Luis Buñuel

UTOLSÓ LEHELETEM

U rfarmattan
2006
A mü eredeti címe: Mon dernier soupir,
Éditons Robert Laffont, S. A. Paris, 1982.

Fordította: Xantus Judit

Átdolgozott, javított kiadás
Szerkesztette: Imrei Andrea

© Xantus Judit, 2006

© L’Harmattan, 2006.

L’Harmattan France
7 rue de l’Ecole Polytechnique
75005 Paris
T.: 33.1.40.46.79.20

L’Harmattan Italia SRL

Via Bava, 37
10124 Torino-Italia
T./F.: 011.817.13.88

ISBN 963 9683 02 7

A kiadásért felel Gyenes Ádám.

A kiadó kötetei megrendelhetők,
illetve kedvezménnyel megvásárolhatók:
L’Harmattan Könyvesbolt
1053 Budapest, Kossuth L. u. 14-16.
Tel.: 267-5979
harmattan@hamiattan.hu
www.harmattan.hu

A borítót Imrei Andrea ödete alapján Harsáczki György kivitelezte.

A nyomdai előkészítés Harsáczki György, a sokszorosítás a Robinco Kft. munkája.
AZ ÉLET EGY FOLYÓ
Feleségemnek, társamnak, Jeanne-nak
 Nem vagyok irodalmár. Jean-Claude
Carriére, hosszú beszélgetéseinket követően,
hűen mindahhoz, am it elmeséltem neki,
segített megírnom ezt a könyvet.
 AZ EMLEKEZET

Anyám élete utolsó tíz évében fokozatosan elvesztette az emlékezetét. Amikor meg­
látogattam Zaragozában, ahol a testvéreimmel lakott, néha a kezébe adtunk valami ké­
peslapot, és ő figyelmesen átnézte az első oldaltól az utolsóig. Aztán elvettük tőle, és
egy másikat adtunk oda, amely valójában ugyanaz volt. O pedig ugyanolyan érdeklő­
déssel kezdte lapozgatni.
Végül már a gyerekeit se ismerte meg, azt se tudta, kik vagyunk, és azt se, hogy ő
kicsoda. Bementem hozzá, megcsókoltam, ott maradtam mellette egy ideig - anyám
fizikailag igen jó egészségnek örvendett, sőt, a korához képest igen mozgékony volt
, aztán kimentem, és újra beléptem. O pedig ugyaniig)', mosolyogva fogadott, és
hellyel kínált, mintha először látna, miközben azt se tudta, hogy hívnak.
Amikor még iskolás voltam, Zaragozában, fejből tudtam az összes vizigót királyo­
kat, minden európai állam területet és lakosságát, és még sok más haszontalanságot. Az
iskolában általában megvetik ezt a fajta mechanikus memóriagyakorlatot, és az ilyen di­
ákot lenézően memóriáimak csúfolják. Én, bár magam is kitűnő emlékezőtehetségű
voltam, szintén lenéztem az ilyesfajta olcsó mutatványt.
Ahogy telnek-múlnak az évek, egyre nagyobb kincs lesz az azelőtt megvetett me­
mória. Az emlékek összetorlódnak, észre sem vesszük, és egyszer csak hiába keressük
egy barátunk vág)' rokonunk nevét. Elfelejtettük. Az is előfordul, hogy kétségbeeset­
ten keresünk egy szót, hiába, ott van ugyan a nyelvünk hegyén, mégis makacsul kicsú­
szik a markunkból.
Ahogy felejteni kezdünk, és ahogy az idővel az elfelejtett dolgok szaporodnak,
hirtelen megértjük, felismerjük, hogy mennyire fontos az emlékezet. Az amnézia - amit
én hetvenéves koromban kezdtem érezni - a tulajdonnevekkel és a legfrissebb emlé­
kekkel kezdődik: Hova tettem az öngyújtómat, ami öt perccel ezelőtt még itt volt ná­
lam? Mit is akartam mondani, amikor belekezdtem ebbe a mondatba? Ez az úgyneve­
zett közveden előzményekre vonatkozó amnézia. Ezt követi a közvetlen előzményekre
vonatkozó és visszafelé is kiterjedő amnézia, mely az elmúlt hónapokat, éveket érinti:
I logy is hívták azt a madridi szállodát, ahol 1980 májusában megszálltam? Mi is a címe
annak a könyvnek, amelyik fél évvel ezelőtt annyira lebilincselt? Nem emlékszem. H i­
ába keresem, hiába erőlködöm. Azután a visszafelé kiterjedő amnézia következik,
amely egy egész életet kitörölhet, mint anyám esetében.
 12 LUIS BUÑUEL

Én még nem érzem ennek a harmadikfajta amnéziának a jeleit. Távoli múltam,

gyermekkorom és ifjúságom rengeteg emléke kristálytisztán áll előttem, rengeteg arc­
ra, rengeteg névre emlékszem. H a valamit esetleg elfelejtek, az se izgat különösebben.
Tudom, hogy a sötétben fáradhatadanul munkálkodó tudatalattiban lejátszódó vélet­
lenek folytán a legváratlanabb pillanatban úgyis eszembe fog jutni.
Ezzel szemben végtelenül aggaszt, sőt szorongással tölt el, ha nem jut eszembe
valami nemrégiben történt esemény, valakinek vagy valaminek a neve, akivel vagy ami­
vel az utóbbi hónapokban találkoztam. Hirtelen szétesik, felbomlik a személyiségem.
Képtelen vagyok másra gondolni, de hasztalan minden igyekezetem, hiába dühöngök,
így kezdődne az elmúlás? Rettenetes érzés, ha az ember csak körülírással tudja meg­
nevezni az „asztalt” . A legrettenetesebb érzés pedig talán az, hogy ha még életünk­
ben nem ismerjük fel saját magunkat, ha már nem tudjuk, kik vagvunk.
Az ember csak akkor jön rá, hogy egész élete emlékekből áll, amikor, ha csak pil­
lanatokra is, kezdi elveszteni az emlékeit. Emlékek nélkül nem élet az élet, mint ahogy
a megnyilvánulás képessége nélkül nem értelem az értelem. Az emlékezetünk tartja
össze a bennünk meglevő dolgokat, az emlékezetünk határozza meg értelmünket, cse­
lekedeteinket, érzelmeinket. Emlékezet nélkül semmi vágtáink.
Gyakran elképzelem, hogy egyszer beteszek valamelyik filmembe egy' jelenetet,
amelyben valaki egy történetet akar elmesélni a barátjának, de minden negyedik szót
elfelejt, ráadásul olyan egyszerű szavakat, mint autó, utca, rendőr... Dadog, összevissza
kapkod, gesztikulál, megpróbálja megtalálni azoknak a szavaknak a költői megfelelőit,
míg végül a barátja dühös lesz, lekever neki egy' hatalmas pofont, és otthagyja. Néha,
amikor úgy' próbálok védekezni saját félelmem ellen, hogy' kinevetem, elmesélem pél­
dául azt a viccet, amelyikben egy' férfi elmegy' a pszichiáterhez, és emlékezetkihagyás­
ra panaszkodik. A pszichiáter feltesz neki egy-két szokásos kérdést, majd megkérdezi:
- Na és, mi is a hely'zet azzal az emlékezetkihagyással?
- Miféle emlékezetkihagy'ással? - kérdez vissza a férfi.
A memória nemcsak nélkülözhetetlen és csodálatos dolog, hanem törékeny is, ál­
landó fenyegetettségnek van kitéve. Nemcsak ősi ellensége, a felejtés feny egeti, hanem
a hamis emlékek is, amely'ek nap nap után megtámadják. Például: sokszor elmeséltem
a barátaimnak (és ebben a könyvben is megemlékezem róla) Paul Nizannak, a harmin­
cas évek kitűnő marxista gondolkodójának az esküvőjét. Minden alkalommal magam
előtt látom a templomot a Saint-Germain-des-Prés-n, a násznépet, akik között ott va­
gyok én is, az oltárt, a papot meg Jean-Paul Sartre-t, a vőlegény tanúját. Tavaly azon­
ban, egyezer csak az jutott eszembe: De hisz ez lehetetlen! Paul Nizan, ez a meggyő-
ződéses marxista, meg a felesége, aki ateista családból származik, semmiképp se rendez­
hettek egy'házi esküvőt! Teljesen elképzelhetetlen. Átalakítottam volna magamban az
emléket? Esedeg kitaláltam? Összekevertem volna valamivel? A templomi körny'ezet is­
merős keretét illesztettem volna egy' jelenet köré, amelyet valaki mesélt nekem? Ma sem
tudom.
A képzelet és az álmodozás folytonosan elárasztja az emlékezetet, és mivel nagyon
csábító dolog valóságnak hinni az elképzelt dolgokat, végül is igazsággá alakítjuk a ha­
 UTOLSÓ LEHELETEM 13

zugságainkat. Ennek egyébként csak viszonylagos jelentősége van, mivel ezek is éppen
olyan megélt és személyes élmények, akárcsak az igaziak.
Ebben a félig-meddig életrajzi könyvben, amelyben olykor, amikor magával ra­
gad a mesélés váratlan, ellenállhatatlan bája, és elkalandozom, mint valami pikareszk re­
gényben, talán szintén benne maradt, bármilyen éberen őrködtem is, egy-két hamis
emlék. Ismétlem, ez nem igazán fontos. A tévedéseim és a kétségeim is hozzám tar­
toznak, nemcsak azok a dolgok, amelyekben biztos vagyok. Nem vagyok történész,
nem támaszkodtam jegyzetekre, se könyvekre, hisz az arckép, amelyet itt átnyújtok,
mindenképp az enyém, benne vannak azok a dolgok, amelyekről meg vagyok győződ­
ve, azok, amelyekkel kapcsolatban kétségeim vannak, és azok is, amelyeket folyton is­
mételgetek vagy elfelejtettem, benne vannak az igazságaim meg a hazugságaim, egy­
szóval: az emlékezetem.
 EMLÉKEK A KÖZÉPKORBÓL

Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, amikor először hagytam el Aragóniát. Családunk

barátai hívtak meg, akik Vega de Pasban, Santander közelében nyaraltak. Ahogy átutaz­
tam Baszkföldön, ámulva fedeztem fel egy váratlan, új tájat, amely egészen más volt,
mint amilyet én addig ismertem. Felhők, eső, ködborította, elvarázsolt erdők, a köve­
ken nedves moha... Csodálatos élmény volt, sohasem fogom elfelejteni. Imádom Észa­
kot, a hideget, a havat és a sebes folyású hegyi patakokat.
Aragónia déli részén termékeny a föld, de poros és rettentő száraz. Egy' év, sőt
kettő is eltelt anélkül, hogy a könyörtelen égen felhők gyülekeztek volna. Ha vélet­
lenül a hegycsúcsok mögül előbukkant egy'-egy' kalandor gomolyfelhő, a szomszéda­
ink, akiknek csemegeboltjuk volt, bekopogtak hozzánk, mert a mi házunk tetején volt
egy' kis megfigyelőhely. Onnan figyelték órákon át a felhő lassú közeledését, és szo­
morúan csóválták a fejüket:
- Déli szél van. Elviszi messze.
És igazuk lett. A felhő eltávolodott, és egyetlen csepp eső sem hullt.
Egy'szer, egy' nyomasztóan száraz évben, egy Castelceras melletti faluban a papok
vezetésével könyörgő körmenetet rendeztek az emberek, esőért fohászkodtak. Aznap
sötét felhők gyülekeztek a falu felett. Könyörgésre, úgy' tűnt, nincs is szükség.
De sajnos a felhők, még mielőtt a körmenet befejeződött volna, eloszlottak, és
újra perzselően sütött a nap. Erre egy' pár barom, amily'en minden faluban van, meg­
kaparintotta a menet elejéről a Szűz Mária-szobrot, és amikor egy hídon mentek ke­
resztül, a Guadalope folyóba dobták.
Abban a faluban, ahol születtem (1900. február 22-én), elmondhatjuk, hogy' a
középkor az első világháborúig tartott. Elszigetelt, merev társadalom volt, nagyon éles
osztály'különbségekkel. Az alárendeltség és a tisztelet, amely a népet jellemezte az urak­
kal, a nagybirtokosokkal kapcsolatban, annyira méh'en gyökerezett az ősi szokásokban,
hogy' megváltoztathatatlannak tűnt. Az élet egy'hangúan, nagyobb kilengések nélkül,
végleges rendszabályok között zajlott, a Pilari Szent Szűz-templom harangjainak irányí­
tásával. A harangok jelezték a vallási szertartások idejét (a misét, a vecsernyét, az
angeluszt), a haldoklónak szétlő harang meg a lélekharang pedig a mindennapi élet ese-
mény'eit. Ha a falu valamelyik lakója haláltusáját vívta, lassú harangszó szólt érte; ha fel-
nőtt volt a haldokló, súlyos, komor, mély hangú harangon, ha pedig gyerek, könnyebb
 UTOLSÓ LEHELETEM 15

bronzharangon harangoztak. A mezőn, az országúton és az utcákon megálltait az em­

berek, és azt kérdezték: „Vajon ki haldoklik?”
Jól emlékszem ezenkívül a tűzvészt jelző harangszóra is, meg a nagy ünnepek va­
sárnapjain győzedelmesen csengő harang hangjára.
Calandának nem egészen ötezer lakosa volt. Ez a nagy falu Teruel járásban, amely
a sietős turistának semmi érdekességgel nem szolgál, Alcaniztól tizennyolc kilométer­
re található. Alcanizban állt meg a vonat, ha Zaragozából jöttünk. Három lovas kocsi
várt bennünket az állomáson. A legnagyobbat jardinerdnzk’ hívták. Utána követke­
zett a ¿faléra', ami egy' fedett kocsi volt, és végül egy kis kétkerekes járgány. Mivel népes
volt a család, és mindig bőröndökkel megrakodva érkeztünk, meg a cselédek is velünk
jöttek, mind a három kocsit dugig megtöltöttük. Majdnem három órába telt, míg a po­
kolian tűző napon megtettük a tizennyolc kilométert Calandáig, de nem emlékszem,
hogy egy percig is unatkoztam volna.
A Pilari Szűzanya napját és a szeptemberi vásárt kivéve nem sok idegen fordult meg
( lalandában. Mindennap, fél egy' felé, nagy porfellegtől kísérve megjelent a macani pos-
takocsi, amelyet két öszvér húzott. H ozta a leveleket, és néha egy-egy vándorkeres­
kedő is jött vele. A faluban 1919-ig nem láttak automobilt.
Az elsőt egy bizonyos Don Luis González vette, aki modern, liberális, sőt anti-
klerikális ember volt. Az anyja, dóira Trinidad, egy tábornok özvegye, egy' sevillai arisz­
tokrata család tagja. Ez a kifinomult asszony a cselédjei indiszkréciójának esett áldoza­
tul. Az történt ugy'anis, hogy az intim mosdásaihoz botrány'os készüléket használt,
amelynek gitárhoz hasonlatos formáját a jobb társaságba tartozó calandai hölgyek szé­
les mozdulatokkal írták le, és e miatt a bidé miatt jó hosszú ideig nem is álltak szóba
ilóira Trinidaddal.
Ugyanennek a dón Luis Gonzáleznek döntő szerep jutott, amikor a filoxéra meg­
támadta a calandai szőlőket. A tőkék menthetetlenül elpusztultak, de a parasztok ko­
nokul megtagadták, hogy' eltávolítsák és amerikai szőlőfajtákkal helyettesítsék őket,
ahogy azt egész Európában tették. Egyr agronómus, aki kifejezetten ezért jött Terű­
dből, a városháza nagytermében felállított egy' mikroszkópot, amelyen keresztül meg
lehetett tekinteni az élősdiket. De rá se fütyült senki. A parasztok továbbra sem voltak
hajlandók új fajtát ültetni. Akkor aztán dón Luis, hogy' jó példával járjon elöl, eltávolít-
latta a saját tőkéit. Mivel többször is halálosan megfenyegették, puskával járt a szőlőjé­
ben. Ezt a jellegzetesen aragóniai, kollektív makacsságot hosszú ideig tartott legy'őzni.
Aragónia déli részén készül a legjobb olívaolaj Spanyolországban, sőt talán az egész
világon. A termést, bár néhány évben csodálatosan jó volt, állandóan szárazság fenye­
gette, amely oly'kor megkopasztotta a falcat. Volt egypár calandai paraszt, akit olyan szak­
értőnek tartottak, hogy' minden évben elhívták Andalúziába, Jaén és Córdoba környé­
kére, hogy megmetsszék a fákat. Az olajbogyót tél elején kezdték szedni, és munka
közben a parasztok az aragóniai olajbogyószedők népdalait (a Jota Olivarcrát) énckel-

* Négyüléses, fonott ládájú kocsi.

** Nagy, ponyvás társzekér.
16 LUIS BUÑUEL

tck. A férfiak felmásztak a létrára, és bottal ütögették az ágakat, a nők meg felszedték
az olajbogyót a földről. Minden dal lágy és dallamos, kifinomult volt, legalábbis az én
emlékezetemben, éles ellentétben az egyéb aragóniai népdalok brutális erejével.
Egy másik dalt is őrzök az emlékezetemben - félúton ébrenlét és álom közt -
ugyanebből az időből; talán ma már nem éneklik, hisz szájról szájra járt a dallama, apá­
ról fiúra öröklődött, de senki sem jegyezte le. „Hajnali dal”-nak hívták. Napfelkelte
előtt néhány fiú végigjárta az utcákat, hogy felébressze az aratókat, akiknek nagyon
korán kellett kezdeniük a munkát. Az „ébresztők” közül talán él még egy-kettő, és
emlékeznek a szövegre meg a dallamra. Csodálatos dal volt, félig vallásos, félig profán,
nagyon távoli időket idézett. Arra a dalra ébredtem aratásidőben, az éjszaka közepén.
Aztán újra elaludtam.
Az év többi részében két éjjeliőr ringatott álomba bennünket; lámpással és bot­
tal jártak, és az egyik azt kiabálta: „Áldott legyen az Úr!”, a másik meg ráfelelt: „Örök­
re legyen áldott!” Aztán megint az első következett: „Tizenegy óra, szép az idő”, vagy
olykor (micsoda öröm!): „Felhős az idő”, és néha (csoda történt!): „Esik!”
Calandában nyolc olajütő volt. Az egyik már vízzel működött, de a többi pon­
tosan ugyanúgy, ahogy a rómaiak idejében: egy kúp alakú kő volt, amelyet lovak vagy
öszvérek forgattak, és cgv másik kövön szétmorzsolta az olajbogyót. Úgy tűnt, semmi
sem változik. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a vágyak ismétlődtek apáról fiúra,
anyáról lányra. Haladásról alig esett szó, elkerülte a falut, akár a felhők.

H A LÁ L, H IT, SZEXU ALITÁS

Péntek délelőttönként egy tucat idős férfi és nő ült le a templom falához támaszkod­
va, a házunkkal szemben. Ők voltak a kiöltözött szegények. A cseléd kiment, és oda­
adott mindegyiknek egy darabka kenyeret, amelyet tisztelettel megcsókoltak, és tíz
centim ót, ami bőkezű alamizsna volt a „szakállankénti” egy centim óhoz képest,
amennyit más falubeli gazdagok adtak.
Calandában találkoztam először a halállal, és ez, a mélységes hittel és az ébredező
szexuális ösztönnel együtt, kamaszkorom meghatározó élménye volt. Egyszer egy olaj­
faligetben sétáltam az apámmal, amikor a szél édeskés, undorító szagot hozott félém. Úgy
száz méterre egy' rettenetesen félpuffadt, darabokra tépett szamártetemen keselyűk és
kutyák lakmároztak. A látvány egyszerre vonzott és taszított. A keselyűk úgy telezabál-
ták magukat, hogy alig bírtak félrepülni. A parasztok nem temették el a dögöket, mert úgy
tartották, a bomlásuk dúsítja a földet. Lenyűgözve bámultam, és a rothadáson túl valami
metafizikus jelentést sejtettem a dolog mögött. Apám karon fogott, és elvitt onnan.
Egy másik alkalommal meg valami ostoba veszekedés miatt hátba szúrták az egyik
pásztorunkat, aki meg is halt. Minden férfi ott hordta magánál, széles övébe tűzt e, a kést.
A boncolást a falu orvosa végezte el a temető kápolnájában, az asszisztense segítsé­
gével, aki egyben a borbélyi teendőket is ellátta a faluban. Ezenkívül négyen-öten vet­
tek még részt a boncoláson: az orvos barátai. Nekem is sikerült valahogy beférkőznöm.
 UTOLSÓ LEHELETEM 17

Kézről kézre járt a pálinkásbutykos, mohón ittam én is, mert majdnem az inam­
ba szállt a bátorság, amikor meghallottam az elhunyt koponyáját kettészelő fűrész csi­
korgását meg a sorban kettétört bordák rcccsenését. Végül jól berúgtam, úgy kellett
hazavinni. Apám szigorúan megbüntetett a részegségem meg a „szadizmusom” miatt.
Ha falubelit temettek, a templom nyitott kapuja elé tették a koporsót. A papok
énekeltek, a káplán pedig körbejárta a szegényes koporsót, és megszórta szenteltvízzel,
majd felemelte a szemfedőt, és egy marék hamut szórt a holttest mellére. (A Viharos
hegycsúcsok utolsó jelenetében van egy utalás erre a szertartásra.) Megszólalt a lélekha­
rang. Amikor a férfiak a vállukra vették a koporsót, és elindultak a temető felé, amely
pár száz méterre volt csak a falutól, felhangzott az anya fájdalmas kiáltozása: „Jaj, édes
liánt! Milyen egyedül hagytál! Látlak-e még valaha!” Az elhalálozott leánytestvérei, és
más nőrokonok, sőt néha a szomszédasszonyok, a barátnők is együtt kiáltoztak az anyá­
val; így alakult ki a siratóasszonyok kórusa.
A halál állandóan jelen volt, része volt az életünknek, akárcsak a középkorban.
Ugyanígy a hit is. Olyan mélységesen át voltunk itatva a római katolikus vallással,
hogy egyetlen pillanatra sem vonhattuk kétségbe a tanításait. Volt egy nagybátyám, cso­
dálatos ember, aki pap volt. Santos bácsinak hívták. Nyaranta ő tanított engem latinra
és franciára, én pedig segédkeztem neki a misén. A Kármel-hegvi Szűzanya kamaraze­
nekarának is tagja voltam. Heten vágj' nyolcán lehettünk. Én hegedültem, egy bará­
tom nagybőgőzött, az alcanizi piaristák rektora pedig gordonkázott. így együtt, né­
hány korunkbeli gyerekkel, akik énekeltek, vagy húsz alkalommal léptünk fel. T öbb­
ször meghívtak a karmeliták kolostorába is - amely aztán a dominikánusoké lett - , a
falu szélére, abba a kolostorba, melyet a 19. század vége felé alapított egy Forton
nevű calandai lakos, aki az arisztokrata Cascajares család egyik hölgytagját vette fele­
ségül. Nagyon odaadó, hívő házaspár volt, akik soha, egyetlen nap se mulasztották
el a misét. Később, a polgárháború elején, a kolostorban lakó összes dominikánust
kivégezték.
Calandában két templom volt és hét pap; ehhez jött még Santos bácsi, aki kijárta,
hog)' egy baleset után - egy vadászat alkalmával szakadékba zuhant - az apám felve­
gye intézőnek.
A vallás az élet minden területén jelen volt, a legapróbb dolgokban is. Én példá­
ul sokszor azt játszottam, hogy a padláson misét celebráltam a testvéreimnek. Volt egy
csomó ólomból való kegytárgyam, volt karingem és egy miseruhám is.

A C A L A N D A I CSODA

( )lyan vak volt a hitünk - legalábbis tizennégy éves korunkig - , hogy mindannyian hit-
t iink a híres calandai csodában, mely az Ú r 1640. esztendejében történt. A csodát a
l’ilari Oszlopos Szűzanyának tulajdonítják, akit azért neveztek így, mert hajdan, a ró­
maiak betörése idején, egy oszlop tetején jelent meg Zaragozában Szent Jakabnak. A
l’ilari Szűzanya, Spanyolország védőszentje, a két legfontosabb spanyol szűzanya egyi­
18 LUIS BUÑUEL

ke. A másik természetesen a Guadalupei Szűz (Mexikó védőszentje), de az szerintem

sokkal alacsonyabb rendű.
1640-ben történt tehát, hogy' Miguel Juan Pellicer, calandai lakos egy szekér alá
esett, és a kerekek úgy szétroncsolták a lábát, hogy amputálni kellett. Na már most ez
a Pellicer nagyon ájtatos ember volt, mindennap elment a templomba, és megmártot­
ta az ujját annak a lámpának az olajában, amely a Szűzanya szobra előtt égett, és be­
dörzsölte vele a csonkját. Egy éjszaka aztán a Szűzanya angyalok kíséretében leszállt
az égből, és új lábat adott neki.
M int minden csodát, ezt is - hisz enélkül egyik se lett volna csoda - számos ko­
rabeli vallási és orvosi hatóság igazolta, és beiséges ikonográfia, számtalan könyv szüle­
tett belőle. Nagyszerű csoda ez, szerintem, a Lourdes-i Szűzanya csodái is eltörpülnek
mellette. Egy ember, akinek „meghalt a lába, és eltemették”, vadonatúj lábat kap! Az
apám pompás pasin, ajándékozott a parókiának, vagyis olyan szoborcsoportot, amelyet
húsvéti körmenetkor szoktak körbevinni, de a polgárháború alatt az anarchisták eléget­
ték.
A faluban úgy mesélték - és ezt senki se vonta kétségbe közülünk - , hogy' még
maga IV. Fülöp király is eljött, hogy megcsókolja az angyalok segítségével helyreállított
lábat.
Ne higgyék, hogy túlzók, amikor a különböző szüzek közti versengésről beszé­
lek! Ugyanebben az időben Zaragozában egy pap azt m ondta a prédikáción, hogy a
Lourdes-i Szűzanyának ugyan vitathatatlanok az érdemei, de ezek az érdemek nem
érnek fel a Pilari Szűzanya érdemeivel. A hallgatóság soraiban volt vagy' egy tucat fran­
cia nő is, akik nevelőnőként éldegéltek a tehetősebb zaragozai családoknál. Megbot-
ránkoztak a pap szavain, és Soldevilla Romeróhoz, az érsekhez mentek panaszra (akit
pár év múlva megöltek az anarchisták). Nem tudták elviselni, hogy' valaki ócsárolja a híres
francia szüzet.
1960 körül Mexikóban elmeséltem a calandai csodát egy' francia dominikánusnak.
Elmosolyodott, és azt mondta:
- Azt hiszem, kissé elveti a sulykot, kedves barátom.

Halál és hit. Mindig, m indenütt jelen lévő hatalmak.

Az életörömöt ez viszont csak még jobban fokozta. A folytonosan vágyott ö rö­
möket, amikor végre sikerült megszerezni őket, még sokkal jobban tudtuk élvezni. Az
akadályok csak növelik az élvezetet.
Őszintén hittünk ugt'an, de semmi sem tudta csökkenteni türelmetlen szexuális
érdeklődésünket, állandó, megszállott vágy'akozásunkat. Tizenkét éves koromban én
még azt hittem, hogy' a gy'erek Párizsból jön (bár nem a góly'a hozza; egész egyszerű­
en vonaton vagy' autón érkezik), mígnem egy' nálam két évvel idősebb társam - akit
aztán a köztársaságiak kivégeztek - be nem avatott a nagy' titokba. Akkor aztán elkez­
dődött az, amit minden srác jól ismer a világon, a viták, a feltételezések, a homályos
magyarázatok, az önkielégítés elsajátítása, egyszóval, a szexualitás zsarnoksága. Úgy ta-
 UTOLSÓ LEHELETEM 19

m'tották nekünk, hogy a szüzesség a legmagasztosabb erény. Az emberhez méltó élet

elengedhetetlen feltétele. Az ösztön és a szüzesség között vívott kemény csaták, még
ha nem is voltak többek, mint egyszerű fantáziálás, nyomasztó bűntudatot okoztak
bennünk. A jezsuiták például ilyesmivel traktáltak:
- Tudjátok-e, miért nem válaszolt Krisztus Heródesnek, amikor az faggatta? Mert
Heródes kéjsóvár ember volt, ezzel a bűnnel szemben pedig a Megváltó mélységes
ellenszenvet érzett.
Miért iszonyodnak annyira a katolikus vallásban a szexualitástól? Gyakran gon­
dolkoztam rajta. Biztosan több oka is van, teológiai, történelmi, erkölcsi és társadal­
mi okai is.
Egy szervezett, hierarchikus társadalomban a szexualitás, mivel semmiféle határt,
semmiféle törvényt nem ismer, bármikor a rend felborulásához vezethet, és ezzel va­
lódi veszélyt jelent. Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy bizonyos egyházatyák és
Aquinói Szent Tamás egyértelműen szigorúnak mutatkoznak, ha a testiség érzékeny
témája kerül szóba. Szent Tamás egyenesen azt vallotta, hogy a férj és a feleség közöt­
ti szerelmi aktus is bocsánatos bűn, hiszen sohasem lehet teljesen elfojtani a buja gon­
dolatokat. A bujaság pedig, természeténél fogva, bűnös dolog. A vág)' és az élvezet
szükséges ugyan, hiszen Isten akarata, de a bujaság minden formáját (vagyis magát a
szerelmi vágyat), a tisztátalan gondolatokat száműzni kell a testiségből, és csak egyet­
len gondolatra szabad összpontosítani: arra, hogy Isten újabb szolgálóját hozzuk a vi­
lágra.
Természetesen, s ezt gyakran hangoztatom is, ez a könyörtelen tilalom olyan bűn-
1adatot ébreszt, mely élvezetes is lehet. Velem is így volt ez sokáig. Ugyanakkor, szá­
momra érthetetlen okból, a szexuális aktus engem, valami titkos, de állandó kapcsolat
révén, mindig a halálra is emlékeztetett. Ezt a megmagyarázhatatlan érzést próbáltam
képileg is megfogalmazni A z andalúziai ¿«íyiban, amikor a férfi a nő mellét simogat­
ja, és az arca hirtelen egy halott arcává változik át. Lehet, hogy azért van ez így, m ert
gyermekkoromban és ifjúságom idején a legkegyetlenebb szexuális elnyomásban éltem,
ami csak előfordult a történelem során?
A calandai fiatalok közül azok, akik ezt megengedhették maguknak, évente két­
szer elmentek a zaragozai bordélyházba. Egyszer - de ez már 1917-ben történt - a
I’ilari Szűzanya ünnepe alkalmából az egyik calandai kávéházba felszolgálónőket szer­
ződtettek. A lányok, akiket mindenki könnyűvérűnek tartott, két napig bírták a ven­
dégek durva csipkelődését (Aragóniában úgy mondják, clpizco), aztán elegük lett, és
felmondtak. A vendégek, persze, a csipkelődésnél nem mentek messzebb. Ha mással
próbálkoztak volna, a csendőrség azonnal közbelép.
Megpróbáltuk elképzelni ezt az átkozott gyönyörűséget, amely kétségkívül an­
nál kívánatosabb volt, minél inkább igyekeztek halálos bűnnek feltüntetni előttünk,
miközben orvosost játszottunk a kislányokkal, vagy az állatokat figyeltük. Egyik tár­
sam még egy öszvérrel is megpróbálkozott, bár csak annyi eredményt ért el, hogy le­
esett a hokedliről, amelyre felmászott. Szerencsére fogalmunk se volt a szodómia lé­
tezéséről.
20 LUIS BUÑUEL

Nyáron, szieszta idején, a fiillasztó melegben, amikor legyek dongtak a kihalt u t­

cákon, egy textilkereskedés félhomályában, zárt ajtók, lehúzott redőnyök m ögött jöt­
tünk össze. A boltossegéd kölcsönadott néhány „erotikus” magazint (isten tudja, hogy
kerültek hozzá), például az Hója de Párrát meg a IC. D. T.-t, amelynek az illusztrációi
valamivel realistábbak voltak. Ezek a tiltott magazinok ma angyali ártatlanságról tanús­
kodnának. Alig lehetett kivenni egy-egy kibukkanó lábat vág)' mellet, de nekünk ez is
elég volt, hogy lángra gyújtsa a vágyainkat, és vallomásokra ragadtasson. A férfiak és a
nők teljes elválasztása még hevesebbé tette esetlen fellobbanásainkat. Ha az első sze­
xuális érzéseimre gondolok, még ma is érzem a szövet illatát.
San Scbastiánban, tizenhárom-tizennégy éves koromban, a strandon, a kabinok­
ban újabb lehetőségünk volt rá, hogy gyarapítsuk ismereteinket. A kabinokat csak egy
deszkafal választotta el egymástól. Könnyű dolgunk volt, csak bementünk az egyik ka­
binba, és a deszkába fúrt lyukon át figyeltük a másik oldalon vetkőző nőket.
Akkoriban jött viszont divatba a hosszú kalaptű, és a nők, ha rájöttek, hogy vala­
ki leskelődik, beleszúrtak a lyukba a kalaptűjükkel, és habozás nélkül kiszúrták volna a
kukkoló szemét (ez a részlet később belekerült az O d m ű filmembe). A kalaptű ellen
egy kis üvegdarabkával védekeztünk, amelyet a kémlelőnyílásba tettünk.
Calandában Don Leoncio, a két orvos egyike volt az egyik legrobosztusabb fér­
fi, aki nyilván halálra röhögte volna magát a mi lelkiismereti problémáinkon; rettene­
tesen fanyar, köztársaságpárti ember volt, egész dolgozószobáját az akkoriban Spanyo­
lországban nagyon divatos, féktelenül antiklerikális, anarchista újság, az El Motín színes
lapjaival tapétázta ki. Ma is emlékszem az egyik rajzra. Két kövér pap ül egy kocsin, a
kocsirúdhoz befogott Krisztus pedig izzad, liheg.
A folyóirat jellegét jól érzékelteti az, ahogy' leírta azt a madridi tüntetést, ahol a
munkások vadul rátámadtak a papokra, számos járókelőt megsebesítettek, és betörték
a kirakatokat.
„Tegnap délután békés munkások haladtak felfelé a Montéra utcán, amikor egy­
szer csak észrevették, hogy az utca másik oldalán két pap jön lefelé. Ennek a provoká­
ciónak a láttán... ”
Gyakran idézem ezt a cikket mint a „provokáció” kitűnő példáját.

Mi csak a húsvétot meg a nyrarat töltöttük Calandában, egészen 1913-ig, amikor is fel­
fedeztem Északot és San Sebastiánt. Apám újonnan épült háza vonzotta a kíváncsisko­
dókat. Még a szomszédos falvakból is átjöttek megnézni. A bútorzata és a díszítése
megfelelt a korabeli „rossz ízlésnek”, amely'et azóta a művészettörténet szentesített,
és legragyogóbb képviselője Spanyolországban a katalán Gaudí volt.
Ha kinyílt a bejárati ajtó, mert kiment vagy' bejött valaki, mindig ott lehetett lát­
ni egy'pár nyolc-tíz éves köly'köt, akik a lépcsőn üldögéltek vagy' ácsorogtak, és csodál­
va bámulták a házunk „pompás” belsejét. Legtöbbjüknek a kistestvére is ott volt a kar­
ján; ezek olyan kicsik voltak, hogy még a szemük sarkába vagy a szájuk csücskébe tele­
pedé) legyeket se bírták elzavarni. Az anyjuk kint dolgozott a mezőn, vagy otthon, a
 UTOLSÓ LEHELETEM 21

konyhában krumplit meg zöldbabot főzött ebédre, mert az volt a falusi emberek min­
dennapi, legalapvetőbb tápláléka.
Az apám a falutól három kilométerre, a folyóparton építtetett házat, amelynek a
Torony nevet adtuk. Köré kertet ültetett, tele gyümölcsfákkal, amely lenyúlt egész a
li ilyóig meg egy kis tóig, ahol egy csónak várt ránk. Kis öntözőcsatorna futott végig a
kerten, és a kertész zöldséget termesztett.
A teljes család - amely legalább tíz tagból állt - szinte mindennap, két jardinerán
kiment a Toronyba. Az a vidám gyereksereg bizony gyakran találkozott össze az úton
(>lyan sovány, rongyos gyerekekkel, akik ócska kosárba gyűjtötték a ló trágyát, amellyel
aztán az apjuk a veteményest trágyázta. A nyomornak ezek a megnyilvánulásai látszó­
lag teljesen hidegen hagytak bennünket.
Gyakran a Torony kertjében költöttük el bőséges vacsoránkat, néhány acetilén-
lámpa halvány fényénél, és csak sötét éjszaka mentünk vissza. Kényelmes, biztonságos
élet volt. De vajon milyen emlékeket őriznék most abból az időből, ha azok közé tar­
toztam volna, akik verejtékükkel öntözték a földet, és a trágyát gyűjtögették?
Kétségkívül mi voltunk a dolgok réges-régi rendjének utolsó képviselői. Gyér cse­
rekereskedelem. Napszakoknak, évszakoknak alárendelt élet. A gondolat mozdulatlan­
sága. Az olajgyártás volt a vidék egyetlen iparága. A méteráru, a fémtárgyak, orvosságok,
pontosabban azok az alapanyagok, amelyekből a gyógyszerész az orvos receptje alap­
iéin elkészítette a gyógyszert, mind külföldről jött.
A helyi kézművesek csak a legalapvetőbb szükségleteket elégítették ki: volt egy
patkolókovács, cg)' üstfoltozó, néhány fazekas, egy szíjgyártó, pár kőműves, egy pék,
egy takács.
A mezőgazdaság még mindig félfeudális jellegű volt. A tulajdonos felesbe adta
bérbe a földjét, és a termés felét meg is kapta a bérlőtől.
Még őrzök vagy húsz fényképet 1904-ből és 1905-ből, a családunk egyik barát-
ja készítette őket. Egy korabeli készülék segítségével reliefszerűen is lehet nézni őket.
Ez itt apám, elég testes ember, nagy fehér bajuszt viselt, és általában kubai kalapot (ki­
véve az egyik képen, ahol zsirardikalap van rajta). Ez pedig anyám, huszonnégy éves
k<»i ában, barna hajú, itt épp mosolyog, ahogy kijön a miséről, és fogadja a falubeli elő­
kelőségek köszönését. Ez meg az apám meg az anyám, napernyővel álltak be a képbe,
aztán anyám szamárháton (ezt a képet úgy emlegették, hogy „menekülés Egyiptom­
ból” ). Ez itt én vagyok, hatéves koromban, a kukoricaföldön, más gyerekekkel. Ezek
mosónők, parasztok birkanyírás közben, Conchita, a húgom, aki itt még nagyon kicsi,
az apám ölében ül, aki Don Macarióval beszélget, a nagyapám éppen a kutyáját eteti,
ez. meg itt egy gyönyörű madár a fészkében...
Ma már nincsenek Calandában olyan szegény emberek, akik péntekenként kiül­
nének a templom elé, és egy darab kenyérért könyörögnének. A falu meglehetősen
virágzó, az emberek jé>l élnek. Már jó ideje eltűnt a népviselet is, a széles öv, a tökfö-
dő, a szűk nadrág.
Az utcákat aszfalt fedi, és ki vannak világítva. Van folyóvíz, csatornázás, mozik,
bárok. Mint a világon mindenütt, a televízió itt is hatékonyan hozzájárul a nézők el­
22 LUIS BUÑUEL

személytelenedéséhez. Van autó, motor, hűtőszekrény, gondosan felépített, a társada­

lom által kiegyensúlyozott anyagi jólét, amelyből a tudomány és a technológia fejlő­
dése távoli területekre száműzte az erkölcsöt és az érzékenységet. A demográfiai rob­
banás miatt egyre fenyegetőbb formát ölt az entrópia, a káosz.
Nekem megadatott az a szerencse, hogy a középkorban, ebben a „fájdalmas, ki­
finomult korban”, ahogy Huysmans mondja, tölthettem a gyerekkoromat. Fájdalmas
volt a lét anyagi vonatkozásaiban, de kifinomult a szellemiekben. Épp fordítva, mint
ma.
 A CALANDAI DOBOK

Sok aragóniai faluban létezik egy szokás, amely valószínűleg egyedülálló a világon, és
ez a nagypénteki dobolás. Dobolnak Alcanizban és Hijarban is. De sehol olyan misz­
tikus, ellenállhatatlan erővel, mint Calandában.
Ez a szokás a 18. század végére maliik vissza, de 1900 körül megszűnt. Egy calan-
dai pap, mosén Vicente Allanegui keltette újra életre.
A calandai dobok megállás nélkül, vagy legalábbis szinte megállás nélkül peregnek
nagypéntek déltől nagyszombat délig, felidézve a sötétséget, amely Krisztus halála pil­
lanatában borította el a földet, a föld rengését, a szétmálló sziklákat, a templomkárpit
kettéhasadását. Lenyűgöző, furcsán megható közösségi szertartás ez, amelyet két hó­
napos koromban, a bölcsőből hallottam életemben először. Késeibb többször részt vet­
tem benne, még pár éve is, és sok barátomnak mutattam meg, akiket éppúgy elkápráz­
tatott, mint engem. 1980-ban, amikor utoljára jártam Spanyolországban, összehívtuk
néhány barátunkat egy középkori kastélyba, Madrid közelében, és meglepetésként haj­
nali szerenádot adattunk nekik, külön Calandából hívott dobosokkal. A vendégek közt
sok kiváló barátom volt, Julio Alejandro, Fernando Rey, Jósé Luis Barros. Mindannyian
azt mondták, hogy nagyon meghatotta őket, bár nem tudják, miért. Öten bevallották,
hogy még sírtak is.
Nem tudom , mi okozza ezt a fajta meghatottságot, amely leginkább a zenei él­
ményekéhez hasonlítható. Kétségkívül valami titkos ritmus lüktetésének köszönhető,
amely kívülről tör ránk, és valamilyen, minden racionális magyarázattól független, fizi­
kai borzongást okoz. A fiam, Juan-Luis forgatott egy kisfilmet Les tambours de Calanda
címmel, és én is több filmemben felhasználtam ezt a mélységes, felejtheteden dobszót,
elsősorban A z amnykodoan és a Nazarínbcn.
Gyermekkoromban alig két-háromszáz résztvevő dobolt. Ma már több mint ez­
ren vannak, hat vagy hétszáz dobbal, és négyszáz bombával" .
Nagypénteken dél felé a főtéren, a templom előtti téren gyülekezik a tömeg. A
nyakába akasztott dobbal mindenki csendben várakozik. H a valaki türelmetlen, és
előbb megveri a dobját, a tömeg azonnal elhallgattatja.

* A c a la n d a i dobok.
** nagydob
24 LUIS BUÑUEL

Délben, a templom első harangszavára hatalmas dübörgő hang támad, és elsodró

erővel, mint valami mennydörgés, úgy tölti be a falut. Az összes dob egyszerre szól.
Megfoghatatlan érzés lesz úrrá a dobosokon, amely hamarosan valami mámorszerűség­
gé fokozódik. Két órán át verik a dobokat, majd körmenetet alkotnak, amelyet El
Prcgónnak hívnak (a prejjón a hivatalos dob és a kikiáltó neve is), aztán ez a menet el­
hagyja a főteret, és végigjárja a falut. Olyan sokan vannak, hogy az utolsók még el sem
hagyták a teret, amikor az elsők a másik oldalon már jönnek is vissza.
A körmeneten álszakállas római katonák is részt vesznek (putuntúnnak hívják őket;
ez a szó a dob ritmusára emlékeztet), centuriók, egy római generális, meg egy Longinos
nevű szereplő, aki középkori páncélt visel. Ez utóbbi elméletileg Krisztus testét védi a
megszentségtelenítéstől, és a megfelelő időben párbajt vív a római generálissal. A do­
bosok ilyenkor körbeállják a két harcost. A római generális félfordulatot tesz, ezzel je­
lezve, hogy meghalt, Longinos pedig lepecsételi a sírt, amelynek őrizetére rendelték.
Krisztust egy üvegkoporsóban fekvő szobor jelképezi.
A körmenet alatt végig Jézus szenvedéstörténetének szövegét énekelik, amely­
ben azelőtt többször is szerepelt a „hitszegő zsidók” kifejezés, egészen addig, amíg
XXIII. János nem töröltette az evangéliumból.
Ö t óra tájban az egész véget ér. Egyperces csend következik, majd újra megszó­
lalnak a dobok, és másnap délig meg sem állnak.
A dobolás öt-hat különböző ritmust követ, ezekre még most is emlékszem. Ha
két csapat, amely két külön ritmusban dobol, találkozik egy utcasarkon, megállnak egy­
mással szemben, és a két ritmus valóságos párbajt vív, ami egy óráig vagy még hosszabb
ideig is eltarthat. A gyengébb csapat végül is átveszi az erősebb ritmusát.
A dobok döbbenetes, magával ragadó, kozmikus hangja, amely kollektív tudat­
alattinkat érinti, a földet is megremegteti a lábunk alatt. Elég, ha az ember ráteszi a ke­
zét egy ház falára, hogy érezze a remegést. A természet átveszi a dobok ritmusát, és
ez egész éjjel tart. H a valakit netán elaltatna a dobpergés robaja, ijedten ébred fel, mi­
helyt a dobok eltávolodnak, és magára hagyják.
Hajnalra a dobok bőrét vérfoltok borítják: a sok dobolástól kiserken az emberek
kezéből a vér. Pedig kemény munkáskezek azok.
Szombat reggel van, alti felmegy egy falu melletti dombra, ahol van egy via crucis,
hogy így emlékezzen meg a kálváriáról, a többiek meg tovább verik a dobot. Hétkor
megint összegyűlnek, a temetési körmenetre. Amikor az első déli harangszó megszó­
lal, minden dob elnémul a következő évig. Mégis, a megszokott hétköznapokba való
visszatérés után is néhány calandai még mindig a már alvó dobok ritmusát követve, szag­
gatottan beszél.
 ZARAGOZA

Apám apja „gazdag földműves” volt, ami azt jelenti, hogy három öszvért tudhatott
magáénak. Két fia született. Az egyik gyógyszerész lett, a másik meg - az apám - o tt­
hagyta Calandát négy cimborájával, és elment katonáskodni Kubába, amely akkor még
Spanyolországhoz tartozott.
Ahogy megérkezett Kubába, ki kellett töltenie és alá kellett írnia egy nyom tat­
ványt. Mis ei, hála a tanítójának, nagyon szépen írt, irodai munkára osztották be. A társai
mind meghaltak maláriában.
Amikor leszolgálta a katonaidejét, úgy döntött, ott marad. Első segédnek állt egy
kereskedésbe, tevékenyen és megbízhatóan dolgozott. Egy idő után saját vaskereske­
dést nyitott, ahol szerszámokat árult, meg fegyvereket, szivacsot, egyszóval mindent.
Összebarátkozott az egyik alkalmazottal meg egy cipőpucolóval, aki minden reggel
meglátogatta. Apám betéti társaság formájában rájuk bízta a boltját, és nem sokkal Kuba
függetlenné válása előtt egy kisebb vagyonnal visszatért Spanyolországba. (Kuba füg­
getlenné válását egyébként Spanyolországban közömbösen fogadták. Az emberek az­
nap is ugyanúgy elmentek a bikaviadalra, mint ha mi sem történt volna.)
Calandába való visszatértekor, negyvenhárom éves korában, feleségül vett egy ti­
zennyolc éves lányt, az anyámat, földeket vásárolt, és m egépíttette a házát meg a
Toronyi.
Én voltam az elsőszülött, egy párizsi útjuk alkalmával fogantam, az Hôtel Roncemy-
ban, a Ricbelien-Drouot közelében. Négy húgom és két öcsém született. A nagyob­
bik öcsém, Leonardo, röntgenorvos lett, és Zaragozában élt, 1980-ban halt meg. A
másik, Alfonso, aki tizenöt évvel volt fiatalabb nálam, építész lett, és 1961-ben halt
meg, amikor én éppen a Viridianát forgattam. Alicia húgom 1977-ben hunyt el. Né­
gyen maradtunk. A másik három húgom, Conchita, Margarita és Maria él és sárul.
Az ibér és római időktől kezdve - Calanda római falu volt - egészen a vizigót-
okig és az arabokig, annyi támadás követte egymást Spanyolország földjén, hogy a mai
lakosság nagyon sokféle vér keveredéséből jött létre. A 15. században csak egyeden régi
keresztény család élt Calandában. A többiek mind megkeresztelt mórok voltak. Egyet­
len családon belül is meglepően különböző külsejű gyerekek szülediettek. Conchita
húgomat, például, a szőke hajával, kék szemével szép skandináv nőnek is nézhetné bár­
ki, Maria húgom viszont olyan, mintha valami háremből menekült volna.
26 LUIS BUÑUEL

Apám, amikor eljött Kubából, hátrahagyta a szigeten a két társát. De 1912-ben,

mivel úgy érezte, hogy háború készül Európában, úgy elöntött, visszamegy. Ma is em­
lékszem, ahogy' minden este az egész család együtt imádkozott, hogy „a papának sze­
rencsés útja legyen” . A két társa nem volt hajlandó visszavenni az üzletbe, apám pe­
dig, akinek ez nagyon fájt, visszatért Spanyolországba. A háborúnak köszönhetően egy­
kori társai több millió dollárt szereztek. Egyikük néhány' év múlva, egy' nyitott kocsit
vezetve Madridban, a Castellánán, összetalálkozott apámmal. Egyetlen szót sem vál­
tottak, még csak nem is köszöntek egymásnak.
Az apám százhetvennégy centi magas volt, robosztus alkatú, zöld szemű ember.
Szigorú volt, de jóságos, aki mindig hamar megbocsátott.

Alig négy' hónappal a születésem után, 1900-ban, mivel unatkozott Calandában, elha­
tározta, hogy' Zaragozába költözik a családjával. Egy hatalmas lakásba költöztek be a szü­
leim, amely egykor kapitányság volt. Egy' polgári épület - amely ma már nincs meg -
egész emeletét elfoglalta, és nem kevesebb, mint tíz erkélye volt. A calandai, később
pedig a San Sebastián-i vakációk kivételével ott laktam egészen 1917-ig, amikor az érett­
ségi után Madridba mentem.
A zaragozai óváros majdnem teljesen megsemmisült a két ostrom során, amely alá
Napóleon seregei vették a várost. 1900-ban Zaragoza, Aragónia fővárosa, csaknem száz­
ezer lakosával békés, rendezett városka volt. Bár volt egy' vasúti kocsikat gyártó üzem,
mégsem fordult elő a legcsekély'ebb munkászavargás sem akkoriban abban a városban,
amely'et később az anarchisták „a szindikalizmus gyöngyszemének neveztek” . Spanyo­
lországban az első nagy' sztrájkok és tüntetések Barcelonában robbantak ki 1909-ben,
amelynek következményeként kivégezték az anarchista Ferrert (akinek egyébként, fo­
galmam sincs, miért, Brüsszelben állítottak szobrot). Zaragozát csak kicsit késeibb,
1917-ben érintette meg a mozgolódás, amikor Spany'olországban megszervezték az
első nagy' szocialista sztrájkot.
Csendes, lapos város volt Zaragoza, bár a lovas kocsik mellett már megjelentek az
elscí villamosok is. A sétányok közepét aszfalt borította, de a két széle továbbra is jár­
hatatlan sártengerré változott, amikor esett az eső. Rengeteg volt a harang a templo­
mokban. Halottak napján a város összes harangja este nyolctól reggel nyolcig zengett.
„Egy' szegény asszony elájult, és halálra gázolta egy fiáker” . Ehhez hasonló hírek jelen­
tek meg az újságok címlapján. 1914-ig, amikor kitört a háború, a világ hatalmas, távoli
helynek tűnt, amely'et bennünket nem érintő, minket alig-alig érdeklő, hozzánk már
erősen tom pított formában érkező események ráznak meg. Az 1905-ös orosz-japán
háborúról, például, csak a csokoládéhoz mellékelt képecskékből értesültem. Mint sok
más korombeli fiúnak, nekem is volt egy csokoládé illatú albumom. Tizenhárom-tizen-
négy éves korom előtt legfeljebb a cirkuszban láttam négert vagy ázsiait. Csak a pro­
testánsokat gy'űlöltük testületileg - a gyerekekről beszélek - , a jezsuiták rosszindulatú
felbujtására. Egyszer, a Pilari Szűz ünnepén, odáig fajult a dolog, hogy kővel megdo­
báltunk egy' szerencsétlent, aki pár fillérért Bibliát árult.
 UTOLSÓ LEHELETEM 27

Antiszemitizmusnak azonban nyoma sem volt. A fajgyűlöletnek ezt a formáját csak

sokkal később, Franciaországban fedeztem fel. A spanyolok imáikban és a Jézus szen­
vedéstörténetéről szóló elbeszéléseikben gyakran szidták ugyan a zsidókat, akik üldöz­
ték Krisztust, de sohasem azonosították azokat a zsidókat a kortársaikkal.
Covarrubias asszonyt tartották Zaragozában a leggazdagabbnak. Azt beszélték,
hogy a vagyona hatmillió pesetát ér (csak az összehasonlítás kedvéért, Romaüones gróf­
nak, Spanyolország leggazdagabb emberének a vagyona százmillió pesetára rúgott). Az
apám a harmadik vagy a negyedik helyet foglalhatta el Zaragozában. Amikor a Banco
Hispa no-A m cricanámk fizetési nehézségei támadtak, apám az intézmény rendelkezé­
sére bocsátotta a vagyonát, és a bankot - legalábbis a családban így mesélték - ez men­
tette meg a csődtől.
Őszintén szólva, az apám sohasem csinált semmit. Felkelt, megreggelizett, tisztál­
kodott, elolvasta a napilapokat (ezt a szokását én is átvettem). Aztán ellenőrizte, hogy
megérkezett-e a szivarja Havannából, kitöltött cgy-két bizonylatot, olykor elment bort
meg kaviárt venni, és elfogyasztotta az aperitivjét.
A vékony zsineggel gondosan átkötözött kaviáros csomag volt az egyetlen, amit az
apám hajlandó volt a kezében vinni. így kívánta a társadalmi szokás. Egy magafajta em­
ber nem vihetett semmit a kezében. Erre voltait a cselédek. Hasonlóképpen, amikor ha­
zafelé jöttem a hegedűóráról, nevelőnő kísért, és ő hozta a hegedűmet. Délután, az ebéd
és az ebéd utáni elmaradhatatlan szieszta után, apám átöltözött, és elment a kasinóba. Ott
bridzsezett meg trcsillái játszott a barátaival, egészen addig, amíg eljött a vacsora ideje.
Este a szüleim néha színházba mentek. Zaragozában négy színház volt: a Principal
színház még most is megvan, nagyon szép, csupa aranyozás, a szüleimnek bérelt páholya
volt ott. Operákat játszottak, ott léptek fel a turnézó társulatok, és koncerteket is ren­
deztek. A Pignatelli színház, amely majdnem ugyanolyan előkelő hely volt, ma már nem
létezik. A frivolabb Parisiana mindenekelőtt operettre specializálódott. Végül, volt egy
cirkusz is, ahol néha komédiákat játszottak, és ahová engem is elég gyakran elvittek.
Egyik legkellemesebb emlékem az a nagyon látv ányos operett, amelyet Jules Verne
Grant kapitány gyermekei című könyve ihletett. Ötször-hatszor is meg kellett néznem
az előadást, és mindig lenyűgözött, amikor a hatalmas kondorkeselyű leszállt a színpadra.
Zaragoza városának egyik legnagyobb eseménye a francia repülő, Védrincs légi
bemutatója volt. Akkor láttak először embert repülni. Az egész város odasereglett a
Buena Vistának nevezett helyre, teljesen beborították a domb oldalát. Onnan néztük,
ahogy Védrines gépe, a tömeg tapsa közepette, mintegy húsz méterre emelkedett a föld
fölé. Engem nem túlságosan érdekelt a dolog. Gyíkokra vadásztam, és levágtam a far­
kuk végét, amely pár percig még rángatózott a kövek között.
Nagyon fiatal korom óta rajongok a tűzfegyverekért. Alig töltöttem be a tizen­
négyet, már felszerelkeztem egy kis „Browning”-gal, és mindig magammal hordtam,
természetesen titokban. Anyám egyszer megsejtett valamit, fel kellett emelnem a ke­
zem, ő végigtapogatott, és kitapintotta a pisztolyt. Én gyorsan elmenekültem, leszalad-

Kártyajáték, ismertebb nevén „hombre”.

28 LUIS BUNUEL

tam a lépcsőn, ki az udvarra, és bedobtam a pisztolyt a szemetestartályba... hogy az­

tán visszaszerezzem.
Egy másik alkalommal meg ott üldögélek az egyik barátommal egy pádon, ami­
kor arra jön két fiatal csavargó, leülnek a padra, és elkezdenek lökdösődni, amíg a ba­
rátom végül a földre pottyan. Erre én felpattanok, és mondom nekik, hogy mindjárt
móresre tanítom őket. Erre az egyikük előhúz egy még véres btmderillát**(akkoriban
lehetett ilyeneket szerezni a bikaviadal után), és azzal fenyegetőzik. Én meg előkapom
a pisztolyomat, és ott, a nyílt utcán rájuk fogom. Erre persze mindjárt lecsendesednek.
Később, amikor már menni készültek, bocsánatot kértem tőlük. Gyorsan elszáll a
haragom.
Néha meg magamhoz vettem az apám nagy pisztolyát, és kimentem a mezeire,
hogy gyakoroljam a célba lövést. Megkértem egy barátomat, akit Pelayónak hívtak, hogy
nyújtsa ki a két karját, és tegyen egy-egy almát vagy konzervdobozt mind a két kezé­
be. Ha jól emlékszem, egyszer sem találtam el se az almát, se a kezét.
Egy másik történet abből az időből: a szüleim egy étkészletet kaptak ajándékba Né­
metországból (még ma is előttem van az a hatalmas doboz, amelyben hozták). Az étkész­
let minden egyes darabján rajta volt anyám képmása. Később, a háború alatt, az étkészlet
összetört, elveszett. Evekkel a háború után a sógornőm véletlenül rátalált egy tányérra egy
zaragozai régiségkereskedőnél. Megvette, és nekem adta. Még most is megvan.

A JE Z SU IT Á K N Á L

Tanulmányaimat a Jézus Szíve Társaság felügyelete alatt lévő iskolában kezdtem, akik
többségükben franciák voltak, és jobb hírük volt az előkelő társaságban, mint a Szent
Lázárosoknak. Ok tanítottak meg olvasni, franciául is. Még ma is emlékszem:

Où va le volume d ’eau
Que roule ansi ce ruisseau ?
D it un enfant à sa mère.
Sur cette rivière si chère
D ’où nous le voyons partir
Le verrons-nous revenirT'

* Feldíszített rövid dárda.

** Hova szalad az a víz,

Mit a patak sodra visz?
Kérdi anyjától a gyermek.
Hullámai hol erednek,
És e partról látni-e,
Ha meg lehet térnie?
(Barna Imre fordítása)
 UTOLSÓ LEHELETEM 29

A következő évben beírattak fél-bentlakásosnak a jezsuitákhoz, a Colejjio dél Sal­

vadorba, ahová aztán hét évig jártam.
Az iskola hatalmas épületét azóta lerombolták. A helyén, mint m indenütt, egy
úgynevezett bevásárlóközpont áll. Minden reggel, hét óra felé, egy lovas kocsi jött ér­
tem - ma is hallom a rosszul beillesztett ablaküvegek koccanását - , és elvitt az iskolába
a többi fél-bentlakásossal együtt. Aztán ugyanaz a kocsi vitt haza este, hacsak nem akar­
tam inkább gyalog menni, hiszen az iskola öt percre se volt tőlünk.
A nap, fél nyolckor, a misével kezdődött, és az esti vecsernyével végződött. Csak
a bentlakásosak hordtak egyenruhát. Minket, fél-bentíakásosakat, a szalagos sapkánkról
lehetett felismerni.
Mindenekelőtt a dermesztő hidegre emlékszem, a nagy sálakra, meg arra, hogy
majd lefagyott a fülünk, a kezünk meg a lábunk ujja. Egyeden helyiségben sem volt
fűtés. A hideghez régimódi fegyelem is járult. A legkisebb szabálysértésért letérdeltet­
ték a nebulót a padja mögé, vágj' a terem közepén, kinyújtott karral, mindkét kezében
egy-egy könyvvel. A tanulószobában a vigyázó egy magas dobogón ült, amelyre két
oldalról egy-egy korláttal ellátott lépest) vezetett fel. Onnan fentről, madártávlatból fi­
gyelte árgus szemekkel a termet.
Egyeden pillanatra sem maradhattunk egyedül. Ha például tanulási időben egy
tanuló ki akart menni vécére - csak egyenként mehettünk ki, emiatt elég hosszú ideig
tartott, mire valaki kijutott - , a vigyázó az ajtóig követte a szemével. Amint kiért a fo­
lyosóra, máris egy másik pap figyelő tekintete vigyázta, egészen a folyosó végéig. O tt
pedig, a mellékhelyiségek előtt, egy harmadik pap várta.
M indent megtettek, hogy megakadályozzák a diákok egymás közti érintkezését.
Mindig kettesével kellett járnunk, keresztbe font karral, legalább egy méterre egymástól
(nehogy, például, leveleket továbbídiassunk). így mentünk le szünetben az udvarra,
sorban, teljes csendben, míg végre egy kis csengő hangja engedélyt nem adott a kia­
bálásra, futkosásra.
Állandó felügyelet, a diáitok közti veszélyes kapcsolatok kiiktatása, és csönd. Csönd
a tanulószobában, csönd a reféktóriumban, csönd a kápolnában.
A szigorúan betartott alapelvek alapján folyó oktatásban a vallásnak természetesen
kiemelkedő szerepe volt. Katekizmust tanultunk, a szentek életét meg apologetikát. Jól
tudtunk latinul. Bizonyos módszerek tulajdonképpen a skolasztikus érvelés utánérzé­
sei voltak.
O tt volt például a kihívás. Ha úgy tartotta kedvem, kihívhattam bármelyik társa­
mat, bog)' megmérkőzzem vele az aznapra rendelt leckék valamelyikéből. Én megne­
veztem, erre ő felállt, én meg féltettem neki egy kérdést, vagyis kihívást intéztem hoz­
zá. A bajvívás nyelvezete még a középkorból származott: Contva te! Snper te! („Elle­
ned! Feletted!” ), meg hogy: Viscento? („Akarsz százat? Fogadsz százba?” ), amire az
volt a válasz, hogy Volo („Akarok” ).
A párbaj végén a tanár kihirdette a győztest. A küzdő felek pedig a helyükre mentek.
A filozófiaórákra is emlékszem, amikor a tanár szánakozó félmosollyal magyaráz­
ta, mondjuk, szegény Kant tanait, aki oly sajnálatosan tévedett metafizikus érvelései­
30 LUIS BUÑUEL

ben. Mi meg sebesen jegyzeteltünk. A következő órán a tanár felszólította az egyik

diákot, és így szólt: „Mantecón! Cáfolja meg nekem Kantot!” Ha Mantecón jól meg­
tanulta a leckét, a cáfolat két percig se tartott.
Tizennégy éves korom körül kezdtek az első kételyeim felmerülni a bennünket
oly meleg burokban tartó vallással kapcsolatban. A kétségek a pokol létezésére és fő­
leg az utolsó ítéletre vonatkoztak, amit egyszerűen képtelen voltam felfogni. Nem tud­
tam elképzelni, hogy minden halott, minden idők, minden ország összes halottja, min­
den férfi és nő, egyszer csak előjön a föld mélyéből, ahogy a középkori, feltámadásról
szóló képeken látható. Nekem ez képtelenségnek, lehetedennek tűnt. Elgondolkoz­
tam, hogy ugyan hol férhetne el az a sok milliárd test. Meg aztán, ha van utolsó ítélet,
akkor mire jó az egyéni ítélet, az, amelyik közvetlenül az ember halála után követke­
zik, és amely elvileg végleges és megmásítíiatadan?
Igaz, manapság sok pap nem hisz se a pokolban, se az ördögben, se az utolsó íté­
letben. Ok minden bizonnyal igen jól szórakoznának az én akkori kétségeimen.

A szigorúság, a csönd és a hideg ellenére azért elég jó emlékeket őrzök a Colcgio cici
Salvadorról Soha a legcsekélyebb szexuális botrány sem zavarta meg a rendet, se a di­
ákok, se a diákok és a tanárok között. Én elég jó tanuló voltam, de a legrosszabb ma­
gaviseletű diák az iskolában. Az utolsó évben a szünetek nagyobb részét az udvar va­
lamelyik sarkában töltöttem , büntetésben. Egyszer pedig egy elég látványos csínyt kö­
vettem el.
Úgy tizenhárom éves lehettem. Nagykedd volt, másnap indultam volna
Calandába teljes erőmből verni a dobot. Nagyon korán reggel, fél órával a mise előtt,
iskolába menet összetalálkoztam két társammal. Az iskolával szemben volt egy bicikli­
pálya, meg egy meglehetősen ócska kocsma. Az a két rossz szellem rávett, hogy men­
jünk be a kocsmába, és vegyek egy üveggel abból az olcsó pálinkából, amelyet patkány­
méregnek csúfoltak. Aztán kijöttünk a kocsmából, és egy kis csatorna mellett a két csir­
kefogó noszogatni kezdett, hogy kóstoljuk meg. Mindenki tudja, milyen nehezen tu­
dok ellenállni az ilyen kínálásnak. Én hatalmasakat húztam az üvegből, míg ők épphogy
megnedvesítették az ajkukat. Aztán hirtelen minden elsötétedett a szemem előtt, és
forogni kezdett velem a világ.
Az én két drága barátom bevitt a kápolnába, én meg letérdeltem. A mise első ré­
szében végig úgy maradtam, térden, csukott szemmel, ahogy a többiek. De aztán el­
jött az evangélium felolvasásának ideje, és fel kellett állni. Meg is próbáltam, sikerült
is, de erre meg felfordult a gyomrom, és kihánytam mindent a kápolna kövezetére.
Aznap - akkor ismertem meg Mantecón barátomat - az orvosi szobában kötöt­
tem ki, onnan pedig hazavittek. Még az is szóba került, hogy kicsapnak az iskolából.
Apám nagyon dühös volt, majdnem elmaradt a calandai utazás is, de aztán mégis úgy
döntött, hogy elmegyünk; azt hiszem, puszta jóságból.
Tizenöt éves koromban, amikor az év végi vizsgákra mentünk a gimnáziumba, a
tanfelügyelő, már nem emlékszem, miért, megalázó módon belém rúgott, és pojácá­
 UTOLSÓ LEHELETEM 31

nak nevezett. Erre kiálltam a sorból, egyedül mentem el a vizsgára, este pedig bejelen­
tettem anyámnak, hogy kirúgtak a jezsuitáktól. Anyám bement az igazgatóhoz, hogy
beszéljen vele, az meg hajlandó volt ott tartani, mivel dicsérettel vizsgáztam világtör­
ténelemből. Én azonban nem akartam többé visszamenni az iskolába.
Úgyhogy beírattak a gimnáziumba, ahol két évet töltöttem az érettségiig.
Az alatt a két év alatt egy joghallgató révén megismertem egy elég olcsó soroza­
tot, amely olyan filozófiai, történelmi és irodalmi művekből állt, amelyekről a Colegio
dcl Salvadorban nem sok szó esett. Olvasmányaim köre egyszerre jelentősen megnőtt.
Felfedeztem Spencert, Rousseau-t, sőt Marxot is. Darwintól A fajok eredete elkápráz­
tatott, és végzett a maradék hitemmel is. A szüzességemnek cg}' kis zaragozai bordély­
házban fellegzett be. Közben, attól kezdve, bog}' elkezdődött Európában a háború,
minden megváltozott, minden repedezett, szétesett körülöttünk. Annak a háborúnak
az idején Spanyolország már végérvényesen két táborra oszlott, amelyek aztán, húsz
évvel később, egymást gyilkolták. Az egész jobboldal, az ország minden konzervatív-
ja meggyőződéses németbarát volt. A baloldal pedig, amely liberálisnak és modernnek
vallotta magát, Franciaországért és a szövetségesekért lelkesedett. Vége lett a vidékies
nyugalomnak, a lassú, egyhangú életritmusnak, a megkérdőjelezhetetlen társadalmi hi­
erarchiának. Akkor fejeződött be a 19. század.
Én tizenhét éves voltam.

A Z ELSŐ M OZI

1908-ban, még gyermekkoromban fedeztem fel a mozit.

A mozitermet Farrucininck hívták. Kint, a szép, kétajtós portál előtt - az egyik a
bejárat volt, a másik a kijárat - öt, mindenféle hangszerrel felszerelt verkli lármája hí­
vogatta a kíváncsiskodókat. A barakkban, amelyet egyszerű ponyvatető fedett, a nézők
padokon ültek. Engem persze mindig a nevelőnőm kísért. Mindenhová elkísért, még
Pelayo barátomhoz is, aki szemben lakott, a sétány túloldalán.
Az első mozgóképek, amelyeket életemben láttam, és amelyek csodálattal töltöt­
tek el, egy disznót ábrázoltak. Egy rajzfilm volt. A disznó háromszínű sálat viselt, és
énekelt. A vászon m ögött elhelyezett fonográf szolgáltatta a zenét. A film színes volt,
erre pontosan emlékszem, ami azt jelentette, hogy minden egyes képet külön kifes­
tettek.
Abban az időben a film még nem volt több, mint vásári komédia, egyszerűen csak
a technika egy újabb találmánya. Zaragozában, a vasutat és a villamost leszámítva, ame­
lyeket az emberek addigra már megszoktak, az úgynevezett modern technikát még csak
akkor kezdték el alkalmazni. 1908-ban, azt hiszem, az egész városban csak egyeden
automobil volt, amely árammal működött. A mozival valami vadonatúj dolog tört be
a mi középkori világunkba.
A rákövetkező években állandó mozitermek nyíltak Zaragozában, székekkel vagy
padokkal, az árnak megfelelően. 1914 körül már három elég jó mozi is volt: a Salán
32 LUIS BUÑUEL

Dóré, a Coi'né (ez egy híres fotográfus nevét viselte) és az Ena Victoria. A negyedik­
nek a nevére, amelyik a Los Estebanes utcában volt, már nem emlékszem. Abban az
utcában lakott az egyik unokahúgom, és a konyhájuk ablakából néztük a filmeket. Az­
tán befalazták az ablakot, a konyha fölé pedig tetőablakot építettek; erre mi lyukat fúr­
tunk a falba, és onnan néztük felváltva a lent pergő néma képeket.
Alig emlékszem azokra a filmekre, amelyeket abban az időben láttam, és néha
össze is keverem őket más filmekkel, amelyeket Madridban láthattam. Jól emlékszem
viszont egy francia komikusra, aki folyton elesett, és Spanyolországban Toribiónak hívták
(talán Onésime volt az?). Max Linder- meg Méliés-filmeket is vetítettek, például az
Utazás a Holdba címűt. Az első amerikai filmek, főleg komédiák meg kalandfilmek, ki­
csit később értek oda. Emlékszem az olasz romantikus melodrámákra is, amelyek min­
denkit könnyekre fakasztottak. Mintha ma is látnám Francesca Bertinit, a nagy olasz
sztárt, a kor Greta Garbóját, ahogy a függönyt gyömöszöli, és zokog. Patetikus volt, és
unalmas.
Két amerikai komikus, H ugó gróf és Lucilla Lőve, a filmsorozatok zsúfolt, érzel­
gős kalandjainak hősei számítottak akkoriban a legnépszerűbbeknek.
A zaragozai mozikban a hagyományos zongoristán kívül mindig volt egy magya­
rázó is, aki a vászon mellett állt, és magyarázatokkal kísérte a cselekményt. Ilyesmiket
mondott:
- Ekkor Hugó gróf meglátja a feleségét egy másik férfi karjaiban. Most pedig, höl­
gyeim és uraim, látni fogják, hogyan veszi elő a gróf íróasztala fiókjából a revolverét,
hogy végezzen a hűtlen teremtéssel.
A film olyan új, szokatlan formában mesélte el a történeteket, hogy a közönség
többsége alig éltette, mi történik a vásznon, hogyan kapcsolódnak egymáshoz az ese­
mények. Mi szinte észrevétlenül szoktunk hozzá a filmnyelvhez, a vágáshoz, a több,
egymást követő vagy' párhuzamosan egymás mellett zajló cselekményszálhoz, sőt az
időbeli visszaugrásokhoz is. De a közönségnek abban az időben még nehezére esett
megfejteni azt az új nyelvet.
Ezért volt szükség a magyarázóra.
Sohasem fogom elfelejteni, milyen nagy' hatással volt rám, és persze a teremben
lévő egész közönségre is, az első travdlinjf . Egy' arc közelített hozzánk a vásznon,
egy're nagy'obb lett, mindta el akarna nyelni. Az persze egy' pillanatra se jutott eszünk­
be, hogy’ a kamera közelít az archoz, vagy' hogy' valami trükk segítségével lesz egy're
nagyobb, úgy, mint a Méliés-filmekben. Mi csak annyit láttunk, hogy' az arc hatalmas­
ra nő, és beborít bennünket. Akárcsak hiteden Tamás, csak annak hittünk, amit láttunk.
Anyám, azt hiszem, később elment néha moziba, abban viszont biztos vagyok,
hogy' apám, aki 1923-ban halt meg, egy'etlen egy' filmet se látott egész életében. Pe­
dig 1909-ben meglátogatta egy' barátja Palrna de Mallorcáról, és azt ajánlotta neki, hogy'
finanszírozza mozitermek felállítását a spany'ol városok nagy' részében. Apám visszauta­
sította az ajánlatot, mivel a mozit olcsó vásári komédiának tartotta, és mély'en megve-

A kamera kocsizása.
 UTOLSÓ LEHELETEM 33

tette. Ha akkor elfogadta volna a barátja ajánlatát, talán ma én lennék a legjelentősebb

spanyol filmforgalmazó.
Életének első húsz-harminc évében a mozit mindenki a csőcseléknek való vásári
szórakozásnak, közönséges dolognak tartotta, aminek nincs jövője a művészetek terü­
letén. Egyetlen kritikust sem érdekelt. 1928-ban vagy 1929-ben, amikor bejelentet­
tem anyámnak, hogy meg akarom rendezni életem első filmjét, nagyon rossz néven
vette, és majdnem sírva fakadt, mintha legalábbis azt m ondtam volna neki, hogy
„Mama, bohóc akarok lenni”. A család egyik barátjának, cgv jegyzőnek kellett közben­
járnia az érdekemben, aki nagyon komolyan elmagyarázta neki, hogy a filmkészítéssel
elég sok pénzt lehet keresni, sőt, érdekes műveket is lehet létrehozni, mint például azok
az ókorról szóló filmek, amelyeket Olaszországban készítenek. Anyám végül is enge­
dett a rábeszélésnek, de sohasem nézte meg a filmet, amely az ő pénzén készült.
 CONCHITA EMLEKEI

Úgy húsz évvel ezelőtt Conchita húgom is megírta néhány emlékét a Positifcímű fran­
cia folyóirat számára. így írt a gyerekkorunkról:

Heten voltunk testvérek. Luis volt a legidősebb, utána három lány következett, akik
közül én voltam a legkisebb és a legbutább. Luis teljesen véletlenül Calandában született,
de Zaragozában nőttfel, és ott isjá r t iskolába.
Mivelgyakran vádol azzal, hogy az elbeszéléseim még a születésem előtti időszakra
is visszanyúlnak, szeretném elmondani, hogy a legrégebbi emlékeim, egy narancs egyfo ­
lyosón és egy csinos lány, aki egy ajtó mögött a fehér combját vakargatja. En akkor ötéves
voltam.
Luis abban az időben már a jezsuitákhoz járt. M ár kora reggel kisebb összezördülé­
sek voltak anyám és közte, mert az egyensapka nélkül akart elindulni. Bár anyám nem
volt tú l szigorú a kedvencével, ebben a kérdésben, nem tudom pontosan, miért, hajtha­
tatlannak mutatkozott.
Luis már tizennégy-tizenöt éves volt, de anyám még mindig utánakiildte valame­
lyik lányt, hogyfigyelje ki, betartja-e az ígéretét, és tényleg nem dugja-e el a sapkáját a
zakója alá. Persze eldugta.
Luisnak voltak - az esze m iatt - a legjobb osztályzatai, anélkül hogy akár a legcse­
kélyebb erőfeszítést is tette volna érte. Olyannyira, hogy röviddel az iskolaév vége előtt,
mindig szándékosan, elkövetett valami disznóságot, nehogy abban a megaláztatásban le­
gyen része, hogy a díjkiosztás alkalmával mindenki szeme láttára császárrá koronázzák.
A vacsoránál az egész család izgalommal hallgatta az iskola életéről szóló beszámoló­
kat. Egyszer Luis váltig állította, hogy az ebédnél egy piszkos, fekete jezsuita zoknit talált
a levesében. Apám, aki elvből mindig az iskolát és a tanárokat védte, nem akarta elhin­
ni a dolgot. De mivel Luis tovább erősködött, kiküldte az ebédlőből, Luis pedig nagyon
méltóságteljesen kivonult, és, akár Galilei, kijelentette:,:fikkor is volt zokni a levesben!”
Tizenhárom éves kora körül Luist beíratták hegedűórára, mert meg volt őrülve a
hangszerért, és úgy tűnt, van is tehetsége hozzá. Megvárta, amíg lefeksziink, aztán be­
jö tt a hegedűjével abba a szobába, ahol mi hárman aludtunk. M indig azzal kezdte, hogy
elmagyarázta a „témát”, ami, most, hogy így visszaemlékszem, eléggé emlékeztetett Wag­
nern, bár ezt akkor még se ő, se m i nem tudtuk. Nem hiszem, hogy a zenéje valóban zene
 UTOLSÓ LEHELETEM 35

lett volna, számomra mégis képzeletbeli kalandjaim fantáziagazdagító kísérete volt. Luis
aztán zenekart is alapított, és a nagy vallási ünnepeken föntről, a kórusról ontották az el­
ragadtatott tömegre Perossi miséjének meg Schubert Ave Mari íjának hangjait.
A szüleim gyakran jártak Párizsba, és hazatérve elhalmoztak bennünket játékok­
kal. A z egyik ilyen ú t alkalmával a bátyám egy színházat kapott, amely úgy egy négyzet-
méteres lehetett. Háttérfüggöny is volt benne, meg díszlet. Kettőre emlékszem: egy trón-
teremre meg egy erdőre. A szereplők kartonból voltak, egy királyt, egy királynét, egy ud­
vari bolondot meg fegyverhordozókat ábrázoltak. Nem voltak nagyobbak tíz centinél, és
mindig szemből lehetett látni őket, még akkor is, ha oldalirányban mozogtak, egy drót­
huzal segítségével. A társulatot Luis egy ugrásra kész oroszlánnal egészítette ki, amely­
nek a régi szép időkben még alabástrom alapja volt, és levélnehezéknek használták. A z t
az aranyozott Eijfel-tomyot isfelhasználta, amely annak előtte a szalonban, majd a kony­
hában, végül pedig a kamrában hevert. M ár nem tudom, hogy az Eiffel-torony valami
cinikus figura szerepét töltötte-e be, vagy fellegvár volt, de arra tökéletesen emlékszem,
ahogy a félelmetes oroszlán merev farkához kötözve, ugrándozva belépett a színre, a trón-
terembe.
Luis az előadás előtt nyolc nappal már megkezdte az előkészületeket. A kiválasztott­
jaival próbált, akik, akár a Bibliában, nem voltak sokan. Székeket vittek be az egyik paj­
tába, és meghívókat küldtek szét a tizenkét évesnél idősebbfalubeli lányoknak ésfiúknak.
A z utolsó pillanatban uzsonnát készítettünk cukorkából meg habcsókból, innivalónak pedig
cukros-ecetes vizet szolgáltunk fel. Mivel úgy tudtuk, hogy ez az ital valami egzotikus or­
szágból származik, kéjjel és áhítattal fogyasztottuk.
Luis csak akkor engedett be bennünket, a hiígait, amikor apánk megfenyegette, hogy
különben betiltja az előadást.
Néhány évvel később, és nyilván valami nemes céllal, a polgármesterfesztivált ren­
dezett a községi iskolában. A bátyám elégfurcsa, félig cigány, félig útonálló bandita öl­
tözékben lépett színre, közben egy hatalmas nyesőollót csattogtatott, és énekelt. Bár ez már
jó régen volt, még mindig emlékszem a dal szövegére: „Ezzel a nyesőollóval meg a
vághatnékommal Spanyolországba megyek, és szítok egy kisforradalm at.”A z a nyesőolló
talán ma a Viridiana. A nézők vörösre tapsolták a tenyerüket, és szivart meg cigarettát
dobáltak neki.
Később, mivel szkanderezésben mindig legyőzte a legerősebb falubeli legényeket is,
bokszmeccseket szervezett, ésfelvette a „Calandai Oroszlán” nevet. Madridban könnyű­
súlyú amatőr bajnok lett, de erről nem tudok többet.
Luis otthon azzal állt elő, hogy agrármérnök szeretne lenni. Apámnak tetszett az ötlet,
s már látta is Luist, am int rendbe hozza az Aragónia déli részén fekvőföldjeinket. Anyám­
nak azonban nem volt ínyére a dolog, mert ezt a pályát nem lehetett Zaragozában tanul­
ni. Luist viszont pont ezért lelkesítette: azért, hogy elmehet Zaragozából, és otthagyhatja
a családot. Kitűnően érettségizett.
Abban az időben általában San Sebastiánban nyaraltunk. Luis csak vakációra já rt
haza Zaragozába, meg ha valami nagy baj történt, például, amikor apám meghalt. Luis
akkor huszonkét éves volt.
36 LUIS BUÑUEL

Madridban a Diákotthonban töltötte a tanulóeveit, amely nem sokkal azelőtt ala­

kult. A bentlakók nagyrészéből később az irodalom, a tudomány vagy a művészetek jeles
alakjai lettek, és a barátságuk ma is az egyik legszebb dolog a bátyám életében. Szenve­
délycsen érdekelte a biológia, és több éven keresztül Bolivár mellett dolgozott m int asszistens.
Valószínűleg akkoriban szerette meg annyira a természetet.
A napi élelemadagja körülbelül egy kis mókusénakfelelt meg, fagyban, hóban is nagyon
könnyen voltfelöltözve, ésszerzetesszandálban, zokni nélküljárt. Apám nagyon dühös volt érte.
Bár a lelke mélyén büszke volt a fiára, sohasem ismerte volna be, és mindigfelháborodott, ami­
kor látta, hogy Luis kézmosásai alkalmával rendszerint a lábait is megmosta jéghideg vízben.
Akkoriban (hacsak nem előbb történt, hiába, az időérzékem nem valami jó) volt egy patká­
nyunk, amelyet szinte csalágtagként kezeltünk. Hatalmas volt, majdnem akkora, mintegy
nyúl, piszkos, a farka molyette. Ha elutaztunk, egy papagájkalitkában vittük magunkkal, és
elég hosszú ideig okozottfejtörést számunkra. Szegény úgy halt meg, m int valami szent, a mér­
gezés napnál világosabbjeleit mutatva. Öt cselédünk volt, de sohasem tudtuk meg, melyik volt
a gyilkosa. Mindenesetté még meg sem szűnt teljesen a patkányszag, már el isfelejtettük.
Mindig volt valamilyen állatunk: majmok, papagájok, sólymok, békák és varangyok,
egy-két kígyó, meg egy hatalmas afrikai gyík, amelyet a szakácsnő rémületében szadista
módon agyoncsapott egy piszkavassal a sparherten.
És persze nem felejthetjük ki Gregoriót, a bárányt sem, aki m iatt tízéves koromban
majdnem eltörtem a combomat meg a medencémet. A z t hiszem, Olaszországból hozták
nekünk, egészen kiskorában. Képmutató egy állat volt. Én csak Nenét szerettem, a lovat.
Volt egy nagy kalapdobozunk is, tele szürke egerekkel. A z egerek Luis tulajdonát ké­
pezték, de naponta egyszer megengedte, hogy megnézzük őket. Kiválasztott néhány párt,
amelyeket különösgonddal táplált, és nagyon vigyázott rájuk, úgyhogyfolyton szaporod­
tak. Mielőtt elment, felvitte őket a pajtába, és, bár a tulajdonosnak súlyos károkat okozott
vele, szabadon engedte őket, arra biztatva, hogyszaporodjanak és sokasodjanak”.
Mindnyájan szerettünk és tiszteltünk mindent, am i élet, még ha növényi élet is. A z t
hiszem, az élőlények is tisztelnek és szeretnek bennünket. Veszélytelenül átvághatnánk egy
vadállatoktól hemzsegő erdőn. Egyetlen kivétel van csak: a pókok .
Ezek a rettenetes, félelmetes szörnyetegek bármelyik pillanatban megkeseríthetik az
életünket. A Bunuelek különös morbiditását mutatja, hogy a családi beszélgetéseink egyik
legfőbb témájául szolgáltak. Mesés történeteink vannak apókokról.
Többek szerint Luis bátyám egyszer, amikor Tolcdóban egy kocsmában ebédelt, és
meglátott egy nyolcszemű szörnyeteget, amelynek a száját horgas tapogatólábak vették kő­
iül, elvesztette az eszméletét, és csak Madridban tért újra magához.
A nővérem meg egyszer, amikor le akarta rajzolni annak a póknak a fejét és a pot­
rohút, amely egy szállodában lesett rá, nem talált hozzá elég nagy papírt. Csaknem sírva
mesélte, hogy nézett rá az a vadállat m ind a négy pár szemével, amikor a londiner fiú,
felfoghatatlan nyugalommal, a lábánálfogva kivitte a szobából.
A nővérem kiválóan tudja utánozni szépséges kezével azoknak a vénséges, szőrös, poros
pókoknak a járását, amelyek saját testükről leszakadt koszosfoszlányokat húznak maguk
után, és hiányzó lábbal is képesek újra meg újra átjárni gyerekkori emlékeinket.
 UTOLSÓ LEHELETEM 37

A legutolsó ilyen kalandom nemrég történt. Épp a lépcsőn mentem lefelé, amikor
egyszer csak valami puha, visszataszító zajt hallottam magam mögött. Rögtön megerez­
tem, mi az. Igen, ő volt, a Bunuelck ősi ellensége. A z t hittem, belehalok; azt a borzalmas
hangot pedig soha nem fogom elfelejteni, ahogy pokoli módon szétdurrant, amikor az
újságosfiú rátaposott. Majdnem azt mondtam neki: „Több ez annál, mintha az életemet
mentetted volna meg!” Még mindig foglalkoztat, hogy vajon milyen rettenetes szándék­
kal követett engem az a pók.
A pókok! Tele vannak velük rémálmaink és testvéri beszélgetéseink.
Majdnem minden állat, amelyet itt felsoroltam, Luis bátyám tulajdonát képezte, és
én sosem láttam jobban ápolt, jobban gondozott állatokat; mindegyikkel a saját biológiai
szükségletei szerint bánt. Még ma is nagyon szereti az állatokat, sőt, azt gyanítom, még a
pókokat is igyekszik nem utálni.
A Viridianáfow látható egy szegény kutya, amelyet egy szekérhez kötöztek, miközben
a szekér egy hosszú országúton halad. Luis, amikor ötleteket keresett ehhez a filmjéhez, va­
lóban tanúja volt egy ilyen jelenetnek, és minden lehetőt elkövetett annak érdekében, hogy
megoldja a helyzetet, de ez a szokás annyira mélyen gyökerezik a spanyol parasztokban,
hogy szélmalomharcnak tűnik kiverni a fejükből. A forgatás alatt, a bátyám megbízásá­
ból, mindennap vennem kellett egy kiló húst a filmbeli játszó kutyáknak, és bármilyen más
kutyának is, amelyik arra járt.
Gyerekkorunk „nagy kaland”-ját Calandában éltük meg egy nyáron. Luis tizenhá­
rom vagy tizennégy éves lehetett. Elhatároztuk, hogy átmegyünk a szomszéd faluba, még­
pedig a szüléink engedélye nélkül. Korunkbeli unokatestvéreink is velünk voltak, és, nem
is tudom, miért, kiöltözve, ünnepi ruhában indultunk el hazulról. A szomszéd fa lu t
hoznak hívják, és öt kilométerre van onnan. Voltak ott földjeink és bérlőink. Mindegyi­
ket végiglátogattuk, és mindenhol édes borral meg keksszel kínáltak bennünket. A bortól
úgy felvidultunk és nekibátorodtunk, hogy elmentünk a temetőbe. Emlékszem, Luisfel-
feküdt a boncasztalra, és azt mondta, vágjuk csak ki nyugodtan a beleit. Arra is emlék­
szem, mennyit erőlködtünk, hogy kiszabadítsuk a nővérem fejét egy lyukból, amelyet az
idő vájt az egyik sírba. Úgy beszorult a feje, hogy Luisnak a tíz körmével kellett kikapar­
nia a gipszet, hogy kiszabadítsa.
A háború után, a régi emlékeket keresve, visszamentem abba a temetőbe. Kisebb­
nek és öregebbnek találtam. Nagy hatással volt rám egy szétesett kisfehér koporsó az egyik
sarokban, amelyben egy kisgyerek múmiaszerű teteme feküdt. Egy csomó piros szegfű nőtt
azon a helyen, ahol egykor a hasa lehetett.
A temetőben tett látogatásunk után, amelynek szentségtörőjellegével egyáltalán nem
voltunk tisztában, a kopasz, napégette hegyeken á t elindultunk hazafelé, hátha találunk
valami titokzatos barlangot. A z édes bor még mindig éreztette hatását, úgyhogy olyasmi­
re vetemedtünk, amitől még a felnőttek is visszariadnának: beugrottunk egy szűk, mély
barlangnyílásba, négykézláb végigkúsztunk egy vízszintes barlangfolyosón, végül vissza­
jutottunk oda, ahonnan elindultunk. Egész barlangász-felszerelésünk egy darabka gyer­
tyából állt, amelyet a temetőből hoztunk el. Addig bóklásztunk ott össze-vissza, amíg el nem
fogyott a gyertya. A ztán egyszer csak minden eltűnt, a fény, a bátorság, a jókedv. Hulla­
38 LUIS BUÑUEL

ni lehetett a denevérek szárnycsapkodását. Luis azt mondta, szárnyas ősgyíkok, de ő majd

megvéd bennünket a támadásuktól. A ztán egyikünk kijelentette, hogy éhes, Luispediq
hősiesen felajánlotta, hogy együk meg őt. M ár akkor is bálványoztam, úgyhogy könnyek
közt könyörögtem, inkább engem egyenek meg helyette: hisz én vagyok a legfiatalabb, a
legpuhább húsú és a legbutább a testvéreim között.
Elfelejtettem már, hogy mennyire féltem, ahogy a fizika i fájdalm at is elfelejti az
ember. De arra nagyon is emlékszem, mennyire örültünk, amikor ránk találtak, és hogy
mennyire féltünk a büntetéstől. De nem kaptunk ki, mert már úgyis épp elég szánalmas
állapotban voltunk. H azamentünk az „otthon melegébe”, egy kocsin, am it Nene húzott.
A bátyám nem volt eszméleténél; nem tudom, a napszúrástól, a sok bortól vagy taktiká­
zásból.
Két-három napig a szüléink magáztak bennünket. Apám, amikor a zt hitte, nem
halljuk, elmesélte a kalandunkat a vendégeknek, persze jól eltúlozva a nehézségeket, és
különösen kiemelte Luis áldozatkészségét. A z én áldozatkészségemet azonban soha senki sem
említette, pedig az legalább olyan hősies volt. Alindig így volt ez a mi családunkban, egye­
dül Luis bátyám ismerte el és dicsőítette az én rendkívüli képességeimet.
Teltck-múltak az évek. Luisfolytatta a tanulmányait, mi meg a szokásos úrilányok­
nak való haszontalan neveltetésben részesültünk; alig láttuk egymást. A két nővérem na­
gyon fiatalon férjhez ment. A bátyám nagyon szeretett dám ázni a fiatalabbikkal. A
dámapartik mindig rosszul végződtek, mert mindketten mindenáron győzni akartak.
Nem pénzben játszottak, hanem egyfajta idegháborút vívtak. Ha a nővérem nyert, jo ­
gában állt meghuzigálni a Luis orra alatt növő bajuszkezdeményt, és addig huzigálhat­
ta, csavargathatta, amíg a bátyám bírta. Órákig bírta, de aztán egyszer csakfelugrott,
és odavágta a táblát meg mindent, am i csak a keze ügyébe került.
H a viszont ő nyert, egy égőgyufát tarthatott a nővérem orra alá, és így kényszerít-
hette, hogy kimondja a zt a csúnya szót, am it egy régi kocsisunktól hallottunk. Ez a kocsis
még egész kicsi korunkban azt mesélte nekünk, hogy ha az ember égőgyufát ta rt a de­
nevér pofájához, az azt kiabálja, hogy: „Pina, pina.” A nővérem kereken megtagadta,
hogy eljátssza a denevér szerepét, és a dolognak mindig rossz vége lett.
 FÖLDI ÖRÖMÖK

Egész életemben gyönyörűséges órákat töltöttem a bárokban. A bár nekem az elmél­

kedés és az áhítat színtere, ami nélkül elképzelhetetlen az életem. Ez a régi szokásom
az évek során csak erősödött. Mint Oszlopos Simeon, aki az oszlopján kuporogva be­
szélgetett láthatatlan istenével, én is sok időt töltöttem bárokban álmodozva, néha a
pincérrel, legtöbbször csak magammal társalogva, átengedve magam a képek mindig
meglepő zuhatagának. Most, hogy már öreg vagyok, egyidős a századdal, szinte alig
megyek el itthonról. De az aperitivivás szentséges perceiben, egyedül abban a kis szo­
bában, ahol az italokat tartom, szívesen emlékszem vissza azokra a bárokra, amelyeket
szerettem.
Először is tisztázzuk, hogy számomra a bár és a kávéház két teljesen különböző
dolog. Párizsban például sohasem sikerült egyetlen kényelmes bárt sem találnom. Vi­
szont rengeteg pazar kávéház van. Bármerre jár is az ember, Beleville-ben vagy
Auteuilben, nem kell attól tartania, hogy nem talál egy asztalt, ahova leülhet, és egy
pincért, áld fel is veszi a rendelést. Elképzelhető-e Párizs a kávéházai, a csodálatos tera­
szai vag>' a trafikjai nélkül? Olyan volna, mint egy atombomba sújtotta város.
A szürrealisták tevékenységének nagy része is egy kávéházban zajlott, a Cyranó-
ban, a Place Blanche-on. Aztán én a Sélect-ct is szerettem a Champs-Élysées-n, a
Montparnasse-on pedig ott voltam a La Coupole megnyitásán. Mán Ray és Aragon is
ott adott randevút, amikor az Un chien andalou első vetítését szerveztük. Nem tud­
nám mindegyiket felsorolni. Csak annyit, hogy a kávéházakban beszélget az ember, jön-
megy, és, olykor elég lármásan, nőkkel ismerkedik.
A bár viszont a magányos lelkigyakorlatok színtere.
Mindenekelőtt csendesnek kell lennie, jobbára sötétnek és nagyon kényelmes­
nek. Száműzni kell belőle mindenfajta zenét, még a nagyon halk zenét is (szemben
azzal a gyalázatos szokással, ami manapság annyira elterjedt a világban). Maximum egy
tucat asztal lehet benne, és, ha egy m ód van rá, törzsvendégek, akik nem sokat be­
szélnek.
Kedvelem például a Hotel Plaza bárját Madridban. Az alagsorban van, ami már
önmagában nagyon jó dolog, mert a kilátás zavarja az embert. A maître jól ismer, és

A z a n d a lú z ia i kutya.
40 LUIS BUÑUEL

azonnal a kedvenc asztalomhoz vezet, a fal mellett. Aperitiv után akár meg is vacsorázhat
az ember. Diszkrét hangulatvilágítás van, de az asztaloknál azért megfelelő a fény.
Madridban nagyon szerettem a Chicotét is, rengeteg kellemes emlékem van
róla. De oda inkább a barátaival megy az ember, és nem azért, hogy magányosan me­
ditáljon.
A Hotel Paulaiban, amely Madrid északi részén van, és egy gyönyörű gótikus ka-
tedrális egyik udvarán rendezték be, esténként egy hosszú, gárnitoszlopos teremben
szoktam elfogyasztani az aperidvemet. A baljós szombatok és vasárnapok kivételével,
amikor a mosták meg a hangoskodó gyerekek mindent ellepnek, gyakorlatilag egyedül
voltam egyik kedvenc festőm, Zurbarán képeinek reprodukciói között. A távolban néha
egy-egv pincér néma árnyéka suhant keresztül a termen, mindig tiszteletben tarts a sze­
szes visszavonultságomat.
Meg kell hogy mondjam, úgy szerettem azt a helyet, akár egy' régi barátot. Egy­
szer egy sétával és munkával töltött nap után Jean-Claude Carrière, akivel együtt írtunk
egy forgatókönyvet, háromnegyed órára magamra hagyott. Aztán nagyon pontosan
megérkezett, hallottam, ahogy a léptei kopognak a kőpadlón, és leült velem szemben,
nekem pedig el kellett mesélnem neki - így' állapodtunk meg előzőleg, ugyanis meg
vagyok győződve róla, hogyr a képzelőerő az agynak olyan tulajdonsága, amelyet épp­
úgy lehet edzeni, fejleszteni, mint az emlékezőtehetséget - egy' történetet, rövidet
vagy hosszút, amit háromnegyed órás álmodozásom közben kigondoltam; ennek a tör­
ténetnek vagy' volt köze a forgatókönyvhöz, amelyen épp dolgoztunk, vagy nem, le­
hetett komikus vagy melodramatikus, véres vagy' éteri tisztaságú. A lény'eg az volt, hogy'
elmeséljem.
Magamra maradtam a Zurbarán-reprodukciókkal, gránitoszlopokkal, e csodálatos
kasztíliai kővel, meg a kedvenc italommal (erre hamarosan visszatérek), és minden erő­
feszítés nélkül magamba tudtam merülni, és megnyílni a képek előtt, amelyekkel ha­
marosan tele lett a terem. Néha, amikor családi dolgokon, nagy'on is prózai terveken
gondolkoztam, hirtelen valami különös történt, kizajzolódott előttem valami megle­
pő jelenet, megjelentek a szereplők, és elmesélték minden gondjukat-bajukat. Az is elő­
fordult, hogy' ott, egy'ediil, a sarokban, elkezdtem magamban nevetni. Ha úgy' gondol­
tam, hogy az a váratlanul előbukkanó helyzet hasznos lehet a forgatókönyv' szempont­
jából, visszatértem hozzá, és igyekeztem rendszerezni, valamiféle mederbe terelni a
csapongó gondolatokat.
Nagy'on jó emlékeim vannak a New York-i Hotel Plaza bárjáról, annak ellenére,
hogy sok ember kedvelt (nők előtt elzárt) találkozóhelye. Azt szoktam mondani a ba­
rátaimnak: „H a New Yorkban jársz, és tudni akarod, ott vagyok-e, menj el délben a
Plaza bárjába. Ha New Yorkban vagyok, ott megtalálsz.” Több alkalommal is meggyő­
ződhettek erről. Sajnos ezt a csodálatos bárt, ahonnan a Central Parkra látni, mára ki­
szorította az étterem. Magából a bárból csak két asztal maradt.
Azok közül a mexikói bárok közül, ahova szívesen jártam, nagy'on szeretem a
mexikóvárosi El Faradon., de oda is jobb barátokkal menni, akár a Cbicotcba. Hosszú
időn keresztül nagy'on kellemes órákat töltöttem a Hotel San Jósé Púrua bárjában,
 UTOLSÓ LEHELETEM 41

Michoacánban, ahová több m int harminc éven át szokásom volt elvonulni forgató-
könyvet írni.
A szálloda egy hatalmas, féltrópusi kanyon oldalába épült. Ezért a bár ablakából
gyönyörű tájra nyílik kilátás, ami elvileg hátrány. Szerencsére egy trópusi fa, egy ziranda
kígyóként kúszó-tekeregő, hajlékony, könnyű ágai az ablak előtt félig eltakarták a kilá­
tást. Mindig hagytam, hadd bolyongjon a tekintetem azon a hatalmas ág-szövevényen,
melyet úgy pásztázott végig a szemem újra meg újra, mintha sok-sok történet kanyar­
gó szála fonódott volna egymásba, amelyre hol egy bagoly száll le, hol egy meztelen
nő, hol valami más.
Sajnos ezt a bárt bezárták, mégpedig minden különösebb ok nélkül. Ma is látom
magunkat, Silbermant, Jean-Claude-ot meg magamat, ahogy kísértet módjára bolyon­
gunk ott, a szállóban, 1980-ban, és valami elfogadható helyet keresünk. Meglehetősen
kellemeden emlék. Ez a romboló kor, amely mindent elpusztít, a bárokat sem kíméli.
Most pedig ejtsünk néhány szót az italokról. Tekintve, hogy olyan témáról van szó,
amiről, ha egyszer elkezdek beszélni, nem tudom abbahagyni - Serge Silbermannal, a
produceremmel, például hosszú órákon át képesek vagyunk erről társalogni - , igyek­
szem rövidre fogni a mondókámat. Ha valakit nem érdekel a téma, sajnos ilyen is van,
ugorja át ezt a pár oldalt.

