogta Jason. - Itt van a közelben... Itt mögötte...
- És ha rossz ajtót választottunk? - kérdezte magában Julia. Már a
gondolatra is, hogy tovább kell mennie abban a komor és sötét járatban,
kirázta a hideg.
De Jason nem hagyott neki időt az ellenkezésre. Négykézlábra
ereszkedett, és felemelte a gyertyát, hogy megvilágítsa maga előtt a járatot.
Habozás nélkül eltűnt a lyukban.

Rick és Julia hallották zihálását. Néhány másodperccel később pedig Jason

 felkiáltott: - Gyertek! Itt megint fel lehet állni!
- Mit látsz? - kérdezte Rick, és intett Juliának, hogy menjen csak előre.
- A folyosó itt magasabb, mint az előbb, és ugyanúgy folytatódik tovább.
Aztán, azt hiszem, elfordul balra... - válaszolta Jason.
Julia letérdelt a földre. A szikla hideg és nedves volt. Becsukta a szemét,
és bemászott a lyukba, ahol nem sokkal azelőtt Jason eltűnt. Ezegyszer az
öccse igazat mondott, néhány méterrel később újra lábra lehetett állni.
Hátrafordult és megnézte a lyukat, ahonnét kimászott, miközben azon
morfondírozott, miért válik az alagút ezen a ponton ilyen szűkké. Ha ők
hárman nem volnának ilyen soványak, nem nagyon tudtak volna átmászni a
lyukon.
A járat után tehát valamivel jobb volt a terep. Ebben a pillanatban Julia
végre nem érezte azt a fojtogató érzést, amit korábban, mert hűvösebb volt.
Ám a lentről érkező légáramlat fenyegetően lobogtatta a gyertya lángját.
A kislány kisimított egy szemébe lógó hajtincset, amely a hideg
verejtékben úszó homlokához tapadt, és körbenézett. Nem sokkal később
Rick is előmászott a járatból, maga elé dobva az Elfeledett nyelvek szótárát,
mintha meg akarna szabadulni tőle.
- Kellett volna szereznünk elemlámpát... - állapította meg, kezével takargatva
a gyertya lángját.
Jason hősiesen mutatta az utat a folyosóban. Julia ment mögötte, kezével
Jason vállába kapaszkodva. Rick zárta a sort.
Ahogy Jason mondta, a folyosó néhány méter múlva valóban elfordult. A
kanyar után azonban olyan hirtelen légáramlat söpört végig a folyosón, hogy
eloltotta a gyertyáikat. Sötétben maradtak. Julia üvöltött egyet, és maga felé
rántotta Jasont.
A jéghideg fuvallat süvítve száguldott végig a sziklák között, fel a lépcsőn, be
a kerek szobába, ahonnan indultak. A távolból határozott, száraz puffanás
hallatszott.
- Jaj, ne! - kiáltott fel Rick, és megfordult a sötétben.
- Mi történt, Rick? - fordult felé Julia. - Jason? Jason. itt vagy?
- Itt vagyok! - válaszolta az öccse a sor elejéről. - Mi történt?
- Azt hiszem... a huzat... becsapta az ajtót! - mondta Rick.
- Milyen ajtót? - kérdezte Julia rémülten.
- Az egyetlen ajtót, amit be lehetett csukni. Azt, amelyiken bejöttünk. Nem
hallottad a csapódást?
Ekkor valami nyálkás dolog hozzáért Julia karjához, és ő hatalmasat sikoltott.
- Csak én vagyok! - szólalt meg Jason. - Nyugalom! Nem történt semmi.
Rick, újra meg kellene gyújtanunk a gyertyákat...
 A sötétben tapogatózva közelebb léptek egymáshoz. Rick kivette
zsebéből az öngyújtót, és megpróbált tüzet csiholni, ám abban a pillanatban,
hogy fellobbant a tűzkőből pattant apró lángocska, a folyosó hideg fuvallata
azonnal eloltotta.
- Ebben a huzatban lehetetlen meggyújtani! - panaszkodott Rick néhány
hasztalan kísérlet után.
Megpróbáltak szorosan körbe állni, de az öngyújtóból csak a szikrák
pattogtak. Letettek hát róla, hogy világosságot gyújtanak.
- Menjünk vissza! - erősködött Julia, aki immár teljesen meg volt
győződve róla, hogy tovább merészkedni a járatban kész őrültség.
- Hova vissza? - kérdezte Jason. - Nem hallottad, mit mondott Rick? A
Villa Argo ajtaja becsapódott!
- Hát majd kinyitjuk! Van kulcsunk, vagy nem? Rick elhozta őket.
- És belül is vannak kulcslyukak?
- Persze, hogy vannak... - válaszolta Julia, majd gondolkodóba esett.
Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy valóban vannak. - Látta valaki
közülünk?
Egy hosszú pillanatig csend telepedett rájuk. Csak a huzat fütyülése
hallatszott a folyosóban, és a tenger távoli morajlása.
- Én nem.
- Én sem.
- Rick?
Most még a máskor oly precíz és pontos Rick sem tudta a biztos választ.
- Várjatok meg itt! Visszamegyek és megnézem.
- NEM! - kiáltotta Julia. - Itt maradunk!
- Itt? Hol? A folyosó folytatódik.
A gyerekek körbetapogatták a falakat, és megpróbálták feltérképezni a
terepet az öngyújtó fel-fellobbanó lángjánál.
- Amikor befordultunk, jött egy hirtelen fuvallat... mintha elmozdítva a
köveket egyfajta kürtőt képeztünk volna, amin keresztül a huzat szabadon
járva becsapta a Villa Argo ajtaját...
- De a légáramlat nem akkor jött, amikor Jason elmozdította a köveket,
hanem csak akkor, amikor erre a pontra értünk. A levegő nagyon közelről
jön. De vajon honnan?
- Jaj ne! - nyöszörgött Jason, mert rájött. - Nem mehetünk előre sem...
- Hogy érted azt, hogy nem mehetünk előre? - kérdezte Julia.
- Úgy, hogy a folyosó egy lyukban végződik - állapította meg Jason. - Itt
valami kútféleség van. Innen jön a hideg levegő.
Néhány lépéssel előttük a folyosó padlója egyszer csak eltűnt a lábuk
 elől. Ott, ahol sziklának kellett volna lennie, hatalmas űr tátongott.
- Lehet, hogy ez valami csapda? - kérdezte Julia.
- Ezt hogy érted?
- Hát úgy, hogy egy hirtelen légáramlat eloltja a gyertyákat. és mi itt
ragadunk. Azután a sötétben botorkálva belezuhanunk a lyukba. „A négy
közül kettő a halálba vezet...".
- Én meg, ha te, Julia... - mondta Jason -, nem kiabálsz, és nem rántasz magad
felé, beleestem volna. Nem... nem sok hiányzott.
- Nem - ellenkezett Rick. - Kell lennie valami ésszerű magyarázatnak. A
levegő nem odalentről jött. Hanem mintha fentről szippantották volna ki.
- Az ablak! - kiáltotta Jason. - Lehet, hogy megint kinyílt az ablak a
szobában...
Rick bólintott.
- Igen. Az ablak kinyílt, huzatot csinált a kerek szobában, a lépcsőn. te
kinyitottad az átjárót és most... itt állunk bezárva ez előtt a lyuk előtt!
- Be kellett volna támasztanunk azt az ablakot! - szólt közbe Julia. - És venni
legalább egy zseblámpát...
Jason teljesen elmerült a gondolataiban. Amikor megszólalt, mintha még
mindig valahol máshol járt volna.
- Szerintetek... ha valahogy átugranánk ezt a lyukat... meg tudnánk gyújtani
újra a gyertyákat?
- És mégis hogy akarod átugrani? - érdeklődött Julia. - Sem azt nem tudjuk,
hogy milyen mély, sem azt, hogy milyen széles. Nincs semmink, amivel
világíthatnánk, feltéve, ha nem gyújtjuk fel a szótárat.
- Én megmondtam, hogy hozzunk kötelet... - morogta Rick.
Julia úgy döntött, itt az ideje, hogy érvényesítse az akaratát. - Az egyetlen
megoldás az, ha visszamegyünk. Ha felértünk, meglátjuk, ki lehet-e nyitni az
ajtót belülről. Ha nem, majd addig kiabálunk, míg Nestor ki nem szabadít
bennünket.
- És ha meg se hallja?
- Akkor megvizsgáljuk a szoba másik két kijáratát...
- De az üzenetben az áll, hogy a másik kettő a halálba vezet...
A folyosó sötétjében Julia hisztérikus nevetése úgy hatott, mint a
krétacsikorgás a táblán: - Miért? Te ezt minek nevezed, Rick? Egy gödör előtt
állunk, sötétben, fény nélkül, tapogatózva közlekedünk, és másodpercenként
megérintjük a másikat, hogy megvan-e még.
Hogy meggyőzőbb legyen az állítása, kinyújtotta a kezét... de csak a levegőt
markolta ott, ahol az öccse karját kellett volna találnia. - Jason? Hol vagy? -
kérdezte.
Eltűnt.
Valójában Jason csak néhány lépésnyire állt tőle. De olyan volt, mintha
fényévekre lett volna. Hallotta a távolban, ahogy Rick és Julia vitatkozik,
de nem értett velük egyet. Jason biztos volt benne, hogy ez a helyes út.
Akkor sem kételkedett benne, amikor becsusszant a járatba, és most sem,
hogy eltűnt a padló a lába elől.
Lassan, a lábával tapogatózva a földön, odaóvakodott a gödör széléhez.
Cipőjének orra a semmibe lógott. Enyhe szédülés fogta el. A mélyből
érkező hideg levegő végigsimította bőrét, mint egy hideg, tengerillatú kéz.
Szakadék... Jason fejében visszhangzott a rémisztő szó, amely számára
egy feneketlen mély, sötét lyukat jelentett. Egy hatalmas űrt, melynek nincs
alja.
Valójában egyáltalán nem volt biztos benne, hogy tényleg így van. Az
egyetlen fényforrásuk is megszűnt, mielőtt még megnézhették volna, mi is
van előttük.
Bárcsak ne jött volna az a légáramlat, bárcsak lenne valami más
világítóeszközük a gyertyán kívül!
Valami más, ami világít! Talán mégis van valami!
Jason megszorította a zsebében lévő fadobozt. A „fénylő földet”
tartalmazó doboz.
A barlang sötétjében használd a fénylő földet, világítsa meg a flottát,
mely oda visz, ahova vágysz.
Lassan kihúzta a dobozt a zsebéből. Kinyitotta. Néhány krétagolyó gurult
a kezébe, egy-kettő pedig leesett a földre.
Egy, kettő, három...
A golyók nekiütődtek valaminek, összetörtek, és a darabkák tovább
hullottak a mélybe.
Csak estek lefelé.
Jason hallotta Julia hangját a háta mögött, de valójában sokkal inkább a
golyók hangjára figyelt.
Valaminek nekiütődtek. Pattogtak.
Jason eldobott még egy golyót.
Egy pillanatnyi csönd, majd tokk, tokk, tokk... majd megint csönd.
Nem lehet szakadék. A golyók nekicsapódtak a gödör szemközti falának,
ami nem is lehetett nagyon messze attól a szélétől, ahol ő állt.
Ekkor egy kicsit nagyobbat dobott.
Pillanatnyi csönd, majd tokk, tokk, tokk... majd megint csönd.
Harmadszor is eldobott egy golyót.
 Tokk.
A krétagolyó nem esett le. Földet ért a túloldalon.
Tehát biztos, hogy nem szakadék volt. Csak egy lyuk. Egy lyuk, ami
kettészelte a folyosót, és ami nem lehetett szélesebb... mint mennyi? Egy
méter?
Talán még annyi sem.
Egy pillanatig Jason azt hitte, halovány fényt lát felvillanni azon a
ponton, ahová a krétagolyót dobta.
Egy aprócska fényjelzést, ami épphogy felvillant, már ki is aludt.
„Hogy lehetséges?” - kérdezte magában.
- Jason! Jason! - kiabált Julia a háta mögött.
Fényévekre tőle.
Jason kifújta a levegőt, amennyire csak tudta. Aztán hagyta, hogy a
doboz kicsússzon a kezéből, és a mélybe zuhanjon.
Majd ugrott.

