ROBERT WEINBERG

ÉRINTHETETLENEK

SZUKITS
KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 1929

ROBERT WEINBERG

A VÖRÖS HALÁL KARNEVÁLJA

 1. VÉRHÁBORÚ
2. SZENTSÉGTELEN SZÖVETSÉGEK
3. ÉRINTHETETLENEK
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
The World of Darkness: The Unbeholden,
Masquerade of the Red Death Part 3.
Based on Vampire: The Masquerade'"
by Robert Weinberg
The Unbeholden is a product
of White Wolf Publishing.
All rights reserved.
Copyright © 1996 by White Wolf Publishing.

All contents herein are copyrighted by White Wolf Publishing.

This book may not be reproduced, in whole or in part,
without the written permission of the publisher,
except for the purpose of reviews.

All rights reserved.

F o r d í t o t t a
CSISZÁR DÉNES

Borító BROM

ISBN 963 9278 45 9

Hungarian translation © Csiszár Dénes, 2000 Hungarian

edition © Szukits Könyvkiadó, 2000

Exclusive rights for the Hungarian language edition

licensed to SZUKITS KÖNYVKIADÓ
L e k t o r : T ó t h B a l á z s
Tördelıszerkesztés: ITBooks, Illés Tibor
Színre bontás: A-SzínVonal Bt.
Felelıs kiadó: Szukits László
Felelıs szerkesztı: Tóth Róbert

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelıs

vezetı: Bördıs János
„Én sokat hallottam a pokolból is.
Hogy lennék hát ırült?"
 Edgar Allan Poe: „Az áruló szív" Fordította:
Babits Mihály

Andrew Greenbergnek, Daniel Greenbergnek és Rob Hatchnek

– akik a fény voltak a Sötétség Világában.

Az író megjegyzése:

Noha a trilógia egyes helyszínei ismerısnek tőnhetnek, a

történet nem a mi világunkban játszódik, hanem annak egy
sokkal kegyetlenebb, sokkal sötétebb változatában. Egy ırült,
lehangoló helyen, ahol semmi sem az, aminek látszik. A
Sötétség Világában.

Prológus
Newark, New Jersey - 1994. április 1.
 Walter Holmes nem hitte volna, hogy a világ összes vér-
bárja közül éppen itt, a newarki Néró Hegedőjében fut
össze egy nıvel a múltjából. Fıként nem ezzel a nıvel.
A hővös, nyugodt tavaszi éjszakán, csak pár vámpír és ghoul
lézengett a klubban. A bár tulajdonosa, egy brutális gangrel
vámpír, George Malenko, aki három gyermekét használta
pincérnek. A vér íztelen volt, és fakó, minden valószínőség szerint
egy helyi kórházból származott. A túlságosan is hangos
zenegépbıl a klubot látogató anarchtömeg kedvenc számai
szórakoztatták a vendégeket - már aki tudott szórakozni rajtuk.
A „Lugosi Béla halott" címő Bauhaus-dal igazán népszerőnek
számított, szinte folyamatosan ez szólt.
Walter egyedül ült egy hátsó asztalnál, és szokásához híven
pasziánszozott. A világ leghétköznapibbnak tőnı vértestvére az
átlagos súlyú, átlagos magasságú, megjegyezhetetlen arcú férfiak
közé tartozott. Soha senki nem nézte meg kétszer, általában
caitiffnak hitték, egy jelentéktelen, klántalan vámpírnak. İ pedig
pont ezt szerette volna elhitetni magáról.
Egyetlen jellegzetes dolog különböztette meg csupán a többi
vértestvértıl: a kártya iránti szenvedélye. Akárcsak a többi
Káinitának, neki is vért kellett innia az életben maradáshoz, de a
kártya jelentette az igazi életét.
A pókert kimondottan kedvelte. Jól játszott, pedig legalább
annyiszor vesztett, mint ahányszor nyert. Szerencséje, akárcsak
egész lénye, nem tőnt rendkívülinek. Általában italban játszott,
és örült, ha nyert, a vereséget pedig rezignáltan, higgadtan fogadta.
A kártya mővészete érdekelte, nem a végeredmény. Egyetlen
ellenfele sem gyanította, hogy végtelen játszmái kiváló álcaként
szolgáltak másik, kevésbé tisztes foglalkozásának.
Walter Holmes figyelt. Tanulmányozott. Kémkedett.
Környezete mit sem tudott azokról a hihetetlenül éles érzékek-

7
rıl, melyekkel a többi vámpírt figyelte. Látása és hallása
minden képzeletet felülmúlt. Hallott minden elsuttogott szót,
megjegyzett minden meglepett arcot, minden váratlan reakciót.
Kifigyelte testvérei legsötétebb titkait, leghevesebb szenvedélyeit,
legszörnyőbb vágyait. Walter, a szövevényes gondolatok
mestere, milliónyi apró részletet dolgozott fel agyában, százával
leplezve le a terveket és intrikákat. Egy héten egyszer
aprólékosan beszámolt mindenrıl feletteseinek, az Inconnu
véneinek.
Csak nagyon kevés vámpír hallott az Inconnuról, errıl az ısi,
roppant hatalommal bíró vértestvérek által létrehozott szektáról,
amelyet jóval a Szabbat vagy a Kamarilla elıtt alapítottak. Noha
számos legenda és mítosz keringett a kultuszról, csupán a
tagjai ismerték igazán. İk pedig kiváló titoktartók voltak.
Walter most azért tartózkodott Newarkban, mert New York
City, terveinek eddigi központja, az utóbbi idıben túlzottan
veszélyes hellyé vált. Melinda Galbraith, a Szabbat régen eltőnt
kormányzója, egy hete felbukkant Washingtonban. Egy véres
éjszaka során sikerült visszaszereznie hatalmának egy részét a
fıvárosban. Justine Bern, New York érseke és Melinda
legnagyobb riválisa a kormányzó kezétıl pusztult el, akárcsak
Hugh Portiglio, Justine fı tanácsadója. Pár kivégzés azonban
kevésnek bizonyult a hatalom megkaparintásához.
Pár nappal váratlan washingtoni megjelenése után Melinda
New Yorkba költözött, ahol elfoglalta Justine hadmőveleti
központját. Rohamléptekkel igyekezett megszilárdítani
pozícióját. A Szabbatban csak a legerısebb maradhatott
életben, ı pedig egyáltalán nem részesült örömteli
fogadtatásban, mivel a szekta véneinek megvoltak a saját
elképzeléseik a jövıt illetıen. Galbraith uralma bizonytalan
lábakon állt. A legfrissebb pletykák szerint titkos tanácskozásra
hívta Manhattanbe a Fekete Kéz, az elitharcos-kaszt négy
vezetıjét. Ha ık felsorakoznak mögötte, ismét visszaszerezhetné
abszolút hatalmát.
Ezalatt kegyetlenül kiirtott mindenkit, aki New Yorkban ellene
fordult. Waltert ilyen tisztogatásokban ritkán vették észre, de
nem akart kockáztatni. Már napokkal ezelıtt elhagyta a várost.
Minden Káinitát, aki nem értett egyet a kormányzó céljaival vagy
módszereivel, azonnal kivégeztek könyörtelen ügynökei, a
Vérgárda tagjai. Melinda, akiben az emberség leghalványabb
szikrája sem pislákolt, tökéletes engedelmességet várt el a szekta
minden tagjától. Vakon engedelmeskedj, vagy meghalsz - ez volt
a filozófiája. Azonban minden erıfeszítése ellenére sem sikerült
elpusztítania legveszélyesebb ellenségét, Alicia Varneyt, Justine
Bern ghoulját.
Még Walter sem tudta, hol lehet most, pedig ı fontos szerepet
játszott Alicia kimenekítésében Melinda halálos csapdájából. Azt
sem sejtette, hogyan tudott ilyen jól elrejtızni. Varney egy
nappal Melinda megérkezése elıtt tőnt el Manhattanbıl, és
noha a kormányzó hatalmas jutalmat ígért a fejéért, eddig még
senki sem jelentkezett érte. Úgy tőnt, a nı köddé vált.
Csak vén és ördögien ravasz vértestvérek ébredtek rá, milyen
valószínőtlen az, hogy egy ghoul észrevétlen maradjon, mikor egy
olyan nagy hatalmú vámpír vadászik rá, mint Melinda. Ezek a
vámpírok azonban öregek voltak, és még élni szerettek volna,
ezért véleményüket megtartották maguknak. Egyedül Walter
Holmes jött rá, hogy az Alicia és Melinda közti harc egy sokkal
nagyobb konfliktus kivetülése. A páros csupán megtestesülése
volt Ánisznak, az Éjkirálynınek és a Vörös Halálnak - két
istenszerő hatalommal bíró vámpírnak a negyedik generációból,
akik az egész Káinit faj irányításáért vívják csatájukat.
Mint az Inconnu megfigyelıje Walter megesküdött, hogy semleges
marad a Dzsihádban, abban az örökké tartó küzdelemben, amely
a vámpírok vénei közt dúlt. Szektájának alapelvét követve
általában csak információkat győjtött és várt, de sosem avatkozott
bele a konfliktusba. Most azonban még rendjének mesterei is
megrémültek a Vörös Halál rettenetes képességei láttán. A
szörnyeteg elképesztı pusztítóerıvel rendelkezett, - mely messze
meghaladta a vértestvérek lehetıségeit. Az Inconnu vénei biztosra
vették, hogy képes megkaparintani a Szabbatot és a Kamarillát
egyaránt, ám ezt nem engedhették, mivel súlyosan sértette volna
saját terveiket. Waltert arra utasították, hogy segítse elı a Vörös
Halál bukását, mindegy, milyen szabályokat kell áthágnia, mit
kell ehhez tennie.

9
Ma éjjel csak múlatta az idejét, és arra várt, hogy a különálló
események összefüggı egésszé váljanak. Biztosra vette, hogy a
Vörös Halál döntı ütközetre készül a Szabbat és a Kamarilla
megszerzéséért. Sajnos arról fogalma sem volt, hogyan. A Vörös
Halál már évszázadok, talán évezredek óta szıtte tervét,
amelynek leleplezése és keresztezése nem ment órák alatt. Még
az olyan lángelméknek sem, mint Walter Holmes. Így hát várt és
figyelt. És pasziánszozott.
Kezei évszázadok alatt kifejlıdött fürgeséggel mozogtak.
Megkeverte a paklit, majd tizenhárom, egyenként négy kártyából
álló kupacot tett le az asztalra. Hosszú, karcsú ujjai
elmosódottan villantak, ahogy a lapok szó szerint kirobbantak
a markából. Nem létezett a földön még egy olyan lény - élı vagy
holt -, aki úgy tudott volna osztani, mint ı.
Már éppen az órapasziánsz második körénél tartott, amikor
egy magányos nı lépett be a klubba. Magas volt, és gyönyörő.
Vörös haja, lenyőgözı vonásai bármely férfit azonnal rabul
ejtettek volna, akárcsak a tökéletes alakját remekül kiemelı
zöld szaténruha. Walter, mint mindig, felnézett a lapokból, hátha
felismeri a jövevényt. Villámcsapásként érte a meglepetés, ahogy
meglátta a távoli múlt e jelenését.
Közel húsz évszázadnyi kártyázás alatt tökéletes pókerarcot
fejlesztett ki. Csak a vele egyenlı képességő megfigyelı tudta
megmondani, mikor szőkül össze a szeme, mikor habozik lapot
osztó keze. Most mégis össze kellett vonnia szemöldökét, hogy
újra a kártyára tudjon koncentrálni. Walter Holmes, New York
City Inconnu-megfigyelıje nem hitt a véletlenekben. A
vértestvérek világában nem létezett ilyesmi.
Fürgén összegyőjtötte a lapokat, és megkeverte ıket.
Tekintete mindeközben egy pillanatra sem fordult el a zöldbe
öltözött nırıl, aki egy ismerıs arc után kutatott a teremben.
Amikor végül kiszúrta Waltert, elégedetten bólintott. Kétség sem
fért hozzá, hogy tudta, itt fogja találni. Noha Holmes mindent
megtett, hogy leplezze kilétét, léteztek olyanok, akiket nem
lehetett megtéveszteni.
A fiatal nı óvatosan kerülgette az asztalokat, ahogy közeledett
felé. Lassan, csábos bájjal mozgott, kiválóan használta tökéletes
testét. Senki nem szólt hozzá, vagy kérdezett rá, miért van itt. A
vámpírok és a ghoulok egyaránt semmibe

10
vették. Magányos ghouloknak tilos volt belépniük a Néró
Hegedőjébe, ez a nı mégis végigsétált az egész klubon anélkül,
hogy bárki megállította volna. Walter leszőrte az egyetlen
lehetséges magyarázatot: hihetetlen képességekkel bírt, mint
például a Láthatatlan Jelenlét, amellyel rejtve maradhatott a
gyengébb elmék elıtt, amilyenek a Néró Hegedőjében összegyőlt
tömeget alkották.
A zöld ruhás nı belecsusszant a Walterrel szemben álló
székbe. Elmosolyodott, ahogy a férfi öt lapot osztott neki.
− Csere nélkül - mondta a szerencsejátékos. - Így nincsenek
meglepetések - csak te, természetesen.
− Jottányit sem változtál, Marius - válaszolta a nı halk
kacagással. Lágy hangja sima volt, ám mégis tüzes; szeme
átható, mély kék színben tündökölt. Mióta kétezer évvel ezelıtt
elıször találkozott ezzel a tekintettel, Walter még sosem látott
hozzá foghatót. - Éppolyan hétköznapinak nézel ki, mint
mindig. És még mindig a kártyára pazarlod az idıdet.
− Mostanában a Walter Holmes nevet használom - válaszolta
a férfi. Felvette a kártyákat, majd önkéntelenül is felkacagott.
Noha nagyon vigyázott rá, nehogy értékes lapja legyen, három
hatost, egy vörös dámát és egy fekete ászt tartott a kezében. -
Látom, kedves Leah, még mindig megvannak a régi trükkjeid.
- Ebben az évtizedben Rachel vagyok - közölte ünnepélyesen
a zöld ruhás nı. - Rachel Young. Olyan show businessbe illı
hangzása van, nem?
− Természetesen - bólintott Walter, és arccal lefelé az asztalra
tette lapjait. - Feltételeztem valami ilyesmit, amikor olvastam a
Vörös Halál St. Louis-i támadásáról írt jelentést. Énekes voltál
abban a klubban. Addig azonban nem lehettem teljesen biztos
a dolgomban, míg Alicia Varneyt meg nem mentette valaki, aki
nagyon hasonlított a bátyádra, Micahra. Egy véletlen
hasonlóságot még csak el tudnék nézni, de kettıt már aligha.
- Már évezredek óta nem használtuk ezeket a neveket -
jegyezte meg Rachel. - Túlságosan... bibliaiak voltak. Pár
századon át Jack és Jill voltunk, mostanában pedig a bátyám
Rúbennek kezdte hívni magát. Így én természetesen Rachel
lettem.

11
− Akárcsak a gyermekdalban - jegyezte meg Walter. - Milyen
leleményes. Furcsa humorotok van. - Egyenesen a zöldbe öltözött
nıre nézett. - Nehéz elhinni, hogy annyira ısi vagy. Egyetlen
nappal sem tőnsz öregebbnek, mint amikor elıször találkoztunk
- tette hozzá, majd pusztán megszokásból összegyőjtötte a
lapokat, és megkeverte a paklit. - Az pedig már kétezer évvel
ezelıtt volt.
− Ez az egyik elınye, ha valaki ilyen különleges vérvonalba
születik - vigyorodott el Rachel. A Walter kezében lévı paklira
mutatott. - Négy ász van a tetején. Alatta négy király. Aztán négy
királynı és így tovább.
− Figyelemreméltó - ismerte el Walter. Nem veszıdött azzal,
hogy felfordítja a felsı lapot. Tudta, hogy egy ász az. Noha Walter
Holmes az egyik legerısebb élı vámpír volt a földön, nem akarta
összemérni képességeit a titokzatos látogatóval. A nıt külön
kategóriába sorolta. - Nem jó veled kártyázni. Túlságosan
könnyen manipulálod a valóságot.
− Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket - mosolyodott el ismét
Rachel. - Mágikus képességeim használata helyett egy pillanat
alatt uralmam alá hajthattam a tudatodat, és kényszeríthettelek
a sorrendre, miközben kevertél. Mindegyik magyarázat
ugyanazzal az eredménnyel jár. Az egyikhez mágia, a másikhoz
vámpírképességek kellenek - de meghagyom neked a döntést.
Walter hitetlenkedve megrázta a fejét.
− A barátaim az Inconnunél azt gondolják rólam, hogy ördögi
vagyok. Beszélgetniük kellene veled.
Rachel felnevetett.
− Hízelegsz. Mindig is volt érzéked a szavakhoz. - Fényes, kék szeme
Walterre szegezıdött. - Majdnem kétezer évvel ezelıtt találkoztunk,
azon a végzetes jeruzsálemi éjszakán. Egész éjjel sétáltunk, és én
olyan titkokat mutattam neked, amelyekrıl még beszélni sem
szabad. Húsz évszázad alatt soha senkinek nem mondtad el, hogy
én vagy a bátyám létezünk. Miért nem?
− Akkor is, ma is ugyanazt gondolom - válaszolta Walter. - A
titkok azért titkok, hogy ne osszuk meg ıket senkivel. Hő vagyok
az Inconnu céljaihoz, de, akárcsak a többi vértestvér, csak
magamban bízom - folytatta, és elmosolyodott. - Pedig néha
kétlem, hogy ez bölcs dolog.
− Bölcsebb vagy, mint az ismerıseim legtöbbje - biztosította
Rachel. - Pedig én igazán sokakat ismerek.
− Akkori beszélgetésünk az elsı lépés volt egy olyan úton,
amelyen még nem mentem végig - mondta halkan Walter. - És
egyedül kell megbirkóznom vele. - A teremben ülı többi vámpír
felé intett. Mivel Rachel közelében ült, a nı láthatatlanná tevı
ereje rá is kiterjedt. - De kinek is mondanám el? Ezeknek itt? A
legtöbb Káinita nem okosabb, nem intelligensebb, mint az a
halandó, akibıl teremtették. Haláluk után is megtartották azokat
a hibáikat, elıítéleteiket és győlöleteiket, amelyek életükben is
személyiségükben lakoztak. Vak gyermekek egy olyan világban,
amely sokkal sötétebb annál, mint amit el tudnak képzelni. -
Undorodva megrázta a fejét. - Az átlagos vámpír keveset tud faja
történelmérıl, és nem is érdekli különösebben. Százból egy tud
valamit a származásáról, és még ennél is kevesebben hallottak
Énókról, az Elsı Városról, vagy a nagy árvízrıl, amely
elpusztította azt. Szerintük az İsatyák csupán legendák,
valóságalap nélküli félistenmítoszok. Kérdezz meg valakit itt a
Dzsihádról, és az arcodba nevet, mert nem veszi észre, hogy ı is
csupán egy bábu az örökké tartó küzdelemben.
− A múló évek cinikussá és keserővé tettek - jegyezte meg
Rachel.
− Nincs igazad - rázta meg a fejét Walter. - Nem változtam az
óta az éjszaka óta. Realista vagyok. Elfogadom fajom korlátait.
Megfigyelıként türelmet tanultam - vonta meg a vállát. - Egy
nap talán alázatot is tanulok. - Szeme felizzott. - Kétezer évvel
ezelıtt társaimmal megbocsáthatatlan bőnt követtünk el az
emberiség ellen. Az évszázadok alatt megpróbáltam
megbirkózni vele, de a folt a lelkemen fekete maradt. A legtöbb
vámpír kétségbeesett küzdelmet vív a benne lakozó Fenevaddal.
Én egy sokkal veszedelmesebb ellenséget találtam - a saját
lelkiismeretemet.
− Mindannyiak rabok vagyunk a sors börtönében - válaszolta
Rachel. - A végzet soha nem bocsát meg. Ezt mondta apám
nekem és bátyámnak évezredekkel ezelıtt, amikor elıször
felfedte elıttünk terveit.
Walter kevert. Valahogy nyugtalanította, ha a múltról kellett
beszélnie.
12
− Valamiért úgy érzem, nem azért jöttél ide, hogy az életrıl
beszélgessünk. Vagy a fiatal vámpírok korlátoltságáról.
− Igazad van - bólintott Rachel, de már nem mosolygott. - A
filozófia ideje lejárt. Azt hiszem, kitalálod, miért kerestelek meg. A
Vörös Halál karneválja a tetıpont felé közeledik. Engem és
Rúbent nagyon érdekel a végkifejlet. Nagyon valószínőnek
tartjuk, hogy kulcsfontosságú szereped lesz a harcban. Ilyen
ügyekben ritkán tévedünk, ezért úgy döntöttünk, bölcs dolog lesz
felkeresni téged. Nagyon fontos, hogy segíts Alicia Varneynak
mindenben, amiben csak tudsz. A Vörös Halált és a Rettegett
Éj Gyermekeit meg kell állítani.
− Azt hittem - kezdte Walter halkan és megfontoltan -, hogy
te és a bátyád nem avatkoztok bele a Káinita faj ügyeibe.
Legalábbis ezt mondtad nekem századokkal ezelıtt.
− Minél tovább élünk - magyarázta Rachel egy mosoly
kíséretében -, annál könnyebb a viselkedésünkhöz igazítani a
szabályokat. Apánk utasításai szerint Rúbennek és nekem nem
a vámpírok, hanem a halandók sorsával kell törıdnünk. Mi
egészében az emberiséggel foglalkozunk, de néha - mint azt te is
tudod - az emberek és a vértestvérek ügyei keresztezik egymást.
Zavart kifejezés bukkant fel Walter pókerarcán.
− Azt akarod mondani - kérdezte -, hogy a Vörös Halállal vívott
küzdelem újabb fordulópontot jelent az emberiség
történelmében?
− A magát Vörös Halálnak nevezı vámpír minden embert,
Káinitát, garout, mágust és tündért veszélyeztet ezen a bolygón -
folytatta Rachel. Arca éppolyan komor volt, mint mondandója,
összekulcsolt kezei pedig elfehéredtek. - Ha tervét, mellyel
irányítása alá akarja vonni Káin gyermekeit, nem keresztezzük
hamar, minden élet halálos veszedelembe kerül a Földön. Az az
egoista bolond alkut kötött egy tőzlényfajjal, amely a mi
univerzumunkon kívüli sötétségben él. İk a Sheddek, olyan
formátlan energiák, amelyek egy másik lehetséges valóságban
léteznek. Ezek a szörnyetegek be akarnak jutni a világunkba, de
ehhez szükségük van valakire, aki szabad akaratából beengedi
ıket. A Vörös Halál és gyermekei megtették nekik ezt a
szívességet. - Egy pillanatra megállt, arca elsötétült. - A Vörös
Halál és a Rettegett Éj Gyermekei azt hiszik, hogy ık irányítják
a Sheddek hatalmas erejét, így a vértestvérek urává válhatnak.
Amit nem fognak fel, az az, hogy a szörnyek nem tudatlan bábok,
hanem nagyon is ravasz lények, amelyeknek saját tervük van a
Föld megkaparintására. Ahányszor a Sheddek felbukkannak a
világunkban, egyre jobban az irányításuk alá vonják a
gazdatestet. Interdimenzionális paraziták, amelyek gyanútlan
társaikon élısködnek. A Rettegett Éj vámpírjai nemsokára
eltőnnek, és helyüket átveszik démoni szövetségeseik.
− És mivel egy másik univerzum szülötte!, nem kötik ıket a mi
valóságunk törvényei - vette át a szót Walter, akiben azonnal
összeállt a kép. Számára az ilyen összefüggések nyilvánvalóak
voltak. - Sebezhetetlenek. Megállíthatatlanok.
− Csak a pusztításért élnek - bólintott Rachel. - Milliók
fognak meghalni, mielıtt a mi világunk mágusai előzik a
Sheddeket. Nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen. A Vörös
Halálnak el kell pusztulnia, hogy széttörhessük az univerzumok
közti láncot.
− És Alicia Varney a kulcs? - hitetlenkedett Walter Holmes. - Egy
nı a Vörös Halál ellen?
− Szerintem arra már te is rájöttél, hogy ı nem egy hétköznapi nı
- válaszolta Rachel. - Akárcsak a barátja, Dire McCann. İk Ánisz, az
Éjkirálynı és Lámék, a Sötét Messiás halandó ügynökei. A Vörös
Halál kettejüket tartja legnagyobb ellenfeleinek a Dzsihádban.
Megszállottan üldözi ıket. Retteg a hatalmuktól. A Kamarilla és a
Szabbat irányítása mit sem ér, ha ık a hátában lihegnek. Amikor
a negyedik generáció összecsap, a világ megremeg. Ilyenkor
semmi sem biztos. Ezért, bár kötnek minket bizonyos szabályok,
mi mindent elkövettünk, hogy segítsük Ániszt és Lámékot
harcukban. Sokkal többet már nem tehetünk. Egyedül kell
lerántaniuk a leplet a Vörös Halálról. Rá kell jönniük, hogyan
pusztíthatják el ıt és gyermekeit, mielıtt még a Sheddek
kiszabadulnak. A segítséged nélkül biztosan elbuknak, Walter.
− Nem teljesen értem - nézett rá a férfi, majd letette a
kártyapaklit az asztalra. - Az én hatalmam elhanyagolható az
övékhez képest.
Titokzatos mosoly bukkant fel Rachel szája szegletében.
− Amikor eljön az ideje, tudni fogod, mit kell tenned.

14
− Nem vallok kudarcot - vágta rá szokatlanul hevesen a
kártyajátékos. - Te nem kérhetsz olyan szívességet, amit ne
tennék meg. - Elvigyorodott. - Persze az Inconnu vénei is felettébb
érdeklıdnek a Vörös Halál tervei iránt. El akarják pusztítani ıt
és gyermekeit. Már meg is kaptam az erre vonatkozó
utasításokat.
Rachel Walterre emelte gyémántként ragyogó kék szemét, és
gyengéden végigsimította az arcát. Forró ujjai égették jéghideg
bırét.
− A Golconda karnyújtásnyira vár, Walter Holmes - mondta.
- Ha el tudod ereszteni a lelkedet emésztı fájdalmat és bőnt,
hamarosan megleled.
− A szeme - suttogta Walter, és kétségbeesetten megrázta a fejét.
- Nem tudom elfelejteni a szemét. Már húsz évszázada kísért.
Más vámpírok megpróbálják megtagadni sötét örökségüket, de
én már rég elfogadtam a sajátomat. Én valóban Kárhozott
vagyok.
Rachel hátratolta a székét, és felállt.
− A legnagyobb kínok azok - válaszolta halkan -, amelyeket
magunknak okozunk. - Kinyújtotta egyik kezét. - Viszlát,
Walter. Újra találkozunk, ebben biztos vagyok. De nem újabb
kétezer év múlva.
Holmes is felállt, és lágyan a kezébe fogta Rachel kinyújtott
ujjait. Érezte a bıre alatt lüktetı hihetetlen erıt. Éles
emlékeztetı volt Rachel Young igazi kilétére.
− Az apád? - bukott ki belıle önkéntelenül a kérdés. - Láttad
mostanában?
− Sem Rúben, sem én nem találkoztunk vele az elmúlt ötezer
évben - mosolyodott el Rachel. Akárcsak Walter, ı is tudta,
hogy ezt az információt nem adhatja ki. - De biztosan él. Halála
nem kerülné el a figyelmünket.
− És... Káin? - kérdezte bátorságát összegyőjtve Walter. Ha
valaki tudott valamit a Harmadik Emberrıl, az Rachel Young
volt. - İ még életben van?
Rachel megrázta a fejét. - Nem tudom. Apám sem tudta, mikor
ugyanezt kérdeztem tıle évezredekkel ezelıtt. Még neki sem volt
válasza a vértestvérek legnagyobb kérdésére. - Felkacagott.
− Úgy tőnik, vannak olyan rejtélyek, melyek örökké
megoldatlanok maradnak.
„Újra és újra, titkos szövetségben önmagammal tettem fel a
kérdést: Ki ı? - Honnan jött? - Mit akar?"
Edgar Allan Poe: William Wilson

Elsı rész
1. fejezet

Tel-Aviv, Izrael - 1994. április 1.

 lisha rémülten kapta fel a fejét. Érezte, hogy valami

E nagyon nem stimmel. A halál közeledett feléjük. Az

éjszakai levegı tele volt a pusztítás és a kétségbeesés
gondolataival.
− Vigyázz! - suttogta egy néma hang sürgetıleg a tudatában. -
Vigyázz!
A fiú gondolkodás nélkül talpra ugrott, a földre taszítva ezzel
fából faragott székét. Az óra a nappaliban éppen hajnali hármat
ütött.
− Vigyázzatok! - kiáltotta hat társának. - Vi...
Mielıtt még befejezhette volna a mondatot, a plafon a szoba
túlsó sarkában úgy tört darabokra, akár az olcsó kartonpapír. Két
hatalmas csontvázszerő kéz tört be a tetın, hatalmas rést hagyva
hátra. Egy rémisztı koponyafej bámult a helyiség meglepett
lakóira, alaposan végigmérve ıket vörösen izzó szemeivel.
Pusztító sikoly kíséretében szólalt meg egy ısi nyelven, amelyet
Elisha nem ismert, és szavai rettenetesek voltak.
− Ez óarab - jegyezte meg az Ezra nevő ısz hajú mágus. Elisha
nem lepıdött meg, amikor látta, hogy a férfi már talpon van, és
Mózes Maimonidész, Rambam mellett áll. A híres varázsló balján
egy másik roppant hatalmú mágus, Judith, Ezra nıvére állt.
Valószínőleg ık hárman voltak a világ legerısebb varázslói.
− A szörny ısi ellenségét keresi. Azt mondja, érzi, hogy itt van.
Foglyul Ejtınek hívja.
A csontvázszerő rém elüvöltötte kihívását. Sovány ujjai az
útjában álló falba csapódtak, és szétzúzták a téglákat. Fehér por
szállt mindenfelé, amelyet Rambam egy gyors karmozdulattal
eltüntetett a levegıbıl. Elisha szinte teljesen ledermedt, amikor a
szoba fényei teljesen láthatóvá tették a szörnyeteget.
A lény nyers, elemi hatalmat sugárzott. A nem emberi
származású bestia több mint három méter magas volt, teste alig

19
emlékeztetett egy humanoidéra. Óriási, hordó alakú mellkasa
elıredomborodott, vállai kétméternyire feszültek egymástól.
Hosszú, csontos karjai egészen a térdéig értek, és lapátnyi
mérető, titáni ujjakkal megkoronázott kezekben értek véget.
Gigantikus feje még halványan sem emlékeztetett egy
emberére. Brutális, erıs állkapcsai voltak, akárcsak egy
ragadozónak. Szájában nagy, háromcentis agyarak
meredeztek, egymástól távol ülı szemeiben a pokol tüze égett.
Mindezek tetejébe két ívelt szarv állt ki fenyegetıen a
homlokából. Elisha groteszk paródiát vélt felfedezni
vonásaiban, mint amikor valaki megpróbálja keresztezni az
embert meg a kecskét, és végül olyasmit készít, ami nem
emlékeztet egyikre sem.
− Azazel - bökte ki Dire McCann. A titokzatos detektív is a
szörnyet nézte, arcán száraz mosoly bukkant fel. Egyik kezében
rövid géppisztolyt tartott, amelynek hatalmáról Elisha már
korábban meggyızıdött. Egyetlen hosszú sorozatával még a
legerısebb vámpírokat is ledönthette a lábukról, a fiú most
valahogy mégis kételkedett benne, hogy képes lenne
megsebezni az elıttük tornyosuló teremtményt. Ahogy
McCannre nézett, arcáról ugyanezt olvasta le. - A Vörös Halál azt
mondta, a Nictukuk felébredtek. Igaza volt.
− A Nictukuk - suttogta a detektív jobbján álló platinaszıke
szépség. A nı testhezálló fehér ruhát viselt, amely éles
kontrasztot alkotott szénfekete szemével és vérvörös ajkával.
Csupán bırének természetellenes fehérsége és arcának
jellegzetesen ragadozószerő vonásai árulkodtak valódi
természetérıl. Mindkét kezében klánjának hosszú harci kését
tartotta. Flavia, a Sötét Angyal, Dire McCann testıre volt. Úgy
tőnt, ıt valamiért elégedettség töltötte el a szörnyeteg
látványától. Elisha azt gyanította, kihívásnak tekinti Azazel
jelenlétét; valaminek, amivel végre igazán próbára teheti
képességeit. - Azt hittem, a Nictukuk csak legendák, amelyekkel
a Nosferatuk a gyermekeiket ijesztgetik.
− Úgy tőnik, nem - szólalt meg Madeleine Giovanni szárazon. A
nem túl magas, karcsú nı egyenes szálú fekete haja egészen a
válláig ért. İ McCann balját foglalta el. A Giovannik Tıreként is
ismert Madeleine kevésbé volt ugyan feltőnı, mint Flavia, de
éppoly halálosnak bizonyult az eddigieksorán. İ is a világ
legveszedelmesebb vértestvérei közé számított.
A McCann által Azazelnek hívott szörnyalak ismét elüvöltötte
óhaját, de választ ezúttal sem kapott. A levegı nehéz volt, és lassan
mindent elborított a halál kellemetlen szaga. Nem szóltak szirénák
a háttérben, senki sem kiáltott, és rémült sikolyok sem hagyták el
a szomszédok torkát. Úgy tőnt, a szörnyetegnek valahogyan sikerült
elszigetelnie Rambam házát a külvilágtól. Teljesen egyedül kellett
szembenézniük vele.
− Mágikus képességeink aligha tehetnek kárt benne - jegyezte
meg gyorsan Judith. - Túlságosan öreg, ráadásul aurája
eltompítja az eshetıség törvényeit. Már mindent kipróbáltunk,
hogy megállítsuk. Nem sikerült. Nagyon erıs.
− A Nictukuk olyan negyedik generációs vámpírok, akiket az
egyik İsatya, Absimiliard azért teremtett, hogy elpusztítsák korábbi
gyermekeiket, a valódi Nosferatukat - magyarázta McCann. -
İrületében Absimiliard szörnyetegeknek, emberre nem is hasonlító
lényeknek adott örök életet. Az erejük legendás. A legtöbb történet
szerint nem adják könnyen magukat.
A föld megrázkódott, ahogy Azazel tett egy lépést elıre. Aztán
még egyet. Hatalmas szemei fényesen felizzottak, majd óriási
kezét felemelve egyenesen Elishára mutatott hosszú, csontos
ujjaival. Nem volt szükség rá, hogy bárki is lefordítsa
követeléseit.
− A szörny Elishát hiszi ısi ellenségének - mondta Ezra
remegı hangon. - Foglyul Ejtınek szólítja.
− A pokol minden hercegére! - kiáltotta meglepetten Dire
McCann. - A Nictuku összetévesztette ıt Salamon királlyal, a
ókori világ legnagyobb mágusával. VIGYÁZZ!
Azazel karjai követhetetlen sebességgel vágódtak elıre. Elisha
nagyot nyelt, amikor a szörnyeteg kinyújtott ujjaival arca felé kapott,
ötcentis karmaival a szemét véve célba. A levegı felkavarodott, ı
pedig tudta, hogy semmi esélye. Aztán egy szemvillanás alatt máris
a padlón feküdt, és egy feketébe öltözött testet látott a sajátja felett.
A Nictuku karmai csak a puszta levegıt karmolták.
McCann géppisztolya felugatott. A szörny felüvöltött, de nem a
fájdalomtól, hanem a dühtıl. A padló megrázkódott, téglák és
deszkák repültek mindenfelé.

20
− Itt nem vagy biztonságban - állapította meg Madeleine. -
Azazel darabokra tépi a házat. - Ha a Giovannik Tıre valamit
elgondolt, azt azonnal valóra is váltotta. A vámpír embertelen
sebességgel mozogva félig vitte, félig taszigálta Elishát, és a fiú
máris az étkezıt a nappalival összekötı szoba ajtajában találta
magát. Madeleine mellette állt, sötét szeme megvillant. - Gyere! -
parancsolta. - A szörny pár perc alatt eljut idáig. A többiek a
könyvtárban várnak. Össze kell szednünk minden erınket, míg
McCann feltartja a Nictukut. A detektív a porig rombolt étkezı
közepén állt, géppisztolyától már megszabadult. Karjait
vállmagasságban kinyújtotta, mintha egy láthatatlan falat tartana
vissza. Mindkét kezének ujjai különös mintát formáztak:
hüvelykje befelé mutatott, mutató- és középsı ujját szorosan
összeszorította, tılük pedig kissé eltartotta a győrős- és kisujja
alkotta párt. Elisha felismerte a Kohan ısi jelét. A küzdık közt
úgy örvénylett és kavargott a levegı, mintha élne. A fiúnak
beletelt pár másodpercébe, míg rájött, hogy a férfi nem küzd a
láthatatlan fal ellen, hanem ı maga építi azt. Az áttetszı gát
túloldalán Azazel tombolt, hatalmas karjaival elszántan csépelte
a mágikus barikádot. De átjutni nem tudott.
McCann szilárdan állt a helyén, akár az erıfeszítéstıl
megkeményedett élı hús szobra. Pislogás nélkül nézett
szembe a Nictukuval, arckifejezése eltökélt volt. Elishának úgy
tőnt, még csak levegıt sem vesz.
Mellette Flavia guggolt, gyilkos erıvel szorítva késeit.
Tekintete ide-oda ugrált ember és szörnyeteg közt. Az
Asszamita tudta, jobb, ha most nem avatkozik közbe. Feszülten
figyelte, mikor emészti fel McCann erejét a harc. Az ifjú mágus
még sosem látta ennyire elevennek az orgyilkost, mint most,
amikor egy.eleve vesztésre ítélt küzdelem kezdetére várt.
− Minden Asszamita errıl álmodik - szólalt meg Madeleine,
mintha olvasna a gondolataiban. Jéghideg ujjait szorosan a fiú
karjára kulcsolta. - Számukra nincsen nagyobb
megtiszteltetés, mint meghalni egy legyızhetetlen ellenfél kezétıl.
Elisha nem szólt semmit, csak hagyta, hogy Madeleine áthúzza
a könyvtárba, ahol a világ három legerısebb mágusa
tanácskozott Rambam asztalánál.
− Elisha! - sóhajtott fel Maimonidész hatalmas
megkönynyebbüléssel a hangjában, amikor meglátta tanítványát. -
Istennek hála! Egy pillanatig azt hittem, a szörnyeteg karmain
végezted.
− Életben van, és kétségkívül lélegzik - állapította meg Ez-ra. -
Jól van. Nincs sok idınk. Ha nem találjuk ki gyorsan, hogyan
pusztíthatnánk el Azazelt, már nem sokáig leszünk ilyen
vidámak.
− Most az egyszer - szólt közbe Judith - egyetértek a
bátyámmal. Azonnal ki kell találnunk valamit. McCann minden
hatalma ellenére nem képes hosszú ideig visszatartani a Nictukut.
Érzem, ahogy csökken az ereje.
− Ti vagytok a világ legerısebb varázslói - hitetlenkedett
Madeleine Giovanni. - Hárman vagytok egy ellen. Mi a baj?
− Sorra lepattannak róla a leghatalmasabb igéink - horkant
fel Ezra. - Nem hat rá a mágiánk. Meg sem tudjuk sebezni.
− Az eshetıség és a valóság törvényei nem érvényesek rá - tette
hozzá Judith. - A véletlen és a körülmények hatástalanok vele
szemben.
− Akkor meneküljetek el - javasolta Madeleine Giovanni. -
Használjátok erre a képességeiteket. Vigyétek magatokkal
Elishát is. Én majd feltartom a szörnyet a szükséges idıre.
− Soha! - rázta meg a fejét hevesen Elisha. - Biztosan itt
pusztulsz. Nem hagyom, hogy egyedül küzdj meg azzal a
valamivel.
− Atyám azt parancsolta, hogy védjem meg Dire McCannt -
csattant fel Madeleine. Megpördítette Elishát, és egyenesen a
szemébe nézett. Hangja megkeményedett. - Ha tudom, hogy
biztonságban vagy, engedelmeskedhetem klánom óhajának.
− Ha! - horkantotta lenyőgözve Ezra. - Abbahagyhatjátok a
lovagiaskodást. A rém aurája megakadályozza, hogy mágikus
úton távozzunk. Úgy csapdába estünk, akár a legyek a pók
hálójában. Képtelenek vagyunk elmenekülni. Vagy harcolunk,
vagy meghalunk.
A szakállas mágus megrázta a fejét, szeme morbid humortól
csillogott.
22
− Ha meghalok, legalább elmondhatom magamról, hogy valódi
csodának voltam tanúja. Még sosem láttam, hogy egy vámpír ennyire
törıdött volna egy egyszerő halandóval.
− İ nem egyszerő halandó - mondta Madeleine Ezrának
sápadt mosoly kíséretében. - Szerintem nagyon is különleges.
− Azazel szerint is - bólintott Judith izgatottan. Csettintett az
ujjaival. - Ezért akarja elpusztítani. A szörny Elishát kereste, azért jött
ide. Foglyul Ejtınek hívta. Nyilván összetévesztette a fiút ısi
ellenségével, aki egykor évezredekre börtönbe zárta.
− És? - kötekedett Ezra. - Erre már rájöttünk. Valami
eszedbe jutott?
− Azazel azt hitte, hogy Elisha nem más, mint Salamon
király, a Démonok Foglyul Ejtıje - tette hozzá Judith. - Bölcs
Salamon sosem pusztította el a szörnyetegeket. İ bebörtönözte ıket!
− Nem árthatunk a Nictukunak - hitetlenkedett tovább Ez-ra. -
Ahhoz túlságosan erıs. És te azt mondod, hogy ez a fiú - ráadásul
egyedül - képes bebörtönözni?
− A bestia fél tıle - szólalt meg Rambam. - Felismerte a
végzetét. Az igének...
Maimonidész nem fejezhette be magyarázatát. Tiszta, elemi győlölet
hulláma söpört végig a könyvtáron, akár egy szökıár. A falak és a
plafon tiltakozólag felmordultak, aztán összeomlottak, mint a
kártyavár. A lezuhanó gerendák a földre döntötték Rambamot, Ezrát
és Judithot. Az Elisha mögötti ajtó berobbant a helyiségbe, a hátának
vágódott, és térdre kényszerítette. A fiú fájdalmasan felkiáltott, ahogy
a nehéz fakeret szó szerint a padlóhoz préselte lábát. Csak az
embertelen fürgeséggel bíró Madeleine-nek sikerült elkerülnie a
szétrepülı romokat. Egyedül kellett szembeszállnia a Nictukuval.
Azazel berontott a szobába, szemének vöröse lankadatlanul izzott.
Madeleine nyomát sem látta Dire McCann-nek vagy a Sötét
Angyalnak, csupán a rém nyakából kiálló két tır mutatta, Flavia
nem adta fel harc nélkül. Sajnos azonban a pengék egyáltalán
nem lassították le ellenfelét.
Amikor meglátta Elishát, a Nictuku gyızedelmesen
felüvöltött. Egyik hatalmas keze a mágustanonc feje felé
nyúlt,mintha össze akarná roppantani azt, akár egy érett
gyümölcsöt. Madeleine szerencsére még ezelıtt ért oda, de nem
sok-ideje maradt.
Már nem tudta kiszabadítani Elishát, és vámpírképességeit
sem mérhette össze Azazeléival. Csupán puszta erejét tehette
próbára a több ezer éves titáni lény ellen. Nem volt éppen
igazságos küzdelem, de többé-kevésbé gyıztesen került ki belıle.
A nı Elisha fölé állt, a fiú a lábai közt hevert. Megragadta Azazel
lecsapó karját a csuklójánál, ám ahelyett hogy megállította volna a
mozdulatot, tovább húzta minden erejével, segítségül hívva a
gravitációt és a szörny hatalmas tömegét. Megrántotta a Nictukut,
majd tökéletes dzsúdómozdulattal átdobta a feje felett. Azazel
meglepetten felüvöltött, ahogy hirtelen a levegıben találta
magát. Elszabadult gyorsvonatként száguldott át Elisha feje felett,
és csapódott bele a jó öt méterre lévı falba.
− Állj fel! - sürgette a fiút Madeleine, miközben könnyedén
leemelte a súlyos fakeretet az ifjú mágus lábáról. Talpra állította, de
Azazel már kezdte összeszedni magát, dühösen összecsattintva
hatalmas állkapcsát. - Ha emlékszel bármilyen foglyul ejtı vagy
megkötı igére, itt az idı, hogy használd. Nem lesz több esélyünk.
Elisha felkiáltott. Lábai annyira összezúzódtak, hogy segítség
nélkül nem tudott egy helyben állni. Csontjai eltörtek, izmai
megsérültek, és vérzett. Úgy érezte, mintha egy kamion ütötte
volna el. Nem tudott gondolkozni.
− Koncentrálj! - sürgette Madeleine, ahogy Azazel lábra állt. A
szörnyeteg szája kinyílt, és ık úgy érezték, egyenesen a pokol
kapujába bámulnak. - Koncentrálj erısen!
− Salamon - ismételgette Elisha, ahogy megpróbálta rendszerezni
gondolatait. - Salamon király.
− Koncentrálj! - kiáltotta kétségbeesetten Madeleine. Ujjai
jégcsapként fúródtak Elisha vállába.
− Bölcs Salamon - mondta újra a fiú, visszaemlékezve Judith
szavaira. - Szörnyetegek foglyul ejtıje...
A mondat úgy cikázott át a tudatalattiján, akár a futótőz. Foglyul
ejteni... bebörtönözni... lepecsételni. A pecsét... Bölcs Salamon
pecsétje!
24
Noha még meglehetısen fiatal volt, Elisha máris hihetetlen
erıknek parancsolt. Számára az akarat és a tett nem
különbözött egymástól - a felismerés és a gondolat
megvalósítása ugyanabban a pillanatban következett be.
Kinyitotta a szemét. Csupán pár centiméter választotta el arcát
Azazel agyaraitól, mégsem félt. Úgy érezte, kilométerek milliói
vannak közöttük. A Nictuku nem mozdult, csupán egy helyben
állt, csendben. Csak szemei égtek még ugyanabban a
pokoltőzben, mint pár másodperccel ezelıtt.
A fiú óvatosan lefejtette Madeleine Giovanni jeges ujjait a
válláról, majd a nı oldala mellé ejtette a kezét. A vámpír nem
tiltakozott. Már felkészült a Végsı Halálra, nem tudta
feldolgozni ezt a végsı, utolsó pillanatban érkezett megváltást.
- Mit csináltál vele? - kérdezte valamivel késıbb, amikor ismét
értelem költözött a tekintetébe. - Hogyan állítottad meg? - Számos
legenda beszél Salamon hatalmáról, amellyel fogságba ejtette a
dzsinneket és más démoni lényeket - felelte lágyan elmosolyodva
Elisha. - Bármi volt is Azazel Absimiliard Ölelése elıtt, az még
mindig sebezhetı maradt Salamon foglyul ejtı mágiájával
szemben. Épp erre jött rá Judith is, amikor a szörnyeteg betört a
szobába. A boszorkányság nem árthat neki, de megbéníthatja.
Csak arra kellett rájönnöm, hogyan érjem el ezt.
- Hogyan? - kérdezte Madeleine. Tekintete átvillant a fiú válla
felett, ahol Azazel úgy állt mozdulatlanul, akár a szúnyog a
borostyánban.
- Igen, Elisha, hogyan? - kérdezte Mózes Maimonidész.
Elisha mentorát tetıtıl talpig por borította, de ettıl eltekintve
sértetlennek tőnt. Akárcsak Ezra és Judith, akik épp most
másztak elı a kettétört gerendák és a tetı többi romja közül.
Több kellett egy leomló háznál ahhoz, hogy megöljön egy
mágust. - Mi nem tudtuk megállítani. Végül milyen igét
használtál?
- Ezt én is nagyon szeretném tudni - szólalt meg Dire
McCann a nappaliba vezetı ajtó darabjain állva. A detektív
kimerült volt, és sápadt, de nem esett komolyabb baja. Flavia a
vállára támaszkodva közeledett. - Amikor a gát eltőnt, a szörny
egyszerően elsöpört minket az útból. Csak tégedakart, és nem
pazarolt idıt az elpusztításunkra. Azt gyanítom, félt tıled.
− Hadd beszéljen a fiú - horkant fel dühösen Ezra. - Hallani
akarom a válaszát.
− Nézzétek meg jól a porszemeket - mondta Elisha, aki igen
kényelmetlenül érezte magát a figyelem középpontjában. -
Nézzétek meg közelrıl. Láthatjátok a mintát, ha elég jó a
szemetek.
Azazel megbénításával minden bőbáj elszállt Rambam házáról.
A holdfény beszőrıdött a falon és a plafonon tátongó hatalmas
lyukakon. Ezernyi porszem kavargott az éjszakai levegıben
rejtélyes mintát létrehozva, amely teljesen beborította a Nictukut.
Két összefőzött háromszög alkotott egy mindannyiuk számára
ismerıs hatszöget.
− Salamon pecsétje - állapította meg Rambam. - Milyen
nyilvánvaló. Az alvilág lényei feletti uralom jelét használtad fel
nagyon bölcsen a szörnyeteg bebörtönzésére. Még sosem láttam
senkit, aki ilyen egyedi módon használta volna fel a
porszemeket.
− Elishának kellett megoldania a problémát - szólt közbe
Judith. - Azazel rájött, hogy ugyanazokat a mágikus szférákat
uralja, mint Salamon. A Nictuku felismerte legrettegettebb
ellenségét.
− Ez a kinyilatkoztatások éjszakája volt - folytatta Ezra, és
egyenesen Madeleine-re meredt. Pár másodperc múlva tekintete a
padlóra zuhant, hangja bizonytalanná vált. - Fogadni merek,
hogy valahol a sivatagban most üresen áll egy sírbolt, ahol ez a
szörnyeteg átvészelte az elmúlt pár ezer évet. Valami ostoba
bolondok bizonyára elpusztították Salamon pecsétjét, és
kieresztették onnan.
− Nem az a kérdés, hogy hogyan került ide - vágott közbe
Madeleine Giovanni -, hanem hogy mit kezdjünk vele.
− Ez nem probléma - legyintett Rambam, és megrázta poros
szakállát. - A nyugalom és béke leplével zártam le a területet.
Egyik szomszéd sem fogja megtudni, mi történt. Reggelre
kormánytag barátaim rendbe hozatják a házamat. - Szomorúan
az összetört könyvespolcok felé nézett. - Némelyik elpusztított
könyvet századokkal ezelıtt írták. Temérdek idımbe kerül
majd pótolni ıket.
26
− Á! - rázta meg a fejét Ezra. A harag már teljesen eltőnt a
hangjából. - Emlékszem, ugyanezt mondtad, amikor hetven
évvel ezelıtt elmenekültél Egyiptomból. Két hónappal késıbb
már tele is voltak a polcaid.
− A barátaim segítségével - mosolyodott el Rambam -
visszaszállítom Azazelt a pusztaságba, ahonnan jött. Rengeteg
üres olajlelıhely van a Sínai-sivatag alatt. A megfelelı
óvintézkedések megtétele után a Nictuku újabb évezredekre
börtönbe kerül.
− Ideje mennünk - jegyezte meg fáradtan Flavia. - A hajnal
közeleg, és nekem pihennem kell. Ráadásul halandóvérre is
szükségem van. - A vámpír felkacagott, amikor meglátta a
mágusok arcára kiülı rosszalló kifejezést. - Ne aggódjatok.
Találok egy sorozatgyilkost vagy fajtalankodót. Ez különleges
képességem. Sajnos nem lesznek nálam a késeim, de inkább
Azazelben hagyom ıket, semmint megkockáztassam a
felébresztését. Majd szerzek helyettük újakat.
− Holnap éjjel ismét találkozunk - mondta Rambam. - Még
sok mindenrıl kell beszélnünk. Nagyon fontos dolgokról,
amelyek az élettel és a halállal kapcsolatosak. Elisha
figyelmét nem kerülte el, hogy mestere tekintete a záró szavak
alatt Madeleine Giovannira tévedt.
És a nı, mintegy válaszképpen, bólintott.2. fejezet
Newark, New Jersey, 1994. április 1.

Szabbat legnagyobb ellensége saját maga - jelentette ki

A Alicia Varney - és az emberiség iránt tanúsított

érzései. Ezért nem lesz soha igazán nagy hatalmú
szekta. - Tessék? - kérdezte Jackson, aki néha a titkára, néha a
testıre, de mindenekelıtt állandó hallgatósága volt. - Nem
fejtené ezt ki egy kicsit érthetıbben? Abból, amennyit én láttam
belıle, elég meggyızınek tőnt.
Az 1-es számú országúton haladtak a newarki repülıtér felé,
és mint mindig, most is Jackson vezetett. Mellette az
anyósülésen egy 357-es Magnum hevert megtöltve és
kibiztosítva.
Alicia hátul ült, kezét egy tizenkét lövető, lefőrészelt csövő
vadászpuskán tartotta. A fegyver teljesen automata volt, s nagy
erejő robbanólövedékekkel tudta elnémítani célpontját.
Tulajdonképpen sem ı, sem testıre nem számítottak bajra - de
ha tévednek, akkor sem éri ıket felkészületlenül.
Newark környékén gyakoriak voltak a rivális bandák közti autós
lövöldözések. Az ilyen incidensekben elhunytak száma az utóbbi
idıben olyan magasra rúgott, hogy ez került az országúti
halálozási ráta tetejére, második helyre szorítva a
tömegkarambolokat. A mind számban, mind tőzerıben jócskán
gyengébb rendırség ritkán merészkedett a sztrádára
járırkocsival. Ha mégis szükségessé vált, a zsaruk
páncélautókkal és a Nemzeti Gárda helikoptereivel együtt érkeztek
meg a helyszínre. Kétségkívül háború dúlt az utcákon, a
hatóságok pedig semmit sem tehettek ellene.
Alicia úgy viszonyult a törvény és a rend semmibevételéhez,
ahogy minden máshoz hosszú életében. Elfogadta a helyzetet a
maga puszta valójában, majd felkészült a legroszszabbra. A
Jackson által vezetett autó a Varney Iparvállalaté volt. Könnyő,
majdnem elpusztíthatatlan őrhajóanyagból készült. Még egy
aknavetı sem lett volna képes megkarcolni a fényezését.
29
A jármőbe akkora arzenált préseltek be, amely hosszú idıre
megoldotta volna sok közép-amerikai ország hadianyag-
ellátását. Jackson természetesen a Magnumot kedvelte legjobban,
de exkommandósként minden halálosztó eszköz használatához
kiválóan értett.
Alicia a puskát szerette. Ha rálıtt valakire, azt akarta, hogy az
véglegesen a földön maradjon. A lefőrészelt csövő fegyver nem
volt túlságosan pontos, közvetlen közelrıl lehetett csak kellı
hatékonysággal célozni vele - pontosan úgy, ahogy kedvelte.
Valószínőtlennek tőnt, hogy délelıtt tizenegykor bandaháború
törne ki az országúton, de a nı semmit sem bízott a véletlenre. İ
mindenre számított, így sosem érték meglepetések.
− A Szabbat azt hiszi magáról, hogy a teremtés atyja -
folytatta elızı gondolatmenetét. - Az embereket csak nyájnak,
nem gondolkodó, értelmes lényeknek tekinti. Aki pedig alábecsüli
ellenfeleit, súlyos csapást mér saját magára.
− Nekem mondja? - nevetett fel keserően Jackson. - Tudja jól,
hogy Vietnamban szolgáltam.
− Sok, a Szabbathoz tartozó vámpírnak vannak elképesztı
képességei - magyarázta Alicia. - De a számok ellenük
dolgoznak. A hatalmas erı mit sem ér, ha tízezer néz szembe
eggyel. Az emberek nagyon veszélyesek, ha provokálják ıket. Ha
ezt egy Káinita nem látja be, sebezhetıvé válik - vigyorodott el. -
Ma például úgy akarom kihasználni ezt a gyengéjüket, hogy
elhagyom az országot.
− Sejtettem - bólintott Jackson, ahogy a repülıtéri lehajtó felé
irányította az autót. A terminál két koncentrikus kör közepén
helyezkedett el, s kialakításakor tervezıje minden bizony-nyal
figyelmen kívül hagyta a biztonságot. Kiváló reflexek kellettek a
rajta maradáshoz. - De számba véve, hogy ez a Melinda mennyire
akarja magát, már biztosan várnak ránk.
− Szerintem is - bólintott Alicia. - Szerencsére azonban
nappal van, és ilyenkor kicsi a hatalmuk. A kormányzó emberei a
nap felkeltével vészesen megfogyatkoznak. Emlékszel, mit
mondtam, mikor megmentettelek a karmaikból? A Szabbat a
Kamarillával ellentétben nem használ sok ghoult. Ez számukra
olyan lenne, mintha az emberek háziállatokat használnának
különleges ügynöknek.
− Ugyanezen okfejtést követve - folytatta a nı - a szekta nem
tett szert hatalomra a kormányban, a rendırségnél vagy a
médiákban, ahogy a többi vértestvér. Így Melinda nem tud ezekre
a szervezetekre támaszkodni üldözésünkkor. A terminálnál
természetesen sok ügynöke vár ránk. A Szabbat azért nincs
teljesen híján emberi haderınek. Drogdílerek,
törvényenkívüliek, korrupt zsaruk ugranak, ha csettintenek.
Biztos vagyok benne, hogy ghoulok várnak ránk mindhárom
nagy reptérnél, akárcsak a vasút- vagy buszállomásoknál. Nem
lesz nehéz elbánnunk velük.
− Ezért telefonált tegnap délután? - kérdezte Jackson, ahogy
bekanyarodott a parkolóba. Pár pillanattal késıbb már meg is
álltak egy üres helyen.
Alicia bólintott, majd kilépett az autóból.
− Fogalmazzunk úgy, hogy szeretek kihasználni minden
rendelkezésre álló forrást, Mr. Jackson. Melinda tudja, hogy én
irányítom a Varney Iparvállalatot. Arról azonban fogalma sincs, hogy
én állok a szervezett bőnözés hátterében is, és hogy ez mekkora
hatalmat ad nekem. Ma fájdalmas leckét adunk neki.
Jackson vezetésével felsétáltak a felszálló utasok szintjére. Úgy
hitték, hogy a Szabbat mindkettıjükrıl fényképeket osztott szét,
ezért kissé megváltoztatták külsejüket. Alicia szerint a legjobb
álca a figyelemfelkeltés volt, így vakító fehérre festette a haját,
ezüstösen csillogó kihívó ruhát vett fel, végül pedig tizenöt centis
tősarkút húzott. Természetesen minden férfi utánafordult a
terminálban, de egyikük sem ismerte fel benne az eltőnt
milliárdost, Alicia Varneyt.
Jackson leborotválta a frizuráját, és a hip-hop-énekesekre
jellemzı zsebes, bı nadrágot, illetve a hozzáillı laza inget viselt.
Egy hatalmas máltai kereszt lógott ezüstláncon a nyakában.
Fınöke azt akarta, hogy rózsaszínben és bíborban pompázzon,
de testıre ijedt ábrázata megváltoztatta véleményét. Jackson sötét
napszemüvegével és állandóan marcona tekintetével egy
kiöregedett rocksztárra emlékeztetett.
− A gépünk egy óra húsz perc múlva indul - mondta Aliciá nak,
miután szemügyre vette a menetrendet a falon. - Már elküldtem
a csomagjainkat, és telefonon elintéztem a helyfoglalásunkat is.
Elképesztı, mennyire készségesek a reptéri dolgozók, ha
megtudják, mennyi pénzed van.

30
− A pénz hatalom, Jackson - jegyezte meg Alicia csendesen. -
Akárki akármit is mond, a pénz mindent megváltoztat.
Kiszúrtál már ismerısöket? - váltott hirtelen témát. A titkár
arcán elmélyültek a ráncok.
− Már azt hittem, a napszemüveg homályosította el a
látásomat, de a hangjából ítélve, asszonyom, semmi baj sincs a
szememmel. Úgy érzem magam, mintha a Szindikátus egy
győlésén lennék. A reptér tele van déli és közép-nyugati
bérgyilkosokkal. A maffia ideküldte minden nehézfiúját?
− A modern jármővek csodákra képesek - bólintott Alicia
elégedetten. - A legtöbben közülük mit sem tudnak a
vámpírokról. Nem is sejtik, mekkora háború dúl a Kamarilla és
a Szabbat közt. İk csak halandók, apró bábuk egy hatalmas
sakktáblán.
Jackson felnevetett, mert megértette, mire is akar kilyukadni
a fınöke.
− Apró bábuk hatalmas puskákkal - mondta mosolyogva.
− Remek észrevétel - nyugtázta a nı. - Menjünk fel a második
emeleti bárba. Pár percen belül felgyorsulnak az események, és
nem akarok lemaradni semmirıl.
Alicia a legjobb pezsgıbıl kért, a kevésbé kifinomult ízléső
Jackson pedig sört meg egy tál rágcsálnivalót rendelt.
Készpénzzel fizettek, aztán leültek egy olyan asztalhoz, ahonnan
remek kilátásuk nyílt a terminál elsı szintjére. A nyüzsgı reptér
lenyőgözı látvány volt.
− Huszonkét urat és hat nıt számoltam össze, akik -
fogalmazzunk így - a Varney Iparvállalat alkalmazásában állnak
- összegezte a látottakat Jackson, majd jókorát húzott az
üvegbıl. - A táskájuk súlyából ítélve valaki megsúgta nekik,
hogy a ghoulok sokat elbírnak, mielıtt végleg a földön
maradnak.
− Biztos akartam lenni a dolgomban - magyarázta Alicia. - Az
a két szó, hogy felégetett föld, többször is elhangzott a
Szindikátus fınökeivel folytatott magánbeszélgetésemen.
Minden bizonnyal azt hiszik, hogy felettébb kegyetlen vagyok.
Nem mintha nem így lenne. - Elmosolyodott. - Sosem árt, ha a
beosztottak úgy gondolják, a fınökük egy brutális, kıszívő, ırült
szuka. - Belekortyolt a pezsgıjébe. - A Leopold-testvériséggel
sokkal könnyebb dolgom volt. Nem kel-lett ilyen eszközökhöz
folyamodnom. Az atyák készséggel aláírtak mindent, amint
elkezdtem neveket és helyeket sorolni.
Jackson megrázta a fejét.
− Lepaktált az inkvizícióval? Azzal a kibaszott inkvizícióval?
− Azt mondtam nekik, hogy ez egy apró, névtelen felajánlás
egy olyan hithő embertıl, aki egyszer elbukott, de már látja a
fényt - felelte angyali arccal Alicia. - Elárultam nekik fél tucat
jelentéktelenebb vámpír tartózkodási helyét, valamint valódi
nevét, természetesen azokét, akiket a kormányzó telepített a
Wall Street közelébe. - Ismét a szájához emelte poharát. - Nehéz
volt azonban olyan embereket találnom, akik ki tudják szúrni a
ghoulokat a tömegben. Miután ez sikerült, a kellı tőzerı
biztosítása gyerekjátéknak tőnt. Az üzlet lassan folyik
manapság. Mindenkinek dolgoznia kell a betevıért.
Alicia tekintete megkeményedett, hangja úgy recsegett, akár
a fagyott hó.
− Melindának meg kell tudnia, hogy Manhattan nem Mexico
City. A Szabbat nem tartja úgy kézben, ahogy hiszi. Ez az
erıdemonstráció majd megingatja kissé az önbizalmát.
− Mikor indul a buli? - kérdezte izgatottan Jackson.
Alicia az órájára pillantott.
- A csata épp most kezdıdik. Figyelj!
Egy géppisztoly hangja kis híján elnyomta utolsó szavait. A
bandaháború villámgyorsan bontakozott ki a newarki
reptéren. Amint a terminál órája pontosan delet mutatott -
Jackson biztosra vette, hogy ez Alicia keserő humorának remek
példája -, két tucat bérgyilkos húzott elı táskájából nagy erejő
tőzfegyvereket. Brutális pisztolyok, gépfegyverek és puskák
kerültek elı, gyorsan bekerítettek hét célpontot az elsı
szinten, majd tüzelni kezdtek.
Az áldozatok közt egy szerelı, egy jegykezelı, két csavargó, sıt
még egy apáca is volt. Az egyetlen dolog, ami összekötötte
ıket, az az arcukra fagyó bestiális, vad, kegyetlen kifejezés
volt, amikor a lövedékek tömege letépte róluk a ruhát.
Szirénák hangja bıgött fel az épület minden részébıl, de a
hóhérokat mindez nem érdekelte. Minden figyelmüket a

32
célpontoknak szentelték. Volt is miért, hiszen a hétbıl csupán
kettı maradt a földön, öten már fel is pattantak. Hárman
közülük fegyvert rántottak, és viszonozták a tüzet. Az apáca
torkon ragadott egy nagydarab puskás férfit, majd egyetlen
mozdulattal eltörte a gerincét. A szerelı leütötte két támadóját,
és élı pajzsként használta ıket meneküléséhez.
− A Káinita vér hatalmas erıvel és állóképességgel ruházza fel
a halandókat, Mr. Jackson - jegyezte meg minden aggodalom
nélkül Alicia, majd kiitta pezsgıspoharát. - Azonban nem ad
nekik halhatatlanságot.
Mintha meg akarnák erısíteni szavait, hat férfi lépett elı a
telefonfülkék árnyékából a reptér bejáratánál. Jackson szeme
elkerekedett, amikor meglátta a hátukra erısített
üzemanyagtartályokat és a kezükben tartott eszközöket.
− Lángszórók - szólalt meg hitetlenkedve, ahogy a tőz
beborította a szerelıt és két foglyát. Az ehhez hasonló
küldetésekben nem volt helye mentıakcióknak vagy
kegyelemnek. Égett hús szaga töltötte be a levegıt. - Mennyibe
került ez az egész?
− Összeadva a három reptér, a vasútállomások és a
buszmegállók költségét, nagyjából húszmillió dollárba - válaszolt
Alicia, majd intett egy újabb pohár pezsgıért. A csapost azonban
teljesen megbénította az elsı szinten folyó mészárlás. - Pocsék itt
a kiszolgálás. Szólj, nehogy adjak borravalót.
− Húszmillió? - ismételte Jackson, ahogy az apáca is
elporladt a lángszórók megbocsátást nem ismerı csóvái alatt. İ
volt az utolsó. Hét megfeketedett csonthalom jelezte a ghoulok
halálának helyét. - Ez drága óra volt.
A Szindikátus bérgyilkosai felsegítették sebesültjeiket,
hátrahagyták halottaikat, aztán kisétáltak a bejárati ajtón. A
terminál órája tizenkettı nulla ötöt mutatott. Az elsı rendırautó
nem sokkal tíz után érkezett.
− De megért minden egyes pennyt - bólintott Alicia. - Sajnos
nem fogja megingatni a Szabbat hierarchiáját. İk sosem
tanulnak. Viszont Melinda megkapja az üzenetet, és ı az, aki
számít. - Gyengéden megsimogatta Jackson arcát. - A
bevételeink nem csökkennek, Jackson. Az üzenetem már az
utcákon van. Holnaptól minden kurva két dolcsival többért
teszi szét a lábát. Az üzletek egy dollárral több védelmi díjat
fizetnek, az uzsorakamat pedig ismét emelkedik egy
százalékkal. - Felnevetett. - A legjobb az illegális üzletekben az,
hogy az árak a pillanatnyi helyzethez igazíthatók.
A nı felállt, hátralökve székét.
− Jobb, ha megyünk - mondta. - Nem akarom lekésni a gépet.
− Maga szerint ezek után elindítják a járatokat? - kérdezte
Jackson.
− Természetesen - válaszolta ártatlanul Alicia. Összevonta
szemöldökét, de a tekintete nevetett. - Miért ne tennék? Az
imént látottaknak semmi közük sincsen a reptér mőködéséhez.
Szerintem mindez csak egy nagyobb bandaháború kezdete volt,
amelyet a keleti part maffiafınökei vívnak a kábítószerpiacért. Az
újságok szerint nagy vagyonra tehet szert, aki ilyesmivel üzletel.
Fogadni merek, hogy sok más hely néz ki így ma reggel.
Jackson mély levegıt vett.
− Nem lennék meglepve, ha a rendırség néhány holttestet
hírhedt bérgyilkosként azonosítana.
A nı bólintott.
− Valószínőleg igazad van, Mr. Jackson. Szörnyő, mit meg nem
tennének a nagyfınökök a pénzért. Mohó ırültek. Mindent
akarnak.
− Hallottam egy olyan pletykát is - folytatta a testır -, hogy
néhány FBI-ügynök szerint egyetlen zseni irányítja a maffiát az
egész országban. Ez a mostani kis összetőzés egy rövid idıre
elfeledteti majd velük ezt az ötletet.
− Remélem is - nézett vissza Alicia, miközben kiléptek a
bárból. - Ki olyan ostoba, hogy azt higgye, egyetlen férfi áll
minden mögött?
− Férfi? - kérdezett vissza Jackson, ahogy a mozgólépcsı levitte
ıket a felszálló gépek szintjére. - Ki beszélt itt férfiról? A legtöbb
okoskodó, aki állítólag a maffia informátoraitól szerzi a híreket,
úgy véli, egy nı áll az alvilág élén.
− Milyen nevetséges - jegyezte meg Alicia mindentudó mosollyal.
- Szoknyás maffiafınök.
− Vagy ezüstruhás - tódította Jackson.
34
Mindketten felnevettek.
− Jut eszembe - szólalt meg a testır, ahogy a kapu felé
közeledtek -, miért is repülünk Franciaországba?
− Arra a találkozóra megyünk, amelyet egy héttel ezelıtt
beszéltem meg. Randevúm van egy barátommal az Operaház
melletti kis kávézóban. Mindig ott szoktunk találkozni, és nem
akarok elkésni.

3. fejezet

Szicília, 1994. április 1.

