Dániel Jonah Goldhagen

H ITLER BUZGÓ HÓHÉRAI

Az egyszerű németek és a Holokauszt
DÁNIEL JONAH GOLDHAGEN

HITLER BUZGÓ
HÓHÉRAI
Az egyszerű németek és a Holokauszt

Atiftotic Press Riadó

Budapest, 2017
 Dániel Jonah Goldhagen
HITLER’S WILLING EXECUTIONERS
Ordinary Germans and the Holocaust
©Dániel Jonah Goldhagen, 1996
Vintage Books,
a division of Random House, Inc.
New York
Hungárián Translation
©Bokor Pál, 2017

Szerkesztette
Szántó András

Tördelés, műszaki szerkesztés,

Cseszkó Renáta

Felelős kiadó
az Atlantic Press Kiadó igazgatója
Atlantic Press Kiadó
1114 Budapest, Bartók Béla út 55.
E-mail: atlantic.new@chello.hu
Telefon: 212-2443
www.atlanticpress.hu

©Atlantic Press Kiadó, 2017

ISBN: 978-615-5693-14-4
 TARTALOM

ELŐSZÓ A M AGYAR KIADÁSHOZ................................................................ 9

BEVEZETÉS - A Holokauszt fontos vonatkozásai újragondolva.............. 13

L RÉSZ
A NÉMET ANTISZEMITIZMUS MEGÉRTÉSE,
AZ ÉLIMINACIÓS GONDOLKODÁSMÓD................................................. 3 7
L Az antiszemitizmus-fogalom újraértékelése: az elemzés keretei........... 3 9
2. Az eliminációs antiszemitizmus kifejlődése az újkori Németországban.,.. 61
3. Az eliminációs antiszemitizmus mint „közmegegyezés” a német
társadalomban a náci korszakban....................................................................9 3

II. RÉSZ
AZ ELIMINÁCIÓS PROGRAM ÉS INTÉZMÉNYEI................................... 1 4 3
4. A nácik lesújtanak a zsidókra: a csapás jellege és evolúciója...................1 4 5
5. A pusztítás végrehajtói és gépezete.......................................... ............. ........ 1 7 7

III. RÉSZ
RENDŐR ZÁSZLÓALJAK:
EGYSZERŰ NÉMETEK, BUZGÓ GYILKOSOK........................................... 1 9 3
6. A rendőr zászlóaljak mint a népirtás eszközei............................................ 1 9 5
7. A 101-es Rendőr Zászlóalj bűnlajstroma...................................................... 2 1 5
8. A 101-es Rendőr Zászlóalj: a motivációk......................................................2 4 7
9. Rendőr zászlóaljak: életek, gyilkosságok, motivációk...............................2 6 7

IV. RÉSZ
A ZSIDÓ “MUNKA” MEGSEMMISÍTÉST JELENT.....................................2 8 5
10. A zsidó „munka* eredete és menete a náci korszakban......................... 2 8 7
11. Élet a „munkatáborokban”..............................................................................2 9 7
12. Munka és halál....................................................................................................3 19
 V, RÉSZ
HALÁLMENETEK, AZ UTOLSÓ NAPOK FELÉ.
13, A gyilkos út................................................................
14, Menetelni, de hol az út vége?................................

VI. RÉSZ
AZ ELIMINÁCIÓS ANTISZEMITIZMUS.
EGYSZERŰ NÉMETEK, BUZGÓ HÓHÉROK...........................
15. A bűnös cselekedetek magyarázata:
az ellentétes magyarázatok értékelése.......................................
16, Az eliminációs antiszemitizmus mint népirtási motiváció.

6
A pám nak és tanítómesteremnek,
Erich Goldhagennek ajánlom
 ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ

Végletesen kényes és sokat vitatott témája miatt Dániel Jonah Goldhagen

könyve több mint húsz évig nem jelenhetett meg Magyarországom abban az
országban, melynek zsidósága a második világháborús népirtás legnagyobb
áldozatainak egyike volt, s ahol az antiszemitizmus a mai napig nem tűnt
el a társadalmi közgondolkodásból és közbeszédből. E tekintetben a kiadó
a hazai könyvkiadás egyik nyilvánvaló adósságát törleszti ezzel a kötettel.
A könyv 1996-ban eredetileg doktori disszertációként íródott a Harvard
egyetemen, óriási feltűnést és nem csekély ellenérzéseket váltott ki előbb az
Egyesült Államokban, majd Németországban. Goldhagen ugyanis azokkal
az elterjedt nézetekkel vitázik itt, melyek megpróbálták mérsékelni vagy el-
jelentékteleníteni az egyszerű németeknek a népirtásban való vétkességét.
A szerző tények sokaságával cáfolja azt az állítást, mely szerint a német át­
lagember nem tudott a Holokausztról, és a zsidók legyilkolásában csak az
SS vett részt, nem pedig a rendőr, a Wehrmacht katona vagy az „egyszerű
német17. Kétségbe vonja azt is, hogy Hitler ítélet-végrehajtói mindent pa­
rancsra tettek, nem pedig „önként, kéjjel öltek” miként magyarországi áldo­
zataik egyike, a költő Radnóti Miklós fogalmazott. Goldhagen szerint sincs
elegendő bizonyíték arra, hogy a népirtásban részt vett tízezrek csupán pa­
rancsra, tehát kényszerből tették, amit tettek, vagy akárcsak „közönyösek”
lettek volna a hatalmukba került emberek sorsa iránt.
Goldhagen tények és idézetek sokaságát vonultatja fel annak bemuta­
tására, hogy Németországban a zsidók ideológiai alapon való megsemmi­
sítésének, az elimináclós antiszemitizmusnak sokkal régebbi történelmi
gyökerei voltak, mint általában elismerik. A szerző szerint olyan közkeletű
eszmékről, az átlagember leikébe mélyen beivódott meggyőződésekről és
indulatokról van szó, melyeket Hitlernek csupán meglovagolnia kellett ah­
hoz, hogy elindítsa a maga népirtó programját és ezzel előidézze az emberi
történelem egyik legnagyobb tragédiáját.
A miért és a miért csak most kérdésekre nincs egyszerű válasz, ám ha va­
lahol, akkor Magyarországon ennek a könyvnek már régen meg kellett vol­

9
 na jelennie, s ha nem ez történt, arra nem elegendő magyarázat sem a téma
kényessége, sem az, hogy a mű az amerikai és a német történészek körében
is óriási vitákat váltott ki, nem a benne foglalt tények, sokkal inkább a követ­
keztetések, a német átlagember magatartásának nyilvánvaló elmarasztalása
miatt. Mivel azonban a Goldhagen által felvetett történelemszemléleti prob­
lémák nem csupán a náci korszak megítéléséhez jelentenek segítséget, hanem
a fajok és népek, vallások és felekezetek viszonyának tértől és időtől független
vizsgálatához is, ez sem lehet akadálya a magyar nyelvű változat kiadásának.
Amellett, hogy ilyen nagyságrendű kutatási eredmény a könyvtárak, a
történészek és a történelem iránt érdeklődők könyvespolcairól nem hiá­
nyozhat, nem hagyhattuk figyelmen kívül azt sem, hogy a hazánkban meg­
jelent kiadványok jelentős része beéri a másodlagos jelentőségű részletek
boncolgatásával, A kiterjedt viták arról, hogy pontosan mikor határozták
el a nácik a „végső megoldás” beindítását, vagy arról, hogy Hitler szemé­
lyesen adott-e utasítási az Endlösung végrehajtására, sokszor valóban el­
terelik a figyelmet a lényegről, az elkövetők személyéről és indítékaikról, a
németeknek a népirtásban való tömeges részvételéről. Az itt feltárt ijesztő
valóságkép persze mit sem változtat azon, hogy éppen a német átlagember
és a hivatalos Németország volt képes a második világháborút követően si­
keresen szembenézni és megküzdeni a múlt kísérteteivel.
Az európai zsidóság kiirtásának előkészítéséről és végrehajtásáról
könyvtárnyi könyv és tanulmány jelent meg, ám ezek általában a náci gyil­
kolóközpontok működéséről, a népirtási műveletek és intézmények szerke­
zetéről értekeznek, s az áldozatok jóformán csak számokban jelennek meg
bennük. Ezzel a hagyománnyal, a Holokauszt irodalom nagyobb részének
hideg tárgyilagosságával Goldhagen radikálisan szakított, miáltal műve is
idegtépőbb olvasmány, mint az említett értekezések túlnyomó része.
A miért most kérdésre pedig az a válasz, hogy ennek a témának különös
jelentősége van napjainkban, a 21.század elején, amikor a természeti kin­
csek és az anyagi javak egyenlőtlen eloszlása és a kultúrák közötti különbsé­
gek a gyűlölködés és a gyilkolás! szenvedély új hullámait zúdítják az embe­
riségre, Ezek a szenvedély hullám ok az Észak-Dél konfliktus, a kultúrák és
a vallások közötti ellentétek formájában újból és újból veszélybe sodornak
országokat és népeket.
A történelem folyamán a hatalom sokszor önös vagy éppen alantas érde­
kek által vezérelt birtokosait nem mindig sikerült megakadályozni abban,
hogy a minden emberi lélekben jelenlévő természetes félelmeket és indu­
latokat milliók megtévesztésével vagy akár feláldozásával is kihasználják
saját céljaikra. Azonban e veszélyek mérséklésének egyik leghatékonyabb
eszköze, mint a német példa bizonyítja, éppenséggel a múlttal való őszinte
elszámolás. Ennek a kötetnek a közreadása is ezt és csakis ezt a célt szolgál­
ja, még akkor is, ha tudjuk, hogy teljes és végérvényes igazságok nincsenek.

10
 A könyv angol eredetije utószót, több függeléket és mintegy 120 oldalnyi
jegyzetet is tartalmaz. A szerző és az amerikai kiadó engedélyével ezeket - a
szigorúan tudományos célokat szolgáló rengeteg ismétlés miatt - a magyar
kiadásban elhagytuk, A szerző által felhasznált művek szerzőjét és címét a
szövegben feltüntettük.

A KIADÓ

11
„Egyetlen ember sem képes sikerrel küzdeni a kora és az országa ellen,
s bármilyen hatalmas legyen is, nehéz elérnie, hogy kor társai olyan ér­
zelmeket és eszméket osszanak meg vele, amelyek reményeik és vágyaik
ellenében hatnak.”

ALEXIS DE TOCQUEVILLE
Az amerikai demokrácia
 BEVEZETÉS

A Holokauszt fontos vonatkozásai újragondolva

WOLFGANG HOFFMANN százados lelkesen irtotta a zsidókat. A 101-

es Rendőr Zászlóalj egyik századparancsnokaként élére állt embereinek,
akik nem SS-katonák, hanem egyszerű németek voltak, és akik Lengyelor­
szágban több tízezer zsidó férfit, nőt és gyermeket deportáltak és gyilkoltak
le kíméletlenül. És lám, ezzel az emberrel történt meg egy alkalommal nép­
irtó tevékenysége idején, hogy ellenszegült egyik feljebbvalója parancsának,
mivel azt erkölcsileg kifogásolhatónak találta.
A parancs úgy szóit, hogy a század emberei írjanak alá egy hozzájuk
elküldött nyilatkozatot, írásos ellenvetését Hoffmann azzal a kijelentéssel
kezdte, hogy a nyilatkozat elolvasásakor azt hibásnak találta, amennyiben
„szántómra tűrhetetlennek tűnt azt kívánni egy méltóságára büszke német
katonától, hogy aláírjon egy olyan nyilatkozatot, melyben kötelezi magát,
hogy nem lop, nem rabol, nem vásárol úgy, hogy nem fizet” A továbbiak­
ban a százados kifejtette, milyen szükségtelen ez a követelés, hiszen az ő
emberei a maguk megfelelő ideológiai képzettségével tökéletesen tisztában
vannak azzal, hogy az efféle cselekedetek büntetendők. Kifejtette továbbá
feletteseinek, miként vélekedik embereinek jelleméről és cselekedeteiről,
feltehetően beleértve a zsidók lemészárlását is. Azt írta, hogy embereinek
ragaszkodása a német erkölcsi és viselkedési normákhoz „nem az előnyök
hajszolásából vagy a büntetéstől való félelemből fakad, hanem saját szabad
akaratukbór. Ezek után Hoffmann ellentmondást nem tűrően kijelenti:
„Tiszt létemre mindemellett kénytelen vagyok kifejezni ellenvéleményemet
a zászlóaljparancsnokkal szemben, és képtelen vagyok a parancs végrehaj­
tására, mert úgy érzem, becsületemben sértettek meg. Kénytelen vagyok
megtagadni a nyilatkozat aláírását”.
Hoffmann levele több szempontból is meghökkentő és tanulságos. Egy
olyan tisztről van szó, aki már több tízezer zsidó megsemmisítésére vezé­
nyelte a katonáit, de akinek a számára mégis elviselhetetlen sértésnek szá­
mít, ha valaki azt gondolja, hogy az emberei képesek lennének élelmiszert
lopni a lengyelektől. A népirtó gyilkos becsületen sérelem esett, méghozzá

13
 kettős sérelem, mivel katonaként és németként egyaránt megsértették őt.
Felfogása szerint a németek kötelezettségei az „szubhumán” fajok közé so­
rolt lengyelek iránt mégiscsak összemérhetetlenül nagyobbak a zsidókkal
szembeni kötelezettségeknél. Ezenkívül Hoffmann szerint a felettes hatóság
van olyan toleráns, hogy ő megtagadhat egy direkt parancsot, és ö még azt is
megteheti, hogy ezt a kifejezett parancsmegtagadást írásba foglalja. Embe­
reiről pedig azt gondolja, s ez a véleménye kétségkívül az addigi tevékenysé­
gük alapján alakult ki, beleértve a népirtást is, hogy őket nem a büntetéstől
való félelem vezérli cselekedeteikben, hanem az akaratlagos beleegyezés: ők
tehát meggyőződésből, belső hitből fakadóan cselekedtek.
Hoffmann írásos parancsmegtagadása éles fényt vet a Holokauszt koráb­
ban figyelmen kívül hagyott vonatkozásaira - olyanokra, mint a gyilkolás!
intézmények nagy részének engedékenysége, az elkövetők lehetősége a pa­
rancsmegtagadásra (a gyilkolás! parancsot is beleértve), és egyáltalán nem
utolsó sorban az erkölcsi autonómiájukra. Látni engedi továbbá az elköve­
tők különleges szellemi beállítottságát, ideértve a gyilkosságok motiváltsá­
gát is. Ennek a magatartásnak arra kell indítania bennünket, hogy feltegyük
a régóta ki nem mondott kérdéseket arról a világlátásról és arról az intézmé­
nyes környezetről, melyben megszülethet egy ilyen levél, mely más témával
foglalkozik ugyan, de ha bizarr módon is, megmutatja a Holokausztban való
német részvétel egy sor jellegzetes vonását. Ennek a könyvnek éppen ez a
témája: megérteni azon német közemberek tízezreinek a cselekedeteit és
gondolkodásmódját, akik népirtó gyilkosokká lettek.

A HOLOKAUSZT IDEJÉN a németek hatmillió zsidó életét vették el, s

ha Németország nem szenvedett volna vereséget, további milliókat semmi­
sítettek volna meg. A Holokauszt volt továbbá a náci korszakban a német
politika és kultúra meghatározó arca, a 20. század legsokkolóbb eseménye,
és a német történelemnek az a része, melyet a legnehezebb megérteni az ösz-
szes közül, A németek zsidóüldözése, mely a HolokauszttaL kulminált, egész
Németország központi eseménye volt a náci időkben.
Hogy miként jutottak hatalomra a nácik, hogyan nyomták el a baloldalt,
hogyan robbantották ki és vívták a háborút, ezek többé-kevésbé közönséges,
„normális” dolgok, legalábbis ezeket elég egyszerű megérteni, Am a Holo­
kauszt és az érzékenységeknek az a változási folyamata, mely benne foglal­
tatik, mindennemű magyarázatnak „ellenáll”. Ehhez hasonlítható esemény
nem történt sem a 20. században, sem a modern európai történelemben.
Vannak ugyan még viták, de a 19. és a 20. század összes nagyobb történelmi
és politikai eseménye átlátszóan világosnak mondható, már ami az eredetü­
ket illeti. Megmagyarázni, miként történt a Holokauszt, érzelmileg is ijesztő
feladat, s még ijesztőbb elméletileg, olyannyira, hogy egyesek - szerintem
tévesen - azt állítják, hogy ami történt, az „megmagyarázhatatlan”. Az elmé­

14
leti nehézséget az esemény teljesen új természete jelenti, a társadalomtudo­
mány (vagy amit annak hisznek), a korábbiakban nem volt képes semmiféle
előrejelzésre, még csak a lehetőségét sem feltételezte, A retrospektív elmélet
sem teljesített sokkal jobban, legfeljebb egy halvány fényt produkált a sötét­
ben.
Ennek a könyvnek az elsőrendű célja megmagyarázni, hogyan keletkezett
a Holokauszt, megmagyarázni hogyan jöhetett létre egyáltalán. Ennek a vál­
lalkozásnak a sikere pedig egy sor alárendelt feladat teljesülésétől függ, min­
denekelőtt és alapvetően három téma újragondolásától. Ezek a következők:
a Holokauszt elkövetői, a német antiszemitizmus, és a német társadalom
természete a nácizmus idején,

ELSŐBBSÉG ILLETI a három téma közül a Holokauszt elkövetőinek új­

ragondolását, E könyv olvasót közül nem sokan vitatják majd, hogy érdemes
néhány gondolatot szentelni annak a kérdésnek, vajon mi vezérelte a Holo­
kauszt elkövetőit a gyilkosságok végrehajtásakor* Nem sokan mulasztották
el azt sem, hogy megválaszolják ezt a kérdést, mely válasz azonban szük­
ségszerűen nem az elkövetők közelebbi ismeretéből ered, hanem főként az
emberi természetről és a társadalomról alkotott személyes nézetekből. Ám
biztosan kevesen vitatkoznak majd azzal, hogy az elkövetőket tanulmányoz­
ni kell.
Mindazonáltal az elkövetők, az emberek azon legfontosabb csoportja,
mely az európai zsidóság lemészárolásáért felelős, a náci vezetők kivételével
igen kevés koncentrált figyelmet kaptak abban az irodalomban, mely ezeket
az eseményeket leírja és magyarázatot kíván adni rájuk. Bármilyen meglepő,
a Holokauszttal foglalkozó hatalmas irodalomban nagyon keveset olvasha­
tunk azokról az emberekről, akik végrehajtották* Keveset tudunk arról, kik
voltak az elkövetők, cselekedeteik részleteiről, tetteik körülményeiről, nem
is beszélve a motivációikról Értékelhető becslés arról, hogy hány ember vett
részt a népirtásban, hányán voltak az elkövetők, soha nem született* A gyil­
kolás bizonyos intézményeivel és az általuk foglalkoztatott emberekkel alig
törődött valaki. Az ismeretek ezen általános hiányának következtében az
elkövetőkről mindenféle mítoszok és félreértések terjednek. Ezeknek a tév­
hiteknek ezenfelül erős hatásuk van arra is, hogyan fogják fel és értelmezik
a Holokausztot és a náci idők Németországát*
A fentiek következtében figyelmünket és szellemi energiáinkat, melye­
ket döntően máshol használtunk eddig, az elkövetőkre kell koncentrál­
nunk, nevezetesen azokra a férfiakra és nőkre, akik valamiképpen szemé­
lyükben is tudatosan járultak hozzá a zsidók lemészárlásához. Tetteiket
részletesen meg kell vizsgálnunk és magyarázatot kell találnunk azokra.
Nem elegendő a gyilkolás kollektív és egyéni mechanizmusát úgy kezel­
ni, mintha az a náci vezetés akaratának szimpla végrehajtása, jól olajozott

15 :
 gépezet lett volna, melyet a rezsim indított be, mintha az egy gombnyo­
mással kezelhető dolog lett volna. A Holokauszt tanulmányozásának kö­
zéppontjába azok a férfiak és nők állítandók, akik együttesen töltötték meg
tartalommal az önmagukban alkalmatlan intézményeket, akik benépesí­
tették a népirtás intézményeit, s végrehajtották azt.
Ezek az emberek túlnyomórészt és hangsúlyosan németek voltak. Míg
más nemzeti csoportok tagjai segítették a németeket a zsidók lemészárlá­
sában, a Holokauszt végrehajtása mindenek előtt német vállalkozásban
történt. A nem németek nem játszottak lényeges szerepet a népirtás végre­
hajtásában, s nem tőlük eredt az akarat és a kezdeményezés, mely a folya­
matot előrevitte. Biztosra vehető azonban, hogy ha a németek nem találtak
volna európai (különösen kelet-európai) segítőket, a Holokauszt akkor is
megtörtént volna ugyan, de másképp, és valószínű, hogy a németeknek nem
sikerült volna annyi zsidót elpusztítaniuk. És mégis, ez mindenekfelett né­
met vállalkozás volt. A döntések, tervek, szervezési források és a végrehajtók
többsége német volt. A Holokauszt végrehajtásának megértése és magyará­
zata ilyenformán megköveteli, hogy magyarázatot adjunk arra, mi vezérelte
a németeket a zsidók meggyilkolásában. Mert ugyanaz, ami a németekről
elmondható, nem mondható el más nemzetekről, de még az összes érdekelt
nemzetekről együttesen sem. Nevezetesen: a németek nélkül nem lett volna
Holokauszt, a figyelem középpontjában e tekintetben a német végrehajtók­
nak kell lenniük.
Az első feladat annak érdekében, hogy a végrehajtókat állítsuk a Ho­
lokauszt megértésének középpontjába, az, hogy megállapítsuk kilétüket.
Nyelvtanilag ez azt jelenti, hogy a személytelen fogalmazásról áttérjünk a
személyesre, amikor is a szereplők ne legyenek függetleníthetők saját tet­
teiktől (mint például abban a mondatban, mely szerint „ekkor és ekkor itt
és itt ötszáz zsidót Öltek meg’1). Nem elégséges az sem, amikor olyan ké­
nyelmes, ám gyakran nem helytálló vagy éppenséggel félrevezető megne­
vezéseket használnak, mint a „nácik”, az „SS-katonák”, ahelyett, hogy a „né­
metek” megnevezést használnák. A legmegfelelőbb, valójában az egyetlen
megfelelő általános megjelölés azokra a németekre, akik végrehajtották a
Holokausztot, a „németek” kifejezés. Ezek olyan németek voltak, akik Né­
metország és annak népszerű vezére, Hitler nevében cselekedtek. Közülük
sokan nácik voltak, vagy azért mert tagjai voltak a Nemzeti Szocialista Párt­
nak, vagy mert ez volt az ideológiai meggyőződésük. Mások nem voltak ná­
cik. Egyesek közülük tagjai voltak az SS-nek, mások nem, A végrehajtók a
gyilkosságokat és egyéb népirtó tevékenységeiket sok más intézmény égisze
alatt is folytatták, nem csak az SS-ben. A legnagyobb közös nevezőjük az
volt, hogy valamennyien németek voltak és német nemzeti politikai célokat
követtek, adott esetben a zsidók népirtásszerű legyilkolásának célját. Nyil­
vánvaló, hogy néha helyes az intézmények vagy beosztások megnevezése,

16
és a „végrehajtó” vagy a „gyilkos” kifejezés használata is. Az elkövetők így is
megnevezhetők, de csak annak az összefüggésnek a megértése mellett, mely
szerint ezek a férfiak és nők elsősorban németek voltak, és csak másodsor­
ban SS-tagok, rendőrök vagy koncentrációs táborok őrei.
A második feladat, hogy feltárjuk a végrehajtók hátterét, megértsük nép-
irtó gyilkosként megélt életük jellegét és minőségét, megismerjük Lebens-
weltjüket. Mit is csináltak pontosan, amikor gyilkoltak? Mivel foglalkoztak
abban az időben, amikor a gyilkoló szervezetek tagjai voltak, de nem vet­
tek részt a gyilkossági akciókban? Amíg nem tudunk a mostaninál sokkal
többet tetteikről és életkörülményeikről, sem őket, sem a bűncselekmények
végrehajtását nem érthetjük meg. Az elkövetők életviszonyainak feltérképe­
zése, tetteiknek az eddigieknél sokkal alaposabb vizsgálata, mely önmagá­
ban is fontos és szükséges, ez ennek a könyvnek a fő feladata, nevezetesen
az, hogy magyarázatot találjunk cselekedeteikre.
Úgy vélem, ez nem lehetséges másképpen, csakis akkor, ha egy ilyen
elemzés a náci korszak Németországának és a megelőző időszaknak a né­
met társadalmával kapcsolatos ismeretekkel párosul. Különösen azt a po­
litikai kultúrát kell megismernünk, mely a végrehajtókat és tetteiket szül­
te. Ez a felfogás látványosan hiányzott a végrehajtók viselkedésének eddigi
magyarázataiból. Így váltak ezek a korábbi kísérletek olyan helyzetmagya­
rázatokká, melyek szinte kizárólag az intézményi, illetve a közvetlen társa­
dalomlélektani hatásokra koncentráltak, azokat többnyire ellenállhatatlan
nyomásgyakorlásként tüntetvén fel. A Holokauszt végrehajtóivá vált férfia­
kat és nőket meghatározott társadalmi és történelmi viszonyok alakították.
Korábbi időkből származó részletes világképeket hoztak magukkal, melyek
általánosan elfogadottak voltak a társadalomban, amelyben éltek, s melyek
vizsgálata nélkül nem érthetjük meg tetteiket sem. Ez pedig feltételezi min­
denekelőtt az antiszemitizmus jellegének és fejlődésének újbóli megvizs­
gálását Németországban a náci korszakban és azt megelőzően, ami viszont
nem lehetséges anélkül, hogy elméletileg újra megvizsgáljuk magának az
antiszemitizmusnak a karakterét.
A Holokausztról szóló tanulmányokat erősen károsította magának az an­
tiszemitizmusnak a fogyatékos megértése és az elméleti kutatások hiánya. Az
antiszemitizmus egy átfogó, általában pontatlanul használt terminus, mely a
jelenségek széles körét fogja á t Ez persze hatalmas akadályt jelent a Holo­
kauszt végrehajtásának magyarázata útjában, hisz minden ilyen kísérletnek
a fő célja annak értékelése, volt-e hatással és milyennel az antiszemitizmus
a Holokausztra. Megítélésem szerint antiszemitizmus-értelmezésünk és fel­
fogásunk arról, milyen hatással volt az antiszemitizmus a zsidókkal való (kí­
méletlen) bánásmódra, kívánnivalót hagy maga után. Ezeket a témákat újból
szemügyre kell venni és ki kell dolgozni egy olyan koncepciót, mely megfelelő
leírást és hasznos elemzést ad ahhoz, hogy egy társadalmi mozgalom eszmei

