Professional Documents
Culture Documents
Hoover, Colleen - Túl Késő (Too Late) PDF
Hoover, Colleen - Túl Késő (Too Late) PDF
Sloan
Két hete kezdték el finanszírozni Stephen lak-hatását. Nem is jöhetett volna jobbkor a
segítség – pont, amikor elkezd dött az els félévem a f iskolán.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem aggasztott, hogy távol fog élni t lem, de sokkal nagyobb
megkönnyebbülés tudni, hogy ott fog lakni, nem pedig otthon az anyánkkal. Természetesen
a végs célom az, hogy odaköltöztessem magamhoz, de ezt nehéz megtenni, amikor még
hivata-los lakcímem sincs.
Egész életemben én voltam Stephen gondo-zója. Szóval kezdetben meg sem fordult a
fejemben, hogy a f iskola elérhet lehet ség a számomra. Körülbelül az érettségi el tt egy
hónap-pal tudtam meg a sulim pályaválasztási tanács-adójától, hogy igényelhetek pénzügyi
támogatást az államtól Stephen gondozására. Úgy tűnik, ez a lehet ség mindig nyitva állt az
anyám el tt, de miért igényelte volna, amikor ahhoz tennie kellett volna valamit? Azonkívül,
én ott voltam, hogy gondoskodjak a testvéremr l.
Azt hittem, mivel az anyám a törvényes gondvisel je, és Stephen még csak tizenhat éves
volt, hogy kénytelen vele lakni, amíg elég id s nem lesz ahhoz, hogy nagykorúként
igényeljen vala-milyen támogatást.
De most itt vagyunk. Felfedeztem a pénzügyi segélyt, és hivatalosan is egy f iskolás gólya
va-gyok. Az egyetlen problémám, hogy nem kap-tam elég támogatást ahhoz, hogy
fedezzem a kollégium költségeit, ezért egy ideig még otthon lakom.
Mondhatni.
Néha a barátaimnál húzom meg magam (oké, inkább az ismer seimnél), mert az anyám
háza egy órányira van a campustól. Általában busszal megyek iskolába, de ez csak akkor
fordul el , amikor van rá pénzem. De azokon a napokon, amikor az óráim szorosan össze
vannak zsú-folva, csak próbálok találni egy helyet, ahol meghúzhatom magam éjszakára. Ez
egyre többször és többször fordul el , mert valahányszor egy helyiségben vagyok az
anyámmal, vesze-kedni kezdünk. Amikor csak lehet, próbálom el-kerülni, és most, hogy
Stephen már nem él egy fedél alatt vele, nagyon nehéz ott maradni.
Elég stresszes leszek, amikor túl sokat gondol-kodom az életemen. Ugyanis nem a
koleszban lakom, nincs elég pénzem, hogy kibéreljek egy lakást, és mások kanapéján
húzom meg magam, abban reménykedve, hogy elég sűrűn váltogatom a helyeket ahhoz,
hogy senki ne vegye észre, hogy tulajdonképpen a hátizsákom az egész éle-tem, mert nem
akarok hazamenni az anyámhoz.
De úgy érzem, a karma el bb-utóbb az én ol-dalamra áll. És talán már hajlik is felém. Már
nem kell annyit aggódnom Stephen miatt, mint korábban, mert egy biztonságos otthonban
van. Ami azt jelenti, hogy... talán most már lesz id m, hogy a saját életemet éljem. Korábban
minden nap pontosan ugyanúgy telt. Felkeltem, felöltöztem, felöltöztettem Stephent is,
felszáll-tunk a buszra, és elvittem a sulijához, majd be-mentem az óráimra, utána érte
mentem az isko-lába, felszálltunk a buszra, otthon elkezdtem a vacsorát, megetettem
Stephent, odaadtam neki a gyógyszereit, megfürdettem, lefektettem, elké-szítettem a házi
feladatomat, aludtam, és kezd dött minden elölr l.
De most úgy érzem... valamelyest szabad va-gyok. Nem mintha bármikor is tehernek
éreztem volna Stephent. Szeretem a testvéremet, és bár-mit megtennék érte, de jó, hogy
végre magamra is van egy kis id m. Bár tudnám, mihez kezdjek vele. Az óráim után
elveszettnek érzem magam, és többnyire a könyvtárban lógok. Jelentkeztem néhány
diákmunkára a campuson, és kett nél várólistára kerültem. Plusz beadtam a
jelentkezésemet az utca végén lév McDonaldsba is, de úgy tűnik, minden szegény
f iskolás ott akar dolgozni.
Addig is, amíg meg nem szerzem valamelyik munkát, és össze nem spórolok egy kis pénzt,
hogy kibéreljek egy lakást nekem és Stephennek, megpróbálok továbbra is egyik napról a
másikra megélni. És reménykedem, hogy Stephen meg-szereti az új gondozóotthonát. Nagy
álmom lenne, ha soha nem szüntetnék meg a segélyt, amit most kap, és a testvérem
megszeretné azt a helyet, ahol ráadásul jól gondját viselik. Mert ki-zárt, hogy én meg
tudnám adni neki, amire szüksége van, ha velem élne, miközben próbálok f iskolára járni és
munkát is keresni egyszerre.
Tehát az életem jelenleg nem épp ideális, de javul a helyzetem. Lassan, de biztosan.
Nem sok minden okoz örömet mostanában, de az egyik az, amikor amellett a srác mellett
ülhe-tek, aki néhanapján felbukkan történelem órán.
Mindig nagyon zavarban jövök, amikor beállít órára, reménykedem, hogy soha nem néz
felém. Soha nem volt pénzem arra, hogy szép ruhákat vegyek magamnak, vagy elmenjek a
fodrászhoz, esetleg a manikűröshöz. Kicsit sem hasonlítok azokra a lányokra, akik flörtölni
szoktak vele. Sötét, egyenes hajam van, és mivel nem enged-hetem meg magamnak, hogy
levágassam, hagyom, hadd n jön elég hosszúra ahhoz, hogy a végét én magam is
könnyen meg tudjam igazí-tani.
Néha úgy érzem, hogy kilógok a többi f iskolás közül, és nem jó értelemben. Jobban
szeretném, ha beolvadnék a tömegbe. Ha eltűnnék közöttük.
Pont az ellentéte szeretnék lenni a srácnak. Asának, azt hiszem, úgy hívják. Valószínűleg
az egyik leghelyesebb pasi, akit életemben lát-tam. És ezt nem csak a külsejének
köszönheti – hanem inkább a magabiztosságának. Még soha nem láttam ilyesmit.
Magabiztosan szokott be-sétálni a terembe, széles vállait kihúzza, felemeli a fejét, és a
tekintetével a termet pásztázza, mintha kíváncsi lenne, hogy a szemére meri-e vetni valaki,
hogy alig bukkan fel hetente egyszer. Még a tanár sem szól rá, úgy tűnik, mintha félne t le.
Míg más diákok lehajtott fejjel, padlóra szege-zett tekintettel lépnek be a terembe, és
villám-gyorsan odasietnek a helyükre, hogy ne bámulja meg ket senki, addig Asa látszólag
pont azt akarja, hogy mindenki t lesse. Mintha zavarná, ha nem vonná magára a teremben
tartózkodó összes személy figyelmét.
Amennyire meg tudom mondani, nincs miért aggódnia. Mindenki rá figyel, és vele
foglalkozik.
t bámulom, miközben a tanár tovább beszél a polgárháborúról. Asának nagyon szép haja
van. Képtelen vagyok nem magam elé képzelni, hogy milyen lehet vizesen. Hogy hogy
nézne ki, ha beletúrnék az ujjaimmal. Milyen lenne, ha szem-ben állna velem – és úgy
bámulna rám, mintha is meg akarná érinteni az én hajamat.
Fogalmam sincs, egyáltalán észrevett-e, akár-csak egyszer is, de néha szeretem elképzelni,
hogy igen. Elképzelem, milyen lenne, ha valaki, bárki engem nézne. Soha nem volt id m a
pasikra, mert a testvéremr l, Stephenr l kellett gondoskodnom. Mármint, az egész olyan
volt, mint egy soha véget nem ér bébiszitterked s munka – még hétvégén és az
ünnepnapokon sem volt szabadnapom. A gimiben sokszor hívtak randira a srácok, de soha
nem tudtam elintézni, hogy legyen valaki, aki vigyáz helyettem Ste-phenre. De szerettem
volna randizni. Mindenre vágytam, ami a többi, normális gimis lánynak természetes volt.
Pasit akartam, els csókot, és mindent, ami azzal jár.
Egyszer annyira kétségbeesetten meg akartam kapni azt az els csókot, hogy amikor a
srác, akibe bele voltam zúgva, randira hívott, felaján-lottam neki, hogy maradjunk otthon
nálam. Úgy megismerhettem a fiút, és a testvéremet is szemmel tarthattam. Az anyám
aznap este nem volt otthon, szóval miel tt a srác megérkezett, nagyon sokat készültem,
hogy jól nézzek ki. De épp miel tt becsengetett, Stephen összeomlott a vacsoraasztalnál.
Az összes er met felemésztette, hogy megfékezzem, de mire sikerült, mindketten
borzalmasan néztünk ki. Csupa kaja volt minde-nünk, a hajamba édesburgonya ragadt, és
elszakadt a fels m.
De soha többet nem hívott randira. Ráadásul szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy
min-den srácnak elmondta, mi történt, mert utána már egyikük sem hívott soha randira.
Nem hoztam magammal a tolltartómat az órára, úgyhogy nincs nálam tartalék toll.
Próbálom újra működésre bírni, de aztán észreveszem, hogy csak zajongok azzal, ahogy a
tollam a pa-pírt kaparja, és ekkor megérzem magamon Asa tekintetét.
Fel sem kell pillantanom. Érzem magamon a tekintetét, ahogy végignéz az elnyűtt ruháimon,
gáz körmeimen, borzalmas hajamon, és smink nélküli arcomon. Be akarok mászni az asztal
alá, és elrejt zni a vizsgálódása el l, de már kés .
– Tessék.
Basszus.
Nem akarok ránézni, de felém nyújt egy tollat, hogy odaadja. Azonnal érzem, ahogy forróság
önti el a testemet – elvörösödöm, és összerándul a gyomrom.
Órákig tudnék beszélni tökéletes külsejér l, de nem vagyok olyan lány. Nem vagyok annyira
felszínes.
Ugye?
Nekem nem számít, hogy a haja elég sűrűnek tűnik ahhoz, hogy bele tudjak markolni. Nem
számít, hogy izmos karjával látszólag er lködés nélkül fel tudna emelni. Nem számít, hogy
kék pólója tökéletesen áll rajta, és be sem kell csúsztatnom a kezemet a fels je alá ahhoz,
hogy tud-jam, mennyire kockás a hasa.
Asa még mindig felém nyújtja a kezét, hogy elvegyem t le a tollat. Amikor nem reagálok
semmit, felnevet, aztán felemelkedik a székér l, hogy az asztalomra tegye a tollat. Rám
kacsint, utána pedig megint el refordul.
A tollra nézek. Aztán vissza rá, és látom, hogy már nem jegyzetel.
Behunyom a szememet, mert sokkal szexibb hangja van, amikor ilyen közelr l szólít meg.
Megfordulok, hogy ránézzek, és látom, hogy engem bámul, a gödröcskéi el bukkannak,
ahogy öntelten vigyorog. Szépen lassan végighordozza rajtam a tekintetét, és bármit
megadnék azért, hogy tudjam, mi jár a fejében, miközben végigstíröl. Nekid l a mellettem
álló szekrénynek, és megkérdezi:
– Hogy hívnak?
Ó, istenem.
A srác, akir l azt hittem, hogy még a létezésemr l sem tud, észrevett. És valamiért randira
akar hívni. Azt hittem, igent akarok majd mondani, de nem. Azután nem, hogy ilyen közelr l
is szemügyre vettem. Hogy megtapasztaltam, mit tesz velem már az is, ha csak hallom a
hangját. Nem tudom felvenni a versenyt a tapasztalatával. Már a szemében ül kifejezésr l
meg tudom állapítani, hogy élve felfalna.
Szépen fokozatosan kell hozzászoktatnom magam egy olyan sráchoz, mint . Nem lehet
az els kísérletem a randizásra, amikor még meg sem csókolt senki.
Az az idióta, imádnivaló mosolya még mindig az arcára van tapadva. Még a fogai is szexik.
Ki a francnak van szexi foga?
Lehet, hogy fogalmam sincs a randizásról, de azt tudom, mit jelent, amikor egy hozzá
hasonló srác szívességet kér.
– Kölcsönadtál egy tollat – mondom. – Ez nem igazán olyan szívesség, amit érdemes lenne
visz-szafizetni.
Felvonja a szemöldökét.
– Kölcsönadtam az egyetlen tollamat. Most szükségem van a jegyzeteidre, hogy lemásoljam
ket.
– A heti négy órából jó, ha egyen felbukkansz, és most azon aggódsz, hogy hiányzik
tízpercnyi el adás a jegyzeteidb l? – kérdezem. – Komo-lyan?
– Igazából – szólal meg el rehajolva –, flörtölni próbálok veled, de egy kicsit megnehezíted
a dolgomat.
Ó.
Egy pillanatig a számat harapdálom, és pró-bálom elrejteni, hogy milyen reakciót váltott ki
bel lem ez a megjegyzés. De valószínűleg már hozzá van szokva az ilyesmihez, mert biztos
va-gyok benne, hogy én vagyok az egyetlen lány a suliban, akivel még soha nem flörtölt.
Komolyan? Hogy lehet, hogy ett l a három szótól borzongás fut végig a karomon?
– Sloan... el kéne jönnöd velem vacsorázni ma este. Ígérem, tökéletes úriember leszek,
amíg arra van szükséged.
A megjegyzése kiábrándító, ugyanakkor be is indulok t le. Fogalmam sincs, hogy lehet ez.
Úgy érzem, mintha a testem és az eszem háborúban állnának egymással. F leg most, hogy
a száját bámulom, és azon töprengek, vajon lesz-e az els srác, akit megcsókolok. Úgy
képzelem, a csókolózás hasonlít arra, amikor ananászt eszel. Kielégít és ragadós, amit
még órákkal kés bb is a nyelveden érzel.
A srác kölcsönadta a tollát, most meg arról álmodo-zom, milyen lenne megcsókolni? Asa
közelében nin-csenek biztonságban a gondolataim.
Fogalmam sincs, miért kosaraztam ki. Úgy-sincs semmi jobb dolgom ma este. De valami azt
súgja, vele túl sokra vállalkoznék. Nem biztonságos. nem egy olyan sekély víz, ahova az
em-berek lábujjhegyen bemerészkednek, aztán bo-káig elmerülnek. Asa a cápáktól
hemzseg , mély óceán, és ha beleegyezek, hogy elmegyek vele randizni, önként fogok
végigsétálni a pallón, aminek a végér l egyenesen a sötét mélységébe zuhanok.
Hogy tehetném ezt meg, amikor fogalmam sincs arról, hogy egyáltalán tudok-e úszni?
Most már el ttem áll, amit l kénytelen vagyok megtorpanni. Tesz egy lépést el re, én pedig
hátra.
– Kérlek – tátogja, miközben kétségbeesetten méreget. Nem tudom, miért tetszik, hogy
tátogta a szót, nem pedig hangosan mondta.
Egy pillanatig elmerengek mindazon, amit ko-rábban mondogattam magamnak, amikor még
órán voltunk. Fiatal vagyok. El ször tapasztalhatom meg, milyen az élet, most, hogy
Stephen egy gondozóotthonban van. Ha nem kezdem el hamarosan gyűjteni a
tapasztalatokat, túlságosan le fogok maradni ahhoz, hogy valaha behozzam a
lemaradásomat.
Felsóhajtok, és bólintok.
– Rendben. Hagyom, hogy bámulj, miközben megvacsorázol, te dilis. Gyere értem hétre a
di-ákszövetség elé.
Megrázza a fejét.
– Szóval tényleg randi lesz – jelenti ki mosolyogva, aztán el rehajol, és a fülembe súgja: –
Kérlek, vedd fel azt a ruhát, ami múlt kedden volt rajtad. Tudod, amelyiken sárga virágok
vannak.
Azzal elmegy mellettem, és lehet ségem sincs megnézni, milyen kifejezés uralkodik az
arcán a kijelentése után. Úgy érzem, mintha a szavaitól elektromosság cikázna keresztül a
testemen.
***
A ruha, amit Asa kért, koszos volt, nekem pe-dig nincs mosógépem vagy szárítóm sem
otthon, sem annál a lánynál, akinél az elmúlt néhány napban húztam meg magam. Úgyhogy
fogtam a koszos ruháimat, elmentem a mosodába, és amíg a ruháim a mosógépben voltak,
elkészítettem a sminkemet és a hajamat.
Azon töprengek, vajon akkor is vonzódna-e hozzám, ha tudná, milyen életet élek?
Észrevettem, hogy neki márkás cuccai vannak. Hogy mindig új cip van rajta, amikor úgy
dönt, hogy bejön órára. Még a kölcsönadott toll is drágábbnak tűnt az én ruhámnál.
Még mindig nem tudom, miért akar randira vinni. Ne érts félre, nincs nagy bajom az önér-
tékelésemmel. Csak azon töprengek, a rengeteg lány közül, akik mindig flörtölnek vele, miért
pont engem hívott el egy randira.
Nincs nagy szám, nem akarok a figyelem kö-zéppontjában lenni, és nem úgy öltözködöm,
hogy azzal lenyűgözzek másokat. S t, inkább minden t lem telhet t megteszek, hogy
elkerüljem a hozzá hasonló srácokat. Mert gyűlölöm az ismeretlent.
Amikor egész életedben úgy élsz, hogy nem flörtölsz és kacérkodsz a pasikkal, egyszer
csak eljutsz arra a pontra, ahol már azt érzed, annyira le vagy maradva, hogy soha nem
fogsz felzár-kózni a kortársaidhoz.
Úgy érzem, teljesen más faj vagyok, mint k. Figyelem az embereket, akik elmennek
mellet-tem a diákszövetségnél. Néhányan megbámul-nak, mások nem. Két srác
megkérdezte, hogy se-gíthetnek-e valamiben.
Nem tudom, hogy rám akartak-e hajtani, vagy csak azért szólítottak meg, mert már fél órája
itt állok. A késés az egyik olyan dolog, amit nagyon utálok egy emberben. Máris levontam
Asától egy pontot, pedig még el sem kezd dött a randink. Kap még tíz percet, és ha nem ér
ide, nem várok tovább.
Három.
Hét.
Nyolc.
Kilenc.
Letelt az id , seggfej.
– Sloan!
Hallom, ahogy felém rohan. Megkönnyebbü-lök, hogy itt van. Ez azt jelenti, hogy nem
ültetett fel. De akkor is majdnem negyvenöt percet ké-sett.
– Negyven percet vártam rád – mondom bos-szankodva. – Már majd' éhen haltam, de
átestem a holtponton, és már nem vágyom másra, csak hogy lefeküdjek aludni. Jó éjt, Asa.
– Nem, ne mondj ilyet. Sajnálom, de feltartot-tak. Hívtalak volna, de nincs meg a számod.
Felvonja a szemöldökét.
– A szegényeknek, Asa. Azoknak, akik nem en-gedhetik meg maguknak az ilyen luxust.
Azok-nak, akik az utolsó három dollárjukat hagyják ott a mosodában, hogy kimossák a ruhát,
aminek a viselésére kérte ket egy srác, aki elkésett a randiról. Azoknak, akiknek nincs
idejük arra, hogy ilyen kés n felültessék ket, mert csak busszal tudnak közlekedni, és az
utolsó járat tíz perc múlva indul. Szóval, ha megbocsátasz, oda kell érnem a buszmegállóba.
– Kérlek, ne menj el. Egész nap ezt a randit vártam. Minden t lem telhet t megtettem, hogy
id ben ideérjek, és tudom, hogy elkéstem, de itt vagyok. Szóval kérlek, kezdhetnénk elölr l?
Csinálhatnánk úgy, mintha azt mondtam volna, hogy 21:10-kor kezd dik a randi, id ben
vagyok, te pedig nagyon kíváncsi vagy, hogy hova visz-lek?
Basszus.
Elvigyorodik.
– Köszönöm – jelenti ki, és széles mosoly terül szét az arcán. – Az legyen meglepetés. És
sétá-lunk odáig, nem baj?
Bólintok, és próbálom túltenni magam azon, hogy elkésett. Sok minden közbejöhetett, ami
miatt késett, és igaza van. Most itt van, úgyhogy nyilvánvalóan nem szándékosan tette.
Valószínűleg nem kellene ilyen keménynek lennem vele.
Megfogja a kezemet, és összefűzi az ujjainkat. Neki biztos, hogy ez egy nagyon megszokott
mozdulat, tuti, hogy minden lánnyal kézen fogva járkál, akit randira visz. De nekem
egyáltalán nem az. Nekem hatalmas pillanat. Másodjára fogom egy fiú kezét. Az els nél
tizenkét éves voltam, úgyhogy szerintem az nem is számít.
– Mesésen nézel ki – bókol Asa, és megfogja a másik kezemet, hogy néhány lépésnyit
hátrafelé sétáljon, és a ruhámat csodálja. Tekintetével bejárja a testemet, elid zik csupasz
combomnál, aztán felemeli a pillantását, hogy megint a sze-membe nézzen. Elmosolyodik,
aztán megint fel-veszi velem a lépést. – Amikor el ször megláttalak ebben a ruhában,
kurvára nem tudtam nyugton végigülni az órát. Próbáltalak utolérni, amikor véget ért, de a
folyosón szem elöl vesz-tettelek.
Elmosolyodom.
Asa nevet.
– Például mit?
– Ó, például azt, hogy minden átkozott hapsi, aki velünk jár történelemre kibaszottul rajtad
szokta legeltetni a szemét. Köztük én is.
– Képzel dsz.
Vállat von.
– Inkább képzel dök, és randizok veled, minthogy épeszű legyek, és egy más csaj kezét
fog-jam.
A gyomrom összerándult, és kezd nagyon melegem lenni, annak ellenére, hogy eléggé
hűvös van idekint, és egy átkozott ujjatlan ruha van rajtam.
