Professional Documents
Culture Documents
Kate Atkinson - Élet Az Élet Után PDF
Kate Atkinson - Élet Az Élet Után PDF
Kate Atkinson - Élet Az Élet Után PDF
Geopen Könyvkiadó
2018
A magyar kiadás alapjául szolgáló mű címe:
Life After Life by Kate Atkinson
Copyright © Kate Costello Ltd., 2018
2
Haddock – tőkehal.
rövid szoknyát viselt, és odavolt a pónijáért, Tiffinért.
Fogalma sem volt, hogyan születnek a babák, még a
nászéjszakáján is össze volt zavarodva. Lottie, az anyja
célzásokat tett, de kerülte az anatómiai pontosságot.
Felmondása szerint a férj és feleség közötti házastársi
kapcsolatnak rejtélyes módon a hajnalban magasba röppenő
pacsirtához volt köze. Lottie tartózkodó asszony volt,
egyesek akár kórosan álmatagnak is nevezték volna. A férje,
Sylvie édesapja, Llewellyn Beresford a felső tízezer híres
festője volt, de távolról sem volt bohém. Nem tűrte a fedele
alatt a meztelenkedést vagy az illetlen viselkedést. Lefestette
Alexandra királynőt még hercegnő korában. Azt mondta,
nagyon kellemes hölgy volt.
Mayfairben elegáns házban laktak, Tiffint pedig egy Hyde
Park környéki istállóban tartották. Kedvetlenebb
pillanataiban Sylvie azzal vidította fel magát, hogy azt
képzelte: visszatért a napos múltba, csinosan ül Tiffin széles
kis hátán a női nyergében, és vígan kocog egy tiszta, tavaszi
reggelen a ragyogó, virágos fák között a Rotten Row-n.
– Kér egy kis teát és egy finom vajas pirítóst, Mrs. Todd?
– kérdezte Bridget.
– Nagyszerű lenne, Bridget.
Az egyiptomi múmiaként bepólyált babát végre átadták
Sylvie-nek. Finoman megsimogatta a rózsás arcocskát, és így
szólt.
– Szervusz, kicsikém. – Dr. Fellowes elfordult, hogy ne
kelljen végignéznie ezt a szirupos érzelemnyilvánítást. Ha
rajta múlt volna, egy új Spártában nevelt volna fel minden
gyereket.
– Egy kis hideg vacsora igazán jólesne – jegyezte meg. –
Nincs véletlenül Mrs. Glover pompás zöld paradicsomos
savanyúságából?
NÉGY ÉVSZAKÁVAL LESZ
TELJES AZ ÉV3
3
John Keats: Az emberi évszakok (N. Kiss Zsuzsa fordítása).
1910. február 11.
4
Dániel könyve 5.27.
1910. május
5
Állapotos.
kicsapongásba. Sylvie egész vonzónak találta a fehér
rabszolgakereskedők gondolatát; elképzelte, hogy egy
sivatagi sejk elrabolja egy arab telivéren, hogy aztán
párnákkal teleszórt díványon, selymekbe és fátylakba
bugyolálva heverésszen naphosszat, édességet majszoljon és
sörbetet kortyolgasson a szökőkutak és vízcsobogás
hangjára. (Bár sejtette, hogy nem így van.) Egy nőkkel teli
hárem rendkívül tetszetős ötletnek tűnt, ami a házastársi
kötelességek megosztását és hasonlókat illette.
A hősiesen viktoriánus gondolkodású Adelaide szó szerint
eltorlaszolta az ajtaját legkisebb lánya gömbölyödő pocakja
előtt, és visszaküldte a Csatornán túlra, hogy külföldön várja
ki szégyene leteltét. Amilyen gyorsan csak lehet, örökbe
adják majd a babát.
– Egy tiszteletre méltó német házaspárnak, akiknek nem
lehet saját gyermekük – jelentette ki Adelaide.
Sylvie megpróbálta elképzelni, milyen lehet lemondani
egy gyermekről. („És soha többé nem hallunk felőle?” –
töprengett. – „Őszintén remélem” – vágta rá Adelaide.) Izzie-
t most elküldték egy svájci végzős leányiskolába, bár minden
jel szerint neki már nem is egy tekintetben bevégeztetett.
– Fiú – lengette Hugh a táviratot, mint egy zászlót. –
Egészséges, eleven stb.
6
Szőnyegsöprő.
1914. július
7
Shakespeare: Cymbeline (Lator László fordítása).
1915. január
8
A Wellington magas szárú gumicsizma is.
nyűgösködött. Sylvie nem tudta, Maurice és Ursula mit
művelnek, és nem is érdekelte, ami azt jelentette, hogy a
nappaliban nyugalom honolt a mennyezeten olykor felhangzó
gyanús dobajtói és a konyhából felszűrődő fémes
edénycsörömpöléstől eltekintve, amivel Mrs. Glover
valamivel kapcsolatos érzéseit adta a többiek tudtára, s ez
vagy a háború volt, vagy Marjorie hozzá nem értése, vagy
esetleg mindkettő.
Amióta a kontinensen elkezdődtek a harcok, a nappaliban
étkeztek. A régensség korára visszatekintő klasszicista
ebédlőasztalt szertelenül előkelősködőnek tartották a
háborús mértékletesség idején, és inkább a kis szalonasztalt
részesítették előnyben. („Azzal nem nyerjük meg a háborút,
ha nem használjuk az ebédlőasztalt” – vélekedett Mrs.
Glover.)
Sylvie intett Pamelának, aki engedelmesen követte az
anyja néma parancsait, és Bridget nyomában körbejárta az
asztalt, hogy helyes irányba forgassa az evőeszközöket.
Bridget képtelen volt a balt a jobbtól, a lentet a fenttől
megkülönböztetni.
Pamela fakószürke, elképesztő és a gyakorlatban
hasznavehetetlen hosszúságú nyaksálak tömeggyártásával
támogatta az expedíciós erőket. Sylvie-t kellemesen
meglepte, hogy a lánya milyen remekül bírja az
egyformaságot. Jól jön majd ez a képessége az eljövendő
életében. Sylvie elejtett egy szemet, és halkan káromkodott
egyet, ami megdöbbentette Pamelát és Bridgetet.
– Milyen híreket? – kérdezte végül ímmel-ámmal.
– Bombákat dobtak le Norfolkra – közölte Bridget az
információra büszkén.
– Bombákat? – pillantott fel a kötéséről Sylvie. –
Norfolkra?!
– Zeppelines légitámadás volt – világosította fel Bridget
tekintélyt parancsolóan. – A barbárok már csak ilyenek. Nem
izgatja őket, kit ölnek meg. Velejükig gonoszak, úgy bizony.
Belga kisbabákat esznek!
– Nos… – kapta fel az elejtett szemet Sylvie –, ez talán
némi túlzás.
Pamela tétovázott a süteményesvillával az egyik, a
kanállal a másik kezében, mintha támadást akarna intézni
Mrs. Glover egyik gyomrot megfekvő pudingja ellen.
– Esznek? – szörnyedt el. – Babákat esznek?
– Dehogy – förmedt rá mérgesen Sylvie. – Ne beszélj
butaságot.
Mrs. Glover Bridgetért kiabált a konyha mélyéről, Bridget
pedig rohanva tett eleget a hívásának. Sylvie hallotta, hogy
Bridget aztán felordít a lépcsőn a gyerekeknek. „Tálalva a
vacsora!”
Pamela az életbe belefáradtak sóhajával telepedett le az
asztal mellé. Üveges tekintettel a térítőre meredt.
– Hiányzik a papa – mondta.
– Nekem is, drágám – értett egyet Sylvie. – Ne légy
csacsi, hanem menj szépen, és szólj a többieknek, hogy
mossanak kezet.
Sylvie karácsonykor nagy csomagot állított össze Hugh-
nak: az elkerülhetetlen zoknikat és kesztyűket, Pamela egyik
végtelen sálját és ennek ellensúlyozására egy kétrétegű
kasmírtakarót, amit Sylvie kötött és a kedvenc parfümjével,
a La Rose Jacqueminot-val fel is avatott, hogy Hugh-t az
otthonára emlékeztesse. Sylvie elképzelte, hogy Hugh a
csatamezőn a testére tekeri a takarót, mint egy lovagi tornán
a hölgye kegyeit közszemlére tevő vitéz. A lovagi világ
ábrándja már önmagában vigaszt nyújtott Sylvie-nek, és
szívesebben kapaszkodott bele egy sötétebb lehetőség
időnkénti felvillanása helyett. Egyszer egy szeles hétvégét
töltöttek Broadstairsben, cúgos cipővel, mellénnyel és arcot-
nyakat takaró kötött sapkával védekezve, és hallgatták a
nagy ágyúknak a tenger túlpartjáról odahallatszó dörgését.
A karácsonyi csomagba belekerült még egy mazsolás
sütemény, amit Mrs. Glover sütött, egy bádogdobozban
elformátlanodott mentás fondant (Pamela készítménye),
cigaretta, egy üveg kitűnő malátawhiskey és egy verseskötet
(angol versek, főként pásztorköltemények antológiája, hogy
ne legyen túl megterhelő), valamint kézzel készített
ajándékok a kis Maurice-tól (egy kis balsafa repülőgép),
Ursulától pedig egy rajz, amin kék ég, zöld fű és egy apró,
eltorzult kutyafigura szerepelt. Sylvie segítőkészen a tetejére
írta, hogy „Bosun”. Fogalma sem volt, hogy Hugh megkapta-e
a dobozt, vagy sem.
A karácsony lehangoló volt. Izzie eljött, és sokat beszélt a
semmiről (vagy inkább saját magáról), majd bejelentette,
hogy belépett az Önkéntes Segélykülönítménybe, és az
ünnepek végeztével Franciaországba megy.
– De Izzie – tiltakozott Sylvie –, nem értesz az ápoláshoz,
nem tudsz főzni vagy gépelni, sem más hasznos dolgot
csinálni. – A szavak keményebben szóltak a szájából, mint
szerette volna, de Izzie olyan egy kerge volt! („Egy
locsifecsi”, hangzott Mrs. Glover sommás véleménye.)
– Hát akkor ennyi – mondta Bridget, amikor Izzie
jótettéről értesült. – Nagyböjtre biztos elveszítjük a háborút!
– Izzie egyszer sem említette a kisbabáját. Németországból
fogadták örökbe, és Sylvie úgy sejtette, hogy német
állampolgár lett. Milyen furcsa, hogy alig volt csak fiatalabb
Ursulánál, mégis hivatalosan ellenségnek számított.
Aztán újévkor egyik gyerek a másik után kapta el a
bárányhimlőt. Amint Pamela arcán megjelent az első pötty,
Izzie már vonatra is szállt London felé. Ennyit Florence
Nightingale-ről, mondta Sylvie ingerülten Bridgetnek.
9
Burgonyafajta.
hidegen hagyta az övék. Teddy egészen más testvér volt:
hűséges és szeretetteljes, és e szerint is dédelgették.
Clarence anyja – Sylvie szerint – még „félfeudális
kapacitásban” a Kúriában dolgozott, és a birtokon volt egy
kis háza, egy szűk, ódon építmény, aminek áporodott víz- és
öregvakolat-szaga volt. A nyirkos mennyezeten lazán csüngő
bőrként hasasodott ki a leváló festék. Bosun egy éve
takonykórban elpusztult, és most egy bourbon rózsa alatt
aludta örök álmát, amit Sylvie külön a sírjára rendelt és
ültetett10 – „Louise Odier rózsának hívják, ha valakit
érdekel” – mondta Sylvie. Most volt egy Trixie nevű új
kutyájuk, egy örökmozgó fekete kuvaszkölyök, akit akár
Bajnak is keresztelhettek volna, mert Sylvie mindig nevetve
így szólt: „Hűha, közeledik már a baj!” – Pamela egyszer
meglátta, hogy Mrs. Glover a kemény fűzős cipős lábával egy
jól irányzott rúgásban részesítette Trixie-t, és Sylvie
kénytelen volt „beszélni a fejével”. Bridget nem hagyta, hogy
Trixie is elkísérje őket Mrs. Doddshoz, mert mint mondta, az
idők végezetéig hallgatna miatta.
– Nem hisz a kutyákban – magyarázta.
– A kutyák nem hit kérdései – válaszolta Sylvie.
Clarence a birtok kapujában várta őket. A Kúria maga
még mérföldekre volt onnét, egy hosszú szilfasor végén. A
Daunt család évszázadok óta élt itt, és néha falusi
ünnepségeken, bazárokon lehetett látni őket, vagy
jelenlétükkel emelték az éves karácsonyi mulatság fényét,
amit a falu nagytermében rendeztek. Saját kápolnájuk volt,
így sosem jártak templomba, bár mostanában már soha nem
10
A „falfesték” és a „takonykór” azonos szó az angolban.
lehetett látni őket, mert egymás után három fiukat
vesztették el a háborúban, és többé-kevésbé visszavonultak a
világtól.
Képtelenek voltak levenni a szemüket Clarence
bádogarcáról („horganyzott réz”, helyesbített). A gyerekek
rettegtek tőle, hogy leveszi a maszkot. Amikor éjszaka
lefekszik, vajon leveszi? „Nem annyira arról van szó, hogy mi
van alatta – hallották egyszer, amikor Bridget Mrs.
Glovernek mondta –, hanem ami nincs.”'
Mrs. Dodds (vagyis „az öreg Dodds anyó”, ahogy Bridget
emlegette, mintha egy gyermekmondókából lépett volna ki)
teát főzött a felnőtteknek, amiről Bridget később úgy beszélt,
hogy „gyönge volt, mint a lábvíz”. Bridget erősen szerette
inni a teát, hogy „megálljon benne a kanál”. Pamelának és
Ursulának fogalmuk sem volt, milyen lehet a lábvíz, de
kellemesen hangzott. Mrs. Dodds a gyerekeknek tejszínes,
teljes tejet adott, amit egy nagy zománcos kannából mert ki,
és még meleg volt; frissen hozták a Kúria tejgazdaságából.
Ursulának megfeküdte a gyomrát. – A falu jótevője –
morogta oda Mrs. Dodds Clarence-nek, amikor átadták neki a
dzsemet és a virágot, mire Clarence rosszallóan megjegyezte:
– De anya! – Mrs. Dodds továbbadta a virágot Bridgetnek, aki
úgy állt továbbra is a csokorral, mint egy menyasszony, mire
Mrs. Dodds odavetette neki: – Tedd már vízbe, te hebehurgya
lány!
11
George MacDonald skót meseíró klasszikusa.
12
Kenneth Grahame magyarul is megjelent meséje.
írt („Gyakorlat teszi a mestert, drágám”), és azt szerette
legjobban, ha Pamela olvasott fel neki. Mindketten szerették
a tündérmeséket, és megvolt nekik Andrew Láng összes
könyve, mind a tizenkét szín, amiket Hugh vett meg
születésnapokra és karácsonyokra. „Maga a szépség”,
jegyezte meg Pamela.
Bridget zajos hazatérése felriasztotta Ursulát, aki aztán
felrázta Pamelát is, és mindketten lábujjhegyen leosontak a
földszintre, ahol a vidám Bridget és a józanabb Clarence az
ünnepségek eseményeivel, a „tengernyi emberről” és a király
éltetésében magukat rekedtre ordibálókról szóló leírással
szórakoztatták őket („A királyt akarjuk!”, „A királyt
akarjuk!” – szemléltette lelkesen Bridget), amíg aztán a
király valóban meg nem jelent a Buckingham-palota
erkélyén.
– És a harangok! – tette hozzá Clarence. – Még sosem
hallottam ehhez foghatót. London összes harangja a békét
ünnepelte.
– Maga a szépség – jegyezte meg Pamela.
Bridget elvesztette valahol a kalapját, több hajcsatját és a
blúza legfelső gombját a nagy tülekedésben.
– A lábam is fel tudtam húzni, úgy megtartott a tömeg! –
mesélte boldogan.
– Jesszusom, micsoda zenebona! – jelent meg Sylvie
álmosan és csipkés pongyolájában bájosan, hajfonata nagy,
kirojtosodó kötélre emlékeztetőén verte a hátát. Clarence
elpirult, és lesütötte a szemét. Sylvie kakaót főzött
mindenkinek, és elnézően hallgatta Bridgetet, amíg már az
újdonság ereje, hogy még éjfélkor fent lehetnek, sem tartotta
ébren őket.
– Holnap vissza a régi kerékvágásba – mondta Clarence,
és merészen egy puszit nyomott Bridget arcára, mielőtt
hazaindult az anyjához. Mindent összevetve a megszokottól
eltérő nap volt.
– Mit gondolsz, Mrs. Glover mérges lesz, hogy nem
ébresztettük fel? – súgta oda Sylvie Pamelának, miközben a
lépcsőn kapaszkodtak felfelé.
– Tombolni fog – mondta Pamela, és úgy nevettek, mint a
cinkosok. Mint két felnőtt nő.
13
Andrew Lang mesekönyve.
Ursula nem kapott levegőt, mégis érezte az anyja parfümjét,
és hallotta, hogy gyöngéden a fülébe suttog, mintha egy
nyári napon méhecske döngicsélne. Ursula olyan fáradt volt,
hogy nem tudta nyitva tartani a szemét. Hallotta, hogy Sylvie
szoknyája suhog, amikor feláll, aztán azt, ahogy nyílik az
ablak. „Hogy egy kis levegőt kapj” – mondta Sylvie, és
visszament Ursula mellé. Ropogós krepp blúzához szorította,
amiből keményítő és rózsa biztonságot lehelő illata áradt.
Tábortűz füstje szivárgott be az ablakon át a kis
padlásszobába. Hallotta a lovak patadobogását, majd a szén
zörgését, amikor a szenesember kiürítette a zsákokat a
szeneskamrában. Az élet a megszokott mederben csordogált.
Maga a szépség.
Egyetlen lélegzetvétel. Ennyire volt szüksége. De nem
jött.
Gyorsan szállt le a sötétség. Előbb ellenségként, aztán
barátként.
HÓ
1910. február 11.
14
Samuel Taylor Coleridge: Éjféli fagy (Szabó Lőrinc fordítása).
zizzenéssel átnyilallt a gyönyörűség. Az ablakhoz vitte
Ursulát, és elhúzta az egyik súlyos függönyt, hogy kilásson. A
hótakaró elfedett minden ismerős pontot, a kinti világot
fehérrel vonta be. És odalent fantasztikus látvány tárult a
szeme elé: George Glover nyereg nélkül ülte meg az egyik
igáslovát (Nelsont, ha jól látta). Pompásan festett, akárcsak a
régi idők hősei. Sylvie behúzta a függönyt, és arra gondolt,
hogy valószínűleg az éjszaka megpróbáltatásai zavarták
össze és okozták ezt a hallucinációt.
Visszavitte Ursulát az ágyba, és a baba keresgélni kezdte
a mellbimbóját. Sylvie a szoptatás híve volt, mindegyik
gyerekét szoptatta. Természetellenesnek tartotta az üveget
és a gumicumit, még ha a szoptatástól olykor fejőstehénnek
is érezte magát. A baba lassú volt és ügyetlen, az újdonság
összezavarta. Vajon mikor hozzák a reggelit, töprengett
Sylvie.
FEGYVERSZÜNET
1918. november 11.
15
Egy mondás szerint a Liberty Hallban mindenki úgy áll fejre, ahogy akar.
Másnap reggel nyoma sem volt Bridgetnek a házban. És ami
még érthetetlenebb, Pamelának sem. Ursula olyan óriási
megköny-nyebbülést érzett, amilyen megmagyarázhatatlan a
páni félelem volt, aminek hatására előző este az üzenetet
írta.
– Múlt éjjel egy buta levélkét találtam az ajtón, valami
kópéságot – jegyezte meg Sylvie. – Bridgetet kizárták.
Hasonlít a kézírásodra, Ursula, esetleg tudsz rá valami
magyarázatot adni?
– Nem – jelentette ki Ursula keményen.
– Elküldtem Pamelát Mrs. Doddshoz, hogy hozza haza
Bridgetet – tette hozzá Sylvie.
– Pamelát?! – visszhangozta elszörnyedve Ursula.
– Igen.
– Pamela Bridgettel van?
– Persze – válaszolta Sylvie. – Mi ütött beléd?
Ursula kirohant a házból. Hallotta, hogy az anyja kiabál
utána, de nem állt meg. Élete nyolc éve alatt még sosem
futott ilyen gyorsan, akkor sem, amikor Maurice
megkergette, hogy két kézzel fájdalmasan megmarkolja a
karját. Mrs. Dodds háza felé szaladt fel az ösvényen, és a
sarat sem kerülgette, így mire megpillantotta maga előtt
Bridgetet és Pamelát, tetőtől talpig felcsapta a ruháját.
– Mi baj? – kérdezte nyugtalanul Pamela. – Apával történt
valami? – Bridget keresztet vetett. Ursula átölelte Pamelát,
és könnyekben tört ki.
– Bármi is az, mondd meg – sürgette Pamela, akire
átterjedt a rettegés.
– Nem tudom – zokogta Ursula. – Csak annyira aggódtam
miattad.
– Milyen csacsi vagy – mondta szeretetteljesen Pamela, és
megölelte.
– Fáj kicsit a fejem – jegyezte meg Bridget. – Menjünk
vissza a házba.
16
Cambrai-nél tankcsata folyt 1917. november 20. – december 7. között.
Délelőtt a kertbe parancsolták őket, nem mehettek be a
házba.
– Ennyit a győzelmi ünnepségekről – jegyezte meg
Pamela, amikor a szitáló eső elől a bükkfa alatt kerestek
menedéket. Csak Trixie érezte jól magát. Imádta a kertet,
főként a számtalan nyúl miatt, akik a rókák érdeklődése
ellenére is élvezték a konyhakert előnyeit. George Glover két
kisnyulat adott Ursulának és Pamelának még a háború előtt.
Ursula rávette Pamelát, hogy a házban kell őket tartaniuk, és
a szobájuk szekrényében rejtették el őket, és addig etették
őket az orvosságosszekrényben talált szemcsepegtetővei,
amíg egy nap elő nem ugrottak, és halálra nem rémítették
Bridgetet.
– Egy fait accompli – hangzott Sylvie véleménye, amikor
elé hozták a nyulakat. – De a házban nem tarthatjátok őket.
Kérjétek meg Öreg Tomot, hogy építsen nekik egy
nyúlketrecet.
A nyulak természetesen régen megszöktek, és boldogan
szaporodtak. Öreg Tom mérget tett ki és csapdákat állított,
nem sok sikerrel. („Istenem – jegyezte meg egyszer Sylvie a
gyepen elégedetten reggeliző nyulak láttán. – Odakint olyan,
mintha Ausztráliában lennénk.”) Maurice, aki az iskolában az
ifjúsági kiképzés keretében lőni tanult, a hosszú nyári
szünidőt azzal töltötte, hogy a szobája ablakából vaktában
lövöldözött a nyulakra Hugh rég nem használt, ódon Westley
Richards-légpuskájával. Pamela olyan dühös volt rá, hogy
Maurice saját viszketőporából (Maurice örökösen tréfás
cikkeket árusító boltokban kujtorgott) tett az ágyába. Persze
rögtön Ursulát hibáztatták, és Pamela kénytelen volt a dolgot
bevallani, még ha Ursula szívesen magára vállalta volna is az
egészet. Pamela ilyen volt: mindig a tisztesség vezérelte.
Hangokat hallottak a szomszéd kertből – új szomszédokat
kaptak, Shawcrossékat, akikkel még nem ismerkedtek meg –,
és Pamela azt mondta:
– Gyerünk, hátha megpillanthatjuk őket. Kíváncsi lennék,
hogy hívják őket.
„Winnie-nek, Gertie-nek, Millie-nek, Nancynek és Bea
babának”, gondolta Ursula, de nem szólt semmit. Már olyan
jól tudott titkot tartani, mint Sylvie.
17
Népszerű első világháborús dal.
Ursula végigosont a futószőnyegen. Csendben beszívta a
levegőt, aztán két kezét maga elé tartva, mintha egy vonatot
akarna megállítani, Bridget derekának vetette magát. Bridget
hirtelen hátrafordította a fejét, a száját az elszörnyedéstől el
tátotta, és kimeredt a szeme Ursula láttán, majd
összegabalyodó tagokkal repült és bukdácsolt le a lépcsőn.
Ursula csak nagy nehezen érte el, hogy ne guruljon utána.
Gyakorlat teszi a mestert.
– A karja, sajnos, eltört – jelentette ki dr. Fellowes. –
Jókorát eshetett.
– Mindig is kétbalkezes lány volt – hangzott Mrs. Glover
sommás ítélete.
– Valaki lelökött – közölte Bridget. A homlokán nagy
dudor keletkezett. A kalapot az összenyomott ibolyákkal a
kezében tartotta.
– Valaki? – ismételte meg Sylvie. – Ugyan ki? Ki lökne le,
Bridget? – Körülnézett a konyhában állók arcán. – Teddy? –
Teddy a szájához kapta a kezét, mintha nem akarná, hogy
szavak szökjenek ki rajta. Sylvie Pamelához fordult. –
Pamela?
– Én? – kérdezte Pamela, és jámbor felháborodással a
szívére szorította két kezét, mint egy mártír. Sylvie Bridgetre
nézett, aki alig észrevehetően Ursula felé biccentett.
– Ursula? – ráncolta a homlokát Sylvie. Ursula, mint egy
kivégzésre váró szolgálatmegtagadó, kifejezéstelen
tekintettel meredt előre. – Tudsz erről valamit?
Ursula csúnya dolgot művelt: lelökte Bridgetet a lépcsőn.
Bridget meg is halhatott volna, és Ursula akkor most gyilkos
lenne. Ursula csak abban volt biztos, hogy meg kellett tennie.
Hatalmába kerítette a szörnyű rettegés, és muszáj volt
cselekednie.
Kiszaladt a konyhából, és elbújt Teddy egyik titkos
búvóhelyén, a lépcső alatti szekrényben. Kis idő múlva nyílt
az ajtó, és Teddy kúszott be. Leült Ursula mellé a padlóra.
– Szerintem nem is lökted le Bridgetet – mondta, és
meleg kis kezét Ursula markába csúsztatta.
– Köszönöm. De megtettem.
– Akkor is szeretlek.
Talán sosem bújt volna elő a szekrényből, ha ekkor nem
szólal meg a csengő a bejárati ajtónál, és hirtelen nagy
zűrzavar nem támad az előtérben. Teddy kinyitotta az ajtót,
hogy lássa, mi történik. Visszabújt, és jelentette:
– Mami egy férfit csókol meg, és sír. A férfi is sír. –
Ursula is kidugta a fejét, hogy lássa ezt a csodát.
Meglepetten fordult Teddy felé. – Azt hiszem, talán Apa az –
bukott ki belőle.
BÉKE
1947. február
18
Christina Rossetti: Int he Black Midwinter.
fülvédője vagy ar-cot-nyakat védő kötött sapkája, mint azok
a szürke sapkák, amikben Teddy és Jimmy iskolába jártak.
Volt egy sor a „Szent Ágnes-esté”-ben, hogy is szólt? Fagyos
csuklya és páncél alatt.19 A hideg rázta, valahányszor ezt
szavalta. Ursula az egész verset megtanulta az iskolában,
ami az emlékezete számára nagy teljesítmény volt, és mégis,
mi értelme volt, ha egy teljes sort sem képes felidézni?
Hirtelen erős vágy fogta el Sylvie szőrmebundája, az
elhanyagolt nerc után, ami olyan volt, mint egy óriási,
barátságos állat. Pamela örökölte. Sylvie a halált választotta
a német kapituláció napján. Míg a többi asszony ünnepi
uzsonnákhoz kaparta össze az ételt, és Nagy-Britannia utcáin
táncolt, Sylvie lefeküdt az ágyra, amin gyerekkorában Teddy
aludt, és lenyelt egy üveg altatót. Nem hagyott búcsúlevelet,
de a szándéka és az indítéka világos volt a hátrahagyott
család számára. Rendeztek egy tornak szánt borzalmas
uzsonnát Rókazugban. Pamela úgy vélte, az anyjuk tette
gyáva megoldás, de Ursula nem volt ebben biztos. Csodálatra
méltóan egyértelműnek érezte az anyja szándékát. Sylvie a
háború áldozata volt, egy újabb statisztikai adat.
– Tudod, mindig vitatkoztam vele – mesélte Pamela –,
mert azt mondta, a tudomány rosszabbá tette a világot, mert
csak arról szól, hogy a férfiak új gyilkolási módokat találnak
ki. De most felmerül bennem, nem volt-e igaza. – És ez még
persze Hirosima előtt volt.
Ursula meggyújtotta a gázmelegítőt, egy siralmas kis
„Radiant” márkájú tákolmányt, ami mintha a
századfordulóról maradt volna itt, és pénzt dobott a bedobó
19
John Keats költeménye: Károlyi Amy fordítása.
nyílásba. Azt beszélték, hogy lassan elfogynak a pennyk és a
shillingek. Ursula eltűnődött, miért nem olvasztják be a
fegyvereket. Az ágyúkból ekevas lehetne, és így tovább.
Kicsomagolta Pammy ládáját, és mindent kirakott a kis fa
edénycsöpögtetőre. „Mint egy szegény ember csendélete”,
gondolta. A zöldségfélék földesek voltak, de nem sok remény
volt, hogy lemossa őket, mert a csövek befagytak, még a kis
Ascotban is, bár a gáznyomás úgyis olyan alacsony volt, hogy
egyébként sem melegítette volna fel a vizet. Víz, mint a kő.20
A rekesz aljáról egy fél üveg whisky került elő. A jó öreg
Pammy! A gondosság példaképe.
Kevéske vizet mert a vödörből, amiben vizet hozott az
utcai közkútról, mert arra gondolt, megfőzi az egyik tojást,
bár tudta, hogy egy örökkévalóságig kell várnia, mert a
gázégő körül csak leheletnyi kék lángkoszorú égett.
Figyelmeztették a lakosságot, hogy ellenőrizzék a
gáznyomást, mert erősödhet, a gyújtóláng meg addigra
kialudhat.
„Vajon nagyon rossz lehet, ha elgázosítják az embert?”,
tűnődött Ursula. Elgázosítják. Auschwitzra gondolt, és
Treblinkára. Jimmy rohamcsapatban harcolt, és a háború
végén – szerinte kicsit találomra (bár Jimmyvel kapcsolatban
minden kicsit ötletszerű volt) – egy Bergen-Belsent
felszabadító páncéltörő századhoz csatolták. Ursula
ragaszkodott hozzá, hogy az öccse elmesélje, mit tapasztalt
ott. Jimmy nehezen állt kötélnek, és valószínűleg nem
mondta el a legrosszabbat, de ezt muszáj volt tudnia. Az
ember köteles tanúságot tenni. (A fejében szólt Miss Woolf
20
Christina Rossetti: In the Black Midwinter.
hangja: Emlékeznünk kell ezekre az emberekre, amikor már
biztonságban leszünk a jövőben.)
A halottak összeszámlálása Ursulára hárult a háború
alatt, a számok véget nem érő áradata, a London
bombázásakor elpusztultak és a máskor kibombázottak az ő
íróasztalán mentek keresztül, hogy összeállítsa a névsorukat
és feljegyezze őket. Ez önmagában is nyomasztó volt, de a
jelentősebb számok – a hatmillió halott, az ötvenmillió
halott, a lelkek megszámlálhatatlan, végtelen mennyisége – a
felfoghatatlan birodalmába tartoztak.
Ursula tegnap hozott vizet. Ők – kik voltak azok az „ők”?,
a háború hat éve alatt mindenki hozzászokott, hogy kövesse
az „ő” parancsaikat, milyen engedelmes társaság az angolok!
– felállítottak a szomszéd utcában egy közkutat, és a csapról
Ursula megtöltött egy teáskannát meg egy vödröt. A sorban
előtte várakozó asszony páratlanul elegáns volt az irigylésre
méltóan földet seprő ezüstszürke cobolybundájában, mégis
ott várt türelmesen a kemény hidegben a két vödrével. Nem
illett a Sohóba, de ki ismerte a történetét?
A nők a kútnál. Ursula emlékezett, hogy Jézusnak volt egy
különösen heves vitája egy nővel a kútnál. A szamariai
asszonnyal. Akinek persze nem volt neve. Ursulának eszébe
jutott, hogy a nőnek öt férje volt, és most egy olyan férfival
élt, aki nem volt a férje, de a Jakab király Bibliájában21 nem
állt, hogy mi lett az öt férj sorsa. Az asszony talán
megmérgezte a kutat.
Ursula emlékezett, hogy Bridget azt mesélte nekik,
lánykorában Írországban mindennap a kútról hozott vizet.
21
1611-ben angol nyelven kiadott, I. Jakab által szentesített Biblia, amely ma is
sokak számára az egyedüli elfogadott fordítás.
Ennyit a fejlődésről. Milyen gyorsan széthullik a civilizáció
csúfabb alkotóelemeire. Ott vannak a németek, ezek a
rendkívül kulturált és jó modorú emberek, és mégis…
Auschwitz, Treblinka, Bergen-Belsen. Hasonló körülmények
között akár az angolok is lehettek volna, de ez megint
olyasmi, amiről az ember nem beszél. Miss Woolf is hitt
ebben; azt mondta…
– Figyeljen csak – szakította félbe a gondolatmenetét a
cobolybundás asszony. – Nem tudja, miért fagy meg a vizem,
de ez nem? – Tökéletesen artikulálva ejtette a szavakat.
– Nem tudom – válaszolta Ursula. – Semmit sem tudok.
A nő nevetett.
– Higgye el, én is ezt érzem – és Ursula úgy érezte, hogy
ezzel a nővel szívesen összebarátkozna, de aztán a mögötte
álló rászólt:
– Mozogjon már, kedves – és a cobolybundás nagy
nehezen megemelte a vödröket, olyan keménykötésúen, mint
egy falusi lány a háború alatt, és így köszönt el:
– Mennem kell, viszlát.
Míg arra várt, hogy megfőjön a tojás – a víz még most is csak
langyos volt –, a könyvei között keresgélt, amiket Kensington
után nem pakolt ki. Megtalálta a szép, aranyozott piros
bőrkötéses, de foltos papírú Dantét, amit Izzie-től kapott, a
Donne-t (a kedvencét), az Átokföldjét (egy ritka első kiadást,
amit Izzie-től csent el), egy Shakespeare Összest, a kedvenc
metafizikus költőit és végül a doboz alján az ütött-kopott
iskolai Keats-kötetét, amiben ajánlás volt: Ursula Toddnak
szorgalmas munkájáért. „Sírfeliratnak is megteszi”, gondolta.
Végiglapozta az elfeledett oldalakat, amíg el nem jutott a
Szent Ágnes-esthez.
Ó, keményen fagyott!
Baglyot nem óvott tolla,
fagyos füvön fázós nyúl bukdosott,
néma tájat akol melengetett.
(Károlyi Amy fordítása)
22
Óda az őszhöz (Tóth Árpád fordítása).
tréfát csinált belőle: „Micsoda zsidó”, mondta, mintha ez
lenne a legenyhébb sértés.
Mostanában unalmas hely volt az iroda, ingerlékeny
hangulat uralkodott a hideg és a jó, tápláló étel hiánya miatt.
És a munka is egyhangú volt, a statisztikai adatok vég nélküli
összegyűjtése és változtatása, amiket majd valamilyen
archívumban őriznek, talán azért, gondolta, hogy majd
jövőbeni történészek böngésszék őket. Még mindig
„tisztogattak és rendbe tették a házuk táját”, ahogy Maurice
mondta volna, mintha a háború áldozatai rendetlenséget
okozó vackok lettek volna, amiket félre kell tenni és el kell
felejteni. A polgári védelmet már vagy másfél éve
megszüntették, mégsem tudott a bürokrácia apró-cseprő
részleteitől szabadulni. Isten (vagy a kormány) malmai
valóban nagyon kicsinyesen és lassan őröltek.
23
John Keats: Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
a szemét. Úgy érezte, mintha ezer éve lenne ébren. Olyan, de
olyan fáradt volt.
A sötétség kezdett leszállni.
HÓ
1910. február 11.
24
Jól nevelt fiatal lány.
Szombati ebédidő volt, a Simpson’sban ültek.
– Dologtalan hölgyek – jegyezte meg Izzie a szemük előtt
a csontról levágott nagy marhasültszeletek felett. Millie
anyja, Mrs. Shawcross vegetáriánus volt, és Ursula
elképzelte, mennyire elször-nyedne a nagy húscupákok
láttán. Hugh „bohémnek” nevezte Mrs. Shawcrosst
(Robertát), Mrs. Glover csak őrültnek.
Izzie a fiatal pincér elé hajolt, aki odasietett, hogy tüzet
adjon.
– Köszönöm, drágám – mormolta, és egyenesen a fiú
szemébe nézett, amitől az olyan vörös lett, mint a hús Izzie
tányérján. – Le rosbif25 – mondta Izzie Ursulának, és
közönyös legyintéssel zavarta el a pincért. Mindig francia
szavakkal tűzdelte a mondatait. („Töltöttem egy kis időt
Párizsban fiatalabb koromban, de persze a háború…”)
Beszélsz franciául?
– Tanuljuk az iskolában – vonta meg a vállát Ursula. – De
ez nem jelenti azt, hogy beszélek is.
– Bohókás kis jószág vagy, mi? – Izzie mélyen leszívta a
füstöt a szipkájából, aztán (bámulatosan) vörös, cakkosan
ívelt ajkát csücsörítve, mintha trombitálni akarna, kifújt egy
füstoszlopot. A közelben ülő férfiak többsége Izzie felé
fordult, és elbűvölten bámulta. A nagynénje Ursulára
kacsintott. – Lefogadom, hogy az első kifejezés, amit
franciául megtanultál, a déjà vu volt! Szegénykém. Talán a
fejedre ejtettek kiskorodban. Engem biztosan. Gyerünk,
lássunk hozzá, majd’ meghalok az éhségtől, te nem?
Böjtölnöm kéne, de az emberi tűrőképességnek is vannak
25
Marhasült.
határai – jelentette ki Izzie, és lelkesen belevágott a
marhasültbe.
A helyzet javult, mióta a Marylebone peronján Ursulával
találkozott. Izzie akkor sápadt volt, és közölte, hogy „kicsit
émelyeg” az előző éjjel a Jermyn Streeten, egy klubban
töltött „züllött” éjszaka után, amikor is osztrigát evett és
rumot ivott („sosem jó kombináció”). Most az osztrigát
láthatóan feledve úgy evett, mint aki ki van éheztetve, bár
szokás szerint azt állította, hogy „vigyáz az alakjára”. És azt
is mondta, hogy „teljesen legatyásodott”, mégis szórta a
pénzt. „Ugyan mit ér az élet, ha nem szórakozhatunk egy
kicsit?” – kérdezte. („Az élete másról sem szól, ahogy én
látom”, morogta Hugh.)
Izzie azt vallotta, hogy a szórakozás – és a semmitmondó
élvezetek – elengedhetetlenek, hogy megédesítsék azt, hogy
„a dolgozók sorába lépett”, és kénytelen egy írógépet
„verni”, hogy eltartsa magát.
– Istenem, az ember azt hihetné, hogy szenet fejt –
füstölgött Sylvie egy Rókazugban rendezett ritka és
csatározásokkal tarkított családi ebéd után. Izzie távozása
után Sylvie lecsapta a Worcester porcelán
gyümölcsöstányérokat, amiket segített Bridgetnek leszedni,
és így folytatta. – Nem tesz mást, csak tücsköt-bogarat
összehord, és ezt teszi, amióta csak megtanult beszélni.
– Családi örökség – mormolta Hugh, és elrántotta a
Worcestert Sylvie keze ügyéből.
Izzie-nek sikerült állást találnia („Isten tudja, hogyan”,
tette hozzá Hugh): heti rovatja lett egy újságnál, Egy modern
hajadon kalandjai címmel írt arról, mit jelent
„egyedülállónak” lenni.
– Mindenki tudja, hogy nem jut elég férfi mindenkinek –
tépett le egy falatot a zsemléből Rókazug régensség korabeli
ebédlőasztal-utánzatánál. („Neked nem okoz nehézséget
rájuk találni”, mormolta a bajsza alatt Hugh.) –
Szerencsétlen fiúk mind meghaltak – folytatta Izzie
elengedve a megjegyzést a füle mellett. Alaposan megvajazta
a zsemlét, fittyet hányva a tehén kemény munkájára. – Nincs
mit tenni ellene, ahogy tudunk, tovább kell lépnünk
nélkülük. Egy modern nőnek el kell tartania magát a fedél és
a családi tűzhely nyújtotta támasz nélkül. Meg kell tanulnia,
hogy lehet érzelmileg, anyagilag és ami a legfontosabb,
lelkileg, szellemileg függetlennek lenni. („Marhaság”. Ismét
Hugh megjegyzése.) Nem csupán a férfiak hoztak áldozatot a
Nagy Háborúban. („De ők meghaltak, míg te élsz, ez a nagy
különbség.” – Ez a megjegyzés Sylvie-től érkezett. Fagyosan.)
– Természetesen – értett egyet Izzie, és tekintettel volt
arra, hogy ott áll mellette Mrs. Glover egy levesestálnyi
Barna Windsor-ral. – Az alacsonyabb néposztályok asszonyai
mindig is tisztában voltak vele, mit jelent a munka. – Mrs.
Glover fenyegető pillantást vetett rá, és görcsösebben fogta a
levesmerő kanalat. („Ó, Barna Windsor! Milyen fenséges,
Mrs. Glover. Mit tesz bele, hogy ilyen fantasztikus az íze?
Valóban? Milyen érdekes!) – Természetesen egy osztály
nélküli társadalom felé haladunk – vetette oda Hugh
kedvéért, de ezzel csak megvető horkantást kapott az
engesztelhetetlen Mrs. Glovertől.
– A héten akkor bolsevik vagy? – kérdezte Hugh.
– Mostanában mind azok vagyunk – jegyezte meg
pajkosan Izzie.
– Ráadásul az én asztalomnál! – nevetett Hugh.
– Micsoda tökkelütött – morogta Sylvie, amikor Izzie
végre elindult az állomásra. – És micsoda vastag smink! Azt
hihetnénk, hogy színpadon van. Bár gondolatban mindig ott
van. Egyszemélyes színházat tart fenn.
– És a haja – bánkódott Hugh. Mondani sem kellett, hogy
Izzie az ismerőseik közül elsőként vágatott magának
bubifrizurát. Hugh határozottan megtiltotta a családja
nőtagjainak, hogy levágassák a hajukat, de amint kiadta az
apai rendeletet, az egyébként nem lázadó szellemű Pamela
bement a városba Winnie Shawcross-szal, és bubisra nyírva
és fodrosítva tértek haza. („Így könnyebb teniszezni”,
hangzott Pamela észszerű magyarázata.) Pamela megtartotta
nehéz fonatait, hogy emléknek vagy trófeának, nem lehetett
tudni. – Lázadás a legénység körében, mi? – kérdezte Hugh.
Mivel egyikük sem volt vitatkozós fajta, a beszélgetés itt
véget is ért. A copfok most Pamela fehérneműs fiókjának
végében voltak. – Sosem lehet tudni, nem lesz-e valami
haszna az életben – jegyezte meg. A családban senki sem
tudta volna megmondani, mire lehetnének jók.
Sylvie Izzie-vel kapcsolatos érzései a hajviseletnél vagy a
sminknél mélyebben gyökereztek. Sosem bocsátotta meg
neki a babát. Most tizenhárom lenne, mint Ursula.
– Egy kis Fritz vagy Hans – mondta. – A gyerekeim vére
folyik az ereiben. De Izzie-t persze nem érdekli más, mint
Izzie.
– Azért nem lehet ennyire sekélyes – próbálta a
védelmébe venni Hugh. – Gondolom, látott szörnyűségeket a
háborúban. – Mintha ő nem.
Sylvie felvetette a fejét, mintha gyönyörű haja körül
szúnyogok glóriája körözött volna. Valahol irigyelte Izzie
háborúját, még a szörnyűségeket is.
– Attól még ostoba – jegyezte meg, mire Hugh felnevetett.
