NAPKELET

SZERKESZTI TORMAY CECILE

T
A R T A L O M : HORVÁTH János : A Himnusz • ko-
MÁROMI JÁNOS : Regény. • ZILAHY
LAJOS ÉS BARTÓKY JÓZSEF : Novellák. • HERCZEG FERENC :
Emigránsok. • TORMAY CECILE : A Fioretti-ról. • PETROVICS
ELEK : Riedl. • PAULER ÁKOS : Tanulmány. • BOROSS SÁNDOR,
CSÖNDES P á l , GRAFF KÁLMÁN, KÜRTHY GYÖRGY, B. PODMANICZKY PÁLNÉ ÉS
RÉZ GYULAversei. Elvek és művek : Export-import. • Könyvismertetések.
Szemle : Rédey TIVADAR : Petőfi-kiállítás. • GALAMB SÁNDOR: Szinház.
SZEKFŰ GYUla : Két önvallomás (Wassermann és Biró Lajos). • NÉMETH
GYULA : Törökök és magyarok. • KOSZÓ JÁNOS : A berlini Népszínház.
ECKHARDT SáNDOR : Proust. • KASTNER JENŐ : A francia tankönyvper.
Apró cikkek : TOLNAI VILMOSTÓL, MORAVCSIK GYULÁTÓL ÉS PAIS DEZSŐTŐL.
—rv: A most felfedezett, legrégibb magyar vers.

1923. É V FEBRUÁR HÓ II. SZÁM

Á R A : 150 K

A MAGYAR IRODALMI TÁRSASÁG KIADÁSA

BUDAPEST
 T A R T A L O M
Oldal
Horváth János : A Himnusz 97
Boross Sándor : Vers 103
Komáromi János : Zúg a fenyves (folytatás) 104
Graff Kálmán, Kürthy György : Versek 120
Zilahy Lajos : Egy ember a tanyákról . 121
Boross Sándor : Vers 126
Herczeg Ferenc : Emigránsok . 127
Bartóky József : Bálint elindulása 130
Réz Gyula : Vers 136
Tormay Cécile : Assisi Szent Ferenc Kis virágai 137
Csöndes Pál : Vers 139
Petrovics Elek : Emlékezés Riedl Frigyesről 140
Br. Podmaniczky Pálné : Vers .142
Pauler Ákos : Az élet mélysége és gazdagsága 143
Graff Kálmán : Vers 148
Réz Gyula : Vers 149
ELVEK ÉS MŰVEK :
thj. : Export-import 150
Balogh Jenő : »Tisza István boldog évei« 152
Tolnai Vilmos : Herczeg Ferenc: A fogyó hold 154
Pauler Ákos : Kant erkölcstana magyarul 156
Koszó János : Taine 156
Tolnai Vilmos : Csokonai új kiadás 158
Galamb Sándor : Surányi Miklós : A gyujtogató 159
Lukcsics Pál : A szerzetesség története . . 160
M—N. : Voinovich Géza : Madách Imre és az Ember tragédiája 160
Hartmann János : Ferenczi Zoltán : Petőfi 161
thj.: Keleti Artúr : Pax vobiscum 162
Zsigmond Ferenc : Vargha Gyula 162
SZEMLE :
Rédey Tivadar : Petőfi-kiállítás a Nemzeti Múzeumban . . . 167
Galamb Sándor : Színházi szemle 169
Szekfű Gyula : Két önvallomás (Wassermann és Biró Lajos) . 172
Németh Gyula : Törökök és magyarok 176
Koszó János : A berlini Népszinház 178
Eckhardt Sándor : Marcel Proust 179
Kastner Jenő : Támadás az irodalomtörténeti tankönyvek ellen
Franciaországban 183
A P R Ó CIKKEK :
Tolnai Vilmos : A Hárompipa-utca 185
Moravcsik Gyula : Szent László leánya Bizáncban 185
Pais Dezső : Francia hatás Magyarországon hétszáz évvel ezelőtt 187
—rv— : Magyar vers az Árpád-kor végéről 189

A NAPKELET, szépirodalmi és kritikai folyóirat, megjelenik július és augusztus kivételével

minden hónap elsején, átlag 5 - 6 ívnyi terjedelemben. Szépirodalmi része regényt, novellát,
verseket és a lehetőséghez képest egy-egy essayt is közöl. Kritikai része szemmel tartja a
jelenkori magyar irodalmat, elvi kérdéseket vitat meg, megbeszéli az irodalmi élet neveze-
tesebb eseményeit, állandó figyelemmel kíséri az elszakított magyarság irodalmi megnyilatko-
zásait s tájékoztat a külföld aktuális irodalmáról is. Általában arra törekszik, hogy terjessze
s erősítse a magyar irodalmi műveltséget. Ép ezért fenntartja az érintkezést a szellemi élet
oly területeivel is, melyek — mint különösen a szépművészetek és a zenevilág — az iro-
dalmi műveltség természetes kiegészítői. A NAPKELET a gróf Zichy Rafaelné elnöksége
alatt álló Magyar Irodalmi Társaság folyóirata. Szerkeszti Tormay Cécile. A kritikai rovatot
Horváth János vezeti. A szerkesztőség és a kiadóhivatal címe : Budapest, I., Döbrentei-
utca 12., I. em. Előfizetések s a folyóirat szétküldésére vonatkozó kívánságok erre a címre
küldendők. A kiadóhivatal hivatalos órája minden hétköznap délután 4-től 6-ig. A N A P -
KELET előfizetési ára negyedévre 300, félévre 600 K. Köztisztviselők 25% kedvezményben
részesülnek. A Magyarországgal szomszédos államokban, valamint a Németországban lakók
számára évi eliőfzetési díj 1 dollár, más külföldiek számára 2 dollár, illetőleg ennek magyar
N A P K E L E T

A H I M N U S Z
(1823 január 22)

ost száz éve írta meg Kölcsey, korántsem sejtve, hogy költe-

M ménye valaha nemzeti énekké válhat.

Nyomtatásban először az Aurorá-nak 1829-re szóló, de már
1828 végén megjelent kötetében vált ismeretessé. Nagyobb feltűnést akkor
nem keltett. Az Aurora szóbanforgó kötetét még ez év novemberében ismer-
tette Toldy Ferenc a Tudományos Gyüjteményben, melyet ekkor Vörös-
marty szerkesztett. Csak röviden méltatja itten „azt a hathatós, égig
felzengő hymnust", mely Kölcsey szerzeményei közül harmadmagával
szerepelt az Aurorában, s csak egy elragadtatott felkiáltással — „melly
hangok ezek (az istenhez)” — vezeti be a költemény négy versszakára
szorítkozó idézetét. Érdekes, hogy nem az első versszakot idézi belőle
mutatónak; nem azt, melyet az egész Himnuszból voltaképeni nemzeti
énekül foglalt le később a gyakorlat, hanem a továbbiakat, az elbeszélő
jellegűeket, melyek a nemzetre bűnei következtében rászakadt balsorsot
vázolják némi érzelmesen sötét festőiséggel.
Az Aurorában még csak Hymnus volt a költemény címe. A költő
összegyüjtött munkáinak kiadásaiban (1832-től kezdve) már ezzel a tel-
jesebb, s a költemény szándékát közelebbről meghatározó címmel lát-
juk viszont: „Hymnus a magyar nép zivataros századaiból”, egyszersmind
keltének — 1823 január 22 — jelzésével.
A nemes férfiú 1838 augusztus 24-én húnyta le szemét örök álomra.
Rajongó és gyötrődő, eszményi felbuzdulások és fáradt, fásult tagadások
végletei között hányódó szíve megpihent. De megírta előbb Zrínyi második
énekét, a tompa kétségbeesésnek ezt a megrendítően sötét költeményét,
e szörnyű vádat a bűnös magyarság ellen, s jövőjéről e szörnyű jóslatot.
Mintha elfáradott volna remélni, bízni; mintha érdemetlennek tartotta
volna nemzetét már arra, amiért Himnuszában fohászkodott volt: az
Isten áldására; mintha az a keserű belátás vett volna erőt rajta, hogy ez
a nép még nem bűnhödött meg eléggé bűneiért, s vezeklésre többé nem
adatik neki idő és alkalom. Mintha Himnusza imádságára adatná meg itt
a sorssal a meg nem halgattatás lesujtó válaszát.
A két nevezetes költemény között a hazafi tépelődéseinek másfél
évtizede telt el, álmatlan éjtszakáival, gyötrő kétségeivel. Átélte e lelki-
állapotot a kor másik nagy, legnagyobb költője is; s ha a Szózatot
(melyet, miután gondolata már 1835-ben foglalkoztatta, a következő
évben írt meg Vörösmarty) a mondottak tudatában most végigolvassuk,
úgy hat reánk, mint egy szent aggodalom intő szava a végső órában, mint
komoly megérzése a helyzet sorsszerűségének, melyről nem tudni: „egy
jobb kor”, vagy „a nagyszerű halál" eshetőségével nyit-e reánk az elkövet-
kező napokban. t De Vörösmartynál egy költeményben, egy ihlet foganta-
tásában vetődik fel a kétféle lehetőség gondolata, s magával hozza a nem-
zeti léthez ragaszkodás egész szent erélvét, mely még az elpusztulás lehe-
Napkelet. 7
98

tőségét is a „nagyszerű” halál, az önvédelemben elvérzés látomásával kép-

zeli el, az elvérző nemzetet pedig még bukásában is méltónak az ember-
milliók részvétére, — míg Kölcsey komor hattyúénekében nemcsak a
sors, nemcsak a haza „őrcsillagzatja", hanem maga a költő is megtagadni
látszik részvétét egy önnön hazája ellen törő, marakodó nemzet sorsának
betelésétől.
A kor, az időpont ösztöne a Szózatban bizonyult megnyilatkozott-
nak. „Ész, erő, szent akarat”, az egész nemzeti energia, a pezsdülés
állapotában volt már akkor, s Vörösmarty férfias intelme visszhangot
vert föl a lelkek mélyében. S a még aggódó, de már bízni akaró nemzeti
érzés a Szózatot jelölte ki előbb tulajdon énekéül; de a férfias intelem
és akarat ez éneke mellé csakhamar odavonta társul, kiegészítőül —
annak, ami nélkül a legszentebb akarat is gyöngének tudja magát: az
imádságnak, az Isten áldásáért fohászkodó vallásos alázatnak töredel-
mes, szép énekét: a Himnuszt. E két ének együtt egy egész; együtt buzog-
tatják a haza- és nemzetszeretet iker erőforrásait: nemes önbizalmát, mely
magára-, s aggódó öntudatát, mely Isten segítségére számít.

A kettő közül a Szózatot zenésítették meg előbb. A „nemzeti hős-

költemény" régi kívánsága után (melyet Zalán futása kívánt megvaló-
sítani) olynemű nemzeti énekre is vágyakozott a nagy félszázad magyar-
sága, aminő az angoloknak, franciáknak már korábbról volt.
Ismeretlen magányban meg is fogant már magyar zeneköltő lelké-
ben e szándék, de kevesen tudtak róla. A nagyenyedi születésű Mester
Károly (mint az Athenaeum 1843 ápr. 30-i számában olvassuk) már
régebben foglalkozott magyar költemények zenésítésével, de művei, saj-
nos, nagyrészt kéziratban hevertek. Készen volt nála egyebek közt a
Himnusz s a Szózat zenéje is. Az utóbbit a nagyenyedi iskola zene- és
énekkarával több ízben elő is adatta, nagy tetszés és lelkesedés mellett.
E dallam, Gyulai Pál tanusága szerint, Erdélyben meglehetősen el lehe-
tett terjedve 1840 és 48 között.
De Bartay Endre, a nemzeti színház igazgatója tette meg az első,
országos sikerű kezdeményt 1843 január 26-iki kelettel, Nemzeti színházi
jutalmak címen közzétett pályázati hirdetményével. A színházat kezdet-
től fogva a nemzeti nyelv és érzés terjesztőjének tekintették minálunk, s
a „Nemzeti" igyekezett is méltón betölteni ezt a hivatását. Nem csoda
tehát, ha igazgatója, a mondott alkalommal nemcsak egy „a népéletből
merített" látványos színműre tűzött ki jutalmat (minek legértékesebb
eredménye a csak második díjra méltatott Szökött katona lett), hanem
— de szóljon itt ő maga, hirdetménye szavaival:
„Továbbá — úgymond — a nemzeti színház köréhez tartozónak
vélem még költőink jelesebb lyrai költeményeinek becsét is minél inkább
emelni, terjedését s az életbe jutását a nemzetben elősegíteni, s azt leg-
inkább elérhetőnek vélem, ha az ily költemények ének- és zenére tétetnek;
s ezt évenként tenni szándékozván, e jelen évben 20 arany pályadíjat aján-
lok a legjobb népmelodiáért Vörösmarty Mihály koszorús költőnk halha-
tatlan „Szózat"-ára ének- és zenekarra téve".
A zeneművek beküldésének határidejét virágvasárnapra tűzte ki.
A szentlélek kitöltetésének ünnepére azonban mindössze 3 pályaművet
küldtek be, melyek közül Egresey Bénié nyerte el az első díjat. Nemcsak
 99
a pályázók csekély száma: csalódást keltett a megjutalmazott melódia
is. Május 10-én u. i. a Nemzeti színház azesti előadása keretében, énekkar
mutatta be a pályaműveket; s két hét mulva, május 25-én, a Pesti Hirlap
szinte bosszúsan ad hírt a bemutatásról. Azt hittük — írja e lapnak
„Fővárosi ujdonságok” c. rovata — „hogy a dicséretes serkentés eddig
szunnyadó erőket ébresztend, s nemcsak Vörösmartynk szivünkből fakadó
Szózata nyerend zenét, melly azt fájdalmaink enyhítőjévé, örömeink gya-
rapítójává, a nemzet béke s hadi dalává, s imádságává teendi, de a nem-
zeti zene is hatalmas lépéssel köszöntend életünkbe. Azonban mennyire
csalódtunk e várakozásban; mert nem is szólva a jutalomtól eleseti
művekről. . csak ítéljük meg hidegen a jutalmazottat, s hidegen ítélve
meg kell vallanunk, hogy a szerző a „Szózat” szellemének egy sugarát
sem fogta fel, vagy annak nagyszerű jelleméhez illő zenét írni képes nem
volt; a zenemű kisszerű, tökéletesen jellemtelen, s eredetiség nélküli: egy
helyénél ugyan zajos tapsokra fakadt a nagyszámú közönség, de ezt csak
egy ismert népdal ezen két versének: „Ha megvágod a kezedet, Ki süt
nekem lágy kenyeret?” beleszőtt melodiája okozá, melly mint illjék a szó-
zathoz, minden olvasónk képzelheti; . . . szerény ítéletünk az, hogy a jutal-
mat inkább ki sem kellett volna adni, mint illy műnek. Azonban Erkel
Ferenc karmesterünk is készíte a „Szózathoz" zenét, melly, mint tudjuk és
bizonyosan tudjuk, nem csak a jutalmazottnál jobb, de magában is jó, s a
Szózat lángeszű költője tetszését is megnyeré, de a szerző által jutalomra
be nem adaték; kérjük ezért a nemzeti színház igazgatóját, énekeltesse el,
a színpadon ezt minél előbb, legalább kárpótlásul, s felserkentésül azon
reménynek, hogy lesz nemsokára egy a hazát keresztül riadó nemzeti
dalunk".
A bírálatot meghazudtolták a következmények: a Szózatot ma is
Egressy Béni akkor jutalmazott dallamára énekeljük. Jövendője nem lett
— a Pesti Hirlap baljóslata szerint — „hamar elszáradás". Bármily
kifogásokat emeltek ellene, a már előbb is népszerű költemény átneme-
sítette, magához forrasztotta a reáruházott dallamot.
„Lesz nemsokára egy a hazát keresztülriadó nemzeti dalunk” —
remélte az idézett jelentés írója, — s lett csakugyan, már a következő
évben, de nem egy, hanem immár egy második, Kölcsey Himnusza, melyet
éppen az zenésített meg, kinek az első pályázatról elmaradtát a Pesti
Hirlap annyira fájlalta: Erkel Ferenc.
Bartay Endre u. i. beváltotta szavát s 1844 február 29-ről keltezve
újból pályázatot hirdetett (többek közt a Regélő Pesti Divatlap márc.
3-i füzetében) egy eredeti színműre, meg egy eredeti magyar operára, s
— ugyanazon indokolással, mint a megelőző évben — külön 20 arany
pályadíjat tűzött ki „a legjobb népmelódiáért Kölcsey Ferenc koszorús
költőnk Hymnuszára ének és zenekarra téve". A pályázat ezúttal nagyobb
részvétellel járt. A május l-re kitűzött határidőig 13 pályamű küldetett
be, s Erkel Ferencé nyerte el a jutalmat, hat dolgozat szerzői pedig (köz-
tük Egressy Béni) dicséretet kaptak.
A versenyben résztvett zeneművek 1844 július 2-án adattak elő a
Nemzeti színpadján ének- és zenekarral, majd pedig júl. 8-án a már meg-
jutalmazott, Erkel-féle melódia újból és külön. A közönség csekély száma
nem nagy érdeklődésről tanúskodott ugyan, de a bemutatón jelenlevők
lelkes tapsai fényesen igazolták „a választmány ítéletének helyességét”.
Erkel melódiája általában azonnal lenyűgöző hatást tett. De ezúttal is
elhangzott a kételkedés szava, mely nem hitt a megjutalmazott „nép-
12
100

melódia” népszerűsödhetésében. A bemutatást követő héten u. i. a Pesti

Divatlap ekként nyilatkozik az Erkel-féle megjutalmazott dallamról:
„Nemzeti jelleme, magasztos művészi kifejezése s hathatós harmóniája
által egyaránt kitűnő, de magán viselvén a hymnus szelleméhez alkal-
mazott templomi zene bélyegét, a nép ajkán visszhangra nem fog találni".
Úgy látszik, az egykorúak e pályázatoktól valami oly szerzeményt
vártak, mely az akkor nagy divatnak örvendő népdalok módjára minden-
napi dalává válhat a magyarságnak. Ebben természetesen csalódniok kel-
lett. A megzenésítésre kijelölt költemények sokkal magasabbrendű, sok-
kal irodalmibb természetű alkotások, semhogy bárminő melódia levon-
hatná őket az élet hétköznapiságába. Bár az akkori lelkes magyar-
világban, mely minden összejövetel alkalmával szeretett hangot adni
nemzeti érzelmeinek, még az is megesett, hogy — mint 1844 februárjában
a pozsonyi „ellenzéki táncünnepen” — hajnal felé, cigánybanda mellett,
a Szózat hangjainál lelkesedett az „egyetemes közönség". Nem népszerű
dalokká, hanem nemzeti énekekké kellett válniok e költeményeknek, a
nagy, közösségi érzelmek ünnepi, valóban „templomi" áhítatú szó-
szólóivá. Helyesebben ítélte meg a kérdést a Honderű referense, mikor a
Himnusz bemutatása után negyednapra így írt: „Most csak az van hátra,
hogy Erkelünk gyönyörű hymnuszát többször adassék alkalom hallani,
megismerni, megtanulni; annak jelessége kezeskedik, hogy az nemsokára
a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar nép-
hymnusszá válandik". S úgyis lett. Már augusztus 10-ikén, a „Széchenyi"
nevű dunai gőzös „keresztelési s vízrebocsátási szertartása" alkalmával
„megzendült Kölcsey magasztos hymnusza Erkeltől . . . nemzeti szín-
házunk kardalnokai által szívrehatólag énekelve”. (Jelenkor: 1844
aug. 15.).

A remélni többé nem tudó, megfáradt nagy ember, Kölcsey Ferenc,

hatodik éve pihent már a csekei temetőben, mikor Himnusza az ének
szárnyain szerte a hazában közajakra szállt. Nem adatott meg neki hal-
lania, mint zendül fel éneke százezrek ajakán, ugyanazon töredelemmel,
meghatott multszemlélettel és Istenbe vetett bizodalommal, minővel egy
ihletett napon megírta volt. Ö Zrínyi második énekét: egy remélni kifáradt,
tulajdon bűnös fajával meghasonlott szívet, keserű fásultságot vitt
magával korai sírjába; s mi, akik az övéhez hasonló, az övéit meghaladó
csalódásokkal és kételyekkel vívódva virradtunk költeménye századik év-
fordulójára, megdöbbenve kérdezzük magunktól: vájjon nem „Zrinyi máso-
dik éneke" lett-e immár a mi nemzeti énekünk? Vajjon, ha állandó belső
civódásainkat látva, olykor már-már keserűen ismételnők a nagy meg-
hasonlottnak a sorshoz intézett szavát: „Taposd el a fajt, rút szennyét
nememnek; — S míg hamvokon majd átok ül, — Ah tartsd meg őt, a hűv
anyát, teremnek — Tán jobb fiak, s védvén állják körűi” . . . : — nem kell-e
rettegnünk a kérlelhetetlen választól: „Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
— Szülötti bűnein leszáll; — Szelíd sugárit többé nem nyugtatja — Az
ősz apák sírhalminál. — És más faj áll a négy folyam partjára, — Más
szózat és más keblű nép” . . . ? Nem minket illetnek-e a komor költemény
szemrehányó szavai: „Szív, lélek el van vesztegetve rátok; Szent harcra
nyitva várt az út, S ti védfalat körüle (— a haza körül! — ) nem vonátok".
Vajjon méltók vagyunk-e még reá, hogy a Himnuszt énekeljük? S annak
 101

színe előtt, kihez az ének intézve van, merjük-e hívő töredelemmel vallani,
hogy mi már minden, régibb és ujabb, önmagunk elleni nagy bűneinkért
megbűnhödtünk?
A Himnusz segedelem-kérő imádságát csak olyan nép veheti méltán
ajkára, mely maga is segíteni akar magán, s melynek lelkében eleven
erkölcsi akarat él: a „rendületlenül” eltökéltsége, a Szózat nagy, nemes,
férfias hűsége, önbizalma, nemzeti életakarata; az a csüggedetlenség,
melyet költője tanusított a 49-iki katasztrófa után. A Himnusznak u. i.
mint története, úgy érzelmi foglalata is elválaszthatatlan a Szózat
támasztékától. „E költemény — írja Gyulai Pál a Szózatról — az ifjuló
Magyarország nemzeti hymnusza lőn, ma is az, a létele- és jogaiért küzdő
Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát hitte benne
s mennél követelőbb, hevesebb lőn vágyaiban, annál kevésbbé háborította
a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty
alig találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat
teljesült, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorúlt
ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem halál,
nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híjján kellett meg-
tanulniok a Szózatot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzete jövőjében
szállott sírjába. Nem csalatkozott. A magyart ama nagy csapás nem ölte
meg, s midőn üdűlni kezdett, a Szózat zendűlt meg ajkán s az kíséri foly-
vást minden ünnepélyesb pillanatát.”
Ha a mai magyarság képes lesz ugyanarra a „rendületlen hűség"-re,
melyről a Szózat költője a katasztrófa után sem mondott le, ha mai sors-
szerű pillanataiban ugyanazon törhetetlen, magára számító élet-akarat
ég benne: akkor méltó lesz arra, hogy Kölcsey Himnuszát is ajkára vegye.

„A magyar nép zivataros századaiból". Mit jelent e pótlék a Himnusz

címében?
Azt, hogy a költő a magyar multba képzeli vissza magát, a magyar-
ságnak egy szenvedésekkel teljes, szerencsétlen korába, s mintegy e távoli
korszak nemzeti érzéseinek szószólójává teszi meg magát, annak a lelkét
zengi ki. Archaizáló játék? Irodalmi stil-mesterkedés? Nem! Történelmi
nagy szolidaritás; együttérzés az ősökkel; a nemzeti azonosság ihlető
tudata: „,nemzeti” költészet.
A magyar romanticizmus nemzeti irodalmat óhajtott megteremteni,
oly értelemben nemzetit, aminőt a régi magyar irodalomban nem vélt ele-
gendőképpen megvalósítottnak. Bölcseleti alapvetését maga Kölcsey írta
meg Nemzeti hagyományok című, 1826-ban megjelent tanulmányában.
„Nemzeti hagyomány és nemzeti poesis szoros függésben állanak egymás-
sal”, emez amarra van utalva s nélküle nem képzelhető: ez a tanulmány
alaptétele. Ahol ősi hagyomány nincs, vagy alig van, ott nemzeti poesis nem
jöhet létre, ott a költői tehetség elsorvad, vagy idegen példák világánál
kénytelen fáklyát gyujtani. Nálunk a régiségben csak csekély nyomát talál-
hatni az ősi hagyományok költészetbeli továbbélésének. Mi idegen tűznél:
a rómaiak szolgai követésével gerjesztettük meg poesisünket, ahelyett,
hogy a még bölcsőben fekvő nemzetit („népit") igyekeztünk volna a fejlet-
tebb mintákon okulva műköltészetté emelni. Zrínyin kívül, kit „a hazafiú-
ság bajnoki lelke és romántika" ihletett, alig is talál Kölcsey a régiségben
olyat, ki alkalmas lett volna „az idegen szikrából nemzeti lángot gerjesz-
102

teni”: Zrinyi hőskölteményében (a Szigeti veszedelemben) magyar világ

nyílik meg: „a történet százada”. — Ily gondolatmenet jelöli ki a költő
Zrínyi Miklóst a magyar romanticizmus egyik főihletőjévé a hazai régiség-
ből, s e kijelöléssel már két pontja van meghatározva programmjának.
Egyik: a nemzeti történet emlékeinek költői feldolgozása; másik: a régibb
nemzeti költészet ihletül fogadása. S ez utóbbinak a körébe tartozik a nép-
költészet is, melyben a hagyományos, az ősi, a „valódi nemzeti poesis”
szikrái lappanganak, s mely alapul, kiinduló pontul szolgálhat a nemzeti
műköltészet kiképzéséhez. Végül kijelöli Kölcsey a magyar romantikus köl-
tészet érzelmi typusát is a közös nemzeti charakterben: „a magyar charak-
teri szentimentalizmusban", mely a nemzeti muzsikának is „majd a pajkos-
ságig eleven, majd a csüggedésig lassú hangjaiban” feltalálható, — rámu-
tatván, mily történelmi kénytelenségek, mi fény és homály, mi komolyság
és kedvszeszély ölelkeznek „fájdalmas vegyülettel" nemzeti érzésünkben.
Tárgy, költészeti forma, ihlet-diszpozíció, miket ekként a „nemzeti”
irodalom számára kijelöl, mind, az egy történelmi szolidaritás gondolatá-
nak kisugárzásai. S könnyű volna példákkal láttatni, mennyire a kor lel-
kéből merített sugalmat elmélkedéséhez. Csak az Aurora azon kötete is,
melyben Himnusza megjelent, igazolja ezt. „Cím-reze" — mint a kötet ele-
jét díszítő rézmetszetet akkor mondták — : „Zrinyi a költő”; első darabja
Vörösmarty költeménye: „Zrinyi"; bentebb olvashatjuk „Szilágyi és Haj-
m á s a t ugyancsak Vörösmartytól, ki e tárgyat egy XVI. századi magyar
költeményből vette; majd még hátrább Kisfaludy Károly 24 népdala bé-
lyegzi a kort, s ezek elseje — „Rákosi szántó a török alatt” — szintúgy a
török hódoltság világába helyezkedik vissza lyrai hangszerül, mint Kölcsey
Himnusza.
A „Nemzeti hagyományok” theoretikusánál senki bensőbben át nem
érezte a nemzeti azonosság történelmi nagy realitását, s amit eredeti szí-
nezet kedvéért a magyar költészet számára elméletben ajánlott, maga az
a nemzeti hagyományon melegen csüggő lelkéből már előbb, önként fakasz-
totta ki, mikor Himnuszát „a magyar nép zivataros századaiból” kizengő-
nek képzelvén el, lélekbeni kortársává ihletődött vissza e távoli magyar
századoknak. A hazafiúi bűntudat, mely a nemzeti balsorsban Isten igaz-
ságos büntetését látja, egyik legjellemzőbb s legmélyebb sajátja XVI.—
XVII. századbeli irodalmunknak. Alaptétele, ihlet-irányítója az Zrinyi
nagy költeményének is, és aligha tévedünk, mikor azt hisszük, hogy bár ez-
úttal meg nem nevezetten, Kölcseynek Himnuszát is a Zrinyiász költőjé-
vel való lelki ölelkezés sugalmazta.
A nemzeti multtal, annak tárgyi, érzelmi és költészeti hagyományai-
val való szolidaritásán kívül a Himnusz újabb kegyeletes vonatkozások
zománcaival is gazdagodott megzenésítése óta. 1844 őszelő harmadik heté-
ben méltán hirdethette a mű megjelentét ezzel az ajánlással a Pesti Divat-
lap: „Gyönyörű kiadásban jelent meg Kölcsey Hymnusának koszorúzott
zenéje Erkel Ferenctől. A mű Deák Ferencnek van ajánlva, és a három je-
les férfi neve egyesült erővel ajánlja az egészet minden honszerető és mű-
kedvelő földinknek”. De nemcsak jeleseink emléke társult a kegyelethez,
mellyel e költeményt övezzük; az áhitat és tiszta meghatottság, melyet
névtelen, egyszerű magyar lelkekben ébreszt s ajkakon tolmácsol, mintha
egyre gyarapítná azt a szent melegséget, mely benne terjedez és körülötte
lebeg.
Cseke, hol Himnuszát írta, s melynek temetőjében pihen Kölcsey Fe-
renc, ma már a megcsonkított ország határszélén fekszik.
 103
Mikor Petőfi 1846-ban ott járt, meg-meglátogatta az akkor még jel-
telen sírt, „melyben a legnemesebb szívek egyike hamvad”. „Csendes e táj
— írja mély meghatottsággal; — „a városok, a nagy világ zaja nem hangzik
idáig. A nagy költő sírja körül csak a szellő rezgeti a tövisbokrokat, a tö-
visbokrok virágain vadméhek donganak, s távol az andalgó Tisza halkan
mormolja dalát, hogy a koporsónak álmát meg ne zavarja".
De e koporsó álma meg van zavarva. A végzet beteljesedése, me-
lyet ama baljóslatú ének előre látott, ott állt meg, nem messze költője sír-
jától; s nemég a Himnuszt még megszűkült határaink között, itthon sem
volt szabad énekelnünk. Szálljunk magunkba! Ha a nemzeti szolidaritás
azon szent teljességét, mely himnuszunk sugalmazója volt, egy szívvel-
lélekkel át nem érezzük, akkor Zrinyi második éneke mondta meg sor-
sunkat, megérdemelt sorsunkat. Tőlünk függ, hogy ne úgy legyen. Ne
szónoklatokra, hanem komoly eltökélésekre ihlessen bennünket az év-
forduló százados alkalma.
Horváth János.

MÁSODSZOR MOHÁCS.
(Tomay Cécile beszélte.)

Negyven toprongyos rác, lóháton, bocskorba,

Tartott Mohács felé lépést bandukolva.
Negyven toprongyos rác, fényes nappal, negyven,
Jött ezeréves, nagy Magyarország ellen.

Üres volt, néma volt Mohács nagy síksága;

Aludt lenn a nemzet hajdani virága ;
Sehol senki, semmi, csak negyven rác, negyven;
Nem akadt egy magyar, ki Mohácsra menjen.

Támadt a negyven rác mohácsi síkságon,

Nem volt ily ütközet soha a világon.
Egy fegyver se dördült, nem folyt csöppnyi vér is,
Mohácsná mohácsabb volt az a nap mégis.

Elveszett, el, minden, — mohácsi síkságon

Mind, ki csak magyar volt, szálig a világon,
Ott feküsznek csúfúl, eltiporva, — holtak.
Meghaltak Mohácsnál, pedig ott se voltak.

Budapest, 1923 január 11.

Boross Sándor.
Z Ú G A F E N Y V E S
(Folytatás)

önyököltem és öt néztem. Nem tudhattam, hogy a bátyja szólt-e már

K neki a ma esti találkozásunk óta, de annyit megállapítottam, hogy

Mayer Teri visszanézett. Először azzal a naiv ravaszkodással, hogy
óvatosan egyet-kettőt simított a halántékán s keze mögül rámpillantott. De
később már a haját se hívta segítségül: egész nyugodtan nézett vissza.
A fejét szokása volt kissé félretartani s a szemehéját néha lesütötte,
mialatt megremegett a szempillája s kissé félénken mosolygott félre. De ez
már tettetés volt nála. A szeme volt a legszebb: ezt ő nagyon jól tudta.
A szüleit lefoglalta a társaság s a leány most már nyugodtan, szinte
csodálkozva pillantott vissza reám. Alighanem bánthatta, hogy szaka-
datlanul nézem. Egyszer-kétszer mintha bosszúsan kapta volna el a fejét
és úgy tett, mintha a körötte erőlködő tisztekre figyelt volna. Pedig esze-
ágában se volt. Hadnagy-bajtársam, aki mellettem ült, egyszer meg is
lökött:
— Ne csinálj botrányt! A szomszéd asztaloktól is téged figyelnek!
Megnyugtattam:
— Ne törődj vele. Különben kijelenthetem, hogy egy hét mulva az
összes vadászokat és tüzéreket széttúrom mellőle.
Az egyik hadnagy, aki az asztalunknál volt, felnevetett erre:
— Mayer Teri mellől? Nono!
Nem hallgattam rá. A kávéházban különben ott volt a harcsaszájú
főorvos is s előzékenyen bólintott felénk néhányszor, hogy igenis, észre-
vett bennünket. Ez előzékeny bólintásnak az lett a következménye, hogy
felkötöttkezű hadnagybajtársam másnap megkapta az ukázt: ha még-
egyszer ki mer maradni esténkint, a délutáni kimenőt is megvonják tőle.
Én könnyen beszéltem, mert ugyanazon a napon engedtek ki a kórházból
s nyomban jelentkeztem is a pótkeretnél.
Másnap este magam is a kávéház előtt álltam, a vadásztisztek között.
A leány újból megjelent. Amikor egyszerre összependültek a sarkantyúk,
bókolva köszönt a tisztek felé. Én persze nem köszöntem, mivel nem
ismertem. Észrevett s jól megnézett. Végig is nézett. Aztán mintha misem
történt volna, közömbösen ment tovább. Tudtam, hogy bosszankodni kezd
reám, aminek őszintén megörültem.
Ezen a napon elmaradt a kávéházból. Másnap megint nem láttam,
még a korzón sem. Ezalatt a két nap alatt a bátyja után kutattam össze-
vissza, de a tüzérlaktanyában azt a felvilágosítást kaptam a naposkáplár-
tól, hogy az önkéntes urak gyakorlatra mentek ki a hegyek közé. Lehet,
hogy egy hétig is odalesznek.
Hiszen a kis Mayer Terivel összejöhettem volna a bátyja közreműkö-
dése nélkül is, mert a pótkeretnél alig akadt tiszt, aki ne ismerte volna
személyesen. De én éppen ezt nem akartam. Csak azért se szorulok rá a
mások szívességére!
 105

Egy szombat estén a leány újból megjelent a kávéházban. Feltűnően

halovány volt, mintha előzően beteg lett volna. Lopva oda-odafigyeltem
rá: idegesnek látszott. Szórakozottan ült az asztalnál, egyszer-egyszer
ingerülten kapta el a fejét, aztán óvatosan, mintha csak az asztalok felett
nézne el, a mi sarkunkig ért a szemével s pillanatra megakadt felettem.
Úgy tettem, mintha nem látnám. Tíz óra is elmult már, amikor észre-
vettem, hogy kitartóan figyel. Visszanéztem rá és akaratlanul mosolyogni
kezdtem. Most már nem kapta el az arcát, hanem szinte rajtamfelejt-
kezett. Csodálkozó, megnyílt szemmel. Azt hiszem, határtalanul szem-
telennek tartott. Az őszirózsa ezúttal a hajába volt tűzve.
Ekkor már beszélt vele a bátyja s elmondta neki, hogy meg akarom
ismerni. De én ezt még nem sejtettem ekkor.
Kevéssel ezután felálltak az asztaltól. A leány, a szülei, meg a tüzér-
zászlós, akiről annyit mondtak nekem ezen az estén, hogy másfélév óta
csak olyankor nem maradt el a leány sarkából, ha nem volt idehaza. Tár-
saságuk többi része még visszamaradt a kávéházban.
Tudni kell, hogy a vadásztisztek asztala az ajtófelőli sarokban állt
s az asztal csaknem az ajtóig húzódott. Én történetesen az asztal végén
ültem ezen az estén. A leány elől jött a zászlóssal. Már mellettem haladt
el, amikor odanyúlt a hajához s abban a pillanatban a lábam elé esett le
az őszirózsa.
A tüzérzászlós utánahajolt, de mégis én kaptam el a virágot. Udva-
riasan a leány felé nyújtottam.
Rámnézett egy félpillanatra. Aztán elfordult s kiment az ajtón, a
virágja nélkül. De úgy félhangon, mintha ennyit hallottam volna:
— Köszönöm . . .
Tiszttársaim összenéztek:
— No, te is megkaptad!
Visszaültem s az őszirózsát magam elé tettem az asztalra. Vörös
lehettem a zavartól, mert a kávéházban sokan látták a jelenetet.
Ettőlfogva jóidéig nem láttam Mayer Terit. Másnap négyheti szabad-
ságot adtak. Hazaútaztam.
II.
Amire visszajöttem, egy lap várt a pótkeretnél. A mai estére magam-
mal hoztam néhányat azok közül a régi képeslapok és levelek közül. Hogy
miért, majd megtudod később. A pótkeretnél tehát a következő lap várt:
„Zászlós úr, kérlek, én ma a frontra indulok, Terit azonban igéretem-
hez híven kétszer is avizáltam. Ne törődj vele sokat, hanem az én fele-
lősségemre fogd meg ott, ahol látod. Szervusz kérlek, zászlós úr! Tisztelő
híved: Mayer Géza e. é. önk.-tizedes.”
Már valami két hete lehettem a pótkeretnél s a leányt alig-alig láttam.
Nem tagadom, mialatt otthon jártam, többször megfordult a fejemben.
Nem azért, mintha szerelmes lettem volna ebbe a hiú leányba, — mert hiú
és elkényeztetett volt mindenekfölött! — hanem, mivel tagadhatatlanul
megtetszett. Nem kevés önérzettel gondoltam rá, hogy először szétugrasz-
tom összes udvarlóit s utána meggyötröm Mayer Terit, de alaposan.
Abban az időben én még önérzetes legény voltam. Ma már nem vagyok az.
Ezalatt az első két hét alatt mindössze kétszer láttam az esti kor-
zón. Én néhány barátommal mentem, ő egy sereg tiszt kíséretében jött.
Mikor a barátaim köszöntek neki, én is tisztelegtem. A leány visszabókolt,
de mind a kétszer nekem bólintott. Ez természetesen bíztatás akart lenni„
 106
de egyelőre nem találkozhattam vele. Különben is nagy volt az elfoglalt-
ságom. Délelőttönkint a századdal kellett gyakorlatoznom, délután
beseftigung következeit a kaszárnyában s csak estefelé szabadultam
néhány órára. Egyszer-kétszer hegyi-manőver következett, olyankor egész
éjtszakákra elmaradtunk s fülig-sárosan és vizesen kerültünk vissza a vá-
roskába. Mert ekkor már közeledett a tavasz. Gyenge szél fújdogált Kés-
márk felől s a hó olvadni próbált. Megáradt patakok zúgtak le a
hegyekről.
Hogy egyelőre nem törtem magamat a leány után, szándékosság is
volt benne. A bátyja ekkor már kétszer is említett előtte és én mégsem
mutattam valami tulságos igyekezetet. Meg akartam bosszantani. No, ki
is adta érte alaposan az útamat!
Ez pedig így történt:
A harmadik vasárnapon, közvetlenül ebéd előtt, a református és a lute-
ránus káplánnal beszélgettem a háziasszonyom lakásán. Mert a házi-
asszonyomnál volt koszton a két helybeli segédlelkész is. Az ő szerepük
mindössze e vasárnap délelőtti beszélgetésre szorítkozik, azontúl kiesnek
a regényből. Ebben az én bús históriámban egyébként is emberek jönnek-
mennek majd, felbukkannak és eltűnnek. Elejétől-végig csak ketten küz-
ködünk benne: a kis Mayer Teri és én. És ez természetes. Máskülönben
nem volna értelme, hogy fárasszalak vele. Még annyit jegyzek meg, hogy
az egész történet legválságosabb fordulatai a véletlenen fognak múlni.
És én hiszem azóta, hogy a végzet ellen hiába kalimpálunk. Nem vagyok
református, de el kell ismernem, hogy Kálvin leghálásabb gondolata a pre-
desztináció volt. Amit születésünk napján abba a nagy könyvbe beleírt az
Isten, az ellen nincs fellebbezés.
Ettőlfogva tehát feltünő jelentősége lesz a véletlennek, különösen
teljes összeomlásom napjaiban, amikor annyira szerencsétlen lett én-
miattam Mayer Teri. Ilyen véletlen volt például, hogy visszajövetelem
után éppen az akkori háziasszonyomnál vettem ki lakást, aki egy kálvi-
nista papnak volt az özvegye.
A bevonulásom utáni harmadik vasárnapon, közvetlenül ebéd előtt,
a két segédlelkésszel diskuráltam tehát. A városkabeli életről volt szó.
Elmondtam, hogy mindössze két-három családot ismerek még. Aztán
leányokról kezdtünk beszélgetni s én készséggel helybenhagytam a két
tiszteletesnek abbeli álláspontját, hogy a városi leányok valóban csinosak
és hogy erkölcseik semmi kívánnivalót nem hagynak maguk után, amint
a református káplán fejezte ki magát. És mialatt a helybeli leányok dol-
gát firtatgattuk, persze illő keretek között, a luteránus tiszteletes egy-
szerre reámrántotta a szemöldökét:
— Nos, és ha fel lehetne vetni ilyetén formában a kérdést, melyik
leány van mégis leginkább a kedvére zászlós úrnak?
Én gondolkozás nélkül mondtam rá:
— Mayer Teri!
— ó , valóban! — lelkesült fel ugyanegy pillanatban mind a kettő.—
Mayer Teri tagadhatatlanul csinos és tagadhatatlanul házias nevelésű
leány! A legjobb családok egyike Mayer Teri!
A feltünő lelkesedésre elmondtam őszintén, hogy látásból ismerem
már, de hetek óta nem tudok közelebbjutni hozzá. A két tiszteletes meg-
nyugtatott:
— Nos, e kis kalamitáson részünkről hamarosan segítve lesz. Mind
a ketten bejáratosak vagyunk a Mayer-familiához.
 107
Hát segítve is lett, de sokkal előbb.
Mialatt ugyanis mi hárman a szalonban diskurálgattunk, a hátunkba
lopózott a háziasszonyunk kislánya, Ilus. Olyan tizenhárom-tizennégy
éves, alig-csitri volt. Ha észrevettük volna, se tünt volna fel, mert máskor
is ott csetlett-botlott közöttünk. Én éppen Mayer Teri iránt lelkesedtem,
amire pedig megláttuk a kis papleányt, már egyébről beszélgettünk. Pedig
ez a kis papleány lett az oka, hogy úgy megjártam Mayer Terivel. És
pedig másnap este.
Másnap ugyanis, mint rendesen, öten ültünk az ebédnél. Közömbös
tárgy körül folyhatott a szó. Már az ebéd vége felé jártunk, amikor rám-
néz az Ilus:
— Tegnap délután beszéltem Terivel.
Most már ón néztem rá:
— Mayer Terivel? Hát maga is ösmeri?
— Azért, mert ő idősebb, — s csaknem sértődve nézett vissza, —
bizalmas lábon állok vele!
— No, és miről beszéltek?
— Megmondjam?
— Meg hát!
Itt már az anyja, meg a két káplán is felfigyelt. Az Ilus-leány diadal-
lal vágta ki:
— Megmondtam neki, hogy maga bolondul utána!
Tettetett bosszúsággal kiáltottam fel:
— Ezt jól megcsinálta! S ki mondta ezt magának?
— Ki mondta? — és úgy tett, mintha megütődnék. — Hát maga
panaszkodott tegnap a tiszteletes uraknak! Hiszen bent voltam a szo-
bában . . .
S mielőtt bárki megakadályozhatta volna, lefújta az egészet:
— Teri úgy élvezte, hogy még! Hozzátette, hogy már hallott róla,
meg hogy ismeri magát látásból, a nevét is tudja, de nem érti, miért olyan
gyáva, hogy aki őt meg akarja ismerni, megismerheti, mert ő még senki-
nek le nem harapta a fejét, hogy a házukon kapu van; a kaput csak éjjel
csukják be, nappal tehát minden rendes ember bemehet rajta, aki
pedig fél a házuktól, másutt is találkozhatik vele, feltéve . . . ő így
mondta, feltéve, hogy úri-szándékai vannak. Ezt pedig azért mondta
nekem Teri, hogy továbbadjam magának is, ő így mondta, annak a sze-
gény zászlósnak. Szó volt még egyébről is, de csak négyszemközt s ezt
én is csak négyszemközt árulom el. Teri azt mondta négyszemközt: —
tudod Ilus, neked, de csakis neked megsúgom, hogy nekem tetszenék az a
.csacsi zászlós. Nem túlságosan, de mégis. így mondta szórói-szóra Teri.
Mert én ismerem őt s tudom, azért árulta el ezt a titkot, mert ő is ösmer
engem s tudta, hogy én ezt el fogom mondani magának . . .
— De Ilus! — kiáltott rá az anyja.
A két tiszteletes összenézett, én pedig felugrottam, odaszaladtam a
kisleány széke mögé, felkaptam székestül s a magasba emeltem:
— Ilyen nagyra nöjjön!
Leeresztettem óvatosan: most már az anyja is mindössze a fejét csó-
válgatta, de nem szólt semmit.
— Köszönöm magának, Ilus! — hálálkodtam lelkesen. — A viszont-
szolgálat se fog elmaradni.
Aznap este kimentem a korzóra, persze olyan eleganciában, hogy a
tisztiszolgám félóráig bajlódott csupán csak a cipőmmel. De hát fiatalok
108

voltunk és soha huszonegyévesek nem leszünk már. Mi történt azóta a

régi zászlósokkal? S hová veszett a kis Mayer Teri?
Ezen az estén feltettem magamban, hogy hozzálépek az utcán és
bemutatkozom neki. Mayer Teri is várta már ezt. S így is történt, de csak
valamivel később, amikor egyedül sietett hazafelé.
Hárman jöttek vele, ahogy feltünt az ívlámpák fényében. Egy komoly-
kás arcú, vele egytermetű leány, meg két tüzértiszt. Már akkor az volt a
benyomásom, hogy Mayer Teri minden héten szétkergeti addigi udvarlóit
s minden következő hétre új tiszteket gyüjt maga köré.
Ezen az estén szándékosan egyedül maradtam a korzón. Ezt neki is
észre kellett vennie. Vagy egy óra mulva nekivágtam, hazafelé. De csak a
sétatérről kiinduló utca sarkáig mentem s ott megálltam, egy divatárú-
kereskedés előtt. Itt kellett elhaladnia Mayer Terinek is, ha majd haza-
indul. Arra, hogy kíséret nélkül menjen majd, alig volt remény. Mégis
reménykedtem.
Hogy azonban megérthess mindent, tudnod kell a következőket: Ők a
városka legszélén laktak, egy széles utca utolsó házában, melynek kertje
már a pázsitra, meg a hegyekre nézett. Az én lakásom egy közbülső utcába
esett. Mayer Teri azonban, amennyire addig megfigyeltem, nem az én
utcámon járt hazafelé, hanem egy keskeny keresztsikátoron volt szokása
keresztülvágni, amikor hazakísérték a korzóról. De én mégis bizakodtam,
hogy ma este egyedül fog hazafelé indulni.
Hát csalódtam is, nem is.
Mert amint ott strázsálok a sarkon, úgy nyolc óra tájban csak fel-
tünik a korzó felől Mayer Teri. Persze velejött az a komoly kis barátnője
s a két hetyke tüzértiszt is, hónalja alá emelt karddal.
Bosszús lettem. Cigarettára gyujtottam tehát, a gyalogjáró szélére
álltam és úgy tettem, mintha a szemközti ház egyik ablakát vizsgálgat-
nám. Amikor hozzámértek, azt mondja Mayer Teri:
— Tegyünk még egy fordulót!
A tisztek örömmel egyeztek bele s megindultak visszafelé. Ezt persze
úgy mondta a leány, hogy nekem is meg kellett hallanom. Meghallottam.
S ottmaradtam tovább is a sarkon. Most már tudtam, hogy a leány
időközben le akarja rázni magáról legalább a két tisztet. Különben nem
fordult volna vissza feleútból s nem az én hátam mögül.
Hát vártam reá. És jól számítottam. Mert valami tíz perc mulva
másodszor is megláttam a korzó felől. Most már csak a barátnője volt
vele. Ezúttal az utca túlsó felén jöttek. De ahogy velem egyvonalba ér-
hettek, megálltak, kissé eltrécseltek még s akkor köszöntek egymásnak.
Az ismeretlen leány továbbment az utca hosszában, Mayer Teri egyene-
sen nekemtartott.
Tavaszelői este volt s fent könnyű felhők mendegéltek valamerre.
A leány jött, egyenesen felém. Ügy volt öltözve, mint a legtöbbször: szé-
les őszirózsa az ővéhez tűzve s fekete kis prémsapka a szőke haján.
Már hozzámért. Pillanatra felnézett rám: csodálkozó kék szemmel. Lehet
persze, hogy a szeme csak az erős fényben csillant meg kéknek. Különben
olyan közömbös volt ez a felpillantása, mintha akkor látott volna először.
Már elhaladt mellettem, de nem a rövidebb sikátornak indult, hanem
az én utcám felé. A háziasszonyom leányától tudnia kellett, hol lakom.
S nem is sietett túlságosan. Inkább maga elé gondolkozva lépdegélt.
Megfordultam s nyomába szegődtem. Az ötödik ház körül már alig
 109
voltam két lépésnyire mögötte. Tudta, hogy én vagyok a sarkában, de nem
igyekezett jobban. Hátra se pillantott, meg se rezzent.
Már utólértem. Köszöntem neki:
— Kisasszony, bocsánatot kérek . . .
Rámemelte a szemét s alig észrevehetőn biccentett. Egyáltalában nem
volt meglepve. Nem állt meg, csak halkabbra fogta a lépést. Rámnézett,
félig lehajtott fejjel. Komoly maradt:
— Mit akar, kérem?
— Kisasszony, — kezdtem másodszor is, — bocsánatot kérek, d e . . .
Nem tudom pontosan, miket mondhattam neki. Valami ilyenformát:
— . . . de kénytelen vagyok ehhez a szokatlan eszközhöz nyúlni,
hogy megismerjem. A bátyja megigérte, hogy bemutat, azt hiszem, ezt
megmondta magának is, ő azonban . . .
Még lassabban ment az oldalamon. S még komolyabbnak látszott:
— Engedjen meg, ezt az ismeretséget nem fogadom el . . .
— Miért?
Itt megállt s szembenézett velem. Nem dacosan, inkább jóindulattal:
— Mert az utcán nem szoktam ismeretséget kötni. Ha meg akar
ismerni, akármelyik barátjával eljöhet hozzánk.
— De hiszen maga mást üzent nekem tegnap!
— Én?! — és nagyot nézett. — Én semmitse üzentem senkinek!
Piros lett tőle s összeharapta a száját. Nem tudtam, haragszik-e, vagy
nevet magában? Ingerült lettem:
— Vagyis ez annyit jelent, hogy nem szabad megismernem . . .
— Ó, dehogy! — és kedvesen tiltakozott a fejével. — Ezt nem mond-
tam. Csak másképpen kell csinálni . . . így nem akarom . . .
Megindult. Még követtem néhány lépést. Azalatt jószíwel oktat-
gatott:
— Mit szólnának hozzá, ha megtudnák, hogy este állított meg az
utcán! Látja, ez nem szép magától, mert máris észrevettek . . .
Már búcsúzni akartam, de akkor az eszembe jutott valami:
— Egy őszinte szót, kisasszony!
— Tessék!
— Mondja meg igazán: bántja-e, hogy találkoztunk?
Azt felelte rá, kedvesen:
— Ha olyan nagyon kiváncsi, megmondom. Nem bánt, legalább meg-
magyarázhattam magának, hogy így nem illik. Ne vegye rossz néven, de
a bátyám kicsit felületes fiú. Még össze is szólalkoztam vele emiatt.
— Köszönöm. Egyszóval nem ismerjük egymást . . .
— Nem ismerjük egymást. Kérem, maradjon el tőlem!
Szinte könyörgött. Tisztelegtem, visszafordultam. Ő csaknem futva
indult tovább. Láttam, hogy maga elé hajlik s a kezében megvillan a zseb-
kendője. Könnyezhetett. De azt nem tudtam, haragjában-e vagy csak azért,
mert halálosan nevetett rajtam?
Akkor már eltünt a keresztutcában. Tépelődve indultam meg vissza-
felé s nem kellett hozzá túlságos képzelőerő, hogy megállapítsam: mégis
csak nevetett rajtam. És meg voltam győződve, hogy a szüleit öt perc
mulva már szórakoztatni fogja ma esti kalandjával. Utoljára szorongani
kezdtem: csak híre ne menne valahogy!
Dühösen indultam vacsorázni. A tiszti étkezőben éppen amellé a bará-
tom mellé ültem le, akivel együtt láttam meg először Mayer Terit. A bará-
tom azóta, hogy odahaza jártam, egy bizonyos Balogh-leány körül kez-
110