 ét vámpír feszengett a maffia capo da capója, Don
Caravelli elıtt, várva, hogy végre megszólaljon. Az el-
múlt harminc percet mozdulatlanul, néma csendben
töltötték, miközben a fınökök fınöke behunyt szemmel
gondolkozott. Don Caravelli szerette bizonytalanságban tartani
alattvalóit. Ez nyugtalanná tette ıket, és ı éppen ezt akarta
elérni. Az ideges Káinitákat könnyebben tudta manipulálni.
Don Torazon alacsony, zömök vérszívó volt. Széles vállai, sötét
haja, füstös képe és lapos, jellegtelen arca erısen taszította az
asztalnál ülı mestervámpírt. Mielıtt megtérítették volna, Don
Torazon Olaszország egyik legnagyobb bankját birtokolta. A
fanyar humorral megáldott vértestvér azzal kérkedett társai
elıtt, hogy ıt már életében is igazi vérszopóként tartották
számon.
A jobbján Don Brusca állt. A nagydarab, több mint két méter
magas, százötven kilós vámpír brutális erıtıl duzzadt. Vastag
arccsontja, karakteres orra és széles homloka arcát egy
gránitszoboréhoz tette hasonlatossá. Méregdrága öltönyének redıi
nem tudták elrejteni felsıtestének félelmetes izmait. Kárhozottá
válása elıtt Don Brusca bérgyilkos volt, és ehhez a természetéhez
vámpírrá válása után is hő maradt.
Mindkét bőnözı nagyon veszélyes Káinitává vált. Megvoltak az
erısségeik és a gyengéik. Jól szolgálták Don Caravellit, a
maffiában azonban a szolgálat gyakran kevésnek minısült.
A capo da capo mögötti fal gondolkodnivalóval látta el a két
vértestvért, amíg vártak. Minden egyes négyzetcentimétere tele
volt vágó- és szúrófegyverek elképesztı választékával. Láttak
kardokat, késeket, csatabárdokat, lándzsákat, pikákat,
kaszákat és sarlókat egyaránt. Ez a lenyőgözı győjtemény a
világ egyik legteljesebb fegyverkollekciójának számított. Don
Caravelli tudta, hogy a maffia soraiban olyan plety-
37
kák terjedtek el, miszerint vezérré emelkedését ezeknek a
halálosztó eszközöknek köszönhette. Arról is szóltak
híresztelések, hogy életében a világ legjobb kardforgatója volt,
olyan harcos, aki sem kegyelmet, sem megbocsátást nem ismert.
A pletykák nem tévedtek. Sok, a háta mögött függı fegyverrel
ölt már. Mások ravaszsággal és intrikával tartották fenn
hatalmukat - ı rémuralmat gyakorolt.
 − Egy hét múlva, évek óta elıször, elhagyom ezt a citadellát,
hogy a vértestvérek egy konklávéján vegyek részt - szólalt meg
végül, enyhítve a két elıtte állóra nehezedı nyomást. Hangja
könnyed volt, nem árult el semmilyen érzelmet. Azt akarta, hogy
a páros egy kicsit lazítson, de nem állt szándékában teljesen
megnyugtatni ıket. - Európa leghatalmasabb hercegei lesznek
jelen a megbeszélésen. Engem mint a maffia fınökét és a
Brujah klán vénjét hívtak meg. Mint azt ti is jól tudjátok, az út
nem lesz veszélytelen.
A fınökök fınöke kinyitotta a szemét, majd tekintetét
végigjártatta két hadnagyán.
− Az ilyen összejöveteleket a Kamarilla ítélethozói és
arkhónjaik felügyelik. A vámpírok közti harc szigorúan tilos,
azonban ezek a konklávék gyakran semleges terepként
szolgálhatnak vérpárbajok eldöntésére. Tudhatjátok, hogy van
egy ilyen ügyem.
Egy pillanatra megállt, hagyta, hogy szavainak értelme eljusson
a két Káinita tudatáig. Caravelli után ık ketten töltötték be a
legmagasabb pozíciót a maffia soraiban. Okosak voltak,
ravaszak, és roppant eltökéltek. Ha ı elpusztul, egyikük követi a
trónon.
− Madeleine Giovanni a Giovanni klánból már évtizedek óta a
fejemet akarja, hogy megbosszulhassa apja halálát - folytatta. -
Kegyetlenségénél és megszállottságánál csak a vérem iránti óhaja
nagyobb. Sosem dılhetek hátra nyugodtan, amíg az a kis szuka
életben van. - Elmosolyodott. Két szárnysegédje nem volt biztos
benne, hová is akar kilyukadni, ezért ık is elmosolyodtak. -
Bizonyos hírforrásokból megtudtam, hogy a Giovannik gyilkos
Tıre is jelen lesz ezen a konklávén. A sors végre a kezemre adja!
A leghıbb vágyam, hogy lássam, amikor a Végsı Halál elragadja -
lehetıleg az én csatabárdomtól.
A capo da capo felnevetett, erıs hangja betöltötte a szobát.
− Az elpusztítása olyan gyönyört okoz majd, amelyre már évtizedek
óta vágyom. Halála nagyon fájdalmas és felettébb hoszszú lesz. A
bosszú akkor a legédesebb, ha lassan teljesül be.
Nem látta értelmét, hogy megemlítse, milyen üzletet kötött a
Tremere klánbeli Elaine de Calinot-val. A nı Madeleine fejét ígérte
neki, ha Caravelli megöleti a halandó detektívet, Dire McCannt.
A fınökök fınöke nem volt ostoba. Tudta, hogy képes lenne
végezni a Giovannival, de azt is tisztán látta, hogy a legapróbb
hiba is végzetes lenne. Legutóbb Don Lazzari, a legjobb
hadnagya becsülte végzetesen alá Madeleine képességeit. Ez
volt az utolsó tévedése.
Egy ember elnémítása - akármilyen nagy hatalmú legyen is az -
sokkal kellemesebbnek tőnt Don Caravelli számára, mint
összetalálkozni azzal a vad ribanccal. Furcsának találta, hogy
Elaine de Calinot inkább Madeleine Giovannit választotta,
semmint hogy szembe szálljon ezzel a McCannnel. A capo
valamilyen mágikus összeférhetetlenséget gyanított a háttérben,
de nem különösebben törıdött vele. Alkut kötöttek, így ı és a
Tremere nı szövetségesekké váltak. Legalábbis addig, amíg a két
célpont meg nem hal.
Don Caravelli felállt.
− Lehetséges - mondta nagyon lassan -, ha nem is túl valószínő,
hogy nem élem túl a találkozót. Ha így lesz, Don Lazzari halála miatt
egyikıtök kerül majd a székembe, és ezzel testvériségünk élére.
A don hangja már egy cseppet sem volt kedves vagy vidám. Eljött
az ideje felajánlani a létezı legnagyobb ajándékot.
− Te leszel az, Don Torazon? Vagy te, Don Brusca?
Egyik vámpír sem válaszolt. Nem lehettek biztosak benne, jól
értik-e, mit akar mondani vezérük, és jól magukban tudták
tartani legtitkosabb vágyaikat. A szükségtelen szavak
kockázatosak voltak, és egyikük sem szerette a felesleges
veszedelmeket.
Több mint száz éve tartoztak a maffia soraiba. Az elsı
világháborút megelızı kaotikus idıkben változtatták ıket
vámpírrá. Don Torazon volt az okosabbik kettejük közül. Az ı
legkedveltebb fegyverei közé a zsarolás és az intrika tartozott.
Don Brusca, akinek sokszor gondjai adódtak a Fene-
38
vad féken tartásával, a gyilkosságot és a kegyetlen halált
kedvelte. Mindketten rendelkeztek az összes képességgel, hogy
irányítsák a szervezetet, és már el is kezdték szervezni jövıbeli
uralmukat. Eddig több alacsonyabb rangú vértestvért is az
ügyük mellé állítottak, de egyikük sem volt olyan bolond, hogy
kihívta volna a capót a hatalomért. Don Caravelli vaskézzel
kormányzott.
− Nos? - kérdezte valamivel hangosabban a fınökök fınöke. -
Melyiktek lesz az? Ki lesz az utódom?
− Én... én leszek az, Don Caravelli - válaszolt Don Brusca,
ami kissé meglepte a maffia urát. Don Caravelli biztos volt
benne, hogy Don Torazon, a bankár lesz a gyorsabb.
− Nem - szögezte le azonnal Don Torazon. Undorodva nézett
legnagyobb riválisára. - Az én nevemet Európa-szerte tisztelik.
Megérdemlem, hogy uralkodjam.
− Az én nevemet viszont - fordult most már Don Brusca is
ellensége felé -félelemmel suttogják a kontinensen. A tisztelet
félelem nélkül mit sem ér.
− Még hogy te? - gúnyolódott Don Torazon lebiggyesztett
ajakkal. - Te egy ostoba barom vagy. Még a Fenevadat sem tudod
irányítani! A kezed alatt a maffia úgy omlana össze, mint egy
szárazra szívott halandó.
Don Brusca felmordult, látni engedte agyarait. Keze ökölbe
szorult.
− Kitépem a szíved! - morogta győlöletet sugárzó arccal.
Don Torazon elnevette magát. Noha több mint egy fejjel
alacsonyabb volt riválisánál, egy cseppet sem látszott
bizonytalannak.
− Fınök? - kérdezte Don Caravellit.
− Két rivalizáló vezér darabokra tépné a szervezetet - lépett el
asztalától a capo. - Mielıtt elmegyek a konklávéra, el kell
döntenetek, ki követ majd a trónon. A hatalom jogot oszt. Aki
túléli az összecsapást, az legyen az utódom!
Don Brusca vérszomjasan felüvöltött, és Don Torazonra
vetette magát, kezei azonban csak az üres levegıt markolták. A
másik vámpír még a capót is elképesztette azzal a
gyorsasággal, amellyel ellenfele mögé került. Don Torazon ujjai
torkon ragadták Don Bruscát, és gyilkos erıvel megszorították.
A nagydarab vértestvér felsikoltott a fájdalomtól. Azonnal a
földre vetette magát, és vetett egy bukfencet, magával rántva
kínzóját. Don Torazon gyors volt, de Don Brusca ismerte az
alattomos harc minden trükkjét. Ide-oda gurultak a padlón,
ütötték-verték egymást, megpróbálták darabokra tépni a másikat.
A vámpírképességek itt már semmit sem jelentettek, mivel a két
ellenfél egyforma támadó- és védekezıerıvel rendelkezett. A csata
Don Brusca nyers ereje, valamint Don Torazon gyorsasága és
ravaszsága közt folyt.
Don Caravelli nem igazán figyelt a harcra, csak annyira érdekelte,
mint egy lóverseny. Nem számított, ki nyer vagy veszít - csak a díj
volt a lényeg. A capo da capónak nem voltak kedvencei.
Don Brusca vadállatszerő üvöltéssel talpra küzdötte magát.
Don Torazon a hátán lovagolt, kezével acélkemény szorításba
fonva a nyakát, lábával a derekát. Fia el tudná törni riválisa
gerincét, a harc véget érne.
A nagydarab vámpír felemelte karjait, megragadta Don Torazon
kezének egy-egy ujját, és egy erıs csavarással kiszabadította
magát. Aztán megpróbálta összeroppantani a bankár végtagjait,
de az gyorsan kisiklott szorításából.
Don Torazon puhán földet ért, majd megragadta Don Brusca
térdeit, és minden erejét beleadva megroppantotta ıket.
Ellenfele megtántorodott, mire ı azonnal a derekába fejelt. Az
óriás egyensúlyát vesztve hatalmas sebességgel, fejjel zuhant bele
a téglakandallóba. Nem mozdult, torkából bugyborgó hangok
törtek elı.
Don Caravelli le volt nyőgözve. Sosem hitte volna, hogy Don
Torazon ilyen remek harcos. Halandókat könnyen el lehet
pusztítani, de egy vértestvért aligha.
A bankár eltökélt arckifejezéssel lépett áldozata mögé, hogy
befejezze a csatát. Kövön csikorduló kı hangja hallatszott, és
Don Brusca hirtelen megpördült. Az izomkolosszus orra laposra
zúzódott, állkapcsa eltörött, arccsontja átütötte bırét. A furcsa
hang összezúzott légcsövébıl jött. De nem ez volt a legfontosabb,
hanem az a pár, kandallóból kitépett tégla, amelyet a kezében
tartott.
Karjai halálos ívben csaptak le Don Torazon halántékára. Az
alacsonyabb vámpír már képtelen volt kitérni a támadás
40
elıl, ezért megpróbált lebukni. Csak részben sikerült neki: bal
válla felfogta az egyik találatot, de koponyája jobb fele
hatalmasat csattant, ahogy a tégla gyilkos erıvel nekivágódott.
Felüvöltött, majd lerogyott Don Brusca lába elé.
Játékkutyaszerően fel-le bólogató fejjel Don Brusca félig
letérdelt, félig lezuhant földön fekvı ellensége mellé.
Torokhangú üvöltést hallatva emelte magasra karját, hogy
ismét lesújtson a téglákkal, de ez a mozdulat egyetlen
pillanatra védtelenül hagyta a nyakát. Don Torazonnak ez az egy
pillanat éppen elég volt. Zakója belsı zsebébıl egy fogazott élő,
hosszú pengéjő tırt rántott elı, és teljes erıbıl Don Brusca
torka felé vágott vele.
− Meghalsz, kutya! - üvöltötte a bankár, ahogy fegyvere
akadálytalanul belesiklott az óriás nyakába. A borotvaéles
penge könnyedén vágta át az inakat, a csontokat és a húst. Don
Brusca nem menekülhetett. Feje úgy zuhant le arccal a
kövezetre, akár egy túlérett dinnye. Szemében meglepetés és
rémület tükrözıdött, ahogy a Végsı Halál magával ragadta.
Don Torazon hatalmasat káromkodott, majd letaszította
magáról riválisa bomlásnak indult testét. Bizonytalanul lábra
állt. Jobb füle teljesen eltőnt, koponyája pedig részben péppé
zúzódott. Mindez azonban nem okozott neki nagy gondot: az
idı és sok emberi vér majd begyógyítja a sebeit. Csak azzal
törıdött, hogy túlélte a csatát, Don Brusca pedig már a
pokolban vacsorázik.
− Remek küzdelem volt - dicsérte meg Don Caravelli. A capo da
capo elmosolyodott, ahogy felemelte a kezében tartott hatalmas
csatabárdot. - Helyes döntést hoztam. Hatalmas hiba lett volna itt
hagynom téged a citadellában, míg én távpl vagyok.
Don Torazon karjai tiltakozólag felemelkedtek, de nem
menekülhetett a fejét a testétıl elválasztó bárd pengéje elıl.
− Ne bízz senkiben - mondta a fınökök fınöke a lábainál
heverı két lefejezett, lassan elporladó hullanak. - Abban
semmiképpen sem, aki képes tırt döfni a hátadba.
Nevetve tisztára törölte a csatabárdot, majd visszatette a
helyére a falra.
− Tényleg azt hittétek, érdekel, ki követ majd a trónon? A
maffia semmit sem jelent számomra. Csak az érdekel, hogy senki
ne akarjon letaszítani távollétemben.
Don Caravelli Don Torazon lefejezett testéhez sétált, majd
hatalmasat rúgott korábbi hadnagyának oszló torzójába. Mindig
is megvetette az ostobákat.
- Az erıskező vezetı úgy tud csak hatalmon maradni, ha
elpusztítja minden lehetséges riválisát, még mielıtt azok
túlságosan ambiciózussá válnának. Ez egy nagyon bölcs
meglátás, uraim. Jó szolgálatot tett nekem az elmúlt századok
során.
A Don Caravelli lábainál immáron teljesen elporladt testek
igazolni látszottak szavait.
42

4. fejezet

Bécs, Ausztria, 1994. április 1.

t r i u s á l m o d o t t . . . Egy hatalmas barlangban állt,

E körülötte társai nyugtalankodtak. Hosszú alagút

sötétlett mögöttük: a felszínre vezetı egyetlen járat.
Jobbjukon, alig pár méterrel arrébb egy óriási kıszarkofág
pihent, az ok, amiért megtették ezt a végtelennek tőnı utat.
Alig egy órával ezelıtt bukkantak rá a sziklafalban arra az
ajtóra, amely feltárta elıttük a hegy alatt rejtızı világot.
Legnagyobb meglepetésükre csupán egy kıszörnyeteg védte, egy
otromba, lomha gólem. Könnyőszerrel elpusztították, ám az
ajtó kinyitásával már gondjaik adódtak. Miután ezt is befejezték,
libasorban ereszkedtek alá az enyhén lejtıs folyosón a kamrába.
Mindannyian néma csendben voltak. Ma éjjel Tremere óriási
hatalomra tehet szert, ha elég erısnek és bátornak bizonyul
ahhoz, hogy elvegye azt.
Etrius volt az egyetlen a belsı körbıl, aki még mindig
kételkedett. Habár a Tremere rendjébe tartozó mágusok már
több mint száz éve vámpírrá változtak, ı még most is azt
gyanította, hogy tartogatnak a Kárhozottak olyan titkokat,
amelyekrıl fogalmuk sincs. Társai nem küszködtek hasonló
félelmekkel. A Káinita legendákat tanulmányozva arra a
következtetésre jutottak, hogy az egyetlen lehetıség, amellyel
kellı tiszteletet vívhatnak ki maguknak a vámpírklánok között,
ha vezetıjük a havmadik generáció tagjává válik. Ez azt
jelentette, hogy Tremere-nek meg kellett találnia az egyik
hírhedt İsatyát, majd meg kellett innia a vérét, és így elvennie
erejét. Ez volt a mai expedíció célja.
Egy évtizednyi kutatás után Tremere négy ilyen ısi vámpír
nyughelyére bukkant. Etrius ugyan nem értette, hogy miért pont
Saulotot, a rejtélyes Salubri klán alapítóját választotta, de eddig
mindenben sikerrel jártak. Saulot kriptájában álltak,
kıkoporsója csak rájuk várt.
− Emeljétek fel a szarkofág tetejét! - parancsolta a hang a
sötétbıl. A terem szinte vibrált az ısi, nagy hatalmú mágiától.
Egyetlen igéjük vagy varázslatuk sem mőködne itt, a koporsó
felnyitásához nyers erıre volt szükség. - Ha együtt csináljátok,
sikerülni fog.
Etrius nem tudta egyértelmően azonosítani a beszélıt, de ez
furcsamód most egyáltalán nem érdekelte. Már bent álltak a
sírboltban, nem volt visszaút. Minden kétsége elszállt, amikor
mélyen a föld alá hatoltak. Nem aggódott tetteinek helyességéért
- ami megtörtént, megtörtént. Saulotnak pusztulnia kell, így
Tremere elfoglalhatja megérdemelt helyét mint a tizenhárom
Káinita klán egyik vezetıje.
− Ez a vacak nehezebb, mint Heraklész oszlopai - nyögte
Goratrix, ahogy hátával nekiveselkedett a feladatnak.
− Bizonyára Saulot hatalma tartja a helyén - jegyezte meg
Meerlinda, az egyetlen nı a csoportban. İ is minden erejével
küzdött a koporsófedéllel. - Semmi nem lehet ilyen nehéz.
− Gyorsan! - sürgette ıket a hang, ahogy újra tolni kezdték a
kılapot. - Nemsokára itt a hajnal. Nyomjátok!
− Minden démonok nevére! Hogyan tudja ezt felemelni
Saulot? - zihálta Abetorius. - Nem látok zárszerkezetet, a fedelet
csupán a súlya tartja a helyén. Talán belülrıl szokta
elmozdítani...
Nem volt éppen kellemes gondolat, pár másodpercre
mindegyiküket meg kellett volna állítania, mégsem lankadtak.
Az a mindent lebíró vágy, hogy befejezzék munkájukat,
erısebbnek bizonyult. Tudatukban nem maradt hely
kérdéseknek. A hét tanácsos zihálva, nyögve, káromkodva
folytatta a harcot a kılappal.
Végül kövön csikorduló kı hangját hallották, és a fedél lassan
megmozdult.
− Erısebben! - parancsolta a hang. - Erısebben!
Etrius minden eddiginél keményebben feszült neki a
szarkofágnak. Nem volt más választása. A kılap betöltötte
minden gondolatát, fontosabbnak bizonyult, mint bármi más
ezen a világon. A feladat szinte elemésztette, olyan
megszállottság sarkallta az agyát, amely ellen nem tudott
küzdeni. Úgy viselkedett, mint egy marionettbábu. Vagy mint egy
vámpír, akinek mestere a vérkötelék erején keresztül parancsol.
44
A súlyos fedél centiméterrıl centiméterre arrébb csúszott a
szarkofágon, és a koporsó belseje lassan láthatóvá vált. Egy
fekete és ezüst köpenybe burkolt alak feküdt benne. İ volt
Saulot, az İsatya, a Salubri klán alapítója.
Egy, az egész termet betöltı csattanással a kılap a földre
zuhant. A sírhely nyitva állt. A hét tanácsos villámgyorsan köré
tömörült, és az alvó Saulotra meredtek.
A magas, jóképő férfi teljesen nyugodtnak tőnt. Látszólag nem
érzékelte jelenlétüket. Karjait keresztbe tették mellkasán, ujjai
ellazulva pihentek. Etrius még sosem látott ennyire békés
vámpírt.
− Pusztítsd el! - suttogta a hang a sötétbıl, mintha teljesen az
İsatya hatása alá került volna. - Idd meg a vérét, mielıtt
felébred!
Tremere izgalomtól remegı kezekkel tört magának utat a hét
tanácsos közt.
− A végzetem vár - zihálta leplezetlen mohóságtól izzó
szemekkel.
Etriusnak feltőnt, hogy a parancsoló hang nem egyezett meg a
mesteréével, ám most ez is lényegtelennek tőnt.
Tremere óvatosan átkarolta Saulot nyakát és vállát. Az İsatya
nem mozdult, ahogy a mestermágus lassan ülı testhelyzetbe
emelte. Etrius érezte, ahogy a félelem jeges ujjai végigszaladnak a
gerincén. Annak ellenére, hogy torporban van, Saulotnak
érzékelnie kellett volna jelenlétüket. Harcolnia kellett volna, fel
kellett volna ébrednie. De nem tette, és ez nagyon furcsának
tőnt.
Etrius kétségkívül nem volt egyedül érzéseivel.
− Igyál! - parancsolta kissé idegesen a hang. - Igyál!
Tremere ivott. Fogait keményen Saulot nyakába mélyesztette,
és gyorsan szívni kezdte a vérét. Az idı mintha megállt volna arra
a pár percre, amíg az ısi vámpír minden energiája a mágusba
áramlott. Ekkor megtántorodva, kis híján elesve hagyta, hogy
Saulot száraz, üres teste visszazuhanjon a koporsóba
− Éget! - szólalt meg vibráló hangon Tremere. - A vére égeti a
bensımet. Érzem, ahogy a hatalom, a mindent lebíró hatalom
szétárad ereimben!
Démoni kacaj süvöltése töltötte be a termet.Hát megtörtént! -
kiáltotta valaki. - Megtörtént végre! Etrius megszédült, ezért
gyorsan belekapaszkodott a koporsó peremébe. Tremere-nek
 sikerült hát! Diablerizálta a harmadik generáció egyik tagját.
Saulot, az İsatya, nem létezett többé, helyébe Tremere állt. A
rend vezetıje szó szerint izzott a szentségtelen energiáktól.
Etrius számára sokkal... nagyobbnak, veszélyesebbnek
tőnt. Ördöginek. Aztán hirtelen a szarkofágba nézett, és
meglátta Saulot arcát.
A test még nem porladt el, éppen úgy festett, mint pár perccel
azelıtt. Békésen feküdt sírjában, arca nyugalmat sugárzott.
Ajkai azonban lágy keserő mosolyra húzódtak, és a homloka
közepén egy harmadik szem, egy teljesen éber, sosem pislogó
harmadik szem nyílt ki, hogy végigmérje a szarkofág körül
tolongó vámpírokat.
− A harmadik szem! - sikoltotta Etrius Saulot arcára mutatva.
- A gonosz szeme!
A pánik szélrohamként száguldott végig soraikon. Olyan ırült
félelmet éreztek, amely ellen nem tudtak küzdeni. Ez a félelem,
az elemi rettegés adott nekik erıt ahhoz, hogy villámgyorsan
a helyére emeljék a szarkofág tetejét - de nem volt menekvés a
szörnyő, figyelı harmadik szem okozta érzés elıl. A
megnevezhetetlen rettenet késztette üvöltés hagyta el torkukat,
ahogy kiszáguldottak a hegy oldalából a sötét éjszakába. Az ajtó
hatalmas robajjal csapódott be mögöttük, örökre lepecsételve
Saulot nyughelyét. Kilencen léptek be, s most kilencen álltak a
holdfényben.
Etrius felébredt...
A rémület okozta remegése még akkor sem múlt el, amikor
felült koporsójában. Fekete vér - izzadság - borította karjait
és arcát. Már sokszor álmodott arról a szörnyő, nyolc és fél
évszázaddal ezelıtti éjszakáról, de látomásai sosem voltak ilyen
elevenek. Mint ahogy a tanács tagjainak vámpírrá válásával
kapcsolatosak sem. Tudta, hogy álmai jóval többek puszta
emlékezésnél. Valaki küldte ıket. Egy ismeretlen játékos abban
az örökké tartó küzdelemben, amelyet Dzsihádnak hívnak.
Nem volt teljesen meggyızıdve arról, hogy álmai az igazat
mondták el neki. Úgy vélte, néhány elemet az idı alaposan

46
kiszínezett. Azt azonban nem vonta kétségbe, hogy kilenc
vámpír ereszkedett le Saulot sírjába. A Belsı Tanács hét tagból
állt, Tremere-rel együtt nyolcan voltak.
A hang a sötétbıl, a láthatatlan, parancsoló jelenlévı kellett,
hogy legyen a kilencedik. Egy olyan manipulátor, aki részben
felelıs volt azért, ami abban a barlangban történt. Etrius
biztosra vette, hogy Tremere az ı tanácsára választotta Saulotot.
A csontjaiban érezte, hogy a rejtélyes, suttogó hang tulajdonosa
nem lehetett más, csak St. Germain gróf.
Átkokat mormogott a bajsza alatt, és babrálni kezdte a nyakában
függı súlyos ezüstkulcsot. Ez nyitotta a kápolna alatti
kazamatákat, ahol Tremere pihent torporban. Sosem adta ki a
kezébıl, és ha nyugtalan volt, ennek érintésétıl várt enyhülést. Ma
éjjel úgy érezte, sokáig fognia kell, ha vissza akarja nyerni lelki
békéjét.
Már több százszor is álmodott arról a rettenetes éjszakáról
Saulot sírjában, de álmai mindig távoliak és halványak voltak.
Ezelıtt még sosem bukkant fel bennük St. Germain gróf képe, de
ez is csak azt bizonyította, milyen ügyesen manipulálta,
tévesztette meg a klánt a rejtélyes vámpír majdnem ezer éven át,
és hogy bábjai mit sem tudtak jelenlétérıl a színfalak mögött.
Fel s alá járkált szobájában. A vértestvérek többségéhez
hasonlóan ı sem hitt a véletlenekben. Ezek a St. Germainnel
kapcsolatos álmai minden bizonnyal arra utalnak, hogy a gróffal
valami fontos dolog fog történni. Vagy már meg is történt. Nem
volt valami nyugtató gondolat.
Tremere, a Belsı Tanács és így az egész Tremere klán St.
Germain játékszerei voltak évszázadokon át. Etrius dühösen
felmordult. Büszke volt elıvigyázatosságára,' ezért mélyen
felháborította az a gondolat, hogy ilyen könnyedén ki tudták
használni. Azzal is tisztában volt azonban, hogy a bosszú
hidegen a legízletesebb. A düh csupán energiapazarlás. A logika,
és nem az érzelmek fogják biztosítani a gróf pusztulását.
Elaine de Calinot hitt neki. İ volt az egyetlen tanácsos, aki
elfogadta az igazságot. Terve, miszerint meggyızi a Kamarilla
véneit, hogy a Vörös Halál néven ismert rémalak nemmás, mint
St. Germain, szépen haladt. Biztos volt benne, hogy azonnal
vérvadászatot írnak ki a grófra, akinek pusztulása így
elkerülhetetlenné válik. Etriusnak azonban voltak kétségei.
Titokban elküldte hát Peter Spizzót, egy vámpírt, akirıl tudta,
mennyire törtetı és erıs, hogy ölje meg St. Germaint. Cserébe egy
széket ígért neki a Belsı Tanácsban. Spizzónak minden
képessége megvolt hozzá, hogy akár a lehetetlent is véghez vigye.
Eddig még sosem bukott el. Elaine nem tudott róla, így ı volt
Etrius titkos fegyvere.
Spizzo azt már megtudta, hogy a gróf évszázadokon át vadászott
egy könyvre, a Kárhozottak apokrifjeire. Ez Nód könyvének azokat
a legendás, elveszett fejezeteit tartalmazta, melyeket Széth, az
elsı ghoul írt le, s a mondák szerint Káin legnagyobb titkait
rejtették. Spizzo attól félt, St. Germain már rábukkant a lapokra,
de Etrius ebben koránt sem volt ilyen biztos. İ magának a
könyvnek a létezését is megkérdıjelezte. Materialista volt, aki
néha még magában Káinban sem hitt, zagyva magyarázatnak
tartva legendáit.
Egy pillanatra elgondolkozott azon, vajon érdemes lenne-e
tájékoztatni Spizzót az álmáról. Talán fontos lehet tudnia, hogy
St. Germain segített kiválasztani Saulotot a négy alternatíva
közül. A gróf az İsatya ellensége lehetett? Vagy a harmadik
generáció egy másik tagja bízta meg riválisa elpusztításával? A
Dzsihádban minden lehetséges volt.
Hirtelen természetellenes zsibbadtság telepedett a tudatára. Jól
ismerte ezt az érzést. Egy másik elme vette birtokba gondolatait,
hogy az ı szemével nézze a világot. A múltban egész egyszerően
nem figyelt rá, mert azt hitte, Tremere az. Mostanában már nem
volt teljesen meggyızıdve errıl.
Tremere. Nem lehetett más. Pár nappal ezelıtt, amikor Peter
Spizzóval beszélgetett St. Germainrıl, tudta, hogy klánjának
vezetıje kíséri figyelemmel társalgásukat. Korábban viszont, az
elsı ilyen eleven álma után kétségei támadtak. Ma éjjel is
ugyanígy érzett. Tremere-rel osztja meg gondolatait. Vagy valaki
mással - egy olyan vámpírral, aki semmi jót nem jelent a klánra
és a házra nézve.
Szörnyő érzés telepedett rá, amikor rájött, már a saját
ösztöneiben sem bízhat. Feltételezései talán igazak - talán
48
nem. Teljesen elbizonytalanodott. Talán Tremere használta a
testét - talán St. Germain. A helyzet ırjítı volt.
Óvatosan az egész falat beborító hatalmas világtérképre
nézett. A bolygó nagy részét hét területre osztották, amelyeket a
Belsı Tanács egy-egy tagja irányított. Hagyva, hogy a
beidegzıdések vezessék, lassan végigsorolta a befolyásuk alá
tartozó országok neveit. Ezt a gyakorlatot sokszor végrehajtotta,
ha meg akarta nyugtatni elméjét. Ma éjjel más célt is szolgált: pár
percen belül mentális látogatója távozott, de nem árulta el
kilétét.
Ebben a pillanatban döbbent rá Etrius, hogy álmában soha,
egyszer sem látta St. Germain gróf arcát. A rejtélyes vámpír
vonásait mindig árnyékok borították. A háttérben maradt alak
ismeretlen volt elıtte. Ezernyi arcot viselhetett. Lehetett akár a
Kamarilla egy megbecsült tagja is. Az ördögi mestervámpír talán
egy ítélethozó, vagy a győlölt Szabbat vezetıje.
Ez emlékeztette arra, mekkora is a rá leselkedı veszély.
Magára maradt, akár egy légy, amely csapdába esett az árulás
ezer éve szıtt pókhálójában. Senkiben sem bízhatott.
Senkiben.5. fejezet

Párizs, 1994. április 2.

S
oha ne higgy az olyan véletlenekben - magyarázta
Phantomas egy közeli patkánynak -, amelyek
egyértelmően kapcsolatba hozhatók egy éppen
folyamatban lévı vagy könnyen elképzelhetı
összeesküvéssel.
A rágcsáló értetlen szemekkel bámult az elképesztıen ronda,
zöld bırő Nosferatura. Phantomas felnevetett. Sivító, vad kacaj
volt ez, amely többszörösen visszhangzott óriási, föld alatti
fıhadiszállása falai közt.
− Riadtnak látszol, barátom. Ne aggódj, jó társaságod lesz ma
este. Bizony, nagyon jó! Néhányan a leghatalmasabb vámpírok
közül is osztoznak most tanácstalanságodon. Magában kuncogva
Phantomas odasétált a modern számítógépes hálózatának
közepén álló íróasztalához. Székébe rogyva vastag
papírköteget húzott elı köpenye zsebébıl. Óvatosan kiterítette
asztalán a felsı hét levelet. Leplezetlen áhítattól égı szemmel
olvasta át újra az üzeneteket.
− Szegény Etrius - motyogta nem túl megbocsátó hangon. - Egyik
tanácsostársa sem hisz neki. A legtöbben úgy gondolják, ırült.
Milyen kár! Hiányzik belılük a szükséges paranoia, hogy valódi
játékosai lehessenek a Dzsihádnak.
 Lenyőgözınek találta a hét papirost. A legelsı több mint egy
héttel ezelıttrıl származott, és Etrius faxolta a Belsı Tanács
másik hat tagjának. A többit mind a következı nappal
dátumozták, és a faxra érkezı válaszokat tartalmazták. Az egész
levelezés St. Germain grófról és a klán létrehozásában betöltött
szerepérıl folyt. A hat közül egyik sem szimpatizált Etrius
állításaival.
A legrövidebb válasz Elaine de Calinot-tól érkezett, aki azt írta,
hogy most túlontúl lefoglalják ıt az afrikai események ahhoz,
hogy régi idık meséit hallgassa. A másik szélsıséges vélemény
Meerlindától, a Tremere klán amerikai vezetıjétıl jött, aki
emlékeztette Etriust, hogy ı is jelen volt a szóban forgó
eseményen, és teljesen biztos abban, hogy St. Germain
51
nem vett részt az átalakulási ceremónián. İ Goratrixot okolta a
katasztrófáért. Meerlinda üzenete az elızıkön túlmenıen azt is
sugallta, hogy Etrius elveszítette reális látásmódját Tremere
ırzésének köszönhetıen, és hogy talán eljött az ideje, hogy
átadja helyét egy nálánál rátermettebbnek. Bár nem mondta ki,
de egyértelmő volt, hogy szerinte ı maga lenne a helyes
választás.
A levelezést titkosították, és egyértelmően csak a Belsı Kör
tagjainak szánták. Phantomas nem izgult emiatt. Már
évszázadok óta olvasta az összes klán bizalmas dokumentációit.
Évekkel ezelıtt igen nagy veszéllyel járt mindez. Rákényszerült
írnokok és kémek hipnotizálására, hogy megszerezze az
információkat. Mostanság az elektronikus kommunikáció kora
szükségtelenné tette az ilyen kockázatos eszközök használatát.
Imádta a távközlési rendszereket, a faxokat és az e-mailt.
Minden technikai áttörés könnyebbé és biztonságosabbá tette
munkáját.
A régen futárral küldött üzeneteket, melyek több napig is úton
voltak, most rutinszerően továbbítják a telefonkábeleken vagy
számítógépes hálózatokon keresztül. Biztonságot garantáltak az
illetéktelen olvasókkal szemben. A tudomány varázslói, akik a
kommunikációs hálózatokat irányították, bíztak azokban. Ám a
hackerek sohasem aggódtak a garanciák miatt. Kihívásként
tekintettek az effajta ígéretekre. Semmiféle titok sem volt
biztonságban a modern komputerkalózoktól, márpedig az összes
fájlrabló között Phantomas volt a király.
Egy általa tervezett, bonyolultan kifinomult
számítógéprendszer ellenırizte a Káinita öregek telefonvonalait
szerte a világon. Bármikor egy vezetı vámpír telefonált vagy
faxot küldött egy másik, ellenırzés alatt lévı számra, beindult
egy másolóprogram is. Ha az üzenet beszélgetés volt, szalagra
rögzítıdött, ha fax, akkor elektronikusan tárolódott, majd
késıbb kinyomtatódott. Egy hasonló rendszer, amely képes volt
áttörni bármilyen hálózati gátat, kezelte az emaileket.
Egyes éjszakákon csak elvétve akadt egy-egy üzenetváltás a
klánok öregjei között, máskor meg csak úgy cikáztak.
Phantomas túlságosan el volt foglalva mostanában,
hogyrészleteiben követni tudja a forgalmat. Ma este volt az elsı
alkalom két hét eltelte óta, hogy átfutott a beszélgetéseken és a
faxokon.
- Ha Etrius nem ırült meg - jelentette ki
rágcsálóközönségének -, az az állítása, hogy ez az alattomos
figura, St. Germain gróf, manipulálja a Tremere klánt, sok
érdekes kaput tárhat fel. Valaki egy gyanakvó elmével, aki
tucatnyi különbözı forrásból meríti és hasonlítja össze az
információkat, mielıtt levonná következtetéseit, aki terveket és
összeesküvéseket fedez fel minden mögött, aki éppolyan mint én,
ezt az információt óriási felfedezésnek tekintheti.
Kuncogott, és összedörzsölte groteszk, karomszerő kezeit. -
Mielıtt túl sok következtetést vonnék le, azt hiszem, itt az ideje
egy gyors ellenırzésnek a híres vámpírokról öszszeállított
enciklopédiámban. Meglátjuk, milyen adatokkal rendelkezem a
kérdéses grófról.
Alig néhány másodpercnyi idejébe telt betáplálnia St. Germain
nevét számítógépe keresırendszerébe. Egy rövid bibliográfiai
bekezdés jelent meg azon nyomban a zöld monitoron. Szeme
bosszúsan szőkült össze. A cikk után feltüntetett hiteles
referenciapontok hiánya azonnal szembetőnı volt. Az
információhalmaz több meg nem erısített történet alapján
készült, melyeket másodlagos forrásokból merítettek. Bár a
teljességre való törekvése kényszerítette Phantomast, hogy ilyen
mendemondákat is felhasználjon, sokkal kevésbé tartotta
pontosnak és elfogadhatónak ezeket, mint egy fél tucat, elsı
kézbıl származó utalásokból felállított vázlatot.
 A képernyın olvashatók szerint St. Germain eredetileg
Bécsben tőnt fel 1740-ben, ahol gyorsan kialakította kultuszát
az emberek között mint népszerő alkimista és zenész. Sokan
úgy hitték, rendelkezik az örök élet titkával, amit nem cáfolt.
Az emberek köreiben tett megjegyzései gyakran tartalmaztak
okkult utalásokat történelmi személyekrıl, akik néha egészen
az ókori Egyiptomig visszanyúló korokból származtak. Más
halandók, állami szervezeteket is beleértve, ügyes csalónak,
sarlatánnak tartották a grófot.
A vértestvérek között azt beszélték, hogy a Tremere klán tagja,
és eredetileg erdélyi származású. Legalább egy szóbe-
52
széd a fájlban azt állította, hogy St. Germain a Belsı Tanács
tagja, aki belefáradt a klán ügyeibe, és a Golconda keresésére
indult. Azonban egyik történet sem írt arról, hogy valaha is részt
vett volna találkozókon Bécsben, és nem volt semmilyen valós
bizonyíték sem, amely kapcsolatba hozta volna a Tremere
klánnal vagy annak tanításaival.
Az ausztriai zavargások után néhány évvel Franciaországban
bukkant fel, ahol magának a királynınek vált egyik kedvencévé.
Ismét voltak szóbeszédek, melyek egy titkos „életelixír"
birtokosaként említették. Bár igen fontosnak számított az
emberi társadalomban, sehol sem maradt nyoma, hogy Párizs
vámpírhercegét valaha is meglátogatta volna, vagy bármilyen
kapcsolatban lett volna a város jelentıs vámpírj aival.
Késıbbi értesülések oroszországi, németországi és
olaszországi megjelenésére utalnak. Úgy bukkant fel és tőnt el
minden egyes alkalommal, akár egy mocsári lidérc. Voltak
olyan pletykák is, melyek szerint Afrikába látogatott, majd
részt vett néhány közel-keleti ásatásban és felfedezıúton.
1784-ben St. Germaint ismeretlen bérgyilkosok megölték,
mialatt Velencében tartózkodott. Kevés bizonyíték volt azonban
arra, hogy az eset valóban megtörtént, és Phantomas is erısen
kételkedett ebben. A gróf nyilvánvalóan belefáradt az emberekkel
való játszadozásba, és ugyanolyan érzékkel lépett ki az emberi
társadalom forgatagából, mint amilyen kiválóan beépült abba.
Visszavonulása tökéletesen megszervezett és profi volt, minthogy
a vértestvérek nem írtak többet róla az eset után.
- Szép kis, történet - mondta Phantomas a monitora tetején
terpeszkedı nagy szürke patkánynak -, de édeskeveset fed fel.
Azt hiszem, az igazság nagy részét sohasem fogjuk megtudni.
St. Germain valószínőleg csak az egyik név a sok közül,
amelyeket ez a rejtélyes lángelme használ. Mint sokan a mi
fajtánkból, ı is úgy változtatja a nevét, ahogy a körülmények
megkívánják. Abban azonban biztos vagyok, hogy a Tremere
klánnal valóságos a kapcsolata. Különösen - lapozta át gyorsan a
többi faxot is - ha figyelembe vesszük a többi dokumentumot is.
A szürke patkány visított, és leugrott a monitorról. Phantomas
vállat vont.
- Azt hittem, érdekelnek.
Több mint harminc levél volt, a Kamarilla legfontosabb
vezetıinek címezve szerte Európában, beleértve olyan
figyelemreméltó egyéneket, mint Lady Anne, London hercege;
Francois Villon, Párizs hercege; és Gustave Breidenstein, Berlin
hercege. A címet és a megszólítást leszámítva minden levél
ugyanazt tartalmazta: Karl Schrekt Tremere ítélethozó, mint
ahogy ez joga és feladata is, összehívta a vértestvérek rendkívüli
konklávéját, hogy a Vörös Halál által jelentett fenyegetést
megtárgyalják. A találkozót hozzávetılegesen egy hét múlva
tartották volna a Schrekt-kastélyban, egy hatalmas, XV századi
erıdben, amely a vámpír tulajdona volt Linz ısi városában.
Bár a válaszok lassan érkeztek, Phantomas biztos volt benne,
hogy majdnem mindenki, akit meghívtak, el fog menni. A
vértestvérek vezetıi aggódtak a Vörös Halál miatt. Olyan
veszélyforrás volt, amely magát a létezésüket fenyegette. Ennél
fontosabb azonban, hogy féltek Karl Schrekt nemtetszését
kiváltani. Egy ítélethozó útjának keresztezése megegyezett a
Végsı Halál beinvitálásával. A hét vámpírlord közül Schrekt
érdemelte ki a legkérlelhetetlenebb és legkönyörtelenebb címet.
Úgy ismerték, mint aki sohasem felejt el egy ilyen sértést.
Phantomas kiegyenesített hüvelykkel emelte fel a jobb kezét.
− Egyes pont - jelentette ki, behajlítva hüvelykujját. - Etrius, a
Tremere Belsı Tanács egyik tagja úgy véli, hogy klánját
évszázadokon keresztül manipulálta egy rejtélyes vámpír, akit St.
Germainként ismertek. Továbbá úgy tőnik, hogy a Tremere klán
több tagja, talán a leghatalmasabbakat is beleértve, tudtán kívül
vérkötelékben van ezzel az ismeretlennel. Mivel a többi tanácstag
közül senki sem hisz Etriusnak, egyedül kell cselekednie.
 − Kettı - folytatta, behajlítva mutatóujját. - Karl Schrekt, a
Tremere klán ítélethozója összehív egy konklávét, hogy
konzultáljanak egy másik titokzatos alakról, egy Káinitáról, aki
Vörös Halálnak nevezi önmagát. Noha az ítélethozók klánjuktól
függetlenül cselekszenek, senki sem olyan naiv, hogy azt higgye,
Schrekt nem áll folyamatos összeköttetésben a Belsı
54
Tanáccsal. Különösen szoros a kapcsolata Etriusszal. Ezáltal
könnyen valószínősíthetı, hogy ez a találkozó nem csak a Vörös
Halállal, de a rejtélyes St. Germainnel is kapcsolatos.
− Három - sorolta, behajlítva középsı ujját. - A Vörös Halál
valahogy pontosan tudta, mikor indítsa elsı támadásait a
vértestvérek ellen. Használva a Teleportáció képességét, a
szörnyeteg a megfelelı szabad területekre érkezett, míg mindenki
más máshova összpontosította figyelmét. Úgy tőnik, mintha a
Vörös Halál láthatta volna, mi történik a helyszínen, még
megérkezése elıtt.
Phantomas megállt egy pillanatra.
− Egy megfelelıen erıs vérkötelék megengedi a mesternek,
hogy láthasson szolgálója szemével. Ez igen hasznos az ehhez
hasonló, rajtaütésszerő támadások elıkészítésénél. Legjobb
tudomásom szerint mindig jelen volt a Tremere klán egyik tagja
a helyszínen, mielıtt a Vörös Halál látogatása megtörtént volna.
Véletlen egybeesés vagy elıre tervezés? Én az utóbbira
gyanakszom.
A vámpír ökölbe zárta kezét.
− Végül negyedikként jön, ami a legfontosabb. Tudom, hogy
a Vörös Halál egy ısi Káinita, akit valaha Egyiptomban
Székerként, az Alvilág Uraként imádtak. A negyedik generáció
tagja, mivel csak egy Matuzsálemnek van elegendı hatalma,
hogy mesterévé váljék a Teleportáció képességének. Vérvonala
számomra ismeretlen, bár vannak sejtéseim. - Ha feltesszük,
hogy Etriusnak igaza van, és a Vörös Halál kapcsolatban áll a
Tremere klánnal, akkor valahogy Saulot halálához is köze kell,
hogy legyen. Beismerem, a kapcsolódó szálak igen vékonyak, de
léteznek.
Phantomas ökölbe szorított kezével az asztalra sújtott,
amelyen számítógépe monitora is állt.
− Ha összekeverjük ezeket az elemeket, és szigorúan csak
logikát alkalmazunk, ami eddig bizonytalan és rejtélyes volt, most
világossá válik. A titkok leple, amelyet Széker szıtt az évszázadok
alatt, darabokra hullik. Én már tudom, ki is valójában a Vörös
Halál. Sıt ami ennél is fontosabb, tudom, hogy mit szándékozik
tenni az elkövetkezıkben. Az egyetlen probléma - Phantomas
hangja bizonytalanná és aggodalmassá vált -, hogy nem tudom,
hogyan is állíthatnám meg.6. fejezet

New York, 1994. április 2.

lmegyek néhány órára, Darrow - mondta Alexander

E Vargoss fenyegetıen. - Közelrıl is meg kívánom

nézni ennek a hírhedten bőnös városnak a
látványosságait. Légy itt, amikor visszaérkezem.
− Hová mennék? - válaszolta Jack Darrow, az idegállapotánál
kétségkívül lazábban. Valami rettenetes lapult hercege szeme
mögött, valami szentségtelen. Amiket valaha viccbıl mondhatott
neki, ma már nem ejthette ki a száján. Alexander Vargoss, St.
Louis hercege, a Ventrue klán vénje, az utóbbi idıben radikális
személyiségváltozáson ment keresztül. Darrow szerint egyáltalán
nem pozitív irányban. - Nem vagyok olyan ostoba, hogy
leugorjak egy vérbárba. Túl sok rohadt Szabbat-vámpír van
Manhattanben. Nem is beszélve azokról az átkozott
vérfarkasokról! Nem az az elképzelésem egy jó kis estérıl, hogy
ezekkel harcolgatok.
Darrow hezitált. Úgy döntött, eljött az ideje, hogy tiszteletérıl is
biztosítsa a herceget.
− Egyébként is a te szavad a törvény, hercegem. Nem teszek
semmit, nem mozdulok egy tapodtat sem a te engedélyed nélkül.
Vargoss bólintott, mintha csak a helyes válaszra várt volna.
− Tudom, Darrow, valóban jó szolga vagy. Ezért is élsz még
mindig, ellentétben azokkal az árulókkal, akik úgy vélték,
becsaphatnak engem. Te nem vagy olyan ostoba, hogy két urat
próbálj meg követni. - Hangja jegessé vált. - Olyan tanács ez,
amelyet sose felejts el.
− Hőségem csak hozzád köt, hercegem - hazudta Darrow, és
megpróbált nyugodt hangon beszélni. Még egy burkolt
fenyegetés... Biztos volt benne, hogy Vargoss tud a maffiához
főzıdı kapcsolatairól. A herceg folyton megjegyzéseket tett arra,
hogy tud Darrow kettıs játékáról. Ennek ellenére életben és
sértetlenül hagyta, míg csaknem az összes többi követıjét
elpusztította. - Bízhatsz bennem.

57
− Senkiben sem bízom - mondta Vargoss. A hotelszoba
bejárati ajtajához lépett. Elmosolyodott. - Senkiben. Azt
ajánlom, te is tedd magadévá ezt a filozófiát.
− Bölcs szavak, hercegem - válaszolta Darrow, és fejet
hajtott, hogy elrejtse érzelmeit. Nem volt szüksége Alexander
Vargoss bizalomról szóló tanításaira. Mint a legtöbb vámpír, ı is
rendkívül paranoiás volt. Meg volt gyızıdve arról, hogy
mindenki ıt akarja elkapni. Az évtizedek alatt dolgozott
szövetségesekkel, de sohasem társakkal. Sikerült túlélnie több
mint száz esztendıt egyetlen férfi parancsait követve - Jack
Darrow-ét. Nem tervezte e filozófia hirtelen megváltoztatását. -
Várni fogom visszatérésedet.
Vargoss minden további nélkül kilépett az ajtón, és eltőnt.
Darrow húszig számolt, elegendı idıt adva neki, hogy
meggondolja magát, és visszatérjen lakosztályukba. Miután
biztosra vette, hogy fınöke valóban úton van valahová,
kisurrant az ajtón, és a tőzlépcsı felé vette útját.
A hotelfolyosón egy lélek sem járt. Az épület maga egy komor,
tiszta háztömb volt New Yorkban, nem messze a Madison
Square Gardentıl és a Penn állomástól. Az utóbbi egy, az
Európába igyekvı vámpírok számára fenntartott fogadót, a
Giovanni klán ghouljai vezették. Mindig elıre kellett fizetni,
cserébe viszont soha nem tettek fel kérdéseket - és ami a
legfontosabb: biztonságban voltak a falak között. Ez a legtöbb
ideutazó Káinitának elég is volt, hiszen a város a Kamarilla és a
Szabbat egyik fı csataterének számított. Darrow önszántából
sosem jött volna ide.
Minden reggel átszállították az utazni vágyó vendégeket rejtı
koporsókat a Kennedy reptérre, ahonnan egy speciális repülı
vitte ıket Berlinbe. Egy vámpír számára ez volt a leggyorsabb
módja az óceánon való átkelésnek. A repülıt is Giovannik
üzemeltették, a pilóták és a személyzet pedig csupa ghoulból állt.
A klán szigorúan semleges maradt a szekták közti háborúban,
így mindkét féltıl kapott bizonyos juttatásokat. Darrow és a
herceg holnap éjjel indulnak.
 Vargoss a Brujah segítségével pár nappal ezelıtt elpusztította
saját fıhadiszállását St. Louisban. A Club Diabolique-ot
hamuvá égették, mert a vámpírherceg újabb gyilkosságokat
akart a Vörös Halál számlájára írni. Pár órávalkésıbb Vargoss
nyilvánosan szent bosszút esküdött a szörnyeteg ellen.
Alig huszonnégy órával késıbb meghívás érkezett Európából.
Karl Schrekt, a Tremere ítélethozó sürgıs konklávét hívott
össze, hogy megvitassák a Vörös Halál jelentette fenyegetés
részleteit. Vargoss jelenlétére is szükség volt. Azonnal elintézték,
hogy ı és testıre New Yorkba, majd onnan Ausztriába utazzon.
Minden simán és zökkenımentesen ment. Darrow szerint egy
kicsit túl simán és zökkenımentesen is.
Az egykori katona azonban igen bölcsen nem tett fel
kérdéseket, csak várt. Tudta, hogy Vargoss, nem pedig a Vörös
Halál rombolta le a klubot. Azzal is tisztában volt, hogy hercege
már a meghívó megérkezése elıtti napon értesítette ıt az
európai útról. Mindebbıl arra a következtetésre jutott, hogy
olyan összeesküvéssel áll szemben, amely a Kamarilla legfelsı
köréig vezet. Nem értett ugyan mindent, de ıszintén beszámolt a
fejleményekrıl a maffiának. Onnan azt az utasítást kapta, hogy
tartsa szemmel Alexander Vargosst.
Óvatosan lesietett az utcára. Gondosan körülnézett, és észre
is vette, hogy a herceg tıle ötven méterre északra sétál a Times
Square irányába. Megtalálni tehát nem volt nehéz. A
követésével azonban még akadhatnak problémák.
Ha a testır most lebukik, az a Végsı Halállal volt egyenértékő.
Nem voltak illúziói mestere képességeit illetıen. Vargoss
halálos volt. Úgy taposhatta volna el, akár egy férget. Vagy ami
még rosszabb: egyetlen érintésével hamuvá égethette volna.
Ahogy ellépett a hotel árnyékából, századszor is elgondolkozott
rajta, miért nem indul homlokegyenest az ellenkezı irányba.
Eltőnne a város csatornáiban, és sosem jönne vissza. Százával
ismert olyan helyeket, ahol elbújhatna. Az elmúlt százötven
évben Darrow, a királynı volt tengerésze, mesterévé vált a
hirtelen eltőnéseknek.
Kételkedett benne, hogy Vargoss idıt pazarolna a felkutatására.
Nem az ı bosszújától félt. Másik mestere nem ismert
megbocsátást.
Jack Darrow-t 1850-ben tette vámpírrá egy ambiciózus
tengerésztiszt, Sidney Carstairs. Atyjának nagyszabású tervei
voltak, és kellett neki valaki, aki védi a hátát. A választás ırá
esett. Carstairs ugyan a Brujah klánba tartozott, de alig-
58
ha volt hő testvéreihez. Még a vérvonal vezetıivel sem óhajtotta
megismertetni terveit. A Brujah-k hírhedten függetlenek voltak,
és ı lelkesen követte e filozófiát. Halványan sejt et t e, hogy
lépés ei ker eszt ezik e gy bizonyos D on Caravellinek, egy
olasz bőnbanda fejének az útját, de nem törıdött vele
különösebben. Egy éjszaka azonban, amikor Darrow-val éppen
visszatértek fıhadiszállásukra, tucatnyi Brujah támadt rájuk.
Carstairs a klán törvényeire hivatkozott, majd kegyelemért
esdekelt, de szavait csak nevetés fogadta. Megkötözték, és
acélszögekkel egy hatalmas keresztre feszítették, hogy ott várja
meg a simogató hajnalt. Darrow a gyermeke volt, így
hasonlóképp bőnösnek találtatott. Választás elé állították: vagy
a maffiát szolgálja, és életben marad, vagy követi atyját a Végsı
Halálba.
Az opportunista és a halálra még cseppet sem felkészült
vámpír számára egyértelmő volt a válasz. Nem esett nehezére új
urát követni, fıleg amikor az öt méter magasban vergıdı és
sikoltozó atyjára gondolt. Azt a leckét máig sem felejtette el.
Sosem tehetsz keresztbe kétszer Don Caravellinek, a maffia
urának.
Kirázta fejébıl a régi emlékeket, és ismét Vargossra irányította
figyelmét. A maffia elvárta tıle, hogy részletesen jelentse a herceg
rejtélyes tetteit. Don Caravelli nem fogadott el kifogásokat. A
kudarc ára csak a Végsı Halál lehetett.
Legnagyobb meglepetésére Vargosst nem volt nehéz követni.
Tempósan, de sietség nélkül sétált. Hajnali három körül járt az
idı, de Manhattan utcái zsúfoltak voltak. Vargoss roppant
elegáns szürke öltönyében ugyan magára vont néhány
érdeklıdı pillantást, de nem törıdtek vele különösebben. Sem
zsebtolvajok, sem koldusok nem mentek a közelébe. Olyan
aura lengte körül, amely elriasztott minden idegent. A Times
Square bőnözıi ösztönösen tudták, nagyon rosszul járnának,
ha ujjat húznának vele.
Darrow nem keltett ilyen hatást. İ sokkal kézzelfoghatóbb
módszerekkel riasztotta el a sötét alakokat. Az utca népe
pánikszerően menekült elıle, az olcsó kurvák és a rablók a
közeledtére azonnal hátrálni kezdtek, majd gyorsan kerestek
maguknak valami más látnivalót. Még a fura távol-keleti vallások
hangosan kántáló képviselıi is elhallgattak, ha feléjük nézett.
Vargoss tiszteletet ébresztett másokban. Darrow félelmet
keltett.
A nagydarab, jól megtermett, bırnadrágot és nyitott bıringet
viselı testırt láthatólag egyáltalán nem zavarta a hideg
manhattani szél. Tucatnyi kék, vörös és fekete tetoválás
díszítette sápadt bırét, haját hátul összefogta. Mindezeken túl
összeérı szemöldökével és vékony bajuszával igazán démoni
összhatást keltett. Szája örök vicsorgásba torzult, szemében
szentségtelen tőz lobogott Egy szóval kifejezve: Jack Darrow
fenyegetı látványt nyújtott.
Acélkemény volt. Tudta magáról, hogy jó harcos, hiszen száz
meg száz csatában edzıdött azzá. Tisztában volt vele, mire
képes, de ismerte korlátait is. A zavargások, háborúk és
verekedések egy dologra tanították meg igazán: legjobb egy
konfliktust úgy kezelni, ha elkerüli az ember.
Vargoss úgy sétált végig a Broadwayen, mintha az övé lenne.
Korábbi állításával ellentétben egyáltalán nem érdekelte a világ
leggonoszabb városa. Sosem nézett a számtalan élı szexshow,
pornómozi, topless- és sztriptízbár felé, amelyek elıtt stricik
hívogatták potenciális vendégeiket „táncosaink minden
vágyukat kielégítik!" kiáltásokkal. Csak a céljára koncentrált,
mással nem törıdött. Magabiztosan sétált valahová - ami nem
egy városnézı túra helyszíne volt.
Két sarokkal mestere mögött Darrow igyekezett tartani a
tempót. Árnyékokban mozgott, noha a herceg egyetlenegyszer sem
fordult hátra. Vargosshoz hasonlóan ı sem törıdött az éjszakai
élet rejtelmeivel, a degenerálódás jeleivel. A modern technikától
és a lakók sminkjétıl eltekintve az egész Times Square
megszólalásig hasonlított a tizenkilencedik századi London
utcáira. A szex mindössze csomagolásában és megjelenésében
változott, a nyomor sem látszott igazán másnak. Csak a nevek
és az akcentusok változtak.
A tömeg néhány lıdörgı részeggé fogyott, ahogy Vargoss
áthaladt a 45. utcán. Darrow, mivel nem akart lebukni, egyre
távolabbról kellett, hogy kövesse. Csak remélni tudta, hogy
nem mennek sokkal messzebb. A belváros vasbeton házóriásai
közt nehéz volt észrevétlenül maradni. Ha beérnek valami
gazdagabb negyedbe, lehetetlen lesz elrejtıznie.

60
Ráadásul elıttük terült el a Central Park, a vérfarkasok hírhedt
gyülekezıhelye. Ez a környék nem volt biztonságos a vámpírok
számára.
Az Ötödik sugárút és a Broadway sarkán Vargoss keletnek
fordult. Sokkal sietısebbre fogta lépteit, amibıl Darrow arra
következtetett, közel már a végcél. Amikor a herceg elhaladt a
Radio City Music Hall mellett, a Brujah elfojtott egy
káromkodást. Nem ismerte ugyan a várost, de már sejtette, hova
tart mestere. Pár perccel késıbb félelme beigazolódott, amikor
Vargoss a Rockefeller Centerhez érkezett.
Darrow felkapaszkodott a turisták visszatartása végett emelt
kerítésre, és kidugta a fejét. Az épület elhagyatottan állt. Azok,
akik éjjel a Central Park közelébe mentek, ritkán érték meg a
reggelt. A híres liget nappal turistaparadicsom, éjjel halálos
csapda volt. St. Louis hercegét láthatólag mindez egy cseppet
sem érdekelte.
A téli hónapokban jégpályaként szolgáló hatalmas téren
Alexander Vargoss állt. Vele szemben Darrow egy nıt látott, aki
kétségkívül szintén vámpír volt. Azonnal felismerte, és nem
akart hinni a szemének.
Darrow nem csak a herceg testıreként szolgált, az ı feladata volt
a biztonsági intézkedések összehangolása is. A munkájához
tartozott, hogy ismerje fınöke ellenségeit. Ezen a listán a
Szabbat vezérel is szerepeltek, különös tekintettel arra a nıre,
akivel Vargoss éppen beszélgetett. Melinda Galbraith-nek
hívták, és a világ legveszedelmesebb vámpírjai közé tartozott.
A testırnek eszébe jutott valami pletyka, amely Melinda hat
hónappal ezelıtti eltőnésérıl szólt, Mexikóban. Vállat vont. A
kormányzó nagyon is valóságosnak tőnt.
A betonkerítéshez préselte a testét, majd kiterjesztette érzékeit.
Nagyon vigyázott, hiszen Melinda hírhedt volt kegyetlenségérıl. A
halál nem szerepelt Darrow tervei között, még kevésbé az évekig
tartó kínzás.
- ...Long Island utolsó ellenállóit is - hallotta Melinda szavait.
- A vadabbak nem hajoltak meg parancsaim elıtt. Szabad,
anarchiában élı államot akartak létrehozni. Justine keményen és
kegyetlenül bánt velük annak idején. Ehhez én csak egy dolgot
tettem hozzá: a gyorsaságot. Az igazságszol-gáltatás azonnali.
Egy pár felnégyelt vámpír, egy kevés külön-külön elégetett fej és
végtag jó benyomást tett rájuk. A lázadás éppoly hirtelen hunyt
ki, ahogy elkezdıdött.
− Nagyon helyes - bólintott Vargoss. Mindkettejük hangja
elképesztıen halk volt, szinte csak suttogtak. - Nem aggódtam,
csak érdeklıdtem. Az új terv rendben halad?
− Mást vártál talán? - kérdezte Melinda. - Legnagyobb
elınyünk a többiekkel szemben, hogy azonnal alkalmazkodunk
a megváltozott körülményekhez, és aszerint járunk el.
Mindkét vámpír nevetni kezdett, bár Darrow-nak fogalma sem
volt róla, min.
− És a találkozó? - érdeklıdött Vargoss. - Tudod már, hogy
mikor lesz?
− Egy hét és egy nap múlva. - Itt a nı egy olyan nevet
mondott, amelyet Darrow nem értett - ... tiltakozott az ellen,
hogy a szekta összes vezetıje egy épületben tartózkodjon, de én
ragaszkodtam hozzá. Végül is én vagyok a Szabbat
kormányzója.
Megint nevettek, amitıl Darrow kissé nyugtalanul érezte
magát. Több volt ebben a találkozóban, mint hogy Vargoss
elárulta a Kamarillát, és a Szabbat oldalára állt. Kimondatlan
kapocs kötötte össze ezt a két vértestvért, de hogy mi, arra nem
tudott rájönni. Közös céljuk volt. Mintha szövetségesek
lennének.
− A csapda készen áll? - kérdezte a herceg. - Mi van
Varneyval? Szerintem még mindig forral valamit. A hírek tele
voltak a reptereken és a vasútállomásokon kitört
bandaháborúkkal.
− Ánisz gúnyolódik velem. Annyi halandót irányít, amenynyit
csak akar. Képtelen vagyok szembeszállni vele. Szerencsére nem
is kell. Csupán zavaró tényezı a játékban. Csak akkor akadályozhat
meg minket a Szabbat totális irányításában, ha személyesen jön el
New Yorkba a jövı héten. - A kormányzó felkacagott. - Akkor
pedig elpusztítom.
Darrow óvatosan megrázta a fejét. Ánisz, a legendás
Éjkirálynı? A Szabbat totális irányítása? Nem értette, mi folyik
itt. És nem is tetszett neki.
− Ne becsüld alá - figyelmeztette Vargoss Melindát. - Egyszer
már megtettük, Washingtonban, emlékszel?

62
− Igen - bólintott a nı. Darrow vámpírérzékei nélkül is
tisztán kiérezhette volna a dühöt a hangjából. - De csak kevés
energiát tud bábja testébe tölteni anélkül, hogy hamuvá ne
égetné. Washingtonban Varneyt Lámék ügynöke, Dire McCann
segítette. Ha egyedül van, könnyedén elbánok vele. Csak egy
ember.
Darrow szemei tágra nyíltak a rémülettıl. Elıször Ánisz, most
meg Lámék, a Sötét Messiás. Egy újabb legenda, amely ezúttal Dire
McCannhez kapcsolódik. Hihetetlennek tőnt, de ösztönösen tudta,
Melinda nem téved.
− Jól vigyázz! - figyelmeztette Vargoss. Láthatólag nem
gyızték meg Melinda szavai. - Ánisz nem ostoba. Már biztosan
kitervelt valamit.
− Emiatt nem aggódom. New York már az enyém. Én irányítom.
Minden szövetségesét elpusztítottam. Nehéz lesz átjutnia a
gárdistáimon. Szinte reménykedem benne, hogy sikerüljön. A
Fekete Kéz négy szeráfja bizonyára örülni fog majd neki. -
Melinda gonoszul elmosolyodott. - Ez remekül illene a
terveinkhez. - Kitörı kacaja harsány és kegyetlen volt. És a
legkevésbé sem emberi. - A csapda készen áll. A te feladatod sokkal
nehezebbnek tőnik. Rengeteg vámpírmester lesz jelen a konklávén.
− Azok a bolondok mit sem sejtenek - mosolygott Vargoss. - A
legtöbben úgy mennek majd el, hogy semmit sem vettek észre.
Minden a terv szerint halad. A Kamarilla alig tíz nap alatt az
ölünkbe hullik.
− Ániszról kérdeztél - folytatta Melinda. - De mi van Lámékkal? İ
a veszélyesebb kettejük közül.
− A Sötét Messiás továbbra is rejtély számomra. Mindenesetre meg
lennék lepve, ha Mr. McCann nem lenne jelen a konklávén.
Különleges fogadtatásban fogjuk részesíteni.
− A detektívnek több Káinita támogatója is akadt - sziszegte
gúnyosan Melinda. - Az emlékeim szerint egy bizonyos
Alexander Vargoss melléje rendelt egy Asszamita bérgyilkost, a
Sötét Angyalt. Ráadásul McCann mágus...
− Szövetségeseim elválasztják McCannt az oltalmazóitól -
válaszolta dühösen Vargoss. - Mindenre felkészültünk. Ha eljön
a végsı összecsapás ideje, egyedül fog szemben állni velünk. És
ahogy magad is mondtad, akárcsak Alicia Varney,ı is halandó.
Csak ügynökként szolgálja Lámékot. Egy mágus sem képes
legyızni két ilyen ısi vámpírt. A sorsa megpecsételıdött.
− Valamivel több mint egy hét múlva a Szabbat és a Kamarilla
behódol - lelkesedett Melinda.
− Tíz nap a gyızelemig. A világ a miénk lesz. Mindörökké. Akkor
sem a Sötét Messiás, sem az Éjkirálynı nem dacolhat majd velünk.
A félelemmel vegyes tisztelettel figyelı Darrow-nak ez inkább
fenyegetésként hangzott, mint ígéretként.
64

7. fejezet

Tel-Aviv, Izrael, 1994. április 2.

adeleine belépett Mózes Maimonidész könyvtárába. Mint

M mindig, ezúttal is egyszerő fekete ruhát viselt,

ezüst nyaklánccal. Egyenes fekete hajával és sápadt
vonásaival inkább tőnt elveszett, magányos tinédzsernek, mint
évszázados vámpírnak.
− Látni kívánt, tiszteletreméltó uram?
− Igen - felelte a mágus. Az asztala mögött ült, elıtte vaskos,
bırkötéses könyv hevert, nyitottan. Mellette terebélyes tölgyfa
székben a Judith nevő mágus ült. Mosolygott, és bólintott
Madeleine felé.
− Kérlek, ülj le. Gondosan csukd be az ajtót magad mögött.
Madeleine engedelmeskedett. A Giovannik szigorú erkölcsi
neveltetése szerint tisztelettel és alázattal viseltetett a nála
idısebbekkel szemben, legyen az Káinita vagy halandó.
Maimonidész egyenesen rá nézett hatalmas asztala mögül.
− Kérlek, ne szólíts tiszteletreméltó uramnak. Jobban
kedvelem a Rambam megszólítást.
− Ahogy óhajtja, tiszteletre... Rambam - felelte Madeleine.
Körbenézett a szobában. - Csodálatos, milyen gyorsan fölépült
az otthona. A múlt éjszaka után azt gondoltam, hónapokig tart
majd a helyreállítás.
− Mivel jómagam nem vagyok jártas a fizikai munkában,
folyton elcsodálkozom, mire képesek az odaadó szakemberek -
felelte Rambam kuncogva. - Bár meg kell említenem, hogy a
szerencse is nagy szerepet játszott a felújításban. Bámulatos
egybeesések folytán minden szükséges nyersanyag
rendelkezésre állt az állami raktárakban, szerte a városban.
Hasonlóképp hihetetlen véletlenek folytán a Belügyminisztérium
éppen tegnap fejezett be egy jelentısebb renoválást a közelben,
és azonnal ide rendelték az embereiket.
Rambam összefonta a kezét, mintha imádkozna.
− A Mindenható útjai kifürkészhetetlenek - tette hozzá
ünnepélyes hangon.
Madeleine önkéntelenül is elmosolyodott.
− Gondolom, a hihetetlen szerencse annak a figyelemreméltó
adottságának köszönhetı, amellyel képes a valóság
manipulálására a saját céljai érdekében. Talán a „segíts
magadon, Isten is megsegít" a helyes kifejezés.
− Meglehet - felelte Rambam. - A megfelelı irányba terelgettem
a dolgokat. Semmi komolyabb, természetesen, csupán
jelentéktelen, észrevétlen lökés. Az embernek óvatosan kell
bánnia a természet egyensúlyával, különben Paradoxont hoz létre.
Madeleine bólintott. Klánja vámpírokból és nekromantákbál
állt. Ismerte a mágusi lét veszélyeit.
− Beszélni óhajtott velem - váltott témát. - A társaim nélkül.
− Így igaz - felelte Rambam. - McCann a kérésemre magával
vitte Elishát és Flaviát, hogy elıkészítsék utazásuk következı
szakaszát. McCann Svájcba akar menni, hogy találkozzon
valakivel. Felteszem, a többieknek azt mondta, hogy maga a
nemzıjével kívánt beszélni, és késıbb csatlakozik hozzájuk.
Ezra a saját városában intézi a dolgait. Judith azt kérte, hogy
jelen lehessen ezen a megbeszélésen, én pedig beleegyeztem,
mivel mondandóm rá is tartozik, és értékelem a véleményét. Az
elkövetkezı órában zavartalanul beszélhetünk.
− Mit óhajt? - kérdezte Madeleine. - Nem itt kellene lennem.
Az a feladatom, hogy védelmezzem Dire McCannt. Ha bármi
történik vele a távollétemben, nem tudnám megmagyarázni
Pietro nagyapámnak. Hibátlan munkát vár tılem.
− Megértem - bólintott Rambam. - A feladata azonban furcsa
fordulatot vett, nem igaz? Úgy tőnik, érdeklıdést mutatott a
tanítványom, Elisha iránt. Múlt éjjel, Azazel támadásakor
megmentette az életét. Többször is. Éppen ebben a szobában
bizonyította, hogy kész a létezését áldozni az övéért. Akárcsak
Ezra kollégám, magam is szokatlannak találom ezt a viselkedést
egy vámpírtól. Különösen ha figyelembe vesszük az ön hírnevét
mint könyörtelen Giovanni orgyilkosét.
66
− Igen feltőnı volt - tette hozzá Judith.
− Gondolom, fölösleges volna hazudni a világ két
leghatalmasabb varázslójának - jegyezte meg Madeleine.
− Szépen fogalmazott - ismerte el Rambam. - És milyen igaza
van. Judith hatalma igen figyelemreméltó. A magam részérıl
csak annyit mondanék, hogy azon nyomban meg tudom
különböztetni az igazat a hamistól. Emellett az olyan vámpíri
diszciplínák, mint a Hatalom vagy a Jelenlét, szintén
hatástalanok. Engem nem lehet megtéveszteni.
Madeleine elmosolyodott.
− Hogyan birkózik meg Dire McCann-nel?
− Mr. McCann nagyon óvatosan fogalmaz - felelte Rambam
szintén mosolyogva. - Remekül rejtegeti a titkait. Olykor nem
vagyok biztos benne, hogy ı maga ismeri-e a válaszokat. Róla
késıbb hosszasabban eldiskurálhatunk, ha óhajtja, egy másik
alkalommal. Jelenleg kérem, feleljen a kérdésemre. A válasza
meglehetısen fontos. Szó szerint élethalál kérdése.
Madeleine bólintott, és arckifejezése elkomorult. Jó kiképzést
kapott, hogyan tévesszen meg másokat; számos fondorlatot
ismert, de Maimonidész szemébe nézve tudta, hogy egyetlen
trükkje sem használna ellene. Akármi lesz is a következménye,
az igazságot kellett mondania.
− Utóbbi cselekedeteim megértéséhez tudniuk kell, ki vagyok,
és mi tett azzá, ami lettem. Máskülönben semminek sincs
értelme.
Rambam bólintott, de nem szólt semmit. Türelmesen várt,
amíg a nı összeszedi a gondolatait. Judith szintén hallgatott,
Rambam árnyéka volt.
− A nevem Madeleine Giovanni, a Giovanni klánból - kezdte.
Elıször nehezére esett a beszéd, de ahogy folytatta, egyre
könnyebb lett. Túl sokáig rejtegette magában az igazságot. Jó
volt végre fölfedni legbensı érzelmeit valaki másnak. Valaki, bár
alig volt több egy idegennél, érdeklıdést mutatott iránta. Apám
Daniel Marista Giovanni volt. Évszázadokon át hőséggel
szolgálta ghoulként az apját, Pietro Giovannit. Végül alig száz
évvel ezelıtt a klán öregjei úgy döntöttek, Ölelésben részesítik,
és vámpírrá teszik. A szokás a családunkban úgy kívánta, hogy
átváltozása elıtt meg-nısüljön és gyermeket nemzzen - engem.
Ezáltal a klán vérvonala újabb generációban folytatódhatott.
Anyám belehalt a szülésbe, apám pedig, aki a következı
hónapokban vámpírrá lett, a klán dolgaival törıdött, és ritkán
látogatott meg. Az elkövetkezı évtizedben találkozásaink rövidek
és érzelemmentesek voltak. Egy nevelını vigyázott rám; durva,
könyörtelen körülmények közt nıttem föl, vámpírok,
nekromanták és ghoulok között. Mivel máshoz nem értettem, a
túlélést gyakoroltam. Nem volt barátom, csak a család érdekei
számítottak. A Giovanni klán jelentette az életemet. Mindenki
tisztában volt vele, hogy ha elérem a megfelelı kort, férjhez
adnak egy gazdag és befolyásos emberhez, hogy friss vért
hozzanak a családba. Sorsom a születésem napjától
meghatároztatott. Egészen addig, míg megölték az apámat.

