NAGYVÁRAD VISSZAFOGLALÁSA A TÖRÖKTŐL

1692-BEN.
(Első közlemény.)

A kalocsai főszékesegyház érseki könyvtárában egy — tudo-

másom szerint még eddig ismeretlen — egykorú kéziratra találtam,
mely Nagyvárad visszafoglalásáról, valamint a vár és a város
azon korbeli állapotáról értékes feljegyzéseket tartalmaz. Ebből
az alkalomból foglalkozom itt ennek a nagyjelent őséggel bíró vár-
nak a visszafoglalásával, felhasználva a róla eddig megjelent munká-
kon kívül az említett kéziratot, mely nagyban hozzájárul a törökök
korabeli Nagyvárad képének s a város körül lefolyt eseményeknek
felderítéséhez.
A gondosan, szép írással megírt kéziratnak — mely minden
valószínűség szerint a szerzőnek idevonatkozó feljegyzéseiből saját
maga által készített egykorú másolata — czímlapján ez v a n :
Descriptio Varadini. Quo modo scilicet munimentum istud a
Porta Ottomanica tarn in ceconomicis, quam militaribus administra-
tum, quali militia munimentum, et qua arte a caesareo exercitu
expugnatum et recuperatum fuerit. Congesta et oblata per Henricum
Christo'phorum Schwegler sacratissima caesarea maiestate ad eandem
obsidionem deputatum linguarum orientalium interpretem. Anno
domini 1693. 1

1
Várad leírása. Azaz : Hogyan igazgatt a a Porta ezt az erősséget gazdasági
és katonai téren, milyen katonasággal s a császári seregek hogyan vívták éB
foglaltá k vissza. Összegyűjtötte és leírta Schwegler Henrik Kristóf, a keleti
nyelveknek 6 császári felsége által a vá r ostromáho z kirendelt tolmácsa.
 Ez a leírás tehát — mint már a czíme is mut atj a — adatokkal
szolgál olyan dolgokra vonatkozólag, melyek eddig még ismeretlenek
voltak, melyekről még a cs. és kir. hadilevéltár kéziratai is csak
általánosságban szólnak, t. i. a török őrség számáról s annak élel-
mezéséről. Nem kevésbbé becsesek a gazdasági dolgokra vonatkozó,
8 a különféle vámokról, adókról szóló feljegyzései. Mint a meg-
nevezésből láthatjuk, a mű írója az eseményeknek közvetlen szem-
lélője volt, a törököknek a nyelvét értette ; mint tolmács, bizonyára
szerepelt az alkudozásoknál, a vár átadásánál, s így adatait köz-
vetlen megfigyelésből szerezhette ; esetleg valamely idevonatkozó
feljegyzés állott rendelkezésére. Magáról az íróról egyébként ke-
veset tudun k. A cs. és kir. hadilevéltár mindössze a következő
felvilágosítást tudt a róla a dn i : «Ueber Heinrich Christoph Schweg-
ler sind in den Akten u nd Protokollen des k. u. k. Kriegsarchivs
nu r wenige biographische Daten enthalten. Das erstemal erscheint
er 1680 als «türkischer Sprachknabe» (auch als «Sprachknabe der
orientalischen Sprachen») genannt, reiste 1681 mit einem Gesand-
te n an die Pforte nach Konstantinopel, zwei Jahr e darnach zurück-
gekehrt, bat er um Ernennung zum Dolmetsch u nd wurde 1684 als
«Felddolmetseh» angestellt. Als solcher machte er den Krieg gegen
die Türken mit, und blieb auch nach dessen Beendigung in Un-
garn. 1710 wird er das letztemal erwähnt ; er befand sich damals
in Wien, wo er ein Haus besass. — Das Manuscript : «Descriptio
A'aradini» von 1693 ist in keinem der im Kriegsarchiv vorhandenen,
einschlägigen Werken abgedruckt oder in Akten des Hofkriegs-
rates erwähnt.» 1
Feljegyzéseiből azonban az tűni k ki, hogy alapos ismerője

1
A Magyar Könyv-Szemle 1883-iki évfolyama közli Csontosi Ján c s tollá-
ból (<A kalocsai főegyházi k öny vtá r kéziratai»-t, azonk épen, a min t azokat Kova
chich Márto n György : «Repertórium manuscriptorum et monumentorum diplo-
matic orum , in exp?dition e diplomatico-literaria conscriptu m ann o 1810., 1811.,
1812.» czímü, a Magyar Nemzeti Muzeum kö ny vtá rá ba n levő eredeti kézirata
felsorolja. Schwegler mu nk á j á t azonban a 280 kézirat között nem említ i. Fő t .
Winkler Pál úr, a kalocsai érseki kön yv tá r kezelőjének a véleménye szerint ez
a kézirat valószínűleg Nagyváradról került a nevezett kö nyvt ár bir tokáb a.
("Szinte köszönetet mondok neki ez úton is, hogy felhívta rá a figyelmemet.
 volt az itteni viszonyoknak, eseményeknek, s ennek alapján meg-
bízható tollú írónak kell elfogadnunk.
«Macedóniai Sándorról mondják, — írja munk ája bevezetésé-
ben, — hogy még könnyeket is hullatott, ha arra gondolt, hogy
nincs senki, a ki az ő vitézi tetteinek emlékét az utókor számára
megőrizze. Hiszen a természettől fogva olyanok vagyunk, hogy
még a halálunk u tá n is élni kívánunk az emberek emlékezetében,
s minden vágyunk az, hogy tetteink öröklétű dicsfénnyel övez-
zenek bennünket. Ennek a kívánságunknak tesznek eleget a co-
dexek, a történelmi feljegyzések, melyek a multa k eseményeit
megörökítik.» Az újabbkori háborúknak már számos leírója akadt,
a kiket őutánozni nem kíván ; munkáj a értéke abban rejlik, hogy —
pro bono publico — leírja benne a váradi vár szerkezetét, az erő-
dítéseket, s a vár védelmét.
«Úgy gondoltam tehát, hogy szükséges lesz ezeket a maguk
igazi mivoltában összegyűjtött, mesterkéltség nélkül összeállított
feljegyzéseimet — minthogy bennük sok szó esik gazdasági dol-
gokról is, — részben igen szerény ajándékul, részben tartozásom
lerovása gyanánt, a legmagasabb udvar i kamarának a legaláza-
tosabban benyújtani.» A munka tehát mintegy jelentés az udv ar
•részére.1 A kézirat végéhez csatolt Thököly-féle oklevelek máso-
latai nem vonatkoznak a Várad körül lefolyt eseményekre.

I. Nagyvárad a visszafoglalás idején.

Közismert dolog, hogy Erdély különállása idején Nagyvárad
egyike volt hazánk legfontosabb várainak. Annak bírása fontos volt
a magyar királyra, Erdélyre, vagy a törökre egyaránt. 2 Zrínyi
Miklós egyenesen azt ajánlja : «Ha Váradot vissza nem vesszük,
ha Erdélyt elvesztjük, ne is hadakozzunk már azután, hanem
avagy most, avagy sohasem ; fussunk ki az országból, ha eztet

1
Az udv a r azonba n más úton is — Hasslingen Tóbiás főszállásmester
tudósításai alap ján is — értesült az eseményekről. L. Bunyitay Na gyv ára d
a törö k foglalás korában. 67. 1. 3. j 'g y ze t . Schwegler leírása azonban sok tekin -
tetbe n kimerítőbb.
2
Bunyitay V. Nagyvárad a török foglalás ko rában. 1892. 8—10. 1.
resteljük! 1 Bethlen Miklós gróf is fogatlkozék, « . . . a z hajamat
el nem vágattatom, valamig isten Yáradot Erdélynek vissza nem
adja». 2 De még Ortelius is elösmeri, hogy «ez az eró'sség egyike a
kereszténység legértékesebb helyeinek». 3 Érthető tehát a nagy
érdeklődés, a mellyel magyar és török a vár iránt egyformán
viseltetett.
Az eddig ismeretes egykorú följegyzések között azonban
egyikben sem akadunk nyomára a vár XVII. századbeli állapotá-
nak pontos leírására. Egyik sem közli a vár pontos méreteit. A mi
a vár külsejét, alakját illeti, erre nézve elsősorban az Ortelius
munkájá ban 1598-ból fennmaradt térkép ad némi felvilágosítást. 4
Ennek alapján írja le Bunvitay a várat az 1660-i elfoglalás törté-
netében a következőképen : 5 «Nagyvárad vára nem épült hegyen ;
lenn a völgyön áll a Sebes-Körös és a Pecze, régi magyar nevén :
Hévjó, összefolyásánál. Összes erősségét öt bástyája, erős tégla-
falai s azok lábainál a széles és mély árok képezte, melynek vizét
a beléje bocsátott meleg Pecze télen sem engedte befagyni.» Majd
a visszavételről szóló részben ezeket mondja : 6 A vár, mint nap-
jainkban is, ötszögletű, minden szegletén egy-egy hatalmas bás-
tyával, s a falak körül mély és széles árok, 7 melybe vizet a Körös
és Pecze szolgáltatott. A vár belső, emeletes házai, a vár alakja
szerint, szintén öt oldalra s egymással összefüggőleg épültek,
minélfogva valóságos belső várat (reduit) alkottak. A belvárost
szintén kőfal kerítette, oldalain tornyokkal, s a Körös és Pecze
vize folyta körül. A külvárosok közül a Körös balpartján Velencze,
s a jobbparton Olaszi még szintén megvoltak, sőt ez utóbbit bele-

1
Zrínyi Miklós H a dt ud o má n yi m unkái 119. 1.
a
Bethlen Miklós önéletírása. I. köt. 193. 1. Magy. Tört. Emi.
* I I. köt. 180. 1.
4
A térképe t közli BunyitayV. A váradi püspökség története czímü mu nk áj á -
ban I I I . köt. 308. 1., tov ább á Rónai Horváth Jenő a. Hadtörténelmi Közlemények
1892-iki é vfoly amába n,
5
N ag yv ára d a török foglalás korában. 15. 1«
6
I. m. 62. s köv. 1.
' A következőkben említett Kaiserfeld-féle té rké p ezt az árkot «körülbelül
75 lépés széles»-nek m ondja.
vonták a vár megerősített vonalába. Palánkkal vették körül.»
Nem igaz azonban, hogy Olaszit kőfal vette volna körül, csupán
«földdel töltött palánk keríti, s eléggé nagy, de nem áthághatatlan
árok.» 1 «Vize az ároknak, minthogy a Körösnél sokkal magasabban
esik, nem volt, legfeljebb néha napján, mikor a Páris pataka meg-
áradt. Különben ez a palánk a mai Nagyhíd tájá n, a Körös part«
járói indult ki, az Országút mentén a Páris pataka hídjáig vonult,
holott a város egyik kapuja, az egykor úgynevezett Szent Egyed-
kapuja emelkedett. Innét azután, mindenütt a Páris-patak bal-
part ján húzódott ismét a Körösig, melyet a mai Garasoshíd t áj á n
ért el.»2
A második idevonatkozó egykorú forrás, a Theatrum Euro-
paeum az előbbitől kevés eltéréssel a következőket mondj a a vár
1660-i állapotáról : 3 «Nagyvárad egy síkon, a Körös folyó mellett
fekszik, mely a vár északi oldalán folyik el. Kelet felől kis erdőség
van, melyről az emberek akkoriban azt tart ották, hogy az ellenség
raj t a keresztül nem hatolhat. A vártól dél és nyugat felé a terje-
delmes város terült el, mely azonban körfalakkal nem bírván,
inkább egy nagy falunak volt nevezhető. Észak felől, a Kőrösön
túl, számos és magas szőlőhegyek valának, de oly távolra, hogy
senki sem képzelheté el, hogy onnét lövegekkel a várnak ártani
lehetne. A vár maga ez időben két részből állott : A külső várból,
mely öt tágas, téglával falazott bástyával, valamint szintén falazott,
széles és mély, vízzel megtölthető árokkal bírt ; továbbá a belső
várból, melynek szintén öt bástyáj a volt ; ez oly magasan volt
építve, hogy egészen külön várnak látszott, s termekkel, valamint
lakóhelyiségül szolgáló épületekkel bírt.» A két leírás keletkezése
óta 1692-ig a vár képe alapjában véve nem változhatott, úgy hogy,
habár méreteiben pontosan nem is, de főbb vonalaiban megszer-
keszthet nők ezekből a visszavétel korabeli vár rajzát . Természe-
tesen úgy a vár, mint különösen a város, a hosszas háborúkban
igen megrongálódtak. Az 1692-i viszonyokat különben igen élén-

1
Badeni Lajos őrgróf h adi jelentése a Na gyv ára d melletti táborból, 1691
okt . 18. Bécsi cs. és kir. hadilevéltár 1691. 10. 6.
2
Bunyitay V. I. m. 63. 1.
3
IX . 33. 1. Idézi Rónai Horváth Jenő a H a d t . Közi. 1892. évf.
 ken tükrözteti vissza az a rajz, melyet Bunyitay Vincze közöl
«A mai Nagyvárad megalapítása» czímű dolgozatában, 1 a hol
róla következőket mondja : 2 «E rajz eredetijét a Váradot ostromló
seregnek táborkari főmérnöke, Kaiserfeld Mátyás, ki utóbb Bel-
grádnál esett el, Váradon, az ostrom alkalmával készítette, mint
azt sajátkezű aláírása igazolja. Jelenleg Bécsben a hadilevéltár-
ban őriztetik. 3 Hitelességéhez kétség nem fér.» A rajz 1692 május
20-áról kelt ; csak természetes, hogy a pusztulás még nagyobb
mérvű rajt a, mint az előző években lehetett. Álljon itt még Bu-
nyitay magyarázata a rajzról, melyet azután egybevetve a két
előbbi leírással, néhány fontosabb dologról tiszta képet nyerünk.
« A rajz főhelyét, balról, a vár foglalja el. Falai között Szent László-
székesegyházának már semmi nyoma, helyén egy nagy, ötoldalú
várkastély emelkedik, kétségkívül ugyanaz, melyet még Bethlen
Gábor épített. A kastély déli oldalánál egy mecset karcsú mina-
retje magaslik ki, s ez az egyedüli épség a várban ; körülötte min-
den egyéb puszta, vagy épen rom. A vártól nyugatra egyemeletes,
négyszögű épület áll fedetlenül, valószínűleg ugyanaz, melyet
Varkocs Tamás egy régi klastromból alakított át kastéllyá. E kö-
rül, tehát a tula j dónképeni város helyén, nincs egyetlen egész
épület ; leégve, lerontva minden. A váron túl kelet és dél felé,
hol egykor Velencze és Vadkert külvárosok álltak, házaknak már
híre sincs ; csak a mecset hátterében emelkedik még valami ma-
gasabb fal, talán épen Vadkert egyházának romja. Lakható házak
csupán a Körös jobbpartján , Olasziban állanak ; de ezek is rit-
kán, rendetlenül, a mint soraikat megbontotta a pusztulás. Egyéb-
iránt Olasziról, épen a törökök kiűzetése korából, fenn van egy
összeírás, melyből kitűnik, hogy e városrésznek mindössze csak
114 háza maradt meg, de kik laktak bennök? 53-ban hajdúk,
mint akkor a gyalog katonákat nevezték ; 8-ban huszárok ; 20-ban
német katonák. Összesen tehá t 81-ben ideiglenes lakók, kikhez, ha
még hozzá vesszük, hogy 12 ház pusztán állt, kitűnik, hogy Ola-
sziban, melyből akkor az egész Nagyvárad állt, csak 21 háznak

1
Akad. Értekezések a tör ténelmi tu d . köréből. 1885. X I I . köt, VI. száni.
2
I. m. 7. 1.
3
L • véltári jegye : Türkenkrieg. 1692. Nro 1. Alter Archiv Nro 8.
volt rendes lakója — 21 háznép ott, a hol egykor legnagyobb
városaink egyike állt!» 1
Végül meg kell emlékeznünk Nagyváradnak egy, az országos
képtárban levő egykorú rajzáról, 2 mely keletkezésének idejét
tekintve a Bunyitay által közölt, fent ismertetett rajznál minden-
esetre korábbi. Aláírása: Eigentlicher abriss der Türkischen
Vestung Gross Waradein wie selbige clen 2 /12 october von der
kayserlichen Armee belagert worden. A. : 1691—92. A raj z bal-
oldalán látható az ötszegletíí vár, közepén a még ép, kéttornyú
székesegyházzal. Tövében folyik el balról (kelet felől) a Pecze,
melyet a rajz csak «ein kleiner Flus»-nak nevez. A vártól jobbra,
nyugat felé terül el a város, Nagyvárad, fallal körülvéve ; vele
szemben, a Kőrös jobb partján Olaszi. A vár még meglehetősen
ép, Várad és Olaszi ellenben már több ponton felgyútjva, sőt Olaszi
palánkját az ostromló sereg már több helyütt át is törte. Azok
az épületek, melyekről Bunyitay a fenti leírásban említést tesz,
még mind sértetlenül állanak. Azok tehát kétségtelenül az ostrom
folyama alatt pusztultak el. Látható a rajzon a Pecze vizével
összeköttetésben levő árok is, mely a várat körülvette, s mely
vizét a Peczéből nyerte. 3
Mindezek a leírások a vár alakját, elrendezését illetőleg meg-
egyeznek. A két utóbbi rajzból pedig világossá lesz, hogy úgy a vár,
mint a város egész a visszavételig megtartotta régi képét. Épületei
úgy szólván hiány nélkül fennmaradtak. Nem a török pusztította
tehát el. De tönkre tett e azokat a hosszas ostrom, úgy, hogy a ke-
resztyének kezébe már csak az összelőtt városnak a fentebb raj-
zolt romhalmaza ju that ott .
A mi pedig a török hódoltság e tiszántúli részének politikai
(kerületekre való) beosztását, a lakosság számát stb.-t illeti, ezekre

1
I. m. 8. 1.
2
Közölve : Magyarország vármegyéi és városai : Bihar vármegye és Nagy-
várad czímü kötetének 521. l ap ján .
3
Szilágyi S. A m agya r nemzet tö rté net e. VII. köt . 81. lapon szintén kö-
zölve egy r aj z «Nagyvárad a XVI I. század derekán.» (Egykorú famet sze t után.).
Ez t eh á t még a törö k foglalás előtti időből való.
nézve Schwegler uta l azokra az 1660-ban, a vár török kézre jutás a
alkalmával, Debreczenbe került iratokra, a melyekben mindezek
részletesen írva találhatók.

II. A vár őrsége.

Várad őrségét, melyről a Mitteilungen des k. k. Kriegsarchivs
1877-i évfolyama a császári és királyi hadilevéltárban levő fel-
jegyzések alapján csak általánosságban emlékezik meg, 1 — «körül-
belül 3000» főnyire tévén azt, — Schwegler kézirata táblázatban,
részletesen tünteti fel.
Az érdekes kimutatás a következő : A török birodalom összes
katonasága között az első helyet foglalják el a janicsárok. Ezeket
ta r tj á k a birodalom oszlopának. 2 Volt belőlük Váradon két fajta ,
ú. m. a rendes csapatok (ordinarii) és a rendkívüli csapatok
(extraordinarii, sive campestres, aut constantinopolitani).
A janicsárok rendkívüli csapatait (extraordinarii) alkotják
azok, a melyeket — a rendes csapatokon kívül — vagy a had-
seregtől, vagy közvetlenül a portától küldöttek valamely ellenség-
től való félelem miatt, vagy általában háborús időben valamely
erődítmény segítségére. Ezekből volt Váradon hat csapat — szá-
zad — (odse, sive cohortes).

