HANS CHRISTIAN ANDERSEN:

A VADHATTYÚK

Tárgy: Bibliotherápia
 A Meseterápiai elemzéshez Andersen: A vadhattyúk című meséjét választottam
Ez a mese a női lélek tanulási folyamata: a szív és a szeretet próbatételének zarándokútja
abból a célból, hogy valaki hazataláljon oda, ahol mindig is volt. A téma a beavatás által
szerzett tudás alkalmazása. Maga a beavatás a kis királylány szenvedése.
A történet legelső motívuma, hogyha gazdag vagy mindenből a legjobbat, a
legdrágábbat kapod meg. Szerintem az életben nem az anyagi dolgok az igazán fontosak. Ezt
bizonyítandó ez az idilli állapot bomlik meg a mostoha megjelenésével.
A történetben sokféle érzelem nyilvánul meg. Ami az egész történetet végigkíséri az a testvéri
szeretett. Egy másik a mostoha gonoszsága, a harmadik pedig az apa nemtörődömsége.
Az apa viselkedése a mostoha megjelenése után számomra elég elszomorító. Érdekes,
hogy apa-gyermek kapcsolatot teljesen tönkre tehet egy harmadik ember. Hagyja, hogy lányát
messze küldjék tőle és az sem érdekli, hogy fiai hová tűntek a palotából. A mese egészében
még csak utalást sem kapunk arra vonatkozólag, hogy bármi érdeklődést mutatna gyermekei
iránt. Szerintem egy „igaz” apa soha nem dobhatja el magától gyermekeit. Ebben a
történetben ennyi is elég volt:

„A kicsi királylányt sietett is elemészteni a háztól, falura küldte, s egy

parasztasszonyra bízta, a királyfiakat meg addig szidta-gyalázta a király előtt, hogy az már
végül már nem is törődött velük.”

Itt kezdődik a királylány kálváriája, aki végig bátyjaira gondol. Itt is érdekes
mozzanat, hogy apját egyetlen egyszer sem említi. Tizenötödik születésnapján hazatér a
palotába, de a mostohát elöntötte a sárga irigység mikor meglátta. Varangyos békákkal
próbálja meg csúnyává tenni, de nem sikerül neki. Megfigyelhető a tisztaság, mint
tulajdonság. Fürdője készítésekor a gonosz mostoha 3 varangyot helyezett a hajába, a
homlokára és a mellére, hogy lompossá, rúttá és szívtelenné tegye, de a gyermek ebből mit
sem vett észre: 3 piros virággá változtatta ártatlansága a csúf kétéltűeket.
Mostohának így is sikerül elérnie, hogy a király ne ismerje meg lányát. Megjegyzem, az
ember gyermeke lehet bármilyen csúnya, akkor sem tagadhatja meg.
A királylányt ettől kezdve már csak az ösztönzi, hogy megtalálja testvéreit. Megérzi,
hogy ők is el lettek kergetve a háztól. Itt találkozhatunk először a testvéri szeretettel. Bármit
képes kiállni azért, hogy testvéreit megtalálja. A szeretet képessége is isteni adománynak
számít és a kis királylányt a segítője, a gonosz mostohája a miatt indítja el kálváriájára, hogy
lehetőséget adjon számára az adomány, a szeretet megosztására. A királylány elindul, hogy