– Persze hogy az.
Izzie rovata jobbára a saját zűrös magánéletéről vezetett
napló volt, amit itt-ott a sorból kilógó társadalmi
észrevételekkel tűzdelt meg. Előző héten „Mennyire
kurtíthatják meg őket?” volt a téma az „emancipált nő
szoknyahosszának rövidülésével” témájában, de inkább csak
Izzie tippjei szerepeltek benne a rövidebb szoknya alól
kivillanó formás boka eléréséhez. Állj fel háttal és
lábujjhegyen a lépcsőfokra, és engedd le a sarkad a lépcsőfok
széle alá. Pamela egész héten gyakorolta a padlásra felvezető
lépcsőn, de kijelentette, hogy nem lett szebb a bokája.
Hugh – akarata ellenére – elengedhetetlennek érezte,
hogy péntekenként megvegye Izzie újságját, és hazafelé a
vonaton azt olvassa, hogy „figyelemmel kísérje, mit mond”
(aztán pedig az előtér asztalára hajítsa a botrányos
sajtóterméket, ahonnan Pamela elcsenhette). Hugh rettegett
attól, hogy Izzie kitárgyalja, és egyetlen vigasza az volt, hogy
a húga Delphine Fox álnéven írt, aminél „ostobább nevet”
Sylvie még életében nem hallott.
– A Delphine a második keresztneve, amit a keresztanyja
után kapott. A Todd régen rókát jelentett, gondolom, ez
benne a logika. Nem mintha védeném…
– De ez a nevem, ez áll a születési anyakönyvi
kivonatomban – vágott sértett képet Izzie, amikor az ebéd
előtti likőrözés közben nekiestek. – És Delphiből ered,
tudjátok, a jósda meg az orákulum és így tovább. Szerintem
nagyon is illik hozzám. („Most meg már orákulum? – így
Sylvie. – Ha ő jósnő, én Tutanhamon főpapnője vagyok.”)
Izzie Delphine bőrében már nem is egyszer szóba hozta
két unokaöccsét („Iszonyatos zsiványok mindketten!”), de
nevet nem említett.
– Egyelőre – jegyezte meg sötéten Hugh. Izzie kitalált pár
„mulatságos anekdotát” a nyilvánvalóan fiktív
unokaöccsökről. Maurice most tizennyolc volt (Izzie
„szemtelen kis csibészei” kilenc- és tizenegy évesek), és még
mindig bentlakásos iskolába járt, és az elmúlt évek alatt nem
töltött tíz percnél több időt Izzie társaságában. Ami Teddyt
illette, igyekezett kerülni minden olyan helyzetet, ami
anekdotává fajulhat.
– És kik ezek a fiúk? – faggatta Sylvie Mrs. Glover
megleherősen egyedien újragondolt, Véronique módra
készült nyelvhala fölött. Mellette feküdt az összehajtogatott
újság, és a mutatóujjával kocog-tatta meg a lapot, mintha
baktériumokkal lenne átitatva. – Valamiképpen Maurice és
Teddy szolgált mintául?
– És mi van Jimmyvel? – fordult Teddy Izzie-hez. – Miért
nem írsz róla? – kérdezte. Jimmy világoskék, vastag, kötött
pulóverben tört krumplit lapátolt a szájába, és nem sokat
izgatta, hogy országvilág olvashat róla a fennkölt
irodalomban. A béke szülötte volt, a háborúknak véget vető
nagy háborút végső soron Jimmyért vívták. Sylvie ismételten
azt mondta, hogy meglepte, hogy a család új taggal bővült
(„A négy teljes készletnek tűnt” – jegyezte meg). Sylvie
egykor nem tudta, hogy kezdjen a gyerekgyártáshoz, most
azt nem tudta, hogy hagyja abba. („Jimmy egy elkésett
gondolat, azt hiszem” – mondta.)
– Gondolkodni nem sokat gondolkodtam – jegyezte meg
Hugh. Mindketten nevettek, aztán Sylvie csak annyit
mondott: – Na de, Hugh!
Jimmy születésekor Ursula úgy érezte, még messzebbre
sodródott a család középpontjától, mint egy túlzsúfolt
asztalon felejtett tárgy. Egy kakukktojás, ahogy Sylvie-től
hallotta, amikor Hugh-val beszélgetett. Ursula egy furcsa
kakukktojás. De hogy lehet az ember kakukktojás a saját
fészkében?
– Te vagy az anyám, nem? – kérdezte Sylvie-t, aki
nevetett, és így felelt:
– Vitathatatlanul, kedvesem.
– Egy kakukktojás – mondta dr. Kelletnek.
– Olyannak is kell mindig lennie – felelte a férfi.
26
Auguste Escoffier francia szakács; konyhakönyvek írója.
27
Sodóval tálalt kenyér- vagy piskótapuding szárított gyümölcsökkel.
– Nekem? – kérdezte Ursula. – Nem szűntek meg. Néha
vannak, de nem olyan gyakran, azt hiszem. Az régebben volt,
de már elmúlt. Bizonyos fokig. – Tényleg így volt? Sosem volt
biztos benne. Az emlékei visszhangok zuhatagának tűntek.
Tudnak-e egyáltalán zuhogni a visszhangok? Lehet, hogy
nem. Dr. Kellet útmutatásait betartva igyekezett (jobbára
sikertelenül) elsajátítani a nyelvi pontosságot. Hiányzott a
csütörtökön vele töltött barátságos órácska (tête à tête,
ahogy az orvos fogalmazott. Még több francia). Tízéves volt,
amikor először vitték el hozzá, és Ursula örült, hogy
kiszabadult Rókazugból, és olyasvalaki társaságát élvezheti,
aki a figyelmét teljes mértékben csak neki szenteli, és senki
másnak. Sylvie vagy gyakrabban Bridget tette fel Ursulát a
vonatra, az utazás végén pedig Izzie várta, bár Sylvie és
Hugh is kételkedtek, hogy Izzie van-e annyira megbízható,
hogy gondoskodjon egy gyerekről.
– Úgy vettem észre, hogy a célszerűség – mondta Izzie
Hugh-nak – általában felülírja az erkölcsöt. Én személy
szerint nem lennék nyugodt, ha lenne egy tízéves gyerekem,
és egyedül utazna a vonaton.
– Van egy tízéves gyereked – helyesbített Hugh. – A kis
német. – Ne próbáljuk meg megkeresni? – kérdezte Sylvie.
– Mintha tűt keresnél a szénakazalban – válaszolta Hugh.
– A barbároknak se szeri, se száma.
28
Kimértség.
29
Valószínűleg utalás T. S. Eliot: Átokföldje című költeményének egyik alakjára.
30
Az orvosok utcája Londonban.
két nagy bőrfotel állt. Dr. Kellet háromrészes Harris
tweedöltönyt viselt láncos, nagy arany zsebórával.
Szegfűszeg- és pipadohányillata volt, és olyan barátságosnak
tűnt, mint aki mindjárt muffint pirít, vagy felolvas neki egy
különösen érdekes történetet, de csak rámosolygott
Ursulára, és azt mondta:
– Hallom, meg akartad ölni a szobalányotokat? – („Á,
szóval ezért vagyok itt”, gondolta Ursula.)
31
Akkor egyenek kalácsot.
32
„Nyomában nagy menet tolongva jár, jár, annyi, hogy sohse hittem földön
járván, hogy annyit eltiport a zord halál már” (Dante: Isteni színjáték. Babits
Mihály fordítása).
33
Szinte kötelező.
– A reinkarnáció a buddhista filozófia lényege – mondogatta
dr. Kellet, és meg-megszívta tajtékpipáját. A dr. Kellettel
folytatott diskurzusokat e tárgy nyomatékosította vagy egy-
egy mozdulattal, a csutorával vagy a gömbölyded fejjel (ami
önmagában is izgalmas volt) vagy az ürítés, megtöltés,
tömés, meggyújtás és a többi elengedhetetlen szertartása
révén. – Hallottál már a buddhizmusról? – Ursula nem
hallott.
– Hány éves vagy?
– Tíz.
– Még mindig elég új. Talán egy másik életre emlékszel. A
Buddha tanítványai természetesen nem hiszik, hogy
ugyanazon emberként, ugyanolyan körülmények között
térünk vissza, ahogy te érzed. Általában továbblépünk, fel
vagy le, néha, gondolom, oldalirányban. A cél a Nirvána.
Úgymond a nem-lét. – Ursulának tízévesen úgy tűnt, mintha
inkább a létnek kellene a célnak lennie. – A legtöbb ősi vallás
a köralakúsághoz ragaszkodott, például a farkába harapó
kígyóhoz meg hasonlókhoz.
– Konfirmáltak – készségeskedett Ursula. – Az anglikán
egyház szerint.
Dr. Kelletet Mrs. Shawcross, a közvetlen szomszédjuk
ajánlotta Sylvie-nek. Kellet nem kevés jó munkát végzett,
bizonygatta az őrnagy, olyanokkal, akiknek a háborúból
hazatérve „segítségre volt szükségük” (halványan kiérezhető
volt a szavaiból, hogy az őrnagynak is szüksége volt
„segítségre”). Ursula olykor összefutott más betegekkel.
Egyszer egy elkeseredett fiatalemberrel, aki csendesen
magában beszélve a várószoba szőnyegére szegezte a
tekintetét, és egy másikkal, aki nyugtalanul dobolt a lábával
valami zenére, amit csak ő hallott. Dr. Kellet asszisztensnője,
Mrs. Duckworth – egy hadiözvegy, aki a háború alatt ápolónő
volt – mindig nagyon kedvesen bánt Ursulával,
mentacukorral kínálta, és a családjáról kérdezgette. Egy nap
egy férfi rontott be a várószobába, bár lentről nem szólt a
csengő. Zavartnak és kissé vadnak tűnt, de addig állt földbe
gyökerezett lábbal a szoba közepén, és meredt Ursulára,
mintha még sosem látott volna gyereket, amíg Mrs.
Duckworth egy székhez nem vezette, le nem ült mellé, és át
nem karolta.
– No, no, Billy, mi a baj? – kérdezte, mint egy kedves
édesanya, mire Billy a mellére hajtotta a fejét, és zokogásban
tört ki.
Ursula sosem tudta elviselni, ha Teddy kisebb korában
sírt. A sírás mintha egy borzalmas űrt támasztott volna
benne, ami mély volt, rettenetes és bánattal teli. Ilyenkor
csak azt szerette volna biztosítani, hogy Teddy soha többé ne
érezze, hogy sírnia kell. A dr. Kellet várószobájában zokogó
férfi is ilyen hatással volt rá. („Ilyen az anyaság minden
áldott nap” – mondta Sylvie.)
Dr. Kellet abban a pillanatban lépett ki a rendelőből.
– Gyere csak, Ursula, Billyvel majd később foglalkozom –
de mire Ursula látogatása véget ért, Billy már nem volt a
várószobában.
– Szegény ember – jegyezte meg szomorúan Mrs.
Duckworth.
– A háború – magyarázta dr. Kellet Ursulának – sok
embert arra kényszerített, hogy… új helyeken keresse az élet
értelmét: a teozófiában, a rózsakeresztesek között, az
antropozófiában, a spiritualizmusban. Mindenki azt szeretné,
ha értelmet találna a veszteségében – mondta. Dr. Kellet
egyik fiát, Guy-t áldozta fel, aki a Royal West Surreysben volt
kapitány, és Arras-nál tűnt el. – Az áldozat eszményébe kell
kapaszkodnunk, Ursula. Ez nemesebb elhivatottságot
jelenthet. – Fényképet is mutatott a fiáról, akit nem
egyenruhában ábrázolt a kép, inkább csak pillanatfelvétel
volt fehér krikettruhában, ahogy büszkén állt az ütője
mögött. – Az országot képviselhette volna – mondta dr.
Kellet szomorúan. – Szeretek úgy gondolni rá, vagyis
mindannyiukra, hogy egy soha véget nem érő meccset
játszanak a mennyországban. Egy kifogástalan júniusi
délutánon, közvetlen a teaszünet előtt.
34
Hely.
Még a könyvek is: a regényeken, esszéken és versesköteteken
olyan írók és költők nevei szerepeltek, akikről Ursula még
sosem hallott.
– Lépést kell tartani a korral – jelentette ki Izzie.
Ursula szemügyre vette magát a tükörben. Izzie mögé
lépett. Mephistopheles az ő Faustusával.
– Istenem, egész csinos kezdesz lenni – mondta Izzie, és
különféle frizurákba rendezte Ursula haját. – Le kell
vágatnod – döntötte el Izzie. – El kéne jönnöd a coiffeur-
ömhöz.35 Nagyon érti a dolgát. Úgy nézel ki, mint egy
fejőlány, amikor szerintem valójában elbűvölően pajkos is
lehetnél.
35
Fodrászszalon.
36
Csinos és filigrán.
visszautasította, mert attól félt, a ruhák elvarázsolják.
Olyanok voltak, amitől az ember egészen másvalakinek
látszik.
– Mihez kezdjünk? – kérdezte Izzie hirtelen elunva
magát. – Kártyázzunk? Játsszunk bezique37-et? –
Táncléptekkel ment át a nappaliba, és egy nagy, fényes
krómépítményhez sasszézott, ami mintha egy hatalmas
óceánjáró kapitányi hídjának tartozéka lett volna, de ami
valójában egy bár volt. – Kérsz egy italt? – mérte végig
bizonytalanul Ursulát. – Ne is mondd, tudom, tizenhárom
vagy. – Felsóhajtott, cigarettára gyújtott, és az órára
pillantott. – A matinéhoz már késő van, az esti előadáshoz
korán. A Duke of Yorkban az Itt London!-t adják, állítólag
nagyon mulatságos. Megnézhetnénk, és akkor egy későbbi
vonattal mész haza.
Ursula a Royal írógép billentyűit nyomogatta, ami az
ablakhoz tolt íróasztalon állt.
– A szakmám – jegyezte meg Izzie. – Talán
belevehetnélek az e heti cikkembe.
– Tényleg? És mit írnál rólam?
– Nem is tudom, kitalálnék valamit. Az írók ezt teszik. –
Elővett egy lemezt a gramofonszekrényből, és feltette a
lemezjátszóra. – Hallgasd csak. Ilyet még sosem hallottál.
Teljes mértékben igaz volt. Zongorával kezdődött, de nem
olyan volt, mint Chopin vagy Liszt, akiket Sylvie olyan
szépen játszott (és Pamela olyan laposan).
37
Francia kártyajáték két játékossal, a pikéből származhat.
– Azt hiszem, honky-tonknak38 nevezik. – Egy nő kezdett
el énekelni, a hangja nyers volt és amerikai. Mintha az életét
egy börtönben töltötte volna. – Ida Cox – fűzte hozzá Izzie. –
Néger. Hát nem különleges?
Az volt.
– Arról énekel, milyen nyomorúságos nőnek lenni –
gyújtott rá egy új cigarettára Izzie, és erősen megszívta. –
Bárcsak találna az ember egy őrületesen gazdag férfit, aki
elveszi! Tudtommal a boldogsághoz a legjobb recept a nagy
jövedelem.39 Tudod, ki mondta ezt? Nem? Pedig illene. –
Hirtelen ingerültté vált, mint egy nem teljesen megszelídített
háziállat. Megcsörrent a telefon. – Megmenekültem.
Épp időben – mondta Izzie, és lázasan élénk
beszélgetésbe bonyolódott egy láthatatlan és hallhatatlan
hívó féllel. – Szuper lenne, drágám, akkor fél óra múlva
találkozunk – fejezte be, majd Ursu-lához fordult. –
Elvinnélek kocsival, de a Claridge’sbe megyek, ami a város
túlsó vége Marylebone-hoz képest. Aztán meg egy partin kell
lennem a Lowndes Streeten, így lehetetlen, hogy elkísérjelek
az állomásra. A földalattival menj Marylebone-ig, helyes?
Tudod, hogy kell? A Piccadilly vonalon elmész a Piccadilly
Circus állomásig, ott átszállsz a Bakerloo vonalra, és elmész
Marylebone-ig. Gyere, elkísérlek.
Amikor leértek az utcára, Izzie olyan mélyen szívta be a
levegőt, mintha nemkívánatos bezártságból szabadult volna.
– Ó, az alkonyat! A lila órán.40 Varázslatos, nem? – Puszit
nyomott Ursula arcára. – Remek volt veled, ezt meg kell
38
Pianinón játszott ragtime.
39
Jane Austen: A mansfieldi kastély (Réz Ádám fordítása).
40
T. S. Eliot: Átokföldje (Vas István fordítása).
ismételnünk. Minden rendben lesz? Tont droit41 a Sloane
Streetig, aztán fordulj balra, és ott lesz előtted a
Knightsbridge földalatti állomás. Pá!
41
Egyenesen tovább.
42
„A szükségszerűség szeretete”., „Szeresd a sorsodat” (Friedrich Nietzsche).
43
Egyre kövérkésebb.
44
…nur ein trüler Got – „élet a halálban – bős vendég van”. J. W. Goethe Boldog
vágyakozás (Vas István fordítása).
egy vasárnap délután el is vitte hozzá Ursulát és Teddyt a
pompás Bentley-jén. Mills dadus kissé ijesztő volt (bár Hugh
számára nyilvánvalóan nem), és árgus szemekkel figyelte
Ursula viselkedését, Teddy fülét pedig megvizsgálta, nem
piszkos-e. A nővére kedvesebb volt, bodzavirág-szörppel és
fekete szederlekvárral megkent tejes karamellával kínál-
gatta őket.
– Hogy van Isobel? – kérdezte Mills dadus, és úgy
csücsörítette a száját, mint egy aszalt szilvát. – Izzie az Izzie
– válaszolta Hugh, amit ha gyorsan egymás után
ismételgettél, ahogy később Teddy csinálta, akkor úgy
hangzott, mint egy kis darázsraj. Ursula úgy érezte, hogy
Izzie már régen az lett, aki.
„Valószínűtlennek tűnt, hogy Nietzsche bármit is –
legkevésbé az elképzeléseit – Pinnerből szerezte volna”,
gondolta Ursula.
45
Ragadd meg a pillanatot.
A házba érve azt tapasztalták, hogy Teddy és Jimmy
nyugodtan dominóznak a nappali szoba asztalán, Pamela
pedig átment a szomszédba Gertie Shawcrosshoz. Winnie
valamivel idősebb volt Pame-lánál és Gertie-nél, és Pamela
egyíormán látogatta mindkettőjüket, ám ritkán voltak együtt
hármasban. Ursula, aki jó barátságban volt Millie-vel, ezt
igen furcsa beosztásnak érezte. Teddy mindegyik Shawcross
lányt kedvelte, de a szívét Nancy apró kezébe tette le.
Sylvie-nek nyoma sem volt. „Nem’tom” – válaszolta Hugh
érdeklődésére kissé közönyösen Bridget.
Mrs. Glover egy egyszerű birkapörköltet hagyott nekik a
tűzhelyen, hogy meleg maradjon. Mrs. Glover már nem
lakott velük, hanem kibérelt egy kis házat a faluban, hogy
ápolhassa George-ot és őket is elláthassa. George szinte
sosem hagyta el a házat. Bridget csak „szegény ördög”-ként
emlegette, és ezt nehezen tudta volna bárki is megcáfolni. Jó
időben (vagy egyáltalán nem olyan jó időben) egy nagy és
ronda tolószékben ült a bejárati ajtó előtt, és figyelte a világ
folyását. Jóképű feje („Egykor olyan volt, mint egy
oroszláné” – jegyezte meg szomorúan Sylvie) a mellére
konyult, és hosszú nyálcsík csörgött a szájából. „Szegény
flótás – mondta Hugh. – Jobban járt volna, ha megölik.”
Néha egyikük-másikuk is elment, amikor Sylvie vagy a
vona-kodóbb Bridget napközben meglátogatta George-ot.
Furcsa volt, hogy otthon keresik fel, miközben George anyja
az ő otthonukban dolgozik rájuk. Sylvie a férfi ölébe terített
pokrócot igazgatta, hozott egy pohár sört, vagy a nyálat
törölte le, ahogy Jimmyvel tette.
A környékükön más háborús veteránok is éltek. A
bicegésről vagy a hiányzó végtagokról lehetett felismerni
őket. A flandriai mezőkön elveszett, gazdátlan kezek és
lábak… Ursula úgy képzelte, hogy gyökeret eresztenek a
sárban, aztán ég felé szökkennek, és ismét férfiak lesznek,
akiknek serege bosszúszomjasan masírozik. („Ursulának
morbid gondolatai vannak” – hallotta a kislány Sylvie
megjegyzését Hugh-nak. Ursula nagyon rászokott a
hallgatódzásra, mert csak így deríthette ki, mit gondolnak
valóban az emberek. Hugh válaszát nem hallotta, mert
Bridget dühösen rontott be a szobába, ugyanis Hattie,
Queenie egyik leszármazottja, akinek pontosan olyan démoni
jelleme volt, mint az anyjának, ellopta az ebédre szánt
posírozott lazacot.)
Másoknak – mint akivel dr. Kellet várószobájában
találkozott – kevésbé látható sérüléseik voltak. A faluban élt
egy volt katona, Charles Chorley, aki a Buffoknál46 szolgált,
és egy karcolás nélkül megúszta a háborút, hogy aztán 1921
tavaszán egy nap leszúrja az alvó feleségét és három
gyerekét, aztán agyonlője magát egy Mauserrel, amit egy
német katonától vett el, akit Bapaume-nál ölt meg.
(„Borzalmas mocsok – jelentette ki dr. Fellowes. – Ezeknek a
fickóknak arra is tekintettel kéne lenniük, akik feltakarítják
őket.”)
Bridgetnek természetesen megvolt a „maga keresztje”,
miután elvesztette Clarence-t. Izzie-hez hasonlóan
beletörődött a vénlányságba, bár kevésbé mámorosan
választotta a magányt. Mind ott voltak Clarence temetésén,
46
Buffs: Kelet-kenti Királyi Ezred.
még Hugh is. Mrs. Dodds a szokott visszafogottságával
viselkedett, és összerezzent, amikor Sylvie vigasztalón a
karjára tette a kezét, de miután elbaktattak a földben
tátongó gödörtől (nem volt maga a szépség, egyáltalán nem),
Mrs. Dodds azt mondta Ursulának.
– Egy része meghalt a háborúban. A maradék most érte
be – és a szeme sarkához illesztve az ujját felitatott egy kis
fényes nedvességet, amit túlzás lett volna könnycseppnek
nevezni. Ursula nem értette, miért éppen őt tüntette ki Mrs.
Dodds ezzel a bizalmas közléssel. Feltehetően azért, mert ő
állt hozzá legközelebb. Kétségkívül nem várt rá – és nem is
kapott – reakciót.
– Mondhatni ironikus – jegyezte meg Sylvie –, hogy
Clarence túlélte a háborút, és egy betegség végzett vele.
(„Mit tettem volna, ha valamelyikőtök elkapja az
influenzát?” – mondogatta gyakran Sylvie.)
Ursula és Pamela sokat tanakodtak, hogy Clarence-t
vajon a maszkkal együtt vagy anélkül temették-e el. (És ha
nélküle, akkor a maszk most hol lehet?) Úgy érezték, hogy
erről nem faggathatják ki Bridgetet. Bridget keserűen
megjegyezte, hogy az öreg Mrs. Dodds végre
megkaparintotta magának a fiát, és megakadályozta, hogy
egy másik nőé legyen. („Ez talán így egy kicsit nyers
megfogalmazás” – mormolta Hugh.) Clarence fényképe, az,
amit az anyjának készíttetett, mielőtt még megismerte volna
Bridgetet, és elindult volna a végzete felé, Sam Wellington
fényképe mellé került a fészerbe.
– A holtak véget nem érő sora – jegyezte meg mérgesen
Sylvie. – Mindenki el akarja felejteni őket.
– Én feltétlenül – vágta rá Hugh.
Sylvie éppen időben ért haza Mrs. Glover almás charlotte-
jára. A saját almatermésükből készült; a kis gyümölcsösük,
amit Sylvie a háború végén ültetett, termőre fordult. Amikor
Hugh megkérdezte, merre járt, valami homályos választ
adott Gerrards Cross-ról.47 Sylvie asztalhoz ült, majd
kijelentette.
– Nem vagyok különösebben éhes.
Hugh elkapta a pillantását, és a fejével Ursulára
mutatott.
– Izzie – tette hozzá. Páratlanul lényegre törő
kommunikáció.
Ursula részletes inkvizícióra számított, de Sylvie csak
ennyit mondott.
– Ó, te jó ég, egész elfelejtettem, hogy te ma Londonban
jártál. De örömmel látom, hogy egy darabban értél haza.
– Tisztán – közölte élénken Ursula. – Tudod esetleg, ki
mondta ezt? Tudtommal a boldogsághoz a legjobb recept a
nagy jövedelemi – Sylvie műveltsége, Izzie-éhez hasonlóan
széles körű, de hézagos volt, ami Sylvie szerint azt jelentette,
hogy „regényekből merítettem a tudásomat, és nem az
iskolában szereztem”.
– Austen – vágta rá gondolkodás nélkül Sylvie. – A
mansfieldi kastélyban. Mary Crawford szájába adja ezeket a
szavakat, akit természetesen lekicsinylően említ, de az az
47
Buckinghamshire-i kisváros.
érzésem, Jane néni maga is hitt ebben az elképzelésben.
Miért?
– Nem érdekes – rántotta meg a vállát Ursula.
– „… mielőtt Mansfieldbe jöttem, nem is képzeltem volna,
hogy egy falusi lelkész bokrosra s más hasonlókra vágyhat”.48
Csodálatos írás. Mindig is abban a hitben éltem, hogy a
„bokros” valamiféle embert jelent.
– Nekünk van bokrosunk – vetette közbe Hugh, de Sylvie
eleresztette a megjegyzését a füle mellett, és így folytatta
Ursula felé fordulva. – Olvasnod kellene Jane Austent. Éppen
abba a korba értél. – Sylvie egész vidám volt, és a hangulata
ellentétben állt a fénytelen lábasban még az asztalon álló
birkapörkölttel, aminek felszínére kis fehér zsírkarikák
kezdtek rádermedni.
– De tényleg – csattant fel élesen Sylvie. Olyan
változékony volt, mint az időjárás. – Mindenütt csökken a
színvonal, még az ember saját otthonában is. – Hugh
felvonta a szemöldökét, és mielőtt Sylvie-nek alkalma lett
volna Bridgetet szólítani, felállt az asztaltól, és maga vitte ki
a lábast. Marjorie, a kis mindenesük már nem volt olyan
kicsi, és nemrégiben lépett a távozás hímes mezejére, így
Bridget és Mrs. Glover voltak kénytelenek vállalni a család
ellátásának feladatát. („Nem mintha sokat követelnénk –
jegyezte meg Sylvie morcosan, amikor Bridget megemlítette,
hogy a háború vége óta nem emelték a fizetését. – Hálásnak
kellene lennie.”)
48
Réz Ádám fordítása.
Aznap éjjel az ágyban – Pamela és Ursula még mindig együtt
aludtak a tetőtéri szűkös hálószobában (Teddy szerint „mint
rabok egy cellában”) – Pamela megkérdezte:
– Miért nem hívott meg engem is veled együtt, vagy akár
helyetted? – Pamelát ismerve ezt a kérdést nem a
rosszindulat, hanem az őszinte kíváncsiság szülte.
– Engem érdekesnek talál.
– Mrs. Glover Barna Windsorát is annak találja! –
nevetett Pamela.
– Tudom. Nem érzem hízelgésnek.
– Mert csinos vagy és okos – mondta Pamela míg én csak
okos.
– Nem igaz, ezt te is tudod! – mondta Ursula, aki mindig
hevesen védelmezte Pamelát.
– Engem nem érdekel.
– Azt mondta, beleír a cikkébe, ami a jövő héten jelenik
meg, de szerintem nem fog.
49
Hagyományos kocsma a Stranden Londonban.
karján. A nő gondtalanul kacagott valamin, amit a férfi
mondott, de aztán elengedte a férfi karját, hogy a redküljéből
elővegye a pénztárcáját, és egy marék aprót dobjon a járdán
ülő volt katona táljába. A katonának hiányoztak a lábai, és
egy összeeszkábált guruló faszerkezeten ült. Ursula a
Marylebone állomás előtt egy hasonló szerkezeten egy másik
lábatlan férfit látott. És minél többet nézelődött a londoni
utcákon, annál több amputáltat vett észre.
A Savoy Court ajtónállója kisietett az utcára, és a lábatlan
katona felé indult, aki a kezével hajtva magát, próbált
eliszkolni a járdán. A nő, aki pénzt adta neki, tiltakozott a
portásnál – Ursula tisztán látta a nő szép és türelmetlen
vonásait –, de aztán az elegáns férfi gyöngéden megfogta a
könyökét, és elvezette a Strandén. A jelenetnek nem a
tartalma, hanem a szereplői voltak érdekesek. Ursula még
sosem látta az elegáns férfit, de a feldúlt nő – teljes
bizonyossággal – Sylvie volt. Ha őt nem is ismerte volna fel,
a nercre biztosan ráismert volna, mert ezt Hugh-tól kapta a
tizedik házassági évfordulójukra. Sylvie elég messze volt
Gerrards Crosstól.
– Ez aztán kényes manőver volt! – kiáltott fel Izzie,
amikor a kocsi végre a kívánt irányba fordult.
50
Kicsit zavart voltam.
ban (egy más, unalmasabb endroit), de ettől függetlenül Izzie
tagadhatatlanul Izzie maradt.
1923. december
51
Szalvétatechnikával készített, kivágott minta.
mondani – mondta ingerülten Mrs. Glover –, akkor mondj
azt!”)
Millie Shawcrosst is meghívták, és korán, szokott
élénkségével futott be. Az ajándéka egy csomó hajba való
szép bársonyszalag volt, amit a saját pénzén vett a városi
rövidáruboltban. („Most aztán már sosem vágathatod le a
hajad” – mondta Hugh némi elégtétellel Ursulának.)
Maurice elhozta két barátját a hétvégére: Gilbertet és egy
amerikait, Howardot („Szólítsanak csak Howie-nak, más is
így szokott”), akik a vendégszobában akartak aludni egy
ágyban, amitől Sylvie-nek rossz érzése támadt.
– Aludhatnak fejtől-lábtól – vágta rá sietősen. – Vagy az
egyikük egy kinyitható ágyon is a Great Western Railwayjel
(Nagy Nyugati Vasútvonallal) – ahogy Teddy Hornby játék
vonatkészletét nevezték, ami elfoglalta Mrs. Glover egész
régi szobáját a padlástérben. Jimmynek is megengedték,
hogy játsszon vele.
– A pajtásod, mi? – kérdezte Howie Teddytől, és olyan
hevesen borzolta össze Jimmy haját, hogy a kisfiú majdnem
feldőlt. Howie-nak külön varázserőt kölcsönzött a tény, hogy
amerikai, bár inkább Gilbert emlékeztetett egy melankolikus,
kissé egzotikus filmsztárra. A neve – Gilbert Armstrong az
apja (bíró volt a Legfelső Bíróságon) és az iskolája (Stowe)
kifogástalan angol háttérre mutatott, de az anyja egy régi
arisztokrata spanyol család sarja volt. („Cigányok” – vonta le
a következtetést Mrs. Glover, aki többé-kevésbé minden
idegent annak tekintett.)
– Ó, istenem – súgta oda Millie Ursulának –, földre
szálltak az istenek! – Keresztbe tette a kezét a szíve felett, és
szárnyként lebegtette a kezét.
– Kivéve Maurice-t – válaszolta Ursula. – Kihajították
volna az Olümposzról, mert mindenkinek az idegeire ment
volna.
– „Az istenek elbizakodottsága” – jegyezte meg Millie. –
Micsoda remek regénycím! – Millie természetesen író akart
lenni. Vagy festő, vagy táncosnő, vagy színésznő. Bármi, ha
azzal a figyelem középpontjában lehetett.
– Miről csevegtek, kislányok? – kérdezte Maurice, aki a
bírálatra igen érzékeny, vagy úgy is lehet mondani, hogy
túlérzékeny volt.
– Rólad – vágta rá Ursula. A lányok általában vonzónak
találták Maurice-t, ami szüntelenül meglepte családja
nőnemű tagjait. Szőke haja volt, amit ondoláltatott, és az
evezéstől keménykötésű lett, de lehetetlen volt elsiklani
felette, hogy hiányzik belőle minden sárm. Gilbert ezzel
szemben éppen kezet csókolt Sylvie-nek. („Ó, ezt már aligha
lehet felülmúlni!” – áradozott Millie.) Maurice e szavakkal
mutatta be az anyját:
– Az öreg muterom – mire Gilbert azt felelte:
– Ön túl fiatal, hogy bárki anyja legyen.
– Tudom – volt Sylvie válasza.
(„Élvhajhász alak” – hangzott Hugh ítélete. – „Nőcsábász”
– jelentette ki róla Mrs. Glover.)
A három fiatalember úgy megtöltötte Rókazugot, mintha
a ház hirtelen összezsugorodott volna, és Hugh meg Sylvie
megkönnyebbültek, amikor Maurice felvetette, hogy
„járhatnának egyet a környéken”.
– Jó ötlet – csapott le rögtön az ötletre Sylvie. –
Vezessétek le a fölös energiát. – A három fiú olimpiai
stílusban rohant ki a kertbe (sportosan, és nem
megszentelten), és erőteljesen rugdosni kezdtek egy labdát,
amit Maurice az előcsarnokban álló szekrényben talált. („És
ami az enyém” – mondta Teddy mintegy magában.)
– Tönkreteszik a gyepet – jegyezte meg Hugh, miközben
azt nézte, hogy sáros bakancsuk nyomán fűcsomók
repkednek, és a fiúk huligánokként üvöltöznek.
– Ó! – kiáltott fel Izzie, amikor megérkezett, és az
ablakból meglátta a formás triót. – Mit mondjak, pazar fiúk.
Kaphatok egyet?
52
Gilbert és Sullivan operettje.
véleményt nyilvánított. – így beszél egy gyermekasszony –
mondta Izzie.
– Tizennyolc voltam, nem tizenhat – mondta foghegyről
Sylvie. – Egy szép napon nem ártana elbeszélgetnünk arról,
te mit műveltél tizenhat évesen, Isobel.
– Mit? – kérdezte izgatottan Pamela.
– Il n’avait pas d'importance53 – legyintett Izzie. Végül egy
üveg pezsgő is előkerült a bőségszaruból. („Ehhez aztán
végképp túl fiatal!”)
– Tegye csak jégre – adta át az üveget Izzie Bridgetnek.
Az értetlen Hugh dühösen meredt Izzie-re.
– Loptad az egészet?
53
Nem érdekes.
– Nem harcoltak a háborúban – mondta Hugh, mintha ez
megmagyarázná a sáros nyomokat.
– Nem is baj – vélte Sylvie határozottan. – Így édes
mindegy, mennyire alkalmatlan fiatalemberek válnak
belőlük.
Valami képtelenség.
– Bevigyek valakit a városba? – kérdezte Izzie félvállról.
– Csak nincs újabb kocsid? – nyögött fel Hugh.
– A felhajtó aljában állítottam le – közölte édesen Izzie –,
hogy ne bosszantsalak. – Mind lesereglettek a felhajtón, hogy
megnézzék, Pamela még mindig mankóval nehézkesen
bicegett utánuk.
– „A szegényeket, bénákat, vakokat és sántákat”54 –
mondta Millie-nek, Millie meg nevetett, és rávágta. –
Tudóshoz képest jól ismered a Bibliát.
– Jó, ha az ember ismeri az ellenségét – mondta Pamela.
Hideg volt, és senkinek sem jutott eszébe kabátot venni.
– De az évszakhoz képest enyhe az idő – jegyezte meg
Sylvie. – Nem, mint amikor születtél. Olyan havat még sosem
láttam.
– Tudom – mondta Ursula. A születése napján esett hó a
családi legendáriumba került. Ursula olyan gyakran hallotta
a történetet, hogy úgy hitte, emlékszik is rá.
– Csak egy Austin – vonta meg a vállát Izzie. – Egy
országúti túrakocsi, bár négyajtós, de messze nem olyan
méregdrága, mint egy Bentley. Jaj, dehogy, ez csak egy
tömeggyártású jármű a te passziódhoz képest, Hugh.
– Semmi kétség, hitelre – válaszolta Hugh. – Szó sincs
róla, az utolsó pennyig kifizettem, készpénzben. Kiadóm van,
Hugh, pénzem van. Nem kell többé izgulnod miattam.
Mialatt mindenki a csillogó, cseresznyepiros kocsit
csodálta (vagy Hugh és Sylvie esetében nem csodálta), Millie
megszólalt.
– Mennem kell, táncbemutatóm van ma este. Nagyon
köszönöm a finom uzsonnát, Mrs. Todd.
– Gyere, visszakísérlek – ajánlotta Ursula.
Hazafelé a jól kitaposott rövidebb utat választotta a
kertek alatt, és itt váratlan találkozásban volt része – ez volt
54
Lk 14,13
a meglepő, nem az Austin túrakocsi –, amikor majdnem
felbukott Howie-ban, aki négykézláb keresgélt a bokrok
alatt.
– A labdát keresem – szabadkozott. – A kisöcsédét.
Szerintem ide gurult be a… – Lezöttyent a sarkára, és
tehetetlenül nézett körül a sóskafák és nyári orgonák között.
– A bokrosba – segítette ki Ursula. – Arra törekszünk.
– Mi? – pattant fel Howie egy sima mozdulattal, és
hirtelen fölé tornyosult. Úgy festett, mint akit lebokszoltak, a
szeme alatt még ütésnyom is látszott. Fred Smith, aki
valamikor a hentes kifutófiúja volt, de most már a vasútnál
dolgozott, bokszoló lett. Maurice elvitte pár haverját, hogy
biztassák Fredet egy East End-i amatőr versenyen. A verseny
aztán részeg féktelenkedésbe torkollt. Howie-nak
arcszeszillata volt (mint Hugh-nak), de valami csiszolt és új
is érződött rajta, mint egy új pénzérmén.
– Megtaláltad? – kérdezte Ursula. – A labdát? – A fülében
nyüszítőnek tűnt a hangja. Kettejük közül Gilbertet tartotta a
csinosabbnak, de Howie arányos termetével, egyszerű, egy
nagy állatra emlékeztető erejével szemben ostoba libának
érezte magát.
– Hány éves vagy? – kérdezte Howie.
– Tizenhat. Ma van a születésnapom. Te is ettél a
tortából. – Úgy tűnt, nem csak ő ostoba.
– Hú-i – rikkantott fel a fiú valami értelmetlennek tűnő
hangon (ami – ez nem kerülte el Ursula figyelmét – nagyon
emlékeztetett a saját nevére), bár a hang inkább
csodálkozást jelzett, mintha a tizenhatot betölteni nagy
fegyvertény lenne. – Reszketsz – állapította meg.
– Dermesztő hideg van – szögezte le Ursula.
– Fel tudlak melegíteni – közölte Howie, és ekkor
bekövetkezett az, ami meglepő volt: a vállánál fogva
magához húzta Ursulát, és ehhez a mozdulathoz kicsit le
kellett hajolnia, és széles száját az övére szorította. A „csók”
túl választékos szó volt arra, amit Howie művelt. Hatalmas,
ököréhez hasonló nyelvét Ursula fogsorának kapurácsához
nyomta, és Ursula döbbenten ébredt rá, hogy Howie azt
várja, hogy szétnyissa a fogait, és beeressze a nyelvet. Ettől
biztos megfullad, gondolta. Akaratlanul is Mrs. Glover
konyhai nyelvprése jutott az eszébe.
Ursula azon tépelődött, mit tegyen, az arcszesztől meg az
oxigénhiánytól már szédülni kezdett, amikor egészen
közelről meghallották Maurice kiabálását:
– Howie! Itt hagyunk, cimbora! – Ursula szája
felszabadult, és Howie – anélkül, hogy egy szót is szólt volna
hozzá – visszaordított. „Jövök!” – de olyan harsányan, hogy
Ursulának belesajdult a füle. Aztán Howie eleresztette, és
átcsörtetett a bokrokon, és magára hagyta a levegő után
kapkodó Ursulát.
Ursula kábultan baktatott vissza a házhoz. Még mindenki
a felhajtón álldogált, és úgy érezte, órák teltek el, holott
valójában csak percek lehettek, mint a legjobb
tündérmesékben. Az ebédlőben Hattie nyalta fel finomkodva
a torta maradékát. Az asztalon heverő Augustus kalandjaira
rákenődött egy kis cukormáz. Ursula szíve még vadul vert
Howie közeledése miatt. Komoly sikernek könyvelte el, hogy
megcsókolták a tizenhatodik születésnapján, éspedig ilyen
nem várt módon. Átjutott a felnőtt nővé válás diadalíve alatt.
Bárcsak inkább Benjamin Cole-lal élte volna át! Úgy tökéletes
lett volna!
Teddy, a „kölyök” zabosan jelent meg.
– Elvesztették a labdámat!
– Tudom – mondta Ursula.
Teddy kinyitotta a könyvet a címlapon, ahova Izzie
hivalkodó kézírással lefirkantotta: „Unokaöcsémnek,
Teddynek, az én drága Augustusomnak”.
– Micsoda hülyeség! – morogta. Ursula felkapott egy
pohár pezsgőt, a pohár szélén vörös rúzsnyom volt, és a felét
egy gyümölcskocsonyás pohárba öntötte, amit átnyújtott
Teddynek. – Egészségedre! – köszöntötte rá a saját poharát.
Koccintottak, és felhajtották az utolsó cseppig.
– Boldog születésnapot! – mondta Teddy.
1926. május
55
Pacákot jelent.
Egy szombat délelőtt megjelent Maurice, ezúttal Howie-val a
sarkában, de Gilbertnek nyoma sem volt. („Egy
meggondolatlanság miatt eltanácsolták” – hangzott a
magyarázat, de amikor Pamela megkérdezte, miféle
meggondolatlanságról van szó, Sylvie így felelt: „Olyanról,
amiről utóbb nem beszélünk.”)
Utolsó találkozásuk óta Ursula elég gyakran gondolt
Howie-ra. Nem annyira Howie-ra a maga fizikai valójában,
az oxfordi csatos aktatáskára, a puha gallérú ingre vagy a
brillantinos hajára, mint arra, hogy volt annyira gondos,
hogy megpróbálta előkeríteni Teddy elveszett labdáját.
Kedvessége módosította a rendkívüli, ijesztő, háromszoros
másságát: hogy nagy, férfi és amerikai. Kettős érzelmei
ellenére is akaratlanul izgalom fogta el, amikor meglátta,
hogy könnyedén kipattan a nyitott tetejű kocsijából, amit
Rókazug bejárata előtt állított le.
– Szia – köszönt, amikor megpillantotta Ursulát, aki most
döbbent rá, hogy képzeletbeli udvarlója még a nevét sem
tudja.
Sylvie és Bridget villámgyorsan elővarázsoltak egy kanna
kávét meg fánkokat.
– Nem maradunk – mondta Maurice Sylvie-nek. – Hál’
istennek – válaszolta Sylvie. – Nincs elég itthon, hogy két
megtermett fiatalembert jóllakassak.
– Felmegyünk Londonba, hogy segítsünk a sztrájkban –
mesélte Maurice. Hugh meglepetésének adott hangot. Nem is
tudta, mondta, hogy Maurice-t a politikai nézetei a
munkások pártjára állítják, mire Maurice azon képedt el,
hogy az apjának egyáltalán megfordul ilyesmi a fejében.
Busz- és vonatvezetésre jelentkeznek, mondta, vagy bármit
megtesznek, hogy „működjön az ország”.
– Nem is sejtettem, hogy tudsz vonatot vezetni, Maurice –
lepődött meg Teddy, aki hirtelen érdekesnek találta a
bátyját.
– Akkor fűtő leszek – helyesbített ingerülten Maurice. –
Nem lehet olyan nehéz.
– Nem fűtőnek, hanem kazánfűtőnek nevezik – szólalt
meg Pamela –, és nagy mesterségbeli tudást igényel. Kérdezd
csak meg a barátodat, Smithyt.