dett forgolódni. Vacsoraközben elmondtam neki, mennyire megjártam

félórával előbb. Szokása szerint megintett:
Ne törődj vele! Én megismertem s ott is hagytam. Csinos leány,
de elrontották. Hiú! Szavamra mondom, hogy az! Hanem holnap majd
bemutatlak valakinek . . .
S ennek a bemutatásnak lett a következménye, hogy mégis csak meg-
ismertem Mayer Terit.
A hadnagybarátom, mint említettem, egy bizonyos Balogh kisasszony-
nak kezdett udvarolgatni. Ennek a leánynak nem akad szerepe az én tör-
ténetemben, de annál több dolgunk lesz később egy barátnőjével, akinek
gyöngédségére a legnagyobb hálával fogok visszagondolni mindenkor. Ne-
vezzük el ezt a leányt Márthának. A nevek nem fontosak. Csöndes, olykor
elbúsult leány volt ez a Mártha, de e nekibúsulásaiban volt valami igény-
telenül megkapó. A vőlegénye hónapok óta harcolt egyfolytában a harc-
téren, csak nagyelvétve kapott tőle egy-egy táborilapot s ez volt az oka
szótlan elbúsulásainak. Ez a Mártha, mint említettem, barátnője volt az
én hadnagybajtársam szíveoltárképének, ama bizonyos Balogh-kisasszony-
nak. A kis Mártha ennélfogva csaknem minden este együtt jelent meg vele
a korzón, ami már-már idegesíteni kezdte az én barátomat. Nekem tehát
azt a szerepet szánta, hogy foglalkoztassam a kis Márthát,
Persze ráálltam, már csak szolidaritásból is.
Másnap estére azután, hogy az a kellemetlen találkozás esett köztem
és Mayer Teri között, megismerkedtem a kis Márthával. Némi meglepe-
tésemre ugyanaz a leány állt előttem, aki előző este Mayer Terivel sétál-
gatott.
Kevésszavú, okos teremtés volt a kis Mártha s jólesett látni csön-
deske szomorkodását. El-elkísérgettem szívesen. És mialatt hadnagy-
barátom, néhány lépésre előttünk, most már fesztelenül társaloghatott az
ő szíveválasztottjával, rég nem érzett vonzódást kezdtem érezni a kis
Mártha iránt. De csak pajtási, vagy inkább testvéri érzés volt ez s annak
is maradt mindvégig. Mennyi őszinteséggel s milyen komolyan beszélgetett
velem már az első estén! Mennyivel különb leány ez, mint Mayer Teri!
Mert Mayer Teri megint ott volt a sétatéren. Most már az anyja is
velejött s alighanem az én tegnapi próbám miatt történt ez az óvatossági
rendszabály. Mayer Teri meglátta a kis Márthát, köszönt feléje, de ahogy
meglátott engemet is, elnézett felettem. Megtörtént ez a következő estén
is. A harmadik estén viszont, mikor a kávéházban is megjelent a szüleivel,
tudomásul 6e vett. Pedig úgy ültem le a tisztiasztalhoz, hogy szemközt
legyek vele. De meg kell vallanom, hogy mialatt megcsodáltam a puszta
szépségét, elfordult a fejével, vagy olyan szemmel nézett végig, hogy e]
kellett volna állani a szívem verésének. Mosolyogtam rajta. Tudtam, hogy
őszintén megvet.
Az erre következett napon, úgy félnégy körül délután, a kaszárnya
felé tartottam, hogy megnézzem a legénység délutáni foglalkoztatását.
S amint megyek, éppen abban az utcában, amelyikben négy nappal előbb
Terivel akartam megismerkedni, egyszerre csaknem összeütődöm a kis
Márthával. Zongoraórára sietett. Üdvözöltük egymást s közömbös dol-
gokról kezdtünk beszélgetni.
Akkor már tavaszodott. Sávos felhők úszkáltak az égen, lágy szél
lengedezett a hegyek felől, a vizek megindultak s napok óta zúgott a
Losonc-patak. Az emberek könnyű felöltőbe öltöztek s mindenki jobb-
kedvűnek látszott. Mintha a tavasz első lehelletére valami távoli remény-
 111
kedés kezdett volna csalogatni maga után. Talán abban bizakodtunk,
hogy most már vége lesz a háborúnak.
Hát megyek a kis Márthával. Megyünk már vagy száz lépést, kis ba-
rátnőm csillogó szemmel ujságolja, hogy ma délelőtt levelet kapott a
vőlegényétől s hogy a jövő hónapban alighanem szabadságra fog haza-
jönni. Megvídított az öröme. De ugyanakkor, amint fölnézek, látom, hogy
mintha Mayer Teri jönne velünk szembe.
Csakugyan ő jött.
Kalap nélkül, őszirózsával a hajában s nagykendő volt a vállára vetve.
Jött. Úgy közeledőben elnéztem az aranyszőke haját, amint megcsillant
a napban s elgyönyörködtem a csodálkozó kék szemében. Mert a szeme
csakugyan kék volt. Olyan kék, mint fölöttünk a menny-ég. Már alig
lehettünk tíz lépésre egymástól. Nem hittem, hogy megálljon és beszédbe
ereszkedjék a kis Márthával. Hiszen én is ott voltam.
Mayer Teri persze hogy megállt :
— Szervusz, Mártha!
— Szervusz Teri!
Én oldaltléptem, nem minden zavar nélkül. Kis barátnőm mintha meg-
feledkezett volna rólam, de nem feledkezett meg Mayer Teri. A kölcsönös
üdvözlés után rámnézett a szeme sarkából, kicsit hunyorítva a napfény-
ben, mintha nem tudta volna, mit kezdjen most velem? De akkor egy-
szerre s feltűnő szívesen a kezét adta:
— Jónapot!
Megmondtam a nevemet. Fejet csóvált, mialatt a virág táncolni kez-
dett a hajában:
— Ugyan, ugyan! Nem is olyan jámbor ember, amilyennek gondol-
tam! Hát a minap este nyolckor, itt a harmadik háznál, ki rohant meg!
Hallatlan! Magános leányokat inzultálni!
Mentegetőzni próbáltam:
— De kérem . . .
— Nono, — és nem engedett szóhoz, — nem vettem azért zokon.
Pedig otthon nagy zenebona tört ki, amikor elmondtam, milyen eredeti
. lovagjelöltem akadt. Hallotta volna csak, miket vágott fejemhez az édes-
anyám! Te vagy az oka, mert minden jöttment-alakkal kikezdel az utcán.
A jöttment alak persze maga volt. Utoljára még nekem kellett pártját
fognom: ne beszélj sokat, mama, mert az a zászlós egészen kifogástalan
fiú, csak ügyefogyott szegény. Arról pedig nem tehet. Hát látod, Mártha,
a te lovagod az a zászlós, akiről beszéltem neked.
Kis barátnőm mosolygott. Elképedtem :
— S maga ezt továbbadta?
— Ajaj! — múlatott Mayer Teri. — Körülbelül a félgarnizon tudja.
Csak ne akarjon felháborodni megint. Most jut eszembe, hogy igazság sze-
rint a drogériába is el kellett volna mennem. Addig elkísérem magukat.
Hármasban mentünk tovább: a kis Mártha a középen. Azalatt Mayer
Teri szórakoztatott bennünket. Jókedvű, csapongó volt. A főutcán elvált
tőlünk a kis barátnőm, Mayer Teri hozzámfordult:
— A drogériáig most már maga lesz a lovagom. Természetesen
visszafelé is.
Dehogy is tudnám én elbeszélni, mit csináltam s mit éreztem azalatt
a félóra alatt! Azt hiszem, csak Mayer Terit bámultam. Örültem neki és
megcsodáltam a szépségét. Mert most már szép volt nekem, kimondhatat-
lanul szép. Talán a szabálytalan arca, talán a csodálkozó szeme, talán a
112

kissé pajtáskodó viselkedése, talán a könnyű alakja volt az, ami annyira
megkapott? Nem tudom.
Már hazafelé tartottunk, ugyanabban az utcában. Mintha esztendők
óta ismertük volna egymást, Kicsit ravaszkodva, aziránt fakgatott éppen,
mikor láttam őt először?
— Öt nappal karácsony előtt, Terike kisasszony.
Rámnézett, rendreutasított:
— Már szólni akartam, hogy nem vagyok se Terike, se kisasszony.
Szólítson csak Terinek.
— Hát öt nappal karácsony előtt, Teri. S két hét mulva a kávéházban
már elejtette előttem a virágját, de persze, amikor felnyujtottam, háttal
fordult s otthagyott.
Mayer Teri nem felelt mindjárt. Kicsit összehúzta a szemét, mintha
töprengett volna valamin. Később ezt mondta:
— Téved. A virág akkor magától esett ki a hajamból. Hogy nem
fogadtam el, igaz. De ezt szándékosan tettem. Maga azon az estén úgy
bántvelem a kávéházban, hogy égett az arcom. Neveletlen volt! Nagyon
neveletlen volt!
— De kérem! — s úgy néztem rá, hogy nyomban otthagyom.
Észrevehette magát, megrezzent:
— No, talán nem jól mondtam. Ne haragudjék érte, de meg kell mon-
danom magának, hogy az első fellépése megzavart. Lássa, amióta meg-
rohant az utcán, sajnálom az anyámat, mert most már ő is kénytelen ve-
lemjönni. Csak ez a kis séta az enyém: emberek nélkül nem tudok meg-
lenni! Élni és örülni szeretnék!
Majdnem szomorúan folytatta:
— Amit maga csinált, nem volt szép és nem volt helyes. Magános
úrilánynak nem szokás este bemutatkozni az utcán. Mit képzelt maga
rólam?
Gondoltam, most megfogom:
— Dehiszen maga üzent nekem a háziasszonyom kislányával! S négy
nappal ezelőtt hiába mondta, hogy nem igaz! Hát legalább most vallja be,
Teri!
Már a házuk előtt álltunk. A kezét nyújtotta. Mosolygott:
— Hát igenis, üzentem.
— Köszönöm, csak ennyit akartam. Csókolom a kezét.
Talán a hangomtól ijedhetett meg, mert visszafogott. Anyáskodva
kezdett magyarázni:
— Nem kell azért haragudni. Este majd, ha a városba indulok az
anyámmal, jöjjön szembe a sarkon. De úgy, mintha véletlenül jönne. Akkor
majd bemutatom. Viszontlátásra!
Meghajtottam magamat s hazafelé fordultam. A kaszárnyához semmi
kedvem se volt már. Nem tudom, mit érezhettem? Talán valamelyes kese-
rűséget s fokozódó fájdalmat a szívemben. Mintha némi kiábrándulás ért
volna. Nem tudtam elfelejteni a Mayer Teri odavetett megjegyzését:
„Élni és örülni szeretnék!”

III.

Élni és örülni szeretett volna, szegény.

Ezek az önkéntelenül odavetett szavai hányszor meg nem hatottak
azóta! Először azt hittem, hogy Mayer Teri a nagyváros, a csillogás után
 113
vágyakozik betegesen s emiatt, noha nem volt nap, hogy legalább egy-két
szíves szót ne váltottam volna vele, először kerülgetni próbáltam. De
ozsonnatájt mégis azon kaptam rajta magamat, hogy vagy benyitok hozzá
meglepetésszerűen, vagy a sarkon várok szívdobogva, mikor tűnik fel ked-
ves alakja az utcájok felől? Mert nem tudtam lefeküdni anélkül, hogy leg-
alább távolról ne lássam egy-két pillanatra. És mégis húzódoztam tőle.
A lelkinyugalmamat féltettem Mayer Teritől. Sokkal később, esztendők
mulva értettem meg, hogy a kis Mayer Terinek egy kis szeretet kellett
volna, semmi más. De amire megértettem, késő volt. Városról-városra ül-
döztem és kerestem attólfogva a nyomát: nem hagyott-e a számomra vala-
hol legalább félsornyi üzenetet, nem ejtette-e el légalább a zsebkendőjét,
hogy tudtomra adja, itt járt és gondolt reám. Nem találtam rá többé.
Olyan szerencsétlennek éreztem magamat azon a nyáron, hogy öngyilkos
tudtam volna lenni.
Négy hét mult el azóta, hogy megismertem. Akkor már bejáratos
voltam hozzájuk. Az első naptól kezdve úgy fogadtak, mintha a szülei
házban lettem volna. Az édesapja, ki egy ipari vállalatnak volt a vezetője,
csak esténkint került elő, különben komoly és szíves házigazda maradt
mindig, mindnyájunkkal szemben. Mert nem csupán én voltam bejáratos
a házhoz. Sokan jártak oda, de az anyja mégis mintha kivételes figyelem-
ben részesített volna. Nem mindjárt az első napokon, hanem valamivel
később, amikor már egész családomról megszerezte a legszükségesebb ada-
tokat. Én ezt csak később és csak véletlenül tudtam meg.
Jól éreztem magam a Mayer Teri társaságában s ha egy nap nem
láttam, nyughatatlan lettem. S ez a nyugtalanság elfogott olyankor is,
ha kettőnkön kívül más-idegen is volt a szobában. Mayer Terivel bizalmas
pajtások lettünk akkorára. Csak pajtások. Nem is akartam többet.
Most már ritkábban jelent meg a korzón. De ha elkísértem, a hozzá-
szegődött tiszteket ugyanazzal a megvesztegető mosollyal fogadta, mint
magamat is. Ez a szokása eleinte zokonesett, később felbőszített. Egyszer-
kétszer kezdtem elmaradni az oldaláról s három-négy délután is elmult,
hogy nem kerestem fel a házukat. Ilyenkor gondja volt rá, hogy mégse
szakadhassak el tőle véglegesen.
Tudnod kell, hogy jókor délután, ha kinéztem a laktanyába, az előtt
a ház előtt kellett elhaladnom, melynek földszintjén a kis Mártha lakott
az édesanyjával. Ha megtörtént, hogy néhány napig nem mutatkoztam
Mayer Teri előtt, ilyenkor jókor délutánokon már ő bólintott ki rám a kis
Mártháék ablakából:
— Jelentem alássan zászlós úr!
Amire felnéztem, már kacagtak rajtam: a kis Mártha komolykás tar-
tózkodással, Mayer Terinek meg még a szeme is nevetett. Egymás mellett
könyököltek az ablakban, de mielőtt szólhattam volna valamit, Mayer Teri
már vizsgáztatott is. Nem utánozható fölényeskedéssel:
— Tegnap és tegnapelőtt, ha nem lennék alkalmatlan a zászlós úrnak,
hol, minő társaságban s micsoda hódítások közt méltóztatott agyoncsapni
az időt a zászlós úrnak?
— Otthon tartózkodtam. A fejem fájt.
Úgy tett, mintha megijedt volna. S részvéttel nyujtotta le a kezét:
— Most jut eszembe, hogy tegnapelőtt az enyém is éppúgy fájt.
Annyira, hogy hajnalig táncoltunk.
Már gúnyolódott, de a kezét a kezemben hagyta:
Napkelet. 8
 114
— És most hová indult el a zászlós úr, ha szabad felvetnem ezt a
tolakodó kérdést?
— A laktanyában van egy kis dolgom.
— Akkor megvárom s majd hazakísér. No, eressze el már a kezemet!
Köszöntem nekik s fütyörészve siettem át a Fő-téren. És negyedóra
mulva, amire visszakerültem, ők ketten még mindig ugyanúgy könyököltek
az ablakban. De Mayer Terinek akkorára rendszerint selyemkendő volt a
vállára vetve, tehát útrakészen várt. Már messziről belémkötött:
— Amilyen udvarias a zászlós úr, azt hittem, itt fogok petrezselymet
árulni, Pedig azóta, hogy elteccett távozni, legalább nyolcan udvaroltak
nekünk. Igaz-e, Mártha? Mondhatom, figyelmesség dolgában valamennyien
túltesznek a zászlós úron . , .
— Köszönöm, — és meghajtottam magamat.
Félperc mulva kifordult a kapun. Megindultunk egymás mellett. Ekkor
már tavasz volt: a nap villogott az utcák és a kertek fölött. Szótlanul
mentünk egy ideig, aztán megszólalt a leány. Már nem kötekedett:
— Mi történt magával, hogy olyan rosszkedvű?
Megmondjam?
— Meg, meg! Hiszen azért kérdeztem!
— Hát Teri . „ . De ne értsen félre! Azért vagyok rosszkedvű, mert
nem tetszik nekem, hogy szakadatlanul tíz-tizenöt tiszt és egyéb civil
van a sarkában. Megértett, úgy-e?
Csodálkozva nézett rám:
— De hiszen arról én nem tehetek! Az lehetetlen, hogyha valaki
beszélni akar velem, hátat fordítsak neki! Mit szólnának hozzá az embe-
rek? Az édesanyám egy percig sem tűrné el. Aztán lássa.. . .
— Nem akarom! Értse meg, nem akarom!
Ő nyugodtan folytatta, bár észrevettem rajta, hogy nagy gondot okoz-
tam neki:
— Bocsásson meg, de még nem fejeztem be. Maga azt mondta az
elmult héten, hogy mindenkor őszinte pajtásom lesz. Egy pajtástól nem
szép, ha el akarja riasztani tőlem a többi pajtásaimat. Mert mindnyájan
éppoly pajtásaim ők nekem. Nincs igaza, Kálmán!
Ekkor már a keresztnevemen szólított. De ebben nem volt semmi
különös, mert így szólította mindazokat az ismerőseit, akik régebben
eljárogattak a családhoz.
Hazakísértem aztán s rövidesen elbúcsuztam tőle. A kapuig kísért
vissza s ott mégegyszer a szívemre kötötte:
— Nem szabad annyira önzőnek lenni! S ne felejtse el az ígéretét,
hogy mindig jópajtásom marad. Számítok magára, hogy sohase fog
elhagyni.
Könnyek gyűltek a szemébe.
Megbántam, hogy fájdalmat okoztam neki. Ezt azonban csak éppen
őneki nem árultam el, mert konok kis zászlós voltam abban az időben.
Hej, ha mégegyszer olyan fiatal lehetnék, de másként csinálnám!
Hanem attól a délutántól kezdve, mikor a kis Mayer Terinek köny-
nyek csillogtak a szemében, nem maradtam el az oldaláról. Megsajnáltam.
És most már, ha nem mehettem át hozzájuk délutánonkint, rendszerint
átüzente, hogy este a korzón lesz. De feltűnt, hogy egyre kevesebben
csatlakoztak hozzá s a házukban már csak elvétve találtam egy-egy láto-
gatót. Két hét mulva azt vettem észre, hogy ketten maradtunk.
Ekkor már virágbaborultak a barackfák. Délutánonkint kettesben
 115

ültünk a szalonban, leszámítva azokat az ötperceket, amelyek alatt pon-

tosan ránknyitott az édesanyja. Mert olyankor mindig sürgős keresni-
valója volt a szobában. Esténkint, ha sétálni mentünk, anyja akkor is
velünk volt, a Fő-téren köszöntek a tisztek és egyéb ismerősök, de senki
nem közeledett többé Mayer Terihez. Mindenki más egyszerre kiesett az
életünkből. És ha egy-két szabad percem akadt, már becsengettem a kapun,
amely mögött piros virágok égtek a kertben s a kert végében fekete fenyő-
fák hallgatóztak, komor méltósággal. Legtöbbször ő maga futott elém:
— Isten hozta!
Egy esős májuseleji délután megint ketten maradtunk a szobában.
A jó Isten tudná, mi mindenről beszégettünk! Valószínűleg semmiségekről,
amelyeket mindenki más lázítóan untató együgyűségeknek talált volna.
Szemközt ültünk. Én azonmód a blúzban, ahogy kiléptem a laktanyából,
ő könnyű otthoni ruhájában. A haja kissé megbomlott s mialatt kedves
állát a kezére támasztotta, kötekedve nézett velem farkasszemet. Várat-
lanul csak félrekapta a fejét,
Odakint egyvégben esett, Amikor — sokára — megszólalt, alig ismer-
tem rá a hangjára:
— Most már maga az én egyetlen pajtásom. Mindenki más elhagyott
— és nem nézett föl.
Mintha szíven ütöttek volna:
— S miért hagyták el, Teri?
— Mert maga akarta, Kálmán.
— Én? De hiszen én nem gondoltam komolyan!
Halk szomorkodással hajtotta félre szép fejét, amelynek puszta emlé-
kére lázadozni kezdek ma is:
— Ne mondja, Kálmán. Tudom én, hogy valami rosszulesett magának.
Nem akarta, hogy pajtásaim legyenek. Attól a naptól én se akartam. Most
már egyedül vagyok. De úgye, maga soha, soha nem fog elhagyni engemet?
Elnéztem meggyötört kis homlokát s bűnbánatot éreztem. Tehát
miattam történt minden! Aztán olyan igazán, mint életemben még soha,
azt mondtam neki:
— Sohasem hagyom el, Teri.
Felnézett. A hangja megtört volt:
— Úgye, hogy szeret?
— Szeretem. Az édesanyámnál is jobban szeretem.
Nem szólt rá semmit. Csak nézett-nézett s állát a tenyerébe támasz-
totta. Mintha a meghatottság elvette volna a szavát, vagy mintha nem
hitt volna egészen.
Odakint szomorkásán hullt a májusi eső, a nyitott ablakban virágok
virítottak. Egyszer, de nagyon sokára, felállt Mayer Teri, odament nesz-
telenül a zongorához, leült és ujjai végigszaladtak a billentyűkön. És
akkor játszani kezdett, halkan s kedves búbánattal eldudolta hozzá a
dallamot is. De olyanformán, hogy a szöveggel meg-megkésett egy negyed-
ütemet, ami nagyon szokatlanul hatott rám. Gyerekkoromban hallottam
már valahol:
Fújdogál a szellő
Rimaszombat felől . . .

Ahogy ideért, lehajtotta a fejét s még halkabban folytatta:

Szomorú hírt hallok
A z én sorsom felől . . .

11*
 116
A végső sort már alig tudta tagolni. S mikor az utolsó foszlány is
elhalt, leborult a zongorára és sírva fakadt.
Felugrottam, lehajoltam föléje s megcsókoltam a haját:
— Terike . . .
Abban a pillanatban hátrakapott a kezével, mintha védekezni akart
volna s akaratlanul arculütött. Felállt, ijedten s könyörögve nézett rám:
— Jaj . . .
Mosolyogtam, összetette a kezét:
— Nem akartam, Kálmán . . .
— Tudom, kedves. Köszönöm, hogy ilyen jó hozzám. S nyugodjék
meg, mert én soha el nem hagyom magát.
A szeme könnyes volt. S a könnyein át már visszamosolygott:
— Hiszek magának.
És én mégis elhagytam őt. Sokkal hamarabb, mint hinni lehetett volna.
Ettől a délutántól kezdve elválhatatlanok lettünk. S a napokat, ame-
lyek ezután következtek reánk, sohasem fogom elfelejteni. Mert ha elfelej-
tem őket, akkor már halott leszek. Többször ottfogtak ebédre, vacsorára.
És azalatt nem egyszer össze is kaptunk. Olyankor vagy ő üzent értem
másnap, vagy én írtam neki levelet, hogy most az egyszer még bocsásson
meg. Istenem, hogyne bocsátott volna meg!
Hanem egy délután komolyabb félreértés esett köztünk. Megtudtam,
hogy aznap délelőtt újból előfujta valahonnét a szél azt a bizonyos tüzér-
zászlóst, aki két esztendő óta csak olyankor nem botorkált Mayer Teri
után, ha a harctéren volt. Ám olyankor a tábori lapoknak nem volt eleje-
vége, amelyeket Mayer Terinek küldözgetett. Ezek a táborilapok már
azelőtt is idegesítettek. Most azonban, hogy a tüzérzászlós újból fel-
bukkant, azt hittem, nem tudom elviselni.
Aznap délután kardcsörtetve nyitottam rá Mayer Terire s úgy össze-
koccantam vele, hogy kicsit sok is volt. A leány otthagyott, de még vissza-
szólt az ajtóból:
— Gyáva!
Nem vettem zokon. Mert nem voltam gyáva, csak féltékeny voltam.
S ez a féltékenység hajtott hozzá vissza másnap délután. Az édesanyja
fogadott.
— Hát a Teri hol van?
— A szobában ül, kétségbeesve. Legyen jó hozzá, fiam, mert szó-
fogadó gyerek, csak még fiatal.
Okos szóval beszélt hozzám az édesanyja s én megfogadtam, hogy
követni fogom a tanácsait. Azalatt Terire vártam, de csak nem jött elő.
Azt üzente ki, hogy egy nap alatt nem lehet megbocsátani ilyen súlyos
sértést.
Azonnal búcsúztam. Az anyja kísért ki:
— Legyen jó hozzá, fiam! Viszontlátásra holnap!
De én nem mentem vissza se másnap, se harmadnap. Csak azértis
megtöröm Mayer Terit!
Dehát nem úgy lett. Mayer Teri valószínűleg engemet akart megtörni
s negyednapra már feltűnt a korzón. Vele volt nemcsak a tüzérzászlós,
hanem a régi tisztek közül is öt-hat szakadatlan kísérő: Ha találkoztam
velük, közömbösen biccentett felém. Féltékennyé akart tenni, de csak
annyit ért el, hogy felbőszültem ellene. Valósággal meggyűlöltem.
S ekkor közbejött még valami. Parancsot kaptam, hogy negyvennyolc
 117

órán belül jelentkeznem kell Miskolcon. Az utolsó délután elbúcsúztam

az ismerős családoktól. Búcsúlátogatást tettem Mayer Teriéknél is.
Éppen vendégek voltak náluk. A leány, mikor megtudta, hogy várat-
lanul mennem kell, elfelejtette minden neheztelését. Csak néhány percig
maradtam. Ő kísért ki az előszobába:
— Tudja, mit igért?
— Hogy sohasem fogom elhagyni.
— Ügye, írni fog nagyon sokszor?
— Azt nem!
A szája megremegett, mialatt a kapuig jött velem. De ahogy a kezét
adta, már mosolygott:
— Én tudom, hogy írni fog.

IV.

Ettől fogva négy hónapig nem láttam Mayer Terit.

De ekkor ismertem meg igazán. Mert írt utánam. S amikor én is
válaszoltam neki, olyan levelezés indult meg közöttünk, amelyhez foghatót
nem tudok elképzelni. Ámbár igaz, hogy minden fiatalember azt hiszi:
ő írja, ő kapja a legszebb szerelmesleveleket.
Ez pedig így történt:
Három hete lehettem már Miskolcon s mivel a sebesülésem súlyos
természetű volt, a felülvizsgálat után megint hosszabb segédszolgálatra
osztottak be. Nem panaszkodhattam: jó dolgom volt. Délelőttönkint irodai
munkát végeztem, a délutánokkal szabadon rendelkeztem. Miskolcon több
ismerőssel akadtam össze s az ő révükön bejutottam néhány úriházhoz.
Itt is éppolyan meghitt volt az érintkezés, mint a hegyi városkában, ame-
lyet oly hirtelen kellett elhagynom. Voltak itt is összejövetelek, apró
mulatságok, a leányok itt is megkönnyezték a tiszteket, akik elmentek
egy virágos délben, zenekarral és lengő zászlók alatt és nem tértek vissza
soha többet. Örülni szerettem volna az életnek, de egyre jobban kezdtem
érezni, hogy mindig nyughatatlanabb leszek. Hiányzott valami.
Mayer Teri hiányzott annyira.
Eleinte még reméltem, hogy el fogom felejteni, mint annyi más kedves
emlékemet. De nem sikerült. Sehogy se sikerült. Nem tudtam, kik lehetnek
most körülötte és nem tudtam, visszakerülök-e még valamikor a város-
kába? És ha visszajutok is, a szülei házban találom-e még a kis Mayer
Terit?
Délutánonkint kiültem az Abbázia kávéház terraszára s órákon át
elnéztem a felhőket. Ebben az időben szerettem egyedül lenni. A felhőket
néztem, amint a szikrázó ég alatt halk lebbenéssel mentek-mentek a
nógrádi hegyek irányába. Ne mosolyogj meg, de nem egyszer felsóhaj-
tottam, mikor elnéztem a nyugat felé ballagó égi vándorokat.
Sóhajtoztam, — de mégse írtam neki.
Egy késő délután, amint egymagamban üldögélek a kávéház terraszán,
— úgy május vége táján lehetett, — csak válloncsap egy vadásztiszt.
Hogy megörültem neki! Mert abból a városkából jött, amelyre szűntelenül
rágondolni soha meg nem úntam. Barátom Kassára utazott s mivel a
vonatja csak éjféltájban indult tovább, elhatároztuk, hogy együtt fogjuk
eltölteni az estét,
Emlékezetes napom volt ez! S milyen hálás tudtam lenni, amikor
118
összeakadtam valakivel, aki előtt egyszer már kibeszélhettem magamat a
keskeny utcákról, a régi kőházakról, a közös ismerősökről, a jókedvű baj-
társakról. Annyit, de annyit beszéltünk mindenről és mindenkiről, csak
éppen Mayer Teriről nem. Szándékosan kerültem, nevét a barátom sem
hozta elő. Gondoltam, talán nem is ösmeri. Aztán hátha rossz hírt halla-
nék Mayer Teri felől?
Későre járt az éjtszaka, mikor a barátom képeslapot kért a pincértől.
Megkapta, megcímezte. Persze Mayer Terinek címezte meg.
Nagyot néztem:
— Hát ismered?
— Ó, hogyne! — felelte gyanutlanul. — Vagy két hete találkoztam
vele a majálison. Azóta már viziteltem is náluk. A legbájosabb teremtés
a városban és a legokosabb is. Csak mintha szomorú lenne. Különben most
jut eszembe, hogy te gyakran eljárogattál hozzájuk . . .
— Igen, — mondtam rá színlelt-közömbösen. De azért rosszul esett,
hogy Mayer Teri soha senki előtt nem beszélt rólam. Mert a barátom bizo-
nyosan megmondta volna.
Megírta a lapot s én is aláírtam a nevemet.
Elmult vagy egy hét. Ezalatt a hét alatt — minek tagadnám! — nem-
egyszer megfájult, a szívem a Mayer Teri hűtlensége miatt.
De ezúttal csalódtam. Mayer Teri odavetett egy soromra négyoldalas
levéllel válaszolt. Csak egyetlen sorát idézem, mert ez a sor különösen
megkapott, Hiszen mondtam már, hogy a régi képeslapok és levelek közül
magammal hoztam néhányat a mai estére. Mayer Teri ezt írta a levele
vége felé:
„Higgye el, nagyon jó szívem van s ezért leszek egyszer még nagyon
szerencsétlen.”
Én persze nyolc oldallal feleltem négyre. Újjongtam belülről, hogy
mégis csak ez a hiú leány írt utánam először. Hiszen feltett szándékom
volt, hogy megtöröm Mayer Terit. Hát meg is törtem végül, de az életét
is összetörtem vele szegénynek.
S megindult a levelezés, de egyelőre nagy tartózkodással. Mikor ezt
a szemére hánytam, azt írta vissza szerényen és alázatosan, hogy én
vagyok az első ember, akinek ő ír, hát ne akarjak egyszerre mindent. Tőle
már ez is sok, de ő megbízik bennem, hiszen megígértem neki, hogy sohase
fogom elhagyni az életben. Most is tele van a házuk, jönnek-mennek a láto-
gatók, ő azonban szomorú. A tüzérzászlós miatt ne haragudjak többet, a
zászlós szerelmes ugyan, azóta meg is kérte a kezét, de kosarat kapott.
S nagyon kért, legyek óvatos a leveleimben, mert az édesanyja minden sort
el szokott olvasni.
Ezekből a levelekből ismertem meg igazán. Különben ottjárt tisztek-
től tudtam meg, hogy Mayer Teri a tavasz óta igen megváltozott.
Mondták, hogy betegesnek látszik. Ezt ő maga is megírta. A tisztek révén
körülbelül minden sorát ellenőrizhettem. Közben jöttek és mentek a leve-
lek. Voltak pillanataim, amikor olyan szerelmes szavakat írtam neki, hogy
azt hiszem, aznap hangos lett jókedvétől a házuk. De megfigyeltem,
mihelyt felül érezte magát egy félpillanatra, nyomban zsarnokoskodni
próbált velem. Ilyenkor, ha szigorúbb akartam volna lenni, a kis Mayer
Teri óvatosan visszahúzódott s oly szerény és alázatos lett, hogy ez a
maga-megadása igazán meghatott. De nem kerülte el a figyelmemet szaka-
datlan izgatottsága sem. Bármennyire uralkodott magán, egy-egy önkén-
 119

telen felkiáltása elárulta, hogy nagy nyughatatlanságban lehet. Ezt meg is

írtam neki.
Azzal megnyugtatott, hogy június végén a Mecsek-vidékre viszik a
szülei s néhány hétre falun hagyják egy ottani rokonuknál. Következő
levele már a Dunántulról keresett fel.
Hogy tudott írni, ha anyai cenzura nélkül írhatott! Csapongással,
örömmel, ifjúsággal voltak tele ezek a levelek. Néha-néha össze is kocód-
tunk, ha valami szemrehányást tettem neki. De most már nem vette komo-
lyan ezeket az apró perpatvarokat. Egyszerű falusiak közt élt, egyetlen
barátnője a fiatal tanítónő volt s rámnevetett minden betűje:
„Képzelje, Kálmánka, itt most kánikula van és mi mezitláb járunk.
Játszótársaim a három-négyesztendős parasztlánykák és ha már kifogy-
tunk a bolondságokból, felmászunk a szénaboglya tetejére, onnét csúszká-
lunk lefelé. A hajunk olyan borzas, mint egy cigánylányé s hozzá mezít-
láb . . . Juj, ha így látna meg egyszer, el kellene sülyednem a szégyentől!
De a jövő héten én már haza fogok menni, leveleim hangja ergó hűvösen
előkelő lesz. (Tudja, a mama!) S ha szabad érdeklődnöm, zászlós úr, mikor
szerencséltet már egyszer legmagasabb látogatásával?”
Hogy tudtam örülni ezeknek a semmiségeknek! A választ már haza-
küldtem neki, de komolyan figyelmeztettem, hogy mivel két nap óta had-
nagy vagyok, ezentul ne degradáljon vissza szándékosan zászlósnak, mert
az ilyen kisebbítésben kénytelen lennék lekicsinylést látni. Egyebekben a
legmélyebb hódolattal értesítem a kisasszonyt, hogy augusztus hó máso-
dik felében szerencséltetni fogom legmagasabb látogatásommal, mivel a
legutóbbi felülvizsgálaton Trencsén-Teplicre utaltak át, hatheti ingyen-
szórakozásra.
Hát fel is kerestem Mayer Teriéket, dobogó szívvel. De kissé rosszkor
érkeztem.
Alkonyat felé lehetett, mikor beléptem a szalonba. Szokatlanul népes
társaságot találtam együtt. Öt-hat tisztet, ugyanannyi még civil fiatal-
embert, egy sereg leányt a szüleivel. Mayer bácsi feketében, a mama ünnepi
díszben. Már ozsonna után voltak s valami nagyhajú alak játszott a zon-
gorán. Két-három pár táncolni kezdett a szomszéd szobában.
Aligha számítottak a megjelenésemre. Szemlátomást meg voltak lepve,
amikor benyitottam. Oly hosszú idő után hangosan fogadtak: mindössze
a tüzérzászlós maradt kissé hűvös. Természetesen ugyanaz a tüzérzászlós,
akiről három héttel előbb azt írta Mayer Teri, hogy kosarat adott neki.
Nem értettem.
Megtudtam, hogy a mama születésnapjára jöttek össze. Odamentem
hozzá s néhány tiszteletteljes szóval köszöntöttem. Feleletül — úgy a régi
módján — megsimogatta a hajamat, Mint édesanya a kedves egyfiát.
De Terivel mindenáron le akartam számolni, négyszemközt. Mit keres
itt a tüzér zászlós? Mert vagy kapott kosarat s akkor kötelessége, hogy
többé be ne lépjen a kapun, vagy szó sincsen kosárról, akkor meg Teri nem
mondott igazat,
Teri csak később került elő valamelyik szomszéd szobából. Ahogy
megpillantott, nagyot nézett s abban a másodpercben már szaladt is felém.
Kissé több maga-megfeledkezéssel, mint amennyi társaságban illenék.
Tehát mégse csalódhattam benne! Már előttem állt, kislányos bókkal:
— Alászolgája, hadnagy úr! Szabad gratulálnom?
Komáromi János.
(Folytatása következik.)
120

SIRASD MEG MOSOLYOM

Sirasd meg mosolyom Könnyedtől ittasan

Ha hozzád szállna, Szálljon el Délnek,
Könnyedtől ragyogjon Haldokló hattyúnak,
Két gyenge szárnya. Emlékezésnek.
Graff Kálmán.

CSÖND

Egy tejfehér szerelmes éjjelen

Mi ketten egyedül: ő énvelem,
Csak néztük néztük, milyen néma volt
A méla hold.

Kezem ott volt az ő kezében,

Ő nem beszélt s én nem beszéltem . . .
Csak hallgattuk: a lég, a víz, a hold
Mily néma volt!

Kürthy György.

KÉSŐ ŐSZ.

Hol a virág s hol a hő szerelem . . . ?

Szél dudorász a kopár tereken.
Őszi ködök gomolyognak az éjben . . .
Vége van! Érzem.

Csak temetők koszorúja virít még,

Nincsenek könnyeim, hogyha ma sírnék.
— »Nem szereth» — ezt susogom, — de miért nem?!..
Vége van — érzem.
Kürthy György.
EGY EMBER A TANYÁKRÓL
(Elbeszélés)

élután volt, három óra. Április közepe. A tanitó úr az asztalnál ült

D és a szövetkezeti jegyzőkönyveket másolta. Harminc koronát kapott

oldalankint és ma délután már a negyedik oldalt írta. Írta volna ő
ezt minden szabad percében, de nem mindig akadt jegyzőkönyv. Ha akadt,
akkor jó volt, dolgozni lehetett, pénzt kapott érte, mellékjövedelemnek
számított, a mult hónapban például majdnem annyit keresett, mint a
fizetése.
Az ajtó nyitva volt, az udvarról éles rucahápogás hallatszott be.
A szomszéd udvarról meleg borjúbőgés. És a háztető felett galambszárnyak
csattogtak és suhogtak, mintha erős nyersselyemből lett volna a szárnyuk.
A küszöbre sárga napfény hullt, szinte citromsárga napfény, amilyen színe
csak az áprilisi napfénynek van, ha a küszöbre esik. Az ajtó fenyőfa desz-
kája egy helyen végigrepedt és ezen a késfoknyi keskeny résen, — ahogy
az ajtó félig nyitva volt — beszűrődött a napfény és mintha arany lándsát
döftek volna a homályos szobába. A napfény remegve furódott a korhadt
padlóba.
A tanító úr dolgozott. Soványorrú ember volt a tanító, abból a szikár,
fekete magyar fajtából, amelyből számtalan példány van rendőrök, fürdő-
szolgák és megyei hajdúk között is. A tekintetük dióbarna és egy kicsit
szomorú. A munka, a tisztesség és a szegénység egyformasága aszalja így
meg őket.
A tanító úr lehetett talán negyvenöt esztendős és őszült már. Hát
csak dolgozott. Néha egy-egy nagyot fészkelődött a széken és fejhangon
bosszúkat köhögött, mintha figyelmeztetni akart volna valakit, hogy ő is
itt van a szobában, pedig egyedül volt, Aztán megint hosszú percekig moz-
dulatlanul ült, csak a kege mozdult gépiesen a papirostól a tintatartóig
egyet előre, egyet hátra, mikor bemártotta a tollat.
A hosszúszárú pipa a balkarjára volt vetve, úgy dolgozott, Egyhangú
ütemben sercegett a toll a papiroson.
Odakint a tornác előtt valaki a sárvakarón tisztította a csizmáját.
Azt is hallani lehetett, hogy lassú léptekkel végigjön a folyosón és a
botját halk koppanással megtámasztja odakint az ajtóhoz.
Az ember belépett a szobába és pár lépésre megállott az asztal előtt.
Csendesen köszönt, elnyujtva a hosszú magánhangzókat:
— Jóónapot kiváánok.
— Agyonisten, — mondta a tanító úr, anélkül, hogy felnézett volna
és tudta volna, hogy ki áll előtte. Addig nem is nézett fel, míg be nem
fejezte a mondatot, mert az újjaiban, melyekkel a tollat szorította, és a
fejében, már megvolt ennek a mondatnak a lendülete: „ . . . és a cirok-
termelésre vonatkozó összes intézkedéseket a közgyűlés a szövetkezet igaz-
gatóságának hatáskörébe utalja.”
Amig ezt a mondatot leírta, addig az ember ott állt az asztal előtt
122

és türelmesen várt. A tanitó úr pontot tett az „. . . utalja” szó után

és akkor felemelte a tekintetét :
— Mivel szolgálhatok?
A legény nem felelt mindjárt, csak nézett mosolyogva a tanító úrra.
Látszott a képin, hogy tetszik neki az úrias kérdés, hogy „mivel szolgál-
hatok?”, de egy kis tiltakozás is volt ebben a mosolyban, mintha őt valaki-
vel összetévesztették volna.
Szép szál legény volt, nehézvállú, a kabátja újját majdnem feszesre
tömte ki a karja, olyan, akire azt mondják: sűrű fattyú. Erős és súlyos,
mintha minden csontja vasból volna, a lépése mégis könnyű, a dereka
vékony és hajlós. Látszott rajta, hogy frissen jön a borbélytól: kissé
avas fodrászillatot terjesztett és oldalt kétfelé választott haja. elől úgy
fel volt kanyarintva, amilyen frizurát a fésű egy gyors, művészi mozdula-
tával, — végezetűl és az egész nyiratkozási munka koronájaként — csak
falusi borbélyok tudnak csinálni a parasztlegényeknek, miután olyan raga-
dósra bepomádézták a fejüket, hogy akár madarat is lehetne fogni vele.
A legény nem volt már fiatal, de innen a harmincon. Egyszerű fekete
ruhát viselt, az ünneplő ruháját, az inge pedig olyan „édesanyám mosta"
ing volt, tulságosan megkékítve. Éles-fehéren vált el sötétbarna nyakától,
a csuklóján szorosra volt gombolva két sötétkék üveggombbal. A nyakán
is egy ilyen üveggomb gombolta össze az inget. Vállán tarisznya csüngött,
új tarisznya, friss piros bőrrel szegve. Két kezében tartotta a kalapját, oly
vigyázva, mintha cukortortát tartott volna, hogy össze ne törjön az újjai
között, A kalapja is új kalap volt. A fekete kalap mellé sárga-fehér bodza-
virág szagos kis ernyője volt tűzve.
A legény ott állt az asztal előtt, széles pofacsontjai fölött majdnem
elvesztek a szemei, ahogy mosolygott és a tekintetével majdnem felitta a
tanító urat:
— Hát nem üsmer éngem a tanitó úr?
A tanító előrehajolt. Komolyan és fürkészve nézett a legényre. Aztán
hátrébb húzta a fejit:
— Dehogy nem . . . — mondta, de látszott rajta, hogy nem ismerte
meg.
— Én vagyok Ferus István, — mondta a legény még mindig azzal a
széles mosollyal és olyan hangon, mintha ez a világ legtermészetesebb
dolga volna és mintha ezt mindenkinek tudni illenék.
A tanító csak nézett rá, de még most se tudta, hogy honnan ismeri őt
Ferus István és miért köszönti így, mintha az édesapját köszöntené.
Ferus István csak mosolygott a tanító úr zavarán és magyarázni
kezdte:
— Én ebbe a faluba jártam az oskolát a tanító úr keze alatt!
— Ahán! — mondta a tanító úr, — de még most sem tudott többet.
Hogyan emlékezzék ő annyi kis egyforma mezítlábas parasztgyerek közül
egy ilyen felnőtt, bajuszos, nagy darab legényre.
— Van annak mán vagy húsz esztendeje . . . — mondta.
A legény bólintott.
— Tizennyóc.
— Hát hová való vagy te?
— A Muhi pusztára.
— Na ülj le Pista!
— Köszönöm szépen, sokat ültem máma.
Pedig gyalog jött a Muhi pusztáról. Csak az a nagy kampós sárga
 123
bot volt az egyedüli közlekedési eszköze, amit, mielőtt bejött, megtámasz-
tott odakint az ajtó mellé.
— Hát mi járatban vagy?
Ferus István lenézett a kalapjára, amit a kezében tartott.
— Tanító úr kérem, azir jöttem vóna, hogy tegnap vót a zavatás.
— Az avatás?
— Igen.
— Miféle avatás?
— A zavatás.
— Hun?
— Miskócon.
— Mit avattak Miskolcon?
— Éngem.
— Téged?
— Igen.
— Mér avattak téged?
— A vitézség végett.
A tanító úrnak valami nagy-nagy melegség öntötte el a szívét. Most
egyszerre megértett mindent: a kis parasztfiú húsz év mulva visszajön
hozzá, végtelen és csodálatos óperenciákból jön vissza, a világháború
messzeségeiből jön vissza, megnőve, mint a mesebeli hős, széles mellkassal
és a mellkasban azzal a gyerekszívvel, amelynek tiszta és meleg emléke
a tanító úr.
— Hát ez nagyon derék dolog, Pista! — mondta, miközben elővette
a pipáját és tömködni kezdte. Bólongatott a fejével.
— Nagyon szép dolog!
Egy kicsit hallgattak. '
— A . . . vitézség végett vót, — mondta Pista.
— Érmed is van?
— Van az is.
És elhúzta a kabátja szárnyát a melle bal oldaláról. Oda a mellényre
volt tűzve a nagy arany egy pánttal, a nagy ezüst két pánttal, a kis
ezüst, meg a bronz, meg a Károlykereszt.
— Hű a kiskésit! — mondta a tanító úr elámulva. — Mér kaptad ezt
a sok érmet?
— A . . . vitézség végett,— ragaszkodott a szóhoz Pista.
— Meg is voltál sebesülve?
— Meg én vagy nígyszer!
— De nem maradt semmi bajod . . .
— Nem maradt semmi... Csak ippen ezt a bal lábomat egy félkilá-
val nehezebbnek érzem, mint a másikat.
A tanító úr rágyujtott a pipájára és a levegőbe nézett. E pillanat-
ban eszibe jutott, hogy a jegyzőkönyveknek öt órára készen kell lenni.
— Hát Pista fiam, — mondta nagyot szippantva a pipába — köszö-
nöm tenéked, hogy eljöttél hozzám. Szép dolog, hogy nem felejtkeztél meg
rólam. Adjon az Isten néked sok szerencsét. Isten áldjon meg fiam.
És nyújtotta a kezét.
— Tanító úr kérem, — mondta Pista, miközben kezet fogott és nem
engedte el a tanító úr kezét, — kűdök magának két malacot.
— Eredj mán, ne bolondozz!
— De én kűdök tanító úr! Felnőnek azok itt az udvaron a gazon,
még ha enni se adnak nekik.
124
— Ne beszélj mán! — mondta a tanító úr és kirántotta a kezit a
Pista kéziből. — Két malac, — tudod mit ér az máma?
— Ne törőggyík véle, ha én mondom, meglesz a két malac!
— Hát van neked főded?
— Nincs nékem, én most csak komenciós cseléd vagyok.
— Hát akkor mit akarsz, ha nincs főded?
Pista keményet bólintott a nyakával:
— Lesz!
— Mi az, hogy lesz?
— Húsz hód fődet kapok én a káptalan főggyibűl!
— Húsz hódat? — mondta kerekrenyilt szemekkel a tanító úr ós
egy pillanat alatt végigszaladt a fejin, hogy az a húsz hold máma majd-
nem ötmillió koronát ér.
— Huúsz hoódat? — kérdezte még egyszer hitetlenül.
— Igen!
— Oszt mért kapod azt a húsz holdat?
— A vitézség végett, — mondta Pista.
A tanító úr elgondolkozott.
— Vitézi t e l e k . . . Hát jól van f i a m . . . ha olyan nagyon szét akarod
szórni, hát csak küldd azt a két malacot.
De e pillanatban egy csöppet sem hitt a két malacban, ijedten nézett
az írásokra, hogy még milyen sok van hátra és szerette volna, ha a legény
már kimegy a szobából.
— A jövő héten itt lesz a két malac, — mondta Pista.
— Jól van fiam, előre is köszönöm!
Még egyszer kezet fogott Pistával és ezt a mondatot kezdte írni:
„ A közgyűlés megbízza az igazgatóságot...”
— Pista ezalatt az ajtóig ment, de onnét visszafordult. Megint meg-
állt az asztal előtt.
— Tanító úr kérem. . .
A tanító úr szelíd türelmetlenséggel emelte fel fejét az írásból.
— Mi az fiam?
— Tanító úr kérem ugyi aztat a húsz hód fődet a kataszterbe is rám
íratják?
— Hát hogyne. A tulajdonjogot majd bekebelezik telekkönyvileg.
Pista bólintott. Egyideig még ott állt elgondolkozva az asztal előtt,
aztán azt mondta:
— Istennek ajánlom.
— Isten áldjon meg, — mondta félhalkan a tanító úr, fel sem nézve
az írásból.
Pista lassú léptekkel ment az ajtóig. Onnét megint visszafordult ée
megint csak oda állt az asztal elé.
— Tanító úr kérem . . .
— N a a . . . — mondta a tanító úr, anélkül, hogy odafigyelt volna.
Pista várt egy kicsit, hogy majd csak ránéz a tanító úr, de a tanító
úr tekintete ott maradt a toll hegyin, ami serényen vonult előre a papiro-
son. Egy kis ideig várt, aztán azt mondta:
— Mennyi bélyeg kell arra a betáblázásra?
A tanító úr most sem emelte fel a fejét.
— Azt inkább a jegyző úr tudná megmondani.
Pista nem mozdult. Ott állt az asztal előtt és lenézett a földre. Sok
 125
idő telt így el. A tanító úr két hosszú mondatot is befejezett közben.
Akkor felemelte a homlokát és hosszan ránézett Pistára.
— Na látom mán, valami mást akarsz te nékem mondani...
— Csak ippen azt akarom még mondani, — mondta Pista — hogy
ezt a húsz hód fődet itt a falu alatt hasítják ki a káptalan főggyibül.
— Igen, — modta a tanító úr, megint a papirosra nézve, mert köz-
ben új mondatba kezdett.
— Osztán ha ez a húsz hód főd idetartozik a faluho, — magyarázta
Pista a hüvelykujjával gesztikulálva — akkor mán ezután én is ide
tartozok.
— Egen.
— Osztán úgy gondoltam, ha mán én ide tartozok ehhe a faluho,
akkor innét kék nekem asszont is keresni. Ebbűl a falubúi.
— Egen, — mondta a tanító alig figyelve oda.
— De én nem vagyok üsmerős itt a faluba, mer ón mindig kinn lak-
tam a tanyákon, meg osztán én nem is nagyon tudom kiismerni űket, azir
hát arra kérném a tanító urat, lenne szives nékem innét a falubúi
r a l a m i . . . lyánt ajánlani.
A tanító úr felnézett Pistára.
— Valami lyánt?
— Igen.
— Meg akarsz házasodni?
— Igen.
A tanító úrnak alig látható kis mosoly bujt meg a bajusza alatt és
meghatottan nézett Pistára.
Pista a négy ujját az asztal szélire tette, miközben tovább beszélt,
néha felemelte és megint visszatette.
— Amékre a tanító úr aszondaná, hogy no ezt Pista elveheted, abba
én megbíznék, oszt azt el is venném.
— Osztán mikor akarsz megházasodni?
— Sürgősen.
A tanító úr elgondolkozva nyomogatta a pipatüzet:
— Mennyi fődre számítasz?
— Hát nem vóna hiba, ha főggye vóna, de ha nincs főggye, asse
baj. Inkább csak dógos lyán legyík.
A tanító úr sokáig nézett bele a pipafüstbe.
— Volna itt egy lyán, az ugyan már oda volt igérkezve egy legény-
nek, de a legény odaveszett a háborúba. A Bonczos Mihály lyánya. Nem
ismered Bonczos Erzsit?
— Nem.
— Szép lyány. A szülei is nagyon rendes, tisztességes emberek. Dol-
gos lyány. Az jó vóna neked, de . . . annak nincs földje . . .
— Nem baj, — mondta Pista. Aztán egy kis gondolkozás után
hozzátette:
— Erkölcse van?
— Arról jót állok! — mondta a tanító úr. — Nagyon szeretem ezt
az Erzsit.
Pista lenézett a földre, előrébb tette az egyik lábát és sokáig nézte
a csizmája orrát.
— Beszéjjen vele a tanító úr . . .
A tanító úr megint sokáig nézett a füstbe.
126

— Hát jól van fiam, még ma este beszélek velük. Holnap reggel gyere
ide hét órára.
Még egy kicsit hallgattak, akkor Pista nehéz kezét odanyujtotta a
tanító úrnak:
— Istennek ajánlom.
— Isten áldjon meg fiam.
Pista kiment az ajtón, most már végérvényesen, a tanító úr pedig
újra nekifeküdt az írásnak, hogy öt órára kész legyen.
Mikor elkészült munkájával, fejébe nyomta a kalapját, kezébe vette a
botját és a falu nagy utcáján elindult lefelé.
Csak most gondolta át a legényt, pontosan kiszámította, hogy
mennyit érhet itt a falu alatt húsz hold káptalani föld és arra gondolt:
mennyi erő, mennyi egészség, mennyi egyszerűség, jóság és gazdagság van
ebben a parasztban. Földet kap, avatták is és most már rangja is van.
Sebesen forgatta a botját és miközben a Bonczos Mihályék háza felé
ment, felsóhajtott:
— Hej istenem, mért nincs nekem az öt fiam helyett most egy eladó
lyányom! . . .
Zilahy Lajos.