Nálam első helyen a bor, különösképpen a vörösbor áll. Franciaországban van a legjobb
és a legrosszabb bor (nincs hitványabb ital, mint a coup de rouge a párizsi bistrots-bán).
Igen kedvelem a spanyol Valdepchast, amit hidegen isznak, kecskebőr tömlőből, és a
Toledó környéki fehér Yepest. Az olasz borokat szerintem pancsolják.
Az Egyesült Államokban sok jó kaliforniai bor van, például a Cabcrnct. Néha meg­
iszom egy-egy pohár chilei vagy mexikói bort is. Ez minden.
Bárban persze sohasem iszom bort. A bor pusztán gyönyörűséget okoz, de egy­
általán nem ösztönzi a képzeletet.
A bárban az álmodozás elindításához és fenntartásához angol gin kell. Az én ked­
venc italom a dry-martini. A dry-martini elsőrendű szerepet játszott ebben az életben,
amelyről most itt mesélek, úgyhogy feltédenül szentelnem kell neki néhány oldalt.
Mint minden koktél, valószínűleg a dry-martini is amerikai találmány. Alapjában véve
ginből és pár csepp vermutból, lehetőleg Noilly-Prat-ból, áll. Az igazi ínyencek, akik
nagyon szárazon szeretik a dry-martinit, azt állítják, hogy elég, ha az ember hagyja, hogy
a napsugár egy kicsit átjárja a noilly-prat-s üveget, mielőtt beleönt egy keveset belőle a
ginbe. Valamikor Amerikában az a mondás járta, hogy az igazán jó dry-martini olyan
kell hogy legyen, mint a szeplőtelen fogantatás. S valóban, Aquinói Szent Tamástól tud­
juk, hogy a Szendélek megtermékenyítő ereje úgy hatolt át Szűz Mária szűzhártyáján,
„ahogy a napsugár hatol át az üvegen, érintetlenül hagyván azt” . Nos, így van ez a
Noilly-Prat-val is. De szerintem ez azért túlzás.
Egy másik jó tanács: a felhasznált jégnek nagyon keménynek kell lennie, hogy ne
eresszen vizet. Nincs rosszabb a vizes martininál.
42 LUIS BUÑUEL

Engedjék meg, hogy megadjam a saját receptemet, amely hosszú évek tapaszta­
latának eredménye, és mindig meglehetősen nagy sikert arattam vele.
A vendégeim érkezése előtti este minden szükséges hozzávalót beteszek a h ű ­
tőszekrénybe: a poharakat, a gint, a koktélkeverőt. Van egy' hőmérőm, amellyel ellen­
őrizni tudom, hogy a jég lehűlt-e körülbelül mínusz húsz fokra.
Másnap, amikor megérkeznek a barátaim, előveszek mindent, ami kell. A nagyon
kemény jégre először is néhány csepp Nouilly-Prat-t öntök, és egy fél kiskanálnyi ká­
véeszenciát. Jól összerázom, aztán kiöntöm az egészet; csak a jeget tartom meg, ame­
lyet enyhén átjár a kétféle alkotórész illata. Ezután ráöntöm a jégre a tiszta gint, újra
összerázom és felszolgálom. Ennyi az egész, és tényleg felülmúlhatadan.
Egyszer New Yorkban, a negyvenes években, a Modern Művészetek Múzeumának
igazgatója megtanított nekem egy másik, kissé eltérő változatot, amelyben pemod-t használt
esszencia helyett. Én ezt eretnekségnek tartom. Különben is, már rég lument a divatból.
Bár a dry-martini a kedvencem, szerény feltalálója vagyok annak a koktélnak, ame­
lyet „Bunueloni”-nak hívnak. Tulajdonképpen a híres „Negroni” egyszerű plágiuma,
de én „Campari” helyett „Carpanót” keverek a ginhez és az édes „Cinzanóhoz” .
Ezt a koktélt főleg este szoktam inni, vacsora előtt. Ez esetben is a gin az - amely­
ből nagyobb mennyiséget kell beletenni, mint a másik két hozzávalóból - , ami a kép­
zeletet ösztönzi. Hogy miért? Fogalmam sincs. De szavamra, így van.
Nyilván rájöttek már, hogy nem vagyok alkoholista. Persze többször előfordult
életemben, hogy a sárga földig leittam magam; mégis az ivás majdnem mindig kifino­
mult rítus a számomra, amely nem az igazi részegséghez, hanem inkább valamiféle föl­
döntúli öröm höz, nyugodt jó érzéshez vezet, amilyen talán a könnyű kábítószerek
hatása lehet. Olyasmi, ami segít élni, dolgozni. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy'
megtörtént-e valaha velem az a szerencsétlenség, hogy nélkülöznöm kellett volna az
italt, azt felelném, nem emlékszem, hogy' életem során egyszer is előfordult volna ilyes­
mi. Mindig volt mit innom, ugyanis mindig igen körültekintően jártam el.
Például 1930-ban öt hónapot töltöttem az Egyesült Államokban a szesztilalom
idején, és azt hiszem, sohasem ittam annyit, mint akkor. Volt Los Angelesben egy' csem­
pész barátom - pontosan emlékszem, három ujja hiányzott az egyik kezéről - , áld meg­
tanított rá, hogyan lehet megkülönböztetni a valódi gint a hamisítványtól. Elég volt
egy bizonyos m ódon megrázni az üveget: a valódi ginben buborékok keletkeztek.
A gyógyszertárakban is lehetett whiskyt kapni receptre, és egyes éttermekben ká­
véscsészében szolgálták fel a bort. New Yorkban ismertem egy' jó speak-casyt'. Egy bi­
zonyos jel szerint kellett kopogtatni, akkor kinyílt egy' kis kémlelőablak, majd gyorsan
bement az ember, és bent ugyanolyan bár fogadta, mint bármelyik másik, ahol min­
den volt, amit csak kívánt.
A szesztilalom valóban az évszázad egyik legkülönösebb ötlete volt. Igaz, ami igaz,
abban az időben az amerikaiak úgy ittak, mint a kefekötő. Később, azt hiszem, meg­
tanultak inni.

Engedély nélkül alkoholt forgalmazó bolt, kocsma.

 UTOLSÓ LEHELETEM 43

A francia aperitívek szintén a gyengéim közé tartoztak, például az összetört rizs-

sör-gránátalmaszörp kombináció (Tanguy, a festő kedvenc itala) és különösképp a man-
darinlikőr-curafao-sör keverék, ami azonnal a fejembe szállt, sokkal gyorsabban, mint
a dry-martini. Ezek a csodálatos összeállítások sajnos eltűnőfélben vannak. Az aperitiv
félelmetes hanyadásának lehetünk tanúi, s ez is az idők változásának szomorú jele.
Természetesen néha vodkát is szoktam inni, kaviárral, meg aquavit-t füstölt lazac­
cal. Szeretem a mexikói pálinkákat is, a tequilát és a mezcalt, de ezek csak pótszerek.
Ami a whiskyt illeti, sohasem érdekelt. Az olyan szesz, amit nem értek.
Egyszer azt olvastam valami francia képeslap - ha jól emlékszem, a Marié-Francé
-orvosi rovatában, hogy' a gin kitűnő nyugtató, és hogy' a repülőutakon fellépő szo­
rongás igen hatékony ellenszere. Elhatároztam, hogy' rögtön utánajárok, valóban igaz-e
ez a megállapítás.
A repülőutazásokon én mindig állandó, leküzdhetetlen félelmet éreztem. Elég
volt, ha egy' pilóta komoly arccal ment el mellettem, egy'ből arra gondoltam: „Kész.
Végünk. Látom az arcán.” Ha viszont, pont fordítva, kedvesen mosolygott, azt gon­
doltam: „Biztosan valami nagy' baj van. Meg akar nyugtatni bennünket.” Aznap azon­
ban, amikor eldöntöttem, hogy' kipróbálom a Marie-France tanácsát, minden félelmem
egy'eden varázsütésre eltűnt. Úgyhogy amikor utaznom kellett, mindig magammal vit­
tem egy' üveg gint, amit újságpapírba tekertem, hogy' hűvösen tartsam. Aztán beszállás
előtt a váróteremben, amíg arra vártam, hogy' hívják az utasokat, titokban meg-meghúz-
tam az üveget, és azonnal nyugodtabbnak, elégedettebbnek éreztem magam, képes­
nek arra, hogy' a legborzalmasabb viharral is szembeszálljak.
Vége-hossza nem lenne, ha fel akarnám sorolni az alkohol minden jótékony ha­
tását. 1978-ban Madridban, amikor, az egyik színésznővel történt félreértés miatt, már
csaknem lemondtam róla, hogy folytassam A vágy titokzatos tárgya forgatását, és Serge
Silbermann, a producer pedig kész volt leállítani a filmet, ami jelentős veszteséggel járt
volna, egy este ott üldögéltünk, meglehetősen leverten, egy' bárban, és akkor hirtelen
- bár meg kell mondanom, hogy' ez a második dry-martini elfogy'asztása után történt
- az az ötletem támadt, hogy' két színésznővel játszatom el ugy'anazt a szerepet, amit
ezelőtt még soha senki sem csinált. Serge lelkesen fogadta az ötletet, pedig én inkább
csalt viccből mondtam, a film pedig így' menekült meg, egy' bár jóvoltából.
New Yorkban, a negyvenes években, akkoriban, amikor nagyon jó barátságban
voltam Juan Negrínnel, a republikánus kormány elnökének a fiával, meg a feleségével,
Rosita Díaz színésznővel, egy'szer hárman kitaláltuk, hogy' nyitunk egy' bárt, amelynek
Ágyúlövés lenne a neve, és botrányosan drága volna, a világ legdrágább bálja. Csak kitű­
nő, hihetedenül kifinomult, mind az öt kontinensről származó italokat szolgálnának fel.
Intim, nagy'on kényelmes bár lenne, természetesen a legtökéletesebb ízléssel be­
rendezve, legfeljebb egy' tucat asztallal. Az ajtó előtt, ahogy' a bár nevéhez méltó, fel­
állítanánk egy' régi, kanóccal, lőporral működő ágyút, amelyet a nap vagy az éjszaka bár­
melyik órájában elsütnénk, ha egy vendég ezer dollárnál többet költ.
Ez az ugy'an csábító, de nem túl demokratikus ödet, sohasem valósult meg. Tes­
sék itt van, szabad préda. Érdekes elképzelni azt a mellette lévő házban lakó szerény
44 LUIS BUÑUEL

kishivatalnokot, aki hajnali négykor ágyúdörrenésre riad, és azt mondja a feleségének:

„Egy újabb pofátlan, aki elivott ezer dollárt!”

Dohányzás nélkül lehetetlen inni. Én tizenhat éves koromban kezdtem el dohányozni,

és a mai napig is dohányzom. Igaz, csak ritkán szívtam el naponta húsz cigarettánál töb­
bet. Hogy mit szívtam? M indent. Spanyol fekete dohányt. Úgy húsz évvel ezelőtt
hozzászoktam a francia cigarettákhoz: a Gitancs-1 és főleg a Celtiques-et szeretem.
A dohány, amely csodálatos párt alkot az alkohollal (ha az alkohol a királynő, a
dohány a király), kellemes társ az élet eseményeivel való bátor szembenézés pillanata­
iban. Igaz barát a jó és a rossz napokon. Rágyújtunk, ha valami öröm öt ünnepelünk,
és altkor is, ha a bánatunkat akarjuk elfojtani. Egyedül is, társaságban is.
A dohányzás minden érzék számára élvezetet okoz: a szemnek (milyen szép lát­
vány, ahogy az ezüstpapír alatt ott sorakoznak a parádésan egymás mellé rakott fehér
cigaretták), a szaglásnak, a tapintásnak... Ha bekötnék a szemem, és egy meggyújtott
cigarettát tennének a számba, nem lennék hajlandó elszívni. Szeretem a zsebemben
megérinteni a csomagot, kinyitni, két ujjammal megtapogatni a cigarettát, hogy mennyi­
re tömött; érezni, ahogy a papír súrolja a szám, megízlelni a dohányt a nyelvem hegyén;
látni, ahogy fellobban a láng, a számhoz közelíteni, magamba szívni a melegét.
Egy Dorronsoró nevű ember, baszk származású spanyol republikánus, mérnök, akit
még az egyetemről ismertem, és Mexikóba menekült, úgynevezett „dohányos” rákban halt
meg. Egyszer meglátogattam a kórházban, Mexikóvárosban. Mindenütt tele volt csövek­
kel, és egy oxigénmaszk volt az arcán, amit néha levett, hogy titokban szívjon egyet a ci­
garettájából. Élete utolsó percéig dohányzott, hűen a szenvedélyhez, amely végzett vele.
Épp ezért, tisztelt olvasók, szeretném ezt az alkoholról és a dohányról, az időtál­
ló barátságok és a termékeny álmodozások e két szülőjéről szóló elmélkedést két jó ta­
náccsal zárni: ne igyanak, és ne dohányozzanak! Alt az egészségnek.

De hadd tegyem még hozzá, hogy' az alkohol és a dohány nagyon kellemesen egészí­
ti ki a szeretkezést is. Az alkohol többnyire előtte esedékes, a dohányzás pedig utána.
Ne várjanak azonban tőlem rendkívüli erotikus vallomásokat. Az én nemzedékembeli
férfiak, főleg, ha spanyolok, a nőkkel kapcsolatban ősi félénkségtől és, ahogy' ezt már
említettem, talán a világon a legerősebb szexuális vágytól szenvednek.
Ez a vágy', persze, több évszázad kasztráló katolicizmusának az eredménye. A há­
zasságon kívüli nemi kapcsolat tiltása (sőt, jó, ha a házasságon belülit elnézik), minden
olyan kép vagy' szó kiűzése az életünkből, amely'nek akár távolról is köze lehet a sze­
retkezéshez, és még sok más dolog hozzájárult ahhoz, hogy' ez a vágy rendkívüli mér­
tékben felerősödjön. Azonban ha, minden tilalom ellenére, ki tudott elégülni, min­
den mással összehasonlíthatatlan fizikai élvezetet szerzett, hisz belevegyük a bűn ti­
tokzatos gyönyörűsége is. A legkisebb kétség sem fér hozzá, hogy' a spanyol férfi sok­
kal nagyobb élvezetet talált a közösülésben, mint a kínai vagy' az eszkimó.
 UTOLSÓ LEHELETEM 45

Spanyolországban az én fiatalságom idején, nagyon kevés kivételtől eltekintve,

csak két formája volt ismeretes a szeretkezésnek; a bordélyház és a házasság. Amikor
1925-ben először jártam Franciaországban, különösnek, sőt ízléstelennek találtam,
hogy egy férfi és egy nő az utcán megcsókolják cg)'mást. Az is megdöbbentett, hogy
egy fiú együtt lakhat egy lánnyal, pedig nincsenek megházasodva. Számomra ez elkép­
zelhetetlen volt. Egyenesen obszcénnck tartottam.
Mindez nagyon régen volt, és azóta sok minden történt. Az utóbbi években, sa­
játos módon, fokozatosan, majd végül teljesen eltűnt belőlem, még álmaimból is, a sze­
xuális vág)'. Örülök neki, mert úgy érzem, egy zsarnoktól szabadultam meg. Ha meg­
jelenne nekem Mefisztó, és azt ajánlaná, hogy visszanyerhetem azt, amit férfiasságnak
hívnak, azt felelném: „Nem, köszönöm, nem kérek belőle; viszont a májamat meg a
tüdőmet megerősídtetnéd, hogy tovább ihassak és dohányozhassak.”
Szabadon attól a fajta perverziótól, amely az impotens vénekre leselkedik, derű­
sen, nosztalgia nélkül emlékszem vissza a madridi kurvákra, a párizsi bordélyokra és a
New York-i taxi-girlökrc. Néhány párizsi műanyag képecskén kívül, azt hiszem, egyet­
lenegy pornográf filmet láttam életemben, amely a gyönyörű Sœur Vaseline címet vi­
selte. Egy apácáról szólt, aki kijár a kolostorudvarba, hogy ott lefeküdjön a kertésszel,
akit viszont egy szerzetes dug, a végén meg hármasban folytatják a játékot.
Még ma is látom az apáca fekete gyapjúharisnyáját, amely a combja közepéig ért.
Jean Mauclairtől, a Studio 28-ból kaptam ajándékba a filmet, de elvesztettem. René
Charral, aki fizikailag épp olyan erős volt, mint én, azt terveztük, hogy betörünk egy
gyerekmoziba, megkötözzük a gépészt, betömjük a száját, és levetítjük a gyerekközön­
ségnek a Sœur Vasclinc-t. O tempóra, o mores! A gyerekek megrontását a felforgató te­
vékenység egyik legvonzóbb formájának találtuk. Természetesen semmi sem lett a do­
logból.
Szeretnék néhány szót szólni meghiúsult orgiáimról is. Abban az időben nagyon
lelkesített bennünket a gondolat, hogy részt vegyünk egy orgián. Egyszer, Hollywood­
ban, Charlie Chaplin szervezett egyet nekem és két spanyol barátomnak. Meg is ér­
kezett három gyönyörű lány Pasadenából, de sajnos rögtön elkezdtek veszekedni, mert
mindegyik Chaplint akarta, úgyhogy végül el is mentek.
Egy másik alkalommal meg Los Angelesben Ugarte barátommal meghívtuk hoz­
zám Lya Lyst, aki A z aranykorban játszott, meg egy barátnőjét. Minden elő volt ké­
szítve, a virág, a pezsgő. De ez is kudarccal végződött. A két nő még egy óráig se ma­
radt.
Ugyancsak akkortájt egy szovjet rendező, a nevére már nem emlékszem, enge­
délyt kapott, hogy Párizsba jöhessen, és megkért, szervezzek neki egy kis párizsi orgi­
át. Nem választott valami jól. Felkerestem Aragont, aki azt kérdezte; „Szóval azt aka­
rod, kedves barátom, hogy téged...?” És e helyütt Aragon, a világ legkifinomultabb
módján, egy olyan kifejezést használt, amelyet az olvasó nyilván el tud képzelni, de
amelyet én nem tudok leírni. Semmit sem tartok annyira megvetendőnek, mint az utób-

Vazclin nővér.
46 LUIS BUÑUEL

bi időben elszaporodott kellemetlen hangzású szavak használatát, amelyektől csak úgy

hemzsegnek az irodalmi művek és a szerzőkkel készült beszélgetések. Ez az állítóla­
gos fclszabadultság nem más, mint a szabadság aljas kiforgatása. Én, épp ezért, elutasí­
tom a szexualitással kapcsolatos arcádanság és a verbális exhibicionizmus minden for­
máját.
Aragon kérdésére mindenesetre egyértelmű „dehogy”-gyal válaszoltam. Aragon
pedig azt tanácsolta, hogy hagyjam az orgiákat, így hát az orosz beavatás nélkül tért vissza
Oroszországba.
 MADRID: A DIÁKOTTHON
1917-1925

Azelőtt csak egyetlenegyszer jártam Madridban, apámmal, és csak egy rövid látogatásra.
1917-ben, amikor a szüleimmel visszatértem, hogy' helyet keressünk, ahol a tanulmánya­
imat folytathatnám, megbénított a vidékiségem. Feltűnés nélkül figyeltem, hogyan öl­
tözködnek, viselkednek az emberek, és megpróbáltam utánozni. Emlékszem apámra,
ahogy szalmakalapban, sétapálcával a kezében hangosan magyarázott nekem az Alcalá ut­
cában. Én meg, zsebre vágott kézzel, elnéztem másfelé, mindia nem tartoznék hozzá.
Több klasszikus madridi panziót végigjártunk, ahol mindennap cocido a la madrilena
volt ebédre, vagyis csicseriborsó meg főtt krumpli egy' kis szalonnával, kolbásszal, és néha
egy' darabka tyúk- vagy disznóhússal. Anyám hallani se akart róla, hogy' ott maradjak,
annál is inkább, mert tartott az ilyen panziókban dívó szokások szabadosságától.
Végül, dón Bartolomé Estaban szenátor javaslatára beírattak a Diákotdtonba, ahol
aztán hét évig laktam. Erről az időszakról olyan élénkek és gazdagok az emlékeim, hogy
állíthatom - és biztos, hogy ebben nem tévedek - , a Diákotthon nélkül egészen más­
képp alakult volna az életem.
A Diákotdton amolyan angolos típusú egyetemi campus volt, és egy' egyágyas szoba
csak napi hét pesetába került, ha meg egy' másik diákkal lakott egyáitt az ember, négy'
pesetát fizetett. A szüleim fizették az ellátásom, és még heti húsz peseta zsebpénzt is
adtak, ami elég jelentős összegnek számított, mégse jöttem ki soha belőle. Minden va­
káció alkalmával, amikor hazamentem Zaragozába, megkértem anyámat, hogy' fizettesse
ki az intézővel az adósságaimat, amelyek a trimeszter alatt felhalmozódtak. Apám so­
hasem szerzett tudomást a dologról.
A Diákotthont a maiagai származású, rendkívüli műveltséggel rendelkező dón
Alberto Jiméncz vezette. Mindenféle tárgy'at lehetett tanulni, és volt két nagy előa­
dóterme, öt laboratóriuma, könyvtára és több sportpályája is. Annyi ideig maradt az
ember, ameddig csak akart, és év közben is lehetett tantárgyat váltani.
Mielőtt elhagytam Zaragozát, apám megkérdezte, hogy' mik a terveim, én pedig,
mivel semmit sem szerettem volna jobban, mint elmenni Spanyolországból, azt felel­
tem, leghőbb vágyam, hogy zeneszerző legyek, és Párizsba menjek a Schola Ctmtorum-
ba. Apám válasza kategorikus nem volt. Tanuljak csak ki valami komoly szakmát, hisz
köztudott, hogy' a zeneszerzőknek mind felkopik az álla.
48 LUIS BUÑUEL

Erre elmeséltem neki, hogy mennyire érdekelnek a természettudományok, kü­

lönösen a rovartan. „Hát akkor legyél agrármérnök”, tanácsolta. így aztán agrármérnök­
nek kezdtem tanulni. Sajnos, bár biológiából első voltam, matematikából három egy­
mást követő évben megbuktam. Az absztrakt gondolkodás sohasem volt az erősségem.
Bizonyos matematikai tételek teljesen nyilvánvalónak tűntek számomra, de képtelen
voltam követni és reprodukálni egy bizonyítás útvesztőit.
Apám, akit szégyenletes jegyeim felbőszítettek, o tt tartott pár hónapig Zarago-
zában, és kötelezett, hogy magánórákat vegyek. Márciusban tértem vissza Madridba,
és mivel nem volt szabad szoba a Diákotthonban, elfogadtam a barátom, Augusto
Centeno bátyjának, Juan Centenónak az ajánlatát, hogy költözzek hozzá; egy pótágyat
állítottunk be a szobájába. Egy hónapig maradtam ott. Juan Centeno orvosnak készült,
és mindennap nagyon korán m ent el hazulról. Indulás előtt mindig hosszasan fésül-
ködött a tükör előtt. De csak elöl fésülte meg a haját, hátul kócosán hagyta. Emiatt a
képtelen, napról napra isméi léidéi eljárás miatt két-három hét alatt sikerült megutálnom,
annak ellenére, hogy milyen nagy szívességet tett nekem. Irracionális gyűlölet volt,
amely a tudatalattim valamely sötét zugából tört a felszínre, és később A z öldöklő a n ­
gyal egyik jelenetében idéztem fel.
Hogy apám kedvében járjak, átiratkoztam iparmérnöknek, ahol mindenféle tech­
nikai tárgyakat tanultunk, mechanikát meg elektromágnesességtant, és hat évig tartott
a képzés. Műszaki rajzból le is vizsgáztam, és letettem a matematikavizsgák egy' részét
is (hála a különóráknak), aztán nyáron, San Sebastiánban tanácsot kértem apám két ba-
rátjától. Egyikük, Asín Palacios, jónevű arabista volt, a másik pedig tanárom a zaragozai
gimnáziumban. Elmondtam nekik, hogy mennyire irtózom a matematikától, mennyi­
re untat, és hogy’ egyáltalán nincs kedvem ilyen hosszú ideig tanulni. Ok aztán köz­
benjártak apámnál az érdekemben, aki végül is beleegyezett, hogy természettudomá­
nyos vonzódásomat kövessem.
A Természettudományi Múzeum o tt volt néhány száz méterre a Diákotthon
mellett. Eg)' évig dolgoztam ott, rendkívül nagy' érdeklődéssel, a kiváló Ignacio Bolivár
irányítása alatt, aki a világ leghíresebb rovarkutatója volt akkoriban. Még ma is képes
vagy'ok egy csomó rovart első látásra azonosítani, és megmondani a latin nevüket.
Évvégén, egy' kirándulás alkalmával, amely'et Americo Castro, a Történelemtudo-
mányi Központ tanára vezetett Alcalá de Henaresbe, megtudtam, hogy több külföldi
országban is spany'ol lektorokat keresnek. Annyira szerettem volna elmenni, hogy' azon­
nal jelentkeztem. De természettudományt tanuló diákokat nem vettek fel. Ahhoz,
hogy' lektornak jelentkezhessen az ember, bölcsésznek vagy filozófia szakos hallgató­
nak kellett lenni.
Ez aztán eldöntötte az utolsó, éles pályamódosításomat. Elkezdtem felkészülni
a bölcsészkari felvételire, ahol három szak, történelem, irodalom és filozófia közül le­
hetett választani. Én a történelmet választottam.
 UTOLSÓ LEHELETEM 49

Ezek a részletek eléggé unalmasak, tisztában vagyok vele; de ha lépésről lépésre akar­
juk követni egy ember életének kanyargós ösvényeit, ha látni akarjuk, honnan jön, és
hová megy, hogy lehet különbséget tenni a felesleges és a feltétlenül szükséges dol­
gok között?

Szintén a Diákotdionban vált kedvtelésemmé a sportolás. Minden reggel, még ha a talajt

zúzmara borította is, rövidnadrágban, mezídáb futottam a lovascsendőrség edzőpályáján.
Megalapítottam a kollégium adétacsapatát, amely több egyetemi versenyen is részt vett,
sőt amatőr bokszoló is voltam. De összesen csak két mérkőzést vívtam. Az elsőt azért
nyertem meg, mert az ellenfelem nem jelent meg, a másikat meg, a küzdőkedv hiá­
nya miatt, ö t menetben pontozással elveszítettem. Az igazság az, hogy semmi másra
nem tudtam gondolni közben, csak arra, hogy az arcomat védjem.
Mindenféle testmozgás megfelelt nekem. Még a Diákotthon homlokzatát is meg­
másztam.
Egész életemben - vagy csaknem egész életemben - megőriztem akkor szerzett izom-
zatom. Különösen a hasizmom volt nagyon kemény, s ezt még egyfajta cirkuszi m u­
tatványhoz is felhasználtam: lefeküdtem a földre, és a barátaim ugrálhattak a hasamon.
A másik specialitásom a szkanderezés volt. Megszámlálhatatlanul sok viadalon vettem
részt bárok és éttermek asztalainál, még nagyon idős koromban is.

A Diákotthonban elkerülhetedenül választás elé kerültem. A döntésben befolyásolt az

a környezet, amelyben éltem, a Madridban akkoriban dívó irodalmi áramlatok, és a ta­
lálkozásom néhány kiváló barátommal. Hogy melyik volt az a pillanat, amikor eldőlt
az életem? Ezt ma már szinte lehetetíen lenne megmondani.
Ma már úgy tűnik, hogy Spanyolország abban az időben - összehasonlítva mind­
azzal, ami azután következett - viszonylag nyugodt korszakát élte. Nagy esemény­
nek az Abd-el Krím vezette marokkói felkelés számított, meg a spanyol csapatok sú­
lyos veresége Animálnál, 1921-ben, éppen abban az évben, amikor megkezdtem a
katonai szolgálatomat. Nem sokkal azelőtt ismertem meg a Diákotthonban Abd el-
Krim testvérét, ezért később Marokkóba akartak küldeni, de nem vállaltam a m eg­
bízatást.
Abban az évben a marokkói háború miatt felfüggesztették azt a törvényt, amely
a tehetősebb családoknak lehetővé tette, hogy egy bizonyos összeg kifizetésével meg­
váltsák fiaik katonai szolgálatának egy részét. Egv tüzérségi ezredhez soroztak be, amely
olyan dicsőségesen szerepelt a gyarmati háborúban, hogy emiatt nem kellett Marok­
kóba mennie. Mégis egy nap, a körülmények kényszerítő ereje folytán, bejelentették:
„Holnap indulunk.” Aznap éjszaka komolyan fontolgattam, hogy megszököm. Két
barátom meg is tette; az egyikük aztán mérnök lett Brazíliában.
Végül visszavonták az indulásra vonatkozó parancsot, és a szolgálat teljes idejét
Madridban töltöttem. Semmi különös nem történt. Továbbra is összejárhattam a ba-
50 LUIS BUÑUEL

rátáimmal, mivel minden este kimenőt kaptunk, és otthon is aludhattunk, kivéve, ha

őrségben voltunk. így ment ez tizennégy hónapon keresztül.
Csalt altkor tudtam meg, mi az az irigység, amikor éjszakai őrségben voltam. Amíg
a sorunkra vártunk, felöltözve aludtunk a poloskák kínzása közepette az őröknek kije­
lölt területen, még a töltényhevedert se vehettük le. A mellettünk levő szobában az
őrmesterek a jó meleg kályha mellett kártyáztak meg borozgattak. Azokban a pillana­
tokban a világon semmire se vágytam úgy, mint arra, hogy őrmester legyek.
Életem bizonyos szakaszaiból csak egy képre, cg)' érzésre vagy cg)' hangulatra em­
lékszem - gondolom, így vannak ezzel mások is arra, hogy mennyire utáltam Juan
Centenót meg a kócos haját, arra, hogy mennyire irigyeltem az őrmesterek kályháját.
Legtöbb barátommal ellentétben, a nehéz életkörülmények, a hideg és az una­
lom ellenére, elég jó emlékeket őrzök a jezsuitákról meg a katonai szolgálatról. Olyas­
miket láttam és tanultam meg ott, amit máshol nem tanulhat meg az ember.
Már a diploma megszerzése után találkoztam egyszer a századosommal egy kon­
certen. Csak ennyit tudott mondani:
- Maga jó tüzér volt.

Spanyolország néhány éven keresztül Primo de Rivera - aki a Falangista Párt megala­
pítójának apja volt - diktatúrájának elnyomása alatt élt. Az anarcho-szindikalista m un­
kásmozgalom fejlődésével párhuzamosan bátortalanul megszületett a spanyol kommu­
nista párt... Egyszer, amikor épp Zaragozából mentem vissza Madridba, a vasútállo­
máson hallom, hogy a minisztertanács elnökét, Datót, előző este a nyílt utcán meg­
ölték az anarchisták. Eiákerbe szálltam, és a kocsis megmutatta az Alcalá utcában a go­
lyók nyomát.
Egy másik alkalommal meg nagy örömmel értesültünk róla, hogy az anarchisták,
ha jól emlékszem, Ascaso és Durutti vezetésével, meggyilkolták a zaragozai érseket,
Soldevilla Romerót, azt az ellenszenves alakot, akit mindenki gyűlölt, még egy kano­
nok nagybátyám is. Aznap este arra koccintottunk a Diákotthonban, hogy remélhető­
leg a pokolra jut.
Egyébként meg kell hogy mondjam, zsibbadt politikai öntudatunk épp csak éb­
redezett. Három vagy négy társunk kivételével mi, a többiek, egészen 1927-28-ig, a
Köztársaság kikiáltását közvetlenül megelőző időszakig nem éreztük szükségét annak,
hogy kinyilvánítsuk politikai öntudatunkat. Addig - néhány kivételtől eltekintve - csak
visszafogott érdeklődéssel figyeltük az első anarchista és kommunista folyóiratokat. Ez
utóbbiakból ismertük meg Lenin és Trockij néhány írását.
Én csak a Calle Mavoron lévő Café de Platerías állandó összejövetelein vettem
részt politikai vitákon, bár talán nem is volt akkoriban más ilyen jellegű összejövetel
Madridban.
A pcilák lényeges szerepet játszottak a madridi életben, és nemcsak irodalmi kö­
rökben. Az emberek foglalkozások szerint gyűltek össze, mindig ugyanazon a helyen,
délután háromtól ötig, vagy este kilenc után. Egy-egy ilyen társaság úgy tíz-tizenöt ta­
 UTOLSÓ LEHELETEM 51

got számlált, akik mind férfiak voltak. Az első nők csak a harmincas évek elején jelen­
tek meg a pcñákban, kockáztatva ezzel jó hírüket.
A Café de Plateríabzn politikai összejöveteleket tartottak, s oda járt Samblancat
is, egy anarchista szimpatizáns aragóniai, aki különféle folyóiratokba, többek közt az
España Nuevába írogatott. Annyira szélsőséges nézeteket vallott, hogy a rendőrség
minden merénylet másnapján automatikusan letartóztatta. Ez történt akkor is, amikor
Datót meggyilkolták.
Santolaria, aki Sevillában egy anarchista jellegű lapot irányított, szintén eljött, ha
épp Madridban járt. Eugenio d’Ors is ott volt néha.
O tt ismertem meg végül azt a különös, kiváló költőt is, akit Pedro Garfiasnak hív­
tak, és képes volt egyeden jelzőn két hétig törni a fejét. Mikor találkoztunk, megkér­
deztem tőle:
- Na, megtaláltad már azt a jelzőt?
- Nem, még mindig keresem - válaszolta elgondolkozva, és már ment is tovább.
Ma is kívülről tudom egy versét, melynek A vándor volt a címe, és A Dél szárnya
alatt című kötetéből való:

Patakzó láthatár szemében

Morgó homok az ujjam
Tört álmú sarló íves éden
Reszketőgyönge vállain
Hegy és tenger m int két nyulacska
Futott elébe reggel
Á m u lt a hegy ugrált a tenger...'

Garfias egy szegényes kis szobán osztozott a barátjával, Eugenio Montesszel, az

I lumilladero utcában. Egyszer egy délelőtt tizenegy felé meglátogattam őket. Cseve­
gés közben Garfias közömbös mozdulattal pöckölte le a mellén szaladgáló poloskákat.
A polgárháború alatt közzétett néhány hazafias költeményt, de nekem azok ke­
vésbé tetszettek. Angliába emigrált, bár egy szót sem tudott angolul, és egy olyan an­
gol fogadta be, aki viszont egyáltalán nem beszélt spanyolul. Ennek ellenére állítólag
mégis nagyon élénk társalgásokat folytattak hosszú órákon keresztül.
A háború után, sok más köztársasági spanyolhoz hasonlóan, ő is Mexikóba jött.
Úgy nézett ki, mint egy koldus, koszos volt, és kávéházakba járt felolvasni a verseit.
Nyomorúságos körülmények közt halt meg.
Madrid akkor még kisváros volt, bár közigazgatásilag és művészeti szempontból
is főváros. Sokat kellett gyalogolni, ha el akartunk jutni valahová. Mindenki ismerte
egymást, bárkivel bármikor összefuthatott az ember.
Egy este bemegyek egy barátommal a Café Castillábn. Látom, hogy paravánok­
kal kerítették el a terem egy részét, a pincér pedig közli, hogy Primo de Riverát várják*

* Szőnyi Ferenc fordítása.

52 LUIS BUÑUEL

vacsorára harmad- vagy negyedmagával. És valóban, meg is érkezik, azonnal leszedeti

a paravánokat, és amint meglát bennünket, odaszól:
- Szervusztok, ifjak! Igyatok egy pohárkával!
Még XIII. Alfonz királlyal is találkoztam. Épp nézek ki a Diákotthonban lével szo­
bám ablakán, a fejemen szalmakalap, a hajam brillantinnal lenyalva. Egyszer csak az ab­
lakom alatt megáll a király kocsija, benne a sofőr, egy segéd meg még valaki (fiatalabb
koromban szerelmes voltam a királynéba, a szépséges Victoriába). Kiszáll a kocsiból a
király, és kérdez tőlem valamit. Egy' címet keresett. Noha akkortájt elméletileg anarchis­
tának tartottam magam, eléggé zavarba jöttem, és nagyon udvariasan válaszoltam neki,
sőt még „Felségnek” is szólítottam. A kocsi már továbbment, amikor észrevettem, hogy'
nem vettem le a kalapom. Úgyhogy' mégiscsak megmenekült a becsületem.
Ezt a kalandomat elmeséltem a Diákotthon igazgatójának. Olyan nagy' mókames­
ter hírében álltam, hogy' a királyi palota egyik titkárja révén ellenőrizte, vajon igazat
mondtam-e.

Az összejöveteleken néha előfordult, hogy' hirtelen mindenki elhallgatott, és zavartan

lesütötte a szemét. Ugy'anis bejött a kávéházba valaki, akiről az a hír járta, hogy’¿jafe'.
Madridban sokan komolyan hittek abban, hogy' bizony'os emberek társaságát jobb
elkerülni, mert balszerencsét hoznak. A sógorom, Conchita férje, ismert egy vezérkari
századost, akinek a jelenlététől minden munkatársa tartott. Jacinto Graunak, a dráma­
írónak pedig még a nevét se mondták ki. A balszerencse különös állhatatosággal kísér­
te mindenhová. Egyezer, amikor előadást tartott Buenos Airesben, leszakadt a csillár a
teremben, és többeket súly'osan megsebesített.
Néhány barátom, azután, hogy' több színész is meghalt egy' velem forgatott fil­
met követően, azzal vádolt, hogy én is jjafc vagy'ok. Ez nem igaz, a legerőteljesebben
cáfolom. Szükség esetén más barátaim is tanúskodhatnak róla.
A 19. század végén és a 20. század elején volt Spany'olországban egy' rangos író­
nemzedék; ők voltak a mi szellemi tanítómestereink. Én a legtöbbjüket személyesen
is ismertem: Ortega y Gassetet, Unamunót, Valle-Inclánt, Eugenio d ’Orsot, hogy' csak
négyüket említsem. Mindannyian nagy hatással voltak ránk. Még a nagy Galdóst is is­
mertem - tőle később filmre vittem a N azarínt és a Tristandt ő idősebb volt a töb­
bieknél, és nem is tartozott közéjük. Az igazság az, hogy csak egyetlenegyszer találkoz­
tam vele, amikor elmentem hozzá a lakására; nagyon öreg volt már, és szinte teljesen
vak, ott ült a parázstartó mellett, takaróval a térdén.
Pío Baroja is jeles regényíró volt, de engem személy szerint egyáltalán nem érde­
kelt. Viszont meg kell még említenem Antonio Machadót, meg a nagy költőt, Juan
Ramón Jiménezt, továbbá Jorge Guillént és Salinast.
Ezt a híres nemzedéket, amelynek mozdulatlan, rezzenéstelen tagjait ma minden
spanyol panoptikumban megcsodálhatjuk, követte az úgynevezett 1927-es nemzedék,*

* Olyan ember, akiről azt tartják, hogy balszerencsét hoz.

 UTOLSÓ LEHELETEM 53

ahova én is tartozom. Lorca, Alberti, a költő Altolaguirre, Cernuda, Jósé Bergamín és

Pedro Garfias tartoznak ide.
A két nemzedék közt vannak még ketten, akiket közelről ismertem: Moreno Villa
és Ramón Gómez de la Séma.Moreno Villa, bár tizenöt évvel idősebb volt nálam (ma­
iagai volt, akárcsak Bergamín meg Picasso), szintén a csoporthoz tartozott. Gyakran volt
velünk. Sőt, valami különleges engedéllyel ott is lakott a Diákotthonban. A 1919-es
járvány, a rettentes spanyolnátha idején, amely oly sok emberrel végzett, szinte egye­
dül maradtunk a Diákotthonban. Tehetséges festő és író volt, és könyveket adott ne­
kem kölcsön, például a Vörös ésfeketét, amit a járvány alatt olvastam el. Abban az idő­
ben fedeztem fel Apollinaire-t is, a L ’enchanteurpourrissant révén.
Együtt töltöttük azokat az éveket, és erős barátság fűzött össze bennünket. 1931-
ben, a Köztársaság kikiáltásakor Moreno Villára bízták a Királyi Palota könyvtárát. Az­
tán a polgárháború idején Valenciába költözött, és onnan telepítették ki, mint minden
jelentősebb értelmiségit. Később Párizsban találkoztam vele újra, majd Mexikóban, ahol
1955-ben meghalt. Gyakran meglátogatott. Még mindig megvan az az arckép, amelyet
rólam festett Mexikóban 1948 körül, amikor épp semmi munkám sem volt.
Ramón Gómez de la Sémáról még úgyis lesz szó, mivel pár évvel később majd­
nem vele indult a filmrendezői pályám.
Azokban az években, amikor a Diákotthonban laktam, Gómez de la Séma nagyon
fontos személyiség volt, a spanyol irodalom talán leghíresebb alakja. Számtalan mű szer­
zője, aki minden folyóiratba írt. Egy francia értelmiségi csoport meghívására egyszer
fellépett egy párizsi cirkuszban, ugyanabban, ahol a Fratellini fivérek is játszottak.
Ramónnak egy elefánton ülve kellett előadnia néhány ¿frejyncríá)á t '. Alig m ondta ki
az első mondatot, a hallgatóság harsány hahotában tört ki. Ramón meglepődött, hogy
ilyen sikere van. Nem vette észre, hogy az elefánt éppen akkor végezte a szükségét a
porond közepén.
Minden szombaton este kilenctől hajnali egyig Gómez de la Serna maga köré
gyűjtötte a barátait a Café Pombéfom, a Puerta dél Sol tőszomszédságában. Egyszer se
hiányoztam azokról az összejövetelekről, ahol ott volt a legtöbb barátom meg mások
is. Jorge Luis Borges is eljött néha.
Borges húga hozzáment Guillermo de Torréhez, aki költő volt és mindenekelőtt
kritikus, behatóan ismerte a francia avantgarde-ot, ezenkívül pedig a spanyol „ultraiz­
mus” egyik legfontosabb képviselőjének számított. Marinetti csodálójaként ő is azt val­
lotta, hogy egy mozdony lehet szebb, mint egy Velázquez-kép, úgyhogy nem csoda,
hogy ezt írta:

Egy hidroplán pörgő propellerét

Szeretném szeretőmnek...

Maga Gómez de la Serna, többek között, így határozta meg ezt a műfajt: „humor + meta­
fora = greguería”. A legkülönbözőbb dolgok által kiváltott szellemes megfigyelés, megjegy­
zés, amely a gondolatok, fogalmak találékony, ironikus asszociációjából keletkezik.
54 LUIS BUÑUEL

Madrid legfontosabb irodalmi kávéházai a következők voltak: a Café Gijón, ez

még mindig megvan, a Granja dél Hcnar, a Cafc Castilla, a Fornos, a Kutz, a Café de
la Mantana, ahol kénytelenek voltak kicserélni a márványasztalokat, mert annyira össze­
firkálták a grafikusok (én délutánonként jártam oda, órák után, hogy o tt folytassam a
tanulást), és a Café Pombo, ahol szombat esténként Gómez de la Serna celebrálta a mi­
sét. Megérkezett az ember, köszönt a többieknek, leült, kért valamit inni, szinte min­
dig egy kávét és sok vizet (a pincérek megállás nélkül hordták a vizet), és megkezdő­
dött a csapongó társalgás, megjegyzéseket fűztünk a legfrissebb irodalmi kiadványok­
hoz, a legutóbbi olvasmányélményeinkhez, a politikai hírekhez. Könyveket és külföl­
di folyóiratokat adtunk kölcsön egymásnak. Kritizáltuk azokat, akik éppen nem voltak
jelen. Olykor valaki felolvasta egy versét vagy egy' cikkét, és Ramón véleményt m on­
dott róla, amit mindenki nagyon figyelmesen meghallgatott, bár volt, hogy' vitába száll­
tak vele. Repült az idő. Aztán sokszor az utcán kószáltunk néhány baráttal, és folytat­
tuk a beszélgetést.

Santiago Ramón y Cajal, a Nobel-díjas neurológus, korának egyik legnagyobb tudósa,

minden délután a Café dél Pradóba járt, és mindig az egyik hátsó asztalhoz ült le, egye­
dül. Ugyanabban a kávéházban, néhány asztallal arrébb volt az ultraista költők penája,
amelyhez én is tartoztam.
Egyszer egy' barátunk, Araquistain, az író-újságíró (később, a polgárháború idején
Párizsban találkoztam vele, ahol nagykövet volt), összefutott az utcán egv bizony'os
Jósé Maria Carreteróval, aki regényíró volt, de a legalja fajtából, egy kétméteres óriás,
aki „Merész Lovag” álnéven írta alá a műveit. Carretero galléron ragadta Araquistaint,
csepülte, gyalázta valami kritika miatt, amely'et a barátunk írt (és tökéletesen igaza volt).
Araquistain erre pofon vágta; végül a járókelők választották szét őket.
Az ügy' elég nagy port kavart fel irodalmi körökben. Mi úgy' határoztunk, hogy'
vacsorát adunk Araquistain tiszteletére, és támogató aláírásokat gyűjtünk. Mivel ultraista
barátaim tudták, hogy' a Természettudománya Múzeumból ismerem Cajalt, ahol a Ro­
vartani osztály'on metszeteket készítettem neki mikroszkópos vizsgálatok céljára, meg­
kértek, hogy' kérjek egy aláírást tőle; ez lett volna a legfajsúlyosabb aláírás valamennyi
közt.
így' is tettem. De Cajal, aki nagyon öreg volt már, nem volt hajlandó aláírni, és ürü­
gyül azt hozta fel, hogy' az A B C című újság, amelynek a „Merész Lovag” is rendsze­
resen dolgozik, most készül az Emlékiratai kiadására, és attól tart, hogy' ha aláír, a lap
esetlep: felbontja a szerződését.
Én sem írok alá soha semmiféle kérelmet, bár egészen más okokból. Ezek az
aláíráslisták semmi másra nem jók, csak arra, hogy megnyugtassák az ember lelkiisme­
retét. Tudom , hogy vitatható az álláspontom. Épp ezért, ha bármi történne velem,
mondjuk, börtönbe zárnának, vagy eltűnnék, kérem, hogy' senki se írjon alá semmit az
érdekemben.
 UTOLSÓ LEHELETEM 55

ALBERTI, LO RC A, D A L Í

Rafael Alberti, aki a Cádiz közelében lévő Puerto de Santa Mariában született, csopor­
tunk egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Fiatalabb volt nálam - két évvel, ha nem té­
vedek - , és eleinte festőnek tartottuk. Az én szobám falát is díszítette néhány arannyal
kiemelt rajza. Egyszer iszogatás közben egy másik barátunk, Dámaso Alonso (ma a T u­
dományos Akadémia Spanyol Nyelvi Tagozatának elnöke) így szólt hozzám:
- Tudod, ki igazán nagy költő? Alberti!
Látva a megdöbbenésemet, odanyújtott nekem egy papírlapot egy verssel, amely­
nek ma is fejből tudom az elejét:

Kivégezek az éjjelt,
falombvérpadán érte vége,
a vígasság körötte térdel
kenettel, csókkal, ünnepléssel...'

Akkoriban a spanyol költők megpróbáltak minél tömörebb, minél váratlanabb szó-

összetételeket találni, mint például a „kivégezék az éjjelt”, meg olyan meglepő fordu­
latokat, mint a „falombvérpadán érte vége”. Az a vers, amely az Horizonté című folyó­
iratban jelent meg, és meghatározó volt Alberti indulásában, azonnal megtetszett ne­
kem. Még jobban összebarátkoztunk. A Diákotthonban töltött évek alatt szinte elválaszt-
hatatlanok voltunk, utána pedig megint csak Madridban találkoztunk, amikor kitört a
polgárháború. Később Alberti Moszkvába ment, ahol Sztálin kitüntette, a Franco-idő-
szakban pedig Argentínában és Olaszországban élt. Most már újra Spanyolországban van.
A jóságos, kiszámíthatatlan, huescai aragón orvostanhallgató, Pepin Bello, a M ad­
ridi Vízügyi Vállalat orvosának fia, aki soha egyetlen vizsgán sem ment át, nem volt se
festő, se költő, egyszerűen csak elválaszthatatlan barátunk volt. Róla nem sokat tudok
mondani, talán csak annyit, hogy 1936-ban, amikor kitört a háború, ő hozta-vitte a
rossz híreket Madridban: „Franco erre tart. Nemsokára ádépi a Manzanarest!” A báty­
ját, Manolót kivégezték a köztársaságiak, ő pedig cg)' követségre menekült, ott vészelte
át a háború végét.
A költő Hinojosa egy Malaga környéki gazdag földbirtokos családból származott
(még egy andalúz). Amilyen modern és merész volt a költészete, olyan konzervatív
volt a gondolkodásmódja és politikai állásfoglalása; Lamanie de Clairac szélsőjobboldali
pártjához csatlakozott, aztán a köztársaságiak kivégezték. Abban az időben, amikor a
Diákotthonban megismerkedtünk, már megjelent két-három kötete.
Federico Garda Lorca csak két évvel utánam érkezett a Diákotthonba. Granadá­
ból jött, a szociológia tanára, Don Fernando de los Ríos ajánlásával, és akkor már meg­
jelent egy prózai műve, az Impressziók és tájak, amelyben más andalúz diákokkal és Don
Fcrnandóval tett utazásait mesélte el.

Kúti Sándor fordítása.

56 LUIS BUÑUEL

Csillogó, elbűvölő egyéniség volt, választékos eleganciával öltözködött, mindig

kifogástalanul, nyakkendőben járt; csillogó sötét tekintete olyan erővel vonzotta az
embert, hogy senki se tudott ellenállni neki. Két évvel idősebb volt nálam, egy gaz­
dag földbirtokos fia. Azért jött Madridba, hogy filozófiát tanuljon, de csakhamar ha­
nyagolni kezdte az órákat, és belevetette magát az irodalmi életbe. Nemsokára min­
denkit ismert, és mindent megtett, hogy őt is mindenki megismerje. Diákotthonbeli
szobája az egyik legkeresettebb találkozóhely lett Madridban.
Barátságunk mély volt, és rögtön, a legelső találkozás alkalmával elkezdődött. Bár
a kettőnk között, a faragatlan aragón és a kifinomult andalúz között lévő különbség
nagyobb már nem is lehetett volna - vagy talán éppen azért -, szinte állandóan együtt
voltunk. Esténként kimentünk a Diákotthon mögé, egy üres területre (akkoriban a
mezők a látóhatárig húzódtak), leültünk a fűbe, és felolvasta nekem a verseit. Csodá­
latosan olvasott. Mellette lassan átalakultam, új világ mólt előttem, ő pedig nap nap után
íédte lél számomra e világ titkait.
Egyszer aztán valaki odajött hozzám, és azt mondta, hogy egy Martin Domínguez
nevű baszk szerint Lorca homoszexuális. Nem akartam elhinni. Azokban az időkben
csak két-három ismert homoszexuális volt Madridban, és semmi sem utalt rá, hogy
Federico is az lenne.
O tt ülünk az ebédlőben, egymás mellett, az elnöki asztallal szemben, amelynél
aznap Unamuno, Eugenio d ’Ors és dón Alberto, az igazgatónk ebédel. A leves után
halkan odasúgom Federicónak:
- Menjünk ki! Nagyon fontos mondanivalóm van.
Kicsit meglepődik, de azért bólint. Felállunk.
Engedélyt kapunk, bog}' az étkezés befejezése előtt elhagyhassuk az ebédlőt. Egy
közeli kocsmába megyünk. O tt aztán bejelentem Federicónak, hogy elhatároztam,
megverekszem a baszk Martin Domínguezzel.
- Miért? - kérdi Lorca.
Egy pillanatig habozok, nem tudom, hogy mondjam meg neki, aztán egyenesen
a szemébe nézek, és megkérdem tőle:
- Igaz, hogy buzi vagy?
O erre, a legérzékenyebb pontján megsebezve, feláll, és így szól:
- Mi egyszer és mindenkorra végeztünk egymással.
És kimegy.
Természetesen még aznap este kibékültünk. Federicóban nem volt semmi női­
esség vagy affektáltság. Nem kedvelte az erre vonatkozó gúnyolódásokat és vicceket
sem, mint például Aragón, aki, amikor pár évvel késeibb előadást tartani jött M adrid­
ba, a Diákotthonba, és meg akarta botránkoztatni az igazgatót - ami tökéletesen sike­
rült is neki - , azt kérdezte tőle: „Nem ismer véletlenül valami érdekes vizeldét?”
Felejthetetlen órákat töltöttünk együtt, kettesben vagy másokkal. Lorca segített
felfedeznem a költészetet, mégpedig elsősorban a spanyol költészetet, amelyet csodá­
latra méltó m ódon ismert, és más könyveket is. Ő adta a kezembe például a Legenda
Aureát, amelyben először találtam néhány adatot Oszlopos Szent Simonra vonatko­
 UTOLSÓ LEHELETEM 57

zólag; később ebből született az Oszlopos Simeon. Federico nem hitt Istenben, de m ű­
vészi szempontból nagyon is érdekelte a vallás.
Van egy fényképem, amelyen egy fényképész papírmasé motorbiciklijén ülünk,
1924-ben, Madridban, a San Antonió-i búcsún. A fénykép hátuljára, hajnali három felé
(már mindketten részegek voltunk), Federico nem egészen három perc alatt egy ver­
set rögtönzött, és nekem adta. Az idő már kissé elhalványította a ceruzával írt sorokat,
így hát lemásoltam, hogy el ne vesszen. így szól:

Szent A ntal a liljomos szent, tiéd az első

az esti vigalmak közt, mit Isten áldott.
Litis, a vili-adatnak hő varázslatában
ím, egyjó barát énekével áldoz,
nyugalmasfelhők magasában
nagy holdkoronggurul s világol,
zöldes sárga éjszakában
szívem isgurul sfennen világol,
vegyél, barátom, szenvedélyem
hűs szellő szőttefonatából.
Mosolytalan, búsgyereknek
muzsikája zongorán szól,
papír boltívek hajlatában
kezet szorítunk, jó barátom.'

Később, 1929-ben, egy könyvbe, amit ajándékba kaptam tőle, írt még néhány
verssort; ez sem jelent meg nyomtatásban, de én nagyon szeretem:

Kék egek
és sárga rétek

Kék hegyek
és sárga rétek

Puszta síkon egymagában

Zöld olajfa büszke lépte

Magányos
A lépte"*

* Kúti Sándor fordítása.

** Kúti Sándor fordítása.
58 LUIS BUÑUEL

A katalán Salvador Dali, cg)' figuerasi jegyző fia, három évvel utánam érkezett a
Diákotthonba. Képzőművészetet akart tanulni, mi pedig, nem is tudom, miért, úgy hív­
tuk, „a csehszlovák festő” .
Egyik reggel, ahogy elmentem a szobája előtt, mivel láttam, hogy nyitva az ajtó,
bekukkantottam. Épp az utolsó ecsetvonásokat végezte egy hatalmas portrén, ami ne­
kem nagyon megtetszett. Rögtön el is meséltem Lorcának meg a többieknek:
- A csehszlovák festő épp most fejez be egy nagyon szép portrét.
Mindnyájan becsődültünk a szobájába, megcsodáltuk a képet, és felvettük Dalit
a csoportunkba. Az igazság az, hogy Federico meg ő lett a legjobb barátom. M inde­
nüvé együtt jártunk, elválaszthatatlanok voltunk. Lorca valósággal bálványozta Dalit,
bár őt ez hidegen hagyta.
Dali félénk fiú volt, a hangja komoly és mély, a haja nagyon hosszú, bár aztán
levágatta, a mindennapi élet követelményei heves bosszankodást váltottak ki belőle,
extravagáns öltözékben járt, amely egy nagyon széles karimájú kalapból, egy hatalmas
csokornyakkendőből, egy térdéig érő zakóból és kamásliból állt. Az ember azt hihet­
te, hogy provokálni akar, azért öltözik így, pedig egyszerűen csak azért tette, mert ez
tetszett neki; az emberek, ettől függetlenül, olykor sértő megjegyzéseket tettek rá az
utcán.
Dali is írt verseket, meg is jelentek. Még nagyon fiatalon, 1926-ban vág)' 27-ben,
más festőkkel, Peinadóval, Vinesszel együtt részt vett egy kiállításon Madridban. Jú­
niusban, amikor felvételi vizsgát kellett tennie a Képzőművészeti Főiskolán, és a szó­
belin leültették a vizsgabizottság elé, hirtelen felkiáltott:
- Az itt jelenlévők közül senkinek sincs joga, hogy engem megítéljen. Elmegyek.
És valóban elment. Az apja Katalóniából Madridba jött, hogy megpróbálja el­
rendezni a dolgot a Képzőművészeti Főiskola igazgatóságával. Hiába. Dalit kirúg­
ták.
Nem tudom elmesélni azoknak az éveknek minden napját, a fejlődésünket, a ta­
lálkozásainkat, a beszélgetéseinket, a munkánkat, a sétáinkat, a berúgásainkat, a madri­
di bordélyházakat (amelyek kétségkívül a legjobbak a világon), az éjszakába nyúló össze­
jöveteleinket a Diákotthonban. Én éltem-haltam a dzsesszért, olyannyira, hogy még
bendzsózni is megtanultam. Vettem egy gramofont meg néhány amerikai lemezt, ame­
lyeket lelkesen hallgattuk, közben pedig rumból készült grogot iszogattunk, én magam
készítettem (a Diákotthonban tilos volt a szesz, még bort se lehetett inni az ebédhez,
azzal az ürüggyel, hogy foltot ejt a fehér térítőn). Néha egy-egy színdarabot is bemu­
tattunk, általában Zorilla Don Juan Tenorióját; azt hiszem, még ma is kívülről tudom.
Van egy fényképem, amelyen ketten vagyunk rajta Lorcával, én mint Don Juan, ő pe­
dig a Szobrász az ötödik felvonásból.
Én vezettem be azt a szokást is, amelyet „tavaszi locsolkodásnak” hívtunk, és
elég idióta m ódon abból állt, hogy m indenkit, akivel szembetalálkoztunk, nyakon
ö n tö ttü n k egy vödör vízzel. Albertinek biztosan eszébe is ju to tt, amikor látta A
vágy titokzatos tárgyát, ahol az állomás peronján Fernando Rey leönti Carole Bou-
quet-t.
 UTOLSÓ LEHELETEM 59

A chulería tipikus spanyol viselkedés, az agresszivitás, a férfias pimaszkodás, az öntelt­

ség egyvelege. Néha én is beleestem ebbe a hibába, főleg a diákotthonbeli időkben,
de aztán rögtön meg is bántam. íme egy példa: Nagyon megtetszett nekem a Pcilacio
dél Hielo egyik táncosnője, aki elegáns volt és bájos, és bár nem ismertem személye­
sen, magamban elkereszteltem Szöszinek. Kizárólag azért jártam oda, mert szerettem
nézni, ahogy táncol. O is törzsvendég volt, nem hivatásos táncosnő. Egy nap, miután
annyit meséltem már róla, Dali és Pepin Bello elhatározták, hogy elkísérnek. A Szöszi
aznap egy komoly, szemüveges, kis bajuszt viselő férfival táncolt, akire én a Doktor úr
gúnynevet ragasztottam. Dali kijelentette, hogy mélységesen csalódott. Ezért kellett
őt iderángatnom: Egyáltalán nem találta se elragadónak, se bájosnak a Szöszit.
- Persze, mert a táncosa nem ér semmit - feleltem erre.
Fel is álltam, odamentem az asztalhoz, ahová épp akkor ült le a lány meg a Dok­
tor úr, és kimérten így' szóltam a férfihez:
-A z ért jöttem ide két barátommal, hogy lássuk a kisasszonyt táncolni, de magá­
val csapnivaló. Úgyhogy többet ne táncoljon vele. Végeztem.
Sarkon fordultam, és visszamentem az asztalunkhoz, miközben meg voltam győ­
ződve róla, hogy' mindjárt fejbe csapnak egy' üveggel, ami eléggé elterjedt szokás volt
akkoriban. De semmi sem történt. A Doktor úr nem válaszolt, felkelt, és egy' másik nőt
kért fel táncolni. Én elszégyelltem magam, már bántam az egészet, odamentem a Szö-
szihez, és azt mondtam neki:
- Nagyon sajnálom, ami az imént történt. Én ráadásul még nála is rosszabbul tán­
colok.
És ez igaz is volt. Egyébként sohasem táncoltam a Szöszivei.

Nyáron, amikor a spany'olok elmentek ny'aralni, amerikai tanárok érkeztek csoportosan

a Diákotthonba, hogy' tökéletesítsék a spanyoltudásukat. Sokukat elkísérte a felesége
is, akik között volt egy'-két nagyon szép nő. Előadásokat, látogatásokat szerveztek ne­
kik. Az előcsarnokban a hirdetőtáblán ily'esiéle feliratokat lehetett olvasni: „Holnap lá­
togatás Toledóba, Américo Castro vezetésével” .
Egyik nap így szólt a kiírás: „Holnap látogatás a Pradóba, Luis Buiiuel vezetésé­
vel” . Egy egész népes amerikai csoport jött velem, és nem is sejtették a szélhámossá­
got; ekkor volt alkalmam először megfigyelni az amerikaiak naivitását. Miközben
végigigvezettem őket a múzeum termein, összevissza beszéltem, ami csak eszembe ju­
tott: hogy Goy'a torreádor volt, és baljós kapcsolat fűzte Álba hercegnőhöz, meg hogy
Berruguete képe, az Autodafé azért mestermű, mert százötven személyt számolhatunk
meg rajta. Az pedig köztudott, hogy' egy festmény értékét a rajta ábrázolt figurák szá­
ma határozza meg. Az amerikaiak nagyon komolyan hallgatták, néhányan még jegyze­
teltek is.
De azért páran elmentek az igazgatóságra panaszt tenni.
60 LUIS BUÑUEL

HIPNÓ ZIS

Abban az időben kezdtem el, csak úgy magamtól, hipnózissal foglalkozni. Sok embert
elég könnyen el tudtam altatni, elsősorban a Diákotthon könyvelőjének segédjét, cg}'
bizonyos Lizcanót; elég volt, ha azt mondtam neki, hogy figyelje kitartóan az ujjamat.
Egyszer csak kínkeservvel tudtam felébreszteni.
Később aztán több komoly tanulmányt is elolvastam a hipnózisról, kipróbáltam
különféle módszereket, de soha olyan rendkívüli esettel nem találkoztam, mint Rafaeláé
volt.
Lakott abban az időben a Reina utcai, meglehetősen jó bordélyházban, többek
között, két különösen vonzó lány. Az egyiket Lola Madridnak, a másikat Teresitának
hívták.
Teresitának volt egy „amant de coer”-je*, Pepe, egy tagbaszakadt, rokonszenves
baszk orvostanhallgató. Egy este, ahogy ott iszogatunk az orvostanhallgatók penáján,
a Café Eörwojban, a Peligros és az Alcalá utca sarkán, egyszer csak jön valaki, és elmesé­
li, hogy kisebbfajta dráma játszódott le az imént a Casa de Leonoiixm (így hívták a bor­
délyházat). Pepe, aki a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy Teresita olykor
magára hagyja, hogy kiszolgáljon egy-egy vendéget, m egtudta, hogy a lány teljesen
önzetlenül odaadta magát egy másik férfinak. Ezt nem tűrhette, és olyan éktelen ha­
ragra gerjedt, hogy megverte a csapodár Teresitát.
Az orvostanhallgatók azonnal odarohantak a Casa de Leonoiba.. Én meg velük. O tt
találtuk Teresitát könnyben úszva, az idegösszeroppanás szélén. Megnézem, mondok
neki pár szót, fogom a kezét, nyugtatgatom, kérem, hogy aludjon egy ldcsit. S valóban,
abban a pillanatban valami holdkórossághoz hasonló állapotba kerül, csak engem hall,
és csak nekem válaszol. Mindenféle megnyugtató mondatot mondok neki, lassan meg
is nyugszik, aztán felébresztem. Akkor viszont egyszer csak belép valaki, és meglepő hírt
közöl velem: egy bizonyos Rafaela, Lola Madrid testvére, aki a konyhában dolgozik,
hirtelen elaludt, miközben én Teresitát hipnotizáltam.
Kimegyek a konyhába, és csakugyan, ott van egy fiatal lány holdkóros állapotban.
Csenevész, kicsit púpos, kancsal teremtés. Leülök vele szemben, néhányszor elhúzom
a szeme előtt a kezem, lassan, nyugodtan beszélek hozzá, és felébresztem.
Rafaela esete valóban igen különös volt. Egyszer rohamot kapott, pedig csak el­
sétáltam a bordélyház előtt az utcán. Ez úgy igaz, ahogy m ondom , minden lehetsé­
ges eszközzel megbizonyosodtam felőle. Jó pár kísérletet végeztünk együtt. Még egy
vizeletvisszatartási problémából is kigyógyítottam, egyszerűen úgy, hogy gyengéden
simogattam a hasát, és beszéltem hozzá. De a legmeglepőbb kísérletünk színhelye a
Café Fornos volt.
Az orvostanhallgatók, akik ismerték Rafaelét, nem bíztak bennem, amiképp én sem
bíztam meg bennük. Mindenféleképp el akartam kerülni, hogy valami rosszízű tréfá­
hoz folyamodjanak, úgyhogy egy szóval sem említettem nekik, mire készülök. Oda-

szívszerelme
 UTOLSÓ LEHELETEM 61

ültem az asztalukhoz - a Café Fornos két percre volt a bordélytól nagyon erősen
Rafaelára gondoltam, és utasítottam, persze csak gondolatban, hogy jöjjön oda hozzám.
Tíz perc múlva, ködös tekintettel, mint aki azt se tudja, hol van, Rafaela megjelent a
kávéház ajtajában. Utasítom, hogy üljön le mellém, ő szót is fogad, beszélek hozzá,
megnyugtatom, majd lassan felébred.
Rafaela kórházban halt meg, hét vagy nyolc hónappal ez után a kísérlet után,
amelynek a hitelességéért kezeskedem. A halála nagyon felkavart, és soha többet sen­
kit sem hipnotizáltam.
Ezzel szemben egész életemben sokszor szórakoztam asztaltáncoltatással, bár so­
hasem kerestem benne semmi természetfölöttit. Számtalanszor láttam, hogy az asztal,
a résztvevőkből áradó magnetikus erőnek köszönhetően felemelkedik és lebeg. Lát­
tam olyan asztalokat is, amelyek pontos válaszokat adtak abban az esetben, ha valame­
lyik résztvevő, még ha nem is hitt benne, még ha szkeptikus volt is a dologgal kapcso­
latban, értette a válaszokat. Könnyű, automatikus mozgásról van szó, a tudatalatti ak­
tív, fizikai megnyilvánulásáról.
Kitalálós játékokat is elég sokszor szoktam játszani. Például gyilkosost: egy szobá­
ban, ahol úgy tízen-tizenöten lehetnek, kiválasztok egy különösen érzékeny nőt (két-
három egyszerű próba elég ahhoz, hogy ezt meg tudja állapítani az ember). A többie­
ket arra kérem, hogy válasszanak egy gyilkost, cgv áldozatot, és valahova rejtsék el a
gyilkos fegyvert. Ezalatt én kimegyek a szobából, aztán visszajövök, bekötik a szemem,
és én kézen fogom a nőt. Lassan körbejárom vele a szobát, és általában, nem mindig,
elég könnyen megtalálom a két kiválasztott személyt, és hogy hová rejtették a gyilkos
fegyvert, egyszerűen annak alapján, ahogy a nő, bár ő semmit sem ért az egészből, a
keze nagyon könnyű, szinte észrevétlen nyomásával vezet.
Egy másik, nehezebb játék: ugyanilyen körülmények között kimegyek a szobá­
ból. Ezután minden jelenlévőnek ki kell választania és meg kell érintenie egy tárgyat
- egy bútort, egy' képet, egy' köny'vet vagy' valami csecsebecsét - , ami a szobában van;
lehetőleg oly'an tárgyat kell találnia, amelyTiez őszintén vonzódik, valami köze van hoz­
zá, és nem csak úgy találomra választja ki. Miután visszajövök, ki kell találnom, hogy ki
mit választott. A gondolkodás, az ösztön és talán a telepátia segít benne. New York­
ban, a háború alatt, sokszor végeztem el ezt a kísérletet az Egyesült Államokba emig­
rált szürrealista csoport tagjaival, André Bretonnal, Marcel Duchamp-mal, Max Emsttel,
Tanguyval. Több olyan eset is volt, hogy' egyetíen hibát sem követtem el. Máskor per­
sze előfordult, hogy tévedtem.
Még egy utolsó emlék: egyszer egy este a párizsi Select-ben, Claude Jaegerrel elég
brutálisan kirúgtuk a bárból az összes vendéget. Egyedül egy nő maradt bent. Én, bár
meglehetősen el voltam ázva, odamentem hozzá, leültem vele szemben, és azonnal
megmondtam neki, hogy orosz, és Moszkvába való. Még más részleteket is közöl­
tem; mind igaznak bizonyult. A nő m egdöbbent, és én is, hisz akkor láttam életem­
ben először.
62 LUIS BUÑUEL

Úgy vélem, a mozi bizonyos szempontból hipnotikus hatással van a nézőre. Elég meg­
figyelni az embereket, ahogy hallgatagon, lehajtott fejjel, elrévedő tekintettel jönnek
ki a moziból. A színházi közönség, vág)’ a bikaviadalok, sportesemények nézői sok­
kal energikusabbak, sokkal élénkebbek. A mozi hipnotikus hatása, ami persze nagyon
gyenge, alig észrevehető, kétségkívül elsősorban a teremben levő sötétségnek köszön­
hető, de közrejátszik benne a képsíkok, fények váltakozása, meg a kameramozgás is,
amely csökkenti a néző kritikai érzékét, bizonyosfajta bűvöletbe ejti, sőt erőszakot
tesz rajta.

Ha már a madridi barátaimról mesélek, szeretném megemlíteni Juan Negrínt is, aki ké­
seibb, a köztársaság idején kormányfő lett. Jó pár évig tanult Németországban, és ki­
váló fiziológiatanár volt. Egyszer megpróbáltam közbenjárni nála Pepin Bello barátom
érdekében, akit mindig megbuktattak a vizsgáin az orvosi karon. De nem sikerült sem­
mit sem elérnem.
Szeretném felidézni a nagy Eugenio d ’Orsnak, a katalán filozófusnak, a barokk
apostolának emlékét is (számára a barokk a művészet és az élet egyik alapvető irány­
vonala volt, nem múlandó történelmi jelenség); tőle származik az a mondat, amelyet
gyakran idézek azokkal kapcsolatban, akik mindenáron az eredetiséget hajszolják: „Min­
den, ami nem hagyomány, az plágium.” Szerintem ebben a paradoxonban mélységes
igazság van.
D ’Ors, áld Barcelonában egv munkásintézetben tanított, kicsit mellőzöttnek érez­
te magát, amikor Madridba jött. Ezért is szerette a Diákotthonban lévő fiatalok társa­
ságát, és néha a Café Gijón paláira is eljött.
Volt abban az időben Madridban egy temető, amelyet már nem használtak; ott
volt a nagy romantikus költő, Larra sírja. Több mint száz ciprus volt benne, a világ leg­
szebb ciprusai. Sacramental de San Martinnak hívták. Egyik este elhatároztuk Eugenio
d ’Orsszal és az egész penáxal, hogy kim együnk a temetőbe. Én délután előkészítet­
tem a látogatásunkat, adtam tíz pesetát az őrnek.
Amikor beesteledett, csendben bevonultunk az elhagyatott, holdfényes tem ető­
be. Aztán hirtelen észrevettem egy félig nyitott kriptát, lementem néhány lépcsőfokot,
és a hold halvány fényénél láttam, hogy az egyik koporsó fedele félrecsúszott, és egy
száraz, piszkos női hajkorona kandikál ki a nyíláson. Elszorult a torkom a látványtól,
aztán odahívtam a többieket is a kriptába.
Az a hold fényétől megvilágított halott hajkorona, amelyet A szabadság fantom ­
jában is felidéztem (vajon tovább nő-e a haj a sírban?), az egyik legijesztőbb kép, ame­
lyet életemben láttam.
A cingár, szellemes, maiagai Jósé Bergamín, Picasso, majd Malraux barátja, jó pár
évvel idősebb volt nálam, és akkoriban már elismert költőnek és esszéírónak számított.
A vígjátékíró Arniches egyik lányát vette feleségül (a másik az én Ugarte barátomhoz
ment hozzá), igazi úrifiú volt, cg)' valahai miniszter fia. Bergamín előszeretettel hasz­
nált, már-már a modorosság határáig, bizonyos szójátékokat, paradoxonokat és számos
 UTOLSÓ LEHELETEM 63

régi spanyol mítoszt, mint például a Don Juan vág}' a bikaviadal. Akkoriban ritkán ta­
lálkoztunk. Később, a polgárháború idején, nagyon jó barátok lettünk. Még később,
amikor 1961-ben visszatértem Spanyolországba a Viridiana forgatására, írt nekem egy
gyönyörű levelet, amelyben Antheuszhoz hasonlított, mondván, hogy nekem is a szü­
lőfölddel való kapcsolat ad újra erőt. Ő is, mint sokan mások, hosszú száműzetésre kény­
szerült. Az utóbbi években gyakran találkoztunk. Madridban lakik. Még mindig ír, még
mindig harcol.
Szeretném felidézni e helyütt Unamunót is, a filozófust, a salamancai tanszékve­
zető egy etemi tanárt. Akárcsak Eugenio d ’Ors, ő is sokszor eljött hozzánk Madridba.
Primo de Rivera a Kanári-szigetekre száműzte. Aztán Párizsban találkoztam vele, oda
menekült. Híres, nagyon komoly ember volt, eléggé pedáns, és nem volt egy' csepp
humorérzéke sem.
Végül szeretnék Toledé>ról mondani néhány szót.