Egyetlen ugrás volt a semmibe, a rejtélybe.

A teste a levegőben repült, míg alatta fénylő földgolyócskák tűntek el a
feneketlen mélységben.
Jason ugrott, mert biztos volt benne, hogy ez az egyetlen helyes dolog,
amit tehet. Mert tudta, hogy ez itt a helyes út, ami oda levisz. Ugrott, mert
néha, mint mondta, bátornak kell lenni: ugrani kell, és kész. Még akkor is,
ha az egyetlen biztosíték az, hogy te tudod, hogy jó úton jársz.
Ugrott, mert bátor volt, elszánt, és egy kicsit talán őrült is.
Senki nem dönthet úgy, hogy hős akar lenni. Hősnek születni kell.
Jason ugrása váratlan véget ért.
Kemény sziklára esett.
Megérkezett a túloldalra.
És végre, mintha csak évszázadok teltek volna el, végre
megkönnyebbülten felsóhajtott.

Rick és Julia hallotta az apró golyók pattogását a sziklafalon, de a sötétben

nem tudták kivenni, mi is történik valójában.
A szájuk is tátva maradt a döbbenettől, mikor meghallották Jason hangos
kacagását.
- De hiszen ez kicsi! - kiabálta - Ez a legkisebb szakadék, amit valaha
láttam!
 - Jason?
- Átugrottam! Röhejes! Egy méter széles sincs! Elég odaállni a szélére,
előrenyújtani a lábatokat, és lépni egy jó nagyot. Rick? Julia? Halljátok,
amit mondok?
- Hogy érted azt, hogy átugrottad? - visította Julia.
- Mielőtt ugrottam volna, eldobáltam a krétagolyókat, hogy
meghallgassam, hányat pattannak. Sokat pattantak. Így hát tudtam, hogy a
lyuk átmérője nem lehet túl nagy. Ezért...
- Te megőrültél?!
Jason nem válaszolt. Nem nagyon tudta volna megmagyarázni azt az
érzést, ami az ugrás előtt hatalmába kerítette. Mint ahogy arra is nehezen
tudott volna magyarázatot adni, miért is dobta az egész dobozt a mélybe.
- Megtettem, és kész! Ne haragudj!
- Ne haragudjak?! Én... én... jöjjenek csak vissza anyáék, én...
Rick megpróbálta megnyugtatni Juliát, majd odalépett a szakadék
széléhez, és megkérdezte Jasont, hogy azon az oldalon is érzi-e a huzatot.
- Nem. Sokkal kevésbé - válaszolta Jason.
- Remek.
Ezután Rick nagyon óvatosan átugrott Jason mellé, és néhány
próbálkozás után sikerül meggyújtania a gyertyát. A fénye épp elegendő
volt, hogy lássák egymást. Rick és Jason állt az egyik oldalon, Julia a
másikon.
- Oda nézz! - mutatott Jason a lábuk elé.
A „szakadék” valójában alig volt nagyobb, mit egy csatornafedő. Még
látszottak a sziklából kétoldalt kiálló rozsdás vasdarabok.
- Régebben le is lehetett fedve... egy ráccsal - mondta Rick.
Jason kinyújtotta a kezét Julia felé. Ő azonban, tudomást sem véve Jason
lovagias felajánlásáról, egyetlen lépéssel átugrotta a lyukat, anélkül hogy
lenézett volna.
- Menjünk! - mondta, majd megfogta az egyik gyertyát, és elindult a fiuk
előtt. - Akkor menjünk előre!

