Alice, mióta csak az eszét tudja, Maxről álmodik.

Minden nap,
elalvás után bejárják a világot, egzotikus helyekre utaznak,
beszöknek a Louvre-be, vagy épp egy piramis tetején
piknikeznek. És az ezernyi mesés kaland során egymásba
szeretnek. De ez mind csak álom… Max ugyanis nem létezik.
Legalábbis a lány ezt hiszi…
Alice édesapjával Bostonba költözik, és amikor belép új
iskolájában az osztályba, Maxszel találja magát szemben. De a
valóság más, mint Alice fantáziájában. A fiú kimért, és ráadásul
van barátnője. És az ismerkedés korántsem olyan tökéletes, mint
azt a lány remélte.
Amikor pedig kiderül, hogy Max álmai is régóta Alice-ről
szólnak, a képzelet és a valóság egyre inkább kezd összemosódni.
Úgy tűnik, véget kell vetniük a közös fantáziáknak, ezért
mindent megtesznek, hogy kiderítsék a rejtélyes közös látomások
okait.
De annak, aki álmában lesz szerelmes, elég-e valaha is a
valóság?
 Lucy
Keating

Álomgyár
Lucy Keating: Dreamology

Fordította
Sóvágó Katalin

Maxim, 2016

ISBN: 9789632617671
 AUGUSZTUS 28.

Egyszer csak ott állok a Metropolitan Múzeum nagycsarnokának

kellős közepén, pontosan egy méternyire attól a ponttól, ahol a tizedik
születésnapomon kidobtam a taccsot, rögtön az Egyiptom szárny előtt.
De most nincsen övtáskám, nem nyikorog a tornacipőm a fényes
padlón, és nem az élénk rózsaszín hányás terül szét a lábamnál
(málnafagylalt, ha érdekel), mályvacukros pehellyel tűzdelve („Csak a
születésnapodon!” – figyelmeztetett a papa, és ez volt az utolsó
alkalom, hogy ezt mondta.), hanem egy kristályokkal vastagon
kivarrott, hét és fél kilós estélyi ruha uszálya, ami éppen olyan, mint
amilyet Beyoncé viselt a Grammyn. Ma este a lámpák vakítóan
ragyognak, az emberek összesúgnak, és lopott pillantásokat vetnek rám.
Ma este, valamilyen okból, valaki vagyok. Pezsgőt szürcsölve siklok
teremről teremre, és gyönyörködök a műalkotásokban. Max az
impresszionistáknál talál rám, ahogy Degas balerinái előtt állok.
– Tudod,, hogy táncolni is tudok? – Átkarolja a derekamat, amitől
tetőtől talpig átmelegszem.
– Bizonyítsd be! – mondom. Nem kell elfordulnom a festménytől,
hogy erezzem a tekintetét, és tudjam, hogy mosolyog. Mimikáját,
arcának minden vonását jól ismerem, mégis örökké attól félek, hogy
elfelejtem.
Karon fog és megpörget, én pedig lehunyom a szemem. Mire ismét
kinyitom, már a tetőkertben hajladozunk a bokrokon hunyorgó
égőfüzérek fényében.
 – Jól nézel ki szmokingban – dünnyögöm a nyakába.
– Kösz. Ugyanezt viselte Beyoncé a Grammyn – mondja tettetett
komolysággal, és mindkettőnkből kipukkad a nevetés. Mielőtt
lélegzethez jutnék, Max szorosan magához von, megcsókol, és annyira
bedönt, hogy elveszítem az egyensúlyomat – és a fejemet is. Mostanáig
nem is tudtam, hogy létezik ilyen csodás szédülés.
– Hiányoztál – mondja a csók után, és újból megpörget.
Hirtelen megjelenik a 110. utcai Joe Pizzéria türelmetlen képű
futárja.
– Éhes vagy? – kérdezi Max. – Rendeltem.
Ám a dobozban nincsen pizza, csak egy hatalmas Oreo keksz,
nyolcfelé vágva – olyan, mint egy torta. Belenyúlunk a dobozba, és
kiveszünk egy-egy vastag cikkelyt. Épphogy a számhoz emelem, amikor
felfedezem Max tengerszürke szemében a kacér csillogást. Fürgén az
arcomba nyomja a sütit. Hamm! Nem hagyom magam, rögtön célba is
veszem őt a saját Oreómmal.
Kergetőzünk a galériákban, megbújunk a római szobrok mögött,
kerülgetjük a megdermedt látogatókat, és közben keksszel dobáljuk
egymást. Észreveszem, hogy egy múzeumi őr közeledik. Amikor jobban
megnézem, látom, hogy a felső tagozatos fizikatanárom az. Sose bírtam
a pasit. Gyorsabban szaladunk.
Amikor zsákutcába kerülök Perneb síremlékének udvarában,
megállok, és szembefordulok Maxszel. Tetőtől talpig morzsásak
vagyunk. Nyakamból és karomról az európai textilkiállítás
gyöngyszemei lógnak, Max pedig egy középkori sisakot visel. Olyanok
vagyunk, mint egy rettenetesen elkallódott királyi pár. Az ország,
amelyen mi uralkodnánk, tuti fellázadna.
 Max mond valamit, de nem hallom a sisaktól, ezért felcsapja a
rostélyt, megmutatva kipirult arcát.
– Tartsunk szünetet – ismétli meg. Hanyatt dőlünk az udvarban,
hallgatjuk a vonósokat és a kinti beszélgetések fojtott zsongását. Fejünk
fölött – ahol a Met plafonjának kellene lennie – a csillagos eget látjuk.
– Tudod, hogy mikor az egyiptomi uralkodók meghaltak, sokszor
velük temették azokat is, akiket szerettek? – kérdezem.
– Szerintem inkább csak a szolgáikat, hogy legyen, aki a túlvilágon
is ellátja őket – helyesbít Max, aki mindig mindent tud.
– Hát, ha meghalok, téged is magam mellé temettetlek. – Az
oldalamra gördülök, hogy lássam.
– Ó, hát kösz, bébi! – mondja nevetve. – Ez messze a
leghátborzongatóbb dolog, amit valaha mondtál nekem.
Mély horkantást vernek vissza a kőfalak. Észreveszem, hogy egy
apró, afrikai varacskos disznó hever Max mellett, és imádattal bámulja
őt.
– Ki ez? – kérdezem.
– Ő Agnes – int Max a disznó felé. – Az Óceánia szárny óta követ.
Szerintem szerelmes.
– Viselkedj, Agnes! – intem a disznót. Max mellére hajtom a
fejemet, és mélyeket lélegzek. Olyan illata van, mint mindig – mosószer
és erdő. Szívdobogásának hangja elálmosít.
– Ne aludj el! – könyörög Max. – Még nem volt elég időnk!
Nem értek egyet. Ez az este maga volt a tökély, nem is kívánhattam
volna többet.
– Hamarosan újra látlak – mondom, és imádkozom, hogy ébren
bírjak maradni, amíg ugyanezzel válaszol. Mindig ezt csináljuk, ez egy
már-már babonás szokás, amellyel gondoskodunk róla, hogy ismét
megtaláljuk egymást.
– Hamarosan újra látlak – mondja végül sóhajtva. Szemhéjam
lassan lecsukódik, miközben Agnes halkan hortyog a fülembe.
 1

A MÚZEUMOK LÁTOGATÁSRA VALÓK, NEM

LAKÁSNAK

JERRY EGYENESEN a számba hortyog, minden meleg fújással

elárasztva engem kutyaszaggal.
– Hát ettől volt Agnes – motyogom.
– Ki az az Agnes? – szól hátra a papa a vezetőülésről. Utána
az index halk kattogását hallom, egy metronóm
szabályosságával.
– Senki! – felelem sietve. Nem tűnik fel neki. Az én papám az
ész, a tudás embere. Közismert neurológus – ami kizárólag a
neurológusoknak jelent valamit –, és olyan dolgokat tud az
elméről, amik előtt a legtöbb ember értetlenül áll. A szív
dolgaiban azonban járatlan. Mivel nem óhajtok beszámolni neki
Maxről, az efféle hiányosságai az ilyen percekben direkt jól
jönnek.
Nyújtózkodok, felülök. – Elbóbiskolhattam – mondom
rekedtesen.
– A mozgás már újszülött korodban is kiütött – magyarázza
folytatólagos professzori módban. – Repülőgép, vonat, autó…
Órákra kidőltetek Jerryvel, de te mindig a tökéletes időpontot
választottad az ébredésre. – Belemosolyog a visszapillantóba. –
Nézd meg jól az új városodat.
 Megpróbálkozik egy Vanna White-szerű1 kézmozdulattal, és
úgy mutat a város felé, mintha Boston egy kirakós lenne, amiből
még hiányzik néhány betű. Lekanyarodunk az I-90-esről, és a
történelmi óváros udvariasan üdvözöl bennünket a festői
Charles-folyó túloldaláról. New York, ahol tíz évet éltünk, ehhez
képest olyan… szóval olyan, mint New York. Egyáltalán
léteznek dolgok, amik összehasonlíthatók?
A kerekek ritmust vernek a lehajtó betonján – egy-két-há,
egy-két-há –, és én idegesen dobolom az ütemet a jobb kezem
mutató-, középső- és gyűrűsujjával, mintha zongoráznék. Sose
értettem a zongorához. A tanárnőm azt mondta apámnak, hogy
„nem vagyok elég fegyelmezett”, mielőtt otthagyott; ő hagyott
ott engem, ami valószínűleg az első eset a zeneoktatás
történelmében. Azért még mindig szeretem a zenét, különösen a
ritmust. A ritmus minta, és a minták értelmet adnak a
dolgoknak. Ha ideges, vagy bizonytalan vagyok, mindig dobolni
szoktam.

***

Az anyósülés ajtajának támaszkodok a forgalmas Beacon

Streeten. A KONYHAFELSZERELÉS feliratú dobozban – amit
szorongatok – szinte biztosan télikabátok és kutyakaja van.
Elárnyékolom a szememet az augusztusi napsütés elől, hogy
jobban lássam a kétszáz éves házat. Vicces, milyen nagynak
látjuk a dolgokat, amikor kicsik vagyunk, de amikor valamivel

1 A Szerencsekerék című tévés műsor házigazdája

idősebb korunkban újra meglátogatjuk őket, akkor jövünk rá,
mennyivel kisebbek, mint gondoltuk, és milyen aprók is voltunk
valamikor. Ám ez a ház, amely az anyámé, előtte pedig a
nagyanyámé volt, ma is óriási. Nem értem, hogyhogy nem
tévedtem el benne napokra annak idején.
– Párszor azért megtörtént – szól vissza apám a tornácról,
miután hangot adtam aggodalmaimnak. – De olyankor
ráállítottuk Jerryt az esetre, és ő mindig megtalált. – Jelen
pillanatban Jerry a hátsó ülésen kókadozik, és megszokott, fásult
közönyével bámul rám az ablak mögül.
– Fiatalon férfiasabb lehettél – kacsintok Jerryre.
A vörös téglaépítménynek négy emelete van, zsalugátereit és
az ajtaját pedig ugyanolyan koromfeketére festették, mint a
legtöbb házét ebben az utcában. A sok hasonló épület a
lánybandákra emlékeztet a régi iskolámból, akik mind egyforma
napszemüveget hordtak. Akaratlanul is arra gondolok, hogy
vajon mennyit foglalna el ez az épület egy New York-i
háztömbből, ha az oldalára fordítanák.
– Az egész a miénk? – kérdezem.
– Aha – feleli a papa, és megkönnyebbülten nyög egyet,
amikor végre bőrönddel a hóna alatt is sikerül belöknie az ajtót.
– Lévén, hogy Anyó elment, és mivel a mamádnak nincsenek
testvérei, minden a miénk. – Erőltetett lezserséggel próbál
anyámról beszélni, pedig mind a ketten tudjuk, hogy ez egy
súlyos téma. Biztosan nem lehet könnyű visszajönni ebbe a
házba, ahol együtt éltünk, mielőtt anya elment Afrikába, és sose
jött vissza.
 Belépek az ökörvérszínűre festett, kör alakú előszobába, és
felnézek a csigalépcső fényezett korlátjára, amely mintha a
végtelenségbe csavarodna. Öreg szaga van. Nem rossz öreg,
csak… poros, mintha az egész ház egy ládára való régiség lenne,
amit túl sokáig hagytak lent az alagsorban.
Apa idegenvezetést tart a földszinten, megmutatja a
tájképekkel és egy súlyos csillárral dekorált, előírásos földszinti
ebédlőt, és a konyhát. Ez utóbbi kopár, de tágas, mintha direkt
nagyszabású partikhoz tervezték volna. Apró, rég nem látott
emlékek bukkannak fel a múltból: fánkot eszünk az asztalnál
Anyóval, fekszem a hangversenyzongora alatt az első emeleti
szalonban, ahol egy vacsoravendég szórakoztatja a társaságot, az
egérlyuk, ahova zselés drazsét dugdostam éjszakánként, és a
cukorka mindig eltűnt reggelre, egészen addig, amíg fel nem
fedezték a titkomat és be nem tömték a lyukat. Ezek nem egy
modern családnak való szobák. Egyszerűen túl sok van belőlük
ahhoz, hogy mindet kihasználjuk. Ráadásul most már csak
ketten vagyunk. Jó, két egész, meg egy szőrös fél.
Egy idő után kikötünk a harmadik emelet egyik
sarokszobájában, ahol súlyos, kék brokátfüggönyök vannak, és
halványlilák a falak.
– Úgy gondoltam, hogy ez lehetne a tiéd. – Papa csoszog egy
kicsit, keresi a szavakat. – Anyádé volt, amikor annyi idős volt,
mint amennyi most vagy. Kicsit felnőttesebb a réginél, amiben az
előtt aludtál, hogy eljöttünk.
Körülnézek, megvizsgálom a négyoszlopos ágyat, a távoli
tájak fényképeit, és a cikornyás kandallót, amelyen ezüst
szelencék szoronganak zsiráf és víziló alakú emléktárgyak
társaságában. Anyám most Madagaszkáron lakik egy
kutatótáborban, ezen figurák életnagyságú változatai között.
– Oké – mondom.
– Biztos? – kérdezi a papa.
– Gondolom… – felelem tétován.
– Akkor jó. – És már ott sincs, visszamegy a kocsihoz, hogy
folytassa életünk gyökereinek kihúzkodását.

***

Mintha már az egymilliomodik dobozt emeltem volna ki a

költöztető teherautóból. Jerry ide-oda kísérget a kocsitól a házig,
és csak bámul. A kutyák állítólag tiszteletből kerülik a
szemkapcsolatot, ezzel mutatják meg, hogy tudják, ki az alfa a
falkában. Jerry persze egyfolytában a szemembe néz. Mit árulhat
ez el rólunk?
Az előtér asztalán meglátok egy nagy, sárgás borítékot,
amire nagyanyám az én nevemet írta kacskaringós, dőlt betűivel.
– Anyó nappalijában találtam – hallom a papa hangját.
Felnézek, és látom, hogy a lépcső közepén viaskodik egy ALICE
KÖNYVEI feliratú dobozzal. – Ki tudja, mi van benne. Sose
dobott ki semmit. Ő ezt gondosságnak nevezte, én
kényszercselekvésnek. Csak nézd meg a szekrényét. Ha jól
emlékszem, színkódos.
Zavartan, ugyanakkor sajátos megkönnyebbüléssel
szemlélem a borítékot. Az első jele annak, hogy csakugyan itt
kell lennem. Óvatosan kiborítom a tartalmát a márvány
asztallapra, mire kihull belőle egy köteg levelezőlap. Gyatra,
barna kartonpapírra nyomtatták őket. Az egyiket felveszem. Az
elején egy egyszerű kép van: három léggömb száll az égbe.
Megfordítva a következő vastag, nagybetűs feliratot látom:

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, ALICE! ÜDV: GUSTAVE L.

PETERMANN ÉS AZ ÖSSZES BARÁTOD AZ
ÁLOMTUDOMÁNYI KUTATÓINTÉZETBŐL (ÁKI)

Összevonom a szemöldökömet, visszaejtem az asztalra a

képeslapot, majd felveszek egy másikat. Arra is ezt írták. A
következőre is. Kilenc képeslap van, mindegyiken léggömbök, a
hátoldalukon pedig ugyanaz a fura születésnapi üdvözlet.
Megvizsgálom a postabélyegeket, és látom, hogy mindegyiket a
születésnapomon adták fel, azokban az években, amikor nem
laktam itt. Eszembe jut az emlékeztető, amit a fogorvosom
küldözgetett New Yorkban, hogy ne felejtsem el, mikor van
kezelés – egy fog volt az. Egy fog, amire egy kifestett emberi
arcot rajzoltak. Mégis miféle fog használ arcpírt?
A köteg alján egy találok egy üzenetet, amit vékony, halvány
türkizkék papírra írtak:

Drága Alice!
Nem tudom, veszed-e valaha hasznukat, de nem volt
szívem kidobni őket.
Puszil, Anyó

Elmosolyodok, és a fejemet csóválom. Mennyire rávall ez

Anyóra. Egyszerű, elegáns, lényegre törő. Legalábbis írásban,
mert főleg így ismertem. Apám, miután eljöttünk, sosem akart
visszalátogatni Bostonba, mindig volt valamilyen kifogása. Fél
kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam személyesen
Anyót. Néha elzarándokolt egy-egy Broadway-bemutatóra vagy
kiállításra a Guggenheimben, változatlanul aprólékos gonddal
kidolgozott frizurával, frissen vasalt ruhában. Törtem is rajta a
fejemet, hogy vajon mindenki ilyen makulátlan lesz-e
öregkorára, vagy én még nyolcvanévesen is olyan pulóverben
fogok járni, aminek kilyukasztom a kézelőjét, hogy
keresztüldughassam rajta a hüvelykujjamat.
Ekkor megszólalt a telefonom.
– Már azt hittem, meghaltál! – mondja Sophie, miután
beleszóltam. – Túl macehás lepahkolni a khocsit a Hahvahdon,
hogy megvhálaszolhasd az SMS-heimet?
Vicceskedő gúnyolódása egyből mosolyt csal az arcomra.
– Csak nem hiányzók? – kérdezem.
– Kizárt – vágja rá.
– Hogyhogy? – nyafogom.
– Mert itt a klónod, hah! Most vele lógok. Igazság szerint
éppen fúj, amiért veled dumálok. Tudni akarja, mit tudsz, amit ő
nem. – Sophie volt New Yorkban az első, akivel igazán jóba
lettem, és aki azóta is a legjobb barátnőm. Egy régi, bennfentes
viccünk, hogy titkos klónokat gyártottunk egymásról
társaságnak, arra az esetre, ha valamelyikünk nincs a közelben.
Senki sem érti, de nekünk pont így jó.
– Hát, nekem hiányzol – mondom.
– Mi a baj? – Sophie váratlanul elkomolyodik. Mindig tudja,
mikor van gáz, ami többnyire rém idegesítő.
 – Csak olyan hátborzongató itt – felelem. – Látnod kéne a
házat, Soph. Olyan, mint egy múzeum.
– De hát te szereted a múzeumokat! – kiáltja értetlenkedve
Sophie. Úgysem értené, mert a Park Avenue-n lakik egy olyan
patyolatlakásban, ahol mindig attól féltem, hogy szimplán a
jelenlétemmel beszennyezem. Szülei műtárgyakat árulnak, abból
élnek. Nagy, modern művészeti dolgokat, például műfűből
készült óriásgömböket, és videókat ismeretlen úszókról, amiket
oda lehet vetíteni a nappali szobák falára.
– Igazán, Alice, ha eltűnnél, elsőnek azt tanácsolnám a szexi
nyomozónak, aki beállítana hozzám, hogy a Metben, vagy a
Modern Művészetek Múzeumában keressen.
– Múzeumokba járni szeretek, nem lakni bennük – forgatom a
szememet. – Ez nem egy otthon.
– Majd az lesz – biztosít Sophie. – Biztos csak kifárasztott az
út.
– Igazság szerint majdnem végig aludtam… – Elnémulok,
mert eszembe jut, ahogy elszunnyadtam Max mellén.
Beszámolok Sophie-nak az estéről a Metben, és ő azt feleli, hogy
nagyon romantikus, de a hangja nem túl meggyőző.
– Tudom, hogy dilis vagyok, amiért így gondolok rá –
mondom. – Felesleges közölnöd. – Vagy milliószor lefolytattuk
már ezt a beszélgetést.
Sophie felsóhajt. – Csak az van, Al, hogy kaptál egy
lehetőséget az újrakezdésre. Talán okos lenne, tudod… egy
olyan pasival járni, akivel, teszem azt, igaziból is együtt lehetnél,
nem?
– Így is azt érzem, hogy együtt vagyunk… – kezdem.
 – Tudod, hogy értem, Alice! – vágott közbe egy hangyányi
türelmetlenséggel. – Valakivel, aki tényleg van. Akit
bemutathatsz a barátaidnak. És smárolhatsz vele a bokrok
mögött a kirándulásokon. Valaki, aki… aki létezik.
Létezik. Az utolsó szó megállt közöttünk a levegőben.
Szégyenkezve ingatom a fejem. Sophie-nak igaza van. Akármit is
érzek Max iránt, még mindig fennáll egy probléma. Az este a
Metben álom volt. Amióta az eszemet tudom, minden estém
Maxszel csak egy álom volt. Max az én álomfiúm… de csak az
álmaimban.
Mert nem létezik.
 2

A CSŐRÖS TENGERI KÍGYÓ MÉRGE

TELJES MÉRTÉKIG a tudatában vagyok, hogy totálisan lökött

dolog olyasvalakibe szerelmesnek lenni, akivel sosem
találkoztam, és aki még csak nem is igazi. De mivel nem
emlékszem olyan időre, amikor ne álmodoztam volna Maxről,
nehéz lenne máshogy érezni. A helyszínek változnak, a mesék
szintén, de Max állandó, minden álomban ő köszön rám
csibészes mosolyával és a nagy szívével. Ő az én lelki társam.
Bár tudom, hogy ez nem tarthat örökké, így hát a biztonság
kedvéért mindent feljegyzek a noteszomba. Sophie egyszer
álomnaplónak nevezte, ami úgy hangzik, mint valami, amit a
füstölők mellett kell keresni az ajándékboltban. Mindig,
mindenhova magammal viszem, jelenleg az I ♥ NEW YORK
feliratú bevásárlószatyromban utazik, a rozsdás, ócska bicikli
kosarában, amit a kertben találtam Anyó háza mögött. A bringát
Franknek neveztem el, ami a Frankenstein rövidítése, mert
lényegében én hoztam vissza a halálból.
Frank jelenleg a két kőoszlop között ácsorog, amelyek
elhatárolják a világ fennmaradó részétől a Bennett Akadémiát.
Ezek az oszlopok mintha azt mondanák: Á, ne már! Mit keresel
itt? Valójában azt vésték a gránit homlokzatba, hogy AKI
VIGASZRA TALÁL E FALAK KÖZÖTT, ÖNMAGÁBAN
TALÁL VIGASZRA. Én azért kételkedem ebben.
Rápillantok a hallgatói parkolóra, ami dugig van csillogó
Volvókkal és Audi SUV-okkal, azután letekintek Frankre.
Kizárólag a kölcsönösségi szerződésnek köszönhetően állok itt,
amit a Harvard a tantestület gyerekei miatt kötött a Bennett-tel.
Az ismertető szerint Marie Bennett, aki házának hátsó tornácán
indította be az 1800-as évek elején az iskolát, a Harvard egyik
elnökének a lánya volt, és azóta is fennáll „a kölcsönös
megbecsülésen alapuló kapcsolat” a két intézmény között.
– Akármit is jelent ez – jegyeztem meg, amikor apám tegnap
felolvasta a szóróanyagot a vacsoránál.
– Azt jelenti, hogy a Bennett szempontjából jól mutat a
neurológiai tanszék professzorának gyereke a hallgatók között –
magyarázta a papa. – Cserébe csúcsszintű középiskolai
oktatásban részesülsz, ingyen.
– Biztos? – Félrehajtottam a fejemet, és üvegtésztát
csavargattam a villámra. – Mert szerintem tuti, hogy a
sportteljesítményeimért kaptam az ösztöndíjat.
– Ó, igen! – bólogatott a papa, mert rögtön belement a
játékba. – Valószínűleg azért a díjért, amit általános negyedikben
nyertél el. Miben is győztél?
– A hulahoppmaratonban – emlékeztettem, és benyomtam
egy kiadós falat főtt tésztát. – Sportpályafutásom csúcsa!
– Az bizony. – Megtörölgette a száját, és rám kacsintott.
Most tehát leláncolom a bringát az igazgatóság előtt, ami
jobban hasonlít a Fehér Házra, mint egy középiskolára, és
jóformán lábujjhegyen osonok végig a sziporkázó
márványfolyosón, mert bárhogy másképp illetlenségnek tűnne.
Megkocogtatom a hallgatói iroda ajtaját, mert kilenckor van
időpontom az iskolatitkárnál „ismertető ismerkedés” céljából.
Ettől a kifejezéstől már akkor elhúztam a számat, amikor tegnap
este olvastam a brosúrában.
– Gyere beee! – jön a válasz meglepően skálázó hangon, majd
mivel az előtérben senkit sem találok, bemerészkedek Hammer
iskolatitkár irodájába, óvakodva attól, hogy a régi, komor
portrék szereplőinek szemébe nézzek. Mintha a New York-i
Városi Könyvtárat szuszakolták volna be egyetlen kis szobába –
sötét faburkolat, rézlámpák, számtalan könyvespolc.
– Hát te meg mit követtél el?
Olyan hevesen pördülök meg a hang hallatán, hogy elbotlok
a kisasztalban, hanyatt esek a bordó szőnyegen, és onnan
hunyorgok fel az engem kémlelő alakra. Most örülök igazán,
hogy sort van rajtam, és nem az a narancsszínű nyári ruha, amit
reggel fontolgattam. Csak a hajat tudom kivenni a képből.
Rengeteg haj, ami szőke és kócos.
– S-semmit – sikerül kinyögnöm. Pislogok néhányat. – Én
csak… új vagyok.
– Hát akkor azt tanácsolom, hogy gyorsan lépjél le – szól a
haj. Nyújtja a kezét, és felhúz a padlóról. A már kivehető arcot
értetlenkedővé rajzolja a sűrű szemöldök, amely feltűnően sötét
a napszítta, szörfös fürtök és a világoskék szempár mellett.
– Na és te mit követtél el? – kérdezem, és gyanakodva
sandítok rá.
– Én? – kérdez vissza. Úgy teszi a kezét a szívére, mintha
beledöftem volna. – Miből gondolod, hogy bármit is elkövettem?
– Ám a szeme csillogásában valami azt súgja, hogy ne dőljek be
neki. – Az ember már a titkári irodában sem szunyálhat egy
kicsit? – Szája sarka csibészes vigyorra rándult.
– Helyes, Oliver, hát itt vagy! – csoszog be Hammer
iskolatitkár. Leveti a zakóját, és felakasztja az ajtóba ütött
kampóra. Zömök ember, negyvenöt év körüli lehet, bár
öregebbnek látszik, kétségkívül attól, hogy olyan diákokkal kell
hadakoznia, mint Oliver. Drótkeretes, törékeny pápaszemet és
tökéletesen vasalt nadrágot visel.
– Igen, uram! – feleli Nagyhajú Oliver. Leveti magát a
kanapéra, majd hanyagul végigfekteti a karját a támlán. –
Annyira hiányzott, Rupert, egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne
lássam!
– Kibírhattad volna – feleli Hammer, majd leül a
papírtornyokkal megpakolt, óriási asztalhoz. – Azért vagy itt,
mert általam egyelőre felfoghatatlan okból máris bajba kerültél,
pedig még el sem kezdődött a tanév.
– De hiszen csak egy csekély kihágás volt!
– Szerintem meg nem csekélység megvásárolni egy másik
hallgatótól az iskola területére érvényes behajtási engedélyt, és
ráragasztani a saját járművedre, úgy, hogy a te jogosítványodat
visszavonták a legutóbbi félév végén – mondja az iskolatitkár.
– Csak nem hibáztat? – panaszkodik Oliver. – Hát hogyan
ebédeljek? Azt akarja, hogy éhezzek?
– Van egy őrült ötletem. Mit szólnál a menzához? – kérdezi
fapofával Hammer.
– Rupert, ha napokat – teljes tanítási napokat – kell
eltöltenem abban a klausztrofóbia-keltő tömegnyomorban egész
negyedikben, akkor nem matricáért fogok fizetni valakinek,
hanem azért, hogy elgázoljon!
Hammer titkár mérgesen felhúzza az orrát a tömegnyomor
kifejezéstől, és ekkor váratlanul észrevesz engem.
– Hát te meg ki vagy? – kérdezi.
– Alice Baxter-Rowe – felelem. – Bár jobb szeretem csak azt,
hogy Alice Rowe, ha ez így oké. Kint is várhatok…
– Egy lépést se, Alice! – parancsolja Hammer. – Veled
beszéltem meg időpontot. Mellesleg isten hozott a Bennettben!
Ami téged illet, Oliver, nem függeszthetlek fel, mert tudom,
hogy pontosan ebben reménykedsz. A nap hátralevő részében
nem mozdulsz ki a campusról, különben isten az atyám, módot
találok rá, hogy itt is kelljen aludnod! Majd tájékoztatlak a
fegyelmi lépésekről, amint beszéltem a szüleiddel.
Oliver világos szeme majdnem elfeketedik. – Sok szerencsét
hozzá – súgja oda nekem, azzal kivonul a szobából.
– Na szóval, foglalj helyet, Miss Rowe! – mondja Hammer
titkár, miután becsapódott az ajtó. – Elnézést kell kérnem Oliver
miatt, de megígérhetem, hogy kevés ennyire kiábrándult
tanulóval találkozol majd nálunk.
– Nem gond. – Vállat vonok, leülök. – Tulajdonképpen egész
mulatságos volt.
A titkár elkomorodik. – Remélem, azért nem annyira. Alig tíz
perce vagy itt. Nem szeretném, ha rossz társaságba keverednél.
És ha már itt tartunk… – Félreérthetetlenül komoly. Nem komor,
de látszik rajta, hogy nem kenyere a süketelés.
 Témánál vagyunk – gondolom. Ezt a hangnemet már
megszoktam. Az óva intés hangja. – Óriási lehetőség áll előtted,
Alice.
– Pont úgy beszél, mint a papám. – Kissé görcsös a hangom.
Ám Hammer iskolatitkár szinte meg sem hall. – Az
osztályzataid fantasztikusak – mondja az aktámat böngészve. –
Csak a tanári ajánlás aggaszt egy kicsit.
Összeszorítom a számat. – Az összpontosításról van szó, ha
jól feltételezem.
– Helyesen feltételezed – válaszolja. – Az összes oktatód
ugyanazt a szót használja. Lehetőség. Egyetértenek abban, hogy
hajlamos vagy elkódorogni – kezeivel idézőjeleket formáz,
miközben kiejti ezt a szót. – Ha teljesen rárepülnél arra, amit
igazán akarsz, bármit elérhetnél, és a teljesítményednek nem
lenne határa.
Tudom, mit akar hallani tőlem. Azt, hogy készen állok! Hogy
tudom, melyik egyetemre akarok menni, mi akarok lenni, és mit
akarok vésetni a sírkövemre. De nem vagyok és nem tudom.
Miután konokul hallgatok, Hammer titkár megköszörüli a
torkát. – Nos, mi az első a mai listán? – kérdezi nyájasan.
– Szociálpszichológia Mr. Levyvel – felelem, miután
ellenőriztem az órarendemet.
– Jó választás. Bizonyára örömöd leled majd benne. – Feláll,
kinyitja az ajtót. Ekkor eszmélek rá, hogy egyszer sem láttam
mosolyogni. – Valamint ne feledd, Alice, hogy mi itt leszünk
neked. Azt szeretnénk, ha minden lehetségest kihoznál ebből a
tapasztalatból.
 – Hát, köszönöm. – Kezet rázunk. Amint becsukódik
mögöttem az ajtó, rögtön vágok egy pofát.
– Ilyen rémes volt? – kérdezi Oliver. Úgy ül az előtérben lévő
asztalon, mint egy konyhapulton. Mellette a muzeális korú
recepciós igyekszik nem somolyogni.
– Te mit keresel itt még mindig?
Leugrik az asztalról. – Hát természetesen csevegek
Robertával, életem egyetlen, igazi szerelmével! – Rákacsint az
asztalnál ülő asszonyra. – Ne aggódjon, Roberta, Alice megőrzi
tiltott szenvedélyünk titkát. Újonc, és nem ismer senkit.
– Roberta csak rázza a fejét.
– Elkísérlek az első órádra – jelenti ki Oliver minden kérdés
nélkül.

***

– Valaki nagyon örül az első napnak az új iskolában – jegyzi meg

Mr. Levy, amikor bevonulok a 201-és terem ajtaján. – Te
nyilvánvalóan Alice vagy. A többieket múlt tavasz óta vezetem
be a pszichológiába, és te vagy az egyetlen, akit nem ismerek. Jó,
kivéve Kevin MacIntire-t, aki láthatólag egész nyáron cukros
müzlin élt.
Az utolsó mondatnál lehalkítja a hangját, és még közelebb is
hajol, mintha titkot súgna, ami köztünk marad, miközben az
osztály még a székeket tologatja. Mr. Levy egyértelműen a „jó
fej” tanár, akit „tisztelünk”. Farmert visel olajzöld inggel, és
fiatal is. Olyan fiatal, mint aki most került ki az egyetemről, és
ezzel láthatólag elégedett is.
 – Ugye tudod, hogy ez mit jelent? – folytatja. – Be kell
mutatkoznod a csoportnak. Alice! Máris untatlak?
Igen, meguntam. Egyáltalán nem figyelek rá. A lélegzést is
abbahagyom. Egy levélre gondolok, amit anyám írt egyszer a
csőrös tengeri kígyóról, amelynek marását éppen csak megúszta.
A csőrös tengeri kígyónak, amely a madagaszkári partok előtt
honos, elegendő mérge van ahhoz, hogy akár öt embert
megöljön egyetlen harapással, és csak egyetlen mozdulatot kell
tennie, és az áldozat teljesen lebénul. Az illető nem hal meg
azonnal, csak fekszik ott magatehetetlenül, tudva, hogy közeleg
a vég. Pontosan így érzem most magamat, tök-totál bénának, azt
leszámítva, hogy a szívem csak úgy dübörög a mellkasomban.
Mindez azért, mert az osztály ajtajában ott áll Max, és
egyenesen rám néz.
Az én Maxem.
Álmaim Maxe.
Az én Maxem, aki nem is létezik.
Végül csak elvesztem a fejem – gondolom. – Játszik velem a
képzeletem. Ám abban a pillanatban valaki becsörtet az ajtón,
meglöki Max vállát, amitől a könyvei szétszóródnak a padlón.
Lehajolok, hogy segítsek felszedni, ám ő sietve összekapkodja
őket. Rám se nézve otthagy, hogy helyet találjon magának.
Oké, tehát nem délibáb – gondolom. Igaz, lehet hasonmás is.
Bár olyan nincs, hogy a neve is csakugyan az legyen, hogy…
– Max! – kiált utána ékelődve Mr. Levy. – Remélem, ennél
különb koordinációt látok tőled ebben a félévben a
futballpályán! Isten hozott újra itthon!
 Max felnéz Mr. Levyre, de csak vigyorog, azután pedig leül,
és úgy bámulja a tankönyvét, mintha abban bármelyik percben
felrobbanhatna egy bomba.
– Nos, Alice, felkészültünk arra a bemutatkozásra? – kérdezi
Mr. Levy. Az osztály elcsendesedik, és mindenki engem bámul,
beleértve álmaim fiúját is, aki most vált valóra.
 3

NUDLI

ÉN TALÁLTAM KI őt. Legalábbis mindig ezt mondtam

magamnak. Gyerekkorom minden bálványát összegyúrtam
egyetlen tökéletes hapsiba. Csak az a baj, hogy mégsem így
történt. Mert Max most itt ül velem szemben a díszudvar
túloldalán, olvassa szociálpszichológia-jegyzetét, pár percenként
szünetet tartva, hogy belepötyögjön valamit a telefonjába.
Hangaszürke pólót visel, én pedig oda akarok menni hozzá,
hogy az ölébe üljek.
– Szedd össze magadat! – suttogom. A fülem mögé simítok
egy tincset, és mereven bámulom a térdemen az
amerikaitörténelem-óra jelentkezési lapját, amelybe még be kell
írnom egy sort. Mi is volt az a cikk, amit pár napja olvastam apa
válla fölött? Az internet olyan tökéletesen behálózta a
világunkat, hogy hatról négyre csökkentette az elkülönülés
fokozatait? Valószínűleg csak a Facebookon láttam Maxet… Bár
ez igaz, én már akkor elkezdtem álmodni róla, amikor még azt
sem tudtam, hogy létezik Facebook.
Kicsi koromban irtóra féltem a vértől, ami azért volt kínos,
mert krónikus orrvérzésben szenvedtem. Papának és nekem volt
egy közös szavunk arra az érzésre, ami akkor fogott el, amikor
vért láttam, akár filmen, akár a valóságban: nudli. Azért, mert az
egyik percben még jól voltam, majd ha a következőben valaki
lehorzsolta a térdét, vagy megvágta az ujját egy késsel a
művészeti oktatáson, egyből úgy éreztem, hogy nem maradt
csontom, és egy szélben csapkodó bőrzsák vagyok, mint azok a
bizarr léggömbök, amiket ki szoktak tenni az autókereskedések
elé. Nudlimentes pillanataimban néha el is játszottam ezt apának
– a magasba tartottam a kezemet, és jobbra-balra dobáltam a
csípőmet.
Most is nudlisan érzem magamat, habár vérnek semmi
nyoma sincs. Szentül elhatározom, hogy az évzáróig nem fogom
többé így érezni magamat.
Ne légy dilis, ne légy dilis, ne légy dilis – hajtogatom, miközben
megteszem a végtelennek tűnő utat a manikűrollóval lenyírt
pázsiton. Millió féle bemutatkozás kavarog a fejemben.
Mondatok, amelyektől szellemesnek és dögösnek tűnök majd, a
Végzet Asszonyának valaki álmaiból, hiszen technikailag az is
vagyok. Az ő álmaiból. Például: „Szuper; hogy végre a valóságban
is találkozunk”, vagy: „Voltak jó REM-fázisaid mostanában?” Ő
pedig elmosolyodik, magához ölel, csókolózunk, majd mindent
megmagyaráz, és soha többé nem enged el.
Végül csak annyit sikerül kinyögnöm: „Szia". Lebámulok
Maxre, miközben bizonytalanul billegek a sarkamon. Mintha az
összes idegszálam váratlan visítozásban tört volna ki, én pedig
szeretnék nagyon gyorsan és nagyon messze elrohanni.
Maxnek nem sieti el a felnézést, amivel azt a benyomást kelti,
hogy már a kezdettől látta, ahogyan lopva rárepülök az udvaron
át. Eltúlzott alapossággal kihúz egy mondatot a
szövegkiemelővel, azután félreteszi a könyvet.
 – Szia – feleli. Végre a szemembe néz, ujjait összekulcsolja a
térdén. Van valami a szemében, amit még sose láttam, és nem
tudom értelmezni. Egyfajta szertartásosság, ami egészen…
kihívónak tűnik.
Váratlanul arra gondolok, hogy talán tényleg zakkant
vagyok, mint a hajléktalan asszony, aki szombatonként
rendszeresen felhívta a lakásunkat egy közeli fülkéből, és
megkérdezte, hogy mi aznapra a konyhafőnök ajánlata. Ha jó
kedvemben talált, belementem a játékba. „Rakott makaróni” –
mondtam. „És finom?” – kérdezte, mire azt feleltem: „Ó,
abszolúte, a séfünk erről híres”, mire a papa kétkedve nézett föl
rám valamelyik orvosi folyóiratából. De most itt állok Max előtt,
aki olyan ismerős, hogy szinte megsemmisülök. Ez nem egy
olyan arc, amit a netről másoltam a tudatalattimba. Ez az a fiú,
akit ismerek és szeretek. Az én fiúm. Csak az enyém, és…
– Szükséged van valamire? – Max oldalra hajtja a fejét.
Nagyot nyelek. – Te… te nem emlékszel rám? – kérdezem
végül, és mialatt a felismerés valamilyen jele után kutatok az
arcán, olyan után, mint amit látni véltem Levy osztályának
ajtajában, úgy érzem, mintha a szívem a gyomromba zuhant
volna, és a gyomorfal most úgy burkolja be, mint sült almát a
karamell.
Abban a pillanatban fénylő, fekete sörény zúdul a pad
támlájára, és két feszes, barna kar nyalábolja át Max nyakát. A
karok egy lányhoz tartoznak, aki már Maxet csókolja.
– Szia! – szólít meg a lány. – Hát te meg ki vagy?
 TE ki vagy? – szeretném ordítani. Könnyek szúrják a
szememet, de minden erőmet összeszedem, hogy bent
maradjanak.
– Új – előz meg a válasszal Max. Pillanatnyi együttérzés
villan fel az arcán, de aztán rögtön ki is oltja azt az eddig is látott
kísérteties nyugalom. – Alice vagy, ugye? – A Lány, Aki
Csókolhatja Maxet továbbra is a pad mögött ácsorog, a fiú
vállára könyököl, és csinos arcát odahajtja arcához.
Alice vagy, ugye?
– Ja – nyögöm ki. Kezet nyújtok. A lány megszorítja, és
udvariasan mosolyog.
– Friss hús. – Bólint. – Celeste vagyok.
Ó, istenem. Celeste? A Celeste-hez hasonló nevűek rúgnak
homokot az Alice-hez hasonló nevűek szemébe a játszótéren. A
Celeste-hez hasonló nevűek csapják le az Alice-hez hasonló
nevűek kezéről a gólyabáli táncost. A Celeste-hez hasonló
nevűek járnak együtt az Alice-hez hasonló nevűek képzelt
álomfiúival.
Végül csak ennyit mondok: – Szép a neved.
– Kösz. Ti meg honnan ismeritek egymást? – kérdezi Celeste.
Max is hallgat, én is hallgatok. Mivel látni sem bírom őket
tovább így együtt, a földet bámulom, miközben várom, hogy
Max válaszoljon, és amikor megteszi, végképp behunyom a
szememet.
– Nem ismerjük – mondja halkan.
Most már nemcsak nudlinak érzem magam. Most már nudli
vagyok, amelyet befalt egy anyamadár, hogy aztán
visszaöklendezzen a csibéinek. Az agyam tudja, mennyire
komplett hülyeség azon sírni, hogy visszautasít valaki, akit
végső soron talán nem is ismerek… de a szívem még nem jött rá
erre.
Szerencsére ekkor nagy hangzavar szakít félbe bennünket,
ami olyan, mintha egy lerobbant légkondicionáló közeledne.
Odafordulok, és látom, hogy Oliver gurul felénk az ösvényen
egy citromzöld Segwayen. Az udvaron mindenki vagy a szemét
forgatja, vagy nevet, Oliver pedig csak vigyorog.
– Alice! – kiáltja, ahogy közelebb ér. Megkerül bennünket. –
Nem jössz egy menetre?
– Azt hittem, bevonták az engedélyedet – mondom.
– Ja, az? Úgy áll a helyzet, hogy a Bennett Akadémia
alapszabályzatának hetedik paragrafusának második alpontja
értelmében a diákok jogosultak saját közlekedési eszközök
használatára dokumentumokkal igazolt testi, lelki, vagy szellemi
fogyatékosság esetében.
– Abban nincs hiány – horkant Max, majd minden átmenet
nélkül azt kérdezi: – Te honnan ismered Alice-t?
– Mióta vagy ilyen utálatos? – bököm ki, majd abban a
pillanatban észbe kapok, hogy ez nagyon ostobán hangozhatott.
Ám Oliver oda sem figyel, Celeste meg a mobilján nézeget
valamit.
– Max Wolfe, a nagyokos! – mondja Oliver. – Ilyet a hétéves
mostohaöcsém kérdezne. Meg ne sértődj, a korához képest
nagyon érett. Ma délelőtt az iskolatitkárnál találkoztam a
gyönyörű Alice Rowe-val. – Leállítja a Segwayt, majd előredől,
és imádattal bámul rám. – Mellesleg csodálatos vagy. Ez az
eredeti hajszíned? – Hozzám hajol, és hanyagul átfolyatja
sötétszőke hajam egyik hullámát az ujjai között.
Tudom, hogy csak smúzol, mégis elpirulok bólintás közben.
– Mit érdekel ez téged? – szól közbe Max.
– Na jó! – szól közbe Celeste. Megragadja Max kezét, és
megrántja. – Tudom, hogy nem bírjátok egymást, de ma
feltűnően utálatosak vagytok. Gyere, te óriás bébi, kapjunk be
valamit!
Max megenyhül, de csak lassan tápászkodik fel, és továbbra
is fenyegetően összehúzza a szemöldökét.
– Szóval jöhet a menet? – kérdezi ismét Oliver.
– Hogyne! – lelkesedem. Nyújtja a kezét, mintha hintóba
kellene besegítenie, és felránt a Segwayre. Ahogy belerobogunk
a képletes alkonyba, átlesek Oliver lobogó szőke fürtjein, és
látom a Celeste oldalán távozó Maxet, amint visszafordítja a
fejét, és egyenesen engem néz.
 Szeptember 13.

– KÉSZEN VAGY? – kérdezi Max. Apró, habszivacs szörfdeszkán

pipiskedek Anyó csigalépcsőjének tetején. Max a karomat fogja, hogy el
ne dőljek. Lenézek, és látom, hogy ezúttal csakugyan olyan, mintha a
végtelenbe ereszkedne alá a csigalépcső.
– Nem tűnik valami biztonságosnak – jegyzem meg.
– Király lesz – biztosít Max. – Én pedig itt leszek mögötted, ezt
megígérem. Különben is, mi a legrosszabb, ami történhet?
– Nem tudom. Mondjuk lebukfencezek, és eltörik az összes
csontom? – találgatok.
– Min bukfenceznél le? – kérdezi Max, és amikor sorolni kezdeném
a lehetséges veszélyforrásokat, észreveszem, hogy a falak, és még a
lépcsőfokok is díványpárnákból készültek, mindenféle színben és
anyagban. Lazacvörösek, borsózöldek, mélykékek. A legrosszabb esés
ezen a lépcsőn valószínűleg azonnal elaltatna.
– Igazad van – mondom.
– Na? – kérdezi?
Lassan elmosolyodok. – Mire vársz?
Max elvigyorodik, csókot nyom az arcomra, azután meglök. Úgy
ugrálok lefelé a párnákon, mintha hódeszkáznék. Ruganyos, puha és
szuper. Kezdek tudomást venni a mellettem elsuhanó fényképekről, és
amikor jobban megnézem, látom, hogy a lépcsőház átváltozott a New
York-i Guggenheim Múzeum dugóhúzóként csavarodó, középső
galériájává.
– Max! – kiáltom.
– JUHÚÚÚÚÚ! – hallom az utánam száguldó Max kurjantását.
Várom, hogy elhúzzon mellettem, ám ő ehelyett kinyújtja a karját, és
felrántja a magáéra a szörfdeszkámat. Max szorosan átkarolja a
derekamat, és így süvítünk a felbecsülhetetlen értékű műtárgyak között.
Leérünk a földszintre, ahol Anyó ül egy vörös Chanel-kosztümben,
fején egy nagy kertészkalappal, kezében pedig egy versenyzászlóval,
amelyet éppen leenged.
– Győztetek – mondja szokásos, tartózkodó lelkesedésével.
– Ki ellen? – kérdezem.
Anyó csak rámutat Hammer iskolatitkárra és Robertára, akik
mögöttünk jönnek, szintén szörfdeszkán. Roberta gyorsít, és előzés
közben úgy meglöki Hammert, hogy az felborul.
– Hé! – rikoltja a titkár, de Roberta csak vihog.
Max aranyérmet akaszt a nyakamba, és szélesen mosolyog.
– Szép munka – mondja csillogó szemmel. Valami nem stimmel.
Amikor közelebbről megnézem, látom, hogy a szeme nem a megszokott
kifürkészhetetlen, zöldesszürke színben ragyog. Káprázatos kék, mint
Oliveré.
– Jól vagy, Max? – kérdezem.
– Miért ne lennék? – kérdez vissza.
– Mert a szemed… – kezdem mondani, de mire ismét odanézek,
már sötétbíbor a szeme, utána pedig visszavált tengerzöldre.
– Nem érdekes – rázom a fejemet.
 4

TU-TU-TU, TÜ-TÜ-TÜ

ÚJ HÁLÓSZOBÁM PLAFONJÁT térképek borítják.

Metrótérképek, tengeri térképek, világtérképek. Azt mutatják,
hogy anyám már egészen kicsi korában is kétségbeesetten el
akart szabadulni. Mire a mobilom hányingerkeltő,
háromszólamú ébresztője áttör az ágynemű rétegein, már ébren
vagyok, és a naprendszer egyik darabját bámulom a túlsó jobb
sarokban, és az éjszakai álmomra gondolok. Esküdni mernék,
hogy a naprendszer szó szerint kacsingat, bár ez lehet, hogy az
ablakon beeső fény játéka. Valamikor a reggel volt a kedvenc
napszakom, azok a fukaron mért pillanatok, amikor még
belekapaszkodhattam Maxbe. Behunyhattam a szememet, és
elképzelhettem az arcomat az övé mellett. Elképzelhettem a
vonásait, és hogy milyen érzés a közelsége. Mert bármi történt is
az ébrenlétben, ha aludtam, Max jelentette az állandóságot.
Egészen mostanáig. Mert a szeme most lilára változott.
Két hete érkeztünk meg Bostonba, és azóta Maxet látni –
ébren és alva egyaránt – gyakorlatilag kínszenvedés. Ma éjszaka
az a lezser srác volt, akit szeretek, de mire beérek az iskolába,
tuti fix, hogy másmilyen lesz.
Ő mindig az volt, aki gondot viselt rám. Akinek én voltam az
első. A tavalyi évben folyton azt álmodtam, hogy Thaiföldön
vagyunk, elefánton lovagolunk, hatalmas hajóval siklunk a
kristálytiszta, kék hullámokon, és naplementét nézünk a partról.
Tökéletes, gyönyörű, gondtalan idők voltak, kivéve, amikor
evésre került a sor – Max mindent előre megkóstolt, hogy nincs-e
benne földimogyoró, mert földimogyoró-allergiám van, amiről
még ébren sem veszek tudomást. Minden egyes alkalommal
színpadiasan sóhajtoztam, bár titokban örültem, hogy ennyire
szeret és oltalmaz. De most borzalmasan érzem magam, mert
minden nap úgy bánik velem, mintha nem is léteznék. Minden
nap valaki mással kell őt látnom, mintha én sosem lettem volna.
Feltúrom az ágyat, hogy kikapcsolhassam az ébresztőt, utána
pedig csüggedten hanyatt vágom magam, amitől a párna
felpuffad a fejem körül. Dühösen laposra püfölöm az öklömmel,
majd kiugrok az ágyból, belebújok egy szürke mackófelsőbe, és
megbámulom magamat anyám pipereasztalának tükrében.
Karamellszínű hajam szanaszét áll – mintha nem húztam volna
fel a sportkocsim tetejét az autómosóban –, a szemem pedig
lázasan ragyog valahol a zöld és a mézbarna között a reggeli
világosságban.
– Komolyan túl kell tenned magadat rajta – mondom
magamnak.
– Ébren vagy, Bogár? – kérdezi apám kávé előtti mély
hangján, úton a konyhába. – Tudom, hogy igen. Flallom, hogy
már megint magaddal beszélsz.
Nagyjából megfésülöm bozontomat, és letrappolok három
szintet a konyhába. Papa a nagy asztalnál éppen kinyitja a New
York Timest.
 – Jó reggelt – mondom. Lehajolok, puszit adok az arcára,
majd bebújok az asztal alá, hogy Jerry kövér képére is
nyomhassak egyet. Szinte nem is pislog, amikor a szám súrolja
szőrös, ráncos bőrét.
A kávéfőző gurgulázik és harákol a sarokban. Odamegyek,
és mélyen beszívom a csodás illatot.
– Rosszul aludtál? – kérdezi apám, de közben fel sem néz az
olvasói rovatból.
Lassan elfordulok a pulttól. – Miért kérdezed?
– Táskák a szemed alatt, egészségtelen érdeklődés a
feketekávé iránt – feleli egyszerűen. – Ha a REM-fázist
megzavarják…
– Kösz, dr. Rowe – mondom. – Tudom, hogyan működik.
Apám egy pillantást vet rám a szemüvege mögül. – Csak
hogy tudd, az ingerlékenység is a kialvatlanság jele – dünnyögi.
Mihelyst a kávéfőző sípolni kezd, bocsánatkérés gyanánt
megtöltöm apám kedvenc egyetemi bögréjét, és elé csúsztatom
az asztalon. Kivárom, amíg iszik egy kortyot, mert ez mutatja,
hogy megbocsátott, utána pedig töltök magamnak is, majd
lerogyok vele átellenben az asztalhoz. Ócska, flanel háziköntösét
viseli sötétkék pizsamája felett, lábán pedig ugyanaz az elnyűtt
papucs van, amit azóta látok rajta, amióta csak az eszemet
tudom. Nyilvánvalóan így ugrott ki az újságért is. Vagyis
meglátták. Mások. Összerándulok. Figyelem, ahogy lapoz,
motyog, és megsimogatja a szakállát, ha egy érdekes cikket talál.
Ismerem minden szokását, minden sajátosságát. Fogalma sincs,
mennyi mindent tudok róla, még olyasmiket is, amikről
valószínűleg jobban szeretné, ha nem tudnék. Például arról,
hogy még mindig nagyon hiányzik neki az anyám.
– Mit gondolsz, megszeretem ezt a helyet? – kérdezem végül.
– Mármint kellő idő után.
– Mit? Bostont? – kérdez vissza, láthatólag nyakig elmerülve
a tudományos melléklet valamelyik cikkében.
Oldalra hajtom a fejemet. – Nem, Kubát. Várj! – Mímelt
iszonyattal kapok a fejemhez. – Hol vagyunk?
– Nagyon vicces. – Összehajtogatja az újságot, és először néz
rám. Végül eltereli a beszélgetést egy másik témára, amelyet
érdekesebbnek talál. — Különös, hogy megint alvási zavaraid
vannak.
– Honnan veszed? — kérdezem. — Mindig gyönyörűket
álmodom.
– Most igen – feleli. – De miután a mama elment... –
Másodpercnyi szünet.
– Papa... – mondom. Ismét kezdem kissé nudlinak érezni
magamat.
– Rémálmaid voltak, amelyekben eltévedtél. Hisztériás
állapotban ébredtél fel, és addig kellett magamhoz öleljelek,
amíg vissza nem aludtál. Ez egészen addig így ment, amíg meg
nem találtam az ÁKI-t.
– Mi az az ÁKI? – kérdezem. Miért hangzik olyan ismerősen?
A kávé még nem hatott, de a válasz már itt van a nyelvem
hegyén.
– Álomtudományi Kutatóintézet – mondja a papa. – Tényleg
nem emlékszel Petermann doktorra?
 Egy hosszú percig csak bámulok, azután bekattan. – Várj
csak, ezek onnan jöttek? – Kirohanok az előszobába, majd
visszaviharzok, és a konyhaasztalra borítom a képeslapokat.
Papa fölveszi az egyiket, és grimaszol. – Hihetetlen, hogy a
nagyanyád képes volt elrakni ezeket!
– Papa, kérlek, megmagyaráznád, miről beszélsz? –
sürgetem. – Én nem emlékszem erre a házra! Ha nem
magyarázod meg, úgy fogom érezni magamat, mint akin
lobotómiát végeztek!
Papa mindkettőnknek tölt még egy csésze kávét. – Mint
említettem, anyád távozása után kezdődtek a lidércnyomások.
Csak hatéves voltál. Úgy gondolom, kiszolgáltatottnak érezted
magadat. A dolog annyira elfajult, hogy végül már alig aludtál.
Én is alig aludtam. Ekkor egy harvardi kolléga alvásvizsgálatot
javasolt agyfeltérképezés alapján. – Egy pillanatra elhallgat. –
Dereng már, Alice?
– Hát, inkább úgy hangzik, mint egy rossz sci-fi – mondom
lenyűgözve. – Folytasd.
– Nem tudományos fantasztikum, szimplán csak tudomány.
– Papa nagyon kényes a megkülönböztetésekre.
– Mint tudod, az agy nagyobb része máig titok. Annyiban
előreléptünk, hogy most már tudjuk követni az agy
tevékenységét, vagyis azt, hogy milyen tartományai
világosodnak ki, ha dolgokat látunk vagy érzékelünk. Egyes
tudósok rájöttek, hogy ha követik az alvás közbeni
agytevékenységet, majd utána elmondatják a vizsgált
személyekkel az álmaikat, akkor – nagyon elemi szinten –
összeállíthatják ezeket a sztorikat.
 – Tehát lényegében átváltoztattál Madeleine egyik
laboratóriumi majmává.
– Szeretném, ha mamának neveznéd – igazít ki a papa, és
nekem nincs szívem közölni vele, hogy a „mama” egy bizonyos
ponton elveszítette az érvényességét. – Egyébként jól kapiskálod.
A szüleimet a majmok hozták össze. Madeleine a Harvardon
tanulmányozta a nyelvfejlődést. Minden lénynek vannak
módszerei a közlésre, az önkifejezésre, de nem minden lény
használ hangzó nyelvet, amelynek nyelvtani szabályai vannak.
Madeleine meg akarta fejteni, hogy miért van ez, miért beszél az
egyik lény, és miért nem a másik. Imádta Jane Goodallt és Dián
Fossey-t, akik a hetvenes években, fiatal nő létükre
bebarangolták az afrikai őserdőket a gorillák nyomában.
Így hát a napok nagy részét egy nehézkes magnó
társaságában töltötte, amely ismétlődő hangmintákat játszott a
laboratóriumi majmoknak. Tu-tu-tú, tü-tü-tű, A-A-B, A-A-B.
Szentül hitte, hogy ha váratlanul megváltoztatja a mintát A-A-B-
ről A-B-B-re (tu-tú-tú, tü-tű-tű), és a majom erre felfigyel, az azt
jelenti, hogy a mintára is felfigyelt. Valósággal belekergült a
tutulásba, egyszerűen nem bírt betelni vele. Elment egy
előadásra a nyelv agyban való feltérképezéséről, és ott
találkozott a papával, aki maga volt az előadó, zsenge
huszonnyolc éves korában. Utána bent maradtak, órák hosszat
beszélgettek, és attól fogva gyakorlatilag nem váltak el többé.
Egészen addig, amíg meg nem lettem én. Hat évvel később
Madeleine megkapta a kutatási engedélyét Ugandában, ahová
egyedül utazott el, és nem is jött vissza többé. Most
Madagaszkáron él Javierrel. Javier barcelonai kutató hallgató, aki
feleannyi idős, mint Madeleine. A „mama” szerint ők ketten csak
barátok, de én láttam képeket Javierről – mert rágugliztam – és
én bizony mást mondok. Nem mintha ezt bármikor is közölném
Madeleine-nel, akivel évente átlag hatszor váltunk szót.
– Na szóval – folytatja a papa havonta elvoltál két szombatot
az ÁKI-nál, és egyszer csak úgy kezdtél aludni, mint a tej.
Vidámabb lettél. Bogaras egy csapat segített, de szívvel-lélekkel
dolgoztak értetek.
– Értünk? – kérdezem. – Mások is voltak? – Bámulom a
képeslapokon a léggömböket. Mintha kirakósok darabkái
pörögnének az agyamban, és úgy kellene összeillesztgetnem
őket, hogy nem használhatom a kezemet.
– Persze – mondja a papa. – Tudod, milyen egy kutatás,
Alice.
– Létezik még ez az ÁKI? – kérdezem.
– Hát, valaki csak küldözgette neked ezeket a képeslapokat –
mondja, mielőtt újra belemerülne az újságjába.
Gyorsan felállok. Ma reggel először érzem úgy, hogy
felébredtem, és bizakodóbb vagyok, mint napok óta bármikor.
Fel kell rohannom az emeletre átöltözni, de ahogy a lábam
megérinti az első fokot, hirtelen visszarántom. Esküdni mernék
rá, hogy belesüppedt, mint egy párnába. Egy pillanatig csak
bámulom a lépcsőt. Normálisnak látszik, olyannak, mint egy
átlagos lépcsőfok, tudjátok. Mély lélegzetet veszek, azután
óvatosan rányomom a nagyujjamat, amit egy kis enyhe böködés
követ. Semmi. Ugyanolyan deszka, mint mindig, kék szőnyeg
alatt.
Úgy látom, a kávénak sokáig tart hatnia ezen a reggelen.
 5