17
 okairól fogalmai alkothassunk. Könyvem első fejezete ennek megfelelően egy
ilyen elméleti újraértelmezés kezdeményezése.
A végrehajtók tanulmányozása a továbbiakban megköveteli a náci kor­
szak és az azt megelőző korszakok jellegének újraértelmezését, illetve újra­
gondolását. A Holokauszt a nácizmusnak a meghatározó vonatkozása volt,
de nem csak a nácizmusé. Ez volt az egész német társadalom meghatáro­
zó vonatkozása is a nácizmus korszakában. A német társadalom ugyanis
egyetlen lényeges szegmensében sem volt érintetlen a zsidóellenes politiká­
tól. Vonatkozik ez a gazdaságra, a társadalomra, a politikára és a kultúrára.
Vonatkozik a gazdálkodókra, a kereskedőkre, a kisvárosi szervezetekre, az
ügyvédekre, az orvosokra és a tanárokra. A német társadalom semmilyen
elemzéséből, értelmezéséből vagy jellemzéséből nem hagyható ki, hogy kö­
zéppontjában a zsidók üldözése és kiirtása állt. A program első részei, ne­
vezetesen a zsidók szisztematikus kizárása a német gazdasági és társadalmi
életből nyíltan zajlottak, lényegében a német társadalom minden részének
szeme előtt és jóváhagyásával, ideértve a jogi, egészségügyi és pedagógiai
hivatást, a katolikus és a protestáns egyházakat, a gazdasági, társadalmi és
kulturális szervezetekés csoportok teljes hálózatát. Németek százezrei járul­
tak hozzá a népirtáshoz és a még nagyobb méreteket öltő alávetési rendszer­
nek, a koncentrációs táborok rendszerének kiépítéséhez. Noha a rendszer
ímmel-ámmal tett valamit annak érdekében, hogy a németek többsége elől
elrejtse a népirtást, a tömeges mészárlásokról millióknak volt tudomásuk.
Hitler sokszor kijelentette, méghozzá hangsúlyosan, hogy a háborúnak
a zsidók megsemmisítésével kell befejeződnie. A gyilkosságokat általános
megértés, ha ugyan nem jóváhagyás fogadta. Egyetlen politika végrehajtása
sem történt akkora következetességgel és indulattal, kevesebb nehézséggel,
mint a népirtás, ez alól talán csak maga háború volt kivétel. A Holokauszt
nemcsak a zsidók történetét határozta meg a 20. század közepén, hanem a
németek történetét is. Míg a Holokauszt a zsidóságot és a zsidókat vissza­
vonhatatlanul változtatta meg, annak végrehajtása az én véleményem szerint
azért vált lehetségessé, mert maguk a németek m ár megváltoztak, A zsidók
sorsa direkt, ha ugyan nem elkerülhetetlen következménye volt annak a vi­
lágszemléletnek, melyet a német nép túlnyomó többsége magáénak vallott.
Mindezek az újraértékelések - legyen szó a végrehajtókról, a német anti­
szemitizmusról vagy a német társadalomnak a náci korszakbeli állapotáról
- komplex, nehéz elméleti munkát igénylő folyamatok, melyekhez bőséges
empirikus anyag összegyűjtésére is szükség van. A probléma végső soron
megérdemel egy külön könyvet is. Míg a felsorolt kérdések mindegyike iga­
zolható a saját elméleti és empirikus bázisán, úgy vélem, ezek egymást is
erősítő, egymással kölcsönviszonyban lévő feladatok. A három együtt azt
sugallja, hogy igen alaposan újra kell gondolnunk a német történelem fon­
tos vonatkozásait, Németország természetét a náci korszakban és a Holo-

18
i
kauszt végrehajtásának kérdését Ez az újragondolás, mely jó néhány témát
érint, csakis a hagyományos gondolkodás fejtetőre állításával, valamint a
szóban forgó időszak lényeges vonatkozásai nak alapos átértékelésével lehet­
séges. Megmagyarázni a Holokauszt keletkezésének okait csak úgy lehet, ha
radikális revízió alá vesszük mindazt, amit erről a témáról eddig írtak. Ez a
könyv ezt a revíziót foglalja magában.
A revízió mindenekelőtt azt követeli tölünk, hogy elismerjünk olyan
dolgokat, amelyeket általánosságban mindmáig tagadtak vagy legalábbis
vitattak az akadémiai vagy nem. akadémiai magyarázók, mindenekelőtt azt,
hogy a németek zsidókkal kapcsolatos hiedelmei voltak a Holokauszt leg­
főbb okozói. Először be kell látnunk: ez volt a legfőbb oka és kiváltója nem
csupán Hitler azon döntésének, hogy megsemmisíti az európai zsidóságot
(amit sokan el is fogadnak), hanem a végrehajtók buzgalmának is, mellyel a
zsidók legyilkolásához és más brutalitásokhoz viszonyultak. Ennek a könyv­
nek az a konklúziója, hogy az antiszemitizmus vezetett sok ezer „egyszerű*
németet a zsidók lemészárlására és további milliókat vezérelt volna ebbe az
irányba, ha megfelelően pozícionálták volna őket. Nem a gazdasági nehéz­
ségek, nem a totalitárius állam zsarolása, nem társadalomlélektani nyomás
és különféle egyéb lélektani tényezők, hanem a zsidókról sok évtizeden át
alkotott képük volt a meghatározó tényező abban, hogy a németek fegyver­
telen, védtelen zsidó férfiakat, nőket és gyermekeket gyilkoltak le ezerszám­
ra, szisztematikusan és könyörtelenül

Melyek azok a fejlemények, amelyekre a Holokauszt egy átfogóbb magya­

rázatának támaszkodnia kell? A zsidók kiirtásához alapvetően négy dologra
volt szükség:

1. A náciknak, azaz a náci vezetésnek és kiváltképp Hitlernek, döntést

kellett hoznia a megsemmisítésről
2. Ellenőrzés alá kellett vonniuk a zsidókat, nevczclesen a területet, ame­
lyen élnek.
3. Meg kellett szervezniük a megsemmisítést és jelentős anyagi eszközö­
ket kellett fordítaniuk erre a célra.
4. Nagy létszámú embercsoportot kellett rábírniuk arra, hogy a gyilkos­
ságokat végrehajtsák.

A nácizmusról és a Holokausztról szóló hatalmas mennyiségű irodalom

meglehetősen mélyre ás az első három pontban foglaltak tekintetében és
más témákban, például ami Hitler népirtási elképzeléseinek eredetét és ter­
mészetet vagy a nácizmus hatalomra kerülését illeti. Ám, mint már jeleztem,
ez az irodalom, igencsak felületesen és alapvetően puszta feltételezésekből
kiindulva kezelte a felsorolt témák közül az utolsót, mely ennek a könyvnek
 a középpontjában áll. Ennélfogva fontos, hogy megvitassunk néhány ana­
litikus és interpretációs kérdést, melyek a végrehajtók tanulmányozásához
szükségesek.
Tekintve, hogy a Holokauszt tanulmányozása nem terjedt ki a végrehaj­
tókra, nem meglepő, hogy a létező magyarázatok szinte mindegyike egy
csaknem empirikus vákuumban keletkezett. A legutóbbi időkig lényegében
semmiféle kutatás nem foglalkozott a végrehajtókkal, s ez alól csak a náci
rezsim vezetői voltak kivételek. Az elmúlt pár évben megjelent néhány pub­
likáció, amelyek ezzel vagy azzal a csoporttal foglalkoznak, mindazonáltal a
végrehajtókra vonatkozó ismereteink továbbra is fogyatékosak. Keveset tu­
dunk a gyilkolás intézményeiről, a népirtás végrehajtásának számos vonat­
kozásáról, még kevesebbet magukról a végrehajtókról. Következésképpen
bőven akadnak népszerű és tudományos vonalon is mítoszok és félreértések
a végrehajtókról, ideértve a következő félreértést: általánosan elterjedt té­
vhit, hogy a németek nagyrészt gázkamrákban gyilkolták le a zsidókat, és
hogy gázkamrák, modern szállítóeszközök és hatékony bürokrácia nélkül a
németek képtelenek lettek volna zsidók millióinak elpusztítására. Makacsul
tartja magát a hit, hogy modern technológia nélkül ilyen mértékű tömegy-
gyilkosságot nem lehetett volna végrehajtani. A vonatkozó vitákban ezért
használják gyakran a „futószalagon végrehajtott gyilkosságok” kifejezést.
Elterjedt hit az is, hogy a gázkamrák hatékonysága nélkül, melyei egyéb­
ként túlbecsülnek, ilyen méretű népirtás nem történhetett volna, s hogy a né­
metek mindenekelőtt azért tervezték ezeket a gázkamrákat, mert hatékonyabb
eszközre volt szükségük a zsidók megsemmisítéséhez. Általánosan elterjedt
nézet volt továbbá tudományos körökben és a köztudatban is, legalábbis a leg­
utóbbi időkig, hogy a végrehajtók túlnyomó többsége SS-katona volt, azaz a
hóhérok a legodaadóbb és legbmtálisabb nácik közül kerültek ki. Ugyancsak
széles körben elterjedt tévhit volt a közelmúltig az is, hogy a zsidók kivégzé­
sére vonatkozó parancs megszegőjét magát is megölték volna, vagy legalább­
is koncentrációs táborba küldték, illetve megbüntették volna. Mindezeket a
nézeteket, melyek alapvetően befolyásolták az embereknek a Holokausztról
alkotott elképzeléseit, kétségbevonhatatlan, szinte már maguktól értetődő
igazságoknak tekintették. Ily módon ezek a valószínűleg légből kapott, vagy
legalábbis semmiféle kutatási eredménnyel nem alátámasztható dolgok leptek
a tényleges ismeretek helyébe és torzulást okoztak a korszak megértésében.
A végrehajtók iránti figyelem hiánya több szempontból is meglepő, s
ezek közül csupán az egyik az a most már tízéves vita, mely a Holokauszt
kezdeményezéséről indult, s mely egyes szerzőknél, hibásan, az „intencio-
nalista-funkcionális” vita elnevezéssel szerepel. Akár tetszik, akár nem, ez
a vita vált a szervezőerejévé az egész Holokauszt-kutatásnak. És noha is­
mereteink arról, hogyan, milyen kronológiai eseménysorban üldözték és
gyilkolták a németek a zsidókat, ezáltal gyarapodtak valamelyest, ugyaneb­

20
ben a megismerési folyamatban még ködösebbé váltak a németek ilyetén
politikai magatartásának okai (erről szól a 4. fejezet), és szinte semmi nem
történt, ami által többet tudtunk volna meg magukról az elkövetőkről Azok
közül, akik ezt a vitát elindították, mindössze egyvalaki volt képes feltenni
a kérdést, hogy amikor a gyilkolás megkezdődött, azok, akik végrehajtották
a parancsot, miért tették ezt. Ügy tűnik, hogy ilyen vagy olyan okból ennek
a vitának valamennyi résztvevője elfogadta, hogy a vonatkozó parancsok
végrehajtása sem a résztvevők, sem a történészek és a társadalomtudósok
szempontjából nem volt problematikus.
A korszakról alkotott ismereteink, következésképp megértésünk korlá­
tozottságát mutatja az az egyszerű tény is, hogy (noha az „elkövető” kate­
góriát meghatározták), azoknak a száma, akik ebbe a kategóriába tartoztak,
ismeretlen. Nincsenek jó becslések, egyáltalán nincsenek is becslések azok
számáról, akik tudatosan és valamilyen személyes elkötelezettséggel járultak
hozzá a mészárláshoz. Beleértve a kérdéssel foglalkozó tudósokat, senki nem
kísérelte meg, hogy számukat felbecsülje, vagy legalább rámutasson, mek­
kora fehér foltot jelent ismereteinkben egy ilyen nagyjelentőségű tényező
hiánya. Márpedig, ha az elkövetők tízezren voltak, akkor a Holokauszt vég­
rehajtása és maga a Holokauszt is egészen más cselekedetnek számít, ame­
lyet kiválasztottak egy senkit sem reprezentáló csoportja hajtott végre. Ha
az elkövető németek félmillióan vagy egymillióan voltak, az megint másik
jelenség, amelyet talán már helyesebb német nemzeti vállalkozásnak minő­
síteni. A népirtó öldökléshez hozzájáruló németek számától és identitásától
függően más és más kérdések, kutatási célok, elméletek lehetnek szüksége­
sek a történtek megértéséhez.

AZ ELKÖVETŐKRE és a megbízó intézmények működésére vonatkozó

ismeretek hiánya ellenére egyes magyarázók megengednek maguknak kü­
lönféle állításokat rájuk vonatkozóan, jóllehet ez ügyben a legmeghökken-
több dolog mégiscsak az, hogy milyen kevesen merik egyáltalán érinteni
a témát, annak alapos feldolgozásáról nem is szólva. A vonatkozó iroda­
lomból ennek ellenére le lehet szűrni bizonyos ismétlődő magyarázatokat,
ha azok nem is mindig elég egyértelműek vagy nincsenek is megfelelően
kifejtve. (Valójában a különféle magyarázatok gyakran minden koherencia
nélkül keverednek egymással) Némelyikük azt a célt szolgálta, hogy általá­
nosságban határozza meg a német nép szerepét, s ezt a meghatározást vitte
át az elkövetőkre is. Ahelyett, hogy egyenként vizsgálnánk, hogy a téma ma­
gyarázói közül ki mit állított az elkövetőkről, a magunk részéről egy elemző
beszámolót köziünk a legfontosabb érvekről, esetenkénti utalásokkal a jel­
legzetesebb példákra. A legfontosabb érveket öt kategóriába soroltuk.
Az egyik magyarázat a külső erőszakra hivatkozik: a végrehajtókat esze­
rint kényszerítették. A büntetéstől rettegve nem volt más választásuk, csak
 a parancs végrehajtása. Végső soron ezek az emberek katonai vagy rendőri
szervezetek tagjai voltak, amelyekben szigorú függelmi viszony érvényesült,
az alárendeltektől megkövelelték a parancs végrehajtását, illetve szigorúan,
esetleg halállal büntették annak megtagadását. Eszerint az érvelés szerint,
ha valakinek pisztolyt tartasz a halántékához, akkor le fogja lőni a másikat,
hogy védje a saját életét.
Egy másik magyarázat úgy szól, hogy a végrehajtók vakon követték a
kapott parancsot. A végrehajtásra való állítólagos hajlam indoklásaként egy
sor feltételezés olvasható: Hitler karizmája (az elkövetőket, úgymond, m a­
gával ragadta vezérük lendülete), az általános emberi hajlandóság a hata­
lomnak való behódolásra, illetve a németek specifikus hajlama és készsége
a hatalom tiszteletére, avagy a totalitárius társadalomnak az a képessége,
hogy elnyomja az egyén erkölcsi érzékéi és elfogadtassa vele, hogy minden
kapott feladat végrehajtása szükségszerű. Az általános feltételezés tehát az,
hogy az emberek alárendelik magukat a hatalomnak, s a magyarázatok csak
abban térnek el egymástól, hogy miért teszik ezt. Nyilvánvaló, hogy az a
feltételezés, miszerint a hatalom, különösképpen az államhatalom tenden­
ciaszerűen váltja ki a behódolást, megfontolást érdemel
A harmadik magyarázat szerint az elkövetők irtózatos erejű társadalom-
lélektani nyomás alatt cselekedtek, amely vagy a bajtársak részéről neheze­
dett rájuk, vagy az egyén által a szervezetben vállalt szerep és a vele kap­
csolatos elvárások diktáltak. Ez az érvelés úgy szól, hogy az egyen számára
rendkívül nehéz ellenállni az ilyen nyomásgyakorlásnak, melynek hatására
olyan cselekedetekben vesz részt, amelyekben saját akaratából nem venne
részt, vagy amelyet elutasítana. És persze a pszichés mechanizmusok egész
sora segíti az ilyen egyéneket cselekedeteik racionalizálásában.
Egy negyedik magyarázat a végrehajtókat kisstílű bürokratáknak vagy
lelketlen technokratáknak ábrázolja, akik önérdekből vagy technokráciái
érdekekből kiindulva cselekedtek érzéketlenül, és persze a legcsekélyebb
mértékben sem törődtek áldozataikkal. Ez a leírás alkalmazható is a ber­
lini igazgatási apparátusra és a koncentrációs táborok személyzetére. Vala-
mennyiüknek karriert kellett csinálniuk, s azoknak a személyeknek a közö­
nyével, akik egy gépezet apró részeiként mindig készek másokra hárítani a
felelősséget egy politikai döntésért, hajlamosak voltak minden egyéb iránt
érzéketlen módon ügyködni saját előmenetelük érdekében, saját intézmé­
nyes és anyagi érdekeik mentén. Aligha szükséges bizonygatni, hogy ilyen­
kor egyfelől a személyes felelősséget kiölő intézményes hatások érvénye­
sülnek, másfelől megmutatkozik az egyén hajlama arra, hogy saját érdekeit
mások érdekei elébe helyezze.
Az ötödik magyarázat arról szól, hogy mivel kisebb feladatok végre­
hajtásáról volt szó, az elkövetők nem voltak tisztában cselekedeteik való­
di természetével. Nem fogták fel, hogy az általuk kapott egyedi parancsok

22
voltaképpen egy hatalmas megsemmisítő programnak voltak a részei. E
gondolkodásmód azt sugallja, hogy az ilyen elkövetők számára a parancsok
megosztottsága, az, hogy ők csupán apró csavarnak éreztek magukat a gé­
pezetben, lehetővé tette, hogy saját tetteik jelentőségét lekicsinyeljék, illetve
azokért a felelősséget másokra hárítsák. Köztudomású, hogy az ember haj­
lamos másokra hárítani a felelősséget, amikor kellemetlen vagy morálisan
kétséges dologba keveredik.
Ugyanezek a magyarázatok felsorakoztathatok oly módon is, hogy mi­
ként fogják fel az érintettek akarati lehetőségeit. Az első magyarázat (kény­
szer alatt cselekedtek) abból indul ki, hogy a gyilkosoknak nem volt lehető­
ségük nemet mondani. A második magyarázat (behódoltak) és a harmadik
magyarázat (helyzetből fakadó nyomásgyakorlás) arra vonatkozik, hogy a
németek számára lélektanilag volt lehetetlen nemet mondani. A negyedik
magyarázat (önérdek), arról szól, hogy a németeknek személyes okaik vol­
tak arra, hogy gyilkoljanak, mert nem akartak nemet mondani. Az ötödik
érvelés (bürokratikus rövidlátás) azt állítja: az elkövetőkben soha fel sem
merült, hogy megkockáztassák az ellenállást és emiatt váljanak felelősségre
vonhatóvá.
Mindezek a konvencionális magyarázatok elfogadhatóknak tűnhetnek,
és némelyikben nyilvánvalóan van is igazság. Akkor tehát az a kérdés, hogy
mi a baj velük? Amellett, hogy mindegyiknek megvan a specifikus fogya­
tékossága, amiről részletesen a 15. fejezetben lesz szó, van bennük egy sor
közös feltételezés és állítás, melyeket kétségbevonhatóságuk okán nem árt
megemlíteni.
A hagyományos magyarázatok semleges vagy elítélő attitűdöt feltételez­
nek az elkövetők részéről saját tetteik megítélésében. Ezek tehát arra az elő­
feltételezésre épülnek, hogy ki kell mutatni, hogyan lehet az embereket rá­
venni olyan cselekedetek végrehajtására, amelyeket belső indíttatásból nem
követnének el, amelyekkel nem értenek egyet, amelyeket sem szükségesnek,
sem igazságosnak nem tartanak. Ezek vagy ignorálják, vagy tagadják, vagy
radikálisan lekicsinylik a nácik és talán az elkövetők ideológiáját, morális ér­
tékeit, az áldozatokról vallott felfogását azzal, hogy letagadják: az elkövetők
készséggel gyilkoltak, E hagyományos magyarázatok némelyike karikírozza
a végrehajtókat és általában a németeket. Erkölcsi ér 2ék nélküli, döntéskép­
telen, állásfoglalásra képtelen egyéneknek ábrázolja őket. Nem akaratlagosan
cselekvő emberi lényekként, hanem kizárólag külső erőszak hatására cselek­
vő, vagy történelemtől független, elháríthatatlan lélektani hatásoknak kitett
egyénekként ábrázolják őket, akiket egyedül az önérdek vezérel. A hagyomá­
nyos magyarázatok két további súlyos koncepcionális fogyatékosságban szen­
vednek. Lényegében tagadják a cselekmény kivételes természetét, azt, hogy
emberek tömeges lemészárlásáról van szó. Abból indulnak ki, hogy embe­
reket gyilkosságra késztetni alapjában véve ugyanolyan dolog, mint bármely

23
 egyéb ellenszenves vagy ízléstelen dologra rávenni őket. Ugyanakkor egyik
hagyományos magyarázat sem abból indul ki, hogy az áldozatok identitásá­
nak szerepe lenne a történtekben. A hagyományos magyarázatok feltételezik,
hogy az elkövetők az áldozatnak kiszemelt emberek bármely más csoportjá­
val szemben is hasonlóképpen jártak volna el. Ezeknek a magyarázatoknak
a logikája szerint annak, hogy az áldozatok zsidók voltak, nincs jelentősége.
Fenntartom azt a véleményemet, hogy egyetlen olyan magyarázat sem
képes megértetni, miért cselekedtek az elkövetők ezen a módon, mely ta­
gadja, hogy tudatosan, ítélőképességük birtokában cselekedtek, hogy igenis
tudták, mit csinálnak, tudatában voltak tetteik jelentőségével és moralitá-
sával Egyetlen magyarázat sem megfelelő, ha nem veszi tekintetbe a náci
ideológia autonóm motiváló erejét, különös tekintettel annak központi
komponensére, az antiszemitizmusra. Több okból egyetlen olyan magyará­
zat sem elfogadható, amelyik figyelmen kívül hagyja az elkövetők tetteinek
különleges természetét - egy nép szisztematikus, óriási arányokban végre­
hajtott megsemmisítését és brutalizáiását valamint az áldozatok kilétét.
Az ilyen alapállásból kiinduló érvelések kettős fogyatékosságban szenved­
nek, amennyiben nem hajlandók elismerni a Holokauszt emberi vonatko­
zását: azt, hogy az elkövetők emberi lényekként, ítélőképességük birtoká­
ban cselekedtek ilyen embertelen módon, valamint azt, hogy a végrehajtók
cselekedeteiket meghatározott identitási! emberi lények ellen, nem pedig
állatok vagy tárgyak ellen követték el.
Az én magyarázatom szerint, és ez újdonság a végrehajtókról szóló tu­
dományos irodalomban, az antiszemitizmus vo\t az, ami az elkövetőket, az
„egyszerű németeket” lelkesítette. Az antiszemitizmusnak egy különleges
típusa ez, melyből azt a következtetést vonták le, hogy a zsidóknak meg kell
halniuk. Az elkövetők hite, az antiszemitizmus általuk vallott különleges
válfaja volt, ha nem is az egyetlen, de a legfontosabb és mellőzhetetlen in­
dítéka tetteiknek, ezért ennek kell bármely magyarázat középpontjában áll­
nia. Egyszerűen arról van szó, hogy a végrehajtók saját meggyőződésükből
és erkölcseikből indultak ki, helyénvalónak ítélték a zsidók tömeges meg­
semmisítését és nem akartak rá nemet mondani.