1
272. lap. Egyébkén t talá n nem lesz érdektelen, ha a nevezett feljegyzés-
nek idevonatkozó részét szó szerint közlöm : «Az erősségnek, mely lövőszerrel és
élelemmel jól el volt l á t v a , körülbelül 3000 főnyi őrsége volt, 60 — 80 á g y ú v a l ;
azonkívü l védelméül szolgáltak a szilárdan álló Gyula és Jenő, Temesvárnál
pedig 6 — 8000 t a t á r állott , aki ke t a szeraszkir a zalánkemeni csata után ennek
az erősségnek és N a gy vá ra d na k a fedezésére Thököly al att oda küldött.»
Szó va n még egy későbbi helyen az őrség számáról, t . i., hogy a várna k bom-
bázása november 3-áig olya n k itűnő eredménnyel folyt a keresztényekre nézve,
hogy a vár őrsége 1500 szolgálatra alkalmas emberre olvadt le. (Dsebedsi Husszein
török fogoly állítása. Kriegs-Archiv, Fase. X I ; 76.) I. m. 273. 1.
Ugyanez a feljegyzés a vár megadásánál 2000 f őnyi őrségről, s ugyan-
akk or a számú lakosságról tesz említést . 281. lap. A győztes sereg által a várban
tal ál t ágyúk száma 64 volt. I. m. 282. lap.
2
A janicsárokat különben a keresztények gyermekei közül sorozták.
Salamon F. Magyarország a török hódítás korában . 1886. 119. 1.
 Az elsőben, melynek élén maga a jani-
csárok agája, Hasszán aga állott,
volt 180 ember
A másodikban volt 96 «
A harmadikban volt 88 «
A negyedikben volt 60 «
Az ötödikben volt 80 «
A hatodikban volt 65 «
Összesen 569 ember

A rendes katonaságot (ordinarii) alkották azok, a kik állan-

dóan egy várat, vagy erősséget őriztek és sohasem, vagy csak rit-
kán cserélték fel őket.
Ilyen csapat — század — (odae, sive cohortes) volt négy :
Az elsőben volt 66 ember
A másodikban volt 69 «
A harmadikban volt 66 «
A negyedikben volt 60 «
Összesen 261 ember

Vagyis volt a megszállás elején janicsár Váradon összesen

830 ember. 1
A gyalogságnak a második f a jt á já t alkotják azok, a kiket
«hissarelus»-nak (hiszáre) neveznek, s a kiknek kötelessége a vár,
vagy erődítmény (arcis, seu fortalitii) kapuinak az őrzése. Ezeknek
a kapitánya a várparancsnok, — castellanus, — a kit a törökök
<dizdar»-nak neveznek ; egy zászló alatt vannak mindannyian.
Volt pedig Váradon ilyen 150 ember.
A gyalogság harmadik nemét «asappus»-nak, — azáb — ne-
vezik. Ezek a város, vagy a palánkok kapuit őrzik. Az azábok
önkéntesek voltak, még pedig olyanok, a kiknek nem voltak fele-
ségeik. (Azáb = nőtlen.) A törökök egyik törvénye szerint ugyanis
«dicséretes, hogy főkép nőtlenek vegyenek részt a harczban.»*

1
Salamon F. i. m. 130. la pjá n Váradon 4 od át , 622 janicsárt emlí t. (Oda =
század.)
2
Salamon F. i. m. 1864. 115. 1.
 Ilyen csapat (cohors) volt Váradon — az öt kapunak megfe-
lelőleg — öt. És pedi g:

az elsőben volt 90 ember

a másodikban volt 85 «
a harmadikban volt 80 «
a negyedikben volt 65 «
az ötödikben volt 60 «
Összesen 380 ember

A gyalogságnak a negyedik fa j tá j a voltak a «martalus»-ok,.

martalóczok ; legtöbbnyire ráczok, mindenféle szolgálatra rendel-
vék. 1 Legeltetésre alkalmas időben, midőn a lovakat a mezőre
kiterelhették, ők voltak kötelesek őrizni a .pasának a lovait. Egy
zászló alatt voltak.
Ezek csapatában (cohors) volt 150 ember.
Voltak még a gyalogosok csapatában a «tormentarii» —
pattantyúsok — és a «pyrobolarii» — gránátosok, — három zászló
alatt. A «tormentarii», a kiket a törökök «topcsi»-nak — ágyús
hívnak, a hajítógépeknél teljesítenek szolgálatot.
Ilyen volt egy zászlóaljban 66 ember.
A «pyrobolarii», — törökül «csebekcsi» — a gyújtógépeket, bom-
bákat s a puskaport kezelik. Ezek két csapatot (cohors) alkottak..
Az elsőben volt 40 ember
A másodikban volt 36 «
Összesen 76 ember.

Az egész gyalogságnak a száma kitesz tehát összesen eddig 1652

embert. Hozzászámítva még a hadiszertár (armamentarium) körül
szolgálatot teljesítőket, lesz a gyalogság teljes száma 1682 ember.
A várban levő lovasság számát a következő kimutatás tün-
teti fe l :

1
Salamon F. i. m. 1864. 238. 1. azt írja : Már Szulejmán idejében vesznek
fel állandó béke idején is szolgáló katonáku l kevés számú keresztyént a török
seregbe, s ilyenek azok, kiket martalóczoknak neveztek. A magyarországi várak-
ban is volta k ilyenek, s úgy látszik, oly szervezettel, mint a janicsárok, külön,
tisztek al at t , külön «oclá»-kra osztva , s rendes zsolddal.
 A törökök lovassága között a legelső' helyet foglalják el a
«saaimi» (zainiok), a kik, — mint szabad nemesek, — semmiben
sem függnek az alai bégtől ; a hatalmuk alá tartozó vidék fölött
teljhatalommal rendelkeznek; birtokában vannak a «ius san-
guinis»-nek ; őket illették a kivetett pénzbírságok. 1
Ilyen volt Váradon 80 ember.
Utánuk következnek a «Sipahi» (szpahik), a kik a saját birto-
kaikon, vagy a nekik alávetett területeken kisebb pénzbírságokat
róhatta k ki. Azonban nincs «ius sanguinis»-uk ; ezt, s a súlyosabb
bűnügyeket illetőleg az alai bég alá rendelvék, a ki egyébként
a pénzbírságot a szpáhikkal megosztja. 2
A szpáhiknak, a kiknek kapitánya az alai bég, egy zászló-
aljuk volt.
Volt pedig ebben a zászlóaljban 866 ember.
Utánuk a harmadik helyen vannak a «Ghunulli» 3 (gönüllük) 1 ,
valamennyien egy zászló alatt, élükön egy agával.
Volt ilyen 400 ember.
A negyedik helyen következnek a lovasok között a «Peschli».4
akik egy asperus-szal (oszporá-val) kevesebb fizetést kapnak,
mint a gönülliik. Ezeknek öt csapata (cohors) volt. És pedig
az elsőben volt 90 ember
a másodikban volt 80 «
a harmadikban volt 80 «
a negyedikben volt 75 «
az ötödikben volt 70 «
Összesen 895 ember.
Várad összes lovasságának a száma tehát 1191 ember.

1
Salamon F. i. m. 113. lap já n azt í rja, hogy a 20,000 oszporánál tö b b jö-
vedelmet h a j t ó birtokot nevezték «ziamet»-nek, s birtokosát «zaim»-nak. A szuba-
sik, a szpáhik őrmesterei, s az alai bégek, kik a szandzsákbégek al k ap it á ny a i
voltak, bi rt a k ziameteket . A ki 15 ellenség-fejet, vagy 15 nyelvet t ud ot t szerezni,
ziametet k a po t t jutalmul.
2
A zsoldos lovasok, va gy zsoldos szipáhik da nd ár a i hasonlóképen a keresz-
tyé n gyermekekből neveltettek. Salamon i. m. 109. 1.
3
Gönüllü = bátorszívűek. Velicf Török kincstári defterek . I. X X I X . 1.
Tulajdonképen önkéntesek.
4
Salamonnál «beslü».
Hadtörténelmi Közlemények. fi
 Volt ezenkívül két csapat (cohors) Egerből és pedig az egyik
gyalogos, a másik lovas.
A gyalogosok csapatában volt 280 ember
A lovasok csapatában volt 103 «

Volt még egy csapat (cohors) Szent-Jobb-ról, — melyet a törökök

«Sentsoi»-nak neveznek, — továbbá, a kik a szomszédos helyekről
ide összejöttek." Ez a csapat kitett összesen -437 embert.
Várad összes katonaságának, a gyalogságnak és a lovasság-
nak a száma tehát lesz együttesen a megszállás előtt 3643 ember. 1

III. Az őrség élelmezése és ellátása. Adónemek. Vámok.

A janicsárok mindannyian, — úgy a tisztek, mint a köz-
katonák, — minthogy ezeket a porta rendelte, illetve küldötte ki
évenkint, a szultán kincstárából kapták a fizetésüket.
A zaimok és a szpáhik pedig a saját birtokaikról éltek.
A szpáhik részére kiadott rendelet, illetve törvény értelmében
minden szpáhinak háromezer oszpora volt a fizetése évenkint.
Ezt az összeget a meghódított területnek a lakói fizették. És pedig
kiki arányosan annyival járult hozzá, hogy az említett összeg ki-
jöjjön. Kimondották azért, hogy mindegyik alattvaló, a kinek a
birtoka tehermentes, elegendő szénán, árpán és fán kívül öt egész
tallért köteles fizetni szpáhijának. Azonkívül mindenből, a kicsiny
dolgokból épen úgy, mint a nagyokból, otthon és a mezőn egyaránt
tizedet kellett adnia. A sertések u t á n pedig, — minthogy a török-
nek ezt enni tiltva volt, — pénzt fizettek. A kinek rendes mezei laka
(villa) is volt, hadjára t esetén öt tallért tartozott adni szpáhijának.
A zsellér pedig, a kinek majorja, vagy háza nem volt, a falu
szpáhijának csak egy tallért fizetett, azonfelül egy oka vajat és
egy szekér fát.
A többi katonaság, — a lovasok épen úgy, mint a gyalogosok, —
készpénzben kapta a zsoldot ; ámbár a birtokosok a tisztek-

1
Hogy az ostromló sereg száma menny i volt, s milyen ezredekből á llott,
erről pontos ad a ta in k még eddig nincsenek. Btmyitay i. ni. 72. 1.
nek olykor-olykor adtak ajándékot, nem ugyan kötelességből,
csupán érdemeiknek a megjutalmazásául.
A gönüllük naponkint 15 oszporát, azonfelül jó esztendőben
két nagy véka árpát kaptak .
A beslük naponként 14 oszporát és jó esztendőben két véka
árpát kaptak .
A hisszárék és az azábok fizetése volt naponként 7 oszpora.
Azok a falvak, melyek a zaimok és a szpáhik hatalma alá
tartoztak, még más, rendkívüli adó fizetésére is kötelezve voltak,
ugyanis minden hadjára t esetén bizonyos összeget kellett fizet-
niök. Béke idején pedig, ha a porta valamelyik agát, vagy csauszt a
pasához küldötte, kiki méltóságának, vagy vagyonának megfe-
lelően ajándékokkal látta el.
Ezeket a költségeket, még ha néhány ezer aranyat kitett is,
az alattvalóknak mind meg kellett fizetniök.
Minthogy pedig Váradon és Olasziban az u ta k mind fákkal
voltak szegélyezve, a midőn a körülfekvő falvak valamely közös
munkára összejöttek, fákat is tartoztak magukkal hozni, köte-
lesek voltak azokat elültetni, s a hol szükséges volt karókkal is
körülvenni.
Váradnak a török uralom idejében, háromféle jövedelme
(vámja) volt. Az elsőt a várban szedték. Ez a szultánt illette,
s az ő kiadásainak a fedezésére szolgált. A második a nagyvezéré
volt, ehhez tartozott Diószeg vára is sok más faluval együtt ;
különösen pedig a bihari dombvidékről gyűlt be sok pénz, szüret
alkalmával. A harmadik volt Ali pasáé, a győzőé, a vár elfogla-
lójáé, a ki az egyes falvakból szintén igen sok adót szedett össze.
Vásárokat évenkint kétszer tar tottak . Nem ugya n magában
az erődítményben, hanem az alatta elterülő Szőlősön, a jenői
kapun kívül.
A hetivásárokat kedden, az évenkintieket a város szentjének
és Egyednek napján (szept. 1.) tart ották, mely napokon a szeke-
rek és állatok ut án a bócsai hídnál igen sok pénzt szedtek össze.
Hogy pedig az egyesekért mit kellett fizetni, a következőkben
találjuk.
Országos vásárok alkalmával úgy a vevő, mint az eladó a
portéka ut á n adót tartozott fizetni. A vásárolt tárgyra az adó
lefizetése u tá n vörös jelzést tettek, minek utá nn a azokat a tárgya-
kat kiki elvihette. A váradi praesidiariusok — őrséghez tartozók —
azonban ez alól kivétettek.
A bócsai hídon átmenő minden egyes szekér ut á n fizettek
10 asperust (oszporát), azaz 6 cruciferust.
Minden ló utá n fizettek 5 asperust, azaz 3 cruciferust. Az ökör
után , — ha a bócsai hídon túl adták el, — vevő tartozott fizetni
50 asperust, a mi osztrák pénzben kitesz 30 cruciferust.
A leölésre szánt állat u tá n fizetett a mészáros 10 asperust,
a mi kitett 6 cruciferust.
A leölés ut á n szintén tartozott fizetni a mészáros'10 aspe-
rust = 6 osztrák cruciferust.
A tehén ut á n ugyanazt kellett fizetni, a mit az ökör után.
A juh, kecskebak, vagv a nőstény kecske u tá n kellett fizetni
4 asperust.
A gödölye és bárány ut á n a mészáros nem fizetett semmit,
de a piaczon az említett állatok u tá n úgy a vevő, mint az eladó
külön-külön 3 asperust fizetett.
Egy korsó bor után , a melyet a keresztyének a lakásukra
hazavittek, — ha még a saját szőlőjükből is, — 75 asperust tar-
toztak fizetni, a mi osztrák értékben kitett 45 cruciferust.
A méznek tonnája u tá n fizettek 25 asperust, azaz osztrák
értékben 15 cruciferust.
Bármiféle csomag, — németül «Pallen» (Ballen) — ut á n
fizettek a vásárban 86 asperust, azaz 57 cruciferust.
Volt ezenfelül az adás-vevésnél még más szabály is. Tudni-
illik ezer asperus érték ut á n 50 asperust, vagyis 30 osztrák cruci-
ferust kellett fizetni.
A megrakott kocsi ut án fizettek 20 asperust, azaz 12 osztrák
cruciferust.
A lóra helyezett teher u tá n fizettek 5 asperust, azaz 3 osztrák
cruciferust.
Úgy a ló-, mint az ökörbőrért a vevő is, meg az eladó is fizetett
külön-külön 15 asperust, a mi kitett 9 osztrák cruciferust.
A juh, vagy kecskebőr ut á n fizetett a vevő 3 asperus vámot.
A kősó utá n fizetett a vevő 3 asperust.
 Egy vég posztó u tá n fizetett a vevó' 5 asperust, azaz 3 cru-
ciferu st.
Egy oka dohány u t á n fizetett a vevő 2 asperust.
Egy oka selyemfonál, — «gespunnenes baumbwollenes garn» —
utá n fizetett a vevő 2 asperust.
Egy pár lebbeli, — csizma — ut á n fizetett a vevő 3 asperust.
Pokrócz, — «Kotzen» — u tá n fizetett a vevő 5 asperust =
3 osztrák cruciferust.
Egy takaró — «bau*tnb\vollenes decken» — ut án fizetett a vevő
17 asperust = 9 2 / 3 cruciferust.
Vörös, női mellény — camisola — u t á n fizetett a vevő 5 as-
perust, azzaz 3 cruciferust.
Ennivalók, mint alma, körte, dió, s a zöldségek után nem kellett
vámot fizetni.

IV. A magyar korona jogai a török hódoltság tiszántúli

részében.
Tudjuk, hogy a töröknek behódolt területek és a tulajdon-
képeni magyar királyság között mindvégig fennállott a kapcsolat,
a mennyiben t. i. a magyar király jogai — némi tekintetben, — a
hódoltság területén továbbra is érvényben maradtak. 1 Sőt az
adózást a szultán és a magyar király között kötött szerződések
szabályozták. Ezek a szerződések az egész magyarországi hódolt-
ság területére nem egyformán állottak. így a tiszántúli hódoltság
területén, melynek élén majd a gyulai, majd a temesvári, ma jd
pedig a jenői pasa állott, — s melyhez Nagyvárad is tartozott, —
a magyar királyt a következő adók és jogok illették :

1. pont.
Eleintén az említett területen évenkint minden ház ut á n
hatvanöt oszpora adó — közönségesen Haussteuer, — volt fize-
tendő, és pedig Szent György (ápr. 24.) táján . Későbben azonban

1
L. erre nézve részletesen Salamon F. i. m . 310. és köv. 1.
ezt az adót még 10 oszporával fölemelték, úgy, hogy évenkint
minden ház u tá n 75 oszporát kellett fizetni.

2. pont.
Minthogy az egész országban fennmaradt az a régi szokás,,
hogy mozgósítás esetén a hadi költségekre minden ház u tá n egy
forintot kellett fizetni, mely adót közönségesen hadiadónak,.
Kriegssteuer-nek neveztek, ennélfogva ez alól a behódolt váradiak
sem voltak mentesek, hanem az említett összeget épen úgy meg-
fizették.

3. pont.
Minthogy régi szokás szerint a behódolt budaiak minden ház
ut á n Szent György nap (ápr. 24.) tá já n 20 oszporát, Szent Márton
nap (nov. 11.) tá já n pedig ismét 20 oszporát fizettek, amit porta-
adónak neveztek, ennélfogva a királyi rendelet értelmében az em-
lített adót a behódolt váradiak is épenúgy kötelesek voltak fizetni..

4. pont.
A gyümölcs, gabona, zöldség és más egyéb termesztett dolgok
utá n a törvény szerint tized volt fizetendő. Mégis, ha valamely
mohamedánusnak volt szőlője, az nem tizedet, hanem az egész
szőlő u tá n öt oszporát fizetett. Ha pedig az ilyen szőlőt ke-
resztyén ember megvette, a szokásos tizedet le kellett fizetnie.
Ha azonban a muzulmán, a kit a tized illetett, a bort vonako-
dott elfogadni, a decima helyett minden egyes akó bor utá n öt
oszporát kapott.
5. pont.
Más volt a census a szántóföldek után, a melyet márcziusban
kellett fizetni.
Szokásban volt ugyanis, hogy a helységhez tartozó minden
egyes telek u tá n 22 oszporát fizettek. Azok u t á n pedig, a melyek
mívelés alatt állottak, tizenkettőt.
A telkeket három osztályba sorozták. Az elsőbe ta rto zta k
azok, a melyek nem voltak nagyobbak 60 j ug er um nál ; a máso-
dikba azok, a melyek 80, vagy 90 ; s a harmadikba azok, a melyek
jugerumból állottak. Az osztályozás egyébként a föld termékenysége
alapján történt. Az itt említett jugerum hosszúságában és széles-
ségében 40 lépést tett ki.
Ha valamely mohamedánusnak nem messze a várostól volt
telke, s azon ürügy alatt, hogy nem földmívelő, hanem városi
polgár (a városban lakik), attól a telektől nem akart adót fizetni:
nem volt felmenthető ez alól, mivel az adót nem a személy, hanem
a föld ut á n szedték. Ha azonban a telket míveletlenül hagyta,
akkor az említett adót nem kellett megfizetnie.

6. -pont.
Egy méhkas u t án egy oszporát, öt u t án egyenkint a felét
fizették decima gyanánt. Ezt az adót aratás idején kellett beszol-
gáltatni. A mely helynek a fennhatósága alá tartozott az a telek,
a melyen a méhkas volt és a kinek a területén a mézgyűjtés idején
állott, azon hely urának tized volt fizetendő. Megjegyzendő azon-
ban, hogy, ha a méhkas a mézgyűjtés idején más területen, s az
adó beszolgáltatása idején ismét más területen volt, akkor a tized
fele itt, a másik fele pedig amott volt fizetendő.

7. pont.
A régebbi időben szokássá vált, s ezt a szokást szentesítették
is a régebbi rendeletek, hogy két malacz ut á n egy oszporát fizettek
decima helyett. Nem sokkal később azonban egy királyi rendelet
meghagyta, hogy minden egyes malacz ut á n egy oszpora fize-
tendő ; ez a rendelet ezen a tiszántúli részen is életbe lépett.
Tehát ettől fogva a hódoltságban élő keresztyének minden egyes
malacz u tá n egy oszporát fizettek. Ha pedig a malaczot leölték,
minden egyes ut á n két oszpora volt fizetendő. Ha eladták, adó
gyanánt szintén két oszporát fizettek.