Madeleine elhallgatott, kellemetlen igazsággal kellett

szembenéznie.
− Elıtte egy gyermek vak hiedelmével fogadtam el a sorsomat
- tette hozzá. - Léteztem, de csak azért, hogy a család érdekeit
szolgáljam. Nem tudtam semmit a szerelemrıl, az örömrıl, a
szenvedélyrıl, sem a gyászról. Nem voltak érzelmeim egészen
addig, míg apámat meg nem ölette Don Caravelli. Akkor és
csak akkor ismertem meg egy igazi érzelmet. Győlöltem.
− Élet szerelem nélkül? - szólt közbe Judith. - Milyen
szörnyő.
Madeleine megrázta a fejét.
− Daniel Giovanni semmit sem jelentett számomra, a
természetes apám volt, semmi több. De meggyilkolásával Don
Caravelli betolakodott az én világomba. Megsértette klánom
becsületét, az én becsületemet. Mindent fölemésztı harag
töltötte be lelkem ürességét, s attól fogva minden gondolatom a
bosszú körül járt. Életemben elıször volt célom, volt értelme a
létezésemnek. A következı tizenkét esztendıben szakadatlanul
gyakoroltam. Elıször a nagyapám megpróbált eltéríteni
célomtól, de miután rájött, hogy megingathatatlan vagyok,
meggondolta magát, és beleegyezett, hogy segít nekem. Mindig
gyakorlatias ember volt, s azt hiszem, elfogadta az
elkerülhetetlent. Elhatározta, hogy hasznot húz
makacsságomból. Miután úgy döntöttem, orgyilkos leszek,
 68
pusztító szellem, a szakma legjobbjait bérelte föl. A világ legnagyobb
szabotırjeitıl és terroristáitól tanultam. Több mint egy évtizeden
át éjjel-nappal képeztem magam, míg végül már nem volt mit
elsajátítanom. Ekkor kértem meg Pietro Giovannit, a nagyapámat,
Daniel apját, hogy a végsı ajándékban részesítsen. Jogom volt
hozzá a klán Vér és Bosszú rituáléjának értelmében. Azt kértem,
hogy Öleljenek meg. Csak vámpírként lehetett esélyem, hogy
elpusztítsam Don Caravellit. Ez olyan kérés volt, amelyet a nagyapám
nem utasíthatott vissza. Huszonharmadik születésnapomon,
anélkül hogy igazából megízleltem volna az életet, a szerelmet,
vámpír lettem.
Rambam lehunyta a szemét, arcán tőnıdı kifejezéssel.
− Elisha elbeszélésébıl úgy tudom, atyád halála megboszszulatlan
maradt.
− Több mint nyolc évtizeden át szolgáltam mint a Giovannik
Tıre - folytatta Madeleine. - Klánom több száz ellensége, legyen
akár halandó, akár Káinita, pusztult el a kezem által. Don
Caravellinek azonban mindeddig sikerült elkerülnie engem. Még
mindig létezik, ı az én átkom.
− Ahogy Judith megjegyezte, meglehetısen lehangoló történet -
szakította félbe Rambam. - Bár nem vagyok biztos benne,
hogyan kapcsolódik az én kérdésemhez.
− Pár héttel ezelıtt - magyarázta Madeleine - atyám, Pietro
Giovanni, Amerikába küldött. Utasítása csak ennyi volt: ,Védd
meg a Dire McCann nevő halandót. Védd meg mindenáron az
ellenségeitıl."
− A titokzatos Mr. McCann - mondta Rambam. - Mily szórakoztató
megtudni, milyen szoros szálak főzik a Giovanni klánhoz. .
− Míg a detektív nyomait kutattam, találkoztam három szökevény
tinédzserrel - mosolyodott el halványan Madeleine. - Éppenséggel ık
találkoztak velem. Megpróbálták ellopni azt az autót, amelyen én
utaztam át az országon. Valamilyen érthetetlen okból nem végeztem
velük, hanem a segédeimnek tettem meg ıket.
− Elveszett ifjúságod emléke? - kérdezte Rambam halkan.
Madeleine tőnıdve bólintott. Rambam ösztönösen megérezte
legbensı gondolatait.
− Azt hiszem, a fájdalmuk érzelmeket keltett bennem. A modern
civilizáció hulladékaként a három fiú csak egymásra
számíthatott. Elrabolták tılük a gyermekkorukat, akárcsak
tılem. Nem hagyhattam a sorsukra ıket, ahogy nem hagyhatom,
hogy Don Caravelli megmeneküljön a bosszúmtól. Nem
engedhettem, hogy a körülmények áldozata legyen az a három
gyermek.
− Győlöleted ellenére még pislákol benned az emberség szikrája -
jelentette ki Rambam. - Ezt sose felejtsd el. Még a Kárhozottak közt is
van remény a megváltásra.
− Sötétség és fény - mondta Judith. - Bőn és megbocsátás.
Egyiknek sincs értelme a másik nélkül.
Furcsa kifejezés ült ki Madeleine arcára. Tekintete érzelmektıl
volt fátyolos.
− Napokig próbáltam értelmezni, mit érzek a fiúk iránt. Nem
sikerült. Rájöttem, hogy hazudok magamnak. A feladatra
kellett koncentrálnom, ezért félretettem ezeket a gondolatokat, az
adott helyzetben ez tőnt a legjobb megoldásnak. - Elhallgatott. -
Aztán találkoztam Elishával.
Nehezére esett beszélnie, de nem hagyta abba.
− Amint bemutattak neki, megéreztem az erejét. A Giovanni
klánban töltött éveim alatt nem egy mágussal találkoztam már,
de egyiküket sem főtötte ekkora szellemi energia. Éreztem azt is,
hogy érdeklıdik irántam. Mivel hőséges tagja vagyok a klánomnak,
azonnal megtettem mindent, hogy fönntartsam az érdeklıdését.
Egy ilyen hatalmas mágust megnyerni nagy hasznot jelent.
Fiatal volt, és naiv, igen hiszékeny.
− Felteszem, kiképzésed során a csábítás mesterségére is
kitanítottak - vágott közbe Rambam nevetve.
− Természetesen - felelte Madeleine. - Bár nem voltam túl
tehetséges tanítvány, mivel sosem tapasztaltam meg a szexet és a
szerelmet. Nehéz volt szimulálnom ıket.
− Ez a hiányosság sok más nıt sem gátol abban, hogy eljátsszák
ezeket az érzelmeket - kacagott Judith.
− Elishát a fiatalság romantikája főti - mondta Ram-bam. -
Ám az anyagi világban ugyanolyan korlátozottak a tapasztalatai,
akárcsak neked. Ti ketten érdekes párt alkottok.

70
− Én is hamar erre a következtetésre jutottam - bólintott
Madeleine. - Az ártatlansága elbővölı volt. Minden kiképzésem
ellenére megkedveltem ıt. Kívánt engem, mégis tisztelt.
Beszélgettünk, ı pedig hallgatta, amit mondtam. Úgy kezelt, mint
egy embert, nem úgy, mint egy tárgyat. - Ellágyult a hangja. -
Mint egy élıhalottat.
− Amint említetted - szólalt meg Rambam -, naiv és hiszékeny
ifjú, még nem csapta meg a mindenütt jelen lévı kegyetlenség
és gonoszság szele.
− Vágytam a társaságára - folytatta Madeleine. - Azt akartam,
hogy kedveljen, legyen a barátom. Egy évszázadnyi magány után
szükségem volt valakire, aki törıdik velem. -
Elbizonytalanodott. - Nem felejtettem el azonban, mennyire
fontos ı a Giovanni klánnak. Akkor, Washingtonban,
szemtanúja voltam vére erejének. Egyetlen kortynyival
meggyógyította Flaviát. Értékes kincs volt, én pedig vívódtam a
klán és a saját szükségleteim között.
− Elisha ısi máguscsaládból származik - mondta Rambam
csillogó szemmel. - Az évszázadok során sok elıdje tanult
mellettem. Figyelemmel kísérem a családja sorsát.
Madeleine elkerekedett szemmel nézett Rambamra.
− Elisha az ön leszármazottja?
− Az ı származása pillanatnyilag érdektelen - felelte a varázsló
határozottan.
Judith fölnevetett.
− Saját szavaid ejtettek csapdába, igaz, mester?
Alábecsülted Madeleine-t.
Rambam bosszúsan fölhorkant.
− Olykor túl sokat beszélsz, Judith. Akárcsak a bátyád -
Madeleine-re .nézett. - Kérlek, folytasd a történetet.
− Mielıtt döntésre juthattam volna a három fiúval
kapcsolatban, megtámadta ıket a maffia. Az egyiket megölték, a
másikat Don Lazzari, Don Caravelli segédje rabolta el
szórakozásból. Szerencsére a harmadik megmenekült, s ı elég
információt tudott rendelkezésemre bocsátani, hogy
megmentsem a társát, és igazságot tegyek Don Lazzarin.
Keménység költözött Madeleine hangjába.
− Mikor megmentettem a gyermekeket, megértettem, nem
árulhatom el Elishát a klánomnak, hogy manipulálják, meg-
rontsák, és végül elpusztítsák. Megbízott bennem, akárcsak a
három fiú, én pedig nem akartam elárulni. Nem akarom, és
nem is fogom.
− Múlt éjszaka megmentetted az életét - jegyezte meg Ram-bam. -
Saját létezésed kockáztatásával.
 − Azt tettem, amit tennem kellett - közölte Madeleine. - Nem
volt más választásom.
− A szikra, amit említettem, nyilvánvalóan inkább láng -
jelentette ki Rambam. - Ezra barátomnak igaza volt, te törıdsz
Elishával. Fontos számodra.
Judith bólintott.
− Még a vámpírok is lehetnek szerelmesek - búgta.
− A szerelem minden lehetıségét föláldoztam egy évszázaddal
ezelıtt - mondta Madeleine hővösen. - Mindegy, mit érzek,
örökre kárhozott lettem.
- Ezen a világon nincsenek örök érvényő dolgok - csóválta a
fejét Rambam. - Van egy varázslat, nagyon kevesen tudják
csupán, amely visszafordítja az Ölelést. Nagy hatalom és hosszas
elıkészületek szükségesek hozzá, valamint két mágus
együttmőködése. Én azon kevesek közé tartozom, akik képesek
megcsinálni, Judith pedig segédkezhet nekem.
− Dire McCann emlegetett egy ilyen mágiát, miközben
átkeltünk az óceánon - mondta Madeleine csodálkozással vegyes
hitetlenséggel a hangjában. - Azt hittem, csak kitalálta, hogy
elvonja a figyelmemet.
- Judith és én már kétszer végrehajtottuk - állította Ram-bam.
- Olykor mőködik. Sıt míg az alany újból halandóvá válik,
számos Káinita képességet megıriz, és hihetetlenül hosszú
életet élhet.
− Maga... maga elvégezné ezt... értem? - kérdezte Madeleine.
− Ha nem is érted, hát Elisháért - mosolygott Rambam. - Mi az
ára? - kérdezte Madeleine. - Mindennek van ára.
− A Giovanniknál talán igen - nevetett Rambam. - Nálam
nincs. Mózes Maimonidész azt tesz, amit akar.
− Mikor? - kérdezte Madeleine. - Mikor képes megtenni ezt a
csodát?
− Amikor csak akarod. Ha úgy tetszik, akár ma este is
elkezdhetjük az elıkészületeket. Judith is ezért tért vissza.
72
Madeleine egy pillanatig mozdulatlanul ült, végül lassan, nagyon
lassan megrázta a fejét.
− Nem lehet. Most nem. Bár a világon mindennél jobban
szeretném, így kell maradnom. Egy éjszaka Don Caravellinek és a
Giovannik Tırének találkoznia kell. Egyikünknek el kell
pusztulnia. A sors akarja így. Majd azután. Csak akkor.
 − Ennyit jelent a bosszú? - kérdezte Rambam.
− A bosszú nem számít - felelte Madeleine. - Csak a becsület.
A lelkemet tettem föl arra, hogy elpusztítsam Don Caravellit. A
klánom és a nemzım is ezt várja tılem. Nem szeghetem meg a
szavam még az élet ajándékáért sem. Rambam megrázta a fejét.
− Ha a bölcsességedet nem is, de az elszántságodat értékelem.
Ám legyen. A választás a tiéd. A halandóság ösvénye nyitva
marad elıtted. Ne feledd azonban, a varázslatot csak a
kiválasztott kevesek ismerik. Ha én meghalok, a lehetıség velem
pusztul.
− Akkor imádkozni fogok, hogy hosszú életnek és jó
egészségnek örvendjen - mosolygott Madeleine.8. fejezet

Tel-Aviv, Izrael, 1994. április 2.

ová megyünk? - kérdezte Flavia. - És miért? Bern,

H Svájc - felelte McCann, egy vastag borítékot

lobogtatva. - Itt vannak a repülıjegyek, holnap
nem sokkal napnyugta után indulunk. A gép még idıben
megérkezik napkelte elıtt, hogy te és Madeleine fedelet találjatok
magatoknak.
Elisha, McCann és a Sötét Angyal egy kis étterem teraszán
ücsörgött egy asztal körül, alig egy mérföldre Rambam
otthonától. A detektív üzente nekik, hogy itt találkozzanak
napnyugta után. Szerinte Madeleine csak késıbb érkezik. Már
napok óta nem lépett kapcsolatba nemzıjével Velencében.
Elisha egyszerő kék farmert és egy notre-dame-os melegítıt
viselt. Flavia McCann kérésére szintén egyszerően öltözködött,
lapos cipı, sötétkék szoknya és világoskék blúz volt rajta. Ennek
ellenére minden férfi figyelmét magára vonta a kis vendéglıben.
Elisha intett a pincérnek.
− Kávét kérek - mondta. - És a ház borát a két barátomnak.
Miután a pincér távozott, Elisha elvigyorodott.
− Védıszínezék. Mellesleg a házi bor olyan rossz, hogy senki
sem fog csodálkozni, ha a földre öntik.
− Nincs szükségem frissítıre - közölte Flavia. Arcára egészséges
pír ült ki, és kivillantotta hibátlan fogsorát. - A helybéliek tartoznak
nekem egy szívességgel. A környék ma éjszakától biztonságosabb
lesz: eggyel kevesebb mániákus járja az utcákat. A végsı árat
fizette vétkéért.
A Sötét Angyal tekintete még egyszer McCannre villant.
− Megismétlem a kérdést. Miért Svájc? Meg kell találnunk a
Vörös Halált és a fajtáját. A vámpírok győlölik az Alpokat meg az
örökös havat. Nincsenek vértestvérek a fagyott pusztaságban.
75
− Akad azért néhány - válaszolt McCann. - Ahol halandók élnek,
ott vámpírok is vannak. Valóban nincsenek sokan, de nem
számít. Egy régi, nagyon közeli barátomat látogatom meg. İ
nem vámpír.
− McCann, miért van az, ha azt a szót használod, régi,
rögtön évezredekben kezdek számolni? - kérdezte Flavia. A
detektív fölnevetett.
− Talán a hanghordozásom teszi? Vagy az, hogy hangsúlyosan
ejtem mind a két szótagot? Mindegy. Gyanakvásod helyénvaló.
Ez a barátom hihetetlenül öreg és igen bölcs ember. Remélem,
képes lesz információval szolgálni a Vörös Halál holléte felıl.
Elisha megrázta a fejét.
− Nem vámpír, mégis több mint ezeréves? Ki ez a barátod,
McCann? Vagy inkább mi?
− A világ tele van titkokkal, Elisha - felelte Dire McCann. -
Mindegy, mennyit vélsz tudni közülük, mindig akadnak váratlan
meglepetések a sötétségben. A barátom nem vámpír és nem is
mágus, de már nagyon régóta él.
− Utálom a meglepetéseket - jegyezte meg Flavia. - Mindig bajt
jelentenek, különösen ha te is érintve vagy.
A pincér visszatért az italokkal. Elisha azonnal szürcsölgetni
kezdte a kávéját, Flavia pedig gyanakvóan méregette a poharát,
mintha attól tartana, bármelyik pillanatban leugorhat az asztalról.
McCann fölemelte a borát, de még nem kortyolt bele.
− Van egy apró gond ezzel a látogatással - mondta, visszafojtott
nevetéssel. - Hegyvidéki ismerısöm egyáltalán nem szíveli a
vámpírokat. Elisha és én fogjuk meglátogatni, neked és
Madeleine-nek addig Bernben kell maradnotok. Csak egy
éjszakáról van szó.
Flavia szeme összeszőkült.
− Ez ugye nem megint egy olyan önálló kalandod, McCann? -
Fenyegetés lapult a hangjában. Elisha összerezzent. Flavia keze
az asztallapra simult, úgy nézett ki, mint egy ugrásra kész
vadászó macska. - Figyelmeztettelek, hogy mi történik, ha még
egyszer lelépsz. Az én türelmemnek is van határa.
A detektív letette immáron üres poharát, és. megtörölte a
száját.
− Nem túloztál a bor minıségével kapcsolatban - fordult
Elishához. - Olyan az íze, mint az eceté. Még annak is rossz. - A
Sötét Angyalra nézett. - Biztosíthatlak, hogy ezen az úton nem
lesznek trükkök. Ez a barátom volt az elsı, aki tájékoztatott róla,
hogy Baba Yaga fölébredt a torporból. Kiterjedt informátor- és
kémhálózattal rendelkezik, amely felér a Nosferatuk vagy a
Giovannik lehetıségeivel... az ügynökök pedig egyenesen neki
jelentenek. Kevés fontos dolog kerüli el a figyelmét. Ha valaki
tudja, hol találjuk a Vörös Halált, hát ı az. Sajnos azonban
hosszas csatározásokat vív . egy különösen rosszakaratú
vámpírral. A Dzsihádnak ez a szakasza immár ötezer éve tart, s
nem mutatja enyhülés jeleit. Végül beleegyezett, hogy
találkozzon velem, de csak azzal a feltétellel, hogy nem viszek
magammal Káinitát az erıdjébe.
− S ez a titokzatos figura hajlandó fogadni téged... - mondta
Flavia kérdı hangsúllyal.
− Közös az érdeklıdésünk az alkímia iránt - vágta rá
McCann. - Emellett az évek során kiérdemeltem a bizalmát. Sok
közös célunk van.
− Milyen szerencsés - gúnyolódott Flavia. - És van ennek a se nem
vámpír, se nem mágus barátodnak neve is? Vagy rangja?
− Mindkettı volt neki - bólintott McCann. - De egyiket sem
mondom meg. Bizonyos dolgokat jobb nem tudni.
A detektív körbehordozta tekintetét a teraszon, aztán felállt,
és üdvözlésre emelte a kezét.
− Ott jön Madeleine.
− Végre - sóhajtott Flavia. Baljós vigyorral Elishára bámult
érintetlen vörösboros pohara fölött. Halkan, hogy csak a fiú
hallja, így szólt: - Tehát McCann-nel tartasz abba az erıdbe. Az
utazás után talán beszélgethetnénk a látogatásodról. Nagyon
kíváncsi vagyok a hely lakójára. - Hosszú nyelvével megnyalta az
ajkát. - Olyan gyönyöröket nyújthatok neked, amikrıl kis
Giovanni barátnıd álmodni sem mer.
Elisha nem felelt. A Sötét Angyal megrémítette. İ volt a
legérzékibb, legszexisebb nı, akivel valaha is találkozott, mégis
érezte, hogy a lelke jégbıl van.
 − Kapcsolatba tudtál lépni Pietróval? - kérdezte McCann, ahogy
Madeleine leült közéjük egy üres székre, Elisha mellé. A sötét
hajú vámpír rövid mosolyt küldött felé. Volt vala-

76
mi furcsa az arckifejezésében, Elisha pedig azon tőnıdött,
vajon mirıl tárgyalhatott a nı a nagyapjával.
− Hosszasan beszélgettünk - mondta Madeleine. - Meglepıdött,
hogy a Közel-Keleten vagyunk. A vonal nem volt biztonságos,
ezért csak általánosságokat mondtunk, közös emlékeinkre
utalgattunk, ami minden hallgatózót megzavart volna. Némi
idıbe telt, de sikerült figyelmeztetnem a Vörös Halálra. Abban
maradtunk, hogy értesíti a klán többi tagját, legyenek résen a
szörnyeteggel kapcsolatban. Megígértem, hogy holnap újra
hívom.
− Lemaradtál a legújabb kinyilatkoztatásról - szólt közbe
Flavia. - McCann hegymászó expedícióra visz minket. Csak te
meg én maradunk az erdészházban.
− Micsoda? - csattant föl Madeleine. - Hegymászás? Nem
értem.
− Én sem - felelte Flavia. - Bár ez eddig sem akadályozta
McCannt.
A detektív színlelt rosszindulattal csóválta meg a fejét.
− Szegény, szegény hányatott sorsú Asszamita. Egy legendás
szörnyeteg elleni küzdelem nem volt elég izgalmas, máris új
veszélyek után kutat.
McCann röviden fölvázolta a következı pár nap terveit Madeleine-
nek. Miközben beszélt, a nı homlokán összefutottak a ráncok.
Mire a detektív a végére ért, a Giovanni is ugyanolyan dühös
volt, mint Flavia.
− Hogyan szolgáljalak testırként, ha nem hagyod, hogy veled
tartsak egy ilyen veszélyes útra? - kérdezte mérgesen. - Mellesleg
nem csak a saját életedet kockáztatod, hanem Elisháét is. Ha ez
a titokzatos ismeretlen ennyire ügyel a biztonságára, mi lesz, ha
úgy dönt, túl sokat fedett föl magából elıtte? Akkor mi lesz?
Elhallgatott, de csak egy pillanatra. Egyre komorabb lett.
− A Giovanni klán az elmúlt pár évtizedben egyre aktívabb
Svájcban; a bankszakma érdekli ıket. Az elmúlt években aggasztó
történetek terjedtek el egy titokzatos emberfeletti lényrıl, aki
valahol Bern közelében él. Úgy hírlett, aki megpillantja az arcát,
meghal. Mi a garancia, hogy Elisha nem jut erre a sorsra? Mi a
garancia, hogy biztonságban visszatér errıl az útról?
− Az ismerısöm maga terjeszti ezeket a hazugságokat, hogy
zavartalanul létezhessen - magyarázta McCann. - Bár kissé
lehengerlı és arrogáns a természete, nem kegyetlen. Sosem ölne
meg valakit alapos indok nélkül. Ami pedig a hegymászókat
illeti, azoknak, akik véletlenül rábukkannának a rejtekhelyére,
kitörli az emlékezetét, és szabadon engedi ıket. Sokkal
nehezebb lenne megmagyarázni, ha holttesteket hagyna hátra,
mintha néhány utazónak hézagos lesz a memóriája.
− Dire McCann arrogánsnak nevez valakit? - nevetett föl
Flavia. - İszintén sajnálom, hogy nem találkozhatom ezzel a
különleges személlyel.
Félig lehunyt szemhéja mögül Elishára nézett, sötét szeme úgy
csillogott, akár a szén.
− Mi történik, ha a barátjának nincsenek hasznos információi
számunkra, Mr. McCann? - kérdezte Elisha, kerülve Flavia
tekintetét. Az Asszamita még gondokat okozhat. - Hova megyünk
azután?
− Párizsba - felelte a detektív. - Találkozóm van Alicia Varneyval.
Remélhetıleg tud valamit, amit mi nem. İ szeret tájékozott lenni.
− Kíváncsian várom a találkozást Ms. Varneyval -
mondta Madeleine. - Pietro gyakran szidalmazza ıt. Nem
tudom, mi a pontos oka rá, de úgy vettem ki, a hölgy pénzügyi
manıvereivel van kapcsolatban. A nagyapám senkit sem
kedvel, aki nagy vagyonokat irányít. Biztos nagyon érdekes nı.
− Senki máshoz nem fogható - bólintott McCann. - Nagyon
közel állunk egymáshoz.
Flavia szenvtelenül fölnevetett. Elisha eltőnıdött, mint
mindig, ha valamit nem értett.
− Ideje meglátogatni Rambamot - közölte McCann. Fölállt a
székbıl. - Van még néhány részlet, amit tisztázni akarok vele a
Vörös Halálról, mielıtt elbúcsúznánk.
Együtt hagyták el az éttermet. Minden férfi Flavia után bámult,
amint kéjesen ringó csípıvel távozott. Az Asszamita szeretett a
figyelem középpontjában lenni. A járda miatt kénytelenek
voltak kettesével haladni, McCann Flaviával, Elisha pedig
Madeleine-nel.

78
 - Elégedettnek tőnsz a telefonhívás eredményével - mondta
Elisha. - Biztos jó híreket kaptál.
- Igen kedvezıeket - erısítette meg Madeleine. Elishát teljesen
váratlanul érte, ahogy a nı belekarolt. Bár a bıre hővös volt, a
fiú egyáltalán nem bánta. - Nagyon sokáig nem felejtem el a ma
esti beszélgetésünket.
S bár Elisha újra és újra rákérdezett, mirıl volt szó,
Madeleine nem mondott többet.9. fejezet

Szicília, 1994. április 2.

on Caravelli alaposan szemügyre vette a zárt láncú vi-

D deohálózat egyik képernyıjét. Húsz hasonló

monitor állt erıdítményének központi biztonsági
helyiségében. A kamera, amelynek a képét nézte, az épület
legnagyobb konferencia-központjában helyezkedett el. Mielıtt
fontosabb tárgyalásokba kezdett, a capo da capo szeretett
kémkedni alattvalói után. Biztos akart lenni benne, hogy nem
tartogatnak meglepetéseket számára. Egy bérgyilkosságra és
erıszakra specializálódott szervezetnél csak úgy lehetett hatalmon
maradni, ha egészségesen paranoiás volt a vezér. Don Caravelli
azért nem bízott senkiben, mert nem bízhatott senkiben.
− Nincs náluk fegyver? - kérdezte Marius Michaud-t, a
komplexum biztonsági fınökét.
− Semmi olyasmi, amit a fémdetektorok kimutatnának - felelte
Michaud. - Az utasításai alapján érkezésükkor mindegyiket meg
is motoztuk. Egyiküknél sincs fegyver.
− Helyes - mondta Don Caravelli. - Sosem árt emlékeztetni ıket
arra, hogy mekkora hatalmam van az életük fölött.
A tanácsterembe zsúfolódott harminc vámpír nyugtalannak
tőnt. Erre számított. Mostanra már biztosan hallottak Don
Torazon és Don Brusca kivégzésérıl. Bár a várakozó
vértestvérek a leggonoszabb, legkegyetlenebb gyilkosok hírében
álltak, egy félelmükben osztoztak. Rettegtek vezérüktıl, Don
Caravellitıl. Mint a maffia teljhatalmú vezetıje létezésük az ı
kezében volt. Ezt a kezet pedig gyakran hajlamos volt ökölbe
szorítani.
Egész Európából érkeztek a parancsára. A hírt múlt éjszaka
küldték szét, a válasz pedig, ahogy a don számította, azonnali volt.
Senki sem merte elmulasztani a találkozót. Mikor Don Caravelli
csettintett, alattvalói ugrottak. Az ı szava volt a törvény.
Elégedetten távozott a vezérlıbıl, és az alig százlépésnyire lévı
tanácsterembe sétált. Azonnal csönd telepedett a jelenlévıkre,
amint belépett.
81
− Barátaim! - jelentette ki, köszöntve a megjelenteket, és a
pódiumra sietett. - Kérem, üljenek le! - Mielıtt elérte volna
pulpitust, már mindenki elfoglalta székét.
− Köszönöm, hogy részt vesznek a találkozón - kezdte,
tekintetével végigmérve vendégeit. Tizenkilenc férfi és tizenegy nı.
Mindegyikük valóságos vérfolyamon vágta keresztül magát, mire
a maffia kapitánya lehetett. - Általában nem szeretek ilyen sietve
konferenciákat tartani, de nem szokványos idıket élünk. A
segítségükre van szükségem. Két halandó két vértestvérrel
együttmőködve a maffia létezését fenyegeti. El kell pusztítani
ıket.
Senki sem szólt egy szót sem. Don Caravelli nem is számított
másra. Megértették, hogy az udvarias szavak mögött parancs
rejtızik. A fınökök fınöke nem szívességet kér. Utasításokat oszt,
és engedelmességet követel. Azonnal.
Fölemelte a kezét, és a szoba elsötétült. A mellette lévı fehér
vászonra egy gyönyörő fiatal nı képe vetült.
− Gondolom, ıt ismerik - folytatta Don Caravelli. - Számos
alkalommal láthatták már a múltban. Ezt a látszólag fiatal és
ártatlan hölgyet Alicia Varneynak hívják. Ám se nem ártatlan, se
nem fiatal. İ a világ egyik leggazdagabb embere, valamint ı az
amerikai Szindikátus mögött megbúvó hatalom. Évtizedek óta az
egyik legnagyobb ellenfelünk. Végre elérkezett az idı, hogy
megszabadítsuk tıle a világot. Bár halandó, mindeddig nem
sikerült megölnünk. Sok fajtánkbeli próbálkozott már
sikertelenül. Ne becsüljék alá sem ıt, sem a társát. Nem egyszerő
halandók, ne így kezeljék ıket. - A kép eltőnt, helyette egy férfi
arcáról készült ceruzavázlat jelent meg. - A barátjának Dire
McCann a neve. Detektívként dolgozik, azt állítja magáról, hogy
kóbor mágus. Fúresamód Mr. McCannrıl nem létezik fénykép. - Don
Caravelli hangjában fenyegetés érzıdött. - Ezt a tényt aggasztónak
tartom. Túl sok megválaszolatlan kérdés kering körülötte. Csak egy
biztos, hogy nagyon veszélyes. - A don csettintett, a fények pedig
újból kigyúltak. - Mindkét halandó sokat tud Káin gyermekeirıl.
Varney ghoul, talán McCann is az. Mint említettem, kevés a
bizonyítható tény velük kapcsolatban. Úgy hisszük, valahol
Európában tartózkodnak, s részei egy alattomos tervnek,
amelyet a Kamarilla bizonyos öregjei szınek a maffia
elpusztítására. Amit avén bolondok nem irányíthatnak, azt
megpróbálják elpusztítani. Ezt nem engedhetem. Ahogy önök
sem. Az önök feladata, hogy megtalálják ezt a két halandót.
Keressék meg ıket, akárhol vannak is. Kezdünk kifutni az
idıbıl. Győjtsenek össze akkora erıt, amekkorát csak
szükséges, ismétlem, amekkorát csak szükséges, és pusztítsák
el mindkettıt. Kerítsék be, öljék meg ıket, és hozzák el nekem
a fejüket. Ha sikerrel járnak, jutalmat kapnak. Ha elbuknak... -
Don Caravelli befejezetlenül hagyta a mondatot. Fölösleges volt
fenyegetıznie. - Van kérdés?
− Említette, hogy a két halandó vértestvérek társaságában
utazik. - Serge Reejmar volt az, Magyarországról. - İket is
pusztítsuk el?
Don Caravelli elmosolyodott és bólintott.
− Ha tudják, igen - mondta, kerülve a két vértestvér kilétének
említését. Minél kevesebbet tudnak róluk, annál jobb. - Bár engem
kevésbé aggaszt a két vámpír, mint a halandók. McCann és
Varney a maguk célpontjai. Terjesszék el a hírt. Jelenleg még
nem tudják, hogy fölkeltették a figyelmünket. Maradjon is ez így.
Elég, ha akkor fedezik föl, hogy a maffia vadászik rájuk, ha a
csapda már bezárult. Nem korábban.
A capo da capo tekintete végigsöpört az egybegyőlteken.
− Mára ennyit - mondta kurtán. - Megkapták az utasításokat.
Engedelmeskedjenek. Afejüket akarom.
Egyetlen újabb szó vagy gesztus nélkül Don Caravelli elhagyta
a termet. Megtette az elsı lépéseket, hogy teljesítse Elaine de
Calinot val kötött alkuját. Serege mozgásba lendült. A maffia volt a
legkiterjedtebb bőnszövetkezet egész Európában. Ügynökei
biztosan megtalálják a két halandót, akkor pedig már közel a
haláluk órája.
Tíz perccel késıbb, rövid, vezérlıben tett látogatása után
kinyitotta legbelsı szentélyének ajtaját. Nem lepte meg, hogy
Elaine már ott várt rá. Számított a Tremere Belsı Tanács
tagjának látogatására.
− Látom, nem kerül sok problémájába kikerülni méregdrága
biztonsági berendezéseimet - jegyezte meg, miközben elfoglalta
szokásos helyét a fegyverfal elıtt. - Milyen elkeserítı. Talán
ellenıriztetnem kellene a rendszert. Vagy csak Michaud-t
kellene darabokra tépnem.
82
− Ahogy tetszik - mondta Elaine. Állva maradt, varázslóbotjára
támaszkodott. Élénk kék szemében vidámság csillant. -
Egyiknek sem lenne túl sok haszna, hisz a gépek nem sokat érnek
a Tremere klán öregjével szemben. A biztonsági fınökök szintén
átverhetık. Láthatatlan vagyok, hacsak nem akarom, hogy
lássanak.
− Nekem nem okozott gondot észrevenni magát - mordult fel
Don Caravelli.
− Ne feledje a szavaimat, orgyilkos - nevetett Elaine. - Legyen
ez a kis bemutató a lecke.
A maffiafınök szeme elkerekedett a döbbenettıl. A Tremere
varázslónınek hőlt helye volt. Elaine és botja eltőnt, amint a nı
befejezte a mondatot. Mintha a föld nyelte volna el. A don
érzékei, bár ezerszer élesebbek voltak, mint bármely halandóé,
nem érezték jelenlétét a szobában. Csodálkozva állt fel a
székébıl, hogy megvizsgálja a helyet, ahol vendége eltőnt, de
ekkor egy tır ért a torkához.
− Gondolom, értette a célzást - szólalt meg Elaine, és Don
Caravelli asztalába vágta a fegyvert. A penge még remegett egy
darabig a lendülettıl. - Sok vámpír hiszi úgy, hogy ismeri a
Fátyol-diszciplínát. Ám csak kevesen a mesterei. Csak akkor
látszom, ha látszani akarok.
− Jó taktika - bólintott Don Caravelli. Követhetetlen
sebességgel fölkapta a tırt, és belevágta a szemközti falba,
akkora erıvel, hogy markolatig beleállt. - A demonstrációk
mindig oktató jellegőek. Különösen ha megbízható szövetségesek
közt történnek.
− Kiváló megfigyelés - kuncogott Elaine. - Ön kiváló társ, Don
Caravelli. Felteszem, rettegett ellenfél.
− Ellenségeim vére beszél helyettem is - válaszolta Don
Caravelli, miközben Elaine az asztal túloldalára sétált. -
Kísértetük megremeg a nevem hallatán.
− Mégis egy fiatal leány haragjától fél - jegyezte meg Elaine. Don
Caravelli szitkozódott.
 − Madeleine Giovanni létezésem átka. Fáradhatatlan gyilkos,
nem ismer könyörületet. - Arcára mosoly kúszott. -
Éppenséggel sok közös dolog van bennünk. Ha nem nézném a
származását, akár az egyik gyermekem is lehetne. Az a szuka
az én nemezisem.
− Megállítjuk - jelentette ki Elaine. - Része az alkunak. Tartsa
be a magára esı részt, és a Giovannik Tıre nem zaklatja többé.
− A vadászat megkezdıdött - közölte Don Caravelli. - Ha
Európában vannak, ahogy állítja, akkor az ügynökeim
megtalálják ıket. Váratlan és kellemes meglepetés volt
fölfedeznem, hogy Alicia Varney az egyik célpont. Ez kissé
megnöveli a téteket. Az ı halála biztos, akárcsak Dire
McCanné.
− Remélem is. A maga érdekében. - A szıke nı elhallgatott. -
Mondja meg a csatlósainak - folytatta -, hogy különös tekintettel
legyenek Párizsra. Erıs a gyanúm, hogy a két bosszantó
halandó a Fények Városában fog feltőnni.
− Párizsban? - ismételte Don Caravelli, igyekezvén mellızni
hangjából a kíváncsiságot. Érezte, hogy az állítás több puszta
gyanúnál.
− Keringenek kósza hírek, hogy egy ısöreg Nosferatu lakik a
város csatornáiban - magyarázta Elaine. - A pletykák szerint
Phantomas a neve. Gyanítom, hogy McCann és Varney ıt
keresik.
- Helyes - mondta Don Caravelli, gondosan megválogatva
szavait. - Az ı nevét használva állíthatunk csapdát nekik. Azt is
tudja, miért keresik ezt a Káinitát?
− Fogalmam sincs - felelte Elaine.
Don Caravelli bólintott; sejtette, hogy a nı hazudik. - Nem
számít. A neve elég lesz.
− Ölje meg ıt is, ha akadályozza a tervében - biztatta Elaine.
− Természetesen - felelte Don Caravelli. - A szavam kötelez.
Nem hagyom, hogy bárki is az utamba álljon.
Mielıtt azonban elpusztítaná Phantomast, Don Caravelli még
minden titkát ki akarta csikarni belıle, különösen azokat, amelyek
úgy aggasztották Elaine de Calinot-t. A Tremere-nek igaza volt, Don
Caravelli veszélyes ellenfél. És senkiben sem bízott, még a
szövetségeseiben sem.
84
 10. fejezet

Párizs, Franciaország, 1994. április 3.

ondják, ha valaki elég sokáig üldögél a Café de la P a ix

M teraszán az Operaházzal szemben, elıbb-utóbb az

egész világ elsétál elıtte. Bár sok minden
m e g v á l tozott, mióta ezeket a szavakat elıször kimondták, az
étterem nyitott terasza továbbra is a legalkalmasabb egész
Párizsban, ha valaki az embereket akarja figyelni. Mintha ez
lenne a tengely, amely körül a város forog.
Akad néhány hely, amely nagyobb a nála, de nem sok. A gazdag és
befolyásos emberek kedvelt pihenıhelye, a híreseké vagy azoké,
akik híresek akarnak lenni, és a hírhedteké, vagy akik azzá
akarnak válni. Az árak, akárcsak a díszletek, hatalmasak. Egy
délutáni uzsonna árából jegyeket lehet venni az Operába. Csak a
nagyon gazdagok és nagyon ostobák fogyasztanak itt többet egy
csésze kávénál és némi süteménynél. A módosabbak esetleg
bort szopogatnak, úgy figyelik a kavargó emberáradatot.
A terasz hátsó részében egy kis asztalnál üldögélı fiatal pár
kevés figyelmet vonzott magára a vendégek észérıl. Megjelenésük
alapján gazdagok voltak, és elmélyülten társalogtak. Az ilyen
embereket jobb egyedül hagyni. Arcvonásaik halványan
hasonlítottak egymásra; inkább tőntek testvéreknek, mint
szeretıknek. A személyzet tagjai közül senki sem emlékezett rá,
mikor érkeztek vagy mit rendeltek. Nem is számított. E pár
esetében sosem számított.
A napbarnította férfi magas volt, karcsú, szıke hajú, világoskék
szemő. Rövid ujjú fehér inget, fehér vászonnadrágot, valamint fehér
cipıt és zoknit viselt.
Testvére kötött fehér felsıt hordott, rövid fehér szoknyát, áttetszı
harisnyát és fehér magas sarkút. Csillagok és keresztek mintázata
díszítette harisnyáját. Haja élénkvörös volt, szeme pedig ugyanolyan
élénk kék színő, mint a bátyjáé. Alakja láttán a férfiak, különösen a
párizsiak, utánafordultak volna, ám furcsamód mégsem vonta magára
figyelmüket.
Beszélgettek és nevetgéltek, hangjuk mégsem hallatszott el a
szomszéd asztalig. Idırıl idıre a férfi vagy a nı a tömeget kémlelte,
mintha várnának valakit. Nem siettek, az események úgy
haladtak, ahogy számították.
− Mikor érkezik Alicia? - kérdezte a nı, aki Rachel Young-nak
nevezte magát. Az évszázadok során ismerték már Leah, Mareth,
Tablis, Seramis, Elizabeth, Jill és még számos néven, de csak
testvére és apja ismerte az igazi nevét. Hétezer esztendı alatt
jelentıségét veszítette.
− Ha jól tudom, múlt éjszaka jött repülıvel - felelte a
bátyja. A Rúben nevet használta, bár akárcsak nıvérének, neki
is számos neve volt már az idık során. Ikrek voltak. - Számításaim
szerint ı és Jackson ma kora este érkeznek ide, a Caféba.
McCann sosem mutatkozik nappal. Kerüli a napfényt.
− Már én is észrevettem - bólintott Rachel. - Megalázó érzés
volt akció közben látnom. Az igazat megvallva nem jövök rá
pontos kapcsolatára Lámékkal. Olykor nem tőnik többnek
ravasz detektívnél, akinek jó drámai érzéke van. Aztán váratlanul
emberfeletti képességeket produkál, vagy olyan eseményeket emleget,
amelyek ötven évszázaddal ezelıtt történtek. Ez az ember egy két
lábon járó rejtély.
− Nem ghoul, mint Alicia - folytatta Rúben. - És nem is
mágus, mint ahogy állítja. - Megrázta a fejét. - Dire McCann
egyedülálló jelenség, tartok tıle, sosem tudjuk meg a titkát.
− Én nem adom fel olyan könnyen - jelentette ki Rachel. -
Amint véget ér ez a felfordulás a Vörös Halál körül, mindent ki
akarok deríteni róla.
Fölnevetett, hangja érzéki volt, amitıl minden férfi hátán végigfut a
hideg. Mégsem reagált senki a kávéházban. Rúben és Rachel nem
akarták, hogy meghallják vagy észrevegyék ıket. Amit akartak, az
úgy lett.
− Hát remélem, lesz rá esélyed - mondta Rúben. - A Vörös
Halál a Szabbatot és a Kamarillát is be akarja kebelezni. Ha
McCann és Varney nem találkoznak idejében Phantomasszal, a világ
kényelmetlenül forró hely lesz.
Rachel elfintorodott.
− Ha a Sheddek megtámadják a mi valóságunkat, az komoly
katasztrófa lenne. Akkor közvetlenül be kellene avat-

86
koznunk az emberiség dolgaiba, ami mindenféle további
kellemetlenségeket jelenthet.
 − Nem is beszélve arról a rengeteg kérdésrıl, ami felmerülne,
és amire nem akarunk válaszolni - tette hozzá Rúben. - Nem, még
mindig az eredeti tervünk a legjobb. Minden tılünk telhetıt
megtettünk, hogy Lámékot és Ániszt a megfelelı irányba tereljük,
hogy elpusztíthassák a Vörös Halált. Most már rajtuk áll, hogy
befejezzék a munkát.
− Phantomas legalább részben rájött az igazságra a Vörös
Halállal kapcsolatban - állapította meg Rachel. -
Figyelemreméltó képességgel rendelkezik, hogy összerakja az
információmorzsákat. Briliánsak a következtetései.
− Az elmúlt évezredben, mialatt összeállította az
enciklopédiáját, rendkívüli rálátása lett a Káinita
gondolkodásmódra - magyarázta Rúben. - Tudása folytán a
legösszetettebb terveket is villámgyorsan kibogozza.
− Még szerencse, hogy nem tud rólunk túl sokat - mondta
Rachel csillogó kék szemekkel. - Jobb szeretem, ha senki sem
tud rólam.
− Kis szerencse folytán összefüggésbe hozott Khufuval -
vigyorodott el Rúben. - Ez a gond, ha kıbe vésik az
arcvonásaidat. De nem sokat számít. McCann kitalálta, kik
vagyunk, mikor Maimonidésszal beszélt, az egyiptomi pedig ismer
minket és a munkásságunkat.
− Svájci barátunk egy szót sem szól rólunk - állította Rachel. -
Végtére is mi adtuk neki a legtöbb eredeti iratot Baba Yagáról,
amelyeket McCann-nek küldött. A detektívnek pedig annyi saját
titka van, hogy nem kezd rólunk pletykálkodni senkinek.
− Remélem - vonta meg a vállát Rúben. - Fogadok, hogy
apánknak sosem volt gond megırizni a titkait.
− Nehéz kívül maradni, ha megpróbálod irányítani a
történelmet - kuncogott Rachel.
− Ami azt illeti - mosolygott vissza Rúben -, gondolom,
figyelemmel kísérted Elaine mesterkedéseit.
− Azt hiszem - felelte Rachel. - Szörnyen jól ért az álcázó
mágiák szövéséhez, szerencsére azonban én jobb vagyok nála. De
be kell ismernem, legutóbbi erıfeszítései bonyolultabbá tették a
játszmát.
− Rengeteg a maffiabérenc az utcákon - jegyezte meg
Rúben.
− Nem tehetünk sokat ellenük - sajnálkozott Rachel. -
Elaine kijátszotta az aduját, mikor fölbérelte Don Caravellit. Az a
fickó egy sereg bőnözınek parancsol. Mindenütt ott vannak.
− Nagyot csalódnék, ha Alicia vagy Dire McCann egy
maffiabérgyilkosnak esne áldozatul, mielıtt még beszélhetnének
Phantomasszal - csóválta a fejét Rúben.
− Szörnyő volna - sóhajtott Rachel. - Szerencsére már
bizonyították, hogy képesek megvédeni magukat. Meglehet,
hogy Párizs utcáin hamarosan sok vér fog folyni, de kétlem, hogy
McCann vagy Varney vére lenne.
− Ideje indulnunk - mondta Rúben. - Alicia úton van ide.
Érzem, ahogy halad keresztül a városon. Bár kellemes látvány,
azt hiszem, nem lenne okos dolog, ha itt találna minket.
− Mi lesz a fizetéssel? - kérdezte Rachel. - A bor drága fajta
volt.
− Egyik pincér sem emlékszik rá, hogy kihozta volna nekünk -
mosolygott Rúben. - Egyetlen számlára sem írták föl, bár leltárkor
talán feltőnhet valakinek a hiány.
− Valaki majd elszámolja - kacsintott Rachel. - Ne feledd, ez itt
Párizs, ahol a személyzet mindig találékony.
− Imádom Párizst tavasszal - lelkendezett Rúben.
− Én pedig ısszel. Feltéve, ha lesz még ısz egyáltalán.
− Reménykedjünk - komorodott el Rúben, s hangjába
elszántság vegyült. - A Vörös Halál karneválja csaknem teljes,
Linzben pedig lehull majd az álarc. A Sheddek vagy gyızni
fognak, vagy elpusztulnak.
88

11. fejezet

Bern, Svájc. 1994. április 3.

repülıgép nem sokkal éjfél után landolt. Egy fekete Mer-

A cedes limuzin várakozott McCannre és Elishára. Flavia

nem tőnt elégedettnek, akárcsak Madeleine Giovanni.
− Nem tetszik ez nekem, McCann - mondta, miközben a so- fır
türelmesen várakozott nem messze tılük. Magas, sovány alak volt,
tarkopasz, arca cserzett, akár egy régi bırdarab, s teljesen
kifejezéstelenül állt az autó mellett. Tetıtıl talpig feketébe öltözött, és
nyilvánvalóan nem svájcban született. Elisha sejtése szerint arab
lehetett. - Elképzelhetı, hogy csapdába sétáltok. Hogy siessünk a
segítségetekre, ha nem tudjuk, hová mentek?
A detektív nevetett.
− Biztos vagyok benne, hogy Madeleine mostanára akár egy
gleccser alatt is megtalálná Elishát. - A Giovanni arckifejezése
láttán sietve folytatta. - Nem mintha aggódnia kellene ilyesmi miatt.
Az egész utat elıre megbeszéltük, ígérem nincs miért
idegeskednetek. Elisha és én teljes kényelemben leszünk.
Valószínőleg jobban fogunk pihenni, mint ti ketten.
− A városbeli kapcsolataink egy igen kellemes nyaralót
szereztek nekünk - mondta Madeleine. Hangja hővös volt, akár
az éjszakai levegı. - Megteszi arra a rövid idıre, amíg itt leszünk.
De továbbra sem támogatom, sıt kifejezetten ellenzem ezt a
céltalannak tőnı kockázatos utat. Az ellenségre kellene
vadásznunk, nem az Alpokban meglátogatni titokzatos
idegeneket.
− Információra van szükségünk - vágott közbe McCann, s
hangjába némi türelmetlenség vegyült. Elisha meg tudta érteni.
Bár nem ismerte túl régóta Madeleine-t, a fiú rájött, hogy olyan
makacsság van benne, ami még a legerısebb akaratú embereket is
megingatja. Továbbra is hihetetlenül érdekes nınek találta, de
megvoltak az apró hiányosságai. - Remélem, fontos dolgokat
sikerül megtudnunk látogatásunk során. Majd azután
ítélkezzetek a hasznosságáról, ha visszatértünk, rendben?
− Még mindig nem tetszik - morogta Flavia. A sofırre nézett. -
Honnan tudhatjuk, hogy megbízhatunk ebben az alakban? Az
ellenségeink mindenütt ott vannak.
− A neve Echtabana - közölte McCann, és intett neki, hogy lépjen
közelebb. - Számos alkalommal szolgált már a sofırömként.
Hőséges szolgálója urának, és biztosíthatlak titeket, hogy az
akaratát nem lehet megtörni.
Flavia a cserzett bırő férfira nézett, tekintetében gyanakvás
izzott. Amaz rezzenéstelen tekintettel állta a pillantását. Egy
másodperccel késıbb az Asszamita elfordult, és csalódottan
megrázta a fejét.
− Az elméje kemény, nem enged külsı hatásnak - konstatálta. -
A gondolatait pedig elzárja az enyémek elıl. Akár Asszamita is
lehetne, halandógúnyában. A gazdája, a te barátod, érdekes
személy lehet, McCann, ha a szolgálója ekkora odaadást mutat
iránta.
− Mr. McCann-nek hihetetlenül kiterjedt baráti hálózata van -
jegyezte meg Madeleine.
− Ha elég sokáig élsz - mondta a detektív, megragadva Elisha
könyökét -, sok érdekes emberrel találkozhatsz. Holnap este
találkozunk veletek a nyaralónál. Addig is próbáljátok kerülni a
bajt, csak semmi vad bulizás.
Biccentett a sofırnek.
− Indulhatunk, Echtabana. Túl sok idıt vesztegettünk
csevegésre.
− Kövessenek, uraim - recsegte a sofır ugyanolyan durva
hangon, akár a vonásai. - A gazdám várja önöket.
A limuzinban minibár is akadt; ablakai sötétített, foncsorozott
üvegbıl készültek. Kifelé ugyanolyan nehéz volt látni valamit,
akárcsak befelé. Elisha pedig kíváncsi lett volna az Alpokra.
− Svájcban tett utazásaim során azt tanultam meg - válaszolt
McCann Elisha ki nem mondott kérdésére, miközben Echtabana
kihajtott a repülıtérrıl -, hogy ebben az országban nem
ajánlatos kibámulni az ablakon. Általában több mérföld mély
szakadék tátong az utak mentén. Az Alpok tájaiban jobb álló
helyzetben gyönyörködni.
− Nem kedvelem a magasságokat - közölte Elisha. - Izraelben
nincs túl sok hegy.
90
− Svájcban pedig nincs túl sok sivatag - mosoly gott
McCann. - A barátom mindkét vidéket jól ismeri. Az is kiderült
már, hogy nagyra értékeli a magányt. Senki sem tudja pontosan,
merre található a kis erıdje. Valahol a Bern körüli hegyekben
van. Bár bennem igencsak megbízik, biztos vagyok benne, hogy sem
az ajtók, sem az ablakok nem fognak kinyílni addig, amíg meg nem
érkezünk célunkhoz.
− Milyen hosszú az út? - kérdezte Elisha.
− Nagyjából két óra - felelte McCann. - Persze lehet, hogy körbe-
körbe utazunk, és valójában alig húszpercnyi távolságra van a
repülıtértıl. Csak Echtabana tudja pontosan, ı pedig sosem
árulja el.
− Úgy láttam, Flaviát lenyőgözte a fickó. Szerintem ez sokat
jelent.
− Flavia ritkán osztogat dicséreteket - mondta McCann. - Lehet,
hogy megemlítem szavait a barátomnak, bár kétlem, hogy túl
sokat jelentene neki. Győlöli a vértestvéreket, és nem bízik meg
bennük, bár némileg tiszteli az Asszamitákat.
 − A Dzsihádot említetted - váltott témát Elisha. - Nem hittem
volna, hogy az embereket is ugyanúgy érinti, mint a vámpírokat.
− A barátom valamivel több mint ember - jelentette ki
McCann. - Hamarosan magad is megtudod. Most pedig nyugodj
meg és lazíts, Elisha. Nem volt túl sok szabadidım, hogy
gondolkozzam az elmúlt pár napban anélkül, hogy Flavia
vagy Madeleine közbe ne vágott volna. Össze kell szednem a
gondolataimat, mielıtt megérkeznénk.
− De...
− Hallgass.
Elisha Rambam mellett töltött ideje során megtanulta, hogy
tisztelje az öregebbeket, így elfojtotta ezeregy kérdését, amit
szeretett volna föltenni. Lehunyta a szemét, s hátradılt a limuzin
kényelmes ülésében, tudván, túl izgatott ahhoz, hogy pihenni
tudjon.
McCann rázta föl szendergésébıl pár perccel érkezésük elıtt.
− Elnézést - szabadkozott Elisha álmosan, és megdörzsölte
a szemét. - Nem gondoltam, hogy el fogok aludni.
− Semmi gond - intett McCann egy üres borosüveg felé a minibár
lehajtott pultján. - Pár pohár ebbıl a kitőnı fehérzifandelbıl
kellemes társaságnak bizonyult. Értékeltem a csöndet.
− Közel járunk már ahhoz az erıdhöz? - kérdezte Elisha
fölülve.
− Echtabana szerint bármelyik percben megérkezhetünk.
− Remélem, Madeleine jól van - sóhajtott Elisha
elkalandozva. - Csalódottnak tőnt, amiért nem jöhetett velünk.
− Én nem aggódnék miatta - mosolygott McCann. - Madeleine
Giovanni csaknem száz évet túlélt már mint a világ egyik
legkiválóbb bérgyilkosa. Gyanítom, hogy amúgy unalmas
létezése során ugyan jelentıs esemény volt az életében, hogy
találkozott velünk, ám azért a képességei még megmaradtak. Túl fog
élni egy napot nélküled.
Elisha érezte, hogy elvörösödik.
− Megállt a limó - közölte McCann, megkímélve Elishát a további
kínos percektıl. - Megérkeztünk.
A sofır kinyitotta a jobb oldali ajtót.
− Uraim, kérem kövessenek. A gazdám a fogadószobában várja
önöket.
Echtabana fınöke egy kényelmes karosszékben ücsörgött egy
kis koktélasztal elıtt. A szobát kizárólag kék és arany színek
díszítették. Balján egy magas, udvarmesternek tőnı alak állt,
teljesen feketébe öltözve, ugyanolyan szenvtelen arccal, mint a
sofır.
− Barátaim - szólalt meg a titokzatos úr, miközben felállt, hogy
köszöntse ıket -, üdvözlöm önöket az otthonomban. Örülök,
hogy mindkettıjüket itt fogadhatom. Kérem, üljenek le.
A férfi két székre mutatott szemben. McCann a bal, Elisha pedig a
jobb oldali széket választotta. Echtabana megkerülte az asztalt,
és gazdája székének jobb oldalához lépett.
− Szolgálhatok valami itallal? Esetleg némi ennivalóval?
− Köszönöm, én nem kérek - mondta McCann. - Ittam egy
kis bort az autóban, de Elisha talán szeretne valamit.
− Egy pohár gyömbér jólesne - tétovázott Elisha -, és éhes is
vagyok egy kicsit. Csak a repülın ettünk valami rágcsálnivalót.
Vendéglátójuk az udvarmesterére nézett. - Hallottad. Egy
pohár gyömbér ifjú barátunknak. Én a szokásosat kérem.
92
A szakács pedig készítsen valami különlegeset. Evés közben
beszélgethetünk.
Ezalatt Elishának volt ideje szemügyre venni házigazdájukat. A
férfi látszólag a húszas évei derekán járhatott, alig pár évvel
idısebbnek tőnt Elishánál. Körülbelül százhetven magas lehetett,
sötét nadrágot és aranyszínő pulóvert viselt. Bár ült, alkata
alapján kiváló erınlétnek örvendhetett. Erıs arccsontja,
karvalyszerő orra, hollófekete haja és aranybarna színő bıre
volt. Jobb szemében intelligencia csillant, a balt pedig egy
ékköves szemfedı takarta el.
− Ahogy óhajtja - dünnyögte az udvarmester. - Úgy lesz, ahogy
parancsolja. - Finoman meghajolt, és hangtalanul távozott.
− Khemis olykor drámai tud lenni - kuncogott a férfi, visszafordult
McCann és Elisha felé. - Szeret kitenni magáért, ha vendégeim
vannak. Máskor megelégszik az „igen, fınök" válasszal.
− Hagytad, hogy túl sok Indiana Jones-filmet nézzen a tévében,
herceg - vigyorgott McCann.
− Inkább Jeeves és Bertie Wooster lehetett, mint dr. Jones -
mondta a férfi. - De affektálása ellenére Khemis hatékony alkalmazott.
Már itt is van.
Elisha rámeredt az italára. Egy aranyozott szélő kristálykehelyben
szolgálták föl. Szentségtörésnek tőnt, hogy üdítı pezseg benne.
− Be kell mutass ifjú védencednek, McCann - jelentette ki a ház
ura, miközben borostyánszín italát kortyolgatta egy hasonló
kristálypohárból.
− Elnézést - mentegetızött McCann. - Hova is tettem a
modoromat. Herceg, megtiszteltetés bemutatnom Elisha
Horowitzot, a tiszteletreméltó kutató és mágus, Mózes
Maimonidész tanítványát. Elisha, az úr Hórusz herceg Egyiptomból.
Vendéglátójuk biccentett.
− Örülök, hogy találkozunk, Elisha. Rambam már beszélt nekem
kivételes adottságaidról. Az aurádból úgy látom, hogy nem
túlzott.
Elisha elpirult. Olykor úgy tőnt, mintha mestere minden
mágusnak mesélt volna már róla. Nem zavarta ugyan a feltőnés,
csak attól félt, nem felel meg az elızetes elvárásoknak.
− Az ısi egyiptomi égi istenség nevét vette föl, herceg? - kérdezte a
társalgás kedvéért. Sok nagy hatalmú mágus úgy érezte,
biztonságosabb eltitkolni saját valódi nevét, ezért mitikus alakok
nevét vették föl inkognitóképpen.
Hórusz hangosan fölnevetett, McCann pedig nagyot fújt.
Elisha újfent elvörösödött, és nem értette, megint mit csinált rosszul.
− Természetes, hogy tévedtél - mondta a herceg, könnyeit
törölgetve. - Nem fölvettem Hórusz nevét, Elisha. Én vagyok Hórusz,
Ozirisz és Ízisz fia, Anubisz testvére és Széth, a Megrontó
unokaöccse. Bár nem vagyok isten, a világ kevés halhatatlanja közé
tartozom. Megölhetnek, de sosem pusztíthatnak el teljesen. Múmia
vagyok.
94

12. fejezet

A svájci Alpok, 1994. április 3.

együk át még egyszer - mondta Elisha fél óra múlva.
Egy ültében nehezen tudott ennél több információt el-
raktározni, különösen Dire McCann társaságában volt nehéz a
tényeket összeszednie. - Tehát meg lehet ölni magát, de elıbb vagy
utóbb a lelke és a teste újra egyesül és visszatér az életbe, s ugyanúgy
fog kinézni, mint annak elıtte.
− Ez része az Élet Igéje nevő titkos varázslatnak - magyarázta
Hórusz egy szılıszemet dobva a szájába. Elıttük nagy tálon
gyümölcsök, sajtok és egzotikus süteményfélék hevertek. A
herceg a vörös szılıszemeket majszolta, Elisha pedig a sajtokból
csipegetett. McCann szokás szerint semmit sem evett.
− Anyám, Ízisz, briliáns varázsló volt, ı fedezte föl a formulát
csaknem ötezer évvel ezelıtt. Ennek segítségével mentett meg a
nagybátyám, Széth haragja elıl, aki a Kárhozottak közé tartozott.
Nem tudom, hogy hálás legyek-e érte anyámnak, vagy győlöljem.
Mikor ugyanezt a halhatatlanságot kínálták föl neki, ı
visszautasította. Ízisz évezredekkel ezelıtt távozott a Holtak Földjére, s
egyedül hagyott, hogy harcoljak Széth és a vámpírjai ellen.
− Igen jelentıs mérető sereget sikerült fölhalmoznod az évszázadok
során - tette hozzá Dire McCann.
Hórusz megvonta a vállát.
− Néhány tucat hőséges szolga segít a Széth elleni harcban -
felelte. - De egy maréknyi múmia nem tarthat ki örökké híveinek
hordájával szemben. Ha túlzottan megcsappan a számuk, követıi új
tanítványok seregét Ölelik magukhoz.
− Abbahagyhatod a harcot - mondta McCann.
− Soha - csattant föl a herceg dühösen. - Széth elpusztította
apámat, Oziriszt, és megölte a testvéremet, Anubiszt. Fél
szememre megvakított. İ a sötétség és rontás fenevada. Mint a
Nap gyermekének szent küldetésem véget vetni ennek a
gonosznak.Sejtettem, hogy ezt fogod mondani - mosolygott McCann.
− Kérdezhetek valamit? - szólalt meg Elisha.
− Persze - felelte Hórusz, és haragja amilyen gyorsan jött, olyan
hamar el is párolgott. - Mit kívánsz tudni?
− Bár hatalmas mágikus erıknek parancsol, mégis halandó,
tehát meg lehet ölni. Ha ez megtörténik, a lelke eltávozik fizikai
testébıl, és a szellemvilágban kóborol. Évek múltán azonban teste
regenerálódik, a lelke visszatér, és újjászületik. Igaz?
− Meglehetısen leegyszerősített magyarázat, de alapjában így
igaz - bólintott Hórusz.
Elisha folytatta.
− Ha a lelkének ugyanazzal a testtel kell újraegyesülnie, akkor az
ellenségei miért nem próbálják elpusztítani a testét, amíg üres? Ezzel
megtörne a körforgás, és megtörne az Élet Igéje.
− Megpróbálták már - felelte Hórusz furcsa mosollyal a szája
szélében. - Nem is egyszer. Nagybátyámnak egy ilyen alkalommal
sikerült elpusztítania a bal szememet. Az Élet Igéje hatásához
számos elixírt és italt kellett elfogyasztanom, miközben számos
misztikus varázslatot kellett elkántálni. Ezek együtt
halhatatlanságot és bizonyos fokig sérthetetlenséget
biztosítottak számomra. Súlyos sérüléseket szenvedhetek, akár
darabokra is apríthatnak, de az évek, évtizedek vagy évszázadok
alatt a testem regenerálódik, és újra egész lesz. - Megrázta a fejét.
- Még ha véget akarnék is vetni a létezésemnek, lehetetlen volna.
Múmiaként az a sorsom, hogy örökké a világot járjam.
− Mikor Rambam megtudta, hogy meglátogatom Hóruszt -
mondta McCann -, arra kért, hogy hozzalak magammal. Gyanítom,
hogy azt reméli, valamikor a jövıben a herceggel tanulhatsz. Hórusz
a világ legnagyobb alkimistája. - Nagy elégedettséggel töltene el,
ha a tanítványom lehetnél, Elisha - fejezte ki egyetértését a herceg.
- Mágikus képességeid és az én tanításaim együtt igen érdekes
keveréket alkotnának. McCann azonban túl szerény, hisz Lámék, a
vértestvérek Sötét Messiása régóta kiváló alkimista hírében áll, ı
pedig ismeri mentora számos titkát. Hosszú idıt töltöttünk
együtt a laboratóriumomban, hogy megpróbáljuk létrehozni az
ısi elixíreket modern alapanyagokból.