A megjegyzése – ki tudja, miért – még jobban feldühítette
a bátyját.
– Egy haldokló civilizációt próbáltok támogatni – jegyezte
meg Hugh olyan fesztelenül, mintha az időjárásról csevegne.
– Semmi értelme.
Ursula ennél a pontnál hagyta el a szobát, mert egy
dolgot talált csak unalmasabbnak a politikánál, azt, ha arról
beszélgettek.
És akkor. Meglepő. Megint. Miközben titkon felosont a
hátsó lépcsőn, hogy a tetőtéri szobából lehozzon valamit,
valami ártatlan holmit, egy könyvet, egy zsebkendőt, később
képtelen volt felidézni, hogy mit, majdnem elsodorta Howie,
aki lefelé tartott.
– Mosdót kerestem – mondta a fiatalember.
– Csak egy van – mondta Ursula –, és az nem idefent… de
mielőtt befejezhette volna a mondatot, érezte, hogy
kényelmetlenül a hátsó lépcső elhanyagolt virágos
tapétájának préselik, ami azóta fent volt, hogy a ház
megépült.
– Csinos lány – jegyezte meg Howie. Mentolos volt a
lehelete. És akkor a nagydarab Howie ismét lökdösni és
taszigálni kezdte. De ezúttal nem a nyelve próbált meg utat
törni a szájába, hanem valami kimondhatatlanul sokkal
intimebb.
Szólni akart, de mielőtt egyetlen hangot is kiadhatott
volna, Howie keze a szájára, jobban mondva a fél arcára
tapadt, Howie pedig elvigyorodott, és azt mondta: „Pszt”,
mintha összeesküdtek volna egy közös játékban. Howie a
szabad kezével Ursula ruhájával babrált, és Ursula tiltakozva
felsikkantott. Aztán Howie döfködni kezdte, mint az ökrök az
Alsó Mezőn a kaput. Ursula küzdött, de Howie kétszer,
háromszor akkora volt, és Ursulának annyi esélye volt, mint
egy egérnek Hattie szájában.
Ursula próbálta megnézni, mit művel, de a fiú olyan
szorosan nekifeszült, hogy Ursula csak a nagy, szögletes állát
és a messzebbről észre sem vehető, enyhe borostáját látta
belőle. Ursula látta már meztelenül a fiútestvéreit, tudta, mi
van a lábuk között – ráncos kis pöcs, egy kis cső –, de annak
semmi köze nem volt a fájdalmas, dugattyú hajtotta
valamihez, ami harci fegyverként beléhatolva döngölte.
Átszakították a testét. A felnőtt nővé érés diadalíve már
egyáltalán nem tűnt győzelminek, sokkal inkább brutálisnak
és teljesen érzéketlennek.
Aztán Howie hatalmasat bömbölt, inkább mint egy ökör,
és nem mint egy oxfordi diák, majd helyrerántotta a
nadrágját, és levigyorgott rá. „Angol lányok – rázta a fejét
nevetve, majd az ujját – szinte helytelenítően – rázni kezdte,
mintha Ursula kezdeményezte volna azt az undorító
ocsmányságot, amin túl voltak, majd még hozzátette: – Ti
tényleg nem semmik vagytok!” – Még egy nevetés, és Howie
már hármasával dobogott is le a lépcsőn, mintha a lefelé
tartó útját éppen csak egy pillanatra szakította volna félbe
különös légyottjuk.
Ursula ott maradt, és a virágos tapétát bámulta. Eddig
sosem tűnt fel neki, hogy a virág a lilaakác, ami a hátsó
veranda feletti boltozatot futotta be. Az, ami történt, lehet az
irodalomban „deflorálásként” emlegetett valami, gondolta. A
regényekben olyan szépnek hangzott.
Amikor fél órával később – sokkal intenzívebb
gondolatokkal és érzelmekkel teli fél órával később, mint ami
egy szombat délelőtt megszokott volt – lement, Sylvie és
Hugh már kötelességtudóan integettek a bejáratból Howie
eltűnő autója után.
– Hála az égnek, hogy nem maradtak – sóhajtott fel
Sylvie. – Nem hiszem, hogy bírtam volna Maurice
handabandázását.
– Idióták – mondta Hugh vidáman. – Minden rendben? –
kérdezte, amikor megpillantotta Ursulát a belépőben.
– Igen. – Bármi más válasz túl szörnyű lett volna.
56
William Shakespeare: Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása).
(„Művészies endroit” – mondta.) Egyszer a Picca-dillyn
kóboroltak, amikor egy könyvesbolt kirakatában észrevették
egy könyvoszlopot, mellette a szerző – Miss Delphie Fox –
fényképét, amit Mr. Cecil Beaton57 készített. Izzie
filmsztárnak látszott rajta, vagy szépséges társasági
hölgynek. „O, a fenébe” – nyögött fel Teddy, és Pamela, bár
loco parentis58 volt, nem szólt rá, hogy ne káromkodjon.
57
Híres angol fényképész, később Oscar-díjas látványtervező.
58
Szülő helyettesítője.
kellemes lenne, ha Fred udvarolna neki, bár Sylvie ezt sosem
tűrte volna. („Egy vasutas?!”)
De amint így gondolt Fredre, máris felpattant a
szekrényajtó, és kidőlt belőle az egész visszataszító jelenet,
ami a hátsó lépcsőn zajlott le.
– Csak óvatosan – figyelmeztette Fred. – Kicsit elsápadt,
Miss Todd –, és Ursula kénytelen volt a rosszullétét a
hőségre fogni, és ragaszkodni hozzá, hogy egyedül
levegőzzön kicsit. Az utóbbi időben gyakran émelygett. Sylvie
nyári meghűlésnek tudta be.
Maurice jelesre tette le a várt vizsgát („Az meg hogy
lehet?” – értetlenkedett Pamela), és pár hétre hazajött egy
kis lustálkodásra, mielőtt elhelyezkedett a Lincoln’s Inn
bíróság egyik ügyvédi irodájában, hogy megkezdje
ügyvédbojtári gyakorlatát. Howie kétségkívül hazatért a
„rokonaihoz”, akiknek nyaralójuk volt a Long Island Sound
tengerszorosnál. Maurice megorrolt rá, hogy nem hívta meg
magukhoz.
– Mi történt veled? – kérdezte Maurice egy délután
Ursulát, miközben belevetette magát egy nyugágyba a
pázsiton, és a Punchot olvasta, és Mrs. Glover
narancslekváros tortájából egy egész szeletet tömött be
egyszerre a szájába.
– Hogy érted?
– Asszonyos lettél.
–+ Asszonyos? – Igaz, hogy ijesztő gyorsassággal hízott
bele a nyári ruháiba, még a keze és a lába is feldagadt. –
Babaháj, drágám – nyugtatta meg Sylvie. – Még nekem is
volt. Kevesebb sütemény és több tenisz a gyógymód.
– Borzalmasan festesz – mondta Pamela. – Mi bajod?
– Fogalmam sincs – mondta Ursula.
És akkor valami igazán rettenetes hasított bele Ursulába,
valami olyan borzalmas, szégyenteljes és jóvátehetetlen, hogy
úgy érezte, a puszta gondolattól valami lángra lobban és égni
kezd benne. Előkereste Sylvie könyvét, a Hogyan tanítsuk
meg kisgyerekeknek és lányoknak a szaporodást? című művet
dr. Beatrice Webbtől, amit
Sylvie elméletileg jól eldugott a hálószobája fiókos
szekrényébe, de sosem zárta be a szekrényt, mert már régen
elvesztette a kulcsot. A szerző a legkevésbé a szaporodással
foglalkozott. Azt tanácsolta, hogy tereljék el a fiatal lányok
figyelmét sok „házi sütésű kenyérrel, tortával, kásával,
pudinggal, és a testrészeikre gyakran locsoljanak hideg
vizet”. Nyilvánvalóan ez a könyv nem sokat segített. Ursu-la
megborzongott, amikor Howie „részeire” gondolt, és hogy
azok hogy jöttek össze az övével egyetlen gusztustalan
egyesülésben. Vajon Sylvie és Hugh is ezt csinálták? El sem
tudta képzelni, hogy az anyja ezt eltűrje.
Belekukkantott Mrs. Shawcross orvosi enciklopédiájába.
Shawcrossék nyaralni mentek Norfolkba, de a szobalány nem
is foglalkozott vele, amikor Ursula megjelent a hátsó ajtónál,
és azt mondta, hogy egy könyvet szeretne megnézni.
Az enciklopédia elmagyarázta a „nemi közösülés”
lefolyását, ami a leírás szerint kizárólag a „házastársi ágy
szeretetteljes együttlétére korlátozódik”, és nem a hátsó
lépcsőre, amikor az ember egy zsebkendőért vagy egy
könyvért indul. Az enciklopédia felsorolta a
következményeit, ha az ember nem szerzi meg a zsebkendőt
vagy a könyvet: a kimaradó havivérzések, az émelygés, a
súlygyarapodás. Az egész a jelek szerint kilenc hónapig tart.
És most már jól benne jártak a júliusban. Nemsokára ismét
magára kell erőltetnie a tengerészkék kötényruháját, és
reggelente Millie-vel el kell érnie az iskolába tartó buszt.
Ursula hosszú, magányos sétákra indult. Millie-vel nem
tudta megosztani a dolgot (és egyébként is megbízhatott
volna benne?), Pamela meg Devonba ment a
cserkészőrjáratával táborozni. Ursula sosem lelkesedett a
cserkészekért, de most már bánta: életrevaló tanáccsal
láthatták volna el, hogy hogyan bánjon el Howie-val. Egy
cserkészlány lehozta volna a zsebkendőt vagy a könyvet, és
senki sem tartóztathatta volna fel az útján.
– Valami baj van, kedvesem? – kérdezte Sylvie, amikor
zoknit stoppoltak együtt. Sylvie csak akkor összpontosított
igazán a gyerekeire, amikor kettesben volt valamelyikkel.
Együtt jellegtelen nyájnak érezte őket, külön-külön egyedi
jelleget öltöttek.
Ursula elképzelte, hogy azt válaszolja: Emlékszel Maurice
barátjára, Howie-ra? Úgy fest, a gyermekét hordom a szívem
alatt. Sylvie-re pillantott, aki derűsen fedte be vetülék- és
láncfonallal egy kis gyapjúfolttá a Teddy zoknijának orrán
támadt lyukat. Nem olyan asszonynak látszott, akinek részeit
(Mrs. Shawcross enciklopédiája szerint kétségkívül a
„vagináját”, de ezt a szót a Todd család fedele alatt soha
senki nem ejtette ki a száján) felszakítják.
– Nincs – válaszolta Ursula. – Jól vagyok. Kiválóan.
59
William Shakespeare: II. Richárd (Somlyó György fordítása).
Összegömbölyödhetne egy padon, és reggelre megfagyhatna,
csakhogy nyár közepe volt, és valószínűtlen lenne a
fagyhalál. Vagy begyalogolhatna a Temzébe, és a dagállyal
lassan elsodortatná magát Wapping, majd Rotherhithe és
Greenwich előtt, el egészen Tilburyig, onnan pedig a
tengerre. Milyen értetlenül állna a családja, ha vízbe fúlt
tetemét előcsáklyáznák a mélyből. Elképzelte Sylvie-t, aki a
stoppolás felett a homlokát ráncolná: De hiszen csak sétálni
ment, azt mondta, vadmálnát szed az ösvény mentén.
Ursulának lelkifurdalása támadt, amikor a fehér
porcelántálra gondolt, amit a sövény alatt hagyott, hogy
majd visszafelé úton felszedje. Félig tele volt savanykás kis
bogyókkal, az ujjait pirosra festette a levük.
60
John Keats: Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
61
John Keats: Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
főkönyvek kitöltésének unalmába fulladt. Hiszen bármikor
vehet még egy üveggel a marhahúshoz.
62
Arany János fordítása.
A wealdstone-i új házukra a fekvése miatt esett a
választásuk. Viszonylag közel volt az iskolához, ahol Derek
tanított. Hozzájutott egy örökséghez, a ritkán említett apa
befektetéseiből származó „nagyon kis összeghez”. „Jó
állapotban lévő” sorház volt a Masons Ave-nue-n, Tudor-
stílusban kívülről félig fagerendás, ólomüveg lámpás, a
bejárati ajtóban a színes üvegbetét egy kibontott vitorlájú
gályát ábrázolt, bár Wealdstone messzire volt bármilyen
tengertől. A ház modern és összkomfortos volt, a közelben
boltok, orvos, fogorvos és a gyerekeknek park is volt, ahol
játszhattak, vagyis minden, amire egy fiatal feleség (és
Derek szerint „nemsokára, a közeljövőben” egy anya)
vágyhatott.
Ursula elképzelte, ahogy reggelente Derekkel reggelizik,
majd elbúcsúzik tőle, amikor munkába indul, aztán
babakocsiban, majd ülő kocsiban tolja, végül hintáztatja a
gyerekeiket, este megfürdeti, és mesét olvas nekik az
aranyos szobájukban. Esténként Derekkel ülnek majd
csendesen a nappaliban, és a rádiót hallgatják, míg Derek a
könyvén dolgozik, egy iskolai tankönyvön „A Plantage-
netektől a Tudorokig”. („Tyű, de izgalmas!” – jegyezte meg
Hilda.) Wealdstone messze volt Belgraviától. Hála istennek.
A helyiségek, amikben elképzelt házaséletük zajlott, ott
éltek a fantáziájában, míg a nászutat követően haza nem
értek, és ki nem derült, hogy Derek a tudta nélkül vette meg
és bútorozta be a házat.
– Kicsit furcsa, nem gondolod? – kérdezte Pamela.
– Dehogy – bizonygatta Ursula. – Meglepetésnek szánt
ajándék. Ezt kaptam tőle nászajándékba.
Amikor Derek végre esetlenül átemelte a wealdstone-i
küszöbön (egy vörös kővel kirakott verandán, amit se Sylvie,
se William Morris nem helyeselt volna), Ursula akaratlanul
is némi csalódottságot érzett. A ház jóval gyérebben és
régimódibban bútorozott volt, mint a képzeletében élő, és
egyhangú színtelenség jellemezte, amit Ursula a női kéz
hiányának tulajdonított, ezért meglepődött, amikor Derek
megjegyezte: „Anya segített.” – Viszont hasonló zártság volt
jellemző a barneti házra is, ahol az özvegy, idős Mrs.
Oliphantet megszürkült kopottság vette körül.
63
Helyesen: Mens sana in corpore sano – ép testben ép lélek.
erőfeszítés is ugyanolyan volt. A törődés fokából ítélve
Ursula akár a matrac része is lehetett volna. De milyen
összehasonlítási alapja volt Ursulának? Howie? Bárcsak
kikérdezte volna Hildát az ealingi „gyönyörpalotáról”. Izzie
szertelen flörtölésére és a Pamela és Harold közötti meghitt
érzésre gondolt. Mindez szórakozást, ha egyenesen nem
boldogságot sejtetett. „Mit ér az élet, ha nem szórakozhatunk
egy kicsit?”, mondogatta mindig Izzie. Ursula megérezte,
hogy Wealdstone-ban nem sok szórakozás vár rá.
64
John Keats: Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
javítások javításait fedezte fel, ugyanazt a bekezdést újra
meg újra átírva, alkalmanként kisebb javításokkal, véget
nem érő vázlatokkal a Blackwood címerével és mottójával
díszített fedelű vonalas füzetekben (A posse ad esse – „A
lehetőségtől a valóságig”). Nem csoda, hogy nem akarta,
hogy legépelje a kéziratát. Most döbbent rá, hogy egy
Casaubonhoz65 ment hozzá.
Derek egész élete koholmány volt. Hozzá intézett első
szavaitól kezdve (Ó, istenem. Micsoda szörnyűség. Hadd
segítsek) semmi sem volt hiteles. Vajon mit akart tőle? Egy
magánál gyengébbet keresett? Vagy feleséget, anyát a
gyerekeinek, aki elvégez otthon minden házimunkát,
felvállalja a vie quotidienne66 buktatóit a mögöttes káosz
nélkül? Ursula azért ment hozzá, hogy biztonságban legyen
ettől a káosztól. Ursula most értette meg, hogy Derek
ugyanezért vette el. A világon nem akadt két olyan ember,
akik ennyire nem tudtak gondoskodni a másik biztonságáról.
Ursula átkutatta a tálaló fiókjait, és egy levélköteget
talált. A legfelsőn a William Collins és Fiai kiadó cégjelzése
állt. A kiadó „sajnálattal” utasította vissza a könyv ötletét,
ami a „történelemkönyvek már amúgy is túltelített
szegmensét” gazdagítaná. Más tankönyv-kiadóktól is hasonló
elutasítások érkeztek, és ami még rosszabb, volt egy rakás
kifizetetlen számla és fenyegető hangvételű utolsó
felszólítás. Egy igencsak éles hangú levél a ház kifizetésére
felvett kölcsön haladéktalan visszafizetését követelte.
65
Edward Casaubon George Elliott Middlemarch című regényének egyik főhőse,
egy idősödő, nagyképű és eredményt felmutatni képtelen tudós, aki a soha be
nem fejezett „remekművén” dolgozik.
66
Mindennapi élet.
Emlékeztetett azokra a barátságtalan levelekre, amiket neki
diktáltak, hogy aztán legépelje őket a titkárnőképzőben:
„Kedves Uram! Tudomásomra jutott… ”
Hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Nagyot dobbant a
szíve. Derek jelent meg az ebédlőajtóban mint színpadon
felbukkanó horrorisztikus betolakodó.
– Mit művelsz? – szegezte neki a kérdést.
Ursula feltartotta a William Collinstól érkezett levelet.
– Velejedig hazug vagy. Miért vettél el? Miért tettél
mindkettőnket ilyen boldogtalanná? – Az arckifejezése. Az a
pillantás. Ursula kiprovokálta, hogy megölje, de nem volt-e
egyszerűbb, mint önkezével véget vetni az életének? Már
semmi sem érdekelte, kiveszett belőle minden küzdőszellem.
Számított az első ütésre, mégis meglepetésként érte,
ahogy Derek ökle keményen az arca közepébe csapódott,
mintha el akarta volna törölni.
67
Brigadoon egy Loewe-Lerner-musical címe, ami két amerikai turistáról szól,
akik Skóciában túráznak, és véletlenül rábukkannak egy rejtélyes falura.
Brigadoonra, ami százévenként csak egyszer látható.
Derek hátracsavarta a karját, és a görnyedt Ursulával az
előszobán át bemasírozott a szalonba. Lepillantott a keleties
stílusban, nehéz fából faragott dohányzóasztalra. Meglátta az
üres pezsgőspoharakat és a nagy ónix hamutartót Teddy
csikkjeivel.
– Ki van itt veled? – sziszegte a dühtől tajtékozva. – Kivel
paráználkodtál?
– Paráználkodtam? – kérdezett vissza a szón meglepődve
Ursula. Milyen bibliai! Teddy lépett be a szobába, lazán a
vállára vetett egy konyharuhát.
– Mi történik itt? – kérdezte, aztán: – Azonnal vedd le
róla a kezed.
– Ő volt az? – kérdezte Derek Ursulát. – Ő az a férfi,
akivel végigkurválkodod Londont? – majd válaszra sem várva
a dohányzóasztalba verte Ursula fejét. Ursula a földre
csúszott. Borzalmas fájdalom hasított a fejébe, és csak
rosszabbodott, ahelyett hogy csökkent volna, mintha satuba
fogták volna, amit folyamatosan szorosabbra húztak. Derek a
feje fölé emelte a nehéz ónix hamutartót, mint egy áldozati
kelyhet, és nem törődött a szőnyegre záporozó csikkekkel.
Ursula tudta, hogy képtelen normálisan gondolkodni, mert
rémülten össze kellett volna húznia magát, de csak az járt az
eszében, hogy az egész olyan, mint a buggyantott tojásos
eset, és milyen ostoba is az élet. Teddy ráordított Derekre,
aki hozzávágta a hamutartót, ahelyett hogy Ursula
koponyáját zúzta volna be vele. Ursula nem látta, hogy
eltalálta-e Teddyt, mert Derek a hajánál fogva felemelte a
fejét, és hozzávágta az asztalhoz. Ursula úgy érezte, mintha
villám lobbant volna a szeme előtt, de a fájdalom csökkenni
kezdett.
Mozgásra képtelenül zuhant vissza a földre. Olyan
rengeteg vér csörgött a szemébe, hogy alig látott. Amikor
másodszor csapódott a feje az asztalhoz, valami elszakadt,
talán az életösztöne. A furcsa csoszogásból és nyögésekből
összeálló táncból, ami körülötte folyt, tudta, hogy Teddy
Derekkel birkózik. Teddy legalább még talpon volt, és nem
eszméletét vesztve hevert a szőnyegen, de Ursula nem
akarta, hogy verekedjen, azt szerette volna, ha elmenekül,
nehogy baja essen. A halált sem bánta, csak Teddyt ne
fenyegesse veszély. Mondani próbált valamit, de csak
értelmetlen hörgés jött ki a száján. Nagyon fázott és fáradt
volt. Eszébe jutott, hogy Belgravia után a kórházban is így
érezte magát. Akkor Hugh mellette volt, és a kezét szorítva
ebben az életben tartotta.
Még Ambrose-t hallotta a rádióból, Sam Browne „A nap
feltette a kalapját” című dalt énekelte. Vidám dal volt, ami
mellett itt hagyta az életet.
Érte jött a fekete denevér. Ursula nem akart menni. A
feketeség körben közelebb lopódzott. Csendes halál. Olyan
hideg volt! Ma éjjel havazni fog, gondolta, bár még nem is
volt tél. Máris szitálni kezdett a hó, a hideg pelyhek
szappanként olvadtak el a bőrén. Ursula Teddy felé nyújtotta
a kezét, hogy belekapaszkodjon, de ezúttal semmi sem
akadályozta meg, hogy belehulljon a sötét éjszakába.
1926. február 11.
68
Colette: Chéri – Egy kurtizán szerelme (Kállay Miklós – Tótfalusi Ágnes
fordítása).
nyár ettől még egy nap elmúlik. – Leereszkedett a fűre
Ursula mellé. A bőre szeplős lett a napon végzett kerti
munkától. Sylvie mindig a madarakkal kelt, Ursula viszont
legszívesebben egész nap aludt volna. Sylvie lustán
belelapozott a Colette-be, és így szólt. – Kezdhetnél valamit a
franciáddal.
– Élhetnék Párizsban – vetette fel Ursula.
– Azt azért ne – mondta Sylvie.
– Mit gondolsz, jelentkezzek érettségi után egyetemre?
– Jaj, drágám, mi értelme lenne? Ott nem tanulod meg,
hogy légy jó feleség és anya.
– És ha nem akarok az lenni?
Sylvie felnevetett.
– Badarságot beszélsz, csak hogy provokálj. –
Megsimogatta Ursula arcát. – Mindig fura kis jószág voltál. A
ház előtt terítettünk uzsonnára – emelkedett fel kelletlenül. –
Lesz tea és sütemény. És sajnos, Izzie is.
69
Edith Nesbit ifjúsági regénye.
Továbbra is a leírhatatlan félelem szorításában az ösvényen
sétált haza. Félúton szembejött vele Nancy Shawcross.
– Szia, mit keresel itt? – kérdezte, mire Nancy ennyit
válaszolt.
– Ó, csak a növénygyűjteményembe keresgélek dolgokat.
Már szedtem tölgyleveleket és néhány apró makkot.
Ursulából lassan távozott az iszony.
– Gyere, hazakísérlek.
Amikor a tejgazdaság rétje felé közeledtek, egy férfi
mászott át az ötrudas kapun, és nehézkesen ért földet a
turbolya között. Megbillentette Ursula felé a kalapját, és „Jó
estét, kisasszony’-t motyogott, majd továbbment az állomás
felé. Bicegett, amitől viccesen járt, úgy, mint Charlie Chaplin.
Még egy háborús veterán, gondolta magában Ursula.
– Ki volt az? – kérdezte Nancy.
– Fogalmam sincs – válaszolta Ursula. – Jaj, nézd csak, az
úton fekszik egy döglött bűzös holyva! Kéred?
HOLNAP GYÖNYÖRŰ NAP70
70
Irving Berlin 1938-ban írt dala, amit Vera Lynn énekelt, és ami reményt
nyújtott a második világháború és a londoni bombázások idején.
1939. szeptember 2.
71
Utalás Andres Marvell: Vonakodó kedvesemhez című versének egy sorára
(Faludy György fordítása).
okoz. – Pamelához fordult, és mézesmázosan megjegyezte: –
Tehát rád gondoltam, kedvesem.
72
John Keats: Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
egyszer „szfinx”-ként emlegeti, és valóban volt benne valami
zárkózottság, ami fel nem derített mélységre és elhallgatott
titkokra utalt, valami gyerekkori traumára, egy nagyszerű
rögeszmére. „A rejtett énje”, gondolta Ursula, és
meghámozott egy keménytojást, amit összecsavart kis
papírba mártott, amiben só volt. Vajon ki csomagolta be a
pikniket? Crigbton bizonyosan nem… Isten őrizz, hogy Moira
lett volna!
Crightont lelkifurdalás kezdte gyötörni a viszonyuk
tilalmas volta miatt. Azt mondta, hogy Ursula izgalmat
hozott az amúgy egyhangú életébe. Jellicoe-val Jütlandban
járt, „sok mindent” látott, és most „bürokratánál nem több”.
Nem leli a helyét, ismerte be.
– Most vagy szerelmet vallasz nekem – jegyezte meg
Ursula –, vagy közlöd, hogy mindennek vége. – Gyümölcs is
volt, selyempapírba csavart őszibarackok.
– Kényes egyensúly – válaszolta szomorkás mosollyal a
férfi. – Vacillálok. – Ursula nevetett. A szó nem illett
Crightonhoz.
A férfi nekifogott egy történetnek Moiráról, a faluban
töltött mindennapjairól, hogy szüksége van rá, hogy
önkéntes bizottsági munkát végezzen, és Ursula figyelme
elkalandozott. Jobban izgatta a frissen felfedezett Bakewell
torta, amit az Admiralitás mélyén lévő konyhából varázsoltak
elő. („Szépen gondoskodnak rólunk” – büszkélkedett
Crighton. „Mint Maurice-ról is”, gondolta Ursula. A hatalmon
lévő férfiak kiváltságai, amiben a sárgásbarna tengerben
evickélőknek nem lehet részük.)
Ha Ursula idősebb kolléganői neszét vették volna a
viszonyuknak, biztos egymást taposták volna a repülősó
után, kivált, ha azt is tudták volna, hogy akivel Ursula
enyeleg, kicsoda az Admiralitáson belül (Crighton elég magas
rangban volt). Ursula értett, nagyon is jól értett a
titoktartáshoz.
– A diszkrécióval kapcsolatos hírneve megelőzte önt, Miss
Todd – mondta Crighton, amikor bemutatták neki.
– Ó, istenem, de unalmasan hangzik! – válaszolta erre
Ursula.
– Inkább érdekesnek. Jó kém válna önből.
73
Utalás G. B. Shaw hasonló című darabjára.
– Kösz, de már mást terveztem – válaszolta Ursula.
– Nagyszerű! – vette fel megint a kötését Pamela. – Nem
szabad úgy viselkednünk, mintha vége lenne a világnak.
– Még ha így is van? – kérdezett vissza Ursula. Bárcsak
megvette volna a sárga krepdesinruhát!
1940. november
74
Idézet Szun-cétől.
75
Légitámadás, veszteség.
76
Ódivatú.
é”77 – Izzie Holland Park-i házát bezárták, porvédő huzattal
takarták le a bútorokat. Izzie hozzáment feleségül egy híres
színműíróhoz, és nyáron áttették a székhelyüket
Kaliforniába. („Gyáva kutyák mindketten” – vetette oda
Sylvie. – „Hát, nem is tudom – mondta Hugh. – Ha tehetném,
én is szívesen várnám ki a háború végét Hollywoodban.”)
– Érdekes zenét hallgat – mondta Mrs. Appleyard egy nap
Ursulának, amikor elmentek egymás mellett a lépcsőn.
Papírvékony volt a lakásaikat elválasztó fal.
– Bocsásson meg – szabadkozott Ursula, bár nyugodtan
hozzá-tehette volna, hogy Mrs. Appleyard kisbabája egész
nap és éjszaka leordítja a fejét, és hogy ez sokkal zavaróbb. A
baba négy hónaposan koránál nagyobb volt, kövér,
pirospozsgás gyerek, mintha kiszívott volna minden életet
Mrs. Appleyardból.
Mrs. Appleyard, az alvó baba elerőtlenedett, súlyos testét
tartva, akinek feje a vállára hanyatlott, elutasítóan
legyintett.
– Ne izgassa magát, engem ugyan nem zavar. –
Gyászosan kelet-európai volt, Ursula szerint valami
menekült, bár szabatosan beszélt angolul. Mr. Appleyard pár
hónapja tűnt el, talán katonának jelentkezett, de Ursula nem
érdeklődött utána, hiszen a házasság nyilvánvalóan (és jól
hallhatóan) boldogtalan volt. Mrs. Appleyard terhes volt,
amikor a férje elment, és amennyire Ursula meg tudta ítélni
(vagy amennyire hallotta) a férj sosem tért vissza, hogy
megnézze visító csecsemőjét.
77
Elegánsabbé.
Mrs. Appleyard egykor csinos lehetett, de most napról
napra soványabb és szomorúbb lett, míg azt a benyomást
nem keltette, mintha a hétköznapi élethez már csak a baba
és igényei (nagyon is) kézzelfogható terhe kötné.
Az első emeleten lévő közös fürdőszobájukban mindig ott
állt egy zománcos vödör, amiben a csecsemő büdös pelenkái
áztak, mielőtt Mrs. Appleyard a két égőfejes gázrezsón egy
lábosban kifőzte volna őket. A másik égőfejen rendszerint
egy fazék káposzta volt, és talán a párhuzamos főzésnek
köszönhetően az asszonyt mindig soknapos zöldség és
nedves mosott ruha szaga lengte körül. Ursula ráismert. A
szegénység szaga volt.
A Nesbit kisasszonyok, akik a legfelső emeletre fészkelték
be magukat, sokat nyugtalankodtak Mrs. Appleyard és a baba
miatt, ahogy ez már a vénkisasszonyoknál lenni szokott. A
két Nesbit, Lavinia és Ruth, két csenevész aggszűz a
padlásszobákban laktak („az eszterhéj alatt, mint a fecskék”,
csicseregték). Annyira egyformák voltak, hogy akár ikrek is
lehettek volna, és Ursulának nagy erőfeszítésébe került
megjegyezni, melyik melyik.
Régen visszavonultak már – telefonközpontosok voltak a
Harrod’snál –, és igen takarékosan éltek, az egyetlen
gyengéjük a temérdek bizsu volt, amiket főleg a
Woolworthnél vásároltak az ebédidejükben, még a „munkás
éveikben”. A lakásuknak egészen más illata volt, mint Mrs.
Appleyardénak: levendulakölni és „Mansion House”
bútorfény, az idős hölgyek jellemző illata érződött a
levegőben. Ursula néha bevásárolt a Nesbit kisasszonyoknak
és Mrs. Appleyardnak is. Mrs. Appleyard mindig a pontosan
kiszámolt összeggel (mindennek tudta az árát) és egy
udvarias „köszönöm”-mel várta az ajtóban, de Nesbiték
folyton megpróbálták gyönge teával és áporodott, száraz
teasüteménnyel becsalogatni.
Alattuk a másodikon lakott Mr. Bentley („fura, se hús, se
hal szerzet”, ebben mind egyetértettek), akinek lakásában
(találóan) füstölt tőkehal szaga terjengett, amit tejben főzött
meg vacsorára, mellette pedig a távolságtartó Miss Hartnell
(akinek lakása teljesen szagtalan volt), és aki gondnoknőként
dolgozott a Hyde Park Szállodában, és szigorú teremtés volt,
mintha soha semmi nem érne fel az elvárásaihoz. Ursula úgy
érezte, mintha mindig könnyűnek találtatna.
– Bizonyára csalódott a szerelemben – suttogta a hangját
lehalkítva Ruth Nesbit Ursulának, és madárcsontú kezét a
mellére szorította, mintha a maga törékeny szíve ki akarna
hirtelen ugrani a helyéről, hogy egy alkalmatlan személyt
zárjon magába. A két Nesbit kisasszony mélységes
szentimentalizmussal viszonyult a szerelemhez, mivel sosem
tapasztalták meg a viszontagságait. Miss Hartnell úgy
festett, mint aki inkább okozza, mint elszenvedi a csalódást.
– Nekem is vannak lemezeim – mesélte Mrs. Appleyard
egy összeesküvő komolyságával. – De gramofonom sajna
nincs. – Mrs. Appleyard „sajnáját” egy szétdarabolt
kontinens minden tragédiája nyomasztotta. Majdnem
összerogyott a rá rakott súly alatt.
– Nagyon szívesen látom, ha az enyémen szeretné
lejátszani őket – ajánlotta Ursula, de magában reménykedett,
hogy a leigázott Mrs. Appleyard nem él a lehetőséggel.
Kíváncsi lett volna, milyen zenét hallgat. Kizárt, hogy vidám
muzsika lenne, gondolta.
– Brahmsot – válaszolta Mrs. Appleyard a ki nem
mondott kérdésre. – És Mahlert. – A baba nyugtalanul
mocorgott, mintha Mahler lehetősége felkavarná.
Valahányszor Ursula a lépcsőn vagy a fordulóban összefutott
Mrs. Appleyarddal, a baba mindig aludt. Ursulának olyan
érzése volt, mintha két csecsemő lenne: egy szünet nélkül
bömbölő a lakásban, egy meg a lakáson kívül, aki el sem kezd
sírni.
– Fogja meg, kérem, egy pillanatra Emilt, míg
megkeresem a kulcsom – kérte Mrs. Appleyard, és válaszra
sem várva Ursula karjába tette az ormótlan babát.
– Emil – motyogta Ursula. Meg sem fordult a fejében,
hogy a babának neve is van. Szokás szerint Emilt északi-
sarki télre öltöztették fel: alaktalanná tették a pelenkák, a
gumibugyi, a kezeslábas és a különféle kötött és
felszalagozott ruhadarab. Ursulának nem volt újdonság egy
kisbabát tartani, hiszen Pamelával Teddyt és Jimmyt is
ugyanolyan lelkesedéssel babusgatták, mint a kiskutyákat,
kismacskákat és nyuszikat, és maga volt a megtestesült
szerető nagynéni Pamela fiai mellett, de Mrs. Appleyard
gyermeke kevésbé volt vonzó. Míg a Todd babáknak édes tej-
és hintőporszaguk volt, és a levegőn szárított ruhácskákból is
friss illat áradt, addig Emilnek kissé érett szaga volt.
Mrs. Appleyard a kulcsait keresve a nagy, ütött-kopott
kézitáskájában kotorászott, ami úgy nézett ki, mintha egy
távoli országból kelt volna át Európán, egy olyan országból,
amiről Ursula nyilvánvalóan semmit sem tudott. Mrs.
Appleyard végül egy hatalmas sóhajtás kíséretében meglelte
a kulcsait a táska mélyén. A küszöb közelségét megérző baba
ficánkolni kezdett Ursula karjában, mintha felkészülne az
átmenetre. Kinyitotta a szemét, és mogorván rámeredt.
– Köszönöm szépen, Miss Todd – mondta Mrs. Appleyard,
és visszavette a babát. – Kellemes volt önnel beszélgetni.
– Ursulának hívnak – mondta Ursula. – Szólítson csak így.
Mrs. Appleyard habozott, mielőtt félénken így szólt:
– Eryka. E-r-y-k-a. – Már egy éve voltak ajtószomszédok,
de ez volt a legbizalmasabb pillanatuk.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, a baba megkezdte
szokott üvöltését. „Lehet, hogy tűvel szurkálja?”, írta
Pamela, aki békés babákat szült.
– Csak kétéves kor után vadulnak el – vallotta meg.
Pamela tavaly karácsony előtt újabb fiút szült.
– Legközelebb nagyobb szerencséd lesz – nyugtatta
Ursula, amikor meglátogatta. Vonattal utazott fel északra,
hogy megnézze az új kis jövevényt. Hosszú és nehézségekkel
teli utazás volt, aminek nagy részét az őr fülkéjében tett
meg, mivel a vonatot zsúfolásig megtöltötték a
kiképzőtáborba igyekvő katonák. Ursulára záporoztak a
szexuális tartalmú célzások, amik eleinte szórakoztatóak, de
a végére fárasztóak lettek. „Nem éppen kifogástalanul szelíd
lovagok voltak” – mesélte Pamelának, amikor végre odaért.
Az út utolsó szakaszára egy szamaras kordé jutott, mintha az
idő visszatért volna egy másik évszázadba, sőt egy másik
országba.
Szegény Pammyt halálra untatta a csalárd háború és az,
hogy egy csomó kisfiúval volt összezárva, mint egy „fiúiskola
felügyelőnője”. Jeanette-ről nem is szólva, aki „lógós”-nak
bizonyult (valamint nyafogósnak és hortyogónak). „Egy
lelkész lányától az ember többet remél – írta Pamela – bár
csak az ég tudja, miért.” Tavasszal szedte a sátorfáját, és
visszatért Finchley-be, de amikor nap mint nap kezdtek
bombázni, a Sylvie-vel való együttéléssel kapcsolatos rossz
előérzetei ellenére a porontyaival „a háború idejére”
átköltözött Rókazugba. Harold, aki most a St. Thomasban
dolgozott, az arcvonalba került. Pár hete találat érte az
ápolónők otthonát, és öten haltak meg. „Az éjszaka maga a
pokol”, jelentette Harold, és Ralph is ugyanezt mondta a
bombatalálatok helyszíneiről.
Ralph! Hát persze! Ursula egész megfeledkezett róla. Ő is
ott volt az Argyll Roadon. Vajon akkor is ott volt, amikor
felrobbant a bomba? Ursula nagy kínnal megpróbálta
elfordítani a fejét, hogy körülnézhessen, hátha meglátja a
romok között. De senki sem volt körülötte. Egyedül volt.
Egyedül, az összetört fagerendák és szilán-kos szarufák
karámjába zárva, miközben lassan leülepedett a por, a
szájára, az orrlyukába, a szemébe hullott. Nem. Ralph már
elment, amikor megszólaltak a szirénák.
Ursulával nem hált már a barátja az Admiralitásról. A
hadüzenet váratlan bűntudatot ébresztett a szeretőjében.
Véget kell vetniük a viszonyuknak, jelentette ki Crighton. A
test csábításai másodlagos fontosságúvá váltak a katonai
tevékenység mellett, mintha Ursula Kleopátra volna, aki a
szerelemért tönkre akarja tenni az ő Antoniusát. Úgy tűnt,
elegendő izgalom van most a világban anélkül is, hogy a
veszélyt valaki egy szerető tartásával növelné.
– Szerető vagyok? – kérdezte Ursula, aki nem gondolt úgy
magára, mint aki skarlát betűt visel. Ez a címke jobban illik
egy kikapósabb nőhöz, nem?
Megváltozott az egyensúly. Crighton ingadozott, aztán
megingott.
– Rendben van – hagyta rá Ursula derűsen. Mostanra már
gyanította, hogy a talányos felszín alatt nem rejtőzik egy
másféle, ér-dekfeszítőbb Crighton. Végül is nem volt olyan
kiismerhetetlen. Crighton egyszerűen csak Crighton volt:
Moira, a lányok, Jütland. Nem feltétlenül ebben a
sorrendben.
Jóllehet a szakítást ő kezdeményezte, a dolog mégis
lesújtotta. Ursulát nem?
– Nagyon hűvösen fogadod – jegyezte meg.
De sosem volt belé „szerelmes”, magyarázta Ursula.
– És gondolom, azért barátok maradhatunk.
– Sajnos, nem hiszem – válaszolta Crighton, aki
szomorkásan gondolt arra, amit máris a múlt részének
tekintett.
Mindazonáltal Ursula másnap kötelességtudóan
megsiratta a veszteségét. Az, hogy kedvelte, mégsem volt az a
felületes érzés, aminek Pamela tartotta. Amikor felszárította
a könnyeit, hajat mosott, és ágyba bújt egy tányérnyi Bovril
márkájú húspástétomos pirítóssal és egy üveg 1929-es
Château Haut-Brionnal, amit Izzie kiváló borospincéjéből
csent el, és aminek tartalmát Izzie lezserül hátrahagyta.
Ursulánál voltak Izzie kulcsai. „Vegyél csak el bármit, amit
találsz” – mondta Izzie. Es Ursula így is tett.
Kár, hogy már nincs közük egymáshoz Crightonnal,
gondolta Ursula. A háború leegyszerűsítette az
eltévelyedéseket. Az elsötétítésben könnyebb volt titkos
viszonyt folytatni, és a bombázás rombolása, amikor végül
elkezdődött, sok ürügyet szolgáltatott volna Crightonnak,
hogy ne legyen Wargrave-ben Moira és a lányok mellett.
Ursula ehelyett egy teljesen becsületes viszonyba kezdett
a némettanfolyamról egy tanulótársával. A kezdő órák után
(Guten Tag. Mein Name ist Ralph. Ich bin dreizig Jahre alt)
visszamentek a Southampton Rown lévő Kardomah-ba, ami
az utóbbi időben jóformán láthatatlanná vált a homokzsákok
fala mögött. Kiderült, hogy Ralph ugyanabban az épületben
dolgozik, mint ő, a bombatalálatok térképein.
Csak amikor eljöttek az óráról, amit egy harmadik
emeleti levegőtlen teremben tartottak Bloomsburyben,
Ursula akkor vette észre, hogy Ralph biceg. Mielőtt
megkérdezhette volna, Ralph elmesélte, hogy Dunkerque-nél
sebesült meg. Lábon lőtték, míg a vízben arra várt, hogy a
part és a nagyobb hajók között ingázó egyik kisebb csónakba
felvegyék. Egy folkestone-i halász húzta be, akit percekkel
később nyakon lőttek.
– Hát ennyi – mondta. – Többé már nem kell erről
beszélnünk.
– Nem – értett egyet Ursula. – De milyen szörnyű! –
Természetesen nézte a filmhíradókat. „Kihoztuk a legtöbbet
egy rettenetes helyzetből” – jegyezte meg Crighton. Ursula a
Whitehallon futott össze vele nem sokkal a csapatok
evakuálása után. Hiányzik, vallotta be Crighton. („Megint
ingadozik”, gondolta Ursula.) Ursula eltökélten közönyt
színlelt, és azt állította, hogy jelentéseket kell eljuttatnia a
háborús kabinetirodába, miközben sárgásbarna borítékokat
szorított magához mellvértként. Neki is hiányzott Crighton,
de fontosnak érezte, hogy ezt ne mutassa előtte.
– A háborús kabinettel tartasz összeköttetést? – kérdezte
lenyűgözve Crighton.
– Csak egy másodtitkár helyettese vagyok.
Tulajdonképpen nem is a helyettesé, csak egy hozzám
hasonló „lányé”.
A beszélgetés éppen elég sokáig tartott, határozta el
Ursula. Crighton olyan tekintettel nézte, amitől Ursula
szerette volna, ha magához szorítja.
– Ideje indulnom – vetette oda élénken. – Végtére is
háború folyik!
78
Idézet Jane Austen: Emma című regényéből (Csanak Dóra fordítása).
– Az igásállatnak nem szabad, csak neki. Mit szólsz
„Jupiterhez”? Szerinted jó?
Tegnap különös dolog történt vele. A földalattin utazott.
Nem szerette a metrót, bár a bombázások előtt mindenhova
biciklivel közlekedett, most nehéz volt a sok üveg- és
kőtörmelék miatt. A Telegraph keresztrejtvényét fejtette, és
próbált megfeledkezni arról, hogy a föld alatt van. Az
emberek többsége nagyobb biztonságban érezte magát
idelent, de Ursula nem szerette a bezártság érzését. Pár
nappal korábban történt egy eset: a metróbejáratra bomba
hullott, a robbanás lehúzódott az alagutakba, az eredmény
pedig rettenetes volt. Ursula nem vette biztosra, hogy
mindez bekerült az újságokba; rossz hatással lett volna a
közhangulatra.