Meg kellene próbálnom egyszerűen élvezni az eseményeket. Olyan sokáig nem csináltam
azo-kat a dolgokat, amiket a korombeli lányok szok-tak, hogy csak élveznem kellene a ma
estét, ak-kor is, ha a szívem mélyén tudom, hogy az egész csak a vonzalomról szól. Asa
egyáltalán nem is-mer engem – csak azt tudja, hogy tetszem neki ebben a ruhában.
Már jó fél éve erre a f iskolára járok, és még soha nem jártam ebben az utcában. Szép.
Karácsonyi ég sorok lógnak a fákon, pedig a közelben sincsenek az ünnepek. Zene száll a
leveg ben a lámpaoszlopokra felszerelt hangszórókon keresztül. Látom az éttermet az utca
végén, és egy kicsit csalódott vagyok, hogy már majdnem odaértünk. Rég volt már, amikor
utoljára élveztem a friss leveg t.
Azon gondolkodom, vajon mir l fogunk beszélgetni vacsora közben. És mi lesz, ha csak
megvacsorázunk, és utána elválnak az útjaink? Még soha nem voltam randin, úgyhogy nem
tu-dom, mi fog történni.
Megköszörülöm a torkomat.
Most egy sikátorban állunk. Egy nagyon szűk, üres sikátorban. Asa szembefordul velem, és
el-akad a lélegzetem, amikor meglátom, hogy mi-lyen tekintettel méreget. Megfogja a
csíp met, aztán az egyik épület falának löki a hátamat.
– Szerintem ez most pont megfelel alkalom a csókra – mondja, épp miel tt a szája
összeforr az enyémmel.
Már nem vagyok ideges. Olyan ösztönök kel-nek életre bennem, amiknek eddig a
létezésér l sem tudtam, és egyszerűen követem, merre visz a csókja. Simogatást simogatás
követ, lélegzetet lélegzet, mindent pontosan úgy csinálok, ahogy .
Elég biztos vagyok benne, hogy kábé harminc másodperc után elkapom a fonalat, és tudom,
mit kell csinálni, de mihelyst elég magabiztossá válok, Asa szája elszakad az enyémt l.
Kellemes csók volt. Közel sem olyan ijeszt , amilyennek elképzeltem. Annyira magabiztos
vagyok, hogy fogalmam sincs, miért, de kibö-köm:
– Ez volt az els csókom. – Érzem, ahogy meg-feszül, és rögtön megbánom, hogy elárultam
neki.
Hátrahúzódik egy kicsit, sötét szeme a csó-kunk után még sötétebbnek látszik.
Felnevetek.
– Nem. Egyáltalán nem. Nem vagyok prűd, és nem tartogatom magam a házasságra sem,
meg semmi ilyesmi. Csak... mindig elfoglalt voltam. Egész életemben reggelt l estig dolgom
volt. Soha nem volt egy szabad másodpercem sem, hogy randizhassak.
– Szóval... még soha nem érintett meg egyet-len pasi sem? Nem csókoltak meg? Senki?
– Szent ég – suttogja. Aztán a szája rögtön rá-tapad az enyémre, ezúttal sokkal durvábban.
Egy pillanatra készületlenül ér a mozdulata, de gyorsan felveszem a lépést a csókjával.
Most szinte felfal, kétségbeesetten csókol, és a testemhez simul. A nyaka köré fonom a
karomat, mert a csók hevességét l kocsonyássá válnak a lábaim. Annyira elgyengülök,
hogy képtelen va-gyok egyedül talpon maradni.
Már nem tudok lépést tartani vele. Leveg ért kapkodok, ahogy végigcsókolja az államat, a
nyakamat, majd megint visszatér a számhoz. A kezével a hajamba túr, aztán én is az övébe
tú-rom az ujjaimat. Felnyög, ahogy elengedi a ha-jamat, és egy kicsit lehajol, majd
megszorítja a combomat, és a fal mentén feljebb emel néhány centit.
Asa a dereka köré fonja a lábaimat, és végig-simít a combomon, a keze besiklik a ruhám
alá, megbizonyosodik arról, hogy stabilan támaszko-dom a falnak.
Nem tudom, hogy azért, mert ilyen kés re jár, vagy az étterem nem túl jó, de amikor
belépünk az ajtón, látom, hogy csak mi vagyunk itt. A pincér kijön a hátsó helyiségb l, és
megfog két étlapot. A férfi id sebb nálunk, a harmincas évei közepén járhat.
– Feltartottak.
A férfi bólint, aztán egy helyiség felé mutat, ami leválik az étterem központi részér l.
– Erre – mondja.
Egy újabb üres szobába vezet bennünket. Egy kerek boksz áll a sarokban, amit meghitt
légkör vesz körbe, és az asztalon már behűtve ott egy üveg bor és két pohár.
Le vagyok nyűgözve.
Asa engedi, hogy helyet foglaljak, aztán becsú-szik mellém, és a térdemre fekteti a kezét. A
férfi leteszi elénk az étlapot, aztán kinyitja a bort, és megtölti a két poharat.
Nagyon ritkán iszom, de a mai pont megfelel alkalomnak tűnik. Asa felemeli a poharát,
mintha tósztot akarna mondani, úgyhogy én is a leveg be emelem, amikor megszólal: – Az
els csókokra. Els randikra. És az els ... akármire, amit megengedsz nekem.
Felnevetek.
Ránézek.
– Miért?
– Mert most már csak arra tudok gondolni. De annyi mindent nem tudok rólad, és jó randi
partnernek kellene lennem, és egy csomó kérdést feltenni neked.
Úgy érzem, nem sok minden van az életemmel kapcsolatban, ami említést érdemel.
Egyáltalán nem.
– Tizennyolc vagyok – mondom. – Jöv hónapban lesz a születésnapom. Van egy anyám,
akit le kellett volna vizsgáztatni, miel tt megengedik neki, hogy gyereket szüljön. És van
egy testvérem, akit nagyon szeretek. Tessék, máris többet tudsz rólam, mint a világon
bármely más srác. Ez hogy tetszik?
Asa egy pillanatig némán méreget, a tekintete az enyémre tapad. Aztán egyszerűen annyit
mond: – Kedvellek.
– A kurva életbe, naná – mondja. – De addig is, mindketten a ház specialitását kérjük.
Elmosolyodik.
– Akkor rendelek neked valami mást. – A szája visszatér az enyémre, és megint csókolózni
kez-dünk. Ezúttal a keze merészebbé válik. Vagy ta-lán a bortól csökken az ellenállásom.
Olyan sokáig csókolózunk, hogy észre sem veszem, amikor a keze a combom bels
részére kúszik. Ujjaival lassan, körkörösen cirógatja a b römet, és egyre merészebbé
válik. Azt hiszem, azért csinálja, mert mindig elakad a lélegzetem, amikor az ujjai a bugyim
közelébe érnek.
– Asa – lehelem.
Megrázza a fejét.
Sushi. Merész döntés volt a részér l, mert nem mindenki szereti. Szerencséjére én igen.
Próbálunk megszakítás nélkül enni, de Asa id r l id re odahajol hozzám, és az ajkaival
végigsimít az állkapcsomon vagy a fülemen. Valahányszor ezt teszi, muszáj még egy kis
bort innom.
Lehet, hogy már a negyedik pohárnál tartok. Nem vagyok benne biztos.
Csak azt tudom, hogy szeretek csókolózni. Nagyszerű érzés. Sokkal jobb, mint amilyennek
elképzeltem, f leg, hogy ez csak az els próbálkozásom.
Ennél a gondolatnál megdermedek. Mi van, ha túl sokat engedek meg neki? Nem tudom.
Fo-galmam sincs, hogy mit csinálnak a korombeli, tizennyolc éves lányok egy étteremben,
amikor olyan sráccal vannak, aki úgy tűnik, pontosan tudja, mit kell mondania, és hogy kell
csókolnia ahhoz, hogy levegye ket a lábukról.
– Én... – Nagyot sóhajtok. – Nem tudom. Azt hiszem, talán le kéne lassítanunk.
Az ujjaival lassan köröz a combomon, és olyan sok érzés kavarog bennem, hogy fogalmam
sincs, hogy kérhetném meg pont most arra, hogy lassítson. Pedig kellene. Még nem
szabadna megengednem neki, hogy így érintsen meg.
Ugye?
Bólintok.
– De igen, viszont... egy órával ezel tt csókolóztunk el ször. Úgy érzem, túl messzire
me-gyünk, és én hagyom.
– De... – behunyom a szememet. – Hülyének érzem magam, amiért ezt kell kérdeznem
t led. – Megint kinyitom a szememet. – Ez normális? Hogy én ilyen... kurvásan viselkedem?
– Feln tt n vagy, Sloan. Ha jó érzés, amit teszünk, csak az számít. Ez a mi randink, senki
másé. Csak ránk tartozik, hogy mit csinálunk rajta. – Megcsókolja az állkapcsomat. –
Szeret-néd, hogy abbahagyjam a csókot?
Megrázom a fejemet.
– Jó. Én sem akarom abbahagyni. És ett l nem leszel kurva, Sloan. Elég nehéz szajhának
lenni, amikor életedben csak egyetlen fickóval csóko-lóztál, nem?
Van értelme annak, amit mond. Mondhatni. Azt hiszem. Kábának érzem magamat.
Eszembe jut, hogy nyilvános helyen vagyunk. Hogy a pincérünk néhány percen belül
kihozza a desszertet. Hogy nem szabadna ekkor és itt így viselkednem.
A szívem eszeveszetten kalapál, de a pulzusom a lábam között lüktet; azt akarom, hogy
legyen az els , aki megérint, de küzdök a józan eszemmel, ami azt kiabálja, hogy ennek
nem lenne szabad itt megtörténnie. Annyira meg-könnyebbülök, hogy nem ábrándítja ki a
tapasztalatlanságom. S t, ha lehet, csak még inkább beindul t le. Erre egyáltalán nem
számítottam.
– Senki, Asa – felelem. – Soha senki nem érin-tett meg így. Csak te.
Nagyot sóhajt, és ráébredek, hogy igazam van. Tetszik neki, hogy az els . Talán még
imádja is.
A nyelve ugyanabban a pillanatban hatol a számba, ahogy a lábam között nyomást érzek.
Váratlanul csúsztatja belém az ujját, de semmit nem teszek, hogy megakadályozzam. A
szájával elnyeli a nyögéseimet és sóhajaimat, ahogy pró-bálok ellazulni az érintése alatt.
Próbálok megba-rátkozni vele – azzal, ahogy mozog bennem.
Érzem, ahogy két ujjával olyan mélyre hatol belém, amennyire csak tud.
– Rohadtul várom már, hogy benned legyek. – Végighúzza a száját a nyakamon. – Szinte
kicsi-nál, hogy nem dughatlak meg itt. Most.
Jézusom. Azt hiszem, bejön a mocskos beszéd. Ez meglep, de attól, hogy hallom, mennyire
kí-ván, a legszívesebben azonnal megadnék neki mindent.
Csak nem most. Határozottan nem ma este. Már így is túl gyorsan haladunk, de Asa úgy
csi-nál, mintha ezzel nem lenne semmi baj.
– Meg akarlak ízlelni – suttogja. – Be akarok mászni a kurva asztal alá, és felfalni.
– Asa – suttogom.
Csak ennyit tudok mondani, mert félek, ha megpróbálnék valami mást is kiejteni a számon,
elrontanám a hangulatot. Nem hiszem, hogy én képes lennék úgy beszélni, ahogy . Amit
mond...
– Ez tetszik? – kérdezi.
– Igen.
Biztos, pontosan ezt akarta hallani t lem, mert a következ harminc másodperc összefolyik
el ttem. Nyelvével az enyémet falja, a kezével pont a megfelel helyen érint meg, és az ujjai
pont olyan szögben hatolnak belém, hogy re-megni kezdek. Reszketni. A remegés átveszi a
testem felett az uralmat, és próbálok elhúzódni Asától, mert túl sok érzéki inger ér egyszerre,
de velem együtt mozdul, és magába issza a nyögéseimet, mintha bor lennének.
Bennem hagyja az ujjait, de már nem mozgatja ket, miközben hátrahúzódik, hogy figyelje,
ahogy magamhoz térek a kábult gyönyörb l.
Leginkább azért mondom ezt, mert nem tu-dom, hogy tennem kell-e valamit érte. Hogy
vi-szonoznom kell-e a szívességet. Elvégre kölcsön-kenyér visszajár. Hülyének érzem
magam. Kába idiótának.
Asa vigyorog.
Ahogy ezt kiejti a száján, kihúzza bel lem az ujjait, és a pincér befordul a sarkon. Kihúzom
magam ültömben, és megpróbálom elrejteni, mennyire kócos a hajam, és hogy még mindig
leveg ért kapkodok.
A pincér úgy csinál, mintha mindebb l semmit nem venne észre. Ezt értékelem. Letesz
elénk egy hatalmas szelet kókusztortát, és ráfektet két villát a tányérra.
Elvörösödöm.
Kedvelem Asát. Olyan érzéseket ébreszt ben-nem... nem is tudom, pontosan milyeneket.
Jókat és veszélyeseket. Lehet, hogy ez a jöv re nézve nem valami jó kombináció, de most,
itt, ma este kellemes.
Nem igazán van hol meghúznom magam ma éjszakára. Már túl kés re jár ahhoz, hogy
busszal hazamenjek, és bűntudatom lenne, ha ilyenkor állítanék be valamelyik barátomhoz.
Asa bólint.
– Oké – mondom.
***
Asa biztosított, hogy az nem fog megtörténni – hogy csak csókolózni fogunk, amíg el nem
alszunk. De van egy olyan érzésem, hogy az egyszerű smárolásnál neki többre van
szüksége.
Nem tudom, mire. Még soha nem elégítettem ki orálisan egyetlen srácot sem, szóval úgy
érzem, azzal még gyorsabban haladnánk, mint amit a következ egy évre terveztem. De
bűntudatom van. Sokkal többet elvettem ma este, mint amennyit adtam.
Szent ég.
Ösztönösen el akarom takarni magam, ezért a melltartóm elé kapom a kezemet. Mihelyst
megteszem, hülyének érzem magamat. De egyszerűen nem számítottam erre.
– Látni akarlak, Sloan – mondja gyengéden. Hátralép, és csak bámul rám. Szerencsére
kimostam egy összeill bugyit és melltartót a randi el tt. – Basszus – suttogja, és a tekintete
lassan lesiklik a lábamon. – Biztos vagy benne, hogy nem akarod, hogy beléd hatoljak ma
este? – Közelebb lép hozzám, amíg a kezét rá nem teszi a bugyimra, aztán letolja a
fehérneműt a lábamon.
A fejem még ködös a bortól, de bár részeg vagyok, tudom, hogy a bugyimnak még egy kicsit
rajtam kellene maradnia. Amíg biztos nem vagyok abban, hogy készen állok.
– Túl sok – válaszolok, és ellépek mellette. – Az egész este... Még nem álltam készen erre.
Úgy érzem, mintha... – elhallgatok, amíg sikerül végiggondolom, amit mondani akarok, és
megtalálom a megfelel szavakat, amikkel kifejezhetem magamat. Asa még mindig az ajtó
felé néz, miközben lassan, látszólag frusztráltan felsóhajt. – Úgy érzem, mintha másfajta
lánynak tartanál, mint amilyen valójában vagyok – mondom. – De én nem vagyok
hozzászokva az ilyesmihez, Asa. Nincs sok tapasztalatom; és nem vagyok olyan fesztelen,
mint te. Ideges leszek a közeledben. Ez nem a te hibád; azt hiszem, abban a hitben éltél,
hogy más vagyok. Talán... talán az lenne a legjobb, ha hazavinnél.
Megint szembefordul velem, úgyhogy látom, amikor összerezzen, mintha nem a megfelel
szavakat választottam volna. A francba, talán nem. Fogalmam sincs, mit csinálok – mit
mondok. Az egész éjszaka egy hatalmas emlékeztet volt arra, hogy mennyire különbözünk
egymástól. Hogy mennyivel tapasztaltabb nálam. Csak mert már így is hagytam, hogy túl
messzire menjen, még nem jelenti azt, hogy teljesen beadom neki a derekamat.
Muszáj féket vetnem az eseményeknek, nem számít, hogy ez felzaklatja-e vagy sem.
Gondolom, ez valamilyen szinten önz ség. De nem tehetek arról, hogy hirtelen
kényelmetlenül érzem magamat. Feszélyez, hogy egy olyan srác házában vagyok, akit alig
ismerek. Hogy vele töltöm az éjszakát.
Gyanítom, több esély van arra, hogy megkeresi a kulcsait, és hazavisz, mint arra, hogy
feln tt emberek módjára leülünk, és megbeszéljük, mennyire sok és gyors, ha egyetlen
éjszaka alatt kapom meg az els csókomat és vesztem el a szüzességemet.
Egyik kezével beletúr a hajába, aztán megmarkolja a tarkóját, miközben a szoba túloldaláról
méreget. Utána eltökélten felém indul, megragadja az arcomat, és kényszerít, hogy a
szemébe nézzek.
– Azt hiszed, nem tudom, milyen lány vagy? – kérdezi halkan Asa, és a tekintetével az
arcomat kutatja. – Hetek óta figyelem, hogy viselkedsz órán, Sloan. Pontosan tudom, milyen
lány vagy. Tanulmányoztalak. Csodáltalak. És túl sokat járt rajtad az eszem. Az utóbbi
id ben pedig... gyökeret vert bennem az ötlet, hogy pontosan te vagy az, aki hiányzik az
életemb l. Te vagy álmaim n je. Olyan lány vagy, akir l életem nagy részében azt hittem,
nem is létezik. De igenis valódi vagy... és máris annyira különleges helyet foglalsz el a
szívemben. Az én életemben... nem igazán vannak különleges dolgok. Rohadtul nincsenek.
Lehet, hogy te vagy az els különleges dolog, ami csupán egy karnyújtásnyira van t lem, és
amin nem kell osztoznom senkivel, mert csak az enyém. Szóval, ha úgy érzed, túl gyorsan,
túl er sen nyomulok rád, az ezért van. Semmi köze ahhoz, mit várok a ma estét l. Semmi
köze a tapasztalatlanságodhoz. Nem tudom levenni rólad a kezemet, mert halálra vagyok
rémülve, hogy ha túl lassan mozdulok... ha nem siettetem a dolgokat... már túl kés lesz, és
lemaradok rólad.
Várok, amíg sikerül feldolgoznom minden egyes szót, amit az el bb kiejtett a száján.
Miel tt sikerülne mindent megemésztenem, Asa folytatja: – Töltsd velem az éjszakát. Kérlek.
Visszaveheted a bugyidat, s t még a ruhádat is. A fenébe, leveheted a melltartódat, hogy
teljesen meztelenül aludj. Nem érdekel. Csak azt akarom, hogy az ágyamban legyél, ennyi.
Esküszöm, Sloan. Csak melletted akarok elaludni.
szinte kifejezés uralkodik az arcán. A szavai még inkább annak tűnnek. Ezért bólintok...
mert most valamiért megbízom benne. És a bizalom soha nem jött könnyen a számomra.
– Oké – mondom.
Az ágyához sétálok, és bebújok a takaró alá. Amikor megint ránézek, látom, hogy levette az
ingét, és épp a nadrágjából bújik ki. Az alsónadrágját magán hagyja, és bemászik mellém az
ágyba. Mellém bújik.
– Neked is.
***
Nem tudom, szeretek-e részeg lenni, vagy sem. Most el ször fordult el , hogy egy pohár
bornál többet ittam egyetlen estén. A francba, azt hiszem, egyedül a vacsoránál megittam
vagy öt pohárral. Szerintem azért ittam olyan sokat, mert megnyugtatott – jobban éreztem
t le magam a b römben. Lehet, hogy túlságosan is jól. Mert most a részeg kóma és a
spicces ébrenlét határmezsgyéjén egyensúlyozok.
Minden sokkal tompább, amikor be vagy rúgva. Nehezebbnek érzed a fejedet, a tested
annyira lebénul, hogy képtelen vagy irányítani, és valahogy még az érzelmeid is
elnehezülnek. És most még leveg t venni is nehezemre esik – mintha az egész világ súlya a
testemet nyomná, miközben azért küzdök, hogy kinyissam a szememet.
Még most is... az álom küszöbén egyensúlyozva... érzem. A teste melegét, a kezét a
b römön, hallom a hangját.
Elakad a lélegzetem.
Túl korai.
Túl gyors.
– Asa – suttogom.
Össze vagyok zavarodva, nem tudom, pontosan hol is van. Érzem a kezét a testemen...
ahogy lecsúszik a mellemr l a derekamra.
... Ó, istenem.
– Asa – suttogom újra, és az egész testem megfeszül. Hogy történt ez? Mikor jutottunk el
idáig?
Annak ellenére, hogy milyen érzéseket ébreszt bennem a nyelvével, helytelennek tűnik,
hogy erre ébredek. Helyesnek, ugyanakkor annyira helytelennek. Én kértem, hogy ezt
csinálja? Miközben aludtam?
Felnyögök.
Érzem, ahogy a nyelve elhagyja a testemet. Az ajkaival könnyű csókot lehel a bels
combomra. Most már minden mozdulatának nagyon is a tudatában vagyok, mert nem értem,
vagy vágyhatok annyira er sen arra, hogy ellökjem magamtól, miközben ugyanakkor azt
szeretném, hogy megint rám tegye a száját.
Forog körülöttem a szoba. A keze végigsiklik a hasamon, simogat, és eléri, hogy azt
higgyem, rossz, amiért valahogyan helytelennek érzem, amit csinál.
A tenyere lecsúszik a csíp mre, a combomra, majd a térdemre. Még jobban szétfeszíti a
lábamat.
– Csak csukd be a szemed, és lazíts. Kérlek, engedd, hogy megtegyem ezt érted.
Miel tt beleegyezhetnék, vagy elutasíthatnám, visszateszi rám a száját, mélyen belém hatol
a nyelvével, majd végighúzza a középpontomon. Homorítva felemelkedem az ágyról, és
közben úgy markolom a leped t, mintha az életem múlna rajta.
A nyelvével egyre kisebb területen kalandozik, amíg már csak közvetlenül a csiklómat
masszírozza.