TÖRVÉNY & REND:

A KÜLÖNLEGES SÜTIKOMMANDÓ

LÉNYEG A LÉNYEG, nem várhatják el tőlem, hogy így

végigcsináljam a tanévet. Vágyva egy srác után, akiről a
zsigereimben érzem, hogy ismerem, de ő úgy tesz, mintha nem
is léteznék. Ennyi erővel kukkoló is lehetnék valamelyik rossz
tévéfilmben. Már látom is az előzetest. Egy olyan világban, ahol
semminek sincs értelme, a lány vajon meddig hajlandó elmenni a fiúért,
akit a szó soros értelmében megálmodott?
Nyilvánvalóan tennem kell valamit ez ellen, így kerültem hát
ide a Bennett menzájára. Jobban mondva a Bennettnek nem
menzája van, hanem ebédlője. Plafontól padlóig érő ablakok,
hosszú tölgyfaasztalok, súlyos csillárok. Van vegetáriánus menü,
vegán menü, gluténmentes menü. A reggelihez adnak
ostyasütőt, az ebédhez paninilapítót, és nagyobb a választék
gabonapehelyből, mint egy General Mills üzemben. Még
elképesztőbb, hogy vacsorát is szervíroznak, hogy miután letudtuk
az órákat és a sportot, bekaphassunk egy falatot, mielőtt
bevesszük magunkat éjszakára a könyvtárba. Már akinek ez a
gusztusa. ÉP TESTBEN ÉP LÉLEK! – hirdeti egy tábla a
péksüteményrészleg fölött. De most még csak éhes sem vagyok.
Most hivatalos ügyben jöttem.
 Tulajdonképpen az indított be, hogy a délutáni szünetben
felhívott Sophie.
– Rágugliztam! – jelentette büszkén, amint fölvettem a
telefont.
– Kire? – kérdeztem.
– Hát mit gondolsz? – kérdezett vissza. – Természetesen az
álompasira! Eddig nem tehettük, mert nagyon kevés adatunk
volt róla – keresztnév, kor, magasság, és… az, hogy dögös. De
most már sokkal többet tudunk! Családi név, születési hely, sőt,
középiskola!
– És mit találtál? – kérdeztem. A szívverésem felgyorsult egy
picit. Sophie egy lángész!
– Sajnos, keveset – válaszolta fakuló hangon. – Legalábbis
semmi olyat, ami hozzád kötné. Előkészítő óta a Bennettbe jár,
iskolai atléta, a labdarúgócsapat kapitánya – ami nagy szó egy
harmadikosnál –, és a másodévet Costa Ricában töltötte
valamilyen hallgatói csereakció keretében. Imponáló!
– Örülök, hogy ennyire tetszik – motyogtam.
– Mellőznéd a gúnyolódást, kérlek? – mondta Sophie. – A te
kedvedért mentem át nyomozóba!
– Bocsi, Soph, tudod, hogy méltányolom. Csak olyan
csalódott vagyok. Belehalok, annyira szeretném kideríteni, hogy
honnan ismerem. Különösen azért, mert minden igyekezetem
ellenére egyértelműen a tudomásomra juttatta, hogy neki csak
egy új lány vagyok, aki együtt jár vele pszichológiára.
– Nyugi, minden ki fog derülni – mondta Sophie. – Ne
veszítsd el a reményt! Most pedig ne haragudj, de Miss Tassioni
nagyon csúnyán néz rám.
 – Hol vagy? – kérdeztem kuncogva.
– Angolon, az első sorban – mondta, majd válaszul egy
hangra a háttérből, kissé ellenségesebbre vette a tónust: – Oké!
Jesszus! Nem Jane Austennal kezdődött és ért véget a világ,
tudja meg! – Csak egy kattanás hallatszott. Bús mosollyal
visszaejtettem a mobilomat a hátizsákomba, és megpróbáltam
figyelmen kívül hagyni a sajgást a gyomromban. Sophie pimasz
és könyörtelen, ám ugyanakkor hűséges. Annyira hiányzott,
hogy nem is akartam belegondolni.
Továbbá akármennyire méltányoltam a segítségét, sehova se
jutottam vele. Így hát egész nap Maxet kerestem, és végül a
vacsoránál akadtam rá. Álomfiú éppen elvett egy tányért, hogy
beálljon a sorba a pultnál. Mai küldetésem, hogy kiderítsem, mit
eszik, mert ha kitotózhatom, hogy ugyanazt szereti és utálja-e,
mint Megálmodott Max – vagyis rühelli a koriandert, szereti a
hamburgert, és általában vegyes érzéseket táplál az édességek
iránt –, akkor tudni fogom, hogy egy létező személyről
álmodok… és akkor talán rájövök, miért. Talán rájövök, mi köze
ennek ahhoz az ÁKI nevű titokzatos helyhez, és hogy hova
tegyem ezt az egészet.
– Nyami! – mondom talán kissé túl lelkesen, ahogy beállok
Max mögé a sorba, és elolvasom a menüt. – Brazil Este!
– A régi iskolámban kétféle kaja volt: ehető és ehetetlen. Ez a
hely egyszerűen tiszta dili.
Max csak bólint. Marhasültet szed magának, és nem néz fel.
Idegesen dobolok a tálcámon, és addig abba se hagyom,
amíg megkönnyebbülésemre oda nem érünk a sült banánhoz. Ez
az! Végre! Egyszer, kicsi koromban a papának el kellett mennie
egy konferenciára, és egy brazil hölgyre bízott, aki a földszinten
lakott. Akkoriban kész felnőttnek éreztem magamat, és addig
akartam tévét nézni, amíg ki nem sül a szemgolyóm. Ám Beatriz
meglepően szigorúnak bizonyult, ráadásul minden este fűszeres
marhafasírtot sütött banánnal. Mosolyogva megrágtam, aztán
amikor Beatriz nem nézett oda, beleköptem a szalvétámba, és
megetettem az asztal alatt lapító Jerryvel.
Esténként az éhségtől hasogató gyomorral tértem
nyugovóra, és mérhetetlenül fájt a szívem a papa után.
Ám az álmaimban Max mindig ott volt. „A sült banán
tulajdonképpen nagyon finom, ha magában eszed” – mondta,
míg ültünk egy fán az amazonasi esőerdőben, és néztük a
citromzöld naplementét. „Próbáltad már barna cukorral és
fahéjjal? Kóstold csak meg.” – Bekapott egy szeletet, azután
továbbadta nekem a barna papírzacskót, és mosolyogva nézte,
hogyan tömöm magamba a zsíros gyümölcskarikákat. Utána
leugrottunk az ágról, hogy felfedezőútra induljunk. Rá is
találtunk egy új halfajtára, aminek szőre volt pikkely helyett.
– Próbáltad már barna cukorral és fahéjjal? – kérdezem most,
és a banánra mutatok a szedőkanállal, miközben a szemem
sarkából lesem Maxet. Kérlek, mondj igent!
– Nem én – feleli foghegyről. – Miért, jó? – Meg se várja a
válaszomat, csak megy tovább a következő szakaszhoz.
– Aha, jó – mondom a semminek, és egyből lelohad a
kedvem. – Kösz, hogy kérdezted.
Követem az üdítős automatához, ahol nem is üdítőt vesz,
hanem hat kis menzai poharat megtölt jeges vízzel, és pedánsan
sorba állítja őket a tálcáján. Muszáj pofát vágnom, olyan
unalmas. Annyira nem Max.
– Hát az Amazonas? – nyomulok. – Jártál már ott? – Max
végre rám néz, de az arckifejezése nem egészen az, amit vártam.
Kérdő, de nem kedves. Lesütöm a szememet, a tejcsap alá teszek
egy poharat, és kissé erélyesen rántom meg a fogantyút.
Tálcámat elárasztja a csokoládés tej. Sóhajtok. – Most kiderül,
milyen a banán csokival – mosolygok ványadtan.
Még mindig engem néz. Összevonja a szemöldökét, ám
ezúttal esküdni mernék, hogy egy alig észrevehető mosoly
játszik az ajka körül. Mintha az arca belső oldalát harapdálná,
hogy fel ne kacagjon.
– Mi van? – kérdem.
– Semmi. Sokat kérdezel – mondja.
– Az Amazonas Brazíliában folyik, és ma Brazil Est van –
magyarázom.
Evőeszközt vesz magának. – Még sosem jártam ott.
– Hát Thaiföldön? Vagy Egyiptomban?
– Nem. – Felemeli a tálcáját, és bólint a labdarúgóknak, akik
integetnek neki, hogy üljön hozzájuk.
Mélyen beszívom a levegőt, és teszek még egy utolsó próbát.
– Én sem – mondom. – Viszont a Metropolitanben van egy szép
nagy egyiptomi sír… és ott már jártam egyszer. – Egy
másodpercig tologatok a csokoládés tejben egy karika sült
banánt, majd rásandítok. – Hát te?
Max lecsapja a tálcáját. Az evőeszköz csörömpöl, és most
már néznek is minket, a trécselés pedig elhalkul. Tutira
mindenki szeretné tudni, hogy az iskola egyik legjobb sráca
miért néz úgy a jelentéktelen új lányra, mintha le akarná csapni
egy összetekert újsággal.
– Csak… dumálni szerettem volna… – motyogom. –
Bocsánat.
Max a fejét ingatja, és nagy levegőt vesz. – Nem, én kérek
elnézést. Csak nagyon éhes vagyok, leesett a vércukrom, mert
kemény edzésem volt… – Nyújtja a szalvétáját. – Erre szükséged
lehet. Viszlát az órán.
Égő arccal veszem el a szalvétát, amivel megtörölgetem a
kezemet, azután a tálcámat. A szempárok tucatjai lassan
elfordulnak rólam, a fecsegés pedig folytatódik az ebédlőben. Mi
ütött belém? Most sikerült elriasztanom az egyetlen személyt,
akihez igyekszem közel kerülnöm, és aki egyértelműen nem az a
személy, akivel olyan borzasztóan szeretnék együtt lenni.
Hányszor kell még leráznia, mire felfogom? Hát persze, hogy
Max nem az a hapsi, akiről álmodom. Az teljesen lehetetlen.
– Alice Rowe! – szól bele a mikrofonba egy fáradt női hang. –
Kérjük Alice Rowe-t, fáradjon a desszertpulthoz az ebédlőben!
Ismétlem, kérjük Alice Rowe-t a desszertes pulthoz. Köszönöm.
Értetlenül beletúrok a hajamba, és engedelmeskedek. Oliver
áll a süteményeknél, keresztbe font kézzel, állát az öklén
nyugtatva, és úgy tanulmányozza az édességeket, mintha az
élete múlna a döntésen.
– Brownie-t akarok, vagy joghurtfagyit? – elmélkedik
fennhangon. Hozzám fordul, és úgy húzza fel a szemöldökét,
mintha ennél a kérdésnél mi sem lenne természetesebb.
– Te mondattál be? – kérdezem. Totál zavarban vagyok,
ugyanakkor meg is könnyebbültem.
 – Igazad van, a joghurtfagyi elég lányos – mondja.
– Hogy mondathattál be, amikor itt állsz? – értetlenkedem.
– A joghurtfagyi babáknak való, de úgy érzem, egy
férfiember megengedhet magának egy fagylaltkelyhet. Nem?
– Oliver!
– Válassz desszertet, Alice – mondja. – Utána dumálunk.
Pár perccel később már a fagylaltkehely fölött lesünk
egymásra – életem leghatalmasabb fagylaltkelyhe,
gumimacikkal, színes cukorkával és kekszmorzsával dúsítva,
karamellöntettel lelocsolva, és egy jó adag tejszínhabbal
megfejelve.
– Roberta – mondja teli szájjal Oliver. – A titkár recepciósa.
Jól titkolja, de szerelmes belém. Küldtem neki egy SMS-t, és
megkértem, hogy mondjon be. Úgy festettél, mint akinek
szüksége van rá.
Kénytelen vagyok nyugtázni, hogy Oliver immár a második
alkalommal ment meg akkor, amikor szükségem van rá. Őszintén
remélem, hogy többé nem kerülök ilyen helyzetbe.
– Miért van meg neked Roberta száma? – kérdezem, és
bekebelezek egy óriási falatot, ami főleg tejszínhabból áll.
– Miért ne lenne? – kérdez vissza Oliver.
Felhorkanok. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy idehívattál a
desszertekhez. Olyan volt, mint a Törvény & Rend valamelyik
epizódja. A Különleges Sütikommandó.
Oliver csak mosolyog. – Nohát, amíg be nem mondattalak,
azt hittem, te inkább a Nyughatatlan fiatalok valamelyik
epizódjába illesz. Mi van Görény kapitánnyal? – biccent az ajtó
felé, ahol Max éppen leadja a tálcáját.
 Vállat vonok, majd benyomok még egy kanál fagylaltot, amit
egy örökkévalóságig tart lenyelni. Hogyan mondhatnám el neki,
hogy azt hittem, élethossziglani álmaimból ismerem Maxet,
holott csak képzeltem az egészet, és bár komolyan úgy érzem,
hogy ismerem, ő mégsem az, akit keresek. Mert az a Max, akit
valóban ismerek… na szóval, az a Max nem létezik.
– Nem akarsz beszélni róla? – kérdezi.
Némán rázom a fejemet.
– Ez esetben hazafuvarozhatlak a Segwayen?

***

Kiderül, hogy Oliver négysaroknyira lakik Anyó házától.

Tudom, hogy az otthonomnak kellene neveznem, de az én
otthonom az a liftmentes, kamasztanyából és legénylakásból
keresztezett fura hibrid a 119-ik utcán. Az én otthonom hatféle
nemzetiségi vendéglővel osztja meg a háztömböt. Anyó házához
közel egyetlen üzlet van, a Beacon Hill Patyolat.
– Van nevetségesebb annál a boltnál, ami az ötszáz dolláros
lepedőkre szakosodik? – kérdezem Olivertől, ahogy elhúzunk az
üzlet előtt. –Kiváltságos, elit dologként mutatja be egyik
alapszükségletünket, az alvást! – Én Franket, Oliver pedig a
Segwayt tolja, mert kifogyott belőle a kakaó.
– Valami nevetségeset akarsz hallani? – kérdezi. – Múlt héten
lementem a sarki boltba tejért a pelyhemhez, mivel a szüleim
rendre elfelejtik, hogy néha ennem is kell, mire a nő azt mondja,
hogy ők csak organikus juhtejet tartanak. Ezt így bele a
képembe, fapofával. Rögtön ott is hagytam.
 – Ilyen elfoglaltak a szüleid? – kérdezem.
– Csomagolóvállalatuk van, úgyhogy örökösen Kínába kell
rohangálniuk, mert az utolsó pillanatban indulnak. Nem látom
őket túl sokat.
– Nem vagy magányos? – kérdezem.
– Az tuti fix, hogy az vagyok, de az ember megtalálja a
módjait a szórakozásnak. – Felragyogtatja tipikus Oliver-
csábmosolyát. – Például a rossz osztályzatok megszerzését és az
örökös balhét.
– Tudom, miről beszélsz – mondom. – Anyám lelépett,
amikor kicsi voltam, papa meg nem egy szószátyár, úgyhogy
igen színes fantáziát alakítottam ki magamnak.
Azt várom, hogy feszengjen a vallomásomtól, vagy
megkérdezze, hova ment az anyám, de csak annyit mond: – Na
és miket csináltál?
– Mit tudom én. Kíváncsi kölyök voltam.
– Mondj egy példát! – erősködik.
– Nem mondhatok! – kiáltom. – Kínos.
– Alice Rowe, a titkolózó – ugrat. – Lehetsz akár orosz kém
is. Elloptad már az adataimat?
– Na, jó! – mondom, amikor megállunk a pirosnál. Egy;
ember, aki két pudlit sétáltat, megbámulja Oliver Segwayét,
Imire a fiú nyájasan bólint neki. – Például követtem a kutyánkat,
Jerryt, mint azokban a National Geographicos
dokumentumfilmekben szokták, és minden mozdulatát
kommentáltam a papa ócska magnójára. Jerry buldog, ami nem
éppen energikus fajta, tehát képzelheted, milyen érdekes volt.
 – Kérlek, mondd, hogy megvan még a felvétel! – könyörög
Oliver.
– Meg, de te úgysem fogod hallani – válaszolom.

***

– Úgy gondolom, tudom, mi bánt téged – mondja papa az este a

paella mellett. Akkor tanulta meg elkészíteni, amikor tavalyelőtt
Portugáliába utaztunk az egyik konferenciájára. A rántottán
kívül gyakorlatilag a paella az egyetlen specialitása.
– Igen? – kérdezem szórakozottan, farkasszemet nézve egy
garnélával. Papa egyszerűen nem bír bolti, pucolt rákkal
dolgozni. A ráknak igazinak kell lennie.
– Az a fiú – mondja. Majdnem elejtem a villámat. – New
Yorkban. Ugyan már, apádat nem teheted lóvá.
– Igazad van – bólintok, holott egyáltalán nincsen igaza.
Mert nincs fiú New Yorkban. – Az a fiú New Yorkban.
A papa egy percig hallgat. – Tudtad, hogy az agy ugyanúgy
dolgozza fel az érzelmi visszautasítást, mint a testi fájdalmat?
Felhúzom a szemöldökömet. – Nem tudtam.
– Hát pedig így van. – Mindig felvillanyozódik, ha az agyról
beszélhet. – Ha szerelmes vagy, az agyadat elárasztja a dopamin.
Ugyanaz a hatása, mint a drognak. Gyakorlatilag függő leszel.
Ám ha a szerelmestől elveszik szerelme tárgyát, az agynak
ugyanaz a része dolgozza fel ezt is, mint amelyik figyelmeztet,
ha megégettük magunkat, csontunk törött, vagy felhorzsoltuk a
bőrünket. Vagyis annyit akarok mondani Bogár, hogy ne izgulj.
A szívfájdalom nem csupán egy szó. Tudományos alapja van,
így nem kell rosszul érezned magadat, amiért hiányzik. Ez
teljesen normális. De minden törött csont vagy törött szív… nos,
előbb-utóbb beforr.
Odanyúlok és megpaskolom a papa karját, csak egy kicsit,
hogy egyikünknek se legyen kínos. Néha nem bánnám, ha az a
fajta papa lenne, aki megkérdezi, hol lakik az a bizonyos hapsi,
elhajt a házához, és elkapja a grabancát. De azért persze tudom,
hogy ez a fajta papa sokkal jobb.
 6

MRS. PERRY MEGRENDELT PÁVÁI

NINCS 1-es szám.

Körbejárom a Dunham Courtot a Massachusettsi Műszaki
Egyetemen, megbámulok minden nevet és számot, mint egy
öregasszony, miközben hallgatók caplatnak el mellettem. A
Dunham közepén egy pázsitos udvar áll, amelyet egyetemi
épületek szegélyeznek; emlékeztet a Bennett díszudvarára, azzal
az eltéréssel, hogy ez egy zárt négyszög. Az ÁKI a Dunhambe
van bejegyezve az 1-es szám alá, csakhogy itt nincs 1-es szám.
Az északnyugati sarokban a kettessel kezdődik az épületek
számozása, amely emelkedő sorrendben megkerüli az udvart, és
tizenöthöz érve találkozik a legelejével.
Leülök a padra, és már éppen feladnám, amikor észreveszek
valami furát. A négyszögletű udvar közepén van egy
kupolaszerű, kicsi épület, ami olyan, mintha egy háztetőről
helyezték volna át ide. Egyszínű fehér, a tető félgömbje
oszlopokra támaszkodik. Az egyik oszlop mögül épp most bújt
elő egy nő rézvörös pulóverben, könyveket szorítva a melléhez,
és elszökdécselt a Massachusetts Avenue irányába.
Odamegyek az épülethez, elkezdem körbejárni, és naná,
hogy a súlyos, kétszárnyú ajtó mellett ott a sima, alig
észrevehető fémtábla: Álomtudományi Kutatóintézet, Gustave
Petermann, PHD.
Megnyomok egy apró gombot a tábla alatt, és ugrok egyet,
amikor a nagy semmiből rám kiált a kaputelefon:
– Igen?
Habozok, nem tudom, mivel kezdjem.
– Van időpontja? – A hang egy nőé. Türelmetlen.
Gondolkozok egy másodpercig. – Izé… Persze.
– Kérem a nevét!
A szememet forgatom. Ennek nem lesz jó a vége. – Alice
Rowe.
Hosszú szünet.
– Nincsen időpontja.
– Automatával beszélek? – kérdezem. Arról, amit újabb
szünetnek vélek, kiderül, hogy csak szimplán nem kapok
választ.
– Páciens voltam – mondom végül, ismét rátenyerelve a
gombra. – Beszélnem kell dr. Petermann-nel.
– Akkor telefonáljon az ÁKI kézikönyvében feltüntetett
számra – közli szárazon a hang.
Újabb másodpercnyi gondolkodás. – Nincs itt kint egy
térfigyelő kamera? – kérdezem.
– Balra – feleli a hang.
Odanézek. Közvetlenül az ajtó fölül egy fényes, fehér kamera
szegeződik rám. Előhúzom a táskámból a képeslapokat, amiket
legyező formába helyezek, és a lencse elé tartom őket.
– Nincs kézikönyvem – mondom –, mert tíz éve nem jártam
itt. Nincs másom, csak ezek, és egy csomó zagyva álmom egy
illetőről, akiről azt hittem, hogy a képzeletem alkotása, de
kiderült, hogy igazi. Tehát, mint említettem, beszélni akarok dr.
Petermann-nel, és hajlandó vagyok várni. Csak egy kijárat van
ebből a vicces kis épületből, és én épp előtte állok.
Egy percnyi csend után az ajtó kattan és kinyílik. Belépek az
ÁKI kör alakú földszintjére. Velem szemben recepciós pult,
mögötte jobbról-balról egy-egy lépcső indul, amelyek egy ajtónál
találkoznak.
– Klassz hely – mondom a komoly arcú recepciós lánynak,
aki sima kontyba tűzte a haját. Varázsold el! – gondolom. – És
milyen csodás… ez a ruha. – Így folytatom, bár valójában a ruha
nem csodás. Bubigallérja van, és borzalmas, barna mintája.
Olyan, mint amit a nagyanyánk viselne, pedig ez a lány nem
sokkal idősebb nálam. Csinos, de ez a ruha nagyon rosszul áll
neki.
– Ez a régi csillagvizsgáló – magyarázza. – A ruhát pedig a
nagyanyám varrta. Láthatnám a képeslapokat? – Nyújtja a kezét.
Türelmesen várom, hogy megvizsgálja őket, majd
bezongorázzon valamit a számítógépébe. – Oda leülhetsz –
mondja fel sem nézve, és agresszíven mutat egy, a fal melletti
padra, amelynek a görbülete követi az épület ívét.
Ahogy leülök, megértem, miért száműzött ide. Az
akusztikához lehet köze, mert akárhogyan is hajolok előre,
semmit sem hallok abból, amit a telefonba suttog.
– Már jön is – szól oda nekem.
Dr. Petermann alászáll az egyik lépcsőn. Éppen olyan és
egyszerre semmiben sem olyan, mint vártam. Arra számítottam,
hogy pihés fehér haja és vastag szemüvege lesz. Nem
számítottam a Spandex kerékpáros nadrágra, a futó felsőre, a
bringázó cipőre és a bűbájra.
– Alice! – mondja, és kinyújtja felém bőrkesztyűs kezét.
– Ezt az örömöt! Akkoriban ismertem a szüleidet. – Szélesen
mosolyog. – Elnézést a szerelésért, de ki kell használni az utolsó
meleg napokat, mielőtt beáll a téli tundra, nem igaz? Most
akartam tekerni egyet a bicajommal a folyónál.
– Elnézést a zavarásért, dr. Petermann – mentegetőzöm –, de
nemrég találtam meg ezeket a képeslapokat, és érthető módon
lenne pár kérdésem… – Észbe kapok, hogy nem is nálam vannak
a képeslapok, hanem a retrórajongó szőke robotnál, így hát
odalépek a pulthoz, és kinyújtom a kezem. A lány a szemét
forgatja, de azért visszaadja a lapokat.
– Még szép! – ujjong Petermann. – Én pedig szíves-örömest
tájékoztatlak arról, mivel foglalkozunk mi itt, csak kérj egy
időpontot. – Annyira fülig húzott szájjal mosolyog, hogy már
nem is találom őszintének. – Pillanatnyilag be vagyok táblázva,
de minden kétségen kívül találunk valamilyen megoldást a
következő két hónapban, nem igaz, Lillian?
– Két hónapban? – mondom. – Nem. Ez annál egy kicsivel
időérzékenyebb. Most kérnék egy percet az életéből. Vagy
esetleg betekinthetek az aktámba?
– Fájdalom, de sajnos nem – Petermann idegesen kacarászik
–, mert csak nemrég telepítették az új számítógépes
rendszerünket, és az anyagainknak még a felét sem töltöttük fel.
Fáradságos munka, bizonyára megérted. – Meglengeti a kezét, és
egy fordulatot tesz az ajtó irányába.
 – Kérem, doktor úr! – állom el az útját. – A legőrültebb
dolgokat álmodtam, és kezdem nem látni, mi valóságos, és mi
nem az. Apám az mondja, hogy maguk segítettek rajtam, amikor
kicsi voltam. Tudni akarom, hogy pontosan mit csináltak!
Abban a pillanatban ismét csengetnek. Petermann kissé
megmerevedik. Lillian felnéz rá a pult mögül, orrcimpája
kitágul.
– Nyissak… – kezdi.
– Ne! – fojtja bele a szót Petermann, azután hozzám fordul. –
Sajnálom, Alice, de mint mondtam, nagyon elfoglalt vagyok.
Újabb csengetés. Petermann behunyja a szemét. Valaki
dörömböl az ajtón.
– Vár valakit? – kérdezem.
Petermann a fogát csikorgatja. – Be ne engedje őket! –
parancsolja Lilliannek.
– De doktor úr! – sziszegi az. – Több kárt tehetnek ott, mint
itt!
Petermann szúrósan néz rá. – Igaza van – enged végül. –
Nyissa ki.
A súlyos ajtó halkan kattan egyet, azután kitárul. – Hét
pávával vagyok! – kurjantja egy férfihang. – Nagy fáradság lett
volna gyorsabban ajtót nyitni?
Mélységes megdöbbenésemre nem viccel. Becsörtet egy
bozontos, barna hajú, vastag pápaszemes illető, hóna alatt egy
csapkodó pávával. Mögötte egy rézvörös pulóveres lány tol egy
kézikocsit, amelyen további hat páva található, kalitkákban.
Csapkodnak, vagdalkoznak, rikoltoznak, zöld legyezőjük pedig
a szélrózsa minden irányába kilóg a ketrecekből.
 – Tudom, hogy Mrs. Perry pávákat rendelt – mondja epésen
dr. Petermann –, de legközelebb kitalálhatnánk valami pótlékot.
– Hirtelen elhallgat, mert eszébe jutok. – Alice, ő Miles, az egyik
kutatási asszisztensünk Lillian és Nanao mellett.
– Szia – mondja Miles.
– Örvendek. – Nanaóra nézek, akinek az ujjait éppen
csipkedi az egyik páva, de ő csak bámul.
– Az aktáknál tartottunk – veselkedek neki újból.
– Attól tartok, jelen pillanatban nem lehetséges, Alice –
válaszolja dr. Petermann. – Mint látod, azt se tudjuk, hova
kapjunk, hogy úgy mondjam.
Szeretném közölni vele, hogy egy orvos nem hivatkozhat
arra, hogy azt se tudja, melyik pávához kapjon, de magamba
fojtom, és inkább más oldalról futok neki. Nem akartam ilyen
gyorsan rátérni, de nincs más választásom. – Csak van ez a fiú.
Folyton őt látom álmomban… – Félbeharapom a mondatot, mert
hitetlenkedve fújnak mögöttem, de mire odanézek, Lillian már a
képernyőt fixírozza. – Szóval – folytatom –, tudom, hogy
eszelősen fog hangzani, de azt hiszem, lehetséges, hogy a fiú…
igazi.
Megacélozom magamat Petermann válaszához. Vajon
ámulattal tekint rám, vagy kihesseget a laboratóriumából?
Azonban mielőtt láthatnám az arcát, a páva kitépi magát Miles
hóna alól, és bizarr jódlizással fejvesztett menekülésbe fog körbe-
körbe a szobában, az őt üldöző Miles és Nanao elől.
Petermann visszafordul hozzám. Ezúttal komolyan
zaklatottnak tűnik. – Mint már mondtam, Alice. – Krákog. – Ez
most nem egy jó alkalom. Ha kérsz időpontot Lilliantől, a végére
járunk a dolognak.
Hazudik. Rá van írva az arcára, a merev vonásaira, és a
görcsösen összeszorított fogaira. Amilyen vidáman és
barátságosan beszélt, olyan kurtán pattogtatja most a szavakat.
Láthatólag nincs más vágya, csak az, hogy eltűnjek innen, ami
pedig egyetlen dolgot jelenthet: fél.
– Sajnálom. – Oldalra hajtom a fejemet, és megajándékozom
a legédesebb mosolyommal. – Nem akartam rabolni az idejét.
Természetesen kérek időpontot Lilliantől. Úgyis olyan kedves
volt hozzám. – Lassan megfordulok, és ugyanazzal a mosollyal
mérem végig Lilliant is, aki gyanakodva sandít rám. Petermann
félelmén kívül még valami szemet szúrt nekem, mégpedig
Lillian belépőkártyája az asztalon. A következő hárompercnyi
zűrzavarban – mialatt Miles és Nanao felmanőverezik a pávákat
a lépcsőn – épp van annyi időm, hogy elmarjam azt a kártyát.
 SZEPTEMBER 16.

AMERRE NÉZEK, buborékokat látok, dundikat és rezgőseket – mintha

valaki túl sok cukorkát adott volna egy csapat óvodásnak, utána pedig
buborékfújót nyomott volna a kezükbe. A fénylő gömbök úgy gördülnek
felém, mint boldog marslakók. Békével jöttünk. Meg akarom simogatni
az egyiket, de szétpukkad.
– Ki kell kapcsolnunk a mosógépet! – kiáltja a mama. Az
agyonhajszolt gépezet mellett áll, amely forog, hörög, és úgy köpi a
habot, mintha egyenesen a Fantasia című filmből került volna ide.
Anyám zöld szafaridzsekit és kincstári bakancsot visel, de a nyakában
lógó távcső hupikék, és csillog-villog.
– Csinálom! – mondom, azzal belemászok a mosógépbe. Csakhogy
az elkap, és úgy dobál ide-oda, mint a dagály, amíg bele nem bucskázok
egy égszínkék óceánba. Körülöttem gumikacsák és műanyag csónakok
úszkálnak a vízen, melltartókkal és zoknikkal vegyesen.
– Alice! – hallom Max kiáltását. A hangját eltompítja a víz, de így
is felismerem benne az örömöt. – Alice, gyere ide! Azt hiszem,
megtaláltam! – A vízfelszíne mintha egymillió mérföldre lenne, mégis
tudok lélegezni.
Amikor elérem a felszínt, egy úszómedence szélén találom
magamat. Kiugrók a vízből átázott, egyrészes arany dresszemben, és
meglátom Lilliant az ÁKI-ból. Bolyhos, aranyszínű retrieverkölyköt
tart a karján, és mosolyog.
– Tessék! – mondja. – A tiéd!
 Elveszem a ficánkoló kutyust, de az kiugrik a karomból, és elrohan
a napágyakhoz, ahol valaki egy mobilt az arca elé tartva fekszik.
– Max? – Félretolom a mobilt az útból. Nem Max van mögötte,
hanem Oliver.
– Mit nézel? – kérdezem.
Fölemeli a mobilt, de nem felel. Csak mosolyog. A kijelzőn Max
van, és hozzám beszél.
– Alice, megtaláltam! – mondja a kamerába. – Gyere ide!
– Hogy? – kérdezem elkeseredve. – Nem tudom, hogy kell
belemenni!
– Ne hülyéskedj – mondja. – Tudod te azt.
– De Max, nem bírok! – kiáltom. Ám ő csak rázza a fejét, és eltűnik
a képernyőről. Dühösen belevágom a mobilt a medencébe.
– Hát ez piszokság volt! – mondja Oliver, de amikor odafordulok,
hogy bocsánatot kérjek, látom, hogy a fiú pávává változott, és
pápaszemet visel.
 7

ÉS VEGÁN!

– MAI VITÁNKAT a szociálpszichológia egyik legnépszerűbb

témájával kezdjük – mondja éppen Mr. Levy. Alig figyelek oda,
mert jobban érdekel Max szempillája, ami olyan hosszú, hogy
habár egy sorral előttem és tőlem balra ül, látom, ahogy
kiszögellik az arcéléből. Ismerem azt a szempillát. Nem csak a
mai nap, és nem csak egy hét óta. Ismerem, amióta az eszemet
tudom.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy azok a szempillák is
ismernek engem. Amióta eljöttem az ÁKI-ból, farmerem
farzsebében a lopott igazolvánnyal, egyfolytában a pávákon
töprengtem. Az Álomtudományi Kutatóintézet egyértelműen
furcsa hely, tele furcsa emberekkel, és én valamikor hozzájuk
tartoztam. Olyan színes rémálmaim voltak kicsi koromban, hogy
szakértői segítséggel kellett rendet tenni közöttük. Mit árul ez el
a képzeletem határairól? Ki tudja, mire lehet képes az elmém?
Egyelőre nem tudom megmagyarázni, de valószínűleg láthattam
valahol egy képet Maxről, az agyam pedíg, elintézte a többit.
Mindez nemcsak kínos és szánalmas, de a szívem is belesajdul.
Borzalmas az a tudat, hogy mindvégig csak a képzeletem játszott
velem.
 – Mai vitánk témája a szerelem – mondja most Levy. Erre
már felnézek a táblára.
– Ám ezt az alapoknál kell kezdenünk – folytatja. – A
kötődésnél. Ki tudja megmondani, ki teremtette meg a kötődés
elméletét? Kevin?
– Izé. Freud? – motyogja alig hallhatóan Kevin MacIntire.
Nagy, melák gyerek, akinek még bele kell nőnie önmagába. Órák
közben néha rajtakapom, ahogy bambán bámul, de eddig még
annyit se hallottam tőle, hogy szia.
– MacIntire, te Freuddal válaszoltál szinte minden kérdésre,
amit feltettem az idén. Dicséretes állhatatosság, de azért az
olvasást se hanyagold el. Max, neked mid van számomra? –
Biztatóan fölszegte kissé az állát.
– John Bowlby – vágja rá Max. Egyenes háttal ül a székén,
Úgy, ahogy szokott, kizárólag a táblára, Levyre, vagy a füzetére
figyelve, amelybe alapos, tömör jegyzeteket ír. Én csak tudom,
mivel leginkább őt figyelem. Zabpehelyszínű pulóverének
könyékig felgyűrt ujja nem takarja el tökéletes csuklóját, ami
sima bőrű, erős, ugyanakkor kecses is egyszerre. Megigézve
bámulom. Milyen gyönyörű, és milyen különös, hogy naponta
hányszor láthatjuk ezt az érzékeny, titokzatos testrészt, mégis
ritkán veszünk tudomást róla.
– Bowlby! – mondja hangosan Levy, és a magasba emeli a
karját, mintha azt kiáltaná, halleluja! Ettől én is visszazökkenek
az osztályba. – Pontosan. Azok, akik Maxhez hasonlóan nem
hanyagolták el az olvasást, emlékezni fognak, hogy Bowlby
szerint a kisgyermekkori tapasztalatok mély hatással vannak
fejlődésünkre és viselkedésünkre. Ugye? Kötődéseinket pedig a
gyermek és a gondviselő kapcsolata, egyszerűbben fogalmazva a
szüleinkkel való viszonyunk határozza meg. Világos?
Bólogatok, és közben arra gondolok, mi történik, ha az
embernek alig van gondviselői kapcsolata. Ha az ember anyja
átköltözik a Föld másik oldalára, így a gyermek délutánjai főleg
azzal telnek, hogy tütübe öltözteti elhízott buldogját, és eljátssza,
hogy az Oprah-ba készít vele interjút.
– Meg tudja mondani valaki, miért létesítjük ezeket a korai
kapcsolatokat? Hogy mi a céljuk? – kérdezi Levy. Csönd.
– Túlélés – mondom, föl sem emelve a kezemet.
Max fészkelődik, de nem néz hátra. Levy kellemesen meg
van lepve. – Pontosan, Alice – mondja. – Kifejtenéd bővebben?
– Oké – mondom meglepően magabiztosan. – Szóval
nyilvánvaló, nem? Amikor megszületünk, kicsik vagyunk és
magatehetetlenek, úgyhogy szükségünk van valakire, aki
mindent megcsinál helyettünk. A kötődés egy másik személyhez
biztosítja, hogy mindig lesz a közelünkben valaki, aki képes
minderre. Aki gondoskodik róla, hogy életben maradjunk.
Levy bólint. – De, bár a korai kötődés alapja a túlélés, nem ez
az egyetlen pozitív hozadék. A kötődéselmélet feltételezi, hogy a
gyermek, akinek támogató és fogékony gondviselője van,
nagyobb biztonságban fogja érezni magát. Tudja, hogy a
gondviselője megbízható, és ez adja az alapot a világ
felfedezéséhez.
Levy visszafordul a táblához, és elkezdi felírni a kötődés
szakaszait. Ez lesz az a kérdés, amin el fogok hasalni a vizsgán,
mert ebben a pillanatban kikapcsolok. Alap a világ felfedezéséhez.
Forgatom az agyamban a mondatot. Mire betöltöttem a hetet, a
mama már elment, és a papa persze ott volt… csak, szóval, nem
mindig volt ott.
Hirtelen felpillantok, és észreveszem, hogy Max ugráló
ujjaimat bámulja. Észre sem vettem, hogy dobolok. Ösztönösen
ellazítom a kezemet az asztalon. Max kérdőn néz rám, majd
ismét előre fordul. Egész testem bizsereg a kínos zavartól, és az
élménytől, hogy Max engem figyelt.
– Mi van a többi kötődéssel? – kérdezi Leilani Mimoun. –
Például a felnőttek között?
– Nocsak, Miss Mimoun – ugratja Levy. – Ennyire sürgős
megbeszélnie azt a gyönyörű és tragikus dolgot, amit
szerelemnek hívunk? – Felül az asztala szélére, és kezét a szívére
szorítja.
Leilani elpirul, leveszi a szemüvegét, és vadul dörgölni kezdi
a lencséket. Totál bele van zúgva Levybe. Elsőnek érkezik az
órára és utolsónak távozik, sohasem felejti el megírni a házi
feladatot, és a szemüvegét tisztogatja minden alkalommal, ha
Levy kérdez tőle valamit.
– Arra legközelebb térünk rá – folytatja Levy. – Sok elmélet
létezik. Egyesek úgy gondolják, hogy a szerelemnek két
kategóriája van: a szenvedélyes és a könyörületes. A
szenvedélyes az első, amely csak néhány évig tart; ezt követi a
könyörületes, amely erősebb és tartósabb. Mások azt
bizonygatták, hogy a szerelemnek három fő alkotórésze van, a
meghittség, a szenvedély és az elkötelezettség, és ennek a három
elemnek a kombinációi alkotják a szerelem típusait. –
Háromszöget rajzol a táblára, és szavakat ír köré.
Romantikus szerelem = szenvedély + meghittség
 Tetszés = meghittség
Üres szerelem = csak elköteleződés
– Milyen szomorú – csúszik ki a számon, mielőtt féket
vethetnék a nyelvemre. – Üres szerelem. – Akaratlanul Maxre
kell pillantanom. Ha ránézek, fel sem tudom fogni, hogyan
lehetséges valami olyasmi, mint az üres szerelem.
– Ez marhaság – szólal meg Max. Amikor Levy ránéz, és
felvonja a szemöldökét, részletesebben is kifejti: – Minek
bajlódnánk egy annyira önkényes dolog magyarázatával, mint a
szerelem? A legkevésbé meghatározható dolog a világon.
– El ne mondd Celeste-nek! – kiáltja valaki a terem végéből.
Mindenki vihog. Mindenki, engem kivéve. Én csak elkenődök.
Szóval Max és Celeste nem szimplán együtt vannak. Úgy vannak
együtt. Ők a tökéletes pár, akikről mindenki tud, és mindenki
örül nekik. Maxről és rólam esélytelen, hogy valaha is így
beszéljenek, fel sem merülne.
– Ilyen az emberi természet – elmélkedik Levy, elengedve a
füle mellett a megjegyzést. – Meg akarjuk határozni azt is, amit
nem értünk. Majd ezzel a kérdéssel is foglalkozunk. Ugye,
milyen király a szociálpszichológia?
Dünnyögünk, és a szemünket forgatjuk. Kicsengetnek.
– Ó, el ne felejtsem! – kiáltja Levy, amikor mindenki
pakolászni kezd. – Hoztam nektek, szorgos ifjú tudósoknak,
valami finomat. Tudom, hogy most azt gondoljátok: lángelme és
séf? A válasz igen. Marjatok el egyet kifelé menet!
– Elővarázsol egy kis műanyag dobozt, majd kinyitja –
elképesztően tökéletesnek látszó csokimorzsás sütik sorakoznak
benne. – És vegán! – teszi hozzá.
 Miután hallottam Celeste nevét, gyakorlatilag elment az
étvágyam, de mivel sose találkoztam még olyan
aprósüteménnyel, ami ne tetszett volna, én vagyok az első, aki
vesz belőle.
Olyan pufók és puha, hogy összefut a számban a nyál. Éppen
bele akarok harapni, amikor valaki váratlanul megragadja a
karomat, elrántja a kezemet a számtól, és kitép a süti okozta
eufóriából.
– Nehogy megedd! – kiáltja Max már-már haragosan. Úgy
dobja a szemétbe a sütit, mintha az meggyulladt volna. Napok
óta, sőt… sőt, talán még sose láttam ilyen elevennek. Max
tekintete visszaugrik rám, és úgy kerekedik el a szeme, mintha
maga sem hinné, mit csinált. Nyelek egyet. Mindketten
belenézünk a szemetesbe. Hallom, ahogy Max zihál.
– Szegény süti. – Ennyit tudok mondani, és komolyan is
gondolom, mert olyan bánatosnak látszik ott a kukában egyes-
egyedül. Meg hát ki is kell töltenem valamivel a csendet.
– Mandulaliszttel készül – szólal meg Max nagy sokára.
Normálisra csökkenti a hangerőt, és mereven bámulja a
szemetest. – Tavaly is ilyet hozott. – Újabb szünetet tart, mielőtt
halkan megkérdezné: – Jól vagy?
– Ja – nyögöm ki. Továbbra se merek a szemébe nézni.
– Kösz.
– Ne szólj róla – mondja, és beletúr a hajába, majd pedig
megköszörüli a torkát, és úgy vonul ki az osztályból, mintha a
távozás a tetthelyről eltörölhetné a bűnt.
– Hát ez piszokság volt! – mondja Leilani Mimoun, ahogy
odajön mellém. – Ennyire rühellitek egymást?
 Nem bírok válaszolni, mert messzi-messzi járok, valahol
Bangkokban, egy utcai árus kézikocsijánál.
Maxnek eszébe jutott, hogy allergiás vagyok a diófélékre.
Mert emlékszik mindenre.
Mert ott volt.
Mert mégiscsak ő az én álmom.
 8

AZ EVEZÉS A SPORT, A EVEZŐS A CSÓNAK

MIKÖZBEN ÉN próbáltam összeilleszteni a kirakós darabkáit az

utóbbi két hétben, ő mindvégig ott volt. Az én Maxem.
Csakugyan ő. Ott volt egész idő alatt, minden szorongásom és
kételyem ellenére, a szó szoros értelmében egy karnyújtásnyira.
Egy asztallal előttem, balra. Olyan, mintha ködben mennék
végig a folyosón, és közben próbálom felfogni, hogy ez mit is
jelent pontosan. Ekkor észreveszem Oliver fürtjeit a fizika szárny
egyik ajtajában, és megállok, hogy belessek.
– Jeremiah – mondja hevesen egy World of Warcraftos pólót
viselő, pufók srácnak –, nem tudom másként elmagyarázni. A
dinoszauruszok létezése semmilyen téren sem bizonyítja, hogy
valaha éltek sárkányok.
– Én csak annyit kérek, ismerd el, hogy csak mert egyelőre
még nem találtunk csontokat, ez nem jelenti azt, hogy a
sárkányok kizárólag mitológiai teremtmények lennének! –
Jeremiah tördeli kétségtelenül izzadó kezét. – Mi mással
magyarázhatók a romániai kiégett romok, amiket a múlt héten
mutattam?
– Mutass egy szárnycsontot, akkor majd beszélhetünk –
pöcköli le Oliver. Ekkor veszi észre, hogy ott vagyok, és
elvigyorodik. – Sárkányok után a királylány!
 Rámosolygok. – Miattam ne hagyjátok abba. Izgisen hangzik.
– Már úgyis a végére jártunk – mondja Oliver. – Ez csak a
heti Trónok Harca fanklub. – Jeremiah-ra bök. Most látom, hogy
összesen ketten vannak a szobában. – Jeremiah, bemutatlak
Alice-nek. Kissé talán korai még kijelenteni, de nem kétlem,
hogy ő lesz az első feleségem.
Jeremiah keresztbe fonja a karját. – Ide nem veszünk fel
lányokat.
– Minden lányt felveszünk, Jeremiah – torkolja le Oliver. – A
baj csak az, hogy egy se akar belépni hozzánk.

***

– Pénteken buli lesz nálam – mondja Oliver, ahogy sétálunk

kétkerekű járgányainkhoz. – A szüleim elutaztak… már megint.
– És nem akartad meghívni Jeremiah-t? – kérdezem mímelt
hitetlenkedéssel. – Pedig olyan barátságosnak látszik!
– Ó, én meghívtam Jeremiah-t – feleli Oliver. – Mindenkit
szívesen látok a bulijaimon. Nem vagyok vevő a középiskolai
elefántcsonttorony nevű baromságra. Nem úgy, mint egyesek.
Maxre sandít, aki Frank mellett toporog, és egyszerre látszik
félszegnek és bosszúsnak. Felgyorsul a szívverésem, mert
először nézhetek rá úgy, hogy tudom, minden igaz volt. Minden.
Ám ahogy találkozik a tekintetünk, azonnal lesütöm a
szememet.
– Wolfe – mondja Olivér. Előhúzza a távnyitót, és kioldja a
Segwayt. A nyitó úgy csipog, mintha egy Porschéhoz tartozna.
Oliver vagy nem érzékelt a feszültséget, vagy csak udvarias.
Nála talán az utóbbi a hihetőbb. – Épp most. Aliecenek, hogy
buli lesz nálam, és mivel nem vagyok előkelősködő, még a
magadfajták is jöhetnek.
– Köszönöm a nagylelkűségedet – mondja Max
Olivér nem vesz tudomást róla. – Szóval jössz. Alice?
Pénteken lesz. Gyere korán, ha akarsz, hogy legyen egy kis
időnk kettesben. – Végigméri Maxet, majd elkarikázik.
– Miért van ez mindig veled? – kérdezi sötéten Max
– Talán én vagyok mindig vele – mondom. Max arca még
jobban elsötétül, aztán a lábát szemléli egy darabig. Amikor
visszanéz rám, a tekintete gyanakvó, de az arca kedves.
– Na, szóval – mondja. – Beszélhetnénk?

***

Jóformán azt sem tudtam, mi az az evezés, amíg ide nem

kerültem Bostonba, ahol mindenki ezt csinálja. Legalábbis a
Charles-folyón mindenütt eveznek, és mivel a Charles-folyó
átkígyózik a városon, elválasztva Bostont Cambridge-tól,
mindenhol partra húzott evezősökbe ütközünk. A sport
egyszerre látszik unalmasnak és gyönyörűnek. Úgy képzelem,
azoknak lehet unalmas, akik húzzák a lapátot, mindannyian
egyszerre, mint az izmos kiskacsák. Gyönyörű nekünk, akik
nézhetjük, amint elsiklanak, tökéletes összhangban dolgozva.
– Milyen szép evezés – mondom egy emberre, aki elúz
mellettünk a folyón egy fényes, karamellszínű ladikban.
Szívesen belelógatnám a lábamat a vízbe, de ahhoz kissé túl
zavarosnak látszik – így beérem aszal, hogy egy bottal
piszkáljam a leveleket.
 – Az egy skiff – mondja Max.
– Egy mi?
– Az evezés a sport, az evezős a csónak. Ha egy személy ül
benne, a neve szkiff, vagy egypárevezős, mert az evező két
evezőlapátot használ. – Rám néz, majd az arcomon levő kifejezés
láttán még hozzáteszi: – Tudom, nevetséges.
– Egyáltalán honnan tudod? – kérdezem.
– Mittomén. – Vállat von. – Csak tudom.
Kiemelek a botommal egy darab szemetet, és leteszem a
pallóra. – Mit gondolsz, vannak itt holttestek? – kérdezem.
Megvan az a szokásom, hogy ha valamilyen félreeső helyre
kerülök, mindig azon rágódom, hogy megfelelő lenne-e vajon
hullák eltüntetésére? Ott az a rengeteg megoldatlan gyilkosság,
de hova kerülnek a holtak?
Maxból kirobban a nevetés. Először hallom nevetni a
valóságban. Almaimban folyton nevet. – Csoda egy bogár vagy!
– közli velem, és hátradől a pallón.
– Ja, ja – nyugtázom. – Nem először hallom. – Igazándiból
azt akarom mondani: mién kerüljük a témát? A kezemre
támaszkodva félig elfordulok, hogy ránézhessek. – Na? –
Legjobb igyekezetem szerint próbálok flegmának és lezsernek
mutatkozni, de minden erőfeszítésem ellenére fülig érő szájjal
vigyorgok. Akkor se bírnék komoly maradni, ha akarnék.
Lefogadom, hogy ha most bekövetkezne egy váratlan
napfogyatkozás, az egész testem izzana a sötétben. Egyszerűen
nem hiszem el, hogy a fax igazi, és itt van, és csak pár ujjnyira
vagyunk egymástól!
 – Mit na? – kérdezi egy lapos pillantás kíséretében, teljes
nyugalommal. Most ugrat?
– Ne akard, hogy könyörögjek – mondom. – Épp eleget
vártam. – Ekkor jövök rá, hogy már egyáltalán nem izgulok. Ez
nem Max Wolfe, a labdarúgócsapat kapitánya, hivatalos
cukifalat. Ez csak Max, az, aki mindig is volt, és ezt valahol
mélyen tudtam is egész idő alatt. Most arra van szükségem,
hogy ő is kimondja.
Somolyog, és a kezével elárnyékolja a szemét, ahogy rám
néz. – Jól van, oké, emlékszem.
– Pontosan mire? – játszom meg a bambát.
– Emlékszem az álmokra, Alice! – bosszankodik, bár közben
úgy mosolyog, mintha nem tehetne mást. – Most boldog vagy?
Boldog vagyok. Őrülten boldog vagyok, ám ezt egyelőre
titkolnom kell. – Kifejtené ezt bővebben, Mr. Wolfe? – mondom a
legjobb Levy-hangomon.
– Jó. – Kibújik a pulóveréből, és a feje alá gyűri, hogy
elfekhessen a pallón. Elég egy pillantást vetnem a hasára, és
körülbelül egy percre ki is megy a fejemből, miről is volt szó. –
Abban a pillanatban eszembe jutottál, ahogy megláttalak –
folytatja. – Kicsi koromban kezdtél feltünedezni az álmaimban.
Akkor más voltál. Vicces bilifrizurád volt, és Jerry minden
lépésedet követte. – Szájának sarka megrándul, amitől az enyém
a fülemig szalad.
– A frizura az egyedülálló papám sara – mondom szeretettel.
– Sehogy se jött rá, hogy kéne befonni a hajamat, így hát tőből
levágta.
 – Nem érdekelt a fazon – mondja csukott szemmel Max. –
Azt gondoltam, hogy te vagy a legszuperebb. Most is azt
gondolom.
Mélyen az emlékezetembe vésem ezeket a szavakat. Az
arcom átforrósodik. Eldőlök mellette, a hátizsákomra hajtva a
fejemet. – Én azt gondoltam, hogy oké vagy – mondom. –
Igazság szerint csak arra használtalak, hogy közel kerülhessek
Horatióhoz.
– Nyugodjék békében – feleli Max. – A legjobb dobozteknős
volt a Mason-Dixon-vonal innenső felén.
Csendben fekszünk egy darabig, süttetjük az arcunkat a
nappal. Ha ez álom lenne, hasra dobnám magam, és sűrű barna
hajának tincseit pödörgetném az ujjaimmal, vagy játékosan
pöckölgetném a fülcimpáját. Amikor álmodunk, mindig
megérintjük egymást. Csakhogy ez nem álom. Vajon neki is úgy
hiányzik, mint nekem? Az idő, amikor nem volt köztünk ez a
távolság?
A szemem sarkából figyelem a folyón utazó hulladékot –
elsőnek egy újság jön, utána érdekes módon egy sportzokni,
nyomában egy citromzöld melltartóval. De ami azt követi, az
tényleg fura: egy gumikacsa. Éppen mutatni akarom Maxnek, de
mire újra ránézek, a kacsa már olyan messze jár, hogy jobban
emlékeztet gyümölcsleves dobozra.
Így helyette inkább az ÁKI-ról, a pávákról és dr. Petermann
biciklis szereléséről mesélek neki. Tudom, hogy összevissza
karattyolok, de nem bírom abbahagyni. Vele lenni, tudni, hogy
csak azért hever itt, hogy engem hallgasson, teljesen vérpezsdítő.
Az idők végezetéig tudnám jártatni a számat. Csakhogy
fontosabb dolgokat kellene megbeszélni… például azt, hogy
miért történik velünk mindez. – Hallottál valaha róla? –
kérdezem reménykedve. – Az Álomtudományi Kutatóintézetről?
Max egy szót sem szól, úgyhogy odanézek rá. Engem bámul.
Kissé nyitva van a szája.
– Komolyan beszélsz? – kérdezi.
– Mármint melyik részre gondolsz? – kérdezem őszinte
zavarban. – A pávákra?
– Te is jártál az ÁKI-ba. – Úgy mondja, mint aki most
szoktatja magát a gondolathoz. Mintha nem hinne a fülének.
– De hát épp most mondtam… – kezdeném. – Várjunk csak.
Is?
Max ismét felnéz az égre, és a fejét rázza. – Ez egyre
bizarrabb.
– Te is jártál az ÁKI-ba! – Majdnem visítok. Ez még annál is
jobb, mint reméltem. Ha Max és én egymásról álmodunk, és
mindketten ugyanoda jártunk, hogy megfigyelhessék az
álmainkat, akkor az ÁKI-nak tudnia kell a válaszokat a
kérdéseinkre!
– Igen – erősíti meg. – Elég ronda rémálmaim voltak
kölyökkoromban, és anya hallott a gyerekorvostól az ÁKI-ról.
De én nem tettem el a képeslapokat. Ellentétben egyes
ismerőseimmel… – Kinyitja az egyik szemét, és somolyog.
– A nagyanyám tette el őket! – Meg akarom lökni, de ő
elkapja a kezemet, mielőtt megérinthetném a vállát, és tartja egy
darabig. Nyelek egyet, és a szívem repesni kezd az élménytől,
hogy ő az, aki különös módon egyszerre meleg és hűvös kezével
fogja a kezemet, mielőtt gyengéden visszaengedné a pallóra.
 – Honnan tudtad, hogy ezt fogom tenni? – kérdezem.
– Ugyan már, ne becsülj le ennyire – mondja. – Te mindig
ütsz, ha ugratlak. Ennyi év alatt az ember megtanul védekezni. –
Bár megtehetném, hogy észrevétlenül a folyóba mártsam a
fejemet, mert máshogy nem tudom megakadályozni az
elpirulást.
Neszt hallunk a hátunk mögött, és látjuk, hogy néhány
evezős már megérkezett a délutáni edzésre. Max felszisszen.
– Ez azt jelenti, hogy máris elkéstem a fociról. – Felugrik. –
Okosabb lenne indulnom.
– Várj! – mondom. – Találkozhatunk utána itt? Arra
gondoltam, hogy eljöhetnél velem az ÁKI-ba.
– Azt hittem, már voltál ott. – Zavartnak tűnik. A vállára
kanyarítja a hátizsákot.
– Voltam is, és visszamegyek. – Felállok, majd lesöpröm a
fenekemről az avart. – Ma este.
– Nem azt mondtad, hogy Petermann látni sem akart? –
kérdezi figyelmeztetően.
– De igen… – Habozok, és a levelet tanulmányozom, amelyet
tépkedek. – Ő nem tudja, hogy odamegyek.
Max oldalra hajtja a fejét. – Mit műveltél, Alice?
– Miért feltételezed, hogy műveltem valamit? – kérdezem.
A fejét csóválja. – Borzasztó, mennyire nem veszed
tudomásul a nemleges választ. Pontosan hogy akarsz bejutni?
– És ha elloptam egy belépőkártyát? – Ártatlan arccal tartom
fel a két tenyeremet.
Ő csak sóhajt.
 – Ugyan már – nógatom. – Hadd ne menjek egyedül. Téged
is érint.
Max megfordul, és elindul az edzésre. – Majd gondolkozom
rajta! – kiált vissza.
– Jó! – kiáltok utána. – De ha nem jössz, ki akadályozza meg,
hogy bajba keveredjek?
Max megfordul, és hátrálva megy tovább. – Fontolóra
vehetnéd a lehetőséget, hogy nem keveredsz bajba. – Mosolyog.
Olyan, mint egy szívtipró a nyolcvanas évek valamelyik gimis
filmjéből.
– Miért venném fontolóra? – ordítok utána, de ő már eltűnt a
csónakház mögött, én pedig itt vigyorgok, hetek óta először,
ébren és boldogan.
 9

KERESSÜK MAGUNKAT

– AZ ÉLETEM gyakorlatilag romokban hever a sarokban, egy

pár piszkos zoknival a tetején – mondja Sophie, amikor felveszi a
telefont.
– Te már nem is köszönsz? – érdeklődöm.
– Ritkán – feleli. – Egyébként elhasaltam spanyol teszten, és
Zeke Davis egyértelműen Marla Martinellivel jár. Nem látok más
lehetőséget azon kívül, hogy elköltözöm Izlandra. Vagy
Grönlandra. Állj, melyik a zöld a kettő közül? És miért suttogsz?
– Azért – sziszegem az állam és a vállam közé ékelt mobilba,
miközben leláncolom a biciklimet, mert ma este beszökök az
ÁKI-ba, valószínűleg egy szál magamban, úgyhogy ha
letartóztatnak vagy meggyilkolnak, neked kell közölnöd a
papával, hogy mi történt.
– Ilyen rosszul vagy eleresztve barát ügyileg?
– Eddig még senkivel sem értem el a betöréses lopás szintjét
– mondom. Illetve Oliver tutira benne lenne, de vele most
kezdünk csak igazán összebarátkozni. Nincs értelme elrontanom
azzal, hogy meggyőzöm a hibbantságomról.
– Alice, nagyon sokáig voltam a legjobb barátnőd, így
tudom, hogy a meggyőzésedre jelenleg semmi esély, de egészen
biztos, hogy meg akarod csinálni ezt?
 – Meg kell, Soph. Petermann rejteget valamit, és ki kell
nyomoznom, hogy mi az. Főleg most, hogy már tudom, Max is
emlékszik. – A távolban még csupán sejlik az ÁKI épülete –
vaksötét, csak a körfalon hunyorognak a riasztók vörös fényei.
Olyan, mint egy idegen űrhajó, mármint ha az idegenek
századfordulós építészek lettek volna. Vagy egy óriási R2-D2 a
Csillagok háborújából. Valamivel szorosabbra cipzárazom csuklyás
dzsekimet.
– Még mindig nem bírom elhinni, hogy nem ment oda veled!
– mondja Sophie. – Továbbá hogy… tudod. Hogy igazi. Még
mindig el vagyok ájulva a ténytől, ha nem haragszol.
– Nem mondta, hogy biztosan nem jön – védekezem.
– Csak azt sem mondta, hogy jön. Mellesleg nem teljesen
olyan, mint álmaim pasija, habár az utóbbi időben álmaim pasija
sem teljesen olyan, mint eddig… – Max színváltó szemére
gondolok, és az arcára, amelyet egy mobil kijelzője választott el
tőlem.
– Megfájdul tőled a fejem – közli Sophie. – Ha veled
beszélek, utána időnként elveszítem minden realitásérzékemet.
– Próbáld meg a helyembe képzelni magadat – tanácsolom.
Megérkezek az ÁKI kétszárnyú bejáratához, előhúzom Lillian
belépőkártyáját, és lehúzom a kilincs mellé szerelt dobozon. Túl
könnyen megy, tisztára Bond-lánynak érzem magamat.
Csakhogy semmi sem történik.
– Ez valami vicc? – mondom.
– Mi van? – kérdezi Sophie.
– Loptam egy belépőkártyát a recepciós lánytól, aki hétfőn
volt itt, de nem működik. Nyilván már hatástalanította!
 – Újra és újra lehúzom a kártyát. Semmi, semmi, semmi!
– Próbáld fordítva – javasolja egy másik hang. Max áll
mögöttem. – A rossz oldalát húzod le.
– Majd hívlak, Soph – ígérem, és kikapcsolok.