KUCZUG BALÁZS

»Kuczug Balázs, Kuczug Balázsom,

Siralmas az én pusztulásom.
H o g y ' tűrheted, hogy' hagyhatod?
Földed vagyok, hazád vagyok.

Tyukodi, mint legényhez illik,

Kész értem, lásd, ontani vérit.
De ő maga nem győzheti.
Kuczug Balázs, segíts neki.«

»Tyukodinak olcsó a vére,

Nem fér soha meg a bőrébe.
Majd vissza vesz vagy ő, vagy más«
Így válaszol Kuczug Balázs.

Boross Sándor.
E M I G R Á N S O K

októberi forradalmárok közül a marxista szárny számadása

tiszta, vagy legalább is egyszerű. Ők ha bele tudnak férkőzni az
állam gépházába, habozás nélkül levegőbe röpítik a kazánokat.
mivel az egész nemzeti üzemet erkölcstelennek és ártalmasnak tartják.
Viszont az állam ott, ahol tetten éri őket, a törvény egész szigorával
sujtja őket, mivel az emberiség és a művelődés ellenségeit látja bennük.
A marxista forradalmárok úgy állanak szemben az államhatalommal, mint
a farkas a pásztorral és nem lehet tagadni, hogy ebben a viszonyban van
valami brutális őszinteség. Róluk nincs is mit beszélnünk és a nemzeti
nyáj tagjai legfölebb annyit követelhetnek a pásztoraiktól, hogy ébren
őrködjenek és adott esetben irgalom nélkül sujtsanak.
Jóval homályosabb a nemzeti tanács polgári tagjainak dolga, a Ká-
rolyi-pártiaké és a polgári radikálisoké, akik a papírforma szerint nemzeti
alapon állottak. Hiába várnók, hogy a vezérek maguk megvilágítsák a
homályt. Ők ugyan a száműzetésben elég sokat beszélnek és írnak, de a
nyilatkozataik ellentmondanak egymásnak és önmaguknak.
Maga a főnök, Károlyi Mihály gróf, ma is a forradalom pápájaként
viselkedik. Ő a forradalmat szükséges és öncélú jónak tartja és a történe-
lemben páratlan kudarcai után is csalhatatlanságot arrogál magának. Ha
rajta fordulna, legszívesebben európai keresztes hadjáratot hirdetne az
eretnekké lett Magyarország ellen. A bécsi emigránsok közül a polgáriak
csökönyösen ismételgetnek bizonyos demokrata dogmákat, egyébként azon-
ban azt a benyomást keltik, mintha a nemzeti talaj kicsúszott volna a
talpuk alól. Ügy látszik, az a meggyőződés kerekedett felül bennük, hogy
az ő érdekeik összeférhetetlenek a magyar nemzeti államéival, mert míg
egyrészről szíves buzgalommal szolgálják a kis entente legmerészebb nem-
zeti aspirációit, addig a magyar érzés legszerényebb megmozdulására az
irredentizmus és a sovinizmus vádjával reagálnak. Ők azok az emberek,
akik nem tudják elfeléjteni, hogy egyszer kutyavásár is volt Budán és
most már egész Magyarország állami berendezését úgy szeretnék átalakí-
tani, hogy az ő kuvaszaik legyenek az értékmérők.
Ha kergetőbe veszi őket a reakció, akkor menekülés közben száz
nevet szórnak az üldöző szemébe, neveket, amelyeknek viselői sze-
rintük ugyanazt cselekedték, mint ők, maguk. Robespierrek, Dantonok,
akik a tricoteuse-ök szoknyái mögött keresnének menedéket. Pedig az a
tény, hogy sok ember elfogadta az októberi forradalom által teremtett
helyzetet, elfogadta akár félelmében, akár nyárspolgárias tunyaságból,
akár pedig azért, hogy megvédje a gondjára bízott értékeket, bizonyára
nem emelheti le a nemzeti tanács válláról a felelősség súlyát.
Nem törődve azokkal a forradalmi vezérekkel, akik ma egyszerüen le-
tagadják, hogy a nemzeti tanács forradalmi alakulat lett volna: a buda-
pesti sajtóban és a bíróságok tárgyalótermeiben elhangzott nyilatkoza-
128

tok nyomán mégis körülbelül a következő adatokat rekonstruálhatjuk az

oktobristák gondolatmenetére vonatkozóan.
A polgári oktobristák nemzeti alapon állottak, tehát nem voltak el-
lenségei, hanem hivei az államnak. Az ő forradalmuk célja nem az állam
elpusztítása, hanem annak megmentése volt. Magukra merték venni a tör-
vényes rend felborításával járó felelősséget, mivel az ő felfogásuk szerint
Magyarországot már nem lehetett volna törvényes eszközökkel megmen-
teni. Az ő forradalmuk személyek és intézmények ellen fordult, de olyan
személyek és olyan intézmények ellen, amelyeknek uralma, szerintük, végső
veszedelembe döntötte a nemzetet.
Ha mindez igaz, akkor a nemzeti tanács polgári tagjai a valóságban
távolabb állottak volna marxista szövetségeseiktől, mint mind a ketten
az uralmon levő konzervativ csoporttól. Mert hiszen szerintük a konzer-
vativok öntudatlanul, a marxisták nyilvánvalóan tudatosan az állam meg-
buktatásán dolgoztak, és egyedül csak a polgári forradalmárok voltak
azok, akik meg akarták menteni Magyarországot. Ez elég meglepő
fordulat.
Legyünk azonban jóhiszeműek, sőt legyünk naivak és fogadjuk el
mindezt készpénznek. És tegyük hozzá: valóban lehet a nemzet életében
olyan kritikus pillanat, midőn a forradalom szükséges és így jogosult is.
Ezen az alapon állva, lássuk most már, mi volt az októberi forra-
dalom programmja? A nemzeti tanács kétféle jelszóval ragadta kezébe a
hatalmat; az egyik Magyarország függetlenségének, a másik az ország
területi integritásának biztosítása volt. (Az integritás megvédésére az
ország demokratizálását vélték célhoz vezető eszköznek, mivel úgy hit-
ték, hogy egy demokrata Magyarország testvéri elbánásra számíthat a
győztes nyugati demokráciák részéről.)
Be kell vallanunk, hogy mind a két programmpont igen szép; a füg-
getlenség és a területi integritás akár egyenkint is megérhetne nekünk
egy-egy forradalmat. Hiba azonban, hogy a nemzeti függetlenség kivívása
októberben már nem lehetett forradalmi cél, mivel akkor már úgy a di-
nasztia, mint a törvényhozás a perszonális unió alapján állott. Ha mégis
ez volt a nemzeti tanács célja, akkor az ő forradalma bárgyú unikum a
világtörténelemben, mert fölösleges forradalom volt.
A programm másik pontját, a területi integritás megvédését, nem si-
került megvalósítaniok. Sőt bebizonyítottnak vehetjük, hogy az általános
fejetlenség, melyet a nemzeti tanács zagyva és vakmerő intézkedései az
országban fölidéztek, és amely fejetlenség a nemzetet végül is összekötö-
zött kezekkel kiszolgáltatta a kommunisták maréknyi csapatának, volt a
főoka annak, hogy külső ellenségeink étvágya mértéktelenül megnöveke-
dett és hogy a háborúveszítésből megsemmisítő katasztrófa lett.
A nemzeti tanács mérlege tehát így fest: a forradalom részben fe-
lesleges volt, részben kudarccal végződött. A kudarcukat azzal igyekez-
nek leplezni, hogy utólag lemondanak a forradalom tulajdonképpeni cél-
járól, a területi integritásról, és az eszközt, a demokráciát, igyekeznek
előtérbe állítani. De hiszen a demokrata Magyarországot ők maguk tör-
ték darabokra, midőn jobb ügyhöz méltó buzgalommal és vas következe-
tességgel előkészítették a Kun Béla-féle diktatura eljövetelét.
Ezzel szemben ők a jóhiszeműségükre szoktak hivatkozni. A legjob-
bat akarták, minden lépésüket hazafiság és emberszeretet irányította,
de az ő mentőakciójuk már megkésett, nagyobb külső erők, az előre nem
 129
látott szerencsétlen véletlenek kombinációja zátonyra sodorták az ország
hajóját.
Azonban a forradalomban, mint par excellence gyakorlatias vállal-
kozásban, a jószándék semmi, a képesség minden. A forradalmár a tör-
vény fölé állítja a maga akaratát és így eljárását csakis a szerencsés vég
igazolhatja. A rosszul sikerült forradalmat egyáltalában nem igazol-
hatja semmi.
Mi okozta az októberi forradalom szégyenletes kudarcát? Bizonyos,
hogy a polgári szárnyból hiányzott a képesség, hogy megítélhessék saját
vállalkozásuk szükségszerű következményeit. Erkölcsiekben és szellemiek-
ben a leggyöngébb férfiak voltak, akik a magyar politikában valaha vezető
szerepet vittek. El lehet mondani, hogy az októberi forradalom a lelki
szegénység lázadása volt a normális intellektus ellen. Ezek a szörnyű
dilettánsok csak a felforgatás technikájának első fogásait ismerték, midőn
azonban már megvolt a felfordulás, tanácstalanul szemlélték saját művü-
ket, míg aztán ügyesebb és erősebb öklök félre nem taszították őket az
útból.
Vagy nem volt-e műkedvelő próbálkozás minden tettük? Minden for-
radalomnak első dolga, hogy katonai erőt szervezzen magának, — csak az
oktobristák nem akartak katonát látni. A nemzetköziekkel úgy bántak,
mint lojális szövetségesekkel szokás — a famózus köztársasági ünnepen
váltakozó nemzetiszín és piros zászlókkal ékesítették az utcákat! —• pe-
dig nyilvánvaló, hogy a nemzetiség és a nemzetköziség szövetsége éppoly
abszurd dolog, mint az élet és a halál szövetsége. A szörnyű tehetségte-
lenségük a diplomáciai próbálkozásaiknál nyilatkozott meg a legkirívóbb
módon. Károlyi Mihály Belgrádban, Bédy-Schwimmer Róza Svájcban,
Jászi a nemzetiségek közt, Diner-Dénes a külügyminisztériumban, — me-
lyik európai ember állja meg nevetés nélkül és melyik magyar ember piru-
lás nélkül?
Reánk nézve ma teljesen közömbös lehet, hogy a forradalom védő-
ügyvédjei hogyan érvelnek védenceik érdekében. A forradalmat nem a
szavai, nem is a szándékai, hanem egyedül csak az eredményei után kell
elbírálni. Aki meg meri szakítani az ezeréves alkotmányosság folytonos-
ságát, hogy helyébe a maga intellektusát és energiáját állítsa, az a legsú-
lyosabb felelősséget vállalja, amit az emberi társadalom tagja egyáltalá-
ban vállalhat. A legnagyobb bűn, amit forradalmár elkövethet: ha tehet-
ségtelennek mutatja magát. És a legnagyobb büntetés, amit bűnösre mérni
szabad, a léha törtetőt illeti meg, aki tragikus időkben a nemzet élére to-
lakodik. Nem kell éppen reakcionáriusoknak lennünk, sőt magunkévá te-
hetjük a forradalmi mentalitást, hogy pálcát törhessünk az oktobristák fö-
lött. A francia nagyforradalom logikusan járt el, midőn dicsőséggel árasz-
totta el győztes tábornokait és nyaktiló alá küldte a csatavesztőket.
Herczeg Ferenc.

Napkelet. 9
BÁLINT ELINDULÁSA

kis Bálint először arra eszmélt fel, hogy nagy sírás és jövés-menés

A van a szobában; kelletlenül fel-felpillantott, de onnét a kemence-

sutból csak annyit látott, hogy a lámpás világol, a falról meg az
ide-odasuhanó árnyékok úgy hajladoznak feléje, mintha mindegyik az ő tor-
kát akarná megkapni; egy fekete árnyék be is suhant asutba s valami hosszú,
hegyes késsel egymás után háromszor-négyszer bele is szúrt a hátába kegyet-
lenül. A kis Bálint fel-fel jajdúlt, aztán keservesen nyöszörgött, de nem ügyelt
reá senki, nem segített rajta senki, s így ez a nagy fekete árnyék ölbe kap-
hatta s a zsellérház dohos, földszagú szobájából elszaladhatott vele
valami rengeteg erdő felé, ahol a fojtogató levegőben a fák mind, mind
olyan lobogó, nagy lánggal égtek, hogy az árnyék is tüzet fogott s bele-
ejtette zsákmányát a parázs közé.
A kis Bálint a sutban másodszor arra ébredt fel, hogy fázik; hiába
vackolta magát beljebb apja ócska subájába, csak fázott, úgy, mintha a
parázsról a hóra tették volna ki. Egyszer csak énekszó zendült fel az
udvaron. Bálint felvetette a szemét s így leste, hogy igazán énekelnek-e
az ablak alatt? Csakugyan énekeltek valakik. Bálint csendesen feltápász-
kodott, lemászott a sutról, hogy majd az ablakhoz megy s kitekint. Amint
az ablak felé fordult-, riadtan látta, hogy a púpos Agáti Veron már ott áll
egy széken az ablaknál s úgy les kifelé. Mit keres itt a szobában Agáti
Veron?
A kis púpos leány észrevette, hogy Bálint kimászott a kuckóból,
feléje fordult s mintha eltalálta volna annak a gondolatát, mentegetni
kezdte magát:
— Azért jöttem be, mert innét a székről mindent látok; odakint a
sok nagy embertől semmit sem láttam.
A kis Bálint egy darabig meresztgette a szemét, azután bátortalanul
megkérdezte:
— Miért énekelnek az udvaron?
— A Pistát temetik. Meghalt.
— A mi Pistánk? — hebegte Bálint — és miért halt meg?
— Mert ráragadt rólad a betegség.
— Énrólam őreá?
— Hát persze. Te lettél előbb beteg, azután ő elkapta tőled. De ő
csak két napig volt beteg. Na, gyere ide, innét jól láthatsz mindent,
Bálint mezitláb oda lépkedett az ablakhoz; feltérdelt Veron mellé a
székre s kitekintett. Csodálatosan szép volt, amit látott: két letakart
lócán, égő gyertyák között ott feküdt a szép kék koporsó, előtte állt a pap,
a kántor énekelt, az asszonyok mind sírtak s az emberek mind levett
kalappal álltak ott körös-körül. Azután négy, ünneplőbe öltözött süldő-
legény felvette a koporsót s nagy méltósággal így indultak Pistával,
zengő éneklések között, kifelé az udvarból a temető felé. A toronyban
mind a két haranggal harangoztak.
 131
Az énekszó lassan-lassan elhalt, de a két gyerek sokáig ott maradt
még az ablak mellett s a harangszót hallgatva, hallgatagon nézett ki a
piszkos ablaküvegeken át az udvarra. Az udvarban olyan csendesség volt,
mintha kihalt volna belőle mindenki. A felső ház minden ajtaját, ablakát
bezárták: a házigazda is kiment a temetőbe a gazdasszonnyal együtt.
Az istálló ajtaját rázárták a lovakra s a tehénre. A tyúkok a sötét ólba
terelve azt gondolták, éjszaka van s aludtak. A malacokat nyilván jól
megetették, hogy a temetés ideje alatt ne sivalkodjanak. Csak a zsúp-
fedeles alsó ház pitvarának felső ajtaját felejtették nyitva s a zsellérház,
mely előtt az imént még a kék koporsó körül tiszteletes komolysággal
ott állt az egész Szegfű-utca, borzas fedele alatt ezzel a sötétlő nagy
szájával most olyan volt, mintha egy rémes sikoltás után megnémult
volna attól a rettenetes megtiszteltetéstől, hogy a legnagyobb úr, a
Halál járt ott vendégségben.
Még hallott a harangszó, mikor a kis Bálint halkan megszólalt:
— De jó a Pistának . . .
— Miért mondod, hogy jó neki? — kérdezte Veron.
— Azért, mert jó neki. Lám, mindenki sírt. Azután szép kék kopor-
sóba tették, a pap prédikált, a kántor énekelt és az emberek mind levett
kalappal álltak körülötte. Pedig míg meg nem halt, senki sem nézett reá;
a mostani anyám megverte őt is, igaz, hogy kevesebbszer, mint engem.
A gazdasszony meg, ha csak megálltunk elől az udvaron, már reánk
kiáltott, hogy takarodjatok hátra, most meg ugyancsak siratta . . .
Veron szótlanul hallgatott egy ideig, azután nehézkesen leszállt a
székről s elfogódva indult kifelé, de mintha valamit még akart volna, meg-
állt. Már egészen az ajtónál volt, mikor csendesen megszólalt:
— Bálint, te nem félsz, hogy meghalsz?
— Nem — felelte komolyan a gyerek — az igazi édesanyám, amíg
beteg vo.lt, mindig azért sírt, hogy engem nem tud majd magával vinni a
koporsóba, s váltig azzal biztatott, hogy ha ő meghal, az Isten talán meg-
könyörül rajtam s engem is meghalat, s azután nem kell idegenek között
hányódni. . . Hát én nem félek. Talán te félsz?!
— Én se félnék — hebegte Veron — de mégis félek.
— Hát mitől félsz?
— Attól, hogyha én meghalok, hogy' tesznek bele a koporsóba, mikor
én nem tudok egyenesen hanyattfeküdni? Vagy nekem másmilyen koporsót
csinálnak?
— Bolond vagy — szólt a kis Bálint. — Aki meghal, az már mind tud
egyenesen feküdni a koporsóban. A sok köhögéstől az én édesanyám sem
tudott feküdni s azután, mikor meghalt, mégis szépen egyenesen feküdt a
koporsóban...
Veron valami bizonytalansággal ugyan, de egy kicsit megnyugtatva
pillantott Bálintra, azután szó nélkül kiment a szobából s hazament a har-
madik szomszédba. A kis Bálint visszamászott a kuckóba, belevackolta
magát megint a rongyos subába s egy darabig azon töprengett, hogy miért
sírnak az emberek, ha valaki meghal, mikor a halál jó! Azután a vézna kis
testet karjára vette az Álom s elringatta csendesen.
A kis Bálint nem sokáig pihenhetett, a mostani anyja hangos kiálto-
zása riasztotta fel álmából.
— Óh, miért is vette el az Isten az eszemet, hogy kenddel összeáll-
tam?! A kend kölykéről ragadt rá a betegség az én gyermekemre. Most már
nem kapom utána az árvasegélyt! Ezt a pénzt kend lopta ki a zsebemből!
 132
— Én?! — mordult fel Bálint apja. — Kiloptam? Én?!
— Persze hogy kend, meg a kölyke; hogy az Isten verje meg a faj-
tájukat!
— Ne bántsd az én fajtámat!, az én öregapám a legelső gazda v o l t . . .
— Az a', de korhely naplopó lett az ivadéka! Aki csak szájjal győzi!
Azt hiszi, hogy az égig ér az esze, pedig csak a szája nagy!
Bálint apja felcsattant:
— Hallgass, vagy kirúglak, mint a kutyát!
— Mit?! — üvöltött toporzékolva az asszony — engem akar kirúgni
az ón lakásomból?! Kend könyörögte be ide magát. Persze, azt hitte, hogy
olyan bolond leszek majd, hogy rábízom ami kis pénzt megtakarítottam.
Ugy-e, jó volna azt elseftelni, elsétálni; mert a dologhoz nem fűlik a foga,
— Nem érted te ezt! Fogd be a szád! Hallgass!
— Ne parancsolgasson nekem, akkor hallgatok, ha kedvem tartja!
Ilyen részeges disznót mindig kapok!
Az asszony csakugyan nem hallgatott el s a dühtől rikácsolva addig
pergette a nyelvét, hogy a Bálint apjából, ámbár a temetés tiszteletére most
sem pálinkázott be jobban, mint rendesen, utoljára is kibuggyant a féke-
zetten indulat s az ágy mellől felkapva a gyalog-széket, úgy vágta azt az
asszony fejéhez, hogy az asszony hangtalanul leomlott a szoba földjére.
Nagy csendesség lett a szobában. A kis Bálint egy darabig megla-
pultan várt, azután feltápászkodott s kitekintett a sutból. Az apja a szűrét
s a tarisznyáját szedte elő s valami batyuba kötözgette a holmiját. Az asz-
szony egy idő mulva megmozdult,lassan felállott, de nem szólt semmit, csak
a fejét tapogatta s fojtottan vinnyogott, azután kiment a szobából s nyil-
ván felment a felső házba a gazdasszonyhoz, akivel folyton marakodtak
ugyan, de aki, ha az emberével volt baja, mindig a pártjára állt.
Mikor Bálint apja elkészült a cókmókjával, odaszólt a gyereknek:
— Itt a csizmád! Húzd fel!
A gyermek hirtelen felrántotta a csizmáját s az apjához húzódott, ez
kézenfogta s azután fiastól, bátyustól, szó nélkül kiment a házból. Amint
az udvaron elmentek a felső ház előtt, Bálint apja félszemmel is jól látta,
hogy a két asszony a tűzhely mellől titkoltan utánuk les, de úgy tett,
mintha semmit sem látott volna.
Az utcán megkérdezte az apja Bálintot:
— Bírod a lábad?
— Bírom.
— Nem forog veled a világ?
— Egy kicsit.
— De a vasútig csak kibírod?
— Ki.
Mindenki, aki valaha falun élt, tudja, hogy a falusi csizmadiák
tudnak olyan gyerekcsizmákat csinálni, melyek a mesebeli mérföldes-
csizmákhoz hasonlatosak. Aki felhúzza a mesebeli csizmát, minden lépé-
sével egy-egy mérföldet halad, ezek a bőszárú, nehéztalpú falusi gyerek-
csizmák meg olyanok, hogy ha a vézna kis lábszárak egyszer nekilódítják
őket, szinte maguktól viszik aztán tovább a hozzájuk képest könnyű gyer-
meket, apró kopogó léptekkel, akárhány mérföldnyire is. A nekilódított
kis csizmák így kivitték a beteg, vézna kis Bálintot a vasúti állomásig.
Mikor a temető mellett kopogtak el a kis csizmák, az az egy-két ákácfa,
melyet a télen, az élők, tűzelőnek nem loptak el a halottaktól, az alko-
nyodásban szelíden búcsút integetett a kis fiúnak, aki nem fél a haláltól
 133

s aki most ott a temető alatt, apja mellett baktatva arra gondolt, hogy
meghalt édesanyjának meg a Pistának milyen jó dolga van, mert hiszen
sehová sem kell már menniök!
Mikor az állomáson Bálint meg az apja befordultak az ajtón, a
templom tornya meredt óraszemével álmélkodva nézett utánuk: hát mi
lesz már a világból ha az emberek mostanában, úgy ott tudják hagyni
a szülőfalujokat, hogy még csak vissza sem tekintenek?! . . .
* * *

A vasúti kocsiban egy szeplősképű, hirtelenszőke emberrel kerültek

szembe, aki alig hogy elhelyezkedtek, mindjárt megszólította Bálint apját:
— Mivel seftel kend? Erről a batyuról gondolom, hogy kend is seftel.
Hát igaz is, bolond, aki dolgozik, mikor sefteléssel többre megy az ember!
— Hej — sóhajtott Bálint apja — de a szívemből beszél kend! Csak
az a baj, hogy nincs mivel kezdeni! Pedig ha én hozzáfoghatnék, hamaro-
san tele lenne ez a batyu ezresekkel!
— Persze, persze — motyogta a szeplősképű — de hát azért csak
neki kell vágni. Azután valahogy kerül, amivel kezdjen az ember.
— Hát hová iparkodik kend?
— Pestre. A szeméttelepre megyek fuvaroskocsisnak, mert a szeme-
teskocsi minden ház előtt megáll s nem lehessen tudni, melyikből jön ki
az ember szerencséje. A sógorom tudniillik tegnapelőtt otthon járt Ceg-
léden s azt mondta, hogy tíz új kocsist vesznek fel. Hát engem a másik
sógorommal együtt fel is iratott. De az otthoni sógorom nem jön, mert
tegnap beállt otthon a nagymalomba éjjeli őrnek. Óradíjért aludni, szép
hivatal, hát már csak Cegléden maradt.
Bálint apja előkotorta a tarisznyából a pálinkásüveget, meg a ciga-
rettadohányt s addig-addig barátkozott a szeplős emberrel, hogy: másnap
a kis Bálint már a szemétfuvarozó nagy istállójában volt otthon; Az apja
valami priccsen helyezkedett el, a fiának meg a fal mellett, egy üres állás
előtt a jászolban csinált vackot. Az üres állás mellett a Bálint apja kezére
adott két ló álott: a Sármány meg a Kozák. A Sármány volt a kis Bálint
szomszédja. A szomszéd az idegen szagra eleinte fel-felhorkant s karikára
meredt szemmel figyelt be a kuckó homályába.
A betegségből alig kilábolt, megfáradt gyermek hamar elaludt és
sokáig álomtalan álomban pihent vézna kis teste. Úgy éjféltájban, talán
valamelyik ló dobogására felneszelt a kis Bálint, A falon a sercegő
istállólámpa olykor-olykor meglobogó lángjától hosszú árnyékok suhantak
ide-oda. Egy árnyék besuhant a sarokba s lehajolt a jászolba Bálint fölé.
— Látod — így suttogott az árnyék — úgy fekszel itt a deszka-
jászolban, akár a koporsóban!
A kis Bálint boldogan mosolygott.
— Úgy-e, édes szülém, kend szól hozzám.
Az árnyék nem felelt, Bálint felé nyujtotta a kezét. Az árnyék fel-
suhant s a gyerek keze a Sármány odanyújtott fejéhez ért. A Sármány
barátságosan rászuszogott a gyerekre s a kis Bálint félálomban sokáig
szeretettel simogatta a Sármány hóka homlokát.
Ettől kezdve Bálint és a Sármány jó barátságban éltek. A gyermek, olyan
szeretettel, mintha az igazi édesanyja vezette volna ehhez a jó baráthoz,
ott a jászol sarkában olykor órákig el-elsímogatta a Sármány fejét s
mikor az első napon rájött, hogy az apja hová dugja el azt a zabot, amit a
lovak porciójából azért lopott el, hogy a kocsmában pálinkát kapjon érte,
134

nagy vigyázattal visszalopott egy-egy marékkal. A Sármány nagy röhögés-

sel örült az ilyen titkos ajándéknak, de a Kozák — pedig eleinte őt is kínál-
gatta a kis Bálint, — feléje se fújt. A Kozák sehogysem akart Bálinttal
megbarátkozni; ha a gyermek meg akarta simogatni, mindig elkapta a fejét
s ha utánanyúlt, hátravágta a füleit, Olyan rossz ez a Kozák — gondolta
magában a kis Bálint — mint az az anyám, akit most otthagytunk.
Három-négy nap mulva egy este Bálint apja előszedte a gyerek
ünneplőruháját, csizmáját s így szólt a fiához:
— Reggel ezt vedd fel! Beviszlek a városba!
Más gyerek nagyon örült volna annak, hogy a várost megláthatja, de
a kis Bálint nem örült, mert folyton arra gondolt, hogy hátha a hétköz-
napon felvett ünneplőruha azt jelenti, hogy nem kerül vissza többé ide a
jászolba, melyben pedig olyan jó volt, akár a koporsóban.
Másnap reggel a kis Bálintot felültette az apja a szemeteskocsira maga
mellé, azután elindultak a többi kocsival együtt. A legelső kocsmánál meg-
álltak a kocsik mind. A kocsisok bementek az ivóba, a kis Bálint meg
fentmaradt a kocsin s a gyeplőt fogta s olykor-olykor félhalkan mondo-
gatta: Sármány! Sármány! Ilyenkor a Sármány hegyezte a füleit, jókedvűen
prüszkölt, bólintgatott, a Kozák meg sunyított s rá-rászorította a rudat a
Sármányra.
Mikor az emberek bepálinkázva előjöttek, Bálint apja megállt a kocsi
mellett, hogy majd rágyújt. Az a hirtelenszőke, beszédes ceglédi ember, aki
éjjeli bakterré lett sógora helyébe fuvaroskocsisnak bekommendálta, hozzá-
lépett :
— Adhatna kend egy kis dohányt!
Bálint apja adott neki s félig komolyan, félig tréfásan ezt mondta:
— Ma még adok, de holnap már aligha, mert aki úr, az nem ád min-
denféle szemetesnek!
— No, no! Talán felcsap kend úrnak?
— Fel bizony! Seftelni fogok!
— Seftelni? — álmélkodott a hirtelenszőke — tán aranyat lelt kend
a szemétben?
— Az a! Ahogy kend mondta: egy házból kijött az én szerencsém!
Egy vicénére leltem, akinek pénze van, az embere meghalt, hát ember kellene
neki, meg egy gyerek, aki majd takarítani segít a házban. Ha összeállunk,
az asszony majd főz, meg sétál, én meg seftelek, azután én is sétálok! Most
viszem a gyereket megmutatni, mert azt mondta az asszony, hogy zsákban
nem vesz macskát.
A kis Bálint még jobban elszomorodott, hát mégis el kell hagynia a
jászolt!
A kocsik elindultak s bedübörögtek a városba. A kis Bálint alig látott
valamit a reggeli fényességben hivalkodó városból. Elbusúltan s a zajtól
is elkábultan, félig lehúnyt szemmel ült az apja mellett s nem is ügyelt
arra, hogy az apja miket mondogat a szemetes-gyereknek, aki harmadiknak
ott ült mellette a bakon.
— Majd megmutatom már most, hogy ki vagyok, mi vagyok! A tarisz-
nya tele lesz ezressel! Csak seftelek és sétálok . . .
A Réz-utcában a nagy szemeteskocsi az egyik soron megállt minden
ház előtt s az egyik kosár szemét után a másik kosár szemetet nyelte be.
Az utca közepe táján, egy nagy piszkos barna ház előtt Bálintot leszállí-
totta az apja a kocsiról s a vállánál fogva odavezette egy cafatos asszony
elébe.
 135

— No, ez a fiam! — szólt Bálint apja a vicénéhez.

A vicéné, lehet, hogy azért, mert tegnap óta kedvérevalóbb emberre
akadt, vagy talán azért, mert látta, hogy Bálint apja egészen részeg s így
elment a kedve attól, hogy ilyen emberrel álljon össze, egy-két tekintettel
végigmustrálta a gyereket s azután félig elfordulva ezt vetette oda:
— Ezzel ugyan nincs mit kezdeni! Ilyen penészvirágot nem vállalok
a nyakamra!
Bálint apját, mert az asszony reményeit így megsemmisítette, elfutotta
a méreg s felhördült:
— Mit?! Erre mondja, az én fiamra meri azt mondani, hogy penész-
virág?! Maga meri azt mondani, nyavalyás, condra!
Erre már a vicéné is megeresztette a nyelvét, de minél jobban rikolto-
zott, Bálint apja, kapatos fejjel, annál hevesebben védte a fiát:
— Méghogy az én fiam penészvirág?! Egész Pesten nincs ennél különb
gyerek! Meg merem én ezt mutatni az egész városnak! Gyere ide Bálint!
Ezzel a kótyagos ember felkapta a gyereket s egy lódítással felültette
a Sármány hátára. A kis Bálint megkapaszkodott a Sármány sörényében,
az apja meg megkapta a zablaszárat s fennhéjázással, hangosan harsogva,
hogy így, úgy megmutatja ő az egész Pest városának, hogy az ő fia bizony
nem penészvirág, — elindult a megtelt szemeteskocsival.
A szomszéd házban lévő fűszeres-boltból kiugrott a kis inas s úgy
bámult fel a szemeteskocsi lovasára. A suszter-műhelyből már a segédek is
utána néztek, az utcai járókelők is mind feltekintettek reá s a sárga villa-
moskocsik ablakaiból is minden szem feléje villant. A váltóállítgató gyerek
úgy rajtafelejtette a szemét, hogy a 8-asnak rosszul állította be a váltót s
a kocsivezető még sem szidta most úgy az apja teremtésit, mint máskor,
mert az ő szeme is megakadt azon a ritkaságon, hogy az ormótlan szemetes-
kocsi egyik lován egy ünneplőbe öltözött kis parasztgyerek lovagol.
A kis Bálint pedig szinte átszelleműlten ült a Sármány hátán. A kis
lovas nem tudta azt, hogy amikor ő, még mint egészen apró gyerek, először
kimondta azt a szót, hogy „Én”, ezzel az egyetlen egy szóval, mint minden
más halandó, ő is hadat üzent a kívüle való világnak; akis Bálint azt sem
sejtette, hogy e hadüzenet kimondásakor egyszerre megfogant az ő lelkében
is annak a mindenek lelkében ott szunyadó ős-emberi, pogány vágyakozás-
nak a csirája, hogy: legalább egyszer, egyetlen-egyszer meghódoltan maga
alatt, vagy meghajoltan maga előtt lássa a világot! És a balga gyermek
boldog örömében, bár sohasem hallott fejedelmek és hadvezérek diadal-
menetéről, most az ő senyvedő, kis „Én”-jének a világ felett való diadala
ragyogott úgy, mintha megérezte volna, hogy sorsa kegyesebb volt, mint
azoké a millióké, akik mint elismerten különbek, csak akkor kerülnek felül
egy pillanatra, s csak akkor valakik, mikor a legnagyobb titok sötét kapu-
ján már áthaladtak s így minden élőknél immár bölcsebben, egyenesen
fekszenek a koporsóban, mely előtt, amerre elhalad, riadtan emel kalapot az
élő világ! . . .
A kis Bálint nagyon-nagyon boldog volt ott a lovon és a diadalmas
érzéssel együtt feltámadt lelkében az élet vágya és szépségének megérkezése,
óh, milyen ragyogó volt most a város, hogy csillogtak a nagy tükörablakok,
milyen kedves volt a zsongás, a csilingelés, a dübörgés és milyen felmagasz-
taló volt minden nyájas tekintet, mely feléje szállt!
A szemeteskocsi a Réz-utcából kifordult a körútra. A nyugati felől egy
gépkocsi rohant rettentő rikoltozással feléje. A rosszlelkű Kozák, mintha
megriadt volna, úgy rászorította a rudat a Sármányra, hogy ez szegény
136
majd eldőlt. A kis Bálint megrémült; azt hitte, hogy már most mindjárt
halálra zúzza őket a száguldó szörnyeteg s a boldogsággal az imént még
csordultig telt szívébe egyszerre belenyilallott a dermesztő halálfélelem.
A gépkocsi idejében megállt s a kis Bálint, amint a szemeteskocsival
előtte elhaladt, odapillantott a fényesen ragyogó gépkocsi felé. Az autóból
két kis úrigyerek karikára nyitott szemmel, mosolyogva nézett fel hozzá.
Ezeknek a szeme is úgy sugárzott, mint a kis fűszeresinas, vagy a váltó-
állító gyermek szeme, ezek is olyan mosolygós, simogató tekintetet vetettek
reá, mint az utcai járókelők, de bár a kis Bálint szívébe megint feldobbant
a boldogság, ez már nem az a teljes és tökéletes boldogság volt, mint az
imént érzett, mert a boldogságnak s az örömnek hamar hervadó piros
rózsái között szívében már ott sötétlett a halálfélelemnek sohasem hervadó
fekete virága!
. . . A körút túlsó oldalán a sisakos rendőr leparancsolta a gyereket a
lóról. A kis Bálint azután gyalog ment az apja után, a szemeteskocsi
mellett. Ment, ment, mendegélt s azok a csodálatos falusi kis csizmák a
városi kövezeten elvitték a kis Bálintot abba az ember-rengetegbe, ahol
hozzá hasonlatosan — boldogságukat túlélve s egyre keseredő lélekkel
mégis rettegve a haláltól — milliók vergődnek s amely rejtelmes rengeteg-
nek egyre sötétebbre vakuló homályából azok a csodálatos falusi kis csiz-
mák — hiába lesi jöttüket a torony meredt óraszemével — sohasem tudják
többé visszavinni kis gazdájukat haza, a faluba! . . .
Bartóky József.

LÁZ

A lábam húzza még a láp hínárja,

De már riadva ring a renyhe lé!
A partra loccsan lomha, mocskos árja
S mohón zudúl a nyárfa sor felé.

Túl rajta sejtve tarka park kinálja

Pazar palástját: béke köntösét.
Gyökéren, éren fut a láz csirája . . .
Sóhajtva súg a lomb egy bús mesét.

Nagy ásó villan és lecsap a rögbe. —

A föld remeg, fölzúg a lomha éj. -
Árnyék iramlik át vadul hörögve. —

Szememre száll egy szörnyű látomás,

Ezüst szilánkot szór a holdkaréj —
A sors csak ás, sötét, mély árkot ás . . .
Réz Gyula.
ASSISI SZENT FERENC KIS VIRÁGAI

alamikor fenn az assisi hegyen, a szögletes, szürke tornyok tövén

olvastam először I Fiorettit, assisi Szent Ferenc virágait. És mialatt az
arasznyi könyv olcsó kiadása Krisztus dicsőséges kis szegényének cso-
dáit és istenes példáit mesélte az umbriai ég alatt, a kőfalak peremén áthajol-
tak az olajfák és száz és száz ezüstajakkal belenevettek a napsütötte szélbe.
A fehér por vígan, könnyedén vándorolt Santo Francesco hajdani útjain
és lenn a mélyben, alázatos kápolnája felett, az Angyalok Boldogasszonyá-
nak a harangja énekelt.
A hegynek kanyarodó utcából hangok hallatszottak. Egyszerre Tol-
sztoj neve hullott bele a harangjátékos assisi csendbe. Ügy hullott bele,
mint egy kő.
Két idegen jött fölfelé a meredek utcán. Fiatal, sápadt szláv arcba
ütközött a tekintetem. „A mi apostolunk... ő az új kor apostola...” Szent
Ferenc városában Tolsztojról beszéltek. És ahogy megidézték, szinte hív-
ták, hirtelen, mintha már jött is volna az úton, zilált ősz hajával, nyersen
faragott, zordon arcával, reklámruhájában, piszkos zubbonyában. Jött,
közhírré tett erényeivel, ujságokban kürtölt példaadásával, közszemlére he-
lyezett lemondásával.
És gondolatomban ekkor szinte szembekerült egymással az olajfák
alatt a porban, a tagbaszakadt, reklámzubbonyos zord orosz és őszinte ron-
gyaiban, vidáman, Krisztus dicsőséges kis szegénye.
Az assisi posztókereskedőnek, Messer Pietro Bernardone-nak fia, hu-
szonhárom éves volt, mikor megtért Krisztushoz és lemondott a jólétről,
az otthonról, víg, kóborló lovagok könnyelmű, hetyke életéről. Kövön aludt
és koldult.
Tolsztoj pedig aggastyán volt, mikor lemondott. Ő akkor tolta el ma-
gától a gazdagságot és az életet, mikor ernyedt, öreg ujjai már annyira
remegtek, hogy nem bírták markolni. És talán, hogy ez a remegés ne lás-
sák, azért támasztotta meg a kezét az ekeszarván. Ő kiégett testére húzta
fel a durva inget és apostolkodás közben ebédelni és aludni jasznaja-poljá-
nai kastélyába j á r t . . . Ősemberi pózok, misztikus őskeresztényi tévelygé-
sek, barbárul mohón ivott felvilágosodottságok, kivételes tehetségek, el-
mosódott világnézetek. Mögötte könyvtárnyi írás, nagy regények, súlyos
könyvek, fárasztó gyónások, szatirikus vígjátékok, tragikus tanítások, új
evangéliumok.
Assisi Szent Ferenc saruja körül a Fioretti és ajkán rövid éneke, a
Cantico del Sole, melyből Dante tanult és Petrarca és Lionardo da Vinci.
Minden tanítás mérlege a megvalósulás.
Assisi Szent Ferenc tanításából az élet új világossága, az emberiség
kultúrája lett, a Fiorettiből az emberiség új tavasza, a Cantico del Sole-ból
az olasz Renaissance.
Emlékezem rá, ott a meredek assisi útnál arra gondoltam akkor, vaj-
138
jon mi lesz Tolsztoj tanításából? . . . Évek multak — a bolsevizmus lett be-
lőle. És az a sápadt orosz diák azóta talán belehalt apostola tanaiba, Tol-
sztojt pedig elátkozta földönfutó és börtönülő nemzete.
Azok, akik elaggottan lesznek apostolok, mikor már nincs miről le-
mondaniok — hamis apostolok és megöregítik a világot. Az emberiségnek
csak fiatal apostolok adnak új fiatalságot.
Assisi Szent Ferenc megtanította a középkor árva emberét a világos-
ságra, fényeskedő emberét a szegénységre, örömtelen emberét az örömre
és az emberiséget a fiatalságra. Visszavezette a naphoz, a vizekhez, a fák-
hoz, a madarakhoz, vissza Krisztushoz. És Krisztust, akit már csak komor
székesegyházak félelmes, borongó pompájában, fogadalmi kincsek között
kerestek az emberek, ő megtalálta a zöld Umbria rétjein, folyók partján,
köves gyalogsövényeken és a san damiano-i csendben: „Nonne vides quod
domus mea distruitur . . Az Úr háza omladozott, Szent Ferenc meghal-
lotta az omlást és jelt adott a földi kincsekért és hatalomért küzdő Anya-
szentegyháznak. Megtanította másodszor az embert arra, amire Krisztus
tanította.
Így történt, hogy napjaiban az Evangélium, mint régen, gyönyörűen
újra mondta: „Abban az időben a vetéseken haladt át Jézus...” Az assisi
barát követte a Mester nyomát. És még ma is a legtisztább és legszebb em-
beri mosollyal, Krisztus vetéséből mosolyog le az évszázadokra.
Ez a csodálatos mosoly benne van a Fioretti-ben. „Frate Lione irjál”,
— mondotta a legenda szerint Szent Ferenc kiválasztott tanítványának. És
Frate Lione írt, írtak a későbbi ferences barátok és századról századra má-
solták az assisi Szent Kis Virágait, melyekben soha nem hervadón virít a
középkor szépsége.
Talán ezért mondják sokan, hogy nem lehet lefordítani I Fioretti-t,
mert leveri a szirmait, aki hozzányúl. — A Géniusz kiadóvállalat kísérletet
tett és a nemrégelhúnyt tudós, Kaposy József Fioretti-fordítását: „Assisi
Szent Ferenc virágos kertje” címmel másodszor adta ennek a magyar kor-
nak a kezébe, melynek csak úgy, mint a XIII. századnak, szüksége van az
assisi barát szavára.
A Géniusz kiadóvállalat mintha kegyelettel emlékezett volna meg
arról, hogy a legrégibb magyar könyv — az Ehrenfeld-kódex — is Ferenc-
legenda, ünnepi díszben adta ki az assisi szent Kis virágait. A képek,
a betűk, még a papiros is a szöveget igyekszik szolgálni.
Kaposy József értékes munkát végzett, de tudós maradt és nem lett
költő, mikor fordított. Jegyzeteiben és előszavában nagy és tiszteletreméltó
tanulmány nyoma kíséri a könyvet. Kár, hogy az előszó útiélményei oly-
kor kissé profánul hatnak, szinte úgy hatnak, mintha valaki az Evangé-
lium elé palesztinai utazásának az élményeit szögezné bevezetésül.
A fordítás azonban él és a fordítónak a Fioretti egyik legszebb kapi-
tulumát: „Miként oktatta ki Szent Ferenc Frate Lionét a tökéletes víg-
ságról. ..” sikerült beletükröznie nyelvünkbe, bár az eredeti nyelv üdén,
megindítóan csörgedező hosszú mondatait eltagolta és gyakran túl szaba-
don választotta a szavakat. Közben olykor a XIII. század szellemének, oly-
kor Szent Ferenc egyéniségének ellentmondókat talált.
„Szent Ferenc megútálta az életet...”, mondja a fordítás, míg a Fio-
retti szelíden mondja, hogy „megvetette az életet...”, „az önkívületig foko-
zódó édeskedés által Szent Ferenc nemcsak, hogy Istenhez ragadtatott, ha-
n e m . . — mondja a fordítás, míg az eredeti szöveg egyszerűen mondja:
 139

„Szent Ferenc az elmélyedés önkívületében nemcsak, hogy Istenhez emel-

kedett, hanem...”
Abban a fejezetben, melyben Szent Ferenc a bevagnoi mezőn a mada-
raknak prédikál, ugyanígy változott el a fordító tolla alatt a világ egyik
legelragadóbb szépsége:
Sirocchie mie, ucelli... — mondja a Fiorettiben Szent Ferenc: „Kis
testvéreim, madarak... nem vettek és nem arattok és Isten mégis táplál
ós adja néktek italul a folyókat és forrásokat és adja néktek menedékül
a hegyeket és völgyeket és a magas fákat, hogy fészket rakjatok...”
Ilyes szavakkal szólt a Fioretti-ben kis testvéreihez Szent Ferenc, míg
a magyar fordításban az árnyalatok elváltoztatják a jelentőségeket és
Isten roppant ajándékai kisebbek lesznek. Ott, az Űr italul nem a folyókat
és forrásokat, menedékül nem a hegyeket és völgyeket adja a madaraknak,
hanem a fordítás szerint: „ . . . a folyók és források vizét adja italotokul.
Tőle kapjátok a hegyek és völgyek menedékeit” Ott folyók és hegyek he-
lyett csak vizet és menedéket ad...
A madarakhoz intézett prédikációban assisi Szent Ferenc csodálatos
mosolya ragyog fel. Azt a mosolyt nem lehet lefordítani.
Csak egyetlen, halhatatlan művész győzte a csodát, túl szavakon, túl
nyelveken, minden idők számára, egy művész, aki magyar volt.
Liszt Ferenc zenéjében, a Szent Ferenc Legendában felmosolyog
Krisztus dicsőséges kis Szegénye, megcsendül a hangja és a zengő szellők
dudolásán át felelnek neki a madarak.
Tormay Cécile.

ÉJJEL

Kedvesem alszik és ajka nevei.

(Ringat a hullám könnyű szelet.)

Gyenge szívemben a Végtelent érzem.

(Szállnak a felhők a végtelen égen.)

Szeretni: Végzet és isteni Jól

Álmosan loccsan az éjjeli tó.)

Édes az élet és — holt ami volt!

(Villan a vízen a fölkelő hold!)
Csöndes Pál.
EMLÉKEZÉS RIEDL FRIGYESRŐL

Tisztelt Társaság! Tisztelt Közönség!

