HAJDÚ-ANTAL ZSUZSANNA

Léggömbök

CICERÓ
Copyright © 2016 Hajdú-Antal Zsuzsanna
© Ciceró Könyvstúdió, 2016
„s most mégis vezekelni kéne,
káromkodni, dühöngeni,
tiporni, ölni,
téged, magamat,
mindent,
mert ez az egy pillanat is
elég volt,
hogy gondolatban
megtegyek minden
becstelenséget kedvedért.”
(Szabó Lőrinc)
Két ujjal felnyitják a szemhéjamat, és belevilágítanak a szemembe
zseblámpával, majd azt mondják, ki kell venniük, de mit kell
kivegyenek, mit… ne vegyék ki a szememet, látnom kell, nem
akarok megvakulni!
Feljebb ülök, de ez csak addig sikerül, amíg hányok… egy női
kéz simogatja közben a fejemet… hosszú körmei vannak, és az illat,
ami a köpenyéről árad, nagyon erős, túl erős… újfent hánynom
kell, és még csak szólni se tudok előre, hogy elnézést, még izzadok
is… most csak a testem tud sírni, én ahhoz is gyenge vagyok, hogy
levegőt vegyek…
Eszembe jut a családom, és minden ok nélkül megszólalok,
mire rákérdeznek: mit mondott? Az anyját szólongatja, válaszol
valaki, nincs egészen magánál, és ezt rám értik, rám, pedig én
magam vagyok, magam, Rédey Dorottya, és ezt tudom jól…

1
Az árnyékom hosszúra nyúlt alakja hazáig követett, mint minden
napsütéses késő délután, amikor a fák kopasz ágai belekapnak a
hajamba, az autók a pocsolyába gázolva lefröcskölik a szoknyám, és
a városnak őszillata van.
Az őszillat kipufogógázból és a lehulló avar édeskés aromájából
tevődik össze, amit az újonnan nyomott tankönyvek szaga fűszerez,
nem beszélve a parfümről, ami az utcán kódorgó gimnazisták
öltözékéből árad.
Szerettem azt az ócska vasliftet a házunkban, ami a szüleim
elmondásai alapján már húsz évvel ezelőtt is ugyanígy recsegett-
ropogott, de nem szerettem megpillantani az öreg lifttükörben,
ahogy a rozsdafoltok egybemosódnak a szeplőimmel.
 Az iskolából hazaérve fáradtan bezuhantam a lakásba,
táskámat a szobám sarkába hajítottam, becsuktam az ajtót,
behúztam a függönyt, felbontottam egy kólát, és bekapcsoltam a
számítógépet.
Titokban, mintha bűntettre készülnék.
Azzal vigasztaltam magam, hogy az én koromban talán
elfogadható, ha élénk érdeklődést mutatok az érintetlenség
elvesztésével kapcsolatos internetes fórumok iránt, mégis azt
reméltem, sosem derül ki, milyen szánalmas is vagyok.
Épp egy anatómiai részletességgel kidolgozott képen
tűnődtem, amikor apu benyitott, hogy igyekezzek a kézmosással,
mert elkészült a bundáskenyér, és ugye nem gondolom, hogy az
egész család ‒ tehát ő és anya ‒ rám fog várni.
A buborékok a kólából az orromba szöktek, ahogy teljes
mellszélességgel vetődtem a monitor elé.
Apa diszkréten behajtotta az ajtót, és olyasmit mondott
anyunak, hogy ne aggódjon, a lánya normális ütemben fejlődik.
Ugyan szerette volna, ha a normális fejlődési ütem mellett
kezdek magammal valamit, például sportolok, de lusta voltam
hozzá, és fél év után abbahagytam a ritmikus gimnasztikát.
Befizettek korongozó tanfolyamra is, ahol hamar kiderült, hogy a
kézügyességem a nullával egyenlő; minden kiesik belőle, vagy
felgyullad, összetörik, elolvad.
Néhányszor sikerült igazinak tűnő hányingert imitálnom, hogy
ne kelljen iskolába mennem, de a gyerekorvos megnyugtatta a
szüleimet: az emésztőrendszerem ép, mindenem jól zár, főleg a
szám, hányni tehát semmiképp sem fogok.
A részletek megfigyelésének képessége viszont az erősségeim
közé tartozott.
‒ Anyuu, én kancsal vagyok?
‒ Nem vagy kancsal, drágám.
‒ Az egyik szemem olyan furán áll.
‒ Vákuum van a fejedben, azért. ‒ Ez már apától származott.
 Addig nyúztam őket, amíg végül kivizsgáltattak. Hamar
egyértelművé vált, hogy a látásom közel tökéletes, tehát
tulajdonképpen még egy valamirevaló szembetegséget sem tudok
felmutatni.
‒   A kislányuk kancsalsága valószínűsíthetően idegi alapú ‒
világosított fel minket a szemész, majd hozzátette, hogy ugyan nincs
kóros elváltozás, de bizonyos felfokozott idegállapotokban az
engedetlenebbik szemem rövid időre kissé odébb vándorolhat.
Pánikra semmi ok, mindez két-három éves korig gyakori jelenség. A
későn érő típus tehát az esetemben elég enyhe kifejezés.
Apám, a flúgos értelmiségi rövid lábain szaladgált szűkös
panellakásunk falai közt, és hirdette az általa igaznak hitt elveket,
amelyeket nagyapám szigorú nevelési módszerei égettek az agyába.
Anyu minden egyes újonnan felszedett kilójával egyre
érzékenyebbnek bizonyult, de az is lehet, hogy semmi összefüggés
nincs a kilók és a könnyek száma között.
Abban az általános iskolában dolgozott gazdasági előadóként,
ahová korábban jártam, hétvégenként pedig újonnan kikísérletezett
házi süteményeket tett az asztalunkra, ami a téli hónapokban talán
kissé meg is látszott rajtam.
Igazi egyke voltam, annak minden előnyével és hátrányával.
Kiskoromban követeltem, hogy figyeljenek rám. Eleinte
elvártam a kortársaimtól is, hogy megtegyék az első lépést felém, ám
amikor ezt mégse tették, újabb sérelmet dédelgethettem.
Apu megfenyegetett, ha nem hagyom abba a külsőm miatti
folyamatos fesztivált, akkor elkísérhetem disznóvágásra a Rédey-
nagypapához, a disznókat ugyanis a legkevésbé sem érdekli, hogy
nézek ki.
‒   Az isten szerelmére, edd már meg azt a félig megrágott
bundáskenyeret! ‒ Olajtól csillogó szájjal győzködött, hogy egyek
rendesen. ‒ Döbbenet. A tányér szélén felejt egy-egy falatot, mint
valami kényes, múlt századi dáma. Györgyi, most mondd meg, mit
csináljak ezzel a gyerekkel? ‒ Az osztálykirándulásról szóló
tájékoztatót böngészte. ‒ Ennek az öregnek ‒ Ridegh, az
osztályfőnökünk tíz évvel volt fiatalabb apánál ‒ a várak a mániái?
Tavaly nem várakat néztetek véletlenül?
‒   De. ‒ Undorral figyeltem, ahogy a tojás ujjnyomásra
kibuggyan a kenyér belsejéből. ‒ Véletlenül felgyújtottuk az égő
nyárssal a rajztanárnő haját. Úgyhogy idén nincs kísérő az ofő mellé.
‒   Ne gusztustalankodj, drágám. ‒ Anya egy szalvétával
megfogta a körberágott maradékot, és kidobta a kukába.
‒ A túracipődön még ott a tavalyi sár. ‒ Apa szándékosan nem
vett tudomást Kiss tanárnő leégett tincseiről.
‒ Nem kaphatnék egy újat? ‒ nyafogtam. ‒ Ez már lerohad a
lábamról!
‒ Majd ha megkeresed rá a pénzt, édes kislányom! Szükséged
van rá, mondhatom! Ahányszor te kirándulni mész… ‒ A cipős
szekrényből pasztát vett elő, és ledobta a lábam elé, míg anyu az
esőkabátomat hajtogatta a csomagomba. A hátizsák elülső zsebébe
csokit és müzliszeletet pakolt, az oldalába pedig egy elsősegélydoboz
teljes tartalmát. Lázcsillapítót betegség esetére, csipeszt, ha kullancs
fúródna belém, orrspray-t, ha rám törne az allergia, és ragtapaszt,
ollót, gézt, ha baleset érne.
A túrabakancsot persze elfelejtettem kipucolni.
Másnap reggel ott állt a küszöb előtt, ragyogóbban, mint új
korában.
Apa felkelt egy órával előttem, hogy kifényesítse.
*

Rettegett osztályfőnökünk és angoltanárunk, Ridegh tanár úr, vagy

ahogyan mi hívtuk, Riddick valóban imádta a várakat. Legyen az
évszázados romhalmaz vagy restaurált palota, nem létezett olyan az
országban, amit ne keresett volna fel.
Kopasz fején megcsillant az ódon kőépület ablakán átszűrődő
bágyadt őszi nap. Gyermeki lelkesedéssel vegyülő pátosszal mesélt
történelemről, háborúkról, vérről és verejtékről, amíg az
osztálytársaim titkos éjszakai iszogatást tervezgettek a kilátóba.
‒ Huszonöt doboz sör… több el se fér.
‒ Elfér az, majd elosztjuk.
‒ A tatár hadak betörése után…
‒ Körte vagy szilva?
‒ IV. Béla uralkodónk…
‒ Körte és szilva.
‒ Hol vannak?
‒ A gatyámban, hát hol.
Hidegtől vörös orral bóklásztam a romok között Vica
barátnőmmel, akit a szülei Viktóriának kereszteltek ugyan, mégsem
tudott megbékélni a Vikivel.
Rövid frizurát, színes műanyag bizsukat és
matricatetoválásokat viselt, valamint jóízűen nevetett olyasmiken,
amiket jobbára csak ő tartott viccesnek.
Hozzám hasonlóan ő sem örvendett túl nagy népszerűségnek
az osztályban, velem ellentétben azonban őt ez a tény hidegen
hagyta: szabadidejében hegyet mászott, órák alatt gyöngyöt fűzött,
és a legnagyobb beleéléssel számolt be kedvenc sorozata legújabb
epizódjairól.
‒   Kettőkor gyülekező a szállás előtt ‒ adta tovább nekem. ‒
Riddick horkolni fog, mint a gép.
Miután túlestünk a bástyákon, várvédőkön és tatár hadakon,
visszabandukoltunk a szállásra, és elfogyasztottuk a felvágottból és
teából álló költségkímélő menüt.
‒   Nem vállalok felelősséget ezért a kuplerájért, Szabó! A
tökeinél fogva lógatom ki az ablakon, Balicz! ‒ Riddick egész este
zónázott a folyosón, csak úgy rázkódott a bőr a nyakán. Hol azért
ordibált, mert valamelyikünk rágyújtott, hol azért, mert túl
hangosan bömböltettük a zenét.
 Koccantak a poharak, villantak a vakuk, míg végül a vizezett
vörösbor megtette a hatását: éjfélkor nyugodalmas jó éjszakát
kívánva kidőlt a szobájában.
Amikor az óra elütötte a kettőt, és Ridegh tanár úr már javában
békésen hortyogott, az osztálya visszafogott kuncogás közepette
csitítgatta egymást, és a másikon átesve kúszott az előtérbe.
Vica hiába sürgetett, ha egyszer az olcsó alapozó sehogy sem
akarta elfedni a bőrhibáimat. Mire végeztem a tatarozással,
felrángattam a túrabakancsot és kibotorkáltam a sötét folyosóra,
mellbevágott a rémisztő csend.
‒ Hahó! ‒ suttogtam, és kezemmel a falat tapogatva haladtam
az előtér felé. ‒ Valaki! ‒ Megpróbálkoztam a szobatársaim nevével
is, de senki se felelt.
Hirtelen beleütköztem valamibe, ami fekete volt, puha és
meleg.
Visszatartottam egy éles sikkantást.
‒ Tanár úr? ‒ rebegtem halálra válva.
‒   A nénikéd. ‒ Vica és én az útelágazódásnál értük be a
csapatot. A barátnőm kreol bőrére a növő hold tejszerű sugarai
félelmetes árnyakat festettek. ‒ Hosszú szoknyában jöttél hegyet
mászni?
Balicz Jani már induláskor úgy becsípett, hogy széken
egyensúlyozva próbálta elfújni a villanykörtét. Ő és Geri útközben
hidegvérrel kiforgattak a helyéről egy ártatlan kresztáblát, ringó
csípővel felkérték táncolni, és kurjantgatva tördelték a gallyakat,
mint két megvadult jeti.
Zsibbadt a lábam, ahogy követtem az egyre hangosabb osztályt
a hegyoldalban. Utolsó gimnáziumi évünk cinkos izgatottsága
befészkelte magát a gyomromba.
Minden egyes lépésnél újabb és újabb korty sör fogyott, a
lábunk alatt a telefonok és zseblámpák erős fénye bevilágította a
girbegurba ösvényt.
 Anita és Rita szüleink fiatalkorából való slágereket énekeltek;
amikor még a férfiak is félhosszú, hullámos hajat, pajeszt, tarka
ingeket és zavarba ejtően szűkre szabott nadrágot hordtak, a nők
pedig trapéznadrágot és öklömnyi békejeleket.
Anyu sokszor emlegette, hogy amikor egy szép tavaszi napon a
körzeti SZTK fogorvosi rendelőjében megismerkedtek, apának
borosta fedte az állát, a haja a fülére nőtt, és erősen raccsolt, de az,
hogy focizás közben a labda kiütötte az egyik szemfogát, csak akkor
derült ki, amikor elragadtatva anyura bazsalygott, hogy elhívja Illés-
koncertre.
A patak medre felé ereszkedve feltűnt, hogy Vica, a gyakorlott
túrázó milyen könnyedén ugrál a köveken és ér át a túlsó partra, míg
alattam sunyi módon hömpölygött a kispatak.
‒   Pörögjél, Rédey, pörögjél! ‒ Janit idegesítette a
szerencsétlenkedésem. ‒ Felforr a sör a táskámban!
Amikor kilencedikben uszodába vitték az osztályt, ő lopta ki a
törülközőmet a női zuhanyzóból, ezért csak úgy tudtam kimenni a
folyosóra, hogy két kezemmel takargattam magam.
Hetekig nevetség tárgya voltam, még sírtam is.
Miután az igazgatóiban kötöttünk ki, és a kövér igazgató
csillogó homlokának kellett elmesélnem, mennyire voltam pucér,
Balicz Jani kitartóan iszkolt mögöttem, hogy a következő mentséggel
szolgálhasson:
‒   Azt akartam, hogy nevess már egy kicsit… magadon, vagy
mi… túl komolyan veszed ezt a hülye lebernyeget… a hajfonatokat a
fejeden… ez totál gáz, Indián!
Ezt a nevet színes bokaszoknyáim miatt ragasztotta rám; én így
lázadtam. Dacosan összeszorított szám és hosszú barna hajam
mellett idővel ez is a védjegyemmé vált.
Úgy tettem, mint aki nem hall, de hevesen dörömbölt a szívem.
Úgy tettem, mint aki nem létezik, de nagyon is léteztem;
tovább pörkölődtem saját magam alkotta, méretre igazított
poklomban.
 Vica szerint nehéz sors jutott Janinak, mert hét évvel azelőtt
meghalt az édesapja. Anyukájával ekkor költöztek át Romániából
Magyarországra, ami egy tízéves gyereket eléggé megvisel.
Valahányszor engedtem a kísértésnek, hogy legalább egy kicsit
szimpatikusnak tartsam, mindig csinált valamit, amitől ez
meghiúsult.
Például képtelen volt rendesen enni. Bármit falt, a fele a szája
körül kötött ki, vagy az ölébe potyogott. A haverjai előszeretettel
piszkálták letagadhatatlan székely akcentusa miatt, de az
iskolatársnőim imádták gombóc orrát, erős testalkatát és mandula
formájú, zöldes szemeit.
Úgy felhúztam magam az ötletén, miszerint nyugodtan
hagyjanak engem egyedül az erdő közepén, legfeljebb megesznek a
farkasok, hogy mérgemben véletlenül rátapostam a szoknyám alját
szegélyező csipkére.
Elveszítettem az egyensúlyomat, és egy másodpercnyi
bizonytalan kapálózás után kiterültem, mint a béka.
A dzsekim és a szoknyám szivacsként itta magába a vizet.
Hiába pattantam fel és tettem úgy, mintha ez az iménti meg se
történt volna, Jani kárörvendő röhögése futótűzként terjedt át az
osztálytársaimra.
‒ Bele se kell lökni, az Indián beleesik magától is!
Vica odaszaladt hozzám, hogy átsegítsen a túloldalra, és
szolidaritásból bokán rúgta Janit.
‒ Veled is csak többen vagyunk, te hülye. ‒ Hozzám fordult: ‒
Csurom víz vagy! Visszamegyek veled.
‒   Ne! ‒ Nem lepődtem meg Szúnyog erőszakoskodásán. A
hosszú hajú, sasorrú gitáros srác azóta epedezett Vica után, amióta
állítólag ők, ketten egy kihalt lépcsőházban… na de ehhez már
nekem semmi közöm nem volt. Mindenesetre Szúnyog tántorogva
magához ráncigálta Vicát, és puszit nyomott a homlokára, hátha
akkor nem megy sehova.
 ‒   Szedd össze magad ‒ teremtett le Jani szigorúan. ‒ Ha
bevizeltél, menj haza. Már ismered a járást, majd jössz utánunk.
Mielőtt beletörődtem volna, hogy egyedül kell átvágnom az
erdőn, Jani barátja, Sebestyén Matyi közbeszólt:
‒ Visszakísérem.
Engedtem, hogy kiszolgáltatottá tegyenek a belőlem csöpögő
kövér vízcseppek.
Bólogattam. Hogyan is felelhettem volna másképp?
Ezután vacogni kezdtem.
Talán azért, hogy ne kelljen megszólalnom soha többé.
*

Az igazat megvallva nem sok szót váltottunk Matyival a négy év

alatt. Egyszer kölcsönkértem a radírját, de amikor vissza akartam
adni, legyintett, hogy tartsam meg nyugodtan, neki van másik.
Először azt hittem, fel akar vágni, de ő csak ártatlanul hintázott a
széken a periódusos rendszerrel az orra alatt, mint aki számára
hétköznapi dolog az adakozókedv. Azóta is bánom, hogy azt a radírt
Vica lenyúlta tőlem, mert arra emlékeztetett, hogy még ebben a
rémes osztályban is akadnak olyanok, akik érdemesnek tartanak rá,
hogy az ő radírjukat rágcsáljam a sajátom helyett.
Csendben battyogtam Matyi mellett, és azon gondolkoztam,
hogy egy százhetven centi körül járó, vékony fiú miért szuszog lefelé
a lejtőn, ha egyszer egy botsáskán is jelentősebb súlyfelesleg van,
mint rajta.
Jani biztos egy fél laposüveg tartalmát nyomta le a torkán, így
valószínűleg minden lépés kész kínszenvedés számára, nem beszélve
arról, hogy velem gyalogol éjnek évadján egy kihalt hegyoldalban,
aminél nem nehéz elképzelni szívderítőbb szabadidős tevékenységet.
‒ Megcsúsztál? ‒ kérdezte.
‒ Ráléptem erre a szarra. ‒ A szoknyám csipkés rojtjai alól két
saras túrabakancs bukkant elő.
 Nevetett, mire vádlón a képébe világítottam.
‒ Mi vicces?
‒ Semmi.
Ahogy elmosolyodott, a szája melletti kis gödröcskékben
megakadt a fény, majd tovább haladt lágy vonásaira, keskeny állára.
Szőke hajától elütött majdnem fekete szemöldöke, a szeme
színe pedig a kávéra emlékeztetett.
Vagy inkább a keserű csokoládéra.
De hogy valamire, ami keserédes, afelől semmi kétség.
‒   Akkor jó. ‒ Ismét az útra irányítottam a fényt. ‒ Én is úgy
gondoltam, hogy ma nem vagyok éppen a legviccesebb.
Nem szaporítottuk tovább a szót; visszaosontunk a szállásra,
ahol egészen a szobámig kísért.
‒   Leveszem a vizes ruhát ‒ súgtam szájbarágósan, és
felkapcsoltam a villanyt.
‒ Jó. ‒ Még mindig az ajtóban állt.
‒ Becsukod?
‒ Ja… ja, jó. ‒ Udvariasan behajtotta az ajtót, én meg gyorsan
megszabadultam az átázott göncöktől, és puha tréningnadrágba meg
pólóba bújtam. A hajamat lófarokba kötöttem, sminklemosóval
levakartam a vastag alapozóréteget, és fogkefével, fogkrémmel a
kezemben, papucsban elindultam fogat mosni.
Megtorpantam a hatos számú szoba előtt.
Szóljak Matyinak, hogy jöjjön velem? Vicával mindig együtt
megyünk a mosdóba, Matyi azonban fiú.
Hirtelen ötlettől vezérelve bekopogtam.
Kócosan nyitott ajtót, amin el kellett mosolyodnom.
‒   Feláll? ‒ simított végig a haján. Észrevettem, ahogy a
tekintete végigszalad a pólómon és a mackónadrágomon, és
elszégyelltem magam, amiért elfelejtettem melltartót venni.
‒ Fogat mosni megyek, és gondoltam… gondoltam, szólok, ha
van kedved… meg fogad…
 ‒   Fogam, az még van… ‒ Lelkesen felkapta a fogkeféjét ‒,
fogkrémem viszont nincs.
A mosdók előtt kétfelé osztottam a tubusom maradék
tartalmát, és izgatottan nekiálltam a fogmosásnak.
Sikálás közben láttam a tükörben, hogy a fiúvécé mosdójának
tükrében ő is felém leselkedik.
Tartogattam a pofazacskómban a fogkrémet, és már nem
tudtam, magamon ámulok, vagy őt bámulom tapintatlanul.
Szótlanul sétáltunk vissza a szobánkhoz, amikor csipogott a
mobilja.
Megnézte az üzenetet, és csak ennyit szólt:
‒ Ajjaj.
‒ Mi történt?
‒ Gáz.
Orrom elé nyomta a kijelzőt.
Sebi, baj van. Riddicket fel kell kelteni. Szúnyog leesett a
kilátóból.
*

Megkövülve álltunk a tanári háló ajtaja előtt.

Kezünkben fogkefe, arcunkon riadtság.
‒ Te vagy én?
Nem maradt időnk mérlegelni, mivel jár, ha eláruljuk az egész
osztályt.
Matyi mély levegőt vett, és bedörömbölt:
‒ Tanár úr! Jó reggelt, tanár úr!
Ridegh tanár úr megviselt feje előbukkant az ajtó mögül.
‒ Ki halt meg?
‒   Még senki… ‒ magyarázkodtam, hogy én is kivegyem a
részem a piszkos munkából ‒, de Szúnyo… Botond kiesett a
kilátóból…
 ‒   Miféle kilátóból?! ‒ Riddick hangja is ébredezett. ‒ Gyere
csak ide, Sebestyén Matyi! ‒ húzta félre az osztálytársamat. ‒ Te
legalább néha tudsz értelmesen beszélni.
‒ A többiek felmentek a kilátóba… a Szúnyo… Botond
megsérült…
‒   Hogy az ördögbe kerülnek oda hajnali három órakor? ! ‒
Ridegh táskás szemével az iratait kereste. Felhívatta Matyival a
lányt, aki írt neki, és alaposan kifaggattatta Szúnyog állapotáról.
‒ Az osztályfőnök úr kérdezi, mozog-e. ‒ Szúnyog artikulátlan
üvöltése behallatszott a telefonba. ‒ Üzeni, hogy semmiképpen se
mozdítsátok meg.
*

Szúnyog hétfőn nem jött iskolába. Mint kiderült, szilánkosra törte a

bokáját, ráadásul a laborleletei alátámasztották, hogy a baleset
idején a vérében nagy mennyiségű alkohol keringett.
Ridegh tanár úr rendkívüli osztályfőnöki óra keretei között
tartott nekünk rendkívüli fejmosást.
Egyesével szólított minket a halálsorra; magázódva, mintha
nem is az ő osztálya lennénk.
‒   Soós! ‒ Gergő mindent feladva vánszorgott a tanári
asztalhoz. ‒ Kinek az ötlete volt ez? ‒ Hallgatott. ‒ Utoljára
kérdezem: Pongrácz! Weiss! Balicz! Vagy a hölgyek: Ivanics!
Bognár! Faragó! Mind tökrészegek voltak, mire a hegyi mentők
kiértek. Rédey! ‒ Meglepődtem, hogy engem is szólít. ‒ Állítólag ez
meg a patakba esett, csak ezért fordult vissza. ‒ Tüsszentenem
kellett. ‒ Vizesen mászkál. Nem fél, hogy tüdőgyulladást kap. ‒
Kedvenc zselés tollával kopogott az asztalon. ‒ Rám törték az ajtót,
hogy a Hornyák leesett. Bokája tört. Még nem az élete: a bokája. ‒
Felállt az asztaltól, és úgy járkált a padok között, mint egy
egyszemélyes kivégzőosztag. ‒ Mert persze az alkohol. Ugye. Engem
vastagon nem érdekel, ki nagykorú már ebben a bagázsban, nem!
Ha a detoxikálóban kötnek ki, nyakukat szegik, vagy teszem azt, meg
is találnak dögleni, nekem kell elszámolnom a szüleikkel. ‒ Megállt
Jani padja mellett. ‒ Balicznak az ölébe csorgott a nyála. Ketten
húzták le a hegyről. Be is csináltál, édes fiam? ‒ Jani kuncogni
merészelt, mire Ridegh a padjára csapott. ‒ Morzsás pofával fal, mit
fal: zabál az asztal alatt, miközben a tanáriban már írják az
utángyártott igazgatóiját. Agysejtje: semmi. Balicz fiam egy egysejtű,
egy amőba!
‒ Zöld szemes ostoros ‒ csámcsogta önhitten Jani.
‒ Tanár úr ‒ vette magához a szót a hangadó szőkeség, Bognár
Anita ‒, igaz, hogy töményeztünk… de csak azért, mert nem tetszett
megengedni… le kellett feküdnünk tizenegykor…
‒ Mondtam én egy szóval is, hogy egymással?! ‒ Ridegh kikelt
magából. ‒ Fél este ott virított Baliczéknál! A tiltás ellenére mind
elhagyták a szállást, hogy vedelni, értik: vedelni menjenek egy
életveszélyes helyre!
‒ Életveszélyes… ‒ dünnyögte Vica, mire Ridegh tenyere az ő
padján landolt.
‒ Ha úgy nyeli az írástudatlan nagyanyja házipálinkáját, mint a
vizet, kedves Faragó kisasszony, akkor igenis azt kell mondjam, egy
domboldal is életveszélyes! Egy kisállatsimogató is, hát nem érti
meg a fejével?!
A narancsvörös hajú Weiss Ricsi arca felpüffedt az állandó
méregtől, amit lépten-nyomon csípős megjegyzések formájában
juttatott kifejezésre.
‒   Miért csak mi vagyunk elővéve, tanár úr? Békésen
kirándultunk, mialatt a Sebestyén meg a Rédey a szálláson
enyelegtek!
‒   Kuss legyen! ‒ Riddicknél végleg elszakadt a cérna. ‒ Óra
után mindenki, mondom, mindenki jelentkezik nálam az
ellenőrzőjével!
*
‒   Te láttad, ahogy Szúnyog leesett? ‒ faggattam Vicát
nagyszünetben, és az ellenőrzőm oldalait pörgetve meggyőződtem
róla, hogy Riddick megkímélt a beírástól.
‒   Hogy láttam-e? Hah! ‒ Vica harapott egyet a sonkás
szendvicséből, és előre nyújtózott hosszú, izmos lábaival. ‒ Nem
leesett. Leugrott. Nagy különbség!
‒ Leugrott? Ennyire hülye meg hogy lehet?
‒   Le akart tapizni. Azzal fenyegetett, ha ellenállok, leugrik.
Mondtam neki, ugorjál. És ő ugrott. ‒ Teljes lelki nyugalommal
folytatta az uzsonnát. ‒ Túlléphetne már kettőnkön. Drámakirály,
mint a rockerek általában. Balicz kivételesen jófej volt, megvédett.
Miután Szúnyog kiplaccsant a fűben, ő még engem vigasztalt, hogy
ne vegyem magamra. Tudtuk, hogy végünk lesz, ha terítjük a
lapjainkat Riddicknek, de nem hagyhattuk csak úgy ott a Szúnyogot.
Jobban tettem volna, ha én kísérlek vissza, akkor legalább nem
nyomul rám megint.
Igyekeztem nem mutatni, hogy én azért még így is jól jártam.
‒ Visszamásztunk Sebivel a kőházig, fogat mostunk, aztán meg
már léptünk volna aludni, amikor jött tőletek az üzenet. Azt hittük,
Szúnyog annyira leesett, hogy meghalt vagy ilyenek. ‒ Megjátszott
közömbösséggel követtem a tantermi óra akadozó mutatóját. ‒ Kár,
hogy Jani haverjai egytől egyig emeletes idióták. Egyszerűen nem
értem, hogyan vonz be ennyi embert maga köré, mint valami kövér,
beképzelt bolygó. Sebestyén Matyi is ott kering körülötte.
‒ A te kisbolygód…
‒ Nem az én kisbolygóm.
‒ Még. Hisz hazakísért… ‒ Gurgulázó nevetésben tört ki, még
véletlenül a nadrágjára is köpött egy darabka sonkát, ‒ Én annyira
akartam nem röhögni, Dorka… de ahogy arccal lefelé tanyáltál a
vízbe… aztán felugrottál, és mint aki behugyozott… megrendezni se
lehetett volna jobban… egyszerűen zseniális alakítás volt… És ahogy
Sebi hősiesen felvállalta a végzetét, hogy visszamegy veled… te erre
olyan pofát vágtál, hogy két lépést ugrott hátra… Tudod mit?
Mutatok neked valamit ma! Mi a terved tanítás után?
*

A térdére támaszkodott; szeme lázasan csillogott sötét szemöldöke

alatt.
Volt valami megfoghatatlan, valami varázsos benne. Valami
meg nem értettség a mosolya alatt; valami fel nem fedezett, fel nem
tárt régészeti lelet; valami, ami mégis olyan kínosan ismerős.
A legalacsonyabbak közé tartozott a kosárlabdacsapatban,
szinte elveszett a száznyolcvanöt-százkilencven centis óriások
között. Termetével könnyedén megtévesztette az ellenfelet, így az
évek alatt Matyi a csapat titkos fegyverévé vált. Belőle aztán senki
nem nézte ki, mekkorát képes ugrani, vagy milyen kifinomult,
rafinált technikákat ismer.
‒ Ez igen! Szép! ‒ méltatta az edző.
Ha tiszteltünk valakit egyáltalán középiskolás éveink alatt, az
Lázár bá volt. A fiúk tartottak tőle, mert ha megszólalt, beleremegtek
az ablakok. A rossznyelvek szerint nem vetette meg az italt, erről
azonban egyedül duzzadt, vörös orra tanúskodott.
Záporoztak körülöttünk a pontok, mire elhangzott a győzelmet
jelentő sípszó, és Vica örömében felpattant mellettem. Én azonban
másfelé nyújtogattam a nyakam: láttam, hogy az edző megveregeti
Matyi vállát, ám ő borúsan figyeli, ahogy az osztálytársnőim Janit
zsongják körül.
‒   Szerinted van borostája? Gondolom, csak nő azért… ‒
Reménykedve morzsolgattam a táskám pántját. ‒ Persze, gyerünk,
szórakozz rajtam! Csak mert nem értek az ilyenekhez.
‒ Hát, de milyenekhez? ‒ visította Vica. ‒ Ha tudom, hogy a
szőrök érdekelnek, állatkertbe viszlek, nem kosármeccsre…
‒   Honnan tudjam, mikor kezd nőni egy borosta? Apám
előember, amióta ismerem.
 ‒ Azt el tudod képzelni, hogy a fülcimpádba harap?
‒ Micsoda? Apám?
‒   Francokat, Matyi! Azzal a szájjal, amivel épp kifújja a
levegőt!
Feltűnés nélkül összpontosítottam az ominózus kicsi ajkakra.
‒ Nem harapós fajta ‒ hoztam meg a szakértői döntést.
‒ Az a típus, aki puszit ad a füledre, és elhív fagyizni.
‒ De a fagyit a füledre keni…
‒ Semmit sem ken sehova. Csöndes és visszafogott.
‒ Életében nem kamatyolt. Nézd meg, ahogy jár! A feje folyton
oldalra lóg, mint aki most kapott agyvérzést. Balicz viszont ezzel a
biztonságiőr-beállással akkor is kivívja magának a figyelmet, ha
eszed ágában sincs odanézni.
Jani ráakaszkodott Matyi nyakára, és a rágóját rányomta az
egyik éppen távozó játékos mezére.
‒ Hé, muflonok! Nyálszívót bekapcsolni!
‒ Kopj le, gyökér! ‒ ábrándította ki rutinosan Vica. ‒ Sebi ma
is százszor jobb volt nálad, úgyhogy lehúzhatod magad a vécén.
‒   Hú, de nagy a szád, cica! Példát vehetnél a barátnődről. ‒
Úgy tűnt, rajtam a sor. ‒ A türcsikirálynő legalább csendben utál.
Néma fintorral válaszoltam a türcsikirálynőre.
Mintha olvasna a gondolataimban, Matyi pillantása rám
szegeződött.
Talán neki is eszébe jutott a szótlan erdei séta, a közös
fogmosás, vagy Ridegh tanár úr képe, amikor tudtára adtuk, hogy az
egyik tanítványa kiesett a kilátóból.
Matyi valahogy mögém keveredett, amikor elhagyni készültünk
a tornatermet a lányokkal.
‒   Legközelebb is lejössz? ‒ Kedves érdeklődésére egyáltalán
nem számítottam.
Egy darabon együtt sodródtunk a tömeggel.
 Épp meg akartam fordulni, hogy épkézláb választ adjak a
kérdésére, de mire észbe kaptam, a folyosó zajos áramlata elragadta
előlem.

2
Lázár hiába kérte a nálunk vendégeskedő szakközépiskola barbár
kosarasait, hogy álljanak el az útból, ne torlaszolják el a bejáratot és
viselkedjenek kulturált ember módjára, nem engedelmeskedtek; úgy
tűnt, egyedül az ordításból értenek, és olyanról, hogy illem, még csak
nem is hallottak.
A mérkőzésre Bognár Anita és holdudvara is ellátogatott.
Köldökig érő dekoltázsuk és csípőnadrágjukból kilógó taligájuk
láttán előkészítettem a képzeletbeli hányózacskót.
Életem második kosármeccsén már tisztában voltam a játék
néhány alapvető szabályával, Vica szerint azonban az ellenfél
sorozatosan megszegte őket, mégse állították ki a felelőst. Sérült
igazságérzettel mantrázta, hogy márpedig ez fault, ez meg büntető,
és különben se telt le a három másodperc.
Az egész káoszból annyit fogtam fel, hogy bár Matyi és a társai
teljes erőbedobással küzdenek, az edző ötpercenként hosszabbítást
rendel el, mert a kosárlabdában nincs döntetlen: addig ütlegelik a
labdát, amíg valamelyik csapat végül át nem dobja a gyűrűn.
Azon kaptam magam, hogy a tenyerem hűs az izgatottságtól.
Pedig soha nem sportoltam, és a tévét is folyton elkapcsoltam, ha
mozgásos tevékenységet adtak. Egyedül a műkorcsolya-
bajnokságokat szerettem; forró kakaóval a kezemben folytam szét a
kanapén, és gyönyörködtem a kecsesen suhanó, strasszos ruhákba
bújt alakokban.
A süketítő dübörgés, Lázár váratlan bekiabálásai és a
lépéshibákat kísérő mocskos káromkodások hatására háborús
filmeket idéző csatahangulat lett úrrá a tornateremben. Mintha
minden egyes dobbanásnál lelőttek volna valakit.
Anitáék kánonban siránkoztak. Ők is Matyiban bíztak, mint
utolsó esélyben, de az utolsó esély szemmel láthatóan a végsőkig
kimerült a monstrumok közti rohangálásban.
Közel egy órája tartott a vergődés, amikor az ellenfél bedobta a
mindent eldöntő kosarat.
Vica a szája elé kapta a kezét. Majdnem sírva fakadt.
‒ Nem, nem, nem…
Csúfos vereséget szenvedtünk.
A fiaink ábrázatán megmutatkoztak az átütő csalódottság
egyértelmű jelei.
Lázár halkabbra váltott, és gratulált az ellenfél
csapatkapitányának. A játékosok és a nézők a kijárat felé
hömpölyögtek, és részletekbe menően tárgyalták ki a meccs
bizonyos szakaszait a nyitástól az utolsó balul elsült fordulatig.
Csak Matyi ült a padon, térdére borulva, mint egy néma
szerzetes.
‒   Szia ‒ szólítottam meg félve, de nem reagált. ‒ Nem a te
hibád ‒ folytattam, de mit sem ért a vigasztalásom.
Láthatatlan voltam számára.
Közelebb settenkedtem hozzá, és alig észrevehetően
megsimogattam nyirkos mezét.
Te jó ég, mit művelek? Remélem, senki se látta, hogy
hozzáértem… Hozzáértem egy fiúhoz!
Furcsa, de ismerősnek találtam az érzést. Mintha minden
áldott nap végrehajtottam volna ezt a kellemes mozdulatsort.
A fejemben egy hang mégis azt súgta, azonnal hagyjam abba,
mielőtt végképp hülyét csinálok magamból, míg egy másik arra
biztatott, hogy legyek bátor, folytassam, hisz melegség árad szét tőle
a mellkasomban, és csordogál a végtagjaimba.
Vajon tudja, sejti, hogy hálás vagyok neki?
De ő továbbra sem mozdult.
 Egyedül akar lenni, gondoltam.
Így hát nem zavartam tovább; suhanva hagytam el a
tornatermet.
*

‒   Balicz! Máris bemutatod a rezgő testet! ‒ szólította fel a

fizikatanárnő Janit, aki megköszörülte a torkát, és elővette a
telefonját.
‒ Rezgő test ‒ tanárnő. Tanárnő ‒ rezgő test. ‒ Fuldokoltunk a
nevetéstől. ‒ Eszembe jutott még egy rezgő test, mondhatom? Ne
tessék már prűdnek lenni, hadd mondjam, na!
Váratlanul belépett Riddick. Szokása szerint lyukasóráiban a
folyosókat rótta, és valahányszor kihallatszott a zajongásunk,
szétcsapott köztünk.
‒   Dolgozzatok már rendesen, nyakatokon az érettségi! Úgy
unom, hogy csak panaszkodom a bé miatt. ‒ Kacsintott, és
végigsimított tar fején. ‒ Piás banda. ‒ Az árnyéka kivonult a
teremből, és kattant a zár.
A tanárnő előszeretettel lapozgatta a naplót.
‒ Janika, ez a mai sajnos egy egyeske. Legközelebb majd
készülsz. Lássuk csak, lássuk csak… Javítani szeretne valaki? ‒
Csend. ‒ Hornyák Botika?
‒ Otthon! ‒ kiabáltuk be. ‒ Botika eltörött…
‒   Ez esetben Dorka, légy szíves, mentsd meg az osztály
becsületét!
Kényszeredetten tápászkodtam fel a padból. Ha valaki nem
súgja le nekem a rezgő testet, végem. Előző este éjfélig néztük apa
kedvenc krimijét, és csak a buszon jutott eszembe átfutni a fizikát.
‒   Ha… ha két test szélső helyzete között… ‒ Pánikba esve
sandítottam oldalra. Matyi szája az egyenes szót formálta. Füzetből
olvasta, de ez a lényegen nem változtat. Súgott nekem… ‒ …egyenes
vonalú pályán… ‒ Psszt, periodikusan! ‒ …perisztartikusan mozog.
 ‒   Micsoda-a? ‒ állított meg a tanárnő. ‒ Mit jelent a
perisztartikus mozgás, Dorka?
Féregmozgás…
‒ Féreg ‒ vágtam rá.
Az osztály hullámzott nevettében.
‒   Melyik az? ‒ A tanárnő valószínűtlenül hosszúra nyújtotta
gyöngysorral ékesített, ráncos nyakát. ‒ Ki súg ilyen
sületlenségeket?
Mire szedett-vedett mondókám végére értem, arra
számítottam, hogy nekem is megérett egy jókora egyes, csak
győzzem otthon kimagyarázni. A szüleim így, érettségi előtt
különösen érzékenyen vették, ha négyesnél rosszabb jeggyel
állítottam haza. Az a hajmeresztő vízió lebegett előttük, hogy nem
vesznek fel az egyetemre, és a nyakukon maradok.
‒   Ez egy hármaska csak, Dorka. Sovány, szomorú hármaska,
még kövérnek se kövér. ‒ A nevemet szerencsére nem lehetett
tovább becézni. ‒ Ma új anyagot veszünk, továbbgondoljuk a
rezgőmozgást. Hallgassunk már el ott hátul! Te meg mit babrálsz
azzal a telefonnal? Azonnal tedd el, ha nem akarod, hogy elvegyem!
Jó lesz az unokámnak játszani. Kétévesen több esze van, mint
neked, kislányom.
*

Ebédkor csak az én asztalomnál maradt szabad hely, ezért Matyi és

Geri mellém telepedtek. Igyekeztem az ebéddel foglalkozni, de csak
kavargattam a sóskát.
Párszor véletlenül ki is csöpögtettem a kockás terítőre. Igaza
van anyáméknak, képtelen vagyok a finom és nőies mozdulatokra.
‒ Már megint ez a takony ‒ jegyezte meg Gergő ‒, kihányom a
belem. Hogy bírod megenni?
‒ Valahogy letolom ‒ felelte Matyi.
‒ Azért a bejárónőtök csak jobbat kutyul!
 Gergő szavaira láthatóan zavarba jött, és én is meglepődtem.
‒   Elmegy ‒ válaszolta tömören. Miután végzett, csákót
hajtogatott az egyik tiszta szalvétából, de szétszedte, és addig nem
nyugodott, amíg béka nem lett belőle. ‒ Tessék, a te brekid ‒
nyújtotta felém ‒, virágot sajnos nem tudok.
Arcpírra aligha lett volna szükségem.
‒ Mi az már, együtt kajáltatok? ‒ vágódott le mellénk Vica.
A válaszadástól Jani mentett meg; a szájából egy félig
megrágott kenyér héja lógott ki.
‒ Ez mi a tök? ‒ pöckölte odébb a békámat. ‒ Matyesz! Ezzel a
klotyópapírral csajozol? ‒ Odalépkedett a konyhasók ablakához, és
bedörmögött: ‒ Kézcsók, itt hagytam a sütimet!
‒   Jánoskám, hát láttam is, hogy elmentél, na, mondom, csak
nem beteg ez a fiatalember, hogy a tálcán felejti a linzerét?
‒   Hálásan köszönöm, Gömbi néni. ‒ Amíg Jani a
konyhásoknak hízelgett, Matyi lenyomott két puszit Vicának. Bár
távol állt tőlem ez a baráti puszilkodás, bármit megadtam volna,
hogy tőlem is így búcsúzzon minden áldott nap.
‒   Nocsak, majdnem téged is lekapott! ‒ jegyezte meg Vica,
miután a két fiú otthagyott minket, én pedig titokban a zsebembe
csúsztattam a világ legszebb ajándékát: a gyűrött szalvétabékát. ‒
Valami van a levegőben? Dorka! A végén még gyorsabban összejön
ez, mint gondolnád! Megkérdezzem tőle, mit szólna hozzá, ha
összehoznátok a dolgot?
Kétszer is nekirugaszkodtam az üvegajtó kinyitásának,
majdnem felkenődtem rá.
‒ Megőrültél? El akarnád pletykálni, hogy…
‒   Hogy csorgatod utána a nyálad? Haha! De még hogy! ‒
Lehúzta az alsó szemhéját, és megpróbált kipiszkálni egy darabka
szemfestéket. Valószínűleg már el is képzelte, ahogy kézen fogva
andalgok Matyival egy virágos réten. Kétségkívül elfelejtette, hogy
allergiás vagyok a virágporra, és ellep a kiütés, ha nem kapom meg a
szükséges antihisztamin-adagomat.
 ‒   A nyál, mint ismeretes, tele van baktériumokkal. Most mi
van? Figyeltem nyálismeret-órán.
‒   Csak gyakorlati tapasztalatot nem szereztél ‒
győzedelmeskedett fölöttem. ‒ Szóval végre belátod, Sebi ideális
arra, hogy magadra rántsd! Na jó ‒ higgadt le ‒, a családi helyzete
nem valami fényes, azt aláírom, de érdekli a hóhért. ‒ Féltem, hogy
a végén valami olyat tudok meg, amitől kártyavárként dől össze
bennem, amit felépítgettem magamban, és nem fogom Matyit
annyira érdekesnek és titokzatosnak találni. ‒ Ja, hát én csak annyit
tudok, hogy elég jómódúak. Az apja a hollandusoknál húzza az igát,
a bátyja meg pár éve lelépett. A muter állítólag teljesen kiakadt, mert
Domi megtagadta a családját. Így Sebi marad neki, akit szekírozhat.
Ha nem is úgy, hogy kibokszolja a nappaliból, de múltkor is
megszorította a karját, tiszta folt lett az egész, már úgy jött be reggel
törire. A húga, Zsófi bezzeg szörnyen el van kényeztetve, mindenféle
különórára beíratták, különtánc, különnyelv, el is van szállva
magától rendesen! De hol van normális család? A tiéd talán az? Hm?
Előző este apu nem találta az olvasószemüvegét, és teljes gőzzel
hibáztatta anyát.
Nehezen azonosultam édesanyám áldozatibárány-szerepével.
Miért nem védi meg magát soha? Miért nem szól vissza, teli
torokból, sírva, üvöltve, miért nem vonul félre dacosan, aminek én
és apu mesterei vagyunk?
Ezzel együtt nagyritkán azt is láttam, hogy apu átöleli anyu
széles csípőjét. Ha fiatalkorukból előkerült néhány poros emlék,
anyu szeméből olyan esztelen rajongás sugárzott, ami valahol
megmagyarázta, miért nem vált még el a borostás docenstől, akinek
a géptanon és a tévés műveltségi vetélkedőkön kívül láthatólag
semmi nem foglalt el kiemelt helyet az életében, talán még ő sem.
A szemüveg persze meglett.
Végig apám kemény fején volt.
*
Tanítás után a gimnáziumhoz közeli ligetben lógattuk a lábunkat a
pingpongasztalon.
Hiába csődült össze több évfolyam, nem tágítottam Vica
mellől, pofonegyszerű okokból: nem akartam beszélgetést
kezdeményezni másokkal.
Füstbe burkolózó iskolatársaim, a repedező betonút és az
egymásba torlódó felhőréteg díszletként üzemeltek látszólagos
társasági életemhez; a meredező fák csupasz ágai közt átfújt a hűvös
délnyugati szél.
Vica vagányan beleszívott Geri cigijébe, és vállon öklelt.
‒ Nézd már, ott a jelölted.
Matyi a jeges széllökések ellenére drága tornacipőt és vékony
szövetkabátot viselt. A haja összevissza állt, mint aki nemrég ébredt
fel. Ahogy felfedeztem mellette Bognár Anitát, a látottak elmosódott
vízfestménnyé váltak előttem, a torkom összeszorult.
‒ Hülyeség volt áltatni magam ‒ morogtam a bajszom alatt. ‒
Elhittem, hogy valakinek én is tetszhetek. ‒ Talán túl korán keltem,
vagy az bánt, hogy a rajztanár felemelte a rajzom, azzal a szöveggel,
hogy hát kérem, íme az ékes példa, így kell kiszaladni a vonalból! ‒
Meg akartam műttetni a szemem, de idegi, érted? ‒ Vica
hallgatásával felhatalmazott a folytatásra. ‒ Úgyhogy most
hazamegyek, magolok egy sort, és holnap önként lefelelek Babits
Jónás könyvéből!
Úgy meredt rám, mint egy zuhanó kamikázéra:
‒ Megbuggyantál.
Anita ringó csípővel vonult el mellettünk barátnői díszes
társaságában, mint egy színpompás flamingó párzás után.
Elbúcsúztam Vicától, és pukkadozva hazaindultam, gondosan
ügyelve rá, hogy másfelé induljak, mint az osztálytársnőim.
Még ki se tettem a lábam a ligetből, a telefonom már jelzett is.
‒ Beléd meg mi ütött? Teljesen be vagy feszülve! ‒ kiabálta túl
a többieket Vica a vonal másik végén. ‒ Beijedtél a Matyitól, vagy mi
van?
 ‒ Képzeld, nem ijedtem be tőle!
‒ Hát, te tudod!
Utáltam, ha valaki azt mondta: te tudod! Annyira, hogy út
közben néhány könnycseppet is sikerült kipréselnem magamból.
A kirakaton tükröződő szeplőim látványa még inkább
lelombozott. Évről évre szeplősebb leszek. És évről évre
barátságtalanabb.
Nem akarok az lenni, se szeplős, se barátságtalan, de amikor
kimondom a dolgokat, rendszerint már késő. Ha megszólalok, az
inkább csak felnyögés, nem is emberi beszéd.
Talán az összhatással van baj. Igen, ez lesz a megfelelő szó.
Egyszer olvastam valahol, valakinek vagy van kisugárzása, vagy
nincs. Nekem minden bizonnyal nincs. Végtére is, nem is tudom, mi
az. De tényleg nem.
Hiszen a szalvétabéka nem is lehet más, csak én; tudtán kívül
Matyi engem hajtogatott meg!
Az önostorozásban az sem tűnt fel, hogy végig mögöttem jött.
‒ Nagyon sietsz? ‒ szólt utánam.
‒ Aha, sietek.
‒ Értettem ‒ mondta megszégyenülten ‒, kár.
Az aszfalt repedéseiből sűrű moha bukkant elő, nem kímélve a
közeli téren magasodó modern szobor talapzatát sem.
Az avantgarde műalkotás különféle neveket kapott, de a
környékünkön az Első Botmixer István vitte a prímet.
A szögletes kőtömeg a világon mindenre hasonlított, de István
királyra sehogy sem emlékezetett.
Matyi megbabonázva bámulta, ahogy az árnyékom a szoborra
vetődik, majd összeszedte magát, és lenyomott egy-egy visszafogott
puszit az arcom két oldalára.
‒ Akkor szia, Dorka.
Mintha mosolygott volna.
Vagy csak úgy esett az arcára a fény?
*
‒ Kalkogén elemek. Mit jelent ez, hol találhatók meg ezek az elemek
a Mengyelejev-féle periódusos rendszerben?
‒   A hatodik főoszlopban. ‒ Matyi ásítva is kente-vágta a
választ. Csodáltam, amiért nemcsak értette a kémiát, hanem
olyannyira izgatta a fantáziáját a sok kémcsőben foszforeszkáló
színváltós, bűzös trutymó, hogy a természettudományi karra készült.
Ha az órát a laborban tartották, védőszemüvegben segédkezett
Virághnak, míg mi a pad alatt chateltünk.
‒ Természetesen a válasz helyes! ‒ Virágh tanár úr elégedetten
vonta le a következtetést, hogy talán mégis megérte a hátvéd és a
tanári pálya közötti súlyos döntés.
Még mindig nem dolgoztuk fel teljesen, hogy az egyik szeme
azért néz mereven előre, mert üveg. Ehhez nyomasztóbbnál
nyomasztóbb legendák kötődtek, melyek közül az egyik így szólt:
‒ Kísérletet végzett. Nem kellett volna.
A másik így:
‒ Harcolt a vietnami háborúban.
‒ Már hogy harcolhatott volna, te hülye? Tudod, az mikor volt?
Akkor sokkal öregebbnek kéne lennie!
Azt persze senki se sejtette, hány éves pontosan. Már a
húszéves tablókon is idősnek tűnt.
‒ Ott, hátul! ‒ mutatott a terem végébe Virágh tanár úr. ‒ Nem
jó, ha hárman ülnek egymás mellett, pláne, ha mindhárom
egynemű!
Feküdtem a padon, és unalmamban szívecskéket firkáltam egy
papírra. A szívecskéknek sötétre satírozott szemöldököt és nem
utolsósorban világos hajat rajzoltam.
Félig-meddig véletlenül összepillantottam Sebestyén Matyival,
aki megejtett egy gátlásos félmosolyt, és az öklét az állába
mélyesztve figyelte Virágh tanár úr egyedi szemmozgását.
Részt vettek a földkéreg felépítésében, ezért más néven
kőzetalkotóknak hívjuk őket. Kő-ze-tal-ko-tók.
 Sóhajtottam, és álmosságot színlelve továbbra is Matyit
figyeltem a karom mögül.
Alacsony és sovány, az igaz, nem vesz részt a földkéreg
felépítésében, de bizonyára szálkás lehet, hisz keményen sportol.
Elemi állapotban két kovalens kötéssel kapcsolódnak
egymáshoz, így alkotnak molekulákat.
Én is szeretnék ilyen vagy olyan kötéssel kapcsolódni hozzá.
A rendszám növekedésével fokozatosan nő a sűrűségük,
olvadás- és forráspontjuk emelkedik.
Váratlanul az igazgatóhelyettes érces hangja szakította félbe az
órát.
‒   Elnézést kérek az óra megzavarásáért ‒ recsegte az
iskolarádió. ‒ Megkérem az óratartó kollégákat, engedjék el tíz
perccel kicsöngő előtt a kosarasokat! A többiek csengetésig
maradnak. Hangsúlyozom: a többiek maradnak. Köszönöm.
Az osztályunkból négy fiút azonnal el is engedtek, köztük Janit
és Matyit, akik így megúszták a kémiaóra végét.
A kalkogén elemek, mint amilyen az oxigén, a kén, a szelén,
fiam, nem fészkelődik, de tanárnő, én lány vagyok, az engem nem
érdekel, a kalkogén elemek…
*