MIVEL A HOLOKAUSZT végrehajtásának magyarázata interpretációs

és módszertani szempontból is bonyolult, elengedhetetlen, hogy nyíltan
és egyenesen közelítsük meg az erre vonatkozó kérdéseket. Itt a témával
kapcsolatos nézeteim központi tételeit fejtem ki és különösen a végrehajtók
azon cselekedeteire koncentrálok, melyek magyarázatot igényelnek.
A korszak értelmezői súlyos hibát vétenek, amikor nem hajlandók elhin­
ni, hogy emberek egy egész nép lemészárlására képesek meggyőződésből,
különösen, ha olyan népről van szó, mely semmilyen objektív felmérés sze­
rint nem jelent veszélyt a számukra. Miből ered a hit, hogy az „egyszerű”

24
emberek nem engedhették meg, még kevésbé hajthatták végre ezt a hatal­
mas mészárlást? Elvégre a történelmi tapasztalat az ókortól napjainkig pont
arra vall, hogy emberek könnyedén képesek elvenni mások életét, és még
örömüket is lelik azok halálában.
Semmilyen okunk nincs azt hinni, hogy a modern ember, a nyugati em­
ber, vagy akár a keresztény ember képes ellenállni azoknak a befolyásoknak,
melyekben az emberi élet leértékelődik, melyekben emberi életek kioltására
szólítják fel őket, s melyek számos vallási, kulturális és politikai közegben
jelentek meg a történelem során, kezdve a keresztesektől az inkvizítorokig,
hogy csak két idevágó példát említsünk a 20, századi keresztény Európa
előtörténetéből Vagy ki kételkedne abban, hogy azoknak az argentin és a
chilei tömeggyilkosoknak a hite szerint, akik az elnyomó rezsim ellenfeleit
gyilkolták le, az általuk kivégzettek megérdemelték a halált? Ki kételkedne
abban, hogy meggyőződés vezette azokat a tuszikat, akik hutukat gyilkol­
tak Burundiban, vagy a hutukat, akik tuszikat gyilkoltak Ruandában, vagy
hogy ugyanígy hittek az igazukban az egyik libanoni milícia tagjai, amikor a
másik milícia civil támogatóit gyilkolták? És nem mondható-e el ugyanez a
horvátokat és a boszniai muszlimokat gyilkoló szerbekről? Miért nem lehet
ugyanezt feltételezni a német vegrehaitokról is?
A Holokauszt leírásával kapcsolatos problémák már Németország tanul­
mányozásánál megmutatkoznak. Részleteiben ezzel a témával az első fejezet
foglalkozik. Itt a legfontosabb kérdés az, vajon igaz-e az a többségi felfogás,
miszerint Németország többé-kevésbé normális társadalomként funkcio­
nált, amelyben a dolgokat hasonló módon ítélték meg, ahogy mi tesszük. E
nézet szerint ahhoz, hogy valaki lelkesen öljön meg másokat, az szükséges,
hogy az illetőt a hatalom vagy a gazdagság cinikus vágya vezérelje, vagy egy
ideológia erős hatása alatt legyen, mely oly magától értetődően hamis, hogy
csak a szellemileg háborodott kevesek dőlhetnek be neki (kivéve azokat,
akik cinikusan használják fel hatalmuk érdekében). Ezen kevesek képesek
úgymond nyomást gyakorolni az egyszerű és méltóságteljes modern em­
berre is, de nem képesek megnyerni őket.
Az alternatív felfogás az, hogy a korszak megítélésében nem ebből kell
kiindulni. Ehelyett az antropológus kritikus szemével nézve a dolgokat, a
kutató legyen nyitott egy radikálisan más kultúrával való találkozásra és
arra a lehetőségre, hogy egy, a magáétól teljesen eltérő felfogással lesz dolga,
mert csak így lesz lehetősége e másik kultúra megismerésére, sajátos szoká­
sainak és gyakorlatának, kollektív projektjeinek és termékeinek megérté­
sére. Ez esetben el kell ismernie azt a lehetőséget, hogy nagyszámú ember,
ez esetben német ember jó lelkiismerettel halt meg vagy ölt meg lelkesen
másokat, ez esetben zsidókat, Ez a megközelítés felmenti a kutatót a kény­
szer alól, ami valószínűleg minden eddigi vizsgálat kötelező előfeltétele volt,
hogy meg kelljen magyaráznia, miként lehetett embereket rávenni arra,

25
hogy akaratuk ellenére (vagy éppen akarattalanul, automaták módjára)
cselekedjenek. És ez a megközelítés szükséges ahhoz, hogy magyarázatot
nyerjen, hogyan váltak a németek potenciálisan lelkes tömeggyilkosokká,
és hogyan használta ki a náci rezsim ezt a katasztrofális potenciált. Vizsgá­
lódásunk vezérelve tehát az a megközelítés, mely elutasítja az antropológiai
és társadalomtudományi szempontból is primitív elképzelést, mely szerint
a számunkra magától értetődő dolgot mások is úgy értelmezik, ahogy mi.
A Holokausztra és végrehajtóira vonatkozó kutatás általánosan elterjedt
és megkérdőjelezhetetlennek vélt módszertani és tartalmi feltevéseit vonjuk
kétségbe itt, mivel azok elméletileg is és empirikusan is tarthatatlanolc A
megelőző kutatásokkal ellentétben ez a könyv komolyan veszi a szereplők
megismerését és értékrendjét, és a választhatóság modellje alapján minősíti
az elkövetők tetteit. Az ilyen megközelítés, különösen, ha a í lolokausztról
van szó, felvet egy sor társadalomelméleti kérdést is, melyeket szintén érin­
tenünk kell
A végrehajtók olyan intézmények keretei között dolgoztak, melyek elő­
re meghatározták szerepüket, specifikus feladatokat adtak nekik, minde­
mellett személy szerint és kollektiven is megvolt a lehetőségük arra, hogy
maguk döntsék cl, hogyan cselekednek. Ha ebből a szemszögből nézzük a
dolgot, azaz, ha elismerjük, hogy volt választási lehetőségük, akkor meg kell
vizsgálnunk, elemeznünk kell, és valamiféle általános magyarázatot vagy
értelmezést kell adnunk választási lehetőségeiknek. Eközben ideális eset­
ben az alábbi kérdéseket kell megválaszolni:

Mit is csináltak valójában a végrehajtók?

Mit csináltak azonfelül, ami „szükséges” volt?
Mi volt az, aminek a végrehajtását megtagadták?
Minek a megtagadására lett volna még lehetőségük?
Mi az, amit nem tettek volna meg?
Mi volt az a viselkedésmód, melyben feladataikat végrehajtották?
Mennyire simán ment ezeknek a műveleteknek a végrehajtása?

Amikor azt vizsgáljuk, hogy a végrehajtók mely szabványok szerint cse­

lekedtek, tekintettel az intézményi szerepkövetclményekre és ösztönzési
rendszerre, a szimpla gyilkoláson felül két irányban kell kutakodnunk. Elő­
ször is a németek a zsidók (és más áldozataik) kezelése folyamán a legkülön­
bözőbb cselekedeteket hajtották végre ellenük, még mielőtt halálos csapást
mértek volna rájuk. Nagyon fontos, hogy megértsük, mi volt a zsidók elle­
ni akciók vezérfonala , ha eltekintünk a népirtó mészárlástól. Ezt a kérdést
most nagyobb részletességgel tárgyaljuk. Másodszor, azt kell figyelembe
venni, hogyan viselkedtek a végrehajtók, amikor nem népirtó tevékenység­
gel foglalkoztak, hogyan befolyásolta ez a viselkedés a gyilkosságokat. Meg
kell figyelnünk, hogy a nem gyilkos tevékenység elemzése milyen kulcsok­
kal szolgál egész magatartásuk általános kar akteréhez, cselekvésre való haj­
lamuk megértéséhez, valamint azt, vajon az általános társadalom-lélektani
miliő, melyben éllek, mennyire meghatározó népirtó akcióik végrehajtási
módjának megértése szempontjából.
Mindezek a problémák egy fundamentális kérdés irányába mutatnak:
a végrehajtók tetteinek skáláján melyik az a cselekedet, mely kimondottan
magyarázatra szorul? A végrehajtókra vonatkozó magyarázatok ugyanis
eddig általában e tevékenység egyetlen meghatározó oldalára összponto­
sítottak: a gyilkosságokra. Ezt a csölátáss2 erű felfogást ki kell szélesíteni
'legyük fel, hogy a németek nem jutottak volna el a zsidók kiirtásáig, csak
egyéb más módokon bántak volna méltánytalanul velük, ahogy tették a
koncentrációs táborokban és a gettókban, ahol rabszolgaként kezelték okét.
Feledkezzünk el a gyilkosságokról és képzeljük el, mi történne, ha mai tár­
sadalmunk emberei a zsidók, a keresztények, a fehérek vagy a feketék el­
len akárcsak század annyi brutalitást és durvaságot követnének el, mint a
németek tették a zsidókkal. Mindenki elismerné, hogy önmagában már ez
is magyarázatot igényelne. Tegyük fel, hogy a németek nem hajtottak vég­
re népirtást, ez esetben az önkényesség és durvaság, amellyel a zsidókkal
bántak, önmagában is magára vonta volna a figyelmet, s történelmi méretű
felháborodást váltott volna ki olyan aberrációként és per verzióként, amely
magyarázatot igényel. A valóság mégis az, hogy ezek a tetteik szinte elvesz­
nek a népirtás árnyékában, s a Holokauszt eddigi magyarázatkíséríetei nem
is veszik figyelembe ezeket.
A tömeggyilkosságokra összpontosító kutatás, mely nem veszi tekintetbe
a többi akciókat, magában is elegendő ahhoz, hogy magyarázatok helyett
félremagyarázást kapjunk. Az persze nem kétséges, hogy a tudományos fi­
gyelem középpontjában a gyilkosságoknak kell állniuk. De nem ez az egyet­
len aspektusa annak, ahogy a németek a zsidókat kezelték, tehát nem az
egyetlen dolog, ami rendszeres és alapos feltárást igényel. Nemcsak azt kell
megmagyarázni, hogy a németek gyilkoltak, hanem azt is, hogy hogyan.
Tudniillik a „hogyan* az, ami gyakran a legjobb választ adja a „miért”-re.
A gyilkos elszánhatja magát mások megölésére, akár igazságosnak, akár
igazságtalannak tartja cselekedetét, mely többé vagy kevésbé számára is
fájdalmas lehet fizikai és emocionális értelemben. Bármely magyarázatnak
meg kell mutatnia azokat az utakat, amelyeken a németek kollektiven és
individuálisan eljutottak ezen akciókig vagy akár eljutottak a gondolatig,
mely áldozataik gyötrelmeinek fokozódását eredményezte. Hamis magya­
rázat lesz az, mely úgy próbálja értelmezni a zsidók legyilkolását, hogy meg
sem próbálja értelmezni a módot, ahogyan ez történt.
Ahhoz, hogy világos elemzés születhessen, mindenekelőtt meg kell ha­
tározni, hogy melyek azok az akciók, amelyekre magyarázatot keresünk. A

27
klasszifikációs vázlat, mely négy különböző cselekvésmódot foglal magá­
ban, két dimenzióra osztható* Az egyik azt vizsgálja, hogy a németek akciói
parancsra történtek-e vagy saját kezdeményezésre. A másilc dimenzióban
azt a kérdést vizsgáljuk, vajon a németek kegyetlenül jártak-e el.

A VÉGREHAJTÓK AKCIÓI

Igen Nem

Szervezett „Túlteljesítések”,
és például kínzás
„strukturált”
kegyetlenkedés

Gyilkossági „Kezdeményezett
akciók akciók”,
és például
egyedi egyénileg kezdemén
gyilkosságok gyilkosságok

A parancsra végrehajtott aktusok, mint például a bekerítés, a deportálás,

a zsidók meggyilkolása, melyeket a túlzásba vitt vagy különleges kegyet­
lenkedések közé sorolnak, német kontextusban az adott korszakban hét­
köznapi és tudatos tetteknek minősültek* Olyan tettek voltak ezek, melyek
megengedettnek számítottak a közmondásosan (mitikusan) jó németek
számára, akik egyszerűen csak „parancsra cselekedtek” Az egyénileg kez­
deményezett akciók és a túlteljesítések valójában nem nevezhetők felülről
jött parancsok végrehajtásának. Mindkét cselekvési forma az egyéni végre­
hajtók voluntarizmusának következménye. Ezek a kegyetlenség mértéké­
ben különböznek egymástól Az egyénileg kezdeményezett akciók hidegfe-
jü végrehajtók akciói voltak, a túlteljesítések viszont azoknak a németeknek
a cselekedetei, kik nagy valószínűséggel különleges élvezetet találtak az ál­
taluk okozott szenvedésben. E cselekedetek utolsó kategóriájába tartoznak
azok, amelyeket a németek parancsra hajtottak végre, s melyek egyetlen
célja az volt, hogy szenvedést okozzanak a zsidóknak.
Mindezek figyelmet érdemlő akciók, némelyiküket meg is vitatjuk az
esettanulmányok során, mert visszatekintve is kétségbe vonják az elkövetők
által a háború után adott magyarázatok hitelességét. Amikor sorolják az
okokat, hogy miért nem kell szégyenkezniük a zsidók legyilkolása miatt,
általában előkerül, hogy a zsidók fenyegették Németországot, partizánok
vagy banditák voltak, betegséget terjesztettek. Ezek lehettek részei egy nácik
által befolyásolt gondolkodásnak, amikor a végrehajtók utilitarista magya­
rázatokat kerestek saját tetteikre. Másfelől az áldozatok kínzására vonatkozó
esetleges parancsok árnyékot vetettek volna a zsidókkal való általános bá­
násmód „legalitására” és „észszerüségére”.
A végrehajtók zsidókkal szembeni bánásmódja, beleértve a gyilkosságo­
kat is, különféle cselekedetekből, ha úgy tetszik, változatokból tevődik Ősz-
sze, melyek mindegyike magyarázatot igényel. A népirtáshoz való német
hozzájárulás bármely általános magyarázatának vonatkoznia kell mindezen
változatokra. Bár nagy számú akcióról beszélünk, amelyeket két típusra
osztottunk aszerint, hogy felsőbb utasításra hajtották-e végre azokat vagy
anélkül és aszerint, hogy mennyire voltak kegyetlenek, egyik sem maradhat
magyarázat nélkül. Magyarázatot igényelnek:
L Mindazon akciók, melyeket felső parancsra, túlzó kegyetlenkedés nél­
kül hajtottak végre, és melyek közül a legfontosabbak a népirtó gyilkossá­
gok voltak.
2. Azoknak a kegyetlenkedéseknek a sorozata, amelyek szintén felső pa­
rancsra, intézményesen és struktúrában történtek. Ezek fontosabbak azok­
nál, amelyeket magánszemélyek vagy kisebb csoportok hajtottak végre ad
hoc alapon.
3. Az olyan akciók is, melyeket közvetlen felettes parancsára vagy felsőbb
utasítás nélkül kezdeményeztek, de amelyekre nem volt jellemző a túlzó ke­
gyetlenkedés.
4. Végül ott vannak azok a kegyetlenkedések, melyeket az elkövető saját
maga kezdeményezett
Ez a fajta objektív leírása a végrehajtói cselekedeteknek hasznos lehet,
de még mindig nem elegendő az osztályozás megfelelő kialakítására, s még
mindig nem elegendő alap a magyarázathoz. Ez az elemzési séma ugyanis,
ha nem megyünk mélyebbre, még mindig azt sugallja, hogy a parancskö­
vetés problémamentes kategória. Márpedig más esetek, például az egyéni
parancsmegtagadás, amikor nem gyilkosság végrehajtásáról van szó, a pa­
rancskövetés értelmezését is befolyásolják Amennyiben a németek különb­
séget tettek az általuk követendő parancsok között vagy az egyiket szíveseb­
ben hajtották végre, mint a másikat, ezeket a viselkedési formákat külön kell
vizsgálni és magyarázni.
Az akciók kiasszifikádójában nem szerepelnek azok a cselekvési változa­
tok sem, melyeket a végrehajtók választottak egy-egy adott helyzetben, ami­
kor valamely intézménytől általuk nem kívánatosnak gondolt feladatot kaptak.
Röviden, a parancsvégrehajtás, avagy* a parancsra cselekvés naiv magyarázatai
kiragadják a végrehajtók cselekedeteit azok szélesebb társadalmi, politikai és in­
tézményi kontextusából. Ahhoz, hogy az érintettek parancs-végrehajtási kész­
ségét megértsük, a kérdést ebben a szélesebb összefüggésben kell vizsgálni.

29
 Jelen vita keretében a következőket kell tekintetbe venni: már az első
cselekvési variáns, a parancsvégrehajtás sem problémamentes. A német
végrehajtóknak voltak lehetőségeik arra, hogy megpróbálják elkerülni a
gyilkossági parancsok végrehajtását, vagy hogy mérsékeljék áldozataik
szenvedését. Miért úgy cselekedtek, ahogy? A második cselekvési típus, a2
autoritásból eredő kegyetlenkedés azt a kérdést veti fel, vajon a 20. század
közepének nagy európai intézményei úgy épültek-e fel, hogy szándékosan
támogathatták a lakosság egy részének okozott irtózatos szenvedést. Ami
bizonyos, hogy ezek az intézmények természettől és rendeltetéstől fogva
személyi állományuktól függtek. A harmadik cselekvési típust az egyénileg
kezdeményezett vagy voluntarista cselekvést szinten külön kell vizsgálni,
cáfolva azt a feltételezést, hogy akik ellenezték a tömeggyilkosságot, tehet­
tek volna többet annál, amit tettek. Ahhoz pedig nem is kell külön indoko­
lás hogy a negyedik cselekvési típus, a személyes kegyetlenkedés magyará­
zatot kíván.
Vizsgálódásunknak a végrehajtók cselekedeteinek két további vonatko­
zására is ki kell terjednie. Az egyik az a mód, ahogyan a végrehajtók tel­
jesítették feladataikat. Vajon félszíwel vagy lelkesen cselekedtek? Még a
parancsra végrehajtott akciókat is értékelni kell a végrehajtás készségessége
szempontjából. Egy színész is az odaadás, az átélés és a teljesítési buzgalom
különböző fokozatait mutathatja a színpadon. Amikor a németek bujkáló
zsidók után kutattak, volt lehetőségük arra, hogy minden eszközzel eiőke-
rítsék őket, és arra is, hogy lazán, félszíwel viszonyuljanak a feladathoz.
A németek végrehajtási buzgósága bepillantást enged motivációjukba, és
önmagában is magyarázatot igényel Ugyancsak további kutakodást igényel
cselekedeteik szörnyűsége. Ügy értem, hogy a szörnyűségek, a brutalitás,
a gyakori kegyetlenkedés, melyek ezeket a műveleteket jellemezték, miért
nem voltak képesek megállítani a végrehajtókat, vagy legalábbis miért nem
keltettek bennük kételyeket? E műveletek rémséges természete persze nem
a végrehajtóktól függött, de azt a kérdést mégiscsak fel kell tenni, hogy az
általuk átélt dolgok miért nem voltak rájuk nagyobb hatással.
Megközelítésünket még ezekkel a feltételekkel is tovább kell szélesíte­
nünk valamiféle objektív kategorizálásnál. Vizsgálnunk kell a2 egyes ka­
tegóriákba sorolt németek motivációját is. Különösen vonatkozik ez a pa­
rancsvégrehajtókra. Mindegy, hogy milyen kategóriába sorolunk valamely
cselekedetet, a személyes hozzáállás, a motiváció minden körülmények
között fontos. Vagyis az „objektív” kategorizálást ki kell egészíteni a szub­
jektív motiváció vizsgálatával. Egyfajta motiváció tartozik ahhoz, amikor
parancsra cselekszik az illető, és másfajta ahhoz, amikor saját kezdeménye­
zésére cselekedszik vagy túlteljesít. Végül a legfontosabb annak a kérdésnek
a megválaszolása, vajon a végrehajtók hittek-e abban, hogy a zsidókkal való
bánásmódjuk igazságos, és ha igen, miért.

|30
 A cselekvési készség vizsgálatának legfontosabb része a motiváció isme­
rete, mely motiváció az adott társadalom ismeretanyagának terméke. Azok-
nak az akcióknak a típusai, amelyeket egy adott személy kész végrehajtani,
akár közvetlen parancsra teszi ezt, akár saját kezdeményezésre, a személy
motivációjából erednek, de maguk a cselekedetek nem feltétlenül felelnek
meg a motivációnak, mivel a személy cselekedeteit befolyásolják a körülmé­
nyek és a végrehajtás lehetőségei is. Nyilvánvaló, hogy alkalom híján senki
sem gyilkolhat vagy kínozhat másokat. De egyedül az alkalom senkit nem
tesz gyilkossá vagy senkit nem ösztönöz arra, hogy megkínozzon másokat
Ha azt mondjuk, hogy minden társadalmilag jelentékeny cselekedethez
motiváció szükséges, ez még nem jelenti azt, hogy minden cselekedet az
illető meggyőződéséből fakad, vagy hogy azt igazságosnak tartja. Ez csupán
annyit jelent, hogy mindenki maga dönti el, mire vállalkozik, és bizonyos
mentális megfontolás vezet el annak eldöntéséhez, hogy egy bizonyos cse­
lekedet végrehajtásától ne tartózkodjon. A mentális megfontoláshoz hoz­
zá tartozhat a karriervágy, a félelem attól, hogy a bajtársak kinevetik, vagy
hogy parancsmegtagadás miatt kivégzik. Egy személy megölhet egy másikat
anélkül, hogy hinne tettének helyességében, még akkor is, ha érti, hogy igaz­
ságtalan, amit tesz. Ez még úgy is megtörténhet, hogy egészen más megfon­
tolások vezérlik, például saját jóléte érdekében teszi, amit tes2 . Motiváció
lehet az is, ha valaki saját élete védelmében cselekszik. Az intézményi struk­
túrák, az ösztönzők és a szankciók, legyenek azok hivatalosak vagy nem
hivatalosak, önmagukban soha nem jelenthetnek motivációt. Ezek csupán
ösztönzők lehetnek ilyen vagy olyan cselekvésre, amelyeket az érintettnek
lehetősége van figyelembe venni, amikor eldönti, mit fog tenni. Persze, bi­
zonyos helyzetekben az emberek nagy többsége azonos módon szokott cse­
lekedni, feltehetően függetlenül korábbi meggyőződésétől és szándékaitól.
Az ilyen esetek vezettek sokakat ahhoz a hibás konklúzióhoz, hogy maguk
a „struktúrák” vezetnek a cselekvéshez. A struktúrákat ugyanis mindig az
érintettek értelmezik, és ők, amennyiben azonos ismeretek és értékek men­
tén gondolkodnak (egy élet megóvása érték, a „fajilag tiszta” társadalom
kívánalma, karriercélok, a pénzcsinálás vágya vagy akár mindenáron ha­
sonlítani a többiekre), egyformán is reagálnak majd ezekre a helyzetekre.
Nem minden személy fogja saját jólétét fölébe helyezni elveinek, nem min­
denki fogja fehadni saját morális pozícióit csak azért, mert a bajtársak más
nézeteket vallanak. Ha mégis ezt teszik, akkor magyarázatunk legfontosabb
része kell hogy legyen annak feltárása, hogy milyen nem univerzális érté­
kek és szintén nem univerzális társa dalom-lélektani körülmények vezették
őket ide. Bizonyos emberek feláldozzák életüket másokért. Lemondanak az
előléptetésről karrierjükben, szavakban és tettekben is szembehelyezkednek
társaikkal. Az élőlények megismerése és értékrendje nem független, hanem
minden új megismerés és érték korábban létező megismerések és értékek

31
 keretében jön létre, és ezek mindig az emberi élet anyagi körülményeivel
függenek össze. Márpedig az ismeretek és az érlékek, és csakis az ismeretek
és értékek azok, amelyek végső soron valakit arra indítanak, hogy szándé­
kosan felemelje a kezét, és megüssön valaki.
Bármilyenek legyenek is az egyenek megismerési és értékrendjei, ha
megváltozik azoknak az ösztönzőknek a struktúrája, melyek között lé­
teznek, sok esetben késztetve fogják érezni magukat arra, hogy másként
cselekedjenek, mint ahogy azt megfelelőnek éreznék addigi tudásuk és ér­
tékrendjük alapján. Fontos azonban aláhúzni: ez nem azt jelenti, hogy az
ösztönzők szerkezete önmagában cselekvésre indítja az embert, csupán azt,
hogy a kognitív és értékstruktúrák együtt hatása az, ami cselekedeteiket ve­
zényli.
Az elkövetők telteinek magyarázata ilyenformán megköveteli, hogy
komolyan vegyük a fenomenológiai realitásokat. Meg kell próbálnunk
magunkat a helyükbe képzelni, gondolatban végrehajtani tetteiket, úgy
cselekedni, ahogy ők, megfigyelni, hogy mi vezérelte őket. Ezért mindig
észben kell tartanunk elkövetői tetteik természetének leglényegesebb voná­
sát: védtelen férfiakat, nőket és gyermekeket gyilkoltak, olyan embereket,
akik nyilvánvalóan nem jelentettek számukra halálos fenyegetést, gyakran
meggyötörtek és gyengék voltak, észrevehető fizikai és érzelmi agóniában
voltak, néha könyörögtek az életükért vagy gyermekeik életéért. Túl sok
magyarázója van a korszaknak, különösen, amikor pszichologizálnak, akik
úgy ábrázolják a németek tetteit, mintha valamiféle mondén cselekedeteket
hajtottak volna végre, mintha semmi más nem szorulna magyarázatra itt,
mint az, hogy miként lehet egy jó emberből alkalmilag bolti tolvaj. Az ilyen
szerzők szem elől tévesztik a szóban forgó cselekedetek eltérő, különleges és
nyomasztó jellegét. Sok társadalomban, ide értve a nyugati társadalmakat,
nagyon erős a tabu, mely tiltja a védtelen emberek és a gyermekek megölé­
sét. Azok a lélektani mechanizmusok, amelyek megengedik a „jó ember”
számára apróbb morális vétségek elkövetését vagy hogy szemet hunyjon
nagyobb morális vétségek felett, különösen akkor, ha utóbbiak tőle nagy
távolságban történnek, nem alkalmazhatók azokra, akik népirtó gyilkos­
ságokat hajtanak végre, sok száz ember legyilkolását nézik végig. Alaposan
meg kell vizsgálni tehát, hogy ezek a mechanizmusok szolgálhatnak-e ilyen
cselekedetek keretéül.
A tömeggyilkosságok magyarázatához két dolgot mindig észben kell
tartani. Amikor a gyilkos műveletekről írunk vagy olvasunk, túlságosan is
könnyű érzéketlenné válni a számok iránt, amelyek a szemünk elé kerülnek.
Tízezer halott egy helyen, négyszáz egy másikon, tizenöt egy harmadikon.
Mindannyiunknak meg kell itt állnunk, és fel kell fognunk, hogy tízezer
halál azt jelenti, hogy a németek tízezer személyt öltek meg - fegyvertelen
férfiakat, nőket és gyermekeket, öregeket és fiatalokat, egészségeseket és be-

