Winnie kritikus szemmel vizsgálgatta magát a tükör-

ben. A szolidan elegáns, szürke kosztüm tökéletesen

illett szürke szeméhez, mely mindig sokkal beszéde-
sebb volt, mint szerette volna. A vérpiros selyemblúz
rúzsával és tűsarkú cipőjével harmonizált, s az élénk
szín határozottan izgalmassá tette az összhatást. A
szűk szoknya hátul kicsit merészebben volt felhasítva
a kelleténél, de ezt az apróságot igazán megengedhette
magának. Formás lábai minden lépésnél elővillantak,
pajzán gondolatokra csábítva ezzel a leghűvösebb an-
gol gentlemaneket is. Noha mindig mértéktartóan öl-
tözködött, talán túlságosan is, munkája során időn-
ként elengedhetetlenül fontos volt egy-egy kacérabb
mosoly, vagy egy váratlanul előbukkanó, zavarbaejtően
formás láb.
Még egyszer megigazította a vadító színű blúz gal-
lérját, aztán hirtelen kigombolta a legfelső gombot.
Összehúzott szemmel vizsgálgatta az eredményt és
elfintorodott. Szemérmetlenség! – mormolta fejcsóválva
és már-már ismét be is gombolta, amikor eszébe jutott
a délelőtti megbeszélés az igazgatótanáccsal.
 – Ez borzasztó! – sóhajtott fel dühösen. Az ember
semmit se tehet a tanács jóváhagyása nélkül, még
akkor sem, ha a vállalat történetesen az ő tulajdona.
Bár a dolgok jelenlegi állása szerint már csak részben,
s ha így halad, rövidesen csődöt jelenthet.
Óh, John! Miért kellett eladnod annyi részvényt?! –
tette fel a kérdést magában ki tudja hányadszor. A
választ persze már régóta tudja, ám ennek ellenére is
értetlenül állt előtte. John kitűnő üzletember hírében
állott, nem értette hát, miért hagyta mégis idáig fajulni
a dolgokat.
Kár ezen rágódni! – figyelmeztette magát megrovón.
Most rajta múlik, sikerül-e rendbe tenni a dolgokat.
Hiszen ő, Winnie Hamilton, Leeds egyik neves textil-
gyárának, a Hamilton Companynek a vezérigazgatója.
Azt viszont még csak kevesen tudják, hogy a jó hír-
névnek örvendő vállalat nehézségekkel küzd, s az asz-
szony remélte, sikerül ezt a titkot megőriznie. Winnie-
nek remek ötlete támadt. Esküdött rá, hogy az addig
meglehetősen konzervatív stílusú, túlontúl egyszerű
ágyneműket gyártó céget sikerülhet ezzel megmente-
nie. Ám az igazgatótanács tagjai, egy fő kivételével, túl
korosak voltak, és könnyelműségnek, mi több felhábo-
rítóan szemérmetlennek tartották az ötlet megvalósítá-
sát. Noha a beruházás költségei messze elmaradtak a
várható nyereségtől, a tagok egyszerűen írtóztak attól,
hogy váltsanak.
– Hát persze! – fanyalgott az asszony. – Nekik töké-
letesen megfelel az ódivatú damasztabrosz és ágyne-
mű, a súlyos és egyhangú plüssfüggöny, s a legforróbb
szenvedélyt is léhűtő flanelhálóing. Ezeknek az öreg-
uraknak már semmi szükségük egy sejtelmes, léleg-
zetelállítóan rafinált szabású, finom anyagú hálóingre
vagy egy hívogatóan gyönyörű selyemből készült ágy-
neműre. Ugyan mit is kezdhetnének egy ilyen ágyban
fekvő nővel?! – gondolta gonoszkodva a nő, s hirtelen
elnevette magát. Talán az ördög bújt belé?
Megrázta a fejét, s idegesen gondolt arra, mi vár rá.
Egyetlen támogatója volt csak, a gazdasági igazgató,
William Dulwich. A fiatal férfit még Winnie férje hozta
a vállalathoz és John Hamilton hamarosan rájött, mi-
lyen kincshez jutott. William makacs elszántsággal,
teljes erőbedobással dolgozott, s ennek köszönhette,
hogy osztályvezetőből egy év alatt gazdasági igazgató
lett. Ám nem csak karrierje ívelt szépen felfelé, de las-
sanként teljes bizalmát és barátságát élvezte Johnnak,
aki nagy jövőt jósolt neki. Mr. Dulwich egyre gyakoribb
vendége lett a Hamilton-háznak, s idővel már szinte
családtagnak számított. A fiatal férfi pedig szinte ra-
jongott nála 13 évvel idősebb főnökéért, s a korkü-
lönbség ellenére is igazi barátok lettek. És William
fokozatosan elnyerte Mrs. Hamilton bizalmát is, ami
nagy szó volt, tekintve, hogy Winnie igencsak zárkó-
zott, tartózkodó teremtés hírében állott, s a két ifjabb
Hamilton, Jane és Harry is rajongott Williamért, ő pe-
dig örök hálával és boldogan jött-ment az egyetértés-
ben élő családban.
Winnie ismét megrázta a fejét, hogy kiűzze magából
az egyre kínzóbbá váló gondolatokat. Ma aztán igazán
nincs abban a helyzetben, hogy elvonja a figyelmét a
rá váró nehéz feladatokról. Pamela, a barátnője ismét
bebizonyította tehetségét, és tökéletesen tervezte meg
a Winnie által megálmodott, kétségkívül szexis, de a jó
ízlés határain belül maradó fehérneműk, az erotikát
sugárzó ágyneműk, s a fantáziát megindító hálószobai
függönyök és ágytakarók együttesét. Ám a koros tagok
feháborodva utasították el az egészet, úgy ahogy van,
mondván, ilyen, a jó ízlést sértő holmikat úgyse vesz
meg senki és a várható nyereség messze alul maradna
a beruházás költségeivel szemben. Winnie azonban
nem adta fel, s ebben volt nagy segítségére William
Dulwich, aki minden számítást elvégzett, s kimutatta:
az új termékek kirángatnák a bajból a céget. Piackuta-
tást is végeztetett, mellyel azt is bebizonyította, hogy
ma már nagyobb az igény erre, mint az ódivatú termé-
kekre. A kimutatások tehát elkészültek, s ezeket akar-
ta ma az asszony a tanács elé terjeszteni.
Hirtelen megszólalt az ősrégi kakukkos óra. Winnie
összerezzent. – Ideje indulnom, még a végén elkések! –
állapította meg, és még egyszer végigmustrálta magát
a tükörben. Harmincöt éve ellenére egész jól tartja
magát! Na persze így, megfelelően „csomagolva”. Egy
bizonyos koron túl azonban egyre jobban oda kell fi-
gyelni, hogy minél alaposabb legyen ez a díszcsomago-
lás – vallotta Winnie, amiért is Pamela, noha egykorú-
ak voltak, gyakorta kinevette, s míg Mrs. Hamilton
állig begombolkozva jelent meg mindig, addig barátnő-
je az elképesztően mély dekoltázsú ruhát is szemreb-
benés nélkül viselte. Na igen. Ő megengedheti magá-
nak, hiszen nincs gyereke. De aki már szült, annak
bizony vállalnia kell azt is, hogy elveszítheti tökéletes
alakját, egy-két kényesebb ponton olyan szépséghibá-
kat is szerezhet, melyen nincs mit mutogatni, épp el-
lenkezőleg, illdomos takarni.
Winnie már a szoknyáját is merésznek tartotta,
most azonban nem volt ideje, hogy átöltözzön. Felkap-
ta táskáját és sietve indult a garázsba. Beült a sötét-
kék metall Jaguárba s a kocsi máris halkan suhant
úticélja felé, Winnie pedig átadta magát a vezetés élve-
zetének. Hogy a dolog teljes legyen, bekapcsolta a
magnót, s a kellemes zene nyugtatóként áradt szét
benne. Határozottan szerette a távolságot a csendes,
gyönyörű zöldövezetben fekvő házuk, s a zajos város-
központban levő irodaházuk között. A vezetés és a ze-
ne megnyugtatta, s erre most felettébb szüksége volt.
Az utolsó pillanatban lépett be a tárgyalóterembe.
Felöltötte magára a hűvös hivatalosság és megközelít-
hetetlenség álarcát, s méltóságteljesen vonult a helyé-
re. Noha egész bensejében remegett, a külső szemlélő
ebből semmit nem vett észre. Tekintetét magasra emelt
fővel hordozta végig az egybegyűlteken, s ismét bosz-
szúsággal vegyes kárörömmel vette tudomásul, meny-
nyire nem szívesen veszik, hogy egy fiatal nő a főnö-
kük. Úgy kell nekik! – gondolta, majd szenvtelen han-
gon megnyitotta a rendkívüli értekezletet. Maga is el-
csodálkozott, mennyire nyugodtan cseng a hangja.
Pillantása váratlanul William tekintetével találkozott,
aki alig észrevehetően ugyan, de bíztatóan rákacsin-
tott.
William Dulwich 6 éve dolgozott a cégnél, s miután
főnöke a bizalmába fogadta és barátként kezelte, a
férfinak mindenről tudomása volt. Jobban ismerte
Mrs. Hamiltont, mint azt bárki is sejthette volna; ő
észrevette azt, amit senki más, tudniillik, hogy Winnie
ideges, s nem minden ok nélkül, hisz ezen az ülésen
dől el a Hamilton Company sorsa. Ám Mr. Dulwich
alaposan felkészült erre és olyan pontos vizsgálatokat
végzett hogy biztos lehetett a győzelemben. Az elké-
szült dokumentumokat sokszorosíttatta, s már jóval az
ülés megnyitása előtt ki is osztotta. Így azután tanúja
lehetett annak is, miként reagálnak a tagok a támad-
hatatlan adatokra. Nem kis elégtétellel töltötte el, hogy
az ellentábor egyre fancsalibb képpel bámulja a szá-
mokkal teli lapokat. A tagok mind elkeseredettebben
kerestek egy aprócska hibát, ami őket igazolná, de
hiába. Így azonban, megfeledkezve magukról, arcukról
leolvasható volt minden. Az üzleti életben viszont ez
nagy könnyelműség. Az úgynevezett „pókerarc” elen-
gedhetetlenül fontos egy-egy összecsapásnál, hiszen
sokszor elég egy feszülten megránduló arcizom, mely
az ellenség malmára hajtja a vizet.
William a tagok kétségbeesett arckifejezésének lát-
ványától elmosolyodott, s a legszívesebben Winnie fü-
lébe kiáltotta volna, hogy: győztünk! Viszont azt is tud-
ta, bármennyire is biztos a sikerük, győzelmük mégse
lesz gyors. Az urak mindent elkövetnek majd, hogy
összezavarják, s ebben nem is tévedett.
A kezdeti bénult csendet hirtelen általános hangza-
var váltotta fel. Úgy záporoztak a kérdések, mint a
jeges eső, de William Dulwich határtalan türelemmel
felelt mindenkinek ahelyett, hogy felháborodott volna a
sok akadékoskodó, mi több, együgyű kérdésen. Hangja
magabiztosan, nyugodtan, sőt, derűsen csengett.
Winnie feje kezdett méhkasra hasonlítani, s azon tű-
nődött, honnan merítette erejét a férfi határtalan ön-
uralmához, mert az már számára is világossá vált,
hogy össze akarják zavarni. Ám Mr. Dulwich betéve
tudott minden számot, válaszai cáfolhatatlanok voltak,
annál is inkább, mert meggyőződése volt, hogy az újí-
tás nem pusztán nyereséggel járna, hanem egyenesen
szükséges is a cég megújulásához.
Amikor négy órai csatározás után a tagok, ha kel-
letlenül is, de végre beadták a derekukat, az asszony
már szédült. Csak most jutott eszébe, hogy reggel egy
erős teán kívül semmit sem fogyasztott. Akkor képte-
len volt akár egy falatot is lenyelni, most azonban már
az éhhalál küszöbén állt.
Az értekezlet résztvevői felszedelőzködtek és a vere-
ség tudatában morcosan távoztak, ám Winnie szinte
semmit sem érzékelt ebből. Elmosódott alakokat látott,
tompán zúgó hangokat hallott, de mindez oly távolinak
tűnt.
– Gyere, meghívlak ebédelni! – érintette meg valaki
a vállát, s erre összerezzent.
– Tessék? – riadt fel kábulatából. – Ó, William! –
derült fel az arca hirtelen. – Nagyon köszönöm, hogy
kiálltál mellettem! – mondta Winnie és hálásan nézett
a férfira. – El se hiszem a győzelmünket!
– Pedig sikerült, s éppen ezért megérdemlünk egy
kiadós ebédet! – szögezte le Mr. Dulwich, s a kijárat
felé irányította az asszonyt. – Fáradt vagy – jegyezte
meg, miközben besegítette a kocsiba.
– Igen, de te még fáradtabb lehetsz.
– Nem vészes. Tudod, határozottan jól szórakoztam.
Kimondottan tetszett, hogy bár a tények egyértelműek,
mégis megpróbálják kétségbevonni, s engem összeza-
varni.
– Ezek szerint te még élvezted is? – ámuldozott a
nő.
– De még mennyire! – kuncogott William. – Tudod
mit? – nézett egy pillanatra az asszonyra. – Ma ne be-
széljünk többet az üzletről!
– Tehát mégiscsak igazam van, kimerültél – jegyezte
meg Winnie, ám a férfi tagadóan rázta meg a fejét.
– Tévedsz! Odaát Amerikában volt alkalmam gyako-
rolni az ilyen jellegű csatákat és mondhatom, rengete-
get tanultam belőlük.
– Mennyi időt is töltöttél ott?
– Csak két évet, utána hazajöttem és megpályáztam
nálatok az osztályvezetői állást. Sok volt a jelentkező,
és gyakorlottabbak is voltak, mint én, de nagy szeren-
csém volt. John engem alkalmazott, ma sem tudom,
miért.
– És egy évvel később már gazdasági igazgató lettél
– tette hozzá az asszony. – Szép, gyors és sima siker!
– Nem egészen, de erről majd beszélgetünk bent, az
étteremben – állította le a motort a férfi, majd udvaria-
san kisegítette a nőt a kocsiból.
Míg William rendelt, Winnie kíváncsian pillantott
körül:
– Még soha nem jártam itt – jegyezte meg.
– Csak nem régen fedeztem fel, és nekem is nagyon
tetszik. Jobb, mint a klubom. Kicsit azokra a barátsá-
gos vendéglőkre hasonlít, amilyenekbe Amerikában is
jártam, s a marhasültjük egyenesen fenséges!
– Úgy tűnik, visszavágyódsz!
 – Nem, dehogy. Inkább csak néhány szokásuk ra-
gadt rám. Persze, ha sok a dolgom, én is csak szendvi-
cset ebédelek, de ha több időm van, vagy jól jönne egy
kis kikapcsolódás, akkor idejövök. Hangulatos, nem?
– Igen, valóban az – helyeselt a nő, majd minden fi-
gyelmét az étvágygerjesztően illatozó marhasültnek
szentelte.
Evés közben alig beszélgettek. Aztán Williamből
egyszerre szinte ömleni kezdett a szó, s Winnie csodál-
kozva hallgatta. Még soha nem volt vele ilyen közlé-
keny a férfi. Általában nem beszélt sokat, ha mégis
megszólalt, röviden és tömören közölte mondandóját.
Most azonban tőle nagyon is szokatlan módon, határo-
zottan beszédes kedvében volt.
– Az egyetemet egy évvel hamarabb fejeztem be, s
rögtön Amerikába mentem. Amikor visszajöttem, ide
Angliába, 24 éves voltam, s ekkor kerültem hozzátok.
Ezt már tudod, de azt nem, hogy Johnnal eleinte gyak-
ran támadt nézeteltérésünk. Hogy simán ment volna
minden, hát ez nagy túlzás – mosolyodott el a férfi. –
Vitáink mindennaposak voltak, s meg is fenyegetett,
ha az én javaslataim megbuknak, elköszönhetek az
állásomtól. Nem tagadom, merész döntések voltak, de
sikerrel jártam, s ekkor nevezett ki gazdasági igazga-
tónak. Ha előtte nem ragaszkodtam volna olyan maka-
csul az igazamhoz, ma biztosan nem lennék a mostani
helyemen. Egyébként örülök, hogy ezt az újítást kita-
láltad, haladni kell a korral, s a céget ez megmenti a
csődtől. Ám azt máig nem értem, miért vállaltál ekkora
kockázatot. Régóta szeretném megkérdezni tőled, miért
te lettél a vezérigazgató? Naponta látom, mennyire meg
kell küzdened az idősebb férfibeosztottakkal, s ez így
megy már majd három éve. Nem lett volna egyszerűbb
kinevezned valaki mást? Őszintén szólva, George
Osborne nagyon számított erre, s ő szintén megmentet
te volna a Hamilton Companyt. Kiváló üzletember, kár
volt elengedned!
– Mr. Osborne nagyon ellenséges volt velem, nem
hiszem, hogy segített volna. Azonkívül amikor megtud-
tam, hogy a vállalat bajban van, úgy éreztem, képes
vagyok rá, hogy rendbe hozzam. Meg aztán…, szóval
kellett valami, amivel lefoglalom magam. Már nem
bírtam otthon ülni és emlékezni. Ez a munka egyszer-
re lett próbatétel és bizonyos szempontból gyógyszer.
– Így viszont – szólalt meg a férfi – most már egyál-
talán nincs időd magadra – mondta és fürkésző sze-
mekkel vizsgálgatta. – Megviseltnek és megtörtnek
látszol, pihenned kellene…
– Köszönöm, hogy bókolsz, egyedülállóan csinálod!
– nevetett rá Winnie. – Öregszem, ennyi az egész.
– Nem, nem erről van szó! – tiltakozott hevesen Wil-
liam. – Ha megkezdődnek a beruházások és az új ter-
mékek gyártása, még kevesebb időd lesz és rengeteg
munka vár rád, mire egyenesbe jön a cég. Tudom,
hogy fáradt vagy, csaknem három éve nem voltál sza-
badságon. Pihenned kéne végre, hiszen amióta csak
megtörtént a… – itt hirtelen elakadt és nagyot nyelt.
Még soha nem beszéltek a repülőgép-
szerencsétlenségről, mely annyira váratlanul vetett
véget John életének, s hirtelen nem is tudta, hogyan
fejezhetné ki magát, hogy tapintatos maradjon. Ez
amolyan tabu téma volt és mindenki ügyelt rá, hogy
még csak véletlenül se hozza szóba. – Szóval, csaknem
három éve megállás nélkül dolgozol, vedd ki a szabad-
ságodat még a nagy hajrá előtt és utazz el! – fejezte be
egyszuszra.
– Nem lehet, Bili, most nem!
– Ne nevezz így, kérlek! – csengett a férfi hangja éle-
sebben, mint akarta. Ehhez a becenévhez kellemetlen
élmények fűzték, melyekről nem akart beszélni.
– Miért? – csodálkozott az asszony. – Akkor hogyan
szólíthatom, Mr. Dulwich?
– Nevezz Willnek, vagy Williamnek, de Bilinek soha!
– Oké, Will, nem akartalak megbántani, de miért
haragszol…?
– Nem érdekes! – legyintett a férfi. – Tudom, nem
volt szándékos. – Mondd csak! Meddig akarsz még
gyászolni? – váltott témát hirtelen, de kérdése megle-
hetősen nyersen hangzott.
Winnie úgy érezte magát, mint akit nyakon zúdítot-
tak egy vödör jeges vízzel. A kérdés annyira váratlanul
érte, hogy döbbenten meredt Williamre s a lélegzete is
elakadt. Csak nehezen szedte össze magát annyira,
hogy válaszoljon:
– Már nem gyászolok. Ha nem vetted volna észre,
nincs rajtam fekete ruha – jegyezte meg halkan.
– Bocsáss meg, Winnie! – fogta meg az asszony ke-
zét a férfi és meleg hangon folytatta. – Nem vagyok
vak, de tudom, belül még mindig feketében vagy. Rég-
óta figyellek. Csaknem három éve nem nevettél tiszta
szívből. Úgy gondolod, senki nem látja, milyen búsko-
mor vagy? Megszállottként dolgozol pattanásig feszült
idegekkel, egy pillanatra sem oldódsz fel. Meddig aka-
rod még így csinálni? Értsd meg, nem fogod bírni! Túl
fiatal vagy ehhez és nem hiszem, hogy… hogy John ezt
akarta volna. A boldogtalanságodat aztán végképp
nem! – mondta ki végre, amit már olyan régóta szere-
tett volna.
Winnie ismét kővé dermedve meredt rá. Ennyire
látszana, hogy szenved? S mi történt Williammel? Még
soha nem beszéltek ilyen nyíltan személyes dolgokról.
Sőt! Ez egyáltalán nem került szóba, csak a munka és
néha-néha a gyerekek. Az asszony most eszmélt rá,
mennyire keveset tud a férfiról.
– Úgy érted, hogy… – kezdte a nő, de sokáig kereste
a megfelelő szavakat a folytatáshoz szóval… arra gon-
dolsz, ideje keresnem egy férfit, aki… – itt megint el-
akadt és nagyot nyelt. Még a gondolatra is elborzadt.
– Igen, Winnie, beszéljünk nyíltan! Miért nem kere-
sel magadnak valakit? Rengeteget dolgozol, törődsz a
gyerekekkel, de ez minden. Attól tartok, tönkreteszed
magad! Szükséged volna egy társra, mindenképpen jót
tenne. Túl fiatal vagy még, hogy…
– Én fiatal? – vágott a szavába az asszony és felne-
vetett. – Na ne viccelj! Egyébként pedig tökéletesen jól
érzem magam úgy, ahogy élek. Nincs szükségem társ-
ra, se komolyra, se futóra. A kalandokat különben sem
nekem találták ki. Remekül megvagyok így, egyedül! S
ha már itt tartunk, te mikor akarsz megnősülni? Épp
te beszélsz nekem, aki szinte remeteként él, legalább is
amennyire én tudom.
A férfi szeme egy pillanatra elsötétült, arca kifür-
készhetetlenné vált. Végül nagy levegőt vett és megszó-
lalt:
 – Nem élek remeteként, de még nem akarok megnő-
sülni! – mondta olyan hangsúllyal, mint aki lezárta a
témát.
Ám Winnie nem hagyta magát lerázni és tovább ér-
deklődött:
– De miért? Senki sincs, aki számításba jöhetne?
Mondd csak, Will, mi lett azzal a kis szőkével?
– Semmi – vont vállat William. – Nem illettünk egy-
máshoz. Vagy inkább mondjam úgy, hogy ő is egy
máshoz és én is egy máshoz illek inkább? – húzta el a
száját fanyar mosollyal. – Szerintem a házasság ko-
moly dolog, nagy könnyelműség elkapkodni. No, én
még…
– … nem találtad meg az igazit, ugye? – fejezte be a
mondatot a nő. – Ennyire hiszel a romantikában?
Jobb, ha tőlem tudod, kiment a divatból!
– Tévedsz, Winnie! Hogy a kérdésedre válaszoljak,
már megtaláltam az igazit, de sajnos kevés az esélyem
nála. Legalább annyi, mint egy hóembernek a sivatag-
ban, hogy ne olvadjon el. Ami pedig a romantikát illeti,
lassan ismét divat lesz, de ha nem, én akkor is hinnék
benne.
– Csalódni fogsz! De hogy érted azt, hogy nincs esé-
lyed nála? Egy gazdasági igazgató a Hamilton
Companynál rossz parti volna? Csak nem egy multi-
milliomost szúrtál ki?
– Nem, de nem is ez a lényeg. Kérlek, hagyjuk ezt! –
könyörgött a férfi, de hiába.
– Azt mondtad, beszéljünk nyíltan! – kezdte újra
kérlelhetetlenül az asszony. – Akkor mondd meg, mi a
lényeg, ha nem a pénz?!
 – Úristen, Winnie, ne kínozz! Na jó! – sóhajtott fel,
miután látta, addig úgyse szabadul, míg nem válaszol.
– A lényeg az, hogy a szerelmem csak egyoldalú.
– Ez baj! – felelte együttérzéssel a nő. – És érthetet-
len! William! Te kimondottan jóképű, vonzó férfi vagy!
Van lakásod, kocsid, jó állásod és nem vagy könnyel-
mű sem. Akkor hát? Vak az a lány?
– Igen. Azt hiszem, bizonyos értelemben, igen –
bólintott a férfi és elmosolyodott. Zöldeskék szeme
egyszerre felragyogott és olyan pajkosan csillogott,
hogy Winnie zavarba jött.
– Az a lány tudja, mit érzel iránta? – tette fel a kö-
vetkező kérdést, s lehajtotta a fejét, hogy zavarát lep-
lezze.
– Nem – hangzott a szűkszavú felelet.
– Neeem??? – nyújtotta el a szót meghökkenve az
asszony. – Akkor honnan tudod, hogy a dolog egyolda-
lú? Miért nem mondod meg neki?
– Mert… mert… csak!
– Ez nem válasz, Mr. Dulwich! Te jó ég! – csapott a
homlokára hirtelen. – Szóval férjnél van!
– Már nem. Viszont eléggé ismerem ahhoz, hogy
tudjam, ha megmondanám, mit érzek iránta, felhábo-
rodna és kereken elutasítana. S ez még csak a kezdet
volna.
– Nagyon vészjóslóan hangzik!
– Az is – helyeselt a férfi. – Tudod, azt hiszem, ez
már nálam szinte rögeszme. Folyton rá gondolok, min-
dig őt látom magam előtt, éjjel és nappal. Betolakodik
az álmaimba, egy perc nyugtom sincs tőle. Mégis ér-
zem és tudom, számomra ő az igazi, akkor is, ha soha
nem lenne az enyém. Bár azt hiszem, rövidesen eljön
az idő, amikor nem bírom tovább, s mivel nagyon ma-
kacs vagyok, addig ostromlom, míg a feleségem nem
lesz.
Ez azonban még soká lesz, s én addig szenvedni fo-
gok. Nekem csak ő kell! Szeretem, Winnie…! – suttogta
a férfi annyi érzelemmel, hogy az asszony beleborzon-
gott.
William tekintete messze járt, arcáról a gyötrelem
minden kínja leolvasható volt. Aztán, szinte varázs-
ütésre eltűnt róla a tengernyi érzelem, vonásai kifür-
készhetetlenné váltak, s immár szenvtelen hangon
fejezte be:
– Szeretem így is, hogy plátói a dolog és szenvedek,
érte még ezt is elviselem.
– De legalább mondd meg neki!
– Azt nem lehet – ingatta a fejét tagadóan William. –
Még nem. Félreértene és nem hinne nekem.
– Gyakran látod?
– Igen és olyankor nagyon boldog vagyok! Rajta kí-
vül már nem létezik számomra más nő. Azt tudod,
hogy a szőkék voltak a gyengéim, hát ennek is vége!
Milyen furcsa! Ő barna… – jegyezte meg elmélázva a
férfi. – Érted te ezt? Biztosan beteg vagyok! Teljesen
hidegen hagy minden más nő, annyira, hogy már or-
vosnál… – hirtelen megrándult és elharapta a mondat
végét. Intett a pincérnek, hogy fizetni akar, majd rá-
mosolygott az asszonyra úgy, mintha csak egy viccet
mesélt volna.
– Ideje mennünk, van még egy kis dolgom – szólalt
meg, a szokott kellemes, de tartózkodó hangon.
 – Igen, persze – bólintott Winnie zavarodottan és
felállt. Hogyan képes ilyen gyorsan váltani?! –
töprengett magában. Az igaz, hogy William nem fejezte
be a mondatot, ennek ellenére sejtette, milyen gon-
dokkal küzdhet a férfi. Tényleg nagyon szeretheti azt
az asszonyt! Winnie szinte hihetetlennek tartotta, hogy
egy férfi ennyire mélyen tudjon szeretni. Valószínűleg ő
az a ritka típus, aki inkább soha sem nősül meg, ha
azt az egyet nem kaphatja meg. Ő is szerette a férjét,
de nem így, ahogyan William érez a titokzatos lány
iránt. Elfogadta Johnt a hibáival együtt, mint ahogy az
is elfogadta őt. A maga módján szerette is, de egyálta-
lán nem annyira, mint azt sokan gondolták. Gyakran
fel is tette magának a kérdést, vajon melyik érzés az
erősebb: a megszokás, vagy a szeretet, ami annyira
elhalványulhat, hogy észre sem vesszük?! Mert mit ér
az egész, ha nem érezzük?!?
Férje elvesztése rettenetesen megviselte, s úgy gon-
dolta, azért, mert még mindig nagyon szerette. De
most, William vallomása ismét elbizonytalanította, s
szinte marcangolta a kétely. Végül igyekezett elhesse-
getni magától a nyugtalanító gondolatokat. Hiszen Will
még csak 30 éves, sokkal fiatalabb, mint ő, vagy mint
John, aki 43 éves lenne, ha élne.
Fájdalmasan felsóhajtott és megint érezte, mennyire
hiányzik a férje. Igen, szerettük egymást! – zárta le
magában a kérdést és Williamre pillantott. A férfi
azonban hirtelen elkapta a tekintetét róla és elfordult.
Winnie ismét zavarba jött.
Beszálltak az elegáns Bentleybe és szótlanul ültek
mindketten. Az asszony hiába faggatta önmagát, kép-
telen volt választ találni, miért jön zavarba a férfi fur-
csa pillantásától. Szép szeme van! – villant át agyán,
de rögvest meg is dorgálta magát. Mi az ördög bújt
beléd?! Semmi, csak sajnálom! – felelte magának gon-
dolatban. Szegény William, nagyon szenvedhet, s meg-
lehet az a lány nem is érdemli őt. Egy ilyen mély érzé-
sű fiatalember, s reménytelenül szerelmes! De miért?
Miért ne hinné el az érzelmei komolyságát az a lány?!
Szegény Will! Mennyire igazságtalan az élet!
– Remélem, Winnie, nem sajnálsz! – szólalt meg Wil-
liam váratlanul, mintha csak kitalálta volna az asz-
szony gondolatait. – Nincs szükségem a sajnálatodra,
ne félj, ha itt lesz az ideje, rendezni fogom az életem!
Egyébként is csak szerelmes vagyok és nem bolond,
tehát tüntesd el azt a szánakozó arckifejezést!
Winnie néhány pillanatig meghökkenve meredt rá,
aztán kirobbant:
– Hát ez már mindennek a teteje! – dühöngött. –
Nem elég, hogy ma egyik ámulatból a másikba taszí-
tottál, még gondolatolvasó is vagy, rendezni akarod az
életemet helyettem is, s most még vezetés közben is
látod, mit fejez ki az arcom.
– Óh, ez még nem minden! – szerénykedett a férfi. –
Még hipnotizálni is tudok, ma az igazgatótanács tagja-
in ki is próbáltam és sikerült. Nem véletlenül győz-
tünk! És valóban, úgy olvasok a gondolataidban, mint
egy nyitott könyvben, de ne aggódj! Számíthatsz a
diszkréciómra!
– Elképesztően megnyugtattál! – mormogta az asz-
szony.
 – Ugyan! Ne félj tőlem, Winnie! Én csak jót akarok
neked, ezért is mondom, utazz el és pihend ki magad!
– Lehetetlen, mondtam már!
– Miért? Én szívesen helyettesítenélek, feltéve, ha
megbízol bennem!
– Na de William! – kiáltott felháborodva a nő. – Hogy
mondhatsz ilyet?! Amióta csak John…, szóval mióta
egyedül élek, te vagy az egyetlen, akiben feltétel nélkül
megbízom és rengeteget köszönhetek neked! Ha te
nem lennél mellettem, fogalmam sincs, mihez kezde-
nék. A cég tönkremenne, a házat el kellene adnom…
– Ne sorold tovább! – vágott a szavába a férfi. – Rám
mindig számíthatsz! – mondta mélyen meggyőző han-
gon, s egy pillanatra megszorította az asszony kezét.
Aztán hirtelen el is rántotta, s a kormányt szorongatta
erősen. Az út hátralevő részét csendben tették meg.
Az irodaház előtt Winnie szólalt meg:
– Köszönöm az ebédet, Mr. Dulwich, s egyre az az
érzésem, te jobban tudod, mi jó nekem, mint én ma-
gam. Most pedig megyek, egy csomó munka vár rám.
– Én sem fogok unatkozni, de az isten szerelmére
kérlek, ma kivételesen ne dolgozz sokáig! Komolyan
aggódom érted és fontold meg az ajánlatomat! Ki kell
kapcsolódnod, szükséged van a pihenésre.
– Rendben – búcsúzott el a nő és besietett az irodá-
ba. Valóban elkelne a pihenés – adott igazat a férfinak,
de mi legyen a gyerekekkel? Mrs. Adams bizonyosan
felügyelne rájuk, de akkor is! Amióta csak egyedül él,
soha nem hagyta őket magukra. Azelőtt persze előfor-
dult, hogy férjével csak ketten utaztak el, de minden
évben a gyerekekkel is voltak nyaralni. Most már en-
nek is vége? Talán, ha Jane és Harry is jöhetne… Vi-
szont még tart az iskola. Nem! Egyedül semmi esetre
sem! – rázta meg a fejét és elmerült a munkában.