Összeszorítom a szememet, és érzem, hogy kezdem elfogadni, amit velem csinál. Hagyom,
hogy az alkohol elnehezítse a testemet, és elködösítse a fejemet, és néhány másodperccel
kés bb hagyom, hogy a hangom eláruljon, és hangosan felnyögök.
– Asa – kiáltom.
Elakad a lélegzetem.
Elengedem a leped t, és belemarkolok a hajába, majd meghúzom, mert azt akarom, hogy
közelebb jöjjön hozzám.
– Ne hagyd abba – szalad ki a számon, pedig az eszem azt kiabálja, hogy HAGYJUK ABBA!
Ne hagyd abba.
Hagyd abba.
Ne.
De.
Ne.
A testem teljesen megadja magát neki, miközben az eszem küzd, hogy lépést tartson vele.
Ezúttal más okból feszülök meg. Mindkét kezemmel a hajába túrok, és a testem kezd
teljesen új módon reagálni az érintésére.
Asának igaza van. Ez jó. Nagyon jó érzés. Annyira jó, hogy nem hagyom, hogy azon járjon
az eszem, mibe fog ez kerülni nekem, amikor az egésznek vége.
Már reszketek. Az egész testem. Asa nyelve mohón siklik rajtam, mintha egyetlen vágya az
lenne, hogy kielégítsen. Az érzések egyre jobban felkorbácsolódnak bennem... a légzésem
egyre szakadozottabbá válik, a nyögéseim kétségbeesettségr l árulkodnak.
Aztán megtörténik.
Annyira mélyen érzem, hogy megkérd jelezem, vajon valóban ébren vagyok-e. Ez biztos,
hogy csak egy álom. A valóságban semmi nem lehet ennyire jó érzés.
Megint reszketek, és leveg ért kapkodok. Asa leveszi rólam a száját, és felkúszik a
testemen, hogy megcsókoljon. Érzem rajta a saját ízemet... a nyelvével a számba hatol,
nedves ajkait az enyémekre nyomja.
Küzdök, hogy leveg t vegyek. Az összes kiszorult bel lem, miel tt megcsókolt, és most nem
tudok lélegzethez jutni, mert olyan hevesen csókol, hogy nem tudok leveg t venni. A fejem
elnehezül, de a gondolataim ködösek, és rá akarok szólni, hogy lassítson. Meg akarom
mondani neki, hogy adjon néhány másodpercet, amíg visszanyerem a lélegzetemet. Olyan
sok mindent akarok mondani neki, de forog körülöttem a szoba, és fuldoklom a bűntudatban,
amiért hagytam, hogy ez megtörténjen, amikor még abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán akartam-e.
Végül elszakítja t lem a száját, és leveg ért kapok, ahogy összesimítja az arcunkat.
Érzem, ahogy a tenyerét a hasamra szorítja, és fogalmam sincs, mit csinál, vagy mi fog fájni.
Fájdalom hasít rajtam keresztül, ahogy egyetlen gyors, hívatlan lökéssel belém kényszeríti
magát.
– Asa! – sikítom.
Ez egyáltalán nem jó érzés. Az hogy bennem van teljesen más, mint amikor csak a száját
tette rám.
– Kurva jó érzés benned lenni, Sloan – suttogja. – Köszönöm. Nagyon köszönöm, hogy
nekem adtad ezt az ajándékot.
Nekem adtad?
Neki adtam? Nem is emlékszem, megkérdezte-e, hogy készen állok. Hogy valóban akarom-
e. Egyszerűen elvette.
Azt hiszem.
Ki tenne ilyet? Az összes korábbi szavával elhitette velem, hogy hajlandó várni.
Igent mondtam.
Félreértett – félreértette, mit kérek t le. Hogy mit vagyok hajlandó megtenni.
Már nem vagyok szűz, és ezért nem hibáztathatok senki mást, csak magamat.
– Legközelebb nem fogsz fájdalmat érezni – suttogja, ahogy az arcom másik felére
csúsztatja a száját. – Ígérem.
Nem csinálná, ha nemet mondtam volna. Ha nem akartam, hogy megtörténjen, miért
aludtam mellette? Ráadásul meztelenül? Hisz alig ismerem.
Felkészülni.
– Rajtam van, bébi. Ne aggódj. – Megszorítja a kezemet, és hátrahúzódik egy kicsit, hogy a
szemembe nézzen. – Annyira szűk vagy – mondja. – Ez az egész egy kibaszott álom.
Vagy rémálom.
Elengedi a kezemet. Mióta szexelni kezdett velem, nem mondtam neki nemet.
Egyszer sem.
És már abban sem vagyok biztos, hogy rá akarok-e szólni. Ami történt megtörtént. Már nem
vagyok szűz, és bűntudatom lenne, ha most kérném meg, hogy hagyja abba. Nem akarok
semmit sem mondani, mert azt hiszi, hogy én is akartam. Ha szólnék valamit még
éretlenebbnek és tapasztalatlanabbnak tűnnék hozzá képest. Önz módon kihasználtam...
kétszer is... erre állítsam meg, amikor rajta a sor?
Egyik kezét a térdem mögé teszi, felemeli a lábamat, és a dereka köré fonja.
– Fáj? – suttogja.
Bólintok.
– Igen.
– Jobban fog fájni, ha abbahagyom – jelenti ki. – Következ alkalommal már nem lesz ilyen.
Ígérem. Csak lélegezz mélyeket, oké?
Jobban fog fájni, ha abbahagyja? Ó, istenem. Nem tudtam, hogy az els alkalmak ilyenek.
Miért éreztem magam akkora lúzernek, amiért eddig vártam? Örömmel vártam volna egy
egész életet a szüzességem elvesztésére, ha tudom, hogy az els alkalom ennyire
fájdalmas.
– Fond körém a másik lábadat is – utasít. – Jobban fog esni, ha abbahagyod az ellenállást.
Teszem, amit mond, és megpróbálok ellazulni. Bármit megtennék, csak ne fájjon ennyire.
Asa a számra hajtja a sajátját, aztán gyengéden megharapja az alsó ajkamat. Behunyom a
szememet, és minden t lem telhet t megteszek, hogy a testem abbahagyja az ellenállást.
Hogy kívánhattam annyira, miel tt megtörtént ez az egész, és most hogy érezhetem hirtelen
pont az ellenkez jét? Ez nem fair fele szemben. Nem igazságos, hogy én elvettem t le, ami
jólesett, aztán meg akarom tagadni t le, amit akar.
– Annyira édes vagy, Sloan. Olyan kurva édes. – Egyre gyorsabban mozog bennem.
Er sebben. Remélem, ez azt jelenti, hogy mindjárt vége.
Egyik kezét az ágy fejtámlájára teszi, és feltolja magát. A rá nehezed súly miatt a támla
minden egyes lökésnél a falnak vágódik. Szinte olyan, mintha még jobban beindulna a
hangtól – attól, hogy nagy valószínűséggel még a falon is meglátszik a nyoma –, mert
minden lökés egyre vadabbul érkezik.
Nem tudom behunyni a szememet. Miközben figyelem, ahogy felettem van – ahogy látom,
mennyire magával ragadja, hogy bennem van –szinte elhalványul a fájdalom.
Szinte.
Én is próbálok örömet lelni az aktusban. Azt hiszem, egy részem élvezi. Azt, ahogy rám néz,
felnyög, és megérint a szabad kezével. A tenyerébe fogja a mellemet, és megkérdezi: – Már
tetszik?
Felnyögök, mert igen. Egy kis részem kezdi élvezni, ahogy rám néz.
Ez jobb.
– Tetszik, Sloan?
Végül bólintok. Elmosolyodik, és közben még mindig a szájával gyötör. Összezárja az ajkait
a mellbimbómon, és er sen megszívja, majd gyengéden megharapja a fogával. Aztán
elengedi a mellemet, és csókot lehel a számra.
– Köszönöm – mondja egy lassú lökéssel kísérve. – Köszönöm, hogy bíztál bennem.
Köszönöm, hogy nekem adtad, amit más férfinak nem akartál. – A nyelve puhán
végigcsúszik az alsó ajkamon. A kezével végigsimít a mellkasomon, és a nyakam köré zárja.
Annak ellenére, hogy a szívverésem kihagy egy ütemet, amikor megszorítja, észlelem, hogy
gyengéden szorongat.
– Kurva szexi nyakad van. Muszáj megérintenem. Nem foglak bántani, de rajta akarom
hagyni a kezemet. Nem baj?
Fogalmam sincs, hogy mi számít normálisnak, és mi nem szex közben. Csak tízpercnyi
tapasztalatom van a szexszel kapcsolatban.
– Bassza meg – leheli a számra. – Bassza meg – ismétli meg. Remeg, ahogy elélvez, és a
lélegzetem összehangolódik az kétségbeesett, kapkodó leveg vételével. Vele együtt akad
el a lélegzetem, ahogy a remegés átveszi a teste felett az uralmat, és még egyszer belém
hatol. Aztán nem mozdul, ajkai az enyémeken nyugszanak, a lélegzete összekeveredik az
enyémmel.
Rám omlik, és az arcát egy teljes percig a nyakamba temeti, miel tt a szája találkozik a
b römmel.
– Köszönöm – suttogja.
Gondolom, ezért olvastam, hogy a valóságban a szex nem olyan, mint a könyvekben vagy a
tévében.
A valóságban kényelmetlen. Kínos. Nem tűnik helyesnek, és olykor kéretlennek lehet érezni.
Remélhet leg nem fogom minden alkalommal ezt érezni. Remélhet leg id vel jobb lesz.
Elmosolyodom. Legalább meggy zött, hogy tényleg jelentett valamit a számára, ami
közöttünk történt. Hogy nem csak egy egyéjszakás kaland vagyok a számára.
Ez biztos pozitív dolog. Vele kapcsolatban még mindig nehéz eldönteni. Néha a pozitívet
negatívnak, a negatívat pedig pozitívnek látom vele.
Nem is emlékszem, mikor tette magára. Biztos akkor, amikor azt mondtam neki, hogy
szexelek vele. Így történik, nem? Megvitatjátok, hogy lesz-e szex, aztán kerestek egy
óvszert. Biztos félálomban voltam.
Utálom, hogy voltak pillanatok, amikor kételyeim támadtak vele kapcsolatban. Asa végig
rendes volt velem. szinte. A kimondatlan határozatlanságom miatt büntetem. Hogy állhatott
volna meg, amikor nem tudtam annyira összeszedni magam, hogy nemet mondjak neki?
Asa kimegy a hálószobából, de alig egy perc múlva már vissza is ér. Becsukja maga mögött
az ajtót, és az ágyhoz sétál, majd mellém ereszkedik. Van valami a kezében.
Fölém hajol, egyik kezét a térdemre teszi, és széttárja a lábamat. Aztán valami meleget
nyom hozzám. Valami nedveset.
Bólintok, és ellazulok, miközben hozzám szorítja a meleg törülköz t. Egyikünk sem szólal
meg. Az egész elég fura és szürreális, és nem akarom még kényelmetlenebbé tenni a
helyzetet azzal, hogy megszólalok. Különbes is, fogalmam sincs, mit mondjak.
Megpuszilja az arcomat.
Olyan, mintha félne elaludni, nehogy amikor felébred, rájöjjön, az egész csak egy álom volt.
Fogalmam sincs, mit mondtam, ami ennyire felizgatta. Vagy lehet, hogy pont az ellenkez
hatást váltotta ki bel le. Nem tudom biztosan.
Aztán megcsókol.
– Nem akarom, hogy elmenj – mondja két csók között. – Ne hagyj el, Sloan.
Nem tetszik a hangja. A félelem a könyörgésében. Fogalmam sincs, miért mondja ezt, és
hogy csak a mostról – a ma estér l –, vagy az örökkér l beszél-e.
Akárhogy is, elgondolkodom, vajon milyen dolgok történtek vele, amit l ilyen heves lett.
Vagy nagyon szerették, vagy nagyon gyűlölték. Remélhet leg az el bbi.
– Ígérd meg – mondja, és újra megcsókol. – Mondd, hogy nem fogsz elmenni.
A két kezem közé fogom az arcát, és suttogva megszólalok: – Nem fogok, Asa. Ígérem. Itt
leszek, amikor felébredsz.
Magához húz, és nagyon sokáig szorosan ölel, csak akkor enged a szorításából, amikor
végre elalszik.
Egy pillanatig némán bámulom. Alvás közben kevésbé látszik férfinek, inkább egy
sebezhet kisfiú. A vonásai lágyabbak, a szája nincs olyan szoros vonalba préselve. Alvás
közben nyugodtnak látszik. Ellazul, ahogy a karjaiban tart.
Lassan mocorgok, amíg a hasamra nem fekszem. Az egyik karja még mindig körülöttem
van, de a másik irányba fordulok, szembe a fallal, és hagyom, hogy a karom lelógjon az ágy
szélér l.
Elvesztettem a szüzességem.
Bár egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek az els alkalmamat elképzeltem, vagy mint
amilyennek lennie kellett volna, Asa máris jobban bánik velem, mint eddig bárki, akit
ismertem. Csak egy napja ismerem, és máris úgy érzem, fontosabb vagyok neki, mint a
saját anyámnak.
Azon kapom magam, hogy élvezem, ahogy átölel. Jó érzés, hogy valaki akar engem. Még
jobban esik, hogy valakinek szüksége van rám. Már majdnem alszom, amikor érzem, hogy
mellém fészkel dik. A száját a hátam közepére nyomja, és lágyan megcsókol.
– A hasadon alszol? – suttogja. – Nem tudom, miért, de kibaszottul imádom.
Én a hasamon.
Napjainkban
Sloan
Újra meg újra rám nehezedik a testével, a fülembe nyög, és reggeli borostájával karcolja az
arcomat.
Megpróbálom kihúzni a kezemet az övé alól, de csak er sebben fogja, és eszembe juttatja,
hogy rab vagyok a saját ágyamban, pedig a szobám börtön re. Asának mindig sikerül
elérnie, hogy úgy érezzem, rendelkezik a testemmel, és azt csinálhat vele, amit akar. Soha
nem szemét vagy durva; csak kanos, és ezt szörnyen kellemetlennek találom.
Nagyjából meg tudom tippelni az id t az ajtó alatt beszűr d fény és az alapján, hogy Asa
csak most ért haza a tegnap esti bulizásból. Nekem azonban kevesebb, mint két órán belül
órára kell mennem. Ha lett volna választásom, biztos, hogy nem így akartam volna
felébredni alig háromórányi alvás után.
A dereka köré fonom a lábamat, és remélem, azt hiszi, hogy én is be vagyok indulva. Amikor
legalább egy picit úgy csinálok, mint aki élvezi, gyorsabban végez.
Megmarkolja a mellemet, és felnyögök, mivel tudom, hogy ezt akarja hallani, rajta pedig
remegés szalad keresztül.
– Bassza meg – nyögi rekedten, miközben a hajamba temeti az arcát, és lassan mozog
bennem. Néhány másodperccel kés bb rám omlik, és nagyot sóhajt, aztán megpuszilja az
arcomat, és átgördül a saját térfelére. Feláll, eltávolítja magáról a kotont, és a kukába hajítja,
utána pedig leveszi a vizes palackot az éjjeliszekrényr l. A szájához emeli az üveget, és
végighordozza a tekintetét csupasz testemen. Ajkai lusta vigyorra görbülnek. – Imádom,
hogy én vagyok az egyetlen, aki valaha abban járt.
Meztelenül és magabiztosan áll az ágy mellett, miközben megissza az utolsó korty vizet is.
Nehéz elfogadni a bókot, amikor olyan ember szájából hallod, aki úgy utal a testedre, hogy
„abban".
Jóképű külseje ellenére, Asának is megvannak a maga hibái. Igazából lehet, hogy a
megjelenése az egyetlen, amiben nem találok hibát. Beképzelt, forrófejű, és néha nagyon
nehéz kezelni. De szeret engem. rülten odavan értem. És hazudnék, ha azt mondanám,
hogy nem viszonzom az érzelmet. Nagyon sok mindent megváltoztatnék vele kapcsolatban,
ha tehetném, de jelenleg csak van nekem, úgyhogy kénytelen vagyok megbirkózni vele.
Befogadott, amikor nem volt hová mennem. Amikor nem fordulhattam senki máshoz. Már
csak ezért is elviselem. Nincs más választásom.
Felemeli a kezét, és megtörli a száját, aztán kidobja az üres üveget a kukába. Beletúr sűrű,
barna hajába, és rám kacsint, majd visszafekszik az ágyba, felém hajol, és könnyű csókot
nyom a számra.
Kizárt, hogy sokáig fenn tudjam tartani ezt a tempót. Asa soha nem jár rendszeresen órára,
mégis folyton közel tökéletes jegyekkel zárja a kurzusokat. Én meg azért küzdök, nehogy
megbukjak, és egyetlen napot sem hiányoztam az el z félévben. Hát, legalábbis testben
mindig jelen voltam az óráimon. Sajnos rengeteg emberrel élünk együtt, és soha nincs egy
csendes pillanatom sem ebben a házban. Gyakrabban alszom végig az óráimat, mint
amennyin ébren vagyok, mert csak olyankor vesz körbe béke és nyugalom. A házban éjjel-
nappal megy a bulizás, függetlenül attól, hogy kinek van órája másnap reggel. Nincs
különbség a hétvége és a hétköznapok között, és a lakbér sincs hatással arra, hogy ki lakik
velünk.
Az id nagy részében azt sem tudom, hogy ki lakik itt. Asáé a ház, de imádja emberekkel
körülvenni magát, úgyhogy tetszik neki, hogy amolyan átjáró házban élünk, ahová bárki
bármikor bejöhet. Ha lenne rá lehet ségem, gondolkodás nélkül kibérelnék magamnak egy
saját lakást. De sajnos nincs. Ami azt jelenti, hogy még egy évet ki kell bírnom ebben a
pokolban, miel tt lediplomázom.
Még egy évet, miel tt szabad leszek.
Felriad, beveri a homlokát a feje felett lév csapba, és a sikításomra válaszul is felordít.
Gyorsan lenyúlok a földre, és megfogom a pólómat, pont akkor, amikor a fürd szoba ajtaja
kivágódik, és Asa beront a helyiségbe.
– Én nem vagyok jól – nyögi Dalton, és a frissen sebesült homlokára szorítja a kezét.
Feltornázza magát, és megpróbál kimászni a kádból.
Asa rám pillant, végignéz meztelen testemen, amit csak a kezemben tartott póló takar el,
aztán visszafordítja a tekintetét Daltonra. Félek, hogy rossz következtetést fog levonni a
helyzetr l, úgyhogy magyarázkodni kezdenék, de félbeszakít azzal, hogy váratlanul, és
nagyon hangosan felnevet.
– Ezt te csináltad vele? – kérdezi, és még mindig röhögve, Dalton homlokára mutat.
Megrázom a fejemet.
Asa még hangosabban röhög, és kinyújtja a kezét Daltonnak, aztán segít neki kiszállni a
kádból.
– Gyere, ember, innod kell egy sört. Az a legjobb gyógyír a másnaposságra. – Kilökdösi
Daltont a fürd szobából, és követi t, majd becsukja maguk mögött az ajtót.
2. fejezet
Carter
- Ez akkora hülyeség - mondom a telefonba. - Már három évvel ezel tt lediplomáztam. Nem
azért jelentkeztem erre a szarra, hogy házi feladatot írjak.
- Jaj, te szegény szerencsétlen - jelenti ki. - Nekem tegnap egy rohadt fürd kádban kellett
éjszakáznom. Nyeld le a békát, ember. A színészkedés munkával jár.
- Te könnyen beszélsz, neked hetente csak egy órára kell bejárnod. Nekem háromra. Young
neked miért csak egyet adott?
Benézek a tanterem ajtajának üvegén. Gyakorlatilag tele van a helyiség, csak három üres
szék maradt. A tekintetem rögtön a terem végében ül csajra esik, aki mellett még van egy
szabad hely. Sötét haja az arcára hullik, miközben az asztal tetején keresztbe font karjain
pihenteti a fejét. Alszik. Kibírom, ha alvók mellé kell ülnöm; csak azokat nem tudom elviselni,
akiknek be nem áll a szája.
- Nézzenek csak oda. Máris találtam egy dögös, jó seggű bigét, aki mellé leülhetek. Ebéd
után jelentkezem.
- Adios.
- Még nincs vége az órának? - kérdezi kíváncsian, és összehúzott szemmel néz a könyvre,
amit az asztalra teszek.
- Mit l?
- Öt percet aludtam? Csak? - Hátrad l a székén, aztán lecsúszik rajta, és a háttámlára hajtja
a fejét. - Ébressz fel, amikor vége, oké?.
Megtörli a száját, aztán felemeli a kezét, hogy közelebbr l is megvizsgálja. Arra számítok,
hogy zavarba jön, amiért alvás közben kicsordult a nyála, de csak a szemét forgatja, és a
hüvelykujjára húzza a fels je ujját, majd el rehajol. A ruha anyagával letörli a nyáltengert az
asztalról, aztán megint lecsúszik a székén, és becsukja a szemét.
Egyszer már jártam f iskolára. Tudom, milyen hosszú lehet egy éjszaka, milyen a bulizás,
meg a tanulás, és hogy soha nincs id mindenre. De úgy tűnik, ez a lány teljesen ki van
készülve. Kíváncsi vagyok, miért. Vajon túlságosan leterheli az iskola, vagy a kelleténél
többet bulizik?
Megissza az utolsó csepp energiaitalt is, aztán a dobozt visszateszi az asztalra, és megtörli
a száját a ruhaujjával, ugyanazzal, amelyikkel korábban a nyálat tüntette el az asztalról.
Nem fogok hazudni, rendetlen, hanyagul szexi viselkedése valamiért nagyon beindít. Fura.
- Köszi - szólal meg, és kisepri a haját a szeméb l. Rám néz, és elmosolyodik, aztán a feje
mögött kinyújtóztatja a karjait, és ásít. Ebben a pillanatban kinyílik a terem ajtaja, és
mindenki mocorogni kezd, jelezve, hogy a tanár belépett a helyiségbe, de én képtelen
vagyok levenni a szememet err l a lányról, még annyi id re sem, hogy megnézzem, valóban
így van-e.