132
legeket vagyis azt, hogy a németek tízezer emberi életet vettek el. Nem
lehet, hogy ne érdekeljen mindenkit, vajon mit jelenthetett ez a mészárlás­
ban részt vevő németek számára. Arról, hogy milyen valósággal kerültek
szembe a németek, akkor alkothatunk némi fogalmat, amikor valaki megfi­
gyeli saját felindultságát, szörnyülködését vagy undorát, saját morális reak­
cióját egyetlen személy megölésére. Vagy ha valamely jelenkori „tömeggyil-
kosságra” reagál, amikor egy sorozatgyilkos öldököl vagy egy félautomata
fegyverrel hadonászó őrült gyilkol egy gyorsétteremben. A zsidó áldozatok
nem valamiféle statisztikák, amelyek papíron jelennek meg előttünk. Gyil­
kosaik számára ezek a zsidók emberek voltak, akik egyik pillanatban még
lélegeztek, a következőben már élettelenül hevertek előttük. És mindez nem
valamiféle hadművelet során történt.
A másik dolog, amit soha nem téveszthetünk szem elől, a németek által
végrehajtott tettek szörnyűsége. Bárki, aki maga lőtt vagy tanúja volt, ahogy
bajtársai zsidókat lőttek agyon, kimondhatatlan horrorjelenetek tanúja volt.
bzeknek a gyilkossági műveleteknek a mai steril leírásai voltaképpen félrema­
gyarázzák a gyilkosság fenomenológiáját, kilúgozzák belőle az érzelmi ösz-
szetevőt, és lehetetlenné tesznek bármiféle megértést. A szóban forgó esemé­
nyek leírása, a gyilkosok fenomenológiai leírásának rekonstrukciója bármely
magyarázathoz nélkülözhetetlen. Ezért a magam részéről elvetem a klinikai
megközelítési, és megkísérlem felfogni, milyen szörnyűséges cs visszataszító
események lehettek ezek a végrehajtók számára (ami természetesen nem azt
jelenti, hogy ők mindig szörnyülködtek). Eröcsögött a vér, csontdarabok és
agyvelő szállt a levegőben, néha magukra a gyilkosokra, bepiszkítva arcukat
és foltot ejtve ruházatukon. A német fülekben ott visszhangzottak a lemé­
szárlásukat váró emberek kiáltásai és nyögései. Ezek a jelenetek jelentették
a realitást az elkövetők számára, nem pedig azok a steril leírások, amelyek
a tömeggyilkosságokról szóló riportokban olvashatók. Ahhoz, hogy behatol­
hassunk az elkövetők fenomenológiájába, le kell írnunk a magunk számára
azt a visszataszító képet, mely el éhük tárult, fel kell elevenítenünk minden
vészkiáltást és fájdalmas nyögést, amit hallottak. Minden egyes gyilkossági
műveletnek és minden egyes halálesetnek csak ilyen leírás esetén van értelme,
Persze, ezt sem lehet megtenni, hiszen ez is elfogadhatatlanul hosszúvá ten­
ne minden Holokauszttal foglalkozó leírást, és azért sem, mert kevés olvasó
lenne képes folytatni az olvasást az ilyen szörnyűségekről szóló beszámolók
láttán. Már magában ez is fontos kommentár a végrehajtók különleges feno­
menológiájához és ahhoz, hogy milyen erős motiváció kellett a németeknek
az efféle érzelmek elhallgattatásához, ahhoz, hogy zsidókat, köztük gyerme­
keket tudjanak gyilkolni és kínozni.

A NÉMET KULTÚRÁT ALKOTÓ hitek és értékek megértése, s külö­

nösen azoké, amelyek a németeknek a zsidókhoz való viszonyát formállak,

331
 ilyenformán a legfontosabb összetevője a Holokauszt elkövetőiről alkotott
képnek, így ez lesz az első lényeges téma is ennek a könyvnek az első részé­
ben, Az ide tartozó három fejezet közül az első az antiszemitizmus elem­
zéséhez ad keretet. A következő két fejezet a 19. és 20. századi német anti­
szemitizmust tárgyalja. Ezek a fejezetek mutatják be azokat a fejleményeket
Németországban, melyek jóval a nácik hatalomra jutása előtt az antiszemi­
tizmus egy virulens és erőszakos „eliminációs” változatának megjelenésé­
hez vezettek. Ez a változat a zsidó befolyás megszüntetésére vagy maguknak
a zsidóknak a német társadalomból való eliminációjára szólított. Amikor
a nácik hatalomra jutottak, egy olyan társadalom élén találták magukat,
melyben már burjánzottak az antiszemita megjegyzések, s mely már készen
állt arra, hogy az elimináció elképzelhető legszélsőségesebb formájának
végrehajtására mobilizálják.
A második rész képet ad azokról az intézkedésekről, amelyek a zsidók
szenvedéseihez és halálához vezettek, és azokról az intézményekről, ame­
lyek végrehajtották ezeket a döntéseket. A két fejezet közül az első új interp­
retációt ad a németek zsidók elleni támadásának és megmutatja, milyen po­
litikai ugrások és fordulatok történtek annak érdekében, hogy a politikát a
német eliminációs antiszemitizmushoz igazítsák. A második fejezet a gyil­
kolást irányító intézményeknek a leírását adja, bemutatja a végrehajtókat és
felvázolja a legnagyobb német gyilkossági intézményt: a „tábort”. Ez a két
fejezet együtt biztosítja azt a szélesebb kontextust, melyben megvizsgálha­
tok és megérthetek e tanulmány alapvető tárgyai, a gyilkolás intézményei
és végrehajtói.
A harmadik-ötödik rész fejezetei a tömeggyilkosságok mindhárom in­
tézményének esetleírásait tartalmazzák. Ezekben a rend őr zászlóaljakról, a
„m unkátáborokról” és a halálmenetekről lesz szó. Ezek a tanulmányok te­
szik lehetővé, hogy közelebbi ismereteket szerezzünk az elkövetők tetteiről,
a helyszínekről, az ösztönző struktúrákról, amelyek a népirtás végrehajtó­
inak cselekedeteit vezették, s amelyek nélkül a Holokauszt interpretációja
nem lehetséges.
A hatodik rész két fejezetből áll. Az első az elkövetők tetteinek mód­
szeres elemzését tartalmazza, s bemutatja az empirikus tanulmányokban
található hagyományos magyarázatok elméleti és empirikus tévedéseit.
Bemutatja továbbá, hogy a végrehajtók eliminációs antiszemitizmusa a
magyarázat cselekedeteikre, s ez a magyarázat arra is alkalmas, hogy egy
sor összehasonlításban értelmesnek mutassa tetteiket. A hatodik rész má­
sodik fejezete az eliminációs antiszemitizmusnak azt a kapacitását mutatja
be, mellyel cselekvésre tudta késztetni a nád vezetést, a Holokauszt végre­
hajtóit cs a német népet, s a maguk módján mindegyiket rá tudta venni a
megsemmisítési programhoz való hozzájárulásra.
Ez a könyv a Holokauszt végrehajtóival foglalkozik. Tetteik megmagya-

34
rázása érdekében mikroszinten, középszinten és makroszinten etemzi cse­
lekedeteiket, személyes, intézményi és társadalmi keretek között, A korábbi
tanulmányok és a végrehajtók cselekedeteinek szinte valamennyi korábbi
magyarázata vagy laboratóriumokban születtek, és egyszerűen valamely
filozófiai vagy elméleti rendszerből vezették le őket, vagy pedig (gyakran
hibás) konklúzióikat az egyénre vonatkozó elemzésekből vezették át, társa­
dalmi vagy intézményi szintekre. Szinte mindegyik alábecsüli a végrehajtók
tetteinek forrásait, s azok változatait nemcsak, hogy nem mutatják be, meg
sem jelölik. Különösen jellemző ez minden non-kognitív „strukturális”
magyarázatra. Kevés Holokauszt-magyarázó fárasztotta magát a végrehaj­
tás mikrofizikájával, holott a végrehajtók tetteinek bármely vizsgálata csak
ezzel kezdődhet. így aztán ez a könyv lemezteleníti az elkövetők tetteit, s
az által teszi ezt, hogy saját intézményi és társadalmi környezetükben saját
társ adalom-lélektani és eszmei környezetükben vizsgálja őket.
Motiváció nélkül senki nem fog gyilkolni. Milyen kognitív feltételek és
milyen értékek tették lehetővé a népirtás motivációjának megjelenését a
német történelemnek ebben a korszakában? Milyen gondolatrendszerek és
milyen értékek tették érthetővé és elfogadhatóvá a zsidók elleni népirtó
gyilkosságokat az egyszerű németek számára, akik végrehajtották ezeket?
Mivel bármely magyarázatnak különböző hátterű és különböző intézmé­
nyekben dolgozó németek tízezreire kell vonatkoznia, és cselekedeteik szé­
les skáláját kell figyelembe vennie, meg kell találnia azt a közös elvet, mely
iránytűként szolgálhat tetteik megértéséhez. A tetteiket vezérlő kognitív
struktúra és értékrend a német kultúra szerves része volt. Ezen értékrend
természete, kialakulása lesz a következő három fejezet témája.

35
 ELSŐ RÉSZ

A NÉMET ANTISZEMITIZMUS MEGÉRTÉSE.

AZ ELIMINÁCIÓS GONDOLKODÁSMÓD

„Jézus közössége számára nem megengedett másként hallani a zsidók

szörnyű sorsáról, mint alázattal, hálával teli odaadással, és szent
rémülettel... Ilyenformán egy keresztény nem tanúsíthat közönyt eb­
ben az ügyben (az antiszemitizmus ügyében)..!’
WALTER HÖCHSTÁDTER NÉMET LELKÉSZ FELHÍVÁSA NÉMET
KATONÁKHOZ, MELYET 1944 JÜNIUS ÉS JÚLIUS HÓNAPOKBAN
TITOKBAN TERJESZTETTEK KÖRÜKBEN

„Hogyan lehetséges az, hogyfülünkben, a keresztények fülében nem szó­

lal meg a csengő a (zsidók által elszenvedett)
nyomorúság és szenvedés láttán? ”
KARL BARTH, 1938 DECEMBERI
WIPKrNGENI (SVÁJC)
ELŐADÁSÁBÓL

„A zsidókat általánosságban mi nem szeretjük, ezért számunkra

nem könnyű ugyanúgy fordulnunk feléjük, ahogy azt az
általános emberszeretet diktálja...”
KARI, BARTH 1944 JÚLIUSI ZÜRICHI ELŐADÁSÁBÓL

37
 1

AZ ANTISZEMITIZMUS FOGALMÁNAK
ÚJRAÉRTELM EZÉSE.
AZ ELEMZÉS KERETEI

A német antiszemitizmusról gondolkodva az emberek hajlamosak olyan

fontos és elfogadott feltételezésekre a nád korszak előtti és alatti németek­
ről, amelyek vizsgálatra és felülvizsgálatra szorulnak. Olyan feltételezések­
ről van szó, amelyeket egy írástudatlan ázsiai csoport vagy a 14. századi
németek vizsgálata esetén nem alkalmaznának, de alkalmaznak a 19. szá­
zadi és 20. századi németekre. Ez a felfogás így összegezhető: A németek
többé kevésbé olyanok voltak, amilyenek mi: A felvilágosodás racionális és
józan gyermekei, akiket a „mágikus gondolkodás*' jellemzett ugyan, de az
„objektív valóságból” indultak ki. Hozzánk hasonlóan „gazdasági emberek”
voltak, akiket néha köztudomásúan irracionális motivációk vezérelnek, a
gyűlölet, a frusztráló gazdasági viszonyok vagy más tartós emberi gyarló­
ságok, amilyen a hatalomvágy vagy a büszkeség. Ezek azonban mind érthe­
tőek. Az irracionalitás szokványos forrásai, és ezért mindannyiunk számára
hétköznapi dolgok.
Mint egy olyan amerikai pedagógus, aki közelről ismerte a náci isko­
lákat, már 1941-ben rámutatott, az efféle feltételezések érvényességét van
okunk kétségbe vonni. Gregor Ziemer könyve szerint a nácik iskolarend­
szere „emberi lények egy olyan nemzedékét produkálta, melynek különbö­
zősége a normális amerikai fiataloktól mindennemű akadémikus összeha­
sonlításnak ellenáll, miáltal a náci oktatási rendszer értékelése is rendkívül
nehéz”. Hát akkor mégis mi igazolja azt a feltevést, hogy a náci Németország
ifjúsága és a mi mai ifjúságunk hasonló? Nem kellene-e inkább egy friss
pillantást vetni a dologra, és azt vizsgálni, hogyan vélekedtünk a néme­
tekről 1890-ben, 1925-ben és 1941-ben? Készek vagyunk elfogadni, hogy
az írástudatlan népek a fákat is jó szellemeknek vagy rossz szellemeknek
hitték, amelyek képesek az anyagi világ átalakítására. Elfogadjuk, hogy az
aztékok szerint emberáldozatok kellettek ahhoz, hogy felkeljen a nap, hogy
a középkorban a zsidókat az Ördög ügynökeinek tartották. Akkor miért ne
hinnénk el, hogy a 20. században sok német ember számunkra abszurdnak
tűnő dolgokban hitt?

39
 Miért nem úgy közelítünk a németekhez, mint az antropológus, aki egy
olyan népet kutat, amelyről nagyon keveset tudunk? Végső soron ez a tár­
sadalom termelte ki magából a Holokauszt nevű kataklizmát, valamit, amit
senki nem jósolt meg előre, s amiről senki nem gondolta, hogy lehetséges
egyáltalán, A Holokauszt radikális szakítás volt mindennel, amit az emberi
történelemből megismertünk, és minden korábbi politikai gyakorlattal is,
Olyan tettekből és képzelgésekből tevődött össze, amelyeknek az égvilágon
semmi köze nem volt a modern nyugati civilizáció alapjaihoz, a felvilágoso­
dáshoz, az ott elfogadott keresztény vagy világi erkölcsökhöz és viselkedési
normákhoz. Ez esetben viszont meg kell kérdőjeleznünk, hogy egy ilyen
társadalom vizsgálata semmiképp sem történhet azon az alapon, hogy ez
a társadalom lényegében a miénkhez hasonlatos. Felül kell vizsgálnunk azt
az elképzelést, hogy abban a társadalomban ugyanolyan racionális gazda-
sági megfintolások működtek, amelyek nálunk a társadalomtudományi és
a populáris nézeteket meghatározzák. Egy ilyen vizsgálatból kiderül, hogy
Németország társadalma durván tükrözte ugyan a miénket, de fontos rea­
litásaiban különbözött tőlünk. Ha csak a német antiszemita irodalmat néz­
zük, látható, hogy amit ott a zsidók korlátlan hatalmáról írnak, vagy arról,
hogy nincs a világon olyan baj, amit ne ők okoztak volna, oly mértékben
elszakadt a valóságtól, mintha az egész egy csapatnyi elmebajos agyszüle-
ménye volna. Pontosan a németek antiszemitizmusa az, ami megköveteli a
legalaposabb antropológiai újraértékelést.
Sok olyan társadalomról tudunk, amelyekben szinte univerzálisan ter­
jedtek el különféle kozmológiai és ontológiai hiedelmek. Társadalmak
jöttek és mentek, melyekben mindenki hitt Istenben, a boszorkányokban,
a természetfeletti erőkben, abban, hogy a külföldiek nem emberi lények,
hogy az egyén intellektuális és morális értékeit az határozza meg, hogy m i­
lyen tájhoz tartozik, hogy a férfiak erkölcsileg a nők felett állnak, a feketék
alantasak, a zsidók pedig ördögök. Ezt a listát hosszan lehet folytatni. Két
dologra kell itt odafigyelni. Az egyik az, hogy még ha ezeknek a hiedel­
meknek némelyike ma abszurdnak tűnik is, a nép valamikor szentül hitt
bennük. És ezek a hiedelmek vezették cselekedeteiket, mi több, kétségbe­
vonhatatlan igazságoknak tűntek abban a társadalmi valóságban, amelyben
ők éltek, ezek alapján alakították környezetüket.
A másik, nem kevésbé lényeges dolog az, hogy ezeket a hiedelmeket, akár
észszerűek voltak, akár abszurdak, egy adott társadalom elsöprő többsége
osztotta. Oly magától értetődően igaznak tűntek, hogy az emberek termé­
szetes környezetének, mi több, a természetes rendnek a részét alkották. A
középkori keresztény társadalomban például a keresztény teológia és dokt­
rína körüli heves viták erőszakos összecsapásokhoz vezethettek szomszé­
dok között, miközben a rendíthetetlen hit Istenben és Jézus isteni voltában,
ami mindenkit kereszténnyé tett, érintetlen maradt, kivéve a társadalom

40
mentális és pszichológiai perifériáján tengődő keveseket Különböző társa­
dalmakban axiómaként szolgált a hit Isten létezésében, a feketék alsóbbren­
dűségében, a férfiak felsőbbrendűségében, a faji hovatartozás meghatározó
voltában, avagy a zsidók ördögiségében. Ezek az axiómák vagy megkérdője­
lezhetetlen normák erősen beépültek a különféle társadalmak morális rend­
jébe, ugyanúgy nem voltak vitathatók, ahogyan a mi alapigazságunk arról,
hogy a szabadság jó dolog.
Bár történetileg a legtöbb társadalom axiomatikus kozmológiai és on­
tológiai felfogásának középpontjában abszurd hiedelmek álltak, a náci
Németország tanulmányozói számára a kiindulópont éppenséggel az volt,
hogy ott nem ez történt Pontosabban a feltételezések abból indultak ki,
hogy a legtöbb német nem oszthatta Hitlernek a zsidókról adott jellemzését,
ahogy az a Mein K am pf hasábjain és más helyeken megjelent, s mely szerint
ez egy ördögien fortélyos, parazita, rosszindulatú „faj” mely nagy károkat
okozott a német népnek. A másik feltételezés szerint a németek annyira
mégsem lehettek antiszemiták, hogy a zsidók tömeges kiirtását támogassák.
Azért nem, gondolják, mert ennek a kérdésnek az eldöntése magára a népre
hárult, az pedig úgymond, másképpen gondolkodott Miért?
Annak a nyilvánvaló lehetőségnek, vagy inkább valószínűségnek a fényé­
ben, hogy az antiszemitizmus volt a német társadalom axiómája a nácizmus
idején, két ok is van arra, hogy a korábbi feltételezéseket el kell utasítanunk.
Az egyik az, hogy a náci Németországban a kormány politikája, a többi köz­
életi tényezők politikája, valamint a közbeszéd teljes egészében, szinte már
megszállottan antiszemita volt. Már egy felületes pillantás erre a társada­
lomra elárulja bárkinek, aki a saját szemének hisz, hogy az antiszemitizmus
átitatta az egész társadalmat. A náci Németországban lényegében minden
csapból ömlött az antiszemitizmus: a zsidók minden bajunk okozói, meg
kell szabadulnunk tőlük. Ha ezt a társadalmat meg akarjuk érteni, figyelem­
be kell vennünk, hogy az antiszemitizmus szóbeli özöne nemcsak a politikai
csúcsokról zúdult lefelé, hanem nagyrészt alulról érkezett és a társadalom
tagjainak hiedelmeit tükrözte. Valóban antiszemita az a társadalom lehet,
mely szívvel-lélekkel vallja az antiszemitizmust.
A másik ok, amely miatt a korábbiakhoz képest az antiszemitizmust más
perspektívába kell állítani, a német társadalom és kultúra fejlődésének meg­
értésével kapcsolatos, A német társadalom ugyanis a középkorban is és a
korai újkorban is, egészen a felvilágosodásig, kétségkívül teljességgel anti­
szemita volt. A zsidók alapvető mássága és ártalmassága ezekben az idők­
ben a német és a legtöbb keresztény kultúra axiómája volt. Ezt a nézetet osz­
totta az uralkodó réteg, és ami ennél fontosabb, a közember is. Miért kellene
tagadni az ilyen mélyről eredő kulturális hiedelmeket, melyek a társadalmi
és erkölcsi rend alapjait érintették, ha egyszer nem kimutatható , hogy ezek
megváltoztak, vagy eloszlatták őket.