96
Elisha hallgatott, de elméje vadul dolgozott. A hajóút során
Madeleine számos legendát mesélt neki a negyedik generációs
Matuzsálemrıl, akit Láméknak, a Sötét Messiásnak neveztek.
Érdekes elbeszélés volt.
A legszélesebb körben elfogadott legenda szerint Lámék egy nagy
hatalmú atlantiszi mágus, akit több ezer évvel ezelıtt Ölelt
magához egy özönvíz elıtti ısöreg Káinita. A minden vámpírt
kísértı vérszomj elıl menedéket keresve megalkotott egy mágikus
elixírt, amellyel mesterségesen elı lehetett idézni a Golcondát. Az
ital elfogyasztásával elérhette a belsı békét, amelyet sok vámpír
keres azóta is. Ez az ital feloldozás lehetett volna a Kárhozottak
számára. Ahelyett azonban, hogy megosztotta volna ezt a felfedezést
a többi Káinitával, szerelmével, Ánisszal közösen itták meg az
elixírt, majd elpusztították feljegyzéseiket. Mindketten örökre
eltőntek, és soha többé nem látták ıket. Lámék árulását sosem
magyarázta meg senki. Az évszázadok során így ragadt rá a Sötét
Messiás név, mivel egyedül ı ismerte a titkot, amivel megmenthette
volna a fajtáját.
Elisha tudta, hogy az idı és a történelem hogyan képes
eltorzítani a tényeket, s gyanította, hogy a legenda csak az
igazság egy részét írta le. Mégis azon kezdett tőnıdni, hogy pár
ezer évvel késıbb Lámék esetleg meggondolta magát.
− Elég legyen a múltból - mondta McCann morózusan. Mint
mindig, ha a társalgás a Sötét Messiásra terelıdött, most is
igyekezett témát váltani. - Beszéljünk a jelenrıl. Egész
pontosan egy vámpír érdekel, aki Vörös Halálnak nevezi magát.
Sikerült kiderítened róla valamit?
- Attól tartok, semmit - csóválta a fejét Hórusz. - Sokat
beszéltek róla, mióta összehívták a konklávét, de semmi
konkrétumot nem mondtak.
− Konklávé? - kérdezte McCann. - Mirıl beszélsz?
− Azt hittem, tudsz róla - válaszolt Hórusz. - Ezek szerint
tévedtem. Karl Schrekt, a Tremere ítélethozó összehívta Európa
leghatalmasabb vértestvéreit egy konklávéra egy ausztriai
kastélyba. A találkozó tárgya a Vörös Halál.
McCann füttyentett.
- Egy konklávé, amelyen a Kamarilla öregjei is jelen lesznek.
Mi lenne jobb alkalom a Vörös Halálnak, hogy végrehajtsa
ördögi terveit?
− Gondolod, hogy a szörnyeteg meg merne támadni több tucat
hatalmas vámpírt? - kérdezte Hórusz. - Bármennyire győlölöm is
Káin gyermekeit, tiszteletben tartom a hatalmukat. Egy ilyen
tömörülés ellen támadni öngyilkosság volna.
A detektív bólintott.
− Egyetértek. Csak úgy érzem, ı ezt tenné. - Csalódott képet
vágott. - Az idızítés kiváló. Túl sok titok lengi körül a Vörös
Halált és a Rettegett Éj Gyermekeit. Biztos van valami terve, de
átkozott legyek, ha nem találom ki.
− Sikerült azonban megtudnom néhány dolgot az ausztráliai
helyzetrıl - szólt közbe Hórusz.
− A gyilkosságokról? - kérdezte McCann.
Elsı találkozásuk alkalmával Rambam házában Dire
McCann beszélt az Ausztráliában, Oroszországban és Dél-
Amerikában zajló furcsaságokról. Mindhárom helyen Nicktukuk
jelentek meg. Közülük a legveszélyesebb Baba Yaga volt, a
Vasorrú Bába, aki hatalmába kerítette Oroszországot, és Nyugat-
Európa vámpírjait fenyegette. Hasonlóan félelmetes
képességekkel rendelkezett, bár kisebb aktivitást fejtett ki
Nuckalavee, a Bırtelen; és Gorgó, Aki A Sötétségben Sikolt.
− Rögtön a telefonhívásod után három ügynökömet Brisbane-
bıl Darwinba küldtem. Szigorú utasítással láttam el ıket, hogy
vizsgálódjanak a gyilkosságok kapcsán, de ne avatkozzanak be
- folytatta Hórusz, és fölhorkant. - A legkevésbé sem akartam,
hogy az embereimet megölje egy vámpír eredető szörny, amelyet a
bennszülöttek csak „Koponyafaló" néven ismernek.
− Nuckalavee-t tartják a legkevésbé intelligens Nicktukunak -
jegyezte meg McCann. - Alig volt emberi már azelıtt is, hogy
Absimiliard magához ölelte. Attól fogva pedig fáradhatatlan
pusztító teremtményként tartották nyilván, aki mindenkit
megtámadott, aki az útjába került, legyen az élı vagy élıhalott.
− Összesen negyvenhét embert ölt meg három nap leforgása
alatt - bólintott Hórusz. - Minden éjszaka, hiába a gondos
biztonsági eljárások, a külsı vidékek telepeseit otthonukban
mészárolták le, akárcsak a környék összes állatát. Az áldozatok
fejét minden esetben mintha hatalmas fo-
98
gakkal harapták volna le, koponyájukat pedig sosem találták
meg.
− Nem is fogják - tette hozzá McCann.
− A gyilkosságsorozatnak olyan hamar szakadt vége, ahogy
elkezdıdött. Három éjszakányi rettegés, aztán kész. A gyilkos
kilétét nem sikerült megállapítani. Két nappal az utolsó eset
után a bennszülöttek, akik tömegesen Darwinba menekültek,
visszatértek. A helyi kormányzat persze megpróbálta teljesen a
maga javára fordítani a helybeliek vándorlását, az ügynökeim
jelentéseibıl azonban kiderült, hogy a politikához mindennek
semmi köze. Bizonyos értelemben az ıslakosok megérezték,
hogy elmúlt a veszély. Nuckalavee visszatért torporba, ık pedig
biztonságosan hazatérhettek.
− Bebújt a Macdonnell-hegylánc alatti sírkamrájába -
mondta McCann. - Nagyon furcsa történet.
− A Gorgó nevő szörnyetegrıl szóló hírek sokkal aggasztóbbak
- folytatta Hórusz. - Dél-amerikai ügynökeim semmi nyomát nem
lelték Buenos Airesben. Úgy tőnik, megölte a város összes
vértestvérét, aztán eltőnt. Semmi nyom nem utal arra, hogy
hova ment. Talán még mindig szabadon kószál. A helyedben
figyelnék a hátam mögé is.
− Jól sejtem, hogy Nuckalavee-val ellentétben nem tért vissza
a sírjába?
 Hórusz megrázta a fejét.
− Az embereim ellenırizték. A barlangok egy nagyobb régészeti
feltárás színhelyén vannak. Minden feltőnı változást azonnal
észrevettek volna. Azonban megtudtak valamit, ami biztos
érdekelni fog téged.
− Rossz hír lesz - sóhajtott Dire McCann.
− Mikor nem az? - kérdezte Hórusz kuncogva. - A feltáráson
dolgozó tudósok értetlenül állnak egy jelenség elıtt, amely a föld
alatti barlangrendszer bejárata elıtt fogadta ıket. Öt évvel ezelıtt
készült fényképek szerint egy kisebb domb takarta el a lejáratot,
ezért nem fedezték fel az utat egészen mostanáig. Más expedíció
azonban a feljegyzések alapján nem járt arrafelé. Akárki nyitotta is
meg a bejáratot, csak jött és ment.
− A Vörös Halál sosem tenne ilyesmit - állította McCann. - İ és
a fajtája fél a szörnyetegektıl. Szerintük az ı vissza-térésük a
közelgı apokalipszis jele. De ha nem a Rettegett Éj Gyermekei
tették, akkor kicsoda?
− A vértestvérekben az a jó - mondta Hórusz -, hogy
mindegy, mi a bőntett, gyanúsítottakból sosincs hiány.
− És mi a helyzet Baba Yagával? - kérdezte fejcsóválva
McCann, mintha megpróbálná elhessegetni az aggasztó
gondolatokat. - İ is mozgásban van? Ennyi negatívum után még
egy már meg se kottyan.
− Ne légy ilyen pesszimista, McCann - biztatta a herceg. - A
Vasboszorkának komoly gondjai vannak a volt szovjet
köztársaságok irányításával. İ és követıi túlságosan a múltban
élnek, képtelenek megbirkózni egy olyan népességgel, amely
változásokat akar, ráadásul most rögtön. Az ügynökeim szerint
számos fontosabb orosz államban forradalom érik: hónapokra
lekötik a boszorkányt. Jelcin nem erıs vezetı, a maffia máris jó
erıs szindikátust épített ki Moszkvában. Az Éj Seregei nem olyan
erısek, mint amilyennek tartják ıket. Nehézségeik támadtak a
helyi Tremere-ekkel... meg a garoukkal.
Hórusz mosolygott, arcán mindentudó kifejezéssel.
− A Vasboszorka most tanulja meg a leckét, amelyet a
történelem során már sokan megtanultak: könnyebb ellopni a
koronát, mint megtartani.
− Mondja ezt olyasvalaki, akinek nagy tapasztalata van ilyen
téren - élcelıdött a detektív.
− Ha nem lennének Széth és talpnyalóinak ármánykodásai -
komorodott el Hórusz -, Egyiptom az én irányításom alatt még
mindig uralná a világot.
Büszke arckifejezése elárulta, hogy nem tréfál.
− Inkább te, mint a Vörös Halál - mondta McCann. - Ha nem
sikerül kiderítenem, mit tervez a szörnyeteg, attól félek, be is
következik, akkor pedig tőz emészti el a világot.
− Fél tıled, McCann - jegyezte meg Hórusz. - A szörnyeteg és
fajtája érzi, hogy fenyegeted céljaikat. Tudd meg, miért, és
rájössz a tervükre.
− Sajnos te voltál a legutolsó és legnagyobb reményem, hogy
megtudjam - bökte ki McCann. - Fogalmam sincs, hol keressem a
szörnyeteget, márpedig ha nem találom, megállítani sem tudom.
100
− Én elég sokat tudok - jelentette ki Hórusz -, de van valaki,
akinek a jelenlegi tudása a fajtátokat illetıen túlszárnyalja az
enyémet. Bár ez a titokzatos figura megpróbál rejtve maradni, az
évek során észrevettem, hogy a számítógépes hálózatokon
lopakodik, és úgy győjtögeti az információkat, ahogy én, csak
más forrásokból. İ a titkok ellopásának felülmúlhatatlan
mestere.
− Ember ı, vagy vámpír? - kérdezte McCann.
− Nem vagyok biztos benne - csóválta a fejét Hórusz. - Bár
legjobban a különbözı klánok öregjei érdeklik. Úgy gondolom,
hogy a Kárhozottak közül való.
− Nem tudod a nevét? - kérdezte Elisha.
− Nem - ismerte el a herceg. - İ a komputerrendszerek
fantomja. Az európai vonalak gondos átfésülése után azonban
sikerült egyetlen városra leszőkítenem a keresést.
− Mégpedig?
− Párizs - közölte Hórusz. - Ez a rejtızı kísértet, aki az
internetet járja, Párizsban lakik.
− Micsoda véletlen - mosolygott Dire McCann. - Éppen oda
tartunk.13. fejezet

Párizs, 1994. április 3.

ártál már a párizsi Operaházban, Mr. Jackson? - kérdezte

J Alicia, miközben a pincér az asztalukhoz kísérte ıket a

Café de la Paix teraszán.
 − Nem mondhatnám, hogy igen, Miss Varney - felelte a testır
az utca túloldalán emelkedı épületet bámulva. - Sosem voltam
oda az operáért, ha érti, mire gondolok. Jártam már Párizsban az
évek során, de ebben a részében soha. - Az étlapra nézett, és
összerezzent. - Túl gazdag hely az én származásomhoz képest.
− A pénz nem boldogít - mosolygott Alicia. - De elviselhetıbbé
teszi a szenvedést. Azt hiszem, én pezsgıt iszom. Mit szólnál egy
pohár borhoz?
− Én inkább sört kérnék - mondta Jackson. - Mit gondol, van
sós perecük?
− Legyen inkább meleg galambpecsenye szarvasgombával és
kenyérrel - rendelkezett Alicia határozottan. - Ez a hely
specialitása. Kultúrát kell vinned az életedbe, Jackson.
− Eddig is elvoltam nélküle - vigyorgott a testır. - Nem a
kifinomult ízlésem és elızékeny modorom miatt fogadott föl,
kisasszony.
− Isten hozta önöket a Café de la Paix-ben - szakította félbe
beszélgetésüket egy pincér, angolul. A ruházatuk alapján
turistának vélte ıket. A hangja fáradt és unott volt. - Óhajtanak
rendelni, madame?
− Óhajtunk - felelte Alicia perfekt franciasággal. Emberöltıket
töltött már a városban. Miután elmondta kívánságait,
összeszőkült szemmel nézett a pincérre. - És eszébe ne jusson a
turisták számára fenntartott olcsósággal kiszúrni a szemünket.
Elvárom, hogy valódi 1979-es Chateau Phelan Segurt kapjak,
úgyhogy nagyon zaklatott leszek, ha mást hoznak ki. -
Elhallgatott, és Jacksonra nézett. - És ami még fontosabb, a
barátom is megsértıdne. İ pedig nehezen viseli, ha
megpróbálják átverni.
103
Jackson fenyegetı fintort vágott. Ha akart, nagyon vészjóslóan
tudott kinézni. A pincér sápadt arccal sietett el.
− Muszáj volt? - kérdezte a testır. - Azt mondta, ez egy
elıkelı étterem.
− Párizsban sosem árt edzésben maradni - mondta Alicia. -
A város lakói azon a véleményen vannak, hogy mindenki
másnál felsıbbrendőek a világon. Ha nem pörkölsz oda,
kirabolnak, még a legelıkelıbb helyeken is.
− Az Operát is említette.
 − Csodálatos hely - bólintott Alicia. - Rengeteg kellemes órát
töltöttem a falai közt, a világ legnagyobb elıadóit hallgatva.
Mostanára turistalátványossággá alacsonyodott, múzeummá, és
csak balettelıadásokat tartanak olykor. Még így is megéri megnézni,
akár szereti a balettet, akár nem. A világ legnagyobb színpada,
egyszerre több száz ember is elfér rajta. A hatalmas elıcsarnok és
a márvány lépcsısor is lenyőgözı.
Jackson megvonta a vállát.
− Azt hallottam, hogy van egy szellem, amely ott kísért.
− Én is hallottam errıl - felelte Alicia. - Mindenki, aki Párizsba
látogat, elıbb-utóbb megismeri az Operaház szellemének
legendáját. Érdekes történet. Ráadásul valóban van egy kiterjedt
katakombarendszer a föld alatt, amely állítólag hidraként tekereg
szerte a városban. Senki sem tudja pontosan, ki építette. Az
alagutakat sosem derítették föl teljesen; azon kevesek, akik
mégis megpróbálták, titokzatos körülmények között tőntek el. Az
Operaház igazgatója már évek óta senkit sem enged le a
katakombákba, a hírnevét félti. Ez továbbra is Párizs egyik titka
marad.
− Vajon miért gondolom, hogy nem véletlenül mndta el
mindezt? - kérdezte Jackson.
Az italok és az ennivaló érkezése rövid idıre véget vetett a
társalgásnak. A pezsgı elnyerte Alicia tetszését, ám Jackson
kevésbé volt lenyőgözve az elıételtıl és a kenyértıl.
− Egy közeli barátom szerint egy ısöreg vámpír él a
katakombákban - magyarázta Alicia. - Senki sem tud róla túl
sokat, csak annyit, hogy jól ismeri a vértestvérek történelmét.
Phantomasnak nevezi magát, és több ezer csatornapatkánnyal
osztja meg az otthonát.
− Kellemesen hangzik - gúnyolódott Jackson.
− Emlékszel rá, mikor a cigány jövendımondót, Madame
Zsorzsát látogattam meg? Azt mondta, hogy a patkányember tudja
a választ, csak még senki sem kérdezte tıle. Meg kell találnom
ezt a Phantomast, hogy megtudjam, milyen titkokat ismer a
Vörös Halállal kapcsolatban.
− Le akar menni a katakombákba? - kérdezte Jackson. -
Utálok csatornákban mászkálni.
− Ne aggódj - nyugtatta meg Alicia. - Ez a küldetés az én
dolgom. De nem megyek egyedül. Ebben az étteremben kell
találkoznunk Dire McCann-nel az elkövetkezı egy-két nap
folyamán. Beszélni akarok vele, mielıtt elhamarkodott döntéseket
hoznék. Én sem tartom túl jó elfoglaltságnak, hogy a csatornákban
kószáljak, ezért szegıdik társamul Mr. McCann.
− Micsoda véletlen egybeesés, hogy itt találkozik vele,
szemben azzal az épülettel, ahol a célpontjuk lakhat - jegyezte
meg epésen Jackson. - Csodálatos, hogyan mőködnek a dolgok.
Alicia elmosolyodott.
− Nem hiszek a véletlen egybeesésekben egy olyan világban,
amely tele van láthatatlan machinátorokkal, Jackson - mondta. -
De el kell ismernem, mintha a vakszerencse vonzott volna erre a
helyre.
− Nem csak magát, Miss Varney, ahogy én látom - folytatta
Jackson. Szemével egy közeli asztal körül kuporgó három alak felé
mutatott. - Azok a barmok ott a maffiától vannak, sikít róluk.
Meglepıen sok cosa nostrást láttam a városban. Általában
meglapulnak. Van esélye, hogy valaki elcsicseregte, hogy maga
ide jön látogatóba? Magácska nem éppen Don Caravelli kedvenc
fotómodellje. Szívesen látná magát nyakig betonban a folyó
fenekén.
− Gondosan ügyeltem rá, hogy senkinek se emlitsem ezt a helyet,
kivéve New York-i barátomat, de benne megbízhatunk.
− Hát, ahogy maga sem bízik a véletlenben, kisasszony, én sem
bízom benne, ha a maffiáról van szó. Azok a gorillák ott a másik
asztalnál már sasoltak minket, de nem reagáltak, úgyhogy
gondolom, az álcánk még kitart. Van egy telefon az étterem
hátuljában, megejtek néhány hívást.
− Addig én iszogatom a pezsgımet, és elmajszolgatok -
dorombolta Alicia. - Menj csak nyugodtan.
104
Jackson tíz perc múlva tért vissza az asztalhoz. Komor
arckifejezésébıl ítélve a nı tudta, hogy nem kapott jó híreket.
− Semmi konkrét - közölte. - Nem számítottam túl sokra; ha
a maffiáról van szó, általában kevés a tény, több a találgatás.
Senki sem mer titkokat elárulni, ha még életben akar
maradni.
− A capo da capo kiváló vezér - mondta Alicia.
Elmosolyodott, mintha szórakoztatná valami. - Ráadásul nem
terhelik olyan emberi érzelmek, mint a megbocsátás vagy a
könyörület.
− Ja - vakkantotta Jackson. - Kemény fickó, az egész
szervezet halálra rémült tıle. Ha pedig figyelembe vesszük,
kikbıl áll össze a tagság, különösen ijesztı a helyzet.
− A pletykák? - kérdezte Alicia.
− Volt egy nagy találkozó a don erıdjében, Szicíliában, a
minap. Minden kisfınök ott volt. A forrásom szerint a góré
fejpénzt tőzött ki két emberre. Bárki elintézheti ıket.
− Kettıre? - kérdezte Alicia. - Kezdesz népszerő lenni,
Jackson.
− Én aztán nem. Nem tudtam meg neveket, de az egyik
célpont egy nı. Pont úgy néz ki, mint maga. Nem meglepı. A
másik valóban férfi, egy amerikai, méghozzá detektív, akit
szoros kötelékek főznek a vértestvérekhez.
− Dire McCann - mordult fel Alicia. - Mi oka van Don
Caravellinek arra, hogy McCannre vadásszon?
− Az alapján, amit eddig elmondott nekem, én arra tippelek,
hogy a capo összefogott a maga kis barátjával, a Vörös Halállal.
− Elkeserítı gondolat, bár valószínőleg helyes a megállapítás
- bólintott Alicia. Csalódott arcot vágott. - Elıször Melinda
Galbraith, most pedig Don Caravelli. Még kit akar beszervezni
ez a szörnyeteg?
− Az biztos, hogy a Vörös Halál nagy tőzerıt vonultatott föl
két ember miatt - felelte Jackson. - De hát fölrobbantotta a
washingtoni haditengerészeti kikötıt is csak azért, hogy
kicsinálja magát és McCannt, csakhogy nem sikerült neki.
− McCannt és engem nagyon nehéz megölni - vigyorgott
Alicia.
- Egy másik érdekes történetet is hallottam a kapcsolataimtól,
bár nem tudom, van-e valami köze a dolgokhoz. Mégis jobb, ha
elmondom.
− Várj - mondta Alicia, és intett a pincérnek. - Elfogyott a
pezsgım. Ha pedig ilyen a hangod, akkor biztos, hogy szükségem
lesz még egy italra. Kérsz még egy sört?
− Rám férne. És valami szilárd kaját. Ez a galambizé talán jó
az elıkelıknek, de nekem igazi étel kell.
Alicia rendelt, aztán visszaült a székébe, és elszántan a
testırére nézett. - Rendben, halljuk a többit.
− Valami nagyon furcsa történt Marseille-ben két éjszakával
ezelıtt - kezdte a férfi. - Tizenegy ember tőnt el pár óra leforgása
alatt. Egyszerően felszívódtak otthonról vagy a
munkahelyükrıl. Senki sem látta, mikor történt mindez, senki
sem hallott semmi furcsát, csak nyomuk veszett. Még egy olyan
lepra helyen is, mint Marseille, igen sok ez egyetlen éjszakára.
Az áldozatoknak egy közös vonásuk volt, mind éjszakai életet
éltek. Nappal sosem látták még ıket.
− Vámpírok? - kérdezte Alicia.
− Valószínőnek tőnik. A forrásaim nem bocsátkoznak
találgatásokba ezzel kapcsolatban. A rendırség megpróbálja a
bandaháborúkra kenni, de ezt senki sem veszi be. Meg aztán
van ott egy hajó.
− Hajó? - kapta fel a fejét Alicia. - Nem szeretem, ha
dramatizálsz, Jackson. Milyen hajó?
− Pár órával az eltőnések elıtt egy teherhajó futott be a
kikötıbe Dél-Amerikából. A dokkmunkásokat meglepte, mert
nem jelentették elıre az érkezését. Mikor a kikötıi rendırség
átvizsgálta, a kapitányt és a legénység három tagját holtan
találták a kabinjukban, a többieket pedig félig tébolyultan
hozták le. Nem sikerült részleteket megtudnom arról, hogyan
halt meg az a négy ember, de nem természetes okból, az
biztos. A többi matróznak fogalma sem volt, hogy merre
jártak, vagy miért vannak ott. Nem emlékeztek rá, hogy
átkeltek volna az Atlanti-óceánon. Egyikük sem tudta, mikor
és hogyan halt meg a kapitány meg a többiek. Bizarr sztori.
Nem tudom, mi köze lehet az eltőnésekhez, de eszembe jutott,
mit mondott az egybeesésekrıl.
106
− A hajó Dél-Amerikából jött - mondta Alicia. Eszébe jutott
egy hátborzongató kijelentés két héttel ezelıttrıl, a
haditengerészeti kikötıben. - Azt nem közölte a forrása,
hogy melyik városból érkezett a hajó?
− Buenos Airesbıl - felelte Jackson. - Miért, számít?
− De még mennyire - mondta Alicia komoran. - Újabb
játékos tőnt föl a színen. Remélem, McCann hamar ideér.
Gyorsan meg kell találnunk ezt a Phantomas nevő vámpírt,
mert úgy tőnik, már nem csak mi keressük ıt.
 1. fejezet

Párizs, 1994. április 4.

agyon rég ittunk együtt bort egy párizsi kávéházban

N mondt a mosolyogva Dir e McCann az aszt al

t úloldalán ülı Alicia Varneynak. - Nekem egy
örökkévalóságnak tőnik.
− Majdnem - kacagott Alicia, majd kortyolt egyet a poharából.
McCann már felhajtotta a sajátját. - Száz évvel ezelıtt történt.
Azóta sajnos drasztikusan felemelték a pezsgı árát.
− Gyönyörő vagy, mint mindig - bókolt a detektív. - Néhány
nın nem látszik a kor, de te a királynıjük lehetnél. Persze mindig
is csodálatos voltál.
− Az Éjkirálynınek fenn kell tartania hírnevét - magyarázta
hamiskásan Alicia. - Meg kell, hogy mondjam, a te ízlésed sem
változott sokat az eónok alatt. Magas vagy, sötét hajú,
meglehetısen jóképő, és a vonásaidban van valami ördögi. Apró
különbségek lehettek ugyan, de sosem okozott gondot
halandóálcád felismerése.
McCann összevonta a szemöldökét.
− Washingtonban is ezt mondtad, de ki kell, hogy javítsalak. A
felismerhetıség csak bajba sodorna.
Egy kétszemélyes asztalnál ültek a Café de la Paix elülsı
teraszán. A levegı az éjfél körüli órán enyhén hővös volt, ezért
csak néhány vendég vetıdött arra. Tılük pár asztallal balra
Madeleine Giovanni és Elisha Horowitz merült éppen privát
beszélgetésbe, míg jobbjukon Flavia és Jackson folytattak
technikai részletekbe menı vitát kedvenc gyilkolási
módszereikrıl. Tavasz volt, Párizs utcáin pedig a szerelem és a
halál illata érzıdött.
McCann és társai nem sokkal tíz után érkeztek a kávéházba,
ahol Alicia és Jackson már várt rájuk. Éppen főszerezett mézzel
bıségesen eláztatott franciakenyeret ettek, és hozzá -
természetesen - a vendéglı legjobb pezsgıjét itták. Miután
megtörténtek a bemutatkozások, a két vámpír ellenkezését
figyelmen kívül hagyva három csoportra oszlottak. McCann

111
és Alicia négyszemközt akartak beszélgetni, akaratuknak pedig
nem lehetett ellentmondani. A fıpincér markába leszámolt
tisztességes borravaló tette biztossá, hogy egymáshoz közel
kapjanak asztalt.
A detektív és a nı az elmúlt órát a washingtoni események
után történtek elmesélésével töltötte. Alicia leírta harcát Melinda
Galbraith embereivel, gondosan kihagyva Walter Holmes nevét.
McCann a Rambammal folytatott társalgast osztotta meg vele.
Elmondta, miket tudott meg a Sheddeknek nevezett
tőzlényekrıl, de elhallgatta találkozását Hórusszal. Mindketten
tudták, hogy a másik nem mond el mindent, de azzal is tisztában
voltak, hogy semmi lényegesrıl nem maradtak le. Bíztak
egymásban, csak éppen nem teljesen.
− Még Lámék, a Sötét Messiás viselkedésében is fel lehet
fedezni néha mintákat - jegyezte meg Alicia, majd megsimogatta
a detektív arcát. - Akárhogy is, kedvelem ezt a gondolatot. Ettıl
emberibb vagy.
− Miért, különben nem vagyok az?
− Nem bizony - bólintott a nı. - A történelem elıtti idık óta
ismerjük egymást mint Ánisz és Lámék. A századok során
voltunk szeretık és összeesküvık. Velem, és csak velem
osztottad meg legnagyobb felfedezésedet, azt az italt, amellyel
kiérdemelted a Sötét Messiás nevet. Mindezek ellenére mindig
tudtam, hogy vannak titkaid, amelyeket nem társz fel elıttem. Az
intrika fajának intrikusai közül te vagy a legrejtélyesebb, a
legvisszahúzódóbb. Ez nem változott meg az eltelt korok alatt.
Biztosíthatlak róla, nagyon kiábrándít, hogy ellen tudsz állni
nekem. Ettıl viszont emberfelettibb vagy.
A detektív halkan felnevetett.
− Errıl már többször is vitatkoztunk. Ha jól emlékszem,
utoljára éppen itt, valamivel több mint száz évvel ezelıtt. A
válaszom az, mint akkor volt: légy türelmes. Minden választ
meg fogsz kapni, ha eljön az ideje. Akkor minden titkomat
felfedem elıtted.
Alicia mérgesen legyintett.
− Ezzel leszerelhetsz egy lánykát, de egy királynıt sohal Azt
válaszolod, hogy nincs válasz. Ha eljön az ideje? - ismételte
gúnyosan. - Mikor, szerelmem? Egy perccel a Gyehenna elıtt? -
Szeme felizzott, ahogy elırehajolt. - Ide figyelj, McCann! A Vörös
Halál megmutatta, mire képes egy eltökélt Matuzsálem a
negyedik generációból. A nagyok torporban hevernek. Ha együtt
dolgoznánk, és megosztanánk hatalmunkat, a Kamarilla és a
Szabbat is az ölünkbe hullna. Ugyanazt a célt tőztük ki
magunk elé. Ha társak lennénk, minden élı és Élıholt ura
lehetnénk!
− Talán - válaszolta McCann kemény, határozott arccal.
− De milyen áron? Elpusztítanád a Maskarádét? Ezrek, talán
milliók halálát okoznád? A poklot hoznád a Földre, vagy valami
még rosszabbat? Ezt nem akarom megkockáztatni. Én soha, de
soha nem leszek olyan, mint a Vörös Halál!
Alicia felhorkant, és dühösen megvakarta az orrát.
− Ehelyett inkább óvatos léptekkel válsz a világ urává. Az üzleti
szférát használod arra, hogy az egészet megvedd magadnak.
− Te pedig, kedvesem, a pókhálód közepén ülve ellopod
elılem!
A nı álla szinte leesett a meglepetéstıl.
− Tudsz a Szindikátusról?
− Hát persze - válaszolta McCann, és megcsóválta a fejét.
− Elvégre detektív vagyok! Egyértelmő nyomokat hagytál,
amibıl rájöhettem, hogy már évek óta kezedben tartod az
amerikai szervezett bőnözést. Ugyanúgy alkottad meg a
hierarchiát, mint a tolvajcéheidnél a középkorban. A
gondolkodásban is találni mintákat.
− Igazad van - ismerte el Alicia. - Magunkon kívül mindenkiben
találunk hibát.
− Ha ez igaz ránk, erre a két csodára - jegyezte meg a detektív
vidáman -, akkor a Vörös Halálra is jellemzı kell, hogy legyen.
A túlzott magabiztosság lesz a gyengéje.
− Magabiztos, az igaz - vágta rá a nı. - De nem is véletlenül.
Eddigi ellenállásunk abból állt, hogy megpróbáltunk életben
maradni.
− Közel már a mi idınk! - jelentette ki McCann. - A Vörös
Halál kétségbeesetten próbál végezni velünk, és erre jó oka van.
A haragunk elpusztítaná.
112
− Ez a Phantomas - vagy patkányember, ahogy Madame
Zsorzsa hívta - a kulcs. İ tud minden választ - mondta Alicia.
− Még mindig jársz ahhoz a jövendımondóhoz? - csodálkozott
McCann. - Meglep, hogy hiszel a külföldi jóslataiban!
− Gúnyold ki, ha akarod, de eddig még mindig bejött, amit
mondott - felelte Alicia.
− Persze! Ha sikerül megfejtened a szavait - jegyezte meg
McCann. - Ami, ha jól emlékszem, évekig szokott tartani.
− Hát elég rejtélyes tud lenni - bólintott Alicia. - Figyelj!
Kíváncsi vagyok, mire jutsz. Tizenhárom, három és egy - idézte
szó szerint a jósnı szavait. - A számok mindig fontosak. Sok
nem az, aminek látszik. A számok mindig fontosak. A válasz
a múltban van. A válasz a jövıben van. A gyermekek
játszanak. A szabályok nem számítanak. A számok mindig
fontosak. A patkányember tudja a választ. Még nem tették fel
neki a kérdést. És mindenekelıtt: a számok mindig fontosak.
McCann zavartan pislogott egyet.
− Ennyi? - Elfintorodott. - Ennek semmi értelme.
− Én is így gondoltam - nevetett a nı. - Ugyanezt mondtam én
is Zsorzsának. Azóta sokat gondolkodtam rajta, és a sorok
mögött rejlı igazság lassan kezd formát ölteni.
- Hadd halljam!
− Egy része nagyon egyszerő. - A „három, tizenhárom, egy"
például a fajunkat jellemzı rejtélyes számokra utal. Egy vámpír:
Káin. Három: a gyermekei. Tizenhárom: a klánok alapítói. Ha a
„számok mindig fontosak", akkor nagyon fontos megtudnunk a
Vörös Halál vérvonalát.
McCann vállat vont.
− Rendben. Kicsit sántít ugyan, de hát ilyen a
jövendımondás. Eddig egyikünk sem tudta megállapítani a
Vörös Halál klánját. Minden vámpír hasonlít a teremtıjéhez, és ez
gyengeségeket fedhet fel - egyszóval fontos lehet. Folytasd.
− Az, hogy „nem minden az, aminek látszik", szerintem azt
jelenti, hogy négy Vörös Halál ellen kell küzdenünk, nem csak
eggyel. A számok nekik is fontosak, hiszen az erısítés majdnem
végzett velünk. Alakváltók, tehát valóban nem azok, amiknek
látszanak.
− Talán igen, talán nem - töprengett McCann. - Ezzel a sorral
nem értek egyet. Mi van még?
− A múltban és jövıben rejlı válasz is egyszerő. A jövıért
harcolunk, de a Vörös Halál elpusztításához szükséges
információ a múltban keresendı. Nemcsak a szörnyeteg atyjának
kilétét kell kiderítenünk, de az utódairól is meg kell tudnunk
valamit - emelte fel az ujját Alicia.
− Egyetértek. Rambam errıl sokat elmondott, amikor
figyelmeztetett a Sheddekre. Minden stratégia alapja az ellenfél
megismerése. Ez különösképp igaz a negyedik generációra. - A
detektív elmosolyodott. - A következı sor az enyém. Gyermekek
játszanak. A szabályok nem számítanak. Rúben és Rachel a
gyermekek, a szabályok nélküli játék pedig a Dzsihád.
− A Dzsihádot én is kitaláltam. De ık ketten miért számítanak
gyermeknek? - kérdezte Alicia.
− Maimonidész házában végül rájöttem az igazságra - felelte
McCann. - Egy apró megjegyzés vezetett rá, hogy Rúben és Rachel
valójában ırzık, egy ghoul gyermekei. Hatalmukat szüleiktıl
örökölték, akik viszont a vámpírmestertıl kapták azt.
- İrzık? Melyik ırzı lehet erısebb a vértestvéreknél?
− Gondolj csak az apjukra - mondta McCann. - Ki volt a
valaha élt leghatalmasabb ghoul?
Alicia arcán furcsa árnyék suhant át. - Káin öccse, Széth -
suttogta. - Káin ghoulja. Ezért voltak olyan ismerısek. Láttam
róluk festményeket és szobrokat a Második Városban.
− Az az alak majdnem olyan rejtélyes, mint a Harmadik
Ember - fejtegette a magánnyomozó. - Feltehetıleg ı volt az elsı
mágus. A vértestvérek legendáiban csak a halandók
oltalmazójaként emlegetik. Már több mint hétezer éve nem látták,
senki sem ismeri a sorsát. Úgy hiszik, már nem érdekelt a
vámpírok ügyeiben. Tévedtek.
− Vagy csupán gyermekei a saját céljaiknak megfelelıen
cselekednek - szúrta közbe Alicia.
− Akármi vezeti is ıket, Rúben és Rachel a gyermekek. A
játék pedig, ahogy már mondtam, a Dzsihád.
− „A patkányember tudja a választ, de még nem tették fel neki
a kérdést" - idézte a nı.
− Talán igazad van, és Madame Zsorzsa mégis a helyes
irányba terel minket. Megbízható forrásból tudom, hogy ez a
114
Phantomas a Kárhozottak minden titkát ismeri - jelentette ki a
detektív.
− Ezt én is megerısíthetem más forrásokból.
− Megmondtam, hogy a Vörös Halál fél tılünk - mosolyodott el
McCann. - Ebbıl az következik, hogy nem legyızhetetlen.
− Ha kiderítjük a vérvonalát - bólintott Alicia -, szerintem minden
kérdésre választ kapunk.
− Feltéve, hogy ez a Phantomas rendelkezik a megfelelı tudással,
lehetségesnek tőnik, hogy még az elıtt legyızzük a szörnyeteget,
mielıtt akcióba lépne...
- ... a Szabbat vezetıinek New York-i találkozóján a jövı héten -
vágott közbe Alicia.
- ... a vének konklávéján Linzben, szintén a jövı héten - fejezte
be saját mondatát McCann.
− Milyen furcsa véletlen, hogy két ilyen fontos esemény
ennyire egy idıben történjen - jegyezte meg Alicia gúnyosan.
− Ha a Kárhozottakról van szó, akkor nem léteznek véletlenek -
mondták szinte teljesen egyszerre mind a ketten. Nevetni kezdtek.
− Tehát abban egyetértünk - összegezte McCann -, hogy mikor
akar lecsapni a Vörös Halál.
− Így van - helyeselt a nı. - Azt reméli, hogy egyszerre válhat a
Szabbat és a Kamarilla urává. Minden terve, minden támadása arra
irányult, hogy a két szekta vezetıi győléseket szervezzenek,
lehetıleg egy idıben. Akármit akar is csinálni, akkorra fogja
idızíteni. Hacsak meg nem állítjuk!
− Ha nem, a Sheddek gyıznek - tette hozzá a férfi. -
Elıbb-utóbb a Vörös Halál vagy egyik gyermeke ismét megidézi
ıket. Akkor pedig a világ a tőzdémonok martalékává válik.
Alicia elkomorodott.
− Vannak terveim, ahogy neked is. De mi értelme uralkodni
egy kupac hamun? A Vörös Halál teljesen ırült.
− İ és utódai, a Rettegett Éj Gyermekei, annyira félnek az
İsatyáktól - magyarázta a detektív -, hogy vakon belementek
ebbe a szentségtelen szövetségbe.
− Milyen ironikus. Meg akarják menteni a Káinitákat, de
éppen ezzel pusztítanak el mindent. Ur mentsen meg minket az
ilyenektıl!
− Ur? - ismételte McCann. - Régen imádkoztál utoljára
gyermekkorod istenéhez.
Alicia lassan bólintott, majd megnedvesítette az ajkát.
− Századokkal ezelıtt - mondta. - Talán még régebben. Néha
elgondolkozom rajta, mikor is volt az. Te nem?
− Hogyan? - kérdezte a detektív. - Nem tudom pontosan, mire
gondolsz. Én sosem voltam Ur-hívı. A róla elnevezett metropolisban
sem éltem.
− Mikor voltam hercegnı Ur csodálatos városában? Mikor
voltál Atlantisz fıvarázslója? Már akkor is szeretık voltunk, pedig
még nem tartoztunk a vámpírok soraiba. Románcunkról legendákat
költöttek. Mikor volt mindez? Te emlékszel rá?
McCann válaszra nyitotta a száját, de azonnal be is csukta.
Csak percek múlva válaszolt. - Majdnem hatezer évvel ezelıtt.
− Hatvan évszázad? - kérdezett vissza Alicia, és megrázta a
fejét. - Az nagyon régen volt. Mégis tisztán emlékszem rá, hogy
ittam a varázsitalodból - Lámék fızetébıl - a Második Városban.
Aznap éjjel mondtam el neked, hogy úgy akarom megölni atyámat,
Brujah-t, hogy elcsábítom Troile-t, és ráveszem a diablerie-re.
McCann arcán különös vonások bukkantak fel. Hangja
hirtelen más lett, egészen távoli. - Az a pillanat örökre bevésıdött
az emlékezetembe. Sosem felejtem el azt a beszélgetést.
− Tényleg? - kérdezte jéghideg hangon Alicia. - Minden kétséget
kizáróan tudod, hogy megtörtént? Én már nem vagyok benne
olyan biztos. A Második Várost hétezer éve pusztították el a
vértestvérek ellen fellázadt halandók. Hetven évszázaddal ezelıtt,
McCann! Mi csak ezer évvel késıbb születtünk!
− Az nem lehet. Évszázadokig éltünk a Második Városban,
mielıtt rájöttem volna az ital helyes összetételére. Brujah az atyád
volt, Asshur az enyém. A lázadás a mi tetteink következtében tört ki.
Meg akartuk dönteni a harmadik generáció uralmát.
− Mi legalábbis így hisszük - kötekedett Alicia. - De megbízhatók
ezek az emlékek? Élhettem én a Második Városban

116
és az istenemrıl, Urról elnevezett citadellában? Szerinted
tényleg te voltál az elveszett Atlantisz egyik alkimistája, aztán a
Kárhozottak varázslója? Az igazságra emlékszünk, vagy csak
azt hisszük?
− Úgy véled, valaki manipulálta az emlékeinket?
− Egy erıs akarat sok mindent tehet a gyengék tudatával -
magyarázta Alicia. - Mindketten használtuk már ezt a képességet
bábjainkon az évek során. Arra emlékeznek, amit mondtunk
nekik, nem pedig arra, ami valójában történt. A mi vágyaink
alkották meg a világukat. Valaha talán velünk is hasonlóképp
bántak el.
− Lehetetlen - rázta meg a fejét McCann. - A világ két
leghatalmasabb vámpírjának megtestesülése vagyunk. A mi
akaratunkat nem lehet ilyen könnyen áttörni. Az emlékeinkben
lévı lyukak az eltelt évezredeknek köszönhetıek. Csak az idı
játszik a tudatunkkal, nem pedig az İsatyák láthatatlan keze. Mi
megszabadultunk az elnyomásuk alól. A tudatunk egyes-
egyedül a miénk, ezt soha ne felejtsd el. Szabadok vagyunk.
− Talán igazad van - töprengett Alicia. - Legalábbis remélem.
McCann szavai nem oszlatták el végleg kétségeit.2. fejezet
Párizs, 1994. április 4.

ég sosem jártam Párizsban - nézte tágra nyílt szem- mel

M Elisha a kávézó terasza elıtt kavargó

sokaság o t . - M i n d i g i l y e n t ö m e g v a n i t t
é j s z a k a ? Madeleine elmosolyodott.
− Valójában nem. Sokkal többen szoktak sétálni ilyenkor az utcán.
Évtizedekkel ezelıtt, amikor az Operaház még mőködött,
mozdulni sem lehetett az elıadások napján.
− Te már voltál itt? - kérdezte a fiú.
− Sokszor - bólintott Madeleine. - A családi ügyek gyakran
szólítottak a Fények Városába a második világháború alatt.
Üzleteket kellett kötnöm, szerzıdéseket megvitatnom, és
ellenségekkel végeznem. Párizs és én már jól ismerjük egymást.
Elisha megrázkódott a nı szavaitól. Néha elfelejtette, hogy nem is
olyan fiatal, mint amilyennek tőnik, és hogy foglalkozása a klán
ellenségeinek elpusztítása.
A Giovanni vámpír szeme elkerekedett, amint észrevette az ifjú
mágus zavarát. Az asztalon nyugvó kezére tette hideg ujjait.
− Kérlek, ne győlölj azért, ami vagyok, Elisha. Amíg meg nem
ismertelek, csak a család akarata érdekelt.
- Olvasol a gondolataimban? - kérdezte a fiú meglepetten, de
nem húzta el a kezét. - Vagy ennyire látszott rajtam?
− Arra képeztek ki, hogy a férfiak arcának apró rezdüléseit is
értelmezni tudjam - mosolyodott el Madeleine. - Nagyon látszott
rajtad. Kevés halandó fejezi ki ilyen nyíltan az érzéseit.
− Túlságosan naiv vagyok, igaz? - pirult el Elisha, és nagyon
ostobának érezte magát. - Sem a romantikus, sem a jóképő jelzı
nem illik rám különösebben. Biztos sokkal különb férfiakkal
találkoztál.
Madeleine kacagni kezdett, és elragadtatottan csapta öszsze a
tenyerét. A csengı nevetés érdeklıdı pillantásokat váltott ki a
kávézó vendégeibıl, de amint meglátták a forrását,
119
azonnal elfordultak. Meghatározhatatlan, fenyegetı aura vette
körül a fekete ruhás fiatal nıt. Nem tőnt jó ötletnek tovább
figyelni.
− Helytelen a hozzáállásod, Elisha. Az sem romantikus, hogy
én vagyok a Giovannik Tıre. Még csak nem is élvezem. A legtöbb
halandó retteg tılem, mert érzi valódi lényemet. Azok, akikkel
eddig találkoztam, nem tudtak mély benyomást tenni rám, mert
túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy kegyelemért könyörögjenek.
Mondanom sem kell, hiába. A Kamarilla örökké marakodó klánjai
győlölik a Giovannikat, mert félnek attól, amit nem ismernek.
Mivel tisztelettel bánunk az emberekkel és a halandókkal, a Szabbat
fajtánk árulójának tart minket. - Elhallgatott, és Elisha arcát kezdte
tanulmányozni. - Klánom kitaszítottként, páriaként kezel. Évszázados
hiedelmek és tradíciók rabjai, akik alsóbbrendő fajként kezelik a
nıket. Keveset is tesznek vámpírrá, és közülük is csak néhány kap
valódi pozíciót. Nem mutatják ki ugyan nyíltan, mert félnek nagyapám
haragjától, de több rokonom szeretne holtan látni. Túlságosan
nagy hatalomra tettem szert, ezért attól tartanak, egy nap majd
én követem atyámat a Mauzóleum vezetıi székében. - Elmosolyodott.
- A gondolat nagyon csábító - folytatta. - Nagyon szeretném látni
rettegéstıl eltorzult arcukat, mielıtt végzek velük.
Elisha idegesen az ajkába harapott. Madeleine stílusa néha
kiborította.
− Sajnálom - vette észre azonnal a változást a nı. - Nem akartalak
megrémíteni. Csak játszottam a szavakkal. A nagyapám meglehetısen
kegyetlen alak, aki élvezi a hatalmat. Nagyon kicsi az esély rá, hogy
engem nevezzen meg utódjául. Annak pedig még kisebb, hogy el is
fogadom.
− Nem félek - hazudta Elisha, de pár másodperc múlva megadta
magát. - Na jó, de csak egy kicsit.
Madeleine megcsóválta a fejét.
− Üres a poharad - váltott hirtelen témát. Nem akart klánjának
belügyeirıl beszélgetni. - Kérsz még egy kólát?
− Igen, köszönöm. Talán ennék is valamit. A repülıgépen nem túl
finom ételeket szolgáltak fel.
− Borzasztóan néztek ki, az biztos - ismerte el a nı. - Még
számomra is. Rendelek valami édességet. Az itteni csokoládés-kakaós
golyócskák joghurtos fagylalttal és narancsöntettel világhírőek.
Szerintem ízleni fog.
Elisha jóváhagyólag bólintott. Szerencsére Madeleine tizenegy más
nyelv mellett kiválóan beszélt franciául is. A héber, az angol és a
tanulmányaihoz elengedhetetlen latin csupán rutinnak számított
nála. Amíg a pincérrel beszélt, a fiú az utcát figyelte. Mintha a
tömeg most még nagyobb lett volna.
− Ha esetleg érdekel, elmondom, hogy négy vértestvér vár harcra
készen a közelünkben - közölte Madeleine. - Ketten a kávézóban
ülnek, a másik pár pedig fel-alá sétál az utcán. Tizenegy állig
felfegyverzett ghoul kíséri ıket, némelyik az étteremben, a többiek az
utcán figyelnek. Mögöttük sok ember sorakozott fel. İk a maffia
bérgyilkosai.
Elisha szája teljesen kiszáradt.
− Biztos, hogy minket keresnek?
− Miss Varney és Mr. Jackson szavaiból nem lehet más
következtetést levonni. A vezérük, Don Caravelli, csak feketén-fehéren
képes elképzelni a világot. Siker vagy bukás. Az emberei nem akarnak
csalódást okozni neki. Ha megbizonyosodnak Dire McCann és
Alicia Varney kiléte felıl, azonnal támadni fognak. Nem is olyan
soká.
− Egy ilyen zsúfolt utcán? - nézett körül Elisha.
− Az ártatlan életek semmit sem jelentenek a hozzájuk
hasonlóknak. Egyél bıségesen, mert most pár óráig aligha
lazíthatunk. Ha elkezdıdik a harc, nem lesz megállás.
Elisha McCann és Alicia asztala felé pillantott. Teljesen
belefeledkeztek a beszélgetésbe, és úgy tőnt, egyikük sem tud a
rájuk leselkedı veszélyrıl.
− Tudnak az ellenségrıl - követte az ifjú mágus tekintetét
Madeleine. - Ne tévesszen meg ártatlan külsejük. Mindketten
készen állnak a harcra. Akárcsak Flavia és Mr. Jackson. Ha
megtámadják ıket, védekezni fognak.
− Már csak azt nem értem - kezdte Elisha -, hogy miért itt, a
szabadban találkoztak. Ez nagyon kockázatos.
− Két oknál fogva. Elıször is mert az ügy túlságosan fontos
ahhoz, hogy elhalasszák a beszélgetést. Akárhová mennének is,
ugyanakkora eséllyel támadnák meg ıket, mint itt. Egyszerőbb
most megvitatni mindent, a veszéllyel pedig csak késıbb
foglalkozni.

120
A fiú vállat vont.
− Lehet. Mindenesetre nem látom sok értelmét. Mi a másik
ok?
− Ne feledd, hogy Dire McCann és Alicia Varney a Föld két
leghatalmasabb vámpírjának, Ánisznak és Láméknak az ügynökei. Az
Éjkirálynı és a Sötét Messiás Matuzsálemek, olyan Káiniták,
akiknek hatalma már-már az istenekével vetekszik. İk szó szerint
halhatatlanok. A Dzsihád játékosai, ezért a világ rejtızı
mestereinek tekintik magukat. Egyikük sem tud belenyugodni abba,
hogy nem ı irányítja a dolgokat. - Madeleine elmosolyodott, és
tovább mesélt. - A nagyapám, Pietro Giovanni is hasonlóképp
gondolkodik. Az ilyen nagy hatalmú vámpírok tetteit nem
vezérelheti soha senki más. Ha veszélybe sodródnak, nem
ijednek meg. Épp ellenkezıleg: daccal válaszolnak a
fenyegetésekre. Vagy dühvel. Tudják, hogy a maffia
csapdájának közepén ülnek, de nem érdekli ıket. Minden
bölcsességük ellenére végtelenül arrogánsak. Nem rettennek meg
semmitıl.
− Nehéz elképzelni, hogy valami is felidegesítheti Dire
McCannt - mondta Elisha ıszintén. - Mindig olyan... felkészültnek
tőnik.
Madeleine bólintott.
− Éppen erre céloztam. Magabiztossága nem engedi a
megalkuvást. Ezért akarja annyira elpusztítani ıt és Miss
Varneyt a Vörös Halál. A Matuzsálemek harcában nincs
semleges terep.
A Giovannik Tıre ismét elmosolyodott.
− Mivel nincs beleszólásunk a helyzetbe, legjobb, ha elfogadjuk.
Látom, megjött a desszerted. Remélem, nem lesz túl édes, de
sajnos nem ismerem olyan jól az ételeket.
Figyelmesen követte a golyócskák útját Elisha szájába. A fiú
állkapcsának szinte minden mozdulata magával ragadta. Úgy
tőnt, Elisha mindezt nem vette észre.
− Egyél sokat - mondta a nı.
A következı pár percet a fiatalember az ételnek szentelte. A
különleges desszert nagyon édes volt, de roppant ízletes. Kellemes
felüdülést jelentett a svájci repülıút során felszolgált rejtélyes
ételhez képest. Madeleine ezalatt a náci megszállás alatt átélt
párizsi kalandjairól kezdett mesélni. Mire
Elisha végzett az evéssel, pontosan ismerte a mővészeti múzeumból
eltőnt három festmény történetét, továbbá hogy mindez hogyan
kapcsolódott Anglia titkos megszállásának kudarcához. Izgalmas
sztori volt, ráadásul valódiságához kétség sem fért.
− Szóval nem adtad vissza a festményeket a hatóságoknak? -
kérdezte, miután lenyalta az utolsó csepp joghurtos fagylaltot és
narancsöntetet is a kanaláról.
− Az általad hatóságnak nevezett szervezet akkoriban
öszszeesküvık és árulók degenerált bandáiból állt. Ha
visszaadom nekik a képeket, legalább akkora hibát követek
el, mintha a nácikra hagyom. Elıbb égettem volna mindegyiket
hamuvá! - Madeleine elmosolyodott. - A szobám falát díszítik a
Mauzóleumban. Három gyönyörő festmény Anglia szabadságáért
cserébe. A francia nemesség tisztességesen megfizette a munkámat.
− Szerintem ezzel ma már kevés francia értene egyet - mondta
Elisha. - Úgy tőnik, győlölik az angolokat és az amerikaiakat.
− A modern nacionalizmus éppen olyan, mint a klánok közti
ellentét. Akik részt vesznek benne, azok értik, de a kívülállók
számára ırültség az egész. Nekem mindenesetre éppen elég egy
klán is.
− Jut eszembe - kérdezte Elisha mintegy mellékesen -, mirıl
beszélgettél Rambammal és Judithtal? Még mielıtt találkoztunk
volna az étteremben.
Madeleine szeme elkerekedett meglepetésében, de nem
kerülte ki a válaszadást.
− Az életrıl és a halálról - mondta gondolkodás nélkül. -
Mikor jöttél rá, hogy ott jártam?
− Azonnal - vigyorgott Elisha. - A fél életemet Rambam
házában töltöttem. Ha idegen érkezik - még ha pár házzal
arrébb vagyok is -, azonnal megérzem a jelenlétét. Így jöttem rá,
hogy Judith és te ott vagytok: Miért nem mondtad el azonnal,
hogy ott voltál? Titok?
− Úgy ítéltem meg, nem jó, ha errıl a Vörös Halál elpusztítása elıtt
beszélünk. Ha a szörnyeteg gyız, az a beszélgetés értelmét veszíti. A
világnak sokkal súlyosabb következményekkel kell majd
szembenéznie. Ha viszont keresztülhúzzuk a számításait, mindent
elmesélek neked. Megígérem.
122
− Fogalmam sincs, mirıl beszélsz - vallotta be zavartan
Elisha. Nagyon közel állt a nevetéshez - vagy éppen a síráshoz.
Még nem tudta eldönteni, melyik érzelem gyız.
− Tudom - bólintott Madeleine, ahogy a fiú nyugtalansága
átragadt rá is. - Kérlek, ne feszegessük ezt a témát. - A vámpír
szorosan jéghideg tenyerébe zárta a fiú kezét. - Rambam egy
olyan jövı lehetıségét villantotta fel elıttem, amelyet azelıtt
sosem remélhettem volna. Csupán ennyit mondhatok. Ha egy
kicsit is érdekellek, nem kérdezel többet.
− É... érdekelsz! - dadogta Elisha. - De nem értem, miért
titkolózol.
 − Vannak a világon olyan dolgok - válaszolta Madeleine egy
halvány mosoly kíséretében -, amelyekrıl nem szabad beszélni.
De hátha valamitıl jobban megértesz. - Felállt, és lágyan szájon
csókolta Elishát. Ajka hővös volt, de a fiú ezúttal nem
borzongott meg.
− Soha nem hazudnék neked - jelentette ki a nı, miközben
visszaült a helyére. - Ha meg kell tudnod az igazságot,
elmondom. De remélem, az a pillanat sosem jön el.
− Amikor Rambam Dire McCannért küldött - szólalt meg a fiú -
, figyelmeztetett, hogy ne higgyek senkinek, fıleg ne egy
vértestvérnek. A világ tele van hazugságokkal és megtévesztéssel. -
Egyenesen Madeleine szemébe nézett. - Mesterem azt is
tanácsolta, hogy ha minden más csıdöt mond, hagyatkozzam a
szívemre. - Elmosolyodott. - Utálom, ha nem ismerhetem az
összes választ, de túl fogom élni. Tartsd meg a titkaidat.
Legalábbis a Vörös Halál pusztulásáig.
Fekete vér könnycsepp indult meg lefelé Madeleine arcán. Félig
öntudatlanul nyúlt oda, hogy letörölje.
− Nem is tudod, mennyire...
Nem fejezte be a mondatot. Emberfeletti gyorsasággal és
kecsességgel rohant el Elisha mellett a szomszédos asztalig. Két
középkorú férfi ült oda húsz perce, hogy egy pohár bor mellett
megvitassák a kezdıdı operaévadot. Éppen a fegyverükért
nyúltak, amikor Madeleine lecsapott. Apró keze azonnal eltörte az
egyik bérgyilkos nyakát, míg a másiknak egészen az agyáig ütötte
fel az arcát azokkal az édes ujjakkal, amelyekkel egy pillanattal
azelıtt még a könnyeit törölgette.
Párizs utcáin kitört a háború.3. fejezet

Párizs, 1994. április 4.

n kedvelem a csomót egy sálon - magyarázta Jackson.

E - Nem csúszik el, és minden levegıt kiszorít az

áldozat torkából. Ha igazán gonosz akarok
lenni, egy éles követ is teszek a csomó közepébe. Attól sokkal
fájdalmasabb az egész.
− Ez a sálnál valóban mőködik - ismerte el Flavia de én mégis
jobban szeretem az acélszálat. Egy gyors támadással úgy
keresztülvághatja a bırt és az izmokat, mintha kést
használnék. A hírhedt bengáli csavarással kombinálva gyorsan
és hatékonyan végez a célponttal.
− Az acél hatékony - bólintott Jackson, ahogy egyre jobban
belemelegedett a témába. - De sok épületben fémdetektorok
vannak, így csak házon kívül lehet használni. A selyemsál nem
feltőnı, ráadásul amellett hogy remek fegyver, feldobja a
ruházatot is.
Nevetni kezdtek. Jackson kellemes társaságra lelt a Sötét
Angyalban. A nı többet tudott a gyilkolás mővészetérıl, mint
bárki, akivel Vietnam óta beszélt. Talán még a fınökénél, Alicia
Varneynál is kegyetlenebb volt, de mindenesetre a maga vad,
leplezetlen módján legalább olyan gyönyörő.
− A testvérem, Fawn, imádta a hosszú vörös selyemsálakat -
mosolygott Flavia. - Szerinte remek kontrasztot alkottak a fehér
bırruhákkal, amelyekben jártunk. Szerintem túl feltőnıek, bár
én sosem voltam olyan piperkıc, mint ı. Igazi exhibicionista
volt.
− Volt? - kapta fel a szót Jackson.
− A Vörös Halál végzett vele - komorodott el Flavia. Jeges,
kegyetlen hangjában már nyoma sem volt a korábbi élvezetnek.
Sötét lángok táncoltak a szemében. - Az a szörnyeteg hamuvá
égette.
− İszinte részvétem - mondta a férfi. - Harcban esett el?
Flavia bólintott.
124
− Csatában érte utol a Végsı Halál, mint minden igazi
harcost. Dicsı véget ért, becsületem azonban nem engedi, hogy
bosszú nélkül hagyjam a Vörös Halál tettét. Megmásíthatatlan
eskü kötelez arra, hogy elpusztítsam. Vagy megölöm, vagy
meghalok az ellene vívott harcban.
Jackson bólintott. - Meg sem lepıdöm a szavain. Ez vicces.
Akármit halljak is a vámpírokról, nekem úgy tőnik, nagyon is
szenvedélyesen fogják fel a dolgokat. Csak a nézıpontjuk más,
mint nekünk, embereknek. - Intett, hogy kér még egy pohár sört.
- Még egy kis bort? - kérdezte Flaviától.
− Hogyne - válaszolta a nı. - Érdekes mintákban folyik a
padlón. Az üres pohár pedig az élet illúzióját kelti.
Az Asszamita Dire McCann és Alicia Varney felé pillantott.
Éppen vitatkoztak valamin. Akárcsak Elisha Horowitz és
Madeleine Giovanni. Elégedetten bólintott, majd ismét
Jacksonhoz fordult.
− A vágy sosem enyészik el - folytatta, és szenvedélyesen
megnyalta felsı ajkát hosszú nyelvével. Gyöngyözı hangon
felnevetett, ami egyszerre volt szexis és emberfeletti. - Csak
átalakul az Ölelés után. A szenvedély sötétebbé és gyakran
mélyebbé válik. Nézz csak a társainkra, akik teljesen
elmélyültek ebben a lenyőgözı párzási rituáléban. Néhány
vámpír esküszik rá, hogy a szex sokkal jobb a halál után.
Szerintük ez azért van, mert több koncentrációt igényel, és így a
hatás is sokkal intenzívebb.
Jackson nagyot kortyolt a sörébıl. Nem éppen úgy képzelte a
mai estét, hogy egy testhezálló bırruhát viselı gyönyörő nıvel
beszélget a testi szerelemrıl.
Flavia nyilván megérezte zavarát, mert elvigyorodott.
− Mit gondol, Mr. Jackson? Minden kockázat ellenére
megérné szeretkezni velem?
− Kétlem, hogy a férfiak többsége ellen tudna állni önnek, Miss
Flavia - válaszolta a férfi ıszintén.
− A többségük? - nevetett Flavia. - Én nem így értettem. A
többség nem érdekel. Mi van magával, Mr. Jackson? A testır
megrázta a fejét.
− Ön vonzó nı. Nagyon is az. És akár élı, akár nem,
kétségkívül veszélyes is. Túlságosan szeretek szabadon élni
ahhoz, hogy megadjam magam a vágyaimnak. Az életemet
nemfélek kockáztatni, ám ha lefeküdnék önnel, a lelkemet
elrabolná. Azt pedig nem adhatom oda senkinek.
− Maga nem ostoba, Mr. Jackson. Ez kétszeresen is
veszélyessé teszi. Túl sok Káinita becsüli alá a halandókat, de a
magához hasonló férfiak majd visszarántják ıket a valóságba.
Örülök, hogy így döntött.
− Én is - mondta a férfi, aztán kiitta a sörét. Még nem tudta,
kér-e másikat. - És mi van Mr. McCann-nel? Miss Varney
szavaiból azt vettem ki, ı sem az a típus, aki különösképp
kedvelné a vámpírok társaságát.
− Dire McCann a világ legveszedelmesebb embere - felelte
Flavia. Élet és halál közt sétál, de egyikhez sem tartozik igazán.
Remélem - noha nem valószínő -, hogy egy nap megtudom, mi
az igazság vele kapcsolatban.
− A tömeg kezd nyugtalanná válni - kezdett fészkelıdni
Jackson. A harcosok hatodik érzéke tudatta vele, hogy
környezete megváltozott. Egyre több ember jött be az utcáról. -
Gondolja, hogy a maffia támadásra készül?
− Pontosan - vigyorgott vadul Flavia. - És éppen most.
Ebben a pillanatban. Már nem kell várnunk! Kezdıdik a tánc!
Jackson azt sem látta, mikor állt fel az asztaltól az Asszamita.
A nı olyan gyorsan mozgott, hogy egész egyszerően eltőnt a
szeme elıl. Pár méterrel arrébb jelent meg, egy asztal elıtt,
amelynél két ellenséges vértestvér ült. İk is vámpírok voltak:
érzékeik, reflexeik és erejük jóval a halandók fölé emelte ıket.
Ám a Sötét Angyallal szemben semmit sem tehettek.
Flavia egy királykobra gonoszságával és halálos kecsességgel
harcolt. Jobb kezével megragadta az egyik bérgyilkos torkát,
baljával keményen a másik vállára csapott. Megpróbáltak
ellenállni, de egy Asszamitával nem vehették fel a versenyt. A nı
könnyedén a levegıbe röpítette két áldozatát, majd iszonytató
erıvel összeütötte ıket. Szinte alig maradt ép csontjuk a
villámgyors támadás után. A Sötét Angyalnak még ez sem volt
elég. Újra és újra összecsapta a fejüket, míg végül tehetetlen
pépként hullottak a földre. Amint ellenfelei harcképtelenné
váltak, már el is suhant, új viadalt keresve.