A titkárnő már rég elköszönt, de Winnie még mindig

nyakig merült a sürgős tennivalókban. A néma csen-
det élesen törte meg a házitelefon hangja. Vajon ki
lehet az? – tette fel magában a kérdést, miközben fel-
emelte a kagylót.
– Szinte sejtettem, hogy még mindig dolgozol! –
csendült fel Mr. Dulwich kellemes hangja szemrehá-
nyóan.
– Ó, William! Észre sem vettem, hogy elszaladt az
idő! – nevette el magát Winnie, mert határozottan mu-
lattatta a férfi atyáskodó gondoskodása.
– Dicséretes a tempód, egy férfinak is sok volna,
amit te művelsz! Mit akarsz ezzel bizonyítani? Kérlek,
hagyd abba mára és menj haza! – parancsolta ellent-
mondást nem tűrően.
– Igenis, Mr. Dulwich!
– Úgy látom, a hangulatod legalább jó.
– Így van, Will, minden rendben és hidd már el vég-
re, hogy semmi bajom!
– Akkor is menj haza! Azt hiszem, a gyerekeid már
csak fényképen látnak.
– Tévedsz! A hétvégéket kizárólag velük töltöm. Kü-
lönben is hétközben egész nap az iskolában vannak.
– Ez csak kibúvó! A gyerekeknek hétközben is
szükségük van rád!
 – Ebben is tévedsz, meglátszik, hogy nincs sajátod.
Az én gyerekeimnek már sokkal nagyobb szükségük
van a barátokra és barátnőkre, mint rám. Tegnap este
is Jane még 9-kor a barátnőjével trécselt telefonon
valami nagyon fontos dologról.
– Oké, Winnie, ezen ne vitatkozzunk! Magam me-
gyek oda és személyesen ellenőrzöm, hogy máris haza-
indulj!
– Magadom magam! – sóhajtott fel az asszony és he-
lyére tette a telefont. Gyorsan összecsomagolt, s mie-
lőtt a férfi odaért volna, már útra készen állt.
– Tudod, mit? Gyere el, William és vacsorázz ve-
lünk! Olyan régen voltál már nálunk, a gyerekek is
hiányolnak, s ahogy én Emilyt ismerem, annyi ételt
készített, hogy egy hadseregnek is bőven elég lenne.
William hosszasan fontolgatta a választ, végül bele-
egyezett. Amióta Johnt baleset érte, ritkán fordult meg
a Hamilton-házban. Ügyesen bújt ki az asszony meg-
hívásai elől, de érezte, ha most ismét nemet mondana,
az gyanússá válna.
A házvezetőnő, Emily Adams őszinte örömmel üd-
vözölte a vendéget, Winnie-t viszont szemrehányások-
kal illette, amiért későn jött és szeretettel dorgálta,
mert biztosan megint csak szendvicset ebédelt. Ám
William az asszony pártját fogta, és biztosította Emilyt,
Winnie ma rendesen evett.
Emily ősei német földről származtak, s bár ő már
Angliában született, az étkezési szokásokat nem tudta
megszokni. Az ő családjukban mindenki rendesen reg-
gelizett, ebédelt és vacsorázott. Ám alakját meghazud-
tolóan fürgén serénykedett a konyhában, s ínycsiklan-
dó ételeket varázsolt az asztalra.
A férfit a gyerekek is kitörő örömmel fogadták, ami-
nek is az lett a következménye, hogy kínzó lelkiisme-
ret-furdalás gyötörte, amiért rendre elhárította a meg-
hívásokat.
A vacsora mindaddig békésen zajlott, míg Mr.
Dullwich fel nem vetette az utazás ötletét. Winnie mér-
gesen csóválta a fejét, de William hajthatatlanul foly-
tatta. Mrs. Adams, aki szintén a házban lakott a Ha-
milton családdal együtt és jóformán családtagnak
számított, lelkesen helyeselt. Winnie várakozásával
ellentétben a gyerekek is buzgón bizonygatták, hogy jól
viselik magukat, míg távol lesz és örülnének, ha any-
juk kipihenten térne haza. Végül az asszony, más vá-
lasztása nem lévén, beadta a derekát, s ígéretet tett,
utánanéz, hová utazhatna el.
– Köszönöm a kellemes estét és a kitűnő vacsorát –
búcsúzott el William. – És ne feledkezz meg az ígére-
tedről! Szükséged van a kikapcsolódásra, s addig úgy
sem szabadulsz, míg el nem utazol!
– Oké, Will – nevette el magát a nő valóban rémesen
makacs vagy. Már látom, jobb, ha engedek neked!
– Helyes! – bólintott a férfi. – Ezt szeretem! –
kacsintott az asszonyra, mosolyogva búcsút intett és
elhajtott.
Winnie lefekvés előtt még felhívta Pamelát, s öröm-
mel nyugtázta, hogy barátnője vele tart, így nem lesz
egyedül. Ám az a tudat, hogy gyerekei nélkül megy,
még mindig rendkívül nyugtalanította.
Két héttel később már a szabadság édes ízét kóstolgat-
ta a két barátnő a csodálatos környezetben. A helyet
tulajdonképpen William ajánlotta és biztosította
Winnie-t, hogy tetszeni fog ott neki. Az asszony meg-
lepve állapította meg, a férfi mennyire eltalálta az ízlé-
sét. Whitby valóban lenyűgözte, s a kedvelt üdülőhe-
lyen magányosan álló nyaraló olyan volt, mint oázis a
sivatagban. Sütkéreztek a napon, sokat sétáltak és
nevetgéltek, s egyszerre úgy érezték, mintha tizenöt
évet fiatalodtak volna. A csendes pihenést időnként
városnézéssel tarkították. Felkeresték a fontosabb ne-
vezetességeket, kifulladva ugyan, de megmászták a St.
Mary's Church-höz vezető 199 lépcsőt, s a tengerparti
szikláról gyönyörködtek a varázslatos panorámában.
Ezalatt William Dulwich keményen dolgozott. Sze-
rette volna, ha minél előbb befejeződik a felújítás, s
mire az asszony hazaér, már az új termékek gyártásá-
val fogadhatná.
– Bocsánat Mr. Dulwich, Mr. Melton van itt –
jelentette a titkárnő telefonon.
– Jöjjön be! – felelte a férfi és meghökkenve meredt
a készülékre. Mit akarhat? – töprengett magában. Erre
a kérdésre rövidesen választ is kapott, mert az ötvenes
évei közepe táján járó férfi gondterhelten lépett a szá-
mára cseppet sem kedves irodába. Williamet ellensé-
gének tekintette, most mégis úgy gondolta, jobban jár,
ha hozzá fordul.
– Miben lehetek a szolgálatára, Mr. Melton? – nézett
rá Will azzal a hűvös és magabiztos tekintettel, mellyel
mindig alaposan zavarba ejtette az embereket. Mint
most is. A férfi idegesen álldogált Dulwich íróasztala
előtt.
– Foglaljon helyet! Tehát?
– Nos… bizonyos körülmények arra kényszerítenek,
hogy… hogy meg kell válnom a… a részvényeimtől.
Úgy hallottam, önt érdekli a dolog – nyögte ki végre
Melton és megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Melyik cég papírjairól van szó?
– Természetesen a Hamiltonéról.
– Vagy úgy – mormogta William gúnyosan moso-
lyogva. Amióta győztek, s megkezdték a beruházások
lebonyolítását, az ellenük szavazó tagok sorra adják el
részvényeiket, mert nem hisznek az üzlet sikerében.
Ha tudnák, mekkora baklövést követnek el! – gondolta,
de ezt nem sietett közölni egyikükkel sem. Ezzel a tet-
tükkel akaratlanul is Will legtitkosabb tervét segítették
elő, melynek hatására egyre vidámabb hangulatban
dolgozott. Amikor azonban Melton kimondta a kívánt
összeget, csaknem hangosan felnevetett. Ugyancsak
lebecsülik a Hamilton Company kilátásait! – állapította
meg magában bosszúsan, s a nevetségesen alacsony
összegről azonnal kiállított egy csekket. Melton nyug-
talanul fészkelődött és idegesen köszörülte a torkát,
végül megszólalt:
– Készpénzt szívesebben fogadnék el – bökte ki rák-
vörösen.
– Nocsak! – kapta fel a fejét a gazdasági igazgató. –
Nem szokásom készpénzt hordani magamnál. Úgy
véli, a csekkre nincs fedezet? – csengett a hangja éle-
sen. – Tessék, itt a telefon, hívja fel a bankomat! – tolta
a férfi elé a készüléket.
Melton néma küzdelmet vívott önmagával, aztán
mégis győzött a kapzsisága és tárcsázott. Rögvest meg
is nyugodott, amint biztosították arról, hogy a csekk
beváltható. Noha áron alul adta el a részvényeket,
szentül hitte sok más társával együtt, hogy az újítás
teljes csődbe viszi a vállalatot, s elbúcsúzhat a 20%-ot
kitevő részvényeitől. Ezért úgy vélte, jobb minél hama-
rabb megszabadulni tőlük még áron alul is, mint végül
az összes pénzt elveszíteni. Megkönnyebbülten távo-
zott az irodából annál is inkább, mert nem különöseb-
ben rajongott a fiatal gazdasági igazgatóért. Sosem
értette, John miért választotta épp őt a sok tapasztal-
tabb emberrel szemben.
William derűsen forgatta az értékpapírokat a kezé-
ben, miközben egyre bizakodóbban gondolt a jövőre.
Az anyagiak most már nem játszhatnak szerepet! –
állapította meg elégedetten.
William Dulwich munkáscsaládból származott, szü-
leinek keményen kellett dolgozniuk, s igen szerényen
élniük ahhoz, hogy a legszükségesebbeket biztosítani
tudják fiuknak és lányuknak, Wendynek. Will kiválóan
tanult és sportolt, így sikerült bejutnia a cambridge-i
egyetemre, ami valóban nagy dolognak számított. Ám
az egyetemi évek nem voltak számára felhőtlenek.
Amellett, hogy továbbra is az elsők között volt ta-
nulmányi eredményét tekintve, saját maga kereste
meg a pénzt a kiadásaira, mindenféle fizikai munká-
val. Nem akarta szüleit még jobban megterhelni. Ezen
kívül meg kellett vívnia azokkal az előítéletekkel is,
melyek a társadalmi szintkülönbségekből eredtek.
Lassanként azonban sikerült elfogadtatnia magát, és
egyedülálló szorgalma és tudása miatt Mr. Warren, az
egyetem egyik neves professzora felkarolta és védencé-
nek tekintette. Általa jutott álláshoz Amerikában, mely
nemcsak kiváló gyakorlatnak bizonyult, de anyagilag
is sokat segített. Amikor visszatért Angliába, egész
csinos kis vagyonnal rendelkezett, melynek nagy ré-
szét az átmeneti gondokkal küzdő, whiskyt gyártó kis
cég részvényeibe fektette. A maradék összegért a Ha-
milton Companynél vásárolt értékpapírokat, ahol elő-
ször osztályvezetőként dolgozott.
Kiváló üzleti érzéke nem csalta meg, mert az akkor
gondokkal küzdő cég ma már rendkívüli nyereséggel
termelte a whiskyt, így részvényeinek értéke szinte
napról napra emelkedett. A részesedést pedig félretet-
te, hiszen korán hozzá kellett szoknia a szigorú beosz-
táshoz, s így most igazán nem okozott gondot, hogy a
Melton által felkínált részt megvásárolja. Harmincéves
korára tehát elérte, hogy a neves Hamilton
Companynél 40% részvénye legyen. Ám ennek ellenére
tudta, hogy az imádott nőt még így is nehéz lesz meg-
győznie őszinte érzelmeiről.
 Ennél a gondolatnál hosszan elidőzött, igencsak ta-
nácstalanul és szomorúan nézett szembe az igazság-
gal. Valóban alig van esélye! Viszont azt a kicsit sem
szabad hagyni, még ha oly csekélyke is. Hirtelen meg-
rázta a fejét, igyekezett kiűzni agyából ezeket a gondo-
latokat, s a munkára összpontosítani. Terve érdekében
józannak kell maradnia! Hiszen amire most készül,
már nagyobb kockázattal jár, mint jelenlegi cégénél
egy kis felújítás, s jobb, ha erről minél kevesebben
tudnak. Winnie-nek pedig egyelőre semmiképp nem
szabad megtudnia, hogy több részvénye van, mint ne-
ki. Milyen szerencse, hogy George Osborne-nal megér-
tik egymást, tőle a nő biztosan nem tud meg semmit!

Noha George Osborne nagyon dühös volt Winnie-re,

amiért nem őt nevezte ki a Hamilton Company élére, s
hirtelen haragjában felmondott, mégsem szakadt el a
cégtől teljesen. Igaz, mérgében még részvényei na-
gyobbik hányadát is eladta, ám ezt hamar meg is bán-
ta. De hogy nő vezessen egy olyan céget, mely rohamo-
san közeleg a csőd felé! Egy nő! Mit képzel magáról?!
Irányítani egy vállalatot úgy, hogy az nyereséges le-
gyen, ehhez érteni kell! Ő tudta volna, hogy mit te-
gyen, de mit érthet ehhez egy asszony?! S amikor az
még nem is marasztalta, sértődötten távozott és
Prestonban, egy kis textilgyárban vállalt állást, ahol
egyre gyakrabban találkozott Williammel. A fiatal férfi
azután hamarosan meggyőzte felesleges aggodalmáról,
beszámolt az újításról, a várható nyereségről, és még
távolabbi terveibe is beavatta. Végül megegyeztek,
hogy felvásárolják a részvényeket, s így nehézség nél-
kül állíthatják vissza a Hamilton Company régi sikerét.
A két férfi rövidesen már barátként kezelte egymást, s
George magában igazat adott Johnnak, William való-
ban tehetséges, s ami még jobban meglepte, Mrs. Ha-
milton, azaz Winnie is kiváló üzleti érzékkel rendelke-
zik.
A férfi alig várta, hogy Mr. Palmer távozzék. Rögvest
felkapta a telefont, s mosolyogva tárcsázott:
– Helló, Will! – szólalt meg barátságos hangon. –
Úgy tűnik, sikerül a tervünk! Az előbb járt nálam Mr.
Palmer és visszavásároltam tőle a részvényeket. Végre
hajlandó volt eladni, pedig sokáig hallani sem akart
róla. Mr. Melton nyilván figyelmeztette.
– Ezzel csak nekünk tett jót – jegyezte meg William.
– Megkérhetnélek valamire?
– Természetesen!
– Nem szeretném, ha mindez Winnie tudomására
jutna. Ezenkívül azt szeretném, ha visszajönnél
Leedsbe és elfoglalnád a régi helyedet.
– Mrs. Hamilton ennek nem fog örülni.
– Ne törődj vele, George, majd én elintézem. Most
szabadságon van, szabad kezet adott, ki kell ezt hasz-
nálnom. Mondd csak! Menni fog a dolog Prestonban?
– Igen, azt hiszem. Tegnap beszéltem Mr. Owennel,
eladja a gyárat, méghozzá igen méltányosan. Már túl
öreg ahhoz, hogy bajlódjon vele.
– Nagyszerű! – örvendezett a gazdasági igazgató. –
Mire a főnöknőnk hazajön, le is gyártjuk az első dara-
bokat. Ez lesz az én meglepetésem a számára. Neked
pedig itt a helyed! A prestoni céget én fogom
rendbehozni, holnap oda is utazom, és lebonyolítjuk a
formaságokat.
– Rendben, William, de áruld el, miért akarod titok-
ban tartani ezt a részvénydolgot? Hiszen most már
neked van a legtöbb részvényed a Hamilton Company-
nél. Winnie-nek ugyanannyi van, mint nekem, 30%-
30%. Tulajdonképpen te vagy a főnök.
– Kérlek, George, maradjon ez kettőnk között.
Winnie-t sokkolná a dolog, s erre most igazán nincs
szükségünk. Tudom, mennyire ragaszkodik a vállalat-
hoz. Azonkívül remek ötletei vannak, ezek mindannyi-
unk hasznára válhatnak, egyelőre hadd maradjon ő a
vezérigazgatói székben. Itt jól mennek a dolgok, most a
prestoni céget kell felújítani, s ehhez új igazgatóta-
nácsra lesz szükségünk. De nekem csak fiatalok kelle-
nek! Ők nem riadnak vissza a kockázattól. Ha tudsz
valakit, szólj! No és számítok a diszkréciódra.
– Persze, Will, nyugodt lehetsz! – biztosította George
és magában mosolygott. Tehát Dulwich ravaszabb,
mint hitte. Valószínűleg az egész Hamiltont akarja, de
még ez sem elég neki. Terjeszkedni szeretne, ezért van
szüksége Owen cégére Prestonban. Vajon hogyan és
mikor lesz a kettőből Dulwich Company?
Winnie kipihenten, munkára készen tért haza
Leedsbe. William még aznap délután meglátogatta, s
miután vacsorára is ott maradt, bőven jutott idő arra,
hogy beszélgessenek. Mr. Dulwich csak egyetlen dolgot
„felejtett el” megemlíteni, mégpedig azt, hogy pillanat-
nyilag neki van a legtöbb részvénye a cégnél. Így az-
után másnap az asszony vezérigazgatói minőségének
teljes tudatában lépett irodájába. Röviddel később Wil-
liammel már a gyár üzemében gyönyörködött az első,
általa megálmodott meseszép, „Álomvilág” fantázianév-
vel ellátott ágyneműkben és hálóingekben.
– Kitűnő munkát végeztél, Will! – szólt elismerően
az asszony. – Nem hittem volna, hogy itt minden ilyen
gyorsan elkészül. Nagyon boldog vagyok, ennél csodá-
latosabb meglepetést nem is okozhattál volna nekem!
De… Mikor kezdjük gyártani a függönyöket és az ágy-
terítőket?
– Tudod – kezdte a férfi és nagyot nyelt az igazság
az, hogy azokat most félre kell tennünk. A költségeink
magasabbak lettek, mint amire eredetileg számítot-
tunk és…
 – De William! Azt mondtad, mindent előre pontosan
kiszámítottál, és menni fog a dolog.
– Nyugodj meg, Winnie, kérlek, hallgass végig! –
kérte, és csendben mentek vissza az irodába. Mr.
Dulwich titkárnője teát tett az asztalra, majd gyorsan
távozott.
– Tejjel és cukorral? – nézett az asszonyra Will, s
mosolyogva nyújtotta át a csészét. – Még ebben is
egyezik az ízlésünk! – jegyezte meg, amikor Winnie
bólintott.
– Kérlek, William! – sürgette a nő türelmetlenül,
észre sem véve a megjegyzést.
– Rendben – adta meg magát a férfi sóhajtva. –
Tehát, mint tudod, mindent megvizsgáltam, de azt én
sem tudhattam, hogy néhány gép ára időközben ala-
posan megemelkedett. Hiába rendeltem meg előre,
csak a megemelt áron tudták volna leszállítani. Ezért
átmenetileg lemondtam a rendelést. Azonkívül úgy
érzem, hiba volna a cég termelését elaprózni. Ha bein-
dul a kampány, hidd el, annyi lesz a megrendelésünk,
hogy alig győzzük majd teljesíteni. Jobb, ha ebben a
gyárban megmaradunk a hálóingek és az ágyneműk
gyártása mellett. Így a beruházás költségei is gyorsan
megtérülnek, s a várható nyereségből érdemes volna
egy kisebb gyárat megvásárolni. Azt pedig kizárólag
arra beállítani, hogy a függöny- és ágyterítő-
költeményeidet gyártsa. Már érdeklődtem is,
Prestonban van egy figyelemre méltó cég, amit a tulaj-
donosa el akar adni. Ha szabad kezet adsz, én min-
dent megteszek és rövid időn belül ott is megindulhat
a termelés.
 – Értem – bólintott az asszony, s hosszan a csészé-
jére bámult. – Viszont – szólalt meg nagysokára így
csak félig valósul meg az álmom. Én azt akartam, hogy
a Hamilton Company komplett hálószoba-garnitúrákat
gyártson, mindent, amire egy ilyen szobában szükség
lehet. Honnan vegyek pénzt egy újabb gyár vásárlásá-
ra? Ez bizony még soká lesz!
– Ne légy türelmetlen! – kérte Will. – Egy éven belül
az egész álmod valóra válhat, de szem előtt kell tarta-
nunk azt is, hogy a lehető legrövidebb időn belül bevé-
telhez jussunk. Az idő pénz! Ki kell használnunk min-
den lehetőséget, hogy a cég kijusson a bajból és fellen-
düljön. Ebben egyébként igazat adott nekem George
Osborne is és támogatja az álláspontomat.
– George Osborne? – ismételte Winnie elképedve. –
Neki mi köze ehhez az egészhez?
– Több, mint gondolnád! – felelte Will gyorsan, látva
a nő bosszús arcát. – Mialatt távol voltál, történt egy s
más.
William röviden beszámolt arról, hogy a részvények
egy része időközben gazdát cserélt és George a 30%-
kal jogot nyert arra, hogy beleszóljon a cég ügyeibe.
Winnie-nek nem volt nehéz kitalálnia, hogy így ő
került hátrányba, mert mellette nem áll senki, míg
Osborne-t Will támogatja. Éppen ő! Tehát ellene for-
dult!
– Kinek van még szavazati joga? – tette fel végül a
kérdést, noha nem ringatta magát illúziókban, hiszen
a tagok soha nem titkolták, mennyire nem örülnek,
hogy nő ül a vezérigazgatói székben.
 William zavarodottan törte a fejét a válaszon, mert
az igazat nem akarta bevallani. Aztán mentő ötlete
támadt. Az ügy érdekében talán megengedhető, hogy
ne mondja meg a teljes igazságot, s nem valószínű,
hogy a nő kétségbevonná szavahihetőségét.
– Nos – kezdte lassan, mintha alapos fejtörést okoz-
na a névsor George-nak, neked, nekem, és Mr.
Carsonnak.
– Ezek szerint mindössze négyen maradtunk?
A férfi szó nélkül bólintott. Winnie megadta magát.
Mr. Carson is egyike volt azoknak, akik különösen
ellenségesek voltak vele, tehát igen valószínűtlen, hogy
a pártjára állna. – Hány százalékban? – érdeklődött
még egy utolsó kísérletet téve.
– Húszban – hazudta Will kényszeredetten. Csak
remélni tudta, hogy Winnie és Mr. Carson a közeljövő-
ben nem botlanak egymásba, mert akkor a hazugsága
azonnal kiderül.
– Nos, látom már, semmit sem tehetek – szólalt meg
a nő és kedvetlenül felállt. – Tégy úgy mindent, ahogy
jónak látsz! De a vásárlásról le kell mondanunk. Elő-
ször ezt a gyárat kell megmentenünk! – mondta és
sóhajtva elindult az ajtó felé.
– Winnie! – sietett elé a férfi és kezét az asszony vál-
lára tette. – Bízzál bennem! Hidd el, hamarabb sikerül,
mint gondolnád! Megvesszük a prestoni gyárat, ha…
ha te is akarod. Viszont, ha még velem is bizalmatlan
vagy…
– Nem, ez nem igaz! Tudod, hogy te vagy az egyet-
len, akiben megbízom, ugye, bízhatom benned, Willi-
am?!
 – Igen! – suttogta a férfi rekedten. – Igen – ismételte
s ígérem, később majd igazat adsz nekem.
– Jól van. Szabad kezet adok, s ha úgy látod, nem
jár nagy kockázattal egy gyár megvétele, hát tedd meg!
William megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az
asszony mögött becsukódott az ajtó. Sikerült! Teljes
bizalmát élvezi és megkapta, amit akart. Ez több, mint
amit remélt, ilyen rövid idő alatt. Sürgősen cselekednie
kell, ehhez azonban el kell adnia értékes részvényeit,
amiket régen vásárolt. Ezek ma sokat érnek, tehát meg
kell tennie! Felemelte a telefont és tárcsázott:
– Halló, George! – üdvözölte a férfit vidáman. –
Kérlek, szólj Mr. Owennek, megvesszük a gyárát! Si-
került, amit akartam, de szerencsére Winnie még nem
sejt semmit!