A „TOLEDÓI LOVAG REND ”

Azt hiszem, 1921-ben, a nyelvész Solalinde társaságában fedeztem fel Toledót. Vo­
nattal m entünk M adridból, és két vagy három napot töltöttünk ott. Emlékszem,
hogy' a színházban megnéztük a Don Jnan Tcnoriót, és hogy egy' bordélyban töltöt­
tük az estét. Mivel semmi kedvem se volt akár egy ujjal is hozzányúlni ahhoz a lány­
hoz, aki velem volt, inkább hipnotizáltam, és elküldtem, hogy kopogjon be a nyel­
vész ajtaján.
Az első pillanattól kezdve elbűvölt a város, nem is annyira a turistáknak való lát­
nivalói, mint inkább meghatározhatadan atmoszférája miatt. Gyakran felkerestük a di­
ákotthonbeli barátaimmal, sőt 1923-ban, San Jósé napján, megalapítottam a „Toledói
lovagrendet”, magamat pedig kineveztem hadseregparancsnoknak.
A „Toledói lovagrend” 1936-ig m űködött, és egyre több taggal gyarapodott.
Pepin Bello volt a titkár. Az alapító tagok között volt Lorca és a testvére, Paquito,
Sánchez Ventura, Pedro Garfias, Augusto Casteno, a baszk festő, Jósé Uzelay, és az
cgyeden nő, a könyvtáros Ernestina González, Unamuno meglehetősen egzaltált ta­
nítványa Salamancából.
Utánuk következtek a lovagok. Amikor áüapoztam egy' régi névsort, ott találtam
köztük Hernando és Lulu Vinest, Albertit, Ugartét, Jeanne-t, a feleségemet, Urgoitit,
Solalindét, Salvador Dalit (aki egy' későbbi bejegyzés szerint „lefokoztatott”), meg
I linojosát (aki Jzivéreztetett”), Maria Tercsa Leónt, Alberti feleségét, és még két fran­
ciát, René Crévelt és Pierre Uniket.
Alattuk helyezkedtek el a szerényebb fegyverhordozók, akik között o tt volt
Georges Sadoul, Roger Désormiéres meg a felesége, Colette, az operatőr Elie Lotar,
Alictte Legendre, a Madridi Francia Intézet igazgatójának lánya, a festő Ortiz, valamint
Ana Maria Custodio.
64 LUIS BUÑUEL

A fegyverhordozók vendégeinek vezére M oreno Villa volt, aki később jelentős

cikket írt a „Toledói lovagrendről” . Ő t a fegyverhordozók vendégei követték, négyen,
majd végül, legutoljára szerepeltek a. fegyverhordozók vendégeinek vendégei, Juan
Vicens és Marcelino Pascua.Alihoz, hogy valaki a lovagi címre pályázhasson, felté­
tel nélkül imádnia kellett Toledót, és legalább egy teljes éjszakát ivással és bolyon­
gással töltenie. Azok, akik jobban szerettek korán feküdni, csak a fegyverhordozói
címre tarthattak igényt. A vendégekről meg a vendégek vendégeiről már nem is be­
szélek.
A „lovagrend” megalapítását, ahogy az minden rend alapításának esetében történni
szokott, egy látomást követően határoztam el.
Véletlenül összetalálkozik két baráti társaság, és elmennek inni a toledói kocsmákba.
Az egyik társaságnak én is tagja vagyok. Tökrészegen mászkálok a katedrális gótikus ke-
rengőjében, amikor hirtelen madárdalt hallok; ezer madár dalol, és nekem valami azt
súgja, hogy azonnal lépjek be a karmelita rendbe, de nem azért, hogy felcsapjak szer­
zetesnek, hanem hogy ellopjam a kolostor kasszáját.
Bemegyek a kolostorba, a kapus beenged, és egy barátjön elém. Elmondom neki,
hogy hirtelen heves vágy' fogott el, hogy beálljak a karmelitákhoz. Ő meg nyilván meg­
érzi rajtam a borszagot, mert odavezet a kapuhoz.
Másnap elhatároztam, hogy megalapítom a „Toledói lovagrendet”.
Az alapszabály roppant egyszerű volt: mindenkinek be kellett fizetnie tíz pesetát
a közös kasszába, vagyis nekem, szállásra és ellátásra. Ezek után a lehető legtöbbször
kellett Tolcdóba látogatnia, és készen állnia a lehető legfelejthetetlenebb élmények
befogadására.
A fogadót, ahol rendszerint megszálltunk, és nem volt éppen szokásos szállodá­
nak mondható, „Véres Fogadó”-nak hívták; o tt játszódik Cervantes műve, a La Ilustre
Fregona.' A fogadó alig-alig változott azóta: az udvaron szamarak, kocsisok, a lepedő
piszkos, sok a diák. Folyóvíz persze nincs, de ennek gyakorlatilag nem volt jelentősé­
ge, a „lovagrend” tagjainak ugyanis a szent városban való tartózkodás alatt tilos volt m o­
sakodniuk.
Majdnem mindig kocsmákban ebédeltünk, például a Venta de Airesben, a város
szélén, ahol mindig lórántottát kértünk (disznóhússal), foglyot, és yepesi fehérbort it­
tunk hozzá. Gyalog m entünk vissza a városba, de mindig kötelezően meglátogattuk
Tavera bíboros síremlékét, amelyet Berruguete alkotott. Néhány percre magunkba száll­
tunk a halott bíboros alabástromba faragott fekvő szobra előtt, néztük sápadt, beesett
arcát, amelyet a szobrász egy-két órával a bomlás folyamatának megindulása előtt örö­
kített meg. Ezt az arcot a Tristandbun is látni. Catherine Deneuve hajol a halál e meg­
kövült képe fölé.
Aztán fölmentünk a városba, és kalandra lesve össze-vissza bolyongtunk a kis ut­
cák labirintusában. Egyszer egy vak elvitt bennünket magához, és bem utatta a csa­
ládját, akik mind vakok voltak. Egyetlen lámpa, semmi fény nem volt az egész ház-

A híres-neves mosogatólány.
 UTOLSÓ LEHELETEM 65

bán. A falakon temetőket ábrázoló, hajból készült képek. Hajból készült sírok, cip­
rusok.
Gyakran megesett, hogy alkoholtól fűtött, delíriummal határos, mámoros állapot­
ban megcsókoltuk a földet, fölmentünk a katedrális harangtornyába, felvertük egy ez­
redes lányát, akinek tudtuk a címét, vagy az éjszaka kellős közepén hallgattuk az apá­
cáknak és a szerzeteseknek a Santo Domingo kolostor falain át kiszűrődő énekét. Sé­
táltunk az utcákon, verseket olvastunk fennhangon, amelyeket Spanyolország egykori
fővárosának, ennek az ibér, római, vizigót, zsidó és keresztény városnak a falai vissz­
hangozva vertek vissza.
Egyszer, késő este, amikor Ugartével kószáltunk a hóesésben, hirtelen gyerekhan­
gokat hallottunk, ahogy kórusban kántálták a szorzótáblát. Néha abbahagyták, olyan­
kor halk kuncogás hallatszott, meg a tanító szigorú hangja. Aztán újra kezdődött a kán­
tálás.
Felkapaszkodtam a barátom vállára, és belestem az ablakon, de akkor hirtelen el­
hallgatott az ének, és nem láttam semmi, csak a sötétséget, nem hallottam semmit, csak
a csöndet.
Más, kevésbé hallucinatív élményeink is voltak. Volt Toledóban egy kadétisko­
la. Ha egy kadétnak vitája támadt a város valamelyik lakójával, a társai rögtön mellé áll­
tak, és durván bosszút álltak azon a pimaszon, aki ujjat mert húzni velük. Félelmete­
sek voltak. Egyszer szembejön velünk két kadét az utcán, az egyikük megragadja
Maria Teresának, Alberd feleségének a karját, és azt mondja neki: „De föl vagy pörög­
ve!” Maria Teresa sértetten tiltakozik, én pedig rögtön a segítségére sietek, és két ököl­
csapással leterítem a két kadétot. Pierre Unik is odajön, hogy segítsen nekem, és be­
lerúg az egyikbe, amelyik már o tt fekszik a földön. Nincs okunk a büszkeségre, hisz
mi heten vág)' nyolcán vagyunk, ők meg csak ketten. Otthagyjuk őket. Odajön hoz­
zánk két csendőr, akik a távolból látták a verekedést, és ahelyett, hogy felelősségre von­
nának, barátian azt tanácsolják, hogy a lehető leghamarabb hagyjuk el Toledót, mert
a kadétok bosszút fognak állni. Mi rájuk se hederítettünk, de ezúttal nem történt sem­
mi baj.
Jól emlékszem a Lorcával folytatott sok-sok beszélgetésünk közül egyre, a Véres
Fogadóban. Egy reggel, meglehetősen nehezen forgó nyelvvel, hirtelen azt mondom
neki:
- Federico, feltéüenül meg kell mondanom neked az igazat. Az igazat rólad.
Ő egy darabig hallgatott, aztán megkérdezte:
- Befejezted?
- Igen.
- Na jó, akkor most én következem. Most én mondom el, hogy én mit gondo­
lok rólad. Azt állítod például, hogy lusta vagyok. Ez egyáltalán nem igaz. Tulajdonkép­
pen nem vagyok lusta. H anem ...
És vág)' tíz percig beszélt saját magáról.
1936 után, amikor Franco bevette Toledót (a harcokban lerombolták a „Véres
Fogadót” ), nem jártam többet Tolcdóba, és nem is élesztettem fel zarándokútjaimat
66 LUIS BUÑUEL

egészen 1961-ig, Spanyolországba való hazatérésemig. M oreno Villa írta le a cikké­

ben, hogy' a polgárháború idején Madridban egy anarchista osztag házkutatás alkal­
mával rátalált az egyik fiókban a „Toledói lovagrend” nemesi címet adományozó le­
velére. A szerencsétlen, aki az iratot őrizgette, igen szorult helyzetbe került, és alig
tudta elmagyarázni, hogy' nem igazi nemesi címről van szó. Csaknem az életébe ke­
rült.
1963-ban, a Toledo és a Tajo folyó fölé magasodó domb tetején válaszolgattam
André Labarthe és Jeanine Bazin kérdéseire, a francia televízió egyik műsora számára.
Természetesen ez alkalommal sem hiányozhatott a klasszikus kérdés:
- Az ön megítélése szerint milyen kapcsolat van a francia és a spanyol kultúra kö­
zött?
- A válasz roppant egyszerű - feleltem. - A spanyolok, mint például én, mindent
tudnak a francia kultúráról. A franciák ezzel szemben semmit sem tudnak a spanyol
kultúráról. Itt van például Monsieur Carriére (ott volt velünk). Történelemtanár volt,
mégis egészen tegnapig, amíg meg nem érkezett ide, meg volt győződve róla, hogy a
Toledo az egy motorbicikli-márka.

Egyszer Madridban Lorca meghívott ebédelni Manuel de Faliával, a zeneszerzővel, aki

akkor érkezett Granadából. Federico a közös barátaik felől érdeklődött, és szóba ke­
rült egy Morcillo nevű andalúz festő is.
- Pár napja voltam nála - mondja Falla.
És elmeséli a következő történetet, amely szerintem bizonyos szempontból
mindannyiunkra jellemző: Morcillo a műtermében fogadja Fallát. A zeneszerző vé­
gignézi a képeket, amelyeket a festő m utat neki, és mindegyikről, a legkisebb fenn­
tartás nélkül, mond egy-egy dicsérő m ondatot. Aztán észreveszi, hogy van még né­
hány kép a földön, a fal felé fordítva, és megkérdezi, hogy megnézheti-e azokat is.
A festő azt feleli, hogy' nem. Azokat a képeket nem szereti, nem szívesen mutatja meg
őket.
Ám Falla csak erősködik, úgy'hogy a festő végül is enged neki. Kelletlenül meg­
fordítja az egyik képet, és így' szól:
- Na látja, ez egy' vacak.
Falla tiltakozik. Kifejezetten érdekesnek találja a képet.
- Nem, nem - hajtogatja Morcillo. - Az ötlet nekem is tetszik, egy'es részleteket
jónak is találok, de a háttér nem sikerült.
- A háttér? - kérdi Falla, és jobban szemügyre veszi a képet.
- Pontosan, a háttér, az ég, a felhők. A felhők nem sikerültek. Nem gondolja?
- Fiát, valóban - ismeri el végül a zeneszerző. - Lehet, hogy igaza van. A felhők
talán tény'leg nem olyan jók, mint a többi.
- Úgy' találja?
- Igen.
 UTOLSÓ LEHELETEM 67

- Na látja - vágja rá erre a festő nekem meg pont a felhők tetszenek a legjob­
ban. Még azt is megkockáztatnám, hogy ez a legjobb, amit az utóbbi években festet­
tem.
Sokszor találkoztam életem során az efféle magatartás többé-kevésbé rejtett pél­
dájával, el is neveztem morcillizmusnak. Mindannyian kissé „morcillisták” vagyunk.
Lesage a Gil Blascímű könyvében jellegzetes esetét mutatja be a granadai bíboros sze­
mélyében. A morcillizmus abból ered, hogy oldtatadanul vágyunk a dicséretre. Igyek­
szünk kiaknázni a dicséret minden lehetséges formáját. így aztán az ember, nem min­
den mazochizmus nélkül, saját maga provokálja lei a kritikát - amely általában jogos is
- , és még jobban összezavarja azt a meggondolatíant, aki nem volt képes észrevenni a
csapdát.

Azokban az években sok új mozi nyílt Madridban, és egyre lelkesebb közönséget von­
zottak. Volt, hogy a barátnőnkkel mentünk, hogy a sötétben odabújhassunk hozzá,
ilyenkor bármilyen film megfelelt a célnak; máskor viszont, amikor a diákotthonbeli
barátainkkal mentünk, legszívesebben amerikai burleszkfilmeket néztünk meg. Imád­
tuk őket: Ben Turpint, Harold Lloydot, Buster Keatont, a Mack Sennett csapat összes
komikusát. Chaplin tetszett a legkevésbé.
A mozi akkor még csak szórakozás volt. Egyikünk sem gondolt rá, hogy új kife­
jezési eszköz lenne, és még kevésbé arra, hogy művészet. Csak az irodalom meg a fes­
tészet számított. Azokban az években eszembe se jutott, hogy egyszer még filmren­
dező leszek.
A többiekhez hasonlóan én is írtam verseket. Az első az Ultrabán jelent meg (vagy
talán az Horizontéban), Hangszerelés volt a címe, és vagy harminc hangszert m utatott
be egy-cg}' mondattal, verssorral. Gómez de la Serna túláradó lelkesedéssel gratulált
hozzá. Persze, könnyedén felfedezhette benne a saját hatását.
Az a mozgalom, amelyhez úgy-amennyire csadakoztam, az úgynevezett „ultraista”
mozgalom volt, és a művészi kifejezés legmodernebb élcsapatának tartotta magát. Ismer­
tük a dadát és Cocteau-t, csodáltuk Marinettit. A szürrealizmus akkor még nem létezett.
A legjelentősebb folyóirat, amelynek mindannyian írtunk, a Gaceta Litemria volt.
Giménez Caballcro volt a főszerkesztője, aki maga köré gyűjtötte az egész 27-es nem­
zedéket meg még néhány korábbi írót. A folyóirat azonkívül helyet adott katalán köl­
tőknek (őket nem ismertük) meg portugál szerzőknek is, bár Portugália távolabb volt
tőlünk akkoriban, mint India.
Nagyon sokat köszönhetek Giménez Caballerónak, aki még mindig Madridban
él. De a barátság gyakran nem fér össze a politikával. A Gaceta Litcraria főszerkesztő­
je, aki egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy a dicsőséges nagy spanyol birodalmat
emlegesse, fasiszta beállítottságú ember volt. Úgy cg}' évtizeddel később, a polgárhá­
ború előestéjén, amikor mindenki letette a voksát valamelyik oldalra, a madridi Északi
pályaudvar egyik peronján megláttam Giménez Caballerót. Köszönés nélkül mentünk
el egymás mellett.
68 LUIS BUÑUEL

A Gacetábán később más verseim is megjelentek, Párizsból pedig filmkritikákat

küldtem nekik.
Közben továbbra is sportoltam. Egy bizonyos Lorezana, aki amatőr bokszbajnok
volt, bemutatta nekem a csodálatos Johnsont. Az a néger, aki olyan szép volt, akár egy
tigris, hosszú éveken keresztül bokszvilágbajnok volt. A legutolsó versenyén állítólag
bundázott, pénzért hagyta magát legyőzni. Aztán visszavonult, és Madridban élt, a
Palace-ban, a feleségével, Lucillával. A szokásaik láthatólag nem voltak épp kifogástala­
nok. Reggelenként gyakran futottam együtt Johnsonnal és Lorenzával. A Palace-tól
indultunk, és a lóversenypályáig futottunk, úgy három-négy kilométert. Szkanderezés-
ben pedig meg is vertem a bokszolót.

1923-ban meghalt az apám.

Táviratot kaptam Zaragozából: „Apa nagyon beteg.” Még életben találtam, de
nagyon le volt gyengülve (tüdőgyulladásban halt meg). Azt mondtam neki: azért jöt­
tem Zaragozába, hogy a környéken rovartani kutatásokat végezzek. A lelkemre kötöt­
te, hogy legyek jó anyámhoz, és négy órával később meghalt.
Estére összegyűlt az egész család. Alig fértünk el. A calandai kertész és a kocsis a
szalonban aludt, matracon. Az egyik cselédlány segített felöltöztetni apámat, megköt­
ni a nyakkendőjét. A csizmáját oldalt fel kellett hasítanunk, csak úgy tudtuk ráadni.
Mindenki lefeküdt, csak én virrasztottam. Úgy volt, hogy az egyik unokaöcsém,
Jósé Amorós, hajnali egykor érkezik vonattal Barcelonából. Elég sok konyakot megittam,
és ahogy ott üldögéltem apám ágya mellett, egyszer csak úgy láttam, mintha lélegezne.
Kimentem az erkélyre, hogy elszívjak egy cigarettát, és t ártam a kocsit, amely az unoka­
öcséméit ment az állomásra - május volt, érezni lehetett a virágzó akácfák illatát - , ami­
kor egyszer csak zajt hallottam az ebédlőből, mintha egy szék a fáihoz iitődött volna.
Megfordultam, és ott láttam magam előtt az apám, fenyegetően felém nyújtott karral. Az
a vízió - az egyetlen egész életem során - úgy tíz másodpercig tarthatott, aztán szerte­
foszlott. Bementem abba a szobába, ahol a cselédek aludtak, és lefeküdtem melléjük.
Félni nem féltem; tudtam, hogy vízió t olt, de nem akartam egyedül maradni.
Másnap temettük. Harmadnap abban az ágyban aludtam, amelyikben apám meg­
halt. Óvatosságból betettem a pisztolyát a párna alá - nagyon szép pisztoly volt, arany
és gyöngyház berakáséi monogrammal - , hogy rálőjek a kísértetre, ha netán megjele­
nik. De nem jött vissza.
Apám halála döntő esemény volt az életemben. Régi barátom, Mantecón még
mindig emlegeti, hogy néhány napra rá felhúztam apám csizmáját, kinyitottam az író­
asztalát, és elkezdtem szívni a havannaszivarjait. Én lettem a családfő. Anyám még alig
volt negyvenéves. Nem sokkal később vettem egy autót, egy Renault-t.
Ha akkor apám nem hal meg, talán sokkal tovább maradok Madridban. Megvolt
a diplomám filozófiából, de a doktori kurzust nem volt szándékomban elvégezni. Min­
denáron el akartam menni, és csak az alkalomra vártam.
Ez 1925-ben jött el.
 PÁRIZS
1925-1929

1925-ben megtudtam, hogy Párizsban Société internationale de coopération intellec­

tuelle' néven a Népszövetség fennhatósága alá tartozó intézményt készülnek létrehoz­
ni. Előre lehetett tudni, hogy Eugenio d ’Orsot fogják kinevezni Spanyolország kép­
viselőjévé.
Beszéltem a Diákotthon igazgatójával, és elmondtam neki, hogy szeretném elkí­
sérni Eugenio d ’Orsot, mint amolyan titkárféle. Elfogadták a jelentkezésemet. A szer­
vezet ugyan még nem létezett, de azt mondták, menjek csak Párizsba, és várjak. Egyet­
len jó tanács: olvassam el mindennap a Le Temps-t és a Timesot kevés franciatudásom
tökéletesítése és az angollal való ismerkedés céljából.
Útiköltséget anyámtól kaptam, sőt azt is megígérte, hogy minden hónapban küld
majd pénzt. Amikor megérkeztem Párizsba, nem tudtam, hol szálljak meg, úgyhogy a
Jouffroy átjáróban lévő Hotel Ronceray-ba mentem, ahol a szüleim 1899-ben a m é­
zesheteket töltötték, és ahol én is fogantam.

MI, BETOLAKO DÓK

A megérkezésem után három nappal megtudtam, hogy Unamuno is Párizsban van. Egy
csoport francia értelmiségi hajót bérelt, és érte ment a Kanári-szigetekre, ahol száműze­
tésben élt. Mindennap részt vett a La Rotondc-bán rendezett összejöveteleken. O tt
kerültem kapcsolatba azokkal, akiket a francia jobboldal megvetően les météques-nck"
nevez, a Párizsban élő, a kávéházak teraszát ellepő külföldiekkel.
Felelevenítve madridi szokásom, mindennap elmentem a La Rotonde-ba. Kétszer-
háromszor még gyalog haza is hazakísértem Unamunót, alti az Etoile környékén lakott.
Két jó órát töltöttünk sétával, beszélgetéssel.
Megérkezésem után alig egy' héttel, a La Rotonde- bán, megismerkedtem egy bi­
zonyos Ángulóval, aki gyerekorvosnak készült, és a Saint-Pierre szállodában lakott, az*

* A Szellemi Együttműködés Nemzetközi Intézete.

** A betolakodók.
70 LUIS BUÑUEL

École-de-Médccine utcában, a Saint-Michel körút közelében. Egyszerű, de kellemes

szálloda volt, egy kínai kabaré tőszomszédságában; mivel nagyon megtetszett, odaköl­
töztem.
Másnap influenzás lettem, és ágyban kellett maradnom. Este a szobámba behal­
latszott a dobszó a kínai kabaréból. Az ablakomból a szemben lévő görög étteremre
meg egy italboltra láttam. Angulo azt tanácsolta, hogy pezsgővel gyógyítsam az influ­
enzámat. Nem kellett kétszer mondania. Akkor jöttem rá, hogy mi az egyik oka annak
az ellenérzésnek, sőt gyűlöletnek, amelyet a jobboldal a betolakodók iránt táplál. Már
nem is tudom, milyen leértékelés következtében, akkoriban rendkívül alacsonyan je­
gyezték a frankot. A külföldi pénzzel, különösen pedig a pesetával rendelkezők, vagyis
a betolakodók, fejedelmi vagy csaknem fejedelmi m ódon élhettek. így például az az
üveg pezsgő, amely végül is győztesen került ki az influenza elleni harcból, tizenegy
frankomba került, azaz egyetlenegy pesetába.
A párizsi autóbuszokon ugyanakkor ehhez hasonló feliratokat lehetett olvasni: Ne
pazaroljátok feleslegesen a kenyeret! Mi pedig M oét Chandont ittunk, üvegjét egy pe­
setáért.
Amikor felépültem, egy este egyedül lementem a kínai kabaréba. A vendégek szó­
rakoztatására szerződtetett lányok egyike odaült az asztalomhoz, és minthogy ez volt
a feladata, beszélgetni kezdett velem. Ez volt a második nagy meglepetés a Párizsba jött
spanyol számára: az a nő bámulatra méltó választékosságai fejezte ki magát, rendkívüli
kifinomultsággal és természetességgel tudott beszélgetni. Persze nem irodalomról vagy
filozófiáról társalogtunk. Borokról beszélt, Párizsról, mindennapi dolgokról, de olyan
könnyedén, olyan keresetlenül és természetesen, hogy csak ámultam. Akkor felfedez­
tem fel a nyelv és az élet közti kapcsolatot, amiről addig nem volt tudomásom. Nem
feküdtem le vele, azt se tudom , hogy hívják, soha többé nem találkoztunk, mégis ő
volt az első igazi kapcsolatom a francia kultúrával.
Egy másik meglepő dolog, amelyet gyakran szoktam emlegetni, az volt, hogy a
párok az utcán csókolóztak. Valóságos szakadékot jelentett ez a fájta viselkedés Spanyol-
ország és Franciaország között, mint ahogy az is, hogy egy férfi és cg}’ nő a házasság
szentsége nélkül is együtt élhet.
Akkoriban állítólag negyvenötezer festő élt Párizsban, a művészetek vitathatatlan
fővárosában - ez rettentő nagy szám - , akik közül sokan a Montparnasse-ra jártak (a
Montmartre az első világháború után kiment a divatból).
A Cahicrs d ’A rt, amely kétségkívül a legjobb folyóirat volt abban az időben, egy
egész számot szentelt azoknak a spanyol festőknek, akik Párizsban dolgoztak, és akik­
kel én szinte minden nap találkoztam. Köztük volt Ismael de la Séma, egy' nálam vala­
mivel idősebb andalúz; a katalán Castanyer, aki Le Catalan névvel éttermet nyitott Pi­
casso műtermével szemben, a Grands-Augustins utcában; Juan Gris, akit csak egyetlen­
egyszer látogattam meg a lakásában, a külvárosban, és nem sokkal a látogatásom után
meg is halt. Az alacsony, sánta, félszemű Cossíóval is összejártam, aki mindig kissé ke­
serűen tekintett az erős, egészséges férfiakra. Később százados lett a falangistáknál, és
bizonyos hírnévre is tett szert festőként, mielőtt meghalt Madridban.
 UTOLSÓ LEHELETEM 71

Borés viszont Párizsban van eltemetve, a Montparnasse-temetőben. Az utraisták

csoportjából jött. Komoly, már akkor is ismert festő volt. Amikor egyszer eljött
Hernando Vinesszel meg velem Belgiumba, Brugge-be, minden múzeumot lelkiisme­
retesen végiglátogatott.
Ezeknek a festőknek is megvolt a maguk találkozóhelye, ahova eljárt Huidobro,
a híres chilei költő, meg egy alacsony, sovány, Milicua nevű baszk költő is. Nem is tu ­
dom pontosan, miért, de később, A z aranykor bemutatása után, közülük néhányan -
Huidobro, Castanyer, Cossío - írtak nekem egy levelet, tele sértésekkel. Egy időre el­
távolodtunk egymástól, de aztán kibékültünk.
A festők közül Joaquín Peinado és Hernando Vines voltak a legjobb barátaim. A
barátságom Hernandóval, aki fiatalabb volt nálam és katalán származású, aztán egész
életre szólt. Későbbi feleségét, Loulout is nagyon-nagyon szeretem; Francis Jourdain
írónak volt a lánya, aki közeli kapcsolatban állt az impresszionistákkal, és jó barátja volt
Huysmansnak.
Loulou nagyanyjának a múlt század végén irodalmi szalonja volt. Egyszer egy
rendkívüli tárgyat kaptam Loulou-tól ajándékba, amelyet a nagyanyjától örökölt. Egy
legyezőt, amelyre a századvég legnagyobb írói meg néhány zenész (Massenet, G ou­
nod) néhány szót, néhány hangjegyet, néhány verssort írtak, vagy csak egyszerűen
a kézjegyükkel látták el. Mistral, Alphonse Daudet, Heredia, Banville, Mallarmé, Zola,
Octave Mirbeau, Pierre Loti, Huysmans és mások, például Rodin, a szobrász, mind
ott vannak együtt ezen a legyezőn, ezen a banális kis tárgyon, amely mégis egy egész
világot foglal magába. Gyakran nézegetem, elolvasom rajta például Alphonse Daudet
egy mondatát: „Észak felé haladva tisztul s kihuny a szem.” Közvetlenül mellette Ed­
mond de Goncourt néhány meghatározó sora: „Aki a lelke mélyén nem imád szen­
vedélyesen valamit, akár nőket, akár virágokat, akár műtárgyakat, vagy a bort, egyszó­
val bármit; akiben nincs valami bolondos vonás, aki tökéletesen kiegyensúlyozott,
az soha, de soha nem lehet tehetséges az irodalomban.” Kiadatlan, de jelentős gon­
dolat.
Végül idéznék még a legyezőről néhány (meglehetősen ritka) Zola-verssort:

Ce que je venx onr mon royaume

C ’est a ma port un vert sentier,
Bcrccau formé d ’un églantier
E t long comme trois brins de chaumc.'

Nem sokkal Párizsba érkezésem után, Manolo Angeles Ortiz festő műtermében,
a Vercingétorix utcában, ismertem meg Picassót, aki akkor már híres és vitatott művész*

* Vágyom sa já t birodalom ra:

a jtó m ig fusson zöld sövény,
csipkelugas a tetején;
és bárom szalm aszá l a hossza.
72 LUIS BUÑUEL

volt. Közvetlensége és kedélyessége ellenére ridegnek és önzőnek találtam - nem is

lett emberibb, csak a polgárháború idején, amikor állásfoglalásra kényszerült ennek
ellenére elég gyakran találkoztunk. Egy kis képet is kaptam tőle, egy' nőt ábrázolt a ten­
gerparton, de a háború alatt elveszett.
Azt mesélték róla, hogy a Mona Lisa hírhedt elrablása idején, még az első világ­
háború előtt, amikor a rendőrség kihallgatta a barátját, Apollinaire-t, Picassót is beidéz­
ték, és ő, akár Péter Krisztust, megtagadta a költőt.
Később, 1934 körül, Artigas, a katalán keramikus, Picasso bizalmas barátja meg egy
képkereskedő elmentek Barcelonába meglátogatni a festő édesanyját, áld meghívta őket
ebédre. Ebéd közben Picasso any'ja elmondta nekik, hogy a padláson van egy egész lá-
dányi rajz, amelyeket Picasso gyermek- és kamaszkorában készített. Kérték, hadd néz­
zék meg a rajzokat, felmentek a padlásra, kinyitották a ládát, a képkereskedő ajánlatot
tett, és az üzletet meg is kötötték. Vagy harminc rajzot vitt magával.
Valamivel később a képkereskedő kiállítást rendezett egy galériában, a Saint-
Germain-des-Prés-n. Picassót is meghívta a vernissage-ra, ő el is ment, megnézte a raj­
zokat, megismerte őket, és nagyon meg volt hatva. Mindez azonban nem akadályoz­
ta meg abban, hogy' a vernissajje után egyenesen a rendőrségre menjen, és feljelentse
a képkereskedőt meg a keramikust. Ez utóbbinak a fényképe úgy'jelent meg egy' új­
ságban, mintha nemzedcözi szélhámosról lett volna szó.
Festészetről ne kérdezze senki a véleményem: nincs. Esztétikai kérdések soha­
sem izgattak, csak mosolygok, ha egy kritikus, mondjuk, a „palettám”-ról beszél. Nem
tartozom azok közé, akik órákat képesek eltölteni egy' kiállítóteremben, gesztikulál­
ni, rögtönözve szónokolni. Ami Picassót illeti, láttam legendás könnyedségét, és néha
elegem is lett belőle. Csak anny'it m ondhatok, hogy' a Guernica egyáltalán nem tet­
szik, pedig még segítettem is felakasztani a helyére. Semmit se szeretek rajta, se a nagy-
zoló textúráját, sem azt, hogy' mindenáron politizálni akar. Ellenérzéseimet Alberti
és Jósé Bergamín is osztja, bár ez csak nemrég derült ki. Mindhárman szívesen a le­
vegőbe röpítenénk a Guernicát, de hát öregek vagyunk már a ily'esféle merényie­
tekhez.

Már akkor törzsvendég voltam a M ontparnasse-on, amikor a La Coitpolc még nem

is létezett. A Dómé-ba, a La Rotonde-bz, a Select-be jártunk, meg a kor híres kaba­
réiba.
A Képzőművészeti Főiskola tizenkilenc műterme minden évben bált rendezett,
amiről úgy' véltem, mesés mulatság lehet. Festő barátaim mint a világ legnagyszerűbb
orgiáját emlegették, amely páradan a maga nemében. Elhatároztam hát, hogy' elmegyek.
Le Bal dcs Qiiat’zarts' volt a neve.
Bemutattak az egyik úgynevezett szervezőnek, aki eladott nekem néhány hatal­
mas, nagy'képűsködő belépőt, jó drágán. Egy társasággal mentem: Juan Vicens, egy

A Négy Művészet Bálja.

 UTOLSÓ LEHELETEM 73

zaragozai barátom, a nagy spanyol szobrász, Jósé de Creeft meg a felesége, egy chilei,
akinek már nem emlékszem a nevére, a barátnőjével, és én. Az, akitől a jegyeket vet­
tem, figyelmeztetett, hogy mondjuk azt, az egyik műteremnek, a Saint-Juliennek va­
gyaink a tagjai.
Elérkezik a bál napja. Az estély egy étteremben kezdődik, a Saint-Julien-műte-
rem adja a vacsorát. A vacsora alatt az egyik diák egyszer csak felkel az asztaltól, előve­
szi a nemi szervét, óvatosan egy tányérra helyezi, és így körbejárja az éttermet. Én ilyes­
mit Spanyolországban még sohasem láttam. Meg vagyok botránkozva.
Később a „Wagram-terembe” megyünk, ott tartják a bált. A bejárat előtt rendőr-
kordonnal próbálják visszaszorítani a kíváncsiskodók tömegét. O tt megint valami szá­
momra hiheteden látványban van részem: egy nő anyaszült meztelenül, egy asszír ru­
hába öltözött diák nyakában ülve érkezik. így lépnek be a terembe, a tömeg kiáltozá­
sa közepette.
Nem térek magamhoz a csodálkozástól. Miféle helyre kerültem?, morfondíroztam.
A „Wagram-terem” bejáratát a műtermek legerősebb hallgatói őrzik. Odamegyünk,
odaadjuk a csodálatos belépőinket. De nincs mit tenni, nem engednek be. Valaki azt
mondja:
- Na, benneteket aztán jól átvertek!
És kiebrudalnak bennünket az utcára, mert a belépők nem érvényesek.
De Creeft fel van háborodva, megmondja, hogy' kicsoda, és annyira kiabál, hogy
végül beengedik a feleségével. Vicens, a chilei és én kint maradunk. A diákok szívesen
beengedték volna a chilei partnernőjét is, aki csodálatos bundát viselt, de mivel nem
volt hajlandó egyedül bemenni, szurokkal keresztet mázoltak a bundája hátára.
így aztán nem vehettem részt a világ leglátványosabb orgiáján; ez a szokás egyéb­
ként ma már a múlté. Botrányos pletykák keringtek arról, hogy mi történik ott bent.
A tanárok, akiket szintén meghívtak, csak éjfélig maradtak. Állítólag akkor kezdődtek
csak az igazán durva dolgok. Hajnali négy-öt óra felé a túlélők tökrészegen megfíiröd-
tek a Concorde tér szökőkútjaiban.
Két-három hét múlva összetalálkoztam azzal a fickóval, aki átvert az érvénytelen
jegyekkel. Olyan súlyos tripperje volt, hogy bottal is alig bírt járni; így aztán lemond­
tam arról, hogy bosszút álljak rajta.

Abban az időben a La Closerie dcs Lilas meg csak egy kávéház volt, ahova én majdnem
mindennap elmentem. Mellette volt a Bal Bullier, oda is elég kitartóan jártunk, min­
dig jelmezben. Egyik este apácának öltöztem. A jelmezem tökéletesen sikerült, a leg­
apróbb részletig ki volt dolgozva, még egy kicsit ki is rúzsoztam magam, sőt műszem-
pillát is raktam fel. Hát ahogy' ott megyünk a Montparnasse körúton a barátaimmal, akik
közül Juan Vicens szerzetesruhában volt, egyszer csak látjuk ám, hogy két rendőr kö­
zeledik felénk. Én reszketni kezdek az apácafőkötőmben, merthogy' Spanyolországban
az ilyesfajta viccekért öt év börtönbüntetés jár. De a két rendőr megáll, mosolyog, majd
az egyák nagyon kedvesen megkérdezi:
74 LUIS BUÑUEL

- Jó napot, nővér! Segíthetek valamiben?

A spanyol alkonzul, Orbea néha eljött velünk a Bal Bullier-be. Egy este ő is jel­
mezbe akart bújni, úgyhogy levettem az apácaruhámat, és odaadtam neki. Alatta előre
látóan komplett fútballdresszt viseltem.
Juan Vicensszel arra is gondoltunk, hogy cg}’ kabarét nyitunk a Raspail körúton.
Elutaztam Zaragozába, hogy anyámtól kérjek pénzt hozzá, de nem adott. Vicens nem
sokkal később a Gay-Lussac utcai spanyol könyvesbolt vezetője lett. Pekingben halt
meg, valamilyen betegségben, a háború után.
Párizsban tanultam meg táncolni, ahogy kell. Órákat vettem egy tánciskolában.
Minden táncot ismertem, még a jávát, vagyis a gyors keringőt is, pedig a tangóharmo­
nikát ki nem állhatom. Még ma is emlékszem: On f a i t u n ’petit belote, et puis voilà...
Párizsban mindenhol tangóharmonikáztak.
A dzsesszt akkor is nagyon szerettem , és még abban az időben is bendzsétz-
tam. Volt vagy hatvan lemezem, ami akkoriban soknak szám ított. Az Hôtel Mac-
Mahonbz jártunk dzsesszt hallgatni, a Bois de Boulogne-ban lévő Château de M ad­
ridba meg táncolni. D élutánonként pedig, m int m inden rendes betolakodó, fran­
ciaórára jártam.
Már említettem, hogy mielőtt Franciaországba érkeztem, azt se tudtam , mi fán
terem az antiszemitizmus. Párizsban fedeztem fel, legnagyobb csodálkozásomra. Egy­
szer valaki több barátja előtt mesélte, hogy a bátyja előző este bement cg}’ étterembe
az Etoile környékén, és amikor meglátott egy zsidót, aki épp ott vacsorázott, úgy fel­
pofozta, hogy az leesett a székéről. Én erre feltettem néhány naiv kérdést, amelyekre
kitérően válaszoltak. így jöttem rá, hogy létezik a zsidókérdés, bármennyire is felfog­
hatatlan ez egy spanyol számára.
Ugyanabban az időben jobboldali csoportok is, a du R oi' meg a Jeunesses
Patriotiques” , be-betörtek a Montparnasse-ra. Láttuk őket, ahogy sárga bottal a ke­
zükben leugráltak a teherautókról, és ütni-verni kezdték a „betolakodókat”, akik ott
ültek a legjobb kávéházak teraszán. Kétszer-háromszor ki is osztottam köztük egy-egy
balegyenest.
Akkoriban költöztem át a Sorbonne tér 3/a-ba, egy bútorozott szobába. A Sor­
bonne tér vidékies, nyugodt, fákkal beültetett kis tér volt. Az utcákon még fiákért is
lehetett látni, autót viszont csak nagy ritkán. Elég elegánsan öltözködtem: kamáslit hord­
tam, négyzsebes mellényt, keménykalapot. Minden férfi kalapban vágy sapkában járt.
Ha valaki San Sebastiánban fededen fővel ment ki az utcára, annak a veszélynek tette
ki magát, hogy megtámadják vág}' buzinak nevezik. Aztán egy szép napon leraktam a
keménykalapom a Saint-Michelen a járda szélére, és páros lábbal ráugrottam. A búcsú
végleges volt.
Szintén akkoriban ismerkedtem meg egy pici, barna, francia nővel, akit Ritának
hívtak. A Sélect-ben találkoztam vele. Argentin szeretője volt, akit nem ismertem, és a*

* Királyi hírvivők.
** Hazafias Ifjak.
 UTOLSÓ LEHELETEM 75

Delambre utcában lakott egy szállodában. Elég gyakran jártunk el együtt szórakozni,
mulatóba, moziba. Ennyi volt az egész. Ereztem, hogy nem vagyok közömbös a szá­
mára, és persze ő se hagyott hidegen engem.
Zaragozába mentem tehát, hogy' pénzt kérjek anyumtól. Alig érek oda, táviratot
kapok Vicenstől, amelyben közli, hogy' Rita öngyilkos lett. A vizsgálat során kiderült,
hogy nagyon rossz volt a viszonya az argentin szeretőjével (talán részben miattam is).
Aznap, amikor én eljöttem, a férfi megleste, és utánament a szállodába, a szobájába.
Hogy' ott mi történt, azt senki sem tudja. De Rita végül is előkapott egy' kis pisztolyt,
rálőtt a szeretőjére, aztán maga ellen fordította a fegyvert.
Joaquín Peinadónak és Hernando Vinesnek közös műterme volt. Párizsba érke­
zésem után alig egy' héttel épp ott voltam a műteremben, amikor beállított három ro­
konszenves lányt Mint kiderült, anatómiát tanultak valahol a környéken.
Az egyik lányt Jeanne Rucarnak hívták. Nagy'on szépnek találtam. Eszak-Francia-
országból származott, a varrónője révén akkor már ismerte a párizsi spanyol köröket,
és ritmikus tornára járt. 1924-ben a párizsi olimpiai játékokon, Iréné Poppart irányítá­
sával, még bronzérmet is ny'crt.
Azon ny'omban ördögi ötlet fogalmazódott meg bennem - amely alapjában véve
nagy'on is naiv volt - , hogyan is nyerjük meg magunknak a három lányt. Zaragozában
egy lovassági főhadnagy' nemrég beszélt nekem egy' rendkívül hatékony afrodiziákum-
ról, a Yoimbin-klórhidrátró\, amely a legmakacsabb ellenállást is legy'őzi. Közöltem az
ödetemet Peinadóval és Vinesszel: hívjuk el újra a három lányt, kínáljuk meg őket pezs­
gővel, és az italukba öntsünk néhány csepp Yoimbin-klórhidrátot. Őszintén hittem a
terv kivihetőségében. De Hernando Vines azt felelte, hogy ő katolikus, és nem haj­
landó részt venni efféle disznóságban.
Egyszóval nem történt semmi - hacsak az nem, hogy azután is elég gy'akran talál­
koztam Jeanne Rucarral, hisz idővel ő lett a feleségem, s ma is az.

A Z ELSŐ S Z ÍN H Á Z I RENDEZÉSEK

Párizsi életem első éveiben szinte kizárólag spanyolokkal jártam össze, úgyhogy' nem
sokat hallottam a szürrealistákról. Egyik este, ahogy elmentem a La Closerie dcs Lilas
előtt, törött üvegcserepeket láttam a földön. A Madame Rachilde tiszteletére rende­
zett vacsorán két szürrealista - már nem tudom , kik voltak - sértegette és felpofozta
az ünnepeltet, minek következtében tömegverekedés tört ki.
Az igazat megvallva eleinte nem nagyon érdekelt a szürrealizmus. írtam ugyan
egy' színdarabot, oly'an tíz-húsz oldalasat, amelynek egész egyszerűen H am let \o lt a
címe, és mi magunk adtuk elő a Sélect pincéjében. Ez volt az első színházi rendezé­
sem.
1926 végén aztán eljött a nagy' lehetőség. Hernando Vines unokaöccse volt a híres
zongoristának, Ricardo Vinesnek, aki elsőnek játszott Erik Satie-műveket.
76 LUIS BUÑUEL

Amszterdamban működött akkoriban Európa két legjobb nagyzenekara. Az első

épp akkor mutatta be nagy sikerrel Sztravinszkij Egy katona története című művét. A
másik zenekar karmestere a nagy Mengelberg t olt. Hogy visszavágjanak a másik szim­
fonikus zenekarnak, be akarták mutatni Manuel de Falla Retablo de Maese Pedro' című,
a Don Quijote egyik epizódja által ihletett rövid művét, amely egy koncert végén hang­
zana el. Rendezőt kerestek.
Ricardo Viñes ismerte Mengelberget. A Hamiéinek köszönhetően már volt némi
hírem, ha nem is igazán jelentős. Egyszóval felajánlották, hogy rendezzem meg a da­
rabot, és én el is fogadtam az ajánlatot.
Egy világhírű karmesterrel és neves énekesekkel kellett együtt dolgoznom. Két
hétig próbáltunk Párizsban, Hernandónál. A Retablo tulajdonképpen egv vándorbábos
kis bábszínháza. Elméletileg minden szereplő bábu, és az énekesek adják a hangjukat.
Én azt az újítást vezettem be, hogy négy, maszkot viselő hús-vér szereplőt is bevet­
tem, akik részt vesznek Péter Mester, a bábjátékos előadásán, és néha beleszólnak a cse­
lekménybe, de az ő hangjukat is énekesek szinkronizálják a zenekari árokból. Termé­
szetesen a négy - néma - szerep eljátszására a barátaimat kértem fel. A kocsmárost Peinado
játszotta, Don Quijotét pedig az unokaöcsém, Rafael Saura. Még egy festő, Cossío ka­
pott szerepet.
Három vagy négy előadásunk volt Amszterdamban, mindig telt házzal. Első este
egyszerűen elfelejtettem beállítani a világítást. Úgyhogy szinte semmit sem lehetett látni.
Aztán a második előadásra egy világosító segítségével, többórás munka után végre si­
került mindent elrendeznem, és az előadás rendben lement.
Ezenkívül csak egyszer rendeztem színházi előadást, Mexikóban, sokkal később,
1960 körül. A darab az örök Don Juan de Tenorio volt Zorillától, amelyet nyolc nap
alatt írt meg, és szerintem csodálatosan van megszerkesztve. A Paradicsomban végző­
dik, ahová Doña Inés szerelme juttatja a párbajban megölt Don Juan lelkét.
Klasszikus felfogásban rendeztem meg a darabot, semmi köze sem volt azokhoz
a paródiaszerű előadásokhoz, melyeket a Diákotthonban csináltunk. Mexikóvárosban,
ahol három napig, a spanyol hagyománynak megfelelően halottak napja alkalmából ját­
szották, hatalmas sikere volt. A tömeg betörte a színház üvegablakát. Ebben az előadás­
ban, amelyben Luis Alcoriza játszotta Don Juan szerepét, én alakítottam Don Diegót,
Don Juan apját. De a nagyothallásom miatt alig tudtam követni a szöveget. Szórako­
zottan játszadoztam a kesztyűmmel, úgyhogy Alcorizának végül is meg kellett változ­
tatnia a cselekményt, odajönnie hozzám, és a könyökömnél fogva behúznia a színpadra.

FILMRENDEZÉS

Párizsban gyakran jártam moziba, sokkal gyakrabban, mint Madridban, oly'kor napon­
ta háromszor is. Délelőtt egy' barátom sajtóbelépőjével amerikai filmeket néztem zárt-

Pcter Mester bábszínháza.

 UTOLSÓ LEHELETEM 77

körű vetítéseken, valahol a „Wagram-terem” környékén. Délután megnéztem valami

filmet cg}' környékbeli moziban. Este meg elmentem a Vicux Colombicr-bn vág}' a
Stúdió dcs Ursulines-bc.
A sajtóbelépőt nem teljesen jogtalanul használtam. Zerverosnak köszönhetően
kritikákat írtam a Cahiers d ’A r t „feuilles volant”-jaiba‘ , és néhány cikkemet Madridba
is elküldtem. írtam Adophe Menjou-ról, Buster Keatonről, Stroheim A gyilkos arany
című filmjéről.
A rám legnagyobb hatást gyakorló filmek közül valóban íelejthetedcn a Patyomkin
páncélos. Mikor kijöttünk a moziból - egy utcában, az Alésia környékén még bari­
kádot is akartunk emelni, úgyhogy a rendőrségnek kellett közbelépnie. Sokáig az volt
a véleményem, hogy ez a legjobb film a filmművészet történetében. Ma már nem tu ­
dom.
Pabst filmjeire is emlékszem, meg Murnau A z utolsó emberért, és mindenekelőtt
Fritz Láng filmjeire.
De csak amikor A z éjféli vándon láttam, akkor döbbentem rá, hogy én is filmet
akarok készíteni. A három történet önmagában nem igazán érdekelt, de a központi
epizód, a fekete kalapos férfi megérkezése a flamand kisvárosba - rögtön tudtam, hogy
a Halálról van szó - és a temetőjelenet annál inkább. Valami mélyen megérintett eb­
ben a filmben, és megvilágította az életemet. Ezt az érzésemet Fritz Láng más filmjei
- a Nibclungpéldául, meg a Metropolisz- csak megerősítették.
Filmet készíteni. De hát hogyan? Nekem, a spanyolnak, néhány kritika szerzőjé­
nek, nem voltak ehhez úgynevezett kapcsolataim.
Még Madridból ismertem Jean Epstein nevét, aki az Esprit nouvcau-ba írt. Ez
az orosz származású filmrendező a leghíresebbek közé tartozott Franciaországban,
Ábel Gance és Marcel L’Herbier mellett. M egtudtam, hogy egy emigráns orosz szí­
nésszel meg egy franciával, akiknek azóta elfelejtettem a nevét, nemrég színiiskolát
alapított.
Azonnal beiratkoztam. Minden hallgató emigráns fehérorosz volt, csak én nem.
Két-három héten keresztül részt vettem a színészek gyakorlataiban, az improvizációk­
ban. Epstein, mondjuk, azt mondta nekünk: „Képzeljék el, hogy mindannyian halál­
raítéltek vagytok, a kivégzés előtti napon!” Az egyiktől azt kérte, hogy legyen emel­
kedett és elkeseredett, a másiktól, hogy viselkedjen felszabadultan és cinikusan. És mi
megtettük, ami tőlünk tellett.
A legjobbaknak aztán kisebb szerepeket ígért a filmjeiben. Épp akkor fejezte be
a Róbert Macaire kalandjait, amikor én beiratkoztam, úgyhogy már nem tudott be­
venni. Aztán amikor azt befejezte, egyszer kimentem autóbusszal az Albatros stúdió­
ba, Montreuil-sous-Bois-ba, mert tudtam, hogy új filmet készít elő Mauprat címmel.
Fogadott, én meg azt mondtam neki:

röplap
78 LUIS BUÑUEL

- Hallgasson ide! Tudom , hogy új filmre készül. Engem nagyon érdekel a film,
de technikai szempontból egyáltalán nem értek hozzá. Nem leszek nagyon a haszná­
ra, de nem kérek fizetést. Vegyen fel takarítónak, kifútófiúnak, bárminek.
Elfogadta az ajánlatomat. A Mauprat forgatása (amely Párizsban, Romorantinben
és Cháteauroux-ban zajlott) volt az első tapasztalatom a filmművészet területén. Sok
mindent csináltam abban a filmben, még kaszkadőr is voltam. Egy XV. Lajos (vagy XVI.
Lajos) korabeli csendőrt alakítottam egy csatajelenetben. Egy fal tetején álltam, lelőt­
tek, és nekem le kellett esnem körülbelül három méter magasról. Matracot tettünk a
földre, hogy puhára essek, de azért jól megütöttem magam.
A forgatás közben összebarátkoztam Maurice Schultzcal, a színésszel, és Sandra
Milovanowal, a színésznővel. Amúgy elsősorban a kamera érdekelt, mivel addig egy­
általán nem ismertem. Az operatőr, Albert Duverger, egyedül dolgozott, segédopera­
tőr nélkül. O maga cserélte a filmet, ő készítette a próbafelvételeket. Egymaga forgat­
ta a kamera forgatókarját, mindig egyenletes ritmusban.
Minthogy némafilmről volt szó, a stúdiókban nem volt hangszigetelés. Néhány
stúdióban - például Epinay-ben - teljes falak voltak üvegből. Olyan nagy teljesítmé­
nyű lámpáink és reflektoraink voltak, hogy napszemüveget kellett hordanunk, hogy'
megvédjiik a szemünket a súlyos károsodástól.
Epstein igyekezett egy' kicsit távol tartani engem a dolgoktól, talán azért, mert
folyton nevettettem a színészeket. Egyik furcsa emlékem arról a forgatásról az, amikor
az idős Maurice Maeterlinckkel találkoztam Romorantinben. Ugyanabban a szállodá­
ban lakott, mint mi, a titkárnőjével. Egyszer együtt kávéztunk.
A M auprat után Epstein, aki az Edgár Allén Poe művéből készült A z Ushcrház
bukása című filmet készítette elő Jean Debucourt-ral és Ábel Gance feleségével a fő­
szerepben, szerződtetett m int másodasszisztenst. Az összes belsőt én forgattam le
Epinay-ben. Egyszer Maurice Morfot, a felvételvezető arra kért, hogy hozzak hemog­
lobint a sarki gyógyszertárból. A patikus, aki gyűlölte a külföldieket, és a kiejtésemen
észrevette, hogy' betolakodó vagyok, kereken megtagadta, hogy' kiszolgáljon, sőt sér­
tegetni kezdett.
Azon az estén, amikor befejeződött a belsők forgatása, és Morfot mindenkinek
szólt, hogy' másnap legy'en ott az állomáson, mert külső forgatásra megyünk Dordogne-
ba, Epstein így szólt hozzám:
- Maradjon itt egy' kicsit az operatőrrel! Ábel Gance jön ide, hogy' csináljon egy­
két próbafelvételt két lánnyal. Szereméin, ha segítene neki.
Szokásos durvaságommal azt feleltem neki, hogy' én az ő asszisztense vagy'ok, és
semmi közöm Ábel Gance úrhoz, akinek nem szeretem a filmjeit (ez egyébként nem
is volt teljesen igaz, hisz a Napóleon, mely'et három vászonra vetítettek, elég nagy' ha­
tással volt rám). Hozzátettem, hogy' ezenkívül Gance-t otrombának tartom.
Erre Jean Epstein azt válaszolta (vannak olyan mondatok, amelyeket bármilyen
régen hallottam is, szóról szóra fel tudok idézni):
- Hogy' merészel egy ih'en kis idióta, mint maga, így' beszélni egy nagy' rende­
zőről?
 UTOLSÓ LEHELETEM 79

Azt is hozzátette, hogy befejezettnek tekinti az együttműködésünket, és így is

történt. A z Usher ház bukása külsőinek forgatásán már nem vettem részt. Mindamel­
lett Epstein kicsit később, amikor megnyugodott, bevitt kocsival Párizsba. Az úton el­
látott néhány jó tanáccsal:
-Vigyázzon! Szürrealista hajlamokat érzek magában. Tartsa távol magát azoktól
az emberektől!

Továbbra is forgatásokon dolgoztam, ott, ahol épp adódott munka.

Az Albatros stúdiókban, Montreuilben, eljátszottam egy kisebb szerepet; egy csem­
pész alakítottam a Carménben, ahol Raquel Mcller volt a címszereplő, a rendező pedig
Jacques Feyder, akit ma is csodálok. Néhány hónappal azelőtt, amikor a színészakadémi­
ára jártam, egyszer meglátogattam a feleségét, Françoise Rosay-t egy nagyon elegáns fe­
hérorosz nő társaságában, aki, bármilyen furcsán is hangzik, Ada Brazilnak szólíttatta ma­
gát. Françoise Rosay nagyon kedvesen fogadott bennünket, de semmit sem tehetett ér­
tünk.
Peinado és Hernando Vi fies is játszott a Carmenban - a spanyolság kötelez - , gi­
tárosokat alakítottak. Az egyik jelenetben, amelyikben Carmen, Don José társaságában,
mozdulatlanul, a kezére támasztott arccal ül egy asztalnál, Feyder arra kért, hogy menjek
cl mellette, és tegyek valami udvarló mozdulatot. Szót is fogadtam, csakhogy az ud­
varló mozdulat az aragón pizco volt, vagyis belecsíptem, amire a színésznő egy csatta-
nós pofonnal válaszolt.
Albert Duverger, Jean Epstein operatőre (később ő fényképezte A z andalúziai
kutyát és A z aranykort) bemutatott két rendezőnek, Etiévant-nak és Nalpas-nak, akik
a La Sirène des Tropiques' című filmet készítették elő Joséphine Bakerrel. Az a film,
amelyet a Frankeur stúdióban forgattunk, nem tartozik éppen a legkellemesebb em ­
lékeim közé. Épp ellenkezőleg. Elviselhetetlennek találtam a vedette" szeszélyeit. Egy­
szer például reggel kilencre vártuk, készen a forgatásra, de ő csak délután ötkor jelent
meg, bevonult az öltözőjébe, becsapta maga mögött az ajtót, és elkezdte földhöz vag­
dosni a sminkesüvegeket. Valaki megkérdezte, hogy miért olyan dühös. Azt válaszol­
ták neki: „Azt hiszem, beteg a kutyája.”
Pierre Batcheff, aki szintén játszott a filmben, épp ott volt mellettem. Azt mond­
tam neki:
- Filmes dolgok.
O hűvösen így válaszolt:
- Ixhet, hogy magának ez a film, de nekem nem.
Tiszta szívemből egyetértettem vele. Később nagyon jó barátok lettünk, A z
adalúziai kutya bán is játszott.*

* A trópusok szirénje.
** sztár
80 LUIS BUÑUEL

Akkoriban gyilkolták meg Saccót és Vanzettit az Egyesült Államokban. Nagy meg­

döbbenést keltett az egész világon. Egész éjjel tüntettek Párizsban. A film egyik vilá­
gosítójával elmentem az Étoile-hoz, és láttam, amint valaki rápisál az ismeretlen kato­
na sírján levő örökmécsesre. Kirakatokat törtek be, minden forrongott. Az az angol szí­
nésznő, áld a filmben játszott, mesélte, hogy a szálloda halijában lövöldöztek is. Külö­
nösen a Sébastopol körúton volt nagy a zűrzavar. Még tíz nap múlva is letartóztattak
embereket fosztogatás gyanújával.
Én pedig, saját elhatározásomból, otthagytam La Sirène des Tropiqnes forgatását,
még mielőtt a külsők elkezdődtek volna.
 ÁLMOK ÉS ÁLMODOZÁSOK

Ha azt mondanák nekem: húsz éved van hátra, mit akarsz csinálni hátra levő napjaid
huszonnégy órájában?, én azt válaszolnám: adjatok napi két óra aktív életet és huszonkét
óra álmot, azzal a feltétellel, hogy utána vissza tudok rá emlékezni; hisz az álom csak a
simogató emlékezet által létezik.
Imádom az álmokat, még ha rémálmok is, márpedig a legtöbbször azok. Tele van­
nak akadályokkal, amelyeket ismerek, s amelyekre újra meg újra rácsodálkozom. De nem
bánom.
Az álmokkal, az álmodás élvezetével kapcsolatos őrületem, amit sohasem próbál­
tam megmagyarázni, egyike azoknak a nagyon mély hajlamaimnak, amelyek a szürrea­
lizmus félé vonzottak. Az Un cinen andalou (még lesz alkalmam beszélni róla) úgy szü­
letett, hogy az egyik álmom egybeesett Dali álmával. Később is beillesztettem álmo­
kat a filmjeimbe, de mindig igyekeztem elkerülni, hogy valami racionális, magyarázó
jellegük legyen. Egyszer azt mondtam egy mexikói producernek, aki ezt a viccet nem
igazán értékelte: „Ha túl rövidre sikerül a film, megtoldom egy álommal.”
Azt mondják, miközben álmodunk, az agyunk védekezik a külvilág ellen, és sok­
kal kevésbé érzékeny a zajokra, illatokra, fényekre. Ezzel szemben viszont belülről va­
lósággal bombázzák az agyunkat a hullámokban rátörő álmok. Hisz egyetlen éjszaka
millió és millió kép merül fel, majd e képek rögtön szerte is fosztanak, elveszett álmok
takarójával borítva be a Földet. Nincs semmi, egyáltalán semmi, amit egyik vagy másik
agy' meg ne álmodna és el ne felejtene valamelyik éjszakán.
Nekem sikerült összegyűjtenem vagy' tizenöt visszatérő álmomat, amelyek mint
a hűséges útitársak kísértek egész életem során. Néhány közülük nagyon is szokványos:
kéjesen zuhanok egy' szakadékba, üldöz egy tigris vagy' egy bika. Bejutok egy szobá­
ba, becsukom magam mögött az ajtót, a bika rám töri, és az egész kezdődik elölről.
- Vagy - bármilyen korú is vagy'ok - újra vizsgáznom kell. Már azt hittem, hogy
minden vizsgán sikeresen átmentem, amikor kiderül, hogy újra meg kell jelennem a
vizsgán, és persze már mindent elfelejtettem, amit tudnom kéne.
Egy' másik, hasonló, színházi és filmes embereknél gy'akori álom: pár percen be­
lül ki kell mennem a színpadra, hogy' eljátsszak egy szerepet, de nem emlékszem egy'
szóra se belőle. Ez az álom igen hosszan elhúzódhat, bony'olódhat. Riadt vagyok, sőt
rémült, a közönség türelmét vesztve fütyóilni kezd, én meg keresek valakit, az ügy'e-
82 LUIS BUÑUEL

löt, a színigazgatót, és azt mondom: de hát ez rettenetes, mit csináljak? Hűvösen csak
annyit felel, hogy boldoguljak, ahogy tudok, de már megy fel a függöny, nem várhat
tovább. Rettenetesen szorongok. A burzsoázia diszkrét bája című filmemben megpró­
báltam felidézni ennek az álomnak néhány képét.
Egy másik rémálmom: be kell vonulnom katonának. Ötven- vagy hatvanéves ko­
romban, a régi egyenruhámban visszamegyek abba a madridi kaszárnyába, ahol szol­
gáltam. A falhoz lapulva, riadtan osonok, félek, hogy rám ismernek. Szégyellem magam,
hogy ilyen idős koromban még katona vagyok, de hát ez a helyzet, nem tudok vál­
toztatni rajta. Mindenáron beszélnem kell az ezredessel, meg kell értetnem vele a hely­
zetemet. Hogy lehet, hogy sok-sok év tapasztalatával a hátam mögött megint itt vagyok
a kaszárnyában?
Néha meg felnőttként visszatérek a calandai családi házba, ahol - tudom - kísér­
tet rejtőzik. Visszaemlékszem arra, amikor apám a halála után megjelent előttem. Bát­
ran belépek egy sötét szobába, és szólítom a kísértetet, akárki is legyen az; provokálom,
sőt sértegetem is. Aztán zajt hallok magam mögött, becsapódik egy ajtó, és én, bár nem
láttam senkit, ijedten felébredek.
Az is előfordul néha velem, ami bárki mással is: az apámmal álmodom. Komoran
ül a családi asztalnál. Lassan eszik, nagyon keveset, alig beszél. Tudom, hogy halott, és
odasúgom anyámnak vagy valamelyik húgomnak, aki mellettem ül: „Csak meg ne
mondja valaki neki!”
Pénzzavarral is gyakran küzdők álmomban. Nincs semmim, üres a bankszámlám.
Hogy fogom kifizetni a szállodát? Ez az egyik leggyakrabban visszatérő rémálmom. Még
mindig üldöz.
Csak a vonatos álom hasonlíütató hozzá, az tér vissza ugyanilyen kitartóan. Több
százszor álmodtam már. A történet mindig ugyanaz, de az árnyalatok, a részletek vá­
ratlan kifinomultsággal változnak. Vonaton utazok, nem tudom , hová, a bőröndjeim
fönt vannak a csomagtartó hálóban. Egyszer csak a vonat befut egy állomásra, és meg­
áll. Felkelek, hogy kinyújtóztassam a lábam a peronon, és igyák egy' pohárkával a resti­
ben.
De azért nagyon óvatos vagyok, hiszen sokszor utaztam már így' álmomban, és
tudom, hogy abban a pillanatban, ahogy leteszem a lábam a peronra, a vonat hirtelen
elindul. Csapdát állítottak nekem.
Szóval, az egyik lábammal bizalmaüanul lelépek a földre, könnyedén futyörész-
ve körbesandítok, a vonat nyugodtan áll, körülöttem más utasok is leszállnak, látszó­
lag minden rendben, elhatározom hát, hogy a másik lábamat is leteszem a földre, de
akkor, puff, a vonat, mint egy kilőtt ágyúgolyó elrobog. Ráadásul minden csomagom
fenn maradt. Hatalmasat káromkodok, egyezer csak egy'edül vagyok a kihalt peronon,
és felébredek.
Néha, ha együtt dolgozunk, és szomszédos a szobánk, előfordul, hogy' Jean-
Claude Carriére hallja a falon át, hogy kiabálok. A szeme se rebben. „Megint elment
a vonat”, gondolja. S valóban: másnap emlékszem is a vonatra, amely megint hirtelen
elindult, és otthagyott egyedül, csomag nélkül az éjszaka kellős közepén.
 UTOLSÓ LEHELETEM 83

Ezzel szemben egyetlenegyszer sem álmodtam repülővel. Szeretném tudni, miért.

Mivel az embereket nem nagyon érdeklik mások álmai - de hát hogy meséljem
el az életem, ha nem beszélek a föld alatti, képzeletbeli, irreális részéről? - , nem fogok
túl soká időzni ennél a témánál. Még egy-két álom, és kész.
Először az unokaöcsémmel, Rafaellel kapcsolatos álmom, amelyet szinte szóról
szóra bevettem A burzsoáziába. Hátborzongató, de egyszersmind szomorkás és érzel­
mes is. Az unokaöcsém, Rafael Saura már jó ideje meghalt, ezt tudom is, mégis hirte­
len összetalálkozom vele egy kihalt utcán, és meglepetten megkérdem: „H át te meg
mit csinálsz itt?” Mire szomorúan azt válaszolja: „Mindennap erre járok.” Egyszer csak
cg)’ felforgatott, sötét házban találom magam, amely tele van pókhálóval; úgy' láttam,
ide jött be Rafael. Szólongatom, de nem felel. Kimegyek, és ugyanabban az utcában
most anyámmal találkozom. Azt kérdem tőle: „Anyám, anyám, mit csinálsz itt az árnyak
közt?”
Ez az álom nagyon nagy hatással volt rám. Körülbelül hetvenéves voltam, amikor
először látogatott meg. Kicsit később egy másik álom még jobban megdöbbentett.
Egyszer csak Szűz Máriát láttam magam előtt, fényárban úszott, és lágyan felém nyúj­
totta a kezét. Nyilvánvaló és erős volt a jelenléte. Nagyon gyengéden beszélt hozzám,
hozzám, a szerencséden hitevesztetthez, miközben halkan Schubert zenéje kísérte
szavait, amit tisztán hallottam. Ezt a képet be akartam venni A Tejúlba, de egyáltalán
nem volt olyan meggyőző, mint álmomban. Letérdeltem, a szemem tele lett könnyel,
hirtelen úgy éreztem, átjár a hit. A vibráló, a legyőzhetetlen hit. Amikor felébredtem,
két-három percbe is beletelt, amíg meg tudtam nyugodni. Még ébren is azt ismétel­
gettem egyre: „Igen, igen, Szűz Mária, hiszek!” Nagyon gyorsan vert a szívem.
Hozzá kell tennem, hogy ennek az álomnak volt bizonyos erotikus jellege is. De
persze ez az erotika a plátói szerelem szűzies határain belül maradt. Talán ha tovább
tart az álom, eltűnt volna a szűziesség, és valódi vágynak adta volna át a helyét. Nem
tudom. Mindenesetre nagyon megragadott a dolog, szíven ütött, önkívületbe ejtett.
Ez utóbbi érzést egyébként több alkalommal is éreztem életemben, és nemcsak ál­
momban.

Nagyon gyakran álmodtam azt is - de ez az álom sajnos vagy tizenöt éve elhagyott;
hogyan lehetne visszaszerezni az elveszett álmokat? - , hogy templomban vagyok, egy
oszlop m ögött megnyomok egy rejtett gombot, erre az oltár lassan megfordul a ten­
gelye körül, és előtűnik egy titkos lépcső. Dobogó szívvel elindulok rajta lefelé, és föld
alatti termekbe jutok. Elég hosszú, lassú, kissé nyugtalanító álom volt, nagyon szerettem.
Madridban egyszer arra ébredtem, hogy' hangosan nevetek. És egyre csak nevet­
tem, nem tudtam abbahagyni. A feleségem megkérdezte, hogy min nevetek, én meg
azt válaszoltam: „Azt álmodtam, hogy' Maria húgomtól kaptam egy' párnát ajándékba.”
Ezt a mondatot a pszichoanalitikusokra bízom.
Befejezésül néhány szót Gáláról. Mindig is kerültem őt, semmi okom, hogy ezt
titkoljam. Cadaquésben ismertem meg 1929-ben, a barcelonai világkiállítás alkalmával.
84 LUIS BUÑUEL

Paul Éluard-ral, a férjével jött el, és a kislányukkal, Cécile-lel. Magritte és a felesége is

velük volt, meg egy belga galériatulajdonos, Goémans.
Az egész egy ügyetlenséggel kezdődött.
Én Dalinál laktam, úgy egy kilométerre Cadaquéstől, a többiek pedig egy szállo­
dában szálltak meg a faluban. Dali nagyon izgatottan azt mondja nekem: „Az imént
érkezett egy csodálatos nő.” Délután mindannyian elmentünk inni valamit, utána pe­
dig elhatározták, hogy sétálnak egyet, elkísérnek bennünket Dali házáig. Az úton min­
denféléről beszélgettünk, és én azt találtam mondani - Gala jött mellettem - , hogy az
taszít legjobban egy nőben, ha szétáll a combja.
Másnap fürödni mentünk, és láttam, hogy Gala combja pont olyan, mint amiről
én azt mondtam, hogy utálom.
Dalira nem lehetett ráismerni. Megszűnt közöttünk minden szellemi kapcsolat,
olyannyira, hogy nem is dolgoztam vele tovább A z aranykor forgatókönyvén. Csak
Gáláról bírt beszélni, az ő szavait szajkózta. Teljesen megváltozott.
Éluard meg a belgák pár nap múlva elmentek, Gálát és a kislányát, Cécile-t pedig
otthagyták. Egyik nap hajókázni mentünk egy halász féleségével, Lídiával, hogy' a sziklák
között ebédeljünk. A táj egy részletére mutatva mondom Dalinak, hogy' Sorollát ju t­
tatja eszembe, egy elég középszerű valenciai festőt. Dali erre felháborodva rám rivall:
- Hogy' mondhatsz ekkora szamárságot ily'en gy'önyörű sziklák láttán?
Gala is beleszólt, neki adott igazat. Rosszul kezdődött a dolog. Elég sokat ittunk,
majd amikor befejeztük az ebédet, Gala megint nekem támadt, már nem is tudom,
miért. Erre felugrottam, ledöntöttem a földre, és megragadtam a nyakát.
A megrettent kis Cécile a szildák mögé menekült a halász feleségével. Dali térden
állva könyörgött, hogy bocsássák meg Gálának. Rettenetesen dühös voltam, de azért
nem vesztettem el az önuralmamat, és tudtam, hogy' nem fogom megfojtani. Csak látni
akartam, amint a nyelve hegy'e megjelenik a fogai között.
Végül elengedtem. Két nap múlva elment.
Később mesélték nekem, hogy' Párizsban - később egy' ideig ugyanabban a szál­
lodában laktunk, a M ontm artre-tem ető fölött - Éluard sohasem ment el hazulról a
gyöngyház nyelű kis pisztolya nélkül, mert Gala azt m ondta neki, hogy' én meg aka­
rom ölni.
M indezt azért meséltem el, mert ötven évvel később, nyolcvanéves koromban,
Mexikóban egyszer csak Gálával álmodtam.
Hátulról láttam, egy' színházi páholyban. Halkan odaszóltam neki, mire ő felállt,
odajött hozzám, és szerelmesen szájon csókolt. Még most is emlékszem a parfümje il­
latára, és arra, hogy' mily'en selymes volt a bőre.
Kétségkívül ez volt életem legmegdöbbentőbb álma, még a Szűz Máriásnál is
meglepőbb.
És ha már az álmokról van szó, eszembe jut egy' nagyon érdekes eset, amely Pá­
rizsban történt, 1978-ban. Egy' kitűnő mexikói festő barátom, Gironella, Franciaország­
ba látogatott a feleségével, Carmen Párrá díszlettervezővel, és hétéves kisfiúkkal. Úgy'
tűnt, a házasságuk nincs épp a csúcson. A féleség haza is ment Mexikóba, a festő pedig
 UTOLSÓ LEHELETEM 85

ott maradt Párizsban. Három nap múlva azonban értesítést kapott, hogy a felesége be­
adta a válókeresetet. Nagyon meg volt lepve, és megkérdezte, hogy miért. Az ügyvéd
azt válaszolta: „Egy álom miatt.”
El is váltak.
Álmomban - és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, sőt - sohasem sikerült tel­
jesen, kielégítően szeretkeznem. A leggyakoribb akadály az, hogy néznek. Mosolyogva
néznek bennünket egy' ablakból, amely szemben van azzal a szobával, ahol egy nővel
vagyok.
Átmegyünk egy' másik szobába, sőt néha egy másik házba is. Hiába. Megint ott
vannak a kaján, kíváncsi tekintetek. Mikor végre-valahára behatolnék a nőbe, kiderül,
hogy be van varrva vagy tömve a nemi szerve. De az is előfordul, hogy nem találom,
eltűnt; olyan sima, mint egy szobor felülete.

Ezzel szemben a nappali álmodozás közben, amit egész életemben nagyon nagy gyö­
nyörűséggel űztem, hosszan, aprólékosan előkészített szerelmi kalandjaim mindig cél­
ba értek. Nagyon fiatal koromban például Spanyolország gyönyörű királynéjáról, XIII.
Alfonz feleségéről ábrándoztam. Tizennégy éves koromban egy' kisebb forgatóköny­
vet is elképzeltem, amelyben már benne volt a Viridiana csírája. Este van, a királyné
visszavonul a hálószobájába, a komornái levetkőztetik, aztán magára hagyják. Akkor
megiszik egy pohár tejet, amibe én előzőleg valami ellenállhatatlan szert öntöttem. Pár
perc múlva, amikor már mélyen alszik, befekszem a királyi nyoszolyába, és magamévá
teszem a királynét.
Az álmodozás szinte ugyanolyan fontos, mint az álom, ugyanolyan váratlan és
erős. Egész életemben nagy élvezetet okozott elképzelnem - ahogy ez biztosan má­
solóval is előfordul hogy láthatatlan és megfoghatadan vagyok. E csoda révén én let­
tem a leghatalmasabb és a legsebezheteüenebb ember a világon. Ez az ábránd, szám­
talan variációban, sokáig kísért a második világháború alatt. Elsősorban az ultimátum
ötlete körül forgott a történet. Láthatadan kezem egy papírt nyújt át Hidernek, amely­
ben huszonnégy órát kap, hogy kivégeztesse Göringet, Goebbelst meg az egész ban­
dát. Ellenkező esetben magára vessen. Hitler behívatja a segédeit és a titkárait, és azt
üvölti: „Ki hozta ide ezt a papírt?” Én, láthatatlanul, ott állok a dolgozószobája egyik
sarkában, és nézem, ahogy hiába dühöng. Másnap meggyilkolom például Goebbelst.
Aztán mivel a láthatatlanság együtt jár a mindenütt jelenvalósággal, ámegyek Rómába,
hogy elintézzem Mussolinit. Közben azért beugrók egy elbűvölő nő hálószobájába,
láthatadanul leülök egy fotelbe, és végignézem, ahogy lassan levetkőzik. Ezek után újra
benyújtom az ultimátumot a Führernek, aki toporzékol dühében. És így tovább, hi­
hetetlen sebességgel.
Madridi diákkoromban, amikor Pepin Bellóval a Guadarrama hegyei között kirán­
dultunk, néha megálltam, hogy felhívjam a figyelmét a gyönyörű tájra, a hegyek közt
elterülő széles amfiteátrumra, és azt mondtam neki: „Képzeld el, hogy körös-körül bás­
tyák vannak, lőrésekkel, vizesárokkal, talprésekkel. Minden, ami ezen belül van, az
86 LUIS BUÑUEL

enyém. Vannak fegyvereseim és földműveseim. Kézműveseim, kápolnám. Békében

élünk, csak nagy néha küldünk egy-két nyilat a kíváncsiskodók felé, akik megpróbálják
megközelíteni a vizesárkokat.”
Megfoghatatlan, de kitartó vonzódásom a középkorhoz gyakran idézi fel bennem
annak a feudális nagyúrnak a képét, aki a világtól távol, elvonultan él, kemény kézzel
irányítja a birtokát, de a lelke mélyén jóságos. Nem csinál semmi különöset, csak néha
rendez egy-egy kisebb orgiát. Méhsört iszik, meg jófajta bort a tűz mellett üldögélve,
amelyen állatok sülnek egészben. Az idő nem változtatja meg a dolgokat. Az em be­
rek befelé élnek. Nincs utazás.
Azt is elképzelem néha, és valószínűleg ebben sem vagyok egyedül, hogy valami
gondviselésszerű, váratlan államcsíny folytán világdiktátor lesz belőlem. Teljhatalmam
van. Semmi sem állhat ellen a parancsaimnak. Valahányszor erről ábrándozom, az első
dolgom az, bog)' küzdjek az információáradat ellen, hisz ez a forrása minden bajnak.
Aztán, amikor pánikba esem a demográfiai robbanás miatt, amely egyre jobban
sújtja Mexikót, elképzelem, hogy összehívok egy tucat biológust, és azt a megfelleb­
bezhetetlen parancsot adom ki nekik, hogy szórjanak szét a bolygón egy olyan ször­
nyű vírust, amely megszabadítaná vagy kétmilliárd lakosától. Bár, természetesen, elő­
ször bátran kijelentem: „Még akkor is, ha én magam is belepusztulok.” Aztán titokban
megpróbálom kivonni magam a dologból, összeállítom a megmentendő személyek lis­
táját: a családom egyes tagjait, a legjobb barátaimat, a barátaim családtagjait és barátait.
És sohasem érek a végére. Úgyhogy abbahagyom.
Az utóbbi tíz évben azt is gyakran elképzelem, hogy megszabadítom a világot az
olajtól, a szerencsétlenség másik forrásától, mégpedig úgy, hogy hetvenöt föld alatti
atomrobbantást hajtok végre a legfontosabb lelőhelyeken. Az olaj nélküli világ min­
dig is paradicsominak tűnt számomra - s annak tűnik ma is - , amely középkori utópi­
ám keretein belül meg is valósulhatna. De alkalmasint a hetvenöt atomrobbantás bi­
zonyos gyakorlati problémákat is maga után vonna, úgyhogy erre még várni kell. Ta­
lán egyszer majd visszatérünk rá.
Egyszer, amikor Luis Alcorizával egy forgatókönyvön dolgoztunk San Jósé
Pumában, lementünk együtt a folyóhoz, és a puskánkat is magunkkal vittük. Ahogy a
vízpartra érünk, egyszer csak megragadom Alcoriza karját, és mutatok neki valamit a túl­
só parton. Egy hatalmas madár pihen az egyik fa ágán. Sas!
Luis felemeli a puskáját, céloz és lő. A madár leesik a bozótba. Luis átvág a folyón,
vállig belemerülve a vízbe, félrehajtja az ágakat, és ott talál egy kitömött madarat. A lá­
bán cg)' cédula lóg, rajta, hogy melyik boltban vásároltam, és mennyibe került.
Egy másik alkalommal Alcorizával egy étteremben vacsorázunk San Jóséban. Egy
gyönyörű nő jön be, egyedül, és leül a szomszéd asztalhoz. Luis tekintete, ahogy ez
természetes, azonnal a nő felé fordul. Én meg így szólok hozzá:
- Luis, tudod, hogy azért vágtunk itt, hogy dolgozzunk, és nem szeretem, ha arra
vesztegeted az időt, hogy a nőket bámulod.
- Igen, tudom - válaszolja. - Bocsáss meg.
Tovább eszünk.
 UTOLSÓ LEHELETEM 87

Kicsit később, a desszertnél, ellenállhatatlanul újra a gyönyörű, magányos nőre

téved a tekintete. Rámosolyog. A nő meg visszamosolyog rá.
Én dühös leszek, és emlékeztetem, hogy azért jöttünk San Jóséba, hogy forga­
tókönyvet írjunk. Hozzáteszem, hogy ez a machós viselkedés egy csöppet se tetszik
nekem. Erre aztán ő is megharagszik, és azt válaszolja, hogy ha egy nő rámosolyog, ak­
kor neki úriemberi kötelessége visszamosolyogni.
Felháborodva felállók az asztaltól, és visszavonulok a szobámba.
Alcoriza megnyugszik, megeszi a desszertet, és odaül a nő asztalához. Bemutat­
koznak egymásnak, isznak egy kávét, beszélgetnek. Aztán Alcoriza a szobájába viszi a
hódítottját, szerelmetesen levetkőzteti, és a nő hasára írva ezt a néhány szót látja, még­
pedig odatetoválva: Figyelmesség Luis Bunueltől.
A nő egy elegáns mexikóvárosi kurva, akinek egy vagyont fizettem azért, hogy
San Jóséba jöjjön, és aki hűen követte az utasításaimat.
Persze a sasos meg a kurvás történet is csak elképzelt tréfa, semmi több. De ab­
ban biztos vagyok, hogy Alcoriza besétált volna a csapdába, legalábbis a második eset­
ben.
 A SZÜRREALIZMUS
1929-1933

1925 és 1929 közt többször is jártam Spanyolországban, találkoztam diákotthonbeli

barátaimmal. Az egyik ilyen utam alkalmával Dali lelkesen közölte, hogy Lorca nem ­
régiben csodálatos darabot írt Don Perlimplín és Bclisa szerelnie a kertben címmel.
- Feltétlenül kérd meg, hogy olvassa fel neked!
Federico viszont egyre csak titkolózott. Gyakran m ondogatta, és nem ok nél­
kül, hogy én túl faragatlan, túl bugris vagyok, hogy értékelni tudjam a drámai köl­
tészetet. Egyszer pedig, amikor valami arisztokratához m ent vendégségbe, egyene­
sen megtagadta, hogy elkísérjem. Végül Dali unszolására mégis beleegyezett, hogy
felolvassa nekem a darabját. Össze is jöttünk hárman a Hotel Nációnál alagsorában
lévő kávéházban, ahol olyan farácsos bokszok voltak, mint egyes közép-európai sö­
rözőkben.
Lorca olvasni kezd. Mondtam már, milyen csodálatosan olvasott. Mégis volt va­
lami, ami nem tetszett nekem abban az öregemberről és a fiatal lányról szóló történet­
ben, akik az első felvonás végén a baldachinos, fúggönyös ágyban kötnek ki. Akkor egy
törpe bújik elő a súgólyukból, és a közönséghez fordul: „Nos, nagyérdemű közönség,
Don Perlimplín és Belisa, lám.
Én félbeszakítom a felolvasást, az asztalra csapok, és azt mondom:
- Elég volt, Federico! Ez szar.
Elsápad, becsukja a kéziratot, Dalira néz, az meg mennydörgő hangon megerősíti:
- Igaza van Bunuelnek. Ez szar.
Azóta se tudom, hogy végződik a darab. És be kell vallanom, hogy csöppet se va­
gyok elragadtatva Lorca színházától. Az élete, az egyénisége messze felülmúlta az élet­
művét, ami nekem gyakran retorikusnak, manírosnak tűnik.
Később Madridban elmentem a Teatro Espafwlbn a Terma premierjére anyámmal,
Conchita húgommal és a férjével. Aznap este olyan rettenetesen kínzott az isiász, hogy'
kénytelen voltam az egyik páholyban kinyújtva feltenni a lábam cg}' kis székre. Felmegy
a függöny: egy pásztor megy át a színen, nagyon lassan, hogy7legyen ideje végigmon­
dani egy nagyon hosszú költeményt. A lábszárára bőrpántokkal báránybőr van felszí-
jazva. Nem akar véget érni a szavalat. Én türelmeden vagyok ugyan, de igyekszem erőt
venni magamon. Egyik jelenet jön a másik után. Elkezdődik a harmadik felvonás. M o­
 UTOLSÓ LEHELETEM 89

sónők ruhát mosnak a díszletpatak mellett. Aztán amikor csengettyűszót hallanak, fel­
kiáltanak: „A nyáj! Jön a nyáj!”
A terem végében két jegyszedő rázza a csengettyűket. Egész Madrid nagyon ere­
detinek és modernnek találta ezt a rendezést. Engem borzalmasan irritált, és a húgomra
támaszkodva elhagytam a színházat.
Csatlakozásom a szürrealizmushoz aztán eltávolított - és hosszú ideig távol is tar­
t o t t- ettől az állítólagos „avantgarde”-tól.

A Closerie dcs Lilas ablakainak betörése óta egyre jobban vonzott az a fajta irracionáli-
sabb kifejezési forma, amelyet a szürrealizmus kínált, az a szürrealizmus, amelytől hiá­
ba próbált meg óvni Jean Epstein. Különösen nagy hatással volt rám az a fénykép, a
Révolution surréciliste című folyóiratban, amelyen „Benjámin Péret egy papot sérteget”,
és valósággal elbűvölt, ugyanabban a számban, egy' szexuális közvélemény-kutatás. A
kérdéseket a csoport különböző tagjainak tették fel, akik látszólag teljesen szabadon és
őszintén válaszoltak rájuk. Ez manapság már banálisnak tűnhet, de akkoriban egy' ilyes­
fajta kérdőívet - „Hol szeretkezik a legszívesebben? Kivel? Hogyan maszturbál?” -
rendkívülinek tartottam. Kétségkívül az első volt a maga nemében.
1928-ban a Diákotthon szemináriumokat és előadásokat szervező bizottságának
felkérésére Madridba jöttem, hogy' az avantgarde filmművészetről beszéljek, és leve­
títsek néhány filmet: René Clair Felvonásközét, Renoir La fille de l ’eaü című filmjéből
az álomjelenetet, Cavalcantitól a Ricn qne les heitres-t", és néhány plánt, ameh'ek vég­
telenül lelassított jeleneteket ábrázoltak, például hogy' hogyan repül ki lassan egy' go­
lyó egy' fegyver csövéből. Ahogy mondani szokták, a madrid társaság krémje vett részt
az előadáson, s valóban sikere volt. Ortega y Gasset a vetítés után bevallotta nekem,
hogy ha fiatalabb volna, ő is a filmművészet felé fordulna.
Az előadás előtt szóltam Pepin Beliónak, hogy' szerintem nagyon megfelelő a pil­
lanat, hogy az egybegyűlt, nagyérdemű közönség előtt meghirdessünk egy' nagysza­
bású menstruációs versenyt, és kitűzzük az első díjat. De ez a szürrealista tett - sok
másikhoz hasonlóan - végül is nem valósult meg.
Abban az időben kétségkívül én voltam az egyetlen spany'ol - legalábbis a külföld­
ön élők közül - , akinek valami fogalma volt a filmművészetről. Nyilván ezért kért fel
a zaragozai Goya Bizottság, hogy Goya halálának századik évfordulójára írjak és rendez­
zek meg egy' filmet az aragón festő életéről, születésétől a halálig. Marié Epsteinnek,
Jean húgának a technikai tanácsait követve megírtam a teljes forgatókönyvet. Ezután
felkerestem Valle-Inclánt a Círculo de Bellas Arteíben, mert megtudtam, hogy' ő is filmre
készül vinni Goya életét. Én már azon voltam, hogy tisztelettel fejet hajtok a mester
előtt, de ő visszakozott, előtte azonban még ellátott néhány jótanáccsal. Ráadásul a terv
pénz hiányában nem is valósult meg. Ma már azt mondom: szerencsére.*

* A víz leánya.
* * Csak p á r óra.
90 LUIS BUÑUEL

Ramón Gómez de la Sémát végtelenül csodáltam. Második forgatókönyvem az

író hét-nyolc rövid elbeszélése alapján készült. Úgy akartam összekapcsolni őket, hogy
dokumentumfilm-szerűen először bemutatom egy újság elkészülésének különféle fá­
zisait. Egy férfi vesz egy újságot az utcán, és leül egy padra, hogy elolvassa. Aztán sor­
ra megjelennek az újság különféle rovataiban Gómez de la Serna történetei: egy bal­
eset, egy politikai esemény, egy sporthír stb. Úgy emlékszem, a végén feláll a férfi,
összegyűri és eldobja az újságot.
Néhány hónap múlva elkészítettem az első filmemet, A z cmdalúziai kutyát.
Gómez de la Serna meg is sértődött egy kicsit, hogy az ő novellái alapján készítendő
film tervét elvetettük. Végül a Revuc du Cincma közölte a forgatókönyvet, és ez va­
lamennyire megvigasztalta.