A metrón a mellette ülő férfi egyszer csak előrehajolt –
Ursula pedig hátrahőkölt –, és fejével a félig kitöltött
keresztrejtvényre intve így szólt:
– Ügyesen csinálja. Odaadnám a névjegyemet, ha nincs
ellenére. Nézzen be az irodámba, ha kedve tartja. Okos
lányokat tobor-zok. – „Nyakamat teszem rá”, gondolta
Ursula. A férfi a kalapját megbillentve szállt le a Green
Parknál. A névjegyen egy whitehalli cím volt, de Ursula
eldobta.
Ralph kirázott két szál cigarettát a dobozból, és
mindkettőt meggyújtotta. Az egyiket átnyújtotta Ursulának.
– Okos vagy, igaz?
– Meglehetősen – hagyta rá Ursula. – Ezért dolgozom a
Hírszerzésen, te meg a Térképszobában.
– Okos és vicces, haha!
Fesztelen bajtársiasság fűzte össze őket, mintha inkább
haverok lennének, mint szeretők. Tisztelték egymás jellemét,
és nem követeltek egymástól sokat. Jól jött, hogy egy helyen
dolgoznak: az irányítóteremben. Sok mindent nem kellett
soha elmagyarázniuk egymásnak.
Ralph a kézfejével megérintette Ursula kézfejét.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Köszönöm, nagyon jól. – Ralph keze még építészkéz volt
– a háború előtti foglalkozása ez volt –, a harc nem tette
tönkre. A Királyi Műszaki Alakulat túlélőjeként biztonságos
távolságban volt a harcoktól, térképeket, fényképeket meg
hasonlókat fürkészett, és nem számított arra, hogy aktív tiszt
lesz, és mocskos, olajos-véres tengervízben gázol majd,
miközben minden oldalról lőnek rá. (Végül is megnyílt, és
beszélt még róla.)
Bár borzalmas dolog a bombázás, mondta, úgy érezte,
valami jó még kisül majd belőle. Reménykedve tekintett a
jövőbe (Hugh-tól és Crightontól eltérően).
– Azok a nyomortanyák – jegyezte meg. – Woolwichet,
Silvertownt, Lambethet és Limehouse-t lerombolják, sorolta,
és a háború után kénytelenek lesznek újjáépíteni. Hatalmas
lehetőség, tette hozzá, hogy tiszta, modern, összkomfortos
otthonokat építsenek, a viktoriánus patkányfészkek helyett
egy csupa üveg, acél és levegő együttest. – Egyfajta San
Gimignanót a jövő számára.
Ursulát nem győzte meg a modernista toronyházak
látomása; ha rajta múlt volna, inkább kertvárosokat,
konyhakerttel megtoldott kényelmes kis házakat épített
volna.
– Micsoda megveszekedett öreg tory vagy – jegyezte meg
szeretetteljesen Ralph.
Ralph ennek ellenére szerette a régi Londont is (Melyik
építész ne szeretné?), a Wren tervezte templomokat, a
fényűző házakat és az elegáns középületeket, „London
köveit”, ahogy kifejezte. Heti egy-két alkalommal éjszakai
őrséget állt a Szent Pál-székesegyháznál olyan férfiak között,
akik – „ha szükséges” – készek voltak felkapaszkodni a tető
szarufáira, hogy a nagyszerű templomot megvédjék a
gyújtóbombáktól. Az a hely egy tűzcsapda, mondta: ódon
épületfa, ólom mindenütt, lapos tetők, számtalan lépcsőház
és sóiét, elfeledett zugok. Egy hirdetésre jelentkezett, amit a
Brit Építészek Királyi Intézetének folyóiratában tettek közzé.
Építészeket kerestek tűzfigyelőnek, mert ők „kiigazodnak a
terveken meg a hasonlókon”. „Mozgékonynak kell lennünk” –
magyarázta, és Ursula eltűnődött, hogy lehet fürge a
sántításával. Maga előtt látta, ahogy Ralphot a
lépcsőházakban és a sötét, elfeledett zugokban lángtenger
zárja körül. Pajtáskodó tűzőrségnek tűnt: az őrök sakkoztak,
és hosszú filozófiai és vallási témájú beszélgetéseket
folytattak. Ursula úgy vélte, ez nagyon is megfelel Ralphnak.
Pár hete megbabonázva, elszörnyedve nézték végig,
ahogy a Holland House leég. Melbury Roadon voltak éppen, a
borospincét fosztogatták.
– Lakj nyugodtan a házamban – javasolta fesztelenül
Izzie, mielőtt Amerikába indult. – Lehetnél a gondnokom. Itt
biztonságban leszel. Elképzelni sem tudom, hogy a németek
Holland Parkot bombázzák. – Ursulának átfutott a fején,
hogy Izzie túlbecsüli azt, hogy a Luftwaffe mekkora
pontossággal talál célba. Ha olyan nagy a biztonság, Izzie
miért szedi nyakába a lábát és inai el?
– Kösz, de nem – válaszolta. A ház túl nagy és üres volt. A
kulcsot azért elfogadta, és néha beszerzőutakra indult a
házba, hogy hasznos dolgokat keressen. A
konyhaszekrényekben voltak még konzervek, amiket Ursula
végső esetre tartogatott, és persze ott volt a tele borospince.
Elemlámpákkal vizslatták a borosrekeszeket – a villanyt
Izzie az elutazása előtt kikapcsolta –, és Ursula éppen
kihúzott egy kiválónak tűnő Pétrust, és odafordult Ralphhoz:
– Szerinted ez megy a csőben sült krumplihoz és a
löncshúshoz? –, amikor ijesztő robbanás hallatszott, és mivel
azt hitték, hogy a házat érte találat, a pince kemény
kőpadlójára vetették magukat, és a kezükkel takarták el a
fejüket. Ezt Hugh tanácsolta; nemrégiben a Rókazugban tett
látogatásakor sulykolta Ursulába. „Mindig a fejedet védd!” –
Hugh megjárta már a frontot. Ursula néha megfeledkezett
erről. A borosüvegek remegtek és rázkódtak a rekeszekben,
és visszatekintve Ursula attól tartott, hogy a Château Latour-
os és Château d’Yquem-es üvegek, ha megsérültek volna,
micsoda kárt tettek volna bennük, ha az éles üvegszilánkok
lezáporoznának, mint a repeszek.
Kirohantak, és nézték, ahogy Holland House tűzgolyóvá
válik, a lángok mindent felemésztenek, és Ursula arra
gondolt, hogy jaj, istenem, csak ne tűzben haljak meg.
Kérlek, Uram, add, hogy gyors halálom legyen.
Nagyon kedvelte Ralphot. Nem űzte a szerelem, mint
némelyik nőt. Crightonnál a szerelem eszméje üldözte, de
Ralphnál minden nyíltabban zajlott. Ez sem szerelem volt,
inkább olyan érzések, amiket az ember egy kedvenc kutya
iránt táplál (és nem, eszébe sem jutott ezt megemlíteni neki.
Egyesek, sőt nagyon sokan meg sem értették, mennyire
ragaszkodhat valaki egy kutyához).
Ralph újabb cigarettára gyújtott, és Ursula így szólt.
– Harold azt mondja, a dohányzás nagyon káros. Olyan
tüdőket lát műtétkor, amik koszos kéményre hasonlítanak.
– Hát persze hogy nem jó – értett egyet Ralph, és
Ursulának is meggyújtott egyet. – De ártalmas az is, ha a
németek bombákat dobnak le és lőnek rád.
– Nem tűnődsz el rajta néha, mi lenne, ha egy kis dolgot
megváltoztatnának? Mármint a múltban? – kérdezte Ursula.
– Ha mondjuk Hitler születésekor meghalt volna, vagy valaki
elrabolta volna csecsemőkorában és… mondjuk egy kvéker
családban nőtt volna fel, akkor most máshogy állnának a
dolgok.
– Szerinted a kvékerek gyereket rabolnak? – kérdezte
jámboran Ralph.
– Hát, ha tudnák, mi történik majd, akkor talán.
– De senki sem tudja, mi lesz. És egyébként is, kvékerek
ide vagy oda, esetleg ugyanilyen lett volna. Inkább meg kéne
ölni az emberrablás helyett. Képes lennél rá? Hogy
pisztollyal lelőj egy csecsemőt? Vagy ha nem lenne
pisztolyod, akkor puszta kézzel végezni tudnál vele?
Hidegvérrel?
„Ha tudnám, hogy ezzel megmentem Teddyt”, gondolta
Ursula. És persze nemcsak Teddyt, hanem az egész világot.
Teddy aznap jelentkezett a Királyi Légierőhöz, amikor
megtörtént a hadüzenet. Suffolkban egy kis gazdaságban
szerzett tapasztalatot. Oxford után egy évig mezőgazdasági
főiskolára járt, majd országszerte különböző kis
gazdaságokban és kisbirtokokon dolgozott. Mindent ki akar
tanulni, mielőtt beindítja a saját gazdaságát, mondta. („
Gazdálkodó akar lenni?!”— szörnyedt el Sylvie.) Nem akart
olyan idealista, „vissza a természethez” típus lenni, aki fülig
sárosan beteg tehenek és döglött bárányok mellett végzi, és
akinek a termését sem érdemes betakarítani (kétségkívül
ilyen helyen is járt).
Teddy még most is verselt. „Egy versíró gazdálkodó? –
kérdezte Hugh. – Mint Vergilius. Egy új Georgicont várunk el
tőled.” – Ursula kíváncsi lett volna, mit gondol Nancy arról,
hogy egy farmer felesége legyen. Nancy rendkívül okos volt,
Cambridge-ben kutatta a matematika valami misztikus és
zavarba ejtő vonatkozását. („Nekem kínai az egész” –
mondta erről Teddy.) És most váratlanul, hirtelen a
megvalósulás küszöbére került a gyerekkori álma, hogy
pilóta lehessen. E pillanatban biztonságban volt Kanadában a
Birodalmi Kiképzőiskolában, ahol repülni tanult, és a
hazaküldött leveleiben arról írt, milyen sok odaát az
ennivaló, milyen csodálatos az időjárás, amitől Ursulát a
sárga irigység kerülgette. „Bárcsak odaát maradna, és soha
nem esne bántódása”, gondolta.
79
Amikor Szirádzsuddaula bengáli návám militarizációellenes tiltakozását
figyelmen kívül hagyták, megtámadta és elfoglalta Fort Williamet, a gyarmati
arisztokrácia tagjainak tucatjait Fort William szűk börtönébe záratta, ahol
másnapra kb. negyvenen megfulladtak. Ez volt a hírhedt „fekete lyuk incidens”.
odalent voltak, főként amikor levonszolták a lépcsőn
Millerék vonakodó kutyáját, egy Billy nevű formátlan
szőrpamacsot, az egész rettenetesen zsúfolt lett.
Természetesen ehhez el kellett viselni Emil sírását és
jajveszékelését, akit úgy adtak kézről kézre a pince
elfoglalói, mint egy nemkívánatos csomagot, hogy
sikertelenül megpróbálják elcsitítani.
Mr. Miller igyekezett „otthonosabbá” tenni a pincét
(amire semmi remény nem volt), és a homokzsákokkal bélelt
falakra kitűzte – ahogy ő nevezte – a „nagy angol művészet”
reprodukcióit. Ezek a színezett rézkarcok – A szénásszekér
John Constable-től, Gainsborough Mr. és Mrs. Andrewsa
(milyen önelégült képet vágtak) és a Buborékok, bár Ursula
szerint ez a legbetegesebb Millais-portré – gyanúsan úgy
festettek, mintha egy drága művészeti albumból csenték
volna el őket. „Kultúra” – bólogatott bölcsen Mr. Miller.
Ursula eltöprengett, hogy ő mit választott volna „nagy angol
művészet” gyanánt. Talán Turnert, a kései munkái
elmosódott, illékony világát. De sejtette, hogy ez nem lenne
Millerek ízlésének megfelelő.
80
Németül „vihar és vágy2: a német irodalmi felvilágosodás jelentős
szakaszának, elsősorban az 1770-es években fellépő szellemi mozgalmának az
elnevezése.
Ralphfal, megpróbálta megfejteni a keresztrejtvényt, aztán
sürgetőn egy csók kíséretében kiterelte az ajtón. Miután
Ralph elment, eloltotta a villanyt, félrehúzta az
elsötétítőfüggönyt, hogy még megpillanthassa az Argyll
Roadon végigsétáló Ralphot. Bicegése ellenére (vagy talán
amiatt) Ralph ruganyos léptekkel haladt, mintha arra
számítana, hogy valami érdekessel találkozik. Ursulát
Teddyre emlékeztette.
Ralph tudta, hogy utánanéz, de nem fordult vissza, csak
néma üdvözlésként felemelte a karját, mielőtt elnyelte a
sötétség. Azért volt némi világosság, amit a holdsarló és a
halványan fénylő csillagok adtak, amik úgy néztek ki, mintha
egy marék gyémántport dobtak volna a sötétbe. „ Trónján a
szűz Hold s dús csillagcsokor / Tündéri rajban
körbefürtözné”,81 bár gyanította, hogy Keats a teliholdról írt,
míg az Argyll Road feletti inkább szolgálatteljesítő holdnak
látszott. Ursula – meglehetősen gyenge – költői hangulatban
volt. A háború roppant borzalma készteti az embert arra,
gondolta, hogy keservesen megkísérelje körülírni.
Bridget mindig azt állította, hogy balszerencsét hoz, ha az
ember üvegen át nézi a holdat. Ursula hagyta, hogy az
elsötétítőfüggöny hadd hulljon vissza, majd szorosan
összehúzta.
Ralph nem fordított különösebb figyelmet a biztonságára.
Azt mondta, Dunkerque után védve érzi magát a váratlan
erőszakos halállal szemben. Ursula viszont úgy tartotta, hogy
a háborúban, amikor az embert elképzelhetetlen mennyiségű
81
John Keats Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
váratlan erőszakos halál veszi körül, megváltoznak az
esélyek, és lehetetlen bármivel szemben is védve lenni.
Ahogy ebben biztos volt, elkezdődött a szirénázás, és ezt
hamarosan követték a Hyde Park ágyúi, majd az első bombák
robbanása, a hangból ítélve megint a dokkoknál. Ursulát a
zaj cselekvésre ösztönözte, lekapta az elemlámpáját, ami a
bejárati ajtó mellett lógott egy kampón, mint egy szent
relikvia, és felkapta a könyvét, amit szintén az ajtó mellett
tartott. Ez volt az „óvóhelyi” könyve: Du côte de chez
Swann.82 Most, hogy úgy tűnt, a háborúnak sosem szakad
vége, Ursula úgy határozott, hogy elkezdi Proustot olvasni.
Odafent sivítottak a repülőgépek, aztán hallotta egy
bomba félelmetes suhanását, ahogy lecsap az égből, majd az
iszonyatos puffanást, amikor valahol becsapódott. Néha a
robbanás sokkal közelibbnek hangzott, mint a valóságban.
(Milyen gyorsan szerez az ember valószínűtlen témákban új
tudást!) Keresni kezdte az óvóhelyi ruháját. Az évszakhoz
képest lenge ruhát viselt, és a pincében dermesztő hideg és
nyirkosság volt. Az óvóhelyi ruhát Sylvie vette, amikor nem
sokkal a bombázás kezdete előtt feljött egy napra a városba.
A Piccadillyn sétáltak, és Sylvie észrevett egy hirdetést a
Simpson’s kirakatában, hogy „méretre szabott óvóhelyi
ruhát” árulnak. Ursula elképzelni sem tudta az anyját egy
óvóhelyen, nemhogy egy odavaló ruhában, de nyilvánvalóan
ez az öltözék, sőt egyenruha vonzotta az anyját. „Jó lesz a
tyúkól kiganézásához” – jelentette ki, és mindkettejüknek
vett egyet.
82
Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában című regényének első része: Swann.
A következő hatalmas robbanás sietségre ösztönözte
Ursulát, aki felhagyott az átokverte ruha keresésével, és
inkább felkapta a Bridget által gyapjúkockákból kötött és
összeállított takarót. („Be akartam csomagolni, hogy
elküldjem a Vöröskeresztnek – írta Bridget gömbölyű betűs,
iskolás-lányos kézírásával –, de aztán úgy gondoltam, neked
nagyobb szükséged van rá.”
„Látod, még a saját családomon belül is menekült
státuszom van” – írta Ursula Pamelának.)
A lépcsőn szembetalálkozott a Nesbit nővérekkel.
– Ó, jaj, Miss Todd, balszerencse vár ránk! – kuncogott
Lavinia. – Tudja, azért, mert keresztezzük egymás útját a
lépcsőn.
Ursula lefelé ment, a Nesbit nővérek felfelé.
– Rossz irányba tartanak – hívta fel a figyelmüket
értelmetlenül.
– Megfeledkeztem a kötésemről – magyarázta Lavinia.
Egy fekete macska formájú zománcberakásos brosst viselt,
amiben a szem helyén egy kis strasszkő csillogott. –
Rugdalódzót köt Mrs. Appleyard babájának – mondta Ruth. –
Olyan hideg van a lakásukban. – Ursula elképzelni sem tudta,
hány kötött holmit húztak arra a szerencsétlen gyerekre,
hogy a végén mégis úgy néz ki, mint egy birka. Bárány ki van
zárva, gondolta. Az Appieyard csecsemőben semmi
bárányszerű nem volt. Vagyis Emilben, emlékeztette magát.
– Azért csak igyekezzenek, jó? – jegyezte meg.
– A házba sok ravasz kalóz / Be néma csendben így lopóz83 –
kiáltott fel Mr. Miller, amikor libasorban lecsődültek a
pincébe. Székek és ideiglenes fekhelyek szedett-vedett
gyűjteménye töltötte meg a nyirkos helyet. Volt két ódon
tábori ágy is, amit Mr. Miller csak-lizott el valahonnan, és
amin – némi rábeszélés után – a Nesbit nővérek nyugtatták
idős csontjaikat. Miután a két hölgy pillanatnyilag nem
tartózkodott lent, Billy, a kutya telepedett fel az egyikre. Volt
még lent egy kis spirituszfőző és egy Aladdin petróleumfőző
is, amiket Ursula rendkívül veszélyesnek tartott egy ilyen
szűk helyen, ahol fentről bombákat dobálnak az emberekre.
(Millerek könnyed derűlátással viszonyultak az
életveszélyhez.)
A lélekszám majdnem teljes volt: Mrs. Appleyard és Emil,
a fura se hús, se hal Mr. Bentley, Miss Hartnell és Milleréit
teljes számban. Mrs. Miller kifejezte aggodalmát a két Miss
Nesbit távolléte miatt, és Mr. Miller felajánlotta, hogy
utánuk megy és megsürgeti őket („átkozott kötés meg
minden”), de ekkor iszonyatos robbanás rázta meg a pincét.
Ursula érezte, hogy remegnek az alapok, ahogy a
lökéshullám továbbterjed alatta a földben. Hugh
utasításának megfelelően levetette magát a padlóra, és a
kezével eltakarta a fejét, de közben magával rántotta a
kisebb Miller fiúk egyikét („Aú, vegye le rólam a kezét!”).
Kényelmetlenül kuporgott a gyerek felett, aki azonban
kimászott alóla.
Síri csend lett.
83
Egy 1917-es népszerű dal, Morse és Sullivan szerzőpárostól, ami szerepelt egy
Gilbert és Sullivan-operettben, A királyné kalózában is (Varró Dániel fordítása).
– Nem a mi házunk volt – vetette oda a gyerek
foghegyről, és hogy sértett férfihiúságát visszanyerje még
kicsit pózolt is.
Mrs. Appleyard is a padlóra vetette magát, a baba puha
páncélú rákként szorult alá. Mrs. Miller nem a fészekalja
gyereke egyikét szorította magához, hanem a régi Farrah’s
Harrogate karamellás bádogdobozt, amiben a megtakarított
pénzét és a biztosítási kötvényeiket őrizte.
Mr. Bentley – a hangja a szokottnál egy kicsit
magasabban reszketett – feltette a kérdést:
– Minket ért találat? – „Nem – válaszolta magában Ursula
–, ha így lett volna, már halottak lennénk.” Visszaült az egyik
rozoga tonettszékre, amit Mr. Miller hozott le. Érezte a
szívdobogását. Túl erősen is. Remegni kezdett, és
szorosabbra húzta magán Bridget horgolt takaróját.
– Nem, a fiamnak igaza van – hagyta rá Mr. Miller. – Az
Essex Villa felől szólt. – Mr. Miller váltig állította, hogy
tudja, hova esnek a bombák. És meglepő módon, többnyire
igaza volt. Millerek családja járatos volt a háborús szlengben
és szellemben. Mind el tudták sajátítani. „És ki is
nyilvánítjuk, igaz? – kérdezte a levelében Pamela. – Az ember
azt hihetné, a mi kezünkhöz nem tapad vér.”
– Tősgyökeres angolok – jegyezte meg Sylvie Ursulának,
amikor első (és utolsó) találkozásukkor Millerekkel beszélt.
Mrs. Miller lehívta Sylvie-t egy teára, de Sylvie még bosszús
volt Ursula függönyeinek és szőnyegeinek állapota miatt,
amiért Mrs. Millert hibáztatta, mert abba a hitbe ringatta
magát, hogy Mrs. Miller a háztulajdonos, és nem csupán egy
másik bérlő. (Ursula magyarázata süket fülekre talált.)
Sylvie úgy viselkedett, mint egy hercegnő, aki meglátogatja
az egyik bérlője, egy egyszerű paraszt kunyhóját. Ursula arra
gondolt, Mrs. Miller később biztos így szólt Mr. Millerhez:
„Az a nő aztán fennhordja az orrát.”
Odafent már dörgött a szünet nélküli bombázás
zenebonája; hallották a nagy bombák üstdobját, a gránátok
sivítását és a közelben lévő légelhárító üteg puffogását.
Időnként egy bumm és egy puff és egy zutty reszkettette meg
a pince alapjait, ahogy tovább záporoztak a bombák a
városra. Emil, Billy, a kutya és a két legkisebb Miller gyerek
üvöltése kísérte. Mindez teljes disszonanciában, kellemetlen
ellenpontként szolgált a Luftwaffe Donner und Blitzenjéhez84
Rettenetes, véget nem érő vihar. Hátul a Csüggedés, elöl a
Rém.85
– A teringettét, a jó öreg fricc tényleg a frászt hozza ránk
ma este – jegyezte meg Mr. Miller, és nyugodtan
megigazított egy lámpát, pontosan úgy, mintha táboroznának
valahol. Ő kezeskedett a pincében tartózkodók
csapatszellemének ápolásáért. Hugh-hoz hasonlóan túlélte a
lövészárkot, és azt állította, hogy kutyába sem veszi Jerry
fenyegetéseit. Már szép számmal voltak a klubban: Crighton,
Ralph, Mr. Miller, sőt még Hugh is, akik átestek a tűz, sár és
víz tűzkeresztségén, és azt képzelték, hogy ilyesmi egyszer
az életben fordul csak elő.
– Miben sántikál a vén fricc, he? – fordult megnyugtatóan
az egyik kisebb, rémültebb gyerekhez. – Nem hagyja, hogy
szépre aludjam magam? – A németek kivétel nélkül mindig
Fritz és Jerry, Ottó, Hermann, Hans személyében jöttek el
84
Mennydörgés és villámlás, egy Strauss-keringő címe is.
85
John Donne: Szent szonettek I. (Vas István fordítása).
Mr. Millerért, és néha maga Adolf volt négy mérföldnyire az
égben, hogy ledobja a nagy liatóerejű robbanótöltetét.
Mrs. Miller (Dolly), a (férjétől eltérően) a tapasztalat
remény felett aratott győzelmének megtestesülése, teából,
kakaóból, kekszből és margarinnal megkent kenyérből álló
„frissítőt” osztott szét. Millerek, ez a nagyvonalú
erkölcsökkel megáldott család sosem szűkölködött
élelmiszerjegyekben. Ezt Reneenek, a legidősebb lányuknak
köszönhették, akinek „összeköttetései” voltak. Renee
tizennyolc volt, minden szempontból fejlett teremtés, aki
könnyű erkölcsűnek tűnt. Miss Hartnell kijelentette, hogy
szerinte Renee nem állja ki a próbát, bár nem volt ellenére,
hogy osztozzon az élelemben, amit hazahozott. Ursulának az
volt a benyomása, hogy az egyik kisebb Miller gyerek
valójában Renee és nem Mrs. Miller gyermeke, akit igencsak
gyakorlatiasan a család keblére öleltek.
Renee „összeköttetései” kétes természetűek voltak;
Ursula pár hete megpillantotta a Charing Cross Hotel első
emeleti kávéházának társalgójában, ahogy kényesen gint
szürcsölt egy kicsípett és gazdagnak tűnő ember
társaságában, akiről lerítt, hogy „feketéző”.
– Ez aztán a mocskos figura! – nevetett Jimmy. Jimmy, a
kisbaba, aki a minden háborúk befejezését szolgáló háború
végének megünneplésekor fogant, most egy újabb háborúban
készült harcolni. Pár napos eltávozást kapott a
kiképzőtáborból, és a Charing Cross Szállodában keresett
menedéket, míg a Strandén eltakarítottak egy fel nem
robbant bombát. Hallották a tengerészeti ágyúkat, amiket
Vauxhall és Waterloo között teherkocsikon állítottak fel, de a
bombázók más célpontokat kerestek, és úgy tűnt,
odébbálltak. – Abbahagyják valaha is? – kérdezte Jimmy.
– Kétségtelenül nem.
– Nagyobb a biztonság a seregben – nevetett Jimmy.
Közkatonának jelentkezett, bár a hadseregben tiszti
kinevezést ajánlottak fel neki. A srácok között akart
szolgálni, mondta. („De tisztek is kellenek, nem? –
értetlenkedett Hugh. – Jobb, ha olyan vezeti őket, akinek van
egy kis esze.”)
Jimmy tapasztalatszerzésre vágyott. író akar lenni,
mondta, és egy háborúnál mi lehet jobb, hogy átélje az
emberi állapot magasságait és mélységeit?
– Író?! – kiáltott fel Sylvie. – Félek, a gonosz tündér keze
ringatta a bölcsőjét. – Ursulának megfordult a fejében, hogy
talán Izzie-re céloz.
Csodálatos volt a Jimmyvel töltött idő. Jimmy fess volt a
tábori egyenruhájában, és mindenhova beengedték, ahova
csak mentek: a Dean Street-i és Archer Street-i merész
találkozóhelyekre, az Orange Streeten a Bœuf sur le Toit-ba,
ami aztán igencsak félvilági hely volt (ha nem is kifejezetten
veszélyes). Olyan helyeken fordultak meg, ami
elgondolkodtatta Ursulát Jimmyvel kapcsolatban. Az
emberiség állapotának felderítése érdekében, mondta az
öccse. Nagyon berúgtak, kicsit ostobán viselkedtek, de az
egész kikapcsolódást jelentett a Millerék pincéjében átvészelt
lapulás után. – ígérd meg, hogy nem halsz meg – kérlelte
Ursula, ahogy vak párkénr tántorogtak végig a Haymarketen,
és azt hallgatták, hogy a bombák hogy törlik ki a létből
London egy másik részét.
– Igyekszem – mondta Jimmy.
Ursula fázott. A víztől, amiben feküdt, még jobban áthűlt.
Mozognia kellene, gondolta. De vajon képes-e rá?
Nyilvánvalóan nem. Mióta fekszik itt? Tíz perce? Tíz éve? Az
idő megszűnt létezni. Minden megszűnt. Csak a szagok
borzalmas egyvelege maradt. A pincében volt, ebben biztos
volt, mert látta a Buborékokat; valami csoda folytán még
mindig ott volt egy homokzsákra ragasztva a feje közelében.
Egy ilyen közhelyes reprodukciót bámulva fog meghalni?
Azután a közhely is szívesebben fogadottnak tűnt, amikor
egy hátborzongató látomás tűnt fel mellette. A szürke arcban
fekete szemű, vadul meredező hajú kísértet ragadta meg
görcsösen.
– Nem látta a babámat? – kérdezte a szellem. Ursulának
beletelt pár pillanatba, hogy rájöjjön, ez nem kísértet, hanem
Mrs. Appleyard, akinek bombaportól piszkos arcára csíkokat
festettek a könnyek és a vér. – Látta a babámat? – kérdezte
ismét.
– Nem – suttogta Ursula a fentről hulló mocsoktól
kiszáradt szájjal. Lehunyta a szemét, és mire megint
kinyitotta, Mrs. Appleyard már eltűnt. Esetleg csak képzelte,
talán lázálmai vannak, gondolta. Vagy esetleg tényleg Mrs.
Appleyard szellemét látta, és mindketten valami magányos
pokol tornácán ragadtak.
A tekintete újra megakadt Lavinia Nesbit ruháján, ami
Millerek képsínén lógott. De a ruha mégsem Lavinia Nesbité
volt. Egy ruhának nincsen karja. Nem ruhaujja, hanem karja.
Ami kézben végződik. A ruhán megcsillant valami: a
holdsarló megvillant egy macskaszemen. Millerek képsínén
maga Lavinia Nesbit fej és láb nélküli teste lógott. Olyan
abszurdnak tűnt, hogy Ursulából bugyborékoló nevetés akart
feltörni. De nem jutott el a felszínre, mert valami – egy
gerenda vagy a fal egy szakasza – megmozdult, és hintőpor-
finomságú vakolat záporozott rá. A szíve összevissza vert a
mellkasában, fájó volt, egy időzített bomba, ami bármelyik
pillanatban felrobbanhat.
Most először fogta el a pánik. Senki sem jön, hogy
segítsen rajta. Mrs. Appleyard tébolyult kísértete semmi
esetre sem. Itt fog meghalni egyedül az Argyll Road
pincéjében, csupán a Buborékok és a fejetlen Lavinia Nesbit
társaságában. Ha Hugh itt lenne, vagy Teddy, vagy Jimmy,
vagy akár Pamela, ők küzdenének azért, hogy kihozzák
innen, hogy megmentsék. Nekik fontos lenne. De itt senkinek
sem volt elég fontos. Hallotta, hogy úgy nyávog, mint egy
sebesült macska. Mennyire sajnálta magát! Mintha valaki
más lenne.
86
John Donne: La Corona (Ferencz Győző fordítása).
a kisbabájáról, Susie. A karjában tartotta? Kicsike még? –
Ursula Emilre gondolt, aki olyan nehéz volt, mint egy bomba
(ki foghatta, amikor elhallgatott a zene, és felrobbant a
ház?), és meg akart szólalni, de ehelyett megint csak a
nyávogását hallotta.
Valami nyikorgott és recsegett a feje fölött, és a
parancsnok megragadta a kezét.
– Semmi baj, itt vagyok – és Ursula kimondhatatlanul
hálás volt neki és mindazoknak, akik azért küszködtek, hogy
kimentsék. Hugh is milyen hálás lenne. Az apja gondolatától
elsírta magát, és a parancsnok így szólt. – No, no, Susie,
minden rendben van, hamarosan kiemeljük innét, egy
pillanat az egész. Hozok magának egy finom teát. Mit szól
hozzá? Nekem is jólesne.
87
Henye.
– Az az otthonod?
– Hogyan?
– Azt mondtad: „nem jelenhetne meg otthon”. Nem ez az?
Az otthonod?
– Dehogynem – mondta Ursula. Maurice türelmetlenül
sétált fel s alá a járdán, Ursula pedig megkocogtatta az
ablaküveget, hogy felkeltse a figyelmét, aztán feltartotta a
mutatóujját, és némán formálta a szavakat: „egy perc”.
Maurice a homlokát ráncolta. – Csak egy szókép – fordult
ismét Crighton felé. – A szülői házat az ember mindig az
„otthonaként” emlegeti.
– Valóban? Én nem.
Nem, gondolta Ursula. Valóban nem teszi. Crighton
számára Wargrave volt az „otthon”, bár talán csak
gondolatban. És természetesen igaza volt, Ursula nem
tekintette otthonának az Egerton Gardenst. A lakás egy pont
volt az időben, egy, a háború miatt megszakított újabb utazás
ideiglenes megállóhelye.
– Megvitathatjuk, ha szeretnéd – mondta Ursula
nyájasan. – Csak tudod… Maurice úgy masíroz le-fel, mint
egy kis ólomkatona.
Crighton nevetett. Sosem kereste a vitát.
– Szívesen veled mennék, és megismerkednék a
szüléiddel, de a Citadellába megyek. – Az Admiralitás egy
földalatti erődöt épített, a Citadellát a Lovastestőrségi
Dísztéren, és Crighton oda készült áttelepíteni az irodáját.
– Viszlát később – mondta Ursula. – Már vár a hintóm, és
Maurice a földet kaparja.
– Gyűrű – emlékeztette Crighton.
– Ó, hát persze, majdnem elfelejtettem – kiáltott fel
Ursula. A látszat kedvéért a munkahelyén kívül karikagyűrűt
kezdett viselni. – Kereskedők meg hasonlók. – Nem akarta,
hogy a tejet kiszállító fiú, a hetente kétszer házhoz jövő
takarítónő azt gondolja, hogy tiltott kapcsolatot folytat. (Ő is
meglepődött a váratlan szégyenlősségén.)
– Képzelheted, hány kérdés lenne, ha ezt meglátnák! –
húzta le a gyűrűt, amit aztán a hallban, az asztalon hagyott.
Crighton csókot lehelt az arcára.
– Érezd jól magad.
– Nincs rá garancia – válaszolta.
88
William Shakespeare: I. szonett (Szabó Lőrinc fordítása).
évtizedéhez („Határkő”). Hugh többi lánytestvére
„túlságosan megerőltetőnek” tekintette az utat Rókazugba.
– Micsoda viperafészek! – jegyezte meg később Izzie
Ursulának. Lehet, hogy Izzie volt a legkisebb, de sosem a
kedvenc. – Hugh mindig is olyan jó volt hozzájuk.
– Mindenkihez az volt – mondta Ursula, és meglepetten,
sőt riadtan érezte, hogy könny szökik a szemébe az apja
becsületes jellemére gondolva.
– Jaj, ne – nyújtott oda Izzie egy habos csipkedarabkát,
amit zsebkendő gyanánt használt. – Még engem is
megríkatsz. – Valószínűtlennek tűnt. Még sosem fordult elő.
Izzie megragadta az alkalmat, hogy bejelentse
küszöbönálló távozását Kaliforniába. Állást ajánlottak a
férjének, a híres drámaírónak; forgatókönyveket készült írni
Hollywoodban.
– Minden európai odamegy.
– Most már európai vagy? – kérdezte Hugh.
– Nem azok vagyunk mind?
89
Utalás Henry James Az aranyserleg című regényére, amelyben a drága
nászajándék, mint a boldogság szimbóluma, darabokra törik.
HOLNAP GYÖNYÖRŰ NAP
1940. szeptember
90
Lewis Carroll: Alice Csodaországban című regényéből (Tótfalusi István
fordítása).
1940. november
Als er das Zimmer verlassen hatte wusst, was sie aus dieser
Erscheinung machen solle… („Amikor a szobából kilépett,
nem tudták, mire véljék ezt a jelenetet.. .”)91
Méhek zümmögték a nyári délután altatódalát, és az
almafák árnyékában Ursula álmosan tette le az O. márkinét.
Félig csukott szeme résén át figyelte a tőle pár méterre
elégedetten füvet rágcsáló kis nyulat. Az állat vagy nem vette
észre, vagy nagyon merész volt. Maurice már biztos lelőtte
volna. A bátyja hazajött a diplomázás után, mielőtt
megkezdte ügyvédi gyakorlatát, és a vakációt mélységes és
hangos unatkozással töltötte. („Bármikor szerezhetne nyári
állást – fejtette ki Hugh. – Nem szokatlan, hogy életerős
fiatalemberek dolgoznak.”)
Maurice annyira unta magát, hogy belement, hogy
megtanítja Ursulát lőni, sőt még abba is beleegyezett, hogy
régi üvegekre és konzervekre célozzanak a vadon állatai
helyett, akiket folyton leterített: nyulakat, rókákat, borzokat,
galambokat, fácánokat, sőt egyszer még egy kis őzet is,
amiért sem Pamela, sem Ursula nem tudott neki
megbocsátani. Amíg élettelen tárgyakról volt szó, Ursula még
élvezte is a dolgot. Hugh öreg hosszú csövű puskáját
használta, de Maurice-nak egy pompás Purley-je volt, amit a
huszonegyedik születésnapjára kapott a nagyanyjától.
91
Heinrich von Kleist: Ó, márkiné (Kászonyi Ágota fordítása).
Adelaide már évekkel ezelőtt beharangozta a saját halálát, de
„sosem váltotta be az ígéretét”, mondta Sylvie.
Hampsteadben éldegélt, mint egy „hatalmas pók”, jegyezte
meg Izzie az à la Russe borjúszelet felett megborzongva, bár
az is lehet, hogy a borzongást a borjúszelet váltotta ki. Mrs.
Glover repertoárjának nem a legjobb fogása volt.
Az igazán kevés dolog között, amiben Sylvie és Izzie
egyeztek, a Hugh anyja iránti ellenszenv az egyik fő helyen
állt.
– A te anyád is – hívta fel Hugh Izzie figyelmét, mire Izzie
ezt válaszolta:
– Á, dehogy, engem az út szélén talált. Gyakran
emlegette. Olyan csintalan voltam, hogy még a cigányok sem
tartottak rám igényt.
Hugh eljött megnézni, hogy lő célba Maurice és Ursula.
– Nahát, kis mackóm, igazi Annie Oakley92 vagy!
92
Profi amerikai mesterlövész.
– Tényleg modern nyelvekre akarsz jelentkezni? Apád szerint
a latin hasznosabb lenne.
– Hogy lenne az? Senki sem beszéli – érvelt logikusan
Ursula. Ez a vitájuk finoman folyt egész nyáron. Ursula a feje
fölé nyújtotta a karját. – Párizsban töltök majd egy évet, és
csak franciául beszélek. Az ott biztosan hasznos lesz.
– Párizs – vonta meg a vállát Sylvie. – Túl sokra tartják.
– Akkor Berlinben.
– Németországban zavaros a helyzet.
– Akkor Bécsben.
– Zsúfolt.
– És Brüsszel? – vetette fel Ursula. – Abban tényleg nem
lehet kifogást találni.
Igaz is volt, Sylvie tényleg nem tudott semmit sem
felhozni ellene, és az európai nagykörútjuk váratlanul
félbeszakadt.
– Mindenképp az egyetem után – folytatta Ursula. – És
addig még sok év van, szükségtelen aggódnod.
– Az egyetemen nem tanítanak meg arra, hogy légy jó
feleség és anya.
– És ha nem akarok az lenni?
Sylvie felnevetett. – Badarságot beszélsz, csak hogy
provokálj. – Megsimogatta Ursula arcát. – Mindig fura kis
jószág voltál. A ház előtt terítettünk uzsonnára – emelkedett
fel kelletlenül. – Lesz tea és sütemény. És sajnos, Izzie is.
93
Vidám.
A Brenner családhoz érkezése előtt Ursula sem a
Hitlerjugendről, sem a BDM-ről nem hallott még, de a két hét
ott tartózkodása óta Hilde és Hanne másról sem beszéltek. –
Egészséges időtöltés – vélte az anyjuk, Frau Brenner. „A
fiatalok közti békét és megértést hirdeti. Hogy ne legyen
több háború. És távol tartja a lányokat a fiúktól.” – Klara
Ursulához hasonlóan nemrég diplomázott – az Akademie-n
képzőművészetet tanult –, és közömbösen viszonyult a húgai
rögeszméjéhez, de felajánlotta, hogy a gardedámjuk lesz a
Bergwanderungjuk, a nyári táborozásuk alatt, amikor a bajor
hegyekben egyik Jugendherbergétől a másikhoz kirándulnak.
„Ugye, velünk tartasz? – kérdezte Klara Ursulát. – Biztos jól
mulatunk, és látjuk a vidéket. Máskülönben a városban
ragadsz Mutti és Vati mellett.”
„Olyasmi, mint a lányok cserkészmozgalma” – írta Ursula
Pamelának.
„Nem egészen” – írta vissza Pamela.
94
Védelmi osztag.
szobák dzsungelnek néztek ki. Ursula megborzongott, az
évszakhoz képest barátságtalanul hideg volt.
Beevickéltek a bőrönddel abba a szobába, amit neki
szántak.
– Anyám szobája volt – mondta Herr Brenner. – Ez az ő
bútora. Sajnos, tavaly meghalt.
Úgy nézte az ágyat, egy hatalmas, gótikus bútordarabot,
ami olyan benyomást keltett, mintha kifejezetten arra
készítették volna, hogy lidérces álmokat keltsen a benne
fekvőben, amiből nyilvánvaló lett, hogy az idősebb Frau
Brenner elmúlása e tollal töltött paplan alatt következett be.
Az ágy uralta a szobát, és Ursula hirtelen ideges lett. A
szalámit evő férfival történtek a vonaton még zavarba ejtően
élénken éltek az emlékezetében, és már megint egyedül volt
egy vadidegennel egy idegen országban. Eszébe jutottak
Bridget baljós történetei a leánykereskedelemről.
Nagy kő esett le a szívéről, amikor mindketten
meghallották a bejárati ajtó nyitását, és az előszobában a
nagy lármát.
– Á, megjöttek! – ragyogott fel Herr Brenner arca az
örömtől.
A lányok átázva, nevetve és csomagokat cipelve
özönlöttek és botorkáltak be a lakásba.
– Nézzétek, ki érkezett meg! – folytatta Herr Brenner, és
ezzel hatalmas izgalmat ébresztett a két kisebb lányban.
(Hildéhez és Hannéhez foghatóan izgulékony lányokkal
Ursula még sosem találkozott.)
– Hát megérkeztél! – fogta meg hideg, nedves kezével
Ursula kezét Klara. – Herzlich willkommen in Deutschland!
Miközben a fiatalabb lányok egyfolytában karattyoltak,
Klara gyorsan körbejárt a lakásban, felgyújtotta a lámpákat,
és a lakás hirtelen átalakult: a szőnyegek kopottak, de
gazdag mintázatúak voltak, a régi bútorok ragyogtak a
politúrtól, a növények hideg dzsungeléból tetszetős,
páfrányos filagória lett. Herr Brenner begyújtott egy nagy,
fehér Kachelofenbe95 a nappaliban („olyan, mint egy nagy,
meleg állat a szobában”, írta Ursula Pamelának), és
megnyugtatta Ursulát, hogy holnapra visszatér a megszokott,
meleg és napfényes időjárás.
Sebesen megterítettek egy hímzett terítővel, és asztalra
került a vacsora: tálon sajt, szalámi, szeletelt kolbász és
olyan fekete kenyér, aminek az illata Mrs. Glover
máktortájára emlékeztetett, valamint egy finom
gyümölcsleves, ami egymagában megerősítette abban, hogy
idegen földön van. („Hideg gyümölcsleves – rémüldözött a
Pamelának írt levélben. – Mit szólna ehhez Mrs. Glover!”)
Herr Brenner halott anyjának szobája is kellemesebbnek
tűnt most már. Az ágy puha és csábító volt, az ágyneműt
kézzel készített horgolás díszítette, az éjjeliszekrényen álló
lámpának meleg fényű rózsás üvegbúrája volt. Valaki –
Ursula feltételezte, hogy Klara – egy kis margarétacsokrot
tett vázában az öltözőasztalára. Ursula rosszul volt a
fáradtságtól, mire bemászott az ágyba (ami olyan magas
volt, hogy csak egy kis zsámolyról lehetett felkapaszkodni
rá), és boldogan álomtalan, mély alvásba merült, amit nem
zavart meg az előző lakó szelleme.
95
Cserépkályha.
– De természetesen vakációznod is kell – bizonygatta Frau
Brenner másnap reggel az étkezésnél (ami furcsa módon a
vacsorára emlékeztetett). Klarának „semmi dolga sem volt”.