***

– Mondd, mit is keresünk tulajdonképpen? – kérdezi Max.

Felmentünk a recepció mögötti kettős lépcsőn, és a kutatási
osztályt nézzük át, azt is megkockáztatva, hogy felkapcsolunk
egy lámpát. Én a fiókokban turkálok, hátha találok egy cédulára
feljegyzett belépőkódot, Max pedig a zöldre festett, vas
kartotékszekrények óriási falát fésüli át.
– Magunkat – világosítom fel. – Keressük magunkat!
– De hiszen itt vagyunk! – Értetlenül felhúzza a szemöldökét.
Kuncogok. Annyira szó szerint vesz mindent. Itt vagyunk. Eljött
ma este. Hihetetlen érzés.
– Tudod, hogy értem – mondom. – Az aktáinkat. A
nevünket, az időpontokat, hogy mikor jártunk az ÁKI-ba,
ilyesmit.
Max kihúz egy fiókot, amiből papírok záporoznak a földre. –
Nem a legszervezettebb intézmény – állapítja meg kritikusan.
Felszedi a papírokat, és gyorsan átfutja őket, mielőtt
visszakerülnének a szekrénybe.
– Amitől még biztosabbra veszem, hogy Petermann hazudott
a számítógépes frissítésről. Miért ruháznának be ilyesmire,
amikor még az aktáik rendberakásával sem fárasztják magukat?
– Maxre nézek, hogy mit szól erre. Éppen a papírokat rakosgatja,
amelyeket olvasott.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezem.
– Rendszerezek! – Összevonja a szemöldökét, aktákat szed ki
a fiókból, és más sorrendbe állítja őket a kartotékszekrény
tetején. – Ezek a dossziék össze vannak keverve. Nem tehetem
vissza az F betűseket ugyanoda, amíg az E-sek és a G-sek sem ott
vannak, ahol kellene!
– Dehogynem – tiltakozom. – És jó is lesz ugyanúgy
csinálnod, különben Petermann észreveszi, hogy itt jártunk.
Max rám néz, és sóhajt egyet. – Na jó. – Durcásan visszagyűri
az aktákat, majd kihúz egy újabb fiókot, amelyből ismét
kirepülnek a papírok, ám ezúttal különös módon nem
szállingóznak le a padlóra. Inkább mintha a mennyezet felé
röppennének, mint a kalitkából frissen kiengedett galambok,
mielőtt lassan visszaereszkednek a földre.
Max kis híján ugrik egyet. – Láttad ezt? – kérdezi.
– Izé, igen… – makogom. A torkom némileg kiszáradt. Max
gyanakodva sandít a kartotékszekrényekre, és kihúz még egy
fiókot. Ismét megtörténik. Mintha egy láthatatlan személy
dobálná kifelé a papírokat a szekrényből. Figyelem Maxet, ahogy
beles a szekrénybe, és tudom, hogy ugyanarra gondolunk.
Megpróbálkozik egy harmadik fiókkal is, ám most semmi sem
történik. Nem látunk hulló papírokat forgató szélörvényt, csak
egy rendetlen fiókot.
– Felfoghatatlan – mondja Max.
Kicsit megborzongok. – Szerintem is.
 – Nem, Alice! – ismételi, mintha elsőre nem értettem volna. –
Számomra ez felfoghatatlan! A papírok maguktól {elszállnak a
plafonig. Tudni akarom, miért.
Vállat vonok. – Ez a hely nem százas.
De ő csak áll, és az arcán lévő bizalmatlanságot felváltja egy
hitetlenkedő vigyor.
– Mi van? – kérdezem.
A fejét rázza. – Szerintem nem a helytől van, hanem tőled –
mondja.
– Tőlem? Kizárt. – Nevetve megyek oda a szétszórt
papírokhoz.
Max egy másodpercig töpreng. – Akkor talán tőlünk. –
Tekintetünk találkozik, és egy pillanatra összekapcsolódik. Haját
kissé kócosra fújta a fiókból előtörő széllökés. Olyan bolyhos lett,
akár egy kiscsibe, és én csak arra tudok gondolni, hogy rajta még
a tökéletlenség is tökéletes. Kinyújtom a kezemet, és a helyére
simítom a középső tincset. Hirtelen minden porcikámmal érezni
kezdem a lélegzését, mellkasának hullámzását, de aztán eszembe
jut, hogyan hullott Celeste haja Max arcába, amikor a lány
csókolgatta az iskolai padon, és leállítom magamat.
– Ez eltarthat egy darabig – mondom. Köhécselek, majd
letérdelek a papírokkal borított padlóra. – Miért nem nézel körül
a többi szobában, miközben megpróbálok itt rendet tenni?
– Biztos? – kérdezi. Mellém térdel, és ő is elkezdi
felszedegetni a dokumentumokat. Véletlenül ugyanazt a köteget
ragadjuk meg mindketten, és amikor felnézek rá, olyan közel
van hozzám, hogy érzem az illatát. Szeretném a pulóverére
hajtani az arcomat.
 – Biztos – mondom.
Válaszul bólint, majd feltápászkodik, és átsiet a szomszédba.
Családi név szerint rakom tornyokba az aktákat, amikor
meghallom, hogy visszafojtott hangon kiáltja a nevemet. A
körteremben áll, a régi csillagvizsgáló kupolája alatt. A távcső
nyílását eltávolították és beüvegezték, így látni lehet a
csillagokat a magasban.
– Hű! – mondom a sziporkázó ég alatt. – Ez pont olyan,
mint…
– A Met – fejezi be helyettem. Nézzük egymást. Szinte
hallom a háttérből a vonósokat, és hirtelen szeretnék Oreót enni.
– Jól néztél ki azon az estén – mondja lassan, kissé megnyomva a
jól szót. Bár a szavai a hetedik mennyországba repítenek, azért
még forgatom a szememet.
– Sose tudtad fogadni a bókokat – jegyzi meg, és igyekszik
nem mosolyogni.
– Tudom. – Ennyit bírok kinyögni, mert igazat beszél.
Zsebre dugja a kezét. – Voltam ott egyszer. A Metben.
Vonattal mentünk le Bostonból a családdal. Addig cikiztem a
nővéremet, hogy úgysem mer megérinteni egy Rothko-képet,
amíg végül megtette. – Felnevet. – Mondanom sem kell, hogy
nem volt hosszú múzeumlátogatás.
Van nővére! Kinyitom a számat, hogy rákérdezzek – nővér
egyetlen álmunkban sem szerepelt –, ám dr. Petermann hangja a
torkomon akasztja a szót. A mennyezetvilágítás bekapcsol.
– Mi ez? – kérdezi Petermann. Elképesztően apró fehér
sortban, hajpánttal, vállán vitorlavászon sportszatyorral áll az
ajtóban.
 – Dr. Petermann! – habogom. – Mit keres itt?
– Szerdánként fallabdázok, és ahogy mentem haza,
megláttam a fényt – világosít fel. – Most pedig hívom a
biztonságiakat! – Csodamód sikerül elővarázsolnia egy mobilt
icipici sortjából.
– Csak tessék – biztatom. – De csak az idejét vesztegeti, mert
úgyis visszajövök. – Érzem, ahogy az idegeim borzolódnak, és az
arcom forrósodik. Ezt nem veheti el tőlem. Nem, amikor ilyen
közel járunk a célhoz.
– Nem tetszik ez a hangnem, Alice – mondja Petermann.
– Nem érdekel! – Igyekszek visszavenni a hangerőből, de
nem nagyon sikerül. Mindig ez történik velem, ha úgy érzem,
hogy sarokba szorítottak. Rögtön ejtem az úri modort.
– Úgysem adom fel! Akkor sem, ha le kell táboroznom az
épület előtt, vagy porrá kell égetnem az egész intézetet! – Ezt
persze nem gondolom komolyan, csak néha elragadtatom
magamat, és a szavak előbb kint vannak a számon, mielőtt
felfoghatnám, hogy mit is jelentenek.
– Állj! – Max közbevág. – Senki sem gyújt fel semmit!
– A magad nevében beszélj! – torkolom le.
Elengedi a füle mellett. – Dr. Petermann, kérem, bocsásson
meg Alice-nek. Időnként túlságosan feltüzeli magát. A nevem
Max Wolfe. – Odamegy a doktorhoz, és kezet nyújt, amit
Petermann kelletlenül megráz. – Nem tudom, emlékszik-e rám,
de körülbelül tíz éve voltam az ÁKI páciense, ugyanakkor,
amikor Alice. Megígérhetem, hogy nem akarjuk komplikálni a
dolgokat, csak válaszokat keresünk arra, hogy mi történt velünk,
és miért álmodunk úgy, ahogy tesszük – egymásról. – Nem
tudom, hogyan csinálja ezt. Főleg ilyen magabiztosan és
elragadóan. Nem lehet nemet mondani neki.
Petermann elképed. – Ti egymásról álmodtok? – A világ
legmézesebb nyelvű embere sem tudná megédesíteni számára a
hírt, hogy két volt páciense a tudatalattiban ismeri egymást.
Lassan visszagyűri a mobilt a zsebébe, pillantása ide-oda röpköd
közöttünk. Az esze mintha másutt járna. – Az nagyon régen volt
– tűnődik. – Habár sejthettem volna. Gyertek… és üljetek le.
Mialatt követjük Petermannt az irodájába, odasúgom
Maxnek: – Naná, hogy veled szóba áll!
 10

A NORMÁLISAK SZÁMÁRA

– A CSAPATSPORT kiváló lehetőség az ismerkedésre –

magyarázza Petermann, amikor rákérdezek a trófeákra.
Irodájában egy egész falat kitölt a plafontól padlóig érő
könyvespolc, amelyen fele-fele arányban osztoznak a könyvek és
a díjak, olyanok, mint például azok az aranyozott figurácskák,
amelyek éppen elütnék a teniszlabdát, vagy beleugranának egy
láthatatlan úszómedencébe. – Képzelhetitek, mennyi pénz kell
egy ilyen intézmény fenntartásához. A kapcsolatok jót tesznek az
üzletnek. – Felvillantja jellegzetes bájvigyorát. Szinte várom,
hogy valamelyik foga szikrát vessen, mint egy
fogkrémreklámban. Ding!
Asztala mögött egy agy óriásira nagyított képe lóg.
Petermann helyet foglal előtte, és felpolcolja az asztalra fehér
tornacipős lábát. Szóra nyitja a száját, de olaszul jön ki rajta a
beszéd.
– Idióta!
– Csak nem azt mondta rám, hogy idióta vagyok? –
kérdezem.
Petermann a fejét rázza. – Ő Sergio. – Egy tágas kalitkára
mutat a szoba túlsó sarkában, az ajtó mellett, amelyben két
óriási, kék papagáj ül egymás mellett, és szúrósan bámulnak
ránk.
– A bal oldali pedig Brunilda. Hát nem gyönyörűek? –
kérdezi Petermann. – Kizárólag olaszul beszélnek, amit az utolsó
lakótársuktól, egy fogszabályozó-szakorvostól tanultak a North
Enden. Igyekszem én is tanulni, de tudjátok, hogy van ez,
sosincs elég idő. – Tragikusan sóhajt. Nem tudjuk, hogy ez
mennyire igaz. Egyszer sem láttam más pácienseket az
épületben.
– Quest’uomo non è uno scienziato. Lui è un pagliaccio! – rikoltja
az egyik madár, és abból a kevés olaszból, amit felszedtem azon
a nyáron, amit a papával Rómában töltöttünk egy neurológiai
konferencián, megértem, hogy a papagáj most pojácázta le
Petermannt.
– Páratlan! – mondja Petermann, és gyöngéden néz a
madarakra, mielőtt ismét nekünk szentelné figyelmét. – Hát,
akkor meséljetek az álmokról! Milyen gyakoriak? Vannak
jellegzetes minták? Vannak visszatérő helyek és témák? Vagy
egyediek és megismételhetetlenek?
– Álmaim egyetlen állandója Alice – feleli Max. Elpirulok.
Mostanra hozzá kellett volna szoknom, hogy kimondja a
nevemet, de még nem sikerült. – Már egész kis koromban is
mindig ott volt. Amikor kicsi voltam, ő is kicsi volt, és ahogy
nőttem, úgy növekedett ő is. De a valóságban sosem
találkoztunk, és senkinek sem meséltem róla… Úgy gondoltam,
lehet, hogy a többi srácnak is vannak képzeletbeli barátai, így
Alice nyilván az enyém. Mire tizenhat lettem, megmásztunk egy
vulkánt, megnyertük a Labdarúgó Világbajnokságot, építettünk
egy életnagyságú mézeskalács házat – emlékszel rá? – Rám néz,
kuncog. – Jerry folyton megette a kilincseket.
– Ki az a Jerry? – Petermann összevonja a szemöldökét. –
Nem emlékszem ilyen nevű páciensre.
Kinyitom a számat, de Max megelőz. – Alice buldogja – feleli
olyan lelkesen, mintha egy régi barátjáról lenne szó. – Szuper! Jó,
vannak gondok a viselkedésével, de lenyugszik, ha
megvakargatják az álla alatt. Szeret játszani, főleg azt, ha
eldobunk neki valamit, amit visszahozhat.
– Álmodban – motyogom. Nem emlékszem, hogy Jerry
utoljára mikor volt hajlandó visszahozni egy teniszlabdát.
– Benne van az álmaink felében. Szerinted nem? – Max ismét
rám néz.
Egy pillanatig váratom a válasszal, annyira lefoglal, hogy őt
bámuljam. Boldog vagyok, mert úgy tűnik ugyanúgy élvezte a
közös időnket, mint én, és habár kapcsolatunk elég döcögősen
indult be a való életben, Max öröme egyértelműen azt jelenti,
hogy az álmok ugyanolyan sokat jelentettek neki is, mint nekem.
– Igaz – bólintok. – Szinte minden éjszaka álmodom, és
hetente körülbelül háromszor Maxről. Igen, gyakran nagyon
egzotikusak az álmok – rózsaszín elefántok hátán utazunk a
dzsungelben, víz alatti városokat fedezünk fel –, de lehetnek
teljesen normálisak is, például amikor egy múzeumban
vagyunk, vagy isteni finom fagylaltot eszünk. Az egyik kedvenc
álmomban egy esős, macskaköves utcán voltunk. Csak sétálunk
egy nagy esernyő alatt.
– Piros esernyő, ami egyidejűleg melegítőlámpa is volt – teszi
hozzá Max. – Azt szeretem.
 – Döbbenetes! – Petermann felénk hajol, hüvelyk- és
mutatóujján egyensúlyozva nagy, bolyhos fejét. – Mi itt egyszerű
álomtérképezést végeztünk, amit egy rövid kognitív
magatartástudományi kezelés követett. Igen, mindketten
körülbelül ugyanabban az időben jártatok hozzánk, de a
pácienseket sose kezeljük együtt. Nincs rá magyarázat, hogy
honnan ismerhetitek egymást.
– Tehát nem tudja, miért történik ez? – kérdezem.
– Nem – rázza a fejét. – Ám ez nem jelenti azt, hogy nem
próbálom meg kideríteni. Nagy rejtély az agy, de biztos vagyok
benne, hogy megfejthetjük és kinyomozhatjuk, hol van a
rövidzárlat, hogy így fogalmazzak.
Petermann elmélete cseppet sem tetszik nekem. Max többet
jelent egy agyi rövidzárlatnál. Valahogyan bekerült a fejembe, és
kell lennie valami magyarázatnak.
– Lehet, hogy ez valami olyasmi, amire még nincsen válasza
a tudománynak? – kérdezem.
Petermann a fejét rázza. – A tudománynak mindenre van
magyarázata. Csak a helyes kérdéseket kell feltennünk.

***

– Ez a te autód? – kérdezem.
Max épp akkor állította le mellettem régi, türkizkék Volvóját,
amikor a hunyorgó macskaszemet próbáltam felerősíteni a
bringám hátuljára.
– Szentimentális értéke van. Hadd vigyelek haza, ilyen későn
már nem biztonságos.
 Hagyom, hogy kiszálljon. Úgy emeli meg Franket fél kézzel,
mintha nem lenne súlya, majd elhelyezi a csomagtartóban, én
pedig közben beugrok az anyósülésre. Szótlanul kanyarodunk ki
a Memorial Drive-ra. Tőlünk jobbra fut a folyó. Az autó meleg,
az ülések bársonyosak. Biztonságban érzem magamat ebben a
térben, itt, Max mellett.
– Az én kedvenc közös álmaimban csak vezetünk. Mindig
úton vagyunk. Időnként sivatagban, máskor erdei
szerpentineken, és ez mind maga a tökéletes csoda és izgalom.
Az álomban mindig tudom, hogy valami remek helyre
megyünk. De még ha nem is érnénk oda, az sem számítana, mert
mellettem vagy. – Rám pillant, amitől azt kívánom, hogy bár
most is abban az álomban lennénk, és sose ébrednénk fel belőle.
– Te is megálmodtad?
– Persze – mondom. – Nekem is az egyik kedvencem.
Ez után komolyan elbizonytalanodok abban, hogy álmodok-
e vagy sem, mert Max valami olyan váratlan dolgot tesz, hogy
tetőtől talpig libabőrös leszek.
Lassan a kezemért nyúl. Olyan lassan, hogy először nem is
veszem észre, de aztán váratlanul már két kéz van a térdemen –
az enyém és Maxé, összefonódva.
Úgy bámulom őket, mintha attól, hogy elfordítom a
tekintetemet, megszűnnének létezni. Miként lehetséges, hogy
bár csak a kezünk érinti egymást, a melegség felvándorol a
könyökömön át a mellkasomba is? Egészen addig le sem veszem
a kezünkről a tekintetemet, amíg meg nem állunk a házunk előtt,
ahol Max kénytelen elengedni, hogy leparkolhasson. Egy
darabig némán bámulunk magunk elé. A kocsi belsejében finom
sercegést lehet érezni, amit egyikünk sem ért. A bal kezemet
üresnek, hidegnek érzem.
Némi habozás után szembefordulok vele, és látom, hogy ő is
a kezét nézi. Furcsán, alulról néz fel rám, a tekintete óvatos.
Csak nem fog megcsókolni? Egy pillanatig találgatom,
mennyire lehet száraz a szám, aztán észbe kapok, hogy az
ajkamat harapdálom. Vajon tudja, hogy mire gondolok? Attól
félek, hogy még a végén elsüllyedek szégyenemben.
– Alice – mondja. Oldalra hajtja, és az üléstámlának dönti a
fejét, úgy figyel.
– Hm? – Csak ennyit tudok felelni, mert nem bízom benne,
hogy képes lennék mondatokat, sőt, jelen esetben akár csak
szavakat formálni. Igazából azt szeretném megkérdezni, hogy
mikor jön az a rész, amikor megcsókol.
– Nem hiszem, hogy képes vagyok erre – mondja végül Max.
Lekonyulok.
– Nem értem… – nyöszörgöm.
Az állkapcsát mozgatva keresi a szavakat. – Alice, te olyan
sok mindent nem tudsz rólam. Amink volt, amink van, az
fantasztikus, de csak az álmainkban létezik. Mi van azzal, amit
kihagytunk az ébrenlétben?
– Hát akkor meséld el – biztatom, és a térdére teszem a
kezemet. – Mindent hallani akarok, Max. Mindent, amit
kihagytam. Mindent, amit tudnom kell.
– Nem erre céloztam. – A fejét rázza, fészkelődik, majd ismét
előre néz. Jobb karját végigfekteti az ülésem támláján.
– Arra utaltam, hogy nagyon sokáig te voltál az egyetlen jó
az életemben. Te voltál az, akire minden áldott nap vártam.
 Felé hajlok. – Én meg rád.
– Nem, nem érted! – Kiélesedik a hangja. – Arra céloztam,
hogy nem volt egyebem az álmokon kívül. Olyan borzasztóan
szerettem volna, hogy igazi légy, aztán fokozatosan ez is egyre
nehezebb lett, főleg azokon az éjszakákon, amikor nem veled
álmodtam… Olyan volt, mintha függő lennék. Függője az
álmoknak, annak a világnak és neked. Egy napon felébredtem,
és egyszerűen tudtam, hogy le kell állnom. Az álmokat talán
nem állíthattam le – nem is akartam, de a valóságomat jobbá
tehettem. És jobbá is tettem. Keményebben dolgoztam az
iskolában. Többet sportoltam. Találkoztam… másokkal. –
Elfordítja a fejét, bennem pedig szép lassan kigöngyöli csápjait a
pánik.
– Celeste-re célzol – mondom olyan halkan, hogy az már
gyakorlatilag suttogás.
– Celeste-re célzok – ismeri el Max. Elhallgat, mintha azt
várná, hogy szóljak, de nem tudom, mit mondhatnék. Helyet
cseréltünk. Most Max fordul felém, esdekel, győzköd, hogy
értsem meg. Én csak bámulok magam elé, mert most nem bírok
mást nézni a hol zöld, hol piros lámpán kívül.
– Alice, te voltál álmaim lánya – gyónja Max. – Viszont
Celeste volt velem a valóságban. Ő látta a nehezét. Látott egy
csendes, bezárkózott kölyköt, és megnyitott. Megnyitott előttem
egy egész új világot. Bemutatott a barátainak, áthívott
magukhoz, hogy a családjával együtt nézzek filmeket esténként,
és kimozdított a hétvégeken. Így lettem valahogyan üzemképes
tizenéves. Nagyon sokkal tartozom neki ezért.
 – Valamennyivel nekem is tartozol érte – mondom
sértődötten. – És az, hogy csak a jót láttam, még nem jelenti azt,
hogy ne segítettelek volna át a rosszon.
– Tudom – feleli. – Csakhogy te nem voltál ott a bajban,
Celeste viszont igen.
Mivel pillanatnyilag szívesebben lógnék tök pucéran egy
kötélen az Empire State Building tetejéről, minthogy azt
hallgassam, mit mond Celeste-ről, kilököm a Volvo ajtaját, és a
házhoz indulok. Jerry veszettül kaparja bentről az ajtót, úgyhogy
kiengedem, de ő kikerül, és egyenesen Maxhez kocog, aki most
tette le a bringámat. Jerry megszimatolja a bokáját.
– Szia, Jer! – mondja Max. Lehajol, megpaskolja a kutyát,
mire Jerry egyenesen a cipőjére omlik. – Hiányoztál!
Utána felnéz rám, és ezt gyűlölöm, mert ha így néz rám,
mostantól mindig Celeste arcát kell látnom mellette.
– Sajnálom. – Felém indul, mintha meg akarna érinteni, de
leállítja magát. – Nem költözhetek vissza az álmaimba, Alice. Túl
keményen megdolgoztam a valóságért.
– Még akkor sem, ha az álmaid itt állnak az orrod előtt? –
kérdezem. A hangom megtörten cseng, hajszálnyira a sírástól.
Csak csóválja a fejét.
Szótlanul lehajolok, és csak vakargatom Jerry fejét, nehogy
Max meglássa a szememben összegyűlt könnyeket. Ilyen érzés
lehet a szakítás. Normális emberek számára, normális
kapcsolatokban.
Láthatólag megérti, mert nem vár feleletet. – Hát, akkor majd
találkozunk – mondja, majd visszaül az autójába.
 Mindenem fájni kezd, mert hiányzott, ahogyan azt mondja,
„hamarosan újra látlak”.
 Szeptember 17.

LÁBUJJAIMAL a buja zöld fűvel játszok, és a többemeletes fatornyot

bámulom. Közelebbről látszik, hogy Jenga építőből húzták fel
– Rajtad a sor, kedveském! – kiáltja Petermann. Mögöttem
terpeszkedik egy nyugágyban, és koktélt szürcsöl, amelyben egy
hatalmas, rózsaszín virág úszik. Távolabb a háttérben mintha a ver-
sailles-i palotát látnám, de a homlokzata óriási akrilgyémántokkal van
kirakva, mintha az Én kicsi pónim csapata vásárolta volna meg, és most
fejezték volna be a felújítást.
– De hogy jutok fel olyan magasra? – kérdezem, mert az
elmozdítható kocka körülbelül hat méter magasan található.
– Hát majd Sergio segít, természetesen! – válaszolja Petermann.
Abban a pillanatban Sergio süvítve megkerüli a tornyot, kék
tollazata szinte foszforeszkál a délutáni izzásban. De ő nem az a Sergio,
akire emlékszem. Ez a Sergio akkora, mint egy serdülő sárkány, és
gyönyörű, olasz gyapjúsálat hord a nyakán.
– Ciao, Alicia! – ujjongja. – Mindenki a fedélzetre! Veniamo!
Felkapaszkodok a hátára, és ő körberepüli velem a tornyot.
Előrehajlok, mutatom, hogy hova akarok menni, azután kihúzom az
elemet a helyéről, és magamhoz szorítom, miközben Sergio felrepíti a
torony csúcsához, ahol óvatosan elhelyezem a kockát.
– Brava! – rikoltja. A mélyben Petermann elismerően emeli meg a
poharát. Sergio visszavisz a földre, és leülök. Brunilda következik:
vaskos, smaragd nyakéket visel, amely tökéletesen illik a színéhez.
Csőrével ügyesen kihúz egy kockát, majd kecsesen elhelyezi a torony
tetején, és rám kacsint, amikor gratulálok.
– Jó buli, nem? – kérdezi valaki szorosan mellettem. Odanézek, és
meglátom Maxet, aki felhúzott térdére könyököl.
– Te meg mikor jöttél? – kérdezem. Közelebb csúszok, hogy a
vállára támaszthassam az államat.
– Én mindig itt vagyok, Alice – feleli halkan, és a fejem búbjára
hajtja az arcát.
Meglepő, hogy milyen nagynak érzünk egy ilyen apró gesztust.
Időnként nem is sejtjük, mennyi szorongást vagy bánatot fojtunk
mélyen magunkba, amíg egy érintés – olyasvalakinek az érintése, akit
szeretünk – ki nem szabadítja belőlünk, és utána olyan, mintha az egész
testünk újra fellélegezne. Ez is ilyen érzés. Behunyom a szememet, hogy
maradéktalanul kiélvezhessem.
– Vigyázz! – kiáltják fentről. Sergio hátán Petermann csap le a
magasból. A Jenga-torony tetejéről hullani kezdenek a kockák.
– Fedezékbe!
Amikor az első tömb becsapódik és végigugrál a pázsiton, látjuk,
hogy nincs veszély. Az építőelemek valójában hosszú, vastag
szivacshasábok. Ez után váratlanul már egy szivaccsal teli medencében
fürdünk, olyanban, amilyet a régi, bronxi iskolámban használtunk
tornaórán.
– Max! – kiáltom. – Max! Hol vagy?
Mielőtt pánikba eshetnék, kidugja a fejét a szivacsok alól. Szélesen
vigyorog.
– Itt vagyok! – kiáltja. – Nem megmondtam? Én mindig itt
vagyok! – Leránt magával a szivacstengerbe.
 11

MAGZATPÓZBAN

ARRA ÉBREDEK, hogy valami nyomja a hátamat a paplan

túloldaláról. Tudom, hogy csak Jerry lehet, aki láthatóan azt
hiszi, hogy ugyanahhoz az exkluzív kutyaalomhoz tartozunk.
Görcsösen kapaszkodok mellemig felhúzott térdembe. Az
ablakon besüt a nap, és angyali fénnyel tölti meg a szobát.
Tavaly ősszel, egy szokatlanul balzsamos napon a papa
megkérdezte, nem akarom-e elkísérni egy focimeccsre a
Columbián. Nincs odáig a sportokért, de a labdarúgást jobban
kedveli a többinél, és az egyik hallgatója játszott is. Szerencsétlen
módon az a diák épp nagyon csúnyán elesett, repült egy rövidet,
és egyenesen a vállára zuhant. Az egész közönség elnémult, az
edző és a bírók rohantak hozzá. A játékos egyetlen kis gombóccá
húzta össze magát, a melléhez rántotta a lábát, és a vállát
szorongatta.
Miközben lekísérték a pályáról, apám fojtott hangon
elmagyarázta, hogy szélsőségesen stresszes helyzetben, vagy
nagy fájdalmak esetén minden ember visszamenekül a magzati
pózba, mert az ösztöneink azt parancsolják, hogy védjük a
létfontosságú szerveinket, és mert ez a legbiztonságosabb helyre
emlékeztet, ahol mindannyian kezdtük: az anyaméhre.
Miközben a szokott bólogatással jeleztem, hogy hallottam és
megértettem újabb kiselőadását, még hozzátette: – Amennyiben
valaha is rákényszerülnél ennek az információnak a
felhasználására, tudd, hogy ez ugyancsak a legjobb testtartás
ahhoz, hogy túlélj egy medvetámadást a vadonban.
Ahogy most itt fekszem a takarók alatt egy csakis
magzatinak minősíthető pózban, belátom, hogy a papának igaza
volt. Így egy kicsivel kevésbé rossz. Mármint a kín, ami egyből
elkezdett dübörögni bennem, amint kinyitottam a szememet.
Méghozzá attól, hogy ha Álombéli Max mindig mellettem is lesz,
Valóságos Max összetörte a szívemet.
Ám ha tényleg ez a helyzet, vajon mit keres az álmaimban?
Hogyan birkózhat velem szivacsokkal teli medencében, és miért
emlékeztet azokra a dolgokra, amiket szeretek benne, hogyha
aztán elveszi őket tőlem?
– Határozd el magadat, Max! – szólok fennhangon.
– Bogár? – recsegi halkan a papa a semmiből.
– Hol vagy, papa? – kérdezem.
– Bogár, ha hallasz – folytatja, még mindig úgy, mintha
egymillió mérföldről beszélne –, keresd meg a nagy,
négyszögletes telefont, ami olyan, mintha a múlt század
kilencvenes éveinek az első felében vásárolták volna egy
ügyvédi munkaközösségnek.
Még mindig álmodnék? Pizsiben felállok az ágyon, és addig
nézelődök a szobában, amíg meg nem akad a szemem egy bézs
telefonon. Egymillió vonala és jelzőfénye van, és a sarokban
éktelenkedik egy asztalkán, a festett kínai lámpák és a
selyempárnák között.
Óvatosan fölemelem a kagylót. – Halló?
 – Megtaláltad! – mondja a papa, ezúttal erősen, tisztán, és
túlzottan is kedélyesen a korai órához képest. – Izgalmas, mi?
Hát nem csinos? Azt hiszem, nagyanyád az után vásárolta, hogy
elköltöztünk.
– Pontosan mi ez? – kérdezem, míg a szememet dörgölve
bámulom a telefont. – És komolyan, hol vagy?
A Papa fölnevet. – A konyhában vagyok, az pedig egy
intercom, azaz egy házi telefon. Megkönnyíti a hívásokat házon
belül, emeletről emeletre. Messze jobb, mint felordítani a
lépcsőn. Klassz, mi?
– Ja, nagyon klassz – felelem fáradtan. – Van még valami? –
Még én is összerándulok nemtörődöm hangom hallatán. Nem a
papa hibája, hogy így érzem magamat.
– Igen, van – mondja szárazon. – Kettő is. Egy, az apád
vagyok, tehát mellőzd ezt a ripők, pimasz hangot már ilyen
korán. És kettő – ami az első folyománya –, apádként törvényes
kötelességem figyelmeztetni, hogy elkésel az iskolából, ha tíz
percen belül nem vonszolod le magadat a földszintre.

***

Ha rákeresünk a Google-n a tört szívek megragasztásának

módjaira – amit megtettem fogmosás közben a telefonomon
annyi eredményt dob ki a net, hogy mindet valószínűleg
legalább egy év alatt lehetne csak elolvasni. Vannak a tanácsok
között okésak (Írd össze minden utálatos tulajdonságát! Ne félj a
nevetéstől! Menj edzőterembe, és izzadd ki magadból!), és
vannak borzalmasak (Azonnal keress valaki újat! Posztolj
magadról és arról az illetőről képeket a közösségi fórumokon,
hogy az exed féltékeny legyen! Készíts róla woodoobabát, és
gyújtsd fel!). De én igazából tudok egy sokkal jobb kúrát: a zenét.
Addig böngésztem a könyvtáramban, amíg rá nem találtam a
mostani hangulatomhoz tökéletesen illő műfajra, úgyhogy
jelenleg folkot bömböltetek a fülemben, olyan komor, elmélkedő
fazonok zenéit, mint Nick Drake, Jeff Buckley, Elliot Smith és
James Vincent McMorrow. Úgy énekelnek a szerelemről és a
magányról, hogy érezni lehet, tudják, miről van szó. Ők értik,
mit jelent elveszíteni valakit. Persze a névsor fele már nem él.
Őket hallgatom, mialatt tekerek az iskolába, és akkor is, amikor
feltrappolok az igazgatóság főlépcsőjén, és végigbaktatok a
folyosón. Ahol – sajnos – kénytelen vagyok megtorpanni, mert
meglátom, hogy Max rám vár a folyosó végén. Igazság szerint
kissé nevetségesen fest, ahogy csak ácsorog, és engem figyel. A
szeme nagy, és kissé talán üveges. Ma sötétbarna katonai
nadrágot és kékesszürke pulóvert visel, amitől a szeme szinte
világít az arcában. Kinyitja a száját, mintha mondani akarna
valamit, és én ráeszmélek, hogy a jelenléte, kombinálva az
önsajnáló, szívszaggató zenei egyveleggel, olyan érzést kelt
bennem, mintha valóban főszereplők lennénk egy szerelmi
tragédiában. Most van itt a megfelelő perc, amikor sírva fakad,
és én is sírva fakadok, aztán rohanunk egymás karjaiba, és
utána…
Váratlanul felpattan köztünk egy ajtó, amelyen kidugja a
fejét Hammer iskolatitkár. Megigazítja a szemüvegét, és rám néz.
 – Alice? Kiváló! Reméltem is, hogy sikerül elkapnom téged.
Láttalak az ablakból, ahogy jössz fel a lépcsőn. Lenne egy perced
a számomra?
– Persze – mondom némileg tétovázva. Max vajon akart
mondani valamit? Akarom én azt hallani egyáltalán?
– Pazar! – A titkár félrehúzódik, és a nyitott ajtóra mutat.
Kelletlenül bemegyek.
– Hát hogy vagyunk? – kérdezi Hammer. Mindkét
szemöldökét felvonja, a leglelkesebb arcát mutatva, amit eddig
láttam tőle, miközben helyet foglal velem átellenben, irodája
egyik bőrfotelében. Ráeszmélek, hogy számomra momentán ez a
tökéletes hely ebben a vérző szívű, megcsömörlött állapotban,
olyasvalakinek a társaságában, akinek a viselkedése tükröt tart
jelenlegi közönyömnek. Időnként nem értem a túlságosan lelkes
embereket. Valóban ennyire lelkesek, vagy abban a reményben
lelkendeznek, hogy attól majd ténylegesen belelkesülnek? Vagy
ez csak olyan „mosolyogj, és boldog leszel” dolog?
Szarul – szeretném mondani.
– Nagyon jól – felelem inkább.
– Érdeklődtem néhány tanárodnál, és ők ugyanezt mondják.
– A titkár bólogat. – Különösen Mr. Levy nagy rajongód.
Ettől kénytelen vagyok elmosolyodni. Lehet, hogy Levy
valamiféle Holt Költők Társasága-szerű fantáziáját próbálja
beteljesíteni, de attól még okos, ezt meg kell hagyni. Azt akarom,
hogy neki is ugyanilyen véleménye legyen rólam.
– Akkor hát most jön a következő lépés! – jelenti be Hammer.
– Nem akartam már a kezdet kezdetén a nyakadba zúdítani, de
össze kell hoznunk egy megbeszélést neked az egyik
pályaválasztási tanácsadónkkal. A többi harmadikosnak már a
másodév végén kijelöltek egy saját konzultánst.
– Sajátot? – kérdezem. – Hát nem csak egy tanácsadó van?
Hammer titkár komolyan bólint. – A Bennett újabb előnye –
mondja, mintha egy olyan gépjármű-biztosítást reklámozna,
amelyben nem hisz – hogy a mi iskolánkban négy is van!
Többségük teljes kapacitással dolgozik, de ne izgulj, megtaláltam
azt az egyet, aki neked való. Még volt egy kis helye.

***

Ahogy közeledek Delilah Weatherbee irodájához, azonnal

megállapítom, hogy hozzám hasonlóan ő sem tartozik sehova.
Először is, az irodája még csak nem is az igazgatósági
főépületben van, hanem a művészeti centrum padlásán,
úgyhogy kirakatbabák, elfelejtett szobrok, törött festőállványok
mellett kell átnyomakodnom. Továbbá az irodának tömjénszaga
van, és fuvolaszerűen lágy New Age zene szűrődik ki a
küszöbön.
Delilah szinte azonnal kinyitja az ajtót. – Alice! – mosolyog
rózsásan és ragyogva. Oldalra hajtja a fejét, és kitárja a karjait.
Majdnem késve kapok észbe, hogy most át kellene ölelnem, amit
végül meg is teszek. Delilah-nak pacsuliillata van. Eltol magától,
de eközben is fogja a vállamat, és azt súgja: – Isten hozott!
Betessékel. Maga a mezítlábas könnyedség, laza hullámokba
göndörített hajával, földet söprően hosszú lenvászon
szoknyájában. – Ülj le – bólint a sarok felé, miközben teát tölt.
Odanézek, de nem látok széket, aztán fölfedezem a padlóra
dobott párnákat.
– Szóval! – kezdi, miután törökülésben elhelyezkedtünk
egymással szemközt, kezünkben kis bögrével, amelyben zöld tea
illatozik. – Kicsoda Alice Rowe?
– Nem egészen értem a kérdést – vallom be.
– Pontosan! – vágja rá Delilah, amivel még nagyobb zavarba
hoz. – Azt tudom, hogy találkoztál Hammer iskolatitkárral, és
megbeszéltétek a tanulmányi eredményedet. Mellesleg szép
munka! – Megszorítja a térdemet. – De most azt akarom
kérdezni: és még?
– És még mi? – kérdezek vissza.
– És még mi van Alice-ben? Mi érdekel? Milyen klubokhoz
csatlakoztál? Kivel töltöd el az idődet? Nézd, a Bennett príma
iskola, de ahhoz, hogy jó eséllyel indulj a főiskolai felvételin, ki
kell alakítani magadban az éntudatot. Arra bátorítom a
diákjaimat, hogy gyakorolják a tudatos odafigyelést. Szánd rá az
időt, hogy megfigyeld, mit szeretsz és mit nem, milyen minták
különíthetők el a viselkedésedben, és ez segít majd rájönni, hogy
ki is vagy.
Kétlem, hogy csakugyan akarná hallani, kikkel töltöm el az
időmet, mert jelenleg Olivert tudnám mondani, aki az iskola
legnagyobb bajkeverője; vagy az apámat, a középkorú
neurológust; Jerryt, a szenilis buldogot; vagy végül Max Wolfe-
ot, az aranyifjút, de csak tudat alatti állapotban. Mulatságosnak
találom, hogy bár nem is különbözhetne jobban Hammertől,
valahol mélyen mégis ugyanolyan. Már csak az hiányzik, hogy
megkérdezze, mit akarok íratni a sírkövemre.
 – Hm, azt hiszem, már lekéstem a jelentkezést a klubokba –
próbálkozom. – Őszintén szólva nem is gondoltam rá…
Delilah figyel és bólogat. Kínosan érzem magamat átható
tekintetétől, ezért inkább kibámulok az ablakon, és ekkor
meglátom Sergiót és Brunildát, akik egy kinti fáról lesnek rám.
Sergio felemeli a szárnyát és tiszteleg, azután mindketten
elrepülnek.
Mi a…?Aludnék? Pislogok párszor.
– Miért, mivel foglalkoztál a régi iskoládban? – kérdezi
éppen Delilah.
Felfedeztem. Múzeumokba jártam. Öreg szivarokkal sakkoztam a
Central Parkban. Próbáltam visszatartani Jerryt attól, nehogy megegye
a tóból a kacsákat, amiben csak kilencvennyolc százalékos sikert
könyvelhetek el.
– Sokat voltam házon kívül – mondom.
– Ez hasznos! – örvendezik Delilah. – Mit szólnál a tájfutó
társasághoz? Egyhetes táborozásokat szerveznek, kirándulnak a
közeli hegyekbe…
Szemem tágra nyílik az iszonyattól. – Nem úgy házon kívül!
New Yorkban nőttem fel.
Delilah felvonja a szemöldökét. – Igazi kozmopolita! –
mondja. Odanyúl a mellettünk levő könyvespolchoz, és levesz
egy vastag kötegnyi szóróanyagot. – Miért nem nézed át ezeket?
Adhatnának pár ötletet.
– Azt nem lehetne, hogy csak elviszem őket, és majd később
döntök? – kérdezem.
 Azt nem lehetne, hogy csak elviszem és a szemétbe dobom őket? –
gondolom.
Delilah mindentudóan mosolyog. – Jobb szeretném, ha még
ma választanál hármat, még mielőtt elhagyod az irodámat.
Ígérem, találsz olyat, ami tetszeni fog. Több mint negyven
klubunk és társaságunk van a Bennetten.
Lenézek a szóróanyagokra. A legfelső az „Amatőr
Zsonglőrök Egyesülete”.
– Egészen biztos találok – mondom, és azonnal lapozok.
– Előbb-utóbb…
 12

VÁLASSZATOK EGY GÖMBÖT!

RITKA AFRIKÁBÓL küldött levelei egyikében anyám mesélt

egy német felfedezőről, aki 1878-ban leírta, hogyan kalauzolta őt
egy Mkodo nevű törzs a madagaszkári őserdőben. Állítása
szerint a felfedező végignézte, hogyan fojt meg, majd kebelez be
egy ananász alakú óriásfa egy asszonyt – indái rácsavarodtak a
nő testére, miközben a hatalmas levelek lassan beburkolták egy
morbid gubóba, úgy, ahogy elképzelésem szerint az ötvenes
évek vacak, rajzolt díszletű horrorfilmjeiben volt szokás. Utólag
kiderült, hogy az egész sztori – a kalauz Mkodók, sőt, maga a
felfedező is – kamu volt, de ez nem tartott vissza másokat attól,
hogy továbbra is gyanítsák a gyilkos növény létezését.
Most, amikor egy padon ülök a Bennett Akadémia
melegházában, a kizárólag zöld fémvázba foglalt üveglapokból
álló, gyönyörűségesen patinásra kopott építményben, készséggel
beismerem, hogy én is ezekhez a másokhoz tartozom. A
bejárattól legtávolabb eső sarokban van egy növény, amely
nemcsak olyan, mintha nézne engem, de úgy tűnik, belém
harapna, ha túl közel mennék hozzá. Mintha épp a mellette álló,
lila szoknyás lányhoz hajolna, és a kezét szaglászná, pont ahogy
Jerry szokta a nasit, amit mindjárt befal. Ám amikor újból
odanézek, a virág meg se mozdult, és a lány sértetlen.
 Komolyan igyekeztem kicselezni, hogy ide kelljen jönnöm.
Azt hiszem, életemben egy virágot sem locsoltam még meg, ám
Delilah azt mondta, hogy a Golyózó Egylet nem elég. Tegnap
megpróbáltam belépni a HAKÖME-be, a Hallgatók a Közösségi
Média Ellen egyesületbe, de nem sikerüli valami jól.
Az első összejövetelen leültünk egy körbe, és sorra
bemutatkoztunk. Amikor megmondtam, hogy hívnak, egy Gigi
nevű lány agresszíven begépelt valamit a laptopjába.
– Alice Rowe, eredetileg Manhattanból? – kérdezte.
– Úgy van – feleltem.
– Látom, van Facebook-oldalad. – Kilesett rám elegáns, ezüst
keretes szemüvege mögül. – Aktív?
– Sose megyek fel rá – mondtam.
– És az Instagram? – kérdezte. – Jerry Világa?
– Az miért számít? – kérdeztem vissza. Váratlanul
átforrósodott az arcom. Kémiavizsgáim voltak már könnyebbek
ennél. – Azok csak fotók… Szeretem a fotózást.
– Én is – mondta Gigi. – De nincs rá szükségem, hogy az
egész világ nyomjon egy tetsziket a fotómra, mert ha nem, akkor
magányos leszek és boldogtalan. – Amikor kimondta a tetszik
szót, úgy bökött a levegőbe a mutatóujjával, mintha egy
láthatatlan Instagram posztnál koppantana rá a szives
emotikonra.
– Nem használom olyan sokat… – próbálkoztam.
– Tehát ma reggel nem te posztoltál egy fotót egy buldogról,
ami egy avarkupacban fekszik? – kérdezte.
– Úgy őrült az első őszi napnak – feleltem, ezúttal kissé
védekezőbb hangon.
 – És a Spotify? Látom, száznál is több követőd van.
Szükségtelen is közölnöm, nem tanácsolták, hogy
visszatérjek az egyesülethez.
– Oké, srácok! – mondja most egy Parker nevű fiú. Feláll, és
szembefordul a palánták és virágföldes zsákok polcai előtt ülő
maroknyi hallgatósággal. Rövid ujjú, kockás inget visel, hozzá
azt a fajta fura csukát, amelyiknek az orrában külön hely van
minden ujjnak. Emellett éppen kinyit egy vizes kulacsot,
amelyiken az öntapadó azt mondja: AZ ERDŐ LE1 GYEN
VELETEK! – Irtóra fel vagyok dobva, hogy ilyen tömeg
jelentkezett a Terráriumépítők Klubjába, azaz a TÉK-be! Most azt
fogom feltételezni, hogy itt mindenki tudja, mi az a terrárium, de
amennyiben nem, alapjaiban egyelőre annyit mondok, hogy egy
kicsinyített ökoszisztéma, tartályban. Csak növények, semmi
emlős vagy hüllő. A zárt terráriumokkal kezdjük, ahol az
önfenntartás céljából a napfény és a zárt légtér gondoskodik a
víz körforgásáról, és a szemeszter vége felé terünk majd át a
nyitott terráriumokra, amelyek elsősorban a szárazabb levegőt
igényelő pozsgásokra összpontosítanak.
– Van egy kérdésem – mondja valaki. Azonnal felismerem a
hurutos fahangot. – Nem kezdhetnénk a nyitottal? Sivatagi
üdülőt akarok csinálni a gyíkomnak, Szókratésznek, mert azzal
szeretném meglepni a novemberi születésnapján. – Jeremiah
feljebb tolja a szemüvegét, és pislog néhányat.
– Jeremiah, mit mondtam az előbb? – feleli Parker, akinek
máris fogyóban a túrelme. – A terráriumoknak önálló
ökoszisztémáknak kell lenniük. Nem arra valók, hogy állatok
lakjanak bennük.
 – Nekem te nem dirigálsz – közli tárgyilagosan Jeremiah
Érdekelne, hogy Jeremiah-t vajon eltángálják-e naponta?
– Bocs a késésért – ront be Celeste, mire Parker arcáról
másodpercek alatt eltűnik a bosszankodást, és csak úgy
felragyog. – Harmadik óráról jöttem, amikor találtam egy sérült
kismókust az út mellett. Bevittem Mrs. Hakeshez, aki majd
magához téríti. Látnotok kellett volna, milyen pici volt!
– Ráejti bőrtáskáját egy türkizkék cserépre, majd hanyagul
lehuppan a koszos padlóra, és keresztbe teszi a lábát. – Miről
maradtam le?
Tanulmányozom Celeste tökéletesen rongyolt farmerját, cifra
csizmáját, és a pólóját, ami úgy hat, mintha turkálóból vették
volna, holott legalább ötven dollárért szerezhették be. Vajon őt is
kék kismadarak boldog csapata öltözteti reggelente, mint
Csipkerózsikát? Azzal az eltéréssel, hogy a neki segítők boldog
kis hipsztermadarak lennének, pici puhakalapban és
mellényben, és Max lenne a hercege.
Pfuj!
Nem én vagyok az egyetlen, aki bámulja. Őt bámulja Parker,
Jeremiah, és a helyiségben lévő maroknyi hallgatóság többi tagja
is, mert amilyen az én szerencsém, Celeste képes szinte olyan
hatást kelteni, mint egy celeb. Körbehordozza a pillantását,
mindenkire rámosolyog. Rám kerül a sor. Megdermedek, nem
tudom, mi következik. Szúrós nézés? Olyan tekintet, amely azt
mondja, tűnés a fiúm közeléből, te álomkóros?
– Ó, szia! – kiáltja Celeste, és int.
 Ványadtan mosolygok, és meghökkenek, mert utánam
Jeremiah-hoz fordul, éppen hozzá! Az ilyeneknek nem kellene
kölcsönösen rühellniük egymást? – Szia, Jer! – mondja.
– Hogy van Szókratész?
Jeremiah csúnyán néz Parkerre. – Hajléktalan.
Parker a szemét forgatja. – Felejtsd el. És nem probléma,
Celeste. Épp most magyaráztam, hogy el leszünk látva
munkával erre a félévre. Ma építeni kezdünk egy alapszintű,
kisméretű terráriumot, aztán pedig arra foglak kérni benneteket,
hogy komolyan műveljétek a kertecskéiteket, mert van egy
meglepetésem… – Az alsó ajkát harapdálja, és előre-hátra billeg,
mert alig bír magával az izgalomtól. – Ma beszéltem Hammer
titkárral, és mivel hamarosan elkészül az új
természettudományos centrum, megbízást kaptunk tőle egy
nagyszabású tervezetre – egy egész szukkulens falra! – Úgy
emeli a magasba a kezét, mintha azt mondaná, láss csodát.
Mindenki nagy óóóh-ra és áááh-ra fakad, én pedig úgy próbálok
ráguglizni a telefonomon a szukkulens falra, hogy senki se vegye
észre.
– Most pedig, ha lennétek szívesek választani egy
üveggömböt, és elmarni a hátsó asztalról egy zacskó követ és
földet, akkor el is kezdeném a terráriumi bemutatót – mondja
Parker.
Miután felkaptuk a hozzávalókat, Celeste mellém ül az egyik
munkaasztalnál. – Hogy vagy? – érdeklődik. – Hammer
kiokosított?
Ránézek. – Honnan tudod?
 Celeste kuncog. – Mert én is új voltam tavaly. Hadd
találgassak. Lehetőség és alkalom? – Lassan bólintok, ő pedig a
karomra teszi a kezét, úgy folytatja. – Ne izgulj, hamarosan talál
valaki mást, akit megpróbálhat átgyúrni tökéletes Bennett-
hallgatóvá, csak várj türelemmel.
Kezdem felfogni, miért reagálnak az emberek Celeste-re úgy,
ahogy. Lényegében azzal a pasival jár, akibe egész életemben
szerelmes voltam. Gyűlölnöm kellene… valamilyen okból
mégsem teszem.
– Kösz – mondom, és közelebb hajlok. – Mellesleg mi az a
szukkulens fal?
Celeste előhúz egy kék fedelű vázlatfüzetet, tele tusrajzokkal,
és fellapozza egy oldalon, ahova fotókat ragasztottak – gyönyörű
faliképeket látok különböző épületeken, csak ezek kizárólag
kaktuszfélékből készültek, a bordótól a zölden át a
kékesszürkéig terjedő árnyalatokban. A fotók köré indákból és
virágokból álló keretet rajzoltak, és a kacsok átnyúlnak egyik
oldalról a másikra.
– Szuper! – mondom komolyan.
– Tényleg szuper – bólint Celeste, és elteszi a vázlatfüzetét. –
De miért választottad ezt a klubot, ha azt sem tudod, mi a
szukkulens? – Nem vádló a hangja, csak kíváncsi.
– Őszintén? Mrs. Weatherbee azt mondta, hogy három
klubot kell választanom, és elsőnek ezt láttam meg. – Vállat
vonok. – Hát te?
– A szüleimnek van egy farmjuk körülbelül negyvenöt
percre a várostól – mondja. – Ott lakunk. Szó szerint azóta van
saját kertem, amióta elég idős lettem, hogy elbírjak egy
öntözőkannát. Azonkívül szeretem a grafikus tervezést…
úgyhogy jó ötletnek tűnt összekötni a kettőt.
Nézem Celeste isteni kreol bőrét, komoly, sötétbarna szemét,
és csak minimális ijedtséggel eszmélek rá, hogy ő a szuperek
legszuperebbike. És ami ennél is fontosabb, kedves. Nem szívesen
ismerem be, de könnyű elképzelni őt és Maxet egy csúcs szuper
dinamikus duóban.
Úgy érzem, meg kellene beszélnünk valamit – mondja
Celeste, miközben kivesz egy kis földet egy zacskóból, és vékony
rétegben elteríti a gömbje alján. Követem a példáját, de a kezem
akaratlanul megrándul, és kiszórok egy kis földet az asztalra.
Celeste nem tesz semmi megjegyzést. Most ugrik a macska a
vízbe. Mondott volna neki valamit Max?
– Maxről van szó – folytatja szégyellős mosollyal.
Úristen! Leteszem a virágföldes zacskómat. – Nem kell
aggódnod… – kezdem.
– Nem, nem, hadd fejezzem be! – szakít félbe. – Csak úgy
érzem, hogy nagyon rossz benyomást tett rád az első napon, az
udvaron. Oliver mindig kihozza belőle… egy nagyon
ellenszenves oldalát.
– Ó, igen? – Megkönnyebbülök, mert nem rólam van szó. –
Miért?
– Pár éve még barátok voltak, de aztán elidegenedtek
egymástól. Hosszú história, a lényeg, hogy Max más volt akkor.
Zárkózottabb.
Végighúzom a nyelvemet az alsó fogsorom belső oldalán,
mert csinálnom kell valamit, nehogy a szám azt mondja, tudom,
mert személyesen Max mondta el az egészet a múlt héten,
mielőtt összetörte a szívemet. De ha elmondanám Celeste-nek,
hogy Max meg én együtt lógtunk, akkor azt is el kellene
magyaráznom, hogy hol, márpedig az biztos, hogy nem
beszélem meg vele az ÁKI-t. Ez az egyetlen közös dolgunk
Maxszel, ami csak a miénk… leszámítva természetesen az
álmokat. És ha Celeste egyszer is megjelenik valamelyikben,
akkor soha többé nem hunyom álomra a szememet.
Celeste tovább mesél. – Na szóval, egy napon elkezdett
megváltozni. Jobban odafigyelt az iskolára, belépett a labdarúgó
csapatba, amiben egyébként nagyon jó! – Úgy nevet, mintha ez
lenne a legmurisabb dolog a világon, hogy Max mennyire szuper,
és kényszerítem magamat, hogy én is nevessek, bár amit
csinálok, inkább emlékeztet köhögésre. – Azután lett egy
egészen új baráti köre… és kétlem, hogy Oliver nagyon örült
volna neki, Max pedig csalódott volt, amiért Oliver nem akarja,
hogy ő örüljön és boldog legyen.
– Hűha! – Mintha egy sztorit olvasnék, amiről még sosem
hallottam – amiben Oliver és Max a kitalált szereplők, és Celeste
kívülről ismeri az egészet. És igazán kedves. Én pedig borzasztó
vagyok, amiért egyáltalán megfordult a fejemben a gondolat,
hogy az ő fiúja nekem járna.
Igen, de az enyém volt előbb – suttogja egy hangocska a
tudatom alól.
– Na, szóval – mondja Celeste –, tudom, hogy lyukat
beszéltem a hasadba, csak nem akarom, hogy rossz benyomásod
legyen Maxről. Igazán klassz, amint egyszer megismeri az
ember.
 Ez most komoly? Celeste tanácsokat ad nekem egy hapsihoz,
akit már akkor ismertem, amikor ő még a nevét se tudta leírni? A
helyzet iróniája, hogy valahol igaza van. Kezdem megérteni,
hogy talán sosem ismertem Maxet. Legalábbis nem teljesen. Mert
az álom és a valóság korántsem azonos.
 13

ISTEN HOZOTT A DENEVÉRBARLANGBAN!

