Fül​szö​veg

Hazánk történelmében a királyok nagy szerepet játszottak – s közülük jó néhány,

kiemel​kedő tet​te​i​vel írta be a nevét a nép emlé​ke​ze​tébe – és a tör​té​ne​lem​köny​vekbe.
E királymondák irodalmi feldolgozásokból, néphagyományból, történelmi tényekből és
az írói képzelet ötvözetéből születtek meg. Az elbeszéléseket népmesei elemek szövik át.
Legjellemzőbb rájuk – az igen szép nyelvezeten túl – az életszerűség: a történelmi alakok
emberi mivoltukban jelennek meg, a régmúlt korok mindennapjai tárulnak fel a könyv
lap​jain, s az olvasó bepil​lant​hat a palo​ták és a kuny​hók vilá​gába is.
A kötet történelmi személyiségei: Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, IV Béla,
Mátyás király, II. József, IV. Károly stb., valamint a fejedelem: II. Rákóczi Ferenc, illetve
kormányzó-elnök: Kossuth Lajos történelmi szerepe közismert, ez e könyvben olvasható,
róluk szóló tör​té​ne​tek azon​ban kevésbé.
A történetek meghatározó eleme az egyszerű emberek bölcsessége, embersége és a
hagyományokon alapuló erkölcsi rend. A népi felfogásnak megfelelően a mondabeli
ural​ko​dók​nak szük​ség​sze​rűen ezek​hez az elvek​hez kel​lett iga​zod​niuk.
Külön erénye a könyvnek egy-egy hazai táj érzékletes bemutatása, valamint a
nép​ha​gyo​má​nyo​kon ala​puló város- és falu​ne​vek ere​de​té​nek magya​rá​zata.
 BALOGH BÉNI
MAGYAR
KIRÁLY​MON​DÁK

CICERÓ
Ω™Ω
 © Balogh Béni 1996
© Falu​könyv-Ciceró Kft., 1996

ISBN 963 539 082 3

Meg​je​lent a Falu​könyv-Ciceró Kiadói, Keres​ke​delmi

és Szol​gál​tató Kft. gon​do​zá​sá​ban
Könyv- és játék​rak​tár, nagy- és kis​ke​res​ke​de​lem
1134 Buda​pest, Kas​sák Lajos utca 79.
Tele​fon és fax: 129-1619
Fax. 260-1170

Fele​lős kiadó; Sza​mosi Ivánné ügy​ve​zető igaz​gató

Fele​lős szer​kesztő: Sza​mosi Ivánné
Művé​szeti vezető: Vaisz György
Sze​dés, tör​de​lés: SZÜCS BT. Duna​keszi
 ELŐSZÓ

Hazánk történelmében a királyok mindig nagy szerepet játszottak… Voltak, akik új,
nagyszerű államot alapítottak, és meghonosították az új hitet, a kereszténységet (Szent
István). Voltak daliás termetű, vitéz uralkodók, akik nemcsak elődeik államát, egyházát
erősítették meg, hanem a betolakodó népeket (kunok, besenyők), is visszaverték… Voltak
tudós természetűek (Könyves Kálmán) és bölcs, igazságos felségek, akik a nemesurakkal
szemben meg- védték a jobbágyokat, de még a tudományt és a művészetet is pártfogolták
(Mátyás király). Voltak olyanok, akiket „második honalapítónak” neveztek, mert a
tatár​já​rás után újjá​épí​tet​ték az orszá​got, sok erős​sé​get, várat emel​tet​tek (IV. Béla).
Róluk számos történet maradt fenn, mert nagyszerű tetteiket ismerte az ország népe, és
a szí​vébe zárta.
Ám más királyokról is szól egy-két monda: Aba Sámuelről, II. Endréről, Vak Béláról,
Károly Róbertról, Mária Teréziáról, II. Józsefről, IV. Károlyról. Velük is csodálatos dolgok
estek meg, s néha még a nép​pel is kap​cso​latba kerül​tek.
Úgy gondolom tehát: érdekes és érdemes egy könyvben, együtt szerepeltetni őket… így
jutottam arra a gondolatra, hogy az öt, már megjelent mondakönyvemből kiemelem a
magyar királyokra vonatkozó történeteket, kiegészítve egy-két, még sehol meg nem jelent
új mon​dá​val. Mun​ká​mat ösz​tö​nözte közelgő ünne​pünk, a hon​fog​la​lás 1100. évfor​du​lója.
Ezekben a királymondáimban is, mint minden más mondámban, három forrásból
merítettem: a néphagyományból, a történelmi tényekből és a saját írói képzeletemből.
Miután pedig a néphagyomány szövi át a legerősebben mondáimat, ezért a valóságos
történelmi alakok mellett még népmondai, népmesei királyok (Darnó király, Bodony
királyfi) is helyet kap​tak gyűj​te​mé​nyem​ben.
Királyaink mellett a fejedelmeinknek is fontos szerep jutott a történelmünk folyamán
(Árpád, II. Rákóczi Ferenc), őket ugyan nem koronázták meg, de mégis elévülhetetlen
érde​meik van​nak (hon​fog​la​lás, Rákó​czi-sza​bad​ság​harc).
Egyetlen történet szól egy országvezetőről, kormányzó elnökről, aki sem fejedelem, sem
király nem volt… (Kossuth Lajos) Ám az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban
vállalt történelmi szerepe felér egy koronás főével is. Nem csoda hát, ha az egyszerű nép az
álru​hás Mátyás király​hoz hasonló sze​rep​ben emle​geti.
A királymondák hőseit a néphagyomány emberközelbe hozza. Ezt példának
tekintettem: elbeszéléseimben a valóságos és a kitalált személyek olykor esendő, hibákat
elkövető, hatalmukkal visszaélő emberek, olykor nagylelkűek, akik a szegények sorsát
átér​zik, igaz​sá​got szol​gál​tat​nak az eleset​tek​nek.
Könyvemben a népi és az írói képzeletvilág 1100 éves történelmünk mindennapjait idézi
fel. Bízom abban, hogy a meséket és a történelmet kedvelő i ú és kevésbé i ú olvasó
érdek​lő​dés​sel for​dul a rég​múlt idők ese​mé​nyei, embe​rei felé.

Balogh Béni
 MIÉRT SÍR DARNÓ KIRÁLY?
zokban a nagyon-nagyon régi időkben, talán kétezer esztendővel is ezelőtt, az

A egész szépséges Mátra Darnó tündérkirály birodalma volt. Bükkfából ácsolt

hatalmas favára ott magaslott a mai Darnó-hegy tetején. Az erdőkben, a réteken, a
patakok mellett számos nyáj legelészett, s ezek mind-mind Darnó király
gaz​dag​sá​gát dicsér​ték.
Boldog is volt a szálfatermetű Darnó, s jó egyetértésben élt tündöklő szépségű
fele​sé​gé​vel, Ildi​kó​val…
A mátrai nép tisztelte, becsülte őket. Jó idő után pedig gyermekáldás is koronázta
bol​dog​sá​gu​kat, mert Ildikó királyné egy gyö​nyörű leány​gyer​mek​nek adott éle​tet.
Nagy vigalommal ülték meg a várban e napot, a táltosok pedig a hatalmas, lobogó tűz
fényé​nél a Tarna nevet adták a kis​ded​nek.
Darnó király bol​dog​sá​gát sza​vak​kal leírni nem lehe​tett!
Ám Tarna születése után éppen három esztendőre vészes hír jutott el a Mátra vidékére: a
világhódító Attila hun király lovasai elfoglalták a Duna-Tisza közét, s már a Mátra kies
völ​gyei felé szá​gul​da​nak.
Darnó király a hírre kürtöket fúvatott, összehívta népének férfiait. Valahányan
bezárkóztak a favárba, és ott várták be a hunokat. Attila király serege bármilyen ügyes és
vitéz harcosokból állott, csak a síksághoz volt szokva, s nem szerette a hegyeket. Ezért a
hun király meg​pró​bált egyez​kedni.
– Fel​ége​tem a várat! – üzente hír​nö​ké​vel.
– Abból pedig nem eszel – üzente vissza Darnó.
– Majd körül​zá​runk ben​ne​te​ket, s akkor az éhség meg​adásra kény​sze​rít.
–  Három kerek évig is bírjuk az ostromot, van eleségünk bőven. Ti pedig előbb
elpusz​tul​tok. Majd jön a kemény mát​rai tél, s itt fagy​tok meg szel​lős sát​ra​i​tok​ban.
A sok-sok huzavona és makacsság nagy haragra gerjesztette Attilát, a fél világ népeinek
meghódítóját. Egy kora őszi napon a számos hun sereg élén maga vezette az ostromot a
favár ellen.
A hun lovasok, nem szívesen bár, de leszálltak paripáikról, és hegyes, tüzes nyilaikkal
ost​rom alá vet​ték a favá​rat.
Hét nap, hét éjjel folyt a nyilazás, de mindhiába. A tüzes nyilak nem tudták lángra
lob​ban​tani a favá​rat.
Darnó király a legmagasabb torony ablakából nézte az ostromot. És ugyancsak
mosoly​gott.
A hunok ugyanis nem tudták, hogy ő tündérkirály, és a várát varázslat védi. Hét nap után
szé​gyen​szemre a világ​hó​dító hun király​nak abba kel​lett hagy​nia az ost​ro​mot.
–  Legyünk hát jó barátok – üzente Attila király. – Meghagyom birodalmadat,
király​sá​go​dat… Jer sát​ramba, üljük meg a béke​kö​tés ünne​pét.
Nagy gondba esett Darnó király, mert cselt gyanított. Nem is adott rögtön választ a
hír​nök​nek.
– Mit üzen​tél a hunok​nak? – kér​dezte a máso​dik napon Ildikó királyné.
–  Három napi gondolkodási időt kértem. Bár elfogadom a békét, de Attila sátrába
még​sem megyek. Valami ravasz​sá​got sej​tek.
– Akkor hívd őt ide, s itt kös​sé​tek meg a békét – taná​csolta Ildikó.
Darnó király a tanácsot jónak és okosnak találta. Hozzátette azonban, hogy csupán
tizen​két vitéz kísér​heti Atti​lát.
A hun király, ami​kor hírét vette a dolog​nak, szí​ve​sen bele​egye​zett.
„Legalább megismerem Ildikó királynét, s meglátom, csakugyan olyan szép-e, mint az
elfo​gott mát​rai rab​szol​gáim mesé​lik” – gon​dolta a világ​hó​dító.
Nagy készület előzte meg a hun király fogadását. Darnó király meg akarta mutatni,
milyen gaz​dag ő!
Attila pedig egy kora őszi délelőttön tizenkét harcosa kíséretében meg is érkezett Darnó
várába. Tizenkét ló és ugyanannyi málhás öszvér hozta utánuk az ajándékot! Arany-,
ezüstpénzek, karkötők, kösöntyűk, násfák, rubin, zafír drágakövek és pompázatos
sző​nye​gek lapul​tak a zsá​kok​ban.
Darnó király ennyi kincs láttára bizony szegénynek érezte magát. Felesége, Ildikó
királyné – ki egyébként is igen hiú volt – kábult kíváncsisággal, s kitörő örömmel
szem​lélte a gaz​dag aján​dé​ko​kat.
–  Ó, hunok nagy királya, talán bizony minden kincsedet nekünk adod, csakhogy
békes​ség​ben élhess velünk? – kér​dezte meg​le​pett elég​té​tel​lel Darnó király.
A fényes, arany​pa​lás​tos Attila elmo​so​lyo​dott.
–  A dicsekvés nékem nem kenyerem, én a harc embere vagyok. Megmondhatom
azonban, hogy Tisza-parti palotámban százszor ennyi kincsem pihen. Indiai bársonyok,
kínai sely​mek vég​számra… – és csá​bító tekin​tet​tel nézett Ildikó királyné felé.
A hun király szép, daliás vitéz volt, s ráadá​sul ennyi kincs tulaj​do​nosa. Nem csoda hát, ha
a hiú és nagy​ra​vá​gyó Ildi​kó​nak meg​tet​szett.
Három napig mulatozott Darnó király várában Attila. Az estéli táncokat, amiket síp- és
duda​szóra jár​tak, gyak​ran együtt járta a hun hódító és Ildikó.
Szegény Darnó király azt hitte, csupán udvariasságból táncoltatja annyit a feleségét a
ven​dég.
A három nap eltelte után Attila elhagyta a mátrai tündérkirály várát. (Tíz nap múltán
pedig – a béke​kö​tés értel​mé​ben – a hun had távo​zott a Mátra vidé​ké​ről.)
Ne is mondjam, hogy a mátrai nép mennyire örült ennek! Mindenütt nevettek, daloltak,
viga​doz​tak a hírre.
Nagy táncos ünnepélyt rendeztek a királyi udvar tündérhölgyei is. Darnó király
had​na​gyai, tiszt​jei tár​sa​sá​gá​ban mula​to​zott.
A nagy vigasság, lakomázás közepette el is feledkezett Ildikóról. Ám másnap, amikor
mámo​rát kialudta, látni kívánta fele​sé​gét.
Az öreg dajka azonban – aki Tárnát nevelte – jelentette, hogy a felséges hölgyet már két
napja nem látta az asszony​ház​ban, és ő azt hitte, a lako​mán tar​tóz​ko​dott a fér​fi​ház​ban.
Darnó király menten fellármázta az udvart, s kedves hitvese keresésére indult
vitézeivel. Több napon át járták, kutatták a kincses Mátra rengetegeit, hegyeit, völgyeit, ám
Ildikó király​néra sehol sem akad​tak.
Fárad​tan, bána​to​san tért haza Darnó király, és sehogy sem értette a dol​got.
Ám ami​kor haza​ért, min​dent meg​tu​dott.
 A favár nagy, kerek udva​rán, a pom​pás szö​kő​kút mel​letti padon várt reá egy hun vitéz.
– Leve​let hoz​tam tené​ked, nagyúr… Attila király udva​rá​ból jöt​tem.
– Tán megint hada​kozni akar vélem a nyug​ta​lan király? – kér​dezte dör​mögve.
A hír​nök azon​ban nem felelt.
Darnó király ekkor szét​bon​totta a leve​let…
Rettenetes dolgot tudott meg belőle: felesége, a szépséges Ildikó, önszántából elhagyta, s
Attila király fele​sége lett.
A daliás Darnó hiába volt tündér, mégis azon percben hófehérré változott dús, fekete,
gön​dör sza​kálla.
– Légy átko​zott, te hűt​len asszony! – kiál​totta – Ez az üze​ne​tem!
(Darnó király elkeseredett átka jóval később be is teljesedett Ildikón… Attila halála után
a hun birodalom szétbomlott, s az özvegy királyné elszegényedve, száműzöttként halt meg
a messzi Kele​ten.)
…Darnó királynak e szörnyű csapás után nem volt más vigasztalása, mint egyetlen,
gyö​nyörű leá​nya, Tarna.
Nagy gonddal, nagy szeretettel nevelte. Úgy vigyázott rá, hogy még a fúvó széltől is
óvta… Elhatározta: sosem engedi férfiember közelébe, nehogy beleszeressen, s így
öreg​sé​gére egy napon elhagyja őt.
Tarna azonban még édesanyjánál is szebb lett! És bár soha nem láthatták – édesapján
kívül – férfiszemek, szépségének híre mégis kijutott a vár magas falain túlra is. Elbeszélték
a szol​gá​ló​le​á​nyok meg a belső cse​léd​asszo​nyok.
…Élt ebben az időben, túl a Mátrán egy Bodony nevű avar királyfi. Fiatal volt, deli és
ráadá​sul nagy vadász… Ter​mé​sze​te​sen ő is hírül vette Tarna tün​dér​ki​rály​le​ány szép​sé​gét.
Egy alkalommal álruhában a vár alá lopódzott, és nyílvesszőt lőtt Darnó várának
asszony​háza elé.
A szépséges Tarna éppen az épület előtti palotakertben sétált, s kíváncsian vette fel az
oda​esett nyi​lat.
Nagy meg​le​pe​té​sére a nyíl szá​rába egy levélke volt rejtve.
„Szépséges, gyönyörű Tarna! – kezdődött az írás. – Te, aki Darnó király leánya vagy, és
férfiszem még sosem látott, tudom, nem vagy boldog. Nem is lehetsz, és sosem leszel, mert
aki társ nélkül él, az sosem lehet az!… Kérd meg hát atyádat, engedje, hogy
meglátogassalak, és megkérjem a kezed. Nem akarlak elcsábítani, nem vagyok olyan rabló,
mint Attila hun király volt… de én téged nagyon szeretlek, s ha a valóságban nem is, de
álmaimban mindig látlak. Ma este itt vagyok a vár alatt. Egy nagy bükkfa lombjai közé
rejtezek. Ha hármas madárfüttyöt hallasz az éjben, az az én hódoló szerelmes üzenetem
lesz. Hall​gass hát reám, beszélj atyád​dal… Hű lova​god: Bodony királyfi.”
Darnó király gyönyörű leánya nagy gondba esett… Igaz, még sosem látott legényt, azt
sem tudta, mi fán terem a sze​re​lem, de a ked​ves, hódoló sza​vak mégis jóles​tek szí​vé​nek.
Elha​tá​rozta, hogy szól aty​já​nak.
Ám ami​kor eléje került, még​sem merte a dol​got elő​hozni.
De este titkon kiült az ablakba, meghallgatta a bükkfa lombjai között felhangzó hármas
madár​füttyöt, Bodony királyfi sze​rel​mes üze​ne​tét.
Öreg daj​ká​já​nak azon​ban fel​tűnt a dolog, s még azon este kifag​gatta a leányt.
 –  Hát ez bizony nagy baj! – sóhajtotta az öreg néne. – Mert téged atyád sosem akar
férj​hez adni, ami​ért édes​anyád​dal így járt.
– Egye​dül nem lehet az ember bol​dog – ismé​telte Tarna király​kis​asszony Bodony királyfi
sza​vait. – És én nem hagyom el atyá​mat soha! Majd ide​jön Bodony, s a Mátra kirá​lya lesz!
Az öreg dajka ismét sóhaj​tott.
–  Édes-kedves tündérleány, atyád úgysem egyezik bele… Vesd ki hát Bodony királyfit a
fejed​ből! Külön​ben is sosem lát​tad. Talán meg sem tet​szene, ha meg​is​mer​néd!
– De olyan szé​pen ír! – ábrán​do​zott a leány.
Tarna attól kezdve, a dajka intelme ellenére is, minden este az asszonyház ablakában
ülve hall​gatta a „sze​rel​mes” madár​füttyöt.
Egy este azonban nem bírta tovább. Álruhába, férfigúnyába öltözött, és kiszökött a
vár​ból.
Bodony királyfi bol​do​gan ölelte keb​lére a bükk​fa​lom​bok között.
– Men​jünk innen, mert végünk lesz, ha atyám meg​lát!
–  Menjünk – bólintott Bodony, majd szemben a várheggyel, a másik csúcsra
kapasz​kod​tak föl, s ott beszél​get​tek bol​dog sze​re​lem​ben.
Már a harmadik este találkozott titkos kedvesével Tarna, amikor Darnó király
vélet​le​nül bele​pil​lan​tott min​den​látó tük​röcs​ké​jébe.
Tarna, a világtól elzárt egyetlen leánya, a szomszédos Bodony királyfi karjai között
pihent.
–  Ó, szerencsétlen lány! Feltámadt benne anyja gonosz vére! – kiáltott dühödt
fáj​dal​má​ban.
Más​nap pedig magá​hoz hívatta, s kemény han​gon rápa​ran​csolt:
– Ha még egy​szer meg​lát​lak e csa​vargó vadász​ki​rállyal, mind​ket​ten a halálé lesz​tek!
Nagyon megijedt erre a szegény, szerelmes szívű Tarna. Nem is ment sokáig Bodony felé
sem.
Egy napon azonban a szerelem annyira hatalmába kerítette, hogy a kegyetlen atyai
tilalom ellenére is kiszökött a várból, majd a szemközti hegyen találkozott az avar
király​fi​val.
Darnó király bizony már nem is gondolt arra, hogy leánya még egyszer találkozni mer a
fiúval. Ahogy azonban véletlenül belepillantott a mindenlátó kis tükröcskéjébe, meglátta
őket, s ször​nyű mér​gé​ben így kiál​tott fel:
–  Átkozott leány! Pusztulj hát, ha hiába az atyai szó! – Dühében leakasztotta a falon
függő vará​zsí​ját, és meg​cé​lozta vele az enge​det​len leányt.
Abban a pil​la​nat​ban ret​te​ne​tes dolog tör​tént!
A szemközti hegyen vad morajlás támadt… Tarna királykisasszony Bodony királyfival
együtt kőszik​lává vál​to​zott.
Ne is mondjam, hogy Darnó király már a következő pillanatban megbánta szörnyű
tet​tét. De már későn! (A dol​got vissza​for​dí​tani már nem lehe​tett.)
Darnó király keser​ves kín​ló​dá​sok köze​pette még azon esz​ten​dő​ben sírba szál​lott.
De szerencsétlen, balsorsú lelke ma sem nyugszik. Csendes, holdvilágos estéken, amikor
a kincses Mátra-vidék lakói nyugovóra térnek, láthatatlanul, de ott bolyong a kőbálványok
között, és sír, sír keser​ve​sen.
 A kis erdei manók, akik szintén ilyenkor járnak-kelnek az erdők mélyén, nagy
rész​vét​tel kér​dik tőle: mit keres?
–  Leányom keresem, a kővé váltat… Siratom kedves lányomat. Őt keresem és sírok,
sírok.
A Darnó-hegy alatt ma is ott folyik a csendes Tarna-patak, és a kőbálványt sok idegen
meg​bá​mulja. A síró Darnó király nevét nem​csak a hegy, hanem Sirok falu neve is őrzi.
 A KETEL-PATAK HELYE

sereg hosszan elnyúlva haladt az isme​ret​len tájon. A har​co​sok nem siet​tek.

A Volt a nomád lova​sok​nak mit néz​niük!
Jobbra kisebb-nagyobb hegyek, tele sűrű, pompás, zöld erdővel. Balra hatalmas,
vége​ér​he​tet​len sík​ság, ame​lyet két gyors vizű folyó fogott közre.
Árpád úr, a tör​zsek vezérlő feje​delme, meg​ál​lí​totta lovát.
– Vité​zek! Íme, kitá​rult előt​te​tek Attila örök​sége… Ugye szép?
– Csu​dá​la​tos! – mon​dot​ták töb​ben is.
–  Nem jöttünk hát hiába. Itt mindene meglesz népeinknek – folytatta tovább a
fejedelem. – Az erdőkben gyors lábú vadak, a folyamokban ezüstpikkelyes halak… És a
füvek! Bar​ma​ink, lova​ink bősé​ges lege​lő​ket talál​nak!
– A vezé​rek pél​dá​jára meg​állt a sereg is.
– Vajh miért áll​tunk meg? – kér​dez​ték itt is, ott is.
– Árpád úr gyö​nyör​kö​dik Attila kirá​lyunk örök​sé​gé​ben – szállt száj​ról szájra a hír.
Egy virgonc lovas, alig tizenhat éves, ért vissza a sereghez, szinte kiáltva, hogy a kéklő
hegyláncok egyikén földvárat talált… Még meleg volt a hamu, némely részén a tűz is
parázs​lott. Nem​rég mehet​tek el onnan.
A sereg megállt, a szekerekről lekerültek a sátrak. S amikorra eljött a dél, már füstcsíkok
szál​long​tak az ég felé a hon​fog​la​lók tábor​he​lyei körül.
Árpád és a vének tanácsa úgy döntött, napokig itt maradnak. Meghajtják a közeli erdős
dombokat, hogy újra legyen elég vadpecsenye. Holnap pedig a dombok alatt zúgó, gyors
vizű folyót halásszák végig.
Ebéd után pedig előkerültek a fakupák, hogy a tejből erjesztett italokkal megtöltsék
azo​kat.
Bizony senki sem kérette magát, a sok pecse​nye s más egyéb fala​tok után jól​esett az ivás.
Már erősen alkonyodott, midőn ama virgonc fiatal legény, ki ide-oda száguldott lovával,
olyan hír​rel jött, hogy a közeli folyó igen zava​ros. Áradt.
Szerinte abban halászni nem lehet, sőt rajta átgázolni is bajosan. A vének csak
mosolyogtak ezen, hiszen a mögöttük hagyott nagy hegyeken túl, országnyi területeken
kígyózó nagy folyamok vizén is átúsztattak már. Éppen ezen a keskeny folyón ne
tud​ná​nak?
– Hiszen ez nem is folyó, inkább csak patak! – szó​lalt meg a közép​korú Ketel vezér.
– Valóban nem széles, Ketel bátyám! – így a virgonc lovas. – De úgy látom, mély és igen
gyors!
– Értesz is te ehhez, gye​rek! – legyin​tett Ketel.
– Nono, csak ne becsüljük le a gyermeket – szólott bölcsen Árpád, majd hozzátette: – De
mondok én egyet, kettő lesz belőle… Próbáljátok ki, vajon ki tud kettőtök közül hamarább
és könnyeb​ben átúsz​tatni rajta!
A vének – akik a feje​de​lem sátra körül üldö​gél​tek – kissé fur​csáll​ták a dol​got.
–  Fejedelmünk, Árpádunk, meggondoltad ezt? – szólott az egyik. – Hiszen ez a fiú még
való​sá​gos gyer​mek! Kár lenne neki a hul​lá​mok​ban pusz​tul​nia.
 – Hát értem nem lenne kár?! – hety​kél​ke​dett Ketel.
–  Vezér uram, immár élemedett ember vagy. Kenyered javát már megetted… De e
gyer​mekre talán nagy jövő vár, még a had​ve​zér​sé​gig is elvi​heti – így szólt az egyik vén.
Árpád feje​de​lem össze​rán​colta hom​lo​kát, majd így szó​lott:
– Kér​dezzük meg a gyer​mek aty​ját, ha ő bele​egye​zé​sét adja, ám legyen!
Tar, a gyer​mek atyja, a vadá​szok főmes​tere, szí​ve​sen bele​egye​zett.
– Fiam nemcsak virgonc, hanem bátor gyerek is. Ráadásul kitűnő lovas! Nincs hát okom
a félelemre. Én azonban nem kényszerítem. Ha neki kedve van e vitézi dologhoz, lelke
rajta!
Az ifjú lovas pedig kapva kapott az alkal​mon.
Még nem volt vége az alkonyainak, amikor a vezérek, élükön a fejedelemmel, a mai
Bod​rog part​jára vág​tat​tak.
A folyó sárgán, szennyesen zúgott, megáradt hullámai faágakat, hatalmas fűcsomókat,
elhul​lott vada​kat sodor​tak maguk​kal.
Árpád fejedelem bánta már, hogy ilyen dolgot talált ki. Ám kimondott szavát már vissza
nem von​hatta.
Ketelt s az ifjú Tart pedig egy​for​mán sze​rette.
– Kez​dőd​jön hát! – adta ki a paran​csot.
A két lovas pedig a parthoz állt, majd a fejedelem intésére egyszerre ugrattak bele a zúgó
folyóba.
Az asszony​nép nem mehe​tett oda, de han​gos jaj​ve​szé​ke​lé​sük egé​szen idáig hal​lat​szott.
– Mind​ket​ten oda​vesz​nek, jaj, jaj! – sikon​gat​ták itt is, ott is. – Még ilyet kita​lálni!
A két ló pedig elszán​tan úszott a gyors habok között.
Néha el-elsüllyedtek, olykor csupán a lovasok süvege látszott. De aztán újra
kiemel​ked​tek, és halad​tak tovább.
Hama​ro​san vége lett a szürke alko​nya​i​nak, s az este sötétje szállt a víz fölé.
– Fák​lyá​kat gyúj​tani! – paran​csolta Árpád.
Pár perc múltával hatalmas, öles lángok világítottak a folyó jobb partján. De balra már
nem ter​jedt át a fény.
Eltűnt a két lovas. Talán mindörökre. Nem tudta bizonyosan senki, mi lesz a végük.
Mégis remélték, hogy szerencsésen átjutnak. Azt, hogy ki ér át előbb, nem lehetett
megállapítani, ezért Árpád azt ajánlotta, hogy ha csak lehet, még ma térjenek vissza a
táborba.
– No, kölyök, élsz még? – kér​dezte kiáltva a habok fölött prüsz​kölve úsz​tató Ketel.
– Élek, bátyám, de látom, te is!
– Mind​járt a par​ton leszek! – kiál​totta fölé​nye​sen Ketel.
–  Én már ott is vagyok – hangzott a fiú felelete, majd valóban kikapaszkodott lova a
partra.
– Ördög, pokol! Ki hiszi ezt el? – hörögte Ketel. – Még ma visszamegyünk, s aki elébb ér
oda, az a győz​tes!
– Miként azt Árpád urunk mondta! De én már fordulok is – szólott boldogan a fiú, majd
bele​ug​ra​tott a zúgó habokba.
Nemsokára Ketel is elérte a túlsó partot, s máris indult visszafelé. (Az, hogy becsapja a
fiút, s a vízben visszaforduljon, eszébe sem jutott. Ketel ugyan rátarti ember volt, de
szi​lárd, egye​nes jel​le​mét az egész sereg ismerte.)
A ló egy ideig lendülettel úszott, de amikor a folyó közepére ért, váratlanul nagyot
prüszkölt, és ledobta gazdáját a hátáról… Hiába próbált az a sörényébe kapaszkodni… Az
erős paripa addig rúgott, kapá​ló​dzott, amíg csak meg nem sza​ba​dult Ketel​től.
–  Átkozott jószág! Leszúrlak, ha kijutok innen! – hörögte elkeseredetten Ketel, majd
nehéz fegy​ve​reit egy​től egyig a hul​lá​mokba dobta, hogy úszni tud​jon.
–  Ezalatt az i ú Tar a túlsó partra ért, ahol kitörő éljenzéssel fogadta a fáklyafénynél
vára​kozó nép.
– Ketel bátyá​dat hol hagy​tad? – kér​dezte Árpád az ifjút.
– A túlsó part előtt – felelte a fia​tal legény.
– Bizo​nyára ott éjsza​ká​zik – mon​dotta valaki.
Árpád nyugtalanul járt fel s alá a parton. Furcsállta a dolgot, hiszen jól ismerte Ketelt.
Tudta, meg​kí​sérli a lehe​tet​lent is. Igen bánta már, hogy ezt a könnyelmű játé​kot kita​lálta.
Leg​föl​jebb lema​radt – vigasz​talta magát később. – El kell ismer​nie a fiú elsőbb​sé​gét.
Hamarosan azonban nem várt fordulat következett be. Ketel lova, gazdája nélkül, nagy
nyi​ho​gás​sal kapasz​ko​dott ki a partra.
– Ketel a folyóba veszett! – kiál​tott fel nagy fáj​da​lom​mal a feje​de​lem.
Hamarosan híre ment a seregben a szomorú esetnek. S noha Ketel családtalan,
magá​nyos ember volt, mégis saj​nálta min​denki.
A fehér szakállú, hosszú ruhás, vén táltosok hatalmas tüzeket gyújtottak, hogy
engesz​telő áldo​za​tot mutas​sa​nak be az égnek.
A dél​előtt még nagy-nagy öröm​ben úszó sereg fölött elural​ko​dott a bánat.
– Rossz jel – mon​dotta aggódva az egyik vén. – Nagy vesze​de​lem előtt állunk.
Amikor már a leölt ló utolsó darabja is a tűz martalékává lett, igricek kerültek elő, akik
dalba szed​ték Ketel vezér szo​morú lovag​lá​sát a hul​lá​mo​kon.
Bizony sokan sírtak. Még a férfiak közül is… Hanem amikor már a vezérek a halotti tort
akarták elrendelni, a tábor külső őrei közül az egyik vitéz félájult, elázott embert vonszolt
a nagy tűz mellé.
– A par​ton talál​tunk reá. Talán még él – szó​lott.
– Hiszen ez Ketel! – kiál​tott fel bol​do​gan valaki.
Hatal​mas kava​ro​dás támadt erre! Min​denki látni akarta.
A lobogó fáklyák fényénél hamarosan bebizonyosodott, hogy az ájult ember csakugyan
Ketel, aki ló nélkül, egyedül úszott át a zavaros, megáradt folyón. A táltosok és a belső
szolgák azonnal gondozásba vették a vezért, s még nem volt éjfél, amikor magához is
térí​tet​ték.
–  Hű Ketelem, derék vitézem! Hát vége a fürdésednek? – szólott nevetve, de nagyon
bol​do​gan a feje​de​lem.
– Igen, Árpád uram – vála​szolt a vezér. – Gőgös vol​tam, a fiút leki​csiny​let​tem.
Pedig ő lett az első! Hét pompás jószágot ajándékozok neki. De gonosz lovam levetett
hátáról, s ezért kényszerültem küszködni egyedül a habokkal. Ó, gonosz jószág,
kar​dom​mal szúr​lak le!
–  Már megtették, kedves Ketelem! Az ő teste lett az égő áldozat, amelyet érted
gyúj​tot​tunk!
– Köszö​nöm, feje​del​mem!
–  Én is bátorságodat! Lám, ilyen kis „patakok” vannak Attila nagy királyunk földjén! –
szó​lott nevetve Árpád.
– Légyen hát e folyó​víz neve: Ketel patakja – mon​dotta az egyik vén.
– Ha Ketel is úgy akarja – felelt rá mosolyogva a fejedelem, majd később hozzátette: – És
hogy bátorságodnak örök emléke legyen, a környéket a legközelebbi vízig mind-mind
neked adom.
Így kapott nagy földet Ketel vezér… (De a fiút is megjutalmazták, tizenkét pár lovat
aján​dé​ko​zott neki a feje​de​lem, Ketel pedig hetet!)
Azt a helyet pedig, ahol a folyón átjutott Ketel, Ketel-patak helyének, a vezér halála után
Patak​nak nevez​ték. (Róla kapta később a hely​ség a nevét is.)
És mivel a folyó partján épült hely, melynek később vára is lett, a kiáradt folyóvíztől
gyakran sáros lett, elnyerte a Sáros előnevet is. A jobb parton a vár körül keletkezett
nagyobb község lett Sáros-Nagypatak, a bal parton jóval kisebb falu épült, ez pedig Sáros-
Kis​pa​tak.
Később a két név​ből kelet​ke​zett az immár nap​ja​ink​ban is hasz​nált Sáros​pa​tak…
 TARCAL NEVÉRŐL

Hegyalja egyik gyöngyszeme: Tarcal községe. Tokajtól csupán 4, Sárospataktól

A mind​össze 30 km-re fek​szik. (De Mis​kolc​ról sincs nagyon messze.)
Szá​mos sző​le​jé​ben terem a szé​les e vilá​gon ismert és ked​velt, híres tokaji bor jó része.
Tokajnak és Tarcalnak nemcsak a finom nedűje, hanem a történelme is gyakran
„összefolyt”. Még nem is oly régen a tarcali szegény szőlőmunkások átjártak Tokajba
dolgozni, a tokaji vár pedig számtalanszor nyújtott védelmet az odamenekülő
tarc​a​li​ak​nak.
A tarcaliak mégis nehezményezik – szinte a mai napig –, hogy nem az ő nevük lett
híressé, hanem a toka​ji​aké. És szá​mos más ok miatt is ver​seng egy​más​sal a két hely​ség.
Tokaj is, Tarcal is büszkélkedik valamivel. Ha Tokaj a borával, Tarcal leginkább
Árpád​dal meg a hon​fog​la​lás​sal kezdi. Az pedig még​is​csak nagy dolog ám!
…Amikor Árpád vezér hadaival átkelt a Vereckei-szoroson, és mai hazánk felé
igyekezett, a leghosszabb pihenőt a Hegyalján tartotta. Az itteni, nem túl magas hegyek
tete​jé​ről jó messzire ellá​tott, egé​szen a Duna-Tisza közi sík​sá​go​kig.
Történt pedig, hogy a mai Tarcal fölött magasodó hegyre is föllovagolt. Két hűséges
vitéze, Tar és Turul kísér​ték oda.
Hon​szerző Árpád elé​ge​det​ten kém​lelte a köd​be​ve​sző sík​sá​got.
– Úgy látom, hal​ban-vad​ban gaz​dag vidékre értünk… Tet​szik tinék​tek is?
– Nekem leg​job​ban a hegy alatti tájék – szó​lott Tar.
– Énné​kem is – tette hozzá Turul.
Árpád a fejét csó​válta.
– De egyet gon​dol​ta​tok! Vajon meg​te​le​ped​né​tek-e itt?
– Meg bizony! – mon​dotta a két vitéz egy​szerre.
–  Hm… hm… – morogta maga elé a honszerző. – De hogyan tegyek közöttetek
igaz​sá​got? Kié legyen e vidék, s mi döntse el a kér​dést?
– Vív​junk meg kard​dal! – aján​lotta Tar.
– Dob​junk kele​vézt! – taná​csolta Turul.
– Én a fut​ta​tást aján​lom, hiszen mind​ket​ten jó lova​sok vagy​tok – java​solta a feje​de​lem.
A két vitéz beleegyezett. Arra azonban egyikük se gondolt, hogy éppen erre a hegyre kell
fel​jut​niuk. Már​pe​dig így hang​zott uruk paran​csa.
A két vitéz fölnyergelte lovát, és a fejedelem jeladására sebes vágtában megindultak a
hegy felé.
Bizony balga dolog volt, mert a lovak, különösen, ha a síksághoz szoktak, nemigen
bírják a hegyre futást. Nem csoda hát, ha még az emelkedő elején mindkettő kifáradt. Tar
azonban okosabb volt Turulnál, és hamarosan abbahagyta a vágtatást, sőt még rövid
pihe​nőt is tar​tott.
Ám Turul nem követte példáját. Ő mindenképpen előbb akart feljutni a hegyre – akár a
lova életének árán is. Bármennyire erős is volt a paripája, egy idő után nem bírta tovább, és
a sze​ren​csét​len pára kile​helte lel​két.
Csak erre várt Tar! Most már nyugodtan, tempósan megindult a hegyre, és egyedül ő ért
föl a tete​jére.
– Tiéd ez a vidék – mon​dotta néki Árpád feje​de​lem, ami​kor Tar vissza​ért a völgybe.
– Fejedelmi ítéletedbe kénytelen vagyok beletörődni – szólott kesernyésen Turul. – Ám
engedd meg vezér, hogy kimondjam: Tar paripája táltos, ezért tudott feljutni a csúcsra! Tar
csalt!
(Erről nevezték el aztán a hegyet Tarcsalnak, majd jóval később Tarcalnak, amitől a
hely​ség is kapta a nevét.)
Árpád azon​ban nem azért volt hon​szerző feje​de​lem, hogy ne osszon igaz​sá​got!
Azon nyomban fölpattant Tar lovára, majd különféle varázsigéket suttogott a fülébe.
(Mert azokhoz is értett.) A derék paripa egyet ugrott ugyan, de esze ágában sem volt
megtáltosodni… egyszóval a levegőbe emelkedni… így járt pórul Turul, és így szerzett
nem​zet​sé​gé​nek föl​det Tar.
 A KOZÁROK VAJDÁJA

közelgő ősz aranyló színei átfestették a keskeny völgy felett elhúzódó tölgyerdők
A lomb​jait.
A sárga pompát csupán az élénkpiros somfabokrok csoportjai szakították meg, melyek
mintha csak az ősz szőnyegére hullajtott hatalmas vérfoltok lennének… Ilyen és hasonló
gondolatok jártak a kozári nemzetség fiatal vajdájának, Benefiának fejében, miközben
elnyúlt a patak​parti puha füvű réten.
Nem messze tőle két fegyverhordozó szolgája üldögélt, immár napok óta arra várva,
hogy meg​kez​dőd​jék a Mátra erde​i​ben a szar​vas​bő​gés.
Valóságos földi Paradicsom ez a táj, ahogy az újhit papjai mondják – fűzte tovább
gondolatait a vajdafi. – Vadászik-halászik, állatokkal bíbelődik itt a kozári-kabari népem,
kiket ősatyám, a dicső Edő e helyre veze​tett.
A langyos, kellemes, kora őszi levegő elálmosította. Magában azt kívánta: bárcsak
napokig ne hangzana még fel a szarvasok elnyújtott bőgése, ami gyors elhatározásra
kész​teti a vadászt, ha pom​pás agan​csú szar​vas​bi​kát akar lenyi​lazni.
Hir​te​len azon​ban lódo​bo​gás zaja verte fel álmo​do​zá​sá​ból. Aka​rat​la​nul is fel​ült.
A rétre vezető úton egy lovas hír​nök alakja maga​so​dott a fakuló lom​bok fölé.
– Héj, fiúk! Hol talá​lom ura​to​kat? – hang​zott fel éle​sen, türel​met​le​nül a kér​dés.
– Imhol pihen – muta​tott a vajda felé az egyik fegy​ver​hor​dozó.
A lovas gyor​san meg​sar​kan​tyúzta pari​pá​ját, majd a muta​tott irányba ugra​tott.
A jövevény magyar süveget, német mellvértet viselt. A kardja hosszú és egyenes volt. Már
messzi​ről lát​szott, hogy valami nagyúr hír​nöke lehet.
–  Köszöntelek, kozárok vajdája! – szólott harsányan, amint Benefia közelébe ért. –
Ist​ván úr feje​delmi udva​rá​ból jövök hoz​zád!
A magas, szép szál, fia​tal vajda für​készve nézte végig a lovast.
– Mit kíván tőlem Ist​ván úr? – kér​dezte később moró​zu​san s erő​sen bizal​mat​la​nul.
–  Látni óhajt, nagy jó uram… Keresd fel őt mihamarább. Lehetőleg még a tél beállta
előtt.
A fiatal vajda hátán akaratlanul is végigfutott a hideg… Pedig nem volt félős ember!
Birkózásban, nyilazásban, cselvetésben, lovaglásban, sőt még a gerendaemelésben is első
volt. A madarat röptében, a vadat futtában eltalálta nyilával. De István úr fejedelmi
udva​rá​tól tar​tott!
Hirtelen mozgalmas gyermekkora jutott eszébe, amikor sikeres vadászatok után
valamelyik forrás mellett vagy egy nagy kő tövében hatalmas tüzet gyújtottak, és a fehér
sza​kállú tál​tos, a vén Sor​dély kiál​to​zá​sai köze​pette fel​ál​doz​tak egy har​madfű csi​kót!
Nagy lakoma, tánc, majd napo​kig tartó nyi​la​zó​ver​seny követte az ősi szer​tar​tást.
Úgy hír​lik, Ist​ván úr mind​örökre véget akar vetni az ilyes​mi​nek.
Való igaz, mostanában már nem áldoznak lovat… De kisebb állatokat titkon, a tilalom
elle​nére is eléget​nek.
Ő nem törődik ezzel. A fontos, hogy békességben éljen a nép. A nyugtalan István
mind​ezt nem érti.
 – Mit mond​jak Ist​ván úrnak? – zavarta meg gon​do​la​tait a türel​met​len hír​nök.
–  Köszönöm üdvözletét – felelt rá a vajda. – Még nem hull le a hó, amikor színe elé
járu​lok.
–  Igyekezz, nagyúr, nehogy lekéss! – szólalt meg a lovas különös hangsúllyal. – Avagy
talán a Krisz​tus urunk hitét hir​de​tők már meg​té​rí​tet​ték népe​det?
– Mi közöd hozzá, feje​de​lem szol​gája? – för​medt reá bosszú​san a vajda.
–  Talán több is, mint gondolnád! – vágott vissza a hírnök. – Ám mi, akik immáron a
názáreti Jézus igaz igéjét ismerjük, nem haragszunk a tévelygőkre. Mi szeretjük a megtérő
bűnö​sö​ket!
A vajda dühösen harapott ajkába. Hirtelen durva, goromba szót akart mondani ennek a
fontoskodó lovas szolgának, aki talán csak szajkózza, amit a német papok a fejébe
töm​tek… De aztán lenyelte.
– Jobb lesz, ha utadra mégy békességgel – szólalt meg később fojtott hangon. – A kozári
magyarok szeretik a békét, de nem tűrik az okvetetlenkedőket. – Azzal hátat fordított a
feje​de​lem hír​nö​ké​nek, majd lassú lép​tek​kel az aranyló ren​ge​teg felé vette útját.
A két fegy​ver​hor​dozó szolga némán követte.
Bele​telt egy hét is, mire a fia​tal vajda vissza​tért a szál​lás​he​lyére.
A fából és vessző​ből font udvar​ház leg​belső ter​mé​ben az édes​anyja várta.
–  Egyetlen fiam – kezdte az öreg vajdáné –, özvegyi sorsom drága reménysége te vagy.
Miért gyö​törsz ily hosszú távol​lét​tel?
–  Ne haragudj, édes anyámasszony, de oly pompás szarvasokat űztem! Nem tudtam
hama​rébb abba​hagyni.
A hosszú hajú, még most is dél​ceg ter​metű kozári nagy​asszony elné​zően mosoly​gott.
– Mintha csak derék atyá​dat, Benét lát​nám! Ő is rajon​gott a vadá​sza​tért.
– És nagy​atyám? – kér​dezte hir​te​len a fia​tal vajda.
Az özvegy​asszony arca elko​mo​rult.
–  Sorsáról sosem beszéltek néked, édes fiam? De itt az ideje, hogy megtudd, hiszen
fel​nőtt let​tél!
– Mondd, anyám, igen kíván​csi vagyok reá!
Az öreg vaj​dáné mélyet léleg​zett, majd egy zsá​molyra tele​pe​dett.
–  Nagyatyád, a derék Pata vitéz, Némethonban pusztult el, legalábbis a szóbeszéd ezt
tartja. Lél és Bul​csú urak​kal együtt.
– Nem az üköm volt az?
–  Meglehet. Az idő tudása nem kenyerem. Való igaz azonban, hogy a kozári népből
sokan oda​vesz​tek.
–  Pedig hallottam gyermekkoromban, mily gazdag zsákmánnyal tértek vissza a
magya​riak Nap​nyu​got​ról.
– Volt az, kedves fiam – bólintott a vén vajdáné. – De szomorúság is bőven… Hiába várta
sok feleség, mátka, testvér, hogy az erős férfiak visszatérnek a sátrakba. Nem lett abból
más, csak a fáj​da​lom!
A fia​tal vajda türel​met​le​nül állt egyik lábá​ról a másikra.
– Ó, tisz​te​letre méltó és sze​re​tett jó anyám, miért mon​dod ezt most énne​kem?
Az édes​anya mélyet sóhaj​tott.
 – Hogy tanulj belőle, fiam.
– Tanul​jak? Hiszen én béke​sze​rető ember vagyok, nem har​co​lok, nem kalan​do​zom.
– Így igaz. Csak jól tudod, hogy Ist​ván úr hív!
Az ifjú nagyúr meg​le​pő​dött.
– Te is tudod?
– Igen. Előbb itt járt a hír​nök… Remé​lem, hama​ro​san indulsz Esz​ter​gomba?
– Ha te mon​dod, anyám – nézett rá nem kis cso​dál​ko​zás​sal a vajda.
Hir​te​len foj​tott csend tele​pe​dett közé​jük.
Hama​ro​san az özvegy vaj​dáné törte meg a csen​det.
– Nagyon fél​te​lek én téged, édes gyer​me​kem.
– Mégis Ist​ván úrhoz kül​desz?
– Éppen ezért. Igyekezz, hogy el ne késs! Nagy nemzetségből származol te. A fejnél van
a helyed.
Az ifjú türel​met​le​nül dobta hátra far​kas​bőr kaca​gá​nyát.
– Ist​ván az újhit híve! – fakadt ki.
– Még akkor is – nézett rá határozottan az özvegy vajdáné. – Vagy azt hiszed, fiam, hogy
meg tudod állítani az égen a Napot? Nem. Erről ne is álmodozz! A vén, fogatlan Sordély
tál​tos bár​mit is dünnyögne, ne hall​gass reá. Neked a fej​nél a helyed.
Bene​fia sut​to​góra fogta a hang​ját:
– Azt taná​cso​lod, hogy keresz​tény legyek?
– Azt, gyer​me​kem! Minél hama​rább.
A Mátra-vidék urá​nak és paran​cso​ló​já​nak meg​moz​dult a lába alatt a föld…
Nem akart hinni a fülének! Mindezt az ő édesanyja mondja, aki maga tanította pogány
igékre, ráol​va​sá​sokra, hie​del​mekre!
–  Régóta suttogják Mátra-szerte, hogy István úr leszámolásra készül a besenyő Tomaj-
Abák​kal… Ha nem térsz át, te is sorra kerülsz.
–  Nincs neki erre ereje. Egyébként én nem vagyok ellene a térítésnek. Jól tudod, tíz
barát évek óta járja a vidé​ket, és a nép​nek egy ujjal sem sza​bad hoz​zá​juk nyúl​nia.
– De ez kevés. Ist​ván úr bizo​nyára töb​bet kíván. A te pél​dá​dat is akarja.
E beszélgetés után a kozárok fiatal vajdája mélyen elgondolkodva hagyta el édesanyja
ter​mét.
Hir​te​len Helena, a morva rab​szol​ga​le​ány állta útját.
– Nagyúr… Itt van, téged várja Sor​dély tál​tos. Hol van?
– Az istál​lók​nál. Beszél​getni lová​sza​id​nak, úrficska.
– Hívd azon​nal!
Helena mélyen meg​ha​jolva távo​zott.
Nem telt bele öt perc sem, amikor a vajda és a vidék vén táltosa, Sordély, kérdően
néz​tek egy​másra.
– Ülj le nálam, derék öreg – kínálta hellyel Bene​fia.
– Nem üldögélni jöttem én. Sürgős üzenetet hoztam neked. Tegnap egy táltos járt nálam
a Tisza-men​té​ről. Szö​vet​sé​get kínál​nak neked. A régi hitünk védel​mére.
A vajda arca meg​rán​dult.
– Én a békes​ség híve vagyok, nem kötök sen​ki​vel szö​vet​sé​get.
 – Csak Ist​ván úrral, ugyé? – nézett rá vaksi sze​mé​vel a fehér sza​kállú, agg tál​tos.
–  Ha úgy lenne is, mi közötök hozzá?! – fakadt ki bosszúsan Benefia. – Talán nem én
paran​cso​lok itt?
–  Parancsolni te parancsolsz – dünnyögte a vénember. – Míg van kinek. De ha
elpár​tol​nak tőled? Ha a Tom​ajok​hoz men​nek?
–  Rémeket látsz, öreg. Azt ajánlom, térj vissza erdei lakodba. Élj boldogul, s imádkozz
köve​id​nél!
– Én meg​mond​tam! – sápí​tozta a fogat​lan vén​ség. – De te csak gőgös​ködsz!
Pedig még meggondolhatod. Ha nem mégy el István úrhoz, a Tomaj nemzetség
melletted van! A Tisza-vidék és a Mátra-vidék együtt nagy erő… És a beéli nemzetség! Túl a
bükki köve​ken! Az is mel​let​te​tek lesz!
A fia​tal vajda mér​ge​sen legyin​tett.
–  Én nem vagyok István szövetségese. Hívatni hívat ugyan… Mi lehet a szándéka, nem
tudom.
A vén Sor​dély fel​ka​ca​gott.
–  Ne add a tudatlant, nagyúr! Avagy mit gondolsz, talán lakodalomra hívatja magához
Ist​ván úr az elő​ke​lő​ket!?
–  Bármiért is hívat, én elmegyek – felelte határozottan Benefia. – Ha pedig úgy látom
jónak, hogy kereszténnyé kell lennem, azt is megteszem. Népem, nemzetségem talán
egy​szer még hálás is lesz érte.
–  Hálás? – kiáltott fel magából kikelten az agg táltos, majd korát meghazudtoló gyors,
kemény lép​tek​kel, köszö​nés nél​kül ott​hagyta Bene​fiát.
 ISTVÁN ÚR ELŐTT

z eső napok óta szakadatlanul zuhogott. A megsárgult fűzleveleket a szél is, az eső

A is a megáradt Duna hullámaiba verte. A parti úton csaknem fél lábszárig ért a sár. A
lovak alig tudtak benne menni. Száznál több ló küzdött a kegyetlenül lucskos
novemberi időjárással a nyergükben gubbasztó lovasokkal együtt. No, ezt
megemlegetjük – gondolta az elöl lovagló fiatal vajda. – Már az előjelek is rosszak!
Alighogy elhagytuk a Mátra-vidéket, csak esik, esik… Alig tudtunk átkelni a megáradt
Dunán is.
Szó, ami szó, Bene​fia, a kozá​rok vaj​dája erő​sen bánta már, hogy elin​dult.
Megvárhatta volna a tavaszt is. Úgy hírlik, István úr egészen addig Esztergomban
tar​tóz​ko​dik. Ő azon​ban sze​rette meg​tar​tani a sza​vát, ha már egy​szer meg​üzente…
Végre, alkonyattájt, amikor a Duna nagy kanyarulatához értek, elállt az eső. Hirtelen
éles, csí​pős szél támadt, amely erő​sen megzú​gatta a hegy​ol​da​lak erdeit.
– Leg​alább kitisz​tul! – kiál​tott oda urá​nak az egyik kozári vitéz.
–  Nem is megyünk tovább! Itt, a domb oldalában tábort ütünk! – adta ki a vajda a
paran​csot.
–  Megálljatok! Urunk parancsolta! – adta tovább a vitéz, majd pejlovát
megsarkantyúzva, visszafelé ügetett, hogy a parancsot az egész serege tudtára adja. Mert
való​sá​gos kis sereg volt a vajda kísé​rete.
Száz kemény, délceg vitéz és tíz étekszállító szolga, ugyanennyi lóval. Félóra múlva már
kicsiny sátrak álltak a domboldalban, s előttük tüzek senyvedeztek. Bizony, csak kínlódva
füs​tö​lög​tek, mivel a kör​nyé​ken alig talál​tak szá​raz gallya​kat.
Már jó ideje letáboroztak, amikor végre két legény ráakadt vagy öt-hat kidőlt
fenyőtörzsre. Valósággal felélénkült tőle a kis sereg, s hamarosan harminc-negyven
parányi tábortűz lobbant fel. Rögtön ki is használták a lángokat a lovasok. Az otthonról
hozott ürücombok, lapockák egykettőre nyársra kerültek. Nemsokára a sülő hús pompás
illata lengedezett a nyirkos cserjék fölött. A kozárok vajdája elgondolkodva falatozta a
finom ürü​pe​cse​nyét.
–  Holnap, ha igaz, Esztergomban leszünk – töprengett. – Vajon mit akarhat tőlem
Ist​ván úr?
Az egyik szolga bort hozott neki faku​pá​ban.
– Min​den​ki​nek osz​tot​ta​tok már?
– Igenis, nagy jó uram!
A vajda némán bólintott. És alighogy kihunytak a kicsiny tábortüzek, a magas, kitisztult
égen meg​je​len​tek a csil​la​gok.
Aki nem volt őrségben, az mind a sátrába húzódott a kecske- és juhbőr takarók közé.
Nem​so​kára tompa tülök​hang szó​lalt meg. A vajda éjjeli pihe​nőt fúva​tott kicsiny sere​gé​nek.