Befejezte a festőtanfolyamát, és fogalma sem volt, mihez
kezdjen utána. Szívesen repült volna ki a családi fészekből,
hogy „festő legyen”, de „Németországban most nincs
felesleges pénz, amit művészetre kőkénének”, morgolódott.
Kiara néhány munkáját – nagy, rikító absztrakt vásznakat,
amik éles ellentétben álltak kedves és mértéktartó
természetével – a szobájában tartotta.
– Lehet, hogy tanítanom kell – mondta elkeseredetten.
– A halálnál is rosszabb sors – értett egyet Ursula.
Klara időnként fényképeket keretezett a
Schellingstrassén egy fényképészműteremben. Frau Brenner
egyik ismerősének a lánya dolgozott ott, és ő ajánlotta be.
Klara és a lány, Eva együtt jártak óvodába. „De a keretezést
aligha lehet művészetnek tekinteni, nem?” – kérdezte Klara.
A fényképész, Hoffmann az új kancellár „házi fotósa” volt,
„szóval jól ismerem a vonásait”, mesélte Klara.
Brenneréknek sem volt sok pénzük (Ursula feltételezte,
hogy ezért adták ki neki a szobát), és mindenki, akit Klara
ismert, szegény volt, de 1933-ban mindenütt mindenki az
volt. Klara az anyagiak hiánya ellenére elhatározta, hogy a
legtöbbet kell hogy kihozzák abból, ami még a nyárból
maradt. A Carlton Teaházba vagy a Hofgarten melletti Café
Heckbe jártak, és Pfannkuchent96 ettek meg csokoládét ittak,
96
Palacsinta.
amíg bele nem fájdult a hasuk. Órákig sétáltak az Englischer
Gartenben, aztán sört ittak és fagylaltot ettek, az arcukat
rózsásra pirította a nap. Csónakáztak és úsztak is Helmut,
Kiara fivérének a barátaival, a Walterek, Wernerek, Kurtok,
Heinzek és Gerhardok végeláthatatlan körforgásától kísérve.
Helmut egyébként Potsdamban volt kadét, Jungmann egy
újfajta katonai iskolában, amit a Führer alapított.
– Ég a lelkesedéstől a Pártért – mondta angolul Klara.
Egész jól beszélt angolul, és örömmel gyakorolt Ursulával.
– A partikért – javította ki Ursula. – Úgy mondják, hogy
„ég a lelkesedéstől a partikért”.
Klara nevetett, és a fejét rázta.
– Nem, nem, a Pártért, a nácikért. Nem tudtad, hogy a
múlt hónap óta már nem engedélyeznek más pártot?
„Amikor Hitler hatalomra került – írta tudálékosan
Pamela –, megszavaztatta azt a törvényt, amit
Németországban Gesetz zur Behebung der Not von Volk und
Reichnek hívnak, amit valahogy úgy lehet lefordítani: »A nép
és a Reich nyomorúságát helyrehozó törvény«. Cifra név a
demokrácia megdöntésére.”
Ursula naivan írt vissza: „De a demokrácia helyreáll
majd, ahogy eddig is mindig. Ennek is vége lesz.”
„Segítség nélkül aligha”, válaszolta Pamela.
Pamela sokat zsörtölődött Németország miatt, és Ursula
könnyedén megfeledkezett róla, amikor hosszú, meleg
délutánokat napozott végig a Walterekkel, Wernerekkel,
Kunokkal, Heinzekkel és Gerhardokkal, és lustán heverészett
a közösségi medence vagy a folyó partján. Ursulát zavarba
hozta, hogy rövid sortjaikban és meghökkentően kurta
úszónadrágjaikban a fiúk csaknem meztelenek voltak.
Felfedezte, hogy általában a németeknek nincs ellenére, hogy
levetkőzzenek mások előtt.
Klara ismert egy másik, intellektuálisabb társaságot is: a
művészeti iskolában szerzett barátait, akik jobban szerették
a sötét, füstös kávéházakat vagy saját kopott lakásaikat.
Ittak, rengeteget dohányoztak és a művészetről meg a
politikáról beszélgettek. („Szóval nagyjából e két
embercsoport révén teljes körű műveltséget szerzek!”, írta
Millie-nek.) Klara művészbarátai toprongyos, másként
gondolkodó népség volt, akik mind utálták Münchent, ami
szerintük a „kispolgári provincializmus fellegvára” volt, és
folyton azt emlegették, hogy majd Berlinbe költöznek. Ursula
észrevette, hogy sokat mondják, mit tesznek majd, de
valójában semmit sem csináltak.
Klarát egy másfajta tehetetlenség kötötte gúzsba. Az élete
„megrekedt”, titokban szerelmes volt az egyik professzorába,
a művészeti iskolában tanító szobrászba, de a férfi családi
nyaraláson volt a Fekete-erdőben. (Klara kelletlenül elárulta,
hogy a „család” tulajdonképpen a felesége és a két gyereke.
Klara azt állította, hogy arra vár, hogy az élete megoldódjon.
„Még több hazugság”, gondolta Ursula. Bár nem az ő dolga
volt megítélni.)
Ursula még természetesen szűz volt, „érintetlen”, ahogy
Sylvie mondta volna. Nem erkölcsi megfontolásból,
egyszerűen csak azért, mert még nem találkozott senkivel,
akit eléggé kedvelt volna.
– Nem kell szeretned! – nevetett Klara.
– Igaz, de én mégis így akarom. – Ursula a szerelem
helyett mágnesként vonzotta a visszataszító figurákat – a
vonaton a szalámist, a férfit az ösvényükön –, és aggasztotta,
nem találnak-e benne valamit, aminek létezéséről még ő
maga sem tud. Merevnek, angolosnak érezte magát Klara és
a művészbarátai vagy a távol lévő Helmut kollégái mellett.
Hanne és Hilde rávették Klárát és Ursulát, hogy kísérjék
el őket a helyi sportstadionban rendezett eseményre. Ursula
abban a tévhitben volt, hogy hangversenyről van szó, de
valójában a Hitlerjugend tömeggyűlése volt. Frau Brenner
optimizmusa ellenére a BDM semmivel sem csökkentette a
két lány fiúk iránti érdeklődését.
Ursula szemében ezek a kirobbanóan életerős, egészséges
fiúk mind egyformák voltak, de Hilde és Hanne sok időt
töltöttek izgatott mutogatással ugyanazokra a Walterekre,
Wernerekre, Kurtok-ra, Heinzekre és Gerhardokra, akik egy
szál semmiben henyéltek a medence mellett. Amikor pedig
makulátlan egyenruhában feszítettek (ismét csak rövid
sortban), ádáz és becsületes cserkészeknek látszottak.
A gyűlésen sok menetelés és éneklés volt, amihez egy
rezesbanda szolgáltatta a zenét, és több szónok is beszélt,
akik a Führerre jellemző dagályos stílusban próbáltak szólni
(de nem jártak sikerrel), aztán mindenki felugrott, és
elénekelte a Deutschland über Allest. Mivel Ursula nem
ismerte a szöveget, Haydn csodálatos dallamára halkan a
„Dicsőséges Dolgokat Mondanak Rólad”-ot énekelte (ezt a
zsoltárt gyakran énekelték az iskolai gyűléseken). Amikor az
éneklés befejeződött, mindenki „Sieg Heil!”-t ordított, és a
karját lendítette, és Ursula meglepődve tapasztalta, hogy ő is
így tesz. Klara harsányan nevetett rajta, de Ursula látta,
hogy ő is ezt teszi. „Így tartom helyesnek – vonta meg a
vállát hanyagul. – Nem akarom, hogy hazafelé menet rám
támadjanak.”
Köszöni, de Ursula nem akart a meleg és poros Münchenben
maradni Mutti és Vati Brennerrel, így Klara átnézte a
szekrényét, és talált egy, a kívánalmaknak megfelelő
sötétkék szoknyát és fehér blúzt, és a csapatvezető, Adelheid
egy felesleges keki tábori dzsekit adott, amit a fonott bőr
szerecsenfej-csomón áthúzott háromszögletű kendő
egészített ki. Ursula igen fessnek tartotta magát. Csak azt
sajnálta, hogy sosem volt cserkész, bár volt egy olyan sejtése,
hogy ez az egész az egyenruhánál azért többről szól.
A BDM felső korhatára tizennyolc volt, így se Ursula, se
Klara nem csatlakozhatott volna, mert Hanne szerint „öreg
hölgyek”, alte Damen voltak. Ursula úgy gondolta, hogy
szükségtelen kísérniük a csapatot, mivel Adelheid kiválóan
terelte a nyáját. Adelheid a szoborszerű alakjával és északi
szőke copfjaival akár egy fiatal Freyának97 is elment volna,
aki Fólkvangrból98 érkezett látogatóba. Tökéletes
propaganda volt. Tizennyolc évesen már kinőtt a BDM-ből,
de utána mihez kezd?
– Természetesen belépek a Nemzetiszocialista Női
Ligába! – válaszolta. Formás keblére tűzve már egy kis ezüst
horogkeresztet, a tagság jelét viselte.
Vonattal mentek, a hátizsákjukat feltették a
csomagtartóba, és estére értek egy osztrák határ menti kis
faluba. Az állomásról menetoszlopban (természetesen
97
Istennő a skandináv mitológiában.
98
A hadak mezeje.
énekelve) masíroztak a Jugendherbergebe. Az emberek meg-
megálltak, és elismerően tapsoltak.
A hálóterem, amit kijelöltek számukra, emeletes ágyakkal
volt tele, amiknek többségét már más lányok foglalták el, és
szardíniaként kellett bepréselniük magukat. Klara és Ursula
végül a földre fektetett matracok mellett döntöttek.
Az ebédlőben kaptak vacsorát. Kecskelábú, hosszú
asztalok mellett ültek, és a már megszokott éteknek számító
levest és sajtos Knäckerbrotot99 ettek. Reggelire fekete
kenyér, sajt, valamint dzsem, tea és kávé volt. A friss, tiszta
hegyi levegőn megjött az étvágyuk, és mindent felfaltak,
amit eléjük tettek.
A falu és a környéke idilli volt, még egy kis kastély is állt
ott, amit felkereshettek. Hideg és nyirkos volt, tele
páncélokkal, zászlókkal és a címerpajzsokkal. „Nem lehetett
itt kényelmes az élet”, gondolta Ursula.
Hosszú sétákat tettek a tó partján vagy az erdőben, aztán
felkéredzkedtek a gazdaságok teherautóira és szénás
szekereire, hogy visszajussanak a szállásukra. Egyik nap
végigmentek a folyóparton egy pompás vízesésig. Klara
magával vitte a vázlatfüzetét, és szénnel odavetett gyors,
eleven vonalaival készült rajzai szebbek voltak, mint a
festményei. „Á! – sóhajtott fel. – Milyen gemütlich!100
Barátságos kis skiccek. A barátaim majd nevetnek.” – A falu
egy álmos kis hely volt, az ablakpárkány ládáiban muskátli
virított. A folyónál egy fogadó is volt, ahol sört ittak, és
annyi borjúhúst ettek nokedli-vel, hogy a végén úgy érezték,
kipukkadnak. Ursula sosem említette a Sylvie-nek írt
99
Kétszersült.
100
Kedélyesek.
leveleiben a sört, az anyja nem értette volna meg, hogy ez itt
mennyire mindennapos. És még ha meg is értette volna,
akkor sem helyeselte volna.
Úgy volt, hogy másnap továbbmennek, és pár napig
„sátorban” alszanak majd, egy nagy leánytáborban. Ursula
sajnálta, hogy elhagyják a falut.
Az utolsó estéjükön vásárt rendeztek, a mezőgazdasági
bemutató és egy szüreti mulatság keverékét, aminek nagy
része érthetetlen volt Ursula számára. („Számomra is az –
nyugtatta meg Kiara. – Ne feledd, városi lány vagyok.) A nők
helyi népviseletben voltak, és különféle virágkoszorús
állatokat vonultattak fel egy mezőn, aztán díjakat osztottak
ki. Megint csak horogkeresztes zászlók ékesítették a mezőt.
Folyt a sör, egy zenekar játszott. A mező közepén egy fából
ácsolt nagy dobogót állítottak fel, amin néhány
Lederhosent101 viselő fiú harmonikakíséret mellett
tapsolással, dobogással és a combjukat verve Schuhplatten,
egy helyi népi táncot adott elő.
Klara kigúnyolta őket, de Ursula nagyon ügyesnek
tartotta a fiúkat, sőt arra gondolt, szívesen élne egy alpesi
faluban. („Mint Heidi”, írta Pamelának. Mostanában
kevesebbet írt a nővérének, akit annyira kétségbe ejtett az új
Németország. Pamela a távolból a lelkiismerete hangja volt,
de a messze élőknek könnyű a lelkiismeretükre hallgatni.)
A harmonikás visszatért a zenekarba, és az emberek
táncolni kezdtek. Ursulát elképesztően félénk parasztfiúk
sora vezette fel a dobogóra, akik furcsán bumfordi ugrálása a
táncparketten a Schuhplüttler különös háromnegyedes
101
Bőrnadrág.
ütemére emlékeztette Ursulát. A sör és a tánc hatására
szédülni kezdett, így semmit sem értett, amikor
Klara megjelent, és kézen fogva vonszolt maga után egy
nagyon jóképű férfit, aki láthatóan nem volt helybeli.
– Nézd csak, kit találtam!
– Kit? – kérdezte Ursula.
– Nem mást, mint az unokatestvérem
félunokatestvérének édes unokatestvérét vagy valami
hasonlót – kiáltotta vidáman Kiara. – Hadd mutassam be
Jürgen Fuchsot.
– Csak félkuzin – mosolygott a férfi.
– Nagyon örülök a találkozásnak – mondta Ursula. A férfi
kezet csókolt, és összecsapta a bokáját, amiről Ursulának a
Hamupipőke királyfija jutott az eszébe.
– A porosz vérem – nevetett a férfi és a Brennerek is.
– Nincs bennünk egy csepp sem – tiltakozott Klara.
Gyönyörű mosolya volt, egyszerre derűs és elgondolkodó,
és hihetetlenül kék szeme. Kétségkívül jóvágású volt, kicsit
úgy, mint Benjamin Cole, csak Benjamin a sötét-negatív
ellentéte volt Jürgen Fuchs világos-pozitívjának.
Egy Todd102 és egy Fuchs, két róka, egy pár. A sors
avatkozott volna bele az életébe? Dr. Kellet értékelte volna az
egybeesést.
102
Jelentése: hím róka.
kifejezések: megdobbant a szíve, elállt a lélegzete. Esős,
tétlen délutánokon elég könyvet olvasott Bridget
könyvtárából, hogy ismerje őket.
„Szerelem első látásra”, írta megrészegülten Millie-nek.
De az érzései persze nem az „igazi” szeretetet tükrözték
(amit egyszer majd egy gyermek iránt érez), hanem a mámor
hamis nagyszerűségét. „Folie à deux”103 – írta vissza Millie.
„Milyen élvezetes!”
„Jó neked”, írta Pamela.
„A házasságnak egy tartósabb szerelemre kell épülnie”,
intette Sylvie.
„Gondolok rád, oly távol lévő kicsi mackóm!”, írta az
apja.
Amikor leszállt az este, fáklyásmenet haladt át a falun,
aztán tűzijátékot lőttek fel a kis kastély lőréses oromzatáról.
Nagyon érdekfeszítő volt.
– Wunderschön, nicht war? – kérdezte Adelheid. Az arca
ragyogott a fáklyák fényében.
Igen, értett egyet Ursula. Valóban csodaszép.
103
Indukált pszichózis.
1939. augusztus
104
Olyan kedves.
105
A szabadban.
akarnak lenni, nem?” – jegyezte meg Sylvie. Millie sokban
emlékeztetett Evára. A nyugtalan, üres vidámságban, aminek
tüzér állandóan táplálni kellett. De hisz Eva is színésznő volt,
aki élete legnagyobb szerepét játszotta, sőt az élete maga
volt a szerep. Nem volt különbség.
Frieda, az édes kis Frieda csak ötéves volt, kék szemű,
szőke varkocsa még kurta. Az ideérkezésükkor még sápadt és
fakó bőrét rózsásra és aranylóra barnította az alpesi
napsütés. Amikor a Führer meglátta a kislányt, Ursula a férfi
kék szemében, ami olyan jeges volt, mint lent a Königsee,
meglátta a fanatikus villanást. Tudta, hogy a Tausendjähriges
Reich106 jövőjét látta maga előtt, ahogy Mädchen Mädchen
után sorjázik. („Nem rád hasonlít, ugye?” – kérdezte Eva
rosszindulat nélkül. Nem volt benne rosszindulat.)
Gyerekkorában – Ursula mostanában kényszeresen tért
vissza életének ehhez a szakaszához – jogtalanságot
szenvedett királylányokról olvasott tündérmeséket, akik
kéjsóvár apjuktól és féltékeny mostohájuktól úgy menekültek
meg, hogy szép arcukat dióolajjal kenték be, hamut dörgöltek
a hajukba, hogy álcázzák magukat, hogy úgy nézzenek ki,
mint egy cigány, egy kívülálló, egy menekülő. Ursula
kíváncsi volt, hogy lehet dióolajhoz jutni. Nem hangzott
olyasminek, amiért az ember egyszerűen betér a boltba és
megveszi. És már nem is volt biztonságos barna bőrű
idegenként járkálni, ha életben akart valaki maradni itt az
Obersalzbergen – a Varázshegyen –, a látszatkirályságban, a
„Berg”-en, a Hegyen, ahogy a kiválasztottak meghittségével
emlegették.
106
Az ezeréves birodalom.
Mi az ördögöt keres itt, tette fel magának a kérdést
Ursula, és mikor távozhat végre? Frieda már jól volt, a
felépülése lassan befejeződött. Ursula elhatározta, hogy ma
szól Evának. Hiszen nem foglyok. Elmehetnek, amikor csak
akarnak.
107
William Shakespeare: Macbeth V. felv., V. szín (Szabó Lőrinc fordítása).
– De még mennyire, hogy az – mondta Pamela, mintha a
világon a legtermészetesebb dolog lenne. – Anyafarkast
csinál belőlünk. – Ursula nem tekintette magát annak.
Végtére is medve volt.
A Bergen igazi nőstény farkasok ólálkodtak – Magda,
Emmy, Margarete, Gerda –, a párt vezető funkcionáriusainak
porontyokat produkáló asszonyai, akik mind egy kis saját
hatalomért lökdösődtek, és kisbabák végtelen sorát hozták
világra termékeny méhükből a Reich és a Führer számára.
Ezek a nőstény farkasok veszélyes, ragadozó állatok voltak,
és gyűlölték Evát – az „ostoba tehenet , die blöde Kuh-t –, aki
így vagy úgy, de valahogy föléjük kerekedett.
Bizonyosan bármit megadtak volna, hogy a dicsőséges
vezér párja legyenek a jelentéktelen Eva helyett. Egy ilyen
formátumú emberhez nem illene inkább egy Brünhilde, vagy
legalább egy Magda vagy Leni? Vagy talán maga a Valkűr, a
„Mitford asszony”, das Fräulein Mitford,108 ahogy Eva
emlegette. A Führer csodálta Angliát, főként az arisztokrata,
birodalmi Angliát, bár Ursula kételkedett, hogy ez a csodálat
megakadályozná abban, hogy elpusztítsa, ha eljön az ideje.
Eva utálta a Valkűröket, akikkel versengenie kellett a
Führer figyelméért. Legerősebb érzéseit a félelem szülte.
Legmélyebb ellenszenvét Bormann-nak, a Berg éminence
grise-ének109 tartotta fenn. Ő kezelte a pénzügyeket, ő
vásárolta a Führer nevében Eva ajándékait, és utalta ki a
pénzt a sok szőrmebundára és Ferragamo cipőre, miközben
108
Unity Valkyrie Mitford (1914. augusztus 8. – 1948. május 28.) arisztokrata
származású brit nő volt, aki több éven keresztül Adolf Hitler és az NSDAP belső
köreinek volt a tagja.
109
Szürke eminenciásnak.
finoman mindig emlékeztette Evát, hogy csak egy kurtizán.
Ursula kíváncsi lett volna, honnan származnak a
szőrmebundák, hiszen a Berlinben látott szűcsök többsége
zsidó volt.
Mennyire szúrhatta a nőstény farkasok szemét, hogy a
Führer társa egy eladólány! Eva azt mesélte, hogy amikor
megismerkedett a Führerrel, akkor még a Hoffmann-féle
Photohausban dolgozott, és „Herr Wolf”-nak szólította a
férfit.
– Az Adolf nemes farkast jelent németül – mondta. Hitler
mennyire szeretheti ezt, gondolta Ursula. Senki szájából nem
hallotta soha a férfi keresztnevét. (Eva vajon Mein Führernek
szólítja az ágyban is? Elképzelhetőnek tűnt.) – És tudod, mi a
kedvenc dala? – nevetett Eva. – „Ki fél a gonosz, nagy
farkastól?”
– A Három kismalac című Disney-filmből? – csodálkozott
Ursula.
– Úgy bizony!
„Alig várom, hogy ezt elmeséljem Pamelának”, gondolta
Ursula.
110
És most mosolyogj még egyszer!
Eva felültette Friedát a mellvédre, de Ursula rögtön
lekapta onnét. „Fél a magasban” – magyarázta. Eva folyton
ezen a mellvéden heverészett, dacolva a veszéllyel, vagy
kutyákat és gyerekeket vezetett rajta. Szédítő magasságban
voltak, a mélység Berchtesgaden és a Königsee felé
folytatódott. Ursula valahol sajnálta a kis Berchtesgadent az
ablakokba kitett, ládákban virító, ártatlan, vidám
muskátlikkal és a tó felé lejtő rétekkel. Régnek tűnt, hogy 33-
ban itt járt Klarával. Klara professzora elvált a feleségétől, és
elvette Klarát. Két gyermekük volt.
– Idefent éltek a Nibelungok – mesélte Eva Friedának, és
körbemutatott az őket körülvevő csúcsokon. – És démonok,
boszorkányok meg gonosz kutyák is.
– Gonosz kutyák?! – visszhangozta bizonytalanul Frieda.
Már így is megrémítette Eva két bosszantó skót terrierje,
Negus és Stasi, nem kellett tovább ijesztgetni törpékkel és
démonokkal.
„És azt is hallottam – gondolta Ursula –, hogy
Charlemagne111 az Untersbergben rejtőzött el, és egy
barlangban alszik, ott várja, hogy felébresszék a jó és rossz
végső csatájához.” Kíváncsi volt, mikor kerül rá sor. Talán
hamarosan.
111
Nagy Károly francia király.
ajándék az ő Mr. Wolfjától származott, és Ursula arra
gondolt, talán hálásnak kellene lennie, hogy nem színes
mozgófilmen örökíti meg őket az utókor számára. Ursula
elképzelte, hogy a jövőben majd valaki egyszer végiglapozza
Eva (számtalan) albumát, és eltűnődik, ki lehet Ursula. Talán
összetévesztik majd Eva testvérével, Gretllel, vagy a
barátnőjével, Hertával, a történelem lábjegyzeteivel.
Egy napon persze mindez – még a hegyek is, hiszen a
sziklák jövője a homok volt – eltűnik ugyanabban a
történelmi süllyesztőben. Az emberek többsége átvergődik
valahogy az eseményeken, és csak visszatekintve döbben rá a
jelentőségükre. A Führer más, ő tudatosan alakítja a jövő
számára a történelmet. Ilyenre csak egy igazi önimádó képes.
És Speer épületeket tervez Berlinbe, hogy jól fessenek, ha
mostantól számítva ezer év múlva romokban hevernek. Ez az
ő ajándéka a Führernek. (Hogy valaki ilyen távlatokban
gondolkozzon! Ursula óráról órára élt – az anyaság újabb
következménye! –, és a jövő éppúgy rejtély maradt, mint a
múlt.)
Egyedül Speer bánt kedvesen Evával, ezért Ursula sem
ítélte meg olyan szigorúan, mint amit esetleg megérdemelt.
És ő volt az egyetlen olyan reménybeli teuton lovag, aki
jóképű volt, nem sánta vagy zömök varangyos béka vagy egy
kövér disznó, vagy ami valamiért ennél is rosszabb volt, nem
hasonlított egy alacsony beosztású bürokratára. („És
valamennyien egyenruhában feszítenek! – írta Ursula
Pammynek. – De ez mind csak színjáték. Mintha a Zendai
fogoly lapjain élnénk.112 Az üres zagyválás nagymesterei.”
112
Anthony Hope regénye.
Bárcsak itt lenne vele Pammy, és együtt szednék ízekre a
Führer és csatlósai jellemét! Pammy biztos arra a
következtetésre jutna, hogy valamennyien sarlatánok, akik
szájából sugárban ömlenek a kegyes frázisok.)
Jürgen a magánéletben „rettenetesen” selejtesnek
tartotta őket, a nyilvánosság előtt azonban úgy viselkedett,
mint a Reich bármely hű szolgája. Lippenbekenntnis.113 (A
szükség törvényt bont, mondta volna Sylvie.) így jut előre az
ember, bizonygatta Jürgen. Ursula úgy érezte, e tekintetben
hasonlít Maurice-ra, aki azt állította, hogy az ember
kénytelen ostobákkal és szamarakkal együttműködni, hogy
építse a karrierjét. Természetesen Maurice is ügyvéd volt.
Mostanában egészen magas beosztásban dolgozott a
belügyminisztériumban. Ha háború lesz, vajon gondot jelent
ez? A német állam-polgárság – oly kelletlenül felöltőn –
páncélzata elég lesz-e, hogy megvédje őt, Ursulát? (Ha
háború lesz! Tényleg elviseli-e, hogy a La Manche csatorna e
partján legyen?)
Jürgen ügyvéd volt. Ha jogi pályán akart dolgozni, be
kellett lépnie a pártba, nem volt más választása.
Lippenbekenntnis. Berlinben, az igazságügyi
minisztériumban dolgozott. Akkor, amikor megkérte a kezét
(a „viharos udvarlást követően”, írta Ursula Sylvie-nek),
éppen csak hogy megszűnt kommunista lenni.
Jürgen mostanra elfordult balos politikai nézeteitől, és
megingathatatlanul kiállt amellett, amit addig elértek: az
országban megindult a munka, helyreállt a teljes
foglalkoztatottság, lett étel, egészségügy, önbecsülés. Üj
113
Képmutatás.
munkahelyek, utak, gyárak, új remény, hogyan máshogy
érték volna ezt el? De mindez egy hisztérikus mű-vallás és
egy dühödt álmessiás révén sikerült. „Mindennek meg kell
fizetni az árát” – mondta Jürgen. De talán nem ilyen magas
árat. (De tényleg, hogy érték ezt el?, töprengett gyakran
Ursula. Jobbára félelemmel és ügyes színpadi rendezéssel. De
honnan lett pénz és munkahely? Lehet, hogy a zászló- és
egyenruhagyártásból, amiből annyit kellett előállítani, ami
megmentette volna a legtöbb gazdaságot. „A gazdaság
egyébként is kezd talpra állni – írta Pamela –, a náciknak
meg jól jött a véletlen egybeesés, és rögtön lecsaptak rá.”)
Igen, mondta Jürgen, az elején volt erőszak, de ez csak egy
hirtelen roham, egy hullám volt, a Sturmabteilung114
kieresztette a gőzt. Most már minden és mindenki sokkal
racionálisabb.
Áprilisban elmentek a Führer ötvenedik születésnapját
ünneplő berlini parádéra. Jürgennek a vendégek nagy
lelátóján kijelölt helyre szóltak a jegyei. „Feltételezem, nagy
megtiszteltetés” – mondta a férje. Mit tett vajon, hogy ezt
kiérdemelje?, tűnődött Ursula. (Vajon örül-e neki? Néha
nehezen tudott kiigazodni a férjén.) Az 1936-os olimpiára
nem tudott jegyet szerezni, most azonban itt voltak, és a
Reich elitjének társaságát élvezték. Jürgen mostanában egyre
elfoglal tabb volt. „Az ügyvédek sosem alszanak” – jegyezte
meg. (Ursula mégis úgy látta, hogy készek végigaludni az
Ezeréves Birodalmat.)
A parádénak nem akart vége szakadni. Goebbels
látványosságszervezésének eddigi legnagyszabásúbb
114
Rohamosztag.
eseménye volt. Harcias zene, majd a Luftwaffe által
bemutatott kezdőszám, egy lenyűgöző, zajos légi bemutató a
Keleti-Nyugati Tengely mentén, aztán a Brandenburgi kapu
felett; a kötelékben repülő géprajok egyik hulláma követte a
másikat. Még több „zengő tombolás”.
– Heinkelek és Messerschmittek – magyarázta Jürgen.
Honnan tudta? A fiúk mind ismerik a repülőgépeket,
válaszolta a férje.
Ezt követték az előttük elvonuló ezredek, díszlépésben
masírozó katonák látszólag véget nem érő sora. Ursulát a
lábukat magasba lendítő Tiller lányokra115 emlékeztette.
– Stechschritt116 – mondta. – Ki a csoda találta ezt ki?
– Természetesen a poroszok – nevetett Jürgen.
Ursula elővett egy tábla csokoládét, letört egy darabot, és
megkínálta Jürgent. A férje úgy ráncolta a homlokát és rázta
a fejét, mintha Ursula tiszteletlenséget mutatott volna az
összegyűlt katonai hatalom iránt. Ursula evett még egy
falatot. Dacos kis gesztus.
A férje közelebb hajolt, hogy Ursula hallja – fülsiketítő
hangorkán vette körül őket –, és így szólt: „Ha mást nem is, a
precizitásukat csodálnod kellene.” így is volt. Csodálta is.
Valóban kivételes volt. Szinte gépies tökéletesség, mintha
minden ezred minden egyes tagja teljesen azonos lenne a
másikkal, mintha gyártósoron létrehozott robotok lennének.
Volt valami nem emberi benne, de a hadseregnek nem is az a
célja, hogy emberi legyen, nem? („Minden olyan férfias volt”,
jelentette a levelében Pamelának.) Az angol hadsereg vajon
képes lenne-e ilyen mértékű gépies kiképzésre? A szovjetek
115
Angol revügörlök a XIX. század végén.
116
Díszlépés.
talán igen, de az angolok valahogy nem voltak ennyire
elkötelezettek.
Frieda már elaludt az ölében, pedig még éppen csak
elkezdődött. Hitler végig tisztelgett, a karját mereven maga
elé nyújtotta (onnan, ahol ültek, csak a karját láthatta: úgy
meredt előre, mint egy piszkavas). A hatalom kétségkívül
különleges állóképességet kívánt. Ha nekem lenne az
ötvenedik születésnapom, gondolta Ursula, a Temze partján
szeretném tölteni, Brayben vagy Henley-ben vagy más
hasonló helyen, nagyon angolos pikniket szerveznénk egy
termosz teával, kolbászos tekerccsel, tojásos és zsázsás
szendviccsel, aprósüteménnyel és fánkkal. Az egész családja
jelen volt a képen, de vajon Jürgen része volt-e ennek az
idillnek? Nem lógna ki belőle, ahogy evezős flanelöltönyben a
füvön heverészik, és a krikettről beszélget Hugh-val. Hugh és
Jürgen ismerték egymást, és jól kijöttek egymással. Ursuláék
1935-ben jártak Rókazugban. „Rendes fickónak látszik” –
jegyezte meg Hugh, bár amikor tudomására jutott, hogy
Ursula felvette a német állampolgárságot, már nem
lelkesedett annyira a vejéért. Ursula ma már tudta, hogy
rettenetes hibát követett el. „Az utólagos bölcsesség
csodálatos dolog – mondta egyszer Klara. – Ha mindannyian
időben lennénk okosak, nem lenne történelem, amit
lejegyezhetnének.”
Angliában kellett volna maradnia. Nem lett volna szabad
eljönnie Rókazugból, a mezőről, a kis cserjésből, a
harangvirágos erdőben csörgedező pataktól.
Kezdett továbbgördülni a háborús gépezet.
– Most jönnek a tankok – mondta angolul Jürgen, ahogy
előbb a Panzerek jelentek meg a teherautók platóján. Jól
beszélt angolul, egy évig tanult Oxfordban (innen ismerte a
krikettet). Aztán következtek az önjáró Panzerek, az
oldalkocsis motorkerékpárok, a páncélozott járművek, majd
elegánsan ügetett a lovasság (ezzel kivált elnyerték a
közönség csodálatát, Ursula fel is ébresztette Friedát, hogy
lássa a lovakat), majd a tüzérség következett a köny-nyű
harcmezei ágyúktól a masszív légelhárító ütegekig és a
hatalmas ágyúkig.
– K-3-asok – jegyezte meg Jürgen elismerően, mintha ez
fontos lenne Ursula számára.
A parádé egy Ursula számára felfoghatatlan
rendszeretetről és a geometria előszeretetéről árulkodott.
Ebben és a színpadiasságában nem is különbözött más
parádéktól és díszfelvonulásoktól, csakhogy a fegyverarzenál
elképesztő volt. Az ország állig felfegyverkezett! Ursulának
erről fogalma sem volt. Nem csoda, hogy mindenkinek jutott
állás! („Maurice azt mondja, hogy a gazdaság
megmentéséhez háborúra van szükség”, írta Pamela. És
minek a fegyver, ha nem a háborúhoz?)
– A hadsereg felfegyverzése jót tett a lelkünknek –
magyarázta Jürgen. – Helyreállította a hazánkba vetett
büszkeségünket. Amikor 1918-ban megadták magukat a
tábornokok… – Ursula már oda sem figyelt. Túl sokszor
hallotta ezt az érvelést. „Ők kezdték a legutolsó háborút –
írta bosszúsan a nővérének. – És őszintén szólva az ember
azt hihetné, rajtuk kívül senkinek sem voltak később
nehézségei, senki más nem volt szegény, éhes, senki más
nem gyászolt.” Frieda ismét felébredt, és nyűgös lett. Ursula
csokoládét adott neki. Egyébként Ursula is rosszkedvű volt.
Kettesben megették a tábla csokoládét.
A finálé kifejezetten meghatóra sikerült. Az ezredekben a
tömegesen magasra emelt zászlók hosszú sorait és széleit
mintha vonalzóval igazították volna hajszálpontosan
egyenesre, és ekkor egyszerre hajtották földig a zászlókat a
Führer tiszteletére. A tömeg őrjöngött.
– Hogy tetszett? – kérdezte Jürgen, miközben lassan
araszolva kifelé igyekeztek a lelátóról.
– Pompás volt – válaszolta Ursula. – Igazán nagyszerű! –
Érezte, ahogy a kezdődő fejgörcs a halántéka felé kúszik.
117
Traccsparti.
szót mondta. Jude. Még sosem hallotta azelőtt tőle ilyen
gúnyosan és lekezelően. Mintha kést döftek volna a szívébe.
– Fogalmam sincs – válaszolta. – Nem tartozom a
Kaffeeklatschhoz, ahogy te nevezed.
A Führer úgy betöltötte Eva életét, hogy amikor nem volt ott,
Eva üres edény volt csupán. Eva késő esténként a telefont
őrizte, amikor a szeretője távol volt, és ingerülten a fülét
hegyezte, mint egy kutya, hogy elérjen hozzá a gazdája
hangja.
És olyan kevés tennivaló akadt idefent! Egy idő múlva az
erdei túrák vagy a (dermesztően hideg) Königseeben való
úszkálás is inkább elbágyasztotta, mint felpezsdítette. Nem
lehetett vég nélkül mezei virágokat szedni vagy a teraszon
napozni anélkül, hogy az ember ne bolondulna meg. A Bergen
tengernyi nörsz és dadus volt, akik lekötötték Friedát, és
Ursulának lassanként ugyanannyi szabadideje támadt, mint
Evának. Buta módon csak egy könyvet csomagolt be, de ez
legalább hosszú volt: Thomas Manntól A varázshegy. Nem
tudta, hogy tiltólistán van. Egy Wehrmacht-tiszt meglátta,
amikor olvasta, és így szólt: „Maga nagyon vakmerő! A tiltott
könyveik listáján szerepel.” – Ursula abból, ahogy azt
mondta, hogy „könyveik”, sejtette, hogy nem vállal
azonosságot velük. Különben is mi lehet a legrosszabb, amit
tehetnek vele? Elveszik tőle a könyvet, és bedobják a konyhai
tűzhelybe?
A Wehrmacht-tiszt kedves volt. Elmesélte, hogy skót a
nagymamája, és sok boldog vakációt töltött a „Felföldön”.
Im Grunde hat es eine merkwürdige Bewandtnis mit
diesem Sicheinleben an fremdem Orte, dieser – sei es auch –
mühseligen Anpassung und Umgewöhnung…, olvasta, és
nehézkesen és meglehetősen rosszul lefordította: „Van
valami különös abban, ahogy egy új helyen berendezkedünk,
a fáradságos alkalmazkodásban és meg-
barátkozásban..Milyen igaz, gondolta. Mann kemény dió volt.
Szívesebben vett volna Bridget gótikus románcaiból egy
doboznyit. És azok biztos nem verboten.118
118
Tiltott.
119
Életkedv.
fáradt fej megpihenhet. Gemütlichkeitet, meghittséget. Eva
barátságos volt, lényegtelen dolgokról csevegett, nem próbált
meg eszes vagy sziporkázó lenni. A befolyásos férfiaknak
simulékony nőkre volt szükségük, az otthon négy fala között
nem vágytak intellektuális arénára. („A tulajdon férjem
szájából hallottam ezt, akkor hát igaznak kell lennie!”, írta
Ursula Pamelának. Jürgen nem magára vonatkoztatva
értette, ő nem volt befolyásos ember. „Még nem” – nevetett.)
A politikai világ csak abban a tekintetben érintette, hogy
imádata tárgyát elvette Evától. Durván eldugták a nagyvilág
szeme elől, nem kapott hivatalos státuszt; hűséges volt, mint
egy kutya, de egy kutyánál kisebb elismertségben részesült.
A hierarchiában Blondi magasabban volt, mint Eva. Eva
legnagyobb bánata az volt, hogy nem találkozhatott a
Windsor házaspárral, amikor Berghofba látogattak.
Ursula elítélően hallgatta.
– Hiszen az a nő náci! – jegyezte meg végig sem gondolva
a kijelentését. („Azt hiszem, jobban meg kéne fontolnom, mit
mondok!”, írta Pamelának.) Eva csak ennyit válaszolt:
– Hát persze hogy az – mintha a világon a Hitler-imádat
lenne a legtermészetesebb dolog Anglia egykori és többé
trónra nem kerülő királya hitvesénél.
A Führert úgy állították be, mint aki az önmegtartóztatás
fennkölt, magányos útját járja; nem nősülhet meg, mert
Németország az arája. Feláldozta magát az ország sorsának
oltárán, vagy legalábbis ez volt a dolog lényege, mert Ursula
ezen a ponton diszkréten majdnem elbóbiskolt. (A férje egyik
végtelenbe nyúló vacsora utáni monológja alatt hangzott el.)
„Mint a mi szűz királynőnk”, gondolta Ursula, de hangosan
nem mondta ki, mert sejtette, hogy a Führer nem szeretné,
ha asszonyhoz hasonlítanák, még egy királyi szívvel és
gyomorral rendelkező arisztokratához sem. Ursulának annak
idején volt az iskolában egy történelemtanára, aki szívesen
idézett I. Erzsébettől. Ne árulj el titkokat olyanoknak, akiknek
hűségéről és titoktartásáról előbb nem bizonyosodtál meg.
120
Fűszeres.
Ursula. Csecsemőnek született, mint mindenki más. Aztán
ezt az életet választotta.
A Führer hálószobájába, amibe Eva fürdőszobáján át
lehetett átjutni, tilos volt belépni. Ursula azonban látta,
ahogy a Führer alszik, bár nem a szent és sérthetetlen
hálószobájában, hanem a Berghof teraszának meleg, ebéd
utáni napsütésében. A nagy harcos szája lése-majesté121
lefittyedt. Sebezhetőnek tűnt, de a Bergen nem voltak
merénylők. Sok fegyver volt, könnyen fel lehetett volna
kapni egy Lugert, és fejbe lőni, vagy a szívébe ereszteni egy
golyót. De akkor mi lenne vele? És ami még rosszabb, mi
történne Friedával?
Eva a Führer mellett ült, és szeretetteljesen figyelte, mint
egy gyereket. Amikor aludt, nem tartozott senkihez, csak
hozzá.
Eva alapvetően kedves fiatal nő volt. Nem ítélhetünk meg
valakit a férfi alapján, akivel hál. (Vagy mégis?)
Evának csodás, izmos alakja volt, amit Ursula
kifejezetten irigyelt. Egészséges, sportos lány volt, úszó,
síelő, korcsolyázó, táncos, tornász, aki imádott a szabadban
lenni, imádta a mozgást. Mégis kullancsként tapadt egy
nemtörődöm, középkorú férfira, egy szó szerinti értelemben
is éjjeli bagolyra, aki dél előtt sosem kelt fel (és aki mégis
képes volt ebéd után szundítani), aki nem dohányzott, nem
ivott, nem táncolt és minden másban is mértékletes volt,
akinek spártai szokásai voltak, bár nem a lendület
tekintetében. Egy olyan férfihoz kötötte magát, aki sosem
vetkőzött le jobban, mint a Lederhosenig (bőrnadrágjáig, ami
121
Felségsértően.
a nem bajor tekintet számára komikusan taszító látvány
volt), és akinek bűzös lehelete már első találkozásukkor
undorral töltötte el Ursulát, és aki úgy kapkodta be a
tablettákat, mint kacsa a nokedlit a „felfúvódására”. („Azt
hallom, fingik – figyelmeztette Jürgen. – A sok zöldségtől
lehet.) Vigyázott a méltóságára, és mint olyan, mégsem volt
hiú. („Csak nagyzási hóbortban szenved”, írta Ursula
Pamelának.)
122
John Milton: A vak szonettje (Tóth Árpád fordítása).
123
Az eredeti idézetben asszonyok helyett férfiak szerepelnek.
124
Morzsás pite.
125
Fekete-erdő torta.
órákat töltöttek a Díszteremben vacsora után, ebben a
hatalmas, ronda teremben, ahol gramofont hallgattak vagy
filmeket néztek (néha egyszerre mindkettőt). Természetesen
a Führer választotta ki, hogy mit. Ha zenéről volt szó, a
Fledermaus126 és a Die lustige Witwe127 voltak a kedvencei. Az
első estén Ursula úgy érezte, nehéz lenne elfelejteni
Bormann, Himmler, Goebbels (és ádáz hitveseik) késpenge-
élességű kígyómosolyát (feltehetően a még több színlelés
jegyében), miközben a Die lustige Witwét hallgatták. Ursula
az egyetemen látta A víg özvegy diákelőadását. Jó
barátságban volt azzal a lánnyal, aki Hannát, a főszerepet
játszotta. Álmában sem gondolta volna, hogy amikor majd
legközelebb hallja a „Vilja, ó, Vilja, te szép és csodás”-t,
németül éneklik majd, és ilyen különös társaságban. Az
előadás 1931-ben volt. Ursula nem látta előre a maga sorsát,
nemhogy Európáét.
A Díszteremben szinte minden este vetítettek filmeket.
Megjött a mozigépész, az egyik falat borító nagy gobelint
géppel felcsavarták, mint egy rolót, és mögötte láthatóvá vált
egy vetítővászon. Utána végig kellett ülniük valami szörnyű
romantikus giccset vagy egy amerikai kalandfilmet, esetleg
egy hegyi filmet. Ursula így látta a King Kongot, A hindu
lándzsást és a Szólít a hegyet. Az első estén a Der heilige
Berget vetítették (még több hegy, még több Leni128). A Führer
legkedvesebb filmje, mesélte bizalmasan Eva, a Hófehérke
volt. Vajon melyik szereplővel azonosul, tűnődött Ursula: a
gonosz boszorkánnyal vagy a törpékkel? Hófehérkével biztos
126
A denevér.
127
A víg özvegy.