A Z A N D A L Ú Z IÁ I K U T YA (1929)

Ez a film két álom találkozásából született. Dali meghívott, hogy töltsék nála néhány
napot, és én, amikor megérkeztem Figuerasba, elmeséltem neki egy álmom, amelyben
cg)' keskeny felhő kettészeli a holdat, és cg)' borotva belehasít egy szemgolyóba. Erre
ő elmesélte, hogy előző éjszaka egy hangyákkal teli kezet látott álmában. Majd hoz­
zátette: „És mi lenne, ha ebből ki indulva csinálnánk cg)' filmet?”
Először nem tudtam, mit válaszoljak az ajánlatára, de aztán hamarosan munkához
láttunk, ott, Figuerasban.
A forgatókönyvet nem egészen egy hét alatt írtuk meg, egy nagyon egyszerű sza­
bály követve, amit mind a ketten elfogadtunk: egyetlen olyan ödetet vág)' képet sem
teszünk bele a filmbe, amelynek bármiféle racionális, pszichológiai vág)'kulturális ma­
gyarázata lehetséges. Teljesen szabad utat engedünk az irracionalitásnak. Csak olyan
képet fogadunk el, amely minden megmagyarázható ok nélkül hat ránk.
Soha egyetlen részleten sem vitatkoztunk. Teljes egyetértésben dolgoztunk ez
alatt az egy hét alatt. Egyikünk, m ondjuk, azt m ondta: „A férfi elővesz egy nagy­
b ő g ő t” . „Nem jó ” , m ondta erre a másik. És erre az, akinek az ötlet az eszébe ju ­
to tt, nyomban belenyugodott a visszautasításba. M ert indokoltnak találta. H a vi­
szont valamelyikünk egy-egy gondolatát a másik is elfogadta, az a gondolat azon­
nal vitathatatlannak és ragyogónak tűnt számunkra, és azonnal be is vettük a forga­
tókönyvbe.
Amikor kész lett, azonnal tudtam, hogy a film teljesen szokadan és provokatív, és
hogy egveden normális filmgyártó cég sem lesz hajlandó támogatni. Ezért aztán anyám­
tól kértem pénzt, hogy én magam legyek a film producere. Egy jegyző közbenjárására
meg is kaptam tőle a pénzt.Visszamentem Párizsba. Amikor anyám pénzének a felét már
különböző szórakozóhelyeken elköltöttem, úgy gondoltam, ideje lenne megkomo­
lyodnom, és csinálnom végre valamit. Felvettem a kapcsolatot a színészekkel, Pierre
Batcheff-fel és Simon Mareuil-jel, az operatőr Duverger-vel és a Billancourt stúdióval,
ahol két hét alatt le is forgattuk a filmet.
 UTOLSÓ LEHELETEM 91

Csak öten vagy hatan voltunk a stábban. A színészeknek halvány fogalmuk sem
volt róla, hogy' mit csinálnak. Azt mondtam például Batcheffnek: „Nézz ki az ablakon,
mintha Wagnert hallgatnál. Még patetikusabban.” De hogy' mit lát, mit néz, azt nem
tudta. Technikai ismereteim akkor már voltak, némi tekintélyem is, és tökéletesen meg­
értettük egymást Duverger-vel, az operatőrrel.
Dali csak a forgatás befejezése előtt három-négy' nappal jött meg. A stúdióban ő
öntött szurkot a kitömött szamárfejek szemüregébe. Az egyik felvételben ő játszotta
a két marianista szerzetes egyikét, akiket BatchefF nagy' nehezen vonszol maga után,
de végül nem ezt a jelenetet vágtuk be (már nem tudom, miért). Aztán lehet látni egy
pillanatig messziről, ahogyan szalad a meny'asszony'ommal, Jeanne-nal, a főszereplő ha­
lálos zuhanása után. Dali a forgatás utolsó napján is velünk volt, Le Havre-ban.
Kész lett a film, össze is vágtuk, de most mi legyren vele? Egy' szép napon a Dómé­
ban Thériade a Cahiers d ’A rt-tői, mivel hallott Ac cindalúziai kutyaról (a montparnassc-
beli barátaim előtt félig-meddig titokban tartottam a dolgot), bemutatott Mán Raynek.
Ó éppen akkor fejezte be egy' film forgatását Hy'éres-ben, Noailles-ék birtokán. Le
Mystére du chdteau de Dé volt a címe (egy dokumentumfilm Noailles-ék kastélyáról meg
a barátaikról), és kísérőfilmet keresett a vetítéshez.
Mán Rayjel pár nap múlva a La Coupole-bán beszéltünk meg találkozót (egy' vagy
két évvel azelőtt nyílt meg), ahol bem utatott Louis Aragonnak. Tudtam, hogy' mind
a ketten a szürrealisták csoportjához tartoznak. Aragon három évvel idősebb volt ná­
lam; francia szokás szerint nagy' ceremóniával mutatkozott be. Beszélgettünk egy' ki­
csit, és én azt mondtam neki, hogy' szerintem a filmem bizonyos szempontból szürre­
alistának mondható.
Mán Ray és Aragon másnap a Stúdió dcs Ursulines-ben meg is nézte a filmet. Utána
nagy'on határozottan közölték, hogy' minél előbb életre kell kelteni, be kell mutatni,
meg kell szervezni a premiert.
A szürrealizmus mindenekelőtt felhívás volt, mely'et itt is, ott is - az Egyesült Ál­
lamokban, Németországban, Spany'olországban, Jugoszláviában - meghallottak oly'an
emberek, akik már azelőtt is ösztönös és irracionális kifejezésmódot használtak, mie­
lőtt megismerték volna a többieket. Azok a versek, amelyeket én publikáltam Spany'o­
lországban, még mielőtt egy'általán hallottam volna a szürrealizmusról, szintén erről a
felhívásról tanúskodnak, amely mindannyiunkat Párizs felé irányított. Dali meg én is,
amikor A z andaliíziai kutya forgatókönyvét írtuk, az automatikus írás bizonyos formáját
űztük, szürrealisták voltunk, bár nem volt rajtunk a címke.
Volt valami a levegőben, ahogy az már lenni szokott. Mégis, hadd tegyem rög­
tön hozzá, hogy' a csoporttal való találkozás számomra alapvető, egész életemre meg­
határozó élményt jelentett.
Ez a találkozás a Cyrano kávéházban történt, a Blanche téren, áltól a csoport min­
dennap ülésezett. Mán Rayt és Aragont már ismertem. Bemutattak Max Ernstnek,
André Bretonnak, Paul Éluard-nak, Tristan Tzarának, René Charnak, Pierre Uniknek,
Tanguynak, Jean Arpnak, Maximé Alexandre-nak, Magritte-nak; szóval mindenkinek,
csak Benjámin Péret-nek nem, mert ő akkor épp Brazíliában volt. Kezet szorítottak ve­
92 LUIS BUÑUEL

lem, meghívtak egy pohár italra, és megígérték, hogy feltétlenül ott lesznek a filmem
premierjén, amelyről Aragon és Mán Ray dicshimnuszokat zengett.
A z andalúziai kutya első nyilvános, belépődíjas vetítése az Ursulines-ben zajlott.
O tt volt a párizsi társaság krémje, vagyis arisztokraták, híres írók és festők (Picasso, Le
Corbusier, Cocteau, Christian Bérard, a zeneszerző, Georges Auric) és természetesen
az egész szürrealista csoport.
Én - érthetően - nagyon idegesen a vászon m ögött álltam, egy gramofon mel­
lett, és az előadás alatt argentin tangókat váltogattam a Trisztán és Izoldával. Volt né­
hány kavics a zsebemben, hogy bukás esetén legyen mivel megdobálnom a közönsé­
get. Nem sokkal azelőtt a szürrealisták kifütyülték Germaine Dulac filmjét, a La coquille
etle clcrgymant' (amelyet Antoine Artaud forgatókönyve alapján rendezett), nekem
viszont tetszett. Felkészültem a legrosszabbra.
Nem volt szükség a kavicsokra. A film végén a vászon mögött meghallottam a taps­
vihart, úgyhogy diszkréten meg is szabadultam a lövedékeimtől, leraktam őket a padlóra.

A szürrealisták csoportjához való csadakozásom nagyon természetesen, nagyon egysze­

rűen történt. M egengedték, hogy' minden nap eljárjak a gyűléseikre, a Cyranóba, és
olykor Bretonhoz, a Fontaine utca 42-be.
A Cyrano igazi Pigalle könwéki kávéház volt, kurvák és stricik törzshelye. Általában
öt és hat közt értünk oda. Pemod-t ittunk, mandarin-curayaót és sört (egy csepp gránátal-
maszörppel). Ez utóbbi volt a festő Tanguy kedvenc itala. Megivott egy pohárral, aztán még
eggyel. A harmadikat már csalt úgy’ bírta meginni, ha közben két ujjal befogta az orrát.
Olyasmi volt az, mint a spany’ol pena. Felolvastunk és megvitattunk cgy-egy’ új­
ságcikket, folyóiratokról beszélgettünk, arról, hogy' végre kellene hajtani valami példás
cselekedetet, levelet kéne fogalmazni, felvonulást szervezni. Mindenki előadta az ö t­
leteit, elmondta a véleményét. Ha valami konkrét, bizalmas dolgot kellett megbeszél­
ni, Breton műtermében jöttünk össze, nem messze a Cyranótói.
H a az utolsók közt érkeztem, csak azokkal fogtam kezet, akik a közelemben vol­
tak, akik mellé leültem, André Bretont pedig, ha messze ült tőlem, csak egy kézmoz­
dulattal üdvözöltem. Egyvszer meg is kérdezte a csoport egyik tagjától: „Van valami baja
velem Bunuelnek?” Azt válaszolták neki, hogy nincs vele semmi bajom, csak utálom
azt a francia szokást, hogy mindenkivel mindig kezet kell fogni (ezt a szokást később,
az Ezt hívják hajnalnak forgatásán meg is tiltottam a stábnak).
Mint a csoport minden tagját, engem is vonzottak a forradalom bizony'os eszméi.
A szürrealisták nem tekintették magukat terroristának, fegyveres aktivistának; elsősor­
ban a botránykeltés fegyverével harcoltak az általuk gyűlölt társadalom ellen. A társa­
dalmi egyenlőtlenség, a kizsákmányolás, a vallás népbutító hatása, a durva, materialista
militarizmus és a gyarmatosítás ellen a botrány sokáig hathatós fegyvernek tűnt a sze­
mükben, amely leleplezi, felszínre hozza a m egdöntendő rendszer titkos és gyűlöle-

A kagyló és a lelkész.
 UTOLSÓ LEHELETEM 93

tes mozgatórugóit. Egyesek aztán nem sokkal később hátat fordítottak a cselekvés ef­
fajta formájának, és átpártoltak a valódi politikához, elsősorban ahhoz a mozgalomhoz,
amely számunkra akkor az egyetlen, valóban forradalminak nevezhető mozgalomnak
tűnt, vagyis a kommunistákhoz. Ebből aztán folytonos viták, szakítások, állandó vesze­
kedések származtak. A szürrealizmusnak valójában nem az volt az igazi célja, hogy új
irodalmi, festészeti vág)' éppen filozófiai mozgalmat hozzon létre, hanem hogy szét­
robbantsa a társadalmat, megváltoztassa az életet.
Azoknak a forradalmároknak a többsége - csakúgy, mint a senoritík, akikkel Mad­
ridban összejártam - jó családból származott. Burzsoák lázadtak a burzsoák ellen.
Ugyanez vonatkozott rám is. Ehhez még hozzájárult az én esetemben egy bizonyos
negatív, destruktív ösztön, amelyet mindig is erősebbnek éreztem magamban minden­
fajta alkotóerőnél. Az az ötlet például, hogy felgyújtsak egy múzeumot, mindig is job­
ban vonzott, mint hogy egy új kultúrházat vág)' kórházat nyissak.
De elsősorban a morális megközelítés ereje ragadott magával a Cyranó-bdi beszél­
getéseken. Életemben először találkoztam ilyen következetes, szigorú, hibátlan erkölcsi
rendszerrel. Persze a szürrealistáknak ez az agresszív, tisztán látó erkölcse általában szöges
ellentétben állt a szokásos erkölccsel, amelyet gyűlöletesnek találtunk, hiszen a hagyo­
mányos értékeket - úgy, ahogy voltak - elvetettük. A mi erkölcsünk más alapokon n\u-
godott, a szenvedélyt, a misztifikációt, a sértést, a feketehumort, a szédítő szakadéko­
kat emeltük piedesztálra. De ezen a napról napra táguló határú, új területen belül már
minden gesztus, minden reflex, minden gondolat jogosnak tűnt, a kétely legkisebb ár­
nyéka nélkül. Minden szilárdan állt a lábán. A mi erkölcsünk igényesebb és veszélye­
sebb volt ugyan, de egyszersmind koherensebb és sűrűbb is, mint az a másik.
H add tegyem hozzá - Dali hívta fel rá a figyelmem - , hogy a szürrealisták szé­
pek voltak. André Breton ragyogó, oroszlánszerű szépsége rögtön szembeötlött.
Aragon kifinomultabb szépség volt. De szép volt Éluard, Crevel és maga Dali is, meg
a világos szemű, madárarcú Max Ernst, meg Pierre Unik is és a többiek: ennek a lán­
goló, büszke, feledhetetlen csoportnak minden tagja.

A z andaliíziai kutyát, „diadalmas premierje” után Mauclair vette meg a Stúdió 2 8 szá­
mára. Először ezer frankot adott, és aztán, mivel a filmnek sikere volt (nyolc hónapig
volt műsoron) még ezret, és még további ezreket. Összesen, azt hiszem, hét- vág)'
nyolcezer frankot. A rendőrségre vág)' negyven-ötven feljelentés érkezett: „Be kell til­
tani ezt az obszcén, kegyetlen filmet.” Ekkor kezdődött el a sértegetések és fenyege­
tések sorozata, ami aztán egészen öregkoromig kísért.
A vetítések közben két spontán vetélés is történt. A filmet mégsem tiltották be.
Auriol és Jacques Brunius ajánlatára elfogadtam, hogy a Gallimard kiadásában meg­
jelenő Revue du Cinéma közölje a forgatókönyvet. Nem tudtam, mit teszek.
A Varictcs című belga folyóirat épp akkor határozta el, hogy egy egész számot a
szürrealista mozgalomnak szentel. Éluard megkért, hogy közöljem a forgatókönyvet
a Varietéi-ben. így hát meg kellett mondanom neki, hogy, legnagyobb sajnálatomra,
94 LUIS BUÑUEL

már odaadtam a Revne du Cinémának. Ez aztán egy olyan incidenshez vezetett, amely
mély lelkiismereti válságba sodort, és amely különben nagyon jellemző a szürrealista
mentalitásra, a szürrealista gondolkodásmódra.
Néhány nappal azután, hogy Eluard-ral beszéltem, Breton megkérdezte tőlem:
- Bunuel, feljönne hozzám ma este? Lesz ott egy kisebb összejövetel.
Gyanúdanul megígértem, hogy elmegyek, és amikor beállítottam, ott találtam az
egész csoportot. Szabályos pert folytattak le ellenem. Aragon vállalta az ügyész tekin­
télyes szerepét, és nagyon kemény szavakat használva azzal vádolt, hogy egy burzsoá
folyóiratnak adtam el a forgatókönyvemet. Az is egyre gyanúsabb volt, hogy miért lett
A z andalúziai kutya kasszasiker. Iiogy játszhatnak telt házzal egy ilyen provokatív fil­
met? Meg tudom-e magyarázni a dolgot?
O tt álltam egyedül, szemben a csoporttal, megpróbáltam valahogy védekezni, de
meglehetősen nehéz volt. Hallottam, amint Breton azt kérdezi:
- A rendőrséggel van, vagy mivelünk?
Valóban drámai dilemma előtt álltam, még ha ezek a súlyos vádak ma már nevet­
ségesnek is tűnhetnek. Ez volt életem első, nagyon is súlyos lelkiismereti válsága. Amikor
hazamentem, nem tudtam elaludni, folyton az járt a fejemben: „Szabad vagyok, azt
csinálok, amit akarok. Ezek az emberek nem parancsolhatnak nekem. A képükbe vág­
hatom a forgatókönyvemet, és kész. Nem vagyok köteles engedelmeskedni nekik.
Semmivel sem különbek, mint én.”
Egy másik hang viszont azt súgta: „Igazuk van, el kell ismerned. Azt hiszed, hogy
csak a lelkiismeretednek kell megfelelned, de nagyon tévedsz. Hiszen szereted eze­
ket az embereket, bízol bennük. Befogadtak maguk közé. Nem vagy szabad, hiába
hangoztatod. A szabadságod csak szellemkép, kísértet, amely ködlepelben jár a földön.
El akarod kapni, de elszökik előled, csak egy kis nedvesség marad az ujjad hegyén.”
Sokáig vívódtam. Még ma is eszembe jut néha, és ha valaki megkérdezi tőlem,
hogy mi volt a szürrealizmus, mindig azt válaszolom: költői, forradalmi és erkölcsi moz­
galom.
Végül is megkérdeztem újdonsült barátaimat, hogy mitévő legyek. Azt válaszol­
ták, hogy intézzem el Gallimard-nál, hogy ne közölje a szöveget. De hát hogy juthat­
nék el Gallimard-hoz? Hogy beszéljek vele? Még a címét se tudom. „Eluard majd el­
kíséri” - mondta Breton.
El is mentünk Gallimard-hoz, Paul Eluard és én. Elmondtam, hogy meggondol­
tam magam, lemondok róla, hogy a Revne du Cincma közölje a forgatókönyvet. Azt
válaszolták, hogy erről szó sem lehet, szavamat adtam, és a nyomda vezetője hozzá­
tette, hogy már kész a szedés.
Visszamegyek a csoporthoz, és beszámolok nekik a történtekről. Újabb határoza­
tot hoznak: szerezzek egy kalapácsot, menjek el a nyomdába, és verjem szét a szedő­
táblákat.
Megint csalt Eluard kíséretében visszamegyek Gallimard-hoz, az esőkabátom alatt
egy' hatalmas kalapáccsal. Késő. A folyóiratot kinyomtatták. Az első példányok már az
utcára kerültek.
 UTOLSÓ LEHELETEM 95

Erre a csoport úgy döntött, hogy a Variétés folyóirat mégis közölni fogja A z an-
dalúziai kutya forgatókönyvét (közölte is), én pedig „felháborodott tiltakozólevelet”
fogok küldeni tizenhat párizsi újságnak, s megírom, hogy aljas burzsuj manipuláció ál­
dozata lettem. H ét vág)' nyolc újság közölte is a levelemet.
Ráadásul a Variétés-be és a Revolution surréaliste-bi előszót is írtam a forgató­
könyvhöz, amelyben kifejtettem, hogy a film szándékom szerint gyilkosságra való nyil­
vános felhívás.
Eg)' idő múlva felajánlottam, hogy elégetem a filmem negatívját a Montmartre -
on, a Tertre téren. Esküszöm, habozás nélkül meg is tettem volna, ha belemennek. És
ma is megtenném. Nem bánnám, ha látnám elégni a filmjeim minden negatívját és kó­
piáját a kis kertemben. Teljesen hidegen hagyna.
De elvetették az ajánlatomat.

Az én szememben Benjámin Péret volt a pár excellence szürrealista költő: ihletett, forrás
tisztaságú, teljesen szabad elme, akinek a legcsekélyebb kulturális támaszra se volt szük­
sége ahhoz, hogy egy új világot teremtsen. 1929-ben Dalival fennhangon olvasgattuk
a Grand Jeu' néhány versét, és olykor gurultunk a földön a nevetéstől.
Amikor én beléptem a csoportba, Péret épp Brazíliában volt a trockista mozgalom
képviselőjeként. Sohasem láttam a gyűléseken, csak akkor ismertem meg, amikor kiuta­
sították Brazíliából, és hazautazott. Mexikóban aztán sokszor találkoztam vele a háború
után. Amikor az első mexikói filmemet, A nagy kaszinót forgattam, munkát kért tőlem.
Megpróbáltam segíteni neki, bár elég nehezen ment, hiszen magam is elég bizonyta­
lan helyzetben voltam. Mexikóban Remedios Varo festőnővel élt együtt (talán össze
is házasodtak, nem tudom), altit én ugyanolyan nagyra tartok, mint Max Ernstet. Péret
ízig-vérig szürrealista volt, sohasem kötött kompromisszumot, és általában nagyon sze­
gényes körülmények között élt.
Beszéltem Daliról a csoportnak, fényképeket is mutattam a képeiről (köztük azt
a portrét, amelyet rólam festett); közepes érdeklődést mutattak iránta. De a szürrealis­
ták véleménye megváltozott, amikor megnézték magukat a képeket, amelyeket Dali
elhozott Spanyolországból. Azonnal befogadták, részt vett a gyűléseken is. Eleinte ki­
tűnő viszonyban volt Bretonnal, aki lelkesedett Dali „paranoid-kritikus módszeréért”.
Gala hatása azonban hamarosan pénzsóvárrá, Avida Dollarsszí alakította át Salvador
Dalit. Három vagy négy évvel később ki is zárták a mozgalomból.
A csoporton belül kisebb társaságok alakultak az egyes tagok egymáshoz való von­
zódása szerint. Dalinak például Crevel és Éluard voltak a legjobb barátai. Én Aragont
éreztem közelebb magamhoz, meg Georges Sadoult, Max Ernstet és Pierre Unikot.
Pierrc Unik, akit mára már elfelejtettek, szerintem csodálatos fiú volt (öt évvel
voltam idősebb nála), szenvedélyes, ragyogó, nagyon kedves jó barátom. Az apja egy
zsidó szabó volt, és mellékesen rabbi, ő viszont meggyőződéses ateista. Egyszer kö-

A n agyjáték.
96 LUIS BUÑUEL

zölte az apjával - ezt pusztán a családom megbotránkoztatására találtam ki hogy át

szeretnék térni a zsidó hitre. Az apja hajlandó volt fogadni, de az utolsó pillanatban
meggondoltam magam, és mégis hű maradtam a kereszténységhez.
Hosszú estéket töltöttünk együtt Pierre-rel és a barátnőjével, Agnés Caprival, egy
Yolanda Oliviero nevű, kicsit sánta, de nagyon szép lánnyal, aki egy könyvesboltban
dolgozott, meg egy fényképészlánnyal, Denise-zel; beszélgettünk, a lehető legőszin­
tébben válaszoltunk a szexuális közvélemény-kutatók kérdéseire, és olyan játékokat
űztünk, amelyeket szűziesen szabadosnak neveznék. Uniknek megjelent egy verses­
könyve, Le Thédtre des nuits blanches címmel, és egy másik is, egy posztumusz kötet.
Egy gyerekeknek szóló újságot is szerkesztett, amelyet a számára nagyon vonzó kom­
munista párt adott ki. 1934. február 6-án a fasiszta zavargások idején a sapkájában vit­
te egy eltiport munkás agyvelejénck darabjait. Látták, ahogy egy tüntető csoport élén
üvöltve berohan a metróba. A rendőrség üldözte őket, és a sínek között kellett elme­
nekülniük.
A háború alatt egy ausztriai fogolytáborba internálták. Amikor értesült a szovjet
csapatok előretöréséről, elszökött, hogy eléjük menjen. Feltételezik, hogy egy lavina
elsodorta, és szakadékba zuhant. A holtteste sohasem került elő.
Louis Aragon kifinomult külseje m ögött kemény lélek rejtőzött. A róla őrzött
emlékek között (még 1970 körül is találkozgattunk) van egy, amely örökre belém vé­
sődött. Akkoriban a Pascal utcában laktam. Egy reggel, nyolc óra felé, levelet kapok cső­
postán, amelyben Aragon arra kér, hogy a lehető legsürgősebben menjek el hozzá. Vár.
Nagyon fontos közlendői vannak.
Fél óra múlva megérkezem hozzá, a Campagne-Premiére utcába. Tömören köz­
li velem, hogy’ Elsa Trióiét örökre elhagyta, a szürrealisták mocskolódó röpiratot adtak
ki ellene, a kommunista párt pedig úgy döntött, hogy kizárja soraiból. A körülmények
hihetetlen alakulása folytán az egész élete összeomlott, egyetlen pillanat alatt elvesz­
tette mindazt, ami fontos volt neki. Mindamellett e szörnyű sorscsapások közepette
mint cg)' oroszlán sétált fel s alá a műtermében; azt hiszem, soha senkit sem láttam, aki
ilyen csodálatraméltó bátorságról tett volna tanúbizonyságot.
Másnapra aztán minden elrendeződött. Elsa visszatért hozzá, a kommunista párt
mégse zárta ki. A szürrealisták meg már nem érdekelték.
Őrzök egy tárgyi emléket is erről a napról, a Persécuté Persécuteur" egy Aragon
által dedikált példányát, ahol azt írja, vannak olyan napok, „amikor úgy érzi az ember,
hogy' mindennek vége...”, és jó, ha van egy barátja, aki mellette van, és megszorítja a
kezét. Ez ötven évvel ezelőtt történt.
Albert Valentin is a csoport tagja volt abban az ideiben, amikor én beléptem. René
Clair asszisztenseként részt vett az A nons la liberte" ' forgatásán, és folyton azt m on­
dogatta: „Majd meglátjátok, szerintem igazi forradalmi film, nagyon fog tetszeni nek-*

* A z á tvirra szto tt éjszakák színháza.

** Ü ldözött üldöző.
*** Éljen a szabadság!
 UTOLSÓ LEHELETEM 97

tek.” Az egész csoport elment a premierre, de a film olyan nagy csalódást okozott, olyan
kevéssé forradalminak ítéltetett, hogy Albert Valentint kizárták azzal, hogy becsapott
bennünket. Sokkal késeibb találkoztam csak vele, a cannes-i fesztiválon, nagyon rokon­
szenves volt, és szenvedélyesen rulettezett.
René Crevel végtelenül kedves ember volt. Az egyetlen homoszexuális a csoport­
ban, bár igyekezett legyőzni magában ezt a hajlamot. Ez a küzdelem, amelyet a kom­
munisták és a szürrealisták közti végtelen viták csak súlyosbítottak, egy este, tizenegy
órákkor, öngyilkosságba torkolt. A holttestet a házmester találta meg másnap reggel. Én
akkor épp nem voltam Párizsban. Mindannyiunkat megrendített a haláleset, amelynek
Crevel mély szorongása volt az oka.
André Breton jól nevelt, szertartásos ember volt, az a fajta, aki kezet csókol a höl­
gyeknek. A kifinomult humorhoz különös érzéke volt, de gyűlölte a közönséges tré­
fákat, és mindig mindenben m egőrzött némi komolyságot. A feleségéről írt versei,
Péret művei mellett, számomra a szürrealizmus legszebb irodalmi emlékei.
Nyugalma, jó megjelenése, eleganciája, helyes értékítéletei ellenére időnként vá­
ratlanul félelmetes dühbe gurult. Gyakran szemrehányást tett nekem, hogy nem m u­
tatom be a menyasszonyomat, Jeanne-t a többi szürrealistának, azzal vádolt, hogy mint
a spanyolok általában, én is féltékeny vagyok, úgyhogy végül is egyszer elfogadtam egy
vacsorameghívását, és megígértem, hogy Jeanne-t is elviszem.
Ezen a vacsorán Magritte is ott volt a feleségével. A lakoma meglehetősen komor
hangulatban kezdődött. Breton, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, szinte fel se
nézett a tányérjából, a homlokát ráncolta, és csak egy-egy kurta szót vetett oda a töb­
bieknek. Mindannyian azon töprengtünk, hogy vajon mi baja lehet, amikor hirtelen
nem bírta tovább, és az ujjával rábökött egy kis aranykeresztre, amely Magritte felesé­
gének a nyakán, egy aranyláncon függött, és gőgösen kijelentette, hogy ez tűrhetetlen
provokáció, és hogy igazán felvehetett volna valami mást, ha hozzá jön vacsorára. Magritte
persze a felesége pártjára állt. A vita - ami meglehetősen éles volt - tartott egy' darabig,
majd megnyugodtak a kedélyek. Magritte és a felesége erőt vett magán, nem mentek el,
kitartottak az este végéig. De ezek után persze egy ideig elég fagyos volt köztük a viszony.
Breton olyan apró részleteknek is hallatlan jelentőséget tulajdonított, amelyeket
más esetleg észre sem vett volna. Találkoztam vele azután, hogy Mexikóvárosban meg­
látogatta Trockijt, és megkérdeztem tőle, hogy' mi a véleménye Trockijról, az ember­
ről. Azt válaszolta:
- Van Trockijnak egy' kutyája, azt nagyon szereti. Na hát, egyszer ott ül mellette
az a kutya, és nézi őt, Trockij meg erre azt mondja nekem: „Látja? Úgy' néz, mint egy
ember.” Képzelje el! Egy' olyan ember, mint Trockij, hogy' mondhat ekkora baromságot?
A kuty'a nem néz úgy', mint az ember! A kutya úgy' néz, mint a kuty'a!
Valóban fel volt háborodva, ahogy' ezt mesélte. Egy másik alkalommal meg azért
képes volt a lakásából lerohanni az utcára, hogy' felrúgja egy' vándor bibliaárus hordoz­
ható pultját.
Sok más szürrealistához hasonlóan gyűlölte a zenét, legfőképpen az operát. Sze­
rettem volna kigy'ógvítani ebből a tévedéséből, úgyhogy rábeszéltem, jöjjön el velem
98 LUIS BUNUEL

az Opéra-Comique-ba, a csoport néhány más tagjával együtt, gondolom, René Clairrel

meg Éluard-ral. A Lonise-1 adták, Charpentier-től, még én sem ismertem. Amint felmegy
a függöny, és meglátjuk a díszletet meg a szereplőket, zavarba jövünk. Semmiben sem
hasonlított a dolog ahhoz, amit én a klasszikus operában annyira szeretek. Egy nő jött
be a színpadra, kezében levesestállal, és elénekelte a levesáriát. Ez már tényleg sok volt.
Breton felpattant a helyéről, hogy csak az idejét vesztegeti, és dühösen távozott. A töb­
biek követték. Én is.
A háború alatt elég sokszor találkoztam Bretonnal New Yorkban, aztán Párizs­
ban is. Mindvégig jó barátok maradtunk. Bár rengeteg dijat kaptam különféle film­
fesztiválokon, engem sohasem fenyegetett kizárással. Sőt azt is bevallotta nekem,
hogy sírt a Viridianán. A z öldöklő angyal viszont, nem tudom, miért, enyhe csalódást
okozott neki.
1955 körül találkoztam vele Párizsban, amikor együtt mentünk el Ionescóhoz.
Mivel bőven volt még időnk, beültünk valahová egy' pohár italra. Megkérdeztem tőle,
hogy miért zárták ki a csoportból Max Ernstet, amikor megnyerte a Velencei Biennálé
nagydíját.
- Most mit mondjak erre magának, barátom - felelte. - Dalitól megváltunk, ami­
kor nyomorult üzletember lett belőle. Max most ugyanazt teszi.
Egy' pillanatra elhallgatott, majd hozzátette - miközben mélységes, valódi fájda­
lom tükröződött az arcán:
- Szomorú dolog beismerni, kedves Luis, de ma már nem lehet botránya kelteni.
Épp Párizsban voltam, amikor Breton meghalt, el is mentem a temetésére. Kissé
elváltoztattam a külsőmet, kalapot tettem fel, meg szemüveget, és félrehúzódtam, hogy
ne ismerjenek fel, ne kelljen szóba elegyednem oly’an emberekkel, akiket negyv en éve
nem láttam.
A temetés gy'orsan, csendben zajlott le. Aztán mindenki ment a dolgára. Sajnál­
tam, hogy' senki sem m ondott pár szót a sírjánál búcsúzóul.

AZARANYKO R

A z andalúziai kutya után már nem is gondolhattam arra, hogy úgynevezett „kom ­
mersz” filmet rendezzek. Mindenáron meg akartam maradni szürrealistának. Mivel el­
képzelhetetlennek tartottam, hogy megint anyámtól kérjek pénzt, és semmiféle meg­
oldást nem láttam, hát úgy' gondoltam lemondok a filmrendezésről.
Mindenesetre azért kidolgoztam vagy húsz ötletet, gégét - például egy' munká­
sokkal teli szekér átmegy' egy' mondén szalonon, vagy' egy' apa puskával lelövi a saját fiát,
mert az ráhamuzott -, és feljegyeztem őket. Egyszer, amikor Spanyolországban jártam,
elmeséltem őket Dalinak, akit nagy'on érdekelt a dolog. Itt a film. De hogy' csináljuk
meg?
Visszamentem Párizsba. Zervos, a Cahiers d A rt-tó i összeismertetett Georges-
Henri Rivière-rei, áld felajánlotta, hogy bemutat Noailles-éknak, mert ő jól ismeri őket,
 UTOLSÓ LEHELETEM 99

és tudja, hogy „imádták” A z andalúziai kutyát. Először persze azt válaszoltam, amit
kellett, hogy semmit sem várok az arisztokratáktól. „Maga nagyon téved - felelte erre
Zervos és Rivière nagyszerű emberek, mindenképp meg kell hogy ismerje őket.”
Végül beleegyeztem, hogy elmegyek hozzájuk vacsorára, Georges és Nóra Auric tár­
saságában. A rezidenciájuk az Etats-Unis téren elképesztő pompával volt berendezve,
és felfoghatadan műkincsgyűjteményt mondhattak magukénak. Vacsora után a kandalló
tüze mellett üldögélve Charles de Noailles így szól hozzám:
- A következőről van szó: megrendezhetne egy körülbelül húszperces filmet.
Teljesen szabad kezet kap. Egyeden kikötésünk van: elköteleztük magunkat Sztravinsz­
kijnak, a zenét tehát ő írja hozzá.
- Nagyon sajnálom - válaszoltam - , de hogy képzelhedk, hogy együtt tudok dol­
gozni valakivel, aki letérdepel, és a mellét veri.
Sztravinszkijról valóban ez a hír járta.
Charles de Noailles erre teljesen váratíanul reagált. Akkor kezdtem el valóban tisz-
telni.
- Igaza van - mondta nyugodtan - , Sztravinszkij meg maga egyáltalán nem va­
lók egymáshoz. Válassza ki Ön a zeneszerzőt a filmjéhez. Sztravinszkijnak majd talá­
lunk valami mást.
Elfogadtam az ajánlatot, még előleget is vettem fel, aztán elutaztam Dalihoz
Figuerasba.Ez 1929 karácsonyán történt.
Ahogy Párizsból, Zaragozán át (ahol mindig megálltam, hogy meglátogassam a csa­
ládomat), megérkezem Dalíékhoz Figuerasba, dühös kiabálás fogad. Dali apjának jegyzői
irodája a földszinten volt, a család (az apa, a nagynéni és Dali húga, Ana Maria) az első
emeleten lakott. Az apja egyszer csak rettentő dühösen feltépi az ajtót, kihajítja a fiát
az utcára, és közben mindenféle „nyomorultnak” elmondja. Dali nem hagyja magát,
visszaválaszol, védekezik. Közelebb megyek. Az apja rámutat a fiára, és közli velem,
hogy soha többet nem akarja viszontlátni a házában ezt a disznót. Az atyai dühkitörés
(érthető) oka: egy barcelonai kiállításon szereplő képére Dali fekete tintával a követ­
kező macskakaparást írta: „Szívesen leköpöm anyám képmását.”
Dali, miután kirúgták Figuerasból, arra kér, hogy menjek vele a cadaquési házba.
O tt dolgoztunk két-három napig. Mégis az volt az érzésem, hogy A z andalúziai ku­
tya varázsából semmi sem maradt. Már az Gala hatása lett volna? Semmiben sem értet­
tünk egyet. Mind a ketten rossznak találtuk, amit a másik javasolt, semmit sem fogad­
tunk cl.
Barátságosan váltunk el, és én egyedül írtam meg a forgatókönyvet Hyères-bcn
Charles és Marie-Laure de Noailles birtokán. Egész nap nem háborgattak. Esténként
felolvastam nekik azt a részt, amit aznap írtam. Sohasem emeltek kifogást. Mindentől
- és ez nem túlzás - „el voltak ragadtatva”.
Végül egyórás film lett belőle, sokkal hosszabb, mint A z andalúziai kutya. Dali
több ötletét is elküldte nekem levélben, és közülük egy be is került a filmbe: egy
férfi sétál a parkban kővel a fején. Elmegy egy szobor mellett. Annak is kő van a
fején.
100 LUIS BUÑUEL

Dali megnézte a kész filmet, nagyon tetszett neki, és azt mondta: „Olyan, m int­
ha amerikai film volna.”
A forgatást gondosan előkészítettem, hogy ne pazaroljam a pénzt. Jeanne-t, a
menyasszonyomat alkalmaztam könyvelőnek. Amikor a film elkészülte után elszámol­
tam Charles de Noailles-nak, még vissza is adtam neki némi pénzt.
O otthagyta a számlákat az asztalon a szalonban, mi meg átmentünk az ebédlő­
be. Később megláttam az égett papírdarabkákat, és rájöttem, hogy elégette a számlái­
mat. De nem előttem égette el. Nem volt a gesztusában semmi hivalkodó, és ezt én
mindennél többre értékeltem.
A z aranykori a „Billancourt” stúdiókban forgattuk. A szomszédban Eizenstein épp
a Sonate de printcmps-ot' forgatta, de erről még lesz szó. En Gaston M odot-t még a
Montparnasse-ról ismertem. Imádta Spanyolországot, és jól gitározott. Ami Lya Lyst
illeti, a női főszereplőt, egy ügynök küldte hozzám Elza Kuprinnal, az orosz író lányával
együtt. Már nem emlékszem, miért Lya Lyst választottam. Az operatőr ez alkalommal
is Duverger volt, és Marval volt a felvételvezető, akárcsak A z andalúziai kutyában. O
játszotta az egyik püspököt is, akit kidobnak az ablakon.
Egy orosz díszlettervező gondoskodott a díszlet felépítéséről a stúdióban. A kül­
sőket Katalóniában, Cadaqués környékén és Párizs mellett forgattuk. A banditák vezére
Max Ernst volt, Pierre Prévert pedig a beteg banditát alakította. A szalonban a meghí­
vottak közt ott van a gyönyörű, magas Valentiné H ugo, a híres spanyol keramikus,
Artigas, Picasso egyik barátja mellett áll, egy' alacsony kis emberke mellett, akit én egy'
hatalmas bajusszal díszítettem fel. Az olasz követség ebben a szereplőben az olasz ki-
rályra, Viktor Emánuelre való utalást vélt felfedezni, aki szintén nagyon alacsony volt,
és tiltakozó nyilatkozatot adtak ki.
Több olyan szereplő is volt, aki problémát okozott nekem, mindenekelőtt az az
emigráns orosz, aki a karmester szerepét játszotta. Az igazság az, hogy' nem volt valami
jó. A szoborral viszont, amit kifejezetten a filmhez készítettek, nagyon meg voltam elé­
gedve. Hadd említsem még meg, hogy' Jacques Prévert-t is látni lehet, ahogy' átmegy'
az utcán, miközben a külső hang {Az aranykor volt a második vagy harmadik hangos­
film Franciaországban), igen jól emlékszem rá, azt mondja: „approche ta tête, ici l’oreiller
est plusfrais”." A hang Paul Éluard-é.
Azt a színészt, aki a film utolsó részében Blangis herceg szerepét játszotta - de
Sade emlékére - , Lionel Salemnek hívták. Egyébként Krisztus szerepének az eljátszá­
sa volt a specialitása, a kor több filmjében is ő alakította.
Azóta se néztem meg újra ezt a filmet. Ma már képtelen volnék megmondani, mit
gondolok róla. Dali, aki amerikai filmhez hasonlította (biztosan a technikája miatt), és
akinek a nevét én felírattam a stáblistára, később megírta nekem, hogy' mik voltak az ő
szándékai a forgatókönyv megírása idején: le akarta rántani a leplet a jelen társadalom
nemtelen működéséről.*

* S zen tim en tá lis rom ánc.

** „tedd közelebb a fejed, i t t oly hűvös a p á r n a ”
 UTOLSÓ LEHELETEM 101

Az én számomra egyebek mellett - és elsősorban - az őrült szerelemről szól ez

a film, arról a legyőzhetetlen vágyról, amely, bármilyenek legyenek is a körülmények,
egymás felé taszít két embert, egy nőt és egy férfit, akik sohasem lehetnek egymá­
séi.
A film forgatása közben a szürrealista csoport megtámadott egy kabarét az Edgár
Quinet körúton, amely óvatlanul bitorolta Lautréamont művének, a Maldoror éneke­
inek nevét. Köztudomású, hogy a szürrealisták milyen könyörtelen hódolattal övez­
ték Lautréamont-t.
Én, külföldi állampolgárságom miatt, meg azért, mert egy nyilvános hely megtá­
madása mindenféle rendőrségi következményekkel járhatott, néhány más taggal együtt
felmentést kaptam az akcióban való részvétel alól. Nemzeti ügy volt. A kabarét feldúlták,
a berendezést összetörték, Aragont viszont megkéselték.
Volt ott egy román újságíró is, aki nagyon megdicsérte A z andalúziai kutyát, de
hevesen kikelt a szürrealisták garázdálkodása ellen.
Két nappal később megjelent a Billancourt-ban. Kidobattam.
Az első vetítés, amelyen csak néhány közeli barátom vett részt, Noaillcs-éknál
volt, akik - enyhe angol akcentussal - egyre csak azt mondogatták, hogy milyen „elra­
gadó” a film.
Kicsit később szerveztek egy vetítést délelőtt tízkor a Panthcon moziban, ahová
meghívták Párizs „krémjét”, elsősorban is jó pár arisztokratát. Marie-Laure és Charles
az ajtóban fogadták a vendégeket (mindezt Juan Vicens mesélte el nekem, mert én
akkor nem voltam Párizsban), és mosolyogva kezet fogtak az érkezőkkel, sőt néhányu-
kat csókkal is üdvözölték. Az előadás után megint odaálltak az ajtóhoz, hogy elbúcsúz­
zanak a meghívottaktól, és megkérdezzék, hogy tetszett nekik a film. De a vendégek
sietősen és komoran távoztak, és nem szóltak egy szót sem.
Másnap Charles de Noailles-t kizárták a Jockey-Clubból. Sőt, az édesanyjának
Rómába kellett utaznia, hogy a pápával tárgyaljon, mert még a kiátkozása is szóba ke­
rült.
Akárcsak A z andalúziai kutyát, ezt a filmet is a Stúdió 2#-ban mutatták be, és egy
hétig játszották telt házzal. Ezek után a jobboldali sajtó nekiugrott a filmnek, a
Camelots du Roi és a Jeunesses Patriotiques pedig megtámadta a mozit, felhasogatták
az előcsarnokban kiakasztott szürrealista képeket, bombákat dobáltak a filmvászonra,
összetörték a székeket. Ez volt A z aranykor „botránya” .
Egy hét múlva Chiappe, a rendőrfőnök a közrend fenntartása érdekében egész
egyszerűen betiltatta a filmet. Ez a betiltás ötven évig volt érvényben. Csak magán­
vetítéseken és filmklubokban lehetett látni. Végül 1980-ban New Yorkban és 1981-
ben Párizsban újra bemutatták.
Noailles-ék egy csöppet se haragudtak rám a betiltás miatt, sőt még örültek is, hogy
a szürrealisták csoportja feltétel nélküli lelkesedéssel fogadta a filmet.
Valahányszor Párizsban voltam, találkoztam velük. 1933-ban Hyéres-ben egy
nagy partit rendeztek, amelyen a meghívott művészek azt csinálhattak, amit csak akar­
tak. Dali és Crevcl, akik szintén meg voltak híva, már nem tudom , miért, kimentet­
102 LUIS BUNUEL

ték magukat. Ezzel szemben Darius Milhaud, Francis Poulenc, Georges Auric, Igor
Markevitch es Henri Sauguet megrendezett illetve megírt egy-egy darabot, amelyet az
hyères-i községi színházban adtak elő. Cocteau tervezte a meghívót, Christian Bérard
pedig a meghívottak jelmezeit (külön páholy volt fenntartva a jelmezben érkezőknek).
Breton rábeszélésére, aki nagyra tartotta az alkotókat, és állandóan önkifejezésre
ösztönözte őket - folyton azt kérdezgette tőlem: „Mikor kapunk valamit magától is a
folyóiratunkba?” - , egy óra alatt megírtam az Unegirafe' szövegét.
Pierre Unik kijavította a francia nyelvi hibáimat, aztán pedig elmentem Giacomettí-
hez, a műtermébe (ő nemrég csatlakozott a csoporthoz), és megkértem, hogy rajzol­
jon meg és lemezből vágjon ki egy életnagyságú zsiráfot. Giacometti hajlandónak is
mutatkozott rá, lejött velem Hyères-be, és megcsinálta a zsiráfot. A zsiráf minden egyes
foltjára zsanért szerelt, így fel lehetett nyitni őket. Alattuk rejtőztek azok a mondatok,
amelyeket egy óra alatt írtam. Ha szó szerint végrehajtották volna, ami oda van írva,
négyszázmillió dolláros előadást eredményezett volna. A Le Surréalisme au service de
la Révolution a teljes szöveget leközölte. Az egyik folt alatt például ez volt olvasható:
„Egy aluljáróban egy százfős zenekar a Walkürt kezdi játszani.” Egy másik alatt meg:
„Krisztus hahotázik.” (Büszke vagyok rá, hogy ezt a később annyiszor felhasznált ké­
pet én találtam lei.)
A zsiráfot aztán a Noailles-ék tulajdonában levő Saint-Bernard-apátság kertjében
állították fel. A meghívottaknak előre bejelentették, hogy lesz valami meglepetés. Va­
csora előtt felkérték őket, hogy cg)' magas székre felmászva olvassák el a foltok alatti
szövegeket.
Szót fogadtak, és úgy tűnt, tetszett is nekik a dolog. A kávé után Giacomettivel
visszamentünk a kertbe. A zsiráf eltűnt. Nyomtalanul. Minden magyarázat nélkül. Ta­
lán túlságosan botrányosnak találták A z aranykor botránya után? Nem tudom, mi lett
vele. Se Charles, se Marie-Laure nem hozta többé szóba előttem. Én meg nem mer­
tem megkérdezni tőlük annak a hirtelen száműzetésnek az okát.
Pár Hyércs-bcn töltött nap után, Roger Désormières, a karmester azt mondta ne­
kem, hogy M onte-Carlóba készül, ő fogja vezényelni az új Orosz Balett első bem u­
tatóját. Hívott, hogy menjek vele, és én azonnal kötélnek is álltam. Néhány vendég,
köztük Cocteau, kikísért bennünket az állomásra, és valaki figyelmeztetett: „Vigyázzon
a táncosnőkkel! Nagyon fiatalok, nagyon ártadanok, és nyomorúságos fizetést kapnak.
Nehogy valamelyik teherbe essen!”
A vonaton aztán, a kétórás út alatt, álmodozni kezdtem, ahogy ez gyakran meg­
esik velem. Láttam magam előtt az egész tánckart, mint valami háremet, szemben ül­
tek velem, több sorban elhelyezett székeken, mind fekete harisnyában, és így várták a
parancsaimat. Rámutattam az ujjammal az egyikre, erre az felállt, és engedelmesen oda­
jött hozzám. De akkor én meggondoltam magam, egy másikra mutattam, és az is ugyan­
olyan engedelmesen viselkedett. A vonat zakatolása elringatott, és semmi akadálya nem
volt, hogy átadjam magam erotikus vágyaimnak.

A zsiráf.
 UTOLSÓ LEHELETEM 103

A valóságban pedig ez történt: Désormiéres-nek csakugyan volt cg}' barátnője a

táncosnők között. Az első előadás után hívott, hogy menjek el vele, a barátnőjével meg
még egy másik táncosnővel a társulatból egy pohár italra valamelyik kabaréba. Én, ahogy
ez várható volt, nem ellenkeztem.
Az előadás rendben lezajlott. A végén két-három táncosnő elájult a kimerültség­
től (vajon tényleg olyan kevés fizetést kaptak, és nem táplálkoztak rendesen?), köztük
Désormiéres barátnője is. De amikor magához tért, szólt az egyik társának - egy nagyon
szép, fehér bőrű orosz lánynak - , hogy jöjjön velünk ő is, és nemsokára ott ültünk né­
gyesben egy kabaréban, ahogy' terveztük.
Csodálatosan indult minden. Désormiéres és a barátnője nemsokára visszavonult,
és én kettesben maradtam a fehér bőrű orosz lánnyal. Erre én, ugyan fogalmam sincs,
hogy’ miért, mindenesetre a nőkkel való viselkedésemet jellemző ügyetlenséggel, ener­
gikusan belevetettem magam egy' politikai vitába Oroszországról, a kommunizmusról
és a forradalomról. A táncosnő kifejezetten szovjetellenesnek vallotta magát, és min­
den habozás nélkül elkezdett a kommunista rendszer által elkövetett bűntettekről be­
szélni. Erre én dühbe gurultam, és rohadt reakciósnak neveztem; vitatkoztunk egy da­
rabig, aztán adtam neki pénzt taxira, és hazamentem.
Később - mint oly sokszor máskor is - megbántam a dühöngésemet.

A szürrealizmus szép hőstettei között van egy', ami számomra különösen kedves.
Georges Sadoulnak és Jean Caupenne-nek köszönhettük.
Egy szép napon, 1930-ban, Georges Sadoul és Jean Caupenne, más dolguk nem
lévén, újságot olvasnak egy' vidéki kisváros egyik kávéházában. Egyszer csak a szemük
a saint-cy'ri katonai akadémia vizsgáinak eredményeire téved. Az első, az egész évfo­
lyam legjobbja egy bizonyos Keller.
Ami nekem a legjobban tetszik ebben a történetben az az, hogy Sadoulnak és
Caupenne-nek éppen semmi dolga nem akadt. O tt vannak vidéken, egyedül. Kicsit
unatkoznak. És altkor hirtelen ragy'ogó ötletük támad:
- Mi lenne, ha levelet írnánk ennek a kreténnek?
Már el is döntötték. Papírt és tollat kérnek a pincértől, és megírják a szürrealizmus
történetének egyik legszebb sértegető levelét. Aláírják, és nyomban el is küldik a saint-
cyri győztesnek. Felejthetetlen mondatok vannak benne. Például: „Köpünk a nemze­
tiszínű lobogóra. Lázadó katonáitok segítségével kiontjuk a francia hadsereg összes tiszt­
jének a belét. Ha belekény'szerítenek bennünket a háborúba, dicső német csúcsos si­
sakban fogunk szolgálni...” És így tovább.

Az a bizonyos Keller megkapta a levelet, és továbbította a saint-cy'ri feletteseinek, akik

aztán elküldték Gouraud tábornoknak. A Le Surréalisme au service de la Révolution pe­
dig közölte az írást.
104 LUIS BUÑUEL

Az ügy elég nagy port kavart. Sadoul eljött hozzám, és elmondta, hogy kényte­
len elmenekülni Franciaországból. Beszéltem róla Noailles-élckal, s ő k -m in d ig nagy­
vonalúak voltak - adtak neki négyezer frankot. Jean Caupenne-t letartóztatták. Sadoul
és Caupenne apja elment bocsánatot kérni a vezérkari főnöktől. Hiába. Saint-Cyr nyil­
vános jóvátételt követelt. Sadoul elhagyta Franciaországot, de Caupenne állítólag tér­
den állva kért bocsánatot a katonai akadémia összes növendékei előtt. Hogy tényleg
így volt-e, nem tudom.
Ha erre a történetre gondolok, megint eszembe jut az a mély szomorúság és te-
hetedenség, amelyet André Breton arcán láttam 1955 körül, amikor arról panaszkodott,
hogy már nem lehet botrányt kelteni.

A szürrealizmus kapcsán igyekeztem megismerni olyan írókat, festőket, és olykor sike­

rült is egészen közeli kapcsolatba kerülnöm velük, akik rövid időre odacsapódtak a
mozgalomhoz, kialakították a kapcsolatukat vele, de aztán elutasították, majd újra fel­
bukkantak, hogy' aztán megint csak elutasítsák. És ismertem magányos kísérletezőket
is. A Montparnasse-on találkoztam Fernand Léger-vel, elég gyakran összejártunk. André
Masson szinte sohasem jött el a gyűléseinkre, de baráti viszonyt tartott fenn a csoport
tagjaival. Az igazi szürrealista festők Dali, Tanguy, Arp, Miró, Magritte és Max Ernst
voltak.
Ez utóbbi, aki nekem nagyon jó barátom volt, akkor már a dadaista mozgalom­
hoz tartozott. A szürrealisták zászlóbontása Németországban érte, ahogy Mán Rayt az
Egyesült Államokban. Max Ernst mesélte nekem, hogy' még a szürrealista csoport meg­
alakulása előtt, egy' zürichi kiállítás alkalmával rendezett előadáson Arppal és Tzarával
közösen megkért egy' kislányt - már megint ez a gyermekek megrontására irányadó olt-
hatatlan vágy'-, hogy' elsőáldozó ruhába öltözve, gyertyával a kezében mondjon el a
színpadon egy' meglehetősen pornográf szöveget, amelyből kislány persze egy' szót sem
értett. Elég nagy' botrány lett belőle.
Max Ernst, aki szép volt, akár a sas, megszöktette és feleségül vette Jean Aurenche
forgatókönyvíró húgát, Marie-Berthe-et, aki A z aranykorban is játszik egy kisebb sze­
repet. Egyezer - a házasságkötésük előtt vagy' után, meg nem tudnám mondani - Max
Ernst ugyanabban a faluban nyaralt, ahol Angeles Ortiz. Ortiz, a szalonok igazi vesze­
delme, már nem is tartotta számon a hódításait. Történt pedig, hogy' abban az évben
Max Ernst és Ortiz ugyanabba a nőbe szerettek bele, de Ortiz vitte el a pálmát.
Nem sokkal ezután Breton és Éluard eljött hozzám, a Pascal utcába, és elmond­
ták, hogy' Max Ernst barátom nevében jöttek, aki itt vár lent rájuk a sarkon. Max, már
nem tudom pontosan, miért, azzal vádolt, hogy' én az intrikáimmal Ortiz gy'őzelmét
segítettem elő. Breton és Éluard pedig az ő nevében kért tőlem magyarázatot. Azt fe­
leltem nekik, hogy' semmi közöm az egész történethez, és soha nem voltam Angeles
Ortiz szextanácsadója. Erre elmentek.
André Derainnek soha semmi köze nem volt a szürrealizmushoz. Jós ai idősebb volt
nálam - legalább harminc-harmincöt évvel - , és gyakran mesélt nekem a Párizsi Kommün-
 UTOLSÓ LEHELETEM 105

ről. Tőle hallottam először, hogy a versailles-iak által vezetett kegyetlen megtorlás ide­
jén összeszedték az utcán és kivégezték azokat az embereket, akiknek kérges volt a te­
nyerük, mivel az annak a bizonyítéka volt, hogy a munkásosztályhoz tartoznak.
Derain magas, testes férfi volt, rendkívül vonzó egyéniség. Egy este elvitt egy
bordélyba, amelyet ismert, konyakos meggyet enni. Velünk jött egy képkereskedő,
Pierre Colié is. A konyakos meggy volt a ház specialitása. „Jó estét, Monsieur André!
Hogy van? De rég nem láttuk!”
Aztán a tulajdonosnő hozzátette:
-V a n egy új kislány... Mindjárt idehozom. Majd meglátja milyen ártatlan! De
nagyon kell rá vigyázni! Finoman kell bánnia vele.
Kisvártatva bejön egy teremtés lapos sarkú cipőben, fehér zokniban. Copfot vi­
sel, és mosolyogva egy karikát hajt. Micsoda csalódás! Egy' negyvenéves törpe.
Az írók közül jól ismertem Roger Vitracot, akit Breton és Eluard nem tartott va­
lami nagyra, sohasem értettem, miért. André Thirion, aki szintén a csoporthoz tarto­
zott, volt köztünk az egyetlen igazi politikus. Egy' gyűlésről kijövet Paul Eluard figyel­
meztetett: „Ezt csak a politika érdekli.”
Később Thirion, aki forradalmár kommunistának vallotta magát, eljött hozzám, a
Pascal utcába egy hatalmas Spanyolország-térképpel. Mivel akkortájt elég divatos dolog
volt az államcsíny, ő aprólékosan kitervelt egyet a spanyol monarchia megdöntésére;
tőlem szeretett volna megtudni bizonyos konkrét földrajzi adatokat, hogy' hol vannak
dűlőutak meg ösvények, hogy feltüntethesse a térképen. Nem tudtam segíteni neki.
írt egy könyvet erről az időszakról Révolutionnaires sans révolution címmel, ami
nekem nagyon tetszett. Persze saját magának osztotta ki a legjobb szerepet (mindannyi­
an ezt csináljuk, bár gyakran észre se vesszük), és néhány intim részletet is kiteregetett,
ami szerintem bántó volt és felesleges. De azt, amit André Bretonról írt, feltétel nél­
kül elfogadom. Később, a háború után Sadoul azt mondta, hogy Thirion teljes mér­
tékben „elárulta” az eszméit, átpártolt a gaulle-istákhoz, és ő a felelős a metrójegyek
árának emelkedéséért.
Maxime Alexandre katolikus lett. Jacques Prévert hozott össze Georges Bataille-
jal, aki éppen akkor írta a L ’Histoire de l’oeil-1,” és A z andalúziai kutyabán szereplő fél­
bevágott szem miatt akart megismerkedni velem. Mindannyian egy'ütt ebédeltünk,
Sy'lvia, Bataille felesége, akivel később is találkoztam, amikor már Jacques Lacan fele­
sége volt, és az egyik legszebb nő, akit életemben láttam Bronja, René Clair felesége
mellett. Maga Bataille - akit Breton nem tartott nagyra, mivel túlságosan nyersnek és
anyagiasnak találta - komoly', kemény arcvonású ember volt. Úgy' tűnt, a mosoly elér­
hetetlen dolog a számára.
Antonin Artaud-t kevéssé ismertem. Talán ha kétszer-háromszor találkoztam vele.
Konkréten 1934. február 6-án láttam a metróban. Jegyért állt sorba, én pedig pont
mögötte álltam. Magában beszélt, gesztikulált. Nem akartam megzavarni.

* F orradalm árok, fo rra d a lo m nélkül.

* * A szem története.
106 LUIS BUÑUEL

Gyakran megkérdezik tőlem, hogy mi lett a szürrealizmussal. Nem nagyon tudok vá­
laszolni rá. Néha azt mondom, hogy a szürrealizmus győzelmet aratott a mellékes dol­
gokban, a lényeget tekintve viszont elbukott. André Breton, Eluard, Aragon a 20. szá­
zad legjobb francia írói közé tartoznak, előkelő helyet foglalnak el minden könyvtár­
ban. Max Ernst, Magritte, Dali a legdrágább, legelismertebb festők, a díszhelyen sze­
repelnek a múzeumokban. Elismerést, sikert értek el tehát a művészet, a kultúra terü­
letén, csak hát a legtöbbünknek ez volt a legkevésbé fontos. A szürrealista mozgalom
fütyült rá, hogy bekerül-e az irodalom és képzőművészet történetébe. Amit minde­
nekelőtt el akart érni, ami sürgető és meg nem valósítható vágya volt, az épp a világ,
az élet megváltoztatása. Ezt a pontot - a lényeget - tekintve viszont elég, ha szétné­
zünk magunk körül ahhoz, hogy világosan lássuk, megbuktunk.
Persze nem történhetett másképp. Ma már felmérhető, hogy a szürrealizmus
mennyire jelentéktelen helyet foglalt el a világban a történelmi valóság kiszámíthatat­
lan és mindig megújuló erőivel szemben. Világmegváltó, kozmikus álmok gyötörtek
bennünket, de közben semmik voltunk, egy arcátlan értelmiségi csoportocska, akik ká­
véházban szónokoltak, és kiadtak egy folyóiratot. Egy maroknyi idealista, akiket ráadásul
azonnal megosztott, ha közveden, éles cselekvésre került a sor.
Mindenesetre bennem azért egész életemre megmaradt valami abból az időszak­
ból - abból a három évből - , amelyet a szürrealisták egzaltált, rendeden soraiban töl­
töttem. Elsősorban az emberi lélek ismert és vágyott mélységeibe való alászállás képes­
ségét őriztem meg, az irracionális dolgok iránti vonzalmamat, az énünk mélyéről fel­
törő sötét impulzusok iránti érdeklődésemet. Ez a vonzalom akkor tört először olyan
erővel, olyan élénken a felszínre, a rá jellemző pimaszság, játékszenvedély és határo­
zott, kitartó harci kedv mellett, amely minden olyan dolog ellen irányult, amit kárté­
konynak ítélt. Mindebből soha semmit sem tagadtam meg.
Szeretném azt is hozzátenni, hogy a szürrealisták megérzéseinek legnagyobb ré­
sze helyesnek bizonyult. Csak egyetlen példát hoznék, a munkát, amely a polgári tár­
sadalomban szent és sérthetetien értéknek számít. A szürrealisták voltak az elsők, akik
következetesen támadták, ők világítottak rá a m ögötte rejlő hamisságra, ők jelentet­
ték ki először, hogy a bérért végzett munka szégyenletes. Ennek az éles kifakadás-
nak a visszhangja a Tristanábán is megtalálható, amikor Don Lope azt mondja a néma
fiúnak:
- Szegény munkások! Nemcsak rászednek, de meg is vernek benneteket. A mun­
ka átok, Saturno. Le az olyan munkával, amellyel a kenyerünket kell megkeresnünk!
Az ilyen munka nem nemesít, ahogyan mondják, csak arra jó, hogy megtöltse a kizsák­
mányoló disznók gyomrát. Ezzel szemben az olyan munka, amelyet örömmel, hiva­
tásból végzünk, az igen, az nemesíti az embert. Mindenkinek így kéne dolgoznia. Nézz
csak rám: én nem dolgozom. Ha felakasztanak, akkor se dolgozom. És látod, élek,
rosszul élek, igaz, de legalább nem dolgozom.
Ennek az okfejtésnek bizonyos elem eit már Galdós műveiben megtaláljuk,
csakhogy o tt más az értelme. A regényíró ott ostorozza a hőst a lustaságáért. Élős­
ködőnek tartja.
 UTOLSÓ LEHELETEM 107

A szürrealisták érezték meg először, hogy a munka, mint érték, meginog gyenge
talapzatán. Ma, ötven év elteltével széltében-hosszában ennek az öröknek hitt érték­
nek a válságáról beszélnek. Kérdés, hogy az ember valóban munkára született-e, hisz
már felsejlik a semmittevők kultúrája. Franciaországban még minisztériuma is van a sza­
badidőnek.
Ezenkívül az a felfedezés m aradt meg nekem a szürrealizm usból, hogy na­
gyon kemény konfliktus van bennem m indenfajta külső, tanult erkölcs és a saját
ösztöneim ből, aktív tapasztalataimból született belső erkölcs között. Amíg a cso­
port tagja nem lettem , el sem tudtam képzelni, hogy ez a fajta konfliktus megérinthet
engem. Márpedig azt hiszem, hogy az ilyen konfliktus mindenki számára nélkülöz­
hetetlen.
Azt tehát, ami megmaradt ezekből az évekből, és ami mindenféle művészi fel­
fedezésnél, az ízlésem, a gondolkodásmódom csiszolódásánál is fontosabb, az a vi­
lágos, kérlelhetetlen morális elvárásrendszer, amelyhez mindig, mindenáron megpró­
báltam hű maradni. Egy pontosan meghatározott erkölcshöz nem olyan könnyű hű­
nek lenni, mint gondolná az ember. Állandóan beleütközik az önzésbe, a hiúságba,
a kapzsiságba, a magamutogatásba, a kényelmességbe, a feledésbe. Néha én is enged­
tem a csábításnak, és megszegtem saját szabályaimat olyan dolgok miatt, amelyeket
nem tartok igazán fontosnak. De az esetek többségében a szürrealizmushoz való
kötődésem segített ellenállni a kísértésnek. És, tulajdonképpen, talán ez a legfonto­
sabb.

1968 májusának elején Párizsban voltam; A Tejiít forgatását és a helyszínek kijelölését

készítettem elő a munkatársaimmal. Egyik nap hirtelen diákok által emelt barikádba üt­
köztünk a Latin Negyedben. Biztosan mindenki emlékszik rá, hogy Párizsban rövid
idő alatt mekkora felfordulás keletkezett.
Ismertem és ünnepeltem Marcuse munkáit. Mindennel egyetértettem, amit a fo­
gyasztói társadalomról, a habzsoló, veszélyes élet megváltoztatásának mielőbbi szük­
ségességéről olvastam és hallottam. 68 májusának voltak csodálatos pillanatai. Ahogy a
felszedett utcákon sétáltam, nem minden meglepetés nélkül fedeztem fel a falakon
néhányat a mi régi szürrealista jelmondataink közül. Például: „Hatalmat a képzeletnek”,
és: „Tilos tiltani”.
Nekünk viszont, mint majdnem mindenkinek, fel kellett függesztenünk a m un­
kát, és én nem tudtam , mihez fogjak. Be voltam zárva Párizsba, akár egy érdeklődő
és egyre nyugtalanabb turista. Amikor egy éjszakai összecsapás után átmentem a Saint-
Michel körúton, a könnygáztól eleredtek a könnyeim. Nem értettem igazán, mi tör­
ténik. Például, hogy egyes tüntetők miért nyávognak: „Mao! Mao!”, mintha a mao­
ista rendszer Franciaországban való bevezetéséért fohászkodnának. Épeszű emberek
elvesztették a fejüket. Louis Malle - nagyon kedves jó barátom - , valamelyik akció-
csoport vezetője, megosztotta az erőit a nagy összecsapás idején, és azt parancsolta a
108 LUIS BUÑUEL

fiamnak, Juan-Luis-nak, hogy lőjön a zsarukra, ha kidugják a fejüket a sarkon (ha szót
fogadott volna, ő lett volna az egyetlen, akit 68 májusában kivégeznek). Egyre na­
gyobb szakadék tátongott egyesek őszintesége, komolysága és mások nagyszájú fecse­
gése, fejetlensége között. Mindenki a maga külön kis forradalmát kereste a saját kis lám­
pása fényénél. Én folyton azt mondogattam: „Ha ez Mexikóban történne, két óra alatt
végeznének vele. És lenne vagy két-háromszáz halott!” (Egyébként amit megjósol­
tam, októberben be is következett a Három Kultúra terén; még a halottak számát is
majdnem eltaláltam.)
Serge Silberman, a film producere pár napra ehitt Brüsszelbe, ahonnan repülővel
könnyen hazamehettem volna. Aztán mégis úgy határoztam, hogy visszamegyek Pá­
rizsba. Egy hét múlva minden visszatért a „rendes kerékvágásba”, a nagyszabású ün­
nepség pedig, amelynek során csodálatos m ódon alig folyt vér, véget ért. A jelmondat­
okon túl 68 májusának sok más közös pontja is volt a szürrealista mozgalommal: ugyan­
azok az ideológiai kérdések, ugyanaz a lelkesedés, álmodozás, széthúzás, őrlődés a sza­
vak és tettek között. Akárcsak mi, 68 májusának diáklázadói is sokat beszéltek és keve­
set cselekedtek. De nem hibáztatom őket. Ahogy André Breton mondaná, már nem­
csak a botrány, de a cselekvés is lehetedenné vált.
Hacsak nem a terrorizmust választja az ember, ahogy ezt néhányan meg is tették.
Erről is óhatadanul a mi fiatalságunk igéi jutnak eszembe, az, amit például Breton mon­
dott: „Az a legegyszerűbb szürrealista tett, ha az ember revolverrel a kézben kimegy
az utcára, és találomra lövöldözni kezd az emberekre.” Ami engem illet, nem felejtet­
tem el, hogy azt írtam, A z andalúziai kutya „felhívás gyilkosságra”.
A terrorizmus szimbolikus jelentése, amely századunkban elkerülhetetlen, min­
dig is vonzott engem, de az a totális terrorizmusra vonatkozott, amelynek célja min­
den társadalom, sőt az egész emberi fáj megsemmisítése. Ezzel szemben csak mélysé­
gesen megvetést érzek azok iránt, akik politikai fegyvert kovácsolnak a terrorizmusból,
és valamilyen ügyet szolgálnak vele, akik, mondjuk, madridiakat gyilkolnak és sebesí-
tcnck meg azért, hogy felhívják a figyelmet Örményország problémáira. Az ilyen ter­
roristákról még beszélni se érdemes. Irtózom tőlük.
Én Bonnot bandájáról beszélek, akikért rajongtam, meg Ascasóról és Duruttiról,
akik nagy gonddal választották ki az áldozataikat, a 19. század végi francia anarchisták­
ról, mindazokról, akik saját magukkal együtt a levegőbe akartak röpíteni egy világot,
amelyet érdemtelennek találtak a továbbélésre. Ezeket megértem, sőt sokszor csodá­
lom is. Csakhogy a képzeletem és a valóságom között mélységes szakadék tátong, ahogy
az már az emberek többségénél lenni szokott. Nem vagyok és nem is voltam soha a
cselekvés embere, az a fajta, aki bombákat hajigái, és bár néha gondolatban azonosul­
tam az olyanokkal, sohasem lennék képest utánozni őket.

Charles Noailles-vel egészen élete végéig kapcsolatban voltam. Ha Párizsban tartózkod­

tam, gyakran ebédeltünk vagy vacsoráztunk együtt.
 UTOLSÓ LEHELETEM 109

Az utolsó alkalommal meghívott abba a házba, ahol ötven évvel azelőtt először
fogadott. Mintha egy másik világ lett volna. Marie-Laure meghalt. A falakon, a polco­
kon semmi sem maradt az egykori kincsekből.
Charles megsüketült, akárcsak én, úgyhogy nehezen értettük egymást. Kettesben
vacsoráztunk, és nagyon keveset beszéltünk.
 AMERIKA

1930. A z aranykori akkor még nem mutatták be. Noailles-ék rendezték be palotájuk­
ban Párizs első ,,hangosfilm”-vetítőjét, és felhatalmaztak, hogy távollétükben megmu­
tathassam a filmet a szürrealistáknak. El is jöttek mind, és a vetítés előtt kóstolgatni kezd­
ték a bárszekrényben található üvegek tartalmát, aztán a mosogatóba öntötték a mara­
dékot. Úgy emlékszem, Thirion és Tzara volt a legféktelenebb. Valamivel később, ami­
kor Noailles-ék visszatértek, megkérdezték, hogy7sikerült a vetítés - kitűnően - , de ta­
pintatosan egy szót se szóltak az üres üvegekről.
Noailles-éknek hála, a Metro-Goldvvyn-Maver európai képviselője is megnézte a
filmet. Mint sok amerikai, ő is nagyon szerette az európai arisztokraták társaságát. Az­
tán behívatott az irodájába.
Először persze azt üzentem neki, hogy' fütyülök rá, de aztán mégis hajlandó vol­
tam találkozni vele. Körülbelül ezt mondta:
- Láttam A z aranykon, és egyáltalán nem tetszett. Egy' szót se értettem az egész­
ből, mégis hatással volt rám. Az ajánlatom tehát a következő: ön elmegy Hollywood­
ba, és kitanulja a csodálatos, páratlan amerikai technikát, amely7első a világon. Fizetem
az útiköltségét, és egy7fél évre heti kétszázötven dollár fizetést adok magának (akko­
riban az rengeteg pénz volt). Egyeden dolga lesz: nézi, hogy7kell filmet rendezni. Aztán
majd meglátjuk, mit tudunk kezdeni önnel.
Teljesen el voltam képedve, és ncgy'vennyolc óra gondolkodási időt kértem. Az­
nap este gyűlés volt Bretonnál. Aragonnal és Georges Sadoullal Harkovba kellett vol­
na utaznom a Forradalmi Értelmiség Kongresszusára. Elmondtam a csoportnak, hogy7
mily'en ajánlatot kaptam a M.G.M.-től. Nem volt ellene kifogásuk.
Aláírtam a szerződést, és 1930 decemberében hajóra szálltam Le Havre-ban. A
Leviathan nevű amerikai óceánjárón utaztam; az volt akkoriban a legnagyobb személy-
szállító hajó. Az utazás csodálatos volt. Együtt utaztam Tonóval, a spanyol humoristá­
val és a feleségével, Leonorral.
Tonót Hollywoodba szerződtették, hogy7az amerikai filmek spanyol változatán dol­
gozzon. 1930 körül született meg a hangosfilm, és ezzel a filmművészet automatikusan
elvesztette nemzetközi jellegét. A némafilmben csak a feliratokat kellett kicserélni, az or­
szágnak megfelelően. Most viszont ugyanannak a filmnek több változatát is elkészítették
ugyanazokkal a díszletekkel, ugyanolyan világítással, de francia vagy7spanyol színészekkel.
 UTOLSÓ LEHELETEM 111

Ezért aztán csak úgy özönlöttek a mesés Hollywoodba az írók és a színészek, akiknek az
volt a feladatuk, hogy' saját nyelvükön is megírják és eljátsszák a dialógusokat.
Amerikát már azelőtt is imádtam, hogy' megismertem volna. Mindent szerettem
benne: a szokásokat, a filmeket, a felhőkarcolókat, még a zsaruk egyenruháját is. Az első
öt napot New Yorkban töltöttem, az Algonquin szállóban, teljesen elbűvölve, egy' ar­
gentin tolmács társaságában, mivel egy' szót sem beszéltem angolul.
Aztán, még mindig Tonóval és a feleségével, felszálltam egy' Los Angeles-i vonatra.
Álomszép utazás volt. Azt hiszem, az Egyesült Államok a legszebb ország a világon.
Négynapi utazás után délután öt körül értünk Los Angelesbe. Az állomáson három spa-
ny'ol író várt bennünket, akik szintén Hollywoodban dolgoztak: Edgar Neville, Lopez
Rubio és Ugarte.
Kocsikba ültettek és elvittek bennünket Neville-hez vacsorázni. „A felettesed is
ott lesz a vacsorán” - mondta Ugarte. Este hét óra tájban csakugyan beállított a „főnö­
köm”, egy' ősz hajú úr, egy' csodálatosan szép hölgy társaságában. Asztalhoz ültünk, és
én akkor ettem életemben először avokádót.
Miközben Neville tolmácsolt, én egy're a főnökömet bámultam, és arra gondol­
tam: „Én ezt az embert ismerem valahonnan. Biztos vagyok benne, hogy' már láttam
valahol.” A vacsora végén hirtelen rájöttem: Chaplin volt az, a nő pedig Georgia Hale,
az Aranyláz főszereplője.
Chaplin egy' szót sem tudott spanyolul, de azt mondta, imádja Spanyolországot,
persze azt a felületes műfolklór-Spany'olországot, amely lábdobogásból és „ollézásból”
áll. Neville-t viszont jól ismerte, azért volt ott a vacsorán.
Másnap Ugariéval beköltöztem egy' Beverly Hills-i lakásba az Oakhurst Drive-on.
Anyámtól előzőleg kaptam pénzt. Először kocsit vettem, egy' Fordot, aztán egy' pus­
kát, és az első Leicámat. Aztán már fizetést is kaptam. Minden a legnagyobb rendben
ment. Nagyon megszerettem Los Angelest, és nemcsak Hollywood miatt.
Két-három nappal az érkezésem után bemutattak egy' producer-rendezőnek, akit
Lewine-nek hívtak, és közvetlenül a Metro-Goldwy'n-May'er főigazgatója, Thalberg alá
volt rendelve. Egy' bizonyos Frank Davist bíztak meg vele, hogy' foglalkozzon velem;
később nagyon jó barátok lettünk.
„Furcsának” találta a szerződésemet, és azt kérdezte:
- Mivel akarja kezdem? Vágással, forgatókönyvírással, forgatással vagy' díszletezéssel?
- Forgatással.
- Rendben van. Huszonnégy stúdióban folyik forgatás a Metróban. Válasszon ki
egy'et. Majd kap egy' hivatalos belépőt, azzal bárhová bemehet.
Azt a stúdiót választottam, ahol éppen Greta Garbóval forgattak egy filmet. Fog­
tam a belépőmet, csendben bementem, és mivel már ismertem a forgatások rendjét,
behúzódtam egy sarokba. A sztár körül épp sminkesek sürgölődtek. Azt hiszem, vala­
mi nagytotál előkészületei folytak.
Bármilyen diszkréten viselkedtem is, Garbo csak észrevett. Láttam, hogy' odaint
magához egy' vékony bajuszú urat, és mond neki valamit. Erre a vékony bajuszú úr
odajött hozzám, és megkérdezte:
112 LUIS BUÑUEL

- What are you doing here?**

Persze nem értettem a kérdést, és még kevésbé tudtam válaszolni rá.
Úgyhogy kirúgtak.
Aznap elhatároztam, hogy szépen otthon maradok, be se teszem a lábam a stú­
dióba, csak szombaton, amikor a fizetésem megyek felvenni. Egyébként négy hóna­
pon át teljesen békén hagytak. Senkit se érdekelt, hogy mit csinálok.
Őszintén szólva, azért volt néhány kivételes eset. Egyszer az egyik film spanyol vál­
tozatában volt egy kis szerepem; egy barmant alakítottam a bárpult mögött (mindig ezek
a bárok). Egyszer meg elmentem megnézni egy díszletet, amit tényleg érdemes volt.
A stúdiók melletti területen, a back-loton, egy hatalmas medencében tökéletesen
rekonstruáltak egy fél hajót. Viharjelenetet akartak forgatni. A hajót egy hatalmas szer­
kezet mozgatta, és úgy himbálózott, mintha hullámok sodornák. Körös-körül hatalmas
ventilátorokat állítottak fel, fölötte pedig hatalmas víztároló tartályok voltak, amelyek­
ből csúszdákon öm lött alá a víz a hamarosan hajótörést szenvedő hajóra. Ami legna­
gyobb hatással volt rám, az a trükkök mérete és minősége; ez még ma is lenyűgöz. Mint­
ha minden lehetséges volna, mintha magát a világot is újra lehetne teremteni.
Szívesen találkoztam a már mítosznak számító hírességekkel is, különösen a
„rosszakkal”, mint például Wallace Beery. Kedvenc szórakozásom volt, hogy leültem
a stúdió halijában, kipucoltattam a cipőmet, és közben bámultam, hogy jönnek-men-
nek az ismerős arcok. Egyszer leült mellém Ambrosio. Ambrosio - Spanyolországban
hívták így - az a nagydarab, szénfekete, ijesztő tekintetű komikus volt, aki gyakran ját­
szott Chaplin filmjeiben. Egy másik alkalommal meg Ben Turpin mellett ültem a szín­
házban; az életben is pont olyan kancsal volt, mint a vásznon.
Egyszer kíváncsiságból elmentem a M.G.M. legnagyobb stúdiójába. Elterjedt a hír,
hogy a mindenható Louis B. Mayer találkozni kíván a társaság összes alkalmazottjával.
Több százan voltunk, padokon ültünk egy tribünnel szemben, ahol a nagyfőnök
trónolt a legfőbb vezetők élén. Persze Thalberg is ott volt. Titkárnők, technikusok,
színészek, munkások, senki sem hiányzott.
Aznap valahogy megv ilágosodott előttem, hogy milyen is Amerika. Több veze­
tő is beszélt, egymás után, és mindegyiket megtapsolták. Végül a nagyfőnök emelke­
dett szólásra, és a feszült figyelemről tanúskodó tiszteletteljes csendben azt mondta:
- Kedves barátaim! Hosszú gondolkodás után azt hiszem, végre sikerült megta­
lálnom azt az egyszerű, de talán korszakalkotó titkos receptet, amely, ha mindannyian
tiszteletben tartjuk, biztosítani fogja társaságunk folyamatos fejlődését és tartós virág­
zását. Ezennel felírom önöknek ezt a receptet.
Egy hatalmas fekete tábla volt mögötte. Louis B. Mayer megfordult - elképzel­
hető, milyen feszült csendben várakoztunk és krétával, nagybetűkkel lassan ezt írta
fel a táblára: CO-OPERARATE".
Azzal lelkes és őszinte tapsvihar közepette leült. Nekem tátva maradt a szám.

* Maga mit keres itt?

** Működjenek együtt.
 UTOLSÓ LEHELETEM 113

A filmművészet világában tett néhány tanulságos kiránduláson kívül többnyire a

Forddal kirándulgattam, egyedül vagy Ugarte barátommal; egészen a sivatagig eljutot­
tunk. Mindennap új emberekkel találkoztam (akkoriban ismertem meg Dolores dél
Riót és díszlettervező férjét, Jacques Feyder francia színházi rendezőt, akit csodáltam,
sőt Bertolt Brechtet is, aki egy ideig Kaliforniában tartózkodott). Sokat voltam otthon
is. Párizsból megküldték nekem az összes újságot, amelyek részletesen taglalták A z
aranykor botrányát, és rettenetes sértéseket vágtak a fejemhez. Elbűvölő egy botrány
volt.
Chaplin minden szombaton meghívta kis spanyol csoportunkat egy étterembe.
Hozzá is sokat jártam a dombra, teniszeztünk, úsztunk, szaunáztunk. Egyszer o tt is
aludtam nála. A szexuális életemről szóló szerény kis fejezetben elmeséltem azt a meg­
hiúsult orgiát a pasadenai lányokkal. Chaplinnél elég gyakran találkoztam Eizensteinnel,
aki Mexikóba készült, a Que viva Mexico forgatására.
Miután a Patyomkin páncélos engem mélyen megrázott, amikor Franciaországban,
Épinav-ben megnéztem Eizenstein a Sonate de printemps című filmjét, nagyon fel vol­
tam háborodva. Volt benne egy fehér zongora, amely lágyan ringatózó búzamezőben
állt, hattyúk úszkáltak cg)' stúdióbeli tavacskában, és még más hasonló disznóságok.
Dühödten kerestem Eizensteint a Montparnasse környéki kávéházakban, hogy felpo­
fozzam, de nem találtam. Később azt mondta, hogy a Sonate de printemps y alójában
az operatőrjének, Alekszandrovnak a műve volt. Szemenszedctt hazugság! Én magam
láttam, amikor Eizenstein a hattyújelenetet forgatta Billancourt-ban.
Hollywoodban azonban már elpárolgott a haragom; úgyhogy üdítőket iszogat­
tuk Chaplin úszómedencéje szélén, és közben fontos meg lényegtelen dolgokról be­
szélgettünk.
Más stúdiókban másokkal is találkoztam. Például Josef von Sternberg a
Paramountban áthívott az asztalához. De nemsokára jöttek érte, hogy minden kész,
úgyhogy magával vitt a back-lotrz.
A film, amelyet forgatott, Kínában játszódott. Az asszisztensek irányításával kele­
ti tömeg csónakázott a csatornákon, tülekedett a hidakon és a késként' utcákon.
Meglepett, hogy a kamerát a díszlettervező állítja be, nem pedig Sternberg; ő csak
annyit m ondott, hogy „felvétel”, meg a színészeket irányította. Persze ő akkor már
nagyon híres volt, igazi sztár. A többiek általában csak bérrabszolgák voltak a társaság
vezetőinek szolgálatában, akik igyekeztek a lehető legjobban végrehajtani az utasítá­
sokat. A filmmel kapcsolatban semmiféle joguk sem volt. Még a vágást sem ők irányí­
tották.
A szabadidőmben, amely nem volt csekély, kitaláltam és el is készítettem egy kü­
lönös dokum entum ot, amely sajnos elveszett (az életem során nagyon sok mindent
elvesztettem, kidobtam vagy elajándékoztam): az amerikai filmművészet áttekintő táb­
lázatát.
Egy jókora kartonlapon vág)' deszkán különböző mozgatható oszlopokat alakítot­
tam ki, könnyen kezelhető fogantyúkkal. Az első oszlopban, mondjuk, a környezet sze­
repelt: párizsi környezet, western, gengszter, háborús, trópusi, komédia, középkori stb.
114 LUIS BUNUEL

A második oszlopban a korszak volt, a harmadikban a főszereplők, és így tovább. Négy­

öt oszlop volt összesen.
A következő volt az alapelv: abban az időben az amerikai filmművészet olyan
pontos, olyan mechanikus kód szerint m űködött, bog)' ha az én mozgatható oszlopa­
im segítségével az ember eg)' sorba rakta a környezetet, a korszakot és a főszereplőket,
tévedhetetlenül meghatározhatta a film cselekményének főbb vonalait.
Ugarte barátom, aki ugyanabban a házban lakott, csak egy emelettel feljebb, be­
téve tudta ezt a táblázatot, amely egyébként különösen a női főhősök sorsára vonat­
kozóan adott pontos és vitathatatlan felvilágosítást.
Egyik este Sternberg producere m eghívott a Dishonored' című film „sneak-
previevv”-jára, amelynek Marlene Dietrich volt a főszereplője (franciául Ajjcnt X-27volt
a címe; egy kém történet, amelyet nagyjából Mata Hari élete ihletett). A „sneak-
preview” egyfajta elővetítés, eg)' még be nem m utatott film meglepetésszerű levetíté-
se, hogy így teszteljék a közönség várható reakcióit. Többnyire erre kijelölt mozikban
tartják, miután befejeződött a rendes program.
Késő éjszaka hazafelé tartottunk a producer kocsiján. Letettük Sternberget, és a
producer azt mondja nekem:
- Szép film, igaz?
- Nagyon szép.
- És micsoda rendező!
- Kétségtelen.
- És milyen eredeti a téma!
Erre megjegyzem, hogy szerintem Sternberg nem éppen a témái eredetiségével
tűnik ki. Gyakran olcsó melodrámánkus témákból, banális történetekből indul ki, és
ezeket alakítja át a rendezésével.
- Banális történeteket! - Idáit felháborodottan a producer. - Hogy mondhat ilyet?
Nincsen abban semmi banális! Épp ellenkezőleg! Hát nem érti? A film végén lelöveti
a sztárt! Marlene Dietrichet! Lelöveti! Ilyen még nem volt!
- Már megbocsásson, de én már az első öt percben tudtam, hogy a végén ki fog­
ják végezni.
- Micsoda? Mit beszél itt összevissza? Mondom, hogy ilyen még nem volt a filmmű­
vészet történetében! És maga azt állítja, hogy kitalálta! Ugyan mái'! Egyébként szerintem
a nagyközönségnek nem is fog tetszeni ez a befejezés. Egyáltalán nem fog tetszeni!
Mivel látom, hogy egyre jobban felhergeli magát, meghívom a lakásomba eg)'
pohár italra, hátha attól megnyugszik.
Bemegyünk, én pedig felszaladok Ugarte barátomhoz, és felkeltem:
- Gyere le hozzám - mondom neki - , szükségem van rád.
Mogorván, csipásan, pizsamában lejön, én meg leültetem a producerrel szemben,
és lassan, tagoltan azt mondom neki:
- Figyelj jól! Képzelj el eg)' filmet!

M cjjbeestelén ített.
 UTOLSÓ LEHELETEM 115

-Ig e n .
- Bécsi környezet.
- Igen.
- A korszak: az első világháború.
- Igen.
- A film elején egy kurvát látunk. Világosan látjuk, hogy kurva. Felszed egy tisz­
tet az utcán, és aztán...
Ugarte ásítozva feláll, egy kézmozdulattal félbeszakít, elindul, hogy visszafeküd­
jön, és a producer legnagyobb meglepetésére - aki azért most már sokkal nyugodtabb
- azt mondja:
- Elég. A végén kivégzik.