126
Jackson tudta, milyen nehéz végezni egy vámpírral. Flavia most
megmutatta neki, hogy kellı mennyiségő sebesülés után ık
sem tudnak felállni. Egyik ellenfele sem mozdult még jó pár
óráig.
A szemlélıdés ideje azonban lejárt. Jackson felállt, Skorpió
géppisztolya pedig azonnal a kezébe siklott. Jobb szerette a
negyvenötöst, de ekkora ütközetben a könnyő gépfegyver
hatékonyabbnak bizonyult. Tucatnyi maffiózó ugrott fel - néhány
ártatlan vendéggel együtt. Mások az utcára rohantak. Minden
gengszter parancsot kapott a támadásra, ám legnagyobb
bánatukra áldozataik megelızték ıket.
Flavia már kiiktatta a két vámpírt, a legveszedelmesebb
bérgyilkosokat. Szeme sarkából Jackson látta, hogy Madeleine
Giovanni éppen eltöri egy ember nyakát, egy másikat pedig
felismerhetetlenné ver. A testır hitetlenkedve megrázta a fejét.
Ha nem siet, nem is marad célpont! McCann nıi oltalmazói
kétszemélyes csapatot alkottak. Jackson nem volt hiú, de azért
legalább pár ghoult és halandót el akart intézni, hogy testırnek
nevezhesse magát.
Két durva külsejő, fekete ruhás férfi hatalmasat káromkodott,
majd felborított egy asztalt fedezék gyanánt. Lıni kezdték a
tömeget, mire a közelben állók sikoltozva menekülıre fogták a
dolgot.
Jackson higgadtan célzott, és tüzelt. Ilyen közelrıl nem
hibázhatta el. A két bérgyilkos rángatózva terült el a földön. A
harmadik és a negyedik a tömegen át próbált közelebb jutni
Miss Varney asztalához, de hamar hasonló sorsra jutottak. Egy
vonzó fiatal nıt látott, amint hentesbárddal a kezében ırült
fénytıl csillogó szemekkel áll az egyik asztalnál.
Veszélyforrásnak ítélte, és leterítette, pedig lehet, hogy nem is a
maffiának dolgozott. Ha kitör a zavargás, nincs idı
kérdezısködni.
Egy két tırrel felfegyverzett ghoul hirtelen sokkal
veszedelmesebbnek tőnt. Hat lövést kapott a mellkasába, de még
csak le sem lassított. A testır precízen kitért vad szúrásai elıl,
majd lebukott, hogy elkerüljön egy vágást. Ahogy felállt, tövig
nyomta a gépfegyver csövét a fickó félig nyitott szájába. Miután
meghúzta a ravaszt, ellenfele nem mozdult többet. Még egy ghoul
sem tud fej nélkül harcolni.
Az egész csata alig egy percig tartott. A tömeg beleveszett az
éjszakába, a holtak vértócsákban hevertek a teraszon. Jack-son
további támadók után kutatott az utcán. Sem fınökét, sem Dire
McCannt nem látta. Csak páran maradtak a vendéglıben, köztük a
Sötét Angyal és Madeleine Giovanni. Elisha Horowitz tágra nyílt
szemmel egyedül ült az asztalnál. A testır harminc holttestet
számolt össze. Minden maffiózó elesett, de nagyjából tíz járókelıt
is elkapott a kereszttőz.
− Ez gyorsan ment - jegyezte meg a fiatalember. - Még
megijedni sem volt idım.
− Ezek csak áldozati bárányok voltak - legyintett Flavia.
Kezében vértıl csillogó acélkardot tartott. Jackson nagyot nyelt,
amikor észrevette, hogy az ellenséges vámpírok eltőntek. A Sötét
Angyal nem akart késıbb még egyszer összefutni velük. - Csak
azért jöttek, hogy megbizonyosodjanak a kilétünkrıl. Az igazi
rohamcsapatok éppen úton vannak.
Mintha igazolni akarná állítását, két fekete túraautó
kanyarodott be a sarkon. Géppuskák ugattak fel, ahogy a
páncélozott ablakok mögött rejtızı bérgyilkosok tüzet
nyitottak. Jackson, Madeleine és Flavia azonnal a földre vetette
magát, csak Elisha ült nyugodtan a székében. Szemöldöke
összeszaladt, ahogy koncentrált, de egyébként nem mozdult.
A terasz üvegajtói szilánkokra robbantak, ahogy a lövedékek
áthatoltak rajtuk. Az ifjú mágusnak valami csoda folytán haja
szála sem görbült. Mintha az ólom szándékosan elkerülte volna a
célterület kellıs közepén.
Elisha varázsló - jutott Jackson eszébe, amikor meglátta az
enyhe hullámzást a valóság fizikai kivetülésében. Egy pillanattal
késıbb az elsı autó géppuskája kerregni kezdett, kattant
néhányat, aztán elhallgatott. Egy lövedék bennragadt az csıben.
Mindez olyan gyorsan történt, hogy kezelıjének még a ravaszt sem
volt ideje elengedni. Hatalmas robbanás hallatszott, és a kocsi
hátsó része azonnal lángba borult. Az autó csikorgó kerekekkel
száguldott végig az utcán, hogy aztán útját az Operaház
megerısített acélkerítésébe csapódva végezze. Újabb és újabb
detonációk következtek be, ahogy a tartalék tárak is
felrobbantak. A lángtengerbıl nem volt kiút.
A vezérautó végzetét látva a másik sofır azonnal a fékbe
taposott. Visító gumikkal kezdett lassulni, még mielıtt azon-
128
ban megállhatott volna, ráfutott az elsı kocsiból kifolyt olajfoltra.
A félig elfordított kerekek és a leblokkolt fékek megtették
hatásukat. A jármő azonnal megpördült, és irányíthatatlanul
társa égı roncsaiba vágódott. Tüzet fogott gázolaj lobbanása
hallatszott, majd a lángok villámgyorsan végigszáguldottak az
autón.
Halálsikolyok visszhangzottak a szők utcák falai közt, de a vörös
pokolból senki sem menekülhetett. Jackson azt gyanította, az
ajtók zárszerkezete ragadt be. A kocsi szó szerint a levegıbe
repült, amikor a többládányi lıszer felrobbant. Kegyetlen,
rettenetes halál volt ez. A testır azonnal megígérte magának,
hogy sohasem keresztezi mágusok útját.
Elisha elsápadt.
− Nem akartam ennyire kegyetlen lenni - mondta.
− Ne érdekeljen a sorsuk - állt fel Madeleine Giovanni.
Megfogta az ifjú kezét. - Helyesen cselekedtél. Azok meg
akartak ölni minket. Ha most mi égnénk ott, nevetnének rajtunk.
Flavia bólintott.
− Hány ártatlan járókelı halt meg itt ma este? - kérdezte
Elishától. - Profi bérgyilkos sosem szennyezné be kezét
ártatlanok vérével. Megfizettek a hibájukért.
− Azt hiszem, igazatok van. Csak sosem gondoltam, hogy ilyen
könnyő megölni valakit - még ha ellenségrıl van is szó.
− Politikai pályára kellene lépned, kölyök - vigyorodott el
Jackson. - A világnak hasznára válnának az erkölcsös emberek.
Manapság nem sokkal találkozni.
A férfi körülnézett, de még mindig nem látta sehol Alicia
Varneyt és Dire McCannt. Az utca teljesen kihalttá vált, a
tömeg eltőnt. Az égı autók lobogásától eltekintve minden
nagyon csendes volt. - Nem hallom a szirénákat - jegyezte meg.
- Ez nem jó hír. A rendıröknek már itt kellene tolonganiuk.
Madeleine Giovanni behunyta a szemét, aztán lassan
megcsóválta a fejét.
− Legalább tíz vértestvért érzek három különbözı irányból. A
legtöbbjük Brujah, de néhány Gangrel is követi ıket.
− Vadászfalkák - szólalt meg Flavia. - A hatóságokat lefizették.
Magunkra maradtunk.
Madeleine hirtelen kinyitotta a szemét.
− Nem maradhatunk itt tovább. Hol van McCann és Miss
Varney?
− Csak egyeztettük a jegyzeteinket - mondta Dire McCann,
ahogy kilépett a teraszra az étterembıl. - Szükségünk volt pár
perc csendre a terv befejezéséhez. - Elvigyorodott. - Pár percig
iszonyú lármát csaptatok. De azért elég gyorsan véget vetettetek
neki.
− Ezek csak étvágygerjesztınek voltak jók, McCann -
legyintett Flavia. - A derékhad még úton van. Don Caravelli
mindent megtesz, hogy holtan lásson benneteket. Nem kímélte
a pénztárcáját. Elbátortalanítjátok?
− A helyzet jelenleg ennél sokkal komplikáltabb - magyarázta
szinte bocsánatkérıen McCann. - Sajnos megint szét kell
válnunk.
− Meg kell találnunk egy ısöreg Nosferatut a város alatti
útvesztıben - vette át a szót Alicia. - Azt hiszem, az egyik bejárata
az Operaház alagsorából nyílik.
− Amíg mi ıt keressük - folytatta a detektív -, nektek olyan
sokáig el kell húznotok a harcot, amíg csak lehet. Úgy véljük, nem
mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt a csatornapatkányt keresik. Ha
nem mi bukkanunk rá elıször, nagy baj lesz.
− Szóval amíg ti keresgéltek - fintorodott el Flavia -, mi itt
maradunk, és lefoglaljuk Don Caravelli barmait?
− Gyakorlatilag igen - bólintott McCann.
− Meddig kell játszanunk velük? - kérdezte lehangoltan az
Asszamita.
− Attól tartok, egész éjjel. Tudod, milyenek a Nosferatu
labirintusok. Ráadásul ı nem is tudja, hogy beszélni akarunk
vele. Elég nehéz lesz megtalálni.
− Négyen leszünk egy egész kis hadsereg ellen? - tátotta el a
száját Jackson. - Ez még a két ıstehetséggel az oldalunkon is
elég kemény lesz.
Madeleine Giovanni elmosolyodott. Jackson szerint túl fiatalnak
nézett ki ahhoz, hogy orgyilkos legyen. A testır azonban azzal
is tisztában volt, hogy a Sötétség Világában a látszat sokszor
csal.
− Azt hiszem, én kiegyenlíthetem az esélyeket. A Giovanni
klánnak vannak érdekeltségei Párizsban. Kuzinjaim, Cesare
130
és Montifloro itt dolgoznak. Ha hívom ıket, rokoni kötelességük
lesz segíteni. Különben sem hagynának ki egy ilyen jó kis
csetepatét a maffia embereivel.
− Cesare Giovanni, a híres pengemővész? - érdeklıdött
Flavia.
− İ az - bólintott Madeleine. - Én is tıle tanultam. Az
Asszamita elragadtatottan felnevetett.
− Már láttam harcolni. Az ikerpengék igazi mestere. Öröm
lesz az oldalán küzdeni.
− Ideje mennünk - mondta McCann. Kéz a kézben indultak el
Aliciával az Operaház bejárata felé. - Holnap éjjel találkozzunk
Versailles-ban. Ha nem lennénk ott, másnap is gyertek el. Ne
kockáztassatok sokat ma éjjel, csak tartsátok fel ıket, amíg
tudjátok.
− Vidám este lesz - szólalt meg Flavia.
Jackson megcsóválta a fejét, mert tudta, hogy az Asszamita így
is gondolja.4. fejezet

Párizs, 1994. április 5.

 hantomas remegı kézzel győrte össze az alig öt perce kapott
faxot a barlangjában.
- Nem tetszik ez nekem! - kiáltotta elkeseredetten. -
Egyáltalán ném tetszik!
A királyságán osztozó óriási szürke patkányok hangos
visítással válaszoltak. Phantomas vámpírképességeinek
köszönhetıen több ezer pocokkal állt primitív mentális
kapcsolatban. Ismerte érzelmeiket, és parancsokat adhatott
nekik. A kapcsolat azonban kétirányú volt. Ha a Nosferatu ideges
vagy nyugtalan volt, hangulata átragadt rájuk. Ma éjjel a kis
rágcsálók vadul rohangáltak a köveken, ahogy mesterük fel-alá
járkált, papírokat lóbálva és dühösen ordítozva.
− Nézzétek! - sikoltotta. - Olvassátok csak el ezeket!
Tizenegyen tőntek el Marseille-ben három napja! Tizenegyen!
Nyom nélkül! Nem maradtak holttestek sem!
Összehasonlítottam a rendırségi jelentésben szereplı neveket az
enciklopédiával! Minden áldozat vámpír volt! Hatan Nosferatuk!
Aznap éjjel valamivel korábban egy hajó ért partot a városban.
Argentínából jött. Több tengerész meghalt, de az életben
maradottak sem emlékeznek semmire. Valami rettenetes
utazott azon a hajón. Egy szörnyeteg érkezett, egy olyan lény,
amely Európa összes vámpírjára hatalmas veszélyt jelent.
Másnap éjjel hat vámpír tőnt el Lyonban. A többségük megint
Nosferatu volt, köztük Rocholone is, egy ısi és nagy hatalmú
vámpír a hatodik generációból. A rendırség szerint aznap éjjel csak
egy szokatlan esemény történt: éjfél körül negyvenhét ablak tört be
a környezı épületekben. Senki sem tudta megmagyarázni, miért,
de csupán néhány lakó panaszkodott roppant kellemetlen,
nagyon magas hangú visításra.
Phantomas ökölbe szorította kezét, felismerhetetlen galacsinná
gyúrva a papírokat.
− Visítás, igaz? - kérdezte halkan a semmitıl, aztán úgy
rogyott le székébe a számítógépe elé, akár egy zsák. Vonásait
eltorzította a rettegés. - Inkább sikoly. A szörny mindig si-
133
kolt a gyızelem pillanatában. Így kapta a nevét is: Gorgó, Aki A
Sötétségben Sikolt.
Rémülten vette szemügyre barlangjának falait.
− Tegnap Fontainebleau-ba ért. A krónikám szerint csak két
vámpír élt ott. Toreadorok voltak, akik II. Henrik palotájában
laktak, teljesen átadva magukat a múltnak. Eltőnésüket még
nem jelentették a rendırségnek, de a a kastély kétszázharminc
ablakának szétrobbanása a reggeli hírek szalagcímeiben
szerepelt. Gorgó hangjához nincsen hasonló.
Phantomas a földre hajította a faxokat, majd a kezébe temette
homlokát.
− Fontainebleau alig negyvenöt kilométer! Aki A Sötétségben
Sikolt már biztosan Párizsba ért. Nem vagyok ostoba.
Absimiliazd arra utasította a Nictukukat, hogy pusztítsák el a
Nosferatu klán leghatalmasabb véneit. Kétezer évnyi létezés
sajnos engem is közéjük sorol. Gorgó értem fog jönni.
Kétségbeesetten megcsóválta a fejét, és bal kezével nagyot
csapott a billentyőzetre.
− Elıször a Vörös Halál óhajt elintézi, de miután ehnenekülök,
három elmeháborodottat küld utánam. Most meg egy Nictuku akar
végezni velem! Ez nem igazság! Én csak azt szeretném, hogy békén
hagyjanak! Hogy nyugodtan dolgozhassak az enciklopédián!
Eszemben sincs részesévé válni a Dzsihádnak.
A patkányok hangos visítással adtak hangot
együttérzésüknek. Phantomas csüggedten ült a sötét monitor
elıtt. Csupán a rágcsálók ricsaja hallatszott. Eltelt egy perc. Aztán
még egy. A vámpír lassan, nagyon lassan felegyenesedett.
- A kívánságaim - mondta a monitor tetején trónoló hatalmas
patkánynak - kétségkívül egy cseppet sem érdeklik a Vörös Halált
vagy a Nictukukat. Ideje megmutatni, hogy engem nem olyan
könnyő elpusztítani. Egy római katona sosem adja meg magát!
Hatalmas ellenség közeledik. Ahhoz azonban, hogy megöljön, le
kell jönnie ide. Ám ez itt az én birodalmam!
Lázasan gépelni kezdett. Ujjai követhetetlen gyorsasággal
száguldottak a billentyőkön.
− Rendszerellenırzés folyamatban - jelentette ki magabiztosan.
Elégedetten bólintott, amikor meglátta a képernyın
végigszáguldó hosszú szimbólumokból álló üzenetet. Éppolyan
gyorsan olvasta a gépi nyelvet, mint ahogy gépelt.
− Minden rendszer tökéletesen mőködik - nyugtázta rövidesen.
- A szenzorok maximális érzékenységen. A háttértámogatás készen
áll. A hatástalanító sorozat üzembe helyezve.
Lenyomott három billentyőt.
− A falak tizennégy, önmagukba visszatérı hurkot formálnak.
Tizennégy kijárat lezárva, hat aktív. A szentségtelen triót elkapó
csapdák ismét mőködnek. A fal, amelyet leromboltak, ismét
áll. Minden nyomuk eltüntetve.
Újabb öt parancs következett. Elégedetten bólintott, amikor
elolvasta az azonnal érkezı választ.
− Ezt a tervet még a nagy Julius is megirigyelné! Pimasz,
ravasz, és tele van trükkökkel. - Phantomas felnevetett. -
Néhány leckét sosem felejtettem el! Ave Ceasar!
Úgy pattant fel, mintha darázs csípte volna meg. Három hatalmas
ugrással a falnál termett. Olyan szélesre terpesztette ujjait, amire
egyetlen halandó sem lett volna képes, majd egyszerre megnyomott
négy rejtett gombot. A téglafal azonnal félresiklott, láthatóvá téve egy
jelzıfényektıl villódzó kapcsolótáblát. Öt kart húzott meg, aztán
lassan elmosolyodott, amikor a fal viszszasiklott a helyére.
Védelmének második vonala is készen állt.
− Most át kell töltenem az enciklopédiát a biztonsági tárolókba -
magyarázta a minden lépését követı patkányoknak. - Akármi
történjék is a barlangommal, a könyv a világ tucatnyi más
számítógépére másolódik át.
Tizenöt perccel késıbb ezzel is végzett. Elégedetten nézett
körül.
− Az ostobák - magyarázta rágcsálóinak - azonnal menekülni
kezdenek, amint hírét veszik Gorgó közeledtének.
Megpróbálnak elfutni a sorsuk elıl. Ez késıbb végzetes hibának
bizonyul, hiszen ıt nem lehet lerázni. A bölcs katona szembenéz
az ellenséggel. Csak úgy gyızheted le a rémálmaidat, ha
szembeszállsz velük.
A patkányok visítva adtak hangot egyetértésüknek. Phantomas
visszaült a központi gép monitora elé. Ha valaki belép a
birodalmába, a terv azonnal mozgásba lendül. Már csak várnia
kellett.
Gorgó eljön ma éjjel, ebben biztos volt. A fogadtatás azonban
más lesz, mint amire számít. Aki A Sötétségben Sikolt meg fog
lepıdni. Legalábbis ebben reménykedett.
134

5. fejezet
Párizs, 1994. április 5.

z Operaház ajtaja zárva volt. Most nincs idı

A trükkökre - jelent ette ki McCann, és megragadta

a hatalmas kapu egyik kilincsét. Elfordította kezét,
mire a mechanika recsegve megadta magát.
− Csak utánad - nyitotta ki elızékenyen a szárnyat. -
Természetesen a riasztókat is kikapcsoltam.
− Nem is vártam mást - lépett el mellette Alicia. - A biztonsági
ırök is mély, reggelig tartó álomba merültek. Semmi sem
zavarhat meg bennünket.
McCann elvigyorodott.
− Milyen remek betörıpáros lennénk. Gondolj csak bele,
mennyit szórakozhattunk volna az elmúlt évszázadok alatt.
− A betörés és lopás csak idıpazarlás - legyintett Alicia,
miközben végigsiettek a nagy lépcsısorhoz vezetı promenádon. - A
szervezett bőnözés sokkal többet hoz a konyhára.
− Akárcsak a nemzetközi valutapiac manipulálása - bólintott
McCann.
Alicia kiábrándultan csóválta meg a fejét.
− Az évek elvették a kalandvágyadat, McCann. Mi élvezet van a
pénzügyi játékokban?
− A gyızelem mámora - nevetett ismét a detektív. - Egy
napon az egész világ az enyém lesz.
− Ahhoz még nekem is lesz egy-két szavam - csatlakozott a
kacagáshoz a nı is. - A terveim... - Hangja elhalt, majd teljesen
csöndbe burkolózott, ahogy elérték a nagy lépcsısor tündöklı
márványfokait. - Már el is felejtettem, milyen gyönyörő ez a hely -
sóhajtott fel elragadtatott arckifejezéssel. - Túl sok idı telt el az
utolsó látogatásom óta.
− Mintha egyszer említetted volna, hogy itt voltál a
megnyitóestélyen - gondolkozott el McCann. - Valamelyik
királlyal, igaz?
− XII. Alfonso spanyol uralkodóval - magyarázta Alicia, de
szemét képtelen volt levenni a múzsák szobráról. - Nagyon
közeli barátok voltunk. - A detektívre nézett, mintha megjegyzést
várna, ám McCann, rendkívül bölcsen, néma maradt. - Micsoda
éjszaka volt! - kiáltott fel szenvedélyesen. - Ezeken a lépcsıkön
Párizs gazdag és híres lakói tolongtak. Itt volt a köztársaság
elnöke, McMahon marsall, valamint London fıpolgármestere az
ispánjaival, kardforgatóival és alabárdosaival. Párizs
vámpírhercege, Francois Villon is emelte az est fényét temérdek
pozırjével és a Toreador klán más jeles képviselıivel. A
vértestvérek olyan pletykákat meséltek, hogy Garnier
extravagáns terveinek nagy részét a hercegnek köszönheti.
Ismerve Villon ízlését, akkor azt gyanítottam, igazuk van. Most,
századokkal késıbb, már biztos vagyok benne.
Gépfegyverek ropogása szakította félbe Alicia meséjét.
− Úgy tőnik, a maffia már talpra is állt - jegyezte meg a
detektív. - Jobb, ha sietünk. Kétlem ugyan, hogy igazi kihívást
jelentenének Flaviának és Madeleine-nek, de semmit sem
szeretnék a véletlenre bízni. Te jól ismered ezt a helyet. Én mindig
csak érted jöttem Párizsba, nem vesztegettem az idımet a helyi
nevezetességek feltérképezésére. Hol találjuk a hírhedt
katakomba bejáratát?
− Az alagsorban. Mélyen alattunk.
− Akkor nem lesz nehéz dolgunk - nyugtázta McCann, majd
követte Aliciát a nagy lépcsısor alá vezetı folyosón.
− Ebben ne legyél olyan biztos - figyelmeztette a nı. - Hét szint
van az utca alatt. Az alagsori termek olyan hatalmasak, hogy a
kommün ideje alatt katonai börtönként mőködtek. Senki sem
tudja biztosan, hányan haltak meg bennük, de a regék szerint
szellemük azóta itt kísért.
− Milyen kellemes gondolat - komorodott el a detektív,
miközben kinyitotta a Belépni tilos! feliratú ajtót. - Van még
valami, amit tudnom kellene?
− A lövöldözésnek vége - fülelt Alicia. - Nagyon helyes. A
támadás befejezıdött. - Megállt, ahogy elérték a lefelé vezetı kı
lépcsısort. - Úgy tőnik azonban, hogy odalent nincs világítás.
− A gondnokok lehettek - élcelıdött McCann -, nyilván
spórolni akarnak. Tipikus franciák. Én remekül látok a
sötétben. Gondolom, te is.
136
− Meglehetısen. De nem ez a fı problémánk, hanem a tó.
− Egy tó? - hitetlenkedett McCann. - Úgy érted, egy igazi tó?
− A legalsó szinten van - bólintott Alicia. - Valaha egy föld alatti
folyam szelte át ezt a helyet, de Garnier nyolc hónapon át
gızpumpákkal szivattyúzta a vizet. Amikor már elég alacsony
volt a szintje, dupla alapot épített. Sajnos erıfeszítései ellenére
egy tó formálódott a folyam helyén. Az utazásunk végcélja. Úgy
hiszem, a katakombák bejárata a tóban rejtızik.
− Senki sem próbálta meg felfedezni ezt a szokatlan
víztömeget? - kérdezte McCann.
− Nem igazán - felelte Alicia. - Pár évvel az Opera megnyitása
után több bátor csapat is elindult, hogy megkeresse a víznyelı
száját. A két elsı kudarcot vallott, a következı három pedig
nyomtalanul eltőnt. Azóta senki sem járt arra. Bizonyos dolgok
megakadályozzák a nyomozást. De csak várj! Meglátod magad
is, ha odaérünk.
− És a kormány? - kötekedett McCann. - Senki sem aggódik
egy vízre épült ház miatt?
− Kisebb dolguk is nagyobb annál. Miért költenének rá
feleslegesen pénzt? Az Opera már több mint száz éve itt áll, az
alap pedig jó állapotban van. İk politikusok:
megvesztegetéssel és zsarolással foglalkoznak.
− Az emberi természet sosem változik. Gyakran
elgondolkozom, vajon Káin is hasonló problémákkal
küszködött Énók felépítésekor? Ha a prostitúció a legısibb
szakma, akkor a politika micsoda? - filozofált a detektív.
− Miért, van különbség a kettı között? - nevetett Alicia.
Húsz perc alatt sikerült megtalálniuk a legalsó szintre vezetı
ajtót. Alicia csak egyszer látta a tavat réges-régen, így több száz
termet kellett átvizsgálniuk. Végül, mikor már McCann idegei
kezdtek pattanásig feszülni, rábukkantak a bejáratra.
Veszélyes terület! Belépni tilos! - hirdette egy hatalmas tábla.
Természetesen ez az ajtó is zárva volt.
− Már emlékszem - derült fel a nı arca. - A tó éppen alattunk
van. A bejárat mögött egy csapóajtót találunk, amely a legalsó
szintre vezet.
− Egy csapóajtót, mi? - berzenkedett McCann. - Kikötı
sincs, gondolom. Csak azt ne mondd, hogy úsznunk kell.
− Kell lennie egy csónaknak a csapóajtó mellett. Legalábbis
régen volt.
A detektív lemondóan legyintett.
− Ha tudom, hová jövünk, hoztam volna felfújható
mentıcsónakot. Remélem, legalább sajnálod.
Alicia vállat vont, és mindkét kezét lágyan rátette a zárra.
− Most hadd próbáljam meg én. Egyszerő feladatnak tőnik. -
Lágyan végighúzta ujjait a fémen, mire a mechanika egy alig
hallható kattanással kinyílt.
− Lenyőgözı - rántotta meg a férfi a masszív ajtót.
− A brutális erınek is van helye a világon - mosolygott Ali-cia -,
de a ravaszság a legtöbb szituációban célravezetıbb. Az elıttük
feltáruló helyiség közepén valóban egy csapóajtó pihent,
hatalmas vaskarikával a tetején. A falnál négy nagy faevezı állt,
mellettük pár zseblámpa hevert. McCann elvett egyet, és
bekapcsolta. Fehér fény árasztotta el a kamrát. - Ezek új
elemek - állapította meg. - Az evezık is jó állapotban vannak.
Talán mégsem olyan szörnyő itt, mint vártam.
Lehajolt, és felnyitotta a csapóajtót. Tökéletes sötétség fogadta
odalent. Alicia lefelé irányította a lámpáját, mire nyugodt
vízfelszín vált láthatóvá alig egy méterrel a plafon alatt. Egy kis
kétszemélyes csónak várakozott türelmesen odalent, erısen a
plafonhoz erısített kampóhoz kötve.
− Nincs túl sok hely a fejünknek - jegyezte meg a detektív.
− Az utazás jót fog tenni a klausztrofóbiámnak.
− Én csak eddig jöttem a múltkor - ismerte be Alicia. - A
történetek szerint több alagút is vezet a tó partjáról a
katakombákba. Csak az a baj, hogy aligha találjuk meg ıket
ilyen magas vízállás mellett.
− Remek - élcelıdött McCann. - Jól fogunk szórakozni. Nem
mintha olyan sok választásunk lenne. Beszállsz elsınek?
Leadom az evezıket. Vigyél egy lámpát. Látunk nélkülük, vagy
sem, jobban kedvelem a fényt.
Alicia óvatosan leereszkedett a lélekvesztıbe. Lábait
kinyújtotta, de még így is alig tudott leülni anélkül, hogy a fejét
be ne verné a plafonba. - Adhatod az evezıket - mondta. - Légy
nagyon óvatos, amikor lemászol. Esélyed sem lesz rá, hogy
rendesen felülj. Guggolnod kell a csónak fenekében, úgy talán
alig, de elférsz.
138
McCann lenyújtotta az evezıket, aztán a lejárat szélére telepedett.
Lassan leeresztette a lábát a csónak aljába, majd óvatosan egész
súlyával ránehezedett. Ha elsüllyednének, roppant nehéz lenne
visszamászniuk ide. - Nem errıl álmodtam hosszú éjszakákon át
- jegyezte meg pár perccel késıbb, a csónak szélére könyökölve.
Állát az ujjain pihentette, és feszülten fürkészte a sötétséget. -
Nos, merre próbáljuk elıször?
− Mondd meg te! - válaszolta Alicia, majd a vízbe merítette a
lapátokat. Mivel McCann a csónak aljában kuporgott, a nınek
kellett eveznie, és ez nem tette különösebben boldoggá. - Te vagy
a detektív, vagy talán tévedek? Nyomozd ki. Nincs idınk egész
éjjel ezekben az átkozott katakombákban csatangolni!
McCann összeráncolta a homlokát, és koncentrálni kezdett.
− Arra! - mutatott jobbra rövidesen. - Ott nem folytonos a fal.
Partot érzek mögötte. Az lesz az alagút bejárata.
− Fura szaga van ennek a helynek - állapította meg Alicia,
ahogy a McCann által mutatott irányba kormányozta a ladikot.
− Szóval te is észrevetted - bólintott a detektív. Tenyerét a
jéghideg vízbe merítette, majd belekóstolt a kimert folyadékba.
− A rohadt életbe! - káromkodott azonnal egy hatalmasat. -
Ettıl féltem. De logikusnak tőnik. Káinita vér nyomait érzem a
vízben. Ez egy hatalmas vértó.
− Egy tó vérbıl? - ismételte Alicia. - Ez megmagyarázza, mi
történt a felfedezıkkel. A Nosferatuk szeretik az ilyen csapdákat.
Ha Phantomas egy Matuzsálem, a vére nagy hatalommal bír.
Vajon milyen szörnyek élnek az Operaház alatt?
Mintha Alicia kérdésére válaszolna, a víz hatalmas tajtékot
vetett elıttük, majd valami a felszín alatt egyenesen feléjük
indult.
− Van egy olyan szörnyő érzésem - készült fel mindenre
McCann -, hogy hamarosan megtudjuk.6. fejezet

Szicília, 1994. április 5.

z interkom berregni kezdett Don Caravelli asztalán. A

A maffiavezér azonnal lenyomta a gombot. - M i

az? - kérdezte.
− Ügynökeink egyértelmően azonosították célpontjaikat az
Operaház mellett - jelentette Marius Michaud. - McCann és
Varney is ott van.
− Kiváló - válaszolta a capo. Az asztal túloldalán ülı Elaine de
Calinot arcán nem látszottak érzelmek. - Mikor támadunk?
Michaud egy darabig hallgatott, de amikor megszólalt, nem
volt túl lelkes.
− Az elsı próbálkozás úgy egy órája ért véget - közölte a hírt
Don Caravellivel a biztonsági fınök óvatosan. - Kudarcot
vallottunk. Minden ügynökünk elpusztult.
 − Madeleine Giovanni is ott van, igaz? - kérdezte a maffiavezér.
- İ sosem hagy elvarratlan szálakat.
− A Giovannik Tıre és a Sötét Angyal néven ismert Asszamita
legyızhetetlennek bizonyult. Amikor jármőveinkkel
próbálkoztunk, úgy tőnt, még a szerencse is ıket segíti.
Benzintankok repedtek meg és robbantak fel, gépfegyverek
ragadtak be, vagy tőz ütött ki az autókban. Mintha a sors
ellenünk lenne.
− Vagy egy mágus - szólalt meg Elaine olyan halkan, hogy csak
Don Caravelli hallhassa. Keserő mosoly bukkant fel vértelen
ajkain. - Bizonyára egy nagy hatalmú mágus is segíti ıket.
Akárki legyen is az, a véletlenek már velük vannak. A capo
bólintott. Látszólag egyáltalán nem érdekelték a rossz hírek. A
háború elején elvesztett egységek nem jelentettek semmit. Csak
a végeredmény számított. - Remélem, csapataink tovább
támadtak - jegyezte meg.
− Természetesen - válaszolta azonnal Michaud. - Egyértelmő
parancsot kaptak. Sajnos a második hullám is sikertelennek
bizonyult. Egyik emberünk sem menekült meg a Végsı Ha-
141
lál elıl. A csata azóta már nem az Opera elıtt dúl, hanem utcai
zavargássá fajult erıink és Madeleine Giovanni serege közt.
− Mit akar ez jelenteni? Az a ribanc erısítést vitt magával?
− Két Giovanni is dolgozik Párizsban. Nem gondoltuk, hogy
aktívan részt vesznek majd a küzdelemben. Megleptek minket,
ráadásul egy csapat ghoult is hoztak magukkal. Jelenlétük
megszüntette számbeli fölényünket. Úgy harcolnak, akár a
démonok.
− Nem gondoltátok? - ismételte gúnyosan Don Caravelli. -
Milyen kár. Ezt nem fogom elfelejteni. Hívj még embereket a
környezı városokból! Csak így mentheted meg az irhád,
Michaud. Azt akarom, hogy a Giovanni nı feje itt legyen az
asztalomon, a szánalmas rokonaiéval és barátaiéval együtt!
Megértetted? Nem tőrök el több fiaskót!
− Ahogy óhajtod, donom - hallatszott Michaud rémült
hangja. Tudta, hogy vége van. Madeleine Giovannit nem lehetett
megölni. Don Caravelli parancsa a halálos ítélete volt. Az
interkom elnémult.
− Unom ezt a bolondot - morogta a maffiavezér kegyetlen
mosoly kíséretében. - Nem lesz nehéz utódot találni a helyére.
 − Az elsı támadás után nem említette McCann és Varney nevét
- intette le azonnal Elaine. A Tremere tanácsost egyáltalán nem
érdekelték a beosztottak. - Azt hiszem, a két célpont már nincs
a harcosokkal.
Don Caravelli bólintott.
- Szerintem sem. Elhagyták a csatateret, és most a Nosferatut
keresik. A tőzharc kiváló elterelı hadmőveletnek bizonyul
számukra.
− A helyi legendák szerint a katakombákba valahol az
Operaház alatt lehet bejutni - jegyezte meg Elaine.
− Érdekes, de egyáltalán nem fontos - vágott közbe Caravelli. -
Embereim már találtak négy titkos lejáratot a város különbözı
pontján. Bekerítjük ezt a Phantomast, aztán már csak össze kell
zárni a csapdát, hogy féregként zúzhassuk össze ıt és
ellenségeidet.
− Ha a harc már egy órája folyik - állt fel a Tremere nı -,
McCann és Varney biztosan közel járnak a rejtekhelyéhez. Ha
sokáig várunk, hatalmas hibát követünk el. Hárman együtt
félelmetes ellenfél lesznek.
− Ne a Madeleine Giovanni és a Sötét Angyal ellen küldött
egységek alapján ítéld meg rohamcsapataimat - vett le egy
hajítóbárdot a falról a maffiafınök. Ha Elaine állt, jobb szerette,
ha van nála fegyver. A hideg acél érintése mindig megnyugtatta. -
Azok csak ágyútölteléknek jók. Feláldozható bolondok, akik az
igazi csapatok jelenlétét leplezik. Míg McCann barátai
vérvörösre festik Párizs utcáit, kiválóan képzett seregem
harminc méterrel a föld alatt keresi a valódi ellenséget.
− Phantomas egy Matuzsálem - mondta Elaine. - McCann és
Varney csak halandók, de nagy hatalmú mentoruk van. Don
Caravelli felhorkant.
− Ezzel nem mondtál újat. A múltkori beszélgetésünk után
Párizsba küldtem a legképzettebb bérgyilkosaimat. İk nem
hétköznapi vámpírok, Calinot úrnı! İk a maffia
legveszedelmesebb, legjobban képzett halálosztói. Az
egységeket a legmodernebb fegyverekkel szereltük fel.
Mozgásérzékelıik és Doppler-lokátoraik segítségével
könnyőszerrel rábukkannak majd Phantomasra és a két
halandóra. Reggelre azok hárman nem jelentenek már többé
problémát.
− Remélem is. A saját érdekedben.
 Don Caravelli megszorította a bárdot.
− Ez fenyegetés, Calinot úrnı?
Elaine felnevetett.
- Félreértettél, Don Caravelli - válaszolt olyan hangon,
amelybıl a maffiafınök enyhe gúnyt vélt kihallani. -
Szövetségesek vagyunk. Partnerek, akik a Káinita faj
uralmáért küzdenek. Csupán a biztonságod miatti
aggodalmamat fejeztem ki. - Hangja jéghideggé vált. - Ha Dire
McCann és Alicia Varney túléli a mai éjszakát, két veszedelmes
ellenséget szerzel magadnak. Madeleine Giovanni kétségkívül
félelmetes, azonban Ániszhoz és Lámékhoz hasonlítva csupán
kis pondrónak tőnik. Még a Vörös Halál is retteg a Sötét
Messiás és szeretıje haragjától.
− Most a Tremere tanács és a Vörös Halál nevében is
beszélsz? - kérdezte ridegen Don Caravelli. - Én vagyok a maffia
korlátlan ura! Nem félek senkitıl - beleértve ezt a rejtélyes
Nosferatut és az ıt keresı két halandót is!
142
Öltönyének zsebébıl rádiótelefont húzott elı, és vörösen izzó
szemmel egy négyjegyő számot tárcsázott. A mőholdas kapcsolat
szinte azonnal létrejött.
− Most - szólt a mikrofonba a capo da capo, aztán kikapcsolta
a készüléket. - Megkezdıdött a keresés - jelentette ki lángoló
tekintettel. - Ügynökeim azonnal jelentkeznek, mihelyt találnak
valamit. A katakombák nemsokára sírboltokká válnak.
Elaine elmosolyodott.
− Pusztítsd el ıket, és a világ a miénk!7. fejezet

Párizs, 1994. április 5.

ire McCann elıhúzta géppisztolyát, és az ölébe fektet- te.

D
−
Szeme összeszőkült, ahogy ujjbegyeit a vízfelszínre
téve koncentrálni kezdett. Elkáromkodta magát.
Mi a pokol!?...
− Vigyázz! - sikoltotta Alicia.
Két hatalmas fej emelkedett ki a vízbıl alig egy méterre a
csónaktól. A lények óriási, többszínő kábelre emlékeztettek, s
jókora, tizenöt centis fogakkal teli szájban végzıdtek. Lecsapó
fejükbıl gonosz, fekete szemek meredtek McCannre. Óriás
mozdonyként sziszegve rontottak a meglepett detektívre.
A férfi ösztönösen felállt, hogy fogadja a támadást, és kis idıre
még a géppisztolyáról is megfeledkezett. A mozdulat felénél
azonban feje hatalmasat koppant az alacsony plafonban.
Fájdalmasan felüvöltött, majd a csónak fenekébe rogyott.
Szerencséje volt, hiszen a két szörnyeteg épp ott csapott le,
ahol az elıbb állt. A lélekvesztı hánykolódni kezdett, ahogy a
detektív helyett azt találták el. Aztán nagy csobbanással
eltőntek a habokban.
Akárcsak McCann géppisztolya, amely villámgyorsan
elsüllyedt a tó tintaszerő feketeségében.
A teremtmények hatalmas kobraként emelkedtek ki ismét a
vízbıl, fogaik megcsillantak a zseblámpa sápadt fényében. A
Nosferatu vér intelligenciát is adott nekik, ez pedig félelmetes
fegyver volt az olyan lények birtokában, amelyek mindent és
mindenkit el akartak pusztítani, aki csak bemerészkedett
birodalmukba.
Alicia dühösen felhorkant, és elengedte az evezıket. Mindkét
kezével a fenevadakra mutatott, majd koncentrálni kezdett.
Fényes szikrák pattantak ki az ujjaiból, aztán gyorsan
tőzlabdává nıttek, ahogy torkon találták ıket. Fájdalmas
sziszegés kíséretében tőntek el ismét a víz alatt.
− Angolnák - nyögte McCann a csónak aljában. - Murénák,
hogy pontosan fogalmazzak. Lehetnek vagy tízen, de akár
sokkal többen is. Baromi nagyok!
145
− Az nem lehet - csóválta a fejét Alicia. - A murénák a
trópusokon élnek, és meleg tengervíz kell nekik. Én is
tartottam ilyen halakat korábban.
− Ezt meséld el ezeknek - morogta a detektív, és megpróbálta
kirázni fejébıl a zsongást. Belekapaszkodott a csónak
peremébe, majd lassan feltérdelt.
- Bassza meg! - sikoltotta Alicia, amikor észrevette, hogy egy
vörös-ezüst muréna tart felé balról. Megfordult, és lángokkal
borította be a szörnyeteg érzékeny bırét. De semmi sem történt! A
muréna tovább közeledett, ráadásul egy zöld-arany bestia bukkant
fel egy méterrel a nı mögött, száját szélesebbre tátva, mint a feje.
Nem tudta elkerülni mindkét támadást.
Ám nem is kellett. Dire McCann keze villámgyorsan csapott le a
vörös-ezüst rém nyakára. Minden erejével megragadta és elfordította a
hatalmas fejet. A támadó sebessége és lendülete akkora volt, hogy
esélye sem lehetett megállni. Nyitott szájjal vágódott társa torkába,
majd állkapcsa önkéntelenül is összezáródott. A hatalmas fogak
könyörtelenül hasítottak bele az izomkötegekbe. A két leviatán
vadul tekergızve merült a mélybe.
− Lenyőgözı - nyelt egyet hófehér arccal Alicia.
− Remélem is - bólintott McCann, és ellazította ujjait. - De ne
számíts rá, hogy még egyszer menni fog. Csak a szerencsének
köszönheted, hogy még élsz.
− A murénák nem sziszegnek így - duzzogott Alicia.
- És tízméteresre sem nınek, gondolom. A vértó csodákra képes.
- A detektív a vízbe mélyesztette tekintetét. Semmi sem mozdult,
szeme elkeskenyedett. - Alattunk vannak - közölte komoran. -
Tizenketten, ha jól számoltam. Baromi sok.
− Elindultak felfelé - jegyezte meg Alicia. - Esélyünk sincs
ellenük.
− Ne becsüld alá magad. Még mindig uralod az idıt?
- Ahogy mindig. De csak pár pillanatra. Az idı folyamát
megállítani vagy megváltoztatni nem olyan könnyő. A
körülmények sem mondhatók ideálisnak.
− Pár másodperc elég lesz - sürgette McCann. A víz szinte forrt
körülöttük, ahogy a hatalmas halak a facsónaknak csapódtak. -
Gyerünk már!
Alicia mély levegıt vett. Hét csillogó, pikkelytelen fej emelkedett
fel a lélekvesztı körül. A többiek még odalent voltak,és
megpróbálták felborítani a csónakot. Hatalmas szájak nyíltak
támadásra; a szörnyetegek diadalmasan sziszegni kezdtek.
Aztán minden zaj elhalt. Az idı megdermedt.
− Remek idızítés - bólintott McCann. Furcsa fény ült a
szemében, hangjába távoli, démoni tónus vegyült. - Nagyon
drámai.
− Csak a te kedvedért - szőrte a szót fogai közt erılködve Alicia.
Megnyalta a szája szélét, félig lehunyt szemében a hatalom fénye
izzott. Izzadságpatakok indultak meg lefelé a homlokán, ujjai
vértelen ökölbe szorultak. - Kívül vagyunk a homokóra üvegén,
az idı nem hat ránk. Sietned kell. Akármit akarsz is csinálni,
csináld gyorsan!
McCann egyik kezét gyengéden a mozdulatlan vízbe mártotta.
A csónak körül a levegı vibrált a hihetetlen erejő pszichikai
energiától.
 − Kész - szólalt meg hirtelen. - Végeztem.
Alicia megkönnyebbülten felsóhajtott. A valóság kifordult
önmagából, ahogy az idıfolyam visszatért medrébe. A murénák
földöntúli sziszegése betöltötte a sötétséget, aztán hirtelen éles
sikollyá vált. Ám nem diadalukban, hanem fájdalmukban
visítottak.
Dire McCann felnevetett, de kacaja még távolról sem volt
emberinek nevezhetı.
Iszonyatos hıhullám vágódott Alicia arcába, amitıl
önkéntelenül is pislogni kezdett. Gız szállt fel a tóból, ahogy a
csónak körül felforrt és bugyborgott a víz. Égı hús szaga terjengett
mindenfelé. Alicia köhintett egyet, aztán gyorsan kiőzte a
kellemetlen szagot az orrából. Hitetlenkedve megcsóválta a fejét,
amikor észrevette, hogy az óriásmurénák élettelen tekintettel
merednek a semmibe, miközben lassan elsodorja ıket az ár.
McCann egyetlen érintésével elpusztította valamennyit.
− Elevenen fıztem meg mindet - válaszolta meg a detektív a
kimondatlan kérdést. Elvigyorodott. - Az idıburok elegendı volt
ahhoz, hogy a víz molekuláira koncentrálhassak. Amikor
eleresztetted az energiamezıt, a tó a másodperc törtrésze alatt
felforrt. Semmi sem maradhatott életben ebben a katlanban. A
vizet nem nehéz uralni, ha az idıjárás már a kezedben van.
Igazság szerint csak az jelentett gondot, nehogy felgyújtsam a
csónakot.
146
− Angolnaleves - nyögte Alicia. - Azt hittem, engem már
semmi sem lephet meg, McCann. Neked mégis mindig sikerül.
− Igyekszem - szerénykedett a detektív. Jobbra mutatott. - A
gız arrafelé áramlik. Az elıbb szintén arrafelé éreztem a törést a
falban. Egy alagút van ott, meg a part. Az lesz a katakombák
bejárata.
− Elég víz gızölgött el ahhoz, hogy felülhess - állapította meg
Alicia. - Talán evezhetnél is.
A detektív elmosolyodott. - Pedig olyan jól csinálod! Nem
szeretném elhappolni elıled a lehetıséget. Különben is a te
korodban egy kis testmozgás igazán üdítı lehet. - Alicia olyan
pillantást vetett rá, amitıl jobbnak látta, ha azonnal a meglepı
módon épen maradt lapátokért nyúl. - Én evezek, te navigálsz,
rendben?
 A gızcsík egy keskeny hasadékhoz vezette ıket. Alig volt másfél
méter széles, és harminc centivel a felszín alatt kezdıdött. A férfi
elırelátóan behúzta az evezıket, de még így is szőkös átkelésnek
bizonyult.
− Bukj le - mondta Aliciának, majd a csónak orrába mászott.
Megragadta a hasadék két szélét, és erısen meghúzta a ladikot.
Fa súrlódott kıhöz, ahogy átsiklottak a keskeny nyíláson a
sötét, föld alatti patakba.
− Nem is volt nehéz - jegyezte meg McCann, és felült. A plafon itt
jóval magasabban volt. A lassan körbefordított zseblámpa
fényében egy hétszer tíz méteres barlang bontakozott M. A talaj
emelkedni kezdett, és lapos parttá vált. A barlang túlsó végében
sötétlı nyílás tátongott fenyegetıen. Az volt a katakombák
bejárata.
− Egy vasgyí.írőt ástak a földbe a csónaknak - közölte Alicia. -
Úgy tőnik, nem mi vagyunk az elsık errefelé. Már más is
használta ezt a bejáratot.
− Vagy éppen kijáratot - vágta rá McCann. - A murénák
életben tartásához Phantomasnak idırıl idıre vért kellett a
tóba engednie. Gyakran járhatott itt. Aztán az Operaházon
keresztül távozott.
− A Nosferatuk képességeit ismerve ez aligha jelenthetett neki
gondot - töprengett Alicia. - Az elmúlt száz évben biztos sok
legenda született róla mint az Operaház fantomjáról.
Gondold csak meg: „Az Operaház Phantomasa". Szerintem
drámai. Mintha egy opera címe lenne.
− Vagy egy thrilleré - mormolta McCann, miközben partra húzta
a csónakot, és a győrőhöz erısítette. - Nos, itt volnánk. Készen
állsz?
Alicia kimászott a csónakból, és felkattintotta zseblámpáját. -
Kár, hogy elveszett a géppisztolyod - mondta. - A vértó
ráébresztett arra, hogy Phantomas talán nem szereti a
látogatókat. Még több szörny leshet ránk.
− Jó csapat vagyunk, bármivel elbánunk.
Messze a sötétben valami sikoltott. A magas,
dobhártyaszaggató visítás forrása kétségkívül teljesen elmebeteg
volt. A hang ide-oda pattogott a falak közt. Csaknem öt percig
hallatszott fülrepesztı élességgel, a földhöz szegezve Aliciát és
McCannt. A sikoly szó szerint maga volt a megtestesült ırület.
És ık ismerték a gazdáját.
 − Gorgó? - lepıdött meg McCann. - Aki A Sötétségben Sikolt a
katakombákban van? Azt hittem, Argentínában él.
- Elfelejtettem elmondani - sóhajtott Alicia. - Hosszú történet,
de a lényegre már rájöttél.
A detektív legyintett.
− Már meg sem lepıdöm. A Nictukukat Absimiliard parancsa
kötelezi arra, hogy elpusztítsák a Nosferatu klán legerısebb
tagjait. Phantomas minden bizonnyal közéjük tartozik. Célponttá
vált. Gorgó a legádázabb mind közül! Elıbb-utóbb eljött volna
érte. Kár, hogy nem egy másik estét választott.
− Minél elıbb meg kell találnunk Phantomast! - irányította a
zseblámpa fényét Alicia az alagútba. - Vagy Gorgó teszi.
- Igaz - bólintott McCann. - És akkor nem lesz abban az
állapotban, hogy beszélgetni tudjunk vele.
148

8. fejezet

Párizs, 1994. április 5.

p hantomas barlangrendszerének központjában szinte

minden riasztó üvöltött. Az éles hang zavarta a földön
hemzsegı patkányokat, így ık is visítani kezdtek. A
fıszámítógép elıtt ülı Nosferatu tökéletesen átérezte, min
mennek keresztül kis barátai, ami egy cseppet sem volt furcsa,
hiszen ı maga is meglehetısen feszült volt. Számításai
beigazolódtak: labirintusát megtámadták. Csak éppen arra nem
számított, hogy ennyien lesznek. A csata már nem csak közte és
Gorgó közt dúlt, új játékosok is kerültek a pályára.
− A behatolók hat folyosón közelednek - dünnyögte, miközben
karomszerő ujjai végigtáncoltak a billentyőzeten. Elıször is a
riasztókat kapcsolta ki, mivel zavarták patkányait, ráadásul
lehetetlenné tették a koncentrálást. Következı teendıje a rejtett
videokamerák ellenırzése volt. A látottaktól nem lett boldog.
− Azt hiszik, csapdába ejthetnek a saját otthonomban -
mordult fel dühösen. - Ostobák! A sarokba szorított patkány
veszedelmes ellenfél lehet.
A maffia bérgyilkosai négy, a felszíntıl a rejtekhelyéig tartó
alagútban jártak. Tervük nyilvánvalóan az volt, hogy bekerítik és
végeznek vele. Phantomas mérgesen felhorkant. Mintha nem
lenne még vagy egy tucat kijárat!
Mind a négy, egymással adó-vevıkkel és mobiltelefonokkal
kapcsolatban álló csapatot két Brujah és három Gangrel vámpír
alkotta. A Brujah-k voltak a vezetık, míg a Gangrelek farkasszerő
képességeik miatt felderítıknek kellettek. Fél tucat ghoul követte
ıket, akik mind rablók és gyilkosok soraiból kerültek ki. Biztosra
mentek, ezért lángszórókat és géppuskákat hoztak magukkal.
Phantomas még sosem szállt szembe a maffiával. İ mindig az
árnyékban élt, így joggal hitte, a szervezett bőnözés vezetıi nem
tudnak létezésérıl. Nyilvánvaló tévedése arra utalt, hogy a
támadás hátterében a Vörös Halál áll.
A csapatok már csaknem egy órája cirkáltak a
katakombákban. Korábban sokkal gyorsabban haladtak, mert
biztosak voltak benne, hogy Phantomas nem árthat nekik.
Jócskán visszavettek azonban a tempóból, amikor meghallották
Gorgó sikolyait. A fiatal Brujah és Gangrel vámpírok mit sem
tudtak a Nictukukról, de az undorító visítás még a legbátrabbak
ereiben is megfagyasztotta volna a vért. Ezek a bérgyilkosok
valószínőleg csak egy Nosferatura számítottak, aki még a saját
árnyékától is fél. Nem tudták, hogy Aki A Sötétségben Sikolt
szintén jelen van.
Phantomas még elképesztıen modern berendezéseinek
segítségével sem tudta megmondani, hol jár most Gorgó, mert
hangja szétrobbantotta a kamerák lencséit a barlangrendszer
nagy részében. Ráadásul számítógépének
fókuszálómechanizmusa is tönkrement, így csak nagy foltokat
látott alagútjaiból. Gorgó a nyugati oldalon kóborolt, a
katakombák legkülsı győrőjében, amibıl arra következtetett,
hogy még vagy két órába telik neki eljutni a központig. Ha meg
akarta tudni, hol van a Nictuku, saját magának kellett
megtalálnia. Ehhez pedig semmi kedve nem volt.
Két halandó lépett be a labirintusba az Operaház folyosóiról.
Vagy kalandorok, vagy bolondok, döntötte el Phantomas.
Bizonyára a fantom legendás kincsének híre csalta ıket ide. Az
emberek ostobák, állapította meg ismét. Elhisznek mindent, ha
pénzrıl van szó. Egy pillanatig eljátszott az ötlettel, hogy mérges
gázzal árasztja el a régiót, de aztán hirtelen meggondolta magát.
Hiszen ı maga hintette el a legendás kincs meséjét a felszínen.
Nem lett volna fair, ha azok ketten saját szeszélye miatt
pusztulnának el.
− De hiszen átjutottak az Opera alatti tavon! - vágott bele
villámként a felismerés. - Kíváncsi vagyok, hogyan kerülték el az
óriásmurénákat.
Három billentyőkattintás megadta a választ.
− Elpusztultak - mondta a körülötte nyüzsgı patkányoknak.
Hitetlenkedve megrázta a fejét. - Mind elpusztultak.
A vérének segítségével megnégyszerezett mérető murénák már
évtizedek óta óvták hatékonyan a bejáratot. Sem vértestvér,
sem halandó nem dacolhatott az alkarnyi hosszú fo-
150
gakkal. Az a tény, hogy valaki megölte szörnyetegeit, azonnal más
beállításba helyezte a két betolakodót.
- Kétségkívül elhamarkodott ítéletet hoztam - ismerte be
hibáját Phantomas. - Az a páros nem ártatlan, és nem is
hétköznapi.
Ismét beütött egy sor parancsot, mire meggyızıdhetett róla,
hogy a halandók közelében minden kamera tökéletesen
mőködik. Elég messze voltak Gorgótól, hogy megússzák a
sikolyok hatását. Phantomas átállította az infravörös kamerák
fókuszát, és ráközelített a nı arcára. Nagyon ismerısnek tőnt.
Az újabb elindított program újságfotók ezreit nézte végig, és két
perc múlva megadta a választ. A nıt Alicia Varneynak hívták, és
a világ egyik leggazdagabb embere volt. A név vörösen világított
a képernyın, ami arra utalt, hogy az enciklopédiában is
található róla bejegyzés. Egy kattintás megmutatta a
hivatkozást: a győjtemény szerint Alicia Varney Justine Bernt
szolgálta ghoulként.
A Nosferatu megrázta a fejét, előzve a nevetséges gondolatot.
Már évszázadok óta tanulmányozott arcokat, így tudta, hogy
hívatlan látogatója vonásaiban hatalom és erı rejlik. Sosem
szolgálna senkit. Lehet, hogy ghoul, de nincs mestere.
Új parancsot táplált számítógépébe, mire a kamerák Ali-cia
társára irányultak. Aztán másodszor is helyzetet változtattak,
ahogy megpróbálták befogni az arcát. Majd újra. Hosszú
percek teltek el, miközben újabb és újabb kamerák igyekeztek
megmutatni a behatolót - sikertelenül. A kép nem akart
kiélesedni.
 Phantomas határozottan ideges lett. Elıször Gorgó bukkan fel,
aztán a maffia akarja megölni. Most pedig ez a két ember, akik
közül az egyikre nem hatnak a modern technológiák. Tudta,
hogy a három eseménynek köze van egymáshoz, csak még arra
nem jött rá, mi is lehet az. Idıvel pedig nem állt túl jól, így nem
sok esélye maradt kideríteni az igazságot.
Hirtelen ötlettıl vezérelve bekapcsolta a falakba rejtett
mikrofonokat, és számítógépének hangszórójába irányította a
jelet. A beszéd és a korábban felvett hangminták összeillesztése
sokkal bonyolultabb feladat volt, mint a megfelelıképek
megkeresése, rendszere azonban ezt is lehetıvé tette. Amíg a
gépek dolgoztak, ı a társalgásra figyelt.
− Te nem érzel valami furcsát idelent? - kérdezte az Alicia
Varneyként azonosított nı. - Én jóval több mozgást hallok, mint
ami szerintem egy ilyen titkos alagútrendszerben normális
lenne.
− Én is - felelte az arc nélküli férfi. - Nem csak te, én és Gorgó
vagyunk itt. Rengeteg vértestvér kóborol errefelé.
− A maffia emberei - hallatszott Alicia hangja. - Ha Don
Caravelli tud rólunk, akkor nyilván Phantomasról is tudomása
van. McCann, én éveken át harcoltam a capo da capo ellen.
Nagyon kemény ellenfél.
− Elképzelhetı - válaszolt a McCann-nek nevezett férfi. -
Legalább ı a mi oldalunkon áll. Szerintem még ketten sem
tudnánk legyızni Gorgót. Azt hallottam róla, ı a leghatalmasabb a
Nictukuk között. Nem hiszem, hogy csontjaink túlélnék a
sikolyait. Sajnos ellene mégis több esélyünk van, mint a maffia
bérgyilkosai ellen.
Alicia Varney felnevetett.
− Ehhez kétség sem fér. İt ugyan csak a Nosferatu érdekli, de
nem hiszem, hogy elvetné a rágcsálnivaló gondolatát.
Phantomasnak szó szerint leesett az álla meglepetésében.
Próbált mondani valamit, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.
Még a vörösen világító Dire McCann feliratot is csak percek
múlva vette észre a monitorán. A hivatkozás szerint a férfi egy
detektívként dolgozó kóbor mágus volt. Most éppen Alexander
Vargoss, St. Louis vámpírhercege alkalmazta. A krónikás
emlékezett rá, hogy a herceg volt az elsı, akit a Vörös Halál
megtámadott.
Újabb ötlete támadt. Gyorsan végignézte Justine Bern aktáit is,
és gyanúja beigazolódott. İt is az elsık közt látogatta meg a
rémalak. McCann és Varney tehát ezért vannak itt.
Néhány washingtoni hír csak még inkább megerısítette hitében.
A detektív és a ghoul ott volt, amikor a várost megostromolta a
Szabbat - akárcsak a Vörös Halál. Mindkettejüket kapcsolatba
hozni a szörnnyel merész ötlet volt, de korántsem
elképzelhetetlen.
Most pedig a katakombáiban jártak, és ıt keresték. Tudtak
Gorgóról és a maffia bérgyilkosairól is. A vértestvérek lé-
152
tezését csak nagyon kevés halandó ismerte, mélyebb tudással -
mint például a Nictukuk léte - pedig szinte senki sem
rendelkezett. Volt valami emberfeletti ezekben a halandókban,
és Phantomas hamarosan azt is kitalálta, mi az.
- Álcázók - suttogta. - Ezek álcázók!
Hallott olyan meg nem erısített - ám meg sem cáfolt -
történeteket, melyek szerint a negyedik generáció bizonyos tagjai
képesek voltak tudatukat egy kiszemelt halandóba vetíteni, míg
ık torporban pihentek. Elméjük olyan hatalmas volt, hogy
gyakorlatilag sajátjukként használták a testet. Újra éltek,
megtapasztalva a halandólét minden gyönyörét, mint például a
napfényt vagy a szexualitást. Hogy biztosítsák bábjuk biztonságát,
vámpírképességeik egy részét átadták neki. A legendák szerint
ık voltak az álcázók.
Az enciklopédia írása közben Phantomas többször is találkozott
ezekkel a mesékkel, de valódi bizonyítékát sosem találta
létezésüknek. Most mégis biztosra vette, hogy álcázók vannak a
katakombáiban.
Kétségbeesetten kutatott Ánisz és Lámék nyoma után, mert
krónikája szerint ık azok, akik segítségére lehetnek a Vörös Halál
elpusztításában. Sajnos nem bukkant egyik Matuzsálem nyomára
sem. Talán végig ott voltak az orra elıtt, csupán nem abban a
formában, ahogy számított rájuk.
Gorgó újra sikoltott, ami visszaterelte gondolatait a jelenbe.
Monitora megrázkódott, de még nem tört szilánkokra. A Nictuku
visítása kétségkívül hangosabb lett. A szörnyeteg közeledett. Egy
gyors rendszerelemzés után rádöbbent, hogy már csak
kameráinak egytizede mőködik. A négy bérgyilkoscsoport vadul
vitatkozott a visszavonulásról. Halálra rémítette ıket az
alagútban kóborló rém, még ennél is jobban rettegtek azonban
Don Caravelli haragjától. Jelenleg nem mozogtak - bátorságot
győjtöttek a továbbhaladáshoz.
Alicia Varney és Dire McCann sietve falták a métereket, egyre
közelebb és közelebb jutva Phantomas szentélyéhez. A krónikás
biztos volt benne, hogy azért keresik ıt, amiért ı is kapcsolatba
akart lépni velük: el akarják pusztítani a Vörös Halált.
Sajnos eddig még sosem akart kapcsolatba lépni senkivel, aki
bejutott a katakombáiba, ezért nem szerelt hangszórótegyik
falra sem. Nyomon tudta ugyan követni a halandókat, de
közvetlenül nem szólhatott hozzájuk. Nem tudta siettetni ıket.
Három résztvevıs verseny indult a rejtekhelyéig. Ha nem a
detektív és a nı ér oda elıször, a poklok lángjaival találják
szembe magukat. Szó szerint.
154

9. fejezet

Velence, 1994. április 5.

p ietro Giovanni komoran hallgatta a telefonbeszámolót.

Egyáltalán nem tetszettek neki a hírek. A magas,
sovány férfi roppant elegáns háromrészes szürke
öltönyt, hófehér inget és sötét nyakkendıt viselt. Kedvelte a
konzervatív öltözködést, ettıl a stílustól csupán a gomblyukába
tőzött vörös rózsa ütött el. Életében csodálatos virágokat
nevelgetett, és ezt a szenvedélyét a halál csak felerısítette. Az ı
tulajdonában volt a világ egyik legszebb arborétuma. Senki sem
ismerte növényei titkát, de rettenetes pletykák keringtek a
magukat beavatottnak nevezık között. A Giovanni klán híres
volt szóbeszédeirıl - amelyeknek nagy része igaz volt.
Hatalmas íróasztala mögött ült egy kényelmes fekete
bırfotelben. Vendégét meglepte, hogy nincsenek papírok az
asztalán - Pietro Giovanni nem foglalkozott ilyesmivel. Mint a
klán fıhadiszállásául szolgáló Mauzóleum vezetıje, az
írogatásnál sokkal fontosabb teendıi voltak.
Mögötte a sötétített üvegen keresztül Velence csodálatos képe
látszott. Gyakran állt itt közvetlenül napfelkelte elıtt, úgy nézve
végig a városon, akár egy király a birodalmán. A hasonlat
megállta a helyét, hiszen a Giovanni klán vénjeként és a
Mauzóleum uraként mérhetetlen vagyonnal rendelkezett, a
vagyon pedig a modern világban a hatalom kapujának számított.
Pietro hatalma szinte végtelen volt.
Ma éjjel azonban nem jutott ideje nézelıdésre. A telefonáló egy
fontos megbeszélést szakított félbe, ráadásul nyugtalanító
híreket közölt. Akárcsak látogatója.
- És mi van Villonnal? - kérdezte. - A Madeleine-t és kuzinjait
érintı csata órákig dúlt az utcákon. Miért nem csinált semmit
Párizs hercege? Tudja, hogy ı a gyermekem és az unokám
egyszerre.
Szemöldöke még összébb szaladt, ahogy haragja nıni kezdett a
válasz hallatán. Különös, szentségtelen tőz kezdetttáncolni
szemében, sovány alakja egyre kísértetiesebbé vált. Mire újra
megszólalt, hangja megnyugodott, de ez a Kárhozottak
nyugalma volt csupán. Úgy beszélt, akár a középkori
inkvizítorok, akik ártatlan lányokat égettek halálra
boszorkányság vádjával. Sem szánalom, sem kegyelem, sem
megbocsátás nem maradt szavaiban.
- Úgy - nyugtázta a hallottakat. - Szóval a herceg úgy vélte, hogy
nem az ı feladata megvédeni a Giovanni klánt a maffiától? Én
megértem ıt. Végtére is nem vagyunk a Kamarilla tagjai, és eskü
kötelez bennünket a semlegességre. Villon be nem avatkozása
megmagyarázható. Minden vámpír tud klánunk és a maffia közti
ellenségeskedésrıl. A hercegnek minden joga megvolt a csata
személyes üggyé nyilvánításához.
Elhallgatott, mert a vonal másik végén szolgája folytatta. Csak
félig figyelt oda, tekintetével vendégét kezdte keresni. A férfit egy
ritka etruszk váza elıtt találta. Látszólag mit sem törıdött a
vámpírok közti társalgással, ám Pietro tudta, kristálytisztán
hallotta a vonal mindkét végén elhangzó szavakat. Nem kérte meg,
hogy hagyja magára a beszélgetés idejére, hiszen az, hogy éppen
hol volt, mit sem számított. Ha hallgatózni akart, azt akár a
Szent Márk térrıl is megtehette volna. Halandó volt ugyan, de
legalább akkora hatalommal bírt, mint bármelyik vámpír az
épületben. Pietro nem félt tıle, de tisztelte erejéért. Bízni
semmiképpen sem bízott benne. Nem volt humorérzéke.
- Villon hercegnek meg kell tudnia, hogy mennyire
megbántott vendégszeretetének hiánya - magyarázta. - Kérlek,
tudasd vele, hogy reménytelenül csalódtam benne, amiért
ennyire tiszteletlenül bánt kedvenc gyermekemmel. Talán egy
kis emlékeztetı segít helyre tenni a gondolkodását.
A vonal túlsó végén lévı szolga szavai hirtelen pergıvé váltak,
ahogy gyorsan elmondta nyilván elıre kitalált tervét. Pietro
elmosolyodott, majd lágyan felkacagott.
- Érdekes gondolat - mondta végül -, ám túl durva ahhoz,
hogy praktikus legyen. A Louvre kincsei, még ha Villon városában
vannak is, az egész világ tulajdonát képezik. Ha akár csak egyet
is elpusztítanánk közülük, pótolhatatlan veszteséget okoznánk
magunknak. Olyan dolog kell, ami sokkal közelebbrıl érinti.
Valami személyes.
156
A hang ismét egy tervet hadart a telefonba, mire a mosoly Pietro
arcán egészen kiszélesedett.
- Ez már sokkal jobban tetszik - bólintott elégedetten. - A
herceg szereti, ha ostoba szépségek veszik körül. Az az egoista
bolond azt hiszi, a nık ellenállhatatlannak tartják. Meg kell
ingatni ebben a hitében. Használj, amit csak akarsz. Mutasd
meg neki, hogy a szépség a bırnél kezdıdik.
Megnyugodva tette le a kagylót. Mielıtt vámpírrá vált volna,
praktikus gondolkodású, keményfejő kereskedı volt, aki
győlölte az ostoba embereket. Az Ölelés után csak még
türelmetlenebb lett. Villon nem csak a gyermek életét sodorta
veszélybe, de tiszteletlenül viselkedett a Giovanni klánnal
szemben is. Az ilyen sértéseket egész egyszerően nem lehetett
megtorlatlanul hagyni. A herceg holnap éjjel csontvázak
háremében ébred majd fel.
A Giovanni vén mosolya azonnal eltőnt, amikor gondolatai
visszatértek halandó szövetségeséhez és kémjéhez. Hírei
éppolyan kellemetlenek voltak, mint a párizsiak.
− Biztos vagy benne, hogy igazad van? - kérdezte. - Madeleine
mindig hő volt a klánjához, és ami ennél is fontosabb, lojális
hozzám.
− A húgom, Judith, teljesem megbízik bennem - válaszolta az
ıszes bajuszú mágus, Ezra. - A bátyja vagyok, nincs is miért
titkolóznia elılem. Akárcsak mesterünk, ı is túl naiv. Túlságosan
hisz abban, hogy a jó végül mindig legyızi a gonoszt. Nem veszi
észre, hogy a világban a fekete és a fehér mellett kiválóan
megfér a szürke szín is. İ, akárcsak Ram-bam, ostoba.
− De te persze nem - jegyezte meg semleges hangon a
vámpír. - Te tudod, milyen alkukat kell kötni a túlélés
érdekében.
− Én megértettem, hogy a jóság és a gonoszság csupán egy érme
két oldala. Mi marad a sötétségbıl fény nélkül? A bölcs ember az
élet pozitív és negatív oldalát egyaránt elfogadja.
Pietro némán bólintott. Ezra filozófus volt, és mint minden
gondolkodónak, neki is szüksége volt arra, hogy szavait
megerısítsék. Fontos szövetségesnek számított, ám a Giovanni
ennek ellenére nem bízott benne. Annak a férfinak, aki elárulja
családját és barátait, nincs becsülete.
− Amikor megkérdeztem, mirıl beszélgettek Rambammal és
Madeleine-nel - folytatta a varázsló -, Judith nyíltan elmondott
mindent. A gyermeked elmesélte nekik, hogyan jutott egyre
elırébb a klán ranglétráján, megosztotta velük apja halálát és a
bosszúra tett esküjét. Elmondta azt is, miken ment át, mire a
Giovannik Tırének nevezhette magát. A nıvéreim szavaiból úgy
vettem ki, hogy nagyon ıszinte volt.
- A becsületesség jó benyomást tesz mindenkire - jegyezte meg
Pietro. - Meg vagyok gyızıdve róla, hogy a gyermekem soha
nem árulna el egyetlen valódi titkot sem, akármit ígérjenek is
neki.
− Még ha a halandóság is az?
− Madeleine már majdnem száz éve vámpír. Semmit sem tud az
életrıl, így nem lehet vele megkísérteni. Ismerem az unokámat.
Csak a bosszúért él.
− Talán - kockáztatta meg Ezra - túlságosan optimista vagy.
Mellesleg mi történik, ha végre végez Don Caravellivel? A capo da
capo árnyéka nélkül is hő marad hozzád?
− Az unokám a Giovanni klán tagja - suttogta jeges hangon
Pietro. - Vigyázz, mivel vádolod ıt!
Ezra idegesen megnedvesítette a száját.
− Nem akartam tiszteletlen lenni - emelte fel védekezıleg a
kezét. - Tudod jól, hogy túl sokat beszélek.
- Veszélyes tulajdonság, barátom - mondta Pietro fagyosan. -
Egyszer még veszélybe sodor. Megpróbálom elfelejteni szavaidat. -
Az asztalára könyökölt. - Madeleine a valaha élt legnagyobb
kémtıl és elhárítótól tanulta mesterségét. Tudja, hogy úgy
férkızhet a legkönnyebben valaki bizalmába, ha látszólag a
karjába veti magát. Ha megbánod bőneidet, szimpátiát kelthetsz
másokban. Biztosíthatlak afelıl, hogy nem egyszer használta már
ezt a trükköt gyanútlan áldozataival szemben. A bolondját járatta
Rambammal és a húgoddal.
- És mi van Elishával?
− Magad mondtad, hogy a fiú naiv, és beleszeretett Madeleine-
be. Számomra úgy tőnik, gyermekem remek hálót szıtt köré
csáberejével. Remek stratéga. Szerintem tökéletesen uralja a
helyzetet.
- Ott van még a detektív - kötötte az ebet a karóhoz Ezra -,
Dire McCann. Vele mi a helyzet?

158
Pietro szeme vörösen felizzott. Felállt székébıl, a sötétlı
ablakhoz lépett, és szemügyre vette birodalmát.
− A hajnal közeleg! - dörögte. - Ha van még mit jelentened,
mondd el gyorsan!
− De McCann...
− Dire McCann jó barátom, és semmi köze az egészhez -
szögezte le a vámpír. Hangjából Ezra világosan megértette, errıl
nem akar vitát nyitni. - Madeleine független ügynök. Egyedül
nekem köteles jelentést tenni. Azonban hogy eloszlassam
gyanakvásodat, a lehetı leghamarabb visszahívom a
Mauzóleumba eligazításra. Beszélgetésünk közben kikérdezem
Rambam ajánlatát illetıen. Az majd megszüntet minden kételyt,
ami a hőségével kapcsolatban merült fel benned.
- Ennél többet nem is kérek - hajtott fejet Ezra. - Nekem csak
az számít, hogy megóvhassam barátaim érdekeit.
Pietro viszonozta a biccentést.
− Hőséged jutalma nem marad el - mondta komoran. -
Nyugodj meg, megkapod, ami jár.
A Mauzóleum mestere elhallgatta a mágus elıl, hogy
amennyiben tévedett, lassú és fájdalmas halállal lakol majd
hazugságaiért.10. fejezet

Párizs, 1994. április 5.