41
 Az nem megoldás, hogy amikor nincs elegendő adat egy ilyen hitrend­
szer természetéről, akkor az érdekelt történészek és a társadalomtudósok
saját társadalmuk jellegzetességeit próbálják visszavetíteni megelőző kor­
szakokra, ahogyan a német antiszemitizmus tanulmányozói gyakran teszik.
Ehelyett egy megfogható kiindulási pontot kellene keresniük, és úgy kellene
előrehaladniuk az időben, hogy feltárják, mi is történt a valóságban. Ha el­
fogadnánk ezt a megközelítést, és a középkortól kezdve azt kutatnánk, hogy
a németek mikor, hol és hogyan hagyták maguk mögött az antiszemitiz­
must, ez teljességgel megváltoztatná a mostani felfogásunkat erről a kérdés­
ről. Akkor más kérdéseket tennénk fel és másként értékelnénk a bizonyíté­
kokat Ez esetben fel kellene adnunk azt a feltételezést , hogy a németek nagy
általánosságban a 19. és a 20. században nem voltak antiszemiták, ehelyett
meg kellene próbálni demonstrálni, felhagytak-e ezzel a kulturálisan beléjük
ivódott antiszemitizmussal.
Ha a másik oldalról kezdenénk az elemzést, tehát onnan, hogy a néme­
teket a nácizmus idején igenis domináns és erőszakos módon hatották át a
korszak antiszemita nézetei, akkor már nehéz lenne letéríteni minket erről
az útról. Semmilyen bizonyíték nem cáfolja, hogy az antiszemitizmus po­
litikai szinten való meghirdetése megértésre talált az egyszerű emberek
gondolkodásában, E véleményünk megváltozásához látni kellene a példá­
kat arról, hogyan szálltak szembe ezzel a folyamattal a németek, leveleket
és naplókat kellene látnunk, melyek igazolják, hogy a nyilvános nézetektől
eltérő felfogás is létezett a zsidókról. Szükség lenne megbízható tanúságokra
arról, hogy a németek a területükön élő zsidókat a német és az emberi kö­
zösség teljes jogú tagjainak tekintették. Bizonyítékok kellenének arra, hogy
a németek ellenezték és elítélték a zsidóellenes intézkedések sokaságát, a
törvénykezést, a kivégzéseket, hogy bűnként értékelték a zsidók koncentrá­
ciós táborokba hurcoiását, otthonuktól és a közösségüktől való elszakítását,
deportálását az egyetlen helyről, melyet sajátjuknak éreztek. Ennek bizonyí­
tására nem elégségesek azok az elszigetelt esetek, amikor néhány személy
ellenállást tanúsított. Álláspontunk felülvizsgálásához nagyszámú olyan
esetet kellene látnunk, amelyek a német társadalom jelentős csoportjainak
az ellenállásban való részvételére utalnak. A rendelkezésre álló dokumentu­
mok megközelítően sem tartalmazzák ezeket a bizonyítékokat.
Melyik a megfelelő kiindulási pont? Az lenne az, amely élesen ellentmond
a hivatalos fórumok és magánszemélyek viselkedésének és tetteinek? Ame­
lyik feltételezi , hogy egy hosszú ideje uralkodó kulturális orientáció egyszer
csak eltűnt? Vagy mégis inkább az, amely szerint a dolgot meg kell vizsgálni,
és mielőtt még az antiszemitizmus felszívódásáról beszélnénk, demonstrál­
ni és mérlegelni kell a valóságos folyamatokat. Szóval, miért nem azokra
hárul a bizonyítás feladata, akik azt állítják, hogy a német társadalomban
valamiféle átalakulás ment végbe, melynek során feladta a kulturálisan be-

42
leivódütt antiszemitizmust? Mert aki elfogadja, hogy a németek felfogása
azonos a mi eszményeinkkel és hogy a németek normálisan viselkedtek, az
de facto azokra hárítja a bizonyítás kényszerét, akik azzal érvelnek, hogy a
náci Németországban nagy erővel tombolt az antiszemitizmus. Módszerta­
nilag ez a megközelítés hibás és tarthatatlan. Fel kell hagyni vele.
Ha a nád Németország antiszemitizmusáról kell ítélnünk és csak a köz­
beszédet és a politikai nyilatkozatokat, illetve a német politikai és kulturális
fejlődést vesszük figyelembe, akkor álláspontom szerint joggal állíthatjuk
azt, hogy a nácizmus által új minőségre emelt antiszemitizmus szélesen
elterjedt volt. Szerencsére semmi nem kötelez minket arra, hogy a jelenle­
gi helyzetbe belenyugodjunk, és abban sem akadályoz bennünket semmi,
hogy a nád korszak antiszemitizmusának egy másik felfogását képviseljük.
Az állítást, miszerint a nácik antiszemitizmusa integrálódott az egyszerű
németek gondolkodásában (ami teljesen észszerű kijelentés a náci Német­
országról rendelkezésre álló dokumentumok vagy akár a józan megfonto­
lás alapján), jelentékeny empirikus és elméleti bizonyítékok támasztják alá.
Van tehát alapunk azt gondolni, hogy az általános és kulturálisan elterjedt
német antiszemitizmus a 20. században is folytatódott, és semmi nem mu­
tat arra, hogy mérséklődött vagy megszűnt volna. A következő két fejezet­
ből inkább az derül ki, hogy érdemleges bizonyítékok egész sora mutatja:
a változó idők ellenére az antiszemitizmus nagyjából ugyanazon modell
szerint, ugyanabban a mértékben és axiómaként hatotta át kulturálisan a
németeket a 19. és a 20. században is, ahogyan korábban, vagyis az, ami
a nácizmus idején pregnánsabban, erőszakosabban jelentkezett, csupán a
régi modellnek a felerősödése volt.
A letűnt kulturális axiómák és társadalmi megismerési formák feltérké­
pezésében a legnagyobb problémát az jelenti, hogy ezek nem olyan világo­
san mutatkoznak a felszínen, amilyen erősen áthatják az adott társadalom
és a benne élők életét. A náci korszakbeli német élet egyik kutatójának, lan
Kershaw-nak a szavai szerint „a hitleri Németországban antiszemitának
lenni annyira közhelyes dolog volt, hogy nem is vették észre” Az egy adott
társadalom világnézetét tükröző megjegyzések és cselekedetek épp azért
nehezen észrevehetőek, mert magától értetődően történnek, kifejezésük
módja többnyire nem tükrözi valódi tartalmukat és jelentőségüket, ezért
mások számára észrevétlenek maradnak, és fel sem jegyzik őket.
Nézzük a nn társadalmunkat. Nyilvánvaló, hogy ennek megkérdője­
lezhetetlen normája, hogy a demokrácia (akármit értsenek is alatta) jó
dolog, a politika szervezésének kívánatos formája. A demokrácia annyira
megkérdőjelezhetetlen és kikezdhetetlen normája a politikai közbeszéd­
nek és cselekvésnek, hogy a német antiszemitizmus tanulmányozói az
amerikaiak hétköznapi megnyilvánulásai alapján azt hihetnék, az em ­
berek többsége nem is ezt vallja. Ugyanis, ha az amerikaiak hétköznapi

43
 megjegyzéseit, kiszólásait, leveleit, naplóit tanulmányozzuk (a társada­
lomtudományról most feledkezzünk el egy pillanatra), azokban viszonylag
kevés olyan mozzanatot találunk, melyek demokratikus meggyőződésre
vallanak. Miért? Éppen azért, mert ezek a nézetek ebben a társadalomban
vitán felüliek, közkeletűek.
Világos, hogy közelebbi vizsgálat esetén azt látnánk, hogy az amerikai­
ak ugyanúgy együttműködnek a demokratikus intézményekkel, ahogyan a
németek tömegesen és lelkesen működtek együtt a maguk antiszemita in­
tézményeivel, jogalkotásával és politikájával. A náci pártnak, mely az anti­
szemitizmus egyik vezető intézménye volt Németországban, hatalma csú­
csán több mint nyolcmillió tagja volt. Az amerikai politikusok és hivatalos
személyiségek részéről ugyanúgy találnánk a demokratikus meggyőződés­
re valló megnyilatkozásokat, ahogy a náci korszakban és azt megelőzően
a német politikusok deklarálták, valószínűleg sokkal élesebben, a maguk
antiszemitizmusát. A demokráciára vonatkozó utalások sokaságát megta­
lálnánk az amerikai könyvekben, újságokban is, jóllehet ennél több antisze­
mita kirohanást lehetne találni a korabeli német irodalomban és sajtóban.
Ks így tovább...
A lényeg az, hogy ha az egyes ember demokratikus megnyilvánulásait fi­
gyeljük, és ezekből viszonylag keveset találunk, ebből még nem következik,
hogy előfeltételezésünk az amerikaiak demokráciához való ragaszkodásáról
hibás lett volna. És amint az a két következő fejezetből kitűnik, a demokra­
tikus meggyőződés vitathatatlansága Amerikában, valamint az antiszemita
nézetek elterjedtsége a náci Németországban akkor is tény, ha a két nép el­
térő meggyőződésének létezésére és természetére vonatkozó „bizonyítékok"
ritkábban jutnak felszínre. Az elsüllyedt kulturális axiómák felszínre hozása
problematikus, hiszen a jelenség természete miatt ezek viszonylag rejtve ma­
radnak, ettől azonban még vállalni kell, hogy ezek léteznek, ahelyett, hogy
azt képzelnénk, hogy más népek a mi kulturális axiómáinkat osztják. Aki ezt
hiszi, az alapvetően értheti félre a társadalmat, melyet tanulmányozni akar.
Egy társadalom kognitív, kulturális, mi több, részben politikai életét
megérteni a leghatékonyabban a párbeszédekből lehet. Minden, amit a tár­
sadalmi valóságról tudunk, a társadalmat képező véget nem érő párbeszé­
dekből ered. Hogy is lehetne ez másképp, amikor az ember nem is hall vagy
tanul semmi egyebet? Néhány meghökkentően eredeti egyéniség kivételével
az egyének a világot úgy látják, ahogyan az a társadalmi párbeszédben meg­
jelenik.
Hgy társadalmi párbeszéd axiomatikus tartalma sokszor még a kifino­
mult hallás számára is rejtve marad. Pedig ez tartalmazza az adott kultúrá­
ban elterjedt kognitív modellek túlnyomó többségét. A kognitív modellek
- hiedelmek, álláspontok és értékek - akár kifejezésre jutnak, akár nem,
minden társadalmi párbeszéd részét alkotják. Azok a kognitív modellek,

44
melyek Roy’d Andrade megfogalmazása szerint „tipikusan konceptuális
tárgyakból és azok egymáshoz való viszonyából tevődnek össze' megha­
tározzák, miként értelmezik az emberek életük bizonyos vonatkozásait, a
világot, valamint saját tevékenységüket Az emberek a kultúrájukban el­
terjedt kognitív modellek alapján cselekszenek, amikor érzelmeik megér­
téséről van szó, amikor örömködnek, vásárolnak valamit vagy személyes
kapcsolataikat építgetik, illetve a társadalmi és politikai környezetüket
vizsgálják, valamely intézményhez csatlakoznak vagy felvállalják a politi­
kában való részvételt, ideértve az élet-halál kérdésekkel terhes ügyeket is.
Felfogásukat, cselekedeteiket minden esetben olyan megismerési modellek
vezetik, akár tudnak erről, akár nem, amilyen például az a kultúránkból
eredő koncepció, mely szerint a társadalom a legnagyobb fokú személyes
autonómiát biztosítja számunkra mások megítélésében.
Amikor egy társadalmi párbeszéd bizonyos pontokon monolitikus vagy
ahhoz közeli, ideértve a kimondatlan és háttérben meghúzódó kognitív
modelleket is, akkor a társadalom tagjai automatikusan beépítik e model­
leket a gondolkodásukba, az általuk tudatosan vagy tudat alatt használt
alapvető axiómákba, a társadalmi jelenségek értékelésébe. A társadalmi
párbeszédben megfogalmazódó nézetek, vagy ha úgy tetszik egy társada­
lom világlátása ily módon tükröződnek vissza az egyén tudatában, hiszen
a tudatíéjlődés során csakis ezek az információk jutnak el hozzá, ahogyan
nyelvet is csak egyféleképpen tanul az ember. A nád korszakban és azt
megelőzően a németek többségének nem volt módja megismerkedni a más
országokban honos kognitív modellekkel, aminthogy a népek más népek
szellemi modelljének átvételére sem képesek, mondjuk arra, hogy románul
beszéljenek anélkül, hogy valaha román nyelvi közegben éltek volna.
Másfelől, az antiszemitizmust, ha csupán mint kulturális kognitív m o­
dellt vizsgáljuk, csak nagyon felületesen lehet megérteni. Hiába írtak ösz-
sze köteteket a témáról, nagyon kezdetlegesek a fogalmaink arról, hogy mi
is az antiszemitizmus, hogyan kell meghatározni, honnan ered és hogyan
működik. Ez nagyrészt azon múlik, hogy az antiszemitizmust magából ki­
termelő elméről is keveset tudunk. Nehéz hozzáférni az adatbázisához is,
és amit tudunk róla, az még optimális feltételek mellett is megbízhatatlan
és csalóka. De azért ezt az illékony jelenséget a mostaninál jobban is meg
lehet érteni. Az itt következő oldalakon arról lesz szó, hogy mi ennek a
lehetséges módja.
Az antiszemitizmust - nevezetesen a zsidóról, mint olyanról szóló nega­
tív hiedelmet és érzelmet - általában egysíkúan kezelik. Egy adott személy
vagy antiszemita, vagy nem. Amikor az antiszemitizmus árnyaltabb meg­
értésével, annak elemzésével próbálkoznak, az rendszerint gyenge ered­
ményt hoz, ha ugyan nem félrevezető. Itt van például az „absztrakt” és a
„tényleges” antiszemitizmus közötti megkülönböztetés. Az előbbi állítólag

45
 a zsidók vagy a zsidóság „eszményét” érinti és azt korporatív jelenségként
kezeli, miközben a hús-vér zsidó ember csak valahol a távolban tűnik fel.
Az antiszemitizmus különböző formáinak ez a megkülönböztetése persze
tetszetős.
Alapvetően minden antiszemitizmus „absztrakt” olyan értelemben, hogy
nem vezethető le a zsidók tényleges tulajdonságaiból, ugyanakkor reális és
konkrét a hatásaiban. Mit jelentene az olyan „absztrakt” antiszemitizmus,
aminek a következményei sem valóságosak? Talán azt, hogy az antiszemi­
tizmus csak szavakban létezik, és csak a zsidóságra, mint elképzelésre vo­
natkozik, és sohasem magára az emberre? Ahhoz, hogy ez igaz legyen, a
következőknek kellene történnie: valahányszor egy antiszemita találkozik
egy zsidóval, úgy kellene megítélnie személyét és erkölcsi tulajdonságait,
mintha nem zsidó lenne, azaz nyitottan, előítéletek nélkül. Ez így nyilván­
való képtelenség. Ezért az „absztrakt” antiszemitizmus valójában nagyon is
konkrét , mert észlel, értékel, cselekvésre ösztönöz. Ténylegesen létező zsi­
dókra alkalmazzák, különösen azokra, akiket az ilyesfajta antiszemitizmus
hordozója nem is ismer. A vége mindig az, hogy az antiszemita a valósá­
gos zsidó természetéről alkot véleményt. Ezért az antiszemitizmus mindig
„absztrakt” ami a koncepciót és a forrást illeti (mely mindig elválasztódik a
valóságos zsidó embertől), hatásait illetően viszont mindig konkrét és reális.
Mivel pedig az antiszemitizmus természetének és fontosságának megítélé­
se szempontjából éppenséggel a következmények a döntők, elmondhatjuk,
hogy minden antiszemitizmus „reális”.
Eszerint az absztrakt-reális megkülönböztetés csak nagyon érintőlegesen
alkalmas a társadalmi és lélektani környezet meghatározására. A bonyolul­
tabb kategóriáit, mint például a „dinamikus, szenvedélyes zsidógyíilölet”
szintén nem képezhetik elemzésünk alapját, még akkor sem, ha alkalmasak
az antiszemitizmus bizonyos típusainak leírására. Gyakori az ellentmon­
dás az eszmetípusokon alapuló felfogás és a kategorizálás, illetve a tényle­
ges dimenziókra épülő elemzés között. A dimenzionális elemzés, tehát az,
amelyik alkotórészeire bont egy komplex jelenséget, nemcsak azért nélkü­
lözhetetlen, mert világos, hanem azért is, mert kiterjed az antiszemitizmus
különféle vonatkozásaira, ideértve annak hanyatlását és újraéledését, megje­
lenési formáinak összefüggéseit az antiszemita akciókkal. Ami az antiszemi­
tizmusról folyó vitákban zavaró, az az, hogy a résztvevők képtelenek meg­
különböztetni és külön-külön elemezni annak többféle dimenzióit, melyek
közül hármat emelnénk ki.
Az első dimenzió az antiszemitizmus típusát ragadja meg - hogyan ér­
telmezi az antiszemita a zsidók általa gyalázott tulajdonságait. Mi az, ami az
antiszemita szemében a zsidót alkalmatlannak cs gonosznak láttatja? A faj,
a vallás, a kultúra vagy azok a deformációk, melyek állítólag környezetétől
erednek? A zsidók nemkívánatos tulajdonságainak forrás értékelésétől függ>

‘46
hogyan viszonyul az antiszemita „a zsidókérdéshez” vagy az, hogyan függ
össze benne a zsidógyűlölet más társadalmi és kulturális fejleményekkel.
Ez már csak azért is fontos, mert minden forrás be van ágyazva egy át­
fogó metaforikus rendszerbe, mely automatikusan kiterjed a jelenségre, a
helyzetre és az antiszemita nyelvhasználatra, melyek magával a metafori­
kus struktúrával párhuzamosan működnek. Az analóg gondolkodás, mely
a különféle metaforikus struktúrákat kíséri, képes meghatározni a helyze­
teket, diagnosztizálni a problémákat, felvázolni a cselekvési irányokat. A
nád antiszemitizmus velejét alkotó biológiai metaforák például (miszerint
a zsidók a vérüket szívják, mely szerint élősdiek és kórokozók, hogy csak
kettőt említsünk) nagyon is szuggesztívek.
A második dimenzió a latens-manifesztációs dimenzió, mely azt méri,
mennyire foglalkoztatják az antiszemitát a zsidók. Ha antiszemita nézetei
elborítják az agyát, de csak ritkán befolyásolják cselekedeteit, akkor anti­
szemitizmusa latens állapotban van. Ha ellenkezőleg, mindennapi gondol­
kodásának középpontjában az antiszemitizmus áll, s (talán) cselekedeteit
is ez mozgatja, akkor antiszemitizmusa manifesztált állapotban van. Ezen
a skálán sok minden található, kezdve az olyan antiszemitától, akinek csak
nagy ritkán jutnak eszébe a zsidók, addig az emberig, aki megszállottként
gyűlölködik. Ebben a dimenzióban benne van az is, hogy ki mennyi időt
szán a zsidókról való gondolkodásra és milyen körülmények között jönnek
elő nála a különböző antiszemita előítéletek. Itt mutatkozik meg tehát, hogy
ez a meggyőződés mennyire áll gondolkodásának középpontjában,
A harmadik dimenzió az antiszemitizmus szintjét, avagy intenzitását
mutatja, azt, hogy az illető mennyire tartja ártalmasnak a zsidókat. Lehet,
hogy csak összejátszásra és egyéb trükkökre gondolja képesnek a zsidókat,
de lehet, hogy olyan konspirácios képességeket tulajdonít nekik, amelyek­
kel uralni tudják a politikai és gazdasági életet A téma ismerői tudják, hogy
milyen széles skálán mozognak azok a negatív tulajdonságok, amelyekkel
az antiszemiták felruházzák a zsidókat. Igazán változatos és bőséges, a hét­
köznapitól a fantasztikusig terjed a vádaknak az a tartománya, melyekkel
az idők folyamán a zsidókat illették. Mindenki ismer ilyeneket, nem is ér­
demes részletezni őket, mert a lényegük ugyanaz: minden antiszemitának
megvan a saját elképzelése arról, hogy miért veszélyes számára a zsidó. Ha
ezeket mérni lehetne, akkor minden antiszemitának megvolna a mértéke
arról, hogy egy zsidó mennyire ártalmas. Lehet, hogy a különféle vádak
különféle reakciókat váltanak ki, de minden antiszemitában közös, hogy a
zsidó veszélyről (és nem az egyén veszélyességéről) beszél, ami meghatá­
rozza cselekvéseinek irányát is.
Akik a harmadik dimenzióban a skála egy bizonyos pontján helyez­
kednek el, azok valószínűleg a latens-manifesztációs dimenzióban is egy­
máshoz közeli helyet foglalnak el. Két antiszemita közül az egyik makacsul

47
 és minden alap nélkül a zsidókat okolhatja betegségeiért, vagy azért, hogy
összejátszanak és elveszik a munkaalkalmakat másoktól, míg a másik sze­
rint a zsidók meghódítják és lerombolják társadalmukat. Ezek manifesztá-
ciós antiszemitizmusok, melyek teljesen betöltik hordozóik gondolatvilágát
Ugyanez a két gondolkodásmód a latens antiszemitánál is megjelenhet, csak
utóbbi esetleg nem fejezi ki élesen magát, talán mert kevesebbet érintkezett
zsidókkal Az első típushoz tartozó személy azt hiheti, hogy a zsidók ösz-
szejátszanak egymással és diszkriminálnak másokat, holott egyszerűen nem
jut el gondolatban addig, hogy felmérje; a jelenség, amelyet bírál, esetleg
olyan gazdasági viszonyok között jelentkezik, amikor a gazdasági fellendü­
lés mindenkinek kedvez, a zsidóknak is. Azt is képzelheti, hogy a zsidók
társadalmának lerombolására törekednek, de ha a napi dolgai foglalják le,
lehet, hogy ezek a dolgok gondolkodásának mélyére szorulnak. Ami a forrás
dimenziót illeti, a zsidók ártalmasságának ez a két felfogása a zsidók cse­
lekedeteinek különböző értékelésére épülhet. Egy antiszemita gondolhatja
azt, hogy a zsidók faji tulajdonságaikból eredően viselkednek úgy, ahogy,
vagyis a biológiai lényük határozza meg őket, de vélheti úgy is, hogy vallá­
suk miatt teszik, amit tesznek, beleértve jézus megtagadását.
Az antiszemitizmusról szóló tanulmányok bármelyikének tartalmaznia
kell, hogy melyik dimenzióhoz tartozó antiszemitizmus a vizsgálódás tár­
gya. Ellent kell állni minden olyan kísértésnek, mely szerint a latens-ma-
nifesztációs dimenzió, vagy a zsidók gonoszsága valamiféle dichotómiák,
választási lehetőségek. Persze az antiszemitizmusnak is vannak visszatérő
komplex megjelenési formái. Ezek „ideális típusként” való megjelenítésének
hasznossága azonban a dimenzionális elemzésből ered, mely világosabb és
pontosabb elemzésre ad lehetőséget és végül is betekintést enged az antisze­
mitizmus természetébe és működésébe.
Míg ez a fajta dimenzionális elemzés hasznosan jellemezheti az antiszemi­
tizmus megjelenési formáit, van egy fontos megkülönböztetés, mely túlmutat
ezen az általános sémán. Minden antiszemitizmust fel lehet osztani egy lénye­
ges választóvonal mentén, amely a hasznosság kedvéért dichotómikusnak is
nevezhető (még akkor is, ha szigorúan véve ez nem igaz). Arról van szó, hogy
egyes antiszemitizmusok beilleszkednek a társadalom morális rendjébe, má­
sok nem, A zsidók elleni averziók - beszéljünk enyhe sztereotípiákról, melyek
a legtöbb csoportközi konfliktusra jellemzők, vagy akár azokról a konspirációs
vádakról, melyek azért érik a zsidókat, mert állítólag ellenőrzés alá vonják egy
ország sajtóját - többnyire olyan averziók, melyek bármennyire intenzívek is,
nem illeszkednek az emberek társadalomerkölcsről vagy világmindenségről
alkotott elképzeléseibe, Mondhatja valaki azt, hogy a zsidók ártanak orszá­
gának, ahogy mondhatja ezt a feketékről, a lengyelekről vagy bármely más
csoportról, miközben a zsidókat egy csoportnak tekinti, méghozzá sokakhoz
hasonlóan ellenszenves vagy ártalmas tulajdonságokat tulajdonítva nekik.

48
Ez egyfajta klasszikus csoportközi antipátia, mely általánosságban jellemzi
a csoportok közti konfliktusokat. Ilyen esetekben valamely személy zsidókról
alkotott véleménye nem tekinti ezt a csoportot a társadalom erkölcsi rendje
szempontjából sérelmesnek. A klasszikus amerikai előítélet, mely úgy szól,
hogy „én olasz vagyok, én ír vagyok vagy lengyel vagyok, ó pedig egy zsidó,
és én őt nem szeretem” a különbözőség és a ellenszenv megerősítését jelenti,
de senki sem tekinti a másik fél által képviselt erkölcsi rend megsértésének.
Ilyenkor a zsidók csak egy másik „etnikai” csoport tagjai azon csoportok kö­
zül, melyek a társadalmat alkotják.
Ezzel ellentétben a középkori kereszténységben annak kompromisszum
nélküli nem plurális intoleráns társadalomfelfogásával a zsidókról alkotott
képzetek szerint ez a csoport sértette az erkölcsi világrendet. A zsidók Jé­
zus megtagadásával cs állítólagos megölésével kihívó módon szembehe­
lyezkedtek ember és isten univerzálisan elfogadott koncepciójával, puszta
létükkel sértettek és aláztak mindent, ami szent volt. Ilyen formán a zsidók
szimbolikusan is és beszédtéma formájában is megtestesítettek mindent,
ami gonosz a világban, és nemcsak reprezentálták azt, hanem a kereszté­
nyek szemében azonosultak is a gonosz dolgokkal, valójában a gonosz ön­
ként elszegődött ügynökeinek tekintették őket.
Annak, hogy az antiszemiták a zsidókat teszik meg az erkölcsi világ­
rend ellenségeivé, vannak messzemenő következményei. Azonosításuk a
gonosszal, szentséglörőként való beállításuk, szemben minden jóval, amire
a többi ember vágyik, démonizálásuk vezetett el oda, hogy metaforikus,
jelképes módon és nyelvileg is az antiszemiták életének részévé váltak. Itt
nemcsak arról van szó, hogy a zsidókat egy kultúra erkölcsi elvei és normái
szerint értékelik hanem arról is, hogy ez a megítélés magának az erkölcsi
rendnek az alkotóelemévé válik. Annak a kognitív építménynek azon al­
kotóelemévé, mely a társadalmi és erkölcsi értékek meghatározója, s mely
részben vagy nagy részben a zsidókkal kapcsolatos megelőző koncepciók
függvénye. A nem zsidók által a zsidókról alkotott koncepciók a hozzájuk
tartozó társadalmi struktúrák részeként a továbbiakban még általánosabb
nézetekké növik ki magukat, és így kerülnek be a közgondolkodásba. A leg­
több jó dolgot a zsidókkal ellentétesnek tüntetnek fel, amivel aztán tovább
mélyítik a negatív koncepciót. A nem zsidók számára ezzel megnehezül a
zsidókról alkotott koncepció megváltoztatása, mert ahhoz, hogy ez meg­
történjen már egy kiterjedt és integrált jelképrendszert kellene megtörni­
ük, melyhez fontos kognitív modellek tartoznak, meghatározva az emberek
felfogását társadalmukról és annak erkölcseiről. így aztán egyre nehezebb
másként tekinteniük a zsidók cselekedeteire vagy puszta létezésére, mint
szentségtörésként vagy rombolásként.
Az antiszemitizmus bizonyos formái nem egyszerűen a társadalom erkölcsi
rendjét súlyosan sértő elemeknek tekintik a zsidókat (minden antiszemitizmus

49
 képesnek tartja őket ilyesmire), hanem alván lényeknek, akiknek a puszta léte is
a társadalom morális szövetének felbontását jelenti. Az antiszemitizmusnak ez a
formája különbözik e nézet egyéb megnyilvánulási formáitól. Szenvedélyesebb,
több indulatot gerjeszt, általában erősebb és lobbanékonyabb, vádaskodásokat
von ínaga után és provokatív a zsidókkal szemben, ennek megfelelően nagyobb
benne az erőszakos és halálos zsidóellenes akciók potenciálja.
A zsidókról alkotott azon koncepciók, melyek az erkölcsi rend lerombo­
lásával vádolják és démonizálják őket, esetenként a zsidók ártaímasságával
kapcsolatos felfogások különbözőségéből erednek, melyek között nyilván
jelen vannak a vallásos és faji megfontolások is. A középkori kereszténység­
re az előbbi, a náci korszakbeli Németországra az utóbbi volt jellemző,