128
Utalás Leni Riefensthal filmrendezőnőre, Hitler nagy kedvencére.
nem? Bizonyosan a királyfival, döntött végül. (Vajon volt-e
neve, vajon szokott-e egyáltalán nevük lenni, vagy elég
egyszerűen a rang?) A királyfi, aki felébreszti az alvó lányt,
ahogy a Führer felébresztette Németországot. De nem
csókkal.
Frieda születésekor Klara a Schneewittchen und die sieben
Zwerge, a Hófehérke és a hét törpe gyönyörű kiadását
ajándékozta a kislánynak, amit Franz Jüttner illusztrált.
Klara professzorát a művészeti iskolában már régen
eltiltották a tanítástól. 1935-ben már azt tervezték, hogy
elhagyják az országot, aztán 1936-ban is felmerült ez a
kérdés. A Kristallnacht, a Kristályéjszaka után Pamela
közvetlenül Klarának írt, bár személyesen sosem találkoztak,
és felajánlotta, hogy otthont nyújt nekik Finchley-ben. De a
tehetetlenség, ez az átkozott késztetés, hogy várjanak…,
aztán a professzort egy razzia során elkapták, és keletre
vitték, a hatóságok szerint azért, hogy gyárban dolgozzon. „A
gyönyörű szobrászkeze” – szomorkodott Klara.
(„Tulajdonképpen nem is gyárak”, írta Pamela.)
Ursula emlékezett rá, hogy gyerekkorában lelkesen
olvasott tündérmeséket. Vakon bízott, nem annyira a boldog
befejezésben, mint inkább abban, hogy a világban győz az
igazság. Gyanította, hogy a die Bruder Grimm átejtették.
Speiglein, Spieglein, an der Wand / Wer ist die Schönste im
ganzen Land? (Tükröm, tükröm, mondd meg nékem / Ki a
legszebb a vidéken?). Az egyszer biztos, hogy nem ez a
társaság, gondolta Ursula, amikor körülnézett a
Díszteremben a Bergen töltött első kimerítő estéjén.
A Führer jobban szerette az operettet, mint az operát, a
rajzfilmeket a magasröptű kultúránál. Ursula nézte, ahogy
Eva kezét fogja, és magában dúdolja Lehárt, és
megdöbbentette, milyen hétköznapinak (sőt nevetségesnek)
látszik. Inkább Mickey Mouse volt, mint Siegfried. Sylvie
kurtán elintézte volna. Izzie is keményen elbánt volna vele.
És Mrs. Glover… ő vajon hogy állt volna hozzá? Ursulának ez
volt az új játéka: azt próbálta kitalálni, hogy az általa ismert
emberek hogy bánnának el a náci oligarchákkal. Úgy döntött,
hogy Mrs. Glover valószínűleg alaposan helybenhagyta volna
őket a húsklopfolójával. (És Bridget? Minden bizonnyal
tudomást sem vett volna róla.)
Amikor vége lett a filmnek, a Führer (órákon át)
részletesen kifejtette a véleményét a kedvenc témáiról: a
német művészetről és építészetről (úgy érezte, egy építész
veszett el benne), a Blut und Bodenről129 (a föld, mindig a
föld), a magányosan járt magasztos ösvényről (ismét a
farkas). Németország megmentője volt, és megmenti majd
szegény Németországot, a Schneewittchenjét,130 akár akarja,
akár sem. Vég nélkül zsolozsmázott a német művészetről és
zenéről, Wagnerről, a Die Meistersingerről,131 említette a
librettóból a kedvenc sorát, Wacbt auf, es nahet gen den Tag,
„Ébredj, felvirradt a nap” („mindjárt fel is kel a nap, ha még
sokáig beszélsz”, gondolta Ursula). Majd visszakanyarodott a
végzethez, hogy a sorsa összefonódik a Volkéval, a népével.
Heimat,132 Boden,133 győzelem vagy bukás. („Miféle
győzelem? – töprengett Ursula. – Ki ellen?”) Aztán
129
Vér és Föld.
130
Hófehérke.
131
A mesterdalnok.
132
Szülőföld.
133
Föld.
elhangzott valami Nagy Frigyesről, amit nem értett egészen,
a római építészetről, végül a Vaterlandról, a honról. („Az
oroszoknál anyaföld volt, vajon ebből mire lehet
következtetni?”, gondolta Ursula. Mi volt az angolok
számára? Feltételezte, hogy csak „Anglia”. A legrosszabb
esetben Blake „Jeruzsálem-e.134) Aztán megint vissza a
végzethez és a Tausendjährigeshez.135 Olyan végtelenbe
nyúlóan, hogy a vacsoránál tompa fájásként kezdődő fejfájás
mostanra már töviskoszorú lett. „Jaj, hallgasson már,
Herr Hitler!” – képzelte el, hogy Hugh rászólna, és
hirtelen olyan honvágy fogta el, hogy majdnem elsírta
magát.
Haza akart menni. Rókazugba.
Akárcsak a királyi udvarokban a király és az udvaroncok,
ők sem állhatták fel addig, míg el nem bocsátották őket, amíg
az uralkodó úgy nem döntött, hogy felmegy a hálótermébe.
Ursula egyszer látta, hogy Eva megjátszott ásítással fordul
felé, mintha azt akarná mondani: „Elég ebből, Wolfi” –
(tisztában volt vele, hogy a képzelete szörnyen megtréfálja,
ami a jelen körülmények között megbocsátható volt). Aztán
végül, nagy sokára, istennek hála Hitler megmozdult, és a
kimerült kompánia nagy zörgéssel talpra kászálódott.
134
Utalás a vers egyik sorára: „…Anglia ősi, zöld földjét.” (Kántás Balázs
fordítása).
135
Ezeréves birodalom.
és más párnákra horogkeresztet hímeztek, és Hanne meg
Hilde BDM-csapatához hasonlóan az Obersalzbergig
sorakoztak az út mentén, hogy egy mámoros pillanatig
láthassák a nagy fekete Mercedesében. Sok nő azt kiabálta
felé, hogy szeretne gyereket szülni neki. „De mit látnak
benne?” – értetlenkedett Sylvie. Ursula elvitte az anyját egy
díszfelvonulásra, a Berlinben tartott véget nem érő,
zászlólengető, lobogócipelő események egyikére, mert Sylvie
szerette volna „a saját szememmel látni, mi ez a cécó”.
(Mennyire angol dolog volt Sylvie-nél, hogy a Harmadik
Birodalmat „cécóvá” degradálta.)
Az utca vörös, fekete és fehér erdő volt.
– Nagyon rikítóak a színeik – jelentette ki Sylvie, mintha
azon morfondírozna, hogy felkéri a nemzetiszocialistákat,
hogy rendezzék be a nappaliját.
A Führer közeledtére a tömeg izgalma Sieg Heilek és Heil
Hitlerek veszett őrjöngésévé fajult.
– Én lennék az egyetlen, akit ez hidegen hagy? – kérdezte
Syl-vie. – Szerinted mi ez? Valami tömeghisztéria?
– Tudom, hogy olyan, mint a császár új ruhája –
válaszolta Ursula. – Csakis mi látjuk a meztelen embert.
– Egy bohóc! – jelentette ki lekezelően Sylvie.
– Pszt! – szólt rá Ursula. – Angolul ugyanúgy hangzott,
mint németül, és Ursula nem akarta, hogy felhergeljék a
körülöttük állókat. – Tedd fel a karod – kérte az anyját.
– Én?! – kérdezte a brit asszonyok e felháborodott éke.
– Igen. Te.
Sylvie vonakodva engedelmeskedett. Ursula úgy érezte,
halála pillanatáig emlékezni fog a látványra, ahogy az anyja
náci karlendítésre emeli a karját. Később persze arra
gondolt, hogy ez még 1934-ben történt, amikor a
lelkiismerete még nem zsugorodott össze, és azt sem vette
észre, mi van készülőben. Talán elvakította a szerelem, vagy
csak a sötét butaság. (Pamela mindent látott, nem
homályosította el semmi a szemét.)
Sylvie azért utazott Németországba, hogy szemügyre
vegye Ursula váratlanul támadt férjét. Ursula eltöprengett
rajta, vajon mit készült az anyja tenni, ha Jürgent nem
találta volna alkalmasnak? Elkábítja és elrabolja Ursulát és
felvonszolja a Schnellzugra?136 Akkor még Münchenben éltek,
Jürgen még nem dolgozott a berlini igazságügyi
minisztériumban, nem költöztek még a Savignyplatzra, és
még nem voltak Frieda szülei, bár Ursulát már elnehezítette
a terhesség.
– Ki hitte volna, hogy anya leszel – jegyezte meg Sylvie,
mintha erre igazán nem számított volna. – És egy német
anyja – tette hozzá elgondolkodva.
– Egy kisbabáé – helyesbített Ursula.
136
Gyorsvonat.
összehasonlítva, aki puha volt, mint a kelt tészta vagy egy
vekni Kartoffelbrot,137 Sylvie egy divathölgynek látszott.
Ebédről jövet Sylvie azt mondta, szeretne benézni az
Oberpollingerbe, hogy ajándékot vegyen Hugh-nak. Amikor a
nagyáruházhoz értek, a kirakatokon zsidóellenes jelszavakat
láttak. „Istenem, hogy piszkolhatták így be?” – kérdezte
Sylvie. Az áruház ugyan nyitva volt, de két SA-egyenruhás,
vigyorgó bugris téblábolt az ajtó előtt, hogy elvegye az
emberek kedvét a vásárlástól. Sylvie-ét azonban nem tudták:
határozott léptekkel ment el a barnaingesek mellett, Ursula
pedig kelletlenül követte az ajtón át a vastag szőnyeggel
borított lépcsőhöz. Az egyenruhák láttán karikírozva vonta
meg a vállát, és szégyenlősen mormolta: ,A hölgy angol.”
Akkor arra gondolt, hogy Sylvie-nek fogalma sem volt,
milyen Németországban élni, de visszatekintve úgy érezte,
hogy az anyja nagyon is jól tudta.
137
Burgonyás kenyér.
138
Túrótorta.
rizspudingja, a ropogós barna héj alatt rejtőző krémes,
ragacsos sárga finomság. Érezte a szerecsendió illatát, bár
tudta, hogy nem tettek Frieda ételébe. Nem emlékezett a
szerecsendió német nevére, és úgy érezte, nehéz lenne
körülírnia Evának. A Berghofból csak az étel hiányzik majd,
gondolta Ursula, így nem árt, ha élvezi, míg lehet. Vett még
egyszer a Käsekuchenből.
Kisebb hadseregnyi, a Berghofot ellátó, személyzet
szolgálta ki őket. A Berg egy alpesi nyaralóhely és egy
katonai kiképzőtábor különös kombinációja volt. Valójában
kisváros volt, ahol akadt iskola, posta, színház, egy nagy SS-
laktanya, lövölde, tekepálya, Wehrmacht-kórház és még sok
más, jószerivel minden, a templomot kivéve. Számos
jóvágású, fiatal Wehrmacht-tiszt is, akik sokkal hozzáillőbb
udvarlók lettek volna Eva számára.
Ebéd után felsétáltak a Teehaushoz, a Mooslahner Kopfra.
Eva csaholó, fürge kutyái mellettük szaladtak. (Bárcsak
legalább egyikük lebukfencezne a mellvédről vagy a
kilátóról!) Ursula feje megfájdult, és örömmel vetette bele
magát az egyik zöld virágmintás vászonhuzattal bevont
fotelbe, amit különösen szemet bán tónak tartott. Teát
hoztak nekik a konyhából – és persze süteményt és Ursula
két szem kodeint is bekapott a teájával. „Szerintem Frieda
elég jól van ahhoz, hogy hazamenjünk” – jegyezte meg.
139
Cserépkályha.
140
William Shakespeare: Szeget szeggel (Mészöly Dezső fordítása).
őket. Azt hitte, elnézett valamit, átlapozta a születési és
halálozási és házasságkötési iratokat, a biztosításokat és
garancialeveleket, valamint Jürgen végrendeletét (elvégre
ügyvéd volt), az összes dokumentumot, csak azt nem találta,
amire szüksége volt. Növekvő félelemmel borított ki mindent
a szőnyegre, és vizsgált át mindent egyenként. Újra meg
újra. Nem voltak meg az útlevelek, csak Jürgené.
Kétségbeesetten kutatott át minden fiókot a házban, minden
cipősdobozt, bekukkantott a szekrényekbe, polcokra, a
díványpárnák mögé és a matracok alá. Semmi.
Együtt vacsoráztak, ahogy máskor is. Ursula alig bírt
nyelni.
– Rosszul érzed magad? – kérdezte Jürgen féltő
gondoskodással.
– Nem – válaszolta Ursula elvékonyodó hangon. Mit
mondhatna? Jürgen tudta, persze hogy tudta.
– Gondoltam, elmehetnénk üdülni – vetette fel a férje. –
Syltre.
– Syltre?
– Igen. Oda nem kell útlevél. – Vajon mosolygott? Igen?
Aztán Frieda megbetegedett, és már nem számított más.
141
Megiddó hegyének neve, ahol a Jelenések könyve szerint lezajlik Jó és Rossz
végső küzdelme, azaz a világ vége.
Kijavította magát: maga az élet volt, ami miatt
Shakespeare dúlt-fúlt. Az élet csak egy tűnő árny, csak egy /
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat / Dúl-fúl, s elnémul.142
Valamennyien tűnő árnyak voltak Berlinben. Az élet egykor
olyan sokat jelentett, most nem volt nála olcsóbb árucikk.
Egy futó gondolat erejéig Evára is visszaemlékezett, hogy
mindig közömbösen viszonyult az öngyilkossághoz. Vajon
követte a vezérét a pokolba?
Frieda most már nagyon rosszul volt: rázta a hideg, lázas
volt és állandó fejfájásra panaszkodott. Ha nem lett volna
beteg, talán csatlakozhattak volna az oroszok elől nyugatra
tartó menekültek tömegéhez, de egy ilyen utat semmiképpen
sem élt volna túl.
„Elegem van, mami” – suttogta, rettenetes
visszhangjaként a padláslakásban lakó nővéreknek.
Ursula magára hagyta, és az utcát borító törmeléken
keservesen átevickélve a patikushoz sietett. Néha
holttesteket látott, de már nem érzett semmit a halottak
iránt. Ajtónyílásokba húzódott, amikor túl közelről
hallatszottak a lövések, aztán a következő utcasarokra futott.
A gyógyszerész nyitva volt, de nem volt orvossága, még a
becses gyertyáit és a pénzét is visszautasította. Leverten tért
vissza.
Míg távol volt Friedától, egyre azért aggódott, nehogy
történjen vele valami a távollétében, és megfogadta, hogy
többé nem mozdul mellőle. Kétutcányira egy orosz tankot
látott. Őt is megijesztette a látvány, akkor Frieda mennyire
megrémülhetett! Szünet nélkül szóltak a tüzérségi ágyúk.
142
William Shakespeare: Macbeth V. felvonás, V. szín.
Magával ragadta az érzés, hogy itt a világ vége. Ha pedig így
van, Friedának a karjaiban kell meghalnia, nem egyedül. De
most kinek a karjában hal meg? Az apja nyújtotta
biztonságra gondolt, és kicsordultak a könnyei.
Mire felkapaszkodott a törmelékkel borított lépcsőn, már
halálosan kimerült volt. Frieda hol magához tért, hol
visszasüllyedt a delíriumba, és Ursula lefeküdt mellé a
padlóra tett matracra. A lánya nyirkos haját simogatta, és
halkan mesélt neki egy másik világról. Beszélt a
harangvirágokról, amik tavasszal az erdőben nyílnak
Rókazugban, a kis cserjés mögötti mezőn növő virágokról, a
lenről és a szarkalábról, a boglárkáról, a pipacsról, az égő
szerelemről és a margarétáról. Elmesélte, hogy nyáron az
angol pázsitról milyen illat száll fel, ha frissen nyírják a
füvet, milyen illata van Sylvie rózsáinak vagy a
gyümölcsösben milyen az íze a savanykás-édes almáknak.
Beszélt az ösvény melletti tölgyfákról, a temetőben növő
tiszafákról és Rókazugban a bükkökről. Nem hagyta ki a
rókákat, a nyuszikat, a fácánokat, a mezei nyulakat, a
teheneket és a hatalmas igáslovakat. Elmondta, milyen,
amikor a nap barátságos sugaraiban fürdenek a búzatáblák
és a zöld mezők. Milyen a fekete rigó tiszta, csengő dala, a
pacsirta lírai éneke, az erdei galamb lágy turbékolása, a
sötétben a bagoly huhogása. „Vedd be – tette a kapszulát
Frieda szájába. – A patikustól kaptam, ettől elalszol majd.”
Elmondta Friedának, hogy hajlandó lenne késpengén
táncolni, hogy megvédje, a pokol tüzén égne, hogy
megmentse, és a legmélyebb tengerbe fulladna, ha ezzel a
felszínre segíthetné, és most megteszi érte ezt is, a
legnehezebb dolgot a világon.
Átölelte a lányát, megcsókolta, a fülébe suttogva mesélt
arról, hogy Teddy milyen volt kiskorában, milyen volt a
meglepetés zsúr-ja, hogy Pamela milyen okos volt, Maurice
meg milyen idegesítő, és Jirnmy milyen mulatságos volt
gyerekkorában. Elmondta, hogy tiktakolt az óra a hallban,
hogy zörgette a szél a kéményfedőt, és szenteste hogy raktak
öl fákból nagy tüzet a kandallóban, és hogy akasztották ki a
harisnyákat a kandallópárkányra, másnap pedig sült libát
ettek és karácsonyi mazsolás pudingot, és jövő karácsonykor
ők is ezt fogják tenni. „Most már minden rendben lesz” –
mondta neki Ursula.
Amikor biztos volt benne, hogy Frieda elaludt, fogta a kis
üvegkapszulát, amit a patikustól kapott, gyöngéden Frieda
szájába tette, és összeszorította finom állkapcsát. A kapszula
alig hallható reccsenéssel tört össze. Donne Szent
szonettjeinek egy sora jutott az eszébe, amikor ráharapott a
saját kis üvegfiolájára. Egymásba futunk a halál meg én, s a
gyönyöreim már mind tegnapok.143 Szorosan ölelte Friedát, és
hamarosan beburkolta őket a fekete denevér bársonyos
szárnya, és ez az élet valószerűtlenné vált és elillant.
Még sosem választotta a halált az élettel szemben, és
most, amikor távozott belőle, tudta, hogy valami megrepedt
és eltört, és megváltozott a dolgok rendje. Azután a sötétség
eltörölte a gondolatait.
143
John Donne: Szent szonettek I. (Vas István fordítása).
HOSSZÚ, NEHÉZ HÁBORÚ144
144
Winston Churchill 1941. december 26-i beszédéből.
1940. szeptember
145
Christopher Marlowe: Doktor Faustus.
146
Christopher Marlowe: Doktor Faustus tragikus históriája (András T. László
fordítása).
kétséget kizáróan tudta, hogy Mr. Durkin az, az egyik
légóparancsnok az állomásukról. Nyugdíjas tanár volt, és
szeretett idézni (vagy tévesen idézni). A hang – vagy Mr.
Durkin – mondott még valamit, ami talán még a Doktor
Faustusból volt, de a szavakat elnyelte a pár utcával arrébb
földre zuhanó bomba hatalmas puffanása.
Megrázkódott a föld, és egy másik hang (az illető a
kupacon dolgozott), felordított: „Vigyázat!” – Ursula hallotta,
hogy valami elmozdul, a hang zörgő és hegyoldalon lefelé
görgő morénára emlékeztette, egy lavina előhírnökére.
Törmelék volt, nem kavics. És halom volt, nem hegy. A
halmot képező törmelék egy ház maradványa volt, vagy
inkább több házé, amiket összeőröltek és zúztak, és fél órája
még otthonok voltak, de most már csak tégla, törött födém és
padlódeszka, bútor, kép, szőnyeg, ágynemű, könyv, edény,
linóleum, üveg pokoli összevisszasága. És embereké. Életek
bedarált részecskéi, amik már soha többé nem állnak össze
egésszé.
A görgeteg lassan kis patakká vékonyodott, végül megállt,
a lavinát sikerült megállítani, és ugyanaz a hang felordított.
„Rendben! Folytassák!” Holdtalan éjszaka volt, a nehéz
fizikai munkát végző mentőcsapat álcázott elemlámpái adtak
csak némi fényt, mintha kísérteties lidércfények mozognának
a halmon. Az irdatlan, alattomos sötétség másik oka a vastag
füst- és porfelhő volt, ami gusztustalan fátyolszövetként
lebegett a levegőben. A bűz szokás szerint gyomorforgató
volt. Nemcsak a világítógáz és a robbanótöltetek szaga úszott
körülöttük, hanem az abnormális szag is, ami akkor
keletkezik, amikor egy épületet porrá zúznak. Képtelen volt
szabadulni ettől a szagtól. Egy régi selyemsálat kötött a szája
és az orra elé, mint egy bandita, de a por és a bűz így is
beszivárgott a tüdejébe. A halál és az enyészet állandóan
leülepedett a bőrére, a hajába, az orrlyukába, a tüdejébe
kúszott, a körme alá került. A teste részévé vált.
Nemrégen sötétkék, nem valami hízelgő szabású
egyenruhát osztottak ki közöttük. Ursula addig a légoltalmi
ruháját hordta, amit Sylvie divatújdonságként vett neki a
Simpson’snál nem sokkal a háború kitörése előtt. Hugit régi
bőrövével egészítette ki, amire a „szerszámait” fűzte:
elemlámpát, gázmaszkot, elsősegélycsomagot és noteszt.
Egyik zsebében egy zsebkés és egy zsebkendő, a másikban
vastag bőrkesztyű és ajakrúzs volt. „Milyen jó ötlet!” –
kiáltott fel Miss Woolf, amikor megpillantotta a zsebkést.
Tudomásul kell venni, hogy a rengeteg szabály ellenére is
menet közben jöttek rá sok mindenre, gondolta Ursula.
Mr. Durkin, mert valóban ő volt az, előbukkant a
félhomályból és a ködszerű füstből. Elemlámpával a
noteszére világított, a gyönge fény alig világította meg a
papírt.
– Sokan laknak ebben az utcában – jegyezte meg a nevek
és házszámok listáját nézve, amiknek már semmi közük nem
volt a körülöttük lévő romboláshoz. – Wilsonék az egyes
szám alatt laknak – folytatta Mr. Durkin, mintha
valamiképpen segítségükre lett volna, ha a legelején kezdik.
– Nincs többé egyes szám – igazította helyre Ursula. –
Egyáltalán nincsenek számok. – Az utca felismerhetetlen
volt, eltöröltek róla minden ismerős dolgot. Még fényes
nappal is felismerhetetlen lett volna. Már nem volt utca, csak
egy „halom”, egy sírhant, ami hat vagy talán még több méter
magas volt, az oldalához pallókat és létrákat támasztottak,
hogy a nehéz munkát végző mentőcsapat felkúszhasson rá.
Volt valami kezdetleges abban az emberi láncban, amit
alkottak: fentről lefelé, kosarakban adogatták egymásnak a
törmeléket. Akár a piramisokat építő – vagy ez esetben kiásó
– rabszolgák is lehettek volna. Ursulának hirtelen a Regent’s
Park-i állatkertben régen élő levélmetsző hangyák jutottak az
eszébe: a rovarok kötelességtudóan cipelték kis terhüket.
Vajon a hangyákat is evakuálták a többi állattal együtt, vagy
egyszerűen szabadon engedték őket a parkban? Trópusi
rovarok voltak, így talán nem élték volna túl a Regent’s Park
éghajlatának zordságát. Ott nézte meg Millie-t ’38 nyarán a
Szentivánéji álom szabadtéri előadásában.
– Miss Todd?
– Jaj, bocsánat, Mr. Durkin, elkalandoztak a gondolataim.
– Mostanában gyakran megesett: ilyen iszonyatos helyeken
volt, és egyszer csak észrevette, hogy egy múltbeli kellemes
pillanatot idéz fel. Keskeny fénycsíkok a sötétségben.
Óvatosan igyekeztek a kupac felé. Mr. Durkin átadta
Ursulának az utca lakóinak névsorát, és besegített a kosarak
adogatásába. Nem ásott senki, csak kézzel takarították el a
törmeléket, mint az óvatos régészek. „Kényes idefent a
helyzet” – jegyezte meg Ursulának a mentőcsapat egyik tagja
a kupac aljának közelében. Megtisztítottak egy aknát, ami a
kupac közepén húzódott (akkor inkább vulkán, mint halom,
gondolta Ursula). A nehéz fizikai munkát végző csapatban
jobbára építőmunkások dolgoztak – kőművesek, munkások és
hasonlók –, és Ursula eltöprengett, nem találják-e furcsának,
hogy lerombolt épületeken mászkálnak, mintha az idő
visszafelé haladna. Igaz, ezek gyakorlatias, találékony férfiak
voltak, akik nem hajlottak az ilyen szárnyaló fantáziára valló
gondolkodásra.
Néha valaki csendet kért – lehetetlennek tűnt, miközben
a fejük felett folytatódott a légitámadás –, de ilyenkor mégis
megállt a munka, és a halom tetején lévők bentről az élet
jelei után füleltek. Reménytelennek látszott, mégis volt egy
dolog, amire megtanította őket a Blitz: hogy a
legvalószínűtlenebb körülmények között is maradtak életben
(vagy haltak meg) emberek.
Ursula a homályban a halványkék fényeket kereste, amik
a becsapódási helyet kijelölő tiszt állását jelezték, és
helyettük Miss Woolfot pillantotta meg, aki a
téglacserepeken át céltudatosan felé tartott.
– Bajban vannak – mondta Miss Woolf tárgyilagosan,
amikor odaért hozzá. – Egy vékonyka kell.
– Vékonyka? – ismételte meg Ursula. A szónak valamilyen
oknál fogva nem volt értelme.
Ursula Csehszlovákia ’39. márciusi lerohanása után lépett
be a Légoltalmi Parancsnokság kötelékébe, amikor rászakadt
a szörnyű felismerés, hogy Európa sorsa meg van pecsételve.
(„Micsoda komor Kasszandra vagy!” – jegyezte meg Sylvie,
de Ursula a belügyminisztérium Légoltalmi Parancsnokságán
dolgozott, és előre látta a jövőt.) A furcsa háború különös
alkonyzónájában a légoltalmi parancsnokok létét nevetséges
túlzásnak tartották, de Maurice szerint most „London
védelmének motorját” jelentették.
Vegyes társaságban dolgozott. Miss Woolf, a nyugdíjas
kórházi főnővér volt a csoportvezető. Vékony volt és egyenes
tartású, mint egy karó, acélszürke haját takaros kontyba
csavarta, és tekintélyt parancsoló viselkedése
természetesnek tűnt. A helyettese, a már említett Mr. Durkin
volt, hozzájuk tartozott még Mr. Simms, aki a Költségvetési
Minisztériumban dolgozott, és a bankigazgató Mr. Palmer. Az
utóbbi kettő az előző háborúban is harcolt, és öregek voltak
már ahhoz, hogy most behívják őket (Mr. Durkin
„egészségügyi okból” kapott felmentést, mondta
védekezőén). Aztán ott volt még Mr. Armitage, az
operaénekes, és mivel az operában már nem énekelhetett, a
„la donna è mobile” és a „Largo al factotum”147 áriákkal
szórakoztatta őket.
– Csak a legnépszerűbbekkel – vallotta meg Ursulának. –
A többség nem vágyik komolyabbra.
– Én az öreg Al Bowllyra148 esküszöm – jelentette ki Mr.
Bullock. Mr. Bullock (John), akire illett a neve,149 Miss Woolf
szavaival élve „kissé kétes” figura volt. Keménykötésű volt,
versenyszerűen birkózott, súlyt emelt a helyi
tornacsarnokban, és számos kevéssé higiénikus éjszakai
mulató törzsvendége volt. Elbűvölő „táncosnőket” is ismert.
Néhányan az óvóhelyre is „beugrottak” hozzá, és Miss Woolf
úgy hessegette el őket, mint a csirkéket. („Még hogy
táncosnők!” – mondta.)
És végül ott volt még Herr Zimmermann („Szólítsanak
csak Gabinak” – mondta mindig, de senki sem tette), aki egy
zenekarban hegedült Berlinben. A „menekültünk”, ahogy
emlegették (Sylvie-nek is voltak evakuáltjai, akiket szintén a
helyzetük szerint emlegettek). ’35-ben „lépett le” a zenekar
147
Rossini: A sevillai borbély Figaro áriájából (Lássátok bennem a legremekebb
borbélyt).
148
Mozambiki-angol dzsesszénekes.
149
Magyarul: ökör, tulok.
egyik turnéjáról. Miss Woolf, aki a Menekültügyi
Bizottságból ismerte, semmitől sem riadt vissza, hogy Herr
Zimmermannt és a hegedűjét megmentse az internálástól,
vagy ami még rosszabb, hogy az Atlanti-óceán halálos vizein
túlra zsuppolják vissza. Valamennyien Miss Woolf példáját
követték, és sosem hívták Misternek, csak „Herr”-nek. Ursula
tudta, hogy Miss Woolf azért hívja így, hogy otthonosabbá
tegye számára Londont, de ettől csak még idegenszerűbbnek
tűnt neki.
Miss Woolf a Német Zsidóság Brit Központi
Alapítványánál végzett munkája során ismerte meg Herr
Zimmermannt (jó hosszú neve van, sajnos). Ursula nem
tudta kideríteni, hogy Miss Woolf befolyásos személy-e, vagy
csak lepereg róla minden elutasítás. Talán mindkettő igaz
volt rá.
– Művelt népség vagyunk, mi? – jegyezte meg Mr. Bullock
szarkasztikusán. – Harc helyett igazán rendezhetnénk
műsorokat. („Mr. Bullockban nagy érzelmek lakoznak” –
mondta Miss Woolf Ursulának. „És nagy piás – gondolta
Ursula. – Mindenben nagy, nem csinál semmit kicsiben.”)
Miss Woolf (aki maga is metodista volt) a metodisták kis
termét rekvirálta el parancsnoki állásuknak, és tábori
ágyakkal, egy kis kályhával (és teafőző edényekkel),
valamint támlás és kárpitozott székekkel, fotelokkal
rendezték be. Némelyik légóparancsnoksághoz képest
kifejezetten fényűző volt.
Mr. Bullock egy este egy zöld filccel borított
kártyaasztallal jelent meg, és Miss Woolf kijelentette, hogy
szeret bridzselni. Franciaország eleste és az első szeptemberi
légitámadások közti pillanatnyi nyugalomban mindenkit
megtanított pókerezni. „Szeret csalni a kártyában” – jegyezte
meg Mr. Simms, aki Mr. Palmerrel több shillinget is veszített
Mr. Bullockkal szemben. Ezzel szemben Miss Woolf két font
nyerésben volt, amikor megkezdődött a Blitz. Mr. Bullock
derűsen adott hangot a csodálkozásának, hogy a
metodistáknak szabad kártyázni. Miss Woolf a nyereményből
vett egy dartstáblát, hogy – mint mondta – Mr. Bullocknak ne
legyen oka panaszra. Egy nap, amikor a terem sarkában
eltakarítottak egy csomó egymásra hányt dobozt, előkerült
egy zongora, ami mindvégig ott rejtőzködött, és kiderült,
hogy Miss Woolf, aki sok mindenben bizonyult
tehetségesnek, zongorázni is jól tud. Bár szívesebben játszott
Chopint és Lisztet, nem tiltakozott, hogy – Mr. Bullock
szavaival élve – „elklimpírozzon” pár dalt, amit mind
ismertek és vele énekeltek.
Homokzsákokkal erősítették meg a parancsnokságukat,
bár egyikük sem hitte, hogy találat esetén a zsákok védelmet
nyújtanak. Ursulától eltekintve, aki igencsak észszerűnek
tartotta az óvintézkedéseket, valamennyien egyetértettek
Mr. Bullockkal, hogy „ha nekünk szánták, nincs mit
tennünk”; az efféle buddhista szenvtelenséget dr. Kellet
biztos csodálta volna. Még nyáron látta a The Timesban a
gyászjelentését. Ursula örült, hogy dr. Kellet lemaradt egy
újabb háborúról. Bizonyára arra emlékeztette volna, milyen
hiábavaló, hogy Guy mindent elveszített Arras-nál.
Miss Woolfot leszámítva, aki fizetést kapott és teljes
munkaidőben dolgozott, és nagyon komolyan vette a
kötelességeit, mind részmunkaidős önkéntesek voltak. Miss
Woolf szigorú gyakorlásnak vetette alá őket, és gondoskodott
arról, hogy részt vegyenek a kiképzésen: a gáztámadás elleni
eljárásokon, a gyújtóbombák eloltásán vagy azon, hogy kell
bemenni egy égő házba, hogy kell feltenni az embereket a
hordágyra, sínbe tenni, végtagokat bekötözni. Kikérdezte
őket a kézikönyvekből, amiket elolvastatott velük, és
megtanultatta, hogy kell felcímkézni a testeket – élőket és
holtakat –, hogy aztán a pontos információval egyetemben
csomagként adhassák fel őket a kórházba vagy a
halottasházba. A szabadban is több gyakorlatot hajtottak
végre, ahol egy próbariadóra is sor került. („Színészkedés” –
gúnyolódott Mr. Bullock, aki képtelen volt beleélni magát a
dologba.) Ursula kétszer játszotta a sérültet, egyszer egy
törött lábat, másodszor teljes eszméletvesztést kellett
produkálnia. Megint máskor a „másik oldalt” személyesítette
meg, és légoltalmisként Mr. Armitage-et kellett ellátnia, aki
egy hisztérikus rohamban szenvedőt alakított. Ursula úgy
vélte, a színpadi tapasztalatai segítették, hogy ilyen ijesztően
valósághű alakítást nyújtson. A gyakorlat végén nehezen
lehetett rávenni, hogy kiessen a szerepéből.
A körzetükben ismerniük kellett az épületek lakóit,
tudniuk kellett, van-e saját óvóhelyük vagy nyilvános
óvóhelyre kell átmenniük, vagy olyan fatalisták, hogy nem
veszik erre a fáradságot. Tudniuk kellett, ha valaki elment
vagy elköltözött, megházasodott, gyereke született vagy
meghalt. Tisztában kellett lenniük azzal, hol vannak a
tűzcsapok, zsákutcák, keskeny sikátorok, pincék,
pihenőhelyek.
„Járőrözni és figyelni!”, ez volt Miss Woolf mottója.
Éjfélig járőröztek párban, amikor is rendszerint volt egy kis
nyugalom, majd ha nem hullott bomba a körzetükben,
udvariasan vitatkoztak arról, ki feküdjön le a tábori ágyra.
Ha azonban az „utcáikon” légitámadás volt, akkor
természetesen Miss Woolf kifejezésével élve mindenkit a
kézi oltókészülékek mellé rendeltek. Néha Miss Woolf
lakásából „járőröztek”, aki a másodikon lakott, és a nagy
sarokablakából kiváló kilátás nyílt.
Miss Woolf külön tartott elsősegély-gyakorlatokat is.
Nemcsak kórházi főnővér volt, hanem az utolsó háborúban
tábori kórházat is vezetett, és elmagyarázta nekik
(„Bizonyára méltányolják, uraim, önök, akik aktív szolgálatot
teljesítettek abban a rettenetes konfliktusban”), hogy a
háborús sebesülések egészen mások, mint a békeidőben
látott szokványos balesetek.
– Sokkal felkavaróbbak – mondta. – Szörnyű látványra
kell felkészülnünk.
Természetesen még Miss Woolf sem tudta elképzelni,
milyen fájdalmas civileket látni harctéren küzdő katonák
helyett, vagy amikor felismerhetetlen testrészeket
lapátolnak, esetleg egy-egy kisgyerek szívfájdítóan apró
végtagjait emelik ki a törmelék közül.
– Nem fordulhatunk el – kötötte a lelkére Miss Woolf. –
Folytatnunk kell a munkánkat, és tanúbizonyságot kell
tennünk. – „Vajon ez mit jelent?”, tűnődött Ursula. – Azt –
mondta Miss Woolf –, hogy emlékeznünk kell rájuk, amikor
már biztonságban vagyunk a jövőben.
– És ha mi halunk meg?
– Akkor másoknak kell ránk emlékezniük.
Az első komoly esemény, ahova kivonultak, egy nagy ház
volt egy sorházas utca közepén, amit telibe találtak. A többi
sorház nem sérült, mintha a Luftwaffe külön kipécézte volna
magának a ház lakóit: két családot, köztük nagyszülőket,
gyerekeket és két karon ülőt is. Mind túlélték a robbanást,
mert a pincében kerestek menedéket, de a víz- és csatorna-
fővezeték is eltört, és mielőtt elzárhatták volna bármelyiket
is, a pincében mindenki megfulladt a borzalmas iszapban.
Az egyik asszonynak sikerült foggal-körömmel
kikapaszkodnia, és egy pincefalba csimpaszkodott. Egy résen
át látták, és Miss Woolf meg Mr. Armitage Hugh bőrszíját
markolták, míg Ursula a pince romjai felett lengett.
Lenyújtotta a kezét az asszonynak, és egy pillanatig azt hitte,
hogy tényleg sikerül megragadnia, de aztán az asszony
egyszerűen eltűnt a pincét betöltő zavaros, bűzös lében.
Amikor végül megérkezett a tűzoltókocsi, hogy
kiszivattyúzzák a pincét, tizenöt holttestet hoztak ki, ezekből
hét gyermeké volt. A ház előtt fektették le őket, mintha
száradni tennék ki. Miss Woolf elrendelte, hogy amint csak
lehet, terítsék le őket szemfedéllel, és vigyék őket egy fal
mögé, amíg a halottszállítót várják. „Az ilyen látvány
demoralizálja az embereket” – jelentette ki. Ursula már ez
előtt viszontlátta a vacsoráját. Szinte minden eset után
hányt. Mr. Armitage és Mr. Palmer is, Mr. Simms pedig
előtte. Csak Miss Woolfnak és Mr. Bullocknak volt elég erős a
gyomra a halálhoz.
Ursula később próbálta elűzni az emlékezetéből a
kisbabák képét vagy a szegény asszony arcán tükröződő
rémületet, miközben hiába igyekezett elérni Ursula kezét (és
még valami más is látszott rajta: a hitetlenkedés talán, hogy
ez megtörténhet).
– Gondoljanak arra, hogy most már békében vannak –
tanácsolta később Miss Woolf keményen, és tűzforró,
agyoncukrozott teát osztott szét. – Túl vannak ezen, csak egy
kicsit korábban mentek el. – Mire Mr. Durkin így szólt:
– Elmentek mind a fény világába – és Ursula gondolatban
kijavította: Mind a fény világába tűntek.150 Ursula nem volt
meggyőződve róla, hogy a halottak bárhova is mennek, csak
egy fekete és végtelen ürességbe.
– Remélem, én nem szarral borítva halok meg – jegyezte
meg prózaibban Mr. Bullock.
Ursula úgy érezte, sosem teszi túl magát azon az első
rettenetes eseten, de azóta sok más szörnyűség szorította
háttérbe, és már alig gondolt rá.
150
Henry Vaughan angol költő (1621-1695) verse.
biciklikerékbe, és átfutott a fején a kérdés, vajon ült-e valaki
a biciklin, amikor leesett a bomba.
– Ide – mutatott Miss Woolf egy másik halmot, ami
ugyanolyan nagy volt, mint az előző. Egy másik utcán voltak
vagy ugyanazon? Ursula teljesen elvesztette a tájékozódási
képességét. Hány domb volt itt? A fején lidérces kép futott
át: az egyetlen törmelékkupaccá rombolt Londoné.
Ez a halom nem vulkán volt. A mentőcsapat oldalról egy
vízszintes aknán keresztül hatolt bele. Ezúttal
erőteljesebben, csákányokkal és lapátokkal estek neki.
– A dombban egy lyukféleség van – magyarázta Miss
Woolf, és megfogta Ursula kezét, mintha vonakodó gyerek
lenne, és így kellene vezetni. Ursula nyomát sem látta
bejáratnak. – Azt hiszem, biztonságos, de át kell furakodnia.
– Egy alagút?
– Nem, csak egy lyuk. A túloldalon mélység van, és azt
hisszük, van lent valaki. Nem nagy mélység – tette hozzá
bátorítóan. – Nem egy alagút – ismételte meg. – Másszon
fejjel előre. – A mentőcsapat abbahagyta a csákányozást, és
kissé türelmetlenül várta Ursulát.
Le kellett vennie a sisakját, hogy a lámpáját nehézkesen
maga elé tartva befurakodhasson a lyukba. Miss Woolf
állítása ellenére is alagútra számított, de szinte azonnal egy
barlangszerű tért látott maga előtt. Mintha egy vízmosta
katlanba jutott volna. Megköny-nyebbült, amikor négy
láthatatlan kéz megragadta Hugh régi bőrövét.
Körbevilágított a lámpával, hogy lásson valamit. Bármit.
– Halló? – kiabálta, miközben a fényt lefelé irányította. A
mélységet kicsavart gázcsövek és gyufaszállá aprított fa
rácsozata zárta el. A kaotikus szövevény közepén látható
nyílásra koncentrált, és próbálta kivenni, mi van a rácson
túli homályban. Egy férfi felfelé fordított sápadt és
kísérteties arcát pillantotta meg, ahogy látomásként
rajzolódott ki a sötétségben, mint egy kút mélyének foglya.
Nem volt biztos benne, de talán test is csatlakozott a fejhez.
– Halló? – szólongatta ismét, mintha a férfi válaszolni
tudna, bár most már azt is látta, hogy a feje egy része
hiányzik.
– Talált valakit? – kérdezte reménykedve Miss Woolf,
amikor Ursula kihátrált a lyukból.
– Egy halottat.
– Könnyen ki lehet húzni?
– Nem.
151
Utalás egy 1942-es angol, propaganda jellegű filmre, amiben német
ejtőernyősök foglalnak el egy angol falut.
Másnap meglepődött, amikor Miss Woolf egyik naplója
került a kezébe. Jól olvasható, főnővéri írásával álltak benne
a bejegyzések. Néha egy-egy barnássárga dosszié
kacattárnak bizonyult, és Ursula sosem tudta, hogy kerülnek
az asztalára ezek a dolgok. 0.50: Előzetes incidens. Jelentés.
Helyzetjelentés. Áldozatok: 55 kórházba került, 30 halott, 3
eltűnt. Hét házat földig romboltak, körülbelül 120-an fedél
nélkül maradtak. 2 GyR (gyorsreagálású) csapat, 2
mentőkocsi, 2 HRP (veszélyes mentési szakember), 2 LRP
(alacsony kockázatú mentésben részt vevő szakember), egy
kutya még ment, munka folytatódik.
Ursula nem látott kutyát. A Londonban aznap éjjel történt
esetek egyike volt csupán. Felkapott egy maréknyi iratot, és
így szólt.
– Miss Fawcett, legyen szíves átvezetni ezeket. – Alig
várta a teával és tízóraival megpakolt zsúrkocsit.
152
Német Szórakoztatóipari Társaság.
ötlete volt a nyomornegyedek újjáépítéséhez, toronyházakat
akart felhúzni a helyükre.
– Egy várost szeretnék az embereknek – mondta –, ami a
régi poraiból emelkedne ki, mint egy főnix. A velejéig
modern lenne.
– Micsoda tekintélyrombolónak hangzik! – jegyezte meg
Pamela.
– Nem olyan nosztalgikus, mint mi.
– Azok lennénk? Nosztalgikusak?
– Igen – válaszolta Ursula. – A nosztalgia olyasmire
alapoz, ami sosem létezett. Egy Árkádiát képzelünk a múltba,
Ralph viszont a jövőben látja. Természetesen egyik sem
valóságos.
– Felhősapkás tornyok?
– Olyasmi.
– De kedveled?
– Igen.
– És ti már… érted, ugye?
– Hát ez meg miféle kérdés? – nevetett fel Ursula. (Sylvie
már megint az ajtóhoz ment, Hugh pedig törökülésben ült a
gyepen, és Futó Bika törzsfőnököt játszotta.)
– Helyénvaló kérdés.