E z a hely egy átkozott labirintus - horkant fel fél órávala kikötés után McCann. - Már harminc percet
elvesztegettünk a katakombákban, és még mindig nem
találtuk meg Phantomas búvóhelyét. Szerintem körbe-körbe
járunk. Kezdem unni az egészet.
− Nem tudnád egyik isteni erıdet használni a Nosferatu
felkutatására? - kérdezte legalább olyan elkeseredetten Alicia. -
Az idıjárás meg minden hasonló dolog az irányításod alatt áll.
Nincs a kalapodban olyasmi, amivel megtalálhatnál egy
vértestvért?
A detektív megrázta a fejét.
- Ez a képesség csak Madeleine Giovanninak adatott meg. Én
nem ismerem ezt a varázslatot, de még ha ismerném is, sajnos
aligha mennénk sokra vele. Biztos vagyok benne, hogy Phantomas
az útvesztı közepében van, csupán a megfelelı utat kell
megtalálnunk hozzá. Milyen kár, hogy nem vagyunk vakondok!
Most szépen odaáshatnánk magunkat.
- Úgy érzem magam, mintha egy színdarabban játszanék,
Párizs utcáján - mondta Alicia. - Már csak Lucifer hiányzik, amint
kopott, kék farmerban kommentálja kijelentéseinket.
− Tulajdonképpen meg vagyok lepve - folytatta MacCann -,
hogy Phantomas még nem bukkant fel. Amekkora nyüzsgés van
itt, már rég rá kellett volna jönnie, hogy mi vagyunk itt az
egyetlenek, akik nem a fejéért jöttek a katakombákba. A többiek
biztosan az ellenségei.
- Talán a probléma a kommunikációban rejlik - töprengett
Alicia. - Észrevetted a csapdákat a falakban és a padlón?
− Persze. Meg sem lepıdtem. A Nosferatuk szeretik az
ilyesmit.
− De egyik sem mőködött! - világított rá a tényre Alicia. -
Phantomas kikapcsolta az utunkba esıket, hogy a rejtekhelyére
vezessen minket. Kétségkívül azt akarja, hogy bukkanjunk rá.
161
− A kikapcsolt csapdákat is órákig tartana követni - csóválta a
fejét McCann. - Gorgó sikolyai pedig egyre hangosabbak.
Valószínőleg érzi a maffia embereinek jelenlétét. Azt hiszem,
lassan elfogy a türelme, és elkezd áttörni a falakon, hogy végre
megtalálja Phantomast. Nem szeretnék itt lenni, amikor ez
megtörténik.
− Hallottál valamit? - kérdezte hirtelen Alicia. - Fura. Mintha
sok apró lény rohangálna a sötétségben.
 McCann megállt, és feszülten figyelni kezdett.
− Vagy húsz méterrel elıttünk. Nem vámpír. Igazad van. Sokan
közelednek felénk. Nem tudom, mik lehetnek azok. A legjobb
lesz, ha kiderítjük.
Lámpájuk fényénél tájékozódva ismét útnak eredtek. Nem kellett
sokáig menniük, mert egy alagút keresztezte az övéket öt
lépéssel késıbb. Az új járat padlóját mérhetetlenül sok patkány
borította. Százával száguldottak egymás hegyén-hátán nyugat
felé, akár egy nyílvesszı.
− Patkányok? - lepıdött meg Alicia. - Madame Zsorzsa
patkányembernek hívta Phantomast.
McCann felnevetett.
− A Nosferatu így vezet el bennünket a barlangjához. A patkányai
elhagyják a süllyedı hajót, mert ı azt parancsolta nekik. Csupán
követnünk kell ıket visszafelé. Ugye nem félsz tılük?
Alicia mérgesen felhorkant.
− Én Párizsban éltem a kommün ideje alatt - hadarta. -
Patkányokat ettünk, hogy ne haljunk éhen. Nem tudnak
megrémíteni.
A detektív és a nı elindult a rágcsálókkal borított járatokban.
Az életükért rohanó állatok nem törıdtek velük, így zavartalanul
haladtak. A folyosó néhol éles szögben elfordult, némely
szakaszát sekély víz borította. Máshol alig volt harminc centi
széles, és csupán guggolva tudtak közlekedni benne.
Mindenhol pockok nyüzsögtek. İk voltak a labirintus élı,
visítozó, lüktetı szíve.
Húsz percig küzdöttek a patkányáradattal, míg végül egy
számítógépekkel telezsúfolt barlangba jutottak. A falak szinte
maguk is világítottak a tucatnyi monitor képernyıitıl. A padlón
sehol sem láttak rágcsálókat. Mind elmentek. Csak egyvalaki
állt ott: Phantomas.
A vámpír a helyiség túlsó végén várt rájuk. Formátlan szürke
köpenyt viselt, amely jól leplezte torz, természetet megcsúfoló
alakját. Százötven centiméter magas lehetett, széles vállai voltak,
és olyan hosszú karjai, hogy csaknem súrolták a földet.
Hihetetlenül vékony és nyúlánk ujjai szinte csupasz csontoknak
tőntek. Bıre enyhén zöldes árnyalatot öltött, ami különösen jól
látszott teljesen szırtelen koponyáján.
A Nosferatuk hírhedten rondák voltak, Phantomas pedig
egyáltalán nem rítt ki közülük. Orra uborkaként lógott, bıre
olyan ráncosnak látszott, mintha ezer évig aszalódott volna
folyamatosan. Nagy, sötét szemei mélyen ültek arcában, csupán
a közepükön látszott valami vöröses derengés. McCann-nek
még az is hosszú másodperceibe került, hogy rájöjjön:
házigazdájuk éppen mosolyog.
− Legyetek üdvözölve nálam - mondta meglepıen lágy és
kellemes hangon a szörnyő alak. - Ahogy azt már bizonyára
kitaláltátok, én vagyok Phantomas, a Nosferatu klán
jelentéktelen tagja. Ugye Dire McCannhez és Alicia Varneyhoz van
szerencsém?
− Így igaz - bólintott McCann, de közben tekintetével
végigjárta a lenyőgözı, csúcstechnológiával bıven felszerelt
helyiséget. - Szép hely. Sok itt a gép.
Phantomas felnevetett.
− Ugyan! Semmiség! Mégis századokon át éltem itt.
Hiányozni fog a magány. Egészen mostanáig csodálatosan
csendes otthonom volt. Lehetıséget adott nekem arra, hogy
zavartalanul folytathassam kutatásaimat. De ennek most vége. A
forgalom elviselhetetlenné vált.
− El akarsz menni? - kérdezte Alicia, csak hogy
bekapcsolódhasson a beszélgetésbe. - Elhagyod a
rejtekhelyedet?
− Már csak rátok vártam - válaszolt Phantomas. - Jól
tudjátok, hogy Gorgó, Aki A Sötétségben Sikolt, szintén itt van.
A fajtám és a Nictukuk sajnos nem kedvelik különösebben
egymást. İk nem hisznek az együttmőködés lehetıségében. A
maffia lángszórókkal és géppisztolyokkal felfegyverzett
bérgyilkosai is közelednek felénk. Eltaposhatnám ıket, akár a
férgeket, de sajnos lehetetlen teljesen kiirtani a fajtájukat.
Olyanok, akár a hangyák. Megölheted ıket, de csak azt éred el,
hogy még többen jönnek vissza.
162
− Remek hasonlat - bólintott McCann. - Most, hogy itt
vagyunk, mi a terved?
− Nincs okom maradni - felelte a vámpír. - Már egy órája
készülıdöm. Pár perc, és mehetünk. - Egy keskeny asztal mellé
lépett, és maga elé vett egy billentyőzetet. Vékony ujjai
végigszáguldottak a gombokon. Gyorsabban gépelt, mint azt szem
követni tudta volna. - A patkányaim biztonságban vannak -
mondta szomorúan. - İk fognak a legjobban hiányozni, jó
társaság voltak. Szerencsére éppen az a jó bennük, hogy
mindenütt találkozni velük.
Tompa dübörgés visszhangja jött feléjük az alagútból. Majd
egy újabb. A robajok folytatódtak, míg végül folyamatossá
váltak. A föld remegni kezdett, mintha egy hatalmas kalapács
sújtana újra és újra le rá.
− Robbanások a barlangrendszer harminchét különbözı
pontján - magyarázta Phantomas. - Az egészet elpusztítom, és
lezárom az alagutakat. Többé senki nem jut be. Se ki.
− Hát Gorgó és a maffia? - érdeklıdött Alicia.
A Nosferatu elmosolyodott.
− İk is csapdába estek. Elıbb-utóbb rábukkannak
egymásra. Véleményem szerint költıi igazságszolgáltatás lesz.
Phantomas bosszúja.
Újabb billentyőket nyomott le, majd elégedetten bólintott.
− Csúszófalakkal elkülönítettem a betemetett kijáratokat. Az
útvesztı átalakult egy kijárat nélküli, önmagába visszatérı
hurokká, amelynek sem vége, sem kezdete nincsen.
Ellépett az asztaltól, majd lehúzott egy kart a falon.
− Ez kikapcsolt minden mechanikát a termen kívül. Számos
csapdát és vermet is kinyitott.
Újabb kapcsolót aktivált.
− Ez pedig kiengedte kis kedvenceimet a labirintus három
vértavából. Ha a bérgyilkosok elkerülik Gorgót, az óriáspiócák
majd végeznek velük.
− Úgy tőnik, jól felkészültél a bajra - adott hangot
elismerésének McCann.
− Azt hiszem, ez fajtám egyik sajátossága - köszönte meg a
bókot egy fıhajtással Phantomas. - Mindig a legrosszabbra
számítunk, és sajnos ritkán csalódunk. Mehetünk? Érzem, hogy
Gorgó már közel jár. Attól tartok, kis bemutatóm csalta ide.
− Már volt dolgom a Sikoltóval régebben - feszítette meg
izmait Alicia. - Ha közel kerül hozzád, visítása tested öszszes
csontját szétzúzza. Nem túl kellemes érzés.
− Eggyel több ok a távozásra - mondta Phantomas. - Felemelt
egy kis fekete aktatáskát a billentyőzet mellıl. - Ez a világ legjobb
hordozható számítógépe - magyarázta. - Én magam terveztem. A
merevlemezén ott az egész enciklopédiám.
− Miféle enciklopédia? - kérdezett vissza McCann.
 − A Káinita faj véneinek komplett, leszármazással
kiegészített győjteménye - válaszolta büszkén Phantomas. -
Mellesleg a Vörös Halál karneváljának titkát is magában
hordozza.
A fültépı zajtól megrepedtek a falak, a teremben lévı öszszes
monitor azonnal szétrobbant. Phantomas gyorsan meghúzott
egy harmadik kart, mire a fal egy része félresiklott, láthatóvá
téve egy kis szobát. A sikolyoktól nem hallották egymás
szavát, így vendéglátójuk csupán kezével intett a rejtett helyiség
felé. McCannt és Aliciát azonban nem kellett sürgetni: Gorgó
olyan közel járt, hogy a levegı láthatóan vibrált a hangjától.
Phantomas szorosan mögöttük rohant, de így is éppen hogy
csak átfért a bezáródó nyíláson. Motorzúgást hallottak, majd
láthatatlan kezek nyomták lefelé ıket. A detektív és a nı
azonnal rájött, hogy a szoba tulajdonképpen egy lift, amely
nagy iramban felfelé viszi ıket.
− Három, kettı, egy! - számolt vissza a Nosferatu, miközben
Gorgó üvöltése berepesztette a lift falait. Mennydörgésszerő
robaj követte szavait. - A barlangomban elrejtett robbanószerek
épp most szakították le a plafont. Kétlem, hogy akár egy bomba
is elkapta volna a Sikoltót, de mindig akad egy kis remény. Tíz
másodperc múlva ez a liftakna is felrobban, ezért amikor az ajtó
kinyílik, jobb lenne minél gyorsabban kiugrani.
Három másodpercük maradt, miután elhagyták a kabint. A
lezúduló száztonnányi kı biztosította, hogy ne kövesse ıket
senki a mélybıl.
− Hol vagyunk? - nézett körül bizonytalanul Alicia. Egy
épületben álltak, amelyben mindenfelé elektronikai
termékekkel teli dobozok hevertek. - Mi ez a hely?
164
− Az egyik raktáram Párizsban - válaszolt Phantomas. - A
lifttel szállítottam le a fontos alkatrészeket a számítógépeimhez.
Az ile de la Citében vagyunk, nem messze a Notre-Dame
székesegyháztól. Az az egyik kedvenc épületem.
− Mi lettel Gorgóval és a bérgyilkosokkal? - kérdezte
McCann.
− Vagy negyven méterrel alattunk vannak, teljesen bezárva.
Elıbb vagy utóbb Aki A Sötétségben Sikolt kiszabadul
börtönébıl. De az is lehet, hogy még mielıtt ez megtörténne,
visszasüllyed a torporba. Nem érdekel. Közel kétezer évig
laktam ezen a környéken, ideje elköltöznöm valahová. Talán
Luxemburgba, esetleg Belgiumba.
− Még mielıtt megvennéd a repülıjegyet, válaszolnod kellene
egy-két kérdésünkre - mondta a detektív. - Megtudtuk, hogy
birtokában vagy bizonyos információknak, amelyek segítségével
talán legyızhetjük közös ellenségünket.
Phantomas elmosolyodott.
− Biztos voltam benne, hogy a Vörös Halál titkait kutatjátok.
Öröm lesz számomra, ha felfedhetem elıttetek mindazt, amit
tudok. Csak akkor lehetünk biztonságban, ha a szörnyeteg
minden gyermekével együtt elpusztul. Úgy vélem, az egész
Káinita faj feletti uralom megszerzése a végsı célja.
− Sajnos emiatt kell a legkevésbé aggódnunk - fintorodott el
McCann. - A Vörös Halált mihamarabb meg kell állítani,
különben ısi tőzdémonok egész seregét szabadítja rá a Földre.
A Nosferatu krónikás zöld bıre egy árnyalattal sápadtabb lett.
− És mi a nevük ezeknek a démonoknak? - tette fel végül a
kérdést.
− İk a Sheddek - válaszolta Alicia.
Phantomas bólintott, mintha éppen ezt a választ várta volna.
− Egyszer már láttam ezt a nevet. Most legalább már értem,
miért mutatták meg nekem.11. fejezet

Párizs, 1994. április 5.

agy Károly szobra elıtt ültek le a főre, egyutcányira a

N Notre-Dame-tól, nem messze a Point Zerótól. Ez a kı

jelentette minden út kezdetét Franciaországban. A hely
éppen megfelelınek tőnt egy ilyen beszélgetésre, hiszen ezen a
kései órán egy teremtett lélek sem járt arra. Szabadon és
ıszintén elmondhatták, mire jutottak eddig.
Phantomas, akit nyugtalanított az ıt körülvevı soktonnányi kı
hiánya, hátát a szobornak támasztotta. Laptopja az ölében hevert,
némán. Majd késıbb kapcsolja csak be, ha már minden szükséges
információt megszerzett ahhoz, hogy megoldja a Vörös Halál rejtélyét.
Felesleges lenne kimeríteni az akkumulátort, mielıtt még a két
halandó kitöltené az üres sorokat.
Alicia Varney élıben sokkal gyönyörőbb volt, mint a monitorán
látott fényképeken. Sötét haja, erıs vonásai és tökéletes teste
Phantomast a Louvre festményein megörökített kortalan
szépségekre emlékeztette. Kétség sem fért hozzá, valóban ı a világ
egyik legvonzóbb asszonya. És a leghalálosabb is.
Dire McCann egyáltalán nem tőnt különlegesnek. Arcán komor,
cinikus kifejezés ült, szemében furcsa fény táncolt, ami kissé
nyugtalanította a krónikást. Ahogy a detektívre nézett, semmi jelét
nem találta, miért nem továbbították a kamerák a képét. Ez és a
vértestvérek tanulmányozásával eltöltött ezer év megtanította neki,
hogy legyen óvatos a megmagyarázhatatlan helyzetekkel szemben.
TUdta, hogy Dire McCann jóval több annál, amit mutat.
− Azt hiszem, most a bemutatkozások jönnek - szólalt meg a
Nosferatu. - Az én mondanivalóm egyelıre spekulációkra épül,
ezért minél többet tudok rólatok, annál biztosabb leszek a
dolgomban. Kérlek, legyetek ıszinték! A segítségetek nélkül nem
garantálhatom szavaim megalapozottságát.
− Nincs mit rejtegetnem - tárta szét a karját Alicia csillogó
szemmel. - Kérdezz, amit csak akarsz.
167
− Legjobb tudásom szerint válaszolok - csatlakozott hozzá
McCann. Nem fejtette ki bıvebben, mire gondol, de Phantomas
úgy érezte, nem lenne helyénvaló, ha rákérdezne.
− Az igazi nevem Varro Dominus - kezdte a krónikás. - Húsz
évszázaddal ezelıtt érkeztem erre a földre Julius Caesar
légióival, írnokként. Amíg ezen a szigeten állomásoztunk, a
Nosferatu klán egyik tagja a soraik közé emelt. Mivel nem akartam
visszatérni Rómába új külsımben, itt telepedtem le. Párizs
lassan felépült körülöttem.
Mély levegıt vett.
− Légiós koromban tudósnak és történésznek készültem.
Szenvedélyesen szomjaztam a tudást. Amikor vámpírrá váltam,
érdeklıdésem mit sem változott. Nagyjából ezer éve kezdtem el
nagy tervemet, és azóta is ezen dolgozom. Már majdnem kész
vagyok, és azt hiszem, éppen ez az, amiért a Vörös Halál a
fejemet akarja. A Káinita faj enciklopédiáját írogatom. Ez lesz a
valaha készült legösszetettebb, legsokoldalúbb és legpontosabb
feljegyzés, ami valaha készült a vértestvérekrıl. Szerepel benne
minden jelentısebb vámpír és minden, amit csak megtudtam
róluk.
Phantomas egyenesen Aliciára nézett.
 − Te Alicia Varney vagy, a világ egyik leggazdagabb embere. A
krónikám szerint New York érsekét, Justine Bernt szolgálod
ghoulként. Azt gyanítom, ez nem igaz. Valójában Ánisz, az
Éjkirálynı a mestered. Álcázó vagy. Ugye nem tévedek?
Alicia szeme elkerekedett Phantomas kérdése hallatán, aztán
kitört belıle a nevetés.
− Hogy álcázó? Már vagy száz éve nem hallottam ezt az
ostoba nevet. - Még mindig mosolyogva, de jóváhagyólag bólintott.
- Így is hívtak már, de szerintem ez nevetséges. Jobb szeretem a
társ szót. Vagy az úti társat.
− Tehát elismered, hogy mentális kapcsolatban állsz Ániszszal? -
követelte a választ a Nosferatu. A patkányaival sokkal könnyebb
volt társalogni. Az ı válaszaik mindig egyenesek és lényegretörık
voltak. Továbbá nem fecsegtek ennyit.
− Az Éjkirálynı ghoulja vagyok - bökte ki gyorsan Alicia,
mintha csak megérezte volna Phantomas nyugtalanságát. - A
torporban fekvı Ánisz megosztja velem a gondolatait, de hogy hogyan,
azt lehetetlen elmondani. A kapcsolat révén újra halandóként él, míg
én megkapom hatalma és emlékei egy részét. Az üzlet
mindkettınknek megéri. Már több száz éve mőködik.
Phantomas bólintott, és már sokkal jobban érezte magát.
McCannhez fordult.
− A te neved Dire McCann. A vértestvérek azt hiszik, kóbor mágus
vagy az Euthanatos-rendbıl. Magándetektívként dolgozol, most
éppen St. Louis hercegének, Alexander Vargossnak. Szerintem
mágikus képességeiddel leplezed, hogy akárcsak Miss Varney, te is
álcázó vagy. Az urad Lámék, a Sötét Messiás.
McCann megrázta a fejét.
− Attól félek, tévedsz - mondta, majd elhallgatott, mintha a
megfelelı szavakat keresné. - Lámék hangja vagyok. A Sötét
Messiás álmaimban szól hozzám. Néha, ha égetı szükségem van
rá, vezeti a kezemet, és megosztja velem hatalmát. Néha még a
hangomat is használja. Mindezek ellenére sem ghoul, sem báb
nem vagyok. Lámék a szövetségesem, nem uram és
parancsolóm.
− Mióta tart közöttetek ez a viszony? - érdeklıdött
Phantomas, és megpróbálta kiőzni hangjából a kételyt.
McCann összevonta a szemöldökét.
- Nem is tudom. Már évek óta, de a konkrét idıpontra nem
emlékszem - válaszolta kissé zavartan. - Akárcsak Alicia, én is
ismerem a Matuzsálem emlékeit, így olyan dolgokról is tudok,
amelyek évezredekkel ezelıtt történtek. Ez kissé nyugtalanító.
Abban biztos vagyok, hogy nem én vagyok az elsı halandó,
akivel Lámék így együttmőködik. Sajnos ennél többet nem
mondhatok.
− Akárhogy legyen is - szólalt meg Phantomas, amikor rájött,
ennél precízebb válaszra aligha számíthat -, mondjuk úgy, hogy
ti ketten a két leghatalmasabb negyedik generációs vámpír
megtestesülése vagytok, és így a Dzsihád legesélyesebb résztvevıi.
Nem meglepı, hogy a Vörös Halál el akar pusztítani benneteket.
Tudja, hogy uralma nem lehet biztos, amíg ki nem iktatja
potenciális ellenfeleit. Velem azért akar végezni, mert azt hiszi,
rájöttem származására és gyengéire.
− És rájöttél? - pattant fel McCann.
− Nem is tudom - felelte Phantomas ıszintén. - Talán. Mielıtt
azonban levonnám a megfelelı következtetéseket, meg kellene
osztanunk egymással mindazt, amit a Vörös Halálról
168
tudunk. Már mindketten harcoltatok vele. Mondjatok el
mindent, amire eddig rájöttetek.
− Én New Yorkban, az Ördög Játszóterének rejtett termében
láttam elıször - kezdte a beszámolót Alicia Varney. Röviden és
tömören elmesélte két találkozóját a szörnyeteggel. Megosztotta velük
azokat a gondolatait, melyek szerint Melinda Galbraith, a Szabbat
kormányzója, valahogy kötıdik a Vörös Halálhoz. Phantomas
nem tudta megcáfolni szavait, de biztos volt benne, hogy a nı
valamit elhallgatott elıle. Nem is várt mást.
− Akárcsak Alicia - vette át a szót McCann -, én is csak
kétszer futottam össze vele. Elıször St. Louisban, Vargoss
herceg klubjában, másodszor pedig akkor, amikor Aliciával
négyıjük ellen harcoltam, Washingtonban. Kétlem, hogy bármi
hasznosat mondhatnék róla, de kérdezhetsz bátran. Szerintem
sokkal fontosabb az, amit a Sheddekrıl és szentségtelen
szövetségükrıl megtudtunk.
A detektív leírta a csatát, majd a Rambammal folytatott izraeli
beszélgetést. A krónikás megint úgy érezte, csupán a történet
vágott változatát hallja. Gondolatban vállat vont, hisz mindez
nem számított. McCann és Alicia elbeszélése megerısítette
gyanúját. Most már tudta, hogy igaza van.
 - Engem csak egyszer támadott meg, nem messze innen - kezdte
a saját meséjét. A két halandó érdeklıdve hallgatta a louvre-beli
események történetét. - Veletek ellentétben én a menekülést
választottam. Tudós vagyok, nem harcos.
- Mégis megvártál minket Gorgó közelsége ellenére - jegyezte
meg McCann. - Azt hiszem, a római légiós szelleme még ott él
benned, Phantomas.
− Legalábbis vannak pillanatok, amikor igen - emlékezett vissza
a Nosferatu a szentségtelen trióra és Le Clairre. - A Vörös Halál
mégsem a kardomtól, hanem az eszemtıl fél. Alicia
elmosolyodott, és felnézett Nagy Károly szobrára. - Ismertem ıt -
váltott hirtelen témát. - Nem sokkal a halála elıtt találkoztunk.
Ahhoz képest, hogy mekkora darab férfi volt, egészen magas
hangon beszélt. Nem tartozott a nagy szónokok soraiba.
− Tisztázatlan körülmények közt halt meg - tette hozzá a
detektív. - Leesett a lóról, miközben egy hídon léptetett át.
Furcsa halál egy ilyen képzett lovasnál.
Alicia vállat vont.
− A királynak megvolt az a rossz szokása, hogy rossz
kérdéseket tett fel rossz idıben és rossz helyen - biggyesztette le
az ajkát. - Mint oly sokan azokban az idıkben, túl nagy árat
fizetett a kíváncsiságáért.
McCann elnevette magát.
− Gyönyörő vagy, kedvesem, de ugyanakkor halálos ellenség is.
Csak egy tudatlan vagy egy ırült szállna szembe az Éjkirálynıvel.
A detektív Phantomasra nézett.
− Ánisz dühe legendás - mondta. - Akárcsak a Sötét Messiás
haragja. Mindketten elképesztı Káinita mágiának
parancsolnak. A Vörös Halál mégis megpróbált megölni minket,
és még azt is elismerte, hogy noha csak porhüvelye vagyunk a
Matuzsálemeknek, tılünk félti gyızelmét a világon a legjobban.
Nem értem, miért. Mi az, ami ennyire összeköt minket ebben az
örökké tartó küzdelemben? Vannak más nagy hatalmú
Matuzsálemek is, akik sokkal aktívabbak a Dzsihádban, mint
mi. Az ı erejük is legendás. Miért vagyunk éppen mi ketten olyan
különlegesek, hogy a Vörös Halál minden idejét nekünk szenteli?
Nem tudom, miért fél tılünk jobban, mint másoktól. Még abban
sem vagyok biztos, hogy épelméjő-e. Akár ırült is lehet, aki
minden ok nélkül támadott meg minket.
− Azt azért nem hiszem - rázta meg a fejét Alicia. - Én úgy
láttam, nagyon is helyén van az esze. Pontosan tudja, mit
csinál. Emlékszel, még el is dicsekedett vele, hány évszázadon át
tervezgetett ellenünk, míg végre lecsapott. Meg van gyızıdve
róla, hogy csak mi ketten lehetünk azok, akik keresztülhúzzák a
számításait. Ahogy azt már Phantomas is mondta: a szörnyeteg
roppant bölcsen járt el, amikor a játszma legelején megpróbálta
kiirtani riválisait. Csak azt nem vettük észre, hogy az elsı
próbálkozása csupán csali volt, amivel egy sokkal halálosabb
csapdába akart terelni minket. Majdnem meghaltunk a
washingtoni kikötıben! Inkább a szerencsén, és nem a
trükkjeinken múlt az életünk.
− Ez még mindig nem válaszolja meg a kérdésemet - ingatta
a fejét McCann. - Miért nem Helénát választotta ki? Vagy Sötét
Szelenét?
170
Az elıtte ülı két halandó hangjából Phantomas érezte, ezen már
századok óta vitatkoznak. Neki nem volt ennyi ideje.
− Közeleg a hajnal - szólt közbe elég hangosan ahhoz, hogy
véget vessen a heves párbeszédnek. - Rövidesen távoznom kell az
egyik raktáramba.
− Én is hulla vagyok - ropogtatta meg a csontjait McCann. -
Hosszú éjszaka volt. Nagyon fárasztó dolog óriásmurénákat
sütni. Pihennem kell, de elıtte még meg akarom nézni, hogy
boldogultak barátaink a maffiával. Holnap beszélgethetünk
tovább.
− Egyetértek - bólintott Alicia. - Teljesen megbízom Jack-son
harci képességeiben, de azért kíváncsi vagyok rá, hogy van.
Holnap éjfélkor ugyanitt?
− Jobb lenne egy olyan hely, ahol kisebb a forgalom - jegyezte
meg a detektív.
- A Musée Rodin? - javasolta Alicia. - Rengeteg terme van, ott
nyugodtan beszélgethetünk. Napnyugtakor bezár ugyan, de ez
nem lehet akadály. A Csók mindig is az egyik kedvenc szobrom
volt. Öröm lesz újra látni!
− Jó választás - csatlakozott a társalgáshoz a krónikás.
Gyorsan tanult. Ezek ketten szerettek csevegni, tehát neki is
igazodnia kellett hozzájuk, ha meg akart tudni róluk mindent. -
Mielıtt még elválunk, kérdeznem kell valamit. A Vörös Halállal
kapcsolatos elméletem a vértestvérek ısi múltjában gyökerezik,
és a bizonyosságához tudnom kell még két dolgot. Az Ánisz és
Lámék körül keringı számos legenda és mítosz egyike sem tesz
említést a két Matuzsálem atyjáról. İk olyan negyedik
generációs Káiniták, akiknek nem ismerjük a teremtıjét. Azt
hiszem, ez igen lényeges információ a szörnyeteg ellen vívott
küzdelemben, a kirakójáték utolsó darabkája. Melyik İsatya
adta Ánisznak a Halhatatlan Csókot? És ki volt Lámék atyja?
Alicia elfintorodott.
− Feltétlenül szükséges ez? Nem szeretek a múltamról beszélni.
Fıképp egy krónikásnak.
− A válasz elengedhetetlen. Szavamat adom, hogy sosem
fedem fel a titkotokat. Hogy ıszinte legyek, csupán a saját
örömömre készítem el az enciklopédiát. Nem akarom
nyilvánosságra hozni. Nem merem. Túl sok titkot fedne fel.
− Brujah gyermeke vagyok - mondta nagyot sóhajtva Alicia. -
Akárcsak Troile. Évezredekkel ezelıtt, még a Második Városban
Troile diablerizálta ıt, hogy átvehesse a helyét. Troile - és nem
Brujah - az alapítója annak a klánnak, amelyet ma Brujah-ként
ismerünk. Maradt azonban egy maroknyi vámpír, akik
vérvonalukat az eredeti Brujah-ig vezetik vissza. Én közéjük
tartozom. Valódi Brujah vagyok.
Phantomas bólintott, szeme vörösen felizzott.
− Remek. Épp ahogy gondoltam. És mi van Lámékkal, Mr.
McCann?
- A Sötét Messiás Asshur gyermeke. Ezt a harmadik
generációs vámpírt Luciannek vagy Kappadociusznak is
nevezték. Augustus Giovanni elpusztította a XII. század elején, és
megalapította a Giovanni klánt. Asshur legtöbb leszármazottját
kiirtották, de néhányan, mint például Lámék, életben maradtak.
Phantomas elragadtatottan tapsolt egyet. Laptopja a hirtelen
mozdulattól a földre zuhant, de ezzel egy cseppet sem törıdött. A
gépet úgy tervezte, hogy sértetlenül megússzon akár egy
bombatámadást is.
- Tudtam! - kiáltotta. - Tudtam! Leleplezıdött a végsı titok!
Tudom, mi köt össze benneteket a Vörös Halállal. Már minden
világos.
- Igen? - emelkedett fel Alicia.
- Mi az? - követelte McCann.
Phantomas belátta, nem mehet el innen anélkül, hogy legalább
valamit el ne árulna. Már jó elıre kigondolta azt a szót, amely
majd visszahozza ıket holnap éjjel.
- Csupán egy maroknyi harmadik és negyedik generációs
Káinita él a Földön, aki megnyerheti a Dzsihádot, és így fajtánk
korlátlan urává válhat - kezdte drámaian. - Még közülük is csak
kevesen tudják majd azonban megtartani trónjukat, ha az
İsatyák egyszer felébrednek. Mivel teremtıjük már elpusztult,
semmilyen kötelék nem láncolja ıket a harmadik generációhoz.
Hárman vannak: a Vörös Halál, Lámék és Ánisz. İk az
Érinthetetlenek.
172

12. fejezet

Párizs, 1994. április 6.

ısnap nem sokkal éjfél után a Rodin-múzeum szívében

folytatták megbeszélésüket. Az épület köré font
mentális háló biztosította zavartalanságukat.
Ha kell, akár hajnalig is itt maradhattak.
Elisha, Jackson, Flavia és Madeleine Giovanni sértetlenül
megúszták az utcai összetőzéseket. Madeleine két kuzinja és a
számos Giovanni ghoul végzetes meglepetést okozott a maffia
bérgyilkosainak. Csak néhányan tudtak elmenekülni, de a Don
Caravelli haragjától való félelmükben elrejtıztek a sikátorok
mélyén.
Ha a beszélgetésnek vége, Alicia és McCann más-más úti céllal
távoznak majd innen. A nı a Szabbat New York-i találkozóján
igyekszik elkapni a Vörös Halált, McCann és csapata pedig a
Kamarillát védi meg Linzben.
Jackson már türelmetlenül várta Aliciát az Orly repülıtéren; a
magángép készen állt a felszállásra. Igyekezniük kellett, hiszen a
Fekete Kéz vezetıi pár nap múlva találkoznak Melinda
Galbraithtel, és ezt a lehetıséget a Vörös Halál sem fogja
kihagyni. Alicia elhatározta, ı is ott lesz a győlésen. Arra
számított, ma éjjel Phantomas a kezébe adja a fegyvert a
szörnyeteg és szentségtelen szövetsége ellen.
Madeleine Giovanni, Elisha és Flavia már elhagyták Párizst.
A Tırnek kuzinjai hozták a hírt, hogy Pietro Giovanni - atyja és a
Mauzóleum mestere - azonnal látni kívánja klánjuk
fıhadiszállásán. Madeleine-t váratlanul érte a hazahívó szó, de
nem tehetett mást, engedelmeskednie kellett. Elisha és Flavia vele
utazott, de egyáltalán nem akartak a Mauzóleum közelébe menni.
Az ifjú mágus általában roppant kíváncsi volt, de léteztek a
világon olyan helyek, ahová a lábát sem tette volna be.
Mielıtt elrepültek, megegyeztek Dire McCann-nel, hogy egy
nappal a konklávé elıtt találkoznak Linzben. A detektív azt
remélte, addigra kideríti, mit is tervez a Vörös Halál azestélyre,
és rájön, hogyan mentheti meg a világot a biztos pusztulástól.
− Ez nem volt fair - feddte meg mosolyogva Phantomast
Alicia, mikor már mindannyian kényelmesen leültek. -
Azonnal elmentél, miután kimondtad azt a kísérteties szót
tegnap. Alig tudtam elaludni, annyira zavart a hangzása.
Érinthetetlenek. Brrr!
− Elnézést! - mentegetızött ıszintén Phantomas. - Nem
akartam kellemetlenséget okozni. Kérem, bocsássátok meg
helyenként durva modoromat. Idım nagy részét a
csatornákban töltöm, patkányok társaságában. A stílusom kissé
idejétmúlt lehet, nem mindig találom a megfelelı szavakat.
− Amit mondani akarok, annak nagy részét már ismeritek -
folytatta. - Most csupán egymáshoz illesztem a darabkákat. Mint
történész és kutató megtanultam, hogyan keressek összefüggést
látszólag teljesen különálló, más-más forrásokból szerzett
információk között. Most ezt tettem azzal az eseménysorral,
amelyet a Vörös Halál karneváljának neveztem el.
- Azt hiszem, tudom, hogyan kezdıdött - szólalt meg Alicia
önelégülten. Tegnap éjjel értelmet nyert néhány eddigi esemény. -
A Vörös Halál a Gyehennától fél. Biztos benne, hogy a Nictukuk
felébredése annak a folyamatnak a kezdetét jelenti, amikor az
İsatyák kikelnek sírjukból, hogy újra uralják a Káinita fajt.
Mindent meg akar tenni, hogy ezt megakadályozza.
− Így van - bólintott Phantomas. - Sok vámpír retteg attól a
naptól. Félnek, hogy amikor az İsatyák felébrednek, csak saját
leszármazottaik vére tudja majd kielégíteni szomjukat. A klánok
alapítóiként elképesztı hatalmuk van gyermekeik, az ı
gyermekeik és az ı összes leszármazottjuk felett. A klánok
minden tagja engedelmeskedni fog az óhajuknak. A vér
szavának nem lehet ellenállni. Csakhogy - emelte fel Phantomas
az ujját a hatásszünet kedvéért - vannak olyan vámpírok, akiket
nem font kötelékbe egyetlen İsatya sem.
- İk az Érinthetetlenek - idézte fel tegnapi beszélgetésüket
Alicia. - Három vértestvér a negyedik generációból - Ánisz,
Lámék és, mint azt megtudtuk: a Vörös Halál. Az aty-
174
juk századokkal ezelıtt elpusztult, így felszabadultak a mentális
uralom alól.
− A fıként szabbatista Lasombra és a Tzimisce klánok azt
állítják, İsatyjuk elpusztult a nagy felkelés alatt - vágott közbe
McCann.
− Elképzelhetı - bólintott Alicia. - Én több száz évig éltem a
Szabbat soraiban. Az ı rivalizálásuk halálos és keserő.
Biztosíthatlak benneteket afelıl, a szekta egyik Matuzsáleme sem
Érinthetetlen.
Nem látta értelmét, hogy elmesélje Phantomasnak, részt vett
Brujah elpusztításában, és hogy Lámékot is hasonló tettekre
buzdította. A krónikásnak nem kell többet tudnia, mint ami
feltétlenül szükséges. Eljátszott a gondolattal, hogy talán a
Vörös Halál is valami ilyesmit mővelt az atyjával. Minél többet
törte rajta a fejét, annál valószínőbbnek látszott.
− Lámék, Ánisz és a Vörös Halál, akik igazán számítanak -
szögezte le McCann. - Tudatuk teljes szabadsága számukra
teszi egyedül lehetıvé, hogy a vértestvérek urává válhassanak.
Csak ık szállhatnak szembe a harmadik generációval, és talán
még más vámpírok feletti uralmukat is megtörhetik.
− A Vörös Halál nyilván a Kárhozottak megváltójának hiszi
magát - folytatta a gondolatmenetet a krónikás. - Gyermekeivel
már századokat töltött terve minden részletének kidolgozásával.
Amikor a Nictukuk hirtelen felébredése hamarabb akcióba
kényszerítette, azonnal két riválisa életére tört, így Lámék és
Ánisz voltak az elsı célpontjai. Meg kellett változtatnia terveit.
Olyan ravaszan tette ezt, hogy hatalmi törekvéseit
meglepetésszerő támadásokkal kombinálta ellenetek. •
− Ennél többrıl volt szó - rázta meg a fejét McCann. - A
Vörös Halál csapdákat épített még a csapdáiba is. Ahányszor
elmenekültünk, mindig még halálosabb helyzetben találtuk
magunkat. Csak különleges képességeink mentettek meg
minket a tüzes pusztulástól, no meg egy nagy adag szerencse.
− Nem csak szerencse! - szólt közbe Alicia. - Ne felejtsd el két
különleges ember segítségét!
McCann elvigyorodott.
− Széth, vagy korábbi nevén Széth, gyermekei más lapra
tartoznak. Rambam nem akart többet mondani róluk nagy
általánosságoknál. Az volt az érzésem, azt hiszi, atyjuk
parancsait követik. Az utasítások talán magától Káintól
származnak. De az is lehet, hogy tévedek, és mindenkitıl
függetlenül avatkoztak közbe. Erre a kérdésre sosem tudjuk
meg a választ. A bölcs mágus szerint ık ketten csak figyelik a
Kárhozottakat. Csak a legégetıbb szituációkban szabad
közbelépniük, és még akkor sem tehetnek sokat. Rambam úgy
véli, az emberiség biztonságát ırzik, így mit sem törıdnek a
Káinita manipulációkkal. Csak akkor lépnek nyíltan színre, ha
az egész faj léte veszélyben forog. Most, hogy a Sheddekkel
kerültünk szembe, sajnos éppen ez a helyzet.
− Segítségük mindenesetre megvédett a Vörös Halál elsı
támadásától - jegyezte meg Alicia. Összeráncolta a homlokát.
- Ez furcsa. Elıtte sosem láttam ıket, és azóta sem
bukkantak fel többet.
− Miért tennék? - lepıdött meg McCann. - A Vörös Halál a
törött szférákból idézte meg a Sheddeket, és nyilván ez a
varázslat keltette fel Széth gyermekeinek érdeklıdését. Tudták,
a tőzdémonok jelenléte veszélybe sodorja az emberiséget, ezért
mágiájukkal kifürkészték a Vörös Halál tervét. Mivel ık nem
szállhattak szembe a Matuzsálemmel, olyasvalakiket kerestek,
akiket a megfelelı irányba terelhettek. Minket. A kezdet kezdete
óta nekik dolgozunk, nem mintha lett volna más választásunk.
Az érdekeink közösek. A Vörös Halálnak el kell pusztulnia, hogy
mi és az emberiség elkerüljük a katasztrófát.
Alicia vállat vont.
- Érdekes meglátás, de mit sem számít. Már tudjuk, miért
vagyunk a Vörös Halál ellenségei. Titokzatos szövetségeseinket
és indokaikat is ismerjük, de ez sem segít legyızni a
szörnyeteget. Ideje lenne hasznos dolgokról társalognunk. Ki
valójában a Vörös Halál, és hogy lehet elpusztítani?
Phantomas elmosolyodott.
− Már vártam, mikor teszitek fel ezt a kérdést.
A vén Nosferatu felnyitotta laptopját, majd megnyomott egy
gombot, mire a gép életre kelt.
 176
− Szeretem a pontos tényeket, ha ilyen dolgokról beszélünk -
magyarázta a krónikás. - A Vörös Halál egy ısi Káinita, név
szerint Széker, az Alvilág Ura. Az elmúlt ezer évben St.
Germainnek hívta magát, és akárcsak ti, ı is Érinthetetlen.
McCann megrázta a fejét.
− Nem emlékszem Széker nevő vámpírra. A szó egyiptominak
hangzik, és a Második Város összeomlása után Lámék
elkerülte azt a földrészt.
− Akárcsak Ánisz - tette hozzá Alicia. - Dél-Kush istennıjeként
uralkodott több mint tíz évszázadon át. Megpróbált létrehozni
egy harcosokból álló civilizációt, amellyel majd meghódíthatja a
világot. Nem sikerült neki, de remekül érezte magát.
− Lámék ezalatt Ázsiában járt - jegyezte meg McCann. Nem
fejtette ki bıvebben az emlékeit, Alicia pedig jobban ismerte
annál, semhogy kérdezni mert volna.
− A nevek semmit sem jelentenek az İsatyáknak vagy a
Matuzsálemeknek - folytatta a detektív. - Az én teremtım
mindig úgy hívatta magát, ahogy az a hatalmának megfelelt. A
történelem különbözı korszakaiban magam is más-más nevet
használtam. Voltam Lamech, Lámék, Lazarus és Lorath is.
Ugyanez az okfejtés igaz ellenfelünkre is. St. Germain, Széker
vagy Vörös Halál - teljesen mindegy. Elég a ködösítésbıl,
Phantomas. Melyik vérvonalba tartozik? Ki volt az atyja?
− St. Germain volt a Saulotnak nevezett harmadik generációs
vámpír elsı gyermeke - válaszolta azonnal a Nosferatu. - Erre
vonatkozólag ugyan nincsen bizonyítékom, de azt hiszem, ı vette
rá a Tremere-ként is ismert mágust és tanítványait, hogy fekete
mágia segítségével vámpírrá változzanak. Ezután vérbilincsbe
fonta ıt és tanácsosait, majd megparancsolta nekik, hogy
diablerizálják a torporban fekvı Saulotot. Amikor Tremere
elpusztította a Matuzsálem atyját, St. Germain Érinthetetlen lett.
Így azonkívül, hogy uralma alá hajtotta Tremere-t és segédeit,
egy új klánt is teremtett magának.
Alicia felnevetett. Tisztában volt vele, hogy nem lett volna
szabad, de nem tudta visszafogni magát. Igaza volt.Ismerıs,
nem? - kérdezte Dire McCanntıl.
− Túlságosan is - nézett rá keményen a detektív. - Túl sokat
beszélsz.
Alicia elvigyorodott, majd Phantomashoz fordult.
 − A történelem többször is megismételte önmagát az évezredek
során, krónikás barátom. Biztosíthatlak afelıl, hogy St. Germain
nem az egyetlen, aki ilyet tett. A hármunk közt lévı kötelék
szorosabb, mint hinnéd.
Dire McCann arca kisimult, szeme a távolba meredt. Olyan
dolgokat látott, amiket a másik kettı nem.
− St. Germain nem lehet Saulot gyermeke - tört fel a torkából
egy idegen hang. - Emlékszem az İsatyára a Második Városból. İ
volt a harmadik generáció legnagyobb filozófusa. A többi
klánalapítóval ellentétben ı győlölte a vámpírlétet. Álmodozó
volt. Abban reménykedett, hogy eléri a Golconda állapotát, és
így megszabadul a vérszomjtól. Úgy hiszem, utódai is
hasonlóképp vélekedtek.
Phantomas bólintott.
− Csak részben van igazad. St. Germaint Saulot több mint
hatezer évvel ezelıtt tette vámpírrá, jóval azelıtt, hogy az İsatya
pacifista lett volna. A Második Város pusztulása után Saulot
elhagyta maroknyi gyermekét, és Ázsiába utazott, ahol
befogadta a Harmadik Szem Testvérisége. Csak akkor és ott
sikerült elérnie a Golcondát. Amikor visszatért Európába, már
az önuralom és a szellemi tisztaság igéjét hirdette. Azok a
vámpírok, akiket ezután teremtett, már osztották nézeteit. İk
lettek a Salubrik. Miután Tremere diablerizálta Saulotot, klánja
kiirtotta a Salubrikat szinte az utolsó szálig. Néhányan
túlélhették a mészárlást, és elrejtıztek, belsı békét keresve.
Egyetlen Káinita sem tudta, hogy St. Germain, aki Saulot
gyermeke volt, de sosem lett Salubri, létezik.
− Ezért nem tudta Madeleine Giovanni megállapítani a Vörös
Halál vérvonalát! - szólalt meg ismét a saját hangján McCann. -
A Vörös Halál nem tagja egyik klánnak sem!
− Pontosan - bólintott a Nosferatu. - Éppen ezért nem
ismerheti fel Lámék és Ánisz vérét sem. Az ıket teremtı
İsatyákat már elnyelte az enyészet. Nektek hármótoknak
nincsen mesteretek. Ti vagytok az Érinthetetlenek!
178

13. fejezet

Párizs, 1994. április 6.

 z mind szép és jó - törte meg Alicia hirtelen a csen- det. -

E Ismerjük a Vörös Halál igazi nevét. Tudjuk, mi

motiválja. Még a vérvonalát is kiderítettük.
Remek. De mi a fenét kezdjünk az információval? Kidobhatjuk
az ablakon, mert azt még mindig nem tudjuk, hogyan akarja
uralma alá hajtani a Kamarillát és a Szabbatot! Nem akar
valamelyikıtök válaszolni erre?
− Egy perc, és lehívom Saulot meg a Salubrik adatait - nézett a
nıre Phantomas sértıdötten. - Nem fogsz csalódni.
− Különben is már többet tudunk a Vörös Halálról és
gyermekeirıl, mint hinnéd - jegyezte meg a detektív. -
Nyilvánvaló, hogy köze van a Tremere-ekhez. A teleportálás
varázslatához fókuszpontra volt szüksége. Tyrus Benedict és
Hugh Portiglio kiválóan teljesítették ezt a feladatot. Phantomas
már elmondta, hogy Villon herceg estélyén a Louvreban is jelen
volt egy Tremere küldött.
− Ki tudná megtalálni Nód könyvének elveszett fejezetét -
kérdezte a Nosferatu -, ha nem egy Tremere varázsló?
− Azt sem szabad elfelejtenünk - vetette közbe McCann -, hogy
nem tudjuk ugyan, hány vámpírt számlál ez a vérvonal, de az
biztos, hogy csupán négyen parancsolnak a Tőz Testének. Ha ezt
a kvartettet elpusztítjuk, a Sheddek kapcsolata megszőnik
világunkkal.
Alicia megrázta a fejét.
− Mi? Hogy csak négy'? Nyilván azokra gondolsz, akik nekünk
estek a kikötıben.
− Így van - bólintott a detektív. - Azóta tisztában vagyok ezzel. A
Vörös Halál mindenáron meg akart ölni minket. A Tőz Teste a
legerısebb fegyvere. A kikötıbe csalt minket, ahol a gyermekeivel
ránk támadt. Ha többen is ismernék a varázslatot, gondolod,
hogy azok nem lettek volna ott? Miért hívna csak három
segítséget, ha húszat is tudna? Vagy akár százat? Minél többen
vannak, annál több az esélyük.
McCann megvárta, amíg mindketten teljesen felfogják szavait.
− Amikor beleolvastam a Vörös Halál gondolataiba, rájöttem,
több vámpír együttes munkája kell a Sheddek megidézéséhez.
Csak negyedik vagy ötödik generációs vértestvéreknek lehet
ekkora hatalma. Gondolod, hogy az a vámpír, aki megöli a saját
atyját, sok mindenkire rábízná a Tőz Testének titkát? A
kikötıben látott három vértestvér St. Germain összes gyermeke.
A Rettegett Éj Gyermekei az ı utódaik. Rendelkeznek ugyan a
Saulottól örökölt képességekkel, de nem ismerik a Tőz Testét.
− Szóval nem kell egy egész hordával szembeszállnunk -
nyugtázta Alicia. - Négyen vannak kettı ellen. Ez nem is rossz!
− Hát, tekintve, hogy ık nagy hatalmú, hatezer éves vámpírok,
mi pedig csak csicskásai vagyunk a Matuzsálemeknek... -
csóválta a fejét McCann. Hirtelen elnevette magát. -Madame
Zsorzsának igaza volt. A számok mindig fontosak.
− Akárcsak az - szólalt meg Phantomas -, hogy az elsı
Vörös Halál, St. Germain, gyáva.
- Micsoda? - döbbent meg Alicia. - Pedig nem volt túl ijedıs,
amikor nekem esett Manhattanben.
− St. Louisban sem - erısítette meg a detektív.
− Mindkét esetben a Tőz Testét használta pánikkeltésre -
magyarázta Phantomas. - Akárcsak Párizsban, noha szerintem
itt csak az egyik gyermeke járt. Ismétlem: gyáva. A negyedik
generáció tagja. Hatalma nagyobb, mint bárkié, akivel eddig
találkozott. Mégis eddig minden támadása kudarcot vallott;
amikor pedig ketten együtt szálltatok szembe vele, három
gyermekét is segítségül hívta.
− Szerintem inkább óvatos volt - gondolkozott el Alicia. - Be is
ismerte, hogy csak oda akart csalni minket.
− Ostobaság - intette le a krónikás. - A háború legelsı
szabálya, hogy az ellenséget a lehetı leghamarabb el kell
pusztítani, de ı mint óvatos. A Vörös Halál gyáva.
− Miután nem sikerült megölnie a Louvre-ban - folytatta - a
katakombákba is utánam jöhetett volna. Nem tette. Három
másik vámpírt bérelt fel, hogy elvégezzék helyette a piszkos
munkát.

180
− Ez történt Flaviával is - bólintott McCann. - A Vörös Halál
Makish-t küldte ellene, pedig ı maga gond nélkül elintézhette
volna.
− St. Germain csak akkor lép személyesen akcióba - vette
vissza a szót Phantomas -, ha feltétlenül muszáj. Amikor csak
lehet, a gyermekei cselekszenek helyette. Szerintem sem New
Yorkban, sem Linzben nem találkoztok vele, csupán három
utódjára kell számítanotok, míg ı biztonságban meghúzódik a
háttérben. Az igazi kihívást a valódi Vörös Halál megtalálása és
elpusztítása jelenti majd!
− Ez nem is meglepı - jegyezte meg a detektív. - A legtöbb
Matuzsálem már évezredek óta létezik, és ösztönösen retteg a
Végsı Halál gondolatától. St. Germain sem különb náluk! Sokkal
könnyebb ügynökökkel és vérbilincsbe font gyermekekkel dolgozni,
mint kockára tenni a saját halhatatlanságodat. - Elmosolyodott. -
Logikus döntés. Mi is csak Ánisz és Lámék szolgái vagyunk. Akármi
történt is eddig, sem az Éjkirálynı, sem a Sötét Messiás nem volt
veszélyben. Minden kockázat a miénk.
− Megadom magam - emelte fel a kezét Alicia. Felsóhajtott. -
Van még valami a számítógépedben, amit felhasználhatunk a
Vörös Halál és gyermekei ellen, vagy ugyanolyan sötétben
tapogatózunk, mint eddig?
Phantomas rápillantott a monitorra, aztán groteszk mosolyát a
nıre villantotta.
− Rendelkezem azzal a tudással, amire szükségetek van. A
patkányember valóban tudja a választ, csupán tovább tartott
elıkeresni az adatbankból, mint hitte.
− Akkor rajta - sürgette McCann.
− Nem sokat tudunk Saulotról és gyermekeirıl - kezdte a
krónikás -, de minden legenda és mítosz egyetért valamiben. Az
İsatya leszármazottai rendelkeznek egy különleges
képességgel, ami lehetıvé teszi, hogy észrevétlenül
elvegyülhessenek a vértestvérek között. Ezért nem tudja senki
biztosan, vajon hány Salubri létezik. Talán már évszázadok óta itt
rejtızködnek közöttünk. A varázslat több Káinita képesség
kombinálásával jön létre, és igen találó neve van. Úgy hívják,
Megtévesztés.
Alicia káromkodni kezdett, McCann felnevetett. Egyikük sem
tőnt boldognak.
− Saulot gyermekei bárkit le tudnak másolni, akivel valaha is
találkoztak - folytatta Phantomas. - Szó szerint duplikátumai
lesznek az eredetinek, egészen a legapróbb részletekig. Nem
csak a vonásaik, még a képességeik is megegyeznek. Lehetetlen
ıket megkülönböztetni a valóditól.
− Az emlékeiket kivéve - szólalt meg Alicia. - Áldozataik
tapasztalatát és emlékeit nem lophatják el. Ez az egyetlen
gyengéjük. Végre mindent értek. A rejtély megoldódott.
− A washingtoni kikötıben - csattant fel dühösen McCann - mind
a négy Vörös Halál tökéletesen egyforma volt. Már akkor rá kellett
volna jönnöm, hogy csupán lemásolták vezetıjüket. Az igazság
ott volt elıttem, mégsem vettem észre!
Alicia mérgesen megrázta a fejét.
− Ne vádold magad. Én is kitalálhattam volna, amikor hírét
vettem Melinda visszatérésének. Melinda Galbraith, a Szabbat
kormányzója, nem a Vörös Halál bábja. Szövetséget sem kötött
vele. Valójában túl sem élte a mexikói katasztrófát. Egy másolat
vette át a helyét, kihasználva a kínálkozó helyzetet. A Vörös
Halál egyik gyermeke volt az, aki Melinda alakjában végzett
Justine Bernnel, és a Szabbat élére állt.
− Akkor nyilván arra használja majd a Fekete Kéz vezetıivel
megszervezett New York-i találkozót, hogy tovább erısítse
uralmát a szekta felett - nézett rá McCann.
− Pontosan - helyeselt Alicia. - A hamis Melinda a Tőz
Testével akarja elpusztítani a szeráfokat, hogy aztán a Rettegett Éj
Gyermekeivel helyettesítse ıket. Négy vámpír lép be a
tanácsterembe, négyen jönnek ki onnan. Senki sem vesz észre
semmit, de a Vörös Halál mégis korlátlan uralomra tesz szert a
Szabbat felett.
- Ördögi terv - bólintott Phantomas. - Egyszerő, de hatásos. A
Vörös Halál terve a végén tényleg egy karneválra kezd
emlékeztetni.
− Valószínőleg a Kamarilla linzi konklávéján is valami hasonlót
akar csinálni - folytatta a gondolatsort Dire McCann. - Mivel St.
Germain irányítja a Tremere-eket, így nem lehet véletlen, hogy
pont Karl Schrekt, a klán ítélethozója szervezte meg a nagy
eseményt. Szinte ironikusan hangzik, hogy éppen a Vörös Halál
pusztításait nevezte meg a győlés okaként. Az estélyen St.
Germain likvidálja a szekta legfontosabb ve-

182
zetıit, és a saját alakváltóit ülteti a helyükre. A Vörös Halál egyetlen
okos húzással megkaparintja az egész Kamarillát.
− Emlékezz a jóslat egyik sorára - tette hozzá Alicia. - Nem
minden az, aminek látszik. Most legalább ez is értelmet nyer.
Ez a magát St. Germain grófnak nevezı vámpír végsı titka.
− Megvannak hát a válaszok, amelyekre szükségünk volt - állt
fel Dire McCann. - Ismerjük az igazságot. Már csak egy kérdés
maradt: vajon meg tudjuk állítani ıket?„Akkor, összeszedve a
kétségbeesés vad elszántságát, a tivornya vendégeinek egész
tömege nyomult egyszerre a fekete terembe, és megragadva az
álarcost, akinek magas alakja egyenesen és mozdulatlanul állott
az ébenóra árnyékában, kimondhatatlan borzalomban merevedtek
meg, mikor észrevették, hogy a síri köntösök és hullaszerő arc
alatt, melyre oly vad erıszakossággal csaptak le, nem rejlik
semmiféle tapintható forma."
Edgar Allan Poe: „A Vörös Halál álarca" Fordította: Babits
Mihály

Harmadik rész
1. fejezet

Velence, 1994. április 8.

mikor belépett nagyapja irodájába, Madeleine azonnal

A észrevette, hogy valami nincs rendben. Pietro nem a

hatalmas íróasztal mögött ült, ahogy
találkozásukkor, hanem a velencei éjszakát bámulta a
minden

panorámaablakból. Amikor megfordult, a Giovannik Tırének az

is feltőnt, hogy vörös rózsa helyett fehér szegfőt tőzött a
gomblyukába. Valami baj volt.
− Madeleine! - köszöntötte Pietro, és az egyik vörös
karosszék felé intett. - Gyermekem! Kérlek, foglalj helyet.
Köszönöm, hogy eljöttél.
− Óhajod számomra parancs, mesterem - válaszolta
tisztelettudóan Madeleine. - Be kell azonban vallanom, hogy
nem ismerem hívásod okát. Küldetésem még tart, Dire
McCann-nek talán ebben a pillanatban is szüksége lenne a
segítségemre. Egyedül van.
Pietro elgondolkozva összevonta szemöldökét.
 − Nem tartalak fel sokáig. McCann akkora szívességet tett
klánunknak, amit nem lehet kellıképpen viszonozni. Csupán
azért kérettelek ide, hogy személyesen tıled halljam, miként
állnak a dolgok.
− Szoktam jelentést tenni az elıírt idıpontokban - szőkült össze
Madeleine szeme. Nagyon kellemetlenül érezte magát. Kiképzése
során megtanult a gesztusokból olvasni, így mára már az Élıholtak
sem tudták leplezni valódi szándékukat elıtte. Tudta, hogy nagyapja
nem mondta el a teljes igazságot. Ennél sokkal komolyabb okkal
hívta a Mauzóleumba. - Mindent megteszek, hogy tájékoztassalak
a küldetésrıl.
− Tudom, gyermekem. A telefonvonalak azonban
megbízhatatlanok. A maffia is állandóan a sarkunkban van.
Jobbnak láttam egy személyes találkozó megszervezését. Hogy
haladtok a Vörös Halál utáni hajtóvadászattal? A legutolsó
jelentésedbıl az derült ki, hogy McCann a konklávén szeretne
szembenézni a szörnyeteggel.

187
Madeleine bólintott.
− Ez azóta sem változott, nagyapa. A detektív biztosra veszi,
hogy a Vörös Halál tervez valamit arra az estére. Meg akarja
akadályozni, bármi legyen is az. Véleményem szerint az
összecsapás felettébb véres lesz.
Pietro halkan kacagni kezdett.
− Szerintem kissé enyhén fogalmaztál. Dire McCann-nek
szüksége van rád, az ı nyomában pedig általában vérontás jár. A
Giovanni vén elhallgatott, aztán új témát kezdett.
− Tudod, hogy Don Caravelli is ott lesz a konklávén?
Madeleine egy pillanatig semmit sem tudott mondani.
Büszke volt rá, hogy soha nem látszott rajta a meglepıdés,
most mégis pár másodpercébe telt, mire összeszedte magát.
− A férgek ura elhagyja kastélyát? - kérdezte higgadt,
magabiztos hangon. - Talán maga Káin tért vissza? Vagy csoda
történt, csak elkerülte a figyelmemet?
Pietro felnevetett. - Reméltem, hogy érdekelni fognak a híreim.
A konklávé semleges terep. A kláncsaták szigorúan tilosak. - A
Mauzóleum ura elmosolyodott. Mintha egy koponya vigyorgott
volna Madeleine-re. - A személyes vendettáknak azonban teret
engednek. A Don Caravelli és közted dúló háború becsületbeli
ügy. Ha kihívod, a capo da capónak harcolnia kell, különben
törvényenkívülivé válik.
Madeleine megcsóválta a fejét.
− Ennyi várakozás után miért vállal ekkora kockázatot?
Tudja, hogy én is ott leszek.
− Talán unatkozni kezdett az erıdjében - vonta meg a vállát
Pietro. - Talán belefáradt, hogy örökké a hátát kell féltenie. Ne
felejtsd el, hogy ı az egyik legveszedelmesebb vámpír a Földön.
A kegyetlenségérıl keringı legendákat még te is
megirigyelhetnéd. Nem lesz könnyő elpusztítani, még a
Giovannik Tırének sem. Ha kiáll ellened, készülj fel rá, hogy
csalni fog. Neki nincs becsülete.
− Semmivel nem tud megállítani, nagyapa - vesztette el végül
Madeleine az érzelmei feletti irányítást. - Semmivel!
− Tudom, gyermekem. Ezért bízom annyira a gyızelmedben. -
A vámpírmester elırehajolt az asztala felett, s szemét mélyen
gyermeke tekintetébe fúrta.
− Ha elpusztítod, mit fogsz tenni? Apád halálát ezzel
megbosszulod. Ha sikerül, mi lesz?
Madeleine elméje azonnal jéghideg pengévé változott.
Nagyapja még sosem kérdezett tıle ilyesmit. Rögtön megértette,
hogy valójában ezért a válaszért hívta a Mauzóleumba, és így sok
mindenre fény derült. Tudta, mit kell válaszolnia.
− A Giovannik Tıre vagyok - mondta sziklaszilárdan. - Ezt te
is jól tudod. Vágyaim a klánom vágyai. Tiszteletben tartom a
Giovanni hagyományokat.
− Életemben és halálomban - fejezte be helyette Pietro az ısi
dogmát. - Kuzinjaid egy nagy hatalmú mágust láttak veled
Párizsban.
- Elishát, Rambam tanítványát - válaszolta gondolkodás nélkül
Madeleine. Tudta, hogy atyja hazudik az unokatestvéreivel
kapcsolatban, de ez most nem számított. Jobb azonnal
megtudni a legrosszabbat, mint késıbb meglepıdni rajta. -
Kétségtelenül ı az egyik legerısebb mágus; akivel valaha
találkoztam. Pedig még nagyon fiatal!
− Azt hallottam, jól kijössz vele - jegyezte meg Pietro. Hangja lágy
volt, de a Tır kiérezte a fenyegetést szavai mögül.
− Azt hallottad? Melyik ostoba kuzinom tett ilyen
kijelentéseket? Cesare? Vagy Montifloro? - Gıgösen folytatta. -
Mindketten a csábítás és az intrika nagytisztelető mesterei, igaz?
Láttak egy halandóval, és máris azt hiszik, beleszerettem. Milyen
briliáns, milyen mélyenszántó helyzetelemzés. Azt is elmesélték,
hogy a szerelem miatt alig tudtam harcolni? Nyilván azt képzelik,
hogy ık lehetnek helyettem a Giovannik Tıre!
− Nyugalom, Madeleine - csitította felemelt kézzel Pietro. - Sem
Cesare, sem Montifloro nem mondott ekkora ostobaságot.
Lenyőgözték ıket harci képességeid, mint mindig. Egyszerően
csak furcsának találták, hogy egy mágussal vagy. Semmi sértıt
nem mondtak.
Madeleine bólintott. A probléma tehát nem a kuzinjaival van,
hanem Pietróval. İt kellett meggyıznie róla, hogy az Elishához
főzıdı viszonya a klán érdekeit szolgálja. - A fiatalember Dire
McCann barátja és szövetségese - mondta. - Mindenhová elkíséri
a detektívet. Fiatal és naiv, nem meglepı, hogy vonzónak talált.
Eddig mindent megtettem, hogy to-

188
vább tápláljam érzelmeit, és azt hiszem, sikerrel jártam. Vagy
cselekedjek másként, nagyapa? Egy ilyen nagy hatalmú mágus
óriási nyereség lehetne.
Pietro elégedetten hátradılt.
− Céljaink eléréséhez kétségkívül mágusok segítségét is
igénybe kell vennünk. Jól döntöttél, gyermekem. Bocsáss meg
durva kérdéseimért. De ott voltak azok a gyerekek...
− Fiatal srácok, akik a halálig hőségesek voltak hozzám -
csattant fel ismét dühösen Madeleine. A megtévesztésben -
akárcsak Pietro - különösen jó volt. Meg kellett gyıznie, hogy
igazat mond. - Segítettek nekem elpusztítani Don Lazzarit. A két
túlélıbıl kiváló ghoul lesz. Sokkal több van bennük, mint
néhány rokonunkban, akiket kénytelenek vagyunk alkalmazni.
− Egyetértek - fintorodott el Pietro. - Nem kell emlékeztetned
a hibáikra. - A Mauzóleum mestere ismét elırehajolt, tekintete
dárdaként fúródott Madeleine arcába. - Egyébként ez az Elisha
jelent számodra valamit? Vagy csak a Giovannik Tırének egy
újabb hódítása?
Madeleine zavart arckifejezést öltött magára. Az évtizedeken át
tartó kiképzés megtette hatását. A nagyapja hinni akart neki. İ
volt a kedvence, és erre emlékeztetni kellett.
− Nem értem a kérdést, nagyapa. Hát hogy jelenthetne ez a
mágus bármit is nekem? Milyen szerepe lehetne az életemben? Te
vagy az atyám, nagyuram. Senki máshoz nem főz vérkötelék.
Pietro felnevetett.
− Hogyan is kérdıjelezhettem meg a hőségedet? Mindig te voltál
a büszkeségem. Elképzelhetetlen, hogy valaha is becstelenné
válj... még ha az élet lenne is az ajándék.
Laza, jelentés nélküli megjegyzésnek hangzott, amelynek
felkészületlenül kellett volna érnie Madeleine-t. De ıt nem
lehetett meglepni. Amióta Pietro elıször említette Elishát, már
várta ezt a kérdést. A hazugság készen állt.
− Az élet ajándéka, atyám? - kérdezte zavartan. - Mire
gondolsz?
− Rambam - kezdte a nagyapja kissé idegesen. - A
mestermágus ismeri a rituálét, amely újra halandóvá tehet egy
vámpírt.
− Ostobaság. Nem hiszek benne. - Madeleine vállat vont. - És
még ha létezne is, miért vetné alá magát akár egyetlen Káinita
is? Feláldozni a halhatatlanságot az emberi élet gyarló
vágyaiért? İrültség lenne.
Pietro felállt a székébıl. Szótlanul az ablakhoz lépett, és pár
percig csendben bámulta a sötétséget.
− A szavaid, mint mindig, nagyon bölcsek - szólalt meg
végül. - Miért érdekelné a halál szolgált az élet ajándéka?
Csak egy bolond állna elı ilyen nevetséges ötlettel. És csak egy
még nagyobb bolond hinne neki.
− Elnézést, nagyapa, de mire gondolsz?
- Nem érdekes - legyintett Pietro. - A Mauzóleum uraként
állandó áldozata vagyok a rosszindulatnak és a hazugságoknak.
Néha elfelejtem, hogy a hőség és a becsület még mindig létezik. -
Megfordult, és Madeleine-re mosolygott. - A Giovannik Tıre a
világ legjobb acéljából készült. Mélyre vág, és mindig a
becsületért teszi.
− Köszönöm, nagyapa - válaszolta Madeleine. Már majdnem
sajnálta Pietrót. Majdnem.
- Elég ebbıl az értelmetlen beszélgetésbıl - jelentette ki a
nagymester. - Most menj. Legközelebb akkor beszélünk a
jövıdrıl, ha kivégezted Don Caravellit. Add át üdvözletemet
Dire McCann-nek. Mondd meg neki, hogy okvetlenül meg kell
látogatnia, amint ennek az egésznek vége. Ezer éve nem
sakkoztunk.
− Átadom az üzenetet, nagyapa - állt fel Madeleine is. -
Viszlát!
Noha hangja nem árulta el érzelmeit, biztosra vette, hogy ez
volt az utolsó búcsúja.
Egy óra múlva már Elishával beszélgetett a Grand Plazán lévı
hotelben. Flavia valahol odakint volt, sportból és szomjúságból
vadászott.
− Valami baj van? - kérdezte az ifjú mágus.
- Csak amit vártam - válaszolta Madeleine, és megpaskolta
az arcát. - Azt reméltem, a Giovanni klánhoz főzı szálak
hamarosan elpattannak. Sajnos nem ez a helyzet. Tudsz még
várni egy kicsit, Elisha?
- Persze - mosolygott rá a fiú. - A mesteremtıl türelmet is
tanultam.