– HÉ, ALICE! – kiált utánam Celeste a TÉK után, épp amikor

kilakatolom Franket, hogy hazamenjek. Az ilyen pillanatokban
komolyan bánom, hogy nincs bent a fülhallgatóm, mert akkor
eltéphetnék a parkolóból, hátra se nézve, mintha egyáltalán nem
is hallottam volna. Ki vagyok facsarva. Az iskolatitkártól
Delilah-n keresztül Celeste-ig rengeteg mindent kell
feldolgoznom. De persze a fülhallgatóm szokás szerint
kibogozhatatlan gubancban hever a hátizsákom alján.
– Hahó! – mondom, és felöltöm legszélesebb mosolyomat.
– Egy nagy szívességet szeretnék kérni – mondja, és odajön
hozzám. Az ajkát harapdálja. – Nem mehetnék el hozzátok az
esti buli előtt? Neked a közelben kell laknod, ha bringával jársz,
ugye? Csak az van, hogy én jó messze lakok a várostól, és nem
igazán akarok kimenni meg visszajönni. Egész vicces lenne!
Együtt készülődhetnénk, és leinformálhatnálak, hogy ki lesz
ott…
Számos gondolat rohan át az agyamon, például az, hogy
Celeste-nek, az iskola egyik közimádatban álló lányának nincs-e
kábé egymillió ismerőse, akikkel együtt lóghatna helyettem.
Lehet, hogy ez az egész csak olyan „maradj közel a barátaidhoz,
de még közelebb az ellenségeidhez” húzás? Ám ezt a gondolatot
rögtön ki is verem a fejemből. Celeste nem olyan lány. Valóban a
barátom akar lenni? Az összes ilyen kérdést lenyelem, mert
jelenleg egyetlenegy kívánkozik a nyelvemre.
– Miféle buli? – Majd pedig: – Biztos vagy benne, hogy
engem is meghívtak?
Celeste fölnevet. – Oliver bulija – mondja, de rögtön
aggodalmas képet is vág. – Álljon meg a menet, ti nem vagytok
barátok?
Behunyom a szemem, a fejem hátracsuklik a kimerültségtől.
– Már péntek van? – kérdezem.
– Tudom, hogy érzed magad – mondja – de akkor is el
kellene jönnöd! Viszem Maxet is. Akkor majd jobban
megismerheted, és bebizonyíthatja, hogy nem olyan lüke, mint
amilyennek a múlt héten láttad. – Felvonja a szemöldökét, és
nevet.
Kikényszerítek magamból egy nevetést, de volt valami ebben
a kijelentésében, ami apró lángokat gyújtott bennem Igen,
tisztában vagyok vele, hogy Max és Celeste együtt járnak. Róla
beszéltünk egész délután. De a gondolattól, hogy Max randit tűz
ki Celeste-tel egy előre megbeszélt időpontra, holott
gyakorlatilag most is érzem az állát a fejem búbján a Jenga-
torony tövében, és most is látom, ahogy bámul rám a folyosón,
hányni akarok, vagy össze akarok törni valami értékeset, vagy
mindkettő.
Ne dilizz be, Alice! – intem magamat. Meg tudod te ezt csinálni.
Celeste komolyan szuper, arra kér, hogy lógjatok együtt, rád meg rád
fér pár barát. Mellesleg megérdemelsz néhány választ.
 – Az szuper lesz, jó ötlet! – mondom, noha ez az utolsó
dolog, amit akarok.

* **

– Ez jobb, mint a Newbury Street! – kiáltja Celeste valószínűleg

tizedszer, miközben áhítattal bámészkodik. Leparkoltunk Anyó
gigászi belépős gardróbjának a közepén egy doboz kolbászos
pizzával. – Nagyanyádnak csodálatos ízlése volt!
A papa nem viccelt, amikor azt mondta, hogy Anyó nem
dobott ki semmit. És a színkóddal sem viccelt. Ez a gardrób a
szövetek szivárványa. Itt vannak a gyönyörű kosztümök,
amelyeket Anyó már öregebb korában viselt, a krémszínűek, a
finom tweedek, a mohazöldek, és azok a darabok, amelyeket
valószínűleg évek óta nem hordott, például a vállpánt nélküli
selyem estélyik, a modern miniruhák és a tűsarkú cipők,
amelyekben nyolcvan után már nem boldogult.
Celeste és én a szobámban készülődtünk, amikor
megkérdezte, nem kölcsönözhetne-e valami „dögöset”, én pedig
túlságosan féltem bevallani, hogy nekem kizárólag sótlan
ruháim vannak, ezért a gardróbra tereltem a figyelmét.
– Mi olyan nagy szám a Newbury Streetben? – kérdezem.
Jártam ott párszor, amióta ideköltöztünk, egyszer, hogy
tisztességes kávét szerezzek be egy francia bisztróban, amikor a
darálónk bedöglött, másodszor meg amikor új bőr bokacsizmát
vettem.
– A legjobb retró hely az egész városban! – jelenti ki Celeste.
Feláll, és kotorászni kezd a falba épített öltözőasztalban,
amelynek a tükrét olyan és akkora villanykörték szegélyezik,
amilyeneket a Broadwayn lehet látni a színfalak mögött. –
Mellesleg ebben a megvilágításban tökéletes a bőröd! Oké, mit
szólsz ezekhez? – Megpördül a tükör előtt, és meglebegteti
kinyújtott karját, amelyen vaskos art deco karperecek
sorakoznak.
– Imádom! – felelem, és harapok még egyet a pizzából. Nem
tudom, ki találta fel a pizzát, de szeretném szájon csókolni. –
Vidd el!
– Alice! – botránkozik meg Celeste. – Kölcsönveszem őket, de
nem fogadhatom el! Ne légy már nevetséges!
Megvonom a vállam. – Senki sem fogja keresni őket –
mondom. – Anyám nem tartózkodik a közelben.
Celeste helyet foglal velem szemben a földön, és maga alá
húzza a lábát. – Okés megkérdezni, hogy miért nem?
– Primatológus – magyarázom, hátha így kikerülhetjük a
témát. – Majmokat tanulmányoz Madagaszkáron.
Erre Celeste fölteszi a kérdést, a rettegett kérdést, amelyen
mindig azt remélem, hogy átsiklanak: – És mikor jön vissza?
– Hát… tíz éve ment el, és még nem jött vissza… – Vállat
vonok, azután Celeste-re sandítok a szemem sarkából. Nem jött
zavarba.
– Szóval elváltak a szüleid? – kérdezi.
– Nem igazán – mondom, és közben nem hiszek a fülemnek,
hogy erről mesélek neki. Ezekről a dolgokról egyedül Sophie-
nak tudtam eddig mesélni. – Csak sose foglalkoztak vele.
Mármint a házasságukkal. De kétségtelenül nincsenek együtt.
– Szóval tíz éve nem láttad anyádat.
 Mérgelődni akarok ezen a kijelentésen, haragudni akarok
Celeste-re, amiért forszírozza a témát, ám különös módon
egyiket sem teszem. Ítélet cseng a hangjában, de érzem, hogy
nem ellenem irányul.
– Azért láttam őt… – Kinyújtom a lábamat, összeütöm a
cipőm orrát, mint egy kis kölyök, akitől valami nehezet
kérdeztek. – Néha, Skype-on… de az általában túl kínos. Jobbak
vagyunk írásban. Pár havonta kapok tőle képeslapot vagy
levelet, amiben beszámol a legújabb kalandjáról, és az izgalmas,
új felfedezéseiről a kutatásaiban.
– És mit mondasz neki te? – kérdezi.
Elveszek egy újabb szelet pizzát. – Sose kérdez. – Harapok
egy óriási falatot, hogy ne kelljen többet beszélnem. Ám Celeste
is hallgat, amitől úgy érzem, ki kell töltenem valamivel a
csendet. – Szóval lényeg a lényeg, az ékszer szabadon elvihető –
mondom tele szájjal, és rámutatok a pizzámmal a tükörasztalra.
– Hát csak nézz már rám! Nem valószínű, hogy valaha is viselni
fogom. – Jelenleg kopott kordbársony ing, fekete farmer és fehér
vászoncipő van rajtam, minden extra nélkül.
Celeste hátradől, megtámaszkodik a kezén, oldalra hajtja a
fejét, és engem néz. – Hát pedig viselni fogsz ilyeneket – közli. –
És ha már itt tartunk, egy kis szemfesték is lesz rajtad.
Elmosolyodok. Sajnálatos módon másodpercről másodpercre
jobban kedvelem Celeste-et.

***
Amikor Oliver azt mondta, hogy tőlünk pársaroknyira lakik,
feltételeztem, hogy ez alatt egy olyan házat ért, mint a miénk –
régit, porosat, annyi lépcsővel, hogy egy ingatlanügynök
nyugodtan beleveheti a garantált comb- és fenékformálást a
hirdetésbe. Nem feltételeztem, hogy igazából a Taj Hotel
tetőlakosztályát érti, egyenruhás kapusokkal, barátságos
portással, és lifttel, amely olyan simán és nesztelenül mozog,
hogy először attól féltem, elakadtunk.
Amikor Celeste és én keresztültolakodnunk iskolatársaink
tömegén egy süppedős szőnyegekkel burkolt szobában, Olivert
egyedül találjuk a városi parkra néző erkélyen, bal kezében
tökéletesen kiegyensúlyozott pohárral, amiben valami sötét
folyadék van.
– Igen, pontosan – mondja udvariasan a telefonba, mintha a
fogorvosnál beszélne meg időpontot. – Harminchat pizzát kérek
a Taj Hotelbe. Fele sajtos, fele kolbászos-hagymás. Oliver Haley.
Benne vagyok a gépükben. Mi is a neve? Denise? Nagyon
köszönöm, Denise, maga egy angyal.
Bontja a vonalat, és megfordul. A szeme felragyog, amikor
meglát bennünket. – Hölgyeim! – Átkarolja a vállunkat.
– Isten hozott a Denevérbarlangban. Kértek valamit inni?

***

– Csak mert olyan, mint egy álom! – áradozik Leilani Mimoun.

Alig hallom, amit mond. Celeste-et, Leilanit és engem a
konyhapult egyik szögletébe szorított be az egyre népesebb
vendégsereg, mert úgy látszik, az egész világot meghívták a
buliba. – Mindent tud! Ó, istenem, és amikor kedden a Black
Watch inget viselte farmerrel? Azt hittem, elájulok!
– Leilani egy edényfogó kesztyűvel legyezi magát. – Imádom
a férfiakat farmerben! Tudom, hogy a tanárunk, de annyival azért
nem öregebb, ugye?
– Mi az a Black Watch? – kérdezem.
– Egy skót kockás minta – magyarázza Celeste. – Én jártam
egyszer egy főiskolással tizenöt éves koromban, egy nyári
táborban. Nem volt egy nagy ügy. – Meghúzza a sörét. Celeste
pontosan az a lány, aki tizenöt évesen jár egy főiskolás fiúval, és
sokkal többet tud az életről, mint amennyit bármelyikünk
bármikor is fog.
Éppen szóra nyitom a számat, amikor belép Max. A földbe
gyökerezik a lába, amikor meglátja, hogy én és a barátnője
önfeledten dumálunk.
– Ugye azt hiszed, hogy totál perverz vagyok? – nyaggat
Leilani, mivel nem válaszolok.
– Nem! – bizonygatom. – Szó sincs róla! Totál megértelek.
Levy imádnivaló!
– Szia, bébi! – turbékolja Celeste. Odasiklik Maxhez, és
csókot ad az arcára. – Emlékszel Alice-re, ugye? A díszudvaron
találkoztunk. Gondolom, te is ismered pszichológiáról.
Meg onnan, hogy betörtünk a Louvre-ba, és piknikeztünk a
Mona Lisával. Meg onnan, hogy egy 1960-as Porschéval
furikáztunk olasz mellékutakon. Meg onnan, hogy rózsaszín
elefántokat hajtottunk a kínai Nagy Fal tövében.
– Szia – mondom, de csak a számmal mosolygok.
 – Szia – feleli Max, aki még nálam is kevésbé mosolyog.
Pislogok. Tudom, hogy kimért a kapcsolatunk, de miért
viselkedik ilyen hidegen? Végtére is ő törte össze az én szívemet,
és mégis én vagyok kedves az ő nőjéhez.
Ekkor döbbenek rá, hogy Max fél. Akkor is félt, amikor
először látott meg a pszichológiaórán, és elhúzott a másik
irányba. Akkor is, amikor fagyosan bánt velem az udvaron, és
amikor lecsapta a tálcáját a büfében. Fél itt és most is, amikor azt
hiszi, hogy összebarátkozom a barátnőjével. Max gyűlöli a
bizonytalanságot, és én elveszek a világa biztonságából.
Neki pedig fogalma sincs, hogyan reagáljon erre.
– Alice olyan jó fej volt, hogy beengedett magukhoz a buli
előtt, és játszottunk egy kis kiöltözőset. – Celeste ismét megrázza
a karpereceit. – Szuper, mi? Jaj istenem, Max, látnod kellene azt a
házat! És a nagyanyja ruhásszekrényét! Olyan, mint az a bolt,
amit úgy szeretek, a Second Time Around, csak még jobb!
– Klassz – mondja Max és felhúzza a szemöldökét. A
tekintete hol Celeste-re ugrik, hol rám. Igyekszik vidámnak
mutatkozni, de még mindig rémült.
– Mi lesz, Wolfe? – kérdezi Oliver.
Max pislog. – Tessék?
– Mit akarsz inni? – tagolja Oliver. – Nem rakétafizikából
felelsz.
– Ó. – Max beletúr a hajába. – Csak egy kólát. Holnap
meccsem van.
– Uncsi – állapítja meg Oliver, majd egy sötétbarna hajú,
magas sráchoz fordul, aki a hűtőt támasztja. – Jonathan, egy
kólát! – Feltartja egy ujját. Jonathan engedelmesen kinyitja a
frigót, és turkálni kezd.
– Csak ne diétás legyen – mondom Maxszel egyszerre, még
mielőtt kényelmetlenül összenéznénk. Max előbb inna savat,
mint diétás kólát.
Celeste felkacag. – Hát ez kísérteties! Honnan tudtad, hogy
Max kizárólag hagyományosat iszik? – kérdezi.
– Nem tudtam – mondom gyorsan. – Csak az van, hogy én is
kérek egyet. – Krákogok. – Izé, Jonathan, kaphatok még egyet? –
Jonathan odadob két dobozt a frigóból.
Celeste magához húzza Maxet, átkarolja a derekát, a mellére
hajtja a fejét, és úgy pislog fel rá, mint egy őzike. A gyomrom
forogni kezd. Úgy nézem őket, mint egy véres jelenetet egy
filmben, amit szeretnék felgyorsítani, hogy minél előbb túljussak
rajta. Azt hittem, ki fogom bírni. Azt hittem, elég dühös vagyok
Maxre, hogy eljöhessek ide, és hogy talán még olyan sokáig is
maradjak, hogy pocsékul érezze magát. De Max éppen
lemosolyog Celeste-re, és ezúttal a szemével mosolyog.
Sosem tudtad eltitkolni az érzelmeidet – hallom Sophie hangját a
tudatom alól. Úgy látszik az arcodon, mint a türkizkék szemhéjfesték.
Kezemben reszket a kólás doboz. Ki kell jutnom innen.

***

Most bárhol szívesebben tartózkodnék, mint egy liftben. Még

sose találtam ennyire találónak a klausztrofóbia meghatározását,
amely szerint maga a tér megy az agyunkra. A szűk helyek nem
szükségszerűen zavarnak, amíg van módom szabadulni belőlük.
Szívesebben lennék egy kis szobában, mint egy nyitott
stadionban, aminek az ajtóit bezárták. Egyszerűen csak nem
szeretek olyan helyen lenni, ahonnan nem jöhetek el akkor,
amikor akarok. Zsigeri szinten sért, vagy micsoda. Egyszerűen el
kell szaladnom.
Oliver liftje éppen csukódik, én meg felkészítem magamat
egy szívdobogtató visszaútra a földszintre, amikor egy kéz nyúl
be az egymáshoz közeledő ajtószárnyak közé. Max száll be, és
rögtön belém fúrja a tekintetét, aminek következtében csak
görcsösen magam elé akarok nézni. Egyedül az a baj, hogy az
egész felvonó tükrökkel van kitapétázva, tehát amint az ajtó
becsukódott, akárhogy is próbálkozók, egyedül őrá irányulhat a
tekintetem.
– Felajánlottam, hogy kiugrok jégkrémért – mondja, majd
egy pillanatra elhallgat. – Valami bajod van? Tudom, hogy nem
szereted a zárt helyeket.
Elengedem a fülem mellett.
– Alice… – kezdi.
– Ne! – fojtom bele a szót.
– Azt sem tudod, mit akartam mondani. – Sóhajt. – Azt
akartam, hogy tudd, nekem is nehéz.
– Nem akarom hallani! – tiltakozók. – Sajnálom, hogy nehéz
neked. De gondoltál már rá, hogy milyen érzés ez nekem? Hogy
látnom kell, amint vele vagy?
– Tudom – mondja.
– Mellesleg mi van vele? – Kezdem elveszíteni a
hidegvéremet, pedig megígértem magamnak, hogy pontosan ezt
nem fogom csinálni. – Mert ő csodás. Komolyan, nagyon szimpi.
De mit csinálna, ha tudná, hogy amint este elalszol, gyakorlatilag
csajt váltasz?
– Tudom – ismételi Max. A hangjából csorog a lelkiismeret-
furdalás, amitől még dühösebb leszek.
– Ezt akarod csinálni? – kérdezem halkan. – Az álmainkban?
Úgy akarsz viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben
lenne, holott ébren szinte rád sem szabad néznem?
– Nem tehetek róla – mondja csendesen. A szemembe néz,
ezúttal nem egy tükrön keresztül, hanem kissé oldalra hajtva a
fejét, hogy elérjen a tekintetével. – Tudom, hogy mi a helyes, és
mit kellene akarnom, de amikor álmodok, nem parancsolhatok
magamnak. Azért viselkedek úgy, mert nem viselkedhetek
másképp. Ugyanolyan jól tudod, mint én. Nem mi döntjük el, mi
történik az álmainkban.
Elszakadok a tekintetétől, és egy sarokba bámulok, mert így
biztosan nem kell a tekintetével találkoznom. Tudom, hogy
alapjában igaza van, de nem eléggé. Némán ereszkedünk egy
darabig, azután Max kimondja a végszót.
– Más vagy ma este. – Rám se néz közben, a liftgombokat
fürkészi. – Csináltál valamit a szemeddel. Szép.
Mostanra leértünk a földszintre, és kinyílt az ajtó. Az arcom
ég a haragtól. – Az, hogy nem mi határozzuk meg, mi történik az
álmainkban, még nem jelenti azt, hogy nem fontos az, ami akkor
történik – közlöm fagyosan, miközben kivonulok. – Legalábbis
nekem.
– Tudom – mondja el még egyszer utoljára Max, majd
becsukódik az ajtó.
 Szeptember 23

CSODÁS NAPUNK van a bolhapiacon. Repedt antik tükörben nézem,

hogyan áll rajtam a csiricsáré alpaka poncsó.
– Isteni vagy benne! – mondja az eladó. Mikor megfordulok, látom,
hogy Kate Moss az.
– Te felvennéd? – kérdezem.
– De mennyire, drágám! – turbékolja szexis brit kiejtésével.
Tétován morzsolgatom a sárga rojtokat. – Hallani akarom Max
véleményét. Nem tudod, hova ment?
– Mintha a könyves részlegnél láttam volna – feleli a vintage
csipkeruhákat igazgatva.
Elindulok a könyvekhez, még mindig a poncsóban. Elöl meglátom
Maxet a tarka sátrak között. Kiáltom a nevét, de nem fordul hátra. Ma
nagy a forgalom, jobbról-balról vásárlókat kell kerülgetnem. Egy idő
után szem elől tévesztem őt.
Sikerül eljutnom a könyvárusokhoz, de Maxet még mindig nem
találom, viszont Hammer iskolatitkár ott van.
– Nem látta Maxet? – kérdezem.
– Azt mondta, hogy jégkrémet akar venni – válaszolja a titkár. –
Ehhez mit szólsz? – Szembefordul velem. Szív alakú, piros
napszemüveg van rajta.
– Imádom! – kiáltom. És már nem sétálok, hanem futok. Belsőmben
érzem a kirobbanni készülő pánikot. Nézem a büfékocsikat, friss
nutellás palacsinta illata követ. Átvergődök a színes sálak falán.
Ákárhova is nézzek, mindenütt úgy tűnik, mintha Max csak az előző
pillanatban ment volna el.
– Hajszál híján késted le – mondja a nagyanyám az ékszerpultnál.
Rózsaszín Chanel-kosztümben áll mellettem, és egy gyémánt brosst
próbál fel éppen, amibe óriási pávatollakat dolgoztak bele. Pórázon
tartja Jerryt, aki bársony csokornyakkendőt visel.
– Hova ment? – kérdezem könyörögve.
– Boldogtalannak látszott – mondja Anyó. – Veszekedtetek?
– Anyó, figyelj ide! – Ráteszem a kezem törékeny kis vállára.
– Hová ment Max?
– Mintha azt mondta volna, hogy úszni akar. – Anyó mosolyog, és
az esze máris valahol másutt jár.
Kirohanok a bolhapiacról, és addig loholok a Vanderbilt Avenue-n,
amíg meg nem érkezem a hajógyárhoz, és valamiért mindvégig
pontosan tudom, merre kell menni – biztatom magamat, ahogy
vágtatok a dokkokhoz. Már a rakpart végén lihegek, de Max még
mindig nincsen sehol sem, és csak a végtelen vizet látom. Amikor
megfordulok, észreveszem, hogy már a túloldalon is víz van, szürke és
barátságtalan. Nem mehetek hátra, nem mehetek előre sem, és ami a
legrosszabb, hogy nincs itt senki, aki azt mondaná, hogy nem lesz
semmi baj.
Egyedül vagyok, mint az ujjam.
 14

MINDNYÁJAN SZÜRREALISTÁK VAGYUNK

NEM MINTHA nem tudnám, milyen a rossz álom – és

természetesen tudom, hogy korábban is álmodtam
borzalmasakat, hiszen eleve azok miatt jártam az ÁKI-ba épp
csak sose voltam képes emlékezni egyetlenegyre sem. Mintha az,
amit az ÁK1 csinált – azaz hogy teremtettek nekem egy bűvös
világot – nemcsak valami újat és valami jobbal adott volna
nekem, hanem egyszerre mintha el is törölt volna minden
rosszat. Egészen mostanáig.
A bolhapiacos álmot követő egész napon úgy lézengek, mint
akiben bujkál valamilyen betegség. Mintha valakik
belecsempésztek volna valamit a kávémba, vagy ami még
rosszabb, mindezidáig ezt csinálták, hogy örüljek, ma pedig úgy
döntöttek, hogy megvonják. És semmi sem segít rajta. Sem a
három kávé, amit magamba döntöttem a reggeli útra, sem a
bringázás az iskolába a csípős őszi reggelen, a metsző kék ég
alatt. Sem a jeles, amit az angol dolgozatomra kaptam, vagy a
tény, hogy a TÉK-ben önállóan sikerült összeszerelnem egy kis
berendezést, minden segítség nélkül. Nem mintha depressziós
lennék, vagy ilyesmi. Csak nem vagyok jól, amitől legalább
erősebb a késztetés, hogy még ma eljussak az ÁKl-ba, hogy
elkezdhessem a helyreállítást.
 – Fönt van. – Lillian csak rábök a mennyezetre, amikor
berontok az ajtón. A TÉK-ből jöttem, és már ott álltam Franknél a
legújabb gömbömmel, amikor rájöttem, hogy nincs hely, ahova
letehetném, így gondosan el kellett helyeznem a kosárban,
mielőtt megtettem vele a három és fél kilométeres sétát a
Bennett-től a műszaki egyetemig.
– Kösz – mondom. – Mellesleg ez a tiéd. – Ott hagyom a pici
ökoszisztémát a pulton, és hátra se nézve felszáguldok a lépcsőn,
ahol Petermann türelmesen várakozik, Max pedig a lábát lóbálja.
– Elnézést a késésért, de terráriumi vészhelyzet volt, ne is
kérdezze! – közlöm dr. Petermannre nézve. Maxre félek
rápillantani a liftbeli beszélgetésünk óta. Már nem tajtékzok, de
még mindig haragszom. És bár az éjszaka csak álmodtam,
továbbra is meg vagyok sértve attól, ahogy elfutott előlem.
– Semmi baj, Alice – nyugtat meg dr. Petermann.
Megdöbbenésemre ugyanazt a szív alakú szemüveget viseli,
amit álmomban Hammer iskolatitkár.
– Alice! – mondja.
Pislogok.
– Minden rendben?
Még egyszer pislogok, amitől a szemüveg végre
normalizálódik. – Azt hiszem… – Maxre nézek, aki somolyogva
forgat a kezében egy koponyát ábrázoló, ezüst papírnehezéket.
– Mi van? – kérdezem.
– Semmi. – Kiegyenesedik, mint akit rajtakaptak, és letörli a
szájáról a mosolyt.
– Nem, mondd csak el! – mondom, keresztbe fonva a
karomat. – Úgy szeretném tudni, mi olyan vicces!
 Max sóhajt. – Csak az, hogy te nem változol. – Vállat von. –
Általában feledékeny vagy, gyakran késel, és amikor berontasz,
úgy áll a hajad, mintha beléd eresztették volna a kettőhúszat. –
Bolondos mosollyal lebegteti a kezét a feje körül, de mikor
észreveszi, milyen képet vágok, köhécsel és elkomolyodik.
Ölni lehetne a tekintetemmel, bár akaratlanul is észreveszem,
hogy úgy bámul a hajamra, mintha szeretné megérinteni. –
Köszönöm a megfigyelést – mondom higgadt hangra törekedve.
Végigmér. – Te akartad – mondja. – Én nem akartalak
felbosszantani. – Egy darabig farkasszemet nézünk.
Petermann láthatólag un bennünket. – Épp az álmok
tudományáról meséltem Maxnek. Meg hogy miért
tanulmányozzuk őket. Neked van valamilyen elképzelésed?
Egy darabig elmélkedek a papagájokról, az építőkockákról,
meg hogy milyen boldog voltam az álomban Maxszel, holott a
tudatomnak tudnia kellett volna, hogy már nem vagyunk együtt.
– Gondolom azért, mert gyakran olyan furák és
összefüggéstelenek, és mintha a semmiből jönnének? –
találgatok.
Petermann összeüti a tenyerét. – Bravó, Alice! Nagyon
közeljársz hozzá. A többség csak az első tagmondattal felelne,
holott a második az igazán izgalmas. Az írásos történelem
szerint az idők kezdete óta világszerte az álmok izgatták
leginkább az emberek fantáziáját. Költők, filozófusok, papok és
természetesen tudósok viaskodtak a jelentésükkel, és létezésük
okaival. – Hátradől a székén, tekintete ide-oda jár közöttünk.
– Alapszinten úgy határozzuk meg az álmainkat, mint
képek, gondolatok, érzelmek és érzékletek sorozatát, amely
akaratlanul vonul végig az elmén az álom bizonyos
szakaszaiban. Freud azt bizonygatta, hogy az álmokban
nyilvánulnak meg legmélyebb félelmeink és legtitkosabb
vágyaink.
Olyan arccal pillantok Maxre, mintha azt kérdezném: Látod?
Én vagyok a legtitkosabb vágyad.
– Az ókori görögök például abban hittek, hogy a betegek
álmaiból kiolvasható, mi okozta a legyengülésüket. Számomra
azonban az igazi kérdés így hangzik: miért foglalkoztatnak
bennünket ennyire az álmok? Miért akarjuk kisilabizálni, hogy
mit jelentenek?
Úgy hallgat el, mintha választ várna, de mikor megszólalnék,
folytatja. Elemében van. – A helyzet az, hogy nem az álmok
tartalma megy az idegeinkre, hanem az, hogy akaratlanul
történnek. Nem szeretjük, hogy az álmok csak úgy megtörténnek
velünk. Nem fogadjuk el, vagy nem akarjuk elfogadni, hogy
vannak dolgok, amelyeknek nem parancsolunk… főleg ha ezek a
dolgok a saját tudatunkból származnak.
Max feszülten nézi Petermannt, és ekkor megértem, hogy ez
a nagy különbség kettőnk között. Max az, akit zavar az
akaratlanul szó. Azért van itt, mert nem szereti a
zabolátlanságot, a kétértelműséget, a rutin felborítását. Én nem
bánom, mi történik az álmaimban. Azt se bánom, hogy az álmok
most már beépültek a valóságomba. Max azonban elborzad tőle.
Petermann felugrik. – Nos hát, hallottátok! Ezért vagyunk itt,
ma pedig nekilátunk, és megpróbáljuk rendbe hozni. Gyertek
utánam. – Vissza se nézve kivonul az irodájából.
 Max és én egyszerre érünk az ajtóhoz. Hidegen összenézünk,
majd félreáll, és int – csak utánad. Válaszul megrázom a fejem, és
őt utánozva az ajtóra mutatok, ám közben elrepül a mobilom, és
akkora csattanással ér földet, hogy a folyosó is belevisszhangzik.
– Igazán vehetnél neki egy tokot – jegyzi meg Max a
magasban, miközben lehajlok a telefonért.
Fölegyenesedek, megmarkolom a telefont. Tudom, hogy nem
csúfol. Komolyan beszél. De akkor sincsen szükségem rá, hogy
beleszóljon az életembe. – Indulj! – mondom.
– Jó. – Elindul Petermann után a fehér-fekete csempés
padlón.
A falakat festmények szegélyezik. Megbámulom egy óra
képét, ami olyan, mintha leolvadna egy sivatagban, aztán egy
nagyobb képet egy szemgolyóról, felhős kék éggel az írisz
helyén. Ezt egy ember portréja követi, aki fekete keménykalapot
visel, de az arcát elfedi egy nagy, zöld alma. A tárgyak a
festményeken szabályosak, jól felismerhetőek, ám egymás mellé
téve egyiknek sincsen értelme.
– Miért festik meg valakinek az arcképét, ha pontosan az
arcot takarják el egy gyümölccsel? – bököm ki.
– Mert szürrealisták – feleli elölről Max.
– Azt tudtam! – vágok vissza. Többé-kevésbé.
– Mi ez a szürrealizmusmánia, dr. Petermann? – kérdezi
Max.
Erre Petermann sarkon fordul, és kitárja a karjait. –
Álmainkban mindnyájan szürrealista festők vagyunk.
Történeteket és képeket alkotunk, amelyek gyakran épp olyan
gyönyörűek, mint amennyire képtelenek.
 Betessékel egy szobába, ahol már ott van az unott képű
Nanao egy csiptetős dossziéval. Tőle balra egy gép, ami olyan,
mint egy óriási, csillogó fehér fánk, és a közepén akkora lyuk
van, mint egy csatornanyílás.
Csak annyira bírok gondolni: Kizárt.
– Be kell másznom oda? – kérdezem, ott helyben
sóbálvánnyá változva.
– Tudom, hogy nem függőágy egy trópusi tengerparton, de
szükségem van az agytevékenységed szabványos leolvasására
még mielőtt elaltatnánk, aztán megvizsgáljuk, hogyan változik
mindez az álmoktól – magyarázza Petermann.
Válaszul csak szaporán bólogatok, mert nem jönnek ki
szavak a számon.
– Alice kissé klausztrofóbiás – hallom Max hangját. Amikor
ránézek, látom, hogy mosolyog. Dühítő!
– És ez ennyire humoros? – Érzem, ahogy az arcom
forrósodik.
– Nem – feleli Max úgy, mint aki lemond rólam. – Csak van a
hajadban egy kis darab kaktusz.
Iszonyodva kapok hullámaimhoz, és meg is találom a TÉK
potyautasát. Mindig beleragad valami ebbe a madárfészekbe. –
Talán abba kellene hagynod, hogy engem nézel – motyogom, és
megpróbálom észrevétlenül eltávolítani a levélkét. Ismét Maxre
sandítok. Most is mosolyog, bár úgy tűnik, mintha küzdene
ellene.
– Sikerült? – érdeklődik.
– Fogd be! – mondom.
– Én megyek elsőnek – közli Max mindenkivel.
 ***

Miközben egy üveg válaszfal mögül nézzük, hogyan tűnik el

Max hosszú alakja a gonosz fánkszörny mélységeiben,
Petermann elmagyarázza – mikrofonba mondva, hogy Max is
hallja –, pontosan mit is csinál a gép. A funkcionális mágneses
rezonanciavizsgálat letapogatja a vér beáramlását az agyba,
hogy megmutassa, mely agytartományok a legaktívabbak.
Álomszkennelésnél az fMRV-t kombinálják az
elektroenkefalográfiával. Az EEG az agy elektromos aktivitását
regisztrálja, amivel meg lehet határozni, mikor van a vizsgálati
alany korai REM-ciklusban, mert valószínűleg akkor látja a
legtöbb képet. Utána az fMRV feltérképezi, mely
agytartományok világosodnak ki, ami segít megértetni, hogyan
álmodik az agy. Végül a vizsgált személyt felébresztik, és
elmondatják vele, hogy mit látott.
Miután Max végzett, drámai mozdulattal előrántom a
zsebemből a telefont. – Nahát, épp most? – mondom jó
hangosan. – Már este hatkor? Akkor talán jó lenne gyorsan
befejezni, nem igaz, dr. Petermann? Máskor visszajöhetek, ha így
okés.
– Nem lesz semmi baj, Alice! – Petermann a vállamra teszi a
kezét. – Mi itt leszünk egész idő alatt az üveg mögött. Csak
szólnod kell, amikor ki akarsz jönni.
– Rendben – mondom halkan, a másfél méterre álló
gépezettel szemezve. – Ki akarok jönni.
Petermann szúrósan néz rám. – Előbb be kell menned.
 ***

Azzal biztattam magamat, hogy minden jobb lesz, ha befekszem

a gépbe, és hogy mire felocsúdok, már túl is estem rajta, ám egy
cseppel sem lettem jobban. Tudom én, hogy nem vagyok
bezárva, hogy a lábam kilóg a lyukon, hogy kimenekülhetnék
ebből a halálcsapdából, ha váratlanul elmenne az áram, vagy ha
a szobában mindenki elvesztené az eszméletét egy paranormális
támadástól vagy földönkívüli megszállástól, de az fMRV tetejét
bámulni akkor is olyan érzés, mintha lassan rám zárulna… mert
lényegében azt is csinálja.
– Csak feküdj tökéletesen mozdulatlanul, Alice – hallom
Petermannt a hangszóróból.
– Azt csinálom – mondom.
– A bal lábad úgy ráng, mintha egy egér szaladgálna a
nadrágod szárában – figyelmeztet Max.
– Dr. Petermann, nem küldené ki Maxet? – kérdezem.
– Ez nem fog menni – súgja Petermann. – Túlságosan fél.
Noha gyanúm szerint már rég távozott az összes vér az
arcomból, mégis képes égni. Úgy szégyellem magamat! Ez a
teszt hozzátartozik ahhoz a tanulmányhoz, amihez én
ragaszkodtam, és még csak végig sem bírom csinálni! Bár ez nem
tart vissza attól, hogy el akarjak húzni innen a bánatos fenébe.
Kezdek túl szaporán lélegezni, és a tüdőm akkorára zsugorodik,
mint két uzsonnás zacskó. Valóban szédülök, vagy csak
képzelem?
 – Alice? – Max hangja olyan, mint a vihar szeme, az egyetlen
szélcsendes pont a hurrikán közepén. Áttör a fejemben harsogó
zajon. – Ott vagy még?
– Aha – nyögöm, de olyan halkan, hogy attól még jobban
megijedek.
– Mi az egyetlen hely a világon, ahova szeretnél elmenni, És
még sosem jártál, se álomban, se máshogy? – kérdezi Max.
Pihegő lélegzetet veszek, és összpontosítok. Könnyű kér- iés.
Meg tudom én csinálni ezt. – Pig Beach – mondom.
Petermann kuncog. – Jól hallottam?
– Pig Beach egy sziget a Bahamákon – magyarázza Max
gyönyörű kék, kristálytiszta óceánnal és rengeteg pálmafával, de
nem laknak rajta mások, csak óriási, kunkori farkú, barátságos…
disznók. Alice kedvenc helye, de még sosem járt ott. Folyton
emlegeti.
Igaza van. A legtöbb ember ábrándozik egy bizonyos trópusi
vakációról. Én is, csakhogy az én trópusi szigetemen egy rakás
vidám, kövér disznó is van. Komolyan létezik! De a papa nem
hajlandó odavinni, mert, mint mondja, nyilvánvalóan
„majomfogó”, azaz turistabeetetés, arról nem is szólva, milyen
mocskos lehet!
– A legenda szerint a disznókat egy csapat tengerész tette ki
a szigeten, akik vissza akartak menni, hogy megsüssék őket, de
sosem sikerült nekik – duruzsolja Max. – A másik magyarázat az
lehet, hogy a disznók túléltek egy hajótörést, és valahogyan
kiúsztak a partra. Mindenesetre túléltek valamit, és boldog vége
lett a dolognak, mert a turisták és a helyiek is etetik őket.
 Elernyedek a megnyugtató hangtól, amellyel Max leírja az én
boldog kis szigetemet.
– Milyen érdekes – állapítja meg Petermann. – Honnan
tudod ezt?
– Alice mesélte egy álomban… Thaiföldön voltunk… ő pedig
hozzám fordult, és csak úgy azt mondta: „Kár, hogy itt
nincsenek disznók!” – Fojtottan felnevet, mintha nem bírna
tovább magában tartani. Elmosolyodom.
– Úgy látom, megvan minden, ami kell – mondja Petermann
a mikrofonba. – Kijöhetsz, Alice. A következő kezelésen
elaltatunk benneteket.
Szeretném megköszönni Maxnek, hogy megnyugtatott, de
már akkor elmegy, amikor engem Nanao még le sem kapcsolt a
drótokról. Arra számítok, hogy mire leérek a lépcsőn az ÁKI
előcsarnokába, a terráriumom vagy a szemétben lesz, vagy pedig
ott, ahol hagytam, ám Lillian külön helyet keresett neki az
asztala mögötti polcon, néhány pici kaktusz és egy
hipszterkontyos, jóképű pasi képének társaságában.
Nem köszöni meg a terráriumot, csak ennyit mond: – A fiúd
itt hagyta a telefonját.
– Nem a fiúm. – Megfordulok.
– Őszintén szólva cseppet sem érdekel – mondja Lillian, és
visszatér a papírmunkához –, de azt hiszem, hogy erre szüksége
lehet. – Átnyújtja a telefont, még mindig nem nézve rám.
– Azt se tudom, hol lakik! – ellenkezek.
– Ugyanabba az iskolába jártok – mutat rá Lillian. – Majdcsak
kitalálsz valamit.
 15

A PEKINGI PALOTAPINCSIK TÁMADÁSA.

– ALICE EGYIKE a legfeledékenyebb embereknek, akikkel

valaha találkoztam – mondom hangosan, imitálva a fiú hangját,
bár inkább úgy hangzok, mint egy neandervölgyi ember, nem
mint egy tizenéves srác (már ha van különbség). – Ki is a
feledékeny, Max? – De mikor lenézek a kezemben levő telefonra,
látom, hogy az enyémtől eltérően van tokja, anyaga pedig
ugyanannak tűnik, mint amiből a Batmobil készül
Elpusztíthatatlannak. – Milyen felelősségteljes – állapítom meg.
Este nyolc van, Max házának tornácán állok. A ház nagyon
emlékeztet az miénkre: háromemeletes, fekete ajtóval és
zsalugáterekkel (Errefelé senkinek sincsen fantáziája? Mit nem
adnék egyetlen kék ajtóért…), csak ennek ívelt a homlokzata,
amitől úgy néz ki, mintha az épület túl sokat evett volna
vacsorára. Félig-meddig azt várom, hogy az ajtó kipattanjon a
feszüléstől, mint egy gomb.
Ki is pattan, olyan váratlanul, hogy összerázkódok. Még csak
be sem csengettem.
– Alice, mit keresel te itt? – kérdezi Max pár lépcsőfokkal
magasabbról, a szemöldökét ráncolva. Vasszürke inget visel,
amit nem gyűrt bele a zöld szerelőnadrágba. Jó lehet minden
reggel arra ébredni, hogy mindegy, mit veszünk fel, mert úgyis
mindenben istenien nézünk ki.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezem, nem véve
tudomást a nem épp szívélyes fogadtatásról. Álombéli Max
szereti a meglepetéseket, Igazi Max valószínűleg utálja őket.
– Hangokat hallottam – feleli, és körülnéz. Lekonyulok.
– Vagy csak… egy hangot.
– Hogyhogy itt senki se festi kékre az ajtaját? – kérdezem, és
az utca többi háza felé bólintok, de Max addigra már elindult
befelé az előszobába.
– Műemlék – kiált vissza. – Gyakorlatilag tilos változtatni a
házad külsején. – Visszafordul, úgy néz rám, mintha
kutyakölyök lennék, amely iskolázásra szorul, és ránt egyet a
fején. – Gyere már! – Követem.
Hamarosan egy zsámolyon ülök Maxék csodálatosan
felújított konyhájában, miközben ő egy fiókban kotorászik
valami után. A ház külseje lehet, hogy olyan, mint a többié a
dombon, de a belseje csupa letisztult vonal, telis-tele modern
bútorokkal. Itt minden a helyén van: a krémszínű kendő a fehér
díványon, az építészeti könyvek a kisasztalon, a fűszerek az
éppen kihúzott fiókban. Hogy lehet bárkinek is ilyen tiszta a fűszeres
fiókja? – töprengek, mielőtt becsukódik. A mi házunkban
szerencse, ha a fahéjas palacsintának nincs például kömény íze.
Max elővesz egy dugóhúzót, majd valami fehéret és
harmatosat a hűtőből. A parafadugó halkan pukkan, utána csend
lesz. Váratlanul nagyon kínosan érzem magamat Maxék
házában, ahol senki más nincs a közelben.
 – Jaj, ne, kösz, nem kérek bort – mondom, és még a kezemet
is tiltón kinyújtom.
– Az jó, mert nem neked lesz. – Felhúzza a szemöldökét.
– Mindjárt jövök. – További magyarázat nélkül távozik a
helyiségből. A beszédhangok és a villák koccanása a tányérokon
felerősödik, majd elhalkul, ahogy Max kinyit és becsuk egy ajtót.
Felügyelet nélkül maradván kihasználom az alkalmat, hogy
megtekintsem a környezetet, amely, leszámítva az ízléses
berendezést, főleg fényképekből áll. Fotók mindenütt: ezüst
keretben szegélyezik a kandallópárkányt, katonás sorokban
lógnak a falakon. Többségük egy asszonyt ábrázol, akit barna
haja és nagy mandulaszeme alapján Max anyjának nézek,
néhány ismerős (kormánytisztviselők, pár híresség), és számos
ismeretlen társaságában. Ugyancsak sok a fotó Maxről – az
egyiken labdarugó mezben, meccs után, leizzadva látható, és egy
férfi, aki az apja lehet, a vállára teszi a kezét. Egy másikon
piszkosan, de boldogan áll egy hegyoldalban, talán nepáli
túravezetőkkel, és boldogan lobogtat egy ezüst plakettet, ami
kitüntetés lehet.
– Gondolom nem épp hulahoppozásért kapta – mondom
dünnyögve.
Majd a hallból fölfelé vezető, puha, szőnyeges lépcsőre
nézek, és mielőtt parancsolhatnék magamnak, máris azon
tanakodom, milyen lehet Max szobája? Fogadnék, hogy
hagyományos és felnőttes: sötét fabútorok, precíz
gardróbszekrény, makulátlan íróasztal – egyik oldalán a
tankönyvek, a másikon a makulátlan számítógép. Max nem az a
típus, aki máig versenyautó-alakú gyerekkori ágyában aludna.
Elgondolom, milyen lehet abban a szobában lenni, és még
idegesebb leszek – egy olyan térben, ami az övé, ahol minden az
ő nyomát viseli. Megborzongok.
– Fázol? – kérdezi értetlenül Max, aki most jött vissza. – Még
mindig rajtad a kabátod.
– Á – térek ki gyorsan a téma elől, és odafordulok egy falba
épített, fekete-ezüst valamihez, amelynek a közepén billentyűzet
van egy üveglap alatt. – Nálatok ilyen az intercom? – kérdezem.
– Nálunk is van a házban. Most tanultam meg a használatát.
– Az a riasztó – feleli Max, aki a kezét zsebre gyűrve ácsorog
a szoba túlsó végében. Az arca megrándul, mintha mosolyogni
akarna, de jólneveltség nem engedi.
– Ó! – mondom, és gondterhelten csücsörítek. – Azt tudtad,
hogy az ókori Kínában a császár végső védelme a támadók ellen
egy pici pekingi palotapincsi volt, amelyet a kimonó ujjába
rejtettek? Talán egy olyat kéne beszereznetek.
– Ezt a múltkor olvastam az egyik állatkedvelő blogon,
amely kizárólag a magamfajta gyagyásoknak készül. – Tudod,
ha aggódsz a biztonságotok miatt… – Elnémulok.
Max a fejét csóválja, de most végre elmosolyodik, én pedig
fellélegzek. – Erről nem tudtam – mondja. – De nem vagyok
meglepve, hogy te igen.
– Mi van ott? – bólintok az ajtó felé, ahonnan most jött ki, az
edénycsörgés szimfóniáját hozva magával.
– Csak az idény egymilliomodik vacsorája. A szüleimnek sok
barátjuk van – feleli, és mellém ül a pulthoz. – Szóval, ez van,
Alice. És te mit keresel itt? – Keresztbe fonja a karját, aztán a
pultra könyököl, végül pedig a térdére engedi a kezét.
 Végigmérem. – Nálam van a telefonod – mondom. – És
nyugi már. Miért vagy mindig ilyen fura?
– Nem vagyok fura! – feleli rá nem jellemző fejhangon. –
Nálad van a telefonom?
– Azért vagyok itt – vetem oda foghegyről.
– Akkor megkaphatom? – türelmetlenkedik.
– Tudod mit? – Olyan gyorsan csúsztatom elé a mobilt a
márványlapon, hogy attól félek, a túloldalon lerepül a padlóra,
és valahol remélem is, hogy így lesz. – Azért jöttem ide ma este,
hogy szívességet tegyek neked, és amúgy meg kezdek
belefáradni a mániákus viselkedésedbe.
– Hogy érted ezt? – kérdezi őszinte zavarral. Könnyedén
elkapja a telefont, mielőtt még összetörhetne a padlón. Hát
persze.
– Úgy értem, hogy az egyik percben még egy görény vagy
Oliver bulijában, a következőben mentegetőzöl a liftben, aztán a
megmentésemre sietsz, amikor azt várom, mikor fulladok meg
az MRV gépben, most pedig úgy viselkedsz, mintha kukkoló
lennék, aki csak úgy betolakodott az otthonodba. De most
komolyan, határozd már el magadat, Max! Úgy érzem, mintha
egy vámpírrománcban lennék, ahol nem jöhetsz közel hozzám,
mert túl jó szagú a vérem!
Természetesen viccelek, de Max váratlanul még a szokottnál
is szorongóbb arcot vág. Félszegen bámulja a kezét.
– Mi van? – kérdezem. Aztán egy kicsit leesik az állam. –
Tényleg ez van? Félsz kettesben lenni velem?
Továbbra sem szól. Összeszorítja a fogát. – Úgy valahogy –
ismeri be.
 Beletelik egy percbe, amíg megtalálom a hangomat, és
amikor végre előkerül, cérnavékonyan és bizonytalanul jön ki
belőlem. – Miért… mitől félsz, mi fog történni?
Végre a szemembe néz, és a tekintete azt kérdezi: Na mégis,
mit gondolsz? Attól félek, hogy mindjárt elájulok.
Ám ekkor megzavar egy hang a folyosóról. – Max, hoznál
egy palack vöröset is? – Max anyja megjelenik az ebédlőt és a
nappalit összekötő folyosón. Makulátlan jelenség, nyílt,
barátságos arca van. – Ó! – mondja, amikor meglát.
– Anya, ő a barátom, Alice. Éppen távozóban – közli gyorsan
Max, és feláll az asztaltól.
Értek a szóból. – Nagyon örültem, Mrs. Wolfe.
– Ne olyan gyorsan – mondja Max anyja. – Alice, először is
ugyancsak nagyon örülök, hogy találkozhattam veled, és kérlek,
szólíts Katherine-nek! Másodszor pedig elnézést, hogy Max ilyen
ronda kedvében van, utálja a vacsoráinkat. Miért nem jössz be,
és csatlakozol hozzánk a desszertre? Valaki az utolsó percben
lemondta, és üresen maradt egy szék.
Maxre nézek, de ő készakarva kerüli a pillantásomat.
– Hát… nem is tudom – hebegem.
– De én igen – mondja Katherine, és gyémántoktól
sziporkázó kezével megérinti a lapockámat. – Mellesleg
lisztmentes csokoládétorta a desszert, és ha nem lesz rá több
jelentkező, magam eszem meg az egészet! – Azzal kacsint.

***
Ilyen csokitorta csak az álmokban létezik! Akár egy pontosan a
megfelelő hőmérsékleten sütött brownie – a közepe meleg és
folyós, a külseje gyönyörűségesen ropogós. Ha tehetném,
úszkálnék benne, vagy csak ásnék bele egy gödröt, beleülnék
egy kanállal, és azzal vájnám magamat kifelé. Ma éjszaka, ha
elalszom, talán erről a tortáról fogok álmodni.
– Nohát, Alice! – kezdi Jacob Wolfe. Desszert közben
megtudtam, hogy Max apja a városi kórház gyermeksebészeti
osztályának a vezetője, az anyja pedig a város legnagyobb
jótékonysági alapítványának dolgozik. – Hogyhogy még csak
most találkozunk veled? Hol bujkáltál?
Leteszem a kanalamat, amely – szégyenkezésemre – azóta
nem került ki a kezemből, hogy leültünk. – Az a helyzet, hogy
csak most költöztem ide.
– Alice a csoporttársam az egyik tárgyból – szól közbe Max.
Másképp viselkedik, mintha önmaga egy változatát alakítaná.
Beszéde előírásosabb, tagoltabb, a tartása merevebb, mint
amikor olyasvalakihez beszélünk, aki nagyothall, nem pedig az
apánkhoz.
– Igen, pszichológián – egészítem ki. Csak a társalgásban
próbálok részt venni, de rögtön látom, hogy Max összerándul a
hangomra.
– Pszichológián? – kérdezi Jacob. Már nem hozzám beszél,
hanem Maxhez. – Azt hittem, úgy döntöttél, hogy nem veszed
föl ebben a félévben.
Max mélyen beszívja a levegőt, és bólint. Rájövök, hogy hibát
követtem el. – Ezt már megvitattuk, de ez az egyetlen
szemeszter, amiben Mr. Levy 201-es pszichológiát tanít, és nem
akartam kihagyni az alkalmat. Főleg, ha jövőre tovább akarok
lépni a 300-as szintre.
Jakob köhécsel. Olyan mereven tartja magát, mint aki nyársat
nyelt. – Azt hittem, úgy egyeztünk meg, hogy a harmadik évben
a második félévre halasztod a felületesebb tárgyakat – mondja.
– Most mondta, hogy tavasszal nem indul ez a képzés,
drágám! – szól Katherine változatlanul csitító hangon, ami azt
üzeni: Most kioltom ezt a tüzet, és meg ne próbáld újragyújtani.
Hátrasimít Max homlokából egy tincset. – Mellesleg olyan kiváló
kapcsolatban állsz Levyvel. Jól fog mutatni a felvételi
anyagodban a folyamatos érdeklődés egy meghatározott tárgy
iránt.
Lehidalok ettől a társalgástól. A mi házunkban arról
beszélgetünk, mit láttunk vagy tanultunk aznap – az új
biciklikölcsönzőről a Harvard Square-en, vagy a kávézóról,
amely most nyílt meg a Marlborough Streeten. Max szülei
láthatólag részletről részletre ismerik a fiuk életét, és úgy tűnik,
arra is felkészültek, amit nem tudnak.
– Max a legokosabb az osztályban! – vágok közbe. –
Esküszöm, Levy még fel sem teszi a kérdéseit, de Max már tudja,
mik lesznek azok!
Jacob felragyog. – Örömmel hallom. Szép munka! – mondja a
fiának.
– És gondja van rá, hogy ezt tudja is mindenki az osztályban!
– csipkelődök, mire kitör a nevetés. Max is nevet, és hálásan
csillogó szemmel néz rám az asztal másik oldaláról.

***
Miután megköszöntem a desszertet, Max kikísér. Éppen
megfordulok, hogy intsek neki, amikor látom, hogy belebújik a
kabátjába.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezem.
– Hazakísérlek. – Vállat von. – Késő van.
– Nem úgy volt, hogy nem akarsz egyedül maradni velem? –
ugratom.
– Úgy gondolom, bírok magammal – mondja nevetve.
Belemegy a játékba, de észreveszem, hogy az egyik
kabátgombját elfelejtette begombolni. Gondolkodás nélkül
odanyúlok, és megteszem helyette. Váratlanul tudatosul
bennem, milyen közel van hozzám, és noha nem vagyok
hajlandó felnézni rá, érezni a közöttünk kipattanó szikrákat.
– Tényleg nem lesz semmi bajom – bizonygatom, és hátrálok
egy lépést. – Szeretek egyedül sétálni. Mellesleg a papa
ragaszkodott hozzá, hogy töltsek le egy alkalmazást, amiből
minden percben tudhatja, merre járok. – Sóhajtok. Nem bánnám,
ha ez csak vicc lenne.
Max igazándiból kicsit sebzettnek tűnik. Meg egy kicsit
lütyőnek is, ahogy ott áll barna viharkabátjában meg egy skót
kockás sállal, amit inkább csak a nyakába vetett, mint odakötött,
és így biztosan nem is, fogja melegíteni. – Aha – mondja. – Hát,
akkor jó.
Várom, hogy hozzátegyen valamit, de nem teszi. – Oké, hát
akkor… viszlát az iskolában. – Már indulnék, amikor utánam
kiált.
– Alice!
– Hm? – kérdezem.
 – Köszi – mondja.
Rámosolygok, és ahogy megyek lefelé a dombról,
akaratlanul is úgy érzem, hogy valami megváltozott közöttünk.
Már nemcsak az álmaink emlékeiből élünk, újból ismerkedni
kezdtünk. A való életben építünk valamit, ami nem mindig
szuper, de inkább ezt választom, minthogy az én Maxem
egyáltalán ne legyen az életem része.
 Szeptember 26

AZ ELSO GONDOLATOM az, hogy nyilvánvalóan ugyanabból a gombából

ettem, mint amit Alice, a másik Alice evett Csodaországban. Arra
gondolok, amitől hol összetöpörödött, hol megnőtt. Én az elsőből ettem.
Anyó házában megyek át a nappalin, de olyan kicsi vagyok, hogy
felegyenesedve átférek a zongora alatt, és a szőnyeg sokkal puhább, mint
rendesen – cuppog a talpam alatt. Keresek valamit, de nem tudom, hogy
mit.
Lassan haladok a lépcsőn, minden fokon hason fekve izgek-mozgok,
hogy lejussak. Görcsösen kapaszkodok a szőnyegbe. A távolból hangokat
hallok, és gyorsabban akarok menni, de még mindig nem tudom, mit
keresek.
A konyhában felvergődök egy székre, és megemelek egy teáscsészét,
ami akkora, mint egy gyerekmedence, és végül szájjal lefelé ráesik egy
kistányérra. Aládugom a fejemet, hogy van-e odabent valaki, de semmit
sem találok. Csalódott vagyok, de aztán egy kupac habcsók az asztal
közepén eltereli a gondolataimat. A habcsókok akkorák, mint egy-egy
nagy kenyér. Elveszek egyet, kettétöröm, majd majszolni kezdem, és
magammal viszem, ahogy tovább baktatok a magam útján.
Nevetést hallok, méghozzá egy nő nevetését – erős, dús hangot – és
hirtelen föllelkesedem. Gyorsabbra veszem lépteimet, ismét
keresztülvágok a nappalin, menet közben benézek minden bútor alá, de
sehol sem találom a nőt. Az előtérben valamilyen finom illat csap meg.
Édes és egy kicsit fűszeres. Ismerős. Olyan, mint a sampon. Behunyom
a szememet, és beszívom az illatot, ám az olyan gyorsan elillan, ahogy
jött.
Hol van?
Szorongva, magányosan vándorolok oda az ablakfüggönyhöz, és
beburkolózom a sötétzöld selyembe. Várok, bár magam sem tudom,
mire.
Ekkor hallom meg a szuszogást. Hangos, morgó, fűrészelő. Félnem
kellene, de nem félek. Igazándiból még sosem álltam távolabb a
félelemtől, egész furcsán megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam. A
szuszogás közeledik. Türelmesen várok. Váratlanul félrerántják a
függönyt, és ott van előttem Jerry, de most akkora, mint egy bölény.
Nedves orrát szimatolva végighúzza az arcomon. Megbök, aztán a
pulóverem gallérjánál fogva felkap, és ismét keresztülvisz a házon.
Feldöcög velem a lépcsőn, betesz az ágyamba, végignyal nyálkás
nyelvével, majd összegömbölyödik mellettem. Könnyen jön az álom.
 16

A HATTYÚK EGY ÉLETRE VÁLASZTALAK PÁRT

JERRYNEK VAN ez az elviselhetetlen szokása, hogy őrjöngve

kaparja az ajtót, valahányszor vécéznie kell, aztán meg
fárasztóan sok időt azzal, hogy eldönti, hova is pisiljen. Vagy
ami még ennél is rosszabb: áll a járdán, és szemrehányóan sandít
rám, mintha nekem kéne felvilágosítanom őt arról, hogy mit
keresünk itt egyáltalán, és miért keltettem fel ilyen korán?
– Most viccelsz? – kérdezem, mialatt a kezemet a csípőmre
léve, fenyegetően nézek le rá. Szombat reggel kilenc óra van,
mezítláb vagyok, farmerben, és egy ócska, levendulaszínű
pulóverben, amit az anyám egyik fiókjából húztam elő. –
Pontosan egy perced van vécézni! Utána bemegyünk, és az sem
érdekel, ha egész délelőtt vissza kell tartanod! – Jerry pislog
egyet, majd a járda széléhez döcög, hogy elvégezze a dolgát.
– Erre gondoltam! – szólok utána.
Ma reggel arra ébredtem, hogy úgy ölelem magamhoz, mint
egy élő plüssmacit. Hurkaforma kis testét kényelmesen
befészkelte az ágyneműbe, óriási feje úgy pihent a párnán, mint
egy emberé. Ma reggel is arra keltem, hogy furcsa ürességet
érzek magamban. De nem olyat, amit a brooklyni bolhapiacról
szóló álom után éreztem, ez más volt. Nem annyira bánatot
hozott, inkább tanácstalanságot. Mintha elvesztettem volna
valamit, amit nem találok – amit már egy jó ideje nem vagyok
képes megtalálni. Az érzés lassacskán elhalványul, de az emlék
eleven. Bámulom gyönyörű, öreg házunk homlokzatát, és akkor
beugrik. A mama hiányzott. Őt kerestem álmomban.
– Ideje bemenni, Jerry – jelzek a kutyának. Megfordulok, és
látom, hogy már nem vagyunk egyedül. Oliver bolyhos feje
takarja el a kutya pofáját – éppen lehajol, hogy megpaskolja Jerry
hátát.
– Szia! – lelkesedek, ám Oliver csak fölemeli a fejét, és
hunyorog.
– Elnézést, ismerjük egymást?
– Ne hülyülj! – mondom, és meglököm.
Oliver döbbenten tágra nyitja kék szemét, és úgy markolja a
vállait, mintha védekezne. – De kérem, asszonyom! Én csak Jerry
barátomat jöttem meglátogatni. Szobatársak voltunk a
kollégiumban. – Visszafordul a kutyához. – Jer, ismered te ezt a
nőt egyáltalán? – Fix, hogy a kutyák nem tudják forgatni a
szemüket, de ha mégis lehetséges lenne, Jerry most kétségtelenül
ezt csinálná.
– Nagyon vicces – mondom. – Tulajdonképpen mit keresel
itt?
Oliver vigyorog. – Természetesen azért jöttem, hogy
elhívjalak kettőtöket egy kalandra!
Tiltakozásra nyitom a számat – végül is mezítláb vagyok –,
de aztán belátom, hogy most éppen egy kalandra van
szükségem.
– Csak Jerry miatt – szögezem le. – Szüksége van egy kis
szórakozásra. – Odafordulunk a kutyához, aki az oldalára
gördülve hever a téglajárdán, hagyva, hogy egy kislány, aki
pillangó alakú lufit tart a kezében, vakargassa a hasát.
– Szegény Jerry! – csóválja a fejét Oliver. – Milyen nehéz élete
van. – A térdére támaszkodva lehajol. – Mi a véleményed a
hajókról? – kérdezi a kutyámat.