A Kisfaludy-Társaság szabálya, mely a megválasztott tagtól azt kí-

vánja, hogy elődjéről megemlékezzék, olyant követel tőlem, amire szívem
sugallata is ösztönöz. Hiszen ha van kiengesztelő momentum abban, hogy
Riedl Frigyes helyét én foglalom el, úgy ez csak az lehet, hogy mélyen tisz-
teltem őt.
Riedl pályáját és műveit kell, hogy hivatott toll önállóan méltányolja.
Tiszta életének példája nagy kincs, írói munkásságának számra nem nagy,
de jelentőségre kitűnő eredményei szellemi birtokunk legjavához számíta-
nak. Könnyelműség lenne, ha nem gondoskodnánk róla, hogy Riedl életé-
nek örökségét illetékes ember számba vegye és hozzá méltóan megbecsülje.
Mi nem akarunk mást, mint egy sugarat vetni a távozó után, hogy még
egyszer megpillanthassuk tűnő alakját, mely oly kedves volt nekünk.
Ő maga kitűnően értette a módját annak, hogy szemünk elé idézze azok
alakját, akikről megemlékezett. Nem hiában foglalkozott olyan tüzetesen
a jellemzés művészetével. Amint elméletben megállapította, hogy a reprae-
sentativ jellemvonás néha többet ér, mint húsz más, mert olyan sajátságot
állít elénk, melyből sok más sajátság folyik, úgy saját jellemrajzaiban is
azt az alapvető tulajdonságot kereste mindenekelőtt, amelyben a többiek
gyökereznek. Igy állapította meg Gyulairól, hogy szellemi forrásai a jel-
lem kőzetéből fakadnak, hogy mély igazságszeretete táplálta egyéb fényes
tulajdonságait; így találta meg Kazinczy Ferenc jellemének fősajátságát
túlságosan kifejlett érzelmességében, Toldy Ferencét a kegyeletben, Gre-
gussét az összhang érzékében stb.
Ha Riedl Frigyes szellemének döntő jellemvonását akarjuk az ő mód-
szere szerint megkeresni, talán akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha
azt mondjuk, hogy ő a tanítás nagy művésze volt. Nem a tanári hivatás
gyakorlását értjük, — bár tanári kötelességét példásan teljesítette, — ha-
nem azt a sajátságát szellemének, hogy írásaiban páratlan következetes-
séggel, sőt szenvedéllyel törekedett magát megértetni. Mindig a legteljesebb
világosságot akarta deríteni tárgyára. Ezt a törekvését szolgálta műveinek
rendkívül áttekinthető szerkezete. Rendesen a cél pontos kitűzésével, dol-
gozata főgondolatának megjelölésével kezdi, s aztán anyagát oly világosan
tagolja és csoportosítja, hogy ebben nem lehet felülmulni. Még ott is, ahol
nem gondolatok tartalmának kifejtéséről, hanem egy ember jellemzéséről
van szó, az az első gondja, hogy pontosan megállapítsa azokat a köröket,
melyekbe hősének sajátságait mintegy beosztja. Gyönyörű emlékezései-

*) Előadta a szerző a Kisfaludy-Társaság 1922 december 29-iki ülésén

tartott székfoglalója alkalmával.
 141
ben, minő elsősorban a Péterfy Jenőről szóló, ahol a legfinomabb analysis
lírai melegséggel párosul, szintén érvényesül szellemének ez a mindenek-
felett jellemző rendező sajátsága.
Bizonyos, hogy ezen az eljáráson Taine hatása érzik, akinek rend-
szerező iránya és egész elmélete senkit sem termékenyített meg nálunk
annyira, mint Riedlt, de az is bizonyos, hogy a simplifikáló törekvés szolgá-
latába ő olyan logikát állított, amely legszemélyesebb tulajdona volt, s
melynek erején és következetességén fordult meg gondolatmenetének rend-
kívüli tisztasága. Következtetései a tények kitünő csoportosítása után
szinte magoktól állottak elő, s az igazság elemi erejével hatottak. Ahogyan
pl. Thaly kuruc-balladáinak vizsgálatánál a tények csoportjait egymás-
után sorakoztatja, mind szűkebbre szorítva azt a kört, melyben végül a ki-
tűnően archaizáló költő-tudóst megfogja — az valóságos diadala a logika
fegyverének.
A szerkezet világosságával lépést tartott gondolatai kifejezésének vilá-
gossága. Stílusa, mely Arany-monografiája idejében még nem volt mentes
némi keresettségtől, idővel mind egyszerűbbé és nemesebbé lett, s a nyu-
godt magyarázás művészetét a legfelsőbb fokon mutatta.
Ezek a sajátságok azonban szellemének csak főirányát jelzik, de nem
mutatják sem finomságát, sem gazdagságát. Semmi sem esett tőle mesz-
szebb, mint egy rideg osztályozónak szárazsága. A rendező képességgel
Riedlnél a művészi átérzés nagy képessége járt együtt; logikájához képze-
let járult, amely munkáiba színt és elevenséget vitt, egyúttal azonban
a hasonlatok bőségével támogatta megvilágító és magyarázó célzatait. Ana-
lógiáit rendesen a természettudományok, főként a geologia köréből merítette.
Ebben is mestere természettudományi gondolkodásának hatása alatt állott.
Azonban mindig világosan érezte e módszer alkalmazásának határait, s
noha Aranyról szóló könyvét azzal vezette be, hogy Arany szellemének ter-
mészetrajzát fogja megírni, a lelki élet titokzatos mélyébe áhítattal nézett
és a lelkiismeret hatalmát Arany műveiben különös vizsgálat tárgyává
tette.
Tudományos vizsgálatainak eredményeit szakférfiak fogják méltá-
nyolni. Nekünk úgy tetszik, főjelentősége abban van, hogy szellemi életün-
ket nagy elődeinél nagyobb mértékben tudta az európai áramlatokba be-
kapcsolni. Sajátsága továbbá, hogy határozott módszert alkalmazott, el-
lérve pl. utolérhetetlen egyetemi elődjétől, akit inkább költői ösztön és
páratlan egyéni elmeél vezetett mesteri megállapításaiban.
Egész munkásságában rendkívüli műveltsége támogatta. Érdeklődése
nemcsak az irodalom és művészet jelenségeinek szólt, hanem felölelte az
állami és társadalmi élet nagy problémáit, amelyekről nagy lelkiismere-
tességgel adott magának számot. Fennmaradt feljegyzéseinek nagy sora
tesz bizonyságot arról, hogy milyen komolyan vette emberi és polgári hi-
vatását.
Általában lelkiismeretének végtelen komolysága az, mely végső alapja
erkölcsi lényének. Egyúttal azonban forrása pessimista hajlamainak.
A lelkiismeret fejlettsége — írja Aranyról szóló könyvében — maga után
vonja az érzékenységet és gyöngédséget. Nagyon érzékenynek és gyöngéd-
nek lenni azonban — olvassuk ugyane könyv más helyén — annyi, mint
szerencsétlennek lenni . . .
Emberi vonásait különben maga rajzolja meg legtalálóbban, midőn
LedererBéláról szóló emlékezésében Lederert és Péterfy Jenőt jellemzi.
„Mind a kettőjükben nagy fogékonyság volt — írja — a természet és művé-
142
szet iránt, mind a kettő érzékeny, gyöngéd, költői hajlamú természet volt;
mind a kettő szeretett utazva benyomásokat gyűjteni, mindegyikben volt
valami dacos büszkeség, ha arról volt szó, hogy érvényesülni kell az élet
t o l a k o d ó piacán”. A képbe, mely e szép sorokból néz reánk, Riedl — mint
olykor a renaissance festői tették — az ábrázoltak mellé önmagát is oda-
festette.
Véssük jól emlékünkbe ezt a képet. Az élet zavaros hajszájában semmi
sem lehet megnyugtatóbb, mint feltekinteni olyan férfiúra, akiben a szel-
lem világossága és az erkölcs tisztasága egyforma erővel fénylett.
Petrovics Elek.

A DEE LAPÁLYA.

»Eredj, Maris, a marhát hajtsd haza,

A marhát hívd haza,
Szólítsd, tereld haza
A Dee-lapályon át!«
A tengerről jövő vad szélben egymaga
Hagyá el otthonát.

Nyugatrul a dagály bekúszta a lapályt,

Belepte a lapályt,
A nagy széles lapályt,
A merre lát a szem,
Ereszkedő köd is beburkolá a tájt
S nem jött meg ö sohsem.

»Hal az? Úszó haj az?

Egy fürt aranyhaj az ?
Megfúlt lány fürje az
A hálón fényesen ?«
Lazac se csillogott, aranyfényű lazac
A Deeben így sohsem.

Egész a tengerig sodorta őt az ár,

Hömpölygő, lomha ár,
Kegyetlen, éhes ár.
Ott lelte sírhonát.
Még hallja a hajós: marháit hívja már
A Dee-lapályon át.

Charles Kingsley után angolból fordította;

Br. Podmaniczky Pálné.
AZ É L E T M É L Y S É G É ÉS GAZDAGSÁGA.

inden ember, ki az értelmi fejlettség bizonyos fokát elérte, a világ-

M gal és az élettel szemben valamely állandó magatartást tanusít.

E magatartás aszerint, hogy az öntudatosság mely fokán van,
háromféle lehet, melyeket életfölfogásnak, életértékelésnek és életphilo-
sophiának nevezhetünk. Az életfölfogás mibenlétére legélesebben akkor
világítunk rá, ha az „életfölfogás” szót etymologiai értelemben vesszük.
E szempontból az életfölfogást a valóság azon mennyisége határozza
meg, melyet tudatunkba felveszünk azon célból, hogy a világgal és
az élettel szemben való magatartásunkat kialakítsuk. Tehát az élet-
fölfogás lehet szélesebb vagy keskenyebb alapon nyugvó s eszerint
sokoldalúbb, illetőleg hézagosabb és egyoldalúbb. Az életfölfogás, mint
ilyen még reflexiótól ment: nem gondolkodás alakítja ki, nem is vala-
mely egységes és következetes értékelés függvénye, hanem ösztön-
szerű kiválogatás eredménye. Mert hiszen az, hogy a valóságból mit és
mennyiben veszünk fel tudatunkba, egy nem-öntudatos kiválogatástól
függ. Mindenki csak azt méltatja figyelmére, ami érdekli, ami valamiképen
megragadja. Ez pedig végső gyökerében egész lelkialkatától s nem vala-
mely öntudatos fontolgatástól függ. Inkább az élethangulat egy nemét je-
lölhetjük meg azon tényezőnek, mely a valóság bizonyos tartalmai iránt
fogékonynyá tesz, míg másoktól távol tart bennünket. így a vidám embert
más érdekli, mint a szomorút s még igen sokféle élethangulat van, mely a
valóság egyes részeivel szemben való rokonszenvünket vagy ellenszenvün-
ket meghatározza.
Míg az életfölfogás ösztönszerű magatartás gyümölcse, az értékelés,
melyet életünk folyamán magunkban kialakítunk, már bizonyos felismerés,
összemérés, latolgatás, szóval értelmi munka eredménye. Attól, hogy mit
tartok a legértékesebbnek — pl. többre becsülöm-e a boldogságot, mint a
kötelességteljesítést, az önérdeket vagy a közérdeket tartom-e előbbrevaló-
nák — függ végső elemzésben erkölcsiségem. Bár az életértékelés nem azo-
nos az életfölfogással, mert hiszen ez utóbbival szemben bizonyos kritikai
többletet tartalmaz — mindazonáltal az értékelés már életfölfogást tesz fel,
arra épít, mert hiszen innen kapja azon tartalom kikerekítését, amelyet
bírálva azután értékelését, illetőleg erkölcsiségét kialakítja.
A világgal és az élettel szemben való legöntudatosabb magatartásunk
az életphilosophia. Ez abban áll, hogy fogalmilag rendszerezett meggyőző-
déssel birunk azon viszonyra nézve, mely minden vonatkozásban köztünk
és a világ között fennáll. Az életphilosophia nyilvánvalóan felteszi úgy az
erkölcsi ítélkezést, mint az életfölfogást, de mindkettővel szemben azon
többletet mutatja, hogy fogalmilag egymásravonatkoztatja mindkettő
eredményeit. Az életphilosophia öntudatosságának, illetőleg kidolgozottsá-
gának lehetnek fokai. Legfejlettebb akkor lesz, ha egy teljesen kilolgozott
philosophiai rendszer egyik fejezeteként lép fel. De minden esetben, ahol
az említett fogalmi rendszerezés megindult, már életphilosophiáról szól ha-
144
tünk, vágyás ott már nem csupán életfölfogás, illetőleg erkölcsi meg-
győződés van jelen. Az életphilosophia sajátos gyümölcse az élet-
cél öntudatossága: akinek életphilosophiája van, minden ténykedését
bizonyos határozott végső célnak rendeli alá, melynek megvalósítását tartja
e g y e d ü l helyesnek és észszerűnek. Feladatunk e rövid tanulmányban az,
hogy az életfölfogás főbb típusait és feltételeit megvilágítsuk, hogy ily
módon feltárjuk ama legmélyebb gyökereket, melyekből úgy a morál, mint
az életbölcselet egyaránt táplálkozik.
Mondottuk, hogy az életfölfogás szoros összefüggésben van a valóság
azon mennyiségével, melyet tudatunk felölel. A valóság azonban kétféle
úton merül fel tapasztalásunkban. Egyrészt a külső valóság, a külvilág az,
mely kimeríthetetlen gazdagságú tartalommal árasztja el tudatunkat, más-
részt lelkiélményeink egy másik, nem kevésbbé gazdag benső világot tár-
nak fel előttünk. A külvilágból felvett benyomások sokfélesége az élet gaz-
dagságát méri, míg a lelkivilág fejlettsége az élet mélységét határozza
meg. Annál gazdagabb életünk, mennél teljesebb átélésén épül fel a kül-
világnak, s annál mélyebb életet élünk, mennél tartalmasabb lelkivilágunk.
Az életfölfogás e különböző megnyilvánulásait úgy ismerhetjük meg leg-
jobban, ha néhány képviselőjét vesszük szemügyre. A leggazdagabb élet-
fölfogást eddig Aristoteles, Leibniz és Goethe érték el. Legyen szabad
ezek gondolatvilágát szempontunkból jellemezni, ami önként átvezet majd
benünket a legmélyebb életet élők lelkének megértésére.
Aristoteles életfölfogásában a valóságnak úgyszólván minden e l m e
szóhoz jut: gondolkodása ment minden egyoldalúságtól. Philosophiájában
egyaránt érvényesül úgy az anyagi, mint a szellemi világ, az érzéki és az
érzékfölötti mozzanat. A mindenség Istenből és a világból áll s a termé-
szet maga is érzék fölötti idealis tartalmak — a formák — fokozatos meg-
valósulását mutatja. Az élet lényege is az, hogy a lélek mindinkább meg-
valósul a testben s abban uralomra jut. A világfolyás sem egyéb, mint hogy
mindennek örök lényege — formája — mindjobban kibontakozik és érvé-
nyesül. Ennyiben a világfejlődés tökéletesedést jelent: az ember is mind-
inkább igazi emberré válik. Ennek szándékos előmozdítása az erkölcsiség,
az a tevékenység pedig, mellyel a létezők örök változatlan lényegét, tehát
a mivoltukból fakadó jellegzetes vonásokat felismerjük, s alkotásokban
megrögzítjük, a művészet. Aristoteles a valóság minden történését voita-
képen két tényező: az érzéki és az érzékfölötti mozzanatok összehatásá-
ból magyarázza. Életfölfogásának teljességét misem mutatja találób-
ban, minthogy mindenben meglátja nemcsak az érzékelhető, de az érzék-
fölötti tényezőt is.
Erkölcstana is ily módon a valóság teljes felfogásán alapul. Minden-
nemű emberi ténykedésben egyaránt meglátja az értéket. Ugy a testi, mint
a szellemi életnek megvan előtte a maga becse, mert jól felfogva nem egy-
más ellen dolgoznak, hanem egy nagy harmonikus egésznek eszközei. Ta-
nítása úgy a cselekvő, mint a kontemplatív életeszmény kultuszát hirdeti.
Az ember akkor él helyesen, ha tevékenységet fejt ki a kellő irányban, de
viszont az igazság kutatása és szemlélete szintén aktivitást jelent s eny-
nyiben az igazság kultusza a legmagasztosabb és a legboldogítóbb élettar-
talom. Úgy a cselekvő, mint a szemlélődő embernek igaza van: a teljes,
igazi, örök élet mindkettőnek szerves egységében áll. Ez „isteni élet" fgy-
úttal az élvezet és a fegyelem, a gyönyör és az önmegtagadás, a szabadság
és a szabályozottság harmonikus összeforrottságát mutatja. Mert az a te-
vékenység, mely legbensőbb valónknak megfelel, egyúttal gyönyörűség,
 145

s az ész örök törvényeivel nincs ellentétben, sőt épp abból folyik. Aristoteles
művészettana is ily átfogó jellegű: a realizmust ajánlja, amennyiben min-
den művészetben a valóság utánzását látja, de az utánzandó mozzanat nem
a tárgy pillanatnyi megjelenése, hanem az, ami benne, mint jellegzetes
mozzanat örök és változatlan. Igy vezet á művészet is az érzéki világból az
-érzékfölöttibe, nem azáltal, hogy a természettel ellentétbe jut vagy azt
figyelmen kívül hagyja, hanem oly módon, hogy abba elmerül s így adja
vissza annak formáját, azaz érzékfölötti, eszmei, örök tartalmát. Az állam
hivatása is az, hogy a polgároknak mind anyagi, mind szellemi javait védje
és fejlessze. Az egyoldalúságnak semmi téren sincs nyoma Aristotelesnél:
a valóság mindennemű mozzanatát meglátja: philosophiája a legteljesebb
életfölfogás terméke.
Az aristotelesi átfogó életfölfogás az újkorban Leibnizban támad fel
bár korántsem nyújtja a kidolgozottságnak ama fokát, melyet a nagy gö-
rög bölcsész mutatott. Leibniz Aristoteles tanítványának vallja magát:
célja épp annak a kimutatása, hogy az újkori tudomány az ő egyoldalú
mechanistikus felfogásával a valóságnak csak egyik oldalát ragadja meg,
melyet ki kell egészítenünk épp Aristoteles teleologikus szempontjaival s
csak így nyerjük a valóság teljes képét. Rámutat arra, hogy helyesen fel-
fogva az újkori tudomány eredményei nincsenek ellentétben Aristoteles
tanításaival, sőt annak organikus fejleményei. így villan meg az ő hatal-
mas elméjében is az átfogó aristotelesi synthesis szükségessége. Életföl-
logásában is egész ember: amellett, hogy az igazság kontemplációjában
látja az élet ragyogó csúcspontját, szüntelenül cselekszik: közéleti és poli-
tikai tevékenysége nem kisebb, mint amelyet a tudománynak szentel; mert
jól tudja, hogy a valóságot a maga teljességében csak így értheti meg. Eb-
ben is Aristoteles tanítását követi, ki szerint „csak az ismer, aki cselek-
szik”. Philisophiájának encyclopaedikus jellege, minden egyoldalúságtól
ment universalista épp annak köszöni létét, hogy szélesalapú életfelfogás-
ból nő ki.
Ez a vonás jellemzi Goethe gondolkodását is. Bár öntudatlanul, de ő is
Aristoteles tanítványa, amennyiben a természet alapjelenségét az életben
látja, mely belülről kifelé törekszik, hogy felszínre hozza a természet leg-
mélyén rejlő „ősjelenségeket” (Urphaenomen). Goethe éppúgy, mint Aristo-
teles és Leibniz, túl van a mechanismus és vitalismus, a rationalismus és
empirismus, a naturalismus és supranaturalismus egyoldalúságain. Jól
tudja, hogy ez irányok mindegyikének igaza van, mert kellő magaslatról
tekintve nem ellentétesek, hanem kiegészítik egymást. Goethe azonban
elsősorban nem tudós, hanem költő, nem bölcsész, hanem bölcs s így nem
elvont tételekben, hanem erős és vesékig ható intuíciókkal közelíti meg a
legmélyebb igazságokat.
Épúgy mint Aristoteles és Leibniz — a legteljesebb életfölfogást — a
bölcseséget — abban látja, hogy mindennemű tevékenységet egyaránt be-
csülünk: „Thun und Denken, Denken und Thun ist die Summe aller Weis-
heit”. Goethe is azt vallja, hogy a teljes, az igazi élet a szabadság és az ön-
legyőzés egyensúlyában áll. Hiszen minden nagy dolog ellentétek harmo-
nikus feloldásából áll. A valóság legmélyebb lényegéből fakad, hogy végül
minden összeütközés békére, kiegyenlítődésre vezet. Ő is meglátja, mint
minden nagy szellem, hogy a valóság kizárólag érzékelhető tartalmakból
nem érthető meg, hanem csak azon az alapon, hogy „Alles Vergángliche ist
nur ein Gleichnis”. A világban örök eszmei mozzanatok nyilvánulnak meg
az emberi élet legmélyebb értelme is az, hogy fölfelé törekszünk, az ér-
Napkelet 10
146
zékfölötti világba, honnan a bízó és hívő ember végül el is nyeri az élet
koronáját. Egy Zelterhez írt levelében így magyarázza Faust végső meg-
menekülését: „In Faust selber eine immer höhere und reinere Thátigkeit
bis ans Ende und von oben die ihm zu Hilfe kommende ewige Liebe”.
Aki az életet a maga teljességében, kimeríthetetlen sokféleségében
fogja fel s ezt egyazon uralkodó szempont alá képes hozni, az élethangula-
tában nem lehet más, mint optimista. Mert az életfölfogás egységessége és
átfogó volta csak a harmonia hangulatát hozhatja létre, melynek öntuda-
tosított formáját épp optimismusnak nevezzük. Aristoteles, Leibniz és
Goethe egyaránt mélységesen optimisták: hisznek az életben, annak folyto-
nos tökéletesedésében, a Jónak végső diadalában. A szenvedést ,bánatot és
gonoszságot csak múló epizódnak nézik, mely azáltal, hogy megpróbálta
tásoknak tesz ki, megtisztít bennünket s így végül szintén a Jót szolgálja.
Ök is elmondhatták volna Szent-Ágostonnal, hogy „a felhők elmulnak, de
az ég megmarad” s az emberiség megnemesedve a földi élet gyötrelmeinek
tüzében, megérik az igazi, az örök életre.
A gazdag élet tehát optimismusban hangzik ki. Ez pedig hitet jelent.
Az optimismus lényege ugyanis az, hogy hiszünk a jövendőben; ha állás-
pontunk philosophiailag van megalapozva, e meggyőződésünk arra épít,
hogy valamint a mult a fejlődés, a tökéletesedés képét mutatta, a jövendő
is hasonló irányban fog alakulni. Ámde, hogy ezt bizonyosan tudjuk, az
egész világot kellene ismernünk, mert hiszen csak ez alapon tudhatnók,
hogy a jövőben is tovább fog a fejlődés folytatódni. Ily fokú ismeretre
azonban sohasem tehetünk szert: nem tudjuk ennek következtében például
kizárni azt a lehetőséget, hogy az emberiség további fejlődését a közeljövő-
ben megakasztja Földünknek valamely égitesttel való oly összeütközése,
mely az emberiséget is megsemmisíti. Csak a hit, a Jó diadalában való
rendíthetetlen, de tudással teljesen nem alátámasztható meggyőződés ve-
zérelhet e téren bennünket s adhat erőt és kitartást a munkában.
A hit forrása pedig teljesen subjectiv, vagyis nem a tárgyas világ ter-
mészetének felismerésén, hanem azon sóvárgásból ered és táplálkozik,
melyet a tökéletes, a teljes, az igazi élet után érzünk. Akiben nincs meg ez
a vágyakozás, erős hitre képtelen, aki ellenben a jövőt akarja alakítani,
annak a lelkét át és átjárja az erős hit. A nagy és erős emberekben min-
dig rendíthetetlen hit lakozik. A hit feltámadásával és erősödésével pedig
a belső lelkiélmény kezd mindjobban kibontakozni: az élet gazdagsága az
élet mélyülését eredményezi. Mindinkább a hit ad keretet az életfölfogás-
nak: a világ a maga sokféleségében mintegy átszellemül, bevonatik a hívő
lelkébe s értelmet és jelentőséget a hittől nyer. A hit alapja a sóvárgás,
tehát a szeretet: e szeretet mintegy kicsordul a hívő lelkéből s elárasztja
vele a mindenséget. A hit a jövőbe vetett bizalmat is jelenti: a reménysé-
get is felvirágoztatja. Az élet mélységéből megszületik a vallás, mint a hit,
remény és szeretet mindeneket átható melegsége. Minden hit lényege és
végső forrása a teljes, tökéletes, örök élet utáni vágy: fellép tehát az a ren-
díthetetlen meggyőződés, hogy az ily élet nem agyrém, de valóság, amely
felé közeledünk, amily mértékben tökéletesedünk a hitben, reményben és
szeretetben. Igy támad fel az Istenben való hit, mely erősebb és nagyobb
bizonyság a hívő számára, mint a tudás, mert hiszen a világot a maga gaz-
dagságában, mint megismerésünk tárgyát is a hit, a jövőben való bizalom
érteti meg velünk. De Isten, mint megvalósult tökéletes élet, a hívő szemé-
ben nem áll hidegen a világgal szemben: az Ő nyomait, az Ő jóságát, az Ő
 147

örök eszméit látja a valóság legkisebb mozzanatában is visszatükröződni.

A földi élet gyötrelmeit, melyek legégetőbb pontja épp a magunk tökéletlen-
ségének tudata, Isten nem hagyhatja orvosolhatatlanul: ha feléje közele-
dünk, megtaláljuk sebeinkre a gyógyírt, az örök világosság mindjobban
eloszlatja a földi élet sötétségét. Ime, a hit benső dialektikájánál fogva
Isten m i n d i n k á b b , mint a felszabadító, a bűntől és a szenvedéstől megváltó
jóság merül fel. E tevékenységet azonban nem gyakorolhatná, ha nem
ereszkednék le hozzánk, ha kimondhatatlan jóságában nem válna földi ba-
rátunkká is, aki megjelenvén közöttünk ember képében emberi mivoltunk-
hoz szólott, vígasztalt és irányított bennünket. Felmerül a megváltó Ember-
Isten képe, mint a mélyülő élet eszménye és koronája. Ezt a nagy folya-
matot élte át az emberiség a keresztény hitben, mely az élet mélyülésének
épúgy szükségszerű productuma, ahogy az élet gazdagodása az átfogó nagy
philosophiai rendszereket hozta felszínre.
Az emberi szellem minden téren hajlik az egyoldalúságra, de sokáig
nem maradhat meg abban. Valamint az élet gazdagsága egyideig gátolja
az élet mélyülését, mert külsőségessé tesz, épúgy az élet mélyülése egyidőre
elidegenít a külvilágtól s megakadályozza az élet gazdagságát. Ámde ez
csak ideiglenes állapot lehet: az egyensúly csakhamar helyreáll, az élet
gazdagsága és mélyülése karöltve viszik az életet a teljes kibontakozás
felé. Láttuk, hogy az élet gazdagodása a benne rejlő hitbeli elem folytán
szükségképen átvezet az élet mélyülésére. Ugyanez következik be meg-
fordított irányban is: a kereszténység, mely eleinte megveti s nem szereti a
világot és a természetet, fejlődésének legfőbb fokán azt az emberi szív
egész forróságával öleli magához s az élet mélységét csodás intuicióval pá-
rosítja az élet gazdagságával. Ezt a fejlődési fokot érte el az élet mélyülése
Assisi Szent Ferenc lelkében, ki ugyanúgy hérosza az élet mélységének,
mintahogy Aristoteles, Leibniz és Goethe az élet gazdagságának királyai.
Assisi Szent Ferenc a mélységes meghatottság embere. Könnyeken át
látja a mindenséget: Isten kimondhatatlan jósága, mely úgy a bűnös em-
berrel szemben, mint a természet csodálatos világában megnyilvánul, szívét
állandóan a hála és szeretet himnuszával tölti el. Minden teremtményt test-
vérének érez: a madaraknak prédikál, még a ragadozó farkast is testvére-
ként üdvözli, az úton fekvő köveket is sajnálja, melyekben szintén érző és
szenvedő lelket sejt. Minden létezőben az örök, érzékfölötti világ symbolu-
mát látja: vonakodott a tüzet eloltani, nehogy profanizálja az örök világos-
ság jelképét. Forró szeretettel keblére öleli a mindenséget, a legenda szerint
csókja a bélpoklosokat is megtisztítja s megjelenésére a legnagyobb ellen-
ségek is kibékülnek. Rajongóan szereti a természetet, de még inkább Istent.
Midőn szembaja támad, melyet gyakori sírásával súlyosbít s rendtársai
arra kérik, hogy ne könnyezzen annyit, mert félő, hogy megvakul, így szól:
„mikép áldozzam fel a földi világosságért a mennyei világosságot? S való-
ban: a fájdalmon és a gyötrelmen keresztül látja meg az örök fényességet
s bennünket is arra tanít, hogy az élet legnagyobb mélységeibe a szenvedés
vezet.
A mi nagy szentünknél az élet mélysége oly fokúvá vált, hogy az élet
gazdagságába vezet át: a túláradó jóság és szeretet kicsordul a lélekből s
elárasztja a külső világot is. Goethenél az ellenkező folyamatot észlel-
hetjük: a természet képével telitett lélek megsejti, hogy az anyagi világ is
csak symbolum, hogy a természetben is lélek nyilvánul meg. Ezért épúgy,
ahogyAssisi Szent Ferenc kezdődő természettudós, kit a természet legpa-
rányibb megnyilvánulása is érdekel, mert a legkisebbet is szereti — Goethe
10'
148

lelkében mély vallásosság fesledezik, mely ugyan amorf voltából sohasem

vetkőzött ki, de azért nem kevésbbé mély és igaz. Aki a „Bekentnisse
einer schönen Seele” csodálatosan finom elemzéseire képes, aki a vallási
életet ily utolérhetetlen megértéssel látja azt az élet gazdagsága többé nem
zárja el az élet mélységétől.
A kiváltságos, a nagy szellemekben, kik az emberi élet ragyogó csúcs-
pontjait képviselik, így megy át egymásba az élet gazdagsága ós mély-
sége. Ami összeforrásukból létrejő, az a teljes, az igazi élet. Az egész ember
bontakozik ki ebben, ki lelkébe zárja, mert meglátja úgy a természeti, mint
a természetfölötti világot. De oly módon teszi ezt, hogy az anyagi valóság-
ban is lelki tartalmakat lát megnyilvánulni: a szellemből érti meg a ter-
mészetet és nem a természetből a szellemet. Az egyaránt mély és gazdag
élet az idealizmus világszemléletében hangzik ki s viszi a lelket további
magasságokba.
Pauler Ákos.

AZ ÉJ.

Álmodj, álmodj, Szépen, lassan

Elpihent az este, Melléd ül az ágyra
Lágyan, loppal Régi, meghitt,
Átölel az éj. Egyetlen barát.

Csendes csókkal S tölti, tölti

Ajkad eljegyezte, Szíved poharába
Szól is hozzád: Éjről-éjre
Kedvesem, ne félj! A halál borát.

Graff Kálmán.
 149

A SZÍVEM MEGFAGYOTT.

Magas magános hegyorom - A bércre hágott.

Ez volt az én külön sorom. Zuhant örvénybe;
A hó, a jég honában éltem, A vágytól égve
De senki mással nem cseréltem. Ezernyi lénybe
A kőbe, ércbe
Kitártam lelkem ... Vizsgálta, kérdte,
Viharral, vésszel Hogy lássa végre,
Csak puszta kézzel Miért sovargott:
Birokra keltem. A kék világot
Ha tépett, vágott, Hol messze, messze fent
Nem én nyújtottam Ezüstös éjjelen
A békeágot ! Dalol, beszél a csend:
Ügy álltam ottan Szférák zenéje zeng
Dacos - nyugodtan, S az Isten megjelen.
Míg mérge elpihent
És jött a fény, a csend. — És láttam én e nagy csudát,
S megnőtt a távol, Nem szóba fogva,
Mit nem határol A betűsorba,
Sövény, se mesgye. De küzdve érte száz tusát.
Tarkára festve A magam útján,
Nem mért ki nékem Más senki után
Az utca-végen Nem bandukolva.
Tilalomtábla, Az úr, a szolga
Tudákos ábra Én voltam egybe.
Törvényt, irányt, határt. Parancs és munka
Letörtem én a zárt Meg volt felezve.
A titkok házán! Ha szikla, szálfa
S nem kértem gyáván Utamat állta,
A kulcsot kölcsön, Derékba törtem.
Hogy testet öltsön, Ha gyom meg dudva
Mit ember-elme Elzárta léptem,
Örök szerelme Tőből kitéptem!
Dalolva, sírva Mennyit temettem!
És könyvbe írva Oh, hányszor sírtam,
Elérni vágyott. Amíg lebirtam
S nem volt előtte A vér, a vágy dühét.
Se mély, se messze. A hírcsirát, a kincsmagot
Csak szállt az eszme Egyig kiszedtem.
Hidegbe, hőbe. Nagy árt fizettem:
Száz mesgyét vágott. A szívem megfagyott.
Réz Gyula.
E L V E K É
EXPORT-IMPORT
Talán el is felejtették már olva-
sóink azt a kis újság-hírt, mely a
mult december második felében a
Magyar-Francia Irodalmi Társaság-
alakuló üléséről tájékoztatva, a bu-
dápesti francia követség egy tagjá-
nak a felszólalását is közölte kivona-
tosan. E felszólalás a német és fran-
cia kultúrát állította szembe egy-
mással, export-képességük szempont-
jából, az utóbbinak a javára; s meg-
jegyezte, hogy a háború előtt a né-
met kultúra igyekezett kisajátítani
maga számára a magyarságot, de ez
nem sikerülhetett neki, és pedig
nemcsak a mondott okból, hanem
azért sem, mert a magyarságnak ez
a kultúra nem kellett. A Budapesti
Hirlap vezércikkben szólt hozzá a
kérdéshez, mire egy-két nap múltá-
val, maga a francia felszólaló nyilat-
kozott újból, az említett hírlaphoz
beküldött levél formájában. E levél-
ben viszontlátjuk azt a jól ismert
francia felfogást, mely szerint a
francia civilizáció általános emberi
jellegű, ennélfogva bármely nép be-
fogadhatja s meríthet belőle, nemzeti
eredetisége veszélyeztetése nélkül;
mert talál benne oly mintákat,
„amelyek rá viszik, hogy saját nem-
zeti vérmérséklete szerint fejlessze ki
nemzeti tulajdonságait”. Ezzel szem-
ben a német művészet alkotásai
(Goethe kivételével) oly igen parti-
kuláris szellem termékei, hogy „nem
alkalmasak a nagy és tartós terjesz-
kedésre”. A Budapesti Hirlap, mind-
két esetben, époly tapintatos és ud-
varias modorban vitatta meg a kér-
dést, a milyenben az felvétve volt.
A mi célunk nem az, hogy — eső
után köpenyeg — beleszóljunk a vi-
tába. A francia felfogás egyoldalú-
ságát a Budapesti Hirlap is eléggé
megvilágította, s lehetne azt még éle-
sebben megvilágítani. De minket
nem a német és francia kultúra vélt
vagy valódi ellentétei érdekelnek,
hanem saját kultúránk szükségletei.
Ami a franciáknak kivitel, az a mi
szempontunkból behozatal, s aki a
kérdésnek ezt az oldalát mellőzi, az
S M Ü V E K
gazda nélkül csinált számadást. Mert,
hála Istennek, van immár saját mű-
veltségünk is, mely nem éri be azzal,
hogy fölvevő, passziv piacnak minő-
síttessék, s mely a külföldi kultúrák
közül már régóta nem exportképes-
ségük, hanem a maga alkalmi szük-
ségletei szerint válogat. Mai nehéz
helyzetünkben valóban köszönettel
tartozunk mindenkinek, aki hosszas
elszigeteltségünk szorításán enyhít s
ismét hozzájuttat a nyugati művelt-
ség, általában a műveltség bármely
forrásához. De van a dolognak egy
másik, belső oldala is, ami aztán csak
bennünket, magyarokat érdekel s
hadd beszéljünk erről itt magunk
közt.
Kivitele lehet, hogy nincs minden
műveltségnek, de behozatala minde-
niknek van és volt mindenkor. Nincs
mit szégyelnünk rajta, hogy a miénk
állandóan jelentékeny volt. Ez csak
azt jelenti, hogy magunkat sohasem
szigeteltük el a nyugattól. Mind-
amellett a sokszor túlságba vitt, sok-
szor egyoldalu idegen hatások elle-
nére, részben segítségükkel, kiala-
kult itten egy magyar műveltségi
egyéniség, főkép az irodalomban, a
X I X . század folyamán. Távolról sem
vagyunk oly nagyralátók, hogy a mi
irodalmi klasszicizmusunkat általá-
nos emberinek hireszteljük. Meg-
elégszünk azzal, hogy általános ma-
gyar. De ezt a szerzeményünket fenn
akarjuk tartani, meg akarjuk védel-
mezni és lényege, jellege biztosításá-
val fejleszteni akarjuk. Ezért nem
lehet minket — legalább ma még
nem — passziv kultúra-piacnak te-
kinteni. Nekünk nem egy bizonyos
idegen műveltség kell; mi ismerni,
vizsgálni óhajtjuk valamennyit, mint
eddig, úgy ezután is, és a magunkéba
olvasztani, bármelyikből, ami alka-
lomszerűleg előbbre vihet bennünket.
Erre a célra egyaránt jó lehet ne-
künk a német, az olasz, a francia, az
angol műveltség, de sohasem kizáró-
lag egy. Mert egyetlen idegen nép
műveltségébe fogódzni bele, annak
adni privilégiumot, monopóliumot,

azt gyökereztetni meg otthon s
ápolni szüntelen: nem műveltséget,
hanem műveletlenséget jelent, éret-
len nemzeti egyéniséget s egyúttal
politikai függést. Nem kell messze
mennünk a — balkáni — példáért.
Az ilyen „műveltségi” kapcsolat neve
voltakép politikai járszalag.
Azok a nagy nemzetek, melyek
kultúrát exportálhatnak, többnyire
gazdasági és politikai célokhoz törik
az utat ezzel. De igen megalázó volna
egy népre, ha ebben a tudatban kap-
kodná magára sietve amaz idegen
műveltség jelmezdarabjait. Mi emlé-
kezhetünk ily szégyenre s ma is pi-
rulunk bele. Mikor a „forralalom",
mindjárt első heteiben, egy-kettőre
francia súlypontuvá akarta átrefor-
málni egész közoktatásunkat: bár-
mily okból cselekedte ezt, mi csak
szégyenét éreztük, mély sülyedtsé-
günkről kiszolgáltatott bizonyít-
ványt láttunk benne. Oly szánalmas,
önérzet nélküli nemzetnek tüntünk
fel magunk szemében, mely, mikor
minden erejével mentenie kellene sa-
ját műveltségi örökségét, kegylesés-
ből, politikai balga széptevésből, a
győztesek kultúrájáért esengőnek
játssza ki magát. Műveltség, mint al-
kalmi felpénz, melyet politikai ke-
gyekért előlegezünk: nem maga a
műveletlenség ez? A magyar mű-
veltségnek e cserbenhagyása-teljesen
egyértékű cselekedet volt a hadsereg
békekötés előtti lefegyverzésével.
S ma hogy állunk? Műveltségünk
egykori részeseinek nagy tömege tő-
lünk kínai fallal elválasztva, művelt-
ségi levegőjétől elzárva, megfulla-
dásra ítélve. Mi magunk a legna-
gyobb nehézségekkel küzdve, anyagi
létfeltételeinkben korlátozva, lelkileg
megbénítva, munkatársaink s fel-
vevő közönségünk jelentékeny részé-
től megfosztva: sikertelen felőrlő-
désre ítélve. S útban már a felé, hogy
műveltségi szempontból csakugyan
passziv piaccá váljunk, halljuk a
versengést, hogy melyik nyugati
kultúra az exportképesebb? És míg
a magunkét egynyelvű testvéreink-
hez sem juttathatjuk el, nyugat felől
megindul és kétségtelenül egyre na-
gyobb mérveket fog ölteni a „behoza-
tal”. Mily öröm volna e nyugati elő-
zékenység, ha megvolnának művelt-
ségünk korábbi, egészséges feltételei.
De ha a mondott passzivitás teljessé
válnék, akkor valóban nem döntene
sorsunk felől egyéb, mint amaz ide-
gen kultúrák alkalmi exportképessé-
gének mértéke. Akkor eláraszthat-
nak bennünket azzal, amivel akar-
151
nak és tudnak s akkor történelmi
gyökereink közül elfürészelik a leg-
utolsót is, azt, amely nemzetlétünket,
lelkünket tartja, táplálja: műveltsé-
günk életgyökerét. S ez a legborzasz-
tóbb gondolat, mi magyar embert
bánthat.
Mindazon kegyetlenségek között,
melyeket velünk szemben a győztes
nyugatiak elkövettek, vagy mások-
nak megengedtek, műveltségünk e
mesterséges meggyilkolása a legvér-
fagylalóbb. Ily embertelenség meg-
gátlása, úgy véljük, nem esett volna
kívül egy valóban „általános emberi”
műveltség érdekkörén, sőt szolidari-
tásérzetén.
Míg egyfelől életerejét senyvesz-
tik műveltségünknek az imént jelzett
áldatlan körülmények, másfelől a né-
metséggel való korábbi szellemi kap-
csolataink vannak fokozatos lazulás-
nak kitéve. Hogy mifelénk igenis
minden egyéb nyugati kultúránál
exportképesebb volt a német, azt
egész történetünk bizonyítja. Ma ez
a képessége kétségkívül csökkent,
de nem belső természete, hanem
anyagi nehézségei miatt, miknek
okai ismertebbek, semhogy fejteget-
nünk kellene. Míg franciák, olaszok,
angolok szép könyv- és folyóirat-
ajándékokkal látnak el bennünket,
német részről, nem tudom, tapasztal-
hatni-e ily bőkezűséget. Bármint vé-
lekedjék valaki politikai célszerűség
szempontjából egykori, vagy ezután
lehetséges német kapcsolatainkról,
az az egy kétségtelen marad, hogy a
németségnek tőszomszédjai lévén,, ez-
után is, mint eddig, ő általuk fogunk
a nyugattal legközvetlenebbül érint-
kezni. De ha a túlnyomó német ha-
tásokkal szemben valóban üdvösnek
tartunk bizonyos heterogén ellen-
súlyt (mit, úgy látszik, ezentúl bőven
remélhetünk): másrészt semmikép
sem nyugodhatnánk bele a németség-
től való szellemi elszigeltetésünkbe.
A műveltebb szomszédtól való elzár-
kózás természetellenes; elzárkózás
műveltségünknek történelmilegegyik
legjelentékenyebb tényezőjétől: meg-
tagadása saját multunknak, kész mű-
veletlenség. Nem is szólva arról,
hogy a műveltebb szomszéd felé ka-
put zárni: fölér egy otromba politi-
kai kihívással.
Hogy a francia politika a német-
ségnek nemcsak gazdasági, hanem
kultúrális terjeszkedését is visszafej-
leszteni akarja, azt érthetőnek tart-
juk az ő szempontjukból. A mi szem-
pontunk azonban, mint fölvevőké,
egészen más, t. i. politikátlan, sőt, ha
 152
úgy tetszik, politikaellenes. Bárminő
politikai elhelyezkedésünkben nélkü-
lözhetetlennek fogjuk tartani a né-
metséggel való szellemi érintkezést,
éppúgy, mint a többi nyugatiakkal.
Elannyira, hogy ha „exportképes-
sége” valóban csökkenne valamelyik-
nek, magunknak kellene érte menni.
S hogy hozzánk való viszonylatában
a német kultúrára nézve ma ez a
helyzet, azt még a következő megál-
lapítások világítsák meg.
Tőlünk német anyanyelvű testvé-
reink nagy részét is elszakították. E
ténynek most csak azt az egy követ-
kezményét vonjuk számításba, hogy
bennük természetes közvetítőinket
vesztettük el a német kultúra felé és
felől. Nagyrészt magunkra, a ma-
gyar anyanyelvűekre háramlik most
már az ő korábbi hivatásuk ellátása.
Ha ezt nem tesszük meg, akkor az
egész multra nézve azt az ítéletet
mondottuk ki magunk felől, hogy
csak „helyheztetésünk”, a dolgoknak
akaratunktól független gravitációja
vezette hozzánk ezer éven át a német
szellemi hatások folyamait, a Duná-
val együtt. Ez pedig ab ovo nem
volna igaz. Szent Istvántól Kazin-
czyig, Kazinczytól mai, legelőbbre
haladott tudományos törekvéseinkig
a tények százai bizonyítják a válasz-
tás tudatos szabadságát. Elég az
hozzá, hogy az idegen nyelvek közül
ma a németnek a tanítása került ná-
lunk a multhoz képest komoly vál-
ságba. S ezen segíteni kell minden
lehető módon. A legtermészetesebb
pedig az, hogy nagy számmal kell
magyar ifjakat „német szóra" kikül-
deni oda, ahová ma is lehet: Német-
országba. A német hatások forgal-
mazásában a mai helyzetből kifolyó-
lag jelentékeny, sőt bizonyos tekin-
tetben üdvös változás várható, ha
kötelességünket megértjük és telje-
sítjük. Ami eddig a francia, olasz és
angol területekre nézve állt fenn: a
magyar anyanyelvűek közvetlen
érintkezése velük: be fog állani újra
(újra, mert régebben így volt) a né-
mettel szemben is, hasznunkra két-
ségtelenül. Az a műveltség, melyet
ily módon szerzünk, nem marad —
mint eddig igen sokszor — a ma-
gyarrá vált közvetítők lelki sajátja,
hanem a magyar anyanyelvűeké lesz,
oly komoly mértékben, mint minden
tulajdonunk, melyet dolgozva és gon-
dolkozva mi magunk szereztünk.
Az export-vitával szemben ez a
mi import-álláspontunk. S ha az
export politikai törekvésekkel jár
együtt, mi műveltségünket ezután
sem engedjük politikai eszközzé alá-
sülyeszteni. Erre köteleznek hagyo-
mányaink, erre nemzeti akaratunk,
erre — egyszóval — műveltségünk,
melyet komolyan veszünk.
thj.
Tisza István boldog évei. Irta:
Schmidt Henrik. A „Studium,” ki-
adása. Meleg érzéssel, jeles tollal
megírt, érdekes könyv. Kár, hogy a
címet nem szerencsésen választotta
meg a szerző, aki — ez munkájából
kétségtelen — eszes, művelt, tanult
férfi, éles megfigyelő, jó ítélőtehet-
séggel megáldott tanár és elmond-
hatja magáról Arany Jánossal, hogy
ezzel a munkájával „igazán tarto-
zott”. A szerzőnek valóban köteles-
sége volt mindazok számára, akik
Tisza Istvánnak nagy egyéniségével
foglalkoznak, vagy a jelenkor törté-
netét megírni fogják, „emlékeiből és.
feljegyzéseiből" közölni mindazt,
amit Tisza István életének néhány
évéről közvetlen tapasztalásból meg-
tudott.
Schmidt 1901 juliusában lett Ti-
sza István fiának nevelője. Ettől
fogva 6 évet állandóan az ifjabb Ti-
sza mellett, akkori tanulmányainak
helyén, részben külföldön töltött; a
tanulmányi szünidőkben pedig hóna-
pokon keresztül lakott Tisza István
házánál és ekkor naponként az ő köz-
vetlen közelében élt. Kiemeli, hogy
csak „saját tapasztalataiból" merít
és a valóságon „semmit sem változ-
tat". Ez egészen bizonyos is.
Azokban, amiket megír, néha-
néha nem mond újat, de viszont
megír sok eddig közzé nem tett inti-
mitást is. Érdekes formába önti
mindazt, amit Tisza István szüleiről,
méltó tisztelettel említett nejéről, a
„kegyelmes asszonyról”, a rokonok-
ról és az akkori környezetről megfi-
gyelt. Eleven képet ad kellemes
geszti nyaralásokról, kirándulások-
ról a rokonokhoz és Tisza István
nyári munkarendjéről. Megkísérli
feltüntetni Tisza tevékenységének és
küzdelmeinek képét, sőt emberi főbb
jellemvonásait is.
De miért címezi így a könyvét?
Lélekbúvárok és történelem böl-
cselők tanulmányára méltó kérdés,
vajjon a nagy magyarok boldog-
ságra vannak-e teremtve? Évszáza-
dok óta a nagy magyaroknak egész
sorára vagy éveken át, vagy életük
vége felé szörnyű lelki gyötrődések
várnak. Gondoljunk csak II. Rákó-
czi Ferenc, Zrínyi Miklós (a költő),
Kossuth Lajos, a költők közül Köl-

csey, Vörösmarty, Petőfi (mikor a
„Szörnyű idő”-t kellett megírnia),
Arany János életére s mindenekfe-
lett a legnagyobbra. Széchenyi évti-
zedeken át küzd, hogy felébressze
nemzetét d e r m e d t s é g é b ő l és mikor
megindult a bámulatos haladás, ki
hallgat ő reá a 40-es évek második
felében, vagy életének utolsó évtize-
dében! Pedig a Történelmi Társulat
érdeméből közzétett nagyérdekű döb-
lingi h a g y a t é k b ó l látjuk: ekkor is
micsoda gyötrődéssel küzdött és a
gyógyintézetben is mint dolgozott
nemzetéért.
Tisza Istvánnak gyermek- és ifjú-
korában bizonyára voltak „boldog
évei”. De azokban az esztendőkben,
amelyekről ez a könyv szól, Tisza el-
múlt 40 éves; a szülői házból és poli-
tikai pályáján szerzett ismeretek, va-
lamint történelmi és diplomáciai ta-
nulmányai alapján teljesen ismeri a
hazájára váró veszedelmeket és ta-
pasztalja, hogy nemzete nem hallgat
reá. Tudja, hogy a nagy és bölcs, de
aggastyán király oldalán ott áll a
később tragikus véget ért trónörö-
kös, akinek Magyarországra vonat-
kozó terveit azóta bizalmasai (első-
sorban Czernin: Im Weltkriege c. m.
főleg 54., 62., 64., stb. 1.) teljesen lelep-
lezték. Csak az agg király halálára
várnak azok, akik Magyarországot
beolvasztani akarják egy föderalista
monarchiába. Tisza az országban is
küzd a parlamenti anarchia és a fék-
telen obstrukció ellen. Nem értettük
meg. A nemzetnek nagy része
„hordja a köveket”, de nem azért,
hogy emléket emeljen neki, hanem
hogy követ dobhasson ő reá. Bizo-
nyára kevésbe veszi a gúnynak és
gyűlölségnek feléje ömlő áradatát,
de nemcsak későbbi beszédeiből és
leveleiből tudjuk, mennyire gyötrő-
dik nemzete jövőjén.
Jellemének nagyságát és akarat-
erejét példázza, hogy panasz nélkül
áll félre, mikor a nemzet nagy több-
sége ellene fordul. Természetes az is,
hogy a kemény államférfi, de gyen-
gédszívű családfő kedves családi kör-
ben, különösen gyemekek közt, vagy
fiának derék nevelője előtt nem be-
szél aggodalmairól. Ez még nem je-
lenti, hogy boldog.
Ugyanez időben vesztette el aty-
ját. Sokat megmagyaráz a néma
hallgatás, amellyel „őszi és téli esté-
ken órák hosszat szótlanul ül”
(Schmidt m. 107.1.) egy képpel szem-
ben. A kép egy agg férfit ábrázolt,
akiről Tisza ugyanekkor (1903-ban)
írt és összes munkáinak most meg-
153
jelenő I. kötetében (697. 1.) közlendő
naplójegyzeteiben nála szokatlan el-
lágyulással így emlékezik meg:
„imádott, jó atyám”.
Hazáját így szerető és nemzetéért
így aggódó magyar államférfinak
ezek nem „boldog évei”.
Iparkodom tömörebbre fogni
többi megjegyzéseimet.
Kár, hogy a gazdag anyag feldol-
gozásában aránytalanságok vannak.
A szerző hosszabban szól a hétköz-
nap beosztásáról (36—44. 1.), az aga-
rászatról (49—51. 1.), a gazdálkodás
részleteiről (66—70. 1.), vagy egyes
politikai észleleteiről (93—101. 1.),
mint a Tisza István egyéniségét köz-
vetlenül érintő némely lényeges kér-
désről.
A munka sorrendje is kifogásol-
ható. Korábban szól Tiszának a deb-
receni egyetem felállítása érdekében
kifejtett tevékenységéről, ami az
1911—12. évekre esik, mint az 1905. évi
eseményekről stb.
Egészen elrejtve, egy geszti va-
sárnap leírásában, 11 sorban (47. 1.)
érinti Tisza Istvánnak lelki életét.
Ebben pedig Tisza elérte a legmaga-
sabb mértéket. A szerző szerint „az
emberi élet és sors kifürkészhetetlen
rejtélyei,... a felsőbb hatalmak és
erők... érthetetlen útjainak szemlé-
lete az ő világos értelmét is miszti-
kus sejtésekkel borította el”. Az én
megfigyelésem szerint és Tisza Ist-
ván számtalan nyilatkozatából kive-
hetőleg ez tévedés. A miszticizmus
távol áll Tiszától. Ő erősen hivő ke-
resztény lélek volt, aki lelki alázattal
borult le Isten előtt, követte Jézus
vallását, mint „a szeretet és a sze-
gény ember” hitét és bízott abban,
hogy nemzetének sorsát nem a vak
esetleg, hanem a bölcs Gondviselés
intézi.
A szerzőnek kitünő tollával sze-
retném összefoglalva olvasni mind-
azt, amit Tisza és családja Geszten
és környékén a szegényebb néposztá-
lyok érdekében, ma így mondjuk:
„a szociálpolitikai munkásság terén”
végeztek. A szerző kedvesen ír le
egyet-mást, pl. azt, miként készül a
geszti kastélyban az összes béres csa-
ládok részére a gyermek-kelengye.
De aki ismeri Tisza István nézeteit
és tetteit, tudja: szakadatlanul
mennyi más is történt az elhagyot-
tak és a szűkölködők érdekében.
Természetes, hogy Tisza István
nagy egyéniségéről a tragikus vég
óta sokat írtak. Olvastunk kitünő ta-
nulmányokat és jellemrajzokat (Ber-
zeviczy Albert, Herezeg F.); hallot-
154
tunk alkalmi és emlékbeszédeket.
Néha egyes emléksorok is (pl. ami-
ket Ravasz László a bűntett után
k ö z z é t e t t ) , felérnek egész tanulmány -
nyal. Minden ilyen újabb visszaem-
lékezés kiegészíti az óriási anyagot.
A részletekből alakul így ki Tisza
István életének képe egész nagy-
szerűségében.
Ez a könyv is közöl adatokat az
élet- és jellemrajhoz.
Akik szerettük és becsültük Tisza
Istvánt, e kis könyvet olvasva, habár
megújult fájdalommal, ismét órákat
tölthettünk az ő körében. És ezért a
szerzőnek őszintén hálásak vagyunk.
Balogh Jenő.
Herczeg Ferenc: A fogyó hold. A
regény meséje a XVI. század máso-
dik felébe viszi az olvasót, a másfél
évtizeddel Szigetvár eleste utáni esz-
tendőbe, mikor a hatalmas Szolimán
halálával az oszmán hódítás alig ész-
revehetően bár, de mégis már alább-
szállott. Béke volt; ez annyit jelen-
tett, hogy az ágyú nem szólt, de a vé-
geken innen is, túl is portyázó csa-
patok ki-kicsaptak a másik területre
zsákmányért és rabért. Különösen a
rabfogdosás vált kedvelt foglalko-
zássá, mert az értük járó sarc bősé-
ges jövedelmi forrás volt, továbbá
eszköz a túl lévő rabok kiváltására.
A vázsonyi Molnár Pál, kit a hagyo-
mány Kinizsi Pál vérének tartott,
Lippay Farkasnak, a koppányi bég-
nek rabja volt. A bég, a kor szokása
szerint, kezesség fejében és hitre ha-
zabocsájtja Palit, kéregesse össze a
3000 forintnyi sarcot atyjafiaitól,
mert a török úrnak ritkán volt elég-
séges pénze. Pali utitársául szegő-
dik Idrisz hodzsa, akit a magyar te-
rületen Jeromos testvérnek tisztel-
tek s aki nem más volt, mint Bertó-
thy Gábor, a család utolsó fisarja.
Gábornak sok volt az esze, de kevés
a lelke; a vitézi élet nem tetszett neki
s ezért a százszorta veszedelmesebb,
kalandos kalauz-életre adta magát,
szolgálván a maga módja szerint
magyart és törököt egyaránt. Mosta-
nában Gábornak nagy oka volt Pali-
hoz szegődni. A végek vizsgálatára
Stambulból küldött janicsár-aga
ugyanis kéretlen hírmondásért ötve-
net veretett a hodzsa talpára, mire
ez Jézus nevére megesküdött, hogy
ezt visszaveri a főagán. Mint har-
madfélszáz évvel később Ludas Ma-
tyit, őt is a bosszú fűtötte. Kapóra
jön Pali sarckereső útja; elviszi őt
családi várába, egymásba szeretteti
húgával, násznagynak megszerzi Ná-
dasdy Ferencet, Sárvár urát, kit a
törökök fekete bégnek hittak s kinél
akkor épp Balassa Bálint is időzött.
Gábor, azaz hogy Idrisz hodzsa, a két
rettegett törökverő nevével lépre
csalja a janicsár-agát; ez rajtaüt a
lakodalmas népen, de kelepcébe ke-
rül és elfogják. A török nagyúr
sarca most elég nemcsak Pali, hanem
még egynéhány magyar vitéz vált-
ságára is. Így lesz Palinak szabad-
sága, családi boldogsága, nagy ura-
sága. Gábor azonban rajtavesztett;
mert bosszúját megállta ugyan, de a
csetepatéban maga a janicsár-aga
megölte.
Ez az adomás történetke gerince
Herczeg Ferenc kis regényének. A
háttérben azonban kitárul a török
hódoltság képe, nemcsak tárgyi rész-
leteivel, hanem, ami az elbeszélést
mélyebbé teszi, a kor személyeinek
érzés- és gondolatvilágával, erkölcsi
felfogásával. Herczeg szereti szemé-
lyeiben egy kornak ellentétes lelki
világait egymással számbeállítani. A
Pogányokban az ősi magyar lelkisé-
get az új, idegen, keresztény világ-
gal; az Elet kapujában a fennmara-
dásért küzdő, egy magasabb lég-
körbe vágyó, nyers magyarságot a
renaissance-nak műélvezetben elfino-
mult gőgjével; Bizáncban az eszmé-
nyi rajongásban elvakult hősiséget
az erkölcsi rothadás aljasságával. Ez
a világkép, mely kevés, de élesen raj-
zolt személyben, egyszerű és szerte
nem ágazó cselekvényben sűrűdik
össze, teszi Herczeg Ferenc elbeszé-
léseit regényekké, ez adja meg az ő
műfajának: a kis regénynek, jelleg-
zetes bélyegét. A Fogyó holdban
nemcsak a magyarság és a törökség
áll szemben egymással, hanem a ma-
gyar földön megtelepedett, hódítóból
magyar úrrá váló törökség s a Ma-
homed régi, nyers muzulmánja. A
koppányi bég, kinek magyar asszony
a felesége, már nem olyan, mint a
janicsár-aga, aki felháborodik a
szultán magyarországi helytartóinak
puha nemtörődömségén és megalku-
vásán. Lippay bég véglegesnek hiszi
a hódoltságot; Pecsevi soha sem
lesz többé Pécs városává és Székes-
fejérvár örökre megmarad Usztolna-
Belgrádnak. Pedig ismeri a végek-
nek szilaj magyar bajnokait, a fe-
kete Nádasdy Ferencet, a kegyetlen
Batthányi Boldizsárt, az ecetes
gyomrú Zrínyi Györgyöt, a híres ve-
rekedő Balassa Bálintot; de szerinte
az emberséges bánásmód jobban biz-
tosítja a félhold uralmát, mint a ret-
tegtetés és a kegyetlenség. A jani-