Az ujjaival átfésüli a haját. Egy kicsit még nedves, és érzem a samponja virágillatát, amikor
hátraveti a haját a válla felett. Hosszú, sötét és dús, pont, mint a szemillája, ami világoskék
szemét keretezi. A lány a terem elejébe pillant, és kinyitja a füzetét, úgyhogy lemásolom a
mozdulatait, és én is ugyanezt teszem.
Elolvasta.
- Bocsánat - mondom. - A barátom... azt hiszi, vicces. Ráadásul szereti pokollá tenni az
életemet.
Most, hogy farkasszemet nézünk egymással, végre lehet ségem van alaposan szemügyre
venni. Legyen elég annyi, hogy hivatalosan is imádom ezt az órát.
Vállat vonok.
- A legnagyobb tisztelettel, de mióta találkoztunk, még csak ülve láttalak. Fogalmam sincs,
milyen a segged.
- Carter - felelem, felvéve a személyiséget, akivé válnom kell. Már az is elég nehéz volt,
hogy Ryant Daltonnak hívjam az elmúlt hat hétben, de hozzászoktam. Viszont magamra
Carterként utalni teljesen más tészta. Többször is elszúrtam, és az igazi nevemmel
hivatkoztam magamra.
- Nem, felváltva fogjuk csinálni - válaszolja. - Te kezded. Rajta, mondja egy tényt rólam.
- Oké - mondom, és nevetek azon, hogy milyen hamar átvette az irányítást. - Usted es
mandona.
Bólint.
- Ha f nökösköd nek akartál hívni, akkor igen. - Összehúzott szemmel néz rám, de halvány
mosolyra húzódik a szája. - Én jövök - mondja. - Su compañera de clase es bella.
Felnevetek. Épp most bókolt magának, mert azt mondta, az els tény rólam, hogy a
tanulópárom gyönyörű. Szégyentelenül bólintok.
- Kérdeznem kell valamit ahhoz, hogy megtudjak rólad egy tényt. Kicsit id sebbnek látszol a
többi másodévesnél, akik spanyolt tanulnak.
- Huszonkett - válaszolom.
- Tiene veintidos años - mondja, ezzel megállapítva rólam a második tényt is.
- Usted engana.
Felemelked szemöldöke íve alapján, nem számított arra, hogy ezt tudom spanyolul.
- Usted es un perro.
Nevetek.
Megrázza a fejét.
- Nem véletlenül.
A vonatok és buszok ellopták a cip met, most meg nyers tintahalat kell ennem.
- Gyorsan unatkozni kezdek - suttogja. - Nem tudok sokáig egy dologra összpontosítani.
- Csak valami hülyeség, amit akkor szoktam csinálni, amikor unatkozom. Szeretem látni,
mennyi értelmetlen dologgal tudok el állni gondolkodás nélkül. És minél értelmetlenebbek,
annál nyer bb.
- Annál nyer bb? - kérdezem, és remélem, hogy megmagyarázza. Kész rejtély ez a lány. -
Hogy veszíthetnél, ha egyedül te játszod ezt a játékot?
Azon agyalok, vajon mi a francot mondtam, amit l hirtelen így és ilyen gyorsan megváltozott
a viselkedése. Felemeli a tollát, és átnyújtja nekem, kiverve a fejéb l mindent, ami
elsötétítette a gondolatait.
A papírra nyomom a tollat, és pontosan azt teszem, amit mond. Csak írok.
Leteszem a tollat, és kissé hülyén érzem magam. Miután elolvassa, amit írtam, Sloan a
szája elé kapja a kezét, hogy elfojtsa a nevetését. Lapoz egyet a füzetben, és megint írni
kezd. Istenadta tehetség vagy, aztán újra nekem adja a tollat.
Sloan megint nevetni kezd, aztán elveszi t lem a tollat, amikor a professzor befejezi az órát.
Mindenki a táskájába dobja a könyvét, és sietve elhagyja a helyét.
Sloan a füzetre teszi a kezét, és lassan becsukja, aztán lehúzza az asztalról, és a táskájába
rakja. Utána megint rám néz.
- Mért ne?
- Mert. Ülve kell maradnod, hogy miközben elsétálok, el tudd dönteni, tényleg jó seggem
van-e. - Rám kacsint, és megfordul.
Istenem. Az öklömbe harapok, és pontosan azt teszem, amit mond, vagyis a seggét
bámulom. És szerencsémre, tökéletes. Testének minden porcikája tökéletes. Teljesen
dermedten ülök, miközben végignézem, ahogy lemegy a lépcs n.
Honnan a francból jött ez a lány? És hol a fenében volt egész eddigi életemben? Átkozom a
tényt, hogy akármi történt is az el bb kett nk között, nem lehet bel le semmi több. Soha
nem jó, ha egy kapcsolat hazugsággal kezd dik. F leg nem akkor, ha a hazugság akkora,
amekkora az enyém.
Sloan hátrapillant a válla fölött, miel tt kimegy az ajtón, én pedig kényszerítem magam, hogy
felemeljem a tekintetemet, és a szemébe nézek. Elneveti magát, aztán kilép a teremb l.
Sloan
A házi feladatomat a könyvtárban fejezem be, mert tudom, hogy miután hazaérek, nem
leszek képes arra figyelni. Amikor beköltöztem Asához, már csak egy hajszálnyira voltam
attól, hogy kirúgjanak onnan, ahol esténként meghúztam magam... a többi pénzügyi
problémámról nem is beszélve. Bár akkor még csak két hónapja jártunk egymással, nem
volt hová mennem.
A kocsijai és a háza alapján tudtam, hogy Asát felveti a pénz. Csak abban nem voltam
biztos, hogy a vagyona családi öröksége-e, vagy olyan dolgokban van benne, amikben nem
kellene. Fogalmam sem volt, hogy mindkett . Az els néhány hónapban ügyesen elrejtette
el lem a zűrös ügyeit; azzal magyarázta a pénzszórását, hogy egy vagyont örökölt. Egy
ideig hittem neki. Nem volt más választásom, muszáj volt hinnem neki.
Azonban amikor vadidegenek bukkantak fel nálunk az éjszaka közepén, és Asa csak zárt
ajtók mögött volt hajlandó beszélni velük, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy zűrös ügyei
vannak. Próbált magyarázkodni, és megesküdött, hogy csak „ártalmatlan" drogokat árul
azoknak, akik amúgy is hozzájutnának valahol. Én nem akartam ebben részt venni, úgyhogy
amikor nem volt hajlandó abbahagyni, leléptem.
Csak az volt a baj, hogy nem volt hová mennem. Egy ideig megint a barátaimnál húztam
meg magam, de egyiküknek sem volt szabad szobája, ráadásul pénzük sem, hogy ki
tudjanak segíteni anyagilag. Elmehettem volna egy hajléktalanszállóra, hogy ne kelljen
visszamennem Asához, de nem magam miatt aggódtam. Hanem az öcsémért.
Stephen koraszülött volt, és rengeteg mentális problémával küzd. Az állam egy ideig
finanszírozta az ellátását, de amikor visszavonták a támogatásukat, nem kockáztathattam
meg, hogy hazaküldjék. Nem akartam, hogy visszakerüljön a régi életünkbe, és bármit
megtettem volna, hogy ezt megakadályozzam.
Két hétig voltam csak távol, amikor már nem volt más választásom, mint visszamenni
Asához. Életem legnehezebb döntése volt besétálni az otthonába és a segítségét kérni.
Mintha lemondtam volna az önbecsülésemr l azzal, hogy visszamenekültem a karjaiba.
Megengedte, hogy visszaköltözzek, de voltak követelései. Így, hogy már tudta, mennyire
függök t le, meg sem próbálta elrejteni az életstílusát. Egyre többen bukkantak fel a házban,
és nyíltan üzletelt, nem pedig zárt ajtók mögött.
Most meg már annyian császkálnak körülöttünk, hogy nehéz megkülönböztetni, ki lakik itt, ki
marad csak egy-két éjszakára, és kik a vadidegenek. Minden éjszaka buli van a házban, és
mindegyik egy valóra vált rémálom.
Minden eltelt héttel egyre veszélyesebb légkör uralkodik a házban, és én minden eddiginél
jobban ki akarok jutni innen. Eddig részmunkaid ben a campus könyvtárában dolgoztam, de
ebben a félévben már nem tudnak alkalmazni. Várólistára kerültem, és más állásokat is
megpályáztam, mert kétségbeesetten próbálom összegyűjteni a pénzt arra, hogy
elmeneküljek innen. Ha csak magamról kellene gondoskodnom, nem lenne annyira nehéz,
de mivel Stephenre is gondolnom kell, sajnos nincs elég pénzem a szökésre. És egy darabig
még biztos, hogy nem is lesz.
Addig is fenn kell tartanom a látszatot, és úgy viselkednem, mintha Asának köszönhetném
az életemet, pedig igazából úgy érzem, hogy pont az, aki tönkreteszi. Ne érts félre,
szeretem. Szeretem azt, aki régen volt, akit néha még mindig megpillantok a tekintetében,
amikor kettesben vagyunk. Szeretem azt, akivé egy nap válhatna, ha jó útra térne, de nem
vagyok naiv. Bármennyire ígérgeti is, hogy lelassítja az üzletet, és kiszáll bel le, tudom,
hogy soha nem fogja megtenni. Próbáltam egy kis józanészt verni a fejébe, de amikor tiéd a
hatalom, és egy rakás pénz van a zsebedben, nehéz hátat fordítani a megszokott
életstílusodnak. Tudom, hogy soha nem fog kiszállni. Vagy addig csinálja, amíg börtönbe
nem kerül... vagy a haláláig. Én pedig nem akarom megvárni egyiket sem.
Már meg sem próbálom kitalálni, kinek az autója áll a felhajtón. Minden nap másé.
Leparkolom Asa kocsiját, és elindulok befelé. Egy újabb éjszaka a pokolban.
Arról nem is beszélve, hogy a ház általában úgy néz ki, mint egy disznóól.
A nappaliban kezdek, és annyi üres sörösüveget dobálok ki, hogy megtelik velük egy egész
szemeteszsák. Amikor a konyhába érek, és észreveszem a mosogatóban tornyosuló koszos
edényeket, komolyan elmosolyodom. Legalább egy óra lesz, mire mindent elmosogatok.
Félreteszem a koszos edényeket, és megtöltöm vízzel a mosogatót. Megfordulok, és a
hűt höz megyek, amíg folyik a víz. Kiveszek egy üdít t, kibontom a dobozt, és
belekortyolok. Behunyom a szememet, és ringatózni kezdek a fülemet betölt zenére. Nem
éreztem ilyen nyugodtnak magam azóta az els néhány hónap óta, hogy beköltöztem ide.
Akkoriban Asa még a jó oldalát mutatta nekem.
Ahogy eszembe jut a régi Asa, akibe beleszerettem, az igazi hátulról körém fonja a karjait,
és ringatózni kezd velem a zenére. Elmosolyodom, és nem nyitom ki a szememet, ahogy
átölelem a kezét, és a mellkasának d lök. Megpuszilja a fülemet, aztán összefonja az
ujjainkat, és szembefordít magával. Amikor kinyitom a szememet, látom, hogy szinte, édes
arckifejezéssel mosolyog. Olyan régóta nem nézett így rám, hogy fájdalom nyilall a
mellkasomba, mert tudom, mennyire hiányzott.
Közönségünk?
Összeszorítom a szemem, és félek megfordulni; észre sem vettem, hogy egész id alatt
figyeltek bennünket.
Elakad a lélegzetem, leginkább azért, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy itt
találkozom vele. Hirtelen sokkal ijeszt bb szemt l szemben állni vele, mint amilyen reggel
volt mellette ülni a teremben. Sokkal magasabb, mint gondoltam; magasabb még Asánál is.
Nem olyan izmos, mint , de Asa mindennap edz, és a bicepszének mérete alapján
valószínűleg szteroidokat is tol. Carter testfelépítése sokkal természetesebb, sötétebb a
b re és a haja – ráadásul ebben a pillanatban nagyon mérgesen néz rám.
– Szia – szólal meg Carter, az arckifejezése ellágyul egy kicsit a mosolyától, és a felismerés
legkisebb jele nélkül nyújtja ki felém a kezét. Ráébredek, hogy az én kedvemért csinál úgy,
mintha nem ismernénk egymást, de az is lehet, hogy önz okai vannak a dolognak, úgyhogy
megfogom a kezét, és a mai nap már másodjára mutatkozom be neki.
– Sloan – jelentem ki remeg hangon, és remélem, nem érzi, mennyire sebesen ver a
pulzusom. Gyorsan véget vetek a kézfogásnak, és hátrahúzódok. – Szóval, honnan
ismeritek egymást? – Nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom-e a választ, de a kérdés
csak úgy kicsúszik a számból.
– az új üzlettársam, és most meg kell vitatnunk néhány fontos dolgot. Menj, takaríts
valahol máshol – mondja, és a fenekemre csap. Megpördülök, és csúnyán nézek rá, de
közel sem olyan hevesen, mint amilyen gyűlölettel méregeti Carter.
Általában nem feszegetem a határt Asánál, f leg nem mások el tt, de most nem bírok
uralkodni magamon. rülten mérges vagyok rá, amiért még valakit bevon az üzletbe, annak
ellenére, hogy megígérte, kiszáll. Azt sem tagadhatom le, hogy az is idegesít, hogy Carter
az a valaki. Mérges vagyok magamra, amiért rossz els benyomást alakítottam ki róla a ma
reggeli óránkon. Azt hittem, jobb emberismer vagyok, de most, hogy kiderült, is Asának
dolgozik, már tudom, hogy egy csepp érzékem sincs hozzá. is pont olyan, mint a többi –
de mostanra már számíthatnék erre. Bármilyen keményen próbálkozom, bármilyen nehéz
volt magam mögött hagyni a gyermekkori otthonomat, hogy elmeneküljek az ilyen élett l,
végül ugyanott lyukadtam ki, ahol elkezdtem – annyira ostobának érzem magamat. Hogyan
vágyhatok és dolgozhatok olyan veszettül keményen egy normális életért, ha közben folyton
visszacsúszok a lejt n? Rohadtul megátkoztak.
Álszentnek érzem magam, amiért arra kérem, szálljon ki. Minden hónapban hagyom, hogy
elküldjön egy csekket Stephen ellátására, abból a mocskos pénzb l, aminek most a
feladására kérem. De a fölött könnyebben szemet hunyok, mert nem rám költi. A világ
legmocskosabb pénzét is elfogadnám, csak hogy a kisöcsém megkapja a szükséges
ellátást.
Asa tekintete elsötétedik, és közelebb jön hozzám. Gyengéden a karomra teszi a kezét, és
dörzsölgetni kezdi. A fülemhez hajtja a száját, és egyre er sebben szorít, míg össze nem
rezzenek a fájdalomtól.
– A rohadt életbe, ne hozz megalázó helyzetbe – suttogja olyan halkan, hogy csak én
hallom, amit mond. Enged a szorításán, aztán végigsimít a karomon a könyökömig, és a
műsor kedvéért kedvesen megpuszilja az arcomat. – Menj, vedd fel azt a szexi, vörös ruhát.
Ma este ünneplünk.
Hátralép, és elenged. Carterre pillantok, aki még mindig a küszöbön áll, és úgy méregeti
Asát, mintha a legszívesebben széttépné. Pillantása egy másodpercre az enyémre villan, és
azt hiszem, ellágyul a tekintete, de nem maradok ott elég ideig ahhoz, hogy meggy z djek
róla. Megfordulok, és felszaladok a szobába. Becsapom az ajtót, térdre esek, és átölelem
magamat. Lüktet a karom, úgyhogy megpróbálom kimasszírozni bel le a fájdalmat. Ez volt
az els alkalom, hogy Asa fizikai fájdalmat okozott, de a büszkeségemen esett csorba
nagyobb, mint a sérülések okozta szenvedés. Soha nem lett volna szabad más el tt
megkérd jeleznem. Ennél okosabb vagyok.
De azzal is tisztában vagyok, hogy nem érdemeltem meg, amit velem tett. Senki nem
érdemel ilyen bánásmódot. El akarom venni a b röndömet, és mindenemet
összecsomagolni. El szeretnék menni, és vissza sem nézni. Ki akarok szállni. Ki akarok
szállni, ki akarok szállni... ki akarok szállni.
De nem mehetek el. Mert annak nem csak rám lenne hatása.
4. fejezet
Carter
– Veled lakik? – kérdezem kíváncsian. Asa kivesz egy sört a hűtőből és átadja nekem, én
pedig leveszem a kupakját, aztán a számhoz emelem.
Csendben méregetem, de Asa meg se rezzen. Becsukja a hűtő ajtaját, aztán a konyhapult
másik oldalán lévő szabad székhez megy, mintha az előző mondat el sem hagyta volna a
száját. Teljesen megdöbbent, hogy képes az egyik pillanatban fizikailag bántalmazni, a
másikban meg úgy csinálni, mintha törődne vele. Szét akarom verni a rohadt sörösüveget a
fején, de inkább erősebben fogom, és uralkodok magamon.
Dalton épp a legjobbkor szakít félbe minket, amikor egy sörrel és a telefonjával a kezében
belép a konyhába. Rám pillant és bólint, aztán Asára fordítja a figyelmét.
– Hé, ember. Jon tudni akarja, mihez kezdjen a piaszituval. Mindenki hozza, amit inni akar,
vagy mi álljuk? Mert szar sincs itthon.
Dalton a bejárati ajtó felé int a fejével, én pedig felállok, és követem az utcára. Mihelyst
kettesben vagyunk az udvaron, felém fordul, és a látszat kedvéért nagyot kortyol a söréből.
Dalton utálja a sört. Inkább a whiskey-kólát szereti.
Megvonom a vállam.
– Ennyi? Kérdés nélkül bevett? – Hitetlenkedve megrázza a fejét. – Istenem, mekkora idióta.
Az újak miért hiszik mindig azt, hogy érinthetetlenek? Rohadt nagyképű faszkalap.
– Figyelmeztettelek, Luke. Mondtam, hogy kemény meló lesz. Szét fogja cseszni az
agyadat, hogy így kell élned. Biztos, hogy ezt akarod?
Bólintok. Tudom, hogy most már semmiképp nem szállhatok ki, mert Dalton és a többiek
nagyon közel vannak ahhoz, hogy lecsapjanak rá.
– Luke-nak hívtál.
– Bassza meg! – nyögi. A földbe rúg a cipőjével, és felpillant rám. – Bocs, ember. Még áll a
holnapi találkozó? Dixon teljes jelentést vár, most hogy te is benn vagy.
– Néhányunknak holnap órája van – mondom, még egyszer az orra alá dörgölve, hogy én
kaptam a meló szarabbik felét. – De délben végzek.
– Nem – válaszolom. – Ez nem az ő stílusa. – Arról nem is beszélve, hogy nincs szüksége
meghívásra. Már így is nyakig benne van a szarban.
Bólint, mert tudja, hogy soha senkit nem hívnék meg egy ilyen életstílusba. Dalton úgy el
tudja játszani a szerepét, mint még soha nem láttam. Voltak már hosszú távú kapcsolatai,
miközben beépítettként dolgozott, sőt a látszat kedvéért, egyszer még az eljegyzésig is
elment. Természetesen mihelyst vége a melónak, gond nélkül felszívódik. A nagy részem
még mindig tudja, hogy minden ember, akivel Carterként találkozom csak egy... személy.
Nem akarok senkit félrevezetni, ha nem muszáj, úgyhogy folyton résen vagyok, soha nem
engedem le a pajzsomat, és nem hagyom, hogy a dolgok túlságosan elmélyüljenek.
Dalton becsukja maga mögött az ajtót, én pedig egyedül maradok az udvaron, és a házat
bámulom, ami a következő, legalább két hónapra a feladatom része lett. Nem azért lettem
rendőr, hogy fedett zsaruként dolgozzak, de ebben vagyok igazán jó. Da sajnos nagyon
rossz előérzetem van ezzel a munkával kapcsolatban... pedig csak egy napja vagyok itt.
A következő néhány órában Asa körbevezet a házban, és annyi emberrel fogok kezet, hogy
már számon tartani sem tudom. Először próbálok mindenkit az eszembe vésni, akivel
találkozok, és azt, ahogyan ők Asához viszonyulnak, de amikor már a negyedik sört nyomják
a kezembe, feladom a próbálkozást. Rengeteg időm lesz mindenkit megismerni, úgyhogy
most nem kell százszázalékosan idekoncentrálnom. Még nagyon új vagyok ebben a
társaságban, és nem akarok gyanút ébreszteni senkiben.
Végül sikerül annyi időre elszakadnom, hogy keressek egy mosdót. Amikor találok egyet,
kiderül, hogy azt a Jonként ismert fickó és két, tizenkilencnél nem öregebb lány foglalja el.
Villámgyorsan rájuk csapom az ajtót, és felmegyek az emeletre, mert remélem, ott van egy
szabad fürdőszoba, amit nem bordélyként használnak.
A víz alá tartok egy törölközőt, és bevizezem az arcomat, hogy kijózanodjak, mielőtt
kimegyek a fürdőszobából. Aztán bedobom a törölközőt a szennyesbe. A kosarat bámulom,
ami tele van koszos ruhával, és azon gondolkodok, vajon Sloan-e az egyetlen lány, aki itt
lakik. Felteszem, az ő nyakába szakad az összes mosatlan. A többi házimunkáról nem is
beszélve.
Amikor délután besétáltunk a konyhába, Asa megállt a küszöbön, és néhány percig csak
figyelte, ahogy takarít. Én a válla fölött elpillantva, döbbenten vettem tudomásul, hogy Sloan
állt ott, a lány, akivel spanyolórán találkoztam... de még jobban elvarázsolt a szépsége,
ahogy ringatózott a zenére. A népszerű Rick Springfield dal, a Jessie's girl szövege járt a
fejemben, ahogy Asa mögött álltam, és figyeltem, ahogy Sloant nézi. Én akartam úgy
bámulni őt.
– Jól vagy? – kérdezem, és közelebb lépek hozzá. Félelemmel teli tekintettel pillant a
lépcsőre, aztán vissza rám. Bólint. Elindul a lépcső felé, de kinyújtom a kezem, hogy
megfogjam a karját, és visszahúzom. – Sloan, várj.
Szembefordul velem. A lány, aki most előttem áll, nem az, akivel az órán találkoztam. Ez a
lány törékeny. Fél. Össze van törve.