KIEGÉSZÍTENDŐ az előzőekben alkalmazott analitikus megközelítést,

három lényegi megjegyzés kívánkozik ide az antiszemitizmus természetéről,
a német antiszemitizmusról alkotott véleményünk alátámasztására. Ezek a
következők:
1. Az antiszemitizmus létezése és a zsidók elleni antiszemita vádaskodá­
sok a nem zsidó kultúra kifejeződésének tekinthetők, nem pedig valamiféle
válasznak a zsidók cselekedeteire vagy tényleges jellemvonásaira. És nem
értelmezhetők reálisan létező konfliktusok részeiként sem. Még akkor sem,
ha az antiszemita közbeszéd részei.
2. Az antiszemitizmus a keresztény civilizáció permanens tartozéka volt
(a keresztes hadjáratok kezdetétől egészen a 20. századdal bezárólag).
3. Az antiszemitizmus igen eltérő módon való kifejeződése bizonyos
körülhatárolható történelmi korszakokban (egy húszéves vagy Ötvenéves
időszakban) egy meghatározott társadalomban nem az antiszemitizmus fel­
tűnését és letűnését jelenti, és nem is azt jelenti, hogy az adott időszakban
több vagy kevesebb ember volt vág}- lett antiszemita. Arról van szó, hogy
bizonyos időszakaszokban az általánosságban folyamatos antiszemitizmus
erőteljesebben vagy gyengébben jelenik meg, elsősorban azoknak a politikai
és társadalmi viszonyoknak a függvényében, amelyek ösztönzik vagy akadá­
lyozzák, hogy az emberek kifejezzék antiszemitizmusukat.
Noha a fenti megfontolásokat hosszasan lehetne részletezni, néhány
megjegyzés mindenképpen ide kívánkozik. Az első két pontban foglaltakat
az antiszemitizmusról szóló irodalom alátámasztja. A harmadik pont újólag
merült fel jelen tanulmányban.
Az antiszemitizmus semmit nem mond a zsidókról, de sokat mond az
antiszemitákról és a kultúráról, mely kitermeli őket. Ha csak felületesen
vesszük szemügyre, hogy az idők folyamán az antiszemiták milyen tulaj­
donságokat és mekkora hatalmat tulajdonítottak a zsidóknak - természet-
feletti hatalom, nemzetközi összeesküvések, képesség egész gazdaságok
bedöntésére, keresztény gyermekek vérének rituális, használata, akár legyil-

50
kolásuk is, szövetség az Ördöggel, egyidejű kontroll a nemzetközi tőke és a
bolsevizmus felett - azt jelzi, hogy az antiszemitizmus lényegében a zsidók
természetétől és cselekedeteitől független kulturális forrásokból táplálkozik,
és hogy magukat a zsidókat az antiszemiták által rájuk kivetített kulturáli­
san téves felfogás által határozták meg. Az antiszemitizmusnak ez a m ö­
göttes mechanizmusa minden előítéletre érvényes, de az előítéletek hosszú
történetében is ritkaság az a hatásos fantázia, mely az antiszemitákat is­
métlődően jellemezte. Az előítélet soha nem a kiszemelt célpont tényleges
cselekedeteiből vagy jellemzőiből következik. Az előítélet nem valamiféle
objektív megítélése tárgya tényleges természetének. Hagyományosan az
sem számít, hogy az előítélet tárgya mit csinál, csakis az, hogy hordozó­
ja mivel vádolja. Az előítélet forrása maga a tévhitek hordozója, megha­
tározói annak kognitív modelljei és az ő kultúrája. Az előítélet az egyéni
vagy kollektív ember vagy embercsoport értelemkeresésének megjelenési
formája. Nem sok értelme van a bigottság tárgyának valódi természetéről
beszélni, amikor e tévhitek eredetéről és fennmaradásáról próbálunk fogal­
mat alkotni. Az ilyesmi csak akadályozná az előítélet, esetünkben az anti­
szemitizmus megértését.
Mivel az antiszemitizmus az antiszemiták kultúrájának egyik kinövése,
nem pedig a zsidók cselekedeteiből ered, nem meglepő, hogy egy adott
társadalomban az antiszemitizmus általában harmonizál a társadalomról
vallott modern felfogásunkat alkotó kulturális modellekkel A teológiai
időkben például az antiszemitizmus hajlamos arra, hogy átvegye az ural­
kodó vallási előítéleteket. A szociáldanvinizmus idején az antiszemitiz­
mus hajlamos megfelelni az állandóság feltételeinek és annak a helyzetnek,
amelyben a nemzetek közötti konfliktusok szünetelnek (mert a világ a túl­
élésért küzd). Éppen azért, mert a megismerési modellek alkalmazkodnak
a társadalmat alkotó ember általános világlátásához, a 2 antiszemitizmus is
leképezi az uralkodó kulturális modellek megfelelő vonatkozásait, és ami­
lyen mértékben az antiszemitizmus központi helyen áll az adott társadalom
tagjainak világnézetében (ami gyakran előfordul, különösen a keresztény
világban), olyan mértekben nő a valószínűsége, hogy erősödik a megelőző
kulturális modellekhez viszonyítva. Mert ha azokat a konfliktusok jelle­
mezték, akkor az emberek világlátásának pszichológiai és érzelmi koheren­
ciája is sérül, s így lényeges kognitív disszonanciák keletkeznek.
Az antiszemiták mélyen gyökerező gyűlölködésüket rendszerint korsza­
kuk uralkodó viszonyaiból merítik úgy, hogy a zsidók bizonyos aktuális kul­
turális jellemzőit vagy közösségi viselkedését beépítik a maguk antiszemita
közbeszédébe. Nem is lehet mást várni tőlük. Meglepő éppenséggel az lenne,
ha nem ezt tennék. Az antiszemitizmus tanulmányozóinak ezért el kell ke­
rülniük azt a kísértést, hogy a korábbi antiszemita közbeszédből fennmara­
dó, a valósággal szinte semmiféle kapcsolatban nem lévő állításokat az adott

51
 kor antiszemitizmusának tényleges okaként fogják fel. Ez csupán az okok és a
szimptómák összetévesztése lenne- Jellemző tévedés, amikor az antiszemitiz­
mus felbukkanását azzal magyarázzák, hogy az antiszemiták irigylik a zsidók
gazdasági sikereit. Ez a felfogás szem elől téveszti, hogy a gazdasági irigység
egy, a zsidókkal szemben már korábban létező ellenszenv következménye.
Az antiszemitizmus gazdasági elméletének számos hibája közül kettő
érdemel itt említést, az egyik fogalmi, a másik empirikus. A gazdasági el­
lenségeskedés általában abból ered, hogy az antiszemiták eleve másoknak
tekintik a zsidókat, és nem ezeknek az embereknek a különféle személyes
tulajdonságait figyelik, csak, mint zsidókra tekintenek rájuk, majd ezt a
címkét a kiválasztott emberek meghatározó tulajdonságaként tüntetik fel A
zsidók ilyesfajta eleve elrendelt prejudikált koncepciója nélkül az emberek
nem tekintenék zsidóságukat releváns gazdasági kategóriának.
Az antiszemitizmus gazdasági teóriájának másik hibája az, hogy noha
történelmileg kisebbségi csoportok sok országban foglaltak el közvetítő gaz­
dasági pozíciókat - például a kínaiak Ázsiában vagy az indiaiak Afrikában
-. és noha emiatt gazdasági féltékenységnek és erőszakos cselekményeknek
is áldozatai voltak, ezek az előítéletek nem feltétlenül, mi több, nagyon rit­
kán társultak olyasféle vádaskodásokkal, amilyenekkel a zsidókat rutinsze­
rűen illetik. Ebből az következik, hogy a gazdasági konfliktus nem lehetett
fő forrása az antiszemitizmusnak, melynek gyökerét történelmileg az ilyen
képzeletbeli bűnöket célzó vádaskodások alkotják.
A legbeszédesebb bizonyíték arra, hogy az antiszemitizmusnak alapvetően
semmi köze a zsidók cselekedeteihez, semmi köze ahhoz, amit az antiszemi­
ta a zsidók tényleges természetéről tud, nem más, mint az antiszemitizmus
általános történelmi és jelenkori megjelenési formája, beleértve legkirívóbb
formáit is, ahol nincsenek is zsidók, vagy amelyek olyan emberek körében
terjednek, akik soha nem találkoztak zsidókkal. Ez egy újratermelődő jelen­
ség, amelyet szintén nehéz megmagyarázni jelen szociológiai ismereteink
alapján másként, mint a társadalom szervesen beépült nézeteként, egy adott
kultúra részeként, és azoknak a kognitív modelleknek az alapján, amelyek
nemzedékről- nemzedékre öröklődnek egy kultúrában. Olyan emberek,
akik soha nem találkoztak zsidókkal, elhitték, hogy a zsidók az ördög szol­
gái, minden jó ellenségei, a világ minden
Meghökkentő, de egyáltalán nem ritka példája ennek a jelenségnek az
1290 és 1656 közötti Anglia. Ebben az időszakban ez az ország lényegében
judenrein , a2az zsidóktól megtisztított terület volt, ahonnan az előző évszá­
zad közepén kezdődött zsidóellenes kampány betetőzéseként az angolok
kitoloncolták a zsidókat. Ám ezek után az angol kultúra még mindig mé­
lyen és teljesen antiszemita maradt. Mint Bemard Glassman írja Antisze­
mita sztereotipiák zsidók nélkül című könyvében, „az angol ember csaknem
négy évszázadon keresztül ritkán került kapcsolatba hús-vér zsidókkal, ha

52
egyáltalán látott ilyeneket. Ennek ellenére a zsidókat élősködők elátkozott
csoportjának tekintette, akik az ördöggel szövetkezve minden olyan bűn­
cselekményben vétkesek, amit csak ember elképzelni tud”. Az antiszemitiz­
mus csaknem négy évszázados jelenléte az angol népi kultúrában, miköz­
ben a zsidók nem is voltak jelen, figyelemre méltó és talán meglepő is. De
ha valaki megérti a kereszténység antiszemitizmushoz való viszonyát, és
azt, hogy a kognitív modellek és hiedelmek egyik társadalomból a másikba
vándorolnak, akkor világossá válik, hogy éppenséggel az antiszemitizmus
eltűnése lenne a meglepetés. Az antiszemitizmus az angol társadalom er­
kölcsi rendjének részeként megmaradt a kereszténységben, méghozzá alap­
vonásként, akkor is, amikor nem voltak zsidók Angliában, és amikor az
angol ember nem is találkozott élő zsidókkal
A zsidók nélküli antiszemitizmus általános volt a középkorban és korai
modern Európában. Még olyankor is kevés keresztény ismerte a zsidókat,
amikor a zsidóknak megengedték, hogy a keresztények között éljenek, hi­
szen alig volt lehetőségük közelről megfigyelni őket A keresztények jellem­
zően gettókba különítették el a zsidókat, elnyomó törvények és szokások
tömegével korlátozták tevékenységüket. A zsidókat fizikailag és társadal-
milag is elszigetelték a keresztényektől. A keresztények antiszemitizmusa
tehát nem valóságos zsidókkal való ismeretségre épült. Akár meg is szűn­
hetett volna. A weimari Németországban, majd a náci korszakban hasonló
volt a helyzet, amennyiben a leghangosabb antiszemitáknak valószínűleg
kevés vagy semmilyen kontaktusuk sem volt zsidókkal Németország nagy
területein egyáltalán nem éltek zsidók, mivel a zsidók a német lakosság ke­
vesebb mint egy százalékát alkották, és ezeknek hetven százaléka is nagy­
városi környezetben élt. Az ilyen antiszemiták zsidóellenes hiedelmei és
indulatai így aligha támaszkodhattak a zsidók tényleges ismeretére, csakis
arra, amit hallottak a zsidókról, miközben a társadalmi közbeszédet figyel­
ték, illetve abban resztvettek. Maga a társadalmi közbeszéd persze bővelke­
dett a zsidók szidalmazásában, semmi köze nem volt az érintettek tényleges
származásához és életmódjához.
A második, jelen tanulmányunk szempontjából fontos körülmény az,
hogy az antiszemitizmus a nyugati világ többé-kevésbé állandó tartozéka
volt. Nem kétséges, hogy a keresztény országokban ez volt az előítéletek és
a gyűlölködés vezető formája. Ennek számos oka van, melyekről a követ­
kező fejezetben lesz szó. Addig is szögezzük le, hogy a modern korszakban
a szekularizáció növekedésével a zsidókkal kapcsolatos hitek a keresztény
társadalom morális rendjének tartozékai. A keresztények részben azzal ha­
tározták meg magukat, hogy különböznek, gyakran egyenesen ellentétesek
a zsidókkal, s a zsidókkal kapcsolatos képzeteik összemosódtak a keresz­
tény erkölcsi renddel, mely viszont a Nyugat történelme folyamán nagy­
jából azonosult egy szélesebb erkölcsi renddel. így a zsidókkal kapcsolatos
 hiedelmek nem feltétlenül változnak könnyebben, mint maga a keresztény­
ségfelfogás, mely a múltban és ma is meghatározza az emberek világlátását.
Ha jói megnézzük, az antiszemitizmus még tartósabbnak is mutatkozik. A
Nyugat történelmének nagy részében valójában lehetetlen volt keresztény-
nekienni anélkül, hogy az illető ne legyen valamilyen formában antiszemita
is, ne gondoljon rosszat azokról az emberekről, akik megtagadták vagy meg­
tagadják Jézust és a tanításaiból, szavaiból következő erkölcsi világrendet
Különösen érvényes ez, amikor arról van szó, hogy a keresztények a zsidó­
kat tartják felelősnek Jézus haláláért.
Az a körülmény, hogy a zsidók elleni antipátia a társadalom erkölcsi
rendjének része volt, nemcsak azt magyarázza meg, hogy miért tartott ki
az antiszemitizmus oly hosszú ideig és miért volt oly nagy az emocionális
töltése, hanem magyarázatot ad annak változékonyságára is. A belső szűk-
séglet, hogy rosszat gondoljanak a zsidókról és gyűlöljék őket, csak akkor
nyerhetett kielégülést, ha beépült magába a keresztény hitbe, azzal a megy-
győződéssel együtt, hogy a zsidók szemben állnak a keresztény erkölcsrend­
del, és hogy képesek bármilyen gonosz cselekedetre. így aztán a zsidók el­
leni minden vádaskodás valószínű színezetet nyert. Mert mire ne lennének
képesek a zsidók, ha egyszer ők Jézus gyilkosai és tanításainak folyamatos
tagadói. Van-e ezek után bármiféle félelem, indulat, frusztráció, fantáziakép,
amit ne lehetne elhitetni róluk? És mivel a zsidók elleni mögöttes antipát­
ia történelmileg összefonódott a morális rend meghatározásával, amikor a
kulturális, szociális, gazdasági és politikai formák változtak, és a zsidók el­
leni vádaskodások aktualitásukat vesztették, könnyű volt új vádakat állítani
a helyükbe. Ez történt például egész Európában a 19. században, amikor
is az antiszemitizmus levetette addigi középkori gúnyáját, és új, szekuláris
öltözetben jelent meg. Az antiszemitizmus szokatlan adaptációs készsége
mutatkozott meg ebben, és az az ugyancsak szokatlan képessége, hogy mo­
dernizálja magát, hogy lépést tartson az idővel. így aztán, amikor a gonosz
létezése a maga közérthető és elfogadott formájában már nem volt vonzó az
emberek nagyobb tömege számára, a zsidónak a gonosz ügynökeként való
ábrázolását felváltotta egy nem kevésbé veszélyes és rosszindulatú zsidó sze­
kuláris öltözetbe bujtatott képe.
Nem kétséges, hogy egészen a legutóbbi időkig a morális rend keresz­
tényként való meghatározása, benne a zsidókkal mint esküdt ellenségekkel,
a legfőbb oka volt a járványszerű antiszemitizmus kitermelődésének a ke­
resztény világban. Ezt erősítette két további tartós körülmény, amelyekről
itt csupán említést Lehetünk. Az egyik azokkal a szociális és pszichológi­
ai funkciókkal függ össze, melyek szerint a zsidógyűlölet, ha már egyszer
beépült a tudatba, önmagát erősíti, mivel elhagyása magának a társadalmi
rendnek az újraértékelését feltételezné, tehát kellemetlen lenne. A másik
körülmény, hogy a zsidók politikai és szociális értelemben is történelmileg

54
könnyű célpontjai voltak a gyűlöletnek, a verbális és fizikai agressziónak,
amiért nem kellett olyan árat fizetni, mintha a társadalom más csoportjait
vagy intézményeit támadták volna. Ez a két ok volt az, mely alapvetően át­
hatotta a kereszténységet, mély és tartós gyűlöletet keltett, és függetlenül a
társadalmi konfliktusok vagy objektív anyagi érdekellentétek mértékétől, a
nyugati történelemben példátlan csoportos gyűlölködéshez vezetett.
Egy harmadik lényeges megjegyzés az antiszemitizmusról, mely elvá­
lasztandó a másodiktól, de kapcsolódik is ahhoz: az antiszemitizmus, mely
hiedelmekből és kognitív modellekből és a zsidók természetére vonatko­
zó stabil metaforákból, köztük az ártalmasságukra következtető feltétele­
zésekből állt össze, nem tűnt el és tűnt fel újra egy adott társadalomban.
Mindig jelen volt, csak hol többé, hol kevésbé manifesztálódott. Kognitív
feltűnősége, emocionális intenzitása és kifejeződésének ereje hol nő, hol
csökken. Ennek oka túlnyomórészt a politikai és társadalmi viszonyok hul­
lámzásában keresendő. A német és az európai történelemben hullámokban
fejeződött ki az antiszemitizmus, jellemző módon ezeket a hullámokat az
antiszemitizmus fokozódásának következményeiként írják le. Emberek,
akiket korábban nem érintett az antiszemitizmus, ilyen vagy olyan okból
egyszer csak antiszemiták lesznek. Amikor pedig a hullám csillapodik, az
antiszemita indulatok fogyatkozását úgy értelmezik, mintha az antiszemita
hiedelmek és érzések csökkenéséről vagy elmúlásáról lenne szó. Az antisze­
mitizmus efféle leírása hibás. Ahelyett, hogy az antiszemitizmusnak mint
olyannak a fogyatkozásáról beszélnénk, valójában annak kifejeződése vál­
tozik. Ilyenformán az antiszemitizmus kiterjedt megnyilvánulása egy adott
történelmi időszakban bármely időben úgy értékelendő, mint tulajdon léte­
zésének bizonyítéka, még akkor is, amikor egy egész korszakban csak latens
formájában létezik.
Elméleti magyarázatot adni az antiszemita nézetek kifejeződésére, azok
időszakos kirobbanására, egy társadalmon belüli megjelenésére és eltűné­
sére lehetetlen. Mi bizonyítaná, hogy az antiszemitizmus kifejeződése és
tettekben való megmutatkozása mögött rejlő hiedelmek egyszercsak el­
tűnnek? Ugyanaz a helyzet, mint amikor az egyén egy bizonyos módon
cselekszik, majd ilyen vagy olyan módon változtat a magatartásán, anélkül,
hogy mögöttes meggyőződése változna. Aki hisz Istenben, különféle okok­
ból abbahagyhatja a templomlátogatást, anélkül, hogy a hite megváltozna.
Mondjuk, nem szereti az új lelkészt, esetleg valamilyen okból ő maga nem
kíván mutatkozni a közösség előtt, gazdasági vagy egyéb okokból más dol­
gok foglalják el az idejét és így tovább. Vagyis akárcsak az antiszemitizmus
esetében, a hit és a cselekvés szinonimák, és semmi nem indokolja, hogy az
egyikkel eltűnjék a másik.
Ha az antiszemita meggyőződés eltűnt volna, akkor honnan bukkanhatna
fel ismét? Csak nem a levegőből? Az újra jelentkező antiszemitizmus általában

55
 olyan képeket, hiedelmeket és vádakat tartalmaz, amelyek már korábbi kitöré­
seinek középpontjában is ott voltak. Hogy történhetne meg ilyesmi, ha ezek a
nézetek eltűntek volna. Különösen nehéz feltételezni ilyesmit, amikor a hiedel­
meknek, amint az gyakran megtörténik, vannak kifejezetten képzeletben kelet­
kezett elemei, mint az, amely szerint a zsidóknak mágikus és gonosz hatalma
van. Hogyan tudnának az ilyen vad elképzelések szinte azonos formában újból
megjelenni, ha bármikor teljesen megszűntek volna? A közbülső hónapokban
vagy években az antiszemiták talán jó szomszédoknak, jó polgároknak, jó em­
bereknek hitték a zsidókat? Talán bizony pozitív érzelmek keletkeztek bennük
a zsidók iránt? Esetleg kedvese) véleményük alakult ki róluk? Esetleg kialakult
bennük egy szigorúan semleges attitűd irántuk, zsidóságuk iránt, mely utóbbit
továbbra is meghatározó tulaj dón ságnak tekintik? És aztán, ha feltételezzük,
hogy a megátalkodott antiszemita megváltozik, akkor vajon elképzelhető, hogy
utólag vizsgálják felül a zsidókról alkotott pozitív nézeteiket, s döntenek úgy,
hogy eredeti gyűlölködésük volt helyes? Semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy
személyek vagy közösségek ilyen alapon cselekednének.
Éppen ezért azok, akik az antiszemitizmus legelfogadottabb magyarázatá­
ban azzal érvelnek, hogy a gazdasági válságok okozzák az antiszemitizmust,
tévedésben vannak. Itt most az antiszemitizmusnak arról a leírásáról beszé­
lünk, mely szerint „a zsidókat kiáltják ki bűnbakoknak' Ennek a beállításnak
a számos empirikus és teoretikus hibája mellett az a hátránya is van, hogy
nem veszi figyelembe: csak úgy egyszerűen egy népességet nem lehet mobili­
zálni valaki vagy egy csoport ellen. Nem véletlen, hogy függetlenül tényleges
gazdasági helyzetüktől, még olyan esetekben is, amikor egy ország zsidó la­
kosságának túlnyomó része szegény, rutinszerűen a zsidókat teszik felelőssé a
gazdasági nehézségekből származó frusztrációkért. A valóság az, hogy a leg­
több ember számára az antiszemitizmus már a válság kezdete előtt része egy
világszemléletnek, csak éppen latens állapotban van jelen. A gazdasági válság
kifejezettebbé teszi az emberek antiszemitizmusát, és aktiválja őket annak
nyílt kifejezésére. Az emberekben lakozó hiedelmek azok, amik szerencsét­
lenségüket, frusztrációjukat és nyugtalanságukat azok ellen irányítják, akikkel
szemben már korábban is ellenszenvet tápláltak: a zsidók ellen.
Az antiszemitizmus figyelemre méltó változékonysága, melyről már volt
szó, önmagában is bizonyítéka állandóságának. Az, hogy jön és megy, kü­
lönféle megjelenési formákat ölt, újra megjelenik, amikor azt hinnénk, hogy
már nem létezik, határozottan arra vall, hogy mindig is jelen van, csak arra
vár, hogy felébresszék és nyílttá tegyék. Az, hogy egy ponton jobban, egy
másik ponton kevésbé manifesztálódik, nem annak a jele, hogy maga az
antiszemitizmus jön és megy, csupán arról van szó, mint sok más hiedelem
esetében, hogy változó, mennyire van az egyes személy gondolkodásának
középpontjában, s mennyire óhajt kifejezést adni neki. Ez már a társadalmi
és politikai viszonyoktól függ.

56
 Egy rövid összehasonlítás kedvéért nézzük a nacionalizmust mint másik
olyan ideológiát (és a mögöttes érzelmeket), mely látszólag hol feltűnik, hol
letűnik. A nacionalizmus az antiszemitizmushoz hasonlóan nagy hatású
hiedelmek és érzelmek összege, ami szerint a nemzet az a mindenek felett
álló politikai kategória, a lojalitásnak az a tárgya, mely önmagában nem
materializálódott vagy tűnt el ismétlődően, csupán az történt, hogy a fon­
tossága és kifejeződési ereje változott az emberekben, A nacionalista hitek
és érzelmek ugyanolyan állandóak, mint az antiszemitizmus, könnyen és
gyorsan aktivizálhatók, méghozzá gyakran megsemmisítő következmé­
nyekkel, amikor a társadalmi vagy politikai viszonyok kiprovokálják őket.
A nacionalista érzelmek gyors aktiválódása, mely többször is megtörtént
még az utóbbi időkben is az európai és a német történelemben, különösen
a n ád korszakban, fontos dolog, és nem csak azért, mert párhuzamosan ér­
telmezzük az antiszemitizmussal. Történelmileg a nacionalizmus kifejező­
dése, különösen Németországban, kéz a kézben haladt az antiszemitizmus
kifejeződésével, tekintettel arra, hogy a nemzetfogalom meghatározása
részben éppen a zsidók megkülönböztetésével történt. Németországban és
másutt a nacionalizmus és antiszemitizmus egybefonódó ideológiák voltak.