Esztergomban, a Duna fölötti domboldalban állott István fejedelem hatalmas sátra…

Pon​to​sab​ban sátor​tá​bora.
Volt ugyan már a helységben négy-öt fából, vesszőfonatból készült s bevakolt udvarház
is, de a magya​rok nagy​ura job​ban sze​rette a szel​lős, leve​gős sát​rat. Külö​nö​sen nap​pal.
Itt fogadta a különböző vidékek magyari nagyurait vagy azok követeit. De hírellők is
bőven megfordultak itt, akik azon híreket hozták, amelyek szerint egyes törzsfők,
nemzetségfők egyenesen megtagadták a fejedelmi udvar parancsait… Vagy akik már odáig
merész​ked​tek, hogy sere​ge​ket szer​vez​tek a fia​tal feje​de​lem ellen.
István úr napjai lázas tevékenységben teltek. Hol egyes püspökökkel, hol a német
lova​gok parancs​no​ká​val, hol a magyari urak kül​dött​sé​gé​vel tár​gyalt.
A kozári törzs feje, a Mátra-vidék ura, csak har​mad​nap jutott a feje​de​lem színe elé.
A derék, kemény arcélű, éles tekin​tetű Ist​ván úr barát​sá​go​san fogadta.
–  Megkaptam ajándékodat, Benefia, kozári Edő kései unokája – kezdte a fejedelem a
medvebőrrel letakart kereveten ülve. – Feleségem, de még Sarolta testvérem is nagyon
sze​reti az ürü​pe​cse​nyét.
A kozári törzs vezére moz​du​lat​la​nul állva hall​gatta Ist​ván úr sza​vait.
–  Megvallom őszintén, a Mátra-vidékről még nem sokat hallottam – folytatta a
feje​de​lem. – De békes​sé​ges szán​dé​kod jól​esett.
A fia​tal vajda enyhe főhaj​tás​sal vála​szolt.
–  Nem oly gazdag vidék, mint a Dunántúl – szólalt meg aztán határozottan. – Népe
pász​tor​ko​dik, vadá​szik, halá​szik.
– És a föl​de​ket nem műveli? – vágott közbe Ist​ván.
– Az alj​vi​dé​ken igen. Sőt még gyü​mölcs​fái is vagy​nak.
– Derék dolog – bólin​tott a feje​de​lem. – És a nép keresz​tény már?
A Mátra-vidéki Edő dédunokája meglepetten nyelt egyet… Aztán barna, borostás arca
meg​vo​nag​lott.
– Van​nak már újhi​tűek is – mon​dotta végül nagy nehe​zen.
– És te, Bene​fia, kozári Edő déd​uno​kája? – sze​gezte neki a feje​de​lem a kér​dést.
A fiatal legényt, aki magas, szálfa termetével húszesztendősnél is jóval idősebbnek
lát​szott, most kiverte a verej​ték. Zava​rá​ban egyik lábá​ról a másikra állt.
A két német lovag, aki a sátorfüggönynél állott őrséget, merev arccal figyelt. Csupán a
fejedelem bal oldalán, egy zsámolyon ülő, barna csuhás, őszülő apát szólalt meg, erősen
törve a magyar nyel​vet:
István urunk lenni az magyari nép fejedelme, tetőled őszinteséget kíván… Ha még te
vágyni pogány, majd miál​ta​lunk leszel híve Krisz​tus nagyu​runk​nak, ámen.
– Mondd meg az iga​zat, vajda – for​dult hozzá komo​lyan Ist​ván úr.
–  Járt már a mi vidékünkön tíz újhitű pap is… Én nem kergettem el őket. Ám tőlem
egyet​len​egy sem kér​dezte: aka​rok-é az újhit köve​tője lenni?
Az apát és a nagyfejedelem meglepetten összenéztek, nem akarták hinni a dolgot. Ám a
fia​tal törzsfő arca nyílt​sá​got, őszin​te​sé​get sugár​zott.
–  Bizonyára nem akarni nálad erőszakolni – szólalt meg kenetteljes hangon az apát. –
Talán neked kel​lene egy​szer kez​deni?
István úr kemény arcán türelmetlenség futott át. Bizonyára unta már a huzavonát. Meg
aztán sokan is vár​tak még reá.
 – Kozári Edő dédunokája! Úgy látom, nyílt és értelmes vitéz vagy. Nagy mulasztásokban
kell elmarasztalnunk az ott járt térítőket, hogy téged még nem tettek kereszténnyé… Ám
nem késtél el, hiszen még fiatal vagy. Az Úr kegyelme, Krisztus urunk fényessége
hamarosan rád ragyog. Nemsokára karácsony lesz, a Megváltó születésének drága napja.
Addig az apát úr felvilágosít téged a keresztény hit igazságairól, szépségeiről. S akkor sok
más magyari nagy​úr​ral s azok szol​gá​i​val együtt téged is meg​ke​resz​tel​nek.
–  Laudetur Jesus Christus! – szólalt meg hirtelen éneklő hangon az apát, majd a sátor
föld​jére tér​de​pelve las​san, szer​tar​tá​so​san keresz​tet vetett.
István, a magyarok fejedelme hasonlóképpen cselekedett. A kozáriak fiatal törzsfője
kíván​csi​ság​gal nézte őket.
A kemény tél az udvarházak nagy termeibe szorította a fejedelmi udvart, s az ott
várakozó vendégeket. E tágas helyiségekben nyitott, nagy tűzhelyeken hatalmas
faha​sá​bok lán​gol​tak, és a lako​mák, össze​jö​ve​te​lek egy​mást érték mos​ta​ná​ban.
A legszebb, legvédettebb udvarház az esztergomi ispáné volt… István fejedelem ide
vonult be csa​lád​já​val, rokon​sá​gá​val és leg​belső szol​gá​i​val.
–  István úr, a nagyfejedelem, a ma esti lakomára szívesen látni téged – szólalt meg az
apát úr az egyik decem​beri dél​utá​non, ami​kor a krisz​tusi igék aznapi taní​tá​sát befe​jezte.
A kozári vajdafi nagy meglepetéssel hallotta a hírt… Nem tétovázott azonban sokáig.
Tudta, ha a fejedelem hívja, mennie kell… Izgatottan pattant lóra, s a papi ház udvaráról
Duna-parti szál​lás​he​lyére vág​ta​tott, hogy ott díszes ruhába öltöz​zön.
A mátraiak táborát magas vesszőpalánk övezte. Ez némiképp védte a sátrakat a téli,
viharos szelektől. Mert a kozári vitézek nagyrésze sátrakban telelt. Maga a vajda is, akinek
haza​ér​ke​zé​sét a vité​zek nehe​zen vár​ták.
Három tized​pa​rancs​nok jár​kált fel s alá a vajda sát​rá​nál.
– Mi a szán​dé​ko​tok? – kér​dezte tőlük sietve.
–  Nagy jó urunk – kezdte az egyik, egy igen sebes beszédű. – Ma három barát járt itt a
táborunkban… Kereszteket, füstölőket és más egyéb csudabogarakat hoztak. Azt állították,
hogy a te paran​csodra tet​ték.
– Igen – felelt hatá​ro​zot​tan a vajda.
–  Azt is állították, hogy hamarosan megkeresztelnek bennünket, mivel már félig-
med​dig te is az újhit híve vagy.
–  Ez így vagyon, fiaim… Kár lenne tagadni. Valóban magam is keresztény leszek
hama​ro​san… S bizony tinék​tek is azzá kell vál​no​tok.
A sátor előtt lobogó tűz alig világította meg a parancsnokok arcát, de a vajda jól látta
nem tit​kolt elke​se​re​dé​sü​ket.
–  Ne búsuljatok, fiaim – szólott hozzájuk szinte szánakozó hangon. – Jól tudjátok, a
hideg télben bundát szoktunk magunkra ölteni… Aki pedig nem alkalmazkodik az
időjáráshoz, az megfázik, s elpusztul… Én azt akarom, hogy a kozári nép ne pusztuljon el,
hanem új és szép tava​szo​kat érjen meg.
 MENYEGZŐ ESZTERGOMBAN

pilisi hegyek felől langyos, tavaszi szél suhant Esztergom felé. A parti füzeken
A aranyszínű barkák lengedeztek. Sámuel úr erősen kihajolt a nyeregből, hogy egy
szép ágat lesza​kít​son.
– Fogadd el tőlem, szépséges Sarolta kisasszony – szólalt meg elfogódott hangon, majd a
mel​lette lovagló szőke hajú, sudár ter​metű haja​don​nak nyúj​totta a tavasz hír​nö​két.
– Majd beszen​tel​te​tem az apát úrral – felelte a leány.
A két fiatal tekintete melegen összefonódott… Percekig némán, megilletődve lovagoltak
egymás mellett. Csak ketten voltak, s lassan maguk mögött hagyták a fejedelmi
szál​lás​he​lyet.
– Még sosem voltam a Mátrában. Mesélj róla, Sámuel! – szólalt meg jó idő után Sarolta
kis​asszony.
–  Mit mondjak róla? – állította meg lovát a szerelmes szívű kozári-kabari kagán, aki
karácsony óta a Sámuel nevet viselte, mivel ezt kapta a keresztségben. – Én magyari
hazánk legszebb tájának tartom. Nemcsak a magas, zord hegyek, hanem a békés, szelíd
lankák is felejthetetlenné teszik. Az ott élő kabari-kozári nép pedig szorgos-dolgos és
jókedvű.
– És édes​anyád?
– Még ma is dél​ceg, de pogány hitű asszony.
–  Nem baj… Majd elvisszük hozzá is az igaz Isten szent igéjét – mondotta Sarolta
ked​ve​sen.
– Hát vélem jössz? – nézett rá bol​dog, remény​kedő tekin​tet​tel a fiú.
A fejedelmi hercegkisasszony némán igent bólintott. A kozárok vajdáját, a kabarok
kagánját tüzes öröm szállta meg. Vadul, mint aki eszét vesztette, megsarkantyúzta a lovát,
s vágtatott, vágtatott, mint a zúgó szélvész. A szelíd, de a lovaglásban igen jártas Sarolta
alig tudta utol​érni.
– Most mond​tam igent neked, és máris itt hagy​tál? – lihegte feléje ked​ves duz​zo​gás​sal.
– De utá​nam jöt​tél, mert sze​retsz, ugye?
–  Nagyon – válaszolta a hercegkisasszony, majd a nyeregből áthajolva kedvese keblére
omlott.

A hír, hogy Sámuel úr jegyesévé kívánja tenni Saroltát, már nem lepte meg István
feje​del​met. Ő, aki test​vér​húga gyámja volt, már régen ész​re​vette a két fia​tal von​zó​dá​sát.
Az uralkodó szerette és becsülte Sámuelt, a nem is oly rég még pogány hitű kagánt, aki
azelőtt a Benefia névre hallgatott. Okos, eszes, edzett vitéznek ismerte meg, aki igen rövid
idő alatt buzgó keresztény lett… Ráadásul még gazdag is. Kívánhat-e ennél jobb férjet a
húgának? Szíves-örömest hozzájárult hát ahhoz, hogy a kagán egész táborával
haza​tér​hes​sen, hogy ott min​dent elő​ké​szít​tes​sen her​cegi hit​vese illendő fogad​ta​tá​sára.
…A Mátra hegyei s völgyei között már harsogott a tavasz. Az erdőn-mezőn nyíló virágok
illatát messzire sodorta az enyhe szél. A hatalmas juhnyájak – amelyek Sámuel úr
legnagyobb kincsei voltak – hangos kolompolással lepték el az oldalakat és a zöld füvű
lej​tő​ket.
A kagán új névvel, megváltozott hittel és szerelmes szívvel érkezett haza kedves hegyei
közé. Mélyet szippantott a pompás tavaszi levegőből, s édesanyja gerendából ácsolt
udvar​háza felé üge​tett.
A félhomályos pitvarban, a pislákoló tűzhely fényénél Helena, a morva szolgaleány
szo​morú arc​cal fogadta.
– Mámicska lenni beteg – szó​lott letör​ten.
Sámuel úr izgatottan rántotta el a nehéz ajtófüggönyt. A puha, báránybőrökkel letakart
fekhelyen sárga selyemtakaró alatt haldokolva feküdt a szeretett édesanya. Három
hófehér ruhás javasasszony és a vén Sordély táltos állták körül, s monoton pogány igéket
mor​mol​tak fölötte. Sámuel úr meg​döb​benve tor​pant meg.
–  Tüzek, vizek, fagyok, egek, zúgó szelek könnyítsetek! – hangzott fel hirtelen az ősz
táltos jajongó rigmusa, majd aszott, sovány karjával furcsa köröket írt le a haldokló feje
fölött.
Az újdonsült keresztény Sámuel önkéntelenül is letérdelt, és keresztet vetett. A táltos és
a három javasasszony velőtrázó sikoltásban tört ki. A kabarok özvegy kagánnéja utolsót
sóhaj​tott, majd cson​tos karja meg​me​re​vedve leha​nyat​lott.

Még másnap egy tized hírellő lovast küldött a fejedelem udvarába Sámuel úr, hogy
megvigyék anyja halála hírét. A szépséges Sarolta hercegkisasszony menten gyászruhába
öltö​zött.
Asztrik apát, ki Sámuel térítő papja volt, azt tanácsolta Istvánnak, hogy az egész
esz​ter​gomi udvar gyá​szolja meg az idős kagánné halá​lát.
Mi tagadás, némely papok morogtak emiatt, mert mindenki tudta, hogy Patafia Bene
özvegye pogány hitben élt. Ám az apát annyira megszerette Sámuelt, hogy az udvari gyászt
is elrendelte. Szokatlan dolog volt ez, mivel ilyesmi csak országos főembereknek járt, akik
ter​mé​sze​te​sen keresz​té​nyek is vol​tak.
Sarolta és Asztrik apát – a kedélyek lecsillapítására – azon hírt terjesztették el, mely
szerint az özvegy kagánné lélekben már régen keresztény volt, hiszen ő sürgette fiának
esz​ter​gomi útját a kereszt​ség fel​vé​te​lére.
A kabari kagánfit, István fejedelem újdonsült hadnagyát, sokáig nem látták az udvarban.
Sarolta azonban hűségesen várt, mert nagyon szerette a deli i út. Több üzenetet is küldött
neki a Mátra és a Bükk vidékére induló bencés atyákkal, akik Sámuel úr
meg​ke​resz​tel​ke​dése után szép szám​mal men​tek az ország észak​ke​leti részébe.
A pünkösdi ünnepeket a Benevár alatti völgyben ülte meg a mátrai nép. A szabadban
felállított hatalmas, virágokkal díszített oltár előtt legelsőnek Sámuel úr vette magához a
szent ostyát… E napon sok ezer ember keresztelkedett meg, s a barátságos bencés atyák a
puha füvű domb​ol​dal​ban az új hitet dicsérő éne​kekre taní​tot​ták a „friss” keresz​té​nye​ket.
A bencés apát másnap elragadtatott levelet írt Istvánnak, dicsérve Sámuel úr
kegyes​sé​gét, no meg a papok iránti bőkezű​sé​gét.
A kagánfi, a szerelmes szívű vőlegény az apát tanácsára, a gyászév leteltéig nem
találkozott menyasszonyával. Keserves, nagy idő volt ez az egymást szerető szíveknek!
Leve​lek​kel pró​bál​ták kur​tí​tani a hosszú hete​ket, hóna​po​kat.
Kezdetben Sámuel úr csak a rovást ismerte, s azt se valami fényesen, de a bencés apát
segítségével egy jó negyedév alatt tűrhetően megtanulta a latin betűk írását. Sarolta, ki
egyébként jól írt és olvasott, leveleiben gyakran használ latin szavakat. Így Sámuel úr a
latin nyelvben is kisebb jártasságra tett szert. Persze jó szívvel segítették ebben a bencés
atyák is.
Aztán – ha nehe​zen is – letelt a gyászév.

Az esztergomi domboldalakon már dúsan virágoztak a fák, s a sötétzöld lombok harsogva

hirdették a május tavaszi pompáját. A Duna-parti templom tornya, mint egy hegyes nyárs
emel​ke​dett ki közü​lük.
Az utas, aki a Duna part​ján köze​le​dett feléje, már messzi​ről jól látta.
–  Igen, ott lesz Sámuel urunknak, nagy mátrai abánknak a menyegzője – mondotta
úti​tár​sá​nak a temp​lom felé mutatva egy lovon porosz​káló vitéz.
–  Aztán mondd, öcsém, csakugyan olyan szép az a hercegkisasszony? – érdeklődött az
úti​társ.
–  Méghogy szép? Meghiszem azt! Kevés ilyen szépet láttam életemben. Sudár, mint a
jege​nye, s az arca, szeme való​ság​gal tün​dö​köl.
– Akkor nem csoda, ha Bene​fia urunk belé​bo​lon​dult.
– Sámuel urunk – javí​totta ki a vitéz.
– Hát igen… A volt Bene​fia urunk.
Mire a temp​lom​dombra értek, már hatal​mas tömeg áll​do​gált körös-körül.
Pedig még csak kor​a​dél​előtt volt.
Esztergom város lakói, akik a koronázás óta királyi városbelieknek nevezték magukat,
már hajnal óta a templom körül ólálkodtak… De a királyi testőrzők sűrű láncolata nem
engedte őket a temp​lom köz​vet​len köze​lébe.
A nap tik​kasz​tóan, for​rón sütött.
– Nyár​nak is beil​lene – mon​do​gat​ták itt is, ott is az egy​be​gyűl​tek.
Valóban nagyon meleg volt, noha alig múlt el május első hete. Az ismerősök, cimborák,
rokonok között kézről kézre jártak a vizes és boros kulacsok. Némelyek hamarosan holmi
cifra nótákra is rágyúj​tot​tak.
Hanem egyszer a domb alján kürtszó harsant, majd a palotaispán három tizednyi
lovas​csa​pata vágott magá​nak utat a tömeg​ben.
– Kez​dő​dik! – moraj​lott fel a nép.
A csillogó vértű, bíborszín selyembe öltözött vitézek egykettőre sorfalat álltak a domb
aljá​tól a temp​lom bejá​ra​táig.
Nem telt bele talán öt-hat nyíllövésnyi idő sem, amikor az előkelőségek áradata
megindult a templom felé. Legtöbben lóháton jöttek, legyenek bár magyarok vagy bajorok.
(Csupán a templom bejárata előtt szálltak le a nyeregből, átadván lovaikat az őket követő
lová​szok​nak.)
Egyedül a híres pécsváradi püspököt, Asztrikot, Sámuel úr keresztelő papját hozták
barna ruhás egyházi szolgák zöld selyemmel bevont gyaloghintón. Az éltes egyházi férfiú
már nem tudta megülni a lovat, de Sámuel és Sarolta erősen ragaszkodtak ahhoz, hogy
szent eskü​vé​sü​ket ő kösse egybe.
Az egész templom csupa fény, csupa ragyogás volt a sok száz gyertya lobogó fényétől.
Mindenütt selyemruhák, selyemkárpitok, selyemlobogók tündököltek. A templom hűvös
kövét vastag keleti szőnyegek borították. A vőlegény is, a menyasszony is világoskék
selyem​ben pom​pá​zott. A ben​cés atyák kórusa egyik him​nuszt a másik után éne​kelte.
Maga István, a középtermetű, élénk tekintetű király is ott volt a szentélyben,
ünne​pé​lyes meg​il​le​tő​dött​ség​gel ült díszes kirá​lyi tró​nu​sán.
A farkasbőr kacagányos magyari urak külön csoportban, némán álltak a nagytemplom és
az ünneplő tömeg hatal​mas mor​mo​lá​sá​ban.
–  Fejedelmi esküvő – súgta Borsfia Miskolc úr, a borsodi várispán a mellette álló másik
nagy​úr​nak, a kácsi Örsúr​fi​á​nak.
Mert e távoli vidék nagyurai is ott voltak, mivel Sámuel úr külön lovasfutárt küldött
értük.
–  Derék szomszéd ez a Benefia, akarom mondani Sámuel úr – súgta vissza Örsúrfia. –
Árpád sar​ja​dé​kát fele​sé​gül nyerni nem kis dolog… Csak tud​nám, hogy mi lesz az ára?
A magasabb, bozontos szemöldökű Borsfia Miskolc összeráncolta homlokát, s hirtelen
csendre intette ked​ves barát​ját, ki szeg​ről-vég​ről rokona is.
A két felföldi nagyúr még csak látszatkeresztény volt mind a mai napig… És aztán ennyi
bajor s olasz közül ki tudja, ki érti a magyar szót, s vádolja be őket a kirá​lyi udvar​nál…
– Meg​vár​juk az idvez​lé​sek ide​jét? – kér​dezte hir​te​len Örsúr​fia.
Bors​fia Mis​kolc némán bólin​tott.
A barna arcú Sámuel úr jól bírta az esküvői „tortúrát”, de Sarolta annál sápadtabb, annál
fáradtabb volt… A király, látva ezt, még a templom külső csarnokában elrendelte a
palotaispánnak, hogy az i ú pár üdvözlése ne a templomban, hanem az esztergomi ispán
udvarházának kertjében, a menyegzői lakoma előtt történjen. Ez némi zavart okozott az
ünneplő előkelőségek soraiban. A papok azonban gyorsan tudatták a lovagokkal, míg a
kirá​lyi szol​gák a magyari urak​nak adták tovább a hírt.
Jó órába tellett, mire az összegyűlt előkelőségek átvonultak az esztergomi ispán
udvarházának Duna-parti kertjébe. Itt az árnyas fák alatt hosszú asztalok sorakoztak. Ide,
az esküvői lakomára ökörsütésből kerültek az ízes falatok. Miután azonban Sámuel úrnak
számtalan juhnyája volt, így ürü- és báránycomb is jócskán került az asztalokra. De a sült
szárnyasok, őz- és szarvaspecsenyék is garmadában illatoztak. A megrakott tálak mellett
ón- és faku​pák​ban arany​színű bor is várta a ven​dé​ge​ket.
Még senki sem ült az asz​ta​lok​hoz, mert az üdvöz​lé​sek csak most követ​kez​tek.
Előbb István király és felesége, no meg a hercegkisasszonyok – voltak bőséggel! – és
Imre, a vékony arcú, szelíd herceg ölelte keblére a csillogó szemű, i ú párt. Ezután a
főpapok, majd a világi nagyurak következtek. Magyarok és bajorok, vitézek és papok
egymáson túltéve versengtek. Az i ú pár türelemmel és kedves nyájassággal fogadta
ezeket. Csak a két borsodi nagyúr maradt szinte utoljára. Sámuel úr szótlan s könnyező
szemmel ölelte keblére őket. A közelben lévő István király és Asztrik püspök némán, de
jelentőségteljesen összenéztek. Mindketten jól tudták, hogy e két távoli kabari nagyúr, kik
messze élnek Fejérvártól és Esztergomtól, még a régi pogány világot juttatják eszébe az
újdon​sült keresz​tény Sámu​el​nek.
Az üdvözlések után a palotaispán intett, mire az előkelőségek asztalhoz ülhettek.
Asztrik püspök előbb latinul, majd magyarul mondotta el az asztali imát. A számos
előkelőség, élükön a királlyal, nagy lendülettel keresztet vetett. Még a két borsodi kabari
nagyúr is ráfanyalodott erre… De bizony mintha vadalmába haraptak volna, olyan lett az
arcuk!
Aztán kezdetét vette a csaknem hajnalig tartó lakoma. Sürögtek-forogtak az étekfogók, s
a kupákat töltögető udvari szolgák, ettek-ittak az előkelőségek. Az esztergomi várispán
nagy​kert​jé​ben nem​so​kára han​gos nótá​zás és duhaj lábak dobo​gása hal​lat​szott.
A magyarok is, a bajorok is külön mulatoztak, egyik is, másik is a saját zenéjére táncolt!
Ist​ván és udvara nagy kedv​te​lés​sel figyelte őket.
Jóval éjfél után István király és felesége nyugovóra tértek. A lakodalmi vigasság azonban
tovább tar​tott.
Távolabb, az udvarház szélén, a sövények alatt a köznép mulatott. Ingyen pecsenyét,
bort, sőt még lépesmézet is osztogattak közöttük. Hiszen nem akármilyen lakodalom volt
ma!
A király test​vér​húga, a szép​sé​ges Sarolta her​ceg​kis​asszony eskü​vője…
 HÍRVIVŐ A HERNÁD PARTJÁN

Hernád partján magas, hajlékony fűzfák álltak abban az időben. A meder is sokkal
A szélesebb volt, hiszen ősszel is, tavasszal is gyakorta kiöntött a folyócska. Újvár
népe télen-nyáron ide járt a lovakat itatni. Nemcsak a szolgák, hanem maga az uraság is
sokszor meglátogatta e kedves, kies partokat. Gyermekei, a két leány és az egészen kicsi
fiúcska nya​ran​ként bol​do​gan pacs​kolt a kiön​té​sek lan​gyos vizé​ben.
A Mátra nagy ura, a kabarok kagánja, az északkeleti részek ispánjává is tétetett azon
királyi kikötéssel, hogy új vármegyét alapítson itt István hatalmának erősítésére s a
keresz​tény hit elter​jesz​té​sére.
Mi tagadás, magának Saroltának sem tetszett a dolog. Nem a keresztény hit
elter​jesz​tése miatt… Ő abban nagy buz​gó​sá​got muta​tott… Unta már az örö​kös ván​dor​lást.
–  Mondd, kedves Somám, hol van az otthonunk? – kérdezte egyszer urát, nem titkolt
kese​rű​ség​gel.
Sámuel úr meglepetten nézett reája. Nem tudta, mit akar e kérdéssel a jámbor Sarolta.
Nem is tudott hir​te​len​jé​ben mit felelni reá.
–  Csak azért, kedvesem, mert amióta veled vagyok, folyton-folyvást építkezünk,
köl​töz​kö​dünk, újabb ott​hont terem​tünk… Hol Saár, hol Bene, hol Újvár!
–  Az idő kívánja így, kedvesem – felelte határozottan Sámuel. – Na és a kedves bátyád,
István… Avagy nem furcsa-é, hogy két vármegye ispánja és kabari-kozári népem kagánja
vagyok?
– De igen! – kapott rajta a fele​sége.
–  Én mégis szívesen teszem. Tudom, ez nékem kötelességem. Természetesen nem
könnyű. Három marton kell helytállnom… De látod, itt, a Hernád vidékén is áll már Újvár,
és a vár​me​gye, bátyád aka​rata sze​rint, az ország és a szent egy​ház ügyét szol​gálja.
– Mind igaz ez, kedves férjemuram… De én már úgy megszerettem a Mátra vidékét, hogy
nem szí​ve​sen hagyom ott még egy kis időre sem.
–  Ebben osztozom veled. Ám kérdezd csak kicsi fiúnkat, szeret-é lubickolni a Hernád
selymes vizében? Bizony mondom tenéked, azt feleli, hogy igen! Hiszen ő itt látta meg a
nap​vi​lá​got, ez a vidék már a szü​lő​földje.
Sarolta helyes​lően elmo​so​lyo​dott.
– Nem​csak igaz, hanem bölcs ember is vagy… Legyen hát az úr aka​rata sze​rint.
E beszélgetés május derekán folyt le, amikor a dombon épült, fából készült Újvár
hatalmas kertjében bódítóan illatoztak a szilva- és almavirágok. Harmadnapra Sarolta, a
három gyerek és a vén Szidi nene, a dajka kíséretében éppen a kertben sétáltak. A borsodi
kapu irányából váratlan, éles kürtszó harsant fel. – Valaki jő, de vaj’ honnan? – gondolta az
ispánné, majd hir​te​len meg​állt.
Újabb két kürtszó hangzott el, amelyből Sarolta királyi érkezőkre következtetett.
Hevesen megdobbant a szíve, s maga sem tudta, miért, nagy öröm lett úrrá rajta. Talán
éppen István bátyám jött? – gondolta, majd a dajka felé fordulva szólott: – Menjetek tovább
Szidi nene, én megnézem, ki érkezett Borsod irányából? – azzal sebes léptekkel az ispáni
kas​tély asszony​háza irá​nyába sie​tett.
 Ezalatt a borsodi kapun valóban beléptek porlepte lovaikon a királyi hírellők. Három
tized élén egy hadnagy hozta az ispánnak a király pecsétes levelét. Sámuel úr éppen a
tör​vény​tévő terem​ből lépett ki, ahol három Her​nád vidéki hara​gos ügyét fejezte be.
– Köszöntelek kabarok kagánja, két vármegye ispánja, vitéz és bölcs Sámuel úr – kezdte
a had​nagy, miköz​ben tisz​tel​gett.
Ugyancsak cifrázza – gondolta Újvár ispánja, majd mosolygó képpel kiáltotta oda a fiatal
had​nagy​nak:
– No, öcsém, mi jót hoz​tál Fejér​vár​ról?
– Esz​ter​gom​ból, nagy jó uram – iga​zí​totta ki a hír​nök.
– Úgy? Szó​val ott tanyáz Ist​ván úr?
– Igen, ispán uram. Hiszen tavasz van, s köze​leg a nyár.
– No, ezt meg el is feled​tem… De szállj le nyer​ged​ből derék vitéz, s légy házam ven​dége.
–  Lovamról én rögvest le is szállandok, mert oly nagy urat kell benned tisztelnem,
aminő nincs más szé​les ez ország​ban.
Ebben egy pap veszett el – gondolta mosolyogva Sámuel úr. – De vaj’, hová bújik ki a szeg
a zsák​ból?
Ezután a fiatal hadnagy kora ellenére is akkurátus méltósággal szállt le nyergéből, majd
kimért, szinte ünnepélyes léptekkel követte Sámuel urat a férfiház nagytermébe, ahol az
ispán a tör​vény​ke​zést tar​totta s más ügye​ket is tár​gyalt.
–  Ímé, itt vagyon felséges István király uram pecsétes levele, amely tenéked nagy
örö​medre szol​gá​land.
–  Az majd elválik, öcsém – szólott elkomorodva Sámuel ispán, és kíváncsian vette el a
per​ga​ment, majd fel​törte annak nagy pecsét​jét.
Nézte, nézte, de nem akart hinni a szemének… Annyira jól ismerte már a latin nyelvet a
bencés atyák jóvoltából, hogy tolmácsra nem volt szüksége. Ám most mégis szinte
hihe​tet​len​nek tar​totta, amit olva​sott.
– Héj, Imre fiam! – kiál​tott a terem​ben szol​gá​la​tot tel​je​sítő megyei had​nagy​nak.
– Menj, s kerítsd elő Máté atyát!
–  Szívesen tolmácsolom, ha nem értenéd, uram – fordult oda készségesen a fiatal
had​nagy.
– Tebenned egy pap veszett el – bökte ki hirtelen s némi bosszúsággal Sámuel úr. – Hát
olyan jól értesz lati​nul?
– Tal​ján, bajor, frank és marót nyel​ven is, nagy​uram – húzta ki magát a legény.
– Akkor a végén még püspök leszel – nevette el magát Sámuel úr. – No, tolmácsold hát! –
s azzal átnyúj​totta hírellő had​nagy​nak a leve​let.
A fiú délceg, barna legény volt, lelógó bajuszkát viselt. Megilletődött hangon előbb
latinul olvasta, majd magyarra fordította a levelet. Azt tartalmazta pedig ezen írás, hogy
Sámuel urat két vármegye ispánsága alól felmentik, s ezek helyett országos méltóságra, a
kirá​lyi udvar ispán​jává neve​zik ki.
A fontos irat elolvasása után az i ú mélyen meghajolt Sámuel úr előtt, s kis híján le is
tér​delt volna, ha az ispán rá nem ripa​ko​dik:
– Nem vagyok én király!
– De e perc​től kezdve a helyet​tese vagy!
 Sámuel urat hirtelen szédülés fogta el, kicsit meg is tántorodott, de aztán nagy akarattal
erőt vett magán. Oly érzés kerítette hatalmába, mint egy régi-régi tavaszon, amikor a
Mátra egyik magos csúcsára, a Sasok sziklájára hágott fel. Messzire ellátni onnan… Le
egé​szen a sík​sá​gig, a kanyargó Tiszáig.
Élesen, vadul zúgott a tavaszi fanyar szél, s őt csaknem a magas szikla alatti mélységbe
sodorta.
Mélység és magasság, emelkedés és zuhanás különös érzései cikáztak át most rajta.
Hir​te​len támadt mély hall​ga​tá​sá​ból Máté atya dör​mögő hangja vezette vissza a jelenbe.
– Hívat​tál, nagy jó uram?
– Igen. Igen… De már meg​kés​tél, bese​nyő Máté.
A bencés pap kíváncsi s kérdő tekintettel nézett hol Sámuel úrra, hol a királyi
had​nagyra.
Már​ton, mert ez volt a kirá​lyi hírellő tiszt neve, ünne​pé​lyes han​gon szó​lott:
–  Ím, nagy örömet hirdetek tenéked, atyám! Uratok immáron a királyi udvar, a palota
ispánja lett!
– Laudetur, Jesus Christus! – kiáltott fel örömmel a pap, majd térdre borulva háromszor
egy​más után keresz​tet vetett.
Ekkor lépett be a törvénytévő terembe Sarolta nagyasszony. Mindenki meglepetten
nézett rá, hiszen az ispánné ide nem szo​kott betérni.
Nem is fogadták volna szívesen, különösen az ispán mellé rendelt két királyi bíró.
Sámuel úr össze is vonta szemöldökét, de szerencsére a vármegye két bírája most a felső
vidé​ket járta, így nem lát​ták eme asszo​nyi merész​sé​get.
– Azt hit​tem, hogy Ist​ván bátyám jött – rebegte meg​il​le​tő​döt​ten Sarolta.
–  Nem ő érkezett, mást hoztak – felelte Sámuel, majd átnyújtotta feleségének a királyi
okira​tot.
Bizony, ez is szokatlan dolog volt abban az időben, de Újvár ispánját egészen
megzavarta a nagy hír. A nagyasszony mohó tekintettel olvasta a latin nyelvű írást, s ahogy
élénken csillogó szeme haladt a sorok fölött, úgy vált egyre vidámabbá, egyre örömtelibbé
az arca. Amikor pedig az utolsó betűt is elolvasta, különös, reszkető örömmel a hangjában
fel​ki​ál​tott:
– Végre! Végre!
A jelen​lé​vők meg​hök​kent tekin​tet​tel néz​tek egy​másra.
A hir​te​len beál​lott és hosszan tartó csen​det Sámuel úr meg​il​le​tő​dött hangja törte meg:
–  István király urunk hírellő hadnagya, köszönöm fáradságodat! Imre hadnagyom, adj
szállást vendégünknek a férfiházban! A kísérő vitézekről is gondoskodjatok! Te pedig
pihend ki magadat, jó vitéz, ma estebédnél lakomára várlak! Márton hadnagy az ispáni
szolgálatos hadnagy kíséretében eltávozott. Hamarosan Máté atya és a többi jelenlévők is
követték példáját. Pár perc múltán már csak Sámuel és Sarolta maradtak a törvénytévő
terem​ben.
– Bocsánatodért esedezem, férjemuram, hogy ide a törvénytévő terembe hívásod nélkül
bemerészkedtem – fordult urához az ispánné. – Ám a kertben jártomban kürtszót
hallottam a borsodi kapu felől. Azt hittem, maga István bátyám jött el hozzánk, innen volt
a merész​sé​gem.
 –  Ne esedezz, kedvesem – vonta keblére feleségét Sámuel. – Hercegi lány vagy te,
királyi vérből származol. Csak nem restelkedsz holmi megyei s királyi szolgálattévők előtt?
No, meg egyébként is… Immáron kifelé álland Újvárból a szekerünk rúdja… Mondd, örülsz
neki?
– Nagyon, Somám.
– És vaj’, miért mon​dád e külö​nös szót: „végre”?
–  Ó, kedvesem! Hát csodálkozol ezen? Hiszen ki nem tudja, mennyi léhűtő lézeng
István bátyám körül? Bajorföldről, Velencéből jött talpnyalók, s hízelgő magyari
főemberek… És éppen te, aki megyéket, monostorokat, püspökségeket alapítasz, ki karddal
küz​dő​nél a keresz​tény vár​ban, vagy ahogy a nép mondja: Aba​új​vár​ban?
–  Ne kísértsd az Istent, kedvesem! – simogatta meg Sarolta dús, hosszú haját Sámuel. –
Azokra István bátyádnak szüksége vagyon, hiszen sokat segítettek neki… Ami pedig e
palota- vagy udvarispánságot illeti, nem könnyű tisztség… Miattuk is, akik az udvarban
élnek, de a magyari urak miatt is, akik sziszegve fogadják István bátyád törvényeit… Tudod-
é, hogy nyüzsgő han​gya​boly ez az ország, ha nem éppen darázs​fé​szek?
– Tudom, de bízom benned…. Bátor is vagy, bölcs is, akit idáig nemcsak a Mátra, a Heves
vidéke, hanem Aba​új​vár népe is meg​sze​re​tett. Bizo​nyára az ország is így lesz veled!
–  Ki tudhatja? – szólott elmerengve Sámuel. – István törvényei jók, de erősek e
zabolátlan, nyers népnek… És idáig csak a Mátrában, Hevesben, no meg Újvárban jártam-
keltem, majd ezután Fejérvár és Esztergom után a Lajtától az Erdőelvéig lészen járásom-
kelé​sem… Szó​val ked​ve​sem, még keve​seb​bet lehe​tek veled és gyer​me​ke​im​mel.
–  Nem baj… Én mindenhová követlek! – szólott emelt hangon Sarolta. – Mivel neked a
„fejnél” vagyon a helyed… Te mesélted, hogy édesanyád is e szavakkal eresztett el István
bátyámhoz annak idején… Most én is e szavakkal bocsátalak utadra… Jézus urunk legyen
veled!
– Köszö​nöm, Sarolta – vála​szolt Sámuel úr meg​ha​tot​tan. – Köszö​nöm biz​ta​tá​so​dat. Ha te
nem bánod, akkor nem jött hiába a hírvivő a Hernád partjára… Elfogadom e nagy
meg​bí​za​tást. De mi lesz vele​tek?
–  Addig megleszünk Újvárban is, amíg értünk tudsz jönni. Gondolom, erre István
bátyám hama​ro​san lehe​tő​sé​get ad.
– Bizo​nyára – helye​selt Sámuel úr.
…Aztán nemsokára a királyi hadnagy és lovasai kíséretében megindult István úrhoz,
hogy Esztergomban átvegye a magas udvarispáni hivatalt, amely őt az ország első bírájává
tette.
 ÜNNEP FEHÉRVÁRON

fehérvári királyi palota nagytermében ülésezett a szenátus. István jobbján Imre

A herceg, balján Sámuel úr, a palotaispán foglalt helyet. A szenátus tagjai: a
püs​pö​kök, a kirá​lyi lova​gok, a magyari nagy​urak mind ünnep​lő​ben pom​páz​tak.
Nagy nap volt ez, a győ​ze​lem ünnepe!
Szeptember vége ellenére nagy forróság tikkasztotta a királyi székváros népét, de még a
befüg​gö​nyö​zött terem​ben tanács​kozó nagy​ura​kat is.
Alig vár​ták, hogy lemen​jen a nap, és az alko​nyati szél hűvö​sebb leve​gőt hoz​zon.
Ekkorra végzett Gellért püspök is, aki a királyi szenátus emlékezetes ünnepi határozatát
írásba foglaltatta az egyik baráttal. Latin, német és magyar nyelven készült el a
pergamenre rótt okirat. A papok a latint, a lovagok a németet, a várispánok és más vezérlő
nagy​urak a magyart értet​ték.
Nem​so​kára Gel​lért püs​pök mind​há​rom nyel​ven fel​ol​vasta az egy​be​gyűl​tek előtt:
„Az Úrnak 1030. esztendejében, szeptember havának 29. napján, István, a mi nagy
kirá​lyunk jelen​lé​té​ben ünnepi ülést tar​tott a sze​ná​tus.
Konrád úr, a Német-Római Birodalom császára, szövetségünket megszegve, aljas és
hitszegő módon, ezen esztendő július havában az egyesült birodalmi népek: a szászok, a
bajo​rok, a fran​kok, a nori​cu​miak és morva szö​vet​sé​ge​seik orszá​gunkra tör​tek.
A hatal​mas had​se​reg pusz​títva és rom​bolva haladt át a gye​pű​el​vén, hogy elfog​lalja a Lajta
és a Rába vidé​két, sőt még azon túl is…
Ám galád igyekezetük hiábavaló volt, mert a Megváltó, a mi Krisztus urunk és minden
szentjeink a segítségünkre siettek… Megvilágosították nagy Istvánunk elméjét, kit híven
támogatott bölcs tanácsaival Sámuel úr, a palotaispán, hogy i ú és daliás hercegünk, Imre
úr vezérletével hős seregeink világraszóló diadalt arassanak a hatalmas német-római
csá​szár nagy hadán.
Megvert kuvaszként, seregeit cserbenhagyva futott tova hazánkból a gyáva Konrád úr.
Seregeit dicső magyarjaink Viennában szétverték, sokukat foglyul ejtvén fényes diadalt
arat​tak.
Áldassék az Isten, áldassék nagy István király urunk, áldassék a daliás vitéz Imre herceg
úr, áldas​sék bölcs Sámuel úr, a palo​ta​is​pán neve!
De áldassék országunk minden hadra kelt népe, hogy a hívó szóra fegyvert ragadtak és a
beto​la​kodó ellent kiver​ték!
Krisz​tus urunk és min​den szent​je​ink őriz​zék ked​ves magyari orszá​gun​kat!”
Alig​hogy befe​jezte fel​ol​va​sá​sát Gel​lért püs​pök, hatal​mas éljen​zés tört ki a terem​ben.
Ezalatt kint, a palota körüli kert mellett, a nagy térségen összegyűlt a királyi székváros
népe és az ott tar​tóz​kodó vár​is​pá​nok vité​zei, no meg az egy​há​zak fegy​ve​res har​co​sai.
A derék varégok, a királyi palotaőrség tagjai már alig-alig tudták visszatartani a tömeget
a palo​tá​tól.
Pez​zeli (Péczel) úr, a test​őr​ség parancs​noka izga​tot​tan nyi​tott be a nagy​te​rembe:
–  Nagy királyunk, István úr!… A népek látni kívánnak Benneteket, Téged, nagyuram,
meg Imre her​ce​get és Sámuel urat.
 Ist​ván bol​do​gan elmo​so​lyo​dott.
– Rög​tön ott leszünk – felelte magya​rul. – Gyer, Imrém, s te is, ked​ves Sámu​e​lem!
Ezután a testőrző varégok – akik rövid nyelű csatabárdot viseltek – sorfalat álltak a
palota kertjében, hogy a király és kísérete zavartalanul haladhasson a kert közepén lévő
nagy kőemelvényhez, amelyen István névünnepén a nagymisét szokták tartani az
elő​ke​lő​sé​gek.
A püspökök és a többi nagyurak lentebb, a kőlépcsőkön álltak meg. Az öregedő király
kissé kifújta magát, majd halk han​gon, magyar nyel​ven beszélni kez​dett.
–  Derék híveim! Kedves magyarjaim! Minden népem! Köszönöm nektek, hogy együtt
ünne​pel​het​jük a győ​zel​met!
– Vivát Stepha​nus Rex! – Éljen Ist​ván király! – kiál​tozta bele a lel​ke​sedő tömeg.
Kis idő múl​tán tudta csak foly​tatni Ist​ván:
–  Ellenségeink most megtanulták, hogy Attila és Árpád urunk földjét nem lehet
meg​gya​lázni, elfog​lalni!
–  Pusztuljon Konrád! Pusztuljon minden német! – harsogták innen is, onnan is
magya​rul.
A bajor lova​gok meg​le​pet​ten hall​gat​ták a forró sza​va​kat.
Ezu​tán újra Ist​ván szó​lott:
–  Ne feledjétek azonban, hogy a győzelemben oroszlánrésze volt szeretett fiamnak,
Imré​nek és a bölcs Sámuel úrnak, a palo​ta​is​pán​nak!
–  Vivát Imre herceg! Vivát Sámuel úr! – zengte-zúgta harsogta az egybegyűlt tömeg, és
nem akart betelni az ünnep​lés​sel.
Ezu​tán Ist​ván fél​re​állt, majd helyére Gel​lért püs​pök lépett.
– Áldas​sák a Mi Urunk! És min​den szent​je​ink! – kiál​totta érces, magyar sza​vak​kal.
A tömeg, amely a papoktól a németet vagy a latint szokta meg, most örömteli és
hatalmas ámennel felelt. Gellért pedig karjait hirtelen az égnek emelte, és áldást osztott az
egy​be​gyűl​tekre.
E percben a hatalmas tömeg térdre ereszkedett… Ugyanígy cselekedtek a püspökök, a
lova​gok s a magyari urak is, és Imre her​ceg, Sámuel úr, de még a király is…
Nemsokára az ott lévő papok egyházi énekeket kezdtek énekelni. Latinul, magyarul,
németül, olaszul, varégul és még ki tudja, milyen nyelven szállt az ének, dicsérve az Egek
Urát, aki elő​se​gí​tette a magya​rok fényes győ​zel​mét.
 ISTVÁN KIRÁLY KÚTJA

fehérvári palota egyik nagy termében – ahol István úr gyakorta tartózkodott – nagy
A volt a sürgés-forgás. A király tanácskozó termébe ülőzsámolyokat cipeltek a
szolgák. Ide jönnek ma délutánra a vármegyék ispánjai, az országbíró, több püspök és a
monostorok apát urai. Sok nagyúr, a királyi tanács tagjai már megérkeztek, s a palota
különböző szárnyaiban, az erősen lefüggönyözött ablakok mögött hűsölve pihenik ki a
messzi utak fára​dal​mait.
Kint nagy hőség tombol, a magyar nyár augusztusi kánikulája… A széles, poros utcákon
alig lézeng valaki… Pedig pár nap múlva nagy sereglés lesz Fehérváron: István király
név​ün​nepe követ​ke​zik.
Erre pedig az ország minden tájáról felkerekednek a nagyurak, a főpapok, sőt még a
vándorkereskedők is, akik a fehérvári palánkok szomszédságában szokták felverni
sát​ra​i​kat.
István úr – a mulatozások előtt – komoly tanácskozást kíván folytatni az ország
hely​ze​té​ről, Sámuel úr, az ország​bíró jelen​lé​té​ben.
Ma dél​után lesz az első ilyen…

Ma délben, sok ló és lovas szolga kíséretében megérkezett a borsodi ispán úr, aki a Borsfia
Mis​kolc névre hall​ga​tott.
Alig érke​zett meg a nagyúr, a király máris maga elé ren​delte.
A köl​csö​nös üdvöz​lé​sek után Ist​ván úr rög​tön a dologra tért.
–  Borsfia Miskolc uram, sok panasz érkezett hozzám az atyák részéről. Borsod
vármegye északi részében a Bükk mögötti völgyekben, a dombok között, még ma is
javában virul a pogányság. A források, kutak mellett állatokat áldoznak, pogánytüzeket
gyújtanak a sámánok. A tudatlan nép pedig özönlik oda, hogy áldozatot mutasson be az
óhit iste​né​nek.
Borsfia Miskolc úr, a gesztenyeszőke, magos dalia, nyugodtan simította hátra, két
vál​lára omló, dús haját.
–  István uram, felséges király atyám! A barátok, az apát urak szavaiban van némi
igazság. De korántsem annyi, mint amit mondanak. Kabari népünk nagyrésze már az új hit
híve. Hetente szorgalmasan eljárnak a kilencedik faluban lévő templomokba… De ki
tagadhatná? Vannak még szép számmal – főként öregek, akik elsősorban a sámánok
sza​va​ira hall​gat​nak.
–  El kell fogatni a sámánokat! – keményedett meg István úr arca és tekintete. – Ezek a
kivén​hedt aggas​tyá​nok csak fer​tő​zik a nép gyer​me​ke​i​nek lel​két!
Bors​fia Mis​kolc úr ismét meg​ha​jolt.
– Megtettem nem egy esetben – felelte illedelmes hangon. – Ám a nép barlangokban, a
ren​ge​te​gek mélyén lévő erdei kalyi​bák​ban rej​te​geti őket, étel​lel, ital​lal látja el vala​há​nyat.
–  Gondoskodjál róla, Miskolc uram, hogy kifüstöljék a mételyezőket a rejtekekből! És
amely helységek közelében fellobban az áldozati tűz, azok fizessenek minden alkalommal
egy ezüst dénárt, mint büntetéspénzt. Aztán az így befolyt pénzeket a közeli monostor
atyá​i​hoz jut​tas​sák el.
– Így leend, fel​sé​ges nagy​uram – hajolt meg újra Bors​fia Mis​kolc ispán.

István névünnepe után gondterhelten tért haza székhelyére a borsodi várispán… Alig
pihent egy-két napot, máris parancsot adott az ispáni szolgáknak, fegyveres vitézeinek,
hogy parancsával járják be a különböző kisebb helységeket és a völgyek ölében
meg​hú​zódó pász​tor​szál​lá​so​kat… Misze​rint erő​sen kerül​jék a pogány szo​ká​so​kat!
Még nem csípte meg a dér a kökényt, amikor István úr udvarára belovagolt a borsodi
vár​is​pán lovas​hír​nöke.
–  Parancsodhoz s ígéretemhez híven, elfogattam és elűzettem a vármegyéből a
sámánokat. Nincs már a köveknél áldozati tűz, s még a bükki völgyekben élő pásztorok is
ellá​to​gat​nak a szent​mi​sére – írta töb​bek között.
–  Üzenetedet köszönöm, Borsfia Miskolc úr – írta vissza a király. – Krisztus urunk s a
boldogságos Szűz áldása légyen rajtad s házad népén… ígérem, ha eljő a kikelet, magam
sze​mé​lye​sen is meg​győ​ző​döm hit​béli buz​gó​sá​god ered​mé​nye​i​ről.
–  Ki hitte volna, hogy személyesen is idejön – lepődött meg a levél olvastán Borsfia
Mis​kolc úr.
Bizony az arca egy-kettőre gondterheltté vált, mert a levelében írt gyors változás nem
fedte a valóságot. Az erdők-völgyek mélyén, a források, kövek közelében még gyakorta
fel​lob​ban​tak a Bükk-vidéki pogá​nyok áldo​zati tüzei.
(S nyílt „titok” volt, hogy való​já​ban Bors​fia Mis​kolc úr is csu​pán „lát​szat​ke​resz​tény”.)

Ám bárhogy is akart a tavasz folyamán István úr Borsod tájaira eljutni, a királyi udvar
szá​mos teen​dői nem enged​ték.
Már azt hitte Mis​kolc úr, hogy a király beígért láto​ga​tá​sá​ból nem lesz semmi.
Mily nagy volt azonban meglepetése, amikor a nyár folyamán – persze titokban –
felkereste őt a hevesi várispán hírnöke, hogy tudtul adja, István úr az egri püspök
ven​dé​ge​ként már több napja Heves megye északi részén, Bor​sod köze​lé​ben tar​tóz​ko​dik.
Így történt, hogy a király nem a Tisza mentén, de nem is a Sajó-völgyén keresztül
érkezett Borsodba, hanem kisded kíséretével átkelt a vízválasztó hegyen, a Magos-
Bükk​te​tőn, ahon​nan a Han​gony-patak völ​gyébe lova​golt.
Már este​le​dett, ami​kor a pár ház​ból álló, kicsiny Han​gony hely​ség köze​lébe értek.
– Itt verünk tanyát! – adta ki a parancsot a király. – Nem bolygatjuk meg jelenlétünkkel
a kis helység nyugalmát. (A nagyúr nem szerette, ha ünneplések, „hódolások” kísérik az
útját.)
Nemsokára több pompás sátor adott kényelmes szállást a királynak és kísérőinek: az
apát uraknak s a királyi lovagoknak. (Az egri püspök nem volt már velük, mert köszvénye
várat​lan kiújul​ván, az egri vizek​nél kereste gyó​gyu​lá​sát.)
Nemsokára esti zsolozsmára gyűltek össze, amit a szerzetesbarátok Istent dicsérő éneke
kísért.
Ezu​tán pom​pás vacsora követ​ke​zett: nyár​son sütött bárány​hús és friss fácán​pe​cse​nye.
Noha István úr igen mértékletes ember volt, de azért az apát urakkal, no meg a
lova​gok​kal mégis meg​iszo​gat​tak néhány kupa finom egri bort…
Ezután a tábor őrsége elfoglalta őrhelyét – bár a király titokban járt erre, mégis
fon​tos​nak tar​tot​ták az őrzé​sé​ről gon​dos​kodni.
A király, elvégezvén csendes esti imáját, a sátor mélyébe húzódott, ahol finom
bárány​bő​rök​ből készí​tett pom​pás fek​hely várta.
Nemsokára lefeküdt István úr, de álom nem jött a szemére… Sok gondolat megfordult a
fejé​ben, úgy az ország, mint az egy​ház dol​ga​i​ról…
És ahogy ott töprönködött, hirtelen egy különös, elfojtott, monoton, halk hang ütötte
meg a fülét…
Figyelt, hall​ga​tott a király, de egyet​len val​lá​sos éne​ket sem ismert fel a dal​lam​ban.
– Ne legyek Ist​ván, ha ez nem valami pogány varázs​ige! – ült föl izga​tot​tan a fek​he​lyén.
Távolból, valami erdőségből lopódzott ki az elnyújtott éneklés, mintha valami tompa
tülök​hang lenne.
–  Nem kétséges, hogy ez valami pogány ének – mormolta maga elé István úr. – Szóval
még​sincs úgy min​den, ahogy a vár​is​pán úr írta… Szó​val van még itt pogány​ság bőven.
És ekkor – maga sem tudta miért, valami különös belső erő hajtotta – váratlanul felkelt, s
puha selyem​kön​töst terí​tett vál​lára, és kilé​pett a sátor​ból.
Az őrök nagyrésze az igazak álmát aludta. Haragos lett a király, és dühösen kiáltani
akart… Ám hamarosan letett erről, arra gondolván, hogy ezzel felébreszti a kísérete
tag​jait. De azért bosszú​san hoz​zá​tette:
–  No, tőlük aztán fel is nyársalhatnának a pogányok – méltatlankodott magában. – De
nem… Nem ilyen az én népem. A krisztusi törvényeket ugyan nehezen tűri, de
alá​va​ló​ságra még​sem vete​me​dik… Hiszen jól tudja, hogy én is Árpád véré​ből szár​ma​zom.
És elindult a király a holdvilágos, bükkháti éjszakában. Hamarosan egy tágas rétre ért,
ahol millió virág illata pompázott. Mélyet szívott belőle a felség, s váratlanul Sámuel úr, a
palo​ta​is​pán jutott eszébe:
Vajon mit gondolna eme mostani utamról? Bizonyára nem helyeselné… De én nem félek!
Az Úrjé​zus Krisz​tus velem van, s bár van​nak erre​felé pogá​nyok, én nem félek tőlük.
Ezalatt az elnyúj​tott, külö​nös ének​hang fel​erő​sö​dött, mintha töb​ben is mond​ták volna.
És ekkor a király – a láthatár szélén – egy dombon lévő kiserdőt pillantott meg, ahol
nagy láng​gal égő tűz lobo​gott.
– Itt pogány áldozatot tartanak – suttogta maga elé a király. – De bánom már, hogy nem
hoztam magammal legalább öt vitézt, akik elfognák s móresre tanítanák az óhit tudatlan
híveit.
Hir​te​len azon​ban elrös​tellte magát.
– Ne légy döly​fös, ha alá​za​tos és meg​bo​csájtó lehetsz – sut​togta neki egy belső hang.
– Ha az Isten velem van – márpedig velem van! akkor nem történhet semmi bajom, sőt
még e pogányokat is megtéríthetem – tette hozzá gondolatban, s aztán nyugodt, bátor
lép​tek​kel a kis​erdő felé vette útját.
Jó félórát mehetett így, amikor egy lángoktól megvilágított, kis tisztásra ért, ahol két-
három kisebb szik​lakő sötét​lett. Égett hús szaga csapta meg az orrát.
– Lehet, hogy bárány, de lehet, hogy csikó – suttogta maga elé… És nem tehetett róla, de
erőt vett rajta egy meg​ma​gya​ráz​ha​tat​lan kíván​csi​ság.
A tűz által megvilágított tisztáson hét marcona férfi guggolt, nagyrészük fehér
vászon​ru​há​ban, hátu​kon vékony bekeccsel.
–  Ezek mind pásztorok, valószínűleg juhokat őriznek – gondolta a király, és a tűz
fény​kö​rébe lépett.
A közé​pen gug​goló, hosszú, ősz​hajú ember – a sámán – hir​te​len abba​hagyta az ének​lést.
A kirá​lyon lévő bő sárga kön​töst a hold​vi​lág külö​nös, fur​csa fénnyel vette körül.
Az áldozó pogányok megdermedtek e hirtelen jött látványtól. Legelébb a vén sámán tért
magá​hoz.
– Ki… ki vagy te?… Te különös jövevény?… E fényes ruha mit takar?… Csak nem az égből
eresz​ked​tél közénk?
–  Nem, nem testvérem! De elébb békességes jó estét kívánok mindannyiótoknak. Nem
égi, hanem földi ember vagyok én is. De bizony már nem a régi hit híve!
–  Akkor te az újhit papja vagy? – ugrott fel hirtelen két pásztor is, és bunkósbotját a
jöve​vény felé emelte.
– Hagyjátok! – kiáltott rájuk parancsolón az ősz sámán. – Mi nem bántunk senkit, aki az
újhit híve! Mi rábízzuk a Nagy Égi Atyára, a Felvilág Istenére, hogy büntesse meg azokat,
akik az újhit szol​gá​la​tá​ban a régi hit híveit karóba húzat​ták, avagy ver​mekbe vetet​ték!
–  Nem tudod, mit beszélsz, jó öreg! – kiáltott rá keményen István úr. – Csak azok
pusztultak el így, akik az újhitre kezet emeltek… Mert írva vagyon: aki karddal támad,
annak kard által kell elvesz​nie!
–  No, szépen megtanultad Krisztus papja e fecsegő beszédet! – állt fel a harmadik
pásztor, s közben hozzátette: – Bárhonnan is jöttél, hagyjál bennünket békében! Mi sem
romboljuk le a ti templomaitokat, ti is hagyjátok meg nekünk, hogy őseink szokásai
szerint éljünk! Most pedig takarodj innen, mig jól van dolgod! Különben nem állok jót
maga​mért!
– No, csil​la​podj, Tar​ján fiam – csi​tí​totta az agg sámán, majd a jöve​vény felé for​dult:
–  Hallottam az egyik miséteken – mert néha azért oda is elnézek –, hogy az egyik
papotok Krisztus csodatévő erejéről beszélt. Én nagyon szeretnék egy ilyet látni… Mert
addig bizony nem hiszem el e sok szép mesét…
– Ha az Úr akarja, min​den meg​tör​tén​het! – így szó​lott az álru​hás király.
–  Talán biza, még az is megtörténhet, hogy ebből a sziklából víz fakadjon? – és
gúnyo​sat, nagyot kaca​gott az ágáló pász​tor.
– Uram, segíts! Uram, tégy bizo​nyos​sá​got – sut​togta maga elé a szent életű király.
–  És ekkor… ekkor mintha különös, halk moraj hallatszott volna a föld mélyéből, majd
az a szikla, amire a pásztor rámutatott, kereszt alakban gyorsan kettéválott, és a
nyí​lá​so​kon hosszú, nagy suga​rak​ban ömleni kez​dett az üdítő víz!
Jött, jött a sok-sok hullám, gyorsan elöntötte a tisztást, s a pogány áldozati tüzet azon
minu​tá​ban elol​totta.
A hét pogány pásztor ámulva figyelte a hirtelen jött csodát… Majd hirtelen tömlőket,
kulacsokat vettek elé, hogy megbizonyosodjanak: valóban forrásvíz folyik a sziklából…
Aztán maguk sem tudták, hogyan s miért, de mindannyian térdre estek, s valamiféle imát
mor​mol​tak a fogaik között.
–  Az Úr akarta, hogy így legyen, áldott legyen az ő neve! – szólalt meg a király, majd
gyors kereszt​ve​tés után sar​kon for​dult, s ott​hagyta az ámul​dozó pász​to​ro​kat.