***

A csodálatos könyvek közül, amelyeket valaha Bostonról írtak,

kétségtelenül az Utat a kiskacsáknak! a legjobb. A mese egy
anyakacsáról szól, aki egy kis szigeten kelti ki a fiókáit a Charles-
folyó közepén, és ki kell találnia, hogyan juttassa vissza őket a
városi park halastavába. Így hát végigvezeti apró csapatát a
városon, és egész Boston félreáll, amíg a kiskacsák bele nem
tottyannak pihés popsijukkal a biztonságos tóba, és helyre nem
áll a világ rendje.
A közparkban, ami épp szemben van a házunkkal,
hattyúhajón is lehet utazni, mindössze három dollárért.
Lényegében két zöld kenut hegesztenek össze, amelyekre hat
padsor kerül, mögéjük pedig egy óriási hattyúszobrot tesznek,
amiben a túravezető ül. Az utasok hatszáz méteren és tizenöt
eseménytelen percen át körbepedálozzák a hajót a tavon, utána
pedig kiszállhatnak.
– Ez nem csak afféle turistaattrakció? – kérdezem Olivert,
mialatt a sorunkra várunk.
– Miért, még mindig turistaféle vagy, nem? – kérdez vissza.
– Számomra ez sértő – mondom. – Jerry számára is.
Oliver nem felel, csak a kezembe nyom egy borítékot.
 – Fogd csak meg ezt – mondja.
– Miért?
– Fogd már meg, Alice! – kántálja idegesen, a jegyszedőt
figyelve, én pedig valamilyen nevetséges okból kifolyólag
engedelmeskedem.
– Oliver! – A jegyszedő megölelgeti, amikor ránk kerül a sor.
– Nagyon hiányolunk ám itt! Visszajössz a nyáron? Óriási voltál
az ügyfelekkel!
– Sam, hát hogyne lettem volna az – mondja Oliver. – Ez volt
életem legjobb munkája.
Sam felvonja a szemöldökét. – De hiszen nem is volt más
munkád! Mindegy, azért nyugtázom a bókot. Sajnos a srácot
nem engedhetem be. – Jerryre mutat, aki olyan gyengéden
szimatolja az előttünk álló asszony lábikráját, mint egy drága
sajtot. – Ismered a szabályt, csak segítőkutyákat engedélyezünk.
Oliver eltúlzott hangerővel sóhajt. – Sam, te azt hiszed,
mindent elfelejtettem, amit a múlt nyáron tanultam? Jerry
érzelmi segítőkutya. Alice barátomé. Alice még egy levelet is
hozott a pszichiáterétől, nem igaz, Alice?
Hirtelen megértem a borítékot, és a legszívesebben
meggyilkolnám Olivert.
Sam elveszi tőlem a levelet, átfutja, azután egy lapos
pillantást vet ránk. – Nem igazán látszik segítőkutyának –
mondja.
Odanézünk a kövér, barna kacsára, amely a mólóhoz úszott.
Jerry kihajlik a víz fölé, és halkan morog. Csak a póráz tartja
vissza.
 – Érzelmi segítőkutya, de ugyanakkor őrző-védő is – mondja
sietve Oliver.
Sam sóhajt.
– Ez nevetséges! – motyogom Olivernek, aki végigfektette
karját a padom támláján. Jerry egy nyögés kíséretével eldől az
ülésünk alatt. – És több szempontból is rossz!
– Viszont szórakoztató. – Oliver kacsint, és kinyújtja maga
elé a lábát. Egy malibui strandra illene, nem egy csónakba,
amelyiken egy óriási műhattyú ül. Eszembe jut, hogy vajon hány
szívet törhetne, törne össze, ha nem lenne folyton ennyire
túlpörögve. – Tudtad, hogy a hattyúk egy életre választanak
párt? – kérdezi a szemöldökét vonogatva.
A szememet forgatom.
– Egyébként hol voltál szerdán? – folytatja. – Kerestelek a
TÉK után, de Jeremiah azt mondta, hogy elrohantál. Arra
gondoltam, hogy elmehetnénk abba a nosztalgia-lemezboltba a
Harvard Square-en, amiről meséltem.
A tenyerembe hajtom a homlokomat. – Totál elfelejtettem, ne
haragudj, Oliver.
– Semmi baj – legyint hanyagul. – Csak Sallynek tört össze a
szíve.
– Sallynek? – Töröm a fejemet. Nem emlékszem, hogy lenne
Sally az iskolában.
– Segway Sallynek. Ne mondd meg neki, hogy elárultam, de
némileg bele van zúgva Frankbe… Azt hiszem, kissé úgy érzi,
hogy átvágták. Egyszer összeláncolják őket a biciklitárolónál,
aztán meg Frank vissza sem hívja? Nem szép dolog.
 Akaratlanul felhorkantok. Most jutottunk be a tavat átívelő
gyaloghidacska alá, és egy zöld, kötött kabátot viselő kislány
integet nekünk. Visszaintegetünk.
– De komolyan, hol jártál? – firtatja Oliver. Olyan komolyan
néz rám, hogy belesajdul a szívem.
Mélyen beszívom a levegőt. – Ez egy kicsit bizarr – mondom.
– Nem is tudom, mit fogsz gondolni róla. – Ezt nem hiszem el,
hogy is juthat eszembe, hogy kitálaljak Olivernek! Csakhogy
mellette mindig biztonságban érzem magamat, és látom, hogy
egy cseppet meg is van sértve.
A fejét rázza. – Alice, te azóta bizarr vagy, hogy
megismertelek, úgyhogy ez nem újdonság. Meséld el, mi van,
talán segíthetek.
– Oké, szóval… – Tétovázom, majd közelebb hajlok. – Az
van, hogy úgy tűnik, Max Wolfe-fal nem a Bennettben
találkoztam először.
Oliver tekintete elsötétedik. – Hanem mikor? – Kissé
megrándul az állkapcsa. Elértük a tó végét, és éppen
kanyarodunk visszafelé, hogy még pedálozhassunk egy kicsit.
Most veszem észre először a partot szegélyező szomorúfűzeket.
Ismerősnek látszanak, de nem tudom, hogy egy gyerekkori
emlékből, vagy egy gyerekkori álomból.
Nagy levegőt veszek. Megbízhatok benne? Végűi fejest ugrok.
– Az álmaimban – mondom.
Oliver arca megnyúlik. Leveszi a karját az ülésen támlájáról.
– Tudom, hogy csíped, Alice, de szerinted nem kegyetlenség
hattyúhajózni egy másik udvarlóval, csak azért, hogy közöld
vele, miszerint nem ő az álompasid?
 Udvarló. Úgy döntök, hogy nem veszek tudomást a szóról. –
Nem, nem érted! – Fölnevetek, és a térdére teszem a kezemet, de
rögtön el is kapom, amikor odavillan a szeme. – Max és én
konkrétan, tényleg egymásról álmodunk. Egymásról álmodtunk
kissrác korunk óta, csak az a helyzet, hogy sosem találkoztunk…
igazából. – Elmondok neki mindent, kitálalom az egész históriát,
hogy Maxet az iskolában láttam először úgy igazándiból, és
hogy milyen nehéz volt. – Oké, most jön az a rész, amikor
megkéred Samet, hogy vészfékezzen, mert be akarsz állni
remetének a hegyekben.
Oliver arca változatlan. Még mindig engem néz, de látom
rajta, hogy az agya kétszáz kilométer per óra sebességgel kattog.
– Te és Max – mondja.
– Én és Max.
– A tudatalattiban? – kérdezi.
– Hát… igen – felelem.
– Igazad van, ez totál őrültség – mondja.
– Tudom! – A tenyerembe akarom temetni az arcomat.
Tisztában vagyok vele, hogyan hangzik, amit mondtam. Nagy
kár, hogy tényleg igaz.
– Ugyanakkor totál megértem.
– Micsoda? – kérdezem. – Szóval hiszel nekem?
Oliver vállat von. – Megértem. Amikor kissrác voltam, és
megnéztem valamilyen horrorfilmet, másnap reggel a folyosón
ébredtem a szüleim ajtaja előtt, és nem emlékeztem, hogyan
jutottam oda. De tényleg, hogyan is magyarázhatjuk meg ezt? És
őszintén, így már jobban tetszik a helyzet. Olyan fura vagy
Maxszel, és egyszerűen el nem tudtam képzelni, miért. Talán
szereted, de legalább nem szerelem az első látásra… azzal nehéz
lenne versenyezni – vigyorogja.
Elpirulok, lesütöm a szememet.
– Csak egy kérdés – mondja Oliver.
– Ennyi? – nevetek. – Csak egy?
– Rólam álmodtál valaha? – Egyenesen a szemembe néz,
amikor felteszi ezt a kérdést. Fél ő egyáltalán bármitől a világon?
A medencére gondolok, a zoknikra és a mobilra. – Hát igen,
úgy valahogy – felelem.
Egész teste elernyed. Boldog sóhajjal dől hátra a padon, karja
ismét megtalálja az utat a székem támlájára. – Kiváló!
Hirtelen észreveszem, hogy én is megnyugodtam. Hogy
mekkora megkönnyebbülés Olivernek beszélni Maxről és az
álmokról! Persze, itt van nekem Sophie, de ő olyan messze van.
Most, hogy elmondtam Olivernek, úgy érzem, nem is vagyok
olyan egyedül.
Sajnos a pillanatot elrontja egy csobbanás. Jerry, aki ismét
kiszúrta a kacsáját, úgy belevetette magát a hattyúcsónakról a
vízbe, mint egy szőrös kis Ishmael a saját Moby Dickje után.
Csak egy gond van – mint kiderül, Jerry nem úszik túl jól.
Rémülten fordulok Oliverhez, de ő már nincs ott – a vízben
van, átkarolja Jerry vastag derekát, és a csónak felé húzza.
– Eszedbe ne jusson még egyszer felhozni azt az állatot a
hajóra! – kiáltja a mögöttem pedálozó Sam. – Ez szabálysértés!
Egy profi nem így viselkedik, Oliver!
– De az az én kutyám, nem Oliveré! – ordítok rá az elképedt
turisták feje fölött.
 – Ha problémája van az üzletpolitikával, kisasszony,
nyugodtan csatlakozzon hozzájuk a vízben – feleli Sam.
Nyilvánvalóan nem beszél komolyan, és nem is hiszi el rólam,
hogy megteszem. Ám odanézek Oliverre, aki vadul tapossa a
vizet, maga mellett az ég felé meredő hasú Jerryvel. Az arca
felderül, és úgy vonja fel a szemöldökét, mintha azt kérdezné:
Na?
– Hát tudja, az a helyzet, hogy megteszem! – mondom. Azzal
fejest ugrok utánuk.
Hármasban úszunk ki a partra, Oliver és én tartjuk Jerryt.
Odakint kisebb tömeg verődött össze, mert látni akarják, nem
esett-e bajunk. De belőlünk csak kitört a hangos nevetés, amint
kivetődtünk a partra.
– Hát ez őrület volt! – lihegem.
– Szuper volt! – helyesel Oliver. – Nem megmondtam, hogy
lesz egy kalandunk? – Örülök annak, ahogy most érzem
magamat. Mintha egy szépet álmodtam volna, pedig nem is,
mert ez mind valós volt. Olivernek nincsen szüksége
álomvilágra ahhoz, hogy jól szórakozzon. Maxre gondolok, és a
kedvem elborul.
Balra nézek, és meglátok két gyönyörű, fehér hattyút, ahogy
egymás tollait igazgatják.
– Az ott Rómeó és Júlia – magyarázza Oliver, amikor
észreveszi, mit bámulok. Ahogy meglobogtatja a haját, úgy néz
ki, mint amikor egy golden retriever rázza le magáról a vizet.
– Hírességek. Tíz éve vannak együtt.
– Szép pár – állapítom meg.
 – Mindkettő lány – kuncog Oliver. – A parkigazgatóság nem
tudta, amikor összepárosították őket. Minden évben raknak
tojásokat, de sosem kel ki egy sem, de ettől függetlenül nagyon
szeretik egymást.
– A szerelemnek sok alakja van – mondom a hattyúkat
figyelve. Amikor elfordulok tőlük, észreveszem, hogy Oliver
engem kémlel, aztán árnyék hullik rá. Sam az, meglehetős
komoran.
Fölösleges is mondanom, hogy azt közli Oliverrel, hogy a
jövőben ne jöjjön a hattyúhajók közelébe, se szakmai
minőségben, se másként.
Délután nyakig vizesen engedem be a bőrig ázott Jerryt az
előszobába, és teszem vissza a pótkulcsot az ajtótól jobbra lévő
cserép alá. Apám és én túl szórakozottak vagyunk ahhoz, hogy
kulcsot tartsunk magunknál. Mielőtt követném a kutyát, vetek
egy pillantást a nedves lábnyomokra, amiket Jerry hagyott a
kőlépcsőn.
Akkorák, mint egy-egy kosárlabda. Mintha egy bivaly
nagyságú kutya hagyta volna őket. Bekukkantok Jerry után, és
látom az álombéli képet, ahogyan széttolja óriási fejével a
függönyszárnyakat, hogy elvigyen. Mielőtt még bemennék a
házba és magamra csuknám az ajtót, még egyszer rápillantok a
lábnyomokra, mintha azzal, hogy eltüntetem őket a szemem elől,
semmivé válnának.
Valami nagyon fura történik itt.
 17

MINDENT KIHAGYTUNK

– TUDTAD, HOGY ahányszor csak álmodunk, alapjában

igazoltan elmebetegek leszünk? – kérdezi Max.
Ez is egy csodaszép őszi délután, de mi nem láthatjuk, mert a
Szundiközpontban vagyunk, ahol tökéletesen beállított homály
uralkodik a minél nagyobb komfort kedvéért. Maxet sem látom,
ezért kidugom a fejemet az alvógubóm tetején. A gubó zseniális
megoldását Petermann eszelte ki, hogy a vizsgálat alanyai
lazíthassanak, és elalhassanak. Annyira föllelkesült, amikor ma
bejöttünk az első kutatási napra, hogy azt hittem, rövidzárlatot
kap. – Most kezdődik az igazi mulatság! – dörzsölte a kezét.
Az alvógubók egyébként pontosan olyanok, amilyennek a
nevük alapján gondolnák őket: széles ágyak, a formájuk
kagylóra emlékeztet, vagy arra a virágra a Bennett üvegházában,
ami olyan volt, mintha meg akarna enni. Az ember beékeli
magát az ágy közepébe, mire az rácsukódik, és bekebelezi a
felhőszerű, tökéletes puhaságba. Olyan kényelmes, hogy még a
magamfajta klausztrofóbiások is tökéletesen érzik magukat
benne.
– Mindig mondom, hogy az álomban tör elő belőlem az igazi
őrület – felelem kuncogva.
 – Micsoda? – kérdezi Max. Szeretem, ahogy mondja, eleve
lelkesen, mintha bízna benne, hogy akármit is válaszolok, az
csakis jó lehet.
Megmagyarázom. – Csak arról beszélünk, hogy
megbolondulunk álmunkban, holott közben úgy fekszünk itt
ebben a két hot dogban, mintha ez lenne a normális.
Szívből nevet. Azon tűnődöm, miért érzem még mindig úgy
magamat amikor meg tudom nevettetni, mintha egymillió
aranyat öntött volna az ölembe a félkarú rabló.
– Végeztem egy kis kutatást – mondja –, és kiderült, hogy az
elmebetegségekre is jellemző az álom öt legfontosabb
tulajdonsága. Egy: heves indulatok. Kettő és három: logikátlan
gondolkodás, szervezetlenség. Négy: igaznak fogadjuk el, amit
látunk, legyen akármennyire is bizarr. És természetesen az
ötödik: az élmény nehezen felidézhető. Ugyanezeket élik át a
delíriumosok, a demensek és az elmebetegek. Csak azért
gondoljuk úgy és fogadjuk el azt, hogy nem vagyunk
abnormálisak, mert alszunk, amikor az álmokat látjuk, és nem
mi irányítjuk az elmejátékot.
Bólogatni próbálok, jelezve, hogy mennyire értem, de a gubó
nem teszi lehetővé a mozgást, és Max különben sem láthatna.
Jerry tegnap látott, hatalmas lábnyomaira gondolok. Ez vajon
mit üzen nekem?
– Elnézést a múltkori estéért – folytatja Max. Egy percnyi
gondolkodás után jövök csak rá, hogy miről beszél.
–A szüleid miatt? De hiszen klasszak voltak. –
Megrándulok. Mindig elfelejtem, hogy Valóságos Max talán nem
ismer túl jól, de Álombéli Max annál inkább, és tudja, mikor
hazudok.
– Hát, kétségtelenül különlegesek – mondja. Ezután rövid
ideig egyikünk sem szól, csak a gubónkhoz kapcsolt gép
ismétlődő sípolását hallgatjuk, ahogy méri a pulzusunkat és az
agyhullámainkat. Lillian megkérdezte, hogy akarunk-e zajgépet.
Kilencvenkét változatuk van, a madárcsicsergéstől a parton
megtörő hullámverés robaján át a szomszédból átszűrődő
beszélgetésig. Maxnek ez tetszett, mert azt mondta, arra
emlékezteti, amikor kissrác korában lefekvés előtt fülelt a
földszinti vacsoravendégek zsongására. Végül abban
maradtunk, hogy inkább beszélgetünk.
– A szüleid igazán szeretnek – próbálkozom. – Mindössze
erről van szó. Csak nem feltétlen tudják, hogyan lehetne a lehető
legjobban kimutatni.
– Hé, srácok! – szól bele Miles a hangszóróba. – Őszintén
élvezem ezt a szívmelengető diskurzust, de emlékeztetnélek
arra, hogy az óra ketyeg, és ha egyáltalán valami hasznát akarjuk
látni ennek a kezelésnek, akkor hét percen belül el kell
aludnotok!
– Nagyon sokat segítettél, Miles! – kiáltok vissza. – Nincs
jobb lazító egy kis szorongásnál!
– Bánom is én. Részemről elmegyek egy kapucsínóért –
mondja. – Jó lenne, ha mire visszajönnék, már nem lennétek
ébren.
Hogy kellene elaludnom, amikor itt fekszem Maxtől
párujjnyira? Mi lesz, ha beszélni fogok álmomban, és ami még
rosszabb, mi lesz, ha róla fogok beszélni? A jó hír az, hogy
valamilyen okból ő sem képes elaludni. Max, a tökéletes diák.
Ettől egy kicsit kevésbé vagyok ideges, és minél kevésbé vagyok
ideges, annál közelebb kerülök az elalváshoz.
– Miért jöttél ide? – kérdezi váratlanul. – Mármint az ÁKI-ba.
Amikor kicsi voltál.
– Nem igazán emlékszem – válaszolom –, de a papám szerint
az után kezdődött, miután a mama elment a majmaihoz. – Még
nem mondtam el neki az egész történetet, de épp elég egzotikus
helyen jártunk, és túl sok ritka állatot láttunk ahhoz, hogy
könnyű legyen mellőzni Madeleine-t és a kutatásait.
– Szóval csak úgy otthagyott? Erre nem is gondoltam –
suttogja talán kissé sértett hangon, és én meghökkenek, mert ezt
a részt csakugyan nem meséltem még. Aztán megszelídül a
hangja. – Azt hiszem, azért, mert mindig volt megbeszélnivalónk
más dolgokról, a kalandokról… például amikor lemerültünk a
régi kalózhajóhoz.
Elmosolyodok. – Na és amikor leereszkedtünk azon a
tejfolyón, és egyetlen óriási fahéjas pirítós volt a tutajunk?
– De finom volt! – mondja Max. Kuncogok, ám ez ismét az
eszembe juttatja, hogy mindent összevéve mennyire keveset is
tudunk egymásról. Hogy lehet, hogy eddig nem hiányoltuk ezt?
– Hát igen, bizonyos értelemben otthagyott minket az anyám
– mondom, azután helyesbítek. – Vagyis szimplán otthagyott. A
papám enyhébben fogalmazna, de nem az lenne az igazság.
Anyám elhagyott bennünket. – Az álmomra gondolok, ahogy
tévelygek a házban, meg arra, amit ébredés után éreztem. Vajon
ilyesfajta álmaim lehettek kicsi koromban is? Másra akarom
terelni a szót. – Na és mi van veled? Te hogy kerültél ide? Azt
hittem, te vagy a tökéletes gyerek, akivel soha sincs probléma,
akire még akkor sem kellett előkét adni, amikor spagettit evett.
Max felhorkan. – Sose voltam ilyen, közelről sem. De aztán
jött az a dolog a nővéremmel.
– Mi van a nővéreddel? – kérdezem. – Főiskolás? A múltkor
este is említetted, én meg még azt sem tudtam, hogy egyáltalán
van testvéred.
Sokáig hallgat. Megfordul a fejemben, hogy talán elaludt.
Ám valahol mélyen tudom, hogy nem, és hogy most valami
borzalmasat fogok hallani.
– Azért nem beszéltem róla, mert meghalt – mondja.
A szívem elszorul, és az alvógubó hirtelen mintha nyomna.
Oda akarok menni Maxhez, de a gubó úgy tart, mint a gúzs.
– Jaj, ne haragudj, úgy sajnálom – mentegetőzöm. – Nem
tudtam.
– Kösz – feleli. Elképzelem, ahogy elnyúlik mellettem, és
tágra nyílt, szürke szemmel bámul a plafonra. – Régen volt. Én
hétéves voltam, ő tizenöt. – Pillanatnyi szünetet tart. – Neked
tetszett volna, teljesen szabad szellem volt. A szüleim nem
tudták megzabolázni, és ezt gyűlölték. Ő mindig ott állt
mellettem, amikor apáék nem, szóval az esetek többségében.
Aztán egy hétvégén – az egyiken a sok közül – szobafogságra
ítélték, mire kiszökött. A srác, akivel kiszökött, ivott, Lilának
meg még csak tanulói jogosítványa volt, így nem tudott…
Könnyek szöknek a szemembe. Nemcsak Liláért, de Maxért
is, mert elképzelem őt kisfiúként, aki váratlanul egyes-egyedül
maradt. Ezt hallani mindent megváltoztatott – már sokkal jobban
megértem Max jellemét, és mindent, amit Celeste mesélt. Már
sokkal jobban értem, hogy ki is akar lenni, és hogy nemcsak egy
keveset hagytunk ki, hanem mindent. Max egy egész életet élt le
nélkülem.
– Ezért olyan kemények a szüleid. – Most már ezt is értettem.
– Ha mindent pontosan megterveznek, akkor elháríthatnak
minden váratlan hibát.
– Azt hiszem, létezik egy mondás, hogy mindent feltenni egy
lapra – tűnődik Max. – Én vagyok a lap. Gondolom, emiatt
váltam olyan gyerekké, aki sosem eszi le az előkéjét. Pedig csak
azt szeretném, ha örülnének, tudod? Épp elég mindenen mentek
át.
– Te is, Max – jegyzem meg.
A torkát köszörüli. – Kösz, Alice – mondja ismét, majd egy
kicsivel odébb tereli a beszélgetést. Hagyom, mert tudom, hogy
szüksége van rá. – Elég furcsa, hogy mindkettőnkkel ilyenek
történtek, amikor kicsik voltunk – anyád elment, a nővérem… –
Elnémul. A mondat vége üresen marad.
Kitöltöm az űrt. – Igen, különös. De ide azért hoztak, mert
rémálmaink voltak, igaz? És azok nem jönnek maguktól.
– Így van – feleli Max, valamivel fojtottabban, fátyolosabban
annál, mint ahogy korábban beszélt. Álmosodik. A sok-sok év
alatt megtanuljuk a jeleket, és Max általában mondat közben
alszik el.
– Szép álmokat – mondom neki.
– Hamarosan újra látlak, Alice. – Azzal mindketten átlépünk
az álomvilágba.
 Október 10

EGY PILLANATIG azt hiszem, hogy egy mosószerreklámba kerültem.

Egyetlen paplanból áll a világ. Habosan, puhán, simán és hűvösen
simogatja a bőrömet. Veszek egy nagy lélegzetet, a magasba nyújtom a
karomat, és oldalra fordulok.
Szembetalálom magam Maxszel.
Nem vagyok meglepve, és az arcából ítélve ő sem. Csak vigyorgunk
– addig vigyorgunk, amíg már nem a vigyorom tartozik az arcomhoz,
hanem az arcom a vigyoromhoz. – A számnak, a szememnek, és
lefogadom, hogy még a gödröcskéimnek is gödröcskéi vannak. Minden
egy kicsit elmosódott. Valahogy úgy, mint amikor nudlinak érzem
magamat, csak most jó értelemben. Csak néztük egymást Maxszel.
Általában van egy pont az ilyen esetekben, amin túl az emberek már
nem bírják, és valaki előbb-utóbb mond valamit. Sértő, zavaró így
bámulni valakire, ám ebben a pillanatban ez az eszünkbe sem jut.
Fogalmam sincs, mióta vagyunk itt. Percek, órák, napok óta? Nem is
érdekel.
Aztán pontosan Max feje mögött tovalebeg egy óriási léggömb. A
bíbor és a rózsaszín millió árnyalatában tündököl, a fuksziától az
áfonyán át a bordóig. Felülök, és akkor látom, hogy nem egy paplanon
fekszünk, hanem egy felhőn. Alattunk egymillió kicsi hőlégballon
takarja el az eget.
 Max ugyancsak felül. Egyikünk sem szól. Áthajolok mellette, hogy
jobban megnézhessem a léggömböket, mert nem látok bennük embert,
olyan, mintha önállóan mozognának. Ekkor rájövök, hogy Max nem is a
ballonokat figyeli. Valamit érzek a hajamnál, hát odanézek, és látom,
hogy ő simogat gyengéden, alig érzékelhető mozdulatokkal. Kivéve,
hogy nagyon is érzékelhetőek, de nem a hajamban, annál inkább a
zsigereimben.
Nagyon lassan szembefordulok vele, ám nem nézhetek azonnal a
szemébe. Egy karnyújtásnyira vagyunk egymástól. Úgy vonz a
közelsége, mintha ő hűtőszekrény lenne, én pedig mágneses betűkből
lennék összerakva. Végül feltekintek, de ő sem engem néz.
A számat nézi.
Akkor döbbenek rá, hogy egész eddig lassan közeledtünk
egymáshoz, amikor az ajka majdnem súrolja az enyémet.
 18

ÉBRESZTŐ!

AZ ALVÓGUBÓ sípolására nyitom ki a szememet.

– Ébresztő! – Nanao vigyázva kisegít a gubóból. Szemem
átáll a felhő puha izzásáról a szoba félhomályára. Most jövök rá,
hogy először hallottam megszólalni Nanaót.
– Hol van Max? – kérdezem. Próbálom magamba fojtani a
pánikot, ugyanis észreveszem, hogy a szomszéd gubó már üres.
– Ne izgulj. Gyere utánam. – Nanao kedves, megnyugtató
hangon, és brit kiejtéssel beszél.
– Az adataink még nem elég tiszták – mondja éppen
Petermann, amikor Nanao betessékel a legnagyobb
laboratóriumba. A doki ezúttal lovaglónadrágot és pólóinget
visel.
A szemem sarkából látom, hogy Max egy vas
ablakpárkányon ül. Félek ránézni, de amikor elég bátorságot
gyűjtök hozzá, ő egyenesen visszanéz rám. Kissé gyanakodva
kémlel a szempillái alól, miközben két kézzel átfogja felhúzott
térdét. Egész testem belerázkódik, amikor találkozik a
tekintetünk. Érzem, hogy az arcszínem épp most változott
rózsaszínből fuksziává, majd végül bordóvá.
Az orra hegyén szemüveget egyensúlyozó Petermann
előrehajol, és kinéz két nagy monitor közül. Az ÁKI
laboratóriumai – mivel a régi csillagvizsgáló felújított
helyiségeiből alakították ki őket – sokkal távolabb esnek a steril
környezettől, mint várnánk. Fekete-fehér kockás padlóik,
hatalmas ablakaik és klasszikus formáik vannak. Ha nem lenne a
sok gépezet, azt hihetnénk, száz évet visszamentünk az időben.
Nekem tetszik.
– Ha az adataink még nem elég tiszták, nem tudom
megmondani, hogy mire gondoltok – folytatja a fejét vakarva
Petermann. – Nézd, Max, épp most mesélted el ezt az álmot a
hőlégballonokról – mutat egy adatsorozatra a bal oldali
monitoron –, de a jobb oldali képernyőn csak a Macy’s üzlet- ház
hálaadási felvonulásának léggömbje jelenik meg. – Nem
hazudik. A jobbján levő képernyőn óriási, héliummal töltött
Plútó kutya látható.
A mai kezelés abból áll, hogy miután aludtunk egyet a
gubókban, ami közben a monitor feltérképezte az
agytevékenységűnket, felébredünk, és elmeséljük Petermann-
nek, miről álmodtunk. Ő pedig összeköti az általunk leírt
képeket a kivilágosodott agytartományokkal, ennek alapján
próbálva megérteni álmaink logikáját és az elme azon ösvényeit,
amelyeket bejártunk.
Csak hát nem talált bennük túl sok logikát, mint azt Plútó
érthetetlen feltűnése is bizonyítja. Mintha az agyunk meg
próbálná becsapni Petermannt, mert nem akarja, hogy a
professzor megfejtse a titkainkat. Ennek valahol örülök.
Petermann megdörgöli az arcát. Olyan, mint akin áthajtott
egy úthenger. – Alice, mesélnél valamivel bővebben az
álmodról? Max nem sokra emlékszik.
 – Persze – mondom, és elfoglalom az egyetlen szabad
ülőhelyet, Max mellett az ablakpárkányon. – Nagyon egyszerű
volt: lényegében aludtunk egy felhőn.
– Együtt? – kérdezi Petermann.
Habozok. Max a cipőfűzőjét szemléli. – Igen…
– Utána mi történt? – kérdezi Petermann.
– Hmm – mondom, és Maxre sandítok.
Továbbra is a lábát nézve Max elvigyorodik. – Oké, Alice.
– Petermann gúnyosan ráncolja a homlokát. – És mi történt
utána? Elég unalmas álomnak hangzik.
Szívesen behúznék neki, de közben akaratlanul
elmosolyodok. – Nem tudom – jelentem ki. – Gondolom,
felébredtem, még mielőtt igazán jóra fordult volna.
Max felkapja a fejét, áthatóan néz rám. Pillantása kíváncsi és
meglepett. Az egész testemen átfut a borzongás. Max mosolyog.
Szólhatnánk Petermann-nek a majdnem-csókról. Miért nem
szólunk? Azért vagyunk itt. De ha szólnánk Petermann-nek róla,
lemondanánk a pillanatunkról, valamiről, amiben csak mi
osztozunk, és valami olyasmit vallanánk be, aminek
megvitatására szerintem még nem állunk készen.
– Milyen különös – elmélkedik Petermann, aki nem érzékeli
a feszültséget. – Általában annyira változatosan az álmaitok.
Legtöbbször több anyag van a munkához. Mindenesetre az
adatok nem meggyőzők. Az alvógubók rosszabb vezetők, mint
reméltem. Na, de semmi pánik, van egy másik ötletem. –
Letelepszik velünk szemben egy zsámolyra. – Érdekel valakit?
Puff neki. Úgy látszik, Petermann most már észrevette, hogy
Max és én kigúvadt szemmel nézzük egymást.
 – Hát persze, hogy érdekel. – Max fészkelődik, kihúzza
magát ültében, és odaadó figyelemmel tekint a professzorra.
Részemről maradok, ahol vagyok – az ablaknak dőlök, ahonnan
szemmel tarthatom, mintha arra várnék, hogy melyik percben
támad le engem egy csókkal. Nem tehetek róla. Olyan közel
voltunk ahhoz, hogy megtegyük. Persze felébredtünk, mielőtt
megtörtént volna. De mi lett volna, ha Max nem ébred fel? Mi
történt volna? Hagyta volna, hogy megtörténjen?
Hetedikes koromban Jane unokatestvérem nálunk lakott
New Yorkban. Azon az őszön kezdett a Barnard Főiskolán, de
még a tanévnyitó előtt le kellett tudnia egy hónap szakmai
gyakorlatot, és a kollégiumok még zárva voltak. Abban a
hónapban Jane leginkább azzal foglalkozott, hogy hogyan tudna
minél jobban az őrületbe kergetni engem. Kölcsönvette a
könyveimet, és úgy adta vissza őket, hogy minden lapon
zsírpecsét volt. Teleszórta a hajával a fürdőszobai kézmosót, és
körülbelül nyolcezer megszorítás szerint étkezett – például
halevő vegetáriánus volt, de kizárólag akkor, ha a halat etikusan
ölték meg. Elképzeltem, amint így szól a pincérhez egy puccos
francia étteremben: Bocsánat, kellő szelídséggel injekciózták jobblétre
ezt a halat, megnyugtató komolyzenei kísérettel? Vagy természetes
okok, például szívroham vagy aneurizma következtében halálozott el,
rögtön az után, hogy befutott a halászhajó?
Ebben a percben, amikor Maxet lesem, olyannak képzelem a
szívemet, mint Jane egyik imádott halát. Hányféle módon lehet
meggyilkolni, mielőtt Max végleg végez velem?
 Elképzelem, ahogy egy csapat kicsi szívizom társaságában
suhan lefelé egy patakban, amíg az egész csapkodó, szökdécselő
bandát ki nem kapja a vízből a háló.
– Tehát mi az új terv? – kérdezi Max. Higgadtnak,
összeszedettnek mutatkozik, és én gyűlölöm érte. Az egyik
percben még úgy érzem, mintha a fiúm mellett ülnék, akit
ismertem és ezerszer csókoltam. A következőben ő a tökéletes
Max, egy olyan Max, akit alig ismerek, egy Max, akit meg se
csókolhatok. Gyűlölöm ezt az egészet. Olyan fáradt vagyok még
gondolni is rá. Hirtelen nem akarok mást, csak hogy legyen már
vége ennek a napnak, hogy hazamehessek, elbújhassak az igazi,
felhőtlen paplanom alá, és megpróbáljak valami másról álmodni
ma éjszaka, akármiről, csak ne Max legyen az.
– Arra gondolok, hogy meg kellene próbálnotok eljátszani
egy álmotokat egymásról – mondja Petermann. – Hogy a
megfelelő lelkiállapotba kerülhessetek. Ha voltatok
baseballmeccsen, menjetek el egy igazi baseballmeccsre, és
próbáljatok meg ugyanazokra a székekre ülni. Vagy ha voltatok
úszni, keressetek egy úszómedencét. Próbáljátok meg
ugyanazokat a ruhákat viselni, amiket az álomban, és pontosan
úgy viselkedni, ahogy akkor viselkedtetek.
– Miért? – kérdezem. Olyan a hangom, mint egy nyűgös
gyereké, de nem tehetek róla. Ez nem a legeslegutolsó dolog,
amit tenni akarok, ez a szöges ellentéte annak, amit tenni akarok.
Ez kész kínzás.
Petermann leveszi a szemüvegét, és tisztogatni kezdi egy
halványkék zsebkendővel. – Mert anyagra van szükségünk, amit
megrostálhatunk. Addig akarom a képeket és az emlékeket
megszerezni az agyatokból, amíg frissek. Még mielőtt
álmodnátok.
– Hát persze – helyesel Max. – Csak az álmaink elég bizarrak.
Nem tudom, képesek leszünk-e felidézi az összes részletet…
– Én mindent leírtam – szólok közbe. – De még ha nem is
írtam volna le, akkor se felejteném el őket. – A második mondat
kissé védekezőbb hangúra sikerült, mint akartam, de úgy látszik,
ez Maxnek nem tűnt fel.
Petermann viszont meghökken. – Te naplót vezetsz az
álmaidról?
Bólintok. – Csak egy füzetbe.
– Alice, ez hihetetlenül értékes hozzájárulás lehet a kutatás
elkezdéséhez – mondja Petermann. – Miért nem tájékoztattál?
– Mert ez bizalmas. – Keresztbe fonom a karomat.
– Az, amiről és ahogyan írsz, kész aranybánya lehetne ehhez
a kísérlethez, és úgy általában az álomkutatáshoz – tűnődik
Petermann.
– Ennek a kísérletnek a célja nem csupán tudományos –
mondom, és váratlanul sírhatnékom lesz, magam sem tudom,
miért. A professzor egyszerűen nem érti. – Nem veheti el az
emlékeimet, nem oszthatja ki őket egy csomó asszisztensnek.
Max és én felhasználhatjuk őket forgatókönyvnek, de ebben én
dirigálok.
Max együtt érzően néz rám. – Oké, Alice, senki sem akar
kirabolni. Ugye, dr. Petermann?
A professzor húzza a száját, de azért bólint. – Megértettem,
ám nekem is vannak feltételeim. Elmentek a helyszínre, és
eljátsszátok az álmot, utána visszajöttök ide, és végigalusztok
egy éjszakát a laboratóriumban. Nincs több délutáni szunya.
– Az egész éjszakát? – kérdezzük egyszerre. Az én hangom
olyan cérnavékony, mint egy rajzfilmegéré, Maxé viszont
pontosan az ellentéte, hihetetlenül harsány.
– Az egész éjszakát – válaszolja erélyesen Petermann. – Ha ez
olyan fontos nektek, mint állítjátok, akkor nem jelenthet
problémát.
Max krákog, és rám sandít. – Gondolom, az igazi kérdés az,
hogy melyik álmot válasszuk. Nem pattanhatunk fel egy
thaiföldi repülőgépre.
– Nem tudom – felelem. – Nincs szükségünk olyan
egzotikusra, mint Thaiföld, de érdekesebbnek kell lennie a piros
esernyőnél. Olyasmi kell, ami extra, de elérhető.
Max kibámul az ablakon, egy darabig töpreng, aztán
elmosolyodik. – Azt hiszem, már tudom, mit kell tennünk.
 19

NOKTÜRN

AZON A NYÁRON, amikor apám és én Rómában laktunk,

borzasztóan szerettem volna elutazni Velencébe. Papa még egy
párnapos utat is ellenzett, azt mondta, hogy ebben az évszakban
– Pig Beachhez hasonlóan – az a város sem egyéb
„majomfogónál”, és különben is, lehetetlen közlekedni.
Csakhogy engem megbűvölt Velence, a semmihez sem fogható
város, ahol minden ódon, és vízből vannak az utcák.
– Ugyan már, látnunk kell, mielőtt elsüllyed! – nógattam, és
ezzel az érvvel a papa sem szállhatott vitába, habár dünnyögött
valamit arról, hogy mindig lesz búvárturizmus.
A turistákat leszámítva Velence még annál is igézőbb volt,
mint vártam. Az volt benne a legszebb, hogy simán el tudtam
képzelni, milyen lehetett itt az élet több száz évvel ezelőtt.
Velencében lenni annyit jelentett, mint egy lépéssel közelebb
jutni ahhoz a fajta élethez és energiához, amire szeretett
múzeumaim festményei céloztak. Itt dagálykor víz alá kerültek a
templomok lépcsői, galambok suhogtak a Szent Márk téren,
kikötött csónakok ringtak a csatornák partján.
Láttam magam előtt a fényűző mulatságokat a vízre néző
palazzókban, ahova gondolán érkeznek a vendégek.
 A néhai Isabella Stewart Gardner – aki ugyancsak járt
Velencében a tizenkilencedik század végén, amikor még teljes
fényében ragyogott az a régi világ – láthatólag ugyanennyire
szerette Velencét, mert amikor hazatért Bostonba, egy egész
palotát építtetett a város tiszteletére, és a padlástól a pincéig
megtöltötte műkincsekkel. Nem is tudom, láttam-e valaha olyan
szépet, mint amilyen az a háromemeletes, növényekkel zsúfolt,
velencei stílusú óriási udvar volt az üvegtető alatt.
– Élete során Isabella Stewart Gardner beutazta a világot,
barátságot kötött művészekkel, muzsikusokkal és írókkal, és
olyan kollekciót hozott létre, amely abban a korban bízvást
vetélkedhetett az Egyesült Államok bármelyik gyűjteményével –
mondja nosztalgiázva Emmet Lewis, amikor körbevezet engem
és Maxet a múzeumban. Emmet is ott volt Max szüleinél azon az
estén, amikor berobbantam a vacsorára. Első látásra
megkedveltem barátságos mosolyát, és makulátlan
tweedöltönyét. Ő a Gardner Múzeum igazgatója. – Ám a Palazzo
Barbaro volt a kedvenc helye; mindig ott lakott, ha Velencében
tartózkodott. Hatását ma is látni lehet – mutat a cirádás épületre.
– Köszönöm, Mr. Lewis, hogy beengedett zárás után –
mondom. – Ez egy álom!
– Hogyan is tagadhattam volna meg? – kiáltja Emmet. –
Szeretem, ha a fiatalság érdeklődik a művészet iránt. Amikor
Max telefonált, hogy az iskolában olyan feladatot kaptatok, ami
nem tűr halasztást, boldog lettem, hogy segíthetek. –
Megveregeti Max vállát. – A biztonsági őröknek szóltam. Ha
bármire szükségetek lenne, fent vagyok a harmadikon, el kell
intéznem még néhány utolsó e-mailt. Isabella privát fürdőjét
alakíttattam át magamnak irodává. – Lehajol hozzám, és a
fülembe súgja: – Időnként szeretek olvasni az oroszlánlábú
fürdőkádjában! – Rám kacsint, majd elindul fölfelé a lépcsőn.
– Csípem – jelentem ki, mihelyt a tweedzakós hát eltűnik a
lépcső tetején. Azt meg el sem hiszem, hogy ezt így
megszervezted! – fordulok Maxhez.
Pironkodva vállat von. – Ismerem a véleményedet a
múzeumokról. Ez a tökéletes hely, hogy újrajátsszuk az
álmunkat a Metről.
Pillanatnyilag az első emelet egyik termében tartózkodunk,
amely ugyanolyan pompás és díszes, mint az előző – egy
eltéréssel. A kandalló két oldalán két nagy, arany keret
támaszkodik a drága tapétához, amelyekben semmi sincsen.
– Elég fura dekoráció – mutatok az üres keretekre. Ilyesmire
inkább számítanék Sophie szüleinek lakásában, egy gigászi
hamburgert ábrázoló szobor mellett.
Ám Maxnek annál jobban tetszenek. – A betörésből
maradhattak. A kilencvenes években zárás után becsengetett a
múzeumba egy csomó rendőrnek öltözött hapsi, azt mondták,
hogy innen hívtak segítséget, és az egyik biztonsági őr az
előírásokat megszegve beengedte őket. Másnap reggel a
nappalos, akinek fel kellett volna váltania a két éjszakást, a
pincében találta meg őket, ragasztószalaggal összekötözve… és
egy csomó felbecsülhetetlen értékű műtárgy eltűnt.
– Elkapták őket valaha? – kérdezem.
– A Boston Globe időnként leközöl egy-két pletykát… hogy
láttak valamit egy európai kis galériában vagy egy rezidencia
magángyűjteményben, de eddig még semmit sem erősítettek
meg hivatalosan.
Visszatérünk a földszintre, bemegyünk egy napsárgára
kárpitozott kis szalonba, ahol portrék és tájképek lógnak. Zakós-
fülhallgatós, kelet-európai emberhegy őrzi őket, aki nem vesz
tudomást rólunk.
– Itt kell lennie a festménynek, amit keresek – pásztázza a
falakat Max. – Ez az.
Követem a pillantását a túlsó sarokba, egy ablak melletti
képre. A kép első látásra nem az, amit vártam. Kisebb a többinél,
és a szürke különböző árnyalataira festették. Hiába keresném
Degas balerináinak türkizkék tütüjét, sötétrózsaszín
háttérfüggönyeit, vagy Monet tarka liliomait. Ám ahogy
közelebb megyek, látom, hogy a szürkében narancsszínű
pöttyök izzanak, mintha tűz égne a köd mélyén. A ráerősített
táblára a következőt írták: JAMES MCNEILL WHISTLER:
NOKTÜRN. A kép megnyugtató és kissé titokzatos, minden
bizonnyal az egyik leggyönyörűbb festmény, amit életemben
láttam. Nyugodtan elfelejthetem Petermann szürrealistáit.
Ahogy belebámulok a Noktürn mélységeibe, csak arra tudok
gondolni, hogy ilyen egy megnyilvánult álom. Már értem, miért
ezt választotta Max, és ettől még jobban szeretem.
– Felkészültél? – kérdezi. Furcsán, szinte gyanakodva kémlel,
mintha ugyanarra gondoltunk volna.
Csak bólintani tudok. Nem hiszem el, hogy mire készülünk.
– Hadd öltözzek át – mondja. – Mindjárt jövök.
Kibújok gyapjúszövet kabátomból, elhelyezem a sarokban
egy faragott asztal alatt, amely valószínűleg többe került az
autónknál. A kabát alatt liláskék nagyestélyit viselek, amit a
nagyanyám szekrényében találtam. Nem éppen Beyoncé-darab,
de kiemeli a bőröm színét. Fellapozom a bejegyzést a Met-
álomról, és úgy futom át az oldalakat, mintha utoljára
ismételném át a szerepemet, mielőtt szólít a rendező.
Zajt hallok, és megfordulok. Max riadtan áll az ajtóban.
Elegáns szmokingjában maga a tökély.
– Gyönyörű vagy – mondja.
– Akkor mi a baj? – kérdezem.
– Semmi – sóhajtja. – Olvasd a naplót, Alice.
Kinyitom a füzetemet az álom elejénél, ahol leírom a
gyöngyöző pezsgőt, a villogós ruhát, az elegáns társaságot.
Aztán elérek ehhez a részhez: „Ott talál rám Max az
impresszionistáknál, ahogy Degas balerinái előtt állok.”
Nagyot nyelek, de azért folytatom: – Itt van az, ahol azt
mondod…
– Tudom, mit mondok – szakít félbe. A hangja fojtott, a
tekintete szelíd. – Tudod, hogy táncolni is tudok? – Átkarolja a
derekamat. Hogy hiányzott ez a kar.
– Igen, oké. – Lapozok. – „…amitől azonnal átmelegszem…”
Na jó, ezt inkább ugorjuk át. – Felnézek Max arcába, ami túl
közel van, és látszik rajta, hogy alig bírja visszatartani a
somolygást. Mintha élvezné, hogy ezzel kínoz.
– „Bizonyítsd be! – mondom.” Mire te…
Habozás nélkül megpörget. Forgás közben látom, hogy
hunyorgó égőfüzérek suhannak mellettem, mintha
szentjánosbogarak cikáznának körülöttünk. Mire megállok,
kiderül, hogy csak a csillár volt.
 – Jó, jó! – nyögöm ki a pörgés után. Lesimítom hátul a
szoknyámat, ellenőrizve, hogy nem akadt-e fel. Mivel már úgyis
elvesztettem az egyensúlyomat, hagyom, hogy magához
szorítson. Beszívom a nyaka illatát, és egy másodpercre
lehunyom a szememet.
– És te itt azt mondod… – Max hangja valahonnan messziről
hallatszik. Kinyitom a szemem.
– „Jól nézel ki szmokingban” – suttogom alig hallhatóan,
mint aki feladta. Meg akarom dörgölni az orrommal a füle tövét.
– „Kösz. Ugyanezt viselte Beyoncé a Grammyn.” – Úgy
mondja a szöveget, mint aki elfáradt, mint aki szintén feladta.
Érzem, ahogy a szíve kalapál a bordái alatt. Ezúttal nem
nevetünk, csak állunk, mert mindketten tudjuk, mi következik,
és az természetesen nem következhet, hiszen barátnője van, és
azért sem, mert ez a való élet, és nem álom, és mert sokkal
többen jelentene annál, mint amire felkészültünk. Esküszöm,
hogy hallom, ahogy valahonnan ideszűrődik a vonósokkal
aláfestett beszélgetés moraja, ami természetesen teljesen ki van
zárva, hiszen egy szigorúan őrzött múzeumban vagyunk,
nyitvatartási idő után, és nincsen itt senki, csak mi, meg Emmet
odafent a tizenkilencedik századi fürdőkádban, és a biztonsági
őr, aki nyilvánvalóan azt gondolja, hogy bolondgombát ettünk.
– Oké, szuper! – jelentem ki túlságosan nagy hangerővel,
majd minden erőmmel próbálok elhúzódni Maxtől, de mire már
biztonságos távolságba kellene kerülnöm tőle, észre veszem,
hogy nem engedett el. Határozottan, majdnem erőszakosan
visszahúz, és bedönt.
Majd pedig megcsókol.
 A szájának olyan az íze, mint az Oreónak, bár ez csak utólag
jut az eszembe. Valahol mélyen tudom, hogy mikor egy nőt ilyen
gálánsan megcsókolnak, akkor annak a nőnek hagynia kell
magát. Nem így szokott lenni a filmekben? Én azonban képtelen
vagyok eljátszani ezt a szerepet. Senki sem tarthatja vissza a
kezemet attól, hogy föl ne emelkedjen, és bele ne túrjon Max
hajába, hogy a karom oda ne húzzon hozzá, még közelebb, mint
ahogy eddig voltunk. Úgy csókolom, ahogy még soha. Mintha
fel akarnám falni. Mintha mi lennénk a két utolsó ember a
földön, és kizárólag a csókolózás tarthatna életben.
Max elhúzódik, de csak annyira, hogy a homlokomnak
támaszthassa a sajátját. – Hiányoztál – mondja, és én már nem
tudom, hogy számít-e még a forgatókönyv.

***

Miután a biztonsági őr – akit, mint megtudtam, Igornak hívnak –

kinyitotta nekünk a Gardner bezárt ajtaját, úgy érzem magamat,
mintha nemcsak beszéltem volna az álombéli pezsgőzésről,
hanem mintha be is pezsgőztem volna. Talán nem is csak egy
pohárral. Talán inkább egy tucattal. Amikor Max kézen fog, azt
gondolom, most kapok még egyet!, és visszanézek a múzeum
ajtajára, ahol Igor áll az üveg mögött.
Rám kacsint.
Jobbára csendbe burkolózva hajtunk vissza a laborba, mert
nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék. Kibámulok az
ablakon, és töprengek, hogy vajon megbánta-e, de érzem, hogy
most is két kéz van a térdemen, és az egyik Maxé.
 – Mit mondtál a papádnak, hol leszel ma éjszaka? – kérdezi.
– Azt, hogy pizsamapartin – nevetek. – Mondhattam volna,
hogy Portugáliába megyek, azt is alig hallotta volna. Hát te?
– Elutaztak – válaszolja. – Amiről nem tudnak, nem bánják,
csak a telefonom legyen bekapcsolva.
Tudom, hogy beszélnünk kell róla, de őszintén bevallom,
attól félek, hogy elrontjuk. Ez a pillanat, amikor ketten ülünk az
autóban, nevetségesen kiöltözve, akár egy álomban is lehetne.
Még csak nem is tudnánk róla. Ki van itt, hogy felébresszen?

***

Lillian két intézeti, kék pamutpizsamával, két fogkefével, és két

utazó miniszappannal a kezében üdvözöl bennünket a lépcső
mellett az ÁKI kör alakú előterében. Olyan érzés, mintha nyári
táborban lennék. Egy nagyon vacak nyári táborban, ahonnan
sehova sem lehet kimenni.
– Hol van Petermann? – kérdezi Max, amikor Lillian
átnyújtja a pipereholmit.
– Mindjárt jön – válaszolja Lillian. – El kellett mennie egy
jótékonysági estre, addig én ügyelek. Csak kiáltsatok, ha kell
valami.
– Kösz, Lillian – mondja Max.
– Nagyon szívesen – válaszolja, és kajánul rám sandít,
amikor Max hátat fordít egy pillanatra.
Végigmérem. Mi van? Honnan tudhatna bármit is?
De mikor bemegyek a fürdőszobába, már látom, honnan.
Pocsékul nézek ki. A hajam az égnek áll, mintha most ébredtem
volna fel egy félnapos alvásból, az orrom és az arcom pedig
vörös foltos, kétségtelenül Max rövid borostájától.
De nem is ez a legfurcsább. Az arcom ugyanis lángol. Nem
úgy, mintha most futottam volna le a százat, hanem mintha
lenyeltem volna hat éjjeli lámpát. Gyakorlatilag ragyogok, a
szemem pedig nagyra tágult és kerek.
Úgy látszik, a szerelem megszépíti az embert.
Pizsamába bújok, megmosom az arcomat és a fogamat, a
kezemmel eligazgatom a hajamat félig-meddig tisztességesre,
majd pedig bemászunk egymással szomszédos alvógubóinkba.
– Bárcsak foghatnám a kezed – mondja Max, amikor már
ránk zárult a gubó.
– Bárcsak én is – felelem.
– Akarod, hogy mondjak neked egy mesét?
Mosolygok. – Igen.
– Oké – kezdi. – Egy napon egy kisfiú a nappalijuk padlóján
ül, és tologatja a játék teherautóit. Brrr-brrr-brrr! – adja hozzá
lelkesen a hangeffektust. – Az egyik végigrepeszt a szőnyegen,
de túl messzire megy, be a dívány mögé, ám ezután csodamód
visszaszáguld! A kisfiú meglepődik, bekukkant a dívány mögé,
ahol egy vele egykorú kislány – akinek nagyon csinos bilifrizurát
nyírtak – óriási legókastélyt épít. A kislány megkérdezi tőle,
hogy akar-e játszani, majd bekapja az egyik legót, közölve a
kisfiúval, hogy amennyiben megéhezne, vegyen ő is, hiszen a
legó csokoládéból készült. – Elhallgat, majd kásásabb hangon
folytatja. – A kisfiú még soha életében nem örült annyira.
Megépítik a legfantasztikusabb csokoládékastélyt, sárkányokkal,
katonákkal, a várárokban pedig tej folyik. Utána elalszanak
egymás mellett. Később a kisfiú felébred a nappalijukban, és
noha nincs már ott se a kastély, se a kislány, ő továbbra is
ugyanúgy örül, mert tudja, hogy még látni fogják egymást.
– Én voltam a kislány? – kérdezem ásítva.
– Te voltál – feleli kissé rekedten. – Akkor találkoztunk
először.
– Tetszik ez a mese. – Sóhajtok.
– Hát, akkor hamarosan újra látlak, Alice – motyogja.
– Hamarosan újra látlak – mondom, és belesüllyedek a békés
álomba.
 Október 11.