8. pont.
A királyi törvények elrendelték, hogy minden ház köteles a
falu, vagy város urának egy szekér fát szállítani, vagy pedig a f a
árá t pénzben megfizetni. A szántóföldek vagy kertek u tá n pedig,
ha abba dinnyét, ugorkát, vagy más effélét vetettek, két oszporát
kellett fizetni.

9i pont.
A nagyobb malmok u t á n az adó harminczkét, a kisebbek u t á n
tizenhat oszporában volt megállapítva.

10. pont.
Ha a hódoltságban valakinek a háza mellett még kertje is
volt, a gyümölcs után, a melyet ott termelt, nem kellett meg-
fizetni a tizedet, ha maga használta el. Ha azonban a gyümölcsöt
eladás czéljából a piaczra vitte, a tizedet meg kellett fizetnie.

11. pont.
Régebben az volt a szokás, hogy a területeknek az urai az
aratás és a szüret idején az engedélyért a meghódítottaktól két-
három oszporát kicsikartak, s a tizedet sem fogadták el természet-
ben, hanem azok helyett a meghódítottak bizonyos összeg pénzt
helyeztek letétbe, s még csak az összes járandóságot be nem fizet-
ték különféle végrehajtási díjakkal zsarolták ó'ket. Azonkívül az
alai bégek, a bírák és vajdá k kényszerítették a meghódítottakat,
hogy igás barmaikkal, s lovaikkal napokon át szénát, s fát hord-
janak, s más efféle szolgálatokat teljesítsenek ; nemkülönben
takarmányt , kenyeret, húst, tyúkokat, s más egyéb élelmiszert
hamis ürüggyel, s eró'szakkal raboltak el. Régebben az ilyen és
hasonló méltánytalanságok, igazságtalan zsarolások s zabolátlan-
ságok miatt nem volt szabad ellenkezni, vagy az eló'l kibújni.
Ujabban azonban súlyos bírságolás és büntetés terhe alatt szi-
gorúan eltiltották az efféle visszaéléseket, zsarolásokat a hódoltság
ezen részében is.

12. pont.
A házassági törvény értelmében az eljegyzett leányért hatvan,
az újólag eljegyzett özvegy asszonyért harmincz oszpora volt fize-
tendő. Ha az illető szegény volt, akkor az említett összegnek csak
a felét fizette. Hogy pedig ez a pénz kit illetett, az a menyasszony
apjától függött. Ugyanis a kinek a hatalma alá a menyasszony
atyj a tartozott, ez az eljegyzési pénz azé az úré volt.
Az özvegyekre nézve más szabály volt érvényben. Tudniillik
a melyik birtokon, vagy faluba n az esketés történt, az eljegyzési
pénz annak a birtoknak, vagy falunak az urát illette.

13. pont.

A juhok utá n fizetett adó mértéke a következő volt. Bármely

falunak a lakói két bárány u tá n egy oszporát fizettek, még pedig
áprilisban, a mikor tudniillik a bárányokat a juhoktól egészen
külön választják. Ebben a kerületben azonban meg volt állapítva,
hogy az olyan juhok után, a melyek az egész esztendőn keresztül
egy helyen t ar tat ta k, öt u tá n fizettek egy oszporát, vagyis száz
ju h u tá n húszat.
A legelők ut án a census ez vo lt: Ha a legelő, a melyen a nyá j
legelt, a nyáj tulajdonosáé volt, akkor a legelő u t á n adó gyanánt,
bármekkora volt is a nyáj, egy közepes nagyságú juhot adott.
Ha azonban a nyáj idegen területről való volt, akkor a legeltetési
adó, ha a nyáj nagy volt, akkor egy nagy, ha közepes volt, akkor
egy közepes, s ha kicsiny volt, akkor egy kicsiny ju h volt. Ezen
rendelkezéseknek ellenszegülni bárkinek szigorúan tilos volt.

Iá. pont.
A juhnyájak és a szarvasmarhák őrizetére vonatkozó szabály
a következő volt :
Ha valamely ökör, ló, vagy öszvér másnak a vetésébe ment,
akkor az állat tulajdonosa a föld gazdája számára a szántóföld
körül öt fát volt köteles ültetni, meghatározott távolságra egy-
mástól, s azon felül öt oszporát fizetett bírság gyanánt. Ha tehén
tévedt a vetésbe, a telek gazdája részére négy fa volt ültetendő és
négy oszporát kellett fizetnie bírságul. Ha csikó, vagy borjú ment
a vetésbe, minden egyes u tá n egy-egy fa volt ültetendő, s egy-egy
oszpora bírságul fizetendő. Ha ju h ment a tilosba, kettőért kellett
ültetni egy fát, s fizetni egy oszporát. Ha az említett büntetéseket
megfizették, akkor az állatot megölni, avagy fülét, vagy farkát
levágni tilos volt, hanem csakis az előírt módon volt szabad elég-
tételt venni.
Abban az esetben, ha valaki az állatot, szarvasmarhát, meg-
ölte, vagy ütés által megsebesítette, s tettét azzal okolta meg,
hogy az állatot onnan már többször elzavarta, s bírságot nem kö-
vetelt, akkor a bírónak volt kötelessége megvizsgálni, vájjon
volt-e akkora a szántóföldben tett kár, mint a mennyit az az állat
megért. Ha az okozott kár kisebb volt, akkor, a ki az állatot agyon-
ütötte, érette értéke szerint megfizetett.
Ha pedig valakinek a faluhoz közel, vagy a falun belül, avagy
ahhoz a vízhez közel volt vetése, a hol az állatok és szarvasmarhák
inni szoktak, azt bekeríthette, ha ezáltal másnak kárt nem okozott.
S ha a vetésben mégis valami kár esett, azért senkit nem
okolhatott, s az állat tulajdonosa semmi kártérítést nem tartozott
fizetni.
Ha valaki a szarvasmarhát, vagy egyéb állatot éjszaka be-
hajtott a a vetésbe, vagy pedig a kerítést összetörte, hogy az álla-
tok bemehessenek, akkor kártérítésre köteleztetett, s azonkívül
bírságot is tartozott fizetni. Ha azonban az illető szegény volt,
akkor testileg bűnhődött.

15. jpont.
Ha valamely alattvaló a földmívelésre alkalmas területet
valamelyes okból három éven á t műveletlenül hagyta, s így a
tized nemfizetéssel a szpáhinak vagy urána k kárt okozott, akkor
az a telek a birtokostól elvehető, s másnak adható volt. Ha azon-
ban az előbbi tulajdonos az okozott kárt hajlandó volt megtéríteni,
s a földet mívelni akarta, akkor másokkal szemben elsőbbségi joga
volt, s birtokát visszakapta.
Ha a telek mívelését a víz vagy más olyan körülmény akadá-
lyozta, mely a földmívelést nyilvánvalóan lehetetlenné tette, akkor
a birtokot nem lehetett elvenni, még kevésbbé másnak adni. Legelő-
nek s szénatermelés ezé Íjából azonban meg lehetett hagyni a birtok
egy részét míveletlenül.
 16. pont.

A makkosok u t á n is meg volt állapítva a census. Voltak

ugyanis hegyek, melyeknek erdői ut án adót kellett fizetni. És pedig
a szabály a következő volt : H a a malaczok hosszú ideig, éjjel-
nappal a makkosban voltak, akkor mindegyik malacz u t á n egy
oszpora volt fizetendő. Az olyan malaczok u t án azonban, a melyek
hat hónapnál nem tovább és csak nappal voltak a makkosban,
este pedig a faluba visszatereltettek, nem kellett fizetni semmit.
Ha pedig az erdő gazdája azt tapasztalta, hogy a malaczok az
erdő fáiban kárt tesznek, azokat onnan elzavarhatta. A legtöbb
hegyi erdőben azonban a legeltetést nem gátolta senki.

17. pont.
A behódolt keresztyének közül azok a kirendelt vagy választott
bírák, elöljárók és más hivatalnokok, a kik az adót és a különféle
járandóságokat beszedték vagy más közhivatalt viseltek, — szol-
gálataikra való tekintettel, — az említett terhek alól felmentettek ;
a házadót, valamint a katonai adót azonban — éppen úgy, mint
mások — ők is megfizették.
Ha valaki kihágást követett el vagy a büntetésnek ellenszegült ,
akkor — ha gazdag volt — száz, ha szegény volt, ötven oszporára
büntették. A kik nyakkalodára — fagallér — esetleg halálos bün-
tetésre voltak ítélve, azokat a tanácsnak tudtával s beleegyezésével
átadtá k az alai bég embereinek, hogy a bűn nagysága szerint bün-
tessék az illetőket.

18. pont.
Az említett kerületekben a behódoltak közül sokan jelentkez-
tek a szpáhiknál, a kik bármiféle foglalkozásra vállalkoztak, leg-
gyakrabban pedig kereskedést folytattak. Abbanhagyván a föld-
mívelést és a termelést, csekély jövedelmük miatt a szpáhihoz for-
dultak munkáért, nehogy a nehéz megélhetés folytán a vidéken
'Ínséget idézzenek elő.
Egy királyi rendelet elrendelte tehát, hogy ezek az említett
emberek nem tizedre, hanem a tizednek megfelelő összeg megfize-
tésére köteleztessenek, kiki vagyonának és állásának megfelelően.
A decima helyett járó, említett pénzösszeg beszolgáltatásának
ideje «Rus kassem» volt, mely idő Szent Márton napja t ájár a
(nov. 11) esett.
A földmívelők között a mértékekre nézve is nagy volt a kü-
lönbség. Némelyek ugyanis kis, mások nagy mértéket fizettek.
Hogy tehát az egyenlőség mégis megőriztessék, a királyi rendelet
meghatározta, hogy a mérték negyven oka legyen, azaz kilenczven
osztrák font, melynél többet vagy kevesebbet adni szigorúan
tilos volt.

19. pont.
Minthogy az elhanyagolt és elveszett birtokok és elkobzott
jószágok és a szökevények u tá n befolyó jövedelem csekély volt,
a királyi bőkezűség folytán ez a pénz is a szpáhiknak vagy a falu
birtokosának engedtetett át. Kimondatott azért, hogy hacsak az
említett pénz összege a tízezer oszporát meg nem haladja, az nem
az állampénztárba vagy az uralkodó magánpénztárába fizetendő,
hanem maradjon meg a szpáhiknak.

20. pont
A viasz mindenütt vagy a kincstárt, vagy a császári magán-
pénztárt illette ; éppen azért a köz- és magánember egyaránt meg-
állapítani tartozott, hogy kinek kell azt a meghatározott értékben
beszolgáltatni, a honnan azután ismét eladásra került.
Éppen azért nem volt szabad a falvakban a beliódoltaktól
viaszt erőszakkal kicsikarni.
21. pont.
I
Idők folytán szokásba jött, hogy évenkint választottak min-
den egyes faluban bírót, a ki az év végén köteles volt lemondani,
így ebben a hivatalban egymást felváltva követték a falu lakói.
A bírák pedig éppen úgy, mint bármely más falubeliek, úgy
az ingatlanok, mint a személy u tá n járó adókat, a melyek a kincs-
tár t illették, tartozta k megfizetni. Más, rendkívüli adófizetéstől és
a tizedektől azonban mentesek voltak.
 22. pont.

A réteket és legelőket illetőleg a következő eljárást kellett

követni. Ha a rétet már lekaszálták, s a. szénát onnan elhordták,
akkor az állatokat a legelőről elűzni, vagy azokat a szabad járásba n
ott akadályozni tilos volt, "
23. pont.

A pénzbírságok és hasonló dolgok azokban a falvakban, a

melyek a kincstárnak, a pasának vagy a zaimoknek voltak alá-
vetve, közvetlenül a falu urához tartoznak. Azokban a falvakban
pedig, amelyek a szpáhiknalc vannak alávetve, fele. részben az
alai béghez, fele részben pedig annak a falunak a szpáhijához
tartoznak.

24. pont.

Minthogy ezen a tájon , egészen a Tiszáig hajózható folyó

nincsen, a halászatra a tizedek — valamint más, erre vonatkozó
dolgok is — megállapítva nincsenek, hanem mindenkor a pasa
tetszésére bízvák.

V. A vár ostroma az 1691. év végéig.

A keresztyének serege 1691 október 12-én érkezett Várad alá.
A váradiak már jó előre tu dta k ezek jöveteléről, készültek is az
ostromra, sőt segélyt kérő csauszt is küldtek a portára, A császári
seregek azonnal hozzáláttak a vár körülzárolásához. 1 A közelben
fekvő Szent István nevű hegyen néhány nagyobb ágyút és- mozsarat
helyeztek el, 2 melyekkel a várost és a vár falait háborgathatták.
Egyszersmind megkezdték a futóárkok készítését Olaszi felé, mely
helyet a megszállás hetedik napjá n — minekutána az ellenség már
felgyújtotta — el is foglaltak, s őrséggel rakta k meg. A következő
napon átkeltek a Kőrösön és a Pecze vizén, s magát a várost tá-

1
Tulajdonképen a vár már 1689 óta ostromzár a l a t t állott. Szilágyi
A magy . nemz. tö rt . VII . 492. 1.
2
Bunyitay V. i. m. 70. I. 10 ágvút és 2 mozsara t említ .
 madták meg. Néhány napi nehéz küzdelem árán a kapuig jutottak.
Kétségbeesett védelem u tá n a török ezt is felégetvén, teljesen
megsemmisítette, s így került ez is egy heti viadal ut á n a mieink
kezébe. Most aztán teljes erejükből a vár ellen fordultak.
A szép városnak a pusztulását követő negyedik napon (okt. 27.)
kezdték meg a vár lövését az ágyúkból és mozsarakból, s néhány
nap és éjjel leforgása alatt több ezer golyót lőve a várra, rettenetes
pusztítást idéztek elő. Emberi és állati testek, letépett kezek,
lábak, fejek röpködtek a levegőben. A makacsul védekező törökök
azonban a rémítő veszedelemnek és a mérhetetlen kárnak ezekben
a napjaiban sem akarta k hallani a vár feladásáról. A keresztyének
felszólítását két ízben is visszautasítván, embereiket felelet helyett
fegyverrel űzték vissza.
Bádeni Lajos Vilmos őrgróf azonban éppen nem csüggedve
a vár bevehetését illetőleg, sőt még inkább ösztönöztetve, elren-
delte a már fogyófélben levő bombáknak és ágyúgolyóknak a pót-
lását. Majd több napon keresztül a magyarok által Csonka-kapunak,
a törökök által pedig Tzingijnianum-nak nevezett kapu jobb felől
levő bástyáját lövette, melynek felső részét el is pusztították.
Minthogy pedig már a közeledő hideg tél kezdte éreztetni erejét,
tábornokaival tanácsot tartva, elhatározta, hogy a vár körülzárá-
sához megteszi az előkészületeket. Egyszersmind erről a császári
udvart úgy levélben, mint élőszóval is értesítette.
A míg a keresztyén seregek a körülsánczolás munkájá t végezték,
addig a tatá r csapatok, élükön Galga szultánnal, a törökök pedig
Topal Hussain basával, s a Thököly-féle felkelőkkel, kik között
maga Thököly is ott volt, m ajd Jenőre, majd meg Gyulára mentek,
a segélynyújtásnak a módját keresve, s bár egy részük Várad felé
is egészen a ker. seregek előőrseiig jött, a császáriakkal megütközni
még sem mert, sőt rövid idő multán teljesen visszavonult. Váratlan
eltávozásuknak az oka — a mint későbben a menekülőktől és a
foglyoktól kitudódott — nem csupán a legrettentőbb éhség, hanem
a vezérek között keletkezett egyenetlenség is volt, minek követ-
kezménye az lett, hogy kevéssel utób b Kemenpes Ahmet basát,
aki azelőtt Nándorfehérvár főparancsnoka volt, megfojtották.
A Thököly-féle csapatokból — Temesvár felé való visszavonu-
lása közben — 30—40, sőt több emberből álló csoportokban sokan
Szegedre, Szolnokra és a keresztyének táborába menekültek, gya-
logosok és lovasok egyaránt. Ott majdne m mindannyian a Molnár-
ezredhez és a magyar lovas csapatokhoz osztattak.
Miután a kürölsánczolással elkészültek, s mozsarakkal, ágyúk-
kal és más szükségesekkel ellátták magukat, ezer német gyalogost
és kétszáz lo\ast, továbbá a Molnár-ezredet néhány száz magyar
huszárral és szentjobbi hajdúval Olasziban helyezték el.
Mindezeket így elrendezve, november 15-én a váradi mezó'kről
a tábor megindult Debreczen felé. 1 A váradiak — kik között több,
mint kétezer fegyveres volt — bosszankodva a körülzárás miatt,
A várból ki-kitörtek, s az elpusztult városban található vagy a
keresztyének által hátrahagyott fákat szedték össze.
Midőn a tatá r kán és a szeraszkir a török katonasággal Várad
alól visszafordult — mint fentebb említettük — elhatározták egy-
más között, hogy a hadi dolgokban nem eléggé járatos Abdi Lathif
basa helyébe alkalmasabb embert állítanak és pedig Ibrahim basát,
a ki jelenvolt Buda, majd pedig Nándorfehérvár megszállásánál,
ez utóbbi helyen el is fogatott, s Steinau generálishoz került, később
azonban 6000 arany váltságdíj á rán szabadon bocsáttatott. Mindezt
Gyuláról a lehető leggyorsabban levél által tu dtu l adjá k a váradiak-
nak, hogy t. i. a régi basát állásától megfosztják, az újat pedig
Gyulára rendelik, hogy innen — alkalom adtán behatolván a
várba — nekik segítséget vigyen.
Midőn erről a váratlan hírről Abdi Lathif értesült, követet
küldött Drinápolyba, 12 lóval,* két bájos leánnyal és becses aján-
dékokkal, hogy a portánál érdekében közbelépjen. Ugyanettől azt
is üzente, hogy a sereg által újonnan választott basa, a ki most
Gyulán van, az ellenségtől való félelem miatt már régóta ott kés-
lekedik, mi által Váradot végveszedelembe j u t t at j a . A váradi
katonaság ehhez a követséghez még négy embert jelölt ki és pedig
Muharrem agát, Haszan zaimetet és két szpáhit, ú. m. Alit és
Mehemmetet, hogy nem csupán a vár végzetes helyzetét vigyék
hírül, s a segítséget sürgessék, hanem akár jó, akár rossz, de hatá-
rozott választ is hozzanak.
Hogy mik történtek ezalatt Váradon, azokat részint a mene-