Mire vissza​tért Ist​ván úr, már az egész tábor tal​pon volt, s min​denki őt kereste.
– De meg​ijesz​tél ben​nün​ket, nagy​uram – szó​lott nehez​telő han​gon az egyik apát úr.
– Nyugodjatok meg, híveim! – szólalt meg csendes, halk hangon István. – Csak sétáltam
egy kicsit. (De a tör​tén​tek​ről sen​ki​nek egy árva szót sem szólt soha.)
Hogy aztán mi lett a hét pásztorral?… Arról nem szól a rege… Bizonyára a csoda
hatására ők is megtértek, s később derék keresztény nagyapák lettek, akik elbeszélték a
tör​tén​te​ket ámuló, hall​gató uno​ká​ik​nak.
Azt a forrást pedig, amelyik közel volt a sziklához, s jó idő után kúttá vált, mind a mai
napig Ist​ván király kút​já​nak nevezi a Han​gony-vidéki nép…
 VERESMART

ajnos, Szent István királyunk az Úrnak 1038. esztendejében utódok nélkül halt meg.

S Kedves, szeretett fia, a szent életű és daliás Imre herceg még apja életében elhunyt.
Ez István királynak rettenetes csapás volt! Az öregedő, erősen betegeskedő királyt
végképp összetörte. Élete alkonyának szomorúságát az is fokozta, hogy vérrokonai
közül nem látott senkit sem alkalmasnak a magyar trónra, mivel ezek inkább
hajlottak a pogányság, mint a kereszténység felé… Egyedül nagybátyja fiára, Vazulra
gondolhatott volna, de ő Nyitra várában raboskodott. (Kicsapongó élte miatt maga István
záratta e vár bör​tö​nébe.)
…És itt a valóságos történelmi tényeket sűrű homály fedi! Egyes állítások szerint István
mégis Vazult akarta királynak, de felesége, Gizella királyné és néhány cselszövő főúr
Vazult megvakíttatta… Így István őt már nem tehette meg királynak… Sőt nagybátyjának,
Szár Lászlónak a fiait, Andrást, Bélát és Leventét, a halálos ágyán magához hívatta, s arra
kérte őket, mene​kül​je​nek, mert ők is a csel​szö​vé​sek áldo​za​tai lehet​nek!
A három magyar her​ceg való​ban el is mene​kült Cseh​or​szágba.
Gizella és a cselszövő magyar urak ezután Velencei (Orseoló) Pétert tették meg magyar
királynak. Ennek az i únak az anyja magyar hercegkisasszony volt, István királynak a
nővére. Péter a velencei doge fia volt. Ám miután az apja könnyelműen uralkodott
Velencében, a kereskedő állam hatalmasai elűzték, s a doge Konstantinápolyban keresett
mene​dé​ket.
Felesége, István nővére és a fia, Péter nem követték, hanem István udvarába
menekültek. Így a félig magyar, félig olasz i ú „kéznél volt” a királyi udvarban, hogy
csel​szö​vés​sel királlyá tegyék.
A másik vélemény szerint a súlyos beteg István, Gizella királyné sugalmazására,
Velencei Pétert jelölte ki a trónra… Vazul és hívei ekkor István életére törtek… Ám az
össze​es​kü​vés lelep​le​ző​dött, s állí​tó​lag Ist​ván – Gizella taná​csára – Vazult meg​va​kít​tatta.
Bárhogy is történt, a szerencsétlen Vazult megvakították – amiben bizonyára része
lehe​tett Gizel​lá​nak is, hiszen való​já​ban a súlyos beteg király helyett már ő ural​ko​dott.
Az i ú Péter azonban méltatlan lett a magyar trónra… Nemcsak Fejérváron, hanem az
esztergomi udvarban is züllött, kicsapongó életet folytatott, s az ország dolgaival nem
törő​dött. Hamar meg​unta ezt az egy​ház, élén Gel​lért püs​pök​kel.
Ezért a lovagok s a püspökök, egyes magyari nagyurakkal együtt rábeszélték Sámuel urat
– aki ekkor már igen népszerű országbíró volt (valójában a király helyettese) –, hogy űzze
el Orseoló Pétert.
Az országbíró, ha nehezen is, de ráállott a dologra, mivel ugyancsak sok magyari nagyúr
is támo​gatta.
A királyt Aba Sámuel csapatai és az egyházi lovagok Fejérvárról elűzték, így lett az
országbíróból – aki nem is volt igazából Árpád véréből való – király… Péter nyugaton, a
bajoroknál, a németeknél keresett menedéket, akiknek továbbra is fájt a foguk Magyar
honra, s szerették volna az országot hű- bérállamukká tenni… Péter hamarosan
hűségesküt is fogadott nekik… Pár év elteltével aztán, az ő segítségükkel vissza is tért, és
harcba szállt Sámuel király csa​pa​ta​i​val szem​ben.
Sajnos, a ménfői csatában – árulás következtében – Aba Sámuel csatát vesztett, s így
menekülnie kellett… Álruhában, a Tisza mocsaras vidékén bujdosott, de ott besenyő
csoportok – kiket annak idején csapataival szétvert most bosszút álltak, s orvul
meg​gyil​kol​ták.
Ezért nevez​ték őt „bal​sorsú” magyar király​nak…

… A magya​rok har​ma​dik kirá​lya, a bal​sorsú Aba Sámuel a Mátra-vidéki Saáron, vagyis a mai
Abasáron született. Itt, a Bolttetőn emelkedett fából és vörös márványból épült pompás
kirá​lyi palo​tája. Hacsak tehette, ide tért meg​pi​henni csa​lád​já​val együtt.
Egy alka​lom​mal a király szol​gája vészes hír​rel sie​tett a nagyúr elé:
–  Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, szörnyű dolog történt az éjjel!
Egyet​len leá​nyo​dat, a szép Bor​bá​lát elra​bol​ták.
Az álmos király nem akart hinni a fülé​nek.
–  Nézzük meg a szobájában! – adta ki a gyors parancsot. Rögvest oda is ment a
szol​gá​i​val, de a szép​sé​ges király​le​ányt nem találta ott.
– Kutas​sá​tok át az egész palo​tát! – ren​del​ke​zett Aba Sámuel.
Azu​tán vala​mennyi szolga, cse​léd, vitéz a palo​tát kutatta.
Keres​ték egy nap, két nap, három nap, de nyo​mára sehol sem akad​tak.
–  Futárok, vitézek! Menjetek a hegyek közé! Járjátok be a sík Alföldet Budától Egerig!
Elő kell kerülnie a leányomnak, különben kutyavilág lesz! – kiáltott a király
elke​se​re​det​ten.
És a futárok, vitézek, szolgák szerteszéjjel indultak. Nemcsak Budától Egerig, hanem
Győr​től Csa​ná​dig keresz​tül-kasul jár​ták az orszá​got, de a szép​sé​ges Bor​bála sehol-sehol!
Bizony, nekibúsult erre a király… Hát még a királyné, a derék, jámbor Sarolta
nagyasszony! Ő bizony nap mint nap a saári fehér barátok, a bencések templomában
imád​ko​zott.
A király vigasztalhatatlan lett. A cselédeket elűzte, az őröket pedig a legsötétebb
tömlöcbe záratta… Ezután hosszú, keserves napok, hetek teltek el minden hír nélkül, majd
leesett a hó… Egy szép napon meg​ér​ke​zett a kará​csony.
A király s a mátrai nép búsan ünnepelt… Ám azon esztendőben jó és sok bor termett a
vidé​ken. A búbá​na​tát ezzel öblí​tette le a király és ked​ves népe is.
Ebben az esztendőben karácsony éjjelén a Bene-völgyi vörös barátok templomába
men​tek a saáriak az éjféli misére.
Természetesen ott volt a király is, hiszen abban a korban ilyen helyről ő sem
marad​ha​tott el.
Már lassan-lassan hajnal lett, amikor az ájtatosságnak végeszakadt. Kivonultak a
templomból a hívek, a sekrestyés eloltotta a gyertyákat. Hideg, fagyos csend telepedett a
Bene-völ​gyi vörös bará​tok temp​lo​mára.
De csak egy ideig!
Mert egyszer az egyik vén padból hangos horkolás hallatszott. Egy ember, akit a
buzgóság, no meg a bor is elnyomott, ugyancsak húzta a lóbőrt… No, nem sokáig… Kis idő
után a hidegtől s a pad keménységétől felébredt. Az álmos ember elképzelni sem tudta, hol
van. Végül nagy nehe​zen rájött, hogy ő bizony a temp​lom​ban rekedt.
Rettenetes ijedtség lett úrrá rajta. Mindenféle babonaság – melyek akkortájt bőségesen
virágoztak – jutott eszébe. Talán éppen Belzebúbot, az ördögök fejedelmét látta
kiemel​kedni a föld​ből, pedig csak a sek​res​tye ajtaja nyí​lott ki.
Meglepetten eszmélt fel az ott rekedt ember, hiszen ez valóság volt… Két vörös barát
lépett be a temp​lomba.
A kibontakozó hajnali derengésben azt látta, hogy az egyik kezében kancsó, a másik
kezében kis ételes kosár lapult. A templomban didergő ember sebtében lebukott a pad alá,
s onnan figyelte, mit mível​nek haj​nal​tájt a vörös bará​tok.
Azok pedig gyorsan gyertyát gyújtottak, majd a templom közepén lévő kripta
lejáratához lopakodtak, és nagy üggyel-bajjal felemelték annak zárókövét… Nem telt bele
talán öt perc sem, ami​kor a krip​tába vezető lép​csőn eltűn​tek a papok.
A saári ember – mert hisz odavaló volt – most már teljesen visszanyerte a bátorságát, s
gyors, de halk lép​tek​kel követte a lép​cső​kön a két vörös bará​tot.
Ezek valami rossz​ban törik a fejü​ket – sut​togta maga elé, s ere​jét meg​fe​szítve figyelt.
A gyer​tya​fény​ben min​dent látott, de a bará​tok őt nem vet​ték észre.
Óri​ási meg​le​pe​tés érte!
Lent a kripta mélyén, érckoporsók szomszédságában, földre vetett szalmán kuporgott az
elra​bolt király​kis​asszony!
– Ó, ti gonosz bará​tok! – sikol​tott fel a leány, ami​kor a két szer​ze​tes belé​pett.
– Etelt, italt hoz​tunk neked, gyer​me​kem – mon​dotta foj​tot​tan az egyik vörös barát.
– Ne ételt, italt, hanem a sza​ba​du​lást hoz​zá​tok! – könyör​gött nekik tér​den állva.
De a két gonosz barát erre már nem felelt sem​mit.
A saári parasztember már eleget tudott! Amilyen gyorsan csak bírt, visszalopódzott a
rej​tek​he​lyére, s ott várta meg, míg a két pap vissza​tér a krip​tá​ból.
Tehát itt van a király​lány! Itt síny​lő​dik! No, meg​áll​ja​tok, gonosz papok!
Bizony alig várta, hogy reggel legyen. Szerencsére korán kezdtek el misézni, így a saári
ember hamarosan kisurranhatott a templomból. Soha életében még ilyen gyorsan nem
futott. Már alig állt a lábán, amikor a saári királyi palota elé ért. Az őrség nem akarta
been​gedni.
– Nagy hírt hozok, vité​zek! Higgyé​tek el, a király egy zsák ara​nyat is ad, ha meg​tudja!
Először azt hitték, valami eszelőssel van dolguk, de szerencsére az őrség hadnagya – aki
szin​tén saári szü​le​tésű volt – fel​is​merte föl​di​jét, egy Péter nevű, bor​sze​rető embert.
–  No, Péter bátya, jól gondolja meg kend, mit mond! – fordult a jövevényhez. – A
felséges úr még alszik, nagyon későn feküdt le. Csak akkor háborgathatjuk, ha nagyon
komoly dolog​ról van szó!
– Nincs ennél komo​lyabb dolog a vilá​gon, hiszen tudom, hol van a király​kis​asszony!
– Ha nem beszél iga​zat kegyel​med, a fejét véteti a fel​ség! – fenye​ge​tő​dzött a had​nagy.
–  Állok elébe! – hangzott a bátor válasz. – De siessünk, mert szegény királykisasszony
ször​nyű helyen van!
Ezek után az erősködések után a hadnagy végülis a király színe elé engedte. Aba Sámuel
pedig, ki rajon​gá​sig sze​rette egyet​len leá​nyát, egy per​cig sem této​vá​zott.
– Hé, parancsnok! – fordult a testőrség fejéhez. – Jer velem, hozz magaddal száz kemény
vitézt, és köves​sük ez embert!
A király s a saári jobbágy száz testőr kíséretében a benei vörös barátok kolostorába
lova​golt.
– Min​den barát az udvarra! – paran​csolta kemény szó​val az oda​ér​kező király.
Az apát élén​ken til​ta​ko​zott, mivel még nem végez​tek a dél​előtti imák​kal.
– Majd aztán imádkozhattok, barátok, de elébb adjátok elő a lányomat! – kiáltott fel Aba
Sámuel.
Ám azok nem mozdultak, s úgy tettek, mintha semmiről sem tudnának. (Lehet, hogy
nem is tudott róla min​denki, de aki tudott, az hall​ga​tott.)
– Minden ajtót zárjatok be! – adta ki erre a parancsot a király, majd hű vitézei és a saári
ember kísé​re​té​ben a kolos​tor temp​lo​mába sie​tett.
– Vezess csak, Péter! – for​dult gyor​san a job​bágy felé.
És az öreg paraszt egye​ne​sen a krip​tába vezette a fel​sé​ges urat…
Az ott lévő vité​zek ezu​tán fel​emel​ték a záró​kö​vet, s a király lesza​ladt a kripta mélyére.
Szegény Borbála már félájultan feküdt, alig-alig volt benne élet. Aba Sámuel azonban
gyön​gé​den a kar​ja​ira vette, majd óva​to​san fel​hozta a nap​fényre.
–  Látjátok, mit műveltetek, gonosz barátok! – fordult haragosan az udvaron álló vörös
bará​tok felé. – Ezért meg​la​kol​tok!
Aztán anélkül, hogy megkérdezte volna, ki és miért tette e kegyetlen gonoszságot,
hir​te​len dühé​ben paran​csot adott a test​őr​zők fejé​nek, egy veres képű német​nek:
– Mard veres, mard!
A hatalmas termetű német ezután kétélű pallosával oly kegyetlen pusztítást vitt véghez a
barátok soraiban, hogy azok rövid idő leforgása alatt holtan terültek el az udvar kemény
kövén. A negy​ven​négy vörös barát közül csu​pán a leg​öre​gebb​nek kegyel​me​zett meg a veres
képű német.
A szörnyű eset után Aba Sámuel bezáratta a kolostort, s csak jóval később hozatott oda
másfajta barátokat… A nép pedig a király kegyetlen parancsáról, mely így hangzott: „Mard
veres, mard!”, azt a helyet Veres​mart​nak nevezte el.
Jelen​leg Pálos​vö​rös​mart​nak hív​ják, s Aba​sár​ral már össze​épült hely​ség.
 LÁSZLÓ KIRÁLY FORRÁSA

ég alig heverte ki az ország a belső pártvillongásokat, a sorozatos

M trón​vi​szá​lyo​kat, ami​kor máris újabb baj sza​kadt reá.

A Moldvában és a Havasalföldön élő nomád kunok vad és kegyetlen
lovascsapataikkal betörtek a keleti határokon. Amerre csak vonultak, raboltak,
fosztogattak, nem kímélték az immáron békés földművelő magyarok házait,
bar​mait, ter​mé​nyeit, sőt nem​rit​kán az éle​tét sem.
Bizony, nagy elkeseredés lett úrrá az országon. Maga a Mátra-vidék is ugyancsak
meg​szen​vedte a kóborló kunok garáz​dál​ko​dá​sait.
Ebben az időben a daliás I. László ült a trónon, akit az egyház kegyességéért, valamint
szá​mos nemes tet​té​ért később szentté ava​tott.
A hatalmas, szálfatermetű uralkodónak hamarosan a fülébe jutott a kunok támadása,
garázdálkodása. Nem is tétlenkedett sokáig, hanem amilyen gyorsan csak tudott, hadat
gyűj​tött, és meg sem állt véle a Mátra aljáig.
Mindez egy forró, tikkasztó nyáron történt, amikor az amúgyis vízben szegény
Mátrában kiszáradtak a patakok, elapadtak a források. A Tisza és a Sajó igen messze volt
ide, s a kecs​ke​töm​lők​ben hozott vizek bizony egy​ket​tőre elfogy​tak.
Keserves és szörnyűséges napok következtek a kunok ellen induló magyar seregre! A
tikkasztó, égető nap elől ugyan a Mátra erdeibe menekültek, de ott a hajnali harmatoknál
más egyéb vizet nem leltek. Egyik vitéz a másik után betegedett meg, vagy éppen a
szom​jú​ság miatt kegyet​len kínok között érte a halál.
Nagy gondba esett a király: mit tegyen most? Visszafordulni szégyellett, de ilyen
körül​mé​nyek között nem merte a kunok​kal föl​venni a har​cot.
– Ha ez tovább is így megy, felség – fordult hozzá az egyik napon a nádorispán –, akkor
mind​annyian gonosz véget érünk! Tér​jünk vissza inkább a Duna mellé!
–  Nem tehetjük, nádorispán uram – szólott határozottan a király. – Ha elvonulunk, a
kunok tovább garáz​dál​kod​nak. Bízzunk az Isten​ben, hogy ad majd egy jó esőt.
De a nehezen várt felhők csak nem érkeztek meg. Ráadásul, ami kevés harmat volt is,
hamarosan elpárolgott. Szomjúság gyötört embert, állatot, s nem kímélte az ellenséges
kuno​kat sem.
Búsult, szomorkodott a király, sajgott a szíve pusztuló vitézeiért. Még éjjel se jött miatta
álom a sze​mére… Sokáig vir​rasz​tóit szel​lős sát​rá​ban, s magába mélyedve töp​ren​gett.
Az egyik fülledt éjszakán azonban már a sátrában sem volt maradása László királynak.
Óvatosan, lassan, hogy még a testőrei se vegyék észre, elosont. Nekivágott, s mendegélt a
nyári Mátra titok​za​tos ren​ge​te​gé​ben…
Hát, ahogy így bandukol az éj koromsötét csendjében, egyszer csak a vadon mélyén
parányi fényt fedezett föl… Nagyon meglepődött, mert azt hitte, a kunok táborához
érke​zett. Igen bátor ember lévén, mégse for​dult vissza…
Amint közelebb lopakodott, fölfedezte, hogy a fény egy kis kunyhóból szivárog ki.
Rög​tön tudta László király, hogy itt csak békés erdei ember élhet.
Benyi​tott hát, és han​gos isten​ál​dás​sal köszön​tötte a kereszt előtt tér​deplő gaz​dát.
 Az pedig – egy nagy sza​kállú, ősz hajú ember – meg​le​pődve hagyta abba az ájta​tos​sá​got.
– Ki vagy, te vitéz, aki éjnek évad​ján bódo​rogsz a vesze​del​mes vadon​ban?
– A magyar sereg egyik kato​nája – hang​zott a király óva​tos vála​sza.
– Nagy merészséget mívelsz, fiam – ingatta neheztelőn fejét az ősz ember. – Hiszen alig
egy óra járás​nyira van ide a kunok tábora. Jobb lesz, ha máris vissza​for​dulsz.
– Köszö​nöm aggo​dal​mad, derék öreg – szó​lott a király –, ám mégis nyu​godt vagyok, mert
az Isten óv engem, mivel igaz ügyet szol​gá​lok.
–  Jól mondod – bólintott az öreg. – A pogány kunok ellen küzdeni csakugyan igaz
keresz​tény ügy​nek szá​mít… Ám az óva​tos​ság nem árt, hiszen min​den magyar éle​tért kár.
–  Kár bizony – hagyta rá szomorúan a király. – Pedig naponta pusztulnak a vitézek a
szom​jú​ság miatt.
– Naponta pusz​tul​nak? – cso​dál​ko​zott az öreg. – Hát miért nem evvel kezd​ted?
–  Ugyan miért mondád ezt, tiszteletre méltó aggastyán? Talán te tudnál rajtunk
segí​teni?
– Tudok bizony! – állott fel az öreg. – Nem azért vagyok immár ötven esz​ten​deje a Mátra
reme​téje, hogy ne ismer​jem a búvó​pa​ta​kok, a rej​tett for​rá​sok helyét!
–  Ó, engem az ég küldött hozzád! – kiáltott fel boldogan László. – Jer velem azonnal,
szent életű atyám, s mutasd meg azt a helyet!
–  Hogyne mennék! – egyezett bele Márton remete (mert így hívták az öreget) –, de
elébb mondd meg, vitéz, kit tisz​tel​he​tek ben​ned?
– Lász​ló​nak hív​nak.
– Akár​csak derék kirá​lyun​kat!
–  Igen… igen… – jött zavarba egy percre a király. – Én is e nevet kaptam a szent
kereszt​ség​ben… Csak most már sies​sünk, atyám!
És azután az éj csöndjében, amilyen gyorsan csak tudott menni az ősz remete, elvezette
egy szik​láig a királyt (aki​ről sosem tudta meg, hogy kicsoda).
– Ezt gör​ges​sé​tek el, és itt is ássa​tok! – muta​tott oda a remete.
– Meg​tesszük, atyám. És áld​jon meg az Úr jósá​go​dért!
A király pedig visszasietett táborába, ahol maga mellé vett néhány, még jó erőben lévő
vitézt, és nekiláttak az ásásnak a megjelölt helyen. Ő maga is ott forgatta szekercéjét a
kato​nái között.
Hát egyszer – épp amikor felkelt a nap – a király egyik ütése nyomán hatalmas sugárban
tört elő a szik​lá​ból az éltető víz!
–  Áldassék az Isten, áldassék a király! – hangzott fel a boldog kiáltás a magyarok
ajká​ról, majd határ​ta​lan örö​mük​ben térdre borul​tak.
– Kel​je​tek föl, derék vité​zek, s hoz​za​tok gyor​san töm​lő​ket!
És a szomjúságtól alélt sereg gyorsan életre kelt! Aki csak mozogni bírt, rögvest
csobolyót, tömlőt hozott, hogy az éltető vízzel megtöltse. Nem múlt el egy nap sem,
ami​korra a magyar sereg min​den edé​nye meg​telt víz​zel.
Pár nap után aztán ember, állat új erőre kapott, s üldözőbe vehették a betolakodott
kuno​kat… Hama​ro​san győ​ze​lem koro​názta küz​del​mü​ket.
Azt a forrást pedig, ahol a király szekercéje a remete tanácsára vizet fakasztott, Szent
László for​rás​nak nevez​ték el, s így hív​ják mind a mai napig… S aki pedig Mát​ra​há​zán jár, ne
mulassza el meg​te​kin​teni!
 A CSÓRI BOSZORKÁNY

éli délután volt… Kint az utcákon vadul tombolt az orkánszerű szél, és ide-oda vitte

T a havat Fehér​vár zegzu​gos utcáin.

A királyi palota ítélő nagytermében sok mécses és 12 szurokfáklya fénye
vilá​gí​tott.
Nem messze a nagy, nyitott tűzhelytől, hatalmas faragott – velencei és nápolyi
díszekkel ékesített – asztalnál csupán hárman ültek. Középtájon szürke posztóruhában egy
alacsony, kissé hajlott hátú, erős fekete szakállt viselő, élénk tekintetű, de mégis
előkelőséget sugárzó főember tanulmányozta az asztalon felhalmozott pergamen-
tekercseket… (Maga a király.) Tőle balra egy lúdtollat szorongató bencés barát csendesen
rótta a latin nyelvű íté​le​te​ket.
Kálmán király – mert ő volt a király – jobbján a palotaispán (valójában az ország
főbírája), a szerb származású, magas homlokú, nagy fekete bajuszt viselő főúr, Uróz János
fog​lalt helyet.
Az ország főbí​rája jól beszélt lati​nul, de törte a magyar nyel​vet.
– Mi van még fon​tos ügyünk, ország​bíró uram? – kér​dezte magya​rul Kál​mán király.
Uróz János csen​de​sen végig​si​mí​totta nagy baj​szát és ugyan​csak fekete sza​kál​lát.
– Még egy kicsi dolog lenni, felséges Kálmán uram… Ez ügyet többször elhalasztani már
a fejír​vári főbíró.
A király fur​csálló tekin​tet​tel húzta fel a szem​öl​dö​két:
–  Mi légyen az, nagyuram? – kérdezte különös érdeklődéssel. (Mert a fehérvári főbíró
nem mindig alkalmazta jól az ún. kánoni törvényeket, de valójában más világi dolgokhoz
sem igen értett. Ugyanakkor illették már nem egyszer részrehajlással… Ami Kálmán
király​nak bizony nem​igen tet​szett.)
–  Egy idős asszony lopás ügye – kezdte az országbíró, majd óvatos, halk szavakkal
hoz​zá​tette akit boszor​kány​ság​gal is vádol​nak.
Az egyébként szelíd, halk szavú királyt, mintha valami erős csípés érte volna, dühösen
fel​csat​tant:
–  Micsoda? Boszorkányság? Törvény van reá, hogy ezzel nem foglalkozunk, mivel
boszor​ká​nyok nin​cse​nek!
–  Igen, igen – hebegte az országbíró, mivel jól ismerte a király ebbéli felfogását. De
aztán óvatosan hozzátette. – Nyilván azért is van még máig is a tömlöcben, mert lopással is
vádol​ják.
–  Szóval lopással? – enyhült meg a király haragja. – Az más… De vajon szükséges-é
nekünk közön​sé​ges lopás​sal fog​lal​koz​nunk?
–  Felséges nagyuram! – fordult feléje Uróz János. – Három kerek esztendeje sínylődik
már ez az asszony a fehérvári börtönben, de még ítéletet mind ez idáig nem hoztak ellene.
A szóbeszéd szerint a csóri uraság felesége, a fehérvári bíró leánytestvére vádolta be ezt a
sze​ren​csét​len asszonyt lopá​sért, no meg boszor​kány​sá​gért.
–  Még ez órában vezessék ide ezt a nőszemélyt, magam vizsgálom ki az ügyét, mert itt
valami nem tet​szik nekem! – paran​csolta kemény han​gon a király.
 – Péter, Károly, Levente! – kiáltott nagyot az országbíró a teremben őrtálló vitézeknek.
– Azonnal keressétek fel a fehérvári porkolábot, s rögvest idevezetni a Ludas Mári nevű
asszonyt!

Beletelt egy jó óra is, mire a királyi bíróság elé megérkezett a „csóri boszorkány”. Fekete,
koszlott vászonruháján ócska, vedlett bekecset viselt, a lába ormótlan bocskorba volt
búj​tatva.
Kál​mán király szá​na​kozva nézett végig rajta.
Az okos és törvénytisztelő, de egyébként kegyes király már rosszat sejtett. Szinte
biz​tosra vette, hogy ez a sze​ren​csét​len asszony ártat​la​nul került a bör​tönbe.
Uróz János, az ország​bíró kezdte a kihall​ga​tást.
– Vajh, miért vádolni téged lopás​sal, te asszony?
A sze​ren​csét​len, leso​vá​nyo​dott terem​tés rekedt han​gon felelt:
– Nagyhatalmú, derék uraságok… jómagam füvesasszony vagyok. Gyógyítani tudok, mert
a füvek, fák, virá​gok gyó​gyító tit​kát ösmé​rem.
– Ez nem lehet a bűnöd! – szólt bele türel​met​le​nül a király.
–  De igen – felelte az asszony. – A csóri uraság – a felesége biztatására – megtiltotta,
hogy én gyógyító füvet szedjek az ő birtokaikon. De én ezt nem tudtam betartani!
Nemcsak ebből éltem, mivel szegény uram már meghalt, hanem mert jöttek a betegek,
orvosságot kértek tőlem… És amikor újra gyűjtöttem, jöttek az uraság fogdmegjei, a
dárdások, elfogtak, megkötöztek, tömlöcbe vetette… Immáron három esztendeje
seny​ve​dek.
– És miért vádol​nak téged boszor​kány​ság​gal? – érdek​lő​dött a király.
–  Ugyanezért, nagyuram… Mert némely fecsegők azt állítják rólam, hogy az
gyógyitalaim elveszik az emberek eszét, megbolondítják őket, szóval szerelmi bájitalt
készítek. Aztán még hozzáteszik: megrontom a fejősteheneket, mivel azok nem adnak
tejet, ráadá​sul meg kakas képé​ben járok a ház​te​tő​kön, és tüzet oko​zok.
– Buta​ság! – tört ki mér​ge​sen a király.
–  Az bizony, nagyuram. Én az egész környék sebeit gyógyítottam… De a csóri uraság
fele​sé​gé​nek ez nem tet​szett.
–  Hallatlan! – kiáltott újra a király, majd latin nyelven a következő ítéletet diktálta a
lúd​tol​las, ben​cés barát​nak:
„Az Úr 1100. esztendejének december havában, annak is a harmadik napján, a következő
kirá​lyi íté​le​tet hozom:
Ezen a napon a királyi bíróság elé megidézett Ludas Mári nevű csóri születésű és lakosú
asszonyt, aki gyógyfüveket gyűjt és azokkal gyógyít, minden ellene felhozott hamis vádak
alól azonnal felmentem, s őt királyi szavammal szabadlábra helyezem. A három esztendei
igazságtalan tömlöcbe vettetésért a csóri uraság – aki név szerint Kelemen úr – köteles
kien​gesz​te​lé​sül 100 dinárt egy hó lefor​gása alatt Ludas Mári keze​i​hez eljut​tatni.
Kelt Fehér​vá​ron…” – A töb​bit tudod, barát, s végezd be becsü​let​tel írá​so​dat.
–  Te pedig, jóasszony szabad vagy, s még ezen órában visszatérhetsz Csórra – fordult
feléje magyar nyel​ven a király.
– Oda, soha! – kiál​tott fel két​ség​be​eset​ten a sze​ren​csét​len asszony.
– És ugyan miért nem?
A fel​men​tett terem​tés könyörgő han​gon szó​lott, majd letér​delt a király előtt.
– Fel​sé​ges nagy​uram, gon​do​lom, te vagy itt a leg​na​gyobb úr… Talán te vagy a király?
– Igen, az vagyok – felelte Kál​mán alig hall​ható han​gon.
–  Ha én oda visszamegyek – folytatta az asszony –, pokol lesz az életem. Az uraság
fele​sége haj​szát indít elle​nem.
– No, azt sze​ret​ném én látni! – szó​lott mér​ge​sen a király.
–  Pedig az úgy lenne, felséges nagyuram… Engedd meg hát, hogy itt Fehérváron
tele​ped​jek le! Van itt egy roko​nom is, egy özvegy nagy​né​ném. Ott majd meg​hú​zó​dom.
– No, ha így van, jól van – egyezett bele a király. – De ha te jól értesz a gyógyfüvekhez, a
gyó​gyí​tás​hoz, marad​hatsz ám a kirá​lyi udvar​ban is. Ország​bíró uram, gon​dos​kod​jon erről.
– Igenis, fel​sé​ges Kál​mán úr – vála​szolt Uróz János.
–  De a 100 dénár engesztelő pénzt a csóri uraságon be kell hajtani – rendelkezett a
király.
– Úgy lesz, fel​sé​ges Kál​mán úr – hagyta helybe Uróz ország​bíró.
Ezután a hamis vádakkal tömlöcbe juttatott, s „boszorkánnyá” kikiáltott asszony
sza​ba​don eltá​vo​zott az ítélő terem​ből. S holta nap​jáig a kirá​lyi udvar​ban gyó​gyí​tott.
Így szolgáltatott igazságot Kálmán király a boszorkányság hírébe kevert, egyszeri csóri
asszony​nak…
 URÓZ ILONA

elefia belső apród sápadt arccal futott be az aranyos hímekkel ékes, pompás

K sző​nye​gek​kel teli kirá​lyi sátorba.

– Hír​nök Sza​bolcs​ból! – lihegte.
– Vezessétek elém! – parancsolta a királyné. Szöszke képű, szeplős vitéz lépett a
sátorba.
–  Uramnak, a szabolcsi várispánnak üzenetét hozom. Borisz, az elűzött trónkövetelő
len​gyel és orosz csa​pa​tok​kal már a Her​nád part​ján van!
–  Hadat állítunk ellenük! – kiáltott fel a királyné, Uróz Ilona, akit a magyari nagyurak
egymás között csak Szerb Ilonának neveztek, mivel a fekete asszony Uróz szerb fejedelem
leá​nya volt.
Fan​csal nádor futá​ro​kat kül​dött az orszá​gos ura​kért, a vaj​dá​kért, a báno​kért:
– Min​denki a király tábo​rába! Veszély​ben a trón!

Borongós, esős idő járt a Sajó partján. A füzesekben hűvös szél fütyült. A vitézek fázósan
búj​tak pré​mes ruhá​ikba.
– Mintha ősz volna – morogta bosszúsan Fancsal nádorispán, majd farkasbőr kacagányt
dobott vál​lára, s meg​in​dult a kirá​lyi sátor felé.
Alko​nyo​dott, s a sát​rak között vidá​man lobog​tak a tábor​tü​zek. A győ​ze​lem tüzei.
E napon, 1132. július 22-én II. Béla, a vak király hadai győzelmet arattak Borisz
trónkövetelő felett. A csatát a Sajó partján vívták. Ilona, a király erős akaratú hitvese,
oszt​rák csa​pa​to​kat is szer​zett.
A Boriszt támogató III. Boleszláv lengyel király és Wsebor vajda menekülni
kényszerültek. Az északi és keleti vidékek magyar urai nagyrészt Boriszt támogatták, mert
gyűlölték Szerb Ilona asszonyuralmát, ki ura helyett kormányzott. Ám végtére, a túlerőt
látva, szégyenteljesen kereket oldottak. Egyedül Simád, a nagy erejű borsodi várispán
küzdött még. Hiába volt azonban minden hősiessége, megverték csapatait, s ő maga is
fog​ságba esett, még​pe​dig a zsol​cai par​ton.

A nádor az elfo​gott Simád kihall​ga​tá​sára igye​ke​zett.

Lobogó fák​lya​fény és dár​dá​sok tömege fogadta.
– Helyet a nádor​is​pán​nak! – kiál​tott Bőd vitéz, mikor Fan​csalt meg​pil​lan​totta.
A királyi bársonysátor első nagytermében erősen megkötözve ült a földön a pártütő
Simád. Nem messze tőle, a sátorlepel előtt puha zsámolyokon Vak Béla király, Ilona
királyné és Ottó​fia János udvari kan​cel​lár.
A nádor mély meghajlással üdvözölte a királyi felségeket, majd maga is egy zsámolyra
tele​pe​dett.
–  Törvényt ülünk Simád felett! – kezdte a királyné. – Mírt lázadni törvényes királyod
ellen, gonosz ispán? – A fekete asszony szemében vad tűz lobbant. A borsodi várispán, a
nagy baju​szú, hatal​mas dalia, mint egy bősz orosz​lán, rázta meg dere​sedő sörény​ha​ját.
János kancellár bemártotta lúdtollát, és írni készült a szomszédos zsámolyon heverő
per​ga​mentre.
A lázadó nagyúr gyűlölettel fordította el fejét. Nem felelt. A királyné ekkor hirtelen a
nádor​hoz for​dult, nya​kán függő arany​lán​cai és gyön​gyös ékei meg​csen​dül​tek:
–  Te nádorispán, te beszíjj néki, legyen okos ű… Mondd, ha nekünk ő lenni hűséges,
meg​bo​csájt​juk néki az nagy gonosz​ság!
A nádor össze​rán​colta hom​lo​kát. Valaha barátja volt az ispán.
– Simád ispán, bánd meg tet​te​det, esküdj hűsé​get Béla kirá​lyunk​nak!
–  Soha! – kiáltott fel a földről a lázadó nagyúr. – Csak Boriszt ismerem el magyar
király​nak!
–  Pártütő! – sziszegte a királyné. – Borisz fattyú, nem lenni királyi vír! Hűtlen anyját
elker​gette Kál​mán király.
Simád vörö​sen ugrott fel a föld​ről, s lábán elsza​kadt az erős szíj.
Két őrtálló dárdás ugrott melléje, hogy megkötözze. Simád azonban jobbra és balra
ellökte őket… A királyné riad​tan állt fel, s a sátor fala felé hát​rált.
–  E honban nem Béla, hanem te vagy az úr! – mennydörögte Simád. – Átok nevedre s
minden magzatodra! Vér és könny hull hazánkban, mióta idejöttél. Inkább a halál, mint
néked húség​eskü! Hóhé​rok, vigye​tek!
– Hát legyen! – szi​szegte a bosszú​álló királyné. – Látni aka​rom a kivég​zést!
S azzal az egyik sátorszolgától elvette a szurokfáklyát, hogy a pártütő ispánt a
vesz​tő​helyre kísérje.
A kéklő Bükk fölött éppen akkor kelt fel a hold.
 A KIRÁLY GYŰRŰJE

ajdanában-danában, a réges-régi világban II. András királyunk uralkodása idején –

H akit II. End​ré​nek is nevez​nek tör​tént az alábbi eset…

A felséges úr nagyon szeretett vadászni… Különösen szerette a vadregényes
Karancs-hegységet, Nem múlt el ősz, hogy a király – népes udvartartása kíséretében
– ne vett volna részt a szar​vas​bő​gés ide​jén ren​de​zett nagy vadá​sza​ton.
Ilyenkor könnyen sebezhetők a hatalmas, agancsos bikák, amik bánatos, elnyúlt
bőgés​sel hív​ják sze​relmi talál​ko​zóra a kecses szar​vas​te​he​ne​ket.
Ezen idő tájban csodálatos az erdő! A színarany, a bíborvörös, avagy a kékesen lila
levelek kókadoznak az őszi verőfényben… Alkonyatkor már csípős szél zúdul le a
Kárpátok felől, s ilyenkor a szarvasok csapatostól mennek inni a forrásokhoz, a
cser​me​lyek​hez, a csör​ge​dező pata​kok​hoz.
Egy ilyen alkalomkor történt, hogy Endre király egy pompás 12 agancsos szarvasbikát
nyi​la​zott le.
Hatalmas ünneplés vette körül a felséges urat, s a királyi udvar vadászai elsősorban a
nagyúri előkelőségek – hangos éljenzéssel éltették Endre urat, a magyarok szeretett
kirá​lyát.
Az erdő ilyenkor már hűvös volt, ezért attól jó távol, egy kies völgyben verték le a
sát​ra​kat.
A király kuktái a vastag, kiálló ágasokra akasztották fel a nagy vaskondérokat vagy a
kisebbfajta bográcsokat, amelyekben hamarosan rotyogott a vadasan elkészítendő, finom
szar​vas​pör​költ.
A gyenge gyomrúakat fácánpecsenye, sült kappan és más egyéb ízletes falatok várták az
est​ebéd alkal​má​ból.
A rét szélén állították fel a hatalmas kecskelábú asztalokat, amelyekre más finomságok is
felkerültek (fánk, túrós rétes). Mindegyik ételre jól csúszik a bor, az esztergomi királyi
sző​lők éppen csak hogy kiforrt leve.
Az ónkupák gyakran összeütődtek, s éltették a királyt, aki nemcsak jó uralkodó, hanem
ügyes vadász is. Nemsokára magyar igricek – majd a felséges asszony kíséretével jött
kata​lán lan​to​sok – dicsér​ték Endre urat.
–  Nagy kár, hogy nincs közöttünk a felséges asszony! – kiáltá kissé kapatos állapotban
Gyar​mat vidé​ké​nek ura, Balás báró.
–  Sajnos, gyengélkedése miatt nem jöhetett – mondta a király. – Ám ez a nagy ékköves
gyűrű, mely a jobb ujjamon van, őt mindig eszembe juttatja – s aztán a felséges úr gyenge
csó​kot lehelt a gyű​rűre.
–  Csodálatos darab! – felelte egyszerre több báró is, miközben kézről kézre adták a
királyné által ado​má​nyo​zott, s a kata​lán ötvös​mes​te​rek készí​tette gyű​rűt.
Egész álló éjjel viga​do​zott az udvar, ünne​pelte a ritka zsák​mányt ejtő királyt.
Hajnaltájban, amikor már pirkadt a Cserhát dombjai felől, Endre úr két testőrzőjével
sétálni indult a környékre… A hajnali hűvösség igen jólesett a király kissé kapatos fejének, s
mélyeket szippantott az üde, koraőszi levegőből. Majd megropogtatta izmait. (Férfikora
leg​szebb ide​jé​ben volt Endre úr, még alig múlt el mögötte négy évti​zed.)
Vidám kedvvel hordozta körül tekintetét… És ahogy jobban körülnézett, meglepetten
fedezte fel a rét szé​lén csil​logó, szép nagy tavat.
– Akár meg is már​tóz​hat​nánk benne – szó​lalt meg várat​la​nul a király.
–  Azt ugyan nem ajánlom, nagyuram, hiszen októberben már igen hidegek a tavak –
szó​lalt meg sze​ré​nyen az egyik testőr.
– Mártonnak igaza van, nagy jó uram – tette hozzá a másik dárdás vitéz. Nem lenne jó,
ha bete​gen vin​nénk haza kegyel​me​det. Bizo​nyára meg​ne​hez​telne ránk a fel​sé​ges asszony.
– Az könnyen lehet – merengett el Endre úr. – A spanyol vér könnyen felforr – és szinte
maga előtt látta az éjfe​kete hajú, dió​barna szemű, csak​nem kre​ol​bőrű, szép​sé​ges hit​ve​sét.
–  A katalán, ha szabad ezt említenem felségednek – javította ki az egyik testőrző. –
Mert​hogy a fel​sé​ges asszony nem sze​reti, ha spa​nyol​nak tart​ják.
– Hiszen valójában nem is az – helyeselt a király. – De ki tudja számontartani ezeket az
ibér népe​ket?
Amíg így beszélgettek a király és két testőrzője, a közeli fűzbokorból váratlanul
előbukkant egy éltes ember, aki a fa tövéből eloldott egy csónakot. Majd gyorsan egy nagy
hálót dobott be a tó vizébe.
– Héj, földi! Evezz felénk egy pil​la​natra! – kiál​tott neki Endre király. – Nem bánod meg!
A halász, aki nemcsak kissé nagyot hallott, hanem talán rosszul is látott, nehezen vette
észre a kia​báló, inte​gető királyt.
Végül a két testőr oda​sza​lad hozzá, s elma​gya​rázta neki: ki és mit akar vele.
A halász látható igyekezettel evezett a part felé, majd odaérve menten térdreesett a
csó​nak​ban a király előtt.
–  Állj fel, jóember! – szólott hozzá a felség. – Ha nem lennénk terhedre, vigyél át a tó
másik part​jára. Szí​ve​sen csó​na​káz​nánk egy kicsit.
–  Szívesen, nagyuram – szólalt meg a halász, aztán a partközeibe, egy vastag
geren​dák​ból készült kis móló​hoz eve​zett.
A két testőrző dárdás ment előre, majd óvatos udvariassággal besegítették Endre urat a
csó​nakba.
Jó ideig csend​ben, némán sik​lot​tak a hosszú és szé​les tó vizén.
– Ki a te ura​sá​god? – for​dult a halász felé a király.
–  Az én uram Szécsénben lakik – felelte akkurátusán az öreg. – De a nevét, bocsásson
meg kegyelmed, nem tudom. A haljárandóságot, no meg a pénzfizetést is az asszonyom
intézi. Ő elég élesnyelvű, cserfes fejérnép. A számadók tartanak is tőle! He he! – tette
hozzá nevetve a halász.
Ezen a király s a két test​őrző is elmo​so​lyo​dott.
Így béké​sen csó​na​káz​tak egy jó dara​big, ami​kor várat​la​nul meg​szó​lalt a király:
– Sze​ret​nék egy kicsit evezni – for​dult a halász​hoz.
– Szí​ve​sen átadom a lapá​tot, ha fel​sé​ged ért az eve​zés​hez.
Nagyot nevettek ezen mind a hárman… Jól tudták, hogy Endre úr nem csak a Dunán,
hanem már az óce​á​non is eve​zett.
– Hal​lod-e, jóem​ber, derék halász – for​dult ismét az öreg​hez a király.
–  Hallottál-e már arról a nagy vízről, amit tengernek vagy másként óceánnak
nevez​nek?
–  Hát hogyne hallottam volna! – vágta ki a halász. – Sok mesében szerepel az
Ópe​ren​ciás-ten​ger, ahol a világ vége van!
A két testőr – akik már a királlyal együtt megjárták Katalóniát, sőt a spanyol tengerben is
füröd​tek – hatal​ma​sat kacag​tak ezen.
–  Mi ugyan nem láttuk ott a világ végét – magyarázta az egyik testőrző. – De valóban
lehet, hogy vala​me​lyik ten​ger végén csak​ugyan ott van!
– No, ugye! Nem kell mind​járt kine​vetni az öre​get – mél​tat​lan​ko​dott a halász.
Endre úr, a magyarok szeretett királya határozottan élvezte a disputát, s nagy, széles
moz​du​la​tok​kal, szinte min​den​ről meg​fe​led​kezve eve​zett a hús vizű, októ​beri tavon.
Jó fél​órát evez​he​tett már a király, ami​kor a csó​nak​kal a túlsó partra értek.
Szép lige​tes, rétes táj terült el előt​tük…
Nemsokára kolompszó hallatszott, és egy nagy, fehér szőrű marhacsorda közeledett
feléjük. Két csordát, lompos szőrű komondor kísérte, s egy szinte tejfeles szájú legényke
hangos „hajné” „haj ide”-kiáltásokkal terelte a jószágot, miközben nagyokat csattintott a
kari​kás osto​rá​val.
–  Mennyi sok jószág van ezen a vidéken! – szólott örömmel a király, mivel jól
emlé​ke​zett, hogy teg​nap is leg​alább három juh​nyá​jat látott.
– Talán szán​tani-vetni nem is igen tud​nak e tájon – magya​rázta az egyik test​őrző.
Hanem ekkor váratlanul kürtszó harsant mögöttük, és egy lovas vitéz reggeli
lako​má​hoz hívta a királyt.
– Ne várjanak rám az urak! – üzente vissza az udvari kíséretnek. – Valószínűleg gyalog
térek vissza a szál​lásra. Sze​re​tek gyö​nyör​ködni orszá​gom, s népem szép​sé​ge​i​ben.
A sisa​kos vitéz udva​ri​a​san fejet haj​tott, majd lovát meg​sar​kan​tyúzva továb​bü​ge​tett.
Endre úr pedig gyalog indult neki egy fás-dombos emelkedőnek, aminek a tetején – mint
a mesé​ben – fehér falú, fazsin​de​lyes házikó lát​szott.
–  Valami tanyaféle – szólalt meg az egyik testőrző, aki Károly névre hallgatott. (A
nagyapja valaha a Carol nevet viselte, s mint frank jövevényvitéz szolgált az Árpádok
sere​gé​ben.)
Csakugyan egy hegyi tanyára értek, ahol a fazsindelyes ház szomszédságában hosszú,
szal​ma​te​tős juh​ho​dály táton​gott üre​sen.
–  Úgy látszik, kint legeltet a juhász – állapította meg a király. – Vajon van- e még
juh​sajt​juk?
–  Októberben már ritkán fejnek – magyarázta Károly vitéz. – De begyúrt juhtúró
bizo​nyára kerül.
(A király ezt a begyúrt juhtúrót nem értette, de a testőrző hosszan elmagyarázta, hogy a
juhsajtot lereszelik, nagy fakádba betapossák, vászonkendővel leterítik, s az így begyúrt
túró akár a jövő nyár ele​jéig is eláll.)
Hamarosan be is nyitottak a takaros, fehér falú házikóba. Pirospozsgás, bőszoknyás
menyecske for​go​ló​dott a pit​var​ban, s éppen kenye​ret dagasz​tott.
–  A juhász számadót keressük – kezdte köszönés után a király. – Vándor vitézek
vagyunk, és juh​go​mo​lyát sze​ret​nénk vásá​rolni…
– Juh​go​mo​lyát? – kér​dezte cso​dál​kozva a menyecske. – Iszen októ​ber van!
 – De begyúrt juh​tú​ró​juk csak vagyon? – tuda​ko​ló​dott a fel​ség.
–  Az igen – igazította meg a fejkendőjét a menyecske. – Csakhogy azt ádvent napjánál
hama​rább nem bont​juk fel!
– Az pedig jó messzi vagyon még – így a király.
–  Csakugyan messze van, s én az uram nélkül különben sem vendégelhetem meg
kend​te​ket!
– De mi!… – kiál​totta egy​szerre a két fényes ruhás test​őrző.
– Hagy​já​tok! – intette le őket a király. – Még mi sem okoz​ha​tunk csa​ládi hábo​rú​sá​got.
A két test​őrző egy​másra nézve hall​ga​tott, s ugyan​csak elcso​dál​ko​zott.
– De egy ital vizet csak kér​he​tünk – szó​lalt meg újra a király.
–  Már hogyne – szíveskedett a menyecske. – De ha szeretik a zsendicét, a kishordóból
önt​he​tek kegyel​me​tek​nek.
–  Hát elébb vizet iszunk – így szólott Endre úr. – Majd aztán megkóstolhatjuk azt a
külö​nös zsen​di​cét.
Ezu​tán a három ven​dég a pit​var végé​ben lévő kecs​ke​lábú asz​tal​hoz tele​pe​dett.
A menyecske pedig gyorsan kiszaladt a házikó mögött lévő, félig a földbe süllyesztett
pincébe, ahonnan jó fertályóra múltán két cserépkorsóval tért vissza. Az egyikben friss
kút​víz, a másik​ban sava​nyú ízű savólé, szó​val zsen​dice volt.
Előbb a király, majd a két vitéz ivott a két kor​só​ból.
–  Ha kegyelmetek várnak egy jó órát, az uram is hazatér a legeltetésből, no meg a
kemen​cé​ben is meg​sül a túrós lepény.
– Meg​vár​juk – szó​lalt meg Endre úr, a két test​őrző nem kis cso​dál​ko​zá​sára.
A fiatal menyecske ezalatt kiszaggatta a kenyértésztát, és kisebb-nagyobb szakajtóba
rakosgatta azokat… Ezután az udvaron lévő kemencéhez sietett, amit száraz gallyakkal
egy-ket​tőre befű​tött.
–  Hanem legények, dologra! – parancsolta hirtelen a király, majd a két testőrzőnek az
udvari kemen​cé​hez kel​lett cipel​nie a sza​kaj​tó​kat a kenyér​tész​tá​val.
–  Nohát, két ilyen daliás segítségem sem volt még! – állapította meg a menyecske
kipi​rult arc​cal.
A király gyö​nyör​ködve nézett végig az egy​szerű, de mégis nemes szép​sé​gen.
– Valami szép emléket kéne adni neki – gondolta a király, s azon töprengett, mi légyen
az? Arany (De hát azt nem illik adni egy rendes asszonynak… Még félreértheti a férjura…)
Gyűrűt? …azt lehetne éppen… De csak a feleségétől kapott, drágaköves, katalán gyűrű van
az ujján.
És ekkor a király odanyúlt, hogy megfogja, megtapogassa a kincses jószágot. Ment… ment
az ujja, de a gyű​rűt nem találta.
–  Hová csúszhatott? – kérdezte hirtelen önmagától, majd sebesen sorra vette jobb
kezé​nek mind az öt ujját.
De a gyű​rűt nem találta sehol!
– Álmo​dom én, vagy ébren vagyok? – döb​bent bele a keser​ves gon​do​lat.
Aztán átkutatta az összes zsebeit, a tarsolyát, a süvegét… De a gyűrű sehol! A gyűrűt nem
tette el sehová! A gyűrű elveszett!… Király létére olyan nagy félelem fogta el, amit még
éle​té​ben sosem érzett.
 – Mit mondjak majd kedves hitvesemnek, hogy hová tűnt a tőle kapott ékköves gyűrű? –
döbbentette meg a gondolat. – Hát ilyen ez az én hűségem iránta? Hát így vigyázok én az ő
aján​dé​kára?
–  Vitézeim! – fordult hirtelen a két testőrzőjéhez. – Nagy szerencsétlenség ért engem…
Eltűnt a fele​sé​gem​től kapott gyű​rűm! Nem tud​tok róla vala​mit? Mikor lát​tá​tok utol​jára?
– Én a tavon még lát​tam a fel​sé​ged ujján. Épp akkor, mikor evezni kez​dett.
– Ördög, pokol! – kiál​tott fel Endre úr. – Akkor az a vízbe esett!
– Az bizony könnyen meg​le​het – tette hozzá Károly, a másik test​őrző.
A juhászné, a piros​pozs​gás menyecske érdek​lődve hall​gatta a beszél​ge​tést.
Egy ideig csend​ben volt, de végül még​sem áll​hatta meg szó nél​kül.
– Pedig ez a tó, a szó​be​széd sze​rint: fene​ket​len… Szó​val olyan ten​ger​szem.
–  Ördögadta, teremtette! – mordult fel a király. – Nekem ezt a gyűrűt ki kell
halász​nom… Külön​ben veszélybe kerül a bol​dog​sá​gom.
Elámult erre a menyecske, hát hiszen a boldogság nagy szó… Még ilyen nagy uraknál is.
(Noha nem tudhatta azt, hogy a magyarok királyával áll szemben, de azt sejtette, hogy
valami igen nagy úr lehet, hiszen csak​nem szín​arany a ruhája!)
Ezu​tán a király​nak nem volt nyugta a hegyi tanyán!
– Azonnal keríts lovat, és tudasd a történteket az udvarral! Minden vadász, akinek lova
van, járja be a környező településeket! – fordult izgatottan az egyik testőrzőhöz Endre úr. –
Hirdettesse fel a falvak bíráival, hogy akinek csáklyája van, vagy hálója, szóval valami
halá​szó szer​száma, azon​nal jöj​jön a tóhoz, és eresszen le hor​got a mély vízbe.
A Márton nevű testőrző – aki szintén gyalog érkezett a királlyal – bizony nem tudott
lovat kerí​teni, csu​pán a juhász egyik sza​ma​rát lova​gol​hatta meg.
Így bizony késő este lett, mire a kirá​lyi vadász​tár​sa​ság​hoz ért…
A tarka népség széles jókedvében volt, nagyokat kurjongatott, s kisebb gondjuk is
nagyobb volt, mint a királlyal törődni.
Az udvarbíró – bizonyos Kelemen úr – meglepetten hallotta a hírt, s magában ezt
gon​dolta az éltes ember:
Ez a király is megülhetne már a fenekén… Ez mindig kóborol, mindig kíváncsiskodik… És
most itt van! Elvesz​tette a fele​sé​gé​től kapott gyű​rűt! Most meg aztán mi keres​het​jük!
A beborozott, vidám királyi udvar nagyon nehezen adta rá a fejét, hogy most, éjnek
évadján menjen a környékbeli néphez, s azokat a király gyűrűjének a megkeresésére
hajkurássza! (Sokan nem is törődtek vele, hanem sátraikba húzódva mély álomba
merül​tek.)
Már jó haj​nal lett, mire a király az egyik test​őrző és a juhász tár​sa​sá​gá​ban meg​ér​ke​zett.
Endre úr nagyon haragosan tapasztalta, hogy az udvari urak a bortól elnehezülve a
sát​ra​ik​ban alsza​nak.
– Kelemen uram! – fordult nem kis bosszúsággal az országbíróhoz. – Látom, kegyelmed
nem boldogul evvel a léha népséggel! De azért megparancsolom, hogy a lovászaim
azonnal menjenek a környékre… Szécséntől Gyarmatig… És a bírák küldjenek ide csáklyás
és halá​szó embe​re​ket… Annak a gyű​rű​nek meg kell len​nie!
Ezután a király lovászai csakugyan benyargalták a környéket, hogy a gyűrűt kihalászni
hív​ják az embe​re​ket.
 A helység lakói közül sokan ámulva hallották a hírt, hiszen arról sem tudtak, hogy a
király e vidé​ken jár.
II. András királyt, szóval Endre urat azonban szerette az ország népe… Hamarosan
teknőkkel, csónakokkal „ladikoztak” a tavon, csáklyákra szerelt hálókkal, kötélre kötözött
favödrökkel. (De olyan fiatalember is került, aki noha nem volt búvár, de jól úszott, és
beme​rész​ke​dett a tó fene​kére.)
Három nap és három éjjel meg​ál​lás nél​kül keres​ték a király gyű​rű​jét a kör​nyék lakói.
És cso​dák cso​dája!… Har​mad​napra elő​ke​rült!… Hogy ki találta meg?
Csáklyás halász, avagy a búvárkodó fiatalember?… Arról nem szól a fáma! Márcsak elég
az, hogy a király ékkö​ves-címe​res, szép gyű​rűje elő​ke​rült a tó mély vizé​ből!
Endre király öröme, bol​dog​sága határ​ta​lan volt!
Hálá​ból még azon nap esté​jén min​den kere​sőt ven​dé​gül látott…
Hatalmas bográcsokban főtt a birkapörkölt, amit a közeli tanya juhaiból főzetett a király.
Bor is került bőven, de még táncra is per​dül​tek a népek.
Ugyancsak szólt a duda, a furulya, no meg a sokféle síp! Egy szó, mint száz, a király
örö​mé​ben nagy lako​mát adott a kereső nép tisz​te​le​tére.
…Pár év múltán pedig – a tótól nem messze – hálából egy templomot emeltetett Endre
úr… Aztán évek múl​tá​val a temp​lom körül bené​pe​sült a terü​let.
Hogy a tó mikor s miként száradt ki, arról nem szól a rege. Arról azonban igen, hogy
idő​vel a tó helyén fel​épült egy falu, amit Endre király​ról End​re​fal​vá​nak nevez​tek el.
Máig is így hívják! Aki pedig Szécsényből Salgótarjánba igyekszik, föltétlen nézzen szét
ebben a szép falu​ban, amit a király gyű​rű​jé​nek fénye – a messzi múlt​ból – bera​gyog.
 SZÉPEN SZÁLLÓ SÓLYOMMADÁR

kora ősz aranyló sugarai lágyan terültek szét a dombok alján. A nagy, tenyérnyi
A sző​lő​le​ve​lek között hal​vány​pi​ro​san lapul​tak meg a zsen​dülő, érle​lődő sző​lő​für​tök.
–  Egy hónap múlva víg szüret lesz itt, pajtás! – szólt társához egy nyurga, zöld zekés
vadász.
– Hol leszünk mi már akkor? – felelt reá kér​dés​sel a másik.
– Lehet, hogy itt, hiszen fel​sé​ges Endre urunk meg​várja a szar​vas​bő​gést is.
– Ha ugyan enge​dik az ország ügyei – így az első.
– No, meg a fel​sé​ges királyné – neve​tett a másik.
Várat​lan lódo​bo​gás verte fel a csen​det.
Egy udvari futár érke​zett taj​tékzó lován.
– Hej, vadá​szok! Nem lát​ta​tok erre repülni egy sóly​mot?
– Sóly​mot? – nézett egy​másra a két vadász.
– Igen, azt.
– Tud​tunk​kal Endre urunk nem hozott ide, a Mátra alá sóly​mo​kat!
A kirá​lyi hír​nök inge​rül​ten legyin​tett.
– Úgy látom, ti régen lehet​te​tek a fel​ség mel​lett!
– Van már egy jó hete – bizony​ko​dott a nyurga vadász.
– Akkor már értem – morogta a lovas. – Endre urunk ugyanis talált egy olyan helységet,
ahol a fél falu soly​má​szik.
– Ejha! – kiál​tott fel a másik vadász. – Aztán merre van az?
–  Gyöngyöstől kissé északra, két patak között terül el. Nem messze tőle emelkedik egy
sziklás hegy, a nép Kishegynek hívja. Itt a sok szikla között fészkelnek a pompás, vad
kere​csen​sóly​mok. A falu népe e kecses mada​rak beta​ní​tá​sá​val fog​lal​ko​zik.
–  Ügyes emberek lehetnek – szólt a kisebbik vadász elismeréssel. – Meg kellene nézni
őket… Gye​rünk, hátha meg​ta​lál​juk a sóly​mot is!
–  Meg is fogjátok, méghozzá hamarosan! Mert Endre királyunk szigorú parancsolatja,
hogy mindenki, akár udvarbéli, akár idevalósi légyen is az, az ő aranyszállal
meg​gyű​rű​zött, szé​pen szálló aján​dék sóly​mát keresse.
– Ki adta néki aján​dékba?
– Nem más, mint az egyik Aba nembéli úr, aki a helység ura. De most már Isten véletek,
megyek! Remé​lem, nem feled​té​tek sza​va​mat?
– Nem, vitéz. Dehogyis – felelte egy​szerre a két gya​lo​gos vadász.
– Csak​hogy ele​sé​günk fogy​tán, s talá​lunk-e pót​lást? – kér​dezte a nyurga.
– Egy fer​tály​óra múlva utolér ben​ne​te​ket egy tár​sze​kér, élés​sel!
–  Akkor sebaj! Mehetünk keresni a szépen szálló, aranyszálas sólyommadarat! –
kiál​totta vidá​man a kiseb​bik vadász.
A kirá​lyi futár pedig hama​ro​san meg​sar​kan​tyúzta lovát, majd Pata irá​nyába vette útját.