Ami azt illeti, még nem feküdtek le egymással. Talán, ha
Ralph szenvedélyesebb lenne… Ursula Crightonra gondolt.
– Egyébként sincs idő a…
– Szexre? – segítette ki Pamela.
– Udvarlást akartam mondani, de igen, a szexre. – Sylvie
visszajött, és próbálta különválasztani a gyepen a harcban
álló klikkeket. Az evakuáltak nagyon sportszerűtlen
ellenségek voltak. Hugh-t egy régi szárítókötéllel kötötték
gúzsba. „Segítség!” – formálta némán a könyörgését
Ursulának, de úgy vigyorgott, mint egy gyerek. Jó volt
boldognak látni.
A háború előtt Ralph (vagy esetleg Ursula) udvarlása
táncban, moziba járásban, kettesben eltöltött meghitt
vacsorákban folyt volna, de most többnyire bombatalálatok
helyszínén randevúztak, mint az ókori romokat látogató
turisták. A tizenegyes emeletes busz tetejéről a kilátás – mint
felfedezték – különösen alkalmas volt erre.
Mindez talán inkább a jellemük furcsaságából, mint a
háborúból adódott. Végtére is más párok tartották magukat
az udvarlás megszokott formaságaihoz.
Felkeresték a British Museumban a Duveen Galleryt, a
National Gallery mellett a Hammondsot, a Banken a
hatalmas krátert, ami olyan nagy volt, hogy ideiglenes hidat
építettek fölé. A John Lewis nagyáruházát, ami még füstölt,
amikor odaértek, a kirakatokból kiesett megfeketedett
próbababák szerteszét hevertek a járdán, a ruhájuk leszakadt
róluk.
– Szerinted vámpírok vagyunk? – kérdezte Ralph, mire
Ursula így válaszolt.
– Nem, tanúk. – Arra gondolt, hogy majd egyszer
lefekszik vele. Nem igazán szólt ellene semmi.
Bridget jött ki teával és süteménnyel, és Pamela felállt.
– Ideje kiszabadítanom Apát.
153
Önkéntes Tűzoltó Század.
Ursula a tükörbe pillantott, és látta, hogy csupa korom és
szénpor.
– Ijesztően nézek ki.
– Úgy festesz, mint egy szénbányász – jegyezte meg
Millie.
– Inkább, mint egy mozdonyvezető – mondta Ursula, és
sebesen elhadarta az este eseményeit.
– Ó! – kiáltott fel Millie. – Fred Smith, a mészáros
kifutófiúja. Csinos fiú volt.
– Azt hiszem, ma is az. Hoztam tojást Rókazugból. –
Elővette a kartondobozt, amit Sylvie a táskájából adott. A
tojásokat szalma közé csomagolta, de most – talán a
mozdonyon való rázkódástól, vagy attól, amikor elesett a
színben – megrepedtek és eltörtek.
Másnap azért tudtak sütni egy omlettet a megmentett
maradékból.
– Isteni – lelkendezett Millie. – Gyakrabban is
hazajárhatnál.
1940. október
154
John Donne: What if this present were the worlds last night? című verse.
elmozdítsák, így egyszerűen befalazták. Ralph körbevezette,
ő ott teljesített éjszakai figyelőszolgálatot. Mindent tudott a
katedrálisról, amit tudni lehetett. Nem az a tekintélyromboló
volt, akinek Pamela vélte.
Amikor kiléptek a napsütötte délutánba, odafordult
hozzá:
– Megpróbálunk valahol egy csésze teát inni? – kérdezte,
mire Ursula így felelt: – Nem. Menjünk vissza a holborni
lakásodra, és feküdjünk le egymással. – Így is tettek, és
Ursula borzalmasan érezte magát, mert folyton Crightonon
járt az esze, miközben Ralph megpróbált udvariasan
hozzáidomulni a testéhez. Ralph később kínban volt, mintha
már nem tudná, hogy viselkedjen vele szemben. – Ugyanaz
vagyok, aki azelőtt voltam – mondta Ursula –, mielőtt ezt
csináltuk – mire Ralph így válaszolt: – Én nem vagyok biztos
benne, hogy ugyanaz maradtam. – Jaj, istenem, vélte Ursula,
biztos szűz még, de Ralph csak nevetett, nem, nem, nem az,
vagyis nem az volt, csak éppen olyan nagyon szereti, és most
„nem is tudom… emelkedettnek érzem magam”.
– Emelkedettnek? – kérdezte Millie. – Nekem ez
szentimentális sületlenségnek hangzik. Piedesztálra emel, és
uram, irgalmazz neki, amikor rájön, hogy téged is csak
ugyanabból a fából faragtak.
– Kösz.
– Mi ez: képzavar vagy inkább egy szellemes kép? – Millie
persze mindig is…
– Miss Todd?
– Bocsánat. Másutt jártak a gondolataim.
– Vissza kellene térnünk a körzetünkbe – javasolta Miss
Woolf. – Különös, hogy az ember milyen biztonságban érzi
magát idefent.
– Pedig biztos nem vagyunk biztonságban – mondta
Ursula. Igaza volt, mert pár nappal később a Shell-Mex házat
súlyos bombatalálat érte.
155
Sir Oswald Mosley, brit politikus, a Brit Fasiszta Unió nevű párt vezetője az
1930-as években.
– Elvisszük innét? – kérdezte. Benyúlt a férfi hóna alá,
Miss Woolf pedig megragadta a bokájánál fogva, és Mr.
Palmer teste úgy vált ketté, mint egy karácsonyi pukkanó
bonbon.
156
Jób könyve 14,1-2.
kapcsolatban („Lényegében hivatali”), és Ursula ráismert a
Hivatalos Titoktartási Törvény működésének porhintésére.
A templom zsúfolásig megtelt, Hugh-t szinte az egész falu
elkísérte utolsó útjára, mégis volt valami furcsa a
temetésben, mintha a díszvendég nem tudott volna eljönni.
Ahogy nem is tudott. Hugh nem szeretett volna felhajtást.
„Csak tegyetek ki a szeméttel, nem bánom” – mondta neki
egyszer.
A szokásos istentisztelet volt – visszaemlékezések és
közhelyek –, amelyet jókora adag anglikán dogmával
fűszereztek, bár Ursulát meglepte, hogy a lelkész milyen jól
ismerte Hugh-t. Shawcross őrnagy végtelenül meghatóan a
Nyolc Boldogságból olvasott fel, és Nancy „Mr. Todd kedvenc
verseinek egyikét” szavalta, ami meglepte Hugh családjának
nőtagjait; fogalmuk sem volt, hogy Hugh szerette a
költészetet. Nancynek kellemes beszédhangja volt
(ellentétben Millie-ével, ami túlságosan is színészkedő volt).
– Robert Louis Stevenson – mondta Nancy. – Talán illik
ezekhez az embert próbáló időkhöz:
157
Robert Louis Stevenson: Viharverten, sebtől sajgón (Mesterházi Mónika
fordítása).
158
1940-ben alapított és a második világháború alatt végig üzemelő brit
légitársaság.
(„túl szellemes volt”). Folytatta viszont az Augustusi:
megírta az Augustus háborúba megyei, az Augustus és a
roncsból mentett kincset és a többit. Izzie elmesélte, hogy az
sem javított a helyzeten, hogy a híres drámaírót hollywoodi
sztárocskák zsongták körül, és a férje olyan léha volt, hogy jó
szórakozásnak találta.
– Tulajdonképpen egymásra untunk – vallotta be Izzie. –
Végül minden párnál előfordul, az ilyesmi elkerülhetetlen.
Izzie talált rá Hugh-ra.
– A nyugágyban feküdt a kertben. – A fonott kerti bútor
már régen szétrohadt, és egy egyszerű nyugágy váltotta fel.
Hugh-t bosszantotta az összecsukható fa és vászon nyugágy
megjelenése. Jobban szeretett volna egy fonott pamlagot
Szent Mihály lovának. Ursula gondolatai számtalan ilyen
következetlenséget dobtak fel. Könnyebb ezekkel bajlódni,
gondolta, mint szembesülni a ténnyel, hogy Hugh meghalt.
– Azt hittem, alszik a kertben – mondta Sylvie. – Ezért
nem zavartam. Az orvos szerint szívroham volt.
– Olyan békésnek látszott – mesélte Izzie Ursulának. –
Mintha nem bánná, hogy elmegy.
Ursula úgy érezte, Hugh nagyon is bánta, de ez egyiküket
sem vigasztalta.
Keveset beszélgetett az anyjával. Sylvie mintha mindig fél
lábbal távozni készült volna.
– Nem tudok nyugton maradni – mondta. Hugh régi
kardigánját viselte. – Fázom – magyarázta. – Úgy fázom! –
ismételte, mintha sokkot kapott volna. Miss Woolf tudta
volna, mihez kezdjen Sylvie-vel. Valószínűleg forró, édes teát
itatott volna vele, és kedves szavakkal nyugtatta volna, de se
Ursula, se Izzie nem akart egyikkel sem szolgálni. Ursula
gyanította, hogy bosszúnak tűnik, de a saját fájdalmukkal is
meg kellett birkózniuk.
– Itt maradok vele egy ideig – ajánlotta fel Izzie. Ursula
halva született ötletnek tartotta, és még az is felmerült
benne, hogy Izzie nem csak a bombák elkerülése érdekében
döntött-e így.
– Akkor szerezzen magának egy élelmiszerjegykönyvet –
javasolta Bridget. – Ki fog enni a vagyonunkból. – Bridgetet
nagyon megviselte Hugh halála. Ursula rajtakapta, hogy a
kamrában sír. – Nagyon sajnálom – mondta, mintha
Bridgetet érte volna veszteség, és nem őt. Bridget hevesen
megdörzsölte a kötényével a szemét. – Fel kell szolgálnom az
uzsonnát – mondta.
Ursula még két napig maradt, és amíg ott volt, segített
Bridget-nek átválogatni Hugh holmiját. („Képtelen vagyok rá
– hajtogatta Sylvie. – Egyszerűen képtelen.” – „Ahogy én is”
– mondta Izzie. – „Maradunk mi ketten” – fordult Bridget
Ursulához.) Hugh ruhái olyan valóságosak voltak, hogy
elképzelhetetlen volt, hogy a férfi, aki viselte őket, eltűnt.
Ursula kivett egy öltönyt a szekrényből, és maga elé tartotta.
Ha Bridget nem vette volna el tőle, és nem mondja, hogy „Jó
öltöny, valaki még hálás lesz érte”, Ursula bemászott volna a
szekrénybe, és lemondott volna az életről. Hála istennek,
Bridget már tudott uralkodni az érzésein. Sok érv szólt a
tragédia esetén mutatott lelkierő mellett. Ursula apja
bizonyára helyeselte volna.
Barna papírba csomagolták Hugh ruháit, zsineggel
átkötötték, és a tejesember feltette a taligájára, hogy elvigye
a Női Önkéntes Szolgálathoz.
Izzie-t a gyász kiszolgáltatottá tette. A házban
mindenhova követte Ursulát, és próbálta az emlékezetéből
megidézni Hugh-t. Ursula gyanította, hogy valamennyien ezt
teszik, annyira lehetetlen volt felfogni, hogy örökre elment,
hogy mind, köztük elsősorban Izzie a semmiből próbálták
előteremteni.
– Nem emlékszem, mit mondott utoljára – kesergett Izzie.
– És ami azt illeti, arra sem, hogy én mit válaszoltam.
– Úgysem számít – mondta elgyötörtén Ursula. Kinek a
gyásza volt mélyebb, a lányáé vagy a húgáé? De aztán
Teddyre gondolt.
Ursula megpróbált visszaemlékezni, ő mit mondott
utoljára az apjának. Egy félvállról odavetett „Viszlát”-ot. A
végső irónia.
– Sosem tudjuk, mikor lesz az utolsó alkalom – jegyezte
meg még az ő fülének is semmitmondóan Izzie-nek. Addigra
már olyan sok mindenki szomorúságát látta, hogy eltompult.
Kivéve azt a pillanatot, amikor maga elé tartotta az apja
öltönyét (amit képtelen módon a „szekrény-pillanatnak”
nevezett el magában), Hugh halálát elraktározta egy csendes
helyre, ahonnan később előhívhatta, és eltöprenghetett rajta.
Talán akkor, amikor már mindenki kifogyott a szóból.
– És az a helyzet… – kezdte megint Izzie.
– Ne, kérlek – esengett Ursula. – Borzalmasan fáj a fejem.
159
Ünnepelt angol zongoraművész. A háború alatt a National Galleryben adott
koncerteket.
– Itt mi mind művészek vagyunk, drágám.
– Micsoda istenverte köcsög – morogta Mr. Bullock. – Be
kéne sorozni a seregbe, az majd helyretenné.
– Kétlem – mondta erre Miss Woolf. (És ez felvetette a
kérdést, hogy a robusztus Mr. Bullockot miért nem hívták be
katonai szolgálatra.) – Szóval van egy zsidrákunk, egy buzink
és egy lotyónk. Trágár varietéviccnek hangzik – vonta le a
következtetést Mr. Bullock.
– Az intolerancia juttatott minket ebbe a válságos
helyzetbe – rótta meg szelíden Miss Woolf. Mr. Palmer halála
óta valamennyien tagadhatatlanul sértődékenyek lettek.
„Jobban tennék, ha a haragjukat eltennék a békeidőkre”,
gondolta Ursula. Természetesen nemcsak Mr. Palmer halála
volt ebben bűnös, hanem az alváshiány és a kíméletlen
éjszakai légitámadások is. Meddig bírják még ezt a németek
fenntartani? Örökké?
– És nem is tudom – mondta neki csendesen Miss Woolf
teafőzés közben –, az általános tisztátalanság-érzet, mintha
az ember már sosem lenne többé tiszta, és szegény London is
olyan mocskos. Borzasztó kopott lett minden, nem?
Ezért is jelentett megkönnyebbülést, hogy a rögtönzött
kis esti hangversenyük kedélyesen zajlott, s mindenki
láthatóan jobb hangulatban volt, mint az utóbbi időben.
Mr. Armitage az „O mio babbino caro”160 zongorakíséret
nélküli és szenvedélyes előadásával folytatta a Figaróját
(„Milyen sokoldalú! – jegyezte meg Miss Woolf. – Abban a
hitben voltam eddig, hogy ez női ária”), és mind lelkesen
megtapsolták. Utána Herr Zimmermann, a menekültjük
160
Puccini: Gianni Schicchi című operájából egy szopránária.
kijelentette, hogy nagy megtiszteltetésnek érezné, ha
játszhatna nekik valamit.
– Utána levetkőzöl, kedvesem? – kérdezte Mr. Bullock
Stellától, aki cinkosan Ursulára kacsintott, és így válaszolt. –
Ha akarod. („Bolsi nőkkel vagyok körülvéve” – panaszkodott
gyakran Mr. Bullock).
– Itt a hegedűje? – kérdezte aggodalmasan Miss Woolf
Herr Zimmermannt. – Biztonságban van? – Herr
Zimmermann még sosem hozta magával a parancsnokságra a
hangszerét. Miss Woolf elmondta, hogy nagyon értékes, nem
pusztán anyagi szempontból, hanem mert Herr Zimmermann
az egész családját hátrahagyta Németországban, és a hegedű
maradt csak a korábbi életéből. Miss Woolf azt is hozzátette,
hogy „szívfacsaró” késő éjszakai „beszélgetést” folytatott
Herr Zimmermann-nal a németországi helyzetről. – Tudja,
borzalmas állapotok vannak odaát.
– Tudom – mondta Ursula.
– Valóban? – kérdezte Miss Woolf, akinek feltámadt az
érdeklődése. – Barátai vannak ott?
– Nincsenek – válaszolta Ursula. – Nincs senkim. De az
ember néha egyszerűen tudja, nem?
Herr Zimmermann elővette a hegedűjét.
– Elnézést kérek, mert nem vagyok szólista – majd szinte
bocsánatkérően bejelentette: – Bach, g-moll szonáta.
– Milyen különös – súgta Miss Woolf Ursula fülébe –,
hogy milyen sok német zenét hallgatunk. A kivételes szépség
felülmúl mindent. A háború után talán mindenkit
meggyógyít. Gondoljon csak a Kórus szimfóniára:161 Alle
Menschen werden Brüder.
Ursula nem válaszolt, mert Herr Zimmermann felemelte
a vonóját, hogy hegedülni kezdjen, és áhítatos csend lett,
mintha egy hangversenyteremben volnának, és nem egy
omladozó légoltalmi bázison. A csendet részben az előadás
színvonala váltotta ki („Fenséges” – dicsérte később Miss
Woolf. – „Igazán gyönyörű” – mondta Stella), részben a Herr
Zimmermann menekültstátusza iránti tisztelet, de a zene
hagyott mindenkinek annyi szabadságot, hogy mélyen a
gondolataiba merülhessen. Ursula Hugh halálán, vagyis
inkább az apja hiányán, mint a halálán merengett. Csak két
hét telt el azóta, és még mindig az újbóli találkozást várta.
Ezeket a gondolatokat elhessegette egy távoli időpontra, de a
jövő most hirtelen rászakadt. Megkönnyebbült, hogy nem
hozza zavarba a sírás, viszont rettenetes melankóliába
zuhant. Miss Woolf – mintha csak megérezte volna az
érzelmeit – odanyúlt, és határozottan megragadta a kezét.
Ursula érezte, hogy Miss Woolf vibrál az érzésektől.
Amikor befejeződött a darab, egy pillanatig igazi,
mélységes csend volt, mintha a világ lélegzete elakadt volna,
majd dicséret és taps helyett a csendet vörös riasztás –
„bombázók húszpercnyire” – verte fel. Ursulának furcsa
érzése volt, hogy a riasztás a saját ötös körzetbeli
irányítóterméből érkezik. A távgépírós lányok küldték.
– Gyerünk hát – állt fel Mr. Simms, és nehéz szívvel
sóhajtott fel. – Menjünk ki. – Mire kiértek, már fogták is a
piros riasztást. Ha szerencséjük van, gondolta Ursula,
161
Ludwig van Beethoven 9-ik szimfóniája.
tizenkét percük maradt, hogy légópincékbe tereljék az
embereket a szirénával a hátuk mögött.
Ursula sosem szerette a közös óvóhelyeket. Volt valami
az egymáshoz szoruló testekben, a bezártság érzésében,
amitől kirázta a hideg. Jelen voltak egy kivételesen
hátborzongató esetnél, amikor a körzetükben egy
ejtőernyővel ledobott akna telibe talált egy óvóhelyet. Ursula
úgy érezte, inkább hal meg a szabadban, mint beszorulva.
Mint róka a lyukban.
162
William Shakespeare: Romeo és Júlia (Mészöly Dezső fordítása).
robaja, amitől Ursulának hányingere lett. Az ágyúdörgés, a
fényujjaikkal az eget böködő reflektorok, a rettegés
visszafogott várakozása hamarosan elrontottak minden
költői ihletet.
Mire a helyszínre értek, már mindenki ott volt. A gázosok
és a vizesek, a tűzszerészek, a nehéz munkát végző
mentőcsapat, a könnyebb munkára beosztottak, a mentők a
hordággyal, a halottszállító kocsi (ami nappal a pék
szállítókocsija volt). Az utat egy KTSz, a kisegítő tűzoltó
szolgálat egyik csapatának összegubancolódott tűzoltótömlői
borították, mint egy szőnyeg, miközben az utca egyik oldalán
javában égett egy ház, amiből szikrák és égő zsarátnokok
pattogtak. Ursula egy villanásnyira mintha megpillantotta
volna Fred Smitht, ahogy az arcát megvilágították egy percre
a lángok, de aztán arra a következtetésre jutott, hogy csak
képzelte az egészet.
A mentőcsapat az elemlámpáival és lámpásaival a szokott
óvatossággal látott munkához, bár a tűz a hátuk mögött
lobogott. Mégis az utolsó emberig mindegyiküknek égő
cigaretta lógott a szája sarkából, jóllehet a gázosok még nem
zárták el a gázt, és a tűzszerészek jelenléte arra utalt, hogy
bármelyik pillanatban felrobbanhat egy bomba. A lehetséges
katasztrófa küszöbén mindenki hetykén csak az éppen előtte
álló feladatra összpontosított (a szükség törvényt bont).
Mások meg talán (Ursula töprengett, vajon magát is ide
sorolja-e) egyszerűen fütyültek már mindenre.
Kellemetlen érzés bujkált benne, talán egy megérzés,
hogy aznap éjjel nem mennek jól a dolgok.
– A Bach miatt – vigasztalta Miss Woolf. – Felkavarja a
lelket.
Kiderült, hogy az utca két körzet határán feküdt, és a
mentést vezető tiszt két légoltalmi parancsnokkal
vitatkozott, akik mindketten magukénak tekintették. Miss
Woolf nem bonyolódott bele a kis összetűzésbe, mivel
tisztázódott, hogy nem is az ő körzetük, de kétségkívül olyan
nagy szerencsétlenség történt, hogy a csapatuknak is be
kellett segítenie, és hozzá kellett látniuk, nem törődve azzal,
ki mit mond.
– Törvényenkívüliek – jelentette ki elismerően Mr.
Bullock.
– Aligha – volt Miss Woolf válasza.
Az utcának azon a felén, ami nem égett, hatalmas volt a
rombolás, és azonnal megcsapta az orrukat a téglapor és a
puskapor csípős-nyers szaga. Ursula próbálta maga elé
képzelni Rókazugban a cserjés mögötti mezőt. Len és kerti
szarkaláb, pipacs, égő szerelem és réti margaréta. A frissen
nyírt fű és a nyári eső üde illatára gondolt. Ezzel az új
elterelő taktikával vette fel a harcot a robbanások
embertelen bűzeivel. („És beválik?” – érdeklődött Mr.
Emslie. „Nem nagyon” – felelte Ursula.)
– Régebben anyám kölnijét idéztem fel – mesélte Miss
Woolf. – „Áprilisi ibolya” volt a neve. De most sajnos, amikor
megpróbálok visszaemlékezni anyámra, csak a bombák
jutnak az eszembe.
Ursula megkínálta Mr. Emslie-t egy mentolos cukorkával.
– Ez segít valamennyire – biztatta.
Minél közelebb értek a helyszínhez, annál
borzalmasabbnak tűnt (Ursula tapasztalatai szerint az
ellenkezője ritkán volt igaz).
Először is az iszonyatos kép fogadta őket: szétszórtan
heverő megcsonkított testek, a többség csak végtagok nélküli
torzó, mint a szabók által használt próbababák, a ruhákat
lefújta róluk a légnyomás. Ursulát a John Lewis bomba után
az Oxford Streeten Ralphfal látott kirakati babákra
emlékeztették. Egy mentős, akinek eddig még nem sikerült
életben maradt sebesülteket találnia, a törmelékből kilógó
végtagokat, karokat és lábakat szedegette fel. Olyan
benyomást keltett, mintha valamikor később össze akarná
rakni a halottakat. Vajon elvégzi-e bárki is, töprengett
Ursula. Összeillesztik-e a halottasházakban a darabokat,
mintha egy hátborzongató kirakós játék lenne? Persze voltak,
akik már túl voltak az újjáteremtés lehetőségén: a
mentőcsapatból ketten összegereblyézték a húscsomókat,
majd kosarakba lapátolták, egy másik, kemény sörtéjű
kefével súrolt le valamit a házfalról.
Ursula elgondolkodott rajta, vajon ismerte-e az
áldozatokat. A Phillimore Gardens-beli lakásuk csak pár
utcányira volt innen. Talán elment reggelente néhányuk
mellett, amikor dolgozni indult, vagy váltott velük pár szót a
fűszeresnél vagy a hentesnél.
– Úgy fest, sok az eltűnt – mondta Miss Woolf. Beszélt a
mentésirányító tiszttel, aki hálás volt, hogy akad egy józan
gondolkodású légóparancsnok. – Szívesen hallják, hogy már
nem vagyunk törvényenkívüliek.
A kefével sikáló férfi fölött egy emelettel (bár emelet már
nem volt), egy ruha lógott vállfán egy képsínről. Ursulát
sokszor jobban megindították a hétköznapi élet apró
emlékeztetői – a tűzhelyen egy teáskanna, egy vacsorához
terített asztal, aminél többé már nem fognak enni –, mint az
őket körülvevő nagyobb nyomorúság és pusztítás. Amikor
azonban jobban megnézte a ruhát, rájött, hogy a nő még
most is viseli, a légnyomás letépte a fejét és a lábát, de a
karját nem. A nagy hatóerejű robbanótöltetek szeszélyessége
nem szűnt meg meglepetéssel szolgálni. A nő mintha valami
módon eggyé vált volna a fallal. A tűz olyan hevesen égett,
hogy Ursula kivehette a ruhára tűzött kis brosst: egy fekete
macska volt, strassz-szemmel.
A lába alatt megindult a törmelék, ahogy a ház hátsó
falához igyekezett. Az omladékban egy nő ült feltámasztva,
karját-lábát szétvetette, mint egy rongybaba. Olyan látványt
nyújtott, mintha feldobták volna a levegőbe, és találomra
esett volna vissza. Valószínűleg így is történt. Ursula próbált
kiabálni a hordágyas férfinak, de a fejük felett ismét elhúzott
egy bombázó kötelék, és a zajtól senki sem hallotta a
hangját.
A nő szürke volt a portól, így szinte lehetetlen volt
megállapítani, hány éves. Borzalmas égési seb volt a kezén.
Ursula az elsősegélytáskájában a Burnol tubus után
kotorászott, és egy kis kenőcsöt kent a sebre, bár sejtelme
sem volt, miért teszi, a nő ugyanis olyan állapotban volt,
amin a Burnol már nem sokat javított. Bárcsak lenne nála
víz, gondolta Ursula. Fájdalmas volt látni, mennyire
kiszáradt a nő szája. Az asszony hirtelen felnyitotta sötét
szemét, a pillái fakók voltak és összeálltak a portól, és
próbált valamit mondani, de a hangja olyan rekedt volt a
portól, hogy Ursula alig értette. Vajon külföldi volt?
– Mi az? – kérdezte Ursula. Olyan érzése volt, hogy az
asszony már a halál küszöbén van.
– Baba – mondta hirtelen reszelős hangon a nő. – Hol a
kisbabám?
– Kisbaba? – visszhangozta Ursula, és körülnézett. Nem
látta nyomát babának. Bárhol lehetett a romok alatt.
– A neve – mondta a nő kivehetetlen torokhangon.
Iszonyatos erőfeszítésébe került érthetően beszélni. – A neve
Emil.
– Emil?
A nő alig észrevehetően bólintott, mintha már képtelen
lenne beszélni. Ursula ismét körülnézett, hátha látja a babát.
Amikor visszafordult a nőhöz, hogy megkérdezze, mekkora a
baba, a nő feje ernyedten lebukott, és amikor Ursula
kitapogatta a pulzusát, már nem érzett semmit.
Otthagyta az asszonyt, hogy megkeresse az élőket.
163
Andrew Marvell: Vonakodó kedvesemhez (Faludy György fordítása).
Érezte, hogy meg kellene vizsgálnia, de isten látta lelkét,
nem fűlött hozzá a foga. Levilágított a poros ruhacsomagra, a
rongyokra – horgolásra, szalagokra, gyapjúkötésre –, ami
részben beleágyazódott a földbe. Akár egy varrókosár
tartalma is lehetett volna. De persze nem az volt. Ursula
felhajtott egy réteg kötött holmit, aztán még egyet, mintha
egy rosszul beburkolt csomagot bontott volna ki vagy egy
nagy, feszes káposztafej leveleit hántotta volna le. Végül az
összepréselt tömegből egy sértetlen kis kéz került elő, mint
egy apró csillag, és Ursula úgy sejtette, rátalált Emilre. Jobb
is, hogy meghalt az anyja, gondolta, mint hogy erről
tudomást szerezzen.
– Csak óvatosan, Mr. Emslie – szólt hátra a válla fölött. –
Itt egy kisbaba van, próbálja meg kikerülni.
164
Daphne du Maurier népszerű regénye és a belőle készült Hitchock-film
színhelye.
udvaron át ránk csördítened?,165 gondolta. Ha visszamehetne
az időben, és a történelemből választhatna szeretőt, Donne
mellett döntene. Nem Keats mellett, akinek idő előtti halála
beárnyékolna mindent. Persze ez a gond az időutazással – a
lehetetlenségét leszámítva –, hogy az ember Kasszandra
lehet, és az események előre tudásával a gyászos végzet
hangulatát kelti. Fárasztóan irgalmatlan, de csak egy út
nyílik: előre.
Odakint madárcsicsergést hallott, bár még csak
november volt. A Blitz valószínűleg a madarakat is úgy
zavarta össze, ahogy az embereket. Mit tehet velük a sok
robbanás? Bizonyára sokat elpusztít, gondolta. Szegény kis
szívük feladja a harcot a sokk miatt, vagy a légnyomás
szétfeszíti kis tüdejüket. Úgy hullnak le az égből, mint a
súlytalan kövek.
– Elgondolkodott – jegyezte meg Fred Smith. Egyik karját
a feje alá téve feküdt és cigarettázott.
– Maga meg szokatlanul otthonosan érzi magát – mondta
Ursula.
– Úgy is van – mosolyodott el a fiú. Előrehajolva átkarolta
Ursula derekát, és megcsókolta a tarkóját. Koszosak voltak,
mintha egész éjjel egy szénbányában dolgoztak volna. Ursula
emlékezett, milyen szénporosak voltak, amikor azon az
éjszakán a mozdony platformján utaztak. Akkor látta utoljára
Hugh-t.
A Melbury Roadon nem volt meleg víz, sőt semmilyen víz
sem, se villany, mindent elzártak, amíg Izzie távol volt. A
sötétben bekúsztak Izzie csupasz matracára, a porvédő huzat
165
John Donne: A nap felkel (Jékely Zoltán fordítása).
alá, és halálhoz hasonló álomba merültek. Pár órával később
egyszerre ébredtek, és szeretkeztek. Olyan szerelem vagy
őszintén szólva inkább erős vágy volt, amit katasztrófák
túlélőinek – vagy katasztrófákra számító embereknek – kell
megélniük: mentes minden gátlástól, olykor állatias, mégis
gyöngéd és szeretetteljes. És mindvégig érezhető volt benne
a melankólia dallama. Herr Zimmermann Bach-szonátához
hasonlóan felkavarta a lelkét, elszakította az agyát és a
testét. Próbált felidézni Marvelltől még egy sort, talán a
„Test és lélek párbeszédéből”?,166 valamit a láb kötiről, a
megbilincselt kézről meg csontokról, de nem bírta
előbányászni az emlékezetéből. Érdesnek és kíméletlennek
tűnt, amikor annyi selymes bőr és puha hús volt ebben a
(minden tekintetben) elhagyott ágyban.
– Donne-ra gondoltam – vallotta be. – Tudja… Csavargó
Nap, te vén bolond. – „Nagy valószínűséggel nem tudja”,
gondolta.
– Ja? – válaszolta közömbösen a fiú. Valójában
közömbösnél is rosszabbul.
A pincében látott porszürke kísértetek és az, ahogy
rátérdelt a babára, váratlanul tört rá. Egy másodpercig
másutt volt, nem az Argyll Road-i pincében, se Izzie Holland
parki hálószobájában, hanem egy különös átmeneti
állapotban. Zuhant, egyre csak zuhant…
– Kér cigarettát? – kérdezte Fred Smith. Az első csikkről
rágyújtott egy új szálra, és átnyújtotta neki. Ursula elvette.
– Nem szoktam dohányozni – mondta.
166
Vas István fordítása.
– Én sem szoktam idegen nőket felszedni, és sznob
házakban megkúrni.
– Milyen lawrence-i. És nem vagyok idegen, csaknem
gyerekkorunk óta ismerjük egymást.
– De nem így.
– Remélem is. – Ursula máris kezdte megutálni. –
Fogalmam sincs, mennyi az idő. De reggelire kiváló borral
kínálhatom.
Fred az órájára pillantott.
– Lekéstük a reggelit. Délután három van.
A kutya benyomta az orrával az ajtót, a körmei kopogtak
a csupasz fapadlón. Felugrott az ágyra, és áthatóan Ursulára
függesztette a tekintetét.
– Szegényke – sajnálkozott Ursula. – Biztos majd’ éhen
hal.
167
Sir Christopher Wren volt a székesegyház és sok más londoni templom
főépítésze.
168
D. H. Lawrence a XX. század egyik legjelentősebb angol írója, aki többek
között szokatlan szerelmi regényeivel tabukat döntött.
Ursula még nem látta ilyen döbbentnek. Crighton a
tenyerében méregette a súlyos arany cigarettatárcát.
– Azt hittem, örökre elveszett.
– Tényleg szeretnéd tudni?
– Hát persze – mondta Crighton. – Miért vagy ilyen
titokzatos?
– Jelent valamit a Renee Miller név?
Crighton elgondolkodva a homlokát ráncolta, aztán
megrázta a fejét.
– Sajnos, nem. Kellene?
– Biztos fizettél neki a szexért. Vagy meghívtad
vacsorázni. Vagy csak elszórakoztattad.
– Ó, az a Renee Miller! – nevetett a férfi. Néhány
szívdobbanásnyi csend után így szólt. – Nem, a név nem
jelent semmit. És különben sem hiszem, hogy valaha is
fizettem nőnek szexért.
– A tengerészetnél szolgálsz – emlékeztette Ursula.
– Akkor régen, nagyon régen nem fizetek már érte.
Mindenesetre köszönöm – mondta. – A cigarettatárca sokat
jelent nekem. Apám…
– Adta Jütland után. Emlékszem.
– Untatlak tán?
– Nem. Ugorjunk el valahova. A rejtekhelyre? Mit szólnál
egy kúráshoz?
A férfi harsányan nevetett.
– Ha akarod.
Crighton azt mondta, hogy újabban kevésbé törődik „a
problémákkal”, amikbe beletartozott Moira és a lányok is,
ezért folytatták titkos viszonyukat, bár most már nem
bujkáltak annyira. Crighton annyira más volt, mint Ralph,
hogy Ursula nem is érezte hűtlenségnek. („Milyen
fondorlatos érv!” – jegyezte meg Millie.) Amúgy is ritkán
találkozott Ralphfal, és úgy tűnt, lassan kihűl a kapcsolatuk.
169
William Shakespeare: II. Richárd (Somlyó György fordítása).
170
Ápolónőként az első világháborúban szövetséges katonák százait mentette
meg. A németek kivégezték.
(„Nem ugyanez az arány, valahányszor felszállnak? –
kérdezte Ursula. – Nem ezek az esélyek?” „A bombázók
legénységének esetében nem” – válaszolta a
minisztériumban dolgozó lány.)
Ebéd után Teddy visszakísérte az irodába. Ursula egy
hosszú órát volt távol. Az irodában nem volt olyan hektikus a
munka.
Elegáns helyre akartak beülni, de egy brit étterem lett a
vége, ahol marhasültet ettek, aztán szilvás lepényt sodóval. A
szilva persze konzervből volt. Mégis nagy élvezettel ették.
– Az a sok név – nézett fel Teddy a Kenotáfiumra. – A sok
élet. És most megint. Valami baj van az emberi fajjal. Aláás
mindent, amiben hinni szeretnénk. Nem gondolod?
– Nincs értelme töprengeni – jelentette ki Ursula
szaporán. – Élned kell az életed. – („Tényleg kezd Miss
Woolffá válni”, gondolta.) – Végtére is csak ez az egy van,
meg kell próbálnunk a legtöbbet kihozni belőle. Tökéletes
ugyan sosem lesz, de legalább igyekszünk. (Az átváltozás
befejeződött.)
– És ha lehetőségünk adódna, hogy újra meg újra leéljük,
amíg végre nem sikerül tökéletesen? – faggatta Teddy. – Hát
nem lenne csodálatos?
– Kimerítő lenne. Szívesen idézném neked Nietzschét, de
biztos hátba vágnál érte.
– Nagy valószínűséggel – mondta Teddy barátságosan. –
Náci, nem?
– Nem egészen. Írsz még verseket, Teddy?
– Már nem találom a szavakat. Minden, amit érzek,
szublimálásnak tűnik. Hogy a háborúhoz szép szavakat
keressek. Nincs hozzá szívem.
– A sötét, dobogó, véres szív?
– Talán neked kellene verset írnod – nevetett Teddy.
171
William Shakespeare: II. Richárd (Somlyó György fordítása).
Herr Zimmermann temetésén egy menekültekből álló
vonósnégyes Beethovent játszott. Miss Woolftól eltérően
Ursula úgy gondolta, egy nagy zeneszerző műveinél többre
lenne szükség a sebeik begyógyításához. „Hallottam őket
játszani a háború előtt a Wigmore Hallban – súgta oda Miss
Woolf. – Kiválóak.”
A temetés után Ursula megkereste Fred Smitht a tűzoltó-
parancsnokságon, és kivettek egy szobát egy förtelmes kis
szállóban a Paddington állomás környékén. Később, szex
után, ami ugyanolyan elsöprő erejű volt, mint előzőleg, az
érkező és kigördülő vonatok zakatolására aludtak el. Biztos
hiányzik neki, gondolta Ursula.
Amikor felébredtek, Fred így szólt.
– Bocsásson meg, hogy olyan marha voltam, amikor
legutóbb együtt voltunk. – Elment, és két bögre teával jött
vissza. Ursula úgy gondolta, a kedvességével biztos levett
valakit a lábáról a szállodában, mert nem tűnt olyan helynek,
ahol konyha van, nemhogy szobaszerviz. Fredből természetes
báj áradt, akárcsak Teddyből, ami egyenes jellemükből
fakadt. Jimmy varázsa más volt, talán csalfább.
Felültek az ágyban, teát ittak és cigarettáztak. Ursula
Donne versére gondolt, „Az ereklyé”-re, egyik kedvencére –
Szőke hajból font karpántot a csontok / Közt: békén hagy
azonmód, / Mondván, itt szerelmesek fekszenek172 –, de
visszafogta magát, és nem szavalta el, tekintettel arra, hogy
legutóbb milyen rosszul jött ki a dolog. Milyen furcsa lenne,
gondolta, ha a szállodát találat érné; senki sem tudná,
kicsodák, nem értenék, mit keresnek itt együtt, összefonódva
172
John Donne: Az ereklye (Ferencz Győző fordítása).
egy ágyban, ami a sírjuk lett. Az Argyll Road óta nagyon
beteges gondolatai támadtak. Más esetekhez képest eltérő
módon hatott rá. Milyen feliratot szeretne a fejfájára,
merengett lustán. „Ursula Beresford Todd, végsőkig
rendíthetetlen”.
– Tudja, mi magával a gond, Miss Todd? – kérdezte Fred
Smith, és elnyomta a csikkjét. Megfogta Ursula kezét,
belecsókolt a tenyerébe, és Ursula azt gondolta, meg kell
ragadni ezt a pillanatot, mert olyan édes!
– Nem. Micsoda? – kérdezte, de sosem tudta meg, mert
felsivított a sziréna, és Fred felkiáltott. – Bazmeg, bazmeg,
bazmeg, szolgálatban kéne lennem! –, azzal magára kapkodta
a ruháját, sietve megcsókolta, és kivágtatott a szobából.
Ursula sosem látta többé.
173
John Donne: Szent Szonettek I. (Vas István fordítása).
– Hát persze. Bármit.
– Kiderítenéd, hogy maradt-e egy fikarcnyi remény, hogy
életben van? Biztos van rá esély, akármilyen pici is, hogy
esetleg hadifogságba esett. Úgy tudtam, esetleg ismersz
valakit a légügyi minisztériumban…
– Hát… ismerek egy lányt…
– Vagy talán Maurice ismer valakit, valakit, akinek… a
véleménye döntő lehet. – Felállt, kicsit dülöngélt a whiskytől.
– Mennem kell.
174
E. M. Forster, jelentős angol regényíró, a XX. század eleji angol társadalom
különbségeit, képmutatását, családi problémáit boncolgatta.
– Nem kérek mást – mondta. – Csak azt, hogy néha
szívesen fogadjatok itt.
– Tudod, hogy így lesz – nyugtatta meg Pamela.
1947. február
175
John Keats: Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
whiskybe lehet fojtani. Jó öreg Pammy! A „Radiant”-ben a
lángok meglibbentek, és elaludtak. A gyújtóláng is kialudt.
Vajon mikor kapcsolják vissza a gázt? Ha a szaga felébreszti,
felkel, és újra meggyújtja. Mégsem halhat meg úgy, mint egy
vackában megfagyott róka. Pammy majd észreveszi a lapot,
és tudja, hogy méltányolta az ajándékát. Ursula lehunyta a
szemét. Úgy érezte, mintha ezer éve lenne ébren. Olyan, de
olyan fáradt volt.
A sötétség kezdett alászállni.
176
A lételméleti szolipszizmus annyit jelent, hogy tulajdonképpen csak én magam
vagyok, rajtam kívül senki és semmi nincs. Minden létező csak a tudatom
terméke. Az objektív világ, beleértve a többi embert is, csak az egyén tudatában
létezik.
tiltakozik.) A tévé esetében legalább nem kell gondolkodni.
Nem is olyan rossz.
A megszokottnál később vacsorázott, mert a saját
nyugdíjas búcsúztatóján vett részt, ami ahhoz hasonlított,
amikor az ember a saját temetésén van jelen, azzal a
kivétellel, hogy az előbbiről még el lehet jönni. Szerény
rendezvény volt, csak pár ital egy helyi kocsmában, de
kellemesen sikerült, és megkönnyebbült, hogy hamar véget
ért (míg mások esetleg úgy érezhették, hogy csúnyán
kibabráltak velük). Péntekig még nem volt végleges a
nyugdíjazása, de úgy gondolta, könnyebb az
alkalmazottaknak, ha hét közben lezavarják az egészet.
Biztos nem szívesen mondanának le emiatt a péntek
estéjükről.
Az összejövetel előtt az irodában megajándékozták egy
hordozható órával, amibe belevésették, hogy: Hálából Ursula
Toddnak hosszú évek állhatatos munkájáért. „Uramatyám,
micsoda unalmas sírfelirat”, gondolta Ursula. Hagyományos
ajándék volt, és nem volt szíve azt mondani, hogy már van
ilyen órája, ami ráadásul sokkal jobb is. Kapott még két (jó
helyre szóló) jegyet a Promsra,177 Beethoven kilencedik
szimfóniájának az előadására, ami figyelmes ajándék volt;
gyanította, hogy az ötlet a titkárnőjétől, Jacqueline
Robertstől származott.
– Segített kikövezni az utat a közszolgálatban dolgozó
nők számára a magasabb pozíciókhoz – mondta csendesen
Jacqueline, és átnyújtott Ursulának egy pohár Dubonnet-t,
mostanában a kedvenc italát. „Azért sajnos, nem olyan
177
Nyári komolyzenei fesztivál.
magas beosztásokba – gondolta Ursula. – És nem vezetőnek.
Az még ma is a világ Maurice-ainak dukál.”
– Egészségére! – mondta Ursula, és koccintott Jacqueline-
nel, aki portóit ivott citrommal. Ursula nem ivott sokat, néha
egy Dubonnet-t, hétvégén egy jófajta vörösbort, nem úgy,
mint Izzie, aki még mindig a Melbury Roadon lévő házban
lakott, és úgy kószált a rengeteg szobában, mint egy
alkoholista Miss Havisham.178 Ursula szombat reggelenként
bevásárolt neki és meglátogatta, de amit vett, az rendszerint
a szemétbe került. Augustus kalandjait már senki sem
olvasta. Teddy biztos örült volna ennek, de Ursula sajnálta,
mintha Teddy egy újabb darabkájáról feledkezett volna meg
a világ.
– Valószínűleg kapsz egy plecsnit is most, hogy nyugdíjba
mész – mondta Maurice. – A Brit Birodalom Rendjét vagy
valami hasonlót. – Maurice-t a legutóbbi kitüntetés-
osztogatáskor lovaggá ütötték. („Te jó ég, hova jut a világ?” –
kiáltott fel Pamela.) Maurice mindegyik családtagjának
küldött egy bekeretezett fényképet magáról, ahogy meghajol
a királynő kardja előtt a Buckingham-palota báltermében. –
Ezt az arrogáns alakot! – nevetett Harold.