Hamarosan a tornatermi padon ücsörögtem, és türelmetlenül

vártam a kezdést.
Megdobbant a szívem, amikor kinyílt a tornaterem ajtaja, de
hiába; úgy tűnik, Matyi késik.
Amikor végre befutott, a csapatkapitány lekezelően rárivallt:
‒ Lassabban nem megy, Matyika?
A labda már a legelső passzolásnál súrolta az arcát.
‒ Nem alszunk, Sebestyén! ‒ Szokatlan ügyetlensége miatt az
edző is megszólta, de én, aki a legnagyobb rajongójává nőttem ki
magam, azt hittem, kifordult a világ kereke.
 ‒ De gyík vagy ma, hallod… ‒ csóválta a fejét Jani.
Matyit valósággal felfalták az ellenfelei.
Homlokáról izzadságcsepp gördült le, a mellkasa sebesen
emelkedett-süllyedt.
Nyitott szájjal lélegzett, a bőrét helyenként lilás kis foltok
csúfították.
Öt másodperce maradt a támadódobásra, ami ebben a
sportban rengeteg idő.
‒ Ne szarakodj! ‒ süvöltötte az egyik csapattársa.
Négy, három…
Nekiiramodott.
Kettő, egy…
Mintha tegnap történt volna, most is hallom, ahogy a
tornacipője csikorog a parkettán.
Hallom a tompa puffanást, ahogy hasraesik.
Többen ösztönösen felugrottunk a padokról. A játék egy hosszú
sípszót követően félbeszakadt, a csapattársak körbeállták Matyit.
Örökkévalóságnak tűnő pillanatokig rongybabaként hasalt a
tornaterem padlóján, én pedig visszafojtott lélegzettel figyeltem,
ahogy Lázár átverekszi magát a bámészkodó játékosokon, és
segítségre szólítja fel őket.
A rivális csapat tett Matyira néhány becsmérlő megjegyzést, ő
pedig végre megrázta a fejét, amikor a mieink fel akarták segíteni.
Mégis rászorult, nem is egy társára, kettőre, én meg csak
bámultam, ahogy kitámogatják a teremből, és hirtelen indíttatásból
ráültem a kezemre, hátha sikerül elrejtenem a világ elől az ijedtség
apró rángásait…

3
‒   Nézd, Robi… már megint csak turkál az ételben… – siránkozott
anyu vacsoránál, mintha én ott se lennék. ‒ El fog fogyni ez a
szegény lány…
‒   Az elfogyástól azért messze áll. ‒ Apu kiválóan értett a
vigasztaláshoz. Az étkezőbe lövéshangok, halálhörgések és sikolyok
szűrődtek be a nappaliból, ahol kedvenc krimisorozatát adták a
tévében. ‒ Kíváncsi leszek, megölik-e ezt a James gyereket. ‒
Kibámult az ablakon. ‒ Itt ez a rohadt tél. Rohadt távszámla. ‒
Szokásához híven nem szeletelte a kolbászt és a sajtot, hanem törte.
Anya téliszalámis zsömlét készített nekem, jó vastagon
megkenve medvehagymás vajkrémmel, de én csak zaklatottan
tépkedtem a körmöm körüli bőrt. A pizsamafelsőmön alvó kacsák
gondterhelten felsóhajtottak.
Matyit állítólag az iskola legrejtélyesebb zugáig, az orvosi
szobáig támogatták, ahol feküdt vagy egy órát. Osztálytársaim
mesélték, hogy nagyon sápadt volt, és bejött érte az anyja, aki meg
nagyon haragos volt; talán mert a munkahelyéről rángatták be.
‒   Agyrázkódást kapott. ‒ Vicának mindenre akadt egy
kézenfekvő magyarázata. ‒ Ha akarsz tőle valamit, megszokod, hogy
a kosarasok folyton ütik-verik magukat. Úgy igazából. Nem úgy,
mint a Szúnyog…
Kitaposom a beled, James!
Apu átköltöztette a kolbászt a nappaliba, nehogy lemaradjon
valamiről, anyu meg belevágott a vacsora romjainak eltakarításába.
Talán a sok számjegy és adókulcs után ez jelentette számára
felüdülést.
Kihasználtam a helyzetet, és megkörnyékeztem.
‒ Van egy srác az osztályban…
Kizökkent a transzból, és kerek szemekkel itta a szavaimat.
‒ Tetszik neked? ‒ Mintha azt kérdezte volna: A télapó tényleg
létezik?
‒ Talán. ‒ Szégyellősen játszottam a szalvétával.
‒ És te is tetszel neki? ‒ Megcirógatta a hajam.
 ‒   Fogalmam sincs. Volt rá négy éve, hogy észrevegyen. ‒
Inkább nem avattam be a patakba zuhanásos nagyjelenetbe, sem a
meglepetésbe, amit Matyi hozzáállása okozott. ‒ Hajtogatott nekem
egy békát… szalvétából…
‒   Basssszuskulcs! ‒ óbégatta váratlanul apa a tévé előtt,
amiből egyből tudtuk: megölték Jamest.
Este még sokáig nem tudtam elaludni.
A szalvétabékát Jamesnek kereszteltem, hogy ne érezzem olyan
egyedül magam.
*

A gimnázium melletti öreg tölgy kérgét az évek során

monogramokkal és szívecskékkel díszítették, az ágait bevonta az
ónos eső üveges rétege.
Sapka híján a mozdulatlan vízcseppek megültek a hajamon,
majd a terembe érve alázattal engedtek a gravitációnak.
‒   Nicsak! A két hősi hadirokkant! ‒ A becsöngőt követően
Riddick üdvözölte Matyit és a gipszelt lábú, mankós Szúnyogot,
majd bele is kezdett az angolórába. ‒ Are you ready? Can we start
now?
Az egyetlen dolog, amire büszke lehettem, az, hogy tizenhat
évesen megszereztem a középfokú nyelvvizsgát. Ridegh szerint
kiemelkedő a nyelvérzékem, tökéletes teszteket írok, pazar a
kiejtésem, és sokra vihetem, ha tartom a szintet, és nem lustulok el.
Matyi kettesre felelt a feladott szavakból, matekórára menet
pedig eltévesztette a termet.
Ilyen ez az agyrázkódás… az ember teljesen kifordul
önmagából.
Utolsó óra után csigalassúsággal pakoltam a holmim. Addig
húztam az időt, amíg az osztály kizakatolt a teremből, és kettesben
maradtunk Matyival.
 Betettem a táskába tolltartót, kivettem a táskából tolltartót.
Betettem a füzetet a táskába, kivettem a füzetet a táskából. Betettem
az órarendet egy könyvbe, és a hátizsákom alján talált kilapult
banánnal a szemeteskukához járultam.
‒   A többiek azt hiszik, fejen talált az a labda és agyrázkódást
kaptál… ez kamu, ugye? ‒ Kidobtam a banánt, és némi
öntudatossággal felvértezve rámoltam tovább.
‒ Hogy? ‒ Matyi felébredt az egész napos apátiából.
‒   Valójában az arcodat érte ‒ bukott ki belőlem, sürgetően,
megállíthatatlanul ‒, de ennyi nem elég ahhoz, hogy agyrázkódást
okozzon, fizikailag lehetetlenség!
‒ Lázár ki fog rúgni.
Véletlenül levertem a hátizsákom, aminek a tartalma
könyvestül-füzetestül és reggelimaradványostul a földre zúdult.
‒   Akármelyik istencsászár sportolóval megesik, hogy nincs
formában! ‒ Letérdeltem, hogy összeszedjem a holmim.
‒   Aha, és akármelyik istencsászár sportolónak felhívják az
anyját, mialatt az orvosiban a fejét borogatják?
‒ Simán. Ilyenkor úgy bánnak velünk, mint a dedósokkal. Ha
kimegyünk az iskola kapuján, le vagyunk tojva, azt csinálunk, amit
akarunk, még cigizhetünk is. De amint visszajövünk, a suli jogi
felelősséggel tartozik értünk.
‒ Gáz, hogy szóltak anyámnak. Óriási balhé volt ebből otthon.
‒ Úgy érted, izgultak érted.
‒ Nem. ‒ Nyilvánvalóan azon rágódott, megbízhat-e bennem.
Végül kibökte: ‒ Túl gyorsan kellett venni a levegőt, és az most nem
ment.
‒   Ha ilyen bajaid vannak, akkor talán orvoshoz kellene
menned, nem?
‒ Hát ez jó! Ovis korom óta járok kontrollra, de a Rédey Dorka
orvoshoz küld! ‒ Befogtam a szám. Nem szerettem azt a hangot,
amin az imént nevetett. ‒ Billentyűszűkület miatt. Sztetoszkóppal
hallható a kattogás. Tak-tak-tak. Ketyegek, mint a bomba. Bármi,
ami felnyomja a pulzusom, durván kigyomlál, úgyhogy nem
javallott. Mint amilyen a rohangálás… a mit tudom én, ugrálás…
‒ Bungee jumping, snowboard, vadvízi evezés ‒ folytattam.
‒   Mélytengeri búvárkodás, paintball, kaszkadőrködés…
Indiánszökdelés, békaügetés…
‒ Foci, tenisz… Kosárlabda ‒ fejeztem be letörten.
‒ Itt farkastörvények uralkodnak. Ha nem tudsz elég tiszteletet
kivívni, eltaposnak, mint egy férget. Az izzadást, a lihegést és társait
meg lehet szokni, csak azt nem, ha az embert attól az egy dologtól
tiltják el, amit a tyúkszaros életében szeret csinálni. ‒ A szavai
szúrós csalódással teltek meg. ‒ Két éve vagyok szigorúan eltiltva a
mozgástól, de sosem adtam le ezeket a felmentéseket a suliban.
‒ Akkor mit csináltál velük? ‒ hüledeztem.
‒ Elégettem őket.
‒   Na ne! Anyukád akkor csak most tudta meg, hogy két éve
nem állsz le a kosárral?
‒ Eresztesz a fejembe pár golyót, vagy megyünk haza?
Bármennyire is elszörnyedtem, jólesett, hogy mindezeket
velem osztotta meg.
Velem, akihez semmi köze nincs az égvilágon.
‒ Lépjünk ki egy kicsit. Anyám aggódik.
Ez a mondata csöpögött a gúnytól.
*

Két számmal nagyobb, szivárványszínű, csíkos zoknim idétlenül

csüngött a lábfejemről, a tollat meg a számban felejtettem, ahogy a
kanapén lapozgattam a biológiakönyvet.
Keringési rendszer, vérkeringés, szív. Vérnyomás, nem érdekel,
üreges, izmos tömlő, nem, mást keresek, rostok és kamrák és
szájadékok…
Miután nem találtam benne semmilyen használható
információt, felütöttem apa ötven évvel ezelőtti orvosi lexikonját.
 ‒ Rosszul érzed magad? ‒ Ráhoztam a frászt anyámra.
Gyorsan becsaptam a könyvet.
‒ Csak bioszra kerestem valamit.
‒ Mi az anyag?
‒ A… a szaporodás.
Elmosolyodott.
‒ Aha, vagy úgy!
Éjjel újra elővettem a könyvet, és összevetettem az interneten
olvasottakkal. Lelki szemeim előtt orvosi papírok lebegtek, és
indokokat kerestem, hogy segítségükkel felmentsem, de legalábbis
megértsem Matyit.
Apparatus cardiovascularis.
A szemem egy idő után szűrte az érthetetlen latin kifejezéseket
és anatómiai terminusokat.
A vér a szívbillentyűn keresztül elhalja a pitvart… a szűk
billentyű csattogó hangot ad…
‒   Csattogó hangot… ‒ mormoltam félálomban, és a
csattanásról a kötélmászás ugrott be, ami másnap első órában vár
rám.
A tornatanárnő azonban nem figyelt a mutatványomra.
Szakmai továbbképzésre hivatkozva meztelen felsőtestű férfi
fitneszedzőket nézegetett a telefonján.
‒ Rédey, látom, kötél általi halált készül halni!
Fél méterrel a föld felett lógtam a kötélen, mint egy majom az
indán. A szemembe könnyek gyűltek, úgy fájt a tenyerem.
Leugrottam, és a sebeimet nyalogatva fújkáltam a
hólyagjaimat.
‒ Nem adok puszit a bibire! ‒ rivallt rám. ‒ Tíz fekvőtámasz!
Ez egy tornaóra, nem önismereti drámakör, csókolom.
Alig bírtam megírni a Dél-Amerika ásványkincseiről szóló
földrajz röpdolgozatot, vagy ahogy Tordasi tanárnő hívta: írásbeli
feleletet. Nem pusztán az égő ujjaim miatt; máshol jártak a
gondolataim.
 Ebédidőben, amikor a kőkemény sült hús szétvágásával
bíbelődtem, aminek a fele az előttem ülő tányérjába repült,
folyamatosan magamon éreztem Matyi tekintetét.
Egyszerű farmert és kopottszürke, batikolt pólót viseltem. Az
egyetlen néznivaló az volt rajtam, hogy a hajfonatot a homlokomon
keresztül vezettem át.
‒ Megvársz? ‒ kapott el a kijáratnál.
Valószínűleg azzal jön majd, hogy ne áruljam el senkinek,
amiről beszéltünk.
Én meg valószínűleg azt felelem: persze, szóra sem érdemes,
hallgatok, mint a sír!
Ehelyett végig Tordasit szidta, hogy milyen részrehajló.
Aztán Dél-Amerikát a pocsék közbiztonság miatt; különben is
rossz helyre jelölte be a térképen a vasércet.
Amikor a kereszteződéshez értünk, kimérten elköszöntem tőle,
majd sarkon fordultam, de a kapucnimnál fogva visszarántott.
‒   Várj! Valamit elfelejtettem. ‒ Váratlanul egy sokkal
gyengédebb puszi landolt az arcomon, mint amilyet a legutóbbi
búcsúzásunkkor kaptam. ‒ Elpirultál? ‒ érdeklődött vidáman, mint
aki minden gondját egy csapásra elfelejtette.
‒   Azt biztos nem! Soha nem pirulok el! ‒ Zavaromban
integettem ‒ Szia! ‒, és rakétaként lőttem ki a háztömbünk
irányába.
A liftből üzentem Vicának.
‒ A kisbolygók néha furán viselkednek. Érj rám ma!
*

Vica a kertvárosi övezetben lakott az édesanyjával és az öccsével egy

nőstény, egy eunuch és két kölyökmacska, valamint egy
idegproblémás bolognese kiskutya társaságában.
Az öccsét enyhe fokú autizmussal diagnosztizálták, ezért
speciális iskolába járt. Szinte sose láttam kijönni a szobájából. Vica
azt mesélte, hogy a testvére egyáltalán nem alszik, helyette
megszállottan játszik a gépén, és ez még semmi, képzeljem el,
tizenhárom évesen kitűnően programoz. Igazi kis kocka, újságolta
büszkén. Olyasvalaki, akit a boltba nem küldhetsz ki egy liter tejért,
mondta, de rendelésre feltör bármilyen e-mail-fiókot, ha kell, és
egyszer még irdatlan sok pénzük lesz ebből.
Repedezett téglaházuk belső falait gobelin falvédők sora
burkolta, Vicát pedig hóembert ábrázoló pulóver.
A konvektorban sercegett a tűz. Befészkeltem magam a fotelba,
és ódákat zengtem Matyiról, szándékosan kihagyva a betegségéről
szóló jelentéktelen részletet.
‒   Mi az, hogy olyan nem átlagosan puszilt meg? ‒
értetlenkedett, és felvett egy kismacskát, majd elengedte, hogy a cica
nyivákolva kapaszkodjon a pulóverébe. ‒ Pánikra semmi ok! ‒
Megköszörülte a torkát. ‒ A héten csoda történt: beszélgettem
Baliczcal. Erről a ti kis dolgotokról. Engedelmeddel direktben
rákérdeztem, mert a fél osztálynak feltűnt, hogy valami megváltozott
köztetek.
Váratlanul benyitott az öccse, Peti. A virslifejű, vizenyős szemű
gyerek homloka mögött bitek és byte-ok peregtek, hosszúra nőtt
karjai a térdét érték.
‒ Éhes vagyok. ‒ Talán valami hasonlót mondhatott, mert nem
igazán artikulált.
‒ Csinálj magadnak szendvicset! ‒ kiáltott rá Vica mérgesen. ‒
Nem zavar, hogy beszélgetek?
‒   Nem. ‒ A jelenléte kezdett egyre zavaróbbá válni. Matyiról
szerettem volna beszélni, helyette Vica értelmetlen küzdelembe
keveredett problémás hacker öccsével.
‒   Öt perc. Öt perc, és kapsz kaját, oké? ‒ A barátnőm
felemelkedett az ágyról, és szelíd türelemmel tessékelte ki űrlény
testvérét.
Csodálkoztam ezen. Ha ilyen idegesítő, miért nem rúgja
fenékbe?
 Persze könnyű annak, akinek nemhogy testvére sincs, de még
állatot sem tarthat a panelban. Még egy aprócska halat sem.
‒   Jani mondott valami értelmeset? Vagy ez a lehetetlen-
kategória? ‒ Az egyik öklömnyi cirmos a takaróról az ölembe
kéredzkedett, mint aki megérzi, hogy mindenféle ínycsiklandó halról
álmodozom.
‒ Figyelj, Janit nem érdekli, ő azt mondta, nem tud semmit, de
száztíz százalék, hogy hazudott.
‒ Szóval semmit. ‒ Elkenődtem.
Ha ez igaz, nemsokára hazamehetek sírni. Már csak pár hónap,
és vége ennek az átkozott gimnáziumnak. Soha többé nem látom
Sebestyén Matyit.
‒ Egy kiadós szex pedig rátok férne.
‒ Hagyjuk már.
Hazafelé kiengedtem fonott tincseim, és amikor beléptem az
előtérbe, lógó orral néztem farkasszemet borzas tükörképemmel.

4
Órák utáni hosszas téli sétáinkból lassan szokás lett; a szokásból
rendszer.
Azt játszottuk, hogy a járókelőknek nevet, foglalkozást és
személyiséget találtunk ki.
‒ Ő itt Ádám. Megjárta az El Caminót, hobbija a terepbringa.
Tavaly volt egy kulcscsonttörése, de már rendbe jött.
‒ Oké, én jövök. ‒ Matyi kedélyesen pillantott az új áldozatra.
‒ Noémi. Vagy Kriszta. Titkárnő.
‒ Egyből titkárnő, csak mert szemüveges? Inkább doki.
‒ Az kizárt. Orvost látok eleget, azok közel sem ilyen csinik.
‒ Jó-jó. Ha annyira ragaszkodsz hozzá, tőlem lehet titkárnő is.
 ‒ Tehát Kriszta. Épp az olasz szeretőjéhez tart, akit a reptéren
ismert meg. A digónak női neve van.
‒ Mi?
‒ Andrea. Vagyis inkább: Ándréjja.
Nevettünk.
‒   Ott jön József. Szemétszállító, de ma szabadnapos.
Kocsmába iszkol a spanokkal.
‒ Ők is kukások?
‒   Nem. Az egyik közterület-fenntartó, a másik ellenőr. ‒
Gondoltam egyet, és a háztömbünkhöz érve azt mondtam: ‒ Akarod
látni Józsit és Krisztát a titkos helyemről?
Bólintott.
A táskám alján mindig ott lapult a törzshelyemhez vezető ajtó
kulcsa.
Beengedtem Matyit a kapun, és a lift felé tereltem.
‒ Micsoda retró! ‒ áradozott, és kigombolta a szövetkabátját. ‒
Nagyapámék is ilyen házban laktak. Ezekben valahogy megállt az
idő a hatvanas évek óta.
‒ Apa kaptárnak hívja. Falun nőtt fel, neki ez börtön.
‒ A tizediken laktok?
‒ A harmadikon ‒ vetettem oda sejtelmesen.
Kiszálltunk a legfelső emeleten. A lift gépházából kísérteties
zajok törtek elő.
Kinyitottam a zárat, és büszkén kitártam a tető ajtaját.
Kilépve elénk tárult az egész kisváros a maga késő délutáni
fényeivel; a felfestett utak, a matchbox-méretű kocsik és
hangyaemberek.
‒   Csak bambulod, hogy minden olyan kicsi, és kikapcsol az
agyad. ‒ Leültem a kijárathoz közeli korhadt fadobozokra. ‒ Apát
vagy öt éve közös képviselőnek választották, akkor kaptunk kulcsot a
tetőajtóhoz. Nem tudják, hogy feljárok. Kinyírnának.
Mellém kuporodott, és bűvölten gyönyörködött a kilátásban.
‒ Nem fázik a kezed? ‒ kérdezte zavartan.
 ‒ Nem.
‒   Kár. ‒ Elterelte a témát. ‒ Hirtelen azt sem tudom, merre
van a házunk. Ott fordul balra a busz, látod? A rendelőnél tesz egy
hurkot, aztán felrobog a dombra.
‒ Igen.
‒ Ez jó hely, Dorka. ‒ Felém fordult, de nem bírtam sokáig az
őszinte barna szemekbe nézni. Mintha egészen belém látna velük, és
nemrég rájöttem, hogy az ilyesmitől remegni kezd a lábam. ‒ Szép ‒
tette hozzá, de már nem a városra nézett, sem a hangyaemberekre
odalent.
Egy autóriasztó éles hangja a dobhártyánkba hasított.
Ahogy tehetetlenül lógattam a karom a törzsem mellett, arra
lettem figyelmes, hogy Matyi keze szinte észrevétlenül az enyémhez
ér.
Ujjainkat szemérmesen összefűztük.
Legszívesebben elbújtam volna a kabátjában, mint a gyerekek,
akik azt képzelik, ha nem látják a külvilágot, a külvilág se látja őket.
Felbátorodva közelebb ült hozzám; olyan közel, hogy meleg
lélegzetétől elfutotta a nyakam a libabőr.
Lehet, hogy neki kattogott vagy csattogott, vagy tudom is én,
mit csinált a szíve, de nekem berregett, csilingelt, majdnem
kipattant a helyéről, ahogy lassan, nagyon lassan közel hajolt, és a
szám sarkánál megpuszilta az arcom.
Izgalmamban megszorítottam a kezét.
‒ Na ‒ aggodalmaskodott.
‒ Nincsen semmi…
‒ Akkor jó. ‒ Finoman megismételte az előzőeket.
Életemben először úgy éreztem, mintha a tüdőm egyre több
levegőt szivattyúzna magába, amit minél hamarabb szabadjára
enged.
Nem tudtam eldönteni, túlesnék-e inkább ezen az egészen,
vagy az örökkévalóságig húznám.
 Ha húznám, belehalnék az örökös izgulásba. Ha túlesnék rajta,
újra és újra, még és még akarnám.
Nem tehettem mást, mint hogy kapkodva megpróbáltam
viszonozni.
Ajkam az ajka alsó sarkához ért.
‒ Utánzós… utánzós majom…
Olyan hosszasan fújta ki a forró levegőt közben, hogy azt
hittem, valamit nem jól csinálok. Egy ideig tűrte, de a végén feladta;
az orrunk összekoccant, ahogy váratlanul és mohón szájon csókolt.
Le sem tagadhattuk, hogy még sosem csináltuk, mégsem tűnt
olyan borzasztónak, amilyennek korábban képzeltem. Némi
nevetgélés és ügyetlen próbálkozás után már határozottan igazinak
és izgalmasnak lehetett nevezni.
Beszívtam a pulóveréből áradó ruhaöblítő illatát, és hinni
kezdtem, hogy nemsokára talán én is tartozni fogok valakihez.
Mintha minden porcikánkat a tudatlanság tartotta volna vissza
a másiktól, és valahogy így volt minden a lehető legnagyobb
rendben.
‒   Most már ha esik, ha fúj, mindig lejövök, ha meccs lesz ‒
közöltem ostobán, amivel akaratlanul is szétromboltam a meghitt
pillanatot.
‒   Dorka ‒ fizimiskáján gunyoros grimasz nyargalt át ‒, a
kosárnak vége. Befejeztem. ‒ A hangjában újra ott bujkált az a
nyomasztó komolyság. ‒ Ha nem lépek ki, anyám kivesz a suliból.
Úgyhogy ez a döntés. Persze nem az enyém. A körülményeké.
A szmog sűrű kígyóként úszott a város felett.
Csak a lenti világ, a kanyargó utcák forgalmas zaja hallatszott.
*

Vegyes, de annál hevesebb érzelmekkel támasztottam a falat a

kémialabornál, amikor Vica kíváncsian lerohant.
 Telitalpú bőrcsizmájában még nyurgábbnak tűnt. Rövid haját
csinos fazonra szárította be, olyanra, mint a tűz lángja. A merész
frizura kiemelte nőies vonásait, amitől az a kis anyajegy az
orrcimpája mellett valóságos szexepillé változott.
‒ Na, sétáltatok?
‒   Sétáltunk hát! ‒ Elfelejtettem letörölni a képemről az
átszellemült mosolyt, ami azóta ott ült rajta, amióta Matyival még a
lépcsőházban hosszas búcsúcsókot váltottunk, az alsószomszéd
pedig belénk jött egy felmosóvödörrel. ‒ Megmutattam neki a
kedvenc helyem a tetőn.
‒ Kivitted a tetőre?!
‒ Ki én. De semmi sem történt… csak csókolóztunk. ‒ Ártatlan
ábrázattal indultam meg a labor felé, mire elkapta a tunikám ujját.
‒ Komolya-a-n, megcsókolt?
‒ Halkabban már!
‒   Akkor ti most… jártok? ‒ Meglepettség, és különös oknál
fogva megrökönyödés csendült a hangjában. A fülében a kis, lila,
deltoid alakú fülbevaló csak úgy rugózott a válla felett. ‒ Hú, ez most
hirtelen jött… nagyon… nagyon örülök!
‒   Köszi! Én is! ‒ Bepördültem a terembe, ahol Balicz Jani a
helyemen ült. A szokásos mese. Pontosan tudja, hogy az az én
helyem, mégis mindig szándékosan teszi le a nagy hátsóját. Minden
áldott szerda reggel ezzel bosszant a kémialaborban, fogalmam
sincs, mire jó mindez. ‒ Elhordanád magad?
‒   Ma itt akarok ülni. Itt akarok ülni, hogy felfogjam Virágh
nyálcseppjeit, vagy hogy a pofámba robbantsa a vegyületeit. ‒
Összefonta óriás ökleit. ‒ Győzz meg!
‒   Hát… hát nem tudlak meggyőzni, csak annyival, hogy vidd
innen a potrohod, te paraszt!
A paraszt hatására lefagyott a szájáról a napi huszonnégy órás
vigyor. A szeme színe a viharos Balatonra emlékeztetett.
 ‒   Nem szégyellem, földműves családból származom. Nevezz
csak parasztnak… városi poratka! ‒ Dühösen a terem végébe
masírozott.
Ott leborult a padra, és fel sem kelt óra végéig.
‒   Menstruálsz, Balicz? ‒ Vica feleslegesen állt ki mellettem
kicsöngő után, ha egyszer egyedül is meg tudtam védeni magam.
Jani azonban még Matyi nógatására sem mozdult.
Mi baja lehet?
Tulajdonképpen érdekli a fenét.
*

Még soha életemben nem voltam olyan zavarban, mint az első

reggel, amikor Matyi elém jött.
Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, mert arra gondoltam,
mi lesz, ha közli, mekkorát tévedett, hogy elragadta a hév, hogy
hagyjuk az egészet.
Hol egy szót sem szóltunk egymáshoz, hol kibeszéltük az
osztálytársainkat. Jani hisztije is szóba került, de Matyit sokkal
inkább az foglalkoztatta, hogy kesztyűs keze önálló életre kelt, és
kitartóan kereste az enyémet.
‒ Megfoghatom?
‒ Persze ‒ sunytam le a szemem megkönnyebbülve.
Az, hogy féltőn szorongatta a kezem, sokkal nagyobb hatást
gyakorolt rám, mint az, hogy előző délután a nyelvünk tíz percig a
másikét kereste egy tízemeletes társasház legtetején.
Akkor is az okozta a legnagyobb izgalmat, hogy közben
hozzáérhetek az arcához, mint a vakok, akik a tapintásukkal látnak;
hogy a mellkasom a kabátjába fúrhatom; hogy nem kell elhúznom a
térdem, ha éppen összeér az övével; hogy olyanokká válunk, mint
két puha, összeolvadó gyurmadarab.
‒ Készen állsz?
‒ Ja.
 Előre rettegett Lázártól, de szerencséje volt, mert első óra előtt
a tanáriba menet sikerült elcsípnie.
Behúzódtam a folyosó egyik sarkába, és onnan füleltem.
Lázár bá erős hangján a suttogás is ordibálásnak hangzott.
‒ Három edzést elmulasztottál, egy meccset lemondtál, egyről
elkéstél! Az agyrázkódásról nyilván nem tehetsz, a többiről igen. ‒
Fújtatott, mint a gőzgép. ‒ Ha menni akarsz, tessék! Nem akarlak
kirúgni a csapatból, de ez így nem megy.
Matyi hősiesen vágta rá:
‒ Kiszállok.
Az edző jó ideig hallgatott. Erre biztosan nem számított.
‒ Aha ‒ mondta kétszer is. Még azt is hallottam, ahogy Matyi
mély levegőt vesz, Lázár bá pedig krákog egyet. ‒ Jól meggondoltad
te ezt?
Csend lett, de tudtam: Matyi üvölt belül.
Eleinte semmibe vették a termete miatt, de az évek alatt
sikerült bizonyítania. Az internet hemzsegett az elismerésektől.
A többiek felérik a palánkot, de így se bírnak zsákolni.
Elbújhatnak melletted.
Csak így tovább, Sebi! Büszkék vagyunk rád.
Minden győzelemnél nyakába ugrottak a társai, ami sokat
jelentett neki. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárki elfoglalja a
helyét, és kosaras pályafutása ilyen faramuci módon érjen véget.
De véget ért, aminek én is tanúja voltam.
Én, a szánalmas, tehetetlen kém.
*

Az utolsó középiskolai télen anya és én felkerekedtünk, és egy kisebb

vagyonért kikölcsönöztük a fehér ruhát a keringőhöz.
‒   Az enyém ennél sokkal egyszerűbb lesz ‒ fintorgott Vica a
fotó láttán. ‒ Semmi kedvem habos-tejszínes tortának álcázni
magam. ‒ Mit is vártam egy laktózérzékenytől? ‒ Ki lesz a párod?
 ‒ Pongó. ‒ Titkon reménykedtem benne, hogy másképp alakul.
‒ Nem rossz az annyira ‒ vigasztalt. ‒ Én csak kikaptam azt a
nyominger Szúnyogot. Úgy látszik, össze vagyunk kötve karmikusan,
vagy mi. Pedig még Janihoz is nagyobb kedvem lenne, mint egy
mankóval egyensúlyozó füvesemberhez.
‒   Újabban sokat emlegeted Janit. Pedig az alfahímekkel nem
egyszer szívtál.
‒ Nem tehetek róla. Vonzanak a rosszfiúk. ‒ Meglepetésemre a
szégyenlősség jeleit fedeztem fel rajta. ‒ Talán bevállalnám. Talán.
Valahogy… valahogy férfias, na.
‒ Amennyiben férfiasnak találod a fingóversenyt…
‒ Miért, mi baj a fingóversennyel? ‒ értetlenkedett.
‒   Nem szeretem a bunkókat. Sosem fogom szeretni az
olyanokat, akik büfögnek, dugnak, mint a nyulak, és be se férnek az
arcuktól a kapun.
‒ Mindenki böfög, még te is. Vagy neked nem szokott feljönni
a szénsav az orrodba, ha kólát iszol? ‒ Úgy lógott a műszőrmével
bélelt kabát a karján, mint egy friss vadászzsákmány. ‒ Mégis mit
csináljon a Jani vagy a Geri vagy a Pongó, úgy értem, a kemény
mag? Nyeljék vissza? Akkor visszamegy a buborék a gyomrukba…
Onnan meg már elindul visszafelé… elkerülhetetlen, hogy valahol
előtörjön!
Pongó, teljes nevén Pongrácz Attila egyszer sem lépett a
lábamra, és azt is türelemmel viselte, hogy a keringő minden lépése
alatt szemmel tartom Matyit.
‒   Be-fe-jez-ni ezt a viselkedést! ‒ rángatta elő a tánctanár
Janit. ‒ Akkor legyen ekkora a szád, ha legalább egy lépést meg
tudsz csinálni idiótáskodás nélkül! ‒ Váratlanul kiragadott Pongó
karjaiból. ‒ Mutasd már meg ezt a lépést a leggyengébb
láncszemnek!
‒   Nem táncolhatnék inkább vele? ‒ Attól tartottam, Jani így
akar bosszút állni a leparasztozásért. ‒ Anita tök gáz! Folyton a
melleit kell néznem!
 A tanár ügyet sem vetett rá; elszántan igazgatott minket:
‒ Így, tedd a lány lapockája alá a kezed, a másikat nyújtsd ki!
Mondom, nyújtsd ki! Mintha élnél! Ne lógasd a könyököd!
Jani nagy mancsában egészen elveszett az enyém.
Ahelyett, hogy felengedtem volna, megilletődtem.
Bámultam feslett tornacipőjét, és azt kívántam, nyíljon meg
alattam a föld.
‒ Emelje már fel a fejét a kislány! ‒ utasított a tánctanár, mire
kényszeredetten engedelmeskedtem. ‒ Szemkontaktusról hallottál?
Enélkül megdöglik a performansz. Kész. Halott. Nem jó. Élettelen.
Ha nem érezhető a két fél közötti kémia, buktavári van, gyerekek!
Látni akarom azokat a vegyjeleket a levegőben! Hallani akarom a tűz
ropogását a tekintetekben! Világos vagy világos? ‒ Költői
túlzásokkal dúsított kiselőadást tartott a szemkontaktus
fontosságáról. ‒ Akkor most az elejétől! A fiú irányítja a partnerét!
Mondom, a fiú!
Jani erre keringő helyett addig pörgetett, forgatott a zenére,
amíg nem kezdtem életemben először könnyezni nevettemben.
A szemfesték fekete gyöngyökben gurult az orrom mentén és
húzott csíkot maga után, a hangom fél oktávot ugrott, a szám elé
tettem a kezem, de az sem tompította, hogy a „ne” szócska
hosszasan és akadozottan törjön fel belőlem.
Matyival összenéztünk közben.
Végtelenül szomorúnak láttam.
*

A folyosó ablakából követte a kosáredzést, és azonnal kiszúrta az új

tagot, akit bevettek a megüresedett helyre.
‒   Ki ez a kretén? ‒ kérdezte Gergő, és a táskáját a lábához
hajította.
‒   Á, csak egy ás. Acélos Zsombor ‒ jegyezte meg Pongó. ‒
Gyíkarc.
 Szinte érzékelni lehetett a fájdalmas vibrálást, ami áradt
Matyiból. Még a barátait is levegőnek nézte.
‒   Te, figyelj már, nem neked kéne most edzésen lenned? ‒
fordult hozzá Gergő, de ahogy kimondta, le is esett neki a tantusz. ‒
Mondd, hogy ez a hulladék nem helyetted nyomatja!
A hír, hogy Matyi magától hagyta ott Lázárékat,
fénysebességgel terjedt az évfolyamon, majd szinte azonnal felkerült
az internetre.
Tízesével érkeztek a méltatlankodó hozzászólások, miszerint
elrontja az életét, pedig Lázár bá irányítása alatt igazi sportoló
válhatna belőle, ráadásul érettségi után biztosan elintézné neki,
hogy egy komoly csapatba szerződtessék.
Sebi, te most áruló vagy, vagy mi?
Kosaras profilképe alá a következőket írták: Én ezt leszedném a
helyedben. Nem vagy csapattag többé, akkor meg ne dicsekedj.
Jani sem értette az egészet. Haragudott Matyira, aki azt
hazudta, össze kell szednie magát érettségire, és nem fér bele az
életébe a kosárlabda.
‒   Fel nem fogom ésszel ‒ háborgott Anita énekórán ‒, hogy
valaki ennyi ideig rekorder legyen valamiben, aztán csak úgy
kidobjon a kukába tíz évet! Ez a gyerek akkora, de akkora csalódás
nekem!
A pontot az i-re Weiss Ricsi tette fel:
‒ Az Indiánba fekteti az energiáit, haha!
Az énektanárnő évek óta nem adta fel a tervét, hogy legalább
egyszer ne csak magában dalolásszon, azonban a pajzán
megjegyzések az ő fülét is megütötték.
‒ Látom, megint túlfűtöttek vagyunk! ‒ Vezénylésre lendítette
a karját, majd a hangja dalba csapott át: ‒ Megrakják…
Visítottunk, nyerítettünk; az óra botrányba fulladt. A
Megrakják a tüzet kezdetű népdal szövegét soha többé nem adták
fel nekünk.
 Matyi ezalatt percekig köhögött az ingujjába; görcsösen,
mintha a torkán akadt volna valami.
Jani erőből megcsapkodta a hátát, de az sem segített. Amikor
már azt hittem, vége, újrakezdődött.
Borsódzott a hátam, ahogy felvillantak előttem az orvosi
szakkönyv fekete sorai.
‒ Fulladj meg! ‒ vetette oda Ricsi.
Mindenki elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, csak Matyi
nem.
‒ Kimehetek vécére?
‒ Már csak tíz perc van az órából, annyit se bírsz ki?
‒ Akkor magam alá csinálok.
‒ Jól van. Menjél!
Ricsi többször ledrogosozta Matyit, mert felfigyelt rá, hogy a
mosdóban veszi be a gyógyszereit. Az igazat ugyan nem
teregethettem ki, de egyre nehezebben viseltem, hogy meg van kötve
a kezem.
A föld fölött akartam járni. Elvarázsolt akartam lenni, mint
minden olyan középiskolás lány, akinek barátja lett. Bármit
megtettem volna, hogy végre engem is irigyeljenek.
Kicsöngettek.
Matyi végül nem jött vissza az órára.
‒   Kapkodtok. ‒ Vica kételkedve fogadta az osztálytársam és
köztem bontakozó románcot. ‒ Jézus. Úgy liheg utánad, mint egy
hűséges kiskutya.
‒   Ez nem igazság! ‒ Közel álltam a toporzékoláshoz. – Te
összevissza lóghatsz mindenféle suttyó Szúnyogokkal, de ha nekem
kivételesen befigyel valami, az egyből kapkodásnak minősül?
‒   Mert én levédem magam. Nekem azok a suttyók nem
okoznak sérülést.
‒ Na, ne bezzegelj…
‒ Nem bezzegelek, Dorka, de azért lásd be, évekig bugyogtál a
kis akváriumodban, és onnan fikáztál mindenkit, aki él és mozog,
aztán bepasizol az osztályból, anélkül, hogy kifejlesztetted volna a
megfelelő izé, ellenállóképességet. Rinocéroszbőrt, vagy nevezd,
aminek akarod. ‒ Ízekre szedte a történteket. ‒ Figyelj, most oké,
hogy smároltatok, de én tudom, hogy gáz van, én érzem. Sebinek
mindene a kosár, érted? Ebben a kis gizda gyerekben megnyerted a
főnyereményt, mert bárkit lesöpör! Tudod, mi neki, ha nem
kosarazik? A halál.
*

Matyinak annyira elege lett Ricsi ugratásaiból, hogy egy hangos

szóváltást követően nekitámadt az udvaron.
Szólongatták, de nem vette észre; úgy kifordult magából, hogy
féltettük tőle Ricsit.
‒ Mit ugrálsz? Nem tudod elviselni, hogy kirúgtak a csapatból?
Nem tűrte a további sértegetést, és behúzott Ricsi gyomrába. A
látszólag törékeny fiúba elképesztő pusztító indulat szorult, amivel
ekkor szembesültem először.
A félelem nem tágított a gyomromból.
‒ Állj le! Sebestyén! ‒ Ricsi izzadtan taszított egyet rajta, mire
Matyi megvetően a lába elé köpött, és feldúltan elzakatolt.
Utána akartam futni, de Jani megállított.
‒   Nem mész te sehova, Rédey! ‒ tornyosult felém. ‒ Végig
tudtad, miért lépett ki a csapatból, mégse böksz ki semmit, még
véletlenül se, hanem falazol neki!
‒ Ő kért erre, nagyokos! Pontosan azt akarta elkerülni, hogy a
magadfajta idióták telekürtöljék az iskolát a problémáival!
‒ Te degenerált vagy!
‒   Te meg egyszerűen… egyszerűen síkhülye! ‒ Sosem hittem
volna, hogy szembe merek szállni a nagy Balicz Janival, ő azonban
továbbra sem hagyott békén.
‒   Van pofád nyafogni, hogy így közösítenek ki, meg úgy,
közben meg fenn hordod az orrod, mintha ezzel a nagymuter-
függönnyel, amit magadon hordasz, meg a búvalbaszott szeplős
képeddel különb lennél bárkinél!
Ez talált. Mégsem akartam megadni neki az örömöt, hogy az
uszodai balhét követően másodjára is sírni lásson, úgyhogy faképnél
hagytam.
‒   Jól van, menjél! Picsogjál! ‒ szólt utánam. ‒ Találj valakit,
aki benyeli a hazugságaidat! De az már nem én leszek!