1930 karácsonyán Tono és a felesége meghívott vacsorára vagy' egy' tucat spanyol szí­
nészt és írót, valamint Chaplint és Georgia Hale-t. Mindenki hozott valami ajándékot,
úgy húsz-harminc dollár értékűt, és felakasztotta a karácsonyfára.
Ittunk is, elég sokat - a szesztilalom ellenére bőven volt alkohol - , és egy Rivelles
nevű színész, aki nagyon ismert volt akkoriban, elszavalt egy patetikus Marquina-ver-
set spanyolul, amely a régi flandriai katonák dicsőségének állított emléket.
Én undorítónak találtam a verset. Visszataszító volt, mint minden hazafias ömlen­
gés. A vacsoránál Ugarte és egy' másik barátom, egy' fiatal, huszonegy' éves színész, Pena
mellett ültem. Halkan odasúgtam nekik:
- H a kifújom az orrom, az lesz a jel. Felállók, ti meg utánam jöttök, széttépjük
ezt a nyomorult karácsonyfát.
így is történt. Kifújtam az orrom, mindhárman felálltunk, és a meghívottak leg­
nagyobb döbbenetére nekiestünk a fának.
De sajnos nagyon nehéz széttépni egy karácsonyfát. Hiába igyekeztünk, csak a
kezünkről jött le a bőr. Erre letéptük az ajándékokat, és ledobtuk őket a földre, hogy
megtapossuk.
A szobában síri csend volt. Chaplin csak nézett ránk, nem értette az egészet.
Leonor, Tono felesége azt mondta:
- Ez tényleg disznóság, Luis!
- Szó sincs róla! - válaszoltam. - Disznóságnak nem disznóság. Ez vandál, felfor­
gató cselekedet.
Az estély'nek hamar vége lett.
Másnap - micsoda véleden! - azt olvasom az újságban, hogy Berlinben egy hívő
felállt a mise alatt, és megpróbálta ledönteni a karácsonyfát, de nem sikerült neki.
Felforgató cselekedetünknek folytatása is volt. Szilveszter estére Chaplin hívott
meg bennünket. Nála is volt karácsonyfa ajándékokkal. Mielőtt asztalhoz ültünk vol­
na, félrehívott, és azt mondta (Neville fordított):
- Mivel annyira szereti széttépni a fákat, Buiiuel, kérem, azonnal tépje szét az
cny'émet, hogy' aztán nymgton legyünk.
116 LUIS BUÑUEL

Azt feleltem neki, hogy nem vagyok én fanyűvő, csak nem bírom elviselni a ku­
lisszahasogató hazafiságot, attól lettem olyan dühös karácsony este.
Ez a Nagyvárosi fények idején volt. Még a vágás alatt láttam a filmet. Az a jelenet,
amikor lenyel egy sípot, szerintem borzasztó hosszú volt, de nem mertem szólni. Neville
is így gondolta, de azt mondta, hogy ez már egy lerövidített változat. Késeibb Chap­
lin még többet kivágott belőle.
Chaplin nem volt valami magabiztos ember. Gyakran kétségek gyötörték, és mások­
tól kért tanácsot. Mivel félálomban komponálta a filmjei zenéjét, rettentő bonyolult fel­
vevő szerkezetet állíttatott az ágya mellé. Felébredt, félálomban dúdolt egy-két taktust, az­
tán újra elaludt. Ilyen módon, a lehető legjobb szándékkal, írta át a La Violctera című slá­
ger dallamát az egyik filmjéhez, amiért viszont beperelték, és nem kevés dollárjába került.
Chaplin legalább tízszer nézte meg otthon A z andalúziai kutyát. Az első alkalom­
mal épphogy elkezdődött a vetítés, nagy zajt hallottunk magunk mögött. A kínai ko­
mornyik, aki a vetítőt kezelte, ájultan esett össze.
Később Carlos Saura mesélte, hogy amikor Géraldine Chaplin kicsi volt, az apja
A z andalúziai kutya egyes jeleneteit mesélte neki, azzal ijesztgette.
Összebarátkoztam egy fiatal hangmérnökkel, Jack Jordánnál, aki viszont nagyon
jóban volt Greta Garbóval; gyakran sétálgattak együtt az esőben. Látszólag nagyon nem
amerikaias amerikai volt, nagyon rokonszenves, és gyakran felugrott hozzám egy po­
hár italra (nálam mindig volt minden, ami kell). Az Európába való visszautazásom előtti
estén, 1931 márciusában, eljött elbúcsúzni hozzám. Beszélgettünk egy darabig, aztán
egyszer csak egy váratlan, meglepő kérdést tett fel, amire már nem emlékszem, de sem­
mi köze nem volt a társalgásunkhoz. Meglepődtem, de válaszoltam neki. Nem sokra
rá elköszönt, és elment.
Másnap, az indulásom előtt elmesélem ezt a kis jelenetet egy másik barátunknak,
aki erre azt mondja: „Ja, persze! Ez egy teszt. A válasz alapján meg lehet ítélni a sze­
mélyiséget.”
Egyszóval ez az ember, aki négy hónapja ismert, utolsó nap titokban le akart tesz­
telni. Ez az ember, aki a barátomnak mondta magát. És aki azt hangoztatta, hogy' ő nem
olyan, mint az amerikaiak.
Az egyik igazán jó barátom Frank Davis asszisztense, a forgatókönyvíró Thomas
Kilkpatrick volt. Nem tudom, milyen csoda folytán, szinte tökéletesen beszélt spanyolul.
Csinált egy' nagy'on híres filmet egy emberről, aki egészen kicsire összemegy'.
Egy' nap összetalálkozom vele, és azt mondja:
- Thalberg azt kéri, hogy' holnap menj el a többi spanyollal egy'ütt Lily Damita
próbáira. Azt szeretné tudni, hogy' akcentussal beszél-e spanyolul.
- Először is - válaszoltam erre itt én mint francia vagyok szerződtetve, nem pe­
dig mint spanyol. Ezenkívül közöld Thalberg úrral, hogy' nem vagyok hajlandó kur­
vákat meghallgatni.
Másnap elköszöntem, és készülődni kezdtem az utazásra. Az M.G.M., minden
harag nélkül, csodálatos levelet adott nekem, amelyben azt írták, hogy' sokáig nem fogják
elfelejteni az ott-tartózkodásomat.
 UTOLSÓ LEHELETEM 117

A kocsimat Neville feleségének adtam el. A puskámat is eladtam. Csodálatos em­

lékekkel távoztam. Még most is meghatottan gondolok vissza a tavaszi illatokra a Laurel
Canyonban, az olasz vendéglőre, ahol feketekávés csészékben szolgálták fel a bort, a
rendőrökre, akik egyszer megállítottak, hogy nincs-e nálam alkohol a kocsiban, aztán
hazakísértek, mert eltévedtem, meg a barátaimra, Frank Davisre, Kilkpatrickra, arra az
életformára, amely annyira más, mint a miénk, az amerikaiak szívélyességére és naivitá­
sára.
Akkoriban volt egy nagy álmom: Polinézia. Los Angelesben elő is kezdtem ké­
szíteni utazásomat a boldogság szigetére, de aztán két okból is lemondtam róla. Elő­
ször is szerelmes voltam - szokás szerint teljesen szűzies szerelem volt - Lya Lys egyik
barátnőjébe. Másodszor pedig Párizsból való elindulásom előtt André Breton két-há-
rom napot töltött azzal, hogy' elkészítse a horoszkópomat (azóta persze azt is elvesz­
tettem). Márpedig abban az állt, hogy' vagy tévedésből bevett gyógyszer fogja a halá­
lomat okozni, vagy valami távoli tengeren pusztulok el.
így aztán lemondtam Polinéziáról, és ehelyett inkább vonatra ültem, és New
Yorkba utaztam, amely megint csak elkápráztatott. Úgy' tíz napot töltöttem ott - ez volt
a „speak-easy”-k időszaka - , aztán felszálltam a La Fayctte nevű hajóra, és visszautaz­
tam Franciaországba. Ugyanazon a hajón utazott néhány Európába visszatérő francia
színész is, meg egy angol iparmágnás, Mr. Uncle, akinek kalapgy’ára volt Mexikóban, és
áld vállalta nekem a tolmácskodást.
Az egész társaság együtt mulatozott. Ma is látom magam, amint délelőtt tizenegy-
től ott ülök a bárban, egy' nőcskével az ölemben. Az utazás alatt szürrealista meggyő­
ződésem miatt kisebbfajta botrány kerekedett. A kapitány születésnapja tiszteletére ren­
dezett ünnepségen a nagy szalonban a zenekar az amerikai himnuszt kezdte játszani.
Mindenki felállt, csak én nem. Az amerikai himnusz után a Marseillaise következett,
én pedig tüntetőén felraktam a lábam az asztalra. Odajött hozzám egy' fiatalember, és
angolul azt mondta, hogy visszataszító a viselkedésem. Erre én azt feleltem, hogy' szá­
momra semmi sincs visszataszítóbb, mint a nemzeti himnuszok. Ezután még egy' da­
rabig sértegettük egymást, majd a fiatalember visszavonult.
Fél óra múlva újra odajött hozzám, bocsánatot kért, és kezet nyújtott. Én tovább
kakaskodtam, és ráütöttem a felém nyújtott kézre. Párizsban aztán nem minden büsz­
keség nélkül (ma már gyerekességnek tűnik a dolog a szememben) meséltem el az ese­
tet szürrealista barátaimnak, akik örömmel hallgatták.
Az utazás alatt volt egy elég különös és - természetesen plátói - szerelmi kalan­
dom egy tizennyolc éves amerikai lánnyal, aki közölte, hogy megőrül értem. Egy'cdül
utazott Európába világot látni, és valószínűleg milliomos családból származott, mert a
megérkezésekor egy' Rolls várta sofőrrel.
Nem tetszett olyan nagyon, de azért sokat voltam vele, hosszú sétákat tettünk a
fedélzeten. Első nap bevitt a kabinjába, és megmutatta egy csinos fiatalember fényké­
pét aranyozott keretben. „Ez a vőlegényem - mondta. - Fia hazamegyek, összeháza­
sodunk.” Három nap múlva, mielőtt kikötöttünk, megint bementem a kabinjába, és
láttam, hogy széttépte a vőlegénye fényképét. Azt mondta:
118 LUIS BUÑUEL

- Maga tehet róla.

Úgy gondoltam, jobb, ha nem válaszolok ennek a túlságosan vékony amerikai kis­
lánynak a frivol szerelmi vallomására, hisz úgy'is csak szalmaláng; és valóban nem is lát­
tam többet viszont.
Megérkeztem Párizsba, és ott már várt a menyasszonyom, Jeanne. Mivel egy' lyu­
kas garasom se maradt, az ő családja adott kölcsön egy' kis pénzt, hogy' visszamehessek
Spanyolországba.
1931 áprilisában érkeztem Madridba, két nappal a király menesztése és a Spanyol
Köztársaság kikiáltásának örömteljes napja előtt.
 SPANYOLORSZÁG ÉS FRANCIAORSZÁG
1931-1936

A Spanyol Köztársaság kikiáltását, amely egyetlen csepp vér kiontása nélkül történt, nagy
lelkesedés fogadta. A király egész egyszerűen távozott. De az öröm öt, amely eleinte
általánosnak tetszett, csakhamar beárnyékolta a nyugtalanság, majd később a szorongás.
A polgárháborút megelőző öt évben én eleinte Párizsban éltem, a Pascal utcában, és
azzal kerestem a kenyerem, hogy szinkronizáltam a Paramountnak. Később, 1934-ben,
Madridba költöztem.
Sohasem utazgattam pusztán az utazás kedvéért. A turistaszenvedély, amely oly
elterjedt körülöttem, ismeretlen számomra. Nem érzek semmiféle érdklődést az orszá­
gok iránt, amelyeket nem ismerek, és nem is fogok megismerni. Szeretek viszont vissza­
járni azokra a helyekre, ahol éltem, és ahová az emlékeim kötnek.
Noailles vicomte a ligne-i hercegnek volt a sógora (a nagy belga család leszárma­
zottja). Minthogy tudta, hogy engem kizárólag a déltengeri szigetek, Polinézia vonz,
és azt hitte, hogy van bennem felfedező kedv, ezért elmondta, hogy a sógora kezde­
ményezésére, aki Belga Kongó főkormányzója, szenzációs expedíciót szerveznek,
amely keresztülhalad egész fekete Afrikán, Dakartól Dzsibutiig, és vág}' két-háromszáz
ember venne részt benne, antropológusok, földrajztudósok, zoológusok. Hajlandó
lennék-e dokumentumfilmet forgatni az expedícióról? Bizonyos szempontból katonai
fegyelmet kellett volna tartani, menet közben tilos lett volna a dohányzás. Amúgy tel­
jesen szabadon azt filmezhettem volna, amit akarok.
Nemet mondtam. Afrika egyáltalán nem érdekelt. Beszéltem Michel Leirisszel, ő
utazott el helyettem, és le is forgatta a L ’Afrique fantóm e-ot'.

1932-ig vettem részt a szürrealista csoport tevékenységében. Aragon, Pierre Unik,

Georges Sadoul és Maximé Alexandre kilépett a mozgalomból, és a kommunista párt­
hoz csatlakozott. Éluard és Tzara később követték őket.
Én erősen szimpatizáltam ugyan a párttal, tagja voltam a Forradalmi írók és M ű­
vészek Szövetsége filmművészeti szakosztályának, de sohasem léptem be. Nem szeret-

Szcllem A frik a .
120 LUIS BUÑUEL

tem a Szövetség hosszú gyűléseit, de néha azért elmentem Hernando Viiiesszel. Rend­
kívül türelmeden természet lévén, nem bírtam elviselni a napirendi pontokat, a vége-
láthatadan felszólalásokat, a szigorú pártfegyelmet.
Ebben hasonlítottam André Bretonhoz. M int minden szürrealista, ő is kacsinga­
tott a kommunista pártra, amely akkor az egyeben forradalmi lehetőségnek tűnt a sze­
münkben. De az első gyűlésen, amelyre elment, megbízták, hogy készítsen részletes
jelentést az olasz szénbányászatról. Csalódottan mondogatta: „Kérnének tőlem jelen­
tést valami olyasmiről, amihez értek, de ne a szénről!”

Az egyik gyűlésen, amelyik a külföldi munkerőről szólt, Montreuil-sous-Bois-ban, Párizs

külvárosában, 1932-ben, összekerültem Casanellasszal, a meggyilkolt kormányfő, Dato
egyik feltételezett merénylőjével. Oroszországba menekült, ahol a Vörös Hadsereg
ezredese lett, és illegálisan tartózkodott Franciaországban.
Mivel a gyűlés rettenetesen elhúzódott, és én kissé untam a dolgot, felálltam, és
elindultam kifelé. Erre az egyik résztvevő azt mondja:
- H a elmész, és letartóztatják Casanellast, tudni fogjuk, hogy te jelentetted fel.
Visszaültem.
Casanellas motorbalesetben halt meg, Barcelona közelében, közvetlenül a polgár-
háború kitörése előtt.

A politikai viszályokon kívül a csoportban tapasztalható luxussznobizmus iránti vonzó­

dás miatt távolodtam el a szürrealizmustól. Amikor először láttam meg egy könyves­
bolt kirakatában a Raspail körúton Breton és Eluard hivalkodó fényképét (azt hiszem,
a L ’Immaculéc Conception miatt voltak kinn), nagyon meglepődtem. Amikor szóba
hoztam, azt válaszolták, hogy jogukban áll propagálni a műveiket.
Nem lelkesített a M inotaure című folyóirat megjelentetése sem, mivel pár
exellence polgárinak és mondélinek találtam. Lassan elmaradoztam a gyűlésekről, és
ugyanolyan természetességgel váltam le a csoportról, ahogy annak idején csadakoztam
hozzájuk. Mindamellett a régi barátaimmal azért mindvégig testvén kapcsolatban ma­
radtam. Idegenek voltak tőlem a viták, a szakadárság, az előre megkonstruált perek. Ma
már csak néhányan élünk az akkoriak közül: Aragon, Dali, André Masson, Thirion, Juan
Miró és én; de szeretettel emlékszem vissza mindazokra, akik már meghaltak.
1933 körül jó néhány napig foglalkoztatott egy7film ötíete. Arról volt szó, hogy
Oroszországban forgatjuk le - orosz produkcióként - André Gide Les Cares cin
Vatican' című művét. Aragon és Paul Vaillant-Couturier (őt teljes szívemből szeret­
tem, csodálatos ember volt; amikor meglátogatott a Pascal utcában, mindig két civil ruhás
rendőr strázsált a kapu előtt, mindenhová követték) vállalta a produkció megszerve-*

* Szeplőtelen foga n ta tá s.
** A V atikán titka .
 UTOLSÓ LEHELETEM 121

zését. André Gide is fogadott, és azt mondta, nagyon hízelgő számára, hogy a szovjet
kormány éppen az ő könyvét választotta, de ő egyáltalán nem ért a filmhez. Három
napon keresztül - de csak napi egy-két órát - beszélgettünk az adaptációról, amíg egy
szép napon Vaillant-Couturier bejelentette: „Vége, nem lesz semmi a filmből.” Isten
veled, André Gide!
A harmadik filmemet Spanyolországban rendeztem.

FÖLD, K E N Y É R NÉLKÜL'

Van Extremadurában Cáceres és Salamanca között egy olyan elhagyatott hegyes vidék,
ahol csak szikla van, hanga meg kecskék: Las Hurdes. Ezen a magasfoldön annak ide­
jén az inkvizíció elől menekülő zsidók és haramiák éltek.
Olvastam arról a vidékről egy tanulmányt, a Madridi Francia Intézet igazgatója,
Legendre írta. Az írás rendkívüli módon felkeltette az érdeklődésemet. Egyszer aztán
Zaragozában arról beszélgettünk Sánchez Ventura barátommal és az anarchista Ramón
Acínnal, hogy dokumentumíilmet kellene forgatni a Las Hurdesról. Ramón Acín egy­
szer csak azt mondta:
- Ide figyelj! H a megütöm a főnyereményt, fizetem a filmedet.
Két hónap múlva nyert a lottón, nem ütötte meg ugyan a főnyereményt, de azért
elég sokat nyert. Megtartotta a szavát.

Ramón Acín, a meggyőződéscs anarchista, munkásoknak adott rajzórákat egy esti isko­
lában. 1936-ban, amikor kitölt a háború, egy szélsőjobboldali fegtTeres csoport meg­
jelent nála Huescában, hogy letartóztassa. Neki ügyesen sikerült elmenekülnie. A fa­
siszták erre magukkal vitték a feleségét, és kihirdették, hogy kivégzik az asszonyt, ha
Acín nem jelentkezik. Másnap jelentkezett. Mind a kettőjüket kivégezték.

A Föld, kenyér nélkül forgatására elhívtam Párizsból Pierre Uniket asszisztensnek és Élie
Lotart operatőrnek. Yves Allégret kölcsönadott nekünk egy kamerát. Mivel csak húsz­
ezer pesetánk volt, ami nem valami sok, egy hónapot adtam magamnak, hogy leforgas­
sam a filmet. Négyezer pesetáért vettünk egy öreg Fiatot, arra feltédenül szükségünk
volt; én magam javítottam, ha elromlott (elég jól értettem az autószereléshez).
Mcndizábal 19. századi antiklerikális intézkedései idején a Las Batuecas kolostort
szerény fogadóvá alakították át, úgy tíz-tizenöt szoba volt benne. És ami igazán meg­
lepő: folyóvíz (igaz, hogy hideg).
A forgatás alatt minden reggel napkelte előtt indultunk. Kétórás kocsiút után gya­
log mentünk tovább, cipeltük a felszerelést.

Az eredeti cím: L as H n rd cs.

122 LUIS BUÑUEL

Hamar beleszerettem azokba a sivár hegyekbe. A lakosság sanyarú sorsa nagyon

mélyen megérintett, de az is, hogy milyen értelmesek és milyen mélyen kötődnek tá­
voli, „kenyér nélküli” földjükhöz. Vagy húsz olyan falu volt arrafelé, ahol ismeretlen
dolog volt a friss kenyér. Csak nagy néha hozott valaki egy száraz cipót Andalúziából;
az olyan nagy kincs volt, hogy cserepénznek számított.
A forgatás után, mivel nem maradt pénzem, magam vágtam össze a filmet Madrid­
ban, egy konyhaasztalon. Vágóasztal híján nagyítóval néztem a képeket, és úgy-ahogy össze-
ragasztgattam őket. Biztos ki is dobtam pár érdekes felvételt, mert nem láttam elég jól.
A Ciné de la Prensdban volt az első vetítés. Némafilm volt, én magam mondtam
mikrofonba a kísérőszöveget. „Forgalmazni kéne a filmet”, mondogatta Acín, merthogy
vissza akarta kapni a pénzét. Elhatároztuk, hogy megmutatjuk a nagy tudósnak, dok­
tor Maranónnak, aki a Las Hurdes-i Kuratórium elnöke volt.
Akkoriban már egyre erősebben és erőszakosabban szervezkedett a jobb- és szél­
sőjobboldal a fiatal Spanyol Köztársaság ellen. Egyre hevesebbek lettek a zavargások.
Primo de Rivcra pártja, a Falange tagjai rálőttek a Mnndo obrero' című lap árusaira. Erez­
ni lehetett, hogy véres korszak közeleg.
Azt hittük, hogy Maranón, aki befolyásos ember, és a megfelelő poszton is van,
segít majd, hogy megkaphassuk az engedélyt a forgalmazásra, mert a filmet természe­
tesen betiltotta a cenzúra. De ő megtagadta a segítséget.
- Miért kell mindig a dolgok legcsúfabb, legkellemetlenebb oldalát mutatni? -
kérdezte. - Én láttam a I .as Hurdesban búzával megrakott szekereket is (ez nem volt
igaz: szekér csak a lapályon járt, a granadillai úton, és ott is csak nagyon ritkán). Miért
nem inkább a La Alberca-i néptáncokat mutatják be, melyek a legszebbek a világon?
La Alberca középkori falu volt, amilyent mindenfelé látni Spanyolországban, és
igazából nem is tartozott a Las Hurdeshez.
Azt válaszoltam Maranónnak, hogy az otdakók számára mindig a saját vidékük tán­
ca a legszebb a világon, és hogy' az, amit mond, olcsó, visszataszító nacionalizmusról
árulkodik. Azzal faképnél hagytam, a film pedig továbbra is be volt tiltv a.
Két évvel később a párizsi spanyol követségtől kaptam pénzt a hangosításra, ame­
lyet Pierre Braunberger stúdiójában készítettünk el. O aztán meg is vette, és lassanként,
elég ny'ögvenyelősen, ki is fizette (egyezer jól összevesztem vele, és megfeny'egettem,
hogy' összetöröm a titkárnője írógépét egy' hatalmas kalapáccsal, amit a sarki vaskeres­
kedésben vettem).
Végül is vissza tudtam adni a pénzt Ramón Acín két lányának, mert altkor ő már
nem élt.

A spany'ol polgárháború idején, amikor a köztársasági csapatok, Durutti anarchista had­

osztályának a segítségével, elfoglalták Quinto városát, Mantecón barátom, Aragónia
kormányzója, talált rólam egy' dossziét a csendőrség irattárában. Züllött alaknak, elve-

M unkásviláci.
 UTOLSÓ LEHELETEM 123

temiilt morfinistának írtak le, de a legfőbb vád mégis az volt ellenem, hogy én vagyok
a szerzője a gyűlöletes Föld, kenyér nélkül című filmnek, amely valóságos hazaárulás.
Ha elfognak, azonnal adjanak át a falangista hatóságoknak. Világos, milyen sors várt
volna rám.
Egyszer Saint-Denis-ben az akkori kommunista polgármester, Jacques Doriot kez­
deményezésére levetítettem egy munkásokból álló közönségnek a Föld, kenyér nélküli.
A néző között négy-öt Las Hurdes-i vendégmunkás is volt. Egyikük később felismert
és üdvözölt, amikor újra ellátogattam azok közé a kopár hegyek közé. Ezek az embe­
rek elhagyták ugyran a szülőföldjüket, de mindig visszatértek oda. Mintha valami cllen-
állhatadan erő vonzotta volna vissza őket abba a pokolba, amely mégiscsak az övék.

Még néhány szót Las Batuecasról, az általam ismert, nem túl nagyszámú földi paradi­
csomok egyikéről. Egy szikláktól körülvett romos templom körül, amciy'ct azóta res­
tauráltak, tizennyolc kis remetelak emelkedett. Régen, még mielőtt Mendizábal ren­
deletileg kiűzte volna őket onnét, éjfélkor minden remetének meg kellett ráznia egy
kis csengettyűt, jelezve, hogy' ébren van, virraszt.
Az ő vetemény'eskertjeikben teremtek a világ legjobb zöldségei (ez nem elfogult­
ságból mondom). Olajütő, búzaörlő malom és még egy' ásványvízforrás is volt. A for­
gatás idején már csak egy' öreg szerzetes és a szolgálója élt ott. A barlangokban szikla­
rajzok voltak, egy' kecske és egy kaptár.
1936-ban majdnem megvettem az egészet százötvenezer pesetáért, nagy' üzlet
lett volna. Meg is állapodtam a tulajdonossal, egy bizonyos Don Jóséval, aki
Salamancában lakott. O akkor már a Szentszív apácarenddel is tárgyalt, de azok részletre
akarták megvenni, én meg egy összegben kifizettem volna a vételárat, úgyhogy nekem
adott elsőbbséget.
Már majdnem aláírtuk a szerződést - három-négy' nap múlva került volna rá sor
-, amikor kitört a polgárháború, és mindent elsöpört.
Ha megvettem volna Las Batuecast, és a polgárháború kitörése Salamancában ér,
valószínűleg azonnal kivégeztek volna, hiszen az egy'ik első város volt, amely a fasisz­
ták kezére került.
A hatvanas években Fernando Retjei visszamentünk a Las Batuccas-i kolostorba.
Franco megpróbált tenni valamit azért a ny'omorult vidékért, utakat, iskolákat építte­
tett. A kolostor kapuján, ahol akkor már karmeliták laktak, az alábbi felirat állt: „Utazó,
ha bántja valami a lelkiismereted, kopogj be, szívesen látunk. Nőknek tilos a bemenet.”
Fernando bekopogott. Kaputelefonon válaszoltak. Ki nyált a kapu. Elénk jött egy'
szakember, és megkérdezte, mi a gondunk. Az, amit tanácsolt, annyira okos volt, hogy
A szabadság fantomjában az egyik szerzetessel meg is ismételtettem: „H a mindenki,
mindennap imádkozna Szent Józsefhez, nem kétséges, hogy' sokkal jobban mennének
a dolgok.”
124 LUIS BUÑUEL

PRO D U CER M A D R ID B A N

1934 elején nősültem Párizs XX. kerületi anyakönyvi hivatalában, de a feleségem csa­
ládjának megtiltottam, bog)' részt vegyen az esküvőn. Nem mintha bármi kifogásom
lett volna konkrétan a feleségem családja ellen, de a családot, mint intézményt mindig
is gyűlöletesnek találtam. Hernando és Loulou Vincs volt a tanú, meg egy idegen, akit
az utcán szedtünk fel. Az Odéonhoz közel, a Cochon de őrit-ben ebédeltünk, aztán
otthagytam a feleségemet, elmentem Aragonhoz és Sadoulhoz, elköszöntem tőlük, és
felszálltam a madridi vonatra.
Párizsban, amikor a Paramount-filmek szinkronizálásán dolgoztam Claudio de la
Tőrre barátommal, Marlene Dietrich férjének az irányítása alatt, elkezdtem komolyan
angolul tanulni. Aztán megváltam a Paramounttól, és elfogadtam a Warner Brothers
produkciók főszinkronizátori posztját Madridban. Kényelmes munka volt, jó fizetés­
sel. Nyolc-tíz hónapig dolgoztam ott. Hogy új filmet forgassak? Nemigen gondoltam
rá. Nem vonzott a gondolat, hogy kommersz filmeket rendezzek. De az ellen semmi
kifogásom sem volt, hogy másoknak adjak ilyesféle megbízást.
így lett belőlem producer, méghozzá nagyon szigorú és talán elég szemét pro­
ducer. Találkoztam llicardo Urgoitivel, aki népszerű filmek producere volt, és felaján­
lottam, hogy társuljunk. Először kinevetett. Aztán amikor azt mondtam neki, hogy van
körülbelül százötvenezer pesetám, amit anyám ad kölcsön (ez egy film költségvetés­
ének körülbelül a fele volt), abbahagyta a nevetést, és beleegyezett. Egyetlen feltét­
elem volt csak, az, hogy a nevem ne szerepeljen a stáblistán.
Első javaslatom egy madridi író, Arniches A megkeseredett Don Q uintín című
művének filmes adaptációja volt. A film kasszasiker lett. A nyereségből vásároltam egy'
kétezer négyzetméteres telket Madridban, amit aztán a hatvanas években eladtam.
A darab - és a film - cselekménye a következő: Egy arrogáns, megkeseredett em­
ber, akitől mindenki retteg, csalódottságában, hogy' lány'a született, magára hagyja a cse­
csemőt egy' kubikoskunyhóban az út szélén. Húsz évvel később megpróbálja megta­
lálni a lány'át, de hiába.
Van benne egy' elég jó kávéházi jelenet. Don Quintín két barátjával ül egy' asztal­
nál. A másik asztalnál ott ül a lánya - akit persze nem ismer - a férjével. Don Quintín meg­
eszik egyr olajbogy'ót, majd a magot elhajítja, az meg pont a fiatalasszony szemébe repül.
A fiatal pár feláll, és szó nélkül kimegy'. A barátai gratulálnak Don Quintínnek a
bátorságáért, de a férj hamarosan egy'edül visszajön, odamegy' Don Quintínhez, és
megeteti vele a magot.
Aztán Don Quintín elindul megkeresni a fiatalembert, hogy' megölje. Megszerzi
a címét, elmegy' hozzá, és ott találja a lány'át, akiről persze még mindig nem tudja, hogy
a lánya. Hatalmas melodramatikus jelenet játszódik le apa és lány'a között. Ennek a je­
lenetnek a felvételén azt mondtam Ana Maria Custodiónak (néha pofátlanul beleavat­
koztam a rendezésbe), aki a főszerepet játszotta: „Sokkal több könnyet meg taknyot
vigyél bele a jelenetbe, sokkal érzelgősebben, giccsesebben kell megcsinálni.” „Veled
nem lehet komolyan dolgozni”, válaszolta.
 UTOLSÓ LEHELETEM 125

A második film, aminek én voltam a producere, szintén kasszasiker volt, egy un­
dorító zenés melodráma, Juan Simán lánya volt a címe. A legnépszerűbb spanyol
flamencoénekes, Angelillo játszotta a főszerepet, a cselekményt pedig egy dal ihlette.
Ebben a filmben, egy kabaréban játszódó, elég hosszú jelenetben a nagyszerű ci­
gány flamencotáncosnőt, Carmen Amayát is látni lehet még egészen fiatalon; az volt
az első filmszerepe. Evekkel később ennak a felvételnek az egyik kópiáját a mexikói
filmmúzeumnak ajándékoztam.
A harmadik produkció - a K i szeret engem ?, egy roppant szerencséden kislány tör­
ténete - volt az egyeden üzletí bukásom.

Egyik este Giménez Caballero, a La Gaceta Literaria főszerkesztője vacsorát szerve­

zett Valle-Inclán tiszteletére. Vág)' harmincán voltak meghíva, köztük Alberti és
Hinojosa is. A vacsora végén, a desszertnél felkértek bennünket, hogy szóljunk pár
szót. Én emelkedtem elsőnek szólásra, és ezt mondtam:
- A múltkor egy éjszaka arra ébredtem, hogy valami csiklandoz. Felgyújtottam a
lámpát, hát látom, hogy sok kis Valle-Inclán szaladgál rajtam.
Alberti és Hinojosa is hasonlóan jópofa dolgokat mondott, a többi vendég pedig
csendben tűrte.
Másnap véledenül összetalálkoztam Valle-Inclánnal az Alcalá utcában. Megemelte
nagy fekete kalapját, úgy köszönt oda, olyan nyugodtan, mintha mi sem történt volna.

Madridban a Gran Víán volt az irodám, és egy hat- vagy hétszobás lakásom, ahol a fe­
leségemmel, Jcanne-nal - utánam jött Párizsból - , meg a kisfiámmal, Juan-Luisszal lak­
tam.
Mivel a Spanyol Köztársaság a világ egyik legliberálisabb alkotmányát hozta létre,
a jobboldal törvényesen tudta magához ragadni a hatalmat. Aztán 1936-ban a válasz­
tásokon megint a baloldal, a Népfront kerekedett felül, olyan emberek, mint Prieto,
Largo Caballero és Azana.
Ez utóbbinak, akit kormányfőnek neveztek ki, szembe kellett néznie a munkás­
szakszervezetek egyre hevesebb megmozdulásaival. Miután 1934-ben a jobboldal a
spanyol hadsereg bevetésével, ágyúkkal és repülőkkel vérbe fojtotta az asturiai felke­
lést, maga a baloldali Azana is arra kényszerült, hogy a tömegbe lövessen.
1933 januárjában Andalúziában, Cádiz tartományban, a Casas Viejas nevű tele­
pülésen a munkások barikádokat emeltek. A rohamrendőrök gránátokkal támadták rá­
juk. Sok felkelő - ha jól emlékszem, tizenkilenc - meghalt. A jobboldal „Casas Viejas-
i gyilkos”-nak nevezte Azanát.
Miközben egymást érték a sztrájkok, amelyeket mindig heves összeütközések,
mindkét oldalról dühödt merényletek, templomok felgyújtása kísért (a nép ösztönö­
sen is ősi ellensége ellen fordult), én azt ajánlottam Jean Grémillonnak, hogy jöjjön
Madridba, és forgasson le egy' katonakomédiát, aminek Őrség, vigyázz! volt a címe.
126 LUIS BUÑUEL

Grémillon, akit Párizsból ismertem, és imádta Spanyolországot, ahol már forgatott is

egyszer régebben, elfogadta az ajánlatom, azzal a feltétellel, hogy ne szerepeljen a neve
a főcímlistán, amibe én azonnal belementem, hiszen az én nevem sem szerepelt rajta.
Néhány jelenetet én magam rendeztem meg helyette, vagy Ugarte barátommal ren-
deztettem meg, amikor Grémillonnak nem volt kedve felkelni.
A forgatás alatt egyre súlyosabb lett a helyzet Spanyolországban. A háború kitö­
rése előtti hónapokban elviselhetetlen volt a hangulat. Az egyik templomot, ahol for­
gatni akartunk, felgyújtotta a tömeg, úgyhogy másikat kellett keresnünk. A vágás ide­
jén már mindenfelé lövöldöztek. Már javában dúlt a polgárháború, amikor a filmet be­
mutattuk, nagy sikerrel; ez a siker később a latin-amerikai országokban is megismétlő­
dött. Persze nekem ebből már semmi hasznom sem volt.
Urgoiti, alti nagyon szívesen dolgozott velem, csodálatos egyezséget ajánlott. Ti­
zennyolc filmet csináltunk volna közösen, és én már tervezgetni kezdtem Galdós m ű­
veinek megfilmesítését. Ezek a tervek is füstbe mentek, annyi más tervemmel együtt.
Az Európát lángba borító események évekre eltávolítottak a filmművészettől.
 SZERELEM, SZERELMEK

Sokáig foglalkoztatott egy különös öngyilkosság, amely Madridban történt, abban az

időben, amikor én a Diákotthonban laktam. Az Amaniel városnegyed egyik éttermé­
nek kertjében öngyilkos lett egy diák és a menyasszonya. Köztudomású volt, hogy
szenvedélyesen szeretik egymást. A két család is ismerte egymást, és nagyon jóban vol­
tak. Amikor a lányt felboncolták, kiderült, hogy szűz.
Látszólag nem volt semmi gond, semmi sem állt az „amanieli szerelmesek” egy­
bekelésének útjába. Miért lettek hát öngyilkosok? Én sem fogok fényt deríteni a rej­
télyre. De talán a szenvedélyes, magasztos, a legnagyobb lángon lobogó szerelem nem
is fér össze az élettel. Túl hatalmas, túl erős, ahhoz, hogy kibírja. Csak a halál tudja ma­
gába fogadni.
Ebben a könyvben itt-ott szó esik szerelemről, szerelmekről, amelyek az élet ré­
szét képezik. Gyerekkoromban éltem át a legintenzívebb, de minden szexuális von­
zódástól mentes szerelmeket, amelyeket korombeli kislányok, sőt kisfiúk iránt éreztem.
„Kisfiú-kislány lelkem”, ahogy Lorca írta. Ezek nagyon tiszta, plátói szerelmek voltak.
Úgy szerettem, ahogy egy áhítatos szerzetes szeretheti Szűz Máriát. Már a gondolat
is taszított, hogy megérintsem egy lány nemi szervét vagy mellét, hogy érezzem a nyel­
vemmel a nyelvét.
Ezek a romantikus szerelmek egészen a szexuális beavatásomig tartottak - amely
teljesen természetes módon egy zaragozai bordélyban esett meg - , és aztán átadták he­
lyüket a szokásos szexuális vágynak, de teljesen mégsem tűntek el soha. Elég gyakran,
ahogy ez ebben a könyvben is többször ládiató, plátói kapcsolatot tartottam fenn olyan
nőkkel, akikbe szerelmes voltam. Ezekbe a szívemből feltörő érzésekbe néha erotikus
gondolatok is vegyültek, de nem mindig.
Másrészt elmondhatom, hogy tizennégy éves korom óta egészen a legutóbbi éve­
kig sohasem hagyott cl a szexuális vágy. Erős, mindennapi vágy ez, az éhségnél is kín-
zóbb, és gyakran nehezebb is csillapítani. Alighogy volt egy percem, amikor megpihen­
hettem, például alighogy leültem egy vasúti kocsi fülkéjében, azonnal erotikus képek
megszámlálhatatlan sokasága lepett el. Leheteden volt ellenállni a vágynak, leheteden
volt felülkerekedni rajta, vág)' elfelejteni. Egyet tehettem , hogy átengedtem magam
neki. Rögtön utána viszont, még erősebben tört újra rám.
128 LUIS BUÑUEL

Fiatalkorunkban nem kedveltük a pederasztákat. Már meséltem, milyen hatással volt

rám, amikor megtudtam, hogy milyen pletykák keringenek Federicóról. Megjegyzem,
még agent provocateur is voltam egy madridi vizeldében. A barátaim kint vártak, én
meg bementem, és eljátszottam a csalétek szerepét. Egy este odahajolt hozzám cg)' fér­
fi. Amikor a szerencsétlen kijött a vizeldéből, jól elvertük. Ma, ha belegondolok, tel­
jes képtelenségnek tűnik a dolog.
Abban az ideiben a homoszexualitást sötét, titokzatos dolognak tartották Spanyo­
lországban. Egész Madridban összesen három-négy hivatalosan nyilvántartott pederasz-
ta volt. Egyikük, egy arisztokrata, egy márki, úgy tizenöt évvel lehetett idősebb nálam.
Egyszer egy villamos peronján futottam össze vele, és azt mondtam a barátomnak, aki
o tt állt mellettem: „Mibe fogadunk, hogy keresek huszonöt pesetát?” Odamegyek a
márkihoz, gyengéden ránézek, beszélgetni kezdünk, végül egy találkát is megbeszé­
lünk másnapra, egy kávéházba. Panaszkodok neki cg)’ kicsit, hogy milyen fiatal vagyok,
és milyen drágák az iskolaszerek. Ad huszonöt pesetát.
A találkára persze nem mentem el. Egy hét múlva, szintén a villamoson, megint
összetalálkoztam a márkival. Intett nekem, én meg egy elég vulgáris mozdulattal be­
intettem neki. Soha többet nem láttam.

Több oka is volt - ezek közül, kétségkívül, első helyen szerepelt a félénkségem - , hogy
a legtöbb nő, aki tetszett nekem, elérheteden maradt számomra. Nyilván én nem tet­
szettem nekik. De az is előfordult, hogy olyan nők üldöztek, akik viszont engem nem
vonzottak. Ez utóbbi helyzet szerintem kellemetlenebb, mint az első. Jobban szere­
tem, ha én vagyok szerelmes valakibe, mint ha belém szerelmesek.
Egyeden kalandomat fogom csak elmesélni, amely Madridban történt, 1935-ben.
Akkoriban filmproducerként dolgoztam. Mindig is irtóztam a filmes körökben azok­
tól a producerektől és rendezőktől, akik kihasználták a helyzetüket, a hatalmukat, hogy
lefektessék azokat a lányokat - sok ilyen lány van - , akik színésznők akarnak lenni. Ve­
lem egyetíenegyszer fordult elő ilyesmi, annak is nagyon hamar vége lett.
1935-ben Madridban találkoztam egy szép statisztalánnyal, aki alig volt tizenhét­
tizennyolc éves. Beleszerettem. Nevezzük Pepitának. Látszólag teljesen ártatlan volt,
az anyjával lakott egy kicsi lakásban.
Elkezdtünk együtt járni, kirándulni mentünk a hegyekbe, meg táncolni a Bombilla
táncmulatságaira, a Manzanares partjára, de a kapcsolatunk továbbra is szűzies maradt.
Én akkor kétszer annyi idős voltam, mint Pepita, és bár szerelmes voltam belé (vagy
éppen azért), nagyon is tiszteltem. Sokszor megfogtam a kezét, magamhoz szorítot­
tam, megcsókoltam az arcát, de bár nagyon is kívántam, a kapcsolatunk majdnem két
hónapig plátói maradt. így ment ez egész nyáron.
Egyik este, amikor másnap kirándulni mentünk volna, délelőtt tizenegy felé be­
állított hozzám cg)' férfi; ismertem, mert ő is filmes volt. Alacsonyabb volt nálam, a kül­
sejében nem volt semmi figyelemre méltó, de nagy nőcsábász hírében állt.
Pár percig lényegtelen dolgokról beszélgettünk, aztán egyszer csak azt mondta:
 UTOLSÓ LEHELETEM 129

- Szóval holnap a hegyekbe mentek Pepitával?

- Honnan tudod? - kérdeztem elámulva.
- Ma reggel mondta. Együtt aludtunk - felelte.
- Ma reggel?
- Igen. O tt aludtam nála. Kilenckor jöttem el. Azt mondta: „Holnap nem talál­
kozhatunk, mert kirándulni megyek Luisszal.”
Nem tértem magamhoz a meglepetéstől. Nyilvánvalóan csak azért jött, hogy ezt
elmondja. Nem hittem el a dolgot.
- De hisz ez lehetetíen! Az anyjával lakik!
- Igen, de az anyja a másik szobában alszik.
A stúdióban többször is tanúja voltam, hogy' Pepita ezzel a férfival beszélget, de
nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Elhűlve álltam ott.
- És én még azt hittem, hogy' egy' ártaüan kis szűz.
- Igen, ezt is tudom - válaszolta, és elment.
Még aznap, négy' óra felé meglátogatott Pepita is. Nem szóltam neki egy' szót sem
a szeretője látogatásáról. Leplezve az érzéseimet így' szóltam hozzá:
- Ide hallgass, Pepita! Mondok én neked valamit. Nagy'on tetszel nekem, és sze­
retném, hogy' a szeretőm légy. Adok neked havi kétezer pesetát, továbbra is az anyád­
dal laksz, de velem fekszel le. Mit szólsz hozzá?
Mintha meglepődött volna, de aztán kertelés nélkül beleegyezett. Akkor m ond­
tam neki, hogy' most azonnal vetkőzzön le. Még segítettem is levetkőzni neki, majd a
karjaimba vettem. De az idegesség, az izgalom megbénított.
Fél óra múlva azt javasoltam, hogy menjünk el táncolni. Be is szálltunk a kocsim­
ba, de nem a Bombilla felé indultam, hanem kifelé Madridból. A Puerta de Hierrótól
úgy két kilométerre megállítottam a kocsit, kiszállítottam Pepitát az út szélén, és azt
mondtam neki:
- Pepita, tudom , hogy más férfiakkal is lefekszel. Ne is tagadd! Úgyhogy Isten
veled. Itthagylak.
Ezzel megfordultam, és egyedül mentem vissza Madridba, Pepitát meg otthagy­
tam, hadd gyalogoljon. Aznap vége is lett a kapcsolatunknak. Később többször is talál­
koztam vele a stúdióban, de csak akkor szóltam hozzá, ha valami tisztán szakmai utasí­
tást kellett adnom neki. így' végződött az én szerelmi történetem.
Őszintén szólva, megbántam a dolgot, sőt még ma is bánom, hogy' akkor így vi­
selkedtem.

Fiatalkorunkban mindenható érzésnek tartottuk a szerelmet, amely képes átalakítani az éle­

tet. A szexuális vágy', amely elválaszthatatlan volt a szerelemtől, egyóitt járt a közeledés, a
hódítás, az egybefonódis érzésével, és azt gondoltuk, hogy' a pusztán materiális dolgok fölé
kell hogy emelje, nagy' tettek véghezvitelére kell hogy' képessé tegy'e az embert.
Az egyik leghíresebb szürrealista közvélemény-kutatás ezzel a kérdéssel kezdő­
dött: „Mit vár a szerelemtől?” Én erre azt válaszoltam: „Ha szeretek, mindent. H a nem
130 LUIS BUÑUEL

szeretek, semmit.” Úgy tűnt, a szerelem az élet, minden cselekvés, minden gondol­
kodás, minden keresés elengedhetetlen feltétele.
Ma már, ha hihetek annak, amit mesélnek nekem, hasonlóképpen áll a dolog a sze­
relemmel, mint az istenhittel. Mintha eltűnőfélben volna, legalábbis bizonyos körök­
ben. Úgy tekintik, mint valami történelmi jelenséget, kulturális illúziót. Tanulmányoz­
zák, elemzik..., és ha lehet, gyógyítják is.
Én tiltakozom ez ellen. Nem igaz, hogy illúzió áldozatai voltunk. Még ha sokan
hihetetlennek találják is, mi tényleg szerettünk.
 A SPANYOL POLGÁRHÁBORÚ
1936-1939

1936 júliusában Franco azzal a határozott céllal szállt partra a marokkói csapatok
élén, hogy leszámoljon a Köztársasággal, és helyreállítsa a „rendet” Spanyolország­
ban.
A feleségem és a fiam egy hónappal azelőtt ment vissza Franciaországba. Egyedül
voltam Madridban. Egyik nap kora reggel robbanásra ébredtem, amelyet még számos
másik követett. Egy köztársasági repülő bombázta a Montana-laktanyát, és ágyú lövé­
sek is hallatszottak.
Ebben a madridi kaszárnyában, ahogy Spanyolország többi kaszárnyájában is, ké­
szenléti állapotot rendeltek el. Ennek ellenére odamenekült a falangisták egy csoport­
ja, és pár napja lövöldözni kezdtek kifelé, a járókelőkre. Felfog)'vérzett munkások osz­
tagai az Azana által létrehozott köztársasági rohamcsapatok segítségével július 18-án reg­
gel megtámadták a kaszárnyát. Tízre az egész befejeződött. A lázadó tiszteket és a fa­
lán gistákat kivégezték. Kitört a polgárháború.
Nem könnyen tudtam képet alkotni arról, hogy mit történik. A lakásom erkélyé­
ről hallgattam a távoli ágyúzajt, és láttam, hogy az utcán, éppen alattam, egy Schneider-
ágyút húz két-három munkás meg - és ezt rettenetesnek találtam - két cigány férfi és
egy cigánylány. Az erőszakos forradalom, amelynek az előszelét már néhány éve érez­
ni lehetett, és amelyet én személy szerint annyira vártam, ott ment el az ablakom alatt,
a szemem előtt. Hitetlenkedve, értetlenül bámultam.
Úgy két hét múlva Élie Faure művészettörténész, áld lelkesen támogatta a köz-
társaságiak ügyét, néhány napra Madridba érkezett. Egy reggel meglátogattam a szál­
lodában; még most is előttem van, ahogy ott áll az ablaknál a bokájánál m egkötött
hosszú szárú alsónadrágban, és nézi a tüntetőket az utcán, ami akkoriban már minden­
napos látványnak számított. Sírt a meghatottságtól, ahogy a népfelkelőket nézte. Egy­
szer meg azt láttuk, hogy vág)' száz paraszt vonul szedett-vedett fegyverekkel, vadász­
puskával, revolverrel, vasvillával, kaszával. Láthatóan igyekeztek rendet tartani, négyes
sorokban meneteltek. Ha jól emlékszem, mind a ketten sírtunk.
Úgy látszott, semmi sem győzheti le a népi erőket. De a hiheteden öröm, az első
napok forradalmi lelkesedése nagyon hamar átadta a helyét a megosztottság, a szerve­
zetlenség, a teljes bizonytalanság kellemetlen érzésének, és ez az érzés úgy 1936 no­
132 LUIS BUÑUEL

vemberéig tartott; akkor kezdett kialakulni az igazi fegyelem és a hatékony igazságszol­

gáltatás a köztársasági oldalon.
Nem akarom én is megírni a Spanyolországot kettétépő nagy szakadás történetét.
Nem vagyok történész, és abban sem vagyok biztos, bog)' pártatlan lennék. Csak azt
szeretném elmondani, amit láttam, amire emlékszem.
Konkrét emlékeim vannak például az első madridi hónapokról. A város elvileg a
köztársaságiak kezén volt, még ott volt a kormány, de a francóista csapatok már gyor­
san törtek előre Extremadurában, elérték Toledót, miközben Spanyolországban más
városok is, például Salamanca meg Burgos, a híveik kezére kerültek.
Madridon belül a fasiszta szimpatizánsok folytonosan lövöldözéseket provokál­
tak. Másfelől viszont a papok és a gazdagok, mindazok, akikről tudni lehetett, hogy
konzervatív érzelmitek, és emiatt feltételezhetően segítik a lázadó franeóistákat, szin­
tén állandó életveszélyben voltak, és bármikor kivégezhették őket. Az anarchisták az
ellenségeskedés kirobbanásakor szabadon engedték a köztörvényes bűnözőket, és
azonnal be is sorozták őket az Anarchista Szövetség közvetlen irányítása alá tartozó
C.N.T. (Országos Munkásbizottság) soraiba.
A szövetség egyes tagjai igen szélsőségesen viselkedtek; elég volt például, ha egy
szentképet találtak valakinél, máris rögtön vitték a Casa de Campóra. O tt, abban a vá­
ros bejáratánál található parkban hajtották végre a kivégzéseket. Ha letartóztattak vala­
kit, azt mondták neki, hogy elviszik „sétálni” . Ez mindig éjszaka történt.
Ajánlatos volt mindenkit tegezni, és minden mondathoz hozzátenni egy energikus
compañerost, ha anarchistákkal beszélt az ember, ha meg kommunistákkal, akkor egy ener­
gikus camaradast. A legtöbb kocsi tetejét egy vagy két matraccal fedték le az orvlövészek
miatt. Meglehetősen veszélyes dolog volt az ablakon kinyújtott karral jelezni, ha egyik
vagy másik irányba akart kanyarodni az ember, mert ezt a mozdulatot fasiszta köszönés­
nek is értelmezhették, és azonnal egy sorozatlövést kaphatott érte az illető. A señoritok’
igyekeztek minél rosszabbul öltözni, hogy ezzel leplezzék hovatartozásukat. Régi sapkát,
koszos ruhát vettek fel, hogy valamiképp a munkásokra hasonlítsanak, miközben a kom­
munista párt arra buzdította a munkásokat, hogy hordjanak fehér inget és nyakkendőt.
Ontañón, egy nagyon ismert grafikus, egyik nap azzal a hírrel érkezett, hogy' le­
tartóztatták Sáenz de Herediát, azt a rendezőt, akinek én forgalmaztam a Juan Simón
lánya és a Ki szeret enjjem? című filmjét. Sáenz nem mert hazamenni, és a parkban aludt
egy pádon. Primo de Riverának, a Falange alapítójának másod-unokatest vére volt. Min­
den óvatossága ellenére letartóztatta egy baloldali szocialista csoport, és félő volt, hogy
a végzetes rokonság miatt ki is végzik.
Azonnal elmentem a Rotpence stúdióba, amelyet jól ismertem. A stúdióbeli mun­
kások és alkalmazottak, mint sok más helyen, ott is stiídióbizottsáyjot alakítottak, és ép­
pen üléseztek. Megkérdeztem a munkások különböző csoportjainak képviselőit, akik
mindnyájan jól ismerték, hogyan viselkedett velük Sáenz de Heredia. „Nagyon ren­
desen! Igazán nem lehet semmit sem a szemére vetni” - felelték.

Jómódú családból való fiatalemberek.

 UTOLSÓ LEHELETEM 133

Akkor azt kértem tőlük, hogy kísérjen el egy delegáció a Marqués de Riscal utcá­
ba - ott tartották fogva a rendezőt és ismételjék meg a szocialisták előtt, amit nekem
mondtak. Hatan vagy heten, puskákkal felfegyverkezve, velem is jöttek. Amikor meg­
érkeztünk, egy őrt találtunk ott, a puskája hanyagul az ajtófélfának támasztva. Igyekez­
tem a lehető legrekedtebb hangot produkálni, és megkérdeztem tőle, hogy hol a fe­
lettese. Elő is jön a parancsnok. Kiderült, hogy véletlenül pont vele vacsoráztam elő­
ző este. Egy félszemű, előléptetett főhadnagy.
- Nicsak, Bunuel! Hát te meg mit keresel itt?
Elmondom neki. Még azt is mondtam, hogy csak nem ölhetünk meg m inden­
kit, meg hogy persze, tudjuk, milyen rokonságban áll Sáenz Primo de Riverával, de attól
még a rendező mindig is nagyon rendesen viselkedett. A stúdióbeli küldöttek is tanús­
kodtak Sáenz mellett, akit el is engedtek.
Nem sokkal később átment Franciaországba, és beállt a franeóistákhoz. A háború
után megint filmezni kezdett, sőt készített egy Caudillót dicsőítő filmet, Frcinco, az
ember címmel. Egyszer, a cannes-i fesztiválon, az ötv enes években együtt ebédeltünk,
és hosszasan elbeszélgettünk a múltról.

Ugyanebben az időben ismerkedtem meg Santiago Camllóval, aki, ha jól emlékszem,

az Egyesített Szocialista Ifjúsági Mozgalom titkára volt. Nem sokkal a háború kitörése
előtt két-három revolveremet odaadtam a lakásom alatt dolgozó nyomdászoknak. Nem
volt fegyverem, pedig a városban mindenfelé lövöldöztek, úgyhogy elmentem
Carrillóhoz, és fegyvert kértem tőle. Kihúzta a fiókját, amely üres volt, és azt mondta:
„Nekem sincs több.”
Végül mégis kaptam egy puskát. Egyszer ott voltam az Independencia téren a ba­
rátaimmal, amikor elkezdődtek a lövöldözések. Lőttek a tetőkről, az ablakokból, az
utcáról, én meg ott álltam egy fa m ögött a nagy felfordulásban a puskámmal, ami tö­
kéletesen feleslegesnek bizonyult, hisz azt se tudtam, kire lőjek. Akkor meg minek tart­
sak puskát? Vissza is adtam.
Az első három hónap volt a legrosszabb. Engem is, mint sok barátomat, az ellenőr­
zés teljes hiánya rémített meg leginkább. Én, aki oly hevesen vágytam a felfordulásra, a
meglévő rend megdöntésére, egyszer csak belekerültem a vulkán közepébe, és megijed­
tem. Bizonyos gesztusokat értelmetlennek, de nagyszerűnek találtam (mint például azoknak
a munkásoknak az akcióját, akik fogták magukat, bezsúfolódtak egy teherautóba, elmen­
tek a Madridtól húsz kilométerre lévő Jézus Szent Szíve-emlékműhöz, ott szépen felso­
rakoztak, és annak rendje és módja szerint kivégezték Krisztus szobrát); gyűlöltem viszont
a törvénytelen kivégzéseket, az elhurcolásokat, a banditizmus minden formáját. A nép fel­
kelt, átvette a hatalmat, de azonnal pártokra szakadt, s a különböző csoportok egymást pusz­
tították. A semmivel se menthető önbíráskodás, a kölcsönös leszámolások íéledtették a lé­
nyeget, az igazi háborút, az egyetlent, aminek igazán számítania kellett volna.
Minden délután elmentem a Forradalmi írók Ligájának gyűlésére, ahol sok bará­
tommal találkoztam, Albertivel, Bergamínnal, Corpus Bargával, a híres újságíróval,
134 LUIS BUNUEL

Altolaguirrével, az istenhívő költővel. Néhány év múlva ő volt a Mennybemenetel című

filmem producere Mexikóban; Spanyolországban halt meg autóbalesetben.
Véget nem érő, gyakran szenvedélyes viták dúltak közöttünk: spontaneitásra vagy
szervezettségre van-e szükség? Bennem, mint mindig, a rendetlenség iránti érzelmi és
elméleti vonzódás harcolt a rend és a béke alapvető szükségletével. Kétszer vagy' há­
romszor együtt vacsoráztam Malraux-val. Gyilkos küzdelmet folytattunk, miközben
elméleteket gyártottunk hozzá.
Franco pedig egyre jobban tört előre. Bizonyos falvak és városok hűek maradtak
a köztársasághoz, mások viszont harc nélkül megadták magukat Francónak. A fasiszta
megtorlás mindenütt világos és köny örtelen volt. Azonnal kivégeztek mindenkit, akit
liberalizmussal gyanúsítottak. Mi meg ahelyett, hogy' a lehető leggyorsabban rendez­
tük volna sorainkat, és felkészültünk volna a várható élethalálharcra, csak az időt vesz­
tegettük, az anarchisták meg papokat végeztek ki. Egyszer szólt a bejárónőm: „M en­
jen csak le, ott van egy' kivégzett pap az utcán jobbra.” Bár gyerekkorom óta antiklcri-
kális voltam, a mészárlást tiszta szívből elítéltem.
Ne higgyük persze, hogy' a papok nem vettek részt a harcban. Ők is fegyvert fog­
tak, mint mindenki. Egy'esek a templomtoronyból lövöldöztek, sőt, láttak dominiká­
nusokat is géppuskával. H a volt is néhány pap a köztársaságiak oldalán, a klérus zöme
egyértelműen fasisztának vallotta magát. Totális háború dúlt. A harcban senki sem ma­
radhatott semleges, senki sem tartozhatott ahhoz a „harmadik Spany'olországhoz” ,
amelyről egy'esek homályos álmokat szőttek.
Néha bizony én magam is megijedtem. Burzsoá lakásban laktam, és néha felöt­
lött bennem, mi történne, ha egyezer csak valamelyik osztag éjszaka rám törné az aj­
tót, és elvinnének „sétálni”? Hogy'an állhatnék ellen? Mit mondhatnék nekik?
Persze a másik, a fasiszta oldalon is rengeteg atrocitást követtek el. A köztársasá­
giak ugyan kivégeztek embereket, a franeóista felkelőknek viszont hihetetlen kifino­
mult eszközeik voltak a kínzásokhoz. Badajozban például az arénába vitték a vörösö­
ket, és a bikaviadal szertartása szerint gyilkolták le őket.
Rengeteg történet forgott közszájon. Jól emlékszem például erre: egy' madridi,
illetve Madrid körny'éki zárda apácái bementek a kápolnába, és megálltak Szűz Mária
szobra előtt, amely a gy'ermek Jézust tartotta a karján. A főnökasszony kalapáccsal és
vésővel lefeszítette a gyermeket az any'ja karjáról, és elvitte.
- Majd akkor adjuk vissza neked, ha megnyertük a háborút - mondta a Szűznek.
Biztosan vissza is adták neki.

A köztársasági táborban egyre nyilvánvalóbb lett a súlyos megosztottság. A szocialisták

és a kommunisták mindenekelőtt meg akarták nyerni a háborút, minden erejüket a győ­
zelemre összpontosították. Az anarchisták viszont, mintha már győztek volna, az ide­
ális társadalom megszervezésével voltak elfoglalva.
Gil Bel, az El Sindicalista nevű szindikalista újság főszerkesztője egyszer elhívott
a Café Castillába, és azt mondta:
 UTOLSÓ LEHELETEM 135

- Létrehoztunk egy anarchista kolóniát Torrelodonesban. Már vagy húsz házat

elfoglaltunk. Beköltözhetnél az egyikbe.
Meglepődtem. Először is azok a házak olyan emberek tulajdonában voltak, aki­
ket elüldöztek, kivégeztek, vagy elmenekültek. Továbbá Torrelodones a Sierra de
Guadarrama lábánál fekszik, néhány kilométerre a fasiszták állásaitól. O tt szervezték,
ágyúlövésnyire tőlük, az anarchisták a legteljesebb lelki nyugalomban az utópisztikus
társadalmukat!
Egy másik alkalommal meg a zeneszerző Remachával, a Filmosono egyik igazga­
tójával ebédeltem egy étterem ben. A tulaj fia súlyosan megsebesült a Sierra de
Guadarramában a francóista csapatok elleni harcban. Bejön egypár fegyveres anarchis­
ta, körbeköszönnek, hogy „Jó egészséget, compañeros/”, és bort kérnek a tulajtól. Düh­
be gurulok. M ondom nekik, hogy ott volna a helyük a hegyekben, a harcban, ők meg
ennek a derék embernek a pincéjét dézsmálják, akinek haldoklik a fia.
Meghallgattak, de nem szóltak egy szót sem, aztán, borosflaskákkal jó alaposan
megpakolva, továbbálltak. Igaz, cserébe adtak néhány „bon”-t, vagyis pár értéktelen
papírfecnit.
Minden este lejött egypár anarchista osztag a guadarramai hegyekből, ahol harcol­
tak, és fosztogatták a szállodák borospincéit. Az ő elrettentő példájuk miatt egyre kö­
zelebb kerültünk a kommunistákhoz.
A kommunisták eleinte nagyon kevesen voltak, de hétről hétre erősödtek; szer­
vezettek és fegyelmezettek voltak. Én feddhetetlennek találtam őket, és azóta se vál­
tozott a véleményem. Minden erejüket mozgósították. Szomorú dolog, de el kell
mondani: az anarchoszindikalisták talán jobban gyűlölték őket, mint a fasisztákat. Ez a
gyűlölet már a háború előtti években kezdődött. 1935-ben a F.A.I. (az Ibér Anarchista
Szövetség) általános sztrájkot hirdetett az építőiparban. Egy kommunista küldöttség
felkereste a F.A.I.-t - ezt Ramón Adritól tudom, áld szintén anarchista volt, és aki a Föld,
kenyér nélküli finanszírozta - , és azt mondta a sztrájk felelőseinek:
- Három rendőrségi besúgó van köztetek.
A neveket is megmondták. De az anarchisták azzal vágtak vissza a kommunista
küldötteknek:
- Na és? Tudjuk! De még a besúgókat is jobban szeretjük a kommunistáknál!
Bár elméletileg rokonszenvezem az anarchiával, nem bírtam elviselni az anarchisták
önkényes, kiszámíthatatlan viselkedését és fanatizmusát. Néha az is elég volt ahhoz,
hogy a Casa de Campóra vigyenek valakit, ha mérnöki végzettsége vagy egyetemi dip­
lomája volt. Amikor a fasiszták közeledtére a köztársasági kormány úgy döntött, hogy
elhagyja Madridot, és áttelepül Valenciába, az anarchisták eltorlaszolták az egyetlen sza­
badon maradt utat Cuenca környékén. Barcelonában - és ez csak egyetlen példa a sok
közül - likvidálták egy vaskohászati üzem igazgatóját és mérnökeit, csak azért, hogy
bebizonyítsák, az üzem munkásirányítással is tökéletesen működik. Gyártottak cgv go­
lyóálló teherautót, és nagy büszkén megmutatták egy szovjet küldöttnek.
Az kölcsönkért egy automata pisztolyt, rálőtt a teherautóra, és a golyó minden
gond nélkül átütötte a páncélt.
136 LUIS BUNUEL

Azt is beszélik - bár más változatokat is hallottam hogy egy kis anarchista cso­
port felelős a nagy Durruti haláláért, akit akkor lőttek le, amikor a Princesa utcában ki­
szállt a kocsijából, hogy' az ostromlott egyetemi városba siessen. Ezek a feltétel nélküli
anarchisták - akik olyan neveket adtak a lányaiknak, mint Acratia meg Szeptember ti­
zennegyediké- nem bocsátották meg Durrutinak, hogy fegyelmet tartott a csapatainál.
A P.O.U.M. nevű, elvileg trockista csoport önkényeskedései is rettegésben tartot­
tak bennünket. 1937 májusában ennek a mozgalomnak a tagjai a F.A.I. anarchistáival
összefogva barikádokat emeltek Barcelona utcáin, és összecsaptak a köztársasági csapa­
tokkal, amelyek kénytelenek voltak harcba szállni velük és megsemmisíteni őket.
Egy író barátom, Claudio de la Tőrre, akinek nem sokkal korábban egy Max Ernst-
képet adtam nászajándékba, egy magányos házban lakott Madrid közelében. A nagy­
apja szabadkőműves volt, ez pedig a fasiszták szemében a leggyűlöletesebb dolog volt
a világon. A szabadkőműveseket legalább annyira gyűlölték, mint a kommunistákat.
Claudiónak volt egy' nagyra becsült szakácsnője, akinek a vőlegénye az anarchis­
tákkal harcolt. Egy nap, amikor Claudióhoz mentem ebédelni, látom az úton, hogy' a
P.O.U.M. egy7gépkocsija közeledik felém; már messziről meg lehetett ismerni a ráfes­
tett betűkről. Nyugtalan lettem, mert csak szocialista és kommunista igazolvány volt
nálam, annak meg semmi értéke se volt a P.O.U.M. szemében. Sőt, csak bajt hozha­
tott volna rám. A kocsi megállt mellettem, a sofőr kérdezett valamit - talán hogy' mer­
re kell továbbmennie - , aztán elhajtott. Fellélegeztem.
Ismétlem, én csak a személyes érzéseimet tudom itt elmondani - egy' képet a mil­
lió közül - , de azt hiszem, hogy azért ezeket az érzéseket sok más oly'an ember is oszt­
ja, aki akkoriban baloldali volt. Eluralkodott a bizonytalanság és a zűrzavar, s ezt csak
súlyosbították a belső harcok, a különböző iráiwzatok közti torzsalkodás, amely az előt­
tünk álló fasiszta veszély ellenére sem csökkent.
A szemem láttára valósult meg egy' régi álom, mégis csak szomorúság éreztem.
Aztán egy' nap egy' köztársaságitól, áld átjutott a harcvonalon, megtudtuk, hogy
meghalt Lorca.

G A R C ÍA LO R C A

Nem sokkal A z andaliíziai kutya előtt összevesztünk valami semmiségen, és egy' dara­
big nem is találkoztunk. Aztán meg, mint érzékeny andalúz, azt hitte - vagy' legalább­
is úgy tett, mintha azt hinné - , hogy' a film ellene szól. Azt mondogatta:
- Bunuel rendezett egy' ily'en pici kis filmet (az ujjával mutatta, mekkorát), az a
címe, hogy A z andahíziai kutya, és az a kuty'a én vagyok.
1934-ben kibékültünk. Engem zavart ugy'an, hogy' a túlságosan nagyszámú cso-
dálóktól annyira hagy'ja körülrajongani magát, de azért elég sok időt töltöttünk együtt.
Vele és Ugartéval elég gyakran beültünk a Fordomba, és elmentünk a hegyek közé, hogy'

Nem-hatalom.
 UTOLSÓ LEHELETEM 137

az El Paular kolostor gótikus magányában kikapcsolódjunk. Az épület romos volt, de

hat vagy hét szoba, a legszükségesebb bútorokkal berendezve, a művészek rendelke­
zésére állt. Az éjszakát is ott lehetett tölteni, ha vitt magával hálózsákot az ember.
Peinado, a festő - akivel negyven évvel később véletlenül ugyanon találkoztam össze
- szintén gyakran járt abba az ősi, elhagyatott kolostorba.
Nemigen tudtunk festészetről meg költészetről beszélgetni, hiszen éreztük, hogy
közeleg a vihar. Négy nappal Franco partraszállása előtt García Lorca - akit meglehető­
sen hidegen hagyott a politika - hirtelen úgy döntött, hogy' visszamegy' a szülővárosá­
ba, Granadába. Megpróbáltam lebeszélni róla.
- Rettenetes dolgok vannak készülőben, Federico - mondtam. - Maradj itt. Sok­
kal nagy'obb biztonságban vagy' Madridban.
Más barátok is a próbáltak a lelkére beszélni, de hiába. Nagy’on idegesen, nagy'on
ijedten vágott neki az úrnak.
A halálhíre rettenetes sokk volt mindannyiunknak.
Az összes ember közül, akit valaha is ismertem, számomra Federico ma is az első.
Nem a darabjai, nem is a költészete, hanem ő maga. O maga, az ember volt remekmű.
Még hozzá hasonlót is nehezen tudok elképzelni. Akár a zongorához ült le és C ho­
pint játszott, akár pantomimezett, vagy' valami kisebb színdarabot rögtönzött, mindig
ellenállhatadan volt. Ha felolvasott valamit, bármi is legy'en az, mindig a szépség buk­
kant elő az ajkai közül. Áradt belőle a szenvedély', az öröm, a fiatalság. Olyan volt, mint
a láng.
Amikor a Diákotthonban megismertem, én egy' faragatlan, izmos, vidéki tuskó
voltam. Ő a barátságunk erejével átalakított, egy' új világot tárt fel előttem. Elm ond­
hatatlanul sokat köszönhetek neki.
Sohasem találták meg a földi maradványait. A haláláról számos legenda keringett,
sőt Dali - eléggé alávaló m ódon - homoszexuálisok közti leszámolásról beszélt, ami
teljes képtelenség. Valójában Federico azért halt meg, mert költő volt. Abban az idő­
ben a másik oldalról pedig sokszor lehetett hallani: „Halál az értelmiségre!”
Granadában a Falange egy tagjánál, a költő Rosales keresett menedéket, akinek a
családja jóban volt az ő családjával. Azt hitte, ott biztonságban van. Egy éjjel, egy' bi­
zonyos Alonso vezetésével, férfiak jöttek érte (hogy melyik táborba tartoztak? - tu­
lajdonképpen mindegy), és néhány munkással együtt felrakták egy teherautóra.
Federico nagyon félt a szenvedéstől és a haláltól. El tudom képzelni, mit érzett
azon az éjszakán a teherautón, amely az olajfaliget felé vitte, ahol megölték.
Gyakran gondolok arra a pillanatra.

Álvarez dél Vayo, a Köztársaság külügyminisztere beszélni akart velem, és szeptember

végére adott nekem találkozót Géniben. Majd ott megtudom, miről van szó.
Egy zsúfolásig telt vonattal mentem, amolyan igazi háborús vonattal. Velem szem­
ben a P.O.U.M. egy munkásból előléptetett parancsnoka ült, egy véresszájú alak, áld
egyre azt hajtogatta, hogy a köztársasági kormány csupa disznóból áll, és mindenekelőtt
138 LUIS BUÑUEL

azt kell megsemmisíteni. Csak azért említem ezt az embert, mert később Párizsban
kénytelen voltam kémnek használni.
Barcelonában átszálltam, és találkoztam Jósé Bergamínnal és Műhöz Suavjal, akik
egy tucatnyi diákkal Genfbe tartottak, hogy részt vegyenek egy politikai gyűlésen.
Megkérdezték tőlem, milyen papírjaim vannak, és amikor megmondtam nekik, Muiioz
Suay felkiáltott:
- Nem fognak átengedni a határon! Csak azt engedik át, akinek anarchista vízumja van.
Megérkezünk Port-Bou-ba, én elsőnek szállók le a vonatról, és a fegyveresekkel
körülkerített állomáson egy' asztalt látok, amelynél három alak trónol, mintha valami
kisebb bíróság tagjai lennének. Anarchisták. A vezetőjük egy szakállas olasz.
A papírjaimat kérik, én odaadom, mire azt mondják:
- Ezzel nem mehetsz át.
A spanyol kétségkívül a világon a legalkalmasabb nyelv a káromkodásra. Más nyelvek­
kel ellentétben, amelyeken a szitkok és a káromkodások többnyire rövid, jól elkülöníthe­
tő szavaiéból állnak, a spanyol káromkodás inkább valami hosszas tirádához hasonlít, amely­
ben az Istenre, Krisztusra, a Szendélekre, Szűzmáriára és az összes apostolokra, meg a pá­
pára vonatkozó elképesztő disznóságok szépen összekapcsolódnak, és lenyűgöző mocsok­
áradattá terebélyesednek. A káromkodás igazi spanyol művészet. Mexikóban például, pe­
dig már négy évszázada jelen van a spanyol kultúra, sohasem hallottam egy rendes károm­
kodást. Spanyolországban egy cifrább káromkodás akár két-három soros, mondatnyi
hosszúságú is lehet. Ha a körülmények úgy kívánják, valóságos antílitániává is alakulhat.
Egy ilyesfajta dörgedelmes káromkodást hallgatott végig ott szemrebbenés nél­
kül a három port-boui anarchista.
Ezután azt mondták, átmehetek.
Ha már a káromkodásnál tartunk, hadd mondjam el, hogy a régi spanyol városok­
ban, Toledóban például, ki volt írva a városkapura: Koldulni és káromkodni tilos, még­
pedig pénz- vagy rövid börtönbüntetés terhe alatt. Ez is csak a káromkodás erejét és
mindenütt jelenvalóságát bizonyítja. Amikor 1960-ban visszatértem Spanyolországba,
az volt az érzésem, hogy az emberek sokkal kevesebbet káromkodnak az utcán. De az
is lehet, hogy tévedtem..., és csak én hallottam rosszabbul, mint annak idején.
Genfben csak húsz percet töltöttem a miniszterrel. Arra kért, hogy utazzam Pá­
rizsba, és álljak az új nagykövet szolgálatába, akit a Köztársaság fog kinevezni. Ez a nagy­
követ aztán a baloldali szocialista Araquistain lett, volt újságíró és író, akit előtte is jól
ismertem. Szüksége volt megbízható emberekre. Azonnal elindultam Párizsba.

P Á R IZS A PO LG ÁRH Á BO R Ú IDEJÉN

Úgy alakult, hogy' a háború végéig Párizsban maradtam. Hivatalosan azzal foglalkoz­
tam Pépinière utcai irodámban, hogy összegyűjtsem a Spanyolországban forgatott köz-
társasági propagandafilmeket. Valójában többrétű volt a feladatom. Egyrészt valami pro-
tokollfőnök-féle voltam, vacsorákat kellett szerveznem a követségen, és ügyelni rá,
 UTOLSÓ LEHELETEM 139

hogy, mondjuk, André Gide-et ne ültessék Aragon mellé. Ezenkívül „információval”

és propagandával foglalkoztam.
Ebben az időszakban sokat utaztam, mindenfelé támogatókat kerestem a Köztár­
saság ügyének; jártam Svájcban, Antwerpenben, Stockholmban, Londonban több al­
kalommal is. Spanyolországban is többször voltam hivatalos küldetésben.
Általában sok ezer, Párizsban nyom tatott röpcédulával volt tele a bőröndöm .
Antwerpenben a belga kommunisták feltétel nélküli támogatásukról biztosítottak.
Néhány tengerész cinkosságának hála a röpcéduláink még német hajón is utaztak Spa­
nyolországba.
Londonban, az egyik utazásom alkalmával, egy munkáspárti képviselő és Ivor
Montague, a Film Society elnöke díszvacsorát rendeztek, amelyen kisebb beszédet
kellett mondanom angolul. Vagy húsz szimpatizáns vett részt a vacsorán, köztük Ro­
land Penrose is, aki játszott A z aranykorban, és a színész Conrad Veidt. Mindketten
mellettem ültek.
Stockholmi megbízatásom viszont egészen más jellegű volt. Biarritz és Bayonne
környéke hemzsegett a fasisztáktól, és mi titkos ügynököket kerestünk, akik tájékoz­
tatnának bennünket. Azért mentem Stockholmba, bog)' felkérjek erre a feladatra egy
nagyon szép svéd nőt, Kareent, aki a svéd kommunista párt tagja volt. A nagykövet fé­
lesége ismerte, ő ajánlotta. Kareen vállalta a feladatot, együtt mentünk vissza Francia-
országba hajón és vonaton. Végig az úton \iaskodott bennem az amúgy is mindig élénk
szexuális vág}' meg a kötelesség. A kötelesség győzött. Még csak meg se csókoltuk egy­
mást, és én csendben szenvedtem. Kareen elment az Alacsony-Pireneusokba, és rend­
szeresen beszámolt mindenről, ami csak a fülébe jutott. Soha többé nem találkoz­
tam vele.
Kareenről jut eszembe, hogy az Agitprop kommunista felelőse, akivel, elsősorban
fegyvervásárlási ügyekben, szoros kapcsolatban voltunk (akkoriban is úgy' volt, mint
manapság, hogy rengeteg kisebb bűnöző forgolódott a fegyverkereskedelem körül,
akikkel nagyon kellett vigyázni), egyszóval ez a felelős a szememre vetette, hogy egy
„trockistát” hoztam Franciaországba. A svéd kommunista párt tényleg akkoriban vál­
tott irányvonalat, egészen váratlanul, azalatt, amíg én úton voltam, úgyhogy semmit
sem tudtam a dologról.
A francia kormánnyal ellentétben, amely sohasem volt hajlandó állást foglalni, köz­
belépni a Köztársaság védelmében, pedig az gyorsan megfordította volna a dolgok ala­
kulását- gyávaságból, a francia fasisztáktól, a nemzetközi bonyodalmaktól való félel­
mükben nem léptek közbe - , a francia nép, elsősorban pedig a C.G.T. munkás tagjai
jelentős és önzetlen segítséget nyújtottak nekünk. Gyakran előfordult például, hogy
egy vasutas vagy egy' taxisofőr felkeresett, és azt mondta: „Két fasiszta érkezett tegnap
a 20.15-ös vonatta], így meg így néznek ki, ebben és ebben a szállodában szálltak meg.”
Én mindezt feljegyeztem, és tovább adtam Araquistainnak, aki kétségkívül a legjobb
nagykövetünk volt Párizsban.
Franciaország és a többi demokratikus hatalom be nem avatkozása megbénított
bennünket. Roosevelt, bár kijelentette, hogy a spanyol Köztársaság mellett áll, enge­
140 LUIS BUÑUEL

dett az amerikai katolikusok nyomásának, és nem lépett közbe, csakúgy, mint Léon
Blum Franciaországban. Persze soha nem is vártunk közvetlen beavatkozást, de azt hit­
tük, hogy például Franciaország engedélyezi majd a fegyverszállítást, vág)' hogy „ön­
kénteseket” küld, ahogy a másik oldalon Olaszország és Németország tette. A háború
menete egészen másképp alakult volna.
Beszélnem kell - még ha röviden is - arról, hogy mi volt a menekültek sorsa Fran­
ciaországban. Sokakat közülük megérkezésük után egész egyszerűen táborokba zártak.
Később sokan a nácik kezére kerültek, és Ném etországban haltak meg, főként
Mauthausenban.
Egyedül a kommunisták által szervezett és betanított, fegyelmezett nemzetközi
brigádok nyújtottak felbecsülhetetlen segítséget nekünk, és szolgáltak jó példaként.
Feltétlenül meg kell emlékeznem Malraux-ról is - bár az általa kiválasztott pilóták kö­
zül néhányan egyszerű zsoldosok voltak - , meg azokról, akik önként mentek Spanyo­
lországba harcolni. Sokan voltak, és sokfelől jöttek. Párizsban én állítottam ki útleve­
let Hemingwaynck és Dos Passosnak, meg Joris Ivensnek, aki dokumentumfilmet ké­
szített a köztársasági hadseregről. Corniglion-Molinier is eszembe jut, aki olyan lelke­
sen harcolt. Később New Yorkban újra találkoztam vele, egy nappal azelőtt, hogy De
Gaulle-hoz indult. Azt mondta, tökéletesen biztos benne, hogy a nácik elvesztik a há­
borút, és felajánlotta, hogy látogassam meg Párizsban, ha vége lesz a háborúnak, és csi­
náljunk közösen egy filmet. Legutóbb a cannes-i fesztiválon találkoztam vele, minisz­
ter volt, a Tengeri Alpok prefektusával poharazgatott. Még egy kicsit szégyelltem is
magam, hogy ilyen fontos emberek társaságában mutatkozom.
Most pedig megpróbálok felidézni néhány olyan érdekesebb kalandot, amelynek
tanúja, sőt időnként főszereplője voltam. A legtöbbjüket a titkolózás légköre vette kö­
rül, egyes szereplőknek még ma sem tudom a nevét.
A háború alatt forgattunk néhány filmet Spanyolországban, és a forgatásokon töb­
bek közt két szovjet operatőr is részt vett. Úgy gondoltuk, hogy ezeket a propagan­
dafilmeket az egész világon bemutatjuk, Spanyolországban is. Egyszer, amikor már hó­
napok óta nem kaptunk híreket a leforgatott anyagról, találkozót kértem az orosz ke­
reskedelmi delegáció vezetőjétől. Több mint egy órát várakoztatott. Kérdőre vontam
a titkárát. Végül fogadott, rendkívül hidegen beszélt velem, és azt kérdezte:
- Maga mit keres Párizsban? Spanyolországban kellene lennie, a fronton!
Azt válaszoltam, hogy nincs joga felelősségre vonni engem a tetteimért, utasítás­
ra cselekszem, és az szereméin tudni, bog)’ mi lett azokkal a filmekkel, amelyeket a Spa­
nyol Köztársaság pénzén forgattunk.
Kitérő választ adott, én pedig eljöttem.
Visszamentem az irodámba, és rögtön m egírtam négy levelet, egyet a
L ’Humanitének, egyet a Pravdának, egyet a szovjet nagykövetnek, egyet pedig a spa­
nyol miniszternek. Panaszt tettem benne a szabotázs ellen, amelyet szerintem a szov­
jet kereskedelmi delegáción belül köt ettek el, ahogy ezt jó néhány francia kommunista
barátom is megerősítette: „H át igen, ez mindenütt előfordul.” A Szovjetuniónak el­
lenségei, de mindenesetre ellenfelei is voltak a saját hivatalos képviselői között. Egyéb­
 UTOLSÓ LEHELETEM 141

ként nem sokkal később a szovjet kereskedelmi kirendeltség vezetője, aki olyan barát­
ságtalanul fogadott, esett áldozatul a sztálini tisztogatásoknak.

A H Á R O M BOMBA

A három bomba esete ugyancsak szövevényes történet, de éles fényt vet a francia rend­
őrség viselkedésére (és egyben a világ minden rendőrségének a viselkedésére is).
Egy' szép napon beállít az irodámba egy' jóképű, nagyon elegáns kolumbiai fiatal­
ember. A katonai attaséval akart beszélni, de mivel akkor már nem volt katonai attasénk
(mivel gyanús volt, elbocsátottuk), hozzám irányították. A követség egyék kis szalon­
jában egy kisebb bőröndöt tesz az asztalra, és kinyitja. Három kis bomba van benne.
Azt mondja a kolumbiai:
- Ezek rendkívül nagy erejű bombák. Ilyeneket használtunk a perpignani spanyol
konzulátus elleni merényletnél, meg a párizs-bordeaux-i vonaton elkövetett merény­
letnél is.
Döbbenten megkérdem tőle, mit akar, minek hozta ide ezeket a bombákat. Erre
azt mondja, nem szándékozik eltitkolni, hogy' a fasisztákhoz tartozik, a Kondor Légió
tagja (ezt amúgy sejthettem volna), és egyszerűen a főnöke iránt érzett gyűlölet mi­
att cselekszik így'. Még hozzáteszi:
- M indenekelőtt azt szeretném, ha letartóztatnák. Ne kérdezze, miért, így van,
és kész. Ha meg akarja ismerni, jöjjön el holnap ötkor a La Coupok-bs., a jobb oldala­
mon fog ülni. Viszontlátásra. A bombákat itt hagyom.
Távozása után értesítem Araquistaint, a nagykövetet, aki telefonál a rendőrfőnök­
nek. A francia tűzszerészek azonnal kijönnek, és megvizsgálják a bombákat. A terro­
rista igazat mondott: a bombák olyan erősségűek, amilyet addig nem ismertek.
Másnap megkérem a nagykövet fiát meg egy színésznő barátomat, hogy' jöjjenek
el velem a La Coupole-ba, bár nem mondom meg nekik, miért. Ahogy' odaérünk, rög­
tön észreveszem a kolumbiait, aki a teraszon üldögél egy kisebb társasággal. A jobb ol­
dalán - az lehet tehát a főnöke - egy férfi ül, akit különös m ódon én is ismerek, egy
latin-amerikai színész. A barátnőm is ismeri, úgyhogy kezet is fogunk vele, ahogy' el­
megyünk mellettük.
A feljelentőnek arcizma se rándul.
Visszamegy'ek a követségre, és mivel tudom a nevét a terrorista akciócsoport ve­
zetőjének, és azt is tudom, hogy' melyik szállodában lakik Párizsban, értesítem a rend­
őrfőnököt, alti egyébként szocialista. Megígéri, hogy azonnal letartóztatják. De nem
történik semmi. Később újra találkozom a terrorista csoport vezetőjével, nyugodtan
üldögél a barátaival a Champs-Élysées-n, a Sélect-ben. Sánchez Ventura barátom tanú­
síthatja, hogy aznap sírtam tehetetlen dühömben. Arra gondoltam: „Micsoda világban
élünk? Itt van egy ismert bűnöző, és a rendőrség mégsem tartóztatja le? De hát miért?”
Megint eljön az irodámba a besúgó, és azt mondja:
- A főnököm holnap eljön a követségükre, hogy vízumot kérjen Spanyolországba.
142 LUIS BUNUEL

A bejelentés tökéletesen helytállónak bizonyult. A latin-amerikai színész, akinek

diplomáciai útlevele volt, eljött a követségre, és minden gond nélkül meg is kapta a ví­
zumot. Valamilyen küldetéssel ment Madridba, sohasem tudtam meg, mifélével. Ér­
tesítettük a köztársasági rendőrséget, a határon le is tartóztatták, de a kormánya köz­
benjárására azonnal szabadon is engedték. Madridban elintézte a dolgát, aztán szép
nyugodtan visszajött Párizsba. Érinthetcden volt? Ki állhatott mögötte? El voltam ke­
seredve.
Napokkal később Stockholmba kellett utaznom. Svédországban olvastam az új­
ságban, hogy egy hihetetlenül nagy erejű bomba porig rombolt egy kis épületet az
Étoile környékén, egy munkásszakszervezet központját. A cikkben az is benne volt,
ha jól emlékszem, hogy a használt robbanóanyag olyan nagy erejű volt, hogy az épü­
let összedőlt, és két ügynök meghalt. Azonnal ráismertem a terrorista keze munkájára.
De erre sem történt semmi. Az az ember tovább tevékenykedett, hisz védte a
közönyös francia rendőrség, amely, sok más európai rendőrséghez hasonlóan, alapjá­
ban véve az erős rezsimekkel rokonszenvezett.
A háború végén, mintha mi sem lett volna természetesebb, ezt a latin-amerikai
színészt, az ötödik hadoszlop ügynökét, Franco kitüntette.

Ugyanebben az időben a francia jobboldal heves támadásokat intézett ellenem. Még

nem felejtették el A z aranykoix. Szentségtörőnek neveztek, „anális komplexusokat”
emlegettek velem kapcsolatban, és a Grinjjoire (vág)' a Candide?) című lap fél oldalas
vezércikkében az állt, hogy én néhány évvel azelőtt azért jöttem Franciaországba, hogy
megrontsam a francia ifjúságot.
Továbbra is találkoztam a szürrealista barátaimmal. Breton egyszer felhívott a kö­
vetségen, és azt mondta:
- Kedves barátom, kellemetlen szóbeszéd járja, az mondják, hogy a spanyol köz-
társaságiak kivégezték Péret-t, mert tagja volt a P.O.U.M.-nak.
A P.O.U.M. elméletileg trockista beállítottságú volt, s emiatt némi népszerűség­
nek örvendett a szürrealisták körében. Benjamin Péret valóban Barcelonában tartóz­
kodott, és mindennap a Plaza Catalunán lehetett látni a P.O.U.M. embereivel. Breton
kérésére megpróbáltam valami információt szerezni róla. Megtudtam, hogy az aragó-
niai fronton van, Huescában, és azt is, hogy olyan dühödten és nyíltan kritizálta a
P.O.U.M. tagjainak viselkedését, hogy' néhányan közülük megfenyegették, hogy vé­
geznek vele. Biztosítottam róla Bretont, hogy Péret-t nem végezték ki a köztársasági­
ak. És csakugyan, vissza is tért Párizsba.
Néha Dalival ebédeltem a Rôtisserie Périgourdine-ban, a Saint-Michel téren. Egy
szép nap meglehetősen furcsa ajánlattal állt elér.
- Szeretnélek bemutatni egy dúsgazdag angolnak, aki nagy barátja a Spanyol Köz­
társaságnak, és egy bombázó repülőgépet akar ajándékozni nektek.
Beleegyeztem, hogy' találkozzam az angollal, akit Edward Jamesnek hívtak, és jó ba­
rátja volt Leonóra Carringtonnak. Éppen altkor vette meg Dali összes, 1938 -ban festen­
 UTOLSÓ LEHELETEM 143

dő képét, és közölte velem, hogy valóban a rendelkezésünkre bocsátana egy ultramodem

bombázót, amely pillanatnyilag egy csehszlovák repülőtéren található. Mis ei tudja, hogy
a Köztársaságnak égető szüksége van repülőgépekre, nekünk adja a Prado Múzeum né­
hány műkincséért cserébe, amelyekből kiállítást szeretne rendezni Párizsban és más váro­
sokban. A képekért a Hágai Nemzetközi Bíróság vállalna garanciát. A háború befejezté­
vel két lehetőség áll fenn: a köztársaságiak győzelme esetén a képek visszakerülnének a
Pradóba. Ellenkező esetben pedig az emigrációban levő Köztársaság tulajdonát képeznék.
Tájékoztattam Alvárez dél Vayo külügyminisztert az eredeti ajánlatról. Azt vála­
szolta, hogy a bombázórepülőnek nagyon örülne ugyan, de a világ minden kincséért
sem válna meg a Prado képeitől. „Mit mondanának rólunk? Mit írna a sajtó? Hogy el­
kótyavetyéljük a nemzeti kincseinket, azért, hogy fegyvereket szerezzünk? Ne is be­
széljünk többé a dologról.”
Az üzletből így aztán nem lett semmi.
Edward James még ma is él. Mindenfelé vannak kastélyai, sőt Mexikóban még egy
ranchója is.

A Pépiniére utcában a Francia Kommunista Párt pénztárosának a lánya volt a titkárnőm.