190
− Jó, hogy említetted! Rambamnak szólni kellene, hogy a
tanítványai nem megbízhatók. Egyikük - vagy többen is -
elárulták titkait a nagyapámnak. Szerintem Judith volt az, de
lehet, hogy tévedek. Korai lenne még találgatásokba bocsátkozni.
Az árulók úgyis mindig leleplezıdnek.
- Áruló? - hitetlenkedett Elisha. - Az nem lehet!
− Nem magad mondtad egyszer, hogy Rambam figyelmeztetett:
ne bízz senkiben? A mentorodnak igaza volt. Ezekben a
veszedelmes idıkben még a hőség és a bizalom sem jelent
semmit. A becsület is eladható, ha elég magas árat kínálnak érte.
- Most mit fogsz csinálni? - kérdezte a mágus, de gyorsan
helyesbítette is magát. - Mit fogunk csinálni?
- Te tovább tanulsz, én tovább szolgálom a klánomat - felelte
Madeleine. - Türelmesek leszünk, roppant türelmesek. Évek,
talán évtizedek is el fognak telni, mire valóra válhatnak terveink.
De nem kell sietnünk. A mágusok le tudják lassítani az öregedési
folyamatot, a vámpírokat pedig egyáltalán nem érdeklik a múló
évek. Párizsban meséltem neked arról, hogy több rokonom is
attól fél, Pietro egy nap majd a kezembe adja a Mauzóleum
irányítását. Akkor azt mondtam, sosem élnék a lehetıséggel, de
a ma esti találkozó után meggondoltam magam. Nem akarom,
hogy sorsomat - vagy éppen a tiédet - mások irányítsák. A
végzet megköveteli, hogy érdekeinknek megfelelıen cselekedjek,
ezért már ma éjjel elkezdem tervem végrehajtását. Ahogy
mondtam, fogalmam sincs, mennyi árulás és manipuláció kell
célom eléréséhez, de biztosíthatlak afelıl, Pietro egy nap engem
nevez majd meg utódjául. Akár akarja, akár nem.2. fejezet

Newark, New Jersey, 1994. április 9.

elinda Galbraith és a Fekete Kéz vezetıi holnap éj-

M félkor találkoznak egymással a New York-i

Neapolitan klub bankett-termében a felsı East
Side on - mondta Walter Holmes egy nagyon hétköznapi mosoly
kíséretében.
− A Neapolitan klubban? - kérdezte Alicia bágyadtan. - Azt hittem,
az a hely tiszta. Nem is tudtam, hogy a Szabbat uralja.
A Néró Hegedőjének hátsó részében ültek, Newarkban. Amint
visszatért a városba, Alicia azonnal telefonált az Inconnu-
megfigyelınek, és találkozót kért tıle. Az elmúlt órát a
Phantomastól hallottak megvitatásával töltötték. Ahogy várta,
Holmes nyugodtan fogadta a Vörös Halál valódi kilétét érintı
híreket, és látszólag nem érdekelték a Sheddek sem. Csak a
kártyalapokat keverı kezének egyre gyorsabb mozgása árulkodott
félelmeirıl.
- Eddig nem is uralta - válaszolta Walter, és a pasziánszára
nézett. Egy kupa olcsó vér állt érintetlenül az asztalon Alicia félig
kiürített borospohara mellett. Ahhoz képest, hogy vámpírtanya
volt, a Néró Hegedőjében meglepıen jó bort adta. - A szeráfok nem
bíznak Melindában. Erre jó okuk van, hiszen sok vér tapadt a
kezéhez, mire a szekta vezetıje lett. Ugyan hangosan semmit sem
mondtak ki, de a Fekete Kéz tanácsosai választhatták ki a
találkozó helyszínét. Melinda csak ma este tudta meg, hová is kell
mennie. Nekem egy barátom barátja hozta a hírt. A Neapolitan
klub a Fekete Kéz egyik fedıcégének tulajdona. Holnap este zárva
lesz, csupán a meghívottak és testıreik lehetnek jelen.
− Meg néhány betörı - tette hozzá Alicia. - Én is ott akarok
lenni a győlésen, és erre a hamis Melinda is biztosan számít.
Nem szeretném kiábrándítani a kis szukát!
− Én a terem hátsó részében fogok állni - mondta Walter,
miközben szemével végig az új leosztást figyelte. - Egy maroknyi
hő Szabbat-tagot is meghívtak, nyilván azért, hogy
193
megakadályozzák az árulást. A sors furcsa fintora, hogy nekem is
ott kell lennem.
Alicia felnevetett.
- A sors túl gyakran vesz a kegyeibe, Mr. Holmes. Lenyőgözı,
hogy egy ilyen jelentéktelen, ártalmatlan alak ekkora
hatalommal bír a többiek tudta nélkül.
− Ezt a képességet több évszázadba került elsajátítanom -
bólintott Holmes. - Sajnos nincs még egy meghívóm számodra.
New York még egy vámpírnak is veszélyes hely, ezért a klubot erıs
ırizet alá fogják vonni. A gárdistákon még Ali-cia Varneynak is
nehéz lesz átjutnia.
A nı vállat vont. Emiatt nem aggódott.
- Jackson éppen az elterelı hadmőveleten dolgozik. Imádja az
ilyen munkát. Akik a posztjukon maradnak, azokkal végeznem
kell. Macskaszerően, hogy úgy mondjam. A Fekete Kéz vezetıi
arrogáns, roppant büszke Káiniták. Kegyetlen, vérszomjas
gyilkosok és terroristák, akik soha nem veszik körül magukat
sok testırrel.
− Ha bejutottál, mit akarsz tenni? - kérdezte Holmes.
− Nem tudom. Kétlem, hogy sokáig maradnom kellene. A hamis
Melinda kötélen táncol, mióta csak elkezdte a karnevált. Ha
meglököm, leesik. Néhány megjegyzés, egy-két okos kérdés, és
máris leleplezıdik - válaszolta Alicia.
- Nem félsz attól, hogy a szeráfok nem hallgatnak majd meg'?
Hiszen betörsz a győlésükre! Magad mondtad, milyen arrogáns
vámpírok - aggodalmaskodott Holmes.
− Épp ellenkezıleg! Figyelembe véve, mekkora kockázatot
vállalok, meg lennék lepve, ha nem akarnának meghallgatni. Ezek
nagyon ravasz fickók. Egyikük sem ostoba.
− A Melinda Galbraith bırébe bújt imposztor képes
megidézni a: Tőz Testét, ugye? Ha leleplezed, azt hiszem,
mindenkit el akar majd pusztítani a teremben. Aztán Melinda
szépen a Vörös Halálra keni az egészet - figyelmeztette a nıt
Holmes.
- Egyetértek - bólintott Alicia. - Remélem is, hogy így fog
reagálni! Ha nem, nekem kell bebizonyítanom, hogy csaló. Az
pedig nehéz lenne.
− A hamuvá égés sem elfogadható alternatíva, azt hiszem -
jegyezte meg Holmes szárazon. A paklira nézett, és kihúz-ta a
pikk ászt. Alicia tudta, hogy szándékosan a kardokat ábrázoló
lapot választotta.
− Túl sokat idegeskedsz jelentéktelen részletek miatt,
hamiskártyás! - nevetett. - Én készen állok elfogadni tetteim
következményeit, azonban segítségért sem szégyellek kiáltani, ha
a Vörös Halál az ellenfél.
− Az Inconnu vezetıi holtan akarják látni a szörnyeteget. Azt a
parancsot kaptam, hogy támogassalak minden lehetséges
eszközzel - tájékoztatta Holmes. - Azok után, amit mondtál,
szerintem még szilárdabban kiállnak döntésük mellett. Az ısi
rémnek el kell pusztulnia! Ott leszek, ha szükséged lesz rám,
és nem érdekel, mit kell feláldoznom ezért.
− Talán a Fekete Kéz vezetıi megtudják, ki is vagy valójában.
Walter Holmes vállat vont.
− Éveket töltöttem a Szabbat megfigyelésével. - mondta lassan
és megfontoltan. - Most minden munkám kárba vész. De a
szavamat adtam! Soha nem vonnám vissza.
Alicia valahogy megsejtette, hogy a pókerjátékos már nem függ
az Inconnu mestereitıl. Bizonyos titkokat azonban jobb nem
megbolygatni, ezért nem árulta el, mire gondol. - Érdekes este
lesz - szólalt meg végül.
− A szerencsejáték megtanított rá, hogy mindig a
legváratlanabbra kell számítani - jegyezte meg Holmes. - Azt
hiszem, holnap éjjel kiderül, valóban így van-e. Ahogy az
elıttünk álló eseményekre gondolok, az érdekes elég enyhe
kifejezésnek tőnik.
Alicia elvigyorodott. - Sokkal izgalmasabb lesz, mint egy
pókerparti, Mr. Holmes. - Felállt. - Mennem kell. Elmondom
Jacksonnak, hol lesz a találkozó, így még lesz ideje felkészülni. A
testemnek alvásra van szüksége, és talán extra energiákat sem
ártana magamba fogadni. Holnap látjuk egymást!
Holmes felemelte kezét szeretett kártyalapjairól, és Alicia után
intett. - Nem látsz majd, de ott leszek - búcsúzott. - Sok
szerencsét!
− Köszönöm. Viszlát - felelte távozóban Alicia.
Néhány ifjú vámpír félreugrott az útjából, miközben az ajtó felé
sétált. Nem akartak belekötni. A közelgı csata gondo-

194
latától a sebezhetetlenség áttörhetetlen aurája vette körül. Most
jobb volt nem ujjat húzni vele.
 Tizenöt perccel késıbb már limuzinjának hátsó ülésén ült, és
egyik rejtekhelye felé tartott. Jackson, a sofır, már több
alternatívát is felvázolt holnap estére.
− Tőzvész - javasolta vidáman. - Nem lenne nehéz felgyújtani
néhány épületet a környéken. Az egy drága negyed! Biztos sok
tőzoltóautót küldenének. Nem kellene félbeszakítani a győlést,
de nagy zajt és jókora forgalmat csinálna.
− Ez túl nyilvánvaló - csóválta a fejét Alicia. - A tőz ráadásul a
Vörös Halálra utalna. Nem akarjuk, hogy máshol folytassák a
tanácskozást, vagy hogy elhalasszák máskorra. Csak az ırök
figyelmét kellene elterelni, hogy besurranhassak az épületbe.
− Gázrobbanás? Autós üldözés?
− Túl sok filmet láttál, Jackson - nyúlt el Alicia a hátsó
ülésen. - Hollywoodi szemétnél biztos többre vagy képes.
Tudom, hogy kevés az idınk, de korlátlan költségvetéssel
rendelkezel. Találj ki valami különlegeset!
− Van egy ötletem! Mondja meg, tetszik-e.
Miután a férfi elmesélte a tervét, Alicia mosolyogva bólintott.
Remek elterelı hadmőveletnek ígérkezett. És kimondottan
különleges volt.3. fejezet

Bécs, 1994. április 10.

trius gondosan bezárta dolgozószobája ajtaját, majd

E akkurátusan végigjárta a helyiség minden egyes

négyzetcentiméterét. Minden sötét sarokba
benézett, és hosszú percekig tanulmányozta az árnyékokat.
Általában nem aggódott a láthatatlan kémek miatt, de ez a
mostani helyzet különleges volt.
Miután megbizonyosodott róla, hogy valóban egyedül van, nagy
erejő varázsigéket mormolt, amelyek lepecsételték a bejáratot. A
következı pattogó varázslat a falakat, a padlót és a plafont
ruházta fel olyan különleges erıvel, amelyen egyetlen
vámpírképesség sem tudott keresztülhatolni. A harmadik és
egyben utolsó ráolvasás a bogarakat, patkányokat és mágikus
teremtményeket tartotta az elızı kettı hatáskörén kívül.
Miután végzett, a Tremere boszorkánymester elégedetten
felhorkant. A szobát minden lehetséges fizikai vagy mentális
támadás ellen felvértezte. Nem szokott ilyen gondos
elıkészületeket végezni, de most St. Germain és a Vörös Halál
fenyegetései miatt nem merte beérni kevesebbel.
A sikeres munkától kissé visszanyerte önbizalmát, így
megnyugodva sétált oda a hatalmas vörös téglás kandallóhoz. A
lángok töretlen erıvel csaptak a magasba, hiszen megbővölt
hasábok táplálták ıket, amelyek sosem égnek el.
Három ujjával bonyolult mintát írt a levegıbe, mire a tőz
hirtelen kialudt. Ezután ugyanezt a kezét erısen rányomta a
téglákra, és egyetlen magányos szó hagyta el az ajkát. A
lebírhatatlan hatalmat hordó négy szótagos igét már nyolcszáz éve
használták boszorkányok - nem eredménytelenül. A kandalló
hangtalanul félrecsúszott, láthatóvá téve egy masszív tölgyfa ajtót.
Ezt az Etrius nyakában lógó lemásolhatatlan kulcs nyitotta.
A vámpírmágus bal kezével végigsimított a fekete nyakláncon.
Élvezte, ahogy az acélkulcs nekifeszül a húsának. Olyan
197
varázslat óvta, amely csupán számára tette lehetıvé, hogy levegye
vagy használja.
Tremere úgy vált a harmadik generáció tagjává, hogy kiitta
Saulot vérét, míg az İsatya védtelenül hevert a torporban. A
klánvezér ezt a leckét sosem fogja elfelejteni. Mivel roppantmód
aggódott, hogy esetleg hasonló sorsra jut, személyesen felügyelte
a bécsi kápolna alatti speciális kripta felépítését. A sírnak
egyetlen bejárata volt: a tölgyfa ajtó. Azt pedig csak Etrius
kulcsa nyitotta.
A zár most is simán kattant, majd a kapu kinyílt. Egy sötétlı
alagút bukkant fel a túloldalán. Kétszázharminchét lépcsıfok vitte
le a látogatót a barlangba, ahol Tremere szarkofágja pihent.
Etrius már sokszor megszámolta ıket, és ez ma éjjel is
szándékában állt. Komor arccal lépett a folyosóra, majd elindult
lefelé.
Több száz védı ige óvta a járatot. Az utat a kandallóéhoz
hasonló természetellenes lánggal égı fáklyák világították meg,
mivel az elektromosság itt nem mőködött. A kıfalakon olyan
mágia ült, mint most a dolgozószobán. A Földbe Olvadás
eredménytelen próbálkozás volt, akárcsak a Teleportáció.
Tremere tökéletes nyugalomban akart pihenni, és ennek
érdekében meg is tett minden szükséges elıkészületet.
Védelmének egyetlen gyenge pontját Etrius jelentette.
 A folyosó egy hét méter hosszú, öt méter széles barlangban ért
véget, amelynek teteje tíz méter magasan, valahol a sötétségben
volt. A szarkofág mögött egy újabb járat kezdıdött, de ez a még
felderítetlen mélységekbe vezetett. Senki sem tudta, milyen
titkokat rejtett. Voltak idık, amikor Etrius suttogást vélt hallani
lentrıl, de nem akarta kideríteni, igaza van-e.
Minden bátorságát összegyőjtve Tremere koporsójához lépett.
Éveken át csak akkor merészkedett ide, ha mestere mentális
parancsa hívta. Ezek az üzenetek azonban az elmúlt
emberöltıben egyre ritkábbak lettek, és Tremere egyre
kevesebbszer ébredt fel a torporból. Etrius reménykedett ugyan
benne, hogy az İsatya szolgál majd tanácsokkal a St. Germain és
a Vörös Halál ellen vívott küzdelemben, de ı néma maradt.
Miután felkészítette magát a legrosszabbra, félrelökte a
koporsófedelet. Rémálmai jutottak eszébe. Ebben a
sötét,kápolna alatti alvilágban nehéz volt szétválasztani a
képzelgést a valóságtól. Egyszer mintha egy óriási fehér férget
látott volna, máskor úgy rémlett, a szarkofág üres. Olyan víziója
is volt, amikor két test hevert a nyughelyen. Visszatérı rémképek
is kísértették. Ilyen volt például az, amikor az İsatya homlokáról
egy harmadik szem nézett rá, éppolyan, mint amilyen Sauloton
éktelenkedett. Nem tudta, mi a valóság, de remélte, hogy
mindannyiszor csak álmodott.
Ezúttal legnagyobb megkönnyebbülésére egy erıtıl duzzadó
ismerıs férfit látott a koporsóban. Mesterének határozott,
dinamikus vonásai ellazultak, ajka lágy mosolyra húzódott. A
vámpírmáguson nem látszott, hogy tudna látogatójáról, ám
Etrius biztos volt benne, hogy amint meg akarná érinteni,
megállítaná.
- Nem sokkal éjfél után - suttogta - a vadászat megkezdıdik
St. Germain után. Elaine de Calinot-val azt tervezzük, hogy
meggyızzük Karl Schrektet, valójában a gróf a Vörös Halál. Az
ítélethozó Vérvadászatot fog rá hirdetni, és ezer év után az
üldözıbıl végre üldözött lesz.
A bársony ölelésében heverı vámpír nem válaszolt, noha
Etriusban még halványan élt a remény. Ambiciózus tervüknek
egyetlen hibája volt: a Vörös Halál ellenlépésére épült. Ha a
szörnyeteg meghúzódik a háttérben, a Vérvadászatnak semmi
értelme, St. Germain pedig tovább folytathatja a Tremere klán
aljas manipulálását.
 Etrius öt teljes percig várt, de semmi sem történt. Tremere
nem mozdult. Csalódottan húzta vissza a koporsófedelet.
Taktikája sem mestere ellenzését, sem beleegyezését nem
váltotta ki.
Gondosan végignézte a barlangot, de semmi rendelleneset nem
talált. Bólintott, és visszasétált a lépcsısorhoz. Nyugodt, megfontolt
léptekkel tette meg a kétszázharminchét lépést. A világ súlya hevert
vállain. Árnyékokkal harcolt, és Elaine de Calinot volt az egyetlen
szövetségese - sajnos azonban még benne sem bízhatott igazán.
Miután felért a lépcsısor tetejére, kinyitotta a belépése után
automatikusan bezáródó tölgyfa ajtót. A kulcs ismét a nyakában
függött. Mindig, mindenhová magával vitte; létezésérıl és
rendeltetésérıl csak a Tremere Belsı Tanács tudott.
198
Elmormolta a megfelelı semlegesítı igéket, mire a kandalló a
helyére siklott. A dolgozószoba éppúgy festett, mint amikor itt
hagyta. Semmi sem változott. Semmi sem történt. A védımágia
a helyén volt, és mőködött - de valaki megzavarta.
A boszorkánymester elméje végigszáguldott a védıvarázslat
vonalain. A hibák nagyon halványak és távoliak voltak. A mágia
nyomait nem lehetett teljesen eltüntetni. Valaki végignézte a
védelmet, és megpróbált betörni, amíg ı odalent tartózkodott.
Szeme egészen összeszőkült, ahogy a düh elöntötte az agyát.
Ellenırizte a kápolna védelmét - ezt a Tanács közös varázsigéje
alkotta. Sehol a világon nem létezett ennél erısebb pajzs a
mentális támadások ellen. Ahogy végigtapogatta a hálót, nem
talált rajta semmilyen nyomot. Akárki próbált is betörni a
dolgozószobájába, már korábban is járt a bécsi erıdben.
Valaki kopogott. A hang sokáig pattogott a falak között, míg
végül elhalt.
− Mit akarsz? - kiáltotta Etrius, elméje minden erejét
támadásba lendítve. Ilyen könnyen nem adja meg magát.
− Csak én vagyok, atyám - jött a halk, távoli válasz. -
Gyermeked és szolgád, Peter Spizzo. Valami baj van?
Etrius valamelyest megnyugodott, és hatástalanította a
védıvarázslatokat.
− Gyere be - mondta végül.
Spizzo besurrant a szobába. A megtévesztésre és kémkedésre
kiképzett Káinita örökké az árnyékokba húzódott. Idegesnek
tőnt.
− St. Germain? - érdeklıdött.
Etrius bólintott.
− Ki más lehetne? Tud a terveimrıl. Nem sokkal ezelıtt azt
hiszem, megpróbált betörni ide, hogy végezhessen velem. Gyáva.
Már közel vagyunk hozzá, Spizzo. Nagyon közel.
− Szorítsd sarokba a sakált, és harcolni fog, atyám - jegyezte
meg a kém. - Hagyd St. Germaint a Kamarilla ítélethozóira. Ez
a harc már az övék, nem a tiéd.
− Helyes. Felteszem, mindennel készen állsz - mormolta a
varázsló.
− A limuzin már vár. Pár óra alatt Schrekt kastélyához
érünk.
− Kiváló - egyenesedett fel Etrius. Hangja fenyegetıvé vált. - Minél
elıbb indulunk, annál jobb. Ne feledd, mire figyelmeztettelek:
senkiben se bízz a konklávén. Még Elaine de Calinot-ban sem.
Most társak vagyunk ugyan, de az indítékait nem ismerem. Akár
St. Germain bábja is lehet. Egyetlen Tremere sem áll gyanú
felett! Egy pillanatra sem lazíthatsz.
− Ne félj, atyám - válaszolta Spizzo gonosz mosollyal az arcán.
A kém egy pillanatra maga volt a sátán. - Pontosan tudom,
milyen az árulás.
200

4. fejezet

Szicília, 1994. április 9.

arius Michaud, Don Caravelli erıdjének volt biztonsági

fınöke elgyötörten üvöltött fel, amikor az izzó piszkavas
hozzáért az arcához.
− Csak lágyan - dorgálta meg Don Caravelli a kevés ész-szel,
ám annál több odaadással megáldott Luigit, a maffia egyik
közlegényét. A capo da capo felnevetett. - Nem akarjuk, hogy
szegény Marius szeme azonnal kiégjen. Meg kell fizetnie
ostobaságáért. Hogy tanulhatná meg különben a leckét, ha
hamar véget érnének kínjai?
Megérintette Luigi karját.
− Így csináld, tehetséges hóhérom. Mint egy szeretı. Simogasd
meg a bırét az izzó vassal, mielıtt megvakítod. Ne siess.
− Ahogy óhajtja, capo - bólintott busa fejével Luigi.
A maffia várának egyik legalsó szintjén lévı teremben álltak.
Marius Michaud-t megerısített láncokkal kötötték a falhoz. A
nyakára és homlokára szorított vastag acéllap mozdulatlanul
tartotta a fejét - testét ide-oda dobálhatta, de ez volt minden, amit
tehetett. Nem menekülhetett a kezében lévı vastag fémrúd elıl.
Immár három órája üvöltött folyamatosan, de tudta, még
sokórányi, soknapi szenvedés vár rá, mielıtt magába fogadja a
feledés. Don Caravelli bosszúja nem ismert határokat.
− Unom az elıadást - jelentette ki Elaine de Calinot, és fáradtan
mágusbotjára támaszkodott. - Már készülıdnünk kellene. Elég a
kegyetlenkedésbıl - a kínzás mérhetetlenül untat.
− De nemes célt szolgál - magyarázta Don Caravelli. - Az
elektronika csodáinak köszönhetıen Michaud sikolyait az egész
citadellában hallani. Az ı szenvedése lesz az, ami majd rábírja a
többieket a hasonló hibák elkerülésére. Példákból lehet a
legkönnyebben tanulni.
- Azokból a leckékbıl lehet a legkönnyebben tanulni - villant fel
haragosan Elaine szeme -, amelyeket nem kell megismételni.
Don Caravelli vállat vont.
− Ahogy akarod. Luigi tudja a dolgát. Michaud akkor
találkozik a Végsı Halállal, amikor mi Ausztriában leszünk.
Már nincs értelme itt maradnunk.
A maffiafınök a hóhéra felé biccentett.
− Szenvedjen. Azt akarom, hogy könyörögjön a Végsı Halálért.
− Úgy lesz, donom - hajtott fejet Luigi, amikor a másik kettı
kilépett a szobából. - Ha eljı a halál, vágyni fogja már ölelését.
− A kínzómestered nagyon költıi - fintorodott el Elaine, ahogy
Don Caravelli lakosztálya felé tartottak a tekervényes folyosókon.
- Épp, mint egy pojáca.
− Nem az eszéért alkalmaztam - válaszolta a capo. - A hősége
szerencsére megingathatatlan, és jelen pillanatban ezt az erényt
mindennél többre értékelem.
A maffia vezére a Tremere boszorkányra villantotta tekintetét. -
Nem érdekelt különösebben, hogy látott téged. Eddig igyekezted
leplezni ittlétedet. Megváltozott volna a taktikád?
− A tudata olyan gyenge, hogy játszi könnyedséggel ki tudtam
törölni az emlékeit. Már alig sejti, hogy ott voltam, pár perc
múlva pedig teljesen elfelejt majd.
 Beszélgetésük hirtelen véget ért, amikor Don Caravelli
dolgozószobájának bejáratához értek. A capo da capo kinyitotta
az ajtót, majd udvariasan elıreengedte Elaine-t.
− Csak utánad - hajolt meg enyhén.
- Jó a modorod - mondta a nı a szobába lépve. - Ritka
tulajdonság ez manapság.
Don Caravelli kegyetlen, éles hangon felnevetett.
− Nem akarlak kiábrándítani - kezdte gúnyos hangnemben -,
de a gesztus csupán a félelmemet próbálta kifejezni. Nem
szeretem a hátamat mutatni neked és a fajtádnak. Jobb
szeretem az ellenségeimet magam elıtt tudni.
− Úgy - nyugtázta Elaine, és hirtelen megfordult a szoba
közepén. Láthatólag lenyőgözték az imént hallottak. - Tehát az
ellenségednek számítok?
- Csak nyelvbotlás volt, hölgyem - válaszolta a capo lágyan,
majd súlyát meghazudtoló könnyedséggel az asztala mögötti
székhez suhant. - Hát már hogy is lehetnénk ellen-
202
ségek? - kérdezte, és bocsánatkérıen széttárta karjait. -
Szövetségesek vagyunk, akiket a Káinita faj uralásának vágya
köt össze. Néhány csekély nézeteltérés nem bonthatja fel
frigyünket.
− Hát persze hogy nem - nyugtázta a hallottakat Elaine kaján
mosollyal az ajkán. Jól tudta, hogy mindketten hazudnak. İ
kihasználta Don Caravellit, a capo pedig ıt. Ez a maga különös
módján igazságos volt. - Miért marakodnánk éppen most, egy
ilyen fontos órában?
− A gépünk nemsokára indul - közölte a don. - Hajnal elıtt
célhoz érünk, holott a legtöbb vértestvér csak holnap
érkezik.
− Ez így is van jól - bólintott a vámpírnı. - A
fennmaradó idıben legalább szót tudok váltani a segítıimmel.
Meg kell tennem bizonyos elıkészületeket.
- Még mindig nem fejtetted ki részletesen, mit is tervezel a
konklávéra - jegyezte meg a capo. A háta mögé nyúlt, és
leakasztotta kétélő csatabárdját a falról. Látszólagos
érdektelenséggel kezdte vizsgálgatni a pengéjét. - Azt hiszem,
ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Mire készülsz?
Elaine felkacagott.
 − Mészárlásra - mondta egyszerően. - Karl Schrekt a Belsı
Tanács tagjainak vérbábja. Tehetetlen az akaratommal
szemben. Az ítélethozó már hetek óta a parancsaimat követi. A
konklávé egy értelmetlen, elkapkodott győlés, amely az ott
megjelenı vének többségének halálos csapda lesz. Vérük
Schrekt kastélyának kövét mossa majd. Ha a gyilkolásnak
vége, a Tremere klán emelkedik abszolút uralomra a
Kamarillában. A Tremere-eket pedig én uralom majd.
− És mi lesz Etriusszal? - kérdezte Don Caravelli. A capo sokat
tudott a klánok belsı ügyeirıl - a zsarolás mindig is kifizetıdı
volt. - Azt állítja, ı a klánotok vezetıje. Nem fog örülni
felemelkedésednek.
− Etrius ostoba. Olyan titkokba ártotta bele magát, amelyeket
jobb békén hagyni. Paranoiája eddig hasznosnak bizonyult, a
konklávé végeztével azonban ı is feleslegessé válik. Nem éli túl
az éjszakát.
Don Caravelli hitetlenkedve rázta meg a fejét.
− Tényleg azt hiszed, hogy elpusztíthatod a világ tucatnyi
legerısebb vértestvérét? Az ítélethozók és arkhónjaik nagy
hatalommal bírnak. Nem hiszem, hogy Karl Schrekt akár az
összes segédjével megölhetné ıket.
Elaine lassan körbeforgatta botját.
− Már nagyon-nagyon régóta tervezgetem ezt, Don Caravelli.
Kizárt a bukás. Mások intézik majd a piszkos munkát.
− Hirtelen elkomorodott. - Segíts nekem, és együtt
uralkodunk. Hagyj cserben, és a többiekkel pusztulsz.
− Nem sok esélyt adsz - csóválta a fejét Don Caravelli, felemelve
a bárdot. - Madeleine Giovanni túlélte a párizsi támadást.
Megígérted, hogy likvidálod, és én még mindig csak várok.
− A Giovannik Tırének kivégzését a többiekével egy napra
helyeztem át. Különben is, ha jól emlékszem, te Dire McCann
halálát ígérted!
Don Caravelli egyetlen laza mozdulattal jó húsz centi mélyre
vágta a csatabárdot asztalának lapjába.
− A hús és a vér esélytelen az edzett acéllal szemben -
jelentette ki, és kitépte a fegyvert a fából. - Ez a kis játék velem
utazik Schrekt kastélyába. Betartom, amit ígértem. Túl sokáig
hagyatkoztam haszontalan vértestvérekre. A végsı csapás
ezúttal az enyém lesz. - Arca dühödt fintorba torzult.
− És ha netán Madeleine Giovanni is keresztezi az utamat a
nagy leszámolásaid elıtt, hát ı is megízleli az acél csókját. Az a
szuka túl sokáig kísértett. A konklávé véget vet
ellenségeskedésünknek.
− A konklávé sok mindennek véget vet majd - mondta Elaine
szinte vallásos hévvel a hangjában. - Az ısi hagyományok helyet
adnak a Káinita faj új korszakának.
− Az erıs uralkodni fog - futtatta végig ujját Don Caravelli a
penge élén - Én pedig megszabadulok.
− A holnapi éjszaka után - izzott fel Elaine de Calinot szeme a
Madeleine Giovannival kapcsolatos aggodalmaid örökre
megszőnnek létezni.
A Tremere boszorkány felnevetett, ám a capo a nı ígérete
ellenére sem érezte elégedettnek magát.
204

5. fejezet

Linz, Ausztria, 1994. április 10.

égóta vártok rám? - jött egy hang Elisha háta mögül. Az

R ifjú mágus meglepetésében majdnem kiesett a

székébıl. Dire McCann zajtalanul mozgott. - Bocs
a késésért.
− Semmi gond - mondta teljesen elbővölve Flavia. Szokásos
testhezálló fehér bırruháját viselte, míg Madeleine a rá jellemzı
fekete tornadresszben pompázott. Csupán ezüst nyaklánca
törte meg a komor hatást. Elisha öltözéke farmerbıl és kopott
flanelingbıl állt. - Úgyis idıre volt szükségünk, hogy így
kicsíphessük magunkat.
− Csak pár perce jöttünk le - magyarázta Elisha. - A hold
ébresztett minket, alig egy órája.
− Éhes vagy, Mr. McCann? - kérdezte Madeleine udvariasan. -
Elisha épp most rendelt reggelit magának. Valószínőleg neked is
keríthetünk valamit. Hívjam a pincérnıt?
McCann megrázta a fejét.
− Köszönöm, nem. Ettem út közben, ráadásul Karl Schrekt
nagyszámú ghoult alkalmazott. A konyhák rogyásig vannak
emberi táplálékkal. Ha kell egy szendvics, ott megtalálom.
− Úgy gondolod, lesz idınk enni? - érdeklıdött Flavia. -
Madeleine-nel megvitattuk a helyzetet. Szerintünk a Vörös Halál
az éjszaka elejére tartogatja tervét, akármi legyen is az. Minél
tovább vámpír, annál kisebb az esélye a meglepetésszerzésre.
− Egyetértek - bólintott McCann, és lehuppant az Elisha
melletti székbe. - A Nosferatu krónikás sok érdekes adattal
szolgált. A hallottak alapján már mindent tudok a Vörös Halál
karneváljáról. A Matuzsálem és minden utódja egy
Arcanorumnak nevezett ısi tan mestere. Képesek felvenni
bármely vámpír alakját, akivel kapcsolatba kerültek. Mágiájuk
segítségével tökéletes másolatai lesznek az eredetinek.
Elisha beleharapott az alsó ajkába, amikor elkezdte
végiggondolni, mit is jelent mindez az éjszakára nézve. Neki nem
kellett aggódnia, Madeleine azonban káromkodni kezdett.
− Megtévesztésbıl ötös - bólintott végül a nı. - Európa
legfontosabb vértestvérei hivatalosak Karl Schrekt kastélyába. Itt
a Vörös Halál a meglepetés erejével és legyızhetetlen Tőzteste
segítségével végez velük, azonban haláluk senkinek nem tőnik fel,
mert azonnal egy-egy másolat veszi át a helyüket. A Vörös Halál
pedig abszolút hatalomra tesz szert a Kamarilla felett.
− Ez tetszik - bólintott Flavia elismerıen. - Egyszerő, de
hatékony. Remek terv.
A Sötét Angyal McCannhez fordult.
- És mit kezdünk a tudással? Hogyan állítjuk meg a Vörös
Halált?
McCann elmosolyodott.
- Egyszerően. Saját egyedi képességeinket állítjuk szembe az
övével. Madeleine képes megállapítani bármely nagy hatalmú
vámpír vérvonalát. Emlékezzetek rá, ennek segítségével talált meg,
amikor Washingtonban szembekerültem a Vörös Halállal.
A Giovannik Tıre elmosolyodott.
- Éreztem, hogy több vénnel vagy, de csak Makish klánját
tudtam megállapítani. A többiekrıl semmit sem tudtam.
− A Vörös Halál Saulot gyermeke. Azé az İsatyáé, akit Tremere
ezer éve diablerizált - folytatta McCann. - Leszármazottai, a
Rettegett Éj Gyermekei is ebbe az egyedi, ám kihalt vérvonalba
tartoznak. Noha a Vörös Halál sarjai felvehetik akár egy
Tremere, egy Ventrue vagy egy Brujah alakját is, az esszenciájukat
nem tudják megváltoztatni. Madeleine a titkos fegyverünk.
Könnyőszerrel leleplezheti a legremekebb álcájukat is. Ha már
tudjuk, mely vértestvérek az ellenségeink, végzünk velük.
- Remek maskarájuk ellenére - mosolyodott el Flavia - az
összeesküvık nem vethetik le örökségüket. A kárhozat ıket sem
kímélte.
Mindnyájan elcsendesedtek, amikor a pincér egy tányér
palacsintát és egy bögre kávét tett le Elisha elé. Szokatlan étel
volt ez ilyen késıi órán, de az egész napos alvás után ez
206
illett a hangulatához. Amint a pincér elment, Elisha felemelte
villáját.
− Elnézést - kezdte -, de én lennék az egyetlen, aki egy hatalmas
problémát lát a tervünkkel kapcsolatban? Madeleine felismeri a
szörnyeket. Tudjuk, hogy képes rá. Errıl viszont az jutott
eszembe, hogy az ellenség tudhatja, mire képes. Amint
belépünk a kastélyba, ı válik a Vörös Halál kompániájának fı
célpontjává. Sikerük azon múlik, milyen hamar lesznek képesek
végezni vele. Ha ez sikerül nekik, semmi esélyünk.
− Én készen állok - mondta nyugodtan Madeleine. Szemében
a jég tüze táncolt. - Tulajdonképpen még várom is a percet.
− A baj csak az - kötekedett Flavia is -, hogy sosem
támadnak majd szemtıl szembe. Én már jártam Schrekt
kastélyában, és tudom, hogy az egészet behálózzák mindenféle
álfalak és rejtett folyosók. Az alakváltók az árnyékokban
maradnak, és könnyedén hátba szúrhatnak.
- Olyanok, akár a családom - mosolyodott el halványan a
Giovannik Tıre. - Óvatos leszek.
− Ráadásul Don Caravelli is itt van - szólt közbe tele szájjal
Elisha. - Magad mondtad, hogy a maffiafınök idejön. Esküdt
ellenségek vagytok. Mindent meg fog tenni, hogy elpusztítson.
Azonkívül a párizsi támadás óta tudjuk, hogy valahogy a Vörös
Halál kezére játszik.
Madeleine mosolya kiszélesedett.
− Nem zavar Don Caravelli jelenléte, Elisha. Örülök, hogy itt
van. Roppantmód örülök.
- Nos - állt fel a detektív - nemsokára látni fogod. Fejezd be a
„reggelidet", Elisha, Eljött a nagy nap. A limónk épp most áll
meg áz ajtó elıtt. Ideje ellátogatnunk Schrekt kastélyába.
− Limuzin? - nyelte le az utolsó falatokat Elisha. - A kastély
nincs messze. Azt hittem, gyalog megyünk.
Flavia felkacagott.
− Adni kell a külsıségekre, naiv, ifjú mágus. Ezen múlik
minden. A hercegek és a vének sosem érkeznek gyalog. A sofır a
hatalmat és a vagyont jelképezi, ezt sose felejtsd el. Éppúgy
igaz ez a vértestvérekre, ahogy a halandókra is.
Miután rendezték a számlát, mind a négyen elhelyezkedtek a
limuzin plüssüléseiben. Alig egy kilométerre volt a kastély, és
Elisha sétálni szeretett volna Madeleine-nel, de nem volt
beleszólása az ügybe. Dire McCann volt a fınök, ı pedig pontosan
tudta, mit kell tenniük.
Akár egy modern sánc, négyméteres acélkerítés fogta győrőbe a
hatalmas kastélyt. Az egyetlen kapu egyenesen az erıd
bejáratára nézett. Tucatnyi, feketébe öltözött biztonsági ır állt
elıttük. A fele ghoul volt, a többi vámpír, de egyformán komoran
festettek.
− Ellenırzés! - dörrent rájuk magas, vékony, bajuszos fınökük.
Sápadt arca ıt a vértestvérek közé sorolta. Ahogy kiszálltak a
limuzinból, eléjük állt, és rájuk vetette gyilkos, szürke
tekintetét. - Kik maguk, és mit akarnak?
− A konklávéra jöttünk - felelte az arrogáns stílustól elképedve
McCann. - Azt hiszem, már várnak minket. A nevem Dire
McCann. A barátaimmal együtt Karl Schrekt hívott meg
bennünket.
McCann nevének hallatán a biztonsági ır szeme elkerekedett.
Karl Schrekt említésére kissé zavarba jött.
− Elnézést kérek, Herr McCann. Nem akartam udvariatlan
lenni. A nevem Dietrich Grill. A külsı biztonsági szolgálat
vezetıje vagyok. Mesterem szigorú utasításokkal látott el önökkel
kapcsolatban. Azonnal intézkedem, hogy a lakosztályukba
jussanak.
− Semmi baj - intett McCann, ahogy mind a négyen átléptek a
kapun. - Csak a munkáját végezte.
− Köszönöm, mein Herr - mondta még mindig remegı hangon
Dietrich Grill. Schrekt dühe hírhedt volt, s mint mester sosem
bocsátott meg senkinek. - Köszönöm.
A biztonsági fınök tekintete McCannrıl gyorsan Flaviára és
Madeleine-re villant.
− A Giovannik Tıre? És a híres Sötét Angyal? Megtisztel
jelenlétük.
 Madeleine enyhén biccentett. Nem szerette, ha felismerik.
Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. A hírnevét
fegyverként használó Flavia megnyalta felsı ajkát, és
kacsintott. A körülményeket figyelembe véve szolidabb volt a
szokásosnál.
208
Grill intett az egyik ırnek.
− Herr McCann és barátai a C lakosztályt kapják a nyugati
szárny harmadik emeletén. Kísérd ıket oda, de azonnal! Macht
schnell!
Elisha magában tátott szájjal bámult. Igazán kíváncsi lett volna rá,
hogy van-e még valaki a világon, akit McCann nem ismer.
− Herr Grill! - szólt vissza a detektív a kastély bejáratából. -
Köszönöm a segítségét!
- Örömömre szolgált - hajtott fejet a biztonsági fınök. - A
konklávé éjfélkor kezdıdik a nagyteremben.
- Ott leszünk - válaszolt McCann. A világ minden kincséért
sem hagynám ki.
Lakosztályuk két hatalmas szobából áll, amelyeket egy tölgyfa
ajtó kötött össze. Mindkét lakrészben két ágy és két koporsó
hevert.' Az ısi, hideg kıfalakat a keresztre feszítést ábrázoló
méregdrága falikárpitok borították. Még egy kis fürdıszobájuk
is volt, zuhanyozótálcával, ám tükröt egyik helyiségben sem
találtak.
- Nagyon szép - jelentette ki Flavia, miután bejárt mindent. -
Dire McCann-nek csak a legjobbat.
A Sötét Angyal a detektívre bámult.
− Honnan ismered Karl Schrektet? Nincs sok halandó barátja.
- Évekkel ezelıtt tettem neki egy kisebb szívességet.
Segítségre volt szüksége egy csapat renegát ghoullal szemben,
akik a Tremere klán ellen terveztek valamit. Megtettem, ami tılem
telt, ı pedig a legtöbb vértestvérrel ellentétben nem felejti el a
tartozásait, még a halandókkal szemben sem.
− Lenyőgözı - mondta szarkasztikusan az Asszamita. -
Mindig meglepıdöm, ki mindenkiért tettél már valamit.
- Igyekszem - vigyorodott el McCann. Láthatólag élvezte, hogy
kicsit piszkálhatja a nıt. Elisha úgy vélte, ı az egyetlen ember, aki
ezt élve teheti.
- Akármi is az oka vendégszeretetének - tett pontot a
beszélgetés végére Madeleine -, Schrekt segítsége ma éjjel fontos
lehet. Sokáig tanulmányoztam az aktáját, és noha Tremere, a
Kamarilla hő ítélethozója is egyben. Szent küldetésének tekinti a
Tradíciók betartatását. Kétség sem fér hozzá, hogy semmi köze
sincs a Vörös Halálhoz.
− Feltéve persze, hogy az igazi Karl Schrektet még nem
cserélték ki egyetlen alakváltóval sem - szólt közbe Flavia.
− Ha itt volnának a kastélyában - érvelt McCann -, nem
engedtek volna be. A Rettegett Éj Gyermekei bár felveszik
áldozatuk külsejét, az emlékeit nem tudják magukba fogadni. Azt
hiszem, Schrekt igazi. A többiben azonban nem vagyok biztos.
A detektív Madeleine-hez fordult.
− Itt az ideje, hogy átvizsgáld a kastélyt a nyomaik után.
Tudnunk kell, hányan vannak.
Madeleine bólintott, majd lehunyta a szemét, és koncentrálni
kezdett. Kis idı múlva arcára gondterhelt kifejezés ült ki, fogai
érzelmeinek eme ritka megnyilvánulásakor összekoccantak.
− Nagyjából hetven vámpír van a kastélyban - nyitotta ki a
szemét. - Ezekbıl harminc tagja a McCannt megtámadó
washingtoni vámpír vérvonalának. A generációjukat, mivel ilyen
nagy számban vannak jelen, nem tudom megállapítani. Az biztos,
hogy nagy hatalommal bírnak.
- Természetes lépés volt a részérıl - jegyezte meg McCann. - Hogy
más klánok vénjeit helyettesítsék, egyezı generációjúaknak kell
lenniük. Különben nem tudnák lemásolni az áldozat erejét és
képességeit.
− Micsoda remek hírek - sóhajtott fel keserően Flavia. - A
Vörös Halál és három gyermeke helyett most már vagy harminc
sarjjal van dolgunk. Azt hiszem, ez még Schrekt segítségével is
sok, McCann.
− Rambamnál még kihívásnak nevezted a hátrányos helyzeteket
- nézett rá a férfi, látszólag egy cseppet sem zavartatva magát
Madeleine kijelentéseitıl. - Ne mondd, hogy meggondoltad
magad. Azt hittem, az Asszamitákat nem érdeklik a számok.
− Nem panaszkodtam, csupán kommentáltam a helyzetet. Én
még emlékszem St. Louisra. Remélem, visszavághatok a Vörös
Halálnak. Testvérem szelleme bosszúért kiált.
Furcsa grimasz jelent meg a magánnyomozó arcán.
− Lesz rá lehetıséged. Ne kérdezd, honnan tudom, de biztos
vagyok benne. A Vörös Halál okkal fél tıled, Flavia. Még
találkozol vele, csak épp a végeredményt nem tudom.
210
− Ez nekem elég - bólintott a Sötét Angyal ökölbe szorított kézzel.
- Már megtanultam, hogy kár veled vitatkozni, McCann. Ha azt
mondod, hogy megtörténik, én hiszek neked.
− Már közel az éjfél - emlékeztette ıket Madeleine. - Dietrich
Grill azt mondta, hogy a konklávé ebben az órában kezdıdik. Ott
a helyünk.
Elisha, aki az egyik ágyon ülve követte a társalgást, most felállt.
Egy cseppet sem tőnt boldognak attól a gondolattól, hogy hetven
vámpírral kell majd egy teremben lennie.
− Ülj csak le, Elisha - intett hasonló arckifejezéssel McCann. - Te
és én maradunk. Az csak a vámpírokra tartozik, halandóknak
semmi keresnivalójuk ott. Flavia és Madeleine mennek, mi pedig
itt várunk.
− Mi? - kiáltott fel Flavia. - Mirıl beszélsz? Nem mehetünk
oda egyedül. A Vörös Halál tömegmészárlást tervez, emlékszel?
Szükségünk van rád.
− Én is zavarónak találom ezt a fejleményt - bólintott
Madeleine. - Pietro azzal bízott meg, hogy a testıröd legyek. Attól
félek, távozásunk veszélybe sodorná az életedet. De Flaviával is
egyetértek. Szükségünk lesz rád a konklávén. Nélküled nem
tudjuk majd, mit tegyünk.
− Várjatok és figyeljetek - tanácsolta McCann. - Ennek
elégnek kell lennie. A Vörös Halál tudja, hogy egy oldalon álltok
velem. Akármi is a terve, ti vagytok az elsıdleges célpontjai.
İszintén szólva nem tudom, mi lenne a legjobb taktika.
Kövessétek az ösztöneiteket. Ti ketten a világ legjobb orgyilkosai
vagytok. Ma éjjel lehetıségetek lesz rá, hogy bebizonyítsátok, a
híresztelések igazak.
− És mi lesz veletek? - kérdezte beletörıdıen Flavia. -
Gondolom, nem fogtok itt ülni egész éjjel.
− De nem ám! - vágta rá McCann. - A Rettegett Éj Gyermekei,
a Vörös Halál eredeti sarjai tudni fogják, hogy Elisha és én
egyedül vagyunk. Azzal is tisztában vannak, hogy egy egyszerő
vámpír nem bánhat el velünk, így maguk fognak ellenünk jönni.
Nem tudom, hányan vannak itt a háromból, de attól tartok,
egyik sem lesz maga a mester. Úgy véljük, hogy ı a háttérben
marad egészen a végsı pillanatig.
− Így nagyobb biztonságban van - bólintott Flavia. -
Mindazonáltal szeretnélek emlékeztetni benneteket, hogy az el-
múlt két hét eseményei alapján aligha tud két halandó - még ha
ilyen nagy hatalmú mágusok is - sikerrel küzdeni ennyire ısi
vámpírokkal szemben. Ráadásul még a Tőz Teste is velük van...
− Az esély erre annyi, mint hogy mi ketten elpusztítsunk egy
teremnyi álcázott orgyilkost - tette hozzá Madeleine.
− Ne adjátok fel! - biztatta ıket McCann. - A Vörös Halál azt
hiszi, már mindent a kezében tart. Mint már korábban is,
elbizakodottá vált. Ez a hiba most az életébe kerül.
− Elbizakodottá? - kérdezett vissza Flavia, ahogy Madeleine-
nel az ajtóhoz sétáltak. - Nekem úgy tőnik, a Vörös Halálnak
aligha kell aggódnia. De te ezt nyilván másképp gondolod.
- A Vörös Halál elfelejtette, hogy nem csak Dire McCannnel
kell szembeszállnia - mondta a detektív sokkal komolyabb,
parancsolóbb hangon -, hanem Lámékkal is. A Sötét Messiás
haragja pedig mindent elemészt majd!
212

6. fejezet

New York, 1994. április 10.

licia a Neapolitan klubtól pár saroknyira kuporgott az

A egyik mellékutca sötétjében. Testhezálló fekete

ruhát viselt, amelyet a kormány őrprogramjának
egyik legfrissebb találmányát felhasználva készítettek. A
szintetikus anyag ellenállt a golyóknak, mégis könnyebb volt,
mint a szövet. Tetıtıl talpig beborította, csupán a kézfejét
hagyta szabadon - jobb szerette így. Ugyanilyen maszk fedte az
arcát, a szemét, a két légzınyílás kivételével. Lábára orgyilkos-
tıröket rejtı vasalt csizmákat húzott. Egyszerően csak
„nindzsaruhaként" emlegette felszerelését.
Mellette fekete párduca, Sumohn ücsörgött. Noha már több
mint egy órája vártak a sötétben, a nagymacska egy hangot
sem hallatott. Éppoly türelmesen - ha nem még türelmesebben
- várt, mint úrnıje. Vaskos izomkötegek feszültek a bıre alatt,
szemében a halál táncolt. Érezte, hogy ma este ölnie kell.
A félelmetes állat már hétszáz éves volt. Akárcsak Alicia,
szintén Ánisz ghouljaként szolgált. A Matuzsálem vére tartotta
életben, s adott majdnem emberi intelligenciát neki. A
természetén azonban nem tudott változtatni: ragadozó maradt.
Reflexei százszor gyorsabbak voltak minden élılényénél - és a
legtöbb holténál is. Még a vámpíroknak is volt okuk félni tıle. A
századok alatt nagyszámú Káinitát pusztított el, hiszen karmaival
könnyedén átvágta akár az acélrácsot is. Egy nyakat sem volt
nehezebb.
- Hol a pokolban van? - suttogta Alicia, és megpróbált úrrá
lenni növekvı csalódottságán, hiszen tervük a tökéletes
idızítésen múlt.
Már elmúlt éjfél. Sok vámpír lépett be az utóbbi órában a
Neapolitan klubba. Melinda Galbraith a Vérgárda pár tagjával
együtt fél órája érkezett. A következı harminc percben megjött
a négy szeráf, természetesen mind más irányból. Nyilván nem
bíztak társaikban. Alicia nem várhatott már sokáig, mert azzal
esélyt adott volna a Vörös Halálnak a támadásra.
Mintha kérdésére akarna választ adni, monoton, lüktetı hang
töltötte be a levegıt. Alicia felnézett az égre, de még semmit sem
látott. A por és a szennyezés nehézzé tette a látást, de tudta, mi
fog történni. Jackson mindent a legapróbb részletekig eltervezett.
Megsimogatta Sumohn nyakát.
- Nemsokára - suttogta, szavaival erısítve meg telepatikus
kapcsolatukat. A nagymacska némán felállt, majd halk, elégedett
morgásra nyitotta száját. A fekete párducok vérbeli vadászok, de
más ragadozókkal ellentétben sokszor ok nélkül is támadnak;
csupán a gyilkolás kedvéért. Jackson stratégiája az összetőzés
elkerülésére irányult, de olyan elit csapat ellen, mint a Vérgárda,
semmiben sem lehetett biztos. Sumohn volt Alicia életbiztosítása.
Senki sem fogja megakadályozni, hogy a szeráfok elé
járulhasson.
A hang egyre erısebb és erısebb lett. A levegı lüktetett a zajtól,
amelybe immár egy hatalmas, akadozó motor mechanikus
robaja is belekeveredett. New York levegıjének szemete úgy
kavargott, mintha egy hatalmas turmixgép forgatná. A hang
forrása már közelebb volt. Sokkal közelebb.
Alicia fehér, sárga és vörös fényeket látott hetven méterrel a feje
felett. Az ütemes dübörgés már teljesen betöltötte az éjszakát.
A nı tekintete a Neapolitan klub bejáratára szegezıdött. Zárva
volt, noha biztosra vette, hogy a zajt odabent is hallották. A
Vérgárda a helyén maradt, ám éppen erre számított, gyanítva, hogy
legalább egyvalaki kijön majd körülnézni. Nem kockáztathattak. Amit
Manhattanben nem ismersz, az árt neked.
A fények már csak harminc méterre voltak, amikor Melinda
egyik testıre végül kinyitotta az ajtót, hogy megnézze, mi zavarja
meg mesterét. A vámpír hátrahıkölt, amikor észrevette, mi lebeg
fölötte. Azonnal visszarohant a klubba.
- Hatan mentek be Melindával - állapította meg Alicia. -
Lássuk, hányan jönnek ki megnézni, mi történt.
A válaszra nem kellett sokáig várnia. Egy, kettı, három, végül
négy vámpír vágódott ki az ajtón. Szemük rátapadt a hatalmas
helikopterre, amely vészesen közeledett a föld felé.
214
Rotorja óriási zajt okozott. Az utca vibrálni kezdett, aminek
követeztében a betonon apró repedések keletkeztek,
pókhálószerő mintába fonva az utat. Autók dudáltak a távolban;
rendırkocsik szirénája vijjogott.
A vámpírokat teljesen lenyőgözte a zuhanó gép látványa. Az
egyik felemelte karjait, mintha pusztán akaratának erejével
próbálná feltartóztatni. Esélye sem volt. A húsz tonna fémet és a
gravitációt semmi nem fékezhette meg.
Húsz méterrel a föld felett a motor beteg, rendellenes hangja
végképp elhalt. Az óriási lapátok fordultak még egyet, aztán
végképp megálltak.
Alicia eleresztette Sumohn bundáját.
- Most! - adta ki a parancsot alig egy másodperccel a
robbanás elıtt. A párducnak több sem kellett, dárdaként lıtt ki
az utcára a klub felé. Alicia követte.
A helikopter alig harminc méterre a klubtól zuhant a földre. Egy
meteor erejével vágódott az aszfaltba, és úgy hatott a dobhártyákra,
akár egy kalapácsütés. A betonban hullámok keletkeztek, mintha a
járda hirtelen életre kelt volna. Hatalmas vörös lángnyelvek csaptak fel
a roncsból, és vastag fekete fiist ült a környékre. Senki sem vette
észre, mennyire gyorsan terjed a tőz. A zőrzavart tovább fokozta,
hogy tucatnyi rendırautó, mentı és rohamcsapat érkezett a
helyszínre. Egy helikopter lezuhanása alig pár háztömbnyire a
polgármester házától még Manhattan-ben, a bizarr esetek
fıvárosában is különlegességnek számított.
A Vérgárda négy tagját annyira magával ragadta a pusztulás,
hogy lerohantak a Neapolitan klub lépcsıjén, egészen a roncsig.
Képtelenek voltak ellenállni a halál gondolatának. Alicia tudta,
hogy csak pár pillanatig köti majd le ıket, de neki épp ennyi
idıre volt szüksége, hogy ellopózzon a kvartett mellett, feltépje az
ajtót, és bejusson a klubba. Sumohn mindvégig hőségesen
követte.
A tőz fénye átszőrıdött a sötétített üvegen, és bíborba burkolta
az elıteret. A Vérgárda két hátramaradt tagja bozótvágó késsel a
kezében laza pózban várakozott a masszív kétszárnyú ajtó elıtt.
Egyikük sem tudta használni fegyverét.
Sumohn úgy vágódott neki az egyik mellkasának, akár egy
bulldózer. Leterítette a vámpírt, akinek még csak sikoltani sem
maradt ideje. Az állat fogai a testır arcába mélyed-tek, mintha
groteszk csókot lehelne az ajkára. Mély torokhangot hallatva
összezárta állkapcsát, péppé zúzva a Káinita fejét. A pár
pillanattal késıbbi második harapás végleg végzett áldozatával.
A vérgárdista teste alaktalan, pudingszerő vér- és
húsmasszává változott.
Aliciának nem voltak sem agyarai, sem karmai, de késeket
hozott magával. Az évszázados edzés a pengék mesterévé tette, s
noha ghoulként nem lehetett olyan gyors, mint egy vámpír, a
meglepetés ereje ezúttal pótolta ezt a gyengéjét.
A második testır alig emelte fel machetéjét, amikor egy piruettel
a közelébe került, és tövig a szemébe vágta tıreit.
A Káinita felüvöltött. Elejtette kését, és a szeméhez kapott, de
Alicia éppen erre számított. A Vérgárda kegyetlen, könyörtelen,
profi gyilkosokból állt, akik alig találkoztak valami ellenállással
áldozatuk részérıl. A fájdalmat egyáltalán nem ismerték. Akár a
legtöbb Élıholtat, ezt is teljesen meglepte, hogy megtámadhatják.
Ha pedig a támadó Alicia Varney volt, ez a legtöbb esetben a
Végsı Halál bekövetkezésével járt.
A machete, amelyet kimondottan a vámpírképességek
elhárítására bővöltek meg, kiválónak bizonyult tulajdonosa ellen.
Alicia széles ívben meglendítette a pengét, és könnyedén lefejezte a
férfit. A test úgy rogyott a padlóra, akár egy zsák. A két tır pár
pillanattal késıbb már ismét a tokjában pihent. A vérgárdistából
csupán néhány folt maradt a szınyegen.
A machetét eldobta, mivel óriási hiba lett volna magával vinnie
a bankett-terembe. Most az acél helyett a szavakra kellett
hagyatkoznia.
 Vett egy mély levegıt, és megragadta a kétszárnyú ajtó
kilincseit. Megtaszította ıket, majd belépett. Sumohn, a csendes
fekete árny, követte.
Négy izmos vértestvér ült egy fehér asztal körül az emelt
színpadon. İk voltak a Fekete Kéz vezetıi, a Szabbat hadurai, a
szeráfok. Hat-hét méterre tılük nagyjából két tucat Káinita
várakozott, ám mint arról Alicia villámgyorsan meggyızıdött,
Walter Holmes nem volt köztük.
- Épp idıben, te kis ribanc - mondta Melinda Galbraith, aki a
szeráfokat a tömegtıl elválasztó kis terület közepén állt. A
régens vérvörös estélyit viselt. Úgy tőnt, már várta Aliciát. -
Csakhogy megérkeztél. Isten hozott a kivégzéseden!
216

7. fejezet

Linz, 1994. április 10.

ack Darrow nyugtalanul pillantott lakosztályuk órájára.

J Tíz perccel múlt tizenegy. A konklávé alig egy óra

múlva kezdıdik, de még nyomát sem látta Alexander
Vargossnak. A herceg három órája hagyta el szobájukat, azt
ígérve, hamar visszatér. Darrow az óra minden egyes
kattanásával egyre idegesebb lett. Ma éjjel vallomást kellett tennie
a Kamarilla vezetıi elıtt a Vörös Halálról. A testır biztosra vette,
hogy a vének Vargoss támogatása nélkül nem hisznek majd neki.
A Kamarilla Nagytanácsa elıtti hazugság pedig a Végsı Halállal
volt egyenértékő.
A Brujah nem volt gyáva. A Királyi Haditengerészet egykori
katonája kemény, fáradhatatlan harcos volt, és ezt élıholt léte
csak fokozta. Tudta azonban, hogy az ítélethozók szeretik a
hosszú szenvedéssel járó kivégzéseket. Darrow-t nem zavarta
volna a gyors, hideg halál, ám az a gondolat, hogy tíz évre
belemerítik egy tónyi lassan maró savba, valahogy nem tette
boldoggá.
Acél csikordult acélon, és a bejárati ajtó kitárult. Alexander
Vargoss meglepıen fürgén lépett a helyiségbe. Arca egészen
kipirosodott, szeme égı vörösben izzott.
 - Itt vannak! - közölte izgatottan. - De nem is vártam mást.
Ma éjjel üt a végsı leszámolás órája!
− A pokolba! - káromkodott Darrow. - Kik vannak itt?
- Az az áruló Dire McCann, természetesen - magyarázta
Vargoss. - Még a Sötét Angyal Madeleine Giovannival. Alig pár
perce érkeztek meg a kastélyba. Valószínő, hogy ık is ott akarnak
lenni a konklávén.
− Nem értem, mi a baj - rázta meg a fejét a Brujah: - Nem látom,
miért kellene aggódnod, hercegem. Tudom, hogy szerinted
McCann áruló, és Flaviáért sem rajongsz, mióta vele lóg. De
egyikük sem jött vissza, mióta a Vörös Halál után küldted ıket.
A Giovanni nınek semmi dolga veled, a hírneve pedig azt
sugallja, talán jobb lenne békén hagyni.
Vargoss arca eltorzult a dühtıl. Ajka hátrahúzódott, agyarai
láthatóvá váltak. Darrow-t teljesen meglepte fınöke reakciója, és
tett egy lépést hátrafelé.
- Ezek hárman csak idegesítı söpredék, akik zavarják a
terveimet - morogta artikulátlanul a herceg. Viselkedésében
nyoma sem volt annak az úriembernek, akinek arcát általában
viselte. - A gyızelem órája karnyújtásnyira van. Nem
kockáztathatok. Pusztulniuk kell, mielıtt bajt okoznak! Ezúttal
eltiprom ıket, akár a férgeket! - Égı tekintete Darrowra
szegezıdött. - Emlékszel a St. Louis-i beszélgetésre, amelyet
két mester szolgálatáról folytattunk? Amikor azt mondtam,
hogy a megosztott hőség a pusztulásodhoz vezet? - Hangja már
lágyabb volt, de nem kevésbé gonosz. - Emlékszel?
- Igen, uram - bólintott a testır.
- Azon az éjjelen végeztem azzal a kis Nosferatu árulóval. Hogy
is hívták?
- Rútpofa - felelte megfeszült izmokkal Darrow. A herceg
egyetlen érintésével péppé változtatta a vámpír csontjait. A
groteszk, napon elégı vértestvér-puding gondolata máig
kísértette Darrow-t. - A neve Rútpofa volt.
- Hát sokkal rútabb lett, miután elintéztem. Szerintem kegyes
voltam hozzá. Képzeld el, ha a klubban hagyom élı szınyegnek.
Micsoda látvány lett volna!
Vargoss eszelısen felkacagott. Feltartotta a karjait, mire ujjain
vörös fény kezdett táncolni. Darrow egy szót sem szólt, mert
tudta, ezúttal a halállal játszik.
 − Választhatsz - kínálta fel nagylelkően a lehetıséget a
herceg. Ujjai bíbor öklökké változtak. - Engem szolgálsz, vagy
Don Caravellit? Dönts gyorsan. Sok még a tennivaló, ezért
sürgısen tudni akarom a válaszodat. Mit választasz: a kárhozatot
vagy a Végsı Halált?
− Csa... csak téged szolgállak, uram - dadogta Darrow. -
Bízhatsz bennem! Bebizonyítottam, amikor felgyújtottam neked
a klubot St. Louisban!
Vargoss bólintott, arcán ördögi mosoly bukkant fel.
- Reméltem, hogy jól döntesz. Mindig is lenyőgöztél a
körülményekhez való remek alkalmazkodásoddal.
− Igyekszem, hercegem. Nagyon igyekszem.
218
− Azt akarom, hogy ma éjjel ezt a tulajdonságodat értem
használd. A konklávé kezdete után nem sokkal Madeleine
Giovanni biztosan kihívja majd Don Caravellit. Akármennyire
utálja is a Kamarilla a Giovannikat, Don Caravelli iránt még
nagyobb a győlöletük. Engedélyezni fogják a párbajt.
Valamelyikük pedig biztosan elpusztul.
Darrow megrázta a fejét.
− Jó harc lesz. Egyikük sem kezdı.
A herceg felkacagott.
− Nem érdekel, ki nyer. Csak az idı számít, amit a harc ad
nekem. Azt akarom, hogy a csata alatt beszélj Flaviával. Mondd
meg neki, hogy a szerzıdésünk értelmében parancsot adok rá,
ölje meg a gyıztest. Könnyő lesz végeznie egy kimerült
vértestvérrel.
− A Sötét Angyalnak ez aligha fog tetszeni - vakarta meg az
állát a testır. - Egyáltalán nem fogja díjazni az ötletet.
− Nem érdekel. Az Asszamita az enyém, szerzıdést kötöttem a
klánjával. Az ı akarata ezúttal semmit sem számít. Ha nem követi
a parancsomat, örökre becstelenné válik.
− A becsület pedig sokat jelent az orgyilkosoknak - ismerte el
Darrow. - Különösen Flaviának.
- Így van. Ezért fog engedelmeskedni nekem. - A herceg ismét
nevetni kezdett. Kacaja nem egy ırült vihogása volt, mint pár
perccel ezelıtt. Most sokkal kimértebbnek, félelmetesebbnek
tőnt. - Amikor pedig elvégezte a dolgát, egy pillanatra védelem
nélkül marad. Akkor fogsz lecsapni, Darrow. Öld meg! Öld
meg a Sötét Angyalt!
 - Ahogy akarod, hercegem - vont vállat a Brujah. Erre
számított. - A terem véres arénává változik, amint a párbajnak
vége.
− Nem is tudod, milyen igazad van, Darrow - jegyezte meg
rejtélyesen a herceg. - Nem is tudod, mennyire.8. fejezet

New York, 1994. április 10.

l kell ismernem - mondta Rúben, miután bekebelez- te

E tojásrolóját -, hogy fogalmam sincs, mit tervez

Alicia a Vörös Halál ellen. Érdekes küzdelemnek
lehetünk majd tanúi.
− Rám ne nézz - vont vállat Rachel, akit nem igazán érdekeltek
az elıttük várakozó kínai-amerikai étvágygerjesztık. Egyik kezét
egy teásbögre köré kulcsolta, de nem ivott egy kortyot sem. - Ez
már nem az én asztalom. Ha Matuzsálemek csapnak össze,
minden lehetséges. A képességeik elképesztıek. Hogy hogyan fog
Alicia és Dire McCann összecsapni a Vörös Halál tőz fölött is
uralkodó hatalmával, az meghaladja a képzelıerımet.
− Nagyon finom volt - jegyezte meg Rúben, és megtörölte zsíros
ujjait a szalvétájában. Szokás szerint teljesen fehérbe öltözött.
Alig pár perccel múlt éjfél, ık pedig egyik kedvenc éttermükben
ültek, Chinatownban. - Meg kellene kóstolnod.
− Most nem kívánom - rázta meg a fejét a feketét viselı
Rachel. A ruha kellemes kontrasztot alkotott vörös hajával és
tökéletes bırével. - Túl ideges vagyok. Alicia összecsap
Melindával. Huszonnégy órán belül egyedül McCann és csapata
fogja védeni a Kamarillát. Te pedig itt eszel. Hogy vagy képes
egyáltalán akár egyetlen falatot is lenyelni?
- Könnyen - válaszolt Rúben, és egy másik tojásrolóért nyúlt.
Megrázta a fejét, majd-mosolyogva beleharapott. - Úgysem
tehetünk mást, mint hogy ülünk és várunk. Miért aggódjam? Ha a
Vörös Halál nyer, úgyis tennünk kell valamit. Ha McCann és
Alicia gyız, mehetünk haza. Mivel csak a kispadon ülünk, semmi
beleszólásunk sincs a dolgokba. Nyugalom!
- Amikor te nyugodt vagy - gonoszkodott Rachel -, mindig
tömöd a fejed. Akárcsak Rómában Naples atyával. Rúben vállat
vont.
− Csak a munkámat végeztem. Gorgó épp felébredt Peruban.
Tudnom kellett, hogy a Leopold-testvériség mit tud a
221
Nictukuról. Naples atya meggyızött róla, hogy fogalmuk sincs a
szörnyekrıl. Minden halandócsoport közül nekik van a legtöbb
információjuk a vértestvérekrıl. Miután kizártam az emberek
szerepét, minden figyelmemet a Dzsihád-nak szentelhettem.
Nem tartott sokáig megtalálnom a Vörös Halált, és leleplezni
hódító terveit. A nyomok innen egyenesen Dire McCannhez és
Alicia Varneyhoz vezettek.
− A testvériség még mindig nem zárta le Naples halálának ügyét
- szólt közbe Rachel.
− Szívrohamot kapott kevéssel az érkezésem elıtt -
magyarázta Rúben. - Azonnal meg kellett volna halnia. Én csak
adtam neki egy utolsó órát. Az öreg harcos megihatott még egy
üveg bort. - Elvigyorodott. - Mindemellett a testvériségnek jót
tesz, ha talál egy-két rejtélyt. Motiválja ıket.
− Te semmit sem tudsz egyszerően elmondani! -
elégedetlenkedett Rachel. A teájáért nyúlt, de az már teljesen
kihőlt. Miután a földre öntötte, töltött magának egy újabb
csészényit. Senkit sem érdekelt, mit csinál. Sosem vették észre.
− Remélem is! - kacsintott a bátyja. - Különben elpazaroltam
volna ezer évnyi tanulást!
Rachel hangosan kacagni kezdett, de azonnal el is
komolyodott. - McCann elmondta Phantomasnak, hogy Széth
gyermekei vagyunk.
- És? - vont vállat Rúben, miközben szemezni kezdett a sült
rizses tállal. Jó adagot szedett a tányérjára, alaposan leöntötte
szójaszósszal, és enni kezdett. - McCann és Alicia másnak
úgysem mondják el. Az nem az ı stílusuk. Phantomas pedig csak
beírja az adatokat az enciklopédiájába. Ezt még túléljük. - Ismét
elvigyorodott, és a teáskannáért nyúlt. - Tulajdonképpen még
tetszik is, hogy végre nyomtatásban is megjelenek annyi évezred
után. Az igazsághoz különben is csak egy kicsi köze van. A
legféltettebb titkaink biztonságban vannak.
− De mi van, ha Phantomas kiadja a könyvét? - kérdezte
Rachel.
− Sosem fogja. Hallottad, mit mondott Párizsban. Csak a saját
örömére győjtögeti az anyagot. Az enciklopédia titkai darabokra
tépnék mind a Kamarillát, mind a a Szabbatot. Ez a valaha
elkészült legveszélyesebb könyv.
− Mielıtt elhagyta búvóhelyét - emlékeztette bátyját Rachel -,
a világ számos adatbankjába elküldött egy-egy másolatot. Ez még
gondot okozhat.
− Csak azt hitte, hogy elküldte! Phantomas tehetséges
számítógépzseni. De én is az vagyokl Amikor le akarja majd
tölteni az adatokat, semmit sem talál.
- Néha még engem is lenyőgözöll - nézett végre az ételekre
Rachel. - Talán eszem egy kis édes-savanyú csirkét. Finomnak
néz ki.
− Csak rajta! Ha a világ lángba borul, mindegy, hogy ettünk
vagy nem!
− Gondolod, hogy Aliciának és McCann-nek van esélye a Vörös
Halál ellen? - kérdezte Rachel, miközben csirkét, ananászt és
szószt szedett a tányérjára. - De ıszinténl
− Alicia egyedül van a hamis Melinda Galbraith ellen - kezdte
Rúben. - A szeráfokat sem hagyhatja figyelmen kívül, akik
tudvalevıleg megvetik a halandókat. Legalább a párduca vele van.
Az esélyek egyenlıek.
− És McCann?
Rúben megrázta a fejét.
− A detektív a Vörös Halál két gyermekével fog
szembeszállni. Az esélye a legjobb indulattal is csak
minimálisnak mondható. - Elgondolkozott. - Ez pedig az est
legérdekesebb kérdéséhez vezet. McCann és Alicia együtt
szembeszáll a Vörös Halál három gyermekével. St. Germain
biztosra megy, és hagyja, hadd küzdjenek a sarjai helyette.
Valahol bujkál, a háttérben marad. Figyelembe véve korábbi
terveit és módszereit, biztosan tartogat valamit arra az esetre, ha
minden más csıdöt mondana. Vajon mi a Vörös Halál legvégsı
titka?

222

9. fejezet

Linz, 1994. április 11.

 árom perccel azután, hogy Karl Schrekt köszöntötte a

H Kamarilla véneit a konklávén, Madeleine Giovanni

felállt, és szót kért. Tette majdnem minden jelenlévıt
váratlanul ért.
A kastély legnagyobb csarnokában kialakított győlésterem patkó
alakú volt. Négy széksor formált hatalmas U betőt, amelynek
közepén az ítélethozó emelvénye állt. A hozzászólók az aréna
közepén lévı, földbıl és kıbıl álló területrıl szólhattak az
egybegyőltekhez. Réges-régen boszorkányokat égettek meg ezen a
helyen.
Az ítélethozót nem a bıbeszédőség jellemezte. Köpcös, széles
vállú, komor férfi volt, durva arcvonásokkal. Lassan,
megfontoltan beszélt, amikor röviden üdvözölte a nagy európai
városok hercegeit, és emlékeztette ıket, hogy ez a tanácskozás
kizárólag a Kamarilla biztonsága miatt, nem pedig saját céljai
érdekében vált fontossá. Békességre szólította fel a klánokat,
majd elkövette egyetlen hibáját.
− Azért győltünk itt össze, hogy megvitassuk a Vörös Halál néven
emlegetett törvényenkívüli tetteit - jelentette ki, miközben
tekintetét körbejártatta a félkörön. - Mielıtt azonban
elkezdhetnénk a nyomozást, hagyományaink értelmében fel kell
tennem egy kérdést. Van valaki, aki igazságért jött a győlésre?
Ekkor állt fel Madeleine, akit a terem bal szárnyában ültettek
le.
− Én - mondta, és jeges hangja betöltötte a termet. - A vér vért
kíván. A bosszú jogát akarom apám haláláért. A Brujah Don
Caravellit hívom ki párbajra. A Végsı Halálig.
− Ez a kis szuka nem beszélhet! - kiáltotta Don Caravelli. A
maffia capója szintén talpon volt, szeme izzott a haragtól. - İ
Giovanni. Nem tagja a Kamarillának.
Madeleine elmosolyodott, ahogy ellenségére nézett. Érezte
félelmét - és zavarodottságát. A férfi valamiért nem számított
rá, hogy ı is itt lesz ma este.

224
− A Kamarilla azt állítja - mondta -, hogy minden vámpír,
klántól függetlenül, a tagja lehet. - Schrektre nézett. - Így
van? - kérdezte az ítélethozótól. - Igazam van?
− Igen - bólintott a Tremere, akit egy cseppet sem lepett
meg Madeleine kérdése. - Kihívásodhoz azonban szükséged
van a győlés két tagjának támogatására. Kik lennének ık?
− Én mellette állok - pattant fel azonnal Flavia Madeleine
mellıl. - Harcoljanak!
Senki más nem szólt. Madeleine Dire McCannre számított, de
ı nem lehetett itt. Egyetlen más vértestvér sem merte
megkockáztatni a maffiafınök bosszúját. Az ügye elbukott.
− Én is támogatom a gyermek óhaját - szólalt meg egy nıi
hang. Don Caravelli mellett egy magas, szıke hölgy állt a
Tremere mágusok köpenyében. Egyik kezében hosszú botot
tartott. - Harcoljanak!
Karl Schrekt felvonta egyik szemöldökét. Az érzelmeit rég
elfeledett ítélethozónál ez a teljes elképedés jele volt.
− Második támogatód Elaine de Calinot a Tremere klánból.
A párbaj tehát jogos. Don Caravelli, állj vádlód elé! A capo da
capo dühtıl eltorzult arccal pattant fel, és nézett társa
szemébe, Elaine vonásai azonban végtelen nyugalmat
sugároztak. Mielıtt a don bármit is mondhatott volna, pár
mondatot súgott neki. A harag azonnal elillant a férfiból,
biccentett, és halvány mosoly jelent meg az arcán. Madeleine-
hez fordult. Elaine tovább suttogott, mire Caravelli mosolya
tovább szélesedett.
− A ribanc nem rémiszt meg - mondta, miközben elindult az
aréna közepe felé. - Senkitıl sem félek.
Madeleine elmosolyodott. Végre szembenézhetett ellenségével.
Szavai semmit sem jelentettek számára.
− Szokásaink szerint a párbaj a Végsı Halálig tart. A
kegyelem nem megengedett - harsogta Schrekt, és végignézett
az egybegyőlteken. - Aki közbe mer avatkozni, annak feje
porba hull!
− A konklávé hagyományai megengedik a küzdı feleknek, hogy
bármilyen fegyvert használhassanak - hadarta Don Caravelli,
mielıtt Schrekt megadhatta volna a jelet.