ð
E naptól kezdve az egész vidék népe s a királyi udvar minden szolgája, vitéze az ajándékba
kapott, arany​szál​lal meg​gyű​rű​zött, szé​pen szálló sólyom​ma​da​rat kereste.
Bejártak hegyet, völgyet, szirtet és dombot. Sőt, még a Mátra magos bérceit, a Muzslát, a
Gályát, no meg a Kékest is átku​tat​ták, de a kere​sett sólyom​ma​dárra sehol sem akad​tak.
Ugyancsak búnak eresztette fejét Endre király! Nagyon sajnálta a madarat, hiszen
ked​ves élte pár​já​nak, a szép​sé​ges fel​sé​ges asszony​nak kívánta aján​dékba adni.
Elhatározta hát, hogy ezer pompásan csengő aranyat ad annak, aki a nyomára akad, s
elvi​szi hozzá a kere​sett sóly​mot.
Telt-múlt az idő!
A Mátra alján lassan megérett a szőlő, s víg szüretelők harsány zaja töltötte be a
kecse​sen hajló dom​bo​kat.
A vidék urai, az Aba nembéli birtokosok, vadászatra, vidám mulatozásra hívták meg a
királyt.
Ám Endrének az esze csak az elveszett sólymon járt, s bezárkózva búslakodott Bene
várá​ban.
Hűséges udvari emberei már azon törték a fejüket, miként is lehetne innen Budára
csalni. Ám hiába talál​tak ki akár​mit, a király a madár miatt a Mát​rá​ban maradt.
Hanem egy​szer még​is​csak tör​tént valami!
Élt a királyi udvarban egy középkorú és igen bölcs szerzetes, akinek a tudása nemcsak a
köny​vek isme​re​té​ben maga​so​dott ki, hanem a kard​for​ga​tás​ban is jeles​ke​dett.
A barát, akit Gábornak, latinosan Gábrielnek hívtak, többször is részt vett keresztes
had​já​rat​ban, s a pogány törö​kök​től sebe​ket is kapott.
Ez a bátor barát egy reggel bejelentette a király udvari papjának, hogy ő bizony addig
nem tér vissza, míg az elve​szett sóly​mot elő nem keríti.
–  Az Úr vezéreljen utadon! – adta rá az áldást az udvari pap, majd egy éléssel teli
tarisz​nyát nyúj​tott át neki.
Gábriel barát ezután nem tétovázott sokáig, hanem útnak indult, s egykettőre nyakába
vette a kanyar​gós hegyi uta​kat.
Éppen kerek hat nap telt el, s a keresztes barát már azon volt, hogy szégyenében világgá
megy, amikor találkozott a történetünk elején szereplő két királyi vadásszal. Azok csak
fecseg​tek, fecseg​tek, de azért vala​mit mégis elpöttyin​tet​tek.
Nem más volt pedig ez, mint ama dolog, hogy a Kishegyen fészkelnek a vadon élő
kere​csen​sóly​mok.
–  Akkor odamegyek, hátha köztük találom az elveszett madarat – gondolta Gábriel
barát, s a hete​dik napon csak​ugyan arra​felé vette útját.
Ment, mendegélt a bátor pap, s közben minden bokrot, minden cserjét átkutatott, mert
hirtelen az villant át az agyán, hogy a sólyommadár talán sebet kaphatott, és most valahol
gub​basztva szen​ved sze​gény.
Alig​hogy mind​ezt kigon​dolta, egy gyors​vizű hegyi patak part​ján találta magát.
„No, iszom egy jót!” – gon​dolta, s az iszák​já​ból elő​vette kula​csát.
Jót húzott belőle, majd újra meg​töl​tötte.
Hanem ekkor különös zaj ütötte meg a fülét. Valami keserves, furcsa csipogás
hal​lat​szott a közeli, tüs​kés, dér​csípte kökény​bo​kor​ból.
 Gáb​riel barát nem töp​ren​gett sokáig, hanem óva​to​san oda​lo​pó​dzott, és körül​né​zett.
Hát uram​fia, ugyan​csak elámult attól, amit ott látott!
Az aranyszállal meggyűrűzött, szépen szálló sólyommadár vergődött ott egy hurkos
csap​dá​ban.
Bizony már alig-alig élt, ami​kor a bátor barát kisza​ba​dí​totta belőle.
– Mindjárt rendbe hozlak én – szólt kedves hangon a megsérült madárhoz, majd a patak
vizéből megitatta, és a lábán levő sebeket óvatosan kimosta. Az iszákjából pedig gyógyító
kenőcs került elő, mert az akkori szer​ze​te​sek még az orvos​lás​hoz is értet​tek.
Gáb​riel atya ölébe vette a beteg sóly​mot, és meg sem állt véle a kies Bene várig.
Toll azt le nem írja, mek​kora öröm szállta meg a királyt!
– Nádor​is​pán uram, azon​nal adj ezer ara​nyat a kirá​lyi kincs​tár​ból eme derék barát​nak! –
paran​csolta II. Endre.
– Fel​sé​ges nagy​uram, nem pén​zért, hanem az irán​tad való hűsé​gért tet​tem.
–  Köszönöm, kedves Gábriel atya, de a szép tettedet jutalom nélkül mégsem
hagy​ha​tom! Kívánj hát bár​mit, én tel​je​sí​tem!
Nagy gondba esett hir​te​len a barát, hiszen igény​te​len, egy​szerű ember volt.
Ám nem azért lako​zott benne böl​cses​ség, hogy meg ne tud​jon felelni a király sza​vára:
–  Ha nem kívánok sokat, és te, felség is jónak látod, alapíts azon a helyen, ahol a
madarat megtaláltam egy monostort, amelyben a keresztes háborút megjárt, hozzám
hasonló barátok otthont találnak. Mi majd gondoskodunk azokról a lovagokról is, akik a
Szent​sír fel​sza​ba​dí​tá​sára men​nek, s e terü​le​ten halad​nak át.
–  Nemcsak teljesítem kívánságodat, hanem meg is dicsérlek okosságodért – helyeselt a
király. – És hogy hálám tel​jes legyen, téged tesz​lek meg a rend​ház főnö​kévé.
A király pedig megtartotta szavát… A Monostorvölgyben, 1212-ben – amit ma is így hív a
nép – egy szép okle​vél​lel meg​ala​pí​totta a Szent​sír őrei nevű szer​ze​tes​ren​det.
Azt a helységet pedig, ahonnan az aranyszállal meggyűrűzött, szépen szálló
sólyom​ma​da​rat kapta, Sóly​mos​nak nevezte el.
Ha valaki elvetődik Gyöngyössolymosra, ma is láthatja a templom falába épített 760 éves
címert, köze​pén a híres sólyom​ma​dár​ral…
 VASVÁR

Bükk háta mögötti füstölgő, sokkéményű Ózd volt Észak- Magyarország ipari
A fel​leg​vára. Nap​ja​ink​ban már nem az… Rég​múltja azon​ban ma is figyel​met érde​mel.
Nagyon régi település, már a honfoglalás előtt is lakott hely volt. Ennek a múltban
gyor​san fej​lődő ipari város​nak a II, kerü​le​tét Vas​vár​nak hív​ják.
Azt hinné min​denki, hogy a vas​gyár​tás​tól nyerte a nevét.
Pedig nem így van!
Kilenc​ven​négy esz​ten​dős korá​ban édes​apám az alábbi tör​té​ne​tet mesélte el róla.
– Régen volt bíz az – kezdte –, de bizony igaz volt! Nem messze a Bükktől, a Sajó-parti
Muhi pusztán csatát vesztett a magyar király, IV. Béla. Hej, nagy baj volt ez! Még aznap
híre futott a Sajó-völgyi meg a bükki falvakban. Aki csak tehette, menekült! Az erdők, a
bar​lan​gok hama​ro​san meg​tel​tek félő, resz​kető embe​rek​kel.
Mert még a Muhi pusztára sem ért a tatár, de a híre már előtte járt: felégeti a falvakat,
leöl​dösi az embe​re​ket! Mene​kül​tek hát.
Maga IV. Béla is, hogy életét mentse, hűséges embereivel nyeregbe szállt, s amilyen
gyor​san csak tudott, végig​vág​ta​tott a Sajó, majd a Han​gony völ​gyén.
Elnép​te​le​ne​dett fal​va​kat talált, pedig már az ele​sége is elfo​gyott.
Ilyen állapotban ért Ózdra, amely már akkor is ismert, nagyobb település volt. Innen is
min​denki a közeli erdőkbe, a vár​ko​nyi meg a far​kas​lyuki ren​ge​te​gekbe mene​kült.
– Mit tegyenek, hová legyenek? – töprenkedtek IV. Béláék. És ahogy ott tanakodnak, hát
az egyik vitéz így kiált fel:
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, menjünk fel e hegy oldalába! Ott
áll valami erős​ség, valami vár. Vas​vár.
– Vár? Méghozzá Vasvár? – nézett arra csodálkozva a fáradt király. Valóban, a mai Cipó-
hegy városra néző olda​lá​ban állott egy tor​nyos-bás​tyás épü​let.
Az alko​nyi nap suga​rai vissza​ve​rőd​tek a vas​ka​pu​ról.
– Men​je​tek, vité​zek, néz​zé​tek meg! – paran​csolta remény​kedve a király.
Ezután a vitézek csakugyan meg is nézték. Ám nem vasból készült vár volt az, hanem
egy fenyő​ge​ren​dák​ból össze​ácsolt kas​tély, amely​nek vas​ka​puja volt.
Mindegy, most már bemennek, határozták el, hátha vannak benne emberek, akik
szál​lást és ele​sé​get adnak nekik.
Ám az öntöttvasból készült nagykaput zárva találták. Zörögtek, verték ugyancsak a
bejá​ra​tot.
Végre egy nagyszakállú, hosszú, fehér hajú öregember jelent meg a kapu
kém​le​lő​nyí​lá​sá​ban.
– Mit akar​tok tőlem? – kér​dezte bizal​mat​la​nul.
– Szál​lást és élést sze​ret​nénk, derék öreg.
– Kik vagy​tok ti, és mi járat​ban?
– Vesz​tett csa​tá​ból jövünk a Muhi pusz​tá​ról – szó​lott az egyik vitéz.
– Csak nem a király​hoz tar​toz​tok?
– De bizony igen.
 – És a tatá​rok? – emelte fel hang​ját az ősz sza​kállú.
– Már a Sajó völ​gyén dúl​ják a fal​va​kat.
– És ti tűri​tek? – dör​mögte bosszú​san az öreg.
– Mit tehe​tünk, jó uram? Nagy a túl​erő, és kevés nemesúr jött a Muhi pusz​tára.
–  Kevés nemesúr? Szóval cserbenhagyták a királyt? Ó, az átkozottak! – háborgott az
öreg. – Hát nem fáj nekik a haza pusztulása? Ó, szerencsétlen király! Hozzátok ide
gyorsan! Magányos farkas vagyok, se családom, se vitézeim, de egy pár napig szívesen
ven​dé​gül látom. Mert én nem hagy​tam el háza​mat, mint a többi gyáva!
Így történt aztán, hogy a Cipó-hegy oldalában, a vaskapus fakastélyban egy pár napot
pihe​nés​sel töl​tött a mene​külő király.
De a király és maradék serege nem sokáig maradhatott. A tatár horda már a mai
Sajó​né​meti terü​le​tén, Ózd szom​széd​sá​gá​ban pusz​tí​tott.
Egy hűvös áprilisi éjszakán a várkonyi völgyön keresztül a kisded csapat a Bükk
rengetegei felé vette útját, s itt bujdosott aztán a vadonban. Ide már nem ment fel a tatár,
mivel csak a sík​sá​got, a völ​gye​ket ked​velte.
Amikor pedig a tatárok kitakarodtak, a király megmenekülésének emlékére több
kápolnát is emeltek a Hangony-völgyi falvakban, így Ózdon is. Azt a helyet pedig, ahol a
fából épült, vas​ka​pus kas​tély állott, Vas​vár​nak nevezte el a nép.
– Hát a sza​kál​las vén​nel ugyan mi lett? – kér​dez​tem édes​apá​mat.
– Ő bizony nem menekült el – válaszolta. – Ott lelte halálát a fakastély üszkös gerendái
között… Csupán a vaskapu árválkodott ott még sokáig, de aztán azt is megemésztette az
idő vas​foga – fejezte be elbe​szé​lé​sét édes​apám.
 NEKÉZSENY

vesztes muhi ütközet után IV. Béla király a Bükk rengetegében bujdosott. Itt, a
A hegy​ség​ben több​ször is meg​pi​hent.
A menekülő király a Csernely-völgy dús füvű rétségein is járt. Fáradt csapata nyomában
pré​dára éhes kese​lyűk száll​dos​tak, zsák​mányt remélve.
A király – hacsak tehette – nem engedte, hogy az elhunytak a madarak, a keselyűk
mar​ta​lé​kává legye​nek. Elhan​tol​tatta a halot​ta​kat.
Egyik temetés a másikat érte. Fekete keselyűsereg lepte el az eget. Ott vijjogtak a csapat
fölött. A király parancsot adott vitézeinek, hogy nyilazzák le a madarakat. Az íjászok
hosszú órá​kon át lődöz​tek a falánk mada​rakra, míg végre sike​rült mind elej​te​niük őket.
A király meg​könnyeb​bül​ten így kiál​tott fel:
– Ne, kese​lyűk, meg​kap​tá​tok!
Aztán békes​ség​ben, csend​ben temet​ték tovább halot​ta​i​kat.
– E helyet jelöljétek meg! – parancsolta a király. – S te Bebek vitéz, ki a legtöbb keselyűt
lőtted le, térj vissza egykoron e helyre. E dús füvű rét s ez erdőkkel övezett halmok, bércek
legye​nek a tiéid.
Bebek vitéz megköszönte a király kegyességét, s megígérte, hogy hacsak teheti,
vissza​tér e helyre, a Kese​lyűk völ​gyébe.
A tatárok kitakarodása után Bebek vitéz tíz bátor lovasával, kezében a királyi
ado​mány​le​ve​lé​vel, való​ban vissza​tért a Kese​lyűk völ​gyébe.
A tizenegy magyar legény hamarosan mátkát talált magának, hiszen Eger és
Bélapátfalva környékén már akkor kis falucskák voltak. Utódaik, a nekeselyű-völgyiek
ala​pí​tot​ták Neke​sűt, ami​ből az idők folya​mán Nek​eső, majd Neké​zseny lett.
 BÉLKŐ

tatároktól elszenvedett vereség után a magyar sereg egy kis töredéke, élén IV. Béla
A királlyal, a Bükkben keresett menedéket. A sűrű rengeteg, a zegzugos völgyek jó
rejtekhelyei nyújtottak az üldözötteknek. A síksághoz szokott lovas tatárok ide nem
tudták követni őket, így a sziklás bércek között a magyarok biztonságban érezték
magu​kat.
A király vitézeinek nemegyszer hosszú pihenőt kellett tartaniuk, hiszen a meredek erdei
ösvények nagyon kifárasztották őket. Lovaik nem voltak már. A megtépett sereg a sziklás
bércek között táborozott le. Ruhájuk szakadozott volt, lábuk égett az eleven, feltört
sebek​től.
Sem ételük, sem italuk nem volt. Tavalyi csipkebogyón, megszáradt kökényen, savanyú
sózó​kán és fagö​nyűn ten​get​ték éle​tü​ket.
A király volt a leggyengébb, a legbetegebb köztük. Szeme lázban égett, cserepes ajka víz
után áhí​to​zott:
– Vizet, vizet! – sut​togta.
A holtfáradt vitézek fájó szívvel hallgatták a beteg király szavait, de senki sem tudott
vizet adni, mert üre​sek vol​tak a töm​lők.
Egy Beél nevű szikár legény azonban – bár alig vonszolta magát – mégis tömlőt
raga​dott, s így szó​lott az alélt király​hoz:
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, addig nem nyugszom, amíg vizet
nem hozok neked!
A király hálás szem​mel, de lemon​dóan tekin​tett hűsé​ges vité​zére.
Beél, bár már erősen esteledett, hóna alatt az üres tömlővel, kezében egy vastag bottal,
megindult a nagy szikla alatt elterülő völgy felé. Társai szánakozva néztek a nehéz útra
vállalkozó után, azt hitték, hogy a kimerült ember nem tud majd visszatérni a meredek
hegy tete​jére.
Beél vitéz azonban saját életénél is többre tartotta királyáét. Ment hát lefelé a lejtőn,
sebes, fájó lábak​kal, bot​jára támasz​kodva.
Sokáig botor​kált így a mind söté​tebb és söté​tebb isme​ret​len vidé​ken.
Majd egyszer, bár már a völgység szélére jutott, le kellett ülnie, mert minden ereje
elhagyta.
– Hej, de jó lenne egy korty víz – sóhaj​totta.
Csípős szél támadt a kora tavaszi bükkösök felől, Beél vitéz meggyötört arcának jólesett
a hűs fuvallat… Amikor pedig elállott a szél, az éjszaka sejtelmes csendjében gyönge
vízcsobogást hallott. Szívében hirtelen fellobbant a reménység lángja, s minden erejét
meg​fe​szítve elin​dult a for​rás irá​nyába.
És nem sokáig kellett mennie! A hajlat elején, kicsiny erdei füzekkel körülölelt forrásból
csörgedezett az életmentő víz. Beél vitéz egykettőre megtöltötte a tömlőt a forrás kincset
érő csepp​je​i​ből, majd hóna alá fogva meg​in​dult a nagy szik​la​bérc csú​csa felé.
Éjfél is elmúlt, mire felkapaszkodott. A menekülők, a király is mély álomba merülve
alud​tak.
 – Vizet, vizet hoz​tam! – lihegte öröm​mel a vitéz.
Erre fel​ri​adt a beteg király.
– Itt a víz, fel​sé​ges uram – szó​lott újra Beél.
Az alélt király először azt hitte, csak álmodik. De amikor a hűs cseppek érintették az
ajkát, ráéb​redt a valóra. Meg​kö​szönte Beél önfel​ál​dozó tet​tét, s méltó jutal​mat ígért.
Amikor pedig a tatárok kitakarodtak az országból, IV. Béla király magához hívatta Beél
nevű vitézét, és egy adománylevelet nyújtott át neki. Ezen írás tudtára adta mindenkinek,
hogy Beél vitéz ama hegyet és kör​nyé​két örö​kös tulaj​do​nul bírja a király aka​ra​tá​ból.
A hatalmas kőbércet, amelynek aljában a forrás volt – és ma is megvan –, azóta nevezi a
nép Bél​kő​nek.
 BOLDOGKŐVÁR TÜNDÉREI

ok-sok száz esztendeje, bizony már több mint hétszáz éve, nagy csapás érte szép

S hazánkat. Az ázsiai pusztaságok nomád lovasai, a tatárok betörtek az országba…

Útjukban mindent felégettek, elpusztítottak. IV. Béla király csak nehezen tudott
elle​nük sere​get gyűj​teni.
Végül mégiscsak sikerült, s a szőke Sajó partján, az emlékezetes Muhi pusztán
megütközött velük. Tudjuk, szörnyű vereséget szenvedett, maga a király is csak üggyel-
baj​jal tudott meg​me​ne​külni.
Mielőtt azonban a Sajó völgye, majd a Bükk felé vette volna útját, a csatatér helyétől nem
messze, a Her​nád parti Aszaló köz​ségbe mene​kült.
E hely​ség akkor kirá​lyi bir​tok volt. Itt lakott a király ked​ves asza​ló​mes​tere, Bodó.
A király és kísérete a falut üresen találta, csupán egy öreg koldus lézengett az egyik kapu
alatt. Ő vezette a menekülőket a szőlődombon lévő aszalókunyhóba. Ott az aszalómester –
aki személyesen ismerte a királyt, hiszen többször vitt neki Budára aszalt gyümölcsöt –
nagy tisz​te​let​tel, de mély szo​mo​rú​ság​gal fogadta a tépett ruhá​ban mene​külő ural​ko​dót.
–  Csatát vesztettem, Bodó – kezdte a király. – Lehet, hogy holnap már ideérnek a
tatá​rok, és éle​tem veszik.
–  No, abból nem esznek! – kiáltotta elszántan Bodó. – Ne félj, felséges uram, úgy
elrej​te​lek, hogy maga Batu kán sem talál meg.
– Úgy legyen! – helye​selt a király meg​ha​tot​tan. – Jósá​go​dért hálám nem marad el.
Aztán Bodó a királyt és kíséretét jobbágyruhába öltöztette, majd a kunyhó alatt elnyúló,
hosszú pin​ce​üregbe rej​tette.
Nem telt bele két nap sem, máris ott volt egy tatár csapat. Hangoskodott, követelődzött,
s fen​nen kiál​tozta a vezé​rük:
– Erre jött a magyar király, neked tud​nod kell róla!
Bodó süket öreg​em​ber​nek tetette magát, s csak vál​lát vono​gatta.
– Add elő a királyt!
– Meg​aszal​tam az almát!
– Vagy akkor adj mar​ha​ré​pát!
– Üre​sek már itt a vékák!
Rettenetes méregbe gurult a tatár csapat vezetője, mert sehogyse boldogult az öreggel.
Végül nagy károm​ko​dá​sok köze​pette tovább​nyar​galt fel​felé a Her​nád völ​gyén.
IV. Béla és kísérete mindent hallott a pincében. Este, hogy följöttek, hálálkodva köszönte
meg a király Bodó lele​mé​nyes​sé​gét.
–  Itt nem maradhatunk, újabb csapatok jönnek, s te életeddel fizetsz jóságodért –
mondotta a király, majd hozzátette: – Nagy erdőségbe kell mennünk, ahol jól
elrej​tőz​he​tünk.
Az éj leple alatt a Bodó mestertől kapott lovakon és az általa mutatott úton tovább
mene​kült IV. Béla és kísé​rete.
… Hazánk nagy sze​ren​csé​jére nem sokáig tar​tóz​kod​tak honunk​ban a tatá​rok.
Batu haza​ve​zette csa​pa​tait, mert ural​kodó akart lenni, min​den tatá​rok főkánja.
 Megtudta ezt Bodó aszalómester is, s kerek egy esztendőre a nomádok kitakarodása után
annak is hírét vette: él a király, és immá​ron Budán tar​tóz​ko​dik.
Nem is teketóriázott sokáig! Gyorsan megrakott hét társzekeret aszalt gyümölccsel, s a
bakra egy-egy leányt ülte​tett.
IV. Béla örömmel fogadta a finom csemegéket, mivel nagy szegénység uralkodott akkor a
kirá​lyi udvar​ban is.
–  Köszönöm gondosságodat! – szólott a felség elégedetten –, de áruld el nékem, hol
sze​rez​tél hét ilyen szép leányt?
– Nem kel​lett sze​rezni, mert meg​vol​tak… Hiszen mind az enyéim.
Ne is mondjam, hogy micsoda nagy csődület támadt e hírre a királyi udvarban. Maga a
fel​sé​ges asszony is elő​jött udvar​höl​gye​i​vel a hét csu​da​szép leányt látni.
– Való​sá​gos tün​dé​rek! – szó​lott elra​gad​ta​tás​sal az egyik daliás főúr.
(Egy ideig csak​ugyan úgy emle​get​ték őket, mint „Bodó tün​dé​reit”)
Az aszalt gyümölcsök lerakása után a király magához hívatta Bodót, s a legfőbb
író​de​ák​já​val nagy per​ga​ment íra​tott.
–  Kétszer is hálás vagyok néked – szólott. – Egyszer megmentetted életemet a
tatároktól, most pedig az éhségtől. Ezen írás szerint neked adom Aszaló és Bodolló
köz​sé​ge​ket, vala​mint a kör​nyé​kü​ket, fel egé​szen a Zemp​léni hegye​kig.
Nagy hálál​ko​dá​sok köze​pette köszönte meg Bodó a király jósá​gát.
–  Van azonban egy kikötésem – szólalt meg újra IV. Béla. – Öt éven belül a
legalkalmasabb helyen erős várat kell építened, ahonnan az egész vidéket beláthatod, és
szük​ség ese​tén az ellen​ség​től is meg​véd​he​ted.
No, ne is mondjam, de ettől ugyancsak nagy gondba esett Bodó aszalómester! Hogyne,
hiszen öt év nem nagy idő, s ráadá​sul neki hét lánya van, aki​ket ides​tova férj​hez kell adnia.
A királlyal azonban nem szállhatott vitába, hiszen jobbágy létére nemessé,
nagy​bir​to​kossá tette.
Megköszönte hát az uralkodó jóságát, aztán a hét üres társzekérrel, bakjukon a hét szép
lánnyal a Her​nád völ​gye felé vette útját.
Hazaérve megmutatta lányainak a birtokról szóló pergament. Hej, csudamód
meg​örül​tek annak! Csak akkor néz​tek nagyot, ami​kor a vár ügyét meg​em​lí​tette az apjuk…
Töprenkedtek, hogy mit is tegyenek? Naphosszat ezt tárgyalták, de semmi eredményre
nem jutot​tak.
Hanem a har​ma​dik napon így szó​lott Mári, a leg​ki​sebb:
– Mon​da​nék én egyet, vár lesz belőle!
– Hall​juk, hall​juk! – köve​tel​ték a töb​biek.
–  No, akkor jól figyeljetek! Mi már nemeskisasszonyok vagyunk, nekünk már
nemes​urak fog​ják tenni a szé​pet.
– Ebből még nem lesz vár! – szólt bele Kati, a leg​idő​sebb.
–  Várj, néném, várj sorodra! Szóval nekünk nemesurak fognak udvarolni. De feleségül
csak azok​hoz megyünk, akik egy évig épí​tik nekünk a várat! Hét év alatt csak fel​épül!
– De a király öt évet adott! – szólt bele a köte​kedő Kati.
Épp akkor ért oda Bodó, a lányok apja.
–  Azt a felség meghosszabbíthatja, ha szépen épül. Megdicsérlek hát eszességedért,
Mári​kám! Még ma meg​írom a király​nak, hogy öt helyett hét évet adjon!
No, ez ennyiben maradt. Hanem egyszer lovas hírnök érkezett Budáról az aszalói Bodó-
udvar​házba. Leve​let hozott magá​tól a király​né​tól, aki bálba hívta a hét Bodó-lányt.
Ne is mondjam, hogy micsoda öröm támadt az eladók között! Heteken át aztán egyebet
sem tet​tek, mint varr​tak, varr​tak.
A királyné báljában pedig a hét Bodó-lány volt a legszebb. Meg is akadt rajtuk a
leggazdagabb és a legelőkelőbb i ak szeme. Háromnak még a bál éjszakáján meg is kérték
a kezét. Ám a Bodó-lányok – fogadalmukhoz híven csak annak adták kezüket, akik egy évig
várat épí​te​nek.
– Ez nem aka​dály – mon​dotta a három fia​tal főúr. – Csak jelöl​jé​tek ki a vár helyét!
Ezután Bodó mester és a király emberei több napon át járták a birtokot, míg végül egy
közepes nagyságú hegyen, egy kiugró sziklakő mögött alkalmas helyet találtak.
Hamarosan kezdetét vette a várépítés. Nemsokára pedig a még pártában lévő leánynak is
került vőlegénye, s így a hét év alatt olyan szépséges vár épült, hogy csudájára járt az egész
ország.
A szik​lát előbb Bodó​kő​nek, a várat pedig Bodókő várá​nak nevez​ték el…
Itt tartották meg aztán az új vár falai között mind a hét leány lakodalmát, méghozzá a
király kéré​sére: egy​szerre.
Nem is volt olyan híres-nevezetes lagzi azóta sem a hegyes-völgyes Abaújban! Az csak
ter​mé​sze​tes, hogy maga a király is ott volt, fele​sé​ges​tül.
–  Mondanék én valamit – szólott a király. – E vár ezután Boldogkőnek neveztessék,
mivel a hét szép leány, a hét tün​dér itt volt a leg​bol​do​gabb!
Azóta is így hív​ják, a falai büsz​kén maga​sod​nak!
 A SZEGÉNY EMBER VÁRA

éges-régen, a bükki erdőségek közelében élt egyszer egy Győr nevű nagyon

R szegény ember. Népes családját egy sovány tehénke és egy bőven termő diófa
tar​totta el.
–  A baj azonban nincsen egyedül – így szokta mondani a szegény ember és hát
mitaga​dás ráhi​bá​zott a dologra.
Az történt ugyanis, hogy ellenség támadt az országra, mégpedig a vad tatárok, akik
bizony végigdúlták a falvakat, s nem átallották a bükki szegény ember egyetlen tehénkéjét
is maguk​kal vinni.
Nagy éhség, tengernyi szenvedés várt Győrre és családjára. Őrölt fakérgen, makkon
éltek, míg csak el nem jött az ősz, a dióverés ideje. A diók egy részét ők maguk ették meg, a
töb​bit pedig elad​ták.
Így tengették életüket, mikor végre a tatárok kitakarodtak az országból. De a
nyo​mo​rú​ság még most sem szűnt meg, mivel az ellen​ség min​dent elvitt magá​val.
Tör​tént pedig, hogy egy nap​su​ga​ras őszi napon elve​tő​dött arra Béla, a magya​rok kirá​lya.
A szegény ember nagyon meglepődött, mert mit adjon ő egy ilyen nagyúrnak, amikor
magá​nak sincs sem​mije.
Végre is finom, friss dió​val kínálta meg a fel​sé​get, aki igen meg​kö​szönte.
–  Pompás a diód, akárcsak ez a vidék. Mit ér azonban mindez, ha újra ránk tör az
ellen​ség, a kegyet​len tatár!
Megijedt erre a szegény ember, hiszen jól emlékezett még a pusztításokra, a felégetett
kuny​hó​kra.
– Mit tehet​nénk, fel​ség? – for​dult a király​hoz.
–  Vár kellene ide. Nagy, kőből épült erősség. Ezen a helyen, közel a Szinva- patakhoz,
megfelelő védelmet nyújtana… De az ország szegény, a király pénztára üres. Pedig aki itt
várat épí​tene, azt kirá​lyi hálám kapi​tánnyá tenné, fényes rangra emelné!
Nagy gondba esett a szegény ember a király távozása után. Nap mint nap azon főtt a feje:
hogyan épít​hetne várat, hogyan lehetne belőle vár​ka​pi​tány?
Telt-múlt az idő. A sze​gény ember nehéz mun​ká​val, favá​gás​sal kereste kenye​rét.
Egy alkalommal, amikor a bükkös rengetegéből hazafelé tartott, találkozott egy
öreg​asszonnyal, aki nagy köteg szá​raz gallyat cipelt a hátán.
A szegény ember illendően köszöntötte, majd felajánlotta segítségét. A tipegő nénike
hálálkodva adta át a terhét, s arra kérte, hogy vigye a völgyi forrás melletti erdei
kuny​hócska elé.
Alig vette azon​ban vál​lára a ter​het a sze​gény ember, ami​kor csak eltűnt az öreg néni.
Nagyon meg​le​pő​dött, de azért elvitte az ága​kat a meg​be​szélt helyre.
A kuny​hócska előtt azon​ban egy árva lel​ket sem talált.
Más​nap megint talál​ko​zott az anyó​ká​val, aki ismét segít​sé​get kért tőle.
A szegény ember szívesen megtette, hiszen akin csak tudott, segített. Így ment ez
hete​ken, hóna​po​kon, sőt három álló éven át.
A harmadik esztendő végén azonban a kunyhócska ajtaja kinyílt, s egy gyönyörű szép
tün​dér​lány lépett ki rajta.
Több mint ezer napig segítettél nekem fát hordani. Tudd meg, én voltam az öreg anyóka,
s kipró​bál​tam jósá​go​dat, jótet​te​dért jót várj! Kívánj vala​mit, majd én tel​je​sí​tem!
A szegény ember először nagyon meglepődött, de aztán eszébe jutott a várépítés, amit a
király bízott reá.
Így szó​lott hát:
–  Bizony nekem sok pénz kellene, mivelhogy szép várat szeretnék, király örömére,
ellen​ség félel​mére!
–  Menj haza, jóember! – mosolyodott el a szépséges tündérleány. – Tíz és egy éjfélen
szedd meg a dió​fád ter​mé​sét.
Aztán úgy is lett.
Titkon, nagy izgalommal várta az első éjfélt Győr… Hát uramnak fia, halljatok csak
csudát! A vénséges vén diófán színarany diók csüngtek! Le is szedte nagy sietséggel a
sze​gény ember, s éppen hét véká​val lett!
A következő tíz éjszaka termésével 77 véka aranydió csillogott a szegény ember
pincéjében. Ennyi tengernyi kincsből aztán hamarosan felépítette a négytornyú, messzi
föl​dön híres lovag​vá​rat!
Fényes kísé​ret​tel járult az egy​kori sze​gény ember Béla király elé.
–  Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom! Teljesítettem egykori
kíván​sá​go​dat, Közel a Szinva-patak​hoz szép kővá​rat épí​tet​tem!
Nagyot nézett erre a felséges király, s előbb nem akarta elhinni az egykori szegény
ember sza​vát.
– Ked​ves hívem, hon​nan volt reá ennyi pén​zed? – kér​dezte csu​dál​kozva Béla.
–  Felséges királyom, maradjon ez az én titkom. Annyit azonban elárulhatok, hogy
min​dent első​sor​ban a dió​fám​nak köszön​he​tek.
– Emlék​szem rá, pom​pás ízű dió​kat ter​mett – helye​selt a király.
Elmosolyodott erre az egykori szegényember, de nem árulta el a nagy, mesebeli titkot,
amit még a kirá​lyok​nak sem sza​bad tud​niuk.
–  Ha így van, jól van – folytatta tovább Béla király –, akkor én azt tanácsolom, hogy a
bőven termő dió​fád​ról, no meg rólad nevezzük el a várat Diósgyőr​nek.
–  Megköszönöm nagy jóságodat, felség – s zavarában máris menni akart a
sze​gény​em​ber.
– Hohó! Állj csak meg, kedves hívem! – kiáltott fel a király – A várnak már van neve, de
kapitánya nincsen… És ha emlékezetem nem csal, eme rangot a várépítőnek ígértem. Légy
hát te a kapi​tány!
–  Köszönöm ezt is felséges uram! Ígérem, hogy semmi ellenségnek nem adom át a
szép​sé​ges várat.
– Úgy legyen! – helye​selt a király, majd útjára bocsá​totta.
 NEM VÁRT TALÁLKOZÁS

éla királyunk, mikor Karancs hegyei között bujdosott, az egyik napon azt a hírt

B kapta, hogy a tatárok a Zagyva folyócska völgyébe értek, és azon özönlenek felfelé.
Ekkor határozta el, hogy biztonságosabb helyre, Lengyelországba menekül vejéhez,
Szemérmes Boleszlávhoz, aki leányának, a jóságáról és szépségéről híres
her​ceg​kis​asszony​nak, Kin​gá​nak volt a férje.
A maradék magyar csapat, a király kísérete a nógrádi hegyekből a Tátra felé vette útját.
Hegyeken-völgyeken, elnéptelenedett falvakon haladtak keresztül. Eleségük alig-alig
akadt, csupán egy-egy magányos tanyán vagy a lápokban megbúvó pásztorszállásokon
könyörültek meg rajtuk. Tavalyi juhtúrót, friss juh- vagy kecsketejet adtak nekik, és egy-egy
éjjelre szállást. Bár nem tudták, kik ezek a bujdosók, de sejtették, hogy a kegyetlen tatárok
elől mene​külő vité​zek lehet​nek.
–  Ide is eljön a tatár? – érdeklődtek a bujdosóktól a pásztorok, s aggódva gondoltak
sze​ret​te​ikre s a reá​juk bízott nyájra.
A király kísé​re​té​nek tag​jai e sza​vak​kal vigasz​tal​ták őket:
–  A tatárok az ország fővárosa, Buda felé igyekeznek, az pedig messze esik innen. Ám
azt sem tagad​hat​juk, hogy Nóg​rád vidé​kére, a Zagyva völ​gyébe is elér​tek.
A pász​to​rok – akik az ország északi részé​ben éltek – nem is hal​lot​tak e kis folyócs​ká​ról.
A király és kísérete bizakodva vándorolt tovább északnak, a Tátra irányába, hogy azon
átjutva Len​gyel​hon föld​jére érjen.
Több nap is eltelt már, amióta elhagyták a Karancs vadregényes tájait, amikor az egyik
haj​na​lon egé​szen közel​ről meg​pil​lan​tot​ták a Magas-Tátra égig​érő havas csú​csait.
–  Az Úr megsegített bennünket – mondott hálát a király, és a sebes Poprád partján
sát​ra​kat vere​tett, gon​dolva, egy-két napot pihe​nés​sel tölt el itt.
Ám alig múlt el egy nap, amikor váratlanul lovak nyerítése, tehenek bőgése verte fel a
hűs völgyecske csendjét. Az előre küldött lovas felderítők pedig menekülő emberek
ezre​i​vel talál​ták szembe magu​kat.
– Csak nem a tatá​rok elől mene​kül​tök? – kér​dezte az egyik len​gye​lül beszélő lovas.
–  De bizony, jó vitéz! Annyi tatár özönlik földünkre, mint égen a csillag! Ti is
for​dul​ja​tok vissza, ha jót akar​tok maga​tok​nak! – hang​zott a szo​morú válasz.
A magyar hír​nö​kök a király tud​tára adták a dol​got, akit bizony fölöt​tébb meg​le​pett a hír!
– Krakkó vára erős, oda nem mehettek be! – reménykedett IV. Béla, és parancsot adott,
hogy másnap kerülő s mellékutakon induljanak észak felé, Lengyelhon irányába. Ám a
szembejövő menekültek váltig bizonygatták, győzködték őket: ha kedves az életük, ha nem
akar​nak kard​élre kerülni, men​ten for​dul​ja​nak vissza.
A király mégis reménykedett, hátha sikerül eljutniuk Krakkóba. Másnap azonban
fájdalmas meglepetés érte őket. Porlepte köpenyben lengyel királyi lovas közeledett a
rej​tett erdei úton.
– Ki vagy, s hová igyek​szel? – kiál​tott rá len​gye​lül tudó magyar vitéz.
– Én Bolesz​láv len​gyel király hír​nöke vagyok, s Budára igyek​szem!
– Oda ne menj, azóta ott is a tatár az úr!
 – De hát kik vagy​tok ti? – kér​dezte a len​gyel lovas.
– Mene​külő magya​rok vagyunk – hang​zott a kurta válasz.
– Uram​is​ten – Csak nem?… Csak nem? – hebegte magya​rul a len​gyel ruhát viselő lovas.
–  Igen, Márton fiam, én vagyok, Béla – hangzott a váratlan felvilágosítás, mert a király
felismerte a lovasban azt a magyar származású vitézt, aki hajdanán a hercegkisasszony
kíséretéhez tartozott. – De mi újság nálatok, Krakkóban? – érdeklődött türelmetlenül a
király.
–  Rettenetes hírem van, felséges uram! A tatárok már felégették Krakkót, és holnap
reg​gel ide, a Pop​rád folyó völ​gyébe érke​zik a len​gyel udvar is.
– Szent​sé​ges Úris​ten! – rémül​dö​zött IV. Béla. – És a lányom? Kinga királyné?…
Él? Nem sebe​sült meg?!
– Szerencsére nem! Hírnökeink idejében jelezték a tatárok közeledtét, és a király a nagy
túlerő elől a Tátra hegyeiben keresett menedéket. Onnan azonban továbbjön, mert
fel​sé​ged​nél kíván biz​tos helyet találni.
–  Rettenetes, rettenetes – suttogta maga elé a király, és mély fájdalommal vette
tudo​má​sul a szo​morú való​sá​got.
Másnap reggel valóban megérkezett a Poprád folyó partjára Boleszláv lengyel király és
fele​sége, a magyar szár​ma​zású Kinga.
IV. Béla és lánya sírva borul​tak egy​más nya​kába.
– Hoz​zám igye​kez​tél, jó atyám? – kér​dezte zokogva az egy​kori magyar király​le​ány.
– Igen, gyer​me​kem… Föl​dön​futó let​tem… Magyar​hon​ban min​den elve​szett.
– Akkor buj​dos​sunk együtt – szó​lalt meg szo​mo​rúan Sze​mér​mes Bolesz​láv.
E sza​vakra a magyar és len​gyel vité​zek zokogva ölel​ték át egy​mást…
Sokáig sír​tak együtt e nem várt talál​ko​zás részt​ve​vői.
Ám végtére mégsem tétlenkedhettek, hiszen a tatárok átkeltek a hágókon, és
hamarosan utolérhetik őket. Ezért még azon a napon egyesült a két sereg, és megindultak
nyu​gat felé, a bizony​ta​lan és keser​ves jövő elébe.
 A KIRÁLYLÁNY VÁNDORKÖVEI

algótarjántól alig nyolc kilométerre, Somoskőújfalu felett emelkedik az erdőkkel

S borított vadregényes Karancstető. E bérc csúcsán még ma is áll az idő által

meg​té​pá​zott régi kápolna…
A kis épület köveiről, annak építéséről színes-érdekes történetet tudnak az
ide​va​ló​siak.
Hajdanában, réges-régen, több száz esztendővel ezelőtt, a vesztes muhi csata után IV.
Béla király a Bükk és a Mátra után a Karancs-hegység sűrű rengetegeiben talált
menedéket. Egy kora tavaszi estén fáradtan érkezett ide a király és hűséges kísérete. Ez a
hely pedig nem volt más, mint a Karancs​tető alatti lapos, füves terü​let, a Karancs​pal​laga.
–  Rettenetes szomjúság kínoz – szólalt meg váratlanul a király, majd alél- tan
hanyat​lott a gyenge gyepre.
–  Vizet, vizet – határozták el gyorsan a hűséges vitézek, majd minden irányban
szét​szé​led​tek, hogy az ájult király​nak vizet sze​rez​ze​nek.
Nagy szerencsére nem is kellett sokáig kutatniuk, mert hamarosan a Karancspallaga
laposán egy bővizű forrásra akadtak. Nosza gyorsan meg is töltötték tömlőiket, hogy az
alélt király​nak élet​adó vizet vigye​nek.
Nagyo​kat kor​tyolt a király, és nem​so​kára min​den fáradt​sága el is múlott.
–  Halljátok, hűséges vitézeim – szólalt meg halk hangon az erőre kapott király. – Ily
pom​pás vizet, mint ez, még soha éle​tem​ben nem ittam.
A jelenlevő vitézek ugyancsak így vélekedtek. Nem is mentek el onnan jó ideig, talán
több napot is a Karancs ren​ge​te​ge​i​ben töl​töt​tek.
Amikor pedig kitakarodtak az országból a fosztogató tatárok, a király két nagy,
tömlőkkel megrakott társzekeret küldött a karancspallagai forráshoz, hogy abból vigyenek
neki a szolgák. Vittek is azok többször egy esztendőben, mert a király annyira
meg​ked​velte a for​rás vizét.
…Történt pedig az évek múltával, hogy a második honalapítónak nevezett nagy király
sírba szál​lott. Előtte azon​ban így ren​del​ke​zett leg​ked​ve​sebb leá​nyá​nak, Mar​git​nak:
–  Édes gyermekem, én már nemsokára elhagyom ez árnyékvilágot… De meghagyom
neked, hogy a karancs​pal​la​gai for​rás​nál, hálám jeléül, egy kápol​nát emel​tess.
A király legkedvesebb leánya ekkor erős ígéretet tett haldokló atyjának, hogy utolsó
végakaratát teljesíteni fogja. És ahogy a királylány megígérte, úgyis cselekedett. Egy szép
májusi napon lóhátra ült, és népes kíséretével együtt meg sem állt a szépséges
Karancs​pal​la​gáig.
Ebben az időben a falu szélén, nem messze az erdőtől, élt egy híres-nevezetes kőműves
mes​ter. Olyan híres volt, hogy még a kirá​lyi udvar​ban is tud​tak róla.
–  Kedves mester uram, derék alattvalóm – fordult hozzá a királyleány. – Hordass ide
nekem erős köveket, s itt a forrás közelében építs egy gyönyörű kápolnát. Ez
meg​bol​do​gult kirá​ly​atyám végső kíván​sága, amit tel​je​sí​te​nem kell.
Ki is ment a híres, de eléggé rátarti kőműves a királylánnyal a Karancspallagára, hogy
kije​löl​jék a kápolna helyét.
 –  Felséges és szépséges királyleány – hajolt meg illedelmesen a híres kőműves. – Én
tisztelem-becsülöm megboldogult Béla királyunk végakaratát, de azt szeretném, ha ez a
gyönyörű kápolna a hegy tetején, a Karancstetőn épülne fel. Hadd látszódjék messze, hadd
hir​desse nagy és dicső Béla kirá​lyunk örök emlé​két.
Gon​dol​ko​dóba esett a király​le​ány, de végü​lis taga​dó​lag rázta meg a fejét.
–  Nem, kedves mesterem. Noha a te szavaidban is van igazság, de sírbaszállt atyám
nekem így ren​del​ke​zett. Ezért itt fogod fel​épí​teni a for​rás mel​lett a kápol​nát.
A híres, de elég rátarti mester nem szólt semmit, csak némán meghajolt. A királylány
szava bizony parancs volt az ő szá​mára is.
Több napig is itt tartózkodott a szépséges királyleány népes kíséretével együtt.
Vadászott és lakomázott, de főként arra ügyelt, hogy minél szebb és jobb köveket
hord​ja​nak oda a kör​nyék job​bá​gyai a somosi épí​tő​mes​ter fel​ügye​lete alatt.
– Hát akkor fogj is hozzá az épí​tés​hez – paran​csolta neki a király​le​ány.
–  Nemsokára így lesz, felséges királykisasszony. Csak az a baj, hogy tönkrement a
mérő​ónom, s fel kell men​nem Budára újat vásá​rolni.
A királyleány elhitte ezt, és belenyugodott, hogy a kőművesmester később kezdje el az
építkezést. Pár hét elteltével pedig egész házanépével felkerekedett és visszalovagolt
Budára. Igaz, maga helyett egy királyi ispánt hagyott ott, akinek feladatává tette, hogy az
épít​ke​zésre ügyel​jen.
–  No, mikor kezded el az építkezést? – kérdezte azután a kőművest, hogy az új
mérő​ón​nal haza​tért Budá​ról.
– Én már elkezdeném – felelte a mester –, de a Karancspallagára hordott kövek szőrén-
szá​lán eltűn​tek.
– Csak nem lop​ták el? – fakadt ki dühö​sen a kirá​lyi ispán.
– Nem, nem lop​ták el – hang​zott a válasz. – Csak fel​ván​do​rol​tak a Karancs​te​tőre.
Az ispán azt hitte, nem jól hall.
– Pedig így van – magya​rázta a mes​ter. – Nézze csak meg teke​gyel​med.
Nem tehetett mást – ha nehezére is esett – felkapaszkodott a csúcsra az elhízott,
kénye​lem sze​rető ispán.
–  Adta-teremtette – morogta dühösen. – Csak nem valami boszorkányság van a
dolog​ban?
– Én nem tudom – vont vál​lat csen​des mosoly kísé​re​té​ben a kőmű​ves.
– Hol​nap le kell vitetni – adta ki men​ten a paran​csot az ispán.
És másnap csakugyan lehordatta a környék jobbágyaival a köveket a Karancspallagára.
Persze, öreg este lett, mire végzett vele, így a mester már nem foghatott hozzá az
épí​tés​hez.
Hanem másnapra megintcsak eltűntek a kövek, s a kőműves nem tudta elkezdeni az
építést… Jelentette az ispánnak a történteket, s az „elvándorolt” köveket ismét a
Karancs​te​tőn talál​ták meg.
– Nem értem az egészet – fakadt ki elkeseredetten az ispán. – Mégiscsak az ördög keze
van a dolog​ban.
– Nem hiszem – nyugtatta meg a kőműves. – Lehet, hogy az égiek hordatják el, mert azt
sze​ret​nék, ha csú​cson lenne a kápolna…
 – Lehet benne valami – bólintott a hiszékeny ispán. – De nagy királyunk hagyatkozását,
s főként az élő király​le​ány paran​csát mégis tel​je​sí​te​nünk kell.
S aztán ismét lehordatta a tetőről a kápolna „vándorköveit”. Ám hiába hordatta, mert
másnapra, az éjszaka folyamán megint felvándoroltak a Karancstetőre. A királyi ispán már
se holt, se eleven nem volt, s azon töprengett, hogy örökre elbujdosik, amikor váratlanul
meg​je​lent a király​le​ány.
– És a kápolna? – volt az első szava.
A királyi ispán sorra-rendre elmondotta, mi történt a kövekkel, hogy azok többször
fel​ván​do​rol​tak a csúcsra, a Karancs​te​tőre.
– De hogyan lehet ez? – for​dult álmél​kodva a mel​lette álló mes​ter​hez a király​le​ány.
Mélyen és alá​za​tos kép​pel meg​ha​jolt előtte a somosi kőmű​ves.
–  Felséges, szépséges királyleány, én mondottam az ispán úrnak, hogy talán az égiek
mégis azt akarják, hogy a csúcson legyen a pompás kápolna… Onnan messzire ellátszik,
sokan látják, és sokan emlékeznek majd derék királyatyád nevére… De az ispán urunk csak
nem hall​ga​tott rám.
–  Pedig ez csakis az égiek intelme lehet – szólott elgondolkodva a királyleány.
Paran​csot adott, hogy a Karancs​te​tőn épít​sék fel a pom​pás kis kápol​nát.
A somosi kőműves ismét meghajolt, s másnap a hegytetőn vidám fütyörészés
kísé​re​té​ben elkezdte épí​teni a később messze föl​dön híres, szép kápol​nát.
– Hanem mester uram – szólalt meg az egyik kőműveslegény, amikor egyedül maradtak
–, nagy esze van ám kegyel​med​nek!
A kőmű​ves​mes​ter erre szé​le​sen elmo​so​lyo​dott, majd nevetve hoz​zá​tette:
–  Jól jegyezd meg, fiam, hogy a hatalmasok eszén is túl lehet járni. Csak több ész kell
hozzá, mint ami nekik van! Meg aztán azt akartam, hogy oda épüljön a kápolna, ahová én
jónak láttam! – Mert a „vándorköveket” nagy titokban a kőművesmester hordatta fel a
hegy​te​tőre!
E fur​fan​gos tör​té​net „mag​vát” a somos​kói öre​gek ott​ho​ná​ban hal​lot​tam.
 BEBEK JUHÁSZ GYÉMÁNTJA

ajdanában, a régi világban, a tatárjárás után a Felső-Bódva völgyében élt egy Bebek