1
Eft öl kezdve az ostromló seren főhadiszállása Debrecz n volt.
küló'ktől, részint a törökök által elbocsátott keresztyén foglyoktól'
tudjuk . Az az Ali nevű szpáhi pedig, a ki a fent említett követség-
ben a portára küldetett, visszatértében fogságba jutván, mindeze-
ket megerősítette. Ekképpen nyilvánvalóvá lett a keresztyének
előtt, hogy Váradot karddal és bombával megadásra nem kény-
szeríthetik. Éppen azért szükséges és felette fontos, hogy az ostrom-
zárt tovább folytassák. Bácleni Lajos az ostromlók vezérévé, egy-
szersmind a tiszántúli hadak fejévé Stvrheim gróf lovassági tábor-
nokot tette. Midőn pedig a franczia há boriik miatt a császári
vezérre, Styrheimra a birodalomban, a Rajn a mellékén lett szük-
ség, helyetteséül a tiszántúli hadakhoz Auersperg gróf rendeltetett,
a ki már korábban is igen nagy szorgalommal dolgozott a vár
körülsánczolásán. Bár őt valami fontos ügyben a császári u dvarban
elég sokáig visszatartották, de végre is deczember tizenhatodikán
Debreczenbe szerencsésen megérkezett.
A következő napon a fentemlített Ali nevű török fogoly Várad
alól Debreczenbe vitetvén, a legsúlyosabb büntetéssel való fenye-
getés hatása alatt a következőket mondotta :
Igaz, hogy a. váradi basa egy emberét a török portára küldötte.
Vele volt ő is, s a másik három emberrel a temesvári basához ment,
s ott a vár siralmas helyzetét, s napról-napra rosszabb sorsra jutását
elmondotta. Az azt felelte, hogy csak viseljék állhatatos lélekkel
a veszélyt, s ne kételkedjenek a segélyt illetőleg, ő mindenképpen
segítségükre fog menni. Egyszersmind két embert a portára küldött,
a kik ismerve a kiállott sok szenvedést, ügyük érdekében annál
nagyobb nyomatékkal dolgozzanak. Esküvel erősítette azonban,
hogy a segítségről senmii biztosat nem hallott. Mert, hacsak magá-
tól az Istentől nem, de se a hazájukba visszatért tatároktól, se
a törököknek a Xissa folyó alatt téli szállásra vonult seregétől
segítséget a legkisebb mértékben sem remélhetnek. Gabonájuk
van ugya n még néhány hónapra való. de a legnagyobb részét a tűz
és a bombázás tönkre tette . A mi kevés fájuk még van, azt a leg-
végső szükség esetére tartogatják . Az őrség közül igen sokan beteg-
ségben pusztultak el.
Auersperg tábornok néhány nap múlva Váradra érkezvén,
az őrségeket s hadi állásokat megvizsgálta, s a melyeket hiányosak-
nak talált, kipótoltatta. A legnagyobb súlyt arra fektette az ostrom-
zárban, hogy az ellenségnek a várba jutását mindenképen meg-
akadályozza. Ez idő tá jb a n a várból többen a mieinkhez menekül-
vén, ezek egyértelnmleg vallották, hogy a szükség napról-napra
növekszik. Elpanaszolták, hogy ők az éhségtől kényszerítve, s a
fa hiánya miatt jöttek ki a várból, a hol háromféle élelmiszert
osztanak szét és pedig az előkelő állású embereknek búzát, a jani-
csároknak kétszersültet, a szegényeknek pedig már megdohosodott,
élvezhetetlen kölest. Még a tisztek közül is sok elpusztult már a
különféle betegségtől. Volt nap, a mikor húsznál több holttestet
találtak, melyeket részint a tereken, részint a falakon temettek el.
Az utczákat állati hullák borítják ; már maguk a janicsárok is
csüggedtek a kiállott sok szenvedéstől, s legfőbb kívánságuk, hogy
valamiképen segíthessenek bajaikon.
Deczember 23-án a jenői kapu n mintegy 30 janicsár kijővén,
meg akart szökni. Minthogy azonban a mieink észrevették őket,
közülök kettő megsebesülvén, egy halott hátrahagyásával kényte-
lenek voltak a várba visszamenni. Ugyanezen időtájban Muharrem
aga és Kamper szpáhi, a kiket a segélykérés miatt a török portára
küldöttek, visszajöttek, s a néppel és a közkatonákkal elhitették,
hogy a segítség rövid időn belül megérkezik. Titokban pedig a fő-
embereknek őszintén megvallották, hogy a nagyvezir lábai elé
jutván, Várad végzetes helyzetét eléje tá rták, s könnyhullatások
között kérték, hogy ezt az oly nagy fontosságú és nagyjelentőségű
erősséget még idejekorán segítse meg. A nagyvezir azonban komor
tekintettel végigmérvén őket, kemény szavakra fakadt : «Takarod-
jatok innen, kut yá k! Lehetetlen dolgokkal engem hiába zaklattok!
Menjetek vissza Váradra, s az utolsó csepp véretekig védelmezzétek
magatokat, mert különben itt pusztultok el!» Ilyenképen minden
remény elveszett a segítségre.
Minthogy Muharrem agát a nagyvezir felelete nem elégítette
ki, a tatár kánhoz ment. Várad veszélyes helyzetét neki is éppen
úgy elmondotta, s alázatosan kérte, hogy legalább ő segítse meg
Váradot, mint «a török birodalom legfontosabb erősségét.» 1 Azon-
ban reménysége itt is odaveszett, habár itt is könnyhullatások

1
Tudvalévő dolog, hogy Vára d nem volt a tö rök birodalom legerősebb
•á r a . A követ túlzással , csak a nagy szorultság idején nevezhett e an n ak .
Hadtörténelmi Közlemények. 7
között könyörgött. A tatárok kánj a ugyanis ezt mondotta : «Mi a
mult esztendó'ben a ti kérésetekre és előterjesztésetekre 60,000 fegy-
veressel mentünk arra a vidékre, s titeket és a tartományotokat
minden ellenségtől megszabadítva, nektek csorbítatlanul vissza-
adtuk. Ti azonban bennünket arról a vidékről, a melyet nekünk
zsákmányul átengedtetek, végül is kizavartatok. Erdélyben részint
a csatákban, részint az éhség következtében sok ezer embert
vesztettünk. S még a nehéz út által is megviselve, csekély sereggel
tértünk vissza saját hazánkba. Vájjon annyi emberünk elvesztéséért
ki kárpótol bennünket? Éppen azért mi levesszük rólatok a kezün-
ket, s ha az egész tartományt elfoglalják is, mi nem törődünk vele.»
Hogy Muharrem aga csakugyan ilyen válasszal tért vissza, azt
több fogoly és szökevény megerősítette.
Ez a két hír úgy a közkatonáknál, mint a tiszteknél különféle
véleményt keltett. Hogy tehá t megbizonyosodjanak a dolog felől,
három embert, ú. m. Ozmán zaimot, Mehemmet agát és egy —
közönségesen — Pego-nak nevezett egyént újból elküldöttek,
hogyha már igaz hírt nem hozhatnak a segítség érkezéséről, leg-
alább költött jó hírekkel térjenek vissza. És hogy nagyobb nyoma-
tékot adjanak a dolognak, a tisztek többször zajt ütöttek a várban,
mintha az erődítmény előtt már ott állana a segélyül kívánt katona-
ság, mely a keresztyéneket a vár alól elzavarja.
Ez a gyakori küldözgetés méltán keltett gvanut a keresztyének
között, hogy talán titkos ellenség rejtőzködik valahol, melyről
senki sem tud. Ezért a főparancsnok, Auersperg tábornok, az
Olasziban levő magyar katonaságot megbízta, hogy Gyula és Jenő
felé kutassák át a vidéket. Körülbelül ugyanezekben a napokban
egy Ahmet nevű török Jenőből ideérkezett, s titokban Olasziba
belopózott. Vájjon kémlelni jött-e, vagy övéit akarta elárulni,
semmiképen sem akarta bevallani. De a következőket beszélte e l :
A jenői pasának, Schahin Ahmetnek, az őrségen túl több
kat onája nincs. Azt hallotta, hogy a tatárok kánja, Galga szultán,
a ki az előző nyáron a sereget vezette, Kemenpes Ahmet szeraszkirt
a nagyvezér előtt igen erősen befeketítette, hogy minden tettében
önző czélok vezették. Ezért a nagyvezir csak az alatt a feltétel alatt
hagyta meg állásában, ha Váraclot az ostromlóktól megszabadítja.
S már nagyban gyűjti is a sereget erre a czélra.
 Minthogy a keresztyének a szökevényektől megtudták, hogy
a várban nagy a fahiány, az öttingeni ezred parancsnoka, Bäuman
Ferencz, a ki a körülsánczolás m unkájá t vezette, hogy a megszál-
lottakat még nagyobb szükségbe juttassa , éjnek idején a várhoz
közelebb eső kertekben és helyeken minden fát kivágatott és a
táborba vittetett. Ezután tehát már a szerencsétlen törökök kény-
telenek voltak a fagyökereket kiásni a földből. Minthogy azonban
a keresztyének sokszor megzavarták őket a munkában, a mit nem
tud ta k nappal kiszedni, a mieink a rákövetkező éjjel elvitték.
A végső szükség által kényszerítve, már a befagyott Kőrösön is
általmentek s a szomszédos szőlőskertekben kalandoztak. Egy
részük harczba elegyedett a hajdúkkal, a többiek pedig az időt és
az alkalmat kihasználva, ezalatt fát gyűj töttek . E közben folytonos
kitörések közben majd Olaszira, maj d a németekre csaptak, s a
bombázással és ágyúzással igen sok kárt okoztak lovakban és
katonákban egyaránt, különösen őrségváltás idején.
így tehát az ellenség ébersége és ellenállása miatt már nem
lehetett rá remény, hogy ebben a vége felé járó esztendőben Várad
a keresztyének kezébe kerüljön.
DR. V Á N Y I FE RENCZ .
 NAGYVÁRAD VISSZAFOGLALÁSA A TÖRÖKTŐL
1692-BEN.
(Második közlemény.)

VI. A vár ostroma az 1692. év elejétől az elfoglalásig.

Az 1692. év kezdetén a mieink a váradiaknak még sűrűbb
ágyúzása és bombázása között kértek az új esztendőtől kedvező
eredményt. Hogy pedig akkor Váradon milyen viszonyok voltak,
arról álljon itt a várból menekülőknek az elbeszélése.
Gabona — a mint mondjá k — még van két hónapra való.
A tisztek és janicsárok búzát, a közkatonák kölest kapnak.
Fá t a váron kívül csak igen-igen nehezen találnak, úgy,
hogy a mit napközben összeszednek, csak alig pár órára elég.
A mi kevés fa pedig a várban van, azt a végső szükség esetére
tartogatják. Marhahúst már nem kapnak. A várban mindössze
négy tehenet tartanak, hogy a betegek és a gyermekek részére
legyen tej. A betegek száma napról-napra szaporodik s alig van
már hely, a hova temetkezni lehetne. Azonban még több, mint
ezer fegyveres van.
A hónap harmadik napján, napnyugta után , egész váratla-
nul muzsika, trombita és dobpergés hangja hallatszott a várból.
Ennek a szokatlan vígságnak az okát azonban senkisem tu dt a
megmondani, habár ekkor is több menekült érkezett a keresztyé-
nek táborába. Ezekben a napokban többször volt róla szó, vájjo n
nem lenne-e előnyös és hasznos, ha a vár őrségét levelek útjá n
próbálnák a feljebbvalóik ellen izgatni? Ezt mindenki helyeselte,
azért elhatározták, hogy az ostromzár vezetői által aláírt leveleket
szórnak el a vár különböző helyein.
 A keresztyének által elszórt levél szövege a következő volt :
Várad pasájának, a janicsárok agájának, s az egész moham-
medánságnak tudtára adjuk, hogy csupán csak a ti igen szánalomra
méltó és bizonytalan helyzetetek iránt érzett rokonszenvből kíván-
tunk benneteket értesíteni, hogy az igen hatalmas és győzhetetlen
római császárnak, a mi legkegyelmesebb urunknak ide kirendelt
parancsnoka és fővezére, Auersperg gróf Debreczenbe érkezett,
hogy veletek alkalmas időben tanácskozzék. Nevezett tábornok úr,
minthogy a természeténél fogva barátságos és egvüttérző, a ti
részetekre kétségkívül biztosítani fogja a császár kegyét. Isten
segítségével tehát üdvös és hasznos dolgot cselekedhettek s részünk-
ről mi is ra jt a leszünk, hogy az a dolog szerencsés befejezést nyerjen.
Mert minél tovább t ar t az ellenállástok és daczotok, annál nehe-
zebbé teszitek helyzeteteket. Bizonyára meg vagytok róla győződve,
hogv a császári sereg ettől a vártól eltávozni nem fog soha, bár-
meddig tartson is az ostrom. Ti magatok pedig jól láthatjátok,
hogy az az oly régóta óhajtott felmentő sereg nemcsak nem jött ,
de nem is fog jönni. Mert, ha eddig a megszámlálhatatlan török és
tatár csapat a lázadó Thököly-féle gyülevész népséggel majd Jenőre,
majd Gyulára menve a mi hatalmas császárunk győzedelmes
-seregét nem merte megtámadni, hogyan próbálkoznék meg vele
most egy kis csapat? S tegyük fel, hogy megjön az a ti segítségetek,
nem képzelítek-e, hogy a mi kiváló vezéreink kellőképen elkészül-
nek anna k fogadására? Épen azért a közeli vidékeken annyi német
és magyar katonát helyeztek el, hogy a legrövidebb idő alatt itt
sok ezer embert vonhatnak össze. Az idő rövid. H a feleségeiteket,
gyermekeiteket és saját életeteket meg óh ajtjáto k menteni, a
könyörület kapuja már megnyílt előttetek. Ha a megbánás és meg-
térés győzedelmeskedik rajtatok, nem panaszkodhattok majd,
hogv becsapódtatok. Emlékezhettek rá, hogy mindazok az erődít-
mények, a melyek a mi győzhetetlen császárunk vitézségének és
erejének makacsul ellentállottak, nem csupán az őrség vérével,
de a nőknek és a gyermekeknek a legyilkolásával is beszennyez-
tettek s tűzzel-vassal pusztíttattak. Ellenben az átadott városok-
nak, mint Egernek, Fehérvárnak, Szigetnek s Kanizsának a lakói,
a kik a mi győzhetetlen császárunk kegyelmére bízták magukat,
a legbarátságosabban fogadtattak s a török területekre sértetlenül
visszabocsáttattak. Nektek hasonlóképen Ígérjük, hogy a távozók-
nak szabad és biztos u t at engedünk, a kik pedig itt óhajtana k
maradni, azok nemcsak hogy szabadon lakhatnak, de azonfelül
minden jószágukat, a miket azelőtt bírtak, ezután is megtarthatják.
Ha azonban eddigi álláspontotok mellett továbbra is makacsul
kitartotok, biztosítunk benneteket, hogy ezzel a körülménnyel
a kétes megszabadulás mellett a mi méltó haragunkat vonjátok
magatokra, a miért esetleg feleségeitek s gyermekeitek vérének
ontásával kell bűnhődnötök, s kevéssel az u tán a veszedelem után,
mely néhány héttel ezelőtt embereitek nagy részének elvesztésé-
vel ért benneteket, tűzzáport és lángtengert kell elszenvednetek-
Azért fontoljátok meg jól, hogy mi a teendőtök!
Üdv nektek!
Bäumen Ferencz. Molnár ezredes.