A következő hetek úgy rohantak, mintha csak pillana-

tokból álltak volna. Winnie keményen dolgozott, az
„Álomvilág” termékek egycsapásra meghódították a
piacot. William valóban nem túlzott, amikor azt állítot-
ta, alig győzik majd a rendelések teljesítését. Miközben
az asszony előtt szinte összefolytak a nappalok és az
éjszakák, a tanév a végéhez közeledett. Jane, aki már
régóta leste a kedvező alkalmat, egy reggel nem bírta
tovább és anyjához állított kérésével. Winnie még ál-
mosan, alig-alig működő aggyal hallgatta lányát:
– Szóval lovagolni akarsz – állapította meg és újabb
adag teát töltött a csészébe.
 – Igen anya, és Harry is szeretne velem jönni! El-
mehetünk? A barátnőm azt mondta, egy hónapig ott
lehetünk a nagyapja farmján. Úgy szeretném! Imádom
a lovakat! Anya, kérlek!
– Értem én, Jane, de a lovaglás nem veszélytelen
dolog. Te még csak-csak vigyáznál magadra, de Har-
ry… Még csak nyolcéves…
– Jaj, anya! Hidd el vigyáznak ránk, nem fognak
egyedül hagyni. Ott minden nyáron több gyerek is van,
amolyan magán lovaglóiskola. Ne aggódj, minden
rendben lesz!
– Na jó, de kérlek, vigyázz az öcsédre! – adta be a
derekát végül az asszony.
– Vigyázni fogunk, biztos! Köszönöm, anya! –
kiáltotta boldogan Jane és elrohant, hogy testvérével
is közölje az örömhírt. Winnie mosolyogva nézett távo-
lodó lánya után. Tizenhárom éves, de már felnőttnek
tartja magát, pedig valójában még gyerek – állapította
meg magában és eszébe jutott, milyen is volt ő ilyen
idős korában. Szeretett volna megtanulni lovagolni, de
félelme sokkal erősebbnek bizonyult vágyánál. Félénk,
bátortalan gyerek volt, ezt szerencsére sem Jane, sem
Harry nem örökölte.
Lassan kezdett kitisztulni az agya, s csak most
eszmélt rá, mihez is adta a beleegyezését. Ez borzasz-
tó! Mi lesz, ha baleset éri őket? Lelki szemei előtt meg-
vadult lovak jelentek meg, amint felágaskodnak és
levetik hátukról lovasukat. Winnie összerázkódott.
Már késő! – villant át agyán. Nem másíthatja meg
adott szavát, nem tehet ilyet csak azért, mert rögtön
rémeket lát. Ám a rémképet nem tudta elhessegetni
magától, s nyomott hangulatban ért az irodába. Mun-
kájára is alig figyelt, rutinból intézte ügyeit.
Amikor késő délután William megjelent, az asszony
még mindig nem tudta kiűzni magából a kínzó rossz
érzéseket. A férfi azonban bár teljes mértékben megér-
tette aggodalmát, rövid időn belül megnyugtatta. Sike-
rült meggyőznie, hogy azért, mert szereti és félti gyer-
mekeit, nem zárhatja őket vitrinbe.
– Tudod mit? – váltott témát Will. – Menjünk el ma
este vacsorázni! Még meg sem ünnepeltük, hogy sike-
rült a céget megmenteni a csődtől. Az újításod kiváló
ötlet volt, ideje kikapcsolódnunk! Az utóbbi időben
megint rengeteget dolgoztál, kérlek szépen, kíméld
magad jobban!
– Úgy, mint te? – vágott vissza az asszony.
– Tudom, tudom! Én is sokat dolgoztam, de neked
nem kellene…
– Csak nem képzeled, hogy én ölbetett kézzel ülök
és nézlek benneteket, amint halálra dolgozzátok maga-
tokat?!
– Csakhogy te nő vagy!
– William! Ezt az érvelést nem szeretem!
– Oké, Winnie, visszaszívom! – visszakozott a férfi
mosolyogva. – De mindkettőnkre ránk fér a lazítás,
tehát megyünk.
– Igenis, Mr. Dulwich! – sóhajtott fel az asszony.
Tudta, semmi értelme, hogy tovább ellenkezzen, hisz
Will olyan makacs, akár az öszvér.
A kitűnő homárvacsora után a férfi még egy bárba
is elcipelte és alaposan megtáncoltatta. Amikor
hajnalfelé haza indultak, Winnie nyögve szállt be az
autóba:
– S te még ezt mered lazításnak nevezni? –
méltatlankodott nevetve és kényelmesen hátradőlt az
ülésen. – Már nem is emlékszem rá, mikor táncoltam
ennyit. Azt hiszem, holnap délig ki sem kelek az ágy-
ból. Iszonyú izomlázam lesz!
– De azért megérte, nem? – pillantott rá a férfi ag-
gódva.
– Meg hát. Sikerült kikapcsolódnom, s most oly tá-
volinak tűnik minden, a céggel kapcsolatos gond,
mintha egy másik bolygón volnék.
– Még mindig nem untad meg?
– Nem. Tulajdonképpen élvezem, akkor is, ha időn-
ként tényleg fárasztó. Már nem tudnám elképzelni
magam otthon, mint régen, amint azt ellenőrzöm, ren-
desen kitakarított-e a bejárónő, s letörölgetett-e min-
dent. Nem, Will! Szeretem a munkámat és semmi eset-
re sem hagynám abba!
A férfi bólintott s az ajkába harapott. Aztán hosszan
mérlegelte, feltegye-e a következő kérdését, de győzött
a kíváncsisága, s halkan megszólalt:
– Egyetlen férfi kedvéért sem mondanál le róla?
– De William! – csengett felháborodva az asszony
hangja. – Erről már beszéltünk egyszer, s amit akkor
mondtam, azt ma is tartom. Nem! Soha nem monda-
nék le a munkámról, s egyébként sincs rá szükség,
ugyanis nem szándékozom egyetlen férfit sem meghó-
dítani. Kérlek, ne hozd ezt szóba többet!
– Megértettem! – mormolta Will, s mély hallgatásba
burkolózott. Winnie fel nem foghatta, mivel sérthette
meg, de jobbnak látta, ha nem faggatózik. Az egyéb-
ként csodálatos estét a beszélgetésnek ez a része el-
rontotta. William udvariasan elbúcsúzott és nagyon
gyorsan távozott. A meghívást egy italra szokatlanul
nyersen utasította vissza. Az asszony értetlenül bá-
mult rá, s fogalma sem volt mi ütött belé. A férfi más-
nap sem jelentkezett, viszont vasárnap délután Winnie
egy gyönyörű virágcsokrot kapott, s vele egy kis borí-
tékot. Csodálkozva forgatta, hiszen már nem is emlé-
kezett rá, mikor küldtek neki utoljára virágot. A levél-
kében csak néhány sor volt:

Ne haragudj a viselkedésemért már nagyon megbán-

tam!
Te igazán nem tehetsz semmiről bocsáss meg!

William

Winnie most még értetlenebbül meredt a művészien

kötött csokorra s a kis kártyára. Végül azzal zárta le a
dolgot, hogy úgy látszik, a férfi időnként meglehetősen
szeszélyes.

William Dulwich egyre többet tartózkodott Prestonban,

s a gyár mielőbbi felújításán fáradozott. Az igazgatóta-
nács, melynek tagjait alapos vizsgálódás után válasz-
totta ki, tökéletes összhangban működött. Noha az
érintettek tudták, hogy a gyár valójában a Hamilton
Companyhez tartozik, mindenki csak Dulwich cége-
ként emlegette. Annál is inkább, mert neki volt a leg-
több részvénye és kiválóan irányította a dolgok mene-
tét. Winnie csak egyszer fordult meg Prestonban, míg a
férfi csaknem állandóan ott tartózkodott. Az asszony
neve jóformán szóba sem került, s lassanként a leedsi
gyárat is a Dulwich névvel kapcsolták össze. Egyre
többen találgatták, vajon mikor kerül sor a cég nevé-
nek módosítására. William egyáltalán nem örült
mindennek, mert tudta, a dolog előbb-utóbb az asz-
szony fülébe jut, s ezt végképp nem akarta. Tisztában
volt a nő érdemeivel és tehetségével, ám azzal is, hogy
az emberek irányítását nehéz elvárni egy asszonytól,
különösen a konzervatív angolok esetében. William el
akarta kerülni, hogy megismétlődjék ugyanaz, ami
korábban. Nem állt szándékában kitenni a nőt azok-
nak a harcoknak, amiket a férfiaknak kellett megvív-
nia naponta. Leedsben már sikerült úrrá lenni ezen,
de Prestonban még nem. Így viszont többet volt távol
Winnie-től, mint szerette volna. Csak abban bízhatott,
hogy George Osborne segít az asszonynak és nem ko-
tyogja el közös titkukat. Erre a gondolatra mindig
nyugtalanság fogta el, ám úgy érezte, nincs más vá-
lasztása. Ha rövidesen rendezni akarja a magánéletét,
akkor először az anyagi helyzetét kell megszilárdítania.
És most, amikor eladta a whisky-gyártó cég részvénye-
it – igaz, váratlanul nagy haszonnal, és ezt azonnal be
is fektette a prestoni cégbe megszűnt egy komoly bevé-
teli forrása. Ám kockázat nélkül nincs üzlet, s biztos
volt a sikerében. Addig azonban el kell fojtania min-
denféle érzelmi indíttatást. Lehet, hogy Winnie hara-
gudni fog, de remélte, később megbékél az új helyzet-
tel, s legfőképp megérti őt.

Winnie eleinte nagyon haragudott Willre, amiért Mr.