Tesz felém egy lépést, és összefonja a karját a mellkasa előtt. A padlót bámulja kettőnk
között, és az ajkába harap.
Fogalmam sincs, hogy válaszoljak neki. Nem akarok hazudni, de az igazat sem mondhatom
el. Biztos nem néznék jó szemmel, ha elárulnám a gyanúsított barátnőjének, hogy igazából
azért vagyok itt, hogy lecsukassam a pasiját.
Felkapja a fejét.
– Te pont azzal randizol, aki miatt itt vagyok – jelentem ki Asára utalva. – Ez csak egy meló.
A szemét forgatja, mintha már ezerszer hallotta volna ezt a kifogást. A különbség köztem és
Asa között az, hogy amit én mondok, az igaz. Csak épp azt nem tudja, pontosan mekkora
munka, amit csinálok.
– Sloan, azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy mindketten kihagytunk néhány rendkívül
fontos tényt az órai feladatunkból.
– Igen. Háromnál többet kellett volna kérnie. Azt hiszem, öt elég lett volna.
– Ja – szólalok meg. – Öt valószínűleg elég lett volna ahhoz, hogy eláruld, jársz valakivel.
– Sajnálom.
– Mit?
Összehúzza magát, és még jobban lehalkítja a hangját.
– Azt, ahogy órán viselkedtem – jelenti ki. – Hogy flörtöltem veled. Néhány dolgot soha nem
szabadott volna kiejtenem a számon. Esküszöm, nem olyan lány vagyok. Soha nem...
– Sloan – szakítom félbe, és az álla alá teszem az ujjamat. Csak bámulom, és közben
pontosan tudom, hogy el kellene húznom a kezemet, és rohadt gyorsan eltávolodni tőle. –
Egyáltalán nem hiszem, hogy olyan lány lennél. Ártalmatlan szórakozás volt, ennyi.
Az ártalmatlan szó baljós, sötét felhőként lebeg a fejünk fölött. Mindketten tudjuk, hogy Asa
minden, csak nem ártalmatlan. Beszélgetni vele órán, itt álldogálni vele a folyosón... a
francba, ha az ilyen ártalmatlan pillanatok sűrűn előfordulnak, rohadt nagy bajba fogunk
kerülni. Eszembe jut Asa korábbi fenyegetése. Sloan tabu. Asa elég nyilvánvalóvá tette...
ahogy a karrierem is. Akkor nekem miért olyan nehéz ezt felfogni?
Épp el akarom húzni tőle a kezemet, amikor a lépcső felől érkező hang hallatán mindketten
nagyot ugrunk ijedtünkben.
Megpördülök, és észreveszem, hogy Dalton áll a lépcső tetején. Úgy méreget, mintha szét
akarná rúgni a hátsómat. Amire minden joga megvan; tekintetbe véve, hogy mekkora szarba
kevertem majdnem magamat.
Asa
– Vedd le a bugyidat.
– Gyere ide.
Felmászik az ágyra, és elkezd felém kúszni; hosszú, szőke haja végigsimít a lábamon,
ahogy lassan felsiklik a testemen. Lovagló ülésben fölém telepedik. Ez a tyúk tudja, mit
csinál. Ez egyszerre lehet jó és rossz is. Bírom, amikor egy csaj tudja, hogy kell dugni, de el
is gondolkodtat, vajon hány hapsival kellett lefeküdnie, hogy annyira profi legyen benne. Az
éjjeliszekrényhez nyúlok, leveszem róla a kotont, és a csaj kezébe nyomom.
– Tedd rám – utasítom. Tekintetével rám tapad, miközben kibontja, aztán a farkam felé nyúl.
Megfogom a csuklóját, és megrázom a fejemet. – A száddal.
Elvigyorodik, és elkezdi lehajtani a fejét, amikor lépéseket hallok. Majd elfordul a kilincs, de
az ajtó nem nyílik ki, mert bezártam. Bassza meg.
Ha ez a ribanc tényleg azt hiszi, hogy kimehet ebből a szobából, miközben Sloan az ajtó
túloldalán áll, kurvára el van tévedve. Megfogom a vállát, és a gardrób felé lököm.
– Délután négy van, miért alszol? – kérdezi Sloan, és benyomakodik mellettem a szobába.
– Egész nap óráim voltak. Fáradt vagyok – válaszolom, mert tudom, hogy ez a hazugság
csökkenteni fogja az ellenállását.
És igazam volt.
Vékony vonallá préseli össze az ajkait, és nagyot nyel. Látom rajta, hogy a sírással
küszködik. Jobban meg kell dolgoznom a megbocsátásáért, mint gondoltam.
Hülyeség az egész. Ha a pasik megkapnák, amit akarnak, a kezük soha nem kalandozna a
mellek fölé.
Baromi sok csajjal együtt voltam már, de őszintén mondhatom, hogy Sloan mindegyiküknél
jobban beindít. Fogalmam sincs, miért találom sokkal vonzóbbnak a többinél. A mellei
egyáltalán nem nagyok, és nem is túl formás.
Azt hiszem, az ártatlansága az. Tetszik, hogy én vagyok az első és egyetlen pasi, aki
megdugta. Tetszik, hogy én leszek az egyetlen, aki valaha megdugja őt.
Becsúsztatom a kezemet a pólója alá, és lehúzom a csipkemelltartóját.
– Hadd tegyem jóvá – suttogom. A mellbimbójára szorítom a számat, amit csak a pólójának
vékony anyaga takar, és a fogaim közé veszem. Sloan felnyög, és a háta ívbe feszül, de
meglöki a mellkasomat, hogy eltoljon magától.
– Tökéletes vagy – jelentem ki, és megnyalom nyakának édes, izzadt bőrét. Megdermed,
úgyhogy fokozom a nyomást a lábai között. – Lazíts – suttogom. Először küzd ellenem, de
aztán érzem, ahogy lassan beleolvad az érintésembe. Hagyom, hogy a derekának apró,
öntudatlan mozdulata a megfelelő helyre vezesse a kezemet. Egyre jobban és jobban
felizgatom, míg a széthullás határára nem kerül az ujjaim alatt.
– Ezzel tartoztam neked – mondom. – Menj, zuhanyozz le. Ma este elmegyünk itthonról.
Elmosolyodik.
– Miért?
Felhúzza az orrát, és a szemét forgatja, de bezárja maga mögött az ajtót. Leugrok az ágyról,
megnézem a zárat, aztán megfordulok, épp amikor akárhogy-is-hívják kiront a gardróbból.
Rám bök az ujjával, és gyakorlatilag fröcsög belőle a méreg, amikor megszólal.
– Te beteg állat!
Kibaszott kurva.
Egyáltalán nem tart sokáig, hogy az orgazmus szélére kerüljek. Tudva, hogy Sloan
kevesebb, mint két perce ugyanezen a helyen sikított a gyönyörtől, képes lennék anélkül is
elélvezni, hogy valami kurvába mártanám a farkamat. Összeszorítom a szememet, és még
egyszer, utoljára beléhatolok, majd néhány másodpercig kitartom a pozíciót, miközben a
csaj felnyög, de a hangot továbbra is elfojtja a kezem. A könyökömre támaszkodok, és a
számba veszem az egyik mellbimbóját, szívogatom és harapdálom, amíg a gyönyör utolsó
cseppje is kiürül belőlem.
Egyre hangosabbá válik, nyög, morog, és a nevem kiáltja. A szabad kezemmel megint be
kell fognom a rohadt száját.
Felnyög, és a kezemhez préseli magát, némán könyörög, hogy folytassam. Kihúzom belőle
az ujjaimat, és a szájához emelem őket.
Oldalra fordítja a fejét, mert nem akarja a szájába venni az ujjaimat. Megint merevedésem
van, úgyhogy elhelyezkedem fölötte. A lábai közt sűrűsödő vágytól egyre kétségbeesettebbé
válik. Visszafordítja felém az arcát, pont, ahogy arra számítottam, és vonakodva kinyitja a
száját. A másik kezemmel megragadom az állkapcsát, és kényszerítem, hogy nagyobbra
tátsa a száját, majd belenyomom két ujjamat.
– Hadd kóstoljam meg én is – szólalok meg. Megcsókolom, lenyalva mindkettőjük édes ízét
a nyelvéről. Háta ívbe feszül, és nem sokkal később már vonaglik alattam. Elhúzódok a
szájától, és tovább dörgölöm magam hozzá. Amikor végre a csúcsra ér, érzem, hogy sikítani
akar, úgyhogy ugyanazt teszem vele, amit az előbb Sloannal. A szájára szorítom az
enyémet, és hagyom, hogy kisikítsa a kis lelkét, miközben borzong és reszket alattam.
Becsukom a szememet, és felnyögök, miközben egy kicsit megemelem a csajt, és a hasára
szorítom a farkamat, majd elélvezek.
Amikor végre megnyugszik alattam, legördülök róla, és felveszem a földről a pólóját, majd a
kezébe nyomom, hogy törölje meg magát.
Sloan
Asa tegnap lelépett a haverjával, Jonnal, míg én zuhanyoztam, és izgatottan vártam, hogy
több mint öt hónap után el ször elvigyen valahova. Bár egyikük sem volt otthon, a ház tele
volt emberrel. Én ébren virrasztottam és aggódtam érte, amíg már képtelen voltam nyitva
tartani a szememet. Amikor nagy nehezen hazatalált, és valahogy sikerült fölém másznia,
annyira ideges voltam, hogy elsírtam magam.
Végig zokogtam, amíg rajtam volt, és úgy dugott, mintha mindegy lenne neki, hogy ki van
alatta, amíg van valaki. Amikor befejezte, lefordult rólam, és egyetlen szó nélkül elaludt. Se
egy bocsánatkérés. Se egy köszönöm. Se egy szeretlek. Csak hátat fordított nekem, és
elaludt, mintha semmi bűntudata, semmi lelkiismeret-furdalása nem lenne. Én is oldalra
fordultam, és tovább zokogtam.
Sírtam, amiért hagyom, hogy így bánjon velem. Sírtam, mert úgy érzem, nincs más
választásom, mint mellette maradni. Sírtam, amiért még vele vagyok, annak ellenére, hogy
milyen borzalmas ember lett bel le. Sírtam, mert nem látom a kiutat, nem számít, mennyire
el akarok tűnni innen. Sírtam, mert bármennyire borzalmas is Asa, betegre aggódtam
magam, amikor nem jött haza. Sírtam, mert ráébredtem, hogy nem számít, milyen ember lett
bel le, egy részem még mindig szerelmes belé... mert fogalmam sincs, hogyan ne legyek
az.
***
Carter már az asztalunknál ül, amikor bemegyek spanyolra. A szemem sarkából látom, hogy
engem figyel, de nem vagyok hajlandó rápillantani.
Miután a múlt órát vele töltöttem, azt hiszem, biztonsággal állíthatom, hogy egy kicsit
belezúgtam. A gondolat, hogy heti háromszor vele lehetek, megszédített, mintha egy kerge
tinilány lennék; az érzés túlságosan ismeretlen és idegen a számomra. De miután láttam t
az otthonomban, a rengeteg ember közül pont Asával, az összes álomképem, amit róla
sz ttem, köddé vált. Mármint, meg sem fordult a fejemben, hogy történhet kett nk között
valami. Hogy is lehetne? Kizárt, hogy kiutat találjak abból a helyzetb l, amiben Asával
vagyok, és soha nem csalnám meg t. Csak vártam, hogy belezúgjak valakibe. Hogy
flörtöljek egy kicsit. Hogy kívánatosnak érezzem magamat.
Tudva, hogy Carter sokkal inkább hasonlít Asára, mint azt valaha képzeltem volna, nem
akarom, hogy közöm legyen hozzá. Egyetlen részéhez sem. Ráadásul most, hogy kiderült,
is állandó vendég lesz a házukban, még inkább tabu a számomra. Ha Asában egyáltalán
felmerülne a gyanú, hogy egy srác hozzám szólt, az illet halott lenne. Szeretném azt
mondani, hogy ez nem szó szerint értend , de sajnos az. Tekintetbe véve, hogy látszólag
mennyire lelkiismeretlen, száz százalékig biztos vagyok benne, hogy Asa képes a
gyilkosságra.
Pont ezért nem fogom ilyen helyzetbe hozni Cartert. Folyamatosan emlékeztetem magam,
hogy ugyanolyan, mint Asa, csak más köntösben. Nem éri meg a kockázatot. Pontosan
annak látom ezt a helyzetet Carterrel, ami: egy újabb akadály, ami a menekülésem útjában
áll.
Körbenézek a teremben, és keresek egy üres helyet, ami lehet leg nem mellette van. Biztos
túl sokáig voltam a mosdóban, mert a helyiség már majdnem tele van. Van két szabad szék
az utolsó el tti sorban, de sajnos pont Carter el tt. Kerülöm a tekintetét, és lehajtott fejjel
baktatok az üres helyre. Fogalmam sincs, sikerülhet-e elhitetnem vele, hogy nem vettem
észre, de holtbiztos, hogy meg fogom próbálni.
- Milyen egészr l beszélsz? - tudakolom, miközben kinyitom a könyvet ott, ahol hétf n
abbahagytuk.
Érzem, hogy engem bámul, de nem szólal meg. Tovább színlelem, hogy olvasok, pedig
némán bámul rám, amíg már nem tudom tovább elviselni. Megfordulok, hogy a szemébe
nézzek.
Még mindig csendben van. Becsapom a könyvemet, és teljes testemmel felé fordulok. Nem
kerüli el a figyelmemet, hogy összeér a térdünk. A lábunkra pillant, és látom, hogy halvány
vigyor játszik a száján.
- Hát - kezdi -, eléggé tetszett, amikor a múltkor melletted ültem, úgyhogy arra gondoltam,
megint melléd ülök. De látom, te nem ezt akarod, szóval...
Elkezdi összepakolni a könyveit, és egy hatalmas részem ki akarja tépni ket a kezéb l,
hogy kénytelen legyen itt maradni mellettem. De egy még nagyobb részem megkönnyebbült,
hogy veszi az adást.
- Eleve le sem kellett volna ide ülnöd - jelenti ki a srác. - Ez az én helyem. - Aztán felém
fordul, és kinyújtott kézzel rám mutat. - És te sem itt ülsz. Hétf n egy másik lány volt
mellettem, úgyhogy nem ülhetsz ide.
A srác arcán zaklatott kifejezés tükröz dik. Borzalmasan zavarja, hogy ma nem ott ülünk,
ahol a múlt órán. Sajnálom, mert amikor ránézek, a testvérem egyik vonását látom benne.
Már épp megmondanám neki, hogy elmegyünk innen - hogy leülhet a helyére -, de Carter
mérgesen belém fojtja a szavakat. Feláll.
- Haver - mondja. - Mi ez? Az óvoda? Menj és keress magadnak egy kurva helyet.
A srác leereszti a karját, és döbbenten néz Carterre. Válaszolni akar valamit, de inkább
befogja a száját, és legy zötten elindul a hátsó sorba.
- Gondolom, kénytelen leszel elviselni - jelenti ki. - Kizárt, hogy ezután máshová üljek.
- Carter - suttogom. - Ne legyél ilyen kemény vele. Szerintem Aspergeres, nem tehet róla,
hogy ilyen.
A srác gyorsan visszajön abba a sorba, ahol mi állunk, és leül a székére, nehogy Carter
meggondolja magát. Észreveszem, hogy az osztály nagy része valószínűleg figyeli hármunk
közjátékát, mégsem tudom abbahagyni a mosolygást. Imádom, hogy ezt tette.
Megint.
Nem válaszol. Félmosolyt villant rám, aztán a telefonját bámulja, amíg el nem kezd dik az
óra.
A helyzet egy kicsit kínossá válik, amikor elkezd dik az el adás. Azzal, hogy nem akartam
Carter mellé ülni, egy csomó kérdést ébresztettem benne. Tudom, mert a fekete tintával
papírra vetett szavakat bámulom, amit az el bb csúsztatott elém.
Komolyan kérdeztem, Sloan. Átléptem valami határt a múltkor? Sajnálom, ha igen. Tudom,
hogy Asával jársz, és ezt tiszteletben tartom. szintén mondom, hogy viccesnek tartalak, és
melletted akarok ülni. Halálra untat a spanyol, és így kevésbé akarom kikaparni a saját
szememet.
Egyszerű bók, de nagyobb hatással van rám, mint azt szeretném. Fogalmam sincs, erre mit
válaszoljak, úgyhogy a papírra nyomom a tollamat, és gondolkodás nélkül írni kezdek.
A wyomingi emberek igazából nem is léteznek, és soha nem találok megfelel ruhát, amikor
a pingvineknek vásárolok.
Visszacsúsztatom neki a papírt, és amikor hangosan felnevet, a szám elé kapom a kezemet,
hogy eltakarjam a mosolyomat. Tetszik, hogy érti a humorérzékemet, de ugyanakkor utálom
is. Minden vele töltött másodperc után még kett t vele akarok lenni.
A szúnyogok édes semmiségeket suttognak a hordónyi majmomba, ami túl sokáig tart
ahhoz, hogy kiszállítsák a pizzát, amit rendeltem.
Felnevetek, aztán összeszorul a gyomrom. A pizza szó emlékeztet arra, milyen éhes
vagyok. Tegnap este túl zaklatott voltam a vacsorázáshoz, úgyhogy már több mint
huszonnégy órája egy falatot sem ettem.
Leteszem a tollamat, de nem csúsztatom elé a papírt. Nem egészen tudom, hogy ezúttal
miért olyasmit írtam, ami megfordult a fejemben.
Felpillantok rá, és látom, hogy olyan mosollyal méreget, ami igazából fáj. minden, amit
akarok, minden, amire nincs szükségem, és ez szó szerint fizikai fájdalmat okoz.
Olyan gyorsan szakad ki bel le a mondat, mintha tudná, hogy nem lenne szabad
kimondania, még kevésbé megtennie.
De bólintok.
A francba, bólintok.
7. fejezet
Carter
Miután vége az órának, Sloan mellettem lépked, ahogy a parkolóhoz vezetem. Abból, ahogy
a táskáját szorítja, és ahogy folyamatosan hátranéz a válla fölött, látom, hogy ki akar bújni
az ajánlatom alól. Amikor megtorpan, és felém fordul a járdán, esélyt sem adok neki arra,
hogy megszólaljon.
– Ebédidő van, Sloan. Muszáj kajálnod. Elviszlek pizzázni. Ne akarj a kelleténél többet
belemagyarázni, oké?
Döbbenten elkerekedik a szeme, mert rájön, hogy pontosan tudtam, mire gondolt. Vékony
vonallá préseli össze a száját, és bólint.
– Pontosan – mondom.
***
Amikor a kocsimhoz érünk, ösztönösen az anyósülés felé indulok, hogy kinyissam neki az
ajtót, de aztán meggondolom magam, és inkább a sofőroldalhoz megyek. Minél kevésbé
kezelem a randipartneremként, annál kevésbé érzem majd annak. Nem akarom még
idegesebbé tenni a „baráti ebédünkkel" kapcsolatban, mint amilyen már most is. Az az
igazság, hogy én kettőnk helyett is épp eléggé aggódom. Fogalmam sincs, mi a fészkes
fenét csinálok, de amikor Sloan közelében vagyok, csak arra tudok gondolni, milyen sokáig
akarok még vele lenni.
Mindketten becsukjuk az ajtót, beindítom a kocsit, aztán kiállok a parkolóból. Vele együtt
távozni a főiskoláról majdnem olyan, mintha orosz rulettet játszanék. A szívem hevesen
kalapál, a szám kiszárad, mert tudom, azzal, hogy vele vagyok, talán magam alatt vágom a
fát, és saját kezűleg vetek véget a karrieremnek. Arról már nem is beszélve, hogy mi lesz,
ha Asa rájön.
– Be kell vallanom valamit – szólal meg, és úgy néz rám, mint aki rettenetesen zavarban
van.
– Mit?
Vállat von.
– Általában nem ebédelek. A kajáért fizetni kell, engem pedig mostanában nem vet fel a
pénz. Valami sokkal fontosabbra spórolok.
Kinéz az ablakon, egyértelműen jelezve, hogy nem akarja jobban kifejteni, mire gyűjt. Nem
erőltetem a témát. De arra igenis kíváncsi vagyok, hogy miért nincs pénze enni.
– Miért nem kérsz Asától? Neki van egy csomó. Lefogadom, ha tudná, hogy nem szoktál
ebédelni, gondoskodna arról, hogy tudj venni valamit.
Megrázza a fejét.
Nem válaszolok. Nem szeretném emlékeztetni, hogy tudomása szerint Asának dolgozom,
vagyis én is abból a mocskos pénzből fogom fizetni az ebédünket. Helyette könnyedebb
vizekre terelem a beszélgetést.
De múlt időben beszélt róla. Vagy... azt hiszem, a testvérére utalt múlt időben. Érzéketlen
tuskó vagyok. Mi a francért hoztam szóba?
– Semmi gond – jelenti ki, és mosolyt erőltet az arcára. – Már régen történt. Sajnos, nem az
Asperger volt az egyetlen, amivel meg kellett birkóznia.
8. fejezet
Asa
– Jon!
– Jon!
Végre meghallom, ahogy dübörögve lejön a lépcsőn. Aztán kitárul az ajtó, és belép a
helyiségbe.
– Ricker Road – ismétli el magának. – Azt hiszem, nagyrészt éttermek vannak ott. –
Lepillant a saját telefonjára, és beüti a címet. – Miért? Szállítanunk kell oda valamit?
Megrázom a fejemet.
A szememet forgatom.
– A kurva életbe, nem fuvar kell neki, te idióta. A Ricker Roadon van, pedig a campuson
kellene lennie. Tudni akarom, mi a francot keres ott, és ki a fasz van vele.
– Nem – válaszolom. – Félórányira van innen. A forgalom miatt negyvenöt perc. Mire
odaérünk, már nem lesz ott. – Mély levegőt veszek, és erősen megszorítom az
orrnyergemet, hogy nyugalmat erőltessek magamra.
Ha félrekefél, rá fogok jönni. És ha kiderül, hogy igazam van, megölöm a retkes ribancot. De
a rohadék, akivel dug, nem lesz ilyen szerencsés.
Sloan
Carter kinyitja el ttem az ajtót. Hónapok óta el ször teszem be a lábam egy étterembe; már
el is felejtettem, milyen jó illatok szoktak szállni a leveg ben.