– TEHÁT MI VOLT a véleményed a Noktürnről? – kérdezi Isabella

Stewart Gardner. Talpig felöltözve ülünk egymással szemben Isabella
üres fürdőkádjában, és csokoládés tejturmixot szürcsölünk.
– Az volt a véleményem róla, hogy a legszebb kép, amit valaha
láttam – pihegek, mert most nyeltem le egy hatalmas falat fagylaltot,
vigyázva, nehogy leegyem kékeslila báli ruhámat. Isabella sötétzöld
estélyit visel.
– Úgy örülök, hogy ez a véleményed! – mondja.
– Én is – csatlakozik Emmet Lewis. A sarokban foglal helyei egy
narancsszínű, támlás fotelben. Pávakék öltönyt visel, és egy Tweed,
tweed, még több tweed című könyvet tanulmányoz.
– Gyere! – mondja Isabella. Kiugrik a kádból, majd a kezét nyújtja
nekem. – Meg akarom mutatni a legújabb szerzeményemet.
Bokáig felfogjuk a szoknyánkat, nehogy elessünk, és letipegünk a
lépcsőn a Gardner Múzeum második emeletére, de mire elfogynak a
lépcsőfokok, látom, hogy visszaértünk a Metbe, az impresszionistákhoz.
– Hát nem elragadó? – mutat Isabella a festményre, amelyen
bíborszínű hőlégballon horgonyoz egy élénkzöld mezőn. – Most
érkezett.
– Döbbenetes! – mondom. Csakugyan van benne valami
rendkívüli, de nem tudom, mi az. A színek és a részletek annyira
valósághűek, hogy olyan, mintha élnének.
 – Érintsd meg – ajánlja fel Isabella.
– Biztos? – tétovázok. – Az szabályellenes.
– Alice, itt én írom a szabályokat – mondja Isabella. –
Ragaszkodom hozzá. Még a felét sem láttad.
Az ajkamat harapdálva kinyújtom a kezemet, hogy megérintsem a
festményt, és váratlanul belekerülök a képbe. A kezem pedig, amelyet
kinyújtottam, Max arcán pihen, aki a hőlégballon kosarából hajol ki
felém.
– Beszállsz? – kérdi szívélyes mosollyal.
– Igen. – Megfogom a kezét, és bemászok a kosárba.
– Lillian, vállalod a háziasszony szerepét? – kérdezi Max.
Megjelenik Lillian, kezében óriási aranyollóval, és elnyisszantja a
kötelet.
Már emelkedünk is, föl, följebb és el, kezdetben lassan, majd rgy
kicsit gyorsabban. Letekintek, és látom, hogy már nem egy mező van
alattunk, hanem Boston – a Fenway park, a Citgo emblémája, a
szövetségi parlament ragyogó kupolája, és a városon végigkígyózó
Charles-folyó. Meleg alkonyfényben fürdik a világ.
– Hova megyünk? – kérdezem.
– Vissza a felhőbe – mondja Max. – Hogy befejezzük, amit
elkezdtünk. – Mögém áll, átkarolja a vállamat, és a lapockámra 1 hajtja
a fejét.
Elpirulok. – Nem kell visszamennünk a felhőbe – mondom.
– Nem? – Megpördít, hogy egymással szemben legyünk.
– Nem. – Idegesen pihegve nézek fel rá.
– Pazar – mondja ő. – Úgyis arra vágytam, hogy egész éjszaka ezt
csinálhassam. – Megfogja a tarkómat, és lehajol, hogy megcsókoljon.
 20

ÖSSZEMOSÓDÁS

AMIKOR MÁSNAP reggel betessékelnek Petermann irodájába,

döbbenten látom, hogy ezúttal nem sporthoz öltözött,
ugyanakkor nem esek kétségbe, mert ez a szerelés is ugyanolyan
extrém. Nem Max és én vagyunk az egyedüli pizsamások a
szobában – Petermanné kobaltkék, és selyemből van.
– Jó reggelt, álomszuszékok! – üdvözöl bennünket. Leveszi a
szemüvegét, leteszi az újságot. – Foglaljatok helyet és
szolgáljátok ki magatokat!
Asztalát elborítják a reggeli finomságok: édes zsemle, fahéjas
briós, bagett, croissant. Más szóval: maga a mennyország. A
fáradt arcú Lillian betol egy zsúrkocsit, amelyen csészék
csörömpölnek.
– Ki kér kávét? – érdeklődik Petermann, és a zsúrkocsira
mutat. Mohón fölemeljük a kezünket.
– Ez mind a miénk? – kérdezem izgatottan.
– Gyengéje a péksütemény – szólt közbe Max.
Elragadtatottan bólogatok.
– Ez a jutalmatok a tegnapi kemény munkáért – mondja
Petermann. Előredől, és összekulcsolja a kezét az asztalon. – e
azt hiszem, megérte, mert nemcsak végigaludtátok az éjszakát,
de az agytevékenységetek kilőtte a csőből a higanyt. Alig várom,
hogy halljam, mi történt!
Max már harapott egy kiadósat a krémsajttal megkent
bagettből, így én beszélek elsőnek. Mosolygok, amikor látom,
hogy a finomság másik felét az én tányéromra helyezte. Van
ebben valami nagyon elemi – mintha ősemberek lennénk, és ő
elment volna, elejtette volna a bagettet, aztán hazahozta volna
nekem. – Megint a hőlégballonról álmodtunk – vágok bele a
magyarázatba.
– Nem! – legyint türelmetlenül Petermann. – Nem, nem!
Korábban. A legelején kezdd, amikor még ébren voltatok A
szerepjátékkal, és onnan folytasd!
Habozva nézek Maxre. – Mindent? – Ám ő csak hanyagul
megvonja a vállát, Petermann meg ragaszkodik hozzá. Így hát
ezúttal nem hagyok ki semmit sem. Beszámolok Emmetről, az
oroszlánlábú kádról, a lopott műtárgyakról, a Noktürnről, arról,
hogyan álltunk oda a kép elé, és vettük végig az egész álmot…
beszámolok még a csókról is. Ennél a résznél lesütöm a szemem,
mert kínos, hogy éppen Petermann előtt kell beszélnem róla.
Nem zavarja.
– Ezek szerint bevált az ötlete – mondom. – Egész idő alatt
olyan valóságosnak éreztem. Még az álombéli vonósokat is
hallottam.
– Én is – csatlakozik Max. – És a szájadnak olyan íze volt,
mint az Oreónak.
– A tiédnek is! – Valósággal felvisítok izgalmamban. Max
elneveti magát, majd könnyedén megfogja és gyengéden
megszorítja a tarkómat.
 Petermann nem jött lázba. – Zavarban vagyok. Azt mondod,
Max szájának olyan íze volt álmodban, mint az Oreo keksznek?
– Nem – rázom a fejemet. – Illetve igen, először az álomban
volt olyan íze, de aztán a valóságban is.
Petermann összevonja a szemöldökét. – Feltételezem,
ostobaság lenne megkérdeznem, hogy tegnap ettetek-e Oreót.
A fejünket rázzuk.
– Mi az? – kérdezi Max.
– Nem vagyok biztos benne. – Petermann dobol az asztalán.
– Korábban is átéltetek ilyet? Egy percet, amikor valami az
álmaitokból mintha átszivárgott volna a valóságba?
A kérdéstől libabőrös leszek. – Én igen – mondom óvatosan.
Beszámolok Sergióról és Brunildáról az ablakom előtt, meg Jerry
óriási lábnyomáról. – Hát te? – kérdezem Maxtől.
Bólint. – A papagájok engem is követtek. A múltkor egy
meccsen ott kuporogtak a kapun, és éljeneztek, amikor gólt
lőttem. Tegnap meg, amikor át akartam tenni a mosást a
mosógépből a szárítóba, a ruhákkal együtt kiszedtem egy
gumikacsát is.
– Mint a mosógépes álomban – suttogom. – Pár hete én is
láttam egy gumikacsát a Charles-folyón.
– Átéltétek ezt az… álomvérzést, hogy így fogalmazzak,
mielőtt találkoztatok? – kérdezi Petermann.
Ismét a fejünket rázzuk.
– Összemosódás – mormolja Petermann.
– Tessék? – kérdezzük egyszerre.
– Egyikőtöket sem akarom nyugtalanítani egyelőre – mondja
Petermann de azon aggódom, hogy most, hogy a valóságban is
találkoztatok, az elmétek talán nem lesz képes megkülönböztetni
a valóságot az álmaitoktól. Ha ez így folytatódik, ha nem
tarthatunk vissza benneteket attól, hogy egymásról álmodjatok,
akkor lehetséges, hogy eltűnik a határ az álom és az ébrenlét
között. – Egy pillanatra elhallgat, és előredől. – Ti pedig lassan
elveszíthetitek a kapcsolatot a valósággal.
– Úgy érti, hogy megbolondulunk? – kérdezem.
Max keze, amely eddig a hajamban turkált, lehanyatlik. – De
ennek nincs értelme!
– Nézz már körül, Max – mondja Petermann. – Minek van itt
értelme?

***

– Minden oké lesz – biztatom Maxet, ahogy a kocsijához

megyünk. Még mindig reggel van, nyolc óra sincs, a nagy
díszudvar teljesen kihalt. Max továbbra is fogja a kezemet, de
egyszer sem nézett rám azóta, hogy Petermann előadta az
elméletét. – Majd megoldjuk. Petermann majd megoldja.
– Elhallgatok, várom a reakciót, hogy tudjam, hallotta, amit
mondtam.
Mint egy igazi úriember, nem ül be a kormányhoz, hanem
előbb nekem nyitja ki az ajtót.
– Tudom, hogy meg – mondja, a vállamra téve a két kezét. –
Csak ne lenne ilyen komplikált minden. Most egy
történelemvizsgára kellene tanulnom, de helyette azon izgulok,
hogy az álmaim le ne rohanják az agyamat. Tudom, hogy
hülyeség, de jobban örülnék, ha az éjszakai álomlégballon sose
szállt volna vissza a földre.
– Miért? Mi történt azon a ballonon? – kérdezem,
értetlenséget mímelve.
– Ó, te nem emlékszel? – Max belemegy a játékba. – Segítene,
ha emlékeztetnélek?
– Nemcsak hasznos lenne, de fontos is. – Rászegezem az
ujjamat. – Sőt, kulcsfontosságú a kutatás… – de nem fejezhetem
be a mondatot, mert már csókol is.
Kábán kifejtem magamat. – Amikor megcsókolsz, időnként
teljesen súlytalan leszek – mondom.
Most látom csak az arcát. Iszonyattal bámulja a földet. Én is
letekintek, és rájövök, hogy valóban súlytalanok vagyunk.
Lebegünk. Csak egy kicsit, csak harminc-egynéhány centiméter
magasan. Rúgok egyet, és puff, már vissza is estünk a földre, ahol
az autónak támaszkodunk, hogy lehorgonyozzuk magunkat. A
szívem olyan gyorsan ver, hogy azt várom, mikor tör ki a
bordáim közül. Rosszullét kerülget.
– Láttad ezt? – kérdezem.
– Aha – feleli. Nehezen lélegzik.
– Csakugyan…
– Csakugyan – bólint Max. – Azt hiszem, az én hibám volt.
– Hogyhogy?
– Hát, azt mondtam, hogy nem akartam, hogy a hőlégballon
elérje a földet… úgyhogy elkezdtünk felszállni.
Rémülten bámul rám. Megfogom a kezét, és erősen
megszorítom.
 21

SZIA!

OLIVER KÉRDŐ arca jelenik meg fölöttem a magasban, de nem

hallom, mit mond, mert a fülemben a The Cure busong.
Kiveszem a fülhallgatóimat. Ha nem vagytok járatosak a kései
hetvenes évek posztpunk vagy new wave zenéjében, melegen
ajánlom, hogy pótoljátok a hiányosságot, különösen, ha
reménytelenül szerelmesek vagytok.
– Mi van? – kérdezem, de nem változtatok a helyzetemen. Az
egész lyukasórát a nagy udvaron elterülve töltöttem, és a
lombokat bámultam. Esküszöm, ennek a fának folyamatosan
változik a színe a normális lángvörösből a tüzes bíbor és
rózsaszín különböző árnyalataira, amit annak tulajdonítok, hogy
hol elbólintok, hol megébredek. Vagy annak – mint azt
Petermann mondta – fokozatosan kezd kicsúszni a kezemből a
valóság.
– Azt kérdeztem, mi van veled – ismételi Olivér, továbbra is
fölöttem állva. Fürtjei úgy hullnak az arcába, mint azon a napon,
amikor megismerkedtünk.
– Fogalmaznál pontosabban?
Olivér leheveredik mellém. – Olyan viccesen mosolyogsz –
mondja – Mintha olyan titkod lenne, amit senki sem ismer rajtad
kívül.
 Otyan titkom van. amit csal: egyvalaki ismer.
– Ó! – mondom, és igyekszem komolyabbra venni a figurát. –
Észre se vettem.
Dehogynem vettem észre. A papa is ezt mondta a reggelinél,
amikor felnéztem a gabonapelyhemből. Furcsán nézett rám, és el
kellett takarnom az arcát a műzlis dobozzal, amikor a furcsállás
nem akart abbamaradni. Ébredés óta így mosolygok, még
folyton a csókolózásunk jut az eszembe. Vagy az éjszakai
csókunk, az álmunkban. Vagy a tegnapi csók. a Gardnerrel.
Mennyi csók, és mindegyik hihetetlen, tudom, hogy bűntudatot
kéne éreznem, és egy részem érzi komolyan. De a másik rész, a
nagyobbik rész... az csodálatosan érzi magát. Úgy, mintha
valami a helyére kattant volna. Nem akarom én bántani Celeste-
et, hiszen mindig olyan rendes volt hozzám. De nem tehetek
arról, hogy mit érzek, és Max sem tehet arról, hogy ő mit érez. És
őszintén, azon is filózok, nem azért érzem-e így magamat, mert a
szó szoros értelmében – és bocs, ha most gyerekes leszek – én
szúrtam ki elsőnek Maxet. Az enyém volt előbb.
– Wolfe miatt? – kérdezi most Olivér. – Kérlek, mondd, hogy
nem Wolfe miatt.
– Nem Max miatt van. Miért kérdezel ilyeneket?
– itt van. – Olivér felül, és a könyökére támaszkodik.
– Szia – mondja Max mellettünk állva.
– Szia – felelem rövid kis kuncogással, amit borzasztóan
szégyellek, majd félresöpröm a hajamat az arcomból.
– Szia – mondja Oliver olyan hangon, amiből nem is próbálja
kiiktatni a gyanakvást.
 – Helló! – Köszön Celeste harsányan. Mindenki felé fordul.
Nem messze tőlünk, az udvar közepén áll, csípőre tett kézzel.
– Igaz? – kérdezi, és egy cseppet megfeszíti az arcát, ahogy
Maxre néz.
– Mi igaz? – kérdez vissza Max, és valamivel merevebben
tartja magát.
– Ti ketten! – Celeste őt nézi, de felém bólint. – Be kell
vallanom, már megfordult a fejemben. Láttam, hogy furcsán
viselkedsz a közelében, de nem gondoltam, hogy komolyan… –
Elnémul, a földet bámulja, és csak rázogatja a fejét.
– Miről beszél? – súgja oda Oliver, de én meg sem moccanok.
– Hol voltál tegnap? – kérdezi Celeste. A szeme már
könnyben úszik.
Max csak bámul. Az arca, akár a kő. Ahogy figyelem,
megértem, miért nézhetik most hülye görénynek vagy
lélektelennek mások. De én már jobban ismerem. Most éppen
bezárkózik. Mert fél.
– Ugyanis azt mondtad, hogy anyáddal kell elmenned
valamilyen eseményre – folytatja Celeste. – Valamilyen
felszalagozott eseményre, nagy ollóval és mindennel, amit úgy
utálsz. Ott voltál?
Max kinyitja a száját, mintha beszélni akarna, de semmi sem
jön ki rajta.
– Ott? – ismételi Celeste. A hangja elcsuklik. Szeretném
eltakarni az arcomat.
Max fúj egyet. – Nem – nyögi ki végül.
Celeste-nek leesik az álla. – Tehát igaz. Amikor Francesca
Dello Russo SMS-t küldött ma reggel, hogy futás közben látott
benneteket csókolózni az egyetem egyik udvarán, azt mondtam,
hogy kizárt. Tévednie kellett. Holott valahol mélyen tudtam,
hogy igaza van. – Most felém fordul. – Én rendes voltam hozzád.
Szimpi voltál, Alice.
– Celeste – vágok bele, nem tudva, mivel fog ez folytatódni –,
nem akartunk megbántani, mi csak…
De Max félbeszakít. – Én vagyok a hibás – mondja. – Ne
Alice-t hibáztasd. Én csókoltam meg őt. De csak úgy
becsúszott… mi… nem gondoltam komolyan.
Most rajtam a sor, hogy ledöbbenjek. Tudom, mire érti, hogy
csak úgy becsúszott. Ott volt a klasszikus zene, a festmény, a
ruhám és a pörgetés… igen, egy kicsit álomszerű és gőzös volt
az egész. De nem azzal lett vége. Mert volt még az autóút az
ÁKl-ba és a kézfogás. Az esti mese és a mai csók az egyetem
udvarán. Egy biztos: az éjszaka során, és ma reggel is, én
komolyan gondoltam azt, amikor visszacsókoltam. Azt hittem,
hogy ő is komolyan gondolja.
– Nem gondoltad komolyan? – kérdezem.
– Ettől nem lesz jobb – mondja epésen Celeste. – Jut eszembe,
a jövőben igen hálás lennék, ha vennétek a fáradságot, és
egyikőtök sem szólna hozzám. – Elvonul, és én csupán ekkor
eszmélek rá, hogy az egész udvar minket bámul.
Max nem fut Celeste után, de nem is fordul felém. Csak áll
egy darabig, mint akit fejbe vertek, majd elbaktat a csónakház
irányába. Oliverhez fordulok, de már rég lelépett.
Már azt hittem a sok összevissza jel és érzelem, a MRV-k,
EEG-k és Újrajátszott álmok után, hogy kezdünk végre rendet
tenni a zűrzavarban. Nemcsak tudományos téren… magunkban
is. Pedig nem. Nem vagyunk közelebb hozzá, mint az első
napon, amikor idejöttem. Az udvaron újraindul a zsongás –
kétségtelenül arról, hogy micsoda rémes alak vagyok –, én meg
visszateszem a fülhallgatómat, és eloldalgok, hogy keressek egy
helyet, ahol senki sem láthatja, ha sírok.
 22

NEM A TE FIÚD

KIRAKOM ANYÓ kertjében a virágföldet, és éppen

elhessegetem Jerryt egy csigától, amit szagolgat, amikor
megszólal a telefonom. Ránézek, és felgyorsul a szívverésem a
gondolatra, hogy hátha Max üzent, de nem. Az anyámról van
szó. Már el is felejtettem a Google Értesítőt, amit miatta töltöttem
le pár éve. Miután megfejtettük, mire is való az alkalmazás, a
legtöbb barátnőm tévé- vagy popsztárokat választott ki, hogy
róluk szeretnének friss híreket kapni. Kivel jár most? Mit vásárolt a
szupermarketben? Ám az anyám volt annyira délibáb, mint
akármelyik híresség, talán még azoknál is inkább. Egyszer sem
kaptam értesítést… egészen mostanáig.
Madeleine Baxter primatológus részt vesz Washington DC-
ben a környezetvédelmi kongresszuson, és felszólal a
Smithsonianben az erdőirtás szerepéről a kihalás és a
klímaváltozás felgyorsításában.
Bambán bámulok a telefonomra, azután visszateszem, és
bemegyek a házba, ahol apám a National Geographicot olvassa a
nappaliban.
Megszólal, mielőtt kinyithatnám a számat. – Te tudtad, hogy
Pápua Új-Guinea egyes törzsei szentnek tartják a jamszgyökeret?
– Nem tudtam – mondom. – Papa…
 – Ha egy embernek különösen nagy jamszgyökere terem,
oda kell adnia a szomszédjának, aki ettől szégyenbe kerül
egészen addig, amíg nem sikerül termesztenie egy még annál is
nagyobbat…
– Papa! – mondom.
– Nem tudom, megeszik-e egyáltalán – panaszolja. –
Komolyan át kellene gondolnunk a hálaadási menüt.
– Papa! – Gyakorlatilag üvöltök. Ma nincs türelmem az
előadásaihoz.
– Elnézést. Igen? – Úgy néz fel rám, mintha először látna
életében.
Most, hogy végre figyel, hatásszünetet tartok. Ennek nem fog
örülni. Mélyen beszívom a levegőt, és úgy döntök, jobb lesz
ajtóstul rontani a házba. – Te tudtad, hogy Madeleine
Washingtonba jön? – kérdezem.
Apám arcán öröm, elkomorodás, majd tökéletes önfegyelem
tűnik fel. – Jobban szeretném, ha mamának neveznéd – mondja.
Miután nem reagálok, megkérdezi: – Honnan tudod?
– Ráállítottam a Google Értesítőt – felelem szárazon. Minél
kevesebbet köntörfalazok, annál kevésbé terelheti másra a szót.
– Értem… – mondja. Leteszi a magazint, majd összekulcsolja
az ujjait a térdén, és töpreng.
– Mit gondolsz, fogjuk látni? – kérdezem.
– Lehetséges – véli apám. Az órájára néz, az ablakra néz,
mindenhova néz, csak rám nem.
– Lehetséges? – kérdezem, és legszívesebben ezzel folytatnám: bár
kétlem, hogy lenne arra bármi esély, hogy az anyám tíz év után először
beugorjon, és megnézze a tulajdon lányát…
 De ezt a részt inkább elhallgatom.
– Hát ez csak természetes! – feleli apám, és visszatér az
olvasmányához. – Küldhetünk neki egy e-mailt, hogy
rákérdezzünk.
– Vagyis fogsz neki írni? – Tudom, hogy erőszakos vagyok,
de miért nekem kellene ezt intéznem? Elvégre ő az apám,
állítólag neki kellene gondot viselnie rám. Állítólag képesnek
kellene lennie rá, hogy megkérdezze az anyámtól, mikor jön
haza.
– Persze! – mondja és lapoz. – Megtehetem.
Készakarva beszél ilyen tétován. Ordítani akarok. Rá, amiért
cserbenhagy, amiért képtelen megbeszélni velem egy ennyire
fontos kérdést. Anyámra, mert irtózatosan rémes anya, és mert
sosincs itt, amikor szükségem lenne rá. És Maxre, amiért azt
mondta, hogy nem gondolta komolyan, és amiért lefagyott az
udvaron, aztán meg ott hagyott egyes-egyedül.
Mindhármukra, amiért egyes-egyedül hagytak.

***

– Attól a miniatűr lapáttól akarsz lenyugodni? – kérdezi

mögöttem Oliver. Anyó kertjében guggolok, pozsgásokat
ültetnék egy üvegtetejű ládába, hogy majd fel lehessen használni
őket a természettudományos centrum szukkulens falán, de most
látom, hogy tevékenységemnek több a kára, mint a haszna. Nem
annyira ültettem, mint összevissza döfködtem a földet az
ásólapáttal.
 – Bocs. – Hátrapillantok. – Pocsék reggelem volt. Különben
is, mit keresel te itt? Momentán nagyon rám férne egy kaland.
Felállok, ledörgölöm a tenyeremet a térdemen, és
ráeszmélek, hogy Oliverrel nem stimmel valami. Nem mozdult
el a bejárattól, kissé mereven áll, és ökölbe szorítja a kezét.
– Igazából – kezdi – nem ezért vagyok itt. Azt akartam…
– Bosszúsan elhallgat, majd ismét nekiveselkedik. – Alice,
hogy tehetted ezt?
Sóhajtok. – Tudom, Oliver. Meg tudom magyarázni. Az
álmok…
– Mi van velük, talán az álmok vettek rá, Alice? Most már az
álmok parancsolnak az agyadnak? Azt elhiszem, hogy
egymásról álmodtok Wolfe-fal, de ez már túl sok! – Komoran
ráncolja a homlokát, a válla görcsösen feszül. Még sose nézett
rám így.
– Oliver!
– Nem a te fiúd, Alice.
– Azt tudom… – kezdem mondani.
– Nem a tiéd, Alice. Ő Celeste-hez tartozik. Celeste pedig jó
ember, aki nem ezt érdemli. Max az övé. Nem a tiéd!
– De az enyém volt! – sikerül végre kiadnom magamból.
– Az enyém! Éveken át! Az egész életemben az enyém volt! A
legjobb barátom, a fiúm. A társam. Ezt nem állíthatom le csak
úgy! – Észbe kapok, hogy igazából nem Oliverre akarok ordítani.
Akire ordítani akarok, az Max. Arra is rájövök – amikor
fennhangon kimondom ezeket a szavakat –, hogyha én pontosan
így érzek Max iránt, ő is pontosan így érez irántam, és ezt
próbálta elmondani a liftben azon az estén. Hogy van az úgy,
amikor nem állíthatjuk le magunkat, még akkor sem, ha tudjuk,
hogy nem helyes, amit teszünk. – Az ember nem tud leállni az
érzéseivel csak azért, mert valaki azt mondja neki, hogy azt kell
tennie – folytatom jóval halkabban. – De ezt úgysem értenéd.
– Dehogynem értem – feleli Oliver. Nem néz a szemembe, és
ekkor rádöbbenek, hogy két összetört szív van ebben a pici
kaktuszkertben, és csak mert az én érzéseim Oliver iránt
barátiak, az övéi nem szükségszerűen azok.
– Ígérem, hogy holnap első dolgom kiengesztelni Celeste-et.
Jobbat érdemel – mondom Olivernek, és addig nem veszem le
róla a szememet, amíg nem hajlandó rám nézni, minekutána
hozzáteszem: – Mint ahogy te is.
Legyint, mosolyog. – Majdcsak túlesek rajta.
– Egész biztos! – jelentem ki.
– Viszont neked kell közölnöd Segway Sallyvel. Mert nem
bírnám tovább nézni, ahogy picsog Frank után – közli velem. –
Az őrületbe kerget.
Nézem, ahogy távozik a kertünkből, és majdnem beleszalad
a járdán egy öregasszonyba. Félreáll, mint egy tizenkilencedik
századi gavallér, majd kecsesen meghajol, és szép napot kíván a
néninek, aki boldogan mosolyog. Oliver rám kacsint.
Ha tudnám használni az eszemet, ha valaki más lennék,
egész biztosan beleszeretnék Oliverbe, mert szellemes, kedves és
kalandor, mert törődik velem, és nem fél attól, hogy megmondja
mit akar.
Azonban sajnálatos módon nem vagyok valaki más. Én
ugyanis én vagyok, és a tudatában vagyok annak, hogy él
valahol egy Max Wolfe, így pedig senki másnak nem lehet esélye
nálam.
 23

AGYAFÚRT MADARAK

– LÁSSUK, JÓL értettem-e – mondja Sophie. – Te és Max évek

óta szeretitek egymást, és végre a való életben is csókolóztatok.
Csakhogy a való életben Max Celeste-tel jár. Most pedig Celeste
dühös rád, és Oliver is az, mert Oliver szerelmes beléd, de te
nem vagy szerelmes belé, mert te Maxbe vagy szerelmes, akivel
mintegy mellékesen két napja nem beszéltél.
–A világon mindent megadnék, ha legalább egy
tagmondatról azt mondhatnám, hogy nem igaz – válaszolom.
– Jesszus! – kiáltja Sophie. – Számomra a legnagyobb kihívás
mostanában az, hogy hogyan hívjam fel a létezésemre Marco
Medina figyelmét, aki az új harmadikos!
– Jaj, ne – nyöszörgök. – Mit műveltél? – Szeretem Sophie-t,
de nem a legtapintatosabb egyéniség, és rendkívül magabiztos,
ami nem mindig előnyös kombináció.
– Anyu azt mondta, hogy csak mondogassam neki kitartóan,
hogy szia, úgyhogy azt csináltam! – tájékoztat Sophie
– Nem is hangzik olyan rosszul – vélem.
– Hát igen, de lehet, hogy egy kicsit túlságosan agresszíven
mondom – vallja be. – A múltkor is majdnem elszaladt, amikor
mondtam. Így, tudod: SZIA! – ordítja bele a telefonba. – Na
szóval, ugye nem felejtetted el, hogy megyek hozzád látogatóba?
 – Dehogy felejtettem! – Feljegyzem magamban, hogy
keressek rá a legfrissebb üzenetváltásunkra, és nézzek utána,
melyik időpontban egyeztünk meg.
– Klassz! – ujjong Sophie. – Alig várom, hogy személyesen
láthassam a drámát!

***

Szerda délután Celeste nem jött el a Terráriumépítők Klubjába,

amitől lekonyulok. – Egyél csak meg – dünnyögöm az emberevő
növénynek. – Rászolgáltam. – De aztán Parker elenged minket,
és ahogy kilépek az üvegházból, látom, hogy Celeste ott
várakozik Frank mellett, amitől meg inkább elvesztem a
kedvem.
– Nagyon valószínű, hogy le fog gyilkolni – jegyzi meg
Jeremiah, aki a maga csámpás módján lohol mellettem fehér
BMW-ben várakozó mamája irányába.
– Honnan tudod? – mordulok rá.
– Mindenki tudja – veti oda Jeremiah. – Még én is.
– Nyugi – szólít meg Celeste, amint közelebb érek. Kezét a
csípőjére teszi, és most is döbbenetes a szerelése: fekete
bőrnadrág, lágyan redőzött szürke pulóverrel. – Úgy nézel, mint
egy kutyakölyök, aki valami rosszat tett.
– Mert azt tettem – mondom.
– Hát persze, hogy azt – válaszolja flegmán. – Viszont annál,
hogy egy másik lány fiújával smárolsz, csak egy dolog a
rosszabb: olyasvalakivé torzítani azt a lányt, akitől félni kell.
Lúzerek nyavalyogják bele magukat az áldozat szerepébe.
 Istenem, ha csak egy kicsivel kevésbé éretten állna hozzá a
dologhoz! Hogy megkönnyítené az életemet!
– Tudom – mondom. – El nem tudod képzelni, mennyire
sajnálom, ami történt. – Már értem, miért mondta Max, amit
mondott. Mert tényleg sajnálom. És ő is sajnálja. Mert akármit is
érzünk egymás iránt, ilyet akkor sem szabad csinálunk senkivel.
– Furamód mindig azt hittem, hogy ki tudom szúrni az ilyen
lányokat, mint te – folytatja Celeste. – Azokat, akik ellopják a
másik fiúját. Úgy viselkednek, mintha barátnők lennének, de
valamiért mindig tudod róluk, hogy igazán nem azok, mindig
tudod, hogy nincsenek feltétlenül benne a barátságban. Más
programjuk van, más a céljuk, te csak kellék vagy, hogy segítsd
megszerezni azt, amit akarnak Szórakozottan piszkálja Frank
csengőjét, míg a megfelelő szavakat keresi. – De te nem. Te
komolyan nem olyannak tűntél. Komolyan kezdtem azt hinni,
hogy lehetünk barátok. úgyhogy nem akarlak seggbe rúgni, csak
azt akarom tudni… mi történt? Mert akkor helyreállíthatom a
tájolómat, és békességgel visszajöhetek a klubba is.
– Ígérem, én nem vagyok olyan lány! – bizonykodok. –
Tudom, hogy annak látszom, mert azt tettem, amit tettem de... –
Bosszús tehetetlenséggel harapdálom az ajkamat. Túl nehéz ezt
elmagyarázni. – El tudsz jönni velem?
– Hova? – kérdezi Celeste.
– Mutatnom kell neked valamit. Nevetségesen hangzana
bizonyíték nélkül.

***
– Ezt akartad mutatni? – kérdezi Celeste, ahogy közeledünk az
ÁKI épületéhez. – Egy ócska kísértetházat az MIT közepén?
Most mit fogsz csinálni? Leütsz és eldugsz ide, hogy Max csak a
tiéd legyen? – Nagy lélegzetet vesz. – Bocs, túl élénk a fantáziám.
Hajlamos elijeszteni az embereket, amint közelebbről
megismernek.
– Ez sokat megmagyaráz – mondom, miközben arra
gondolok, hogy vajon Max is ilyen elijedős fajta-e. Ekkor veszem
észre a rikító narancsszínű matricát az ÁKI kétszárnyú ajtaján.

EZT AZ INGATLANT BOSTON VÁROS

ÖNKORMÁNYZATÁNAK RENDELETÉRE LEZÁRTUK,
AZ ITT FOLYTATOTT TEVÉKENYSÉGET A VIZSGÁLAT
IDEJÉRE FELFÜGGESZTETTÜK.
BOSTON VÁROS ÖNKORMÁNYZATA

– Mi a franc? – mondom. De hát csak három napja jártam itt!

– De most igazán, miért vagyunk itt? – bosszankodik Celeste.
– Két perced van tisztázni, mielőtt elhúzok!
Egy pillanatra lefagyok. Ez kész katasztrófa. Meg kell
mutatnom Celeste-nek az ÁKI-t, hogy higgyen nekem. Oliver
elhitte bizonyíték nélkül is, mert Oliver, az Oliver. Ám Celeste
más eset. Épp elég okot adtam neki, hogy kételkedjen bennem.
Lefuttatom a fejemben a lehetőségeket. Becsempészhetném
Celeste-et, de most, hogy ott az ajtón a hivatalos rendőri tiltás,
oktalanság lenne.
 Abban a pillanatban Lillian fordul ki az épület íve mögül.
Még nincs veszve minden. Ám ahogy meglát, rögtön sarkon is
fordul, és elmenekül.
– Lillian! – kiáltom, és utána rohanok, amikor nem válaszol. –
Lillian! Mi folyik itt?
Elkapom túlméretezett sálját, és addig pörgetem, mint egy
orsót, amíg szembe nem kerül velem. – Au! – mondja,
megigazítva a sálat. – Nem akartam betörni, se semmi! Csak
szükségem volt valamire az íróasztalomból. Csak egy pillanatra
mentem volna be. Tegnap rúgtak ki bennünket, minden
figyelmeztetés nélkül!
– Miért? – kérdezem.
– Petermann – válaszolja Lillian. Úgy köpi ki a szót, mint a
romlott gyümölcsöt.
– Ki az a Petermann? – Mostanra Celeste is odaért mellém.
– Te ki vagy? – kérdezi Lillian.
– Celeste – válaszolja Celeste.
– Mit akarsz? – Lillian a szemöldökét ráncolja. Komolyan be
kéne íratni illemtanra.
– Bár tudnám! – mondja ingerülten Celeste, és rám néz.
Veszek egy nagy levegőt. Képesnek kell lennem ezt is a
javamra fordítani.
– Kérlek, Lillian, elmagyaráznád Celeste-nek, milyen
viszonyban vagyunk?
– Semmilyenben – vágja rá.
– Nem, valóban nem vagyunk barátok – tagolom, mintha egy
külföldihez beszélnék. – Arra céloztam, hogy honnan ismersz?
 – Ó! – mondja Lillian. – Vizsgálati alany voltál az
Álomtudományi Kutatóintézetben, ahol valamikor dolgoztam.
– Milyen gyakran jártam ide?
– Hetente kétszer.
– Kivel?
– A fiúddal, Maxszel.
Összeszorítom a fogaimat, és Celeste-re sandítok, aki
gyűlölettel néz rám. – Nem, ezt már megbeszéltük. Max nem a
fiúm.
– Ahogy óhajtod… – Lillian a szemét forgatja. Nem egészen
úgy alakul, ahogy terveztem, de még mindig helyre tudom
hozni.
– És miért jártunk ide Maxszel? – nógatom.
Lillian eddig szórakozottan bámulta az udvart, ahol emberek
olvasgatnak padokon, vagy futkosnak az épületek között, de
most kihúzza magát. – Azt hittem, ez bizalmas adat!
– Ezennel engedélyezem, hogy megmagyarázd – fonom
keresztbe a karomat.
Lillian sóhajt. – Te és Max azért jártatok ide, mert
gyerekkorotokban is idehoztak titeket, mivel nagyon rosszakat
álmodtatok, és a kísérlet valamiért azzal végződött, hogy
elkezdtetek egymásról álmodni. Amennyire megítélhetem, egész
életetekben kizárólag egymásról álmodtatok, és azért jöttetek az
ÁKl-ba, hogy ezt helyrehozassátok.
– Pazar, Lillian, nagyon köszönöm.
De ő még nem végzett. – Mert egymásba szerettetek, és ezt
egyikőtök sem tudta kezelni. Mellesleg ki ez?
Mereven mosolygok. – Ő Celeste, Max barátnője.
 Celeste felvonja a szemöldökét, a szája tökéletes kis
rózsabimbóvá csücsörödik.
– Ó! – reagál Lillian. – Na, nekem mennem kell. Szeretném
kihozni a cuccomat, és lelépni, mielőtt visszajön a rendőrség.
– Hol van Petermann? – kérdezem ismét.
– Gondolom, dutyiban – mondja Lillian.
– Miről beszélsz?
– Petermannt letartóztatták – feleli. – A papagájok miatt,
mert benne volt valamilyen illegális papagáj kereskedelemben.
Odáig van a madarakért, minél ritkább, annál jobb. Azt
mondják, hogy akár le is csukhatják miatta.
– Lecsukhatják két magatartászavaros olasz madár miatt?
– Azok nagyon agyafúrt madarak, Alice.

***

– Csak hogy tisztázzam – szólal meg némi idő után Celeste. Egy
pillérnek támaszkodunk az ÁKI lépcsője mellett. Mindezidáig
hallgattunk, én a körmömet rágtam, Celeste pedig az ajkát
harapdálta. Vártam, hogy mondjon valamit. A lapokat
kiterítették, Celeste-nek már csak el kell hinnie.
– Te és Max azért jártatok ide, hogy az álmaitokat
analizáltassátok, hogy végleg megszabadulhassatok egymástól?
– Ellöki magát a pillértől, és a vállára kanyarítja a bőrtáskáját.
– Oké.
– Oké?
 – Ja, oké, felfogtam. Komolyan mondom, mert ez túl nagy
baromság ahhoz, hogy kitalálják. De ez még nem jelenti azt,
hogy barátok vagyunk. És más okod is van a majréra.
– Konkrétan mi? – kérdezem. Csakugyan tudni akarom, mert
túl sok dolog van, amiről Celeste beszélhet.
– Konkrétan az, hogy hogyan mászol ki ebből a káoszból, ha
a kísérletvezető tudóst lecsukták – feleli, mielőtt nekivágna a
gyepnek.
Csak bámulok utána, mert szokás szerint most is igaza van.
Ha az ÁKI-t bizonytalan időre bezárták, akkor sosem fejtjük meg
az álmokat. Ha pedig nem fejtjük meg, miért álmodunk
egymásról, akkor sosem leszünk képesek abbahagyni. Ez az
egész, a dráma és a zűrzavar, újra és újra kezdődhet elölről.
Lenézek barna bakancsomra, és veszek egy mély levegőt.
Amikor kiengedem, a talaj megrezzen a talpam alatt, mintha egy
mozdulatlan tó tükrére fújtam volna rá. Csakhogy ez nem tó,
hanem egy pázsit a Massachusettsi Műszaki Egyetemen. Ne
kezdd megint! – gondolom, mielőtt még egyszer beszúrnám a friss
levegőt. Utána csücsörítek, és kipréselem magamból az összeset,
ezúttal erélyesebben. Naná, hogy már nemcsak a pázsit
fodrozódik, de a föld is.
Rövid szünetet tartok, azután fölemelem a lábamat, és
toppantok a gyepen Erősen. A talaj zöld hullámot torlaszt, amely
végiggördül az egész füves részen. Gyönyörű lenne, ha nem
volna olyan kísérteties. Két lábbal dobbantok, és a következő
hullám még magasabb, talán térdig is felér. Ahogy felnézek,
látom, hogy egyenesen a távolodó Celeste felé tart. Már
majdnem felborítja, amikor úgy sikoltom el a nevét, mintha egy
kamion akarná elgázolni.
– Mi van? – Bosszúsan megfordul. Abban a pillanatban csak
úgy eltűnik a füves hullám.
– Izé, én… semmi! – kiáltom. Szánalmasnak és enyhén
eszelősnek érzem magamat.
Celeste csak rázza a fejét, és megy tovább. – Tényleg zizi
vagy, Alice Rowe – mondja jó hangosan.
Itt sokkal többről van szó, mint én, Max, vagy az összes
dráma, amit kavartunk. Itt az ép eszünkről van szó.
 OKTÓBER 15.

NEM IS TUDOM, éreztem-e valaha olyan csodálatosat, mint amilyen

most a napfény simogatása az arcomon. Egy autóabroncs-belsőre
borulva utazom valamelyik széles texasi folyón, a lábujjaim belelógnak
a vízbe, a fejem és a lábam pedig kilóg, hátra a gumi fölött.
Megigazítom az orromon a nagy, kerek napszemüveget, és sóhajtok egy
nagyot.
– De boldognak látszol! – kiált Max. Ismét feltolom a
napszemüvegemet, és a hangja irányába fordítom a fejemet, hogy
rákacsinthassak.
– Az is vagyok! – mondom vigyorogva.
Max tőlem párméternyire úszik, sötétkék nadrágban, fekete
napszemüvegben. Visszavigyorog. – Gyere ide.
– Te gyere ide! – integetek. Ekkor látom, hogy a körmeim a lángoló
alkonyvörös legszebb árnyalatára vannak lakkozva. Lebegtetem a
kezemet az arcom előtt, és gyönyörködöm abban, ahogy a nap átragyog
az ujjaim között.
Visszaengedem a kezemet, de a tömlő tapintása már egészen más.
Érdes, poros, és nagy lyukak vannak rajta. Felülök, és észre- veszem,
hogy egy óriási Cheerio-karikában utazom, a mederben pedig tej folyik.
– Ez biztosan jót tesz a bőrünknek – állapítom meg, majd ismét
átnézek Maxre. – Hé, hogyhogy neked Froot Loop-karika jutott? –
kérdezem.
 – Mert én viccesebb vagyok nálad! – vág vissza. Tör egy darabot
citromzöld tutajából, párszor belemártja a tejfolyóba, mint a fánkot,
azután bekapja. – Finom! – mondja.
– Nem akarsz cserélni? – érdeklődök mézédesen.
– Kizárt. – Felül, mert ismer.
– Kár – mondom, és vadul taposni kezdem felé a tejet. Ha tetszik,
ha nem, de nekem fogja adni azt a Froot Loopot!
De akárhogy taposok, nem érhetem el. A folyó sodra gyorsul, és
hirtelen már nem is fehér, hanem szivárványszínű a tej, mintha valaki
most falt volna be egy tálka Lucky Charms müzlit, minekutána
kiöntötte a maradék tejet a lefolyóba.
– Max, lassíts! – kiáltom.
– Nem bírok! – ordít vissza. Egyre jobban eltávolodik, végül már
csak egy pötty a láthatáron, én pedig már nem is mozgok. Csüggedten a
partra vonszolom óriási, tocsogós Cheeriómat, ráhajtom a fejemet, és
elalszom a cukorhomokon.
 24

CSAK EMLŐK

BIZTOSAN KIJELENTHETEM, hogy ha valaki a Bennett

Akadémia növendéke, és el kell készítenie a házi feladatot, akkor
erre a könyvtár az utolsó választása. Ott pezsgőbb társasági élet
folyik, mint délidő tájékán az ebédlőben, a díszudvaron hétfő
reggel, vagy a lelátón egy szombat délutáni focimeccsen
együttvéve. A népek többnyire csak beülnek, úgy csinálnak,
mintha tanulnának, de valójában egymást lesik, és sokszor még
azzal se fárasztják magukat, hogy elővegyék a könyveiket, ami
abszolút a sírba viszi a könyvtárosokat.
Tehát a könyvtár az utolsó hely, ahova tanulni megyünk,
kivéve természetesen, ha olyan önfegyelemmel rendelkezünk,
mint Max Wolfe. Szinte nem is akaródzik megzavarnom, amikor
meglátom az emeleten az egyik hátsó zugban.
Történelemkönyvek tornyai veszik körül, az asztali lámpa
aranyban fürdeti mutatós arcát. Ekkor felnéz, kiszúr, én pedig
szégyellhetem, hogy megbámultam.
Szia – mondja hangtalanul mozgó szájjal.
– Szia! – felelem hangosan.
Mosolyogva megcsóválja a fejét, és int, hogy menjek oda
hozzá.
– Ezen a szinten van a szilencium – súgja. – Le akarsz ülni?
 Bólintok, és egy széket húzok az asztalához.
– Gond van! – súgom.
– Tudom – bólint Max. – Tudom, hogy sok mindent meg kell
beszélnünk, és ígérem, meg is fogjuk, de most kizárólag erre a
vizsgára tudok gondolni…
– Nem! – Fölemelem a kezemet, hogy hallgasson. – Nem arról
van szó! – Mert természetesen sok mindent kell mondani arról,
de pillanatnyilag fontosabb dolgokkal kell foglalkoznunk. –
Petermannről! Arról van szó, hogy… letartóztatták. – Fáj, hogy
épp a történelemvizsgája előtt egy nappal kell ezt szóba hozom.
Amilyen ideges volt vasárnap, ez végképp kiborítja majd. De
egyszerűen muszáj kitalálnunk, hogy mihez kezdünk most!
– Tudom – mondja.
Kihúzom magamat a székben. – Tudod? Honnan?
Egy pillanatig hallgat. – Celeste-től – mondja, mire újból
megroggyanok.
– Hát persze – mondom, erősen törekedve a könnyed
hangra. – Elmesélte, hogy odavittem? Csak igyekeztem
helyrehozni a dolgokat, hogy ő is megértse.
– Tudom, mit csináltál, és sokat jelent nekem. Köszönöm.
– Szóval akkor ti okésan vagytok? – kérdezem foghegyről,
miközben a tollával firkálok a füzetébe, és egy percre elfelejtem,
miért jöttem. – Te és Celeste.
– Majd meglátjuk. – Vállat von, amitől a firkáim dühös
kriksz-krakszokká torzulnak.
Kinyújtja a kezét. Már azt hiszem, hogy megsimogathatja az
arcomat, de ő csak kicsippent valamit a hajamból, ami egy
odaszáradt Cheeriónak bizonyul. Ne, már megint! – gondolom,
míg meredten bámulom a pelyhet.
– Ez meg honnan jött? – kérdezi.
– Fogalmam sincs.
Ekkor olyasmit tesz, amivel totál meglep: nevetni kezd.
Hangosan.
– Nagyon örülök, hogy ilyen jól el tudlak szórakoztatni! –
csattanok fel.
– Szakítottam Celeste-tel – mondja, mihelyt lélegzethez jut. –
Akkor beszélt az ÁKI-ról.
– Szakítottál? – kérdezem. Ránézek, lassan leteszem a tollat.
Párméternyire egy drapp hajú lány mérgelődve felugrik, a
zsákjába dobálja a könyveit, és elvonul.
– Ja – feleli Max. – Szakítottunk.
Meg se mozdulok, mert nem tudom, hogy ez pontosan mit
jelent. Vajon értem tette? Akkor most már végleg együtt
leszünk? Nem egészen ilyennek képzeltem ezt a pillanatot.
– Tehát ez azt jelenti… – kezdem mondani.
– Kizárólag annyit jelent, hogy szakítottam Celeste-tel –
mondja szelíden, ám tárgyilagosan, mintha számított volna a
kérdésre. – Tudod, hogy fontos vagy nekem, Alice, viszont
messze ez volt életem legvalószínűtlenebb féléve. Úgy vélem,
szükségem lesz egy kis időre, amíg helyre teszem magamban a
dolgokat.
Nem – gondolom –, határozottan nem így képzeltem el
Ugyanakkor tudom, hogy jelenleg fontosabb dolgok is vannak.
Például az elménk épsége.
– Akkor hát mihez kezdjünk? – kérdezem. – Az álmokkal. Főleg
azok után, amiket Petermann mondott vasárnap, minden
eddiginél nagyobb szükségünk lenne válaszokra, az ÁKI-t pedig
bezárták. A helyzet egyre őrjítőbb.
Max csak csóválja a fejét. – Becsszóra, ötletem sincs.
– De hát neked mindig van válaszod mindenre! –
bizonygatom.
– Tudom, de kétlem, hogy erre is lenne.

***

Amikor este belépek a konyhába, bossa nova bőg a

lemezjátszóból, és a pult olyan, mintha robbantottak volna.
Gyakorlatilag mindent elborítanak a porszerű hozzávalók: a
cukor, a liszt, a kakaópor, csokimorzsával és nagy, fényes
vajmázolmányokkal együtt.
A papa kötényben áll a pultnál, és egy világhírű festő
ügyességével viszi fel a cukormázat egy tortára. Közelebbről
kiderül, hogy a torta gyakorlatilag konkáv, és a papa arra
használja a cukormázat, hogy megszüntesse a homorulatot.
– Látom, fejlődsz – jegyzem meg.
– Haha – így a papa. – Úgy igyekszem, mégse találom el
soha.
– Nem kellene tudomásul venned, hogy nem vagy született
cukrász? Erre nem gondoltál még?
Papa úgy néz rám, mintha meghülyültem volna. – Nem –
mondja –, nem gondoltam. És nem hiszem el, hogy ezt éppen te
kérdezed tőlem. – Kijelentését még nehezebb komolyan venni,
amikor felém fordul, és látom, hogy a Firenzében vásárolt
köténye van rajta, amely átváltoztatja egy meztelen, dögös
alakú… nővé.
– Jaj, papa! – Eltakarom az arcomat. – Továbbá ez csak torta.
Készen is kapható, ha nem tudnád. – Felcsípek egy kis
cukormázat, majd lenyalom. Meglepően finom.
– Ezek csak emlők, Alice – mondja a papa, és leoldja a
kötényt, amely alatt a szokásos gyapjú-kordbársony együttest
viseli. – Továbbá tudós vagyok. Gondolod, hogy minden
alkalommal feladom, ha egy eredmény nem kielégítő?
– Nem – mormolom.
– Mire tanítottalak mindig? – kérdezi, az orromnak szegezve
a spatulát, amelyről híg tészta csöpög.
– Sose tedd a banánt a hűtőbe, mert ott hamarabb megromlik
– ugratom.
– A másik! – A papa nem vevő a humorizálásra.
– Mindig felelj minden kérdésre, és mindennek járj a végére.
– Pontosan. Okos kislány! – Egy kis cukormázat az orromra
ken a spatulával. A szememet forgatom, de aztán letörlöm a
mázat, és bekapom.
– Tudod, hogy nem is rossz? – kérdezem.
– Pedig csak vaj és cukor van benne – mondja. – Ha még
ebből a kettőből is sikerülne valami rosszat kikeverni, tényleg
nagy bajban lennék.!
Feltrappolok az emeletre, hogy ledolgozzak valamennyit az
itthoni lemaradásaimból: egy kis olvasás, egy rövid teszt
Levynek. Bár a pszichológia a kedvenc tárgyam, most nem köt
le, és nem találom a helyemet. Ellenállhatatlanul vonz az egyik
beépített, magas könyvespolc, aminek gyönyörű, félhold alakú
stukkók vannak a tetején. Tucatszor átkutattam már ezeket a
polcokat. Vannak itt faragott dobozok, gyűrűtartó ezüsttálcák, és
régi képeslapok, amelyeknek a hátuljára semmit sem írtak,
vagyis nem levelezés céljából, hanem emléknek vásárolták őket.
Odahúzok egy széket, és ráállok, hogy megnézzem, mi van a
legfelső polcon. Fölfedezek egy kis vászondobozt, amiben sorba
állított, régi dialemezeket találok egy fából faragott, antik
dianéző társaságában. Leemelem a polcról a dobozt, és az
ágyamra ülök.
Arra gondoltam, hogy jólesne magamról egy babakori kép.
Valami, ami azt mutatja, hogy anyám elismerte a létezésemet,
valami célzás arra, hogy talán még most is elismeri. Ám ezek itt
egzotikus helyek, tengeri látképek, széljárta síkságok, és állatok,
állatok, állatok. Zsiráfok és madarak és teknősbékák. Emberek
sehol, még a papáról sincs kép. Egyet találok a vége felé,
anyámról – szélfútta hajjal, ócska Harvardos pólóban,
szalmakalapban, lesülten vigyorogva ül egy apró halászhajó
orrában, amely viszi valahova.
– Újabb kaland, mama? – mondom a diának. – Még egy
megválaszolatlan kérdés.
Aztán megint apám hangját hallom a fejemben. Mindig jelelj
minden kérdésre, mindennek járj a végére. Kétszer elismétlem
gondolatban, mialatt az anyámat nézem. Ő kétségtelenül mindig
ehhez tartotta magát, és most az egyszer nekem is ezt kell
tennem. Hosszú utat kell bejárnom, mielőtt végzek ezzel a
kísérlettel.
 25

AZ A NEVE, HOGY GI!

JOBBAN MEG KELLENE lepődnöm, amikor Gustave

Petermann komplett karateszerelésben nyit ajtót ódon
manzárdtetős házában a Porter Square közvetlen közelében, de
mégsem teszem. Az sem kerüli el a figyelmemet, hogy a bal
bokáján széles, fekete karmantyút visel.
– Alice! – mondja szorongva, és megigazítja a homlokára
kötött kendőt. – Hogy találtál ide?
– Internet – világosítom fel, mielőtt a tárgyra térnék. –
Egyáltalán tervezte, hogy ezt közli majd velünk? És miért van
kimonóban?
Petermann feszeng. – Ennek az a neve, hogy gi. Nézd, ez
most tényleg nem alkalmas időpont. – Nem tessékel be. – Itt van
a szenszei, és Yoshi nem szereti, ha félbeszakítják.
Elengedem a fülem mellett. – Mi történt?
– Jogilag nem áll módomban megvitatni – válaszolja. – Yoshi
tanácsára.
– Yoshi a szenszeije?
– Továbbá az ügyvédem. – Úgy magyaráz, mintha csökött
lennék.
Hirtelen kedvem támad letépni a kendőjét, hogy azzal
fojtsam meg. Miért nem veszi ezt komolyabban? – De mi lesz
velem és Maxszel? – kérdezem harciasan. – Szükségünk van
magára! Maga mondta, hogy a megőrülést kockáztatjuk, aztán
meg csak úgy cserbenhagyott minket!
– Alice, ez csak egy ostoba félreértés – mondja, miközben
aggodalmasan pillog hátrafelé. – Egykettőre elintézik, és
visszatérhetünk a megszokott kerékvágásba. Ígérem.
Meglátásom szerint nagyon közel járunk egy döbbenetes
felfedezéshez.
– Dr. Petermann, az újság azt írta, hogy maga húsznál több
egzotikus madarat tartott kalitkában a padlásán! – erőltetem.
– Yoshi Yamamura az egyik legkiválóbb védőügyvéd
Massachusettsben – mondja Petermann. – Ha ő nem éri el, hogy
ejtsék a vádakat, akkor nem tudom, ki képes rá. Most pedig, ha
megbocsátasz, vissza kell mennem órára. Viszlát két hét múlva,
Alice. Olyan nincs, hogy addig megbolonduljatok. Bízz bennem.
Becsapja az ajtót az orrom előtt. A házban folytatódik a
gyászos flótázás. Egy darabig csak állok és töprengek.
Petermann bizonykodása cseppet sem nyugtatott meg.
– Kizárt – mondom fennhangon, azzal ismét dörömbölni
kezdek az ajtón. Egyre erősebben ütöm az ajtót, de odabent a
fuvolaszó csak egyre hangosabban szól. Egy idő után megfájdul
a kezem, és már az emberek is megbámulnak. Kénytelen vagyok
abbahagyni. Már majdnem a felhajtó végénél tartok, amikor
hallom, hogy nyílik egy ajtó. Kirohan rajta egy asszony, zöld
kasmírkardigánban, fekete sztreccsnadrágban.
– Várj! – kiáltja. – Kérlek, várj! – Értetlenül megállok. – Alice
vagy, ugye? Alice Rowe?
 Csak bólintani tudok. Sajátos reménytelenség telepszik rám.
Tuti, hogy mindjárt elsírom magamat.
– Virginia Petermann vagyok – mutatkozik be. – Gustave
felesége. – Kezet nyújt, mire kelletlenül megrázom.
– Mindent tudok rólatok – mondja. – Erről a kísérletről, a
munkáról veled és Maxszel. Egészen felpezsdítette Gustave-ot.
Akkora lehetőség volt… te nem tudod, milyen sokat jelentett.
– Elég furcsa módon mutatta ki – jegyzem meg halkan
szipogva.
– Gustave-val az a helyzet – folytatja Virginia –, hogy nem
tudom, hányszor akartam meggyilkolni, már akkor is, amikor
még nem tudtam, hogy folyamatosan gyarapítja a papagájok
számát a padláson, amelyeknek a származására nem hajlandó
magyarázatot adni, és már akkor is, amikor még nem
tartóztatták le, és nem fogadta fel ezt a nevetséges ügyvédet, aki
naponta átjár ide pikulázni. De nem gyilkolhatom meg, mert
szeretem. Még akkor is, ha az idejének nyolcvan százalékát
tornadresszben tölti. Akkor is, ha már egy egész szekrény tele
van a kasmírpulóverekkel, amiket én vásárolok neki
karácsonyra, abban reménykedve, hogy egyszer,
egyetlenegyszer majd valami kötöttet visel az irodában, a
szokásos sztreccses anyagok helyett. Úgyhogy gyilkolás helyett
inkább segítek neked.
Csak nézem ezt a Virginia Petermannt bolyhos
bubifrizurájával, pihe-puha pulcsijával és praktikus
bokacsizmájával, amelyből épphogy kivillan a prémszegély. –
Hogyan? – kérdezem.
 – Én tudom, kivel kell beszélned – válaszolja úgy, mintha
ennél mi sem lenne nyilvánvalóbb.
Abban a pillanatban Virginia mögött elrántanak egy
függönyt. A házból kiront Petermann, még mindig
karateszerelésben, sárcipőben.
– Virginiaaa! – bömböli loholás közben.
– Elkéstél, Gus! – rikoltja az asszony. – Már szóltam neki
Margaret Yangról! – Visszafordul hozzám. – Margaret Yang
csinálta! – hadarja izgatottan. – Ő helyre tud hozni mindent.
Maine-ben, a Wells Főiskolán dolgozik.
– Pontosan mit csinált? – kérdezem. Tekintetem ide-oda jár
közöttük. – Miről beszél a felesége?
Petermann nem válaszol, csak csoszog.
– Mondd el neki, Gus! – utasítja Virginia.
Petermann meg se mukkan.
– Gustave Louis Petermann! Azonnal elmondod ennek a
lánynak, amit tudnia kell, különben újra kijövök azon az ajtón,
de soha többé nem jövök vissza! Mivel te pedig nyomkövetőt
viselsz, és nem mehetsz messzebbre a járda szélénél, ezúttal nem
találsz meg!
Ezúttal. Valamiért nem lep meg, hogy Petermann olyan
ember, akivel nem könnyű együtt élni.
– Mit csinált Margaret Yang? – próbálkozom újból.
Petermann úgy sóhajt fel, mint egy duzzogó gyerek. –
– Margaret Yang akkor volt kezdő kutatóasszisztens, amikor
te és Max először jöttetek el az ÁKI-ba – mondja. – Tüneményes
koponya volt, a legtehetségesebb hallgatóm. Akkoriban nem
akaródzott beismernem, de lemaradtam mögötte. Nemcsak az
agyat értette, de az elmét is, úgy értette, ahogy én soha, és ezt
nem bírtam elviselni – Egy pillanatig belebámul a levegőbe,
mintha elmúlt kísértetekre emlékezne.
– Hallottam pletykákat, hogy Margaret valamilyen nem
éppen hagyományos módszereket alkalmaz a laborban, és
kirúgtam a programból. – Észreveszi, hogyan néz rá a felesége. –
Mi az, Virginia? Mit kellene még mondanom?
– Talán valami olyasmit, hogy „sajnálom” – feleli lágyabban
Virginia, és megérinti a férje karját.
Petermann megfeszíti az állkapcsát, azután fúj egyet. –Jól
van, sajnálom. Meg kellett volna tartanom Margaretet, fel kellett
volna kérnem, hogy maradjon, és legyen a munkatársam, de
irigy voltam. Önző és féltékeny. Gondolom, még most is az
vagyok, különben már felvettem volna vele a kapcsolatot.
Megfogja a két kezemet. – Ne haragudj rám, Alice. Azon a
napon, amikor bejöttél hozzám, rátok kerestem a rendszerben, és
láttam, hogy mindkettőtökkel Margaret dolgozott. Tudtam, hogy
neki kellett csinálnia valamit az álmaitokkal, de ahelyett, hogy
elmagyaráztam volna, hol találhatjátok meg, magam akartam
helyrehozni. Borzasztóan sajnálom, komolyan. Tudom, hogy
csak ezekre a válaszokra lett volna szükséged.
Beletelik egy kis időbe, amíg teljes egészében felfogom, amit
hallok. – Csak azért nem vette fel vele a kapcsolatot, mert…
Petermann türelmes. – Mert Margaret Yang az a személy, aki
ezt csinálta veled és Maxszel, Alice. Ő az oka annak, hogy
egymásról álmodtok. Neki kell lennie. És ő az egyetlen, aki
helyrehozhatja.
 Október 17.