5
Amíg nem kerültem közel hozzá, elítéltem a drogosokat.
Aztán megtanultam, hogy lehet gyógyszerektől is függeni.
Többé nem engedhettem meg magamnak, hogy a dac óvó
rejtekéből fintorogjak egy olyan világra, ami kicsit sem akar
befogadni.
Mégis, azt hiszem, ekkor kezdődött minden.
Ekkor kezdődött az életem.
*

‒   Végzősként érett fejjel fogjátok elhagyni az iskolát. (Még egy kis

hangot kérek a mikrofonnak, köszi!) Köttettek barátságok,
szerelmek. Voltak olyan tanórák, melyeken túl jól éreztétek
magatokat, mégis most azt kell mondjam, hogy egy eleven, de
tehetséges évfolyam búcsúztatásának lehetünk szemtanúi.
Eredményeink között szerepelnek a megyei és országos
kosárlabdakupák sorozatos győzelmei, a felejthetetlen nemzeti
ünnepek, a tanulmányi versenyeken elért helyezések, és még
megannyi sikert könyvelhettek, könyvelhetünk el, melyek nemcsak
iskolánk, hanem városunk hírnevét is öregbítik.
Az igazgató szalagavatós szónoklata feltűnően hasonlított az
előző évek beszédeire, mégsem lehetett ugyanolyan, mert rólunk
szólt. Ridegh a mi mellünkre tűzte a szalagot, a mi családunk
villogtatta a vakut, és mi álltunk megilletődve a sportcsarnok
küzdőterén, amíg az igazgató ábécésorrendben sorolta a neveinket.
‒   Balicz János György; Bognár Anita Anna… ‒ Mindig is
irigykedtem azokra, akiket akkora ováció fogad, mint Janit és
Anitát. ‒ Pongrácz Attila; Petrik Tünde Karolina; Rédey Dorottya…
Riddick kétszer leejtette a szalagot, mire sikerült a blézeremre
tűznie, anyuék pedig lelkesen tapsoltak minden egyes kísérletére, de
egyáltalán nem bántam, hogy a zenétől semmi nem hallatszott
belőle.
Amint az igazgató Matyi nevéhez ért, a kosarasok kapitánya
füttyentett a lelátóról.
A csapattagok elismerő bekiabálásai osztályunkra is
átragadtak.
Ő azonban csak állt, szokásos szerény tartásával, és hagyta,
hogy egy szomorú, de már-már büszke kis mosolyféleség átsuhanjon
az arcán. Szerettem volna magamhoz ölelni, amiért mindezt ilyen
hősiesen viseli.
Amíg a többiek szalagtűzés után nem sokkal a folyosón
tobzódtak, én még mindig azzal a szerencsétlen abroncsos ruhával
küzdöttem.
A kontyomat Babi néni, az alsószomszéd készítette, aki
harminc évvel ezelőtt fodrászüzletet működtetett. Amint megtudta,
hogy gyöngyöket kell a tincseimre fűznie, a szívéhez kapott, és egy
perc alatt a valaha diagnosztizált összes időskori betegség tüneteit
produkálta; apa csak egy üveg vörösborral tudta lekenyerezni.
‒   Ne bénázz már! ‒ Vicára mindig lehetett számítani. ‒ A
seggfej Balicz betűrte a frakkját a gatyájába! Majmok bolygója,
esküszöm. ‒ Miután segített felöltözni, elvegyült a tömegben, én
meg a nyomában ballagtam, amíg Matyi át nem ölelte a derekam
hátulról, és kiadós csókot nem nyomott a nyakamra.
 Bár az egész évfolyam tudott rólunk, ekkor mutatkoztunk
először igazán együtt. Kissé ódzkodtam a pletykára éhes
tekintetektől, úgyhogy észrevétlenül elhúzódtam tőle.
‒ Huh, de magas lettél hirtelen! ‒ jegyezte meg csalódottan.
‒ Alig várom, hogy levegyem ezt az idióta magassarkút.
Ugyanaz a kéz, amivel megütötte az osztálytársát, puhán simult
az enyémre.
‒ Alig várom, hogy levegyél mindent! ‒ mondta derűsen.
Nem maradt időm értelmezni ezt a kurta vallomást, mert
Pongó ebben a pillanatban belém karolt, Heni pedig Matyiba.
Felcsendült a Hijo de la luna jól ismert dallama, és a családunk
tekintete ismét ránk, végzősökre szegeződött.
Az abroncsos szoknyákat csak úgy sodorták a szökellő
tánclépések, a pingvinfarktollszerű frakkok egy ütemben lebbentek.
A táncbemutató után átöltözhettünk, és feltekerték a hangerőt
a csarnokban. A zárópartyra szánt zenei válogatás jóval közelebb állt
a tanárok ízléséhez, mint a miénkhez.
Zizegős anyagú kék ruhámban Anita szerint halkirálynőre, Jani
szerint diszkógömbre hasonlítottam.
Vica terepszínű felsője az alakjára simult, koptatott
farmerszoknyája alól kivillantak izmos combjai.
Csak annyit kérdezett:
‒ Ezek pikkelyek?
Lekapcsolták a világítást, hogy fluoreszkáló rudakkal
integessünk a nézőtér felé, miközben a hajunk a szivárvány összes
színében pompázik, és Janinak világít a slicce, mert a sajátját betette
a nadrágjába.
Egy korszak lezárult, de ebből mi ekkor még semmit sem
vettünk észre: egymás után rakosgattuk széttáncolt lábainkat, a
dobhártyánkon dübörgött a ritmus, és Sebestyén Matyi vágyakozó
tekintete, egy időre, ha nehezen is, de elvált az enyémtől…
*
Hiába reménykedtem, hogy hátha leesik a hó, a fehér karácsony
ebben az évben is elmaradt.
Gyerekkoromban karácsonyeste napján a vasúti sínek melletti
töltésen szánkóztunk apával, mert nem mehettünk haza addig, amíg
a Jézuska meg nem érkezik.
Rövidre nyírt hajjal és dús frufruval, pomponos sapkában és
kezeslábasban rettegtem a szánkómon.
‒ Nem merek lecsúszni!
Az apukám biztatóan kitárta a karját, és amikor leértem,
megdicsért:
‒ Ügyes vagy, cicatündér!
Mire hazaértünk, az angyalok színes papírokba csomagolt
ajándékokat raktak a karácsonyfa alá, engem azonban ennél is
jobban lenyűgözött a csillagszóró és az elfújt gyertyák illata.
‒   Anyuci, miért nem kaptál el nekem egy angyalt? Úgy
megnéznék egyet!
Anya letérdelt elém, és az orromra koppintott.
‒ Takarítottam, hogy a Jézuska ne koszba érkezzen.
Azóta sem ért rá az angyalvadászatra, hiszen lekötötte az
ilyentájt esedékes nagytakarítási mizéria.
Megkért, hogy sikáljam le az ajtófélfákat, a villanykapcsoló
körüli foltokat, azután menjek le a tárolóba, és keressem elő az
égősort. Az erkélyen didergő fenyőfa már napokkal az ünnepek előtt
ledobta a tűleveleket alsó ágairól.
Óvatosan előhozakodtam vele, hogy karácsony másnapján
bemutatnám nekik Matyit, hogy ne csak az utcán sétálgassunk a
hidegben, mire apu a száját húzta:
‒   A karácsony családi ünnep. Nem értem, miért kell idehozni
bárkit is. Három napig nyugodtan akartam ülni a seggemen.
Györgyikém, ne szurkáld már a vállamat azzal a hegyes körmöddel,
nem vagyok én tűpárna!
Anyu relaxációs cédékre illő hangon beszélt a lelkére, hogy
végre megismerhetik a fiút, aki miatt órákat töltök a fürdőszobában.
 ‒ Nők, nők, nők! ‒ Apa megadóan lecsapta az ölébe a politikai
napilapot.
Másnap délben, pontban tizenkét órakor csöngettek. A szüleim
hátratett kézzel vártak, amíg beengedtem a vendéget, és olyan képet
vágtak, mint a tisztelettudó magatartásra nevelt első osztályos
kisdiákok.
Apám a hajnalban kivasalt kalauzkék ingét húzta magára, anyu
meg az egyik fodros ruháját, amin kivételesen nem éktelenkedtek
barna zöldbableves-foltok.
Matyi kockás inget viselt, rajta vajszínű, kötött mellénnyel. A
szüleim kendőzetlenül rácsodálkoztak; talán a mellényre nem
számítottak, talán arra, hogy jónapottal, és nem csókolommal
köszön, mint a szomszéd Balázska, akibe négyévesen reménytelenül
szerelmes voltam, ezért elkalapáltam a homokozóban.
Sokat áradoztam anyunak Matyiról, de ő megfigyelte,
mennyire gyerek még; zavarában félmosoly uralja az arcát, feltűrt
inge alól kilátszanak vékony karjai.
Udvariasan kezet fogott apámmal, és a kemény kézszorításból
bizonyára egyből rájött, ki az úr a háznál.
‒   Foglaljatok helyet. Rántott ponty van, nem nagy szám, de
remélem, szereted. ‒ Anyu meg sem várta a választ; eltűnt a
konyhában.
‒   Milyen háziasszony vagy te? Segítsél már anyádnak! Tálak,
evőeszköz, szalvéta! ‒ küldött ki engem is apa, amiért
megharagudtam. Miért nem engedi, hogy ott legyek, amikor nekiáll
a vérszívásnak?
Mire visszajöttem, csendben ültek mind a ketten. Ügyetlenül
tálaltam, és helyet foglaltam Matyi mellett.
‒ Szóval egy osztályba jártok. ‒ Apu fenyegetően harapdálta ki
a szálkákat a pontyból, és a tányér szélére köpdöste őket. ‒ Mi lesz
érettségi után?
A háttérben a Reszkessetek, betörők ment, mert apát
megnyugtatta, ha harsog a tévé.
 Tartsd meg az aprót, te mocskos állat!
‒   Pesten tanulok tovább. ‒ Matyi is rábukott a halra, hogy
foglalt legyen a szája.
‒ Dorka nyelvszakra megy. Te hova?
‒ Kémiából elég jól állok.
‒   Aranyapám, nem azt kérdeztem, miből hogy állsz. Azt
kérdeztem, melyik egyetemre mész. ‒ Apámnak sikerült már az első
falatnál földbe döngölnie Matyit, akinek így esélye sem volt
beavatni, hogy Virágh tanár úr tanácsára vegyésznek készül, és
leginkább a szerves kémia környezetvédelmi megoldásai érdeklik. ‒
Az a baj ezzel a generációval ‒ Apa, ki tudja, miért, anyára nézett ‒,
hogy képtelenek tervezni. Képtelenek felvenni az iramot. Képtelenek
a döntéseik súlyát átérezni. Úgy vannak vele: majd megcsinálom.
Majd kitalálom. De mikor? Ez a kérdés: mikor? Amikor már késő
lesz? A felvételire való jelentkezés utolsó pillanatában?
‒   Nem tökmindegy? Majd kitalálja! ‒ siettem Matyi
segítségére. ‒ Inkább egyed azt a pontyot, addig is csönd van.
‒ Jó a hal. Egész… egész halízű. ‒ Matyi idővel felengedett,
míg én egyre rettenetesebben éreztem magam.
‒   Halízű hal, mi? ‒ horkantott apa, és hozzám fordult: ‒
Tódikám, vidd már ki a szennyest, jó?
Anyu szerint a Tódi, teljes nevén Tódor látens kifejeződése
annak, hogy apu eredetileg fiút szeretett volna. Persze úgy szól a
fáma, hogy amikor a szülőszobán először a kezébe vehetett, egyből
belém szeretett, mert úgy ordítottam, hogy azonnal magát látta
bennem, de ez a kedves adalék sem változtat a lesújtó tényen, hogy
gyakorlatilag Matyi előtt szólított Tódornak.
A helyzetet egyedül anyu diós bejglije mentette meg, és
teremtett csendet az étkezőben.
Desszert után előreengedtem Matyit a félszobámba, hogy
kihallgathassam a szüleimet.
‒   Milyennek találod? ‒ faggatta apát anyu. ‒ Egész aranyos,
ugye?
 ‒   Engedelmes, fegyelmezett. ‒ Úgy tűnik, Matyi szelídsége
leheletnyit finomított apa mai fiatalokkal kapcsolatos vérmes
szemléletén. ‒ Nem lesz gond vele.
*

Az év utolsó napján előre koccintottunk a szüleimmel az új

esztendőre. Virslit meg lencsét tömtek a számba, és beültettek egy
ócska kabaré elé.
Aput két doboz sör után elnyelte a kanapé, anyu meg elvonult a
hálószobába, hogy női magazinokból kivágott recepteket
tanulmányozzon, annak ellenére, hogy apa ragaszkodott a jól bevált,
egyszerű ételekhez, mint a paprikás krumpli, a túrós tészta és a
rakott kel.
Amikor nem sokkal éjfél előtt elaludtak, elérkezettnek láttam
az időt arra, hogy meglépjek.
Ez volt az egyetlen olyan éjszaka az évben, amikor apának fel se
tűnt, hogy a felesége önmegvalósít a lakás másik felében, a
szomszédok megőrülnek, a fölöttünk lakó vizsla az ajtót kaparja,
tizenhét éves lánya pedig lelkesen szeli a lépcsőket, hogy még éjfél
előtt találkozzon a fiújával.
A hideg kívül-belül csípte az orromat, ahogy kiléptem a kapun,
felgyalogoltam a kanyargós utcácskákon, és az épületek között
átnéztem az éjjeli fényekben fürdő domboldalra.
Apa szerint azok költöznek a Csiperke utcába, akik lopnak,
csalnak, hazudnak, anyu szerint pedig azok, akik irtózatos hiteleket
nyögnek.
Matyi anyja és húga baráti társaságban töltötték a szilvesztert,
így kiürült a ház.
Egy szál pólóban és rövidnadrágban várt a bejárati ajtajuk
előtt. Karjaiba zárt, hosszasan megölelt, kivette a kezemből a
pezsgőt, majd beengedett az előszobába, és előzékenyen lesegítette a
kabátomat.
 A fa lambéria finom rajzolata anyagban és mintázatban
összejátszott a lépcsőkorláttal. A nappaliban kristálypohár-
gyűjtemény és keleti mintás szőnyeg tárult elém.
A tömérdek drága holmi láttán fiktív családi jelenetek sora
támadta meg a képzeletemet. Mohón kerestem egy eldobott
csokoládés papírt vagy egy pormacskát a sarokban; valamit, ami a
pár szétjárt cipőn kívül arról árulkodik, hogy ennek a háznak van
egy tizenegy és egy tizenhét éves lakója is.
Feldübörögtem Matyi után a lépcsőn, és beléptem a
birodalmába.
A szobája kétszer akkora volt, mint az enyém, és jóval
szellősebb. A tankönyvek katonás rendben álltak a polcon, a falon
függő érmek, amikhez muszáj volt hozzányúlnom, kosaras
teljesítményét dicsérték.
‒ Azta! Nem semmi. Büszke lehetsz magadra.
Közönyösen végigfeküdt az ágyán, de csak rövid tétovázás után
heveredtem mellé.
A plakátokon szereplő inas, fekete sportolók és a kis szőke
Matyi egyáltalán nem hasonlítottak egymásra.
Hajába fűztem az ujjaimat, majd lassan végigvittem őket a
homlokától az álláig.
A vad, sötét szemöldök és az élénken száguldozó tekintet
mintha folyton meg akarta volna törni a belőle áradó harmóniát.
‒   Ha ekkora szobám lenne, vennék egy akváriumot, színes
guppikkal. Vagy papagájt. A végén ugyanakkora helyen
szoronghatnék, mint most a lukam. ‒ A lukam szóra felderült, de
azért sem vettem róla tudomást. ‒ Elváltak a szüleid?
‒   Papíron nem. Anyagilag így jobban megéri szerintük. Fater
többnyire Amszterdamban melózik.
‒ Ó, szóval menő üzletember.
‒   Ne ilyen hülyeségekkel búcsúztassuk az óévet. ‒ Közelebb
helyezkedett. ‒ Helyette inkább csinálhatnánk valami gusztustalant
a… szempillánkkal!
 ‒   Azt meg hogy kell? ‒ A szempillája összegabalyodott az
enyémmel. ‒ Hé, ez csikis!
Hüvelykujjával a számhoz ért.
Az ereimben a vérlemezkék vehemens táncot jártak.
‒   Anyáék tavaly háromkor már itthon voltak. ‒ Fenyegető
jóslata azonnal enyhített a kiszolgáltatottságomon.
‒ Fenébe… akkor ma se leszel az alvómacim.
‒ Az alvómacik úgysem kelnek fulladásos rohamokra.
Kilőttek egy petárdát az ablak alatt.
‒   Honnan tudod? Attól még, hogy be van varrva a szájuk… ‒
Elszontyolodtam. ‒ De azért nem fulladsz meg, ugye?
‒   Eddig még sose fulladtam meg ‒ nevetett ki, és hosszú
percekig csak simogatta a hátam a pólóm alatt.
‒   Én meg kancsal vagyok ‒ törtem meg a csendet, és
rámeredtem. ‒ Látod?
‒ De hát mit kéne látnom?
Szerettem a nevetését.
‒   Ha felhúznak, jobban látszik. Lazább a szemizom, és az
idegek izé… ‒ Belesültem az öndiagnózisba.
Kérte, hogy nézzek fel, majd balra, aztán jobbra, végül le, majd
megállapította, mintha értene hozzá, hogy egyik szemem sem akar
elmenni sehova a másik nélkül.
‒ Dorka ‒ jelentette ki pátosszal a hangjában ‒, a tükröd egy
kínai gyártmány, egy rakás szar. Hajítsd ki. Törd össze. Gyors
megoldás kancsalság ellen.
Hálásan húztam a fejét az enyémhez.
‒ Felmelegszik a pezsgő…
‒ Ha így nézel rám, én is fel fogok…
Csókolózás közben hallottuk, ahogy a lakópark erdő felőli
oldalán fellövik az első tűzijátékot.
Kibújt a pólójából, ami felhatalmazott rá, hogy ne csak a száját,
hanem a mellkasát is megérintsem az ajkaimmal.
 Azon tűnődtem, melyik szín visszatükröződése mutat a
legjobban a kávébarna szemeken: a sárga, a piros, a zöld vagy a kék,
és először jutott eszembe, hogy talán ilyesmi lehet az, amit
szerelemnek neveznek.
‒ Boldog újévet ‒ mondtam.
‒ Boldog újévet ‒ felelte.
*

Bár Matyi sosem teregette ki a magánügyeit, a fiúk sokszor azzal

fogadták reggelente, hogy meddig jutott velem.
‒ Na, Sebi, megvolt már az Indián?
Egyre inkább távolodott az osztályközösségtől, és várta a
délutánokat, hogy olyan helyre menjünk, ahol nincsenek ott a
többiek. A piszkálódások elől a karjaimba menekült. Amióta kilépett
a csapatból, nem találta önmagát; céltalanul kóborolt a folyosón, és
alig állt szóba valakivel, főleg azokkal nem, akik a kilépése valódi
okát feszegették.
‒ Hogy halad az antiszüzesség-hadművelet? ‒ Vica lehuppant
mellém az iskola előtti park padjára. ‒ Volt már valami említésre
méltó gyakorlat, bevetés?
‒   Hát, be akar mutatni az anyjának ‒ feleltem, és
beleharaptam a sós perecbe, amit anyu csomagolt uzsonnára.
‒   Na ne! Akkor ez komoly! ‒ Letépett egy darabot a
perecemből. ‒ Akkor ebből szex lesz!
‒ Ez meg milyen logika?
‒   Biztos azért akar bemutatni a mamszinak, hogy ne dobjon
hátast, ha majd éjfélkor összefutsz vele a fürdőszobában. Ez a
kapcsolat valahonnan valahova tart. Remélhetőleg az ágy felé. És
akkor végre megnyugodhatsz, hogy nem lógsz ki a sorból!
‒ Kösz, hogy eszembe juttatod, milyen számító vagyok, és csak
az érdekel, hogy valakit magamra rángassak! ‒ Elment az étvágyam,
úgyhogy elcsomagoltam a perec másik felét. ‒ Nem görcsöltem ezen
‒ eddig. Sőt: szóba sem került.
‒   Az hogy lehet? Nem te panaszkodtál állandó jelleggel, hogy
örökre szűz maradsz? Nem te voltál az, akivel semmi másról nem is
lehetett beszélni? ‒ Tovább faggatózott. ‒ Akkor mit csináltok ti
tulajdonképpen? Nincsen rád gerjedve?
‒ Hogy mit csinálunk? Például ma meglátogatom az anyját, és
olyan jókislány leszek, mint még soha. ‒ Utána előreláthatólag
hazakísér, húsz perc harminc másodpercet csókolózunk a kapuban,
amíg apám neki nem áll türelmetlenül húzogatni a függönyt, majd
felzaklatva aludni megyünk, Matyi beszedi a gyógyszereit, amitől
álmatlanság tör rá, úgyhogy fennmarad hajnalig, és szívecskéket
küldözget nekem, de ezeket már nem tettem hozzá.
‒   Vigyél valami piát ajándékba, hogy bevágódj. Állítólag az
anyja elég keményen nyomja. Na, mit nézel így? Azt hiszed, az
ügyészek nem isznak? Azt hiszed, akinek elég lóvéja van, az nem
cseszteti részegen a családját? Jaj, Dorka, naiv vagy. Ha ez így lenne,
elég lenne szénné keresnie magát az embernek.
*

Maradtam kinyúlt farmeromnál, színes pólómnál és kibontott

hajamnál. Miért is játszanám meg magam egy ilyen szülő kedvéért?
Matyi megkért, hogy mindent hagyjak rá az anyjára, akkor
hamarabb szabadulunk, majd biztatóan megfogta a kezem, és együtt
kopogtunk be Klára néni dolgozószobájába.
‒ Gyertek! ‒ szólt ki nekünk.
Fiatalos, szőke nő fogadott minket. Nem is tudom, miért
számítottam bibircsókos boszorkára. Még otthon is elegáns
szövetnadrágot viselt, nem úgy, mint anya, aki többnyire pecsétes
melegítőben viaskodott a háztartással.
Az egész helyiséget édeskés parfümillat lengte be, a falon pedig
ott lógtak Matyi húgának balettcipőcskéi, az egészen apróktól kezdve
a nagyobbakig. Az egyik ezüstkeretes képről göndörített hajú,
kisminkelt kislány nézett vissza rám.
Megilletődöttségemben a jól bejáratott gyerekes köszönés
bukott ki a számon:
‒ Csókolom…!
Klára néni felém fordult a székkel, és lejjebb tolta a
szemüvegét, amitől egy az egyben a gyerekorvosunkra emlékeztetett.
Mindjárt előveszi a spatulát, és nyaggat, hogy nyissam
nagyobbra a számat; még orvosirendelő-szagot is képzeltem hozzá.
‒ Ő itt Dorka ‒ mutatott be Matyi, mintha a fogát húznák.
‒ Dóra ‒ ebből a névből becézed magad, ugye?
‒ Nem, a Dorottyából. ‒ És nem becézem magam, tettem volna
hozzá legszívesebben.
‒ Aha, szóval Dorottya… Kisfiam, legalább inni hozz valamit a
vendégednek! ‒ Matyi nem ellenkezhetett, kettesben hagyott
minket. ‒ Hallom, hogy szeretnél majd itt aludni. Ezzel az a
gondom, kicsim, hogy én sem alszom nálatok bármikor. Ezt ugye
megérted?
‒ Meg… ‒ dadogtam, és azt lestem, mikor jön már Matyi.
‒ Aztán: le szoktuk venni a cipőt az előszobában.
Cipőben voltam, mégis előtört belőlem a sértett tinédzser.
‒ Igen, mi is le szoktunk venni a cipőt az előszobában!
Matyi erre ért vissza; sietve letette az üdítőt az asztalra, és
ijedten rángatott ki a szobából.
‒ Ez meg mi volt?
‒ Hogy mi volt? Hát… hát mintha a seggéből húzott volna elő!
‒ Vagyis?
‒ Vagyis teljesen be van pöccenve rám, mert úgy harangoztad
be, hogy én akarok itt aludni! Utána leoltott, amiért merészeltem
cipőben belépni a szentélyébe!
‒   Ajjaj, ezzel tuti sikerült elásnod magad. Én mondtam, hogy
anyám kemény. Én felkészítettelek rá! De te elszúrtad.
Felháborodva kaptam fel a kabátom.
 ‒ Ugyan nálunk nincs aranyból a vécécsésze… és a húgom, ha
lenne, sem nézne ki úgy a fotókon, mint egy kiélt
fehérneműmodell…
‒ Hagyd abba… ‒ Fájdalmas arcot vágott, de azért sem álltam
le.
‒   …apám sem külföldön keresi a milliókat… hanem csóró
közalkalmazott… mert mi nem a puccos Csiperke utcai lakóparkban
élünk, csak panelprolik vagyunk… de engem legalább nem terrorizál
senki! ‒ Kiszaladtam a házuk elé, és engedtem, hogy dőljenek
belőlem a sértődött frázisok. ‒ Bocs, beteg vagyok! Bocs, nem volt
elég erőm megvédeni a barátnőmet az anyámtól! ‒ Patakozott a
gúny a számból, a könnyek a szememből.
‒   Azt ne mondd, hogy… te most komolyan sírsz? ‒ Ahelyett,
hogy megsajnált volna, még jobban felzaklatta magát. ‒ A büdös
francba, Dorka, én sose használtam kibúvónak a betegségemet,
soha!
‒ Megkértél, hogy kussoljak az utolsó meccseden történtekről!
Oké, a kedvedért megtettem! Amikor leverted Ricsit, Balicz kinek
ugrott neki? Nekem, pedig nem én találtam ki, hogy összevissza
hazudozzunk!
‒ Szóval hazugnak nevezel.
Fejezd már be, könyörgök, fejezd be, és befogom a fülem, mert
nem bírom hallani, amiket mond, legszívesebben a szemem is
eltakarnám, nem akarom tudni, nem akarom hallani, nem bírom
nézni!
Fájt, ahogy egyre inkább a falhoz nyomott.
Sikítani tudtam volna; minden porcikám szabadulni akart.
Szinte fekete íriszéből már csak egy csík látszott.
Úgy ejtette el a csuklómat, mintha valami mocskos dolgot
dobna el.
*
‒ Valakinek fent volt a keze, de látom, már elmúlt. ‒ Virágh tanár úr
lemondóan legyintett. ‒ Gyere ki az ablakból, Hornyák!
‒ De olyan jó meleg a radiátor!
‒ Még nem vagy nyugdíjas.
‒ Nem csak a nyuggerek szeretik a meleget!
Az egyik fiú a hátsó pádból kényszert érzett a felszólalásra:
‒   Mire jó ez az egész? Az emberek régen nem is tanultak
kémiát!
‒ És meg is haltak ‒ vonta le a tanár a következtetést, és mint
aki jól végezte dolgát, visszatért a kalkogén elemek következő
fejezetének szürke világába.
Miután előző nap zokogva lerongyoltam a Csiperke utca
lejtőjén, felhívtam Vicát, hogy vége, Matyi és én szakítottunk, ezért
nyilvánvalóan azonnal meg akarok halni.
A legnehezebb az volt, hogy otthon el kellett játszanom,
minden rendben. Nem akartam, hogy apáék kérdezősködjenek, vagy
kiakadjanak, hogy máris elriasztottam a kis udvarlómat, ahogy anyu
emlegette.
Matyi és én egymásra se néztünk egész nap. Keresztbe font
karral és lehajtott fejjel folyt egyre lejjebb a székén. Egy alkalommal
kis híján teljesen lecsúszott; az utolsó pillanatban ragadta meg a pad
szélét.
Vica hol rá pillantott, hol rám, majd egy papírgalacsinon azt
üzente, tojjak magasból erre a görcsre.
‒   Szip-szip ‒ utánzott matek előtt Jani, és úgy tett, mint aki
letöröl a szemem alól egy akkor még láthatatlan könnycseppet.
‒   Pusztulj innen! Rohadék! ‒ Bezárkóztam a lányvécébe, és
perceken belül elővarázsoltam azokat a könnyeket.
Elképzeltem, ahogy Matyi először bújt hozzám a tetőn, és
máris bömböltem, mint egy kisgyerek.
Szóval hazugnak nevezel.
Itt hagyom ezt az iskolát. Igen, érettségi előtt. Igen, apáék meg
fogják érteni, hogy így nem járhatok ide, képtelen vagyok ránézni,
képtelen vagyok hallani a hangját, ezt nem várhatja tőlem senki,
nem és nem…
Sose használtam kibúvónak a betegségemet, soha!
Vica majdnem rám törte az ajtót.
‒ Majd egyszer rájössz, hogy egy pasi miatt se érdemes bőgni.
Meg se hallottam ezt a közhelyet.
‒ Nehem éhérdehekel!
‒   Szóljak Riddicknek, hogy kipurcantál? Hazakísérjelek? ‒
Felvillant előtte a remény, hogy útközben beszaladhat a kisboltba
hagymás chipsért.
‒   Nehee szohólj! Jövök máhár! ‒ Az orromat kicsípte a
vécépapír durva anyaga.
*

Angol előkészítőn Matyi széke érintetlenül állt az asztal alatt.

‒   Többet nem jön. ‒ Jani összegyűrt egy papírfecnit, és pár
méter távolságból a kukába dobta: ‒ Jól van na, én is a tanártól
tudom.
A továbbiakban halkan és gyorsan végeztem a feladataimmal.
‒ Rédey! ‒ Riddick ingerlően hosszan ejtette a nevemből az i-t.
‒ Ebből a förtelmes ötös alából csillagot csinálni jövő hétre, mert
hátba verlek! Nem ezt vártam a legjobb angolostól. Álmatlan
éjszakákat okoztál ezzel a dogával. ‒ Repülőt hajtogatott a
szódolgozatomból, ami az asztalomon landolt.
Amikor az előkészítő véget ért, köszönés nélkül távoztam, Jani
azonban kivágtatott utánam a folyosóra.
‒ Ki nem szarja le, Sebi jár-e vagy sem? Majd javít másképp, és
kész!
Nála ezt hívták úgy, hogy részvét.
‒   Ennél világosabban nem is adhatta volna tudtomra, hogy
utál! ‒ nyüszítettem.
Az orra előtt becsapódott az iskola vaskapuja.
 *

Reggelente az iskolai büfénél lestem, mikor tűnik fel az ismerős

fekete dzseki, a kopott farmer és a márkás kirándulótáska.
Szinte elvártam, hogy Matyi is feldagadt szemekkel botorkáljon
a folyosón, ehelyett napról napra feldobottabbnak tűnt.
‒   Dorka ‒ lihegte Vica rajzóra után ‒, megállsz végre, vagy
velem is össze akarsz veszni?
‒ Mi van már megint… ‒ temetkeztem a tenyerembe fáradtan,
és lerogytam a lépcsőre.
‒   Na, figyelj akkor. És ne hisztizz, oké? Balicztól vannak
pletykáim. Szóval: Sebi anyjának van egy huszonéves gyakornoka,
aki egy csaj. Ne tojj be, még nincs vége! Na. Egyik délután jött az
anyjához, aki nem volt otthon. Csak Sebi. Érted?
‒ Úristen…
‒ Nyugi, nem feküdtek le.
‒ Biztos?! ‒ Eldugult az orrom, és alig láttam ki a könnyfátyol
mögül.
‒   Persze hogy biztos. Elmondanám azt is, ha úgy lenne, de
nem! Nyugi. De az a piszok nőstény ráhajtott, és mindenféle történt
azért. Úgy értem, volt tipitapi, mármint egyik ide, a másik oda, és…
‒ Nem akarom hallani!
‒   …de mivel a Matyikád annyira kettyós, hogy kikotyogta,
nincs túl egy komoly kapcsolaton, a csaj képen röhögte, és lelépett.
Hallod? Azt mondta neki, az olyan kapcsolat nem is lehet komoly,
amiben nincs szex. Jaj, istenkém, ne bőgj már! Nem ez a lényeg!
‒ Hát mi? ‒ trombitáltam. ‒ Kidobott, mint egy taknyos zsepit,
és rá egy héttel már egy idősebb csajjal vigasztalódik… mi lehetne a
lényeg ezek után?
‒ Te tényleg ennyire korlátolt vagy? ‒ Inkább letolt, mintsem
pátyolgasson, mert tudta, hogy irtózom a baráti ölelésektől. ‒ Rajtad
nincs még túl! Figyelj, tudom, hogy egy baromnak tartod Janit, és
lehet, az is, de hogy ilyesmiben hazudna? Nem hiszem.
‒   Attól még, hogy te be vagy sózva Janitól, Matyi nem jön
vissza hozzám, hanem… hanem más csajokat tapiz!
Újfent meg kellett törölnöm darabokra hámló orromat, mialatt
Vica szakpszichológusokat megszégyenítő higgadtsággal kezelte a
kirohanásaimat.
‒   Az első fázis mindjárt az lesz, hogy még inkább meg akarsz
halni. A következő, hogy bedühödsz rám, amiért elmondtam a
szerinted lesújtó hírt, tudod: a rossz hír hozóját lefejezik. A
harmadikban viszont már a belátás jön. ‒ Talpra ugrott, felvette a
Janira jellemző keménykedő testtartást, és elváltoztatott hangon
idézte: ‒ Viktória! (Így mondta a gyerek: Viktória.) ‒ Vica még az
öklét is rázta a hitelesség végett. ‒ A hülyével (Sebivel) hetek óta
nem lehet szóbahozni más nőt (mint te). Üzenem a Dórának (igen,
így mondta), hogy egyformán szánalmas mindkettő (mármint te és
Sebi).
Nem akartam elhinni.
Azt hiszem, már örömömben sírtam.
*

A borsos vízszámla miatt a zuhanyzás menetidejét anya kérésére

hivatalosan fél óra helyett negyed órára csökkentettem, de húsz
percnél előbb sosem szálltam ki a vízsugár alól.
Anya szerette, ha énekelek közben. Világvége-hangulatomból
annyit vett észre, hogy felfüggesztettem az önfeledt fürdőszobai
dalolászást.
Épp a mikiegeres törülközőbe tekertem be magam, amikor
meghallottam, hogy a mobilom kitartóan zenél az éjjeliszekrényen.
I kill you ‒ a találó slágert Matyi telefonszámához állítottam be
nem is olyan rég.
 Átestem egy sámlin, megcsúsztam a csempén, kétszer
elejtettem Miki egeret, és miután az összes akadályt legyőztem,
felvettem a telefont.
‒   Dorkám… ne tedd le ‒ kezdte Matyi feltűnően lágyan. ‒
Itthon megint feszkó van ‒ bökte ki –, baj lenne, ha most átjönnék?
‒ Este tízkor? ‒ Zajt hallottam a háttérből, amit nem tudtam
beazonosítani. ‒ Oké. Majd valahogy lenyomom apám torkán.
Letettem.
Megőrültem.
Matyi még sose aludt nálunk.
Különben is: szakítottunk.
Valami tragédia történhetett. Bármi is az, kiderítem.
Elvégre, alapvetően nem vagyok, nem lehetek gonosz ember,
segítenem kell.
Sietve felvettem egy lila topot és egy vállalható mackónadrágot,
a hajam gombócszerű kontyba kötöttem, és nagy levegőt véve a tévé
és apa közé álltam.
‒ Matyi átjön. ‒ Már vártam a földcsuszamlást, amit ezzel a két
szóval okozok.
‒ Mikor?
‒ Most.
‒ Szó se lehet róla.
‒ Összeveszett az anyjával.
‒ Nem érdekel, ki kivel veszett össze, kislányom. Éjszaka van,
ez meg egy tisztességes lakás.
‒ Apuci…
Az apám nem félt semmitől.
Nem félt az orvosoktól, az atomháborútól, az utcai erőszaktól.
Nem félt a természeti katasztrófáktól; egyvalamitől rettegett: a
tulajdon lányától, sírás közeli állapotban.
‒ Jöjjön a mihaszna. ‒ Kicsattogott a konyhába, hogy lefőzze a
reggeli kávét, és ezzel együtt lefőzni készült az összes, ez idáig stabil
lábakon álló nevelési elvét.
 Hűvösen fogadta Matyit, hiszen későn jönni a legnagyobb
illetlenségek egyike, nem beszélve arról, hogy a váratlan vendég
nálam akarta tölteni az egész éjszakát.
‒ Jó estéket, fiam.
‒ Tiszteletem, Robi bá.
Matyi megdöntötte a fejét, és a kabátjából, a nadrágjából,
mindenéből csörgött a víz.
Egyértelműen otthon felejtette az ernyőt; a haja a homlokára
tapadt. Egy esőcsepp végiggurult az orrán, bele félig nyitott szájába.
‒   Szia, Dorka. ‒ A szavaiból újra az a melegség sugárzott,
amitől megrogytak a lábaim, mint valami ócska tetőszerkezet. Saját
magamat is átvágtam: nincs bennem önzetlen segítő szándék, csak
valami elementáris késztetés arra, hogy a csuromvíz fiú vékony
karjaiba omolhassak.
‒   Gyere már be! ‒ utasította apa. ‒ Ezeket vedd le. Hozok
valami szárazat. ‒ Imádkoztam, hogy a találkozásuk öt percére
felejtse el, hogy hív a négy fal között. ‒ Hol a pokolban kódorogsz
már, itt laksz, vagy eltévedtél? Nesztek. Húzza ezt magára, nekem
már úgyse kell. ‒ Kezembe nyomta a gönceit, és csak kiszaladt a
száján: ‒ Nem mondom el többször, Tódi: ez, itt, ilyenkor utoljára
fordul elő! Györgyikém! Ne lengedezzél itten ebben a hálóingben!
Férfivendég van a háznál.
Ez volt az első alkalom, hogy a férfivendég a szobámban
alhatott.
A takaró alatt öltözött át apa boxerébe és pólójába, amit elég
abszurdnak találtam, de nem támadt jobb ötletünk; női hálóinget
mégse adhattuk rá.
Kapott egy vastag paplant az ágyam mellé, ahova szófogadóan
lefeküdt, és halkan szuszogott percekig, mire megtörtem a csendet.
‒ Anyád balhézott?
‒ Ja, ja.
‒ Nem fog haragudni? ‒ másztam le hozzá.
‒ De, de.
 ‒   Figyelj ‒ emeltem fel a fejem ‒, ha… ha esetleg akarsz…
akarnál mondani valamit… akkor… akkor inkább ne mondd el. Ne
beszéljünk róla, oké?
Riadtan villant a szeme.
‒ A szemét Balicz!
‒   Hagyd… nem tudok mindent… csak azt, hogy volt valami…
És hogy az nem… ‒ Gyengének és kiszolgáltatottnak éreztem
magam.
‒ Kis butám… Az semmi nem volt, és nem is lesz, mert ilyesmit
csak veled akarok majd.
‒ De akkor miért… ‒ Idegen erő vette át az irányítást felettem,
és egy időre megszabadított állandó sértődött hallgatásom átkától. ‒
Én ahannyira szeheretlek… és te elhagytál… pedig nem azért
szeretlek, mert bármiben is sikeres vagy… hanem mert te te vagy…
és bármi is legyen… ez mindig így lesz…
‒   Cssss… na… ‒ Mintha megrettent volna a kitörésemtől,
szorosan magához szorított; még a pólója gyűrött lenyomata is ott
maradt a bőrömön. ‒ De egy rohadt nagy mázlista vagyok!

6
Úgy képzeltem, hogy a szanatórium amolyan sötét gyengélkedő,
ahova az éltes korú, kimúláshoz közel álló betegeket fektetik.
Kiszáradt testtel hevernek a szúrós öregségszagú elfekvőkben,
démonokat látnak, félrebeszélnek, a nővérekből pedig bizonyára
kihalt minden együttérzés; számokkal azonosítják őket, és alig
várják, hogy az öntudatlanul agonizáló vének végre jobblétre
szenderüljenek.
Egészen addig nem ismertem a szó valódi jelentését, amíg
Matyit éjszakai fulladásai miatt szívszanatóriumba nem küldték.
 Az utazás előtti este órákig gubbasztott mellettem a szőnyegen.
Görbe háttal görnyedtem a nyelvtanfüzet felé, fonott hajam
igazodott gerincem vonalához. Amikor kiegyenesedtem és
hátranyújtóztam, hosszú ujjú fehér felsőm ráfeszült a törzsemre és
mellemre.
‒ Ha én az a felső lehetnék… ‒ sóhajtotta.
Ölelkezni kezdtünk, de egyszerűen nem lépett túl egy bizonyos
határon; szándékosan fogta vissza magát.
Kibújtam hát a karjaiból, és az oldalának dőlve folytattam az
olvasást, de nem tudtam a tananyagra figyelni, mert közben tisztán
hallottam, hogy másképp lélegzik.
Talán sosem támadt annyi baljós sugallatom, mint akkor
éjszaka, amikor először olvastam a neten a szív eredetű
nehézlégzésről.
Aznap azt álmodtam, hogy Matyit elnyeli egy sűrű, iszapos
folyó, a testét meg feldobja a víz. Beúsztam, és próbáltam kihúzni, de
egyre fogyott az erőm.
Egyszer csak rájöttem, hogy egy hullával hadakozom.
Velőtrázóan sikítottam.
Apa mentett meg, aki hajnali fél négykor benyitott a szobámba.
‒ Te meg mi az ördögért sikítozol?
És már megint. Megint, megint, és megint csak megint. Megint
nem bír rendesen levegőt venni!
Haragudtam a sorsra; a világra és a teremtőjére. Törni-zúzni
tudtam volna, vagy teli torokból ordítani, hogy nem akarom ezt,
hogy kislány vagyok még ekkora teherhez, hogy nem fogom bírni,
hogy összeroskadok.
‒   Matyi ‒ duruzsoltam helyette aggódva ‒, bevetted a
gyógyszered?
‒   Nem! ‒ förmedt rám abban a szokásos stílusban, amit
mindig akkor vett elő, ha bármilyen utalást tettem a tüneteire.
Közelebb hajolt. ‒ Aha… szóval nem kamuztál. Tényleg kancsalítasz,
ha ideges vagy! ‒ Az ablakhoz sétált, és a párkányra támaszkodott.
Lehajtotta a fejét. Ebben a szögben és a gyér megvilágításban jóval
idősebbnek tűnt, mint egy tizenhét éves. ‒ Nem kell aggódni
miattam. Érted? Soha. Ha nem akarod, hogy végképp megutáljam
magam, soha, de soha többé ne csinálj ilyet.
*

Jani unottan pattogtatta a labdát. Akkor játszott így egyedül az üres

udvaron, amikor valami nyomta a lelkét. Legalábbis én meg voltam
győződve erről.
‒ Szarság. ‒ Észrevett, majd dobott egy kosarat.
‒ Ez az út csak jót tehet neki ‒ jelentettem ki.
‒   Egész nap ezt papoltad! Egész nap, mint egy papagáj: „jót
tesz neki, neki így a legjobb!” Dögunalmas vagy.
Egyik percben tréfálkozott, a másikban lekiabálta a másik
haját. Ember legyen a talpán, aki ki tud igazodni rajta. Azért is
ember akartam lenni a talpamon.
‒   Ha ismernél, tudnád, hogy ilyenkor egy kicsit magamat is
vigasztalom.
‒ Egy: nem ismerlek, kettő: erre én akkor sem vagyok vevő.
Lábamhoz dobta a labdát, és hazaindult.
*

A számonkérés mókuskereke Matyi hiányában sem állt le. Csak néha

hangzott el hasonló:
‒ Mai felelőnk: Sebestyén Matyi.
‒ Beteg!
Olykor tőlem kérdezték, miért nem jött iskolába, mire rutinból
vágtam rá:
‒ Influenza!
‒ Már megint? Nyavalyás ez a gyerek.
 Megszokásból a padjuk felé fordultam, és láttam, hogy Jani
elmélyülten harcol a mobilján. Valahányszor veszített az öldöklős
játékban, a tekintetünk összetalálkozott.
Szünetben magányosan császkáltam, és szintúgy a telefonomat
nézegettem. Matyi sokszor melléütött, így alig értettem, mit akart
közölni, ami külön nyugtalanított.
A menzán leverten turkáltam az ételben, és arra gondoltam,
mekkora szerencsétlenség vagyok nélküle. Talán észre sem vette, de
ő is kívülállóvá vált mellettem.
‒ Na, Dorkica, most meg mi van? ‒ Meglepődtem, ahogy Jani
vigasztalóan megdörzsölte a hátam. ‒ Sebi fasza gyerek, ne parázz
már annyit!
Az évfolyamunk felmorajlott, amikor Vica és ő kézen fogva
állítottak be az udvarra.
Vica ragyogott a büszkeségtől. Láttam, hogy néhány lány a
tizenkét céből is odamegy kérdezősködni vagy gratulálni nekik.
Engem azonban aggódással töltött el ez a viszony, hiszen
Janiról azt rebesgették, nem egy dühös lány távozott tőle az első
éjszaka után, mert a fejére húzta a takarót, hogy egyikükkel sincs
kedve járni, hagyják őt ezzel békén.
Tizedikben még a fiatal gyakorlótanárnőnket is
megkörnyékezte, akivel három hónapig tartott a se veled, se
nélküled kapcsolat, de hogy igazi szívügyei voltak-e egyáltalán, arra
nem vettünk volna mérget.
‒ Köszönöm szépen ‒ sértődtem meg Vicára. ‒ Én vagyok az
utolsó, aki értesül róla, épp kivel kavarsz.
‒   Mit kavarok? Nem kavarok! ‒ háborgott. ‒ Kapcsolatban
vagyok!
Újabb izgatott hullám haladt végig az osztályon.
Feltekintettem, hogy megnézzem, már megint minek kell örülni, és a
második meglepetés ekkor ért: Matyit pillantottam meg, ahogy
átverekszi magát a többieken.
 ‒   Feltettem a seggem a vonatra, és hazajöttem. ‒ A szeme
karikásnak tűnt, de újra játékosan csillogott. ‒ Na, mi az, puszit már
nem is kapok?
Nyaka köré fontam a karom, és boldogan cuppantottam a
fülébe.
‒   Nem fogod elhinni, mi történt! Úgy néz ki, ezek itt
összeszűrték a levet nekünk ‒ böktem lelkesen Jani és Vica felé.
‒ Tényleg? Egészségükre.
‒   Csak ennyit mondasz? Kézen fogva járnak, ez azért jelent
valamit, nem?
‒ Nekem aztán nem. ‒ Könnyen tetten érhető volt a hangjában
rejlő csípős szenvtelenség.
*

Összepréselt ajkakkal ültünk a tetőn, mintha a másiktól várnánk,

hogy végre szólaljon meg.
Olyan érzésem támadt, mintha csöndkirályt játszanék az
óvodában, és vesztésre állnék.
Keresztbe fontam a lábfejem, belerúgtam az üres
kólásdobozomba, és néztem, hogy odalent, a főút mentén
kizöldelltek a fák.
‒ Szóval? ‒ A hangom élesebben csengett, mint akartam.
A sárga busz, a helyközi járat beért a megállóba. Színes
miniemberek szaladgáltak fel-alá, és siettették a felszállást.
Nevetségesen aprónak tűnt minden; még mi ketten is, ahogy a
faládákon szorongtunk, mint a verebek a dróton.
Matyi rövid ujjú ingébe belekapott a magaslati szél.
Annyit sikerült kiszednem belőle, hogy vérvételre meg
terheléses EKG-ra küldték, valamint újfajta szívritmusszabályzót és
vízhajtót írtak fel neki, amitől sokat kell majd pisilnie, de legalább a
lábfejéről levonul az ödéma.
 ‒   Az meg mi? ‒ értetlenkedtem, mire felhúzta kordnadrágja
szárát. A bokája fölött eres duzzanat bukkant elő. – Fáj?
‒ Csak feszül.
‒   Mást is mondott a doki? ‒ Utáltam, hogy mindent
harapófogóval kell kihúznom belőle.
‒   Mondott! ‒ Szinte rám kiabált. ‒ Mondott.
Pitvarmegnagyobbodásom van. ‒ Megrémültem, de egyből
magyarázatot fűzött hozzá. ‒ Ez az olyanoknál, mint én, normális.
Nem kell ráparázni. ‒ Két ujjal masszírozta az orra tövét, mint aki
nagyon koncentrál. ‒ Javasolt egy erősebb fájdalomcsillapítót.
‒ Na, ez jó hír!
Elszégyelltem magam.
Egészen mostanáig fogalmam sem volt róla, hogy fájdalmai is
vannak.
‒   Azt is mondta, hogy… ‒ ekkor már elfordult tőlem ‒ mivel
egyelőre nem vagyok műthető, pihenjek sokkal többet. ‒ Tekintete a
csapatban vonuló vándormadarakat követte. ‒ Hogy jó lenne, ha
magántanuló lennék. Ezt a rövid időt már kibírom a bejárással, de
erősködött, hogy az egyetemet mindenképp levelezőn végezzem el,
kíméljem magam, mert… ‒ A szavaira szinte elállt a szívverésem. –
Szerinte a mai technika már megoldja, hogy az ágyban fekve írjam
meg a házidogákat… Vizsgázni még bemegy az ember valahogy… de
online labor… olyan nem létezik…
Eldugult az orra. Bevörösödött a szeme.
Mégis csak a szája görbületéből és a kis gödröcskék eltűnéséből
vettem észre, hogy sír.
Feladta, hogy férfiasnak tűnjön előttem. Leszámolt a
színjátékkal, és jobban kinyílt, mint valaha bárkinek. Életemben
először tekinthettem bele a titkos szelencébe, ahol a kincsek között
szomorúság és félelem bújt meg.
Előre elképzeltem, hogy ha jövőre elkezdjük az egyetemet,
együtt utazunk majd Pestre nap mint nap. Ülünk a buszon, fogjuk
egymás kezét. Ő a kémiajegyzeteit bújja közben, én kortárs angol
regényeket. Én a bölcsészkarra járok majd, míg ő a Duna másik
oldalán koptatja a padot, és amikor épp nincs óránk, összefutunk
egy gyors ebédre, hogy kitárgyaljuk a zéhákat. A sült krumpli egyik
felét ő harapja le, a másikat én.
Mivel laborban tölti majd a fél életét, kutató válik belőle; az a
fajta, akire még apa is felnéz, mert olyan kérdésekre tudja a választ a
műveltségi kvízből, amiről neki fogalma sincs. Játszi könnyedséggel
igazodik el a színtelen és szúrós szagú gázok és kristályos anyagok
szürreális világában: a laborban, ami nem a virtuális térben létezik,
hanem egy olyan városban, ahová vagy lesz ereje naponta beutazni…
…vagy nem.
Felkaptam a félig teli kólásdobozt, és indulattal lehajítottam a
magasból.
Pezsegve kifolyt belőle a barna folyadék.
Felvettem egy ágat, amit a tetőre fújt a szél, és azt is
lehajítottam.
‒ Nincs ágyhoz kötöttség, nincs semmi se! Senki se kötelezhet
rá, és nem is kell! Gyűlölöm az ilyeneket… már előrevetítik a negatív
jövőt, miközben nem tudnak semmit… semmit!
A tehetetlen düh a torkomat szorongatta.
A feketebárány-felhők komor árnyékot vetettek a szemközti
tízemeletes kopár tetejére.
*

Nem számítottunk rá, hogy Matyit úgy földhöz vágják az új

gyógyszerek, hogy az orvos kiírja egy hétre.
Versenyt hullámzott a vérnyomása és a kedélyállapota, és
naphosszat nyomta az ágyat, ahogy a szervezete lassan hozzászokott
a kimondhatatlan nevű pirulákhoz. Papírforma szerint a létező
összes mellékhatás jelentkezett nála: látászavar, szédülés, kiütés.
Amikor felajánlottam, hogy meglátogatom, visszautasította;
nem akart gyengének látszani előttem.
 Én azonban engedetlen tanítvány voltam; elhatároztam, hogy
összeütök egy adag palacsintát, és átszaladok vele.
Az összeütés nem ment olyan könnyen, mint hittem: az első
adag félig odaégett, a következő gombóccá gyűrődött, ahogy meg
akartam fordítani a levegőben.
A bejárati ajtót nem zárták kulcsra, így besurranó tolvajként
felsiettem a lépcsőn, és kopogás nélkül rontottam be Matyihoz, mert
azt hittem, rajta kívül nincs otthon senki.
‒ Meglepi!
A szobájában sötétség uralkodott. A redőny leengedve, a
függöny behúzva; nehogy akár csak egy árva fénysugár áthatoljon
rajta.
‒ Neked is hiába mondja az ember, hogy ne gyere ‒ üdvözölt,
miközben feljebb ült. ‒ Önfejű.
‒ Nem is akartam ‒ pusziltam meg forró arcát ‒, de sütöttem
palacsintát, és olyan rosszul sikerült, hogy az alsószomszédot
füstmérgezés gyanújával elvitte a mentő. ‒ Kicsomagoltam az
alufóliába tekert remekművet.
‒ Mint egy ufószerencsétlenség. ‒ Fáradtan elmosolyodott.
‒ Azért olyan lapos, mert ráültem. ‒ Nevettünk.
Elhúztam a függönyt, felhúztam a redőnyt és kiszellőztettem.
Falatozás közben engem nézett, ahogy folyton lecsúszó
farmernadrágban teszek-veszek körülötte.
‒ Szexi.
‒ Mi? ‒ Szórakozottságot mímelve vártam, hogy megismételje,
de hiába. A fiókjába nyúltam zsebkendőért, hogy letöröljem a
csokikrémet a szája széléről, de a kezem egy kisebb szatyornyi fehér
dobozkába ütközött. Több gyógyszert szedett, mint a nagyapám. ‒
Virágh már hiányolja az egyetlen jó kémiást. Forgatja az
üvegszemét, és panaszkodik: úgy szeretnék robbantani egy ízeset, de
senkit se érdekel, mikor jön már vissza az a Sebestyén Matyi?
‒ Áh, senki se hiányol engem.
 Úgy döntöttem, egyszerű kémiai reakciónak tudom be az
iménti megjegyzését.
‒ Nézünk Tom és Jerryt?
‒ Muterom itthon van.
‒   Na és? Legfeljebb nem rendezünk orgiát közben. ‒ Utcai
ruhában terültem el az ágyon, amire a szüleim minden egyes
alkalommal ugrottak: „öltözz már át, kislányom! Beviszed az utca
porát oda, ahol aludni szoktál!”
‒ Kár.
Csendben összebújva feküdtünk Matyival, és végül nem
néztünk Tom és Jerryt.
Szívesen megkérdeztem volna, miért rándul össze néha, de
inkább úgy tettem, mint aki észre se veszi.
Mint aki nem ijed meg.
Mint aki nem fél semmitől.
‒   Itt van ez az erős, makacs, vonzó lány, nem kevés
kisugárzással… felkerül az egyetemre, beilleszkedik… nem is való
hozzá egy ilyen kripli, mint én…
‒   Az osztályba se sikerült beilleszkednem, nem hogy egy
kétszáz fős hordába! ‒ Zaklatottan felültem. ‒ Azt képzelted, hogy
majd nem jövök haza hozzád mindennap? Olyannak nézel, aki csak
úgy cserbenhagyja a másikat?
‒ De ez nem elvárás. Elvárás nincs.
‒ Menj a francba, Matyi…
‒ Épp oda tartok. ‒ Elvigyorodott. Legszívesebben felpofoztam
volna.
‒   Hagyd már abba ezeket a dumákat! Attól, hogy nappalira
megyek, semmi se változik! Vagy talán más terveid vannak? ‒ A zöld
szemű szörny kapott az alkalmon, és lihegve a vállamra telepedett. ‒
Mi lesz, ha megint meglátogat az a kis jogászribi? Én is
mondhatnám, hogy nem bízom benned!
Nem bízom benned.
Keményebben hangzott, mint terveztem.
 ‒   Kingára gondolsz? ‒ Szóval neve is van. ‒ Állítsd már le
magad. Én nem azt mondtam, hogy nem bízom benned!
‒   Kinga… ‒ túrtam a hajamba kétségbeesetten. ‒ Jár még
anyádhoz ez a… Taperolós Kinga?
Ártatlan kutyaszemekkel pislogott rám:
‒ Anyám a konzulense. De nem, nem jár. Elüldöztem, amikor
bedobtam neki, hogy még mindig beléd… áh, hagyjuk.
Magyarázkodom itt a nagy semmiért.
Csodálkozva meredtem térdénél kiszakadt nadrágomra.
Miért is nem veszem észre, hogy Matyi tulajdonképpen
szerelmet vall nekem?
Mosdóba menet az ajtófélfába kapaszkodott.
Megállt. Tett egy újabb lépést.
Majd még egy újabbat.
Előrelépett, és kifújta magát.
‒ Szédülsz? ‒ Úgy éreztem, legfőbb ideje, hogy felfüggesszem a
féltékenységi rohamot. ‒ Ne menjek veled…?
‒ Vécére, mi?
A madarak csicseregtek, a napsugarak a plakátemberek kockás
hasizmán kergetőztek, csak én kuporogtam magamba roskadva az
ágyon, és lógattam az orrom, amíg Matyi vissza nem jött, és
vidáman hátra nem húzott az ágyára:
‒   Meghálálhatom a döglött ufókat? ‒ Fölém hajolt, és
homlokon csókolt. Fejjel lefelé olyan idegennek tűnt az arca, mintha
nem is ő volna.
Hirtelen nyílt az ajtó.
A rohadt életbe… Klára néni…
‒ Dóra? Van egy perced? ‒ Bizonyára észrevette a cipőmet az
alsó szinten, de ahelyett, hogy örült volna, hogy levettem, mielőtt a
birodalmába lépnék, megkért, hogy kövessem. Az iránta érzett
ellenszenv rút banyává változtatta a már-már túlzottan ápolt,
elegáns nőt, aki behajtotta Matyi szobájának ajtaját, és lecsapott
rám. ‒ Ezt mint anya mondom neked: Matyinak ugyanúgy
vizsgáznia kell, mint nektek. ‒ Nekünk? ‒ Nem húzhatja ki magát a
kötelességei alól. ‒ Kibújt a szög a zsákból. ‒ Az időt, amit itthon
tölt, arra kéne használja, hogy felzárkózzon. Így is túl sokat
hiányzott.
Beletörődve indultam, hogy elbúcsúzzam Matyitól.
‒ Miért vetted le a pólód, hülye vagy? ‒ Az ajtónak feszültem,
nehogy bejöjjön az anyja. ‒ Gatya azért remélem, van rajtad!
‒   Az még van ‒ felelte jókedvre derülve. ‒ Hol is hagytuk
abba? Nem tudom, mit csináltál velem, Rédey Dorka, de máris
sokkal jobban vagyok!
‒ De én nem. Anyukád épp az előbb kért meg, hogy szálljak le
rólad, hogy pihenhess. Ja, nem, bocsánat: hogy tanulhass.
Fortyogott, mint a vízforraló.
Szavát se értettem a köhögésétől.
Szinte kipattant az ágyból, mint akinek tényleg elmúlt minden
baja, és kivágta az ajtót.
‒   Anya! ‒ üvöltötte, már amennyire az erejéből telt. ‒ Mikor
hagyod már végre békén Dorkát?!
‒   Fejezd be a tombolást. ‒ Meglepődtem az anyja
fegyelmezettségén.
‒ És azt mikor fogod fel végre, hogy nem vagyok már gyerek?
‒ Egészen addig gyerek vagy, kisfiam, amíg ápolásra szorulsz.
‒ A tekintete nyílként fúródott a fia fedetlen mellkasába.
‒   Nem szorulok ápolásra! ‒ Matyi megkapaszkodott a
korlátban. ‒ Megpattanok innen, amint lesz elég pénzem!
Mintha folyamatosan levették volna a hangerőt a szavai alól.
‒ Tégy úgy. ‒ Az anyján semmilyen érzelem nem látszott. ‒ Ha
leérettségiztél, tőlem oda költözöl, ahova akarsz. Domokos cuccai
mellett a te holmid is elfér az alagsorban. Erősen gondolkodom
rajta, hogy ne szabaduljak-e meg a motorjától, de egy hónapja
felhívott, hogy várjak még vele.
‒ Domi telefonált? ‒ kérdezte Matyi döbbenten. ‒ Felhívott, és
nekem nem is szóltál?
 A lépcsőfordulóból Klára néni még utoljára Matyira pillantott.
‒ Amilyen példát ti mutattatok Zsófinak, felőlem akár most is
elkezdhetsz csomagolni. Zsákokat a pincében találsz. Apátok olasz
bőröndje ott van a ruhásszekrényben. Vigyázz, mert rápakolta azt a
régi varrógépet, amit már ezer éve ki kellett volna hajítani. Nehogy a
lábadra ejtsd. Elég nehéz.
‒ Nekem most mennem kell ‒ vágtam közbe.
Még Matyi könyörgő tekintete sem tartóztathatott fel.
Túlléptem a hatáskörömet; nem akartam olaj lenni a tűzre egy
családi dráma kellős közepén.
*

Iskolából hazafelé menet elkapott minket a vihar, és bőrig áztunk.