Osborne-t visszahívta régi helyére, mialatt ő szabadsá-
gon volt. Ám rá kellett döbbennie, hogy helyettese ki-
váló szakember, s ugyanúgy számíthat rá, mint Willi-
amre. Ahogy teltek a napok, úgy oszlott el a nő bizal-
matlansága, s mind sűrűbben vitte el az asszonyt va-
csorázni. Winnie-t furcsa gondolatok ragadták el. Will
és George valóban törődnek vele, nem úgy, mint annak
idején John, a férje, aki mellett gyakran érezte magát
magányosnak. A közös vacsorák egyre ritkultak, s ő
sokszor a fél éjszakát átvirrasztotta és várta haza a
férfit, míg csak a kimerültségtől el nem aludt. Sokat
volt egyedül, míg John ki tudja, merre járt…
Haragosan rázta meg a fejét; nem szabad a múlton
rágódnia! Ám a szomorú emlékeket, melyeket soha
nem osztott meg senkivel, nem tudta elfelejteni, ha
igyekezett is eltitkolni azokat. Semmi értelme, hogy
más is tudomást szerezzen a régi idők szenvedéseiről.
Felesleges önmarcangolás az egész, hisz John azért, a
maga módján ugyan, de mégiscsak szerette őt, a „kis
ügyei” ellenére is. És most csakis örülnie szabad, hisz
egyszerre két férfit is a barátjának tudhat, akik atyás-
kodva törődnek vele.
Amikor gyerekeit útnak indította a lovaglótáborba,
George akkor is mellette volt, s mindent elkövetett,
hogy rettegését eloszlassa. De Mr. Osborne többet
akart.
 Mindig is tetszett neki Winnie, ám ezt már csak
John miatt sem árulhatta el soha. Most viszont elérke-
zettnek látta az időt. Érdekes módon egyszerre vonzot-
ta és taszította az asszony hűvössége, udvarias, de
tartózkodó magatartása. Mind jobban izgatta a kérdés,
vajon a hideg külső forró szenvedélyességet takar-e? S
elkövette azt a baklövést, hogy vágyait közölte a nővel,
udvariasan ugyan, de egyértelműen. Ám Winnie ismét
átváltozott megközelíthetetlen jégheggyé, s olyan nyer-
sen fogalmazta meg a visszautasítást, hogy George-
nak elment a kedve a további próbálkozástól. Magában
elkönyvelte „zárdaszűznek”, s nem erőszakoskodott.
Viszont ettől kezdve az asszony még távolságtartóbban
viselkedett és soha többé nem hívta meg magához.
George-ot eleinte bosszantotta a nő viselkedése, ám
rövidesen egészen kellemes vigasztalódást talált.
Pamela első pillantásra megbabonázta, s csak ekkor
döbbent rá, hogy mindig is ilyen nőre vágyott. Winnie
zárkózottsága, mérhetetlen hűvössége most tűnt fel
neki igazán, és nem értette, miként lehetséges, hogy a
két asszony, akik olyan különbözőek, mint a tűz és a
víz, hosszú évek óta barátnők. George végül napirend-
re tért a dolgok felett, Pamelát szeretettel kényeztette,
Winnie-vel pedig igyekezett ismét összhangra lelni, de
csakis mint munkatárs.
Mrs. Adams már nem is számolta, hányadszor nézte
meg az órát. A vacsora régen kihűlt, de Winnie-nek
híre-hamva sem volt. Rosszallóan csóválta meg fejét és
szomorúan felsóhajtott. Aztán egy autó hangját hallot-
ta, amint megáll a ház előtt. A házvezetőnő sietve nyi-
tott ajtót, de nem asszonyát, hanem Mr. Dulwich-ot
üdvözölhette:
– Jó estét – köszöntötte a férfit örömmel. –
Mostanában hűtlen lett hozzánk – jegyezte meg szem-
rehányó hangon, s bevezette a vendéget a hallba.
– Sajnálom, Emily, de gyakran kell Prestonban len-
nem. Winnie?
– Még nincs itthon. Rengeteget dolgozik, későn jár
haza, keveset alszik és alig eszik! – panaszolta az asz-
szony egyszuszra. – Mondja Mr. Dulwich, nem éhes?
Fáradtnak látszik, akárcsak az asszonyom. Nem okos
dolog ennyit dolgozni!
– Szívesen ennék valamit – vallotta be a férfi és kö-
vette a házvezetőnőt az ebédlőbe.
– Tudja – folytatta a csevegést az asszony –, olyan
kihalt a ház, amióta a gyerekek elutaztak és Winnie is
későn jár haza. Igaz, régebben gyakran megfordult itt
az a Mr. Osborne, de őt nem igazán szerettem. Aztán
egyszerre nem jött többé. Nem tudom, miért, de örü-
lök, hogy őt nem látom.
– Azt mondta, Osborne? – tette fel a kérdést Willi-
am, s tekintete elfelhősödött. Hirtelen teljesen elment
az étvágya. Mit akarhatott? Őszintén remélte, George-
nak nem járt el a szája, de feszültsége nem múlt el. –
Telefonálhatnék? – szólalt meg újra.
– Természetesen – bólintott Emily a hall felé mutat-
va. Will megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a he-
lyére tette a kagylót. Szinte tánclépésben ment vissza
az étkezőbe, ahol már ott illatozott a fenséges vacsora.
Farkasétvággyal látott neki a magyaros csirkepapri-
kásnak, s dicshimnuszokat zengett Emily konyhamű-
vészetéről.
Szerencsére George nem szólt egy árva szót sem. De
akkor miért járt ide – töprengett magában –, s miért
szakadtak meg ezek a látogatások? Hirtelen fény gyúlt
agyában, s majdnem hangosan felnevetett, olyan egy-
szerű volt a válasz. George és John egyidősek, tehát mi
más oka is lehetett neki, mint Winnie, az egyedülálló
nő? Hiszen Mr. Osborne is régóta független már, évek-
kel ezelőtt elvált. Ám a kapcsolatnak vége szakadt, s
neki nem volt nehéz kitalálnia, miért. Szinte hallotta,
amint Winnie kíméletlenül visszautasítja a férfi köze-
ledését, s hirtelen részvétet érzett George iránt. Az asz-
szony minden bizonnyal megfeledkezett a tapintatról, s
nyersen kikosarazta. William egyszerre lett boldog és
szomorú, de nem maradt ideje a további gondolatokra.
 – Winnie! – kiáltott fel döbbenten. – Már annyiszor
figyelmeztettelek, kíméld magad! Borzalmasan nézel
ki!
– Kösz! – mormolta az asszony és lehuppant egy
székre. – Szerencsére ezt én is elmondhatom rólad! –
jegyezte meg és fáradt mosoly suhant át megtört ar-
cán. – Mi újság Prestonban?
– Semmi! És jobb, ha tudod, egy hétig nem beszé-
lünk munkáról! Pihenned kell, akárcsak nekem. Gye-
re, egyél!
– Nem vagyok éhes!
– Ilyen nincs! – emelte fel hangját a férfi, s erélyesen
ráparancsolt: – Enned kell! Különben esküszöm, én
etetlek meg! – mondta olyan meggyőzően, hogy a nő
ezt el is hitte neki. Még képes és valóban megteszi!
Felsóhajtott és ímmel-ámmal eszegetni kezdett.
– Nagyon helyes! – lépett be Emily szigorú arccal. –
Azt hiszem, Mr. Dulwich, gyakrabban kellene eljönnie,
akkor Winnie bizonyosan többet enne. Nekem sajnos
nem fogad szót, de úgy látom, magának igen.
– Ne aggódjon, Mrs. Adams, egy hétig itthon leszek,
s magam ellenőrzöm, hogy a hölgy valóban pihenjen és
rendesen kosztoljon – jelentette ki Will határozottan.
– No, és hogyan képzeled ezt? – érdeklődött az asz-
szony kíváncsian. – Talán ideköltözöl?
– Nem is rossz ötlet! – vette fontolóra a férfi. – Akad
itt egy pár vendégszoba, az egyikben elalhatok, s akkor
valóban szemmel tarthatlak!
– Mit nem mondasz! – csóválta fejét Winnie elké-
pedve. – Csak nem képzeled, hogy én ebbe beleegye-
zem?
 – Attól tartok, nem lesz más választásod! Remélem
nem várod el tőlem, hogy hajnalban idejöjjek, éjszaka
távozzam, s csak néhány órácskát aludjak a saját sza-
badságom alatt.
– Nem is tudtam, hogy szabadságra mész!
– Óh, ezer bocsánat, vezérigazgatónő! Úgy fest, meg-
feledkeztél róla. Pedig több, mint egy hónapja szóltam
erről, de ha gondolod, írásban is kérhetem.
– Ne gúnyolódj, már emlékszem! Ez még azelőtt volt,
mielőtt Prestonba utaztál.
– Bravó! Örülök, hogy eszedbe jutott! – jegyezte meg
finom gúnnyal a hangjában Will. – Már attól féltem,
tényleg írásbeli kérvényt kell benyújtanom!
– Hagyd abba, William! – csengett élesen Winnie
hangja, s elkínzottan simított végig homlokán.
– Fáj a fejed?
– Így is mondhatjuk. George időnként fárasztó
munkatárs. Úgy érzem, rögtön szétrobban a fejem.
William felállt és masszírozni kezdte Winnie fejét.
Ujjai szakértelemmel érintették hol a homlokát, hol a
tarkóját.
– Engedd el magad és csukd be a szemed! –
suttogta halkan. Az asszony kivételesen szót fogadott,
s csodálkozva vette tudomásul, hogy a benne dúló
feszültség lassan oldódni kezd.
– Remekül csinálod! – ismerte el végül.
– Tudom – kuncogott Will és rákacsintott az éppen
belépő Emilyre. – Kérem, készítsen egy meleg fürdőt
Winnie-nek.
 Amikor a házvezetőnő visszatért és jelentette, hogy
kész a fürdő, William felnyalábolta az asszonyt, s a
fürdőszoba felé vitte.
– William! Mit csinálsz? Tegyél le!
– Máris asszonyom! – dünnyögte a férfi tettetett
komolysággal, de szeme pajkosan csillogott. Kinyitotta
az ajtót, s mit sem törődve Winnie hangos sikoltozásá-
val, ruhástól a kádba tette.
– William! Elment az eszed?
– Borzasztóan sajnálom, hölgyem! – vágott bűnbánó
arcot Will. – Én egyszerűen azt teljesítettem, amire
kértél. Letettelek! Azt nem említetted, hogy nem mind-
egy, hova. Gondoltam úgy sem fontos, hiszen te is
szabadságon leszel, a ruhád ráér megszáradni.
– De én nem is vagyok szabadságon! Egyszerre nem
mehetünk el mindketten – ellenkezett a nő.
– Dehogyisnem! Nyugodt lehetsz, George elboldogul
egyedül is. Ne vitatkozz velem, hidd el, semmi értelme!
– Jajj, Will! Szörnyen makacs vagy és tönkretetted a
legjobb kosztümömet.
– Nagyszerű! Gyűlölöm ezt a holmit, úgy nézel ki
benne, mint egy szigorú tanítónő! Már csak a szem-
üveg hiányzik és a kezedből a pálca. Örülök, hogy
tönkretettem, régóta ez volt az egyik vágyam! – mondta
és az asszony fölé hajolt.
– Az egyik? És mi a a másik? – érdeklődött Winnie
ártatlanul, észre sem véve, kérdése mennyire kihívó.
– A másik? Ez! – suttogta Will, s mielőtt a nő fel-
ocsúdhatott volna, lágyan szájon csókolta.
Winnie a döbbenettől moccanni sem tudott. A gyen-
geségre, melyet oly régóta nem tapasztalt, hirtelen me-
legség járta át, aztán megborzongott. Agya végképp
eltompult, a gondolatok eltűntek fejéből, már azt sem
tudta, hol van, csak egy valamit érzékelt határozottan:
a csók csodálatosan mámorossá tette. Akaratlanul is
átölelte a férfit, s még szorosabban húzta magához.
A félénk csók egyre szenvedélyesebbé vált, vesze-
delmes vágyat ébresztett mindkettőjükben.
Míg Winnie-t hőhullámok ragadták el, addig Willi-
am egész testében reszketni kezdett, s olyan izzó forró-
sággal csókolta, olyan mohón ölelte az asszonyt, hogy
váratlanul elveszítette az egyensúlyát, s hatalmas
csobbanással a kétszemélyes kádban kötött ki. Winnie
a mámortól s a meglepetéstől dermedten meredt a víz-
ből felbukkanó, prüszkölő férfira. Egy hang sem jött ki
a száján.
William is legalább annyira megdöbbent a dolog
ilyetén fordulatától. Mikor lassanként összeszedték
magukat, tekintetük találkozott, s egyszerre robbant ki
belőlük a nevetés. A fürdőszobából jövő vidám derült-
ség Emilyt is kíváncsivá tette, s az ajtóhoz csalogatta.
Megpillantva a ruhástól a kádban csücsülő, hahotázó
párt, ő sem bírt komoly maradni, ám mindennek elle-
nére sem kerülte el figyelmét valami, ami annyira fel-
tűnő volt, hogy nem lehetett nem észrevenni. És Mrs.
Adams már tudta azt, amit valószínűleg az érintettek
még nem: Winnie-t és Williamet az isten is egymásnak
teremtette. Emily észrevette azt is, milyen szeretettel
és áhítattal bámul Will Winnie-re. No ez bizony ke-
mény csata lesz! – állapította meg magában, ismerve
asszonyát, de megesküdött magában, hogy amennyire
csak tőle telik, támogatni fogja a férfit. Aztán csendben
visszavonult, s lázasan törte a fejét, hogyan segíthetne
Williamnek.
Elsőként Winnie nyerte vissza az önuralmát, s
megpróbált kimászni a kádból:
– Neked valóban elment az eszed! – morogta zavar-
tan és tönkretett ruháját mustrálgatta, melyből ömlött
a víz.
– Az meglehet – bólintott William és és ő is kitornáz-
ta magát a kádból. – Tudnál adni valami száraz hol-
mit? Az enyém kissé átnedvesedett – mondta és moso-
lyogva közelebb lépett az asszonyhoz. Szeme ismét
pajkosan villant, s most Winnie ráébredt, ebben a te-
kintetben nemcsak játékosság, hanem kimondhatatlan
vágy és mérhetetlen szeretet is van. Vajon tényleg sze-
retetet látott? Ebben egyáltalán nem volt biztos, de a
vágyban igen, s így világossá vált, miért jött zavarba,
valahányszor a férfi ilyen pillantást vetett rá. Őrültség!
– villant át agyán, de azért egy percig még mindig el-
merült a zöldeskék szempár tengerében. Aztán iszo-
nyatos erővel kiszakította magát a bűvöletből, s a pad-
lóra szegezte tekintetét:
– Ezt… ezt soha többé ne tedd! – suttogta parancso-
lón.
– Mire gondolsz? – nézett rá ártatlan képpel a férfi.
– Ismerd el, még soha nem fürödtél ruhástól! –
próbálta viccel elütni a dolgot, bár nagyon is jól tudta,
mire célzott a nő.
– Ne tégy úgy, mintha nem értenéd! – kiáltott fel
Winnie indulatosan.
 – Jól van kedvesem, csillapodj! – szólalt meg szelí-
den Will, és ismét sikerült elkapnia az asszony pillan-
tását.
– William, ne! – kérte, de elcsuklott a hangja. Két-
ségbeesve meredt a férfira. Mintha csak tudná, hogy
azonnal megbénít, ha így néz rám! – gondolta rémül-
ten. – Ne! – ismételte szinte hangtalanul.
William átkarolta és újra megcsókolta. Aztán várat-
lanul elengedte, mélyen a szemébe nézett, majd na-
gyon komolyan így szólt:
– Sajnálom, Winnie! De nem ígérhetek olyat, amit
nem tudok teljesíteni. Az adott szó számomra szent,
éppen ezért képtelen lennék arra, hogy megesküdjem:
soha többé nem csókollak meg! – jelentette ki halkan,
s végigsimított a nő arcán. – Csak egyet tudok bizto-
san, ha sürgősen át nem öltözünk, mindketten tüdő-
gyulladást kapunk. Ma nincs kifejezetten kánikula –
tette még hozzá, immár mosolyogva.
– Te egy nagy kérdőjel vagy számomra, William
Dulwich! – sóhajtott fel Winnie tehetetlenül. –
Felfoghatatlan, hogyan tudsz ilyen gyorsan váltani. Az
egyik pillanatban olyan komoly vagy, a másikban meg
már mókázol. Egyáltalán: miért csókoltál meg? Re-
ménytelenül szerelmes vagy egy lányba, de ez nem
zavar abban, hogy…
– Sokat beszélsz! – vágott a szavába a férfi. – Ne
próbáld befejezni ezt a mondatot, mert úgy sem enge-
dem! – jelentette ki fojtott hangon és szorosan átölelte
a nőt, de tekintete most haragról árulkodott.
– Oké, Will! – adta meg magát Winnie és megpróbált
kiszabadulni az ölelésből. – Valóban hideg van –
 jegyezte meg, majd kiszólt Emilynek és száraz ruhá-
kat kért.
A házvezetőnő rövid idő múlva két meleg köntössel
tért vissza:
– Sajnálom, de csak ezt találtam – mentegetőzött,
amikor átnyújtotta John egyik köntösét az asszony-
nak.
– Semmi baj, Emily – biztosította Winnie. – A férjem
ruhái valószínűleg úgy sem lennének jók Williamre. Ez
is rövid lesz és bő, de jobb a semminél. Még szerencse
– állapította meg gondolatban hogy John ezt sohasem
viselte!
– És most mi legyen? – érdeklődött a férfi közömbö-
sen. – Hogyan öltözünk át? Ilyen vizesen mégse mehe-
tünk ki innen.
– Tényleg fogas kérdés – hagyta rá az asszony és za-
varában elpirult.
– Nincs más hátra, be kell érned a szavammal. El-
fordulok, amíg átöltözöl, de kérlek, siess, mert fázom!
Winnie szó nélkül bólintott, pillanatok alatt meg-
szabadult vizes ruhájától és sietve távozott a fürdőszo-
bából.
Mialatt ők élvezték a ruhástól való fürdés páratlan
élményét, Emily tüzet rakott a kandallóban, s amikor
Winnie megjelent, közölte, megágyazott Mr. Dulwich-
nak az egyik vendégszobájában.
– Remélem, asszonyom – mondta nem engedi el
ilyen hűvös időben őt. Nagyon fáradtnak látszik, s nem
érdemelné meg, hogy ilyen állapotban, ráadásul vizes
ruhában elküldje. Odakint esik az eső és nagyon le-
hűlt a levegő. Még a végén megbetegedne!
 – Rendben, Emily és köszönöm! Természetesen Wil-
liam ma itt alszik – egyezett bele, a házvezetőnő legna-
gyobb örömére. Mrs. Adams bólintott és sietősen távo-
zott. Semmiképp nem akarta elárulni elégedettségét.
Winnie maga köré csavart egy plédet, s a kandalló-
hoz húzódott.
– Ez nagyon romantikus! – lépett a szobába Will és
a nőre mosolygott. – Ha szabad javasolnom, igyunk
egy kortyot, hogy átmelegedjünk! Megengeded?
– Természetesen – egyezett bele a nő szinte magától
értetődően, de aztán elképedt. Mi az, hogy „természe-
tesen”? Már az sem az, hogy a férfi italt tölt, de az vég-
képp nem, hogy itt alszik! S hozzá még ez a meghitt
hangulat! Pattogó tűz, sejtelmes fény, whisky szóda
nélkül, a tetejében az ablakpárkányon kopogó eső-
cseppek. Már csak valami andalító, halk zene hiány-
zik, és… Ám a gondolatot nem bírta befejezni, mert
hirtelen felcsendült a Beatles egyik régi, lassú száma.
„Szeretem őt” – volt a dal címe, és Winnie hirtelen va-
cogni kezdett. Ennyire fázna?! Ám még nem is felelhe-
tett néma kérdésére, már forróság öntötte el, s le kel-
lett tennie a puha takarót.
– Terítsd vissza magadra, hisz az imént még resz-
kettél – hallotta meg közvetlenül maga mellett William
kellemes hangját. – Tessék, ezt idd ki! – nyújtott felé
egy finom metszésű kristálypoharat.
Az asszony remegő kézzel vette el, miközben ujjaik
összeértek. Mintha megégette volna magát, úgy kapta
el a poharat, de ezzel a mozdulattal kilöttyintette az
italt.
 – Mi van veled? – hajolt hozzá a férfi. – Miért vagy
ennyire feszült? – nézett rá kutatóan.
– Semmi, semmi, csak fáradt vagyok – préselte ki
magából a hazugságot. És tényleg! Mi történt vele?!
Hiszen William számtalanszor megfogta már a kezét,
de még soha nem érezte azt, amit most.
A férfi ismét töltött, majd gondosan ügyelve arra,
nehogy ujjaik találkozzanak, átnyújtotta, aztán letele-
pedett a kényelmes fotelba, közvetlenül a kandalló
mellé. Hosszan a tűzbe bámult, s lassan kortyolgatta a
méregerős italt. Winnie, aki majdnem szemben ült
vele, az első kortytól megrázkódott, aztán elszántan a
pohárra meredt, majd egyhajtásra kiitta a tartalmát.
Csak nem fog ki rajta ez a pár korty?! Arca kipirult, s
néhány pillanatig nem kapott levegőt:
– Húúú! – tört ki belőle önkéntelenül.
– Ne olyan mohón, még megárthat! – figyelmeztette
óvón a férfi és szája szegletében mosoly bujkált.
– Azért nem megy az olyan könnyen! – vágta rá az
asszony szinte kötekedve. – Adj még egy pohárral! –
mondta nekibátorodva.
– Azt már nem! Holnap rémesen fájna a fejed, s en-
gem okolnál érte. Azt hiszem, jobb, ha most lefekszel!
– De én nem akarok! – vált dacossá Winnie hangja.
Jól érezte magát, határozottan jól! Az italtól átmelege-
dett és kellemesen elzsibbadt. A halk zene, a kandal-
lóban pattogó tűz remekül illett mámoros hangulatá-
hoz. És itt van az egyetlen férfi, akiben megbízhat.
Valóban megbízhat?! Hiszen megcsókolta! Na és?! Ha
megtette, hát megtette, néhány csóktól még nem dől
össze a világ, különösen, ha az olyan csodálatos, mint
amilyen volt!
– Min töprengsz? – szólalt meg Will kíváncsian.
Winnie elmosolyodott, megnyalta ajkát, de arról fo-
galma sem volt, mennyire kihívóan bámul a zöldeskék
szempárba: – Épp az jutott az eszembe, milyen csodá-
latosan csókolsz!
William először hitetlenkedve nézett rá, aztán hal-
kan felnevetett: – Nocsak! Nem hittem volna, hogy ne-
ked ilyen gyorsan megárt az ital! Pedig mindössze két
korty volt. Nem szoktál inni, ugye?
– Ez igaz, de azért tudom, mit beszélek!
– Kíváncsi vagyok, holnap is ez lesz-e a vélemé-
nyed?!
– Akkor kérdezd meg holnap is! – feleselt a nő.
– Nyugodt lehetsz, meg is teszem! Most pedig főzök
neked egy teát, aztán tényleg jobb lesz, ha ágyba
bújsz!
William felállt és eltűnt a konyhában. Winnie egy
darabig a tűzbe bámult. Vajon tényleg tudja, mit be-
szélt?! Lehet, hogy mégis becsípett? Nem, az lehetet-
len! Valóban ritkán iszik alkoholt, de két korty whis-
kytől még nem szokott félrebeszélni! Az igazság az,
hogy feszültsége feloldódott, s most az egyszer megen-
gedte magának azt a luxust, hogy őszintén kimondja,
amit gondol, nem számolva a következményekkel.
Miután magában tisztázta a kérdést, követte a férfit
a konyhába. Megállt az ajtóban, s onnan figyelte an-
nak ténykedését. Amikor Will észrevette őt, ránevetett,
de hirtelen elkomolyodott és megbűvölve bámulta.
Végül határozottan nehezére esett megszólalni:
 – Húzd össze magadon azt a köntöst, légy szíves! –
mondta rekedten és elfordult.
Winnie értetlenül nézett rá, majd végigmérte magát.
Az igaz, hogy köntöse egy kicsit szétnyílt, de épp csak
annyira, hogy kilátszott a nyaka és az egyik válla.
– Mi ütött beléd, William? – tudakolta csodálkozva.
– Hiszen láttál te már fürdőruhában is…
– Kérlek, Winnie! Szerfölött hálás volnék, ha állig
bebugyolálnád magad!
– Ahogy akarod – vont vállat az asszony és elindult
a hallba. Kisvártatva megjelent a férfi is, kezében tál-
cát egyensúlyozva. Kitöltötte a teát, majd az egyik csé-
szét a nőnek nyújtotta. Winnie élvezettel kortyolgatta,
de eszébe jutott valami, s úgy döntött, ettől kedvezőbb
alkalmat keresve sem talált volna. Williamre pillantott,
akin úgy látszott, fényévekre jár tőle. Ettől egy, kicsit
elbizonytalanodott, de összeszedte magát és nagy leve-
gőt vett:
– Mondd csak, Will! Az a lány… tudod, akiről egy-
szer már beszéltél…
– Mi van vele?
– Szóval… ismerem őt?
A férfi, aki épp a teát itta, félrenyelt, s kis híján a
csészét is kiejtette a kezéből. Csak nagysokára tudott
megszólalni:
– Miért fontos ez? – kérdezte nyersen.
– Arra gondoltam…, szóval… mi lenne, ha… ha
megpróbálnék beszélni vele? Te igazán megérdemel-
néd, hogy boldog légy! William! Én… olyan szívesen
beszélnék vele!
 Will arca kifürkészhetetlenné vált és a már csak pa-
rázsló tűzbe bámult. Néhány fahasábot dobott rá, s
mintha csak onnan akarná leolvasni a választ, elmé-
lyülten tanulmányozta művét. Az asszony hirtelen el-
szégyellte magát. Mi ütött belé? A férfi valószínűleg
megsértődött és nem ok nélkül. Milyen jogon akar be-
leavatkozni az életébe? Már-már azt fontolgatta, lefek-
szik, mikor William hirtelen ránézett és felsóhajtott:
– Oké, Winnifred, te akartad! – szólalt meg alig
hallhatóan.
Jóságos ég! Mit tettem? Még soha nem szólított a
teljes nevemen! – rezzent össze az asszony és feszülten
várta a választ.
– Igen, ismered őt! Legalábbis valamennyire, mert
nekem az az érzésem, én jobban ismerem önmagánál
is. Az a lány… vagyis inkább nő, akibe én szerelmes
vagyok és nincs esélyem nála, ugyanis… Te vagy! Most
pedig menj Winnie és beszélj a fejével! Magyarázd el
neki légy szíves, hogy szeretem, hogy túl fiatal még a
magányra, s hogy az öt év korkülönbség közöttünk a
legkisebb akadály!
– Mit… mit beszélsz?! – hebegte a nő levegő után
kapkodva. – Az… az nem lehet! – ingatta a fejét döb-
benten. – Én?!? Miért én? Kérlek, ne tréfálj!
– Nincs kedvem viccelődni – dünnyögte a férfi és fá-
radtan végigsimított a haján. – Soha… soha nem tud-
tad volna meg mit érzek irántad, ha… ha John élne.
Örök hálával tartozom neki, és barátok voltunk. Sem-
miképp nem árultam volna el ezt éppen azzal, hogy a
feleségébe lettem szerelmes, menthetetlenül! Már az
első találkozásunkkor megbabonáztál, s aztán az érzés
csak fokozódott bennem. Ennek ellenére mindig tud-
tam magamon uralkodni – húzta el a száját keserű
mosolyra –, az élet régen megtanított erre. Gondolom,
te sem vettél észre semmit! Nem akartalak elcsábítani
a férjed háta mögött. Viszont amikor együtt ebédel-
tünk az értekezlet után és szóba került a dolog, akkor
azt hittem, sejted már, kiről is van szó.
– Fogalmam sem volt róla! – suttogta az asszony.
– Már nem fontos. A lényeg, hogy aggódtam érted,
és most is aggódom! Nem kíméled magad, megszállott-
ként dolgozol, s közben boldogtalan vagy! Ha nem így
lett volna, még akkor sem árultam volna el semmit, de
láttam, mennyire egyedül vagy. Segíteni akartam, vi-
gyázni rád, boldognak látni és szeretni. Igen, szeretlek,
Winnie, s ha akkor, ott az ebédnél kicsit jobban fi-
gyelsz rám, azonnal rájöttél volna! Egyébként pedig
kérlek, kímélj meg az érveidtől, miért is esztelenség,
hogy szerelmes vagyok beléd. Immár hat éve tart, úgy-
hogy ne hidd, hogy az indokaid egyszerre varázsszer-
ként hathatnának. Egyetlen érved sem elég, hogy ki-
gyógyuljak belőled. Nem tehetek róla, már igazán min-
dent megpróbáltam. Most pedig menj, jó éjt!
– Óh, William! Te megőrültél!
– Az lehet, de attól még szeretlek!
– De miért pont engem? Hiszen annyi csinos, fiatal
lány van, aki sokkal inkább illene hozzád, mint én.
Jaj, Will, hát nem érted? Én túl öreg vagyok hozzád,
nem hamvas a bőröm, s te annyira fiatal vagy még!
Gyerek vagy hozzám képest!
– Gondolod? – csengett kihívóan a férfi hangja. –
Éppenséggel bebizonyíthatom, mennyire nem vagyok
az! – nyomta meg az utolsó szót és leplezetlen vággyal
mérte végig a nőt. – Tehát gyerek vagyok?! – állt fel
hirtelen, s egyre közelebb húzódott hozzá. Végigsimí-
tott az asszony haján, arcán, ujjai követték ajkának
ívét, aztán tovább vándoroltak a nyakára. – Tudtam,
hogy csak ilyen érveid lehetnek! – suttogta, s keze be-
csúszott a köntös alá. Megérintette a vállát aztán ha-
ladt egyre lefelé… Winnie megremegett és elkapta a
férfi kezét.
– Mit akarsz tőlem, William?! – kérdezte elfúló han-
gon. – Kérlek, hagyj! Elhiszem, hogy nem vagy gyerek
de értsd meg! Öreg vagyok hozzád képest. Én soha,
még fiatalkoromban sem vonzódtam a velem egykorú-
akhoz. Mindig is az idősebbek voltak azok, akikkel
beszélgetni tudtam, akik vonzónak találtak s én
ugyanígy éreztem. John is nyolc évvel volt nálam öre-
gebb. És most? Csak nem képzeled, hogy képes volnék
egy nálam öt évvel fiatalabb férfival viszonyt kezdeni?!
– Nem viszonyt, Winnie! Szeretlek, légy a feleségem!
– Mi… micsoda?! – nézett rá a nő elképedve. – Nem,
Will! Én soha többé nem megyek férjhez! Már nem
tudnám csak a feleség szerepét játszani. Szeretem és
szükségem van a munkámra. S arra nem gondoltál,
mit szólnának az emberek?
– Nem érdekel, de tudom, mire célzol! Azt monda-
nák: azért vettelek el, mert gazdag vagy.
– Tévedsz! Azt mondanák, megvásároltalak, és meg-
vetnének, mert sokkal fiatalabb vagy nálam. Egyéb-
ként abban is lehetne valami, amit te mondtál, hiszen
az én anyagi helyzetem jobb, mint a tied.
William egyre haragosabban meredt rá:
 – Úgy gondolod?! Azt hiszed megvásárolható va-
gyok?! – sziszegte metsző hangon. – Az nem lehet, hogy
ennyire félreismerj! Soha nem volnék képes egy nőt a
pénzéért elvenni! Egyébként nincs is rá szükségem,
hiszen magad mondtad nemrég, mindenem megvan,
ami fontos, s lehet, hogy még több is, Winnie! Én sze-
retlek, s ha szegény lennél, nekem akkor is csak te
kellenél!
– Lehet, hogy most így gondolod, de mi lesz pár év
múlva? A lányom felnő, s akkor majd ő érdekelne in-
kább. Számtalanszor előfordult már, hogy…
– Winnie! – kiáltott feldúltan a férfi. Az indulat telje-
sen elragadta. – Neked elment az eszed! Hogy gondol-
hatsz ilyeneket?! Én téged szeretlek, és nem a pénze-
det, vagy a mit tudom én hány év múlva felnövő lá-
nyodat! Ha jól számolom, különben is 17 évvel vagyok
idősebb, mint Jane, s ez már nagyon sok volna. Külö-
nösen, ha figyelembe vesszük, hogy én ugyanúgy idő-
sebbnek érzem magam a koromnál, mint te! Kinőttem
már a fiatal lányok iránti rajongásból. Éretlenek, köny-
nyelműek, komolytalanok, soha nem is érdekeltek
igazán. Azt hiszed, nem próbáltalak elfelejteni? Té-
vedsz! Nagyon igyekeztem, de nem sikerült! S ez az
utolsó, az a kis szőkeség, rendesen belegázolt a lelkivi-
lágomba. Azóta nem bírom elviselni, ha Bilinek szólí-
tanak. A kis ártatlanság – ejtette ki megvetéssel a szót
– így hívott. Megalázott, aztán kinevetett. Éretlen tacs-
kó! Winnie! Kérlek, higgy nekem!
– Óh Istenem! Most mi lesz, William? Én… nem,
képtelen vagyok rá! Még egy idősebb férfit sem tudnék
elviselni, te pedig… Én azt hittem, barátok vagyunk.
Meg sem fordult a fejemben, hogy te… hogy te…
– …férfi is vagyok?! – fejezte be a mondatot Will. –
Ez nem túl hízelgő rám nézve, de az igen, hogy a bará-
todnak tartottál. Hidd el, sokáig nem is akartam, hogy
másnak láss, de végül is te provokáltad ki belőlem a
vallomást. Winnie! Légy a feleségem, s boldogok le-
szünk! Ilyen egyszerű!
– Nem, ez nem igaz! Gyorsan kiábrándulnál belő-
lem!
– Na, ezt tényleg nem hiszem! Hat éve próbálkozom
vele és én sokkal türelmesebb lennék veled, mint…
mint John…
– William! Honnan tudod te ezt? – vágott a szavába
az asszony szinte rémülten.
– Édesem! Aki olyan gyakran megfordult nálatok,
mint én, sok mindent észrevett, ha akarta, ha nem. S
engem még érdekelt is a dolog. Az pedig igazán nem
volt titok, hogy a férjed nem tartozott a türelmes em-
berek közé. Különben is tévedsz, ha azt hiszed, minél
korosabb valaki, annál higgadtabb. A türelem bizonyos
mértékig alaptermészet kérdése, bár nem tagadom,
akadnak emberek, akik a korukkal együtt egyre hig-
gadtabbá válnak! Szeretném, ha a feleségem lennél,
Winnie! És nagyon szeretném, ha volna egy közös gye-
rekünk is, és akkor én lennék a világ legboldogabb
embere!
Winnie arca elborult, szinte hisztérikusan kiáltotta:
– Soha! Soha többé nem szülnék!
– De miért? Bármit megtennék érted s a gyereke-
kért!
 – Nem! Ezt mondjátok mind! Aztán elmenekültök a
csecsemősírás elől. Nem, William! Menj és keress ma-
gadnak olyan lányt, aki korban is illik hozzád és haj-
landó a feleséged lenni, gyereket szülni.
– Már megtaláltam, akit kerestem, nekem nem kell
más! Miért nem érted meg? – vetette közbe a férfi
csendesen.
– Ó nem! Istenem, segíts! – nyögött fel a nő elkínzot-
tan. – Én… nekem már nem volna elég türelmem egy
gyerekhez. Egek! Hogy újra át kelljen élnem, mindazt,
amit végre sikerült száműznöm az agyam legeldugot-
tabb zugába?! Soha, William! Szörnyű volt! – suttogta
magába roskadva.
– Hogy mondhatsz ilyet, Winnie?! Egy újszülött ma-
ga a csoda, csupa örömöt, boldogságot nyújthat. Ször-
nyű volt?! Mondd el! Mi az, amit titkolsz? Tudnom kell!
Én gyereket szeretnék, méghozzá tőled!
– Hagyd abba, William! – könyörgött erőtlenül. Az-
tán kezébe temette arcát, s bármennyire is igyekezett,
már nem tudta visszafogni magát. Ömleni kezdtek a
könnyei, zokogott, s még így is egyre csak azt hajtogat-
ta: – Soha, soha többé!
William kínlódva meredt a zokogó asszonyra. A fáj-
dalom a szívéig hatolt. Milyen keserű élmény érhette?
Mit tett John? Borzalmas dolog lehet, különben nem
sokkolta volna Winnie-t a gyerekszülés lehetősége.
Lassan közelebb csúszott hozzá, magához ölelte és
gyengéden vigasztalni próbálta. Végül felemelte, s a
szobájába vitte. Lefektette az ágyra, lágyan letörölte a
könnyeit és megnyugtatóan simogatni kezdte.
 – Nyugodj meg! Kérlek, szerelmem, ne sírj! Bármi is
történt, segíteni fogok, hogy elfeledd! – suttogta, majd
magához ölelte és tovább simogatta. – Szeretlek, sze-
relmem, s a szerelem mindent legyőz!
Winnie nem tiltakozott, William mellére borult, s
lassanként elnyomta az álom, de Will még ekkor is
értette, amit suttogott: – Soha, soha többé!
William éppen az éjjeli szekrényre tette a teát, amikor
Winnie kinyitotta a szemét:
– Mennyi az idő? – kérdezte még álomittasan.
A férfi hosszasan nézte, gyönyörködött az ébredező
nő álmos vonásaiban, borzas hajában, végül elnevette
magát:
– Miért hiszitek ti nők azt, hogy rémesen festetek
ébredéskor? – kérdezte és megérintette az asszony
arcát.
– Mert így is van! – vágta rá Winnie gondolkodás
nélkül. – Nézz csak rám! Sápadt vagyok, karikásak a
szemeim, a hajam összekuszálódott, az arcom gyűrött.
Ráadásul az éjszaka sírtam, biztosan úgy be van da-
gadva az egész képem, mint egy hamburgerzsemle.
– Tévedsz, drágám! Az igaz, hogy kicsit sápadt vagy,
de gyönyörű, és olyan fiatalnak látszol, mint egy érett-
ségiző diáklány.
– Kérlek Will, ne ess túlzásokba! Istenem! Hol van
már az az idő?! – sóhajtott fel a nő elmélázva. – Régen
volt, nagyon régen! Tudod, William, ha egy férfi mond-
juk 40 éves, arra azt mondják, a legszebb korban van,
fiatal, vonzó, és rendkívül férfias. De bizony, ha egy nő
betölti a harmincat, akkor az már öreg, csúf, s jobb,
ha elbujdokol. Hányszor, de hányszor hallottam már,
amikor X elvette Y-t feleségül, s az emberek összesúg-
tak a hátuk mögött: „Nahát, ez hallatlan! Ennek a jó-
képű, fiatal férfinak épp ezt az asszonyt kellett kifog-
nia? Fiatalabbat nem talált? Hiszen az a nő már túl
van a harmincon is, bizony!” S mindezt úgy adják elő,
mintha az a szerencsétlen nő éppen a századik szüle-
tésnapjára készülne. A mi korosztályunknak már
nincs joga arra, hogy üde, szép és fiatal legyen, a leg-
kevésbé pedig a szerelemre. Ez aztán valóban főbenjá-
ró bűn volna! Egy „múmia” mint Júlia?!
– Jaj, Winnie, kérlek, hagyd abba! – könyörgött a
férfi a nevetéstől rázkódva.
– Ne nevessen, fiatalember, ez az igazság!
– Elképesztő vagy! – ölelte át William. – A színészi
képességeid kiválóak! Hanem most már ideje felkel-
ned, egy óra van és Emily aggódik érted.
– Egek! Alaposan elaludtam! – állapította meg az
asszony és felült. Ledobta magáról a takarót, s lábával
papucsát kezdte keresni. Köntöse felcsúszott, elővil-
lantak formás combjai, és William megbűvölten bá-
multa. Winnie kényelmesen kinyújtózott, majd ásított
egyet, s csak azután pillantott a férfira. Amint követte
annak tekintetét, rettenetesen zavarba jött, s villám-
gyorsan húzta össze magán a köpenyt.
– Szeretnék felöltözni, kimennél, Will? – szólalt meg
reszkető hangon, és nagyot nyelt. A zöldeskék szem-
párból csak úgy sütött az izzó vágy.
– Nem! – felelte a férfi halkan. – Én ugyanis szeret-
nék bent maradni, levetkőztetni és…
 – William! – vágott a szavába Winnie felháborodva.
– Nyugalom, kedvesem! Csak azt akartam mondani,
szeretnélek nézni, simogatni, gyönyörködni benned!
– Kérlek! Verd ki a fejedből ezt az őrültséget! Mi so-
ha nem lehetünk egy pár, értsd meg végre! Azt hittem,
tegnap világosan beszéltem s reméltem, csak tréfálsz.
– Attól tartok, nem értettél meg engem! Amit mond-
tam, nagyon is komolyan gondoltam. Fogd már fel,
hogy nem szokásom házassági ajánlattal viccelődni! Az
ördögbe is, Winnie! Én tényleg szeretlek, s nem tudsz
előlem elmenekülni! Egyszer úgyis a feleségem leszel,
hiába is hadakozol ellene. Most viszont ne vitatkoz-
zunk ezen, jobb, ha magadra hagylak. Az elmúlt éjsza-
ka óta meglehetősen megfogyatkozott az önuralmam.
úgy sem hiszed el – állt fel lassan de ellenállhatatlan
vagy, édes! – súgta csibészes mosollyal, s kisurrant a
szobából.
Winnie már kibújni készült a köntöséből, mikor is-
mét nyílt az ajtó:
– Csak azt akartam még mondani – dugta be a fejét
a férfi kuncogva ha segítségre volna szükséged, itt le-
szek kéznél, az ajtódnál – kacsintott a nőre, s egy csó-
kot dobott felé.
Az asszony tehetetlenül csóválta a fejét, s hiába
igyekezett szigorú arcot vágni, elnevette magát:
– Tudod mit, Will? Te valóban gyerek vagy! Egy ma-
kacs, mulatságos, lehetetlen, nagy gyerek!
– De csak akkor, ha velem vagy! Siess szerelmem,
Emily már türelmetlen.
Amikor Winnie felhívta George Osbome-t, hogy kö-
zölje, egy hétig szabadságon lesz, már nem is csodál-
kozott, mikor a férfi mindössze annyit mondott; tud
róla. Tehát William megelőzte. A vidám, makacs, mó-
kázó Will, akiről semmilyen körülmények között sem
lehetne azt állítani, hogy felelőtlen. Munkáját komo-
lyan veszi, s hallott már arról is, hogy szigorú főnök és
veszélyes ellenfél. Komoly és megfontolt, ha üzletről
van szó. De akkor miért nem érti meg, hogy kapcsola-
tuk csak baráti maradhat?! Lehetetlent kíván tőle! Az a
korkülönbség…
Felsóhajtott és gondterhelten indult az ebédlőbe, de
Emily és Will vidámsága csakhamar rá is átragadt.
Ebéd után a férfi sétálni hívta, este pedig táncolni
mentek. Winnie ezernyi kifogása sem gátolta meg ab-
ban, hogy elérje célját.
Winnie kénytelen volt tudomásul venni, hogy azok
ketten összeszövetkeztek ellene. Árgus szemmel figyel-
ték minden lépését, ellenőrizték mennyit evett és Will
délutánonként még alvást is előírt neki. Este aztán
rendszeresen szórakozni vitte. Winnie lassan megfe-
ledkezett minden gondjáról. Napközben hosszú sétákat
tettek, nevetgéltek, mint két tizenéves, mókáztak az
állatkertben, s fogócskáztak a folyópart egy csendes,
eldugott zugában. A férfi végre mesélt önmagáról, va-
lamikori szerény körülményeiről, s az asszony csodálta
azért a határtalan kitartásért, mellyel elérte azt, ami-
hez másnak egy élet is kevés. William elégedetten hall-
gatta a nő szívből jövő nevetését, elbűvölték arcának
kisimult vonásai és nem tudta megérteni, miért tilta-
kozik szerelmük ellen. Hiszen olyan sok a közös tulaj-
donságuk, olyan egyetértésben töltik napjaikat, s any-
nyira egyezett a véleményük mindenről, hogy a férfi
képtelen volt elfogadni az asszonynak azt az egy ellen-
vetését.
Szombaton éjjel is vidám hangulatban értek haza
egy partiról, majd rövidesen jó éjt kívánva egymásnak,
ki-ki a saját szobájába vonult. A férfi az első nap óta
nem tett több célzást baráti kapcsolatuk megváltozta-
tására, amiért nagyon hálás volt neki, s azt hitte, sike-
rült meggyőznie nyomós indokaival. Lezuhanyozott,
belebújt a halványzöld selyemhálóingbe, s éppen a
haját fésülte, amikor halk kopogás hallatszott, aztán
nyílt az ajtó, s pár pillanattal később már William állt
szorosan mögötte. Winnie-re leplezetlen vággyal teli
tekintet szegeződött a tükörből.
– Ó, Winnie! – nyögött fel elfúló hangon, s beletúrt
az asszony hajába. Lehajolt, forró ajkával megérintette
a nő nyakát, s apró csókokkal borította el. Ujjai épp
csak cirógatták Winnie meztelen karját, s egy pillana-
tig sem pihentek meg.
– William! Ezt nem szabad! – kiáltott fel elcsukló
hangon. – Nem lehet! Kérlek, Will! – suttogta egyre
erőtlenebbül. – Értsd meg! Én…
– Hallgass! – vágott a szavába a férfi. Maga felé for-
dította, s mélyen a szemébe nézett: – Ne beszélj, csak
szeress! Kérlek szépen, szeress úgy, ahogy én téged!
Aztán szorosan magához ölelte, majd újból elenged-
te. Sóvárogva mérte végig, felnyögött és egész testében
reszketett:
– Hát nem érted? Nekem te jelentesz mindent! A ta-
vaszt, a virágokat, a tengert, a napot, a szerelmet, a
boldogságot, az életet! Add a kezed! – nyúlt az asszony
kezéért, s a szívére szorította. – Érzed, milyen hevesen
dobog? Miattad és érted, szerelmem! Szeretlek és… és
már nem tudok tovább várni… Megőrjít a tudat, hogy
itt vagy a közelemben és mégse lehetek veled. Hagyd,
hogy szerelmünk végre beteljesüljön! És egyetlen sza-
vadba kerül, máris a feleségem leszel. Akarlak, Winnie!
– lehelte forrón. – Őrülten szeretlek, észvesztően kíván-
lak, s örökké csak veled akarok élni! Veled és nem
mással, érted?! A hibáiddal együtt is, úgy, ahogyan
ismerlek. Ne taszíts el! Ne mondd, hogy közömbös va-
gyok számodra, hiszen remegsz, ugyanúgy, ahogy én.
Nézz a szemembe és mondd, hogy nem igaz!
Winnie csak állt megbűvölten és kábultan hallgatta
a férfit.
– William! Ez… ez őrültség! – suttogta. Ám ereje el-
hagyta, s képtelen volt bármit is még mondani.
– Nem drágám, nem az – ölelte át Will. – Mindenben
egyek vagyunk, a véleményünk, szándékaink tökéletes
összhangban vannak. Nem vetted észre, mennyire jól
kijövünk egymással? A munkában éppúgy, mint a ma-
gánéletben. Viszont akkor mi állhatna közénk? Gyere,
gyere és ne ellenkezz tovább, csak egy kicsit szeress! –
és tüzes szája gyengéden az asszony ajkára simult.
Winnie szédült és remegett, s noha benne égett a szó,
hogy: NEM! – nem tudta kimondani. A férfi vallomása,
szenvedélye, illata megrészegítette, magával ragadta, s
egy csodálatos, csillogó világba repítette. A selyem há-
lóing suhogva hullt a földre, melyet követett egy se-
lyempizsama is, és ő már William karjaiban feküdt. A
láz, mely hatalmában tartotta őket, feloldott minden
gátlást, s Winnie odaadóan simult a férfihoz. Testük,
lelkük eggyé vált, s úgy érezték, millió csillag ragyogja
be a sejtelmes fényben játszó hálószobát.
– Óh. William! – suttogta az asszony, a beteljesült
szerelemtől kábultan. – Szeretlek! S a szerelmed olyan
mesés világba vezetett el, melyet nem tudok szavakkal
kifejezni. Jaj, Will! Még soha nem voltam ilyen boldog,
mint most! Köszönöm!
Az utolsó szavakat már félig álmában mondta, az-
tán mosolyogva elaludt. William minden erejét össze-
szedve próbált uralkodni magán, de hiába… A köny-
nyek végigperegtek arcán. Boldog! Sikerült boldoggá
tennem! – ujjongott a férfiban a bizonyosság, s szere-
tett volna hangosan felkiáltani örömében. Ehelyett
azonban csak halkan ejtette ki a szavakat:
– Mindent elkövetek, hogy mindig boldog légy ve-
lem!