A janicsárok agája azonban a cselt észrevevén, hogy nagyobb

veszedelemnek elejét vegye, megbízható embereket küldött ki,,
hogy a mit megtalálnak, rejtsék el és semmisítsék meg.
Ötödikén nagy óvatosság és vigyázat közepette, éjfél utá n
megérkezett az ú j pasa, Ibrahim, két szolgájával s néhány váradi
emberrel a kik régebben Temesvárra s Gyulára mentek át. A mi
őrségünk legélesebb ügyelése ellenére is belopózkodtak a várba
s csak a hirtelen keletkezett nagy lárma, melyet dobbal, trombitá-
val ütöttek, árulta el, hogy a pasa érkezett meg. Későbben az ágyú-
dörgés s a hadiszereknek a zaja ezt a feltevést megerősítette.
(Azt is mondották ugyan, hogy a pasa csupán a keresztyén őr-
seregek tisztjeinek és legénységének hanyagsága folytán juthatott
be a várba . Ezek ugyanis Ibrahimot és embereit észrevették, de
a nagy zajban keletkezett izgalom miatt nem tu dták megaka-
dályozni, hogy azok soraikon átmenjenek.)
Az ú j pasának a váratlan megérkezése azt a gyanút keltette,
hogy a törökök részére segítség is érkezett. Ezért Jenő felé magyar
csapatot küldöttek ki, azzal a szigorú meghagyással, hogy valahol
fogjanak törököt, a kitől valamit megtudhatnak. Fáradozásuk
nem is volt hiábavaló, mert Jenőtől nem messze csakugyan elfog-
tak egy török katonát, a ki Debreczenbe vitetvén, a következőket
beszélte e l :
 Mehemmetnek hívják s a pasa gyalogosai közül való, a kiket
seimen-eknek hívnak, ö többed magával a közeli erdó'be rándult
ki, hogy fát gyűjtsön. Ott azonban a magyarok elfogták, míg társai
a vár felé elfutottak. Az egész őrség 3000 emberből áll. A lovasok
között azonban mindössze alig 300-nak van támadásra használható
lova. A legnagyobb baj az, hogy már több hónapon keresztül
nem kaptak zsoldot. Nappal az őrállásokon nincs senki, éjjel azon-
ban az ellenség esetleges támadásának a visszaverésére az egész
őrség készenlétben áll a palánkokon belül és pedig olyanformán,
hogy két gyalogos csapat közé állítanak fel egy lovas csapatot.
Ha a jenőiek a várból kijönnek is, leginkább Lippa és Erdély felé
kalandoznak.
A jövendő segítségnek már minden reménye meghiúsult.
Jenőnek és Gyulának a sorsa Váradtól függ. Jenő körül az elmúlt
nyáron a törökök és tatárok minden földet letaroltak, a behódoltak
pedig Erdélybe menekülvén, minden élelmiszert magukkal vittek
Gyuláról.
Ámbár híre sem volt a Várad részére érkezendő segítségnek,
de azért Auersperg tábornok jónak látta, hogy a milyen gyorsan
csak lehet, ismét á tk ut at j a a vidéket, annyival is inkább, mivel
ezt a kedvező alkalmat, a midőn a különben átjárhatat lan mocsara-
kon és folyókon könnyű az átkelés, nem akarta elszalasztani.
Minden szükséges intézkedést megtévén tehát, január 9-én három
lovas csapattal, ú. m. Dorian, Szent Croisan és Truchsessian ezreddel
és száz gyalogossal, melyek a dragonyosok mintájára lóval voltak
ellátva, néhány zsák gyapotot adván nekik, s a támadáshoz húsz
létrát készíttetvén, egy ágyúval s egy nagyobb mozsárral reggel
elindult Debreczenből. Alkonyat t ájb an Újfalu város mellett
(Berettyóújfalu), a hol Molnár ezredes hat zászlóaljból álló hajdú
csapatával már várt reá, tábort ütött. A következő napon egy csapat
magyar lovast, mely az előtt ezredétől elszakadt, mivel zsoldot
nem kapott s most rablásból élt, összegyűjtvén, a németek közé
beosztotta s folytatta útját Kőrös-Ladány felé. Itt a ráczok gyalo-
gos és lovas csapata, mely eddig Túron állomásozott, hozzácsatla-
kozván, éjszakára megszállottak. Másnap napnyugta előtt átkeltek
az erősen befagyott Kőrös folyón, s Békés felé vették útjokat,
ahol az előző éjjelen tizenkét gyulai török és ugyananny i Thököly-
Hadtörténelmi Közlemények. 20
féle lázadó éjjelezett. Ennek a községnek a papja, a ki ezidó'tájban
tért vissza Gyuláról, az ismeretlen vendégektó'l megijedvén, de
visszamenni mégis nem akarván, könyörögve jött Auersperg
tábornokhoz, elmondva, hogy a gyulai várban valami seregnek az
érkezéséről hallott. Egyszersmind leírta a palánk szerkezetót,
hogy hol lehet könnyebben betörni. Só't még az ut at is megmutatta.
A lakósokat a lelkész lakására összegyűjtvén, fejvesztés terhe
alatt megtiltották, hogy bárki is a házából, vagy épen a falujából
eltávozzék. Az ó'röknek pedig, a kiket az utak ra rendeltek, meg-
parancsolták, hogy ha észreveszik, hogy valaki a falun kívül
kószál czél nélkül, öljék meg. Harmadik nap délutánján felszedvén
a tábort, tovább indultak s Gyulától két órányira állottak meg.
Éjnek idején, a sötétben, — minthogy tüzet gyújtani nem volt
szabad — a dolgokat olyan ügyesen elrendezték, hogy még a
falubeliek sem értesültek róla.
Itt a fó'bb tiszteket Auersperg tábornok összegyűjtvén, kinek-
kinek kiosztotta a parancsot, mely szerint a palánkot három külön-
böző oldalról tá mad já k meg. És pedig Molnár hajdúi az asappok
kapuját, a ráczok a rácz külvárost. A német muskétások a magya-
rokkal egyesülten egy petárdával a középső kapura támadnak és
pedig mindannyian egyszerre, egy rohamban. Azonkívül szigorúan
megtiltották, nehogy valaki időnek előtte a zsákmányoláshoz
fogjon, hanem inkább egyesülvén a csoportok, egész a várig űzzék
az ellenséget. S ha a dolog úgy történnék, hogy magára a várra
törhetnének, akkor azonnal az egész lovassággal segítségül mennek.
Gyulának, mely a síkságon szép fekvéssel épült, a vár előtt
három, egymással érintkező, de egymástól árkokkal, folyóvízzel
s felvonó híddal elválasztott része volt. A harmadikból, mely fel-
vonó híddal volt megerősítve s hol a híd kissé hosszabb volt, veze-
tet t a bejáró a várba. A vár maga szűk, négyszögben terül el s hat
torony díszíti, földhányásokkal, elővédekkel s fallal eléggé meg-
erősítve.
Tizenharmadikán hajnalban tehát — épen vasárnap — előbb
a gyalogosok közt meleg bort osztván széjjel, körülbelül harmadik
kakaskukorékolás idején, megmozdult a tábor. Elől a gyalogság,
hajnalhasadtakor, kevéssel hat előtt, a palánkra tört, s mindenki
a kijelölt helyén munkához látott. A török őrség álmosan s az
•ellenség által váratlanul megzavartatva, alighogy fegyvert ragad,
a mieink már is körülveszik. Fu tn i próbálnak, de nemre való tekin-
tet nélkül ölik le ó'ket. Sokan még ágyban maradtak, azt gondolva,
hogy a tatá r segítség érkezett meg. A mieink azonban az egész
térségen a harmadik hídig nyomulván, az elibük kerülteket mind
levágják. Mindez csaknem egy félórán belül történt. Az ellenség
már nem mert ellenállni, hanem a várban gyülekezett. Kétségtelen,
hogy ha több gyalogos van jelen, az első küzdelem hevében magát
a várat is elfoglalhatták volna. Mert az alatt az idő alatt, míg az
ellenségeskedés szünetelt, a kapzsi, zsákmányra vágyó és rablás-
hoz szokott haj dú k és ráczok otthagyták az ellenséget s a legtöbb
elhagyva saját zászlaját, a közelben levő házakba rohanta k s zsák-
mánnyal megrakodva, mintha teljesen legyőzték volna az ellen-
séget, diadalittasan j árt a k szerteszét. Ez a vétkes cselekedet s a
katonák legsúlyosabban elítélendő kapzsisága az ellenséget pihenni
engedte s alkalmat adott az erők összegyűjtésére. Felhasználva ezt
a kedvező alkalmat, az ellenség szekerekkel elzárta az u tak a t
s lármát csapva, hátulról támadott ellenfelére. A mindenfelől fel-
törő lárma a zsákmánnyal és rablott holmikkal megrakott hajdú k
között rettenetes félelmet támasztott, úgy, hogy többé nem is
gondoltak arra, hogy az ellenséget visszaszoríthassák, hanem csu-
pán a zsákmányaikat igyekeztek megmenteni s a legnagyobb ré-
szük a palánkról visszahúzódott.
A nagy zűrzavar közepette — minthogy még minden ház
nem állott lángokban — a hajdúk helyett — mivel ők sem fenye-
getéssel, sem ígéretekkel nem voltak rávehetők — a muskétások
néhány lovast küldtek el, hogy a tüzet továbbterjesszék.
A keresztyének vesztesége kevés volt, de a palánkok környéke
mindenfelé ellenséges holttesttel volt tele. Maga a bég is csak egy
szál köpenyegben menekülhetett, hátrahagyva feleségét fiával és
menyével. A foglyok csodálkoztak, hogy a kiállott éhség ut á n
még képes volt akkora u ta t megtenni. A zavar ugyan lecsendese-
dett, de mindenki tudta, hogy most Jenő vára van veszedelemben.
Épen azért a bég már az előző napon levelet írt a jenői basának,
hogy védekezzék az ellenséges támadás ellen.
Míg ezek Gyulán történtek, egy-egy csoport magyart a kör-
nyékbeli falvakba küldtek ki. Ezeknek a feladata az volt, hogy a
 falvakat, szénát és a mi a hadsereg ellátásához szükséges, felégessék
és elpusztítsák, sőt még a lakókat is elűzzék azokból a községekből,
# s a Berettyón túlra kísérjék őket, hogy ily móclon nemcsak Gyula
és Jenő, de a török sereg előtt is — ha netalán segítséget próbálna
hozni — minden segélyforrás, sőt még az uta k is elpusztíttassanak.
Még ugyanazon a napon tehát Dobos falu irányában, innen a
következőn Szalonta alá, maj d pedig egy elhagyott falu felé indul-
tak . Ekkor Auersperg tábornok néhány órai pihenőt adott s azután
visszatértek Várad alá.
Itt ismét számos menekültet találtak, a kik beszélték, hogy
napról-napra nagyobb a fa- és kenyérhiány, továbbá, hogy a ja ni-
csárok és a többi katonaság már viszálykodnak egymással s a tisztek
ellen nemsokára nyílt lázadás fog kitörni. Azt is mondták, hogy
a mikor az ú j basa a várba megérkezett, majdnem sírva fakadt
a helyzet szomorúságán s szinte visszaborzadt tőle. A vár átadásá-
hoz semmi remény nem lehet, minthogy a janicsárok agája egyene-
sen kijelentette, hogy Szent György nap előtt (ápr. 24.) — ha az
Isten addig élteti — Várad várát semmi körülmények közt át nem
adja ; a ki nem győzi acldig türelemmel, vagy meghal, vagy meg-
futamodik.
A váradiak ez alatt mind nagyobb erővel ostromolták az
olaszi palánkot, gyakrabban támadtak és erősebben lövöldöztek,
minek folytán kétségessé lett, vájjon az olaszi palánkban hagyott
csekély számú katonaság képes lesz-e állását megtartani. Ugyanis
a Molnár-féle haj du ezred volt ott, mindenféle emberből összetobo-
rozva s a Thököly-féle felkelőkkel, rácz szökevényekkel és törö-
kökkel gyarapodva, melyeknek ereje épen nem volt valami el-
rettentő. A váradiak néhányszor a palánk, egyszer pedig a sötét-
ben a híd mellett levő erősség ellen támadván, az egész őrséget
megszalasztották s húsznál több magyar köpenyeget és ugyan-
annyi puskát magukkal vittek a várba. Tizenhatodikán, midőn
a magyar és német csapatok a vár előtt megjelentek, az ellenség
megrémült. Tanakodni kezdtek. A legtöbben azon a nézeten vol-
tak, hogy Erdélyből kell katonaságot kérni, mivel támadástól
féltek. S csakugyan azon egész éjszaka, a mennyi fegyveres a
várban volt, mind az őrhelyen volt. Bár a gyulaiak által szenvedett
vereségről kémeik által részletesen értesültek, de részben makacs-
-ságból, részben könnyelműségből hitelt nem adtak neki. A várba n
jutalmat kapott, a ki foglyot szerzett. Ugyanazon éjjel tehát,
midőn a mi embereink — szokás szerint — nem messze a vártól,
állomáshelyükre mentek, az ellenség csele folytán körülkeríttettek,
hármat közülök azonnal megöltek, hármat pedig élve a várba vittek.
Azoknak azonban, a kik Gyula külvárosának az elpusztítását
•elbeszélték, most sem hittek.
E közben szökevények érkeztek, a kik erősítették, hogy bár
az éhség napról-napra növekszik, de azért két hónapnál előbb
a vár megadásáról szó se lehet, hacsak a janicsárok lázadást nem
támasztanak. A mostani téli idő is nagy akadálya ennek, mivel a
törökök a gyermekeket és nőket a nagy hidegtől kímélni akarják .
Tizenkilenczedikén egy német lovas a gyulai bégtől levelet
hozott, a melyben az kérte, hogy feleségót és menyét két német
katonáért cseréljék ki. A keresztyének azonban az ajánlatot el-
ut a s í t o t t á k .
A váradiak ez alatt a mieinkkel folytonosan harczban állot-
tak, tizenkilenczedikén pedig az olaszi palánk felé nagyobb erő-
vel kitörtek s a hajdúkkal hosszabb ütközetet vívtak. Ezek azon-
ban nem tágítván, a törökök a várba visszatértek. Viszont a néme-
tek a vár körül levő sánczokból lövöldözésekkel nyugtalanították
folytonosan a váradiakat, miáltal sok törököt megöltek. Sokan,
a kik a nyilt téreken kunyhókat építettek, kénytelenek voltak
védett helyiségekbe visszavonulni. Huszonkettedikén elfogtak egy
törököt, midőn a kertben fát vágott. Az ő részletes elbeszélése
szerint két nappal azelőtt minden katonai személy részére két
véka gabonát (a mi 90 osztrák fontot nyom) osztottak ki. Van
ezenkívül két és fél hónapra való gabona és maradék ennivaló.
A ki a mit talál, szét kell osztania. Van még két tehén, melyeket a
tejért tartanak, minek az ára mértékenkint (icce) két forintra
emelkedett. Ló van 12 darab. A fa oly kevés, hogy nemcsak lopják,
de erőszakkal is elveszik. Az ú j basa és a janicsárok agája között
nagy a barátság s mindketten hangoztatják, hogy a míg élnek,
a várat semmiképen fel nem adják. Egyszersmind nyíltan hirdetik,
hogy február közepéig a segítség megérkezik. Három embert ki-
küldöttek, hogy a segítségről biztos híreket hozzon, de a mi őreink
•észrevették őket s azok a várba visszatértek.
 Becséről, a Tisza mellett Titel fölött levő palánkból dél felé
kiküldött kémek hozták is már hírül, hogy Pozserováczban Thököly
vezetése alatt kb. 5000 török, tat ár és felkelő gyülekezik, a kik
Várad felé akarnak indulni, hogy oda segítséget vigyenek.
Huszonnyolczadikán Lippa régi kapitánya, a kiváló hírnevű
Kiss Balázs jelentette, hogy a jenői palánknál a rábízott feladatot
szerencsésen végrehajtván, a palánkot teljesen felégette.
A jenőiek azonban — a gyulaiak kárán okulva — mindenüket
behordván a várba, a palánkot a mieinknek üresen ott hagyták.
A Jenő váránál történt események ut án az udvari prefectus (Jenő-
ben) egy magyar nyelven irott levelet küldött át Kiss Balázsnak
Lippára egy paraszttal. Hogy emberségből tette-e ezt, vagv kémke-
désből, nem tudni. A levél tartalma jelentéktelen. Csupán kuriózum-
képen álljon itt :
A fő basának volt egy agara, a lábán és a farkán vöröses színű.
Ezt a hajdú k a palánk felégetése alkalmával elvitték. A fent emlí-
tet t basa olykor üdülés czéljából vadászni szokott menni. Mint-
hogy azonban az agara elveszett, ezt most nem teheti. Épen azért
tiszteletteljesen kérik a magyarok parancsnokát, az ő jóakaró
szomszédjukat és igen kiváló katonát, hogy a basa iránt érzett
emberszeretetből azt a kedvencz fehér agarat kerestesse meg s a
jelen levél átadójától küldje vissza. Különben az agár nem nagy
értékű s másra nem is alkalmas, mint vadászatra, de úgy a basát,
mint mindannyiunkat nagy hálára kötelezi ez által. A viszont
szívességgel nem is maradnak adósok. Ennek igazolására itt küld
a basa egy kis kendőt. Egyébként a ti uraságtok, a kinek az életét
az Isten hosszúra nyújtsa, még sok jóindulatot fog részünkről
tapasztalni. Kelt a szomszédos Jenő várában. Mohammed 1104.
évében Rabyvulennelus hava 5. napján, azaz 1692 jan. 23-án.
A ti jóakaró szomszédotok
Mehemet aga.
Február elsején a Várad körül táborozó keresztyén csapatok
azt az értesítést kapták Lippáról, hogy Thököly a Duna jegén
átkelt csapatával. A temesváriak is tatár és török csapatot tobo-
roznak, hogy Várad részére segítséget vigyenek. Ugyanezekben a
napokban mind gyakoribb fegyverzaj hallatszott Temesvár felől.
Hogy Thököly, vagy valamelyik szeraszkír közeledik-e, senki sem
tudta.
Auersperg tábornok értesülvén ezekró'l a dolgokról, ezeket az
erdélyieknek azonnal tudomására hozta, hogy ha valahol valami
veszély fenyegetne, a császári sereg azon a helyen készen álljon.
Egyszersmind elrendelte, hogy a szomszédos területekre német
ezredek s magyar és rácz katonaság küldessenek, hogy minden
eshetőségre készen legyenek. A február 2-án Gyula várából érkezett
levél, melyet az ott fogságban levő németektől küldtek, még
inkább megerősítette a hírt, hogy a gyulai törökök már nemcsak
titokban suttogják, hanem nyíltan terjesztik, hogy Thököly török
és tatár csapatokkal, melyek között francziák is vannak, Gyula
várába készül, hogy a téli idő egy részét ott töltse. S ha innen
segítséget nem vihet is Váradnak, de mégis megakadályozza,
hogy az ellenség a szükséges dolgokkal ellássa magát, a sánczokon
kívül levő őrséget pedig éjjelenkint nyugtalaníthatja. Ugyanezen
alkalommal a gyulai bég azt üzente, hogy feleségéért és menyéért
négy német katonát ád cserébe. Ebbe a keresztyének is beleegyeztek.
Minthogy a váradiak az olaszi palánkban sok kárt okoztak és
sok embert megöltek, ezért az ostromlók a Szent István-hegyen
több sugárágyút gyűjtött ek össze, honnan a várbelieket elhall-
gattatták .
A mult hó 30-ról Lippa várából levél érkezett, a melyben
hírül adják, hogy ezen vár tartalékának a zászlótartója, a ki azelőtt
Temesváron fogságban volt, de egy tatárért kicserélték, azt a hírt
hozta, hogy a mult hónap 27-én egy aga, a kit a franczia király
küldött Thökölyhez, sietve Temesvárra érkezett a szövetségesek-
nek szánt pénzzel s ezért volt ott a nagy lövöldözés. Egyszersmind
ugyanez az ember hallotta, hogy valamelyik basa sereggel közele-
dik. Azt is írta a lippai kapitány, hogy bizonyos váradiak, a kiket
onnan (t. i. Váradról) nagy csomó írással küldtek el, hogy be-
bizonyítsák, milyen szükségben van a vár, útjokban Lippától
nem messze éjjeleztek.
Ötödikén a rácz katonák egy törököt fogtak, a ki szintén
erősítette, hogy Temesvár körül katonaság gyülekezik. Az pedig
egészen bizonyos, hogy midőn az a pénzt hozó aga Temesvárra
jött, két ezer ló is érkezett oda s a lövöldözés ennek az örömére
is törtónt. Thökölyt a török portára idézték, hogy a vezérekkel
tartand ó haditanácsban részt vegyen s oda már el is indult. Seregét
Orsován és Pozserováczon hagyta hátra. Végül azt újságolta,
hogy a váradiak 13 nappal ezeló'tt két követet, Hasan zaimot és
Malko szpáhit, küldtek Temesvárra, tu dj á k meg ott a szeraszkír-
tó'l biztosan, hogy számot vetve elhagyatottságukkal, teljesen
megfeledkeztek-e róluk.
A váradiak ez alatt folytonos tanakodással töltvén az idó't,
kétségbeesésükben hol itt, hol ott ki-kitörtek a várból. Sohasem
voltak ugyanis biztosak benne, vájjon az embereik, a kiket segít-
ségért küldöttek, czélhoz jutottak-e.
Tizenkilenczedikén, napnyugta után, váratlanul rettenetes
módon kezdtek lövöldözni köröskörül a vár falairól. Ez a körül-
mény azt a gyanút keltette, hogy segítség érkezett, s összes katona-
ságunkat fegyverbe szólítva, készenlétbe helyezték. Eltelt az egész
éj, de a segítségnek nyoma sem volt s teljesen érthetetlen volt a
dolog még Bäumen eló'tt is, ki hiába kutatott utána , mígnem
egy szökevény megmagyarázta. T. i. a vezérlő tisztek egy házban
összejöttek a várban tanácskozásra s egy török türelmetlenül
követelte, hogy mi van már a felszabadítással? «Itt van már a
hegyeken a segítség» — felelték neki — s hogy a közkatonák han-
gulatát felizgassák s a megszállókat megijesszék, azért sütötték
ki ágyúikat.
A következő nap állandó lövöldözéssel és kitörésekkel telt el.
Ugyanis az Olasziból a városba vezető híd nagy részét az ott
őrségre felállított hajdúk feltüzelték. Ekként a híd használhatat-
lanná lett. Minthogy most néhány napon át enyhe idő volt, a törö-
kök megragadták a kedvező alkalmat s a hajdúk ellen, a kik abban
a sánczban szorultak és semmi menedékük nem volt, kirohanást
intéztek. Bäumen báró, a parancsnok helyettese, minthogy az őrök
a törököknek a gyülekezésére figyelmessé tették, a veszélyt el
akarván kerülni, a lehető legrövidebb idő alatt két csapatot szerve-
zett száz gyalogossal, melyeknek a feladata volt lesből a törököket
hátulról megtámadni. Úgy is történt. A németek alighogy a régi
város romjaihoz közeledve, feltűntek a hajdú völgy előtt, össze-
csaptak. Bizonyos, hogy a hajdúka t mind elfogták, vagy levágták
volna, ha a németek az ellenséget hátulról nem támadják. Az ellen-
ség ugyanis, a mint a németek közeledtét meglátta, meghátrált.
A nap hátralevő részét a sánczok és a hídnál dolgozók elleni lövöldö-
zések foglalták el.
Ezalatt a sáncznak a parancsnoka, Bäumen, a legfőbb gond-
já t arra fordította, hogy új híd felépítéséről a szokott körültekin-
téssel gondoskodjék. Ámbár az ácsok és munkások minden ere-
jükkel dolgoztak, de a víz igen gyorsan annyira megnövekedett,
hogy két napig nem lehetett folytatni a munkát. Az ellenség pedig
oly erősen lövöldözött, hogy szinte nem lehetett megállapítani,
vájjon az ostromlók törekvése volt-e erősebb a munk a bevégzé-
sére, vagy az ellenségé, annak megakadályozására. Kissé meg-
enyhülvén az idő, a hóval vegyes esők a várban is sárossá tették
a helyeket s piszokkal ós mocsokkal borították el az egészet. Úgy
látszott, hogy árvíz lesz. Az ellenségnek újból gondot okozott
tehát, hogy a ba j t hogyan hárítsa el s a sok vizet, mely kétségtele-
nül annyi holttesttől és emberi piszoktól megfertőztetett, merre
vezesse el. A hely fekvése folytán az volt a legtanácsosabb, hogy
a Kőrös folyóból kijövő s a várhoz igen közel elmenő kis patakb a
eresszék le a vizet, mivel ezt az ellenség se tu dj a megakadályozni.
Ugyanez idő tájban, napnyugta ut án két német, a kiknek
egyike két hóval azelőtt az ellenséges várba beszökött, a másik
pedig, egy brandenburgi dobos, a ki az első megszállás idején
fogságba került, az ostromlókhoz átszökött. A várba n szabadon
járhattak , ezért menekülhettek oly könnyen. Hogy a dobos mene-
külni akart, az kétségtelen. A másiknak a szökése azonban —
minthogy már előbb hitetlenné lett — gyanús volt. Éppen azért
békóba verték s szigorú őrizet alá vették. Ezzel egy időben egy
csapat török támadt a meg a mi lovas őrjáratunkat s a mieinket
megelőzve s még néhány köpényeget is, melyet a németek elhagy-
tak, csodálatos gyorsasággal összeszedtek s az ott talált fával
együtt elvitték.
A gyulai bég ismét levelet küldött át felesége és menye kivál-
tása ügyében. Nagyon hálás lesz érte, — írja — hogy a négy né-
metért az asszonyokat szabadon bocsájtják a keresztyének. Hiszen
neki pénze úgy sincs, a mivel kiváltaná őket. Csak azt kéri, hogy
az asszonyok mellé megbízható embereket adjanak , a kik őket.
oda kísérik s istenre és Mohám medre tett esküvel fogadja, hog}'
a németeket ő is azonnal szabadon bocsájtja. ígéri, hogy a hol
csak teheti, a keresztyén foglyokkal mindig jól fog bánni.
A következő' napon tehát az asszonyokat Túr városába kísér-
tették, hogy a mi foglyaink is minél hamarább kiszabaduljanak a
török fogságból.
22-én, midőn Auersperg tábornok útban volt Várad felé,
futár jelentette neki, hogy a váradiak ugyanazon a napon nagy
sereggel kitörtek s mindkét részről sokan megsebesültek, néhányan
elestek. A törökök egy kisebb csapattal a hajdú völgynél kezdték
az ütközetet a hajdú k ellen. A nagyobb rész pedig a németeket
táma dt a meg. Sokáig kétes volt a harcz s a keresztyének már-már
ingadozni kezdtek, midőn Klimes báró, az Arienzaga-ezred parancs-
noka, a szétszórt katonaságot rendbeszedve, óriási hévvel rontott
az ellenségre, de egy puskaiitéstől súlyosan megsebesülve, néhány
óra múlva kiszenvedett. Kiváló és mindenki előtt kedvelt ember
volt, halálát éppen azért mindenki sajnálta. Bizonyára még nagyobb
lett volna azonban a mi veszteségünk, ha nem maga Bäumen
parancsnok-helyettes állott volna a seregek élére. Ö azonban a
törököket csakhamar visszaszorította a várba.
A vakmerő kitörésnek az oka — úgy látszott — az előre
sejtett áradással volt összefüggésben. A milyen merészen támad -
tak, annál dühösebben tértek vissza.
23-án az ágyúzás és bombázás mindkét részről egész napon,
át szakadatlanul tar to tt . Délután a mi lovas őrségünk egy papmezői
öreg pattantyúst fogott el. Vagy Váradra, vagy a jenői várba
igyekezett; ezt azonban nem árulta el. Olasziba vitték, hol a valla-
táskor a következőket mondotta :
A papmezőiek csak Várad elestét várják, s azonnal megadják
magukat ők is a császári seregeknek. Néhány héttel azelőtt két
papmezői ember jöt t ide, a kik bejutottak a várba, sőt a felelettel
vissza is jöttek. Azt a hírt hozták, hogy a török porta elhatározta,
hogy Váradnak segítséget visz. Azonkívül a tatár kánnak meg-
parancsolták, hogy Erdélybe igen erős csapatokat küldjön s Vete-
rani császári vezért t ámad ja meg, nehogy az seregeit Várad ellen
vigye. Thököly pedig lesi az alkalmat, hogy török katonasággal,
valamint a sajátjával, melyhez még néhány ezer franczia szövet-
séges is csatlakozik, Várad felé indulhasson s azt az ostrom alól
felszabadítsa. A temesváriak már hajókat is készítettek, hogy abból
a Maros folyón hidat verve, a sereg azon átkelhessen. Azonkívül
igen nagy mennyiségű gabonát is szedtek össze.
27-én délután Mezen Mehemmet nevű váradi aga körülbelül
150 fegyveressel kijött a jenó'i kapun s a mi lovas őrségeink előtt
czirkált. Észrevévén a parancsnok, egy huszár kapitánnyal azon-
nal ellenük indult. Csapatait két részre osztotta. Az egyiknek-
élére ő maga állott s az ellenségre, mely a vártól laza sorokban
már messzebbre eltávozott, rohamot vezényelt. Roham közben
az említett aga valami kendő félét felemelvén, jelt adott. A mieink
ezen meglepődve, megállottak. Oda küldöttek az agához egy
magyar tisztet, kérdezze meg, hogy mit akar. Az aga először is
az iránt érdeklődött, hogy a keresztyének csapatában milyen
tisztek vannak. Mielőtt azonban a magyar tiszttel hosszabb be -
szédbe elegyedett volna, a magyar tisztet visszahívták s maga
Bäumen parancsnok-helyettes ment oda, hogy az aga neki adja
elő kívánságát. Midőn az aga közelébe ért, az a fegyvert letétette
vele s ő is a mögötte néhány lépéssel alázatosan meghúzódó tár-
sánál hagyva az övét, nagy szerényen közelebb jött s a szokásos
tisztelettel üdvözölte a parancsnokot. Erre Bäumen felszólította,
hogy mit kíván. Az aga mosolyogva válaszolt, hogy tud ja jól,
hogy a parancsnokkal áll szemben. De szeretné nagyon tudni,.,
vájjon mi a czélja itt a keresztyéneknek, tulajdonképpen mért
küzdenek annyit hiába? Bäumen ezt felelte ne ki : «A mi czélunk,
a miért itt az időt töltjük, ismeretes előttetek. S addig nem is
távozunk el innen, míg el nem érjük, a mit akarunk. Hogy hideget,
havat és számtalan más kényelmetlenséget eltűrjünk, azt már
megszoktuk. Különben is vannak olyan gyógyszereink, melyek az
elfáradt lelkeket újra felüdítik. De ti, mint madár a kalitkában,
csak vergődtök ; éhséget és más megszámlálhatatlan nyomorúsá-
got mért tűrtök hát ?
— Igaz, — feleié a török — hogy nyomorral küzdünk, csupán
kenyérrel élünk. Még a lóhúsnak is, mely már szintén kevés van,
40 par a, azaz egy osztrák forint okája. 1
— Átérzem szenvedésed, — mondá neki Bäumen, — és