H nevű juhász. Munkáját, nyáját szerető ember volt, aki sokfelé elhajtotta a juhait,
hogy azoknak jó füvet, pompás legelőt találjon. Így járt ő be sok-sok vidéket, de
főként a felső-Bódva-völ​gyi réte​ket, lege​lő​ket ismerte jól.
Történt pedig, hogy az idő tájt nagy szárazság sújtotta ezt a dimbes-dombos, erdős
vidé​ket.
Mit volt mit tennie, Bebek juhász ha nem akarta, hogy a juhai éhen pusztuljanak, fel
kellett hajtania azokat a magas hegyek oldalába, a sűrű, sötét erdők mélyébe. Így került el
juhaival a Szád-hegység ismeretlen rengetegébe. Nagy volt ott az erdő, hatalmasak a
szálfák, s még szerencse, hogy két jó pulija hűségesen terelte a nyájat, különben
szét​szé​led​tek volna a homá​lyos, hűs vadon​ban…
Három nap is eltelt már, amikor Bebek juhász nyája egy hegyi tisztásra ért, ahol egy hűs
forrásból kristálytiszta víz csörgedezett. Maga a pásztor is nagyon szomjas volt már, de
előbb a nyáját itatta meg. Amikor pedig a juhai felüdültek, ő is telitöltötte a kulacsát az
üdítő víz​zel.
Miután csillapította szomját, úgy gondolta, ismét telimeríti kulacsát az üdítő vízzel, hogy
máskorra is legyen. Ahogy azonban a hideg forrásba merítette kulacsát, különös dolgot
látott annak a fene​kén! Egy öklöm​nyi, fehér színű kő csil​lo​gott ott vakí​tóan.
Bebek juhász azt hitte: káprázik a szeme. Ám ahogy jobban megnézte, látta, ez nem
képzelődés, ez valóság! Mivel pedig nem volt félős ember – no meg a kíváncsiság is
sarkallta – jobb kezével menten a forrás fenekére nyúlt, és a jéghideg vízből kiemelte az
öklömnyi csillogó követ. Hát bizony elámult attól, amit ott látott! A forró napsugártól
száraz lett a nagy kő, és úgy csillogott- villogott, mintha egy darab napot tartana a
kezé​ben!
– Ez nem lehet arany – gon​dolta, mivel úgy hal​lotta, az arany​nak sárga a színe.
Ám ha ennyire csil​log, mégis nagy kincs lehet – fűzte tovább gon​do​la​tait izga​tot​tan, majd
óva​to​san a vál​lán csüngő nagy szőr​ta​risz​nyába helyezte.
Ne is mond​jam, hogy egész álló nap ezen járt az esze! Még enni is alig evett vala​mit.
Ha ez csakugyan nagy kincs, akkor én gazdag ember leszek – gondolta izgatott
boldogsággal, és a következő napokban sorra-rendre elgondolta, mit vesz ő ezen a
kin​csen. Új, szép házat, sok lege​lőt, hatal​mas bir​ka​nyá​jat.
Csak azt nem tudta pontosan, valóban kincs-e ez? Valóban igazi drágakő, avagy csupán
egy csil​logó, de érték​te​len kőda​rab?
A következő napokban éppen esős idő köszöntött be, s Bebek juhász behajtotta a nyáját
a hosszú, szalmatetős hegyi hodályba. Fiatal felesége, aki a hodály melletti tanyaházban
lakott, finom ele​ség​gel, hideg zsen​di​cé​vel és hófe​hér sajt​tal várta.
Bebek juhász azonban alig evett ezekből valamit, mert azon töprengett, merjen- e
beszélni feleségének a talált kincsről? Hiszen az asszonynépben nehezen áll meg a szó, és
ha esetleg a földesúr, a báró megtudja, talán el is veszi tőle, mivel az ő birtokán találta!
Jobb​nak látta hát hall​gatni róla.
 Mivel pedig több napig esett az eső, s a juhokat nem hajtotta ki, gondolt egyet Bebek
juhász, és más​nap beko​co​gott a közeli kis​vá​rosba.
Sokáig kerülgette a kalmár házát – aki ékszereket, gyűrűket árult míg végre megjött a
bátor​sága, és benyi​tott hozzá.
– Apám ládájában, a hagyatékok között találtam ezt a csillogó követ – kezdte illedelmes
köszö​nés után, mert a kal​már​nak sem merte meg​mon​dani az iga​zat.
A fehér sza​kállú, kar​valy​orrú kal​már vizs​gálni kezdte az öklöm​nyi követ.
Nézte, nézte a sápadt arcú vén, és egyre jobban kipirosodott az arca, egyre
izga​tot​tab​bak let​tek a moz​du​la​tai.
– Ez… ez – hebegte meg​le​pet​ten. – Ez igen… ez – de aztán hir​te​len elha​rapta a szót, mert
úgy gon​dolta, ettől a tanu​lat​lan juhász​tól majd olcsó pén​zen meg​ve​szi.
Bebek juhász azonban okos ember volt, menten átlátott a szitán, s elkomorodva
kér​dezte:
– Kalmár uram, meghálálom a fáradságát. Csak azt mondja meg kegyelmed: ér- e ez a kő
vala​mit?
– Hogy ér-e? – csat​tant fel fur​csa han​gon a kal​már. – Én még egy ara​nyat is adok érte.
– Csak egy ara​nyat? Nem lesz az kevés, kal​már uram?
– No, jó – fordult feléje izgatottan az ékszerész. – Mondd meg hát, te mennyit gondolsz
érte?
– Én ezer ara​nyat! – vágta ki a juhász.
– E-e-e-zer aranyat? – hebegte meglepetten a vén kalmár, és újra a kezébe vette, nézte,
simogatta, vizsgálgatta a fényes nagy követ, miközben magában ezt gondolta: Azt hittem,
buta ember ez a juhász… De tévedtem… Azt ugyan nem tudja, hogy ez igazi gyémánt, de azt
sejti, hogy sokat ér. – Jó, hát megadom érte – nyögte ki a kalmár nagynehezen. – Bár itt
felénk sen​ki​nek sem tudom eladni… De majd fel​vi​szem Budára.
Bebek juhász elámult a kalmár kijelentésén, mert álmában sem gondolta, hogy ennyi
pénzt kap érte. Valójában csak „mókából” mondta… De ha ez a kalmár ennyit ígért, akkor
az többet is érhet – tette hozzá gondolatban – és most megcsinálhatom vele a
sze​ren​csé​met.
–  No, adod hát? – sürgette a kalmár, és a pénzes zacskójából máris számolni kezdte
kifelé az ara​nya​kat.
Ám Bebeket nem ejtették a feje lágyára, úgy gondolta, ha ily könnyen megígért az
ékszerész ezer aranyat, akkor még többet is kivasalhat belőle. Cselhez folyamodott hát, és
hir​te​len kivágta:
–  Meggondoltam. A drágakő nem eladó. Illetve tízezer aranyért odaadnám, de annyi
pénze nincs kegyel​med​nek.
–  Hát annyi csakugyan nincsen – szólott sóhajtva a kalmár. – De ezret szívesen adok
érte!
–  Amit mondtam, megmondtam – felelte a juhász. – Az apai örökségem nem akarom
elher​dálni – lódí​totta.
–  Te tudod – morogta mérgesen az öreg kalmár, és magában már a pokolba kívánta az
okve​tet​len​kedő juhászt, aki nem hagyta magát becsapni.
Miután Bebek juhász meggyőződött róla, hogy nagy kincsre akadt, amit nem szabad
elherdálnia, úgy döntött, majd valamelyik nagyvárosban vagy kétszázezer aranyért eladja,
és így a kör​nyék leg​gaz​da​gabb ura lesz.
Illő köszö​nés után ott​hagyta hát a kal​márt, és vidá​man hegyi tanyája felé vette útját…
Útközben azonban gondolt egyet, és egy öreg bükkfa odvába rejtette a drágakövet. Jobb
helye van annak ott, hátha útközben rablók vagy útonállók támadják meg. No meg a
felesége orrára se köti a dolgot. Majd akkor szól, ha a szőrtarisznyája teli lesz arannyal.
Hej, hogy fog örülni ennek az asszony!
Várt, várt Bebek juhász. Várta a következő alkalmat, amikor majd eladhatja sok ezer
arany​ért a drá​ga​kö​vet.
Közben, hogy hogy nem – lehet hogy a kalmár kottyantotta el –, de a gazdájának, a báró
úrnak, a híres lovag​nak a fülébe jutott a drá​gakő híre…
És egy őszi napon a föl​desúr maga elé hívatta Bebek juhászt:
–  A minap, amikor a városban jártam, hírét vettem, hogy milyen gazdag ember az én
juhá​szom. Egy hatal​mas gyé​mánt​tal dicse​ked​het – kezdte az ura​ság.
Ekkor tudta meg a juhász, hogy ennek a fényes nagy kőnek gyé​mánt a neve.
– Hetek óta azon töprengek, hogyan tehettél szert erre? – folytatta ravaszul a báró úr. –
Mert​hogy nem atyai örök​sé​ged, az biz​tos… Már​pe​dig vagy talál​tad, vagy embert öltél érte!
– Én ölni? – kér​dezte ámulva a juhász. – Hát így ösmér engem kegyel​med?
–  Nem, valóban nem így ismerlek… Te idáig még a légynek sem ártottál… Olyan jó
ember, olyan hűséges szolga vagy… Akkor pedig nem marad más hátra, mint az, hogy
talál​tad… Igaz?
– Igaz – nyögte ki keservesen a szegény juhász, mert attól tartott, hogy végül bíróság elé
idéz​teti a gonosz föl​desúr, s bör​tönbe jut​tatja. Talán még fel is akasz​tatja…
– És hol talál​tad? – fag​ga​tó​dzott az ura​ság.
Bebek juhász azonban éles eszű ember volt, s rögvest észrevette, mire akar kilyukadni a
báró úr.
– Én ezt az úton talál​tam, mikor tavaly a városba men​tem – lódí​totta.
– A város útján? – kér​dezte csa​ló​dot​tan a báró.
– Igen, a város útján. Valami kal​már hagy​hatta el – lódí​totta tovább Bebek juhász.
–  A földesúr – noha nagy hatalma volt – jól látta, ezen az eszes juhászon nem tud
egy​könnyen kifogni. For​dí​tott hát egyet a koc​kán.
– Akkor a várost illetné meg – szó​lalt meg rava​szul.
– Azt bizony – tette hozzá a juhász ugyan​csak ravasz​kodva.
–  De nagy szamár lennél, ha ezt megmondanád nekik. Különben ki tudja, melyik
kal​máré volt? Lehet, hogy éppen kül​or​szá​gié.
– Könnyen lehet.
– Éppen azért, hagyd meg magad​nak – ravasz​ko​dott a báró.
– Én is úgy gon​dol​tam – helye​selt a juhász.
–  Csakhogy te az én szolgám vagy ám! És te köteles vagy nekem engedelmeskedni. Én
pedig azt paran​cso​lom neked, hogy add el a gyé​mán​tot, és felezzük meg az árát!
Nagy gondba esett szegény juhász! Mit tegyen most? Nagy hatalmú kenyéradó
gazdájával semmiképp sem akart ujjat húzni, de a gyémánt árának felét is sajnálta tőle,
hiszen a báró úgyis gazdag ember volt már! Neki pedig jó lett volna a gyémánt ára!
Lendített volna a szegénységén. Hej, hej, milyen oktondi voltam, hogy nem adtam oda a
kalmárnak ezer aranyért! – töprengett magában. – Hiába, így jár, aki telhetetlen! – okolta
önmagát. És most ráadásul itt ül vele szemben ez a ravasz földesúr, aki – ha nem jár túl az
eszén – a végén még akasztófára juttatja… Istenem, milyen keserves is a szegény ember
sorsa!
Elvi​gyo​ro​dott a hun​cut báró, mert jól látta, nagy gon​dot oko​zott a juhász​nak.
–  No, ne ereszd már búnak a fejed – jóságoskodott a földesúr. – Három napi
gon​dol​ko​dási időt adok, aztán lóra ülünk, s meg sem állunk a leg​kö​ze​lebbi éksze​ré​szig!
– Az kevés lesz, báró uram – találta fel magát Bebek juhász. – Nekem kerek hét nap kell,
mert a gyé​mán​tot hét​napi járó​földre rej​tet​tem el egy távoli erdő​ben.
– No, jó – egye​zett bele a föl​desúr. – Hét nap nem a világ. Csak aztán áll​jad a sza​vad!
– Rövi​de​sen vissza​té​rek, de nem akár​mi​vel! – búcsú​zott el a sze​gény juhász.
A ravasz báró a gyé​mántra gon​dolt, ám Bebek juhász​nak akkor már máson járt az esze.
Még aznap este feltarisznyázott, s másnap kora hajnalban lóháton útnak indult, és Buda
felé vette útját.
Három nap és három éjjel múlt el, mire a por​lepte juhász a kirá​lyi vár felé ért.
– Felséges királyunk, IV. Bélával kívánok beszélni – kezdte Bebek juhász, amint a budai
vár főka​pu​já​hoz ért.
–  Nem úgy van az, hékás, hogy csak úgy megyek a királyhoz! Mi dolgod vele? –
tuda​kolta hety​kén egy fia​tal kapu​had​nagy.
–  Nem más, kedves tiszturam, minthogy egy nagy darab gyémántot hoztam király
őfel​sé​gé​nek!
– Gyé​mán​tot? – ámul​do​zott a cifra katona. – No, hadd lás​sam!
–  Itt van la! – mutatta a juhász a tarisznyát, majd a nagy vászonkendőből kitakarta az
öklöm​nyi csil​logó gyé​mán​tot.
Nagyot ámult a kapuhadnagy, és erre bizony nem tehetett mást, mint menten két
fegyveres vitézt adott a juhász mellé, nehogy útközben baj érje a gyémántot, és azonmód a
palota leg​szebb ter​mébe, egye​ne​sen a tró​nus elé kísér​ték a külö​nös jöve​vényt.
–  Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom – kezdte Bebek juhász, amint
meg​pil​lan​totta IV. Bélát, és rög​vest térdre esett előtte.
– Mi szél hozott ide, isme​ret​len ván​dor? – kér​dezte a király.
– A minap egy erdei forrás mélyén találtam ezt a gyémántot. (Nem merte megmondani,
hogy már évekkel ezelőtt.) Először arra gondoltam, gazdaggá teszem magam… De minek
nekem ennyi kincs? No, meg aztán csak bajom volt vele! A kalmár is, a földesúr is be
akartak csapni. Én nem vesződöm vele… Felségednél van a legjobb helye, úgyis szegénnyé
tették az országot a tatárok – s azzal Bebek juhász a király trónusa elé helyezte a hatalmas
gyé​mán​tot.
IV. Béla, a magya​rok híres kirá​lya pedig csak ámult-bámult ezen a nagy​lel​kű​sé​gen.
–  Derék ember vagy te, szegény juhász. Úgy látom, jobban szereted a hazádat, mint
tenmagadat. Ezt a nagy darab gyémántot nemcsak magam, hanem az ország nevében is
köszönöm. Nagy hasznát vesszük ennek mostanában. Az árából sok mindent tudunk
vásárolni, hiszen szegények lettünk. Se fegyverünk, se kenyerünk! Mi az, amit a világon a
leg​job​ban sze​ret​nél?
 Hej, nagy gondba esett a szegény juhász! Mit is kérjen a királytól? jól tudta, pénzt nem
tud adni, mivel nagyon szegény most. És megél ő tisztességgel a juhászmesterségből. Azám,
a juhászság! Csakhogy őt a földesúr világgá zavarja, amiért nem neki, hanem a királynak
adta a gyé​mán​tot. Így szólt hát IV. Bélá​hoz:
–  Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, van nékem egy nagy kérésem:
adjál nekem egy királyi oltalomlevelet, amely megtiltja, hogy a földesuram, a báró úr
bosszút áll​jon raj​tam, ami​ért nem neki adtam a gyé​mán​tot!
–  Héj, fékomadta-teremtette! – csattant fel a király mérgesen. – Méghogy ő bosszút
álljon rajtad? – S azzal máris hívatta az íródeákot, és nemcsak királyi oltalomlevelet,
hanem nemességet is adományozott Bebek juhásznak, no meg aztán kétszer annyi
bir​to​kot, mint amennyi a volt gaz​dá​já​nak, a báró​nak volt.
Bizony nagy hálál​ko​dás​sal köszönte meg Bebek juhász a király jósá​gát.
– Neked pedig, Bebek lovag, mert mától kezdve ez lesz a neved – fordult feléje a király
kötelességeddé teszem, hogy a birtokaid jövedelméből három év múlva, azon a helyen,
ahol a gyé​mán​tot talál​tad, épít​tess egy erős várat!
És amint a király megparancsolta: Bebek lovag a szádi erdőség egyik csúcsán felépítette a
szépséges Szádvárát, és megalapítója lett annak a híres-neves famíliának, a Bebekeknek,
akik századokon át csaknem az egész Felföld urai voltak… így lett a Bódva vidéki szegény
juhász​ból gaz​dag föl​desúr, és így segí​tette elő a talált gyé​mánt Szád​vár fel​épí​té​sét.
 KINGA KIRÁLYNÉ GYŰRŰJE

esszi, túl az égig érő Tátra havas csúcsain, túl a szelíd hajlani lengyel

M dombokon, folydogál a kék Visztula. Partján még ma is áll az ősi Wawel vára, a
mesés, ódon szép​ségű Krakkó váro​sá​ban.
Itt élt hajdanán a daliás termetű, de halk szavú Boleszláv lengyel király
fele​sé​gé​vel, a csu​da​szép Kin​gá​val, IV. Béla magyar király egyik leá​nyá​val.
A vad tatárok nemcsak a magyarok földjét, hanem Lengyelhont sem kímélték. Futott
előlük mind, aki élő.., A lengyel királyi pár végülis az erdélyi havasok egyik zegzugos
völ​gyé​ben, egy sóbá​nya mély üre​gé​ben kere​sett mene​dé​ket.
Már talán egy éve is ott éltek, amikor egy lengyel vitéz érkezett, s hozta a nagy hírt: Batu
kán vad mar​ta​ló​cai haza​ta​ka​rod​tak…
Nosza, fölkerekedett hát a királyi pár, bár jól tudták, hogy egy elpusztított ország vár
reájuk. Ám alighogy elhagyták a sóbányát – ami különben a királyné hozománya volt
ami​kor elé​bük top​pant egy sza​kál​las vén kol​dus.
–  Jó uram s kegyes úrnő, adjatok egy falatot, ha Istent ismertek! – könyörgött a
top​ron​gyos aggas​tyán.
Erre a szépséges, szőke Kinga kettétörte az útra készített lepényt, s a koldusnak
nyúj​totta.
– Nagyon köszönöm, ismeretlen úrnő! – hálálkodott az öreg. – Nem is felejtem el soha –,
s azzal meg​csó​kolta a királyné kezét, ott, ahol a drá​ga​kö​ves arany​gyűrű csil​lo​gott.
Ezután a királyi pár és a hírnök tovább folytatta útját az elpusztított Lengyelország felé.
Mentek, mendegéltek hegyen át, völgyön át, amikor egyszer csak elértek a Magas-Tátra
zordon birodalmát. Közben leszállón az este, s az elcsigázott királyné egy lépést se tudott
tovább menni. A hírnök és a király erdei mohából puha fekhelyet készített neki. Ám hiába
volt a test fáradtsága, a szelíd, gyönyörű Kinga szemét messzire elkerülte az álom…
Hogyne, hiszen alig evett valamit a hosszú úton, mostanra meg már egy mákszemnyi
betevő falatjuk se maradt. De ő mégsem magára, hanem a két kísérőjére gondolt, akik most
is éhe​sen szen​de​rül​tek álomba.
–  Ó, bárcsak adhatnék szegényeknek akár egy harapásnyi kenyeret – búsongott
magá​ban a ren​ge​teg riasztó csend​jé​ben.
Hanem akkor – álomnak rémlett – az egyik közeli, magos fenyő mellől nesztelenül
előlépett egy sötétzöld ruhás karcsú alak. Kinga királyné ajka hirtelen sikoltásra nyílt – azt
hitte, valami rabló.
–  Ne félj tőlem – hallatszott egy suttogó leányhang. – Én az erdő tündére vagyok. Erdő
apó, a mi gazdánk, akit te nemrég megvendégeltél, most elküldött engem, meghálálni
jóságodat… Azt üzeni neked, hogy fényes gyűrűdbe varázserőt lehelt. Bármi kívánságod
legyen, csak forgasd körül háromszor az ujjadon. Ám jól vigyázz! Csak hármat kívánhatsz, s
erről nem szólhatsz senkinek sem… – Aztán a karcsú alak a hirtelen támadt fényesség
köz​ben, illa berek, nádak, erek, csak eltűnt!
Kinga királyné egy darabig azt hitte, káprázat játszott vele, ám kíváncsisága nem hagyta
nyu​godni. Föl​kelt hát moha fek​he​ly​erői, és a még parázsló tábor​tűz mellé tele​pe​dett. Aztán
úgy cse​le​ke​dett, ahogy a tün​dér mon​dotta.
– Jósá​gos jóte​vőm! Adj miné​künk hét​napi ele​sé​get – sut​togta.
Hát uramnak fia, halljunk csak csudát! A tábortűz mellett, a hűvösen bólogató, magas
fenyők alatt gom​ba​módra nőt​tek ki a föld​ből a zsá​kok, a batyuk, az iszá​kok.
Az eleddig kételkedő Kinga királykisasszony megbátorodott, és most már egymás után,
sorra bon​totta ki vala​mennyit. Friss cipók, saj​tok, füs​tölt olda​la​sok hul​lot​tak ki belő​lük.
Reggel, amikor a korgó gyomrú király és a hírnök fölébredtek, ugyancsak elámultak. A
királyné azon​ban még hites urá​nak sem árulta el, kinek köszön​he​tik a cso​dás ele​sé​get.
Mindhárman jól belakmároztak, új erőre kaptak, s másnap aztán elérték a határt is.
Arcra borulva megcsókolták az anyaföldet, úgy adtak hálát megmenekülésükért a
Terem​tő​nek.
–  Mi már nem éhezünk, de a szegény lengyel nép még igen – mondta magában a
jóságos királyné, s aztán egy óvatlan pillanatban – amikor a király és a hírnök nem
figyel​tek reája – három​szor egy​más után meg​for​gatta gyű​rű​jét, s köz​ben ezt sut​togta:
– Ó, jósá​gos jóte​vőm! Küldj népem​nek ezer tár​sze​kér gabo​nát!
Alighogy kimondotta, máris nagy dübörgés támadt mögöttük. A király és a hírnök azt
hit​ték, vissza​tér​tek a tatá​rok, de Kinga csak mosoly​gott, majd az urá​hoz for​dult:
–  Felséges férjuram, ezt az ezer szekér gabonát most hazavisszük Lengyelhonba, s
szét​oszt​juk a mie​ink​nek. Hadd legyen kenye​rük s vető​mag​juk sze​gé​nyek​nek!
Harmadnap egy domboldalra értek, ahonnan már jói látszottak Krakkó várának, a
Wawel​nek kiégett tor​nyai. A királyné szeme könnybe lábadt.
– Ó, bárcsak idehozhatnám erdélyi sóbányámat! Annak jövedelméből újjáépíthetnénk a
várat!
És ekkor eszébe jutott a gyűrű. Meg​for​gatta hát három​szor, miköz​ben ezt sut​togta:
– Jósá​gos jóte​vőm! Hozd ide hozo​má​nyo​mat, kirá​lyi sóbá​nyá​mat!
E pillanatban a királyné legnagyobb ámulatára a drágaköves gyűrű lesiklott az ujjáról,
majd sis​te​regve bele​fú​ró​dott a domb​ol​dal föld​jébe.
A király és a hírnök menten nekiláttak a keresésnek, de bizony hiába. Nagyon elbúsult
erre a királyné, hiszen a szép gyűrűt menyasszony korában kapta a halk szavú
Bolesz​láv​tól… El is hatá​rozta, meg​ke​res​teti, kiásatja, akár​mennyi időbe telik is!
Alighogy hazaértek a lerombolt Krakkóba, máris futárt küldött bányászokért
Magyarországba. Jó félesztendőre rá meg is érkezett a száz magyar bányász, s ott, azon a
helyen, a Wieliczkai domboldalon, ahol a gyűrű a földbe fúródott, serényen nekiláttak a
mun​ká​nak.
Hetvenhat nap és ugyanannyi éjjelen dolgoztak már, de hiába. Ám a hetvenhetedik
napon ugyancsak elámultak attól, amit ott láttak: a kiásott, hatalmas üregben, egy óriási
sóosz​lop kel​lős köze​pé​ben tűz​pi​ros-ara​nyion ott csil​lo​gott a királyné gyű​rűje!
Azon a helyen aztán, a Wieliczkai domboldalban, nagy sóbányát nyitottak, mely az
erdélyinek a szakasztott mása volt. Fel is épült jövedelméből az ódon Krakkó szépséges
Wawel vára.
Ott lent, a bánya mélyén mind a mai napig vakítóan csillog-villog a szépséges Kinga
királyné sóból kifa​ra​gott szobra is, a legenda pedig nem​ze​dék​ről nem​ze​dékre tovább száll.
 KŐRÓZSA

ajdanában élt Putnok várában egy igen gazdag nemesúr. Tündöklő szépségű leánya

H volt, maga a király akarta feleségül venni. Ám a várkisasszony egy upponyi

juhászlegényt szeretett. Titokban, a Bán völgyén át lovagolt fel hozzá, és gyakran az
Alsó​er​dő​ben talál​koz​tak. Ott, abban az idő​ben egy szép kis kerek tisz​tás volt.
Hogy, hogy nem, de a király tudomására jutott, hogy a várkisasszony az upponyi
juhászlegényt szereti. Parancsot adott hát katonáinak, hogy a bojtárfiút élve vagy halva
vigyék a budai várba.
Jöt​tek is a vité​zek, keres​ték a juhász​le​gényt.
– Az Alsó​er​dőn van, Neké​zseny hatá​rá​ban – felelte riad​tan a juhász​le​gény édes​anyja.
– Vezess hozzá – paran​csolta a kapi​tány, – Fia​dat a király őfel​sége elé kell vin​nünk.
Az asszony reszketve engedelmeskedett. Jól tudta pedig, hogy miért keresik a fiát, csak
hát a király vité​ze​i​vel nem mert ujjat húzni.
–  Csak egy nagy csokor rózsát szedek még neki – esdekelt a vénasszony. – Nagyon
sze​reti a lel​kem. Ha már úgyis elvi​szik tőlem, leg​alább erről emle​ges​sen meg.
A katonák kénytelen-kelletlen beleegyeztek, és az öreg néne hamarosan egy nagy
csokor rózsával tért vissza. Így ballagott ő a katonák előtt az Alsóerdő felé. Már messziről
oda​hal​lat​szott a juh​nyáj kolomp​szava.
Nem is bírta sokáig a fájó szívű édes​anya, nagyot kiál​tott:
– Fuss fiam, fuss a ren​ge​tegbe! – Kato​nák jőnek érted, s visz​nek a töm​löcbe!
A vitézek erre rátámadtak az anyára, bíborpiros vére ráhullott a fűre, rácseppent a
virágra, s vörösre fes​tette.
– Ne bánt​sá​tok – paran​csolta a kapi​tány. – Nem lesz, ki mutassa miné​künk az utat.
Meg​hal​lotta a nagy kiál​to​zást a juhász​le​gény is. Elő​jött az erdő​ből a ham​vas völ​gyi rétre.
– Gyere csak köze​lebb! – kiál​tott feléje a kapi​tány.
A szép​sé​ges szép vár​kis​asszony is éppen véle volt.
– Jaj, ne menj! – könyör​gött a boj​tár​fi​ú​nak.
– Mit akar​tok tőlem? Mért bánt​já​tok anyá​mat? – for​dult a juhász​le​gény a kapi​tány felé.
– A királynak van beszédje veled – válaszolta a cifra vitéz. – Jer velünk Budára! Mert biz
ha szé​pen nem jössz, elvi​szünk mi csú​nyán is. Ez fel​sé​ges kirá​lyom szi​gorú paran​cso​latja.
És abban a pil​la​nat​ban már száz íjász feszí​tette az ide​get.
– Nem enge​dem a ked​ve​sem! – kiál​tott a vár​kis​asszony, és szo​ro​san átölelte a fiút.
–  A király parancsára! – intett akkor a kapitány, és száz nyílvessző zúgott a hegy
olda​lán álló juhászra és ked​ve​sére.
A vén juhászné felébredt aléltságából, s kezében a rózsacsokorral szélsebesen odafutott a
két halott​hoz, s virág​jait reá​juk szórta.
– És ekkor – a vitézek ámulatára – a várkisasszony és a juhászlegény holtteste hatalmas
kőszik​lává vál​to​zott.
A kapitány nagymérgesen szigorú parancsot adott, hogy a sziklát mozdítsák el, s a juhász
helyett vigyék a királyhoz. Hiába való volt azonban minden próbálkozásuk. Százan is
feszítgették, de az csak állt, állt erősen. Ráadásul a kővé vált rózsák tüskéi kegyetlenül
össze​vé​rez​ték a vité​zek kezét. A király vité​zei dol​guk vége​zet​len tér​tek haza.
A kővé vált putnoki várkisasszony meg az upponyi juhászlegény pedig egymást
átkarolva maradt ott, szép alakjukon rózsák díszlenek. Őrzik a völgyi rétség sejtelmes
csend​jét, örök​kön-örökké.
 ARANYGEREZD

alamikor réges-régen – lehet annak már hetedfélszáz esztendeje is – nagy zűrzavar

V ural​ko​dott Magyar​hon​ban.
A gazdag főurak, akiket a nép kiskirályoknak nevezett, egymás ellen harcoltak,
hogy nagyobb birtokot szerezzenek maguknak. Közel tizenkét esztendeig dúlt
közöttük az ádáz küzdelem, amikor egy Itáliából idekerült király, a magyarul Károly
Róbert​nek neve​zett Anjou-ural​kodó ren​det terem​tett közöt​tük.
Az ő seregében szolgált egy talján vitéz, Antónió – magyarosan: Antal. Ez a barna képű,
vidám legény nem​csak a kar​dot for​gatta jól, hanem a lan​ton is gyö​nyö​rűen ját​szott.
Egy alkalommal, amikor a király kíséretében a Hegyalján járt, az egyik faluban
megismerkedett egy csudaszép magyar jobbágyleánnyal. Ne is mondjam, de hamarosan
megtetszettek egymásnak! Talján Antal, akit a nép így nevezett, engedélyt kapott a
király​tól, hogy meg​kérje a szép job​bágy​le​ány, Juli kezét.
– Ha a lány és szü​lei is akar​ják, semmi kifo​gá​som ellene – szó​lott böl​csen a király.
Épp itt volt a baj! Mert bár Julinak megtetszett a csinos olasz legény, de apja- anyja
hal​lani sem akar​tak az ide​gen​ről.
–  Nekünk dolgos kezű vő kell, aki szánt-vet, arat, kaszál, kapál. Erre pedig nem
alkalmas ez a tálján vitéz – mondották. És hiába volt sírás, hiába volt könyörgés, egy
jot​tá​nyit sem enged​tek.
Egy borongós őszi napon aztán felszedelődzködött a király tábora, hogy a vitézek meg se
áll​ja​nak magos Buda​vá​rig… Per​sze Antó​ni​ó​nak is velük kel​lett tar​ta​nia.
Telt-múlt az idő. Egyik év a másik sarkát taposta. Magyarhonban a népre boldog, békés
napok követ​kez​tek.
– No, Antónió, fiam – fordult a király egyik napon a lantos vitézhez. – Mi a szándékod?
Vissza​térsz Itá​li​ába, vagy itt válasz​tasz magad​nak békés mes​ter​sé​get?
–  Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én már magyar földről nem
megyek el soha… Ide húz a szí​vem.
– Még min​dig sze​re​ted a hegy​al​jai leányt? – moso​lyo​dott el a király.
– Sose fogom elfe​lej​teni, fel​ség, míg ezen a vilá​gon élek.
– Nagyon meg​saj​nálta a sze​gény lan​tos vitézt a jószívű király.
–  Jól van, Antónió, megértelek téged… Miután hűséges, jó vitézem voltál,
megjutalmazlak. Válassz magadnak bárhol az országban annyi földet, amennyit egy nap
alatt gyalog bejársz… És ha ilyen gazdag leszel, nem hiszem, hogy tiltanák tőled a leányt! S
ráadá​sul nemessé is tesz​lek.
–  Köszönöm felséged jóságát – borult térdre a lantos vitéz. – De ha lehetne, én a
Hegy​al​ján sze​ret​ném.
–  Szívesen teljesítem, hiszen a lázadó magyar uraknak ott is voltak birtokaik. Azokból
fog​lalj el magad​nak!
Talján Antal a Hegyalja legszebb részén, a Bodrog és a zempléni hegyek közötti dombos
vidé​ken válasz​totta ki magá​nak a bir​to​kot.
A környékbeli magyar urak árgus szemekkel figyelték, vajon mit tesz és hogyan
bol​do​gul majd ez a tál​ján köz​vi​téz​ből lett magyar nemes?
Ám az itteniek legnagyobb meglepetésére Antal úr felszántatta ugyan jó mélyen a
föld​jét, de nem búzát, hanem vessző​ket „dug​ga​tott” bele.
Mert hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, az egykori lantos vitéz, miután
megkapta a királytól a birtokot, hazautazott, s visszatérőben sok köteg vesszőt és
ker​té​sze​ket hozott magá​val.
Az egész Hegy​alja kíván​csian várta, mit terem majd a szám​ta​lan, földbe búj​ta​tott vessző.
Bizony eltelt jó pár év, s ezalatt csak zöld leveleket lengetett az állandóan fújó hegyaljai
szél.
Hanem négy-öt esz​tendő múlva!
Pom​pá​sabb​nál pom​pá​sabb, aranyló sző​lő​ge​rez​de​ken csil​lo​gott a kora őszi nap​su​gár.
No, most ámultak-bámultak csak igazán a Hegyalján! Hallottak ugyan már a szőlőről, de
hogy itt meg​te​remne, azt bizony nem hit​ték!
Vidám nótázások közepette folyt le az első hegyaljai szüret. A bánatos magyar dalok
mellett felhangzottak a jókedvű, pattogós olasz énekek is. Egyedül a gazda gubbasztott
szo​mo​rúan, a keze nem nyúlt a lantja után, s a szája sem nyílt dalra.
– Miért búsulsz, jó urunk? – kér​dezte végre az egyik tál​ján ker​tész.
–  Gazdag vagyok, a szőlőim szépek, valóságos aranygerezdek, de boldog mégsem
vagyok, hiszen Juli nem a fele​sé​gem – felelte a vitéz​ből lett nemesúr.
– Hát miért nem kéred meg újra a kezét? – faggatta tovább honfitársa. – Hiszen nagyon
gaz​dag vagy!
– Üzentem már egyszer – felelte a Hegyalja első szőlőbirtokosa. – De a szülők csak a régi
nótát fúj​ják: nekik olyan vő kell, aki segít a föld​jü​kön dol​gozni.
– Mon​dok én vala​mit, jó uram – hunyo​rí​tott a fur​fan​gos hír​ben álló tal​ján ker​tész.
– Ki vele gyor​san! – sür​gette a gazda.
–  Telepedj le a leány falujában, persze álruhában. Szegődj el a helyi birtokoshoz, s
férkőzz a szülők bizalmába! Legjobb, ha szakállt, bajuszt növesztesz, úgy egy lélek sem
ismer rád! Magya​rul meg már amúgy is tudsz, senki sem fog rád gya​na​kodni.
– És Julika?
– Neki majd tit​kon meg​mon​dod, ki vagy.
Amit Antal úr és földije megbeszéltek, úgy is lett. A gazdag szőlőbirtokos álruhában
letelepedett Juli falujában, s úgy égett keze alatt a munka, hogy a csodájára jártak. Aztán
egy-két hónap eltel​té​vel kez​dett járo​gatni a leá​nyék​hoz.
A szépséges Juli persze hallani sem akart az udvarlásról, mert még mindig a lantos vitézt
sze​rette… Egy este azon​ban fel​fedte kilé​tét Tal​ján Antal.
Juli bol​dog​sá​gát leírni sem lehe​tett!
Egy év eltel​té​vel aztán az álru​hás sző​lő​bir​to​kos meg​kérte a leány kezét.
–  Ohó, kedves barátom – emelte fel ujját az apa. – Igaz, hogy nekem dolgos vő kell, s
terád a rosszakarat is csak dicsérő szót ejthet, de én bizony már nem elégszem meg
egyszerű szántóvetővel. Nekem kertész kell, aki olyan vesszőket ültet, mint a kóbor talján!
Nem aka​rok nála alább​va​lót.
–  Hacsak ez a kend kívánsága! – nevetett fel az álruhás birtokos. – Hozatok én
kegyel​med​nek annyi vesszőt, hogy a föld​jét három​szor is tele​ül​tet​heti vele!
 – Ugyan, hon​nan volna neked annyi pén​zed? – cso​dál​ko​zott az öreg.
– Nem kell ahhoz pénz – somoly​gott Tal​ján Antal.
– Dehogy​is​nem! Más​ként nem ád az a kótyon​fitty olasz! – hitet​len​ke​dett a másik.
– Ha én aka​rom, ád, mivel​hogy magam vagyok az.
No, elámult erre a nyájas öreg! És most már megenyhült a szíve, hiszen ezután annyi
szőlővesszőt kaphat a legénytől, amennyit csak akar! Meg hát a lányát is nagyon szerette, s
bizony meg​ha​totta őt a lan​tos legény hűsé​ges sze​relme.
Nem is volt már semmi akadálya a hét országra szóló lakodalomnak… A híres lagzin
pedig megjelent maga Károly Róbert, a király is… Az csak természetes, hogy az
arany​ge​rez​dek pom​pás borát itták!
És idővel a többi olasz is talált magának a Hegyalján feleséget. Utódaik egész falvakat is
benépesítettek, s ennek az emlékét őrzi mind a mai napig Bodrogolaszi és Olaszliszka
neve.
És azóta, évszázadok óta a pompás tőkék arany gerezdjeit ringatja a szél a Hegyalján,
Sze​rencs​től Sátor​al​ja​új​he​lyig.
Mindez pedig Anjou Károly Róbert ural​ko​dá​sá​nak egyik neve​ze​tes ered​mé​nye…
 ÉG A FAVÁR!

átyás, akit 1458-ban nagybátyja, Szilágyi Mihály segítségével királlyá

M válasz​tot​tak, ekkor mind​össze 15 esz​ten​dős volt.

A cseh rab​ság​ból haza​térő királyt nagy öröm​mel fogadta az ország népe.
–  Végre van magyar királyunk, aki megoltalmaz minket – hangoztatták
szél​té​ben-hosszá​ban.
Az oltalomra pedig igen nagy szükség volt, hiszen többfelől is veszély fenyegette az
országot. Délről a török tört be gyakran, nyugatról III. Frigyes császár acsarkodott, a
velenceiek pedig sóvár szemmel figyelték az adriai vizeket. Még Lengyelország sem
visel​te​tett barát​ság​gal irán​tunk.
A legközvetlenebb veszélyt azonban a Felvidékre befészkelődött, rablókká züllött cseh
huszi​ták jelen​tet​ték.
1460. április havában, Heves megye északi részébe, a Mátra vidékére is betörtek.
Zagyvafői Andrisko és Urik huszita vezérek zsoldosserege állítólag hatezer lovasból és
gyalogosból állott. (Némelyek szerint ugyan csak hatszázan voltak, de ki tudná már ezt
meg​mon​dani annyi év után?)
Szó, ami szó, április 24-én minden ellenállás nélkül elfoglalták a Muzsla-hegy
közelében fekvő Patát, sőt a falu felett emelkedő Várhegyet is megszállták. Ezt az avar
korból származó erősséget kijavították, tartós gerendákból várszerű erődítményt emeltek a
tetején. Úgy gondolták: innen ellenőrizhetik a gazdag vidéket, s majd ha kirabolták,
tovább​áll​nak.
Héderváry László egri püspök még azon éjjel lovas futárt menesztett Budára, és levélben
kérte Mátyás segít​sé​gét.
A fiatal király azonnal intézkedett. Gyors utasítására Rozgonyi Sebestyén 2ooo vitézzel
május else​jén elér​ték Patát, majd a hely​ség alatti dús mezőn fel is ütötte tábo​rát.
Nagy ria​da​lom támadt a cseh rab​lók sora​i​ban.
– Itt pusz​tu​lunk, hiszen van​nak vagy húsz​ez​ren – jaj​ve​szé​kelt az egyik zsol​dos.
–  Még ezren sincsenek, te gyáva – torkollta le a nemcsak bátorságáról, hanem
kegyet​len​sé​gé​ről is híres Zagy​va​fői And​risko.
A katona elhallgatott, mert tudta, a rablóvezérrel nem jó ujjat húzni. De alighogy
befejezték a vitát, máris fegyverek csörgése hallatszott fel hozzájuk a patak másik
part​já​ról.
– Riadó! Riadó! – adta ki a paran​csot And​risko.
Várat​la​nul egy cseh futár érke​zett a Vár​hegyre, és lihegve újsá​golta:
–  A magyarok megtámadták a Hatvanból és Gyöngyösről hazatérő portyázóinkat, és
mind egy szá​lig levág​ták őket!
Bez​zeg elszál​lott már And​risko vezér hety​ke​sége!
– Ezek ben​nün​ket is fel​ap​rí​ta​nak! – ije​de​zett a futár.
– Egyez​ked​jünk velük – hal​lat​szott innen is, onnan is.
A zsoldosvezér azonban nemcsak kegyetlen, hanem ravasz is volt. Rögtön belátta, itt
mást nem tehet, mint hogy sza​bad elvo​nu​lást kér.
 Men​ten hívatta hát a pap​ját, és leve​let íra​tott vele a magya​rok​hoz.
–  No, te Úr szolgája! Válassz magad mellé húsz kemény vitézt, s indulj a levéllel a
pápista magya​rok​hoz!
A huszita prédikátor bizony nem valami nagy örömmel fogadta a zsoldosvezér
paran​csát. Ám sokáig nem tét​len​ke​dett, mert tudta: az idő sür​get.
Beletelt talán két óra is, mire a visszatérő csehek felkapaszkodtak a meredek Várhegy
tete​jére.
And​risko már türel​met​le​nül várta őket.
– Mit vála​szol​tak?
– Min​dent eluta​sí​tot​tak, nem tár​gyal​nak velünk.
– Ó, a gya​lá​za​to​sak! – szi​szegte And​risko. – Iga​zán jöhetne már Urik is a csa​pa​tá​val!
(Urik, a másik huszita vezér, sere​gé​nek jó részé​vel még észa​kon tar​tóz​ko​dott.)
Ezalatt a magyar csapat az egri püspök odaérkező seregével is megerősödött. Rozgonyi, a
sere​gek főve​zére, a cse​hek nem kis ijedt​sé​gére, ost​rom​gyű​rűt vont a Vár​hegy körül.
–  Még ma felmegyünk a cseh komákhoz, és kiporoljuk a nadrágjukat – szólott hetykén
az egri sereg parancs​no​ká​hoz.
A püs​pök úr vitéze azon​ban nem lel​ke​se​dett a dolo​gért.
–  Fáradtak a katonák, hiszen sokat gyalogoltak. No, meg a zsold miatt is morognak.
Hol​nap talán utá​nunk küldi a püs​pök úr, s akkor megjő a harci kedv is.
Roz​go​nyi Sebes​tyén ékte​len méregbe gurult.
– Talán biza imával akar harcoltatni a püspök úr őkegyelmessége? – kiáltotta mérgesen.
– Márpedig én nem mulasztom el a kínálkozó alkalmat! A csehek most félnek, hiszen békét
kér​tek, hol​napra viszont fel​mentő sere​gük is érkez​het.
Az egri vezér nem tehetett mást, mint elfogadta a királyi fővezér parancsát: még aznap
késő dél​után ost​romra indul​tak a Vár​hegy ellen.
A patai Várhegy nyugat felől, a Danka-patak fölött igen meredek. Ezért Rozgonyi a
királyi csapatokat vezényelte ide, míg a Várhegy keleti oldala (ami már alacsonyabb,
lan​kás domb​vo​nu​latba megy át) az egriek harci terü​lete lett.
Szóltak a kürtök, peregtek a dobok, s kis idő múltán a Rozgonyi-sereg már csaknem fenn
volt a Vár​hegy tete​jén.
Hanem ekkor, a fővezér nagy meglepetésére, hírnök érkezett az egriek szárnyáról: a
huszi​ták kitör​tek a vár​ból, immár a falu felé köze​led​nek.
– Mordizomadta-teremtette! – morogta mérgesen az ősz Rozgonyi, majd csapatainak jó
részét kény​te​len volt a keleti szárnyra vezé​nyelni.
E vitézek aztán egykettőre helybenhagyták a cseheket. Fejvesztetten menekültek vissza
a cse​hek a várba, s heve​nyé​szett sán​caik közé vet​ték be magu​kat.
Hamarosan leszállt az éj, majd kiadós, nagy csöppekben megeredt az eső. A magyar sereg
kény​te​len volt a falu alatti mezőn lévő sát​ra​iba vissza​vo​nulni.
Hogy az egri katonák parancsnoka mit kaphatott az ősz Rozgonyitól, arról jobb nem
beszél​nünk!
Más​nap dél​tájra kitisz​tult az idő, de az egriek zsoldja csak nem érke​zett meg.
– Ilyen körül​mé​nyek között nem vál​lal​ha​tom az ost​ro​mot – jelen​tette ki a parancs​nok.
–  Ne is vállald, öcsém! Inkább bújjatok vissza uratok szoknyájához – replikázott
gúnyo​san a kirá​lyi vezér.
Így történt aztán, hogy az egri püspök fegyveresei a következő éjjel dicstelenül
elhagy​ták Patát.
Rozgonyi Sebestyén napokig ott tartózkodott még, de végül mégsem kezdett újabb
ostromot, elégtelennek tartván hozzá a seregét. Végül egyik éjjel ő is elvonult Patáról,
még​hozzá a Tarna-völ​gyé​ben lévő Szent​györgyre. (Ma Fel​debrő a hely​ség neve.)
A csehek, mindezt látva, ugyancsak elbízták magukat, s a várat még jobban
meg​erő​sí​tet​ték.
A környék népe pedig megszenvedte a magyar csapatok elvonulását. A vérszemet kapott
cseh rablók most már nyugodtan raboltak, fosztogattak, közben pedig rengeteg élelmet s
fegy​vert hal​moz​tak fel a Vár​he​gyen.
1460. július havának első napjaiban futótűzként terjedt el a hír a Mátra vidékén: Mátyás
király Gyön​gyö​sön szállt meg, s Pata várá​nak ost​ro​mára készül.
A szó​be​széd igaz​nak bizo​nyult.
Az i ú, még szinte gyermek Mátyás egy pompás almásderes paripán ülve vezette a közel
hat​ezer főből álló, csil​logó fegy​ver​zetű kirá​lyi sere​get.
Méltó atyjához, a nagy Hunyadi Jánoshoz, ki seregével egykoron végigvonult a Mátra
vidé​kén – sut​tog​ták itt is, ott is.
A fősereg július 4-én érkezett Pata alá. Itt várta már a futár által odarendelt Rozgonyi-
féle had.
A király ezután személyesen átvette az egész sereg fölött a parancsnokságot, majd a
Csóka nevű nagyágyút felhúzatta a mai templomdomb tetejére. A kisebb ágyúk egyenlő
távol​ság​ban a mai Fő utcán, a Pász​tora menő út maga​sabb részein helyez​ked​tek el.
Éppen 12 óra volt, amikor a király a falu alatti mezőn egybegyűjtött seregéhez rövid,
lelkesítő beszédet intézett, aztán hadrendbe állította a sereget, majd parancsot adott a
Várhegy megtámadására. Miután az alacsony, keleti oldal volt a legkönnyebben járható,
ezért a sereg jó része ebben az irányban indult meg. Eközben a király jelt adott a
tüzelésre. A tizenegy ágyú egykettőre bömbölve okádta a tüzet, és hamarosan beszakította
az erődítmény nyugati részét. A fából, vesszőből font, palánkkal erősített favár jó része
lángba borult.
Hirtelen eszeveszett félelem lett úrrá a cseh rablókon. Azt se tudták már, mit tegyenek.
A tüzet oltsák-e, vagy a hegyen fölfelé nyomuló magyarok ellen harcoljanak? Végül is
hagy​ták a tüzet, és inkább Mátyás sere​gei ellen for​dul​tak.
Kegyetlen, öldöklő harc kezdődött. A csehek kiváló katonák voltak, akik immár évek
hosszú sora óta egyik ütkö​ze​tet a másik után vív​ták.
De a magya​rok se vol​tak akár​mi​lye​nek!
Közülük nem is egy talán már Nándorfehérvárnál is ott küzdött a nagy Hunyadi oldalán.
Hiábavaló volt azonban a csehek bátorsága, a magyar sereg győzedelmeskedett. Az idegen
rab​lók​nak mene​kül​niök kel​lett a Vár​hegy sán​cai mögé.
– Vivát Mathias Rex! Éljen Mátyás király! – zúgott fel a magyar sereg éljen​zése.
A cse​hek csak ekkor tud​ták meg, hogy az ost​ro​mot maga a király vezeti.
–  Akkor pedig több sereg is várható – szólt reszketve Andrisko. – Kérjünk gyorsan
fegy​ver​szü​ne​tet, hátha köz​ben meg​jön Urik fel​mentő serege!
 Hamarosan többtagú küldöttség indult a király Danka-parti sátrához. Az i ú Mátyás
kimért, hideg udvariassággal fogadta őket. Természetesen anyanyelvükön beszélt velük,
hiszen annak idején prágai fogságában megtanult csehül. Sőt még a négynapos
fegy​ver​nyug​vást is elfo​gadta.
A magyar sereg tiszt​jei meg​le​pe​tés​sel hal​lot​ták az egyez​sé​get.
–  Hiába, csak gyermek még ez a király – suttogták itt is, ott is. A csehek végül
fél​re​ve​ze​tik.
–  Ne féltsétek ti a felséget! – nyugtatta meg a kétkedőket Rozgonyi. – Jól tudja ő, mit
akar.
A király a fegyverszünet alatt sem tétlenkedett. Július 8-án reggelre teljesen körülzáratta
a patai Vár​he​gyet, onnan a cse​hek már csu​pán madár​szár​nyon mene​kül​het​tek volna el.
8-án reggel aztán végső rohamra indult a magyar sereg. Alig perdültek meg azonban a
dobok, amikor fehér zászlóval a kezében maga Andrisko zsoldosvezér közeledett a
magya​rok vona​lá​hoz.
– Vezes​se​tek fel​sé​ges ura​tok​hoz! – kérte.
A táma​dás hir​te​len leállt, s Zagy​va​fői And​ris​kót Mátyás sát​rába kísér​ték.
Az országos rabló mélyen megalázkodva hajtott térdet a király előtt, szánva- bánva a
magyarok országában tett rablásait. Istenre s az Úr Jézusra hivatkozva kérte Mátyást,
hagyja meg az ő és tár​sai éle​tét.
– Elvo​nu​lunk innen, meg sem állunk a mor​vák föld​jéig – ígérte.
–  De így legyen ám – szólott fenyegető hangon az i ú király. – Egyébként is tudunk
min​den lépé​se​tek​ről!
– Van azonban egy alázatos kérésünk felségedhez – esdekelt a ravasz Andrisko. – Hagyd
meg fegy​ve​re​in​ket, hogy sza​bad vité​zek​ként távoz​has​sunk innen!
–  Arról tégy le, te haramiavezér! – förmedt rá Mátyás. – Alávaló betolakodók vagytok,
akik évek óta fegyverrel pusztítotok, raboltok honunkban! De hogy lásd, nem halt ki még a
világból a könyörület, elmehettek. Ám csak fegyver nélkül távozhattok, különben kardélre
hányunk ben​ne​te​ket.
A jelenlévő nádor és az egri püspök ámulva látta s hallotta a gyermek király határozott s
bátor fel​lé​pé​sét.
(Mondták is egymásnak később: e gyermekből még nagy király lesz egyszer. Már most
tudja, mi az igazi uralkodók erénye: bánj irgalmasan a legyőzőitekkel.) Mátyás pedig
kemé​nyen szó​lott a zsol​dos​ve​zér​hez:
– Most pedig lódulj innen, külön​ben fejed véte​tem!
A zsoldosvezér megvert kutyaként kullogott ki a király sátrából. Ezután jó kétórányi idő
múlva a cseh zsoldosok a Várhegyen hagyván fegyvereiket, a Pásztó felé nyitva hagyott
részen meg​szé​gye​nül​ten elkul​log​tak.
A magyar sereg hatal​mas éljen​zés köze​pette vonult be az üre​sen hagyott favárba.
A király pedig még azon órában kemény parancsot adott, hogy a nagyrészt fából készült
erő​dít​ményt gyújt​sák fel.
Nagy, égig érő, vörös lánggal lobogott a favár. Fénye messzi földekre világított, fennen
hir​detve az ifjú Mátyás király első győ​zel​mes csa​tá​ját!
A király pedig a diadal emlékére városi rangra emelte Patát, és az 1460 júliusában
kiállított oklevelében a patai jobbágyokat örök időkre felmentette a „kamara haszna” nevű
orszá​gos adó alól.
Mátyás később is szívesen tért vissza Patára, amikor a Verebélyen élő rokonait
látogatta. Azon a dombon pedig, ahol a Csóka nevű nagyágyúja állott, 1470 körül egy díszes
temp​lo​mot emel​te​tett.
Az ősi templom átalakítva bár, de ma is áll, s évszázadok óta hirdeti a nagy király
dia​da​lát és kegyes bőkezű​sé​gét…
 A BÖLÉNYVADÁSZ

avaszi napsugár bujkált a fák között. A madarak rendületlenül csivogtak,

T csip​peg​tek, nem győz​tek betelni a mézes virág​il​latú, nem​rég érke​zett kike​let​tel.