KÖVETKEZTETÉSEK

A németeket és antiszemitizmusukat a náci korszakban és azelőtt úgy

kell megközelítenünk, ahogy egy antropológus közelítene egy korábban is­
meretien írástudatlan néphez, és annak hiedelmeihez. El kell felejtenünk
azt a prekoncepciót, hogy a németek úgy ítélendők meg, ahogy mi a saját
eszményeinkről gondolkodunk. Ezért az elsődleges feladat azoknak a kog­
nitív modelleknek a feltárása, amelyek a németeknek a szociális és politikai
világképére, különösképpen pedig a zsidókról alkotott nézeteire hatással
voltak.
Az ilyen modellek mindenekelőtt társadalomban építkező, a társadal­
mi közbeszédben születő és realizálódó nyelvi és jelképes struktúrák. Egy
társadalom közbeszéde az, amely meghatározza és formálja az egyén világ­
képét. Amikor egy adott társadalomban a hitek és az elképzelések vitatha­
tatlannak tűnnek vagy csak dominálják a közbeszédet, az egyének jellegze­
tesen magától értetődő igazságokként fogják fel azokat. Ahogy az emberek
ma elfogadják, hogy a Föld forog a Nap körül, és ahogy valamikor elfogad­
ták, hogy a Nap forog a Föld körül, ugyanúgy kellett sokaknak elfogadni­
uk a zsidókról kulturális közhelyként rájuk kényszerített képet. Az egyén
képessége az uralkodó kognitív modellekből való eltávolodásra már csak
azért is csekély, mert a kognitív modellek az egyén megértési formái közé
tartoznak, beépültek gondolkodásába, akárcsak nyelvének grammatikája.

57
 Az egyén úgy sajátítja el kultúrájának kognitiv modelljeit, akár a nyelvtant.
Magabiztosan és könnyedén.
Egy társadalmon belül az általános közbeszéd legfontosabb hordozói an­
nak intézményei, azon belül is különösen a családok. Általában az intézmé­
nyekre jellemző, különösen azokra, amelyekben a gyerekek és a serdülők
szocializálása történik, hogy a hitrendszerek és kognitiv modellek, beleértve
a zsidókról szólókat, egyéni formát öntenek. Intézményi támogatás nélkül
rendkívül nehéz a2 egyén számára olyan nézeteket elfogadni, amelyek ellen­
tétesek a társadalomban elfogadottakkal, vagy fenntartani őket, ha egyszer
velük szemben csaknem egységes társadalmi jelképes és nyelvi ellenkezést
tapasztalnak. Mivel a társadalmak tehetetlenségi nyomatéka folytán axió­
mái és kognitív modelljei általában reprodukálódnak, feltételeznünk kell: a
zsidókról alkotott kognitív modellek németországi változásáról tanúskodó
bizonyítékok hiánya is arra vall, hogy ezek a modellek és a velük kapcsola­
tos hiedelmek eltűntek, majd reprodukálódtak és tovább léteztek. Ez a ha­
mis feltételezés abból a tévhitből ered, hogy ha nincs bizonyíték egy koráb­
bi kognitív modell folyamatos jelenlétére , akkor ezek a modellek eltűntek.
Végül pedig a z.si dókra vonatkozó kognitív modelleket a magunk részéről
fundamentálisnak tekintjük, mint azoknak a „megoldásoknak" cs tényleges
zsidóellenes akcióknak a kiváltóit is, melyeket a németek a „zsidókérdés”
teleinte teb en alka lm aztak.
Az antiszemitizmus tanulmányozásának megismerési szociológiáját és
elemzési kereteit azért fejtettük ki itt néhány lényeges alaptétellel együtt,
mert ezek az elemek (az antiszemitizmus forrásának három dimenziója,
ártalmassága, manifesztálódása) akár artikuláltan jelennek meg, akár nem,
meghatározzák bármely antiszemitizmussal kapcsolatos tanulmány követ­
keztetéseit. Még nagyobb jelentősége van a megközelítési mód meghatáro­
zásának amiatt, hogy a tényanyag, amelyre a következtetések támaszkodhat­
nak, sok tekintetben nem nevezhető ideálisnak. A következtetéseknek tehát
nemcsak magukra az adatokra kell támaszkodniuk, hanem arra az általános
megközelítési módra is, mellyel a hiedelmek, a megismerés és az antiszemi­
tizmus megértése lehetővé válik.
Hangsúlyozni szükséges azt is, hogy ez az elemzés nem lehet deíinitív. A
megfelelő adatok egyszerűen nem léteznek. A tényanyag különösen azért
hiányos, mert a cél itt nem az, hogy a politikai és a kulturális elit körében
elterjedt antiszemitizmus jellegét vizsgáljuk. Bennünket a német társada­
lom szélesebb rétegeiben leledzett antiszemitizmus természete és elterjedt­
sége érdekel. A legfelületesebb közvélemény-kutatások is sok mindenre
fényt deríthetnének, de még ilyenek sem állnak rendelkezésre. Elemzésünk
ezért csak az antiszemitizmus bizonyos aspektusaira korlátozódik, és csak
jelzi e szemlélet tényleges elterjedtségét. A német antiszemitizmus centrális
áramlataira fókuszálunk. És ez nemcsak a korlátozott adatmennyiség miatt

58
 van így, hanem azért is, mert meggyőződésünk szerint a feladat a domi­
náns kognitív fonalak kibogozása a zsidóellenes akciók amúgy világos és
jól felmérhető szövetéből Ha a szabály alóli kivételekre koncentrálnánk,
amelyek másodlagos vagy harmadlagos jelentőségűek a németek zsidókra
vonatkozó nézeteiben, hibát követnénk el Ezzel csak elvonnánk a figyelmet
a német antiszemitizmus legfontosabb fejlődési tendenciáiról. Elemzésünk
ugyancsak kisebb figyelmet fordít a német antiszemitizmus tartalmi ana­
lízisére a szokásosnál, mivel ilyen elemzések sok helyen olvashatók, és a
magunk részéről helyesebbnek tartjuk az antiszemitizmus azon dimenziói­
nak, méreteinek és erejének kutatását, melyekből az akciók indultak. A kö­
vetkező két fejezet a modern német antiszemitizmus megértését szolgálja
az itt felvázolt általános elméleti és módszertani alapokon a náci korszakot
megelőző időszakra, majd magára a nád korszakra vonatkozóan. Erre a
történelmi visszatekintésre szükségünk van annak tisztázásához, hogy a
német nép miért fogadta el oly könnyen a náci antiszemitizmust, és miért
támogatta a nácik zsidóellenes politikáját. Mivel adataink problematiku­
sak, a téma megvilágításához a kardinális esetek vizsgálatának módszeré­
hez folyamodtunk, nevezetesen azokat az embereket és embercsoportokat
vizsgáltuk, akikre az itt felsorolt interpretációk és magyarázatok a legkevés­
bé látszottak alkalmazhatónak. Ha be tudjuk bizonyítani, hogy még a zsi­
dók „barátai” is ugyanazokat a nézeteket képviselték a zsidók természetét
illetően, mint a német antiszemiták, mivel gondolkodásuk ugyanazokból
a kognitív modellekből táplálkozott, akkor nehéz Lesz más következtetésre
jutni, mint hogy az antiszemitizmus a német kultúra és a társadalom szer­
ves része volt. Amikor a német antiszemitizmus természetének elemzésével
előbbre jutunk, kíszélesül a dimenzionális elemzés is, annak érdekében,
hogy demonstrálni tudjuk az antiszemitizmus és a zsidóellenes akciók kö­
zötti összefüggéseket. Végezetül azt elemezzük, hogy milyen viszonyban
volt egymással a náci korszakban a német antiszemitizmus és a németek
által a zsidók ellen foganatosított intézkedések sorozata.
Ezeknek a fejezeteknek a konklúziója nem más, mint hogy a németek
a náci korszakban szinte univerzálisan magukévá tették azt a zsidókra vo­
natkozó koncepciót, amelyet „eliminációs” ideológiának nevezünk, tehát
azt a hitet, hogy a zsidó befolyás természeténél fogva romboló, s azt vissza­
vonhatatlanul ki kell irtani a társadalomból. A náci időkben minden német
politikai kezdeményezés és minden zsidóellenes intézkedés, bármennyire
különböztek is egymástól természetükben és méreteikben, valójában an­
nak a német kívánságnak a gyakorlati végrehajtását szolgálta, hogy ezen
általános német szükségként felfogott ügyet egy megsemmisítő vállalko­
zással vigyék sikerre.

59
 2

AZ ELIMINÁCIÓS ANTISZEMITIZMUS
KIFEJLŐDÉSE
AZ ÚJKORI NÉMETORSZÁGBAN

Az európai antiszemitizmus a kereszténység kísérőjelensége. A keresz­

ténység legkorábbi napjaitól kezdve a Római Birodalomban való megerő­
södésén keresztül a kereszténység vezetői mindig is a zsidók ellen hangol­
ták híveiket, erőteljesen fogalmazott, kifejező, érzelmekkel teli ítéleteket
fogalmaztak meg. A kényszer, hogy a keresztények lélektanilag cs teológiai
alapon elkülönítsék magukat annak a vallásnak a híveitől, melyből ők m a­
guk kiszakadtak, minden egyes nemzedéknél újból megjelent, meri amíg
a zsidók tagadták Jézus tanítását, óhatatlanul kihívták ezzel maguk ellen a
keresztényeket, akiknek ez a tanítás volt a létalapjuk. Ha a zsidók mint Isten
népe elutasították azt a messiást, akit Isten ígért nekik, ezzel valami nem
volt rendben. Vagy a messiás volt hamis, vagy maga a nép tévelyedett el
nagyon, feltehetőleg magának az Ördögnek a sugallatára. Mivel a kereszté­
nyek nem érthettek egyet e két feltételezés közül az elsővel, ezért szíwel-lé-
lekkel támogatták a másodikat. A zsidók vallásilag kitagadottá váltak egy
világban, melynek lényegét a vallási és erkölcsi rend alkotta, és ahol a letérés
erről az útról súlyos bűnnek minősült.
Ennek az antagonizmusnak a lélektani logikáját egy másik ehhez kap­
csolódó párhuzamos logika is megerősítette. A keresztények saját vallásu­
kat a judaizmus helyettesítéseként fogták fel. Ebből következett, hogy a zsi­
dóknak zsidókként el kellett tűnniük a Föld színéről. Kereszténnyé kellett
válniuk. Csakhogy a zsidók konokul megtagadták ezt, ami azt jelentette,
hogy bár a keresztényeknek és a zsidóknak volt egy közös örökségük, mely­
nek legfontosabb rcsze a zsidó Biblia volt az Isten által sugallt szavakkal,
melyeknek a keresztények és zsidók egymásnak ellentmondó magyarázatot
adtak. Ily módon egy soha véget nem érő antagonizmus keletkezett ennek
az örökségnek a jelentéséről, a Biblia és Isten szavainak interpretációjáról,
maguknak a keresztény szent szövegeknek a nagy részéről.
Ez az antagonizmus további nyomást gyakorolt a keresztényekre az
irányban, hogy kipellengérezzék a zsidókat, hogy cáfolják a szent szöve­
gekkel kapcsolatos magyarázataikat. Ha a zsidóknak igazuk van, akkor a

ól
 keresztények tévednek. A szent rend és a hozzátartozó jelképek puszta meg­
értése cs a belőlük származó erkölcsi rend felfogása attól függött, hogy min­
den kereszténynek hinnie kellett a zsidók tévedésében. Bemard Glassman,
a történész, aki a keresztények és a zsidók viszonyát kutatta, erről így ír: „A
klerikálisok úgy gondolták, hogy amennyiben valóban a kereszténység az
igaz hit, cs annak követői alkotják az új Izraelt, akkor a judaizmust diszk-
rediláini kell a hívők szemében* A középkori zsoltárokban, színjátékokban
és vallásos irodalomban a zsidókat gyakorta úgy ábrázolták, mint az egyház
ellenségeit, akik a keresztre feszítés ideje óta mindig is fenyegetik a jó ke­
resztényeket.” így lettek a zsidók mindannak a jelképévé, ami a keresztény
világ erkölcsi rendje szempontjából erkölcstelennek minősült.
A zsidók elleni keresztény ellenségesség és a zsidók kitagadásának har­
madik forrása az az axiomatikus hit volt, mely szerint a zsidók Krisztus
gyilkosai* A keresztények nemcsak a Jézus idejében élt zsidókat tették fele­
lőssé Jézus haláláért, hanem minden idők zsidóit* A korunkbeii zsidók va­
lóban elutasították Jézust mint messiást és Isten fiát, ugyanúgy, ahogy őseik
tették, akik a szenvedélyes és folyamatos keresztény tanítások és hitszónok­
latok szerint megölték őt* Elutasító álláspontjukkal a zsidók valamennyi­
en részeseivé váltak egy olyan bűnnek, mely eredetileg abból származott,
hogy őseik tagadták Jézus isteni eredetét. Ilyenformán a zsidók jelképesen
Krisztus gyilkosaivá váltak, súlyos bűn elkövetőinek tekintették őket, és azt
állították róluk, hogy alkalomadtán képesek lennének ennek a bűntettnek
a megismétlésére. Vagyis azt, hogy a zsidók folyamatosan, nap mint nap
megtagadták Jézust, szentségtörő cselekedetnek, a keresztények arcába vá­
gott nyílt, bűnös, elítélendő gesztusnak tekintették.
A zsidókról alkotott fenti elképzelések a keresztény teológia alapját al­
kották, és a mai modern kor keresztény tanításának is részeivé váltak. Ez
a teológia már 4. században formát öltött, amikor az egyház felépítette a
maga hübéruralmát a római világban. Az egyház alapító atyái közé tartozó
Aranyszájú Szent János, akinek teológiai nézetei és tanításai nagy hatásúak
voltak, megszabta a zsidókkal kapcsolatos később szokványossá vált nyelv-
használatot, mellyel elítélte a zsidókat, amiért a keresztény Európában él­
nek, ahol ellenszenv és félelem vette őket körül: „Ahol a Krisztus-gyilkosok
összegyűlnek, ott a keresztet kinevetik, Isteni gyalázzák, az atyát nem isme­
rik el, a fiút sértegetik, a szentlélek szépségét tagadják,** Ha a zsidó rítusok
szentek és elfogadhatók, akkor a mi életvitelünk a hamis. De ha mi járunk
jó úton, márpedig ez így van, akkor az ő útjuk a téves. Nem beszélek most
a szentírásról. Távolról sem erről van szó. A szenlírás Krisztushoz vezet* Én
az ő mostani istentelenségükről és őrültségükről beszélek” János kiroha­
násában a zsidók elleni antagonizmus nyilvánul meg, abban a formájában,
ahogyan az bekerült a kereszténység teológiai és pszichológiai szövetébe*
Ezekkel a szavakkal megerősíti a keresztény és a zsidó doktrína közötti lé-
nyegi és kibékíthetetlen ellentétet, a keresztények és zsidók közötti ellenté-
ict. „Ha a zsidó rítusok szentek és elfogadhatók, akkor a mi életvitelünk a
liamis” Jánosnak a szavaiból és azok logikájából szinte árad az a kellemetlen
és nyomasztó érzés, amelyet a kereszténynek okozna annak megfontolása,
hogy esetleg a zsidóknak igaza lehet Mondanivalójából egyenesen követ­
kezik a zsidók elítélésének elvi szükséglete. Az a lelki szükséglet, hogy a
kereszténység judaizmushoz való viszonyát ezen a módon határozzák meg.
Ks az antagonizmusnak nem ez az egyetlen forrása. A Krisztus-gyilkos zsi­
dók egybegvűlését és imádságát a kereszténység elleni ellenséges cseleke­
detként, istengyalázásként, csalárdságként ábrázolja. Nyilvánvaló, hogy aki
ily módon jellemzi a zsidók összejöveteleit, az egészében elutasítja a zsi­
dóságot és a zsidókat (mivel az ilyen összejövetelek a zsidó lét alapvonat­
kozásai), és puszta létüket is tűrhetetlen körülménynek tekinti. János utal
arra a keresztény törekvésre is, hogy megerősítsék az Ótestamentum ke­
resztény inlerpreladóját, annak 2sidó magyarázatával szemben. Azt állítja,
hogy megfelelően olvasva a Biblia nem vezeti félre a2 embereket, a zsidók
ellenben félrevezették őket. A zsidók istent aga dás át más, nem keresztények
istentagadásától eltérően Aranyszájú Szent János nem pusztán az igaz fel
nem ismeréséből credo istentagadásnak minősíti, hanem őrültségnek is,
János nagy hatású teológus volt, de ez is csak egy példája a keresztény
világ zsidólehoz való viszonyának, mely a modern világra is átterjedt. Nem
lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a zsidókkal szembeni ellenségesség nem
az a fajta ellenségesség, melyet oly jól ismerünk, mely egyik embercsoport
másik csoporttal kapcsolatos sztereotípiáiból és előítéleteiből fakad (ezek
nagyon erőteljesek is lehetnek), és amelyek szándékosan rombolják az elő­
ítélettel sújtottak önbecsülését. Ellentétben a hagyománnyal a zsidókról
alkotott keresztény koncepció az egész keresztény világ és társadalom er­
kölcsi ítéletét magában foglalta. Vagyis a zsidók eleve tűrhetetlennek és sé­
relmesnek voltak beállítva ezzel az értékrenddel szemben. Maga a definíció,
hogy mit jelent kereszténynek lenni, magában foglalta a zsidókkal szembe­
ni mindenre kiterjedő zsigeri ellenségeskedést, ahogy az ördöggel szemben
is. Nem meglepő, hogy a középkori keresztények egy idő után a zsidókat a
gonosz és az ördög ügynökeinek tekintették. Aranyszájú Szent János korától
a modern korig sok minden változott a keresztény világnak a zsidókkal való
bánásmódjában, aminthogy változott a keresztény doktrína és gyakorlat is.
De bármennyi változás történt is a keresztény teológiában és gyakorlatban,
a mindennek alapját képező hit Jézus isteni eredetében változatlan maradt.
És ugyanez történt az antiszemitizmussal.
Miközben a keresztény hit és a zsidókkal kapcsolatos elképzelések vala­
melyest változtak, a leglényegesebb ítélet a zsidóknak mint fézus gyilkosa­
inak, mint kereszténygyalázóknak a természetéről semmit sem változott,
és öröklődőt t egyik generációról a másikra. A keresztények elképzelése a

63
 kereszténység és a judaizmus viszonyáról, keresztények és zsidók viszonyá­
ról, mindmáig arra a fundamentális erkölcsi antagonizmusra épül, amelyet
Aranyszájú Szent János fejtett ki. A különféle keresztény kultúrák mind­
egyike számára axióma volt az a felfogás, hogy a zsidók a világ erkölcsi
rendjének felbontói. James Parkes, az antiszemitizmus történetének kuta­
tója erről azt írja, hogy „semmi nem töri meg azt a vonalat, mely a judaiz­
mus és a keresztény történelem kezdeteitől vezet a judaizmus elítéléséig, a
zsidóknak a polgári egyenlőségből való kitagadásáig az egyház első negye­
dik századbeli diadalától kezdve a középkor szörnyűségein keresztül...” A
zsidók a keresztény gondolkodás megismerési modelljének részét alkották.
Bármilyen variációi keletkeztek a zsidókról alkotott keresztény doktrínának
és gyakorlatnak (meglehet ezek elég lényegesek voltak), a keresztény világ
zsidókiad kapcsolatos nézetei továbbra is a világ és az erkölcsi rend meg­
ismerésének azokon a modelljein alapulnak, amelyeket Aranyszájú Szent
János megnyilatkozásaiból ismerünk.
A középkori és korai modern kereszténység antiszemitizmusának és e
magatartás kifejezésmódjainak itt következő ismertetése óhatatlanul rövid
lesz, mert e problémák azon fontos vonatkozásait érintjük csak, amelyek le­
hetővé teszik az antiszemitizmusnak és metamorfózisainak megismerését,
a zsidók keresztények általi kezelésének tanulmányozását.
A középkori keresztény világ felfogása a zsidókról az volt, hogy kettős
oppozícióban állnak a kereszténységgel. Az egyház, mely magabiztosan bir­
tokolta a maga európai birodalmát teológiai értelemben és gyakorlatilag is,
aspirációiban mindazonáltal telhetetlen volt. A jelképes kihívásra, amit el­
képzelése szerint a zsidók jelentettek számára, mindig a körülmények által
megengedett legnagyobb hévvel és tűzzel válaszolt. Az egyház, a keresztény
klérus és Európa népe részéről a zsidók elleni heves gyűlölködés forrása az
volt, hogy ezt a népet Jézus megtagadásával és „meggyilkolásával” vádol­
ták, holott mindenkinél jobban nekik kellett volna elismerniük és magához
ölelniük őt, mint a messiásukat. Az egyházi gyűlölködés intenzitása ilyen­
formán kettős volt. Egyfelől elkeseredett szektás gyűlölködésként nyilvánult
meg: egyrészt olyan embereknek ábrázolta a zsidókat, akik folyamatos har­
cot vívnak egy elfogadott hagyomány megfelelő interpretációja ellen, annak
felborításáért. Másrészt kíméletlen és apokaliptikus háború jellege is volt
ennek a gyűlölködésnek, amennyiben azt állították, hogy a világ sorsa, az
emberek lelki békéje függ a harc kimenetelétől. Az egyház volt ebben a há­
borúban a védőpajzs, hiszen Jézus képviselőjének tekintette magát a földön.
Noha a zsidók, akiket degradáltak és elnyomtak, akik jelentéktelen szám­
ban voltak jelen, és ha nem hagyták is magukat megtéríteni, semmiféle
tényleges veszélyt nem jelentettek, jelképesen mégiscsak megtestesítették a
legnagyobb kihívást az emberek élete és lelke feletti keresztény hegemóniá­
val szemben, így lettek az ördög megtestesítői.