Meg sem álltunk a legközelebbi buszmegállóig, ahol a hajamba fúrta
az arcát.
Úgy felforrósodott a bőre, hogy a víz egy perc alatt felszáradt
róla, a tekintete pedig szinte kérlelt, hogy érjünk gyorsan haza, és
hadd hámozza le rólam azt a vacak ruhát, de felettem újra és újra
kegyetlen győzelmet aratott a szégyenlősség.
Amíg a buszra vártunk, szorosan hozzátapadtam, és a
kardigánja alatt a gerince vonalát simogattam.
‒ Muszáj nyúlkálni? ‒ förmedt rám felháborodottan.
‒ Oké, akkor nem nyúlkálok! ‒ bántódtam meg.
Mire megérkeztünk hozzájuk, csavarni lehetett a vizet a
ruhánkból. Besurrantunk az anyja dolgozószobájába, és a biztonság
kedvéért leellenőriztük a naptárát az íróasztalon.
SchifferRol. Tárgy. Sikk. 2Fok. 15.00
‒   Másodfokú tárgyalás a Schiffer Roland nevű felperes
sikkasztási perében ‒ magyarázta Matyi profi módon. ‒ Hat előtt
nem ér haza.
 Keresett nekem egy száraz pulóvert, lekapta nyirkos trikóját, és
becsukta volna maga mögött a fürdőszoba ajtaját, de a lábfejemmel
éket állítottam neki.
A mosdó feletti lámpa fényében megakadt a szemem rajta.
‒   Azért látszik rajtad az a sok év kosarazás. ‒ Hiába
csicseregtem, mintha ott se lettem volna. Úgy nézte a csempéket a
földön, mintha azok készek lennének megválaszolni a kérdéseit. ‒
Na… ‒ Magam felé akartam fordítani a fejét, de ellenállt.
Kikapcsoltam a melltartómat.
Lopva odapillantott ugyan, de továbbra sem foglalkozott
velem, úgyhogy tetőtől talpig levetkőztem.
‒ Ez most mi? ‒ tudakolta.
‒ Ez? Ez én vagyok.
‒ Hát akkor öltözz fel, mert…
‒ Mert?
‒ Mert még a végén megfázol.
Mintha elfújták volna a gátlásaimat, közelebb léptem.
‒ Ez egy fürdőszoba. Nyilván más is járt már itt ruha nélkül.
A mellkasához bújtam, és türelmesen kivártam, hogy
simogatni kezdjen.
Lassan, felfedezőn.
Ott is, ahol addig soha. A mellemet, a derekamat, a fenekemet.
Olyan lehettem a keze alatt, mint egy készülő agyagszobor, és ő úgy
ért hozzám, mintha minden egyes mozdulatával remekművet
alkotna.
Visszafojtottam a lélegzetem, mert egy műremek nem szokott
lélegezni.
‒ Huh! ‒ csak ennyit mondott.
Ebben azonban benne rejlett minden, amit már régóta hallani
akartam.
*
Biztosan sokáig fogok emlékezni a hajnalig tartó magolásra, a napról
napra növekvő érettségi lázra.
A kibontakozó tavaszra, a cseresznyevirágzás tömény illatára.
Arra, ahogy Jani fát pakol a tűzre, hagymát és szalonnát tűzdel
a nyársakra. Ahogy Matyi előtt a lángok kihívó latin táncot járnak,
arccsontján a tűz fénye szeszélyes játékot játszik.
Sétáltam néhány lépést a tó felé, és beszívtam a friss levegőt.
Valahonnan a közelből kempingező gyerekek vidám zaja hallatszott.
‒   Beszélgettünk rólad Sebivel ‒ lépett mögém Vica. ‒ Azt
mondta, aranyos vagy és helyes. Mást vártál?
‒   Semmit… komolyan nem vártam semmit. ‒ Elgondolkozva
meredtem a fák sűrűjébe.
Mire észbe kaptam, Vica már Jani ölében ült a tűz körül,
belecsámcsogott a fülébe és szalonnazsírt csepegtetett a kenyerére.
Igyekeztem megelőlegezni a bizalmat a kapcsolatuknak, de
egyre csak az járt a fejemben, hogy Jani komoly veszélyt jelent a
barátnőm érzéseire.
Vica megkért, hogy gondoljak bele, milyen jól alakult, hogy
Jani és Matyi is barátok. Így létrejöhet egy több szinten működő
baráti társaság, ami a főiskolás időkben is kitart majd. Valahányszor
egy „de” felmerült bennem, azonnal visszanyeltem. Nem akartam
elkeseríteni a balsejtelmeimmel.
‒ Te hiszel Istenben? ‒ kérdezte váratlanul egy másik ismerős
hang.
‒ Kellene? ‒ Túl szétszórtnak tartottam a világképemet ahhoz,
hogy szalonnasütés közben teológiai mélységekbe bocsátkozzam
Matyival.
‒   Eléggé megszívatott. Tegnap ugyanis elájultam. Zakóztam
egyet a lépcsőn, még össze is hugyoztam magam.
‒ Orvost hívtatok?! ‒ jajdultam fel.
‒ Francokat, mennem kellett KRESZ-re. ‒ Fel akart kapni, de
nem bírt el. ‒ Tudod mit? Vegyél fel valami szexi rucit, és menjünk
be ma Janiékkal a városba. Kikapcsolunk kicsit. Jó?
 *

Sosem ittam azelőtt.

Azt hittem, ha valaki, hát én biztosan ismerem a határaimat.
Amint megérkeztünk a szórakozóhelyre, üdvözlésképpen
Janira mosolyogtam, aki gondosan szemügyre vette kivágott blúzom
és rövidre szabott farmerszoknyám.
Arra gondoltam, nem bánnám, ha szép csendben
megpukkadna. Amióta egy osztályba jártunk, folyton piszkált a
külsőm miatt, úgyhogy főjön csak a levében.
Minél gyorsabb számokat játszottak, annál többen hagyták ott
a pultot. Éjfél felé Jani már vérbeli székely módjára táncolt az asztal
tetején. Lerúgott egy söröskorsót, és élvezettel sütkérezett a női
tekintetekben, mi meg nevetve mentegetőztünk, hogy nem, ezt az
őrültet mi kicsit sem ismerjük.
‒ De jó popsid van!
Amikor le akartam ülni, belecsípett a fenekembe.
Végül mégse köptem be, helyette bosszúból végigsimítottam
félig kigombolt ingén:
‒ Öltözz már fel rendesen!
Azzal nem számoltam, hogy Matyi épp akkor pillant oda.
A két fiú valószínűleg még soha nem nézett ilyen villámló
farkasszemet egész életében.
‒   Még egy kör sörikét? ‒ terelt Jani, mire Matyi székestül
közelebb húzott engem.
‒ Nem!
Jani és Vica társalgása ma is a fülemben cseng:
‒ Hallod, ez, amit itt leművelnek, nagyon durva. Ki se másznak
egymás szájából. Szerinted van náluk óvszer?
‒ Bah… Sebi azt sem tudja, mi az! Ha adnál neki egy gumit, azt
hinné, lufi, és felfújná…
 ‒   Nem fogom hagyni, hogy ilyen szar körülmények között,
hullarészegen veszítse el a szüzességét a barátnőm! ‒ siránkozott
Vica.
Vajon miért mond engem hullarészegnek, amikor csak két vagy
három koktélt ittam?
Egyre csak Klára néni gyakornoka járt az eszemben, akinek
csak a keresztnevét tudtam, pedig szívesen nyomoztam volna utána
a neten. így viszont Taperolós Kingát szemüveges, aknés bőrű
jogászlánynak képzeltem, aki fogdosta az én Matyimat, meg még ki
tudja, mit művelt vele…
Gyere ide, még közelebb… nem akarok itt lenni… veled akarok
lenni… Az egész világ hangos, vibráló és fülsértő… A zene gyors, de
mi lassút táncolunk… nem is tudok táncolni… Nem is tudsz
táncolni…
A villódzó diszkólámpa a színek széles palettáját szórta elénk.
Matyi résnyire nyitott szeme visszatükrözte a nyakláncom
csillogását.
A keze csókolózás közben a hátamról egyre lejjebb csúszott, és
a fülembe suttogta, mennyire akar engem.
A csapos kezében megállt a pohár, és már intett is a
kidobófiúknak, hogy figyeljenek oda ránk.
Vica váratlanul elkapta a kezem. Ekkor már nagyon szédültem,
többször elbotlottam a saját lábamban.
‒ Dorka, kapard össze magad. Megyünk haza.
Jani és Matyi között is vita támadt, ugyanis Matyinak esze
ágában sem volt engedelmeskedni.
‒   Ne merj hozzám nyúlni, Balicz! Egész este bámultad
Dorkát… te szemét jöttment! ‒ zihálta. ‒ Persze, most már kéne, mi?
Mert csinos… igazából nagyon csinos… sőt: gyönyörű lány!
Féltem, hogy a jöttmentezés kihozza Janiból az állatot, de ő
csak ennyit válaszolt csendben:
‒ Látom, anyád a fejedet szokta ütni.
 ‒ Most lett elegem. ‒ Matyi nekiesett Janinak, akinek mindez
meg se kottyant, de a biztonsági őröknek szemet szúrt.
‒ Héhé, mi folyik ott?
‒ Jaj, hagyjátok abba! ‒ sipította Vica, és eltakarta a szemét.
‒   Ha valaha csak egy ujjal is hozzáérsz… megöllek! – Matyi
odáig süllyedt, hogy a saját barátjának akart behúzni egyet, de Jani
reflexei jobban működtek: könnyedén kivédte a támadást, és
hátracsavarta Matyi karját.
A többire nem emlékszem.
Hazafelé állítólag kétszer is meg kellett álljunk miattam, mert
öklendeztem.
Apa nagyon dühös lett rám, de Janira jobban haragudott.
Napokig azt kiabálta, meg ne lássa a közelemben azt a
baseballsapkás hülyegyereket.
Érdekes.
Anya nem Janitól féltett.

7
Hétvégén Matyi a magyar érettségi gyakorlófeladatok felett kotlott
az íróasztalnál. Amikor szélvészként befutottam hozzá, meglepődve
vettem észre rajta valami szokatlant.
‒ Mióta vagy szemüveges? ‒ képedtem el.
‒ Felírták a héten.
A szemüveg hajszálvékony kerete ellenére túlzott komolyságot
kölcsönzött az arcának.
‒ És ezt most már mindig viselned kell? ‒ futott ki a számon,
amit legszívesebben rögtön visszaszívtam volna.
Oldani akartam a hangulatot, így végül egészen a földig
csiklandoztuk egymást, majdnem nekigurultunk a radiátornak.
Lerántottam az ágyról a párnáját, és fejbekólintottam vele.
 ‒ Hé, ne teperj már le! Csikis a hasam!
‒ Csak a hasad?
Réges-rég új területen kalandozott a ruhám alatt, mégsem
csaptam a kezére. Csak a combjaimat nem lazítottam el; olyan
erősen szorítottam össze a térdeimet, hogy majdnem eltörtem a
csuklóját.
‒ Hé, na ‒ nevetett ‒, nyugi, ha nem akarod, nem harapok!
‒ De akarom, csak…
‒   Nem akarsz te semmit. Na, mindegy, tanuljunk. Én nem
húzok meg senkit, de engem attól még meghúznak.
Tapasztalatlanságom miatt egy lépést tettem előre, kettőt
hátra. Folyamatosan emlékeztetnem kellett magam, hogy ha nem
változtatok, a végén a szüzességem helyett Matyit veszítem el.
Addig ügyeskedtem, amíg rávettem, bújjon be velem az ágyba,
a takaró rejteke alá, mintha a meztelenkedés így kevésbé lenne
zavarba ejtő.
A feszélyezettség és az ismeretlen élvezet vérre menő küzdelme
zajlott bennem. Átkaroltam a nyakát, hogy húzódjon közelebb, ne
legyek így kiszolgáltatva neki, és először tapasztaltam, hogy egy fiú
igazán kíván engem. Kissé szokatlan volt szembesülni ezzel, és rá is
átragadt a félsz, ahogy próbáltam viszonozni az érintését.
‒   Huh… nem tudom, ez megy-e nekem így ‒ feszengett, de
nem adtam fel. Ha nem is bírok rendesen ellazulni, neki azért is
örömet fogok okozni. ‒ Ez túl jó most… túl sokáig húztál, nem
fogom bírni…
Szaporán vette a levegőt, de én tudtam: ez most más.
Ilyen, amikor jól van.
Igazán jól.
*

‒ A nitroglicerint felhasználják bányarobbantásoknál és barátságos

robbantásoknál is. ‒ Elképzelni nem tudtam, milyen lehet egy
barátságos robbantás. ‒ Fiam, ha nem érdekel, legalább tartsd fenn
a kommunikációt! ‒ borult ki Virágh tanár úr. ‒ Itt álltok egy
ugrásra az érettségitől… nekem az is elég lenne, ha minimum azok
figyelnének, akik kémiából vizsgáznak! Mi-ni-mum!
‒   Van köztünk ilyen mi-ni-ma-lis-ta? ‒ kémlelt körbe Pongó
Virághot utánozva. ‒ Ja, tényleg: a pápaszemes Sebestyén.
Ismertem annyira Matyit, hogy a szótlan himbálózás a széken
nem más nála, mint komoly mélyrepülés.
Elkéstem a vigasztalással; Vica megelőzött a nagyszünetben.
‒   Amióta kiszálltál, hát az egész kosárcsapat egy nagy fos! ‒
Mindig talált magának valakit, akinek a képébe vághatta a
véleményét. Ezúttal Matyi volt az áldozat. ‒ Sorra veszítik a
meccseket! Lázár csak büszkeségből hajtja őket, már rég fel kellett
volna oszlatnia az egész bagázst! Nélküled nem érnek semmit!
‒ Miért kell folyton ezt hallgatnom? ‒ hördült fel Matyi, mint
aki halálos lövést kapott.
‒   Fogadjunk, hogy tesiből a felmentést sem gerincferdülés
miatt kaptad! És… és fogadjunk, hogy a kosarasokat sem véletlenül
hagytad ott! Ahogy te le vagy fogyva, nézd meg, basszus, az arcodat!
Vagy a karodat! Hasonlítsd már össze magad az egy évvel ezelőtti
éneddel! Utoljára kiskorodban voltál ilyen sovány! És ez a szemüveg
is… Köhögsz egy csomót, és iszonyat le vagy robbanva, hát nem veszi
észre senki? Miért nem veszi észre a drágalátos barátnőd?
Matyi egyre inkább befelé fordult. Nem tudta lekötni felesleges
energiáit, és csakhamar az összes érdeklődését az irántam érzett
vágy jelentette.
Kémián se figyelt, helyette nekem irkálta, hogy nem bírja
tovább, szétdurran, mint egy kémcsőbe száműzött veszélyes
vegyület.
Minél odaadóbb voltam vele, ő annál feszültebb lett. Félt, hogy
apám váratlanul hazajön és ránk nyit, valamint sok más, addig
ismeretlen gátlása is előjött.
 Odáig fajultak a dolgok, hogy valahányszor hozzásimultam,
eleinte a végtelen élvezet ült ki az arcára, majd az utolsó percben
visszafogta magát.
‒ Ne, ne…
Én persze azt hittem, ügyetlenül csinálom, így hát olyan is
előfordult, hogy elsírtam magam.
Valakivel beszélnem kellett erről, de még Vica sem jött rá
egyből, mire célozgatok azzal, hogy Matyinak nem megy a
barátságos robbantás.
‒ Magyarázz már kicsit érthetőbben, nem értem a problémát!
Úgy érted, Sebi nem tud elmenni, vagy mi?
‒ Igen, úgy. Most boldog vagy?
A válaszai cseppet sem vigasztaltak.
‒ Hát, szerintem belefáradt, vagy ilyenek. Gondolj bele: van a
kirakatban egy hatalmas trüffeltorta, amit felfalnál, de te csak a
csokidíszt kapod meg a tetejéről.
‒ A torta már ezerszer elmondta neki, hogy majd ha úgy alakul,
felzabálhatja!
Vica a pad sarkát firkálgatva csóválta a fejét.
‒   Annyira rá voltál pörögve, hogy valaki elvegye a
szüzességedet, hogy kábé semmi más nem érdekelt. Hisztis voltál,
mint egy öregasszony, alig bírtam hallgatni. Most meg itt a
delikvens, meg akarja tenni, de te csak húzod az agyát, és nem
csináltok semmit.
‒   De csinálunk! ‒ vágtam rá azonnal. ‒ Mármint… mindent
csinálunk, de azt még nem. Áh, mindegy, te nem érted ezt. Pár
hónapja még azt sem tudtam, hogy kell elképzelni egy fiút ruha
nélkül.
‒ Te ne tudtad volna? Jó vicc!
‒ …utána meg kellett tanulnom bizonyos… praktikákat, ami…
ami jó neki. Egy kicsit még várni akarok ezzel.
‒   Hát akkor nem tudom, várj. Viszont ezekből a kivárós
témákból mindig szakítás lesz.
 ‒ Miért lenne szakítás? ‒ riadtam meg.
‒   Nézz már rá! ‒ Vica a könyveit a padra hajigáló Matyi felé
bökött. ‒ Íme, egy éhező!
Akkor hökkentem meg igazán, amikor kiderült, hogy Jani
valami felnőttfilm linkjével üzérkedik a szünetben, és Matyi is
meglehetősen felkészült a témában.
Kérdőre vontam Janit, aki csak ennyit felelt:
‒   Mifelénk, Erdélyben azt mondják, ha otthon nem kapsz
meleg ételt, vagy elmész érte a csárdába, vagy megeszed a
szomszédodét. Te még egész jól jártál ehhez képest.
Matyi ezért maradt fenn hajnalig, és lődörgött másnap olyan
álmosan a folyosón!
Még hogy jól jártam!
*

Éjszakába nyúlóan dolgoztam a tételeken, amikor üzenetem

érkezett.
Ha van kedved kocsikázni, itt állok a klopfoló vagy mi előtt.
Klopfoló?
Csakis Első Botmixer Istvánra gondolhatott, eszméltem fel, és
kitártam az ablakot.
A füstös esti levegő az arcomba vágott.
Klára néni frissen polírozott hófehér Volvóját össze se lehetett
téveszteni másokéval.
Felkaptam egy farmert és a kedvenc szatén mellényemet,
lábujjhegyen elhagytam a lakást, és leszaladtam a lépcsőn.
Matyinak csak a szeme fehérje világított kísértetiesen a
sötétben, az arcbőre a szélvédőn keresztül a szokásosnál is
átlátszóbbnak tűnt.
‒ Elloptad anyád kocsiját? ‒ gyanúsítottam meg.
‒ Nem, majd elkértem tőle, mi? Na, beszállsz?
Bekászálódtam, és hátravetettem magam az ülésen.
 Nehezen tértem magamhoz a meglepetésből.
‒ Még sosem csináltam ilyen hülyeséget!
‒ Sosem késő! ‒ Végre ő is mosolygott.
Lehúztam az ablakot, kinyújtottam a karom, és élveztem,
ahogy a menetszél megakad a tenyeremben. Formabontóan új
szólamokat énekeltem a rádióval, nem törődve finoman szólva is
csekély hangterjedelmemmel.
‒ A fejem még nem döntötte el, hogy szétrobban vagy lerepül.
‒ Matyi vitriolos megjegyzése sem vette el a kedvem.
‒   Mindig ilyen fontoskodó pocokképet vágsz, ha vezetsz? ‒
Engesztelőn megpusziltam.
‒   Nem akarok feltekeredni a fára. ‒ A sebességváltóra
összpontosított. Megbántva kapcsoltam ki az autórádiót, mire
elnézést kért: ‒ Bocs, Dorka, csak koncentrálok.
‒ Nincs túl sok rutinod a vezetésben.
‒ Nincs hát.
‒ Mindent értek. Befogtam.
Félóra elteltével egy erdei útra kanyarodtunk, majd váratlanul
lelassultunk, mintha beleragadtunk volna valamibe.
‒ Ez a te műved? ‒ csattantam fel.
Az autó rövid döcögés után lefulladt.
‒   Nem. ‒ Matyi hiába forgatta meg a kulcsot. A motor
keservesen felbőgött, majd egy utolsó halálhörgés után elhallgatott.
‒ Anyád! ‒ csapott a műszerfalra.
‒ Hova a viharba hoztál te engem?
Körös-körül fák takarták el az eget. Míg lent embermagasságig
úszott a köd, fent teljes sötétség uralkodott.
A sűrű fenyves egy kivilágítatlan templomra hasonlított, a
talajt pedig puha fenyőtűtakaró borította. A fák közt átbújó
kékeszöld fénytől megijedtem egy pillanatra, mert azt hittem, valaki
zseblámpával világít ránk.
‒ Hány óra van?
 ‒ Hajnali kettő. ‒ Újra megpróbálta beindítani a motort, hiába.
‒ Van egy plédem a csomagtartóban.
‒ Mi? Hát… hát pedig én nem alszom itt, arra mérget vehetsz!
‒   Akkor hol alszol, kedves Dorka? ‒ húzta fel a szemöldökét.
Ilyenkor az elkényeztetett úrifiút láttam benne, ami még inkább
feldühített.
‒   Ha nem érek haza reggelig, anyámék rájönnek, hogy nem
aludtam otthon, és szétaggódják az agyukat! Akkor aztán
csatolhatom fel az erényövet!
‒   Mindjárt nagykorú vagy! ‒ Előbányászta a kopott plédet a
csomagtartóból. ‒ Bár az igaz, hogy elkényeztetett egyke is…
‒   Rád meg tesznek magasból! ‒ szúrtam vissza. ‒ Akkor
inkább anyut választom. ‒ Ez meglehetősen óvodásra sikeredett, de
mit tegyek, ha ekkora nehézséget okoz anyuéknak hazudnom?
‒ Válaszd akkor anyucit. ‒ Matyi elfojtott egy mosolyt, és csak
bámulta a szélvédőn szétkenődött bogarak földi maradványait.
Magára húzott, betakart azzal a nem titkolt szándékkal, hogy
minél behatóbban hódolhasson a nőiességemnek. Egészen
elgyengültem az érintéseitől, pedig azok egyre követelőzőbbé váltak.
Éreztem meleg bőrét a pulóvere alatt, és az az ostoba sugallatom
támadt, mennyire szeretném mindenemmel érezni.
‒ Meghalok már… annyira kívánlak… ‒ mondta az izgalomtól
kimerülten. ‒ Gyűlölöm a ruháidat!
Összevissza ütöttem az oldalam a kényelmetlen autóban, ő
pedig a térdét verte be.
Olyan könnyű volt vetkőztetni engem a pokróc alatt, hogy azt
talán sose gondolta volna. Már majdnem teljesen igazi nő vagyok, és
csak az övé, az övé. Nem tudott betelni velem. Hol érjen, hol
csókoljon először?
‒ Szép vagy…
Kis ideig úgy tűnt, meg merem tenni, és minden jó lesz. Segítek
neki elvacakolni azzal az ócska óvszerrel, aztán végre
megszabadulok attól az átoktól, ami ül rajtam, és beérem a
korosztályomat. Igaz, hogy a futottak még kategóriában, de beérem.
Igen ám, de amikor az égető fájdalom belém hasított, azonnal
visszavonulót fújtam.
Nem tudtam, hogy ez ennyire fáj!
Minden izmommal ellentartottam. Kiverekedtem magam a
karjaiból, és nem fordultam vissza percekig.
‒   Megpróbálom akkor először máshogy, jó? Na… nem dőlt
össze a világ…
‒   De igenis összedőlt ‒ vinnyogtam. ‒ Jaj, valami vér is jön
belőlem…
‒ Ez normális! Elmúlik!
A fülem mögé igazított egy vékony hajfonatot.
Hogy ez a fonat volt a legnagyobb gondja, azt a kegyes
hazugságot még én sem hittem el.
Nem szóltunk egymáshoz, de tudtam, mekkora csalódást
okoztam.
Mégis mit mondtam volna? Hogy az egész olyan hülyén jött ki,
hogy szorongok, hogy talán egy jó puha ágyban…
Ágyban? Ugyan már! Apa sportot űzött abból, hogy kopogás
nélkül benyitogatott a félszobámba valami hirtelen jött
bölcsességgel, Matyi anyja pedig sokszor otthonról dolgozott a
vádiratokon.
Amikor túlzottan belemelegedtünk a dolgokba Matyival,
folyamatosan azon izgultam, mikor törnek ránk, főleg amióta az
anyja a lehető legrosszabbkor jött fel a lépcsőn:
‒ Édesem! Ma nem vacsorázol?
‒   Gyorsan, bújj el! ‒ Matyinak maradt annyi lélekjelenléte,
hogy beleráncigálja magát a farmerjába, én meg egy szál bugyiban
kiugrottam a paplan alól, és kénytelen voltam pólóstul-szoknyástul
bemászni a ruhásszekrénybe.
‒   Eszel te rendesen? ‒ Szünet. ‒ Már megint azt a vacak
telefont nyomkodod?
 A felkorbácsolt szenvedély és a sok félbehagyott próbálkozás
számos veszekedést szült köztünk. Én pattanásosabb lettem, Matyi
ingerültebb, de legalább közösen okolhattuk a szüleinket.
Ahogy elszontyolodva tekergettem a slusszkulcsot az
indítópultban, az autórádió és a motor biztató hangja ütötte meg a
fülem.
Jó zenére vágysz? Unod az illegális letöltéseket? Tombolj a
Bulizónára minden hétvégén éjfél és hajnali négy között!
‒ Hé, Matyi! Istennő vagyok!
Csak reggel, a saját ágyamban ébredt velem együtt a gyanú,
hogy Matyim nem csak remekül kosarazik, de kiváló színészi
képességekkel is rendelkezik.
Nekem ugyanis minden további nélkül sikerült elindítanom
egy lefulladt autót anélkül, hogy lenne jogosítványom.
Nyugtalanul fúrtam az arcom a párnába.
*

A szünet utáni egyik hosszú nap végén szokásosan együtt mentünk a

buszhoz. Én sokat fecsegtem, de ő alig-alig vetett oda egy igent vagy
egy nemet, azokat is rosszkor.
Átkaroltam a nyakát, hogy felvidítsam, de hiába.
‒ Kérdeznem kell valamit.
‒   Igen? ‒ Sötét gondolat fészkelt a fejembe; mi van, ha nem
kér belőlem többet? Ha újra feltűnt Taperolós Kinga? Ha
meghíztam, ha lefogytam, ha unalmassá váltam számára, ha…
‒   Hát… pár hónapja azért már együtt vagyunk, és történnek
köztünk dolgok, de…
‒ De?
‒ Egy férfinak vannak igényei.
‒ Mit akarsz ezzel, te férfi?
‒ Biztos csak a hormonjaim mentek az agyamra.
 ‒ Hát, az lehet. Talán ne az utcán beszéljük meg, hogy le akarsz
feküdni velem.
‒   Másképp is utaltam rá, de úgy lerúgtál magadról, hogy a
Göncölszekérig katapultáltam.
‒ Egyrészt tökre fájt, másrészt nem fogok kocsiban izélni.
‒ Sehogy nem fogsz izélni. Nem neked való az izélés. ‒ Ismét
elvetette a sulykot. ‒ Néha tényleg a franc se tudja, mit akarsz!
Félsz, mint mindentől a világon, de azért jó a határainkat feszegetni.
Ha ki akarsz nyírni, akkor a legjobb úton haladsz, mindig sikerül
teljesen felhúznod! Nem tudom, meddig fogom a pornót bámulni
helyetted. A barátnőm gyáva… gyáva.
Életemben először bőgtem el magam pár mondattól az utca
közepén, kezemben egy jól sikerült dolgozattal, egyes-egyedül.
*

Nyelvtanóra alatt azt írta, sajnálja, amiket a fejemhez vágott, nem

gondolta komolyan, úgyhogy ne legyek már ilyen büszke.
‒ Hagyj békén ‒ írtam vissza tömören, és úgy tettem, mint aki
a tanárnőre figyel.
Az összefüggő jeleket nevezzük tehát kódnak. A
kommunikáció folyamatában nyelvi és nem nyelvi kódokat
használunk. Ez érthető?
‒   Ne csináld ezt velem, légyszi ‒ jött a következő üzenet. ‒
Többet nem leszek veled ilyen bunkó, megígérem!
A kommunikáció csak akkor sikeres, ha a felhasznált kódot az
összes résztvevő ismeri, tehát azok, akik közös nyelvet beszélnek.
‒ Nekem egyszer az Anitával volt közös a nyelvem ‒ hencegett
Pongó.
‒ Ancsával még az öregistóknak is közös! ‒ tódította Jani.
‒ Nem süketel! ‒ A tanárnőnek elege lett a sutyorgásunkból.
‒ De hát nevetni tetszik rajta! ‒ dőlt hátra nagyképűen Pongó.
 ‒ Nem nevetek! ‒ kelt ki magából a jámbor pedagógus. ‒ Nem
nevetek, csak barátságos az arcom!
Matyi arra kért, várjam meg a másodikon tanítás után, és
amikor megjelent, ugyanaz a baljós arckifejezés ült a képén, amivel
akkortájt sűrűn találkoztam.
‒ Mi az a kezedben? ‒ gyanakodtam.
‒ Ja, semmi, csak a bioszszertár kulcsa.
‒ De hülye vagy te. ‒ Nyeltem egyet. ‒ Mit akarsz azzal?
Még szép, hogy ismét belementem az elvetemült ötletébe!
Belopództunk, magunkra zártuk az ajtót, és nem törődve a
bizarr környezettel, a formalinban úszkáló halbelsőségek és
műanyag prezentációs szervek között egymásba feledkeztünk.
Rávett, hogy szabaduljak meg a ruháimtól, és esküdözött, hogy
többé nem fog olyasmit nézni a neten, amivel engem megbánthat,
csak most az egyszer hadd csináljon rólam néhány művészi fotót.
‒   Szóval ezek a szerencsétlen preparált állatok, meg Samu
hozzátartoznak a perverziódhoz! ‒ fintorodtam el.
Samu csontváz volt, Lukács tanárnő egyetlen igaz társa és a
tanulók örök áldozata. Biológiaórák után kicsavartuk a karját, cigit
raktunk a szájába, ide-oda tekergettük a nyakát és a lábait.
Mialatt Matyi a tökéletes perspektívára vadászott, kezdtem úgy
érezni magam, mint a csontváz, aki mereven vicsorgott, beletörődve
reménytelen helyzetébe.
‒ Úgy, na most majdnem jó, várj… ez a félhomály nagyon adja.
Nem tudnál oldalt állni, és valahogy… valahogy hozzásimulni
Samuhoz?
Alig bírtam ki vihogás nélkül. Kinek jutna eszébe aktfotót
csinálni a barátnőjéről úgy, hogy a kép másik szereplője Samu, a
bioszszertár réme?
Matyi próbálta elhitetni velem, milyen kreatív a beállítás, és
ütős sorozat készül, én azonban túlteljesítettem a feladatot; úgy
nekitámaszkodtam annak a nyomorult csontváznak, hogy a
megfáradt Samu hangos robaj kíséretében összecsuklott.
 A fél emelet belerázkódott, ahogy utolsó erejével a szekrénybe
kapaszkodott, és magával rántotta az egész szilikon bélrendszert.
A befőttesüvegek meginogtak, én pedig elvesztettem az
egyensúlyomat, és a fenekemre huppantam.
Elfojtottam egy sikoltást.
Aztán a kitörő nevetést.
Lépteket hallottunk.
Végünk van!
Pánikba esve ráncigáltam fel a ruháimat, amiket Matyi csak
úgy hajigált felém. Elállt a lélegzetem, amikor a kilincset kívülről
lenyomták.
‒   A helyetekben én nagyon sürgősen kijönnék onnan! ‒
Tovább lapítottunk, hátha Lukács tanárnő azt hiszi, hallucinált. ‒
Jobb, ha nem húzod ki a gyufát, Mátyás! A takarítók láttak elosonni
a portáról a kulccsal, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy én a
helyedben kinyitnám azt az ajtót! Mégpedig most!
Életem egyik legrémesebb pillanataként tartom számon,
amikor zilált külsővel és leszegett fejjel megjelentünk diadalittas
biológia-tanárnőnk színe előtt, akinek kontyos feje köré a folyosó
fénye valóságos glóriát varázsolt…
*

Szertárba zárkózásunk híre hallatán Matyira az egész gimnázium

újra hősként tekintett, Ridegh tanár úr azonban korántsem volt róla
ilyen jó véleménnyel.
‒   Mit csináljak veletek, mit csináljak veletek… ‒
morfondírozott, majd megtorpant. ‒ Szerinted ki az öreganyám
térdkalácsát érdekel a nemi életed, kisfiam? ‒ Matyi csak bámulta
összefont ökleit. ‒ A magánszférátok, amit most így elénk tártatok ‒
köszönjük szépen ‒ érthető módon nem tartozik a tanáraitokra!
Sajnos azt kell mondjam, Matyi, hogy Balicz Jani hatására vagy
anélkül, a jegyeid leromlottak, és egyszerűen nem viselkedsz
normálisan! Nem egy kolléga panaszkodik rád, és ez nem megy, nem
mehet így érettségi előtt! ‒ Én következtem. ‒ A másik jómadár:
Rédey művésznő! Örülök, hogy ennyi év után végre megtaláltad a
helyed az osztályban, meg hogy nyomokban mosolyt tartalmazol.
Örülök a jó jegyeknek is. Én mindennek örülök. Annak nem igazán,
hogy tönkretettétek Lukács tanárnő szemléltetőeszközeit. A tizenkét
bé nevében már nem először kérek tőle bocsánatot. Attól tartok, ezt
most nektek kell megtenni.
*

‘Tisztelt Szülők!
Dorottya lányukat órák utáni illetlen, nem
példaértékű magatartásáért osztályfőnöki
intésben részesítem.
Ridegh József, o. főn

A beírás mellé csontról csontra össze kellett raknom Samut.

Valószínűleg azért sem róttak rám súlyosabb büntetést, mert Ridegh
el akarta kerülni, hogy szégyenfolt essen legerősebb angolosa
megítélésén.
Matyi viszont a kulcslopás miatt az igazgatóiban kötött ki,
ahova az anyját is behívták.
‒   Mégis mi a rákot csináltatok tegnap a szertárban? ‒
ámuldozott Vica. ‒ Ennyire nem lehettek betegek, hogy pont ott
estek egymásnak!
‒ Fotókat. ‒ A homlokom csak úgy koppant a padon. ‒ Olyan
fotókat.
‒   Aktfotókat? Ott, a döglött állatok között? Hát, ez nagyon
vagány! ‒ Hasát fogta a nevetéstől. ‒ Nyugi, nem csapják ki! Anyuci
most bement, kiteszi a cicijeit az asztalra, odacsúsztat egy borítékot
az igazgatónak, béke, szeretet, majd otthon ellátja Sebi baját, de tuti
nem hagyja, hogy lapátra tegyék érettségi előtt!
Igaza lehetett, mert Matyit végül nem bocsátották el, helyette
igazgatóit kapott, amitől nagyot nőtt a tizenkét bé szemében.
‒   Rédey ‒ süvöltötte Riddick, ismét hosszasan ejtve a
nevemben az i-t –, fáradj ide, légy szíves, az ellenőrződért! ‒
Matyinál már angolra váltott. ‒ Matthias, could you please go to the
office, köszönööm!
Naiv voltam, ha azt hittem, megúszom ennyivel.
Lábujjhegyen osontam a szobámba, de a szüleim rám hozták a
frászt; nem számítottam rá, hogy már kora délután otthon vannak.
A nappaliban gunnyasztottak egymás mellett, meglepően
egyforma testtartással.
‒ Dórika ‒ szólított anyám ‒, ülj le. Beszélni szeretnénk veled.
‒ Húzzatok bele, mert tanulnom kell ‒ szemtelenkedtem.
‒ Riddick József hívott minket az imént. ‒ Négy év alatt sem
sikerült megértenie, hogy az osztályfőnöknek a Riddick csak a
gúnyneve. ‒ Kicsikém, én annyira szeretném tudni, mikor változtál
meg így… olyan rendes kislány voltál… sokat olvastál, jól tanultál…
annyira szeretném tudni, mikor kezdett ennyire érdekelni ennyire
a… a nemiség mint olyan…
Apa következett.
‒ Röviden: légy szíves, világosítsd fel a félnótás, öreg szüleidet,
miért kellett bezárkózni az osztálytársaddal a szertárba? Ez valami
tinédzser-dolog, valami olyasmi, amit mi nem érthetünk, valami új
szokás?
Hallgattam.
Anya hősiesen visszavette a szót:
‒ Dórika, lefeküdtél az osztálytársaddal? Válaszolj, légy szíves!
‒   Nem, nem feküdtem! Nem csináltunk semmit! ‒ fakadtam
sírva. ‒ Különben is, ő nem csak az osztálytársam! De ti ezt nem
értitek! Hogy is érthetnétek?!
 ‒   Érettségi előtt állsz! Nem engedheted meg magadnak azt a
luxust, hogy ilyeneket művelj! ‒ Apát nem hatotta meg a
bömbölésem. ‒ Majd megtanulja szépen a lányod ‒ fordult anyuhoz
‒, hogy az élet nem csak a szex és habzsidőzsi körül forog! Majd
megtanul nem csak abban bízni, hogy az apja meg az anyja úgyis
kitalálják, mihez kezdjen, ha nem veszik fel az egyetemre! Mert
tanulás helyett itt hentergett, ott hentergett utolsó évében! Csak azt
felejtette el, hogy egy nap mi már nem leszünk, hogy lessük minden
kívánságát!
A prédikáció hevében leejtette a szemüvegét, és rá is lépett
véletlenül. Szentségelt, majd a szobámba zavart gondolkodni.
Aznap délután különösen szerettem őket.

7
Befejeztem a huszadik irodalomtételt, és arra gondoltam, mit
csinálhat most otthon Matyi.
Az iskolában kaptam néha egy puszit a homlokomra vagy az
orrom hegyére, valamint ennél is ritkábban talán egy mosolyt, de
legtöbbször inkább semmit.
Az érintése is távolságtartóbb lett, majd lassan el-
elmaradozott. Be kellett valljam magamnak, hogy még a kedves
erőszakoskodása is hiányzik.
Lehet, hogy már nem is érdeklem annyira. Kinek kell egy gyáva
barátnő, akivel mindent lehet csinálni, csak „azt” nem?
Mindenesetre ő nem csókolt, nem ölelt, nem kérlelt, hogy hadd
nyúljon hozzám vagy én hozzá, ami egyre inkább megviselt, hiába
értettem az okát. Ha ezt akarta elérni, hát sikerült; menthetetlenül
sóvárogni kezdtem utána.
 Elhatároztam, hogy megleckéztetem: csinosan felöltözöm, és
nem átküldöm, hanem személyesen viszem át neki a kidolgozott
tételeket.
Felöltöttem elöl gombos, testre simuló fehér ruhámat,
táskámba gyömöszöltem a papírokat, és szorosan megkötöttem a
kardigánom, mert az idő nem sok jóval kecsegtetett.
A hegyek felett zord ecsetvonások vad tónusai váltak el
egymástól, és az ég lassan haragoskékbe borult. Megcsapta az orrom
a közelgő eső illata, és eszembe jutott, hogy hozhattam volna ernyőt
is magammal.
A házuk elé érve hiába hívogattam Matyit, nem vette fel a
telefont, így végül becsöngettem. Baljós előérzetem támadt; mi van,
ha ígéretével ellentétben titokban épp olyan filmeken legelteti a
szemét?
Elképzeltem, hogy rányitok szerencsétlenre, és jól leteremtem.
Vagy egyszerűen csak elfutok. A vihar kitépi a kezemből a tételeket,
a lapokat a képembe fújja a szél… Ady szimbolizmusától semmit se
látok… biztos túl szeplős vagyok Matyinak… vagy túl kancsal… nem
elég hosszú a combom… nem elég nagyok a melleim… folyik az
orrom… segítség, miért, miért, nem ezt akartam! Ekkor belém csap a
villám, és szénné égek… Matyi így talál rám, de már hiába zokog a
hamvaim fölé borulva, legközelebb kétszer meggondolja, érdemes-e
pornót nézni…
Meglepetésemre a húga, Zsófi nyitott ajtót és hívott be.
A szigorú, hangsúlyos szemöldök egy tizennyolc éves fiúnál
elfogadható, de egy tizenegy éves lányt a legnagyobb jóindulattal
sem ékesít, állapítottam meg.
Nemrég érkezhetett haza, mert balettruhát viselt. Szájában
hajtűvel igyekezett helyreigazítani a kontyát.
‒ Anyukád nincs itthon? ‒ puhatolóztam.
‒ Nagyinál van holnapig. Matykó meg kontrollon…
Ez a Matykó, ritkábban Matyinkó az édesapjuktól származott,
Matyi mégis utálta.
 Lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért a szokásos kötelező
kardiológiai felülvizsgálat helyett egészen mást feltételeztem.
Nemsokára hallottuk, hogy a bejárati ajtó kinyílik, az édes
várakozás kitöltötte bennem a Matyi hiánya miatt tátongó űrt.
Valósággal versenyt futottunk Zsófival, aki gyorsabbnak
bizonyult nálam, és a bátyja karjába vetette magát.
Matyi ledobta a kulcsát az előszobában. Egy másodperc erejéig
sokkal idősebbnek láttam, talán a világítás miatt.
Zsófi felszaladt az emeletre, ő pedig elment kezet mosni,
Mindenhova követtem, mint valami árnyék.
‒   Ez mi? ‒ bökött a mappára, amit a hónom alatt
szorongattam.
‒   Irodalomtételek, tíztől huszonötig ‒ feleltem
megsemmisülve. ‒ Lemásoltam neked… ‒ Rosszulesett, hogy nem
örül nekem, és nem veszi észre, hogy ki vagyok öltözve, de
elnyomtam a keserűségem. ‒ Mit mondott a doki?
‒ Semmit.
‒ Aha, semmit. Legalább ezt elmondhatnád.
Felszisszent, mert véletlenül bevágta a sípcsontját a
lépcsőkorlátba.
‒ Jaj, nem vérzik? ‒ kérdeztem.
‒ Hülyéskedsz? ‒ Felbicegett a lépcsőn, és benyitott a húgához,
aki amerikai tinisorozatot nézett a gépén. ‒ Dorkával leszek. Ha kell
valami.
A plafonon száz meg száz csillagmatrica fénylett. Utolsó
pillantást vetettem rájuk, aztán becsukta az ajtót.
‒ Zuhog. ‒ Bementem a szobájába, és elhúztam a gézfüggönyt.
Ő csak a vállát vonta meg.
A fákat tépte a szél, a betont mosta az eső.
Sokszor hittem, hogy képtelen vagyok megváltoztatni a
megváltoztathatatlant, és azt is tudtam, hogy valahol, legbelül már
lemondott rólam.
Az ágyra heveredtem, de ő egy ideig tétovázott.
 ‒ Matyinkó ‒ szólítottam meg.
‒ Mi van?
‒ Semmi, csak ez olyan aranyos.
Végül mellém feküdt, és letette a szemüvegét az
éjjeliszekrényre.
‒ Pff… Nem akarok aranyos lenni!
‒ Oké, akkor nem vagy az. ‒ Feladtam. ‒ Egy kicsit sem.
‒ Köszönöm ‒ felelte.
A szívem szaporán vert, ahogy kigomboltam a ruhám legfelső
gombját.
Villanást mennydörgés kísért.
Második gomb.
Harmadik.
Legalább nézz rám…
Negyedik.
Az ötödiknél veszítette el a fejét, és a mellemnél lefejtette a
gombról az ujjaimat.
Hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik.
Csak hallgattuk, ahogy a tetőn egyre sietősebbé válik az
esőcseppek kopogása, és a lélegzetvételünk újra és újra megszakítja
a csókolózásunkat.
Mennydörgött az ég, záporozott az eső.
Kikapcsoltam a farmerját, és ő fölém hajolt. Figyeltem, ahogy a
vonásai tényleg mintha évekkel érettebbé válnának; talán a
sajátjaim is.
A testemben éreztem, hogy összesimulunk, és lassan egész
gyengévé varázsol.
‒ Fáj? ‒ kérdezte, mert mélyebben lélegezhettem.
‒ Nem ‒ suttogtam; lázas csókjai enyhítették múló fájdalmam,
csípőnk igazodott egymás kezdetben lágy ritmusához, és mindketten
arra vágytunk, hogy az első szeretkezés soha ne érjen véget.
‒   Végem van… végem… ‒ nyögte a nyakamba, amitől
nőiségem tüzes izgalma először tetőzött az ágyékomon.
 A villámlás megvilágította a képet a falon, a bútorokat és a
ruháinkat a szőnyegen.
Összeakadt a tekintetünk.
Megállt az idő, megszűnt a világ.
Csak mi voltunk…
Én, ő és a csillagok.
*

Vica szópárbajt vívott a büféssel, mire sikerült ingyen hozzájutnia

egy szem drazséhoz.
‒   Sebinek tutira nincs is gerincferdülése, mégis simán
felmentették. ‒ Kicsomagolta a drazsét, és bekapta. ‒ Bakker, néha
irigylem, hogy az a vérszívó muterja ennyi mindent elintéz neki. A
kistökömnek sincs kedve utolsó órában gerendázni, ki az a
baromarcú, aki ezt kitalálta? ‒ Mivel elfelejtettem helyeselni,
folytatta. ‒ És mi a délutáni program? Találkoztok?
Összerezzentem.
‒ Nem. Ma nem.
Amikor kiléptem az iskola kapuján, észrevettem, hogy egy
drága autó fékez le a gimnázium előtt, napszemüveges fiú száll ki
belőle, és gyerekesen felrohan a lépcsőn. Arra eszméltem fel, hogy az
illető a karjaiba zár, és összevissza csókolgat.
Azon izgultam, mi lesz, ha Matyi itt terem és rajtakap egy
idegennel, amikor megéreztem az összetéveszthetetlen
arcszeszillatot.
‒   Képzeld, Dorka, fateromat áthelyezték a magyarországi
központba ‒ kezdte lelkesen Matyi, és a kezembe nyomott egy szál
vörös rózsát.
‒ Akkor végre lesz apátok is -‒ vágtam a szavába rosszmájúan.
‒ Legalább visszaköltözik hozzátok?
‒ Ja, nem, nem… van saját lakása. ‒ Mintha kissé elcsüggedt
volna. ‒ Kár, hogy nem láttad, amikor beállított ezzel a verdával! Ha
kicsivel nagyobb rutint szerzek, nekem adja, úgyis venni akar egy
másikat. Ekkora lóerőt még szokni kell. ‒ Büszkén gyönyörködött
benne, mintha máris az övé lenne. ‒ Na, megyünk egy kört?
A tüske megszúrta az ujjamat.
‒   Rengeteg a dolgom. És különben sem ülök be a kocsidba
többet!
‒ De… de hazaviszlek!
‒ Nem, Matyika, nem akarom! ‒ A lábához hajítottam a rózsát,
és a fasor felé vettem az irányt. Sejtettem, hogy a nyomomban van,
de nem akartam hátranézni.
Visszafogottsága olyan, időnként előtörő vadságot takart,
amivel nem tudtam mit kezdeni. Azon az éjjelen hiába bánt
gyengéden velem, azt éreztem a karjaiban, hogy bármikor
elhatalmasodhat rajta.
Kezében a poros rózsával ért utol.
‒   Ha tudtam volna, hogy így bekattansz utána, inkább
lemondok a szexről! Csak tudod, mit nem értek? Egyáltalán nem
tűnt úgy, mintha ellenedre lenne! Szerintem egy nő se tud ebben
hazudni! Olyanokat sugdostál a fülembe közben, hogy ha most
felidézném… Dorka, én ezt már annyiszor elképzeltem… minél
jobban gyötörtél, annál kitartóbban küzdöttem, pedig mindenki
lebeszélt rólad!
‒ Mindenki? Kicsoda mindenki? Jani? Jani volt az?
‒   Senki se értette, vallásos vagy, vagy mi a bajod? Az utóbbi
hetekben tudtam, hogy megtörsz, mert amiket előtte csináltunk,
valld be, te se bírtad… azt hittem, egy nagy bénázás lesz, de ezerszer
jobb volt, mint gondoltam! Tudod, milyen ritka, hogy egy lány már
az elsőnél elmenjen? Hacsak…
‒ Micsoda szakértő lettél ‒ válaszoltam epésen.
‒ …hacsak nem játszottad meg!
‒ Mi…? …Na, most hagyj békén, Sebestyén Mátyás, mert…
‒ Mert mi lesz? Szexmegvonás? Haha.
 Ledobta a cipőm elé a virágot, visszabaktatott az autóhoz, és
kifarolt vele.
Fölvettem a sokat tűrt rózsát. Már egyáltalán nem szúrt a
tüskéje.
Útközben letördelte róla az összeset.
*

A hajamon álltam bosszút.