–  Csuda meleg lesz máma – szólt szomszédjához egy fiatal upponyi jobbágy, és
daró​cze​ké​jét ledobta.
–  Csak gyönnének má az urak – morgott vissza Káló Dávid, szintén upponyi
job​bágy, kit tár​sá​val együtt vadá​szatra ren​del​tek ki.
Mindketten a völgyi út mentén, egy sűrű iszalagbokor tövében ültek. Várták a diósgyőri
urakat, a várkapitányt meg budai udvarbéli más főembereket, kiknek kedvük szottyant az
uppo​nyi völgy bölé​nye​ire vadászni.
A dédesi ura​da​lom vad​őrje ren​delte ki őket, de az sem mutatta még idáig az ábrá​za​tát.
– Több embert is híhat​tak vóna – szó​lalt meg újra a fia​tal job​bágy, Susó Dani.
A vén jobbágy éppen felelni akart, mikor Metéczy Ambrus, az uradalom vadőrje jelent
meg az útka​nyar​ban.
–  Gyön nemzetes Metéczy uram! – ugrott föl Dani. – No, csakhogy vége van má a
cél​ta​lan vára​ko​zás​nak.
Ám a két jobbágy legnagyobb ámulatára csupán másodmagával jött, méghozzá gyalog.
Mikor a vadászok közel értek, a két jobbágy illedelmesen levette süvegét, és alázatosan
köszönt.
–  Tán elmarad a vadászat? – fordult később a vadőr felé Dávid bátya, és végigmérte a
másikat, egy középtermetű, zömök, vállas, kissé szögletes arcú, a szokottnál nagyobb orrú
úrfé​lét.
Meté​czy uram elmo​so​lyo​dott:
– Hát ezt hon​nan veszi kiend?
– Csak abbó gon​dol​tam, hogy keve​sen gyöt​tek az urak.
–  Sok vadász közt elvész a bölény – szólalt meg nevetve az idegen úr, és aranygombos
zöld zeké​jét kigom​bolva, finom idegű íját leemelte vál​lá​ról.
Meté​czy uram ille​del​me​sen helye​selt, majd a két job​bágy​hoz for​dult.
–  Tán tudják is kiendek, hogy mért ippeg magukra esett a választásom. A diósgyőri
kapitány úr a tavali esztendőben nagyon elégedett volt a hajtásukkal. Remélem, hogy most
is jól tevékenykednek, és legalább öt-hat bölényt zavarnak, kiváltképpen Dávid bátyót
kérem, ugrassa ki tanyájábul azt a régóta üldözött bölénybikát. Nem marad el az áldomás.
Ugyi, főva​dász uram?
Az új jöve​vény, kit főva​dász​nak tisz​telt Meté​czy, komoly, nyu​godt arc​cal vála​szolt:
– Ter​mé​sze​te​sen a juta​lom kijár.
A vén Dávid alázatosan bólintott, de azért cseppet sem tetszett neki az idegen. Igen
fiatalnak találta ahhoz, hogy jó vadász legyen… – Node, majd elválik – gondolta az öreg. Ő
nem nyilazhatja le helyette ezeket a nagy fekete jószágokat. Csak az a baj, hogy hiába
hajtja elé, ha nem találja el…
–  No hát akkor elmenünk – szólt Danihoz. – Nemzetes uramék pedig rejtezzenek el a
Csernely partján a füzesekbe – fordult az urakhoz. – Idegyünnek azok előbb-utóbb innya.
Majd mink meg​ug​raszt​juk a rét​ről őket.
S azzal kimért, lomha lép​tek​kel elin​dult a dús füvű rétek felé.
– Mogorva egy vén​em​ber – szólt nehez​telve a fia​tal főva​dász. – Csak fog​hegy​ről szól.
Meté​czy uram elne​vette magát.
– Hát különös ember, szó se róla, de ezek a fránya bükki emberek különben se nagyon
tisztelik a felsőbbséget. Nálunk, a Nyírségben, olyan dolgokat nem mernének
vég​hez​vinni, mint ezek.
– Mit tet​tek? – kér​dezte kíván​csian a főva​dász.
–  Sok merészséget, kérem. Csak hogy egyet mondjak a sok közül: az egri püspök
adószedőjét is megtalpalták. Estefelé az upponyi völgyön elkapták, hanyatt fektették, és
som​fa​bot​tal a tal​pára ver​tek.
–  Nagyon merészek – csodálkozott a fővadász. – Vajon a király embereivel is így
cse​lek​sze​nek?
Az öreg taga​dásra csa​varta ősz fejét.
– Avval nem hiszem. Azt böcsü​lik, mert a királyt tisz​te​lik, mivel igaz​sá​gos híre jár.
A fia​tal vadász arcát enyhe pír öntötte el, s jól​eső érzés​sel nagyot nyelt.
– Talán sokat kér​nek a papok? – koc​káz​tatta meg később a kér​dést.
A vén vadőr egyet károm​ko​dott.
–  Hogy sokat-é? Nem hiába mondja a szólás: telhetetlen, mint a pap zsákja… Hanem
helyez​ked​jünk csak el, valami bőgés​fé​lét hal​lok…
S valóban… Elnyújtott, messziről jövő bőgés hallatszott a napsütötte, tarka virágos rét
felett.
Fővadász uram, húzódjon be a fűzbokorba – szólt újra halk hangon Metéczy uram. – Én
elbú​jok a híd alá, odáig el szok​tak menni a bölé​nyek.
A fővadász óvatosan felhúzta íjának idegét, s behúzódott a fűzbokorba. Két szétálló ág
között leshelyet keresett, és bal könyökét pihentetve fektette az elágazáshoz. Testén a
várakozás izgalma futott végig. A diósgyőri kapitány szavain mosolygott, ki óva intette
attól, hogy egye​dül jöj​jön bölé​nyekre vadászni.
Ám ő nem szereti a zajos csoportokat, a hujahózó hajtok tömegét, kik inkább
elri​aszt​ják, mint oda​hajt​ják a nemes vadat… Ez a két job​bágy, ez egé​szen más.
Noha hety​kék, nem úrhaj​bó​ko​lók, de talán érte​nek a vad​haj​tás​hoz.
A fővadásznak e pillanatban abba kellett hagynia morfondírozásait. Jó nyíllövésnyire, a
rét szé​lén, az átel​leni erdő alatt fekete bölény​csa​pat csör​tet ki a rétre. Van​nak tán tízen is.
„Ejha – lepődik meg a fővadász. – Ez több mint kellene.” Ám a bölények nem jönnek
tovább. Szét​szó​ród​nak a dús füvű réten, és legel​nek béké​sen.
A fiatal vadász nagyot lélegzik, és bizony leveti zekéjét, oly hirtelen melege lett a
látot​tak​tól.
„Vajon látja-e a vadakat az öreg Metéczy? – gondolkodik. – Hogy kellene néki jelt adni,
ennyi vad​dal ő egye​dül nem bír el.”
Ám hirtelen három rövid fütty rebben föl a híd alól. A fővadász megnyugodva füttyent
vissza, és újra figyelni kezdi a bölény​csor​dát.
Nem sok idő múlva a békésen legelő jószágok közé egy nagy szarvú fekete bika ront be.
Kemény léptekkel jár a többi között, s hol ezt, hol azt löki oldalba, vagy egyenesen
neki​megy, s öklel, döf…
„Itt a bika – szúr bele a főva​dász fejébe a gon​do​lat. – Hej, ha ezt nyíl​végre kap​hat​nám!”
Nem sokáig töprenghet. A napsugaras levegőben, a virágos rét fölött nyílvesszők
suho​gá​sát hallja.
– Az öreg – sut​togja maga elé. – Már nyi​laz. Meg​elő​zött.
E pillanatban rettenetes ordítás hallatszik a bölények felől. A fekete, nagy szügyű bika
bal olda​lá​ból és rán​cos, nagy szőrű nya​ká​ból egy-egy nyíl​vessző áll ki.
A megsebzett állat rémes bőgéssel ökleli társait, egyet-egyet ugrik, majd körbekörbe
kezd forogni, mint a motolla.
A fővadász kővé dermedten nézi, s eszébe sincs nyilat zúdítani, a váratlan látvány szinte
lenyű​gözi aka​ra​tát.
A bölénytehenek egy ideig még tűrik uruk tébolyultságát, majd gyorsan otthagyják,
ijedten tovafutnak… A bika a nyomukban csörtet, de aztán a vadászok nem kis
meg​le​pe​té​sére vissza​for​dul.
Szügyébe vágott fejjel hörög, majd hatalmasat szökve őrült forgó futásba kezd az illatos
réten. Vágja, tapossa, kaparja a virágot, a füvet. Közben egyre közelebb kerül az útmenti
leshelyre, főként a fővadász fűzbokrához, s ezalatt oldalából, nyakából szinte patakokban
ömlik a friss, piros vér.
Jó húsz lépés​nyire a fűz​bo​kor​tól meg​tor​pan, majd sípolva szi​ma​tolni, szag​lászni kezd.
A főva​dász nyi​lat ereszt, de a vessző célt tévesztve suhan el az állat teste fölött.
A közeli patak hídja alól előmerészkedik a vén Ambrus is, s az egyik fűzbokor mögül
szinte nyílzáport ereszt a bika felé. Egyik a lábát, másik a hátát éri, de a nagy állat ezt fel
sem veszi, csak az oldala fáj kegyetlenül, meg is próbál az oda befúródott nyíltól
megszabadulni… Fejével oda-odaöklel, de ezzel csak beljebb fúródik a nyílvessző.
Váratlanul a rétre dobja magát, de ez sem használ. Éktelen ordítással fölszökik hát, és
egye​ne​sen rohan a fűz​bo​kor felé.
A főva​dász egyik vessze​jét a másik után zúdítja rá.
Két lépéssel a bokor előtt meg is torpan a fekete állat. Fúj, fúj veszetten, mert már
tisz​tán érzi az ember​sza​got.
A fiatal vadász élete legizgalmasabb perceit éli át. Teljesen mozdulatlanul figyel, és
fejében villámgyorsan cikáznak a gondolatok. Hamar átlátja, hogy hiába lő ilyen közelről.
Csak a vadász​kés segít​het!
Leszorított karokkal, félmerev mozdulattal húzza elő tarisznyájában lapuló két hosszú
vadász​ké​sét, s a dereka magas​sá​gába emeli.
A vad bika fúj, liheg, de nem köze​lít.
A szem​közti hegy szik​lás csú​csán a kövekre hasalva figyeli a két hajtó a jele​ne​tet.
– No, ez a vadász itthagyja a fogát – morogja társának Dávid bátya. – Nézd… nézd… már
csak egy lépés… Kutya bátor ember! – Ládd, nem mozdul, bevárja. Be az! De hiába is futna,
a bika úgyis utolérné, és letaposná… No, most!… Nézd, a bika a bokornak öklelt. Vége!… De
nem! A bika hátra- ugrott… A vadász nem fut. Az áldóját! A bika újra öklel! Nézd, hogy
ugrál…, én már nem bírom tovább nézni!
Dani, a fia​tal job​bágy kíván​csian nézi tovább a via​dalt, s most ő mondja, amit lát.
–  A bika visszaugrott! Jézus Krisztus! Egy nagy kés áll ki a nyakából! De nem hagyja
magát, rohan a bokor​nak! Topor​zé​kol, ugrál… Lero​gyott!
– Micsoda, a bika? – kiált fel nagy meg​le​pe​tés​sel a vén Dávid. – Lehe​tet​len!
–  Nem lehetetlen! Nézze csak, bátya! – lelkesedik Dani. – A bika a földön fetreng. A
réten nyi​lazva fut feléje Meté​czy urunk is. No, iga​zán jókor! He, he, he!
Gyerünk mink is! – És dorongjaikkal felszerelve eszeveszettül futnak le a hegyről, be a
rét dús füvei közé.
Mire odaérnek, nincs már szükség a dorongjaikra. A fekete, hatalmas bölény átvágott
nyak​kal, élet​te​le​nül hever a gye​pen.
A vén Ambrus és a fővadász egykedvűen nézik. A két jobbágy szeme ámulva,
cso​dál​kozva függ a vér​pe​csé​tes, fia​tal vadá​szon.
– Dicséretes munka vót – dörmögi Dávid bátya elismerően. – Kigyelmed született, igazi
bölény​va​dász.
A fia​tal vadász moso​lyogva köszöni meg a dicsé​re​tet, majd szinte paran​csolva szólt:
–  Mindenki tisztálkodjon meg, főleg én! – s nevetve néz végig magán. – Aztán
lako​mázunk.
A két hajtó s az öreg vadőr elballagnak a közeli Csernely patakhoz, s úgy nagyjából
meg​mos​sák kezü​ket, arcu​kat.
Bez​zeg nem így a főva​dász! Ő deré​kig meg​mos​dik, sőt még zeké​jét is kiöb​líti.
Bizony dél​után lesz, mire rendbe jön​nek.
A fővadász s a vadőr előszedik a tarisznyát, amelyben füstölt szarvashús és juhtúró lapul.
A cipók​ból nagy karé​jo​kat szel​nek, s eze​ket is meg​oszt​ják a haj​tók​kal.
–  Most már szekérről gondoskodjon, Metéczy uram – szól az idegen vadász. – Ezt
elvisszük Diósgyőrbe, hadd lássa a vár​ka​pi​tány.
– Még a király is meg​néz​hetné, olyan szép – dör​mögi büsz​kén a vén Dávid.
–  Hát majd megmutatom annak is. Tán csak nem? Csak nem Diósgyőrban van? –
ámul​do​zik Káló bátya.
A főva​dász némán bólint.
A két job​bágy fur​csán össze​néz, majd Dani lel​ke​sen szól:
– De sze​ret​ném egy​szer látni! Ugyan igaz-e, hogy szín​arany ruhá​ban jár?
A vadász nagyot nevet.
–  Hát egy kicsit nehéz lenne neki. De különben is, tiszta aranyruha nincs is a világon.
Még a király​nak se.
–  Az má nem igaz, kérem – hitetlenkedik az öreg Dávid. – Ezt már hiába mondja
kigyelmed! Mert Mátyás király, az Isten sokáig éltesse, olyan gazdag, hogy száz színarany
ruhát is fel​ve​het egy nap, ha akarja. De meg is érdemli! Derék, igaz​sá​gos király.
Hir​te​len kürt​szó har​sant, majd lódo​bo​gás hal​lat​szott az útka​nyar​ból.
Cifra ruhás, királyi hírnök vágtatott pompás ménen az üldögélők mellé. A fővadászhoz
közel érve, gyorsan leugrott a nyeregből, majd kis zászlós lándzsájával katonásan
tisz​tel​gett.
–  Felséges királyom, szíves engedelmét kérem, hogy mulatságában zavarom, de a
szépséges felséges asszony, kedves hitvese tudatja általam, hogy ma reggel megérkezett
kíséretével Diósgyőr várába. Arra kéri tehát felséges uramat, hogy ma estére Diósgyőr
várába tér​jen meg.
 Mátyás király, feledve főva​dá​szi álru​há​ját, für​gén fel​állt, s dél​ceg test​tar​tás​sal vála​szolt:
– Köszö​nöm, fiam, úgy lesz! Azt üze​nem: már indu​lok is!
A két jobbágy, de főként a vén Metéczy, meglepetten borultak térdre az álruhás király
előtt.
–  Álljatok fel, derék emberek – szólott hozzájuk nyájasan a felség. – Jó munkát
végeztetek, jó vadat hajtottatok. Kicsit próbára tett ugyan, de a királyi vadhoz királyi
vadász illik. Nem késhet hát jutalmatok. – S ezzel tarsolyába nyúlt, s mind a hajtóknak, és a
vad​őr​nek három-három arany​fo​rin​tot adott.
 A JENŐI ÍJÁSZVERSENY

gyszer egy szép májusi napon a Nagy-Kevélyre kirándultam pilisborosjenői

E tanítványaimmal. A hegytetőn leheveredtünk a sziklák között zöldellő, puha,

sely​mes fűbe.
Hát ahogy ott üldögéltünk, egyszer csak odajött egy öreg erdész. Köszöntünk
egymásnak, majd ő is közibénk telepedett. Hamarosan beszédbe elegyedtünk vele.
Egy idő után azt kérdi az erdész bácsi tanít​vá​nya​im​tól:
– Nos, gye​re​kek, tud​já​tok-e, miért hív​ják ezt a hegyet Kevély​nek?
A lur​kók egy​másra néz​tek, de bizony nem tudta senki.
–  Hát akkor elmondom én nektek – mosolyodott el az öreg, majd nagy tajtékpipájából
bodor füs​tö​ket ere​getve, így kezdte elbe​szé​lé​sét:
– Hajdanában-danában, a réges-régi világban, sok szőlő volt itt a mai falu felett. Azért is
nevezték el a helységet Borosjenőnek… Ezek a szőlők a jenői kolostor gondozásában
vol​tak, de való​já​ban a min​den​kori királyné bir​to​ká​hoz tar​toz​tak.
A vincellér pedig – aki az összes szőlők és pincék fölött parancsolt – nem egyházi, hanem
világi férfiú volt… Hogy s mint hívták őt, bizony már nem tudja senki, de a lányának,
Katá​nak a nevére a régiek még emlé​kez​tek.
Ez a vincellérlány olyan szép volt, hogy híre még a királyi udvarba is eljutott. A kíváncsi
fiatal nemesek addig térültek-fordultak, amíg el nem jutottak a Pilis hegység kapujában
lévő Jenőre vadászni.
Egy szó, mint száz, a húsz évet alig megért leánynak hamarosan annyi kérője lett, hogy
nem tudott (vagy nem akart) közü​lük válasz​tani.
– Édes lányom, gyöngyvirágom – fordult egy szép napon Katához a vincellér. – Itt az idő,
hogy e sok kérő közül válassz magad​nak!
–  Egy sem az igazi, kedves édesapám – felelte a leány. (Magában pedig ezt: gondolta:
lenne ugyan egy, a derék Péter deák, de hát ő sze​gény, és bizony hiába emlí​te​ném.)
Majd azt atyja unszo​lá​sára hoz​zá​tette:
– Mi tűrés-taga​dás, nem tudok én közü​lük válasz​tani.
Nagy gondba esett az öreg vincellér, s törte a fejét ugyancsak: vajon mit kellene itt tenni,
hogy dűlőre jus​son a dolog?
Amint az egyik napon éppen ily erősen töprenkedik, hát csak eszébe jut hirtelen Mátyás
király. (Mert hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ebben az időben az igazságos nagy
király ural​ko​dott Magyar​hon​ban.)
Nosza, fel​ta​risz​nyá​zott hát a vin​cel​lér, és leg​szebb pari​pá​ján belo​va​golt Budára.
Nagyot nézett a fel​ség, ami​kor a színe elé bocsá​tot​ták:
– No, mi a baj, vin​cel​lér uram, csak nem lyu​kad​tak ki a jenői boros​hor​dók?
–  Azok nem, felséges uram, hanem hamarosan az én fejem fog kilyukadni a
töp​ren​gés​től… – S aztán elmon​dotta a lányá​val kap​cso​la​tos búját-baját.
Elkomorodott a felség, mert hát ilyen ügyekben nem szívesen adott tanácsokat, de ha
már Beat​rix királyné vin​cel​lérje jön hozzá, kéré​sét még​sem hagy​hatja vála​szo​lat​la​nul.
– Itt csak az íj dönthet – jelentette ki hirtelen Mátyás király. – Persze ha a leányod és a
kérők is úgy akar​ják.
– Ezt biza nem tudom, de meg lehet kér​dezni tőlük.
– Meg bizony – bólin​tott a király. – De hát kik légye​nek azok a nemes​if​jak?
A vincellér elsorolta a nevüket, hanem a szegény nemesfiút szándékosan kihagyta. (A
királynak feltűnt a dolog, hiszen feleségétől már hallott arról, hogy egy köznemes fia is
tenné a szé​pet Katá​nak, de sze​gény​sége miatt nem nagyon meri.)
Elmo​so​lyodva felelt hát a fel​ség:
–  Jól ismerem mind a kérőket. Szó, ami szó, elég hetyke-petyke, gányó-hányó főúri
legé​nyek. De talán nem lesz​nek annyira gyá​vák, mint ami​lyen kevé​lyek?
– Aztán hogy gon​do​lod, fel​ség? – kér​dezte a vin​cel​lér.
– Csak bízd rám, jóember… Egy a dolgod: tudd meg lányodtól, beleegyezik-e abba, hogy
kezét annak adja, aki az íjász​ver​seny győz​tese lesz.
Harmadnap megérkezett a királyhoz a válasz: a vincellér lánya, a szépséges Kata
elfo​gadja a fel​ség javas​la​tát.
Nem nehéz elképzelnünk, micsoda izgalom vett erőt a kérőkön! Hamarosan éjjel-
nap​pal az íja​zást gya​ko​rol​ták.
Aztán elér​ke​zett a várva várt nap!
Szép, virágos májusi nap volt, amikor a híres íjászverseny kezdetét vette, méghozzá
Boros​jenő fölött, a hegy​ség alatti fenn​sí​kon!
Hat deli, pom​pás ruhás főúri ifjú állott a ver​seny​vo​nal​hoz.
A király és a főurak egy magos emelvényről nézték az íjászversenyt. Sok bámész nép is
oda​gyúlt, hiszen az ilyes​mire min​denki kíván​csi.
Kata édesanyja és a leánypajtások már készítették elő a hófehér menyasszonyi ruhát,
mert úgy dön​tött a király, hogy a győz​tes​sel még aznap meg​tart​ják az eskü​vőt.
Mondom, felállottak hát a főúri i ak, s ugyancsak kifeszítve íjuk idegét, sorban egymás
után kilőt​ték a nyíl​vessző​i​ket.
A fennsík felső részén a híres fekete sereg legmegbízhatóbb kapitányai és vitézei
ellen​őriz​ték a kilőtt nyíl​vessző​ket, vajon kié ment a leg​messzebb…
– Hogyan ismer​ték fel, melyik vessző kié? – kér​dezte izga​tot​tan valaki.
– Hát a sza​la​gok​ról! Min​de​nikre más és más szí​nűt kötöt​tek!
Alighogy kilőtték nyilaikat a főúri i ak, amikor tajtékzó paripán a királyi emelvény elé
vág​ta​tott egy fia​tal, vékony ter​metű, deák​ru​hás lovas.
–  Engedelmet kérek! – kezdte a most érkezett. – Sok írnivalóm volt a kancellárián, s
ezért nem jutot​tam ide hama​rább!
– Sebaj, Péter deák- szólott Mátyás. – Még nem késtél semmit. Állj menten a vonalhoz te
is!
A pompás ruhás főnemes i ak némán, de bosszúsan néztek a deákra, mert már azt
remél​ték, hogy meg se mer jelenni a ver​se​nyen.
Az egyik nem is áll​hatta meg gúnyos sza​vak nél​kül:
– Mezít​láb megyek fel a hegy​te​tőre, ha ez a kopott veréb legyőz min​ket!
– Veled tar​tunk – tet​ték hozzá a töb​biek leki​csinylő neve​tés köz​ben.
A király ter​mé​sze​te​sen meg​hal​lotta.
– Csak aztán sza​va​to​kon ne fog​ja​lak ben​ne​te​ket! – kiál​totta felé​jük.
 Péter deák nyugodt mozdulattal kifeszítette íjának idegét, és a vesszőt a kéklő levegőbe
röpí​tette…
Kis idő elteltével az egyik kapitány átnyújtotta a királynak a legmesszebbre lőtt
nyíl​vesszőt.
– Jer​tek elém, ti vité​zek, mind a heten – kiál​totta a ver​seny​zők felé Mátyás király.
A hat fényes i ú meg a kopott deák az emelvény elé lépett. Ekkor a felséges úr
fel​mu​tatta a leg​messzebbre lőtt vesszőt, ame​lyen arany​sárga sza​lag dísz​lett.
– íme, a győz​tes nyila!… Tiéd a leány, Péter deák!
Hatalmas éljenzés tört ki a sokadalomban. Hamarosan hintóba ültették az ügyes
deákot, s vitték egyenesen a vincellérházba. Ne is mondjam, hogy milyen boldog volt a
leány, hiszen titokban már régen a deákot szerette. Csakugyan, még aznap megtartották a
fényes eskü​vőt a jenői kolos​tor temp​lo​má​ban…
– Hát a fel​sült ver​seny​zők​kel mi lett? – kér​dezte az egyik gye​rek.
Azoknak bizony mezítláb kellett felmenniük a környék legmagasabb hegyére, vagyis
erre. Mátyás király szavukon fogta őket, mert a deákot kigúnyolták. Ráadásul addig kellett
a hegyen tartózkodniuk, amíg a lakodalom tartott. Harmadnap azonban megbocsájtott
nekik Mátyás, s e sza​vak​kal for​dult a házi​gaz​dá​hoz:
–  Ugyan kedves vincellér uram, küldj már föl némi eleséget azoknak a kevély uraknak,
akik a hegy​te​tőn töl​tik bün​te​té​sü​ket!
Ettől fogva nevezték e hegyet a kevély urak hegyének, majd később Kevélynek – fejezte
be elbe​szé​lé​sét nagy nevetve az erdész bácsi.
 A KIRÁLYNÉ HINTAJA

alamikor réges-régen, több száz öreg esztendőkkel ezelőtt, igen meleg, nyárias idő

V járta mife​lénk május​ban. Az erdők, a ker​tek, a lige​tek tele vol​tak nyíló virág​gal.
Bizony ilyenkor senki se marad szívesen a szobában! Így érezte ezt a szegény, a
gazdag, de még a király is. Hát még ha olyasfajta ember volt, mint az igazságos
Mátyás kirá​lyunk!
Egy ilyen kedves-illatos májusi napon imigyen szólott élete párjához, a telt arcú Beatrix
király​né​hoz:
–  Hallod-e lelkem, felséges asszonyom! Nem volna-e kedved országot látni, szép tájait
nézni?
– Van nékem bizony, fel​sé​ges jó uram, ked​ves Mátyá​som!
–  No, ha így van, jól van. Akkor holnap kora reggel fölkerekedünk, s meg sem állunk a
kies Mátra vidé​kéig.
–  Nagyszerű! Nagyszerű! – tapsolt örömében a még igen fiatalka királyné. – Úgyis
nagyon sze​re​tem a Mát​rát… De ugye, az én hin​tó​mon uta​zunk?
– Ahogy paran​cso​lod, fel​sé​ges asszo​nyom.
Így történt aztán, hogy másnap a királyné rézveretes, arannyal díszített hintóján, sok
lovag és udvarhölgy kíséretében, fölkerekedett Budáról a királyi pár. Akkor még az utazás
több napon át tar​tott. Főként, ha nagy kénye​lem​hez szo​kott király​né​ról volt szó!
Mert Mátyás király, ha maga van, egy napi s egy éjszakai lovaglás után máris ott termett
volna. (Vagy talán még hamarább is.) Most pedig szépen, nyugodtan kellett utaznia, de a
király ezt nem vette zokon. Legalább jól szétnéz, amerre megy, s meglátja, hogy s miként él
az ő szeretett magyar népe. Gödöllőn, Aszódon, de még Hatvanban is az a hír járta: egy
igen nagy úr utazik a Mátrába, vadászatra. Némelyek, a hozzáértő emberek csodálkoztak is
ezen, hiszen május köze​pén nem sok​féle vadra lehet vadászni.
Ám amikor meglátták a fényes hintót, abban a szép nagyúri dámát több udvarhölgy
kíséretében, már sejtették: itt nem vadkergetésről, hanem csak szórakozó utazásról lehet
szó. De hogy magát a királyi párt rejti a leeresztett függöny, azt senki se gondolta, mert
Mátyás szi​go​rúan meg​til​totta, hogy híre fus​son a dolog​nak.
Az első éjjel egy gazdag gödöllői nemesúr udvarházában szálltak meg. A királyné az
utazástól, no meg a pompás, friss levegőtől bizony úgy elfáradt, hogy hamarosan elnyomta
az álom.
Mátyás azonban nem feküdt le ily korán. Az egyik vitéz lovaggal maga elé rendelte a
hely​ség bírá​ját, pap​ját s más egyéb vezető embe​rét.
–  Mátyás király képében utazom, az ő megbízásából kérdezem kendteket: mi újság a
vidé​ken?
Sorban, rang szerint beszéltek, ki ezt, ki azt mondotta. Bizony a nemesurakból ki nem
fogyott a panasz.
–  Fájdalom, nagyúr, királyi követ, nagyon fenn hordja mostanában a paraszt az orrát!
Csak éppen annyit ad, amennyi jár! Bezzeg apáink idejében másként volt! Nem győztük
eltenni a sok-sok külön aján​dé​kot, amit a job​bá​gyok adtak.
 – De azért nem éhez​nek kegyel​me​tek? – kérdé szi​go​rúan a „kirá​lyi követ”.
– Azt nem mond​hat​juk – bizony​gatta az egyik. – Hiszen tele a kamra, a pince.
– Hát ha így van, jól van. Tartsák is be kegyelmetek a törvényt! Mert jegyezzék meg: ha
a paraszt gaz​dag, akkor az úr is az!
No, egyszóval, esténként, ahol csak megszállt a királyi pár, ott ilyesféle kihallgatást
tar​tott a „kirá​lyi követ”.
Most már nem vadászatról terjedt a hír, de még nem is mulatozó utazásról, hanem arról,
hogy királyi bíró járja a vidéket, aki elszámoltatja az urakat. (Gondolhatjuk, hogy őkelmék
nem nagyon örül​tek ennek!)
Még a királyné is megsokallta. Kérte az urát, inkább pihenjen, mint hogy az utazás alatt
is az ország dol​gá​val fog​lal​koz​zon.
– Úgy lesz, lel​kem, majd ha a Mát​rába érünk – ígérte a fel​ség, s sza​vát be is tar​totta.
Amikor Gyöngyöst elhagyták, Pata következett. Mátyás már csak a kéklő, magas
hegyek​ben gyö​nyör​kö​dött.
Ebben a Muzsla-bérc alatti helységben, mely akkor városi rangban volt, a bíró üdvözölte
a fel​sé​ges párt.
Itt azonban nem királyi követnek adta ki magát Mátyás, hanem igazándiból király volt,
mivel Patán min​denki sze​mé​lye​sen ismerte.
A városka melletti réten nagy ökörsütést rendeztek a királyi pár tiszteletére.
Természetesen az egész település népe ott lakmározott, mert Mátyás igen szerette a
pataiakat. Délután pedig dudások, síposok kerültek elő, s hamarosan nagy tánc
kez​dő​dött… Mula​tott ott még az árva gye​rek is!
Késő estig, lobogó fáklyák fényénél folyt a vigalom. A táncból pedig a királynénak is
bőven kijutott, mert nemcsak Mátyás és az urak, hanem a csinos patai legények is
meg​for​gat​ták. Már jóval elmúlt éjfél, mikor nyu​go​vóra tér​he​tett a ven​dég​se​reg.
Kora reggel hagyta el Patát a királyi pár. Az egész helység népe az utcákon tolongott, és
hangosan éljenzett, vivátozott, kendőt lobogtatott. Boldog volt a királyné, csak úgy
ragyo​gott a fel​sé​ges orcája, s ő is sokáig inte​ge​tett selyem​kesz​ke​nő​jé​vel.
Hama​ro​san a mai Kecske-hegy mel​letti kanyar​gós úton haladt a menet.
–  Van itt a közelben egy nagyon kicsi falu, talán még neve sincs – magyarázta
feleségének a király. – Arról híres, hogy az egész környéken itt díszlenek a legszebb
virá​gok.
– Nézzük meg akkor, lel​kem, Mátyá​som! – kérte a királyné.
– Éppen azért jövünk erre – magya​rázta föl​sé​ges ura.
Közben az út egyre jobban lejtett, és gördülni-gurulni, ijesztően robogni kezdett a
királyné réz​ve​re​tes, ara​nyos hin​tója.
A király sze​rette a gyor​sa​sá​got, de a királyné félős volt. Ezért a fel​ség elő​re​ki​ál​tott az első
lovon ülő haj​tó​nak:
– Abris, las​síts!
De már késő volt. Hirtelen nagyot reccsent a hintó fatengelye, és a királyi pár meg a
fényes udvar​höl​gyek az út árkába estek.
No, támadt is visí​to​zás, jaj​ga​tás, sikon​ga​tás!
A kísérő lova​sok rög​vest lepat​tan​tak a nye​reg​ből, s a hintó uta​sa​i​nak segít​sé​gére siet​tek.
 Mátyás király már akkor talpon volt, s éppen a halálravált, szép királynét nyalábolta fel a
füves árok​ból. Így cse​le​ked​tek a lova​gok is a többi udvar​hölggyel.
Bár óriási volt az ijedelem, végül senkinek sem történt semmi baja. Szerencsére jó puha,
nagy fű nőtt az árokban, no meg a hölgyek sok-sok szoknyájuk, kendőjük miatt alig-alig
ütöt​ték meg magu​kat.
Ám ami​kor a nagy-nagy ije​del​men túl​vol​tak, csak elpi​tye​re​dett a királyné.
– Kezem-lábam ép maradt, de a ked​venc hin​tóm össze​tört!
Az ám, a hintó! A királyné ked​ves hin​taja!
– Lóra ülünk, s úgy foly​tat​juk utun​kat – ren​del​ke​zett Mátyás.
Ez abban az időben nem számított szokatlan dolognak, hiszen a legtöbb leány, asszony
úgy ülte meg a lovat, akár a fér​fiak. (Néme​lyik talán még job​ban is.)
– Én a kedves hintóm nélkül egy tapodtat se megyek – jelentette ki elszántan a királyné,
majd megint eltört nála a mécses.
–  Édes, kedves királyném, drága szép virágszálam! Verebélyen, a rokonainknál kapsz
másik hin​tót, majd azon utaz​hatsz tovább!
–  Nem, az nekem nem kell! Én ezt a hintót szeretem, ezzel akarok utazni! – S
top​pan​tott is egyet hozzá a topán​kás, kicsi lábá​val.
Hej, fékomdta-teremtette! Híres-nevezetes, hadakat vezérlő, országnak parancsoló nagy
király, mit teszel most?… Nem mást tett a föl​ség, mint szé​pen kért, könyör​gött, de hiába.
A felséges asszony durcásan leült az árokpartra, s ott siratta tovább rézveretes,
ara​nyo​zott hin​tó​ját.
Végül Mátyás nem tehetett mást, minthogy lovas futárt menesztett a Kecskekő alatti
kicsiny hely​ségbe, hogy égből-föld​ből, de vala​hon​nan kerít​sen egy mes​tert!
Már elmúlt dél, ami​kor egy ötven körüli, baju​szos ember​rel tért vissza a futár.
– Kend kovács vagy kerék​gyártó? – kér​dezte remény​kedve a király.
– Nem, nagy​uram, én szűcs vagyok. Névre is, fog​lal​ko​zásra is.
– Szűcs? – ámult el a fel​ség. – De hát akkor…!
– Nyu​god​jék meg kegyel​med, én ezer​mes​ter vagyok, a hin​tók​hoz is értek.
–  Kap egy zacskó aranyat, jóember, ha még ma kész lesz!- szaladt oda boldogan a
királyné.
– Sok lesz az, szép asszony – nevetett az ezermester. – Én a bajba jutottakon egyébként
is fizet​ség nél​kül szok​tam segí​teni!
Némán bólintott a király, mert látta, hogy igen derék emberrel hozta össze a sors… És
nem is csalódott az ezermesterben. Még nem is alkonyodon, máris új fatengelye lett a
királyné hintójának. A felséges asszony öröme nem ismert határt. Mátyás pedig imigyen
for​dult a Szűcs nevű ezer​mes​ter​hez:
– Nagyon jót tettél a királynéval, de velem is. Kérj tőlem bármit, teljesítem… Mert tudd
meg, Magyar​hon kirá​lya előtt állasz!
Menten térdre borult a Szűcs nevű ezermester, s először azt se tudta, mit szóljon
meg​le​pe​té​sé​ben.
– Hát ha valóban te vagy a király, nagyúr – sandított Mátyás orrára –, akkor kérlek, adj
ennek a falu​nak tisz​tes​sé​ges nevet, mert még név​te​len, csak falu​nak hív​ják – szó​lott később
fel​ocsúdva.
 – No, ez nem nagy kérés, men​ten tel​je​sí​tem – emelte fel a hang​ját Mátyás.
– Legyen a te neved után Szűcs​falva.
Az ezer​mes​ter nem akart hinni a fülé​nek.
–  Mire elérkezik az aratás ideje, megkapjátok róla a pergament. De hogy becsületes,
segítő szán​dé​kod​nak jutalma is legyen, meg​tesz​lek e hely​ség örö​kös bírá​jává.
És ahogy Mátyás megígérte, úgy is lett. A Patával szomszédos kis települést a Szűcs nevű
mesterről nevezték el. Később a falva szó elmaradt, s csak a Szűcsit használták… Mind a
mai napig így hív​ják a Mátra bér​cei alatt meg​hú​zódó, szép fek​vésű falut…
 A MONOKI BABLEVES

onokot, a kies hegyaljai falut a régmúlt időkben nagy erdőségek vették körül.

M „Megtermett” ebben a vaddisznó, az őz, de még a szarvas is. Messzi vidékről

keres​ték föl a vadá​szok, főként a nagy​úriak, akik az ilyes​mire min​dig ráér​tek.
Egyszer, úgy mondják, valami nagy-nagy úr vadászott a zempléni
erdőségekben. Egy gyönyörű, sokágú, pompás agancsos szarvasbika nyomát
követte.
De bizony nem akadt rá! Végülis kénytelen volt befejezni a vadászatot. Összekürtöltette
a haj​tó​kat, a vadász​tár​sa​kat, s meg​kö​szönve jelen​lé​tü​ket, útjukra bocsá​totta őket.
Ő maga azon​ban maradt.
– Majd én, egye​dül – súgta meg leg​bi​zal​ma​sabb embe​ré​nek, Máté vad​őr​nek.
– És én marad​jak-e, uram? – kér​dezte a vadőr.
– Rád sincs szük​sé​gem, szol​gám, várj reám a leg​kö​ze​lebbi vadász​kas​tély​ban.
Ez pedig – állítólag – nem volt közelebb, mint Patakon. Ezután a vadőr annak rendje s
módja sze​rint eltá​vo​zott.
Ment, mendegélt a magára maradt nagyúr. Minden bokrot megzörgetett, minden
mere​délyt meg​má​szott, min​den for​rást föl​ku​ta​tott, de a kere​sett, pom​pás agan​csú bika nem
volt sehol. Mintha a föld nyelte volna el.
Az este a vadonban érte a nagyúri vadászt, szállása, nyughelye a csalit mohaszőnyege
volt. Másnap is járta az erdőt, a rengeteget, egyszóval mindazon helyeket, ahol a
szar​vas​bi​kát remélte…
Harmadnapra azonban nagyon elfáradt, s mivel ugyancsak megéhezett, ráadásul pedig
az ele​sége is elfo​gyott, kény​te​len-kel​let​len lakott hely után nézett.
Hanem ez nem volt akkor​tájt oly egy​szerű, ahogy most leír​juk!
Sokszor három nap és három éjjel kutyagolhatott valaki, amíg valami kalyibát vagy
falucs​kát lelt. Így járt evvel a mi vadá​szó nagyu​runk is!
Ám harmadnap késő este, amikor már alig bírta vonszolni a lábát, halovány mécsvilágot
pillantott meg az erdő szélén. Nosza össze is szedte maradék erejét, és egy fertályóra alatt
oda​ért. Durva farönk​ből össze​ácsolt épü​le​tet talált, egyet​len ablak​szem pis​lo​gott reá.
Az ajtó zárva volt, a ván​dor erő​sen meg​ko​pog​tatta.
– Ki az, mit akar? – hal​lat​szott bent​ről egy ije​dős asszo​nyi hang.
– Elté​vedt ván​dor kér bebo​csá​tást – hang​zott a válasz.
– Rabló is lehetsz – mondta az előbbi hang. – Bár szegénységemnél egyebet nem vihetsz
el tőlem. Öreg éle​tem pedig bizo​nyára nem kell neked.
–  Szándékom becsületes. Éji szállást és némi eledelt kérek. Ne félj, hát…, s ki tudja,
egy​szer tán még meg is hálál​ha​tom jósá​go​dat.
A szegény monoki özvegyasszony – mert Monok falu végében lakott – ezután beengedte
az elté​vedt ván​dort.
–  Valami úrféle lehetsz – mérte végig a vadász tüskeszabdalta, iszalag megtépte
gúnyá​ját.
– Igen, az len​nék – vála​szolta az ide​gen. – De egy szar​vas​bika miatt elté​ved​tem.
 – Jól van, fiam, hát akkor ülj le nálam – kínálta hellyel a monoki néne, majd hozzátette:
– Ott a kecskelábú széken a fatál, mosd le magadról az út porát, én meg addig
megmelegítem a kemencén a bablevest. Mert csak az van lelkem. Igaz, tavalyról maradt
még egy kis darab füs​tölt sóda​rom, azt is bele​tet​tem. Remé​lem, ízleni fog.
– De még mennyire, öreg​anyám! Leg​ked​ve​sebb éte​lem a bab​le​ves füs​tölt hús​sal!
– Hát akkor vál​jék egész​sé​gedre!
Ezu​tán a ván​dor meg​tisz​tál​ko​dott, majd asz​tal​hoz ült.
Hama​ro​san ott gőzöl​gött előtte a tej​föl​lel beha​bart, finom csi​pet​kés bab​le​ves.
– Micsoda föl​sé​ges étel! – cset​tin​tett az isme​ret​len, ami​kor az első kanál​nyit meg​íz​lelte.
– Nem akarok dicsekedni – oldódott meg az öreg néne nyelve –, de egyszer egy újhelyi,
megyei uraságnak főztem bablevest, füstölt hússal. Szegény jó uram, nyugodjék, hozta ide,
mert vadőr volt, s az uraság éppen errefelé vadászott. Hát az is megdicsérte ugyancsak! Sőt!
Nem akarok dicsekedni, de azt mondta: ez olyan finom, hogy ebből maga a király, a mi
derék Mátyás urunk is ehetne!
Az idegen ekkor olyan nagyot nyelt hirtelenében (meglepődött-e, avagy „cigányútra”
ment egy bab​szem ki tudja, de való igaz, hogy köhögni, ful​do​kolni kez​dett…)
–  Szentséges atyám! – ijedt meg a derék öregasszony. – Csak meg ne fúlj már ettől a
bablevestől, édes fiam! – S azon minutomban felkapta a nagy lekvárkavaró fakanalat, majd
amúgy istenigazából hátba ütötte vele a fiatal vadászt, hogy a megakadt falat lecsússzék a
tor​kán!
– Kh… khh!… kö-kö-köszönöm, nénémasszony – szólott akadozva az ismeretien vadász,
vagyis a nagyúr, sajgó hátához kapva, mivel az éltes, de erős kezű asszony életmentés
céljából ugyancsak odasózott! Ezután a kis kellemetlenség után a vadász nagy vidáman
beka​na​lazta az egész cse​rép​tál bab​le​vest.
–  Nagyon finom volt, a hozzávalóval együtt – dicsérte az özvegyasszonyt, s az sokáig
töp​ren​gett, hogy vajon a füs​tölt húsra, avagy a faka​nálra gon​dolt- e a ván​dor?
A vacsora után a vadász is, a néne is nyu​go​vóra tért.
Másnap hajnalban – noha köztudomású, hogy az idősek korán kelnek – az
özvegy​asszony a ván​dor​nak már csak a hűlt helyét találta.
– No, ez aztán ugyancsak jól faképnél hagyott – morogta kedvetlenül a néne, megindult
a kemence pad​kája felé, hogy a teg​nap esti edényt elmo​so​gassa.
Hát e pillanatban – halljunk csak csudát – mit látott? Nem mást bizony, mint három, dió
nagyságú színaranyat! Először azt hitte, tán káprázik öreg szeme, vagy pedig csak álmodja
az egészet. De amikor többször is megfogta, megnézte, akkor bizony elhitte, hogy ez
való​ság s nem álom.
– Bol​dog ég, ugyan ki lehe​tett ez? – töp​ren​gett. – Csak… csak nem maga a király?
És ekkor vilá​go​so​dott meg az elméje, hogy ez a vadász csak​ugyan ő lehe​tett…
Mert ugyan ki osztogatja csak úgy félmarékkal az aranyakat, ha nem a király? És még
valami! Ennek az ismeretlen vándornak olyan különösen nagy orra volt! Márpedig
akko​ri​ban még a pen​de​lyes gye​re​kek is tud​ták, hogy az egész ország​ban a leg​na​gyobb orrot
Mátyás király viselte.
Így lett gaz​dag az egy​szeri monoki özvegy​asszony a király​nak adott bab​le​ve​sért.
Azóta is emlegetik széltében-hosszában a Hegyalján, hogy sehol se főznek olyan finom,
tej​föl​lel beha​bart, csi​pet​kés bab​le​vest, mint Mono​kon. Aki arra jár, föl​tét​len ízlelje meg!
 KIRÁLYSZÉKE

öztudomású, hogy igazságos Mátyás királyunk gyakran járta a széles-téres

K Magyar​hont. (Leg​alábbis a nép​hit sze​rint.)

Különösen szeretett a Bükkben tartózkodni, mivel a vadászatot igen kedvelte.
Abban a réges-régi időben Diósgyőr várát is gyakran fölkereste. Ehhez a várhoz
akkor​tájt nagy erdő​sé​gek, rétek, lege​lők tar​toz​tak, ame​lyek​ben csak úgy nyüzs​gött a
sok vad.
Egy ilyen nagy erdőség tövében húzódott meg az akkor még igen aprócska helység:
Kisgyőr. Ma már népes település, ám azon időben csupán egy pár házacskából állt. Kicsi is
volt, meg aztán a diósgyőri várura​da​lom​hoz tar​to​zott – innen kapta a Kisgyőr nevet is.
Ám e kedves, bájos fekvésű helység nemcsak erről nevezetes. Határában fekszik a
Király​széke nevű szőlő is, amely​nek a borát igen ked​velte a király.
Történt pedig mindez abban az időben, midőn második feleségét, a telt arcú Beatrixot
Diósgyőr várába hozta ven​dég​ségbe.
Több napja mulatoztak már a diósgyőri várban, amikor annak kapitánya vadászatra
hívta meg a királyt.
Napfényes, október eleji reggel köszöntött rájuk, igen enyhe idő járta, s a déli lejtőkön
már sze​désre értek a sző​lő​für​tök.
–  Tudod, felséges uram, a Hegyalján jobb a bor, mint a Bükk déli oldalán… Ám errefelé
nemcsak borok, hanem jó vadak is találhatók. Jer hát, s nézzük meg a kisgyőri erdőket!
Estefelé pedig Károly nevű vadőrömnél, rigmusoló kisgyőri hívemnél tölthetünk egypár
ked​ves órát.
És amint a kapitány mondotta, úgy is cselekedtek. Ám csak csekélyke kísérettel keltek
útra. Csu​pán négy-öt kirá​lyi vadász, ugyan​annyi vad​hajtó s egy tár​sze​kér követte őket.
Hamarosan vadászkutyák éles csaholásától visszhangzott a kisgyőri erdő. Az csak
természetes, hogy a vadászatot a Károly nevű kisgyőri vadőr irányította. És nem is
akárhogyan! Olyan helyekre vezette a királyi vadászokat, hogy azok szebbnél szebb
vadakat ejthettek. Még nem is alkonyodott, amikor a társzekér már tele volt
pom​pá​sabb​nál pom​pá​sabb zsák​mánnyal.
– Gazdagon megjutalmazom ezt a vadőrt – szólott a vadászat vége felé a kapitányhoz a
király. – Csak azt tud​nám, mit sze​retne, mi a vágya?
A kapi​tány elmo​so​lyo​dott.
– Bár én előre tudom, de kér​dezd meg te tőle, fel​sé​ges nagyúr.
Fából ácsolt, takaros kis háza volt a vadőrnek a falu szélén. Nagy kertjében, széles
udva​rán jól elfér​tek a vadá​szok, a haj​tók meg a kutyák.
A királyt és a kapitányt a ház tornácára ültette a vadőr, felesége pedig finom
őzpörkölttel kínálta meg őket. Ne is mondjam, mennyire ízlett a pompás étel a felséges
úrnak!
–  Ha nem sérteném meg fölségedet – szólott a vadőr – megkínálnám egy kis karcos
kisgyőri bor​ral.
–  Előre is köszönöm, mégha kissé karcos is – mosolyodott el a király, majd nevetve
hoz​zá​tette: – Egész évben erre vágy​tam!
Kivirult az öröm erre a kisgyőri vadőr arcán, s a felség tiszteletére egy nagy korsóban
hozta is rög​vest a piros színű kisgyőri bort.
Ám nagy igyekezetében megbotlott őkelme az ámbituson, a korsó pedig a földre zuhant,
s azonmód darabokra tört. A tornác száraz, tisztára söpört földje mohón nyelte el a
kisgyőri piros bort.
A vadőr halál​sá​padt lett.
– Fel​sé​ges nagy​uram – tér​de​pelt le a király előtt. – Igaz lel​kemre mon​dom, vélet​len volt!
– Állj fel, derék vad​ő​röm, hiszen min​dent jól lát​tam. Majd hozol mási​kat!
–  Azt már bajosan, felség, mert ez volt az utolsó kancsó borom. Mivel ez még tavalyról
maradt óbor, s az idén még nem szü​re​tel​tem.
A diósgyőri kapitány bosszúsan tekintett a vadőrre. Ám Mátyás most sem tagadta meg
„igaz​sá​gos” nevét.
–  Egyet se búsulj, jó Károlyom! Ma a vadászat, nem az ivászat volt a fontos! Az
előbbiben pedig derekas dolgot míveltél. Jó vadlelő helyekre vezettél, pompás
zsákmánnyal térünk vissza még ma Diósgyőrbe. Épp ezért van énnekem tehozzád egy
kér​dé​sem: sze​ret​né​lek meg​ju​tal​mazni, de nem tudom, mivel?
Zavar​tan dado​gott a vadőr:
– Ó, fel​sé​ges nagy​uram, ó, uram, kirá​lyom, nekem ez köte​les​sé​gem!
–  Valóban kötelességed, de ma kegyes kedvemben vagyok. Kérj hát bármit, derék
vad​ő​röm!
Erre a várkapitánynak is megenyhült az arca, s biztató pillantást vetett a szörnyű
zavarba került emberre.
–  Hát… hát – akadozott a vadőr – …szeretnék egy jó darab szőlőt, és hozzá egy takaros
bor​há​zat is épí​teni.
– Csak ennyi? – cso​dál​ko​zott a király.
– Csak ennyi, föl​ség.
Mátyás király megértően bólintott, és azon minutomban tíz fényes arany pénzt nyújtott
át a vad​őr​nek.
A derék ember annyira meglepődött, hogy először nem akarta elfogadni. Ám a király
biztatására végül csak el merte venni az aranyakat, amelyek bizony akkor szép summának
szá​mí​tot​tak.
És azon az estén egy boldogságtól repeső pár integetett a Diósgyőr felé kanyarodó
kirá​lyi vadász​me​net után.

Aztán az évek teltek-múltak. Károly vadőr azonban nem tétlenkedett. Nagy tábla szőlőt
telepített, méghozzá hegyaljai vesszőkkel. (Mire a szőlő termőre fordult, fölépült a borház
is. Igaz, ez is fából készült, de több hely​ség​ből állott.)
Külön kamrát rendeztek be a szőlőtaposáshoz (mert akkor még nem ismerték a
szőlőprést), no és egy külön lakószobát meg egy takaros konyhát építettek mellé. A
borház alatt pedig egy, a hegyoldalba vágott, hosszú pince húzódott, amelyben vadonatúj,
de kiszá​rí​tott, pom​pás hor​dók pihen​tek. Egye​lőre még üre​sen.
Hamarosan elérkezett az első szüret ideje. Sok szedő gyűlt össze a kicsi faluból is, meg a
diósgyőri vár​ból is.
Károly vadőr gon​dolt egy meré​szet, meg​hívta rá a királyt is.
–  Kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy evvel töltse a drága idejét – mondták
egye​sek.
– Ami​kor egy​szer itt járt, az is vélet​len lehe​tett – fűzte hozzá valaki.
Ám déltájban, a szüretelők legnagyobb ámulatára, mégis megérkezett a király. Most is a
diósgyőri várkapitány kísérte, és most is csupán négy-öt vadász és ugyanennyi fegyveres
lovas for​go​ló​dott körü​lötte.
Fent, a szőlő fejében, a borház előtti térségen nagy kondérokban már rotyogott a finom
birkagulyás. Hamarosan hosszú, nagy asztalok kerültek elő, és a most érkezett királyi
vendégeket rögvest melléjük ültették. A főhely természetesen a királyt illette. Ám a
felséges nagyurat nem lócára, hanem egy szarvasagancsokkal díszített, nagy karszékbe
ültet​ték.
– Magam készí​tet​tem föl​sé​ged tisz​te​le​tére – magya​rázta sze​ré​nyen Károly vadőr.
Mátyás elis​me​rően bólin​tott.
–  Te csakugyan ezermester vagy. Nemcsak a vadakhoz, hanem a fafaragáshoz is értesz.
De egyet nem hal​lot​tam még tőled – emelte föl hang​ját a király.
A vendégsereg várakozóan tekintett Magyarhon felséges uralkodójára. És Mátyás
imi​gyen foly​tatta:
–  Amikor nálad jártam, tudod, amikor a boroskorsó eltörött, derék várkapitányom azt
mondotta: te verselő, rigmusoló ember is vagy. Vajon, tudnál- e nékem hirtelenében valami
ilyes​mit mon​dani?
–  Készültem rá – válaszolt a vadőr. – Ám grácia szegény fejemnek, ha netán sértésnek
venné fel​sé​ges nagy​uram, amit teke​gyel​med​ről írtam.
– Írtál? – nézett nagyot Mátyás. – Hát te ahhoz is értesz?
– Csak egy kissé, fel​sé​ges nagy​uram.
– No, hol vagyon az a rig​mus? – dőlt előre ülté​ben Mátyás.
A vadőr kissé elmo​so​lyo​dott.
– Rajta ül, felséged – szólott a házigazda, s a szék ülőlapjára mutatott, amelybe az alábbi
írás volt bele​égetve:

Nagy a király​nak az orra,

Vágyik szíve a jó borra.
Nem​csak borra, jó ételre,
ezért igyek​szik Kisgyőrbe.