Vasárnap reggel Winnie-t a napsugár ébresztette. Ki-

mondhatatlan boldogságot érzett, s úgy látta, mintha a
nap is boldogan mosolyogna rá. Lehunyt szemmel fe-
küdt, s élvezte a csodálatos lebegést ébrenlét és álom
között.
A békés csendet a könyörtelenül csörrenő telefon
hangja törte meg. Az asszony hosszú pillanatokig fon-
tolgatta, mit tegyen, ám a készülék makacsul csöröm-
pölt, s végül győzött is, mert Winnie álmosan felült és
felvette. Abban a pillanatban azonban, amint meghal-
lotta a borzalmas hírt, feje kitisztult és őrjítő gondola-
tok száguldoztak benne:
 – Mikor történt? Igen, máris indulok! – mondta és
elszörnyedve meredt a búgó kagylóra.
– Mi baj van, szerelmem? – ölelte át William, de az
asszony eltaszította magától.
– Ennek még egyszer nem szabad megtörténnie!
Soha többé! Megértetted?! – szavai mint az ostorcsa-
pások. – Istenem! Előre tudtam! – tört ki belőle várat-
lanul a zokogás.
– Uramisten, Winnie! Elárulnád végre, mi történt?
– Harryt… Harryt levetette a ló… és… és tűnj el in-
nen, William Dulwich! Nem akarlak látni többé! Óh,
Harry! Ez… ez a büntetésem! – beszélt össze-vissza az
asszony és ömlöttek a könnyei. Aztán hirtelen kiugrott
az ágyból, kapkodva öltözni kezdett.
A férfi néhány pillanatig szótlanul figyelte, majd ő is
felkelt:
– Winnie! Ilyen állapotban nem engedlek el sehova!
Veled megyek!
– Nem! – tört ki a nőből. – Te vagy az oka minden-
nek! Ez a büntetésem! Soha nem lett volna szabad
engednem neked! Istenem, könyörülj a fiamon! Eskü-
szöm, örökké vezekelni fogok, csak most bocsáss meg!
– Winnie, ez őrültség! Mondj rám, amit akarsz, de
ne fogadkozz esztelenül! – jelentette ki a férfi szokatla-
nul kemény hangon.
– Gyűlöllek, Will! Tudom, hogy ez most a bünteté-
sem, mert… mert… engedtem neked! – hajtogatta már
szinte eszelősen.
William gyorsan elkészült, belediktált az asszonyba
egy nyugtatót, s beültette a Bentleybe. Az utat szótla-
nul tették meg, de a feszültség köztük egyre növeke-
dett. A kórház előtt Winnie kipattant a kocsiból, s
eszeveszetten rohant be az épületbe, de képtelen volt
egy értelmes mondatot kinyögni. Will higgadtsága,
hűvös magabiztossága most igencsak jól jött az asz-
szonynak, s amikor az orvos tájékoztatta őket, ideges-
sége némileg alább hagyott.
Harry mosolyogva üdvözölte mindkettőjüket, de ag-
gódó pillantása elárulta, fél édesanyja szemrehányása-
itól.
– Harry, kisfiam! – ölelte át fiát Winnie és képtelen
volt könnyeit visszatartani.
– Nyugodj meg, anya! Csak a karom tört el, s ez iga-
zán semmiség!
– Ne mondj ilyet, kicsim! Ugye, nagyon fáj?
– Nem, dehogyis! Már jól vagyok.
– Óh, drágám, hála istennek! De ígérd meg, soha
többé nem ülsz lóra!
– Ezt nem tehetem, anya! Ha tudnád, milyen csodá-
latos dolog lovagolni! Amint rendbejön a karom, ismét
megpróbálom.
– De Harry! – nyögött kétségbeesetten Winnie. –
Nem engedem!
– Anya, kérlek! – sóhajtott fel a fiú és könyörögve
nézett Williamre.
– Attól tartok, Winnie – szólalt meg a férfi lesz még
néhány sérülése a fiadnak. És mi, férfiak már csak
ilyenek vagyunk, igaz, Harry? – kacsintott rá cinkosan.
– Nem ijedünk meg holmi törésektől, főleg, ha lovag-
lásról van szó. Valóban csodálatos dolog!
– William, hallgass! – mordult rá az asszony. – Ne
próbáld még biztatni is Harryt!
 – Ó, ez meg sem fordult a fejemben. Csak azt sze-
retném megértetni veled, hogy tiltással nem mész
semmire. Harrynek meg kell tanulnia vigyázni magára,
de azt is tudnia kell, hogy az óvatosság ellenére is ér-
hetik az embert balesetek, esetleg csalódások…
– William!
– Winnie! – utánozta a férfi az asszony fenyegetető
hangját. – Én is óvatos voltam – folytatta immár halk,
de metsző hangon –, s csak egyszer adtam ki magam
valakinek, akiben teljesen megbíztam. Sebezhetővé
váltam, s az illető ezt most ki is használja. Ellenem
fordult. Ha az ember lovagolni tanul, bizony megesik,
hogy leesik. Mi volna Harry, ha kerékpározni tanulnál?
Onnan viszonylag nem esnél nagyot. Nos?
– A lovaglás sokkal jobb és különben is, tudok már
kerékpározni.
– Esetleg megígérhetnéd, hogy ezentúl óvatosabb
leszel! Tudsz te vigyázni magadra, és jusson eszedbe,
nem csak magadnak okozol fájdalmat, hanem édes-
anyádnak is. Rettenetesen aggódott érted, s az az érzé-
sem, jobban sírt, mint te.
– De anya! Én nem sírtam! Te miért bőgtél?
– Jaj, Harry! Mert szeretlek és nagyon féltelek! Ugye
Jane jól van? Annyira hiányoztok, olyan csendes a ház
nélkületek!
– Nyugodj meg, mami, nincs semmi baja. Ígérem,
ezentúl jobban vigyázok magamra. Elengedsz még lo-
vagolni, ugye? – vetett aggodalmas pillantást anyjára.
– Szerencsére erre egy ideig nem kerül sor –
sóhajtott megkönnyebbülten Winnie. – A törött ka-
roddal nem lovagolhatsz. Egyébként néhány nap múl-
va hazajöhetsz, addig is légy jó! Holnap újra találko-
zunk! – azzal átölelte a fiát és könnyes szemmel elbú-
csúzott.
A visszaúton ismét mindketten hallgattak. Már késő
délután volt, s az égen sötét felhők gyülekeztek.
Ugyanúgy borul el, mint az én hangulatom! –
állapította meg Winnie keserűen. Rövid időre boldog
volt, mert az akart lenni és nem volt ereje visszautasí-
tani, de meg is kapta érte a büntetést.
William komoly arccal nézett előre, s vonásaiból
nem sok érzelem volt leolvasható. Amint megérkeztek,
Emily sietett eléjük aggódva. Winnie igyekezett meg-
nyugtatni a házvezetőnőt, majd fejfájásra hivatkozva a
szobájába menekült. Leroskadt az ágyra és üres tekin-
tettel meredt maga elé.
Egyszerre William állt előtte:
– Winnie! – fogta meg az asszony kezét, miközben
letérdelt elé. – Magad is meggyőződhettél, hogy Harry a
körülményekhez képest jól van. Ugye… ugye nem gon-
doltad komolyan, amit mondtál? Az éjszakánk után…
– Ne folytasd! Amit mondtam, úgy is gondoltam.
Menj el William, kérlek! Harry balesete figyelmeztetés
volt; soha nem szabad az elmúlt éjszakának megismét-
lődnie! Túl fiatal vagy hozzám, s nekem nincs szüksé-
gem sem rád, sem másra!
– De Winnie! Én szeretlek! S azt mondtad, te is sze-
retsz!
– Jaj, Will! – húzta el a száját gúnyosan az asszony.
– Mámorosan az ember sok mindent mond, de azt nem
szabad komolyan venni.
 – Mit beszélsz?! – vált szinte fenyegetővé a férfi
hangja. – Tehát nem szeretsz?!
– Nem – hazudta Winnie olyan keményen, hogy ma-
ga is megborzongott. Kegyetlen dolog ugyan, de jobb,
ha Will nem tudja, mit érez iránta. Így könnyebb szív-
vel fog elmenni és rövidesen tán el is felejti.
– De… de azért az igaz, ugye, hogy boldog voltál?
– Így is mondhatjuk – állta a nő szilárdan az ostro-
mot továbbra is. Vajon meddig bírom még tartani ma-
gam?!
– Hogy érted ezt?! – kérdezte Will fojtott hangon és
vizsga pillantást vetett rá. Winnie-t elképesztő erő
szállta meg, s szigorú vonásai semmit sem árultak el
érzelmi viharából:
– Eltöltöttünk néhány kellemes napot együtt, pi-
hentünk, jól éreztük magunkat. Amennyiben szerinted
ez a boldogság, akkor…
– Ne beszélj mellé! Nagyon jól tudod, hogyan értet-
tem!
– Sajnálom, Will, nem mondhatok mást. Minden tö-
kéletes volt, de a boldogság, az valami más. Valahogy
több ennél!
– Szóval nem voltál boldog! – sziszegte indulatosan.
– Azt hiszem, nem! Jól éreztem magam, de ez min-
den!
– Ez minden! – utánozta keserűen William. –
Megértettem! A csalódás, melyet okoztál, nagyobb,
mint gondoltam. Nem csak kihasználod, hogy megbíz-
tam benned, de olyan sebeket ejtettél, melyek örökre
megmaradnak. Azt hittem boldog vagy, mert én csak-
ugyan az voltam, s úgy éreztem te is, de ezek szerint
tévedtem. Én nem játékszernek tekintettelek, Winnie,
a feleségemnek akartalak! Te viszont hazudtál nekem,
játszottál velem. Könyörtelenül becsaptál!
– Nem! – bukott ki hirtelen a szó a gyanúsításra.
– Nem?!? Az éjjel azt mondtad szeretsz, most vi-
szont épp az ellenkezőjét állítod. Mikor hazudtál? Mert
azt beláthatod, mindkettő mégse lehet igaz!
– Menj el, William! A varázslat elszállt, kész, vége!
Nem szeretlek!
– Egy szavadat sem hiszem! – kiáltott feldúltan a
férfi. – Tévedsz, ha azt hiszed, félrevezethetsz! A szavak
valóban becsaphatnak, összezavarhatnak, de a sze-
mek, soha! Azok nem tudnak hazudni! S a szemed
egészen mást mond, mint a szád! Most vissza kell
mennem Prestonba, de ne hidd, hogy örökre megsza-
badultál tőlem! Előlem nem menekülhetsz, mint ahogy
magad elől sem! Egy ideig nem zavarlak, lesz időd
gondolkodni. Viszontlátásra Winnie, s ne feledd, én a
történtek ellenére is még mindig szeretlek! Miért
akarsz eltaszítani magadtól?! – kérdezte fájdalmasan, s
mélyen az asszony szemébe nézett.
A zöldeskék szempár, mely szeretettel, de határta-
lan szomorúsággal volt tele, a nő szívéig hatolt. Nem
lehet! Nem szabad! – kiáltotta benne egy hang és
Winnie ennek engedelmeskedve hűvösen, elutasítóan
állta a férfi pillantását.
Aztán a kép eltűnt, William alakja egyre távolodott,
lassan, gyötrő kínnal, mint aki még mindig reményke-
dik. Reménykedik és vár, egyetlen szóra, mely
egycsapásra feledtetné vele a fájdalmat, s meggyógyí-
taná azt a sebet, mely így mindaddig kínozni fogja, míg
bizonyosságot nem szerez. Mert Winnie szavai össze-
zavarták, csakúgy, mint a viselkedése. Az éjszaka bol-
dog volt, mert úgy érezte, sikerült az asszonyt is bol-
doggá tennie. De most? Mi az igazság? Istenem, csak
egyetlen szót! – fohászkodott magában. Ám az a szó
nem hangzott el.
Néma, elviselhetetlen csend honolt a szobában, míg
odakint a vihar tombolt teljes erővel, s az eső őrjítő
kopogással verte az ablaküveget. Az eget sötét felhők
borították, a fák reszkettek, csakúgy, mint William, aki
úgy érezte, a felhők most nagy szemek, melyekből
megállíthatatlanul ömlenek a könnyek. Sírni szeretett
volna ő is, sírni akart, de a mérhetetlen fájdalom meg-
bénította. Hirtelen fásult érzéketlenségbe zuhant, gé-
piesen ült be kocsijába, s hajtott el arról a helyről,
melyen alig 24 órával azelőtt élete legboldogabb perceit
élte meg.
– Nem, a szemek nem hazudhatnak! – hajtogatta
kábultan. – Vagy mégis?! Hiszen, ha szeretne, nem
engedett volna így el! Egyetlen szó nélkül! Jaj Winnie!
Miért kellett összetörnöd a legdrágább kincset, a bol-
dogságunkat?!

Winnie még mindig az ajtót bámulta, ami mögött alig

fél órája William alakja tűnt el olyan csigalassúsággal,
mint egy lassított filmen. Mozdulatlanul ült az ágyon,
könnyei hangtalanul folytak végig arcán. Ne menj el!
Szeretlek, William! – akarta kiáltani, de mintha cser-
ben hagyta volna a hangja. Sikerült megőriznie hideg-
vérét a férfi könyörgésével szemben, de belül majd
szétvetette a fájdalom. Nem, nem szabad a szívére
hallgatnia! Csak a józan ész számít, s ez azt sugallja,
soha többé nem lehet könnyelmű. William majd elfelej-
ti őt, fiatal és jóképű, előbb-utóbb bizonyosan talál
magához való lányt. Csak ne látta volna rajta azt a
mérhetetlen szenvedést! Nem akart neki fájdalmat
okozni, de mégse tehetett másként. El kellett űznie
magától, mert nem illenek egymáshoz. Túl öregnek érzi
magát a férfihoz, túlságosan fásult. És mit szólnának
az emberek?! Megvásárolta őt a pénzével, a Hamilton
Company hírnevével? Mert ugyan kinek kellene egy két
gyermekes asszony, aki már 35 éves, s az évek bizony
nem múltak el nyomtalanul felette?! William most a
szerelméről biztosította, de pár év múlva úgyis elhagy-
ná, s ezt akkor nem bírná elviselni.
De miért? Mert… mert nagyon szereti! – döbbent rá
hirtelen. Úgy, ahogy soha nem szeretett férfit, még
Johnt sem, és nem élné túl a csalódást. Winnie hálát
adott azért a titokzatos erőért, mellyel sikerült eltaszí-
tania magától Willt. Már most emberfeletti erejébe ke-
rült, mi lett volna később?! Igen, jobb, hogy így történt,
s talán egyszer még a férfi megbocsát neki és elismeri,
hogy igaza volt. Hiszen azt semmiképp nem tudná ad-
ni neki, amire vágyik.
Ám hiába sorakoztatott fel számtalan érvet, lelkiis-
merete nem hagyta nyugton. Könyörtelenül elbánt
Williammel, hazudott neki, becsapta őt, mert nem
igaz, hogy nem szereti, s nem volt vele boldog. Éppen
ellenkezőleg, még soha nem érzett ehhez foghatót, s
talán ez volt az, ami leginkább megrémítette. Ilyen
helyzetben az ember kiszolgáltatottá, sebezhetővé vá-
lik, ami csakis keserű csalódáshoz vezethet. Hiszen a
férje nem volt rá ekkora hatással, mégis számtalan
sebet kapott tőle. Elviselte, túlélte, de elhatározta, több
férfi nem lesz az életében. Ám most, hogy Williammel
megtörtént a dolog, keservesen érezte magát. Egyszer-
re érezte, hogy vágyik rá, de menekülnie kellene előle.
A férfi végül is elment, s neki elégedettnek kéne lennie.
De nem az!
A nap vidáman sütött be az irodaház ablakán, sugarai
játékos táncot jártak az íróasztalon. Ám Winnie mind-
ebből semmit sem vett észre, mereven bámult a nap-
tárra. Már két hónapja, hogy William visszament
Prestonba, s azóta nem találkoztak. A férfi a beruhá-
zások menetéről George-ot tájékoztatta folyamatosan,
aki értesüléseit pontosan közölte az asszonnyal.
Osborne értetlenül, s egyre kíváncsibban nézett szem-
be a furcsa változással. Valahányszor azt javasolta
Willnek, hogy közvetlenül Mrs. Hamiltont keresse, a
férfi különféle kifogásokkal hárította el ezt, s hangja
ilyenkor szokatlanul nyerssé vált.
George alig néhány perce még vidáman csevegett a
férfival, ám amint szóba hozta Winnie-t, William udva-
riasan, de hirtelen letette a telefont. A férfi meghök-
kenve bámult a süket készülékre, s a fejét csóválta.
Már többször is közölni akarta aggodalmát Willel, de
az mindig beléfojtotta a szót. Pedig az asszony egészsé-
gi állapota napról napra idegesebbé tette.
Winnie az ablakhoz lépett, s elmélyülten figyelte a
fákat. Hirtelen megszédült, s ha nem kapja el idejében
a szék karfáját, minden bizonnyal elvágódik. – S ez az
átkozott émelygés! Mi történt velem?! – faggatta önma-
gát, de már rohannia is kellett. Botladozva esett be a
mosdóba, s már úgy érezte, az egyre ismétlődő rosszul-
léteket képtelen elviselni. Megmosta az arcát, s las-
sanként jobban érezte magát. Ám a tükörbe pillantva
elszörnyedt. Sápadt, megtört arcú nő tekintett vissza
rá.
– Mi az ördög…? Jóságos ég! – kiáltott kétségbeeset-
ten, s futva igyekezett vissza irodájába. Maga elé vette
a naptárt, gyors számolást végzett, s döbbenten össze-
gezte a végeredményt.
– Nem, az lehetetlen! Csak azt ne…! Istenem, add,
hogy ne…
Ebben a pillanatban lépett be George, s látva az
asszony rémült arcát, aggodalmasan pillantott rá:
– Rosszul van? – húzódott hozzá közelebb.
– Nem, csak… csak fáradt vagyok. Tudja, sokat dol-
goztam az utóbbi időben, s attól tartok, kimerültem–
mondta és tulajdonképpen nem is hazudott. Valóban
rettenetesen fáradtnak érezte magát, de elborzadva
gondolt arra, hogy ennek legfőbb oka bizony nem a
munkában keresendő… – Azt hiszem – szólalt meg
újra ma korán hazamegyek. Muszáj pihennem egy
kicsit.
– Menjen csak nyugodtan, Winnie, nagyon sápadt.
Talán nem ártana orvoshoz fordulnia – jegyezte meg a
férfi.
Hát persze! – gondolta a nő. Nőgyógyászhoz! De
hangosan csak ennyit mondott:
– Nincs szükségem doktorra, csak egy kiadós alvás-
ra.
– Nos – kezdte dr. Nelson, a nőgyógyász, akit Winnie
találomra választott ki a telefonkönyvből – ön asszo-
nyom, kétségkívül gyermeket vár! – erősítette meg a
gyanút. – Most már csak az a kérdés, öröm-e ez, vagy
esetleg bánat…
Winnie nem tudott tovább a férfira figyelni. Nem!
Nem akarom! – sikoltott fel benne egy hang, szemét
könnyek borították el, s fogalma sem volt, miként tá-
vozott a rendelőből. Még szerencse, hogy egy számára
teljesen ismeretlen orvoshoz fordult. De mihez kezd
most?!
Hálószobájában félhomály volt, s borzalmas küz-
delmet vívott önmagával. Mit tegyen?! William amióta
elment, még csak nem is telefonált. Nem próbált vele
kapcsolatba lépni semmilyen módon. Igaz, azt ígérte,
egy ideig nem zavarja, de ennek már két hónapja. És
az asszony erre csak egyetlen magyarázatot talált. Szí-
nészi alakítása, mellyel meggyőzte a férfit arról, hogy
neki semmit sem jelent kapcsolatuk, szerfölött jól sike-
rült. Azóta Will már el is felejtette őt, bizonyára talált
egy hozzá illő lányt, akivel vigasztalódott. S ha valaha
tényleg szerette is, hát épp ő volt az, aki kíméletlen
viselkedésével végérvényesen kigyógyította ebből. De
hiszen nem tehetett mást! – bizonygatta magának. Will
fiatalabb nála, reménytelen lett volna a viszonyuk. De
mi lesz most? Özvegy, hogyan magyarázná, hogy
gyermeket vár? Szép kis botrány törne ki, s ő, a Hamil-
ton Company vezérigazgatónője ezt semmi esetre sem
engedheti meg magának. A férfiaknak még csak-csak
elnézik, ha könnyelműek, de egy nőnek…
 Vajon mit szólna hozzá William, ha tudná, hogy
egyetlen, de csodálatos éjszakájuk eredményeként apa
lesz?! Már biztosan nem hatná meg a dolog, esetleg
szánalomból feleségül venné, aztán megint magára
maradna a csecsemővel. Őt is ugyanolyan türelmetle-
nül várná haza, mint annak idején Johnt, s a férfi kü-
lönféle elfoglaltságokra hivatkozva csak későn jönne
meg. Hiába próbálna beszélgetni vele, Will is a fáradt-
ságára hivatkozva elmenekülne. Lehet,– hogy más lá-
nyokkal szórakozva élné világát, míg ő a gyerek miatt
sehova sem mehetne. Igen. Valóban csodálatos dolog
látni, ahogy a baba napról napra fejlődik, egyre többet
tud, a mosolyától elolvadna, de… de az apja nem sokat
törődne vele.
Nem! Soha többé! – tört ki ismét belőle, amint a ke-
serű emlékek megrohanták. Minden férfi egyforma!
Persze! Büszkén hangoztatják, milyen remek srác is a
fiuk, de részükről ezzel be is fejeződött az apaság. Sze-
rette ugyan a férjét, és John értett ahhoz, hogyan bé-
kítse meg. Nagyjából sikerült is neki, ám a keserű csa-
lódást nem tudta elfelejteni. Nagyvonalúan megbocsá-
tott neki, de a kellemetlen emlékek megmaradtak a
lelkében.