Folyamatosan az jár a fejemben, mi lesz, ha Asa rájön, hogy itt vagyok, pedig minden t lem
telhet t megteszek, hogy csak az ebédre koncentráljak. Akármilyen ártatlannak állítom is be
ezt az egészet, tudom, ha Asa valaha rájönne...
– Igen, kérem – szólal meg Carter. – Renóban a banán olyan, mint a forralt víz – teszi hozzá
pókerarccal.
Kitör bel lem a röhögés. A pincérn zavart tekintetet vet ránk, aztán megrázza a fejét.
– Kövessenek.
Carter megfogja a kezemet, és el rehúz. Nem csak tartja a kezemet, hogy a helyünkhöz
vezessen; összefonja az ujjait az enyémekkel, és rám mosolyog, amit l a szívem rült
dobolásba kezd.
Amikor odaérünk az asztalunkhoz, és Carter elengedi a kezemet, hogy helyet foglaljon, szó
szerint megsajdul a szívem, amiért el kell engednem. Mindketten bemászunk a bokszba, és
az asztalra támasztjuk a könyökünket. A kezére pillantok... amivel néhány másodperccel
ezel tt még az enyémet fogta. Nincs benne semmi különleges. Furcsa, hogy egyszerű
kezének pihekönnyű érintése mennyire felkavar. Hisz csak egy kézr l van szó. Mi a fenéért
olyan különleges?
– Csak azon agyaltam, hogy mi jár a fejedben. Úgy néztél a kezemre, mintha le akarnád
vágni.
Fogalmam sem volt arról, hogy ennyire árulkodó az arckifejezésem. Érzem, hogy forróság
önti el az arcomat, de nem vagyok hajlandó megadni magamat a zavarnak. Én is hátrad lök,
és a fal felé kúszok, hogy ne közvetlenül el tte üljek. A mellette lév ülésre fektetem a
lábamat, és keresztbeteszem a bokámat, kényelembe helyezve magamat.
is felrakja mellém a lábát, és keresztbeteszi a bokáit. Nem tudom, hogy kényelembe akar-
e helyezkedni, vagy csak utánoz.
– Tudom, hogy csak elgondolkodtál. Azt szeretném tudni, hogy mi járt a fejedben.
Elmosolyodik.
– Er szakos vagy – mondom, miközben megfogom az étlapot, és magam elé teszem, hogy
eltakarjam t. Átható sötét tekintetének nehéz nemet mondani, úgyhogy inkább egyáltalán
nem is nézek rá.
Ujjai az étlap tetejére siklanak, és letolja. Engem méreget, és közben még mindig a
válaszomra vár. Leteszem az étlapot, és felsóhajtok.
– Nem dühített fel – felelem, még mindig kerülve a választ. Igazából az a baj, hogy tetszett,
amikor megfogta a kezemet. Nagyon. De ezt nem fogom elárulni neki.
Ki akarok csúszni a bokszból, de a lába még mindig ott van mellettem padon, elzárva a
kiutamat. Kénytelen vagyok ránézni, de még mindig az étlapját tanulmányozza. Lassan,
egyenként lehúzza a lábait az ülésr l, és közben egész id alatt halvány mosoly játszik az
ajkain. Kimászok a bokszból, és a mosdó felé veszem az irányt, majd bezárom magam
mögött az ajtót. Aztán nekitámasztom a hátamat, behunyom a szememet, és nagyot
sóhajtok, kiengedve az eddig visszatartott leveg t.
Legyen átkozott, amiért benne megvan minden, amit Asában szeretnék látni, minden, amit a
magaménak akarok tudni.
Legalább tízszer kezet mosok, de még akkor is érzem magamon az érintését. Érzem, ahogy
összefonta az ujjait az enyémekkel... ahogy érdes tenyere az enyémhez simul... ahogy
maga mögé húzott, átvezetve az éttermen... nem számít, milyen er sen dörzsölöm, a
tenyerem még mindig bizsereg.
– Gondoltam, jól esne egy kis koffein – jelenti ki Carter, az el ttem lév üdít re mutatva.
Igaza volt.
– Szívesen – feleli, és egy szinte már csábító, kicsit pimasz mosolyt villant rám. Azon kapom
magam, hogy az ajkait bámulom, mire kiszélesedik a vigyora.
– Nem akarod, hogy mosolyogjak rád? – kérdezi, és zavart kifejezés terül szét az arcán.
– Nem – válaszolom élesen. – Nem akarom. Nem szeretném, ha úgy mosolyognál rám,
mintha kedvelnél. Nem akarom, hogy mellém ülj órán. Nem szeretném, hogy fogd a kezem.
Nem akarom, hogy flörtölj velem. Azt sem szeretném, hogy ebédet vegyél nekem, de
igazából most túl éhes vagyok ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak. – A számhoz emelem az
üdít met, hogy elhallgattassam magamat.
Carter a saját pohárara fordítja a pillantását, és végighúzza rajta a kezét, hogy letörölje róla
a vízcseppeket. Lassan mély leveg t vesz, majd nagyot sóhajt, közben egy pillanatra sem
veszi le a tekintetét a poharáról.
– Szóval azt akarod, hogy bunkó legyek veled? – Olyan hűvösen néz rám, hogy szinte rá
sem ismerek. – Azt akarod, hogy szarul bánjak veled? Ahogy Asa? – Hátrad l, és
összefonja a karjait széles mellkasa el tt. – Vicces. Meg sem fordult a fejemben, hogy
lábtörl alkat vagy.
– Azt hiszem, ez tényleg a javamra írható – jelenti ki öntelten vigyorogva. – Díler? Pipa.
Seggfej? Pipa. Mi kell még, Sloan? Mit kell tennem ahhoz, hogy megdughassalak?
Szeretnéd, hogy megverjelek egy kicsit? Úgy tűnik, Asának ez csodálatosan beválik.
– Kösz, inkább kihagyom. Úgy látszik, ahhoz el ször meg kellene üsselek, az pedig nem az
én stílusom.
Nem mozdul, úgyhogy felhúzom a lábam, felállok az ülésen, aztán átugrok rajta. Az ajtó felé
indulok; még soha életemben nem akartam ilyen gyorsan elmenekülni senki el l.
Kitárom az ajtót, és kimegyek az étteremb l – a szél az arcomba csap, ahogy leveg ért
kapok. El regörnyedek, és a térdemre támasztom a kezemet, az orrom át mély leveg t
veszek, majd a számon kiengedem, újra és újra. Amikor úgy érzem, már nem fenyeget az a
veszély, hogy menten elsírom magamat, felegyenesedem, és a kocsijához megyek. A
riasztó kétszer pityeg, és kinyílik a zár. Megfordulok, de észreveszem, hogy nem követett –
még mindig az étteremben van.
Miután beszállok, amilyen er sen csak tudom, becsapom magam mögött az ajtót. Várom,
hogy kijöjjön utánam, de nem teszi. Telnek a másodpercek, és ráébredek, hogy nem áll
szándékában követni. Inkább megebédel. Még nagyobb bunkó, mint amilyennek hittem.
Carter
Fogalmam sincs, mi ütött belém. Még soha nem hagytam, hogy egy lány ennyire a bőröm
alá férkőzzön. Főleg nem egy olyan, akivel még csak nem is randizok.
A francba vele! Annyira bosszantó. Nem értem, hogy lehet ilyen konok és magabiztos,
amikor a közelemben van, de a saját otthonában meg úgy viselkedik, mintha Asa kibaszott
lábtörlője lenne.
Aztán derült égből villámcsapásként, rám szól, amiért kedves vagyok hozzá? Mi a fene?
Tudom, hogy néhány nő vonzódik az Asához hasonló pasikhoz. Már régóta vagyok a pályán
ahhoz, hogy ezt lássam. De Sloan más. Ennél okosabb. Pontosan ezért olyan rohadtul
fájdalmas hátradőlve végignézni az egészet, mert fogalmam sincs, hogy mi tartja ott.
Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de akkor sem lehetek kettesben vele anélkül, hogy
kihasználnám a lehetőséget, és megpróbálnám meggyőzni, hogy ennél jobbat érdemel. Bár
szinte biztos vagyok benne, hogy nem az a meggyőzés legjobb módja, hogy lábtörlőnek
nevezem, meg mindenféle baromságot mondok neki.
Kinyitom az ajtót, mire leveszi a lábát műszerfalról, de nem húzza el a sapkát a szeme elől.
Testével közelebb húzódik az ajtajához, és a mozdulattól összerezzenek.
Megbántottam. Már így is nagyon sérült, én pedig még jobban megsebeztem.
- Tessék - mondom, miközben kinyújtom felé a poharat. Felemeli a sapka peremét, és rám
néz. Meglep, hogy nem vörösek a szemei. Azt hittem, a sapkával a sírás nyomait akarta
eltüntetni, de egyetlen könnycseppet sem ejtett.
Elveszi tőlem az innivalót, úgyhogy a pizzás dobozt is felé nyújtom. Azt is elveszi, én pedig
beülök a kocsiba. Azonnal felnyitja a doboz tetejét, kivesz belőle egy szeletet, és a szájába
tömi. Aztán felém fordítja a dobozt, és megkínál a pizzából. Elfogadok egy szeletet, és
mosolyogni kezdek rá, de aztán eszembe jut, hogy megparancsolta, ne tegyem. Helyette
beleharapok a pizzába, és elindítom a kocsit.
Nem szólunk egymáshoz a visszaúton. Sloan a harmadik szelettel végez, amikor beállok a
parkolóba a kocsija mellé. Nagyot kortyol az üdítőjéből, aztán lecsukja a pizzás doboz
tetejét, és hátrateszi a hátsó ülésre.
Felém fordul, majd hátranyúl kettőnk között, hogy elvegye a táskáját a hátsó ülésről. Aztán
megint a szemembe néz, és átöleli a táskáját.
- Sloan - szólítom meg, miközben megkerülöm az autót, hogy odamenjek hozzá. Bedobja a
kocsijába a táskáját, aztán becsapja a hátsó ajtót. Utána kinyitja a sofőrülés felőli ajtót, és
akadályként használja kettőnk között.
- Carter, ne - mondja, és nem hajlandó rám nézni. - Ne kérj bocsánatot. Elérted, amit akartál,
de most túl mérges vagyok ahhoz, hogy meghallgassam a bocsánatkérésedet. Úgyhogy ne.
- Sajnálom - jelentem ki végül a kívánsága ellenére. - Nem lett volna szabad ilyeneket
mondanom neked. Nem érdemelted meg, de a francba, Sloan! Jobb vagy ennél. Ne becsüld
le ennyire magadat.
Nem hajlandó rám nézni, amikor beszélek, úgyhogy az álla alá teszem a kezemet, és
felemelem a fejét. Oldalra kapja a tekintetét, még mindig makacsul elutasítja a
szemkontaktust. Benyomakodok az ajtaja és a kocsim közé, és addig ügyeskedem, amíg
közvetlenül szembe nem kerülök vele. Két kezem közé fogom az arcát, és kétségbeesetten
vágyom arra, hogy a szemembe nézzen. Muszáj meghallgatnia a mondanivalómat.
- Nézz rám - könyörgök, és egy pillanatra sem veszem le róla a kezemet. - Sajnálom.
Átléptem egy határt.
Még mindig fogom az arcát, Sloan pedig a mellkasomra néz, és kerüli a szemkontaktust.
Próbálom megint felemelni a fejét, hogy rám nézzen, de nem hajlandó megadni magát.
- Semmivel nem vagy jobb nála. Az egyetlen különbség kettőtök között, hogy Asa soha nem
bántott meg úgy a szavaival, mint te ma. - Eltolja a kezemet az arcától, és beszáll a
kocsijába. A kilincsért nyúl, és újra felpillant rám. - Te sem vagy más, Carter, úgyhogy ne
merészelj ítélkezni felettem. Menj, ments meg valaki mást. - Becsapja az ajtót, és muszáj
hátrálnom néhány lépést. Végignézem, ahogy teljesen összeomlik a kocsijában. Nem
fordítja rám többé a tekintetét, de látom, ahogy a könnyek végigfolynak az arcán, miközben
elhajt.
11. fejezet
Asa
Azok után, amiket érte tettem - amit érte teszek -, nagyon ajánlom, hogy valami rohadt jó
kifogása legyen, miért tett ki ilyesminek.
Nélkülem egy senki lenne. Sehol nem tartana. Befogadtam, amikor nem volt hová mennie.
Ha én nem lennék, vissza kellett volna könyörögnie megát a drogos, kurva anyjához. Azok
alapján, amiket a gyerekkoráról mesélt, sokkal jobban jár velem, és ezt ő is tudja. Inkább
egy olyan anyával élne, aki minden hónapban egy új bunkó férjet visz haza? Szeretném
látni, hogy térne vissza ahhoz a szar élethez.
Felkönyökölök, és ránézek.
Csak rá kell gondolnom, és máris áll a zászló. A hajánál fogva megragadom Jesst, és a
szájába nyomom a farkamat. Egyik kezemmel továbbra is a falra támaszkodom, míg a
másik a hajába gabalyodik, miközben teszi a dolgát.
Melyik épeszű ember vinné Sloant étteremben, amikor tudja, hogy ő az enyém? Hogy Asa
Jacksonhoz tartozik? Akárki is volt, ha tudná, hogy miket tehetnék vele, soha nem vitte volna
el. Senkinek nincs olyan halálvágya.
- Basszus - motyogom bosszankodva, mert útban van a gumi, és nem érzem rendesen a
csaj nyelvét. Kihúzódok a szájából, és letépem magamról a kotont.
- Ó, istenem - nyögöm, amikor a nyelve a csupasz bőrömhöz ér. - Így már jobb.
- Üzenem Jonnak, hogy köszönöm, amiért megosztott velem - mondom a csajnak. - A pasid
rohadtul nagylelkűbb nálam.
***
Amikor lemegyek, látom, hogy Jon Daltonnal és Carterrel ül a bárpultnál. Kiveszek egy sört
a hűtőből, és csatlakozok hozzájuk.
- Nem mondtad, hogy mélytorkos szopást is tud - mondom Jonnak, levéve a kupakot a
sörösüvegről. - Szerencsés rohadék.
Felnevetek.
- Hát, azt hiszem, kábé öt perccel ezelőttig még a csaj sem tudta, hogy képes rá.
Carter a szájához emeli a sört, és engem méreget, miközben hátrahajtott fejjel nagyot
kortyol. A kölyöknek komoly problémái vannak a bámulással.
- Ha már szóba került Sloan - kezdi Jon, visszafordítva magára a figyelmemet. - Mikor fogod
viszonozni a szívességet? - Felnevet, és kortyol egyet a söréből.
A bunkónak még van képe röhögni? Azt hiszi, valami kurva vicceset mondott? Hátrahúzom
a lábamat, és olyan erősen, ahogy csak tudok, belerúgok a székébe, amitől ő meg a söre is
a kerámiapadlóra esik. Felpattanok a helyemről, és ökölbe szorított kézzel nézek rá.
Jon feltápászkodik a földről, aztán, amilyen idióta, még tovább feszíti a húrt.
- Nem az? Gondolom, akkor már rájöttél, hogy miért volt ma a Ricker Roadon. Nem dugni
ment egy pasival, mint azt eredetileg hitted?
- Bunkó - mondja.
Jon talpra kecmereg, és megint előre lendül, úgyhogy az útjába lépek, és hagyom, hogy
állkapcson vágjon. Carter közénk lép, és a hűtőnek löki Jont, miközben Dalton erősebben
szorítja a karomat.
- Menj fel az emeletre! - utasítja Carter Jont. - Nézd meg, mi van Jessel, és nyugodj le, a
kurva életbe.
Jon bólint, mire Carter elengedi. Dalton nem ereszt, amíg Jon el nem tűnik a lépcsőn.
Carter
– Bassza meg!
– Telefonálnom kell – mondom. – Várj meg itt, és biztosítsd, hogy nem esnek még egyszer
egymásnak. – Kimegyek a bejárati ajtón, és egyenesen a kocsimhoz sétálok. Előveszem a
mobilomat a zsebemből, és megkeresem a telefonkönyvben Sloan számát. Dalton azt
mondta, mindenkiét elmentette, aki a házban lakik, amikor megkaptam ezt a munkát. Végig
megyek az „S" betűsökön, de nem látom a nevét. Már mérgemben épp el akarom hajítani a
telefonomat, amikor megragadja a tekintetemet az „Asa csaja" név. Rányomok. Újra meg
újra, mintha ettől gyorsabban tárcsázna.
– Halló?
– Kivel beszélek?
Nagyot sóhajt.
– Ne, ne tedd le – mondom, és remélem, hogy elég ideig vonalban marad ahhoz, hogy
észrevegye, nem csak egy újabb bocsánatkérés miatt hívom. – Tudja. Tudja, hogy ma a
Ricker Roadon ebédeltél.
– Nem. Dehogyis, soha nem tennék... hallottam, amikor Jon arról beszélt, hogy ki kell
deríteni, kivel mentél ebédelni. Nem tudja, hogy velem.
A hátam mögé pillantok, hogy meggyőződjek róla, még mindig egyedül vagyok. Dalton az
ablakból figyel engem.
– De... honnan tudná? – kérdezi, és félelmet hallok a hangjában.
– Most jöttem ki az edzőteremből. Öt perc, és otthon vagyok. Carter, mit csináljak? Meg fog
ölni.
A hangjából sütő félelem miatt a mai nap minden másodpercét megbánom. Soha nem lett
volna szabad ilyen helyzetbe hoznom.
– Figyelj rám. A pizzád még mindig a kocsim hátsó ülésén van. Én lefoglalom a kertben.
Amikor ideérsz, vedd ki a pizzát a kocsiból, és hozd az udvarra. Csinálj úgy, mintha nem
lenne rejtegetnivalód. Mondd azt neki, hogy megéheztél, ezért elmentél egy étterembe
pizzázni, aztán kínálj meg minket. Ha te hozod először szóba a dolgot, minden rendben lesz.
– Sloan?
– Igen? – suttogja.
Egy pillanatra elnémul. Aztán meghallom, hogy felsóhajt, majd bontja a vonalat. Lenézek a
telefonom kijelzőjére, aztán veszek egy mély lélegzetet, és bemegyek.
Bólintok.
Kinyitom az ajtót, és látom, hogy Asa egy napozószéken ül a medence mellett, és az ujjaival
a térdén dobol. Lazán levágom magam mellé, és próbálok annyira higgadtnak tűnni,
amennyire ebben az állapotban csak bírok. Nem érdekel, ha rájön, hogy velem ebédelt a
barátnője. Az sem érdekel, ha beváltja a korábbi fenyegetését. Csak az izgat, hogy ne verje
meg többet Sloant.
Daltonnal lefoglaljuk Asát, és a közelgő üzletekről beszélünk vele. Aztán egy idő után
meghalljuk, ahogy Sloan megáll a ház előtt. Látom, hogy Asa megfeszül, és mondat közben
befogja a száját. Kezd felemelkedni a székéről, gondolom, az első udvaron akar találkozni
vele. De minden tőlem telhetőt megteszek, hogy eltereljem a figyelmét.
– Mi van vele?
– Csak kíváncsi vagyok. Tényleg képes a mélytorkos szopásra? – Már attól seggfejnek
érzem magam, hogy úgy csinálok, mintha érdekelne.
Asa elvigyorodik, és épp szóra nyitja a száját, amikor kinyílik az udvarra vezető ajtó. Sloan
egy pizzásdobozzal a kezében jön ki a kertbe. Szinte érzem, ahogy a harag hullámokban
árad belőle, miközben ökölbe szorítja a kezét.
– Sziasztok, srácok – köszön Sloan, ahogy felénk indul. – Éhes valaki? Maradt egy kis
pizzám. – Kinyújtja felénk a dobozt, és egy pillanatra sem tűnik el az arcára tapasztott
mosoly.
– A francba, naná! – kiáltja, és megfog egy szeletet. Aztán tovább passzolja nekem, és én is
kiveszek belőle egy szeletet. Utána továbbadom a dobozt Asának, pont akkor, amikor Sloan
leül mellé a napozószékre. Felé hajol, hogy megcsókolja, de Asa elhúzódik tőle.
– Honnan szerezted? – kérdezi, és lecsukja a doboz fedelét, hogy megnézze, mi van ráírva.
– Valami olasz helyről. Elmaradt az egyik órám, én meg éhes voltam, úgyhogy elmentem
ebédelni.
Sloan mosolyog.
– Igen. Meguntam a menzát. – Benyúl a dobozba, és kivesz belőle egy szeletet. – Kóstold
meg – mondja, és odaadja neki a pizzát. – Nagyon finom. Azért hoztam belőle haza is, hogy
kipróbáld, milyen.
– Nem tetszik, ahogy rád néz a csaj – jelenti ki Dalton teli szájjal. Rápillantok, és látom, hogy
még mindig a hátsó ajtót bámulja. – Bajba fog keverni.
– Féltékeny vagy? – kérdezem nevetve, és próbálok úgy csinálni, mintha hidegen hagyna a
megjegyzése. – Jess még mindig a tiéd lehet. Úgy hallom, Jon sokkal nagylelkűbb, mint
Asa.
Nem mindegyikük.
– Hogyan?
– Bejössz neki – mondja, és kihúzza magát a székén. – Ezt muszáj az előnyödre fordítanod.
Férkőzz a közelébe. Valószínűleg sokkal többet tud azokról, akikkel Asa együtt dolgozik,
mint amit mi kideríthetnénk a saját pozícióinkból.
– Hülyeség – vágja rá, miközben feláll. – Zseniális ötlet. Az a lány jelentheti az áttörést,
amire annyira vártunk. – Elindul a hátsó ajtó felé, és közben tárcsáz egy számot a
telefonján.
Neki semmit nem jelent nőket használni ahhoz, hogy megoldjunk egy ügyet. Szinte mindig
azt csinálta, amikor együtt dolgoztunk.
13. fejezet
Sloan
- Nagyon gyorsan ver a szíved - mondja Asa, ahogy az ágyra dob.
Persze, hogy gyorsan ver. Valószínűleg ez volt életem legijesztőbb öt perce, amikor nem
tudtam, hogy sikerült-e elhitetnem vele a hazugságot. Carternek hála, összejött.