2
megkeresse testvéreit. Az első éjszakán egy erdőben tölti, ahol még minden vidám, az erdő
mintha védelmet adna a királylánynak. Itt a tóban a királylány belső tisztasága mellé
visszakapja külső tisztaságát is. Az átélt csalódások ellenére is bízik Istenben
„…hiszen lám, vadalmát érlel az erdőben….”
Az elkövetkező éjszakán már egy következő érzelmet tapasztal meg. Az erdő már nem vidám
„…sűrű rácskerítésnek látta maga körül az erdőt. Egyedül érezte magát, mintha maga
volna az egész teremtett világon.”
Mi magunk is sokszor tapasztalhatjuk, hiába vesznek körül bennünket barátaink és
szeretteink, de mégis egyedül vagyunk.
Sorsfordító az is, mikor a lány találkozik az anyókával. Hisz mikor az anyóka
elmondja, hogy nem tizenegy királyfit, hanem tizenegy hattyút látott, a lány dönthetne úgy is,
hogy ez az információ nem fontos számára. De valami belső megérzés miatt mégis tovább
halad ezen a szálon. Életünk során is többször előfordul, hogy nem az észérvekre, hanem a
megérzéseinkre kellene hallgatnunk. Sajnos erre sokszor már csak utólag jövünk rá.
A tengerparton is megerősítést kap a lány. Hisz mikor látja, hogy milyen
fáradhatatlanul csiszolta simára a kavicsokat a tenger, egyből erőt gyűjt:
„Ilyen fáradhatatlan akarok lenni én is. Köszönöm a példát, tenger hulláma,
hömpölygő, tiszta víz! A szívem azt súgja, te viszel el egyszer az én kedves bátyáimhoz!”
Ezután mikor megtalálja testvéreit, arra is választ kap, hogy szüntetheti meg az átkot.
Bátyjai miután találkoznak már nem akarták magára hagyni, de nekik muszáj volt
továbbrepülniük a túlpartra. Fontak egy hálót, amelybe belefekhet kis húguk és magukkal
vihetik. Csak azt nem veszik figyelembe, hogy így hosszabb ideig tart az út. Vagyis hoztak
egy döntést, aminek nem tudták mi lesz a következménye.
Életemben már többször tapasztaltam, hogyha nem gondolom végig miből mi lehet, hanem
fogom magam és belevágok, akkor ahogy telik az idő a velem szembe jövő nehézségek is
megoldódnak. Számomra ez pozitív visszajelzés azzal kapcsolatban, hogy nem mindig kell
mindent végiggondolni!
Az tenger feletti út során a lány kétségbeesik, hogy bátyjai miatta veszítik életüket és
még a tenger is háborogni kezd. De a sors mást szánt számukra. Mikor már mindenki
kétségbe esik, megpillantják a sziklát és mielőtt lemegy a nap oda is érnek. Itt a sziklán is,
mint összetartó testvérek kapaszkodnak össze. Olyan, mint egy beavatás, hisz az emberi
gyarlóság nem ezt hozná ki a történetből. Az emberek alaptermészetéből biztos, hogy
lelökdösnék egymást és csak saját maguk megmenekülése lenne fontos.
Megérkezve a barlangba legkisebb bátyja figyelmezteti, hogy jól jegyezze meg mit
álmodik aznap éjjel. Ekkor útmutatást kap a délibáb-tündértől, hogyan válthatja meg

3
bátyjait. Ez alatt a próba alatt olyan kínokat kell átélnie, amit nem sokan bírnának ki, sőt még
kínjait sem kiabálhatja ki, hisz a munka elkezdtével meg kell némulnia:

„De jegyezd meg jól: abban a szempillantásban, amikor a munkát elkezded, meg kell
némulnod, nem ejthetsz egy szót se addig, amíg az utolsó páncéling el nem készül, még ha
esztendők telnek is el közben. Ha csak egyetlen szót kimondasz, gyilkos tőrré változik a
szavad, s bátyáid szívébe fúródik. Vésd jól az eszedbe!”

A történetben ezek az események által sorozatos beavatásokon vesz részt a lány. A

testvéri szeretet segíti át a nehézségeken. Sokunknak Önmagában a csalán leszedése is okozna
annyi kínt, hogy feladnánk, de a lány mindvégig kitart testvérei mellett.

„Gyönge kis kezével megmarkolta a csalánt, amely úgy égetett, mint az eleven parázs;
csupa tüzes hólyag lett a keze, a karja, de tűrte, alig érezte a fájdalmat: bátyáira gondolt.
Aztán csupasz lábbal megtilolta a csalánt, és nekilátott szőni.”

Fogadalmát még akkor sem szegi meg, mikor az ifjú király elviszi magával a palotába,
szomorúságát csak sírással tudja jelezni. Az ifjú király úgy dönt feleségül veszi a lányt.

„De a kis királylányt nem vigasztalta meg semmi. Olyan mélységes szomorúság volt a
szemében, mintha soha nem ismerte volna a mosolyt.”

Ekkor az ifjú király emberség terén tesz tanúbizonyságot:

„Az ékes termek mellett egy kis kamrát nyitott ki a király, azt szánta az erdei lány
hálószobájának. A kis szobát süppedős, puha szőnyeg bélelte, mint a barlangot az erdei moha:
szakasztott mása volt annak a barlangnak, ahol az ifjú király rátalált. Még a csomóba kötött
csalánrost is ott volt, s egy szögön ott lógott a már elkészült páncéling.”

Itt is találkozhatunk az emberi irigységgel. A pap mindent megtesz, hogy

megakadályozza az esküvőt.

„Gonosz indulatában olyan erősen rányomta a homlokára a korona nehéz abroncsát,

hogy az ifjú királyné majdnem felkiáltott fájdalmában. De szívét még keményebb abroncs
szorította: bátyáinak keserű sorsa.”