1
1 oka = 2 % bécsi fo nt .
 sajnálom, hogy itt a nyílt mezőn találkozunk, a hol nem áll semmi
rendelkezésemre, a mivel szíves-örömest megkínálhatnálak.
— Xehány nappal ezelőtt csak egy darabka kenyeret kértem
s még azt sem adtatok. Hát akkor most mit adnátok ?
— Talán nem alkalmas helyen és időben kérted. Jöjjetek a
táborunkba s a legnagyobb tisztességben részesítlek benneteket.
De mért is makacskodtok, mikor a dolog úgy is hiábavaló. Hiszen
tudjuk , hogy az egri basa is csak hiteget benneteket s már benne
is megrendült bizalmatok! Én ígérem nektek és fogadom, hogy
ha barátságosan közeledtek felénk, nem kell félnetek semmitől.
— Tudom, hogy a németek minden nemzet között a leg-
megbízhatóbbak. Mi azonban a mi hatalmas szultánunktól Ígéretet
bírunk, hogy a segítség rövid idő alatt megérkezik. Házi tűz-
helyünket, szentélyünket nagyon nehéz elhagyni, különösen nekem,
a ki ezen a helyen születtem ós nevelkedtem. Azért tovább is itt
élek s ha kell, itt halok!
— Ha segítséget vártok, nagyon csalódtok ! Ja j nektek
akkor. Ha még tovább is nyakaskodtok, akkor ezután már nem
könyörülünk ra jta tok , még ha önként békét és hűséget ajánlotok
is! Ugyanis már megtettük a rendelkezéseket, hogy a várat ágyuk-
kal s minden eszközzel az eddiginél erősebben támadjuk . Üdvös
és hasznos lesz tehá t rátok nézve, ha minél előbb határoztok
sorsotokról. A kinek ház, szántóföld, kert, vagy szőlő kell, kap.
Ki, a hova menni óhajt, bántatlanul oda mehet.
— Ha csak ra jt a m állna, én szívesen beleegyezném. Javasolni
fogom parancsnokaimnak s mindenképpen raj ta leszek, hogy hol-
nap a felelettel a sánczokhoz átmehessek. Látni fogjátok, hogy
én kész vagyok a ti szolgálatotokra. Hiszen tudjátok, hogy a vára-
diak szándéka az, hogy a melyik sereget győztesnek látják, a
várat annak adják át.
Ezek ut á n mind két fél szép rendben, minden ellenségeskedés
nélkül visszahúzódott.
28. és 29-én a váron kívül nem jelent meg senki, de kölcsönösen
igen erősen ágyúztak. A Kőrös folyó átjárójánál a mieink közül
sokan megsebesültek, néhányan meg is haltak.
Auersperg gróf főparancsnok az ellenség által megkezdett
tárgyalást szívesen folytatta volna, úgy vélvén, hogy majd úgy
könnyebben megadásra bírhatja ó'ket. Azok azonban a kapun kívül
többé nem jelentek meg s borult, havas-esős időjárás köszöntvén
be, a tárgyalás abban maradt.
A márczius esőzéssel kezdődött. A nagy hó és az áradása
közlekedést lóval, kocsival teljesen lehetetlenné tette. A hónap
két első napja csendben telt el. Harmadiká n 90 és néhány szénával
megrakott szekér érkezett, de az ellenség oly kegyetlen ágyúzással
fogadta, hogy több ökör és 6 paraszt meghalt. Dél felé egy hajdú
a régi város romjai között kóborolván, a törökök elfogták s a várba
vitték . Ugyanezen idő tájba n meg két török hozzánk szökött át
s beszélte, hogy Mezen agát — mivel a basák tud ta nélkül tár-
gyalt — börtönbe vetették. A janicsárok agája mindenféle gyüle-
kezést betiltott, nehogy összeesküvés keletkezzék. Hogy a katonák
között a fegyelmet megtarthassa, ki a mit hallott, be kell jelen-
tenie. Igen sokan a kézi malmoknak a folytonos zörgését már annyira
megunták, hogy szívesebben tű rté k a fogságbavetést, mintsem
tovább dolgozzanak. Különben a vezérek el vannak szánva, hogy
a segítséget megvárják.
Ugyanezen idő t ájb a n Belényesből levél által tudattá k, hogy
egy aga, a kit néhány héttel azelőtt a váradiak a török portára
küldöttek, 30 lovassal Jenőbe érkezett, hogy a víz apadtával
kedvező hírrel Váradra menjen. A válasz lényege, a melyet hozott,
az, hogy a váradiak csak tartsanak ki vitézül és elszántan. A segít-
ség márczius 15-re Jenőben lesz.
Erre a hú r é néhány német és magyar Szalont a és Gyula
irányában, továbbá Fekete-Bátoron át Jenő felé elküldetett, hogy
az útak állapotáról hozzanak értesítést. Ötödikén tértek vissza s
jelentették, hogy az útak hasznavehetetlenek.
Ezen nap délutánján kissé kiderülvén az idő, rendelkezéseket
tettek, hogy a váradi katonasághoz szózatot intézhessenek. Azért
Bäumen a császári tolmáccsal s más szükséges emberekkel a
hajdúk sánczához ment, minthogy az volt a várhoz legközelebb s
innen az árok felé előre küldve egy magyart egy dobossal, kiabálás-
sal és dobolással jelt adatott. Először is azt kérték a törököktől,
hogy a fegyverszünet ideje alatt a követ biztonságáról gondoskod-
janak. Azok azonban távozásra szólították a jelt adókat, sőt
szavaikkal együtt hallható volt már az ágyúk dörgése is. A mieink
eleintén kérésre fogták a dolgot, de a törökök mind erősebben
kezdtek ágyúzni s lövöldözni. í gy semmit sem végezvén, a mieink
is visszatértek s törökök és magyarok ököllel fenyegetve kiabáltak
egymásra kemény szitkozódások között. Azután csend lett. A követ-
kező napon a várból sem lőttek.
A várba n ezalatt történtekről egy szökevény a következőket
mondotta :
A dobolást és a kiabálást meghallván, a pasát és a janicsárok
agáját megbízták, hogy a keresztyéneket zavarják el onnan, nehogy
beszédbe elegyedhessenek. Ez ellen a közkatonák tiltakozni akar-
tak, ha vezéreiktől nem ta rt ot ta k volna. «A közbizalmat nem sza-
bad megsérteni, — mondották. — A követ és a "kik vele idejöttek,
nem hibásak. Csupán beszéddel úgy sem lehet a várat elfoglalni.»
A basa és a janicsárok agája azonban ezeknek durván válaszolt.
«A mi igen hatalmas császárunk talán majd a közkatonáktól kér
tanácsot ilyen fontos ügyben és nem a tisztektől! Tavasz közeled-
tével, a mikor kilátás nyílik a segítségre, most engedjük át magun-
kat a csüggedésnek?» Mikor azonban a basa a falak kijavítására
rendelte a katonaságot, verekedés támadt , mivel a közkatonák
ellenszegültek. «Mért kell a réseket vesszőkkel kijavítani, — mon-
dották — hiszen a nagyobb ágyúk úgy is könnyen szétrombolják
azokat. H a jön a segítség, mely felszabadít bennünket, lesz mód
a kijavításra. H a meg nem jön, akkor úgy is hiába dolgozunk.»
Erre az aga ott hagyta őket. Kijelentette azonban, hogy hedrelis
előtt — a mi Szent György napja t áj án van — a vár átadásáról
ne is álmodjanak. A gabona még két hónapnál tovább elég. A mi
fá t pedig a várban még találnak, azt nem szabad magánezélra
elhasználni, hanem közczélra kell félretenni.
Nvolczadikán a sok ágyúgolyó közül egy a főparancsnok
házát is átütötte. Emberben azonban kár nem történt.
9-én, vasárnap, napkelte előtt váratlanul ágyúdörgés hallat-
szott. A szokatlan dolog nagy izgalmat keltett. A mezei őrök azt
hozták hírül, hogy két váradi embert a papmezői út felé láttak
menni. De mégis hihetetlennek tetszett, hogy maguk a törökök
árulják el követeiket, mielőtt biztosan tudnák, hogy szerencsésen
czélhoz értek. A dolog egész nap homályban maradt, mígnem este
Belényesből jelentették, hogy három török Papmezőről Várad felé
ment. Közülök az egyik visszatért, a másik kettő pedig bejutott
szerencsésen Váradra. Ezeknek szólt az üdvözlet.
A következő napon délután egy asszony jöt t ki a várból egy
10 éves fiúval s a hírt ő is megerősítette. A következőket beszélte :
Vasárnap este, napnyugta előtt Hasan zaim ós a vár kapi-
tánya, Omer aga, a kiket több héttel azelőtt a segítség sürgetésére
kiküldöttek volt, visszatértek s az e fölött való öröm kifejezésére
lövöldöztek. Ö az áradás miatt csak nagy nehézségek árán tu dott
fiával kijutni. Úgy hallotta, hogy a tatár kán igen nagy sereggel
megy Erdélybe s Thököly ós az erdélyi fejedelem is készülődik.
Thököly egy török sereggel Várad felé jön. A régi pasát, Abdi
Lathifot, állásába újr a visszahelyezték. A várban a legtöbben
fogadkoznak, hogy az erősséget utolsó lehelletükig védelmezik.
Éjfél t áj ba n két török lovas a Kőrös partjához jött, egészen
közel a mi őreinkhez. Az őrök a szokott módon megállították
őket» kérdezve, hogy kicsodák. A törökök azt felelték : katona.
De ugyanekkor puskájuka t is elsütötték, elárulva ezzel, hogy ellen-
ségek. A zajra az ott levő őrparancsnok a lovasokkal azonnal
üldözőbe vette a futó ellenséget. Midőn azonban túlságos vakmerően
és elővigyázatlanul berohant a janicsárok közé, a kik három oldal-
ról lesben állottak, keresztül szúrták s egy másik közkatonával
együtt ott halt meg. Az ellenség fejüket levágva s ruh ájuk at elvéve,
temetetlenül ott hagyta őket. De ez a győzelem a töröknek is véres
volt, mert Mezen Mehemmet aga is megsebesült. Cior Jusszuf
szpáhi pedig, a ki a fogoly szerzésben mindenkor híres és szerencsés
volt, átszuratván, lováról holtan bukott le. A törökök egy német
lovast lovával együtt elfogva a várba vittek. A lovat 15,000 oszpo-
ráért eladták s malomhajtásra használták fel.
Ugyanazon a napon, melyen az az asszony a fiúval a keresz-
tyének táborába jött, Jenőből is érkezett egy polgár. Azt a hírt
hozta, hogv ott 300 janicsár megérkezését várják, a kik a zsold-
pénzt hozzák s aztán Váradra fognak menni. A kívánt segítség
azért jön lassan, mert a seregeknek nincs elég élelmük.
A vezénylő főparancsnok, Auersperg tábornok, a 300 janicsár
közeledéséről hallván, rögtön tanácsot ta rto tt tisztjeivel s elhatá-
rozták, hogy katonaságot küldenek ellenük. Egy magyar ezredet
és 300 német lovast pedig Várad ellen helyeztek készenlétbe.
Egyidejűleg Kiss Balázs meg Papmező és Jenő felé czirkált csa-
pataival.
A következő nap, 14-ike, azzal telt el, hogy kocsit gyűjtöttek,
melyen a szénát s más szükségeseket a katonaság utá n szállították.
15-én Truchses tábornok megindult csapataival s a pocsaji
hídon átkelvén, Váradtól nem messze tábort ütött. A fővezér,
Auersperg gróf, még aznap követte. Midőn azonban Konyáiba
megérkezett, a nagy áradás miatt kénytelen volt megállni, mint-
hogy a víz a konyári hidat elvitte s helyreállítása igen nehéz mun-
kába került. Ekkor jöt t a hír, hogy a Berettyó áradása miatt a
pocsaji híd is végső veszedelemben van, a víz a hídnál két rőffel
magasabban van s csakis csónakkal lehet átkelni.
Miután a konyári hidat elkészítették, a szénával és élelemmel
megrakott kocsikat útnak indították Pocsaj felé, hogy ott terhü-
ket lerakják. Bámulatraméltó volt, hogy a máskor jelentéktelen
kis patak alig egy félóra alatt mily óriási területet elborított.
A Kőrös áradása még nagyobb veszedelemmel fenyegette a
keresztyén csapatokat Várad körül, midőn a régi városhoz vezető
hidat is elvitte a víz. Kötelet feszítettek tehát ki a folyón, mely-
lyel a csónakot áthúzták. Szinte kétséges, hogy az ostromlottak,
vagy az ostromlók voltak-e ekkor nagyobb szükségben.
Ez idő t á j t a Gyula felé kalandozó ráczok egy törököt és egy
asszonyt fogtak, a kik azonban a jövendő segítségről semmit sem
tudt ak.
Minthogy a janicsárok érkezéséről semmi biztos hír nem
jött, Truchses tábornok csapatával Pocsaj felé vette útját.
Ezalatt az olaszi hidat a Kőrösön át újra helyreállították,
sőt egy újat is kezdtek építeni, melyen a szekerek fognak átjárni.
20-án egy egri származású Musztafa nevű csohadar — a
pasa udvarából való ember — érkezett ide két testvérével. Azt
mondotta, hogy azért szökött meg, mivel megszerette a keresz-
tyén vallást s az a czélja, hogy Egerben telepszik le. Elmondta
ő is, hogy a pasát letették hivataláról s újra Abdi Lathifot ültet-
ték helyére. Hasan zaim és Malko szpáhi visszaérkezve mindenfelé
hirdették, hogy Albánia pasája, Mahmud Ogli bég 15,000 albánnal
útban van Várad felé. ő k Temesvárnál hagyták el azokat. Tavasz
kezdetére ide érkeznek. A váradiak e fölött nagyon megörültek,
 hogy végre elérkezik a szabadulás ideje. Titokban azonban a
•tiszteknek bevallották, hogy a segítségről semmit sem tudnak.
Csupán körülbelül 1200 albán érkezett Belgrádba. A szeraszkir,
a ki Nisben van, két váradit, a kik a segítség sürgetésére Konstanti-
nápolyba igyekeztek, megöletett. Ez a dolog ijesztette el Hasan
zaimot is, hogy Nísen túl menjen. Ugyanő Nisben hallotta, hogy
a szultán a tatá r kánnak három drága handzsár és kaftán kísére-
tében azt a megbízást küldte, hogy Váradra mindenképpen segít-
séget vigyen. A kán azonban a fejedelmi ajándékot visszautasítva,
azt írta vissza, hogy, ha a tiszántúli vidéket, főként pedig Debre-
czent a katonáinak zsákmányul átengedik, akkor a megbízásnak
eleget tesz. Mert a tatár katonaságnak zsoldja nincs, rablásból
pedig nem élhet meg. Hallotta még, hogy Thököly a portától
az oláh fejedelemséget követeli s ennek ellenében megsegíti a törö-
köket. A szultán Thökölyt Konstantinápolyba hívta, hogy a
nagy tanácsban részt vegyen. A várba n még va n két hónapra való
gabona. A pasa szolgái kétszersülttel élnek. Van még három tehén
és 12 ló. A lóhúsnak okája — ha ugyan egyáltalában kapható, —
1 tallér. Főzelék féle már nincs, csupán a főbb tisztek részére.
Puskaporban nincs hiány, de annyira nedves, hogy úgy kell szárít-
gatni. Kisebb f aj t a golyó kevés van. H a a leégett városban talál
valaki ilyet, pénzért megveszik. A katonaság az erődökben a követ-
kezőképpen van elosztva :
A nagyobb kaputól jobbra, az első erődöt, melyet a törökök
«Tzynghyne Tabiesi» azaz czigány erődnek, a magyarok pedig
«Csonka-erőd»-nek hívnak, a szpáhik őrzik. Négy őrállása van.
A szpáhik között czigánvok és kézművesek is vannak. I t t van
körülbelül 260 ember.
A második erődöt, mely a szőlőskertek, vagy a hegy felé
következik s a melyet a törökök «Kapudan Tabiesi»-nek, a magya-
rok pedig «Aranyos kapu»-nak hívnak, az egriek őrzik és pedig
akként, hogy az egyik őrhelyen a szpáhik, a másikon a gönüllük,
a harmadikon pedig a beslük állanak. Öt szabad napjuk volt s a
hatodikon mentek őrségre. It t van körülbelül 800 ember.
A harmadik erődöt, melyet a törökök «Jurám Tabiesi»-nek,
a magyarok pedig «János király erőd»-jének neveznek, részint a
janicsárok, részint a váradi beslük őrzik. A janicsároknak hét
Hadtörténelmi Közlemé yek. 21
szabad napjuk volt s a nyolczadikon kerültek őrségre. It t van
körülbelül 192 ember.
A negyedik erődöt, melyet a törökök «Rucsuk Tabii»-nak, a
magyarok pedig «Bethlen-erőd»-nek hívnak, a váradi arábok s a
szent-jobbiak őrzik. Ennek három őrállása volt. Az őrséget a negye-
dik napon váltották. Itt van körülbelül 148 ember.
Az ötödik erődben, melyet a törökök «Aga Tabiesi»-nek, a
magyarok pedig «Vörös erőd»-nek, vagy «janicsár-erőd»-nek nevez-
tek, négy őrhely volt. A janicsárokat a nyolczadik napon váltották.
It t van körülbelül 312 ember.
Az utolsó alkalommal, — mondotta — midőn a gabonát
kiosztották, a janicsárok lisztájában 360 személyt említettek.
Közülök azonban néhány elesett, néhány pedig megszökött.
A vár kapujánál külön őrség van, melyet a parancsnok —
dizdar — állított fel. I tt van valamivel több, mint 140 ember.
Az itt felsorolt számok kitesznek összesen 1352 harczképes
embert.
Márczius vége felé a váradiak ismét igen sokat lövöldöztek.
Úgy, hogy az egyik napon 138, a következőn pedig 90 lövést szám-
kUtak meg a mieink. A keresztyének közül néhányan megsebesül-
tek és meghaltak. így a palánkban hárman, a németek sánczában
pedig ketten pusztultak el.
30-án egy lovas aga társaival kóborolva, az őrökhöz közelebb
lovagolt, keresve az alkalmat a beszélgetésre. A magyar tehát,