csár-aga jobban látja, hogy Mohács
óta változott a világ s a telhold fo-
gyóban van, ha nem Szolimán lelke
uralkodik rajta. A másik felen szem-
léljük a pezsdülni kezdő magyar
életet, a növekvő bizakodast, mely
egyelőre csak merész portyazasok-
ban, furfangos rajtaütésekben nyil-
vánul, de már a nagy felszabadító
harcok reménységét kelti.
A történeti kép azonban nem ma-
rad 1581 nyarának szűk keretében,
hanem finom szálakkal egyrészt a
multban Bakóc Tamás római útjá-
hoz — az Élet kapujához — kapcso-
lódik, másrészt a távol jövőben a
Zrínyi-Nádasdy-féle összeesküvést, a
bécsújhelyi vértörvényszéket — ta-
lán a költőnek egy még megírandó
művét — sejteti; a kereten túl rém-
lik a bécsi király kapzsi arca, a ma-
gyarság letörésének sötét tervével.
Felvillan a multból Kinizsiné Ma-
gyar Benigna gőgös képe, a szerel-
metes Kanizsay Orsilla, Nádasdy
Tamás párjának mosolya; ott ül a
mulató urak közt fagyott mosolyá-
val Báthory Erzsébet, Nádasdy Fe-
renc felesége, kiről a hír szele rette-
netes dolgokat suttog. Megzendül
Balassa Bálint nótája: „Őszi harmat
után”, melyből kizokog a szilaj köl-
tőnek olthatatlan, reménytelen s
holtig hű szerelme Losonczy Anná-
hoz, mely bujdosásba űzi. í)e nem-
csak a csúcsokra esik egy-egy vil-
lanó sugár. A mindennapi élet jele-
netei és személyei gazdagon válta-
koznak: a kecskeméti pajkos leá-
nyok, a gulyát hajtó tőzsérek csa-
pata, a vásárütés, mulatozás és tánc,
a szárcsavári szép leányok, a kardos
Ráchel néne és a púpos Kolompár
cigány, a bécsi király zsoldjában élő,
pulya, enyveskezű vallón csürhe, la-
kodalom, harc a nádasban — az élő-
képek hosszú sora, egy-két biztos,
megjelenítő vonással odateremtve
szemünk elé. Herczeg művészetének
egyik sajátsága és jelessége, hogy
kevés szóval nemcsak mondani tud
sokat, hanem láttatni is. Azt tartom,
hogy ő legtakarékosabb s leggazda-
ságosabb írónk, aki beéri egy vé-
kony kötetkével ott, hol másnak leg-
alább három vastag kötetre volna
szüksége.
A Fogyó hold Herczeg történeti
költészetének új állomását jelenti. A
Pogányokban bizonyos regényes esz-
ményítés sugározza körül az alako-
kat; az Élet kapujához mély bölcse-
lettel és a történeti szemlélet felsősé-
gevel állítja be a magyarság sorsát
a történelem folyamába; a Fogyó
155
hold a multat nem hozza a jelenbe,
hanem bennünket visz a multba és
kézzelfogható valószerűséggel vezet
végig a negyvennapos kis történet
színhelyén és cselekvényén. Az Élet
kapuja fájdalmas lemondás, lehellet-
szerű irónia és kénytelen beletörődés
a magyar sorsba; a Fogyó holdban
humor pezsdül, némi nyers és egész-
séges jókedv, a sötét hátteret napsü-
téses foltok tarkítják. Bizakodó élet-
kedv ébred a testben, s míg amott
— Mohács előtt — rettegve nézi a
közeledő ítéletet,, itt — Mohács
után — a földre tepert nemzet az
első kábultság múltával tapogatja
tagjait s tudatára jut élő voltának.
De még több is van e műben.
Nem tudom, szándékában volt-e a
költőnek, de úgy érzem, hogy ő e
könyvében újra megírta a X X . szá-
zad számára Zrínyi Áfiumát, a Ne-
bántsd a magyart! Amit Boráros
Miska kótyagos fejjel Lippay bég
uramnak szemébe mond a „magyar
kikelet”-ről; amikor Balassa uram
kemény öklével az asztalra csap: „A
magyarnak most egy becsülete van:
pusztítani az ellenséget; ahogy Ber-
tóthy Gábor csak a „szablya élén”
látja az igazságot; amint a vázsonyi
Molnárok vére hatvanhárom várme-
gyében, minden bajban jókedvűen,
halkan danolja Thúry György éne-
két: „Zöldítsétek egek hamar az erdő-
ket” — ez mind belemarkol szívünkbe
s felajzott lélekkel lessük a tavaszi
hangokat. Nincs lapja a könyvnek,
melyen az olvasó a mát bele ne
érezné a múltba, s melyről a múlt
oda ne kiáltana a jelennek. S mindez
nincsen kívülről ráaggatva a törté-
netre, nem lóg ki a személyek szá-
jából, mint az írott magyarázó sza-
lagok a középkori képeken, hanem
művészileg összeforr velük, szükség-
szerűen árad lelküből, következik
helyzetükből. Ezelőtt tíz-tizenöt esz-
tendővel karosszékben ülve jóízűen
olvastuk volna ezt a könyvet mulat-
ságból, időtöltésből; ma azonban a
mi fájdalmunk fáj ki belőle, a mi
reményünket olvassuk beléje, s a
tüskék, miket a költő bölcs kézzel el-
eihintegetett benne, a mi elevenün-
ket bökik — egészségünkre váljék.
Olyan könyv ez, amely a művészet
balzsamával gyógyítja sebeinket s
a reménység borával enyhíti és fris-
síti tikkadt lelkünket.
Hogy a tudomány követeléseinek
is eleget tegyünk, állapítsuk meg,
hogy minden, ami e történetben van
és történik, korszerű és helyszerű, a
koppányi tapasztott sövény vártól
156
Ráchel néne császárveres selyemru-
hájáig; ezt pedig köszöni Takáts
Sándornak, kinek Képei a török vi-
lágból fő tárgyi forrása volt, s akit
s z e r e t e t r e m é l t ó hálával megtett Mol-
nár Palkó vőfélyének, de erre az al-
kalomra, nagyobb tisztesség kedvé-
ért megnövesztette a szakállát. Az
írástudó ember pedig gyönyörűség-
gel olvassa a fejezetek élére tett jeli-
géket s a szövegbe hintett aranysze-
meket, mik a régi magyar költészet
kincsesházából valók.
Tolnai Vilmos.
Kant erkölcstana magyarul.
(Kant, A gyakorlati ész kritikája.
Fordította és magyarázta dr. Mol-
nár Jenő, Budapest, 1922.).
Az erkölcsiség az élet legnagyobb
misztériuma. Két dolog fogja min-
dig csodálkozással eltölteni az em-
beri elmét: a csillagos ég fölöttem és
az erkölcsi törvény énbennem. Míg
a természeti ember boldogságra tö-
rekszik, az erkölcs feltétlen imperatí-
vusza a kötelesség nevében boldog-
ságunk, sőt életünk feláldozását kö-
veteli. Míg a természeti élet szem-
pontjából tekintve, bele vagyunk fo-
nódva a valóság ezernyi determi-
náló tényezője közé, amelyek sza-
badságunkat nem engedik érvénye-
sülni, addig az erkölcsi parancs ön-
rendelkezést s ennek folyománya-
ként szabadságot követel tőlünk. A
hétköznapi élet keretében érzelmek
és indulatok hatása alatt cselek-
szünk; az erkölcsi kötelesség azt kí-
vánja, hogy egyedül az ethikai tör-
vény iránti tiszteletből tegyük a jót,
tekintet nélkül bármely jutalomra
vagy büntetésre. Ha ily módon az
erkölcsiség lényegileg független is a
vallástól, mégis szorosan össze van
vele forrva. Mert a mély és öntuda-
tos erkölcsi meggyőződés szükségké-
pen Isten, a halhatatlanság és a sza-
badságba vetett hitre vezet, mert hi-
szen ezen eszmék ép az erkölcsi vi-
lágrend végső diadalának biztosíté-
kait jelentik.
Ezek Kant erkölcstanának alap-
gondolatai, melyeket két alapvető
munkában fejtett ki: a „Grundle-
guns: zur Metaphysik der Sitten
(1785) és a „Kritik der praktischen
Vernunft”-ban (1788). Ez utóbbi si-
került magyar fordítását adja Mol-
nár Jenő. Kant rendszerének egyik
legjellemzőbb vonása, hogy míg a
„Kritik der reinen Vernunft” tudás-
vágyunkat távol iparkodik tartani
az érzékfölötti világtól, addig a Gya-
korlati Ész Bírálata inkább arra tö-
rekszik, hogy az erkölcsi meggyőző-
dés elemzése által figyelmünket ép
az érzékfölöttire hívja fel. Az előbbi
az emberi megismerés határait ak-
ként vonja meg, hogy a tudományos
megismerés területét csak a lehető
tapasztalat körére szorítja, az
utóbbi pedig elkerülhetetlennek
tartja, hogy az érzékfölötti világgal
foglalkozzunk s abba be is hatoljunk
ha nem is a tudás, de a hit formájá-
ban. Valójában azonban Kantnál
már maga az erkölcsi élet a mi ér-
zékfölötti mivoltunknak megnyilvá-
nulása, mintegy betörése az érzéki
világba. Ép ezért Kant ethikája erő-
sen antinaturalisztikus: szerinte az
erkölcsös ember nem a természeti
ember hajlamaiból nő ki, de azok el-
lenére, a velök való szüntelen harc-
ban fejlődik. Kant nem az erkölcsi-
ség természetrajzát, de kritikáját
akarja adni s ennyiben éles ellentét-
ben áll a legutóbbi három évszázad
legtöbb ethikai elméletével. Elődjét
Platón ideatanában találjuk meg,,
melynek alapgondolata szintén az,
hogy az erkölcsiség lényege az ér-
zékfölötti világrendhez való alkal-
mazkodás e földi élet keretében.
Kant ethikájában is sok az aszke-
tikus vonás s ennyiben is közelebb
áll a keresztény tanításhoz, semmint
azt rendesen gondolják. E jellegénél
fogva erősen elüt az újkori gondol-
kodástól, úgy hogy azokat, kik a
Tiszta Esz Kritikája nyomán híveivé
váltak, inkább megzavarja, semmint
felvilágosítja. Kant filozófiájának
a maitól lényegesen eltérő ma-
gyarázatára kell áttérnünk, hogy a
benne rejlő látszólagos diszharmó-
niát feloldjuk és megszüntessük.
Molnár Jenő derekasan megküz-
dött Kant fordításának hihetetlen
nehézségeivel. Magyarázatai jelen-
tékenyen megkönnyítik e nehézke-
sen megírt mű megértését és tanul-
mányozását.
Pauler Ákos.
Taine. (Nagy József könyve.) Ez
a név mindig egy bizonyos varázs-
erővel bírt az utóbbi évtizedekben.
Joggal. Aki egyszer kezébe vette en-
nek a nagy francia gondolkozónak
akár a görög avagy a németalföldi
művészetről szóló könyvét, akár an-
gol irodalomtörténetét vagy más
hasonló munkáját, az megértette
hogy a tudomány is emelkedhet mű-
vészetig. Vannak emberek, kiknek
megadatott, hogy úgy beszéljenek,
írjanak bármilyen tárgyról, hogy
annak színe, illata van, hogy szavaik

varázsától megelevenedik a mult, el-
tűnik a térbeli távolság, mint ama
francia abbé óráin, melyekről Taine-
nek egy későbbi nagy írotársa
olyan érdekesen emlékezett meg,
ahol a római légionáriusok, Caesar,
Pompeius puszta szóra, majdnem
kétezer év múlva újra megvívták
csatáikat, megvonták táboruk árok-
sáncát, élték a maguk egykori életét
az elbűvölt hallgatóság lelki szemei
előtt. Ilyen színes tollú művész ez az
esztétikus, filozófus, irodalomtörté-
netíró tanár is. Igen, ez a név illik
reá mindenekelőtt, mert szenvedé-
lyesen tanított, egyenesen erre szü-
letett. „Szavával meg tudta indítani
a lelket s rávette, hogy újra csinálja
egész nevelését; rendet és egységet
teremtsen benne. Ezért húsz éven át
meleg szeretettel ragaszkodott ehhez
a hivatalához." Minden művében
benne lüktet ez az energia, ez a nagy
magát adni-akarás. Ezért érti meg
rögtön mindenki, ki Taine-t olvassa,
hogy a tudomány nem szükségképen
száraz, nem kell feltétlenül az utolsó
életszikrának is kioltva lennie ben-
ne! Epen emiatt azonban nagy meg-
nyugvással olvashatjuk Taine nevé-
vel kapcsolatban a „pozitivizmus"
szót, amely irányának jellemzése-
ként szokta kísérni, mint most is
Nagy Józsefnek az Ember és a ter-
mészet című gyüjtemény első köte-
teként kiadott szép Taine-könyvé-
nek az élén.
Ha a pozitivizmus ilyen formá-
ban jelentkezik, úgy öröm vele fog-
lalkozni. Ez a mű különösen meg-
erősíti az olvasót ebben a meggyő-
ződésében. Persze nem a pozitiviz-
musról, amint azt vagy félszázad óta
értjük, értelmezzük, hanem erről a
pozitivizmusról, a Taine-féléről kap-
juk ezt a megnyerő képet s ebben
nagy része van Nagy József vonzó
fejtegetésének is. Ez a pozitivizmus
voltaképen poetikus, színes roman-
tika, amint valójában Taine-nek elég
sok köze is volt Hegelhez és elméle-
tet „németnek, misztikusnak érezték
a franciák”. Ha francia, szigorú po-
zitivista könyvekben megnézzük,
hogy miben is látták ők ennek az
iránynak a jelentőségét, azt a néze-
tet leljük, hogy: először volt theo-
logikus filozófia, azután jött a meta-
fizika és — „enfin est venue la
science”, bekövetkezett a tudomány
uralma, amely örökre véget vetett
minden gyermeki játéknak, meta-
fizikának, miegymásnak, sőt talán a
gondolkodásnak is, mert mire lesz
az jó már ezután, ha minden téren
157
biztosan eligazít az egyedülidvezítő,
csalhatatlan tudomány! Itt esik
azonban gondolkozóba minden nem-
pozitivista jobb fej, főként ha ezen
irány pápájának, Comte-nak arra a
tanára is bukkan, hogy a társada-
lom csak akkor stabilis és erős, ha
morálisan egységes. Ez pedig csak
két úton érhető el: oly doktrina, hit-
rendszer által, amely alapvonásai-
ban minden egyénben egyenlőn él,
másrészről egy szellemi hatalom fel-
állítása révén, mely egyházként, aka-
démiaként gondozza ezt a doktrinát,
terjeszti ós uralmát biztosítja! Ime
a tudomány már ráeszmélt arra,
hogy nemcsak ő van, sőt nem is ő a
főerő. Mintha csak a mi súlyos hely-
zetben levő generációnk hangja
csendülne ki e Comte-féle gondolat-
menetből; sok ezer jó fej töri magát
a mai száz sebből vérző Európában,
hogy ugyanennek a problémának a
megoldását megtalálja és keresi ezt
ugyanebben az irányban: az új hit
irányában. Látjuk tehát, hogy a
nagy apostolok mind nagy rajongók
és építők voltak, ha mindjárt a po-
zitivizmust hirdették is. Ok mindig
dómokat tornyosítottak égnek gon-
dolataikból, csak a pozitivizmus Kéz-
művesei nézték folyvást egyedül azt
a követ, amelynek a megfaragását
tartották végcélnak, amely pedig
végeredményben mégis csak egy ré-
sze lesz az új dómnak, melyről ők
megfeledkeztek, mert nem tudnak
építeni.
Taine is azok közé tartozott, kik
építőmesterek voltak. Ő tudott és
akart is szépet, nagyot, egészet al-
kotni. Nagy József már a Minerva
folyóirat 1922. évi első számába írt,
Taine és Riedl című cikkében tömö-
ren kifejezte ezt: „Taine érdeklődése
a dolgokkal szemben ízig-vérig me-
tafizikai volt . . . a legkisebb jelen-
ségben is a nagy egészet látta, s a
bennük működő világerők és törvé-
nyek nagyszerűsége töltötte el őt
csodálattal." Ebben a könyvében lé-
pésről-lépésre haladva fejti ki ennek
a nagy, végokot kereső, mindent le-
hetőleg kevés, de sokat magyarázó,
egyszerű alapigazságra visszave-
zetni törekvő fejnek a szellemi mun-
káját. Milyen egységes fejlődésme-
net tárul itt azután szemeink elé!
Amint legelső tanulmányaiban, pl. a
Livius-ról szólóban egy tetszetős kö-
zépponti gondolatból (a szónok, kit a
kor a történetírásra szorított) fej-
tett ki mindent, úgy látta később is
a tudós és a művész, a költő egyesí-
tett éleslátásával a nagy mozgató
158
erőket a szellemiek terén. Nem is
járt messze az igazságtól Boutroux
Emilnek a könyv befejezésében idé-
zett véleménye, hogy Taine „több el-
mét a pozitivizmus ellen való reak-
cióhoz vezetett, s így közvetett úton
hozzájárult az idealizmus reneszán-
szához”. Hozzáteszi még Boutroux:
„A nagy elmék azok a források,
melyből az ellenük küzdők is merí-
tenek.” A hiba csak abban rejlik,
hogy Taine-t egyáltalán nem lehet
teljesen elvitatni az idealizmustól s
Nagy József sokkal találóbban s rö-
videbben jellemezte őt saját, Faustra
alkalmazott mondásával: „Költői lé-
lek tudós főben", ez volt Taine.
Még egy más oldalról is érdemes
lenne ezzel a művel és vele kapcso-
latban a nagy francia gondolkozó-
val foglalkozni; ennek történetfölfo-
gása szempontjából. A könyv VI. fe-
jezete erre vonatkozólag nagyon ér-
tékes fejtegetéseket nyujt. Egyben
érint olyan kérdéseket, melyek ma
Spengler híres könyvének, a „Nyu-
gat alkonyá”-nak hihetetlen mérvű
elterjedése óta különösen érdekel-
nek mindenkit. Bennünket azonban
még ennél is közelebbről érint a vele
összefüggő X—XI. fejezet, melyek
az „Origines”-ről szólnak, mert itt
tűnik ki Taine megható hite egész
nagyságában. Hazája, Franciaor-
szág beteg s ő meg akarja gyógyí-
tani, még pedig lelki úton. Amint
valamikor Schiller Moor Ferencének
az volt a meggyőződése, hogy a tes-
tet a lélek útján szét lehet rombolni,
úgy most Taine-nak az a rendületlen
hite, hogy a nemzeti lélekre jó
irányban hatva a nemzet maga
gyógyul! S egyben kitűnik itt an-
nak az igazsága is, hogy minden
igazán nagy elme mennyire kapcso-
latban marad az egésszel, a közzel.
„Mindegyikünknek el kell hozni a
maga részét a közös épülethez" —
volt a jelszava és ő elhozta a maga
nagy művének óriási összefogó-
erővel megalkotott kilenc kötetét,
amelyeknek célja volt „megmutatni,
hogy miképen jött létre a jelenkori
Franciaország szelleme", hogy ebből
tanulhasson a nemzet, lássa, hol tért
le a helyes útról, s az értelem vilá-
gossága mellett visszataláljon arra!
Különösen a mi napjaink embereit
érdekelheti mindez és igaz hálával
viseltethetünk a szerző iránt, aki
annyi szeretettel, világosan, józan
ítélettel foglalta össze egy értékes s
könnyen hozzáférhető könyvbe eze-
ket az igazságokat, szépségeket,
idealista gonlolatokat. Koszó János.
Csokonai Vitéz Mihály: Összes
művei. Három kötet, öt részben.
(Genius-kiadás.)
A dúsak asztalára való köntösben
jelent meg a szegény poéta gazdag
lelkének minden termése. Életében
alig láthatta egy-egy művét nyom-
tatásban; közvetlenül halála után
lettek közkinccsé kötetei, melyeket
még ő gondozott áhítatos szeretettel.
Azután baráti kegyelet és irodalmi
lelkesedés adták a nemzet kezébe
újra meg újra műveit, melyeknek
bája és kedvessége nem halványo-
dott egy század lefolyása alatt sem.
Alaptalan ráfogás és irodalmi le-
genda, hogy nem ismerték, félreös-
merték és mellőzték. Versei még
életében kéziratban megjárták az
országot; víg deákok olvasták és sza-
valták őket, érzelmes leányasszo-
nyok klavír és gitár mellett énekel-
ték dalait. Síremléke országra szóló
irodalmi pörnek, az Árkádiái Pör-
nek, lett okozója, melyben sokkal
többről is volt szó, mint a görög-
országi „marhalegelőről”. Mult szá-
zadi nagyjaink sok ízben ihletet vet-
tek belőle s legújabb irodalmunk
nem egy képviselője szívesen hivat-
kozott rá, mint elődjére. Bár művei-
nek legjava eddig is könnyen hozzá-
férhető volt, közóhaj teljesült e pom-
pás kiadással, mely teljesnek mond-
ható. Harsányi István és Gulyás
József, sárospataki tanárok rendez-
ték sajtó alá a köteteket; az ő ne-
vük kezesség, hogy minden hozzá-
férhető és föllelhető szöveg napvilá-
got lát, mellőzve egy-két nyomtatás
alá nem kívánkozó dévaj verset. A
kiadók, kik híresek kutató szeren-
cséjükről (melyet helyesen kitartó
szorgalomnak és lelkes buzgóságnak
kell neveznünk), szinte kétszáz, ed-
dig ki nem adott darabbal: verssel,
prózai művel, levéllel, színdarabbal
tették teljesebbé költőnk irodalmi
képét. Értékesek a zsengék s az
eddigelé a kiadóktól mellőzött alkal-
mi darabok, melyekben majd min-
denütt fel-felcsillan a szerző mű-
vész volta; az akkori irodalmi élet
ismeretére pedig véghetetlen becse-
sek azok a levelek, melyek megérte-
tik velünk Tempefői jelmondatát:
„Az is bolond, aki poétává lesz Ma-
gyarországban." A költőnek sokat
szenvedett alakja mögött a szellemi
élet korrajzát kapjuk minden lelke-
sedésével s minden fejletlenségé-
vel; a lelke magzatjait meg-
menteni akaró költő aggodalmát,
kényszerű megalázkodását, az iro-
dalom jövőjébe vetett hitét, a mág-

nások kegyes leereszkedését, a ki-
adók üzérkedését, szóval egesz iro-
dalmunk akkori küzdelmét a létért.
Még teljesebb lett volna a kép, ha
a kiadók nemcsak a költőtől eredő,
hanem a hozzáintézett leveleket is
(amennyire megvannak) közölték
volna, mert az ilyen levelezés-félével
úgy van az ember, mint mikor hal-
lunk valakit telefonálni, de a válasz
nem jut fülünkhöz.
A szöveg gondozói mind az elő-,
mind a utószóban a nagyközönség
ítéletére bízzák munkájukat. Bizo-
nyára a kiadóvállalat kikötése volt
mind a két fél igényeinek kielégí-
tése. Hogy mennyire sikerült ez a
tudomány szempontjából, talán lesz,
ha lesz, alkalmam másutt kifejte-
nem. A nagyközönség szempontjá-
ból a kiadás eléggé megfelel a cél-
nak: megkapja az író minden művét
korszerű átírásban. De éppen az ál-
talános cél szükségessé tette volna
a költő életrajzát és művészetének
rövid, velős méltatását is. A közön-
ség sokkal távolabb áll Csokonaitól
és korától, semhogy ilyen kalauz
nélkül igazán megérthesse, s ami fő:
élvezhesse. Ép így hiányzik, a ki-
adásnak akár elejéről, akár végéről,
a művek áttekinthető mutatója;
még szakembernek is nehézkes ész-
ben tartani, hogy miket keressen az
I. 2., II. 2., III. kötet végéhez csatolt
jegyzékben.
Az irodalom ínyencei ritkán jut-
nak ilyen finom csemegéhez, mint ez
a teljes Csokonai; a könyvbarát is
szívesen teszi e pompás köteteket
drágaságainak gyüjteményébe. Az
igazi olvasóközönség azonban, a mű-
velt magyar középosztály s főleg a
fogékony tanuló ifjúság sóvárogva
nézi a könyvesbolt tükörablakán át
a hozzáférhetetlen kincseket, melye-
ket a szegény poéta voltaképen
neki szánt. Tolnai Vilmos.
Surányi Miklós: A gyujtogató.
(Budapest, 1922. Singer és Wolfner
kiadása.) Surányi Miklós fiatalabb
elbeszélőink közül egyike az igazi
értékeknek. Regényei imponáló
művelődéstörténeti ismeretanyagról
tesznek tanuságot, kitünő miljőraj-
zot nyujtanak, galériájukban érde-
kesen meglátott emberi arcképek
sorakoznak szemünk előtt, nyelvük
Pedig finom, hajlékony és pompázó,
anélkül, hogy erőszakolttá válnék.
Egyetlen hiányuk talán, hogy mesé-
jüknek és karakterábrázolásuknak
gyakran éppen leglényegesebb vo-
nasait mossák halványra s valami
159
hirtelen, meglepetésszerű fordulat-
tal szelik csonkává az elbeszélés
végét.
E legújabb kis munkája is sokat
mutat az író legjellemzőbb kvalitá-
saiból és megoldásában ez is feltün-
teti szokott gyöngéjét. E hosszabb
novella meséje alig egy-két évtizedre
nyúlik vissza a multba, de az előt-
tünk járt század utolsó évtizedeinek
művészi törekvéseit, eszme- és ke-
délymozgását nem kevesebb ügyes-
séggel ábrázolja, mint régebbi kor-
ban játszódó regényei. Mondani-
valója szintén igen érdekes. — A
mese középpontjában egy bölcs és
aszkéta, erősen intellektuális életet
élő falusi pap áll. A kis csendes falu
parasztjaira és egy-két intelligens
családjára sikerül Gundy Miklós-
nak a maga szelíd, ájtatos lelkének
bélyegét nyomnia. Zavartalan, béke-
tűrő, istenfélő világ ez. Egyszer
azonban eszébe jut a papnak a plé-
bánia öreg templomát Isten dicsősé-
gére restauráltatni. A szentegyház
díszítésére egész kis művész-kolónia
vetődik ide: festő, szobrász, aranyo-
zó, orgona-építő, műasztalos. Ez a
bohém társaság azután magával
hozza a művészet egész lázongó és
nyugtalan forrongását, s az ő hatá-
suk alatt a falu megszünik a régi,
csendes világ lenni: ágaskodó szen-
vedélyek, medréből kicsapó érzéki-
ség, egymást tépő visszavonás há-
borgó vize lesz ez az egész kis társa-
dalom. .. A pap mélységes lelkiisme-
retfurdalást okoz magának és ön-
magát gyujtogatónak nevezi, —
éppen akkor, amikor egy valóban
pirománikus parasztember egymás-
után dob csóvát a falu épületeibe.
Évek mulva azonban a már elörege-
dett pap megbocsát magának, isteni
derű tér bűnbánó lelkébe és öröm-
mel nézi az ékesebb, pompásabb
templomot...
A mesének e rövid elmondásával
nehéz benyomást közölni a kis el-
beszélés szépségeiről. Nehéz a Su-
rányitól meglátott és kitűnően ábrá-
zolt bohémtípusokról, a kis falu egy-
egy jellemzőbb alakjáról beszámol-
ni. Nehéz fogalmat adni arról az
élettől duzzadó, valószerű miliőről,
amelybe azonban néha szinte démo-
nikusan bele-belevillan a fantaszti-
kum fénye. S végül nehéz ezt a
könnyedén lejtő, gazdag és mégis
művészi mérsékletű prózát jelle-
mezni.
Sokkal könnyebb az elbeszélés fő-
fogyatkozását megjelölni. Az író
mondanivalója nem válik ki plasz-
160
tikus határozottsággal. Vajjon azt
akarja-e mondani, hogy a művészet
ellensége az erkölcsi tökéletesség-
nek? Aligha! Hiszen ez a nagyon
is élesen beállított ellentét a munka
végén valami kibékítő harmóniában
oldódik fel. Csak az a baj, hogy ez
a megoldás alig pár mondattal van
elintézve, egy-két halvány ecset-
vonással odacsapva, és az egész
munkának a művészet destruáló ha-
tását hangsúlyozásával szemben
elégtelen kifejezésű. Mintha az író-
nak e kibékítő ellennehezéke sehogy -
sem tudná a munka legnagyobb ré-
szének mondanivalóját a szándékolt
harmóniába egyensúlyozni. Elvégre
hiszen értjük, hogy mit akart a
szerző mondani, de mintha az elren-
dezés, a hangsúly ökonómiájával
nem rendelkeznék eléggé. Különös,
hogy a részletekben ennyire tuda-
tosnak látszó művész a teljességben
ilyen rapszodikusan elnagyolt.
A munkának azonban e végső —
hogy úgy mondjuk — artisztikus
szárnyszegettsége mégsem tudja az
olvasót hálátlanná tenni azokkal
a finom szépségekkel szemben,
amelyek az egész mű olvasása köz-
ben gyönyörködtették.
Galamb Sándor.
A szerzetesség története. A Szent
István Társulat a „Szent István
Könyvek” kiadásával a mult és je-
len egyetemes érdekű problémáinak,
melyek hazánk társadalmi életét
irányították és a jelennek is moz-
gató erői, katholikus világnézeti
alapon a tudomány mai állásának
megfelelő feldolgozására és ismerte-
tésére vállalkozott. E célt szolgálja
Balanyi Györgynek az említett so-
rozatban megjelent munkája is: A
szerzetesség története, amely a kije-
lölt célhoz és a rendelkezésre álló
szűk keretekhez képest elég szeren-
csésen oldja meg feladatát. Vázolva
a szerzetesség kezdeteit, rámutat a
keleti népeknél is jelentkező hasonló
irányú törekvésekre. De nem ezek-
ből, hanem az akkori társadalmi vi-
szonyokból s főleg az új krisztusi hit
tanításából eredezteti a szerzetessé-
get, mely inspirációt az egyiptomi
remeteségből merít évszázadokon át.
Az intézményes szerzetesség nyuga-
ton, a római szellem befolyása alatt
jött létre. A tökéletesedés vágyától
vezetve, egyének lemondanak va-
gyonukról, családról és akaratról,
hogy Istennek tetsző életet éljenek.
Szegénység, szüzesség és engedel-
messég: a szerzetesség jellegzetes is-
mertetőjelei. Míg a szemlélődő életre
fogékonyabb keletiek nagyobb súlyt
helyeznek az Önsanyargatás ra, a
nyugati, az európai szerzetesség
idők folyamán a népneveléssel kap-
csolja össze a kontemplativ életét, s
így a külvilággal való érintkezést
megtalálván, maradandóvá lesz. A
kor szelleme hozza létre a Szent Be-
nedek-rendet, a hitetlenek elleni
harcok közt születnek meg a lovag-
rendek, a városi élet kialakulása pe-
dig a kolduló rendeket hívja életre.
A szerzetesi eszményt számtalan
rend igyekszik megvalósítani. A
fejlődés folyamán természetesen
néha bajok is jelentkeznek, de az
egyház mindig azok kiküszöbölésén
fáradozik. Luther és Kálvin refor-
mátori működése is tisztító hatással
van a katholikus egyházi életre.
Régi szerzetesrendek, melyek mái:
nem felelnek meg hivatásuknak, el-
tűnnek a porondról és helyükbe az
újkor szerzetesei, a „szabályozott”
papok lépnek, kik közül nagyobb el-
terjedtségnek a jezsuiták és piaris-
ták örvendenek. A 18. század végén
egész Európán áthömpölygő hitet-
lenség sem tudja végleg megsemmi-
síteni a szerzetesi intézményt, mely
a 19. században éli renaissance-át,
fényes bizonyságául annak, hogy
maga a szerzetesség, még nem túlha-
ladott intézmény. Újabban azonban
valamennyi rend a kulturális téren
való működésre rendezkedik be, ré-
szint az oktatás, részint a betegápo-
lás, részint a hitterjesztés terén szol-
gálván az egyetemes kultúra elő-
mozdítását.
Balanyi munkája igazolni látszik
azt a felfogást, hogy a szerzetesség
nem közvetlenül az egyház céljainak
előmozdítása végett jött létre, azon-
ban szervezetével fejlődésének to-
vábbi folyamán mégis önkéntelenül
az egyház egyik pillérévé vált. Ami
a munka beosztását illeti, a szerző
nem időrendben, hanem típusok sze-
rint ismerteti az egyes rendeket, s a
típusokon belül csak a férfi-rendekkel
foglalkozik. Balanyinak az egész
munka folyamán sikerült össze-
egyeztetnie a tudomány követelmé-
nyeit a népszerű előadás előnyeivel
s így laikusok is élvezettel olvas-
hatják.
Lukcsics Pál.
Voinovich Géza: Madách Imre és
az Ember tragédiája. (Franklin.)
Változatlan újra-nyomatása az 1916-
ban megjelent tanulmánynak, me-
lyet akkor a bírálat nagy tetszéssel

és elismeréssel fogadott. Újbóli meg-
jelenése alkalmából megelégedhe-
tünk a mű egyszerű, meleg ajánlá-
sával. Aki a Madách-centenárinm
alkalmából az Ember tragédiáját
újból elolvasván, szerzőjéről s a
nagy költeményről közelebbi felvilá-
gosítást keres, az legcélszerűbben
Voinovich könyvéhez folyamodhat.
Egyszerű és mégis emelkedett —, tud-
nivalókat és megfigyeléseket köny-
nyed folyamatossággal közlő —jelmé-
lyedő tanulmányból fölmerülő, de
korántsem tudákos modora: meg
fogja találni az utat a szakkörökön
messze túl, a laikus érdeklődők lel-
kéhez is. Főrésze s egész tárgyalá-
sának, adatrendszerének és gondo-
latmenetének végcélja — amint ter-
mészetes is — az Ember tragédiája
méltatása és magyarázata. Életrajz,
a költő korábbi műveinek méltatása,
lelki jellemzése, gondolatérlelődésé-
nek nyomon követése: mind e végső
nagy feladat megalapozását célozza
s a felé irányul. A könyv második,
nagyobbik fele az Ember tragédiája
körül állapodik meg, elmélyedő, sok
-szempontú figyelemmel.
M-N.
Ferenczi Zoltán: Petőfi. (A Pan-
theon Irod. Intézet Rt. kiadása.) Némi
elfogultsággal vesszük kezünkbe ezt a
kis könyvet. Írója a Petőfi-irodalom
legrégibb munkása, akiben egykori
mesterének: a tudós Meltzl Hugó-
nak lelkessége oly erős gyökeret
vert, hogy egész életét Petőfinek
szentelte. Senki többet nem áldoz-
hat a költőnek. Egy élet — nagy
szó! — fáradhatlan munkásságának
rövidre fogott eredménye e köny-
vecske s ez a tény már magában is
elgendő arra, hogy a bírálót lefegy-
verezze. „Mert ha minden egyéb fo-
gyatékos lesz is benne a lelkesedés
-és odaadás, a hit és meggyőződés
egész lesz”, — mondja írója — kinek
„összes törekvéseit kielégíti, ha azt
fogják mondani, hogy a pillantás,
melyet a költőre vet, világos és hogy
a lényeg benne van”. E szerényre
szabott törekvésnek igazán nem ne-
héz célt érni, ha számba vesszük,
hogy az írónak saját munkássága
eredményén kívül elég gazdag eszté-
tikai irodalom állt rendelkezésére.
Hiszen már Gyulai Pál és Salamon
is „világos” pillantást vetett a köl-
tőre s az előbbinek előadásai a „lé-
nyeges”-t csaknem kimerítették. Fe-
renczi Zoltán célja körülírásában te-
hát túlszerény s ígéreteinél jóval
többet ad. Nem csak „egy pillantást”
Napkelet.
161
vet tárgyára, de belemélyed, körül-
járja, minden oldalról megvilágítja,
magyarázza, dicsőíti, szóval kime-
rítő jellemrajzot ad a költőről. A
jellemrajz a nagyközönségnek ké-
szült s így természetes, hogy Feren-
czi kerüli a mélyebb s tán fárasz-
tóbb elemzéseket. Új, esetleg vitat-
ható szempontokból sem törekszik
nézni tárgyát. Az átlagolvasókból
álló nagyközönség pozitiv igazságo-
kat akar; megállapításokat s nem
föltevéseket. Innen van, hogy Fe-
renczi könyve, célja szerint, leszűrt
igazságokat tartalmaz s az író saját
kutatása eredményeit a Petőfi-iro-
dalomban csak olyan ítéletekkel egé-
szíti ki, melyeket már az idő is szen-
tesített. Nem eredetieskedő akar
lenni, hanem megbízható és lelkiis-
meretes.
Ez a pontosság és megbízhatóság
a fő erénye a könyvecskének, mint
általában Ferenczi egész irodalmi
munkásságának is. Szinte közmon-
dásossá vált a „Lássuk Ferenczit”
szólás, ha Petőfi valamely életrajzi
adatára nézve vita folyt valahol. S
érdekes, hogy az író e csaknem kí-
nos pontosságot a laikus olvasóval
is azonnal éreztetni tudja, mikor tu-
domására hozza, hogy a János vitéz
1496 sorból, Az apostol 2816 sorból
áll. Kinek juthat csak eszébe is e
művek olvasásánál a sorok számára
gondolni! — Ferenczinek. Mert ő
annyi lelkesedéssel, oly szokatlan ra-
jongással olvassa, forgatja, méri Pe-
tőfinek minden alkotását, hogy nagy
szeretetében e talán jelentéktelen,
külső adatok összeállítását is fontos-
nak tartja. Innen van, hogy az ol-
vasó teljes bizalommal fogadja min-
den életrajzi közlését: kiérzi, hogy
minden adat mögött rengeteg után-
járás^ 'fárasztó kutatás és gondos
mérlegelés emésztette az író idejét.
Ferenczi könyve a költő életén
kívül az emberrel, a költő elveivel s
végül műveivel foglalkozik. Stílusa
a lehető legpuritánabb egyszerű-
ségre törekszik, mintha ezzel is je-
lezni akarná, hogy nem önmagára,
hanem a költőre hívja fel a figyel-
met. Egy-egy hasonlata is inkább
magyarázat, mint dísz s ha azt
mondja, hogy a Tisza Petőfi életéhez
és egyéniségéhez hasonló, ezzel is in-
kább a költőnek a folyó iránt érzett
vonzalmát akarja indokolni. Érde-
kesnek tartom megemlíteni, hogy e
sorok írója egy még Ferenczi köny-
vének megjelenése előtt írt tanul-
mányában — mely azonban még
nyomdafestékre vár — a költő és a
11
162
folyó közti párhuzamot szintén meg-
vonta s azt a gondolatot, hogy Petőfi-
ből kitünő drámaíró lett volna (ezt
Ferenczi csak megpendíti) több érv-
vel is támogatja. A gondolatok ilye-
tén találkozása csak megerősíthet
ítéletünk helyességében.
Hartmann János.
Keleti Artúr: Pax vobiscum.
(Amicus kiadása). Nagy negyedrétű,
fényes kiállítású, 60—70 oldalas fü-
zet. Végig egy vers. Hosszú, rímte-
len sorai folyamatát csak Fáy Dezső
kedves, kifejező kőrajzai szaggatják
meg, minden oldalon egyszer. A fü-
zet ennélfogva első pillanatra inkább
képeskönyvnek tetszik, mely Pádua
utcai életéből elevenít meg jelenete-
ket és benyomásokat. Sétáló, vagy
elsiető papok; iddogáló, kártyázó, vi-
tatkozó, vagy lábukat lógató dolce-
far-nientézők; egy borbélyműhely
eleje; galambokat etető öreg; mosó-
asszonyok; apáca felügyelete alatt
sétáló gyermekcsapat; halpiac; a kö-
vezeten szénrajzot rögtönző dilet-
táns; feszület alatt gyertyát gyujtó
asszonyok; elsurranó párok; utcai
leányok; templomba bicegő vénasz-
szonyok; egy gitározó alak, stb. stb.:
a legvegyesebb egymásutánban ke-
rülnek elénk a forduló lapokon. Szint-
úgy a versben, mely nem egyéb, mint
bágyadt és mégis fáradhatatlan
nosztalgiával idézgetése a szerző
egykori páduai benyomásainak,
vagy inkább csak hangulatainak. De
azok nem különülnek el a versben
oly önálló módon, mint a kőrajzokon.
Mert előadását komplikálja némi
szenvelgő modor, mely már a címben
előlegezi magát: „Pax vobiscum,
avagy: egy költő pásztorlevele a
nyájas olvasókhoz, amelyben Pado-
vában eltöltött boldog napjait idéz-
vén, látni tanítja, inti, megfeddi őket
s végül is megbékül vélük.” A szen-
velgés abban áll, hogy a normális
formáktól való eltérés tudatát foly-
vást ébren tartatja az olvasóval; s
hogy valahogy el ne találjuk felej-
teni, szövege végére latinul is oda-
nyomatja: „Hic explicit carmen
didacticum” — .vége a „tankölte-
ménynek”. Mutogatja magát, hogy ő
nem olyan ember, mint más; kacér-
kodik azzal, hogy tudja, hogy nem
tetszik az olvasónak; akadémikusok-
kal, leendő kritikusával szincerizál.
A képek pedig, azaz inkább hangula-
taik, egyre halmozódnak, s közöt-
tük és részleteik között ezerszámra
uszkál az és, meg az és, foly-
vást csak az és, valami meg-
szilárdulni nem akaró, nyúlós enyv
gyanánt. Mi tartja őket össze? Csak
az író nosztalgája, melyet sem
racionális, sem művészi akarat nem
fegyelmez s mely szándékosan tün-
teti fel, szinte becézve fitogtatja ma-
gát ily önkénytelennek, ami pedig
elég különös egy oly hosszú versben,
mely mindvégig a nyájas olvasóhoz
fordul. Mintha valaki folyvást az-
zal szórakoztatná vendégét, hogy
„lásd, én negligében fogadtalak". Ha
ezt a szenvelgett társalgási formát
fel nem veszi, hangulat-emléke-
zése figyemreméltóbbat alkothatott
volna.
Tegyük egyszer szóvá az ilyen
amateur-kiadásoknak egy sablonos
tempózását is. Utolsó lapjukon
egész litániában sorakoztatják fel a
könyv kiadására vonatkozó adato-
kat, affektált régieskedéssel és ma-
gyaroskodással. „Ezt a könyvet az
Amicus könyvkiadóvállalat megbí-
zásából nyomtatták Pápai Ernő be-
tűivel ezerkilencszázhuszonkettő ka-
rácsonyára. .. Készült pedig e könyv-
ből ... és pedig... Ezenfelül huszonöt
példányt sárga japán papírra nyom-
tattak", stb. Ezt a körülményeske-
dést, mely régiséget szenveleg a mo-
dernség legpazarabb technikai eszkö-
zeivel, vajjon kinek a kedvéért kap-
ták fel kiadóink? Ízlésesnek azonban
aligha tarthatja más, mint a köny-
vek közül csak a drágábbján kap-
kodó talmi-műveltség. thj.
VARGHA GYULA
A költészet világában, különösen
a lírai műfaj terén gyakori jelenség
az, hogy egy-egy ismeretlen egyéni-
ség nagy föltűnést keltő módon lép
elénk, rövid időn át teljesen a maga
számára tudja lekötni a közfigyel-
met, rendkívüli várakozást ébreszt
maga iránt... s aztán kiderül róla,
hogy tehetségének fénye a tűzijáték
múló ragyogása volt, vagy hogy leg-
alább is hamar eljutott fejlődése
csúcspontjára s a halaló idő kérlel-
hetetlen fokozatossággal teszi ránk
nézve mindjobban-jobban alkalom-
szerűtlenné, elavulttá fölöslegessé.
Ritkább az olyan költői egyéniség,
melynek arcképe egyre szebbé öre-
gedik, melynek szépsége és érdekes-
sége mintha az öregkor keretében
tudna csak igazán érvényesülni.
Vannak költők, akik fiatalkorukban
nem igen emelkednek az átlagos
színvonal fölé, hiszen az ő szépsé-
gük: a piros, üde arc, a szemek nyá-
jas derűje közös kincse ennek az
életkornak; hanem aztán, mikor ez