Vállig érő frizurát és frufrut csináltattam, így a régi
személyiségem a padlón, majd a fodrász kukájában kötött ki.
Félálomban arra eszméltem fel, mennyire hiányzik a lófarkam.
Korábbi önmagamra csak a millió szeplő emlékeztetett; új
stílusomat szempillaspirállal és halvány rúzzsal igyekeztem
hangsúlyozni.
Amikor reggel beléptem a termünkbe, a következő felirat
fogadott a táblán:

INDIÁN ELVESZTETE!

Mindez óhatatlanul arra az esetre emlékezetett, amikor Jani

ellopta az uszodában a törülközőmet.
Azt akartam, hogy nevess már egy kicsit… magadon, vagy
mi…
Teljesen világos, hogy ő a tettes. Ki más írná egy tével az
elvesztette szót?
Összeszedtem hát minden bátorságomat, felszerelkeztem egy
szivaccsal, és bosszúvágytól hajtva a padja elé léptem.
‒   Követelem, hogy most azonnal töröld le! ‒ mutattam
diktátori mozdulattal a táblára.
‒ Hagyjál már, nem én vagyok a hetes! ‒ Elkobozta a szivacsot,
és hidegvérrel az arcomba nyomta. ‒ Saját fegyveredtől elesni…
hihi… kutya egy dolog, Rédey! ‒ Felnyaláboltam a másik szivacsot,
és égnek álló fehér hajjal visszaadtam a kölcsönt, mire kinyújtotta
középső ujját, és prüszkölve röhögött: ‒ Nem is én voltam…
hanem… a csajok, te…!
‒ Hogy? ‒ A fejünk világított a krétaportól, a szánk piroslott,
de Matyinkó férfiúi sértettségében ránk sem hederített, inkább
Anitáékkal csacsogott.
‒ Hé, hóbagoly ‒ támadt le Vica kaján vigyorral ‒, nem kéne
valamit sürgősen elmesélned nekem?
‒ Igazi férgekkel járok egy osztályba! ‒ törölgettem az arcom.
‒ Hát, ami Baliczhoz eljut, az hozzájuk is! Fú, hallod, mi már
itt azt hittük, soha nem lesz semmi! Nem lehet így húzni a pasik
agyát. Előbb-utóbb otthagynak vagy megcsalnak. Nekem elhiheted.
Sebi viszont annyit áradozik rólad! ‒ Áradozik? Rólam? Miután
felém se néz, pedig Janival épp szivacsba fojtjuk egymást? ‒
Nyögdösős vagy néma típus? Jaj, és ugye nem gyorstüzelő?
‒   Nem tökmindegy? Nem néma…‒ Mintha egy klubba
invitálnának, amihez talán nem is akarok már tartozni. ‒ Semmit
nem aludtunk. Másnap alig álltam a lábamon. Hazatántorogtam, és
anya ott ült az étkezőben. Letámadott, hogy nem töltöttem otthon az
éjszakát, úgyhogy meséljek, mert sose beszélgetek vele.
‒ Ez kész. Az anyák mindent egyből vágnak?
‒   Megérezte, hogy Matyinál vagyok, mert állítólag, mondom:
állítólag felkelt éjjel, és megnézte, hogy az előszobában van-e a
cipőm… szóval nem lepte meg. Megtörtént, kislányom? Így kérdezte.
Most mondd meg, ezzel a szóval: megtörtént! Azt hiszem, még sírt
is.
‒   Nem akarlak megbántani, Dorka, a te anyukád mindenért
sír, egyem meg. Apád mit szólt?
‒   Semmit. Mit gondolsz? Vele ilyesmiről nem lehet beszélni.
Persze rajta is látszott, hogy tudja, mert egyfolytában a hűtőhöz
ugráltatott. Lekvárt hozzak, párizsit hozzak…
‒ Lekvárral eszi a párizsit?
‒ Ugye, hogy fura?
 ‒   Nem, ebbe valahogy bele tudom élni magam. Gondolj bele:
van egy darab lányod, akit nemrég még a játszótéren hintáztattál,
erre tessék. Még csak közbe se szólhatsz, hogy hé, ez neked nem
tetszik! Muszáj lenyelned a békát, pedig legszívesebben
lepuffantanál mindenkit, aki akár csak gondolni mer úgy a
gyerekedre…
‒   Szerencse, hogy se röntgenszeme, se fegyvere nincs. Ha
tudná, miket művelünk hónapok óta a szobámban! ‒ Kezdtem
kellemetlenül érezni magam, ezért fellapoztam az algebra
feladatgyűjteményt.
‒   Ez lett volna a következő kérdésem is, hogy azóta akkor
hányszor csináltátok Matyival.
‒   Sehányszor. Leoltottam egy kicsit, mert képtelen leszállni a
témáról!
Nem tudtam elfogadható mentséggel szolgálni a
viselkedésemre, Vica mégis azt hitte, megfejtett engem.
‒   Szerintem csak berezeltél, mert már nő vagy így, és nem az
izé.
‒ Ja. Az Indián.
‒ Hiszen már nem is nézel ki úgy. ‒ Nevetett.
‒ Jobb is! ‒ Végre én is elmosolyodtam egy kicsit.
‒ Jövő héten lécelek le Münchenbe ‒ rántott vissza a földre ‒,
csak érettségire jövök vissza, addig valahogy kénytelenek lesztek
ellavírozni nélkülem.
‒ Jó, de mi lesz Janival? ‒ szaladt ki a számon.
‒   Csak tud vigyázni magára. ‒ Hanyagul vállat vont. ‒ Jaj,
Dorka, nem tudom, majd valami lesz. Ez a pár hét nem a világ, ha
pedig emiatt befuccsolunk, akkor csókolom. Mielőtt közbeszólnál,
tájékoztatásul közölném: én teljesen komolyan veszem a kettőnk
dolgát. Csakhogy erről neki nem kell tudnia!
‒   Ja, szóval szerinted, ha azt látja, laza vagy, jobban
ragaszkodik majd? ‒ Közben végig azon járt az eszem, ki lehet-e
pislogni a krétaport, vagy jobban járok, ha megpróbálom kifújni az
orromon.
‒ Vele nem lehet másképp. Figyelj, én nem akarok kirúgott csaj
lenni, érted? ‒ magyarázkodott hitehagyottan. ‒ Kapaszkodhatok a
takaróba, meg lehetek jóban az anyukájával, meg a nagymamájával,
meg a nagymamája tyúkjaival, nevet is adhatok a tyúkoknak,
becézgethetem őket, hogy pipike így, pipike úgy, a nagyanyja akkor
is kitekeri a nyakukat… alkalmazkodhatok én a Baliczhoz ezerrel,
amennyire csak akarok, de mitől leszek én különb azoknál, akiket
kipaterolt? Egyedül az idő dolgozik nekem, de semmi más…
*

Baliczné a főtérhez közeli idősek otthonában dolgozott ápolónőként.

Lepedőt cserélt, ráncos testeket mosdatott, teát és ételt szolgált fel,
miközben állítólag feltűnően keveset beszélt. Szinte semmit.
Úgy hívták az otthonban: a Néma Magdika.
Néma Magdika személyét rejtélyes mendemondák övezték.
Mivel részleteket nem árult el a magánéletéről, a vének azt
sutyorogták:
‒   Megölte a férjét. Odakinn, Romániában. Úgy bizony,
istenemre mondom, hát!
‒ Hogyan?
‒ Megmérgezte. ‒ Ekkor bizonyára az egész szoba gyanakodva
vizslatta az aznapi krumplipürét.
‒   Mi mérgező? ‒ csatlakozhatott be egy süket néni, amilyen
néni bizonyára megfordul minden idősek otthonában.
‒ Hát a Néma Magdika!
‒ Maris! Te meg kitől hallottad ezt?
‒ Kitől mástól? Rézitől. És tudod, mit? Rézi sosem hazudik!
Özvegy Baliczné Mózes Magdolna egyetlen gyermeke a
közértben figyelt fel a szóbeszédre egy iskola utáni fülledt délután.
Haragjában földhöz vágott egy egész karton energiaitalt.
Nyomdafestéket nem tűrő kifejezések hagyták el a száját, ahogy a
fülünk hallatára elhordta mindennek a pénztárosokat.
Aztán minket is.
‒ Mit tudjátok ti…
Bár csak társaságban cigizett, a bolt előtt azért is rágyújtott,
hiába írták ki óriás betűkkel:

DOHÁNYOZNI TILOS!

Azt hiszem, nagyon szerethette az apját.

Talán a karosszék is az övé volt, amiben aznap este ültem,
amikor Vica már órák óta München felé robogott, Jani pedig még
aznap este házibulit rendezett a lakásukban, mert az édesanyját
éjszakai műszakra osztották be.
Kiöltözve kucorogtam, és az iszogató kavalkádot figyelve
vártam, mikor érkezik meg Matyi, ha megérkezik egyáltalán.
Felkészültem a legrosszabbra, még arra is, hogy esetleg Anitával állít
be.
Ha így alakul, elhatároztam, hogy szálanként tépem ki Anita
hidrogénezett haját, Matyit meg úgy megrúgom a legérzékenyebb
pontján, hogy soha többé nem jut majd eszébe más lányokkal
kezdeni.
Nagyobb baj, hogy ha így teszek, velem se tud majd mit
kezdeni, ezért ezt a tervet jobban ki kell dolgoznom.
Miután jól belelovalltam magam ebbe az apokaliptikus
látomásba, megjött Matyi; szerencsére Anita nélkül.
Kezet fogott a fiúkkal. Engem ugyan elfelejtett üdvözölni, de
gondoskodtam róla, hogy ne nézzen sokáig levegőnek.
‒ Szóba állsz még velem? ‒ dörgölőztem hozzá, ő azonban nem
adta ilyen könnyen magát.
‒   Szomjas vagyok. ‒ A nappali felé vette az irányt, ahol a
spicces Pongó már töltötte is tele a poharát.
 ‒ A gyogyót mikor vetted be? El kell telnie néhány órának, nem
szabad egyből ráinni!
Hogy bosszantson, kivette a zsebéből a tablettát, a nyelvére
helyezte, és húzóra eltüntette a körtepálinkát.
A következő kört már én ittam el előle.
A torkomat és az orromat marta a keserű lé.
‒ Nem kell játszanod itt a nagy piást, igenis le akartam feküdni
veled, és most is le akarok, világos?
Megviselhették a konfliktusaink, mert az arca a szokásosnál is
soványabbnak látszott.
‒ Tényleg? ‒ Zavaros tekintete és emelt hangja megijesztett. ‒
Bizonyítsd be!
‒   Jól van! ‒ kiáltottam vissza. Kézen fogtam, húztam
magammal a sötét folyosón, be az első útba eső szobába, és ránk
csuktam az ajtót.
Elhatároztam, hogy mindent helyrehozok. Az eszement vágy
először az agyamban fogant meg, de hamar átültettem a valóságba.
Lassan felengedtem minden megilletődöttségemből, minden
merevségemből, amit az évek alatt magamra aggattam. A ruháimmal
együtt levedlettem azt a kemény burkot, amibe beleütközött,
valahányszor közel akart kerülni hozzám; a helyébe túlzott
vakmerőség lépett.
Éppen belekezdtünk a lényegbe, amikor Geri hangját hallottuk:
‒ Na, Sebiék se aludni feküdtek le!
Nem szabadultunk keresztünktől: a legalkalmatlanabb
pillanatban nyíló ajtótól.
Jani leforrázva állt előttünk, Matyi pedig igyekezett újra észnél
lenni. Szemmel láthatóan felkészült egy újabb összetűzésre, hogy
megvédjen engem, de Jani megelőzött minket.
Annyit vetett oda alig hallhatóan:
‒ Takarodjatok.
Úgy ránk csapta az ajtót, hogy az ajtófélfa mentén lepergett a
vakolat.
 ‒   Láttad, milyen fejet vágott? -‒ vihorásztam. ‒ Szegény
Janika! Milyen undorítóak vagyunk!
‒ Magad nevében beszélj ‒ nevetett Matyi ‒, mert én fürödtem
indulás előtt.
‒   Azzal a szép kocsival jöttél? ‒ hízelegtem a ruháim után
kotorászva. ‒ Nincs kedved befejezni, amit elkezdtél?
Furcsa szörnyeteggé váltam: addig nem nyugodtam, amíg el
nem hagytuk a tett színhelyét, le nem rángattam róla a dzsekijét meg
a trikóját, és az ölében nem ültem a jéghideg autóban.
A testem innentől már tudta a dolgát.
A leheletünk bepárásította az üveget.
‒   Most kinyírsz… Kinyírsz… ‒ csak ezt hajtogatta közben. ‒
Megfagyok, te buta…

9
Megszólalt a kapucsengő.
Kutyás pizsamámban, álmosan kóvályogtam az ajtóhoz, mert
anya és apa aznap korán dolgozni mentek, azzal a különbséggel,
hogy egyikük az Akadémia, másikuk az általános iskola felé vette az
irányt.
‒   Mit érdemel az a bűnös, aki egész éjjel izgató dolgokkal
hergelt a neten? ‒ üdvözölt ásítva Matyi. ‒ Most azonnal bosszút
állok!
‒ Hé, na ‒ nevetve menekültem előle ‒, akkor miért… nem…
kapcsoltad… ki a gépet? ‒ Akárhová bújtam, becserkészett. Ilyenkor
a szomszédok nagy örömére jó nagyokat sikongattam. A
konyhaasztal körül kergetőztünk, majd a fürdőszobába iszkoltam, és
húztam a kilincset, hogy ne tudja kinyitni.
Ő azonban erősebb volt nálam; itt is elcsípett. Forrón átölelt,
megszabadított a pizsamám felső részétől, és a nyakamat
harapdálta.
Egy óvatlan pillanatban kiszöktem a karjaiból, és meg sem
álltam a szekrényemig, hogy rendesen felöltözhessek, ám hiába
kapálóztam, tíz év sport után könnyedén az ágyra küzdött.
‒   Téged mindig gyötör a kangörcs? Ez annyira ciki! ‒
viháncoltam, és átfontam a derekát a lábammal.
‒ Hol a gumi?
‒   Itt van nálam. Vedd el, ha tudod! ‒ Az igazat megvallva
sosem hittem volna, hogy egy előjáték ennyire mentes lehet minden
romantikától, mégse cseréltem volna senkivel.
Sikerült ugyan kitépnie a kezemből az óvszert, azzal viszont
nem számolt, hogy aljas módon csak némi mámoros sanyargatás
után engedem egyre mélyebbre és mélyebbre.
Ahogy sikerült közben elkapnom a tekintetét, elmosolyodott
ugyan, de nem állta a nézésemet; mintha attól tartott volna, hogy a
maga átszellemült sebezhetőségében érem tetten.
Kissé humorosnak találtam, hogy akivel reggel még lihegve
gyűrtük a lepedőt, az nemes egyszerűséggel lefelel ötösre töriből,
majd nyugodtan végigüli az órákat, csak néha küld felém egy-egy
sokatmondó pillantást, Jani pedig felvont szemöldökkel sandít
felénk, mintha ő sosem csinált volna ilyesmit.
 Nem értettem ezt az öreges viselkedést, de elintéztem annyival,
hogy furák ezek az erdélyiek.
Amikor Matyi késő délután újra meglátogatott, egy Janitól
érkező velős üzenet csipogott a telefonján.
‒   „Gratula a vadmacskádhoz. Látom, meg vagytok őrülve.
Majd szólj, ha akarsz beszélni.” De jó, ez is megzakkant!
‒ Úgy a sarokba hajította a mobilját, hogy berepedt a kijelzője.
Apám este tudta meg, hogy délután kettő óta nem jöttünk ki a
szobából.
Egy darabig összeszorított foggal tűrt anyu kedvéért, végül a
fürdőszobába menet kifejtette, hogy ez így nem mehet tovább, nem
engedi, hogy bordélyházat csináljanak az otthonából.
‒ Amíg az én lakásomban élsz, és az én kenyeremet eszed…
Vérig sértődtem. Hiába hívtak minket vacsorázni, nem
mentünk ki, Matyit pedig éjszakára sem engedtem haza.
‒   Faterod kissé zabos ma ‒ jegyezte meg, miközben a
csókjaimmal próbáltam közelebb csalogatni.
‒ Kiváló meglátás! Szerinted érdekel?
Ahelyett, hogy közeledett volna hozzám, megborzongott.
‒ Hideg van.
Egyik pillanatban fázott, a másikban melege lett, majd megint
fázott, úgyhogy betakargattam. Az esti filmet is egyedül néztem meg,
mert őt már este nyolckor elnyomta az álom.
Rédey Dorka azonban az éj leple alatt ismét felismerhetetlen
szörnnyé változott.
Nem törődve vele, milyen mélyen alszik, körétekeredtem, mint
egy emberevő óriáskígyó.
‒   Te kis nyughatatlan ‒ morgolódott ‒, ma már kétszer
csináltuk, az sem volt elég?
‒ Na, mi az, valaki nem bírja az iramot?
‒ Gonosz vagy.
‒ Ha nincs kedved, akkor minek buliztam ki a nálunk alvást? ‒
Egyáltalán az én számból hangzottak el ezek a szavak?
 ‒ Tessék? ‒ ült feljebb. ‒ Ezt értsem úgy, hogy ha nem teperlek
le most azonnal, hazaküldesz?
Mintha két személyiség harcolt volna bennem; az egyik
azonnal megbánta, amit mondott, a másik csak nem bírt magával.
‒   Szerintem nem normális dolog, hogy itt vonaglik rajtad a
barátnőd, érzi, hogy akarod, csak ellenállsz!
‒   Persze, hogy akarlak, szuperszexi vagy… csak annyira
bekómáltam… szerintem inkább reggel… huh, te tényleg nem adod
fel!
Bár elértem, amit akartam, a mesterkedéseimnek meglett a
következménye.
Alig pár perce szeretkezhettünk, amikor a vállamhoz hajtotta a
fejét.
‒   Mi az? ‒ türelmetlenkedtem. Aranyos tőle ez a bújás,
gondoltam, de igazán lehetne annyi esze, hogy nem pont akkor
aranyoskodik, amikor nekem a legjobb.
‒ Nincs levegő…
Kiugrottam az ágyból, és remegő kézzel kitártam az ablakot, de
semmit sem ért.
Matyi a légszomjtól összeizzadta az ágyneműt.
Felkaptam a köntösöm, kilopakodtam a nappaliba, és addig
húzogattam a fiókokat, amíg meg nem találtam apa
vérnyomásmérőjét.
Először fordítva adtam rá Matyi karjára, mert ötletem sem
volt, hogyan kell használni.
Error. Apu mindig azt mondja, egy mérés nem mérés. Biztosan
elrontottam valamit, ezért újra megnyomtam a gombot, de
másodjára is Errort mutatott, pedig apa épp a múlt héten cserélt
benne elemet.
‒ Nem működik ez a bóvli! ‒ ráztam meg a készüléket.
‒ Nem a kütyü rossz. Szívritmuszavarnál sosem tudja követni a
ritmust.
Ijedtemben elsírtam magam.
 ‒   Miattam van ez az egész… pofont érdemelnék, nem a
kedvességed… ‒ Hogyan is tehettem ezt vele? ‒ Igazad van, gonosz
vagyok…
‒ Jól van, na… semmi baj… ‒ simogatta párnába fúrt fejem. ‒
Ezen nem kell sírni! Minden oké… hallod?
Hajnalban Matyi összehányta magát.
*

Mivel a legutóbbi éjszakánk pocsékul végződött, és apu sem békélt

meg a szokatlan helyzettel, miszerint osztálytársamra cseréltem az
alvómacimat, megbeszéltük Matyival, hogy néhány éjjelt külön
töltünk, amíg lenyugszanak a kedélyek. Legalább pihen egy kicsit,
mielőtt a lestrapáltság egyéb ijesztő tünetet produkál nála.
Nem győzött bocsánatot kérni, amiért titokban ki kellett
sikálnom miatta a paplanhuzatot. Megígérte, hogy jóváteszi, és
felvételi előkészítő után elvisz vacsorázni, úgyhogy egész délután
rózsaszín ködben úsztam, és csinos fekete ruhámban fészkelődtem.
Alig hallottam meg Anita megjegyzését a folyosón.
‒ Jó a bakod, Dorka! ‒ Mielőtt megkérdezhettem volna, mire
céloz, szem elől tévesztettem a tömegben.
Rossz előérzet lett úrrá rajtam.
A bal szememben zavaró kis húzást éreztem, úgyhogy
előkaptam a tükrömet. Szuper: az egyik szemem megint elvándorolt
a másiktól!
Utat törtem magamnak a táskámmal, és egy lelkes áramlat
egészen a tornateremig sodort.
A kosarasok között azt a fiút fedeztem fel, aki reggel még olyan
forrón ölelt, hogy azt hittem, egész nap kába lesz, mint egy
megcsapott légy, erre több hónap kiesés után ismét arra vetemedik,
hogy azt a szerencsétlen labdát püfölje a pályán.
 A fekete mez, az a nyomasztó, sötét mez, amit visel, az biztosan
nem Lázár csapatáé. Ebből semmi más nem következhet, mint az,
hogy épp az övéi ellen játszik!
Bárcsak lett volna a közelben egy szék, amire lerogyhattam
volna!
‒   Hé, Acélos! ‒ kiabálta Zsombornak. ‒ Megrohadhatsz
álmodban!
Jani szemében düh fortyogott, az övében az a szent őrület, ami
annak idején annyira imponált nekem, de ezúttal borsózott tőle a
hátam.
Jani rátámadt, hadakozott vele egy darabig, majd átvette a
vezetést.
Aznap Lázár csapata győzött.
*

‒ Dó… Dó! Állj már meg! Várj már… megmagyarázom!

‒ Mégis mióta csinálod ezt? Egyáltalán, kik ezek a sötétmezes
idióták?
Lágyan átkarolt.
‒ Légyszi, ne aggódj már. Nem kosarazom többet, nem vagyok
kondiban. Lázárék nélkülem is győztek, semmi szükségük rám.
‒   De nekem igen… ‒ Magam sem értettem, miért lettem
hirtelen ilyen érzékeny. ‒ Attól félek, te titkolsz valamit…
‒   Ha az éhség vette el ennyire az eszed, akkor mindjárt
megyünk kajálni. ‒ Szelíden az öltöző felé terelt. ‒ Várj meg kint,
egy perc, és jövök.
Miután lezuhanyzott és átöltözött, bókok helyett büszkén
belém karolt.
‒ Szerinted kezdjek el tablettát szedni? ‒ kérdeztem.
‒ Majd én beszerzem, amit kell. Bár azt hittem, elsüllyedek, az
egész sor engem bámult a pénztárnál.
‒ Csak úgy érezted. De biztos nem úgy volt.
 A fákat enyhe szellő borzolta, a felhők udvariasan eltávolodtak
a lemenő nap elől.
A csendes békesség addig tartott, amíg a külső udvar
kerítéséhez nem értünk.
Matyi ugyanis megtorpant, mert észrevette, hogy a
kosárpalánk tövében felejtettek egy átkozott, pöttyös gumilabdát.
‒ Fúj, tiszta mocsok az a laszti! ‒ fintorodtam el.
Meg sem hallotta; rám bízta a szemüvegét meg a telefonját, és
már neki is iramodott.
‒ Legalább egyszer elronthatnád ‒ jegyeztem meg savanyúan,
mert akármilyen távoli dobásra készült, a labda minden egyes
alkalommal átbukott a hálón.
Hálásan odafutott hozzám, a nyakamba csókolt, majd
visszatért a labdához, de közben ellenőrizte, figyelek-e. Szaporán
vette a levegőt, szőkés haja összeborzolódott.
‒ Pár hét edzés után simán kicsináltam volna őket!
‒ Aha.
‒ Mi az, nem hiszed?
Feladtam, és a kerítés szélére roskadtam. Azon töprengtem,
vajon honnan merít ennyi energiát, és nem fogjuk-e lekésni az
asztalfoglalást, amikor Matyinak üzenete érkezett.
Megdöbbenésemre az a ruhátlan fotóm jelent meg a kijelzőn,
amelyiken a csontváz mellett pózolok a szertár félhomályában.
Jani készséggel kommentálta a képet:
„Ez azért odavág.”
‒ Matyi! ‒ ordítottam.
‒ Mi van?
‒ Hogy küldhetted el a Samus képemet Janinak? ‒ Könnyben
úszó szemekkel elindultam felé, hogy csúnyán összevesszek vele,
amikor autó fékezett le mellettünk, és az anyja intett ki belőle, hogy
szálljon be.
Matyi erőtlenül előrehajította a labdát, nekiesett a kerítésnek,
és múlni nem akaró köhögés tört fel belőle.
 ‒ Hé ‒ odaszaladtam hozzá, és a homlokára tettem a kezem ‒,
de forró vagy!
‒   Betegen jár be napok óta. ‒ Klára néni kiszállt az autóból,
kikapta a kezemből Matyi szemüvegét, és közelebb terelt minket. ‒
Érte jöttem, hogy hazafelé lássa orvos is. Magától az istennek nem
menne el.
Elképedve néztem Matyira, aki két köhögés között tiltakozni
próbált. Úgy tűnik, ő már nem változik; újabb és újabb dolgokat
hallgat el előlem.
Az anyja az autóig kísérte, beült a volánhoz, és kiszólt nekem a
lehúzott ablakon:
‒ Te is jössz, Dóra?
Útközben vizet locsoltam egy papírzsebkendőre az ásványvizes
palackomból, és azzal borogattam Matyi gyöngyöző homlokát, aki
azt hajtogatta, vegyem le, vegyem már le, mert fázik, hát nem
hallok?
Tilosban parkoltunk le, majd Sebestyénné sűrű elnézéskérései
kíséretében nyitottunk be a háziorvosi rendelőbe. Behúztam az ajtót
mögöttünk, de még így is hallottam a sorukra váró felháborodott
nyugdíjasok szitkozódását.
Miután meghallgatta Klára néni beszámolóját, az orvos
lázmérőt dugott Matyi nyelve alá, alaposan meghallgatta a tüdejét és
a szívét, majd megmérte a vérnyomását.
‒ Tachykardia ‒ fordult végül hozzánk ‒, sztenózisnál sem ez,
sem a gyorsan felszökő láz nem jó vicc. Elképzelhető, hogy csúnyán
megfázott valahol a mellkasa. Azonnal kórházi ellátásra szorul.
Döntsék el kérem, igényelnek-e betegszállítást.
Majdnem kiáltottam egyet.
Pár nappal ezelőtt én másztam rá a jéghideg autóban… amikor
ki akartam békíteni… amikor be akartam bizonyítani, hogy már nem
vagyok gyáva… Úristen, de hát én voltam az, akinek teljesen elment
az esze!
*
Az előző órák emlékei összemosódtak a fejemben.
Felhívtam anyut, üzentem Janinak, és a kórház várótermében
leültem a lifthez legközelebb eső székre.
‒ Te is a véradásra jöttél? ‒ lépett hozzám egy húsz év körüli
lány.
Észrevettem a nagy plakátot a szemközti ajtón.
‒   Nem. ‒ Többet nem mondtam. A pirospozsgás lány helyet
foglalt mellettem, és szeretett volna pár szót váltani, de
barátságtalanul viselkedtem, így hamarosan egyedül is maradtam.
Odakint lassan besötétedett. A neonfénytől megfájdult a fejem.
Évezredeknek tűnő percek múlva befutott Matyi édesapja; a
termetes, ritkás hajú, szakállas üzletember, akinek az egész lényéből
árad valami elegáns és tekintélyt parancsoló.
Nyílt az ajtó, és az asszisztensnő Sebestyén Matyi szüleit
szólította. Feltűnően csavargatta a haját, és egyszer sem nézett Feri
bácsi szemébe.
Klára néni felhívta az egyik anyukát, hogy hozzák haza Zsófit
balettről, majd bement a papírokért, Matyi apja pedig odafordult
hozzám.
‒   Köszönjük, hogy eddig kitartottál, de ideje hazamenned. ‒
Kellemes borotvahab-illat csapta meg az orromat. ‒ Matyinak két
lázgörcsét már visszaszorították, mi pedig itt vagyunk vele, nem lesz
semmi baj.
‒ Lázgörcsét ‒ visszhangoztam hitetlenül.
‒ A labor alapján valószínűleg szívbelhártya-gyulladást kapott.
Antibiotikumot adnak neki, attól hamar rendbe jön. Ne aggódj most
már.
Ne aggódjak most már.
Ne aggódjak…
Pánikszerűen siettem le a lépcsőn, miközben könyörtelen
ítéletet hoztam róluk.
Minden egyes emeletnél újabb és újabb ok jutott eszembe,
amiért vádolhattam őket.
 Ahogy rohantam, az egyik lépcsőfordulónál valahogy kiszaladt
az erő a lábamból. Megbotlottam magas sarkú cipőmben, és hirtelen
belezuhantam egy fiú erős karjaiba.
‒ Gyere ide, na… kis indián…

10
Nem figyeltem a Nyugat második nemzedékének költészetére; a
füzetem lapjaira hajtogattam szamárfüleket.
Amikor a tanár másodjára szólt rám, összerezzentem.
‒ Hagyja, tanárnő, most tényleg ‒ kelt a védelmemre Pongó az
ablak felőli padsorból.
‒   Már miért mentenék fel bárkit a kötelezettségei alól?
Dorottya? Milyen olyan problémád van neked, kislányom, ami
feljogosít rá, hogy végigaludd az órámat?
‒   Tetszik tudni, Matyi kórházba került! ‒ kiabálta egy mély
hang a hátam mögül.
Eddig tartott az illúzió. Az osztályhoz tehát eljutott a hír, hogy
bevitték.
Megsemmisültem, ahogy egyre többen támadtak nekem
kivédhetetlen kérdéseikkel.
Görcsölt a gyomrom, de azért se válaszoltam rájuk.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy Bognár Anita feláll, és
kihúzza magát. A mellén fekete top feszül, körmeit mélyen az
irodalomkönyv gerincébe vájja.
‒   Sebi szívbeteg. ‒ A lármát mintha azon nyomban elvágták
volna. ‒ A húga, Zsófi az öcsém osztálytársa. ‒ Nem várt
megértéssel fordult hozzám. ‒ Bocs, Rédey, de egy ilyen helyzetben
nem hiszem, hogy tovább kéne titkolóznotok.
‒ A kosárcsillag feldobja a pacskert? ‒ szaladt ki Ricsi száján.
 Ekkor szakadt el nálam a cérna. Az osztály kíváncsian figyelte,
előbújik-e belőlem a vadállat.
‒ Irigykedsz rá, hogy ő elért valamit, te meg nem?
‒ Dorottya! ‒ méltatlankodott a tanárnő, de kiejtette a kezéből
a gyeplőt.
‒   Nem ért ő el semmit ‒ felelte Ricsi csendesen, és kitért a
tekintetem elől.
Azt terjesztették, hogy Ricsi apját a bíróság nemrég elítélte
pénzmosásért.
Az egész fiú valóságos lánglénnyé változott, ahogy a bőre
hozzávörösödött a hajához és piros pulóveréhez.
‒   Azért ebben kételkednék, Weiss! ‒ állt mellém Geri, majd
egyre több osztálytársunk.
Még Anita is:
‒   Hát, tudod mit, téged se sajnállak! Megérdemelted, hogy
behúzzon neked!
‒ Még behúzni se bírt rendesen!
‒   Akkor… akkor dögölj meg! ‒ Majdnem felnyársaltam a
szememmel Ricsit; Jani dörgő hangja akadályozta meg, hogy
odamenjek hozzá, és kiborítsam a pádból.
‒ Nyugi van, Dorka! Nyugi.
Felkaptam a holmim, futó pillantást vetettem rá, és vállalva az
igazolatlan órát, kimenekültem a teremből.
Matyinak rövidesen lement a láza, ahogyan a gyulladás
lehúzódott a szívéről, így nemsokára kiengedték a kórházból,
mondván, most már minden rendben lesz, csak öltözzön melegen, és
egy hetet még maradjon otthon.
Megkapta a szokásos C-vitamin, fekvés, probiotikum kezdetű
útravalót a belgyógyászaton, mint akit egyszerű megfázás gyűrt le,
azután kiadták a leleteit.
Klári néni üdítővel kínált minket, mialatt én boldogan
szorongattam Matyi hideg kezét a nappaliban.
 Úgy legyengült az erős antibiotikumoktól, hogy alig bírt
kiszállni az autóból.
Kimerültnek látszott; csakis arra vágyhatott, hogy békén
hagyják. Nehezen viselte a társaságot, még talán az enyémet is, mert
bágyadtan a karfára könyökölt, és minden kérdésre unottan
hümmögött.
‒ Azt azért tudod, hogy lassan folytatni kéne a tanulást? ‒ Az
anyja máris az érettségivel nyaggatta. ‒ Most jól van, pihensz még
pár napot, de muszáj visszarázódni. Értem?
Korábban Matyival sokatmondóan összenéztünk volna, ezúttal
azonban meg se rezzent; még csak nem is káromkodott, amikor
véletlenül elejtette a poharát.
‒ Hoppá… feltörlöm! ‒ ugrottam fel.
‒   Hagyd csak ‒ válaszolta Klára néni halkan, és kiment a
konyhába rongyért.
Valamiért ebből a mondatból azt hallottam ki, ne csak a
szétfolyt szörpöt hagyjam, hanem őket is, kettőjüket, maguknak.
Az aznap éjszakát mégis Matyinél tölthettem, akit fel kellett
segítenem a lépcsőn.
Éjfélt ütött az óra, a tücskök zenéltek; aludni nem tudtam, csak
hallgattam őket.
Másodpercenként Matyira néztem, és egyszer vízért rohantam,
másszor kikísértem a vécére.
Az arccsontja is élesebbnek tűnt. A karja csont és bőr.
Valahogy nem mertem megsimogatni.
Hollószerű, fekete madárról álmodtam, ami beszabadult a
szobába, és szerettem volna, ha a kezemre száll. Mire az ablak felé
pillantottam, kirepült rajta.
Erre riadtam fel hajnali három körül, és vettem tudomásul,
hogy Matyi teljes erővel szorítja a karomat. Azt hittem, álmában
csinálja, ezért szelíden megdorgáltam.
‒ Matyinkó ‒ suttogtam ‒, ne szoríts, fáj…
Rám nézett, amiből rájöttem, hogy ébren van. Nagyon is ébren.
 Ez a nézés annyira mélyen megrázott, hogy talán soha nem
fogom kiverni a fejemből.
Valami nem jó, valami nincs rendben, cikázott át az agyamon.
Sosem hallottam senkit ilyen mélyről lélegezni.
A félhomályban is látszott a bőrén a lilás árnyalatú pír, ami
aznap tűnt fel először, amikor hónapokkal ezelőtt elesett a
kosármeccsen.
A hűvös veríték a testén mindig arra emlékeztetett, amiről nem
akartam tudomást venni.
Soha.
Hogy akár tetszik, akár nem, beteg, és én semmit, de semmit
nem tudok tenni érte.
Szája elé gyűrte a párnát. Minden egyes lélegzetvétele
küzdelem volt.
Ekkor eszméltem rá, hogy ez az a fulladási roham, amiről
beszélt korábban.
Amint megértettem, mi az a sötétpiros folt a párnahuzaton,
tudtam: szavak nélkül is engedelmeskednem kell.
Nem szégyellve lenge kék hálóingemet, átszaladtam a másik
szobába, szinte beestem az ajtón.
‒ Tessék jönni…!
‒ Istenem… ‒ Klára néni a szájához kapott.
Matyi szemén ködszerű, ezüstös homály uralkodott, amit nem
bírtam nézni, és fogalmam sem volt róla, mi lehet. Támasztottam
csuromvizes hátát, és zsebkendőt cseréltem, mert másodjára annyi
vért köhögött fel, hogy egy teljes papírzsebkendő átázott tőle, a
lökésszerű fulladási görcsök közben még össze is vizelte magát.
Zsófi beszaladt a felfordulásra, és nyöszörögve lépett a bátyja
ágyához, de az anyja szinte sikoltva küldte ki:
‒ Hozd ide a mobilomat!
A hold a cseresznyefa torz árnyékát varázsolta a falra, és
nemsokára meghallottuk a mentőautó szirénáját.
 A mentősök feldübörögtek a lépcsőn, átgázoltak a földön
hányódó véres zsebkendőkön, majd felfektették a könnyűcsontú
Matyit a hordágyra.
Pulmonáris bevérzés… nagy mennyiségű véres köpet,
nehézlégzés… igen-igen, elmúlt tizennyolc…
A bántó hangok és vakító fények elszédítettek, és amikor a
feltámadt szél egy ágat csapott az ablakhoz, annyira megrémültem,
hogy a világ is megfordult körülöttem.
*

A két annyira különböző család tagjai, Matyi felsővezető édesapja és

az én általános iskolában robotoló anyám felvették egymással a
kapcsolatot.
Anya csendben vasalt a nappaliban, amikor megcsörrent a
telefonja.
Puha léptekkel jött be hozzám.
‒   Feri bácsi hívott, ugye? ‒ kérdeztem vacogva. ‒ Hadd
menjek be Matyihoz! Anyu, csak hadd menjek be!
‒   Nagyon komoly műtéten van túl, most nem mehetsz be,
Dórika. A szervezetének előbb be kell fogadnia az új szívbillentyűt,
amit kapott.
Potyogtak a könnyeim.
‒   De hát meddig nem mehetek be? ‒ s megismételtem, már
szinte kiabálva: ‒ Meddig!?
Nem válaszolt, ehelyett kérlelni kezdett, hogy egyek, de
legalábbis igyak.
Ellenkeztem. Hogy az intenzív osztályra is be lehet menni
megfelelő védőöltözetben. Aztán Klára nénire fogtam. Hogy biztos ő
tiltott el Matyitől. Egészen kifordultam magamból.
Pár nap leforgása alatt külsőleg éveket öregedtem.
Vártam.
Folyamatos várakozásból állt az életem.
 Az iskolába elgyötörten vánszorogtam be, és az osztályfőnökkel
is el kellett beszélgetnem. Próbáltam nem elsírni magam, miközben
Ridegh együtt érzően faggatott a kávéillatú tanári műbőr foteljében.
Bevallottam mindent. Hogy semmi influenza, semmi
gerincferdülés. Hanem gyógyszerek, szanatórium és csupa-csupa
értelmetlen, gyötrő hazugság.
Bólogatott, és egyre csak azt mondogatta: semmi baj, Dorka,
semmi baj; mint egy jó apa.
Saját, kemény apám az ő egyszerűségével próbálta elterelni a
figyelmem mindenféle bugyuta krimivel, amit együtt kellett néznem
vele. A véres jeleneteknél azt morogta:
‒ Paradicsomlé.
Kiskoromban hajtogatták ezt anyuval, hogy ne féljek a
filmekben megjelenő erőszaktól; a megrendezett világ nem a
valóság. A valóságon viszont még a családomnak se sikerült
változtatnia.
Nemsokára beengedtek a kórházba. Apa vitt be, de ő inkább
lent maradt az autónál.
‒ Sétálok egyet.
Csak később láttam be, hogy ez a nap a maga összes
próbatételével mérföldkő volt kettőnk kapcsolatában.
Szinte repültem a liftig. Mit mondjak Matyinak, és ő, ő vajon
örülni fog-e nekem?
Az első és a második emelet között lóhalálában
megfésülködtem, elvégre mégse láthatja így szétcsúszva a
barátnőjét!
Miután zacskószerű védőruhát kaptam, beléptem az intenzívre,
és mindaz, amit előtte elképzeltem, butaságnak tűnt.
Lélegeztető csövön keresztül lélegzett, amire számítottam. Alig
látszott ki a drótok közül; külön feladvány lett volna kitalálni, melyik
vezet melyik géphez.
 Az orrán keresztül gyomorszondát vezettek le, szegycsontjánál
vastag kötés, mellkasán elektródák éktelenkedtek, a tüdejéből pedig
egy másik cső vezette el a felgyülemlett folyadékot.
Hiába szólítottam nevén, félig nyitott szemei felett mintha
semmi uralma nem lett volna.
Feri bácsi leült mellém, és leszegett fejjel meredt összekulcsolt
ujjaira.
‒   Szeretném, ha tisztában lennél pár dologgal ‒ kezdte
meglepő higgadtsággal ‒, de előtte megkérdezem: elég erős vagy
hozzá, hogy halld? ‒ Bólintásom ócska hazugság volt csupán. ‒ Jól
van. Nem azért nem ismer meg téged, mert haragszik, vagy bármi
baja van veled. A műtétet követően volt egy pár perces szívleállása. ‒
Szívleállása… ‒ Ilyenkor az agy oxigént veszít, és sajnos még nem
lehet tudni, milyen mértékű károsodás érte. ‒ Károsodás… – Lehet,
hogy szinte semmi, de lehet, hogy kicsit hosszabb időbe fog telni,
mire…
A parkolóban belezokogtam apa ingébe:
‒ Nincsen… semmi… baja… az agyának…
Kiderült, hogy Matyi tüdejében a megemelkedett nyomás
átszakított egy fontos eret, azért köhögött fel vért, a kis szilvakék
színezet az arcán pedig nem más, mint a billentyűelégtelenség egyik
tünete.
Szemüveget sem véletlen írtak fel neki; a látása keringési
rendellenesség miatt romlott meg.
Egyszerre mégsem hullhatott szét körülöttem minden, így
mindezt apránként adagolták be nekem. Talán abban reménykedtek,
ha ki is csúszik alólam olykor egy-egy tartógerenda, időközben
sikerül megkapaszkodnom, vagy más csoda folytán nem zuhanok le,
és nem zúzom össze magam a köveken.
Az igazság azonban, ami az interneten talált cikkek segítségével
állt össze előttem, sósavként marta szét az illúzióimat.
„Ha súlyos a billentyűszűkület, a bal pitvarban és a tüdő
vénáiban is megnövekszik a nyomás, amely keringési elégtelenséget
és a tüdőben folyadékgyülemet, más néven tüdőödémát idéz elő… A
mitrális billentyűszűkületben szenvedők fogékonyabbak a
szívbelhártya-gyulladás akut formájára (acut infectiv endocarditis),
és rövid időn belül életveszélyes állapotba kerülhetnek, ha nem
diagnosztizálják idejében…”
Éjjel olyan hangosan üvöltöttem a párnába, hogy a szüleim
beszaladtak megnézni, mi bajom.
Amikor anya magamra hagyott, és azt hitte, nem hallom,
elcsukló hangon újságolta apának, hogy a bal szemem tényleg
máshogy áll a jobbhoz képest…
‒ A gyerek kancsal ‒ mondta ki apa az igazságot. ‒ Ezzel nem
lehet mit csinálni. Ha szervi elváltozás nincs, műteni se lehet. De hát
ismered… mindig ezt csinálja, ha ideges… ‒ Bár nem sűrűn tette,
mégiscsak átölelhette anyát, mert úgy egy percig hangját sem
hallottam. ‒ Legalább erről biztosan tudjuk, hogy időszakos.
Janit sem kímélte a sors. Ő is bement a kórházba, de amikor
meglátta a barátját, annyira fejbe vágta a látvány, hogy megszédült.
Várta haza Vicát Németországból, de azt javasolta, inkább
személyesen mondjuk el neki, mi van Matyival, mire megérkezik,
úgyis okosabbak leszünk.
Az osztályban nyomasztó alaphangulat uralkodott, annak
ellenére, hogy büszke és izgatott érettségi lázban égett minden
tizenkettedikes.
Matyi netes üzenőfalát ellepték az osztálytársaink üzenetei.
Kezdetben azt írták neki, keljen fel az ágyból, mert éretlen marad,
később már azt, hogy tartson ki.
Iskola után minden délután bejártam hozzá, de pisszenni sem
mertem, mert úgy tűnt, egyfolytában alszik, vagy legalábbis
félálomban van.
A hét utolsó napján azonban elveszítettem a türelmem.
‒   Ne csináld ezt velem… gyere vissza… ‒ A homlokom hús
kézfejére ejtettem, és nyeltem a könnyeimet. ‒ A szemem… megint
elszaladna a másik nélkül… és annyira, de annyira utálom magam…
 Zombiként vánszorogtam le a kocsihoz, és ültem be apa mellé
az anyósülésre.
‒ Biztonsági öv! ‒ parancsolt rám. ‒ Mondom, biztonsági öv!
Addig nem indulunk el. ‒ Bekötöttem. ‒ Megint aludt, mi? ‒ tette
fel a kérdést már-már szemrehányóan, mintha Matyi tehetne arról,
hogy már megint alszik. ‒ Jó, hát ez egy komoly beavatkozás volt,
na.
Az orvosok olümpuszi istenekként éltek a fejében. Ha ők annyi
felvilágosítást adnak, hogy a Sebestyén-gyerek szervezete nem lökte
ki a mechanikus szívbillentyűt, az maga a Szent Igazság. Csípőből
lebaromállatozta Matyi apját, amiért a fia állítólagos
szívmegállásával riogatott.
Úgy vélte, az a félművelt majom megkímélhetett volna a
bizonytalan orvosi pletykáktól. Különben sem nekem való, mi
történik egy ilyen műtét alatt és után, ahogyan azt sem kell
feltétlenül tudnom, pontosan milyen csontokat vágnak át ilyenkor,
mennyi vért szívnak le összesen, vagy mekkora utána az elfertőződés
vagy az esetleges keringési komplikációk esélye. Kis híján tüzet
okádott a liftben arra a felvetésre, hogy Matyi agya oxigént vesztett.
Bezárkóztam a szobámba, mert nem bírtam elviselni, ahogy a
legkülönbözőbb féle és fajta állatnak titulálja tehetetlenségében
Matyi apját.
‒ Ugorjatok át Gerivel ‒ üzente Jani. ‒ Van dobozos söröm és
egy pöpec kis tankos játékom. ‒ Hozzátette: ‒ Mást napok óta nem
tudok csinálni…
Végül leküzdöttem a számítógépes játékok iránti zsigeri
ellenállásomat, és átsétáltam hozzájuk. Az esztelen lövöldözés
meglepő módon terápiás jelleggel bírt; bár Gergő végig nyerésre állt,
Jani feláldozta magát az általam vezérelt karakter kedvéért. A
katonája hangos robbanással apró részekre szakadt, csak úgy
hullottak szanaszét a végtagjai.
‒ Fúj, de undorító! ‒ Szándékos ügyetlenségével azt is elérte,
hogy elmosolyodjak.
 Kisvártatva az anyukája jött be a szobába.
Az aprócska asszonynak egyedül gyűrött arca tanúskodott róla,
mennyire megedzette az élet. Mintha az egész küzdelmes sorsát a
vonásaiba kódolták volna.
Bölcs, nyugodt hangja hallatán egyből a szívembe zártam.
‒ Csörgött a telefonod ‒ nyújtotta felém a mobilom.
Anyuék kerestek, de amikor vissza akartam hívni őket, nem
vették fel.
‒ Nem tudom, mi van. Indulok lassan.
Jani és Gergő vették a cipőjüket, és a lépcsőházunkig kísértek.
Az egész lakásban ünnepélyes félhomály uralkodott, a villany
sem égett.
Anyu kijött a hálóból, és halkan becsukta az ajtót maga mögött.
Valami szokatlant fedeztem fel az arcán. Mintha mélyebbek
lennének a ráncai.
‒   Miért hívtatok? Mi történt? ‒ Azonnal kapcsoltam. ‒
Matyival van valami?
Magához szorított; a nyakamon végigcsordultak meleg
könnyei.
‒ Meghalt? ‒ tört fel belőlem sikolyszerűen.
‒ Drága kicsi lányom…
Úgy éreztem, elakad a szívem dobbanása, és ott, abban a
percben megszűnök.
Az emlékeim itt elhomályosulnak. Képtelen vagyok részletesen
felidézni, mit is élhettem át pontosan.
A dohos előszoba, a levegőtlen tér, anyám ölelése, apu félszavai
mind-mind körbevettek, én pedig tehetetlenül tűrtem, ahogy
egyszerre növök fel és tűnök el a semmibe.