SZERINTEM ÓRIÁSI HIBA, hogy a parkigazgatóság már nem

engedélyezi az éjszakai hattyútúrákat, mert most éppen ezt csinálom,
csónakázok a tavon a csillagok alatt. Úgy vesz körül Boston látványos
horizontja, mint családtagok az újszülöttet. Ahova csak nézek,
cseresznyefák nőnek a tó partján. Virágaik olyan erős rózsaszínűek,
mintha lámpa égne bennük. Mert így is van. Az ágakon nem virágok
nőnek, hanem karácsonyi égők, amelyek rózsaszín izzásba vonnak
bennünket.
Hátrafordulok, hogy felhívjam rájuk Oliver figyelmét, de Oliver
nincs ott. Max van ott.
– Szia. – Csak ennyit mond, és nyúl a kezemért. Olvatagon
készülök rá, hogy magához húzzon, megfogja a tarkómat, és ujjaival
beletúrjon a hajamban.
Át akarom karolni a derekát, be akarom fúrni a fejemet az álla alá.
Annyira hiányzott.
Ám épp mielőtt megérinthetne, visszakapja a kezét.
– Mi van? – kérdem.
– Te érezted ezt? – Úgy bámulja a kezét, mintha nem az övé lenne.
– Nem – válaszolom értetlenül, és felé nyúlok. Most már érzem:
olyan, mintha a testünk két mágnes lenne, amelyek taszítják egymást.
Nem férhetek hozzá.
Leengedjük a kezünket, és tanácstalanul bámuljuk egymást.
 Most előre nézek, amit eddig nem tettem, és látom, hogy ez a
hattyúcsónak nem egészen olyan, mint amilyenen Oliver és én
utaztunk a múltkor. Igazi hattyú hajtja pedálozva, egy óriási,
gyönyörű, puha tollú hattyú. Megsimogatom a nyakát, mint egy
póniét.
Erre megfordul.
– Köszönöm – mondja. – Ez jólesett.
– Szívesen – válaszolom. – Nagyon udvarias hattyú vagy.
– Te pedig nagyon ügyes hátvakaró – dicsér. – Nem kéne
elindulnunk megkeresni?
– Kit? – kérdezem.
– Margaret Yangot, ki mást! – A hattyú egy pillanatra megáll,
hogy megigazgassa a tollait. – Ez az egyetlen módja, hogy mindent
helyrehozhass.
Maxre nézek, aki túlságosan távol ül, és csak bólint egyet. –
Gyerünk, hozzuk rendbe – mondja aztán, halálos komolyan.
– Holnap? – kérdezem.
– Első dolgunk lesz-feleli. – Alice!
– Igen?
Ismét meg akar érinteni, de megint nem törhet át hozzám. – Nem
tetszik ez nekem – mondja.
– Nekem sem – mondom.
– Akkor holnap – ismételi. – Hát, akkor hamarosan újra látlak.
– Hamarosan újra látlak – mondom.
 24

RIO DE JANEIRO. 35 KM

– MIT CSINÁLSZ? – kérdezi a papa, ami azt bizonyítja, hogy rá

nem jellemző módon odafigyel rám.
– Semmit – válaszolom, üresen bámulva ki a kávéscsészém
mögül.
– Ugrál a lábad, mozog tőle az egész asztal. Keresztrejtvényt
próbálok fejteni. Mi a baj?
– Semmi – mondom. – Csak elgondolkoztam pár dolgon. –
Például azon, hogy eljön-e Max, és hogy valóra váltjuk-e, amit
kiterveltünk a hattyús álomban. Fontolgatom, hogy SMS-t
küldök neki, és rákérdezek, aztán úgy döntök, mégsem. A
könyvtári beszélgetésünk óta nem hallatott magáról a
valóságban, és valami közénk állt az éjszakai álomban is. De mi?
– töprengek a semmibe révedve.
– Már megint kezded – figyelmeztet a papa. – A lábrázást.
Miért nem viszed el sétálni Jerryt? Kísérteties érzéke van hozzá,
hogy mindig a lábamon aludjon el, és tényleg ráférne a
testmozgás.

***
Igyekszem elterelni Jerryt a parktól, mert furcsa érzés odamenni
közvetlenül az után, hogy álmodtam róla, de Jerry nem tűri az
eltérítést, és úgy vonszol be a kapun, mint egy szőrős kis tank.
Azonnal célba veszi a tavat, és módszeresen körbeszimatolja
a partot, mintha keresne valamit. Talán azt a kacsát.
Ekkor látom meg a kicsi hattyút, amely úgy hatméternyire
ringatózik a vízen, és egyenesen engem néz.
Kíváncsian bámulok vissza. A madár valószínűleg Jerryt
kémleli, a ragadozó fenevadat, miután egy hete tanúja volt a
kacsás buktának ugyanezen a tavon.
Ekkor történik valami: a hattyú kacsint egyet.
Szó sem lehet tévedésről.
Én pedig tudom, hogy ez egy jel. El kell mennem Maine-be,
hogy felkutassam Margaret Yangot – Maxszel vagy Max nélkül.
Amikor hazatérünk Jerryvel, a Volvo a házunk előtt parkol,
és Max a tornácon várakozik négy kávéval.
– Nem tudtam, melyiket szereted – vonogatja a vállát –,
úgyhogy hoztam… mindegyikből.
Ezen muszáj fülig érő szájjal vigyorognom.
– Mi van? – kérdezi.
– Semmi – rázom a fejemet. Komolyan gondolta. Jönni akar.
Vagyis komolyan gondolta az álomban is, amiben azt mondta,
mennyire utálja, hogy nem érinthet meg. – Hogy iszunk meg
ennyit?
– Lesz segítségünk – ígéri Max.
– Hellóóó! – visítja Sophie. Úgy vágódik elő a házból, mint
egy repülő mókus, kis híján le is dönt a lábamról. Kissé
visszahőköl, amikor meglátja döbbent arcomat.
 – Jaj, istenem, tudtam! Pont most mondtam apukádnak, hogy
tuti elfelejtetted, hogy jövök a hétvégén! Így van, ugye?!
– Hát… – kezdeném mondani.
– Ha el is felejtetted, legalább hazudj – javasolja.
– Igyekeztem nem elfelejteni? – próbálkozom.
Sophie újból felvisít, és ismét megölelget, majd ugrálni kezd,
csak azért tartva szünetet, hogy megigazítsa a szemüvegét,
amely kis híján lerepül az orráról. Az arca pozsgás, sima, barna
haja csak úgy ragyog. Azt csakugyan elfelejtettem, mennyi fényt
áraszt magából, és még erőlködnie sem kell hozzá. – Egyébként
vele meg már találkoztam! – bólint Max felé. Közelebb hajol, és
azt súgja: – Még annál is dögösebb, mint ahogy leírtad!
Én csak lógatom a fejemet, fülig pirulva. Max úgy tesz, mint
aki nem hallotta, és iszik egy korty kávét, hogy elrejtse mosolyra
húzódó száját.
– Ó, helló, Gerald – veszi észre Sophie Jerryt, mielőtt
megvetően elfordítaná róla a tekintetét.
– Tudod, hogy nem így hívják – korholom.
– Lehet, hogy nem is érdekel – fúj Sophie.
A szememet forgatom. – Sophie azért utálja Jerryt, mert
megette a kedvenc Barbie babáját, amikor kicsik voltunk –
magyarázom Maxnek. – Ezt sose bocsátja meg neki.
– Miért bocsátanék meg egy ilyen nyáladzó dögnek, akiben
nincs egy szemernyi önfegyelem és illemtudás sem? – Sophie
csípőre teszi a kezét. – Az egyik pillanatban Barbie-nak még volt
arca és feje; utána meg már ennek a vérebnek az anyagcseréjét
kellett figyelnünk, hogy kijön-e belőle a szőke hajcsomó, mert
csak akkor nyugodhattunk meg! – Összeborzong.
 – Vigyázz a szádra, ha a kis Jerryről beszélsz – inti valaki.
Oliver úgy feszít a járdára leállított Segwayen, mint egy modern
lovag.
– Mi van itt? Tizenhét helyett hetvennek érzed magad –
kérdezi Sophie. – Öreganyámnak is van ilyen, csak az övé bugyi
rózsaszín. Ezzel menjetek, ha majd randiztok.
– Akkor beszélj, ha kipróbáltad – tanácsolja Oliver. – Amit
valószínűleg sose tehetsz meg, mert ezzel a viselkedéssel nem
fogsz a nyeregbe kerülni.
Sophie úgy tátog, mint akit orrba vertek. Kihasználom az
alkalmat, hogy közbeszólhassak.
– Oké, srácok, Maxnek és nekem már van programunk mára.
Csak a biztonság kedvéért – fordulok váratlanul
elbátortalanodva Maxhez –, ugye azért jöttél? Az utazás miatt.
– Hát persze, hogy azért – csodálkozik Max. – Megmondtam,
hogy itt leszek, vagy nem?
Fellélegzek. Max megszorítja a vállamat, amitől ismét
megfeszülnek elernyedt idegeim.
– Utazunk! – ujjong Oliver a tenyerét dörzsölve. – Hova
megyünk?
– Mi utazunk – Max Sophie-ra, rám, végül magára mutat.
– Maine-be. Hogy te hova mész, arról fogalmam sincs.
Várom, hogy Oliver csípősen visszavágjon, mert az övé kell,
hogy legyen az utolsó szó, ám ő olyat tesz, amit még sosem
tapasztaltam nála. Tudomásul veszi, hogy alulmaradt, sőt,
határozottan sebzettnek látszik, amikor visszaszáll a Segwayre. –
Ó – mondja. – Oké.
 – Oliver, várj! – kiáltok utána. – Azt hiszem, van egy szabad
helyünk!
– Van? – Max felvonja a szemöldökét.
– Igen, van – felelem kihívóan.
– Bánom is én – dünnyögi. – De én vezetek.

***

Kiderül, hogy Max Wolfe a Motown nagy rajongója, és

hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vagyok meglepődve, bár
mialatt az I-95-ősőn robogunk Maine felé, kezdem megérteni. A
Motown is klasszikus, akárcsak Max. Kissé tartózkodó, de azért
tudja, hogy kell szórakozni.
– Nem is tudtam, hogy szereted ezt a műfajt – mondom.
– Jó a vezetéshez – magyarázza. Igazán oldottnak látszik ma.
– Körülbelül negyven perce jöttünk el a városból, és a lombok
szó szerint lángolnak! Citromsárga, tűzvörös, és az a fajta
narancsszín, amivel csak a legolcsóbb üdítőknél találkozol.
– Bár ilyen maradna egész évben – mondom vágyakozva.
– Én is azt szeretném – bólogat Max. – De akkor nem lenne
hó… sem nyár.
– Igazad van. – Hátrahajtom a fejemet az ülés támlájára, és
hallgatom, ahogy mögöttünk Sophie és Oliver szekálják
egymást.
– Már meg ne sértődj, de azt hiszem, elég jó esélyem van rá,
hogy tanév végére lecseréljelek, mint legjobb barát – mondja
Oliver. – Egyáltalán mióta ismered Alice-t?
 – Ó, csak amióta élek – feleli Sophie. – De mi is ez nem
egészen két hónaphoz?
– Néminemű rosszindulatot érzek a részedről, Sophie, és meg
kell mondanom, hogy én értek az ilyesmihez – így Oliver. – De
akkor is több bizonyítékra van szükségem a barátságotokról.
– Alice-nek és nekem van egy régi, bennfentes viccünk. Azt
szoktuk játszani, hogy vannak klónjaink, hogy legyen kivel
lógnunk, ha a másik éppen nincsen kéznél, mert ennyire
hiányzunk egymásnak. Na, ezt mivel übereled? – kérdezi
Sophie.
– Azt hallottátok, hogy Angliában egy nő klónoztatta a
tacskóját? Ez igaz! Az újságban olvastam! – kiáltok hátra.
– Csak is te olvashatsz ilyesmiket – szúrja közbe Max.
Amennyire belefeledkezett a vezetésbe, nem is gondoltam, hogy
figyel.
– Hölgyeim, én mindkettejüket klónoztatnám magamnak! –
kurjantja Oliver.
– Álmodban – vágja rá Sophie. Aztán egy pillanatra elnémul. –
Gondolom, ennek a szónak különös jelentése van ebben a
társaságban.
– Én nálatok is előbb ismertem meg Alice-t, úgyhogy
abbahagyhatjátok – torkolja le őket Max, amitől kínos csend lesz
a Völvóban.
– Ja, de csak egy bizarr, párhuzamos álomvilágban,
márpedig kétlem, hogy az számít – töri meg a hallgatást Sophie.
– Ha már a párhuzamos világoknál tartunk, láttad azt a
táblát? – kérdezi halkan tőlem Max. – Rio de Janeiro, 35 km.
– Az lehetetlen – mondom. – Maine-ben nincsen Rio.
 – Tudom. – Jelentőségteljesen néz rám. – Épp ez a lényeg.
Valószínűleg totál el fogunk tévedni, mert az agyunk alternatív
útjelző táblákat álmodik.
Nekem épp máson jár az agyam. – Szóval a menzán, amikor
az Amazonasról kérdeztelek… emlékeztél, ugye?
– Persze, hogy emlékeztem – feleli. – Olyan szomorú voltál
azon a héten, annyira hiányzott a papád. Mindent
megpróbáltam, hogy felvidítsalak, és a sült banán volt az első,
ami bejött.
– Tudtam – mondom kissé álmosan.
– Csak nem alszol el? – kérdezi Max.
– Repülők, vonatok, automobilok – motyogom. Mielőtt
becsukódna a szemem, a valóságom és az álmaim
összemosódásának kezdete óta látott dolgok közül az eddigi
leghihetetlenebb kerül a szemem elé. Oldalkocsis motorkerékpár
előzi a Volvót – Jerry vezet, az oldalkocsiban pedig egy kisebb
kutya ül. Pici sisakot és motoros szemüveget viselnek, Jerryé
fekete, a kisebbik kutyáé élénk rózsaszín. Egy pillanatra
hátrafordulnak, rám bámulnak, azután elhúznak.
 27

ÉDES ALPAKÁK

MIUTÁN FELÉBREDEK a Volvo anyósülésén, megállapítom,

hogy gyönyörű helyen vagyunk – csupa zöld szántó, és
mulatságosan ódon, zsindelytetős épületek között –, és
elcsodálkozom, hogy miért visel szőrmekalapot a teve, amelyik
benéz rám az ablakon. Utána pedig azt állapítom meg, hogy
egyedül vagyok.
– Kétlem, hogy létezne az alpakánál nevetségesebb külsejű
állat – hallom Sophie-t, ahogy kikászálódom az autóból, és
csatlakozom a többiekhez, akik egy fakerítésre támaszkodva
bámulnak be egy mezőre. – Pihennie kellett – teszi hozzá rám
nézve, és a nyújtózkodó Maxre mutat.
Velünk átellenben egy kis alpakacsorda legel hangtalanul.
Körülbelül feleannyira érdeklik őket az emberek, mint azokat az
állatok. Nagyon hasonlítanak a lámákra, kivéve, hogy úgy
nyírták meg őket, mintha bő, bolyhos trapéznadrágot, és göndör,
sikkes tupírt viselnének.
– Kissé emlékeztetnek a nyolcvanas évek popsztárjaira –
állapítja meg Oliver.
– Kétlem, hogy tetszenénk nekik – mondom.
– Valószínűleg azért, mert Sophie sértegette őket – somolyog
Max.
 – Csak nem egy viccet sütött el Max Wolfe? – Oliver
néhányszor végighúzza a kezét Max arca előtt. – Ott vagy, Max?
– kiáltja. – Hallasz minket? Vagy valami testrablós típusú
horrorfilm kezdetét látjuk?
– Kussolj – inti le Max, majd mindenki meglepődésére
rémítően mély hangra vált: – Különben te halsz meg elsőnek!
– És egy újabb vicc! – rikkantja Oliver. – Most kezd csak
ijesztő lenni a dolog! – Javában hahotázik, amikor hasra esik, és
ezúttal Max nevet.
– Haver, te elgáncsoltál? – kérdezi Oliver a földről, már
cseppet sem tréfás hangulatban.
– Nyugi – mondja Max. – Csak vicceltem. Mindjárt
felsegítlek. – Nyújtja a kezét Olivernek, aki meg is fogja, de nem
áll fel, hanem lerántja magához Maxet a földre.
– Eszednél vagy? – kiáltja Max.
És már dulakodnak is.
– Igazán érett, Healy! – mordul fel Max.
– Te beszélsz, Wolfe? – gúnyolódik Oliver. – Mire fel
villogsz?
– Maguknál vannak ezek? – érdeklődik Sophie, és odajön
mellém.
– Mit tudom én – mondom. – Szerintem csak idióták,
pikkelnek egymásra egy régebbi dolog miatt.
Ekkor valaki elkiáltja magát mögöttünk, és a fiúk azonnal
abbahagyják a birkózást. – Viselkedjetek ember módjára!
Megijesztitek a gyerekeket! – Mákos hajú, idős ember siet felénk,
sötétkék pulóverben, gumicsizmában. A mező felé mutat, ebből
jövök rá, hogy az alpakákat hívja gyerekeknek.
 – Elnézést, uram! – Max és Oliver tüstént felugrik.
Leveregetik a térdükről a földet, mint a gyalogos katonák szemle
előtt, ami attól csak még mulatságosabb, hogy az idős ember az
állukig sem ér. Ettől függetlenül vitathatatlan tekintélyt áraszt
magából. Oda kell figyelni rá.
Persze Sophie az egyetlen, aki nincs megijedve. – A bácsi
Alfred? – kérdezi a táblára mutatva, amire azt írták: ALFRED
ALPAKAFARMJA.
– Én vagyok – feleli Alfréd.
– Édesek az alpakái. – Sophie úgy mosolyog, mintha Alfréd
gumicsizmáját dicsérné.
– Köszönöm, ifjú hölgy. – Alfred visszamosolyog rá. –
Érdekelne egy idegenvezetés?
Noha küldetésen járunk, egyikünk sem mond nemet.

***

Mint kiderül, az alpakák nemcsak viccesek, de hasznosak is.

Követjük Alfredet a dimbes-dombos birtokán át, el a széles
tornáccal övezett, fehér lécborítású tanya mellett, be a nagy,
vörös istállóba, ahol beavat minket mesterségének titkaiba.
Megtudjuk, hogy az alpakaszőr háromszor melegebb a
gyapjúnál, és sokkal jobb a tapintása. Megtanuljuk, hogy az
alpakának két fajtája van: a többféle színben létező Suri, és a
Huacaya, amelyik a legelterjedtebb fajta az Egyesült
Államokban. Egymást váltva sodrunk fonalat a szőrből a rokkán.
– Ezt neked csináltam – hallom Oliver hangját. Az istálló
vaskos mestergerendája alatt áll, és egy rövid fonatot nyújt
Sophie felé. Sophie vihog, majd elsomfordál, ám előbb azért még
kiveszi Oliver kezéből a semmire sem használható ajándékot.
Csak nézek.
A legjobb az egészben, hogy megsimogathatunk egy-két
alpakát. Éppen búcsúzom egy Mildred nevű, szelíd jószágtól,
amikor látom, hogy Max a szó szoros értelmében farkasszemet
néz egy másikkal, és édes csacskaságokat mormol neki.
Rajtakap, hogy mosolygok, mire krákog egyet, gyorsan
megpaskolja az állat fejét, majd odajön hozzám.
– Mi van? – méltatlankodik. – Csak ismerkedtünk.
Szívem akaratlanul szárnyra kel. Ezt a Maxet ismerem és
szeretem. Mert nyitott, laza és derűs. Megérintem a hátát, de
rögtön el is húzom a kezemet, mert már nem tudom, mi oké, és
mi nem az. Kifürkészhetetlen pillantást vet rám.
Ó, bár egyszerűbbek lennének a dolgok! Bárcsak egy
normális nap lenne ez, amikor a barátaimmal lógok egy
alpakafarmon! Max pedig bárcsak a normális fiúm lenne, akiről
nem álmodok! Bárcsak itt lakna Sophie! Bár ne láttam volna ma,
ahogy a kutyám elmotoroz mellettem! Bár ne csúszna ki a
kezünkből a valóság!
Alfredet, Olivert és Sophie-t a tornácon érjük utol. Sophie
egy gyönyörű, krémszínű pulóvert szorongat, amit most
vásárolt. Oliver kezében egy doboz van, tele alpaka formájú
aprósüteménnyel.
– Bocs, Mildred – kiáltja Oliver, és leharapja az egyik alpaka-
süti fejét –, de olyan fincsi vagy! Mi van? – kérdi két falat között,
mert észrevette, hogy nézem.
 – Semmi – mondom, és letöröm egy süti lábát, miközben a
főút felé indulunk. – Csak örülök. Bár minden így maradna.
– Miért ne maradhatna? – Komolyan nem érti.
– Mert megváltoznak a dolgok – felelem.
– Akkor nem, ha nem hagyjuk – vonogatja a vállát, mintha ez
ilyen egyszerűen menne. Bár így lenne!

***

– Szóval milyen messze vagyunk a főiskolától? – kérdezem

Maxtől, amint mindenki bezsúfolódott az autóba.
– Már csak kábé tíz perc – válaszolja, ellenőrizve a térképet a
telefonján. – Tehát hamarosan megkapjuk a válaszokat.
Szomorúság fojtogat. Ha egyszer megtaláljuk Margaretet,
attól fogva semmi sem lesz ugyanaz többé.
Ám ahogy keresztülhajtunk a Wells Főiskola kampuszán,
kezdek fölengedni. A hely lélegzetelállítóan szép, ösvények
sokasága kígyózik a makulátlan téglaépületek és óriásfák között,
a manikűrollóval nyírt, hatalmas pázsitok tengerében. Tökéletes
kis tudományos menedék.
Legalábbis első látásra.

***

– Sajnos, ebben nem segíthetek – mondja a kari központban az

asztala mögül a rágógumiját csattogtató Doreen McGinty. Már
próbálkoztunk Margaret Yang irodájával a biológia tanszéken,
de be volt zárva. Most abban reménykedünk, hogy Doreentől
kaphatunk egy lakcímet. Doreen még a nyolcvanas évek végén
csináltathatta hajszárítóval feldúsított és keményre dauerolt
frizuráját, amelyen azóta sem változtatott.
– Eléggé hasonlít egy alpakára – dünnyögi Max. Doreen
kérődzik, és én a számra szorítom a kezemet, nehogy
kipukkadjon belőlem a nevetés.
– Lakcímet nem adunk ki hallgatóknak. Intézményi
alapszabály. Őszintén sajnálom – magyarázza Doreen, de nem
hangzik túl őszintének.
– De mi nem vagyunk hallgatók! – sipít közbe Sophie merő
segítőkészségből. Felnyögünk.
– Akkor végképp nem adhatom ki – közli Doreen.
– Mikor tart órát? – próbálkozik Max. – Ezt megmondhatja?
– Megadhatnám, ha a Wells hallgatói lennének, de így nem –
feleli Doreen.
Oliver az asztalhoz lép, és hanyagul rátámaszkodik- –
Doreen, hadd tegyek föl két kérdést. Egy: Mondták már
magának, hogy döbbenetesen hasonlít a fiatal Diana hercegnére?
Mert őrá hasonlít, Doreen. Kettő: Tegyük fel. hogy maga egy
olyan hallgató, aki technikailag jelen Pillanatban még nincsen
beiratkozva… – Idézőjeleket rajzol a levegőbe.
– Tehát nem hallgató – összegezi fapofával Doreen.
– Ebben az esetben… hogyan kutatna fel egy professzort?
– Ebben természetesen segíthetek. – Doreen kotorászni kezd
az asztalfiókban.
– Tudtam én, Doreen! – Oliver a szempilláját rebesgeti.
Doreen egy vastag köteg szóróanyagot csap le az asztalra. –
Felvételi űrlapok – magyarázza. – Töltsék ki őket, és azonnal
válaszolok a kérdéseikre, amint jövőre visszajönnek.

***

Tizenöt perccel később a teljes reményvesztettség állapotában

ücsörgünk a Wells központjában, egy kávézó előtti padon.
– Hammer titkárnőjénél mindig hatásos a bűbájom –
hüledezik Oliver. – Hivatkozz egy mutatós közszereplőre a
nyolcvanas vagy kilencvenes évekből, majd add elő a kérésedet,
és kész is.
– Már nem Kansasben vagyunk – figyelmeztetem. – Ez
Maine.
– Esetleg megpróbálhatnád, hogy a játszadozás helyett
komolyan elkezdesz megdolgozni azért, amit akarsz – jegyzi
meg Max. Hé, nyugi! – üzenem a tekintetemmel, de ő csak vállat
von.
– Kímélj meg, Wolfe – mondja Oliver. – Nem nagyon látom,
hogy az, amit te csinálsz, bármennyire is előremozdítana
bennünket.
– Szívesen békén hagynálak, Healy, de te mindig elállod az
utamat.
– Hogy állhatnám el az utadat, amikor az idő legnagyobb
részében úgy teszel, mintha nem is léteznék? – Oliver szinte
megvetően vigyorog. Max elhallgat.
– Nem teszek úgy, mintha nem léteznél – szólal meg végül. –
Csak eltávolodtunk. Más az életünk, mint amilyen volt.
 – Ejtettél, haver – mondja Oliver. – Ne próbáld meg tagadni.
Most se lógnánk együtt, ha nem lenne Alice. – Max elkínzott
arcot vág. Tudja, hogy Oliver szavaiban van némi igazság.
– Tehát, akkor mihez kezdünk? – töröm meg a feszültséget.
– Holnap még mindig próbálkozhatunk az irodájával. –
Oliver vállat von. – Vagy beülünk este az ebédlőbe, és
kérdezősködünk.
– De hol alszunk az éjszaka? – érdeklődöm.
– Mit szólnátok Alfredhez? – veti fel Sophie. – Van az a nagy,
öreg háza. Arra gondolok, hogy talán szobát is kiadhat
reggelivel.
– Honnan veszed ezt? – kételkedik Oliver.
– Maine-ben mindenütt van félpanzió – vágja rá
magabiztosan Sophie.
Kicsivel jobb hangulatban zsúfolódunk vissza a Volvóba,
ahonnan nem jutottunk messzire, mert a motor nem akart
elindulni.
Már éppen be akarom dobni az autómentő ötletét, amikor
észreveszem, hogy Max tartása milyen feszült, és inkább
hallgatok. Sajnos Oliver nem veszi a jelzést.
– Így vezess egy ilyen ócska tragacsot – dünnyögi a hátsó
ülésen. – Ez a kocsi öregebb, mint mi vagyunk.
Sophie a telefonjába pötyög. Továbbra is Maxet figyelem,
várom, hogy mikor robban.
– A nővéremé lett volna – szűri át a szavakat a fogai között.
Oliver egy másodpercig dörgöli a homlokát, azután fúj
egyet. – Bocs, Max. Nem tudtam.
 Max megfordul az ülésben. – Azért járok ezzel az ócska
tragaccsal, mert Liláé lett volna. Emlékszel rá? Ő pesztrált
minket suli után, egészen addig, amíg meg nem halt.
Olivernek a szeme se rebben. Annyit felel: – Emlékszem.
– Úgyhogy bocs, ha ejtettelek, haver – folytatja Max –, de
tovább kellett lépnem. Kezdj magaddal valamit, és ne csak
videojátékokat játssz egész nap, meg vízzel töltött lufikat dobálj
ki a szobád erkélyéről! Sajnálom, hogy lemaradtál, de azt is
sajnálom, hogy még nem tudtál felnőni.
Várom, hogy Oliver leordítsa, hogy mondjon valamit, de
nem, ő csak bólint. – Igazad van – mondja, majd hozzáteszi:
– Sajnálom.
Max próbálkozik még néhányszor a kulccsal, könyörög a
kocsinak, hogy induljon, de mikor az nem engedelmeskedik, a
dudának támasztja a homlokát, és együtt nyög a bőgőssel.
Bátortalanul megfogom a vállát. Nem ráz le. Kissé följebb emeli
a fejét a volánról, és könyörögve néz rám.
– Nincs semmi baj – csitítgatom. – Nem lesz semmi baj.
– Még sosem láttam ilyennek.
– Csak meg akarom oldani – mondja. – Csak annyit akarok,
hogy megint jó legyen minden. Az életben… és velünk.
– Tudom.
– Bartholomew Burns! – kiáltja Sophie a hátsó ülésről. Mind
a hárman odafordulunk, és rábámulunk.
– Tessék? – kérdezi Oliver.
– Mennyire szerettek engem? – Sophie úgy lobogtatja a
mobilját, mint egy nyertes szelvényt.
– Attól függ – mondom. – Margaret Yang van a vonalban?
 Sophie a fejét rázza. – Bartholomew Burns – ismételi.
– Bartholomew Burns, aki latinból korrepetált valamikor? –
kérdezem. – A hapsi, aki keresztet viselt a nyakában, levehető
Jézussal?
– Ez igaz, tényleg olyan keresztet hordott – magyarázza
flegmán Sophie –, mert hol Jézussal szerette viselni, hol nélküle.
De az csak egy életszakasz volt, és különben is, többre is képes
az én elviselésemnél, ugye, érted. – A szemöldökét rángatja.
– Hogy jön ez a képbe? – értetlenkedik Max.
Sophie a szemét forgatja. – Ma Alfrednél posztoltam egy
szelfit magamról és Mildredről, az alpakáról, Bartholomew
pedig meglátta, és az a helyzet, hogy ő is itt van! – A szeme
felcsillan. – Úgyhogy üzent nekem, és elmondtam neki, hogy mi
van… jó, egy részét… ami nem kísérteties… és azt mondta, hogy
nyomhatjuk nála ma éjszaka, ha akarunk, a kokszában! Az ő
emeletén lakók fele elutazott, szóval bőven van hely!
A feszültség úgy távozik az autóból, mint amikor a
repülőgépen kiegyenlítődik a nyomás. – Szép munka, Soph!
– Összeütjük a tenyerünket. – Pazar ötlet!
– Csak egy probléma van. – Sophie pofát vág. – Azt mondja,
óriási nagy buli lesz nála az este… és reméli, hogy nem bánjuk.
A buli szóra Oliver szeme egyből felcsillan. – Azt hiszem,
azon mi is ott lehetünk – mondja.
Összeszedjük a cuccainkat, és már indulnánk is
Bartholomew kokszába, amikor észre veszem, hogy Max
különös arccal néz vissza a kocsira.
– Mi baj? – kérdezem.
– Esküdni mernék, hogy rám villogott – mondja.
 – Csak fáradt vagy.
– Nem. – A homlokát ráncolja. – Felvillantak a reflektorok,
ami még akkor is fura lenne, ha nem merült volna le az
akkumulátor. – Fahangon, nagyon távolian beszél.
Ekkor a Volvo dudál. Minden ésszerű magyarázat nélkül,
úgy, hogy senki sem ül a volánnál.
Max gyámoltalanul néz rám. – Ez kezd nagyon kísérteties
lenni, Alice. Le kell állítanunk.
A haja kócos, a tekintete űzött. Mi történik, ha nem tudjuk
leállítani? Végleg összeolvad minden?
És mi történik, ha leállítjuk?
 28

A KUTYÁD EGY MÁZLISTA

A FŐISKOLÁK TÁRSASÁGI életéről szerzett nagyon alapszintű

ismereteim szerint – amelyeket kizárólag a modern filmgyártás
gyöngyszemeiből, köztük a Party Zónából és a Sulihuligánokból
gyűjtögettem –, egy tisztességes buli megszervezésének van
néhány üzembiztos szabálya. A listában olyan tételek
szerepelnek, mint a szuperbanda, a botrányosan öltözött
főiskolás lányok, a tiltott szerel korlátlan mennyisége, és az
általános fittyet hányás saját magunk és mások egészségére.
Bízvást kijelenthetem, hogy Bartholomew Burns és lakótársai
a fehér zsindellyel burkolt, egyemeletes Leeland Hallban a
kampusz szélén vagy nem ismerték ezeket a filmeket, vagy
valamilyen homályos, hipszterszerű elv alapján úgy döntöttek,
hogy ignorálják őket. Nekünk – Maxnek, Sophie-nak, Olivernek
és nekem – talán számítanunk kellett volna erre, miután az
érkezésünkkor megláttuk az egész falat beborító latin
pályadíjakat és a drága rovargyűjteményt, de valamiért azt
feltételeztük, hogy egy főiskolán csakis jó arcok lehetnek.
Tévedtünk. Iszonyatosat, retteneteset tévedtünk.
– Öreganyám nyugdíjas lakóparkja szórakoztatóbb, és most
nem viccelek – mondja a boros málnakoktélt szorongató Sophie
az ajtóban, ami két szobát köt össze. Az egyik szobában
Monopolyt játszanak, a másikban videojátékokat űznek. – Olyan
depressziós vagyok, hogy sikítani tudnék! – Meghúzza a
koktélját.
– Szia! – Vastag hipszterszemüveget viselő, girhes, vörös fiú
közeledik hozzám. Hanyagul a kandallónak dől. – Wallace
vagyok – mondja, és kacsint. – Hogyhogy még sosem láttalak
erre?
– Nem ide jár – közli Sophie két korty között.
– Ó. – Wallace bólint. – Csak arra gondoltam, hogy azért nem
láttalak, mert általában a műteremben lógok. Tudod… művész
vagyok. – Úgy néz rám, mintha azt várná, hogy hápogni fogok a
megilletődéstől.
– Szóval neked a képzőművészet a főszakod? – kérdezem
udvariasan. Sophie neveletlenül forgatja a szemét.
– Gondolkozom rajta – mondja Wallace. – Pillanatnyilag
csupán alkotok, felderítem a munka által kínált lehetőségeket.
– Milyen munkát végzel? – érdeklődök.
– Olyan üdítő hallani, hogy valaki fölteszi ezt a kérdést!
– Még közelebb hajol. – Jelenleg egy sorozaton dolgozom: a
tacskómról, Arabelláról készítek fotókat történelmi
kontextusban, korhű jelmezekben, ezzel kommentálva a
modernséget és a mai világ általános kulturálatlanságát –
magyarázza halálos komolysággal. – A múlt héten például
megépítettem a Fehér Ház kicsinyített makettjét, és
beöltöztettem Arabellát George Washingtonnak. Jövő héten
reményeim szerint megcsinálom Frida Kahlót.
Mereven bámulom Wallace-t, és minden izmomat
megfeszítve igyekszem megőrizni az önuralmamat. Abban a
pillanatban Sophie olyan görcsösen kezd el röhögni, hogy úgy
hangzik, mintha sírna.
– Aha. – Ez minden, ami telik tőlem.
– Akartok látni egy fotót? – kérdezi Wallace.
– Hogy a fenébe ne! – ordítja Sophie, és ismét hahotázni kezd.
Ekkor már én sem bírom tovább, csatlakozom hozzá.
– Igazán durvák vagytok! – állapítja meg Wallace.
– Tényleg mázlista a kutyád – nyöszörgi Sophie a könnyeit
törölgetve.
– Oké, népség! – harsogja egy ismerős hang. Sophie és én
bekukucskálunk az ajtón. Elszörnyedésünkre Oliver áll a szoba
közepén, sörrel a markában. – Ti nem ismertek engem. A nevem
Oliver, és nem ide járok. Nem mondom meg, hova járok, mert az
elárulná a koromat, márpedig hatvan százalékra becsülöm az
esélyét annak, hogy legalább egy lánnyal csókolózzak ma
éjszaka. De ez mégsem biztos, hogy megtörténhet, és tudjátok,
mi miatt? – Odamegy a sztereóhoz, és hozzácsatlakoztatja
zsebéből előhúzott iPodját. – Amiatt, ha ez a buli így folytatódik.
Tehát mindössze arról van szó, hogy fel kellene pörgetni a
dolgot… méghozzá rögtön. – Benyom egy gombot, és felcsavarja
a hangerőt.
Pár másodperc múlva Prince Kiss című száma dübörög elő a
hangszórókból. A szoba megigézve bámulja, ahogy Oliver
rángatni kezdi a vállát a zenére, pörög, riszál és énekel.
Akaratlanul eltátom a számat attól a szenvedélytől, amellyel
a szavakat formálja. Sophie-ra nézek, és nem tudom eldönteni,
hogy szörnyülködik-e, vagy odáig van.
 Ám ekkor, mintegy varázsütésre, feléled a szoba. Váratlanul
mindenki, de szó szerint mindenki táncra perdül. Még Wallace
is. Oliver odariszál hozzám, de mikor már azt várom, hogy
megfogja a kezemet, ő Sophie fülébe dalolja a refrént: Ki-ki-ki-ki-
ki-kiss!
Max vajon táncol? Kiszúrom a szoba túlsó végében, ahogy
ütemre mozgatja a fejét és a lábát. Épp oda akarok táncolni
hozzá, amikor a tömeg megritkul, és már látom, hogy nincs
egyedül. Szűk, fekete farmert viselő, sötéthajú lány táncolja
körül kihívóan. Még akkor is őket próbálom bámulni haragosan,
amikor Oliver megpörget, és így egy időre szem elől tévesztem
őket.
A zene lelassul, jön a Purple Rain, és éppen ki akarok szökni a
mosdóba, nehogy látnom kelljen, ahogyan Max összetapad a
barna lánnyal, amikor váratlanul mellettem terem, és kézen
ragad. Sophie sokatmondó pillantást vet rám, aztán Max
keresztülvonszol a bulin, ki a pörgő táncosok és a lármás
beszélgetők közül a fagyos előkertbe, ahol csend van.
– Látod ezt? – mutat a magasba. Látom. Gyönyörű, csillagos
ég borul ránk, de ezek a csillagok a szivárvány minden színében
pompáznak, és úgy sziporkáznak, mint egy csillámos
körömlakk.
– Látom – felelem. – Döbbenetes.
– Nem minden perc rossz abban, amikor az álmok
összeolvadnak a valósággal – szögezi le. Ránézek. A föld,
amelyen állunk, nagyon sötétnek tetszik az ég mellett. A
köztünk lévő távolság olyan nagy, és olyan hideg. Max mintegy
végszóra a kezemnél fogva magához húz, a másik karjával pedig
átöleli a derekamat. Arcomat befészkelem az álla alá, miközben
fülünkben tovább szól a Purple Rain dallama.
Nem tudom, hogy Prince mámorító zenéje teszi-e, vagy a
málnakoktél, de valamit másnak érzek. Édes érzés, ugyanakkor
kicsit szomorú. Mintha együtt jöttünk volna erre a helyre, de
tudnánk, hogy most búcsút kell mondanunk életünk egy nagy
szakaszának – igazából a fél életünknek –, azoknak a helynek,
ahova eljárunk éjszakánként, és bizonyos értelemben egymásnak
is. Nem ok nélkül ódzkodtam attól, hogy beszámoljak
Petermann-nek az álmaimról, és nem ok nélkül titkolom a
naplómat. Az álmok jelentik az egyetlen dolgot, ami csak a
miénk, más nem érintheti, nem lehet a részese. Most pedig el
fogjuk veszíteni, és én rettegek.
Lenézek a földre, és látom, hogy újra lebegünk. Max is látja.
De most nem félünk. Csak fogom a kezét, és arra gondolok, hogy
ha ez álom lenne, akkor örökké tartana.
 29

MINDIG MEGJELENIK

– KÉRDEZNEM KELL tőled valamit, és nem akarom, hogy

kinevess – mondja Sophie. A társalgóból kicsempészett
gyapjúpokrócokba burkolózva fekszünk egy függőágyban a
Leeland Hall előudvarán. Sophie szemhéja félárbocon lóg, a haja
olyan a fékezhetetlen tánctól, mint a szarkafészek. Elég nehéz
most komolyan venni.
– Oké, megpróbálom – ígérem.
– Miért van olyan sok lyuka a svájci sajtnak? – kérdezi. –
Egyáltalán miért lyukas a sajt?
Nem is próbálom magamba fojtani a nevetést.
Sophie beleöklöz a karomba. – Megmondtam, hogy ne
nevess! Ne akard már elhitetni velem, hogy neked még sosem
jutott eszedbe a kérdés.
Az eget bámulom, ami még mindig tarkán sziporkázik.
Csalódott vagyok, hogy Sophie nem látja. Pedig biztosan
tetszene neki.
– Igen, Soph. – Az órámra pillantok. Egy perc múlva éjfél.
Hol van Max? Tánc után eltűnt, és azóta nem láttam. – Más se jár
az eszemben, csak a kéksajtban a penészgomba.
 – Nyami, gomba! – vihog Sophie. Még vadabbul hahotázunk.
– Szeretlek, Al – mondja, amint elcsendesedtünk, és a vállamra
borul.
– Én is szeretlek, Soph. – Felállok, megpaskolom a fejét.
– Tudod, kit szeretek még?
– Fogalmam sincs – felelem a szememet forgatva.
– Maxet.
– Viccelsz? – kérdezem.
– Most már értem – mondja. – Látom, hogy néz rád, és azt is
szeretem.
– Akkor miért tünedezik el folyton? Például hol van most? –
Sóhajtva lököm a magasba a kezemet. – Na, én ágyba bújok,
rendben? Nem lesz semmi bajod?
– Oké, bújj ágyba – feleli széles mosollyal.
– Biztos, hogy nem jössz? – kérdezem.
Sophie csak rázza a fejét. – Jól vagyok én itt. Maradok még
egy kicsit, és kipróbálom, hogy én is meg tudom-e változtatni a
csillagok színét, mint te.
Mosolygok. – Kiabáljál, ha kellek.
– Kiabálni fogok – mondja, és szorosabban magára csavarja a
pokrócokat. – Al! – kiált utánam.
– Igen, Soph? – Megállok.
– Tudom, hogy folyton eltünedezik. Viszont tudod, mi van?
– Mi?
Sophie gyakorlatilag kitekeredik, hogy lásson is beszéd
közben. – Mindig meg is jelenik. Az ÁKI-nál is azon az estén,
amikor betörtetek, a tornácotokon is a kávéval… még az
álmaidban is. Megjelenik.
 ***

Bartholomew Burns mondta, hogy az emeleten van egy szabad

szoba, mert a lány, aki ott lakik, elutazott a kamarakórusával. Ez
egész normálisnak hangzik. Lehet, hogy túl sok Taylor Swift-
posztert kell majd elviselnem, de azt még kibírom. Különben is,
igazából kedvelem Taylor Swiftet, csak nem verem nagydobra.
De amikor kinyitom a 201-és ajtót, nincs ott semmiféle Taylor
Swift, se rózsaszín babzsákok, se olcsó és csicsás tükörasztal.
Pónik vannak. Kizárólag pónik, mindenütt.
Pónis plakátok a falon. Díjugrató szalagok egy faliújságon,
pónis ágynemű, és minden elképzelhető felületen fotók egy
csillagos homlokú, sötétpej lóról.
– Valerie lovaglóbajnok – mondja Bartholomew Burns, aki
elmegy mellettem, miközben tátott szájjal állok a küszöbön. –
Nem említettem volna?
– Hogy hívják a lovat? – nyögöm ki.
– Theodore – feleli, mielőtt lekocogna a lépcsőn.
Fogat mosok, majd elveszem az asztalról Valerie egyik Lovak
és kutyák magazinját, hogy álomba szenderüljek, és lehetőleg
igyekszem kerülni Theodore tekintetét, számtalan
megtestesülésében. Épp elbólintanék, mellemen az újsággal,
amikor hallom, hogy valaki bejön.
Fölrezzenek, arra készülve, hogy most majd bocsánatot kell
kérnem Valerie-től, aki valamiért korábban érkezett, és nem érti,
ki a fene alszik a pónis ágyában. Megdöbbenésemre Max az, és
csupán ennyit mond: – Szia.
 Csak áll, nagyra nyílt szemmel, egyik kezét zsebre dugva, a
másikkal még mindig az ajtót fogva.
– Szia – mondom kissé kábán. Felkönyökölök, Max pedig
leül az ágy végében. – Minden oké? Oliver felrobbantotta végre a
földszinten a hangszórókat?
– Nem – kuncog Max. – Legalábbis eddig még nem. –
Elfordul tőlem, a tartása merev. Görcsösen markolja a matrac
szélét. – Szóval.
Hirtelen azt gondolom, hogy tudom, mi történik. – Várj!
– Tessék? – Zavartan fordul felém.
– Azt hiszem, nem kéne itt lenned – tör ki belőlem némileg
riadtan, mielőtt eldönthettem volna, ki akarom-e mondani a
szavakat. Túl közel van és túl jól néz ki. És ha még mindig nem
biztos benne, hogy mit akar, vagy mégis Celeste-et választja
mindezek után, akkor komolyan távoznia kell.
A szemembe néz, majd annyit kérdez: – Miért? – Percenként
egymillióra gyorsul a pulzusom, mert ezzel, hogy azt kérdezte,
miért ne lenne szabad itt lennie, tulajdonképpen elismert
mindent, ami történik, mindent, ami köztünk van.
Nyelek egyet. – Azt hittem, egyedül akarsz lenni – nyögöm
ki.
– Ezt mondtam. – Továbbra sem veszi le rólam a tekintetét.
Ismét próbálkozik. – Nem tudom, mit tegyek. Járkáltam kint a
kampuszon, téptem az agyamat, igyekeztem rájönni, mit akarok.
Mert valami jobbat akarok, de komolyan. Tudom, hogy jobbá
kell tennünk a kapcsolatunkat. Tudom, hogy le kell állni az
álmokkal. Ugyanakkor nem akarlak elveszíteni.
 Olyan csend van, hogy még azt is meg lehetne hallani, ha
egy pók tüsszentene. Nincs bulizene, nincsenek lépéshangok a
kolesz lépcsőjén, nincs vad ordítozás. Csak a csend van, és az én
szemem, és az ő szeme, és Max tökéletes szája, és az érzés, amely
a hasamból nyomul fel a mellkasomba, és onnan a nyakamba,
onnan meg a fülem hegyébe.
– Nem veszíthetlek el, Alice – mondja ismét, én pedig,
mielőtt észbe kapnék, már át is vetődtem az ágyon a karjaiba,
lábaimmal átfogom a derekát, és csak csókolom őt. Ő pedig
befogad: a karja megtartja a hátamat, a keze pedig megragadja a
tarkómat a hajam alatt.
– Nem veszíthetlek el – mondja harmadszor, suttogva. Két
tenyerembe fogom az arcát, a füle mögé simítom a haját,
miközben az állkapcsát simogatom.
– Sohasem fogsz elveszíteni – ígérem. – Itt vagyok. – Azzal
újra megcsókolom.
 OKTÓBER 18.

– ITT EGY JÓ – mondom. Maxhez hajolok, és elé tartom a dianézőt.

Visszakerültünk az iskolai csónakházakhoz, szürkület van, a
legtökéletesebb napszak. Előttünk harsogó türkizkékben hömpölyög a
Charles-folyó. Egy kupacnyi dia van az ölemben, azokból válogatok,
sorra csúsztatom be őket a fából faragott, antik képnézegetőbe, és az
arcomhoz emelem, mielőtt továbbadnám Maxnek, aki hanyatt fekve
egyik kezével egy könyvet tart, a másikat pedig a feje alá teszi.
Behunyja a másik szemét is, majd összeráncolja az egész arcát,
mintha attól jobban látna. Tudom, hogy nem érdeklik ennyire a diák;
szívesebben olvasna. Csak azért csinálja, hogy örömöt szerezzen nekem.
– Ó, ez tényleg jó! – bólogat. – Tedd azok közé, amiket megtartunk.
Tőlem jobbra takaros toronnyá nőtték ki magukat azok a diák,
amelyekről úgy határoztunk, hogy nem dobjuk ki őket. Hogy milyen
okból, azt nem tudom.
Újabb diát tartok a szememhez, és grimaszolok, amikor egy elhízott
macska műtermi fotóját látom. Kicserélem egy másikra. Ez egy
szukkulens fal – zöld, csillogó, harsogóan eleven, de akkor sem mutatom
meg Maxnek, mert Celeste-et juttatja az eszembe. Ezt egy alkonyvörös
ponyvából készült jurta követi egy havas szirten, a kilátásból ítélve az
Alpokban. Két pár síléc mered ki a hóból, és a sátor bejáratának résén
látni a tűz izzását.
– Ez a tökély – mutatom Maxnek.
 – Ezt hadd döntsem el én. – Félreteszi a könyvét, lelkileg felkészül a
dianézőre. Ő a fotót vizsgálgatja, én a vonásait – az árkokat, amelyek
akkor keletkeznek a két szemöldöke között, ha erősen összpontosít, az
állkapcsa ívét, a sekély gödröcskét a jobb orcáján. Felhúzza a
szemöldökét, de csak annyit mond: – Hű! – Leengedi a dianézőt, hogy a
szemembe nézhessen.
Amikor végre elfordítom a tekintetemet, látom, hogy már nem a
csónakkikötőben vagyunk, hanem a hóban. Pufi dzsekit viselek, és
szexis, bíbor sínadrágot. Max ugyancsak, de az ő anorákja és nadrágja a
kék árnyalataiban játszik. Körülbelül hatméternyire tőlünk, fénytől
izzik alkonyati jurtánk.
Max azzal a tekintettel néz rám, amelyet jó ismerek, azzal a
tekintettel, amelyre azt kell mondanom: – Kérlek, ne csináld. –De ő csak
csibészesen mosolyog. – Kérlek, ne csináld! – próbálkozom ismét,
ezúttal hangosabban, de nem is figyel rám, hanem az arcomba vág egy
hógolyót.
Felháborodok. – Mi van, ötéves vagy? – kérdezem.
– Aha – vigyorogja. Felugrik, és meglök. A hó hihetetlenül puha –
felfogja a becsapódást, amikor hanyatt esem.
Max letörölgeti az arcomról a havat, de egy picit hagy rajta.
– Hogy tehettem ilyen szörnyűséget? – sápítozik. – Hadd segítsek.
– Hozzám hajol, majd lassan megcsókolja az alsó ajkamat, lenyalva róla
egy csepp havat. Tágra nyílik a szeme.
– Tudom, tudom. Jól tudok csókolózni – mondom.
Nevetve forgatja a szemét. – Nyisd ki szád. – Markol a hóból, a
számba szórja. Olyan az íze, mint a citromos jégkásáé.
– Nyami! – mondom, és az ajkamba harapok.
– Nyami! – mondja Max, és ismét megcsókol
 30

A PECHES HAL

NE MOZDULJ.
Ez az első gondolatom, amikor kinyitom a szememet, mert
egy súlyos kar nyomja a derekamat – Max karja –, amit félek
arrébb tolni. A másik keze elbújt a párna és a fejem alatt, az
ujjbegyei kikandikálnak a túlsó szélen, az arcom mellett.
Ne mozdulj.
Max igazából a pelyhes hal, az a még sosem látott faj, amit
gyerekkori álmunkban fedeztünk fel az Amazonas mélyén.
Nesztelenül osonva kellett becserkésznünk, nehogy megijedjen,
és elússzon.
Minden kétséget kizárólag Max az a hal. De most
megmozdul. Csak egy kicsit, ez csak mocorgás. Hallom magam
mögött a szuszogását, és elszorul a szívem. Nem is tudom, miért
számítok és várok arra, hogy kiugorjon az ágyból, kirohanjon az
ajtón, és soha többé ne jöjjön vissza, de ezt teszem. Nem tehetek
róla.
Lassan megfordulok, hogy egymással szemben legyünk.
Látom, hogy már ébren van, és engem néz. A látványtól
elolvadok.
Nem szól, csak figyel, kissé álmosan. Nem is tudom, nem
csak álom volt-e a jurta és a dianéző. Talán csak álmodtam az
egészet. Mindent, ami Maxszel volt az éjszaka. Talán semmi sem
történt. Olyan homályosak mostanában a napok.
Max nyel egyet és úgy ölel magához, úgy csókol, mintha ez
lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Egybeolvad a
testünk.
Nem tudom, csókolózunk-e, vagy csak belélegezzük
egymást. A lényeg, hogy egyszerűen nem bírok betelni vele.
– Attól féltem, hogy elúszol. – Csak annyira húzódok el tőle,
hogy ezt elmondhassam.
– Mi? – motyogja két csók között.
– Attól féltem, hogy elúszol, mint a pelyhes hal.
– Kevesebb beszéd, több csók – parancsolja. Vihogok és
engedelmeskedem, addig, amíg ki nem szúrok valamit a válla
fölött. Az ablakon kinézve látom, hogy hatalmas, bolyhos
hópelyhek hullanak.
– Máris? – Kiugrok az ágyból, az ablakhoz rohanok, ám
odakint nyoma sincs hónak. Hát persze, hogy nincs.
– Visszajönnél, kérlek? – kiált utánam. – Harminc
másodperce még sokkal élvezetesebb volt az ágyban.
– Esküszöm, hópelyheket láttam az ablakból, de mire
megnéztem, már nem volt itt semmi… – magyarázom, ahogy
visszamászok az ágyba, és neki háttal hozzásimulok. Azonnal
átkarol, és a fejem is visszakerül a nyaka hajlatába.
– Begubóztál – állapítom meg.
Max ismét A testrablók támadását utánozza, mély
robothangon. – Be-lett-gubózva. – Egy rövid hallgatás után
kuncogni kezdek.
 – Úristen, tisztára hangyás vagy! – mondom. De azért
nevetek tovább.
Ekkor ront be Oliver, és azt kiáltja: – Összeházasodunk
Sophie-val!
– Tessék? – ülök fel. Max a párna alá rejti a fejét.
– Hallhattad – feleli Oliver. – Összeházasodunk Sophie-val,
és ti mind meg vagytok hívva!
Bebaktat Sophie, nagy napszemüvegben. Olyan, mint akit a
kutya szájából rángattak ki. – Az a helyzet, hogy smároltunk,
amikor részeg voltam – motyogja. – Ja, és megtaláltuk Margaret
Yangot.
 31

PLÜSSMACIK

HA ŐSZINTE AKAROK lenni, valahogy úgy képzeltem el

Margaret Yangot, mint egy Marveles akciófilm szereplőjét,
testhezálló kosztümben, tizenöt centis tűsarkakon. Felkattint egy
diplomatatáskát, bepötyög egy csomó számot, utána meg
szemen lő bennünket egy miniatűr kábítópisztollyal, és máris
üzemképesek leszünk.
Ám ez a Margaret Yang a Kék Tehén büfében ül a Milk és a
Main utcák sarkán, a Wells kampuszának közvetlen közelében,
és csavart mintás, vastag, szürke pulóvert visel kötött zoknival
és műanyag klumpával, míg a haját laza kontyba tűzte a
tarkóján.
– Yang professzor? – kérdezem halkan, ahogy megállok a
boksza előtt, amelynek asztalán a kávén, gofrin, tojáson és
szalonnán kívül körülbelül hatféle újság található. – Hova fér
ennyi kaja egy ilyen kicsi nőben? Nyilvánvalóan órák óta ül itt,
mert korábban is itt volt már, amikor Sophie és Oliver bejött
kávéért, és kihallgatták, amint egy diákkal beszél.
Válaszul némán feltartja a bal kezét, miközben a jobb annak
a cikknek az utolsó sorait követi, amelyet éppen olvas. Erős a
kísértés, hogy rendeljek magamnak egy kávét a várakozás
közben. Max úgy stíröli a szalonnát, mint aki napok óta nem
evett.
– Kész – mondja Margaret. Továbbra sem néz föl, csak iszik
egy korty kávét. – Leülhettek.
Max és én óvatosan beülünk vele átellenben a bokszba.
– Előadhatjátok, amit akartok – folytatja Margaret, miközben
tejszínt önt a bögréjébe. Ekkor néz fel ránk először, és annyi jön
csak ki belőle: – Ó!
– Helló – mondom az ujjaimat billegetve.
– Ti nem az én Neuro-260-as osztályomban vagytok –
állapítja meg Margaret.
A fejünket rázzuk.
– Tehát nem azért jöttetek, hogy ismertessétek a kutatási
témátokat a következő félévre – összegzi a professzor.
Ismét a fejünket rázzuk.
Margaret Yang csak bámul bennünket, és közben lassan
kevergeti a kávéját. – Hát, akkor meséljetek… – Letekint a
tányérján heverő kanálra, és meleg mosoly ragyogja be az arcát.
– Hogy van Jerry kutya?

***

– Lássuk, jól értettem-e – mondja Margaret, aki már a harmadik

csésze kávénál tart. Hálásan szorongatom a bögrémet; kávéból
én is majdnem ennyiszer repetáztam. Max egy gyümölccsel
megpakolt gofrit fal. Már elmondtunk neki mindent az álmokról,
meg arról, hogy ismét megtaláltuk egymást. Elmeséltük a
munkánkat az ÁKI-ban, Petermann letartóztatását és az utunkat
ide. – Különös dolgok történnek a valóságotokban, amelyeknek
nem lenne szabad ott lenniük.
– Tegnap láttam a kutyámat, amint motorbiciklit vezetett.
– Nem jut eszembe más válasz.
– És Petermann azt hiszi, hogy ez álomvérzés – mondja
Margaret.
– Miért, lehet, hogy nincs igaza? – Kissé egyenesebben ülök.
Max abbahagyja a táplálkozást. Ó, hadd ne legyen igaza! –
szeretném kiáltani.
– Nem ez lenne az első alkalom, ám ebben az esetben –
sajnos – azt hiszem, igaza van. – Margaret int, kéri a számlát.
– Tudjátok, mit jelent az átmeneti tárgy?
Eszembe jut Levy egyik előadása úgy egy hónappal
korábbról, a gyermeki kötődés elméletének megvitatása után.
– Lényegében a plüssmaci, ugye? – kérdezem.
– Okos – bólogat Margaret. – Így van. Az átmeneti tárgyakat
azért adják a kisgyermekeknek, hogy a gondviselő mellett is
kötődhessenek valamihez, hogy biztonságban érezzék magukat,
amikor felfedezik a világot, és amikor éjszakánként álmodnak.
Arra gondolok, amikor anyám otthagyott bennünket. Így
kerültem az ÁKI-ba. – Nem hiszem, hogy nekem lett volna ilyen
– mondom.
– Dehogynem volt. – Margaret Yang magabiztosan bólint.
– Mi volt az? Jerry?
Margaret nem válaszol, csak sokatmondóan Maxre néz.
Elkomorodok.
– Nem értem.
– Én? – kérdezi Max.
 – Igen. – Margaret egymásra helyezi a két kezét az asztalon. –
Meg kell értenetek, hogy amikor először láttalak benneteket, azt
hittem, megszakad a szívem. Fiatal voltam, és kezdő. Addigi
praxisom során találkoztam már álmatlanságban szenvedő
felnőttekkel, kiégett főiskolás srácokkal, de veletek egykorú
gyerekekkel még soha. Hihetetlenül fájdalmas eseményeket
éltetek át – halált, cserbenhagyást –, és olyan kicsik voltatok.
Olyan magányosak. Szükségetek volt valamire, amitől
biztonságban érzitek magatokat, de semmi sem működött.
Akkor támadt az az ötletem, hogy miért ne lehetnétek egymás
macijai?
Összenézünk Maxszel, ám ezúttal egybe is kapcsolódik a
tekintetünk. A tőle hallott mesére gondolok a csokoládélegóról. –
Meg kell értenetek – ismétli Margaret.
– Nem is számítottam rá, hogy bejön, de vakmerő voltam és
nagyravágyó, ti pedig valamilyen módon megteremtettétek a
kapcsolatot. Rátaláltatok egymásra. Azt vártam, hogy majd
egyszerűen kinövitek, mint a többi gyerek a szopipárnát meg a
macit, de mint látom, ez máig nem következett be.
Végre elfordítom a tekintetemet Maxről Margaretre. Most
már sokkal logikusabb a dolog. – Akkor talán nem is kell
tennünk semmit? – reménykedek.
– Bár így volna, Alice. Úgy gondolom, túl sok bizonyíték szól
ellene most, hogy a való életben is találkoztatok. Nem lehet róla
szó, ha meg akarjátok különböztetni az alvást az ébrenléttől.
Minél előbb ki kell hoznunk benneteket egymás álmaiból.
Max, aki velem együtt feszülten figyelt Margaretre,
megragadja a kezemet az asztal alatt.
 – Biztos? – kérdezem. – Nincs más mód?
Margaret Yang csak a fejét rázza.