–  Bravó! – kiáltott fel Mátyás, majd a vendégseregnek is hangosan felolvasta. Nagy

taps​vi​har tört ki erre a szü​re​te​lők között.
– De egy valami hibá​dzik! – vonta össze szem​öl​dö​két Mátyás.
– Grá​cia sze​gény fejem​nek! – esett térdre a vadőr.
–  Szép és jó rigmus is, méghozzá igaz is… Az igazság pedig a királyra is vonatkozik.
Semmi okod tehát a mentegetődzésre. Ám volna egy nagy kérésem hozzád. Ajándékozd
nékem e szép stró​fá​val éke​sí​tett, pom​pás szé​ket.
– Szí​ves örö​mest, föl​ség.
Így történt aztán, hogy a kisgyőri vadőr által készített, gazdag faragású, rigmusos szék a
budai kirá​lyi palo​tába került.
Azt a helyet pedig, ahol a szék állott, mind a mai napig Királyszékének nevezik a
kisgyő​riek.
 AZ ARANYPATKÓ

em messze a szőke Tiszától, Keszi faluja közelében látható egy hosszú mélyedés,

N amit Táló​nak nevez a nép. Ehhez a tál alakú süllye​dés​hez érde​kes tör​té​net fűző​dik.
Igazságos Mátyás király uralkodása idején egy kora tavaszi napon fiatal, fáradt
lovas érke​zett a tisza​keszi rév​hez.
– Hallja kend, bátyó! – fordult az idős révészhez. – Valami jó étel kéne nekem is
meg a lovam​nak is! Vajon nem tudna-e kegyel​med sze​rezni? Meg​fi​zet​ném.
A nagy baju​szú vízi​em​ber végig​mérte a jöve​vényt, majd akku​rá​tu​sán így szólt:
–  Biz én nem tudom, kiféle-miféle kegyelmed. De azt megmondhatom, hogy a keszi
halá​szok még ingyen hal​le​ves​sel is meg​ven​dé​ge​lik a ván​dort.
Fel​de​rült erre az isme​ret​len arca.
– A lel​kem​ből szó​lott, bátyám. Már igen régen vágyom egy kis hal​le​vesre. Vezes​sen hát a
leg​kö​ze​lebbi halász​hoz!
Ezután a vén révész a Tálón túl, az egyik fűzbokor közelében álló halászkunyhóhoz
kala​u​zolta a jöve​vényt.
Már éppen alko​nyo​dott, ami​kor bekö​szön​tek.
–  Vendéget hoztam, Vince – fordult a révész a halászhoz. – E vándor át akart kelni a
túlsó partra, de éhes szegény feje. Jól tudod, én özvegyember vagyok, vendégül nem
lát​ha​tom… Ide​hoz​tam hát hoz​zád, öcsém. Nem vagyunk alkal​mat​la​nok?
–  Már hogy lennének? Telepedjenek le! – szíveskedett a halász, majd egyet fordított a
gőzölgő bog​rá​cson.
– Micsoda pom​pás illat – szi​ma​tolt bele a ven​dég.
– Meghiszem azt! – bólintott a révész. – Vince öcsém főzi a legjobban az egész tájékon a
hal​le​vest.
–  Régóta csinálom – szerénykedett a halász. – No de itt van két fakanál, merítsenek
belőle kend​tek!
A jövevények nem sokáig kérették magukat. Egyet-kettőt törtek a vászontarisznyán
pihenő rozs​ci​pó​ból, majd nagy buz​gó​ság​gal kana​lazni kezd​ték a levest.
Ami​kor végez​tek az evés​sel, meg​szó​lalt a halász:
–  Én bizony bort nem adhatok, nekem nincs. Nem terem szőlő errefelé. Friss Tisza-
víz​zel azon​ban szol​gál​ha​tok!
–  Van bor az én kulacsomban – állott fel az ismeretlen vendég, majd a fűzfához kötött
pari​pá​já​hoz ment, hogy a nye​reg​ká​pá​ból kiemelje a teli cso​bo​lyót.
Hama​ro​san mind​hár​man jót húz​tak belőle.
– Micsoda finom bor! – cset​tin​tett a vén révész. – Ez alig​ha​nem tokaji!
– Ez bizony az – mosoly​gott az isme​ret​len lovas.
– Hát vég​tére is, kicsoda kegyel​med? – nézett szú​rós szem​mel a jöve​vényre a halász.
–  Vándordeák vagyok, Debrecenbe igyekszem, s Tokajban egy cimborám apja töltötte
meg a kula​csom.
Ebben a két vízi​em​ber meg​nyu​go​dott, majd tovább is jókat kor​tyin​tot​tak az itó​ká​ból.
A jó bor​tól pedig hama​ro​san meg​ol​dó​dott a nyel​vük. Akkor hal​lotta az isme​ret​len lovas a
követ​kező fur​csa dol​got:
Itt, a halászkunyhótól nem messze, ahol most az a hosszú mélyedés van, nem is oly rég
még egy temp​lom meg egy kolos​tor állott.
Ezek az épületek az egyik szilveszter éjszakán egyszerűen a föld alá süllyedtek,
eltűn​tek.
– Kár pedig, mert drága kincs volt ben​nük – kiál​tott fel a halász.
– Vajon hány véka arany és ezüst? – kíván​csis​ko​dott a deák.
Nem arany, nem ezüst, hanem egy szép leány!
– Egy szép leány? – csodálkozott a deák. – És hogyan került oda? És miért süllyedt el az
épü​le​tek​kel?
– Sokat kérdez kegyelmed – felelte a halász. – Bizony nekünk is jó lenne tudni… Annyi
azonban bizonyos, hogy a barátok templomában söprögetett a leány, mivel igen szegény
volt. És akkor is ott tar​tóz​ko​dott, mikor az épü​let lesüllyedt.
– Éjfél​kor a temp​lom​ban – ámul​do​zott a deák.
–  Igen, mert a barátok nem engedték el, ott dolgoztatták. Sokszor tartózkodott náluk,
pedig már menyasszony volt, de mivel a szerzetesek jól fizettek, így akarta megszerezni a
kelengyérevalót… Bizony nem tetszett ez a vőlegény anyjának, a leendő anyósnak, s
min​den​fé​lét híreit a lány​ról. Per​sze a vőle​gény nem hitte az egé​szet.
„No, ha nem hiszed, mondok én egyet – felelte a vőlegény anyja, aki különben vajákos,
varázsló asszony volt. – Majd titkon meglesem, s ha a legközelebbi éjfélkor csakugyan a
bará​tok​kal mula​to​zik, súlyos átkot mon​dok!”
A vőlegény nem vette komolyan az egészet, amolyan asszonybeszéd-pipa- füst dolognak
tar​totta.
Hanem szilveszterkor, amikor a szerzetesek kupa bor mellett búcsúztatták az óévet, a
vénasszony megleste a fia menyasszonyát. Mit látott, mit nem? Ugyan nem tudja senki, de
azt mondja a szóbeszéd, hogy éjfél előtt fekete holló képében a torony tetejére szállott,
nagyot károgott, s ezután pontban éjfélkor a barátok temploma és kolostora a föld alá
süllyedt.
Várt, várt a vőlegény, de se a menyasszony, se az édesanyja nem tért többé vissza… Sokat
is búsult emiatt, nem is házasodott meg… Hanem egyszer különös dolgot jósoltak neki a
csáti vásár​ban:
„Az óesztendő utolsó éjszakáján, éppen éjfélkor megkondul az elsüllyedt templom
harangja. Ilyenkor pár percre a templom is, a kolostor is kiemelkedik a mélységből, s az
ablakai fényesen világítanak… Ha ekkor egy ló, amelynek aranypatkó van a patáján,
megrúgná a templom falát, az többé nem süllyedne el, a felszínen maradna, és ki lehetne
sza​ba​dí​tani a leányt.” Ezt mondta a javas​asszony – fejezte be beszé​dét a halász.
– No de hon​nan sze​rez a lány ked​vese arany​pat​kót? – kér​dezte a vén révész.
– Bizony sehonnan – válaszolta a halász. – Szegény jobbágyember, akinek még a betevő
falatja is alig van meg.
Elgon​dol​ko​dott a halász sza​vain a deák, majd hir​te​len így szólt:
– És ha fel​menne a király​hoz, Budára? Ő bizo​nyára tudna rajta segí​teni.
Mélyet sóhaj​tott a halász.
– Messze van Buda, deák uram… És talán be sem enge​dik a király​hoz.
 –  Mégis meg kéne néki próbálnia. Hátha a király adna neki annyi aranyat, amiből
pat​kót veret​hetne, hogy avval a ked​ve​sét vissza​sze​rezze.
–  Kedves deák uram – mosolyodott el a révész – könnyű tanácsot adni, de nehéz
kalá​csot kapni!
…Másnap az ismeretlen lovas eltűnt a tájról, s többé nem látta senki… Eltelt talán három
kerek esztendő is, amikor a szegény jobbágylegény, akinek a kedvese elsüllyedt a
temp​lom​mal, beál​lí​tott a tisza​keszi kovács​hoz.
–  Hallja kend, mester uram – fordult az idős emberhez. – Beszélhetnék-e kigyelmeddel
bizal​ma​san?
– Egy dara​big igen, mivel​hogy az ina​so​mat friss vízért sza​laj​tot​tam.
–  No, akkor ide figyeljen, kelmed! – azzal a legény egy nagy zacskó aranypénzt tett az
üllőre. – Az egyik fele kigyelmedé, a másikból pedig készítsen a lovamnak négy
arany​pat​kót!
Nagyot nézett a kovács, és ámulva kér​dezte:
– Vajon hol s mely vásá​ro​so​kat rabol​tál ki ezért?
–  Én ezt az utolsó darabig ajándékba kaptam, de soha senkinek meg nem mondhatom,
hogy kitől… Még ma olvassza be a felét kend. Holnap pedig hozom a Kesely lovam, s annak
a lábára készítse a négy pat​kót.
A keszi kovács egy darabig megbabonázva nézte a sok aranyat, de aztán mégis elfogadta
a munkát… Amikor pedig eltávozott a jobbágylegény, bezárkózott a műhelyébe, és
beol​vasz​totta az arany​pén​ze​ket.
Más​nap már kora haj​nal​ban ott volt a fiú a lová​val.
A kovács sebtiben, hogy senki meg ne lássa, mértéket vett a ló patájáról. A legény
távozása után ismét a műhelybe zárkózott a mester. Egy teljes napig tartott, amíg készen
lett az aranypatkó… A vén kovács annyira izgatott volt, hogy egy falat le nem ment a
tor​kán. Sen​kit, még a hites fele​sé​gét sem engedte a műhely köze​lébe sem!
Késő este állított be újra a jobbágyfiú a Kesely lóval. Az idős mester három mécsest is
meg​gyúj​tott, hogy műhely pat​ko​ló​szin​jé​ben jól lás​son.
Lehetett talán már éjjel 11 óra is, mire a négy aranypatkó ott csillogott a mokány lovacska
lábán.
– Aztán merre szán​dék​szol, öcsém? – tuda​kolta nagy kíván​csi​ság​gal a kovács.
– Nem mondhatom meg, de annyit elárulok, hogy meg kell várnom az éjfélt. – És a keszi
job​bágy elvág​ta​tott az arany​pat​kós lová​val a sötét, téli éjsza​kába.
Mert bizony tél volt már, még​hozzá az óesz​tendő utolsó éjsza​kája.
– Csakhogy már látom kendet – zsörtölődött a kovácsné, amint az ura elé tette a meleg
vacso​rát, a finom töl​tött káposz​tát.
A mester úr alaposan neki is fogott az evésnek, de amikor a harmadik tölteléknél
tar​tott, tekin​tete a nagy fali​órára vető​dött.
– Egy fer​tály​óra múlva itt az éjfél – mon​dotta.
– Bizony elmú​lik ez az év is – tette hozzá a mes​terné.
– Add a bun​dá​mat, a kucs​má​mat! – ugrott föl hir​te​len az asz​tal​tól az idős kovács.
– Hová ily kiet​len éjsza​kán? – kér​dezte fur​csállva ked​ves élte párja.
–  Nem mondhatom meg, mert sietnem kell. De ha visszajövök, csuda dolgokat fogsz
hal​lani tőlem!
Azzal sebtiben magára kapta bundáját, fejébe nyomta kucsmáját, s faképnél hagyta az
ámuló-bámuló mes​ter​nét.
–  Ez tisztára megbolondult! – méltatlankodott az idős néne. – Vagy az a kelekótya
Gergely, az a fura jobbágylegény, akinek a lovát patkolta, az csalta volna el holmi
szilveszteri itókára? Vagy valamelyik cimborájához szaladt óesztendőt búcsúztatni?
Iste​nem! Ki tud a fér​fi​a​kon eliga​zodni? No de reg​gelre majd csak kide​rül.
De bizony nem így tör​tént!
Várta, várta az urát a mesterné, míg végül elunta, és fölkereste a falu mesterembereit,
sógo​ro​kat, komá​kat. Ám azok szí​nét se lát​ták a kovács​nak.
Csak harmadnapra került elő a mester – de nem a maga lábán jött, hanem hozták, mivel
halva találták a Táló mélyedésének havas peremén… Most már mindenki tudta, hogy meg
akarta lesni a szilveszter éjfélkor felbukkanó, elvarázsolt templomot. Azért kellett
elpusz​tul​nia!
…Amikor pedig újra kitavaszodott, Vince halász és az öreg révész találkozott a Tisza
part​ján.
–  Régen nem láttam Gergelyt, akinek a kedvesét a templommal együtt elvarázsolták –
szó​lott a halász.
–  Azt suttogják, más vidékre ment. Megszerezte az aranypatkót, s azzal megrúgatta a
temp​lo​mot, hogy kisza​ba​dítsa a ked​ve​sét! – felelte a révész.
– De akkor miért süllyedt el újra a temp​lom? – cso​dál​ko​zott a halász.
– Csak azért – magyarázta a révész –, mert bár a kovács készítette az aranypatkót, de ő
nem a kedveséért, hanem kíváncsiságból ment oda… így a templom is, meg a kovács is
eltűnt a világ​ból!
– Akkor az a deák se lehetett mást, mint Mátyás király – bizonygatta a halász. – Hiszen
csak ő adha​tott annyi ara​nyat.
És bizonyára fején találta a szöget, mert e történetet mind a mai napig így mesélik e
tájon…
 A TABÁNI HALÁSZLEÁNY

öbb száz öreg esztendőkkel ezelőtt magos Buda vára alatt virágzott egy kicsiny

T falucska, Tabán volt a neve. Jámbor rác kalmárok és szorgos sváb szőlőművesek
lakták… Került azonban közöttük magyar is… A legtöbb dunai halászként kereste a
kenye​rét.
Egy ilyen derék, igyekvő halász volt az öreg Tuba Márton is, aki valaha a Felső-
Tisza vidékén élt. Amikor hites felesége elköltözött az élők sorából, felkerekedett egyetlen
leányával, Rózával, s meg sem állt véle Budáig. Így került az öreg Tabánba, ahol egy
magá​nyos özvegy, bizo​nyos Liza néne adott neki szál​lást roz​zant vis​kó​já​ban…
Rozi pedig csudaszép teremtés volt, egy élő-nyíló tubarózsa. Meg is akadt rajta
hamarosan a tabáni legények szeme! – Nem volt olyan vigalom, mulatság, ahová meg ne
hív​ták volna.
Pengő tamburaszóra, sikongó harmonikánál, pattogó-recsegő trombitánál szórakoztak
akkor​tájt a tabáni fia​ta​lok. Főként a szü​reti bálok vol​tak híre​sek.
Egy ilyen szüreti bálba tévedt be egyszer a szomszédos várban lakó királyfi. Persze
álruhában volt, méghozzá vadásznak öltözve! Elvegyült a mulatozó köznép soraiban, s
egyszercsak hopp!… táncra kérte Rozikát. Ne is mondjam, hogy rögvest megtetszettek
egy​más​nak. Nagyo​kat tán​col​tak, nevet​tek, s ráadá​sul még három nyel​ven is éne​kel​tek!
Az isme​ret​len vadász, aki Károly​nak nevezte magát, még haza is kísérte Rozi​kát.
Boldog volt a halászleány, s izgatottan várta a legközelebbi szombatot, amikorra ígérte a
legény a láto​ga​tást.
De a vadász nem kereste fel Rozikát. Búsult, búsult szegény, hiszen olyan biztosra ígérte
a fiú… Bizony a halászleány nem is sejtette, hogy éppen a vadászlegény eljegyzése volt
ebben az idő​ben.
Napokig, sőt hetekig gyötörte a bánat Rozikát, de később felejteni kezdte a dolgot.
Azu​tán bekö​szön​tött a budai tél, és egy ret​te​ne​tes kemény napon befa​gyott a Duna is.
Nagy bundákba, kucsmákba burkolóztak a halászok, hogy léket tudjanak vágni a folyam
jegén, mert közeledett karácsony estéje, amikor friss halat kívánt vacsorára Buda vára,
Tabán és Lógod falu népe.
Tuba Márton és leánya is ott szorgoskodott a halászok között… Hát ahogy viszik a hallal
teli kosarat, elsiklik mellettük egy fényes királyi szán, amelyben nem más ült, mint maga
Károly vadász.
–  Édesapám – fordult atyja felé lelkesen a leány. – Itt ment Károly vadász, aki engem a
szü​reti bálon meg​tán​col​ta​tott.
Az öreg halász arca elko​mo​rult.
– Ó, gyer​me​kem, vesd ki szí​ved​ből a remény​sé​get…
Ekkor tudta meg Rozika, hogy kicsoda is hát Károly vadász! Nem is ízlett neki a finom
kará​cso​nyi vacsora, amit Liza anyó pom​pá​san elké​szí​tett.
A jószívű öreg néne hamarosan észre is vette, hogy valami bántja Rozikát, s töviről
hegyire kival​latta.
– Nagy baj, bizony nagy baj ez, gyermekem – ráncolta össze amúgyis ráncos homlokát. –
De azért nincs minden veszve. Ha kedved van, beszerezlek téged a királyi udvarba
szol​gá​ló​le​ány​nak, s ott a királyfi szom​széd​sá​gá​ban még valami csoda is tör​tén​het.
És egy nagyon hideg napon Liza anyó felkísérte Rozikát a királyi várba. Nehéz napok
következtek a halászleányra. Először egy nagyothalló hercegi dáma, majd pedig egy
nyafogó hercegkisasszony szolgálatára rendelték. Reggeltől estig csak lótott-futott
sze​gényke, és ráadá​sul még a ked​ve​sét, az álva​dászt sem lát​hatta.
Már éppen azon volt, hogy visszamegy atyja viskójába, amikor váratlan dolog történt…
Éppen az udvaron szaladt át, amikor megpillantotta Károlyt. A királyfi nem akart hinni a
sze​mé​nek…
– Te,… te Tuba Róza, itt vagy? – csu​dál​ko​zott.
– Itt bizony, szép​sé​ges királyfi, mert a köze​led​ben aka​rok élni.
Nagyon meglepődött a királyfi, hogy Rozika igazi mivoltjában felismerte, de aztán
bána​tos han​gon szó​lott:
–  Én sem felejtettelek el. De mi haszna? Királyfi vagyok, nekem a szüleim jelölik ki a
mát​ká​mat. De Tuba Róza kemé​nyen tekin​tett rá.
– Nem is vagy te igazi királyfi, ha szí​ved ellen teszel.
Az álva​dász arca bizony elko​mo​rult e sza​vakra:
–  Atyám s anyám ellen cselekedjem? Tán még börtönbe is vetnének, és sohasem
lehet​nék király!
– Hát ha tene​ked fon​to​sabb a trón, mint én, ám legyen! De engem töb​bet nem látsz!
Megijedt erre a királyfi, mert már annyira megszerette a halászleányt, hogy elképzelni
sem tudta nála nél​kül az éle​tét.
–  Várj egy kicsit, Rozika, lelkem! – könyörgött neki sebesen. – Hagyjál gondolkodnom,
hogy mit tegyek?
–  No, jól van. Három napi gondolkodási időt adok. Harmadnap keress fel, s tudass
elha​tá​ro​zá​sod​ról!
Hej, nagy gondba esett az egyszeri budai királyfi! Hogyne, hiszen Rozikát is szerette,
meg a trónt is akarta… Nem tehetett mást, elhívatta magához a legbölcsebb udvari tudóst,
hogy taná​csot kér​jen tőle.
A sza​kál​las Tun​dusz-Fun​dusz úr őke​gyelme a követ​ke​ző​ket javal​lotta:
– Atyád öreg, anyád nagyon akarja a francia hercegkisasszonyt, a jegyesedet. De te húzd
az esküvő nap​ját, egé​szen addig, míg te leszel a király. Egy király pedig min​dent meg​te​het.
Még azon este szaladt a tanáccsal Rozikához… Tuba Róza, ha nehezen is, de
bele​egye​zett.
És az évek teltek-múltak… A magyar királyfi halogatta, a francia király egyre sürgette az
esküvő napját. Ők ugyan nem is sejtették, hogy mi lehet az oka, de a Tabánban széltében-
hosszá​ban beszél​ték. Így jutott el a hír egy kora tava​szi napon a vén királyné fülébe is.
Micsoda patá​liát csa​pott őke​gyel​mes​sége!
Először is összeteremtette a fiát, majd pedig kikergette a palotából Rozikát, és parancsba
tétette az urá​val, hogy mind​örökre szám​űz​zék a Tabán​ból Tuba Már​tont és leá​nyát.
Nagy-nagy bánatba esett a szegény királyfi! Nap nap után egyre jobban kívánta látni
Rozi​kát, de szü​lei fegy​ve​res strá​zsák​kal őriz​tet​ték.
És egy nyári napra a szülők kitűzték az esküvőt a francia hercegkisasszonnyal… Már
éppen Óbuda határában jártak a francia hintók, amelyek a menyasszonyt és a móringját
hoz​ták, ami​kor híre futott, hogy a királyfi eltűnt a palo​tá​ból.
Hatalmas kapkodás, zűrzavar támadt erre. Katonák, szolgák, poroszlók kutatták át az
egész várat, majd a várost s a kör​nyező fal​va​kat, de a király​fi​nak nyoma veszett.
Szégyenszemre elmaradt a királyi várban a fényes esküvő… A francia hercegkisasszony
pedig nagy​mér​ge​sen beszállt cifra hin​ta​jába, s meg sem állt hazáig.
…Három hétre az eset után egy öreg dereg​lye kötött ki vala​hol a Tisza füze​sei között.
–  Itt lakik-e Tuba Márton, halászmester? – kérdezte harsány hangon egy délceg,
vadász​ru​hás ifjú.
– Itt uram… – lépett ki a nád​kuny​hó​ból az öreg halász.
– Hát a lánya, merre jár?
– Hálót fon a par​ton… De miért kérdi kegyel​med?
Még választ sem tudott mondani a jövevény, amikor szélsebesen előfutott a leány, s
egye​ne​sen a vadász nya​kába ugrott.
– Eljöt​tél értem?
– Nem… Itt mara​dok vele​tek… Örökre.
Így mondott le a trónról az egyszeri budai királyfi a szépséges Tuba Rózáért, a tabáni
halász​le​á​nyért.
 AZ IGAZGYÖNGYÖS BOGLÁR

z Úrnak 1703. és 4. esztendejében gyors, fényes sikerek növelték nagyra a kurucok

A és a fiatal fejedelem, Rákóczi hírét-nevét. Északon már szinte minden vár és város
az övék volt. A nagybányai és a körmöcbányai pénzverő házban immár nekik
verték az ezüstpénzeket és a rézlibertásokat. Ám az Alföld déli része és a
Dunántúl még nem növelte a kurucok erejét, hatalmát. Ezért látogatott a
feje​de​lem előbb a Tápió-völ​gyébe, majd az Alföld köze​pébe.
Cegléd városának utcáin kóborolt a csípős áprilisi szél. A város végi csapszékekből, a
nádtetős csárdákból vidám nótaszót sodort a belső utcák felé. Ám bent a város szívében is
zajos volt az előkelő vendégfogadó. Búcsúpohárra gyűltek össze a kuruc táborba
menen​dők, több mint más​fél​szá​zan.
Ezen az estén Cegléd főbírája vacsorát adott a két helybéli lovas hadnagy, Bíró Mihály és
Juhász György tiszteletére. A vacsora elhúzódott csaknem tíz óráig. Ekkor a főbíró úr rövid
pipa​szóra áthívta a két had​na​gyot a szom​széd szo​bába.
–  Vajon mikor gyün ide Kecskemétről Verebélyi kapitány uram? – kérdezte bodor füst
ere​ge​tése köz​ben a főbíró.
–  Már kora reggelre jelezték – felelte Bíró Mihály. – Ő akarja először fogadni a város
szé​lén, a sze​lei útnál a nagy​sá​gos feje​del​met.
–  No, ez jól vagyon, mivel űneki adta ki parancsolatba, hogy a ceglédi lovas századot
egre​cé​rozza be – helye​selt a főbíró. – Majd később meg​kér​dezte: – És kigyel​me​tek?
–  Mi is takarosan elrendeztünk mindent – válaszolt most Juhász György hadnagy. –
Éspe​nig​len így! – és átnyúj​totta a kapi​tány leve​lét.
Cegléd város szélén, nem messze az egyik csárdától – ahol este a lovasok mulattak –
állott Sós Péter pékmester uram műhelye. Itt inaskodott árván maradt unokaöccse, Sós
Gyurka. A szöszke kislegény is hallott Rákóczi várható látogatásáról, s ezért úgy
határozott, hogy addigra széthordja az aznapi süteményeket, és ő is ott lesz a nagyságos
feje​de​lem érke​zé​se​kor.
Korán kezdte hát a mun​kát. Köz​ben azon​ban foly​ton-foly​vást a várost bámulta.
Volt is mit látnia! Az utcákat, a házak elejét és a tereket már kora hajnalban
fellocsolták, tisztára söpörték. A kapukat, az ablakokat zöld gallyakkal díszítették föl. A
nevezetesebb épületeken a város oroszláncímeres zászlaját és Rákóczi piros lobogóját
röp​tette a kora tava​szi szél.
Úgy hallotta a többi gyerektől, hogy a lovas katonák még otthon früstökölhetnek, de
mindenkinek idejében fel kell készülnie, rendbeszedni lovát, magát, minden holmiját,
fegyverét, mert pontban nyolckor trombitaszó harsan a város három pontján, s ezután egy
fer​tály​óra eltel​té​vel min​den fegy​ver​for​ga​tó​nak a Fő térre kell lova​gol​nia.
Micsoda pompás dolog lesz! Igyekezett hát Gyurka, hogy ez idő tájt már a Fő tér
szom​széd​sá​gába érjen.
Úgy is történt. Pontban nyolc órakor csakugyan megszólaltatták hangszerüket a
kor​né​tá​sok, s ezu​tán a város külön​böző pont​ja​i​ról lovak vág​ta​tása hal​lat​szott.
–  Utat, helyet! – kiabálták a ceglédi vitézek, mert volt olyan bámész ember, akit
csak​nem leta​po​sott a ló.
A gyerekek, köztük Sós Gyurka is, kacagva szemlélték a dolgokat. Verebélyi karabélyos
kapitány – akit már tegnap megelőzött jó híre – megérkezett Kecskemétről, és parádéhoz
készítette fel az egybegyűlt ceglédi lovasokat. Bizony közel másfél óráig egrecérozta őket. S
azok – Sós Gyurka legnagyobb örömére – sokszor kihúzták a fényes kardot, s gyakorolták
véle a feje​de​lem​nek szóló tisz​te​let​adást.
Fél tizenegy tájban híre futott, hogy a fejedelem 11 órakor lépi át a város határát. Az
izgalom s a tömeg egyre nőtt! Hamarosan a 150 lovas – mindahány kék atillában és
tűzpiros nadrágban élükön a két ceglédi hadnaggyal, és legelői Verebélyi kapitánnyal, no
meg a két-két kornétással, a város vége felé indult. A lakosok, köztük a gyerekek, no és Sós
Gyurka is, vízözönként tódultak a nyomukba. De a ceglédi hadnagyok nem szóltak. Nem
akar​tak a lel​kes nép​pel ujjat húzni.
Már csaknem a város utolsó házainál a kapitány megállította a menetet, majd pedig
elhang​zott a kemény vezény​szó:
– Pará​dé​hoz két sorba!
Ezu​tán két sorba állot​tak a ceg​lédi lova​sok. Egy-egy rend​ben hat-hat lovas.
Legeslegelöl, az arcvonal élén, a Rákóczi által küldött zászlók előtt, kivont karddal,
fesze​sen ült nyer​gé​ben a két daliás had​nagy, a feje​de​lem érke​zé​sére várva.
Éppen 11 óra volt, amikor a város szélére ért a nagyúr előőrse. A város magas tornyából
az őrség jól látta ezt, s ezért hamarosan minden harang megkondult. A fejedelem előőrse
24 talpig piros ruhás palotás katonából állott, aki előtt három kornétás egyszerre fújta
hang​sze​rét.
A jelenlévő tömeg anélkül, hogy látta volna Rákóczit, harsány éljenzésben tört ki.
Vere​bélyi kapi​tány mér​ge​sen vág​ta​tott oda, és csöndre intette őket.
Ebben a pillanatban, két-két kísérője között, fél lóhosszal megelőzve azokat, felbukkant
a fejedelem, nyestprémes mentében, fején tollas kuruckalpaggal, válláról aláhulló, bő
bár​sony​kö​peny​ben. Alatta gyö​nyörű, ide​ges mén kala​pált.
A karabélyos kapitánynak alig volt ideje a helyére ugratni, máris a ceglédi lovasszázad
előtt állott a feje​de​lem.
–  Vitézek, parádéra! – kiáltotta el magát Verebélyi, erre az összes ceglédi lovas
kirán​totta kard​ját.
A kapitány katonás, kemény hangon jelentette, hogy a ceglédi lovasok kiállták a nehéz
pró​bá​kat, akár a csa​tába is mehet​nek, s vár​ják Rákó​czi paran​csát.
–  Köszönöm kegyelmednek, de főként a ceglédieknek, hogy hívó szavamra lóra ültek –
kezdte szép, erős hang​ján a feje​de​lem.
– Vivát Rákó​czi! Vivát! Vivát! – zúgott fel hir​te​len a szem​lét figyelő nép hangja.
És hiába volt Verebélyi kapitány szava s haragos tekintete, a ceglédi nép csak vivátozott,
csak éljenzett. Nőttön-nőtt a zaj, a tömeg zúgása, s egyre közelebb nyomultak a nagyságos
fejedelemhez. A kuruc vitézek s maga Rákóczi is örömmel szemlélték a ceglédiek hatalmas
lel​ke​se​dé​sét.
E pillanatban azonban váratlan dolog történt. A nagyúr ideges lova meghőkölt: hirtelen
föl​á​gas​ko​dott, csak​nem levetve hátá​ról az urát.
Rákóczi azonban kitűnő lovas lévén, keményen meghúzta a zablát, majd alaposan meg is
sarkantyúzta az állatot. De a paripa nem akarta az igazságot! Táncolt, ágaskodott,
hor​kan​tott!
A fejedelem közvetlen kísérete aggódva figyelte a nem várt eseményt, s némelyek már a
beavatkozás gondolatával foglalkoztak. De a nagyúr intett, hogy maradjanak távol, majd ő
elbá​nik a kel​le​met​len​kedő hátas​sal.
S amíg ő így zabolázta, sarkantyúzta a lovát, a heves mozgástól, a nagy lendülettől
lerö​pült a fejé​ről díszes fövege, szép tol​las kal​pagja. És gurult, gurult a macs​ka​kö​ves úton.
Az ünneplő tömeg szé​lén bámész​ko​dott Sós Gyurka, a szur​tos kis pék​inas.
Ő nem kiabált, mint a többiek, hanem megbabonázott, ragyogó tekintettel csak nézte,
bámulta a kuru​cok híres vezé​rét.
–  Jóságos ég! Széttapossák! – rikkantott fel hirtelen, amint megpillantotta a fejedelem
földre esett föve​gét.
És valóban! A fejedelem után jövő lovak hamarosan izzé-porrá taposták volna a tollas
kal​pa​got.
Sós Gyurka azonban nem teketóriázott sokáig! Gyorsan a lovak közé vetette magát, s
való​ság​gal „kiha​lászta” a patás lábak közül a pazar, tol​las fej​re​va​lót.
–  Nagyságos úr! Nagyságos úr! – ordította el magát torkaszakadtából, s lihegve futott a
feje​de​lem immár meg​re​gu​lá​zott lova után, kezé​ben a cifra kal​pag​gal.
Ekkor Rákóczi, a kuruc seregek fővezére hátrafordult a nyeregben, s azon minutomban
ész​re​vette az utána loholó kis​fiút.
–  Kornétások! Megállni! – kiáltott fel hirtelen, mire a közeli kürtösök gyors „megálljt”
fújtak a parádézó seregnek. A felvonuló lovasok meglepetten torpantak meg, s legtöbben
valami nagy bajra gon​dol​tak.
–  Ehun a fövege, nagyságos uram! – kiáltotta az odaérkező pékinas, majd gyors
mozdulattal a fejedelem felé dobta. Rákóczi ügyesen elkapta, s jobbjával leverte róla a port.
Sós Gyuri, a boldogságtól kipirult arcú pékinas, már menni készült, amikor Rákóczi utána
kiál​tott:
– Héj, kis​le​gény, várj csak!
Sós Gyurka meg​le​pet​ten for​dult a feje​de​lem felé.
–  Én elkaptam ezt a föveget, te pedig kapd el ezt! – Azzal a leheletfinom tollak mellől
levette az igazgyöngyös, galambtojásnyi boglárt, s a fiú felé hajította. A pékinas ügyes kezű
legényke volt, röp​té​ben el is fogta.
– Köszö​nöm, nagy​sá​gos úr, de nem azért tet​tem! – kiál​totta oda a kis​fiú.
Rákó​czi pedig, immá​ron fején a föveg​gel, ked​ve​sen intett a derék pék​inas​nak.
–  Vivát Rákóczi! Vivát! – zúgott fel az ünneplő tömeg, s aztán a parádézó sereg
tovább​in​dult…
Sós Gyurka pedig holta napjáig kegyelettel őrizte a fejedelemtől kapott, igazgyöngyös
bog​lárt.
 EGY KEGYVESZTETT ÉRSEK

int szilaj áradat, úgy hömpölygőit végig a letiport keleti és északi

M országrészeken a győztes kurucok bátor hada! Amerre elhaladtak, diadalittasan

újjon​gott a nép, és meg​vert kuvasz​ként hát​rált a zsar​nok csá​szár serege.
Rákóczi daliás kurucai hamarosan eljutottak Gyöngyös városába is, ahol nagy
megbecsülésben volt részük. A nagyságos fejedelem is igen jól érezte magát
Gyöngyös szabadságszerető polgárai körében. A szabadságharc idején gyakran meg is
fordult itt, s némely hajdankori öreg gyöngyösi emberek, ha országos vásárokon
összetalálkoztak más vidékiekkel, imigyen szóltak tréfásan, amikor megkérdezték tőlük,
merre valók.
Az egyik ezt mondta:
– Én biz a fővá​rosba!
–  Micsoda? – hitetlenkedett a kérdező. – Iszen se a ruházata, se a beszéde nem
olyas​forma kigyel​med​nek.
–  Márpedig én odavaló vagyok… A nagyságos Rákóczi fejedelem valahai fővárosába,
Gyön​gyösre!
Mert ez bizony valóság volt, hogy hajdanán ez a kies mátraalji városka a főváros
szerepét töltötte be. Innen irányították az ország ügyeit, s még béketárgyalások,
„diplomáciai manőverek” is folytak a falai között. Nem áll már az a ház, de valaha a Fő tér
sarkán díszlett, ahol Rákóczi Ferenc, a magyar szabadságharc vezére és a kalocsai érsek,
Szé​ché​nyi Pál, a csá​szár követe talál​koz​tak.
Való igaz, hogy a szabadságszerető gyöngyösiek nem valami nagy lelkesedéssel fogadták
a főpa​pot, aki pedig a város szü​lötte volt.
–  Nem lehet rendes magyar az, aki az osztrák császárral egy tálból cseresznyézik –
han​goz​tat​ták a piac​té​ren meg​for​duló gyön​gyö​siek.
–  Várjuk ki a végit! – tanácsolta valaki. – Hiszen az érsek úr is a békét akarja, annak
ügyé​ben fára​do​zik.
–  Béke sokféle lehet – hajtogatta egy bajszos csizmadia. – Nekünk a fejedelem
őnagysága békéje kell! Ha azt kiharcolja Széchényi érsek úr a császárnál, akkor nem
tagad​juk meg, mint váro​sunk szü​lött​jét.
Míg az egyszerű nép így vélekedett, addig a Fő téri házban folytak a béketárgyalások…
Még kül​földi köve​tek is jelen vol​tak, hogy nagyobb súlya legyen a dolog​nak.
Rákóczi illő fénnyel és pompával fogadta a császár küldöttét… A szabadságharc vezére 25
pont​ban fog​lalta össze a nem​zet köve​te​lé​seit, ám az érsek ezt nem fogadta el.
–  Sajnálom – hangoztatta gyakorta de erre nem adott felhatalmazást a magyarok
tör​vé​nyes kirá​lya.
–  Hát akkor mire adott felhatalmazást kegyelmednek a „törvényes magyar király”? –
kérdezte Rákóczi gúnyosan a sok-sok huzavona után, majd hozzátette: – Hiszen amit
érsek​sé​ged java​sol, az a nem​zet újabb rab​sá​gát jelen​tené.
A városka lakói, de az egész ország is izgatottan várta, mi lesz? Voltak, akik féltek, hogy
Rákó​czi vissza​vo​nul bir​to​ka​ira, és beszün​teti a har​cot.
 Az ilyen véle​mé​nye​ket azon​ban hama​ro​san letor​koll​ták:
– Rákó​czi ilyet nem tehet!
És nem is tett…
1704. március 17-től 29-ig tartottak a béketárgyalások. 29-én este híre futott a városban,
hogy Szé​ché​nyi érsek eluta​zott.
Megindultak a találgatások. A gyöngyösi nép olyan izgatott volt, hogy a város
küldöttsége még azon az estén felkereste Rákóczit, megtudni tőle a teljes igazságot. Amíg a
város vezetői bent jártak a palotában, addig a tömeg körülfogta a Fő téri házat, és a hangja
egyre job​ban erő​sö​dött. Végül már fák​lyák kerül​tek elő… Az egy​be​gyűl​tek​nek azon​ban nem
sokáig kellett a válaszra várniuk. A legendásan bátor s fiatal Rákóczi több fáklyás vitéz
kísé​re​té​ben hama​ro​san meg​je​lent a ház erké​lyén.
–  Gyöngyös város derék polgárai – kezdte beszédét. – Megmondottam Széchényi érsek
úrnak, hogy a magyar sza​bad​ság nem eladó!
– Vivát! Vivát! – tört ki az eget​verő zaj.
– Inkább a harc, mint a rab​ság! Ezt izen​tem a csá​szár​nak – fejezte be Rákó​czi.
–  Pfúj, Széchényi érsek! Pfúj, Lipót császár! – zúgott fel a haragos tömeg, majd lelkes
kuruc dalok kísé​re​té​ben Rákó​czit élje​nezve vonul​tak végig a váro​son.

Lipót csá​szár fanya​logva fogadta Szé​ché​nyi érse​ket.

– Ön oda​való, érsek úr, és még​sem tudott a pol​gá​rok​kal kap​cso​la​tot terem​teni?
–  Elnézést, felség, de ez a Rákóczi valósággal megbabonázta a népet… Még az ottani
alsóbb pap​ság is lel​ke​se​dik érte.
–  Felháborító skandalum! – dühöngött a császár de mégsem lehet ennyiben hagyni! Az
ön további fel​adata lesz, érsek uram, hogy újabb pró​bál​ko​zá​so​kat kez​de​mé​nyez​zen.
–  Igenis, felség – bólintott a kalocsai érsek. – A magam részéről mindent megteszek,
hogy sokat szen​ve​dett hazám​ban béke legyen, a magyar nép és a csá​szári ház javára.
– El is várom Öntől – helyeselt a császár. – El kell távolítani ettől a lázadó Rákóczitól a
népet, de az ura​kat is…
– Nem lesz könnyű dolog… A népet sok bán​ta​lom érte – pró​bál​ko​zott az érsek.
–  Ach, bántalom! Ach, sérelem! – háborgott Lipót. – Mindenütt csak ezt halija az
ember… De mondja, érsekséged, vajon az egyház tűrte-e annak idején az eretnekséget?
Ugye nem! Mi, Ausztria császára és Magyarország királya sem tűrjük a lázadást. Még akkor
sem, ha azt egy főúr vezeti!
Szé​ché​nyi érsek meg​várta, míg a csá​szár lehig​gad, csak azu​tán szó​lott alá​za​tos han​gon.
– Én mégis azt javallom, hogy nem ártana, ha Felséged elolvasná, mit kér Rákóczi. Talán
egy-két dolog​ban lehetne véle tár​gyalni.
– Majd megnézzük! – legyintett indulatosan a császár. – Különben pedig megvárjuk, mit
tesz Rákó​czi?
– Har​colni fog tovább – jelen​tette ki hatá​ro​zot​tan az érsek.
–  De mi sem hagyjuk magunkat! – szólott élesen a császár, majd köszönés nélkül
ott​hagyta az érse​ket.
 Az udvarban hamarosan híre ment, hogy s miként tárgyalt az érsek a császárral… Sokan
arra gondoltak, hogy ezek után Széchényi érsek megszökik, s meg sem áll Rákóczi
táboráig… Nagyot tévedtek. A kalocsai érsek nem tette ezt, mivel elképzelni sem tudta az
egy​há​zat a csá​szári ház támo​ga​tása nél​kül.
Ezért vállalta el később is a békeközvetítést, még Lipót halála után is. Ám az ő
béke​kí​sér​lete I. József alatt is kudar​cot val​lott.
– Nem lehet fából vaskarikát csinálni, érsek úr – mondotta egyszer neki Rákóczi. – Pedig
ön azt mondja, szí​vén viseli hazája sor​sát.
– Igen, ezt állí​tom… De mi ebben a vas​ka​rika?
– Csak az, érsek uram, hogy szeretni csupán egy igaz szívvel lehet. Az ön szíve – állítása
szerint a hazáé is, meg a császáré is. A császár a haza ellensége, aki tehát véle szövetkezik,
fából vas​ka​ri​kát csi​nál… Annak a szíve nem lehet a nem​zeté.
– Szó​val nagy​sá​god engem haza​áru​ló​nak tart? – nézett rá sér​tő​döt​ten Szé​ché​nyi Pál.
–  Azt nem mondom, hiszen nem tagadhatom meg a hozzám írott levelét, amelyben
elítéli Heister generális barbár módszereit. De hogy ön eltévelyedett ember, aki rossz úton
jár, annyi bizo​nyos.
–  Ezt majd a történelem dönti el, nem mi… Különben ön sem volt mindig ilyen
császárellenes… Vagy talán elfelejti nagyságod, hogy szívesen kicserélte volna birtokait az
auszt​ri​a​i​ak​kal, csak a rebel​lis​ség vádja alól fel​men​tes​sék?
–  Mind igaz… Nem tagadom, csak akkor még hályog volt a szememen… Szerencsére
nekem már leesett róla, míg – saj​nos – érsek​sé​ged még hordja.
– Köszönöm kegyelmed őszinteségét… Engedje meg, hogy én is így tegyek! Ön még most
is vak, aki fejjel megy a falnak! Vagy nem veszi észre, hogy teljesen egyedül van? A külföld
egy​ál​ta​lán nincs az ön ügye mel​lett!
– Ha így lenne, a küzdelmet akkor is folytatnunk kell – szólott határozottan Rákóczi. –
De minek is magya​rá​zom ezt kegyel​med​nek, hiszen úgy​sem érti meg.
– Ön eltévelyedett ember – jegyezte meg kesernyésen az érsek. – Kegyelmed valósággal
a vesz​tébe rohan… s csak az a baj, hogy a nem​ze​tét is bele​rántja.
–  Mondottam már legelső tárgyalásunk alkalmával is: a magyar szabadság ügye nem
eladó… Most sem mond​ha​tok mást.
Rövid, de feszült csend következett… Az érsek borotvált arca idegesen megrándult…
Valamit mondani akart még, de aztán nem szólt semmit, csupán lemondóan legyintett a
jobb​já​val.
E találkozás után nem tárgyalt többet Rákóczival. I. József, akárcsak annak idején Lipót,
ugyancsak fanyarul fogadta… Hiába erősítgette a császárnak, hogy ő mindent megtett, a
felség nem akarta elhinni. Ezután már hiába állt Széchényi Pál szívvel-lélekkel a császár
ügye mel​lett, József, ahol csak tehette, mel​lőzte, „siker​te​len ember​nek” tart​ván őt.
Széchényi Pál pályafutása ezután erősen hanyatlásnak indult. 1710 márciusában
Sop​ron​ban járva hir​te​len meg​be​te​ge​dett és meg​halt, ugyané hónap 22-én.
A szó​be​széd sze​rint itt érte utol a méreg​po​hár, amit a csá​szár kül​dött utána.
 LÖVÉS A BORJÚPÁSTON

hajdani vár alatt, a Nagyréten, népies nevén a Borjúpáston sok színes sátor
A tarkállott… A szeptemberi nap még nyáriasan izzó fénye bearanyozta a középütt
felállított tizenhárom árbocos hatalmas sátrat. Ez volt II. Rákóczi Ferenc rezidenciája.
Több napig tanács​koz​tak benne az össze​gyűl​tek, főként a nemes​ség kép​vi​se​lői.
Itt folyt le ama nevezetes esemény, amikor a rendek II. Rákóczi Ferencet vezérlő
fejedelemmé választották. Melléje 25 tagú szenátust állítottak, amelyeknek tagjai jórészt
főurak, illetve más neme​sek vol​tak.
Ez pedig az Úr 1705. esztendejében, szeptember havának 12. napján történt, Szécsény
városa alatt.
A nagyságos fejedelem seregében harcoló jobbágykatonák, az úgynevezett „talpasok”,
kitörő örömmel fogadták az országgyűlés hírét. Volt nem egy olyan öreg vitéz, aki
Ruténföld óta kísérte a nagyságos urat, Magyarhon leggazdagabb főurát, aki zászlót
bontott a hazáért és a szabadságért. Sokat vártak hát ettől az országgyűléstől! Nem
keve​seb​bet, mint azt, hogy Rákó​czi eltörli az úrbéri ter​he​ket.
De bizony ez nem történt meg! A nemesség törvénybe foglaltatta Rákóczival, hogy
kiváltságait nem törli el, és a hadban nem lévő jobbágyoknak kötelességük továbbra is az
úrbéri ter​he​ket viselni.
– Hát ezért har​col​tunk? – morog​ták a tal​pa​sok, ami​kor ennek híre futott.
Még a sze​gé​nyebb köz​ne​mes​ség is úgy érezte: becsap​ták, fél​re​ve​zet​ték.
–  Szóval nagyuramék lesznek továbbra is a dudások? – fordult társaihoz egy
Radvánszky nevű, felföldi származású köznemes. – Továbbra is ők fölözik le a tejet? – Ok
kapják a nagy rangokat, a magasabb hivatalokat! Hát rendjén van-é ez? Mivelhogy kevés
főne​mes urunk vére folyt el a haza sza​bad​sá​gért!
–  Kevés bizony – bólintott egy borsodi köznemes, aki kapitányként harcolt a lovasok
között.
– De hát bele​nyug​szunk ebbe? – hör​dült fel Rad​vánszky.
– Mit tehe​tünk? – tárta szét a kezét egy szőke gya​lo​gos had​nagy.
–  Csak azt, drága barátaim, hogy petíciót írunk a nagyságos fejedelemhez. Vegye
figyelembe a köznemesek gondjait is! Követeljük továbbá az úrbéri terhek teljes eltörlését,
vagy legalább a csökkentését. Ezzel honoráljuk a szegény népnek, hogy a felkelés kezdete
óta a szabadságért hullatja vérét. Ugyanakkor foglalják törvénybe azt is, nem a főúri rang a
döntő a magos posz​tok elnye​ré​sé​nél!
Így történt aztán, hogy amikor leszállt az enyhe szeptemberi este, az Ipoly partján
össze​gyűl​tek az elé​ge​det​le​nek.
–  Ha pedig mindezen követeléseinket nem teljesítik a tanácskozó urak – szónokolta
Rad​vánszky –, akkor fog​junk fegy​vert, s avval kény​sze​rít​sük rájuk aka​ra​tun​kat!
–  Úgy van! Úgy van! Éljen! Vivát! Igaza van! – zúgták, kiáltozták az egybegyűlt
elé​ge​det​le​nek.
Másnap a Rendek nem tanácskoztak, így Radvánszkyéknak jutott idejük arra, hogy
végig​jár​ják a tal​pa​sok sere​gét is. Elmond​ták nekik, mire készül​nek.
 Kora délutánra fel is sorakoztak az elégedetlenek, s úgy tervezték, fegyveres kísérettel
adják át a sze​ná​tus​nak a petí​ciót.
Alighogy befejezték a bőséges ebédet a táborban lévő főurak, híre futott köztük a
dolog​nak.
– Még​hogy ezek a koszo​sok? – mél​tat​lan​ko​dott az egyik.
– Per​sze Rad​vánszky, ez a kopott hét​szil​va​fás lázítja őket – tette hozzá a másik.
–  Alighanem generális akar lenni őurasága, he he he! – csúfolódott kacagva Bereczky
báró, hevesi főne​mes.
Nagyot nevettek ezen a nagyurak, s a pompás kancsókból jókat kortyintottak. Kis idő
múlva a jó, tüzes gyöngyösi bor, valamint az egymást ugrató kijelentések hatására a dolog
odáig fajult, hogy fegyverre kaptak őkigyelméék. Hamarosan ki is siettek a sátraikból, és
csa​pa​ta​ik​nak gyors paran​csot adtak, fegy​ve​rez​zék le Rad​vánsz​kyé​kat.
Könnyű volt ezt kimon​dani, de annál nehe​zebb meg​va​ló​sí​tani!
– Mégis szól​junk elébb nekik – taná​csolta a Vay nevű ura​ság.
– No, majd én oda​me​gyek – ajánl​ko​zott Bereczky báró, aki leg​job​ban fel​ön​tött a garatra.
Ezután a báró, hat hajdúja kíséretében, az Ipoly partján táborozó elégedetlenekhez
indult.
Radvánszky már messziről észrevette a közeledőt, akit különben nem szeretett a
hangoskodása, s handabandázása miatt. Mégis, mivel idősebb volt nála, igyekezett elébe
menni, s tisztelettel köszönteni őt. Bereczky báró nem szólt semmit, csak megálljt intett
állig fel​fegy​ver​zett haj​dú​i​nak.
– Szeretettel üdvözlöm nagyságodat – kezdte szavait Radvánszky, amikor a báró elé ért,
s azt enyhe főhaj​tás​sal is üdvö​zölte.
–  Te engem ne üdvözölj szeretettel! – felelte a báró. – Te lázadást, elégedetlenséget
szí​tasz!
– Kegyelmed jól tudja, mennyi közrendű hullatta vérét a hazáért s a szabadságért. És ők
most sem​mit se kap​tak! – vála​szolt Rad​vánszky.
– A nemesség szerzé e hont, amint azt te is jól tudod. A köznép kötelessége a munka! Ha
hul​latja vérét, magá​ért teszi. Hogy béké​ben dol​goz​has​son tovább!
–  Szép szavak ezek, báró uram! – vágta vissza Radvánszky. – De nagyságos fejedelem
urunknak is tudnia kéne, hogy a harc tovább folyik… Mi lesz, ha nem küzdenek a
tal​pa​sok?
–  Ez csak akkor lesz, ha ti fellázítjátok őket! Hagyd hát abba a szervezkedést! Te is
nemes vagy, neked is köztünk a helyed. Estére oszoljatok széjjel békével, mert Istenemre
mon​dom, ha nem teszi​tek, ágyú​val lövet​lek szét ben​ne​te​ket!
– Azt sze​ret​ném én látni! – tört ki Rad​vánszky. – Meg​isszák a levét annak nagy​ura​mék!
–  Majd mindjárt te! – kiáltott rá mérgesen Bereczky. – Hajdúk! Fogjátok el, kötözzétek
meg!
Ugrott is két hajdú, hogy elfogja Radvánszkyt! Ám ő a pisztolyából gyorsan rájuk lőtt, a
golyó Bereczky báró jobb kar​ját is érte.
– Gyil​kos! Lázadó! – ordí​totta a báró, majd ő is pisz​tolyt rán​tott.
Radvánszky, aki öles termetű, magas ember volt, karjával gyorsan kiütötte a báró
kezéből a pisztolyt… A dulakodás láttára az elégedetlenek csoportjából több puskalövés
dör​dült el, és az egyik ismét a bárót, még​hozzá a fejét súrolta.
Ez éppen elég volt a különben sem bátor, szájhős bárónak, hogy azon pillanatban
csapot-papot otthagyva futásnak eredjen. A hat hajdú is jobbnak látta követni őket, mivel
az elégedetlenkedők nagy csoportja továbbra is lőtt. Ketten a hajdúk közül le is sántultak,
mert a lábu​kat talá​lat érte.
A főurak sátraiba hamarosan eljutott a hír… Gyorsan felkeresték a sebesült bárót.
Elő​ször meg​le​pőd​tek, de aztán nagy haragra ger​jed​tek.
– Hol​nap haj​nal​ban szét​ver​jük az egész ban​dát! – dühön​gött az egyik főúri gene​rá​lis.
Bereczky bárót sátrában ápolták, bekötözték a sebeit. Szerencséjére nem voltak mélyek
és veszé​lye​sek.
–  El kell menni Bercsényihez – hajtogatta a báró. – Csináljon ő rendet! Különben is a
feje​de​lem barátja.
Jó egy óra múlva bekötött fejjel fel is kereste Bercsényi Miklóst a sátrában, s
elpa​na​szolta neki a tör​tén​te​ket.
Bercsényi hamarosan átlátta, hogy itt nagy a veszély, aminek sürgősen elejét kell venni,
különben két táborra szakad az összegyűlt kurucság. Lélekszakadva rohant Rákóczihoz.
Tegyen ő igaz​sá​got, rá hall​gat​nak a tal​pa​sok is, a köz​ne​me​sek is.
A nagyságos fejedelem azonban nem volt a sátrában, éppen misét hallgatott a klastrom
temp​lo​má​ban. Ber​csé​nyi sut​togva mondta el neki a tör​tén​te​ket.
– Nem csu​pán Bereczky het​ven​ke​dése ez? – kér​dezte a feje​de​lem.
– Nem, nagyuram. Ez sokkal több annál. Már napok óta nő az elégedetlenség az úrbéri
ter​hek meg​tar​tása miatt.
Rákó​czi arca elfel​hő​sö​dött, nyug​ta​la​nul csil​lo​gott, de mégis végig​ülte az isten​tisz​te​le​tet.
– Kérem a lova​mat- for​dult Ber​csé​nyi​hez a klast​rom kapu​já​ban.
Nem​so​kára a temp​lom elé érke​zett a lovász Rákó​czi leg​szebb pari​pá​já​val.
Ekkor a vezérlő fejedelem, egy szál magában – Bercsényi figyelmeztetése ellenére – az
elé​ge​det​len​ke​dők sere​gé​hez vág​ta​tott.
Már alkonyodott. A hanyatló nap erős vörös fénye szinte glóriát vont a dús, fekete hajú,
csi​nos bajuszt viselő, szép arcú feje​de​lem köré.
Az elégedetlenkedő talpasok – kik közül Rákóczi nem egyet személyesen is ismert –
csaknem lenyűgözve nézték a különös látványt… Az is lefegyverezte őket, hogy a
feje​de​lem tel​je​sen egye​dül jött a hábor​gók közé.
Mit mondott nekik Rákóczi, mit nem – az írás nem jegyezte fel –, de az
elégedetlenkedők menten térdre estek, s holtig tartó hűségükről biztosították a vezérlő
feje​del​met…
 RÁKÓCZI KOVÁCSA

ajdanában-danában, a régi-régi világban két kovácsa volt a hegyaljai Tállya

H községnek. Mindkettő a falu szélén lakott, egyik az alvégen, másik a felvégen.

Hasonló korúak voltak, de mégis nagyon különböztek egymástól. A felvégesi
ugyanis gaz​dag​nak, az alvé​gesi pedig sze​gény​nek szü​le​tett.
És a pénznek megvan az a kutya szokása, hogy oda gurul, ahol már amúgyis sok
van… Mert a gazdag kovácshoz szívesebben mentek az emberek. Szép, nagy, tágas
műhelyében, a széles, nagy üllőn három inas és öt segéd verte az izzó vasat, miközben a
szebb​nél szebb meló​di​á​kat cif​ráz​ták ki rajta. Néha még dalol​tak is hozzá:

„Kovács pen​geti a vasat, sűrűén kocog​tatja.