Emily aggódva figyelte asszonyát, s törte a fejét, ho-

gyan értesíthetné Williamet, de semmi nem jutott az
eszébe. Már régen megnézte Winnie mini-
számítógépét, de a férfi prestoni telefonszáma nem
szerepelt a memóriában. Faggatózni viszont nem
akart, hiszen azzal gyanút keltett volna. S bár az asz-
szony semmit sem közölt vele, nem volt nehéz kitalál-
nia, hogy Winnie gyermeket vár, s azt is tudta, milyen
emberfeletti harcok dúlnak benne. Nagyon is jól emlé-
kezett még a régi, nem túl szívderítő emlékekre. Ám
hiába igyekezett szóra bírni Winnie-t, az rendre kibújt
a keresztkérdések tüzéből, kimerültséggel magyarázva
otthonmaradását.
Winnie igyekezett sokat aludni, s minél kevesebbet
töprengeni. Hallani sem akart a szülésről, ám még a
gondolatra is elborzadt, ha odáig jutott, mi is az egyet-
len megoldás. Noha nem ment be az irodába, vitt haza
munkát és otthon dolgozott. Eltelt egy hét, majd a kö-
vetkező is, ám a végső döntésre képtelen volt elszánni
magát.
Egy péntek reggel a szokottnál is feszültebb hangu-
latban ébredt. A szédülés és émelygés újult erővel tört
rá, csak nehezen szedte össze magát. Könnyeivel
küzdve sétált fel-alá a lakásban, Emily tehetetlenül,
kétségbeesve leste minden lépését.
– Hozzak valamit, asszonyom? – kérdezte aggodal-
masan.
– Köszönöm, Emily, nincs szükségem semmire. Az-
az mégis. Főzzön nekem egy jó erős teát!
A házvezetőnő kisietett a konyhába, Winnie pedig a
kandalló elé akart telepedni. A kényelmes karosszék
azonban messze állt, így felemelte, hogy közelebb vi-
gye. Amint letette, hirtelen forróság öntötte el, s rémül-
ten felsikoltott:
– Emily! Emily! – aztán az éles fájdalom, melyet a
hasában érzett, egyre fokozódott, s már csak halk sut-
togásra futotta erejéből: – Vér! – ejtette ki a szót irtó-
zattal vegyes félelemmel, aztán elájult.

Amikor Winnie felébredt, az orvos a pulzusát számolta.

Lassan körbehordozta tekintetét a fehér falakon, s
tudta, kórházi ágyon fekszik.
– Asszonyom – szólalt meg halkan dr. Nelson mély-
ségesen együttérzek önnel, de közölnöm kell a szomo-
rú igazságot. Nos, a baba… sajnos…
– Kérem, ne mondja tovább! Tudom! – suttogta a
nő, s hangja elcsuklott. Behunyta a szemét és hang
nélkül zokogott Ez a büntetés, amiért valójában, nem
akartam őt! Isten megbüntetett, s elvette tőlem… De
hiszen ez őrültség! Ezt akartam, nem?! Örülnöm kelle-
ne, megkönnyebbülten felsóhajtanom, s ehelyett sírok,
kínzom magam, gyötör a lelkiismeret-furdalás és soha
nem fogok tőle megszabadulni! Óh, William! A gyerme-
künk!
– Én vagyok az oka! – bukott ki belőle és felzoko-
gott.
– Asszonyom! Ne tegyen magának szemrehányást! –
hallotta az orvos hangját. – A szervezete nagyon le-
gyengült állapotban van, nem tudta volna kihordani a
magzatot. Ön fiatal, s ha megerősödik, nem egy, de
még több gyermeke is lehet!
Jaj istenem, csak ezt ne! Hallgasson már el végre! –
könyörgött némán az asszony. Ha akarnám, se lenne
többé Williamtől! Elment, elfelejtett, gyűlöl. Letörölte a
könnyeit, s halkan megszólalt:
 – Értem és köszönöm, doktor úr! Most aludni sze-
retnék, ha lehetséges.
– Ez a leghelyesebb, amit tehet – bólintott a férfi és
távozott.
– Óh, William! Bárcsak itt lennél mellettem! Eskü-
szöm, képtelen lettem volna rászánni magam a terhes-
ség-megszakításra! Szeretlek és ezerszer inkább elvi-
seltem volna az emberek megvetését, mint ezt, még
akkor is, ha valóban keserűek az emlékeim. De ki-
mondhatatlanul szeretem Jane-t és Harryt, és téged is!
William! Kérlek, gyere el hozzám és szeress úgy, aho-
gyan én szeretlek téged! Hiába küzdök ellene, már nem
tudom az érzéseimet elfojtani.
Winnie szemét ismét könnyek borították el és Willi-
am nevével az ajkán aludt el.

William Dulwich fáradtan, borostás arccal, maszato-

san lépett be az irodaházba.
– Hová megy, jóember?! – hördült fel a portás,
amint meglátta a kétes külsejű alakot. Bizalmatlanul,
hivatása fontosságának és felelősségének, no meg nél-
külözhetetlenségének teljes tudatában méregette a
sáros, csavargó külsejű betolakodót. William elnyo-
mott egy káromkodást, s előkotorta igazolványát.
– Jóságos isten! Bbbocsásson meg! – dadogta ré-
mülten a portás. – Nagyon röstellem, igazgató úr,
hogy…, de… szóval tudja, hogy van az… izé… Nem árt
az óvatosság, az ember sosem tudhatja, ugye… Igazán
sajnálom, hogy nem ismertem meg… így…
 – Semmi baj! – legyintett a férfi és sietősen folytatta
útját. A legkevésbé sem volt kedve tovább hallgatni a
portás mentegetőzését.
Tulajdonképpen még csak három hónapja, hogy
nem járt a leedsi irodájában, és tessék, a portás már
meg sem ismeri… így… Végigmérte magát, s önkénte-
lenül is elmosolyodott. Való igaz, nem éppen igazgató-
hoz méltó a megjelenése, de vigye el az ördög! Most ez
igazán mellékes! Három hónap! Ennyi ideje nem látta
Winnie-t, s örökkévalóságnak tűnt a számára. De
szüksége volt rá, hogy valamelyest összeszedje magát
Most azonban már egy percet sem bírt várni, látni
akarta! Látni, érezni a közelségét, szeretni! A karjaiban
tartani, s bevallani, nagyon szereti és ebből már senki
és semmi nem képes kigyógyítani!
Mielőtt azonban az asszony irodájába ment volna,
George-ot látogatta meg.
– Uramisten, William! Hogy nézel ki? – kiáltott fel a
férfi elképedve.
– Semmi bajom, csak defektet kaptam, s az út eny-
hén szólva vizes volt.
– Aha – bólintott George mosolyogva. – És ettől nőtt
így ki a szakállad is?! – tudakolta ártatlanul.
– Nem, csak… szóval siettem és nem volt időm bo-
rotválkozni.
– Csodálom, hogy beengedett a portás – jegyezte
meg a férfi most már nevetve. – Úgy nézel ki, mint egy
betörő.
– Hát, nem volt egészen zökkenőmentes a dolog –
morogta Will kelletlenül. – Winnie az irodájában van?
 – Hogy volna? Hiszen tudod, hogy… illetve te nem is
tudhatod – helyesbített George és lehalkította a hang-
ját. Aztán cinkos mosollyal tette hozzá: – Nos, a mi kis
vezérigazgatónőnk gyengélkedik…
– Tessék? ügy érted, beteg?
– Hát, nem tudom pontosan, mi történt, de… Szóval
kórházban volt, s most pihennie kell.
– Kórházban? – ismételte William döbbenten. –
Miért?
– No, ezt nem kötötték az orromra, de azért sejtem.
– Bökd már ki! – mordult rá a férfi türelmetlenül.
– Nos, az utóbbi hónapokban gyakran kapták el kü-
lönös rosszullétek. Szédülés, hányinger… miegymás.
Egy hónappal ezelőtt kórházba került és nem volt ne-
héz kinyomoznom, nőgyógyász kezelte. Elég sokáig
bent tartotta és még most is szigorú pihenést rendelt
neki. Állítólag nagyon gyenge volt. Mit gondolsz, Will?
Lehetségesnek tartod, hogy a mi kis zárdaszűzünk
terhes volt? Kíváncsi lennék arra a fickóra, akinek
sikerült ezt a jéghegyet megolvasztania. Nobel-díjat
érdemelne! – jegyezte meg gúnyosan George, ám Will
egyáltalán nem tartotta viccesnek a dolgot és olyan
zord képpel meredt a férfira, hogy annak rögtön el-
ment a kedve a tréfálkozástól.
William elsápadt és szikrázó szemekkel bámult rá:
– Ez ne merészeld még egyszer! – szólt olyan fenye-
getően, hogy George valóban megijedt. Értetlenül né-
zett a szélvészként elrohanó férfi után, s fogalma sem
volt, vajon mit ne merészeljen többet. Végül úgy dön-
tött, jobb, ha az egészet megtartja magának. Még soha
nem látta Willt ennyire feldúltnak. Ugyan mi ütött be-
lé? – találgatta magában, s hosszan tanulmányozta az
előtte heverő dossziét. Egek! – csapott rá hirtelen.
Csak nem éppen William az a férfi?! Szent isten! Biz-
tos, hogy ő az! Világos!
George most rendült meg csak igazán. Lassanként
összeállt előtte a teljes kép és nagyon szégyellte magát.
Undorító módon viccelődött. Ám egy dolgot még mindig
nem értett. Miért tartja titokban Will az üzleti manőve-
reit? Csak nem használja fel az érzelmeket is ügyei
érdekében? Nem létezik, bár ki tudja?! A cél szentesíti
az eszközt! De William képes volna erre? Nem! – szólalt
meg benne egy hang, de túl régóta élt már a kegyetlen
üzleti világban ahhoz, hogy higgyen ebben. Sok becsü-
letes emberről kiderült már, hogy mégse az!

William csikorgó gumikkal állt meg a Hamilton-ház

előtt. Kipattant a kocsiból, s szinte ajtóstul rontott a
házba. Útja egyenesen a konyhába vezetett, Emilyhez.
– Csakhogy végre itt van! – kiáltott fel a házvezetőnő
megkönnyebbülten.
– Mi történt, Emily? S hol van Winnie?
– A hálószobában pihen…
– Értem – vágott a szavába a férfi. – Igaz, hogy
gyermeket várt? – szegezte neki a kérdést kertelés nél-
kül.
Emily szemét elfutotta a könny és zsebkendő után
kutatott. Felsóhajtott, s egy székre mutatott:
– Mr. Dulwich, kérem, az ég szerelmére, üljön le.
Értesíteni akartam, de…
– Igaz, vagy nem? – dörrent rá Will durván.
 – Igaz – suttogta Mrs. Adams megrettenve.
– De már nem terhes, ugye? – húzta el gúnyosan a
száját a férfi, s szeme mélységes megvetést tükrözött.
– Kérem, hallgasson meg! – kérlelte Emily már-már
alázattal, de hiába.
– Válaszoljon röviden! – csattant fel Will parancso-
lóan.
– Nem, már valóban nem az, de…
William agya elborult, sarkon fordult, s meg sem
hallgatva a házvezetőnőt, szinte eszét vesztve robbant
be a hálószobába. Winnie álmos arca egyszerre felde-
rült:
– William! Annyira örülök, hogy látlak! Hát vissza-
jöttél! Óh, Will, olyan régóta vártam rád! Én…
– Te gyereket vártál! – szólalt meg nyersen a férfi, s
megállt az ágy végénél. Szeme ijesztően haragos volt,
Winnie-t leginkább a viharos tengerre emlékeztette és
rosszat sejtve burkolózott a takaróba, mintha az vé-
delmet nyújthatna.
– Igen – nyögte alig hallhatóan.
– De már nem vagy terhes, ugye?! – kérdezte Will
kihívóan.
– Nem – rázta meg a fejét az asszony szomorúan.
Volt ideje gondolkodni éppen eleget, s tudta, a fájda-
lom azért is olyan elviselhetetlen, mert nagyon szereti
a férfit, annyira, hogy érte képes volna vállalni gyere-
ket, anyaságot, mepróbáltatásokat és az esetleges csa-
lódásokat is.
– Mit tettél?! – szólt fojtott hangon a férfi és köze-
lebb lépett. – Mit tettél vele?! – ismételte egyre fenyege-
tőbben. – Elvetetted?! Hát persze! – nevetett föl hátbor-
zongatóan. – Elvetetted a gyermekünket! A szerelmünk
gyümölcsét! Hiszen világosan megmondtad, te soha
többé nem szülnél. Megölted őt, Winnie! Gyilkos vagy!
– csúszott ki a száján a borzalmas ítélet.
– Nem! – sikoltott fel a nő. – Nem! – ismételte zokog-
va.
– De igen, Winnie! – suttogta a férfi összetörten, s
hagyta, hogy a könnyek végig folyjanak arcán. – S én
bolond, pedig azért jöttem, hogy… hogy megmond-
jam… Á, nem fontos! Már nem! – azzal megfordult, s
elindult az ajtó felé.
– Nem igaz! – kiáltott fel az asszony kétségbeeset-
ten. – William, várj! Kérlek!
De a férfi meg sem hallotta. Lassan lebotorkált a
lépcsőn, kitámolygott a házból, s kábultan ült be ko-
csijába. Céltalanul autózott a városban, s képtelen volt
tisztán gondolkodni. Végül úgy, ahogy volt, sárosan,
kialvatlanul, borostásan, tért vissza Prestonba. Közben
egyfolytában maga elé mormolta:
– Mit tettél, Winnie? Miért? Hát tényleg semmit sem
jelentettem neked?! Nagyon szeretlek, de ez… ez még
nekem is sok!
– Miért, Will? Miért nem hallgattál meg?! – suttogta
Winnie és sírni kezdett. Talán jobb is, ha ezt teszi –
próbálta győzködni magát –, hiszen a mi szerelmünk
már eleve halálra volt ítélve. Ám hiába erőlködött, zo-
kogni kezdett, aztán minden átmenet nélkül hisztéri-
kus nevetésben tört ki. Emily azonnal orvost hívott, s
az asszonyt sokkos állapotban ismét kórházba szállí-
tották.
Winnie-be csak lassan tért vissza az életkedv, hete-
ken át közönyös arccal meredt maga elé és semmi sem
tudta kizökkenteni apatikus hangulatából. Emily és
Pamela hiába próbált meg mindent, ő közömbös ma-
radt. Aztán lassan, nagyon lassan mégis megtört a jég.
Három héttel a William által okozott sokk után,
egyik nap az asszony egészen váratlanul a gyermekeit
kezdte követelni. Emily lélekszakadva rohant haza, s
még aznap este bevitte őket a klinikára. Winnie sápadt
volt és gyenge, de arcán halovány mosoly jelent meg,
amint megpillantotta gyerekeit. Szerettei ölelte át őket
és megígérte, igyekszik minél hamarabb meggyógyulni,
hogy ismét otthon lehessen.
 Emily és Pamela értetlenül álltak a változás előtt,
ám az orvos igen egyszerű magyarázattal szolgált. Mint
mondta, Mrs. Hamilton túljutott a kritikus mélypon-
ton, s az élniakarás erősebbnek bizonyult minden
másnál. Sikerült végre feldolgoznia magában a soroza-
tos megrázkódtatásokat, s most már, ha lassan is,
meg fog gyógyulni.
Pamela szinte őrjöngve rontott be George;hoz az
irodába, amint megtudott minden részletet Emilytől,
ugyanis Winnie még legjobb barátnőjével sem osztotta
meg az utóbbi idők keserveit. George egy darabig csak
hümmögött, úgy tett, mint aki semmiről sem tud, de
végül feladta. Lelkiismerete sem hagyta nyugton, hi-
szen annak idején ő is hibás volt abban, ahogy Will
viselkedett. A fiatal férfit is sokk érte, és ő, nem tudva
erről, alaposan feldühítette. Így azután elhatározta,
megpróbálja jóvá tenni bűnét, de hiába kereste Willi-
amet, sehol sem érte el. Telefonját eredmény nélkül
hívta, soha, senki nem vette fel. A prestoni gyárnál
sem tudtak mondani semmit, Mr. Dulwich rendszerte-
len időközökben járt be, hogy tájékozódjon a felújítás
folyamatairól. George haragosan csapta le a kagylót:
– A fenébe! – morogta tehetetlenül. – Előkerítem a
föld alól is! – esküdözött elszántan.
Ám kutyaszorítóba került, mert nem hagyhatta ott
a Hamilton Companyt, hiszen sem Winnie, sem Will
munkájára nem számíthatott. Háromszoros erővel
vetette magát a munkába, s igyekezett elvégezni a leg-
fontosabb teendőket. Teltek a napok, és Winnie állapo-
ta szemlátomást javult. Ez örömmel töltötte el a férfit
is, de Will eltűnése szerfölött nyugtalanította. Két hét-
tel később végül sikerült elszakadnia a rengeteg mun-
kától, mely már a hétvégéit is rendszeresen igénybe
vette s azonnal Prestonba utazott. Itt azonban ismét
falba ütközött, mert Williamet nem találta a megadott
címen. Kénytelen volt hát szobát bérelni, s idejét azzal
tölteni, hogy sorra hívja a szállodákat. Már csaknem
feladta, amikor végre rábukkant. Késő este volt ugyan,
de George nem törődött vele. Türelme végén járt, s
haragosan indult útnak.
A szerény kis panzió, melyben William elrejtőzött,
meglehetősen lepusztult állapotban volt egy félreeső
helyen. George kopogás nélkül robogott be a szobába,
miután a portást busás borravalóval sikerült meg-
győznie az ügy fontosságáról. William a kopott íróasz-
talnál ült és üres tekintettel bámult maga elé.
– William! – rivallt rá magánkívül. A hosszú, fárasz-
tó napok összes feszültségével vállon ragadta és meg-
rázta: – Térj észre! Fogalmad sincs, mit tettél! Winnie
nem hibás abban, hogy a gyerek… az ördögbe is! Ő
nem vetette el!
– Mit… mit beszélsz? – meredt rá Will kifejezéstelen
arccal, majd közönyösen vállat vont.
George önuralma végképp semmivé foszlott, s fékte-
len haragjában pofonvágta a férfit.
– Nna! Észre tértél már, vagy akarsz még egyet?! –
emelte fel a karját ismét.
– Megőrültél?!
– Nem csodálkoznék rajta! – mormogta döbbenten.
Még soha nem ragadta el ennyire az indulat. – Ide
hallgass, Will! Winnie beteg! Érted?! Szüksége van rád!
 – Nem, George, tévedsz! Neki senkire sincs szüksé-
ge. A gyerekre sem volt!
– William! – hörögte George. – Én eddig azt hittem
gyors a felfogásod. Még egyszer elismétlem: rosszul
lett, kórházba szállították, s csak a műtét után ébredt
fel. Spontán abortusz volt, mond ez neked valamit?!
Most megint kórházban van, s ennek te vagy az oka.
– Kórházban? Miattam? – ismételte lassan a férfi. –
Nem hiszem el! Menj el, George, nincs szükségem
vigaszra! Majd elmúlik.
– Az ördögöt múlik el! Holnap reggel velem jössz!
– Nem lehet. Be kell mennem a gyárba, holnap hoz-
zák az új gépeket. Az élet nem állhat meg.
– Mondd csak, Will! Fontos neked egyáltalán az az
asszony, vagy a Hamilton Company miatt tettél úgy,
mintha…?
– Elhallgass! – kiáltott fel hirtelen William és arcát
kezébe temette. Sokáig hallgatott, aztán lassan, aka-
dozva végül bevallotta több éve titkolt érzelmeit.
– És még mindig szeretem, képtelen vagyok őt elfe-
lejteni! – fejezte be elgyötörten.
– Ő is szeret téged! Nagyon kérlek, gyere vissza
Leedsbe, szüksége van rád!
– Biztos vagy abban, hogy a gyereket… szóval…
– Elég! Emily, a házvezetőnő a tanú rá, éppen teát
főzött, amikor Winnie összeesett a hallban. Te is tu-
dod, milyen sokat dolgozott, a szervezete legyengült,
túlhajtotta magát, és ezért történt meg a baj.
– Uramisten, George! Ez igaz?
– Igen – bólintott a férfi kimerülten.
 William fájdalmasan felnyögött, arcizmai megfeszül-
tek:
– Pedig hányszor figyelmeztettem! – suttogta magá-
ba roskadva. – S amikor tényleg szüksége lett volna
rám, úgy viselkedtem, mint elefánt a porcelánboltban.
Most már értem, miért derült föl az arca, mikor meglá-
tott! Olyan sápadt volt! Jóságos ég, George! Mit tettem!
Szörnyű dolgokat mondtam neki, soha nem fog meg-
bocsátani!
– De igen, efelől nyugodt lehetsz! Mikor tudsz haza-
jönni?
– Leghamarabb is csak két hét múlva. A gépek egy
vagyonba kerültek, meg kell várnom, míg összeszere-
lik. Muszáj maradnom, pedig a legszívesebben hozzá
rohannék! Én vagyok az oka! Nincs mentség a viselke-
désemre.
– Ne gyötörd magad, Will, ennek semmi értelme!
Amint tudsz, gyere vissza, s hidd el, minden
rendbejön! Akkor két hét múlva – állt fel George –
Leedsben látjuk egymást.
William álmatlanul hánykolódott az ágyban. Mialatt
ő elmerült az önsajnálatban, Winnie betegen feküdt
egy rideg kórházi ágyon. Valóban rettenetesen viselke-
dett, meg sem hallgatta őt. Meg fog-e még bocsátani
neki valaha?!

Amikor Winnie végre elhagyhatta a klinikát, az orvos

levegőváltozást javasolt:
– Utazzon el délre! Mondjuk Spanyolországba! –
ajánlotta a férfi kedvesen. – A tengerpart, a napsütés
most remek gyógyszer lenne. Figyelmébe ajánlom
Cádizt, kellemes üdülőhely, a klíma is kitűnő! Keres-
sen ott egy csendes zugot, élvezze a természet szépsé-
gét, pihenjen sokat és ne felejtsen el enni! – látta el
még jó tanácsokkal búcsúzóul.
Pamela örömmel ragadta magához a kezdeménye-
zést, s mire Winnie felocsúdott, barátnője elintézte a
formaságokat. Emily is igyekezett megnyugtatni, hogy
a gyerekekkel semmi baj nem lesz, hiszen mindenki
azt szeretné, ha végre újra makkegészséges lenne.
George zsörtölődött egy kicsit ugyan, de Pamela érve-
lése meggyőzte. Jobb, ha az asszony nem egyedül in-
dul útnak.
Winnie nem ellenkezett, s egy héttel később már a
Costa de la Luz csodálatos látványában gyönyörködött,
barátnőjével együtt. Mindketten örömmel vették tudo-
másul, hogy az orvos igazat mondott: Cádiz valóban
csodálatos város! Lenyűgözte őket a teraszos, fehérre
meszelt házsorok látványa, a rengeteg kert, s a vi-
szonylag kicsi, csendes helyen megbúvó szálloda,
melyből lélegzetelállító kilátás nyílt az Atlanti-óceánra.
A pálmák, magnóliák dzsungelében a két nő feledhe-
tetlen napokat töltött, s valami újszerű mámor tartotta
őket mesebeli kábulatban. A tenger felől jövő üde fu-
vallat, a pálmák övezte szálloda napozója, melyről a
panoráma egyenesen szédítő volt, a tenger halk moraj-
lása, a megszámlálhatatlan élénk színű virágban pom-
pázó bokrok feledtettek minden gondot, és sajátos va-
rázsuk rabul ejtette őket. Winnie azt kívánta, bárcsak
örökké tartana ez a bódulat!
 Pamela mindent elkövetett, hogy megőrizze barát-
nője vidámságát, jóllehet tudta, előbb-utóbb elkerülhe-
tetlenül felmerül William, akire Winnie még mindig
sokat gondolt. Ám abban egyáltalán nem volt biztos, jó
lenne-e, ha beszélnének róla. Nem, még nem! Túl korai
volna! – szögezte le magában.
Winnie alig győzött betelni a számára teljesen új
élményekkel, szokásokkal. Amikor egyik alkalommal
karonfogva sétáltak az utcán, elképedve tapasztalta,
hogy a vele szembejövő, határozottan vonzó spanyol
férfi hirtelen megáll, és színpadiasan meghajol.
– Nézd, Pam! – bökte meg barátnőjét. – Mi a fenét
hajlong ez a senor? Elvesztett valamit?
– Ugyan már! – nevetett Pamela. – Csak azt szeretné
kifejezésre juttatni, hogy szép vagy! Ez csak a szépség-
nek kijáró csodálatot jelenti, úgy kell tenned, mintha
észre sem vennéd. Ne félj, nem fog elrabolni, nem va-
gyunk az őserdőben!
Winnie aztán lassanként hozzászokott az effajta
„csodálat-nyilvánításokhoz”, s később már határozot-
tan élvezte. Megkóstolták Andalúzia ételkülönlegessé-
gét, a gazpachót, ezt a pürészerű valamit, mely paradi-
csomból, uborkából, paprikából, fokhagymából és ton-
halból készül, s nem mulasztották el Spanyolország
egyik nevezetes ételét sem, a tortilla espanolát. S ha
már az orvos hízókúrát javasolt, Winnie végigkóstolta a
tengeri halak és állatok egész skáláját. Ám az úgyneve-
zett ostrónra nem vitte rá a lélek. A halálra ítélt óriás
kagyló, melyet citrommal, nyersen, esetleg tojással
„megszédítve” fogyasztottak, számára valahogy cseppet
sem tűnt étvágygerjesztőnek. Mi több, ha őszinte akart
lenni, már a látványától is elment az étvágya.
– Szerintem elegük lehet a spanyol nőknek! –
jegyezte meg később.
Pamela értetlenül nézett rá. Winnie szeme pajkosan
csillant:
– Na hallod, ezek a senorok elképesztő kondícióban
lehetnek, ennyi tojástól!
– Hát, nem ok nélkül temperamentumosak, az biz-
tos! – nevetett most már Pam is. – Amint látom, való-
ban javul az állapotod, ha már ilyeneken jár az eszed!
És tényleg! Winnie egyre felszabadultabban érezte
magát, annak ellenére is, hogy Willt nem tudta elfelej-
teni.
Amikor egyik este Pam azzal állt elő, hogy illő volna
Andalúzia borait is megízlelni, először ellenkezett
ugyan, végül mégis beadta a derekát. Rövidesen el is
merültek a borkóstolgatásban, s Winnie mámorban
úszva állapította meg, hogy alkoholtartalmuk mennyi-
re magas, és határozottan gazdag bukéjuk van. Mi
tagadás, egy kissé becsípett, de ez cseppet sem zavar-
ta.
– Mi lenne, ha ennénk valamit? – érdeklődött
Pamela, akin szintén nyoma maradt a borkóstolásnak.
– Esetleg tintahalat?
– Kösz, inkább nem! – fintorgott az asszony. –
Eléggé „tintás” vagyok én már anélkül is! A halat kü-
lönben is jobban szeretem tinta nélkül! – mondta ko-
moly képpel.
– Ne viccelj! Nem azért hívják így, mert tintát önte-
nek rá! – világosította fel Pam szakértő módjára.
 – Nahát – csóválta a fejét Winnie –, ki hitte volna?
Pamela összevont szemöldökkel méregette barátnő-
jét, majd mindkettőjükből kirobbant a nevetés.
– Óh, Winnie! Annyira örülök, hogy ismét nevetni
látlak.
– Hát még én! – bizonygatta az asszony. – Gyere, sé-
táljunk, bűn volna még aludni!
S miközben a délvidék csodás éjszakájában gyö-
nyörködtek, Winnie titkon azon merengett, milyen jó
lenne, ha William is vele volna. Mindhiába küzdött ez
ellen, érzelmei elől nem tudott elmenekülni. Szerette,
annak ellenére is, hogy a férfi olyan kíméletlen sza-
vakkal illette. Persze, Willnek akkor fogalma sem volt
arról, mi is történt valójában. Ám bűntudatot is érzett,
hisz tényleg megfordult a fejében az, amivel William
gyanúsította. Késő bánat! Jobb, ha elfelejti, és nem
gyötri magát. A férfi minden bizonnyal már nem is
gondol rá, s talán ez a legjobb megoldás. Egyszer eljön
majd az idő, amikor nem érez fájdalmat a szívében, ha
rágondol. De vajon mikor lesz ez?!
Hirtelen megrázta a fejét. Elég ebből! – korholta
magát. A férfiakat is éri csalódás, mégis kemények
maradnak, hát ő is bebizonyítja, hogy képes rá. Már
Jane és Harry miatt is. Ám azt szentül elhatározta,
soha többé nem esik bele a szerelem csapdájába!