Az apja annak idején tagja volt Bonnot bandájának, és a titkárnőm még emlékezett rá,
hogy kislánykorában gyakran sétálgatott kézenfogva Raymond-la-Science-szal. (Úgy hozta
a sors, hogy Bonnot bandájának két veterán tagját szerencsém volt megismerni, Rirette
Maítrejeant, meg azt, áld kabarétréfáiban az „Artadan gályarab” nevet adta magának.)
Egyszer értesítést kaptunk, hogy Juan Negrín, a Köztársaság miniszterelnöke élén­
ken érdeklődik egy' bizonyos kálisórakomány iránt, amelyet állítólag Olaszországból
indítanak útra, és valamelyik, a fasiszták kezén lévő spanyol kikötőbe kell megérkez­
nie. Negrín tőlünk kért felvilágosítást.
Elmondom a dolgot a titkárnőmnek, áld erre felhívja az apját. Két nap múlva meg­
jelenik az irodámban, és azt mondja: „Sétáljunk egyet a külvárosban, szeretnék bemu­
tatni magának valakit.” Kocsival megyünk, majd megállunk egy' kávéháznál, Párizstól
háromnegyed órányira (a pontos hely're már nem emlékszem), és bemutat nekem egy
harmincöt-negyven év körüli, komoly, elegáns amerikait, áld erős akcentussal beszél fran­
ciául. Az amerikai azt mondja:
- Úgy hallom, önt érdekli egy' bizonyos kálisórakomány.
- Úgy van.
- Nos, azt hiszem, szolgálhatok némi felvilágosítással a hajóra vonatkozóan.
M indent elm ondott, amit a rakományról és az útvonalról tudott; pontos infor­
mációkkal látott el, amelyeket aztán közöltünk Ncgrínnel.
Pár év múlva New Yorkban találkoztam vele, a M odern Művészetek Múzeuma
nagyszabású koktélján. Kölcsönösen felismertük egymást, de nem adtuk jelét.
Később, a világháború után, újra találkoztam vele a La Coupolc-bán; a feleségé­
vel volt. Akkor beszélgettünk is. A háború előtt egy üzemet irányított Párizs külváro­
sában. Támogatta a Spanyol Köztársaságot, a titkárnőm apja onnan ismerte.
144 LUIS BUÑUEL

Én akkor Meudonban laktam. Este, amikor hazamentem, általában pisztollyal a

kezemben állítottam le a kocsit, és közben folyton hátranézegettem, hogy nem követ-
nek-e. Megannyi titok, cselszövés, érthetetlen dolog vett körül bennünket. Percről
percre követtük a háború fejleményeit, és amikor rá kellett jönnünk, hogy a nagyha­
talmak, Olaszország és Németország kivételével, egészen a végéig nem fognak beavat­
kozni, minden reményünk szertefoszlott.

Nincs abban semmi meglepő, hogy a spanyol köztársaságiak, köztük én is, a német-szov­
jet megállapodás pártján álltak. Annyira elkeserített bennünket, hogy a nyugati demok­
ráciák nem hajlandók érdemleges kapcsolatot kialakítani a megvetett Szovjetunióval,
hogy Sztálin gesztusát úgy értelmeztük, időt akar nyerni, össze akarja szedni az erőit,
és majd szükségképpen beveti őket, ha a nagy összecsapásra kerül a sor.
A Francia Kommunista Párt többsége is egyetértett a paktummal. Aragon ezt vi­
lágosan, kertelés nélkül ki is mondta. Paul Nizan, ez a ragyogó marxista értelmiségi, aki
annak idején meghívott az esküvőjére (Jean-Paul Sartre volt a tanú) viszont azon ke­
vesek közé tartozott - a párton belül - , akik ellenezték az egyezményt. Azt azonban
mindannyian éreztük, bármi volt is a véleményünk, hogy a paktum nem lesz hosszú
életű, ugyanúgy összeomlik majd, ahogy minden más.
Az ötvenes évek végéig szimpatizáltam a kommunista párttal. Azután egyre inkább
eltávolodtam tőle. Taszít a fanatizmus, bárhol találkozzam is vele. Minden vallás úgy
véli, hogy ő találta meg az igazságot. A marxizmus is. A harmincas években például a
doktrinér marxisták nem tűrték, hogy a tudatalattiról, az egyén mélypszichológiai mű­
ködéséről essék szó. Úgy gondolták, hogy mindent a társadalmi-gazdasági mechaniz­
musok irányítanak, én viszont ezt abszurdnak tartottam. Az ember egyik oldaláról tel­
jesen megfeledkeztek.
De megint eltértem a tárgytól. Hiába, az elkalandozás már hozzátartozik az én
természetes elbeszélő stílusomhoz, valahogy úgy, mint a spanyol pikareszk regényben.
Mégis, most, hogy' öregszem, elkerülhetetlenül romlik a memóriám, és egyre kevésbé
emlékszem a közelmúlt eseményeire, bizony résen kell lennem. Elkezdek egy' törté­
netet, aztán rögtön félbe is hagyom, mert ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy' záróje­
let nyássak, és elmondjak valamit, ami érdekesnek tűnik, de aztán elfelejtem, hogy' hon­
nan indultam ki, és már azt se tudom , hol tartok. Folyton azt kérdezgetem a baráta­
imtól: „Miért is kezdtem ezt mesélni?”

Volt egy' titkos pénzalap, amellyel számlaadási kötelezettség nélkül rendelkeztem. Minden
egy'es megbízatásom más és más volt. Egy'szer még Negrín testőre is voltam; erre a feladat­
ra önkéntesen jelentkeztem. A szocialista festővel, Quintillával egyóitt felfegyverkezve vi­
gyázniuk Negrínre az Orsay'pályaudvaron, úgy', hogy ő ezt egy' pillanatig sem sejtette.
Többször vittem különféle iratokat Spany'olországba. Egy' ily'en alkalommal utaz­
tam először repülőgépen, a kormányfő fiának, Juanito Negrínnek a társaságában. Alig
 UTOLSÓ LEHELETEM 145

repültünk át a Pireneusok fölött, amikor közölték velünk, hogy egy fasiszta vadászre­
pülő közeledik Mallorca felől. De a vadászgép megfordult; alighanem a barcelonai lég­
elhárítás térítette el.
Egy másik utam alkalmával Valenciában elmentem az agitprop-titkárhoz, és m ond­
tam neki, hogy küldetésben járok, olyan iratokat hoztam Párizsból, amelyek valószí­
nűleg érdekelni fogják. Másnap reggel kilenckor kiautóztunk egy villába, tíz kilomé­
terre Valenciától. Ott bemutatott egy orosznak, áld megvizsgálta a dossziét, és azt mond­
ta, hogy már rég ismeri. Sok ilyen közös ügyünk volt az oroszokkal. Gondolom, ugyan­
így volt ez a fasiszták meg a németek között is. A titkosszolgálatok mindkét oldalon
még csak tanulták a szakmát.
Amikor egy köztársasági brigádot ostrom alá vettek a Gavarnin túlról, a francia
szimpatizánsok a hegyeken keresztül juttatták el a fegyvereket nekik. Egyszer, amikor
Ugartéval mentem oda, egy luxuskocsi, amely úgy tűnt, eltévedt az úton (a sofőr el­
aludt a volánnál), nekiütközött a miénknek. Ugarténak agyrázkódása lett, és csak há­
rom nap múlva tudtunk továbbmenni.
A Pireneusokban végig a háború alatt nehéz próbatételnek voltak alávetve a csem­
pészek. Embereket és propagandaanyagot hoztak-vittek. Saint-Jeande-Luz környékén
egy francia csendőrparancsnok, akinek sajnos nem emlékszem már a nevére, hagyta, hogy
a csempészek szabadon közlekedjenek, ha köztársasági röplapokat vittek a határon túlra.
Elismerésem kifejezésére - bár szívesen vettem volna, ha hivatalosabb lett volna a do­
log - egy gyönyörű kardot ajándékoztam neki, amelyet én magam vettem, a saját pén­
zemből Párizsban, a République tér környékén. Azzal küldtem el neki: „A Spanyol
Köztársaságért tett szolgálataiért”.
Még egy utolsó történetet mondanék el, García történetét, amelyből kiderül,
hogy olykor mennyire bonyolult volt a viszonyunk a fasisztákkal.
García egész egyszerűen gonosztevő volt, gazember, aki szocialistának vallotta
magát. A háború első hónapjaiban gyilkosok egy kis csoportjából megalakította M ad­
ridban a rossz híréi fírüjada dcl Amaneccrt, vagyis a Hajnalbrigádot. Kora hajnalban be­
törtek polgári házakba, a férfiakat erőszakkal elvitték „sétálni”, a nőket megerőszakol­
ták, és mindent elraboltak, ami a kezük ügyébe akadt.
Én éppen Párizsban voltam, amikor egy francia szindikalista, alti, azt hiszem, egy
szállodában dolgozott, eljött hozzánk, és elmondta, hogy van egy spanyol, aki épp most
készül Dél-Amerikába hajózni egy bőrönd lopott ékszerrel. García volt az, alti Spanyo­
lországból egy vagyonnal távozott, és természetesen álnéven utazott.
Gardát, a Köztársaság szégyenét, a fasiszták is lázasan keresték. Közöltem a követtel,
amit a szindikalistától hallottam. A hajónak ki kellett kötnie Santa Cruz de Tencrifében,
amely a franeóisták kezén volt. A spanyol követ egy semleges követség révén habozás
nélkül értesítette a franeóistákat. Gardát Santa Cruzban felismerték, letartóztatták és
kivégezték.
146 LUIS BUÑUEL

A C A L A N DA I EGYEZSÉG

Amikor elkezdődtek a zavargások, a csendőrség azt a parancsot kapta, hogy hagyja el

Calandát, és Zaragozában gyülekezzen. A tisztek, mielőtt elvonultak volna, átadták a hatal­
mat és a rendfenntartás feladatát egy tanácsfélének, amely foként tekintélyes polgárokból állt.
Az volt az első dolguk, hogy letartóztassanak és börtönbe zárjanak néhány köz­
ismert aktivistát, köztük egy anarchistát, néhány szocialista parasztot és az egyetlen
calandai kommunistát.
Amikor a háború elején az anarchista csapatok odaértek Barcelonából, és már
Calandát fenyegették, ezek a notabilitások bementek a börtönbe, és azt mondták a
foglyoknak:
- Háború van, és nem tudjuk, ki fog győzni. Ezért egyezséget ajánlunk nektek.
Elengedünk benneteket, de kötelezzük magunkat, mi is és ti is, Calanda összes lakó­
ja, hogy bármi legyen is a harc kimenetele, egyikőnk sem fog erőszakhoz folyamodni.
A foglyok azonnal elfogadták az ajánlatot. Ki is engedték őket. Pár nap múlva, ami­
kor az anarchisták elfoglalták a helységet, az volt az első dolguk, hogy kivégeztek nyolc­
vankét embert. Az áldozatok közt volt kilenc dominikánus pap, a notabilitások több­
sége (később magam is láttam a listát), orvosok, földbirtokosok, sőt még néhány sze­
gényebb ember is, akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy hívő katolikusok voltak.
Az egyezségnek az lett volna a célja, hogy a helyi békét megteremtve megóvja
Calandát a testvérháborútól, a vérengzéstől. De akkoriban ez már nem volt lehetsé­
ges. Illúzió volt azt hinni, hogy távol tarthatják magukat a történelemtől, kiragadhat­
ják magukat az időből.
Azt hiszem, Calandában történt az a rendkívüli esemény is (nem tudom, ez más
helyen is előfordult-e), hogy nyilvánosan kihirdették a szabad szerelmet. Egy nap, az
anarchisták parancsára, a hivatásos kikiáltó kiállt a főtér közepére, megfújta a trombitá­
ját, és közhírré tette:
- Compañeros! Mától fogva Calandában bevezettetik a szabad szerelem.
Nem hiszem, hogy' a proklamációnak - elképzelhető, milyen döbbenten fogadta a
lakosság - bármi említésre méltó következménye lett volna. Néhány nőt megtámadtak
ugyan az utcán, felszólították őket, hogy hódoljanak a szabad szerelemnek (amelyről senki
sem tudta pontosan, micsoda), de mivel a nők hevesen ellenálltak, egy' idő után békén
hagyták őket. De az embereket nagyon felzaklatta a dolog. A katolicizmus végtelen me­
revségéből egyszeriben áttérni az anarchisták szabad szerelmére, ez túl sok volt nekik. Hogy'
megnyugtassa a kedélyeket, Mantecón barátom, Aragónia kormányzója egy' szép napon
beleegyezett, hogy' beszédet mondjon a házunk erkélyéről. Ünnepélyesen kijelentette,
hogy' a szabad szerelem hülyeség, és különben is van elég más dolgunk, például a háború.
Mire a ffaneóista csapatok odaértek Calandába, az összes falubeli köztársasági szim­
patizáns elmenekült. Azoknak, akik ott maradtak, semmi félnivalójuk nem volt a fasisz­
táktól. Ennek ellenére - ahogy' egy' lazarista atyától megtudtam, aki nem sokkal később
meglátogatott New Yorkban - kivégeztek vagy' száz embert (ne feledjük, hogy' az ö t­
ezer lakosból sokan nem is voltak Calandában), akik ffaneóista szempontból mind „ár­
 UTOLSÓ LEHELETEM 147

tatlanok” voltak, és csak azért estek áldozatul a véres megtorlásnak, mert a fasiszták a
köztársasági fekélyt gyökerestül ki akarták irtani.
Conchita húgomat letartóztatták Zaragozában. Több köztársasági repülő is bom ­
bázta a várost (egy bomba beszakította a bazilika tetejét, de nem robbant fel, ezért az­
tán csodát emlegettek), és a húgom katonatiszt férjét megvádolták, hogy' köze van az
ügyhöz. Pedig akkor éppen a köztársaságiak foglya volt. A húgomat végül is elenged­
ték, de épp hogy megúszta a kivégzést.
A lazarista atya, aki összetekerve elhozta nekem New Yorkba azt a képmást, ame­
lyet Dali festett rólam a Diákotthonban (egy' Picasso-, egy Tanguy- és egy Miró-képem
végleg elveszett, de nem nagy'on bánkódtam miatta), szóval a lazarista atya elmesélte,
hogyan mentek a dolgok Calandában a háború alatt, és aztán elég naivan azt mondta:
- Nehogy' visszamenjen oda!
Természetesen eszem ágában se volt visszamenni. Csak hosszú-hosszú évek múl­
tán térhettem vissza Spany'olországba.

1936-ban a spany'ol nép egész történelme folyamán első alkalommal ragadta magához
a szót. Ösztönösen is először ősi ellenfelét, az egyházat és a nagy'birtokosokat támad­
ta. Templomokat és kolostorokat gy'újtott fel, papokat gyilkolt, s ezzel világosan kife­
jezésre juttatta, hogy' kit tekint ellenségének.
A másik oldalról, fasiszta részről gazdagabb és műveltebb spanyolok követték el
a bűntetteket. Hidegvérrel, nem kényszerűségből gyilkoltak, és több áldozatuk volt,
mint a köztársaságiaknak. Calanda példája egész Spanyolországra érvényes.
Ebből én utólag is azt a következtetést vonom le, hogy a nép alapjában véve nagy­
vonalúbb. Az okok, amelyek miatt fellázadt, mindenki előtt világosak voltak. A hábo­
rú első hónapjaiban engem is elborzasztottak a köztársaságiak túlkapásai (sohasem ta­
gadtam, hogy voltak ilyenek), de elég hamar, 1936 novemberétől helyreállították a
törvényes rendet, és véget vetettek az önkényeskedésnek, a jogtalan kivégzéseknek.
Azonkívül mi a lázadók ellen háborúztunk.
Mindig is nagy hatással volt rám az a híres fénykép, amely'iken a Santiago de
Compostela-i katedrális előtt egy'házi méltóságok, teljes papi díszben, néhány kato­
natiszt mellett fasiszta köszöntésre emelik a karjukat. O tt áll egymás mellett, kart karba
öltve Isten, és a Haza. Nem kaptunk mást tőlük, csak elnyomást és vérengzést.
Én sohasem voltam Franco fanatikus ellensége. Az én szememben Franco nem a
megtestesült ördög. Még azt is hajlandó vagyok elhinni, hogy neki köszönhető, hogy
a kivérzett Spanyolországot nem szállták meg a nácik. Bár ami őt illeti, inkább ellent­
mondásos személyiségnek tartom.
Ártatlan nihilista álmodozásaimba merülve mostanában úgy' gondolom, hogy' mi­
vel az ellentábor, a franeóisták oldalán nagyobb volt az anyagi jólét, és fejlettebb kul­
túrával rendelkeztek, nekik kellett volna enyhíteniük a borzalmakat. De nem így' tör­
tént. Ezért aztán, ahogy' itt kettesben üldögélek a száraz mardnimmal, bizony kétség­
be vonom a pénz és a kultúra jótétemény'eit.
 ATEISTA, HALA ISTENNEK

A véletlen minden dolgok nagy tanítómestere. A szükségszerűség csak utána következik.

Az nem olyan kristálytiszta. Az összes filmem közül azért különösen kedves nekem A
szabadság fantomja, mert ezzel a nehezen megfogható témával foglalkozik.
Az ideális forgatókönyv, amelyről gyakran álmodoztam, egy jelentéktelen, baná­
lis dologból indul ki. Például: egy koldus át meg}' az úttesten. Meglátja, hogy egy kéz
nyúlik ki egy luxuskocsi ablakán, és a földre dob egy félig elszívott havannaszivart. A kol­
dus hirtelen megáll, hogy felvegye a szivart. De jön egy másik kocsi, és halálra gázolja.
A baleset kapcsán végtelen sok kérdés merül fel. Miért találkozott a koldus és a
szivar? Mit keresett a koldus épp akkor az utcán? Az a férfi, akié a szivar volt, miért ép­
pen akkor dobta ki? Minden válasz, amely ezekre a kérdésekre adható, egyre több
újabb kérdést vet fel. Egyre bonyolultabb csom ópontokhoz vezet, amelyek aztán
megint csak újabb csomópontokhoz vezetnek, fantasztikus útvesztőkhöz, amelyekben
meg kell találnunk a saját utunkat. így, a látszólagos okokat követve, amelyek tulajdon­
képpen csak a véletlenek egymásutánjai, a véletlenek végtelen burjánzása, egyre
messzebbre jutnánk vissza az időben, szédítő sebességgel, megállás nélkül, át a törté­
nelmen, át a civilizációkon, egészen az élet kezdetéig, az őslényekig.
Persze a másik oldalról is meg lehet közelíteni ezt a forgatókönyvet, és akkor azt
látjuk, hogy az a tény, hogy' valaki kidob egy' szivart egy kocsi ablakán, ami aztán egy
koldus halálát okozza, képes teljesen megváltoztatni a történelem menetét, és a világ
végéhez vezethet.
Ennek a történelmi véletlennek, úgy vélem, csodálatos példáját találjuk abban a
világos, tömör könyvben, amely számomra egy bizonyos fajta francia kultúra lényegét,
kivonatát képviseli, Roger Caillois Poncius Pilátusában.
Poncius Pilátusnak, Caillois szerint, minden oka megvan rá, hogy mossa kezeit, és
hagyja elítélni Krisztust. Ezt tanácsolja neki politikai tanácsadója, aki zavargásoktól tart
Júdeábán. Júdás is ezt akarja, hiszen csak így teljesedik be Isten akarata. Sőt, Marduknak,
a kaldeus prófétának is ez a véleménye, mivel elképzeli azokat az eseményeket, ame­
lyek majd a Megváltó halála után következnek be, azokat, amelyek tulajdonképpen már
léteznek is, hiszen ő, próféta lévén, már látja őket.
Pilátus csak a becsületességét, az igazságérzetét állídtatja szembe ezekkel az érvek­
kel. Egy álmatlan éjszaka után meghozza a döntést, és szabadon engedi Krisztust. Krisz­
 UTOLSÓ LEHELETEM 149

tust örömmel fogadják a tanítványai. Tovább éli az életét, tanít, és idős korában hal meg,
szent emberként. A sírját egy-két évszázadon át látogatják a zarándokok. Aztán elfe­
lejtik.
És természetesen a világ történelme egészen máshogy alakul.
Ez a könyv hosszú ideig mindenféle fantáziálásokat indított meg bennem. Per­
sze tudom, hogy mi mindent állítanak a történelmi determinizmusról meg a minden­
ható isteni akaratról, amely arra késztette Pilátust, hogy mossa kezeit. De ugyanígy azt
is megtehette volna, hogy nem mossa. Ha elfordul a mosdótáltól és a víztől, megvál­
toztatja az idők folyását.
A véletlen akarta úgy, hogy' mossa kezeit. Én, épp úgy, mint Caillois, semmiféle
szükségszerűséget nem látok ebben a gesztusban.

Persze, ha a születésünk teljesen a véletlen műve is, egy petesejt meg egy ondószál vé­
letlen találkozása (miért éppen az a sok millióból?), a véletlen szerepe szinte eltűnik az
emberi társadalmakban, ahol a magzat, majd a gyerek a társadalmi törvényeknek van
alávetve. És ez minden egyénre egyformán érvényes. A fejlődés, a haladás egy' bizo­
nyos állapotához hozzátartozó törvények, szokások, történelmi és társadalmi felté­
telek, mindaz, ami annak a civilizációnak az épüléséhez, előrejutásához, megszilárdu­
lásához kíván hozzájárulni, amelybe szerencsénk vagy balszerencsénk folytán bele-
születtünk, nos, mindez m int a véletlen elleni mindennapos, kitartó küzdelem van
jelen. A véletlent sohasem lehet teljesen megszüntetni, nagyon is élő, meglepő m ó­
don újra meg újra előbukkan, és megpróbál alkalmazkodni a társadalmi szükségsze­
rűséghez.
Én mégis azt hiszem, hogy azokban a szükséges törvényekben, amelyek lehető­
vé teszik, hogy' együtt éljünk, nem szabad alapvető, elsődleges szükségszerűséget lát­
nunk. Végső soron úgy gondolom, hogy nem volt szükségszerű, hogy' a világ létrejöj­
jön, nem volt szükségszerű, hogy' létezzünk, éljünk és meghaljunk ezen a földön. Mivel
voltaképpen a véletlen gyermekei vagyaink, a Föld, a világegyetem nélkülünk is meg­
lett volna egészen az idők végezetéig. Elképzelhetetlen kép ez, egy' üres, végtelen,
magány'os, elvileg hasznavehetetlen világegyetem képe; ezt semmily'en értelem nem
tudná felfogni, a végtelen káoszt, az élettől megmagyarázhatatlan módon megfosztott
űrt. Lehet, hogy' vannak más, a mi ismereteink számára hozzáférhetetlen világok, ame­
lyek így', ilyen felfoghatatlanul léteznek. A káosz iránti vonzódást néha megsejtjük lel­
künk legmélyén.

Egyesek végtelen világegyetemről álmodoznak, mások azt állítják, hogy' a világegyetem

térben és időben véges. Számomra mind a kettő felfoghatatlan titok. Egyrészt elkép­
zelhetetlennek tartom a végtelen világegyetem képét. Másrészt a véges világegyetem,
amely egyszer majd megszűnik létezni, engem az elgondolhatatlan semmi gondolatá­
hoz vezet, ami egyezerre vonz és taszít. A kettő között ingadozom. Nem tudom.
150 LUIS BUÑUEL

Képzeljük el, hogy nincs véletlen, és a világ egész története, amely így' hirtelen
logikussá és érthetővé válik, néhány matematikai képlettel leírható. Ebben az esetben
hinnünk kéne Istenben, elkerülhetetlenül feltételeznünk kéne egy nagy' hatalmú órás­
mester, egy' legfelsőbb szervezőelv aktív létezését.
De vajon Isten, ha valóban mindenható, nem teremthetett-e valamiféle szeszély­
ből egy oly'an világot, amely ki van téve a véledennek? Nem, mondják a filozófusok.
A véleden nem lehet Isten műve, mert a véletlen Isten tagadása. A két fogalom töké­
letesen ellentétes. Kizárják egy'mást.
Én, aki nem rendelkezem a hittel (és meg vagyok győződve róla, hogy' a hit, mint
minden más dolog, gyakran a véletlen műve), nem látom, hogyan is lehetne kitörni
ebből a körből. Ezért van az, hogy bele se lépek.
A saját személyes használatomra levont következtetés nagyon egyszerű: hinni
és nem hinni ugyanaz. Ha most azonnal bebizonyítanák nekem Isten fényességes lé­
tezését, az sem befolyásolná alapvetően a viselkedésemet. Nem hihetem, hogy' Isten
szüntelenül vigyáz rám, törődik az egészségemmel, a vágyaimmal, a vétkeimmel.
Nem hihetem, és semmi esetre sem fogadom el, hogy' az idők végeztéig szóló bün­
tetést róhat ki rám.
Mi vagyok én az ő szemében? Semmi, egy' porszem, egy' sárból lett árnyalak. Oly'an
gy'orsan tűnök el, hogy' ny'omot se hagyok. Szegény halandó vagy'ok, nem számítok se
térben, se időben. Isten nem törődik velünk. Ha létezik is, olyan, mindta nem létezne.
Ezt az okoskodást annak idején így' foglaltam össze: „Ateista vagy'ok, hála Isten­
nek.” És ez csak látszólag ellentmondás.

A véletlen mellett o tt van édestestvére, a rejtély. Az ateizmus - legalábbis az eny'ém -

szükségszerűen oda vezet, hogy' elfogadjuk a megmagy'arázhatatíant. Egész világegye­
temünk rejtély'.
Mivel nem vagyok hajlandó egy olyan isteni szervezőelv közbeavatkozásával ma­
gyarázni a világot, akinek a cselekedetei számomra még magánál a rejtélyeiéi is rejtélye­
sebbek, nem marad más választásom, mint bizonyos mértékig homályban élni. És én
elfogadom ezt a homályt. Egyetlen magyarázat, még a legegyszerűbb sem érvényes
mindenkire nézve. A két rejtély közül én a sajátomat választottam, m ert az legalább
biztosítja nekem az erkölcsi szabadságot.
- Na, és a tudomány? - kérdezik. - Az talán nem arra törekszik, noha más utakon,
hogy csökkentse a minket övező rejtélyt?
Talán igen. De engem a tudomány nem érdekel. Nagy képűnek, aprólékosnak és
felületesnek tartom. Nem vesz tudomást az álomról, a véletlenről, a nevetésről, az ér­
zelmekről és az ellentmondásról, mindarról, ami nekem a legértékesebb. A Tejiit egyik
szereplője azt mondja: „Annyira gyűlölöm a tudományt, és annyira megvetem a tech­
nikát, hogy végül abszurd m ódon istenhivő leszek.” Ilyen nincs. Ami engem illet, ez
teljesen leheteden. Én megválasztottam a saját helyemet, és az magában a rejtélyben
található. Most már csak tiszteletben kell tartanom ezt.
 UTOLSÓ LEHELETEM 151

Az a rögeszménk, hogy mindent megértsünk, következésképp lekicsinyítsük és

középszerűvé tegyük a dolgokat - egész életemben hülye kérdésekkel bombáztak:
„Miért így^? Miért nem úgy?” - , természetünk egyik legszerencsédenebb vonása. Ha
képesek lennénk rá, hogy sorsunkat a véledenre bízzuk, és kapálózás nélkül elfogad­
juk életünk rejtélyét, akkor nagyon közel járnánk egy bizonyosfajta boldogsághoz,
amely talán az ártadansághoz hasonlít leginkább.

Valahol a véletíen és a rejtély között helyezkedik el a képzelet, az ember teljes szabad­

sága. Ezt a szabadságot is, mint az összes többit, megpróbálták megnyirbálni, megsem­
misíteni. Ennek érdekében a kereszténység kitalálta, hogy még a szándék is lehet bű­
nös. Régen az a valami, amiről azt hittem, hogy a lelkiismeretem, megtiltott számom­
ra bizonyos képeket: megölni az öcsémet, az anyámmal hálni. „Micsoda szörnyűség!”,
súgta nekem, én pedig dühödten elhessegettem magamtól ezeket a régi időktől fog­
va átkos gondolatokat.
Csak hatvan vagy hatvanöt éves korom körül értettem meg és fogadtam el, hogy
a képzelet ártatlan. Ennyi időre volt szükségem, hogy elfogadjam, hogy mindaz, ami
a fejemben van, csak rám tartozik, hogy ezek semmiképp sem „rossz gondolatok”, sem­
miképp sem bűn, és hagyni kell a képzeletet, hadd csapongjon, amerre csak akar, még
akkor is, ha véres, elfajult utakon jár.
Azóta semmin sem botránkozom meg, mindent elfogadok: „Az anyámmal hálok?
Hát aztán?”, és a bűn, az incesztus képei szinte azonnal el is hagynak, elűzi őket a kö­
zöny.
A képzelet a legnagyobb kiváltságunk. Megmagyarázhatatlan, akár a véletlen,
amely kiváltja. Egész életemben arra törekedtem, hogy elfogadjam azokat a képeket,
amelyek hatalmas erővel törtek rám, elfogadjam, de ne próbáljam megérteni őket. Pél­
dául Sevillában A vágy titokzatos tárgya forgatásán, valami hirtelen ötlet sugallatára az
egyik jelenet végén megkértem Fernando Reyt, hogy vegye a t áliára az egyik díszlet­
munkás nagy, durva vászonzsákját, amely ott hevert az egyik pádon, és azzal menjen
tovább.
Ugyanakkor éreztem, hogy mennyire irracionális ez a cselekedet, és kicsit tartot­
tam is tőle. Két változatban vettem fel tehát a jelenetet, a zsákkal és anélkül. Másnap a
vetítésen az egész stáb egyetértett, hogy a zsákos jelenet jobb, és én is úgy gondol­
tam. Hogy miért? Lehetetlen megmondani, és ha mégis megpróbálnánk, beleesnénk
a pszichoanalízis vagy valami másfajta magyarázat kliséibe.
Pszichiáterek és mindenféle analitikusok rengeteget írtak a filmjeimről. Nagyon
köszönöm nekik, de sohasem olvasom el az írásaikat. Nem érdekelnek. Egy másik fe­
jezetben lesz még szó a pszichoanalízisről, a terápiáról. Itt említeném meg, hogy egyes
analitikusok végső kétségbeesésükben „analizálhatadan”-nak nyilvánítottak, mintha egy
másik kultúrához, egy' másik időhöz tartoznék, ami végső soron nagyon is lehetséges.
Az én koromban már hagyja az ember, hadd beszéljenek. A képzeletem még min­
dig a régi, és megtámadhatatlan ártatlansága életem végéig ki fog tartani. Borzadok a
152 LUIS BUÑUEL

megértéstől. Boldogan fogadom a váratlan dolgokat. Ezek a mindig is meglevő hajla­

maim csak erősödtek az évek múltával. Egyre visszavonultabban élek. Tavaly kiszámí­
tottam, hogy hat nap, vagyis száznegyvennégy óra alatt mindössze három órát beszél­
gettem a barátaimmal. A fennmaradó időt magányosan töltöttem, álmodozva, egy po­
hár víz, egy csésze kávé meg a napi kétszeri aperitiv mellett. Egy-egy rám törő emlék,
egy-egy felbukkanó kép, aztán az egyik hozza a másikat, mindig újabbak kerülnek elő,
és máris este van.
Ha az előző néhány oldal zavarosnak és unalmasnak tűnik, bocsássanak meg érte.
Ezek a gondolatok is hozzátartoznak az életemhez, csakúgy, mint a frivol részletek.
Nem vagyok filozófus, mivel sohasem rendelkeztem az elvonatkoztatás képességével.
H a némely filozófus elme, vagy aki annak hiszi magát, megmosolyog engem, hát örü­
lök, hogy pár kellemes percet szereztem neki. Kicsit úgy érzem magam, mintha újra a
zaragozai jezsuita iskolában volnék. A tanár az ujjával rábök egy diákra, és azt mondja:
„Cáfolja meg Bunuelt!” Két percig se tart az egész.
Csak azt remélem, hogy elég világosan fejeztem ki magam. Egy spanyol filozó­
fus, Jósé Gaos, aló nemrégiben halt meg, ugyanolyan kibogozhatatlan tolvajnyelven írt,
mint minden filozófus. Amikor egyszer valaki ezt a szemére vetette, ő azt válaszolta:
„Annyi baj legyen! A filozófia a filozófusok dolga.”
Én ezzel a mondattal André Breton egy mondását helyezném szembe: „Az a fi­
lozófus, akit én nem értek, disznó.” Teljesen egyetértek a véleményével..., bár néha
nehezemre esik megérteni, amit Breton mond.
 ÚJRA AMERIKÁBAN

1939-ben Bayonne-ban, az Alacsony-Pireneusokban jártam propagandaszervezőként.

Röplapokkal megrakott kis léggömböket kellett átjuttatnom a Pircneusok felett. Kom­
munista barátaim, akiket utóbb a nácik kivégeztek, olyankor indították el a léggömböket,
amikor kedvezőnek találták a széljárást.
Ezt a tevékenységet meglehetősen nevetségesnek találtam. A léggömbök találom­
ra indultak el, a röplapok, ki tudja, hol estek le, a mezőn, az. erdőben, és különben is,
milyen hatása lehet egy ismeretlen helyről érkező kis papírfecninek? A módszer felta­
lálója cg}- amerikai újságíró volt, Spanyolország barátja; úgy segítette a Köztársaságot,
ahogy tudta.
Elmentem a párizsi spanyol nagykövethez, az utolsóhoz, Marcelino Pascuához,
aki azelőtt egészségügyi államtitkár volt Spanyolországban, és elmondtam neki a két­
ségeimet. H át nincs jobb dolgunk?
Akkoriban az Egyesült Államokban több filmet is forgattak a spanyol polgárhábo­
rúról. Az egyikben Henry Fonda is játszott. Hollywoodban éppen a Carjjo oflnno-
ccnts forgatására készültek; a film Bilbao evakuálásáról szólt.
Ezekben az amerikai filmekben gyakran követtek el durva tévedéseket a „couleur
locale”-t illetően. Ezért aztán Pascua azt ajánlotta, menjek Hollywoodba, és legyek
technikai vág}' historical advisor" . Maradt egy kevés pénzem a háromévi fizetésemből.
Néhány barátom, köztük Sánchez Ventura meg egy amerikai nő, aki igen sokat tett a
Spanyol Köztársaságért, hozzáadták, ami hiányzott az útiköltségünkből: nekem, a fe­
leségemnek meg a fiamnak.
Úgy volt, hogy egykori főnököm, Frank Davis lesz a Carp/o of Innocentsprodu­
cere. Rögtön felvett tanácsadónak, bár figyelmeztetett, hogy az amerikaiak szemében
az ilyesmi nem valami fontos dolog, és odaadta a majdnem kész forgatókönyvet, hogy
olvassam el. Már épp elkezdtem volna a munkát, amikor utasítás érkezett Washington­
ból. Az Amerikai Producerek Szövetsége, természetesen a kormány nyomásának en­
gedve, betiltott minden olyan filmet, amely a spanyol polgárháborúról szól, akár a köz-
társaságiak, akár a fasiszták mellett foglal állást.*

* Á rta tla n o k hajója.

** Technikai vagy történelmi tanácsadó.
154 LUIS BUÑUEL

Néhány hónapig azért Hollywoodban maradtam. Lassan elfogyott a pénzem.

Mivel nem volt miből megvennem a jegyet vissza Európába, megpróbáltam valahogy
pénzt keresni. Még Chaplinnel is megbeszéltem egy találkozót, hogy eladjak neki né­
hány gégét, de Chaplin, aki nem volt hajlandó aláírni a Köztársaságot támogató felhí­
vást - miközben például John Wavne egy Francót támogató bizottság elnöke volt - ,
nem jött el a találkozóra.
Erről jut eszembe egy érdekes egybeesés: az egyik ilyen geg egy álomból szüle­
tett; egy revolver olyan kis erővel lövi ki a golyót, hogy az, miután kijön a csőből, rög­
tön a földre pottyan. Ugyanez a geg benne van A diktátoiban, csak ott egy hatalmas
ágyúból gurul elő a lövedék. Véletlen egybeesés. Chaplin nem ismerte az ötletemet.
Lehetetlen volt munkát találni. Találkoztam René Clairrel, aki ráadásul akkoriban
a világ egyik leghíresebb filmrendezője volt. Visszautasított minden ajánlatot. Egyik se
tetszett neki. Ennek ellenére bizalmasan elmesélte, hogy az elkövetkező három h ó ­
nap folyamán muszáj leforgatnia egy filmet, ha nem akarja, hogy „európai blöfP’-nek
tartsák. Végül a Boszorkány a feleségemet választotta; szerintem elég jó film. A háború
alatt végig Hollywoodban dolgozott.
Elszigetelten éltem, és pénzem sem volt. Noailles-éktói ugyanakkor levelet kap­
tam, hogy' nem tudnék-e valami érdekes munkát találni Aldous Huxleynak. Ó, szent
egyiigyűség! Hogy segíthettem volna én, a kis senki, egy híres írónak?
Akkor tudtam meg, hogy' behívták az évfolyamomat katonának. Mennem kellett
a frontra. írtam a washingtoni nagykövetünknek, jelentkeztem nála, kértem, és juttas­
son haza a feleségemmel együtt. Azt válaszolta, hogy' ez nem a megfelelő pillanat. Nem
túl világos a hely'zet. Ahogy' szükség lesz rám, értesítenek.
A háború néhány hét múlva befejeződött.
Elhagytam Hollywoodot, ahol nem tudtam mihez kezdeni, és elhatároztam, hogy
New Yorkba megyek munkát keresni. Sötét időszak volt. Bármilyen munkát elvállal­
tam volna.
New Yorknak nagyon sokáig az volt a híre - a legendája? -, hogy vendégszerető,
nagylelkű város, ahol könnyű munkát találni. Megismerkedtem egy' katalán technikus­
sal, egy bizony'os Gálival. 1920 körül érkezett Amerikába egy hegedűművész barátjá­
val, és már másnap leszerződtették őket, a hegedűművészt a Filharmónia zenekarába,
Gálit, a technikust meg táncosnak egy' nagy' szállodába.
De hát azok más idők voltak. Gáli bem utatott egy' másik katalánnak, aki többé-
kevésbé járatos volt az alvilágban, és ismert egy' gengszterfélét, aki a szakácsok szakszer­
vezetének volt a vezetője. Kaptam egy' levelet tőlük, hogy jelentkezzek vele egy' szál­
lodában. Jó ajánlás volt, biztosra vettem, hogy' kapok valami munkát a konyhán.
De aztán mégse mentem el. Éppen akkor találkoztam ugyanis egy angol nővel,
Iris Barryvel, akinek nagyon sokat köszönhetek, és aki a Modern Művészetek M úze­
uma alelnökének, Dick Abbotnak volt a felesége. Iris Barry táviratozott nekem, és azt
ígérte, hogy' szerez állást. Rohantam hozzá.
Előadott egy' nagy' tervet. Nelson Rockefeller egy latin-amerikai országokra irá­
nyuló propagandabizottságot akar létrehozni Coordination o f Inter-Am erican
 UTOLSÓ LEHELETEM 155

A ffairs' néven. Már csak a kormány beleegyezését várták, amely mindig is a legteljesebb
közömbösséggel viseltetett a propaganda, és különösképp a film iránt. Pedig Euró­
pában akkor kezdődött a második világháború.
Iris munkát ajánlott nekem a bizottságban, amelynek megalakításáról nemsokára
döntenek, én pedig elfogadtam az ajánlatát.
- Először is - mondta - , annak érdekében, hogy megismerjék egy kicsit, a követ­
kezőre kérném. A német követség első titkára (Iris megígértctte velem, hogy senkinek
sem mondom el a dolgot) titokban eljuttatott hozzánk két német propagandafílmet.
Az első Leni Riefensthal A z akarat diadala című filmje, a második a náci hadsereg Len­
gyelországba való bevonulását mutatja be. Maga is tudja, hogy az amerikai kormány­
körök, a németekkel ellentétben, nem hisznek a filmpropaganda hatékonyságában. Be
fogjuk nekik bizonyítani, hogy tévednek. Tessék, itt a két német film, vágja meg a fe­
lére őket, tíz-tizenkét tekercsnyire, mert túl hosszúak, és mi bemutatjuk majd azoknak,
akik a döntéseket hozzák, hogy lássák, milyen erejük van.
Adtak mellém egy német asszisztensnőt, mert bár angolul már elég jól beszéltem,
hiszen kitartóan jártam az esti tanfolyamokra, németül egy szót sem tudtam (pedig ez
a nyelv mindig is tetszett). Hitler és Goebbels beszédeinek a folyamatosságát meg kel­
lett őrizni, még akkor is, ha a felére rövidítjük.
Végig egy vágószobában dolgoztam, s két-három hét alatt kész is lettem. A két
film ideológiai szempontból borzalmas volt, de tökéletesen, lenyűgözően volt m eg­
csinálva. A nürnbergi országos náci párt gyűlés idején négy hatalmas oszlopot állítottak
fel csak azért, hogy arra rakják a felvevőgépeket. Újravágtam a filmeket, megcsináltam
az áttűnéseket. Minden nagyon jól sikerült. A lerövidített filmeket mindenfelé bemu­
tatták mint példát, szenátoroknak, konzulátusokon. Rcné Clair és Charlie Chaplin
együtt látták. Teljesen ellentétes m ódon reagáltak rá. Rcné Clairt megrémítette a fil­
mek ereje, azt mondta: „Nehogy bemutassák ezeket, különben el vagyunk veszve!”
Chaplin viszont úgy nevetett, mint cg)' őrült. Sőt, le is esett a székről nevettében. Hogy
miért? Talán A diktátor miatt? Ma sem értem.
Nelson Rockefeller ezalatt megszerezte az összes szükséges engedélyt az Ameri-
ka-közi Ügyek Bizottsága megalapításához.
Épp ezekben a napokban nagy koktélt szerveztek a Modern Művészetek M úze­
umában. Iris Barry azt mondta, bemutat egy milliárdosnak, aki közvetlenül Rockefel­
lertől függ, és ez végleg eldönti majd a sorsomat.
Ez az ember végig úgy trónolt a múzeum egyik termében, mint egy király. Az
emberek sorba álltak, hogy bemutassák őket.
- Ha intek - mondta Iris Barry, aki nagyon el volt foglalva, egyik csoporttól a má­
sikhoz ment álljon be a sorba.
Figyeltem a titokzatos ceremóniát, és Charles Laughton meg a felesége, Elsa
Lanchester társaságában várakoztam, akikkel késeibb is gyakran összejártunk. Iris intésére
aztán beálltam a sorba, és tovább várakoztam, míg végül odakerültem a milliárdos elé.*

* Amerika-közi Ügyek Bizottsága.

156 LUIS BUÑUEL

- H ow long have you been here, mister Bunuel?

- Fór about six months.
- How wonderful.'
Még aznap, a múzeumbeli koktél után, komolyabb megbeszélésre is sor került
köztünk a Plaza bárjában, Iris jelenlétében. Megkérdezte, hogy kommunista vagyok-
e. Azt válaszoltam, hogy spanyol republikánus vagyok. A beszélgetés végén leszerződ­
tetett a Modern Művészetek Múzeumába. Másnap beköltöztem az irodámba, kaptam
vagy húsz alkalmazottat, és kineveztek Chicf Editornak, vagyis főszerkesztőnek.
A feladatom: Iris Barry segítségével náciellenes propagandafilmeket kell válogat­
nom (így találkoztam Joseph Loseyval, aki egy rövidfilmet hozott nekünk), és három
nyelven, angolul, spanyolul és portugálul kell forgalmaznom őket. Észak és Dél-Ame-
rikának szánták őket. Mi saját költségünkön két filmet készítettünk.
A 86. utca és a Második Sugárút sarkán laktam, a náci negyed kellős közepén. A
háború elején gyakran voltak náciszimpatizáns tüntetések New York utcáin, amelyek
nemritkán az ellentüntetőkkel való összecsapáshoz vezettek. Amikor Amerika belépett
a háborúba Németország ellen, a tüntetések abbamaradtak.
New Yorkban a passzív védelem a bombázástól való félelmében gyakran rendelt
el éjszakai elsötétítést. A Modern Művészet Múzeumában, mint mindenhol máshol,
megszaporodtak a riadógyakorlatok.
Kiváló barátom, Alexandre Calder, akinél laktunk, otthagyta a lakását, mert elköltö­
zött Connecticutba. Bútorokat vettem, és vállaltam, hogy én fizetem a lakbért. Újra ta­
lálkoztam a szürrealista csoport több tagjával, André Bretonnal, Max Ernsttel, Marcel
Duchamp-mal, Seligmann-nal. A csoport legkülönösebb, legbohémabb tagja, a festő
Tanguy, a mindig kócos hajfürtjével, szintén New Yorkban tartózkodott; egy vérbeli olasz
hercegnő volt a felesége, aki megpróbálta leszoktatni az alkoholról. Egyszer díszsorfalat
álltunk az érkezésük tiszteletére. Mindannyian azon igyekeztünk, több-kevesebb siker­
rel, hogy a háború ellenére valahogy tovább végezhessük a munkánkat. Duchamp-mal és
Fernand Léger-vel, aki szintén New Yorkban volt, még azt is terveztük, hogy leforgatunk
egy pornográf filmet egy épület teraszán. De túl nagy to lt a kockázat: tíz év börtön.
New Yorkban újra találkoztam Saint-Exupéryvel, akit akkor már ismertem, és aki
mindig ámulatba ejtett bennünket a bűvészmutatványaival. Összejártam Claude Lévy-
Strauss-szal is, alti néha részt vett a szürrealista közvélemény-kutatásainkban, és Leonóra
Carringtonnal, alti akkor jött ki egy spanyol (santanderi) elmegyógyintézetből, ahová
az angol családja záratta.
Leonóra elvált Max Ernsttől, és egy mexikói íróval, Renato Leduckel élt együtt.
Egyszer odajött abba a házba, ahol gyűléseztünk, egy bizonyos Mr. Reissnél, bement
a fürdőszobába, és ruhástól lezuhanyozott. Aztán a víztől csöpögve besétált a szalon­
ba, leült egy fotelba, és rám szegezte a tekintetét. Pár perc múlva hirtelen megragadta
a karom, és azt mondta spanyolul:
* - Mióta vaii itt, Bunuel úr?
- Úgy fél éve.
- Hát ez nagyszerű!
 UTOLSÓ LEHELETEM 157

- Maga nagyon szép. Pont olyan, mint az ápolóm volt.

Sokkal később, A Tejút forgatásán Delphine Seyrig elmesélte, hogy kislánykorá­
ban az egyik összejövetelen az ölemben ült.

DALÍ

Dali, aki akkor már híres volt, szintén New Yorkban tartózkodott.
Már évekkel korábban elváltak útjaink. 1934 februárjában, a párizsi tömegmeg­
mozdulások másnapján elmentem hozzá. Engem nagyon felkavartak az események.
Dalit, akkor már össze volt házasodva Gálával, éppen egy négykézlábra ereszkedett,
meztelen nőt mintázott, pontosabban a fenekét próbálta megnagyobbítani. A legtel­
jesebb közönnyel fogadta a lelkesedésemet.
Később, a spanyol polgárháború idején többször kinyilvánította a fasiszták iránti
szimpátiáját. Sőt, felajánlott a Falangénak egy meglehetősen extravagáns emlékművet.
Azt javasolta, hogy keverjék össze a háború összes halottainak csontjait. Aztán Madrid
és az Escorial között állítsanak fel talapzatokat, kilométerenként egyet, összesen vagy
ötvenet, amelyekre valódi csontokból készült csontvázak kerülnének. A csontvázak
mérete fokozatosan növekedne. Az első, Madrid kijáratánál, csak néhány centiméte­
res lenne, az utolsó, az Escorial bejáratánál, viszont elérné a három-négy métert.
A tervet persze elvetették.
A Salvador D ali titkos élete című könyvében, amely akkoriban jelent meg, engem
csak ateistaként emleget. Ez bizonyos szempontból súlyosabb vád volt, mint az, ha
kommunista az ember.
Ugyanebben az időben egy bizonyos Prendergast úr, a katolikus érdekek wa­
shingtoni képviselője, felhasználva a kormánykörökben meglévő befolyását, megpró­
bált kirúgatni a múzeumból. Én személy szerint semmit sem tudtam az egészről. A
barátaimnak cg)' évig sikerült eltussolniuk a botrányt, úgy, hogy nekem egy szót sem
szóltak.
Egyszer, ahogy beérek az irodámba, látom, hogy mind a két titkárnőm hangosan zo­
kog. A Motion Picturcs Héráid című filmes folyóiratban mutatnak egy cikket, amelyben az
áll, hogy egy különös alak, akinek I .uis Bunuel a neve, és alti A z aranykor című botrányos
film rendezője, fontos tisztséget tölt be a Modern Művészetek Múzeumában.
Megvonom a vállam, már megszoktam, hogy sértegessenek, fütyülök rá, de a tit­
kárnőim azt mondják: „Nem, nem, ez nagyon komoly!” Bemegyek a vetítőbe, és a
gépész, aki szintén olvasta a cikket, rám mutat, és azt mondja: „Bad boy”.
Elmegyek Iris Barryhez. Ő t is könnyek közt találom. Mintha legalábbis villamos-
székre ítéltek volna. Kiderül, hogy lassan egy éve, amióta Dali könyve megjelent,
Prendergast befolyására a State Departement nyomást gyakorol a múzeumra, hogy rúg­
janak ki. A cikkel most nyilvánossá vált a botrány.
Ez éppen aznap történt, amikor az amerikaiak partra szálltak Afrikában. Iris felhívja
a múzeum igazgatóját, Mr. Bárt, aki azt tanácsolja, hogy tartsak ki.
158 LUIS BUÑUEL

Én viszont inkább lemondok, és megint ott találom magam az utcán. Újabb ke­
serves időszak következik, ráadásul úgy kínoz az isiász, hogy néha kénytelen vagyok
mankóval járni. Wladimir Pozner segítségével szerződtetnek egy munkára; az amerikai
hadseregről, a tüzérek, hadmérnökök stb. egységeiről szóló dokumentumfilmek hang­
anyagát kell felvennem. Ezeket a filmeket aztán egész Latin-Amerikában forgalmazták.
Negyvenhárom éves voltam.
Egyszer, már a lemondásom után, elhívtam Dalit a Sherry Netherland bárjába.
Percre pontosan érkezik, pezsgőt rendel. Én olyan dühös vagyok, hogy majdnem po­
fon vágom. Közlöm vele, hogy' disznó, és hogy' miatta kerültem az utcára. O a követ­
kező mondattal felelt, sohasem fogom elfelejteni:
- Ide hallgass! Én azt a könyvet azért írtam, hogy' magamat tömjénezzem. Nem
azért, hogy' téged.
Végül lemondtam róla, hogy' felpofozzam. A pezsgőnek - meg az emlékeknek és
az érzelmeknek - hála, majdhogynem barátként váltunk el. De a szakítás azért végle­
ges volt. Azóta csak egyetlenegy'szer találkoztam vele.
Picasso festő volt, és csakis festő. Dali messze túllépett ezen. Bár személyiségének
egy'es vonásai visszataszítóak - az önreklámozási mániája, az exhibicionizmusa, a min­
denáron eredetieskedő gesztusai, mondatai, amelyek szerintem ugyanolyan elavultak,
mint hogy' „szeresd felebáratod” - , valóban zseni, páratlan író, társalkodó, gondolko­
dó. Sokáig bensőséges barátok voltunk, és A z andalúziai kutya forgatókönyvén való
közös munkánkról az ízlésünk harmóniájának csodálatos emlékét őrzöm.
Általában nem tudják róla, hogy' nála kevésbé gyakorlatias ember nincs a földön.
Csodálatos üzletembernek tartják, kőkemény pénzhajhásznak. Pedig amíg Gálával nem
találkozott, semmi érzéke nem volt a pénzhez. Például mindig Jeanne, a feleségem
vette meg a vonatjegyet. Egy'szer Madridban voltunk Lorcával. Federico megkérte,
hogy' menjen át az Alcalá utca másik oldalára, és vegy'en jegy'et az ApolUha, ahol egy'
zarzuelát* adtak. Dali elment, vagy' fél órát volt távol, majd jegy nélkül jött vissza, és
azt mondta: „Nem értem az egészet. Nem tudom, mit kell csinálni.”
Párizsban a nénikéje karon fogva kellett hogy átvezesse a körúton. Ha ő fizetett,
mindig elfelejtette kérni a visszajárót, és így tovább. Gala azonban megbabonázta, a
hatására egyik végletből a másikba esett, és istent csinált a pénzből (pontosabban az
aranyból), ami életének második felét végig uralta. De biztos vagy'ok benne, hogy' a
mai napig sincs igazán gyakorlati érzéke.
Egyszer meglátogattam abban a szállodában, ahol lakott, a Montmartre-on, és ott
találtam félmeztelenül, bekötözött háttal. Mivel azt hitte, hogy' poloska vagy' valami más
bogár mászkál rajta - valójában egy' pattanás vagy egy' szemölcs volt a hátán - , össze­
vissza kaszabolta a hátát egy' borotvapengével, és erősen vérzett. A szálloda tulajdonosa
hívott orvost. Mindezt egy' képzeletbeli poloska miatt.
Rengeteg hazugságot hordott össze, pedig alapjában véve képtelen hazudni. Pél­
dául azt írja valahol - elsősorban az amerikai közönséget megbotránkoztására - , hogy'

Jellegzetes spanyol daljáték.

 UTOLSÓ LEHELETEM 159

amikor a természettudományi múzeumban meglátta a dinoszaurusz-csontvázakat,

annyira fclizgult, hogy hátulról magáévá tette Gálát a múzeum folyosóján. Nyilvánva­
ló, hogy hazudik. De annyira el van kápráztatva önmagától, hogy mindaz, amit kimond,
az igazság vak erejével hat rá.
Szexuális élete gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Csak a képzelete szárnyalt,
enyhén szadista árnyalatokkal. Fiatal korában tökéletesen aszexuális volt, és folyton
gúnyolódott a barátain, akik szerelmesen nők után futkostak..., egészen addig, amíg
Gala el nem vette a szüzességét; akkor hatoldalas levelet írt nekem, amelyben a maga
módján elmagyarázza a testi szerelem csodáit.
Gala az egyetlen nő, akivel valóban szeretkezett. Más nőket is meghódított persze,
főleg amerikai milliárdosnőket, de beérte annyival, hogy, mondjuk, levetkőztette őket
a lakásában, sütött két tükörtojást, rátette a vállukra, és aztán szó nélkül kirúgta őket.
Amikor a harmincas évek elején először járt New Yorkban - egy képkereskedő
szervezte neki az utat - , bemutatták pár milliárdosnak, akik már akkor is a gyengéi vol­
tak, és meghívták egy álarcosbálra. Akkoriban egész Amerikát sokkolta a híres pilóta,
Lindbergh gyerekének elrablása. Gala gyerekruhában ment el a bálba, az arcán, a nya­
kán és a vállán vérfoltokkal. Dali így mutatta be:
- A meggyilkolt Lindbergh-bébinek öltözött.
Nagyon rosszul fogadták. Olyan emberről volt szó, akit szinte szentnek tartottak,
és olyan esetről, amelyet semmilyen ürüggyel nem lehetett érinteni. Dali, akit szigo­
rúan megdorgált a kép kereskedő, erre gyorsan visszakozott, és az újságíróknak már
hermetico-pszichoanalitikus nyelvezeten azt adta elő, hogy Gala kosztümjét valójában
az X-komplexus ihlette. Vagyis az egy ffeudi értelemben vett jelmez.
Amikor visszament Párizsba, összeütközésbe került a csoporttal. Súlyos bűnt követett
el: nyilvánosan megtagadott egy szürrealista akciót. André Breton maga mesélte nekem,
hogy azon a gyűlésen, amelyen én nem vettem részt, Salvador Dali térden állva, könnyes
szemmel, imára kulcsolt kézzel esküdözött, hogy az újságírók hazudnak, hiszen ő mindig
is azt állította, mindvégig kitartott amellett, hogy a meggyilkolt Lindbergh-bébiről van szó.
Amikor sokkal később, a hatvanas években, New Yorkban lakott, egyszer fogadott
három mexikóit, akik filmet forgattak. A forgatókönyvet Carlos Fuentes írta, és Juan
Ibaíiez volt a rendező. Amerigo, a felvételvezető is velük volt.
Egyetlenegy dolgot kértek csak Dalitól: engedje meg, hogy lefilmezzék, amint
bemegy a San-Regis bárba, odamegy a törzsasztalához, ahogy minden nap szokott, egy
kis párducot (vagy leopárdot) vezetve aranyláncon.
Dali a bál ban fogadta, és azonnal Gálához irányította őket, mondván, „ezekkel a
dolgokkal ő foglalkozik”.
Gala fogadta a három férfit, leültette őket, és megkérdezte:
- Mit óhajtanak?
Azok előadták a kérésüket. Gala végighallgatta őket, majd váratlanul azt kérdezte:
- Mondják, szeretik a bélszínt? A jó vastag, puha bélszínt?
Kicsit zavarba jöttek, mert azt hitték, hogy meg akarja hívni őket ebédre, úgyhogy
mind a hárman igennel válaszoltak.
160 LUIS BUÑUEL

Gala erre azt mondta:

- Nahát, Dali is nagyon szereti a bélszínt. És tudják, milyen drága a jófajta bifsztek?
Erre aztán már nem tudták, mit feleljenek.
Gala pedig egy hatalmas összeget kért - tízezer dollárt - , azok hárman meg üres
kézzel távoztak.
Dali, akárcsak Lorca, iszonyatosan rettegett a fizikai szenvedéstől és a haláltól. Egy­
szer azt írta, hogy szerinte nincs izgatóbb látvány, mint egy harmadosztályú vasúd ko­
csi baleset után, tele összenyomódott, halott munkásokkal.
A halállal akkor találkozott először, amikor az általa is ismert Mdinavi herceg, a nagy­
világi elegancia egyik irányadója, akit a festő Sert hívott meg Katalóniába, autóbaleset­
ben meghalt. Aznap Sert és a meghívottak többsége egy' jacht fedélzetén tartózkodott,
kint a tengeren. Dali Palamosban maradt dolgozni. Először vele közölték Mdinavi her­
ceg halálhírét. Odament a baleset színhelyére, és azt mondta, hogy' borzasztóan felka­
varta a dolog.
Egy herceg halála igazi halál volt a számára. Semmi köze nem volt egy halott
munkásokkal teli vasúti kocsihoz.
Harmincöt éve nem találkoztunk. Egy'szer, 1966-ban, Madridban, amikor Carrière­
rei A nap szépe forgatókönyvén dolgoztam, különös, dagály'os stílusú táviratot kaptam
Cadaquésből, franciául (ez a sznobizmus teteje), amelyben kér, azonnal menjek oda,
hogy megírjuk A z andaliíziai kutya folytatását. Többek közt azt írja: „Olyan ödeteim
vannak, hogy' sírva fakadsz a gyönyörűségtől” , majd hozzáteszi, hogy' ha én nem tu ­
dok Cadaquésbe menni, örömmel jön ő Madridba.
Egy' ismert közmondással válaszoltam, mely szerint „az elfolyt víz nem hajt malmot”.
Kicsit később még egy' táviratot kaptam tőle; gratulált az Arany Oroszlánért, ame­
lyet A nap szépével nyertem Velencében. Arra is rá akart venni, hogy' vegyek részt egy'
foly'óirat szerkesztésében, amely'et akkoriban akart indítani, és amelynek Rinocérosz lett
volna a neve. Nem válaszoltam.
1979-ben, a nagy Dali -kiállítás alkalmával, amelyet Párizsban, a Beaubourg-ban
rendeztek, kölcsönadtam neki azt a portrét, amely'et rólam festett annak idején, ami­
kor még diákok voltunk Madridban. Nagy'on aprólékos kép; úgy' készítette, hogy apró
négyzetekre osztotta a vásznat, és pontosan megmérte az orromat, a számat, aztán az
én kérésemre néhány olyan vékony, hosszúkás felhőt is belefestett, amily'et egy
Mantegna-képen láttam, és nagyon tetszett.
Úgy' terveztük, hogy a kiállítás alkalmából találkozunk, de mivel hivatalos vacso­
ráról volt szó, fotósokkal meg reklámmal, kibújtam a meghívás alól.
H a rá gondolok, minden fiatalkori közös emlékünk ellenére, annak ellenére, hogy'
még most is csodálom egyes képeit, nem vagyok képes megbocsátani neki vadul ego­
centrikus exhibicionizmusát, azt, hogy cinikus módon a francóizmushoz csadakozott,
és mindenekelőtt azt, hogy nyilvánosan vallja, gyűlöli a barátságot.
Néhány évvel ezelőtt azt mondtam egy interjúban, hogy azért szívesen megin­
nék vele egy pohár pezsgőt, mielőtt meghalok. Olvasta az interjút, és azt nyilatkozta:
„Én is, de már nem iszom.”
 HOLLYWOOD, FOLYTATÁS ÉS BEFEJEZÉS

Nos, tehát 1944-ben állás nélkül maradtam New Yorkban, és közben gyötört az isiász.
Ráadásul a New York-i Masszőrök Szövetségének elnöke majdnem örökre nyomorékká
tett, olyan brutális módszereket alkalmazott. Egyszer aztán a mankóimra támaszkodva
bemegyek a Warner Brodrers egyik irodájába. Azt ajánlják, hogy menjek vissza Los An­
gelesbe, és foglalkozzam megint spanyol filmváltozatokkal. Beleegyeztem.
Vonaton tettem meg az utat a feleségemmel és a két fiammal (a második, Rafael,
New Yorkban született 1940-ben). Annyira szenvedtem az isiásztól, hogy mindvégig
egy deszkán kellett feküdnöm. Szerencsére Los Angelesben egy másik masszőr, egy nő,
két-három hónapos óvatos kezelés után végleg megszabadított a gyötrelmes kórtól.
Ez alkalommal két évig maradtam Los Angelesben. Az első ét ben rendesen meg­
éltem a munkámból. A második évben, mivel elvesztettem a munkám, abból éltem,
amit az első évben megtakarítottam. Akkoriban már nem készítettek több változatot
egy-egy filmből. A háború végére világos lett, hogy az egész világon mohón vásárol­
ják az amerikai termékeket, az amerikai színészeket. Spanyolországban például kiderült,
hogy a közönség szívesebben nézi a spanyolul beszélő Humphrey Bogaltot - még ha
rettenetes volt is a szinkron, és teljesen valószerűtlen az egész - , mint egy spanyol szí­
nészt ugyanabban a szerepben.
A szinkron végleg megnyerte a játszmát. Ettől kezdve pedig már nem Hollywood­
ban készült, hanem abban az országban, áltól a filmet bemutatták.

MEG NEM VALÓSULT TERVEK

Harmadik hollywoodi tartózkodásom alatt újra összejártam René Clairrel és Erich von
Stroheimmal, akit nagyon kedveltem. Beletörődtem, hogy többé nem forgatok filmet,
de azért néha felírtam egy-egy ötletet, ami az eszembe jutott, például hogy egy kis­
lányt halálra keresnek a szülei, pedig nem is tűnt el (sokkal később A szabadságfantom ­
jában fel is használtam), sőt volt egy' rövidfilm-ötletem is, amelyben emberi lények
pontosan úgy viselkednek, mint a rovarok, mint egy' méh vagy' egy pók.
Mán Rayjel is volt egy filmtervünk. Egyszer, kocsikázás közben, felfedeztem a
hatalmas Los Angeles-i szeméttelepet: két kilométer hosszú, két-háromszáz méter mély
162 LUIS BUÑUEL

árok volt. Minden volt ott, étclhulladék, hangversenyzongora, teljes házak. Imitt-amott
tűz lobbant fel. A szemétárok alján, a feltornyozott szemét között szabadon hagyott
területen két-három viskó állt, emberek éltek bennük.
Láttam, hogy az egyik házból kijön egy tizennégy-tizenöt éves lány, és elképzel­
tem vele egy szerelmi történetet ebben a világvége-díszletben. Mán Ray azt mondta,
hogy szívesen dolgozna velem, de nem tudtunk pénzt szerezni.
Ugyanez idő tájt Rubin Barcia spanyol íróval, aki szinkronnal foglalkozott, egy ti­
tokzatos film, A z éjféli menyasszony forgatókönyvén dolgoztunk, amelyben (ha jól
emlékszem) feltámad egy halott lány..., de a történet alapjában véve nagyon is racio­
nális volt, a végén mindent megmagyaráztunk. De erre sem sikerült producert találnunk.
Róbert Floreynek is próbáltam dolgozni, aki akkoriban A z ötujjú szörnyeteget ké­
szítette elő. Nagyon barátságosan felajánlotta, hogy írjam meg a film egyik jelenetét,
amelyet Peter Lorre játszott volna. Meg is írtam - egy élő kéz volt benne a szörnye­
teg - , egy könyvtárban játszódott. Peter Lorre-nak és Floreynek tetszett az ötlet. Be­
mentek a producer irodájába, hogy elmondják neki, én meg az ajtó előtt várakoztam.
Aztán kijöttek, és Florey a hüvelykujjával mutatta, hogy a válasz negatív. Elutasították.
Később láttam a filmet Mexikóban. Benne volt az egész jelenetem. Már majdnem
pert indítottam, de valaki azt mondta: „A Warner Brothersnek csak New Yorkban hat­
vannégy ügyvédje van. Úgyhogy perelje csak be őket, hajónak látja.”
Nem pereltem be őket.
Akkoriban történt, Los Angelesben, hogy felkeresett Denise Tual. Denise-t még
Párizsból ismertem, Pierre Batcheffnek volt a felesége, aki a főszerepet játszotta A z an-
dalúziai kutya bán. Később Roland Tualhoz ment feleségül.
Nagyon örültem, hogy újra látom. Megkérdezte, nem akarom-e megrendezni Párizs­
ban Lorca darabjának, a Bemarda Álba házanak a filmváltozatát. Nem nagyon szerettem
azt a darabot, amelynek óriási sikere t olt Párizsban, de azért elfogadtam az ajánlatot.
Denise-nek három-négy napra Mexikóba kellett utaznia - kövessük csak ámulattal a
véleden kifinomultan tekervénves útjait - , és én elkísértem. Életemben először jártam Me­
xikóban. A Montejo szállóból telefonáltam New Yorkba Paquitónak, Federico bátyjának.
Elmondta, hogy a londoni producerek kétszer annyi jogdíjat ajánlanak neki a darabért, mint
Denise. Rögtön tudtam, hogy lőttek a forgatásnak, és ezt meg is mondtam Denise-nek.
Megint o tt álltam tanácstalanul egy' ismeretlen városban. Denise ekkor összeho­
zott Oscar Dancingersszel, a producerrel, akit én még a háború előttről, Párizsból, a
DeuxMagots-ból ismertem. Annak idején Jacques Prévert mutatta be.
Oscar azt mondta:
-V an egy ajánlatom. Nem volna kedve itt maradni Mexikóban?

Ha megkérdezik, sajnálom-e, hogy sok más európai rendezőtől eltérően nem lett be­
lőlem hollywoodi rendező, azt szoktam válaszolni, hogy fogalmam sincs róla. A vélet­
len általában csak egy esélyt ad. De úgy gondolom, hogy ha Hollywoodban az ameri­
kai rendszer beszívott volna, még akkor is, ha összehasonlíthatatlanul több pénz állt
 UTOLSÓ LEHELETEM 163

volna a rendelkezésemre, mint az az igen csekély költségvetés, amellyel Mexikóban

boldogulnom kellett, egészen másmilyen filmeket csináltam volna. Milyeneket? Azt
nem tudom. Nem csináltam meg őket. Végső soron semmit sem bánok.
Évekkel később, Madridban, Nicolas Ray egyszer meghívott ebédre. Mindenfé­
léről beszélgettünk, aztán azt kérdezte:
- Hogy' csinálja ezt, Buíiuel, hogy' annyira kevés pénzből olyan érdekes filmeket
rendez?
Azt válaszoltam, hogy ez a probléma számomra fel sem vetődik. Vagy' ennyivel
dolgozom, vagy' nem csinálok semmit. Úgy' alakítom a történetet, hogy' elég legyen a
pénz. Mexikóban csak egyedenegy'szer tartott tovább a forgatás huszonnégy napnál (a
Robinson Crusoe esetében, majd elmondom, miért). Viszont tudtam, hogy' a szerény
költségvetés egy'ben a szabadságom biztosítéka. Még azt is hozzátettem:
- Maga híres rendező. - Akkor volt a dicsősége csúcsán. - Próbálja ki egyszer!
Hisz mindent megengedhet magának. Próbálja meg megszerezni ezt a fajta szabadsá­
got! Most forgatott egy filmet ötmillió dollárért. Hát forgasson most egy'et négyszáz-
ezerért, és akkor saját maga is tapasztalni fogja a különbséget.
Felkiáltott:
- Isten őrizz! Ha megtenném, Hollywoodban mindenki azt hinné, hogy’ elindul­
tam a lejtőn, hogy' végem. Soha többé nem forgathatnék!
Komolyan így' gondolta. Elszomorodtam ettől a beszélgetéstől. Nem hiszem, hogy
én valaha is alkalmazkodni tudtam volna egy’ ily'en rendszerhez.
Egész életemben csak két filmet forgattam angolul, 1952-ben a Robinson Crusoe-
t, és 1960-ban a The young one-t . M indkettőt amerikai társaságok finanszírozták,
egyébként mindkét film igen kedves nekem.

R O B IN SO N CRUSOE

A Robinson Crusoe ötletét a producer Georges Pepper és H ugó Butler, a neves forga-
tókönyvíró ajánlotta nekem, áld egyébként folyékonyan beszélt spanyolul. Eleinte nem
nagyon lelkesedtem a dologért, és tulajdonképpen csak a forgatás közben kezdett iga­
zán érdekelni a történet; belevittem néhány szexuális motívumot (álom és valóság)
meg egy' jelenetet, amelyben Robinson Crusoe lázálmában viszontlátja az apját.
Mexikóban, a Csendes-óceán partján, Manzanillo közelében forgattunk, és ne­
kem gyakorlatilag a Mexikóban élő amerikai vezető operatőr, Alex Philips - akinek a
nagytotál volt a specialitása - utasításait kellett követnem. Amolyan kísérleti nyúl volt
ez a film: Amerikában először forgattak Eastmancolor alapanyagra. Philips mindig na-
gy'on sokáig várt, míg végre engedélyt adott a forgatásra (ezért tartott oly'an sokáig, há­
rom hónapig, ami nálam egyedülálló eset), és a felvett anyagot mindennap elvitték Los
Angelesbe.

A f i a t a l lány.
164 LUIS BUÑUEL

A Robinson Crusoc-nak majdnem mindenütt nagy sikere volt. Bár háromszázezer

dollárba se került, az amerikai televízió többször is bemutatta. Van néhány kellemet­
len emlékem a forgatásról - például meg kellett ölnünk egy kis vadmalacot de jól
emlékszem arra is, hogy a film elején milyen hősiesen úszott a hatalmas hullámokkal
küzdve az a mexikói fiú, aki Robinson dublőrje volt. Azon a helyen minden év júliu­
sában három napon át hatalmas hullámokat vet a tenger. A fiú kikötőfaluban lakott, és
hozzá volt szokva az ilyesfajta gyakorlatokhoz; csodálatosan megbirkózott vele.
Ezzel a sikeres filmmel, amelyet Oscar Dancingers finanszírozott, összesen tízezer
dollárt kerestem, ami nevetséges összeg. De hát sohasem szerettem a pénzügyi vitákat,
és persze nem volt se managerem, se ügyvédem, aki megvédhetett volna. Amikor
Pepper és Butler megtudták, mennyit kaptam, felajánlották a részesedésük húsz száza­
lékát, de nem fogadtam el.
Soha életemben nem vitatkoztam a szerződésekben felajánlott összegekről. Egy­
szerűen képtelen vagyok rá. Elfogadtam vagy elutasítottam az ajánlatot, mikor hogy,
de vitatkozni sohasem vitatkoztam. Pénzért, azt hiszem, nem csináltam soha olyasmit,
amihez nem volt kedvem. Ha egyszer nem fogadok el egy ajánlatot, nincs az az összeg,
amelyért mégis elfogadnám. Amit egy dollárért nem csinálok meg, azt egymillióért sem
csinálom meg.

THE TO U N G ONE

Sokan azt hiszik, hogy a Theyoung one-t az Egyesült Államokban, Dél-Karolinában for­
gattuk. Szó sincs róla. A film teljes egészében Mexikóban készült, Acapulco környé­
kén és Mexikóvárosban, a Churubusco stúdióban. Pepper volt a producer. A forgató-
könyvet Butlerrel közösen írtam.
A technikai személyzet csupa mexikóiból állt, a színészek viszont amerikaiak vol­
tak, Claudio Brook kivételével, aki a pásztort játszotta, és tökéletesen beszélt angolul.
Claudióval többször is dolgoztam együtt, az Oszlopos Simeonban, A z öldöklő angyalban,
A Tejútban.
A kislány, aki a tizen három-tizennégy éves kamasz lányt alakította, nem rendel­
kezett semmiféle színészi tapasztalattal, és nem volt különösebben tehetséges sem.
Ráadásul a félelmetes szülei egyetlen pillanatra sem tágítottak mellőle, kényszerítették,
hogy teljes odaadással dolgozzon, és mindenben pontosan fogadjon szót a rendező­
nek. Néha elsírta magát. Talán épp a körülmények miatt - azért, mert olyan tapasztalat­
lan volt, és annyira félt -olyan rendkívüli az ereje a filmben. Gyakran van ez így a gyere­
kekkel. Az én filmjeimben mindig a gyerekek és a törpék voltak a legjobb színészek.
Manapság divatos dolog, ha manicheizmusellenesnek mondja magát az ember.
Egy elsőkönyves írócska megjelentet egy kis könyvet, és már nyilatkozik is, hogy az ő
szemében nincs rettenetesebb dolog a manicheizmusnál (közben persze nemigen tud­
ja, mi is az). Annyira elterjedt ez a divat, hogy néha kedvem volna kijelenteni, hogy
manicheus vagyok, és ennek megfelelően cselekedni.
 UTOLSÓ LEHELETEM 165

Mindenesetre, a filmes használatra pontosan kódolt amerikai erkölcsrendszer sze­

rint a filmekben akkoriban csak jók és rosszak voltak. A Theyoung one erre a felfogásra
próbált reagálni. A néger jó is volt, meg rossz is, akárcsak a fehér, aki azt mondja a né­
gernek, akit fel akarnak akasztani, mert nemi erőszakkal gyanúsítják: „Az én szemem­
ben te nem vág)' emberi lény.”
Azt hiszem, a manicheizmus elutasítása volt a film bukásának legfőbb oka. New
Yorkban mutatták be 1960 karácsonyán, és mindenfelől támadták. Az igazság az, hogy
senkinek se tetszett. Egy harlemi újság még azt is írta, hogy a lábamnál fogva kéne fel­
akasztani egy lámpaoszlopra az Ötödik Sugárúton. Ilyesfajta heves támadások egész éle­
temben értek.
Pedig én nagy szeretettel készítettem azt a filmet. De nem volt szerencséje. Az
erkölcsi rendszer nem volt képes befogadni. Európában sem volt sikere, ma már szin­
te sohasem játsszák.

TOVÁBBI TERVEK

További meghiúsult amerikai terveim közt meg kell említenem a The lóvéd one-t,'
Evelyn Waugh regényének adaptációját, amely egy szerelmi történetet mesél el egy
amerikai temetkezési vállalatnál; a regény nekem borzasztóan tetszett.
H ugó Butlerrel írtam meg a filmváltozatot, és Pepper megpróbálta eladni a for­
gatókönyvet egy nagy amerikai vállalatnak. De a halál olyan tabutémának számított,
amelyet jobb volt nem bolygatni.
Egy vállalat igazgatója délelőtt tíz órára berendelte magához Peppert. Pepper pon­
tosan megérkezik, bekísérik egy kis szalonba, ahol már várnait rá néhányan. Eltelik pár
perc. Egyszer csak egy televízió képernyőjén megjelenik az igazgató arca.
- Jó napot, Pepper úr - mondja az igazgató hangja. - Köszönöm, hogy eljött. Is­
merjük a tervét, de pillanatnyilag nem kívánunk foglalkozni vele. Reméljük, egyszer
lesz alkalmunk együtt dolgozni önnel. Viszondátásra, Pepper úr.
És, klakk, eltűnik a kép.
Ezt az eljárást még maga George Pepper is meglepőnek találta, pedig ő amerikai.
Szerintem rettenetes.
Végül továbbadtuk a könyv jogait, és Tony Richardson meg is rendezte a filmet,
de sohasem volt alkalmam megnézni.
Volt egy másik tervem is, amely nagyon foglalkoztatott: A lejryek ura adaptációja.
Lehetetlen volt megszerezni a jogokat. Péter Brook aztán megrendezte a filmet, én
nem láttam.
Azok közt a könyvek közt, amelyeket olvastam, volt egy, amely nagyon nagy ha­
tással volt rám, valósággal fejbe vert. Dalion Trumbo Jolmnygot hisjyun" című köny-*

* A megboldogult.
** Jobnnynak pisztolya van.
166 LUIS BUNUEL

véről van szó. Egy katona, aki majdnem minden testrészét elvesztette a háborúban, egy
kórházi ágyon fekszik, tudatánál van, és megpróbál kapcsolatot teremteni azokkal, akik
körülveszik, akiket se nem lát, se a hangjukat nem hallja.
Ezt a filmet, amelyet Alatriste finanszírozott volna, 1962-ben vág)' 1963-ban kel­
lett volna megrendeznem. Dalion Trumbo írta a forgatókönyvet (ő volt az egyik leg­
híresebb hollywoodi forgatókönyvíró), és többször eljött hozzám Mexikóba, hogy
együtt dolgozzunk. Én rengeteget beszéltem, ő meg jegyzetelt. Bár végül is csak né­
hány ötletemet tartotta meg, udvariasságból mind a kettőnk nevét feltüntette a forga­
tókönyvön. Nem fogadtam el.
Kútba esett a terv. Tíz évvel később Trumbónak sikerült egyedül megrendeznie a
filmet. Láttam is Cannes-ban, és elkísértem Trum bót a sajtókonferenciára. Volt valami
érdekes a filmben, bár túl hosszúra sikerült, és sajnos akadémikus álmok illusztrálták.
Végül, s ezzel be is fejezem az amerikai tervekről szóló részt, megemlíteném, hogy
Woody Allen megkért, játsszam el saját magamat az Annie Hallban. Harmincezer dol­
lárt ajánlottak kétnapi munkáért, de egy hétig kellett volna New Yorkban tartózkod­
nom. Kicsit gondolkodtam a dolgon, de aztán nem mentem bele. Végül McLuhan ját­
szotta el saját magát, egy mozi előcsarnokában. Később megnéztem a filmet, nem na­
gyon tetszett.
Amerikai és európai producerek többször is felajánlották nekem, hogy rendezzem
meg Malcolm Lowry Vulkán alattját, amely teljes egészében Cuernavacában játszódik.
Többször is elolvastam a könyvet, de nem tudtam igazán filmen elképzelni. Ha csak a
cselekményt nézzük, rettentő banális az egész. Minden a főhősben zajlik. De hogyan
lehetne képekre lefordítani ennek a belső világnak a konfliktusait?
Nyolc különböző adaptációt olvastam. De egyik sem volt igazán meggyőző.
Egyébként tudom, hogy más filmrendezőket is csábított ennek a könyvnek a szépsé­
ge, nemcsak engem, de mostanáig senki sem csinált filmet belőle.

H A ZA TÉ R É S

1940-ben, miután kineveztek a M odern Művészetek Múzeumába, egy nagyon ala­

pos vizsgának vetettek alá, mindenféle kérdéseket tettek fél nekem, elsősorban a kom­
munizmussal való kapcsolataimról. Csak ezután válhattam hivatalosan bevándorlóvá.
Aztán átmentem a családommal Kanadába, és néhány óra múlva visszajöttünk a Nia-
gara-vízesésnél. Puszta formalitás volt.
1955-ben újra felmerült a probléma, de akkor már komolyabban. Épp Párizsból
jöttem vissza, az Ezt hívják hajnalnak forgatása után, de a repülőtéren letartóztattak.
Bevittek egy kis szobába, és ott megtudtam, hogy benne vagyok az España libre' nevű,
dühödtem antiífancóista folyóirat támogató bizottságában, amely az Egyesült Államo­
kat támadta. Mivel egyszersmind az atombomba ellen tiltakozó dokumentum aláírói

Szabad Spanyolország.
 UTOLSÓ LEHELETEM 167

közt is szerepeltem, újra kihallgattak, és még egyszer feltették ugyanazokat a kérdése­

ket politikai állásfoglalásommal kapcsolatban. Felvettek a hírhedt feketelistára. Valahány­
szor átutaztam az Egyesült Államokon, mindig ugyanazoknak a hátrányosan megkü­
lönböztető intézkedéseknek vetettek alá, mintha valami bűnöző volnék. Csak 1975-
ben kerültem le a feketelistáról.
Csak 1972-ben m entem vissza Los Angelesbe, A burzsoázia diszkrét bája
fesztiválbemutatójára. Örömmel fedeztem fel újra a nyugodt Beverly Hills-i sugáruta­
kat, a rend és biztonság érzését, az amerikai kedvességet. Egy nap ebédmeghívást kap­
tam George Cukortól, ami elég rendkívüli volt, m erthogy nem ismertem. Serge
Silbermant és Jean-Claude Carriére-t is meghívta, meg a fiamat, Rafaelt, aki Los Ange­
lesben él. Még „néhány barátjuk” lesz ott, mondták.
Csodálatos ebéd volt. Elsőnek érkeztünk Cukor gyönyörű házába, és ő nagyon
kedvesen fogadott bennünket. Kisvártatva egy' dagadó izmú néger szolga betámoga­
tott egy' reszketeg aggastyánt, a fél szemén kötéssel, akiben ráismertem John Fordra.
Sohasem találkoztam vele azelőtt. Legnagy'obb meglepetésemre - hisz azt hittem, azt
se tudja, hogy a világon vagyok - odajött, leült mellém egy' kanapéra, és azt m ond­
ta, nagyon örül, hogy újra itt vagyok Hollywoodban. Sőt, arról is beszélt, hogy nem ­
sokára filmet forgat - „a biß western”- , aztán néhány hónap múlva meghalt.
Abban a pillanatban a parketton csoszogó lépteket hallottam. Megfordultam. A
gömbölyű, pirospozsgás Hitchcock lépett be a szobába, és kitárt karral odajött hoz­
zám. Ővele sem találkoztam addig személyesen, de tudtam , hogy' többször magasz­
talt nyilvánosan. Leült mellém, és aztán kikövetelte, hogy' az ebédnél a bal oldalamon
ülhessen. Átölelte a vállam, csaknem rám feküdt, és megállás nélkül a borospincéjé­
ről, a diétájáról (nagy'on keveset evett) és legfőképp Tristana levágott lábáról beszélt:
„Ó, az a láb...”
Aztán m egérkezett William Wy'ler, Billy Wilder, Georges Stevens, Rüben
Mamoulian, Robert Wise és egy' sokkal fiatalabb filmrendező, Robert Mulligan. Az
aperitiv után asztalhoz ültünk egy' hatalmas félhomály'os ebédlőben, amelyet gyertyák
világítottak meg. Kísértetek jöttek össze azon a tiszteletemre rendezett különös lakomán,
akik még sohasem voltak így' együtt, és mindenannyian a „good old davs”-ről, a régi szép
időkről beszéltek. A Ben H úr meg a West Side Story, a Van, aki forrón szereti meg a For-
ßoszcl, a Hatosfoßat meg az Óriás, hány film foglalt helyet ott, annál az asztalnál...
Az ebéd után valakinek az az ötlete támadt, hogy' hívassunk egy' sajtófotóst, aki
készít majd rólunk egy „családi fényképet”. Az a fény'kép abban az évben bejárta a vi­
lágsajtót. Sajnos John Ford nincs rajta. A fekete szolgája érte jött az ebéd kellős köze­
pén. Ford halkan elbúcsúzott, és lassan botorkálva az asztalok között elment.
Több pohárköszöntő is elhangzott az ebéd során. George Stevens arra emelte a
poharát, „ami származásunk és meggyőződésbeli különbségünk ellenére összehoz ben­
nünket ennél az asztalnál” .
Felálltam, és koccintottam vele, de azért fenntartottam kétségeimet a kulturális
szolidaritással kapcsolatban, amire mindig túlságosan is számítanak. „Igyunk rá - m ond­
tam - , de vannak kétségeim.”
168 LUIS BUÑUEL

Másnap Fritz Láng meghívott, látogassam meg az otthonában. Előző nap nagyon fá­
radt volt, azért nem jött el a Cukornál rendezett ebédre. Én abban az évben hetven­
két éves voltam. Fritz Láng nyolcvan is elmúlt.
Akkor találkoztunk először. Beszélgettünk egy órácskát, és végre elmondhattam
neki, milyen nagy hatása volt a filmjeinek abban a döntésemben, hogy rendező lettem.
Aztán, mielőtt eljöttem, megkértem - bár ez igazán nem szokásom - , hogy dedikálja
nekem egy fényképét.
Meglehetősen elcsodálkozott, de azért keresett egy fényképet, és aláírta. De öreg­
kori kép volt. Megkérdeztem, hogy nem tudna-e adni egy másik képet is, a húszas évek­
ből, a Dér Müde Tód és a Metropolis idejéből.
Olyat is talált, és csodálatos ajánlást írt rá. Aztán elbúcsúztam, és visszamentem a
szállodába.
Már nem emlékszem, mi lett azokkal a fényképekkel. Az egyiket odaadtam egy
mexikói filmrendezőnek, Arturo Ripsteinnek. A másik biztos megvan valahol.
 MEXIKÓ
1946-1961

Engem olyan kevéssé vonzott Latin-Amerika, hogy mindig azt mondogattam a bará­
taimnak: „Ha egyszer eltűnők, mindenütt érdemes keresnetek a világon, csak ott nem.”
Mégis harminchat éve Mexikóban élek. Sőt, 1949 óta mexikói állampolgár is vagyok.
A polgárháború végén sok spanyol emigrált Mexikóba, köztük nagyon jó barátaim is.
Különböző társadalmi osztályokhoz tartoztak. Voltak köztük munkások, de írók, tu­
dósok is, akik minden különösebb nehézség nélkül alkalmazkodtak új hazájuk körül­
ményeihez.
Ami engem illet, amikor Oscar Dancingers felajánlotta nekem, hogy rendezzek
egy filmet Mexikóban, már majdnem megkaptam az amerikai állampolgársághoz szük­
séges papírokat. Akkor találkoztam össze Fernando Benítezzel, a nagy mexikói etno­
lógussal, aki megkérdezte, nem akarok-e Mexikóban maradni. Igent mondtam; erre
elküldött egy Héctor Pérez Martínez nevű miniszterhez, akiből biztosan államfő lett
volna, ha el nem ragadja a halál. Másnap fogadott, és biztosított róla, hogy könnyen
kaphatok vízumot az egész családomnak. Visszamentem tehát Oscarhoz, és mondtam
neki, hogy megcsinálom a filmet, majd visszautaztam Los Angelesbe a feleségemért és
a két fiamért.
1946 és 1964, vagyis A nagy kaszinó és az Oszlopos Simeon között húsz filmet for­
gattam Mexikóban (az összesen leforgatott harminckettőből). A Robinson Crusoeés a
Theyoung one kivételével, amelyekről már beszéltem, ezek a filmek mind spanyol nyel­
vűek, mexikói színészekkel és mexikói stábbal forgattam őket. A forgatási idő tizennyolc
és huszonnégy^ nap között változott - ez nagyon gyorsnak számít - , kivéve a Robin­
son Crusoe-t. Szerény költségvetés, nagyon alacsony gázsi. Kétszer fordult elő, hogy'
három filmet készítettem egy év alatt.
Talán az a tény', hogy' a munkámból kellett megélnem, és eltartanom a családomat,
magyarázza, hogy' ezeket a filmeket manapság annyira különbözőképpen ítélik meg,
amit egyébként megértek. Néha oly'an témákat is el kellett fogadnom, amelyeket nem
én választottam, és olyan színészekkel kellett dolgoznom, akikhez egyáltalán nem il­
lett a szerepük. Azt viszont nyugodtan állíthatom, és sokszor el is mondtam már, hogy
soha egyeden olyan jelenetet sem forgattam, amely ellentétes lett volna az erkölcsöm­
mel, a meggyőződésemmel. Ezek a filmek változó színvonalúak, de csöppet sem szé­
170 LUIS BUÑUEL

gyellem őket. H add tegyem hozzá, hogy jobbára kitűnő kapcsolatban voltam a mexi­
kói munkatársaimmal.
Semmi kedvem egyenként végigmenni a filmjeimen, és elmondani, mit gondo­
lok róluk; ez amúgy sem az én dolgom. Különben sem hiszem, hogy az élet és a munka
ugyanaz. Csak azt szeretném elmondani a mexikói évekkel és az ott forgatott filmek­
kel kapcsolatban, amire emlékszem, ami valamiért felkeltette az érdeklődésemet (gyak­
ran csak egy apró részlet az), és így talán, az emlékeim segítségével, a filmek oldaláról
nézve egy nagyon is másmilyen Mexikót tudok bemutatni.
Ami az első mexikói filmemet, A nagy kaszinót illeti, Óscar Dancigers két nagy' la­
tin-amerikai sztárt szerződtetett, Jorge Negretét, ezt az elképesztően népszerű énekest,
aki igazi mexikói charro' volt, minden étkezés előtt elmondta az asztali áldást, és egy
pillanatra meg nem vált volna a lovaglómesterétől, meg Libertad Lamarque argentin
énekesnőt. Szóval zenés film volt. Egy Michel Veber-történetet javasoltam, amely olaj-
termeléssel kapcsolatos környezetben játszódik.
Az ötletet elfogadták. Akkor mentem először Michoacánba, a San Jósé Purúa-i
nagy termálszállóba, amely egy csodálatos, féltrópusi kanyon közepén található, és ahol
később több mint húsz filmet írtam. Zöldellő, virágos menedék, amelyet méltán hív­
nak paradicsomnak, és ahova rendszeresen hordják autóbusszal az amerikai turistákat,
hogy huszonnégy elbűvölő órát töltsenek ott. Mindegyik ugyanabban az időpontban
vesz ugyanolyan radioaktív fürdőt, egyforma ásványvizet, majd egyforma daiquirit isz­
nak, egyforma ételt esznek, és másnap reggel továbbállnak.
A filmet megelőzően én tizenöt évig, vagyis Madrid óta nem álltam kamera m ö­
gött. Ennek ellenére, bár a cselekmény érdektelen, szerintem technikailag elég jól van
megcsinálva.
A meglehetősen melodramatikus történetben Libertad megérkezik Argentíná­
ból, hogy' megkeresse a bátyja gyilkosát. Először Negretére gyanakszik, de aztán a két
főhős kimagy'arázkodik, és persze elkerülhetetlenül egymásba szeretnek. Mivel engem
minden konvencionális szerelmi jelenet bosszant, ezt is megpróbáltam valahogy' el­
rontani.
Azt mondtam Ncgretének, hogy vegyen fel egy' kis botot a jelenet közben, és
gépiesen mártogassa bele a lábánál lévő olajos sárba. Aztán felvettem egy' közelit a ke­
zéről, ahogy' a sarat kevergeti a botocskával. Ha a vásznon látja az ember, persze másra
gondol, nem az olajra.
A két szupersztár szereplése ellenére a film csak szerény sikert aratott. Meg is kaptam
a „büntetésem” érte. Két és fél évig nem dolgozhattam, csak az orromat piszkáltam,
meg a legy'eket bámultam. Abból a pénzből éltünk, amit anyám küldött. Moreno Vil­
la minden nap meglátogatott.
Forgatóköny'vírásba kezdtem az egyik legnagyobb spanyol költővel, Juan
Larreával. A szürrealista filmnek az lett volna a címe, hogy' Olvashatatlan furulya-fiú.
Volt benne néhány remek ötlet, de a mondanivalója eléggé vitatható: a vén Euró-

lovas
 UTOLSÓ LEHELETEM 171

pának befellegzett, Latin-Amerikában bontakozik ki az új szellem. Óscar Dancingers

megpróbálta megrendezni, de sikertelenül. Sok-sok év múlva, 1980-ban egy mexi­
kói folyóirat, a Vuelta közölte a forgatókönyvet. Larrea azonban, bár nekem nem
szólt róla, belecsempészett pár szimbolikus elemet is, amelyek nekem nem tetsze­
nek.
1949-ben Dancingers újabb tervvel állt elő. Fernando Soler, a nagy mexikói szí­
nész filmet rendez, amelyben a főszerepet is ő játssza. De mivel ez a feladat kicsit sok
egyetlen embernek, szüksége lenne egy dsztességes és engedelmes rendezőre. Óscar
ezt a szerepet ajánlotta fel nekem. Azonnal elfogadtam az ajánlatát.
A film címe A nagy tökfej.
Szerintem ez a film teljesen érdektelen. De olyan nagy sikere volt, hogy Óscar azt
mondta: „Most aztán csinálunk együtt egy igazi filmet. Keressünk témát hozzá!”