- Végig csókoltál, amikor átvágtunk a házon - szólalok meg. - Persze, hogy gyorsan ver.
Asa rám mászik, a számra szorítja a sajátját, és gyengéden megcsókol. Beletúr a hajamba,
és az ajkaival végigsiklik az államon és a nyakamon, amíg elér a vállgödrömbe. Aztán
megdermed, és egyenesen a szemembe néz.
- Szeretlek, Asa.
Egy pillanatig némán bámul rám, mintha beépített hazugságdetektorral rendelkezne, és arra
várna, hogy átmegyek-e a teszten. Aztán lassan visszaereszkedik rám, és a nyakamba
temeti a fejt.
- Én is szeretlek - mondja. Aztán az oldalára gördül, és magához húz. Nem ereszt el, a
kezével gyengéden köröz a hátamon. Nem emlékszem, mikor érintett meg utoljára ebben az
ágyban úgy, hogy az nem állt közvetlen kapcsolatban a szexszel. Megpuszilja a fejemet, és
felsóhajt.
- Ne hagyj el, Sloan - jelenti ki határozottan. - A kurva életbe, soha ne hagyj el.
Tekintetével bejárja az arcomat. Miközben itt fekszem a karjában, és nézem, ahogy heves
pillantással méreget - nem tudom, hogy örülnöm vagy félnem kellene-e. Talán egy kicsit
mindkettő.
- Mondd újra - jelenti ki, majd felém nyújtja a kezét, és egyetlen mozdulattal leveszi rólam a
felsőmet és a melltartómat. - Mondd, hogy szeretsz, Sloan. Hogy soha nem hagysz el.
- Szeretlek. Soha nem hagylak el - suttogom, és közben azon imádkozom, hogy az utolsó
állítás hamarosan hazugság legyen.
Mert nem ez a kurva definíciója? Valaki, aki a személyes céljai elérése érdekében feladja az
önbecsülését? Bár a személyes célom önzetlen, és semmi köze hozzám, csak a
testvéremhez, ez nem változtat a tényen, hogy kapok valamit cserébe, amiért vele szexelek.
Ami... ha a meghatározást vesszük... igenis kurvát csinál belőlem.
Az ő kurváját.
És a tekintetében tükröződő birtokló kifejezés láttán tudom, soha nem fogja megengedni,
hogy ennél több legyek.
14. fejezet
Carter
Csak néhány dolog rosszabb az időzítésemnél. Mihelyst kinyitom a hátsó ajtót, hogy
bemenjek a házba, meghallom, ahogy Asa felnyög az emeleten. Megtorpanok a konyhában,
és fogalmam sincs, miért hallgatom, hogy mit csinál Sloannal. Már a gondolatától felfordul a
gyomrom, főleg mivel tudom, hogy mindössze két órával ezelőtt mit tett Jesszel.
- Hé - mondja. Mezítláb van, és nincs rajta csak a kék farmernadrágja, ami be sem gombolt.
A haja összevissza áll, és öntelten vigyorog.
- Hogy ment a tegnap este? - kérdezi. - Még nem is volt időm megkérdezni.
- Szerinted, miért vettelek bele az üzletbe? - Leteszi a zacskót, és a mosogató felé fordul,
hogy megmossa a kezét. - Pina ízű a kezem - jelenti ki, miközben szappant nyom rá.
Ez egyike azoknak a pillanatoknak, amikor azt kívánom, bár valami unalmasabb karriert
választottam volna. Valami olyat, ami nem szipolyoz ki ennyire érzelmileg. Irodalomtanárnak
kellett volna mennem.
- Mióta jársz azzal a lánnyal? - kérdezem. Részben azért vagyok itt, hogy minél több
információt szedjek ki belőle, de úgy tűnik, csak azok a válaszok érdekelnek, amiknek köze
van Sloanhoz.
Megszárítja a kezét egy törölközővel, aztán megfogja a zacskót, és leül. Én nem mozdulok
onnan, ahol állok.
- Egy ideje. Talán két éve? - Betöm egy marék csipszet a szájába, aztán megtörli a tenyerét
a nadrágjában.
- Úgy látom, nem tetszik neki, amit csinálsz - mondom óvatosan. - Szerinted nem fog
beköpni a zsaruknak?
- Rohadtul biztos, hogy nem - vágja rá gyorsan. - Csak én vagyok neki. Nincs más
választása, muszáj elfogadnia, amit csinálok.
Bólintok, és megszorítom a hátam mögött a konyhapultot. Egy szavát sem hiszem, szóval
nagyon remélem, hogy az is csak egy hazugság, hogy Asán kívül nincs senkije.
- Csak biztosra akarok menni - jelentem ki. - Nehezen bízok meg másokban, ha érted, mire
gondolok.
Mérgesen, mozdulatlanul néz velem farkasszemet. Egy pillanatra elfog az aggodalom, hogy
engem is összever, mint korábban Jont. Helyette az állkapcsára teszi a kezét, és oldalra
dönti a fejét, aztán megint hátradől a székén. A villanásnyi harag eltűnik a tekintetéből,
amikor meghallja, hogy Sloan elindul lefelé a lépcsőn. Bejön a konyhába, de megtorpan,
maikor észreveszi, hogy mindketten ott vagyunk.
Asa leveszi rólam a tekintetét, és Sloanra néz. Nevetve feláll, és magához húzza a lányt.
- A bizalmamat ki kell érdemelni - mondja, miközben Sloan válla fölött rám néz. - Sloannak
sikerült.
Sloan a mellkasára teszi a kezét, és megpróbálja eltolni magától, de Asa nem engedi el.
Helyette visszaül a székére, és magához húzza, így Sloan a két lába között áll, hátával a
mellkasának simulva, velem szemben. Átöleli a derekát, és a vállára támasztja az állát, majd
megint a szemembe néz.
- Ha már szóba került az üzlet - kezdem -, néhány óra múlva visszajövök. Van egy kis
dolgom, amit muszáj elintéznem. - Kihúzom magam, és elmegyek Sloan meg Asa mellett a
bejárati ajtó felé tartva. Amikor odaérek hozzájuk, Sloan elismerően néz a szemembe.
Aztán Asa lehajol, és megcsókolja a nyakát, majd az egyik kezével megfogja a mellét. Sloan
összeszorítja a szemét, és elfintorodik, aztán elfordul tőlem.
Én tovább sétálok, és kimegyek a bejárati ajtón, közben pedig rohadt tehetetlennek érzem
magamat. Muszáj az emlékezetembe vésnem, hogy miért vagyok itt; hogy egy, és csak
egyetlen dolog miatt küldtek ide - aminek semmi köze Sloanhoz.
***
Üzenek Daltonnak, mielőtt kiállok a felhajtóról; szólok neki, hogy bemegyek az őrsre, és
megírok néhány jelentést. Helyette csak vezetek összevissza, fogalmam sincs, hová
megyek. Bekapcsolom a rádiót, és próbálok megszabadulni a gyilkos gondolataimtól, amik
mind Asára irányulnak, de utána meg csak Sloan jár a fejemben... és valahányszor az
eszembe jut, megint meg akarom ölni Asát.
Asa számtalan életet tesz tönkre, és Sloan csak egy a sok közül. Vagy arra koncentrálok,
amiért itt vagyok, és segítek kiiktatni mindenkit, aki része ennek az egész műveletnek,
aminek eredményeként megmenthetek másokat... vagy megmenthetek egyetlen lányt az
agresszív pasijától.
Az, hogy külön kell választanom, miért vagyok itt, és mit akarok csinálni, baromira
megnehezíti a helyzetemet; és rá kell jönnöm, hogy a jó érdekében muszáj feláldozni
néhány életet, ha cserében számtalan másikat megmenthetünk.
Úgy érzem, feláldozom Sloant azért, hogy megmentsem a többieket, akiket Asa tönkretesz.
És ez kis híján kicsinál.
Azon kapom magam, hogy az elmúlt héten legalább harmadjára kérdőjelezem meg, vajon
nekem való-e ez a munka.
***
Egyórányi furikázás után úgy döntök, ideje visszamenni Asához. Dalton többnyire ott van, de
néhány hónappal ezelőtt azt mondta Asának, hogy én a campuson lakok. Ami azt jelenti,
hogy tényleg szereznem kellett egy lakást a campuson, arra az esetre, ha Asa esetleg úgy
döntene, ellenőrzi a dolgot. Bár több időt töltök nála, mint a kamulakásomban, mert végül is
ott fogom összeszedni a legtöbb infót. Hát... tulajdonképpen abból, hogy a "csapata"... és
valószínűleg Sloan közelében vagyok.
Tudom, hogy Daltonnak igaza van. Tudom, hogy fel kell használnom Sloant a nyomozás
sikeressége érdekében, de ez azt jelenti, hogy nem szabadulhat ki abból a helyzetből,
amiben most tartózkodik. Sokkal szívesebben csúsztatnék neki oda egy kis pénzt, és
kényszeríteném, hogy olyan messzire meneküljön Asától, amilyen messzire csak tud.
Amikor Asáék utcájának közelébe érek, észreveszem, hogy Sloan egy padon ül,
kétsaroknyira a házuktól. Egyedül van, és egy csomó könyvet terített ki maga előtt a
piknikasztalon. Lelassítok, és megállok az út szélén. Aztán felmérem a területet, hogy
megbizonyosodjak róla, tényleg egyedül van.
Egy ideig csak a kocsimban ülök, és figyelem, közben pedig azon agyalok, hogy mit
csináljak. Ha lenne egy kis józan eszem, továbbhajtanék, és arra fordítanám a figyelmemet,
amire kellene. Ha lenne egy kis józan eszem, nem csapnám be magam mögött a kocsim
ajtaját, arra készülve, hogy odamegyek hozzá.
15. fejezet
Sloan
Még soha nem láttam Asát tanulni. Én minden nap készülök, függetlenül attól, mennyi
őrültség történik körülöttem. Mint például most, amikor el kellett jönnöm otthonról a parkba,
csak azért, hogy találjak egy kis csendet és nyugalmat.
Hogy a fenében van 3,5-es átlaga? Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy le szokta fizetni a
professzorait.
- Szia.
Megragadom a kulcscsomómat, amin van egy paprika spray is, és lassan megfordulok.
Carter zsebre dugott kézzel lép mögém. Sötét haja kócos, és a homlokába hullik, eltakarva a
szemét.
Néhány lépésnyire áll meg tőlem, és az engedélyemre vár, hogy odajöjjön hozzám. Ezúttal
nem mosolyog. Legalább jó szándékkal közeledik.
- Szia - köszöntöm nem túl lelkesen. Visszateszem a kulcsomat az asztalra. - Asa küldött
értem?
A piknikasztalhoz sétál, és lovagló ülésben a padra telepedik. Még mindig zsebre dugott
kézzel néz rám. Én a könyvemet bámulom, és nem vagyok hajlandó felemelni a
pillantásomat. Az enyhe vonzalom, amit órán éreztem iránta, nagyon komolyan elmélyült,
miután vele ebédeltem. Muszáj tartanom tőle a távolságot, de amikor ránézek, nem akarom.
- Errefelé jártam. Láttam, hogy itt ülsz, és megálltam, hogy megnézzem, minden rendben
van-e.
- Jól vagyok - felelem, és visszafordítom a figyelmemet a házi feladatomra. Úgy érzem, talán
meg kellene köszönnöm neki, amiért ma figyelmeztetett Asa gyanújára. Ha nem hívott volna
fel, fogalmam sincs, hogy végződött volna a helyzet. De az is előfordulhat, hogy csak azért
figyelmeztetett, mert féltette a saját hátsóját.
Viszont tudom, hogy nem ezért tette. Hallottam az aggodalmat a hangjában, mielőtt letettem
a telefont. Féltett. Féltett, ahogy én is aggódtam érte.
- Igen, jól vagyok. Nem nagyszerűen. Nem borzalmasan. Csak jól. Jól vagyok, mert van tető
a fejem felett, és egy pasim, aki szeret, annak ellenére, hogy rossz döntéseket hoz. Gyakran
kívánom-e, hogy jobb ember legyen? Igen. Ha lehetőségem lenne rá, elhagynám-e? Igen.
Naná. Szeretném-e, hogy ne menjen állandóan a hülyeség az otthonomban, hogy találjak ott
magamnak egy csendes helyet, ahol megírhatom a házimat, és az isten szerelmére, esetleg
aludjak egy kicsit? A francba, hát persze. Szeretnék-e hamarabb lediplomázni, és
kiszabadulni ebből a szerencsétlenségből? Igen. Zavar-e, Asa hogy bánik velem? Naná.
Kívánom-e, bár ne lennél része ennek a világnak? Igen. Szeretném-e, hogy az a srác legyél,
akinek először hittelek, amikor órán találkoztunk? Persze. Szeretném-e, hogy megments? -
Legyőzötten felsóhajtok, és a kezemre nézek. - Nagyon, Carter - suttogom. - Nagyon
szeretném, hogy megments ettől az egész szarságtól. De nem tudsz. Nem magam miatt
választottam ezt az életet. Ha így lenne, már rég elmentem volna.
Hogy menthetne meg ettől az élettől? Hisz ő is a része. Ha elmenekülnék Asától Carter ölelő
karjaiba, ugyanazt az életet kapnám... csak épp más mellett. Carternek fogalma sincs, hogy
egyetlen okból vagyok még Asa mellett, és annak semmi köze hozzám, vagy ahhoz, amit
régen iránta éreztem.
- Egyszer már elhagytam - árulom el Carternek. - Még az elején, amikor rájöttem, hogy mivel
keresi a kenyerét. Nem volt hová mennem, de elhagytam, mert tudtam, hogy ennél jobbat
érdemlek. - Elhallgatok, és keresem a megfelelő szavakat. Amikor Carterre nézek, az első,
amit észreveszek, hogy őszintén aggódik értem. Fura érzés jobban megbízni valakiben, akit
alig ismersz, mint abban a személyben, akivel megosztod az ágyadat. - Két öcsém volt.
Csak két éves voltam, amikor megszülettek. Ikrek. Anyám függő, úgyhogy mindkettőjüknél
komplikációk léptek fel. Drew tízéves korában halt meg. A másik öcsémnek, Stephennek,
sok gondozásra van szüksége. Olyanra, amit én nem engedhetek meg magamnak, ha jó
életet akarok kialakítani a számunkra. Amikor betöltötte a tizenhatot, végre elfogadták a
jelentkezését egy olyan intézménybe, ahol napi huszonnégy órás felügyeletet és gondozást
kap. Én pedig eljöhettem egyetemre, hogy javítsak az életünkön. Kezdetben minden
nagyszerűen alakult, de aztán szakítottam Asával, és néhány héttel később minden
összeomlott. Az állam visszavonta Stephen támogatását, nekem meg nem volt hol laknom.
Egyszerűen képtelen voltam gondoskodni róla. Egyetlen lehetőségem maradt, hogy zsebből
fizessem az ellátása költségeit, ami több ezer dollár havonta. Nincs ennyi pénzem, de
egyáltalán nem akarom, hogy visszakényszerítsék az anyámhoz. Ott nincs biztonságban.
Amikor rájöttem, hogy milyen helyzetbe hoztam magunkat, nem tudtam, kihez fordulhatnék.
Ezért amikor Asa felbukkant, és kérlelt, hogy menjek vissza hozzá, amikor megígérte, hogy
majd ő fizeti tovább Stephen ellátását, nem bírtam visszautasítani. Visszaköltöztem hozzá.
Most kénytelen vagyok eljátszani, hogy megelégszem azzal, amit ő nyújt nekem. Úgy
csinálok, mintha nem tudnám, milyen szörnyűségeket csinál. És cserébe ő minden
hónapban kifizeti az öcsém számláit. Ezért vagyok még mindig itt, Carter. Mert nincs más
választásom.
Carter némán bámul rám. Egy pillanatra szinte megbánom, hogy ilyen nyíltan beszéltem
vele. Ezt még soha, senkinek nem mondtam el. Bár Asa nem érdemel meg engem,
szégyellem, hogy csak azért vagyok vele, mert kisegít anyagilag. Megalázó beismerni
valakinek az igazat.
Ebben a pillanatban olyan, mintha már ezer éve lett volna, hogy együtt ebédeltünk. Annyi
minden történt a ma reggel és ezen pillanat között. Most másmilyennek tűnik. Nem az a
játékos Carter, aki a reggeli óránkon volt. Nem az a sajnálkozó Carter, aki az ebédünk után
volt.
Ebben a pillanatban csak... nem is tudom... teljesen más személynek tűnik. Mintha eddig
valaki másnak tette volna magát, és ez lenne az első alkalom, hogy őszintén néz a
szemembe.
Egy pillanatra félrekapja a tekintetét, és látom, ahogy nagyot nyel, mielőtt megszólal.
- Tisztelem, amit az öcsédért teszel, Sloan - mondja. - De hogy tudsz majd segíteni neki, ha
holtan végzed? Abban a házban nem vagy biztonságban. Asa mellett nem vagy
biztonságban.
- Mindent megteszek, ami tőlem telik, Carter. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
valószínűségeken töprengjek.
Rengeteget sírtam már Asa előtt, de még egyszer sem próbálta meg letörölni őket az
arcomról.
- Gyere ide - mondja Carter, és megfogja a kezemet. Maga felé húz, miközben ő is közelebb
csúszik hozzám. A kezére pillantok, amivel az enyémet fogja, és megpróbálom visszahúzni
tőle. De megszorítja, és a másik kezével megragadja a könyökömet. - Gyere ide - suttogja
nyugtató hangon, még közelebb húzva magához. Átölel, és a vállára húzza a fejemet.
Szorosan tart a karjában, és az egyik kezével a fejemet fogja. Meleg arcát a fejem tetejére
szorítja, és ölel.
Nem keres mentségeket. Nem hazudik, és mondja, hogy minden rendben lesz, mert
mindketten tudjuk, hogy nem lesz. Asával ellentétben nem tesz olyan ígéreteket, amiket nem
tud majd betartani. A karjában tart, és közben nem vágyik másra, csak arra, hogy
megnyugtasson - és életemben először érzek ilyet.
Az arcomon végigpergő könnyek eláztatják a pólóját. Azt sem tudom, miért sírok. Talán
azért, mert eddig a pillanatig fogalmam sem volt arról, milyen érzés, amikor valakit
megbecsülnek. Milyen érzés, amikor tisztelnek. Eddig a pillanatig nem tudtam, milyen,
amikor törődnek valakivel.
Soha senkinek nem lenne szabad ilyesmit átélnie - még a szülőktől sem, akik a világra
hozták őket. Mégis, én már húsz éve éltem úgy, hogy senki nem törődött velem igazán.
Eddig a pillanatig.
16. fejezet
Carter
Addig ölelem, amíg meg nem hallom, hogy egy autó bekanyarodik az utcába. Felpillantok,
de a kocsi megfordul, és az ellenkez irányba indul. Sloan továbbra is hozzám simul, de
most már csak arra tudok gondolni, hogy Asa vagy akár Dalton bármelyik percben
rajtakaphat bennünket.
Nem szabadna itt lennem, és vigasztalnom t. Ezzel csak megint bajba sodornám.
Mert igaza van. Nem menthetem meg. Bármennyire szeretném is, mindkett nknek meg van
kötve a keze. Nem tehetem kockára a bevetést, ami sokkal nagyobb mindkett nknél. Nem
tehetem kockára azt, amiért itt vagyok, csak azért, hogy segítsek neki elmenekülni. Ezt
egyedül kell majd megoldania, és akkor, amikor anyagilag megengedheti magának.
Valahányszor átölelem, megérintem a haját, megfogom a kezét, mellette ülök órán, vagy
egyre több ilyen ártalmatlan helyzetbe hozom, egyre közelebb és közelebb lököm t a
szakadék széléhez. Ha nem találom ki, hogy távolodjak el t le... végig kell majd néznem,
ahogy lezuhan.
- Engedj el - suttogom.
- Igazad van, Sloan - jelentem ki, ahogy eltávolodok t le. - Nem tudlak megmenteni.
***
Amikor bemegyek a bejárati ajtón, már a nappali állapotából és az udvarról beszűr d
zajokból meg tudom állapítani, hogy hosszú éjszakának nézek elébe.
Átvágok a házon, és kimegyek a kertbe. Nagyon sokan vannak idekint, de senki nem veszi
észre, hogy megérkeztem. A medencében négy lány csinálja a fesztivált. Két lány a vízben
áll, és mindegyik vállán ül egy másik, próbálják belökni egymást a vízbe. Jon és Dalton a
medence mellett állnak, egy-egy sörrel a kezükben, és hangosan szurkolnak annak a
párosnak, akire fogadtak.
Asa a medence szélén ül, lábát a vízbe lógatva. Nem a lányokat bámulja. Helyette engem
méreget kemény, gyanakvó tekintettel. Biccentek neki, és úgy csinálok, mintha nem látnám
a szemében tükröz d kifejezést.
- Carter! - kiáltja Dalton, amikor észrevesz. Sietve megkerüli a medencét, de elég hadilábon
áll. Röhögve közeledik felém, és a sörének nagy részét a földre borítja. Amikor odaér
hozzám, átölel, és a fülemhez hajol. - Ne aggódj, nem vagyok olyan részeg, mint amilyennek
kinézek - mondja. - Kiszedtél valamit Sloanból?
Felnevet.
- Nem tudtam. De szép munka - jelenti ki, és megszorítja a vállamat. - Gyorsan dolgozol.
Szerintem többet tud, mint hinnénk.
Megrázom a fejemet.
Hátrapillantok Dalton válla fölött, és látom, hogy Asa minket bámul. Kihúzza a lábát a
medencéb l, és feláll.
- Száz dolcsi, hogy tovább tudok a víz alatt maradni, mint bármelyik faszszopó!
Asa felém indul, aztán elmegy mellettem, és egyenesen a házba sétál, közben pedig
egyszer sem néz a szemembe.
Nem tudom, mi idegesít jobban. Hogy minden mozdulatát gyanakodva figyelem, vagy, hogy
úgy tűnik, is gyanakszik rám.
17. fejezet
Sloan
Fél órába telt, hogy végre összeszedjem magam, miután Carter magamra hagyott, és
összepakolva a cuccaimat, hazasétáljak. Tíz perce értem a sötét felhajtó szélére. Eddig a
betont bámultam, és a tekintetemmel követtem a messzire nyúló járdát. Olyan könnyű lenne
tovább menni. Semmi nincs a házban, amit akarok. Semmi, amire szükségem lenne.