***

Fél órával később Max és én – még mindig kézen fogva – ott

fekszünk Margaret Yang szolgálati lakásának ágyán. A
professzor elektródákat erősít a fejünkre, majd egy apró
fémtárgyat a tarkónkra, akkorát, mint egy mobiltelefon eleme.
– Nem lesz semmi baj, Alice – mondja Max, amikor már
csukódóban van a szemünk. – Történjék bármi, itt vagyunk
egymásnak.
Még sosem féltem ennyire, de azért bátorságot mutatok. Ha
elhitethetem Maxszel, hogy hiszek neki, akkor talán tényleg
hinni fogok. – Szeretnéd, ha mondanék neked egy mesét? –
kérdezem.
– Igen, szeretném – feleli.
– Oké. Egy napon egy kilencéves kislány barangol a Modern
Művészetek Múzeumában, ahol rajta kívül nincsen senki, még
őrök sem. De a kislány nem is bánja, mert így kényelmesebben
körülnézhet. – Hüvelykujjammal simogatom a mutatóujját, és
érzem, ahogy elernyed. – Majd egyszer csak kezdenek
eltünedezni a festmények, jobban mondva csupán a festett képek
tűnnek el, és előbb-utóbb nem marad más, csak a fehér vászon.
A kislány zajt hall, és rájön, hogy még sincs egyedül a
múzeumban. Egy kisfiú van még ott, kezében egy hatalmas
dobozzal, ami telis-tele van színes filctollakkal, a világ összes
árnyalatában! – Kuncogok az emléktől. – A nap hátralevő részét
azzal töltik, hogy ők festenek a vásznakra, azt, amit csak
akarnak, és utána elalszanak a tetőn a napsütésben. Mire a
kislány felébred, a fiú elment, ő meg visszakerült a saját
lakásába, de mégis valahogy jobban érzi magát. Erősebbnek.
Mintha lett volna ott valaki, aki megmentette.
– Ez az első álmod rólam, amire emlékszel? – kérdezi halkan.
Bólintok. – Mert én is emlékszem rá – mondja. – Isteni nap volt.
– Hamarosan újra látlak, Max. – Erősen megszorítom a kezét.
– Hamarosan újra látlak – suttogja.
 Október 18.

ÖSSZEBÚJUNK a Charles-folyó csónakkikötőjében, ez alkalommal egy

halom párnán. Ismét a dianézőt kattogtatom.
– Egyik sem elég jó – türelmetlenkedem egy veteményeskert láttán.
– Állj! – mondom, amint kicseréltem egy másikra. – Találtam egyet.
A fotó gyönyörű, írországi szirteket ábrázol. Tovább adom a
képnézegetőt Maxnek, aki csak annyit mond: – Jöhet! –, mire váratlanul
ott vagyok Írországban, sétálok az erős széltől hullámzó, dús fűben.
Max előttem vezet egy pulóvert viselő, cuki shetlandi pónit. Futni
kezdek utánuk, de megbotlok és elesek az egyenetlen talajon. Mire
feltápászkodok, a póni még ott van, de Max már nincs. A kötőfék üresen
himbálózik a szélben.
– Max! – kiáltom. – Merre vagy? – Forgok, mint a búgócsiga, de
csak zöldet látok, és ezúttal Max nem ugrik elő úgy, mint ahogy a
habszivacs kockák közül.
– Ez nem megy – mondom magamnak, és futásnak eredek lefelé a
dombon, amin jöttem, ám ekkor megbotlok, és ismét elesek.
Mire földet érek, már a csónakháznál vagyok, de Max ott sincsen.
Gyorsan felkapok egy másik diát. A Golden Gate hidat ábrázolja.
– Ez jó lesz – mondom, bár egy Szibériát ábrázoló képet is
kiválasztanék, csak vigyen el Maxhez. Váratlanul egy meredek San
Francisco-i domb tetején vagyok egy olyan kicsi, sárga kocsiban,
amilyeneket a turisták kölcsönözhetnek, és ott van előttem a kacagó
Max, mulatságos sisakban.
– Nevetséges vagy! – kiáltom.
– Fő a biztonság! – kiáltja. – Verseny a hídig! – Azzal kilő.
Villamosokat kerülgetve követem a városon át, és máris ott robogunk a
Golden Gate-én, ám a híd végén Max váratlanul lekanyarodik az útról,
és amikor végre eljutok az öbölre néző, poros terepre, Max már megint
nincs ott. Sóhajtok, és ráhajtom a homlokomat a kis kormányra. Nem.
Nem, nem, nem! Amikor felemelem a fejemet, egy csokilegót pillantok
meg a műszerfalon. Bekapom, és bánatosan nyámmogok.
Visszatérek a stégre, ezúttal jobban behatárolt témát keresek. Sorra
dobálom félre a diákat, amíg nem találok egyet egy fából készült,
gyönyörű, tiszta tutajról. A Csendes-óceánon ringatózik, és az egyik
végébe odakészítettek két vastag, csíkos fürdőlepedőt.
– Innen milyen messzire tudsz futni előlem? – kérdezem, és ha már
úgyis ott vagyok, elheverek a fürdőlepedőn a szívderítően meleg
napsütésben.
Mély lélegzetet veszek, és a következő percben már csupa víz
vagyok.
– Milyet ugorjak? – vigyorog szokásos csibészes mosolyával a
nyakig vizes Max. Pontosan fölöttem rázza ki a haját. Visítok.
– Ne ugorj fejest – javasolom annyi hanyagsággal, amennyi telik
tőlem. – Csak feküdj ide mellém egy percre!
– Mindjárt jövök, Alice – ígéri.
– Nem, nem jössz – mondom. – Nem jössz mindjárt. Csak maradj
itt mellettem, kérlek!
– Alice. – Úgy néz rám, mintha meghibbantam volna. – Hova
mehetnék? – Körbemutat, és valóban igaza van, hiszen az óceán
közepén vagyunk, és számtalan mérföldön át csak víz van körülöttünk.
Ettől azonban nem érzem jobban magamat.
– Max, ne csináld! – Kezdek bepánikolni.
– Hógolyóóó! – kiáltja Max, és ugrik. Mielőtt parancsolhatnék
magamnak, én is utána ugrok.
A víz olyan kék, hogy szinte világít. Nem tudom, hogy hosszú
mérföldekre ellátok-e, vagy szó sincs ilyesmiről, és egyszerűen nincs
mit látni. Max sehol sincs. Váratlanul egy láb rúg ki a semmiből.
Utánakapok, hátha elvontat oda, ahova megy. Ám a láb kicsúszik az
ujjaim közül, és ugyanolyan gyorsan eltűnik, ahogyan jött.
Ismét megjelenik, ezúttal távolabb. Úszok és úszok és úszok, húzok
a karommal, rúgok a lábammal, addig, amíg fel nem tűnik a víz alatt
egy rövid kis létra. Megragadom. A rengeteg úszás ellenére sem vagyok
fáradt, csak kétségbeesetten akarok találni valamit, ami elvezethet
Maxhez.
Ám amikor felnyomom magam a vízből, nem a tutajon vagyok,
hanem az iskolai csónakháznál. Sikítok tehetetlen dühömben. Felkapok
egy diát a deszkáról, belenyomom a nézőbe, és nem is törődök vele, hogy
mi az, amíg fel nem ocsúdok egy óriási könyvtár polcai között.
Éppen kiáltani akarom a nevét, de ő megelőz. – Alice! –
Ugyanolyan rémült a hangja, mint az enyém.
– Max! – kiáltom.
– Hol vagy? – kérdezi. – Miért nem juthatok oda?
– Itt vagyok! – kiáltom. Ezúttal nincs válasz. – Max! –
próbálkozom ismét. Semmi. Le akarom dönteni a polcokat, hogy lássam,
mi van mögöttük, de nem kockáztathatom, hogy megsebesítsem Maxet,
úgyhogy csak a könyveket tologatom félre. Újra és újra és újra elkiáltom
a nevét, várva, hogy ő kiált-e még értem.
De nem kiált. Elment.
 32

NEM UGYANAZ

EGYSZER, AMIKOR még New Yorkban laktunk, az iskolám

kirándulást szervezett a connecticuti Mystic Kikötőbe, ami
tőlünk három órára volt. A busz reggel hatkor indult. Ötkor
keltem, kiosontam a lakásból, és a földalattihoz indultam. A nap
szinte még be sem sütött az utcákba, és menet közben azon
tűnődtem, hogy ez milyen szép. Az egész város álmodik. Néma
csend az utcán, de odafent, az ágyakban, a lehetőségek
végtelenek. Talán még olyasvalaki is van ott, mint én, aki olyan
szerencsés, hogy a lelki társával álmodhat.
– Vége – mondja gyengéden Margaret Yang, amikor
kinyitjuk a szemünket. A szobában olyan a csend, mint New
York utcáin azon a reggelen, és ettől könnyek gyűlnek a
szemembe. – Habár keményen harcoltatok. – Előbb rám, majd
Maxre néz, aki elengedte a kezemet, és mozdulatlanul bámul a
mennyezetre. – Mindketten.

***

Annak, hogy olyan barátaink vannak, mint Sophie és Oliver, az

az egyik előnye, hogy ha nincs kedvünk beszélni, megteszik
helyettünk. Így tudjuk meg, hogy Max és én nagyon sok
mindenről lemaradtunk a Bartholomew Burns-féle buliban.
Valamelyik fazon úgy elszállt a győzelmétől a Monopolyban,
hogy bedobott egy boros koktélt, letépte a ruháját, és pucéran
rohangált a kampuszon… és a példáját mindenki lelkesen
követte. Miután visszatértek a házba, a pucérak egyike ezt az
alkalmat választotta, hogy világgá bőgje imádatát egy lány iránt,
mire kapott egyet a képébe egy részeg festőnövendéktől, aki így
akart imponálni a nevezett lánynak. Ez a pucér fazon azonos volt
azzal a fazonnal, aki megnyerte a Monopolyt, és elkezdte az
egész pucér ámokfutást, és hoppácska, a játék győztese Oliver
volt, a részeg művésznövendék pedig Wallace, és az oltalomra
szoruló hajadon – ki hinné –, Sophie.
– Megmentettelek! – mondja Oliver széles, bárgyú mosollyal,
ahogy átkarolja Sophie vállát a hátsó ülésen. Az egyetemi őrség
volt olyan kedves betolni bennünket ingyen, és a Volvónak csak
ennyi kellett, hogy bekeményítsen. Robogunk vissza Bostonba,
csíkká összemosódott tehenek és birkák között. Oliver a mellére
vonja Sophie fejét. – Csitt, kedvesem – mondja. – Nincsen semmi
baj, most már itt vagyok.
– Én hősöm! – dünnyögi a szemét forgatva Sophie. De mivel
időtlen idők óta vagyunk barátnők, tudok valamit, amit Sophie
még nem. Tudom, hogy tetszik neki ez a beszéd, és tetszik neki
Oliver is. Próbálnak faggatni minket Margaret-ről, és hogy mi
történt. Azt hiszem, látják rajtunk, hogy valami nem stimmel.
Igyekszünk válaszolgatni a kérdéseikre, bár én inkább
kikapcsolok. Olyan lapos a világ. Olyan szürke. A kávé, amit
iszunk, kevésbé zamatos, a lombok kevésbé tüzesek. Pedig
tudom, hogy semmi sem változott. Sokat alszok, s mindegyre
hagyom, hogy lecsukódjon-e a szemem. Hol magamnál vagyok,
hol nem, de nem álmodok, és nehéz eldöntenem, hogy aludtam-
e egyáltalán. Csak abból tudom, hogy igen, hogy ébredéskor
látom, hány kilométert tettünk meg. Max egész idő alatt
szótlanul bámulja az utat, és teljes hangerővel bőgeti a Motownt.

***

Hazaérkezünk, és bár egy felhő sincs az égen, mégis úgy érzem,

hogy a nap sem süt. Nem tudom, miért. Az utóbbi két hétben
virágszaga volt a levegőnek, mintha parfümmel hintett volna be
az összes fa, amely alatt elmentem, de most már elszállt az illat.
Még a téglaházak vörössége is megfakult. Egy piros lámpánál
reménytelenül bámulok egy szabadtéri kávézót, várom, hogy
valami extra történjen – például a pincér dalra fakadjon, vagy a
pulóveres kiskutya olvasni kezdjen egy könyvet, vagy valaki
dobálózni kezdjen az étellel –, de senki sem kezd semmibe. Nem
mintha korábban történtek volna ilyenek, de mostantól már a
lehetőség is ki van zárva. Úgy érzem magamat, mintha
elveszítettem volna valamelyik érzékszervemet.
Kitesszük Sophie-t és Olivert a Taj hotelnél, mert Sophie-nak
maradt még pár üres órája a vonat indulása előtt, és Oliver
idegenvezetést akar tartani neki a városban. Tudom, hogy
nekem kellene csinálnom, miután Sophie a legjobb barátnőm, de
nincs hozzá energiám, amit láthatólag Sophie is megért.
– Még mindig nem fogtam fel, hogy mi is történt pontosan –
mondja, miközben állunk a járdán, és kihúzom a sálját az autó
hátsó üléséről, hogy gondosan rácsavarjam a nyakára –, de
tudom, hogy minden oké lesz. Akármin mész is át most, örülök,
hogy vannak itt barátaid. Továbbá itt van neked Max. Ő sose
hagyná, hogy bármilyen bajod essen.
– Tudom – bólogatok. Megnyugtatóan akarok mosolyogni.
Időnként megtesszük ezt azoknak a kedvéért, akiket szeretünk,
ám pillanatnyilag egyszerűen nem vagyok rá képes.
– Soph… – mondom.
– Igen, Al? – Valamivel feljebb húzza a kabátomon a cipzárt.
– Kösz, hogy eljöttél. Máris hiányzol.
– Te is hiányzol nekem – mondja. – De úgy gondolom,
bebizonyítottuk, mennyire nem állhat közénk egy kis távolság.
Különben is… talán hamarabb visszajövök, mint hisszük.
A járda felé sandít, ahol Oliver és Max áll az autó mellett.
Toporognak, szórakozottan nézegetnek valamit a mobiljukon.
– Ma kijött az új Helix 300. – Max visszadugja a zsebébe a
telefont. Közben nem néz Oliverré.
– Láttam – bólint Oliver. Úgy bámul fel a Taj ablakaira,
mintha tévéképernyők lennének. – Még mindig kapok e-
maileket tőlük.
– Irtóra szeretnék játszani… – mondja Max.
Oliver arca akaratlanul felragyog, mielőtt egy óvatos
pillantást vetne Maxre.
– Ha… akarsz csatlakozni valamikor… nem is tudom… –
fejezi be tétován Max.
Oliver csoszog. – Nem vagyok biztos benne… mondja
elutasítóan, ám aztán elvigyorodik. –Kilencedik óta tanultam ám
pár új technikát. Gondolod, hogy elbírod?
 Max hátraszegi a fejét, és nevet. – Próbáld ki! – mondja.
Kezet ráznak, mi pedig cinkosan összenézünk Sophie-val.
– Na fiúk, csók nincsen? – kérdezi Sophie, mielőtt visítva
menekülne Oliver elől, aki megkergeti a kocsi körül.

***

Max igyekszik beszélgetni, ahogy megyünk hazafelé. Látom

rajta, hogy boldog. Kibékült a barátjával. Nem fogunk
megbolondulni. Vége a drámának. Én miért nem tudok boldog
lenni? Miért nem tudom lerázni magamról ezt a
reménytelenséget?
– Te érzed? – kérdezem, ahogy megállunk a házunk előtt. A
Volvo ajtajának dől, keresztbe fonja a karját. Iskolás lányok
mennek el mellettünk, visszafordulnak, lopva pillognak Maxre
és vihognak. Észre sem veszi őket, mint ahogy annak sincsen
tudatában, hogy olyan, mint egy reklámmodell.
– Mit? – kérdi gyanakodva.
– Tudom, hogy bután hangzik, de egyszerűen… nem
ugyanaz – próbálom elmagyarázni.
– Mi nem ugyanaz, Alice? – kérdezi. Figyelmeztetés lappang
a hangjában. – Örülnünk kellene neki… helyrehoztuk, úgy,
ahogy akartuk, mostantól te is, én is jól leszünk.
– De ez nem ugyanaz – makacskodom, és akaratlanul
dobolni kezdtek a lábamon az ujjaimmal.
– Mi nem ugyanaz? – ismételi meg, most már kissé
türelmetlenül.
 – Minden! – Ezt gyakorlatilag ordítom, és kétségbeesve
lóbálom a kezemet. Attól félek, mindjárt sírva fakadok.
Max állkapcsa megfeszül, és elfordítja a tekintetét. – Én
ugyanaz vagyok.
Sóhajtok. Nem tudom, mit mondjak.
– Alice – próbálkozik újból. Lassabban beszél, igyekszik
lecsillapítani. – Tudom, hogy elvesztettük az álmokat. De azért
féltünk ettől, mert nem akartuk elveszíteni egymást, márpedig
nem fogjuk. Semmi sem tér vissza a normális mederbe, mert
eleve nem volt normális. Ez egy új kezdet számunkra, Alice, és
jobb lesz, mint a régi volt. – Magához akar húzni, de én hátrálok
egy lépést, és ökölbe szorítom a kezemet a kabátom zsebében.
– Éppen erről van szó – mondom. – Soha, semmi sem volt
normális. Varázslat volt, Max. Nem emlékszel? Az álomvérzés
előtt, még mielőtt minden kizökkent. És most nincs több mágia.
Soha többé nem fekhetünk ágyba azzal a tudattal, hogy valami
csodálatos fog történni.
– De Alice, az nem volt valódi – érvel Max.
– Nekem az volt.
– És én? – kérdezi. – A dolgok megváltozhattak, de én itt
vagyok. Te viszont gyakorlatilag azt közlöd velem, hogy nem
vagyok elég jó. Hogy az igazi énem nem elég jó.
Nem tudom, hogyan mondhatnám el másképp, mit is érzek.
Én szerettem azt a fiút is, akinek kaland volt az egész világ, aki
egy habszivacsos szörfdeszkán állva lökött le a lépcsőn, aki
végigkergetett a Met folyosóin, és közben Oreo keksszel dobált.
– Tudom, hogy itt vagy – mondom helyette.
– De meddig?
 A fejét csóválja, hunyorog. – Ez meg mit jelent?
– Már csináltad ezt! – vádaskodok. – Az egyik napon még az
én álomfiúm vagy, a másikon pedig már Celeste-tel akarsz lenni!
Egyszer a barátom vagy, utána pedig nem. Egy napon
csókolózol velem a Gardnerben, a másikon azt mondod, hogy az
semmit sem jelentett. Mi lesz, ha ismét bekövetkezik? És ezúttal
nincsen álmom, ahová visszamehetek, ahová elmenekülhetek.
Egyedül leszek.
Döbbenten bámul rám. – Én szeretlek, Alice. Nem hiszem el,
hogy képes vagy ilyeneket mondani azok után, amiken
átmentünk. – Átsétál a vezetőülés oldalára. – Nem akarok ezen
veszekedni tovább. Majd tudasd, ha kész vagy a valódi világban
élni. Velem.
Becsapja az ajtót, és elhúz.
 33

ÉGÖ FÜZÉREK

– HÁT, AKKOR mesélj! Hogy vagy? – kérdezi az irodájában

Delilah Weatherbee, és kifújja a vízipipa füstjét.
– Biztos nem lesz baj abból, hogy ezt csináljuk? – kérdezem. –
Nem lesz gond a tekintélyével?
– Természetes, és nem lehet rászokni – mondja. – Egyébként
úgy festesz, mint akire ráfér, és különben sem jön erre senki. – A
második pontban igaza lehet, mert ahányszor nála jártam, sose
láttam egy lelket sem. Az első pontban meg kétségtelenül igaza
van. Majdnem egy hete vesztem össze Maxszel, és azóta
„mindegy mi, csak átsegítsen a napon” lelkiállapotban vagyok.
Ez a mindegy mi lehet egyszer joghurtfagyi, máskor punkzene,
vagy időnként csak csüggedt összebújás Jerryvel az ágyon, és
bámulás a kandallóba. Ez alkalommal a vízipipa az, amit a
pályaválasztási tanácsadómmal közösen szívok. Mindegy, csak
egy időre megszabadítson szívem elképzelhetetlen kínjaitól.
Még mindig nem szól hozzám. Semmi kaján célzás
pszichológián, semmi szemezés a folyosón. Leginkább úgy
viselkedik, mintha ott se lennék – kivéve, amikor egyszer
fölvette órán a leejtett ceruzámat, vagy amikor két napja
udvariasan a tálcám mellé helyezte a menzai pulton felejtett
mobilomat. Azonban minden alkalommal rögtön el is fordult,
szótlanul, büszkén kihúzva a vállát és kissé fölszegve az állát. Az
iskola többsége ebből semmit sem lát. Senki sem tud Maine-ről.
De azt tudják, hogy Max szakított Celeste-tel, és tudják, hogy
nem áll szóba velem.
Mindennek én iszom a levét. Max közölte az álláspontját,
amit még mindig nem bírok felfogni. Nem bírom felfogni ezt az
új kezdetet, ahogy Max fogalmazott, mert ez olyan nagy
bizonytalanságot jelent kettőnknek. Egy dolog megállni ebben az
új, álomtalan világban egyedül, és más dolog megpróbálni azt,
hogy Maxszel vágjak bele. Túlságosan fáj.
Közben Celeste jól van. Sőt, remekül. Már fel is szedett egy
építészhallgatót valamelyik helyi egyetemről, és úgyszólván
nem is mutatkozik. De amikor mégis, szerencsére megint beszélő
viszonyban vagyunk. Így is egyedül lennék, ha Oliver, az én
örök megmentőm nem enne velem az ebédlőben, és nem
rollerezne mellettem, amikor órára megyek. Most, hogy
belezúgott Sophie-ba, komplikációk nélkül barátkozhatunk.
Sóhajtok, a számhoz emelem a fémszipkát, és beszívom a
füstöt. Legalább egy dolog legyen az életemben, ami nem
komplikált.
– Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy kitérsz a kérdésem
elől – jegyzi meg Delilah, miközben figyeli, ahogy hosszan
kifújom a füstöt. Megint csak igaza van.
– Jól vagyok én – mondom.
– Nekem nem úgy tűnik. Gondolkoztál a kérdéseken,
amelyeket a legutóbbi látogatásodon tettem föl? Életed jelenlegi
szakaszában hogyan jellemeznéd magadat, hogy látod a jövődet?
 – Egyszerűen nem értem, miért forszírozza mindenki ezt!
Hogy ki vagyok, hogy mit akarok. Csak tizenhat éves vagyok!
Miért kellene tudnom? – panaszkodok. – Mióta kell ismernie egy
tizenhat évesnek a jövő titkait?
– Senki sem akarja ezt – válaszolja Delilah. – Annyit kérünk,
hogy próbáld meg kibogarászni. Abban nincsen semmi ijesztő,
ugye?
– Nem. – Megrázom a fejemet. – Csakugyan nem hangzik
ijesztően. – Már értem, mire céloz Delilah. Meg kell próbálnunk
haladni. Különben hogyan is akarunk eljutni bárhova is?
Amikor Max elhajtott azon a napon, csak álltam az üres
járdán, figyeltem, hogyan vált a lámpa zöldből sárgára, abból
pirosra, majd megint vissza, és csak forrongtam, hogy hogyan is
történhetett meg mindez. Hogy lett minden rosszból jó, aztán
meg még annál is rosszabb, mint eredetileg volt? Hogy vádolhat
Max azzal, hogy nem szeretem, holott nekem sose kellett más?
Azt nem érti, hogy itt nem róla van szó, hanem az álmokról.
Az álmok voltak azok, amikre számíthattam. Ahova
elvonulhattam, ha semmi más nem működött. New Yorkban
nem festhettem másmilyenre a szobámat, csakis undok
tojáshéjszínűre, úgyhogy égőfüzérekkel aggattam tele a falakat.
Az álmok is ezt tették az életemmel. Mindent beburkoltam az
álmok égő füzéreibe, hogy sehol se látszódjon semmi se
rossznak. Az álmokban mindig számíthattam rá, hogy boldog
leszek… és rá is mindig számíthattam.
Max azt mondta, hogy nem tudom, hogyan éljek a
valóságban, és talán igaza van. Talán le kéne szednem az égőket,
és szembe kellene néznem a tojáshéjjal.
 ***

Amikor aznap tanítás után belépek a házba, elsőnek apám lábát

látom meg, ahogy kilóg a dívány alól. Jerry aggodalmasan
kémleli. A helyzet egyre bizarrabb itthon. Múlt héten arra jöttem
haza, hogy a papa éppen kosarat köt a lépcső legtetejéről lógó
kötélre, hogy felhúzhassa és leengedhesse Jerryt.
–A térde miatt – magyarázta, mintha ez lenne a
legtermészetesebb dolog. Jerry lapult, és gyanakodva sandított a
szerkentyűre. – Ő sem fiatalodik, ebben viszont kényelmesen
eljuthat oda, ahova akar.
Apámnak barátokra van szüksége.
– Papa! – kiáltok most. – Minden oké?
A hangom hallatán kidugja a fejét a dívány alól, meg a kezét,
amiben Jerry teniszlabdáját markolja.
– Már megint elveszítette – magyarázza, majd odaadja a
labdát a türelmesen várakozó Jerrynek, aki elveszi, leejti, majd
nagyjából egy percig pattogtatja, mielőtt ismét begurítaná a
dívány alá. A papa megroskad. Dobolni kezdek a combomon,
lelkileg felkészítve magamat a kérdésre, amit fel kell tennem.
– Figyelj, papa, Madeleine történetesen nem nyilatkozott
róla, hogy fogjuk-e látni, ha már egyszer idejön?
– Remek kérdés – mondja. Ismét eltűnik a dívány alatt, és
keresgél. – Még nem egészen biztos.
– Az meg mit jelent? – kérdezem.
– Nem vagyok biztos benne, hogy lesz-e rá ideje a
konferencia és a sok utazgatás miatt. – Elkezd mellébeszélni, de
a végét már nem hallom, mert a dívány elnyeli.
 Az apám, egy felnőtt ember, a szó szoros értelmében elbújik
előlem. Gyorsabban dobolok. Ez nehezebb, mint vártam
Majd tudasd, ha kész vagy a valódi világban élni – hallom Max
hangját.
Fogd be! – gondolom. Én is lefekszem a padlóra, úgyhogy
most mindketten hasalunk, és a dívány alá dugjuk a fejünket.
Jerry aggodalmasan nyüszít mögöttünk.
– Alice, mit csinálsz? – kérdezi apám.
– Papa – mondom nézz rám. Öt nap múlva lesz a
konferencia. Hallottál egyáltalán Madeleine-ről? Egyáltalán
megkerested?
– Szeretném, ha mamának neveznéd – figyelmeztet újfent.
– Megtenném, ha az lett volna. – Erre behunyja a szemét,
mintha fájdalmat okoztam volna neki. – Papa – mondom –, a
mama elhagyott minket. Elhagyott a majmokért, és nem jön
vissza. El kell fogadnunk, és meg kell beszélnünk
– Ahogy nézem apámat a dívány alatti félhomályban, arra
gondolok, hogy nekünk talán ez az anyaméh – a hely, ahol
eléggé védve érezzük magunkat ahhoz, hogy megoszthassuk
igazi érzéseinket. Ugyanúgy, mint másoknak a magzatpóz, vagy
amikor Jerry beviszi a finomságait az ebédlőasztal alá, hogy
zavartalanul ehesse meg őket.
Papa egy idő után bólint. – Pazar ötlet, Alice. Mit szólnál, ha
torta mellett csinálnánk.
– Amennyiben ehető – válaszolom.

***
– Mindig tudtam, hogy nem jön vissza – mondja a papa,
miközben a meglepően omlós vörösbársonytortát döfködi a
villájával. – Persze sokkal könnyebb volt nem tudomást venni a
tényről, mint szembenézni azzal, hogy kicsoda is valójában.
Azzal, hogy egy olyan nő, aki képes cserbenhagyni a családját, a
férjét, és mindenekelőtt a lányát. – Egy pillanatig hallgat. –
Sokkal könnyebb volt nem venni róla tudomást, mint
szembenézni a ténnyel, hogy talán sosem ismertem igazán.
– Nagyon nehéz lehetett – mondom, és iszom egy korty
kávét.
– Neked lehetett nehéz. – Ráteszi a kezét a kezemre, és ezúttal
nem kapja el. – Olyan kicsi voltál. Tudom, hogy ebben
leszerepeltem nálad, Alice. Tudom, hogy anyád okozta a rossz
álmaidat, de nekem képesnek kellett volna lennem rá, hogy
megszabadítsalak tőlük. El kellett volna érnem, hogy
biztonságban érezd magadat, de nem akartam beszélni róla, és te
egyedül maradtál. Annyira bánom az egészet.
Mondom neki, hogy nincs gond. Bekapok még egy falat
tortát, lassan rágom meg. Papának ezúttal sikerült eltalálnia az
állagot, viszont kétszer annyi sót, és feleannyi cukrot tett bele.
Sokkal jobban érzem magamat ettől a beszélgetéstől, de továbbra
sem vagyok igazán jól. Van még egy bocsánatkérés, ami
elmaradt.
– Sokat jelent, hogy ezt hallom tőled, papa. Már csak neki
kellene elmondania.
– Talán te küldhetnél neki e-mailt – veti fel. – Most már mi
tart vissza?
 Felállok, gépiesen elkezdem leszedni az asztalt. Olyan nincs,
hogy én e-mailt küldjék Madeleine-nek. Elméletileg ő az anya.
Az ő dolga lenne az ilyesmi. De aztán, ma körülbelül
negyvenedszer, eszembe jut Max.
Lassan beteszem a tányérokat a mosogatóba, felkapom a
táskámat, és a konyhaajtóhoz indulok.
– Hova mész? – kérdezi a papa. – Ilyen rossz volt a torta?
– Épp az ellenkezője – hazudom. – Isteni volt. De most meg
kell írnom egy e-mailt. – Az ajtóban megállok, majd
visszamegyek a papához, és nyomok egy puszit az arcára. – Jó
beszélgetés volt, papa. Többször kellene csinálnunk.
Szélesen mosolyog, és megigazítja a szemüvegét. – Nagyon
örülnék neki – mondja.
Ideje leszedni az égőfüzéreket.
 34

EZ A MINDENÜNK

ÉRZELMI SZEMPONTBÓL soha sincs alkalmas idő arra, hogy

az elképzelt álomfiúnk szakítson velünk. Tökéletesen tisztában
voltam ezzel az elmúlt hét összes napján mióta visszajöttünk
Maine-ből. Gyakorlati szempontból is nagyon hiányzott képzelt
exálomfiúm Volvója, amikor az új természettudományos
centrumba igyekezve a biciklim kosarán egyensúlyoztam a
pozsgásaim tálcáit.
– Alice! – Parker kitárt karokkal fogadja a növényeket. –
Micsoda látvány! Nagy utat tettél meg azóta, hogy először tetted
be a lábad a TÉK-be!
– Köszi! – mondom. – Volt egy kis szabadidőm. – Ez alatt azt
az időt értem, amit eddig alvással töltöttem, de mivel túlságosan
félek elaludni és nem álmodni Maxről, inkább csináltam a házi
feladataimat, és ápoltam a pozsgásaimat. Múltkor éjszaka a papa
hajnali kettőkor hallott motoszkálni az udvaron, és
baseballütővel jött ki hozzám.
– Hát akkor tedd le őket Celeste mellé, aztán ha akarsz,
segíthetsz Jeremiah-nak kimérni, hogy hova kerüljenek az
építmények. Igazán szuper lenne.
Odapillantok Jeremiah-ra és Celeste-re, akik egymás mellett
állnak létrán. Jeremiah int, és megrázza a mérőszalagot.
 – Megépítetted már a nyaralót Szókratésznek? – érdeklődök,
miközben kihúzom a mérőszalagot, Jeremiah pedig apró
vonalakat rajzol a falra.
Őszintén meg van lepve. – Nem hiszem el, hogy
megjegyezted a nevét! Nagy megtiszteltetés ez neki.
– Hát akkor tudasd vele – mosolygok.
– Nem kell, ő is hallotta. – Jeremiah kacsint.
A mérőszalag csattanva ugrik vissza a tokjába. – Hogyhogy?
– kérdezem riadtan.
Ellenőrzi, hogy tiszta-e a levegő, mielőtt kicipzárazná az
övtáskáját, amelyből egy apró, zöld gyík dugja ki a fejét.
– Köszönni, Szókratész! – szólítja fel Jeremiah.
Szókratész csak pislog. Jeremiah várakozóan néz rám.
– Ó! – kiáltom. – Szia, Szókratész! – Kissé hangos vagyok,
hogy ellensúlyozzam az őszintétlenségemet.
Jeremiah felháborodva néz rám. – Halkabban! – sziszegi.
– Azt akarod, hogy felfüggesszenek?
– Bocs! – suttogom, és megrázom a fejem.
Észreveszem, hogy Max vág át az udvaron, hóna alatt egy
csomó könyvvel. A tornacsarnokba tart. Bús vágyakozással
figyelem tempós járását. Ő mindig tudja, hova megy, hogy mi
lesz a következő lépés. Vajon sikerül valaha is túljutnom rajta,
vagy a jövőben pszichiáterhez fogok járni, még mindig azt a
hapsit emlegetve, akit alig ismertem tudatos állapotban? Az én
hattyúm. Az én afrikai papagájom. Az én pihés halam.
Abban a pillanatban jelez a telefonom – e-mailt kaptam.
Meglátom, hogy ki küldte, és enyhén remegő kézzel azonnal
megnyitom az üzenetet.
 – Megfognád Szókratészt egy pillanatra? – kérdezi Jeremiah.
– Muszáj kimennem a mosdóba, de fél a vécélehúzás
zubogásától.
– Persze! – Oda se figyelve nyújtom a kezemet, amelyik nem
markolja a telefont. Valami pikkelyes és fickándozó hullik a
tenyerembe, mialatt én csak mohón olvasok.

Kedves Alice!
Köszönöm az e-mailedet. Még nem is hallottam erről a Google
Értesítőről – errefelé nem nagyon van internet –, de mint
mindig, most is lenyűgöz, milyen intelligens vagy, és milyen
leleményessé fejődtél.
Ami az első kérdésedet illeti, vagyis a látogatásomat
Washington DC-ben, azt kell hogy válaszoljam, hogy sajnos
nem áll módomban kiterjesztenem a túrát Bostonra, mert
retúrjegyem van Casablancába. Mindazonáltal elégedetten
hallom, hogy tetszik Anyó háza, főleg az ócska bicaj, amit
magam is gyakran használtam sok évvel ezelőtt.
Ami a második pontot illeti. Kérdezted, hogy ha nem állna
módomban átugrani DC után, mikor számíthatsz rám.
Sajnálom, de erre sem tudok biztos választ adni. Itt,
Madagaszkáron, nagyon belendült a kutatás – két hónap múlva
Párizsban kell előadást tartanom, rá három hónapra Új-
Zélandon úgyhogy az év hátralevő részében minden
kapacitásomat lekötik a külföldi utazások. Hogy rátérjek az
utolsó pontra, egyelőre elnapolnám itteni látogatásod
kérdését. Mint látod, az ütemtervem szoros és összetett.
Mindazonáltal el vagyok ragadtatva tőle, hogy érdekel a
munkánk.
 Öleld meg a nevemben apát, és paskold meg Jerryt. Hiányoznak
mindketten, mint ahogy te is. Tanulj továbbra is ilyen
szorgalmasan, szükséged lesz rá. Mindenekfölött pedig ne félj
követni az álmaidat, Alice. Elvégre az álmok jelentik a
mindenünket. Mivé is lennénk nélkülük?
Puszi: Mama

Csak bámulom az utolsó két mondatot. Telefont tartó kezem

lehanyatlik. Az álmok jelentik a mindenünket? Elkomorodok.
Nem, mama, nem azok jelentik. Annál sokkal több mindenünk
van. Vannak barátaink, szeretteink, igazi életünk. Vannak
emberek, akik fontosak, igazi emberek, és nekik is fontos az,
amit mi teszünk. Számítanak ránk.
Én legalábbis számítok.
Épp idejében nézek vissza, hogy lássam, amint Max belép a
tornacsarnokba. Nyelek egyet. Mekkora marha vagyok.
– Figyelj csak! – mondja egy hang. Odanézek: Celeste
támaszkodik a létrára, és fogja a mérőszalagot, amely lepottyant
az egyik fokra. A tornacsarnok felé pillant. – Láttam aludni
párszor. – Udvariasan nyújtja a szalagot. – Akkor látszott a
legboldogabbnak, amikor álmodott.

***

A tornacsarnok liftje éppen csukódna Max mögött, amikor

beékelem magamat az ajtószárnyak közé, és mielőtt még teljesen
kiborulnék, megnyomom az „Állj” gombot.
– Alice, megőrültél? – kérdezi Max.
 – Valóban szükséged van rá, hogy megválaszoljam ezt a
kérdést? – vágom rá.
– Szükséges emlékeztetnem, hogy rettegsz a szűk, zárt
helyektől? – kérdezi.
– Nem, nem kell – dünnyögöm. Körülnézek az apró
kínzókamrában. – Tisztában vagyok vele.
– Mit keres nálad Szókratész? – kérdezi ezután. Akkor látom,
hogy a gyík a biztos halál tudatában, tehetetlenül lóg a
kezemben.
– Ebben az iskolában mindenki ismeri Szókratészt? –
kérdezem.
– Alsóban ő volt az osztály kabalája, és Jeremiah örökbe
fogadta – feleli Max. – Szóval igen.
– Akkor ez a magyarázat. – Fölemelem Szókratészt, és a
szemébe nézek. Válaszul többször pislog. Úgy sejtem, ha
Jeremiah egyszer visszatér a mosdóból, tuti, hogy egy fejszével
jön majd utánam.
– Alice! – Max gyengéden visszatérít a valóságba. – Mi lenne,
ha engednénk, hogy a lift elinduljon, még mielőtt
idegösszeomlást kapsz?
Ezt a gondolatot kiverem a fejemből, mert most más
dolgokkal kell foglalkoznom. – Bocsánat – mondom.
– Oké. – Nem érti. – Csak nyomjuk meg azt a gombot…
– Nem – mondom nem azért. Azért, amit mondtam. Amit
éreztem. Bocsáss meg, hogy azt éreztettem veled, hogy nem
vagy elég. Mert elég vagy, Max. Féltem. Egész életemben nem
volt egyebem az álmaimon kívül. Az álmodás volt az egyetlen,
amitől kicsit kevésbé éreztem magamat egyedül. Te pedig az
álmokhoz tartoztál. Te túlléptél rajtuk, megtanultál
működőképes lenni nélkülük is, de én nem. És nem jöttem rá
arra, hogy ha elveszítem az álmokat, az nem azt jelenti, hogy
téged is el foglak velük együtt.
Max nem szól, csak bámulja a padlót, ezért folytatom: –
Neked volt igazad, a valóságban kell élnem. Igyekszem is.
Tudom, hogy nem szökhetek meg a problémáim elől. Hát nem
egy liftben állok éppen? Még mamáról is beszéltem a papával.
Erre már felnéz, és szomorúan mosolyog. – Ez óriási, Alice –
mondja. – Örömmel hallom.
Csak beszélek tovább: – Tehát, mint mondom, minden a
legnagyobb rendben van! – Ismét próbálkozom, mert nem ezt a
választ akartam hallani. – Nézz rám! Konkrétan egy liftben állok,
dacolok a félelmeimmel, miattad! Ennél már nem lehetek
valóságosabb! Nincs szükségem az álmokra, amíg itt vagy
nekem! – Az ujjaim, amelyek nem Szókratészt tartják, lázasan
verik a ritmust a tenyeremen. Kissé túlságosan is melegem van.
Miért nincs itt levegő?
Max változatlan szomorúsággal mosolyog.
– Max, mondj már valamit! – kérlelem.
– Nem tudom, Alice – csóválja a fejét. – Talán túlságosan
különbözünk.
– Hogy érted ezt? – A vér kifut az arcomból. Szókratész
ficánkol az ujjaim között. Most nem számít, liftben vagyok-e,
vagy sem. Ha két méter mélyre temetnének, azt se biztos, hogy
észrevenném.
– Én is gondolkoztam, mindenen, amit mondtam – folytatja
Max. – A helyzet az, hogy te mindig az álomvilágban éltél. Ez az
egyik legdöbbenetesebb tulajdonságod. Nem akarom elvenni
tőled, de úgy tűnik, mégis ezt teszem. Talán beváltunk együtt az
álmokban, de a valóságban… talán eleve nem lehet.
Egy percig csak lefagyva állok. – De hát helyrehoztam! –
veselkedek neki még egyszer. – Itt vagyok a liftben!
– Tudom – feleli. – Most pedig haladéktalanul ki kell
juttatnunk a liftből, mielőtt kiborulsz.
Lassan megnyomja az „Állj” gombot. A nyitott ajtó előtt
Jeremiah, Celeste és Hammer iskolatitkár várnak ránk.
– Hívnunk kellett a biztonságiakat! – háborog a titkár. – Jól
vagytok? Ki felel ezért a hüllőért?
Szó nélkül Jeremiah kezébe nyomom Szókratészt, és Maxre
bízom a magyarázkodást. Megindulnak a könnyeim.
 NOVEMBER 1.

VALAHOL MINTHA Darth Vader kuncogna, aminek persze nulla

értelme van, mivel Darth Vader vitán felül a legkomorabb ember a
naprendszerben az idők kezdete óta. De aztán ismét hallom, mélyen és
baljósan: ha-ha-ha!
– Mi ez a rémes hang? – Kidugom a fejemet a szafarisátorból, és a
szememet dörgölöm.
– Vízilovak. – Max felnéz a könyvéből a reggelizőasztalnál. Bólint
egyet a bal oldala felé. – A folyó mellett táboroztunk le, és úgy hallom,
sok hozzáfűznivalójuk van a dologhoz ma reggel.
– Nem tudom eldönteni, hogy nevetnek-e, vagy a vesztünkre
esküsznek. – Grimaszolok, amikor a különös bőgés hangja végig- száll a
táboron. – Mi van? – kérdezem Maxtől, aki furcsán néz rám.
– Semmi! – Kedélyesen vállat von. – Mindig nehezen szedted össze
magadat reggelente.
Az összehajtható asztalhoz csoszogok, leülök, és hálásam iszom egy
korty kávét Max bögréjéből.
– Igyál a sajátodból! – tiltakozik, de mivel tudja, hogy úgysem
fogok, tölt magának egy másik csészébe. – Gyere! – mondja aztán.
Feláll, a kezét nyújtja. – Ideje megnézni az oroszlánokat. – Barna
tincsei puhán lógnak a szemébe, és mivel háttal áll a napnak, szinte
másviláginak tetszik az arca.
– A piciket? – reménykedem.
– Hát persze! – mondja.
 – Hogy jutunk oda? – kérdezem.
– Kialudtad te magad? – kémlel aggodalmasan. – A válasz a
hőlégballon, mint mindig.
Mire felocsúdok, a léggömb már le is ereszkedett a falka kellős
közepén. Az oroszlánok óvatosan figyelnek bennünket a magas fűből.
Max egy bolyhos, zöld teniszlabdát húz elő a farzsebéből. A labda
akkora, mint egy grépfrút.
– Mehet? – kiáltja. – Hozd vissza! – Azzal elhajítja a labdát a
síkságon. Az anyaoroszlán úgy rohan érte, mint egy óriási arany
retriever. Lihegve leteszi elénk, és dorombol, amikor megvakargatjuk a
füle tövét.
– Úgy látom, bírnak bennünket – nevet Max.
Én is nevetni akarok, csakhogy ekkor szörnyű gondolatom támad:
ez a valaki nem Max.
Úgy néz ki, mint Max, úgy is mosolyog, mint Max, édes és kedves,
mint Max. De nem az én Maxem. Olyan, mint egy mű-Max. Egy
kellék. Max nem Max, és mi nem mi vagyunk. Ez nem olyasmi, amiben
holnap is osztozunk, amikor ki-ki felébred a saját ágyában, ez nem egy
olyan pillanat az időben, amiről csak mi ketten tudunk. Ez csak egy
szimpla álom. Nem értem, miből tudom, de tudom.
– Most már indulhatunk? – kérdezem Álombéli mű-Maxtől.
– De hát csak most érkeztünk! – csodálkozik.
– De én haza akarok menni! – kiáltom egy kicsit fejvesztetten
Álombéli mű-Max rám néz, és értetlenül oldalra hajtja a fejét. – Oké,
Alice – bólint. – Most már mehetünk.
 35

SZIPORKA

ELÉG DURVA DOLOG Jerrytől, hogy szünet nélkül ugat az

előszobában, holott egyeseknek van ennél fontosabb dolguk is,
például feküdni az ágyban, és gyűlölni az egész világot.
Persze ez nem igaz. Ahányszor kiakadok, a papa mindig arra
kér, vegyem számba, mi mindennek van okom örülni. Az
iskolában jól teljesítek, és beléptem még pár klubba: a BÁMEN-
be, a Bennett Állatmentő Egyesületbe, a fotószakkörbe, és
beindítottam saját zenei podcastomat. Már szemezgetek a
lehetséges iskolák között, ahol folytathatom a Bennett után.
Most, hogy kitárgyaltuk a mamát, a papa és én olyan jól
kijövünk egymással, mint még soha. Egy csomó okom van
örülni.
Csak épp nincs Maxem.
Jerry ismét ugat. Az intercomhoz csörtetek, benyomom a
konyhai gombot. – Papa! – kiáltom. – Kiengednéd Jerryt?
Alszom! – Akkor jut csak eszembe, amikor nem válaszol, hogy
korán reggel elutazott St. Louisba egy konferenciára. Egyedül
vagyok, és Jerrynek vécéznie kell.
Pulóverbe bújok, csizmát húzok, lekocogok a lépcsőn, majd
magamra rántok egy szürke, kötött kabátot.
– Jer! – kiáltom. – Hol vagy?
 Ekkor hallom, hogy kintről ugat. Dühösen Fel tépem az ajtót.
– Te meg hogy a fenébe jutottál ki? – kérdezem, mielőtt
észrevenném, hogy valami nagyon megváltozott. Felébredtem
én egyáltalán?
A járdát szokás szerint elborítja az avar, de a levelek nem
vörösek, kékek, és barnák, hanem neonrózsaszínűek.
Tőlem egyméternyire ott áll az avarban a szmokingot viselő
Max.
Mellette pedig a sokkal kisebb szmokingot viselő Jerry.
Max kezében egy pizzás doboz van.
– Mi ez? – nyögöm ki. Lépek felé egy párat.
– Tessék – vigyorog némileg fátyolos szemmel. – Nyisd ki!
Felhajtom a doboz fedelét, miközben úgy érzem magamat,
mint Julia Roberts a Micsoda nőben. Meglepetésemre nem pizza
van a dobozban, hanem egy óriási Oreo-torta.
– Álmodom? – kérdezem halál komolyan. Körülnézek,
megdörgölöm a szememet.
– Nem, nem álmodsz – nevet Max, bár a hangja kissé elfúló. –
Pontosan ezt próbálom az értésedre adni.
Elrejtem a kezemet a pulóverem ujjában, és az ajkamat
harapdálom. – Össze vagyok zavarodva – mondom. – De a
liftben…
Max oldalra hajtja a fejét. – Tudom. Tudom, azt mondtam,
hogy túlságosan különbözünk. De utána gondolkoztam rajta… –
Ismét kuncog. Komolyan úgy viselkedik, mint akinek egy kicsit
elmentek hazulról, ingázva a nevetés és a majdnem-sírás között.
– Beszálltál a liftbe. Elmondtad, hogyan érzed magadat.
Komplett őrült vagy, Alice, és időnként tényleg álomvilágban
élsz. Jobban szereted a dolgokat, ha szebbek és különösebbek,
mint a valóságban. Viszont ez azt jelenti, hogy ettől az én életem
minden percét álomszerűbbé teszed. Izgalmasabbá,
titokzatosabbá. Ha a közelemben vagy, az életem mindig
sziporkázik. Nem akarlak megváltoztatni, és menekülni sem
akarok. Azt akarom, hogy te is úgy érezd magad, mint ahogy én
érzem magamat tőled. Azt akarom, hogy boldog légy.
Olyan boldog vagyok, hogy alig bírok beszélni. Sosem
hittem, hogy egyszer még hallom tőle ezeket a szavakat. Meg
akarom ragadni a szmokingja kihajtóját, bele akarok
kapaszkodni. Meg is teszem, miután óvatosan kivettem a
kezéből a pizzás dobozt, és elhelyeztem a földön.
– Nagyon is boldoggá tesztek – mondom, a melléhez szorítva
az arcomat. – Álombéli Max és Valóságos Max. Az, aki tudja,
hogyan feszegesse a határokat, és a másik, aki lehorgonyoz, és
visszahoz a földre. El sem tudom elképzelni azt, hogy
visszatérjek a múltba, ahol csak Álombéli Maxet ismertem,
Valóságos Max pedig nem létezett. Olyan lenne, mint
összevissza olvasni a fejezeteket a kedvenc könyvemben, vagy
egy ugrálós lemezt hallgatni. Úgy érzem, már semmi sem lehet
olyan, mint volt.
– Hiszen éppen erről van szó, Alice – mondja a hátamat
simogatva, és a fejem búbjára teszi az állát. – Nem kell
visszamennünk. Itt vagyunk egymásnak. Mindegy, mennyire
különbözünk, vagy hányféle butaságot csinálunk, jobbá tesszük
egymást. Amink van, jobb annál, mint amit az álmok valaha is
adhatnának. Mert valóságos.
 Amikor elhúzódik tőlem, a szívem majdnem kiugrik a
helyéről. Ekkor Max megcsókol, és ez a legjobb csók, mert sokkal
többet jelent az összes előzőnél. Már nem félek, hogy elveszítem
az álmokat, vagy elveszítem Maxet. Mert ő az enyém. Az én
hattyúm. Az én afrikai papagájom. Az én pelyhes halam.
Visszacsókolom, és megszűnik körülöttünk a világ. Ahogy
elválnak az ajkaink, Max a zsebébe nyúl valamiért, míg én
megkörnyékezem a dobozt, és letörök egy darabot az Oreo-
tortából.
– Még valami – mondja. Egy mobiltokot nyújt felém, amit
Jerry feje ékesít.
Rábámulok a tokra. Max a legromantikusabb lény a földön,
és egyben a legpraktikusabb is. Mindig gondot visel rám.
– Tudod, hogy szükséged van rá. – Megriad. – Elrontottam a
pillanatot?
A fejemet rázom. – Nem. – Felnézek rá, mélyen bele a
szemébe. – Ez a pillanat maga a tökély. – Minden átmenet nélkül
az arcába nyomok egy hatalmas tortadarabot.
– Ó, tényleg? – kiáltja. – Azt gondolod, hogy ez illik a
pillanathoz?
Lassan, centiméterenként hátrálok, és közben vigyorgok,
mint a fakutya. – Meglehet – vonogatom a vállamat.
– Most talán futnod kéne – fenyeget Max. Kekszmorzsa
hullik az arcáról. Visongva eliramodok, be a házba. Max
üldözőbe vesz, Jerry pedig a sarkunkban csattogtatja a fogát.
 36

HAMAROSAN ÚJRA LÁTLAK

EGY HÓNAPPAL később az ablakpárkányomon ülök, és

álmélkodok, hogy milyen gyönyörű Boston a hótakaró alatt. Az
autók majdnem eltűnnek benne, úgyhogy csak az utcai lámpákat
és az ablakok narancsszín négyszögeit lehet látni. A hó elnyeli a
hangokat is, különösen éjszaka. Úgy érzem, mintha egy másik
időben élnék.
– Bogár! – hallom a papa hangját az intercomból. – Elnézést a
zavarásért, de azt találgattuk, hogy megetetted-e Jerryt ma este.
Vagy mi etessük meg?
Még arra sincs időm, hogy kinyissam a számat, amikor
aggasztóan kisfiús kacajra fakad a vonalban. Pofát vágok.
– Hagyd abba, Margaret! – mondja a papa. – Alice meghallja.
– Megetettem, papa! – kiáltom. – És éppen telefonálok!
– Add át Maxnek üdvözletemet – mondja. Az intercom
nevetgélve kikapcsol.
– Jól hallottam? Apád… vihogott? – kérdezi Max. A hangja
mély és kásás. Nyilván már ágyban van.
– Margaret van itt – magyarázom.
– Megint? – kérdezi.
– Megint. – Amint elmeséltem a papának, hogy mi is történt
pontosan, azonnal fel akarta venni a kapcsolatot Margarettel,
hogy vele is megbeszélje, biztosan jól vagyok-e. Margaret
történetesen Bostonban tartózkodott egy konferencián, és amikor
találkoztak a papával, olyan érzés tört rájuk, mintha
világéletükben ismerték volna egymást. Mintha Margaret
klumpája és apám ócska mokaszinja arra rendeltetett volna,
hogy farkasszemet nézzenek a konyhaasztal alatt, miközben
viselőik változatos szakfolyóiratokat böngésznek. Arról nem is
szólva, hogy egyforma színű kordbársony farmert viseltek.
Összeborzongok. – Komolyan, néha már durva, hogy menynyire
elolvadnak egymástól, de a papát még sosem láttam ilyen
boldognak. – Pillanatnyi szünetet tartok. – Együtt… főztek.
Margaret abszolút türelmes a papa kulináris fogyatékai iránt.
Arról nem is beszélve, hogy meg fogok hízni! – Az állótükörhöz
megyek, és kitolom a hasamat. – Túl sok a torta!
– Dehogy, szuper vagy – tiltakozik Max, majdhogynem
védekező hangon.
– Akkor is az leszek, ha úgy felfúvódok, mint az a kis
áfonyalány a Charlie és a csokigyárban1 – kérdezem.
– Violet Beauregarde. Igen, még akkor is.
– Te tényleg mindent tudsz – mondom, és bebújok a paplan
alá.
– Te is. Csak nem mindig fárasztod magadat a részletekkel.
– Nem akarsz átjönni? – kérdezem. Ez egy bennfentes vicc.
Tudom, hogy nem jön, de ettől még komolyan kérdezem.
Max fojtottan felnevet. – Te is tudod, hogy szeretnék, de anya
rám szállt, amióta tudja, hogy együtt járunk. Tetszel neki – siet
tisztázni csak az nem tetszik, hogy ennyire közel laksz.
Garantáltan bármelyik percben bekopogtathat, hogy
leellenőrizzen!
– Szép – morgom. – Talán le is megyek Margarethez, és
megkérem, csinálja meg fordítva az eljárást, hogy
visszakerülhessek az álmaidba.
– Kizárólag akkor menj, ha látni akarod, ahogyan apád és
Margaret Yang smárolnak – figyelmeztet Max. Megnyikkanok,
aztán kirobban belőlünk a nevetés. – Egyébként is, mindketten
tudjuk, hogy továbbra is álmodsz rólam. Mint ahogy én is rólad.
Épp csak nem együtt álmodunk.
Rövid csend következik, amelyben hallgatom a lélegzését.
Olyan megnyugtató. Nincsenek már alvászavaraim, és ez az
egyetlen altató, ami kell nekem.
– Mi van? – kérdezem pár másodperc után, mert hallom,
hogy lágyan elneveti magát a vonal túlsó végén.
– Csak nem hiszem el, hogy volt másképp is – mondja.
– Folytasd – biztatom pirulva. – Szeretem azt, ahova ki
akarsz lyukadni.
– Mármint alapvetően mindig az álmaimban voltál,
természetesen. De ha belegondolok, néhány hónapja még nem
léteztél igazából. Te csak az a valaki voltál az álomból, akit alig
vártam esténként, és gyűlöltem búcsút venni tőle. Te voltál az én
titkom. Az álomlányom.
– Mondd ezt még egyszer – követelem.
– Már elmondtam egymilliószor – dünnyögi. – Fel kéne
vennem a telefonodra.
– Szuper ötlet – mondom. – Lehetne a csengőhangom.
– Csak vicceltem, Alice.
 – Továbbra is várom, hogy újból elmondd – mondom.
Max sóhajt, de ez egy boldog sóhaj. – Alice Rowe, te vagy az
én álomlányom.
Csendesen mosolygok.
– De most már tényleg ideje ágyba bújnom – mondja.
– Ne! – tiltakozom.
– De igen – feleli. – Viszlát… – szünet -… hat és fél óra
múlva? Mennem kell. Hamarosan újra látlak. – Még ezek után is
olyan komoly, mint amilyen lenni szokott.
– Hamarosan újra látlak – mondom, de nem bontom a
vonalat. – Max? – szólalok meg néhány perc múlva. – Ott vagy
még?
A hangja puha. Most süllyed bele az álomban. Ilyen a hangja
minden este, amikor ezt játsszuk. – Tudod, hogy igen, Alice. Én
mindig itt leszek.
Békés boldogság ereszkedik rám, és a testem elernyed a
matracon, míg Max ütemesen szuszog a vonal túlsó végén.
Minél előbb elalszom, annál hamarabb kelhetek, és annál
hamarabb láthatom az én álomfiúmat.