Néhány percig szótlanul haladtak előre, ám a folyosónak egyszer csak

megint vége szakadt.
- Már megint! - csattant fel Julia.
Rick és Jason is belépett Julia után a sziklába vájt, csupasz falú szobába,
amelynek látszólag egyetlen más kijárata sem volt. A barlangszerű helyiség
padlója ugyanolyan kőlapokkal volt kirakva, mint azé szobáé, ahonnan
elindultak. Csak a méretük volt jóval kisebb. A mennyezeten vastag kőből
faragott boltív futott végig, hasonló ahhoz, amilyet a gótikus
katedrálisokban látni.
- Azt hiszem, itt a vége... - mondta Julia, miután körbenézett.
Mint már szokásukká vált, a gyerekek itt is elkezdték fürkészni a falakat,
a földet és a mennyezetet, minden zugot bevilágítva a gyertyák pislákoló
fényével. Figyelmesen végigpásztázták a falakat, ügyelve arra, hogy
egyetlen apró részletet se hagyjanak ki. Bárki építette is a szobát, biztos,
hogy újabb próba elé akarta állítani őket.
- Jaj ne! - csattant fel Julia az első hiábavalónak tűnő kutatás után. - Én
aztán vissza nem megyek!
Megállt a szoba közepén, és újra körbenézett.
- Nincs egyetlen kijárat sem... - motyogta Rick, végigtapogatva az enyhe
ívben görbülő falakat. A természetes sziklafal úgy illeszkedett a boltívhez,
mint a hajódeszkák a gerinchez. Miután ez a gondolat szöget ütött Rick
fejében, egyre inkább az az érzése volt, hogy egy felfordított hajótest alatt
állnak. Eszébe jutottak azok a napok, amikor a strandon a partra vont,
száradó csónakok alá bújt, hogy elrejtőzzön.
- Olyan, mintha egy felfordított hajó belsejében lennénk - mondta, és a
mennyezeten végigfutó „hajógerincre” és a boltíves falakra mutatott.
- És hogy lehet kijutni egy lefordított hajó alól? - kérdezte Jason.
- Kétféleképpen... - mosolyodott el Rick - vagy futva, ha a tulajdonos
észreveszi, hogy ott vagy, vagy... fel kell emelni a csónak szélét, és
kicsusszanni alóla.
A gyerekek a helyiség széléhez léptek, és centiméterről centiméterre
végigtapogatták a padlót a fal és a kőlapok találkozásánál.
- Kő, kő és kő...
Julia a szoba közepén a magasba emelte a gyertyát.
- Egy... kettő... három... négy... - számolt hangosan. Jason és Rick
csalódottan fejezték be a tapogatózást.
- Csak kő van mindenütt. Kemény és áthatolhatatlan kő.
TLAKK - hallatszott hirtelen valami nehéz tárgy hangja a sziklán.
Jason és Rick Julia felé fordult, aki a szoba közepén guggolt.
Valami a lábánál újra ezt a hangot adta: TLAKK!
Majd megint: TU-TU-TU-TLAKK!
- Azt hiszem, találtam valamit... - mondta elégedetten.
Nestor a toronyszoba ablakához lépett, és egy hirtelen mozdulattal
becsukta.
- Előbb-utóbb megjavítalak ám... - dörmögte, miközben körbenézett.
Miután Nestor becsukta az ablakot, a lépcsősoron süvítő huzat
hamarosan elült.
Nestor hosszan elnézte az asztal mellett álló hajómodel- leket, és
elégedetten állapította meg, hogy a Nefertiti Szeme alól eltűnt a napló.
Elmosolyodott, kiment a szobából, és becsukta maga után a tükrös ajtót.
A ház sötétjében meglátta a férfi árnyékát, félig elmosódva a homályos
folyosón. Hosszú ideig állt szótlanul.
- A gyerekek lementek... - suttogta aztán.
A vihar tombolt odakint.
- Reméltem, hogy megteszik - mondta a férfi.
Valójában Nestor is remélte. De már réges-régen megtanulta, milyen
nagy különbség van remény és valóság között.
- Az ajtó becsukódott...
- Bölcs dolog.
Nestor zavartan körülnézett, és elindult lefelé.
Erősen koncentrált, hogy ne rohanjon le a lépcsőn, meredten nézett maga
elé, és így szólt: - Ügyesek voltak. Ügyesek és szerencsések, de legfőképp
mégis csak ügyesek. Megérdemelték, hogy megpróbálhassák.
- Semmire nem kaptak magyarázatot, sem tanácsot. Lehet, hogy bajuk
esett. Elképzelhető... Lehet, hogy nem jutottak le. Vagy lehet, hogy sikerült
nekik, és. eljutottak az ajtóhoz. És ott?
- Ott... nem tudom.
- Ki fogják nyitni. Borzasztó lesz.
- Talán nem. Belevaló gyerekek. Hagytam nekik... - Nestor kijavította
magát. - Hagytam Jasonnek egy jelet, amit követhet.
Újabb hosszú csend következett.
- Vajon egy tizenegy éves gyerek felismeri a jeleket, és képes követni
őket?
- Talán igen. Körültekintően választottam ki őket.
Egy pillanatnyi gondolkodás után a férfi megrázta a fejét.
- Nem. Valójában véletlen volt, hogy éppen ők lettek.
Nestor nem válaszolt. Gyors léptekkel lement a lépcsőn. Belépett a
kőfalú szobába, és ránézett az eltolt szekrényre, majd a csukott ajtóra.
A gyerekek elvitték a kulcsokat, és csak néhány papírdarabot hagytak a
padlón maguk után.
Nestor fájdalmas képet vágott, elindult a bejárati ajtó felé, de útközben
finoman megsimította a halászlány szobrának talapzatát, majd felvette a
földről az esőkabátját.
Kinyitotta az ajtót. Zuhogott.
Az iménti szavak visszhangzottak a fejében. Ő is pontosan tudta, hogy a
gyerekeket a véletlen sodorta ide. De nem is volt sok választása. Vagy ők,
vagy Newton kisasz- szony.
- A véletlen olykor a legjobb segítőtárs - dörmögte az öreg kertész, és
kilépett a Villa Argo ajtaján.