A Z ELH A G TATO TTAK

Óscar azt mondta, szívesen csinálna filmet félig-meddig elhagyott, szegény gyerekek­
ről, akik egyik napról a másikra élnek (nekem nagyon tetszett Vittorio de Sica filmje, a
Fiúk a rács mögött).
Négy-öt hónapig jártam, hol a kanadai díszlettervezővel, Fitzgeralddal, hol Luis
Alcorizával, de jobbára egyedül, az „eltűnt városokat”, vagyis a Mexikóváros környé­
kén összetákolt viskókból álló nyomornegyedeket. Kissé elváltoztattam a külsőmet, a
legócskább ruhámat vettem fel, nézelődtem, hallgattam, hogy mit beszélnek, kérde­
zősködtem, barádeoztam az emberekkel. Bizonyos dolgokat, amelyeket ott láttam, min­
den módosítás nélkül bevettem a filmbe. A film bemutatása után sok támadás ért,
Ignacio Palacio például azt írta, hogy' abszurd dolog, hogy' az egyik dcszkabarakkba há­
rom rézágyat raktam. Pedig az valóban úgy' volt. A saját szememmel láttam azt a há­
rom rézágy'at az egyik deszkabarakkban. Voltak olyan párok, akik inkább mindenről le­
mondtak, csak hogy olyan ágyat vehessenek az esküvő után.
A forgatókönyv írásakor elterveztem, hogy beleteszek a filmbe néhány gy'ors, ért­
hetetlen képet, amelyre a nézők majd azt mondják: jól láttam, amit láttam? Például,
amikor a fiúk követik a vakot egy' elhagyatott telken, és elmennek egy' nagy' épülő ház
előtt, oda én egy' száz zenészből álló zenekart szerettem volna felrakni az állványzat­
ra, akik ott játszanak, de nem lehet hallani őket. Óscar Dancingers félt, hogy' a film meg
fog bukni, és megtiltotta a dolgot.
Még azt is megtiltotta, hogy' egy' cilindert mutassak, amikor a főszereplő, Pedro
anyja elkergeti otthonról a fiát. Különben e jelenet miatt a fodrásznőnk is felmondott.
Kijelentette, hogy' egyetlen mexikói any'a se tenne ily'et. Néhány nappal azelőtt olvas­
tam az újságban, hogy egy mexikói anya kidobta a kisfiát a vonat ajtaján.
Mindenesetre az egész stáb, bár nagyon keményen dolgoztak, ellenséges érzel­
mekkel viseltetett a film iránt. Az egyik technikus például azt kérdezte tőlem: „De hát
miért nem csinál inkább valami igazi mexikói filmet e hely'ett a ny'omorúságos film he­
172 LUIS BUÑUEL

lyett?” Pcdro de Urdemalas, az az író, aki abban segített, hogy mexikói szavakkal tűz­
deljük meg a dialógusokat, megtiltotta, hogy a nevét felírjuk a stáblistára.
Három hétig tartott a forgatás. Mint minden filmem esetében, az előre elterve­
zett időn belül lettem kész. Ha jól emlékszem, soha egyetíen órával sem léptem túl a
munkatervet. Hadd tegyem hozzá, hogy a vágáshoz sem volt szükségem soha három­
négy napnál többre - ezt a forgatási módszerem tette lehetővé - , és sosem használtam
el húszezer méter nyersanyagnál többet, ami igazán nem sok.
A z elhagyatottak forgatókönyvéért és rendezéséért összesen kétezer dollárt kap­
tam. Százalékot pedig egyáltalán nem.
A filmet sajnos Mexikóban mutatták be, összesen négy napig volt műsoron, és
azonnal igen heves reakciókat váltott ki. Mexikó egyik legnagyobb problémája - ma­
napság éppúgy, mint annak idején - az a szélsőséges nacionalizmus, amely mély kisebb­
ségi érzést takar. Mindenféle társaságok és szakszervezetek követelték, hogy' azonnal
utasítsanak ki az országból. A sajtó is támadta a filmet. Az a néhány néző, aki betévedt
a moziba, olyan képpel távozott, mintha temetésről jönne. A zártkörű vetítés után
Lupe, a festő Diego Rivera félesége fennsőbbségesen és megvetően viselkedett velem,
és egy szót sem szólt hozzám, Berta pedig, León Felipe spanyol költő felesége kime­
resztett karmokkal sietett felém, és őrjöngve azt kiabálta, hogy meggy'aláztam, bemocs­
koltam Mexikót. Igyekeztem nyugodt maradni, és nem mozdulni, miközben ott ha­
donászott veszélyes karmaival pár centire a szememtől. Szerencsére Siqueiros, egy' másik
festő, aki szintén ott volt a vetítésen, épp akkor jött oda, és melegen gratulált. Neki és
még sok mexikói értelmiséginek tetszett a film.
1950 végén visszajöttem Párizsba, hogy' bemutassam A z elhagyatottakat. Amikor
több mint tíz év távoliét után újra a párizsi utcákon sétálgattam, tele lett a szemem
könnyel. Szürrealista barátaim mind megnézték a filmet a Stúdió 2<S’-ban, és azt hiszem,
nagyon tetszett nekik. Mégis másnap Georges Sadoul üzent nekem, hogy' valami na­
gyon fontos dologról akar beszélni velem. Egy' kávéházban találkoztunk, az Etoile kör­
nyékén; halálsápadt volt, és feldúltan mesélte, hogy' a kommunista párt felszólította, ne
írjon a filmről. Meglepetten kérdeztem meg tőle, hogy' miért.
- Mert burzsuj film - válaszolta.
- Burzsuj film? Hogyhogy?
- Először is - felelte - , az egyik üzlet ablakán át azt látjuk, hogy' egy' pederaszta
megkörnyékezi az egyik fiút, és ajánlatokat tesz neki. Aztán amikor megérkezik a rend­
őr, a pederaszta elmenekül. Ez azt jelentené, hogy’ a rendőrség hasznos munkát végez,
ily'et pedig nem lehet mondani. A film végén pedig kedves, emberséges figuraként
mutatod be a javítóintézet igazgatóját, aki megengedi az egyik gyereknek, hogy' kimen­
jen cigarettát venni.
Gyermetegnek és nevetségesnek találtam ezeket az érveket, és azt mondtam
Sadoulnak, hogy' nem tehetek semmit. Szerencsére néhány hónap múlva Pudovkin, a
szovjet rendező is megnézte a filmet, és lelkes cikket írt róla a Pravda bán. A francia
kommunista párt véleménye ezután egyik napról a másikra megváltozott. És Sadoul
nagyon örült neki.
 UTOLSÓ LEHELETEM 173

A kommunista pártoknak ezzel a fajta magatartásával én sosem értettem egyet.

Ahogy van egy másik dolog is, ami összefügg ezzel, és mindig szíven ütött: ha valame­
lyik elvtársukról kiderült, hogy „áruló”, utána általában kijelentették: „Jól leplezte a
dolgot, pedig kezdettől fogva áruló volt.”
Párizsban, a zártkörű vetítéseken még egy ellensége volt a filmnek, a mexikói nagy­
követ, Torres Bődet, ez a művelt ember, aki hosszú évekig élt Spanyolországban, sőt
a Gaccta Literariának is dolgozott. O is úgy vélte, hogy A z elhagyatottak a hazáját szi­
dalmazza.
A cannes-i fesztivál után minden megváltozott. Octavio Paz, mexikói költő - akiről
Bretontól hallottam először, és akit nagyon régóta tisztelek - saját maga osztogatta a
terem bejáratánál az egyik cikkét; gyönyörű írás volt, kétségkívül a legjobb cikk, amit
valaha olvastam. A filmnek óriási sikere volt, csodálatos kritikákat kapott, és elnyerte a
legjobb rendezés díját.
Csak egyvalami bántott, csak egyvalamit szégyelltem: Franciaországban a film for­
galmazói úgy látták jónak, ha a film címe alá egy' alcímet is odabiggyesztenek: A z elha­
gyatottak, avagy Könyörüljetek rajtuk! Nevetséges.
Az európai siker után Mexikóban is felmentettek. Abbamaradt a mocskolódás, és
a filmet újra bemutatták egy7jó moziban, ahol aztán két hónapig vetítették.

Ugyanabban az évben rendeztem a Susanát, amelynek Franciaországban A perverz

Susana címet adták. Erről a filmről nincs semmi mondanivalóm, legfeljebb annyi, hogy'
sajnálom, hogy nem erősítettem fel a befejezés karikatúrajellegét, ugyanis csodával ha­
táros m ódon minden jól végződik benne. A tapasztalatlan néző még képes komolyan
venni ezt a végkifejletet.
A film egyik első jelenetében, amikor Susana börtönben van, a forgatókönyv sze­
rint egy hatalmas madárpóknak kellett volna átmennie a padlón, a rácsok földre vető­
dő árnyékát keresztezve, mintegy keresztet rajzolva rá. Amikor mondtam, hogy hoz­
zák a pókot, a gyártásvezető közölte: „Nem tudtunk pókot szerezni.” Morogva ugyan,
de épp továbbmentem volna, amikor azt mondja a kellékes, hogy' igenis van ott egy
madárpók egy kis dobozban. A gy'ártásvezető hazudott, mert attól félt, hogy sok ideit
fogok elpazarolni.
Letettük a dobozt a sarokba, a kamera látószögén kívül, kinyitottuk, én megpisz­
káltam a pókot egy botocskával, az pedig rögtön elsőre pont úgy ment át az árnyékon,
ahogy' akartam. Egy' percig ha tartott az egész.
1951-ben három filmet rendeztem. Elsőnek A rászedett lányt, ezt a rémes címet
Dancingers találta ki, pedig a film tulajdonképpen Arniches darabjának, a Don
Q uintínndí volt egy új változata. A harmincas években Madridban, producerként, már
részt vettem egy' filmben, amely ennek a darabnak az alapján készült. Aztán az Asszony
szerelem nélkül következett; kétségkívül ez a legrosszabb filmem. Aztán felkértek, hogy'
készítsek remake-ct egy jó filmről, amely'et André Cayctte rendezett Franciaországban,
Maupassant Pierre cs Jean című művéből. Az volt az elképzelés, hogy' felállítanak egy
174 LUIS BUÑUEL

moviolát a stúdióban, hogy képről képre másoljam le Cayette filmjét. Természetesen

ebbe nem mentem bele, hanem a magam módján vettem fel a filmet. Közepes ered­
ménnyel.
A Mennybemenetelről viszont, amely egy autóbuszút története, és szintén 1951-
ben készült, elég jó emlékeket őrzök. A forgatókönyvet azok a kalandok ihlették, ame­
lyek a film producerével, Altolaguirre spanyol költővel estek meg, aki régi madridi ba­
rátom, és egy dúsgazdag kubai nőt vett feleségül. Az egész Guerrero államban ját­
szódik, amely ma is egyike azoknak az államoknak Mexikóban, ahol legnagyobb az
erőszak.
Nagy kapkodás volt az egész forgatás. A busz makettje elég siralmasra sikerült, és
sok váratlan dolog is közbejött, ahogy ez a mexikói forgatásoknál történni szokott: a
munkatervben például három éjszakát terveztünk egy hosszú jelenet felvételére, amely­
nek során eltemetnek cg)' kislányt, akit vipera mart meg, egy temetőben, ahol egy ván­
dormozis verte fel a sátrát. Az utolsó pillanatban közölték velem, hogy a szakszerve­
zet nyomására két órára csökkentették a három éjszakás forgatási időt. Mindent át kel­
lett szervezni, egyetlen jelenetre rövidíteni a tervezett jelenetsort, kihagyni belőle a
mozivetést, a lehető leggyorsabban lejátszani az egészet. Mexikóban a szükség rávitt,
hogy megtanuljak nagyon gyorsan cselekedni..., bár később néha ezt fájlaltam.
Az is a Mennybemenetel forgatásán történt, hogy a gyártásvezető helyettesét a ki
nem fizetett számlákért túszként ott tartották Acapulcóban, a Las Palmasszállóban.

Az Őt 1952-ben forgattam, a Robinson Crnsoe után, ez az egyik kedvenc filmem. Igaz­

ság szerint nincs benne semmi mexikói. A cselekmény bárhol játszódhatna, hiszen egy
paranoiás portréjáról van szó.
A paranoiások olyanok, mint a költők. Annak születnek. Egész életükben úgy ér­
telmezik a valóságot, ahogy a rögeszméjük diktálja, minden ahhoz igazodik. Tegyük
fel például, hogy egy paranoiás ember felesége leüt néhány akkordot a zongorán. A férj
persze azonnal meg van győződve róla, hogy így vált jelet a szeretőjével, aki az utcán
elrejtőzve vár rá. És így tovább.
Az O sok valóságos részletet tartalmazott, amelyeket a mindennapi megfigyelés
alapján gyűjtöttem össze, és jó pár kitalált dolgot is. Az elején például, a templombeli
lábmosás-jelenetben a paranoiás azonnal kiszemeli áldozatát, akár a sólyom a pacsirtát.
Nem tudom, hogy ennek a fajta intuíciónak van-e valóságos alapja.
A cannes-i fesztiválon egy olyan vetítésen mutatták be a filmet - fogalmam sincs,
miért - , amelyet a háborús veteránok és rokkantak tiszteletére rendeztek. Nagy volt a
tiltakozás. A filmet egyébként is rosszul fogadták. Néhány kivételtől eltekintve a sajtó
nagyon ellenségesen állt hozzá. Jean Cocteau, aki annak idején írt rólam néhány ol­
dalt az Ópiumban, kijelentette, hogy az Övei öngyilkosságot követtem el. Igaz, később
megváltoztatta a véleményét.
 UTOLSÓ LEHELETEM 175

Megvigasztalt viszont az, amit Jacques Lacan mondott, aki a párizsi Cinematecában
látta a filmet, egy olyan vetítésen, amelyen ötvenkét pszichiáter vett részt. Hosszan be­
szélt nekem a filmről, elismerte, hogy van valóságalapja, és többször is levetítette a tanít­
ványainak.
Mexikóban katasztrofális volt a film fogadtatása. A legelső nap Oscar Dancingers
döbbenten jött ki a teremből, és azt mondta: „Nevetnek rajta!” Bementem a mozi­
ba, ahol épp az a jelenet ment, amelyben - a San Sebastián-i furdőkabinok távoli em­
léke - a férfi egy hosszú tűt szúr a kulcslyukba, hogy megvakítsa az ismeretlen leselke-
dőt, aki szerinte o tt kukucskál az ajtó m ögött; és valóban, az emberek hangosan ne­
vettek ezen.
A főszereplőnek, Arturo de Córdobának minden befolyását be kellett vetnie ah­
hoz, hogy a film két-három hétig műsoron maradhasson.
A paranoiásokkal kapcsolatban elmesélnék egy történetet arról, amikor életem
egyik legnagyobb félelmét éltem át 1952-ben, éppen az Őidején. Tudtam, hogy azon
a környéken, ahol mi is lakunk Mexikóvárosban, lakik egy katonatiszt, aki eléggé ha­
sonlít a filmbeli lóriihoz. Például azt mondta, hogy elmegy hadgyakorlatra, de estére
hazajött, elváltoztatta a hangját, és az ajtón keresztül beszólt a feleségének: „Elment a
férjed, engedj b e...”
Elmeséltem ezt a történetet, és még egvpár hasonlót egy barátomnak, aki cikket
írt róla az egyik újságban. Mivel én akkor már jól ismertem a mexikóiak szokásait, eléggé
megijedtem. Tudtam, hogy hibát követtem el. Mit fog szólni hozzá? Mit csinálok, ha
egyszer csak, fegyverrel a kezében, bekopog hozzám, és elégtételt követel?
De nem történt semmi. Talán más újságot olvasott.

Cocteau-ról jut eszembe: 1954-ben ő volt a cannes-i fesztivál zsűrijének az elnöke,

amelynek én is tagja voltam. Egyszer azt mondta, hogy beszélni akar velem. Meg is
beszéltük a találkozót egy viszonylag nyugodt délutáni órára, a Carlton bárjába. Én szo­
kás szerint pontosan érkeztem, és m indenütt kerestem Cocteau-t, de hiába (csak né­
hány asztalnál ültek), úgyhogy vártam egy félórát, aztán elmentem.
Este megkérdezte, miért nem mentem el a találkozóra. Elmondtam neki, hogy
történt a dolog. Erre azt mondta, ő is pontosan ugyanezt tette, mégse látott engem.
Biztos vagyok benne, hogy nem hazudott.
Megpróbáltuk kideríteni, hogy mi történt, de semmiféle magyarázatot nem talál­
tunk a titokzatos módon elszalasztott találkára.

Még 1930-ban forgatókönyvet írtam Pierre Unikkel az Üvöltő szelekbői. Mint minden
szürrealistát, engem is nagyon vonzott ez a regény, szerettem volna filmet csinálni be­
lőle. 1953-ban, Mexikóban adódott rá alkalom. Előkerestem a forgatókönyvet; a leg­
jobb forgatókönyv, amellyel valaha is dolgom volt. Sajnos kénytelen voltam azokkal a
színészekkel dolgozni, akiket Óscar egy zenés filmhez szerződtetett, Jorge Mistrallal,
176 LUIS BUNUEL

Ernesto Alonsóval és egy rumbatáncosnővel, Lilia Pradóval, akinek egy romantikus fi­
atal lányt kellett alakítania, meg egy lengyel színésznővel, Irasema Dilliannal, aki szláv
típus volt ugyan, mégis egy mexikói mesztic húgát kellett eljátszania. Jobb, ha nem is
beszélek azokról a problémákról, amelyekkel a forgatás alatt kellett megküzdenem,
mivel az eredmény, enyhén szólva, vitatható.
A film egyik jelenetében egy öregember olyan részt olvas fel egy gyereknek a Bib­
liából, amelyik szerintem a legszebb rész, még az Énekek Énekénél is sokkal szebb. A
Bölcsességek Könyvében található (2,1-7), amelyik nagyon kevés kiadásban szerepel. E
csodálatos sorok szerzője a hitetlenek szájába adja szavait, mert különben nem mond­
hatná ki őket. De elég, ha az első szavakat zárójelbe tesszük, és úgy olvassuk:

(Mert tévesen vélekedve mondják egymásnak:)

Rövid az életünk ideje, és szomorú, és nincsen orvosság az ember halála ellen, és nincs,
kiről tudnák, hogy visszajött az alvilágból.
Mert semmiből lettünk és majdan úgy leszünk, mintha nem is lettünk volna. Mert
csakfü st az élctlchelct orrunkban, s a gondolat csak szikra szívünk lüktetésére.
Ha ez elalszik, testünk hamuvá lészen, a lélek pedig elszáll, m int lenge szellő, s életünk
elmúlik, m int afelhő nyoma; closzlik, m intaköd, melyeta nap sugara elűz, és heve lenyom.
Idő múltán elfelejtik nevünket is, és senki sem gondol többé tetteinkre.
Olyan az életünk, m int az árnyék elvonulása, és végünknek nincsen megismétlődé­
se, mert le van pecsételve, és nem tér vissza senki sem.
Rajta tehát! Éljünk a jelen javakkal, élvezzük a teremtést sietve, míg fiatalok va­
gyu n k!
Töltckezzünk pompás borral és mirhával, ne menjünk el az évszak virága mellett!

Egyetlen szót sem kell változtatni a hitetlenség eme ősi próféciáján. Mintha az Is­
teni Márki legszebb sorait olvasnánk.

Ugyanabban az évben, A z ábrándok villamoson utaznak után, leforgattam A folyó és a

halált; utóbbit bemutatták a velencei fesztiválon. A film abból a gondolatból született,
hogy milyen könnyű megölni felebarátunkat, és jó néhány olyan gyilkosság volt ben­
ne, amelyeket látszólag nagyon könnyen, sőt sokszor egyszerűen csak a gyilkolás ked­
véért követtek el. A velencei közönség minden gyilkosság után nevetett, és azt kiál­
tozta: „Még! Még!”
Pedig a filmben bem utatott eseménynek nagy része valóságos, és mellesleg arra is
fényt vet, hogy' e tekintetben milyenek a mexikói szokások. A pisztoly gyakori hasz­
nálata nemcsak Mexikóra jellemző. Latin-Amerika nagy részén könny'en meghúzzák
a ravaszt, különösen Kolumbiában. Vannak oly'an latin-amerikai országok, ahol az em­
beréletnek - a másokénak és a saját életünknek - sokkal kisebb az értéke, mint a föld
más tájain. Különösebb ok nélkül ölnek, egy' igenért, egy' nemért, mert valaki ferdén
 UTOLSÓ LEHELETEM 177

nézett a másikra, vagy csak mert „ahhoz volt kedve”. A mexikói újságokban minden
reggel megjelenik pár olyan hír, amely megdöbbenti az európaiakat. Itt van például egy
igazán érdekes eset: egy férfi nyugodtan várakozik az autóbusz-megállóban. Odamegy
hozzá egy másik férfi, és felvilágosítást kér tőle. „Erre jár a chapultepeci busz?” „Igen”,
feleli az első. „És a nem tudom , melyik?” „Az is.” „És amelyik San Ángelbe megy?”
„Az nem ” , válaszolja a kérdezett. „Na, akkor nesze neked mind a háromért.” És há­
rom golyót röpít belé, kinyírja, vagy ahogy Breton mondaná: megöli, pusztán a szür­
realista aktus kedvéért.
Van egy másik eset is (ezt nem sokkal a megérkezésem után olvastam az újságban):
egy férfi be meg)' egy' bizonyos utca 39-es számú házába, és Sánchez urat keresi. A ház­
mester azt mondja, hogy nem ismer semmilyen Sánchez urat, biztosan a 41-ben lakik.
A férfi átmegy a 41-be, és Sánchezt keresi. A 41-es házban a házmester azt mondja
neki, hogy az a Sánchez bizony a 39-ben lakik, és hogy' a 39-es ház házmestere téve­
dett.
A férfi visszamegy a 39-be, bemegy a házmesterhez, és elmondja neki, hogy mit
m ondott a másik. A házmester azt feleli, hogy várjon egy' percet, átmegy a másik szo­
bába, majd egy' pisztolyai jön vissza, és lelövi a látogatót.
Engem az lepett meg a legjobban a történetben, ahogy' az újságíró elmesélte; mint­
ha a házmesternek adott volna igazat. A cikknek az volt a címe: Megölték, mert túl sokat
kérdezősködött.
A film egyik jelenete egy' Guerrero állambeli szokást dolgoz fel, ahol a hatóságok
időnként „pisztolytalanítási” kampányt szerveznek, ami után mindenki gy'orsan újra
felfegyverkezik. Nos, abban a bizonyos jelenetben egy' férfi megöl valakit, és elmene­
kül. A halott családja fogja a holttestet, és házról házra viszi a barátokhoz, szomszédok­
hoz, hogy' elbúcsúzzanak tőle. Minden kapu előtt isznak, összeölelkeznek, néha éne­
kelnek is. Aztán a gyilkos háza előtt is megállnak egy percre; a kapu a kopogtatás elle­
nére zárva marad.
Egy' falu polgármestere egy'szer azt mondta nekem, de úgy', mintha ez a világ leg­
természetesebb dolga lenne: „Minden vasárnapnak megvan a maga kis halottja.”
A film látszólagos mondanivalóját viszont nem szeretem, ez a mondanivaló egyéb­
ként az alapjául szolgáló könyvből sugárzik át: „Tanuljunk, művelődjünk, szerezzünk
mindnyájan diplomát, és akkor nem fogjuk tovább gyilkolni egy'mást!” Nem hiszem,
hogy' ezen múlna.
A folyó és a halál kapcsán szeretnék felidézni néhány személyes történetet, első­
sorban a forgatással kapcsolatos élményeim közül. Mellesleg bevallom, gyerekkorom óta
szeretem a fegyvereket. Mexikóban még egy-két éve is pisztollyal járkáltam. De per­
sze sohasem használtam, sose lőttem vele emberre.
Ezenkívül, mivel annyit beszélnek a mexikói machizmusról, talán nem árt emlé­
keztetni rá, hogy ez a „férfias” magatartás, és ennek következtében a nők helyzete
Mexikóban, spanyol örökség, amit kár is lenne tagadni. A machizmus a férfiméltóság
túlzott, hiú felfogásából ered. A mexikói férfi szélsőségesen érzékeny, nagy'on könnyű
megsérteni, és nincs annál veszélyesebb, mint ha szép nyugodtan ránéz az emberre,
178 LUIS BUÑUEL

és az ő édeskés hanglejtésükkel kimondja - mert például nem voltál hajlandó a tize­

dik tequilát is meginni vele - azt a mindig félelmetes mondatot:
- Ön megsért engem.
Ilyenkor ajánlatos lehajtani a tizedik pohárral is.
A tiszta mexikói machizmus effajta megnyilvánulásai mellett ott vannak az önbí­
ráskodás hihetetlen esetei is. Dánieltől, aki az asszisztensem volt a Mennybemenetelben,
hallottam a következő történetet: egy vasárnap vadászni indult hét vágj' nyolc barátjá­
val. Délben megálltak ebédelni. Egyszer csak fegyveres lovasok vették körül őket, és
elvették a fegyverüket meg a csizmájukat.
Az egyik vadász barátja volt egy környékbeli fontos embernek. Elmesélte neki,
mi történt. A fontos ember személyleírást kért a rablókról, aztán azt mondta:
- Tisztelettel meghívom magukat jövő vasárnapra, egy pohár italra.
A következő vasárnap vissza is mennek. A házigazda szívélyesen fogadja, kávéval
és itallal kínálja őket, aztán azt mondja, fáradjanak át a másik szobába. O tt van a csiz­
májuk és a puskájuk. A vadászok megkérdezik, hogy kik voltak a támadóik, találkozhat-
nának-e velük. A házigazda mosolyogva azt feleli, hogy' már nem érdemes.
Soha többé senki sem látta a rablókat. Latin-Amerikában így „tűnik el” évente több
ezer ember. Az Emberi Jogok Ligája és az Amnesty International hiába próbál közbe­
lépni. Az eltűntek száma nem csökken.
A mexikói gyilkosra azt mondják, ennyi meg ennyi élettel „tartozik” . Volt már
olyan gyilkos is, aki vagy' száz élettel tartozott. Ha a rendőrfőnök elfog egy ilyen „nagy'
adóst”, nem bíbelődik a formaságokkal.
A La morten ccjardin' forgatásán, a Catemaco-tó partján, a helyi rendőrfőnök,
aki lelkiismeretesen átfésülte az egész környéket, látván, hogy a francia színész, Georges
Marchal szereti a fegyvereket és a célba lövést, meghívta - mintha ez a világ legtermé­
szetesebb dolga volna - embervadászatra. Egy közismert gyilkost kellett bekeríteni.
Marchal iszonyodva hárította el a meghívást. Néhány óra múlva megint arra jöttek a
rendőrök. A főnök hanyagul odavetette, hogy' már végeztek is.

Egy'szer egy' stúdióban találkoztam egy' elég jó rendezővel, Chano Uruetának hívták.
Munka közben végig kérkedően egy' „C olt” lógott az övén. Amikor megkérdeztem
tőle, hogy' mire jó az a fegy'ver, azt válaszolta:
- Sose lehet tudni.
Egy'szer meg, az ArchibalAo de la Cruz bűnös élete forgatásán, a szakszervezet kö­
vetelésére a zenét is nekem kellett felvennem. Bejött vagy' harminc zenész a terem ­
be, és mivel nagy'on meleg volt, levetették a zakójukat. Esküszöm, majdnem mind­
egyiknek volt pisztoly a hóna alatt.

H a l á l a k e r tb e n .
 UTOLSÓ LEHELETEM 179

Az operatőröm, Agustín Jiménez sokat panaszkodott, hogy milyen kevéssé biztonsá­

gos a mexikói utakon vezetni, főleg éjszaka. Akkoriban, vagyis az ötvenes években,
nem volt tanácsos megállni, ha például balesetet szenvedett kocsit látott az ember, és az
utasok integettek. Volt néhány ilyen módon elkövetett, meglehetősen furcsa támadás.
Jiménez, az állítása alátámasztására, elmesélt egy ezzel kapcsolatos történetet a só­
goráról:
- A múltkor Tolucából jött haza Mexikóvárosba, este. Az egy széles, nagyon for­
galmas út, majdnem olyan, mint egy autópálya. Egyszer csak meglát egy autót az út szé­
lén, és néhány embert, akik integetnek, hogy álljon meg. Persze, beletaposott a gáz­
ba. Ahogy elment mellettük, négy lövést is leadott. Hiába, na, nem szabad sötétben
vezetni!
Van egy másik példa is, amit akár „mexikói rulett”-nek is hívhatnánk. Vargas Vila,
a híres kolumbiai regényíró 1920 körül Mexikóba látogatott. Vág)7húsz mexikói ér­
telmiségi fogadta, vacsorát rendeztek a tiszteletére. A vacsora végén, amikor már min­
denki alaposan felöntött a garatra, Vila észrevette, hogy a mexikóiak maguk között su­
tyorognak. Aztán az egyikük megkérte Vilát, hogy' hagyja el a helyiséget.
Kíváncsian megkérdezte, hogy mire készülnek. Erre az egyik jelen levő értelmi­
ségi előveszi a pisztolyát, kibiztosítja, és a következő magyarázatot adja:
- No, kérem. Ez a revolver meg van töltve. Fel fogjuk dobni a levegőbe. Le fog
esni az asztalra. Lehet, hogy' semmi se történik. De az is lehet, hogy' az iitődéstől elsül.
Vargas Vila élénk tiltakozására a játékot egy' másik alkalomra halasztották.
Több neves személyiség is áldozott ennek a fegyvermániának, amely hosszú időn
keresztül jellemző volt Mexikóra. Diego Rivera, a festő például, aki egyszer rálőtt egy'
teherautóra, vagy az „Indián” Emilio Fernándcz, filmrendező, áld a Marín Candelariát
és a La Pcrlát rendezte, és áld a 45-ös „Colt” iránti szenvedélyre miatt került börtönbe.
Amikor hazatért egy' cannes-i fesztiválról, ahol az egyik filmje elnyerte a legjobb
operatőrnek járó díjat (Gábriel Figucroa volt a vezető operatőre, akivel én is gyakran
dolgoztam), négy' újságíró meglátogatta abban a kacsalábon forgó palotában, amelyet
Mexikóvárosban építtetett magának. Mindenféléről beszélgettek, az újságírók szóba
hozták az operatőr díját is, mire ő azt válaszolta, hogy az tulajdonképpen a rendezé­
sért járó díj, sőt az a nagydíj. Az újságírók nem hittek neki, ő tovább erősködött, majd
végül azt mondta:
- Egy' pillanat, felmegyek az oklevélért.
Kiment a szobából; az egyik dörzsöltebb újságíró erre mondta a többieknek, biz­
tos, hogy' Fernández nem a diplomáért ment, hanem a revolveréért. Felálltak, hogy' si­
etve elmeneküljenek, de nem voltak elég gy'orsak, mert a rendező kilőtt az egyik első
emeleti ablakból, és egyikőjüket megsebesítette a mellén.

A „mexikói rulett” történetét az egyik legnagyobb mexikói író, Alfonso Rey'es mesél­
te nekem, akivel gy'akran találkoztam Párizsban és Spany'olországban. Azt is elmondta,
hogy' egy'szer, a húszas évek elején bement Vasconceloshoz, az irodájába, aki ráadásul
180 LUIS BUÑUEL

akkor közoktatási államtitkár volt, és elbeszélgetett vele - a mexikói szokásokról volt

szó majd ezt a következtetést vonta le:
- Szerintem itt mindenki hord revolvert, csak te meg én nem.
- Csak a magad nevében beszélj - válaszolta Vasconcelos, és megmutatta a 45-ösét
a zakója alatt.
A legszebb történetet, amelynek szerintem különös hangulata van, Siqueirostól,
a festőtől hallottam. A forradalom vége felé történt a dolog, két tiszt a szereplője, akik
régi jó barátok, együtt jártak a katonai akadémiára, de a szemben álló oldalon harcol­
tak (mondjuk az egyik Obregón, a másik meg Villa táborában). Az egyik foglyul esik,
és épp a barátjának kell kivégeztetnie. (Csak a tiszteket végezték ki, a közkatonáknak
megkegyelmeztek, feltéve, ha hajlandók voltak megéljenezni a győztes tábornokot.)
Alkonyaikor a győztesekhez tartozó tiszt elővezetteti a foglyot a cellájából, és
meghívja inni az asztalához. A két férfi összeölelkczik, aztán leülnek egymással szem­
ben. El vannak keseredve. Meg-megbicsaklik a hangjuk, ahogy felelevenítik az ifjúko­
ri emlékeket, a barátságukat, és a kegyetlen sorsot, amely arra kényszeríti az egyiküket,
hogy a másik hóhéra legyen.
- Ki hitte volna, hogy egyszer kénytelen leszek kivégeztetni téged? - mondja az
egyik.
- Teljesítsd a kötelességedet - válaszol a másik. - Nem tehetsz mást.
Tovább isznak, végül be is rúgnak, és a fogoly, akit teljesen hatalmába kerít a hely­
zet fölött érztett borzalom, azt mondja a barátjának:
- Ide hallgass, barátom! Teljesítsd az utolsó kívánságomat! Szeretném, ha te ma­
gad ölnél meg!
A tiszt pedig könnyes szemmel előveszi a revolverét, és - fel sem állva az asztal­
tól - teljesíti öreg pajtása kérését.

Ennek a hosszú kitérőnek a végén (ismétlem, mindig is nagyon szerettem a fegyvere­

ket, ebben nagyon is mexikóinak érzem magam) szeretném, ha a Mexikóról festett kép
nem csupán a lövöldözésekre szorítkozna. Amúgy is, ez a szokás az utóbbi ideiben mint­
ha kissé alábbhagyott volna, főleg mióta bezárták a fegyverkereskedéseket - elméleti­
leg minden fegyver be van jegyezve, de úgy becsülik, hogy csak Mexikóvárosban több
mint ötezer ellenőrizetlen fegyver van forgalomban - , meg aztán az az igazság, hogy'
az olyan igazán elvetemült és visszataszító bűncselekmények (Landrú, Petiot, a tömeg­
gyilkosságok, az emberhúst áruló hentesek), amelyek az iparilag fejlettebb országok­
ban szinte mindennaposak, nagyon ritkán fordulnak elő Mexikóban. Egyetlenegy ilyen
esetről tudok: néhány éve az ország északi részén kiderült, hogy' egy' bordély'házban
a lányok - „karcsú lányok”-nak hívták őket - sorra eltűnnek. Az történt, hogy' amikor
a tulajdonosnő már nem találta őket elég vonzónak, dolgosnak vagy' fiatalnak, hogy' ne
veszítsen pénzt miattuk, egyszerűen meggyilkoltatta őket, és a tetemüket elásatta a kert­
ben. Az ügynek politikai visszhangja is volt, elég nagy' port vert fel. De általában egy­
szerű gyilkosságokról van szó, egyértelműen eldördülő pisztolylövésekről, és nem otyan
 UTOLSÓ LEHELETEM 181

„rettenetes részletekkel” teletűzdelt bűncselekményekről, amelyek mindennaposak

Angliában, Németországban vagy az Egyesült Államokban.
Azt is el kell mondanom, hogy Mexikó igazi ország, ahol a lakosságot valódi lel­
kesedés fűti, a tudás és az előrehaladás olyan erős vágya, amilyet máshol ritkán tapasz­
talni. Ezenkívül rendkívül kedvesek, barátságosak és vendégszeretők, és ennek köszön­
hető, hogy a spanyol polgárháborútól (emlékezzünk meg a nagy Lázaro Cárdenasról)
Pinochet chilei államcsínyéig Mexikó mindig mindenkinek biztos menedéket nyújtott.
Sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy mára már teljesen eltűntek azok a nézetkülönb­
ség, amelyek az őshonos mexikóiak és a jjachupínok, az emigráns spanyolok között
voltak.
Az összes latin-amerikai állam közül talán Mexikó a legstabilabb. Több mint hat­
van éve békében élnek. A katonai felkelések és a diktatúrák már csak távoli véres em ­
lékek. Jelentősen fejlődik a gazdaság, a közoktatás. Kitűnő kapcsolatokat tartanak fenn
nagyon különböző politikai rendszerű államokkal. És olajuk is van. Sok olajuk.
Amikor Mexikót bírálják, nem szabadna figyelmen kívül hagyni, hogy bizonyos
szokásokat, amelyek az európaiak szemében botrányosnak tűnhetnek, a mexikói alkot­
mány nem tilt. Például a nepotizmust. Normális, hagyományos eljárás, hogy az elnök
a családja tagjait ülteti a vezető helyekre. Ez ellen senki sem tiltakozik igazán. így' van,
és kész.
Egy' chilei menekült szellemes meghatározást adott Mexikóról: „Fasiszta ország,
de a fasizmust enyhíti a korrupció.” Ebben kétségkívül van némi igazság. Az ország az
elnök mindenhatósága miatt tényleg fasisztának tűnhet. Viszont mivel semmilyen kö­
rülmények között sem lehet újraválasztani, nem válhat zsarnokká; megbízatásának hat
éve alatt azonban mégiscsak azt csinál, amit akar.
Luis Echeverría elnök esete nem mindennapi példát szolgáltatott erre néhány év­
vel ezelőtt; felvilágosult, jóindulatú ember volt, jómagam is ismertem egy' kicsit, néha
küldött nekem néhány üveg francia bort. Mikor Spanyolországban (még Franco volt
hatalmon) a világ közvéleményének tiltakozása ellenére kivégeztek öt anarchista akti­
vistát, Echeverría egy-két óra leforgása alatt jó néhány megtorló intézkedést hozott:
megszakította a kereskedelmi kapcsolatokat, leállította a postaszolgálatot Spany'olország
és Mexikó között, leállította a légi közlekedést, és kiutasított Mexikóból néhány spa­
nyolt. Már csak az volt hátra, hogy mexikói repülőszázadokat küldjön Madrid bom ­
bázására.
Ehhez a mérhetetlen hatalomhoz - nevezzük „demokratikus diktatúrának” - még
hozzájön a korrupció. Azt mondják, hogy' a mordida, a megvesztegetés az egész me­
xikói élet kulcsa. Minden szinten létezik (és nemcsak Mexikóvárosban). Ezt minden
mexikói elismeri, és minden mexikói valamiképp áldozata vagy kegyeltje a korrupció­
nak. Igazán kár. Fia nem így volna, a mexikói alkotmány', amely az egyik legkülönb a
világon, példás demokráciát hozhatna létre Latin-Amerikában.
Azt a problémát, hogy legy'en vagy ne legyen korrupció Mexikóban, csakis a me­
xikóiak oldhatják meg. Ennek mindenki tudatában van, ami annak a jele, hogy egyszer
talán majd el is tűnik, legalábbis részben. Az amerikai kontinens országai közül - bele­
182 LUIS BUÑUFX

értve az Egyesült Államokat is - az vesse az első követ a mexikóiakra, aki mentes ettől
a nyavalyától.
Ami a végletes elnöki hatalmat illeti, ha a nép ezt elfogadja, akkor ez már csak az
ő problémájuk. Nem kell pápábbnak lennünk a pápánál. Egyébként, bár mexikói va­
gyok - nem születésemnél, hanem saját akaratomnál fogva - , teljesen apolitikusnak tar­
tom magam.
Végül Mexikó az az ország, ahol a legnagyobb és a legszembetűnőbb a népesség-
szaporulat. Ez a népesség, amely többnyire nagyon szegény, hisz az ország természeti
kincsei végtelenül rosszul vannak elosztva, vidékről a városok felé menekül, és így egyre
hatalmasabb, egyre átláthatatlanabb az a sok nyomornegyed, amely a nagyvárosokat,
mindenekelőtt Mexikóvárost körülveszi. Ma már senki sem tudná megmondani,
mennyien is laknak ebben az óriási metropoliszban. Állítólag a legsűrűbben lakott vá­
ros a világon, és szédületes iramban növekszik (naponta közel ezer elkeseredetten
munkát kereső paraszt érkezik vidékről, és telepszik le akármerre a városban), úgyhogy
2000-re a lakosság száma elérheti a harmincmilliót. Ha ehhez hozzávesszük az ezzel
szükségszerűen együtt járó drámai méretű környezetszennyeződést (amely ellen egyet­
len valóban hatékony intézkedést sem hoztak), az ívóvíz hiányát, a növekvő gazdasá­
gi különbségeket, a legkeresettebb termékek (kukorica, bab) árának folytonos emel­
kedését és az Egyesült Államok gazdasági mindenhatóságát, hát igazán nem mondhatjuk,
hogy Mexikó minden problémáját megoldotta volna. Majdnem kifelejtettem az egy­
re romló közbiztonságot. Elég, ha a napilapok híreit elolvassa az ember.

Általános igazságként elmondható, bár ez alól is van néhány szerencsés kivétel, hogy
a mexikói színész a vásznon sem tesz olyant, amit az életben ne tenne meg.
Amikor zl durvát forgattam, 1954-ben, Pedro Armendáriz, aki néha elsütötte a
revolverét a stúdióban, kereken megtagadta, hogy rövid ujjú inget vegyen fel, mert
szerinte olyat csak buzik viselnek.
Láttam, retteg tőle, hogy' netán buzinak nézik. Ebben a filmben, amikor néhány
mészáros üldözi, összefut egy' fiatal árva lánnyal, akinek befogja a száját, nehogy kia­
bálni kezdjen, aztán, amikor az üldözői már kissé eltávolodtak, mivel egy' kés van a há­
tában, azt mondja neki:
- Vedd ki már azt ott hátul.
A próbákon egy’szer csak hallom, hogy' dühösen kiabál: „Én nem mondom azt,
hogy' »hátul«!” Attól félt, hogy' már az is tönkreteszi a tekintélyét, ha egyáltalán kimond­
ja azt a szót, hogy' „hátul” . Persze azonnal kihúztam.

Az Archibaldo de la C ruz bűnös életét, amelyet 1955-ben rendeztem , eredetileg

Rodolfo Usigli mexikói drámaíró regénye - azt hiszem, nem is írt többet - ihlette.
A filmnek elég nagy sikere volt. Számomra egy' furcsa dráma emléke kapcsolódik
hozzá. A film egyik jelenetében Ernesto Alonso, a főszereplő egy' kerámiaégető kémén-
 UTOLSÓ LEHELETEM 183

cében eléget egy babát, amely Myroslava színésznő pontos mása. Nos, nem sokkal a
forgatás után Myroslava szerelmi bánatában öngyilkos lett, és kívánsága szerint elham­
vasztották.

1955-ben és 1956-ban, miután újra kapcsolatba kerültem Európával, két filmet forgat­
tam francia nyelven, az egyiket, a Ccla s’apelle aurore-t, Korzikán, a másikat, La mórt
cn ceja r d in t', Mexikóban.
A Ccla s’apclle aurare Emmanuel Roblés regénye alapján készült, és azóta se lát­
tam, pedig nagyon szerettem. Claude Jaeger volt a producer, aki aztán jó barátom lett,
és kisebb szerepeket is játszott a filmjeimben. Az első aszisztensem Marcel Camus volt,
elválaszthatatlan segítőtársa pedig egy? nagydarab, hosszú lábú, nagyon lassú járású fiú,
akit Jacques Deray-nek hívtak. Ennek a filmnek a forgatásán ismertem meg Georges
Marchalt és Julién Bertheau-t is, akikkel aztán később is dolgoztam. Lucia Bősé akko­
riban Luis Miguel Dominguínnek, a torreádornak volt a menyasszonya, aki a forgatás
előtt folyton telefonon hívogatott: „Ide figyelj! Ki játssza a férfi főszerepet? Georges
Marchal? Miféle pasas az?”
A forgatókönyvet Jean Ferryvel, a szürrealisták egyik barátjával írtam. Egy? nagyon
jellemző dolog miatt kerültünk összetűzésbe. írt egy, véleménye szerint, „csodálatos
szerelmi jelenetet” (valójában három oldal meglehetősen csapnivaló párbeszéd volt),
én meg majdnem az egészet kivágtam. Ehelyett azt látjuk, hogy' Georges Marchal ha­
zamegy, fáradtan leül, leveszi a cipőjét, megeszi a levest, amit Lucia Bősé elétesz, az­
tán átad neki egy ajándékot, egy? kis teknősbékát. A svájci Claude Jaeger segített meg­
írni azt a néhány mondatot, ami ehhez a jelenethez kellett, Jean Ferry pedig vérig sér­
tődve levelet írt a producernek, amelyben szidja a cipőt, a levest meg a teknősbékát, a
mi párbeszédünkről pedig azt írta: „Lehet, hogy? belgául vagy? svájciul így? beszélnek,
franciául viszont nem!” Még a nevét is le akarta vetetni a stáblistáról, csak a producer
nem engedte.
Én ma is állítom, hogy a jelenet a levessel meg a teknősbékával jobb.
Paul Claudel családjával is volt némi nézeteltérésem. A filmben látni lehet a m ű­
veit, egy bilincs mellett hevernek a rendőrfőnök íróasztalán. Paul Claudel lány?a leve­
let írt nekem, de nem volt benne semmi érdekes, csak a szokásos sértegetések.
Ami a La mórt en ccjardint illeti, elsősorban a drámai forgatókönyv-problémák­
ra emlékszem; ez a legrosszabb, ami csak történhet. Sehogy se sikerült megoldanom a
dolgot. Gyakran keltem fel éjjel kettőkor, hogy megírjak cgy-egy jelenetet, aztán haj­
nalban odaadtam Gábriel Arout-nak, hogy javítsa ki a francia nyelvi hibáimat, mert még
aznap le kellett forgatni. Raymond Queneau eljött két hétre Mexikóba, hogy megpró­
báljon kisegíteni a bajból, de hiába. Emlékszem a jó humorára, és arra, hogy mennyire
tapintatos volt. Soha sem mondta volna azt, hogy?: „Ez nekem nem tetszik, ez nem jó”,
hanem mindig úgy?kezdte a mondatát: „Nem kellene inkább...”

A halál a kertben.
184 LUIS BUÑUEL

Egyszer volt egy szellemes ötlete. Simoné Signorét, aki egy kurvát játszott egy kis
bányászfaluban, ahol már elkezdődtek a zavargások, éppen bevásárol a fűszeresnél. Szar­
díniát vesz, tűt, mindenféle apróságot, aztán egy szappant kér. Abban a pillanatban fel­
harsan a katonák trombitájának hangja, akik azért jönnek a városba, hogy rendet teremt­
senek. Erre Simoné Signorét meggondolja magát, és öt szappant vesz.
Sajnos, Queneau-nak ez a rövid kis jelenete mégsem került bele a filmbe, már nem
emlékszem, miért.
Azt hiszem, Simoné Signoret-nak semmi kedve sem volt hozzá, hogy a La mórt
en ce jardinben játsszon, szívesebben maradt volna Rómában, Yves Montand-nal. Mi­
vel New Yorkon keresztül kellett Mexikóba utaznia, szándékosan kommunista vagy
szovjet papírokat tett az údevelébe, mert azt remélte, hogy az amerikai hatóságok majd
visszaküldik..., de még csalt megjegyzést se tettek a dologra.
Mivel elég sokat háborgott a forgatás alatt, és elterelte a többi színész figyelmét
is, egyszer arra kértem a főgépészt, hogy fogja a mérőszalagját, mérjen le a kamerától
száz méter távolságot, és oda tegye a francia színészek székét.
Kárpótlásul viszont a La mórt en cejardin forgatásán ismertem meg Michel Piccolit,
áld az egyik legjobb barátom lett. Öt vagy' hat filmet forgattunk együtt. Szeretem a humorát,
a tartózkodó nagylelkűségét, azt, hogy kicsit őrült, és hogy úgy' tisztel, hogy' nem mutatja.

N A Z A R ÍN

A N azarínt 1958-ban, Mexikóvárosban és több gyönyörű Cuautla környéki faluban

forgattam. Ez volt az első Galdós-regény alapján írt filmem. Ezen a forgatáson történt,
hogy annyira megbotránkoztattam Gábriel Figueroát, aki előkészített egy' esztétikailag
kifogástalan beállítást a háttérben a ropocatepetllel és az elkerülhetetlen fehér felhők­
kel. Egyszerűen csak az történt, hogy' megfordíttattam a kamerát, és egy' teljesen min­
dennapi tájat választottam, mert azt igazabbnak, megfelelőbbnek találtam. Sohasem
szerettem az előre gyártott filmes szépséget, mert szerintem gy'akran elfeledteti, hogy'
mit akar mondani a film, és engem, személy szerint, nem hat meg.
Nazarín figuráját lényegében megtartottam olyannak, ahogyan Galdós leírja a re­
gényben, viszont korunkhoz igazítottam a majd száz éve megfogalmazott gondolato­
kat. A köny'v végén Nazarín azt álmodja, hogy' misét celebrál. Ezt az álmot én az ala­
mizsna-jelenettel helyettesítettem. Az egész történetbe több új elemet is vittem bele,
például a sztrájkot, vagy' a pestisjárvány idején azt a jelenetet a haldokló nővel - de Sade
A pap és a haldokló beszélgetése ihlette - , amelyben az asszony a szeretőjét hívja, és nem
kér Istenből.
A Mexikóban készült filmjeim közül a Nazarín az egyik kedvencem. Egyébként
elég jól fogadták, bár a film valódi tartalmát illetően félreértettek pár dolgot. A cannes-
i fesztiválon például, ahol elnyerte a Nemzetközi Nagy'díjat, amely'et külön erre az al­
kalomra hoztak létre, kis híján megkapta a Katolikus Egyház Díját is. A zsűri három tagja
is kardoskodott az ügyben. De kisebbségben maradtak.
 UTOLSÓ LEHELETEM 185

Jacques Prévert, ez a megrögzött antiklerikális, a sajnálkozását fejezte lei, hogy pa­

pot választottam filmem főhőséül. Az ő szemében minden pap elítélendő. „Nem ér­
demes a problémáikkal foglalkozni”, mondta nekem.
A félreértés, amelyet egyesek „megmentési kísérletnek” tituláltak, tovább gyűrű­
zött. Egyszer, XXIII. János pápává választása után látogatóm érkezett Mexikóba. Arra
kért, hogy utazzam New Yorkba, ahol egy bíboros, a gyűlöletes Spelmann utóda, át
szeretne adni nekem egy kitüntető oklevelet a filmért. Természetesen visszautasítot­
tam. Barbachano, a film producere viszont odautazott.
 IGEN, NEM

A szürrealizmus idején az volt a szokásunk, hogy pontos választóvonalat húztunk a jó

és a rossz, a helyes és a nem helyes, a szép és a csúnya közt. Voltak könyvek, amelye­
ket el kellett olvasni, és mások, amelyeket nem volt szabad elolvasni, voltak olyan dol­
gok, amelyeket feltétlenül meg kellett tenni, és olyanok, amelyeket semmi szín alatt
sem volt szabad megtenni. Ez a régi játék adta az ötletet, hogy ebben a fejezetben
összeírjam azokat a dolgokat, amelyekhez vonzódom, és azokat, amelyek taszítanak.
Csak úgy, véletlenszerűen írtam le - végül is az írás közben tapasztalható véletlen is csak
véletlen - , ahogy eszembe jutott. Mindenkinek tanácsolom, tegye meg egyszer.
Imádtam Fabrc Rovartani emlékeit. A megfigyelés szenvedélye, az élőlények ha­
tártalan szeretete miatt páratlannak tartom ezt a könyvet, mérhetetlenül magasabb ren­
dűnek, mint a Bibliát. Hosszú időn keresztül az volt a véleményem, hogy ez az egyet­
len könyv, amelyet magammal vinnék egy lakatlan szigetre. Ma már másképp gondo­
lom: nem vinnék magammal könyvet.
Szerettem Sade-ot. H uszonöt éves koromban olvastam először, Párizsban; még
Darwinnál is sokkal nagyobb hatással volt rám.
A Szodoma százhúsz napját Berlinben adták ki először, nagyon kis példányszám­
ban. Egyszer megláttam az egyik példányát Roland Tualnál, akit Róbert Dcsnosszal
együtt látogattunk meg. Valóságos relikvia volt, többek közt Marcel Proust és mások
is ebben a kiadásban olvasták azt az akkor fellelhetetlen szöveget. Tual kölcsönadta
nekem.
Addig semmit sem olvastam Sade-tól. A könyv mélyen megdöbbentett. Madrid­
ban az egyetemen Camoőestől Dantéig, Hom érosztól Cervantesig elvileg mindent
megtanítottak nekem a világirodalom klasszikusairól. Akkor hát miért nem esett szó er­
ről a rendkívüli könyvről, amely minden szempontból bemutatja a társadalmat, még­
pedig rendszeres és mesteri módon, ráadásul felrúg minden addigi kulturális konven­
ciót? Nagyon felkavart. Hazudtak nekem az egyetemen. Sade fényében sok „remek­
m ű” értékét, jelentőségét vesztette. Megpróbáltam újra elolvasni az Isteni színjátékot,
és a világ legkevésbé költői művének találtam, még a Bibliánál is prózaibbnak. A
Lusiadákról és A megszabadított Jeruzsálemről nem is beszélve.
Mindenekelőtt Sade-ot kellett volna elolvastatniuk velem - gondoltam. Mennyi
haszontalan dolgot olvastam helyette!
 UTOLSÓ LEHELETEM 187

Azonnal meg akartam szerezni Sade többi könyvét is, de mivel szigorúan be voltak
tiltva, csak néhány rendkívül ritka, 18. századi kiadásban lehetett őket fellelni. Egy Bo­
naparte utcai könyvkereskedő, akihez Breton és Éluard vitt el, felírt a /«.rtz'wf előjegy­
zési listájára, de sohasem szerezte meg a könyvet. Viszont egyszer a kezemben tartot­
tam a Szodoma 120 napja eredeti kéziratát, sőt majdnem meg is vettem. Végül Noailles
vicomte szerezte meg a vaskos papírtekercset.
Barátaim adták kölcsön a Filozófia a budoárbant, amit imádtam, A pap és a haldokló
beszélgetését, meg a Justine-1 és a Julictte-ct. A Juliette-ben főleg azt a jelenetet szeret­
tem, amikor Juliette a pápával beszélget, és a pápa bevallja neki, hogy nem hisz Isten­
ben. Egyébként van cgv Juliette nevű unokám, de ezért a választásért Juan-Luis fiam
a felelős.
Bretonnak volt egy példánya a Justine-bői, és René Crevelnck is. Amikor Crevel
öngyilkos lett, Dali ért oda hozzá elsőnek. Aztán Breton érkezett meg, majd a csoport
többi tagja. Crevel egyik barátnője pár óra múlva jött meg repülőn Londonból. O vette
észre, hogy a haláleset körüli felfordulásban eltűnt a Justine. Valaki ellopta. Talán Dali?
Lehetetlen. Breton? Ki van zárva. Különben is volt már cg)1példánya. Pedig csak Crevel
egyik barátja lehetett, csak olyasvalaki lophatta el, aki jól ismerte a könyvtárát. Az illető
máig is bünteden.
Sade végrendelete is nagyon felkavart; azt kérte, hogy a hamvait szórják szét va­
lahol a szélben, az emberiség feledje el a műveit, sőt a nevét is. Szeretném, ha én is
ugyanezt kívánhatnám. Hamisnak és veszélyesnek tartok mindenfajta megemlékezést,
a nagy embereknek emelt szobrokat. Mire jó az ilyesmi? Éljen a feledés! Szerintem csak
a semmiben van méltóság.
Bár a Sade iránti érdeklődésem mára kissé megkopott - a lelkesedés általában ké­
részéletű - , sohasem felejtem el, hogy milyen kulturális forradalmat kavart bennem.
Kétségkívül nagyon nagy hatással volt rám. A z aranykor laemutatása után, mivel ebben
a filmben igen szembetűnőéit a Sade-idézetek, Maurice Heine írt ellenem egy cikket,
amelyben azt állította, hogy az Isteni Márki ugyancsak elégededen lenne, ha látná. Va­
lóban, ő minden vallást támadott, én pedig csak a kereszténységre szorítkoztam. Azt
válaszoltam neki, nem az volt a célom, hogy egy halott szerző gondolatai előtt tiszte­
legjek, hanem, hogy filmet csináljak.
Imádom Wagnert; több filmemben is felhasználtam a zenéjét, az elsőtől (Az an-
dalúziai kutya) az utolsóig (A vágy titokzatos tárgya). Elég jól ismerem.
Most, életem végén az okozza számomra az egyik legnagyobb szomorúságot,
hogy nem hallom a zenét. Már nagyon régóta, több mint húsz éve nem tudom meg­
különböztetni a hangokat..., mintha felcserélődnének a betűk egy szövegben, és így
olvashatatlanná válna. Ha valamiféle csoda folytán visszanyerhetném ezt a képessége­
met, boldog lenne az öregkorom, mert szerintem a zene olyan, mint a legédesebb
morfium, gyengéden vezet át bennünket a halálba. De most már legfeljebb Lourdes-
ben kereshetek gyógyulást.
Fiatalkoromban hegedültem, később pedig, Párizsban, bendzsóztam is, bár nem
valami jól. Szeretem Beethovent, César Franckot, Schumannt, Debussyt és másokat.
188 LUIS BUÑUEL

Fiatalkorom óta teljesen megváltozott a zenéhez való viszonyom. Amikor annak

idején, hónapokkal az előadás előtt, megtudtuk, hogy a nagy hírű madridi szimfonikus
zenekar koncertet ad Zaragozában, kellemes izgalom lett úrrá rajtunk, a várakozás igazi
érzéki izgalma. Készültünk a nagy eseményre, számoltuk a napokat, felkutattuk a parti­
túrákat, már előre dúdoltuk a zenét. A koncert estéjén aztán repestünk a boldogságtól.
Manapság csak megnyom az ember egy gombot, és azonnal, a saját otthonában,
bármilyen zenét meghallgathat. Szerintem sokat vesztettünk vele. Hogy nyertünk-e
valamit? A szépség megszerzéséhez, úgy vélem, három dolog feltétlenül szükséges: vá­
rakozás, harc és hódítás.
Szeretek korán étkezni, korán kelni, és korán feküdni. Ebben egyáltalán nem ha­
sonlítok a spanyolokhoz.
Szeretem az Északot, a hideget és az esőt. Ebben igazi spanyol vagyok. Mivel kopár
vidéken születtem, rajongok a hatalmas, ködborította, párás erdőkért. Gyerekkorom­
ban, ahogy már meséltem, San Sebastiánba jártam nyaralni, Spanyolország legészakibb
részére, ahol mindig meghatott a páfrány és a fák törzsén a moha látványa. Szeretem a
skandináv országokat, bár nem nagyon ismerem őket, és Oroszországot. Hétéves ko­
romban írtam egy pár oldalas mesét, amely a havas sztyeppeken robogó Transzszibéria-
expresszen játszódott.
Szeretem az cső doholását. Kevés szebb hangra emlékszem. A hallókészülékemmel
még most is hallom, de ez már nem ugyanaz.
Az esc) naggyá teszi a nemzeteket.
Valóban nagyon szeretem a hideget. Fiatalkoromban a legkeményebb télben is fel­
öltő nélkül, ingben, zakóban jártam. Ereztem persze a hideget, de bírtam; szerettem
fázni. A barátaim úgy hívtak: „A kabát nélküli” . Egyszer még le is fényképeztek telje­
sen meztelenül a hóban.
Egyszer télen Párizsban, amikor a Szajna már kezdett befagyni, Juan Vicenset vár­
tam az Orsay pályaudvaron; oda futottak be a madridi vonatok. Olyan rettenetesen hi­
deg volt, hogy fel-alá szaladgáltam a peronon, hogy meg ne fázzam, mégis tüdőgyul­
ladást kaptam. Ahogy meggyógyultam, életemben először vettem magamnak pár me­
leg ruhát.
A harmincas években Pepin Bellóval és egy másik barátommal, Luis Salinasszal, aki
tüzér kapitány volt, gyakran jártunk télen a hegyekbe, a Sierra de Guadarramába. Az
igazság az, hogy egyáltalán nem a téli sportoknak akartunk hódolni; ahogy megérkez­
tünk, rögtön behúzódtunk a turistaházba, tüzet raktunk, és jó pár üveg itallal bástyáz­
tuk körül magunkat. Időnként kidugtuk az orrunkat, hogy szívjunk egy kis friss leve­
gőt, de a meleg sálat akkor is az orrunk hegyéig felhúztuk, akár Fernando Rey a
Tristanában.
Az igazi hegymászók persze mélységesen megvetettek bennünket.
Nem szeretem a meleg országokat, ez logikusan következik abból, amit eddig el­
mondtam. Az, hogy Mexikóban élek, merő véletlen. Nem szeretem a sivatagot, a ho­
mokot, az arab, az indiai, és még kevésbé a japán kultúrát. Ebben nem vagyok korom
embere. Valójában csakis a görög-római kultúra hat rám, amelyben felnőttem.
 UTOLSÓ LEHELETEM 189

Imádom a 18. és 19. századi angol ésfrancia utazók tollából származó spanyolorszá­
g i útleírásokat. És ha már Spanyolországnál tartunk, szeretem a kópéregényeket, különö­
sen a Lazarillo de Tormest, Quevedo El Buscón)ií és a Gil Blast. Ez utóbbi a francia
Lesage műve ugyan, de a 18. században Isla atya olyan kitűnően fordítást készített be­
lőle, hogy ma már spanyol műnek számít. Véleményem szerint igen pontos és hű ké­
pet ad Spanyolországról. Legalább egytucatszor elolvastam.
Mint a süketek általában, nem nagyon szeretem a vakokat. Egyszer, Mexikóváros­
ban, láttam két vakot. Egymás mellett ültek. Az egyik épp maszturbálni segített a má­
siknak. Mit mondjak, elcsodálkoztam.
Még ma is eltűnődöm néha, vajon tényleg úgy' van-e, hogy' a vakok boldogab­
bak, m int a süketek. Nem hiszem. Ismertem azonban egy rendkívüli vakot, Las
Herasnak hívták. Tizennyolc éves korában vesztette el a látását, és mivel többször pró­
bált véget vetni az életének, a szülei lelakatolták a zsalugátereket a szobája ablakán.
Aztán megszokta ezt az állapotot. A húszas években gyakran lehetett látni min­
denfelé Madridban. Minden héten ott volt a Pombo kávéházban, a Carretas utcában,
ahol Gómez de la Serna tartotta az összejöveteleit. írogatott is. Éjszakánként, amikor
Madrid utcáin borongtunk, ő is velünk tartott.Aztán egy' reggel Párizsban csengetnek
a Sorbonne téri lakásom ajtaján. Kinyitom, hát Las Heras az. Nagy'on meglep, hogy' ott
látom, behívom. Azt mondja, nemrég érkezett Párizsba, üzleti ügyben jött, teljesen
egyedül. A franciatudása csapnivaló. Megkér, hogy' kísérjem le a buszmegállóba. Le is
kísérem, aztán utánanézek, és látom, ahogy távolodik, egyedül egy' olyan városban,
amelyet nem ismer és nem is lát. Hiheteden volt. Csoda-vak.
Van a világ vakjai közt valaki, akit nem nagyon kedvelek, és ez Jorge Luis Borges.
Természetesen nagyon jó író, de hát a világ tele van jó írókkal. Különben sem tiszte­
lek senkit csak azért, mert jó író. Más erényekre is szükség van. Jorge Luis Borges vi­
szont, akivel találkoztam párszor vagy' hatvan évv el ezelőtt, szerintem meglehetősen
gőgös és önimádó alak. Minden nyilatkozatában érzek valami kioktatást, magamuto­
gatást. Nem tetszik a reakciós felhang sem a szavaiban, és az sem, hogy' lenézi Spany'o-
lországot. Kiváló csevegő, mint a vakok általában, és az újságíróknak adott válaszaiban
mániákusan tér vissza a Nobel-díjjal kapcsolatos megszállottsága. Nyilvánvaló, hogy' erről
álmodozik.
Az ő viselkedésével Jean-Paul Saitre-ét helyezném szembe, aki visszautasította a ki­
tüntetést és a pénzt, amikor a Svéd Akadémia neki ítélte a díjat. Amikor az újságból meg­
tudtam, azonnal táviratoztam Sartre-nak, és gratuláltam neki. Nagyon meg voltam hatva.
Persze, ha újra találkoznék Borgesszel, talán alapvetően megváltozna a vélemé-
nyem róla.
Ha a vakokra gondolok, mindig eszembe jut Benjámin Pérct egy' mondata (fej­
ből idézem, mint mindig): „Ugy'e, a mortadellát vakok gy'ártják?” Számomra ez a kér­
dés formájában tett állítás az evangéliumi igazságok erejével hat. Természetesen egye­
sek abszurdnak találhatják a vakok és a mortadella közti összefüggést. Számomra viszont
ez a m ondat azoknak a tökéletesen irracionális kijelentéseknek a csodálatos példája,
amelyeket hirtelen és titokzatos módon mégis az igazság fénye jár át.
190 LUIS BUÑUEL

Utálom a tudálékosságot és a zsargont. Ha a Cahiers du Cinéma cikkeit olvasom,

időnként a könnyem is a kicsordul a nevetéstől. Mexikóvárosban kineveztek a Centro
de Capacitación Cinematogràfica nevű filmfőiskola tiszteletbeli rektorává, és egyszer
meg is hívtak, hogy látogassam meg ezt az intézményt. Bemutattak négy-öt tanárt. Volt
köztük egy^ kifogástalanul öltözött, piruló, félénk fiatalember. Megkérdeztem tőle, mit
tanít. Azt felelte: „A klonikus kép szemiológiáját.” Meg tudtam volna fojtani.
A tudálékoskodó tolvajnyelv, ami egyébként tipikus párizsi jelenség, a fejlődő or­
szágokban is egyre több kárt okoz. A kulturális gyarmatosítás nyilvánvaló jele.
Halálosan gyűlölöm Steinbccket, elsősorban egy cikke miatt, amelyet Párizsban írt.
Azt írta - egészen komolyan - , hogy' látott egy' francia kisfiút az Élvsée Palota előtt, a
kezében egy' bagette-tel, aki az őrszemek elé érve a kenyérrel tisztelgett. Steinbeck ezt
a gesztust „meghatónak” találta. Engem rettenetesen felpaprikázott az a cikk. Hát nincs
benne egy' csepp szégyenérzet sem?
Steinbeck senki se lenne az amerikai fegyverek nélkül. És szerintem ugyanez vonat­
kozik Dos Passosra és Hemingwayre is. Ki olvasná őket, ha Paraguay'ban vagy Törökország­
ban születtek volna? Minél hatalmasabb egy' ország, annál nagyobbak az írói. Galdós regény'-
íróként sokszor dosztojevszkiji magaslatokat ért el. De ki olvassa Spanyolországon kívül?
Szeretem a román és a gótikus művészetet, különösen a segoviai és a toledói kated-
rálist; ez a két templom szerintem egy-egy teljes életet élő, külön világ.
A francia katedrálisokban csak az építészeti forma hideg szépsége van meg. Spa­
nyolországban páratlanul szépek az oltárfalak, amelyeken valósággal eltéved a képze­
let a végtelenül szövevényes, aprólékosan érzéki, barokk képek között.
Szeretem a kolostorokat, és különösen kedves nekem az El Paular-i kolostor. Azok
közül a bensőségesen meghitt hely'ek közül, ahol valaha is megfordultam, ez az egyik,
amely'ik a legközelebb áll hozzám.
Amikor El Paularban dolgoztunk Carrière-rei, majdnem minden reggel, öt óra táj­
ban, elmentünk oda meditálni. Elég nagy, gótikus kolostor. Nem oszlopok veszik kö­
rül, hanem egyforma kis építmény'ek, amely'ek magas, csúcsíves ablakait régi faspaletták
fedik. A tétéit római cserepek borítják. A spaletták fája töredezett, a falak rései között
fű nő. Évszázados csend honol.
A kolostor közepén, egy' kis gótikus építmény tetején, amely'ben kőpadok vannak,
holdóra látható. A papok büszkén mutogatják ezt a ritkaságot, hogy' lám, itt ily'en vilá­
gosak az éjszakák.
Puszpángsövény fut végig az évszázados, ny'esett ciprusok közt.
Van ott három sír egymás mellett, amely' minden alkalommal odavonzott bennün­
ket. Az első, a legpompásabb, a kolostor egyik házfőnökének tiszteletre méltó marad­
ványait őrzi, mégpedig a l ó . század óta. Biztosan sok jót cselekedett.
A másodikba két asszonyt temettek, any'át és lányát, akik autóbalesetben haltak
meg pár száz méterre a kolostortól. Mivel senki sem jött el a holttestükért, a kolostor­
ban adtak nekik helyet.
A harmadik síron - egy' egyszerű kőlapon, amelyet már beborított a gaz - egy'
amerikai neve áll. A férfi, ahogy a papok mesélik, Truman egyik tanácsadója volt a hi-
 UTOLSÓ LEHELETEM 191

rosimai atombomba ledobása idején. Azok közül, akik részt vettek ebben a pusztítás­
ban, sokaknak, többek között a repülőgép pilótájának és ennek az amerikainak is, fel­
mondták az idegei a szolgálatot. Elhagyta a családját, a munkáját, elmenekült, és egy
ideig Marokkóban csavargott. Onnan pedig Spanyolországba ment. Egy este bekopo­
gott a kolostor kapuján. A papok látták, hogy mennyire ki van merülve, és befogadták.
Egy héttel később meghalt.
Egyszer a papok meghívtak minket, Carriére-t meg engem - a közeli szállodában
laktunk - , hogy ebédeljünk velük a hatalmas gótikus refektóriumban. Elég jó volt az
ebéd, bárányhús és krumpli, ebéd alatt azonban tilos volt beszélgetni. Az egyik bencés
felolvasott valamelyik egyházatyától. Ebéd után viszont átmentünk cgv másik helyiségbe,
ahol televízió is volt, meg kávét és csokoládét szolgáltak fel, és ott aztán rengeteget
beszélgettünk. A papok egyszerű emberek voltak, sajtot és gint készítettek (ez utób­
bit titokban, mert nem fizettek adót), vasárnaponként pedig képeslapot és faragott bo­
tokat árultak a turistáknak. A házfőnök tudta, hogy milyen ördögi híre van a filmjeim­
nek, de csak mosolygott. Nem jár moziba, mondta szinte bocsánatkérően.
Irtózom a sajtófotósoktól. Retten szó szerint megtámadtak egyszer, amikor El Paular
közelében az országúton sétáltam. O tt ugrándoztak körülöttem, és kattogtatták a gé­
püket, pedig szerettem volna egyedül lenni. De már öreg voltam hozzá, hogy móres-
re tanítsam őket. Sajnáltam, hogy' nincs fegyver nálam.
Szeretem a pontosságot. Az igazat megvallva, ez már szinte mánia a részemről. Ha
jól emlékszem, egyetlenegyszer sem késtem el életemben. Ha előbb érkezem valahova,
le-fel sétálgatok a kapu előtt, és percre pontosan kopogok be.
Szeretem cs nem szeretem a pókokat. Ebben a mániámban a testvéreimmel is osz­
tozom. Vonzanak és taszítanak. Családi összejövetelek alkalmával órákig el tudunk be­
szélgetni a pókokról. Precíz és félelmetes leírásokat adunk rólunk.
Imádom a bárokat, az alkoholt és a cigarettát, de ez annyira fontos terület, hogy'
egész fejezetet szenteltem neki.
Irtózom a tömegtől. Minden csoportosulást, amely több mint hat emberből áll,
tömegnek nevezek. Ami a valóban hatalmas emberi tömeget illeti - emlékszem Weegee
egy híres fényképére, amelyen a Coney Island-i strand látható egy' vasárnap - , az ilyes­
mi valóságos titok számomra, és irtózatot kelt bennem.
Szeretem az apró szerszámokat, csipeszeket, ollókat, nagyítókat, csavarhúzókat.
Mindenhová magammal viszem őket, akár a fogkefémet. Gondosan berakom egy' fi­
ókba, és gyakran használom is őket.
Szeretem a munkásokat, csodálom és irigylem az ügyességüket.
Szeretem Kubricktól A dicsőség ösvényeit, Fellini Rómáját, Eizensteintől A Patyomkin
páncélost, Marco Ferreri filmjét, A nagy zabálást, ezt a hedonista emlékművet, a hús-vér
ember tragédiáját; szeretem Jacques Becker Goupi, mains-rouges-it és René Clément
Tiltott játékokját. Nagy'on szerettem (ahogy' már elmondtam) Fritz Láng, Buster Keaton
és a Marx testvérek filmjeit, Potockij regényét, A Zaragozai kéziratat,* és Has ebbéli ké-

Magyarul K a l a n d a S ie r r a M o r é n á b a n címmel jelent meg.

192 LUIS BUÑUEL

szült filmjét, amelyet háromszor láttam, ami elég ritka, és meg is vetettem Mexikónak
Alatristével, az Oszlopos Simeonén cserébe.
Nagyon szeretem Renoirnak a háború előtt készült filmjeit, és Bergman Personáyát.
Fellinitől az Orszájjútont is szeretem, meg a Cabiria éjszakák és az Édes életei. Az I
Vitettünk sajnos nem láttam, viszont a Casanovát jóval a vége előtt otthagytam.
Vittorio de Sicától nagyon szerettem a Fiúk a rács mögöttet, az Umberto D-1 és a
Bicikli tolvajokat, amelyben egy' munkaeszközt sikerült főszereplővé tennie. Ismertem
is Sicát, és nagyon közel éreztem magamhoz.
Nagyon szerettem Erich von Stroheim és Sternberg filmjeit. A Chicagói éjszaká­
kat annak idején nagyszerűnek találtam.
Utáltam a From here to eternitytj ezt a militarista, nacionalista melodrámát, ame­
lyek sajnos nagy' sikere volt.
Nagyon szeretem Vajdát és a filmjeit. Találkozni nem találkoztam vele, de egyszer
régebben, a cannes-i fesztiválon nyilvánosan kijelentette, hogy' első filmjeim láttán ka­
pott kedvet a filmrendezéshez. Erről eszembe jutott, hogy' én meg Fritz Lang filmje­
it csodáltam, és az döntötte el az életemet. Van valami megható a dolgoknak ebben a
titokzatos folytonosságában, amely' egyik filmtől a másikig, egyik országtól a másikig
vezet. Wajda egyszer küldött nekem egy' képeslapot, amelyet ironikusan úgy' írt alá, hogy'
„A tanítvány'a”. Az ő esetében ez annál is inkább megható, mert azokat a filmjeit, ame­
lyeket láttam, csodálatra méltónak tartom.
Szerettem Clouzot Manonfit és Jean Vigo Atalantáját. Vigót a forgatás alatt meg is lá­
togattam. Emlékszem, fizikailag nagyon gyenge, nagyon fiatal és nagyon kedves ember volt.
Kedvenc filmjeim közé tartozik egy' angol film is, a Dead o f night," amely külön­
féle rémtörténetek csodálatos együttese, meg a Fehér árnyak a déli tengeren, ami sze­
rintem sokkal jobb, mint Murnau Tabuja. Őszintén lelkesedtem a Portrait ofjennyétt,
ezért az ismeretlen, titokzatos, költői műért, Jennifer Jonesszal. Valahol el is mondtam,
hogy' milyen kedves nekem ez a film, és Selznick írt egy' levelet, hogy megköszönje.
Utáltam azonban Rossellini Róma, nyílt városát. Az az olcsó kontraszt, amikor az
egyik szobában egy papot kínoznak, a másikban meg egy' ném et tiszt pezsgőzik egy
nővel az ölében, szerintem visszataszító.
Carlos Saurától, aki aragóniai, akárcsak én, és akit régóta ismerek (még arra is sike­
rült rávennie, hogy játsszak el egy' hóhért a Banditasirató című filmjében), nagyon tet­
szett A vadászat és az Angclica, az unokahúgom. Olyan rendező, akinek a filmjei álta­
lában hatnak rám, néhány kivételtől eltekintve, mint például a Nevelj hollót. Az utolsó
két vagy három filmjét nem láttam. Már nézek meg semmit.
Szerettem John Hustontól A Sierra Madré kincsét, amelyet San José Purúa köze­
lében forgattak. Huston nagy rendező és kirobbanó figura. Jórészt neki köszönhető,
hogy' a Nazarínt bemutatták Cannes-ban. Miután látta a filmet Mexikóban, egy' egész
délelőttöt azzal töltött, hogy' Európába telefonálgatott. Sohasem felejtettem el neki.*

* A m í g m e g n e m b a l a v ilá g .
* * H a l á l a z é js z a k á b a n .
 UTOLSÓ LEHELETEM 193

Imádom a titkos átjárókat, a csendben feltáruló könyvtárakat, a mélybe vesző lépcső­

ket, a rejtett páncélszekrényeket (nekem is van egy itthon, de nem mondom meg, hol).
Szeretem a fegyvereket és a célba lövést. Egyszer hatvanöt revolverem és puskám
is volt, de a gyűjteményem legnagyobb részét 1964-ben eladtam, mert m egvoltam
győződve róla, hogy abban az évben meghalok. Mindenhol, ahol megfordultam, gya­
koroltam a célba lövést, még az irodámban is, egy speciális fémdoboz segítségével, ame­
lyet magam elé tettem a könyvespolcra. Zárt helyiségben nem szabad lőni. így' vesz­
tettem el az egyik fülemre a hallásomat Zaragozában.
Az én specialitásom a reflexlövés volt revolverrel. Megy az ember, aztán egyszer
csak hirtelen visszafordul, és rálő egy kivágott alakra, úgy', mint a westernf lmckben.
Imádom a kard-botokat. Van is vagy' fél tucat belőle. Biztonságos érzés ilyennel
sétálni.
Nem szeretem a statisztikákat. Korunk egyik rákfenéje. Nem lehet úgy' elolvasni egy
újságot, hogy' ne találjon benne egyet az ember. Egyébként is mindegyik hamis. Ezt biz­
ton állíthatom. A betűszavakat se szeretem, pedig az is nagy'on elterjedt dolog mosta­
nában, különösen Amerikában. A 19. századi szövegekben egyeden betűszó sincs.
Szeretem a siklókat csfőleg a patkányokat. Egész életemben patkányokkal éltem,
kivéve az utóbbi éveket. Teljesen megszelídítettem őket, és legtöbbször levágtam egy'
darabkát a farkukból (nagyon ronda a patkány'farok). A patkány halladanul érdekes, jó-
ravaló állat. Mexikóban, amikor már úgy' negyven patkányom volt, elengedtem őket a
hegyekben.
Irtózom az élveboncolástól. Diákkoromban egyszer keresztre kellett feszítenem egy'
békát, és élve felboncolni egy' borotvával, hogy' megfigyeljük a szívműködését. Olyan
élmény volt - egyébként teljesen felesleges - , amely egész életemre kihatott, és még
ma is csak nehezen bocsátom meg magamnak. Teljes szívemből megértem az egyik
unokaöcsémet, aki híres amerikai ideggyógyász, a Nobel-díj várományosa, az élvebon­
colás miatt mégis abbahagyta a kutatásait. Néha muszáj beinteni a tudománynak.
Nagyon szeretem az orosz irodalmat. Amikor Párizsba mentem, sokkal jobban is­
mertem, mint Breton és Gide. Igaz, Spany'olországot és Oroszországot valami titkos szál
köd össze, amely Európa fölött - vagy' alatta - húzódik.
Szerettem az operát. Apám már tizenhárom éves koromban elvitt az operába. Az
olaszokkal kezdtem, aztán eljutottam Wagnerhez. Kétszer plagizáltam operalibrettókat,
a Rigolcttót A z elhagyatottakban (a zsákos epizódot), és a Tosedt a La fièvre monte à El
Paóban" (az alapszituáció ugy'anaz).
Gyűlölök bizonyos mozihomlokzatokat, különösen Spanyolországban vannak ilye­
nek. Undorítóan hivalkodók. H a meglátok egy' ily'et, elszégyellcm magam, és meg­
gyorsítom a lépteimet.
Szeretem a tortadobálást. Többször is erős csábítást éreztem, hogy' bevegyek egy'
tortadobálós jelenetet valamely'ik filmembe. Az utolsó pillanatban aztán mindig meg­
gondoltam magam. Igazán kár!