A kilencedik szimfóniát Miss Woolffal lett volna tökéletes
meghallgatni az Albert Hallban. Ott látta utoljára ’44-ben,
Henry Wood hetvenötödik születésnapi koncertjén. Pár
hónappal később halt meg, az Aldwych elleni
rakétatámadásban. Anne, a légügyi minisztériumban dolgozó
lány is abban a támadásban halt meg. A kolléganőivel
napozott, és az otthonról hozott ebédjüket ették a
178
Charles Dickens: Szép remények című regényének egyik szereplője.
minisztérium tetején. Régen volt. És mintha tegnap lett
volna.
Azt beszélték meg, hogy ebédidőben a St. James’s
Parkban találkoznak. A légügyi minisztériumos lány – Anne –
azt mondta, mesélni szeretne neki valamit, és Ursulában
rögtön felvetődött a kérdés, nincs-e valami információja
Teddyről. Talán megtalálták a gép roncsát vagy Teddy testét.
Régóta beletörődött, hogy Teddy örökre odavan, hiszen
mostanra már hírét vették volna, ha hadifogságba esett
volna, vagy sikerült Svédországba menekülnie.
A sors azonban az utolsó pillanatban közbeszólt Mr.
Bullock alakjában, aki előző este bekopogott a lakása ajtaján
(honnan tudta a címét?), hogy arra kérje, kísérje el a
bíróságra, és kezeskedjen a feddhetetlen jelleme felől.
Valami feketepiaci csalás miatt került a bíróság elé, ami
egyáltalán nem volt meglepő. Miss Woolf után Ursula
szerepelt másodikként a listáján, de Miss Woolfot körzeti
légóparancsnoknak nevezték ki, és kétszázötvenezer ember
biztonságát óvta, akik mind fontosabbak voltak a szemében,
mint Mr. Bullock, akinek feketepiaci „kalandjai” végül a férfi
ellen hangolták. A régi állomáshelyén az ismerős légoltalmi
önkéntesek közül már senki sem volt ott ’44-ben.
Ijedten döbbent rá, hogy Mr. Bullockot az Old Bailey-be
citálták, mert azt hitte, csak valami jelentéktelen vétségről
van szó, ami miatt rendőrbíróság elé kell állnia. Hiába várt
egész délelőtt, hogy beszólítsák, és amikor a bíróság
ebédszünetet tartott, akkor hallott egy tompa robajt, de
fogalma sem volt, hogy ez az Aldwychet leromboló rakéta.
Mondani sem kell, hogy Mr. Bullockot minden vádpontban
ártatlannak találták.
Crighton elkísérte Miss Woolf temetésére. Rendíthetetlenül
mellette állt, de végül Wargrave-ben maradt.
– Testük békében nyugszik, de nevük örökké él – dörögte a
lelkipásztor, mintha a gyülekezet süket lett volna (Prédikátor
44,14179). Ursula nem hitte, hogy ez így van. Mert ki
emlékszik majd Emilre és Reneere? Vagy szegény kis Tonyra,
Fred Smithre? És magára Miss Woolfra. Ursula máris
elfelejtette a halottak többségének nevét. És ki emlékszik
arra a sok pilótára, arra a rengeteg elveszett életre. Teddy a
halálakor a repülőhadteste parancsnoka volt, és még csak
huszonkilenc éves. A legfiatalabb hadtestparancsnok
huszonkettő volt. A fiúk számára felgyorsult az idő, akárcsak
Keats számára.
Elénekelték az „Előre, keresztény katonák!”-at, és
Crightonnak kellemes baritonja volt, amit Ursula sosem
hallott korábban. Biztos volt benne, hogy Miss Woolf
szívesebben hallgatta volna Beethovent mint az Egyház
lelkesítő harci énekét.
Miss Woolf azt remélte, hogy Beethoven begyógyítja majd
a háború utáni világ sebeit, de a Jeruzsálemre szegezett
tábori ágyúk láthatóan végső győzelmet arattak optimizmusa
felett. Ursula most volt annyi idős, mint Miss Woolf az utolsó
háború kitörésekor. Ursula akkor öregnek gondolta.
– Most mi vagyunk öregek – mondta Pamelának.
179
Csak a Biblia Jakab király változatában van meg.
– Csak a magad nevében beszélj. És még nem is vagy
hatvan. Az még nem öreg.
– Annak érzem.
Amint felnőttek a gyerekei, és nem volt már szükségük
Pamela állandó felügyeletére, hasznos munkát végző
asszonnyá vált. (Ursula ezt nem kritikusan értette, éppen
ellenkezőleg.) Békebíró lett, majd végül főbékebíró,
jótékonysági egyesületek igazgatóságában tevékenykedett, és
tavaly független képviselőként bejutott a helyi
önkormányzatba. Azután ott volt a ház (bár alkalmazott egy
„asszonyt, aki megcsinált mindent”) és a hatalmas kert
rendben tartása. 1948-ban, amikor létrehozták az Országos
Egészségügyi Szolgálatot, Harold átvette dr. Fellowes régi
praxisát. A falu köréjük nőtt, egyre több ház épült. Eltűnt a
rét, a cserjés is, Ettringham Hall ház körüli gazdaságából a
földek nagyját eladták egy építési vállalkozónak. A Hall maga
üresen állt, és eléggé elhanyagolt volt. (Azt beszélték, hogy
szállodává alakítják át.) Beeching kimondta a kis
vasútállomás halálos ítéletét, és két hónappal ezelőtt be is
zárták, jóllehet Pamela vezetésével hősies kampányt
folytattak, hogy megőrizzék.
– De azért még mindig olyan szép itt – mondta. –
Ötpercnyi sétával az érintetlen vidéken vagy. És az erdőhöz
sem nyúltak. Egyelőre.
Sarah. Sarah-t viszi el magával a Promsra. Pamela
kitartásának gyümölcse, egy kislány 1949-ben született.
Ősztől Cambridge-be készült, természettudományokat akart
hallgatni, okos lány volt, sokoldalú, akárcsak az anyja.
Ursula nagyon szerette. Az, hogy nagynéni lehetett,
befoltozta a szívén a Teddy elvesztésével támadt lyukat.
Mostanában sokszor eszébe jutott, hogy ha lett volna
gyereke… Az évek során voltak viszonyai, semmi túlságosan
felkavaró (természetesen az ő hibája volt, főként az
„elköteleződés” hiánya), de sosem esett teherbe, nem lett
anya és feleség, és csak akkor, amikor már késő volt és soha
nem következhetett be, akkor döbbent rá, hogy mit veszített.
Pamela élete akkor is folytatódik, amikor már nem él, a
leszármazottai úgy terülnek szét a világban, mint egy folyó
deltavidéke, de amikor Ursula meghal, egyszerűen csak
megszűnik létezni. Mint egy kiapadó patak.
180
Katolikus templom London Knightbridge kerületében.
egyike. Halvány citromsárgára festette a falakat, amitől a
helyiségek még esős napokon is világosak és levegősek
lettek. Volt pár meisseni és Worcester porcelánja,
bonbonostálak és egy étkészlet, amiket szintén olcsón vett a
háború után, és mindig volt otthon virág is, ezt Jacqueline is
tudta.
Az egyetlen rikító szín egy Staffordshire rókapár volt, két
szemkápráztatóan narancssárga jószág, amiknek szájából
döglött nyulak lógtak ki. A Portobello Roadon vette őket
jóformán fillérekért, még évekkel ezelőtt. Rókazugot
juttatták az eszébe.
– Szeretek idejárni – mondta Sarah. – Olyan szép
holmijaid vannak, és mindig olyan rend és tisztaság van,
nem úgy, mint otthon.
– Könnyű, ha az ember egyedül él – mondta Ursula, de
azért hízelgett neki a megjegyzés. Végrendeletet kellene
írnia, az e világi javait rá kellene hagynia valakire. Szerette
volna Sarah-ra hagyni a lakást, de Sylvie halálakor a
Rókazug miatti családi összeomlás emléke tétovázásra
késztette. Szabad-e nyílt részrehajlást mutatnia?
Valószínűleg nem. Egyenlően kellene elosztania a vagyonát a
hét unokahúga és unokaöccse között, még azokról is
gondoskodva, akiket nem kedvel, vagy akiket sosem lát.
Jimmy természetesen sosem nősült meg, nem születtek
gyerekei. Most Kaliforniában él.
– Ugye tudod, hogy homoszexuális? – szegezte neki a
kérdést Pamela. – Mindig is ilyen hajlamai voltak. –
Felvilágosítás volt, nem elítélés, mégis volt a szavaiban némi
enyhe perverzió és egy leheletnyi önelégültség, mintha ő
jobban magáévá tudná tenni a liberális nézeteket. Ursula
kíváncsi volt, vajon tud-e Geraldról és az ö „hajlamairól”.
– Jimmy az csak Jimmy – mondta.
181
Dora Jesie Saint (1913-2012), írói álneve Read. Ő maga tanár volt.
Kétsorozatnyi kedves regénye két kitalált vidéki városkában játszódik. Az egyik
Fairacre.
182
John Keats Óda egy csalogányhoz (Tóth Árpád fordítása).
– De ha Hitler meghalt volna, mielőtt kancellár lett, azzal
megakadályozható lett volna az arabok és az izraeliek közötti
konfliktus is, nem? – Véget ért a Hatnapos Háború, ahogy
nevezték, az izraeliek döntő győzelmet arattak. – Értem én –
bizonygatta Ursula –, hogy miért akarnak a zsidók önálló
államot, és miért akarják minden erejükből megvédeni –
folytatta –, és mindig is rokonszenvvel viseltettem a cionista
ügy iránt, már a háború előtt is, ugyanakkor azt is
megértem, miért vannak úgy megsértve az arab államok. De
ha Hitler képtelen lett volna véghez vinni a holokausztot…
– Mert meghalt volna?
– Igen. Akkor legjobb esetben is gyenge támogatást
kapott volna a zsidó állam…
– A történelem „mi lett volna há”-k sora – mondta Nigel,
Pamela elsőszülött fia, Ursula kedvenc unokaöccse, aki Hugh
régi egyetemén, a Brasenose College-ban tanított
történelmet. Ursula meghívta ebédre a Fortnumba.183
– Olyan jó intelligens beszélgetést folytatni valakivel –
mondta Ursula. – Dél-Franciaországban nyaraltam a
barátnőmmel, Millie Shawcross-szal, ismered? Nem? Nem
mintha még most is így hívnák, elhasznált több férjet,
mindegyik gazdagabb volt, mint az előző.
Millie, a hadifeleség, amint tehette, lélekszakadva rohant
haza Amerikából, a férje családja „kovbojok”-ból állt, ahogy
mesélte. Visszatért a „világot jelentő deszkákra”, és több
katasztrofális kapcsolatot követően fogta csak meg az isten
183
Fortnum and Mason nagyáruház étterme.
lábát egy olajcég adóelkerülés miatt száműzetésbe
kényszerülő sarja képében.
– Monacóban él. Sejtelmem sem volt, milyen hihetetlenül
apró! Millie szörnyű ostoba mostanában. Jártatom a számat,
nem?
– Szó sincs róla. Töltsek vizet?
– Az egyedül élő emberek hajlamosak sokat fecsegni.
Korlátozás nélkül élünk, verbálisan mindenesetre.
Nigel elmosolyodott. Komoly szemüveget viselt, és
Harold kedves mosolya ragyogta be az arcát. Amikor levette
a szemüvegét, hogy megtörölje a szalvétával, nagyon
fiatalnak látszott.
– Olyan fiatalnak látszol – jegyezte meg Ursula. –
Természetesen az is vagy. Hibbant öreg nagynéninek
hangzom?
– Istenem, dehogy! – tiltakozott Nigel. – Nálad okosabb
embert alig ismerek.
Ursula megvajazott egy zsemlét, és boldogsággal töltötte
el a bók.
– Egyszer hallottam, hogy az utólagos bölcsesség
csodálatos dolog, és nélküle nem lenne történelem.
– Valószínűleg igaza volt az illetőnek.
– Gondolj csak bele, mennyire másként alakultak volna a
dolgok – folytatta makacsul Ursula. – Nem lett volna
vasfüggöny, és Oroszország sem zabálta volna fel Kelet-
Európát.
– Felzabálta?
– Színtiszta mohóságból. És az amerikaiak sem lábaltak
volna ki olyan gyorsan a nagy gazdasági válságból a
hadigazdaság nélkül, következésképpen nem szereztek volna
akkora befolyást a háború utáni világban…
– És elképesztően sokan még ma is élnének.
– Kétségkívül. És Európa egész kulturális arculata más
lenne a zsidók miatt. Gondolj csak arra a sok hontalan
emberre, akik egyik országból a másikba vándorolnak. És
Nagy-Britannia még ma is birodalom volna, vagy legalábbis
nem vesztettük volna el a birodalmat olyan hebehurgyán.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a gyarmatosítás
helyes dolog. És nem mentünk volna csődbe, és nem éltünk
volna át olyan szörnyű időket, míg pénzügyileg és lelkileg
talpra álltunk. És nem lenne Közös Piac…
– Ami egyébként nem enged be minket.
– Gondolj bele, milyen erős lenne Európa! De talán
Göring és Himmler közbelépett volna. És minden ugyanúgy
történt volna.
– Meglehet. De a náciké egy jelentéktelen pártocska volt
addig, míg hatalomra nem kerültek. Valamennyien fanatikus
pszichopaták voltak, de egyikben sem volt meg Hitler
karizmája.
– Tudom – bólintott Ursula. – Hihetetlenül karizmatikus
volt. A karizmát úgy emlegetik, mintha jó dolog lenne, de
valójában valami igézet, a szó régi értelmében, amikor
bűbájt bocsátunk valakire, érted? Sütött a szeméből,
rendkívül parancsoló tekintete volt. Ha belenéztél, úgy
érezted, azt kockáztatod, hogy hinni fogsz neki…
– Te találkoztál vele? – döbbent meg Nigel.
– Nos… Nem egészen. Kérsz desszertet, kedvesem?
Július volt, pokolbeli forróság, ahogy a Fortnumból hazafelé
sétált a Piccadillyn. Még a színek is szinte perzseltek.
Manapság minden sziporkázott. Mindenki ragyogóan fiatal
volt. Az irodában a lányok szoknyája kurta függönydrapéria
volt. A fiatalok mostanában hatalmas lelkesedéssel fordultak
önmaguk felé, mintha feltalálták volna a jövőt. Ez volt az a
nemzedék, amiért a háborút vívták, és most úgy sekélyesen
vágták oda a „béke” szót, mintha egy reklámszlogen lenne.
Nem élték át a háborút. („Mekkora szerencse – csengett a
fülében Sylvie hangja –, akármennyire elmaradnak is majd
az várakozásoktól.”) Churchill szavaival a kezükbe adták a
jogcímet a szabadságra. Hogy ezek után mit kezdenek vele,
már rájuk tartozik, gondolta Ursula. (Fontoskodó
vénasszonynak hangzik. Azzá vált, akiről mindig azt hitte,
hogy sosem lesz.)
184
A vágy villamosa főszereplője.
érezte a szegfű fűszeresen édes illatát. Egy férfi felemelte,
feldobta a levegőbe, és kockacukrok gurultak szét a füvön.
Volt egy másik világ, de ez is volt. Engedélyezett magának
egy kis kuncogást, bár az volt a véleménye, hogy azok, akik
mások előtt magukban nevetgélnek, feltehetően őrültek.
A nyári meleg ellenére is hullani kezdett a hó, ami végül
is előfordul az álmokban. Kezdte betakarni az arcát, ami
ebben a melegben finoman hűs volt. Aztán zuhant, zuhant a
koromfekete és mély sötétségbe…
De megint hullott a hó, fehér volt és hívogató, a fény éles
kardként szúrta át a súlyos függönyt, és felemelték, puha
karban ringatták.
– Ursulának hívom majd – mondta Sylvie. – Mit gondolsz?
– Tetszik – válaszolta Hugh. A nagy arc a szeme elé
úszott. Jól ápolt bajusz és pofaszakáll, kedves zöld szem. –
Isten hozott, kicsi mackóm.
A KEZDET VÉGE185
185
Winston Churchill 1942. november 10-i beszédéből.
– Isten hozott, kicsi mackóm. – Az apja. Tőle örökölte a
szemét. Ahogy a hagyomány megkívánta, Hugh le-fel járkált
a Voysey futószőnyegen a felső folyosón, mivel kizárták a
belső szentélyből. Bizonytalan volt az ajtó mögött zajló
események részletei felől, és végtelen hálát érzett, hogy nem
várják el tőle, hogy a gyermekszülés mibenlétével
közelebbről is megismerkedjen. Sylvie sikolyai kínzást, ha
nem is kifejezetten mészárszéket sugalltak. „A nők
páratlanul bátrak”, gondolta Hugh. Egyik cigarettáról a
másikra gyújtott, hogy elűzze a férfiatlan émelygést.
Dr. Fellowes szenvtelen basszusa megnyugtatóan hatott
rá, de ezt sajnos ellenpontozta a konyhalány hisztérikus
szájjártatása. Hol van Mrs. Glover? A szakácsnő ilyen
pillanatokban általában nagy segítséget jelentett.
Gyermekkora hampsteadi otthonában kritikus helyzetben a
szakácsnő mindig megőrizte a higgadtságát.
Egyszer csak nagy lett a zűrzavar, ami vagy nagy
győzelmet, vagy nagy kudarcot jelentett a hálószoba
túloldalán dúló csatában. Hugh tartózkodott attól, hogy
bemenjen, ha nem hívják, márpedig nem tették. Dr. Fellowes
végül kicsapta a szülőszoba ajtaját.
– Szép, kis eleven kislánya született – jelentette be. –
Majdnem meghalt – tette hozzá, mintha csak most jutott
volna az eszébe.
Hála istennek, gondolta Hugh, hogy sikerült visszajutnia
Rókazugba, mielőtt a hó miatt járhatatlanná váltak az utak. A
húgát – a macskát, aki egész éjjel a háztetőn mászkált – is
visszacipelte a csatornán át, amiről a kezén egy fájdalmas
harapásnyom is tanúskodott. Hugh eltöprengett, kitől
örökölte a húga a vadságát. Mills dadustól és a hampsteadi
gyerekszobából bizonyosan nem.
Izzie még most is a hamis jegygyűrűt viselte, a párizsi
szállodában a szeretőjével töltött szégyenteljes hét emlékét,
bár Hugh nem tartotta valószínűnek, hogy a franciák, ez az
erkölcstelen népség sokat törődne az ilyen finomságokkal.
Izzie rövid szoknyában és egy kis szalma zsirárdikalapban
szökött el Franciaországba (Hugh anyja részletes leírást
adott, mintha Izzie bűnöző lenne), és egy Worth márkájú
ruhában tért vissza (amit többször el is ismételt Hugh-nak,
mintha ezzel le akarta volna nyűgözni). A napnál is
világosabb volt, hogy a gazember már a szökésük előtt jóval
visszaélt a helyzetével, mert a ruha erősen ráfeszült Izzie
alakjára.
Végül sikerült a szökött húgát fellelnie a st-germaini
Hôtel d’Alsace-ban, – Hugh becslése szerint – egy romlott
endroit-ban, Oscar Wilde halálának egykori helyszínén, ami
mindent elmondott a helyről, amit csak tudni kellett róla.
Igazán visszatetsző tusakodásra került sor nemcsak Izzie-
vel, hanem azzal a modortalan fráterrel is, akinek karjából
Izzie-t ki kellett tépnie, majd a rugdosó és sikítozó húgát
levonszolta a mutatós, kétajtós Renault taxiba; a sofőrnek
fizetett, hogy várja meg őket a szálloda előtt. Hugh azon
morfondírozott, hogy jó lenne autót venni. Vajon a
fizetéséből megengedhet magának egyet? Meg tud tanulni
vezetni? Mennyire lehet nehéz?
Egész jól elkészített, rózsaszín báránysültet ettek az
átkelő hajón, és Izzie pezsgőt követelt, amit Hugh nem
tagadott meg tőle, mivel annyira kimerítette az egész
szöktetési ügy, hogy nem volt ereje egy újabb veszekedésbe
bonyolódni. Nagy kísértést érzett, hogy Izzie-t belehajítsa a
korlát fölött a Csatorna sötétszürke vizébe.
Calais-ből táviratozott az anyjának, Adelaide-nek,
értesítette Izzie balszerencséjéről, mert úgy okoskodott,
jobb, ha az anyja felkészül, mielőtt a legfiatalabb lányát
megpillantja, akinek állapota ország-világ számára
egyértelmű lesz.
A hajón a vacsorázó társaság házaspárnak nézte őket, és
kedves bókokkal halmozták el Izzie-t közelgő anyasága okán.
Hugh úgy döntött, jobb, ha meghagyja őket ebben a hitükben,
bármily visszataszító volt is, inkább minthogy e vadidegenek
rájöjjenek az igazságra. Így hát akarata ellenére részesévé
vált egy abszurd színjátéknak az átkelés idejére, ami alatt
kénytelen volt megtagadni valódi feleségét és gyerekeit, és
úgy tenni, mintha Izzie a gyermeklány felesége volna.
Tulajdonképpen az a gazember lett, aki egy gyermekkorból
éppen csak kilépett lányt csábított el (talán meg is
feledkezve arról, hogy tulajdon felesége is tizenhét volt,
amikor megkérte a kezét).
Izzie természetesen ujjongva vetette bele magát ebbe a
szemfényvesztésbe, és úgy állt bosszút Hugh-n, hogy a lehető
legkínosabb helyzetbe hozta, mon cher marinak szólította, és
más rendkívül bosszantó kedveskedésekkel halmozta el.
– Milyen bájos fiatal felesége van! – vihogott egy belga
férfi, miközben Hugh a fedélzeten levegőzött, és elszívott egy
ebéd utáni cigarettát. – Épp csak kikerült a pólyából, és
nemsokára maga is anya lesz. De így a legjobb: fiatalon
megszerezni őket, aztán a kedvünkre alakítani!
– Bámulatos az angolsága, uram – dobta Hugh a csikket a
tengerbe, azzal otthagyta a férfit. Más behúzott volna neki.
Ha rákényszerül, gondolta, harcolni fog a hazájáért, de
bolond lenne verekedésbe bonyolódni a felelőtlen húga sárba
tiport tisztességéért. (Bár kétségtelenül kellemes lenne egy
nőt a pontos elképzelései szerint formálni, mint a Jermyn
Street-i szabójánál mérték után készült öltönyeit.)
Nehezen kereste meg a pontos szavakat az anyjának
küldött távirathoz, de végül ennél maradt: DÉLRE
HAMPSTEADBEN LESZEK STOP ISOBEL VELEM VAN STOP
GYEREKET VÁR. A puszta tényekre szorítkozó üzenet volt, és
talán költenie kellett volna az enyhítő határozószókra,
köztük a „sajnálatosan”-ra. A távirat (sajnálatosan) a kívánt
hatás helyett az ellenkezőjét érte el, és amikor Doverben
partra szálltak, már ott várta Hugh-t a válasz. SEMMILYEN
KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NE HOZD A HÁZAMBA STOP, és ez
az utoljára leírt STOP a bizonyosság ólomsúlyát hordozta,
amit nem lehetett megváltoztatni. Hugh tehát törhette a
fejét, hogy mit kezdjen Izzie-vel. A látszat ellenére Izzie még
gyerek volt, csak tizenhat éves, nem tehette ki az utcára.
Hugh már alig várta, hogy hazaérjen Rókazugba, így magával
vitte a húgát is.
Amikor végre éjfélkor hazaértek – úgy be voltak havazva,
mint a hóemberek –, az izgatott Bridget nyitott ajtót.
– Jaj, ne, reméltem, hogy az orvos jött meg, úgy éljek! –
Kiderült, hogy megkezdődött a szülés, úton volt a harmadik
gyermeke. Vagyis a kislánya, pillantott le szeretettel az
aprócska, ráncos arcra. Hugh szerette a kisbabákat.
– De mit kezdjünk vele? – idegeskedett Sylvie. – Nem szülhet
a fedelem alatt!
– A fedelünk alatt.
– Le kell mondania róla.
– A gyerek a családunkhoz tartozik – mondta Hugh. –
Ugyanaz a vér folyik az ereiben, mint a gyerekeimében.
– A gyerekeinkében.
– Majd azt mondjuk, hogy örökbe fogadtuk – találta ki
Hugh. – Egy árva rokon. Senki sem fog kérdezősködni, igaz?
Végül a baba valóban Rókazug fedele alatt jött a világra.
Kisfiú volt, és Sylvie, amint megpillantotta, rájött, hogy nem
tud tőle olyan könnyen megválni.
– Bűbájos kis baba! – lelkendezett. Minden gyereket
bűbájosnak talált.
A terhessége végéig Izzie nem hagyhatta el a kertet.
Fogolyként tartják, mondta, mint „Monte Cristo grófját”.
Amint megszületett, Hugh-éknak adta a babát, és nem
mutatott iránta nagyobb érdeklődést, mintha az egész ügy –
a terhesség, a bezártság – csak egy idegesítő feladat lett
volna, amire rákényszerítették, és most – miután elvégezte
az alku ráeső részét – végre szabadon elmehet. Két hétig
feküdt az ágyban – az elégedetlen Bridgettel szolgáltatta ki
magát –, majd felültették a Hampsteadbe tartó vonatra,
ahonnan Lausanne-ba küldték egy bentlakásos leányiskolába.
Hugh-nak igaza volt, senki sem kérdezősködött a hirtelen
felbukkanó pluszgyerek felől. Mrs. Glovert és Bridgetet
megeskették, hogy nem szólnak senkinek, a keserű pirulát
Hugh egy kis készpénzzel édesítette meg (Sylvie nem tudott
róla). Hugh ismerte a pénz értékét, nemhiába volt bankár.
Dr. Fellowestól elvárható volt a hivatásával járó diszkréció.
Legalábbis ebben reménykedtek.
– Roland – mondta Sylvie. – Mindig is szerettem ezt a
nevet. Roland-ének. Francia lovag volt.
– Gondolom, csatában halt meg? – kérdezte Hugh.
– Ahogy a lovagok többsége, nem?
186
Joseph Conrad regénye.
– Mi az? – csattant fel. Végignézett a parton, és látta,
hogy Pamela szorgosan ás, a távolból hallott kiabálás és vad
hujjogás pedig Maurice-ra utalt.
– Hol van Roland? – kérdezte.
Joseph Conrad regénye.
– Roland? – Ursula körülnézett, hogy észreveszi-e
készséges rabszolgájukat, de nem látta sehol. – Felvonóhidat
keres.
– Sylvie már talpra ugrott, és rémülten vizslatta a partot.
– Mit?
– Felvonóhidat – ismételte meg Ursula.
George két kis nyulat hozott, hogy nézzék meg, aztán azt
kérdezte a lányoktól:
– Szeretnétek hazavinni őket? – mire Sylvie felcsattant. –
Köszönjük, de nem, George. Vagy elpusztulnak, vagy
szaporodnak, egyik sem lesz kellemes befejezés. – Pamela
odavolt, és csak akkor nyugodott meg, amikor kiscicát
ígértek neki. (Pamela meglepetésére az ígéretet be is
tartották, és a Kúria gazdaságából kapott egy kismacskát.
Egy héttel később a macska rohamot kapott, és elpusztult.
Nagy temetést rendeztek neki. „El vagyok átkozva – mondta
Pamela rá nem jellemző érzelgősséggel.)
– Nagyon jóképű az a földműves, nem? – jegyezte meg
lzzie.
– Ne! – mondta Sylvie. – Eszedbe ne jusson. Semmilyen
körülmények között sem.
– Fogalmam sincs, mire célzol – válaszolta lzzie.
Délutánra sem enyhült a forróság, és végül kénytelenek
voltak ugyanolyan hőségben útnak indulni hazafelé, mint
amiben odafelé gyalogoltak. Pamela, aki már boldogtalan
volt a nyulak miatt, tüskébe lépett, Ursulának arcába
csapódott egy ág. Teddy sírt, lzzie átkozódott, Sylvie tüzet
okádott, és Bridget kijelentette, hogy ha nem lenne bűn,
belefojtaná magát a következő patakba.
– Nahát, de jól néztek ki! – fogadta őket mosolyogva
Hugh, amikor bebotorkáltak az ajtón. – Gyönyörűen
megkapott benneteket a nap!
– Csak ezt ne, kérlek – nyomakodott el mellette Sylvie. –
Lefekszem fent.
Molly Lester, aki soha egy árva szót sem beszélt Clarence-
szel azon kívül, hogy „Jó reggelt, uram, mivel szolgálhatok?”,
egy kis utcabálra ment el a faluban, de Clarence néhány
cimborájával valóban felutazott Londonba, és tényleg
meghalt.
– De legalább senkit sem löktek le a lépcsőn – bukott ki
Ursula száján.
– Ezt meg mire érted? – kérdezte zavartan Sylvie.
– Nem tudom – és tényleg nem tudta.
Nem volt nyugta önmaga miatt. Folyton azt álmodta,
hogy repül és zuhan. Néha, amikor felállt egy székre a
hálószobájuk ablakánál, kényszert érzett, hogy kimásszon a
tetőre, és levesse magát. Nem zuhanna nagy puffanással a
földre, és nem loccsanna szét, mint egy túlérett alma, hanem
valami megfogná. („De vajon mi?”, töprengett.) Uralkodott
magán, és nem próbálta ki az elméletét, szemben Pamela
szegény kis krinolinos hölgyével, akit egyszer télen
vacsoraidőben az unatkozó Maurice gonoszul kidobott
ugyanezen az ablakon.
Úgy történt, hogy amikor hallotta Maurice közeledését a
folyosón – harsány indián üvöltések jelezték a jöttét –,
Ursula sietve elrejtette a kötőbabáját, Solange királynőt a
párnája alá, ahol biztos rejtekben is maradt, míg a
balszerencsés krinolinos hölgy kiszállt az ablakon, és a
tetőcserepeken darabokra tört.
– Csak azt akartam látni, mi történik! – nyafogta később
Maurice Sylvie-nek.
– Hát most tudod – válaszolta az anyja, akit Pamela
hisztérikus reakciója az esetre a kelleténél jobban megviselt.
– Háború folyik – magyarázta a lányának. – Rosszabb dolgok
is vannak, mint egy törött dísztárgy. – De Pamela számára ez
volt a legrosszabb.
Ha Ursula átengedte volna Maurice-nak a kis kötőbabát,
ami törhetetlen fából készült, akkor a krinolinos hölgy
megmenekült volna.
Bosun, aki nemsokára takonykórban elhunyt, aznap éjjel
az orrával benyomta a hálószobájuk ajtaját, együttérzéssel
Pamela takarójára tette súlyos mancsát, majd egy nyögéssel
elengedte magát, és álomba merült a két kislány ágya közti
szőnyegen.
Sylvie, aki másnap már a gyerekei iránti szívtelenségéért
ostorozta magát, szerzett egy újabb kiscicát a Hall
gazdaságából. Mindig rengeteg cicájuk volt, és a környéken a
macskák fizetőeszköznek számítottak, ha egy szülő
érzelmileg megbánt valamit, vagy így teljesítette be az
ígéretét, kárpótlásul egy elvesztett babáért vagy egy letett
vizsga jutalmaként.
Bár Bosun mindent elkövetett, hogy gyámkodó tekintetét
le ne vegye a cicáról, szegény egy hete volt csak náluk,
amikor Maurice rálépett a Cole fiúkkal játszott heves
katonásdi közben. Sylvie gyorsan felkapta a kis testet, és
odaadta Bridgetnek, hogy vigye onnan, és haláltusája a
kulisszák mögött fejeződjön be.
– Véletlen volt! – visította Maurice. – Nem is tudtam,
hogy az az ostoba állat ott van! – Sylvie pofon vágta, mire
Maurice elbőgte magát. Ursulát felkavarta, hogy ilyen
feldúltnak látja a bátyját, hisz tényleg nem volt szándékos, és
próbálta megvigasztalni, amivel még jobban feldühítette
Maurice-t, Pamela meg persze a civilizált viselkedésről
teljesen megfeledkezve kivetkőzött magából, és próbálta
kitépni Maurice haját. A Cole fiúk már az elején elpucoltak
haza, ahol természetes állapot volt a nyugalom.
Néha nehezebb volt megváltoztatni a múltat, mint a
jövőt.
187
Bölcs.
– Csak egy Austin – vonta meg a vállát Izzie. – Egy országúti
túrakocsi, bár négyajtós, de messze nem olyan méregdrága,
mint egy Bentley. Jaj, dehogy, ez csak egy tömeggyártású
jármű a te passziódhoz képest, Hugh.
– Semmi kétség, hitelre – válaszolta Hugh. – Szó sincs
róla, az utolsó pennyig kifizettem, készpénzben. Kiadóm van,
Hugh, pénzem van. Nem kell többé izgulnod miattam.
Mialatt mindenki a csillogó, cseresznyepiros kocsit
csodálta, Millie megszólalt.
– Mennem kell, táncbemutatóm van ma este. Nagyon
köszönöm a finom uzsonnát, Mrs. Todd.
– Gyere, visszakísérlek – ajánlotta Ursula.
Hazafelé nem a jól kitaposott rövidebb utat választotta a
kertek alatt, hanem a hosszabb utat, és sikerült elugrania
Izzie gyorsító kocsija elől. Izzie búcsúzásul hanyagul
odaintett neki.
– Ki volt az? – kérdezte Benjamin Cole, aki egy sövénynek
szaladt a biciklijével, hogy az Austin el ne gázolja. Ursula
szíve megdobbant és kihagyott és reszketni kezdett, amikor
meglátta. A szerelme tárgya! Azért került ekkorát, mert azt
remélte, esetleg „véletlenül” összefut Benjamin Cole-lal,
amire ugyan nem sok esély volt. És most mégis itt állt előtte!
Mekkora szerencse!
188
Andrew Marvell: A kert (Károlyi Amy fordítása).
– Lehet, hogy a modern nyelveket veszem fel. Nem tudom
még. Nem vagyok biztos benne. Még nem dolgoztam ki a
tervet.
– Tervet?
189
Sörétes puska.
felvetette, hogy dolgozzon a Kúria gazdaságában, ott mindig
kerestek idénymunkásokat.
– Mint egy paraszt a földeken? – háborodott fel Maurice.
– Ezért kaptam ilyen költséges oktatást? („Tényleg, miért is
iskoláztattuk ilyen sok pénzért?” – kérdezte Hugh.)
– Taníts meg lőni! – ugrott fel Ursula, és lesöpörte a
szoknyáját. – Gyere már! Használhatnám apa régi puskáját!
Maurice vállat vont.
– Nem bánom, de a lányok nem tudnak lőni, ez köztudott.
– A lányok teljesen hasznavehetetlenek – helyeselt
Ursula. – Semmihez sem értenek.
– Te most gúnyolódsz?
– Én?!
190
Mészöly Dezső fordítása.
– Minden rendben?
– Bocs – szabadkozott Ben. – Nem akartam ezt csinálni.
(De mit?)
– Mennem kell – mondta Ursula. Felálltak, lesöpörték
egymás ruhájáról a füvet és a virágokat, aztán hazasétáltak.
Ursula azon törte a fejét, hogy lekéste-e Hugh vonatját.
Ben az órájára pillantott, majd így szólt:
– Már régen otthon vannak. (Hugh és Mr. Cole ugyanazon
a vonaton utaztak haza Londonból.) A rét szélén átmásztak a
kerítésátjárón a mezőre, ahol a tehenek szoktak legelni, és
amit az ösvény szegélyezett. A tehenek még nem jöttek
vissza a fejésből.
Ben lesegítette az átjáró lépcsőjéről, és megint
csókolództak. Amikor kibontakoztak az ölelésből, észrevettek
egy férfit, aki a cserjés felőli oldalról igyekezett át a réten.
Az ösvény felé indult – kopottas alak volt, talán egy csavargó
–, és olyan gyorsan bicegett, ahogy csak bírt. Körülnézett, és
amikor meglátta őket, még gyorsabban szedte a lábát.
Megbotlott egy fűcsomóban, de hamar talpra kecmergett, és
ismét a kapu felé sántikált.
– Gyanús alak – nevetett Ben. – Miben sántikálhat?
191
Utalás William Shakespeare Hamlet-monológjára (Arany János fordításában).
Elájulhatott, mert amikor kinyitotta a szemét, egy fehérre
festett szobában az ágyban feküdt. A szobának nagy ablaka
volt, kint egy vadgesztenyefát látott, ami még nem
hullajtottá el a leveleit. Elfordította a fejét, és meglátta dr.
Kelletet.
– Eltörted az orrod – mondta dr. Kellet. – Azt hittük,
megtámadott valaki.
– Nem – tiltakozott Ursula. – Elestem.
– Egy lelkész talált rád. Taxival vitt be a St. George
Kórházba.
– De maga mit keres itt?
– Apád keresett meg – felelte dr. Kellet. – Nem tudta,
kihez fordulhatna.
– Nem értem…
– Amikor megérkeztél a St. George-ba, egyfolytában csak
sikoltoztál. Azt hitték, valami szörnyűség történt veled.
– Ez nem a St. George, ugye?
– Nem – válaszolta kedvesen dr. Kellet. – Magánklinika.
Nyugalom, jó étel és a többi. Szép parkja van. Mindig is úgy
gondoltam, segít egy szép kert, nem?
192
Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének őrült nőalakja.
– …hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha caritas nincs
bennem, mit sem érek.193
– A caritas természetesen a szeretetet jelenti. De ezt
bizonyára tudod.
– Bennem van emberszeretet – mondta Ursula. – Miért
idézzük a Korintusiakat? Azt hittem, maga buddhista.
– íó, én semmit sem érek – mondta dr. Kellet. – És
természetesen mindent – fűzte hozzá, Ursula véleménye
szerint elég tömören.
– A kérdés az: benned van-e elég?
– Miből elég? – kérdezte Ursula. A beszélgetés kezdett
érthetetlenné válni számára, de dr. Kellet a tajtékpipa
működésével volt elfoglalva, és nem válaszolt. Megzavarta
őket az uzsonna.
– Kiváló csokoládétortát sütnek itt – dicsérte dr. Kellet.
193
Vö. Korintusiaknak írt 1. levél 13,2.
kétsége. És az ezüst nyúl, a táncoló zöld levelek. És így
tovább. Németet tanul, nem klasszika-filológiát, később
persze megtanul gyors- és gépírni, és mellékesen talán
eszperantóul is, ha az utópiára mégis sor kerülne. Belép egy
helyi lövészegyletbe, és jelentkezik valahova irodai munkára,
dolgozik egy ideig, félrerakja a pénzt, semmi nehézbe nem
fog bele. Nem akarja magára felhívni a figyelmet,
megfogadja apja tanácsát, amit Hugh még nem is adott neki,
behúzza a nyakát, és a véka alá rejti a világosságát,194 azután
amikor készen áll, mert már eleget összeszedett, amin
elélhet, miközben beásta magát a Fenevad szívének mélyébe,
végre kitépheti onnan a fekete daganatot, ami napról napra
egyre nagyobbra nő.
És akkor egy nap végigsétálhat majd az Amalienstrassén,
és megállhat a Photo Hoftmann kirakata előtt,
megbámulhatja a Kodakokat, Leicákat és Voigtländereket, és
benyithat a boltba, aminek ajtaja felett a kis harang
csilingelőse jelzi a pult mögött dolgozó lánynak az érkezését,
és a lány valószínűleg Guten Tag, gnädiges Fräuleinnal vagy
talán Grüss Gottal üdvözli majd, mert 1930-ban járunk,
amikor az emberek még Grüss Gottal és Tschüss-szel, nem
pedig végeláthatatlan Heil Hitlerekkel és nevetséges harci
tisztelgéssel köszönnek.
És Ursula majd odanyújtja a régi kocka alakú Brownie-
ját, és azt mondja:
– Képtelen vagyok továbbtekerni a filmet – mire az élénk,
tizenhét éves Eva Braun azt feleli: – Máris megnézem
magának.
194
Utalás Máté evangéliumára.
A keblét dagasztotta az egész végtelenül megszentelt volta.
Fenyegető közelség vette körül. Harcos volt és villogó
lándzsa (Habakuk), az éjszaka sötétjében megcsillanó kard, a
sötétségen áthatoló fény lándzsája. Ezúttal nem követ el
hibát.
Amikor már mindenki aludt, és csend volt a házban,
Ursula felkelt, és felmászott a kis padlásszoba nyitott
ablakához állított székre.
Eljött az idő, gondolta. Valahol egy óra együttérzésből
ütött. Teddyre gondolt és Miss Woolfra, Rolandra és a kis
Angélára, Nancyre és Sylvie-re. Dr. Kelletre és Pindaroszra.
Légy az, aki vagy, miután kiderítetted, mi az. Most már
tudta, hogy micsoda. Ursula Beresford Todd. Tanú.
Kitárta a karját a fekete denevér felé, és egymás felé
repültek, rég elveszett lelkekként ölelkeztek össze a
levegőben. Ez a szeretet, gondolta Ursula. És ennek
gyakorlása teszi tökéletessé a mestert.
LEGYETEK BÁTOR FÉRFIAK!
1930. december
195
Ébresztő!
196
Felvirradt a nap. Richard Wagner kórusműve.
HÓ
1910. február 11.
197
Winston Churchill 1940. június 18-i „Ez volt a legdicsőbb órájuk” címen ismert
beszédéből.
1945. május
198
Német hadifogolytábor Memellandban (ma Litvániában).
különösen kegyetlen fintora volt, hiszen egykét nap, és
felszabadították volna őket. Heteken át, az éhhalálra
elegendő fejadagokkal masíroztak a borzalmas, többnyire
mínusz húszfokos hidegben.
Vic hetyke kis tiszthelyettes volt, egy a Ruhr-vidék felett
lelőtt Lancaster navigátora. „A háború furcsa barátságokat
produkál”, gondolta Teddy. Menetelés közben tartották
egymásban a lelket. Egész biztosan a bajtársi kapcsolatuk
mentette meg az életüket, meg az időnként megszerzett
vöröskeresztes csomag.
Teddyt Berlin felett lőtték le, és csak az utolsó
pillanatban tudott kiszabadulni a pilótafülkéből. Próbálta
egyenesben tartani a gépet, hogy a legénységnek esélye
legyen kiugrani. Egy kapitány utolsóként hagyja el a süllyedő
hajót, amikor már nincs rajta kívül senki a fedélzeten.
Ugyanez áll egy bombázóra is.
A Halifax teljes terjedelmében égett, és Teddy
beletörődött, hogy eljött számára a vég. Valahogy
könnyebbnek érezte magát, a keble dagadt, és hirtelen úgy
érezte, minden rendben lesz, hogy a halál, ha majd eljön
érte, gondoskodik róla. De az nem jött el, mert az ausztrál
rádiósa bemászott az orrba, Teddy hátára csatolta az
ejtőernyőjét, és ráordított: „Kifelé, ostoba fajankó!” Teddy
nem látta többé, ahogy a legénység többi tagját sem, se élve,
se holtan. Az utolsó pillanatban ugrott lei, az ernyője még
szinte ki sem nyílt, amikor már a földre zuhant, és
szerencséje volt, hogy csak a bokáját és a csuklóját törte el.
Kórházba vitték, a helyi Gestapo ott tartóztatta le a
kórteremben a halhatatlan szavakkal: „A maga számára
véget ért a háború” – amivel jóformán minden hadifogságba
eső pilótát üdvözöltek.
Kötelességtudóan kitöltötte az elfogatási kártyáját, és
várta otthonról a leveleket, de semmi sem érkezett. Két évig
nem kapott rá választ, hogy a Vöröskereszt felvette-e a
hadifoglyok listájára, és otthon vajon tudják-e, hogy él.
Valahol Hamburg környékén gyalogoltak az úton, amikor
véget ért a háború. Vic mélységes élvezettel fordult az
őrökbe)
– Ach, so, mein Freund, für sie dér Krieg ist zu ende.
ISBN 978-615-5724-30-5
www.geopen.hu
Geopen a Facebookon