Továbbmehetnék a járdán, míg olyan messzire érek, hogy már kés visszafordulni.
Bár olyan könnyű lenne, mint amilyennek hangzik, de... nem csak rólam van szó. És rajtam
kívül senki nem változtathat ezen a helyzeten.
Carter nem tud megmenteni. Holtbiztos, hogy Asa nem fog megmenteni. Tovább kell
spórolnom, amíg összegyűjtök annyi pénzt, hogy egyedül is meg tudjak élni, és magamhoz
vehessem az öcsémet.
Rálépek a fűre, a ház felé tartva, de megtorpanok. Egyáltalán nem akarok itt lenni. Vissza
akarok menni a parkba, arra a padra, Carter karjaiba. Újra szeretném megtapasztalni azt az
érzést, amit akkor éreztem, de szégyellem beismerni, hogy még annál is többet akarok.
Tudni akarom, milyen érzés, amikor egy olyan személy csókol meg, aki tisztel engem.
Már a gondolattól borzalmas bűntudatom támad. Amennyire tudom, Asa hűséges hozzám.
Gondoskodik rólam. Anyagilag segíti a testvéremet... pedig az nem is az felel ssége
lenne. Azért teszi, mert szeret, és tudja, hogy szeretném boldognak látni az öcsémet. Nem
köphetek erre az egészre. Még életemben nem tett értem senki ennyit.
A befejezett házimmal teli táskámat bedobom Asa kocsijába, és bemegyek a házba. Meg
sem állok a konyháig. Azt fogom tenni, amit minden este, keresek valami enni- és innivalót,
amit felvihetek magammal a szobámba. Aztán ott maradok, és megpróbálok aludni a
hangzavarban, nevetésben és néha elfojtott sikítozásban. Majd elalszom, és reménykedem,
hogy Asa legalább négyórányi alvást enged, miel tt megint felébreszt.
A szavait nézem, amiket közszemlére tett, és amiket bárki megláthat, de tudom, hogy csak
nekem szánta ket. Nyilvánvaló, hogy rosszul játszotta a játékot. Mert ezúttal igenis kitalálta,
hogy mit fog mondani, miel tt leírta. Csaló.
Letörlöm a szavakat, de csak azután, hogy örökre az emlékezetembe véstem ket. Aztán
megfogom a filctollat, és a táblára nyomom.
18. fejezet
Asa
Lefogadom, hogy a b r tényleg dinoszauruszokból van. Nem tudom, miért hazudik nekem
mindig anya. Apucinak is hazudik. Tudom, hogy hazudik neki, mert sokszor kerül bajba
miatta.
Apuci mindig azt mondja, hogy ne bízzak meg a kurvákban. Fogalmam sincs, mi az a kurva,
de tudom, hogy az apucim gyűlöli az olyasmit.
Néha, amikor megharagszik anyára, kurvának nevezi. Talán a kurva azt jelenti, amit a
hazug, és ezért utálja ket annyira apuci.
Bárcsak ne lenne kurva az anyám. Bárcsak ne hazudna többet, hogy ne kerüljön olyan
sokszor bajba miatta. Nem szeretem látni, amikor bajba kerül.
Bár apuci azt mondja, hogy jót tesz nekem. Hogy ha fel akarok n ni, és férfivá válni, akkor
látnom kell, milyen egy n , amikor zokog. Apuci azt szokta mondani, hogy a n k könnyei
elgyengítik a férfiakat, és minél többször látom ket sírni gyerekkoromban, annál kevésbé
fogom elhinni a hazugságaikat feln ttkoromban. Néha, amikor megbünteti az anyámat,
amiért egy kurva, kényszerít, hogy végignézzem, így amikor nagy leszek, tudni fogom, hogy
az összes kurva sír, és nem szabad rosszul éreznem magam miatta.
***
Megszorítom a karomra tekert b rszíjat, aztán a b römre csapok vele. Most már tudom,
hogy a b r nem dinoszauruszból készül.
Néhány napig senki nem tudta meg, hogy mit tett apa az anyámmal. A testét egy véres
leped be csavarva találták meg, a ház alatt, félig piszokkal fedve. Azért tudom, hogy így
volt, mert kiszöktem, és végignéztem, ahogy kihúzták onnan.
Tudom, hogy apa most is börtönben van valahol, de soha nem kerestem meg. Nem láttam
vagy hallottam róla azóta az éjszaka óta.
Gondolom, nem szabad megbíznod azokban a férfiakban sem, akik kurvákat vesznek el.
Kihúzom a tűt, és a földre ejtem, aztán leveszem a karomról a b rszíjat, és azt is a földre
dobom. A mellkasomhoz szorítom a karomat, és a másik kezemmel ott tartom, miközben a
falnak döntöm a fejemet. Becsukom a szememet, és magamban elmosolyodok.
Megkönnyebbülök, amiért én nem egy olyan kurva mellett kötöttem ki, amilyen az anyám
volt.
Amikor ma arra gondoltam, hogy Sloan egy másik pasival volt, kristálytisztává vált, hogy az
apám miért utálta annyira a kurvákat. Azt hiszem, addig a pillanatig nem igazán értettem t -
mert akkor, abban a pillanatban ugyanolyan gyűlöletet éreztem Sloan iránt, mint amilyet az
apám az anyám iránt.
Mérges lesz rám, amiért ezt csinálom a hálószobánkban. azt hiszi, csak árulom az
anyagot - hogy igazából nem próbálom ki.
De azok után, amiken ma keresztülmentem miatta, kurva jól teszi, ha egy rohadt szót sem
szól err l az egészr l, amikor belép a szobába.
Carter
Én a medencénél ülök Jonnal, Daltonnal, meg valami Kevin nevű pasival. Teljesen
belefeledkeztek egy élő pókerközvetítésbe, amit Kevin asztalra tett laptopján néznek. Úgy
tűnik, fogadtak a végeredményre.
Tudom, hogy Dalton mindent az emlékezetébe vés, és úgy követi a beszélgetést, mintha
egy ping-pong meccs lenne. Hagyom neki. Én túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tartsam velük a
lépést, ráadásul aggaszt, hová tűnt el Asa, és mit csinál most Sloan.
Egyszer azt olvastam valahol, hogy az extrovertált és introvertált személyiség között nem az
a különbség, hogy viselkedsz egy csoportos környezetben. Hanem az, hogy ez a csoport
feltüzel vagy kiszipolyoz-e. Egy introvertált kifelé tűnhet extrovertáltnak, és fordítva. De
igazából minden attól függ, hogy az interakciók milyen hatással vannak a belsődre.
Én biztos, hogy introvertált vagyok, mert kiszipolyoznak az emberek. Most pedig szükségem
van egy kis csendre, hogy feltöltődjek.
- Kérsz egy sört? - kérdezem Daltontól. Megrázza a fejét, úgyhogy felállok, és bemegyek a
konyhába. Pedig nem is akarok sörözni. Csak csendre vágyom. Hihetetlen, hogy képes
Sloan mindennap ezzel a hangzavarral élni, és mégis funkcionálni.
Bemegyek a hátsó ajtón, és az első, amit észreveszek, amikor a konyhába érek, hogy egy új
szöveget írtak a táblára. Közelebb megyek hozzá, és elolvasom.
A férfi elernyeszti az ujjait, és elejti a lány aggodalmait, mert képtelen elkapni őket. De a lány
felemeli és leporolja az összeset. Azt szeretné, ha már egyedül is képes lenne kézben
tartani őket.
Újra meg újra elolvasom, míg egy, az emeleten becsapódó ajtó hangja kirángat a
kábulatomból. Pont akkor lépek el a hűtő mellől, amikor Sloan befordul a sarkon a
konyhába. Azonnal megtorpan, amikor észrevesz. Gyorsan az arcához emeli a kezét, és
letörli a könnyeit. Látom, hogy a hűtőn lévő szavaira néz, aztán visszafordítja rám a
tekintetét.
Csendben állunk - csupán néhány lépés választ el bennünket - és bámuljuk egymást.
Hatalmasra tágult szemekkel néz rám, és látom, ahogy hevesen emelkedik és süllyed a
mellkasa minden egyes levegővételnél.
Aztán öt.
Majd tíz.
Végül már fogalmam sincs, mennyi ideig bámuljuk egymást, egyikük sem tudja, mihez
kezdjen a kettőnk közt feszülő, láthatatlan húrral, ami az akaraterőnknél jóval erősebben
rángat minket egymás felé.
- Gyűlölöm - suttogja.
A hangjából sugárzó fájdalom alapján tudom, hogy történt valami, amikor felment az
emeletre. A plafonra nézek, amerre a hálószobájukat sejtem, és azon agyalok, vajon mi.
Amikor megint Sloanra nézek, látom, hogy engem bámul.
- Megint?
- Asa... - Mély levegőt vesz, ezért tudom, milyen nehéz erről a témáról beszélnie.
Odamegyek hozzá, és megállok mellette.
- Asa olykor paranoiássá válik - mondja. - Elkezdi beképzelni magának, hogy elkapják a
zsaruk, és nem bírja tovább elviselni a ránehezedő nyomást. Azt hiszi, nem veszem észre,
de tudom. Aztán elkezd drogozni, és amikor ez megtörténik, a dolgok... a dolgok rosszra
fordulnak mindenki számára.
Háborúban állok saját magammal. Egy részem meg akarja nyugtatni, míg a másik önző
módon még több információt akar kihúzni belőle.
- Mindenki számára?
Bólint.
- Igen. Számomra. Jon számára. Mindenkinek, aki vele dolgozik. - Felém int a fejével. -
Számodra.
Az utolsó szót keserűen ejti ki a száján. Az ajkába harap, és elfordítja rólam a tekintetét. Én
tovább bámulom. A kezével a pólójába markol, miközben egyre szorosabban öleli magát.
Már nem sír. Inkább mérges, de nem tudom, hogy rám vagy Asára.
A férfi elernyeszti az ujjait, és elejti a lány aggodalmait, mert képtelen elkapni őket. De a lány
felemeli és leporolja az összeset. Azt szeretné, ha már egyedül is képes lenne kézben
tartani őket.
A szavaitól, és ahogy most magam előtt látom, megvilágosodok. Egész idő alatt aggódtam
érte. Féltem, hogy átmosták az agyát, és fogalma sincs, milyen ember Asa.
- Azt hittem, védelemre van szükséged - tisztázom. - Hogy talán naiv vagy, amikor Asáról
van szó. De ez nem igaz. Jobban ismered őt, mint bárki. Azt hittem, kihasznál téged... de
igazából te használod ki őt.
- Kihasználom?
Bólintok.
- Én is tévedtem veled kapcsolatban - mondja. - Azt hittem, te más vagy. De pont olyan
bunkó vagy, mint a többi.
Most már döbbenten néz rám. Ellazítom a szorításomat a karján, és simogatni kezdem a
bőrét, hogy egy kicsit lecsitítsam a haragját.
- Szereted? - kérdezem.
- Nem szereted. Még itt vagy, de nem azért, mert túl gyenge vagy elmenni, hanem azért,
mert túl erős. Elviseled a hülyeségeit, mert tudod, hogy nem magadról van szó. Nem a saját
biztonságodról. A testvéredért csinálod az egészet. Minden, amit teszel, mások javát
szolgálja. Nem sok emberben van ilyen bátorság és erő, Sloan. Kurva inspiráló.
Elakad a lélegzete, és alig bír levegőt venni. A reakciója alapján tudom, hogy nincs
hozzászokva a bókokhoz. Ami szomorú.
- Sajnálom, amit az étteremben mondtam - mondom. - Nem vagy gyenge. Nem vagy Asa
lábtörlője. Te...
- Mi van velem? - kérdezi halk, reményteli hangon. A szemembe néz, azt akarja, nem,
szüksége van arra, hogy befejezzem a mondatot.
- Te vagy az egyik legerősebb ember, akivel valaha találkoztam - suttogom. - Asa egyáltalán
nem érdemel meg téged. És... - Közelebb lépek hozzá, ő pedig felemeli a fejét, miközben
odahajolok hozzá, és folytatom: - Te vagy minden, amire valaha vágytam.
Halkan felsóhajt, és annyira közel állunk egymáshoz, hogy az ajkamon érzem a leheletét -
szinte már az ízét is érzem. Beletúrok a hajába, hogy magamhoz rántsam, de épp mielőtt
összeérne a szánk, kinyílik a hátsó ajtó. Gyorsan elszakadunk egymástól, és félrefordulunk.
Pont akkor nyitom ki a hűtő ajtaját, amikor Jon belép a konyhába. Elfordítom róla a
tekintetemet, de azt még látom, milyen pillantást vet rám. Észreveszem a gyanakvást a
tekintetében.
Basszus.
Szándékosan lassan indul el felém, és alaposan végigmér, mielőtt kiveszi a kezemből a sört.
Miközben leveszi a kupakját, Sloanra néz.
- Mit szakítottam félbe?
Várok, hátha Sloan akar válaszolni, de egy szót sem szól. Feszült némaság telepedik a
helyiségre. Kiveszek még egy sört a hűtőből, aztán becsukom az ajtaját, és Sloanra nézek.
Háttal áll nekünk, miközben vizet önt magának egy pohárba.
Jon nem ismer engem. Amennyire tudja, lehet, hogy pont olyan vagyok, mint ő. Valószínűleg
nagyobb tisztelettel nézne rám, ha elhitetném vele, hogy egyáltalán nem érdekelnek a
következmények. Ha elhitetném vele, hogy Sloan (Asa szavaival élve) csak egy újabb
„kurva", nem gyanakodna rám annyira, mintha azt gondolná, hogy annál sokkal többnek
tartom.
- Majd megöl a kíváncsiság, mi? - Ahogy elmegyek mellette, rákacsintok, és hagyom, hadd
gondoljon, amit csak akar.
Mindenem megfeszül, miközben a fejembe száll a vér, ahogy lassan igyekszem visszanyerni
a lélegzetem, amit Sloan elvett tőlem a konyhában. Vagyis inkább Luke-tól. Mert ami az
előbb történt... az csak én voltam, én húztam magamhoz, és én akartam megcsókolni. Az
egésznek semmi köze nem volt ahhoz, hogy valójában miért vagyok itt.
Sloan
Remeg a kezem, miközben belekortyolok a vizembe. Tudom, hogy Jon még a konyhában
van, és valahol mögöttem áll, de nem akarok megfordulni. Majdnem annyira undorodom
tőle, mint Asától, ráadásul tudom, hogy azt hiszi, látott valamit köztem és Carter között, ami
felbátorítja, hogy belém kössön. Ismerem már, tudom, hogy milyen. Nem vagyok hülye.
Leteszem a poharat, és a hátam mögé pillantok. Jon a hűtőnél áll, és a táblát bámulja, amire
korábban írtam. Felemeli a kezét, és az ujjaival végigköveti a szavakat, majd letörli őket.
A torkomba ugrik a szívem. Érzem, ahogy hevesen lüktet az ér a nyakamban, miközben Jon
elindul felém.
- Hol van Asa? - kérdezi, és közben inkább a mellemet stíröli, minthogy a szemembe
nézzen.
- A szobánkban - válaszolom, mert azt akarom, hogy tudja, Asa itt van a házban. Azt nem
említem, hogy teljesen kiütötte magát, és valószínűleg még néhány óráig nem tér magához.
Vicces, hogy működnek a dolgok. Mindennél jobban félek Asától, de mégis ő az egyetlen,
aki megvédhet a többiektől ebben a házban.
- Alszik?
Megrázom a fejemet.
- Nem - mondom. - Azért jöttem le, hogy vigyek neki valamit inni.
Látom a tekintetében, hogy tudja, hazudok. Tudja, hogy csak védeni próbálom magamat.
Addig lépked felém, míg odaér hozzám. Valami megváltozik az arckifejezésében. Vészjósló
tekintettel - gyűlölettel teli pillantással - néz rám, ezért kinyitom a számat, hogy sikítsak.
Kiabálni akarok Carternek, hogy jöjjön vissza a konyhába. Szólni akarok Asának, hogy jöjjön
le. De nem tudok, mert Jon megszorítja a nyakamat, és ezzel elnémít.
- Tudod, hogy mitől fordul fel a gyomrom a legjobban? - kérdezi, és mérgesen néz rám,
miközben erősebben szorítja a nyakamat. Elkerekedik a szemem, de képtelen vagyok
bólintani, vagy megrázni a fejemet. Megragadom a kezét, amivel a nyakamat szorongatja,
és megpróbálom lefejteni magamról.
- Rosszul vagyok attól, hogy Asa mindent megkap, amit csak akar - jelenti ki. - Nekem meg
nem hagy semmit.
Épp, ahogy ez a gondolat átfut a fejemen, kinyílik a hátsó ajtó, és megkönnyebbülés árasztja
el a testemet. Kinyitom a szememet, és Jon megpördül, de még mindig a nyakamat szorítja.
Kevin felméri a helyzetet. Jon hozzám préseli magát, egyik kezével a csípőmet markolja, a
másikkal a nyakamat szorongatja, én pedig rettegve nézek rá. Próbálom megrázni a
fejemet, némán könyörögve Kevinnek, hogy ne menjen el, de biztos félreérti a helyzetet,
mert nevetni kezd. Vagy... lehet, hogy egyáltalán nem érti félre. Talán csak nem érdekli.
Lehet, hogy pont olyan beteg állat, mint Jon. Kevin felemeli a kezét, és megszólal: - Bocs,
haver. - Aztán kimegy.
Jon megpördít, és a nappali felé lökdös. Próbálok sikítani, de egy hang se jön ki a torkomon.
Még mindig a torkomat szorítja.
A nappali sötét és üres, én pedig próbálok kiszabadulni Jon markából, de egyre gyengébb
leszek, ahogy lassan kifogy belőlem a szusz, mert nem engedi, hogy levegőt vegyek.
Érzem, hogy kezdek pánikba esni, de nyugalmat erőltetek magamra. Most nem eshetek
szét.
A kanapéra lök, és mihelyst elengedi a torkomat, köhögve és köpködve, újra meg újra mély
levegőt veszek, míg visszanyerem annyira a lélegzetemet, hogy sikítsak. De mielőtt ezt
megtehetném, valami hűvös préselődik a nyakamhoz. Valami éles.
Ó, istenem.
Végigsimít a combomon, és a lábam közé teszi a kezét. Érzem, hogy remeg a lábam,
miközben a rémület átveszi a testem felett az irányítást.
- Asa szerint minden csajnál szabad a pálya, de ezt csak ő kaphatja meg? - A fülemhez
szorítja a száját. - Jön nekem néhány szívességgel, Sloan. És neked most muszáj
visszafizetned az egyiket.
Felpillantok Carterre, és valami olyat látok a pillantásában, amit eddig még soha, miközben
ő továbbra is Jont bámulja.
- Tévedsz - feleli nyugodtan. - Az egyetlen, amit meg fogok bánni, hogy nem lőttelek fejbe
három másodperccel ezelőtt.
Jon nagyot nyel, és lassan elhúzódik tőlem. Carter egy pillanatra sem veszi el a fegyvert a
fejétől, miközben Jon ülő helyzetbe tornázza magát. Aztán a pisztolyt Jon homlokához
szorítja, és mélyen a szemébe néz.
Elhúzom tőle a lábamat, és sietve lemászok a kanapéról, majd Carter mögé bújok.
Felemelem a kezemet a nyakamhoz, és megdörzsölöm, próbálom kimasszírozni belőle a
fájdalmat, amit Jon fojtogatása okozott.
- Szerintem mindkettőnknek vannak titkai, amiket nem szeretnék Asa tudomására hozni.
Úgyhogy te nem láttál engem a konyhában Sloannal, én pedig nem láttam, ahogy
megpróbáltad rákényszeríteni magad. Egyetértesz? - kérdezi Carter.
Nem tudom, mit érzek azzal kapcsolatban, hogy eszközként használnak a tárgyalásukban.
De azzal tisztában vagyok, hogy ha Jon Asa elé áll az elméletével, hogy mit látott köztem és
Carter között a konyhában, Asa bántani fogja Cartert. És azt egyáltalán nem szeretném.
Jon bólint.
- Jó - feleli Carter. - Akkor értjük egymást. - Aztán megint Jon homlokához szorítja a
pisztolyt, és hátralöki a fejét a kanapé támlájára. - De ha még egyszer hozzányúlsz
Sloanhoz, nem is fárasztom magam azzal, hogy beköpjelek Asának, mert én magam foglak
megölni. - Carter minden erejét felhasználva fejbe vágja Jont a pisztollyal, akinek esélye
sincs reagálni. Ernyedten terül szét a kanapén. Egyetlen ütéstől elájult.
Sokkos állapotban bámulom Jont, amikor Carter megszorítja az arcomat. Felpillantok rá, és
látom, ahogy a tekintetével végigfutja a testemet, keresve, hogy van-e rajtam valami sérülés.
- Sloan, gyűlölöm, hogy ezt kell kérnem tőled, mert egyáltalán nem akarom, hogy most
Asával legyél. De ott nagyobb biztonságban vagy. Menj a szobátokba, és ma este már ne
gyere ki onnan, oké?
Bólintok, mert tudom, hogy igaza van. Néha Asa maga az ördög, de legalább azt soha nem
engedné, hogy bántsanak ebben a házban. Ráadásul teljesen kiütötte magát. Pont olyan
ájult, mint Jon.
- Igen.
- Hívj fel, ha szükséged van rám. Különben holnap reggel találkozunk - mondja, miközben
nyugtató mozdulattal megsimogatja az arcomat.
Teljesen megfeledkeztem a holnapról. Hogy holnap suliba kell mennem. És van egy közös
órám Carterrel. Most az az egyetlen fénypontom ebben a pokolban, hogy együtt lehetek vele
a suliban - távol ettől az egész szarságtól.
- Oké - válaszolom, és még mindig remeg a hangom az elmúlt fél órában történtek miatt.
Csak nem hiszem, hogy Asa felfogja, most, hogy Carter is itt van, könnyen lehet, hogy őt
leváltják.
Remélem, hogy soha nem fogja felfogni. Mert ha egyszer ráébred erre, mindannyian
megszívjuk.