a ki a németek között az őrségen volt, megkérdezte, hogy mit
akar, mit keres erre. A török azt felelte, hogy csak szórakozás
czéljából jöt t.
— Nem hihetem el, hogy az ilyen szórakozás valami nagy
gyönyörűségedre lenne!
— Hál' istennek, még nem megy olyan rosszul a dolgunk.
Napról-napra van mit enni.
— Ugyan miben reménykedtek még, hogy annyira kínozzátok
magatokat a várban?
— Bízunk istenben, de a várat fel nem adj uk !
— Tudom, hogy jó szántótokból fel nem adjátok. Nem is
kérjük tőletek. De majd belátjátok ti is, hogy el kell vesznetek!
— Tudjuk, de mit csináljunk?
 — Jobb volna, ha addig határoznátok, mielőtt seregünk itt
lesz. A ki közületek itt akar maradni, megteheti.
— H a a vár tietek lesz, senki sem marad itt.
— Látszik, hogy a pasátok nem valami járatos a hadi dolgok-
ban, mert minket a minap a fehér zászlóval — minden szokás és
népjog ellenére — visszazavart.
— Ne gondoljatok rosszat a basáról! Ö szívesen meghallgatna
benneteket! De a beszélgetés alatt a nép csoportokba verődik s
igen könnyen lázadásra hajlandó. Sőt arra is merészséget vesz,
hogy a tisztek ellen támadjon.
— Van-e sok lovatok? — és mit esznek?
— Sok lovunk nincs, de abrak a részükre van elég.
— Azért ágaskodik hát a lovad annyira !
A török a gúnyos megjegyzésre elnevette magát, mire mind-
ketten eltávoztak.
Április elsején körülbelül 200 fegyveres nagy furfanggal
tábori őrségeinkig előretört s mindkét részről vitézül harczolva,
a mieinket a közeli erdőségig visszaszorította. Miután a főparancs-
nok, Auersperg gróf erről értesült, azonnal Várad alá jö tt s intéz-
kedéseket tett, hogy 400 hajd ú álljon cselbe, hogy ha még egyszer
kitörnek a várból, a magyarok és németek minden oldalról körül-
fogják. A rendelkezést végrehajtották s midőn ötödikén ismét
vagy 20 fegyveres jött ki a várból asszonyokkal s gyerekekkel
együtt, a mieink azonnal közrefogták s részint leölték, részint
fogságba vetették őket. De csakhamar segítségükre sietett néhány
száz török s oly keményen küzdöttek, hogy a hajdúk 10 halott
hátrahagyásával kénytelenek voltak megfutamodni. Azonban a
törököknek is 12 halottjukba s 20 sebesültjükbe került az ütközet.
Ugyanazon éjjel ismét megtámadtá k tábori őrseinket, de a mieink
visszaűzték őket.
Nyolczadikán este, úgy 9 óra tájb an egy hulló csillag szaladt
le az égről, a mi a sánczokból mindennünen látható volt. Ez úgy
a törökök, mint a mieink közt nem kis csodálkozást keltett s a
maga részére mindkét fél jót jósolt belőle.
12-én a császári udvartól az a parancs jött, hogy a várat
minden módon támadni kell. A német és magyar ezredek pedig
álljanak készen, hogy április vége felé Várad alatt lehessenek. Az
ostrom vezetését Heisler tábornokra bízták. Auersperg tábornok,
tehá t minden előkészületet megtett. Váradra érkezett La Patzek.
ezredes is, hogy egy ú j erődítményt készítsen, a honnan az ellenség
két bástyáj a ós a vár területe támadhat ó lesz. A törökök már
előre látták a készülő ostromot, gyakran ki-kitörtek s pázsitot,,
galyat s más effélét gyűjtöttek , ezeket nyalábba kötötték, s a
régi réseket javítottá k vele és a bástyákat erősítették.
20-án körülbelül 400-an szép ruhába öltözve a mieinkre t ám a d -
tak . Sokáig kétes volt az ütközet, mígnem a törökök — hetet
maguk közül hátrahagyva — visszavonultak. A mi muskétásaink
közül négy meghalt, hét megsebesült.
21-én két gyalogezred és pedig az Öttingeni és a La Patzek-
féle Debreczenből elindult. 25-én követte a lovasság.
26-án Heisler tábornok Debreczenbe érkezett s ott a szük-
séges teendők elvégzése végett két napig időzött. 27-én Várad
felé indult.
30-án, miután a váradiak látták, hogy a magyar és német
katonaság naponként gyarapszik s a fenyegető veszedelemre gon-
dolva, érezték, hogy — mint a halak a hálóban — sorsukat el nem
kerülhetik, a csapatok hangulatának emelése czéljából napnyugta
ut á n a falakról mindenütt ágyúzni és a mozsarakból lövöldözni
kezdtek. E mellett művészies tűzijátékot rendeztek, kiabáltak,
triumfust tartottak , így akarván meggyőzni a népet, hogy a segít-
ség még ideje korán és bizonyosan megérkezik. Sőt még leveleket
is szerkesztettek, mintha azok a portától jöttek volna, melyekben
a szultán a segítséget kétségbevonhatatlanul ígéri.
Hogy az ostromlók szándékát, vagy a parancsnok terveit
megtudják, mindenképpen azon voltak, hogy foglyot szerezzenek.
A janicsárok agája tehát kihirdette, hogy a ki egy keresztyént
fog elevenen, az 50 aranyat kap jutalmul. Ezért április utolsó
napján, délután két óra táj ban erős rohammal törtek az ostromlók
állásaira.
Május elsején és másodikán 300 muskétás és néhány száz
magyar megkezdte az ostromárkok ásását. Harmadikán pedig
ú j erődítmények építésére is 300 muskétást és 100 dragonyost
rendeltek ki. Negyedikén az ellenség látva, hogy a keresztyének
az ostromhoz komoly előkészületeket tesznek, erősen kezdett
.ágyúzni, kilencz óra t áj b an pedig körülbelül 200 janicsár kitört s
hosszas küzdelem keletkezett, melyben mindkét részről elestek
néhányan s néhányan megsebesültek. A következő napon a lövöl-
dözés valamivel alábbhagyott, miközben a várban a sérüléseket
kijavították. A keresztyének ezalatt mind nagyobb erővel dolgoz-
ta k az árkok ásásán.
Hatodikán már két erődítményt elkészítettek teljesen. A törö-
kök ismét kitörtek, de eredménytelenül. A várból egész nap erősen
ágyúztak, a futóárkokat, valamint az erődítményeket még tüzes
golyókkal is lőtték, nem kis kárt okozva. E napon ismét egy szöke-
vény jö tt á t a törököktől, a ki elmondta, hogy az egész katonaság,
a janicsárokkal a janicsár aga elé ment s panaszkodott, hogy a
hosszas éhség a még meglevő alig ezernyi fegyverest is teljesen
kimerítette. Amint látszik, a porta nem gondoskodik róluk, pedig
éjjel-nappal ki vannak téve annak, hogy az ellenséggel szembe
kell szállniok. Jobb volna még idejében tárgyalni a vár átadásáról,
mint a hosszas ellenállással a saját helyzetüket rontani. Az aga
azt válaszolta, ho^y pár napig legyenek még türelemmel s ne
essenek kétségbe. Ma még méltatlan dolog lenne a várat átadni,
hisz még rés sincs a falon s ha védik, még sokáig ellenállhat. H a a
segítségről semmi biztos hír nem jön, akkor kell majd a teendőkről
beszélni.
Hetedikén még er'ősebb tüzelést indítottak a törökök az
ostromlók ellen s körülbelül 30 németet és magyart, köztük a
Schlik dragonyosezred kapitányát Barthot is megölték. Este felé
a keresztyének négy mozsarat állítottak fel s hozzákezdtek a
víznek az árokból való kiszivattyúzásához.
8-án s a következő napokon mind nagyobb erővel dolgoztak
a futóárkok és erődítmények gyors befejezésén. Az ellenség olykor
a váron kívü pázsit darabokat s gallyat igyekezett gyűjteni, melyek-
kel a nyílásokat, réseket tömt e be. Majd megint lövöldözéssel
igyekezett a támadók m unkáját zavarni. Erre az ostromlók is
megindították a tüzelést s ennek védelme alatt folytatták az elő-
készületeket. A kölcsönös ágyúzásnak 11-én ismét 11 h ajdú és német
áldozata lett, 15-en pedig megsebesültek. 13-án a törökök mintegy
félezernyi emberrel ismét támadást intéztek, hogy a készülődéseket
.zavarják, de a keresztyének erős küzdelem u tá n visszaverték őket.
 Ezek az események az egész hónapon á t nap-nap utá n ismét-
lődtek. A törökök látva, hogy a keresztyének mind nagyobb ener-
giával készülnek az ostromra, folyton erősbödő tüzeléssel igye-
keztek azt zavarni. Éppenúgy napirenden voltak a kitörések is,
melyeknek rendesen mindkét részről lett néhány áldozata.
16-án az ostromlók a Csonka-erődöt vették erős tűz alá, mit
a törökök nem kevesebb erővel viszonoztak. 18-án ismét heves
ágyúzás mindkét részről. Az árkokkal már csaknem teljesen elké-
szültek a mieink. Az ellenség ezeket igyekezett tehát most tönkre-
tenni. 21-én heves támadást intézett tehát ellenük, melyet a keresz-
tyének csak nagy erőfeszítéssel tu dt a k visszavetni 30 főnyi veszte-
ség árán.
De az ostromlók ágyúi is sok kárt tettek már a falakban.
24-én egy magyar katona már felmászott lopva a Csonka bástyára,,
azt kikémlelte s jel gyanánt ott hagyta fegyverét, hogy a törököket
megijessze. Természetesen azok ettől kezdve még erősebben
őrködtek ott.
Bent a várban a katonák türelmetlensége és kimerültsége-
tette már-már tarthatatlanná a parancsnokok helyzetét. Azok
még mindig az eljövendő segítséggel biztatták katonáikat, a kiket
már csak a legnagyobb nehézségek árán tud tá k lecsendesíteni.
Az ostromlók tüzelése naponként fokozódván, 30-án már
az összes ágyúkból és mozsarakból lőtték a falakat, melyeknek
egy része már romokban hevert. Ugyanezen a napon a keresz-
tyének felszólítást akartak intézni a törökökhöz a vár megadását
illetőleg, azonban a törökök nem hallgatták meg a követet. Utóbb
azonban átüzentek az ostromlókhoz, hogy ha nem nappal jönnek,
akkor szívesen tárgyalnak velük. 31-én tehát kora hajnalban
néhány főtiszt közeledett a vár felé. A törökök észrevévén, beszün-
tet ték az ellenségeskedést s követet küldtek ki, a ki az üzenetet
átvegye. A tisztek a következő felszólítást intézték a törökökhöz r
Nem ismeretlen előttetek, hogy a császári seregek miért állanak
itt. Nagyon jól t udj át ok azt is, hogy milyen körülmények közé
juto ttak . Csupa szánalomból irántatok, most utolsó alkalommal,
a mi felséges uralkodónk nevében kegyelmet ajánlunk föl nektek..
Ha a várat támadás előtt feladjátok, kedvezőbb feltételeket kap-
hattok. H a azonban továbbra is makacskodtok, későbben hiába
könyörögtök, nem hallgatunk meg benneteket. A követ nemsokára
azzal a válasszal tért vissza, hogv a vár nem az övéké, hanem a
hatalmas császáré s nekik csak őrizetre és védelemre adták át.
Különben biztos tudomásuk van róla, hogy a két leghatalmasabb
császár serege innen nem messze szemben áll egymással s 10—15
napon belül eldől, melyik az erősebb s a vár annak fog hódolni!
A felszólítás ekként ismét nem vezetvén eredményre, a készülő-
dések az ostromra mindkét részről ismét tovább folytak június
első napjaiban is. 4-én, bár a nagy esőzés akadályozta őket, az
ostromlók mégis már majdnem a vár faláig törtek előre. Vesztesé-
gük 24 halott és néhány sebesült volt.
4-én korán reggel ismét készületeket tette k a támadásra.
A keresztyének a támadást 4—5000 emberrel akarták megkísérelni,
de dél felé négy török fehér zászlóval jelent meg soraik előtt s a
fővezér elé óhajtot t menni. Heisler tábornok az olaszi palánkba
vitette s ott kikérdezte őket. A törökök először is azon sajnálkoztak,
hogy a minap, a mikor a keresztyének hozzájuk fordultak, kedve-
zőtlen választ adtak, de nem tudták , hogy a fővezér maga is ott
volt. Azután így folytatták : a pasák, minden aga s az egész katona-
ság elhatározta már, hogy mivel a híres és kiváló Heisler tábor-
nok az ellenfelük, neki a török birodalom eme igen fontos várát
átadják, de az alatt a feltétel alatt, hogy gyermekeikkel, feleségeik-
kel s tulajdonaikkal török területre szabadon és biztonságban
átmehetnek. Nekik felhatalmazásuk a tárgyalásra nincs, csupán
azt jötte k megkérdezni, hogy a keresztyének a szabad elvonulást
megengedik-e ?
Heisler tábornok válasz helyett a törököket visszaküldte a
várba, hogy kérésüket foglalják írásba s azzal minél előbb tér-
jenek vissza,
VII. A vár átadása.
Június ötödikén alkonyatkor a török küldöttek a következő
levelet hozták át Heisler tábornoknak :
A keresztyén királyok között a legdicsőbb, a legkiválóbb és
legkegyelmesebb király lábainak drága poraihoz, — legalázatosabb
szolgáinak igen tiszteletteljes előterjesztése ez : Miután a ti leg-
fenségesebb, szeretettel teljes és minden tiszteletre méltó udvaro-
tok királyi határozat folytán tu dtu nkr a adta, hogy a váradi vár
őrzésére kirendelt török katonaság körülzáratott, ez — gyakran
ütközetekbe bocsátkozva, — a legerősebb küzdelmeket vívta.
Azonban a ti igen dicső seregeiteknek továb b ellenállni már nincs
ereje. Az isteni gondviselés így rendelvén, az említett várat a benne
lévő hadiszerekkel, ágyúkkal, fegyverekkel s minden más hadi-
eszközzel egyetemben ezen követség által — saját akaratunkból —
biztonság és jó hírnév okáért a ti szokásos királyi szabályaitok
(canones) mellett a szerencsés és jóságos Heisler úrnak, legfőbb
parancsnokotoknak és tábornoknak, átadtuk. Olyan feltétel alatt
azonban, hogy Váradtól a Duna mellett levő Pancsováig kísértek
és sem személyünkben, sem vagyonúnkban semmi kárt nem szen-
vedünk, közülünk senkit meg nem öltök. A 16 feltétel, a mely
mellett a várat átadj uk, a következő :
1. pont. A papmezői és a szalontai palánkban levő török
őrség minden tulajdonával egyetemben Váradra hozandó s velünk
együtt biztonságban ós sértetlenül elszállítandó.
2. pont. 1200 szekér bocsátandó a törökök rendelkezésére,
azonkívül a tisztek részére 500 ló, hogy lovon mehessenek.
3. pont. Férfi és nő-foglyok és mindazok, kik a mi hitünkre
térnek, valamint azok is, kik a mienkről a tietekre mennek át,
szabadon eresztendők.
4. pont. A kik már azelőtt is a mi hitünkre tértek s abban is
éltek, fogva nem tarthatók .
5. pont. Azok a felkelők, — rebellisek — kik jelenleg a vár-
ban vannak, le nem tartóztathatok.
6. pont. Az irattár s általában az irodához tartozó dolgok el
nem vehetők.
7. pont. Ha az úton valamelyik kocsi összetörik, a r aj t a levő
dolgokat elrabolni nem szabad, hanem másik kocsit kell helyébe
adni.
8. pont. Ha az útba eső helyeken a lakosságtól ajándékokat
kérünk, vagy bármit beszerezni óhajtunk, abban ne háborgat-
tassunk.
9. pont. Táborainkból az asszonyokat, ifjakat és gyermekeket
nem szabad elvinni.
 10. pont. Útközben az élelmiszernek pénzért való beszerzése
megengedendő.
11. pont. Feketebátor, Erdővíz, Csanád, Becskerek, Pancsova
felé való út unkban biztonságban és sértetlenül elkísértetünk.
12. pont. A nándorfehérvári úton a vámszedőktől, vagy más
adószedőktől nem háborgattatunk.
13. pont. Útközben nem szabad bennünket feltartóztatni,
hanem minél gyorsabban a megjelölt helyre vezettessünk.
14. pont. Hídon való átkelés alkalmával, ha már a kocsik
átkeltek, embereinket nem szabad kifosztani.
15. pont. Földmívelők s más nem-katonák, kik a várban
találtatnak, a váradiakkal egyetemben elbocsátandók.
16. pont. Útközben sem éjjel, sem nappal a táborunkb a senki
be nem jöhet, sem közénk nem keveredhetik. A parasztok ne
háborgassanak bennünket.
Kelt Ramazá n havának 20. napján az 1103. évben (mohamme-
dán számítás szerint).
A levél vétele ut á n Heisler tábornok pontról-pontra alaposan
megvizsgálta a dolgot s velük hosszasan megtárgyalta. Azt java-
solta, hogy mivel Pancsova igen távol van, s az út arra veszedel-
mes s Becskerek körül annyira mocsaras, hogy talán át se lehet
ra j t a menni, inkább Temesvár felé menjenek. A törökök azonban
ebbe nem akartak beleegyezni. Temesvár Váradnál nem erősebb —
mondották. Jól t udják , hogy nem sok idő múlva Temesvárt fog-
ják ostromolni s így ők az előbbi bajba jutnak, mert a temesvári
pasa a katonaságot úgy sem engedi tovább.
Végül is megkötötték a vár átadására vonatkozó egyezményt
a következő pontok szerint :