11
A 12.B osztály elballagott.
A fekete-fehér ruhás diákok csendes tömege fegyelmezetten
kígyózott végig a virágokkal feldíszített iskolán.
Gaudeamus igitur iuvenes dum sumus.
Talán senki sem énekelt közülünk, csak a hangszóró szólt a
folyosókon, az udvaron.
Kisminkelt lányok és frissen borotválkozott fiúk haladtak végig
az épületen, teremről teremre, át a zsúfolt udvaron. A rokonok
büszkén kamerázták ezt a megismételhetetlen pillanatot.
A ballagás reggelén a szüleim öltöztettek fel. A harisnyámat
anya adta rám, annyira reszkettem. Sírni egyáltalán nem sírtam,
viszont ez a furcsa remegés nem akart abbamaradni.
Szuszogva fonta be a hajam, majd a kész fonatot hullámcsattal
rögzítette.
‒   Levágattad azt a szép hosszú hajadat… így alig lehet
összefogni.
Egyedül a fogaim kocogása és macskás faliórám ketyegése
hallatszott.
‒ Robi, ez a gyerek nagyon nincs jól! ‒ mondta apunak, mintha
én ott se lennék. ‒ Nem tetszik nekem, hogy ennyire fehér. És ez a
folytonos remegés…
‒   Adtál be neki magnéziumot? Adtál vagy nem adtál? Ezért
tépem a szám ennyit, hogy a végén csak ne kapjon a gyerek
magnéziumot?!
Útközben azt hitték, a hátsó ülésen nem hallom, mit beszélnek.
‒ Ma van ‒ lehelte anyu halkan.
‒   Mi van ma? ‒ értetlenkedett apa tapintatlanul. ‒ Ne
motyogjál, beszélj érthetően!
‒ Hát a temetés ‒ suttogta anyu.
‒ Tudom ‒ morogta apa. ‒ Most mit csináljak.
‒ Nem kéne mégis elmennünk?
‒   Te azt csinálsz, amit akarsz, de én erre az istenverte
ballagásra sem akartam elengedni. ‒ Határozottan elforgatta a
kormányt, és éleset fékezett a piros lámpánál. ‒ Visszafele
megállunk a gyógyszertárnál. Vitaminhiánya van, azért remeg így.
‒ Persze, hogy az van, hisz alig eszik ‒ siránkozott anya.
Amikor kocsonya lábakkal és száraz szájjal kikecmeregtem a
kocsiból, osztálytársaim hangtalanul követtek az épületbe.
Post iucundam iuventutem post molestam senectutem…
A karomat a sorban előttem álló felé irányították, amíg a
kezem meg nem pihent a vállán.
A mögöttem álló finoman noszogatott, hogy haladjak már,
teremről teremre. Valahányszor elejtettem a virágcsokrom,
felszedték helyettem.
Nos habebit humus nos habebit humus…
A magyartanárnőnk mindenkinek adott egy-egy lufit, és
figyelmeztetett, hogy csak az udvaron engedhetjük el, amikor az
igazgató úr engedélyt ad rá.
Kiértünk az udvarra.
A homlokunk izzott a melegtől, miközben az igazgató az
évfolyamot búcsúztatta.
‒   Kedves végzősök! Tavaly még ti díszítették fel az
osztálytermeket. Idén már ti vagytok azok, akiktől búcsúzunk. De ez
a búcsú korántsem szomorú, hiszen eljött az az ünnepélyes pillanat,
amikor kimondhatjátok: bizony, felnőttetek. Felkészültetek-e az
önálló élet nehézségeire, örömeire és bánataira? Képesek lesztek-e
megfelelni a kihívásoknak? Felszerelkeztetek-e kellő hittel, elég
megerősítéssel és szeretettel további utatokra? A válasz ott van
bennetek. Eljött a nap, amikor kikerültök középiskolás tanáraitok
védőszárnyai alól, és szívből remélem, hogy a szép dolgokra fogtok
emlékezni, és nem felejtitek el, honnan indultatok négy évvel ezelőtt,
tapasztalatlan gólyaként. Iskolánk nevében engedjétek meg, hogy
felkérjem két tizenegyedikes tanulónkat, kössék a tizenkettedik
évfolyam szalagját erre a zászlóra, elindítva benneteket a hosszú
úton, amelyen az első lépéseket az érettségi vizsgák jelentik majd.
Elmenni rossz megoldás, de maradni hazugság…
 ‒ Most pedig háromtól visszaszámolok. Egynél elengedhetitek
a gyerekkorotokat jelképező luftballonokat. Három…
Száz út vár ránk, indulunk és érkezünk, nincs visszaút, ha
tévedünk…
‒ Kettő… Egy!
A színek beborították az eget, és repültek, hogy meghódítsák a
felhőket.
Az én rózsaszín lufim egyszer csak külön vált a többitől, és
önálló útra kelt.
Hol lesz a végállomás, ahonnan nincs több utazás…
Hirtelen egy szőke fejet láttam átsuhanni a tömegen.
A vér egyre sebesebben lüktetett a fülemben.
Úristen, itt van…
Nem, nem!…
Bedőltem az agyamban szirénázó téves riasztásnak.
Az egyik osztálytársnőm kísért ki a mosdóig, ahol nem bírtam
tovább, és elhánytam magam.
Abban bíztam, hátha ettől elmúlik a csillapíthatatlan remegés,
ezért a végén már szándékosan dugtam le az ujjam a torkomon.
Belém vájt, hol van ilyenkor Vica, de tudtam, hogy csak
érettségire érkezik haza. Rajta kívül semelyik osztálytársnőmmel
nem volt szoros kapcsolatom, ezért meglepett Fanni együttérző
helytállása. A vécéajtó előtt kérdezgetett, egyben vagyok-e még,
majd elszaladt, hogy szóljon Rideghnek.
‒   Ne szórjátok már el így a virágokat, mert itt fogom az
összeset takarítani! ‒ hallottam az osztályfőnökünket. ‒ Fannika,
miért itt lebzsel, nem a díjátadón kéne lennie?
‒ Dorka rosszul van!
A ballagás végére valamivel jobban lettem, és azzal
támolyogtam oda a szüleimhez, hogy készen állok.
Könnyen kitalálták, mire gondolok, bár apu kitartóan
helytelenítette a döntésemet.
‒ Biztos?
 ‒ Igen.
‒ Állj majd meg a virágosnál, Robi.
‒ Előbb kellett volna megvenni.
‒ Azért csak állj meg.
*

Osztálytársaim és a kosárcsapat tagjai sorfalat álltak a ragyogó

napsütésben.
Akadt közülük olyan, aki úgy tett, mintha a napfény bántaná a
szemét, miközben csak nem merte nézni, ahogyan a koporsót
beemelik a sírgödörbe.
Mert onnantól válik véglegessé minden. A komédiából
tragédia, a játékból valóság, a ballagásból temetés lesz, csak a
tarisznya megtévesztő a vállakon.
Jani is azok közé tartozott, akik a földre szegezték a
tekintetüket, összekulcsolt kezekkel, enyhe terpeszállásban; mint
akiket egy hurrikán sem mozdít el a helyéről. Két oldalról Gergő és
Pongó fogták közre, mégis mintha inkább ők merítettek volna erőt
belőle, semmint fordítva.
Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig
látszik, aztán eltűnik…
A zsoltárok érdektelen háttérzajként szolgáltak, hogy
megfigyelhessem azokat a rokonokat, akiknek egy részét alig, vagy
egyáltalán nem ismertem, mint azt a jólöltözött bácsit, aki sűrűn
törölgette a szemét. Talán a vidéki nagypapa lehetett; számomra
ugyanolyan idegen és távoli, mint maga a család, amihez tartozott.
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta,
hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen…
Sebestyén Zsófi és Klára néni világos haja és bőre csak úgy
világított a fekete tömegben.
 Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem,
hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok
lelketeknek…
Anitáék sírtak, a fiúk pedig tartották magukat, mintha ezt
várnák tőlük.
Én a fiúk példáját követtem; még anyutól is elhúzódtam,
amikor magához akart szorítani.
Talán a reggeli hányással kiveszett belőlem minden jóérzés.
Nem tudom.
Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha
meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.
A sír felett hajladozó fűzfa ágai között fény szűrődött át, mialatt
gimnáziumi szerelmemet végleg elnyelte a sűrű, hideg föld.
*

Megkezdődtek az írásbeli vizsgák.

Üres tekintettel várakoztam a folyosón, amikor arra lettem
figyelmes, hogy egy fekete kosztümös végzős szalad felém.
‒   Dorka ‒ szólongatott ‒, itt vagyok! Itthon vagyok… –
Néhányan győzködték Vicát, hogy hagyjon engem békén, de rájuk se
hederített. ‒ Annyira sajnálom… kérlek szépen, ne add fel… nem
szabad most feladnod… tudom, hogy a hátad közepére sem kívánsz
most, de légy erős… légyszi…
Előző nap érkezett haza Münchenből. Régi vágya teljesült ezzel
az utazással; sokat emlegette, hogy szívesen tanulna kint, de mivel
sosem mutattam megértést felé, egy idő után velem nem beszélt
többet erről.
Egyszerű indokaim voltak: nem szerettem volna itt maradni
nélküle.
Amikor hónapokkal ezelőtt először kiutazott, látszott rajta,
hogy máris tervei vannak. Igazi, használható, jövőre vonatkozó,
pontos tervei, amiket mi akkor még csak nagy vonalakban
fogalmaztunk meg.
‒   Bé osztály, befelé! ‒ Az igazgatóhelyettes beterelt minket a
terembe, és felvázolta a szigorú ültetési rendet. ‒ Csak toll az
asztalon, semmi más!
A feladatokban magáztak minket:
Karikázza be a helyes választ. A kérdésre csak egy helyes
választ jelöljön meg.
A magyartanárnő mellém lépett, és szőlőcukorral kínált, mert
látta, hogy negyed órája a fejemet fogom.
Meggyőzte-e Önt a vers a múlandóság elutasításáról?
Összefüggő szövegben indokolja álláspontját! Bátran fogalmazzon
önálló véleményt, és adjon számot ismereteiről is.
Papírra vetett betűim úgy cikáztak, mint a villámok az évszázad
viharában.
Úgy gondolom, a múlandóság tagadása értelmetlen lázadás
csupán, amit a költő azért hangsúlyoz annyira, mert maga is fél
tőle, hogy egyszer meghal. És ha meghal, akkor nem marad fenn
belőle semmi, ezért ír verseket. Ha a költeményei végül nem lesznek
híresek, idővel elfelejtik őt – talán még így is. Jelenleg érettségi
feladatokban kap helyet nincs szó erről, de ettől még tagadni ezt a
helyzetet értelmetlen, bár a költő által érzett megrendülés és
ellenállás részben jogosnak tekinthető.
Hosszú órákon át körmöltük a fárasztó kilépőt a gimnáziumból
és a belépőt a jövőbe, miközben tompán behallatszott, ahogy Ridegh
tanár úr és Lázár edző hosszasan beszélgetnek a tanári előtt.
*

Az igen és a nem hosszú ideig üresen kopogott a nyelvemen. Nem és

igen. Mást nem nagyon hagyta el a szám.
Apám intései ellenére, amikor csak lehetett, elmentem
otthonról. Nem akartam, hogy utánam jöjjenek. Nem értették meg,
hogy nincs szükségem semmire, és mindenáron segíteni akartak
rajtam.
Sírni továbbra sem tudtam. Hiába is várták ezt tőlem.
A történelem írásbeli estéjén egy autó fényszórója világított
rám. Feltámadt bennem az életösztön, és kapkodtam hátra a fejem.
Szinte futottam, amikor az ócska terepjáró lelassított mellettem.
‒ Gyere egy körre, cica!
Összefontam a karom, és rendíthetetlenül gyalogoltam tovább,
de a terepjáró azért sem hagyott magamra.
Levágtam a hazafelé vezető utat, és átvergődtem a nedves
ágakon. A távoli hegyek sejtelmes kékje idegennek mutatkozott, és
mintha valami megfoghatatlan nagyság része volna, addig
tolakodott felém, míg egészen rám nem borult.
Mintha azt kérdezte volna: ki vagy? Mit keresel itt?
Hiába akartam, egy árva könnycseppet se bírtam kicsikarni a
szememből!
Rossz vagy, susogta a fenyves, ami egészen az agyam mélyébe
égett.
Amikor hazaestem, apám elkapott az előszobában.
Életemben először kaptam pofont tőle.
*

Hajszál választott el a kiszáradástól.

Annyit fogytam, hogy öv nélkül lecsúsztak a nadrágjaim.
Amikor már a vizet is kiadtam magamból, anyu úgy döntött,
orvoshoz visz, ami ellen tiltakoztam. Állítólag azt kiabáltam,
gyűlölöm az orvosokat, és hogy meg akarnak ölni.
Mialatt a szüleim dolgoztak, kóboroltam a város szélén, mert
nem bírtam megmaradni a szobámban.
Bolyongtam a víztorony lábánál, a szennyvíztisztító környékén.
Buszmegállótól buszmegállóig, a benzinkúttól a kiserdőig, ahová
soha nem engedtek egyedül.
 Matyi ruhaöblítőjének friss illata mindenhová követett.
Vártam, hogy írjon a neten, hogy felhívjon, hogy szembejöjjön az
utcán, de amikor tudatosítottam magamban, hogy ezek soha többé
nem történnek meg, a fájdalmam leküzdhetetlenné fokozódott.
Görcsösen látni akartam, és nem hittem el, hogy bármilyen
hatalom véget vethet egy érzelmekkel és tervekkel teli tizennyolc
éves fiú létének.
Vacsoraidőben a szüleim nem találtak otthon. Végighívták a
barátaimat, egykori osztálytársaimat.
Többen a keresésemre indultak, de csak később jutott el
hozzám, hogy Jani, Geri, Pongó és Vica zseblámpákkal járták a
környéket, hogy a nyomomra bukkanjanak.
Végül Jani futott belém a horgásztóhoz vezető ösvényen.
Torkomba erőltetett néhány korty kamillateát, de összerándult a
hasam, és azon nyomban ki is hánytam.
Újszülött csecsemőre hasonlíthattam, akit meg kell ütni, ha
nem sír fel.
-‒ Rezeg a telefonod. Biztos anyádék. Vedd már fel.
Nem engedelmeskedtem, mire olyan durván rántott maga felé,
hogy térdre estem.
Megszabadultam a kínzó gátlástól, és az elmúlt idő összes
szorongása zokogást váltott ki belőlem, ami egyre több levegőmbe
került, de legalább ezt az egyet nem tagadtam meg többé magamtól.
‒ Úristen, mit tettem, úristen!
‒ Semmit se tettél, Dó, gyere már, szemereg az eső!
Egy szempillantás erejéig a környék nappali fényben fürdött;
villám csapott le a távolban.
Fájt, ahogy megragadta a kezem, fájt, ahogy felhúzott a fűből.
‒   Mondanom kell valamit ‒ tört ki belőlem ‒, de ígérd meg,
hogy soha, de soha nem mondod el senkinek!
‒   Megígérem ‒ felelte komolyan, és szótlanul nézte, ahogy a
vízen úszó békanyálat könyörtelenül szétoszlatják a szaporodó
esőcseppek.
 ‒ Én vagyok mindenért a felelős! ‒ hüppögtem. ‒ Az egészért
én, és senki más…
Láthatóan nem értette.
‒   Matyi nem véletlen fázott meg… ‒ folytattam. ‒ Amikor
elmentünk tőletek… a kocsiban… hát kicsit túl messzire mentünk…
és én levettem a pólóját… de nagyon hideg volt, és mondta is közben,
hogy fázik… érted? Ő mondta, de engem nem érdekelt… azt hittem,
majd én felmelegítem… ‒ Ha nyers őszinteséggel is, de az futott ki a
számon, ami már régóta gyötört legbelül: ‒ Megöltem a barátodat!
Azt vallottam meg, ami az elmúlt éjszakák rémálmait okozta.
Azt, ami miatt a saját hangom suttogta a fejemben: bűnös
vagyok.
Bűnös, akkor is, ha gyerekes önvádnak tűnik; bűnös, mert
engedtem folyni az eseményeket; bűnös, mert nem vigyáztam.
Jani magához húzott, de egyre görcsösebben ontottam
magamból a sós könnyeket. A pólójába temettem az arcom, és az
sem zavart, hogy így alig kaptam levegőt, mert még ez a ritkás levegő
is sokkal jobban esett, mint amit magányosan kellett beszívnom,
teljesen értelmetlenül.
Nagy tenyerével a tarkómon szorosan ölelt, hogy hagyjam
végre abba, és éreztem, hogy a szíve olyan erősen ver, hogy táncol
tőle az egész pólója, kopog a bőrömön, mintha az én szívemhez
akarna közelebb kerülni, mintha teljesen belém akarna fúródni, és
talán belém is fúródik, mélyen, kivághatatlanul, igazán…
Mi van veled… Jani, Jani!
*

‒ Pongrácz, Petrik, Rédey!

Történelem szóbelire hármasával szólítottak minket.
Kihúztuk a tételt, leültünk vázlatot írni, és a vizsgabizottság
tájékoztatott minket, hogy jelezze, aki a leggyorsabban végzett a
jegyzeteléssel.
 Pongó intett nekem, ami annyit tett, hogy ő aztán nem akar
első lenni. Tünditől sem várhattam többet, úgyhogy egy életem, egy
halálom, jelentkeztem.
‒   Üres a lapja! ‒ hüledezett a vizsgaelnök asszonyság, és a
nyomaték kedvéért behúzta a tokáját.
Még Ridegh tanár úr biztató biccentése sem enyhített az
izgatottságomon.
‒ Ügyes lány ez, nincs szüksége vázlatra ‒ mentett ki Kalmár
tanárnő, akin az idegesség apró jeleit fedeztem fel, mint amilyen a
szemrángás és a felfelé ívelő hangsúly. ‒ Azt csicseregték a madarak,
hogy angol érettségin is remekelt. ‒ Rideghre sandított, azzal a
sokatmondó mosolyával, ami miatt mindig azt hittük, gyengéd
érzelmeket táplál iránta. Ötvenedik életéve körül járhatott; már a
folyosó végéről is könnyen felismertük feltupírozott hajáról és
macskaszem-keretű szemüvegéről. Általában ugyanazt a bézs
nadrágkosztümöt viselte, amit jobb napjain egy-egy virágos
kendővel bolondított meg, ezúttal azonban fekete nadrágba bújt,
ezzel is kinyilvánítva szolidaritását a vizsgázók felé.
A dicséret hallatán tenyeremmel a padra támaszkodtam, és
szédelegve felálltam. A lábam idétlenül imbolygott a magas sarkú
lakkcipőben, a szoknyám felgyűrődött.
‒ Halljuk, mit húzott!
‒   Hatos tétel, Széchenyi-Kossuth vita ‒ olvastam óvodás
hangon a kezemben szorongatott papírdarabról.
‒ Óh, hát az magának gyerekjáték.
A vizsgabizottság feje mögött az ablakban két galamb
párosodott. A búgásuk még Pongót is megzavarta a
koncentrálásban.
‒ Gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos azért vesztek össze ‒
hadartam ‒, vagyis azért nem egyezett a véleményük, mert
Széchenyi Habsburg-párti politikát folytatott…
 ‒ Állj, állj, állj! ‒ Nem jelenthet jót, ha maga a vizsgaelnök állít
meg. ‒ Nem lehet csak így belekapni a közepébe. Ennek a tételnek
bevezetése is van, éppúgy, mint a többinek, kérem!
Ahogy Kalmár tanárnő kétségbeesett pillantásába ütköztem,
forgott körülöttem a tanterem; a piszkossárga falak, az összefirkált
székek és a kopott címer a tábla felett.
Leblokkoltam.
Megszólalni se bírtam, nemhogy értelmesen kifejtsek egy teljes
vizsgatételt.
Kalmár tanárnő elképedve ingatta a fejét, miközben a
jegygyűrűjét húzogatta.
Fel-le.
Le és fel.
Riddick megelégelte a gyűrűhúzogatást. Kilazította a
nyakkendőjét, közel hajolt Kalmár tanárnőhöz, és a fülébe suttogott
valamit, mire ő lehunyta egy pillanatra a szemét, mint akit
elbódítottak. Ezután kettőt bólintott, és úgy döntött, békén hagyja
azt a fránya gyűrűt.
Bejelentették, hogy adnak még egy rövid gondolkodási időt, de
ami ennél is meglepőbb, hogy elnézést kértek az elnökasszonytól, és
elhagyták a termet.
A légy zümmögését is hallani lehetett.
A hím galamb az ablakban leszállt a nőstényről, és átröppent a
szemközti épület tetejére, mialatt a vizsgaelnök asszony felkészítette
Pongót a legrosszabbra.
‒ Pongrácz Attila, készüljön: maga lesz a következő!
Kalmár tanárnő öt perc elteltével Ridegh nélkül tért vissza.
Sóhajtott, és megkérdezte, folytathatjuk-e; nem mintha lett
volna esélyem nemet mondani.
Megsemmisülve feleltem, hogy igen, és csapó kettő, újra
felemelkedtem a székről.
‒   Az 1840-es években járunk, hiszen a vita maga ekkor
bontakozik ki, igaz? ‒ kezdte a tanárnő. ‒ Kossuth gyakorlatilag a
Pest Hírlapot szerkeszti, amikor Széchenyi támadást indít ellene.
Miért történhet ez meg? Mert attól tart, hogy Kossuth hozzáállása
forradalomhoz fog vezetni, hiszen Kossuth szerint gyorsítani kell a
reformokon.
Gyakorlatilag lefelelt helyettem a tételből. Nekem csak
helyeselnem kellett, vagy közbeszólni, ha nem értek egyet. A
vizsgaelnök asszony helytelenítő képe ellenére Kalmár tanárnő a
Riddickkel folytatott diskurzus után teljes mellszélességgel állt ki
mellettem:
‒ Ezt akartad mondani, ugye? Erre gondoltál, Dorka?
A vizsgaelnök azonban terítette a lapjait.
‒   Őszinte leszek: én ezt a tanulót nem engedném át.
Kommunikációs képességei enyhe kifejezéssel élve…
‒   Semmi baj a kommunikációs képességeivel. ‒ Kalmár
tanárnő közbevágott, mire megfagyott körülöttünk a levegő. ‒ A
négyéves munkáját értékeljük, nem ezt a félórát. Márpedig a négy év
alatt történelem tantárgyból végig jó és jeles eredményeket ért el.
‒ Hát akkor húzzon póttételt!
Póttételt!
Ha még egy tételt végig kell bólogatnom, az utolsó igen, erre
gondoltamra helyben összeomlok.
‒ Erre semmi szükség. ‒ A tanárnő, mielőtt meggondolta volna
magát, már le is jegyezte a megajánlott érdemjegyet.
A tolla hegye kétszer is kanyarodott.
Hármas?
Az aláírandó dokumentumot a vizsgaelnök orra alá tolta, aki
méltatlankodva tanulmányozta az értékelőlapot.
‒ Ez egy vicc. Vicc!
Végül nagy nehezen aláírta, és kimehettem a teremből. A
sorukra váró diákok között a tekintetem megakadt Ridegh
osztályfőnök úron. A folyosó ablakán át a kihalt udvart bámulta.
Észrevett ugyan, mégsem nézett feljebb a lakkcipőmnél; talán
nem tudta, hogyan is tegye mindezt.
 Helyette ennyit mondott:
‒ Remélem, minden a legnagyobb rendben.
Hálásan lehajtottam a fejem, ami egyet jelentett azzal:
Köszönöm.
*

A betontetőn ültem, karjaimat felhúzott térdeim köré fonva.

Hátammal a faládáknak támaszkodtam; használt
zsebkendőimet szétfújta a szél.
A fejem fölött egymással versenyezve bámészkodtak rám a
csillagok.
Itt legalább nem sajnált senki.
Senki sem nyilvánított részvétet. Senki sem igazította meg a
hajam, hogy kócos, imádkozott, hogy vacsorázzak meg, vagy
dörömbölt rám, ha félóránál tovább nem jöttem ki a fürdőszobából.
A tévék kékesen vibráltak az ablakokban, és fokozatosan
hunytak ki a fények, akár a fáradt karácsonyi égők.
Egy váratlan pillanatban nyílt a tetőajtó, és a gondnok Pista
bácsi meredt rám.
‒   Ide tilos feljönni! ‒ kiáltotta, de kizártam a külvilágot, és a
nadrágomba kentem a könnyeim. ‒ Erre a területre még a lakóknak
sem szabad belépni! Többször nem szeretnélek itt látni.
Megértetted?
Követtem, nehogy a végén beáruljon apáéknak. De minden
egyes lépéssel mintha üvegszilánkba léptem volna.
Másnap este ismét a tetőre készültem, de hiába tekergettem a
kulcsot a zárban, nem nyílt, csak nem nyílt.
Feszegettem, rugdostam az ajtót.
Az üvegen sűrű párafoltot hagyott a lélegzetem.
A hangzavarra Mátraiék feljöttek a tizedikről, és szóvá tették a
rendbontást. Amikor felismertek, első dolguk volt, hogy apámékat
riasszák.
 A szüleim papucsban és pizsamában robbantak ki a liftből.
Anyu halálra vált; azt hihette, le akarom vetni magam a tetőről.
‒ A törzshelyünk… Csak ki akartam ülni a törzshelyünkre…
‒ Milyen törzshelyet szajkóz? ‒ Apa kérdőn nézett Mátraiékra,
mire ők szabadkoztak, hogy tudják is ők, inkább örüljön, hogy
megakadályoztak egy tragédiát.
‒   István kicseréltette a zárat. Állítólag mindenféle fiatalok
járnak ki a tetőre.
A szüleim a lakásunkig támogattak, ágyba dugtak, és beadtak
egy fél nyugtatót, mert jobbra-balra vetettem magam az ágyon, és
két tenyeremmel takargattam a szenvedés felnőtté érett könnyeit.
Anya a homlokomra tette a kezét.
A sejtése beigazolódott.
‒ Láza van ‒ mondta apának.
A lázcsillapító nem sokat segített, ezért langyos vizes
rongyokkal tekerte be a bokám és a csuklóm, amitől rám jött a
didergés.
Vaníliás szappan illata áradt a kezéről, és azt a zöld
frottírköpenyét viselte, ami egyidős lehetett velem.
Nedves szemekkel kuporgott az ágyam végén, és simogatta
könnymarta, láztól égő arcomat.
‒ Nincs baj, kicsim… nincsen semmi baj.
Egész éjjel virrasztott mellettem.
*

Szorongva nyitottam be régi osztálytermünkbe, és megcsapta az

orromat a padok, a krétapor és a felmosóvíz semmihez se
hasonlítható illata, ami minden teremben egy kicsit másmilyen; így
akár behunyt szemmel a levegőbe szippantva is ki lehet találni,
melyik a sajátunk.
Talán, talán hiányozni fog ez is.
 A tanárok, az órák, a feleltetések, a dolgozatok, a büféig nyúló
végtelen sorok.
Osztálytársaim, akikhez minden küzdelmem ellenére
tartoznom kellett, megilletődve zümmögtek, amikor Ridegh
belépett.
‒ A tablótok készen van. ‒ Köszöntés nélkül foglalta el a helyét
a tanári asztal mögött. ‒ Nézzétek meg, de ne tapogassátok össze.
Egyből észrevettem a huszonnyolc barnított képből azt,
amelyik a sötét szemöldökű, ovális arcú szőke fiút ábrázolta.
Fekete keretben.
Matyinkó…
Nem, nem, nem akarom látni, vigyék innen, vigyék azonnal…
Rákényszerítettem magam, hogy nézzem meg a többi képet is.
Ekkor vettem észre, ki mellé kerültem.
Balicz János György.
Ez a György túl komoly Janihoz, érthető, ha soha nem
reklámozta.
A róla készült tablókép egészen mást üzent nekem, mint az
eddigi összes osztályfotó.
Mintha egy pillanat tizedrésze alatt megértettem volna őt.
Hogy az édesapja halálát követően anyukájával áttelepültek
Romániából.
Hogy itt soha nem találta igazán önmagát.
Ezért volt csak egy igaz barátja, és a többi csak póz; semmi, de
semmi más, csak ostoba oka annak, mennyire félreismertem.
Amikor befutott, füstszagot árasztott a ruhája.
‒ Szia ‒ súgtam neki.
‒ Szia… ‒ üdvözölte elhaló hangon Vica is, de ő egyikünknek
sem köszönt vissza.
‒ Hé ‒ fogta meg a vállát Gergő ‒, csekkold a tablót.
‒ Dugd fel a seggedbe!
Számítottam rá, hogy az osztályfőnök tart egy rövid
megemlékezést, aminek már a gondolatától is borsódzott a hátam.
 Ridegh torkán viszont csak a következők jöttek ki:
‒ Ne haragudjatok, de nem tudok mit mondani.
Felírta, hány darab és mekkora méretű tablóképre adjon még
le rendelést, kritizálta kiretusáltatott anyajegyeinket és szeplőinket,
elrettentő példának hozva fel Rédey kisasszony hiteltelenül
alabástrom bőrét, ezután beharangozta a bizonyítványosztás és a
bankett dátumát, majd elhagyta a termet.
Arra lettem figyelmes, hogy néhány osztálytársam a projektor
beüzemelésével bíbelődik.
Csak akkor értettem meg, mi zajlik, amikor behúzták a
függönyöket, és zene csendült fel a laptopról, a tábla felett pedig
kronológiai sorrendben Matyiról jelentek meg fotók.
Az első még a gólyatáborból való lehet, mert Janinak
gombafeje van, és kilóg a szájából a virsli, Pongó citromos teát önt a
műanyag pohárba, Matyi meg a kenőkéssel szórakozik, mint aki le
akarja szúrni Janit.
A következő egy kosármeccsen készült, talán tizedikben; Matyi
valószínűtlenül magasra ugrik a zsákolást megelőző pillanatok
egyikében.
‒ Itt végül ki győzött? ‒ szólt közbe az egyik fiú.
‒   Szerinted? ‒ hallottam a hátam mögül a választ, amitől
büszkeség töltött el.
Az egyik szalagavatós fényképen Matyi a tenyerébe temetkezve,
keringős frakkban ül, de közben azért látszik, hogy somolyog
valamin.
‒ Lepattant a sliccéről a gomb ‒ kommentálta Gergő –, és nem
mert felállni.
A többiek halkan nevettek.
Ahogy szólt a zene, az utolsó felvételt látva úja elkezdtem
érezni szívemet.
Nem tudtam róla, hogy a Matyi kórházba kerülését megelőző
héten valaki lekapott minket a fizikaterem ablakánál.
 Hátunkon hátizsák, a lábunkon tornacipő; orrát az orromhoz
dugja, kissé mosolyog, a szeme behunyva.
Ez a fotó lassan egy gyertya lángjára váltott, és olyan fényes
lett, hogy mindketten elhalványultunk rajta.
Sose hittem volna, hogy a hála és a bánat így tud keveredni az
emberben.
Mint egy kígyó, vedlettem le régi bőrömet, és tettem láthatóvá
magamat azok számára, akik nem adták fel az elején, hogy
megismerjenek.
A vetítés végén párbeszéd ütötte meg a fülem.
‒ Szerinted örült a videónak? Feltehetjük a netre?
‒ Szerintem ja.
‒ De a hülye is látta, hogy sírt!
‒ Jó, de azért mosolygott is közben.
*

Ábécésorrendben vonultunk a tanári kar színe elé, és fogtunk kezet

az igazgatóval.
A lagymatag tapsolás megkönnyebbülésről tanúskodott,
ahogyan átvettük az érettségi bizonyítványt.
A tanárok szemmel láthatóan legalább annyira belefáradtak a
vizsgákba, mint a végzősök, és alig várták, hogy végre elmehessenek
a jól megérdemelt nyári szabadságra. Hogy háborítatlan nyugalmuk
biztosítva legyen, minden tizenkettedikest átrugdostak a vizsgákon,
még azt is, akiről sose hittük volna, hogy valaha elhagyja a
középiskolát.
Történelemből megadták nekem a hármast, de a matek
írásbelim nem sikerült jól, mert a javítótanár nem fogadta el az
átfirkált helyes megoldást. Azt mondta, nem lát át a pacán, és
legközelebb szakszerűen jelezzem a javítást. De milyen legközelebb?
 A magyar írásbelimet zaklatott, de tulajdonképpen értelmes
firkálásnak minősítették, az emelt szintű angolomat briliáns, de
csapongó káosznak, ami azért még így is jelest érdemel.
A tanári kar szendviccsel és igazi pezsgővel köszöntött minket
az aulában.
‒   Bankettre, gondolom, nem jössz. ‒ Vica visszatette a
körözöttes szendvicset a műanyag tálcára. ‒ A rohadt életbe… én se
tudok enni. ‒ A vigasztalás csak arra jó, hogy felhívja az ember
figyelmét saját nyomorára. ‒ Figyelj, ha bármiben tudok…
‒   Nem tudsz! ‒ A szervezetem ingerültséggel palástolta a
végtelen gyötrődést, amit az utolsó gimnáziumban töltött percek
okoztak.
Vica úgy volt vele, hogy ennél mélyebben már nehezen
lehetnék.
‒ Beadtam a jelentkezésem. ‒ Fehér lapot tolt elém, a fejlécen
a Ludwig-Maximilians-Universitat, München felirattal.
‒ Sejtettem. ‒ Riadtan pislogtam körbe. ‒ Hol van Balicz, hogy
visszatartson, hogy eszed ágába se jusson semmilyen Ludwig,
semmilyen Maximilian? Hol van az a böfögőgép Balicz? Jani!
Láttátok valahol Janit? ‒ szólongattam a többieket, amitől csak még
inkább sebzett őrültnek néztek. Fellökött a tömeg, pezsgő ömlött a
nyakamba, Vica pedig kis híján sírva fakadt, amitől csak még egy
lépéssel voltam közelebb a pokolhoz. ‒ Hol zabál ez is, amikor a
bokádnál fogva kéne visszahúzzon? ‒ hadonásztam az
érettségimmel, de Vica leállított.
A két bőrkötéses érettségi bizonyítvány kardként érte egymást.
‒ Jani kidobott engem, Dorka…
*

A halálnak íze és szaga van.

Éjszakánként megtelik vele az orrom és a szám. Ismeretlen
temetőkben bolyongok, patológiákon, hullaházak irattáraiban.
 Egy nevet keresek; az ő nevét, az ő parcelláját.
Kaparom a földet, amíg meg nem találom, amíg ki nem ásom.
Csak azt az ízt érzem, valahol az édes és a keserű között.
Ébredés után zsebkendőbe köpöm. Olyan is előfordul, hogy a
gyomrom egész tartalmát ki kell adnom magamból a mosdóban.
Ezek után rendszerint kissé megnyugszom.
Hegyek gyomrában és csúcsain járok. Keresem a temetőmet.
Az én temetőmet.
Rám borul a már jól ismert bágyasztó, nyálkás szürkeség, és azt
zúgja, a szüleim hazudtak… azt hitték, nem hallom…
Hogy nem csak egyszerűen elaludtál… ahogy nekem mesélték…
hanem agykárosodás miatti epilepsziás roham… pánik az
osztályon… majdnem megfulladtál a saját nyelvedtől…
Beállt az agyhalál… az operált szíved tartott ki legtovább… még
egy napig küzdött az életedért…
A csontvázak a föld alól buknak ki, mint a gyökerek…
undorodom, menekülnék, de elkapják a lábamat… térdre esem…
messziről már látom, hogy talán ott, talán az az a sír, talán elérnék
oda, talán újra látnálak, kiszednélek onnan minden erőmmel, akkor
is, ha agyon is nyom az a mohás kődarab, akkor is, ha közben
csontok nyársalnak fel, ha te hagynál, én akkor sem hagynálak
elveszni…
*

A szüleim a fürdőszobapolc felső polcán tárolták anya altatóit és apa

vérnyomáscsökkenőit. Megfordult a fejemben, mi lenne, ha
bevennék egyet az altatókból. Észre se vennék.
Ha egy nem használ, legfeljebb beveszek kettőt.
A szívem monoton ütemben pumpálta belém az életet, ahogy
zsibbasztó, mély álomba zuhantam.
*
A többi sír közé megyek. Halottak fekszenek itt.
Nem fogok félni. Nem fogok sírni.
Semmit nem fogok csinálni, csak leteszem a virágot.
Csak leteszem. A virágot.
Leteszem a virágot.
Nyári ruhámban suhanok a fejfák és kősírok között, és olyan
élesen váj belém a hiány, hogy nem tudok elképzelni kínzóbbat saját
kálváriámnál.
A sírok közti ösvényen fehér fény dereng, ami megvilágítja az
utat. Szaporázom a lépteim, hogy még többet kivehessek belőled.
Nem is haltál meg… tudtam, hogy nem haltál meg! Itt vagyok,
miért tolsz el magadtól, hová menjek? Ne csináld ezt, mert bőgni
fogok… nem tudom máshogy megvédeni magam, tudod!
‒ Nagyon sietsz? ‒ kérdezed.
‒ Aha, sietek ‒ mondom mégis.
‒ Értettem ‒ feleled ‒, kár.
‒ Most vissza kell mennem ‒ búcsúzom. ‒ Megsértődtél?
‒   Dehogy. ‒ Hátat fordítasz, de ekkor már késő, hogy
meggondoljam magam, nem jössz vissza hozzám, nem, nem…
*

Lassan elhomályosult minden, olyan hamar és váratlanul, hogy

hiába szorítottam a takarót, a levegővételem egyre
rendszertelenebbé vált.
Aztán elakadt.
Eltelt egy másodperc.
Kettő. Három.
Most vissza kell mennem…
Négy. Öt.
Megsértődtél?
Hat. Hét.
Dehogy.
 Feküdtem az ágyon, mint egy porcelánbaba, a hajam
rendezetlenül terült szét a párnán.
Nyolc.
Az ijedségtől zihálva ültem fel az ágyamban, és felkapcsoltam a
lámpát.
A polcon ott ült James, a szalvétabéka, amit annak idején
Matyi az iskolai ebédlőben hajtogatott nekem.
Kezembe vettem, hogy döntsek a sorsa felől.
Dobjam ki? Dobjam ki a kukába?
De hát azt nem lehet!
A polchoz léptem, és kapkodva végiglapoztam a naptárat. Újra
meg újra.
Kattogott az agyam.
Ahogy végigpörögtek a fejemben az elfelejtett dátumok, a
reggeli rosszullétek, a kép összeállt.
Ehhez fogható képet sosem láttam egész életemben.

12
Rédey Dorka vagyok, tizennyolc éves.
A fiú, akivel jártam, szívelégtelenségben meghalt.
Az én felelőtlenségem miatt; az én hibámból.
De történhet elképesztőbb dolog is.
Azt hiszem, terhes vagyok.

Hetekig nem akartam elhinni.

Vica jelentkezését elfogadták a müncheni egyetemre.
Fogadkozott, hogy sokat jár majd haza, de én tudtam, hogy ez
mind csak ígéret, és nem lesz pénze túl sűrűn meglátogatni minket.
Mivel mindig is eléggé magamnak való voltam, rosszul
viseltem, hogy elveszítem az egyetlen barátnőmet. A többi lánnyal
valahogy nem értettem szót, és inkább töltöttem egyedül az időt,
mintsem divatról, telefonokról és egyéb lényegtelen dolgokról
fecsegjek.
Néhány volt béssel a gimnáziumhoz közeli pincekocsmában
búcsúztattuk Vicát pár pohár vörösbor társaságában.
Az elmúlt hónapok történései útját állták a felszabadult
hangulatnak. Mindenki látta a másikon, beszélni mégse mert róla
senki.
A helyiséget egy második világháborús óvóhelyből alakították
ki. A falakat tehénfoltosra pingálták, a figyelmet mégis inkább az
egyedi csillárok ragadták meg: a villanykörtéket sajtreszelők,
poharak és bakelitlemezek fonták körbe.
Kókadoztam az asztal fölött; a hajam kis híján az előttem
pezsgő ásványvízbe lógott. Figyeltem a buborékokat a poharamban,
ahogy igazodnak a zene üteméhez, és addig meredtem rájuk, amíg
életre nem keltek. Mindegyik külön személyiséget kapott, és
egymást taposva, elkeseredetten repültek a semmibe, hogy a víz
tetején mindegyik ugyanúgy szétpukkadjon.
‒ Mondtam, hogy nem fog eljönni ‒ szólt Vica csalódottan.
‒ Halálra van sértődve ‒ fűztem hozzá.
‒   Hát, akkor nem sok esélye van rá, hogy találkozzunk. ‒
Könnyben úszott a szeme. ‒ Annyira akartam, hogy működjön ez,
Dorka.
‒ Akkor jó ötletnek tűnt.
‒   Azóta kezelhetetlen. Megvadult. Be van kattanva. ‒
Megtörölte a szemét, hátha nem bukik le a társaságban, hogy a sírás
kerülgeti. ‒ Vigyázz rá majd azért, jó?
Ez aztán hülyén hangzott. Nem értettem, miért pont én
vigyázzak rá, és úgy egyáltalán, miért kell vigyázni egy életerős,
tizennyolc éves fiúra.
Egyszer csak dübörgést hallottunk a lépcső felől.
Az emlegetett szamár megérkezett.
 ‒   Megkönnyebbültél? ‒ kérdeztem volna Vicától, de Jani
majdnem felborította az asztalunkat. Felkapta Pongó borospoharát,
fenékig kiitta a tartalmát, majd böfögött egy hatalmasat.
‒ Undorító vagy ‒ húzódott odébb Vica.
‒ Na, mi van, nem iszik itt senki?! ‒ Jani bűzlött az alkoholtól.
‒ Ti is külföldre készültök, mi?… A fél ország kimenekül… csak mert
itthon nem tetszik neki! Értitek: nem tetszik! Kívánságműsor ez a
büdös rohadt élet, vagy mi a szar?
Vica felpattant a székből.
‒ Bocs, mindenki, de én ezt nem hallgatom tovább. Ez idejön
benyomva, és osztja az észt!
‒   Ez nem megy sehova! ‒ kiabálta Jani. ‒ Ez csak egy
bevándorló, mégis képes maradni a seggén, ellentétben azokkal,
akik ide születtek! Hát hogy is van ez, kéremszépen?!
‒   Jössz vagy maradsz, Dorka? ‒ Vica a lépcsőfordulóból
választás elé állított, mire azt feleltem, elcsaptam a hasam, és ki kell
mennem a mosdóba.
Mire visszatértem, sem Janit, sem őt nem találtam.
‒   Viki jelenetet rendezett és elviharzott, a betintázott Balicz
meg utána ‒ világosított fel Pongó.
‒ Remek, kösz. ‒ Felmásztam a lépcsőn, és láttam, hogy Jani
egyes egyedül ácsorog a buszmegállóban. Odakullogtam, és
megérintettem bőrdzsekis vállát. ‒ Én nem megyek sehova… ‒ …
bár ez bizonyára nem vigasztal, tettem hozzá gondolatban.
Széles hátának dőltem, és nagyokat szippantottam a levegőbe,
hogy végre elmúljon a szédülésem.
‒   Nagyon szuszogsz, te ‒ morogta. ‒ Összeszuszogod a
hátamat.
Gyerünk, Dorka, bírd ki, hogy nem sírsz. Előtte ne. Különben
is: ivott. Mihez kezdene azzal, amit mondani akarsz neki?
Talán el se hinné.
Talán hibáztatna.
 Azonban egy hát, szóval egy hát más, mint egy figyelő tekintet.
Mennyivel egyszerűbb őszintének lenni egy háthoz!
‒ Régóta nem jött meg… ‒ vallottam színt csendesen. ‒ Nem
mondtam senkinek… Vicának se… szóval egyszerűen nem jön meg…
nem tudom, mit csináljak, hogy megjöjjön… ‒ Legszívesebben
visszabújtam volna siratófallá vált háta mögé. ‒ Úgy félek, hogy ne
tudd meg… azt hiszem, hogy van bennem egy kisbaba…
‒   Mi van?! ‒ csattant fel. ‒ Milyen kisbaba? Miket hordasz
össze?
‒   Jani, ugye ne mondod el senkinek… esküdj meg, hogy nem
mondod el!
‒ De hát mit ne mondjak el senkinek?!
Úgy tűnt, egyből kijózanodott.
*

Borzasztó volt végigcsinálni. Vizeletsugaras terhességi tesztet

vásárolni.
Ügyetlenül bontogatni.
Remegő kézzel elvégezni, és meglátni rajta a két csíkot.
Elolvasni, pontosan mit jelent.
Mit jelenthet még azon kívül.
Elolvasni egyszer, kétszer, háromszor.
Csinálni egy másodikat is, aztán leejteni.
A vécé mellett a földre rogyni.
Kínlódva, fuldokolva sírni, együtt érző ölelések nélkül.
Egyedül menni a nőgyógyászhoz. Azután a vérvételre.
Majd várni. Rengeteget várni.
Az orvosi rendelő szürke-barna falai. A visszhangzó beszéd a
folyosón. Egy kisgyerek hangoskodása. Egy boldog pár, akik épp
akkor tudták meg születendő gyerekük nemét.
A körülöttem lévő világot egybemosódó színek, hangok és
szagok határozták meg számomra.
 Végre a nevemet hallottam.
Dorottya! Rédey Dorottya, jöjjön!
Azután szavakat. Mindenféle szavakat, amiket nem tudok
felidézni.
A nőgyógyász megemelkedett HCG-szintről beszélt. Hetekben
mérte az időt, mint a vakációt szokás, és elnevezte azt a valamit
bennem magzatnak.
Képtelen voltam felfogni, mi zajlik tulajdonképpen. A
hormonjaim gondoskodtak róla, hogy a körülményekhez képest
ijesztő nyugalommal fogadjam: terhes vagyok.
Terhes.
Nem játékból, igazán.
Tényleg.
Állapotos, várandós, felcsinált.
Ez a tény aztán percek alatt az érzelmek teljes tárházát
generálta bennem. Végigfutott rajtam a gyönyörtől a gyötrelemig
minden, mint egy heveny lefolyású fertőzés.
A nőgyógyász érdeklődött, ki akarom-e hordani a magzatot
vagy sem.
Üveges szemekkel bámultam, amíg együttműködésre nem
szólított fel. Felhívta a figyelmem rá, hogy minél előbb jelezzem a
magzat apjának a vizsgálat eredményét.
Elhúztam a számat.
‒ Ja, nem, azt most nem tudom jelezni. ‒ Szánalommal nézett
rám, mint valami diszkóbalesetes csitrire. ‒ És most szeretnék
hazamenni.
‒ Itt és itt írja alá. Köszönöm. A viszontlátásra.
Vissza az egész!
Teljességgel lehetetlen, hogy terhes legyek! Hiszen mindig
óvatosak voltunk Matyival, védekeztünk!
Azt az egy alkalmat kivéve, amikor Jani elkergetett minket, és
az autóban kötöttünk ki.
 Tisztán emlékszem: Matyi jelezte, hogy túl jó neki, és nem bír
leállni, de én azt hittem, sikerült időben kiszállnia…
Borzadva vettem tudomásul, hogy a fogantatás pillanata
valószínűleg ugyanarra a szörnyű éjszakára tehető, amikor a
mellkasa megfázott, miattam, és…
Otthon befészkeltem magam az ágyamba, hogy jól kisírjam
magam.
Jani többször próbált hívni, és üzeneteket is írt.
A legtöbb nem állt másból, mint csupa kérdőjelből.
Válasz helyett Vica üzenetére kattintottam, amiben leírta,
milyen rosszulesett neki, hogy a búcsúztatásakor „Janit
választottam”, és nem mentem vele haza.
Azt írta, át kell gondolnia, kik az igazi barátai, és erre ideális
lesz a Münchenben töltött idő. Szerinte az élőkkel kellene
foglalkoznom, mert látja rajtam, hogy nem csinálok mást, csak
Matyit siratom, és bele fogok betegedni ebbe az egészbe.
Majd ismét egy kérdőjel a másik számról, és ismét.
Éjjelente összevisszaságokat álmodtam egy hattyúfiókáról, akit
óvnom kellett. Amikor ráébredtem, hogy a kishattyú sehol, ellenben
az úgynevezett nem kívánt terhesség nagyon is valós, megborultam,
és ekkor határoztam el, hogy bármi áron is, de belevágok az
abortuszba.
Az interneten elolvastam a művi terhesség-megszakítás
menetét.
Eszerint nagyjából húsz perc alatt lezajlik az egész.
Kitágítják a méhszájat, vákuummal kiszívják a magzatot, vagy
kiszedik fogóval, aztán kikaparják a méhet, és készen is van.
Az orvostudomány egyik csodája.
Utána egy ideig kerülni kell a nemi életet, de nekem nincs mit
kerülnöm, úgyhogy biztosan ez az egyetlen megoldás.
Ismét a hattyúfiókáról álmodtam. Tenyerembe vettem,
megsimogattam.
 Olyan ártatlan volt, olyan pelyhes! Szürke tollacskáival
valósággal simogatta a kezemet.
Azonban rettenetes dolog történt; valahogy elejtettem, egy
gyors reccsenéssel kitört a nyaka, és élettelenül terült el a padlón.
Szegény kis madárka, olyan aranyos voltál, annyira örültem
neked, ne hagyj itt…
A telefonom kijelzője reggel nyolcat mutatott; az ablakon
besütött a napfény.
A függöny szitaként szórta szét a fényeket a szobám falára.
Feltápászkodtam, és elindultam a mosdóba.
A fürdőszobaajtóban az édesanyám várt.
Kisírt szemekkel.
Amikor ugyanis a fürdőszobai kukát ürítette, kezébe akadt az
én egyik dupla csíkos terhességi tesztem.
*

Így tudták hát meg a szüleim: a tizennyolc éves lányuk állapotos.

Őszintén szólva végletesebb reakcióra számítottam tőlük.
Anya persze könnyezett, apa meg kiabált. Ő tudta, ő bezzeg
megmondta, hogy nem kellett volna szexuális életet élnem, de én
csak nem hallgattam rá, és az utolsó hetekben mindig Matyival
akartam aludni, amit neki egyáltalán nem lett volna szabad engedni.
‒   Mégis mit akarsz most? ‒ üvöltötte. ‒ Neveljük fel mi a
gyerekedet vén fejjel? Vagy talán a kisasszony fogja eltartani a
semmiből egy ócska gimnáziumi érettségivel?
Anya türelmesen kitessékelte a konyhából, és minden szó
nélkül nekiállt krumplit pucolni. Azután kockára vágni.
Feltette a vizet főni. Aprólékosan dolgozott, mint egy két lábon
járó háztartási robotgép.
Szótlanul kavargatta a levest, míg én a sámlin szorongtam.
‒   Kérlek, szóljatok hozzám… mindegy, mit… bármit… ‒
Elbőgtem magam.
 Letette a fakanalat.
‒   Mi itt vagyunk neked, és támogatunk, amiben tudunk…
akárhogyan is döntesz…
Legszívesebben a nyakába borultam volna, mennyire sajnálom.
Sajnálom, hogy ennyit kell értem aggódniuk, hogy velem mindig
csak a baj van, hogy ennyire vonzom a katasztrófákat.
Sose mondták, de tudtam: attól félnek, kárt teszek magamban
bánatomban, meg Matyi után akarok majd menni. Anya
mindenesetre begyűjtötte az altatóimat az éjjeliszekrényből. Ez
biztos, mert sehol sem találtam őket.
Pedig olyan jól kiterveltem, hogy beveszem az összeset, és
véget vetek ennek a rémálomnak! Csakhogy sose mertem volna
megtenni. Anya és apa így is sokat vesződtek velem; önző
egykeségemmel, önértékelési problémáimmal, és meg kell
mondjam, Matyival sem volt könnyű dolguk.
Hiába készítették ki neki a kakaóscsigát, amikor átjött hozzám;
hajnalok hajnalán hazaiszkolt egy mondvacsinált ürüggyel, hozzá se
nyúlt a reggelihez. A világ minden kincséért sem hagyta volna
megszelídíteni magát. Mivel ugyanúgy viselkedett, mint a többi,
korabeli fiú, a szüleim méltán gondolták makkegészségesnek.
Krónikus szívbetegségére akkor derült csak fény előttük,
amikor belhártyagyulladással kórházba került, és súlyosbodott az
állapota.
‒ Ha azt akarod, hogy segítsünk neked, azt így nem lehet! Nem
és nem!
Fejemhez vágták, hogy nem vagyok velük őszinte, és
hibáztattak, amiért túlságosan elzárkózom előlük.
Matyi halálhíre hallatán apa úgy összeroskadt, amilyennek
még sosem láttam, anyu szíve pedig majd’ megszakadt. Nem csak az
irántam érzett együttérzésből gyászolták: a maguk módján kedvelték
Klára rokonszenves kisfiát, aki udvariasan köszön, családi ebédnél
titokban a lányuk combja közé nyúl az abrosz alatt, majd
félrefordított fejjel int apának az ajtóból:
 ‒ Viszontlátásra, Robi bá.
*

Legbelül azzal mentegetőztem, hogy ami a méhemben van, az még

csak egy sejt.
Nem is igazán könyvelhető el élő valaminek. Így ha kiveszik
belőlem, azzal nem ártok senkinek.
Hamar lépnem kellett, mert minden egyes nappal kevesebb
esély maradt, hogy sikeresen el tudják távolítani.
Eltávolítani. Mint egy tumort.
Lassan válaszoltam Jani kérdőjeleire.
Másfél óra múlva a játszótérnél?
OK.
Beesett képpel kóvályogtam az utcán, és azon morfondíroztam,
milyen súlyos ára van a nyugalmamnak.
Jani leugrott az egyik mászóka tetejéről, és se szó, se beszéd,
egy plüssmacit nyomott a kezembe.
‒ Ezt meg miért kapom?
‒ Nem ‒ felelte ‒, ezt nem te kapod.
Idegesen sóhajtottam.
‒ Jani, te nem érted. Akkor… akkor most elmagyarázom, oké?
‒ Mit magyarázol?
‒ Elvetetem.
Úgy elborzadt, mintha azt ismertem volna be, hogy valójában
tömeggyilkos vagyok, és kivégeztem minden hozzátartozóját.
‒ Nem vetetheted el! Ezt nem teheted!
Gondolhattam volna, hogy nem fogja érteni.
‒ Tovább kell tanulnom!
‒ Anyám tizenhét évesen szült engem, Dorka!
‒   De én egyedül vagyok, fogd már fel… nem szülhetek csak
úgy! A szüleim így is agyonféltenek, ide is alig akartak elengedni! Azt
hiszik, kinyírom magam, és ha tudnád, hányszor gondoltam rá, de
nem lehet!
‒ Te totál… totál beteg vagy! Egy igazi beteg agyú nő!
‒   Csak megoldást kell találnom, minél előbb, mert sürget az
idő! Légyszi, ne vágj ilyen képet, mert így is nagyon nehéz nekem…
Kezdtem kiismerni őt. Amikor lesújtotta valami, dühbe gurult,
amit aztán megbánt. Gyanítottam, hogy épp a második fázis
következik.
‒ Te képes lennél megölni Matyi gyerekét? ‒ Matyi neve és a
megölni szó utoljára az én számból hangzott el egy mondatban. ‒ Jó.
Jó, hát akkor csinálj, amit akarsz. Magadat okolod Sebi miatt, és
most minél előbb meg szeretnél szabadulni valamitől, ami örökre
erre emlékeztetne!
‒ Ez nem igaz, nem, nem, nem!
‒   Dehogynem ‒ folytatta csendben. ‒ Eddig a halál volt a
soron, de most az élet jönne. Te meg megint a halál pártján állsz.
‒ Úgy bíztam benned… ‒ nyüszítettem.
‒ Bennem? A francokat. Abban bíztál, hogy támogatlak a hülye
ötletedben. A titkodat megtartom, persze. De többre tőlem ne
számíts. ‒ Közeledett hozzám. ‒ Amúgy tudtad, hogy az ilyen korai
fejlődési szakaszban akár el is mehet magától a gyerek?
‒ Micsoda?
‒ Tök sok esély van rá. ‒ Hátulról átfogott. Most már fix, hogy
közveszélyes! ‒ Egy kicsit megnyomod itt, egy kicsit ott, és már el is
vetéltél. És senki nem fogja észrevenni, hogy terhes voltál. Mehetsz
egyetemre, de Viktóriánk után is szökhetsz rázni a hátsódat a német
pasiknak. Na? ‒ Visszafojtott lélegzettel hallgattam. ‒ Ha segítség
kell, csak szólj! Nem muszáj kikapartatásra költeni. Megoldjuk!
‒   Engedj el… ‒ A maró gúny sokkal jobban fájt, mint a
szorítása.
Ügyetlenségemben kivertem a kezéből az ajándékba szánt
macit, ami ugyanúgy hullott a földre, mint az én álombéli
hattyúfiókám.
 Puhán, élettelenül.
Bár teljes biztonságban volt minden porcikám, nem üvöltöttem
mást, csak ezt:
‒ Ne… A hasamat ne!