az üde arc, ez a derűs tekintet
immár ősz hajfürtök keretéből mo-
solyog: elő, mikor az egészséges jó-
kedv boldog összhangban tud ma-
radni a változó idővel s mintegy dia-
dalmasan szereli le ennek testet-ke-
délyt megőrlő fegyverzetét: ilyen-
kor kezdjük elismerni egyéniségük
kivételes szépségét, mely csak az Idő
szűrőjén át nemesedhetett kivéte-
lessé. A Lévayak és Baksayak költői
ábrázata sokat vesztene nemcsak jó-
ságosságából, hanem szépségéből és
jelentőségéből is, általában tökéle-
t e s s é g é b ő l , ha ősz hajukat barnára
festenők.
Vajjon Vargha Gyula e két cso-
port közül melyikbe tartozik, vagy
beletartozik-e valamelyikbe? Az első-
be nyilvánvalóan nem. Az ő költői
föllépése zajtalanul történt, soha még
lírai költőnek szerényebb múzsája
nem volt, mint az övé. Van egypár
költeménye, amely azt bizonyítja,
hogy az ifjúkor küszöbén az ő lelke
is megszőtte a maga ábrándjait a
költői dicsőségről; a dicsőség késett,
egyre késett s Vargha Gyula sze-
rény türelme mögött bizonyára ott
lappangott a keserű csalódás fáj-
dalma is, de a mulékony hírnév és
népszerűség magaslatáról való le-
bukás szégyenét nem kellett átszen-
vednie; ő vagy túlságosan szerény,
vagy igen büszke volt ahhoz, hogy
hangosan kopogtasson a költői nép-
szerűség kapuján... És több mint
egy emberöltőnyi várakozás után
fölkereste őt, ha nem is az olcsó és
kétes értékű népszerűség, de a hiva-
tottak elismerése. Csaknem fél-
évszázadon át elszórtan jelengettek
meg versei egy-egy folyóirat (Buda-
pesti Szemle, Vasárnapi Ujság) fü-
zeteiben. S mit látunk? Attól a köl-
tőtől, aki ifjú- és férfikorában alig-
alig lépett ki a nyilvánosság elé:
öregkorában, a legutóbbi hét év
alatt, két hatalmas kötetben több
mint ezer lapra terjedő versgyüjte-
mény jelent meg a magyar szellemi
élet két legelőkelőbb fórumának
megtisztelő égisze alatt. Az előbbi
kötet (Költemények, 1915) egy ötöd-
fél évtizedre terjedő költői pályának
— mondhatni egész termését gyüj-
tötte össze, ez a kötet tehát nem az
öreg költő sikere csupán, ámbár ha-
tásos bizonyság arra nézve, hogy
Vargha Gyula költői erét a haladó
évtizedek nem apasztották meg, csak
kiforrottabbá, salaktalanabbá tet-
ték. A második kötet (Ködben, 1922)
azonban valósággal meglepetés
mindnyájunk számára. Ifjú- és
163
férfikorában Vargha a költői al-
kotás terén nem fejtett ki va-
lami különösebb szaporaságot —
és íme, az ősz költő, megkezd-
vén a hetedik X terhének vi-
selését, egyszerre a legterméke-
nyebb lírikusok sorába lép: fél-
évtized alatt (1915—1921) akorra
mennyiségű termést takarított be,
amennyit előbbi kötetében csaknem
tízszer annyi idő alatt. Ez az öreg-
kori nagyarányú termékenység
hozzátartozik Vargha költői szere-
pének jelentőségéhez s ha költőnk
arcképét figyelmesebben megnézzük,
észre kell vennünk, hogy erre az
arcra a öregkori felvétel a legjellem-
zőbb, mint ahogy Lévaynál és Bak-
saynál láttuk ... csakhogy Varghá-
nál ez öregkori arcvonások jelleg-
zetes szépsége egészen másnemű,
mint amazoknál.
Az olyan egyéniségeket, amilyen *
a Lévayé vagya Baksayé, az az össz-
hanggá olvadt ellentét teszi széppé,
mely az optimizmus nyugodt derű-
jét egy hosszú élet tapasztalati böl-
cseségének magas talapzatáról, mint
valami világítótoronyból sugároz-
tatja széllyel a gondok-bajok hullá-
main tévelygő emberek felé. A
Vargha Gyula egyéniségével más-
kép vagyunk. Az ő arcán mái-
zsenge ifjúkorában is ott volt
valami öreges redő, mely akko-
riban, mondhatni, zavarólag ha-
tott, majdnem azt is mondhat-
nók: érthetetlen volt reánk nézve;
azt a komor homlok-ráncot túlzott-
nak, erőltetettnek, időszerűtlennek
minősíthették sokan, nemcsak a
költő fiatal korára, hanem hazánk
közállapotára és jövendőjére való
gondolással is. Nos, szomorúbb elég-
tételt sohasem kapott még senki a
kasszandrai tehetségű és sorsú köl-
tők közül, mint ő. Arcképe az egyéni
enyészetnek és a nemzeti enyészet
fenyegető lehetőségének küszöbén
valami meghatóan tisztes jelleget
kap, az örökös aggodalom mély re-
dőjének a talányát megfejtette szá-
munkra a balsors és most látjuk
csak valóban érthetőnek, igaznak,
önmagával összhangban levőnek,
mindnyájunkkal többé-kevésbbé ro-
konnak s a költő-váteszi szerepre
oly fájóan, oly stílusosan alkalmas-
nak ezt a nemes, komoly, szomorú
ősz fejet.
Mindaz, amit eddig elmondtam,
csak annyiban tartozik a tulajdon-
képpeni esztétikai szempont körébe,
hogy a költőnek szinte előérzetig
finomodott érzékenységére mutat
11*
 164
rá; úgy érzem azonban, h o g y Vargha
Gyula költői jelentőségének helyes
megítéléséhez anélkül is hozzátarto-
zik. Ha szabad egy példát emítenem:
hogy Szendrey Julia csakugyan el-
dobta később az özvegyi fátyolt, ez
a körülmény szebbé bizonyára nem
teszi a Szeptember végén-t, de az
utókor számára mindenesetre érde-
kesebbé, emiege tettebbé, hatáso-
sabbá, tehát történetileg jelentőseb-
bé s Petőfi egyéniségének váteszi
vonását egy adattal kétségtelenebbé.
Vargha Gyula költői arcképére le-
hetetlen más szemmel nem néznünk
most, mint ahogyan valaha, régeb-
ben néztünk. Lehetetlen, meg nem
állapítanunk, hogy szomorú jele-
nünknek leghivatottabb, legnemze-
tibb költőjévé avatta őt a végzet.
Meghatva olvassuk 1915-iki nagy
verskötetének előszavában a szerző
mentegetődző töprengését: „meg-
érti-e az új irodalmi ízlésnek hódoló
közönség azt a költészetet, mely gyö-
kerének minden szálával a multba
fogódzik!” íme, akkor a szerző maga
is kénytelen volt anachronizmusnak
érezni költészetét, melynek hangu-
latáról és eszmevilágáról azonban
egy rövid lusztrum mulva úgy érez-
zük, hogy gyökerének minden szálá-
val a jelenbe fogódzik. A tíz év
előtti divatos magyar költők közül,
hej, soknak a világnézete vált rikító
anachronizmussá! — Egyetlenegyet
sem tudunk közöttük olyat, akinek
gondolat- és érzésvilága,, annyira
végzetesen alkalomszerű volna ma,
mint a Vargha Gyuláé. Amit mi
most érzünk, mikor a baj ránk sza-
kadt: ő azt félévszázad óta érzi,, fél-
évszázadon át látta és hirdette a
pusztulás közeledtét, hanem bizony
kevesen figyeltek szavára, hinni pe-
dig még azok sem hittek neki.
De valljuk meg: az olyan kedély,
amilyen a Vargha Gyuláé, alig-
hanem zavarba jönne, ha — mond-
juk — hirtelen mindenki az ő sze-
mével kezdené látni a világ dolgait
és eseményeit, ha leomolnék minden
válaszfal honfitársai és ő közötte. Az
ilyen lélek úgy van berendezve, hogy
a vakok között a látás szomorú ki-
váltságát szenvedje, az önző élet-
élvezet vásári tömegében hintsen
hamut a maga fejére, csöndes re-
zignációval fogadván el a sors ke-
zéből azt a szerepet, hogy az ő élete
ne legyen egyéb, mint valami meddő
esengés egy álomvilág után, hogy
az ő szerény vágyai és igényei ne
jelentsenek számára mást, mint a
lemondás bölcsességének tanulság-
anyagát. Nem a pillanatnyi rossz-
kedv kifakadásának, hanem a lelki
önvizsgálat bús látleletének kell te-
kintenünk azt a sokféle változatban
kifejezett vallomást, melynek talán
legkorábbi fogalmazása a Nem vol-
tam én soha boldog kezdetű vers.
Nem voltam én soha boldog,
Hogy is lettem volna?
Nem örömre való e szív,
Csupa fájdalomra.
Borús voltam, bármint fénylett
Kék egem derűje,
Számban még a méznek is volt
Bántó keserűje . . .
Ilyen fázós, ködös légkörben dide-
reg lelkének három legfőbb, leg-
nemesebb, legmélyebben gyökerező
virága: a szerelem, a költői öntudat,
a hazafiság.
A szerelem, az ifjúkor ez össze-
hasonlíthatatlanul legnagyszerűbb
élménye, az ő számára a keserű csa-
lódás nehéz iskolája volt; különben
lelki világának ez az egyetlen olyan
területe, melyen később kegyes lett
hozzá a sors: a hűtlen első eszmény-
kép üresen maradt helyét az esz-
ményi hitves alakja foglalja el. A
szerelmi fájdalom és a szerelmi bol-
dogság ellentétes két véglete köl-
tőnk sajátos egyéniségében jellemző
módon nivellálódik egyformán halk,
egyformán szerény melódiává: amott
megpróbálja egy-egy haragosabb
gesztussal megfenyegetni az elpár-
tolt ideált, de az átok rögtön panasz-
szá, a "panasz meg csöndes fájdalom-
má, lemondássá, harc-feladássá, sőt
akárhányszor önváddá változik, —
emitt az immár remélni is alig mert
boldogság megérkezése annyira' meg-
hatja, hogy ez a kedélyállapot is
csak a rebegő hálának valami ”sze-
mérmes bensőségével szeret megnyi-
latkozni.
Ami a költői dicsőség vágyát il-
leti: nem volna igazi költő, ha ez a
vágy ott nem hevült volna szívében
kezdettől fogva. Ennek a természe-
tes vágynak teljes kielégüléséről bi-
zony nem lehetett szó nála —mond-
hatni — sohasem. De itt is megtermi
az ő sajátos egyénisége azt az érde-
kes álláspontot, mely egyszerre tud
rezignáció és erőforrás lenni. Rezig-
náció annyiban, mert maga is érzi
és tudja, hogy nem váltak valóra
azok a merész remények, amelyeket
bizonyára minden fiatal költő-lélek
meg szokott álmodni magának a vi-
lágraszóló halhatatlanságról. Vi-
szont azonban azzal,is tisztában van

(lehetetlen, hogy tisztaban ne le-
gyen), hogy költői tehetsege nem ak-
kora hírnevet érdemelne jutalmul,
amekkorát eddig fizetett neki nem-
zete, hanem sokkal nagyobbat. S ez
a tudat a Vargha Gyula egyénisé-
gére nézve valóságos erőforrás, min-
denesetre kisebb szenvedés, mint az
volna, ha a tehetsége és hírneve kö-
zötti viszonyt ellenkező értelemben
érezné igazságtalannak. Mikor a
hírnevet elorozzák előle a tehetség-
telenebb, de divatosabb költők: ez-
zel ő mintegy azokért a nagy költők-
ért (Arany) és költészeti nagy elve-
kért (nemzetiesség, idealizmus) szen-
ved méltatlanságot, akiket és ame-
lyeket mindenekfölött becsül, az
ilyen szenvedés pedig — már emlí-
tettük — rá nézve szinte lelki
szükség.
Harmadik nagy motivuma, a ha-
zaszeretet is alig egyéb ránézve faj-
dalom-forrásnál. „Lelkemben én, ha-
zám, bukásod árnyát már negyven
éve hordozom”, jajdul fel költőnkből
a megdöbbentő vallomás, két esz-
tendővel a világháború kitörése
előtt! De éppen azért, mivel szeme
úgyis sötétebbnek lát mindent, mint
a másé: megfelelőbb lírai ihlet-
anyag volt számára az az idő, mely
a Költemények (1915) c. kötetnek s a
Ködben c. kötet első felének (1915—
1918) tartalmát sugallta, mint a leg -
utóbbi három év, melynek hangula-
tából a Ködben második felének ver-
sei születtek. Ő a béke gondtalan,
boldog korszakában, és a háború vi-
lágraszóló győzelmei közepett is ép-
pen elég olyan óment vett észre, me-
lyekből komoly, sőt komor sejtel-
mek, intelmek, tanulságok szürem-
lettek a költői véna művészi feldol-
gozó tevékenysége útján. Ha mindig
a legrosszabb eshetőség gondolatá-
val viaskodott is, de ezt a balsejtel-
met volt mihez odavetíteni művészi
árnyékiás gyanánt és ebből a sötét
árnyékból világító és melegítő fény-
pontokként gyulladtak ki pl. azok a
jubiláris alkalmi költemények, me-
lyeknek lelkesítő tárgyai az ő pesz-
szimista hajlamait is el tudták hall-
gattatni egy-egy kis időre. De mit
képzeljünk az ilyen kedély helyzeté-
ről nemzetünk mostani éjtszakájá-
ban? A finom szerkezetű szeizmo-
gráf, mely a roppant messzeségből
jövő, általunk nem is sejtett vulka-
nikus lökéseket rajzolja le szá-
dunkra, vájjon meddig képes mű-
ködni a borzasztó kataklizma kellős
közepében? A Vargha Gyula gyön-
géd, nemes lelke bámulatosan meg
165
tudott maradni működő tevékenysé-
gében, de érthető, hogy a finom szer-
kezetű szeizmográf tűje csak a ren-
delkezésére álló kicsiny lap kereté-
ben tud rajzolgatni, az egészen kö-
zeli, brutális rázkódásnak megfelelő
arányú kilengésekre szerkezeténél
fogva képtelen. A hazafiúi kétségbe-
esés lélekállapotát, melynek fél év-
század alatt oly sokszor adott hatá-
sos költői kifejezést, művészeti
szempontból véve nem tudja tovább
fokozni nemzeti összeomlásunk kö-
zepette sem s ez valamelyes kielégí-
tetlenség érzését hagyja bennünk,
mert Magyarország mostani katasz-
trófáját szívünk és eszünk elsősor-
ban a közelmult és a jelen között
lévő iszonyú különbség mértékével
igyekszik felfogni.
Igen, a Vargha Gyula egyénisé-
gének is megvan a maga körülhatá-
roltsága, nemcsak lélektani, hanem
esztétikai tekintetben is. A költői te-
hetségnek e körülhatároltságán ép-
pen nem középszerűséget értek, ha-
nem a költői tevékenység alkotó
erőinek és művészeti eszközeinek bi-
zonyos egyéni megkötöttségét, mely
annál erősebben jellemzi magát, mi-
nél nagyobb mérvű a költő termé-
kenysége. Két vaskos kötete körül-
belül hetedfélszáz költeményt foglal
magában; néhány epigrammszerű
apróságot, néhány kedves genre-
képet, egy-két költői elbeszélésfélét
nem számítva, csupa dal, óda, elégia,
és pedig majdnem kizárólag a fen-
tebb jelzett három motivumkörből
valók, sőt, hangulatukat tekintve,
úgyszólván mind egyfélék: elégiák
(néhány korábbi, jókedvű vers kivé-
telével); mert költőnk ihletének a
forrása, akár dalt ír, akár ódát, kö-
rülbelül mindig valami rezignált
szemlélődés, melynek tárgya vagy a
költő saját szívélete, vagy a nemzeti
lét nevezetes mozzanatai, vagy a ter-
mészet, mellyel bensőségesen egybe
tud olvadni.
Ezt az utóbbi pontot külön is
ki kell emelnünk. Természetszemlé-
letének gazdagsága és spontán jel-
lege költőnk egész művészetének
egyik legalapvetőbb és legállandóbb
tényezője, belőle mint kifogyhatat-
lan kútfőből táplálkozik tehetségé-
nek úgyszólván mindenik oldala. A
természet jelenségei, még a legpilla-
natnyiabbak is, finom és érzékeny
rezonátort lelnek költőnk kedélyé-
ben. Ötvenével, sőt százával sorol-
hatnánk fel olyan verseit, melyek a
külső és a belső világot, a természeti
és a lelki jelenségeket állítják pár-
166
huzamba és ez a párhuzam éppúgy
lehet a népdalszerű naiv érzéseknek,
mint az életkorral együttesen érle-
lődő bölcseletnek, világnézetté kije-
gecesedő reflexióknak a hordozója.
A külső természet képeire rögtön rá-
borulnak a lelki vonatkozások sej-
tető jelmezei, a külső jelenségek az
emberi élet mélységes értelmű szim-
bólumaivá válnak.
A belső és külső világ szemléleté-
nek lírikumba olvadása tehát gyak-
ran az ódai izzás heve által megy
végbe, de legtöbbször a dalszerű ér-
zelmesség könnyfürdőjében. Vargha
Gyula egyik legkiválóbb ódaköl-
tőnkké fejlődött s ez azért is érde-
kes, mert az ő lelkesedése az extázis
fokáig sohasem tud — nem is próbál
— emelkedni; hazafiúi hitének tört
szárnyát sokszor kell gyógyítgatnia
a vezeklő szenvedés erkölcsi erejé-
nek balzsamával; a honfiúi remény
fanatizmusa hirtelen áthanyatlik
vallásos fatalizmussá: emberek és
nemzetek Isten akaratának eszközei.
Vargha költői egyénisége akkor van
leginkább elemében, mikor a külső
szemlélettől megindított lelki folya-
matot azon melegében, a dalszerű
közvetlenség megkapó módján önti
művészi formába. Erre predeszti-
nálja őt tehetségének legfrappán-
sabb vonása: nyelvének csodálatos
zeneisége is. Vargha nemcsak leg-
igazibb rokona a lírikus Aranynak
a lélek betegességig menő érzékeny-
sége és szemérmessége révén, hanem
legkiválóbb tanítványa is a vers-
technika terén. Ez a párját ritkitó
technikai készség teszi oly hivatottá
az idegen lírikusok mesterien finom
tolmácsolására is. Ez a tökéletes for-
mai készség sohasem hagyja cserben
és némely kisebb-nagyobb belső fo-
gyatkozásban szenvedő költeményeit
is menteni tudja s zeneileg hatni, ér-
vényesülni képesíti. De a különböző
értékű versek hatalmas tömegében
van — mondjunk kerek számot —
száz olyan elsőrangú alkotás, melye-
ket a tartalom és alak tökéletes össz-
hangja klasszikus szépségre emel és
örökbecsűvé tesz. Ezekből olyan köl-
tői erények sugároznak ki, amelye-
ket a legellentétesebb költészeti irá-
nyoknak egyaránt tiszteletben kell
tartaniok: a világnézet szent ko-
molysága, az ihlet meleg őszintesége
és a művészi gyakorlat ritka tökéle-
tessége.
Zsigmond Ferenc.
S Z E M
Petőfi-kiállítás a Magyar Nem-
zeti Múzeumban. Világért sem állí-
tanám, hogy az évszázadi Petőfi-ün-
nepek végtelen sorát túlzásnak ér-
zem. Általán, lehet-e e részben bár-
miféle határt szabni? bárkinek ál-
dozó kedvét kirekeszteni az áldozás-
ból? csupán a bölcseség szavát lesni
(talán hiába), a hivő együgyűségét
pedig elnémítani? Petőfihez joga
van mindenkinek.
De bizonyos, hogy a hódoló-alkal-
mak sokasága nem éppen a legdú-
sabb termő-alkalma a Petőfihez
méltó megnyilatkozásoknak. A Pe-
tőfi-méretű nagyságokhoz igazában
talán csak — önmaguk méltók.
*
Ezért hiszem, hogy a Nemzeti
Múzeum a hódolat legnemesebb
módját választotta: az ünneplő ma-
gyaroknak — mint templomban a
hívőknek a monstranciát — magát
a költőt mutatja fel, önnön kápráz-
tató fényében. Aligha akad magyar,
akinek meglepetés volna ez a gaz-
dagság (az érzésünk ebben felesle-
gessé tesz minden statisztikát), de
másrészt olyan sem igen akad, aki-
nek jól ne esnék e gazdagságot ezen
a kiállításon ilyen közvetlen, érzé-
kelhető módon áttekinteni.
Íme: egy nemzeti kincsünk,
amely legparányibb kárát sem val-
lotta szörnyű megcsonkíttatásunk-
nak! E hatszázat meghaladó könyv
meg kézirat minden sorában ott él
a sértetlen Magyarország; és Petőfi-
nek minden sora ott él nemzetében.
Ezek a megszentelt sorok való-
ban „az istenség szent levelét” tár-
ják a kiállítás látogatói elé, kivált
azokon a lapokon, amelyeket a költő
gyönyörű tollvonása avatott a ke-
gyelet örök kincsévé. „Petőfi Sán-
dor kincse” — ezt írta be. a költő
egyik kedvelt könyvébe, amely szin-
tén ezen a kiállításon látható. „A
magyarság kincse” — ezt kellett
volna felírni arra a tárlóra, amely-
ben kéziratai sorakoznak. Tizenhá-
rom éves korából való a legrégibb
kézvonása, huszonhat éves korából
L E
a legutolsó. Amaz egy aszódi kis-
diák levele egyik iskolapajtásához;
diáksorsról beszél és — katonai di-
csőségről ábrándozik; legalább is a
levél végére lovas katonát rajzol, s
a huszár tarsolyára, meg a lótaka-
róra odakanyarítja az A(lexander)
P(etrovics) kezdőbetűket. Az utolsó
kéziratot azután valóban katona
írja: Bem hadsegéde. Ez költemény
(Szörnyű idő), egy nemzet sorsáról
beszél, és — hattyúdalává lesz köl-
tőjének.
E két határ között a többi kézira-
tos emlék a legnyugtalanabb pálya-
futás, a megénekelt „Tarka élet”
száz változatáról szól, a költői hang-
nak is megannyi változatán, a halk
lehellettől az indulatok detonáció-
jáig. S e hang (sóhaj vagy robaj)
ma nem kevésbbé friss és tiszta,
mint születése percében.
A Júlia-dalok közül azok látha-
tók itt, amiket nemcsak hogy hozzá
írt, hanem neki írt is le. A Petőfi-
kaligráfia ezekben már valóságos
írásmintává szépül. „Az ősz utolsó
virágai”-t — ebben a leírásban —
maga a költő nyujtotta át az erdődi
várkisasszonynak.
Akad a gyüjteményben első fo-
galmazás is, ceruzás följegyzés, meg
hevenyészett emlék vers; kúsza, há-
nya-veti betűrovás ezek között sincs.
A rendtartásnak, a maga művészete
iránt érzett felelősségnek valami
ritka ösztöne volt eleven ebben a
lángelmében, akit sokáig a bohém
fegyelmezetlenség példaképévé ha-
misított az éretlen utánzóhad.
*
A kiállításon van olyan darab is,
amely már a költő életében is a
Nemzeti Múzeum tulajdona volt.
Kéziratos emlék viszont újabb száz
esztendő mulva sem igen lesz több,
mint amennyi ezúttal látható. Lap-
pangó vagy nyilvántartatlan Petőfi-
kézírás nem sok lehet. A múzeumi
könyvtár a legközelebbi multban is
szerzett ugyan igen érdekes Petőfi-
levelet (a Levelezés tárlójában ez az
1. számú darab), hanem szövege en-
 168
nek is ismeretes volt már Baróti La-
jos művéből.
*
A nyomtatásos anyagból két
szekrényt, meg egy üvegfedelű asz-
talt foglalnak el Petőfi műveinek
különböző kiadásai. A sorozat majd-
nem teljes. Merőben hiánytalan
gyüjteménye e részben egyetlen
könyvtárunknak vagy múzeumunk-
nak sincs. Jellemző, hogy az a
könyvkiadóvállalat, amely Petőfi ki-
adójának, Emichnek örököse s a Pe-
tőfi-műveknek évtizedeken át egye-
dül jogosított közrebocsátója volt, a
maga kiadványaiból sem őriz teljes
sorozatot.
A Petőfi-kiállításnak ez a cso-
portja azt is érdekelheti, aki 1848-tól
(ekkor jelent meg Petőfinek első
könyvalakú munkája, a Koros hölgy
fordítása) 1923-ig, tehát nyolcvan
éven át, meg akarja figyelni a tipo-
gráfia s a könyvkötés fejlődési fo-
kait. Az egykorú kiadások nyomdai-
lag általán igen tetszetősek, s köté-
sük sem ízléstelen. A század vége
felé azután a stílusok képtelen ve-
gyítése, majd meg a szecesszió hó-
bortja elképesztő „díszműveket” hoz
létre. Ekkor készülnek Petőfiből is
olyan kiadások, aminőket egyik
írónk „hittérítő-ízlésűeknek” keresz-
telt el; vadak között nyilván mély
hatást is lehetne velük kelteni. Vé-
gül a huszadik század újra észbe
kap; keresi a formaszépséget a be-
tűkben is s a könyvtáblákon is. Az
évszázados fordulóra is több nemes
ízlésű, Petőfi köntöséül is elfogad-
ható kiadás készült. Hanem azt is
meg kell mondani, hogy ezeknek új-
sága sem igen egyéb — visszatérés-
nél a múló divatokért elhagyott régi
formákhoz.
A költőnek idegen nyelvekre for-
dított műveiből két szekrényre valót
nyujt a kiállítás. Az egyik szek-
rényt egészen megtöltik a német
fordítások, a többi tizennyolc
nyelvre való átültetések együttesen
sem igen haladják meg amazok szá-
mát. Hiszen az angol, francia, olasz
stb. tolmácsolások „nyersanyagját
is sok esetben valamely német szö-
veg (legtöbbször a buzgó Kertbeny-
nek elég gyatra munkája) szolgál-
tatta. Bízvást büszkélkedhetünk a
Petőfi-fordításoknak e valóban te-
kintélyes számával, hanem irigyelni
ezúttal igazán nincs okunk azokat,
akik csupán e fordítások bárme-
lyikéből ismerhetik meg a nagy
magyar lángelmét. Gondoljunk arra*
hogy pl. a legteljesebb német fordí-
tás olvasói is Lenkei's Jahrhun-
dert-et találnak a Lenkei százada
címéül!
*
A Petőfivel foglalkozó irodalom
három szekrényt foglal el. Szemre-
valóban megkapó sorozat, jelentőség
dolgában már kevésbbé kielégítő;
hiszen hetvenhárom év kötelessége
teljesítéséről tesz — bizony eléggé
szerény — vallomást. Ennek is
majdnem fele inkább csak amúgy
invita Minerva íródott (doktori ér-
tekezések stb.), s a másik felét sem
mindig a valódi mondanivaló ihlette
inkább csak a gyógyíthatatlan —
írásvágy. Az is igaz, hogy többi
nagyjaink sem nagyon dicsekedhet-
nek több olyan igazán jeles és érde-
mes könyvvel, mint aminő Petőfiről
is jelent meg egynéhány.
Petőfi maga is vallomást tett róla
hogy „a sikerülés remek órái” fölöt-
tébb ritkák. A vele foglalkozó mű-
vek összessége eléggé megbizonyítja
e vallomás súlyos igazát.
*
A zene szárnyán is széles körökbe
eljutott Petőfi költészete. De bizony
a kóták közt is sok az olyan, amely-
ben zenei igaz értéket csak a hang-
jegyek alá nyomatott — szöveg ad.
A dalba leginkább kívánkozó Petőfi-
versek egynémelyikéhez senki sem
nyúlt hozzá, viszont sorozatos nép-
dal-kompoziciókat találunk éppen
nem népdal-lelkű költeményekre.
Sokat ezek közül valami alkalmi
szükséglet hívott létre, s akik e
szükséglet kielégítésére vállalkoz-
tak, néha bizony még csak Petőfi
művészetének teljességét sem ismer-
ték. Pedig a zene nyelvén csupán az
szólaltathatná meg méltóképp Pető-
fit, aki igazán, a rokonlélek megértő-
képességével ismeri; az ilyen azután
a melódiával is fel tudná kelteni a
numen adest amaz érzését, amelyet
Petőfi művészete múlhatatlanul fel-
ébreszt minden valamennyire fogé-
kony lélekben.
A kiállításon a zenei darabok is
inkább statisztikai vagy kort jel-
lemző érdekességükkel hatnak; mi-
ránk ma pusztán külsejükkel is
meghatók azok az első kiadványok
(különösen a Talpra magyar nyo-
mába siető próbálkozások), amelyek
közül egynéhány még a költőnek de-
dikáltan jelent meg.

Valódi népolvasmánnyá hosszú
évtizedeken át nem válhatott Petőfi
költészete; csupán kiadójával való
szerződésének lejártakor öltözhetett
ponyvaszerű kiadványok jellegzetes
köntösébe, s mi tagadás: akkor sem
került a népnek szánt kiadások gon-
dozása és terjesztése arra hivatott
kezekbe. Petőfit megértheti a legta-
nulatlanabb magyar ember is! —
hangoztatjuk nyakra-főre, ami rész-
ben semmikép sem igaz, részben pe-
dig igaz ugyan, de e téren meg se-
hogy sem gondoskodunk e „tanulat-
lan magyarok”-nak Petőfin való
okos, tervszerű és célismerő nevelé-
séről.
A kiállítás a népirodalomnak
nagyszámú Petőfi-kiadványát tárja
fel, de bizony a kalendáriumok cím-
lapján a sok gyarló variánsban meg-
jelenő haldokló Petőfi nem éppen az
az út, amelyen a költőnek a faluban
való meggyökereztetését legszíveseb-
ben látjuk.
Okosan válogassuk meg: mi való
igazán a nép kezébe Petőfiből, s azt
azután juttassuk is el a nép kezébe,
ha mindjárt képes címlap nélkül is.
S itt eszembe jut, hogy egy élelmes
kiadó a János vitéz nagy operett-
sikere alkalmából megkockáztatta,
hogy valóban olcsó kiadásban közre-
bocsássa Petőfi remekét. Belül Pe-
tőfit adta szószerint, de óvatosságból
jónak látta a címlapra odanyomatni
— Fedák Sári arcképét a daljáték
címszerepében . . .
*
Valahogyan csonkának éreznők a
kiállítást, ha az eszményi férj és
apa csarnokában nem találkoznánk
a hitves s a gyermek: Júlia meg
Zoltán alakjával. A nagyközönség
talán ma is még nem éppen ünnepi
érdeklődéssel, hanem valami „szen-
zációt" fürkésző mohósággal for-
dul ama két üveges asztal fölé,
amely az elhalványult fényű költő-
ideál meg az elkallódott életű költő-
ivadék emlékét idézi. De ez a kiállí-
tás elvágta az idegen irányokba el-
ágazó szálakat, és lehetőség szerint
csak annyit mutat meg ebből a két
elhanyatló pályából, amennyi ben-
nük Petőfi glóriás alakjára mutat
vissza. Őrizze meg a kiállítás látoga-
tója róluk is azt a sugaras képet,
amellyel Petőfi verseskönyvében ta-
lálkozik.
*
Szolgáljon büszkeségünkre mind-
az, amit ezen az emlékkiállításon
fölemelőt és megnyugtatót látunk;
169
amit pedig szívesen látnánk, de
hasztalanul keresünk, az szolgáljon
emlékeztetőül az elmulasztott köte-
lességekre.
Rédey Tivadar.
Színházi szemle. Ez ismertetések-
nek nem céljuk a budapesti szín-
házi élet minden újabb jelenségé-
vel szemben állást foglalni. Pusz-
tán azokra az eseményekre fog-
nak szorítkozni, amelyek akár a szí-
nészi munka és rendezés, akár színi-
irodalmunk, akár pedig színházjáró
közönségünk szempontjából tüneti
jelentőségűek.
Az idei színházi évad első zajo-
sabb eseménye Molnár Ferencnek a
Magyar Színházban előadott Égi és
földi szerelme volt. A budapesti kö-
zönség és sajtó egy része tüntető ma-
rasztalásokkal fogadta a darabot s
a „mélységes", „magasztos", „új drá-
mai utakon járás" jelszavai süvítet-
tek a levegőben, sőt olyan kritikusunk
is akadt, aki Faust II. részével emlí-
tette együtt. Ez égig dagadó hullá-
mok azonban az első hetek után las-
san elültek, s most már egy-két hó-
nap távolságából hűvösebb szemlé-
lettel vizsgálhatjuk a darabot is, az
előadást is.
Molnár Ferenc írói kiválósága
azokban az apró kis rajzokban, azok-
ban az ügyes pillanatfelvételekben
van, amelyeket a pesti élet egy-egy
jellegzetesebb alakjáról lekapott.
Ezekben a mulatságos apróságokban
köztünk mozgó, velünk egy levegőt
szívó embereket rögzített lemezre, s
nem egy képe a főváros erkölcstör-
téneti albumában állandó helyet
nyert. Erre az irodalmi fajra pre-
desztinálja a szerzőt nemcsak eleven
és fürge tekintete, hanem talán ínég
inkább az, hogy elsősorban ötletíró,
akinek alakító, szerkesztő képessége
addig tart, ameddig egyetlen ötlete
nyúlik. Mihelyt hosszabb futamokat
próbál — kifullad, és a mesterséges
lélegzés eszközeihöz kénytelen folya-
modni. Ezért szenved úgyszólván
minden hosszabb munkája valami
gyógyíthatatlan szervi betegségben,
ezért tart életük legtöbbször egyet-
len évadig, ezért érezzük számtalan-
szor, hogy témája másfelé siklik,
mint amerre indult s ezért kénytelen
főötletét mindenféle al- és pótötle-
tekkel agyonhalmozni.
Az Égi és földi szerelemben ez a
jellemzően molnárferenci hiba még
annyival súlyosbodik, hogy mon-
danivalója öt felvonásra terpeszke-
dik széllyel .és az elsősorban foto-
170
grafia-szemű, részleteket megfigyelő
és realista látású író a szimbólum
magasságáig akar repülni. A repü-
lés szót nem metaforikus ideillősége
tolta a kritikus tollára: itt valóban
repülési szándékról van szó, fehér
angyalszárnyakról, égi muzsikáról
és karácsony esti hangulatról.
Ezek az angyalszárnyak tipiku-
san pesti íróink egy része számára
az utóbbi időben nagyon keresetté
váltak. Egyet kerülünk, egyet for-
dulunk fővárosi irodalmunk utca-
sarkain, s egyszer csak újra meg újra
azon kapjuk magunkat, hogy a pesti
pocsolyába felhőkön kikönyökölő an-
gyalfejecskék mosolyognak le, s a
fővárosi élet zavaros zerkovitzi mu-
zsikájára az égi magasságból muzsi-
kálnak le egy nem kevésbbé Zerko-
vitz-ízű dallamot. Szép Ernőnek és
Molnár Ferencnek már az ilyen kis
angyalokból egész múzeumi gyüjte-
ménye van, nem is szólva e nagy
mesterek csip-csup kis kabaré-ta-
nítványairól. Ügy látszik, hogy az
irodalmi angyalcsinálás már egészen
jó üzletté vált.
Az Égi és földi szerelem angyal-
szárnyai is ebből a már agyonhasz-
nált és meglehetősen gyári módon
dolgozó divatszalonból kerültek ki.
Hogy Molnár Ferenc még mindig ez
ócska motivummal dolgozik, ez talán
kimerültségére mutat, s ezért meg-
róni kegyeletlen dolog volna; azt
azonban a stílusegység szempontjá-
ból jogosan meg lehet követelni,
hogyművének szimbolikus arculat-
jára ne rakjon realisztikus szemöl-
csöket. Mert amikor az angyal-
szárnyakkal ékesített kisasszonyt á
szerző cigarettára gyujtatja, akkor
igazán csak halvány árnyalatok vá-
lasztják el attól a gimnazistától, aki
görögpótló tankönyvébe Ludovisi
Hérának makrapipát rajzol.
De ez csak egyik fogyatkozása a
darabnak. Kínos látni, hogy az író
a háború utáni idők erkölcstelenül
erélyes gazdagjaival az újabb, s sze-
rinte ideálisabb nemzedéket egy fék-
telen érzékiségű fiatalemberben és
egy hiszterika lányban akarja meg-
testesíteni. A csömörlésig undorító a
színpadi technika raffináltságainak
hatásvadászó hajszolása, és mosolyt
keltő, hogy ez ötfelvonásos dráma
mondanivalója mennyire ki van már
mondva az első felvonásokban, maga
a történet pedig mennyire be van
fejezve a negyedik felvonás végén,
csak —csak még a szerző nem tudja.
Egyetlen jelessége a darabnak a
rakodó munkásnak alakja. Itt a régi,
az igazi, a kisrajzú Molnár mutatko-
zik a maga legotthonibb biztossá-
gában. A párbeszédek ügyesen ki-
hegyezettek, de itt is a legmagaszto-
sabbnak elgondolt tirádák közé be-
bevigyorog egy-egy molnárferenci
stílus-fintor.
A előadásra a színház emberei
nagy apparátussal készültek, de in-
kább csak a külsőségek sikerültek,
elmélyíteni a darabot nem tudták. A
színészek közül ügyes és hatásos
figurát csinált Körmendy (a rakodó-
munkás szerepében), s igen jó volt
a nagyon tehetséges Darvas Lili; az
ő nagy stílus felé törekvő modora
néhol majdnem elhitette velünk,
hogy valóban angyalszárnyak csat-
tognak előttünk, nem pedig papiros
sárkány.
*
A Vígszínház sok tavalyi bűné-
ért engesztelt ki Csehov Három nő-
vérének előadásával. Végre olyan
vállalkozás volt ez, amely a legtisz-
tább irodalom és a színészeknek is
alkalmat ad árnyékoló finomságokra
és mélyebb emberábrázolásra. Cse-
hov drámája a legkövetkezetesebb
naturalizmus. E ma már túlhaladott
irány azonban itt nem az idegizga-
tás és az élet ocsmányságának haj-
szolásában áll, hanem lényege az,
hogy a színpadnak a valóság jelen-
ségeit összesűrítő formáját elveti s
helyette az élet apró, de jelentékeny
megnyilatkozásaira építi fel művét.
A drámai forma a maga időbeli kor-
látozottsága és tömegre számító ha-
tása miatt kénytelen az élet szétszórt
és töredezett apróságait nagyvona-
lúvá stilizálni, a naturalista Csehov
azonban embereinek tragédiáját nem
egy-egy nagy esemény katasztrofá-
lisan szétzúzó hatásából vezeti le, ha-
nem — az élethez híven — mint szám-
talan apróságtól lassan szétmorzsolt
áldozatokat mutatja be. Ez a felfo-
gás a színpad éles megvilágításához
képest nagyon is halvány színekhez
vezet, sűrített drámai összecsapások
helyett nagyon is regényszerű ese-
mény-mozaikot eredményez, de ta-
gadhatatlanul mély, markolóan em-
beri és sóhajtásszerűen finom. A
nagy orosz pusztaság mélabúja fek-
szi meg a lelket és együtt könnye;
zünk a szláv embernek sorsbatörődő
megadásával.
A Vígszínház színészanyagának
legjobbjai. Hegedűs, Varsányi Irén,
Szerémy és Tanay kitünően bírják
ez ábrázoláshoz szükséges stílust, s
ezeknek a csendes fájdalmaknak
minden árnyalatát megfestették. A

rendezés is egységes hangulattá
tudta varázsolni ezt a sok széthulló
motívumot, csak azt nem értettük,
hogy miért kellett az utolsó felvo-
nást sötétben játszani. A szerző nem
így akarta, hiszen éjjel a szabadban
nem szoktak pisztolypárbajt vívni,
sem pedig utcán gyerekkocsit tolo-
gatni. E különösség kivált a Víg-
színház részéről volt feltünő, amely
a valószerűséget gyakran a kelleté-
nél is erőszakosabban hajszolja.
Amennyit azonban a Vígszínház
a maga művészi épületén Csehov da-
rabjával épített, annyit rontott egy
hatásvadászó amerikai trükkdrámá-
val és Heltai Jenő Kis cukrászdá-
jával. Amarról szólni sem érdemes,
emez is csak annyiban jellemző, hogy
a budapesti közönségnek épen nem
kényes ízlésű része tetszésével tün-
tette ki. Pedig Heltai Kis cukrászdá-
jában olyan italt szervíroznak, ame-
lyet valami poshadt vizű Ausgussból
merítettek, aztán megcukrozták, cit-
romot csavartak bele, s azt akarják
velünk elhitetni, hogy limonádé, —
limonádé, ami pedig még tiszta álla-
potában sem igazi színházi ital. Kró-
nikás hűséggel azonban meg kell je-
gyezni, hogy a darabot a sajtó is
— még a keresztény sajtó is — szí-
vesen fogadta.
*
A Nemzeti Színház új igazgatójá-
nak eddigi vezetése alatt több fel-
újítást hozott, mint új darabot. A
reprizek közül a legjelentékenyebb
előadás Lear király volt. Hevesi
Sándor, a tudós igazgató és rendező
arra törekedett, hogy e nagy tragé-
diát lehetőleg csonkítás, változtatás
nélkül hozza színre. Shakespeare
drámáinak előadásában az eddigi
rendezés számára mindig az volt a
főnehézség, hogy a sok színváltozás-
sal mai színpadon nem tudtak mit
csinálni. Hogy a sűrű dekorálás idő-
rabló szünetjeit lehetőleg csökkent-
sék, egyes színeket összevontak, ée
egy-két sor betoldásával egész vál-
tozásokat igyekeztek feleslegessé
tenni. De e változások által elveszett
Shakespeare drámáinak egyik je-
lentékeny formai sajátsága. A nagy
angol költő úgy építette fel darab-
jait, hogy az egymásra következő
színek a maguk időben szoros követ-
kezésével egymásnak hatását fokoz-
zak. Shakespeare színei gyakran még
vég- és kezdő szavaikkal is egymásba
kapcsolódnak, sőt az is többször meg-
esik, hogy egymás mellett futó ese-
ménysorok egyes tagjait az író vál-
togatva mutatja be. A színi képek
171
szakadatlanságát tehát szünetekkel
széttagolni, nem is elsősorban a dí-
szítési pauzák untató hatása miatt
célszerűtlen, hanem főképen azért
hiba, mert a darab felépítésének mű-
vészi hatását teszi tönkre. Hevesi
Sándor — aki a Szentivánéji álom
rendezésével már tavaly is reme-
kelt — úgy próbált ezen segíteni,
hogy a díszletezést a lehető legegy-
szerűbbre szabta, egy-egy színt néha
csak egy függöny vagy egy hátsó fal
jelez, s így az össze nem vont képek
pillanatok alatt változhatnak. A dísz-
letek különben a maguk egyszerűsé-
gében is artisztikusak és mentesek
minden aprólékosságtól. Így azután
a rendezés annyira közel jutott a régi
angol drámák színpadához, amennyi-
re csak mai ízlésünk számára lehetsé-
ges volt. — Csupán egy kifogása le-
het a nézőnek: a színpadi képet egy
állandóan ott maradó kettős pillér-
pár keretezi be, amely alapjában
igen művészi hatású, csak az a baj,
hogy a színészek játéksíkjába túl-
ságosan mélyre nyúlik be s ezek
gyakran előtte kénytelenek mozogni,
s így a keret csak a belsőtéri jelenet-
ben nem visszás, míg a szabadban
játszó színekben, éppen mert sem
puszta határvonalnak nem marad
meg, sem pedig az egész képbe nem
olvadhat bele, kissé bántó hatású.
A rendezés nagy átgondoltsága
persze a színészek játékára is kiter-
jed és majdnem tökéletes együttes
hatást nyújtat velük. A főszerepet
Pethes Imre és Bakó László fel-
váltva adják. Amannak inkább a
modern drámákhoz találó egyéni-
sége kissé a kelleténél halványabbra
tompítja Lear páthoszát. Pethes
Learje sok lelki elmélyedéssel, nagy
gonddal kidolgozott és igen értelmes
beszédben megnyilatkozó szerep, de
az egész darab stílusából kiesik. Ahol
a szerző valóságábrázolása romanti-
kusan felfokozott, ahol a színpad
képe nagyvonalúan stilizált, ott a
színésznek sem szabad ennyire kö-
zelről nézett, ennyire halkra hangolt
ábrázolást nyujtani. Ez az alakítás
nem annyira Lear, mint inkább — a
gyermeki hálátlanság másik nagy
világirodalmi áldozata — Goriot apó.
Bakó Lászlót alakja, hangja, tem-
peramentuma inkább képessé teszik
erre a szerepre, de élvezhetetlen be-
szédje, hangsiklásai és kényszeredett
mozgásai kellemetlen hatásúak.
Ezért méltán lett közönségünk előtt
— még stílushibája mellett is —
népszerűbb Pethes Learje.
Új darabot eleddig csak hármat
172
mutatott be a Nemzeti Színház. Az
első C s a t h ó Kálmán Új rokonija volt.
A darab a regényből átdolgozott drá-
mák szokott fogyatkozását nyögi.
Lépten-nyomon a regényszerű el;
gondolás nyomait érezzük. Az első
két felvonás pusztán környezetrajz,
s ami cselekmény, az a harmadik fel-
vonásba zsúfolódik össze. El kell
azonban ismerni, hogy a szerző nagy
ügyességgel tudja alakjait levegő-
vel körülvenni, és a vidéki magyar
kuriák hangulatát kifejezni. Sok
finom részletvonást, mulatságos arc-
képet kapunk a vidék kicsinyes, de
mégis rokonszenves életéből. Az elő-
adás ezt a hangulatot mindenestül ki
tudta árasztani, látszott, hogy a sze-
replők épen annyira otthon érezték
magukat, mint amennyire mink,
amikor egy kis pihenőre valamelyik
vidéki rokonunk házába leruc-
canunk.
A Petőfi-centenáriumot méltóan
ünnepelte meg a Nemzeti Színház
Herczeg Ferencnek A költő és a ha-
lál c. egyfelvonásosával. A kis da-
rab nem viseli magán az alkalmi
művek hibáit. Nem lett puszta ak-
tualitás, csupán hangulat, hanem si-
került az írónak mély és akciószerű
feszültséget darabja középpontjává
tenni, s a költő utolsó óráiból olyan
motivumokat ragadni meg, melyek
Petőfi egész életére szimbolikus je-
lentőségűek.
A színház legfrissebb újdonsága
Voinovich Géza Rákóczija. A da-
rab hatásos és megható jelenetekben
bővelkedik, finom és nemesen elő-
kelő dikciókkal van tele, hangulatai
pedig gyakran nemzeti érzésünk te-
lijébe markolnak, de a maga egé-
szében inkább dramatizált életrajz,
mint dráma. Szinte iskolai példája
lehetne annak a dramaturgiai tétel-
nek, hogy miként lehet egy esemé-
nyekkel zsúfolt darab mégis igazi
drámai akció nélkül. Laza kötésű je-
leneteivel históriai epikum inkább,
mint színdarab. Pedig több helyütt
megkísérli a szerző, hogy ezt a for-
magyűrűt áttörje: néhol a drámai
összeütközés, néhol pedig a szimbó-
lum irányában. A szimbólumok na-
gyon szépek, s Rákóczinak és felesé-
gének egy-két jelenetéből, vagy mar-
dosó önvívódásaiból valóban ki-
csaphatott volna valami színszerű
összerobbanás, de így, amint a szerző
elhelyezte őket, csak a motívumok
halmozására szolgálnak. S érdekes,
hogy a történeti eseményeknek ez a
zsúfolása sem volt elég az írónak ah-
hoz, hogy hősének, Rákóczinak iga-
zán plasztikus körvonalakat adjon:
imbolygó határozatlanság marad
nemcsak mint karakterrajz, hanem
mint drámai középpont is. A színi
formának e hiánya már az elégikus
szépségű Mohácson is látszott, de ott a
cselekmény időbeli összeszorítottsága
mégis némileg feszesebb keretet vont
az ábrázolt események köré, mint itt,
ahol Rákóczinak sorsa elfogatásától
kezdve egészen a rodostói időkig
színpadra vetíttetik. E drámaiatlan
formában azonban nagy művészi
szépségek is sorakoznak elénk. Egy-
egy jelenet felépítése igen finom,
hangulatai könnyekig meghatóak,
az meg valósággal virtuóz, miként
tud a szerző históriai hitelességű ok-
mányokat, leveleket frissé moderni-
zálni. Az egész dráma egy finom-
ízlésű, előkelő páthoszú és igaz ma-
gyar léleknek megnyilatkozása. Az
előadás összevágó volt, de a tömegek
mozgatása kissé ügyetlenül hatott.
Azonkívül éppenúgy mint Lear ki-
rály előadásában, itt is hiányát
éreztük a Nemzeti Színházunkból
már-már teljesen kivesző nagy stí-
lusnak. A főszerepet Kiss Ferenc
játszotta, s egy-egy mozdulatában,
arcjátékában, felkiáltásában meg-
kapóan igaz hangok csapódtak fel-
színre, de nem értjük, hogy miért
kell a költőnek néha éppen legszíne-
sebb páthoszát prózává szürkíteni.
S nagyjában ezt látjuk a színház
gárdájának legnagyobb részén. Gon-
dolkodó fő, megrázó erejű, vagy
gazdag humorú tehetség van köz-
tük akárhány, prózai beszédtechni-
kájuk pedig a magyar színészet tör-
ténetében szinte korszakosnak mond-
ható, azonban forróbb hevületű. rit-
mikusabban szárnyaló darabokban
stílustalanok. Ez a kérdés azonban
egész mai színészetünk lényedébe
vág, azért talán egy más alkalom-
mal majd bővebben róla...
Galamb Sándor.
Két önvallomás. (Wassermann és
Biró Lajos.) Mindkettőnek, a német
regényírónak úgy, mint a magyar-
nak ugyanaz a belső szükség, lelki
kényszer adta kezébe a tollat, hogy az
első megírja az út történetét, melyet
ő „mint német és mint zsidó” tett meg
és hogy a második ugyancsak a
zsidókérdésről kiadja a „Zsidók útja”
című füzetét. Mindketten felismer-
ték. nem tagadják és nem leplezik
többé, hogy van zsidókérdés, amely-
nek ilyen vagy olyan elintézése
nemcsak a zsidóságra, de mindazon
népekre is fontos, amelyek körében