Már csak néhány nap volt hátra a hazautazásig, mikor

Winnie egyik reggel szokatlanul korán ébredt, s úgy
döntött, sétál egy kicsit a Cádiz-öböl partján. Hossza-
san gyönyörködött a varázslatos látványban, hallgatta
a tenger kábító morajlását, s élvezte a kora reggeli
szellő lágy simogatását. Noha a szálloda vendégeinek
többsége még aludt, itt-ott azért látni lehetett néhány
turistát, akiket szintén kicsalogatott az ágyból az egzo-
tikus környezet. Lassan sétált a sziklapart mentén,
aztán megfordult, s a szálloda épületében gyönyörkö-
dött. A nap vakítóan sütött, így csak egy alak körvona-
lait tudta kivenni, amint az egyre közeledik felé, této-
ván, csigalassúsággal. Winnie a hajnali friss szellőtől
megborzongott, aztán valami megmagyarázhatatlan
erőnek engedelmeskedve elindult, s csodálkozva látta,
hogy az ismeretlen éppen felé tart. Alig néhány méter
választotta el őket, mikor az asszony egyszerre vacogni
kezdett, s esküdni mert volna, hogy csak a képzelete
játszik vele. A következő pillanatban kővé dermedt, s
hirtelenkedve meredt a karnyújtásnyira megtorpanó
férfira:
– William! – suttogta elfúló hangon.
Néhány pillanatig mindketten bénultan álltak, te-
kintetük összefonódott, de egyikük sem tudott meg-
szólalni. A bánat és boldogság érzelmi vihara ragadta
el őket, szemük egyszerre fátyolosodott el, a könny-
cseppek hang nélkül gördültek végig arcukon. Aztán a
férfi tétova mozdulattal tett még egy lépést, s szorosan
magához ölelte a minden ízében reszkető testet.
– Winnie! – nyögte, de elcsuklott a hangja. – Óh,
Winnie! – kezdte újra iszonyatos erőfeszítéssel, de
hangja megremegett, s alig tudta folytatni. – Bocsáss
meg! Kérlek – könyörgött esdeklőn nagyon kérlek, bo-
csáss meg nekem!
 – Nincs mit… – motyogta alig hallhatóan, könnyek-
be fúlva. Fejét a férfi vállára hajtotta, s úgy kapaszko-
dott bele, mint fuldokló a szalmaszálba. Aztán ott áll-
tak mindketten a pálmafák övezte varázslatos környe-
zetben, némán, összeölelkezve.
Végül William eltolta magától, épp csak annyira,
hogy ajkuk egymásra találjon, s hosszú, forró, szenve-
délyes csókban forrjon össze. S hogy ez a csók perce-
kig vagy órákig tartott-e, egyikük sem érzékelte, de
benne volt minden; az elmúlt hónapok kínzó fájdalma
elviselhetetlen gyötrelme, s az egymás iránti leküzdhe-
tetlen szerelem, vágy, az örökké lobogó tűz.
– Szeretlek, Winnie! Annyira szeretlek! – szólalt meg
William halkan és mélységes szomorúsággal nézett a
nőre. – Én… én azt hittem, hogy… hogy… te nem sze-
retsz, és ezért…
– Ne beszéljünk róla, nem tudhattad, mi is történt
valójában. Igazad volt, hazudtam neked! Rettenetes
harcot vívtam magammal, de minden hiábavaló volt.
Szeretlek, William, és nagyon boldog voltam veled.
Nincs értelme, hogy tagadjam és… és szeretném, ha…
ha még sok olyan csodálatos éjszaka várna ránk, mint
amilyen az első volt!
– Lehetséges ez? Érhet még engem ilyen boldogság?!
– sóhajtott fel fájdalmasan a férfi. – Borzalmas dolgo-
kat mondtam neked, miattam lettél beteg!
– Kérlek, Will! Ne kínozd magad! Azt hiszem
mindennek meg kellett történnie, hogy ráébredjek,
valóban nem menekülhetek. Sem előled, sem magam
elől! De idő kellett ahhoz, hogy ezt felfogjam, megért-
sem, s főként elfogadjam. Egyébként már jól vagyok,
ez az üdülés nagyon jót tett. Újra kipihentnek, nyu-
godtnak és erősnek érzem magam, csak te hiányoztál.
– Jaj, Winnie! Kimondhatatlanul szenvedtem nélkü-
led, soha többé nem engedlek el! Annyira vágyom rád!
– nézett az asszonyra sóvárogva, de érzéki hangjába
aggodalom vegyült. – Tegnap késő este érkeztem, alig
vártam, hogy lássalak, de biztosan aludtál már. Most
viszont szeretnélek sokáig a karomban tartani, meg-
érinteni, hogy meggyőződjem, valóban velem vagy,
nem csupán édes vágyálom az egész! Gyere!
– Menjünk, William, de attól tartok, Pamela keresni
fog.
– Nem fog! Hagyunk neki üzenetet a recepciónál.
Kézenfogva léptek a szállodai szobába, ahol a férfi a
karjába kapta és meg sem állt vele az ágyig. Gyengé-
den lefektette, keze lázasan kezdte lefejteni róla a ru-
hát, s szeme mohón tapadt az asszonyra, ám hirtelen
elbizonytalanodott. Nagyot nyelt és rekedtes hangon
szólalt meg:
– Isten a tanúm, rettenetesen kívánlak, szerelmem,
de… de biztos, hogy jól vagy? Nem lesz baj, ha most…
ó, az ördögbe is Winnie! Tisztára megőrjítesz! –
sóhajtott fel és idegesen beletúrt a hajába. – Nem tu-
dom, hogy csinálod, de a közeledben teljesen elvesztem
a fejem! Felpezsdül a vérem, elég, ha csak rád gondo-
lok, s most… olyan régóta nem is láttalak! Attól tartok,
ma nem én leszek a… a leghiggadtabb szerető…, s ha
még kíméletre szorulsz, jobb, ha el sem kezdjük…! –
fejezte be mondanivalóját többszöri nekifutásra. Meg-
nyalta kiszáradt ajkát, s várakozóan nézett az asz-
szonyra.
 Winnie elmosolyodott, lágyan megsimogatta a férfi
arcát, ujjait játékosan végigfuttatta az ajkán, majd
lecsúszott a nyakára, onnan pedig bebújt a pulóver
alá. Megérintette az izmos férfitestet, aztán lassan ha-
ladni kezdett egyre lejjebb…
– Ne csináld ezt! – hörögte a vágytól fuldokolva Wil-
liam és elkapta a kezét.
– Minden rendben, Will – bizonygatta a nő, s tekin-
tetében egyszerre lobbant vágy és pajkosság jól vagyok
és az orvos kifejezetten szenvedélyes szeretőt rendelt
orvosságként. Alig várom, hogy ez a gyógyszer végre
hasson, ne csak beszéljen…
– Ó, Winnie! – nevette el magát a férfi. – Tényleg te
volnál az? Mrs. Hamilton, a jéghegy?! – ámuldozott
hitetlenkedve.
– Hát persze, az egyenlítő mentén, ez pedig te vagy,
Will! Gyere és gyógyíts meg!
– Máris szerelmem! – suttogta és szája mohón ta-
padt a nő ajkára. Szenvedélyük fellobbant, s boldogan
adták át magukat az édes bódulatnak.
– Gyönyörű vagy! – állapította meg Will halkan, amikor
az asszony felébredt. Álmosan pislogott a férfira, s za-
vartan kezdte magára húzni a hűtlenné vált takarót.
– Ne! – fogta le a kezét William. – Miért akarod elrej-
teni magad előlem? Hidd el, semmi okod rá!
– De igen. Szoktam tükörbe nézni – morogta egyre
zavarodottabban.
– Ostobaság, Winnie! Asszony vagy és anya, miért
nem fogadod már el? Hát nem tudod elképzelni, mi-
lyen kívánatos vagy és mennyire jó nézni téged!?
– Ugyan! Semmi mutogatnivaló sincs rajtam, éppen
ellenkezőleg! Ajánlatos…
– Butaság, drágám, kérlek, ne is folytasd! –
szakította félbe a férfi és szeretettel csókolta meg az
orra hegyét. – Szeretlek, így, ahogy vagy, s nem enge-
dem, hogy ilyen szamárságokon rágódj! Verd ki a fe-
jedből egyszer s mindenkorra! Csak nem hiszed, hogy
majd folyton elfordulok, ha öltözöl vagy vetkőzöl? Rö-
videsen a feleségem leszel, s azt szeretném, ha minden
tekintetben a bizalmadba fogadnál. Tudom, hogy nem
vagy jéghegy, soha nem is voltál, egyszerűen csak a
gátlásosságodat akartad leplezni a megközelíthetetlen-
ségeddel!
– Miből gondolod?
– Ismerlek, Winnie! Egyszer azt mondtam, önma-
gadnál is jobban. Azt is tudom, az előbb egészen meg-
dermedtél, amikor arról beszéltem, a feleségem leszel.
Kérlek, drágám, szokj hozzá a gondolathoz és ne félj
tőlem! Igyekszem türelmes lenni, de előbb-utóbb úgyis
meg kell lennie. Őszintén szólva nagyon szeretnék már
azzal büszkélkedni, hogy a férjed vagyok. Mondd, édes,
ennyire rémisztő, hogy Mrs. Dulwich légy?
– Tudod, hogy nem erről van szó!
– Igen, tudom – sóhajtott fel a férfi, s arca elkomo-
rult. – Félsz az újabb házasságtól, tőlem, s azt hiszem,
még magadtól is. Óvod a függetlenségedet, ugyanakkor
rettegsz attól is, hogy esetleg később elhagylak. Té-
vedsz! Igyekszem időt adni neked, de kérlek, ne élj
vissza vele. Hozzá kell szoknod végre, mert bevallom,
nem tudok sokáig várni. Veled szeretnék élni, szerel-
mem! Azonkívül azzal is tisztában kell lenned – nézett
a nő szemébe hogy nem mondok le a gyerekről. Ezt
nem kívánhatod tőlem! Nagyon vágyom rá, hogy igazán
apa lehessek! Szeretem a gyerekeidet, de szükségem
van egy sajátra is! Megérted ezt, Winnie?! És még azért
akarom, hogy mielőbb a feleségem légy, mert nem aka-
rok bújócskát játszani otthon, pusztán azért, hogy
megőrizzem a jóhíredet. Hidd el, bármire képes volnék
azért, hogy boldogok legyünk! Most pedig gyere,
együnk valamit és menjünk el sétálni!
Késő délután volt, amikor kiléptek a szálló épületé-
ből boldogan, egymást átölelve. Ám William öröme
nem volt felhőtlen, mert valami visszatartotta attól,
hogy az üzleti dolgokat szóba hozza. Úgy érezte, ezzel
mindent elrontana, s meglehet, Winnie ismét kiborul-
na. Az, hogy nem neki van már a legtöbb részvénye,
valószínűleg sokkolná. Nem, még nincs itt az ideje! –
szögezte le magában. Vajon hinni fog-e neki? A gondo-
lat nyomasztotta, mázsás súlyként nehezedett rá, s
alig tudta leplezni. Tudta, vár még rá egy kemény csa-
ta, s nagy önuralomra lesz szüksége, ha nem akar
mindent elveszíteni.
A hátralévő néhány napban azonban igyekezett
nem gondolni erre, állandóan a nő kedvét kereste.
Winnie kivirult, s boldogságban úszva, még mámoro-
sabban élvezte Cádiz csodás varázsát.
Pamela örömmel vette tudomásul, hogy barátnője
és a férfi között minden rendbejött. A vidám kis társa-
ság kitűnő hangulatban indult haza, s még akkor sem
szomorodtak el, amikor október utolsó napjainak egyi-
kén búcsút kellett venniük a spanyol tengerpart földi
paradicsomától, s visszatértek a ködös Albionba.

A minden gondot feledtető pihenést lassanként ismét

felváltotta a dolgos hétköznapok feszült tempója.
Winnie visszatért munkájához, csakúgy mint William,
akinek – tetszett, nem tetszett Prestonba kellett utaz-
nia. A legszívesebben azonnal megtartotta volna az
esküvőt, de nem akarta az asszonyt elriasztani erősza-
kosságával. Így azután pattanásig feszült idegekkel
dolgozott, s rettegve gondolt arra, Winnie ismét vissza-
utasítja őt, örökre elveszítve ezzel nehezen megszerzett
szívét, bizalmát. Nem kímélte magát, s ha csak tehette,
máris kocsiba ült és száguldott vissza Leedsbe. S az
aggodalom egyre inkább hatalmába kerítette. Winnie
ismét minden tekintetben a régi volt. Nem engedte a
közelébe, távolságtartása egyre feltűnőbbé vált, melyet
azzal magyarázott, nem adhat okot pletykára, mert az
rossz fényt vetne az üzletre. Ám valahányszor Will szó-
ba hozta a házasságot, mely legalizálná kapcsolatukat,
az asszony rendre elhárította azt, jóllehet ürügyei meg-
lehetősen átlátszóak voltak.
William szívesen vette volna, ha már elkészül a gyár
felújítása, noha így is sokkal előbbre jártak, mint azt
eredetileg tervezte. Viszont nem akart előre inni a
medve bőrére, ezért nem is avatta be Winnie-t a dolgok
menetébe. Meglepetést akart neki szerezni, éppen ezért
jobbnak vélte, ha egyelőre veszteg marad. Ennek az
előrelátásnak köszönhette, hogy nem kellett a kudar-
cokról sem beszámolnia. Amikor ugyanis megkezdték
a próbagyártást, az egyik gép meghibásodott, s le kel-
lett állítani. William őrjöngött, amint kiderült, hibás
összeszerelés volt az oka az egésznek. A munkások
rettegtek a nagyfőnök haragjától, hiszen még soha sem
látták ennyire indulatosnak. Mr. Dulwich ugyanis ka-
rácsonyi meglepetésnek szánta a gyár
üzembehelyezésének hírét, de a műszaki hiba miatt
erről le kellett mondania, s a beindítást átütemezni a
következő év elejére. Tulajdonképpen még így is fél
évvel hamarabb készült el minden, mint azt az asz-
szonynak ígérte, de ennek ellenére sem tudta türel-
metlenségét fékezni. Kelletlenül ismerte be, feszültsé-
gének nem is annyira a váratlan hiba, mint Winnie
habozása az oka. Még mindig feldühödött, ha legutób-
bi vitájuk eszébe jutott:
– Kérlek, Winnie, házasodjunk össze! – állt az asz-
szony elé egyik hétvégén, amikor holtfáradtan hazaért
Prestonból. – Nem bírom már elviselni ezt az örökös
bujkálást! – tört ki hevesen.
– Miért ilyen sürgős, Will? Végül is megkapsz min-
dent, amire vágysz! – jegyezte meg epésen az asszony,
szoros kapcsolatukra célozva. Tudta ő, hogy ez egyál-
talán nem fedi a valóságot, hiszen a spanyolországi
szép napok óta csak egyszer szerelmeskedtek. Viszont
kimerült volt, s most igazán nem örült a férfi újabb
ostromának. – Minek neked az a papír? Aha, tudom
már! Szeretnél végre te lenni a vezérigazgató, engem
pedig itthon vitrinbe állítani. Kérlek, ne felejts el időn-
ként majd leporolni! – mondta ki meggondolatlanul a
gúnyos szavakat.
– Winnie! – szólt rá fenyegetően halkan a férfi. –
Remélem, nem gondoltad komolyan, amit most mond-
tál!
– Miért is ne? Hiszen te is csak férfi vagy. Nehezen
tűröd, ugye, hogy a szeretőd még mindig a főnököd?!
Mit szólnának az emberek, ha tudnák, hogy a nagy
Mr. Dulwich csak beosztott és nem vezérigazgató?! Azt
hiszed, én még nem hallottam, hogy a céget mostaná-
ban már csakis a te neveddel említik? Jól jegyezd meg,
Will, a gyár egyelőre még mindig Hamilton Company!
Ez zavar téged, ugye? Dulwich Companyként sokkal
jobban hangzana, nemde?! – Winnie teljesen elvesztet-
te a türelmét, s az indulat feledtetett vele minden ta-
pintatot.
– Winnie! Hallgass el végre, mert ha nem, eskü-
szöm, én hallgattatlak el! – sziszegte Will mérgesen.
– Úgy látom, még magadnak is hazudsz! –
állapította meg az asszony maró gúnnyal. – Miért nem
ismered el, hogy igazam van?
– Hát jó! Igazad van! Ezt akartad hallani, igaz?! –
állt fel a férfi hirtelen s tekintete haragosan villant. –
Leghőbb vágyam, hogy vezérigazgató legyek és téged
nem vitrinbe, hanem egyenesen egy sötét szobába zár-
jalak, amikor ilyen elviselhetetlenül cinikus vagy! Re-
mélem, elégedett önmagával, Mrs. Hamilton! – hajolt
meg színpadiasan. – Viszlát, vezérigazgatónő! – nyomta
meg az utolsó szót gúnyosan, majd öles léptekkel az
ajtónál termett, és erőteljesen bevágta maga mögött.
Még aznap visszautazott Prestonba.
– Tisztára megbolondultam! Ez az asszony az őrü-
letbe kerget! – mormolta maga elé mérgesen, amint
ismét felidézte a veszekedést. – Mindketten őrültek
vagyunk! Na, nem, Mrs. Hamilton! Ilyen könnyen nem
szabadulsz tőlem!