 Pontosan a szoba közepén négy kockakő volt a padlóba ágyazva egymás
mellett. Julia rájött, hogy enyhe nyomásra mind a négy kilencven fokkal
elfordítható a saját tengelye körül. A kövek forgatása olyan hangot adott,
mintha egy gépezet jött volna működésbe.
- Biztos vagyok benne, hogy itt a megoldás, ebben a négy kőben -
mondta Julia mosolyogva. - Halljátok, milyen hangot adnak, amikor
elfordítom őket?
TLAKK! TLAKK!
- Azt hiszem, igazad lehet - helyeselt Rick. - De milyen irányba kell
elfordítani őket? És mi van utána?
- Nem, ez lehetetlen... végtelen számú variáció létezik
- sopánkodott Jason.
Julia határozott mozdulattal forgatni kezdte a köveket.
- Te most tudod is, hogy mit csinálsz, vagy csak úgy forgatod őket? -
kérdezte az öccse.
- Fogalmam sincs - válaszolta Julia anélkül, hogy abbahagyta volna a
kövek forgatását. - De semmi kedvem órákat eltölteni azzal, hogy
megpróbáljam kiagyalni, hogyan is kell elfordítani ezeket az izéket.
Hirtelen földrengéshez hasonlatos robaj rázta meg a helyiséget.
- Julia! Vigyázz! - kiáltott fel Jason.
A kislány megvárta, míg elül a zaj, majd újra rángatni kezdte a köveket a
szoba közepén.
- Csak egy a négyből visz oda le, nem igaz? - mondta hangosan
gondolkodva. - Hát akkor hajrá! Forogjatok, kövek!
Jason látta, hogy a nővére kissé elbizonytalanodik.
- Azt mondod, hogy az egyik ilyen kő visz le?
TLAKK! TLAKK! TLAKK!
- Persze... - válaszolta Julia.
Ekkor a szoba padlója remegni kezdett, és fémes hang hallatszott, mintha régi
fogaskerekek fordulnának el.
- Ez az! - kiáltotta Julia, és talpra ugrott.
Egy száraz koppanással a jobb szélső kő hirtelen felpattant.
- A mindenit! Egy csapóajtó! - álmélkodott Jason, elismerő pillantást vetve a
nővérére.
- Ezt mégis hogy a csudába csináltad? - kérdezte Rick, őszinte rémülettel a
hangjában.
A gyertyák ijesztően fogyatkozni kezdtek, így hát a gyerekek úgy döntöttek,
hogy csak egyet hagynak égve, nehogy később sötétben maradjanak. Az
egyetlen gyertya fényénél Jason, Julia és Rick bekukucskált a negyedik kő alatt
lévő lyukba.
- Mi az? Egy lépcső?
Rick tapogatózni kezdett a sötétben, miközben Jason megpróbált világítani
neki a gyertyacsonkkal.
- Nem. Ez sima... sőt... azt hiszem, egy csúszda - kiáltott fel a fiú
kétségbeesetten.
A három gyerek tanácstalanul kuporodott le a padlóra. A gyertya lángja egyre
kisebb és reszketőbb lett. Ahogy a sötétség nőtt körülöttük, úgy nőtt bennük az
aggodalom. Lepillantottak a lyukra a lábuk előtt, amely szemmel láthatóan elég
nagy volt ahhoz, hogy bármelyikük beférjen rajta, és megnézze, hová vezet a
csúszda. De egyikük sem mert beleugrani, hogy lecsússzon... ki tudja, hova?
- Bárcsak lenne egy kötelünk! - sóhajtotta sokadszorra Rick.
- Jason, van egy ötletem! - mondta Julia, és megragadta a szótárat. Meregetni
kezdte a tekintetével. - Gyertek, hallgassátok csak! - mondta, majd
odakucorodott a csapóajtó széléhez, és lecsúsztatta a könyvet a csúszdán.
A szótár pillanatok alatt eltűnt a sötétben.
Rick kővé dermedten bámult Juliára.
Julia azonban közelebb hajolt a lyukhoz, és hallgatózott. Hallotta, ahogy
a szótár csúszik lefelé a lejtőn. Csúszik, csúszik és csúszik. Végül nem
hallott semmit.
- Megtudhatnám, mit értél el ezzel azon kívül, hogy elvesztettük az
egyetlen hasznos tárgyat, amink volt? - kérdezte dühösen Rick.
Julia elgondolkodva vakargatta a fejét. - Fogalmam sincs. Azt
gondoltam... hallunk majd valamit. Például, hogy vízbe esik.
- Hogy VÍZBE ESIK?! - Rick hangja idegesen csattant.
- Igen, akkor megtudtuk volna, hogy víz van odalent.
- És lett volna egy tökéletesen használhatatlan szótárunk, ami. - Rick a
lejáratra mutatott, és megrántotta a vállát.
- Most már mindegy, leesett - szólalt meg ekkor Jason.
- Valóban leesett! - kiabálta Rick. - Mégis a földnek melyik nyavalyás
csücskéből jöttök ti pontosan? Te, ha sötétben egy gödör előtt találod
magad, nekiállsz átugrani. A nővéred meg, amint talál egy titkos lejárót,
beledob egy szótárat, csak hogy hallja, hogy szól... Mégis hogy az ördögbe
jut ilyesmi az eszetekbe? Az apám mindig mondta, hogy nem szabad
megbízni a városiakban, de... a csudába is! Ti olyan gyorsan valósítjátok
meg az ostoba ötleteiteket, hogy az embernek arra sincs ideje, hogy azt
mondja: „Ne! Várj!” vagy valami hasonlót!
Felállt, és dúlva-fúlva arrébb ment.
Jason és Julia hosszú bajtársi pillantást vetett egymásra.
- Azt hiszem, nagyon felhúztad... - súgta oda a nővérének.
- Aha - bólintott Julia mosollyal a szája sarkában.
Valójában, még ha nehezére is esett beismerni, tudta, hogy Ricknek
tökéletesen igaza van. Julia egész nap korholta az öccsét az ötleteiért, most
pedig épp ő követett el egy teljesen értelmetlen dolgot. Pont azok után,
hogy sikerült egyedül kinyitnia a csapóajtót.
- Majd én kibékítem... - mondta Jason, és a Kilmore Cove-i fiúhoz lépett,
aki a háttérben dühöngött.
Árnyékuk az egyetlen gyertya fényénél mint két óriás körvonala vetült a
falra.
Julia nézte a lejtőt a lába előtt, majd Ricket, ahogy lerázza magáról Jason
békítő kezét.
Mindkét lábát belógatta a csapóajtón. A cipőtalpa hozzáért a csúszda
síkos kövéhez.
- Ha a szótárnak ment... - suttogta, hogy bátorságot gyűjtsön -, nekem is
menni fog.
Aztán ellökte magát, és félig belecsúszott a lejáróba.
- Fiúk! - kiáltotta, mielőtt végleg eltűnt volna. - Gyertek, hallgassátok!
Jason és Rick hátrafordult.
- Julia, ne! - üvöltötte Jason.
Rick csak állt sóbálvánnyá váltan.
Julia rámosolygott, csakis őrá, mintha azt akarná mondani: „Ne haragudj,
Rick, ezt elszúrtam, de most mindent jóváteszek”, és azzal eltűnt a lyukban.
Jason és Rick a csapóajtóhoz futott.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - üvöltötte Julia valahonnan a mélyből. Majd: -
HUUUUUUU! Majd néhány pillanattal később: - ÁÁÁÁÁÓÓÓÓÓÓÓÓ-
HUUUU!
Aztán semmi.
- Julia! - kiabálta Jason, amikor már nem hallotta a nővére hangját. -
JULIA! JULIAAA!
Volt valami egészen abszurd abban, hogy a nővére nevét kiabálta egy
lyukba a padlón.
Rick elrángatta őt a csapóajtótól, mondván, ha nem marad legalább egy
másodpercre csöndben, soha nem fogja meghallani, ha Julia válaszol.
És valóban. Ahogy Jason elhallgatott, a távolból meghallották Julia
hangját: - De hisz ez hihetetlen! Fantasztikus! Fiúk! Ez elképesztő!
 - Azt hiszem, jól van - állapította meg Rick.
- És a csúszda nem vízben ér véget... - nevetett Jason.
Ezután ők maguk is becsusszantak a lejáróba, nem fecséreltek több időt a
beszédre.
A csúszdában sötétség uralkodott. Amíg hanyatt fekve csúszott lefelé,
Jason úgy érezte, hol tágas tereken, hol meg rovarok járataihoz hasonló
szűk réseken csúszik keresztül. Őrült sebességgel száguldott lefelé, neki-
nekiütve a hátát a sziklafalnak. Zökkenőmentesen siklott lefelé a köveken.
A járat nyálkás és csúszós volt.
Néhány másodpercnyi rettegés után a kisfiút részegítő érzés kerítette
hatalmába: - HÚÚÚÚÚ! - kiáltotta az első kanyarnál ő is, Julia példáját
követve. Majd a másodiknál: - ÁÁÁÁÁÁÁÁ!
A háta mögött, odafent hallotta Rick hangját.
Minél lejjebb ért, a csúszda annál kevésbé lejtett, bár még mindig
eszeveszett sebességgel száguldott. Végül többé-kevésbé lágyan egy
homokos partra pottyant.
Pördült egyet-kettőt a tengelye körül, majd kinyitotta a szemét. Csak
akkor vette észre, hogy mindeddig csukott szemmel csúszott lefelé.
Az első, amit meglátott, az Elfeledett nyelvek szótára volt.
Majd észrevette a barlangot és a nővérét.
Julia néhány lépésnyire állt tőle, és csodálkozó tekintettel nézett körbe.
Lágy tengeri hullámok mosták egy homokos partszakasz fövenyét, amelyet
minden oldalról óriási sziklafalak határoltak. A fejük felett ezer meg ezer apró
fénypontocska villódzott. Lassanként további fények gyúltak egyenként a
barlang falán.
Jason felállt.
- A fénylő föld... - motyogta hitetlenkedve, le nem véve tekintetét a táncoló
fénypontokról.
- Nem - szólalt meg Julia. Egy krétagolyót tartott a kezében, amely egyetlen
érintésére szétmállott. A belsejében egy kis állat teste feküdt.
- Szentjánosbogarak, Jason.
- Szentjánosbogarak - motyogta Jason is.
- Ooooooh! - kiáltotta egy hang a hátuk mögött.
Jason másodszor is a homokba zuhant egy hatalmas lökés erejétől.
Rick megérkezett.
 Jason, Julia és Rick megálltak a parton, és végre körülnéztek a barlangban.
Körülöttük ezer meg ezer szentjánosbogár táncolt, apró fénylő pontok,
amelyek mintha most keltek volna életre. Fényük halványan bevilágította a
barlangot, nyári hajnalok félhomályát vonva köréjük. A barlang mennyezete
azonban sötétbe veszett. A falakat tengervíz mosta minden irányból. A víz
felszíne tükörként csillogott, csak egy-két kisebb hullám nyaldosta lábuk
előtt a finom homokot. Nagyobb hullámok robaja hallatszott a falakon
túlról, ahol a nyílt víz a vihartól felkorbácsolva csapódott neki a szikláknak.
A kis strandon, ahol a gyerekek álltak, mintegy tíz-tizenöt ember fért
volna el kényelmesen. Egyik végében kis famóló nyúlt a vízbe, amelyhez
egy hajót kötöttek.
Jason, Julia és Rick csak álltak döbbenten a csodálattól. Egyszerre voltak
lenyűgözve és megilletődve a látottaktól.
Büszke, kecses kis hajó volt, masszív fából készítették magas farral és
hajóorral. Evezők hosszú sora állt vigyázzállásban a hajó két oldalán. A
hajó törzse hol felemelkedett, hol leereszkedett, követve a tengervíz
mozgását, és halkan csörgetve egy láncot, amely a hajó farából futott a
vízbe.
- Még soha nem láttam ehhez foghatót... - motyogta Rick évezredeknek
tűnő hallgatás után. Teljesen eltelt a hajó látványával.
- Az öreg Ulysses Moore-é lehetett? - szólalt meg Julia.
- A nyakamat rá, nővérkém.
- Szerintem inkább egy viking hajóra emlékeztet - jegyezte meg Rick.
- Azonban nem látok egyetlen kijáratot sem - állapította meg Jason,
miközben a bogarak röptét figyelte.
Valóban úgy tűnt, hogy a barlangnak nincs kijárata a nyílt vizek felé. Ott állt
benne a hajó a tükörsima vízfelszínen, mintha csak egy óriás méretű uszodában
lenne. Minden alkalommal, amikor a barlang tetejéről vízcseppek hullottak a
tengerbe, a felszínen apró, koncentrikus körök jelentek meg.
- A kérdés most már csak az, miként került a barlang belsejébe egy
viking hajó? És hol vagyunk egyáltalán? Az ősi druidák barlangjában?
Senki nem válaszolt.
- Azt hiszem, a hajót talán itt bent építették... - találgatott Rick. - Talán
ugyanazok csinálták, akik az átjárót.
Rick változata, mint mindig, most is sokkal ésszerűbbnek tűnt.
- Milyen nagy lehet?
- Legalább húsz méter - válaszolta Rick.
 - Ugy értem, a barlang?
A Kilmore Cove-i fiú megrántotta a vállát. A barlang hatalmas volt, és ő
úgy tudta, hogy akár az egész Salton Cliff alatt elterülhet.
- Miféle helyre csöppentünk, Jason? - kérdezte Julia újabb hosszas
hallgatás után.
- Hát, így elsőre azt mondanám... ez itt Villa Argo magánstrandja! -
válaszolta az öccse. - Talán egy kicsit bonyolult ide lejutni, de meg kell
hagyni. igazán szép: természetes szentjánosbogárfény, egy viking hajócska,
privát partszakasz... egy kicsit árnyékos persze, de...
- Nem, ezt a helyet régóta nem látogatta senki - állapította meg Julia.
- Honnan tudod?
- Nem láttad, milyen állapotban van az átjáró? Köveket kellett odébb
tolni, meg a lyuk a folyosón... és nem látod a szentjánosbogarakat?
- Mi van velük?
- El tudod képzelni, hogy Kilmore Cove-ban soha senki nem szúrta ki, hogy
fény szüremlik ki a szikla résein? Hogy a szikla éjszakánként világít?
- Sokan látták - szólt közbe Rick -, csak senki sem tudta elképzelni... ezt.
- Akkor mégis mit gondoltak?
- Azt, hogy a házak fénye tükröződik a fehér sziklán, vagy a világítótoronyé.
Vagy valami sokkal fenyegetőbbet, azt, hogy maga Salton Cliff világít. Fények,
árnyékok, helyek, amik feltűnnek, majd a semmibe vesznek, minden tengerparti
város tele van ilyen történetekkel, ahogy minden tengerész beszél a tenger fölött
és alatt megjelenő titokzatos fényekről.
- Lefogadom, hogy az apád is...
Rick ridegen félbeszakította: - Az apám soha nem beszélt olyan hajókról, mint
ez. Ezért hát úgy gondolom, ez soha nem ment ki innen. Különben valaki
biztosan látta volna, és már keringene róla valami történet. Ez a hajó ennek a
helynek az igazi titka... nem a fények.
A gyerekek felmentek a mólóra. A korhadó pallók vészjóslóan nyikorogtak a
talpuk alatt, és a hajó ringatózni kezdett a vízen.
Jason hosszasan nézte az üres evezőszögeket a hajó oldalán, és a szép sorban
felállított evezőket, amelyek úgy sorakoztak, mint az ólomkatonák. Julia le sem
vette tekintetét a főárbocról, ami mintegy négyszer olyan magas volt, mint az
evezők, és erős, mint egy évszázados fa.
Ahogy ott billegett, követve a hajó mozgását, olyan volt, mint egy hatalmas,
az égre mutató ujj.
Rick odaért a hajóorrhoz.
- Tökéletes, nem gondoljátok? - mondta, és megsimogatta a fát.
Biztonságosnak tűnt, és mivel az ikrek nem válaszoltak, így folytatta: - Csak azt
akarom mondani, hogy ha egy tökéletes hajót kellene rajzolnom, épp ilyet
rajzolnék. Ilyen formájút, ilyen főárboccal és evezőkkel, pont, mint a régi
hajóké...
- Van neve ennek a hajónak? - kérdezte Jason.
- Én is pont azt kerestem...
A hajógerincen ez állt:

- Meti...e - olvasta Rick.

- Mi?
- Metie. A hajót úgy hívjákMetie. Ez aztán igazán ronda egy név -
állapította meg Jason.
- Az utolsó betű nem pont olyan, mint egy „E” - jegyezte meg Rick. -
Talán nem is a mi nyelvünkön írták...
- Hát ez nagyon valószínű! Hallottad már a Metie szót ezelőtt?
- Talán megkereshetnénk a mi pompás szótárunkat, hátha a segítségünkre
lehet - vetette fel Julia. - Remek állapotban van az esés ellenére - mondta,
és olyan grimaszt vágott, mint Rick, amikor mérges.
- Felmegyünk a fedélzetre? - kérdezte Jason, mit sem törődve Juliával.
A hajó oldala nem volt magasabb, mint egy méter, és a mólón volt egy
palló, amit kapaszkodóként használhattak.
Jason szeme felcsillant.
Rick felemelte a deszkát, és az ikrek segítségével a hajó oldalának
támasztotta. Majd egy mulatságos mozdulattal meghajolt, és feltessékelte
Jasont a hajóra.
- Jason kapitány, csak ön után.
Jason a vállára tette a kezét, és hasonlóképpen válaszolt: - Köszönöm,
Rick kapitány.
Majd a nővére felé fordult, aki közben elszaladt a szótárért. - Julia
kapitány, az új hajónk fedélzetén várok önre!
Ezután gyors mozdulatokkal felmászott a deszkán, és a fedélzetre ugrott.

A hajó az utolsó szögig fából készült. Egyetlen fedélzeti hídja volt, amely a
hajó gyomrában található rakteret fedte. Kétoldalt fából készült padok
sorakoztak a felállított evezőknek megfelelően. Minden evező az
evezőszöghöz volt rögzítve.
- Így biztos nem áll fenn annak a veszélye, hogy beleesnek a tengerbe -
magyarázta Rick.
- Jól mondja, Rick kapitány - helyeselt Jason, mellette sétálgatva.
- Metis! - kiáltotta Julia, aki időközben fellapozta az Elfeledett nyelvek
szótárat. - A hajót Metisnek hívják. Ógörögül van.
- Hát igen... - állapította meg Jason. - a Metis sokkal jobban hangzik,
mint a Metie.
- Jelent valamit? - kérdezte Rick.
- Mmm... igen. Metis, annyit tesz: „megfontoltság”. Zeusz első feleségét
hívták így, a bölcsesség istennőjét. Hatalmas és okos asszony volt... mint
minden nő, természetesen.
Julia becsukta a szótárat, a rakteret kezdte vizslatni, és kissé csalódottan
állapította meg: - Teljesen üres! Itt bent semmi nincs...
A lelke mélyén még most is arról álmodott, hogy valami nagy kincset
fognak találni a szikla belsejében.
A hajó azonban csupán egy üres héj volt.
A hajó közepén magasodó főárbocon nem volt vitorla, csupán négy
vastag kötél lógott le róla, amelyeket vastagon lerakódott sóréteg borított. A
kötelek az árboc csúcsáról indultak, a végüket pedig a hajó orrához és
farához kötötték.
- Sehol egy vitorla... - dörmögte magában Rick. - Ez a hajó soha nem
szállt tengerre. De legalábbis hosszú ideje vesztegel itt. A hajótest épnek
tűnik. Kicsit piszkos és algás, de ép. Nem láttam hajóférget sem.
- Hajó... micsodát?
- Hajóférget. Olyan féreg, ami szétrágja a fát. Lyukat váj a fába,
belebújik, és szép lassan az egészet felfalja.
Jason legörbítette a szája szélét, mintegy azt fejezve ki: „A mindenit!”
A két kis kapitány elsétált majdnem a hajó végéig. Ott aztán a hajótest
két oldalán két, a többinél szélesebb és laposabb lapátot találtak, ezek
közvetlenül a hajókorlát két oldala alatt nyugodtak.
- Ezek itt a kormánylapátok - mondta Rick. - A hajó két oldaláról lógnak
a vízbe, ezekkel lehet irányítani a hajót.
Elmagyarázta Jasonnek, hogy minden kormánylapát „L” alakú falécből
készül, és hála markolatának, könnyen kezelhető a fedélzet közepén állva.
- Az mi? - kérdezte Jason egy ajtószerűséghez lépve.
A kabin bejáratát régi, nedvességtől kikezdett jutafüggöny takarta el.
Rick kicsit félve mozdította el, és benézett. Meg kellett gyújtania az
öngyújtót, hogy lásson.
 A kapitány fülkéje határozottan üres volt. Régi rongydarabok lógtak a
falakról és a mennyezetről, még lehangolóbbá és szomorúbbá téve a szobát.
Az egyik sarokban rideg tábori agy állt, két utazóláda közé szorítva. A
szemközti falhoz deszkalapot erősítettek, amely valószínűleg asztalként
szolgálhatott. Az asztalon háromkarú gyertyatartó állt, három
gyertyacsonkkal. A gyertyatartó mellett egy csukott könyv feküdt az
asztalon.
Rick az asztalhoz lépett, meggyújtotta a gyertyacsonkokat, és remegő kézzel
megérintette a könyvet.
- Ez lehet, hogy az utolsó kapitány naplója... - suttogta Julia a háta mögött.
Rick felemelte a könyv fekete bőrkötésű fedelét, és belelapozott.
Odakint, a nyílt tengeren hatalmas villám hasította ketté az eget.

Az első oldalra valaki elegáns betűkkel a következőket írta:

Az utolsó év szeptemberének 17. napja

Minden valószínűség szerint ez lesz a Metisnek, a mi bölcs világjáró

asszonyunknak utolsó útja. Miután minden álmunkat hűségesen teljesítette,
elvitt bárhová, ahová vágytunk, nincs már miért újra útra kelnie. A
kormánylapátot irányító kezek nem bírják már a nehéz munkát. Mert kezeim
immár gyengék, izmaim ellanyhultak. Azok, kik engem kísértek, nincsenek
többé. Az idő véget vetett kalandozásainknak. Most, hogy a horgony
szilárdan kapaszkodik az aljzatba, e titokzatos tenger iszapjába, már csak
az emlékek maradtak nekem. Emléke mindannak, amit láttunk és átéltünk,
megtapasztaltunk és megismertünk. És maradnak még az álmok, álmok
azokról a helyekről, ahol soha nem jártam. Almok és emlékek, valójában
sok a közös bennük. Soká kell őket éltetni, táplálni kell őket kitartóan, hogy
vigaszt nyújthassanak öreg napjainkra.
Mert megöregedtem, ahogy megöregedett szeretett hajónk is, bár ő képes
legyőzni minden akadályt, mit az idő emel, követve kapitánya minden
parancsát. Ó, kedvesem, állj meg!
Te, kinek törzsét a szent tölgyfának törzséből faragták, kérlek: hagyd
megpihenni evezőidet!
Nincs többé kapitányod. És nincs többé a Tolvajok Asszonya sem, ki ellen
küzdenünk kellene a tomboló viharban.
Álmod legyen hát édes, drága Metis, lám, most magadra hagylak.
Rick végighúzta ujját a papíron, lapozott egyet, de látnia kellett, hogy a
napló többi oldala üres.
- Mit szóltok ehhez? - kérdezte.
- Felismertem - válaszolta Jason, majd fogta a toronyszobában talált
naplót, és a hajónapló mellé helyezte. Találomra felütötte az egyik oldalon,
és összehasonlította a két írást. Ugyanaz az ember írta mindkettőt.
- Ez itt az öreg Ulysses utolsó naplója, a búcsúüzenete.
- Távoli vidékekről és messzi partokról beszél... - szolalt meg Julia. -
Nagy dolgokat vihetett véghez ezzel a hajóval. Az ő Metisével.
- Vagy legalábbis úgy képzelte... - helyesbített Rick. - Nem hinném, hogy
ezzel a hajóval valaha is kievezett volna a nyílt tengerre.
 Jason tovább lapozgatta az egyiptomi naplót.
- Itt mégis úgy beszél Egyiptomról, mintha ott járt volna - motyogta.
- De biztos, hogy nem ezzel az evezős hajóval! - kiáltott fel Rick... -
Ennek itt nincs se motorja, se kazánja, de még vitorlái sincsenek!
- Evezői viszont vannak!
- És szerinted van olyan épeszű ember, aki nekiáll átevezni Angliából
Egyiptomba? Én kétlem. Arról nem is beszélve, hogy ha véletlenül létezne
is ilyen őrült, biztos, hogy ezzel a hírrel minden televízió tele lenne.
Rick hangja keserű volt. Míg az utolsó napló sorait olvasta, egyre az apja
járt az eszében, akinek nem adatott meg, hogy a tengert járva
megöregedjen. Nem volt ideje, hogy összegyűjtse és ápolgassa az emlékeit
és álmait. Még arra sem, hogy búcsút vegyen a hajójától. A tenger egy nap
elragadta őt a hajóval együtt, és úgy döntött, többé nem adja vissza.
De mivel ezt túlságosan nehéz lett volna mind kimondani, inkább bocsánatot
kért Jasontől, majd idegesen fel-alá kezdett mászkálni a kabinban.
- Most mit csináljunk? - kérdezte Julia egy idő után.
- Menjünk - válaszolta Rick.
Kilépett a fedélzetre a szentjánosbogarak fényébe, ami lassanként
megnyugtatta a lelkét.
- Rick?
Jason és Julia a kabin ajtajából nézték őt.
Rick elmosolyodott. Majd körülnézett, és így szólt: - Merre kell mennünk
szerintetek, hogy kijussunk ebből a barlangból?
A fedélzetről jobban szemügyre tudták venni a barlang belsejét.
A partszakasznak, ahová a hajót kikötötték, a csúszdán kívül semmilyen más
kijárata nem volt. A tengervíz mindenütt kitöltötte az üreget, egy picike száraz
partszakaszt hagyva csak szabadon, az ellenkező oldalon. Ez a szemközti kis
strand semmiben sem különbözött attól, amelyikre ők érkeztek. Ott is volt egy
kis famóló, pontosan olyan, mint amelyikhez a hajót kötötték. Ám a csúszda
helyett a falban szűk lépcsősor vezetett felfelé egy kőboltozatos ajtóhoz, amely
kísértetiesen hasonlított a kerek szoba ajtóira.
- Valami azt súgja nekem, hogy ahhoz a lépcsőhöz kell eljutnunk. És be kell
mennünk azon az ajtón - szólalt meg Julia.
- De mégis, hogy jutunk oda?
Bárhogy is szerették volna, úgy tűnt, semmilyen összekötő út nincs a két
partszakasz között.
A tengert leszámítva természetesen.
Rick kihajolt a korláton, és a sötét, petróleumszínű vizet bámulta a lába
alatt. Felmérte a távolságot, ami a parttól elválasztotta őket, majd megrázta
a fejét.
- Hát... jó sokat kellene úszni. - mondta - És reménykedhetnénk, hogy
nincsenek örvények a vízben.
- Te el akarsz úszni a másik partig? - kérdezte Jason döbbenten.
- Van más briliáns ötleted?
- Megpróbálhatnánk keresni valami ösvényt a part mentén. Csak kell
lennie... valahol.
Julia elgondolkozva mászkált a fedélzeten.
- Talán megpróbálhatnánk használni a hajót - mondta egy kis idő
elteltével. - Szerintetek nehéz lenne?
- Miiiii? - csattant fel Rick. - Méghogy nehéz! Van róla elképzelésed, mi
kell ahhoz, hogy ez a hajó elmozduljon innét? Mégis ki fog evezni? És
kormányozni?
- Talán elég csak felhúzni a horgonyt, és...
Rick hirtelen elvörösödött, és egész testében reszketni kezdett:
- Ne gyertek megint az ostoba városi ötleteitekkel! A hajó nem játékszer!
Azzal tudni kell bánni, ismerni kell. Erő kell hozzá, rátermettség és
szerencse, hogy valaki irányítani tudja. Mi pedig egyikkel sem
rendelkezünk ezek közül.
- Alábecsülöd magad, Rick - mondta Jason. - Tévedsz. Mindegyik
megvan bennünk. Te ismered a tengert. És sok mindenhez értesz. Hány
órája bolyongunk már sötétben, csak azért, hogy megtudjuk, mi van
előttünk? El akartunk jutni ide. És sikerült. Itt vagyunk. Törtük a fejünket,
hogy megoldjuk a rejtélyeket: titokzatos írásokat fejtettünk meg, rejtett
értelmet kerestünk, zárat nyitottunk ki, köveket mozdítottunk el. ezt én
rátermettségnek nevezem. Persze... te azt mondod, erő is kell hozzá.
Egyedül egyikünk sem erős. Hiszen csak gyerekek vagyunk. De együtt,
hármasban, talán meg tudjuk csinálni. Ha te megmondod, mit tegyünk és
hogyan, megpróbálhatjuk. Meg aztán... én szerencsés is vagyok. Ma már
kétszer tettem kockára az életemet. Julia is legalább olyan szerencsés, mint
én.
Julia kíváncsian nézett rá. Jason pedig így folytatta:
- Igen, szerencsések vagyunk, mert egy héttel ezelőtt még otthon ültünk a
szobánkban, és a számítógéppel játszottunk, mint minden más gyerek
Londonban... most meg itt vagyunk, egy hihetetlen barlangban, egy
mágikus hajó fedélzetén a barátunkkal, aki... aki éppoly varázslatos, mint
minden, ami körülöttünk van. Ez nem lehet más, mint szerencse. Hihetetlen
szerencse, amit nem dobhatunk csak úgy sutba.
- Jól mondtad! - kiáltott fel Julia, és ez egyszer tökéletesen egyetértett
 öccsével.
Jason odalépett Rickhez, és hozzátette:
- Nézd azt a partot, Rick. Nincs nagyon messze. Én meg szeretném
próbálni, oda szeretnék érni ennek a fadarabnak a hátán. Inkább így, mint a
sötét vízen úszva. Ha mégis beleesnénk a vízbe, akkor majd úszunk. De
addig is én azt hiszem...
- ...hogy nem véletlenül jutottunk el idáig - fejezte be a mondatot Julia.
- Igen. Én is azt hiszem, nem véletlen jutottunk el idáig. Nem halljátok
magatok körül? Egy hang azt mondja: „Megtaláltátok. A tiétek. Húzzátok
hát fel a horgonyt! Legyetek ti ennek a hajónak a kapitányai! A Metis
kapitányai egyetlen napig!” Bátorság, Rick! Mondd meg az igazat! Mondd,
hogy megpróbáljuk elnavigálni ezt a hajót innen... oda!
Jason először arra a strandra mutatott, amelyiken álltak, majd a
szemközti partszakaszra bökött. Az ujja egy pillanatra megállt a levegőben,
és az izgalomtól remegve mutatott a távolba.
Amikor leengedte a karját, látta, hogy Rick szeme csillog.
- Mit válaszolsz hát, Rick kapitány? - kérdezte kissé érces hangon, mint egy
filmbeli kalóz. - Megmozdítjuk ezt a ladikot?
Rick ökölbe szorította a kezét. Mérges volt, meghatott, hitetlen és egy kicsit
esztelen is.
Egy pillanatnyi belső küzdelem után azonban így válaszolt:
- Rendben. Induljunk, Jason kapitány! Próbáljuk meg!
Julia a vállára tette a kezét.
- Julia kapitány - mondta Rick anélkül, hogy felé fordult volna -, ígérem, hogy
kijutunk ebből a barlangból, és nem lépünk be addig újra, míg meg nem fejtettük
az összes titkát!
Ezután ugrott egy nagyot, és így kiáltott: - Hajrá! Indulás!
Egyszerre indultak neki, mintha mindhárman pontosan tudnák, mit is kell
tenniük.
Rick kiadta az első parancsot: mindent tegyenek a kapitányfülkébe, amire az
út során szükség lehet.
Jason szalutált neki.
- Parancsára, Rick kapitány!