E l P a ó b a n n ő a lá z .
194 LUIS BUNUEL

Imádom az álruhát, mégpedig gyerekkorom óta. Madridban időnként előfordult,

hogy papnak öltöztem, úgy sétáltam az utcán, pedig ezt öt év börtönnel büntetik. Sok­
szor öltöztem munkásnak is. A villamoson nem bámultak meg az emberek. Rögtön lát­
ták, bog)’ nem létezem.
Egyik barátommal, szintén Madridban, sokat idétlenkedtünk, úgy viselkedtünk,
mint a legfaragatlanabb tüskök. Bementünk egy kocsmába, én rákacsintottam a tulaj
feleségére, és azt mondtam neki: „Adjon egy banánt a barátomnak, és olyat fog látni,
amilyet még nem látott!” A barátom meg fogta a banánt, és úgy, ahogy volt, héjastul
megette.
Egyszer tisztnek öltöztem, és jól leteremtettem két tüzért, mert nem tiszteleg­
tek; elküldtem őket, hogy jelentkezzenek az ügyeletes tisztnél. Egyszer meg Lorcával,
aki szintén álruhában volt, találkoztunk egy akkoriban híres költővel, aki fiatalon halt
meg. Federico mindenféle sértéseket vágott a fejéhez. Az illető nem ismert fel ben­
nünket.
Mexikóban, sokkal később, amikor Louis Maile a Viva M ariái-1 forgatta a
churaboscói stúdiókban, ahol mindenki ismert engem, felvettem cg)' parókát, és elin­
dultam a stáb felé. Elmentem Louis Mailé mellett, de nem ismert fel. Senki sem ismert
fel, se a technikai személyzet, se Jeanne Moreau, akivel forgattam, sőt még a saját fiam,
Juan-Luis se, aki asszisztens volt a filmben.
Álruhát felvenni izgalmas élmény, mindenkinek melegen ajánlom, mert lehető­
séget ad, hogy bepillantsunk egy másik életbe. Ha például munkásnak öltözik az em­
ber, automatikusan az olcsóbbik gyufát adják neki. Soha senki sem engedi előre, a lá­
nyok nem nézik meg. Nem neki áll a világ.
Halálosan utálom a banketteket és a díjkiosztásokat. Az ilyesfajta jutalmazások gyak­
ran vezettek mulatságos incidensekhez. 1978-ban Mexikóvárosban a kultuszminiszter
átadta nekem a Nemzed Művészeti Díjat, egy hivalkodó aranyérmet, amelyre úgy vés­
ték rá a nevem, hogy Buñuelos, ami spanyolul fánkot jelent. Még aznap este kijavították.
Egyszer meg New Yorkban, egy rettenetes bankett végén átnyújtottak nekem egy
pergamenszerű, színes papírt, amelyre azt írták, hogy én „felbecsülhetetlenül” hozzá­
járultam a jelenkori kultúra fejlődéséhez. Sajnálatos módon helyesírási hiba csúszott a
„felbecsülhetedenül” szóba. Azt is ki kellett javítani.
Egyszer-kétszer előfordult, például a San Sebasdán-i fesztiválon, hogy megjelen­
tem valami, mit tudom én, milyen „hommage” alkalmából; ezt később mindig nagyon
megbántam. Az exhibicionizmus csúcsa viszont Clouzot, aki összehívta az újságírókat,
hogy bejelentse nekik, hogy megtért.
Szeretem a rendszerességet és azokat a helyeket, amelyeket már ismerek. Ha Toledóba
vagy Segoviába megyek, mindig ugyanazt az útvonalat választom. Ugyanazokon a he­
lyeken állok meg, ugyanazokat a dolgokat nézem meg, ugyanazokat az ételeket eszem.
Ha valami távoli országba akarnak küldeni, például Új-Delhibe, mindig azzal utasítom
vissza: „És mit csináljak én Új-Delhiben délután háromkor?”
Szeretem az olajos keringet, ahogy Franciaországban készítik, és a pácolt szardíni­
át, ahogy Aragóniában csinálják, olívaolajban pácolva, fokhagymával és kakukkfűvel. A
 UTOLSÓ LEHELETEM 195

füstölt lazacot is szeretem, meg a kaviárt, de az étkezési szokásaim amúgy elég egysze­
rűek, nem túl kifinomultak. Nem vagyok gourmet. Egy kolbászos rántotta nagyobb
öröm et okoz, mint bármilyen „languszta jércegalantinnal” vagy „kacsapástétom
chambord-i módra”.
Gyűlölöm az információ elburjánzását. Egy újság elolvasása a legnyomasztóbb dolog
a világon. Ha diktátor volnék, csak egyetlen napilapot és egyetlen képes újságot enged­
nék kiadni, és persze mind a kettőt szigorúan cenzúráznám. A cenzúrát viszont csak
az információkkal kapcsolatban alkalmaznám, a véleményszabadságra nem. Az informá­
ció, mint látványosság, szégyenletes dolog. Az öles betűkkel szedett, szenzációhajhász
címek láttán - a mexikói újságok e tekintetben minden rekordot megdöntenek - hány­
ni tudnék. Üvöltözve hirdetik a nyomort, csak hogy valamivel több papírt adjanak el!
Mire jó ez? Különben is, az egyik hír aztán rögtön kiszorítja a másikat.
Egyszer például a cannes-i fesztiválon azt a (legalábbis számomra) rendkívül ér­
dekes hírt olvastam a Nice-Matinbcn, hogy megpróbálták felrobbantani a montmartre-
i Sacré-Coeur egyik kupoláját. Másnap, azért, hogy' megtudjam, kik és miért követték
el ezt az újabb tiszteletlenséget, megveszem ugyanazt az újságot. Keresgélem a hírt:
egy szó sincs benne az ügyről. Valami repülőgép-eltérítés került a Sacré-Coeur helyé­
re. Szó sem esett róla többé.
Szeretem megfigyelni az állatokat, főleg a rovarokat. De nem a fiziológiai működésük,
nem a konkrét anatómiai felépítésük érdekel. Azt szeretem nézni, ahogy viselkednek.
Sajnálom, hogyfiatalkoromban vadásztam egy rövid ideig.
Nem szeretem az igazság letéteményeseit, bárkiről is legyen szó. Untatnak, és fé­
lelmet keltenek bennem. (Fanatikusan) fanatizmusellenes vagyok.
Nem szeretem a pszichológiát, az analízist és a pszichoanalízist. Természetesen van
pár nagyon jó pszichoanalitikus barátom, néhányan közülük írtak is a filmjeimről, a sa­
ját szemszögükből értelmezve őket. Lelkűk rajta. Másrészt, mondanom sem kell, fia­
talkoromban nagy hatással volt rám Freud és a tudattalan felfedezése.
Ennek ellenére a pszichológia szerintem egyrészt gyakran önkényes tudomány,
amelyre folyton rácáfol az emberi viselkedés, és szinte teljesen haszontalan, amikor arról
van szó, hogy életet kell lehelni cgv figurába, másrészt az a véleményem, hogy' a pszi­
choanalízis mint terápia egy' bizony'os társadalmi osztály kiváltsága, olyan embereké, akik
közé én nem tartozom. Hosszas magyarázkodás helyett íme egy' példa.
A második világháború alatt, amikor a New York-i Modern Művészetek Múzeu­
mában dolgoztam, egy'szer az az ötletem támadt, hogy' készítsek egy' filmet a skizofré­
nia eredetéről, fejlődéséről, kezeléséről. Beszéltem is a dologról Schlesinger professzor­
ral, akinek jó kapcsolatai voltak a múzeummal, és azt mondta: „Van Chicagóban egy' cso­
dálatos pszichoanalitikus központ, amelyet a híres Alexander doktor, Freud tanítványa
vezet. H a akarja, elviszem hozzá.”
El is utaztunk Chicagóba. A központ három-négy fényűzően berendezett cme­
letet foglal el egy' épületben. Alexander fogad bennünket, és azt mondja: „Ebben az
évben megszűnik a dotációnk. Szeretnénk valamit tenni, hogy' megújítsák. Érdekel
bennünket a terve. A könyvtárunk és az orvosaink a rendelkezésére állnak.”
196 LUIS BUÑUEL

Jung annak idején látta A z andalúziai kutyát, és a dcmcntia praecox)ó példáját

fedezte fel benne. Alexandernek is felajánlottam, hogy küldök egy kópiát a filmből.
Azt mondta, nagyon örülne neki.
Elindulok a könyvtárba, de véletlenül máshová nyitok be. Egy elegáns nőt látok,
aki egy díványon fekszik kezelés közben, meg egy dühödt orvost, aki odarohan az aj­
tóhoz, amelyet én addigra már becsuktam.
Valakitől megtudom, hogy ebbe a központba csak milliomosok járnak, és a fele­
ségeik. Ha például egy ilyen hölgyet rajtakapnak egy bankban, amint épp elemei egy
bankjegyet, a tisztviselő nem szól egy szót sem, csak diszkréten értesíti a férjet, a höl­
gyet pedig pszichoanalízisbe küldik.
Visszautazom New Yorkba. Pár nap múlva levelet kapok Alexander doktortól. Lát­
ta A z andalúziai kutyát, és kijelenti (pontosan ezekkel a szavakkal), hogy „scared to
death” (halálosan fel van háborodva, vagy ha így jobban tetszik, meg van botránkoz-
va). Hallani se akar többé arról a Luis Bunuel nevű alakról.
Csak egy kérdésem lenne: használhat-e ilyen szavakat egy orvos, egy pszicholó­
gus? Kinek van kedve hozzá, hogy elmesélje az életét egy olyan embernek, akit még
egy' film is felháborít? Nevetséges!
Magától értetődik, hogy' azt a filmet a skizofréniáról sohasem rendeztem meg.
Szeretem a mániákat. Nekem is van néhány, időnként beszélek is róluk. A máni­
ák megkönnyítik az életet. Sajnálom azokat, akiknek egyetlen mániájuk sincs.
Szeretem a magányt, feltéve, ha azért néha elbeszélgethetek egy'-egy' barátommal.
Mélységesen utálom a mexikói kalapokat. Más szóval, gyűlölöm a hivatalos, szer­
vezett folklórt. Szeretem a mexikói népviseletet, de csak ha falun találkozom vele. Egy'
szórakozóhely színpadán viszont látni se bírom azt az aranyozott, cicomás, malomkő
nagyságú kalapot. És ez az aragóniai jotára is áll.
Szeretem a törpéket. Csodálom a magabiztosságukat. Szimpatikusak, intelligensek,
szeretek velük dolgozni. Legtöbbjük jól érzi magát a bőrében. Azok, akiket én ismer­
tem, a világ minden kincséért sem akartak volna átlagos magasságú emberek lenni. A
szexuális teljesítőképességük is rendkívüli. Annak a törpének például, aki a Nazarínban
játszott, egyezerre két normális termetű szeretője is volt Mexikóvárosban, akiket fel­
váltva látogatott. Vannak nők, akik szeretik a törpéket. Talán azért, m ert olyan érzés,
mintha egyszerre lenne szeretőjük és gyerekük.
Nem szeretem a balál látványát, mégis vonz. A mexikói, guanajuatói múmiák,
amelyek, talán a talaj adottságainak köszönhetően, rendkívül jó állapotban maradtak
fenn egy tcmctőfélében, nagyon nagy hatással voltak rám. Megvan a nyakkendőjük, a
gombjaik, látszik a piszok a körmük alatt. Olyan, mintha az ember egy ötven évvel ez­
előtt elhunyt barátját látogatná meg.
Az egyik barátom, Ernesto Garda apja volt a zaragozai temető igazgatója, ahol sok
halottat a falba épített fülkékbe temettek. Egy'szer egy' reggel, 1920 körül, amikor a
munkások kiürítettek néhány fülkét, hogy' helyet csináljanak másoknak, Ernesto látta,
ahogy' egy' apáca, akin még látszott a cafatokban lógó apácaruha, meg egy' botos cigány
teste egy'más mellé gurul a földön, s úgy' maradnak, összeölelkezve.
 UTOLSÓ LEHELETEM 197

Utálom a reklámot, és ha lehet, elkerülöm. A társadalom, amelyben élünk, teljes

egészében a reklámnak van alávetve. Most persze megkérdezhetik: „És ez a könyv va­
jon mire jó?” Én pedig azt felelném, hogy először is magamtól sohasem írtam volna
meg. Aztán hozzátenném még azt is, hogy az egész életem csupa ellentmondás, és én
mindig is nagyon jól megvoltam ezzel, sohasem hadakoztam ellene. Hozzám tartoz­
nak, ahhoz az ambivalens természethez, amellyel születtem, és amely később is min­
dig jellemző volt rám.
A hét főbűn közül az egyetlen, am it valóban gyűlölök, az az irigység. A többi mind
személyes bűn, senkinek sem árt, legfeljebb néha a harag. Az irigység az egveden bűn,
amelyik elkerülheteden oda vezet, hogy a halálát kívánjuk annak, akinek a boldogsága
boldogtalanná tesz bennünket.
Eg)' képzeletbeli példa: egy Los Angeles-i multimilliomosnak mindennap egy
egyszerű postás viszi ki az újságot. Aztán egy nap a postás nem jön többet. A milliomos
megkérdezi a komornyikját, miért nem jár már hozzájuk az újságkihordó. Mert nyert
tízezer dollárt a lottón, válaszolja a komornyik. Nem jön többet.
Eme a multimilliomos teljes szívéből gyűlölni kezdi az újságkihordót. Irigyli, esetleg
a halálát is kívánja a tízezer dollár miatt.
Az irigység pár excellence spanyol bűn.
Nem szeretem a politikát. Ezen a téren negyven éve nincsenek illúzióim. Már nem
hiszek benne. Két vág)' három éve, baloldali tüntetők között sétálva Madrid utcáin, fi­
gyeltem fel egy jelmondatra: „Franco ellen jobb volt”.
 SPANYOLORSZÁG, MEXIKÓ, FRANCIAORSZÁG
1960-1977

1960-ban, huszonnégy év után, először tértem vissza Spanyolországba.

A közben eltelt idő alatt többször is találkoztam a családommal, Pauban vagy San
Juan de Luzban töltöttünk együtt pár napot. Anyám és a testvéreim átjöttek a hatá­
ron, hogy találkozzanak velem. Ilyen a száműzetés.
1960-ban, amikor már több mint tíz éve mexikói állampolgár voltam, vízumot
kértem a párizsi spanyol konzulátuson. Nem támasztottak semmiféle nehézséget.
Conchita húgom elém jött Port-Bouba, hogy hírt vigyen róla, ha valami baj történik,
például letartóztatnak. De semmi se történt. Néhány hónap múlva meglátogatott két
civil ruhás rendőr, és udvariasan érdeklődtek, miből élek. Ez volt az egyetlen hivata­
los kapcsolatom a francóista Spanyolországgal.
Először Barcelonába mentem, majd Zaragozába, és csak azután Madridba. M on­
danom se kell, mennyire meghatódtam, amikor viszontláttam gyerek- és ifjúkorom szín­
helyeit. Éppúgy, mint tíz évvel korábban, amikor Párizsba tértem vissza, sírtam, ahogy'
egyes utcákon végigmentem.
Az első alkalommal, amikor csak néhány hétig tartózkodtam Spanyolországban,
Francisco Rabal (Nazarín) összeismertetett egy különleges fickóval, a mexikói Gustavo
Alatristéval, aki később producerem és jó barátom lett.
Néhány évvel azelőtt már találkoztunk futólag az Arcbibaldo de la Cruz bűnös élete
forgatásán. Akkor egy színésznőhöz jött, akit aztán feleségül is vett, de később elvált
tőle, és elvette Silvia Pinái mexikói énekes-színésznőt. Az apja azzal foglalkozott, hogy
kakasviadalokat szervezett, s ő maga is nagyon szerette a kakasviadalt; szerteágazó üz­
leti ügyei voltak, két folyóiratot, számos földbirtokot meg egy' bútorgyárat m ondha­
tott a magáénak, és mivel akkoriban szándékozott belevetni magát a filmiparba is (ma
már harminchat mozija van Mexikóvárosban, forgalmazó, filmrendező, sőt színész;
hamarosan saját stúdiója is lesz), azt ajánlotta, hogy' rendezzek neki egy' filmet. Alatriste
a csibészség és az ártatlanság különös keveréke. Madridban például néha azért ment el
a misére, hogy' Isten segítsen neki egy-egy' anyagi probléma megoldásában. Egyszer
meg teljesen komolyan a következő kérdést tette fel nekem: „Van-e valami olyan kül­
ső jegy', amelynek alapján fel lehet ismerni egy' herceget, egy' márkit vagy' egy bárót?”
Én mondtam neki, hogy' ilyen jegy'ek nincsenek, s a válaszom, úgy' tűnt, kielégítette.
 UTOLSÓ LEHELETEM 199

Jóképű volt, csábító, képes arra, hogy főúri ajándékokkal örvendeztesse meg az
embert, például hogy kibérelje kettőnk számára egy luxusétterem egyik termét - mi­
vel tudta, hogy a süketségem miatt nehezen viselem az olyan helyeket, ahol túl sok
az ember - , de arra is képes volt, hogy elbújjon az irodája vécéjében, hogy ne kelljen
kifizetnie kétszáz pesót egy újságírónőnek; nos, ez az Alatriste, aki több politikusnak
is jó barátja volt, ez a hivalkodó, elbűvölő ember, aki azt se tudta, mi fán terem a mozi,
azt mondta nekem, hogy csináljak neki egy filmet.
Hadd mondjak el róla még egy jellemző történetet: Egy' szép nap bejelenti, hogy'
másnap elutazik Mexikóból, és randevút ad nekem Madridban. Három nap múlva vé­
letlenül megtudom, hogy ki se tette a lábát Mexikóból. Jó oka van rá: nem hagyhatja
el az országot, mert tartozik valakinek. A repülőtéren megpróbálja lefizetni a határőr
tisztet, tízezer pesót ajánl neki (négy-ötszáz dollárt). A tiszt, ny'olc gyerek apja, habo­
zik, de végül visszautasítja a pénzt. Amikor szóba hozom neki a dolgot, Alatriste töre­
delmesen bevallja, hogy igen, így' igaz, valóban ez történt. Azt is elmondja, hogy' az
összeg, amely miatt nem hagyhatja el Mexikót, nem több mint nyolcezer peso..., vá­
gyás kevesebb, mint amennyit a tisztnek kínált.
Pár év múlva Alatriste elég magas havi fizetést ajánlott nekem csak azért, hogy
néha filmekkel kapcsolatban meg erkölcsi ügyekben tanácsot adjak neki. Nem fogad­
tam el az ajánlatát, ingyen is szívesen adok neki tanácsot, ha szüksége van rá.

VIR í D IÁ N A

Azon a hajón, amelyen Madridból visszajöttem Mexikóba, táriratot kaptam Figueroától,

aki valami dzsungel-történetet ajánlgatott. Visszautasítottam, és mivel Alatriste teljesen
szabad kezet adott - s valóban, sohasem próbált korlátozni a szabadságomban - , úgy'
döntöttem , hogy' magam írom meg egy' nő történetét, akit egy' kevéssé ismert szent­
ről, annak idején a zaragozai kollégiumban hallottam róla, Viridianának neveztem el.
Barátom, Julio Alejandro segített kibontani azt a régi erotikus álmomat, amelyről
már beszéltem, amikor egy' narkotikum segítségével a magamévá teszem a spany'ol ki-
rálynét. Erre épült rá egy' másik történet. Mikor a forgatókönyv elkészült, Alatriste azt
mondta:
- Spanyolországban fogjuk felvenni.
Ez viszont újabb problémát vetett fel. Csak úgy' egyeztem bele, ha a franeóista
rendszerrel közismerten szemben álló szellemű Bardem filmgyártó vállalattal dolgoz­
hatok. Mégis, amint nyilvánosságra került az elhatározásom, a Mexikóban élő köztár­
sasági emigránsok hevesen tiltakoztak ellene. Újra kezdődtek a sértegetések, szidalma­
zások, csakhogy' ezúttal azok támadtak, akik közé magam is tartoztam.
Sok barátom a védelmemre kelt, és ádáz vita alakult ki: Van-e joga Bunuelnek Spa­
nyolországban forgatni? Nem árulás ez? Emlékszem Isaac egyik karikatúrájára, amely
kicsit később jelent meg. Az első rajzon Francót lehet látni, amint spany'ol földön vár
rám. Én megérkezem Amerikából a Viridiana tekercseivel, miközben egy' gyalázkodó
200 LUIS BUÑUEL

kórus azt kiabálja: „Áruló! Eladta magát!” A második rajzon is tovább kiabálnak, Franco
pedig szívélyesen üdvözöl, és átveszi a tekercseket. A harmadik rajzon a tekercsek fel­
robbannak a kezében.
A filmet Madridban forgattuk egy stúdióban, és egy nagyon szép birtokon a vá­
roson kívül. Ma már nincs meg se a stúdió, se a ház. Elegendő pénzt kaptam, kitűnő
színészeim voltak, és hét vagy nyolc hetem a forgatásra. Újra találkozhattam Francisco
Raballal, és akkor dolgoztam először együtt Fernando Reyjel és Silvia Pinallal. Az idős
színészek és a mellékszereplők közül egyeseket még a Don Q iúntín meg a többi film
idejéből ismertem, amelyeknek a harmincas években én voltam a producere. Különös
emléket őrzök arról a furcsa, félig koldus, félig bolond figuráról, aki a leprást játszotta.
Megengedtük neki, hogy' a stúdió udvarán lakjon. Fittyet hányt minden rendezői uta­
sításnak, de szerintem csodálatos a filmben. Valamivel később egyszer Burgosban ül­
dögélt egy pádon. Arra ment két francia turista, akik látták a filmet. Megismerték, gra­
tuláltak neki. Erre ő azonnal fogta a cókmókját, a hátára vette a kis bátyaiját, és nekiin­
dult gyalog, mondván: „Párizsba megyek! O tt híres ember vagyok!”
Az úton halt meg.
Abban a cikkben, amelyet a gyerekkorunkkal kapcsolatban már idéztem, Conchita
húgom a Viridiana forgatásáról is beszél. Újra átadom neki a szót:

A forgatás idejére Madridba mentem, m in t a bátyám „titk á r n ő je L u is élete

Madridban, m int csaknem mindig, most is leginkább egy remetééhez hasonlított. A város
egyetlen felhőkarcolójának tizenhetedik emeletén laktunk. Ügy élt ott, m int valami zord
szerzetes az oszlopa tetején.
Mivel hallása fokozatosan romlott, csak azokkal találkozott, akikkelfeltétlenül szük­
séges volt. Négy ágy volt a lakásban, de Luis a földön aludt, egy lepedővel meg egy ta ­
karóval, kitárva minden ablakot. Gyakran felállt az íróasztaltól, és kinézett az ablakon:
a távolban látszottak a hegyek, közelebb pedig a Casa de Campo meg a Királyi Palota.
Sokszor emlékezett vissza a diákkorára, ésszemlátomást boldog volt. A z t mondogatta,
hogy Madridban mindig ugyanolyan a fény, pedig szerintem a nap minden szakában, pir­
kadattól alkonyaiig mindig más és más. Luis minden hajnalban nézte, ahogyfelkel a nap.
Este hétkor vacsoráztunk; ez nagyon szokatlan dolog Spanyolországban. Salátát et­
tünk meg sajtot, ésjóféle riojai bort ittunk hozzá. Délben m indig jó éttermekben ebé­
deltünk. Kedvenc ételünk a malacsült volt. Azóta kannibálkomplcxusom van, álmom­
ban néha Saturnust látom, a m in t felfalja gyermekeit.
Amikor Luisnak javult egy kicsit a hallása, vendégeket isfogadtunk: a régi baráta­
inkat, fiatalokat a Filmművészeti Intézetből, a stáb tagjait. Elolvastam a Viridiana/ér-
gatókönyvét, de nem tetszett. A z unokaöcsém, Juan-Lttis azt mondta, hogy az apja fo r­
gatókönyvéből sose derül ki, milyen lesz a film . Igaza volt.
O tt voltam néhány jelenetfelvételén. Luisnak angyali türelme van, sohasem gurul
dühbe. Annyiszor ismétel meg egy jelenetet, ahányszor csak kell.
A film ben szereplő tizenkét szegény között van egy igazi koldus is, az, akit „leprás-
nak” hívnak. A bátyám megtudta, hogy a leprásnak csak harmadannyit fizetnek, m int
 UTOLSÓ LEHELETEM 201

a többieknek. Felháborodottan tiltakozott a producereknél, akik azzal próbálták megnyug­

tatni, hogy a forgatás utolsó napján gyűjtést rendeznek a koldusnak. Luis erre még job­
ban felháborodott, mert nem volt hajlandó elfogadni, hogy alamizsnávalfizessék meg va­
lakinek a munkáját. Követelte, hogy a koldust ugyanúgy hétről hétre fizessék ki, m int
mindenki mást.
A filmben szereplő „kosztümök” is eredetiek. Úgy szereztük be őket, hogy bejártuk
a külvárost, a rakpartokat, a hidak alját, és új ruhát adtunk a koldusoknak meg csavar­
góknak cserébe a rongyaikért. A ztán fertőtlenítették a ruhákat, de nem mosták ki őket,
hogy a színészek csakugyan érezzék a nyomort.
A stúdióbeli forgatás idején szinte alig találkoztam a bátyámmal. Ötkor kelt, nyolc
előtt elment, és csak tizencgy-tizcnkét óra múlva jö tt haza, megvacsorázott, és lefeküdt a
földre aludni.
De azért néha szórakoztunk, játszottunk is. A z egyik játékunk abból állt, hogy va­
sárnap reggelenként papírrepülőket dobáltunk le a tizenhetedik emeletről. Nem nagyon
emlékeztünk már rá, hogy kell papírrepülőt hajtogatni, úgyhogy lassan, nehézkesen, f u r ­
csán repültek. Egyszerre hajítottuk le a repülőinket. A z vesztett, akinek a repülője első­
nek „landolt”. A vesztesnek büntetésből meg kellett ennie egy repülőgépnyi papírt; Luis
mustárral ízesítette, én cukorral és mézzel.
Luisnak volt még egy szórakozása: pénzt dugott el nehezen megtalálható, szokatlan
helyekre. Egyből meg kellett találni, egyszerű következtetéssel. Ez a játék igencsak megemel­
te a titkárnői fizetésem.

Conchitának el kellett mennie Madridból a forgatás idején, mert Alfonso öcsénk

meghalt Zaragozában. Azért később is gyakran visszajárt, és ott lakott velem a Torre de
Madrid nevű felhőkarcolóban, ahol világos, tágas lakások voltak, amelyeket később saj­
nos irodákká alakítottak át. Gyakran jártunk el a barátainkkal Doña Julia kocsmájába -
az volt abban az időben a legjobb kocsma Madridban - , ahol egyszerű, de finom éte­
leket lehetett enni. Akkoriban ismertem meg a sebész José Luis Barrost, alti ma az egyik
legjobb barátom.
Doña Julia, akit Alatriste alaposan elkapatott, mert egyszer nyolcszáz peseta bor­
ravalót adott neki, pedig a számla csak kétszáz peseta volt, legközelebb nekem is a Nagy
Kapitányhoz illő csillagászati számlát nyújtott be. Szó nélkül kifizettem, de nagyon
meglepődtem, és szóltam is Paco Rabalnak, aki jól ismerte az asszonyt.
O megkérdezte tőle, hogy mi az oka annak az elképesztő számlának. Doña Julia
pedig a legteljesebb naivitással azt válaszolta:
- Hát, ha ismeri Alatriste urat, gondoltam, ő is milliomos.

Ekkoriban majdnem mindennap eljártam Madrid talán utolsó penájíttL. Egy régi kávé­
házban, a Café Vianábán jött össze a társaság, amely Jósé Bergamínból, Jósé Luis
Barrosból, a zeneszerző Pittalugából, a torreádor Luis Miguel Dominguínből és má­
sokból állt. Belépéskor fondorlatosán a szabadkőművesek között dívó titkos jellel üd­
202 LUIS BUÑUEL

vözöltem azokat, akik már ott voltak, pedig én magam sosem voltam szabadkőműves.
A franeóista Spanyolországban ennek volt némi kockázata.
A spanyol cenzúra arról volt híres akkoriban, hogy szőrszálhasogató, de ostoba.
A film első változata egyszerűen úgy végződött volna, hogy Viridiana bekopog az uno­
kafivére ajtaján. Az ajtó kinyílik, ő be meg)', és az ajtó becsukódik mögötte.
A cenzúra nem engedélyezte ezt a befejezést, úgyhogy újat kellett kigondolnom,
és szerintem az sokkal sikamlósabb, mert egyértelműen egy' háromszög-kapcsolatot su­
gall. Viridiana leül kártyázni az unokafivérével és a férfi szeretőjével. Az unokafivér azt
mondja: „Tudtam, hogy' egyszer beállsz közénk.”
A Viridiana elég nagy botrányt kavart Spanyolországban, A z aranykorhoz hason­
lót, és ez feloldozott engem a Mexikóban élő köztársaságiak szemében. A filmet ugyanis
- amely mint spanyol film kapta meg az Arany Pálmát Cannes-ban - az L ’Osservatore
Romano egy' rendkívül ellenséges cikke miatt a tájékoztatásügy'i és turisztikai miniszter
azonnal betiltotta Spany'olországban. Egyszersmind azonnal leváltották a spanyol film­
főigazgatót, amiért Cannes-ban nyilvánosan átvette a díjat.
Az ügy' akkora port vert fel, hogy' Franco is meg akarta nézni a filmet. Azt hiszem,
kétszer is látta, és ahogy' a spany'ol koproducerek mesélték, semmi kivetnivalót nem talált
benne (azok után, amit életében láthatott, igazán ártatlannak találhatta a filmet). De
nem volt hajlandó megváltoztatni a minisztere döntését, úgy'hogy' a Viridiana továbbra
is be volt tiltva Spanyolországban.
Olaszországban először Rómában mutatták be, ahol nagy' sikert aratott, aztán Mi­
lánóban. Milánóban a főügyész betiltatta, bírósági eljárást indított ellenem, és egy' év
börtönre ítéltek, abban az esetben, ha beteszem a lábam Olaszországba. Ezt az ítéle­
tet a legfelsőbb bíróság később megsemmisítette.
Amikor Gustavo Alatriste először látta a filmet, kissé meg volt rökönyödve, de nem
szólt egy' szót sem. Aztán Párizsban újra megnézte, majd kétszer Cannes-ban, és vé­
gül Mexikóvárosban is. Ez után a vetítés után - akkor már ötödször vagy' hatodszor látta
- odajött hozzám, és nagy' boldogan azt mondta:
- Megvan, Luis, csodálatos, most már mindent értek!
Erre aztán én lepődtem meg. A film szerintem egy hihetetlenül egyszerű törté­
netet mesél el. Mi a csodát nem értett benne?
Vittorio de Sica is látta Mexikóvárosban, és felháborodva, rosszkedvűen távozott.
Taxiba ült Jeanne-nal, a feleségemmel, hogy' elmenjenek inni egy' pohárkával valahol.
Útközben megkérdezte tőle, hogy' tény'leg ily'en szörnyeteg vagyok-e, és hogy' szok­
tam-e verni. Erre Jeanne azt felelte:
- Engem hív, ha agyon kell csapni egy' pókot.
Párizsban, a szállodám közelében, egyszer a következő mondatot láttam az egyik
filmem plakátjára írva: „A világ legkegvedenebb filmrendezője” . Ez a hülyeség nagyon
elszomorított.
 UTOLSÓ LEHELETEM 203

A Z ÖLDÖKLŐ A N G Y A L

Néha sajnálom, hogy A z öldöklő angyalt Mexikóban forgattam. Inkább Párizsban vagy
Londonban képzeltem volna el, európai színészekkel, elegánsabb ruhákkal, luxuskör­
nyezetben. Mexikóban, bár nagyon szép volt a ház, és igyekeztem olyan színészeket
választani, akiknek a külsejéről nem ordít, hogy' mexikóiak, mégis szegényesre sikerült,
például az asztalkendők közepes minősége miatt, amelyekből egyetlenegyet tudtam
közelről mutatni. Az is a sminkesé volt, úgy' adta kölcsön.
A forgatókönyv, amely teljesen eredeti, akárcsak a Viridianáé, egy' társaságról szól,
akik egy' este színház után az egyiküknél vacsoráznak. Vacsora után aztán átmennek a
szalonba, és valami megmagyarázhatatlan okból nem tudnak többé kijönni. Az erede­
ti cím az volt, hogy' A Gondviselés utca hajótöröttéi. De egy évvel korábban Jósé
Bergamín beszélt nekem egy' színdarabról, amelynek azt a címet akarta adni, hogy' A z
öldöklő angyal. El voltam ragadtatta ettől a címtől.
- Ha én meglátom ezt a címet egy' plakáton - mondtam neki - , biztos, hogy' rög­
tön bemegy'ek megnézni az előadást.
írtam Bergamínnak Mexikóvárosból, és megkérdeztem, mi van a darabjával..., no
meg a címével. Azt válaszolta, hogy' nem írta meg a darabot, de a címet különben sem
ő találta ki, benne van a Jelenések könyveben. Nyugodtan elvehetem, írta, amit köszö­
nettel meg is tettem.
New Yorkban egyszer egy' elegáns vacsorán a háziasszony azt találta ki, hogy' kü­
lönféle meglepetés-tréfákkal szórakoztatja a meghívottait. Például az, hogy' a pincér el­
vágódik, amikor behozza a tálcát, valóban megtörtént. Csakhogy' a filmben a vendé­
gek nincsenek elragadtatva tőle. A háziasszony valami más viccre is készül egy' medvé­
vel és két báránnyal, de sohasem tudjuk meg, hogy mire...; ez persze néhány, a szim­
bolizmusnak fanatikusan elkötelezett kritikust nem akadályozott meg abban, hogy a
bolsevizmus jelképét lássa a medvében, amely csak azt lesi, hogy mikor csaphat le az
önmaga ellentmondásaitól megbénult kapitalista társadalomra.
Engem az életben is meg a filmjeimben is mindig vonzottak az ismétlődő dol­
gok. Nem tudom miért, nem is érdekel a magyarázat. A z öldöklő angyalban legalább egy
tucat ismétlődés van. Például két férfit bemutatnak egymásnak, kezet fognak, és azt
mondják: „Örvendek”. Egy perc múlva újra találkoznak, és újra bemutatkoznak, mindia
még nem ismernék egymást. Végül harmadszorra úgy' üdvözlik egymást, mint régi jó
barátok.
Hasonlóképpen kétszer látjuk azt is, bár más-más szemszögből, amikor a vendé­
gek bemennek az előcsarnokba, és a házigazda hívja a főkomornyikot. Amikor a filmet
vágtuk, Figueroa, a vezető operatőr félrehívott, és azt mondta:
- Nagy baj van, Luis.
- Micsoda?
- A z a jelenet, amikor bemennek a házba, kétszer van benne a filmben.
Hogy gondolhatta, ő, aki maga vette fel mind a két jelenetet, hogy ekkora hibát
követtünk el a vágóval?
204 LUIS BUÑUEL

Mexikóban az volt a vélemény, hogy nem jók a színészek a filmben. Szerintem

ez nincs így. Persze egyáltalán nem elsőrangú színészek, mégis együtt szerintem egész
jók. Különben is, úgy vélem, nem lehet egy filmről azt mondani, hogy érdekes, de
rosszul játszanak benne a színészek.
A z öldöklő angyal azon kevés filmjeim egyike, amelyiket többször megnéztem.
Minden alkalommal fájlaltam az említett hiányosságokat, és hogy olyan rövid idő alatt
kellett leforgatni. Szerintem arról szól, hogy van egy társaság, amelynek a tagjai nem
tehetik azt, amit szeretnének: nem tudnak kimenni egy szobából. Megmagyarázhatatlan
módon nem tudják kielégíteni egy egyszerű vágyukat. Ilyesmi gyakran megtörténik a
filmjeimben. A z aranykorban például hiába próbál egyesülni cgv szerelmespár. A vágy
titokzatos tárgyában egy' idősödő férfi szexuális vágya az, ami sohasem tud kielégülni.
Archibaldo de la Cruz hiába próbál gyilkolni. A burzsoázia diszkrét bája szereplői min­
denáron együtt szeretnének vacsorázni, de nem sikerül nekik. Biztosan több példát is
lehetne találni.

OSZLOPOS SIM EO N

A z öldöklő angyal első vetítése után Gustavo Alatriste odahajolt hozzám, és azt mondta:
- Don Luis, ez egy' ágyú. De nem értek belőle egy' szót sem.
Ágyai Mexikóban azt jelenti: erőteljes, sokkoló hatás, nagy' siker.
Két évvel később, 1964-ben Alatriste azt ajánlotta, hogy rendezzek filmet M e­
xikóban a 4. századbeli szent, Oszlopos Simeon meglepő egyéniségéről, aki több mint
negyven évig élt egy' oszlop tetején a szíriai sivatagban.
Én már régóta terveztem ezt, már abban az időben, amikor Lorca a Diákotthon-
ban odaadta nekem a Legenda Aureát. Hangosan nevetett, amikor azt olvasta, hogy' a
remete széklete úgy' folyt végig az oszlopon, mint a viasz a gyertyán. Mivel csak salá-
talevelekkel táplálkozott, amelyeket egy' kis kosárban juttattak fel hozzá, valójában in­
kább kecskebogyószerű lehetett a széklete.
New Yorkban egy' esős napon elmentem a 42. utcai könyvtárba anyagot gyűjte­
ni. Nagy'on kevés könyv van erről a témáról. Délután öt felé mentem be a könyvtár­
ba, kerestem annak a könyvnek a kartonját, amelyiket ki akartam kérni - Festugiéres
atyra könyve a legjobb a témában - , de a karton nem volt a hely'én. Megfordulok, hát
egy' férfi áll mellettem, kezében a cédulával. Már megint egy' újabb véletlen!
Megírtam a teljes forgatókönyvet. Sajnos Alatristének a forgatás közben anyagi
nehézségei támadtak, ezért a felére kellett rövidítenem a filmet. Terveztem egy' havas
jelenetet is, zarándoklatokat, sőt a bizánci császár látogatását is (ez történelmi tény).
Mindezeket a jeleneteket lei kellett hagyjam, s ez a magyarázata annak, hogy' a vége kissé
ny'ersre sikerült.
Mindenesetre így' is öt díjat kapott a velencei fesztiválon, ami soha egyetlen fil­
memmel sem történt meg. Egyébként senki sem volt ott, hogy' átvegye a díjat. Később
Orsón Welles filmjével, A halhatatlan történettel együtt vetítették.
 UTOLSÓ LEHELETEM 205

Ma már úgy látom, hogy Oszlopos Simeon akár A Tejút két remetéjével is talál­
kozhatott volna a Santiago de Compostelába vezető kanyargós úton.

1963-ban Serge Silberman, francia producer, áld találkozni szeretett volna velem, kibé­
relt egy lakást a Torre de Madridban, és a címem felől tudakozódott. Kiderült, hogy pont
az övével szemközti lakásban lakom. Becsöngetett hozzám, megittunk ketten egy egész
üveg whiskyt, és még aznap olyan baráti egyetértés alakult ki köztünk, amely azóta is tart.
Felajálotta, hogy rendezzek egy filmet, és megállapodtunk, hogy Octave Mirbeau
művét, az Ejjy szobalány naplóját fogom filmre vinni. Ezt a könyvet már régóta ismer­
tem. Különféle okokból úgy' határoztam, hogy időben későbbre helyezem a történe­
tet, közelebb hozom a jelenhez, a húszas évek végére, egy olyan korba, amelyet jól
ismerek. így aztán lehetőségem nyílt rá, hogy A z aranykor emlékére, a film végén a szél­
sőjobboldali tüntetők azt kiálthassák: „Éljen Chiappe!’’Köszönettel tartozom Louis
Malle-nak, amiért a Felvonó a vérpadra című filmben felhívta a figyelmemet Jeanne
Moreau járására. Nagyon fontosnak tartom, hogy hogyan jár és hogyan néz egy' nő. Az
Egy szobalány naplója forgatásán, a cipős jelenetben igazi öröm öm et leltem abban,
ahogy jár, abban, hogy filmezhetem. A lába járás közben enyhén remeg a magas sarkú
cipőben. Milyen izgató az a bizonytalanság. Csodálatos színésznő, csak hagyatom kel­
lett, hogy azt csináljon, amit akar, alig kellett beleszólnom. Olyan dolgokat m utatott
meg nekem a figurából, amelyeket én nem is sejtettem.
Ennek a filmnek a kapcsán, amelyet Párizsban és Milly-la-Foret közelében forgat­
tunk 1963 őszén, találkoztam először azokkal a francia munkatársaimmal, akiktől ké­
sőbb sem váltam meg, Pierre Laryval, az első asszisztensemmel, Suzanne Durremberger
produkciós titkárnővel, és Jean-Claude Carrière forgatókönyvíróval, aki a pap szerepét
játsza. Nyugodt, jól szervezett, baráti légkörben folyt a forgatás. Szintén ezen a for­
gatáson ismertem meg Munit, a színésznőt, ezt a furcsa életutat bejárt különös egyé­
niséget, aki valamiképp a kabalámmá vált. Ö játszotta a legalázatosabb szolgálólányt, aki
azt kérdezi a fasiszta sekrestyéstől (ez az egyik kedvenc dialógusom):
- De hát miért mondja folyton azt, hogy' a zsidókat ki kell irtani?
- Te talán nem vagy' igazi honleány? - kérdi a sekrestyés.
- De igen.
- Nahát!

Ez után a film után rendeztem az Oszlopos Simeont, az utolsó Mexikóban készült fil­
memet, majd Silberman és a társa, Saffra egy' újabb film ötletével állt elő. Ezúttal az angol
Monk Lewis híres bűnügyi regényét, A szerzetest választottam. A szürrealisták egyik
kedvenc könyve volt, Antonin Artaud le is fordította. Már korábban is többször gon­
doltam rá, hogy' filmre viszem. Sőt, pár évvel azelőtt Gérard Philipe-nek is beszéltem
erről a könyvről, meg Jean Giono gy'öny'örű regényéről, a Huszár a tctőmő\ is (m in­
dig is vonzott a járvány', a dögvész minden formája). Gérard Philipe szórakozottan hall-
206 LUIS BUÑUEL

gáttá az ajánlataimat, de politikusabb filmet szeretett volna. Végül az El Paóban nő a

láz mellett döntött, amelynek méltóságteljes ugyan a témája, és azt hiszem, elég jól is
van megcsinálva, még sincs róla különösebb mondanivalóm.

A N A P SZÉPE

A szerzetes tervét elvetettük (Adó Kyrou pár évvel később leforgatta), és én 1966-ban
elfogadtam a Hakim testvérek ajánlatát, hogy filmesítsem meg Joseph Késsél A nap szé­
pe* című könyvét. A regényt jólszerkesztettnek, de meglehetősen melodramatikusnak
találtam. Viszont lehetőséget adott rá, hogy beletegyek néhány képet Séverine, a fő­
hősnő nappali álmodozásairól, akit Catherine Deneuve játszott, és kidolgozzam a fia­
tal mazochista polgárasszony alakját.
A film azt is lehetővé tette, hogy elég nagy hűséggel bemutassak több szexuális
perverziót is. A fetisizmus iránti érdeklődésem már az Őelső jelenetében, az Egy szo­
balány naplója cipőjelenetében is érezhető, de meg kell hogy mondjam, a szexuális
perverziók iráni vonzódásom pusztán elméleti, külsőleges jellegű. Érdekel és szórakoz­
tat, de az én szexuális szokásaimban nincs semmi perverz. Az volna meglepő, ha nem
így lenne. Azt hiszem, ha valaki perverz, akkor jobban szereti titokban tartani a per­
verzióit, mint nyilvánosan mutogatni.
Ezzel a filmmel kapcsolatban egy' dolgot valóban fájlalok. Az első jelenetet a párizsi
Gare de Lyon éttermében szerettem volna felvenni, de a tulajdonos ezt kerek perec meg­
tagadta. Sok párizsi még ma sem ismeri ezt az éttermet, amely szerintem az egyik legszebb
hely a világon. 1900 körül a pályaudvar első emeletén festők, szobrászok és iparművé­
szek káprázatos termet alakítottak ki a vasút dicsőségére, és azoknak az országoknak a tisz­
teletére, ahova vasúttal el tudunk jutni. Ha Párizsban vagyok, elég gyakran elmegyek oda,
néha egyedül is. Mindig ugyanannál az asztalnál ebédelek, a sínekhez közeli oldalon.
A nap szépe forgatásán újra együtt dolgoztam Paco Raballal, aki már a Nazarmban
és a Viridianábán is szerepelt. Szeretem őt mint színészt, és mint embert is; ő „bátyánk­
nak szólít engem, én meg őt „öcsém”-nek. Egyébként nincs semmilyen különösebb
színészvezetési módszerem. Minden attól függ, hogy' igazán jók-e a színészek, hogy
mire képesek az adott szerepben, és hogy' ki tudok-e hozni valamit belőlük, ha rosszul
választottam. A színészvezetést szükségképpen mindig a rendező egyéni látásmódja,
érzései határozzák meg, de időnként nehéz magyarázatot adni rá.
Sajnálom azt is, hogy' idióta módon, a cenzúra követelésére, ki kellett vágni né­
hány jelenetet a filmből. Különösen azt a jelenetet sajnálom, amelyben Catherine
Deneuve egy' koporsóban fekszik, Georges Marchal pedig leányomnak szólítja. Az egész
egy' kis magánkápolnában zajlik, a mise után, amely'et Grünewald Krisztusának tökéle­
tes másolata alatt celebrálnak; ennek a Krisztusnak a megkínzott teste mindig is nagy
hatással volt rám. A mise elhagyása alapvetően megváltoztatta a jelenet hangulatát.

*A B c llc d e j o u r tükörfordítása „a nap szépe”; jelentése valójában: h a jn a lk a .

 UTOLSÓ LEHELETEM 207

A sok értelmetlen kérdés közül, amelyeket a filmjeimmel kapcsolatban szoktak

feltenni nekem, az egyik leggyakoribb, legmániákusabban visszatérő arra a kis doboz­
ra vonatkozik, amelyet egy ázsiai vendég visz magával a bordélyházba. Kinyitja, meg­
mutatja a lányoknak, hogy mi van benne (de mi nem látjuk). A lányok elborzadva hő­
kölnek vissza, és nem hajlandók elmenni a vendéggel, kivéve Séverine-t, akit úgy tű­
nik, érdekel a dolog. Nem tudom, hányszor kérdezték már meg tőlem, főleg nők: „Mi
van abban a kis dobozban?” Mivel fogalmam sincs, az egyetlen lehetséges válasz az,
hogy: „Amit akar.”
A filmet a Saint-Maurice stúdióban forgattam, amely ma már nem létezik (ez a
félmondat, mint valami refrén, állandóan vissza-visszatér ebben a könyvben), a szom­
széd stúdióban pedig Louis Mailé forgatta A tolvajt, amelyben Juan-Luis fiam asszisz­
tensként dolgozott. A nap szépe egyébként talán a legnagyobb üzleti sikerem volt, ez
persze inkább a filmben szereplő kurváknak köszönhető, mint az én munkámnak.

Az Egy szobalány naplója óta az életem gyakorlatilag egybeesik a filmekkel, amelyeket

készítettem. Épp ezért felgyorsítom ennek az elbeszélésnek a ritmusát, ami amúgy is
kezd már kissé unalmassá válni. A munkámban nincsenek különösebb problémáim, az
életem egyszerű: Mexikóvárosban élek, de minden évben néhány hónapot Spanyo­
lországban és Franciaországban töltök forgatókönyvírással vagy forgatással. H ű marad­
tam a szokásaimhoz, mindig ugyanazokban a szállodákban szállók meg, ugyanazokba
a kávéházakba járok, amelyek még megmaradtak a régiek közül.
Európában sokkal kényelmesebb körülmények között forgathatok, mint annak
idején Mexikóban. Minden filmemről sokat írtak.
Én csak néhány szót mondanék róluk, pusztán emlékeztetőül.

Bár úgy gondolom, hogy a filmhez mindenekelőtt jó forgatókönyv kell, jómagam so­
hasem voltam íróember. Majdnem minden filmemhez (négy kivételével) szükségem
volt rá, hogy egy író vágy forgatókönyvíró segítsen letisztázni a cselekményt és a dia­
lógusokat. Ez nem azt jelenti, hogy' egyszerű titkár volna, aki szolgaian lejegyzi, amit
mondok. Épp ellenkezőleg. Joga és kötelessége, hogy' vitassa az ötleteimet, és a saját
ötleteivel álljon elő, még akkor is, ha végül én vagy'ok az, aki dönt.
Életem során huszonny'olc íróval dolgoztam cgy'ütt. Közülük mindenekelőtt Julio
Alejandróra emlékszem vissza - ő színházi ember volt, és kitűnő párbeszédeket írt - ,
meg az energikus, érzékeny Luis Alcorizára, aki már rég saját filmjeit írja és rendezi. De
akit a legközelebb érzek magamhoz, az kétségkívül Jean-Claude Carrière. 1963 óta hat
filmet írtunk egy'ütt.
A forgatókönyvben szerintem az a legfontosabb, hogy a cselekmény pergő legy'en,
hogy' egy'etlen másodpercre se hagyja lankadni a néző figyelmét. Egy' film tartalmáról,
esztétikájáról (ha van neki), stílusáról, erkölcsi irányultságáról lehet vitatkozni. De az
biztos, hogy' sohasem lehet unalmas.
208 LUIS BUÑUEL

A TEJÚ T

A z az ötlet, hogy filmet rendezzek a keresztény vallás eretnekeiről, még akkor fogant
m eg az agyamban, amikor nem sokkal Mexikóba érkezésem után elolvastam
M enéndez y Pelayo összefoglaló művét, A spanyol eretnekek történetét. Sok mindent
megtudtam ebből a könyvből, olyasmit is, amiről fogalmam se volt, különösen az eret­
nek mártírokról, akik ugyanúgy meg voltak győződve az igazukról, ha nem jobban, mint
a keresztények. Az eretnekek viselkedésében engem az igazságtudat és néhány általuk
kitalált dolog különcsége izgatott leginkább. Később rábukkantam Breton egyik m on­
datára, amelyben a vallás iránti ellenszenve ellenére elismeri, hogy a szürrealizmus „szá­
mos ponton érintkezik” az eretnekséggel.
Mindaz, amit a filmben látunk és hallunk, eredeti dokumentumokon alapul. An­
nak az érseknek a története például, akinek a holttestét exhumálták és nyilvánosan el­
égették (mert a halála után olyan, az ő keze írásával lejegyzett iratokat találtak, amelyek
eretnekségre vallottak), valóban egy Carranza nevű toledói érsek története. Hossza­
dalmas kutatómunkával kezdtük, amelynek középpontjában Pluquet abbé A z eretnekség
lexikona című műve állt, aztán 1967 őszén, a spanyolországi Jaén tartományban talál­
ható cazorlai szállodában megírtuk az első változatot. Egyedül voltunk az andalúziai
hegyekben, Carriére meg én. Az út ott végződött a szállodánál. Csak néhány vadász volt
ott, akik hajnalban útnak indultak, és csak késéi este tértek vissza, olykor egy-egy kőszáli
kecske törékeny tetemével. Egész nap csak a Szentháromságról, Krisztus kettős termé­
szetéről meg Szűz Mária titkairól beszélgettünk. Silberman számunkra meglepő módon
elfogadta a tervet, úgyhogy 1968. február-márciusában San Jósé Punjában be is fejez­
tük a forgatókönyvet. A 68-as májusi barrikádok rövid ideig tartó fenyegetése után, nyá­
ron forgattuk le a filmet Párizsban és környékén. Paul Frankeur és Laurent Tcrzieff játsza
azt a két zarándokot, akik napjainkban gyalog mennek Santiago de Compostclába, és
akik az út során, mindenféle időbeli és térbeli megkötöttség nélkül, egy sor emberrel
találkoznak, akik a legfőbb eretnekségeket testesítik meg. A Tejutat, amelynek állítólag
mi is a részei vagyunk, azelőtt „Santiago útjának” hívták, mert abba az irányba mutat,
amerre a zarándokok Észak-Európából Spanyolország felé mennek. Innen a cím.
Ebben a filmemben újra együtt dolgoztam Pierre Clementivel, Julién Bcrtheau-
val, Claudio Brookkal és a hűséges Michel Piccolival, és először Delphine Scyriggel, azzal
a kitűnő színésznővel, akit a háború alatt New Yorkban a térdemen lovagoltattam.
Másodszor - és utoljára - jelenítettem meg Krisztust filmen: a szerepét Bemard Verley
játszotta. Mindennapi embernek szerettem volna ábrázolni, aki nevet, futkározik, el­
téveszti az utat, sőt nekiáll borotválkozni, szóval nagyon távol áll a hagyományos Krisz­
tus-képtől.
És ha már Krisztusnál tartunk: szerintem a vallás jelenlegi fejlődési fokán Krisztus
lassanként privilegizált helyet vív ki magának a Szentháromság másik két személyével
szemben. Folyton csak róla van szó. Persze Istenről, az Atyáról sem feledkeztek meg
teljesen, mégis nagyon távoli, homályos az alakja. Ami pedig szegény Szentleiket ille­
ti, vele már senki sem törődik, ott koldul a keresztútnál.
 UTOLSÓ LEHELETEM 209

A filmnek, a téma buktatói és furcsasága ellenére, elég tisztességes közönségsike­

re volt; ez elsősorban a sajtónak és Silberman erőfeszítéseinek köszönhető, alti kétség­
kívül az általam ismert legjobb filmforgalmazó. A Tejút, akárcsak a Nazarín, nagyon el­
lentétes véleményeket váltott ki. Carlos Fuentes szerint vallásellenes, harcos film, míg
Julio Cortázar azt állította, hogy olyan, mintha a Vatikán pénzén készült volna.
Az efféle szándékos viták egyre inkább hidegen hagynak. Én úgy vélem, hogy A
Tejút nem áll ki semmi mellett, és nem is harcol semmi ellen. A filmben szereplő ere­
deti helyzeteken és hitvitákon kívül elsősorban és mindenekelőtt egy' kis barangolás a
fanatizmus területén, ahol mindenki erőszakosan és görcsösen kapaszkodik a maga iga­
zába, és kész ölni vág)' meghalni érte. Úgyhogy a két zarándok által bejárt út szerin­
tem minden politikai vág)' akár művészeti ideológiára is alkalmazható.
A film Koppenhágában franciául ment, dán feliratokkal. Henning Carlsen, a
mozitulajdonos mesélte, hogy a harmadik-negyedik napon vág)’ tizenöt cigány is je­
gyet váltott a filmre, férfiak, nők, gyerekek vegyesen. Se dánul, se franciául nem be­
széltek. Mindennap elmentek, tizenhétszer vág)' tizennyolcszor nézték meg a filmet.
Carlsent nagyon izgatta, hogy miért jönnek újra meg újra, ilyen hűségesen. De sem­
mit se sikerült kiderítenie, hiszen nem tudott velük szót érteni. Végül ingyen been­
gedte őket. Ettől kezdve nem mentek többé.

T R IS T A N A

Bár Galdósnak ez a levélregénye önm agában nem a legjobb, engem már régóta
vonzott D on Lope alakja m iatt. Az is csábított, hogy a cselekményt M adridból
Toledóba helyezzem át, és így állítsak emléket annak a városnak, amelyet annyira
szeretek.
Először Silvia Pinallal és Ernesto Alonsóval akartam forgatni. De később Spanyo­
lországban másképp alakultak a dolgok. Fernando Reyt választottam, áld kitűnő volt a
Viridiandbán, és egy fiatal olasz színésznőt, akit nagyon szerettem, Stefánia Sandrellit.
A Viridianával kapcsolatos botrány miatt a tervet betiltották.
A betiltást 1969-ben vonták vissza, és én megegyeztem két producerrel, Eduardo
Ducayval és Gurruchagával.
Bár Catherine Deneuve egyáltalán nem illik Galdós világához, szívesen szerződ­
tettem , miután többször is írt nekem, hogy mennyire szeretné eljátszani a szerepet.
Szinte kizárólag Toledóban forgattunk - számomra az egész város a húszas évekbeli
emlékeimet, élményeimet idézte - , és egy madridi stúdióban, ahol Álarcon, a díszlet-
tervező felépítette a zocodoveri kávéház hű mását.
Ugyanúgy, ahogy a Nazarín esetében, a főhős figurájában (Fernando Rey szerin­
tem csodálatos ebben a szerepben) hű maradtam a Galdós-regény világához, de a mű
szerkezetét és hangulatát megváltoztattam, és akárcsak az Egy szobalány naplóját, ezt is
egy olyan korba helyeztem, amelyet ismertem, és amelyben már világosan érezhető a
társadalmi mozgolódás.
210 LUIS BUÑUEL

Julio Alejandro segítségével sok olyasmit is belevettem a Tristanába, ami egész

életemben foglalkoztatott, mint például a toledói harangtornyot, meg Tavera bíboros
halotti szobrát, amelyre Tristana ráhajol. Mivel azóta se láttam újra a filmet, ma már elég
nehéz beszélnem róla, de emlékszem, mennyire szerettem a második részt, attól kezd­
ve, hogy visszajön a fiatalasszony, akinek levágták a lábát. Mintha még ma is hallanám
a lépteit a folyosón, a mankók kopogását, a csésze kakaó mellett beszélgető papok ri­
deg hangját.
Ha a forgatásra gondolok, mindig eszembe jut, hogyan vicceltem meg Fernando
Rcyt. Olyan kedves jó barátom, hogy biztosan megbocsátja, ha elmesélem. Mint annyi
színész, Fernando is kényes a népszerűségére. Természetesen azt is szereti, ha megis­
merik az utcán, ha utánafbrdulnak.
Egyszer azt mondtam a gyártásvezetőnek, hogy vegye fel a kapcsolatot egy iskolai
osztállyal, és olyankor, amikor épp Fernandóval beszélgetek, a gyerekek egyenként jöjje­
nek oda hozzám autogramot kérni, de csak tőlem kérjenek, Femandótól ne. így is tettek.
O tt ülünk egymás mellett, Fernando meg én, egy kávéház teraszán. Odajön egy
fiú, autogramot kér tőlem, én szívesen adok is, aztán elmegy, a mellettem ülő Fernan-
dóra meg rá se hederít. Alig megy' el, máris jön a következő, aki pontosan ugyanígy cse­
lekszik.
A harmadiknál Fernando elnevette magát. Rájött, hogy'viccről van szó, mégpe­
dig egy nagyon egyszerű oknál fogva: számára az, hogy' valaki csak tőlem kérjen autog­
ramot, és őt észre se vegye, tökéletesen lehetetlennek tűnt. Igaza is volt.

A B U R ZSO Á ZIA D ISZ K R É T BÁJA

A Tistana után, amelyet Franciaországban sajnos szinkronizálva mutattak be, visszatér­

tem Silbermanhoz, és többé nem is hagytam el. Visszamentem Párizsba, mégpedig a
régi környékre, a Montparnasse-ra, az L ’Aiglon szállóba, ahol az ablakaim a temetőre
nyíltak. Korán ebédeltem a Coupole-bán, a La Ruletté-ben vagy a La Closerie dcs Utas­
ban, mindennap sétáltam, az estéimet magányosan töltöttem, forgatások idején pedig
általában én magam főztem magamnak. A fiam, Juan-Luis Párizsban lakik a családjával.
Gyakran dolgozott velem.
A z öldöklő angyal kapcsán már elmondtam, hogy mennyire vonzanak az ismétlő­
dő történések, mondatok. Épp valami ürügyet kerestünk egy' ilyen ismétlődéshez, ami­
kor Silberman előadott egy történetet, ami vele történt. Meghívott jó néhány embert
vacsorára, mondjuk, kedd estére, de aztán elfelejtett szólni a feleségének, sőt azt is el­
felejtette, hogy ugyanerre a keddre már elígérkezett valahová, szintén vacsorára. Este
kilenc felé, tele virágokkal, megérkeztek a vendégek. Silberman nem volt otthon. A
felesége ott állt pongyolában, fogalma sem volt az egészről, különben is már vacsorá­
zott, és éppen lefekvéshez készülődött.
Ez lett A burzsoázia diszkrét bája első jelenete. Most már csak folytatni kellett, el­
képzelni egy' csomó olyan helyzetet, amelyekben a valószerűség határain belül maradva
 UTOLSÓ LEHELETEM 211

egy baráti társaság arra törekszik, hogy együtt vacsorázzon, de ez nem sikerül. Elég
hosszú ideig dolgoztunk rajta. Ö t különböző forgatókönyvet írtunk. Meg kellett ta­
lálni a pontos egyensúlyt, a helyzetnek valóságosnak, logikusnak és mindennapinak kel­
lett lenni, ugyanakkor olyan váratlan akadályoknak is közbe kellett jönni, amelyek nem
tűnnek se fantasztikusnak, se különcködőnek. Az álom volt segítségünkre, sőt az álom
az álomban. Annak pedig külön örültem, hogy a filmben megadhatom a saját dry-mar-
tini-receptemet.
A forgatásról kitűnő emlékeim vannak: mivel a filmben gyakran esik szó étkezés­
ről, a színészek, különösen Stéphane Audran, gyakran hoztak mindenféle étel- és ital­
finomságot a stúdióba. Megszoktuk, hogy öt óra felé rövid szünetet tartunk, és ilyen­
kor eltűnünk egy negyedórára.
Az 1972-ben, Párizsban forgatott Burzsoázia óta szoktam rá, hogy videobcren-
dezéssel dolgozzam. Ahogy öregszem, egyre kevésbé rendelkezem azzal a fürgeség­
gel és rugalmassággal, ami ahhoz kell, hogy a jeleneteket a kameránál állítsam be. Le­
ülök hát egy monitor elé, amelyen pontosan ugyanazt a képet látom, mint amit az ope­
ratőr, és onnan, a karosszékből változtatok a beállításon vagy a színészek helyzetén.
Ennek a technikának a segítségével sok fáradságot és ideit takarítottam meg.
A szürrealistáknak volt egy különös címadási szokása, ami abból állt, hogy egy
olyan váratlan szót vagy szócsoportot választottak egy-egy mű címéül, amely a képet
vág)' a könyvet teljesen új megvilágításba helyezte. Én többször is megpróbáltam ezt
a filmjeimre alkalmazni; így született A z andalúziai kutya, természetesen A z aranykor,
sőt még A z öldöklő angyal címe is.
Amikor a forgatókönyvet írtuk, eszünkbe se jutott a burzsoázia. Az utolsó este -
a toledói szállodában történt, aznap, amikor De Gaulle meghalt - elhatároztuk, hogy
keresünk valami címet. Az egyik, amelyik nekem a Cár magnóié kapcsán eszembe ju­
tott, így hangzott: Vesszen Lenin, avagy Szűz Mária az istállóban. A másik meg egysze­
rűen így: A burzsoázia bája. Carriére megjegyezte, hogy kellene egy jelző is hozzá, az­
tán több ezer jelző közül végül a diszkrét mellett döntöttünk. Úgy találtuk, hogy ez­
zel a címmel, A burzsoázia diszkrét bája, a film más formát ölt, majdhogynem alapjai­
ban változik meg. Ettől kezdve másképpen néztük.
Egy évvel később, amikor a film nominated lett, vagyis Hollywoodban beválasz­
tották az Oscar-díjra esélyes filmek közé, mi pedig már a következő tervünkön dolgoz­
tunk, négy ismerős mexikói újságíró ránk talált, és eljött ebédelni az El Paulaiba. Ebéd
közben feltettek pár kérdést, és jegyzeteltek. Természetesen azt is megkérdezték:
- Mit gondol, dón Luis, megkapja az Oscar-díjat?
- Igen - mondtam halálos komolyan - , meg vagyok győződve róla. Már lefizet­
tem nekik a huszonötezer dollárt, amit kértek. Az amerikaiaknak pedig sok mindent
lehet a szemükre vetni, de hogy a szavukat állják, az biztos.
A mexikóiak nem vették észre a gúnyt a szavaimban. Négy nap múlva meg is jelent
a mexikói újságokban, hogy huszonötezer dollárért megvettem az Oscar-díjat. Botrány
Los Angelesben, telex telexet ért. Silberman befűt Párizsból, rettentő mérges, és kérdi,
hogy mi a fene ütött belém. Ugyan már, ártatlan tréfa az egész, válaszolom neki.
212 LUIS BUÑUEL

Lassan elülnek a hullámok. Eltelik három hét, és a film megkapja az Oscart, így
aztán széltében-hosszában mondogathattam:
- Az amerikaiaknak sok mindent lehet a szemükre vetni, de hogy a szavukat áll­
ják, az biztos.

A SZABAD SÁG FAN TO M JA

Ez az új cím, amely már A Tcjúlban is benne van egy mondat erejéig („a szabadságo­
tok pedig csak fantom, csak kísértet” ), diszkrét tiszteletadás kívánt lenni Kari Marx előtt,
aki a „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértctc” szavakkal kezdi a Kommu­
nista Kiáltványt. A szabadság a film első jelenetében politikai és társadalmi szabadság
(ez a jelenet egyébként m egtörtént eseményen alapszik, mivel a spanyol nép a Bour­
bonok visszatérésekor valóban azt kiáltozta, hogy „Éljenek a láncok!”, annyira gyűlölték
a Napóleon által bevezetett liberális eszméket), később viszont más értelmezést nyer,
a művész, az alkotó szabadságáról van szó, amely éppoly illuzórikus, mint a másik.
A film nagy célokat tűzött maga elé, nehéz volt megírni és megrendezni is, szá­
momra kissé csalódást is jelentett. Bizonyos epizódok elkerülhetetlenül előtérbe ke­
rültek mások rovására. De azért, ennek ellenére, továbbra is ez az egyik legkedvesebb fil­
mem. Szerintem érdekes a cselekmény, nekem tetszik a nagynéni és az unokaöcs szerelmi
jelenete a fogadóban, szeretem azt is, amikor az elveszett kislányt keresik, pedig végig je­
len van (ez az ötlet már régóta foglalkoztatott), szeretem a két rendőrprefektus látogatá­
sát a temetőben, amely a Sacramcntal de San M artin távoli emlékét idézi, és a film végét
is az állatkertben, ahogy a strucc állhatatosan bámul, és olyan, mintha műszempillája lenne.
Ha jól belegondolok, A Tejút, A burzsoázia diszkrét bája és A szabadsáv!fantom­
ja, bár mind a három önálló forgatókönyvből készült, valamiféle trilógiát alkot, vagy
inkább triptichont, mint a középkorban. Ugyanazok a témák, sőt néha ugyanazok a
mondatok szerepelnek mindhárom filmben. Az igazság kereséséről szólnak, és arról a
kérlelhetetlen társadalmi rítusról, hogy' mihelyt az ember úgy' érzi, megtalálta, mene­
külni kezd előle. A keresésről szólnak, ami nélkülözhetetlen, az egy'es ember erkölcsi
normáiról, meg arról, hogy' a titkokat tiszteletben kell tartani.
Csak az érdekesség kedvéért elmondanám, hogy' az a négy spanyol, akiket a film
elején a franciák kivégeznek, Jósé Luis Barros (ő a legtestesebb), Serge Silberman (neki
kötés van a homlokán), Jósé Bergamín papi ruhában, és jómagam, szakállal, szerzetesi
csuhában.

A V Á G Y TITO K ZATO S TÁ R G YA

A szabadsáv!fantomja forgatása után, 1974-ben (vagy is hetvennégy éves koromban),

arra gondoltam, hogy' végleg visszavonulok. A barátaim és főleg Silberman minden
makacsságára szükség volt, hogy újra munkához lássak.
 UTOLSÓ LEHELETEM 213

Egy régi tervemet vettem elő, Pierre Louys A nő és a pojáca című művének adap­
tációját, és végül 1977-ben le is forgattam a filmet Fernando Reyjel és két színésznő­
vel, Angéla Medinával és Carole Bouquet-vel ugyanabban a szerepben. Egyébként sok
néző észre sem vette, hogy ketten vannak.
Pierre Louys használja egy helyen azt a kifejezést, hogy „a vág}' halovány tárgya” ;
így lett a film címe A vágy titokzatos tárgya. Szerintem a forgatókönyv meglehetősen
jó, minden jelenetnek van eleje, közepe és vége. A film elég hűségesen követi a köny­
vet, de azért jó pár betoldás is van benne, amitől teljesen megváltozik a hangulata. Az
utolsó jelenet - ahol egy női kéz gondosan bestoppol cg}’ szakadást cg}’ véres csipkén
(ez az utolsó jelenet, amelyet forgattam) mindig nagyon meghat, bár nem tudnám
megmagyarázni, miért; örök titok marad, a végső robbanás előtt.
Szerettem volna, ha - jóval A z aranykor után - ebben a filmben, amely arról szól,
hogy egy idős férfi mindhiába próbál birtokba venni egy női testet, végig érezni lehes­
sen azt a merényletekkel, bizonytalansággal teli légkört, amelyben élünk. Nos, 1977.
október 16-án bomba robbant San Franciscóban a Ridgetheatre-ben, áltól a filmet ve­
títették. Négy tekercs tönkrement, a falakon pedig ilyesféle szitkozódó feliratokat ta­
láltaié: „Ezúttal túl messzire mentél!” Az egyik ilyen feliratot úgy írták alá, hogy Mickey
Mouse. Több jelből is arra lehet következtetni, hogy a merényletet szervezett hom o­
szexuálisok egy csoportja követte el. Ezt a filmemet a homoszexuálisok egyébként sem
szerették. Csak tudnám, miért!
 HATTYÚDAL

A legfrissebb hírek szerint nemcsak ahhoz van elegendő atombombánk, hogy az élet
csíráját is kiirtsuk a Földön, de ahhoz is, hogy az egész földgolyót eltérítsük a pá­
lyájáról, hadd bolyongjon üresen és hidegen a világmindenségben. Csodálatos,
őszinte elismerésem! M ost már igazán nem lehet kétség felőle: a tudom ány az em ­
ber ellensége. A m indenhatóság jóleső érzését kelti bennünk, de a saját pusztulá­
sunkhoz vezet. Egy nemrégiben nyilvánosságra hozott statisztika is ezt bizonyítja:
a jelenleg a világban működő hétszázezer „magasan kvalifikált” tudós közül ötszáz­
húszezer azzal van elfoglalva, hogy az emberiség kiirtásának, megsemmisítésének
módszereit tökéletesíti. Csak száznyolcvanezren kutatják a fennmaradás, a védelem
eszközeit.
Az apokalipszis harsonái már jó pár éve itt zengenek a kapuk előtt, csak mi befog­
juk a fülünket. Ez az új apokalipszis, akárcsak az a régi, mint négy lovas száguld előre:
a túlnépesedés az első (ő emeli a magasba a fekete zászlót, ő vezeti a többieket), a tu­
domány, a technológia és az információ a másik három. A többi minket sújtó baj mind
ezeknek a következménye. Én az információt habozás nélkül a halállovasok közé he­
lyezem. Az utolsó forgatókönyvem, amelyből már sohasem fogok filmet készíteni, erről
a hármas cinkosságról szól: a tudomány, a terrorizmus és az információ cinkosságáról.
Ez utóbbit általában vívmánynak állítják be, mintha valamiféle jótétemény, sőt olykor
egyenesen mintha valami „jog” lenne, pedig talán ez a legkártékonyabb a lovasok kö­
zül, mert közvetlenül a három másik mögött halad, és az utánuk maradó romokból táp­
lálkozik. Ha egy nyíllövéstől egyszer lezuhanna, rögtön fellélegezhetnénk egy kicsit
ebben a ránk irányuló támadásban.
Engem annyira mélyen érint a demográfiai robbanás, hogy gyakran hangoztatom
- még ebben a könyvben is - , hogy sokszor álmodozom egy olyan világkatasztrófá­
ról , amely végezne vág)' kétmilliárd emberrel; az se baj, ha én is közéjük tartozom.
Hozzáteszem, hogy egy ilyen katasztrófának csak akkor lenne értelme és értéke a sze­
memben, ha valamilyen természeti erőtől eredne, valamilyen váratlan természeti csa­
pásra, földrengésre, ismeretlen járványra, legyőzhetetlen, veszedelmes vírusra gondo­
lok. Tisztelem és csodálom a természet erőit. De a nyomorult katasztrófagyárosokat nem
bírom elviselni; ezek a képmutató gyilkosok minden nap mélyebbre ássák közös sírun­
kat, és közben azt ismételgetik: „Nem tehetünk másképp.”
 UTOLSÓ LEHELETEM 215

A képzeletemben nincs nagyobb értéke az emberéletnek, mint egy lég)' életének.

A valóságban minden életet tisztelek, még a lég)' életét is, hisz a lég)' ugyanolyan talá­
nyos és csodálatos, mint egy tündér.

Öregen, egyedül már nem tudok elképzelni mást, mint a katasztrófát vág)’ a káoszt. Úgy
gondolom, az egyik vág)' a másik elkerülhetetlenül be fog következni. Tudom, az öre­
gek mindig úgy érzik, hogy a fiatalságuk távoli éveiben melegebben sütött a nap. Azt is
tudom, hogy minden ezredév végén szokás megjósolni a föld pusztulását. Mégis, mint­
ha az egész évszázad a kárhozatot készítené elő. A gonosz nyerte meg a hatalmas, ősi harcot.
A pusztítás és a bomlás erői kerekedtek felül. Az emberi szellem nem valósított meg sem­
milyen, világosság felé haladó fejlődést. Sőt, valószínűleg egyre távolabb kerül tőle. Gyen­
geség, félelem és ferdeség vesz körül bennünket. Hol bukkanhatnának fel a jóság és az
értelem kincsei, amelyek megmenthetnének? Azt hiszem, már a véletlen sem segíthet.
Én ennek a századnak a hajnalán születtem, amely számomra néha egyetlen pil­
lanatnak tűnik. Egyre gyorsabban múlnak az évek. Ha az ifjúságom eseményeiről be­
szélek, amelyek pedig mintha tegnap történtek volna, azt kell mondanom: „Ez ötven
vagy hatvan évvel ezelőtt történt.” Máskor meg túl hosszúnak találom az életet. Mintha
nem is én volnék az a gyerek, az a fiatalember, aki ezt meg azt csinálta.
1975-ben elvittem Silbermant egy New York-i olasz étterembe, ahová én har­
mincöt évvel azelőtt jártam. A tulaj már meghalt, de a felesége azonnal megismert, üd­
vözölt, leültetett bennünket. Olyan érzés volt, mintha pár napja jártam volna ott utol­
jára. Az idő nem mindig ugyanolyan.
Arról, hogy a világ nagyon sokat változott azóta, hogy először rácsodálkoztam,
igazán nincs mit mondani.

Hetvenöt éves koromig nem utáltam az öregséget. Sőt, bizonyos örömet is találtam
benne, valami újfajta nyugalmat; megváltásnak éreztem, hogy eltűntek a szexuális meg
az egyéb jellegű vágyaim. Nem vágyom semmire, se tengerparti házra, se Rolls-Royce-
ra, és még kevésbé műalkotásokra. Megtagadom ifjúkorom harsány jelszavát, és azt
mondom: „Le az őrült szerelemmel! Éljen a barátság!”
Hetvenöt éves koromig ha öreg, gyenge embert láttam az utcán vág)' egy szállo­
da halijában, azt mondtam a barátomnak, akivel voltam: „Láttad Bunuelt: Hihetetlen!
Tavaly még egész jól nézett ki...! Hogy összeesett!” Szívesen játszottam a szenilis vén­
embert. Újra és újra elolvastam Simoné de Beauvoir könyvét, A z öregséget, szerintem
csodálatos. Szeméremből nem mutatkoztam többé fürdőnadrágban, egyre kevesebbet
utazgattam, de azért aktív és kiegyensúlyozott volt az életem. Hetvenhét éves korom­
ban rendeztem az utolsó filmemet.
De az igazi öregség az utóbbi öt évben kezdődött. Mindenféle nyavalyák gyö­
törnek, bár nem túl súlyosak. Először a lábamat fájlaltam, pedig valamikor milyen jó futó
voltam, aztán a szemem, sőt a fejem is romlik (feledékeny vagyok, nem tudok egyszer­
216 LUIS BUÑUEL

re több dologra odafigyelni). 1979-ben epebántalmak miatt három napig kórházban

voltam, és infúzióval tápláltak. Irtózom a kórháztól. A harmadik nap kitéptem magam­
ból a csöveket, és hazajöttem. 1980-ben prosztatával oparáltak. 1981-ben megint az
epe. Mindenfelől fenyeget a betegség. Tisztában vagyok vele, hogy hányadom.
Könnyen fel tudom állítani a diagnózist. Öreg vagyok, ez a legfőbb bajom. Csak
otthon érzem jól magam, ha a szokásos napi programomat követhetem. Felkelek, iszom
egy kávét, fél órát tornázom, megmosakszom, iszok még egy kávét, és eszek valamit.
Akkor már fél tíz, tíz óra. Járok egyet a környéken, aztán délig unatkozom. Gyenge
már a szemem, csak nagyítóval, speciális világítással tudok olvasni, hamar elfáradok. A
süketségem miatt már rég nem tudok zenét hallgatni. Úgyhogy egyszerűen csak várok,
gondolkodom, emlékezem, őrülten türelmeden vagyok, folyton az órámat nézem.
A déli tizenkettő az aperitív szent órája, amit nagyon lassan fogyasztok el a dol­
gozószobámban. Ebéd után szunyókálok egy kicsit a fotelban, háromig. Háromtól ötig
unatkozom a legjobban. Olvasok néhány sort, válaszolok egy-egy levélre, a kezembe
veszek valamit. Öttől kezdve aztán még gyakrabban nézem az órát: mennyi van még
hátra a második aperitivig, amelyet mindig hatkor fogyasztok el. Az is előfordul, hogy'
csalok negyed órát. Ö t után időnként a barátaimat fogadom, velük beszélgetek. H ét­
kor a feleségemmel vacsorázom, aztán korán ágyba bújok.
Moziban négy éve nem voltam, rossz a szemem, a fülem, utálom a közlekedést,
a tömeget. Sosem nézek tévét.
Néha egy' hét is eltelik anélkül, hogy' látogatóm érkezne. Ily'enkor elhagyatottnak
érzem magam. Aztán beállít vaialo, akit nem is vártam, akit már régen nem láttam. Más­
nap meg négy-öt barátom is jön egyszerre, és itt töltenek egy' órácskát. Alcoriza is köztük
van, akivel annak idején több forgatókönyvet írtam. Meg Juan Ibanez, a legjobb szín­
házi rendezőnk, aki foly'ton konyakot iszik. Meg Juliánusz aty'a, egy' modern domini­
kánus, kitűnő festő és grafikus, két különös film szerzője. Gyakran beszélgetünk a hit­
ről, Isten létéről. Hajdiatatian ateizmusom láttán egy'szer azt mondta:
- Mielőtt megismerkedtünk volna, néha megingott a hitem. De amióta magával
beszélgetek, újra megszilárdult.
Én ugy'anezt mondhatom a hitedenségemről. De ha Prévert vagy' Péret látna egy'
dominikánus társaságában...!
Ebben a gépies, aprólékosan szabályozott létben átmeneti forradalmat jelentett
ennek a könyvnek a megírása, Carrière segítségével. Nem bántam meg, hogy rászán­
tam magam. így' legalább nem csuktam be teljesen az ajtót.

Egy' ideje egy' füzetbe jegyzem fel azoknak a barátaimnak a nevét, akik elmentek. A
halottak könyve, így' hívom ezt a füzetet. Elég gyakran lapozgatom. Több száz név so­
rakozik benne, ábécé szerint. Csak azokat a férfiakat és nőket írom bele, akikkel, ha csak
egyszer is, valóban emberi közelségbe kerültem, a szürrealisták csoportjának tagjait pedig
vörös kereszttel jelölöm meg. Az 1977-es és 1978-as év végzetes volt a csoport szem­
pontjából: Man Ray', Calder, Max Ernst és Prévert ment el néhány hónap alatt.
 UTOLSÓ LEHELETEM 217

A barátaim közül néhányan gyűlölik ezt a kis könyvet; nyilván attól félnek, hogy
egyszer majd ők is belekerülnek. Nem értek egyet velük. Ez a családias lista lehetővé
teszi, hogy visszaemlékezzem azokra az emberekre, akik közül sokat egyébként elfe­
lejtettem volna.
Egyszer tévedtem is. Conchita húgom hozta a hírt, hogy meghalt egy spanyol író,
aki sokkal fiatalabb volt, mint én. Beírtam a könyvbe. Nem sokkal késeibb épp ege' mad­
ridi kávéházban üldögéltem, amikor látom, hogy bejön az ajtón, és felém tart. Néhány
másodpercig azt hittem, egy kísértettel fogok kezet.
Rég megszoktam már a halál gondolatát. A Calanda utcáin a nagyheti körmenet
alkalmával körbehurcolt csontvázak óta a ltalál része az életemnek. Sohasem akartam
elfelejteni, se megtagadni. De hát mit mondhat az ember a halálról, ha, mint én, ateis­
ta. Ezzel a nagy titokkal együtt kell meghalnia. Néha arra gondolok, milyen jó lenne
tudni. De mit? Se közben, se utána nem tudja az ember. A minden után a semmi jön.
Semmi más nem vár ránk, csalt a rothadás, az örökkévalóság édeskés szaga. Lehet, hogy
elhamvasztatom magam, hogy ezt elkerüljem.
De azért azon gyakran töprengek, hogy milyen formában ér majd a halál.
Az is előfordul, hogy pusztán szórakozásból a jó öreg pokolra gondolok. Köztu­
dott, hogy már nincs se tűz, se vasvilla, a modern teológusok szerint a pokol egysze­
rűen az isteni fénytől való megfosztottság állapota. Látom magam, amint ott lebegek
az örök sötétségben, ott lebeg a testem, a zsigereim, hiszen azokra a feltámadásnál majd
szükségem lesz. Egyszer csak nekem ütközik egy másik test a pokol űrjében. Egy sziá­
mi férfi az, aki kétezer éve halt meg, mert leesett egy kókuszpálma tetejéről. Aztán el­
távolodik a homályban. Eltelik több millió év, aztán megint a hátamhoz koccan egy test.
Napóleon markotányosnője. És így tovább. Úszkálok egy darabig ennek az újfajta po­
kolnak a félelmetes ködében, aztán visszatérek a Földre, hisz egyelőre még itt vagyok.
Nincsenek illúzióim a halált illetően, de néha eltűnődöm, vajon milyen alakot ölt
majd. Néha azt hiszem, a hirtelen halál a jó, mint amilyen Max Aub barátomé volt, aki
kártyázás közben lefordult a székről. De azért legtöbbször a lassabb, fokozatosabb ha­
lálra szavazok, amikor lehetővé válik, hogy az ember még egyszer visszaköszönjön az
életének. Néhány éve ha eljövök egy-cgy helyről, amelyet ismerek, ahol laktam, dol­
goztam, amely részemmé vált, például eljövök Párizsból, Madridból, Toledóból, El
Paularból, San Jósé de Pumából, megállók egy pillanatra, és elbúcsúzom. Odafordu­
lok hozzá, és azt mondom például: „Isten veled, San Jósé. Sok boldog pillanatot meg­
éltem itt. Nélküled más lett volna az életem. Most elmegyek, talán nem is látlak tö b ­
bé, de te tovább élsz majd nélkülem, hát Isten veled.” Mindentől elköszönök, a he­
gyektől, a forrástól, a fáktól, a békáktól.
Persze előfordul, hogy mégis visszamegyek valahová, amitől már elbúcsúztam.
Nem számít. Amikor elmegyek, másodszor is elbúcsúzom.
így szeretnék meghalni: tudva, hogy nem jövök vissza többé. Az utóbbi évek­
ben ha megkérdezik, miért utazom olyan keveset, miért járok olyan ritkán Európába,
azt szoktam válaszolni: „Mert félek a haláltól.” Erre azt mondják, hogy itt is épp annyi
esélyem van rá, hogy meghaljak, mint ott. Én meg azt felelem: „Nem úgy általában félek
218 LUIS BUÑUEL

a haláltól. Nem erről van szó. Valójában nem érdekel, hogy meghalok. Csak ne utazás
közben következzen be!” Számomra a legrettenetesebb halál az, amely egy szálloda­
szobában ér, nyitott bőröndök és szétszórt papírok között.
Ugyanilyen rettenetes, sőt talán még rosszabb az a halál, amelyet orvosi módsze­
rekkel késleltetnek, a végtelen haldoklás. Hippokratész esküjének nevében, amely az
emberélet tiszteletét helyezi mindenek fölé, az orvosok kitalálták a modern kínzóesz­
közök legkifinomultabb formáját: az életben tartást. Ez szerintem valójában bűntett.
Még Francót is sajnáltam, amikor, rettenetes kínszenvedések árán, hosszú hónapokig
mesterségesen életben tartották. Mire jé) ez? Ha igaz is, hogy az orvosok néha segíte­
nek rajtunk, legtöbbször azért mégiscsak money-makerek, pénzhajhászok, akik aláve­
tik magukat a tudomány és a technológia rémségeinek. Hagyjanak meghalni bennün­
ket, ha eljön az ideje, sőt, inkább adják meg nekünk azt a pici lökést, hogy gyorsab­
ban távozhassunk.
Remélem, sőt biztos vagyok benne, hogy hamarosan valami törvény bizonyos
esetekben engedélyezni fogja az eutanáziát. Az emberélet tiszteletének semmi értel­
me, ha hosszú szenvedésre ítéli azt is, aki elmegy, és azokat is, akik itt maradnak.
Most, hogy nemsokára kilehelem a lelkem, gyakran képzelek el egy utolsó tréfát.
Magamhoz hívom azokat a régi barátaimat, akik ugyanolyan meggyőződéses istenta­
gadók, mint én. Szomorúan körbeállják az ágyamat. Álékor beállít egy pap, akit én hí­
vattam. A barátaim legnagyobb felháborodására meggyónok, feloldozást kérek a bű­
neim alól, és felveszem az utolsó kenetet. Aztán átfordulok a másik oldalamra, és meg­
halok.
De vajon marad-e az embernek annyi ereje, hogy még akkor is viccelődjön?

Egyetlen dolgot sajnálok csak: hogy nem tudom , mi lesz azután; azt, hogy úgy kell
itthagyni a világot mozgás közben, mintha a közepénél fejeznék be egy' folytatásos re­
gényt. Azt hiszem, hogy' régen, amikor alig változott a világ, az embereket egyáltalán
nem, vagy' sokkal kevésbé érdekelte, hogy mi történik majd a haláluk után. Bevallom,
hogy bár gyűlölöm az információt, szeretnék tízévenként felkelni a sírból, elmenni a
legközelebbi újságosbódéhoz, és megvenni a lapokat. Csak ennyit kérnék. Sápadtan,
újságokkal a hónom alatt végigsuhannék a falak mellett, vissza a temetőbe, aztán elol­
vasnám, hogy' milyen katasztrofális a helyzet a világban, és elégedetten hunynám le újra
a szemem a sír megnyugtató menedékében.
 TARTALOM

AZ E M LÉK EZE T........................................................................................................... 11

EMLÉKEK A K Ö ZÉPKO RBÓL.................................................................................. 14
CALANDAI D O B O K .................................................................................................... 23
ZARAGOZA .................................................................................................................. 25
CONCHITA E M L É K E I............................................................................................... 35
FÖLDI Ö R Ö M Ö K ...................................................................................................... 40
MADRID, A DIÁKOTTHON, 1917-1925 ............................................................. 48
PÁRIZS, 1925-1929 .................................................................................................. 69
ÁLMOK ÉS ÁLM ODOZÁSOK................................................................................... 81
A SZÜRREALIZMUS, 1929-1933 ......................................................................... 88
AM ERIKA......................................................................................................................110
SPANYOLORSZÁG ÉS FRANCIAORSZÁG, 1 9 3 1 -1 9 3 6 .................................... 119
SZERELEM, SZ E R E L M E K ......................................................................................117
A SPANYOL POLGÁRHÁBORÚ, 1936-1939 .................................................... 131
ATEISTA, HÁLA IS T E N N E K ................................................................................. 148
ÚJRA AMERIKÁBAN .............................................................................................. 153
HOLLYWOOD, FOLYTATÁS ÉS BEFEJEZÉS.................................................... 161
MEXIKÓ, 1946-1961 ............................................................................................... 169
IGEN, N E M ................................................................................................................ 186
SPANYOLORSZÁG, MEXIKÓ, FRANCIAORSZÁG, 1960-1977....................... 198
HATTYÚDAL.............................................................................................................. 214
A calandai dobok
Zaragoza, 1907. A jezsuita kollégiumban
A z anya Tüzér Madridban
Bunuel és Dali Figuerasban, 1928-ban Madridi búcsú 1924-ben.
Federico García Lorca (balra)
és Luis Bunuel
Jean Epstein asszisztense A z Usher ház bukása forgatásán, Margueritte Gance-szal és
Jean Debocourt-ral

A z andalúziai kutyában
Az aranykor forgatásán készült fénykép; az álló sorban balra Max Ernst, az álló sorban hátul
1uls Bunuel, a földön ül: Pierre Prévert

Az aranykor forgatásán a
Costa Braván, 1930

Egy „betolakodó” Párizsban

Man Ray portréja Luis Buñuelrol
 Az Ő forgatásán

A Nazarín
forgatásán

A „leprással” a
Viridiana forgatásán,
1961

Jeanne Moreau-val n
E gy szobalány naplói,
forgatás,V

à
 A Tejút forgatásán, 1968

Los Angeles, 1972. Álló sor, balról

jobbra: Robert Mulligan, William Wyler,
George Cukor (a házigazda),
Robert Wise, Jean-Claude Carrière,
Serge Silberman, Charles Champlin
kritikus és Rafael Buñuel.
Ülő sor: Billy Wilder, Georges Stevens,
Luis Buñuel, Alfred Hitchcock és Ruben
Mamoullan
Catherine Deneuve-vel
A nap szépe forgatásán
Luis Bunuel felesége, Jeanne, és Idősebbik fia, Juan-Luls New Yorkban

Visszatérés Spanyolországba; találkozás az édesanyjával

 Húgával,
Conchitával
a Pireneusokban

Carlos Saurával,
1961
A z andalúziai kutya szemfelvágás-jelenete
A vágy titokzatos tárgya forgatásán
„Az em ber csak akkor jön rá, hogy egész élete emlékekből áll,
am ikor, ha csak pillanatokra is, kezdi elveszíteni az emlékeit.
Emlékek nélkül nem élet az élet, m int ahogy a megnyilvánulás
képessége nélkül nem értelem az értelem. Az emlékezetünk tartja
össze a bennünk meglevő dolgokat, az em lékezetünk határoz­
za meg értelm ünket, cselekedeteinket, érzelmeinket. Emlékezet
nélkül semmi vagyunk.
Gyakran elképzelem, hogy egyszer beteszek valamelyik fil­
membe egy jelenetet, amelyben valaki el akar elmesélni a barát­
jának egy történetet, de m inden negyedik szót elfelejt, ráadá­
sul olyan egyszerű szavakat, m int autó, utca, rendőr... Dadog,
összevissza kapkod, gesztikulál, m egpróbálja m egtalálni azok­
nak a szavaknak a költői megfelelőit, míg végül a barátja dühös
lesz, lekever neki egy hatalmas pofont, és otthagyja. Néha, ami­
kor úgy próbálok védekezni saját félelmem ellen, hogy kineve­
tem , elmesélem például azt a viccet, amelyben egy férfi elmegy
a pszichiáterhez, és emlékezetkihagyásra panaszkodik. A pszichi­
áter feltesz neki egy-két szokásos kérdést, majd megkérdezi:
- Na és, mi is a helyzet azzal az emlékezetkihagyással?
- Miféle emlékezetkihagyással? - kérdez vissza a férfi.”

„A képzelet és az álm odozás folytonosan elárasztja az emléke­

zetet, és mivel nagyon csábító dolog valóságnak hinni az elkép­
zelt dolgokat, végül is igazsággá alakítjuk a hazugságainkat. E n­
nek egyébként csak viszonylagos jelentősége van, mivel ezek is
éppen olyan megélt, személyes élmények, akár az igaziak.
Ebben a félig-m eddig életrajzi könyvben, amelyben id ő n ­
ként, am ikor magával ragad a mesélés váratlan, ellenállhatatlan
bája, és elkalandozom , m int valami pikareszk regényben, talán
szintén benne m aradt, bármilyen éberen őrködtem is, egy-két
hamis emlék. Ismétlem, ez nem igazán fontos. A tévedéseim és
a kétségeim is hozzám tartoznak, nemcsak az, amiben biztos va­
gyok. Nem vagyok történész, nem tám aszkodtam se jegyzetek­
re, se könyvekre, hisz az arckép, amelyet átnyújtok, m inden­
képp az enyém, benne vannak azok a dolgok, amelyekről meg
vagyok győződve, azok, amelyekkel kapcsolatban kétségeim
vannak, és azok is, amelyeket folyton ism ételgetek, vagy elfe­
lejtettem, benne vannak az igazságaim meg a hazugságaim, egy­
szóval: az emlékezetem.”