Sze​re​tő​met a falu​ban más legény csa​lo​gatja.
Ne csa​lo​gasd a sze​re​tő​met,
Azt a kutya betyár min​de​ne​det,
Sej, nem érde​mes egy kis​lá​nyért búsítni a szí​ve​det…”

Dani mester – mert így hívták a gazdag kovácsot – hatalmas, nagy erejű ember volt. Nap
nap után büszkén sétált végig birodalmán, s hol egyik, hol másik legényétől vette el a
nagy​ka​la​pá​csot, hogy csu​pán szó​ra​ko​zás​ból, una​lom​ból üssön egyet-ket​tőt.
János mester, az alvégesi kovács keszeg, vékony ember volt. Szűk, ócska műhelyében
egyetlen, árva inas lézengett. Ide csak a kispénzű emberek jártak. A szegények kovácsának
is nevezték. Bizony ugyancsak sokat kellett vernie a vasat, hogy népes családját, mind a hat
gyermekét el tudja tartani. Talán így élte volna le életét mindkét kovács, ha egy nagy
történelmi vihar végig nem söpör az országon… 1704 kora nyarán a Hegyaljára is eljutott a
különös hír, hogy Lengyelhonból hazatért Rákóczi Ferenc, a vidék leggazdagabb
földesura, az erdélyi fejedelmek ivadéka… Ám nem akármiért ült őkegyelme a lóra, hanem
a magyar sza​bad​ság ügyé​ért fogott fegy​vert.
A hírre tódult a nép a kurucok égőpiros zászlaja alá, s bizony a tállyai legényeknek is
visz​ke​tett a tal​puk, hir​te​len olyan mehet​nék​jük támadt.
Aki csak tehette, lovon ment, hiszen úgy volt igazi a kuruc! Került hát bőven dolguk a
patkolókovácsoknak. Mivel pedig a gazdag Dániel már nem győzte, sokan elmentek a
sze​gény János mes​ter​hez is.
– De aztán jól verd rá, nehogy hamar lees​sen a patkó! – mon​dotta az egyik legény.
– Még csak az hiány​zana, ha emi​att elkapna az ellen​ség! – tette hozzá a másik.
– Ugyan​csak meg​pi​ron​gatna érte nagy​sá​gos Rákó​czi urunk – jelen​tette ki a har​ma​dik.
– Úgy ráverem én a patkót, hogy Bécsig is eltart! – kiáltotta lelkesen János mester, mivel
tel​jes szí​vé​vel a kuru​cok​kal érzett.
Elmentek a tállyai fiúk, tovadübörögtek a virgonc kuruchadak, hogy sokszor, nagyon
sok​szor elpá​hol​ják a gőgös oszt​rák csá​szár beto​la​ko​dott labanc hadát.
–  Vivát Rákóczi! Éljen a nagyságos fejedelem! – hallatszott nem is oly sokára a tállyai
csár​dák​ban vagy éppen a híres-neve​ze​tes szü​reti mulat​sá​gok alkal​má​val.
 János mester uram nagyon boldog volt, mert tudta: Rákóczi a szegények pártján áll.
Valójában neki is jobb sora lett, mert híre futott, hogy az általa felvert patkók jobban
bír​ták a rossz utak viszon​tag​sá​gait, mint a gaz​dag Dániel ura​méi.
Irigy is volt reá a gazdag kovács, de nem mert szólni, mivel a kurucok voltak az urak.
Titok​ban azon​ban a laban​cok győ​zel​mét kívánta.
A hadiszerencse nagyon forgandó volt ebben az időben… Évek múltán a kurucok
hely​zete egyre nehe​zebb lett, s a Hegy​al​ján is meg​je​len​tek az oszt​rák csá​szár kato​nái.
Tállya községét is megszállották… És mivel a labancok nagy része is lovon járt, szükség
volt a patkolókovácsokra. A gazdag Dániel összes inasa, legénye lázasan dolgozott, de
bár​hogy is igye​ke​zett vala​hány, még​sem győzte a lova​kat meg​va​salni.
– Van-e itt a falu​ban másik kovács? – kér​dezte egy magya​rul tudó kapi​tány.
– Az alvégen lakik egy nyiszlett, de avval nem sokra mennek – szólott gúnyosan Dániel
úr.
És igaza lett!
Mert mire a sze​gény János mes​ter műhe​lye elé értek, azt bizony zárva talál​ták.
– Elment a kuru​cok​kal? – kér​dezte éle​sen a kapi​tány.
–  Nem biza, nagyságos úr – felelte a szomszédasszony, egy öreg néne. – Csak a
kösz​vény bántja a kezét. Napok óta ágy​ban fek​szik!
–  Csak a köszvény? No, az nem olyan nagy betegség! – felelte a hetyke kapitány, majd
becsör​te​tett a kovács házába.
A sze​gény ember csak​ugyan feküdt, vékony fele​sége hűsé​ge​sen ápolta.
– Csak a kösz​vény bántja a mes​tert? – kér​dezte a kapi​tány kemé​nyen.
–  Nemcsak az, nagyságos uram. Napok óta nem eszik, nem iszik. Nagy lázban fekszik.
Bizony a halá​lán van sze​gény.
Nagyot nézett a kapitány, mert a halál nagy úr, avval nem lehet tréfálni. (Csak azt
furcsállotta magában, hogy a hat maszatos gyerek rá se fütyül a nagybeteg apjára, olyan
kegyet​le​nül zsi​na​tok)
Ám sok álmélkodásra nem volt ideje, hívta a kötelesség. Menten otthagyta hát a beteg
kovács házát, s átvág​ta​tott a szom​szé​dos Mádra, hogy ott par​kol​tassa meg a lovát.
A „nagybeteg” kovács felesége azután jól bezárta az ajtót, majd a tűzhelyről levette a
nagy fazék töltött káposztát, és a „haldokló” urának rögvest három töltést adott egy mázas
cse​rép​tál​ban.
– Apánk „fel​tá​madt”- csi​vi​telte gúnyo​san az egyik kis​lány.
–  Elhallgass, te penészke! – ripakodott rá az anyja, majd epésen hozzátette: – Tanuld
meg, hogy a töl​tött káposzta még a hal​dok​lót is föl​tá​masztja!
Nagyot nevetett ezen a népes család, de legjobban János mester. Mert nem nehéz
kitalálnunk, hogy az egész csak színlelés volt. A szegény kovács betegnek tettette magát,
mert nem akarta a labancok lovát megpatkolni. Ne is mondjam, hogy micsoda becsülete
lett ezután a faluban… Aki csak tehette, valamilyen ételt vitt a „betegnek”. Hamarosan
megtelt a szegény kovács éléskamrája kolbásszal, szalonnával, füstölt sódarral, almával,
dió​val.
Egy szép őszi napon pedig visszatértek Tállyára a kurucok. Mégpedig nem akárki, hanem
maga Rákó​czi feje​de​lem vezette őket.
 Nagy bol​dog​ság​ban úszott a tállyai nép, dalolt, tán​colt, viga​do​zott.
–  Hozzátok elém azt a kovácsot, aki inkább betegnek tettette magát, semhogy
meg​pat​kolja a laban​cok lovát! – for​dult a főkan​cel​lár​hoz Rákó​czi.
Ezu​tán János mes​tert a nagyúr elé vezet​ték.
–  Mától kezdve udvari kovácsommá fogadlak – mondotta ünnepélyes hangon a
nagy​sá​gos feje​de​lem.
–  Köszönöm a nagy jóságát kegyelmednek… Verek én akár aranypatkót is a nagyságod
lovára! – szó​lott lel​ke​sen János mes​ter.
– No, arra nem pocsé​kol​juk az ara​nyat, hiszen már a pén​zünk is réz​ből van.
–  Akkor engedje meg tekegyelmed, hogy rézből csináljam! De két lovat patkolok meg
egy​más után.
– Miért ket​tőt?
– Az egyik lóra ren​de​sen, a másikra meg for​dítva verek pat​kót.
– For​dítva? És ugyan miért?
–  Elővigyázatosságból, az ellenség megtévesztésére… A fordítva felvert patkó nyoma
után hát​ra​megy a labanc, nem pedig előre.
–  Hogy te milyen eszes vagy – kiáltott fel örömmel a fejedelem. – Ám ne csak az én
lovam pat​kóid így meg, hanem az egész szá​za​dét!
– Szí​vest örö​mest – ígérte János mes​ter, s rög​vest neki​fo​gott a mun​ká​nak.
Alig​hogy kész lett, meg​eredt az eső.
–  Ez kell minékünk – mondotta Rákóczi örömmel, majd az éjszaka folyamán a
szom​szé​dos hely​ség felé, Tarcal alá kül​dötte a fel​de​rítő csa​pa​tot.
Haj​nal lett, mire vissza​tér​tek.
A labancok éppen ott tanyáztak, de mire felriadtak, már csak a kurucok patkónyomát
lát​ták a sár​ban.
–  Utánuk, utánuk – adta ki a parancsot a labanc fővezér, mert azt hitte, hogy Tokajba,
vagyis előre, és nem vissza, Tállyára men​tek a kuru​cok.
Mikor az utolsó labanc is elhagyta Tarcalt, Rákóczi puskalövés nélkül bevonult a
helységbe. Mire a labancok észbekaptak, a falut már elvesztették. Nem értették a dolgot,
hiszen a nyo​mok mást mutat​tak.
Rákóczi pedig jól tudta, hogy mindezt János mesternek köszönheti. Ki is tüntette még
aznap egy nagy-nagy aranyéremmel. Bizony a labancpárti kovácsot csaknem megütötte a
guta irigy​sé​gé​ben. Ráadá​sul pedig a legé​nyei is elhagy​ták, átpár​tol​tak János mes​ter​hez.
Nem is került ezután soha fogságba Rákóczi fejedelem, mert a fordítva felvert patkó
fél​re​ve​zette az ellen​sé​get. János kovács ravasz​sá​gát pedig még holta után is emle​get​ték.
 KÖNNYEK ÉS CSÍPÉSEK

z egész Avas hegyét nyári hangulat lengte be. Bizony még odább volt az igazi

A szüret, de a Vayok és a Szepessyek szőlejében már vidáman szorgoskodtak a

szedők. Szedték a finomabbnál finomabb csemegeszőlőket, melyekből ugyan még
nem lesz bor, legfeljebb gyenge must, és sok-sok szőlővenyigén csüngő számtalan
fürt, amit egy​sze​rűen csen​gettyű​nek nevez a bor​sodi nép.
De vajon miért volt ez a korai szüret? A miskolci és a borsodi nemesség híres Vay
családjának, Vay Dénes uram fiának, Miklósnak a tiszteletére történt mindez, aki immár
egy kerek esz​ten​deje test​őr​tiszt​ként szol​gál Bécs​ben.
Most először kapott hosszabb szabadságot… Hazatértének azonban nem csupán a korai
szüret volt az oka, hanem egy igen fontos családi esemény is, egy nevezetes kézfogó,
egyszóval Vay Miklós eljegyezte Szepessy Katinkát, a másik híre-nevezetes borsodi nemes
famí​lia szép​sé​ges haja​do​nát.
A Vayak hatalmas pinceháza előtt, a nagy teraszon, kifeszített vékony ponyva alatt
iddo​gált a nagy​számú ven​dég​se​reg.
A kecskelábú asztalt körülvevő lócán puha gyapjú pokróccal letakart helyen, középütt ült
a két fia​tal.
Miklós, aki barna arcú, szép szál fiú volt, aranyzsinóros, fehér atillát viselt, míg Katinka,
a szőke, nyúlánk eladó, világoskék selyemruhában, nagy, széles, hófehér csipkegallérral a
nyakán, pompázott mellette. A fiatalok két oldalán foglalt helyet a szépszámú rokonság.
Min​de​nek​előtt a bozon​tos szem​öl​dökű, han​gos beszédű, hat​van felé járó Vay Dénes uram –
aki már Borsod megye alispánja is volt egykoron – különben tudott dolog volt róla, hogy
hajdanán kuruc érzelmű volt. (Épp ezért eleget csodálkoztak rajta, hogy Bécsbe,
testőris​ko​lába adta a fiát.)
– Más idők jár​nak mos​tan​ság – mon​dotta volt, ha valaki rej​tet​ten cél​zott rá.
Az apa mellett Miklós törékeny, fehér bőrű, szőke hajú – már eléggé őszes édesanyja ült,
aki haj​da​nán pataki leány volt, csa​lád​jára nézve kurta nemes.
Szepessy Márton, a másik örömapa, bár nemes volt, de korántsem olyan gazdag, mint a
Vayak. (Egyben ugyan igen jól megegyezett a két család: hajdanán a Szepessyek is kuruc
érzelmű embe​rek vol​tak.)
Még két hóttsüket nagynéni is ott feszített, szalagos, nagy szalmakalapban. No meg
néhány kamaszfiú és leány, akik olyan oldalági rokonfélék voltak, s most fiatalos
lendülettel ugyancsak ropogtatták a sokféle sültet és Vay nemzetes asszony
vár​me​gye​szerte híres töpör​tyűs pogá​csá​ját.
De nem lennénk igazságosak, ha csak ennyi étket sorolnánk föl… Mert bizony volt ott
töltött pulykamell, borban pácolt őzgerinc, ropogós fácánpecsenye. Vay uram zsolcai
uradalmából pedig számtalan szárnyas baromfi, nyüzsgő, kereplő, kotkodácsoló háziállat
került a fazékba és a forró tep​sibe.
Persze a tavalyi óbor sem hiányzott… (De Szilassy Amálka néni, a Miklós ifiúr
édesanyja, a fiataloknak csak málna- és bodzaszörpöt engedélyezett, amiből bőven volt a
Vay csa​lád élés​kam​rá​i​ban.)
 Minden valamirevaló vendég megjelent már, a kálvinista esperes, Tálas Gábor
hiány​zott… Szeg​ről-vég​ről rokon is volt őkelme. (Egyéb​ként nagy kuruc​ba​rát.)
Vay nemzetes uram nem hívott az eljegyzésre zenészeket – pedig mindenki azt hitte:
nagy mulatság lesz a Szinva-parti kicsiny, de pompás palotaházban… Ám ezek a derék
füstösök – akik a kurucoknak is nem egyszer muzsikáltak – most az alkonyat táján mégis
meg​je​len​tek.
Az öreg prímás, Ragya-Gyanta Palya, rögvest rázendített a Csínom Palkóra. (Jól tudta:
Vay uram​nak ez a ked​venc nótája… Csak​hogy azóta már vál​toz​tak az idők.)
Vay uram ugyan nem intette le a bandát, de mikor a kuruc nóta végére értek, így
kiál​tott:
– Palyi​kám! Valami vidá​mat, sze​rel​me​set!
– Akkor a fia​talúr ked​venc nótá​ját? – kér​dezte vissza a prí​más.
– Legyen – helye​selt Mik​lós ifiúr, a daliás test​őr​tiszt.
És ekkor Ragya-Gyanta Palya rázen​dí​tett a Bor​sod-szerte ismert nótára:

„Rózsa, rózsa, lab​da​ró​zsa levele.

Csak egy kis​lányt nevel​tek a ked​vemre.
Azt is azért nevel​ték a ked​vemre,
Kék a szeme, gön​dör haja fekete.”

(Az utóbbi sor ugyan nem pászolt pontosan Katinkára, mert néki szép kék szeme volt, de
a haja szőke… Ám ki törő​dött most evvel?)
Aztán még régebbi „dudás-nóták” is sorra kerül​tek.

„Ihaj bunda, csu​haj bunda!

Mégis bunda a bunda,
Kifor​dí​tom, befor​dí​tom,
Mégis bunda a bunda.”

Hamarosan fújta már mindenki, még az időközben megérkezett kálvinista esperes uram
is bele​kap​cso​ló​dott a dalo​lásba. Pom​pás volt a han​gu​lat, a vidám​ság a tető​fo​kára hágott…
Némely fiatalok, köztük az i ú jegyespár is ropta már a táncot… Még nem kellett mécsest
gyújtani, szép, szelíd, világos este volt, amikor egy ismeretlen jövevény, egy
feke​te​zsi​nó​ros, kék​posz​tó​ru​hás, nagy​ka​la​pos ember jelent meg a szí​nen.
Simára borotvált arca elárulta, hogy valamely hivatal szolgája, küldönce lehet… Nagy,
vászon​be​vo​natú bőr​táska csün​gött a jobb kezé​ben.
– Nem​ze​tes Vay Mik​lós testőr​had​nagy úrnak hoz​tam egy fon​tos leve​let – szó​lott.
Sza​va​ira min​den elhall​ga​tott, a csend meg​me​re​ve​dett.
–  Bocsáss meg, Katinkám! – fordult halk hangon Miklós a kedveséhez, majd
tán​cos​pár​ját az édes​any​já​hoz vezette.
A küldönc, aki a budai helytartótanács lovas futárja volt, a táskából viaszpecsétes
borí​té​kot nyúj​tott át Mik​lós úrnak.
 A fiatal Vay kíváncsian, de kissé sápadtan törte fel a pecsétet. Valami rosszat sejtett. Nem
is alap​ta​la​nul…
A budai hely​tar​tó​ta​nács a bécsi testőr​pa​rancs​nok uta​sí​tá​sát továb​bí​totta.
Két napon belül Pozsonyban, az ott lévő testőrkapitánynál jelentkezzen. A felséges
nagyasszony, Mária Terézia már a székvárosban tartózkodik. A bajor csapatok
tovább​nyo​mul​nak előre Auszt​ri​á​ban és a cseh-morva tar​to​má​nyok​ban.
–  Kitört a háború! – jelentette ki vésztjóslóan a testőrtiszt. – Már Ausztriában és
Cseh​or​szág​ban van​nak a bajo​rok és a fran​ciák!
– Terin​get​tét! – kiál​totta el magát izga​tot​tan Vay Dénes uram. (S egy pil​la​na​tig egy újabb
kuruc felkelés gondolata villant át az agyán… De aztán hamarosan elfojtotta Az én fiam
már test​őr​tiszt, nem for​dul​hat szembe az udvar​ral…”)
Így bizony az avasi vidámság hamarosan szertefoszlott… Katinka sírva borult Miklós
nya​kába.
–  No azért ne sírj, angyalkám – vigasztalta a leendő após. – Miklós nem közönséges
pus​kás, nem gya​lo​gos katona. Őt nem érinti köz​vet​le​nül a háború szele.
Hamarosan szét is oszlott a vidám társaság. Miklós komoly arccal, megilletődve kísérte
haza Katin​kát.
Másnap az alispán hajdúi megyegyűlésre hívták össze a miskolci és a borsodi
neme​se​ket.
–  Felséges nagyasszonyunk, Mária Terézia, királynőnk ezen esztendő szeptember
havának 11. napjára országgyűlést hívott össze Pozsony városába! – kezdte a főispán latin
nyel​ven. – Nyil​ván​va​lóan a hábo​rú​ról lesz szó, szo​rult hely​zetbe került az udvar!
–  Megint meg kell mentenünk a Habsburgokat! – kiáltá itt is, ott is nem egy kuruc
érzelmű nemes. – Mi nem megyünk Pozsonyba!
– Magyarországot is meg kell menteni! Ezért kell mennünk Pozsonyba! – magyarázta a
főispán, akiről mindenki tudta, hogy a bécsi udvar feltétlen híve. – Mert azok meg nem
áll​nak Pozso​nyig, avagy Budáig! – fűzte tovább a főis​pán.
– Az ország​gyű​lésre el kell men​nünk! – kért szót Vay Dénes, Mik​lós apja.
–  Hogy megmentsük a testőrtiszt fiadat is! Igaz? – kontrázott rá keményen Boldvay
Deme​ter, egy tehe​tős Sajó-vidéki nemesúr.
– Demeternek lehet, hogy igaza lesz! – kapta el a szót Vay Dénes. – Mert ha az egyesült
bajor-francia seregek nemcsak az osztrák és a cseh tartományokban győznek, még kedvet
kaphatnak Magyarországra is! Ez esetben nemcsak az én, hanem a ti fiaitokat is meg kell
men​te​nünk! Vagy talán nem?
– Úgy van, úgy van! – kiál​toz​ták töb​ben. – Itt a haza meg​men​té​sére is gon​dolni kell!
Egy szó, mint száz, alaposan összecsaptak a borsodi megyegyűlésben az érvek és az
ellenérvek hullámai. De valójában minden nemes kíváncsi volt, mit is mond a felséges
asszony?
– Merthogy könyörögni fog nekünk, abban biztos vagyok – hajtogatta Boldvay Demeter
néhány nap múlva az egyik komá​romi foga​dó​ban, útban Pozsony felé.
Egyszóval nemcsak Vay Miklós testőrhadnagy és az apja, Dénes úr kocsikázott el
Pozsonyba, hanem a bor​sodi neme​sek jóré​sze is.
 ð

Kellemesen meleg, szinte nyárias szeptember eleje volt… Pozsony, a koronázó város
felbolygatott méhkashoz hasonlított. Az utcákon, a Dunaparton ünnepi ruhás nemesurak
és asszonyságok sétáltak. (Az utóbbiak közül sokan magukkal hozták leánykáikat is.
Hiszen háborús hírek ide, vagy oda, de a hajadonoknak férjhez kell menniük, s erre
leg​jobb alka​lom a moz​gal​mas ország​gyű​lés, a diéta ideje.)
A fogadók s mindenféle szálák már tömve voltak. Így a kisebb uraságok a német
pol​gá​rok ven​dég​lá​tásra beren​de​zett háza​i​ban száll​tak meg.
Rebesgették, főként a fiatalok, hogy nagy bált rendeznek a diéta végén. Minden szem a
pozsonyi, négyszögletes vár falain csüngött… Az a hír járta ugyanis, hogy nem a szokásos
helyen lesz az ország​gyű​lés, hanem a pozso​nyi vár nagy​ter​mé​ben.
–  De hiszen oda a fél nemesség sem fér be! – méltatlankodott a kötekedő Boldvay
Deme​ter.
Ezért a bor​so​diak min​dent meg​moz​gat​tak – főként Vay Dénes uram​nál, hogy a Mik​lós fia
segít​sé​gé​vel min​denki bejut​has​son a vár nagy​ter​mébe…
Alig múlt reggel kilenc óra, amikorra a Karok és a Rendek, a világi és az egyházi
méltóságok elfoglalták helyeiket a pozsonyi vár nagytermében. Nem messze a hatalmas
tölgyfaajtótól, egy kis emelvényfélén ott díszlett a felséges asszony, Mária Terézia fekete
sző​nyeg​gel bevont trón​széke.
– Mintha teme​té​sen len​nénk – szó​lalt meg epé​sen Bold​vay Deme​ter.
– Pszt! Domine Bold​vay – intette le az egyik Sze​pessy ura​ság.
– Már elné​zést, de ez a fekete trón – rep​li​ká​zott már hal​kab​ban Bold​vay.
–  Kedves öcsém – fordult hozzá igen halk, de komoly hangon az előbb szóló Szepessy
nem​ze​tesúr. – Semmi ok nincs a vidám​ságra… De csönd, mert érke​zik a királynő!
És való​ban!
A vár nagytermének hatalmas tölgyfaajtaját több cifraruhás, parókás lakáj tárta ki, és a
felséges asszony, balján a kancellárral belépett a terembe. (Mögötte lépkedett egy főkötős
dajka, kar​ján egy karon​ülő cse​cse​mő​vel.)
Előbb csak mor​gás, majd hatal​mas „vivát” tört ki a terem​ben.
A fiatal, szép felséges asszony nagy, szőke haja kétoldalra hullva omlott a vállaira, és
aranylóan ragyogott a rengeteg fáklya fényében. Fején könnyű, kis korona díszlett…
Egyébként talpig fekete ruhában lépdelt a trónhoz. (A jelenlevő nemesek állva várták
végig, míg leült a királynő.)
A pohos-potrohos, parókás kancellár erősen raccsolva beszélt, s előbb németül, majd
lati​nul ismer​tette a hadi​hely​ze​tet.
A magyar nemesség jórésze csak most értesült arról, milyen nagy veszélyben van a
Habsburgok trónja… Bizony sokan meglepődtek, de sok küldöttben reménység is támadt:
talán egy újabb kuruc fel​ke​lés is kipat​tan​hat.
A leve​gő​ben forró izga​lom izzott.
A kancellár kis köhögés után befejezte beszédét, majd imigyen fordult az
egy​be​gyűl​tek​hez:
–  Tekintetes és nagyságos Karok és Rendek! Uralkodónk, Mária Terézia, felséges
király​nőnk kíván szólni!
– Vivát! Vivát! – hal​lat​szott itt is, ott is a gyér éljen​zés.
És ekkor a szépséges királyasszony felállt a fekete trónszékről, intett a dajkának, aki a
kis​ded Józse​fet, a trón​örö​köst nyúj​totta át neki.
Ünne​pé​lyes, nagy csend állott be a terem​ben, min​den szem a király​nőre vető​dött.
–  Kedves Híveim! Derék magyarjaim! – kezdte elfogódott hangon Mária Terézia. –
Mindenfelől veszély fenyeget, az ellenség betört Ausztriába, közelednek Magyarország
felé! Veszélyben forog az ország koronája! Veszély fenyegeti saját személyünket és
gyermekeinket! Amikor mindenki elhagyott, a magyarok híres fegyveréhez, ősi
vitézségéhez és hűségéhez folyamodok, beléjük helyezzük minden reményünket –
mon​dotta töb​bek között, majd nagy, kék sze​me​i​ből csend​ben hul​lani kezd​tek a könnyek.
És e feszült pillanatban, hogyan és miért, de hatalmasan felsírt a kis gyermek József, a
leendő trón​örö​kös.
A szép királynő könnyei és a gyermek éles sírása oly megdöbbentő hatással volt az
egybegyűlt nemességre, hogy a jelenlévők szinte egytől egyig kardot rántottak, és egy
szív​vel-lélek​kel ezt kiál​tot​ták:
– Vitám et sang​vi​nem! Éle​tün​ket és vérün​ket, a mi kirá​lyun​kért, Mária Teré​zi​á​ért.
Ezután hatalmas vivátozás tört ki a teremben… A királynő pedig csak állt, csak állt és
könnye​zett, kar​ján a kis trón​örö​kös meg egyre csak sírt!
Végül a dajka odafutott, s a gyermeket elvette a királynő kezéből, és kivitte a teremből…
De a vivá​to​zás még sokáig nem szűnt meg.
Este a bor​sodi neme​sek szál​lá​sán együtt volt az egész megyei kom​pá​nia.
–  No, most aztán adhatjuk a magyar vért, hogy megmentsük a Habsburgokat! –
kel​le​met​len​ke​dett Bold​vay Deme​ter.
–  Ugyan Döme, hagyd már az okvetetlenkedést… A magyar nemesi becsület különben
sem enged​hetné meg, hogy egy asszonyt leti​por​ja​nak, aki sírva könyö​rög a nem​zet​nek.
–  Még a kis trónörökös is hogy sírt, egyem a szép lelkét – lelkesedett az egyik
nemes​asszony.
–  Hát igen… Nem csodálom – morogta szomszédjának Boldvay Döme. – Mikor a
fel​sé​ges asszony a fene​kébe csí​pett! Fus​son ki a két sze​mem, ha nem így lát​tam!
(A borsodiak a testőrtiszt segítségével egészen közeli helyeket kaptak.) Kazinczy László,
Bold​vay Döme szom​szédja – aki szin​tén Sajgó-vidéki nemes volt – hatal​ma​san fel​ka​ca​gott.
–  Nohát ez a Döme! Nohát ez a Döme! – csapkodta a térdét nevettében. Ezután
hangosan is megemlítették Boldvay Döme feltételezését. Sokan megbotránkoztak rajta,
míg mások jót nevet​tek…
(Ám e „rege” mind a mai napig él a magyar nép emlé​ke​ze​té​ben.)
…Akárhogy volt, akármint volt, de Mária Terézia a magyarok segítségével megnyerte a
háborút… A híres magyar huszárok a Rajna partját is elérték, s odáig üldözték az
ellen​sé​get… így men​tet​ték meg a Habs​bur​gok trón​ját. Ekkor kelet​ke​zett ama híres dal is:

„Vág​tatva men​nek a magyar huszá​rok

A Rajna part​ján s messze tája​kon,
A Rajna part​ján s messze tája​kon.”
 Utóirat: Hát a két jegyespárral ugyan mi lett? (Erről már nem szól a „rege”). De!… Úgy a
Vay, mint a Szepessy családok a későbbi évszázadokban is fontos szerepet játszottak
Bor​sod tör​té​nel​mé​ben…
Így könnyen hihető, hogy a két jegyespár átélte az osztrák örökösödési háborút – ami
azért tört ki, mert nem akarták elismerni Mária Terézia uralkodásának törvényességét,
mivel odáig csak fiúk örökölhették a trónt – szóval: megérték a békét, házasságot
kötöt​tek, a hát​ra​levő éve​i​ket bol​do​gan élték le gyer​me​keik s uno​káik köré​ben.
 A CSÁSZÁR ÉS A SZEGÉNY PAP

ária Terézia hosszú uralkodása után fia, II. József került az osztrák császári és a

M magyar kirá​lyi trónra.

Őt csú​fol​ták a magyar urak kala​pos király​nak.
II. József ugyanis nem koronáztatta meg magát. Úgy gondolta, ha nem tesz
esküt a feu​dá​lis magyar alkot​mányra, akkor nem lehet őt eskü​sze​gés​sel vádolni.
Egy​szó​val azt tehet, amit jónak lát!
Tette is!
Mi tagadás, sok tévedése volt a kalapos királynak. (Többek között erőszakolta a német
nyelv hasz​ná​la​tát.)
Ám legalább annyi okos és értelmes intézkedést is hozott. Különösen a híres türelmi
ren​de​le​té​ért tisz​telte a nép.
Főként a Hegy​al​ján…
Abaúj és Zemplén megyék jó részében ugyanis nagyon sok volt a protestáns vallású
ember.
A levert Rákóczi-szabadságharc után a Hegyaljára, a felkelés fő fészkére igen nagy
nyo​más nehe​ze​dett. Tetézte ezt a Habs​burg-ural​ko​dók kál​vi​nis​ta​el​le​nes poli​ti​kája is.
II. József uralkodásának idején is a türelmi rendeletet igyekezett kijátszani a katolikus
papság befolyása alatt álló hivatali szerv. II. Józsefnek ez – a hagyomány szerint – a fülébe
jutott, és elha​tá​rozta: sze​mé​lye​sen ellen​őrzi, miként hajt​ják végre e fon​tos ren​de​le​tét.
Így került el a császár, Kassára igyekezvén, a Hegyaljára is. Természetesen nagy
készü​lő​dés előzte meg a magas rangú ven​dég érke​zé​sét.
A Hegyalja csücskében, Szerencs közelében terült el egy akkor még igen kicsiny falucska,
Megy​a​szó.
A hely​ség népe, főként a veze​tője, már hetek óta a készü​lő​dés lázá​ban égett.
A fiatal nemesifjak nyalka ruhás lovasbandériumot alakítottak. A kisasszonykák szép
ruhákat varrattak Miskolcon vagy Kassán. A falu bírája nagy fogadó beszédet íratott a
hely​béli kál​vi​nista tisz​te​le​tes úrral.
Egy kora őszi napon pedig futár érkezett Miskolcról, hogy a felséges úr már ott időzik, és
hama​ro​san meg​ér​ke​zik a Hegy​al​jára is.
Ha pontosan nem is tudták kiszámítani a megyaszóiak, hogy mikor érkezik oda, de
tud​ták, még aznap átha​lad a falun.
Nőttön-nőtt az izgalom. Nem csoda, hiszen eleven császárt még sosem láttak, aki
ugyan​ak​kor még kala​pos király is!
Vajon megáll-e, és elfogadja-e a falu vezetőinek meghívását egy kis vendéglátásra? Avagy
egy​sze​rűen tovább​megy Kassa vagy Ujhely felé?
Aki csak számított valamit Megyaszón, az már mind a falu bejáratánál lévő fahídon
áll​do​gált, még​hozzá a virá​gok​ból font dia​dal​kapu előtt!
Egy valaki azonban hiányzott: mégpedig a falu kálvinista papja. Nagyon meglepődött
ezen a fogadóbizottság, s a bíró uram azonnal küldöncöt menesztett a tiszteletes úrhoz,
mely üzenetben nagyon kérte: jöjjön azonnal a hídhoz, mert már erősen közeledik a
fel​sé​ges csá​szár.
A gya​lo​gos nyar​gonc hama​ro​san vissza​tért.
– Bíró uram – kezdte a süvöl​vény legényke lihegve nem gyön a tisz​te​le​tes úr!
– Nem jön? – álmél​kod​tak el vala​há​nyan.
– És ugyan miért? – kér​dezte komo​ran a bíró.
A legényke vál​lat vont.
– Nékem bizony nem kötötte az orromra, de azt mon​dotta: nagyon fon​tos dolga van.
A falu nemesei, élükön a nemzetes bíró urammal, megdöbbenéssel hallották az
üze​ne​tet.
– Hát van ennél fon​to​sabb dolog, mint a fel​sé​ges csá​szárt fogadni?
További méltatlankodásra azonban már nem volt idejük a nemzetes uramiéknak, mert
közeledett a falu felé az a huszárszázad, amely után közvetlenül már a császár kísérete
követ​ke​zett.
A rektor uram ekkor intett a helybeli cigánybandának, hogy zendítsen rá a császári
himnuszra. Az öreg prímás azonban annyira meglepődött, hogy a német zenedarab helyett
egy pat​to​gós kuruc dalba kez​dett. (Talán éppen a Csí​nom Pal​kóba?)
–  Megőrültetek, morék – üvöltött fel vésztjóslóan a rektor úr, de szerencsére az iskolás
gye​re​kek ének​lése elnyomta a pat​to​gós kuruc dalt és a kia​bá​lást.
Közben a vén prímás is észbekapott, hogy itt nem Rákóczi, a nagyságos fejedelem tért
vissza, hanem a császár érkezik ide. És egy ügyes „modulációval” áthangolta a bandát a
csá​szári him​nuszra.
A fogadóbizottság – aki ezt mind hallotta – ugyancsak verejtékezett kínjában. Nem csoda
hát, ha ezu​tán a bíró uram dadogva mon​dotta el az ékes latin nyelvű üdvözlő beszé​det.
A felséges császár kegyeskedett kiszállani négylovas hintájából, és a nemzetes,
kacagányos küldöttséggel kezet rázott. Feltűnt azonban néki, hogy a fogadásnál egyetlen
pap sincs jelen.
– Talán bizony nincs kegyelmeteknek papjuk? – érdeklődött a bíró felé fordulva, német
nyel​ven.
A nem​ze​tes bíró uram azon​ban egy árva kuk​kot sem tudott néme​tül.
Odaintette hát magához a rektor urat. Az iskolamester mélyen meghajolt, majd
tol​má​csolta a fel​sé​ges csá​szár kér​dé​sét.
– Van minékünk egy derék, tudós kálvinista papunk – tolmácsolta az iskolamester, majd
hoz​zá​tette: – de nem tudott eljönni.
– Nem tudott eljönni? – lepő​dött meg a csá​szár. – Talán beteg?
– Nem beteg a tiszteletes úr – tolmácsoltatta a bíró. – De neki fontosabb dolga van, mint
a fel​sé​ged foga​dása.
A kala​pos királyt hir​te​len elön​tötte a méreg, és ide​ge​sen hara​pott a szája szé​lébe.
Ám művelt ember volt, s nem akart ünnep​rontó lenni.
A kálvinista pap személye mégis kíváncsivá tette… Miféle megátalkodott kuruc ez, avagy
ilyen nya​kas, esz​te​len, hogy nem megy a csá​szár foga​dá​sára?
Az ünnep​lés végén, ami​kor már eldö​rög​tek a han​gos vivá​tok, e sza​vak​kal for​dult a német
szót értő rek​tor úrhoz:
– Hozza a bíró úr tudomására kegyelmed, hogy ha nem leszünk a terhükre, szeretnénk a
hely​ség​ben egy órács​kát pihenni.
A bíró kitörő öröm​mel vette tudo​má​sul a hírt, majd lel​ken​dezve közölte a falu​val:
– Atyámfiai! Nagy öröm ért bennünket! Vendégül láthatjuk a felséges császárt, protestás
hitünk nagy védel​me​ző​jét!
A bíró – aki egyben a falu leggazdagabb földesura volt – kúriájában már terített
asz​ta​lok​kal várta a csá​szárt és népes kísé​re​tét.
Természetesen nem mindenki fért be hozzá. Így többen a falu más nemeseinél pihentek
meg.
Amikor a dús lakomának vége lett – amelyből gyenge gyomra miatt alig fogyasztott
vala​mit a csá​szár így szólt a rek​tor​hoz:
– Vezes​sen kegyel​med a kál​vi​nista pap​hoz, sze​mé​lye​sen aka​rok beszélni vele!
Álta​lá​nos meg​rö​kö​nyö​dés fogadta a hírt.
„Tehát a császár mégsem feledkezett el a papunk nyakasságáról?” – gondolta nagy
ijedelemmel a bíró, amikor megtudta, mi a császár szándéka. Mindenki biztosra vette, hogy
a tisz​te​le​tes urat, három sze​gény falu sze​gény pap​ját, most a bör​tön várja.
A császár és a rektor gyalogosan mentek az ütött-kopott, düledező református parókia
felé.
–  Éppen hazafelé tart a tiszteles úr – mutatott az úton baktató, magas-vállas, palástos
emberre a rek​tor.
A paró​kia kapu​já​ban talál​koz​tak össze.
–  Tiszteletes uram, bemutatom kegyelmedet a felséges császárnak – szólalt meg
magya​rul a rek​tor.
A tiszteletes kicsit meglepődött, mert a császárt fekete posztóruhája után inkább valami
tudós​nak, mint ural​ko​dó​nak nézte.
–  Hódolatom, felséges uram – szólott a pap németül, majd, ha nem is mélyen, de
meg​ha​jolt a csá​szár felé.
– Üdvöz​löm kegyel​me​det – vála​szolt a csá​szár. – Hiá​nyol​tam az üdvözlő kül​dött​ség​ből.
–  Sajnos, nem értem reá. Fontos dolgom volt… Elnézést kérek felségedtől, de nagyobb
urat kel​lett szol​gál​nom.
– Nagyobb urat? – ütkö​zött meg a csá​szár.
–  Igen, felség… A halált. Temetni voltam a szomszéd faluban – majd egy mozdulattal
sze​rény haj​lé​kába invi​tálta II. Józse​fet.
Az imént még bosszús császár arcáról hirtelen eltűntek a harag jelei. A megyaszói
kál​vi​nista pap okos, talp​ra​esett fele​lete, meg​má​sít​ha​tat​lan igaz​sága lefegy​ve​rezte.
– Igaza van kegyelmednek – fordult hozzá barátságos hangon. – A halál a császároknál
is nagyobb úr. Jól tette, ha a köte​les​sé​gét tel​je​sí​tette.
–  Köszönöm a megértést, felség – hajolt meg a pap. – Ha meg nem veti szerény
hajlékomat. A dolgom ugyan nagyon sietős, de megtisztelem kegyelmedet azzal, hogy pár
per​cet a házá​ban töl​tök.
–  Nem az enyém felség, hanem az egyházé – javította ki a pap. – Sajnos, a református
egy​ház nagyon nehéz, s így a paró​kia is eléggé rozoga álla​pot​ban van.
A csá​szár elko​mo​rodva nézett körül.
A pár percből aztán pár óra lett. II. József ugyanis alaposan kikérdezte a szegény, de okos
papot a vallási és más egyéb rendeletek betartásáról. És miután a pap is nagyon szerette a
könyveket (akárcsak a császár), nem is egy műről, vagyis a felvilágosodás eszméiről is szó
esett.
A csá​szár kísé​re​té​nek tag​jai már ugyan​csak türel​met​le​nek vol​tak.
– Csak nem esett baja a fel​ség​nek?
Hamarosan több generális és tanácsos ment fegyveres katonákkal a parókiára. Félelmük
azon​ban alap​ta​lan volt.
A császár és a kálvinista pap mosolyogva jöttek ki a parókiáról. A jelenlévők nem kis
ámulatára aztán karonfogva mentek a bíró házához. Itt az uralkodó rögtön a kancellária
veze​tő​jét hívatta, s közölte vele, hogy fon​tos okira​tok készí​tése követ​ke​zik.
Ezu​tán a sze​gény, okos pap​hoz for​dult:
–  Tiszteletes uram, oly talpraesetten s okosan viselkedett, valamint engem oly igen jól
elszó​ra​koz​ta​tott, hogy több kéré​sét is haj​landó vagyok tel​je​sí​teni.
Meg​le​pő​dött a pap, de azért nem jött zavarba.
– Három épület ügyében szólnék – kezdte a tiszteletes. – Kettő megvan, de igen rozzant
állapotban… Egyik a templom, másik a parókia… A harmadik azonban sehol sincs… Ez
pedig a skóla épü​lete. A rek​tor uram ugyanis egy falusi szal​más ház​ban tanít.
A fel​sé​ges úr bólin​tott, a kan​cel​lá​rista pedig írásba fog​lalta a pap kíván​sá​gait.
II. József ezután valóban betartotta ígéretét: pár éven belül nemcsak a templomot meg a
pap​la​kot javí​tot​ták ki, hanem új iskola is épült.
És mind​ezt a sze​gény, okos kál​vi​nista tisz​te​le​tes​nek köszön​hette Megy​a​szó.
 KOSSUTH IGAZSÁGOT TESZ

z 1848-as időkben Kossuth Lajos a Tápió mentén járt… Ekkor jutott el a hosszú

A utcájú Szent​már​ton​ká​tára is.

Állt abban az időben a falu közepén egy nagy kastély, amely körül pompás kert
dísz​lett. (Ez volt a kényes-bényes, eszére oly igen rátarti Bata ura​ság kertje.)
A fáradt Kossuth itt pihent meg az egyik nagy fa alatt. Ám bármennyire is
szeretett volna egy kicsit szunyókálni, a kínzó szomjúság nem hagyta nyugodni. Víz után
kel​lett néz​nie!
Alig​hogy fel​állt a puha fűről, máris meg​pil​lan​tott egy asszonyt, vizes​kor​só​val a kezé​ben.
– Ugyan, édes lel​kem, nem adnál nékem egy ital vizet? – for​dult feléje.
– Szí​ve​sen, deák uram, akár egy egész kor​só​val is – felelte kész​ség​gel az asszony.
–  Köszönöm, de annyi nem kell – mondotta Kossuth. – Inkább vidd a többit a fáradt
vité​zek​nek.
(Merthogy a honvédsereg is éppen arra vonult, s ott tartott pihenőt. Mindez pedig azon
napok​ban tör​tént, mikor a dicső​sé​ges, győz​tes tápi​ó​bics​kei ütkö​zet volt.)
Miután Kos​suth jót húzott a kor​só​ból, e sza​vak​kal for​dult a sze​gény asszony​hoz:
–  Nagyon köszönöm a szívességed! Jól tudom, pénzt úgysem fogadsz el tőlem, de talán
tanáccsal vagy más​sal a segít​sé​gedre lehe​tek.
Kapott az aján​la​ton a víz​hordó sze​gény asszony.
–  Tudod, deák uram, vagy talán valami vitéz is lehetsz – van nékem egy nagyon szép
leányom, Juliska a neve. Szeretik egymást a földesurunk legkisebb fiával, Mártonnal. De a
kemény szívű uraság nem engedi, hogy összeházasodjanak. Egyre csak azt hajtja: suba a
subához, guba a gubához! Arra kérném a jó urat, mondja meg annak a szívtelen
föl​des​úr​nak, nem a gaz​dag​ság szá​mít, hanem az okos​ság meg az igazi sze​re​lem.
Kos​suth elgon​dol​kodva nézett rá.
–  Nem lesz könnyű dolog, de ha már megígértem, eligazítom. Vidd vizedet a fáradt
hon​vé​dek​nek, majd térj haza, s várj ott türe​lem​mel.
S azzal a sze​gény asszonyt útjára bocsáj​totta.
Nem sokkal ezután Kossuth bekopogtatott a falu földesurához. Először sehogyan sem
akarták beengedni, de amikor megmondotta, hogy kiféle-miféle, bizony széles ajtót
nyi​tot​tak előtte, s meg is kínál​ták tyúk​kal-kaláccsal.
–  A vendégséget köszönöm – hárította el a szívességet a magyarok híres vezére. – Egy
sze​gény lány ügyé​ben sze​ret​nék igaz​sá​got tenni.
Bizony dúlt-fúlt a földesúr, mikor megtudta, mi légyen az. De hát a nagy tekintélyű
Kos​suth​nak, az ország kor​mány​zó​já​nak nem mert ellent​mon​dani.
–  Ez a lány csak a gazdagságomat akarja – hajtogatta a gőgös uraság. – De ha nem így
volna is, hogyan lehetne ilyen műveletlen lány az én menyem? Bizony csak szégyent
val​lana vele az én gon​do​san nevelt fiam!
–  No, jó, akkor tegyünk próbát! – ajánlotta Kossuth. – Hívja össze kegyelmed a falu
összes eladósorban lévő lányát, a szegényeket éppúgy, mint a gazdag
nemeskisasszonyokat! Nézzük meg, ki tud közülük a legtöbbet! Mert én előre
megmondom kegyelmednek, hogy aki a legokosabb feleletet adja, azt a fiúnak feleségül
kell ven​nie!
–  Nem bánom – egyezett bele könnyű szívvel a földesúr, mert szentül hitte, hogy a
sze​gény Juliska sem​mire se tud majd vála​szolni.
Amikor pedig a falu kellős közepén, a Bata uraság kertjében együtt volt az összes leány,
Kos​suth három kér​dést inté​zett hoz​zá​juk.
Az első így hang​zott:
– Ki volt az a híres vitéz, aki király lett Tün​dér​or​szág​ban?
Zen​gett-zúgott a nagy kert, de a lányok nem talál​ták el az igazi fele​le​tet.
Ám ekkor elő​állt Juliska, s gyor​san kivágta:
– Petőfi János vitéze!
– Ő bizony! – helye​selt Kos​suth. – Állj, mel​lém, kis​lá​nyom!
A sze​gény Juliska öröm​mel tett ele​get a fel​szó​lí​tás​nak.
A máso​dik kér​dés ez volt:
– Ki volt az a magyar huszár, aki fog​ságba ejtette Napó​le​ont?
Töb​ben is talál​gat​tak, de nem jöt​tek rá az igazi fele​letre.
Megint​csak Juliska szó​lott:
– Háry János, a híres huszár!
Har​ma​di​kul ezt kér​dezte Kos​suth:
– Hát a Duna szi​ge​té​ben ki győzte le a cseh vitézt?
Ismét hiába pró​bál​koz​tak a lányok, de Juliska megint szó​lott:
– Toldi Mik​lós, a nagy erejű vitéz!
–  Ő bizony, kedves lányom – helyeselt Kossuth. – Te nyerted meg a versenyt, te kapod
meg a jutal​mat!
Min​denki ámult-bámult, de leg​fő​kép​pen a döly​fös föl​desúr cso​dál​ko​zott.
– Dehát hon​nan tudod eze​ket, te leány?
– A kegyel​med köny​ve​i​ből, amit a ked​ves fia, Már​ton, az én ked​ve​sem hozott nekem!
–  Látja uraságod – fordult az apához Kossuth. – Ugye milyen okos, művelt menye lesz
kegyelmednek? Ne is tétlenkedjék sokáig, hívassa a fiát, s még ma megtartjuk a
lako​dal​mat!
És ahogy mondotta, úgy lett: menten nagy lagzit csaptak. Ettek-ittak, vigadoztak, s a
mártonkátaiak mind a mai napig emlegetik, hogyan tett igazságot Kossuth Lajos a
falu​juk​ban.
 AZ UTOLSO HABSBURG „JÓSLATA”

z agg zsarnok, Ferencz József halála után IV. Károly került a magyar trónra s az

A oszt​rák csá​szári székbe.

A Monarchia süllyedő hajójának szürke kapitánya volt ő, aki az első világháború
szennyes hul​lá​mai között bizony tehe​tet​len kor​má​nyos​nak bizo​nyult.
Magyarországot, a Habsburgok utolsó menedékét azonban mindenáron meg
akarta tar​tani. Ezért egyre job​ban törő​dött a hát​or​szág ügye​i​vel.
Így jutott el a Mátra alatt fekvő Gyön​gyös váro​sába is.
E szűk utcás kis​vá​ros 1917 máju​sá​ban – tör​té​nelme során immá​ron heted​szer – égett le.
A tűz, amely a kórház konyhájából indult el, hamarosan úgy elharapódzott, hogy a fél
várost elpusz​tí​totta.
A rettenetes hír természetesen eljutott az új király fülébe is. Nosza, hamarvást
oda​uta​zott hát, hogy a bajba jutott embe​rek között for​go​lód​ván, nép​sze​rű​sítse magát.
1917. május 24-én a gyöngyösi állomásra begördülő különvonatát a szikár egri érsek,
Szm​re​csá​nyi Lajos fogadta.
Az általános nyomorúság és gyász ellenére – hiszen a tűznek sok halálos áldozata volt –
a királyt mégis négy​lo​vas hin​tón vit​ték a város​há​zára.
Az üsz​kös-füs​tös romok nem kel​tet​tek kel​le​mes benyo​mást az új király​ban.
– Ez az egész a mai világ szimbóluma – fordult német szóval a mögötte ülő Tisza István
minisz​ter​el​nök​höz.
– Főként országainkat példázza – tette hozzá keserűen a gróf, aki beadta a lemondását
is. Az Úr meg​pró​bálja az övéit – szó​lalt meg szá​raz han​gon a mel​lette ülő érsek.
Ebbe a vidámnak éppen nem mondható hangulatba robbant bele egy hangos, borízű
hang:
–  Jó napot, tekintetes főkirály úr – harsogta egy gyöngyösi parasztember, kilépve az
útmenti bokor mögül.
– Ne hábor​gassa a fel​sé​ges urat! – lépett mel​léje mér​ge​sen egy kakas​tol​las csendőr.
–  Ejnye, biztos uram! – csóválta fejét a jóember. – Hát még köszönni sem szabad a
magam​fajta sze​gény​nek?
A rend őre kirán​tott kardja segít​sé​gé​vel hát​ra​tusz​kolta az „illet​len” tola​ko​dót.
A király jól látott és hallott mindent (ráadásul magyarul is értett), de úgy tett, mintha
sem​mit sem vett volna észre.
E kellemetlen incidens után az előkelőségek végigkocsikáztak a városon. Ekkor
jelen​tette ki nagy pátosszal őfel​sége:
–  Még ma szentesítem Gyöngyös város újjáépítési tervét, és nagy összeggel segítem a
tűz​ká​ro​sul​ta​kat.
Szm​re​csá​nyi érsek úr hívei nevé​ben alá​za​tos han​gon köszönte meg a fel​ség jólel​kű​sé​gét.
A hír, hogy a király nagyobb összeget szándékozik szétosztani a tűzkárosultak között,
valósággal lázba hozta a sokat szenvedett város lakóit. Többen három-négymillió koronát
emle​get​tek, de a vér​me​seb​bek még 10-12 mil​li​ó​ról is beszél​tek.
–  Derék, jószívű király ez – dicsérte a kárvallott nép, s nagy izgalommal várta a
másnapot, amikor a király a város képviselőtestületének gyűlést tart, ahol beszédet is
mond, sőt beje​lenti az ígért össze​get.
A gyű​lé​sen IV. Károly nagy pátosszal s ígé​re​tek​kel kezdte német nyelvű beszé​dét:
–  Mi, Isten kegyelméből Magyarország királya és Ausztria császára, ezen ünnepélyes
órában kijelentjük, hogy Gyöngyös város kárvallott lakosainak 5o ezer korona készpénzt
adunk – ezu​tán a pénzt ropo​gós ban​kók​ban át is nyúj​totta a pol​gár​mes​ter​nek.
A jelenlévő előkelőségek meg a város vezetői – noha igyekeztek magukon uralkodni –
nem tudták eltitkolni meglepetésüket. A gyöngyösieket kegyetlen csalódás érte. A
pol​gár​mes​ter is annyira zavar​ban volt, hogy alig hagyta el valami köszönő hang a szá​ját.
IV. Károly mindezt azonban a „meghatottságnak” tulajdonította, majd a bekövetkező
fagyos csend közepette – Széchenyi Istvánt utánozva – tört magyarsággal a következőket
kiál​totta:
„Työn​työs nem volt, hanem nincs!” – S ezzel leült…
A kirobbanó nevetést csak Szmrecsányi érsek hirtelen felállása akadályozta meg, aki
hosszas szónoklatban dicsérte a felség jó szívét, hogy imé, a sok háborús kiadás ellenére is
ennyire gon​dolt Gyön​gyös​sel.
(Igaz, azt beszélik, hogy még az érsek is nehezen gyűrte le a szája szögletében megbújó
mosolyt.)
Volt azonban – főként a hátsó sorokban – olyan városatya, aki a pad alá dugva a fejét,
fél​han​go​san fel​ne​ve​tett.
A király távozása után a városatyák egy közeli sörözőbe mentek áldomásra, s ott a
leg​bát​rabb epé​sen jegyezte meg:
–  No, őfelsége megadta nekünk, megköszönhetjük… De az is igaz, hogy ennyit egy
vala​mire való sza​tócs is meg​aján​lott.
– Ráadá​sul még a jövőn​ket is meg​jó​solta – fűzte hozzá a másik.
A hír pedig hamarosan a város lakóinak tudomására jutott. Bezzeg nem éljeneztek már,
ami​kor a király eluta​zott!
Szerencsére az utolsó Habsburg „jóslata” nem következett be. Gyöngyös ugyan hétszer
leégett, de ma szebb, mint valaha… Mindez fennen hirdeti a gyöngyösi nép szorgalmát és
szü​lő​vá​ro​suk iránti sze​re​te​tü​ket.
 Tartalomjegyzék
ELŐSZÓ
MIÉRT SÍR DARNÓ KIRÁLY?
A KETEL-PATAK HELYE
TARCAL NEVÉRŐL
A KOZÁROK VAJDÁJA
ISTVÁN ÚR ELŐTT
MENYEGZŐ ESZTERGOMBAN
HÍRVIVŐ A HERNÁD PARTJÁN
ÜNNEP FEHÉRVÁRON
ISTVÁN KIRÁLY KÚTJA
VERESMART
LÁSZLÓ KIRÁLY FORRÁSA
A CSÓRI BOSZORKÁNY
URÓZ ILONA
A KIRÁLY GYŰRŰJE
SZÉPEN SZÁLLÓ SÓLYOMMADÁR
VASVÁR
NEKÉZSENY
BÉLKŐ
BOLDOGKŐVÁR TÜNDÉREI
A SZEGÉNY EMBER VÁRA
NEM VÁRT TALÁLKOZÁS
A KIRÁLYLÁNY VÁNDORKÖVEI
BEBEK JUHÁSZ GYÉMÁNTJA
KINGA KIRÁLYNÉ GYŰRŰJE
KŐRÓZSA
ARANYGEREZD
ÉG A FAVÁR!
A BÖLÉNYVADÁSZ
A JENŐI ÍJÁSZVERSENY
A KIRÁLYNÉ HINTAJA
A MONOKI BABLEVES
KIRÁLYSZÉKE
AZ ARANYPATKÓ
A TABÁNI HALÁSZLEÁNY
AZ IGAZGYÖNGYÖS BOGLÁR
EGY KEGYVESZTETT ÉRSEK
LÖVÉS A BORJÚPÁSTON
RÁKÓCZI KOVÁCSA
KÖNNYEK ÉS CSÍPÉSEK
A CSÁSZÁR ÉS A SZEGÉNY PAP
KOSSUTH IGAZSÁGOT TESZ
AZ UTOLSO HABSBURG „JÓSLATA”
Crea​ted with Wri​ter2e​Pub
by Luca Cal​ci​nai