Jóllehet néhányan tudtak már a kapcsolatukról, Will

mégsem akart okot adni a pletykára. Így viszont gyak-
ran csak igen felszínesen érintkeztek, s ezt egyre nehe-
zebben viselte. A prestoni gyár élére sikerült találnia
egy rátermett embert, mert esze ágában sem volt to-
vábbra is ott maradni. Minél előbb vissza akart térni
Leedsbe és Winnie közelében lenni. Meg kell végre
győznie őt a házasság szükségességéről, kapcsolatuk
legalizálásáról, mielőtt szárnyra kap a pletyka. Ezért
aztán nem kímélte magát, sem embereit, kemény tem-
pót diktált mindenkinek.
Röviddel karácsony előtt Winnie ismét különös tü-
neteket tapasztalt magán, s nem volt nehéz kitalálnia
hogy gyermeket vár. Bizony, az óvatosságról ott, Spa-
nyolországban tökéletesen megfeledkeztek. Amikor az
orvos megvizsgálta, rosszallóan csóválta meg a fejét,
szigorú pihenést rendelt és megtiltotta, hogy dolgoz-
zon. Az asszonyt újfent hatalmukba kerítették a kínzó
gondolatok. A keserű emlékek megrohanták, s képte-
len volt szabadulni attól, milyen nevetséges dolog lehet
ez már az ő korában… Még akkor is, ha számtalan
neves színésznő jóval idősebbként is vállalja az anya-
ságot. Csakhogy ő nem színésznő! S most még ráadá-
sul nem is dolgozhat. William valószínűleg örülni fog,
hiszen így egyszerre több óhaja is teljesül, de őt ez egy
cseppet sem vigasztalta. Igencsak vegyes érzelmekkel
sétált kocsija felé, amikor valaki megszólította. Cso-
dálkozva fordult a hang irányába.
– Jó napot, Mrs. Hamilton! – köszöntötte az idős
férfi, Winnie egykori igazgatótanácsának tagja, Mr.
Melton. – Mondhatom, nagyon sajnálom, hogy annak
idején nem bíztam önökben! Gratulálok, ügyes mun-
kát végeztek! Mr. Dulwich kiváló üzletember, felvásá-
rolta a részvényeimet, amiket én akkor nagyon köny-
nyelműen áron alul adtam el, s most gazdag ember lett
belőle, úgy tudom, a prestoni cégnél is tekintélyes
mennyiségű értékpapír van a birtokában. Most ő a
vezérigazgató, ugye?
 – Miből gondolja? – kérdezett vissza Winnie zavar-
tan.
– Ugyan már, hiszen neki van a legtöbb részvénye a
Hamilton Companynél, 40 százalék igen szép mennyi-
ség.
– Mennyit mondott? – bámult rá a nő döbbenten.
Képtelen volt meglepetését palástolni.
– 40 százalékot – ismételte a férfi, észre sem véve,
milyen hatást keltett közlékenysége. – Magának és Mr.
Osborne-nak – folytatta teljesen közömbösen – 30-30
százaléka van, nemde? Vagy tévedek?
– Ó nem, dehogy! – nyögte Winnie, s úgy érezte,
menten összeesik. Sietve köszönt el a férfitól, s alig
várta, hogy hazaérjen. Tehát William becsapta őt! Ezek
szerint semmi szüksége arra, hogy feleségül vegye,
hiszen enélkül is őt illeti meg a vezérigazgatói szék. Ám
azt semmiképp nem tudta felfogni, miért titkolta el
mindezt a férfi. Ő bizalmába fogadta, de Willnek ez
esze ágában sem volt. – Na várjon csak, Mr. Dulwich! –
sziszegte haragosan, ám megszédült, s alig tudott
eltámolyogni az ablakig. A hűvös levegő jót tett neki.
Mélyeket lélegzett, s lassan ismét kitört rajta a pánik.
Istenem, gyermeket vár, s most megint nincs mellette
a férfi! Mi több, csúnyán becsapta őt! Hát a dolgok
mindig csak ismételni tudják magukat?! Mihez kezdjen
most? – töprengett magában elkeseredve, miközben ott
állt a nyitott ablaknál, s didergett a decemberi hideg-
től. A hó ismét szállingózott, puha takaróba bugyolálva
a kertet, a teniszpályát, a medencét.
 – Megőrültél?! Azonnal csukd be az ablakot! –
csattant fel az ismerős, de igencsak indulatos hang a
háta mögött.
Winnie csodálkozva fordult meg, hiszen két hete,
amióta vitájuk olyan csúnyán elfajult, nem találkoz-
tak. S most egyszerre William itt terem, szinte varázs-
ütésre, nem is sejtve, mi minden vár rá.
– Csukd be az ablakot! – parancsolta a férfi ellent-
mondást nem tűrően.
– Igenis, vezérigazgató úr! – hajolt meg az asszony
tettetett alázattal, majd engedelmeskedett a felszólí-
tásnak.
– Mit… mit mondtál?!
– Jól hallotta, Mr. Dulwich! Ma véletlenül összefu-
tottam Mr. Meltonnal és határozottan érdekes dolgokat
tudtam meg tőle. Egyébként gratulál neked, és nagyon
reméli, nem haragszol rá, amiért kételkedett benned!
– Mit mondott? – érdeklődött William feszülten.
– Mindent! Fogadd elismerésem, ügyesen csináltad!
Csak egyet árulj el! Miért csaptál be? Miért nem mond-
tad meg, hogy neked van a legtöbb részvényed a cégnél
és nekem semmi keresnivalóm sincs abban az átkozott
irodában? Mire volt jó az egész, s mi értelme volt, hogy
elcsábítottál?! Semmi érdeked nem fűződik ahhoz,
hogy a feleséged legyek! George úgyis melletted áll,
édes mindegy hát, hogy nekem mi a véleményem! Si-
került megszerezned mindent! – húzta el a száját kese-
rűen. – A céget, a részvényeket, s engem is. Remélem,
boldog vagy, hogy kijátszottál! Szégyelld magad! Te
vagy az, aki visszaélt a bizalommal, nem én! Mily meg-
hatóan tálaltad pedig a dolgokat, amikor Harry eltörte
a karját, és én még el is hittem! Szerencse, hogy ma
találkoztam Mr. Meltonnal, ő végre…
– Na ebből elég! – szakította félbe a szóözönt nyer-
sen William. – Leköteleznél, ha végre meghallgatnál!
– Valóban? Ejnye, Mr. Dulwich! Az utóbbi időben
gyakran elragadja önt a heves indulat. Hová lett az a
bizonyos híres angol hidegvére?! – gúnyolódott az asz-
szony és kikerülte a férfit. Megállt a kandallónál, kar-
ját mellén összefonta. – Nos, hallgatom, uram!
– Az ördögbe is Winnie, elég legyen! – csattant fel a
férfi és idegesen simította végig a haját. Zsebrevágta a
kezét és sétálni kezdett a szobában. Néma, kínos
csend telepedett rájuk, a feszültség szinte szikrázott.
Aztán Will merőn a nőre bámult, majd fojtott hangon
megszólalt: – Én nem csaptalak be! – kezdte, s szem-
mel láthatóan alig tudta fékezni haragját. – Amikor a
részvényeket a tulajdonosok pánikszerűen eladogat-
ták, te nem voltál Leedsben. Gyorsan kellett cseleked-
ni, s nem akartam, hogy elússzon a céged. Azonkívül
kíváncsi lennék, te mit tettél volna, ha itthon vagy?!
Tudom, hogy a bankszámládon nincs akkora összeg,
hogy értékpapírokat vásárolhass. Világosabban fogal-
mazva, annyi pénzed van, ami a megélhetéshez kell és
ennek a nagy háznak a fenntartásához. Történetesen
arról is van tudomásom, hogy a betegséged anyagilag
igencsak megviselt, nem is beszélve a spanyol útról. És
ha most azt próbálod mondani, hogy kémkedtem utá-
nad, esküszöm, nem állok jót magamért! Igazad van,
az utóbbi időben már nem tudok uralkodni magamon,
s ennek te vagy az oka! – Szemét szúrósan a nőre sze-
gezte, aztán felsóhajtott és elfordult. – Visszatérve a
pénzre, szeretnélek emlékeztetni, John a barátom volt,
és a baleset előtt nem sokkal elmondta, hogy anyagi
gondokkal küzd, de nem akarta, hogy tudj róla. Jelzá-
logkölcsönt akart felvenni, de erről sikerült lebeszél-
nem. Felajánlottam neki, hogy szívesen kisegítem, ám
ezt nem fogadta el. Aztán el kellett utaznom, s csak
amikor visszajöttem, értesültem arról, hogy eladott a
részvényeiből 10 százalékot. Dühös voltam rá, mert ezt
én is megvettem volna, de ő kinevetett. Be kell valla-
nom, akkoriban a férjed egyre több hibát követett el,
számomra teljesen érthetetlenül. Hogy miért, ez sajnos
már soha nem fog kiderülni. Amikor úgy döntöttél, te
lépsz a helyére, csak én tudtam, miért határoztál így.
Szükséged volt a pénzre, és azzal is tisztában voltam,
milyen sokat jelent számodra a vállalat. Viszont még
fogalmam sem volt róla, lesz-e köztünk valaha is több,
mint barátság, de nem akartalak ezzel a részvény-
dologgal is nyugtalanítani. Amúgy is eléggé kimerült
voltál. Az egyik ok, amiért én vettem meg őket, az volt,
hogy később, ha rendbejössz anyagilag, esetleg átadom
neked. A másik ok már önzőbb volt, de igaz. Semmi
esetre sem szerettem volna, ha azzal gyanúsítasz, csak
a pénzed miatt csábítalak el, ahogyan te ezt nevezted.
Nekem is van büszkeségem és tévedtél, mert az anyagi
helyzetem szerencsére sokkal jobb, mint hiszed. A
prestoni gyárat is ezért tudtam megvenni. Bizonyára
hallottál már a „Gold” whiskyt gyártó cégről. Itt nekem
elég tetemes mennyiségű részvényem volt, ezeket ad-
tam el nagyon jó áron. Igaz, kockázatot is vállaltam,
mert elestem az osztaléktól és azt sem tudhattam, ho-
gyan boldogulok a prestoni gyárral. Szerencsére úgy
tűnik, nem lesz vele gond.
– Zseniális az üzleti érzéke, Mr. Dulwich! – jegyezte
meg Winnie epésen. – S miután ilyen remekül csináltál
mindent, úgy döntöttél, én leszek a tejszínhab a tor-
tán, nemde? Csakhogy a hab könnyen romlik, ezért
dobtál be mindenféle megható történetet a hat éve tar-
tó reménytelen szerelemről, meg hasonlókról…
– Winnie! Az ördögbe is, ezt nem találtam ki! –
hördült fel a férfi dühösen, aztán megállt az asszony
előtt: – Érdekem, hogy minél hamarabb a feleségem
légy, mert szeretlek!
– Vigyázz, William, mert szavadon foglak! Nagyon is
jól tudod te azt, hogy én nem akarok férjhez menni,
ellenkező esetben már réges-rég elmenekültél volna!
– Hát ez mindennek a teteje! – tombolt Will. – Miért
nem hiszel nekem?! Azért sürgettem a házasságot,
mert nem akartam, hogy pletykáljanak rólad. És mert
elegem van a titkolózásból, s rettegtem, hogy elveszít-
hetlek! Olyan nehéz ezt felfogni?!
– Ó nem, dehogy! Csak nem tudok szabadulni attól
a gondolattól, hogy megaláztál. Nagy kegyesen hagy-
tad, hogy én továbbra is úgy dolgozzam a Hamilton
Companynél, mint vezérigazgató, holott ilyen minőség-
ben nekem már semmi keresnivalóm sem volt ott. Te-
hát a pletyka mégis igaz: ez a cég már régóta Dulwich
Company. Attól nem tartottál, hogy előbb-utóbb ez a
tudomásomra jut? Valószínűleg nem, különben óvato-
sabb lettél volna. Nos, tudomásul vettem az új helyze-
tet, s ezennel kijelentem, eladom a részvényeimet, de
nem neked!
 – Winnie! Ezt ne próbáld megtenni! – dörrent rá a
férfi türelmét vesztve. Képtelen volt felfogni, miért nem
érti meg őt a nő. – Ide hallgass! – vett egy nagy levegőt.
– Azért nem szóltam, mert nem akartalak felidegesíte-
ni, enélkül is épp elég bajod volt. Előre sejtettem,
mennyire sokkolni fog a dolog. Azonkívül bármennyire
is hihetetlenül hangzik, te jól láttad el a munkádat,
túlságosan is jól! Ha nem tévedek, a túlhajszoltság lett
az oka annak, hogy a gyerek… na hagyjuk! Egyébként
pedig tévedsz, nem vágyom a helyedre, s a legkevésbé
sem akarlak vitrinbe zárni. Most pedig az lesz a leg-
jobb, ha elmegyek, úgy látom, reménytelen vállalkozás
téged meggyőzni a jó szándékomról, csakúgy, mint a
szerelmemről. Ismét adok neked időt, hogy átgondolj
mindent! De ezúttal csakis akkor jövök vissza hozzád,
ha te magad hívsz! – azzal sarkon fordult és elindult a
kijárat felé. Mielőtt azonban végleg eltűnt volna, meg-
fordult és merőn az asszonyra bámult.
Winnie-t ismét szédülés fogta el, s arra a gondolat-
ra, hogy a férfi elmegy és csak akkor tér vissza hozzá,
ha hívja, gyomra görcsbe rándult, émelyegni kezdett.
Elsápadt, s rémülten kapta el a karosszék karfáját.
William egy szemvillanás alatt ott termett és döb-
benten meredt rá: – Az ég szerelmére, mi van veled?
Rosszul vagy?
– Kísérj ki – nyögte – a fürdőszobába! Gyorsan!
A férfi felkapta és sietősen a fürdőbe vitte. Aztán
lassan eszébe jutottak George szavai. „Gyakran fogták
el különös rosszullétek, szédülés, hányinger… miegy-
más.” Csak nem?! Lehetséges volna, hogy ismét…?
 Winnie megtörölte sápadt arcát, s kerülte a férfi te-
kintetét.
– Minden rendben, Will, jobban vagyok, elmehetsz!
– mondta halkan és megpróbált kiosonni mellette. Ám
William elkapta:
– Mi volt ez? Mitől lettél rosszul?
– Ó, semmi, elrontottam a gyomrom – hazudta
gyorsan. – Szeretnék lefeküdni – mondta és elindult a
hálószoba felé.
– Bizonyára – mormogta a férfi és árnyként követte
a nőt. Leült az ágy szélére, s fürkésző szemmel nézett
rá:
– Mondd csak, Winnie! Biztos, hogy gyomorrontás-
ról van szó? – érdeklődött ártatlanul.
– Persze – hagyta rá az asszony, s idegesen az ajká-
ba harapott.
– És… és ezt az úgynevezett… hm… gyomorrontást
– nyomta meg a szót erősen, ajkán halvány mosollyal
nem kellene esetleg, mondjuk úgy hét hónap múlva
megszülnöd?
Winnie tátott szájjal bámult a férfira, még a lélegze-
te is elakadt. Szent ég! Tudja?!
– Ugyan, miből gondolod? – mormogta és nagyot
nyelt.
– Na ki vele, Winnie, ne bújj ki a kérdés alól!
Az asszony előbb a mennyezetre bámult, aztán a
földet kezdte tanulmányozni. Végül megnyalta kiszá-
radt ajkát és megszólalt:
– Igazad van! – mondta alig hallhatóan. – Apa leszel,
William!
 – Uramisten, s ezt csak így mondod?!? – ugrott talp-
ra a férfi izgatottan, majd hirtelen átölelte a nőt. Kezét
gyengéden az asszony hasára csúsztatta, miközben
csókokkal borította el az arcát: – Köszönöm! –
hajtogatta boldogan. – Mi a baj? – dermedt meg aztán.
– Nos, egy kicsit korán jött ez az újabb terhesség,
ezért szigorúan pihennem kell, nem dolgozhatok to-
vább, az orvos megtiltotta. Ide leszek bezárva a négy
fal közé, míg te… míg te… – itt hangja elcsuklott, sí-
rásba fulladt.
– Ó, szerelmem! Itt leszek melletted, soha, soha
nem hagylak magadra! Prestonban már megvan az új
főnök, ide Leedsbe is veszünk fel valakit, aki átveszi
George munkáját. Ő el tudja látni a te munkádat, nem
gondolod? Én pedig itthon dolgozom, s csak rövid idő-
re megyek be a céghez.
– Komolyan beszélsz?
– A legkomolyabban! – bólintott Will, aztán elmoso-
lyodott. – Most viszont már nem bújhatsz ki a házas-
ság alól! Végre Mrs. Dulwich leszel! – suttogta és szere-
tettel simított végig a nő arcán. – A szüleim és a hú-
gom nagyon boldog lesz!
– Hogyhogy? Ők tudnak rólam?
– Kezdettől fogva tudják, mit érzek irántad, s na-
gyon sokszor tőlük kaptam biztatást, ha már úgy érez-
tem, nem bírom tovább. Már nagyon szeretnének meg-
ismerni! Viszont van még valami, amit be kell valla-
nom! – nézett az asszonyra és megfogta a kezét. – Nos,
igen kényelmetlenül érint az a tudat, hogy ebben a
házban kelljen élnem veled, ahol…
 – Vagyis azt szeretnéd, ha eladnánk és új házba
költöznénk – vágott a szavába Winnie. – Megértem, ha
nem szívesen költözöl ide, már csak John emléke miatt
is, de a gyerekeimnek nem tenne jót az új környezet.
– Azért meg kellene próbálnunk, nem? Tudom, hogy
szeretsz itt lakni, éppen ezért olyan házat kerestem,
mely környezetét tekintve hasonlít ehhez. Van egy ja-
vaslatom! Éljünk egy darabig abban, s ha úgy látod,
hogy nem bírod megszokni, akkor visszaköltözünk ide.
De ha megszeretitek, te is meg a gyerekek is, akkor ezt
nem ártana eladni, mert a fenntartása igen költséges.
Természetesen az értékére én nem tartok igényt…
– De William!
– Kérlek, szerelmem, ne vágj folyton a szavamba!
Tudom, hogy abban az okos fejedben már megfordult a
gondolat, mi lesz, ha nem sikerül a házasságunk?!
Ettől ugyan nem kell félned, mégis kijelentem, nekem
erre a pénzre semmi szükségem. Viszont annak sincs
értelme, hogy az a ház ott álljon üresen. Tudod, éde-
sem, a pénz akkor ér valamit, ha hasznot hoz, tehát be
kell fektetni, forgatni kell. Ez lehetne a te különvagyo-
nod, s biztosíték arra is, hogy ne állj üres kézzel a vi-
lágban, ha elválnánk. De tudom, erre nem fog sor ke-
rülni!
– Ennyire biztos vagy benne?
– Igen. Egyébként azt is el kell ismernem, vezérel
némi egoizmus is. A mi közös életünk most kezdődik, s
szeretném bebizonyítani, alkalmas vagyok arra, hogy
mint férfi, biztosítsak a családomnak mindent anélkül,
hogy a feleségem pénzét igénybe venném. Nos?
 – Megnézhetném azt a házat, mielőtt döntök? –
érdeklődött Winnie elgondolkodva. Szinte hihetetlen-
nek tartotta, hogy a férfi még a legrejtettebb gondola-
taiba is belelát, s kezdte elhinni, Will még önmagánál
is jobban ismeri. Ettől határozottan megijedt.
– Nem!
– Tessék?!
– Azt mondtam, nem láthatod a házat – jelentette ki
Will.
– De hát ez abszurdum! – fortyant fel Winnie. –
Értsd meg, látnom kell, mielőtt döntök!
– Sajnálom, kedvesem, de lehetetlen, még nem ké-
szült el teljesen belülről. Éppen ezért néhány hónapig
még mindenképp itt kell élnünk, bármennyire is kel-
lemetlen ez nekem. Kérlek, bízzál bennem! Tudom,
hogy az a ház tetszeni fog neked! Az ég szerelmére, ne
félj! Látom a szemeden, felesleges tagadnod. Ezek a
gyönyörű szürke szemek a világon mindent elárulnak
nekem arról, ami megfordul a fejedben, a lelkedben.
Szeretlek és szerezd meg nekem azt az örömet, hogy
boldoggá tegyelek! Most azonban magadra kell, hogy
hagyjalak. Értesítem a húgomat, a szüleimet, és be-
szélnem kell a gyerekeiddel is. Az utóbbi időben Jane
nagyon furcsán viselkedik velem.
– Ezt még sosem mondtad! Jaj, Will, mi lesz, ha ők
nem akarják, hogy összeházasodjunk?
– Ne aggódj, szerelmem, az én feladatom, hogy elfo-
gadtassam velük magamat. Neked most az a legfonto-
sabb, hogy vigyázz a fiunkra vagy a lányunkra! Ó,
Winnie! Én annyira akarom őt! – ölelte át az asszonyt
és gyengéden megcsókolta. – ügye… ugye… nagyon
vigyázol rá?
– Igen, Will, de… de az orvos nem biztatott semmi
jóval. Nem lett volna még szabad teherbe esnem, és…
– Winnie, kérlek! Bármit megteszek, de ne folytasd!
Még gondolni sem akarok rá, és tudom, hogy nem lesz
semmi baj! Neki tudnia kell, éreznie, hogy mennyire
vágyom rá! Tudom, önző vagyok, de nem tehetek róla.
Néha azt gondolom – suhant át halvány mosoly az
arcán jobb lett volna nőnek születnem. Kimondhatat-
lanul vágyom rá, hogy végre apa lehessek! És mindent
elkövetek majd azért, hogy a keserű emlékeket feled-
tessem veled! Szeretném hinni, hogy már te sem ret-
tegsz annyira…
– Nyugodj meg, William, én is akarom őt. Szeretlek,
s ez erősebb bennem mindennél!
– Köszönöm! – suttogta a férfi meghatódva. –
Ígérem, nem leszek távol sokáig. Sietek vissza hozzá-
tok! – mondta és nagyot nyelt. Boldog volt, és bármit
megadott volna azért, hogy az oly régóta szeretett nőt
is annak lássa. Tudta, Winnie még mindig nem bízik
benne, talán soha nem is fog, s ez fájdalmasan érintet-
te. – Szólok Emilynek – állt fel lassan. – A húgom már
holnap itt lesz, ő majd vigyáz rád, míg én elrendezek
mindent. Az esküvőt a legrövidebb időn belül megtart-
juk, és isten a tanúm, Winnie, utána annyit leszek
veled, hogy te fogsz majd könyörögni, hagyjalak egy
kicsit magadra!
– Ezt azért kötve hiszem! – mosolyodott el az asz-
szony. – Menj nyugodtan most Will, alszom egy kicsit.
Az ifjú Dulwich-nak sok pihenésre van szüksége.
 William bólintott, tekintete tele volt gyengédséggel,
szeretettel. Megfogta a nő kezét és az arcára szorította.
Aztán forrón a tenyerébe csókolt, majd szó nélkül tá-
vozott. Winnie döbbenten állapította meg, hogy kézfeje
nedves. William sírt! Más körülmények között talán
nem rendült volna meg ettől, hisz az emberek azt oly
férfiatlannak tartják, ha egy férfi sírásra ragadtatja
magát, de most végre megértette, Will érzelmei olyan
mélyek, melyek szavakkal nem kifejezhetők. Hirtelen
könny szökött a szemébe, mert életében először érezte
igazán, hogy szeretik. Szülei már régóta nem éltek, de
kapcsolatuk azelőtt sem volt eszményi. Mindig egye-
dül, magányosan állt a világban, még akkor is, amikor
John élt. Pedig az sem volt kétséges előtte, hogy sze-
rették egymást, csak nem így. Nem így és nem ilyen
mélyen, mint ahogy William szereti őt. Kezével megsi-
mogatta hasát és mosolyogva aludt el.
William néhány percig a korlátba kapaszkodott. Csak
lassan nyerte vissza önuralmát, akkor aztán határo-
zott léptekkel indult Emilyhez. Amint bejelentette az
örömhírt, a hűséges házvezetőnő könnyes szemmel
gratulált a boldogságukhoz.
– Köszönöm, Emily! De sajnos van még egy kis baj.
Szólna a gyerekeknek? Az az érzésem, ők nem lesznek
ennyire elragadtatva. Kérem, küldje be őket a hallba.
Will gondterhelten álldogált az ablaknál, háttal a
bejárattal. Kint már alkonyodott, a hallban félhomály
volt. Úgy érezte, Harryvel nem lesz baj, de annál in-
kább aggódott Jane miatt. A kislány újabban feltűnő-
en ellenséges volt vele, pedig nem találkoztak túl gyak-
ran. Ennek ellenére Jane valószínűleg megsejtette,
hogy Winnie és közte már több mint baráti a kapcso-
lat.
– Itt vagyunk – riasztotta fel gondolataiból a férfit a
kisfiú.
William megköszörülte a torkát és kérte, üljenek le,
majd ő is helyet foglalt.
– Nos – kezdte akadozva a mamátok és én rövidesen
összeházasodunk.
 – Vagyis ezentúl te leszel az apukánk? – kotyogott
közbe Harry.
– Fogd be a szád! A mi apukánk már nem él! –
mordult rá a nővére és haragosan pillantott a férfira.
Will arcán mosoly suhant át, aztán a lány reakció-
jára hirtelen elkomorult.
– Ez igaz, Jane, és nem is áll szándékomban, hogy
ilyen minőségben elfogadj. Én csak helyettesíteni sze-
retném őt, de még jobban örülnék, ha barátok lehet-
nénk és nem ellenséget látnátok bennem. Az édes-
anyátok továbbra is szeret titeket, de nagyon fiatal
ahhoz, hogy egyedül éljen, és szüksége van egy társra,
akiben megbízhat és szereti őt. Azonkívül… nos… – itt
a férfi elakadt és nagyot nyelt. Jóságos isten! Köny-
nyebb egy fafejű igazgatótanácsot meggyőzni egy be-
ruházás szükségességéről, mint ezeknek a gyerekek-
nek megvallani az igazságot! – villant át az agyán. –
Tehát – kezdte és újfent nagy levegőt vett néhány hó-
napon belül elköltözünk innen, mert ez a ház túl nagy
és drága. Viszont azt előre megígérhetem, az új is tet-
szeni fog nektek.
– De én nem akarok másutt lakni! – kiáltott fel Jane
dacosan.
– Nyugodj meg, légy szíves. Ez a dacosság igazán
nem áll jól egy olyan nagylánynak, mint te. Ha ezt
Harry mondta volna, akkor még érteném is, de te…,
hiszen még nem is láttad.
– Én akkor is itt akarok élni!
– Jane! Hallgass végig! Ennek a háznak olyan sokba
kerül a fenntartása, hogy előbb-utóbb a mamádnak
úgyis el kell adnia. Nincs pénze! Érted?
 – Igen, de…
– Nincs de, Jane! Én szeretem az anyukádat, ő is
engem és az az igazság, hogy… hogy nemsokára lesz
egy kistestvéretek! – bökte ki végre a legnehezebbet.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, ám most jött csak iga-
zán a neheze, mint utóbb kiderült. Harry boldogan
ugrott fel és rohant hozzá, de a kislány arca egyre ha-
ragosabbá vált.
– Kistestvérünk? – ismételte dühösen. – Nekem nem
kell! Épp elég nekem az öcsém, időnként az idegeimre
megy! És különben is! Még nem is vagytok házasok!
William döbbenten meredt rá, még a lélegzete is el-
akadt. Hát ezt hogyan magyarázza meg?!
– Szóval, a dolog úgy fest, hogy… ha már két ember
nem annyira fiatal, előfordul, hogy megváltozik a sor-
rend. Most ez történt. Nagyon sajnálom, hogy te nem
akarsz több testvért, de ezen már nem lehet változtat-
ni. A mamátoknak pedig sokat kell pihennie és nyuga-
lomra van szüksége. Azt hittem, ti segíteni fogtok ne-
kem, de be kell látnom, hogy tévedtem. Most aztán
törhetem a fejem, ki segíti berendezni az új lakást!
– Én szívesen segítek neked, Will bácsi! – bújt hozzá
Harry.
– Áruló! – sziszegte Jane és felugrott.
– Kösz, Harry! – ölelte át a fiút. – Nagyon sajnálom,
hogy a nővéred így viselkedik. Én nagyon szeretlek
benneteket, s azt hittem, mindketten ugyanígy éreztek
irántam. Nagyon bánt, Jane, hogy gyűlölsz! Ennek
ellenére el kell majd viselned, ugyanis mától itt al-
szom. És nem szeretném, ha Winnie kórházba kerül-
ne, mert a nagylánya úgy viselkedik, mint egy dacos
óvodás. Megígérem, Jane, hogy nem zavarlak, de azt
nem engedem, hogy fájdalmat okozz az édesanyádnak.
Nyugodtan mondhatsz rám, amit akarsz, töltsd ki raj-
tam a bosszúdat, de a mamádat kíméld meg ettől.
Vagy már őt sem szereted?
– De igen – suttogta Jane.
– Ennek örülök, s remélem, akkor számíthatok rád?
– Így van. Nem akarom, hogy megint kórházba ke-
rüljön!
– Nos jó. Mondd, Harry! Nem akarod megnézni az új
házat? A te szobádat neked kell berendezned.
– Úgy, ahogy akarom? – ámult el a kisfiú. – Posztert
is ragaszthatok fel?
– Természetesen! A te szobád, olyannak kell lennie,
amilyennek szeretnéd. Csak azt nem tudom, Jane-ével
mi lesz?
A kislány hirtelen rápillantott és tekintetéből most
eltűnt az ellenségeskedés, helyette sóvárgást vélt látni
a férfi.
– Nos, Jane? Hajlandó vagy te is eljönni, ha nagyon
szépen megkérlek?
– Igen – suttogta alig hallhatóan.
– Akkor igyekezzünk! Már elég későre jár – állt fel
Will, s a két gyerek követte. – Ja! Most jut eszembe! A
mamátoknak nem szabad elárulnotok, milyen az új
lakás. Ez egyelőre titok! Rendben?
Jane és Harry egyszerre bólintottak, s a férfinak
úgy tűnt, a dolog határozottan tetszik nekik. A napnál
is világosabb volt számára, hogy Jane féltékeny, s
szentül elhatározta, meggyőzi ennek feleslegességéről.
Ám azt is tudta, ebben bizony Winnie a hibás, mert
sokat dolgozott és kevés ideje jutott a gyerekekre. A
kislány valószínűleg úgy gondolta, ezentúl rájuk még
kevesebb ideje lesz. Most örült csak igazán, amiért úgy
döntött, otthon dolgozik.
Tekintve Winnie állapotát, az esküvő gyorsan s vi-
szonylag csendben lezajlott. William megtartotta a sza-
vát, s valóban csak rövid időre hagyta magára felesé-
gét. Harry szinte csüngött a férfin, de Jane még mindig
tartózkodóan viselkedett. Ám, ha lassan is, de oldódott
a feszültség közöttük, különösen, amikor az új otthon
díszítésével voltak elfoglalva.
William figyelmét nem kerülte el, hogy a kislány
szívesen közeledne hozzá, de büszkesége megakadá-
lyozza ebben. Erre vonatkozólag egy kis hadicselt
eszelt ki, s remélte, a békesség érdekében megbocsát-
ható, ha a terv nem is mentes egészen az anyagiaktól.

Winnie türelmesen viselte a kényszerpihenőt, s jóllehet

Will elhalmozta őt a figyelmesség ezer apró jelével, ti-
tokban még mindig rettegett. Félt, hogy a férfi megunja
a dolgot és elhagyja. Aggodalma azonban felesleges
volt. William csak akkor utazott el néhány napra, ami-
kor a következő év elején a prestoni cégnél megkezdték
a próbagyártást. Mialatt ő Prestonban tartózkodott,
Winnie mellett a férfi húga, Wendy volt, s bár a lány
jóval fiatalabb volt az asszonynál, mégis sikerült ösz-
szebarátkozniuk. A harmadik próbagyártás végre si-
kerrel járt, s az időközben átkeresztelt Dulwich
Company „Álomvilág” termékeivel díszítették az új la-
kást.
Aztán elérkezett a május, a költözés ideje. Amikor
Winnie meglátta új otthonát, egy hang sem jött ki
aszáján. A ház valóban kisebb volt az előzőnél, de egy
gyönyörű angolpark közepén állt. A terület hatalmas
volt, s az ablakokból csodás kilátás nyílt. Szinte min-
denütt virítottak a tavaszi virágok, szebbnél szebb
bokrok, az egyik oldalon medence és teniszpálya, a
másik oldalon végeláthatatlan erdő húzódott.
– Uramisten, Will! – suttogta kábultan. – Ez olyan,
mint egy kastély.
– Inkább csak kastélyocska! – javította ki a férfi. –
De nekünk elég, és szerencsére új. A régi gazdája
csődbement, és el kellett adnia. Félig kész állapotban
volt, amikor megvettem. Akkor még nem is sejtettem,
mennyire boldog leszek, ha elkészül.
– Igaza volt Mr. Meltonnak, te valóban gazdag vagy!
– Na, na, azért nem kell túlozni. Mindenesetre nem
halunk éhen, efelől nyugodt lehetsz! – mondta és meg-
csókolta feleségét.
A háztól távolabb még egy épület állt, s amikor Wil-
liam elővezette a két gyönyörű lovat, a gyerekek döb-
benten meredtek rá.
– Jane! Te is látod, amit én? – lökte oldalba nővérét
Harry hitetlenkedve. – Kié ez a két ló? – fordult aztán a
férfihoz.
– Természetesen a tiétek! Ezentúl akár minden reg-
gel lovagolhattok!
A két gyerek szinte egyszerre ugrott a férfi nyakába,
kishíján ledöntve őt a lábáról.
 – Hé, lassan a testtel, még a végén elesem! – kiáltott
fel szigorúan, de aztán nevetve, boldogan ölelte őket
magához.
– Köszönöm, Will bácsi és bocsáss meg! – suttogta
Jane könnyes szemmel. – Soha nem gyűlöltelek,
csak…
– Csak féltél, igaz? – segítette ki William. – Hidd el,
semmi okod nem volt rá. A mamád valóban eléggé el
lesz foglalva majd a kisbabával, de még így is több
ideje marad rátok, mint régen.
Winnie alig hitte, hogy már a prestoni cég is meg-
kezdte a gyártást, óriási sikert aratva termékeivel.
– Igazad volt, drágám! – suttogta és boldogan bújt a
férfihoz. – Ez a ház sokkal jobban tetszik, kérlek, add
el a másikat. A befektetést is rád bízom, te úgyis job-
ban értesz hozzá és én most nem is tudnék vele foglal-
kozni.
– Jól meggondoltad? – nézett rá a férfi komolyan.
– Igen! Tudom, hogy itt boldogok leszünk és látom,
valóban itthon akarsz dolgozni.
– Természetesen, szerelmem! Mondtam neked, csak
akkor hagylak egyedül, ha ez elkerülhetetlen, de csak-
is rövid időre. Nem árt az óvatosság, nálad soha nem
lehet tudni. Egyszer még úgy elillannál, mint egy me-
sebeli álom! – mondta elfúló hangon és gyengéden a
karjába zárta.

Azon a júliusi reggelen, amikor az ifjú Dulwich meglát-

ta a világot, ragyogó napsütés köszöntötte Leedset.
William ragaszkodott ahhoz, hogy a szülés alatt végig
Winnie mellett legyen, s aggodalmasan, megrendülten
nézte az asszony fájdalmát. Megkönnyebbülten sóhaj-
tott fel, amikor a kisfiú végre megszületett. S amint a
boldog család egyedül maradt, William könnyes
szemmel hajolt kimerült feleségéhez, miközben meg-
babonázva nézte fiát. Soha nem hitte volna, hogy leg-
merészebb álma valóra válik, Winnie a felesége lesz, és
még egy közös gyermeknek is büszke apja lehet.
– Köszönöm, szerelmem! – suttogta elcsukló han-
gon, s kezét az asszony kezére fonta. – Kérlek ne félj,
és bízzál bennem! Örök hálával tartozom neked és
soha nem foglak benneteket elhagyni! Olyan sokat
szenvedtél, mire megszületett a fiunk. Örökké gyötör
majd a lelkiismeret-furdalás, amiért nem enyhíthettem
a fájdalmaidon. Annyira szeretlek és tőlem soha, soha
többé nem menekülhetsz el! – jelentette ki komolyan, s
gyengéd csókkal zárta le Winnie száját.