225
− Ez a törvény - bólintott az ítélethozó.
− Helyes - mondta a maffiafınök, miközben leoldotta a vállán
hordott fekete szaténpalástot. Hátranyúlt, és elıhúzott egy kétélő,
acél csatabárdot. - Én is felkészültem a küzdelemre.
Don Caravelli két kézzel forgatta a hatalmas fegyvert. Jobbja
a bárd foka alatt ragadta meg a nyelet, míg baljával a végénél
fogta. Ez a tartás tökéletes volt, kiválóan érvényesítette hatalmas
erejét. - Megöltem az apádat, most veled is végzek! - kiáltotta. -
Örömmel tölt el, hogy végre lecsaphatom azt a csinos kis
fejedet!
Madeleine végigsimította fekete tornadresszét. A testhezálló anyag
egyértelmő bizonyítéka volt annak, hogy nincs nála rejtett fegyver. -
Egy ilyen mocsok ellen nincs szükségem másra, csak a puszta
kezemre - jelentette ki, majd Schrektre pillantott. - Készen állok.
− Hát legyen - intett az ítélethozó. - Halálig!
Don Caravelli azonnal elırelendült, hogy egyetlen csapással
befejezze a küzdelmet. A körkörös támadás azonban célt
tévesztett, mivel Madeleine szédületes gyorsasággal balra ugrott,
elkerülve a csatabárdot. Az acél a kıbe és a földbe vágódott,
törmelékdarabokat szórva szanaszét.
Madeleine elırenyúlt, és egyik kezével megszorította Don
Caravelli jobb csuklóját. Csonttörı, gyilkos erejő fogás volt. A
fınökök fınöke felmordult a váratlan fájdalomtól, de nem
eresztette el fegyverét. Hatalmas üvöltéssel szabadította ki
bárdját a földbıl, és ismét ellenfelének támadt. İ sokkal
erısebb és kitartóbb volt, mint Don Lazzari, a helyettese, akivel
Madeleine pár hete végzett.
A Giovannik Tıre felugrott a levegıbe, és hatalmas rúgást
indított Don .Caravelli fejére. A maffiafınök bölcsen elfordult,
meg sem próbálta blokkolni a pokoli mozdulatot. Tudta, hogy
noha sokkal nehezebb és erısebb, mint Madeleine, a nı is képes
egyetlen ütéssel lezárni a küzdelmet.
A capo a lábujjaira helyezte súlyát, és alacsony ívben lendítette
meg fegyverét, nem Madeleine testét, hanem védtelen karját véve
célba. A villámgyors, süvítı acél megvillant az aréna fényeiben.
Bármelyik tapasztalatlanabb vámpírt azonnal kettészelte volna,
ám Madeleine Giovanni minden volt, csak tapasztalatlan nem.
Berogyasztotta térdeit, és hátrafelé zuhant, kezét szők ívben a
feje mögé kapva. Hihetetlen kecsességgel érintette meg a talajt a
füle mögött, hátával hidat formálva. Ahogy a bárd a puszta levegıt
hasította szét, egyik lábával felrúgott. A fegyvert találta el, és
elırerántotta. Don Caravelli saját lendületénél fogva
felemelkedett, majd két méterrel Madeleine mögött pusztító
erıvel a földbe csapódott.
A Giovanni nı villámgyorsan megperdült, és ülı pozícióba
tornázta magát. Szeme kitágult a látványtól. A maffiafınök éppen
feltápászkodott. A zuhanás, amelynek csontjai felét össze kellett
volna zúznia, alig hatott rá. Csak megrázta a fejét, és már vissza is
nyerte egyensúlyát. Vállmagasságba emelte csatabárdját.
Kegyetlen ajkán sápadt mosoly bukkant fel.
− Nagyon gyors vagy, kis kurva! De én erısebb vagyok nálad. Az
erı végül mindig lebírja a gyorsaságot.
Madeleine válasz nélkül hagyta a sértést, mert nem akarta
szavakra pazarolni erejét. Tekintete összeszőkült. A háttérben
egy magas, ismerıs figura térdelt Flavia mellett, és valamit
súgott a fülébe. A Sötét Angyal arca elárulta, hogy nem
tetszenek neki a hallottak.
− Darrow - suttogta magában Madeleine, miközben Don
Caravelli tett egy lépést felé. Aztán még egyet. A capo szeme
féktelen vidámságtól csillogott. Ragadozónak érezte magát, aki
épp becserkészi áldozatát.
A férfi, aki Flaviával beszélgetett, valóban Jack Darrow volt,
Alexander Vargoss titkára. Madeleine kíváncsi lett volna, mit mond
éppen. De akármi volt is az, a Sötét Angyal végül bólintott, és
összefonta karjait a mellkasán. Darrow elégedetten mosolyogva
leült a mellette álló üres székre. A szemlélıdés ideje azonban
hirtelen véget ért.
Don Caravelli jobbról támadot. Madeleine enyhén lebukott,
hátralépett, és elfordította törzsét. A maffiafınök felfelé rántotta
balját, majd a bárd nyelével kegyetlen ütést vitt be Madeleine
védtelen arcába.
Mivel a nı már elvesztette egyensúlyát, esélye sem volt rá, hogy
teljesen kivédje a csapást. Az acélnyél az állát találta el, csontok
reccsenı hangjával töltve meg a termet. Madeleine felkiáltott,
és hátrálni kezdett, megpróbálva talpon maradni.
226
Don Caravelli villámgyorsan utánalépett, fogást váltott
fegyverén, majd ellenfele lábára csapott. Ha talál, kihívója már
csak kegyelemben reménykedhet - a kegyelem pedig Karl
Schrekt utasítása alapján nem szerepelt a játékszabályok
között.
A több ezer órával töltött tanulás meghozta eredményét:
Madeleine egész egyszerően eltőnt. Don Caravelli káromkodni
kezdett, és hatalmas üvöltéssel vágta bele bárdját a földbe, ahol
az elıbb még a Giovanni állt.
 - A szuka beleolvadt a földbe! - kiáltotta dühösen az üres
arénát bámulva. - De ilyen könnyen nem menekül!
A legtöbb vámpírnak a Földbe Olvadás képessége csupán a
pillanatnyi menekülést jelentette. Belemerültek a talajba, de
mozdulni egy tapodtat sem tudtak. Madeleine Giovanni azonban
nem tartozott közéjük. Az, hogy ı nem bénult meg ebben az
állapotban, a világ legveszedelmesebb bérgyilkosai közé emelte.
Sötét árnyék emelkedett fel némán alig egy méterrel Don
Caravelli háta mögött. Éppolyan gyorsan, ahogy eltőnt,
Madeleine már elı is bukkant a földbıl. A capo figyelme nem
szakadt el attól a ponttól, amelyet eddig feszülten figyelt. Csak
akkor kapott észbe, amikor már késı volt.
A nı hihetetlenül kecsesen ugrott a levegıbe, és találta el
mindkét lábával Don Caravelli háta közepét. Ugyanebben a
pillanatban a nyakát is megragadta. Éjszín ruhájában a
Giovannik Tıre egy hatalmas fekete özvegyre emlékeztetett,
amely épp rátelepszik áldozatára.
A don meglepetésében elejtette fegyverét, és a torkára tapadt
ujjakat kezdte markolászni. Csontjai keményebbek voltak a
vasnál, de ez semmit sem számított. Még az acélrudak is
eltörnek, ha a megfelelı helyen préselik össze ıket.
Madeleine pedig kiváló volt a megfelelı helyek felkutatásában.
Összeszorított kezekkel felemelkedett, miközben lábával lefelé
nyomta Don Caravelli hátát. A maffiafınök felüvöltött - ezúttal
azonban a fájdalomtól. Gerince kettétört, majd mindketten a
földre zuhantak.
A capo da capo elırenyúlt a bárdjáért. Elképesztınek tőnt, de
még összezúzott gerinccel is képes volt mozogni.
A néhány karcolástól eltekintve sértetlen Madeleine egy
tigrisbukfenccel elıbb ért oda, és megkaparintotta a fegyvert a
maffiavezér orra elıl. Magabiztosan felegyenesedett, majd
megsuhintotta Don Caravelli bárdját.
− Átkozott boszorkány - hörögte ellenfele, majd vörös
szemével felpillantott a padlóról. - Trükkel gyıztél le. Tudtam,
hogy hiba volt elfogadni a kihívásodat. Az a másik szemét banya,
Elaine, elhitette velem, hogy nyerhetek. Sosem lett volna szabad
bíznom benne.
Madeleine végignézett a vámpírokon. Sem a rejtélyes Tremere
tanácsosnak, sem Darrow fınökének, Alexander Vargossnak
nem látta nyomát. Mindketten a harc alatt távoztak a terembıl -
és Madeleine azt is tudta, hová mentek.
− Elaine hazudott neked - mondta. - Bábuként használt, most
meg hagyja, hogy itt pusztulj el.
− İt is megölöm - morogta a capo, és megpróbált felállni.
− Mindkettıtöket megöllek.
− Számodra a gyilkolás ideje lejárt - válaszolta Madeleine. Az
acélpenge akadálytalanul hatolt át Don Caravelli védtelen
nyakának csontjain és szövetein. A Giovanni akkora erıvel
sújtott le, hogy a kard mélyen a kıbe fúródott. A maffiafınök
meglepett tekintete még egy pillanatig rámeredt a padlóról, aztán
feje porrá omlott, teste pedig alig egy másodperc múlva követte a
enyészetbe
− Igazságot szolgáltattál - jelentette ki Karl Schrekt
érzelemmentes, hideg hangon. - Rövid szünetet tartunk, aztán
folytatjuk a megbeszélést. Remélhetıleg újabb megszakítások
nélkül.
Madeleine fáradtan Flaviához sétált. A Sötét Angyal mellett ott
állt Jack Darrow. Az Asszamita mindkét kezében egy-egy rövid
kardot tartott.
− Nos - szólalt meg Flavia, ahogy Madeleine közelebb ért
−, az oly régóta áhított bosszú végre beteljesedett.
Madeleine vállat vont.
− Klánom visszanyerte becsületét. Caravelli nem úgy harcolt,
ahogy vártam. Érzékeit eltompította az árulás, azt hiszem.
− Ez itt - intett Flavia Darrow felé - Vargoss hercegtıl hozott
nekem üzenetet. A parancs szerint végeznem kellene a

229

228
gyıztessel. - A Sötét Angyal arca elkomorult. - Az Asszamita
tradíciók szerint nem szeghetem meg annak utasítását, akivel
szerzıdést kötöttem. Most, hogy ilyen gyenge vagy, könynyedén
megölhetnélek.
Madeleine bólintott. Már látta Flaviát harcolni, és még abban
sem volt biztos, hogy ereje teljében képes lenne elbánni vele.
− Nem kérhetem, hogy szegd meg a szavad - felelte.
− Arra nincs is szükség - bólintott a Sötét Angyal, és egy
villámgyors fordulattal markolatig döfte kardját Jack Darrow
gyomrába. A nagydarab férfi felkiáltott a váratlan fájdalomtól.
Ahogy elıregörnyedt, a bérgyilkosnı másik kardja lecsapta a
fejét.
- Alexander Vargoss nem volt egy szent - húzta ki Flavia
fegyverét az oszlásnak indult tetembıl -, de mindig
úriemberként viselkedett. Megvoltak a saját csatái. Akárki adta ki
a parancsot, biztosan nem a herceg volt. Az, hogy Darrow
engedelmeskedett az imposztornak, elárulta valódi szándékait.
- Jobb, ha gyorsan megkeressük Dire McCannt - mondta
Madeleine. - Azt hiszem, a párbajom csak idıhúzás volt. Az igazi
csata, amelyben a Vörös Halál is részt vesz, odafent zajlik, talán
épp ebben a percben!10. fejezet

New York, 1994. április 10.

n is örülök, hogy látlak, Melinda! - mondta mosolyogva

Alicia. - Bocs a késésért! Szép a ruhád, a vörös illik
hozzád.
A négy szeráfra nézett. Kettıvel már találkozott azokban az
években, amikor Justine ghouljának adta M magát. Az asztal
túlsó végén az emberbırbe bújt szörnyeteg, JalanAajav ült. İ
volt az egyik legkegyetlenebb és leggonoszabb vértestvér a
Földön. A mongol harcos valaha Dzsingisz kán seregében
szolgált, most pedig a Szabbat legjobb harcosának számított. Az
alacsony, izmos, füstös képő, villogó szemő vámpír hírhedtté vált
vad dühkitöréseirıl. Türelmetlen volt, de mindenekelıtt
végtelenül arrogáns - akkor érezte jól magát, ha halandókat vagy
vértestvéreket terrorizálhatott. Senki sem tudta, vajon mennyi
vér tapad a kezéhez, de a szóbeszéd szerint a szám jóval ezer
fölött járt.
Mellette Djuhah ült, a szeráfok legújabb tagja. A magas,
karcsú, arisztokratikus vonásokkal rendelkezı vámpír renegát
Asszamita volt, akinek felemelkedése gyorsan és váratlanul
történt. Bıre az ısi pergamenekére emlékeztetett, míg szeme
olyan feketén izzott, akár a szén. A hideg, számító vértestvér csak
nehezen dühödött fel, de akkor a szeráfok legveszedelmesebbjévé
vált. A pletykák szerint Djuhah volt a Fekete Kéz igazi vezetıje.
− Komoly okból járultam színetek elé - kezdte Alicia, szavait
egyenesen a szeráfoknak címezve. Melinda egy cseppet sem
érdekelte. - Szörnyő veszedelem leselkedik a Szabbat-ra. Mint a
szekta hő...
− Pofa be, hazug kis áruló! - szakította félbe Melinda. İ is a
szeráfokhoz fordult. - Ugye megmondtam, hogy felbukkan, és
bajt kever? Varney veszélyes. İ vette rá Justine-t, hogy támadja
meg Washingtont, így majdnem lerombolta a város
megszerzésére szıtt titkos terveinket. Elég a hablatyolásból! Már
egy hete vadászom rá! Most meghal!

231
Sumohn, mintha csak megérezte volna a Melinda szavaiban
rejlı fenyegetést, felmordult, mire a kormányzó önkéntelenül is
tett egy lépést hátra. Jalan-Aajav félig felemelkedett székébıl,
szeme izzott, kezében hatalmas kést tartott.
− Még ne - intette le Djuhah. - Még túl sok megválaszolatlan
kérdést kell tisztáznunk, mielıtt elpusztítjuk ezt itt. Nem sietünk.
Meghal, de elıbb az igazság - a teljes igazság! - napvilágra kerül.
Melinda embertelen, kígyószerő hangon felszisszent.
− Most kell meghalnia! - követelte. - Mielıtt még több
hazugsággal és féligazsággal traktál benneteket.
− Azt hiszem, magunk is képesek vagyunk döntéseket hozni,
Melinda! - csattant fel az egyik, Alicia számára ismeretlen szeráf.
Az alacsony, fekete, kopasz férfi hangja egyértelmővé tette, nem
kedveli a régenst. - Hallgass, vagy elhallgattatunk!
Djuhah bólintott, mire Melinda dühtıl eltorzult arccal még
egy lépést hátrált. Keze ökölbe szorult.
− Mindig is furcsálltam, hogy egy egyszerő ghoul legyen
Justine tanácsadója - fordult Aliciához Djuhah. - Amikor
kérdıre vontam az érseket, sosem adott kielégítı választ. Talán
te most megteszed végre. Azt is meséld el, kérlek, hogyan tudod
irányítani ezt a fekete párducot, amelyrıl érzem, milyen nagy
hatalmú ghoul. İrök állnak odakint, a Vérgárda tagjai, te mégis
bejutottál ide. Ez egy ghoulnak aligha sikerülhetett volna.
Röviden: ki vagy te valójában, Alicia Varney, és miért fél tıled
annyira a kormányzó?
− Nem félek senkitıll - jelentette ki dacosan Melinda. Ali-cia
látta, hogy a keze még mindig ökölbe van szorítva, és ujjai lassan
vörös árnyalatot öltenek. A bankett-teremben is egyre melegebb
lett,' mintha valaki bekapcsolta volna a főtést. Alicia
igyekezett nem elveszíteni tartását. Melinda nem tudta, de
valójában saját maga volt a legrettegettebb ellensége. Ha félvállról
kezelte volna Aliciát, akár egy jelentéktelen kis senkit, akivel még
foglalkozni sem érdemes, a szeráfok aligha figyeltek volna rá. Ám
a kormányzó szavaitól a Fekete Kéz vezetıi érdeklıdni kezdtek
iránta és rejtélyes hatalma iránt. Nem merték figyelmen kívül
hagyni sem ıt, sem mondandóját.
− Ghoul vagyok, ennyi igaz - kezdte óvatosan a válaszát Alicia -
, akárcsak Sumohn. De nem Justine ghoulja. Egy minden érseknél
hatalmasabb lény megtestesüléseként szolgálok.
Még mielıtt a szeráfok belekérdezhettek volna, már folytatta
is.
− De nem a kilétem a fı kérdés ma éjjel. Sem a Szabbat, sem a
Fekete Kéz számára nem jelentek fenyegetést. Céljaink ugyanazok.
Ám a szörnyeteg, aki Melinda Galbraith maskarájába bújt,
másképp vélekedik!
− Mit beszélsz? - kérdezte már másodszor felállva JalanAajav.
- Melinda itt áll elıttünk. İ nem áruló!
− Biztos vagy benne, uram? - érdeklıdött Alicia, kihasználva
elınyét. - A Kárhozottak között az arcváltás, de még a testváltás
sem lehetetlen. Honnan tudod, hogy az igazi kormányzó - aki
nyomtalanul eltőnt Mexico City romjai alatt pár hónappal
ezelıtt - ugyanaz, mint aki itt áll elıtted? Szerintem ı csak egy
hasonmás! - Drámaian felemelte a kezét, és ujjával a mozdulatlan
Melindára mutatott. - Azt mondom, ı nem Melinda Galbraith,
hanem a Vörös Halál!
A bal oldalon összeverıdött vámpírok döbbenten zúgolódni
kezdtek. Varney biztos volt benne, hogy soraikban többen is
vannak a Rettegett Éj Gyermekei közül.
Djuhah hitetlenkedve rázta meg a fejét. Aliciának láthatólag
egyik szeráfot sem sikerült meggyıznie.
− İ az igazi Melinda Galbraith - mondta Jalan-Aajav. - Nem
vagyunk ennyire ostobákl
− Bizonyítékot! - kiáltotta valaki a tömegbıl. - Mi a
bizonyítékod?
Alicia majdnem elnevette magát, amikor felismerte Walter
Holmes hangját. Egy magányos alak a tömegben csodákat tehet.
Az Asszamita szeráf bólintott.
− Állításod meglehetısen hihetetlen. Mivel tudod bizonyítani?
A nı elmosolyodott, de arckifejezése egyáltalán nem volt
kedves. Még Jalan-Aajav is visszaült székébe a látványtól.
Ánisz, az Éjkirálynı mosolygott rá Alicia Varney arcából.
 − Kérdezzük meg Melindát - kezdte nyugodt hangon. - A
Vörös Halálnak hatalmában áll lemásolni bárkit, akivel

233

232
valaha kapcsolatba került. Valamikor a századok alatt találkoznia
kellett a kormányzóval, akkor megjegyezhette a vonásait. De
tökéletes álcája ellenére sem tudta ellopni az emlékeit. - A
kormányzóhoz fordult. - Ki volt az atyád, drága Melinda? Erre
biztos emlékszel! Vagy arra, hogy mikor jöttél Amerikába, és
kivel? Továbbá hogy miért kötöttél ki éppen Mexico Cityben?
A megszólított megrázta a fejét.
− Nem emlékszem - hezitált. - Az a szörnyő kataklizma
Mexikóban... elvesztettem az emlékeimet! Nem... tudok... Djuhah
arca megmerevedett.
− Nem emlékszel az atyádra? - kérdezte. - Ezt nehezen tudom
elhinni! Győlölted ıt. Megvetetted. Szenvedélyesen akartad a
halálát.
− A kataklizma - ismételte Melinda, miközben a vörös izzás
ujjairól átterjedt az egész karjára. A bankett-teremben kimondottan
meleg volt, Alicia pedig felkészült élete legnagyobb kihívására. - A
fájdalom ködbe burkolja tudatomat.
− A Mexico City-beli katasztrófa? - érdeklıdött Alicia. - Szörnyő
lehetett. A legtöbben még most sem tudjuk, mi is történt. Talán te,
aki túlélted, mesélsz majd róla!
Melinda megrázta a fejét.
− Nem tudok. Minden olyan homályos. Nem emlékszem.
− Nem emlékszel - üvöltötte mély torokhangon JalanAajav
-, vagy talán nem is voltál ott!? - Olyan kétely ült a férfi szemében,
amelyet Alicia pár perce még nem látott ott.
− Milyen klánba tartozol? - kérdezte a fekete bırő szeráf. - Mi
a vérvonalad? Ezt azért csak tudod!
- Lasombra - vágta rá azonnal Melinda. - Lasombra vagyok.
Djuhah nagyon-nagyon lassan megcsóválta a fejét.
− Ez nem igaz. A Szabbatban csak a szeráfok ismerik Melinda
titkát. Valójában Toreador antitribu volt. Csak állította magáról,
hogy Lasombra, mivel a kormányzók a tradíciók szerint ebbıl a
klánból lépnek elı. Hazudsz.
 Melinda vonásai hullámzani kezdtek, alaktalanná váltak.
Elképesztı hıhullám áradt végig a termen, mire Sumohn
hangosan felmordult, több vámpír pedig sikoltozni kezdett.
Djuhah nyugodtan állt, csupán a szeme kerekedett el a látot-
234
taktól. Jalan-Aajav az asztalon állt, tıreit villogtatva várt a
megfelelı pillanatra. Még ı sem volt azonban olyan
meggondolatlan, hogy megtámadja a lényt, amely a hamis
kormányzó helyén állt.
− Én vagyok a Vörös Halál - kántálta a szörnyeteg, miközben
lángnyelvek csaptak ki sovány testébıl. - Aliciára nézett. - Utoljára
szóltál bele a terveimbe, Ánisz. Most nem menekülsz. Elıször
veled végzek, aztán ezzel a négy bolonddal, akik szeráfoknak
hívják magukat - kiáltotta, miközben a Fekete Kéz vezetıi felé
intett egyik izzó karjával. - Nem dacolhattok a Sheddek lángjaival!
− Még a legvadabb tőz is kialszik egyszer - mondta nyugodtan
Alicia, egyik kezét Sumohn nyakán tartva. A fekete párduc
természetfeletti ereje lassan átáramlott belé, megsokszorozva
hatalmát. - A tiéd éppen most fog.
Mintha megérezte volna, mire készül a nı, a Vörös Halál
elırelépett, hogy elnyelje tüzes ölelésében. De elkésett. Alicia
testének minden energiáját felemésztve, akaratának összes erejét
latba vetve idıhurkot vetett rá.
Egy szívverésnyi pillanatra idılyuk vette körül a szörnyeteget.
Csapdába esett, képtelen volt megmozdulni. A való világban
egyetlen másodperc telt el csupán, ám a Vörös Halál számára
ezalatt húsz perc röppent tova. Alicia csak ennyi idıre tudta
fenntartani a varázslatot. Ánisz ghouljaként enynyit volt képes
bevetni mestere hatalmából - ha többel próbálkozik, azonnal
belepusztul. Levegıért kapkodva rogyott térdre, ahogy az
idıvarázs véget ért.
A Vörös Halál ugyanúgy állt ott, ahogy azelıtt: karjait halálos
ölelésre tárta. Tőz azonban már nem égett testében, a
természetfeletti lángok elhagyták a Földet. A Tőz Teste csak
negyedóráig mőködött, Alicia idıbuborékja pedig ennél öt perccel
tovább tartotta fogságában a szörnyeteget. A Sheddek hatalma
eltőnt.
- Nem! - kiáltotta vadul a Vörös Halál. - Nem!
 Alicia nagy nehezen lábra küzdötte magát. Semmi energiája nem
maradt. A szörnyetegbıl elillant ugyan a lángok ereje, de az itt
maradt ısi vámpír halálos ellenségnek számított. Ha nem állítja
meg valaki, darabokra tépi Aliciát, és elmenekül, mielıtt bármit is
tehetnének. Nem adhattak esélyt neki.
235
− Legjobb esetben is csak átmeneti a gyızelmed, Ánisz! - jutott
kétségkívül ugyanerre a következtetésre a Vörös Halál. Hosszú
ujjai Aliciáért nyúltak. - Még visszatérek.
- Kötve hiszem - mondta Walter Holmes csendesen. A
pókerjátékos Alicia mellett állt, kezében pedig.egy hosszú, vasalt
hegyő fabotot tartott. Alicia azonnal felismerte hogy egy lándzsát
lát - egy réges-régi lándzsát: a római katonák pilumját.
Walter teljes erejével torkon szúrta a Vörös Halált, akinek nem
volt ideje elkerülni a támadást. A lándzsa hegye az álla alatt
hatolt be testébe. A szörnyeteg kísérteties hangon felsikoltott,
ahogy az égetı fájdalom elborította lényét. Aztán, mintha csak a
nap heve égette volna el, porrá omlott. Pár pillanattal késıbb még
a por is eltőnt.
− Hasznos játékszer - jegyezte meg Alicia Walterre nézve. Sötét
árnyak táncoltak a férfi arca körül, alig engedték látni
arcvonásait. Még mindig abban reménykedett, hogy titokban
tarthatja kilétét - Nem hétköznapi lándzsa.
− Már ısidık óta velem van - magyarázta a megfigyelı
halkan. - Egykori bőneimre emlékeztet. De azt hiszem, ideje
gyorsan távoznunk.
− Egyetértek - suttogta a nı. A bankett-teremben lévı
vámpírok mozdulni sem tudtak a látottaktól. A tömeg néma volt.
- A Vörös Halál azt tervezte, hogy alakváltókkal veszi át a
szeráfok helyét - kiáltotta Alicia. - Vigyázzatok! A társai köztetek
járnak!
Walter Holmes lándzsájával fedezte menekülésüket, miközben
Sumohn már kint várt. Varney pillantása Djuhahot kereste. A
szeráf arckifejezése komor volt, de tekintetük egy pillanatra
egybekapcsolódott, és a férfi bólintott. Alicia tudta, hogy a
Rettégett Éj Gyermekeire fájdalmas halál vár.
Aztán már ki is értek, és rohantak, ahogy csak tudtak. Alicia
végig arra számított, hogy Jalan-Aajav utánuk jön, de erre nem
került sor. Egy perc múlva már a klub elıtt jártak, Jackson éppen
akkor indította be a limuzint.
 − Velem jössz? - kérdezte a nı Walter Holmestól, amikor a
testır kinyitotta a kocsi ajtaját. - Jackson és én hosszú
szabadságra megyünk, messze a városi élettıl. Hawaii is szóba
került, de Tahiti sincs kizárva.
A megfigyelı megrázta a fejét. A római lándzsa, amely
elpusztította a Vörös Halált, éppoly nyomtalanul tőnt el a
kezébıl, ahogy felbukkant.
− Köszönöm, nem. A mai éjszaka után az lesz a legjobb, ha
egy kis idıre teljesen eltőnök szem elıl. Mindig is szerettem
volna pókerezni Las Vegasban. Azt hiszem, most végre
lehetıségem nyílik rá.
− Ott alighanem találsz magadnak kártyapartnereket -
mosolyodott el Alicia. - Sok szerencsét! És még egyszer:
köszönöm!
Hirtelen meg akarta ölelni Holmest, de már nem volt sehol.
− Még találkozunk - hallotta a férfi hangját a tudatában,
ahogy sietve bemászott az autó hátsó ülésére.
− Szóval megcsinálta - mondta Jackson, és beletaposott a
gázba. A limuzin villámként hasított az éjszakába, egyenesen a
reptér felé. - Maga nyert.
− A csatának még nincs vége - válaszolta Alicia komoran. -
Még csak egy pusztult el a Vörös Halál gyermekei közül, és ıt is
csak Walter Holmes segítségével tudtam legyızni. A többivel
Dire McCann-nek kell elbánnia. Ha valaki képes rá, az ı. Csak
épp azt nem tudom, hogy fogja csinálni!

236

11. fejezet

Linz, 1994. április 11.

Madeleine és Don Caravelli közti párbaj most kezdıdik -

A mondta Dire McCann, és tekintetét mereven

szobájuk ajtajára szegezte. - Készülj! Pár percen
belül társaságunk lesz.
A lakosztály telefonja hirtelen megcsörrent. A detektív
nyugodtan odasétált, és felemelte a kagylót. A beszélgetés rövid
volt, de láthatólag elégedettséggel töltötte el. Amikor bontotta a
vonalat, már mosolygott.
− Alicia elpusztította a Melinda Galbraith alakjában tetszelgı
Vörös Halált. A világ végzetének súlya immár egyesegyedül a mi
vállunkon nyugszik.
Elisha elfintorodott. Egyáltalán nem volt szüksége erre a
súlyra, és nem is igazán akarta.
− A legtöbben azt hiszik, elkerülhetik sorsukat - válaszolt a fiú
kimondatlan kérdésére McCann. - Ez nem ilyen egyszerő. A
végzeted szólít, és te nem tehetsz ellene semmit. Egyáltalán
semmit.
− Érzem, hogy két vámpír jön felénk a folyosón - szólalt meg
Elisha. Nagyon ideges volt, amit teste izmainak megfeszítésével
jelzett. Csodálta McCannt a nyugalmáért. - Gondolod, hogy
egyikük maga a Vörös Halál?
A detektív megrázta a fejét.
− Kétlem. Phantomas szerint az igazi Vörös Halál gyáva. Ezzel
részben egyet is értek. A Matuzsálemek rettegnek a Végsı
Haláltól, ezért gyermekeiket használják maguk helyett. Azok
ketten is csak a szörnyeteg utódai lehetnek.
− Már itt is vannak - jelentette remegı hangon Elisha. - Most
mi lesz?
− Csak türelem - intette le a nyomozó mosolyogva, ám
hirtelen elkomorult. - Mindegy, mi történik, ne hagyd, hogy
megérintsenek. Nyilván már magukba idézték a Sheddeket a
Tőz Testén keresztül. Sétáló pokollá váltak. Ha hozzájuk érsz,
hamuvá égsz! Szerencsére nem tudják sokáig fenntar-
tani ezt az állapotukat, errıl Alicia hívása végképp megerısített.
Ha erejük elillan, lecsapunk.
− Ha megidézték a Sheddeket, nem pecsételıdött meg máris
a világ sorsa?
− Még nem. Rambammal egyetértettünk abban, hogy a
tőzdémonok a pusztításból táplálkoznak. Ezért kell a Végsı
Halálba küldenünk ıket, még mielıtt megperzselnének valakit.
Ez az egyetlen esélyünk.
A lakosztály ajtaja hirtelen felpattant. Két Káinita állt a
küszöbön: egy nı és egy férfi. Elisha egyiküket sem ismerte fel,
ám Dire McCann annál inkább.
− Vargoss herceg! Elaine de Calinotl Örülök, hogy látom
önöket!
 − A Maskarádénak vége, McCann - morogta a detektív által
Vargossnak nevezett vámpír. - A Kamarilla meghódítása a te
haláloddal kezdıdik.
− Megtisztelve érzem magam, noha a századok alatt már sokan
próbálták elpusztítani a szektát - figyelemreméltó
sikertelenséggel. Kétlem, hogy ti jobbak volnátok.
Vargoss felnevetett.
− Tervünk nem vallhat kudarcot. Senki sem tudja, hogy itt
vagyunk, hiszen mindenki a Madeleine Giovanni és Don
Caravelli közti kis csatára figyel. Ha végre te és ez a kis féreg
elpusztultok, elkezdjük lecserélni a véneket a gyermekeinkre. Az
ostoba bolondok egyesével égnek majd el a Vörös Halál tüzében.
- Nagyszabású terv - ismerte el McCann, aztán megcsóválta a
fejét. - De nem fog mőködni. Nem engedem.
Vargoss arca hullámzani kezdett, mintha egy láthatatlan
függöny csapkodna elıtte. A furcsa, homályos hatás gyorsan
átterjedt az egész testére, ahogy a transzformáció kiteljesedett. A
mellette álló nı is hasonló változáson ment keresztül, és pár
másodperc múlva Alexander Vargoss, valamint Elaine de
Calinot helyett két teljesen egyforma, szörnyeteg atyjukra
megtévesztésig hasonlító lény állt a küszöbön.
A teremtmény, aki az elıbb még Vargoss herceg volt, magas
lett, és sovány. A testét fedı halotti leplet oszladozó fehér
szövetcsíkok tartották a helyén. Arca egy rég halott emberét
idézte; rothadó bıre maszkként feszült tar koponyájára. Bí-

239

238
bor csíkok metszettek vonásaiba, kezébe, mellkasába.
Karomszerő kézfeje izzó vörösben pompázott.
− Én vagyok a Vörös Halál - kántálták a szörnyek, és beléptek
a lakosztályba. Hıhullámok törtek elı belılük, ám valahogy ık
mégsem gyulladtak meg. - Nincs menekvés.
McCann elnevette magát.
− Menekvés? Ki akar itt elmenekülni? Öljetek meg, ha
tudtok! De ahhoz elıbb el kell kapnotok!
A detektív Elisha felé intett, mire a mágus elvigyorodott, mert
hirtelen megértette, mit kell tennie. Végre tudta, miért hozta
magával McCann erre a küldetésre. A Tőz Testét használva a
szörnyek elpusztíthatatlanok voltak, azonban nem tehettek
semmit a véletlen és az eshetıség hatalmával szemben.
Elisha ugyan még nagyon fiatal volt, már most nagy hatalmú és
tehetséges varázslónak számított. Okosabb volt annál, semhogy
a valóság megváltoztatásával próbálkozott volna - csak kissé
meghajlította azt.
Az Alexander Vargoss helyét átvett Vörös Halál elırelépett, mire a
lába alatt elterülı szınyeg azonnal tüzet fogott és porrá omlott.
Mielıtt még a rém bármit tehetett volna, a fapadlón is repedések
jelentek meg, majd hirtelen az egész hamuvá lett. A Vörös Halál
megbillent, ahogy kétségbeesve próbált talpon maradni.
A másik ösztönösen elırenyúlt, hogy segítsen társán. Élı láng
ért élı lánghoz, a szoba hatalmasat villant, ahogy hirtelen
mindketten vörösen felizzottak. Az elsı Vörös Halál hatalmasat
káromkodva a padlóra zuhant, felgyújtva a maradék deszkákat
is. A második csak megrázta a fejét, mintha nem tudná, hol van.
- Jobb lesz, ha gyorsan visszavonulunk a másik szobába -
nézett körül McCann. - Hamar rájönnek majd, hogy a
felsıtestükbe kell koncentrálniuk a Sheddek lángjait.
− Csak rajta! - mondta Elisha, ahogy átléptek a hátsó
helyiségbe. - Sok trükköm van még.
− A Tőz Teste a teljes tudatukat leköti, így nem marad erejük
más vámpírképességekre - folytatta a detektív. - Nem tehetnek
ellened semmit. Tizenöt perc, és minden hatalmuk elenyészik!
Az elülsı szobából újabb villanást láttak, a csukott faajtó
egészen elszenesedett.
− Még a vámpírok is belebotlanak néha a szınyegekbe -
magyarázta Elisha.
− Nem adják fel ilyen könnyen - rázta meg a fejét McCann. - A
Vörös Halál túlságosan fél tılem, így nem kezdi el tervét, amíg én
élek. A Kamarilla biztonságban van, amíg lekötjük a
szörnyetegeket.
− Ahhoz túlságosan szeretek élni, hogy hagyjam magam
hamuvá égetni - tette hozzá a detektív szavaihoz Elisha. -
Negyedóra múlva már nagyon közel lesznek, de még nem
eléggé.
Az ifjú mágus nagyon kíváncsi lett volna, miért fél annyira a
Vörös Halál Dire McCanntıl. Azt gyanította, nemsokára
megtudja a választ.
Tizenöt perc - kilencszáz másodperc. Minden egyes pillanatban
újra és újra megütközött a túlvilági és a fókuszált mágia. A
Vörös Halál hatalma elképesztı volt, ám nem gyızhett le
olyasvalakit, aki úgy alakította az univerzum legalapvetıbb
törvényeit, ahogy neki tetszett.
Mindegy, mivel próbálkoztak a szörnyek, Elisha gondolkodás
nélkül keresztülhúzta számításaikat. İk cselekedtek, a mágus
reagált.
Az elsı Vörös Halál már a két szobát elválasztó küszöbön állt,
amikor a hamuvá omló malter miatt hirtelen többtucatnyi tégla
zuhant rá a falból. Ahogy eltalálták a mellkasát, azonnal
szétrobbantak, porral borítva be mindent.
− Sok patkány él a kastélyban - magyarázta ismét Elisha Dire
McCann-nek. - Meg termeszek is. Hihetetlen, hogy tönkre
tudják tenni a padlót, ha nem figyelnek oda rájuk!
Szavai nyomán a két Vörös Halál alatt a faburkolat ezernyi
apró szilánkra robbant. A teremtmények a szinteket elválasztó
acélgerendákra zuhantak. Egy pillanattal késıbb az automata
tőzoltó-berendezés elárasztotta ıket jéghideg vízzel.
− Fogadjunk, hogy alig látnak a gızben! - mosolygott Elisha. -
Akármerre indulnak, biztos fennakadnak egy bútordarabban.
Az sem lepne meg, ha tévedésbıl visszatámolyognának
valamelyik szobába.

241
J
240
A két vámpír olyan hatalommal bírt, ami gúnyt őzött a
legmodernebb tudományokból is - a világon azonban semmi
sem szállhatott szembe az irányított véletlenekkel.
Az egyik Vörös Halálnak végre sikerült teljesen lángokba
burkolnia testét. Egy ekkora tőznek az egész szobát, de még a
kastély nagy részét is el kellett volna emésztenie, ám mégsem ez
történt. Abban a pillanatban, amikor a lángok felcsaptak volna,
az ıt körülvevı minden levegımolekula a szoba jobb oldala felé
mozdult, vákuumot hagyva maga után. Ennek az esélye
matematikailag majdnem egyenlı volt a nullával, de elvileg
megtörténhetett, Elisha hatalmának segítségével pedig hirtelen
biztossá vált.
 Tápláló levegı nélkül a Vörös Halál lángjai fellobbantak, majd
végleg kihunytak. Amint a tőz eltőnt, a molekulák viszszatértek
eredeti helyükre, mintha mi sem történt volna.
Tizenöt perccel a két Vörös Halál támadása után a Sheddek
elhagyták a világot, a Tőz Testének ereje pedig velük ment.
Elisha megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy érezte, keresztülment
rajta egy úthenger, aztán ledarálták, és sziklákon görgették
végig. Olyan izmai is fájtak, amelyeknek létezését még csak nem
is gyanította. Fejét kegyetlen dobolás hasogatta, és biztosra vette,
hogy képtelen a további védekezésre. A harc már csak Dire
McCannen múlott.
A két csoport alig két lépésre állt egymástól a porig rombolt
hátsó hálószobában. McCann és Elisha Vargoss herceggel és
Elaine de Calinot-val nézett szembe, mivel egyik Vörös Halál sem
veszıdött tovább atyja alakjának fenntartásával. Mindketten
kimerültnek tőntek, az energia elhagyta testüket. Tartásukból
azonban egyértelmően kiderült, hogy nem akarnak
visszavonulni.
- Eddig döntetlen - jelentette ki Alexander Vargoss. - A
Sheddek cserbenhagytak bennünket, erınk megfogyatkozott. - A
herceg ajka kegyetlen mosolyra húzódott, úgy látszott, cseppet
sem zavarják a megváltozott körülmények. - De a tiétek is!
Washingtonban hibát követtünk el, amikor Makishre, meg a
robbanószereire bíztuk a dolgot. Magunknak kellett volna
végeznünk veled, és ezt a hibát még egyszer nem követjük el. Két
halandó áll szemben két ötödik generációs vértestvérrel.
Elfogadhatónak ítélem meg az esélyeinket.
− Akkor, barátom - közölte Dire McCann nem egészen
emberi hangon -, te bolond vagy.
A két vámpír megdermedt a rémülettıl, szemük elkerekedett,
ahogy a detektív körül valami idegen hatalom kezdett vibrálni.
Elisha idegesen megnedvesítette kiszáradt száját, és gyorsan
ellépett McCann mellıl. A valóság megváltozni látszott; a
nagydarab férfi alakja lassan átalakult. Akárcsak a két Vörös
Halál, ı is transzformálódott.
A detektív magasabb lett, vállai kiszélesedtek. Arca holtsápadttá
vált, bırén rejtélyes sárga tetoválások bukkantak fel.
Áthatolhatatlan árnyék telepedett mögé, vértelen ajka keserő
mosolyra görbült. Dire McCann még mindig jelen volt azokban
a szénfekete szemekben, de a testen osztozott vele valami
egészen más is.
− Ki vagy te? - suttogta Elaine de Calinot.
− Találd ki! - felelte a lény, aki az elıbb még Dire McCann volt.
Nem beszélt hangosan, szavai mégis betöltötték a teret. - Mindig is
itt voltam, álcáztam magam, ahogy ti is tettétek. Ám ahelyett
hogy vámpírok bırébe bújtam volna, én halandónak tettettem
magam.
− Lámék - mondta ki Elisha a nyilvánvaló tényt. - Te vagy
Lámék, a Sötét Messiás.
A magas férfi elismerıen bólintott.
− Természetesen. Vagy talán nem hittétek el, hogy ha kell,
megjelenek személyesen is?
Villámcsapásként felvillanó szeme a két Vörös Halálra nézett.
Még a falak is megremegtek, mikor megismételte.
− Ugye nem hittétek el?
− De mi van Dire McCann-nel? - kérdezte Elisha, akinek jóval
több bátorsága maradt, mint hitte volna. - İ igazi, nem? İ
ember.
- Nem teljesen, Elisha - magyarázta valamivel kellemesebb
hangon Lámék. - A sok ezer év után még a halhatatlanok is
beleunnak saját létükbe. Ánisz azzal oldotta meg a problémát,
hogy torporba süllyedt, és olyan bábokon keresztül élt, mint
Alicia. Én egy hasonló, de módszereiben különbözı utat
választottam. Az évezredek alatt több emberi személyiséget is
készítettem. Egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy csupán
tudatom kivetülése. Gondosan be-

243

242
ágyaztam magam tudatalattijuk egy apró szegletébe, onnan
figyeltem tetteiket, ott vettem részt kalandjaikban, onnan
suttogtam hozzájuk álmaikban, ha a helyzet megkövetelte.
Akaratom és óhajom teremtményei ık, akik sosem kérdezik
meg, miért vannak foltok az emlékeikben, miért cselekszenek
olyan kései órákban, miért esznek és isznak annyira keveset.
− Ez lehetetlen - horkant fel Alexander Vargoss hasonmása. -
McCann ember. Amit mondasz, annak semmi értelme. Lámék
felnevetett.
 − És miért hazudnék? A negyedik generáció egyik legelsı tagja
vagyok. Egy vagyok a közül a két vámpír közül, akiknek
sikerült mesterséges eszközökkel elérniük a Golconda állapotát.
Hatalmam jóval meghaladja korlátozott felfogásotokat. Flavia
egyszer álcázónak hívott, de fogalma sem volt róla, mennyire
igaza van. Csak az İsatyák látnak át a maskarámon. Csupán
kevesek - egy maroknyi ısi Káinita és az olyan mágusok, mint
Rambam vagy Hórusz - képesek megsejteni, hogy Dire MCCann
több, mint aminek mutatja magát. Az ilyen megérzések olyan
ajtókat nyitnak ki, amelyek egy hétköznapi ember számára
örökre zárva maradnak. Egyik társamnak sincs meg a kellı
hatalma, hogy felfedje álcámat, és megsejtse az igazságot.
Az Alexander Vargoss bırébe bújt Vörös Halál arcára hirtelen
kiült a pánik. Lámék megrázta a fejét, mint aki olvas a
gondolataiban.
− Sajnos nem engedhetem, hogy továbbadjátok tudásotokat
másoknak. Ezért nem tudtok már mozdulni vagy teleportálni
magatokat. Megvannak a saját terveim a Kamarillával
kapcsolatban. A Dzsihádban nincs kegyelem! Ideje pontot tenni
terveitek végére.
Lámék felemelte a karját, és megindult elıre.
− Nem teheted! - kiáltotta a Vargoss-hasonmás, ahogy ellenfele
ujjai a nyaka köré fonódtak. A hamis Elaine csendben maradt,
miközben ı is a Matuzsálem fogságába esett. Az arcára kiülı
rezignált kifejezésbıl látszott, belenyugodott a Sötét Messiás
ítéletébe. - Ezt nem fogadom el!
− Az óhajaid nem érdekelnek - zárta le a témát Lámék,
miközben összeszorította ujjait.

244
Ezernyi szikra töltötte be a szobát, mintha apró villámok
csapkodnának szerteszét. Elisha gyorsan behunyta a szemét,
és felemelte karját, hogy védje az arcát. A kitörés csak egy
pillanatig tartott, aztán csend hullt szobára. Csupán az ifjú
mágus ziháló lélegzését lehetett hallani.
Lassan leengedte a kezét, és körülnézett, de nyomát sem látta a
két Vörös Halálnak. Eltőntek, teljesen elemésztette ıket a Sötét
Messiás dühe. - És velem mi lesz? - kérdezte az elıtte álló alaktól.
Megpróbált nyugodt hangon beszélni. - Én is tudom a titkodat.
Lámék halkan felkacagott.
 − Az emberek agya könnyen megtéveszthetı, Elisha. Dire
McCann nem fog tökéletesen emlékezni arra, mi is történt itt ma
éjjel. És te sem.
− Akár tévedhetsz is - mondta bizonytalanul a fiú.
− Miben? - kérdezte Dire McCann.
- Nem... nem is tudom - dadogta a varázslónövendék, és
kétségbeesetten próbálta elkapni a tudatán átsöprı gondolatot.
Elkésett. Akármit akart is mondani, teljesen kiment a fejébıl. -
Nem fontos.
A detektív elkomorodott.
− A csatának még nincs vége. Alicia elpusztította egyiküket
New Yorkban. Mi itt végeztünk kettıvel. Ez eddig négybıl három,
de az utolsó a legveszedelmesebb mind közül. A Kamarilla vénei
mindazonáltal biztonságban vannak. A hamis Vargoss és Elaine
lángjai nélkül a Rettegett Éj Gyermekei nem mernek
támadásba lendülni. St. Germain már nem lesz a vértestvérek
ura, de még mindig tartogat valamit.
Madeleine Giovanni és Flavia ágyúgolyókként vágódtak a
lakosztályba, de azonnal megtorpantak, amint meglátták, hogy
McCann és Elisha egyedül és sértetlenül állnak a romokban
heverı helyiségben.
− Mi történt? - kérdezte a Sötét Angyal az összezúzott bútorok
felé intve. - A másik szoba olyan, mintha gömbvillám járt volna
arra.
− Lámék elpusztította a Vörös Halál két gyermekét -
magyarázta Elisha, s noha részletekre egyáltalán nem
emlékezett, azok nem is tőntek fontosnak. - Vargoss hercegnek
és a Tremere tanácsosnınek, Elaine de Calinot-nak adták ki

245
magukat. Madeleine párbaját használva fedezékként idejöttek,
hogy végezzenek velünk. Elbuktak.
− Erre számítottunk - bólintott Madeleine. - Lámék
közbelépett?
− Igen - válaszolta McCann. - Most, hogy ez a két elvetemült
elpusztult, képes vagy érzékelni Saulot gyermekei közül a
leghatalmasabbat?
Madeleine koncentrálni kezdett.
− A túl sok agresszív gondolat lehetetlenné teszi a keresést -
közölte hamarosan. Hirtelen félrefordította a fejét. - Két nagy
erejő vámpír távozik a kastélyból. Az egyik egy Tremere, a
gondolatai alapján tanácsos lehet. A másik olyan erıs
akarattal bír, hogy nem lehet más, csak St. Germain!
− Nem menekülhet - jelentette ki McCann, és már indult is. -
Pusztulnia kell, és vele együtt a Sheddekkel formált
szövetségének is. Eljött a Vörös Halál karneváljának utolsó
órája!12. fejezet

Linz, 1994. április 11.

trius idegesen várakozott Karl Schrekt kastélyának

E nagytermén kívül. Egyedül volt, és nem kis

koncentrációjába került lepleznie mindent elborító
félelmét. A párbaj befejezıdött, de meg volt gyızıdve róla,
hogy az egész nem lehetett más, mint St. Germain újabb
megtévesztése, amely sokkal ördögibb dolgokat volt hivatott
leplezni. A Tremere vén elhatározta, kideríti az igazságot, még ha
azzal jár is, hogy szembe kell szállnia a Vörös Halál néven ismert
szörnyeteggel.
A Kamarilla több más vénje is ácsorgott az elıtérben, de
Etrius jobban ismerte ıket annál, semhogy segítséget kért volna
tılük. Tudta, mennyire győlölik a Tremere-eket. A legtöbben
tapsolnának, ha elemésztenék a lángok, és közben észre sem
vennék, hogy ık a következık. Akármilyen jó szónok volt is, St.
Germain elpusztítása ezúttal egyedül rá várt.
− Nagyon lekötnek a gondolataid, atyám - jegyezte meg Peter
Spizzo, aki mintha a semmibıl tőnt volna elı. A kém olyan
könnyedén és gyorsan mozgott, hogy szinte láthatatlanná vált.
Képes volt teljesen beleolvadni környezetébe, de Etrius
gyanította, hogy ezek a dolgok csupán tudása felszínét jelentik.
− Azon gondolkodtam, vajon hol lehet Elaine de Calinot -
mondta ıszintén Etrius. - Úgy terveztük, találkozunk, mielıtt
megtartom beszédemet a győlésen. Akkor láttam utoljára,
amikor kiállt a párbaj mellett. Nem volt itt, amikor Don Cara vellit
elnyelte a Végsı Halál. Ezt kicsit furcsának találom.
− Nem aggódj - nyugtatta Spizzo. - Szerintem tökéletesen ura a
helyzetnek. Visszatér, mielıtt újra bemennénk.
Etrius - látszólag válaszképpen - bólintott, valójában
azonban a terem túlsó végében várakozó Karl Schrektnek
jelzett. Az ítélethozó biccentett. Lassan, minden sietség nélkül
elindult Etrius és Spizzo felé. Akárcsak fél tucat arkhónja az
elıtér különbözı részeibıl.

247
− Beszéltem Karl Schrekttel a konklávéról tegnap éjjel -
mondta laza társalgási hangnemben Etrius. Tekintetével Spizzo
sötét vonásait kutatta. - Említettem neki a St. Germain utáni
nyomozásod eredményeit is. Feltételeztem, érdekelni fogják a
fejlemények. - Arca hirtelen olyan kemény lett, akár a kı. - Az
ítélethozó semmit sem tudott azokról a beszélgetésekrıl,
amelyeket állítólag klánunk véneivel folytattál. Mivel gyanakvó
természető, utánajárt a dolgoknak. Nem beszéltél senkivel, nem
voltál sehol, és nem csináltál semmit. Az egész jelentésed csupa
hazugság volt, amibıl az következik, hogy a Kárhozottak apokrifjei
is csak kitaláció.
− Ugyan! - legyintett Spizzo. - Schrekt túlságosan
nagyra törı. A Belsı Tanács tagja akar lenni, és én az útjában
állok. İ az, aki hazudik.
− Schrekt a Kamarilla fanatikus híve - mordult Spizzóra
Etrius. - İ csak ítélethozó akar maradni. De te tökéletes rejtély
vagy számomra. Utánanéztem a naplómban, ám nyomát sem
találtam, mikor változtattalak vámpírrá. Mintha nem is léteznél.
Etrius arcán elmélyültek a ráncok.
− Pedig én nagyon, nagyon gondosan feljegyzem az ilyesmiket -
folytatta. - Még te sem változtathatod meg az ezeréves bevett
szokásokat. Peter Spizzo nem más, mint egy meggyızı új
személyiség, amelynek segítségével szemmel tarthattál engem. De én
átlátok a maszkodon! Valójában St. Germain gróf vagy.
Spizzo szeme összeszőkült az idegességtıl. Körülnézett, de
Karl Schrekt már mellette állt. Nem volt menekvés. Csapdába
esett.
Hirtelen a semmibıl suttogó hang hallatszott, amelynek
nyomán egy pillanatra minden beszélgetés elhalt. Aztán a hatás
már el is múlt, sápadt nyomát hagyva egy kimondott, ám meg
nem hallott szónak.
Peter Spizzo arcán egyszerre látszott csalódottság és fájdalom.
− Ambiciózus terveimet keresztülhúzták - mondta
nyugodtan. - Bolond voltam, amikor szembefordultam a Sötét
Messiással. Szerencsére még van esélyem a gyızelemre.
 − A játéknak vége, imposztor - tette Karl Schrekt a vámpír
vállára a kezét. - Vesztettél.
− Még nem - válaszolta Spizzo, és az ítélethozóra nézett. Olyan
halkan beszélt, hogy csak maga Schrekt hallhatta szavait. -
Mindig van egy újabb tervem, ha az elızı csıdöt mond. Azért
vettelek rá, hogy szervezd meg ezt a konklávét. Mivel Tremere
vagy, az évezredes Vérkötés ereje hozzám láncol. Akárcsak
mentorodat, Etriust, akinek tudatát már teljesen kézben tartom.
Azonnal eressz el. Aztán mondd meg az arkhónjaidnak, hogy
menjenek innen. Etrius meg én elhagyjuk a kastélyt, és nem
szeretnénk ellenállásba ütközni. Megértetted?
Schrekt dühtıl remegve vette le a kezét Spizzo válláról.
Haragjában kivillantotta agyarait. Már nem volt önmaga.
Etrius csak nyugodtan, mozdulatlanul állt és figyelt. Az egyik
pillanatban még teljesen az uralma alatt tartotta a helyzetet, a
másikban már a saját teste és akarata sem volt az övé. Akárcsak
Karl Schrekt, ı is teljesen Peter Spizzo, azaz St. Germain gróf
befolyása alá került.
− El innen - morogta Schrekt az embereinek. - Azonnal. Etrius
és Spizzo távoznak. Hagyjátok elmenni ıket! Ez a parancsom.
Hagyjátok elmenni ıket!
Spizzo elmosolyodott, ahogy az ítélethozó alárendeltjei
elvonultak. Kemény, veszedelmes gyilkosok voltak, akik feltétlen
engedelmességgel tartoztak neki. Halálig tartó hőséglik nem
hagyott helyet kérdéseknek.
− Már ezer éve várok a háttérben, telepatikus parancsok és
hamis emlékek segítségével irányítva a Tremere klánt -mondta
Peter Spizzo. - A gondolat, hogy megtámadjak egy İsatyát -
még ha alszik is -, nem töltött el örömmel. Most úgy tőnik,
nincs más választásom. Dire McCann és idegesítı társai
elpusztították gyermekeimet. Ideje kockáztatnom. Etrius és én
most meglátogatjuk öreg barátomat, Tremere-t. Századokkal
ezelıtt már tett nekem egy hatalmas szívességet, amikor a
feledésbe küldte atyámat. Eljött az ideje, hogy visszafizessem
adósságomat.

248

13. fejezet
Bécs, 1994. április 11.

ltőntl - kiáltott fel hirtelen Madeleine, ahogy öten vé-

E gigszáguldottak a bécsi Tremere-kápolnán. A

folyosó végén lévı gazdagon díszített ajtóra
mutatott. - Egy perce még Etrius és St. Germain abban a
helyiségben voltak, de már csak a Tremere jelenlétét érzem. A
Vörös Halálnak nyoma veszett!
− A pokolba! - mordult fel Flavia, és vállával a masszív ajtónak
csapódott, mire a megerısített fa ezernyi apró szilánkra
robbant. A Sötét Angyal Dire McCann, Karl Schrekt, Elisha és
Madeleine kíséretében beviharzott a kamrába. - Ezúttal nem
menekül elılem! Nem hagyom!
Etrius a padlón feküdt, és homályos, értetlen tekintettel nézett
fel rájuk. Társának, a magát Peter Spizzónak nevezı vámpírnak
nyoma sem volt.
− Ott - mutatott Madeleine egy sötétlı nyílásra a szemközti
falban. - Az egy lefelé vezetı alagút. Érzem, hogy védırúnák
százai óvják. Oda nem látok be a képességeimmel.
− De St. Germain ott van - jelentette ki magabiztosan
McCann, és letérdelt a tanácsos mellé. - Az az alagút minden
bizonnyal Tremere sírjához vezet.
Karl Schrekt a nyitott ajtóra mutatott.
− A bejárat egyetlen létezı kulcsa Etrius nyakában lóg. Csak ı tudja
használni, ezért volt rá szüksége St. Germainnek. A Vörös Halál
egyedül nem tudott volna belépni a kriptába.
Személyesen Schrekt hozta ıket Bécsbe. Az ítélethozó magát
hibáztatta ' St. Germain szökéséért, és most bosszúra
szomjazott. Jelenléte azonnal megnyitotta a Tremere kápolna
kapuját.
- Hallom, hogy lent motoszkál - fülelt Flavia. - Talán máris
elkéstünk.
A Sötét Angyal két kardját veszedelmesen villogtatva belevetette
magát a sötétségbe. Elhatározta, hogy mindenképpen bosszút áll a
Vörös Halálon testvére haláláért. Mindegy, milyen árat kell
fizetnie érte.

250
− Maradj itt - mondta Madeleine Elishának. - Lent nem lennél
biztonságban, a rúnák semlegesítenék a mágiádat. Flaviának
segítségre van szüksége. St. Germaint meg kell állítani, mielıtt a
Sheddek hatalmával elpusztítja Tremere-t. Ne aggódj, sietek
vissza!
Azzal ı is beleveszett a feketeségbe.
A detektív kegyetlenül megrázta Etrius vállát.
− Térj magadhoz! - parancsolta olyan hangon, amelynek nem
lehetett ellenállni.
A Tremere varázsló tekintete azonnal kitisztult, és hatalmas
horkantással szabadította ki magát McCann szorításából.
− St. Germain hozott ide - motyogta dühösen. - Gúnyolt.
Nevetett rajtam. Elmesélte, hogy fogom szolgálni az
örökkévalóságig. Aztán kényszerített, hogy kinyissam a kripta
kapuját. Nagy erejő mágia óvott attól, hogy tudati kontroll alatt
ilyet tegyek, mégis gondolkodás nélkül megtettem, amit kért.
− Az ilyen játékok aligha vannak hatással egy Matuzsálem
akaratával szemben - nyugtatta meg szelíden McCann. - Mit akar
csinálni? Meg tudjuk állítani?
Etrius lassan felállt. A sötét nyíláshoz tántorgott.
− Tremere az alattunk húzódó kriptában fekszik. St. Germain
İsatyám vérére szomjazik. Ha sikerül neki, hatalma
megszázszorozódik. Legyızhetetlen lesz.
− Ahhoz mindenesetre idı kell - bólintott McCann. - Flavia és
Madeleine nem ad neki. Harcolnia kell.
− A Vörös Halál - villant fel Etrius szeme - St. Germainnek
Vörös Halállá kell változnia, hogy a Tőz Testével elpusztíthassa
ıket.
− És ha a Vörös Halál hatalma megszázszorozódik, a Sheddeké is
vele együtt - tette hozzá a detektív. - Képesek lesznek belépni a
világunkba St. Germain segítsége nélkül is. Ezt nem engedhetjük.
Gyerünk!
Mind a négyen lerohantak a Tremere kriptájához vezetı
alagúton. Elisha megszámolta a lépcsıfokokat: pontosan
kétszázharminchét volt belılük. A számnak volt valami mágikus
jelentése, de nem emlékezett rá, hogy mi is lehet az. Csak azt
tudta, ha elkésnek, Madeleine-bıl már csak hamu marad, és a
Sheddek rászabadulnak a gyanútlan világra.

251
A folyosó egy hét méter hosszú, öt méter széles teremben ért
véget. A plafon legalább tíz méter magasan volt. Két fáklya
világított a helyiségben, rémisztı árnyakat festve a falakra. A
kripta közepén hatalmas kıkoporsó hevert, tetejét félrelökték.
Jól látták a benne heverı Tremere-t. Mögötte újabb sötét
folyosó nyílt az ismeretlen mélységekbe. Flavia ennek torkában
kuporgott, kardjait védekezı pozícióba helyezte. Szeme
kétségbeesetten villant ide-oda. Madeleine Giovanni mellette
guggolt, pár lépésre tılük pedig a bíbor pokoltól izzó Vörös
Halál tárta karjait gyilkos ölelésre.
− Vigyázz! - kiáltotta Elisha reményvesztetten, amikor a
szörnyeteg ujjai Madeleine válla felé kaptak. St Germain keze
azonban pár centire megállt a hústól, mintha láthatatlan
akadályba ütközött volna. A szörnyeteg felüvöltött, és a harc új
résztvevıi felé fordult.
− Elkéstél, McCann! - sikította. - A barátaidat és magadat
megvédheted a tüzemtıl, de Tremere-ért nem tehetsz semmit! A
vére az enyém. Gyıztem!
A Vörös Halál fehér lángokba burkolva az İsatya sírjához lépett.
Ahogy a mozdulatlan testre nézett, vadul felnevetett.
− Még mindig van esélyünk! - suttogta McCann. Arcán
lüktettek az erek a koncentrációtól, amelyet az erıtér
fenntartása igényelt. - St. Germain a Tőz Testében nem érhet
Tremere-hez, mert hamuvá égetné. Pár másodpercig védtelen
lesz, mielıtt magába szívná az életerejét. Nekem fent kell
tartanom ezt a pajzsot, így nem tudok idıben reagálni. - Karl
Schrekthez és Etriushoz fordult. - Nektek kell lecsapni, ha
szabadok akartok maradni!
Az ítélethozó komor tekintettel bólintott.
− Megteszek minden tılem telhetıt - ígérte.
Etrius csak csendesen biccentett.
Hirtelen eljött a cselekvés pillanata. St. Germain elırehajolt,
tekintetét mereven Tremere-re szegezve. A Vörös Halált övezı
szentségtelen lángok fellobbantak, majd csaknem kialudtak.
Schrekt ugrásra készen állt, Etrius felemelte karjait, hogy a világ
egyik legerısebb varázslatát hívja segítségül. Elisha az ajkába
harapott, amikor észrevette, hogy a terem túlsó végében kivont
kardokkal Flavia araszol lassan a koporsó felé.
St. Germain kivillantotta agyarait, aztán rémülten felsikoltva
hátrálni kezdett, amikor Tremere lassan felült szarkofágjában.
Senki sem mozdult. Az İsatya arcán végtelen nyugalommal
egyenesen a Vörös Halálra nézett, majd lágyan, olyan halkan,
hogy azt csak St. Germain hallhatta, megszólalt.
- Nem! - kiáltotta rémülten a Vörös Halál, és lényét elborította
a rettegés. - Az nem lehet!
A rém hátrébb tántorodott, Flaviának pedig ugyanebben a
pillanatban sikerült leráznia a bénító mágikus félelmet.
Elıreugrott, kardjai támadásba lendültek. A Vörös Halál és a
Sötét Angyal összecsaptak.
St. Germain karjai Flavia köré fonódtak, lángjainak utolsó
szikrái ismét a magasba csaptak. A nı meggyulladt, de pengéit
már semmi nem állíthatta meg. St. Germain teste sebezhetıvé
vált, és ellenfele tudta ezt. Az ikerkardok szinte egyszerre
hasítottak a Vörös Halál nyakába. St. Germain arcára kiült a
kétségbeesés, aztán feje a kıre hullt.
Egy pillanatig az égı Asszamita és a fejetlen Matuzsálem még
ott állt a terem közepén, majd mindketten hamuként omlottak
a földre.
A terem levegıje kavarogni kezdett. St. Germain maradványai
felett egy kísérteties tőzgolyó jelent meg a sötétségben. Nem volt ugyan
sem arca, sem alakja, de mindannyian tudták, egy élılény lebeg
elıttük. A téren és idın kívülrıl származó teremtmény teljesen
idegen volt ebben a világban, mentális hullámai végtelen
győlöletrıl árulkodtak minden életforma iránt.
A Sheddek még egy szívdobbanásnyi ideig ott tomboltak
Tremere kriptájában, kétségbeesetten küzdve a dimenziók közti
ajtó bezáródása ellen, de végül alulmaradtak. Egy hatalmas
villanás kíséretében eltőntek a Földrıl, s ismét csapdába estek a
szilánkszférákban. A Vörös Halál fenyegetése elmúlt.
Tremere újra nyugodtan feküdt koporsójában, jelét sem
mutatva annak, hogy valaha is megmozdult volna. Senki sem
sejtette, mit mondhatott a Vörös Halálnak.
- St. Germain elpusztításával - szólalt meg McCann - Flavia
megszüntette a Sheddek utolsó kapcsolatát világunkkal.
Biztonságban vagyunk. - Elmosolyodott. - Legalábbis a külsı
támadásoktól.

252

Epilógus
Bécs, 1994. április 11.

evégeztetett - suttogta Madeleine Giovanni, mert félt

B felemelni a hangját ezen a helyen. - A Vörös Halál

karneváljának vége. St. Germain tervei meghiúsultak,
Flavia bosszúja beteljesedett. A vér vért kívánt: legyızte a Vörös
Halált.
A többiek némán bólintottak. Csak egy kis kupac hamu
maradt abból a vámpírból, aki a Kamarilla és a Szabbat vezére
akart lenni, és a bérgyilkosból, aki megakadályozta ebben. A
mélységben tátongó sötétségbıl kígyóként tört elı egy fuvallat,
felkapta a hamvakat, és megcsillantotta ıket a fáklyafényben.
Egy pillanattal késıbb már nyomuk sem maradt.
Elisha sírt. İ volt az egyetlen ember a jelenlévık közül, így
benne törtek fel egyedül azok az érzelmek, amelyeket a
többiekbıl az évszázadok pusztítása és romlása kiirtott.
− Ne sírj a barátunkért - vigasztalta Madeleine. Kezét a fiú
vállára tette. - Flavia Asszamitához méltóan halt meg. Bárcsak
mindegyikünk ilyen dicsıségben mehetne el!
− Indulnunk kell - mondta Etrius, és Tremere szarkofágja felé
intett. - Nem szereti a látogatókat. Még akkor sem, ha oltalmazni
jöttek.
− De mit mondhatott St. Germainnek? - hallotta McCann Karl
Schrekt kérdését, ahogy a tanácsossal visszatolták a szarkofág
tetejét. - Mi volt az, amitıl a Vörös Halál annyira megrémült,
hogy esélyt adott Flaviának a támadásra?
Etrius vállat vont.
− Fogalmam sincs. St. Germain meghalt, örökre a feledésbe
vitte titkukat.
− Menjünk innen - rázkódott meg Elisha. - Nem szeretek itt
lenni. Nem Flavia és St. Germain az egyetlen kísértetek itt. Egy
cseppet sem barátságosak.
Etrius ment elöl, ıt Madeleine és Elisha követte. Karl
Schrekt pár lépéssel mögöttük lépdelt, végül McCann zárta
a sort. Lassan odasétált a lépcsısorhoz, megfordult, és a terem
közepén álló koporsóra nézett. Minden Matuzsálemek
legravaszabbika megcsóválta a fejét. A többiek nem is tudták,
mekkora szerencséjük volt. Néhány titokra sosem derülhet
fény. Egyedül Dire McCann hallotta, mit mondott Tremere a
Vörös Halálnak.
 - Ostoba báb - szólalt meg a holt fehér rettenet halkan
kacagva. A detektívnek úgy tőnt, az İsatya le van nyőgözve. -
Tényleg azt hitted, hogy ez az egész a te terved volt? Tényleg azt
hitted, hogy több lehetsz egy bábunál örök küzdelmünk
sakktábláján? Én ébresztettem fel a Nictukukat, én kezdtem el
az egész karnevált! Az én halott kezem vezette lépéseiket, ahogy
a tieidet is. Az egészet egyedül én találtam ki. A negyedik
generáció, akárcsak a többi Káinita, atyától függetlenül az
İsatyák rabja. Nincs menekvés. Mindannyiótokat elér a végzet,
ha eljön a Gyehenna.
McCann-nek kétsége sem volt afelıl, hogy a gúnyos szavak
mögött valahol nem csak Tremere, hanem Saulot hangját is
hallotta.
- Ez nem feltétlenül igaz - jelentette ki Dire McCann
fennhangon, mintha ezzel elsöpörhetné jeges kételyeit. Szavai
hosszan visszhangzottak a kriptában. - Tremere hazudott.
Hazudnia keLLett, hiszen a Végsı Haláltól kellett megmentenie
magát. A bolondját járatta St. Germainnel. - Még Lámék, a valaha
élt leghatalmasabb varázsló, a Káinita faj legfélelmetesebb
intrikusa sem tudta kiőzni hangjából a bizonytalanságot. - A
sorsomat egyedül én irányítom! - kiáltotta vadul. - Szabad
vagyok. Engem nem mozgatnak bábuként. Mindegy, miket
mondott Tremere, mindegy, mit jelentettek szavai, én szabad
vagyok. Érinthetetlen.
A visszhangok elhalása után követte a többieket a felszínre. Az
ısi kripta ismét üres lett, teljesen kihalt. Minden elcsendesedett
- kivéve egy alig hallható hangfoszlányt, amely talán a mélységbıl
elıtörı szél sikolya volt. Senki sem tudta volna
megkülönböztetni egy ırült, démoni kacaj visszhangjától.

254
„Hiábavaló követnem ıt, hisz nem tanulhatok már újat sem
tıle, sem tetteibıl”
Edgar Allan Poe: „A tömeg embere"

Az író végszava

inden munka, ami akkorára nı, mint a Vörös Halál kar-

neválja, számos ember segítségét igényli. Szeretnék köszö-
netet mondani mindazoknak, akik mellettem álltak.
 Andrew és Daniel Greenbergnek, Rob Hatchnek, akik a Sötétség
Világának minden tudásával rendelkeznek. Külön köszönöm Robnak,
aki nem csak remek szerkesztı, de még azt is megengedte, hogy
legyilkoljam néhány teremtményét!
Bromnak, akinek borítói életre keltették a könyv három
fıszereplıjét.
Barátomnak, Stefan Dzsimjanovicsnak, elsı olvasómnak, akinek
tanácsai és javaslatai - mint mindig - most is helytállóak voltak.
Feleségemnek, Phyllisnek, amiért olyan türelmes volt. Fiamnak,
Mattnek, akinek a Sötség Világával kapcsolatos tudása és rajongása
felbecsülhetetlenné vált.
Stewart Wiecknek és Stanley Krausénak nyilvánvaló okokból. Az
ügynökömnek, Lori Perkinsnek, mindenért.
Lina L. Jensnek, Nancy Fordnak, Karen E. Taylornak, Lois Gresh-
nek, Richard Gilliamnak, Ben Adamsnak és a többieknek, akik
bátorítottak, amikor már közel volt a határidı.
Kim Shropshire-nek, Patty Leidynek, Phil Brucatónak, Bill
Bridgesnek, Ed Kramernek, Mary Freynek, Stephanie Mercier-nek,
Richard Lee-nek, Jim Moore-nak és Kevin A. Murphynek azért a sok
szívességért, amit értem tettek.
A Rolling Stonesnak a „Symphaty for Devil"-ért, Bílly Idolnak a
„Dancing with Myself"-ért, a Bauhausnak a „Bela Lugosi's Dead"ért és a
Los del Riónak a „Macarená"-ért. İk voltak az állandó zenei
inspirátoraim.
Továbbá mindenki másnak, akit véletlenül kifelejtettem - elıre is
elnézést kérek tılük!
Mindegyik könyv a trilógiában egy regény, három rész, tizenhárom
fejezet. Mert ahogy Madame Zsorzsa is megmondta: „A számok mindig
fontosak."
Dire McCann történetének vége. Kétlem, hogy visszatérne még
valamikor. Madeleine Giovanni kalandjai egy másik trilógiában a
Horizont háborúban folytatódnak. Ha tetszett a Vörös Halál karneválja,
akkor olvassák el új trilógiámat is.*
Bob Weinberg
* A Horizont háború ciklust az Út a pokolba nyitókötettel indítja el a Szukits
Kiadó, várhatóan 2000 ıszén.