13
Anyu szabadságot vett ki, hogy elkísérhessen a nőgyógyászhoz, de a
kötelező hüvelyi ultrahang miatt az előtérben várakozott.
A kellemetlen eszközt a hideg zselé se tette elviselhetőbbé.
Legszívesebben ott helyben elsírtam volna magam. Egyedül az
éltetett, hogy nemsokára vége a megpróbáltatásaimnak.
Elképzeltem, ahogy a nagyelőadó lelátóján ülök a bölcsészkaron.
Gépi kávét iszunk a többiekkel, és izgatottan készülünk a zárthelyi
dolgozatokra. Amikor épp nincs előadás, a kampusz büféjében
gombás melegszendvicset rendelünk és jegyzeteket cserélünk.
A doktornő kedvesen megkért, hogy lazuljak el, mert ha így
befeszülök, nem tudja elvégezni a vizsgálatot.
Áradt a szavaiból a megértés, ahogy a terhességmegszakítást
ismertette.
Azt mondta, egészséges tinédzser vagyok, a későbbiekben
annyi gyereket szülhetek, ahányat csak akarok, ne érezzek
lelkiismeret-furdalást; a döntésem helyes. Mindennek megvan a
sorrendje az életben, a család csak később jön. Első a fiatalság, a
tanulás, az utazás, a szerelem.
Ó, igen… a szerelem. Mi más.
A monitoron sejtelmes árnyak mozogtak: petezsák, szikhólyag,
élő embrió.
Miközben az élő szón rágódtam, lüktető zaj ütötte meg a
fülemet.
‒ Ez mi?
 ‒ Úgynevezett szívcsőpulzáció. Korai magzati szívmozgás.
Magzati szívmozgás…
Tovább taglalta, milyen vizsgálatokra kell járnom a méhem
kitisztítása után, majd szólt, hogy felöltözhetek, végeztünk.
Felráncigáltam a ruháimat, megköszöntem a segítségét, és
összeszedve a tőlem telhető összes udvariasságot, elbúcsúztam.
Nesztelenül haladtunk anyuval a szürke épületek között.
‒ Nagyon félsz, ugye?
‒ Egy kicsit sem.
Felidéztem a napot, amikor kihallgattam a szüleimet, és
tudomásomra jutott, hogy Matyi haldoklása során a szervei egymás
után mondták fel a szolgálatot.
Pont a szíve bírta a legtovább, mondta halkan apa. Hogy lehet?
‒ kételkedett anya, hiszen a billentyűk… Nem, felelte apu, a
billentyűit kicserélték.
És most, most mintha az ő szíve dobogna tovább itt lent, a
méhemben… mintha az adná ki azt a különös, pulzáló hangot, ami
örökre belém ivódott…
‒ Micsoda szemétség! ‒ törtem ki váratlanul. ‒ Miért hagyják,
hogy az abortuszra készülők hallják a szívmozgásokat? Milyen jogon
befolyásolják őket, hogy gondolják meg magukat? ‒ Elfordultam,
hogy ne lássa az arcomat: ‒ Anyu, ezt én nem akarom… ‒
Csitítgatott ugyan, de még mindig nem értette. ‒ Nem akarom
elveszíteni! ‒ Sírva fakadtam az utca kellős közepén, akár egy
kisgyerek. ‒ Nem tudtam, hogy ver a szíve… senki nem készített fel
rá, még te sem!
‒   Bocsáss meg, kicsim… csak annyira, de annyira óvni
akartunk téged!
‒ Ne óvjatok! Csak hagyjatok békén! Hagyjatok békén a rohadt
elvetetéssel, jó? Soha többé nem akarok róla hallani!
Eddig titokban azt kívántam, a busz zötyögésétől menjen el a
baba. Hogy ússzam meg egy erősebb menstruációs görccsel. Hogy
utána azt mondhassam: mindenki szálljon le rólam. Hiszen terhes
voltam. Terhes voltam, de elvetéltem.
Ám ezen a napon a legkevésbé rázós helyet választottam, és
öklömmel a számban néztem, ahogy az elsuhanó város sötét
háztömbjei megtelnek színekkel; ahogy egy járókelő átsegít a zebrán
egy vakot; ahogy a zöldséges és a kocsmáros vígan beszélgetnek a
pultok előtt; ahogy a déli napsütés megcsillan a hivalkodó kirakatok
üvegén.
Apa aznap korán hazaért a munkából.
Anyuval az ebédlőben ültünk az étkezőasztalnál; én a
telefonomat nyomogattam, ő pedig a poharakat tisztogatta egy
száraz ronggyal, beléjük fújva, porosak-e még.
Apu tapintatosan lepakolt, majd ő is egy székre ereszkedett.
A légy zümmögését is hallani lehetett.
‒ A lányod komoly döntést hozott ‒ nyilatkozta anyu.
‒ Szülünk?
‒ Szülünk.
*

Mindenáron üzenni akartam Vicának, mert éheztem arra, hogy

valakit a barátomnak tekintsek.
Mély levegőt vettem, és felkészültem a fejmosásra, hogy
elrontom az egész életemet, mert totálisan éretlen vagyok az
anyaságra.
Tudtam, hogy mindenkinek igaza van, aki azt mondta, nem
erre az elhatározásra kellett volna jutnom. Tudtam azt is, hogy
gyökeresen fel fogja borítani az amúgy is képlékeny jövőképemet,
csak azt nem, hogy mihez kezdjek ezzel a zsáknyi igazsággal.
A végén töröltem a begépelt sorokat, helyette elküldtem e-
mailben a legutóbbi vizsgálaton készült ultrahangfotót.
 Teltek a napok, és csak nem jött rá válasz. Már kezdtem
izgulni, hogy valami baja van, amikor megérkezett a várva várt
értetlenkedő e-mail egy bizonyos Isabel Vicky Faragó címéről.

Kedves Dorka!
Jött tőled egy szöveg nélküli üzenet. (Vírus?)
Biztosan még mindig ki vagy borulva, és nagyon
sajnálom. Ezt nem lehet feldolgozni. Még nekem se
sikerült. Nem tudok mit mondani még mindig. Nem tudok
jól vigasztalni, sose tudtam. Ígérhetném, hogy
megváltozom, persze nem fogok.
Elvesztetted őt, egyértelmű, hogy semmi más nem
érdekel, csak a fájdalmad. Ezt értettem és értem most is.
Azt továbbra sem, hogy miért nem jöttél utánam
akkor este. Utoljára lehetnél együtt a barátnőddel, és
átállsz a dühöngő exe pártjára?
Nem sokat kértem a négy év alatt tőled (még azt se,
hogy viselj el), de most szeretnék hírzárlatot kérni minden
vele kapcsolatos dologról.
Tudom, most azt gondolod, hogy jaj, de sokat
szenvedett szegény a barátja miatt, és ez mind-mind
magyarázat a botrányos viselkedésére. Hogy mi van a
háttérben, majd megkérdezed tőle, ha akarod.
A csatolmány mit akar jelenteni? Egy fekete massza
látszik a képen. Biztos másnak akartad küldeni.
U.i.: Itt, kint a második nevemet, az Izabellát
használom. Ezért változott a nevem a neten (ha esetleg
még mindig nem tudnád, hogy Vica voltam.)
‒   Okos nő ez… holnapra megérti. ‒ Jani reakciójában ott
bujkált a szomorúság.
‒   Láttad, hogy Izabellának hívatja magát, sőt, Isabelnek? ‒
pötyögtem neki. ‒ Én ezt az alteregóját még nem ismerem.
 ‒   Isabel is jó csaj… de Vica jobb volt. ‒ Azt lódította, ki kell
festenie a szobáját, és kilépett a beszélgetésből.
Másnap este újabb e-mailem érkezett Isabeltől. Mindössze egy
sor.
Ugye nem vagy terhes?!
További üzeneteiben csúnyán kiosztott.
Azzal kezdte, tudja, mit érzek, és hogy a gyász miatt vagyok
beszámíthatatlan, de miért nem védekeztünk rendesen Matyival?
Pedig ő mindig hangoztatta, milyen fontos a megfelelő
elővigyázatosság, még fogamzásgátlót is szedett.
Onnan folytatta, hogy a szüleim biztos nem keresnek annyit,
hogy második gyerekükként eltartsák az enyémet is, úgyhogy
sürgősen ötöljek ki valamit. Szerencsére hallott olyan helyekről, ahol
akár tízhetes terhességet is megszakítanak egy bizonyos összegért,
úgyhogy szedjem össze az összes zsebpénzem.
Bele kell vágnom. Meg kell értenem, hogy nincs más esély.
Ezzel a felelőtlenséggel biztosan nem akarok jót a gyerekemnek.
Meg egyébként normális sem vagyok. Ő normális. Én nem. Sosem
voltam az, ha azt hiszem, jópofa ötlet tiniként kihordani egy félárva
gyereket.
Komolyan összevesztünk.
Amikor a fejéhez vágtam, hogy ő pedig merő nagyravágyásból
feladta a kapcsolatát, és így én is a lehető legjobbkor maradtam
egyedül, rám csukta a chat ablakát.
Még aznap látni szerettem volna Janit, úgyhogy megbeszéltem
egy találkozót vele Első Botmixer Istvánhoz.
Alig vártam, hogy személyesen is rázúdíthassam az
elkeseredettségemet; írásban ugyanis a diszlexiája miatt nem
szívesen kommunikált.
Piros baseballsapkájáról és jellegzetes járásáról már messziről
megismertem.
 ‒ Durván összekaptam Vicával ‒ vágtam bele köszönés helyett.
‒ Vetessem el, vetessem el; tudod, milyen felemelő érzés ezt
hallgatni órákig?
‒ Ööö… nem hinném.
‒   Tökéletesnek hiszi magát, miközben itt hagyta, akit… ‒
Inkább máshonnan folytattam: ‒ A végén már csak a szart dobáltuk
egymásra. Kimerültem ebbe az egészbe. Ezt nézd! ‒ Felhajtottam a
pólómat; határozottan látszott, hogy nőtt egy kis pocakom.
‒   Ne mutogasd már az utcán a pucér hasadat, könyörgök!
Inkább kapjunk be valamit. Kajás vagyok. Na, gyere, kislány!
Begyűrtünk egy hamburgert sült krumplival, de továbbra is
marta a gyomromat az éhség, ezért belenyúlkáltam a maradékába.
‒   Szexi, amikor egy nő az ujjairól nyalogatja a mustárt ‒
jegyezte meg undorodva.
‒ Na, hagyjál! ‒ Erre már én is mosolyogtam. ‒ Tudtad, hogy
kipotyoghatnak a fogaim, mert a kalcium elvonódik onnan? Jaj, ez
nem vicces! ‒ kuncogtam. ‒ Felpüffed a lábam… felpuffad a hasam…
‒ Leesik a fejed és elgurul…
‒ Csak egy kis gömböc maradok…
‒ Imádom a gömböcöt! ‒ Váratlanul végigsimított az arcomon.
‒ Na, végre, hogy már nem olyan aszalvány a képed.
Megszeppentem.
Ugyanígy éreztem, amikor a szalagavatós táncpróba után
bohóckodott velem, vagy amikor többet ittam a kelleténél, és
aggódva méregetett, hogy mi a jófenét is csinálunk tulajdonképpen.
Ugyanígy, amikor bevallottam neki, hogy a Matyival történtekért
nagyrészt én vagyok a felelős. Akkor úgy gyűrt magához, mintha
semmi se lenne fontos rajtam kívül a világon, semmilyen tény,
körülmény vagy elvárás.
‒ Hova olyan sietős? Rókáznod kell? ‒ kérdezte, mert felálltam
az asztaltól.
‒   Nem, kedves Balicz Jani, nem kell rókáznom. Bármilyen
meglepő, nem okádok egyfolytában.
 ‒ Tényleg nem. Különben nem maradna időd a zabálásra.
‒ Le lehet kopni rólam.
‒ Uh, azt a mindenit! Régen se voltál kutya, de ez az új stílusod
mindent visz. ‒ Kitárta előttem az ajtót. ‒ Dorottya?
‒   Ne nyitogasd ki előttem az ajtót, ne vigyorogj így, és ne
Dorottyázz, jó, mert…
‒   Mert mi lesz? Elbőgöd magad? Na ne! ‒ Olyan jól
szórakozott, mintha a világ legviccesebb eseménye lenne, hogy
valakinél teljesen jelentéktelen dolgok miatt borul a bili. ‒ Sose
jöttem rá, mit ábrázol ez a rusnya szobor.
‒ Szent Botmixer István… ‒ hüppögtem. És ő nevetett…
*

‒ Tiszta szívből szeretlek, drága John!

‒   Ezek meg miért búcsúzkodnak? ‒ kérdeztem a szüleimet a
tévé előtt ülve.
‒ John-t elviszik katonának.
Riadtan néztem anyára:
‒ Lelövik?
Mindketten hallgattak. Végül apa árulta el az igazságot:
‒ Fenéket. Felrobbantják.
Pár jelenettel később csöngettek Christinához.
‒   Fogadja őszinte részvétemet, hölgyem. ‒ A hórihorgas
színész táviratot nyújtott át a nőnek, aki összeomlott a hír hallatán,
mindezt szívet tépő zongoraszóra.
Anyu észrevette, hogy felzaklat a film, és észrevétlenül
megbökte apát, aki villámgyorsan átkapcsolt a lottósorsolásra.
‒ Hátha szerencsénk lesz a héten.
‒ Nem is vettél lottószelvényt ‒ mondta anya.
‒   Szándékosan. Tudtam, hogy úgyse nyerünk. ‒ És
előhozakodott az összeesküvés-elméletével, miszerint azokból a
számokból, amit nem jelölt meg senki, nyertes számsort generálnak,
majd a milliárdokat zsebre vágja az állam.
‒   Hát ezért nem ismerünk lottómilliomost! Se te, se én! ‒
Önelégülten hátranyújtózott a fotelban, míg én megkövülten
bámultam magam elé, és a lottómilliomosok helyett Christinán
törtem a fejem.
Utálom a kosztümös filmeket és a dús bajszú férfiakat, mint
amilyen John.
De azt hiszem, értem, nagyon is jól értem, mit érezhet
Christina.
‒ Összeütök egy rántottát. ‒ Anyu kimenekült a konyhába, én
meg a szobámba vánszorogtam a lottószámok elől, és embriópózba
gömbölyödtem az ágyamon.
A telefonomon előhívtam Matyi képét.
Pár hónappal ezelőtt fotóztam nálunk, a tetőn.
Farmerdzsekijén összefont karokkal, szemtelenül vigyorog, mögötte
elterül a fél város.
A tizedik emelet tetejének legszélén áll, harminc méter
magasban, még sincs benne félelem. Szólongatom, hogy lépjen már
vissza, de kinevet a szemüvege alól, és még egy lépést tesz hátra,
puszta hősködésből. Addig táncol az idegeimen, amíg sírva nem
fakadok.
‒   Te szemét! ‒ Azzal a színtiszta érzéssel szaladok le tíz
emeletet a lépcsőházban, hogy gyűlölöm Sebestyén Matyit.
Lekuporodom a háztömb aljába, és hallom, ahogy nyílik a
kapu.
Lohol utánam. Levegővétele nehézkes, és ránéznem sem kell,
hogy tudjam: az arcbőre foltokban olyan egészen különös színű.
‒   Na ‒ guggol mögém a lépcsőn, és hátulról átölel. A
hangjában bűnbánat és csodálkozás. ‒ De hát nem estem le, itt
vagyok, itt vagyok veled…
Itt vagyok veled.
*
Szinte éreztem, ahogy keskeny álla a vállamat éri.
A terheléses cukorvizsgálaton két perc alatt felhajtottam a
szirupos löttyöt, de szinte azonnal rám tört tőle a hányinger.
Az első félórában az egyik fiatal asszisztens tartotta bennem a
lelket. Faggatott, hány éves vagyok, kérte, hogy folyamatosan
beszéljek hozzá, nézzek rá. Nem adott hangot a döbbenetének a
korom hallatán, és azon se lepődött meg, amikor szenvedő hangon
felhívtam az apukámat, és megkértem, hogy vigyen haza kocsival, ha
végeztem.
Két órával később ismét vért vettek tőlem, hogy ellenőrizzék,
mennyire ugrott fel a cukrom, majd miután a lilára szurkált
vénáimon kívül minden mást rendben találtak, apu megérkezett
értem.
Minden egyes hét újabb és újabb kihívást tartogatott
számomra. Hol az ínyem vérzett, hol a hajam hullott, hol a melleim
fájtak. Dróton rángattak a hormonok; egyik pillanatban úrrá lett
rajtam a kétségbeesés, hogy szinte gyerekfejjel lettem terhes, a
kisbabámnak nem él az apukája, a félelem a fájdalomtól, a
felelősségtől, és úgy egyáltalán, a jövőtől, a másikban olyan
mérhetetlen nyugalom árasztott el, hogy az orkán lágyan fújdogáló
szellőnek hallatszott, és olyan szokatlan csendesség szállt meg, amit
a Himaláján meditáló szerzetes is megirigyelhetett volna.
Az anyagiak fekete felhője azonban békésebb óráimban is a
fejem fölött lebegett. Talán fel se fogtam, mekkora gond leszek a
családomnak, ha egyáltalán túlélem a szülést, amire ekkor még nem
sok esélyt láttam.
Mindenesetre megírtam az önéletrajzom, belefogalmazva, hogy
jól írok és beszélek angolul, odabiggyesztettem még olyan
hívószavakat, mint a „kitartó” és a „türelmes”, majd feltöltöttem a
leglátogatottabb fejvadász cégek weboldalaira.
Tisztában voltam vele, hogy amíg nem járhatok főiskolára,
valahogy pénzt kell keresnem. Mégsem lőcsölhetem az összes terhet
apára és anyára, ami az elkövetkező időkben várni fog rám.
 ‒   Egy család vagyunk, megoldjuk. ‒ Biztosan csak azért
mondogatták ezt, hogy megnyugodjak. A féltés mindent felülírt
náluk, és szemrebbenés nélkül hazudtak az érdekemben, ha úgy
látták, a helyzet megkívánja.
Jani mindeközben épp abban a pincekocsmában kapott
csaposi munkát, ahol utoljára látta Vicát. A sorsnak ez a fintora
szintén arra ösztönzött, hogy én is próbálkozzam meg valamivel, ha
hátrányból indulok is.
A pénzzel kapcsolatos viták amúgy sem voltak új keletűek
nálunk; apu is új témával rukkolt elő ezzel kapcsolatban:
‒   Majd én felkeresem őket! Majd én! Nekem aztán nem
kaffognak vissza!
‒ Majd te. Te, te, persze. Te csak felforgatsz mindent ‒ hűtötte
le anyu.
‒ Ti miről beszéltek? ‒ néztem fel a tányéromból.
‒ Apáddal épp azon tanakodunk, hogy Kláráéknak idővel majd
sajnos be kell segíteniük.
‒ Besegíteniük! ‒ jajdultam fel. ‒ Az az alkoholista némber el
se fogja hinni, hogy Matyié a gyerek… mindig utált engem, mindig…!
‒ Erről nem nyitok vitát! ‒ harsogta apu. ‒ Úgy elküldöm őket
oda, ahova valók, hogy attól koldulnak!
Arra jutottak, Matyi szüleinek joga van tudni róla, hogy a
Rédey-lány az osztályból az ő kisebbik fiuktól esett teherbe.
Képtelen voltam igazat adni nekik; kizárt dolog, hogy a beteg,
sznob Sebestyénékkel bármilyen jellegű kapcsolatot ápoljak!
‒ Gyűlölöm őket, nem vagyok hajlandó beszélni velük, és ti se
beszéljetek! Nem fogok kéregetni tőlük, nem kell a rohadt pénzük,
gyűlölöm őket, gyűlölöm! Ne kéhérjéhé-tek ehezt töhőlehem…
A mosdóban vettem észre, hogy vérzek.
*

Életem leghosszabb percei voltak, amíg apu bevitt a nőgyógyászhoz.

 A szélvédőt mosta az eső; a neonreklámok színes fényei
összemosódtak előttem.
Apa bekapcsolta a rádiót, hogy ne legyen akkora csend.
Országszerte csapadékos idő várható, csak helyenként
szakadozik fel a felhőzet. A Dunántúl…
Azelőtt szerettem azt az epres autóillatosítót, amit használt, de
ettől a naptól fogva többé nem viseltem el.
A nőgyógyász soron kívül fogadott, megvizsgált, majd
felvilágosított, hogy egy vérömleny volt a tettes. Ártalmatlan
hematóma, ami úgy tűnik, kiürült, tehát pihenjek, és jöjjek vissza
pár nap múlva kontrollra.
Micsoda felelőtlenség ilyesmit állítani, hogy nincs semmi
bajom, amikor a saját szememmel láttam azt a pár csepp vért!
Magamból kikelve szitkozódtam egész úton, apám meg rákontrázott,
hogy fejezzem be a hisztériát.
Amikor hazaértünk, fel-alá rohangált körülöttem, én meg
elterültem az ágyamban, és a könnyfüggöny mögül bámultam a
plafont.
Azt hajtogattam, hogy el fogok vetélni, biztosan el fogok, Matyi
után a kisbabánkat is elveszítem, és akkor biztos, hogy magam is
meghalok.
Anyu a maradék türelmét összeszedve rimánkodott, hogy
fejezzem be gyászolást, a magzat jól van, de zárt ajtókat döngetett.
Amikor aztán végre magamra hagytak, ismét nyílt az ajtó, és
belépett rajta valaki, aki nem tartozott a családomhoz.
‒   Dorka ‒ a hang ugyan némileg ismerősen csengett, de alig
bírtam felemelni a fejem ‒, ugye nem haragszol, ha… ‒ ezzel leült
mellém.
Azok az ismerős barna szemek, soha nem fogom elfelejteni
őket.
Feri bácsi volt, Matyi édesapja.
‒ Miért tetszik itt lenni… ‒ Egércincogásnak hallatszott, ahogy
megszólaltam.
 ‒ Mert itt kell legyek.
‒ Nem kell…
‒ Kérlek, ha bármiben segíthetek…
Olyannyira a fiát idézte bennem, hogy ismét elöntötték azok a
vacak könnyek az arcom.
‒ Nanana, nem lesz semmi baj. ‒ Ügyetlenül vigasztalt, de hát
mit tudhat ő a vigasztalásról…
A kezemre szerette volna tenni a kezét, de elsőre elhúztam.
Másodjára is elhúztam.
Harmadjára viszont már nem húztam sehová.
*

Mi van már? ‒ üzente Jani a szokásos, faragatlan stílusában. Ez

talán azt jelentette: hova tűntél az éterből, kislány?
Vérzek…
Nemsokára arra ébredtem, hogy apa a hallban vitatkozik
valakivel:
‒ Most alszik. Mondom, alszik! ‒ Berongyolt a szobámba. ‒ A
baseballsapkás… ‒ hadarta. ‒ Azt hittem, alszol.
Értett a sóhajtásomból; morcosan kinyitotta a hevederzárat,
behívta Janit, és felszívódott a nappaliban, ahol a műveltségi
vetélkedő műsorvezetőjével együtt harsogta a helyes megoldásokat:
Koldusopera! Lady Macbeth! Kacsacsőrű emlős! Prímszámok!
Jani pecsétes farmerjában kényelmesen elhelyezkedett az
ágyam szélén.
‒ Azért még pislákolsz-e, hm?
‒   Hogy pislákolok-e? Majdnem elvetéltem! ‒ közöltem vele
drámaian.
Két kezéből szájat formált, és cérnavékonyra változtatta a
hangját:
‒ Azt mondja az egyik nuncsi: hé, te miért vérzel, hát nem vagy
terhes? Mire a másik: ja, szóval akkor már nem kell? Nem-nem,
mondja az első, akkor már nem. Verekedjünk össze! Itt vér fog
folyni, kiáltja a második. Segítséég! ‒ Nevettem, mire leeresztette a
kezét. ‒ Figyelj, lejössz hozzám a bárba, ha épp működsz?
‒   Ez a legfontosabb? A tehénfoltos pincekocsmád, tele
trógerekkel?
‒   Bemutatnám a kollégáimat ‒ folytatta rezzenéstelen arccal,
mintha nem élete első munkahelyét szapultam volna. ‒ Az egyiknek
van pár leselejtezett kocsija. Fiat, Volkswagen, egy csomó fajta.
Cerkának hívják a gyíkot. Néha rendeznek gyorsulási versenyt a
városon kívül. Majd az egyikre benevezek, mert érdekel a téma.
‒   Jézus, Jani. Ne őrülj meg azért, ezek veszélyes murik. Azt
hinné az ember, hogy keveritek a koktélokat, nézitek a csajokat, és
tök ártalmatlanok vagytok.
Csíkszeme felcsillant:
‒ Csak nem aggódsz az öreg Jani bácsiért?
‒ Csak azt mondtam, hülyeség ez a gyorsulási verseny. Ki van
még ebben benne? Cerka? Radír? Hegyező?
‒   Hát, van még a Lompos meg a Szenya… de a Szenya az
általában hétvégés…
Nevetnem kellett.
Szerettem vele lenni, mert feledtette velem, hova is sodort az
élet.
Ha nem kerestem napokig, tiszteletben tartotta. Ha nem
keresett napokig, én sem zavartam.
Nem vádolt, nem akart megváltoztatni.
Nem küldözgetett üzeneteket arról, mit és hogyan kellene
csinálnom, és ennél többet, azt hiszem, nem is tehetett volna értem
senki.

14
A szüleim egy álmos vasárnap reggel rám törtek, hogy csomagoljak,
mert három napra leugrunk a Balatonra, és ami a legfontosabb, ne
húzzam a szám, mert jól fogjuk érezni magunkat idén együtt, ha
belegebedünk is.
Idejét sem tudom már, mikor mentünk legutóbb hármasban
nyaralni. Amióta gimnáziumba jártam, aktívan hárítottam az efféle
családegyesítő kezdeményezéseket, és megelégedtem azzal, hogy
Vicával lógatom a lábam a halastónál, és ha fiúk sétálnak a közelben,
visszafojtom a levegőt, és embert próbáló akarattal domborítom ki
azt, amiből keveset adott az ég.
Apu bizonyára azt hitte, repesni fogok az örömtől. Erre az
egyre biztosan nem számított:
‒ De… de nincs kedvem!
‒ Egy szót se többet! ‒ A képembe dobott egy tiszta törülközőt.
‒ Ki tudja, mikor jutsz el legközelebb a Balatonra?
‒ Évek, évtizedek ‒ fűzte tovább anyu a bugyijaim hajtogatása
közben.
‒ Micsoda?!
‒   Mozgás! Egy-kettő! Nem érünk rá! ‒ Apám minden
bizonnyal a zaccot is kiitta a kávéscsésze aljából, mert a szokottnál is
jobban pörgött. ‒ Reggelizni én fogok helyetted?
Tulajdonképpen hálásnak kellett volna lennem.
Fel kellett volna fognom, hogy ez meglepetés. A részükről,
nekem. Hogy amolyan gyorsított eljárással jobban legyek, és ne csak
a szobámban feküdjek vagy a gép elé görbüljek azzal a kitéphetetlen,
mély bánattal az arcomon, amivel egyszerűen nem tudtak mit
kezdeni, és ami kihozta belőlük az ösztönös, már-már görcsös
segíteni akarást.
Bármit megtettek volna, hogy újra mosolyogni lássanak, de
hála helyett csak kuporogtam a hátsó ülésen, és egész út alatt őket
figyeltem. Apa kinyújtott középső ujját az oldalsó sáv irányába; anya
riadt ábrázatát, ahogy elhúzott mellettünk egy kamion, és a
kocsinkat megdobta a menetszél.
 ‒ Hány fokos a víz? ‒ tudakolta, hogy elterelje a figyelmét az
autópálya-fóbiájáról.
‒ Mit tudom én, húgymeleg. ‒ Apa letörölte izzadt homlokát. ‒
Élsz még, Tódor? ‒ szólt hátra nekem.
‒   Utálom a vizet ‒ duzzogott Tódor, és még kisebbre ment
össze, hátha egyszer csak elfelejtik, hogy ő is létezik.
‒   Térdig csak bejössz velünk. ‒ Épp anyu mondja, aki, ha
tehetné, egy hatalmas paravánnal járkálna maga körül, annyira
szégyelli telt idomait. ‒ Eszünk egy jó kis fokhagymás lángost,
azután kifekszel a napra, és olvasol. Most különösen szükséged van a
D-vitaminra.
Elcsevegtek a nádas unalmas élővilágáról, az agresszívan
sziszegő hattyúkról és a lejárt szavatosságú naptejről, hogy
fenntartsák a bizonytalan látszatot, miszerint normális család
vagyunk. Bepúderezték az apróbetűs részt, miszerint anya húsz éve
élvezi apa vulkanikus indulatait, a lányuknak meghalt a barátja, és
ha ez sem volna elég, az a szerencsétlen terhes maradt tőle.
‒   Fodrász Babi kérdezte, igaz-e, hogy babát vársz. ‒ Anyu a
visszapillantó tükrön keresztül a tekintetemet kereste.
Nálunk a pletyka lifttel járt; az alattunk lakók előszeretettel
csámcsogtak mások magánéletén.
‒ Miért érdekli azt a görényt?
‒ Babi nem görény. Csak kíváncsi. Mint minden öregasszony.
‒ De köze?! ‒ Szinte felugrottam a helyemről. ‒ Halljátok, ez…
ez eszméletlen! Nem kéne elköltözzünk? Vagy dobjatok ki az út
szélén a töltésre, légyszi…
Úgy döntöttek, nem dobnak ki. Hátha még jó leszek valamire.
Hamarosan megérkeztünk az üdülőhöz, és elérkezett az idő,
hogy apa rám szóljon:
‒ Emeld fel a segged! ‒ Szembesült az engedetlenségemmel, és
már be is keményített: ‒ Ha nem szállsz ki most, itt hagylak a
kocsiban! Nem viccelek!
‒ Legfeljebb felforr az agyvizem, és te tehetsz a halálomról!
 Rám csapta a kocsiajtót, és a nyomaték kedvéért kulcsra zárta
az autót. Láttam, hogy anyu felháborodásában bennszülött
esőtáncot jár, és vértelen ajka azt formálja, hogy azonnal engedd ki
azt a szegény gyereket!
Apa végül kinyitotta az ajtót, de nem ráncigált fel az ülésről,
mint tíz évvel ezelőtt, hanem finoman kisegített az autóból. Akár a
karjaiba is hullhattam volna, mint egy húszas évekbeli dáma.
Csodákra képes egy terhesség, gondoltam. Apámból úriember
lett, anyámból nőjogi aktivista.
‒   Akarsz fagyit? ‒ hányta oda apu. ‒ Az istenit ennek a
motyogásnak! Akarsz vagy nem akarsz?
‒   A fagyizás olyan, mint a piálás… egyedül olyan ciki… Csak
akkor eszem, ha ti is!
Apa sóhajtva ellátott minket fagyival, én meg igyekeztem
szemet hunyni afelett, hogy a csinos, korombeli eladólány látványa
kárpótolta a viselkedésemért.
Még a két gombóccal se végeztem, máris aludni akartam,
úgyhogy elfoglaltuk a szállást. Pfujjoltam, mert a tisztítószer édeskés
illata megcsapta az orromat.
Anyu egy darabig tett-vett körülöttem, de aztán elhatározták,
hogy lemennek sétálni a partra, mint egy átlagos házaspár, és onnan
hívnak félóránként, hogy mi van velem.
Valahányszor lehunytam volna a szemem, rezgeti a fejemnél a
telefon.
Dobogásra lettem figyelmes az udvarról.
Kinéztem az ablakon, és a naplementében három srác alakja
körvonalazódott előttem.
Kosaraztak.
A legalacsonyabb, ahogy a feje fölé tartotta a labdát, épp
eltakarta vele a napkorongot. Az alakja így egészen feketének tűnt,
mint a korom.
Mint a hamu…
 Minden tagom zsibongott, a lábujjamtól a fejem tetejéig.
Szándékosan elhomályosítottam a tekintetem, hogy egy pillanatig
Matyit fedezhessem fel benne.
Már nem sírok, mondogattam magamnak gondolatban.
Már nem.
Hallottam, hogy megérkeztek a szüleim, mert apa beverte a
lábujját a küszöbbe, és fennhangon káromkodott, anyu meg a vízről
áradozott.
‒ Gyönyörű, ahogy megcsillannak rajta a fények. Reggeli után
lesétálunk együtt, jó? Úgyis mondtad, hogy szeretnél egy új
napszemüveget. ‒ A csábítás hatott; tényleg venni akartam egyet.
Olyan légyszerűt, ami eltakarja a fél arcom, és vele együtt a szemem
alatt húzódó kékes karikákat. ‒ Hoztunk neked palacsintát. Ez
mogyorókrémes, ez lekváros, egy közülük meg túrós, melyik is az? ‒
Elhallgatott, mert rájött, hogy egész idő alatt a kosarasokat néztem.
‒ Egészen biztos, hogy jól érzed magad?
‒   Igen! ‒ kiáltottam. ‒ Igen. Miért kell folyton aggódni?
Tudod, milyen bosszantó, anyu? Nem hatéves vagyok! Hanem, attól
tartok, kissé idősebb annál, hogy megszakítás nélkül élvezzem ezt
a… ezt a tök idegesítő pátyolgatást! És… és különben is… én nem
akartam nyaralni… egy kicsit sem akartam nyaralni, egyáltalán nem
akartam, nemcsak hogy veletek, hanem senkivel…!
Kirobogtam a hallba, felbontottam egy üveg narancslét, és
tüntetőleg bekapcsoltam a tévét, hogy ne halljam anyu kesergését.
‒ Hiba volt ez tőlünk. A gyerek nincs még kész erre… nincs…
Feltűnt, hogy apa nem ordít, hogy hagyja már abba az örökös
elérzékenyülést, hanem csitítgatja, mint egy igazi, bölcs férj, akire
akkor is lehet támaszkodni, amikor szembe fordul a szél.
Másnap reggel kihánytam az egész svédasztalos reggelit.
*
‒   Na, hova megyek holnap? ‒ A szüleim még az esti sorozatot is
lehalkították a kedvemért.
‒ Az idegeinkre? ‒ tippelte apu.
‒   Interjúra ‒ húztam ki magam. ‒ Szakfordító kell egy
multicégnek, és behívtak.
‒   Te szakfordítasz? Nem is tudtam. ‒ Apa aztán értett az
illúzióromboláshoz. ‒ Azt sem tudtam, hogy bizonyos körültekintő
cégek alkalmaznak ilyen remek egzisztenciával rendelkező
pályakezdőket.
Mi tagadás, kissé elvette a kedvem, de tudtam, hogy nincs más
választásom.
Egy kedves, harmincöt körüli nő ‒ valami Zsuzsa ‒ mutatta be
a vállalat profilját, és faggatott „jövőbeli terveimről” (ó, ha tudná!).
Közben az járt a fejemben, ha ki is rúgnak, amikor meglátják az
egyre növekvő hasamat, az addig ledolgozott idő kész haszon. Nem
lesz időm önpusztító gondolatokra, helyette pénzt kereshetek.
Végigmért legalább tízszer, mert azt hihette, nem veszem észre,
odaültetett egy laptop elé, majd lefordíttatott velem egy rendkívül
unalmas szöveget mindenféle ablakkeretekről meg üveglapvágási
eljárásokról.
Amikor végeztem, elhangzott a bűvös köszönjük, majd
értesítjük.
Hazabattyogtam hát, és előre elkönyveltem a kudarcot.
A figyelmemet elterelte, hogy az egyik vizsgálat során kiderült a
baba neme. Izgett-mozgott az ultrahangon, és ismét hallottam a
szíve gyors lüktetését.
Ebben a ritka pillanatban elvonultak felőlem az esőfelhők, és
egy rövid időre elfelejtettem rendhagyó körülményeimet.
Terhesruhákat nézegettem a kirakatokban, nagyobbakat, mint
amilyenekre szükségem volt. De ha egyszer úgy vártam már, hogy
jobban gömbölyödjek!
Anyu is nyughatatlanul sürgött-forgott, és fennhangon
tervezgette, melyik kolléganőjétől fogunk megfelelő színű
babaruhákat kölcsönözni, de közben azért elejtett egy szelíd célzást
arról, hogy babaágya egyik ismerősének sincs, és minden nem lesz
meg ingyen, bármennyire is azt képzelem. Nem képzeltem.
Hirtelen felindulásból megírtam a legújabb fejleményeket
Vicának. Az sem érdekelt, ha válaszra sem méltat.

Ha úgy véled, nélküled nyomorék vagyok, örömmel

közölhetem, hogy mára eldobtam a mankót.
Remélem, jól vagy.
U.i.: Matyinak fia lesz.
Felszabadultnak tűnt a müncheni képeken, ugyanakkor nyoma
sem volt annak a lánynak, aki mindig a javamat akarta, ezért
folyton-folyvást beleszólt a dolgaimba.
Akit még a szüzességem elvesztésével kapcsolatos
aggodalmaimba is beavattam.
Aki mindig úgy érezte, a tanácsaival pozitív irányba
mozdíthatja elő a sorsomat.
A leveleit továbbra is rideg és tényközlő stílusban írta, de
legalább olykor-olykor hírt adott magáról.

Kösz az infót. Itt minden oké. Majd írok bővebben. Jó

egészséget nektek!
Sajgott a szívem, amiért így eltávolodtunk egymástól.
Este a bárban félrelöktem pár vendéget a pultnál, akik japán
turistákat megszégyenítő elszántsággal fotózták a tehénfoltos falakat
és a kreatív lámpaburákat, majd fülig érő szájjal bejelentettem:
‒ Megmutatta a fütyikéjét!
‒ Balicz, keresnek! ‒ hányta oda Janinak az egyik kollégája, aki
haja alapján talán Lompos lehetett. Rasztája csapott vállát érte, és az
összes ujján pecsétgyűrűt viselt. Az orra szinte belelógott a szájába,
amitől úgy nézett ki, mint egy csapzott pulyka. ‒ Fütyike! ‒
ismételte gúnyosan.
Az alacsony, kopasz, fültágítós Cerka látványa sem volt utolsó.
Ilyen hosszú cimpákat legutóbb a művészettörténet tankönyvben
láttam különböző Buddha-ábrázolásokon. Hátul a fején egy régi
Magyarországot ábrázoló tetoválás díszelgett; Bács-Kiskun
megyénél egy jókora, kiálló szemölccsel.
Jani alig vett észre; egészen eltűntem a pult mögött.
‒ Bizonyos kultúrákban ‒ majdnem leejtett egy rekesz sört ‒ a
lánygyerek úgysem gyerek! Lompikám! Egy szűz mojitó rendel!
Nyugi, Dó, csak limonádé.
‒ Kösz, de nem akarok zavarni, csak beugrottam.
‒ Te csak ne ugrálgass sehova!
‒   Marhára ugrálok! Nagyrészt növesztem a fenekem a gép
előtt, miközben senki rám sem töri az ajtót.
‒ Ne is emlegesd a feneked. ‒ Nem törődött vele, hogy hat lány
áll sorba nála az italáért. ‒ Az első dolog volt, amit megláttam rajtad.
‒ Az új frizurámat persze nem vette észre. ‒ Beszélhetnénk másról,
mint ez a testrész?
‒   Hát… hát képzeld, múlt héten megfogadtam, hogy nem
nézegetek szülésről szóló videókat, és semmiképpen sem olvasok
fórumokat, mert a rémhírek tuti megtalálnak.
‒   De te néztél. ‒ Rázópohárban bekevert egy koktélt, és
továbbra is élénk figyelmet színlelt.
‒ Néztem hát! Figyelj már, az hogy van, hogy egy gyönge nő így
képes szétnyílni? ‒ Egy szerelmespár elborzadva vette át a Sex on
the Beach koktélját, de azért is folytattam. ‒ No és utána, ha megvan
a gyerek? Mert tegyük fel, hogy megvan, kiszenvedem magamból.
Valahogy kijön, bent nem marad. De utána?
‒ Utána? Utána lesz egy gyereked, Dorka. Nagy ügy!
Lesz egy gyerekem…
‒   Ezt… ezt még sose mondta ki senki így. ‒ Hamar
visszasüppedtem a kétségbeesésbe. ‒ Nem is értek a csecsemőkhöz!
A past perfecthez értek, meg tudok oldani másodfokú egyenleteket,
el tudom helyezni a szürrealizmust a stílusirányzatok között és
lefutottam a Cooper-tesztet, de mi van, ha mondjuk, leejtem a saját
fiamat? Vagy nem adok neki eleget enni? Ha nem tudom majd
szoptatni? Ha beteg lesz? Ha el se bírom? Ha rosszul fogom? Ha
összetöröm?
‒ Anyádat már kifaggattad? ‒ Megfordult, mert sehol se találta
a Martinit, és eszembe jutott, milyen kellemetlen helyzetbe
hozhattam, amikor telebőgtem a hátát, és bejelentettem: nem jön
meg a menstruációm.
Lehet, hogy nem kéne ehhez hasonló női dolgokkal terhelnem.
Mégiscsak férfi, és a férfiak nem érthetik meg az ilyesmit.
‒ Eszembe se jutott. ‒ Észrevettem magam körül az ellenséges
pillantásokat, és rájöttem, hogy ezek az emberek sem fogják átadni a
helyüket a buszon, ha arra kerül a sor. – Zseni vagy. Hazamegyek és
megkérdezem, hogy túlélte-e.
‒ Túl hát ‒ bólogatott.
A mosolyát elnyelték a kerek hasú, fényes üvegpoharak.
*

‒   Könnyű szülés voltál. ‒ Anyu tekintete nosztalgikusan a távolba

révedt. ‒ A Ladánk lerobbant aznap, így a szomszéd Lócit kértük
meg, hogy vigyen be a kórházba, de csak a hátsó ülésen fértem el,
ahol viszont csirkeketrecek foglalták a helyet. Nem pakolták ki őket,
mert rohanni kellett, elfolyt a magzatvíz…
‒   Vagyis csirkeketreceken utaztál ‒ hüledeztem. – Anyu, ez
horror!
‒ Ugyan, Dórika. Az idő megszépíti az emlékeket.
Az ehhez hasonló közhelyekkel a világból ki lehetett kergetni.
‒ De utána rám ment az életed!
‒ Apádra is ráment. ‒ Érzékeltem az iróniát. ‒ Sok mindenen
keresztülmentél, és a java csak most jön. De én tudom, hogy képes
leszel rá. Megvan benned az akarás. Túlélő típus vagy, mint az apád.
Szerencsére az ő vérét örökölted, nem az enyémet.
‒   És ha azt mondtam volna, hogy elvetetem? Akkor
kitagadtatok volna?
‒   Ha úgy döntöttél volna, hogy nem szeretnéd ezt a kisbabát,
akkor is melletted állnánk, és valahogy végigcsinálnánk. Együtt. Ez a
döntésed abból fakadt, hogy súlyos veszteség ért. Egy abortuszt már
nem tudtál volna feldolgozni, inkább vállaltad a felelősséget. Tudom,
szívem, hogy sokszor úgy érzed, nagyon egyedül vagy, és a
korodbeliekkel nem tudsz beszélgetni ezekről. ‒ Az ajkamba
haraptam. Ráhibázott, vagy tényleg ennyire érti, mi megy végbe
bennem? És ha érti, eddig miért nem szólt róla, miért? ‒ De
vigasztaljon, hogy mindig lesz, aki szeretni fog. Akinek te leszel a
legfontosabb. Mint ahogyan te is az vagy nekünk.
*

Meglepetésemre attól a cégtől kerestek telefonon, ahol interjúztam,

és közölték, hogy bekerültem a második, egyben utolsó körbe,
úgyhogy legyek szíves befáradni.
Kötelességtudatból tehát ismét belebújtam a bő ingembe, és
ráhúztam egy kardigánt, de a tükör előtt állva beláttam, hogy
semmit se érnek. Elhatároztam, ha minden kötél szakad, elmondom
az igazat.
Az e-mailben kapott cím egy üvegfalú irodaházhoz vezetetett. A
portáról felcsörögtek a recepcióra, hogy megérkeztem, ideiglenes
belépőkártyát kaptam, és csak ezután mehettem fel a tizedikre.
A folyosón öltönyös külföldiek beszélgettek egymással legalább
három különféle nyelven.
Amikor a nevemen szólítottak, összeszedtem minden
bátorságomat, nagy levegőt vettem, és beléptem.
Az ablakon keresztül beáradó világosság körülölelte az
asztalnál ülő alakot.
 Köszönés se jött ki a torkomon.
‒ Ülj le ‒ mondta Matyi édesapja.
Nem engedelmeskedtem, azért sem.
‒ Ezt… nem értem.
‒ Nem kell érteni semmit. Ülj le.
‒ Én csak…
‒ Foglalj helyet.
‒ Nem tudtam, hogy…
Sebestyén úr talán elmosolyodott.
‒ Biztos vagyok benne, hogy tudunk egymásnak segíteni.
‒ Nem kértem segítséget.
‒ Nos, igen. A feleségem mesélt a híres büszkeségedről, akkor
ez volna az.
Ösztönösen magasra húztam az orrom.
‒ Nem büszkeség kérdése, csak nem vagyok rászorulva, ennyi
az egész.
‒   Lehet, hogy te nem vagy rászorulva. ‒ Amikor felállt, jóval
magasabbnak tűnt, mint emlékeztem. ‒ Pár szót azért mondanék a
cégről, ha megengeded. ‒ Közben a reluxát igazgatta. ‒ Többek
között építőanyagokkal, építészeti beruházásokkal és kivitelezéssel
foglalkozunk. Az ügyvezetésünk Amszterdamból települt át, így
jelenleg komoly átalakulások zajlanak, már ami az emberi
erőforrásainkat illeti. Az ok, amiért most is zajlik a kiválasztás, az,
hogy a PR-osztályon megüresedett egy szakfordítói hely. ‒ Befejezte
a reluxával való bíbelődést. ‒ Matyi fiam említette, milyen
intelligens lány vagy. Neki sosem ment az angol. Azt tudom
felajánlani, hogy otthonról végezd a munkád nagy részét, ne kelljen
mindennap utazgatnod. Még az könnyebbség lehet, hogy
elszámolással nem nekem tartozol majd, hanem a PR-részleg
vezetőjének. Ergo mi nem fogunk sűrűn találkozni egymással. Amit
sajnálok. De ezen is csak te változtathatsz. Szívből remélem, hogy
fogsz is.
 Legszívesebben ezt mondtam volna: kedves uram, ön
külföldön hajtotta a pénzt, mialatt nem viselkedett igazi apaként. Így
azt a megállapítást kell tennem, hogy ön csak egy fantom. Mivel ön
egy fantom, nem kérem az alamizsnát, szeretnék minél távolabb
kerülni az ön családjától, mellyel semmilyen jellegű kapcsolatot nem
kívánok létesíteni a jövőben sem. Utóirat: egyáltalán mi a francot
takar a PR-rövidítés?
Ehelyett kigúvadt szemekkel hitetlenkedtem a
szerződéstervezeten szereplő bruttó jövedelem összegén.
Biztos félreértek valamit.
Ez nem lehet annyi.
Visszakérdezés helyett újra átfutottam a szerződést, mintha
megfontolt volnék.
Köszörültem a torkom is hozzá, ahogyan a filmekben szokás,
hátha úgy komolyabb hatást keltek.
Fejben már töltöttem is ki a kipontozott sorokat: anyja
leánykori neve… született ekkor és ekkor… a továbbiakban mint
munkavállaló…
‒   Nem muszáj most válaszolnod. De arra szeretnélek
megkérni, holnapig jelezd, hogyan döntöttél, mert vannak más
jelentkezők is. Előrevettelek, mert önző okokból szeretném, ha meg
tudnánk egyezni.
Ráeszméltem, hogy én tulajdonképpen az Isten lábát fogva
lógok a szakadék felett, és nem csak egy gyönge faágon
himbálódzom, mint eddig hittem.
*

A következő héten megkötöttük a szerződést, és Feri bácsi

bemutatott újdonsült munkatársaimnak.
Nice to meet you, üdvözöltek a vegyes nemzetiségű kollégák,
én meg olyan büszke voltam magamra, mintha igazi üzletasszony
lennék.
 Amikor azonban kézhez kaptam az első anyagokat, ajkamra
fagyott a mosoly.
A tíz oldalból nyolc óra alatt csak hatot sikerült hellyel-közzel
elfogadhatóan lefordítanom.
Anyu este kilenckor tálcán hozta be a vacsorámat.
‒ Szívatás az egész! Nem is tudok angolul! ‒ fakadtam ki.
‒ Nem? Én azt hittem, nagyon is jó vagy belőle.
‒ Persze, ha nyelvtani teszteket kell töltögetni, de nem akkor,
amikor marketinganyagokat kell fordítani élvonalas hullámpala
tetőszerkezetek korszerű beépítési lehetőségeiről! ‒ Szétdobáltam a
fénymásolt papírokat és a szótárakat. ‒ Mr. Ferenc Sebastian
ügyvezető igazgató úr nyugodtan elmehet a retkes pokolba!
‒ Bejelentett munkahelyet szerzett neked! ‒ hűlt el anya.
‒ Szánalomból! ‒ vágtam rá. ‒ Elmondom én, miért kínálta fel
az állást! Mert megkerestétek. Felhívtátok, és elsírtátok neki, hogy a
kicsi lányotok abortuszra készül. Valószínűleg felajánlotta az árát,
vagy legalább a felét, mert egy abortusz nem olcsó dolog ám! Majd
miután kiderült, hogy nem bírom megtenni, előjött belőle a
bűntudat, amiért csapnivaló apa volt. Munkát szerzett a halott fia
terhes barátnőjének, így VIP-jegyet váltott a mennyországba!
Legalább a saját lelkiismeretével nem kell többé elszámolnia.
Pihenésképpen a profilképemet olyan egészalakos fotóra
cseréltem, amit a szobámban készítettem a tükör előtt.
Kisvártatva csőstül érkeztek a személyes hangú kommentek
egykori iskolatársaimtól.
Szia, Dorka! Nagyon szép vagy! ‒ hazugság egy.
Picit ‒ hazugság kettő ‒ látszik a képen, tehát igaz a hír?
Kösz a sok kedves hozzászólást ‒ írtam vissza bátran. A hír
igaz.
Természetesen alig érkezett rá válasz vagy like.
Elszomorodtam. Csak egy árva, nyomorult gratulációra vágytam
azon a szemét weboldalon. Olyan nagy kérés ez? Más kaphat, de én
nem?
 Miért? Én nem vagyok igazi várandós? Én hamis vagyok?
Műanyag? Kitömött hasú?
Bújjak a sötét pincébe, és szégyelljem magam?
Mi ez a nagy kitárulkozás? A terhesség MAGÁNÜGY! ‒ üzente
Jani, amire ennyit reagáltam:
A legjobbkor oltasz. Kapd be!
Szívesen lementem volna a horgásztóhoz napozni, de egyedül
nem volt kedvem, a kortársaim közé pedig ekkor még nem
merészkedtem. Az interneten sokkal egyszerűbb volt kiállni
magamért, és a büszke tini helyett a továbbra is büszke, de annál
terhesebb tini hálátlan szerepét játszani.
Vagy egy hónapig érleltem a döntést, hogy a világhálón kívül is
felvállaljam az állapotom.
Magamra erőltettem a bikinimet és a pipacsos nyári ruhámat.
‒   Te meg mit sündörögsz itt, Tódikám, mész valahová? ‒
kukkantott ki apu a szemüvege alól, miközben fél lábon
egyensúlyozgatva bíbelődtem a szandálommal.
‒ Strandolni.
‒ Nem zavar, hogy vége a nyárnak?
‒ Akkor leveleket söprögetni.
‒ Kikkel?
‒ A baseballsapkás hülyegyerekkel és a rajongóival.
‒ Ennek kicsit sem örülök.
‒ Én se nagyon, de ez van.
*

Jani és társasága egy fa árnyékában hűsölt a parton.