Rick megpróbált felmászni a főárbocra, egyenként lépegetve a fába vésett
bevágásokba. Az volt a célja, hogy leakassza legalább az egyik, csúcsról
induló kötelet, és másképp próbálja hasznát venni.
Zsebébe dugta a Villa Argo konyhájából hozott kést, összeszorította a
fogát, és elindult felfelé az árbocrúdon. Amikor félúton lehetett, ott, ahol
tudta, minden pillanatban az életét kockáztatja, ha visszazuhan a fedélzetre,
Julia lépett ki nevetve a hajókabinból.
- Ide nézzetek! - kiáltotta. - Az utazóládák tele vannak kötelekkel!
Rick bosszúsan csettintett nyelvével. Nem értette, hogy nem jutott ez
előbb az eszébe, majd óvatosan elindult lefelé.
- Mi a csudát kezdünk ezzel a rengeteg kötéllel? - kérdezték tőle az ikrek
kíváncsian.
Rick szemügyre vette a köteleket. Nagy részük a vitorlák rögzítésére
szolgált. Néhány már elhasználódott, de néhány még jó volt. Kivitte a
fedélzetre, és titokzatos arccal a földre tette őket, majd a csörlőhöz vezette
az ikreket, ahhoz, ami arra szolgált, hogy felhúzzák a horgonyt. Úgy tűnt, a
csörlő működőképes. Egy nagy fadobból állt, amelyet egy „L” alakú
fogantyú segítségével lehetett forgatni, hogy felcsévélje a horgony láncát.
A fogantyú azonban nem akart elfordulni. Berozsdásodhatott az idők
során. A gyerekek együttes erővel próbálták megmozgatni, hol maguk felé
rántva, hol meg eltolva kicsit.
- Gyerünk!
- Erősen!
- Hajrá!
Már épp feladni készültek, amikor a kar nyikordult egy nagyot, és
engedett. Óriási erőfeszítések árán sikerült elforgatniuk a dobot először
csak egy negyedfordulatnyit, majd felet, végül pedig egy egészet.
Egy rövidke láncdarab tekeredett fel a dobra.
Lassan, nyögve, lihegve és fújtatva a gyerekek felhúzták a horgonyt a
mélyből. A vasmacska legalább olyan súlyú volt, mint ők hárman együtt.
Amíg Rick és Jason a horgonnyal bajmolódtak, Julia kihajolt a korláton,
hogy megnézze, a vasmacska nem tesz-e kárt a hajó oldalában.
- Már látom! - kiáltotta hirtelen. - Sikerült! Felhúztuk!
Abban a pillanatban megmozdultak.
A hajó lassan siklani kezdett a zárt tengeröböl tükörsima vízén.
Rick otthagyta a csörlőt, és kiadta a parancsot:
- Jason, a kormányhoz! Julia, te eressz le egy pár evezőt, egyet a jobb,
egyet meg a bal oldalon.
Julia csak állt, és bámult rá meredten, mint aki nem tudja, mit is kell
tennie.
- Menj már! Ereszd le az evezőket. Egyet itt, egyet meg ott.
Jason odaért a kormánylapátokhoz, megragadta a nyelet, és vörös hajú
barátjára nézett, várta a következő parancsot.
- Engedd le! - kiáltotta Rick.
Jason egyetlen mozdulattal leengedte az egyiket. A lapos falapát
hatalmas csobbanással merült el a vízben, kis híján magával rántva Jasont.
- Ne így! Meg kell tartanod őket a hajónak támasztva! Tartsd erősen! Ne
mozgasd!
Jason szeme kidülledt az erőfeszítéstől, és legszívesebben visszakiabált
volna: „Könnyű azt mondani! Gyere, és csináld te, ha tudod!”
- Elindultunk! - kiabálta Julia. - Nem! Nem is! Fordulunk!
És valóban. Egy pár méternyi előresiklás után a hajó lecövekelt, és
mintha egy örvénybe került volna, először a part, majd az öböl közepe felé
fordult. Végül pedig megállt.
Rick dühödten leengedte a másik lapátot azon az oldalon, ahol állt, és
újabb parancsot adott Jasonnek:
- Jason, gyere ide! Valahogy meg kell fognod mindkét kormányrudat.
Julia és én megpróbálunk evezni. Te csak tartsd egyenesben ezeket! Először
az egyiket, aztán a másikat, oké? A hajó orra nézzen mindig az ajtó felé!
- De Rick!
- Próbáld meg! Először az egyikkel, majd a másikkal!
- Oké, megpróbálom! - válaszolta Jason, és erősen megragadta a lapát
nyelét.
Rick Juliához szaladt, és utasította, hogy fogja meg az evezőt, ő maga
pedig megragadta a szemközti lapát nyelét.
- Tudsz evezni, Julia?
- Nem! - nyöszörögte a kislány.
- Ó a csudába! - kiáltotta Rick kétségbeesetten, és hátranézett. Rögtön
tudta, ha nem kezdenek el rögtön evezni, a Metis bármelyik irányba
elfordulhat. Még az is lehet, hogy zátonyra fut a parton. - Akkor helyet kell
cserélnetek! Te mész a kormányhoz, Jason pedig evez! Gyerünk! -
üvöltötte.
- Jason, megyek kormányozni! - kiabálta Julia.
Jason kissé elbizonytalanodva és félve bólintott. A két kormánylapát
között állt a hajó farában, és hol az egyik, hol a másik lapátot igyekezett
kézben tartani.
 Gyorsan helyet cserélt hát nővérével, és lehuppant az evező mögé.
- Te legalább tudsz evezni, Jason? - kérdezte Rick.
- Persze! - hazudta Jason.
- Akkor jó! - vágta rá Rick. - Háromra húzunk! Evezőket a vízbe!
Bemerít, húz, felemel, bemerít. Érthető?
- Igen - válaszolta Jason, bár egy szót sem értett az egészből.
- Egy, kettő... három! - kiáltotta Rick.
Leengedte az evezőt, teljes testsúlyával nekifeszült, és húzta. Majd
kiemelte a vízből. Jason megpróbálta utánozni. Hallotta, ahogy az evező a
vízbe csobban, húzott egyet, majd kiemelte.
- Újra!
Megismételték a mozdulatsort.
- Újra! - kiabálta Rick.
Jason óriásit húzott a lapáttal, és hatalmas vízsugarat fröcskölt a
levegőbe.
A hajó meg sem mozdult.
- Valami nem engedi! - kiabálta Julia. - Nem mozdulunk!
- Az lehetetlen! - csattant fel Rick, negyedszer is felemelve az evezőt. -
Lehetetlen!
De nem tudott mást mondani. Juliának igaza volt. A hajó egy centit sem
haladt semerre, még a rossz irányba sem. El sem fordult.
- Csak állunk!
- Nem - találgatott Rick. - Valami máshoz vagyunk kikötve!
Valóban olyan volt, mintha egy másik horgony tartaná a hajót a móló
mellett.
- Meg kell keresnünk a másik horgonyt! - mondta Rick.

Míg a fedélzeten bolyongott, Jason agyában furcsa gondolat ütött szöget.