1. pont.
A váradi vár egész fegyvertárával s minden dolgaival, melyek
a fegyvertárhoz tartoznak , továbbá minden kincstári, avagy köz-
vagyon becsülettel és híven leltároztassék. Ha a váron belül, vagy
kívül földalatti folyosók vannak, vagy puskapor van elrejtve,
azok is őszintén bevallandók.
 2. pont.
Mihelyt a kapitulácziót mindkét részről aláírták, egy kapu'
és két erődítmény a császári seregek őrizetére átadandók. A várba
pedig tisztek küldendők, a kik a katonaságot fékentartják, nehogy
a megadás miatt ellenkezések vagy bántalmazások történjenek.

3. pont.
Minden keresztyén foglyot, bármilyen állású, nemű és nemzet-
beli, azonnal szabadon kell bocsájtani.

4. pont.
Mindazok a 15 éven aluliak, kik a mohammedán vallásra tértek,
bármely nemhez tartozók is, a keresztyén vallásra visszatéríttet-
nek és nem bocsáttatnak el ; a kik azonban már házasságot kö töt -
tek, azok szabadok, eltávozhatnak, vagy itt maradhatnak.

5. pont.
Minthogy Váradtól a török határig az ellenség részéről sok
veszedelem fenyeget, a váradi őrség részéről négy főtiszt itt marad,
míg a szekerek és a hozzátartozók hiány nélkül visszaérkeznek ;:
azután ők is szabadon és bántatlanul elbocsáttatnak. Kiköttetik
azonban, hogy a szekerek sem az oda, sem a visszautazásban a
tatárok , törökök, vagy a Thököly-féle felkelők részéről semmi
sérelmet ne szenvedjenek.

6. pont.
Az őrséghez tartozókat feleségeikkel, gyermekeikkel s ingósá-
gaikkal együtt Papmezőről és Szalontárói mind Váradra kell hozni
s a váradiakkal együtt kell elszállítani.

7. pont.
A meghódolt őrséget Feketebátor felé, onnan Erdővízbe s a
mocsarakon keresztül Csanádon és Becskereken át Pancsováig kell
a keresztyéneknek eljuttatni.
 8. pont.
Az utazáshoz a törökök részére 1200 szekeret kell rendelkezésre
bocsátani ; ha valamelyik összetörik, a felrakott holmit elrabolni
nem szabad.
9. pont.
Néhány napon át vásár engedélyeztessék, hogy holmijukat
tetszés szerint eladhassák.
10. pont.
Engedtessék meg minden a várban levőnek, úgy az odavaló-
nak, mint az idegennek, — a kik közé számítandók a földmívelők
és más hasonlók — hogy hadi felszereléseikkel, továbbá felesé-
geikkel, gyermekeikkel s ingóságaikkal együtt elmehessenek ; a
zászlót kibontani s a dobot verni azonban tilos. A kivonuláskor
az asszonyokat s a gyermekeket bántalmazni nem szabad.

11. pont.
Az útra szükséges dolgokat ki-ki a sajátjából beszerezhetik

12. pont.
Minden nemzetbeli keresztyénektől megóvassanak, hogy miat -
tu k kárt ne szenvedjenek. Sem az udvar i hivatalnokok részéről,
sem másoktól adóbehajtás, vagy bármiféle más czímen ne zaklat-
tassanak . Útközben se katonák, se parasztok ne vegyüljenek a
táborba.
13. pont.
A német katonaság helyre fogja állítani a nagyobbik hidat,
hogy a szekerek r aj t a átmehessenek.

14. pont.
Azok a tartozások, a melyek a mohammedánok részéről a
keresztyének javára , vagy viszont fennállanak, mindkét részről
kiegyenlítendők, hogy egymáson semmit se követelhessenek.
15. pont.
A mikor a törökök elhagyják a várost, ne bántalmaztassanak
g a kijelölt helyre is bántatlanul elvezettessenek.
 Ezt az egyezséget mindkét részről kölcsönösen aláírták s még
ugyanazon este, csütörtökön, junius 5-én 600 németet rendeltek
ki, a kik a vár kapuját s két erődítményét, a melyeket ugyan már
romba döntöttek, megszálljanak. A törökök, a sok izgatás folytán
mindenféle veszélytől tar tva , annyira féltek, hogy ezen a napon
csak 400-an jöttek össze, ugyanazon éjjel azonban még 200-an
csatlakoztak hozzájuk. Ugyanekkor a kapu kulcsok és a hadi
szertárak is számbavétettek.
6-án a gyermekeket és a foglyokat szedték össze s a táborba
átküldté k őket. Egyszersmind hozzákezdtek az erődök kijavításá-
hoz. Hetedikén 400 szekeret vittek a várba, s azokat megrakták.
Ezen a napon a váradiak megkezdték a kivonulást. 8-án a keresz-
tyének nagyobb ágyukat, golyókat, puskaport s más hadiszereket
hordtak a várba ; a törököket pedig, a míg a császári udvartól
a r á ju k vonatkozó rendelkezés meg nem jö tt, az erődítményen
kívül,, a mezőn helyezték el.
A győztes csapatok a várba n 1334 török fegyverest találtak.
Az ostromlók közül az ostrom egész ideje alatt, a míg Heisler
tábornok parancsnokolt — tiszteket és közkatonákat összevéve —
359-en sebesültek és haltak meg.
Mialatt itt a vár átadása megtörtént, Papmezőre és Szalon-
tá r a is megbízottakat küldtek a törökök által írt levél kíséretében,
hogy az ottani őrséget Váradra hozzák. Egyidejűleg Heisler tábor-
nok egy csapatot Gyulára, egyet pedig Jenőre küldött, hogy ezeket
a vár átadására szólítsák fel. A levél szövege a következő v o l t :
Bizonyára eljutott már hozzátok a hír, hogy Várad vára a mi
győzhetetlen és igen hatalmas császárunk fegyverei által legyőze-
tett s elfoglaltatott. Vizsgáljátok meg most a t i várotok állapotát.
Ha Várad nem tu dot t ellenállni, vájjo n nektek lesz-e elég erőtök
az ellenállásra? Épen azért jó lélekkel intelek benneteket, hogy ha
ágyúink és seregeink odaérkezése előtt megadjátok magatokat,
a váradiakkal egyenlő feltételeket kaptok. H a nem, akkor tűzzel-
vassal fogunk elpusztítani benneteket, s minden élőt, a kit csak
találunk. Erre határozott választ várunk !
A jenőiek ezt felelték : Bevalljuk, hogy ha a váradiak nem
tudt ak ellenállni, akkor mi sem tudunk , mert a mi erőnk sokkal
silányabb. De az ellenséges sereg látása, vagy az ágyúk dörgése
előtt a várat feladni r út dolog. Ha azonban már ellenállni nem bírunk
majd tudj uk, hogy mit kell tennünk.
A gyulaiak pedig ezt üzenték vissza : Váradnak és Jenőnek
azelőtt is keresztyén őrsége volt. A szomszédos Gyula pedig akkor
is törö k erősség volt. S ezután is az fog maradni. Mi utolsó csepp
vérünkig védelmezzük!
Ezalatt a császári udvartó l az a megbízatás érkezett, hogy a
váradi törökök minden hozzájuk tartozókkal együtt visszatartan-
dók mindaddig, a míg a török porta a kívánt elégtételt meg nem
adja azokért a katonáinkért, a kiket az orsovai szigetről Nándor-
fehérvárba hurczoltak s ott az adott szó ellenére bilincsbe és bör-
tönbe vetettek. Ezt a következő levélben adták tu dtár a a temes-
vári pa sá na k :
Tiszteletre méltó Pasa!
Kétségtelenül már előbb értesültetek róla, hogy az igen hatal-
mas, győzhetetlen s a keresztyének legnagyobb császárjának, az
én legkegyelmesebb uramnak győzelmes fegyverei az ágyúk rette-
netes erejével és a falak összetörése által Várad várát megadásra
kényszerítették. Az őrséggel a megegyezés olyan formán köttetett,
hogy az török területre vitetik. Azonban az adott szó és minden
bevett népjog ellenére a törököknek már néhány év óta szokásos
műveletei s az egyezségek megsértése annyira ellene mond ennek,
hogy ezt teljesíteni most nem lehetséges.
Emlékeztek ugyanis rá, hogy 3 év előtt Nissa város vissza-
szerzése alkalmával a kapitulációt maga a nagyvezér írta alá s
ő állt érte jót, mégis az átadásnál számtalanszor megsértették,
sok szekeret elraboltak, fegyvertelen katonákat ártatlanul meg-
öltek, nőket és gyermekeket tetszésük szerint hurczoltak el.
Azután a tél kezdete tá ján , midőn kb. 800 emberünknek az
orsovai szigetről szabad elmenetelt Ígértetek, Nándorfehérvárban
nem csupán fegyvereiktől fosztottátok meg őket, de, mint fog-
lyokat örökös börtönre vetettétek, a főbb tiszteket bilincsbe ver-
tétek s ezeknek legnagyobb része azután az éhségtől és a hidegtől
pusztult el ; néhány száz pedig még ma is a legkeményebb munká-
val és kínzásokkal gyötörtetik.
Azonkívül a mult évben a magyar és német katonaságot,
mely a titeli palánkban volt, az egész győztes császári sereg szeme-
láttára — az adott szó ellenére — a legkegyetlenebbül leöldöstétek.
Sőt ez évben is néhány héttel ezelőtt a Duna p art já n fedezékeikben
levő embereinknek közbocsánatot és szabad elmenetelt Ígértetek.
Ezeket — minden fegyverüktől és zsákmányuktól megfosztva —
éppen úgy fogságba vetettéte k ; végül hosszas késlekedés u t á n
az ácsokat, kirurgusokat és az armamentármsokat erőszakkal
visszatartván, a többieket szégyen szemre elbocsátottátok.
Tehát az említett és számtalan más jogtalan eljárás és a közös
egyezségek megsértései folytán — melyek igen nagy számmal
vannak — az igen hatalmas és győzhetetlen római császár, az én
legkegyelmesebb uram, a visszaélések megszüntetése végett szük-
ségesnek t artotta , hogy nekem azt a legkegyelmesebb megbízatást
küldje, hogy a váradiakat, a nekik adott pontokba foglalt enged-
mények épségben tartásával, visszatartsuk. Ennek folytán gyer-
mekeikkel s feleségeikkel s minden hozzájuk tartozó dolgaikkal
bántatlanul és sértetlenül Tokaj városába vitettek s mindaddig
ott őriztetnek, míg a török porta méltó és minden tekintetben
kielégítő elégtételt nem ad.
A dolog tehát most úgy áll, hogy a török porta köteles a sok
igazságtalan rablás folytán okozott károkat megtéríteni, továbbá
azokat az embereket, a kiket besoroztak, vagy a kiket az adott
szó ellenére igazságtalanul fogságba vetettek s még életben vannak,
szabadon haza bocsátani, azok helyett pedig, a kik az éhségtől,
hidegtől, vagy fegyver által pusztultak el, más német foglyok,
különösen pedig kirurgusok, ácsok, armamentáriusok s hasonlók, —
a kiket Thököly erőszakosan ta rtot t vissza — feltétlenül szabadon
eresztendők. A míg ezeket a feltételeket nem teljesítiket, — sza-
vunkra kijelentjük — addig a váradiakat nem bocsátjuk el.
Ezt, a mindkettőnkre nézve szükséges és fontos dolgot nektek,
mint szomszédunknak, gyorsan és részletesen azért terjesztettem
elő, hogy azt ti önként és halogatás, vagy vonakodás nélkül hozzá-
tok a török porta tudomására.
Ezt a levelet maguk a váradiak által akartam elküldeni, ők
azonban valami félelem miatt vonakodtak ettől. Bármi lesz a
feleletetek, azt a császári hadak fővezéréhez, Bádeni Lajos őrgróf-
hoz okvetlenül elküldjétek, a Duna melletti sereghez. Különben
üdv veletek!
 A kaputuláczió u t á n a császári ezredeket részint Erdélybe,
részint a fő hadsereghez küldötték. Három lovas ezredet azonban,
néhány magyar csapattal a Kőrös és Maros között hagytak, hogy
az ellenséges portyázókat megfékezzék. A váracli törököket pedig
minden podgyászukkal együtt a tokaji vártól nem messze levő
szigeten helyezték el.
A török porta, ámbár a fenti levél, de meg egy csausz által is
figyelmeztettetett, hogy a kért elégtételt minél előbb adja meg,
feleletet egyáltalában nem küldött s így az egész nyár eltelvén, a
váradiak Tokajban maradtak.
Október 27-én Sebestyén Ibrahim pasa a nagyvezér titkárá-
hoz török levelet küldött, melyben a váradiak helyzetét s köztük
sokaknak a pusztulását elmondotta. Ennek azonban éppen úgy,
mint az előzőknek semmi eredménye sem lett. A nagyvezér ugyanis
haragudott a váradiakra, a miért a vár kapitulált.
A váradiak ebben a szorult helyzetükben Hadsi Mehemmet
agát, a janicsárok kapitányát és egy másik Mehemmet agát az
összesek nevében a táborba küldtek, hogy a dolgok állását Bádeni
Lajos őrgrófnak előadják s az elbocsáttatást megsürgessék. 28-án
érkeztek a táborba. Minthogy oda a török portáról a váradiakra
vonatkozó semmi értesítés nem jött , különös kegyből Nándor-
fehérvárra küldték őket, hogv ott a dolgot sürgessék. Éppen jókor
érkeztek. Ugyanis a főistállómester ugyanezen napokba n hozott
hírt a portáról a szultán két elsőszülött fiának születéséről, a mely
alkalomból a váradiak is kegyelmet nyertek, t. i. elhatározták,
hogy kiváltjá k őket a keresztyén foglyokért. Öt na p múlva tehá t
egy Kesler nevű megbízottal — a ki 3 évvel azelőtt került fogságba —
visszatértek. Ez a Kesler Nándorfehérvárból Sefferi Ismael pasától,
a janicsárok agájától Heisler tábornok részére levelet hozott, a
mellyel oda mindjárt át is küldték.
A levélben a pasa azt írja Heislernek, hogy szívesen működik
közre a foglyok kicserélésében, ez nagy örömére szolgál, de a
keresztyének már megszegték szavukat, a mikor a váradi kapi-
tuláczió feltételeit nem teljesítették, hanem a váradi törököket
Tokajba vitték. Mindazonáltal az orsovai szigetről Nándorfehér-
várba került foglyokat hajlandók a váradiakért cserébe adni s
liozzá még Keslert is, a kiért járó külön váltságdíjat — 45 jani-
csárt, — elengedik. Kivánja azonban, hogy a Váradból kikerült
egész mohammedánság minél eló'bb Nándorfehérvárban legyen s
ennek ellenében igéri, hogy a keresztyén foglyokat ő is azonnal
elbocsátja onnan. H a azonban ezt a javaslatot Heisler nem fogadná
el, akkor Kesler 7 napon belül Nándorfehérvárba visszatérjen,
nehogy az érte jótállóknak aggodalmat és kellemetlenséget okozzon.
Ez a levél a foglyok kicserélése elé újab b nehézségeket gördí-
tett . Ugyanis a váradiak között a gyermekek és nők is sokkal többen
voltak, mint az Orsováról Nándorfehérvárba került foglyok, a kik
közül már azóta is sokan elpusztultak. Mégis Kesler buzgolkodá-
saira s a szánalomra méltó foglyok siralmas panaszkodásaira a
hadvezetőség elhatározta, hogy, ha az elhalt foglyok helyett
másokat adnak, beleegyeznek a cserébe. Keslert tehát visszaküld-
ték Nándorfehérvárra azzal az utasítással, hogy a keresztyén fog-
lyokat, a kik börtönben, vagy Nándorfehérvár városában vannak,
írj a össze, hogy a törökök onnan senkit el ne vihessenek, vagy el
ne rejtsenek. Válaszul Heisler táborno k a következő levelet küldte
a nándorfehérvári pasának :
Igen kedvelt, tiszteletreméltó és szeretett barátunk és szom-
szédunk, janicsárok agája ! Illő barátsággal és emberséges üdvöz-
lettel adom tudtodra, hogy a Kesler fogoly által ide küldött levele-
tek szerencsésen megérkezett. Igen nagy örömmel l átta m belőle,
hogy a váradiakna k és a mi foglyainknak a kicserélésére gondol-
tok, de, igen tisztelt barátom, a ti javaslatotok szerint hogy lenne
lehetséges a kicserélés, hiszen a váradiak 3000-en felül vannak,
a mieink pedig csak alig 200-an? De milyen elégtételt adtok azokért,
a kik nyomorultul elvesztek? Azután felhozzátok, hogy megszeg-
tü k szavunkat a váradiak visszatartása által. Ez azonban nem
úgy v an ! T. i. a váradiakat nem rabolták, fosztogatták ki, sem
bilincsbe, börtönbe nem vetették őket s nem is, mint foglyokkal
bántak velük, bár elég okot adtatok rá. Azonban csupán a mi
szerencsétlen embereink iránt való jóakaratból és szánalomból, —
a kiket ti ártatlanul és adott szavatok ellenére vetettetek fogságba
s hozzá még a legnehezebb munkával s minden módon sanyargat-
tato k — a ti ajánlatotokat elfogadjuk, a következő hozzáadással:
Minthogy a foglyok száma nagyon egyenlőtlen, azok helyett, a
kik elpusztultak, más foglyok adandók és pedig elsősorban olyanok,
a kik az elmúlt nyáron ju tott ak fogságba. Az orsovai szigetről
elhurczoltak közül meglevők szabadon bocsátandók. H a ti ezt a
módosítást elfogadjátok, foglyainkat eresszétek szabadon minél
előbb s mielőtt még a téli hideg és havazás beáll, — mivel ruhát-
lanok és kimerültek — ide küldjétek át. Keresztyéni becsületünkre
biztosítunk benneteket, hogy a váradiakat vagy a Tiszán, vagy
szekereken haladéktalanul a török határhoz szállítjuk. Kesler fog-
lyot hozzátok visszaküldjük, hogy szándékunkat élő szóval ő is
előadja s így az ügyet minél gyorsabban nyélbe lehessen ütni.
Ti is legyetek neki segítségére mindenben. Ha valamiben szolgál-
hatunk nektek, szívesen tesszük. Különben üdv veletek!
Heisler nov. 5-én az említett Keslert Nándorfehérvárba
küldte, hogy a kölcsönös változtatásokat eszközölje. A törököket
azonban semmiképpen sem tu dt a rávenni, hogy a mi foglyainkat
előbb elbocsássák, míg a váradi törökök el nem szállíttattak.
Nehogy mégis a jól kezdődött ügyet elrontsák, a nándorfehérvári
pasa Keslert 3 nap múlva ismét visszaküldte 24 német fogollyal,
hogy jelentse ki Heisler tábornoknak, hogy a törökök a javasolt
változtatásokat elfogadják s végre is akarják hajtani. Sajnálja,
hogy minden foglyot nem bocsáthat el előre, de a régi szokás az,
a kicserélés a határterületeken történjék.
Kesler a foglyokkal két háromevezősön indult el Nándor-
fehérvárból, de midőn Zalánkemenbe ért, igen erős vihar tá madt ,
mely a dunai hidat szétzúzta, igen sok hajót szétszórt és elsülyesz-
tet t s e miatt egész nap ott késlekedtek. Nem lévén ennivalójuk,
kiszálltak a hajókról s Péterváradig gyalog mentek.
Ezalatt Heisler tábornok úgy a tokaji parancsnoknak, mint a
törököknek azt az utasítást adta, hogy készüljenek az útra. Egy-
idejűleg mintegy 50 t u ta j érkezett oda, a melyeken azok leutaz-
tak. Már Polgárba érkeztek, de a hideg napról-napra nőtt s a Tisza
fagyni kezdvén, késleltette az útat. Katonákat küldtek tehát min-
den irányban, hogy szekereket gyűjtsenek, a melyeken azutá n a
váradiak február elejére Péterváradra érkeztek. A foglyok kicse-
rélése február 14-én, Karlóczán történt meg.
Dr. VÁNYI FERENCZ.

Hadtörténelmi Közlemények. 22