jelenleg: a zsidóság tömegei lakoz-
nak. Ennyiben a két írónak állás-
foglalása határozottan haladást je-
lent azon felfogáshoz képest, melyet
napról-napra megfigyelhetünk a
magyar, osztrák és német liberális
sajtó lapjaiban: amely szerint nin-
csen zsidókérdés, és akik mégis be-
szélnek róla, azokat, legyenek bár-
mily erős emberszeretettel és huma-
nizmussal eltelve, a valóságban mint.
gonosz antiszemitákat, barbár embe-
reket kell legalább is megégetni.
Wassermann és Biró Lajos mélyeb-
ben látnak és őszintébben fejezik ki
meggyőződésüket és aggályaikat,
ami már magában véve előfeltétele
annak, hogy a jóakaratú emberek
jobbról és balról egymásra talál-
janak.
Rendkívül érdekes az a különbség,
mely a német és magyar író felfo-
gása közt van. Biró Lajos is helyes-
nek tartja azt a már közhellyé vált
megfigyelést, hogy minden nemzet
közt olyanok a zsidók, amilyeneket
az illető nép megérdemel. Más szó-
val, kevésbbé köznapian kifejezve:
az európai zsidó bizonyos fokig an-
nak a kultúrának, nemzeti közösség-
nek függvénye, annak a színeit vi-
seli magán, melynek körében él. Ha
ez igaz, akkor Wassermann önvallo-
másaiban a német kultúra lecsapó-
dására, Biróéban a közelmultbeli
magyarra kell találnunk, és mint
látni fogjuk: találunk is.
Wassermann könyve önéletrajz,
részletekbe menő rajza a szerző fej-
lődésének, aki gyermekkorától kezd-
ve a legnagyobb nyomorral küzkö-
dött, míg végre regényeivel, melye-
ket részben a mesemondó könnyed-
ségével, részben nagy belső harcok
árán írt, független állást és tekin-
télyt küzdött ki magának a né-
met irodalomban. Nem tarto-
zott sem a dekadensek, sem az
erotikának irodalomra és pénzre
váltói közé, s bár gyermekko-
ra óta sokat gondolkodott a kodnak. Bankok, sajtó, színház, iro-
zsidóság sorsán, s bár első re-
génye is zsidótárgyú, egészben
véve a német nemzeti életet rajzolta,
tavoltartván magát a nagyvárosi
beteg kultúrától, melynek megfigye-
lése és színezése lett a magyar zsidó
íróknak a századvég óta első és ál-
landó témája. Hogy ettől a nagy-
városi légkörtől, piszkos naturaliz-
mus es limonádés szentimentalizmus
keverékétől távolmaradhatott, ez bi-
zonyítja őszinteségét, aminthogy
szinten őszintesége, keserű dolgok-
nak bátor felismerése és bevallása
173
az, mely a zsidókérdésben való állá-
sát is megszabja. Bevallja nekünk,
hogy bármennyire sajnálta is a ga-
liciai zsidókat, közösséget nem velük,
hanem a németséggel tartott. Ifjú-
és férfikorának problémája: német-
nek lenni, németnek tekintetni zsidó
származása mellett is. A cionizmust
szép álomnak tartja, de ő maga
akar mindenáron német lenni. Es
ebben a törekvésében mindegyre
akadályok tornyosulnak elébe, aka-
dályok, melyek a magyar zsidó szá-
mára a liberalizmus idején nem lé-
teztek. É halálból, hajléktalanság-
ból úgy menekül egyszer, hogy egy
biztosítótársasági ügynöknél irnok-
ságot vállal, míg ki nem derül zsidó
eredete, amikor az ügynök könyör-
telenül elbocsátja. De kisebb dolgok
is, egy-egy gúnyszó, vagy egy-egy
jóindulatú szánakozás is folyton
ébrentartják a keserű öntudatot,
hogy németségre törekvését a néme-
tek maguk nem honorálják, nem
kell nekik, nem ismerik el. Teljessé
teszi keserűségét az antiszemita hul-
lám a világháború végén és a forra-
dalmak idején elannyira, hogy mi-
kor aztán a zsidókérdés lényegét
nézi, a személyes keserűség, a lealá-
zások folytonos tudata szabja meg
gondolkodásának irányát, mely így
valóban nem lehet objektív. Pedig
a logikai bátorság megvolna benne,
hogy a helyzetet felismerje. Konsta-
tálja, hogy a zsidóság forradalmi
részvétele által joggal vonta ma-
gára a nemzetek antipathiáját. Mert
igaz: „Die Juden sind die Jakobiner
der Epoche” (118). Tanulságosak és
dokumentárius erővel rendelkeznek
bécsi tapasztalatai is: Németország-
ban alig kellett zsidóval érintkeznie,
Bécsben azonban alig van keresz-
tény, kivel érintkeznie kellene, ott
az irodalmi és azzal összefüggő tere-
ken mindenki zsidó. „Csakhamar fel-
ismertem Bécsben — mondja —, hogy
az egész közéleten a zsidók ural-
dalom, társadalmi élet, minden a
zsidók kezén volt.” Ez érthető is
szerinte: a bécsi ancien-régime hal-
doklófélben volt, s a zsidó mozgé-
konyabb lévén e haldokló osztályok-
nál, az ő feladata lett, ezeket moz-
gásban tartani. „Mégis nagy lőn cso-
dálkozásom a zsidó orvosok, ügyvé-
dek, klubtagok, snobok, dandyk, pro-
letárok, színészek, újságírók és köl-
tők nagy tömegén... Hogy őszinte
legyek, némelykor úgy éreztem ma-
gamat köztük, mintha száműzetés-
ben lennék. A német zsidóságban
174
hozzászoktam a finomodottabb pol-
gárisáéhoz és a társadalmi fel nem
tűnéshez. Itt bizonyos szégyenkezés
tartott fogva. Szégyenkeztem az ő
manírjaik, az ő maguktartása mi-
att..." (102—103. 1.) Aki így írt és
érzett, az normális lelkiállapotában
bizonyára felfogta volna azon kap-
csolatot, mely a sajátmagától rajzolt
zsidó hatalmi állás és az ellene fel-
kelt reakció között (mi még nem
antiszemitizmus! hisz Wassermann
sem antiszemita) szükségszerűleg
kell hogy feltalálható legyen. Sze-
mélyes érdekeltség nélkül Wasser-
mann kétségtelenül felismerte volna
a zsidókérdés mélyebb összefüggé-
seit és nem elégedett volna meg az
antiszemitizmus kútfői közt egy-
szerűen a wagnerianizmusra mutat-
ni rá és arra, hogy a zsidó iránt
való ellenszenv német betegség, a
német nép lelki konstituciójának
egyik kifolyása, azon lelki konsti-
tucióé, melynek alapvonása a gyűlö-
let, a „német gyűlölet”, s amelyből
hiányzik minden magasabb, tisztább
elem: „fantázia, szabadság és jóság".
És ezt a torzképet a német szel-
lemről Wassermann adja, kinek el-
hisszük, hogy évtizedeken át teljes
erőfeszítéssel törekedett a most egy-
szerre oly alacsonyrangúnak rajzolt
német szellemmel minél tökéleteseb-
ben eggyé válni, asszimilálódni!
Döntő pillanatban a hibát a német
népre és fajra tolja és ezáltal külön-
válva a németségtől, kénytelen el-
ismerni, hogy asszimilációs törek-
vései nemcsak kifelé de bent, saját
lelkében sem érvényesültek. Ezt a
tragikus tanulságot nyújtja Wasser-
mannak komor mélységeket feltáró
előadása.
Biró Lajosnál a kiindulópont ha-
sonlóképen tragikus belső küzdelme-
ket árul el. Bizonyára heves harco-
kat kellett önmagával vívnia, míg
el tudta magát határozni arra, hogy
elhagyja budapesti kartársainak ké-
nyelmes álláspontját és véleményt
mondjon egy oly kérdésről, mely a
közfelfogás szerint tabu alatt van,
nem tárgyaltatik. Belőle ezt az el-
határozást kizárólag az utóbbi évek
viharos eseményei préselték ki; ko-
rábban, az áldott magyar liberális
világban, a zsidóság problémája nem
tartozott azok közé, melyekkel buda-
pesti íróknak érdemes lett volna
foglalkozniok. De, elismerve a ki-
indulópontnak emberileg megható
— mert lelket, lelki küzdelmet el-
áruló természetét — a továbbiakban
Biró Lajos nem tud megmaradni
Waassermann tragikus magaslatán.
Mert nem életet rajzol, mint a német
író, hanem csak irodalmat csinál.
Már amint a zsidósághoz megtérését
leírja, az is olyan papirosszagú.
Bergson, Einstein, Spencer, Darwin
szerepelnek, megtudjuk, hogy Renan
vezette az evangéliumokhoz és az
evangéliumokon át fedezte fel újra
az ó-testamentumot. Ez a felfedezés
láthatólag nagy hatással volt Biró
Lajosra. Csodálatos könyvnek, bo-
zontos remekműnek nevezi az ó-szö-
vetséget és az a különös véleménye
alakul ki, hogy a bibliát kereszté-
nyek nem olvassák, holott ő „tucat-
számra” ismer zsidókat, kiknek a
biblia, sőt az új-szövetség állandó
áhitatforrásuk. A kereszténység
könyveit nem a keresztények, ha-
nem a zsidók olvassák: ez a meg-
állapítás formailag kellemes para-
doxon, amilyennel a budapesti iro-
dalomban lépten-nyomon találko-
zunk. A gondolkodásnak nemcsak
kifejezőeszköze a paradoxon, nem-
csak stílvirág és nemcsak mankója
a gondolatnak, melyen járhasson,
hanem a tartalom helyettesítője, a
gondolat jogainak bitorlója. A buda-
pesti szellemes társalgás paradox
fordulatokban, váratlan ellentétek-
ben folyik le immár húsz év óta, s
ennek lecsapódása a budapesti iro-
dalom, melynek hatása Biró Lajoson
félre nem ismerhető.
Egész állásfoglalása a zsidókér-
désben egy ilyen paradox tételen
alapul, melynek bizonyítását a lírai
költő szuverenitásával mellőzi el.
A keresztények manapság nem ke-
resztények; a mai keresztények, az
igaziak, csak a zsidók. Úgy-e, mily
meglepő,úgy-e,mily szellemes! Igen,
a keresztények nem tartják meg a
krisztusi tant, mely az öldöklést el-
tiltja; ehelyett háborúskodnak és
még ma sem akarnak pacifisták
lenni. Nem hisznek többé sem a meg-
váltás lehetőségében, sem a feleba-
ráti szeretet hatalmában, pogányok
lettek, nincs többé közöttük igazi ke-
resztény. Viszont a zsidók nem sze-
retik a vérontást, nem kívánják a
„hősi halált”, szívből pacifisták, te-
hát — mi lehetne természetesebb?
(a paradoxon akkor legtermészete-
sebb, mikor legváratlanabb): ők az
igazi keresztények. Így aztán a pro-
bléma igen egyszerű: a keresztények
betegek, bűnösek, Istentől elrugasz-
kodottak; nemcsak hogy nem keresz-
tények többé, de még egy kis tisz-
tességes görög kultúrára is képte-
lenek: az ő eliziumi mezejük a brieyi

szénmedence vagy a ruhrvölgyi vas-
medence és mythológiájuk a lücken-
loser Zolltarif”. (11.1.) Ezekből a bű-
nökből a keresztényeknek előbb-
utóbb ki kell vetkőzniök, — nem ma
és nem holnap, talán csak évtizedek
mulva, de Biró mégis csak optimista
és hiszi, hogy a ma kereszténynek
nevezett pogányok egyszer csak
megint megtérnek, keresztények lesz-
nek és hasonlók a zsidókhoz, az
igazi keresztényekhez, minélfogva
akkor a különbség meg fog szűnni
és a zsidóság problémája is eléri
végső megoldását.
De ha Biró optimista is a zsidó-
ság jövőjét illetőleg, annál pesszi-
misztikusabb a kereszténység dolgá-
ban. Nem hiszi, hogy a jövendőnek
kereszténysége, evangéliumi szere-
tete a mai keresztény vallásokból
fejlődhetne ki. Azon sajnálatos hely-
zetben van, hogy bár „tucatszámra"
ismer zsidókat, kik az evangélium
tanítását követik, nem találkozott
még egyetlen hasonló kereszténnyel
sem. De igen, egyszer néhány mun-
kással egy pesti szakszervezetben,
de azok is atheistáknak vallották
magukat. Ügy látja, hogy a keresz-
ténység s annak vezetői, a katholikus
és protestáns papság, teljesen alá
vannak vetve a világi önző kapcso-
latoknak, a „feudalizmusnak", amely
kifejezés állandó használata az októ-
beri korszak egyik legtartósabb vív-
mányának tekinthető; a keresztény-
ség, főleg Magyarországon, szerinte
nem belső hit, lelki élmény, hanem
egy társadalmi életfelfogásnak ki-
fejezése, a barbár militarizmus és
kapitalista gentry-gondolkozás ösz-
szetétele, melynek a valláshoz édes-
kevés köze van. Ezért aztán a jövő
kereszténységnek is új hitnek kell
lennie, miután a régiek többé nem
használhatók; az új hit alapítója
Szerbiában, Bolíviában, Libériában,
a világ valamely „nazarétien szerény
zugában" fog megszületni, amikor
már — persze Anatole Francé sze-
rint—a pápa szegény mesteremberré
zsugorodott össze, ki ismeretlenül
tengeti életét Rómában.
Tekintsünk el attól a — szelíden
kifejezve — erősen szubjektív jó-
indulattól, amellyel Biró a zsidósá-
got szemléli és annak ellentététől,
amellyel a kereszténységet elítéli;
tekintsünk el mindennemű morális
értékeléstől, bármennyire megnehe-
zíti is ezt nekünk a szerző,
aki nagy és szent dolgokhoz
nyúl könnyelműen és felelőtle-
nül. Az egész előadásból, me-
175
lyet Biró Lajos a zsidóság problé-
májának szentel, nem marad egyéb,
mint merész paradoxonok útvesz-
tője, szójátékok és szóvirágok, heinei
formaságok, melyeket Wassermann
már Heinéban sem állhatott ki: ő
Heinéban is ócsárolta a „talmudi
előszeretetet a szójáték, a szó-
ruha, a szófantom iránt”. Az
újdonság Heinéhoz képest a husza-
dik század irodalmi kulturája: Biró
Lajos kifejezésbeli formalizmusá-
nak zuhatagában Nietzsche és Kant,
Szent Pál és Anatole Francé, plátói
ideák, Versailles és Potsdam, szo-
cializmus és civitas Dei sodortat-
nak és őrlődnek könnyed semmisé-
gekké, melyekkel senki sem tud
többé bármit is kezdeni.
És ez a sivár kép annál szomo-
rúbb, mert, mint mondottuk, a szer-
zőt a munka kezdetén kétségtelenül
jóakarat, őszinteség és lelki szenve-
dések vezették. Magyar voltához is
ragaszkodik; nem lesz cionista, mert
a magyarságot nem tudja önmagá-
ból kitörölni: Arany János, Nagyvá-
rad, Heves megye, és Budapestnek
„félig amerikai, félig balkáni kő-
halma" lelkében vannak és nem sza-
badulhat tőlük. „Mi a zsidóság volta-
képen! Az anthropologia nem ismeri
el fajnak, a tapasztalat vallásnak, a
vonakodásom nemzetnek — jelenti
ki. Mi tehát számomra a zsidóság?
Plátói idea. A dolgok mögött lévő
láthatatlan lényeg. Kategorikus im-
perativus. Sittengesetz. Forrás,
amelyből türelmet és szeretetet
iszom." Ha azonban ebből a kissé
budapesties ízű metafizikából Biró
Lajos egyelőre csak annyi türelmet
és szeretetet ivott, amennyit köny-
vében szegény keresztények és ma-
gyarok iránt mutat, akkor ennek
nem a zsidóság és nem is a keresz-
ténység, talán nem is Biró Lajos jó-
akarathiánya az oka, hanem egysze-
rűen az, hogy a zsidóság problémája
sokkal mélyebb és sokkal fájdalma-
sabb mindkét félre nézve, semhogy
azt budapesti nyelvformalizmussal
és budapesti olvasottsággal, Renan
Szent Páljától Marxig és Heinrich
Kannerig, el lehetne intézni. Biró
Lajos könyvének Wassermannéhoz
hasonlítva kétségtelen alacsonyren-
dűségében elsősorban és leginkább
az a kultúra hibás és felelős, mely-
lyel ő sokkal jobban egybe van
kötve, semmint gondolná és amely
alól nekünk valóban ideje volt fel-
szabadítani magunkat.
Szekfű Gyula.
 176
Törökök és magyarok. Finnorszá-
got kivéve, nincsen hely Európában,
ahol a magyar név kiejtése annyi
elemi rokonszenvvel találkoznék,
mint Törökországban.
Ha egy szorgalmas történetíró
egyszer megírja a török-magyar ba-
rátság történetét, bizonyára arra az
eredményre jut, hogy ez a barátság
újabb keletű s a politikai események
keltették és erősítették. Első szálai
akkor szövődtek, mikor a hódoltság
elmultával Magyarország Scylla és
Charybdisz között — az önállóságá-
ért folytatott küzdelemben Ausztria
ellen a törököknél — a nyugat ellen
a keleten — keresett pártfogást,
amint ezt Thököly és Rákóczi tette.
A X I X . században Kossuth és emi-
gráns társainak kedvező törökor-
szági fogadtatása rendkívüli mér-
tékben hozzájárult Magyarországon
a törökök iránti vonzalom erősítésé-
hez, viszont Törökországnak, mely-
nek X I X . századi története a gyen-
gülés és pusztulás jegyében folyt le,
jól esett, hogy van egy nemzet Euró-
pában, mely a súlyos megpróbálta-
tás napjaiban vele együtt érez.
Kétségtelen azonban, hogy a
török-magyar barátság kialakulá-
sában nagy része van az ősi
rokonság és kultúrális érintke-
zés érzetének is, melyet a tö-
rök a kardas „testvér” szóval
fejez ki s mely a legutóbbi évtize-
dekben a turánizmus jelszava alatt
jutott öntudatos kifejezésre.
Vannak olyan momentumok is,
melyek e barátságot zavarják. Ezek
nem jelentősek ugyan, de figyelmen
kívül nem hagyhatók. A török em-
ber — lelki alkata szerint — elsősor-
ban mohamedán és csak azután tö-
rök, bár az utóbbi időben a naciona-
listá gondolat — éppen a turáni jel-
szó alatt — rendkívüli módon erő-
södött. Azt sem szabad elfelejteni,
hogy a török ember előtt eltűnt régi
dicsőség emlékei is fűződnek Ma-
gyarországhoz: Eger, Győr, Buda
valaha török városok voltak. Melyik
nemzet nem szeretné visszaszerezni
azt, ami már egyszer birtokában
volt, még akkor is, ha ez ellen a reál-
politikai érzéke a leghatározottab-
ban tiltakozik? Ez a gondolat azon-
ban a töröknél ma már szinte öntu-
datlanul, mint kisebb jelentőségű ér-
zelmi velejáró nyilatkozik.
*
A törökség egyike az óvilág kul-
túrnépeinek. Ez ma még furcsán
hangzik, de így van. Például, hogy
mi magyarok itt vagyunk Európa
közepén, és pedig magasabb szellemi
színvonalon, mint északi, keleti és
déli indogermán szomszédaink, azt
ennek az ókori török műveltségnek
köszönhetjük, melynek mi — a leg-
újabb kutatások szerint — már a
Krisztus előtti időben részesei vol-
tunk.
Ez az ótörök kultúra — amint
ma látjuk — meglehetősen egy-
oldalú: az állami és hadi szervezetre
vonatkozik, de kérdem: annak a nép-
nek, amelyik ma tagadhatatlanul a
legelsők egyike a világon — a fran-
ciákra gondolok — magas kultúrája
legelsősorban és legvilágosabban
nem ebben nyilatkozik-e meg! (Mert
a kultúra erőt jelent minden vonatko-
zásban; s mi is csak ezzel az erővel
kerekedhetünk felül.) Ez a török
kultúra a IX., X. században Krisz-
tus után, már hanyatlóban volt; vi-
rágzása a Krisztus előtti századokra
esett.
Hogy ez az ősi műveltség szellemi
téren is megnyilatkozott, abban nem
lehet kételkedni, de ebben a tekintet-
ben ma még nem sokat látunk. Sa-
játságos jelenség például, hogy míg
az elvont, fogalmakra vonatkozó
szavak legtöbb nyelvben érzéki ész-
revételeket kifejező szavakból szár-
maztak (például a német erfahren a
fahren-nel függ össze), addig a tö-
rökben az elvont fogalmakat kife-
jező szavaknak nem tudjuk meglelni
az eredetét, ami világosan mutatja,
hogy ezek mögött hosszú szellemi
fejlődés áll.
A főbaj természetesen az, hogy a
törökség kutatásában ma még csak
szórványos munka folyik, rendszeres
kutatásról nem lehet beszélni. Főleg
ezen akart segíteni a magyar kor-
mány, midőn Konstantinápolyban a
Magyar Tudományos Intézetet felál-
lította. Elsőrangú érdeke a történeti
tudományoknak, hogy ez az intézet
minél előbb újra megkezdje műkö-
dését.
*
A mai törökség régi erejét elvesz-
tette s ahhoz, hogy mint egyenlő
rangú fél vegyen részt a modern Eu-
rópa életében, még nem szerzett ma-
gának elég új erőt.
Gazdaságilag a volgai tatárok
azok, kik a legerősebbek a törökség-
ben. Eleven észjárású, energikus, ki-
tartó emberek, Közép-Oroszország
legértékesebb népeleme. Nagyszerű
gazdasági és kulturális életük ma
még szinte ismeretlen Nyugaton, de

kétségtelen, hogy még a mi száza-
dunk köztudata be fogja őket venni
a számottevő európai népek sorába.
A középázsiai törökök állapota
kevésbbé virágzó, de különösen ha
sikerülne az Enver basa által alapí-
tott középázsiai török birodalom-
nak önállóságát megőrizni, meg
volna a lehetőség arra, hogy gazda-
ságilag és műveltségben ezek is meg-
erősödjenek.
Földrajzi helyzeténél, számbeli
erejénél és történelmi multjánál
fogva egyaránt legfontosabb tagja a
törökségnek az Oszmánbirodalom.
Ez a hatalmas ország ma új tör-
téneti korszak küszöbén áll. Azok a
területek, melyeket a régi politika
(mely csak hódított anélkül, hogy
egységbe szervezte volna a biroda-
lom részeit) a birodalomhoz csatolt,
egymás után elszakadtak — sajnos,
kelleténél több is elszakadt. Tö-
rökország most mint etnikai, politi-
kai és földrajzi egység kezdi új éle-
tét, határozott célkitűzéssel, mely a
gazdasági és kulturális talpraállás-
ban és megerősödésben áll.
Az új Törökországnak két főré-
sze van: egy beteg feje és egy beteg
teste.
A beteg fej Konstantinápoly,
melyben az európai műveltséget el-
sősorban a levanteiek képviselik.
Egy élesszemű német katona a kö-
vetkezőleg jellemzi a levanteieket:
„A levantei ember bevándorolt nyu-
gatiaknak Keleten született, ott fel-
nevelt, azaz fel nem nevelt, Keleten
működő ivadéka. Rendesen vegyes
házasságokból származnak: görög
apa — spanyolzsidó anya, örmény
apa — görög anya és a zsidónak, ör-
ménynek, görögnek franciával,
olasszal, keresztyén szírrel s egye-
bekkel „való mindenféle keveréke.
Parvenü modorú, ordináré gondolko-
zású, hangos, szemtelen, kívül-belül
tisztátalan, ezért morálisan és fizio-
lógiailag egyformán roszszagú szo-
kott lenni a levantei s ehhez még
gondoljátok hozzá azt, ami nektek
utálatos, szörnyű, közönséges, felüle-
tes, műveletlen és stílustalan s előt-
tetek áll a levantei. Mert ha mind-
ezek a tulajdonságai nincsenek meg,
akkor már nem pur sang. Ma Kon-
stantinápoly európai negyedében ke-
vesebb tudomány, művészet és kul-
tura van, mint a legkisebb német
városkában.” íme, az európai kultú-
rára törekvő török ilyen állapotban
latja maga előtt a mintaképet, az
európai kultúrát. Ezen az állapoton
ma már segíteni nem lehet A törö-
Napkelet
177
kök egyik leghőbb (és tegyük hozzá:
legjogosabb) óhajtása, hogy Kon-
stantinápolyban ezt a „nyugati" éle-
tet lehetetlenné tegyék. Ez azonban
nem fog sikerülni. Az egyetlen meg-
oldás az, hogy Törökország véglege-
sen valamelyik kis-ázsiai városba
teszi át a birodalom székhelyét. Ez
a török újjászületésnek egyik elen-
gedhetetlen feltétele.
A konstantinápolyi kérdéssel
függ össze egy másik, nagyobb ve-
szedelem is, melyből azonban Török-
ország aligha fog tudni kimenekülni,
ez Franciaország, helyesebben Párizs
kulturális befolyása. A formai ér-
tékek teremtésében páratlan francia
kultúra lelki rokonságban van egy
másik fényes, bár kevéssé ismert
kultúrával, a perzsával. Ez az oka
annak, hogy amint Törökországban
a X I X . században a perzsa befolyás
megszűnt, szinte automatikusan lé-
pett helyébe a kizárólagos francia,
azaz párizsi befolyás. E befolyásnak
legveszedelmesebb hatása a külsősé-
gek előtérbetolása. Nem a jól vég-
zett munkának nyugodt biztosságot
adó tudata a fontos, hanem az, hogy
az ember megnyilatkozásaiban min-
dig a pillanat helyzetének magasla-
tán legyen; nem a lényeg a fontos,
hanem a forma. Ez a lelki diszpozi-
ció megölője minden igazi művelt-
ségnek. Persze, dolgozni is megta-
nulhat a török Párizsban, de erre is
el lehet mondani, amit a Bacsó
Pál költője mond, mikor a tisza-
menti kastélyban meglátja Maupas-
sant-t a zongorán:
Úgy látszik, mentül keletibb az ember,
Mind azt, mi nyugat fölényét teszi,
Be annál keservesebben veszi;
De mit ledérül alkot szelleme,
Ragad rá, mint az operettzene.
Jótékony hatással volna itt a né-
met befolyás. Ez azonban nehezen
következhetik el, mert a perzsa-fran-
cia műveltségű török lélek és a lé-
nyeg keresésében túlbuzgó német lé-
lek nem férnek össze egymással. A
töröknek nemcsak azt nem lehet
megmondani, hogy ez „Sauwirt-
sehaft", hanem barátságosan sem le-
het felvilágosítani arról, hogy va-
lami nincs rendjén; kerülő úton kell
hozzáférni, de ez is csak akkor lehet-
séges, ha a török is akarja.
Törökország boldog jövőjét csak
úgy lehet elképzelni, ha elsősorban a
maga lábán jár, ősi morális és szel-
lemi tőkéjét továbbfejleszti s amel-
lett mindenkitől megtanulja azt,
amit megtanulni érdemes.
12
178
Ennyit Konstantinápolyról és a
konstantinápolyi modern kulturális
hatásokról.
Ami most mar a beteg ember tes-
tét, Kis-Ázsiát illeti, ez a mérhetet-
len természeti kinccsel megáldott or-
szág, ma hihetetlenül elhanyagolt ál-
lapotban van. Elég legyen csak egy
adatot mondani: lakossága a nyomo-
rúság következtében fogy. Tud-e az
új Törökország ezen a földön új
életet, kultúrát teremteni: ettől függ
Törökország jövője.
* hogy az idealizmus valóságos vihara
Törökország újjáépítéséhez ne-
künk, magyaroknak, minden erőnk-
kel hozzá kell járulni. A török job-
ban bízik bennünk, mint bármely
más európaiban, s mi lelkileg köze-
lebb vagyunk hozzá, mint bárki más.
Folytatni kell azt a munkát, mely
már a háború alatt megkezdődött,
midőn műegyetemünkön, gazdasági
iskoláinkban s egyéb intézetekben
több száz török ifjú volt elhelyezve,
kiknek nagy része mint kész ember
hagyta el Magyarországot. E munka
folytatásának azonban volna egy el-
kerülhetetlen előfeltétele. A hozzánk
jövő töröknek ma előbb fanciául
vagy németül kell megtanulnia,
hogy francia vagy német könyvek
segítségével magyarul megtanulhas-
son; ki kellene tehát adni Prőhle
Vilmosnak kéziratban lévő magyar
nyelvtanát törökök számára s Fe-
kete Lajos magyar—török szótárát,
melyet a Körösi Csoma-Társaság
megbízásából készített.
A török jövő közelről érdekli a
magyar jövőt. Hinnünk kell hát
benne és tehetségünk szerint dolgoz-
nunk érdekében.
, Németh Gyula.
A berlini Népszínház. A németek-
nek tőlünk sokszor megbámult ha-
ladása nem annyira gyakorlati,
praktikus érzékükön alapul, mint in-
kább szervezettségükön, társadalmi
összetartásukon, melyen még az
utóbbi évek megpróbáltatásai sem
bírtak sokat rontani. Kitűnő igazo-
lása ennek a nagy háború folyamán
befejeződött szép, új népszínházuk a
Bülow-téren (Volksbühne). Ennek
története tulaj donkép Gerhart
Hauptmann-ék fellépésének az ide-
jéig vezethető vissza. Ez a nagy, szi-
léziai származású dráma- és regény-
író, kinek hatvanadik születésnapját
csak pár héttel ezelőtt ünnepelte
egész Németország, tudvalevőleg az
1880-as évek végén kezdőlő heves,
berlini irodalmi, főként színpadi
harcokban tűnt föl legelőször. Nem-
csak mi vagyunk úgy a nyugati
szellemi áramlatokkal, hogy azok
csak pár évvel azután érnek el hoz-
zánk, mikor eredeti hazájukban már
elérték fejlődésük csúcspontját, ha-
nem bizony sokszor a németek is.
Így volt ez a naturalizmussal. A
franciáknál már a szimbolisták
kezdtek a nyolcvanas évek végén fe-
lülkerekedni, 1892-ben a naturalisták
rémülten állapították meg maguk is,
(„la tempéte idéaliste") közeledik s
1894-ben megbukott a „Théatre libre”,
ahol az irány legszélsőségesebb da-
rabjait adták addig. Berlinben 1889-
ben alapították a „Freie Bühne”-t,
amely nemcsak névben hasonlított
francia mintaképéhez. Az alapítók
Ottó Brahm, Paul Schleuther, a
Hart-testvérek, Fritz Mauthner, M.
Harden voltak, de ehhez a körhöz
tartoztak Bruno Wille, Halbe, Hart-
leben, Dehmel, Wedekind és a
Hauptmann-fi vérek: Kari Haupt-
mann (szül. 1858.) és Gerhart (szül.
1862.). Éppen ez utóbbinak nevéhez
is fűződik a döntő színházi küzde-
lem, amely „Vor Sonnenaufgang”
című darabja körül fejlődött ki, (első
előadása 1899 okt. 20-án) s amelyhez
foghatót legfeljebb annak idején a
Victor Hugo-féle „Hernani” idézett
elő. Ami azonban ennek az iránynak
németségét illeti, arra elég fényt vet,
hogy legnagyobbrészt idegen: fran-
cia, orosz, norvég darabokat adtak
elő és az ezeket követő német írók
legtöbbjének naturalizmusa sem volt
olyan túlzott, amilyennek tévesen
nézték, sőt nézik sokan ma is; sok
jó német ideálizmus vegyült abba.
Gerhart Hauptmann szintén az
egészen ellentétes művészeti nézeten
alapuló művek egész sorával ajándé-
kozta meg azóta honfitársait.
A Freie Bühne még 1891-ben
utánzásra talált Berlinben. Az
előbbi körhöz tartozó és már emlí-
tett Bruno Wille, ki 1920-ban ünne-
pelte hatvanadik születésnapját a
Berlin melletti Fríedrichshagenben,
alapította a „Freie Volksbühne”-t,
p°v az előbbihez hasonló, zárt szín-
házi társaságot, melynek kimondott
célja az volt, hogy a szegényebb em-
bereknek olcsó pénzért jó darabokat
nyujtson. A „Freie Bühne” időköz-
beni megszűnt, a „Freie Volksbühne"
pedig, a társaságban lábrakapott
szociálista szellem egyoldalúsága
miatt, csakhamar a „Neue Freie
Volksbühne”-be mentette át a nyu-

godtabb elemeket, s ez fennáll ma is,
sőt már 1914—15. telén, gyönyörű
színháza elkészültekor, 75.000 tagot
számlált. Legnagyobbrészt jobb
munkások és kispolgárok adtak osz-
sze filléreiket (a legkisebb összeg 10
Pfennig volt), s aránylag hamar, 5
év alatt, csaknem egymillió márka
gyűlt össze, mely összeg annál te-
kintélyesebb, ha tekintetbe vesszük,
hogy a gyüjtés még a boldog béke-
időben érte el ezt az eredményt.
Most pedig ott áll a gyönyörű
épület, mely talán a porosz világvá-
rosnak legszebb színháza, Berlin
északi részének egy még csak kiépí-
tendő nagy terén s impozáns szép-
ségéből semmit sem von le az az
egyelőre még szegényes környezet.
Modern díszítései Metzner művészi
kezéről tanuskodnak. Kétezer ülőhe-
lye van a mahagóni fával kirakott
előkelő s mégis otthonos, barátságos
nézőtérnek, a vörösesbarna faburko-
latba a székek szürke huzatai kelle-
mesen illeszkednek bele. A negyven
méter széles színpad a legmodernebb
berendezésekkel bír. Jóleső érzés,
igazi öröm ide belépni. Ha hozzá-
vesszük, hogy a színház a kiváló
színművész, Friedrich Kayszler ve-
zetése alatt áll, ki 1917-ben váltotta
fel az igazgatásban a mindenütt is-
mert Reinhardt-ot, és hogy minden
művész a legjobbat nyujtja, mert a
népnek, mint gyermeknek, az is csak
éppen elég jó, még mindig nem
mondtunk eleget. A műsor rendkí-
vüli gonddal van összeválogatva s az
ilegen írók mellett (a mult évben
Shakespeare, Strindberg, Rabindra-
nath Tagore stb.) mind a klasszikus
német írók (Goethe, Schiller, Kleist),
mind az ifjabbak kellő mértékben
szóhoz juthattak. Kayszler arról is
gondoskodik, hogy a nézők igen ol-
csó — vasárnap d. u. ingyen — szín-
lapokhoz jussanak, amelyeken igazi
hozzáértéssel és nagy szeretettel
megírt magyarázó méltatások olvas-
hatók. Aki ott ült pl. egy Strind-
berg-féle „Luther”-előadáson, mély-
nél Kayszler maga játszotta a címsze-
repet, az egyszerűbb közönség sorai-
ban, sohasem feledi el azt az áhíta-
tos figyelmet, csendet, amellyel még
a legnehezebben érthető jeleneteket
is igyekszik ott mindenki magáévá
tenni. Nem kell többet mondani,
mint hogy a „Nach Damaskus” két
estére felosztva, ismételten telt ház
mellett kerülhetett színre, s ezt is
számtalan kisember nézte végig.
Valóságos iskola ez, a legjobb érte-
lemben.
179
Szomorú összehasonlításra nyílt
alkalma annak, ki ugyanez időtájt
pl. egy Tasso-előadást a „Staatsthea-
ter”-ben (a „volt” királyi színház-
ban), amely állami támogatásban ré-
szesül, nézett meg. Itt alig lelt néző-
közönséget. Ez az itteni magas be-
léptidíjnak tulajdonítható. A mér-
sékelt jegyárak a Volksbühne máso-
dik főelőnye. A „Neue Freie Volks-
bühne”-társulat tagjai tagdíj ellené-
ben kapják jegyeiket, még hozzá
sorshúzás útján. A többi jegyet a
pénztárnál adják el igen mérsékelt
árakon. Így nem csoda, hogy a
példa követésre talált s másutt is
próbálkoznak hasonló színi társula-
tokkal. Magának a „Neue Freie
Volksbühne”-nek is pár hónappal ez-
előtt jelentek meg új felhívásai: „Er-
werbt Teilschuldverschreibungen!”
Ezekben különösen arra hívják fel
régi és új tagjaik figyelmét, hogy
csakis akkor valósíthatják meg leg-
frissebb tervüket, egy második nagy
Népszínház építését, ha a polgárság
és a munkásság áldozatkészsége az
első esethez hasonlóan függetleníti
őket a mindent megdrágító banktő-
kétől! 50-től 3000 márkáig terjedő
összegek jegyzéséről volt szó, a pénz
után ötszázalékos kamatot adnak s
25 éven belül viszafizetik. Ebben az
új színházban (volt Kroll-Oper)
operaelőadásokat is tartanának. Meg-
nyitását már e télre tartották lehet-
ségesnek. Mindez nemcsak a német
népre vet jó világot, hanem komo-
lyan gondolkozóba kell hogy ejtsen
mindenkit, aki a drágaságról pa-
naszkodik, anélkül, hogy maga is
igyekeznék ellene tenni valamit.
Koszó János.
Marcel Proust. Meghalt Marcel
Proust is, váratlanul, influenzában,
51 éves korában. A magyar közönség
előtt teljesen ismeretlen még ez a
nagy író, ki a háború óta került fel-
színre, megnyervén a legelőkelőbb
irodalmi babért: a Goncourt-díjat.
Nem csoda, ha az összes budapesti
napilapok, miután a párizsi hírt pon-
tosan közölték, másnap Marcel Pré-
vost-ról, az ügyes tollú szalonmalac-
ról írtak nekrológot,-kinek regényei
úgy látszik általánosan ismertek új-
ságíróikörökben is.
Pedig Franciaország ma két tá-
borra oszlik: Proust-pártiakra és
Proust-ellenesekre. Proust mellett
van a Nouvelle Revue Francaise, a
mindig friss, mindig fiatal, ízléses és
széles, humánus látókörű folyóirat,
12*
180
melynek szerkesztőségében oly sa-
játságosan kerültek össze a francia
protestánsok (André Gide, Jacques
Riviére és mások). De ez a folyóirat
(és kiadóvállalat) adja ki Claudelt
is, ápolja Dostojewski, Ibsen, Shakes-
peare és általában a világirodalmi
értékek kultuszát, hirdeti a hivatalos
és nem-hivatalos politikával szem-
ben a német szellemmel való megbé-
külést. Amennyi objektivitás, moz-
gékonyság és szellemi frisseség fran-
cia emberbe csak belefér, ebben a
folyóiratban meglelhető. Mindamel-
lett távol áll Barbusse-ék közönséges
naturalizmusától és bolsevizmusá-
tól, de elég távol Romain-Rolland
színtelen, nemzetietlen pacifizmusá-
tól is.
Ez a folyóirat fedezte fel Marcel
Proustot, kiben a franciák határo-
zottan világirodalmi értéket vesz-
tettek.
Proust elleneseinek tábora is igen
nagy; mindazok, akik rendesen az
újszerűt félredobják, mert formájá-
ban nem egyezik a megszokottal, bo-
szúsan vetik el sűrűn nyomott és sű-
rűn következő köteteit: „Unalmas,
bosszantóan cikornyás, franciátlan
stílus, nehézkes mondatok! És hol a
szerkesztés, a cselekmény?” hallik az
ellenséges oldalról. „Nem regény,
naplóimpressziók felhígítása és egy-
be fűzése” mondja a fölényes kri-
tikus.
Aki az izgalmas, érdekfeszítő,
külső eseményekben gazdag regényt
kedveli, ne is vegye Proustot kezébe.
Proustból csakugyan hiányzik két
eddig kiválóan francia qualitás: a
világos szerkesztés és a kristály-
tiszta stílus. De ha tisztába jövünk
költészete lényegével, belátjuk, hogy
ezek a tulajdonságok nem is férnek
össze zsenijével, melynek új stílus, új
kifejezési mód felel meg.
Marcel Proust egész opusa — több
kisebb tanulmánykötettől eltekintve,
benne van egyetlen regényciklusá-
ban, mely mint Romáin Rolland
Jean-Christophe-ja, egy életet rajzol
és ezen az egy életen keresztül a
makrokozmoszt. A ciklusnak A la re-
cherche du temps perdu (Az elveszett
idő keresése) címet adta és a ciklu-
son belül a következő rendben jelen-
tek meg a kötetek: Du c té de chez
Swann (Swannék felé), A Vombre des
jeunes füles en fleurs (Virágzó
leányok árnyában) Le c té de Guer-
mantes (A Guermantes-i táj), So-
dome et Gomorrhe. Kéziratban van
m Le temps retrouvé (A megtalált
idő).
Proust egy serdülő fiatalember
életét rajzolja egész regény-ciklusá-
ban. Az eddigi regényíró-hagyo-
mánnyal ellentétben nem történik
jóformán semmi különös evvel a jól
nevelt, szívbajos, előkelő fiúval: gye-
rekszerelmek, melyek mindig simán
végződnek — hosszú, de nem inten-
zív szenvedések árán, — nyaralás a
tengerparton, aztán kielégített sze-
relmi állapot, közben egy idősebb
ember szerelmi története, mely ka-
land nélkül házasságban végződik.
Ezért unalmas azoknak, akik ese-
ményt, drámai lüktetést várnak a re-
génytől. De hát mivel tölti ki az író
hat kötetét?
Ez a regény az első példája an-
nak, hogy egy író a lelki élet teljes
képét igyekszik adni és adja is. Mód-
felett érzékeny, finom és művészi
hangszer ennek a törékeny, élvsovár
fiúnak a lelke, akit az érzelmi élet
epikureistájának lehetne nevezni. Az
író ezt a nuance-okban rendkívül
gazdag lelket eddig még ismeretlen
finomsággal elemzi. Marcel Proust a
bonyolult lelki életnek olyan bámu-
latosan teljes analizisét adja, mely-
mellett a jellegzetesen analitikus
francia irodalom minden eddigi kí-
sérlete, hogy az ember belső életét
elemeire bontsa, elhalványul, üres-
nek, sommásnak, mechanisztikusnak
tűnik fel. Proust nem siet mint Flau-
bert, Goncourt, Bourget vagy Bar-
res, az ő regényében a napról-napra
élés minden impressziója teljes és
az én egész multjával összefüggő ér-
zelmi értékével szerepel. Itt van elő-
ször a külsőleges társadalmi élet
nuanceainak elemzése: az előkelő, a
parvenü, a régi hű cseléd, a bour-
geois minden egyes szava, gesztusa
ruhájának minden részlete vissza-
tükröződik az ifjú dilettáns lelkén;
senki sem figyelte meg ennyire azt
az ezer apróságot, amiből az elegan-
cia összetevődik. S ami megint csak
olyan érzelmi érték, melyet eddig is
éreztünk ugyan, de melyet csak
Marcel Proust analizise tett tuda-
tossá.
A külső világ, természet és embe-
rek M. Proust érzelmi életének mű-
vészi lecsapódásaképen tükröződnek
művében. Soha nem érezte az olvasó
ennyire, mily szoros kapcsolatban
lehet az irodalom a festészettel. Be-
szél is róla bőven. Mert a regény ál-
talában tele van szórva szép és ere-
deti művészi elméletekkel, ötletek-
kel, megfigyelésekkel. Csak egy rész-
letét fordítom ide egy ilyen művészi
leírásnak, melyben Swann-né déli

korzózását festi a művészi hatások-
ban gyönyörködő ifjú:
„A szép napok újra visszatérték
és a meleg is. Mivel tudtam, hogy
Swann-né ebéd előtt egy órát sétál
és az Avenue du Bois-ra, az Etoile
környékére megy járkálni; arra a
helyre, melyet akkor azok miatt kik
odajártak nézni a nekik csak hírből
ismerős gazdagokat, „Lezülöttek
Klubjának” hittak — kikértem az
engedélyt szüleimtől, hogy vasár-
naponként, — mert a hétnek csak
ezen a napján voltam szabad, — ő
utánuk jóval később ebédeljek, egy-
negyedkettőkor, és hogy előbb jár-
hassak egyet. S ezt mindig megtet-
tem május havában, mert Gilberte
vidékre utazott barátnőihez. Déltáj-
ban értem az Arc-de-Triomphe-hoz.
Az út elején lesbe álltam, szememet
szüntelen annak a kis utcának sar-
kára szegezve, ahonnan Swann-né
szokott érkezni, kinek odáig lakásá-
tól csak néhány métert kellett meg-
tennie. Mivel ilyen időtájt már sok
sétáló haza szokott menni ebédelni,
csak kisebb, s többnyire választéko-
sabb közönség maradt már ott. Egy-
szerre a fasor homokolt útján, el-
késve, halkkal és pazarul, mint a
legszebb virág, mely csak délben nyí-
lik, feltűnt Swann-né mindig más
toilette-ben pompázva, de amely,
mint visszaemlékezem, többnyire
lilaszínű volt; aztán sugárzásának
teljében feltartotta és kinyitotta szé-
les napernyőjének hosszú száron ülő
selyemlobogóját, mely ugyanolyan
árnyalatú volt, mint ruhájának nyi-
ladozó sziromlevelei. Egész kíséret
vette körül; Swann, négy vagy öt
klubtag, ki délelőtt nála járt látoga-
tóban — vagy akivel csak találko-
zott: — és az ő fekete vagy szürke
engedelmes csoportjukban, mely az
élettelen keret szinte gépies mozdu-
latait írta le Odette körül, az asz-
szony, kinek egyedül volt elevenség
a szemében,, úgy festett, mintha ki-
nézne a férfiak közül, mint mikor
valaki az ablakhoz megy; úgy vált
ki közülök lágyan, bátran, szelíd szí-
neinek meztelenségében, mint egy
más rendű, ismeretlen fajú és szinte
harci hatalmú lény, minek folytán
egymaga ellensúlyozta nagyszámú
kíseretét. Mosolyogva, boldogan járt
a szép időben, a napban, mely még
nem tűzött kellemetlenül, az al-
kotó biztonságával és nyugal-
mával, aki csak imént fejezte
be művét és nem törődik más
semmivel, abban a biztos tudat-
ban, hogy az ő ruhája, — még
181
ha a közönséges járókelők nem érté-
kelik is, — valamennyi közt a leg-
elegánsabb; csak maga és barátja!
kedvéért hordta, természetesen, túl-
zott figyelem nélkül, de nem teljes
nemtörődömséggel; hagyta, hogy
blúzának és szoknyájának kis csok-
rai könnyedén előtte libegjenek,
mint valami kis eleven lények, me-
lyeknek jelenlétéről tudomással bír
és amelyeknek ő jóakaratúan meg-
engedi, hogy ő előtte játszadozzanak
saját ritmusukban, azzal a kikötés-
sel, hogy az ő járásához igazodja-
nak; sőt lila napernyőjére is, melyet
odajövet gyakran még csukva tar-
tott, rábocsátotta időnként mint va-
lami pármai ibolyacsokorra, boldog
és kedves tekintetét, mely még
olyankor is mosolyogni látszott,
midőn nem barátaival, hanem csak
egy élettelen tárggyal foglalkozott”.
A morális kapcsolatok ismeretét
is kimélyítette Marcel Proust. A
szerelmi érzés csodálatos gazdag-
ságába és személyességébe süly ed el
legszívesebben a belső gyönyörökkel
táplálkozó ifjú. Mindent, külvi-
lágot, családi és társadalmi életet át-
fest sajátságosan érzékeny lelke,
melynek érzelmi és emlékezeti hullá-
maiba újra meg újra elmerül. Az
emlékezet csodája összes árnyalatai-
val, játékával, érzelmi átalakulásai-
val, illuzióival a regény legfontosabb
tárgya és módszere. Psychologus
egész kincsesbányát talál Marcel
Proust-ban s dúskálhat a szebbnél-
szebb, finomabbnál-finomabb meg-
figyelésekben. Legmeglepőbb Proust
intuíciója a tudatalatti vagy félig
tudatos, átmeneti állapotok elemzé-
sében: ennyi nuance-ot, komplikált
érzelmi jelenséget sem író, sem
psychologus nem tett tudatossá. Itt
van például az ébredés állapotának
megdöbbentően igaz és mély megfi-
gyelése:
„Mikor így Gizella csak reggel
felé ment el tőlem, sokkal mélyebbet
aludtam a rendesnél. Minthogy az
ilyen alvás — átlag — négyszerte pi-
hentetőbb a könnyű álomnál, az alvó
előtt, mikor felébred, négyszerte
hosszabbnak tetszik, holott annyi-
szor rövidebb. Nagyszerű tévedés ez
a tizenhattal szorzás, oly széppé teszi
az ébredést és az életbe valóságos
megujhodást visz be, mint a nagy
ritmusváltozások, melyek következ-
ménye, hogy az andantéban a nyol-
cad ugyanolyan soká tart, mint a
prestissimóban a félkóta és melyek
ismeretlenek az ébrenlét állapotá-
ban. Az élet mindig ugyanannak
 182
látszik; ez magyarázza az utazások
csalódásait. Ugy tűnik fel, mintha
néha az álom az élet leggorombább
a n y a g á b ó l lenne készítve, de ez az
anyag ott feldolgozódik, összelapul,
kihúzódik, mert az ébrenlét óraha-
tárai nem gátolják abban, hogy oly
magasságokba szálasodjék fel, ahol
már nem lehet reá ismerni. E regge-
leken, mikor Gizella későn ment el,
sokszor megesett velem az a sze-
rencse, hogy az álom szivacsa kitö-
rölte agyamból a napi elfoglaltság
jeleit, melyek úgy vannak oda raj-
zolva, mint valami fekete táblára és
hogy emlékezetemet szinte fel kellett
támasztanom, eltökéltséggel újra
meg kellett tanulnom azt, amit az
alvás vagy egy roham emlékezeti
kiesése elfeledtetett velem: aprán-
ként új életre kel az, mihelyt a szem
nyiladozik, vagy a bénultság enged.
És sokszor egy órányi tovább-al-
vás a kelleténél, felér egy kis guta-
ütéssel, mely után újra rá kell jön-
nünk, mint használjuk tagjainkat és
újra kell tanulnunk beszélni. Az aka-
rat maga akkor már nem elég. Túl
soká aludtunk, tehát nem létezünk.
Az ébredést alig érezzük, mechani-
kusan és öntudatlanul, mint amilyen
lehet egy csőben a csap elzárása.
Erre következik egy a medúzáénál
is lelketlenebb élet s ez állapotban
az ember épúgy hihetné, hogy a ten-
ger fenekéről húzták ki, vagy hogy
a fegyenc gyarmatról jött meg, ha
ugyan tudna valamit gondolni.
De ekkor az égből kihajol Mnemo-
technika-istennő és felénk nyujtja a
feltámadás reményét a reggeli kávé-
kérés szokásának formájában. De
rendesen az emlékezetnek ez a hir-
telen ajándéka nem is oly egyszerű.
Az első percekben, mikor az ember
átcsúszik az ébrenlétbe, egészen kü-
lönböző valóságok állnak mellette,
melyek közt, azt hiszi, úgy válogat-
hat, mint egy csomag kártyában.
Péntek reggel van és az ember most
érkezik haza sétáról, vagy most van
a tengerparton a teázás ideje. Az
alvás gondolata és az a tudat,
hogy hálóingben fekszünk, sokszor
csak legutolsónál, jelentkezik. Azt
hisszük, csengettünk, pedig nem,
csak bolond dolgokat forgattunk.
Annyi órát éltem néhány perc alatt,
hogy mikor Franciskának csöngetni
akartam s a valóságnak megfelelő
és órai a beállított szavakat intézni
hozzá, az erőlködésnek teljes belső
hatalmára volt szükségem, hogy azt
ne mondjam: „No. Franciska, már
este van, öt óra, és én nem láttam
Magát tegnap délután”, — és hogy
visszafojtsam álmaimat. Velük ellen-
kezve és saját magamnak hazudva
(most, hogy sikerült felcsavarnom a
villanykörtét mert a mozgás vissza-
adja a gondolatot), ezt mondtam vak-
merően, de teljes erőmmel elhallgat-
tatni iparkodván magamat, ezt
mondtam, lassan, de értelmesen:
„Franciska úgy-e már tíz óra? (Sőt,
nem is azt, hogy: tíz óra, hanem
hogy: tíz óra tíz perc, — csak azért:
hogy a valószínűtlen „tíz óra" valami
természetesebb látszatot nyerjen).
„Hozza be a reggeli kávémat.” Hogy
e szavakat kimondjam azok helyett,
melyeket félig ébren, félig alva gon-
doltam, époly egyensúlyzó fárad-
ságomba került, mint mikor valaki
kiugrik a vonatból és fut egy pilla-
natig a sínek mellett és mégsem
esik el. Fut egy pillanatig, mert az
a környezet, melyet otthagy, na-
gyobb gyorsasággal bír és egészen
más, mint egy mozdulatlan talaj,
melyhez lábai nehezen alkalmazkod-
nak. De, oh mily csoda! Franciska
nem is sejthette az irrealitásnak azt
a tengerét, melyben még akkor
nyakig ültem és melyen keresztül
sikerült átjuttatni különös kérdése-
met. Csakugyan így felelt: „Tíz óra
mult tíz perccel”; s ettől észszerű
látszatot nyertem magam is és képes
lettem elterelni figyelmemet azon
szeszélyes társalgásoktól, melyekbe
oly véget érhetetlenül bele voltam
ringatózva oly napokon, mikor nem
valami egyéb, a végtelen semmiség,
zsibbasztotta el bennem az életet.
Akaratom megfeszítésével újból be-
kapcsolódtam a valóságba".
Azonban ennek a túlfinomult belső
látásnak és állandó érzelmi élvezés-
nek életformájából kiérzik a de-
kadencia: az akarat teljes hiánya;
aki annyira belső életet él, mint
M. Proust, akire a külső benyomá-
sok csak művészi és érzelmi értéket
jelentenek, az képtelen a tettre, az
hagyja az életet keresztülfolyni lel-
kén, a passzív, szemlélődő, élvező
vagy szenvedő ember tehetetlenségé-
vel. Ezért nincs esemény Proust re-
gényeiben és ezért teszi az mégis
ránk az intenzív élet benyomását.
Ezért alakul át nála a racionális,
világos francia stílus, az alárendelt
mondatok és zárjelek kusza szöve-
vényévé! Ott, ahol a racionális élet
uralma megszűnik, a féligtudatos
árnyalatok, az ösztönök és érzelmek
folyamának szeszélyes világában,
a mondatnak is híven kell követnie
a gondolatot a bomlottságba. Ha-