Elkergette, de az újra meg újra visszatért.
Talán nincs is semmilyen második horgony. Talán a Metis készen áll az
indulásra, csak hiányzik valami... egy cél. Az útmutatás. Valami eszköz,
talán a fedélzeten, ami segít a tájolásban, olyasmi, mint a radar a
repülőgépeken. Talán azt kellene inkább keresni.
De az is lehet, hogy valami új keletű motor rejtőzik a hajó belsejében.
Még akkor is, ha a raktér üres.
Jasonnek az az érzése támadt, hogy a hajó egész egyszerűen arra vár,
hogy megtudja, hová is kell mennie. Mert talán ez a hajó nem közönséges
hajó. Talán varázshajó... A naplóban az állt, hogy törzsét a szent tölgyből
faragták. Ez tehát azt jelenti, hogy valamilyen formában maga a hajó is
szent.
Gondolataiba merülve, Jason elért a kormányrudakhoz, ahol korábban
állt.
Automatikusan megragadta.
- Mit csinálsz, Jason? - kiáltotta szinte abban a pillanatban a nővére.
Jason épphogy felnézett.
- Megpróbálom mozgatni! - válaszolta, és rángatni kezdte a lapátot a
vízben.
A hajó nem csinált semmit, mintha csak valami visszatartotta volna.
- Ez a hajó soha nem mozdul el innen! - kiabálta Jason, újra nekifeszülve
a lapátnak.
Megpróbált megnyugodni. Hagyta, hogy gondolatai újra szárnyra
kapjanak. Látta magát, Jason kapitányt a viharos tengeren hajózni
ismeretlen földek felé. A barlang falai szélesen szétnyíltak, a vitorlák pedig,
mint egy varázsütésre, maguktól kifeszültek.
- Talán eveznünk kellene megint! - kiáltotta Rick.
- Nem. Ez nem az evezésen múlik... - válaszolta Jason kapitány a
kormánylapátot mozgatva, hogy eltolja magukat egy jéghegytől, amelynek
gondolatban nekiütköztek. - Ez a hajó szerintem nem evezőkkel megy!
- Akkor mégis hogy? Vitorlákkal? Motorral? Álmodban talán igen!
Jason a sötétben repkedő szentjánosbogarakat nézte.
„Lehetséges?” - kérdezte magától. - „Lehetséges, hogy. csak úgy lehet
elmozdítani ezt a hajót, ha...”
Jason a kapitány naplójára gondolt. Abban le volt írva, hogy ez hajó
bárhová elvisz, ahová akarod.
Egyiptom.
Az öreg Ulysses járt ott. Járt ott, méghozzá ennek a hajónak a fedélzetén.
Jason olyan biztos volt ebben, mint abban, hogy mi van a zsebében. Hogy
még biztosabb legyen, benyúlt a zsebébe.
Elővette az egyiptomi naplót, amelyen korábban a Nefertiti Szeme állt.
- Egyiptom... - mondta magában.
Ahogy ezt kimondta, érezte, hogy a kormányrúd remegni kezd a
kezében.
Egy fuvallat megzavarta a szentjánosbogarakat, és azok körözni kezdtek
a levegőben.
- Mi történt? Mi ez a szél? - kiáltotta Rick a fedélzeten.
- Egyiptom... - suttogta Jason, egy kicsit hangosabban.
A kormányrúd megint megremegett, és a szentjánosbogarak
szétrebbentek. Mintha csak sejtettek volna valamit, a barlang fala felé
vették az irányt.
- Jason! Sötétedik! - kiabálta Julia. - Valami készül!
Jason bólintott. Valóban, valami készült. A hajó válaszolt neki.
Visszatette zsebébe a naplót, és mindkét kezével megragadta a kormányt.
- Kapaszkodjatok! - kiabálta minden megmagyarázható ok nélkül. -
Most!
- Vigyél minket Egyiptomba! - kiáltott fel hangosan.
- Jason, mi a csudát művelsz? - kérdezte Julia üvöltve. Egy harmadik
szélroham söpört végig a hajón, amely olyan erős volt, hogy hanyatt lökte
Juliát a fedélzeten.
- Mondtam, hogy kapaszkodj! - kiáltotta Jason. A kormányrúd táncolni
kezdett a kezében, őrülten forgott mindenfelé.
- Igen, Egyiptomba! - kiáltotta újra Jason. - Vigyél minket Nefertitihez,
és Tutanhamon kincséhez!
Rettenetes szél kerekedett, és a tenger óriási hullámokat vetett.
A szentjánosbogarak eltűntek, és a barlangra teljes sötétség borult.
Oblivia Newton gyors léptekkel járt fel s alá házának márványpadlóján.
Bűnözőképű sofőrje, Manfred, aki elvitte őt a Villa Argóba, hirtelen
belépett az oldalsó ajtón.
- Manfred! - visított fel Oblivia, halálra rémülve a hirtelen belépőtől.
A sofőr bűnbánó ábrázatot vágott, mintegy bocsánatot kérve, amiért
megijesztette.
- Newton kisasszony... mondanom kell önnek valamit - motyogta.
Halkan, rekedt hangon beszélt.
Oblivia azonban elment mellette, és a folyosó végén álló kék ajtó felé
indult, jelezve, hogy nem kívánja, hogy megint megzavarják.
Manfred a nyomába szegődött.
- Figyeltem a gyerekeket, ahogy meghagyta nekem. Lemásztak a
sziklafalon, hogy fürödjenek. Még az eső előtt...
- Aha.
Oblivia cipősarkai egyre gyorsabban kopogtak a márványlapokon.
- Amikor felfelé jöttek, az egyikük lezuhant.
- Remek. És túlélte?
- Sajnos igen... Megkapaszkodott egy repedésben, a másik kettő pedig
felhúzta, és hazavitte.
- Nagy kár. Majd legközelebb.
- Még nincs vége. Fél órával később bementek biciklivel Kilmore Cove-
ba. Könyvekkel jöttek vissza.
- Hát olvasnak is! Méghogy a mai gyerekek nem olvasnak! Olvassanak
csak, addig sem csinálnak semmi rosszat!
- Hát épp erről van szó.
Oblivia hirtelen megtorpant.
- Ezt meg hogy érted?
- Nem tudom hogyan, de... ma éjjel, mielőtt visszajöttem volna, fényeket
láttam a barlangban.
Oblivia szép arcát éktelen harag torzította el.
- Fényeket? Az meg hogy lehet?
- Nem tudom, Newton kisasszony. Az igazság az, hogy...
- Mégis hogy jutottak le? Mi az ördögöt merészel az a vén bolond?
Nestor nem állíthat meg engem! Most már aztán végképp nem!
Oblivia megragadta Manfred vállát, belemélyesztve húsába mind a tíz
körmét. Manfred beharapta a száját a fájdalomtól.
- Mi mindent úgy csinálunk, mint eddig! - sziszegte Oblivia. - Mintha
nem történt volna semmi. Folytatjuk. Világos? Számítok rád, Manfred.
- Igenis, kisasszony... - dadogta a sofőr.
Csak akkor mert lélegzetet venni, mikor Oblivia elengedte a vállát,
megfordult, és kinyitotta a folyosó végén a kék ajtót.
- Rám számíthat - suttogta, amikor az ajtó becsukódott, és egyedül
maradt a folyosón az átható parfümillatban. Majd megtapogatta a vállát, és
hozzátette: - Tolvajok Asszonya...

Eközben a szikla belsejében, a barlang falai között hatalmas vihar

kerekedett. Mintha a gyerekek egy óriási, sós vízzel teli kő mosógép
belsejébe kerültek volna centrifugálás közben. A hajó fel-alá hánykolódott a
hullámokon, a tengervíz átcsapott a fedélzeten.
A kötelekbe és az evezőpadokba kapaszkodva Rick és Julia
megpróbálták a fedélzeten tartani magukat, de a harc kilátástalannak tűnt.
Jason a kormányrúdnál állt, és minden erejét arra összpontosította, hogy
megzabolázza a lapátot, mely úgy ugrált a keze között, mint egy megvadult
csődör.
- Sikerülni fog! - kiabálta. - Kapaszkodjatok!
Amikor úgy tűnt, hogy pillanatok múlva a fejükre omlik a barlang, és
örökre maga alá temeti őket, a vihar egyszerre elült.
A hajó, mely néhány pillanattal korábban még olyan magas hullámokkal
küzdött, mint a főárboc, most nyugodtan ringatózott a sima vízfelszínen. A
hullámok elcsitultak, és a hajó lassan a szemközti móló felé siklott.
Jason leroskadt a kormányrúd mellé. Julia a jéghideg tengervíztől
csuromvizesen kimászott az egyik evező pad alól, amely alatt
megkapaszkodott. Rick is elengedte a kötelet, amelyre az életét bízta, és
dörzsölgetni kezdte fájó kezét.
Egyiküknek sem volt se kedve, se ereje ahhoz, hogy megszólaljon.
Minden, ami velük történt, teljesen elképzelhetetlen volt. Elképzelhetetlen
és félelmetes. A vihar nem tartott tovább három percnél, de ez volt a
leghosszabb és leghihetetlenebb három perc, amit valaha is átéltek.
- Jason, minden rendben? - kérdezte Julia, amikor feltápászkodtak a
fedélzeten.
Mindhárman tetőtől-talpig vizesek voltak, és majd megfagytak. A hajó
fedélzetén és a raktérben állt a víz.
- Mi történt? - kérdezte Jason, és nagy nehezen felállt.
Rick és Julia azonban csak a fejüket rázták.
- Nem tudjuk. Csak úgy történt, és kész.
 - A túlparton vagyunk, Jason.
A kisfiú megdörgölte a szemét, és körülnézett. Valóban. A hajó átszelte a
belső tengert, és most nyugodtan ringatózott a másik kis móló mellett.
- Nem... ez nem lehet - mosolyodott el.
- De, mondom, hogy a másik parton vagyunk. Nézz csak oda! - Julia a
lépcsősorra mutatott, amely az ajtóhoz vezetett, és amit előtte csak távolról
láttak.
Rick közben megpróbálta levetni magáról a vizes ruhadarabokat.
- Később kiderítjük, mi is történt. De most meg kell szárítkoznunk,
csuromvizesek vagyunk.
- A kapitány utazóládájában voltak ruhák... - emlékezett vissza Julia.
- Nézzük meg! - mondta Jason.
A kapitány kabinjában valóban találtak ruhákat, amik legalább
háromszáz évesnek tűntek, olyan porosak voltak. Szerencsére a vihar
megkímélte az utazóládákat, és a tartalmuk száraz maradt. Negyedszer is
átöltöztek hát aznap. Magukra húzták a kinyúlt nadrágokat, a rongyos
ingeket és egy-egy pár kemény, fatalpú szandált. Arra sem volt erejük, hogy
a kinézetükkel vicceljenek, csak fogták a szótárat és azt a pár dolgot,
amijük volt, és partra szálltak.
Lehajtott fejjel, még mindig összezavarodva a történtektől,
keresztülvágtak a kis strandon, és felmentek a töredezett kőlépcsőkön.
- Én csak azt kívánom, hogy ne valami újabb furcsa meglepetés várjon
ránk az ajtó mögött... - sóhajtotta Julia, amikor az ajtó elé értek. - Nem
hinném, hogy képes lennék még egyet elviselni.
Az ajtó kőboltozatába három teknősbékát véstek. Rick felmutatott az
állatokra, és elmosolyodott:
- Lassan járj, tovább érsz... és tovább élsz.
Az ajtó látszólag zárva volt, de szerencsére semmilyen bonyolult
zárrendszer nem volt rajta.
Jason megérintette. Egyetlen kicsi lökésre az ajtó rés- nyire kinyílt.
A kisfiú megfordult, a barátaira nézett, és megkérdezte:
- Megyünk?
Rick és Julia bólintott. Így hát kinyitották az ajtót.
Folytatjuk.
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Felelős vezető: Bördős János ügyvezető
igazgató
 Table of Contents
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.