4
 Még ebben a kényszerhelyzetben is megszereti urát a királylány és vágyik arra, hogy
szóban is megoszthasson vele mindent.
Újabb nehézség adódik a páncélingek készítésénél mikor elfogy a csalán. Eszébe jut, hogy a
temetőben talál, de azt is tudta, hogy saját kezével kell leszednie. Még azt a félelmét is sikerül
leküzdenie, hogy a temetőben éjszaka gyűlésező boszorkányok mellett kell elhaladnia, ezért
kioson éjszaka.
Az udvari pap meglátta az éjszaka settenkedő királylányt és nyomban elmesélte a királynak.
A király mikor éjszaka ő is felesége utána lopózott szomorúan látta, hogy igazat beszél a pap.
Bár már itt megfigyelhető, hogy nem várta ki, hogy miért megy felesége.

„Napról napra komorabb lett az arca, észrevette ezt a királyné is, csak az okát nem
tudta.”

Mikor a lánynak újból elfogy a csalán, újból kilopózik a temetőbe. A király és a pap utána
lopózott. A király látva, hogy felesége a boszorkányok felé tart elfordítja a fejét. Pedig ha
tovább nézi láthatta volna, hogy csak elhalad mellettük. Életünk során is hajlamosak vagyunk
másképp értelmezni a történteket.
A király úgy dönt, ítélkezzék a nép, akik máglya általi halálra ítélik szegény lányt. Börtönbe
vetik, de őt semmi más nem érdekli, csakhogy kész legyen a tizenegyedik páncéling is. A
történet ebben a szakaszában is érdekes, hogy bármit követ el a lány a számára igazán fontos
dolgoktól sosem fosztják meg, így dolgozhat tovább az ingeken.
Bátyái rá találnak és még mielőtt felkelne a nap megpróbálnak a királyhoz bebocsátást
nyerni. De mire könyörgésükre kijön a király, felkel a nap

„s a királyfiak eltűntek, mint a pára”.

A lányt még közvetlen halála előtt is csak a páncélinget szőtte. A nép el akarta tőle
venni „de abban a szempillantásban tizenegy hófehér hattyú ereszkedett a talyiga mellé, s
szárnycsattogva körülfogták az ifjú királynét.” Így védték meg őt a nép haragjától. Ez is
érdekes, hogy az ember mennyire hajlamos mindent elhinni, hisz mindenki egyöntetűen
egyből boszorkánynak kiáltotta ki, senki nem akadt, aki próbálta volna az igazságot kideríteni.

5
 „A hóhér már el akarta vezetni az ifjú királynét, de az … rávetette a tizenegy
páncélinget a tizenegy hattyúra, s … daliás királyfivá változott valamennyi. Csak a
tizenegyediknek maradt hattyúszárnya az egyik karja helyén, mert az ő páncélingének még
hiányzott a fél ujja,…”

A királylány miután kimondja: „Most már beszélhetek! … Ártatlan vagyok!” eszméletlenül

esik össze. A sorsunk során többször előfordulhat, hogy problémánk közepette tesszük, amit
tennünk kell és mikor elmúlt a probléma vagy vészhelyzet mi is összeomlunk. A legidősebb
királyfi elmeséli mi történt. Miközben beszélt a megrakott máglyából gyönyörű rózsabokor
lett. Ez is egy csodának számít, hogy a kimondott szavak hatására az élettelen – máglya –
fából élő lesz.
Az ifjú király letépi a tetejéről a fehér rózsát, odateszi felesége keblére és ő magához tér.
Innentől kezdve már semmi nem állhat boldogságuk útjába.
Számomra a történet igen tanúságos. Sorozatos „véletlenek” történnek benne. Végig
olyan érzésem volt „mi lett volna ha…” , mint ahogy egész életünkben eldillemázgatunk így.
A történetben a királylány mellett a fivéreket is próba elé állítja a varázslónő: nekik
rendíthetetlenül bizonyos ritmus szerint madárként kell a tenger fölött repülni a rengeteg rájuk
leselkedő veszély dacára, hogy legalább éjszaka felvehessék emberi formájukat. A kislány
eleve tudással született, de bátyjai megváltására egy jó tündértől kapott álombeli üzenetet.
Ennek végrehajtásához állhatatosság, türelem, kitartás szükséges a való életben: csalánból kell
szőnie hosszú ujjú páncélinget minden testvérének. Az áldozattól sem riad vissza, hiszen a
csalánt saját kézzel szedi és tapossa meg. Hallgatásával vállalja azt, hogy vajákos
boszorkánynak nézik, hiszen éjszaka a temetőben gyűjti a csalánt, ami még hiányzik.
Kockáztatva ezzel királyura szerelmét és a saját életét. A történet különleges hepienddel
végződik: a varázslat, a lidércnyomás feloldódik; mindenki boldog. Egy valami figyelmeztet
arra, hogy a továbbiakban is ügyelni kell a Változások Törvényére. A legkisebb királyfi
csaláningének hiányzik az egyik ujja és emiatt neki emberként is marad egy félszárnya...