sonló, sőt helyenként azonos a szim-
bolista költészet elmosó, határozat-
lanságot kereső stílusa. ( Proust
51 éves volt, mikor meghalt, tehát
ifjúsága a szimbolizmus virágzásába
esik.) Ezért hiányzik nála a szerke-
zet is: van-e ott értelme a szerkesz-
tésnek, ahol a belső élet egységes
folyásának hű elemzése a művészi
cél? Hasonló ehhez Montaigne esete,
ki szintén képtelen volt tervszerűen
dolgozni, mert ő a saját lelki világát
legapróbb árnyalataiban igyekezett
megrögzíteni, nem pedig egyfogású
rendszerben bemutatni.
Könnyű Proust szellemi forrására
rámutatni: ő Bergson filozófiájának
irodalmi kifejezése. Proust regénye
az intuició regénye, az álom, az ösz-
tön és érzelemfolyamaté, melyben az
állandó cél a bergsoni elv megvaló-
sítása: az intuitív lelki élet minél
tökéletesebb kiélése. Bergsonnál is
háttérbe szorul a logikai ész és az
akarat, minélfogva misztikus és
pszichologikus irányú filozófiája
igen termékeny lehet irodalmi hatá-
sában, de veszedelmes erkölcsi szem-
pontból, mert az akarati elem nem
játszik benne fontos szerepet. Ha-
sonló a stílusuk is: metaforikus
társítás Bergsonnak is, Proustnak
is, szokásos kifejezési módja, ott,
ahol a logikus abstraciók kifejező
ereje megszűnik.
Így, ha a nagy francia erények:
a világosság és a szerkesztés elvesz-
tek is, egy régi francia irodalmi ér-
ték ,a lélek-elemzés, mélypontját érte
el a világ ez egyik legnagyobb rá-
emlékező tehetségének alkotásában.
Eckhardt Sándor.
Támadás az irodalomtörténeti
tankönyvek ellen — Franciaország-
ban. A francia folyóiratokban és
napilapokban érdekes vita kavarog
néhány hónap óta. Fernand Vandé-
rem indította meg a Revue de la
Francé 1922 aug. 15—dec. 15-i szá-
maiban folytatólagosan megjelent
cikkeivel, melyekben erős támadást
intéz az egyetemen és a középisko-
lákban használatos irodalomtörté-
neti kézikönyvek ellen.
Mindenfelől visszhangzik a felhá-
borodás. Hozzászólt a kérdéshez az
új írók tekintélyes folyóirata, a Nou-
velle Revue Franaise; fölemelte a
szavát a nacionalista pártvezér és
szenvedélyes tollú kritikus, Léon
Daudet; a napilapok félre verik a ha-
rangokat, a L'Intransigeant, számos
kiválóság aláírásával, nyílt felhívást
intéz a Közoktatásügyi Tanácshoz;
183
az ellenfél pedig ijedten védekezik;
ne oly hangosan, az Istenért, meg
találják hallani a külföldön.
Hogyisne, hiszen Vandérem azt
bizonyítgatja rengeteg példával és
vagdalkozó elmésséggel, hogy az is-
kolában használatos negyven-, sőt
négyszázhatvanezer példányban el-
terjedt irodalmi kézikönyvek közül
legföljebb egy állja meg a helyét: a
legkevésbbé használt. Pedig lelkiis-
meretesen átböngészett közülök
vagy tizenötöt.
A távolabb eső századokra vonat-
kozólag természetesen már megálla-
podott értékeléseket vesznek át e
kézikönyvek, itt tehát kevéssé külön-
böznek egymástól; a francia roman-
ticizmus képe, Victor Hugo, Musset,
Vigny írói jelleme is elég világosan
kerekednek ki belőlük. De azután az
utolsó, „Napjainkig” fejezetben
mennyi tévedés, mennyi kihagyás,
mennyi meg nem értés, mennyi ba-
nalitás!
Ez pedig nem jelent egyebet, mint
hogy nagy értékek elkallódnak, s az
utóbbi hatvan év irodalma jelenték-
telen szürkeségbe vész a ma felnövő
nemzedék szeme előtt. Kivált, ha a
kézikönyvhöz olyan tanára akad, ki
azt vallja, hogy az irodalom ideje le-
tűnt, ma „nem írunk többé”, a hol-
nap a természettudományoké.
Vandérem mindenekelőtt azt veti
szemükre a kézikönyvíróknak, hogy
az irodalomban nem tudnak egyebet
látni egymásra következő iskolák,
irányok sorozatánál s az eleven éle-
tet zárt skatulyákba szeretik elrak-
tározni. Ez a módszer rendesen be-
válik a másodrendű íróknál. De már
Flaubert — a Mme Bovary és a Sa-
lammbô írója — romantikus-e vagy
naturalista? És Stendhal? Baude-
laire? A kézikönyvek szerzői itt sem
tudják az írót magában fejlődő
egyéniségként vizsgálni s ismét csak
megelégszenek azzal, hogy ellátják
őket az „analízis” vagy „szimboliz-
mus" címkéjével, mely írói jellemü-
ket távolról sem meríti ki.
Másik nagy bajuk, hogy szinte va-
lamennyien filozófusnak nézik a köl-
tőt. Mély gondolatokat, sőt sziszté-
mát várnak tőlük, s ezzel a követel-
ménnyel mércsikélik a fantázia gyö-
nyörködtető ragyogását, a szív ki-
csurranó érzelmeit, a művész vésőjé-
nek finom arabeszkjeit. De ebben
nagy példák állanak előttük. Már
Faguet megmondta Stendhalról,
hogy „mint gondolkodó vajmi bár-
gyú" s Maupassantról, hogy „nem
volt szisztémája, hiányzott benne a
184
bírálat képessége...” Lanson, a leg-
vaskosabb s egyszersmind legjobb
kézikönyv (1894) írója is állandóan
beleesik az intellektualizmus hibá-
jába. Ezért nem tudta Victor Hugo
képzeletgazdagságát sem helyesen
értékelni. Igaz hogy 1912-i új kiadá-
sában a lapok alján elhelyezett „bá-
nom-jegyzetekében kijavítja régi hi-
báit s — tanulva Benedetto Croce ki-
tűnő Esztétikájából — bevallja, hogy
valamikor túlzott fontosságot tulaj-
donított a gondolatnak a költészet-
ben: „Végül is a költőnek nem köte-
lessége, hogy gondolkodjék . . .” De
akkor már egy egész tanár-nemzedék
megtanulta tőle, hogy pl. Théophile
Gautier, ez a finoman cizelláló mű-
vész csak „középszerű intelligenciá-
val rendelkezett", hogy Banville-nek
nincsenek gondolatai s nem is érzi
szükségét a gondolkodásnak. Pedig:
ahol nincs, ott ne keress. Meglévő
értékek mellett ily hiányokat föl-
hánytorgatni csak önmagunkra jel-
lemző, nem a költőre, kiről szó van.
S mennyi téves ítélet! Flaubert
egyik főmunkájáról a legtöbb kézi-
könyv csak azt tudja, hogy „unal-
mas de különös tanulmány". Esetleg
azon is mosolyoghatunk, hogy ő állí-
tólag a „kísérleti módszert" alkal-
mazta volna műveiben. Stendhalról
megtudhatjuk, hogy a psychológiai
analízist ő vitte be először a re-
génybe, holott akkoriban ennek már
elég szép tradiciója volt. Maupassant
műveit pedig kár oly nagy buzga-
lommal magyarra fordítani, mikor
a francia diák azt tanulja róla, hogy
sem pszichológus nem volt, se gon-
dolatai nem voltak, még csak olvasni
sem szeretett: lelke egyszerű fény-
képező-lemez!
S mennyi banalitással találko-
zunk ott, ahol a tankönyvíró maga
sincs tisztában egy költő értékével!
Különösen a Baudelaire és Verlaine
körül virágzó semmit-mondásokból
köt tréfás kis csokrot Vandérem.
Még hagyján, ha a tankönyv beéri
nevük említésével, költeményeik
helyett azonban bizonyos Eugéne
Manuel verseit ajánlja. (Valóságban
igen gyöngék). De ha egyszer nyi-
latkozásra szánják el magukat, mint
igyekeznek, hogy a kecske is jóllak-
jék, a káposzta is megmaradjon! A
hibák és hiányok hosszú sorával kez-
dik s azután jön a de . . . „de van sok
szép költeményük is”. Csupán egy
nagyon kevéssé elterjedt kézikönyv
tudja igazságosan kijelölni e két író
történeti helyét. Szerzője pap s szinte
az egyedüli, ki lelkiismeretesen vé-
gigolvasta a francia irodalmat, hogy
egyéni véleményt alkothasson magá-
nak írókról és könyvekről.
Itt rejlik ugyanis e paedagogiai
munkák nagy hibája. Vandérem cso-
dálkozva fedezi föl, hogy — beszá-
mítva legvaskosabb tévedéseiket —
csaknem minden véleményük a XIX.
század két utolsó nagy kritikusából,
Brunetiereból és Faguetból van
többé-kevésbbé lelkiismeretesen ki-
vonatolva. Innen származnak arány-
talanságaik is. Hosszú cikket szen-
telnek azoknak az íróknak, kiknek
jó méltatását az említetteknél készen
találják; zavarosan vagy röviden
szólnak azokról, kiket Brunetiére és
Faguet nem értettek meg (Stendhal);
s megfelejtkeztek azokról — Sénan-
cour, Fromentin, Baudelaire, a
katholikus Huysmans, Henri Becque
— kiket Brunetiére-ék akarattal mel-
lőztek. A kézikönyvek nagy része
ezelőtt 25 évvel készült. Pedig ma
már az a bizonyos időbeli távolság,
perspektiva, mely egy író megítélé-
séhez szükséges, sem hiányozhat. Kü-
lönben pedig Boileaunak nem volt
szüksége idő-távlatra ahhoz, hogy
Racine, Corneille géniuszát az egy-
korú kontárok műveitől megkülön-
böztesse s biztos kézzel kijelölje az
értékeket, miken három évszázad
perspektivája sem változtatott egy
jottányit sem.
S Vandérem itt vél a baj gyöke-
rére tapinthatni. Az irodalomtörté-
nész — szerinte — a kritikusra tá-
maszkodik.
Ha a kritika éles szemmel fel
tudta fedezni s ki tudta jelölni az ér-
tékest saját kora irodalmi termelé-
séből, az irodalomtörténész bátran
építhet rá; ha nem, magának kell a
válogatás és bírálat munkáját elvé-
geznie. Épp erre voltak képtelenek
a francia kézikönyvek szerzői.
Abban tehát, hogy e kézikönyvek
oly silányak az utolsó 70 év irodalmi
termelésének megítélésében, Van-
dérem szerint a kritikára hárul az
értelmi szerzőség bűne. Bűnös benne,
mert az újabb irodalmi érzésmód
bírálat helyett csak tagadással talál-
kozott a hivatalos kritika részéről,
megértés vágya helyett egy kéz-
legyintéssel. Bűnös, mert értékeket
nem tudott meglátni, vagy felületes
szóval intézett el. Az irodalomtörté-
neti kézikönyvek csak a kritika pa-
rancsai szerint cselekedtek.
Kastner Jenő.

A H Á R O M P I P A - U T C A . Van-e ebben a
milliós fővárosban száz ember, aki tudja, hol
volt ez az utca v a l a m i k o r ? S a száz k ö z ü l
tudja-e tíz, h o g y A r a n y János l a k o t t benne,
de nemcsak l a k o t t benne, hanem meg is éne-
kelte? A N y u g a t városaiban van elég olyan
utca, melynek ö t s z á z esztendeje megvan és
megmaradt a neve, de a mi f o l y t o n a N y u -
gat után törtető és a N y u g a t o t m a j m o l ó
fővárosunk hétévenként levetkezi a régi ne-
veket, mintha röstellené a régiséget, a t i s z -
tes hagyományt. Így m u t a t j a a város külső
arculatja lakosainak lelki képét.
Ügy látszik, h o g y már A r a n y idejében
megvolt ez az átkeresztelő h ó b o r t , mert
ilyen eset a d o t t alkalmat arra, h o g y meg-
énekelje a fennebbi címen. E kis r ö g t ö n z é s -
nek történetét ő maga m o n d j a el a Szépiro-
dalmi Figyelőben (1861. 1. 271. 1. f e b r . 2 7 ) :
„Emlegetik a lapok, h o g y a ..hárompipa
u t c z á t " , melyben szerkesztőségünk ideigvaló
sátorát felütötte, Kisfaludy-utczának ke-
resztelék. Mi u g y a n e változásnak legkisebb
nyomát sem vettük észre; mindazáltal ú g y
megörülénk e tragicomicus pipák reménybeli
változásán, h o g y tüstént az i t t alább ol-
vasható verset r ö g t ö n z ő k , mely keveset ér
ugyan, de elég j ó a „ h á r o m p i p a " mellé:
Kisfaludy egy pipáról
Monda elmés p i p a d a l t :
Méltó, h o g y e „ h á r o m pipa”
N y u j t s o n érte diadalt.
Éljen hát az ő u t c á j a !
S a magyarnak „ n a g y pipája”
(Mint a régi példa j á r ) ,
Legyen egyszer tömve m á r !
A Kisfaludy Sándor kedvelt formájában írt
ötlet céloz Kisfaludy K á r o l y „ P i p a d a l " - á r a ,
a korabeli félszegségeket g ú n y o l ó kis sza-
tirára, meg arra a régi m a g y a r szólásra
( p é l d a " ) : „ N a g y p i p á j ú , kevésdohányú ma-
gyar mely annyit jelent, h o g y a m a g y a r
ember mindig teli van j ó szándékkal, n a g y r a -
látó tervvel, de nincs h o z z á elég „ v á g o t t
dohanya”, azaz esze és kitartása. Így v e g y í t
Arany ily cseppnyi semmiségbe is egy kis
ertekes fűszert.
A Szépirodalmi Figyelő azon évfolyamá-
nak egy későbbi számában (aug. 15., 655.
lap) ezt í r j a : „ A mi Kisfaludy-utczánk,
úgy látszik, megmarad 3 pipának. Figyelmez-
tetjük is azon tisztelt egvéneket, kik szerk.
hivatalunkat fel akarják keresni, h o g v ám
C I K K E K
jusson eszükbe Kisfaludy, de valóságban
csak a három pipát v i g y á z z á k , mert külön-
ben nem jutnak czélhoz.” (Említi még T o m -
pához, 1861 aug. 25-én írt levelében is.)
A r a n y első lakása Pesten ebben a meg-
énekelt utcában, a mai Erkel-utcának s az
Üllői-útnak sarkán v o l t ( a k k o r Üllői-út 11,
m a 1 5 ) ; 1864 ápr. 24-én az Ü l l ő i - ú t 7.
számú ház I. emeletére k ö l t ö z ö t t (1. K o -
szorú I I . 3 8 4 ) ; innen j á r t be az Akadémiába,
míg 1867 ápr. 24-én az A k a d é m i a p a l o t á j á -
ban megkapta a titkári szállást, amelyben
holtáig lakott. Tolnai Vilmos.
SZENT LÁSZLÓ L E Á N Y A BIZÁNCBAN.
Nemzeti történetünk e g y i k régi, középkori
forrása: Márkusz barát képekkel díszí-
t e t t krónikája Szent L á s z l ó történetével
kapcsolatban felemlíti, h o g y a n a g y király
leánya, akit Piroskának neveztek, konstan-
t i n á p o l y i császárné v o l t . E z a r ö v i d néhány
szó úgyszólván minden, amit róla a hazai
írók feljegyeztek. A m a g y a r királyleány a
D u n a - T i s z a öléről a B o s z p o r u s kék vizei
mellé, idegen, fényes világba, Bizánc t r ó n -
jára került s emlékét hazájában elfeledték,
alakja e l m o s ó d o t t . D e ha a középkori g ö r ö g
történeti műveket f o r g a t j u k , újra találko-
zunk Iréné császárnéval, K o m n é n o s z János
bizánci császár feleségével, aki a pannonok
királyának, L á s z l ó n a k v o l t a leánya. Még
t ö b b e t tudunk meg róla, ha az egykorú
X I I . századi bizánci udvari k ö l t ő k verseit
o l v a s g a t j u k . E dicsőítő költemények k ö z t
fennmaradt Iréné császárné sírverse, amely
bizánci szokás szerint az elhúnyt ajkára
adja élete történetét.
A kis Piroskát, aki a b o l d o g n y u g a t i
uralkodók családjából s z á r m a z o t t s akit a
szépség khariszai k o s z o r ú z t a k meg, a bi-
zánci császárok nevelték fel. A l i g v o l t két-
éves, amikor édesanyja: rheinfeldi Adelhaid
árván h a g y t a , s néhány évre rá elvesztette
édesapját is: a legendás Szent L á s z l ó ki-
rályt. A kis árva királyleányt, aki szülei
halála után u n o k a b á t y j a : Kálmán család-
jába került, csakhamar megkérte Bizánc
u r a : Aleksziosz császár, fia számára felesé-
gül s a kis Piroska a kupolás Bizánc csá-
szári termeiben n ő t t fel, felvéve az Iréné ne-
vet. Kis leány v o l t még, amikor bizánci
szokás szerint eljegyezték a trón örökösé-
v e l : a D u k á s z o k és K o m n é n o s z o k büszke
sarjával, a későbbi császárral, akit a l a t t -
 186
valói j ó s á g a és nemes emberszeretete m i a t t
röviden csak „Jó Jánós”-nak neveztek.
B o l d o g családi életükből négy fiú és négy
leány s z á r m a z o t t , k ö z t ü k Mánuel, a későbbi
császár. A császárné m e g o s z t o t t a férjével az
uralkodás g o n d j a i t , átélte férje fényes diada-
lait Kelet, N y u g a t , Észak és D é l felett. D e
élete végén elhagyta a császári k o r o n á t és
a b í b o r p a l á s t o t és az „ a p á c á k r o n g y á t " ö l t ö t t e
fel. 1134-ben halt meg, amikor a császár a
kisázsiai szeldsuk-törökök ellen harcra in-
dult.
A bizánci történetírók Iréné császárné
életéből még egy t é n y t említenek: ő emelte a
középkori B i z á n c egyik legszebb díszét és
ékességét, a P a n t o k r a t o r ( = Mindenható)
dicsőségére épült m o n o s t o r t . Az athéni,
párizsi és oxfordi könyvtárakban
z ö t t kéziratokban fennmaradt egy e g y k o r ú
g ö r ö g költemény, amely a m o n o s t o r felava-
tási emlékünnepére, augusztus 4-dikére
készült. A költemény ismeretlen szerzője
szerint, amikor a császári pár arról tanács-
k o z o t t , h o g y koronájuk r a g y o g á s a ellenében
mivel járuljanak h o z z á Bizánc n a g y s á g á h o z ,
a császárné m o n o s t o r alapítására v á g y o t t .
Fel is építtette egy N i k é f o r o s z nevű építész
tervei szerint a csodás templomokat, melyek
szép fekvésével és művészi p o m p á j á v a l
szem alig t u d o t t betelni, a szerzetesek l a k ó -
h á z a i t , melyeket virágos kertek és s z ö k ő -
k u t a k vettek körül, a k ó r h á z a k a t a betegek,
és menedékházakat az öregek s z á m á r a ; s a
császárné szerető, gondos keze mindezek el-
l á t á s á r ó l bőségesen g o n d o s k o d o t t . A k ö l t e -
mény befejező része k ö n y ö r g é s a Minden-
h a t ó h o z , h o g y adjon győzelmet a császár
fegyyeieire a hitetlen agarénusok felett és
Kszené ( = Idegen) császárnét, aki e világ
minden k á p r á z a t á v a l szemben idegen m a -
radt, s o r o l j a be a szentek karába és adjon
neki ö r ö k életet. V a j j o n m i t jelent ez a
Kszené n é v ?
H a a g ö r ö g szentek és vértanúk ünne-
peit és életét t a r t a l m a z ó szünakszarionokat
t o v á b b l a p o z z u k , augusztus 13-dikán újabb
bejegyzésre t a l á l u n k : „A b o l d o g és dicső
császárnénak, a P a n t o k r a t o r - m o n o s t o r ala-
p í t ó j á n a k emlékezete, aki a szent angyali
f á t y o l felvétele á l t a l Kszené nevet nyert.”
E befejezés után a párizsi kéziratban egy
hosszabb elbeszélés következik, amely el-
m o n d j a Iréné életét és a m o n o s t o r felépíté-
sét, amint a z t a költeményekből is meg-
ismertük. D e a császárné s ó v á r g ó lelkének
— f o l y t a t j a a névtelen író — nem v o l t elég
mindez. E g y alkalommal férjét a császárt,
kezén f o g v a a Pantokratortor-templomba ve-
zette s a földre omolva, könnyek k ö z ö t t
kérte, vegye oltalmába az újonnan épült
t e m p l o m o t . A császár ekkor megígérte, h o g y
a m o n o s t o r r ó l gondoskodni f o g , el f o g j a
látni adományokkal és k i v á l t s á g o s helyzetet
f o g b i z t o s í t a n i számára. A császárné kevés-
sel ezután meghalt, a császár pedig telje-
sítette igéretét. Reánk maradt az a g ö r ö g -
nyelvű alapítólevél, amelyben Komnénosz
János császár megemlékezvén elhúnyt fele-
sége szerepéről a m o n o s t o r felépítésében, fel-
sorolja a m o n o s t o r n a k a d o m á n y o z o t t ingó
és ingatlan javadalmakat, melyek egy része
még a császárnétól s z á r m a z o t t s részletesen,
u t o l s ó csillárig megszabja a m o n o s t o r be-
rendezését és felszerelését. E z az alapító-
levél, amely a császárné utolsó kívánságá-
nak szellemében készült, beváltása annak
az igéretnek, melyet a császár feleségének a
templomban tett.
Iréné császárnét az általa a l a p í t o t t m o -
nostorban temették el, amelynek egy része
Zeirek Klisze Dsemiszi néven mint mohame-
dán mecset K o n s t a n t i n á p o l y b a n ma is meg-
őr- van. A mecset e l ő t t egy n a g y kőszarkofág
áll s az isztamboli t ö r ö k h a g y o m á n y sze-
rint ez a császárné síremléke. O t t aludta
álmát a m a g y a r királyleány, a kis Piroska,
aki a pannonok földjén született s élte első
gyermekéveit, a bizánci császárné, Iréné, aki
ú j h a z á j a büszke f ő v á r o s á t a P a n t o k r a t o r -
m o n o s t o r r a l ajándékozta meg és Krisztus
menyasszonya, Kszené, aki e névvel ment át
az ö r ö k h a z á b a . . .
A régi g ö r ö g írások, melyek a monostor
a alapításáról szólnak, m e g r a j z o l j á k nekünk a
császárné ismeretlen a l a k j á t is. A szüna-
kszarion és a költemény névtelen szerzői a
középkor r a j o n g ó szeretetével írnak róla.
A m i n t a nemes növény már kiskorában el-
árulja m a g á t , ú g y n y í l t a k ki a magyar
királyleánynak még gyermek-leikében kiváló
erényei, virágai s egész lényét b e r a g y o g t a
testi és lelki szépsége. Gyermekeit gondosan
felnevelte, de a bizánci élet külső, puha szép-
ségei elvesztek s z á m á r a ; a fény és pompa
nem v o n z o t t a . Megvetve a császári udvar
hideg csillogását, ajkán egyre D á v i d zsol-
t á r a z e n g e t t : „ M i t használ az én vérem, ha
romlásba s z á l l o k ? ” A császárné idegen v o l t
Bizáncban és idegennek érezte m a g á t mindig.
Lelke — a legendás, n a g y király lelkének
egy darabja — telve v o l t j ó s á g g a l és sze-
retettel, hittel és rajongással. Kezét kinyuj-
t o t t a az árvák és özvegyek, a szerencsétle-
nek és szenvedők felé és hajlékot emelt a
szeretetnek. H o g y lehetne leírni t ö b b i erényei
r a j á t — m o n d j a életírója — , szelídséget,
lelki nyugalmát, alázatosságát, másokkal
együttérzését és Isten iránti o d a a d á s á t ?
Mindezek a v o n á s o k a középkori Bizánc-
ban a m a g y a r királyleány a l a k j á t a szentek
fénykoszorújával vették körül. A g ö r ö g szü-
nakszarionok „ b o l d o g ” - n a k nevezik és a ke-
leti egyház augusztus 13-dikán ünnepli
emlékét.
Szent L á s z l ó leánya abban a világítás-
ban, melyet alakjára az egykorú bizánci iro-
dalmi emlékek vetítenek, méltán beleillik a
szentéletű Á r p á d - h á z i hercegnők: a Szent
Margitok és Szent Erzsébetek sorába.
Moravcsik Gyula.

FRANCIA HATÁS MAGYARORSZÁ-
GON H É T S Z Á Z ÉVVEL EZELŐTT. A jelzett időszak gazdag és hatalmas m a g y a r
magyar-francia érintkezések egyidősek a ma-
gyar kereszténységgel és királysággal. A két
nép Szent István ó t a az egész Á r p á d - k o r o n
át szinte f o l y t o n o s egyházi, politikai és
családi összeköttetésben állt egymással és
ez az összeköttetés a m a g y a r művelődés te-
rén is jelentékeny következményekkel járt.
A francia nép politikai és művelődési te-
kintetben főképen az 1200 körüli évtizedek-
ben j u t o t t vezérszerepre Európa-szerte. É s
a francia hatás nálunk is éppen e z i d ő t á j t :
I I I . Béla és u t ó d a i a l a t t érte el t e t ő -
fokát. A m a g y a r o r s z á g i francia befolyás e
virágkorát akarjuk i t t vázlatosan megraj-
zolni.
I I I . Béla, Á r p á d - h á z i királyaink egyik
legkiválóbbika, v o l t az, aki hazánkat a
legszorosabb és legsokoldalúbb kapcsolatba
hozta a franciasággal. Ő erősen francia jel-
legű nevelést k a p o t t a k o n s t a n t i n á p o l y i g ö -
rög udvarban, amely élén Mánuel császár-
ral, Szent L á s z l ó nagytehetségű u n o k á j á -
val, akkor minden tekintetben a francia
iránynak h ó d o l t . A l i g lehet kétséges, h o g y
Béla már k o n s t a n t i n á p o l y i tartózkodásá-
nak első éveiben t u d o t t franciául. Még ben-
sőbben fűzte ő t a franciákhoz az, h o g y első
felesége, Chatillon A n n a antiochiai hercegnő,
Mánuel Mária nevű nejének, „ a világ leg-
szebb asszonyának” m o s t o h a h ú g a , francia
nő volt, a Szentföld egyik fejedelmi csa-
ládjának t a g j a . Második felesége pedig Mar-
git, V I I . L a j o s francia király leánya. Fiai
házasságai ugyancsak g y a r a p í t o t t á k a f r a n -
cia r o k o n s á g o t . Imre királynak Konstancia
aragoniai királyleány lett a neje; I I . Endre
pedig a szomorú emlékű Gertrud ki-
rályné halála után a konstantinápolyi t r ó -
non ülő Courtenay-családból vette nőül J o -
lántát.
A francia családi k a p c s o l a t o k n y o m á n
szokás- és divatbeli h a t á s o k t á m a d t a k a
magyar udvarban, s ő t ezek a h a t á s o k a
magyarságnak az udvar körén kívül eső
egyes rétegeire is átterjedtek. A királyi hit-
vesek ugyanis nem egyedül j ö t t e k a ma-
gyar udvarba, hanem v o l t a k francia kisé-
rőik és vendégeik. I I I . Béla második há-
zassága után francia l o v a g o k telepedtek
meg M a g y a r o r s z á g o n . Imre király felesége,
Konstancia révén megfordult i t t a ka-
landos életű híres t r u b a d ú r : Peire Vi-
dal és m a g a s z t a l ó verset írt a „ j ó ” Imre
király vendégszeretetéről. II. Endre má-
sodik feleségének udvarhölgye egy A h a l y z
(Alice) nevű francia nő.
A királynék és kísérőik r á k a p a t t á k az
udvarhoz t a r t o z ó v a g y az udvarba j á r a t o s
magyar előkelőket a francia szokásokra és
francia divatra. Főképen az udvar francia
légköre m a g y a r á z z a meg, h o g y a X I I - i k
század végén és a X I I I . elején jelenté-
keny francia b e f o l y á s t észlelhetünk a fel-
187
sőbb m a g y a r köröknél. Ennek köszönték a
urai az ő l o v a g i , megjelenésüket. í g y az
1217-ik évi keresztes hadban I I - i k Endre
m a g y a r j a i alig ü t ö t t e k el külsejükre nézve
a syriai franciáktól. I l - i k Endrével e g y ü t t
a losonci B á n f f y a k ősei, a Kán, Csák,
Száh, R á t o l d , Huntpázmán, Gutkeled-nem-
zetségek t a g j a i francia módra beretválkoz-
t a k ; épen oly fegyverzetet h o r d t a k , épen
ú g y büszkélkedtek zászlaikkal, címeres p a j -
zsaikkal, mint francia bajtársaik. A l i g j ö t t
divatba Franciaországban a c s ö b ö r - v a g y
fazékforma, hengeralakú 6isak, M a g y a r o r -
szágon is viselni kezdték. A p a j z s rövid,
háromszögletű lett, minő a francia l o v a g o k é
és K á n L á s z l ó mester pecsétjén olyan
lándzsazászlócskát láthatunk, mint a M o n t -
morency-címeren.
A franciás l o v a g i élet maradványa nyel-
vünkben a francia származású tárgy szó,
amely eredetileg p a j z s o t jelentett és később
v á l t a célkorong, m a j d általában a cél ne-
vévé.
Az udvar francia vendégei és a ha-
zánkban megtelepedett előkelő francia csalá-
d o k megismertetik nálunk a francia l o v a g -
eposzokat, pl. a Roland-éneket, Lancelot
történetét. A lovagköltészet szereplőinek a
nevei is divatba jönnek í g y felsőbb köreink-
ben. Ezért van X I I I — X I V . századi em-
bereink k ö z ö t t annyi Roland, Olivér, Oli-
vettit (mi tulaj donképen R o l a n d kürtjének a
neve), Lancelot. A z i t t megforduló franciák
más francia neveket v a g y névalakokat is
elterjesztenek. Pl. L a j o s t mely a régi ma-
gyarban L o j s - n a k h a n g z o t t , az ó-francia
Lois (mai francia Louis) névnek felel meg.
A bibliai Mózes név francia Moise v á l t o z a t a
is megjelenik nálunk Mojs v a g y Majos f o r -
mában. Dénes keresztnevünk a francia Denis
átvétele (Denis egyik legkedveltebb szentje
a franciáknak).
I I I . Béla és utódai francia t á j é k o z ó d á -
sának eredményeképen a m a g y a r egyház is
jelentős erősítéseket nyer az e k k o r t á j t meg-
ú j h o d o t t francia szerzetességből. A ciszter-
cita k o l o s t o r o k egész sora keletkezik ebben
az időszakban Magyarországon. Ezekben
francia szerzetesek telepednek meg, akik
hosszú ideig megőrzik franciaságukat. A
francia ciszterciták azonban nemcsak a lé-
leknek pásztorai, hanem a földnek megmun-
kálói is. Ú j hazájuk számos vadon terüle-
tét h ó d í t j á k meg a műveltség számára, és
egyes gazdaságilag e l m a r a d o t t a b b vidékek
népességének a maguk fejlettebb földművelési
módszereivel mintagazdaságokat szolgál-
tatnak. Terjesztői a gyümölcsnemesítésnek
és zöldségkertészetnek, t o v á b b á az állatte-
nyésztés helyesebb módjainak. Azonkívül
űzik a mesterségeket és mindegyik k o l o s t o r
maga készíti el a szükséglete körébe eső
iparcikkeket. A ciszterciek még a kereskedés-
t ő l sem zárkóznak el és eljárnak a vásá-
188
r o k r a . B e k ö l t ö z é s ü k nemcsak vallási, hanem históriája” és „ N a g y Sándor története”,
g a z d a s á g i tekintetben is s z á m o t t e v ő m o z - amikre Névtelenünk műve előszavában mint
z a n a t a a m a g y a r művelődés t ö r t é n e t é n e k . m i n t á k r a u t a l a h o n f o g l a l ó h ő s ö k viselt
K ö r ü l b e l ü l a ciszterciekkel e g y i d ő b e n v á - dolgainak megírásánál. — A trójai história
lik a francia b e f o l y á s k ö z v e t í t ő szervévé a a X I I I . s z á z a d b a n n á l u n k e g y é b k é n t is ked-
p r e m o n t r e i rend, v a l a m i n t a z e g y h á z i l o - v e l t o l v a s m á n y v o l t . S belőle k a p t á k a z
v a g r e n d e k : a t e m p l o m o s o k és a S z e n t J á - a k k o r i m a g y a r e l ő k e l ő k k ö z ü l sokan a g ö -
nos-vitézek. r ö g és t r ó j a i h ő s ö k neveit, pl. Achilleus
A z európai udvaroknak, köztük a ma- ( m a g y a r f o r m á i : Ehelleüs vagy Ehellős),
g y a r k i r á l y i u d v a r n a k is, ez időben rendes Priamus, Hektor, Páris.
alakjai a francia udvari papok, mint a h o g y E b b e n a k o r b a n m á r k ü l ö n ö s e n jelenté-
a francia divat másodvirágzásakor, a keny szerepet j á t s z o t t a k a n y u g a t i r o m á n -
XVII—XVIII. században valamire való n y e l v ű v e n d é g e k : a f r a n c i á k és v a l l o n o k ( a
f ő ú r i u d v a r s z i n t é n nem l e h e t e t t el f r a n c i a v a l l o n n y e l v a f r a n c i a k ö z e l i r o k o n a , Bel-
abbé nélkül. I I . E n d r e s z e n t f ö l d i h a d j á r a - g i u m és L o t h a r i n g i a t e r ü l e t é n ) , a k i k k ö z ü l
t á b a is m a g á v a l v i s z két c i s z t e r c i t a szer- e g y é b k é n t a z elsők n e m s o k á r a S z e n t I s t v á n
zetest. A f r a n c i a p a p o k m i n t a z u d v a r k e - u t á n t ű n t e k fel h a z á n k b a n . A szepesi v a l -
g y e l t j e i g y a k r a n a f ő p a p s á g k ö r é b e emel- lonok 1050-től kezdve külön tartományban
kednek. I I . E n d r e a l a t t pl. n é g y f r a n c i a éltek és e l s ő s o r b a n földmíveléssel f o g l a l k o z -
t a g j á t ismerjük a m a g y a r püspöki karnak. t a k . A h e g y a l j a i f r a n c i a és a z E g e r - v i d é k i
I I I . B é l a a l a t t részben n y u g a t i b e f o - v a l l o n telepesek a m a g y a r o r s z á g i s z ő l ő m í -
l y á s r a fellendült a m a g y a r j o g é l e t . H o g y velés fellendítése terén s z e r e z t e k érdemeket.
ennek a z i g é n y e i t kielégítse, fokozottabb A f r a n c i a - v a l l o n f ö l d - és s z ő l ő m í v e l ő g y a r -
mértékben és f e j l e t t e b b formában alkal- m a t o s o k n a k telepük s z á m á r a l e g t ö b b eset-
m a z t a a z okleveleket. A z o k l e v é l - s z ü k s é g l e t ben erdőt kellett irtaniok. E munkájukhoz
kielégítése v é g e t t f ő k é p e n f r a n c i a m i n t á r a f ő e s z k ö z ü l a b á r d o t h a s z n á l t á k és a z esz-
megszervezte a királyi kancelláriát. A kan- k ö z z e l e g y ü t t a n n a k n e v é t : m a i bárd sza-
cellária t i s z t v i s e l ő i n á l u n k épen ú g y , m i n t v u n k a t is ő k a d t á k á t őseinknek. H a s o n l ó -
m á s u t t , u d v a r i p a p o k v o l t a k . E z e k pedig k é p t ő l ü k ered a Tálya helynév, e g y h e g y -
kiképeztetésüket leginkább a párizsi egye- a l j a i és e g y E g e r - v i d é k i helység n e v e ; ez
temen n y e r t é k , a m e l y n e k „ f a c u l t a s a r t i u m a ” mint ófrancia-vallon közszó irtást, erdő-
e l s ő s o r b a n a z oklevelezés t u d o m á n y á t t a n í - v á g á s t jelentett. A X I I I . s z á z a d első felé-
t o t t a és k i t ű n ő j e g y z ő k e t nevelt. A pá- ben a f r a n c i a k o l o s t o r o k k a l e g y ü t t e g y a r -
rizsi i s k o l á z t a t á s k ö v e t k e z m é n y e , h o g y I I I . m a t o s o k ismertették meg nálunk a malom-
B é l a és u t ó d a i i d e j é b ő l v a l ó okleveleink k i - nak fejlettebb formáját: a vízimalmot.
á l l í t á s , f o r m u l á k és s t í l u s tekintetében s z o - E n n e k b i z o n y s á g a , h o g y malom, régen molun
ros kapcsolatot mutatnak az a korbeli vagy molon szavunk az ó-francia molin
f r a n c i a oklevelekkel. U g y a n c s a k ezzel f ü g g ( m a i moulin) s z ó r a m e g y vissza. Szintén
össze, h o g y a X I I . s z á z a d elejétől a X I I I . ők plántálták m a g y a r f ö l d b e a nevezetes
k ö z e p é i g a m a g y a r helyesírás f r a n c i a h a t á s furmint, azaz „búzaszőlő” fajtát. E z a szőlő-
a l a t t áll. E b b e n a k o r s z a k b a n t ö b b f r a n - név a must és mustár szavakkal együtt az
c i a eredetű h a n g j e l ö l é s f o r d u l n á l u n k elő pl. ő s z ó k i n c s ü k b ő l került a m a g y a r b a .
a ch m i n t a cs h a n g jele. A X I I . század második felétől kezdve
A párizsi egyetem tanítványai az ud- e g y r e n a g y o b b s z á m b a n k ö l t ö z n e k be h o z -
v a r i p a p s á g o n és k i r á l y i j e g y z ő s é g e n k í v ü l zánk iparral és kereskedéssel foglalkozó
is jelentékeny szerepet j á t s z o t t a k , pl. f o n - f r a n c i á k és v a l l o n o k . E z e k részben ú j v á r o -
t o s d i p l o m á c i a i m e g b í z á s o k a t v é g e z t e k és s o k a t a l a p í t a n a k , részben a m á r m e g l e v ő k -
rendesen m a g a s e g y h á z i m é l t ó s á g o k viselői höz csatlakoznak külön városrészekben. Ne-
lettek. A párizsi m a g y a r tanulók k ö z ü l v á - vezetesebb v á r o s i t e l e p e i k : N a g y v á r a d , E s z -
l a s z t o t t I I I . Béla nevelőt i f j a b b fia, Endre t e r g o m , Székesfehérvár, B u d a , Z á g r á b . Á l -
számára. t a l á b a n ezek a f r a n c i a és v a l l o n telepek a z t
A magyar papok párizsi i s k o l á z t a t á s a a k é t n a g y közlekedési és kereskedelmi v o -
h o z t a a magyar n y e l v b ePárizsvárosának n a l a t kísérik v é g i g , a m e l y K ö z é p - E u r ó p a k é t
nevét és u g y a n a n n a k k ö s z ö n h e t j ü k mester fő útjának folytatásaként ágazik Magyar-
s z a v u n k a t is, m e l y a z e g y e t e m i okozatot országra: egyik Sziléziából a jablonkai há-
j e l ö l ő latin magiszter s z ó n a k ó-francia meg- g ó n á t Felső M a g y a r o r s z á g r a , a m á s i k B é c s -
f e l e l ő j é b ő l : mestr - b ő l f e j l ő d ö t t . ből P o z s o n y o n és S z é k e s f e h é r v á r o n á t B u -
A régi m a g y a r t ö r t é n e t í r á s f ő m ű v é n e k dára.
létrejöttében s z i n t é n része v o l t a p á r i z s i E z e k a v á r o s i telepesek a m a g u k f e j l e t -
egyetemnek. U g y a n i s ezen a f ő i s k o l á n sze- t e b b a n y a g i m ű v e l t s é g é n e k s z á m o s elemét
rezte a m a g a korában m a g a s színvonalú elterjesztették nálunk. A z ő befolyásuk alatt
t u d o m á n y á t B é l a k i r á l y névtelen j e g y z ő j e , elsősorban a magyar városi élet öltött
a honfoglalás jeles k r ó n i k á s a . A párizsi szembetűnően francia színezetet az Á r p á d -
egyetem tananyagához tartozott a regés k o r m á s o d i k felében. A f r a n c i á s v á r o s i élet
Dares Phrygiusnak tulajdonított „Trója azonban nemcsak egész c s o m ó műveltségi

tárgyat és e s z k ö z t h o z o t t f o r g a l o m b a , ha-
nem ezeknek francia-vallon nevét is belevitte
a magyar nyelv szókincsébe. A z ilyen oldal-
ról nyert francia-vallon hatás emlékei k ö -
vetkező ó-francia kölcsönszavaink: kilincs
(vallon v á l t o z a t b ó l ) és lakat (ó-francia
loket); botos („nemezből készült meleg cipő
vagy c s i z m a ” ) ; csemelet ( „ t e v e s z ő r - p o s z t ó ” ) ;
házsárt, eredeti jelentése „ k o c k a , kockajáték”
(a mai franciában hazard „ v é l e t l e n ” ) ; a há-
zsártos ( „ k o c k a j á t é k o s ” ) később vette fel
természetes átvitel ú t j á n a „ c i v a k o d ó , ve-
szekedő" értelmet.
Ezek voltak szembetűnőbb eredményei a
magyar-francia barátságnak hétszáz eszten-
dővel ezelőtt. Pais Dezső.
MAGYAR VERS A Z Á R P Á D - K O R VÉ-
G É R Ő L . E g y k o r i szövetségeseinknek, a néme-
teknek, sok mindenféle „ j ó v á t é t e l e n " kívül
egyebek k ö z t a belgiumi L o u v a i n (Loewen)
egyetemi k ö n y v t á r á t is helyre kell állí-
taniok, vagyis a háború f o l y a m á n elpusztult
könyv- és k é z i r a t - a n y a g á t megfelelő érté-
kekkel pótolniok. Ily rendeltetéssel került,
vásárlás folytán, az említett k ö n y v t á r t
„helyreállító bizottság" tulajdonába egy
latin kódex is, melynek egyik lapja váratlan
meglepetést és g y ö n y ö r ű s é g e t tartogatott
számunkra: az eleddig legrégibbnek minő-
sülő magyar verses emléket. A m i l y n a g y d o -
log ez, oly sietve szeretnők t á j é k o z t a t n i
felőle olvasóinkat. Sajnos, ezidőszerint csak
futólagos értesítéssel szolgálhatunk. Most,
mikor e sorokat írjuk, még csak hevenyé-
szett hírlapi közleményekből tud felőle a k ö -
zönség. de mire e füzetünk megjelenik, meg
kellett történnie (január 29-én) a drága lelet
bemutatásának az Akadémia összes ülésén.
Ha majd, a bemutatás után, illetékes ténye-
zők (remélhetőleg haladéktalanul) közzé-
teszik a szükséges adatokkal e g y ü t t az ere-
deti kézirat fénykép-mását, f o l y ó i r a t u n k is
részletesebben beszámolhat e n a g y f o n t o s s á g ú
lelet minden v o n a t k o z á s á r ó l . A d d i g is a
Gragger R ó b e r t berlini egyetemi tanár úr
szívességéből tudomásunkra j u t o t t adatok
alapján (kinek ezért őszinte hálával m o n -
dunk köszönetet), a következőket közöl-
hetjük .
A kódex, amelyről szó van, latinnyelvű
Prédikációkat, beszéd-vázlatokat, biblia-ma-
gyarázatokat, legendákat, himnuszokat, pél-
dákat tartalmaz, miket még a X I I I . század
második felében, minden valószínűség szerint
Olaszországban írtak bele. Maradtak benne
egyelőre beíratlan laprészek és teljesen üres
lapok, s a kódex ily állapotban j u t o t t ké-
sőbbi tulajdonosok birtokába, akik aztán
újabb bejegyzésekre használták fel üres lap-
jait. A kódex ez újabb tulajdonosai k ö z ö t t
két magyar ember is v o l t , akik az 1300-as
évek körül tartózkodtak Olaszországban
(talán Rómában), valószínűleg mint prédi-
kálóésg y ó n t a t ó papok, m a g y a r zarándokok
189
lelkiszükségleteinek ellátására. Ezek is g y a -
r a p í t o t t á k a kódex latin szöveganyagát. D e
mindketten írtak bele m a g y a r szöveget i s :
glosszákat (magyar értelmezéseket) s a z t a
verset, melyről szólani kívánunk. E vers
leírója dominikánus szerzetes lehetett, mert
a z o n szentek közül, kiknek legendáit latinul
ugyancsak ő írta be a kódexbe, valamennyiét
sokszorosan meghaladó terjedelemben f o g l a l -
k o z i k Szent Domonkossal.
Az ekként teleírt kódex a legújabb
időkig Olaszországban l a p p a n g h a t o t t . 1910-
ben u. i. Toscanában v á s á r o l t a meg az a
müncheni antiquarius, k i t ő l a mult év áprili-
sában az említett német b i z o t t s á g a „ j ó v á -
tétel” céljaira megszerezte. Egyéb, hasonló-
célú szerzeményekkel együtt került Mün-
chenbe, a b a j o r állami k ö n y v t á r kézirat-
osztályába, melynek vezetője, Leidinger
G y ö r g y , készítette róluk a k a t a l ó g u s t . Neki
t ű n t fel először a latin kódexbeli idegen
( m a g y a r ) szöveg s ő h í v t a fel reá Babinger
Ferencnek, a kiváló nyelvtudósnak figyelmét,
aki látván, h o g y i t t régi m a g y a r szöveg
került napvilágra, sietve értesítette róla
G r a g g e r R ó b e r t e t , a berlini egyetem m a g y a r
tanárát, a múlt november közepe táján. A
német illetékes tényezők hálára kötelező elő-
zékenységének s Gragger R ó b e r t céltudatos,
serény és á l d o z a t o t nem sajnáló b u z g a l m á -
nak köszönhető, h o g y ma már az egész
kódexről megbízható fénykép-másolatok áll-
nak a m a g y a r t u d o m á n y o s s á g rendelkezésére.
A vallás- és k ö z o k t a t á s ü g y i miniszter úr ké-
sedelem nélkül lehetővé tette, h o g y Jaku-
bovics Emil, a Nemzeti Múzeum kiváló tudós
szakértője is kiutazzék Németországba, h o g y
a helyszínén tanulmányozhassa a kódexet.
A z eddig ismert legrégibb összefüggő
magyar szöveg tudvalevőleg az a Halotti
beszéd és könyörgés, mely körülbelül az
aranybullával egyidős. Innen kezdve v a g y
száz éven á t 1320 t á j á i g : az ú. n. Gyula-
fehérvári, s a későbbről, de még szintén a
X I V . századból való Königsbergi töredéke-
kig) sajnálatos hézag t á t o n g o t t szövegemlé-
keink sorában. A m o s t fölfedezett magyar
verssel az említett hézag összébb szorul,
s e vers ( m i n t 1300 körüli lejegyzés) idő-
rendben a második helyre kerül összefüggő
nyelvemlékeink sorában. Így már pusztán
nyelvtudományi szempontból is megbecsülhe-
tetlen érték.
De ez emlék e g y ú t t a l vers is, és verses
f o r m á j a a v a t j a az irodalom- és verstörténet
számára valóban korszakos jelentőségűvé.
Mert, h o g y állottunk eddig vers d o l g á b a n ?
E fölfedezést megelőző ismereteink szerint
oly m a g y a r szöveg, melynek vers-volta vi-
tathatatlanul megállapítható, csak a X V .
század második felétől, tehát M á t y á s ural-
k o d á s á t ó l kezdve maradt reánk egykorú le-
írásban. A z imént említett Gyulafehérvári és
Königsbergi töredékek verses jellegét u. i.
legfeljebb valószínűnek, — megdönthetetlenül
 190
kimutatottnak azonban nem tekinthetjük.
A m o s t fölfedezett vers ellenben, jóllehet k o -
rábbi eme kéteseknél, oly n y i l v á n v a l ó a n vers,
h o g y kész g y ö n y ö r ű s é g a m a g y a r ritmus-
érzéknek. A m a g y a r verstörténetet amily
örvendetesen meglepi, o l y z a v a r b a is f o g j a
ejteni, éppen ritmikai határozottságával,
melyhez a 200 évvel későbbi m a r a d v á n y o k
k ö z ü l is csak a kivételesebbeké f o g h a t ó . A z
a körülmény pedig, h o g y e legrégbb vers
már rímes is, és h o g y rímelése a sokkal ké-
sőbbi, még a X V I . századbeli versekénél is
általában véve j o b b , v a g y az o t t a n i leg-
jobbakéval v e t e k s z i k : valóban f o g a s kérdés-
sel s z a p o r í t j a a m a g y a r verstörténet problé-
m á i t . D e örüljünk neki; mert az eddigi f ö l t e -
véseknek ellentmondó adatai föltevéseket
tesznek semmivé és a történelmi igazság
megismeréséhez visznek jelentékeny lépéssel
közelebb.
* h a t ó latin eredetijének egy v á l t o z a t a , u g y a n -
T a r t a l m a szerint a vers Mária-siralom, a mentette meg.
S z ű z a n y a siralma fia megfeszíttetése m i a t t .
Ilynemű siralmakat (vagy ,,epeségek”-et)
eddig is ismertünk X V I . század-eleji k ó -
dexeinkből — de csak p r ó z á b a n . A z o k is a
legszebb, lírailag legteltebb emlékei közé
t a r t o z n a k k o l o s t o r i irodalmunknak. Verses
siralmat népköltészetünkben is csak elvétve
találni. E g y ilyennek első és u t o l s ó szaka-
s z á t k ö z ö l j ü k i t t Erdélyi J á n o s gyüjteményé-
ből, h o g y legyen mihez v i s z o n y í t a n i az
alább idézendő régi verset:
N y u g o d j á l már v i r á g o m ,
Meghervadt a r a n y á g o m ,
Jézus, fényes c s i l l a g o m !
Á r v á n maradt édes anyád,
A k i g o n d o t viselt reád.
J a j , j a j , édes m a g z a t o m !
K i lészen már g y á m o l ó m ,
K i lész m e g v i g a s z t a l o m ?
Jézus, fényes c s i l l a g o m !
Benned b í z o t t az én lelkem,
T e v o l t á l egész örömem.
J a j , j a j , édes m a g z a t o m !
Óhmilly véres a tested,
Mellyel a f ö l d e t fested.
Jézus, fényes c s i l l a g o m !
J a j , h o g y nézzem szent fejedet,
E l f o r d í t o d szemeidet.
J a j , j a j , édes m a g z a t o m !
Elhagytad tanítványid,
Minden kedves rokonid,
Jézus, fényes c s i l l a g o m !
J a j , de g y á m o l t a l a n lettem,
Milly árvaságra j u t o t t a m .
Jaj, jaj, édes m a g z a t o m !
Óh te kegyetlen halál,
Melly szörnyükép megfosztál
Jézusom, szép csillagomtól.
Kihez hajtsam mar fejemet?
B á n a t elnyomta szivemet.
Jaj, j a j , édes m a g z a t o m !
Oh én szelíd g a l a m b o m ,
G y á s z b a b o r u l t hajnalom,
Jézus, fényes c s i l l a g o m !
Oh bár veled meghalhatnék,
E g y k o p o r s ó b a fekhetnék,
J a j , j a j , édes m a g z a t o m !
A m o s t előkerült versnek, szerencsére,
már latin eredetije is ismeretes. Szerencsére,
mert ez sok hiú találgatásnak elejét veszi.
Magában a m o s t talált kódexben is olvas-
azon kéz írásában, mely a m a g y a r szöveget
A m a g y a r vers korántsem a g g o d a l m a s -
k o d ó átültetése a latinnak. Inkább ihle-
tett átdolgozásnak minősíthető, mintsem
s z o r o s fordításnak. Eredetijével való f u t ó -
l a g o s egybevetéséből is valószínűnek lát-
szik, h o g y ez emlékben nem akármilyen
átlag vers m a r a d t reánk az 1300 körüli
évekből, hanem egy kivételes k ö l t ő i f o g é -
k o n y s á g g a l , eleven ritmusérzékkel, naivnak
is, merésznek is egyaránt lenni tudó, termé-
keny stíluskészséggel m e g á l d o t t m a g y a r em-
bernek valóban h a l h a t a t l a n s á g o t érdemlő,
szép alkotása. H o v a t o v á b b a z t kell hinnünk,
h o g y az Á r p á d o k korában sokkal erőtelje-
sebben megindult már a m a g y a r műkölté-
szet, mintsem eddig álmodni is mertük.
A m e l y k o r s z a k egyetlen, véletlenül feltalált
k ö l t ő i m a r a d v á n y a ily meglepő érettséget
tüntet fel, abban jelentékeny irodalmi g y a -
k o r l a t o t kell feltennünk, még ha — mint
g o n d o l j u k — kivételes tehetség műve is ez
az egyetlenegy. Reméljük, h o g y e nem-várt
szerencse, mely az Á r p á d o k m a g y a r s z a v á t
zendíti á t h o z z á n k t ö b b mint h a t s z á z év
t á v o l á b ó l , új k u t a t á s o k r a f o g ösztökélni.
Majdnem belenyugodtunk már, h o g y nincs
t o v á b b — — a H a l o t t i beszédnél. M o s t már
merünk remélni s a k u t a t ó b u z g a l o m új fel-
éledését várjuk.
*
Most pedig lássuk m a g á t a Mária-siral-
mat. A kézirat betűhív m á s o l a t á t nem te-
hetjük k ö z z é : az első közlés j o g a nem ben-
nünket illet. H o g y azonban olvasóink e régi
m a g y a r versről legalább megközelítő benyo-
mást kaphassanak, k ö z ö l j ü k (baloldalt) a
verset, lehetőleg az egykorú ejtés szerint.
Mellette pedig ( j o b b r ó l ) mai nyelvre tesszük
át értelmét.