‒ Szia ‒ köszönt egy magas, fekete hajú lány ‒, Széles Melinda
‒ mutatkozott be. Szélesnek semmiképpen nem tűnt; csinosnak és
vékonynak annál inkább. ‒ Juj, mennyi idős? ‒ érdeklődött
negédesen. ‒ Kisfiú vagy kislány?
 Ösztönösen behúztam a hasam, de aztán rájöttem, ennek aztán
tényleg semmi, de semmi értelme.
‒   Azta! ‒ szaladt ki Jani száján. ‒ Milyen nagy már a cic… a
pocid!
Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben.
Kellemetlenül telt a délután, mert nem bírtam egyedül bekenni
magam naptejjel.
Nehezen mozogtam, húzódott a derekam. Geri egyből
felajánlotta a segítségét, de a szemem sarkából láttam, ahogy Jani
kikapja a tubust a kezéből.
Érdes tapintású tenyerével hosszú percekig kenegetett.
Sokszor nem sikerült a fejébe látnom. Pedig olyan kíváncsi
voltam, mi járhat benne!
‒   Jöttök röpizni? ‒ Sejtettem, hogy Melinda ezt nem nekem
címezte.
‒   Röpizni? Mi vagyok én, valami első mensis kiscsaj? ‒
tiltakozott Jani. ‒ Inkább fürdessük meg a gyereket, hátha bejön
neki!
‒ Neki biztos bejön, én viszont nem tudok úszni ‒ árultam el
magam. Ha gyávának néznek, hát nézzenek; ezek a csajok úgysem
tekintenek rám konkurenciaként.
‒ Jaj, hagyjuk már! ‒ Felhúzott a polifómról. ‒ Az úszás és a
dagonyázás nem ugyanaz. Mint ahogy a kufirc és a petting sem.
Melinda úgy vihogott, mintha az évezred poénját hallotta
volna, én azonban nem lelkesedtem a hasonlatért.
Jani besegített a sekély tóba, és tett velem pár lépést, amíg a víz
el nem lepte a térdem.
‒ Oké. Elég… most elég.
Ennyi féltékeny nőstényt még soha életemben nem láttam.
Mindenféle apró női trükkel megpróbálták elvonni Jani figyelmét
rólam, ami csak ideig-óráig sikerült.
Mégis miért gondolják, hogy egy nagyhasú lányra bármilyen
okból irigykedni kellene?
 Hát nem látják, mekkora tragédia vagyok?
Miután a társaság szétszéledt, Janival beültünk a közeli
hamburgereshez.
Talán az evés volt az egyetlen közös pontunk.
‒ Csinos ez a Melinda ‒ jegyeztem meg.
‒   Ja, nem rossz ‒ felelte egykedvűen, és a fél feje eltűnt két
zsemle között. ‒ Azért neked se kell még panaszkodnod ‒ tette
hozzá megnyugtatásul, bár engem egész más foglalkoztatott.
‒  Kérdezősködni lehet? ‒ Most, vagy soha, gondoltam. Végre
kiderítem, miért veszítettem el a legjobb barátnőmet, és miért
vagyok magányra ítélve! ‒ Nekem még mindig nem világos ez az
egész ügyetek Vicával. ‒ Elakadt az evéssel; a marhahús kilógott a
fogai közül. ‒ Azt sem értem, miért nem látogatja a szüleit ‒
morfondíroztam tovább.
‒   Honnan veszed, hogy nem látogatja őket? Mert szerintem
simán hazajár, csak éppen nekünk felejt el szólni. Egyébként meg
leakadhatnál végre erről a lehúzó témáról, mielőtt frankón felvágom
az ereimet.
‒   Olyan jól megvoltatok! Össze is illettetek, és nekem sose
említette, hogy bármi gikszer lenne!
‒   Fejezd már be, nem igaz! ‒ dörrent rám, még pár szem
morzsa is kiesett a szájából. ‒ Szippantod el a jókedvet belőlem,
mint valami energiavámpír!
‒   Bocs, de azt hiszem, jogom van tudni, valójában miért is
húzta el a csíkot!
‒   Hányszor hallottam már tőled ezt a jogom van tudnit…
Idegesítő. Mi vagy te, valami jogász? ‒ A jogász szó hallatán belém
nyilallt valami. ‒ Ha meg annyira érdekelnek az okok, miért nem
kérdezed meg tőle?
‒ Mert csak tőmondatokban szokott válaszolni!
‒ És? Csak barokk körmondatokat képes értelmezni az agyad?
‒ Jani, basszus… hogy lehetsz ennyire érzéketlen…
 ‒ Te hogy lehetsz az! ‒ mordult fel újra. ‒ Hónapokkal ezelőtt
előkészítette ezt az elslisszolást. Vérprofi módon. Nem vettük
komolyan, nem is foglalkoztunk vele, és történtek utána azok a
dolgok, ő meg lezsírozott mindent odakint, úgyhogy olajra lépett. És
pont! Jó?
Megfigyeltem, hogy amikor épp nem evett vagy bohóckodott,
halkan és keveset beszélt, viszont igen hirtelen gerjedt haragra.
Ismét levontam a bölcs, általánosító következtetést az
erdélyiekről, de azért tovább feszítettem a húrt.
‒ Akkor tehát sose tudom meg, miért szakítottatok?
‒   Sose. ‒ Félretette a hamburger utolsó falatját. ‒ Elment az
étvágyam.
‒   Elnézést az étvágyadért ‒ gúnyolódtam. Itt kellett volna
befejezzem. Azonban már úgy belelendültem! ‒ Csak azért az én
helyzetem sem rózsás, nem? Itt maradtam tökegyedül, amikor a
legnagyobb szükségem lenne rá.
‒   Ne rám vetítsd ki a barátnőhiányod, Dorka! Barátságtalan
lárva voltál az osztállyal, nem én tehetek róla, hogy csak a Viki bírt
elviselni.
‒ Hé, ez a lárva azért rosszulesett! ‒ Igyekeztem elviccelni, de
ilyenkor becsukódott nála a kapu, még egy üzenetet se lehetett
becsúsztatni alatta.
‒ Kinek mi. ‒ Otthagyta a szemetet az asztalán, az ételmaradék
egy részét pedig a szája szélén, ahogy szokta. ‒ Menjünk már haza.
Az úton nem szólt hozzám, és amikor búcsúzásként
ágaskodtam a magasba, hogy adjak egy puszit, elhúzta az arcát a
lárva elől.
‒ Jó éjt.

15
Az utolsó trimeszterben nem egyszer akartam feladni. Nem egyszer
jutottam el odáig, hogy vége, ennyi fordítást bírok, egy sorral sem
többet.
Havonta egyszer be kellett mennem az irodába. Ilyenkor indiai,
holland és japán kollégák igazítottak útba, éppen merre találom Mr.
Sebastiant, és minden alkalommal tudtomra adták, milyen nice,
Dorothy, nice a pocakom.
Azért is ragadt rám a Dorothy név, mert képtelenek voltak
kimondani a nevem. Eleinte Dorotájának szólítottak, én meg abban
bíztam, nincs fogalmuk róla, hogy Dorotája épp a nagyfőnök
unokáját hordja a szíve alatt.
Még a vállalat arcképcsarnokába is felkerültem: Dorottya
Redey, Public Relations Translator. Ha a fordításaim nem köszöntek
volna vissza a cég weboldaláról, azt hihettem volna, hogy az egész
PRT-pozíciót Matyi apja találta ki.
‒   Szerintem te megkedvelted ezt a munkahelyet ‒ vélekedett
anyu.
‒   Én-csak-Mister-Sebastian-rabszolgája-vagyok-nem-emberi-
lény ‒ meneteltem felé robotként ‒, vacsorát-kérek!
Minél mozgékonyabb kedvében találtam a babát, annál jobban
elfáradtam. Valahányszor rászóltam, hogy nyughasson már, azzal a
lendülettel meg is sajnáltam.
Ahogy teltek a hónapok, a gerincem egészen homorú formát
vett fel a baba súlyától, és a méhem is fájt, ahogy nyúltak a szalagok.
Kevés gusztustalanabb dolog van annál, amikor egy fiatal
nőnek vizesednek a lábai, de legalább a bal szemem befejezte a
rakoncátlankodást; úgy tűnt, a terhesség kigyógyított a
kancsalságból.
Bármennyire is begubóztam, az internetnek köszönhetően
gond nélkül követhettem az eseményeket. A kocsikat, a haverokat és
a nőket Jani körül, olykor néhány zord erdélyi hegyet,
megmosolyogtató képaláírásokkal.
 Unalmas óráimban ismétlődő arcokat kerestem a fotóin.
Várakozásaimmal ellentétben a Melinda nevű lány alig szerepelt
néhányon.
Mivel Vica nem hozta szóba, én sem üzentem meg, hogy
szerintem Jani új barátnőre tett szert, akit a legfrissebb
információim alapján eddig még nem vitt ki magával Erdélybe,
szabadnapjain pedig lepukkant autókkal és még lepukkantabb
figurákkal versenyez.

Guten Tag, „Isabel”,

Tudom, hogy nem várhatok hosszú választ tőled, és
tudom, hogy tulajdonképpen ezeket a végtelenített
leveleket terápiaként írom, de azt hiszem, eléggé rám fér a
terápia.
Mostanában sokszor eszembe jutnak a gimis évek, és
az, hogy te voltál (vagy?) a legjobb barátnőm. Ezt akkor is
így gondolom, ha te nem, és akkor is, ha nem úgy váltunk
el, ahogy kellett volna.
Az utóbbi időben magasról tettem rád. Ez a vád jogos,
elismerem.
Azt is sajnálom, hogy nem búcsúztam el tőled annak
rendje-módja szerint. Amikor odajöttél hozzám, hogy
Münchenről áradozz, nem támogattalak.
Tényleg sajnálom.
Az utolsó pillanatig el se hittem, hogy elmész. Még
akkor sem, amikor már a papírjaidat mutogattad.
Mégse érzem úgy, hogy cserbenhagytál. Nem
korlátozhattalak, nem várhattam el, hogy csak miattam itt
maradj.
Képzeld, a tetőre már jó ideje nem mehetek ki. A
törzshelyemnek befellegzett, amióta a lakók új zárat
szereltettek fel.
Talán jobb is.
 Ott minden Rá emlékeztetne.
A faládák, amiken ültünk, a parabolaantennák, és
tulajdonképpen az egész város, ami pár hónapja még a
lábaink előtt hevert.
Csak úgy száguldanak a hónapok. Még nem értem
magam utol agyilag, de várom a pillanatot, amikor végre
felfogom ezt az egészet.
Viszket a hasamon a bőr és puffadok, de legalább egy
ideje nem hányok. A dokik szerint a körülményekhez és a
koromhoz képest egész jól viselem a terhességet.
Fiatal szervezet sok mindent kibír.
Állítólag.
Milyenek a német pasik? Mind szőke és vörös a feje,
vagy csak azok, akiket a Balatonnál látni nyaranta, ahogy
pucérra vetkőznek a strandon a családjukkal?
Írhatnál bővebben, mint a kösz, minden oké és társai.
Örülnék neki… de annak is örülök, ha csak „minden
ok.”
Glück auf,
RéDó
Nem tettem hozzá, hogy a magány már-már az agyamra megy,
mert anyuékon kívül az egyetlen társaságom egy sosem látott kisfiú.
Egy kisfiú, akit elneveztem Marcinak.
‒ Marci ‒ ismételgettem magamban. ‒ Ez a te neved. Jó lesz?
Onnantól fogva soha, de soha többé nem éreztem egyedül
magam.
*

Jani születésnapjára a kollégái bulit terveztek, amire valami tévedés

folytán én is kaptam a neten meghívót.
 Apu nem tudta megbocsátani neki, hogy egyszer részegen vitt
haza:
‒   Hát, te bolond vagy, ha elmész, kislányom. ‒ Majd engem
ismerve utánam szólt: ‒ A telefont itthon ne hagyd! Hazafurikázlak,
ha elfáradtál.
Kifestettem magam, és kismamaszoknyába bújtam. Tinédzser
vonásaimmal, huszonévesekre jellemző tartásommal és a koromnál
érettebb gondolkodásommal néha el kellett gondolkodnom rajta,
hány éves is vagyok tulajdonképpen.
A férfiak aznap este megbámultak hátulról az utcán. Még egy
füttyentést is kiérdemeltem tőlük, de amint oldalra fordultam,
elcsíptem elképedt pillantásaikat.
Vásároltam egy üveg bort, és szuszogó rozmárként másztam le
a pincehelyiségbe.
Melinda tortát hozott Janinak: igazi, házi készítésű sajttortát,
tűzijátékkal a közepén és marcipánfigurával a tetején.
Elszégyelltem magam a borommal, és már nem is nagyon volt
kedvem maradni, Jani azonban utánam nyúlt a tömegben.
‒   Hova mész? El ne menj! ‒ Gondoskodón közelebb vont. ‒
Leülünk mindjárt, okés?
Sejtettem, hogy már nem szomjas, különben miért lenne
ennyire figyelmes?
Szebbnél szebb lányok versengtek a kegyeiért, de ő csak velem
törődött, bár feltűnően nagyokat hallgatott.
‒   Valami gáz van? ‒ faggattam. ‒ Vagy csak túl sokszor
koccintottál?
‒ Baj éppenséggel van…
‒ De mi?
‒ Hogy egy szar alak vagyok… nagyon szar alak.
‒ Dehogy vagy te szar alak!
‒ De, Dorka, de… nem is tudod, mekkora darab szar…
‒ Na, egyél egy kis sajttortát, az majd felszívja a piát! Melinda
tortája… ‒ szökött ki belőlem, mire felemelte a hangját:
 ‒ Nem kérek a tortájából! ‒ Erre már többen odafordultak. ‒
Senkinek a tortájából se kérek… Nem eszem meg más tortáját… meg
akarom enni… de nem lehet… érted?
‒ Ha enni akarsz, egyél ‒ motyogtam tanácstalanul.
‒ Tényleg?
‒ Ha kívánod…
‒   Ha tudnád, mennyire. ‒ Ahogyan ezt mondta, a lehelete a
bőrömhöz ért, egészen közelről.
Ekkor azonban három tizenhat év körüli lány ugrott köré, és
két oldalról puszit nyomtak le neki:
‒ Isten éltessen!
Hamar elhessegette őket, én azonban látványosan fintorogtam,
amivel kivertem nála a biztosítékot.
‒ Na, mi van már ‒ hördült fel ‒, szabad ember vagyok, vagy
nem?
‒   Voltál valaha nem szabad is? ‒ gúnyolódtam. ‒ Jó, Jani,
engem ez hidegen hagy. Hallottam én jópár sztorit a
háremhölgyeidről, úgyhogy ugorjunk, mert ez a rész biztos nem
érdekel.
‒ Mi, mi, milyen háremhölgyek?
Ha már belekezdtem, azért is befejezem a mondókámat.
‒   Matyi mindent elmesélt rólad, sajnos ismerem bohó estéid
összes vágatlan verzióját. Felesleges a szűzkislányt játszanod, jó
nagy kujon vagy te, ha nem a legnagyobb. Rendes barátnőid nem is
voltak, mert mindenkit kirúgtál az ágyadból reggelente, és senkivel
se akartad folytatni – hergeltem tovább. ‒ Anyukád ettől teljesen
kilehet már, Vicáról nem is beszélve, de mindegy, róla nem
beszélünk.
‒   Az én bohó estéim? És a te áhított estéidről nincs kedved
beszélgetni? Végzősként cikinek érezted, hogy szűz vagy, ezért
vadásztad le Sebit! Azt hiszed, nem tudom? Ne aggódj, ha csak rád
nézek, látom, mekkora sikerrel jártál! -‒ Ott bántott, ahol a
legjobban fájt. ‒ Mindent szétzúztál, mindent elrontottál… a legjobb
barátomat is képes voltam meggyűlölni miattad… Te, te, Rédey, te
vagy az egésznek az oka, érted már?!
Miért szorult össze ennyire a szívem?
Minden egyes szó után, egyesével?
‒   Miután rátok nyitottam nálunk, szétvertem otthon a fél
berendezést… többen már fogadásokat kötöttek, hogy igazán soha
nem lesz köztetek semmi… Vica megvádolt, hogy nem bírom
elviselni, hogy lefeküdtetek… hogy már az elejétől nem is ő a fontos
nekem, hanem te… te, te, te…!
Ne ‒ vájt belém a felismerés.
‒ Sebi nem volt hülyegyerek… végig tudta… Mindig ott volt ez
a kibaszott rivalizálás köztünk… nem véletlenül tüntetett fel rossz
színben előtted… amikor megtudtam, hogy rohamai vannak, le
akartam állni… de minden csontját össze tudtam volna törni… Igen,
voltak fent nálam mindenféle csajok… igen, párat reggel küldtem el,
aztán aludtam tovább… de nem ők tehettek róla, egyikkel sem volt
más bajom, mint hogy… Pedig én nem is tudnék szeretkezni veled…
csak olyanokkal tudok elsőre, akik iránt közömbös vagyok… Amikor
jött a baj Sebivel… a megfázása… én meg kidobtalak titeket aznap
éjjel a hidegbe… egyre jobban utáltam magam… aztán amikor
kiderült, hogy terhes vagy… akárhányszor próbáltalak vigasztalni,
szemét módon minden egyes érintésedért gyilkolni tudtam volna…
és gyilkolnék most is…
Ahogy ezt kimondta, szorosan átölelt.
Ez az ölelés szorosabb volt, mint az összes engem ért ölelés
együttvéve.
A copfomba kapaszkodott, és egészen a falhoz nyomott, szinte
eltűntem széles háta mögött.
‒ Nocsak, látom, jó a buli!
Szétugrottunk.
Egy számunkra majdnem idegen, vörösre festett hajú,
gyönyörű lány állt előttünk.
Felfoghatatlan, hogy pár hónap alatt ennyit változzon valaki.
 Valaki, akit talán meg sem ismerek, ha nem látom a netre
feltöltött fotókat.
‒   Élvezed, Jancsika? ‒ Vica ivott a kezében szorongatott
sörösüvegből. ‒ Jól van, nem zavarok, forgassátok tovább a pornót,
mit érdekel engem már! ‒ Ahogy az utolsó szavakat kimondta,
legörbült a szája. ‒ Bár nem értem, miért… miért tetted ezt velem…
Mi az, amit ő tud, én meg nem… ‒ szipogva mutatott rám. ‒ Nektek
tényleg semmi sem szent? Hogy van ehhez gyomrotok? Hogy
vagytok erre képesek? Sebi meghalt, fogtátok?! ‒ Egyre közelebb
dülöngélt hozzám. ‒ Te meg elvárod, hogy veled együtt szajkózzam,
milyen jó, hogy gyereket vársz a halott pasidtól? Francokat!
Sajnállak, ahogy most kinézel… meg ami vár rád… mindig attól
rettegtem, hogy a sorsodra jutok, hogy fiatalon terhes leszek, hogy
így meghízom, hogy keserves kínok között ki kell nyomjak
magamból egy újszülöttet, amibe bele is halhatok vagy szét is
szakadhatok… most mégis annyira irigyellek! ‒ Őrült tekintete
Janira ugrott. ‒ Na, de térjünk a lényegre! Sikerült már megdugnod
a legjobb barátnőmet? Vagy még mindig a takaró alatt bámulod a
fotóját a neten? ‒ Újra sírásra váltott. ‒ Kivittél magaddal
Erdélybe… Bemutattál a nagymamádnak… aki szeretett engem…
felvállaltál, ahogy előtte senkit!
‒ Ide figyelj, Viki, moderáld magad, hallod?!
Addig hadakoztak, amíg Vica el nem találta a könyökével Jani
orrát. Reccsent egyet, és eleredt belőle a vér.
A bámészkodók közül páran rögzíteni akarták telefonnal a
jelenetet, de több olyan is akadt, aki egyértelműen Vica pártját fogta.
Közéjük tartozott Melinda is, akin láttam, hogy legszívesebben az
egész sajttortát Jani vérző képébe nyomná.
Kétségkívül negatív szereplő vált belőlem pár perc leforgása
alatt, akit a közönség legszívesebben kiíratna a sorozatból.
‒   Te pedig… ‒ címezte nekem Jani befogott orral ‒, te pedig
egy igazi boszorkány vagy!
 ‒   Nem vagyok boszorkány! ‒ kiáltottam fel gyerekes, fojtott
hangon.
Ha azt hittem, ezt bárki is elhiszi körülöttem, sosem tévedtem
még ekkorát.
*

Nem szerettem a temetőket; Matyihoz sem sűrűn jártam ki.

Lehangoló látvány lehettem, ahogy nagy hasammal
bukdácsolva, fekete kapucniban gazolom a sírt, mint egy hangya, aki
túl nagy kenyérmorzsát kapott fel.
Eleinte még megkísértett éjszakánként a rémkép, hogy a fiú,
akiért bármire képes lettem volna, mára nem más, mint egy szürke
csontváz.
Ki kellett többször hangsúlyoznom magamban, hogy nincs
arca. Nincsenek szervei.
Nincsen húsa.
Nincsen szíve sem.
Megérdemeltem volna, hogy valaki rám szóljon, hagyjam abba
azonnal, mert ilyenekre tilos gondolni, nem szabad, nem illő; tabu!
Én mégis gondoltam, túl merészen, tudván, a fejembe úgysem láthat
bele senki.
Emlékszem, ahogy egyszer iskola után ültünk a gyrosos
teraszán.
Szemüveget viselt, a széldzsekinket dagadtra fújta a szél, és a
pad alatt egy döglött egeret fedeztünk fel.
Észrevette, mennyire megsajnáltam a kis állatot.
‒   Meg ne sirasd! Ez csak egy egér. ‒ Arról faggattam, hisz-e
halál utáni életben. Azt felelte: ‒ Ne törd ezen a buksidat. Mind
szétrohadunk szépen a föld alatt, és nincs tovább.
Én azonban nem nyugodtam bele ilyen könnyen a kézenfekvő
válaszba.
‒ Ha feldobjuk a talpunkat, soha többé nem is találkozunk?
 ‒   Nem. ‒ Jó étvággyal beleharapott a gyros-szendvicsbe. ‒
Felzabálnak a férgek, ez így van kitalálva. De hát a Rédey Dorka az
élet rendjével is szembeszállna…
‒   Semmi kedvem a föld alatt rothadozni! ‒ Óvatosan oldalba
bokszoltam. ‒ Hátha valamilyen módon tovább él a lélek.
Vigasztalóan megsimogatta a kezem.
‒   Ha lélekvándorlás létezne ‒ márpedig nem létezik ‒,
legközelebb lepke lennél. Vagy lajhár. A lepedőbe bújt, idiótán
huhogó kísértetekben meg nem hiszek. ‒ Félrefordította a fejét: ‒
Mi van, most kiábrándultál belőlem?
Két hónap múlva halt meg.
*

A mai nap során helyenként hószállingózás, a hegységekben

hózápor várható. Többször süllyed fagypont alá a hőmérő
higanyszála.
Ki nem dugtam volna az orrom semmi pénzért olyan időben,
amikor a köpések is megfagynak a járdán.
Helyette mást se csináltam, csak lógtam a neten és falatoztam.
Az egész napom egy hosszú, elnyújtott táplálkozásból állt; már
amikor épp nem húztam a lóbőrt.
Feri bácsi beleegyezésével beküldtem az utolsó fordítást, mert
hamar elfáradtam, nem tudtam hosszú órákat ülni és koncentrálni,
ráadásul a végére már kevertem a szavakat, és az írásom hemzsegett
az elgépelésektől.
Anyu szerint azért szuszogtam minden egyes levegővételnél,
mert a növekvő hastérfogat nyomta a tüdőmet.
Már a pihenés is gondot okozott: ha oldalt feküdtem, a vesém
fájt, ha háton, akkor beállt a gerincem, és segítség nélkül felülni se
tudtam, csak hátára fordult bogárként kapálóztam.
A legutolsó vizsgálaton Marcit két kiló ötvennek mérték, ami
megfelelt a korának. A szívhangja egyre határozottabbá vált, mint
egy erőszakos, önálló életre kelt óceán. Nehezen kötöttem össze
azzal az elmosódott, rejtélyes teremtménnyel, akit a szüleim
mindennap többször megsimogattak a pocakomon át, hogy jól van,
ügyes kisfiú vagy; eddig még senki se titulálta bármelyik részemet
kisfiúnak.
A gépem háttérképének Marci legújabb ultrahangfotóját
állítottam be, amin valamit épp a szája elé tuszkol.
Állítólag a vastag, barázdált cső nem más, mint a köldökzsinór.
Az a köldökzsinór, amiről kiderült, hogy olyan széles, mint a
csuklóm.
Anya felvilágosított, hogy nemcsak a babát kell megszüljem,
hanem a méhlepényt és ezt a vaskos bigyót is, és az, hogy szerintem
ezek undorító dolgok, meglehetősen gyerekes hozzáállás, amin ideje
volna változtatnom.
‒ Lassan szobaformájú leszel ‒ ragadta meg a lényeget apa, de
életemben először nem vettem zokon a súlyomra vonatkozó epés
megjegyzését.
‒ Végre van alibim: nem mozoghatok!
‒ Ugyan már, ki mondta ezt a marhaságot, mozogni igenis kell!
Amikor anyád ennyi idős terhes volt veled, biciklivel járt el kenyérért
és tejért…
‒ Tudom, és lavórban törtétek a jeget a fürdéshez! Jaj, ne már,
ezeket az ósdi sztorikat alig húszezerszer meséltétek.
‒ Gúnyolódj csak, kislányom! Tudod, mennyi mindenen kellett
keresztülmennünk, hogy saját lakásunk legyen? ‒ A borzasztó az,
hogy erről a lelakott, szűkös kis panelről beszélt. ‒ Fel tudod fogni a
súlyát? Attól féltünk, kettőnket se tudjuk majd eltartani, nemhogy
téged!
‒ Jé! Akkor miért nem védekeztetek?
‒ Dórika, ne légy tiszteletlen édesapáddal! ‒ Anyu valószínűleg
az örök hűség mellett a bajtársiasságra is felesküdött.
 Szerencsétlenségemre apa megtudta, hogy Jani ölelgetni
merészelte a lányát, ezért dühös vaddisznóként csörtetett a
szobámba:
‒   Micsoda? Szétrúgom a valagát annak a román gyereknek!
Takarodna haza oda, ahonnan jött!
‒   Jaj, hagyd már abba! ‒ Kiszaladtam, és bezárkóztam a
mosdóba. ‒ Még mindig terhes vagyok… és egyre terhesebb… és
nem bírom a kiabálást… azért ordítok…
Ráült a csend a mi mindig zajos lakásunkra.
Miután elült a vihar, anyu benyitott a fürdőszobába. Én még
mindig ölembe ejtett kezekkel ültem a kád szélén.
‒ Nem kényelmetlen így? ‒ kérdezte óvatosan.
‒   Mindenhogy máshogy kényelmetlen ‒ morogtam. – Majd
ülök még itt pár órácskát, amíg ki nem egyenesedik a hátam. Ha
szerencsém van, meg is szülök. Ide, a kádba.
‒ Ne mondj ilyeneket. ‒ Mellém ült a kád szélére. ‒ Beszéltél
azóta Janival?
‒ Nem. ‒ Az orromat a pulóverem ujjába töröltem. ‒ És nem is
érdekel egy részeg ember segélykiáltása.
Olyan élettelenül meredt a fürdőszobaajtóra, mint a ponty a
salátára a karácsonyi asztalon.
‒ Talán az. Talán más.
A méreg ezúttal is túl hamar vette el az eszem.
‒   Csak rá számíthattam, miután mindenki itt hagyott, érted?
Most meg… most meg olyanokat vall be nekem, hogy… hogy helyette
is szégyellnem kéne magam… Csak hát benne nincs szégyenérzet…
Szemét módon minden egyes érintésedért gyilkolni tudtam
volna… és gyilkolnék most is…
Te, te, Rédey, te vagy az egésznek az oka, érted már?
‒   És te megijedtél. ‒ Anya kezdte átlátni a helyzet állását. ‒
Hol van most?
Vállat vontam.
 ‒ Vonat alatt. Kötélen. Bánom is én! ‒ Sose értékelte a fekete
humort. Méltatlankodva feltolta a szemöldökét a homlokára, míg én
hidegvérrel folytattam: ‒ Szabadságot vett ki, hazapucolt Erdélybe,
hogy kiduzzogja magát a szottyadt nagyanyjának, kelt tésztákat
zabál és sört vedel, amitől hízik, mint a disznó. Nem tudom.
‒ Hát akkor mégiscsak szégyelli magát.
A torkomat sírás fojtogatta, de nem akartam a felszínre
engedni.
‒   Azt hiszem, a barátom volt… ‒ Feladtam. ‒ Úgy szeretem
Janit, anya… ‒ Hagytam, hogy a búzakalászok szorgalmasan
felitassák a könnyeimet anyu műszálas blúzán. ‒ De egy barát nem
csinál ilyet… ha tényleg olyan fontos vagyok neki, ahogy elázva
bizonygatta… akkor nem hagy magamra terhesen… ő is ugyanolyan,
mint Vica, igazából összeillenek, nagyon is összeillenek, nem?…
Mindkettőnek többet ér a sebeik nyalogatása, mint én…
Anyu a hullámzó pocakomra tette a kezét, mintha azt
mondaná: egy barátom biztosan maradt. Étolaj-szagú, kerek holdra
hasonlított, aki a legsötétebb éjszakán is melegséget áraszt,
bármekkora megerőltetésébe is kerül mindez.
Apa ekkor nyitott be. Gyér haja égnek állt a feje búbjára tolt
maszatos szemüveg körül.
Úgy fogyasztotta a szemüvegeket, mint más a zsömlét.
Vásárolt egy párat a bevásárlóközpontban, a felére aztán
otthon ráült, a másik felére rálépett, de ha mégis maradt egy, azt
biztosan elkavarta a lakásban, és kiabált, hogy hol a szemüvegem,
jaj, nem látok, sosincs meg, hová tettétek. Jóval később került elő
olyan lehetetlen helyekről, mint amilyen a cipős szekrény alsó polca,
vagy a mosógép mögötti pókhálós sarok.
‒ Teljesen dinka lesz a gyerek ennyi bőgéstől ‒ állapította meg
orvosokat megszégyenítő bizonyossággal.
‒   Apa! ‒ vonyítottam, és újrakezdtem a zokogást: ‒   Nem
akarom, hogy dinka legyen!
 ‒   Ezt most nagyon kellett, Robi? ‒ Leesett az állam: anyu
ismét arra vetemedett, hogy kiálljon értem apuval szemben. ‒ Nem
látod, hogy meg van rémülve? Mert ha nem… akkor javaslom, hogy
vegyél fel egy új szemüveget arra a csökönyös vén fejedre! ‒ Egyszer
csak megszólalt a zsebében a mobiltelefon. Puha arca megnyúlt,
ahogy megpillantotta a kijelzőn villogó nevet. ‒ Szervusz, igen, jól.
Igen, itt van mellettem. ‒ Nem törődött tiltakozó
kézmozdulataimmal. ‒ Ez… ez nagyon kedves lenne tőled.
Köszönjük. Köszönjük szépen. Biztos nem jössz fel? Szívesen látunk,
ma épp együtt a család, bár még nem készültünk el a takarítással…
de csak egy kávéra… Jó. rendben. Megértettem! Igen, igen. Semmi
gond. Mi is téged. Szervusz. Szervusz, Klárika.
Úgy pattantam fel a kád széléről, mintha nem is egy
megtermett medicinlabdát cipelnék.
‒ Nem vagyok itthon! Sziasztok! Dokinál vagyok! Ma esedékes
a százötvenedik ultrahang! Babakocsit veszek! Anyák napjára
készülök! Mondjatok neki akármit, én elszivárogtam!
Anya megadóan bámulta a telefont a tenyerében.
‒ Hoz neked mindenféle drága bioholmit.
‒ Hah! ‒ Megvetően fújtam egyet. ‒ Feltámadt benne a sosem
volt anyai, bocs: nagyszülői ösztön? Ide aztán fel ne jöjjön!
‒ Nem is jön. Csak megáll a ház előtt. Tíz perc múlva.
Hősiesen teleszívtam a mellem levegővel.
‒ Lemegyek, és felhozom a mérgeket. Aztán mindet kiöntöm a
lefolyóba.
‒ Öntöd a fenét, Tódikám! ‒ vágta rá apa azonnal.
A kisszobám ablakpárkányát csillag alakú hópelyhek
borították. A tízemeletesek közti füves parkot lassan belepte a
fehérség. Telente, amikor a hó befedte az utcákat, és a sózást még
nem kezdték meg, ünnepélyes csönd ereszkedett a városra.
Szerettem ezt a fajta emelkedett némaságot.
 Ekkor mintha egy piros sapkás kisgyerek alakját láttam volna
körvonalazódni a bokroknál. Az orra vörös volt a hidegtől, és színes,
egyujjas kesztyűt viselt.
Képzelődöm. Ebédidőben hétvégén nincsenek is lent a
gyerekek. Főleg nem a szüleik nélkül. A lakásokban kanalazzák a
forró gulyáslevest, közben rajzfilm megy a tévében, a sütőben sül a
sütemény, az asztal közepén adventi gyertyák égnek.
Azért csak tovább gúvasztottam a szemem. Hogy lehet, hogy az
előbb még ott volt az a kölyök, most meg nincs sehol?
‒ Klára most csörgetett meg ‒ szólt ki anya a konyhából, mire
összerezzentem.
‒ Jól van, jól van, indulok már!
A tavalyi csizmám fel se jött cipóvá dagadt lábamra. A szakadt
vászon tornacipő bezzeg igen. Szerencsére a szüleim nem látták,
hogy nem az időjárásnak megfelelően öltöztem fel.
Megragadtam a nehéz kulcscsomót, és nekilódultam.
A lift döcögve vitt le a földszintre. Karommal kilöktem magam
a kapun, és a korlátba kapaszkodva lemásztam a lépcsőn. Apának
már megint igaza van, elszoktam a mozgástól.
Az ismerős Volvo a szemközti parkolóban járatta a motorját,
amiből levontam a következtetést, hogy a vezetője nem marad
sokáig.
Klára letekerte az ablakot, és felmerült bennem a kérdés,
mindig ilyen idős volt-e, vagy az elmúlt hónapok alatt vált ennyire
megviseltté.
A haját kivételesen hátrafogta, a bőre pedig olyan sárgásnak
tűnt, mint a májbeteg vidéki nagyapámé, aki az ország másik
végében lakott, és aki a hírre, hogy az éppen nagykorú unokája
teherbe esett, annyit válaszolt: örül, hogy elballagtam az általános
iskolából; egyébként a tyúkok jól vannak, különösen az az egy, akit
két éve mentett ki az árokból.
Alzheimer, mondogatta apa szomorúan, és többet nem
beszéltünk a nagyapáról.
 ‒   Jó napot ‒ üdvözöltem Klárát, mire egy arisztokratikus
mozdulattal benyúlt a hátsó ülésre, és kiadta a csomagot az ablakon.
Ekkor vettem észre, hogy a lánya is ott ül mögötte. A füléből a
fülhallgató zsinórja és két apró, rózsa formájú fülbevaló lógott, a
haja baloldalt befonva terült el a vállán. Gőzerővel rágózott, és
közben a telefonján üzengetett valakinek; még köszönni is elfelejtett.
Villámgyorsan a hasamra pillantott, az elképedéstől tátva
felejtette szőlőzsíros száját, majd ismét közönybe süppedt, és
copfostul-fülbevalóstul elnyelte a világháló.
‒   A zöld porból reggelente készíts magadnak turmixot, de
csakis éhgyomorra fogyaszd ‒ darálta az anyja sürgetően. ‒ A sárga
dobozban vitaminok vannak, ezt a szoptatás alatt is szedned kell
majd.
‒   Köszönöm szépen. ‒ Azért sem törődtem az utasító
hangvétellel.
‒   A borítékot add oda anyádéknak. Egy magánkórház
elérhetőségét is beletettem, a szülészt személyesen ismerem, ha
javasolhatom, mielőbb konzultáljatok vele.
Ekkor nézett csak rám úgy igazán. Elborzadva. Fiatal lány, aki
az ő fiától terhes!
Olyan szívesen mondtam volna neki valamit, bármit, de semmi
nem jutott az eszembe. Sem magyarázat, sem kifogás. Feri bácsi
együtt érző tekintete járt a fejemben, és az e-mailek, amiket a munka
ürügyén írt. Ugyan többségük arról szólt, hogy tagoljam bátrabban a
szöveget, és használjak szakmaibb kifejezéseket, búcsúzás helyett
mégis ott állt mindegyik végén egy rövid érdeklődés a hogylétemről.
Klárát azonban nem érdekelte, én hogy vagyok, sem röviden,
sem hosszan. Még a méricskélésemet is befejezte.
‒ Neve van?
Élesen hangzott: Neve van?
‒   Márton ‒ nyögtem ki kényszeredetten, és igyekeztem nem
gondolni rá, milyen abszurd is a helyzet, ahogy a hóesésben
ácsorgok egy drága kocsi mellett, amiből Matyi anyja ki se száll, csak
a pink rúzsréteg alól engedi meg magának azt a bizonyos két szót:
‒   Te tudod. ‒ Felengedte a kuplungot, és belenézett a
visszapillantó tükörbe. ‒ Minden jót, Dóra.
Fázott a kezem, ahogy a szatyor fülét szorongattam.
Kicsinek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Legszívesebben
egyből kidobtam volna a kukába az egész csomagot.
Én mondtam, hogy anyám kemény. Én felkészítettelek rá! De
te elszúrtad.
Sóhajtva léptem fel a kapu felé vezető első lépcsőfokra, amikor
az üveg mögött megláttam őt.
A piros sapkás gyereket.
Szóval itt lakik. Sosem találkoztam vele azelőtt.
Biztosan új lakó.
Kesztyűs kezét az üvegre tapasztja, és néz.
Néz, engem néz…
Engem néz, a szeme égboltsötét, és az emlékek akaratlanul
törnek elő belőlem, megállíthatatlanul…
A tornacipőm talpa hirtelen megcsúszik a lefagyott lépcsőn.
A fejem hátrazuhan, a testem hátrazuhan, a szatyrot elejtem,
ahogy nagy erővel a farokcsontomra esem… legutoljára a
koponyámat éri az ütés, de nem fáj, ott nem fáj, de lent, ott igen, ott
nagyon, élesen, hevesen, az ágyékomnál, az alhasamban, az egész
medencémben, és nincs kinek kiáltsak, két tenyerem a jeges betonra
tapad, nem érzem az ujjaimat, nem érzek semmit, csak a forró,
elviselhetetlen húzódást, és valamit, ami folyik belőlem, talán
vizelet, de mégse, hanem vér, úristen, tócsaként terül el alattam… és
a gondnok Pista bácsi mocskos cipője lép mellém, a hangjában
ijedtség, az a fajta, ami az öregeké, ahogy kérdezi, mi történt, fel
tudok-e állni, de csókolom, nem…
Sosem hittem, hogy létezik olyan fájdalom, amitől úgy
elvesztem az önkontrollomat, hogy hosszas, szaggatott hangomat
visszhangozza a hófedte lakótelep, és Pista bácsi a kapucsengőn
hívja a szüleimet, és a fejem visszazuhan a betonra, a tetőt nézem,
egyre csak a tetőt, ahova nem mehettem fel többé, ahová nem
mehettünk fel veled soha többé, és olyan, mintha nem is a szürke
hófelhők vonulnának, hanem az épület zuhanna, rám, rám,
egyenesen rám…
*

A villódzó fényektől felforrósodik az arcom, és csak dobálom a fejem

jobbra-balra, mint egy lekötözött elmebeteg.
Egyedül két szót szűrök ki az elviselhetetlen zajból: azonnali
beavatkozás.
Hol vagyok, és mibe akarnak beavatkozni ezek a piros ruhás
emberek?
Maszkot nyomnak az arcom elé, ami ellen tiltakoznék…
tiltakozni akarok!
És injekciók… sok-sok injekció…
Nem bírom kinyitni a szemem… lihegek, mert megint jön egy
fájdalomhullám, majd megint… mintha egy százkilós ember
időnként a hasamra huppanna… Szóljanak már neki, hogy ne üljön
rám, van máshol is hely, de ő mégis rám ül… egyre többször… amíg
teljesen össze nem nyom ez a vadállat, hát hol van már valaki, aki
segít, kérem…!
Vegyszerszag van, és a vegyszerszag büdös, és kiabálnak velem;
a nevemet hallom, de inkább segítsenek, mert olyan, mintha szét
akarnék feszülni belül, csak nem megy…
Dorottya, ugye itt van velünk, kérdezi egy férfihang, aki a főnök
lehet, mert mintha hatást gyakorolna a többiekre körülöttem… egy
pillanatra ráeszmélek, hol vagyok, majd újra elfelejtem, és így
tovább… igen, itt vagyok, felelem mégis, hiszen az itt az itt van, a
most meg most, és engem tényleg Dorottyának hívnak, tehát
Dorottya itt van velük…
 Két ujjal felnyitják a szemhéjamat, és belevilágítanak a
zseblámpával a szemembe. Azt mondják, ki kell venniük, de mit kell
kivegyenek, mit… ne vegyék ki a szememet, látnom kell, nem akarok
megvakulni!
Feljebb ülök, de ez csak addig sikerül, amíg hányok… egy női
kéz simogatja a fejemet… hosszú körmei vannak, és az illat, ami a
köpenyéről árad nagyon erős, túl erős… újfent hánynom kell, még
csak szólni se tudok előre, hogy elnézést, még izzadok is… most csak
a testem tud sírni, én ahhoz is gyenge vagyok, hogy levegőt vegyek…
Eszembe jut a családom, és minden ok nélkül megszólalok,
mire rákérdeznek: mit mondott? Az anyját szólongatja, válaszol
valaki, nincs egészen magánál, és ezt rám értik, rám, pedig én
magam vagyok, magam, Rédey Dorottya, és ezt tudom jól…
Sürgősségi császár a kettesben, hangzik el, én meg nem értem,
ki itt a császár, vagy ki itt a király, de milyen világban él ez a császár?
Olyanban, ami forog és büdös? Olyanban, amiben próbálok nem
kitaccsolni, a százkilós ember meg teljes erejéből a hasamra ül, és
senki nem bír egyben tartani?
Minden tagomban reszketek, mint még soha,
kontrollálhatatlanul rázkódom, te jó ég; nevetséges vagyok!
Gurítanak tovább, hogy még jobban szédüljek, gurítanak, egy
olyan helyre, ahol remélhetőleg nem találnak meg a százkilós
emberek, és én megint kiáltok, mert egyre sűrűbben akar kiszakadni
mindenem, és esik a szívhang, és nem értem, egy hang hogy eshet le,
és ha már leesik, akkor hova.
Jéghideg ujjaim egy meleg kézben egyből kiengednek.
Apuci, nyöszörgöm.
Cicatündér, feleli, és ebből egyből tudom, hogy minden
rendben lesz.
‒   Fel fogják vágni a hasamat… ‒ ez az utolsó mondatom,
mielőtt mély és ismeretlen sötétségbe zuhanok.
 Epilógus
Ébredeztem.
Forgó szédülés és szomjúság kínzott, és mindenből kettőt
láttam, azt is elmosódva.
A szúrós branülön keresztül áttetsző folyadék csordogált
belém, és valahányszor megmoccantam, fájdalom hasított a
méhembe.
Emlékszem, hogy a szobatársam, egy temperamentumos
asszonyság hosszasan szidta a férjét, hogy miért tette ezt vele,
miközben a hasa szinte szétterült körülötte. Úgy jajongott, hogy egy
pillanatra azt hittem, meghaltam, és a pokolra jutottam.
Egy negyvenöt év körüli, testes ápolónő lépett az ágyamhoz, és
kedvesen simogatta izzadságtól lelapult hajamat. Fehér köpenyének
gyöngyvirágillata belengte a háromágyas kórtermet.
‒   A baba… ‒ Könnyezni se maradt erőm, ahogyan a varrat
egyre jobban fájt odalent.
‒   Ne aggódj, életem. ‒ Jó szándék sugárzott belőle. ‒ A
babádat órákkal ezelőtt kiemelték, mert megsérültél. Levált a
méhlepény, és erősen véreztél. De megmaradsz. Megígérem.
‒   Tessék megmondani, egészséges-e… ‒ ehhez az egy
mondathoz annyi levegő kellett, hogy a fejem hátrafeszült a párnába,
úgy lihegtem.
‒ Egészséges. Az édesapád és az édesanyád már a karjukba is
vehették. Gyönyörű kisfiú.
Gyönyörű kisfiú…
‒ Jó… jó, akkor jó… ‒ Az álom és a valóság összefolyt, amíg a
nővér türelmesen nyugtatgatott.
A szekrényt angyalszárnyaknak néztem mögötte.
Talán nem is kiment a kórteremből, hanem kirepült az
ablakon, mert nem hallottam a lépteit, csak a szobatársam
szitkozódását, hogy dögöljön meg az a szemét ura, aki ilyen
állapotba hozta, hogy oda a szépsége, felhasították azt a hamvas
bőrét, amit sose bocsát meg neki, de soha.
Kisvártatva csecsemősírás ütötte meg a fülem.
Fiatal nővér jött be a szobába, és egy zajos csomagot eresztett a
mellemre.
A hullámzó árnyjáték hús-vér újszülötté változott.
Gyűrött, rózsaszín bőre csillogott a mesterséges fényben, szinte
elveszett a sok textíliában.
Érdekes módon még nem fogtam fel, hogy ő az én kisbabám,
hogy belőlem való, hogy nemsokára hazavihetem, hogy ott lesz
velem, és nem hagy el soha többé.
‒   Pici fiú ‒ ismételgettem ‒ ne legyél mérges… kérlek,
Marcika…
Vigasztaljon, hogy mindig lesz, aki szeretni fog.
Akinek te leszel a legfontosabb.
Amint átöleltem a karommal, abbahagyta a hüppögést, és
álmos tekintetét egy pillanatra rám emelte, mintha azt mondaná:
nem tehet róla, ő csak az én dacos képemet örökölte.
Mintha azt is hozzá akarta volna tenni, hogy majd megtanul
mosolyogni, ahogy nekem is sikerült. Esetleg emlékeztetni fog rá
újra és újra, hogyan kell.
Talán az ő szeme is sötétbarna lesz, mint a kávé.
Vagy mint a keserű csokoládé.
De, hogy valami, ami keserédes ‒ afelől semmi kétségem sincs.
A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft.
2046 Törökbálint, Depó II.
Tel.: 06/23-332-105 / Fax: 06/23-232-336
E-mail: talentum.nagyker@t-online.hu
Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., Miskolc
Felelős vezető: Ducsai György
1984-ben születtem egy késő őszi napon. Végzettségem szerint
magyar nyelv és irodalom-pedagógia szakos tanár vagyok, a
gyakorlatban pedig voltam már call center munkatárs, magyartanár,
logisztikai koordinátor, titkárnő, recepciós, beszerző, logisztikai
tervező, hobbijaimat tekintve pedig akupresszőr, lektor és blogger is.

Ami állandó az életemben, az a betűk szeretete. Akár egy teljes

napon keresztül étlen-szomjan, pizsamában is képes vagyok
koptatni a billentyűzetet.

Első regényem, a Léggömbök hasonló körülmények között, évek

alatt született, és 2016-ban nyerte el végleges formáját.