164
 Ez volt az egyházi alapító atyáknak, illetve a keresztény antiszemitizmus­
nak a logikája, mely a 13. században oda vezetett, hogy a zsidó az ördög
szinonimájává lett. Az európai kozmológiai és erkölcsi kultúra feletti totális
kontrollja által az egyház a maga képviselőin, püspökein, illetve ami még
fontosabb, lelkészein keresztül hintette el a köztudatban a maga zsidókról
alkotott viszonylag egységes és viszonylag univerzális, páneurópai nézeteit,
tzek szerint a zsidók az ördög teremtményei, akiket alig lehetett embernek
tekinteni, ha egyáltalán. Petrus Venerabilis, azaz Tiszteletreméltó Péter ki­
jelentette: „Tényleg kételkedem abban, hogy lehet-e ember a zsidó, amikor
soha nem veti alá magát az emberi értelemnek, sem az irányadó isteni, vagy
akár zsidó megnyilatkozásoknak”
A zsidók elleni középkori gyűlölködés oly intenzív és oly s'alóságidegen
volt, hogy a társadalom minden gondját-baját rá lehetett fogni a zsidókra. A
zsidókat keresték minden mögött, ami gyűlöletes volt, ezért bármely társa­
dalmi bajra vagy természeti csapásra az volt a reakció, hogy a zsidók között
keresték a felelősöket. Luther Márton antiszemitizmusa eléggé heves és be­
folyásos volt ahhoz, hogy helyet kapjon az antiszemiták panteonjában. Ez
persze nem számított az egyháznak, mely ellen Luther fellázadt. Az egyház
öt is és követőit is pogányoknak és zsidóknak bélyegezte meg. Az európai­
ak zsidókkal kapcsolatos fantazmagóriáinak következtében Jeremy Cohen
megállapítása szerint „szinte elkerülhetetlen volt, hogy a zsidókat tegyék
felelőssé a Fekete Halálért, s hogy Németországban sok zsidó közösséget
teljesen és véglegesen elpusztítsanak”. A zsidók elleni támadások és a kitele­
pítések a középkor folyamán olyan általánosak voltak, hogy a 15. század kö­
zepére a keresztények Nyugat-Európa zsidóságának nagy részét eltüntették.
Ami a zsidókat illeti, amit e tekintetben a modern világ a középkortól
örökölt, az Joshua Trachtenberg szavai szerint „oly tömény, oly eltökélt és
oly intenzív gyűlölet volt, hogy azt ésszel alig lehet felérni” Mindazonál­
tal a zsidókat életben hagyták, minthogy az egyház a keresztény vallás és
a judaizmus közös hagyománya értelmében elismerte a zsidók jogát az
élethez és a vallásgyakorláshoz, noha Jézus megtagadása miatti büntetésül
csak korlátozott létjogosultságuk volt. Végső soron az egyház nem megölni
akarta a zsidókat, mivel megtéríthetőknek tartotta Őket. Megtérítésük a ke­
reszténység fölényének megerősítését jelentette volna. Ez volt a modern kor
előtti keresztény antiszemitizmus logikája.
A 19. századi Németországban az antiszemitizmus hányattatása igen
komplexen mutatkozott. Az évszázad háromnegyedében az antiszemitiz­
mus jellege és tartalma is folyamatosan változott, miközben végbement
metamorfózisa a középkori vallásos megjelenési formából a modern faj­
gyűlöletbe. Ennek az átalakulásnak a története, annak valamennyi átme­
neti formájával együtt jelent egyszerre folyamatosságot és pár excellence
változást. Míg kognitív tartalmában új formákat vett fel az antiszemitizmus

65
 „modernizálásának" érdekében* vagyis annak érdekében, hogy összhangba
hozzák az új német társadalmi és politikai viszonyokkal, a zsidókkal kap­
csolatos már elfogadott kulturális kognitiv modell jelentékeny állandóságot
biztosított a témával kapcsolatos kulturális és ideológiai megnyilatkozások
számára. Ez a kulturális modell, és vele a zsidókhoz való viszony, akár a régi,
akár az újabb formájában a németek elsöprő többségének abból a zsidó-el­
lenes érzelemvilágából eredt, mely még a középkorban alakult ki.
Kz a kulturális modell, akár megőrizték, akár változtattak rajta, tartó­
san kifejezte a németek elsöprő többségének érzelmi viszonyát a zsidók­
hoz, mely a zsidókkal kapcsolatos középkori érzületből és annak mögöttes
koncepcióiból eredt. Funkcionális értelemben az antiszemitizmus változó
kifejezési módja egyfelől úgy értelmezhető, mint az elterjedt zsidóellenes
érzületeknek az aprópénzre váltása azzal a céllal, hogy egyfajta mértéket ad­
janak az embereknek a modern világ koherenciájának felméréséhez. Olyan
kaotikus világról van szó, mely a legkülönbözőbb módokon kérdőjelezte
meg a társadalmi lét és kulturális vonatkozásainak elfogadott rendjét. Az
antiszemitizmus évszázadokon át koherenciát és önbecsülést adott a ke­
resztény világ számára. Mivel a világról alkotott korábbi felfogás a 19. szá­
zadi Németországban felbomlott, az antiszemitizmusnak mint a kulturális
koherencia majd a politikai ideológia modelljének jelentősége, valamint a
társadalom megfogyatkozott önbecsülésére gyakorolt gyógyító hatása ha­
talmasan megnövekedett.
A zsidókról alkotott kép nyelvi és kognitív transzformációja, valamint
a mögöttes metaforák változása már a 19. század elején elkezdődött. Ez a
változás jól érzékelhető, ha összehasonlítjuk két jelentékeny és befolyásos
antiszemita mű zsidó-ábrázolását. Johann Andreas Fásénmenger munká­
ja az Entdecktes Judentum (Judaizmus álarc nélkül) a 18. század elején lá­
tott napvilágot. Jákob Friedrich Fries írása, az Ueber die Getahrdung des
Vohlstandes und des Charakters dér Deutchen durch die fűden (Hogyan
veszélyeztették a zsidók a németek jólétét és karakterét) a 19. század első fe­
lében jelent meg. Eisenmenger a maga felvilágosodás előtti szemléletével
a zsidókat hagyományos teológiai kifejezésekkel eretnekeknek ábrázolta,
bűnüket vallásos érzékenységükkel magyarázta, természetüket a vallásuk
okozta megrontásnak tulajdonította. Fries, aki egy évszázaddal később írta
a maga könyvét, 1816-ban már a modern antiszemitizmus szekuláris kife­
jezéseit használta, ahol a zsidókra vonatkozó teológiai ihletésű és jól rész­
letezett megjegyzéseket egy másik társadalmi és politikai kiteldntésű nézet
váltotta fel, mely a zsidók eleve romlott erkölcsi karakterét hangsúlyozta.
Fries nézetei szerint a zsidók eredendően amorális és aszociális emberek
csoportja, mely a társadalmi rend aláaknázását és utóbb a Németország fe­
letti kontrollnak a németektől való megszerzését célozta. Fries nem elsősor­
ban vallásos csoportként kezelte a zsidókat (noha elismerte identitásuknak

66
ezt a dimenzióját), hanem nemzetként és politikai szövetségként fogta fel a
zsidóságot.
A 19. század kétharmadában Németországban a zsidókról folyó viták
nagy része, ha nem is tudatosan, a zsidó identitásról alkotandó felfogás kö­
rül zajlott. Ennek megfelelően kevesebb szó esett a zsidók vallási meghatá­
rozásáról, bár az is folyamatosan jelen volt és elfogadottabb volt a népesség
körében. A német antiszemita irodalomban folyamatosan keveredtek a zsi­
dók „nemzet” jellegére vonatkozó megjegyzések azokkal, amelyek politikai
csoportosulásként határozták meg a zsidóságot. De már a 19. század elején
megjelentek azok a nézetek is, melyek a zsidóság fajként való meghatározá­
sát igyekeztek előtérbe állítani. Márpedig annak, hogy a nemetek hogyan
Lekintenek erre a kérdésre, nagy jelentősége volt a zsidókkal kapcsolatos bá­
násmódjuk alakulásában. És noha a zsidók kilétét, állítólagos kártékonysá­
guk okait taglaló nézetek között sok ellentmondás volt, a lényeget, a zsidók
kártékonyságát illetően megvolt az egyetértés. A zsidókról és a zsidók társa­
dalomban elfoglalt helyéről szóló kiterjedt eszmecserék résztvevői, ideértve
még a zsidó emancipáció híveit is, egyetértettek abban, hogy a zsidóság és a
németség egymással összeférhetetlen, nevezetesen, hogy a zsidóság ellensé­
ges és káros valami, ha ugyan nem életveszélyes a németségre nézve. Ahogy
Jákob Katz, a zsidók egyik „barátja” kifejezte magát: „A zsidó... torzítás­
ként, árnyékként jelenik meg, ő az emberi természet sötét oldala”.
A zsidó (dér Jude) mögöttes kulturális modellje három tényezőből áll:
a zsidó különbözik a némettől, a zsidó merő ellentéte a németnek, a zsi­
dó nemcsak merő ellentéte a németnek, hanem ártalmas és kártékony is.
Legyen az vallás, nemzet, politikai csoportosulás vagy faj, a zsidó mindig
Premdkörper , idegen test marad Németországban. Ez a zsidókról alkotott
koncepció olyannyira előtérben volt és olyan erővel jelent meg, hogy az an­
tiszemiták a németek minden gondját-baját, a társadalom visszásságaitól
kezdve, a politikai mozgalmakon keresztül, a gazdasági bajokig a zsidóktól
eredeztették, azok nyakába varrták. A zsidók azonosítása a társadalom disz-
iunkcionális működésével magától értetődőnek számított. És hangsúlyozni
kell, hogy ez nem az antiszemitizmusról folytatott viták neves résztvevő­
inek a meggyőződése volt csupán, hanem az egész német társadalomban
dominált. Az általános zsidógyűlöletben, mely a középkortól a modern
kor elejéig a német kultúra részévé vált, a zsidóság veszélyes természetének
újbóli kifejtése szinte természetes reakció volt a zsidók emancipációjával
kapcsolatos kezdeményezésekre, melyek a 18. század elején jelentek meg,
a 19. század haladó emancipációs intézkedéseivel folytatódtak, és kiterjedt
társadalmi vitákat váltottak ki, előbb arról, hogy kell-e polgári jogokat adni
a zsidóknak, majd arról, hogy ki kell-e terjeszteni azokat.
Miközben a status quo veszélybe került, majd felborult, azok, akik ellenez­
ték a zsidók civil integrációját a német társadalomba, arra összpontosították

67
 energiáikat, szellemi képességeiket és figyelemreméltó vitakészségüket, hogy
rávegyék honfitársaikat: helyezkedjenek szembe az általuk feltételezett zsidó
beépüléssel, mely szerintük a német társadalmi és kulturális identitást veszé­
lyezteti. Ennek eredménye egy mind nagyobb érzelmi töltetű társadalmi vita
volt a zsidók meghatározásáról, karakteréről és értékeléséről, mindig szem
előtt tartva viszonyukat a németekhez, akik a vita irányát meghatározó fel­
tételezés szerint különböznek a zsidóktól, ha ugyan nem összeférhetetlenek
velük. Egyetlen kisebbségi csoportnak az imázsa sem maradt volna sértetlen
egy ilyen jellegű vitában, mely abból indult ki, hogy ez a csoport a leghatá­
rozottabban különbözik az amúgy homogén társadalmi többségtől, s mely
csoporttal szemben oly erős érzelmek halmozódtak fel. Az eszmecserében a
zsidók már csak azért is meglehetősen rosszul szerepeltek, mert a vita kiin­
duló tétele a zsidókról a középkori kereszténység idején kialakított kulturális
modell átvétele volt. Ez a vita folyt hosszasan a zsidók 1807-es első emanci­
pációjától az 1869-71-es évekig, a polgári jogoknak a német zsidóságra való
teljes kiterjesztéséig, miközben a véget nem érő alkotmányos és parlamenti
viták által az antiszemita érzelmek politikai mobilizációja ment végbe. Ber­
linben, Badenben, Frankfurtban vagy Bajorországban, mindenütt elkesere­
dett politikai csaták zajlottak arról, szabad-e a zsidóknak megadni a német
állampolgári vagy emberi jogokat. A vita természetesen nemcsak a zsidókról,
hanem ugyanúgy a németek identitásáról is szólt, a német nemzet karakteré­
ről és arról, hogy annak milyen politikai formában kell kifejeződnie. A német
antisszemitizmus és a német nacionalizmus egészen a második világháború
utáni időkig szétválaszthatatlanul fonódott össze.
A formális küzdelem azért, hogy a zsidókat németekként ismerjék el,
fellángolt és egyre növekvő mértékben politikai jelleget öltött, minden ko­
rábbinál végletesebb képet alkotva a zsidók veszélyességéről, a német kultú­
ra fenyegetettségéről. Kétség nem férhet ahhoz, hogy a konzervatívok és a
népies nacionalisták, akik Németország lakosságának a többségét alkották,
a 19. század kezdetétől meggyőződéses antiszemiták voltak. A korabeli iro­
dalomból erről sokat lehetne idézni. Ennek a mindent elbontó antiszemita
hullámnak a legerősebb bizonyítéka azonban, hogy az antiszemitizmus még
a zsidók „barátai” között, a német társadalom „leghaladóbb” szegmensé­
ben, de még a „liberálisok" és a „filoszemitáid7 körében is dívott. A zsidók
emancipációját sürgető, vagy általánosabban a zsidók szemszögéből íródott
legbefolyásosabb könyv, Christian Wilhelm von Dohm könyve A zsidók pol­
gárifejlődéséről, 1781-ben jelent meg, és elfogadta azt a nézetet, miszerint
a zsidóknak meg kell változniuk, nemcsak politikailag, hanem erkölcsileg
is. Dohm alku tárgyának tekintette az emancipációt. Eszerint a zsidóknak a
politikai egyenlőség fejében megkell változtatniuk életvitelüket, különösen
erkölcsi megjelenésüket és alsóbbrendű gazdasági gyakorlatukat. Szerinte,
ha a zsidókat megszabadítják társadalmi és jogi elszigeteltségük béklyóitól,

68
akkor a szabadság körülményei között természetes módon elfogadják az al­
kut: „Amikor a sok évszázados elnyomás alól, mely korrupttá tette, (a zsidó)
felszabadul, az egyenlőbb bánásmód helyrehozza erkölcsileg”, Dohm, aki a
zsidók legnagyobb „barátja17 volt, egyetértett a zsidók legnagyobb ellensé­
geivel abban, hogy a zsidók „erkölcsileg romlottak”, hogy nem érettek az
állampolgárságra, arra, hogy elfoglalják helyüket a német társadalomban,
A kompromisszumok nélküli antiszemitáktól annyiban különbözött, hogy
védelmébe vette a Bildung univerzális potenciálját, ily módon nevelhetővé
nyilvánítva a zsidókat, vagyis továbbra is feltételezett veszélyességükből in­
dult ki. A zsidók természetének ökológiai koncepcióját képviselte, mely sze­
rint a zsidókérdés megoldása a környezet megváltoztatásának függvénye.
Dohm sajátos és jóindulatú zsidó védelme úgy szólt, hogy „a zsidó sok­
kal inkább ember (humán), mint zsidó77, ami a közkeletű német kulturális
kognitív modell elfogadásáról árulkodik. Ebben a zsidóság szembenállt a
kívánatos tulajdonságokkal, az „emberi” tulajdonságokkal, mely alapon a
zsidónak ahhoz, hogy elfogadottá váljon, meg kell tagadnia zsidóságát. A
zsidóság eltörlésének igénye ily módon a liberális gondolkodásnak is ré­
sze volt Dohm könyvének megjelenése után, és magának az emancipáci­
ónak a feltételei közöli szerepelt. Egy 1809-es badeni rendelet például az
alábbi ominózus megfogalmazást tartalmazza azzal kapcsolatban, hogy
mi tehet egy embert alkalmassá arra, hogy „egyenlővé” nyilvánítsák. „Ez a
jogi egyenlőség csak akkor léphet teljes mértékben hatályba, amikor ön (a
zsidó) általánosságban beépíti azt politikai és erkölcsi lényébe. Annak érde­
kében, hogy meggyőződjünk ennek az elszántságnak a meglétéről, s arról,
hogy az ön jogi egyenlősége semmiféle hátrányt nem jeleni más polgárok
részére, az alábbi törvényt, alkotjuk..” A zsidókat nemcsak Badenben bo­
csátották próbaidőre, s ezt nemcsak ellenségeik követelésére tették, hanem
ugyanez történt mindenütt Németországban, méghozzá olyan feltételekkel,
amelyeket legkitartóbb védnökeik szabtak meg potenciális rehabilitációju­
kat biztosítandó. Olyan próbaidő volt ez, amelynek még barátaik szemében
sem lehetett soha vége, s amelynek feltételeit a zsidóknak elkerülhetetlenül
meg kellett szegniük, hacsak nem akarták teljes mértékben megtagadni zsi­
dóságukat.
A „liberálisok” és a zsidók „barátai” voltaképpen ősztől Iák az antiszemi­
táknak a zsidókról alkotott elképzeléseit Miközben a zsidó emancipáció mel­
lett érveltek és teljes polgári egyenjogúságot követeltek a zsidók számára, ők
is elhitték és kifejezetten amellett érveltek, hogy a zsidók különböznek a né­
metektől, szembehelyezkednek velük, hogy idegenek Németországban és lé­
nyegében el kell tűnniük. A megrögzött antiszemitáktól csupán abban külön­
böztek, hogy úgy vélték, a zsidók különbözőségének okai megszüntethetek,
a zsidókat meg lehet reformálni, ők, a liberálisok képesek lesznek rávenni az
emancipált zsidókat, hogy a német társadalomba való teljes integrálódásuk

69
 érdekében megtagadják zsidóságukat, származásukat, identitásukat, és néme­
tekké váljanak* Miként Dávid Sorion írja: „Az emancipációs vita hátterében
a korrupt és alávaló zsidó nép képe volt. Ennek a képnek az alapján az em­
ancipációnak a zsidók morális regenerálódása alapján kell végbemennie. Az
emancipációs vita lényegében arról szólt, hogy ez a regeneráció lehetséges-e,
ki a felelős érte, mikor és milyen feltételek között kell végbemennie" A nagy
különbség a zsidó emancipáció liberális hívei és ellenfelei között a felvilágo­
sodásnak a2 a racionalista társadalomelmélete volt, mely arról győzte meg a
zsidók „barátait”, hogy a zsidók nevelhetők, reformálhatok és regenerálhatok,
s ezen a módon morális emberi lényekké válhatnak. Különböztek abban is,
hogy' milyen mértékben tekintették a zsidókat kártékony lényeknek Néze­
teik a zsidók kártékonyságáról és a zsidókkal szembeni ellenérzéseik sokkal
kevésbé határozottak voltak. Vagyis szerintük elviselhető lett volna időben
kivárni, amíg a zsidók fokozatosan megválnak a zsidóságuktól. Függetlenül
attól, hogy mit gondoltak saját magukról, a liberálisok maguk is antiszemiták,
báránybőrbe bújt farkasok voltak. Az évszázad végére pedig még az amúgy
sem rájuk szabott báránybört is levetették, s ekkor megmutatkozott, hogy
alig-alig különböznek esküdt ellenfeleiktől, a konzervatív és gátlások nélküli
antiszemitáktól.
A Liberálisok a 19. század első felében továbbra is azon az ominózus ala­
pon folytatták a zsidók védelmét, hogy azok képesek a morális és társadalmi
regenerálódásra. Elképzelésük a zsidóknak mint olyanoknak a természeté­
ről fontos vonatkozásokban megegyezett az antiszemiták nézeteivel. Abban
reménykedtek, hogy a zsidókat humanizálni, a természetüket forradalma­
sítani lehet. A zsidó jogok támogatása és a zsidók védelme tehát részükről
őszintéden dolog volt. „Megvédünk benneteket addig, ameddig hajlandók
vagytok nem önmagatok lenni” ez volt az üzenetük lényege. És annak a
módja, hogy a zsidók megtagadják zsidóságukat, a judaizmus megtagadása
volt, mert azt még a világias neveltetésü németek is értették, hogy a zsidók
veszedelmessége nagymértékben a judaizmusban gyökerezik, abban a val­
lásban, melyből a német kulturális felfogás szerint hiányzik a szeretet és az
emberség. A zsidóknak meg kell szűnniük zsidó Írnak lenni és át kell térniük
az értelem vallására (Vernunftreligion). Akkor lehetnek a német nemzet
részei, amikor a jézusi normák szerint élnek és a keresztény erények szerint
cselekednek, amikor feladják a maguk „önhitt és önző elképzelését istenről”.
A 19. század végére a zsidók legnagyobb barátai, a liberálisok, nagyjá-
ban-egészében cserbenhagyták őket. Társadalomelméletük, a zsidók „meg­
újulásáról”, amit 1831-ben egy előretekintő pap úgy jellemzett, hogy „akkor
akar igazságos lenni a zsidókkal, amikor már nem lesznek”, hibásnak bizo­
nyult. Ez lett volna az a társadalomelmélet, amely a liberálisokat megkülön­
böztette az antiszemitáktól, mely olyan következtetésekre vezetett, hogy a
zsidók jövője különbözik a német többség jövőjétől, s mellyel a liberálisok

70
lényegében átvették azt a zsidókkal kapcsolatos kulturális modellt, mely
szerint a zsidók léte idegen és ártalmas a németek létezésére nézve. Ök úgy
képzelték, hogy a zsidók akkor racionális lények, amikor a saját környeze­
tük, nevezetesen társadalmi és jogi korlátáik alóli felszabadulásukkal ter­
mészetes módon megreformálják önmagukat. Egyebek között azáltal, hogy
megtagadják feltételezett társadalmon kívüliségük második forrását, a zsidó
vallást. Mint a keresztény-zsidó kapcsolatok németországi történésze, Uriel
Tál írja, „a német zsidóság ragaszkodása saját identitásának megőrzéséhez
ellentétes volt a materiális haladás és a spirituális felvilágosodás liberális
nézeteivel, és a nemzet sorsára vonatkozó elképzelésekkel. Ennélfogva a li­
berálisok kezdték a zsidókat a parti kularizmus prototípusainak, a nemzeti
és spirituális egység fő ellenségeinek tekinteni” A zsidók, akik addigra min­
den egyéb tekintetben modernizálódtak, nem voltak hajlandók megválni
saját környezetüktől, bármennyire ezt ígérték is a liberálisok a maguk tár­
sadalomelméletében. Ezek után a liberálisok számára is idegenné vált a zsi­
dó kulturális modell, s ők maguk is egyre inkább áldozatul estek az egyetlen
meggyőző magyarázatnak a zsidók addigra már kezelhetetlen nek vélt ártal-
masságáról. A zsidók külön faj. így kezdődött a liberálisok transzformáci­
ója a „filoszemitizmusból” a háttérben meghúzódó eliminációs szándékból
egy olyan antiszemitizmusba, melyben az eliminációs „megoldások” már
sokkal inkább elő térbe kerültek, A nagy változást a zsidók természetének
megváltozott felfogása jelentette.
Míg a liberális, intellektuális és politikai elit kis csoportját, mely Német­
országban a legpozitívabb hozzáállást mutatta a zsidókhoz, lényegében filo­
szemita antiszemitákként lehet jellemezni, amiben afiloszemitizmus annyit
jelentett, hogy hittek a zsidók megváltoztathatóságának elméletében, vagyis
míg a zsidók legjobb barátai idegen ügynököknek tekintették őket a né­
met nemzettesten belül, addig nem lehet kétséges, hogy létezett egy német
kulturális modell a zsidókról, melynek alapja az antiszemitizmus volt. És
persze nem a liberálisok viselkedése az egyetlen példa arra, hogy a német
társadalom a 19. század első és második felében egyaránt axiomatikusán
antiszemita volt.
Azoknak az intézményeknek és csoportoknak a rendszere, amelyek a
19. századi Németországban elfogadták, mi több, hirdették az antiszemi­
tizmust, lényegében a társadalom minden szektorára kiterjedt. Az alacso­
nyabb néposztáiyokhoz tartozók többsége, városiak és vidékiek egyaránt,
változatlanul elfogadta a zsidókra vonatkozó kulturális kognitív modellt. A
német nép túlzottan optimista érzelmeire vonatkozó felfogás, mely 1845-
ben a Mannheimer Abendzeitung című haladó demokratikus újságban je­
lent meg, meghatóan naív, A jelenlegi „nép hangja”, mint ez az újság feltéte­
lezte, nem a nép igazi hangja. Egy felvilágosodott nép megtagadná mindent
átszövő zsidógyűlöletét és azt a felfogását, hogy a zsidók minden rossznak

71
a forrása, Ha ezt a nézetet megfosztjuk optimizmusától, láthatóvá válik a
kor tényleges kulturális attitűdje a zsidók irányában. Amúgy 1849-ben Al-
só-Bajorország körzeti elnöke elismerte, hogy „az izraeliták egyenlő jogaival
szembeni ellenszenv meglehetősen elterjedt” A városokban és a kisvárosok­
ban az antiszemita nézetek hirdetése és az agitáció a társadalmi élet cs a2
intézmények szokványos része volt.
Kezdve az egyetemi közösségektől* melyek a német elit szülőhelyei vol­
tak, a szakmai tanintézetekig és a közalkalmazottakig, a hazafias szervezete­
kig, a vállalkozói és kisvállalkozói szövetségekig, a szállodaipartól a vendég­
látóiparig, az antiszemitizmus a társadalmi közfelfogás és közbeszéd részét
alkotta, mi több, ezt hirdették és terjesztették. Ez a tanítás egybeesett a zsi­
dók ostorozásával, mely a pulpitusokról érkezett, különösen vidéken, ahol
ez a tevékenység a 19, század közepén olyannyira elénk volt, hogy nemcsak
a zsidó csoportok aggódtak miatta egész Németországban, Poroszország­
tól a Rajna-földön keresztül Bajorországig, hanem maguk a hatóságok is.
Választott tisztségviselők egészen a polgármesterekig lemenően próbálták
keretek között tartani az antiszemita agitációt, mert az már a közrend fenn­
maradását veszélyeztette. Ez persze sokukat nem akadályozta meg abban,
hogy maguk is agitáljanak a zsidók ellen. Az iparosok és a keresztény céhek
tagjai vidék szerte ébren tartották az antiszemitizmust
Hogyan gondolkozhattak az egyszerű németek? Őket egy antiszemita
kultúra keretében nevelték és táplálták, mely a zsidókkal kapcsolatos hagyo­
mányos koncepcióra épült. Ezekhez ebben az időben új vádak járultak. Pél­
dául az, hogy a zsidók, akiket a franciákkal azonosítottak, miután Német­
ország meghódítása egyes körzetekben közvetlenül, másokban közvetve a
zsidók emancipációjához vezetett, felborítják a társadalmi rendet, ők az okai
a kitelepítéseknek, a gazdasági és társadalmi helyzet romlásának. Mind­
eközben a társadalom minden intézménye tovább hirdette az antiszemita
litániát. A német egyházak, amelyek az autoritás és a tudás nagyjelentőségű
forrásainak számítottak, csak tovább erősítették a zsidók megbélyegzését.
A szakmai és gazdasági szervezetek intézményesen voltak antiszemiták. A
rekreációs intézmények, az erkölcsi és politikai vitahelyek - klubok, szövet­
ségek, borospincék - az antiszemita beszédek és érzelemkitörések melegá­
gyai voltak.
És vajon a zsidók érdekeit ki képviselte ezzel a mindent elöntő verbá­
lis támadással szemben? Néhány liberális újság, amelyek szóban a zsidók
egyenlő jogai mellett érveltek, a sorok mögött viszont maguk is érzékeltették
azt a kulturális ellenszenvet, mely az antiszemita érzelmeket kiváltotta, ilyen
körülmények között ugyan miből kellett volna új koncepciót alkotniuk a
zsidókról a németeknek, akiknek túlnyomó többsége soha nem találkozott
zsidókkal, nemhogy bármiféle közelebbi kontextusba kerültek volna velük.
Mindez olyan körülmények között, amikor még a legműveltebb németek, a
német intellektuális és kulturális elit sem volt igazán felvilágosodott a zsi­
dók tekintetében. A zsidókra oly erős nyomás nehezedett a szélesebb német
miliő részéről mellyel judaizmusuk megtagadására akarták kényszeríteni
őket, hogy ebben az időszakban becslések szerint a kulturális szempontból
értékelhető zsidók kétharmada tért át a keresztény hitre. Elölj áróik, vala­
mint a magaskultúra fogyasztónak számító „felvilágosult” közönség részé­
ről a társadalmi és szakmai elfogadottság a legtöbb zsidó számára elképzel­
hetetlennek tűnt mindaddig, amíg zsidók maradnak. Ilyen barátságtalan
volt Németország még a legkulturáltabb, legnyugatibb, legfelkészültebb,
legnagyobb csodálattal Övezett és „legnémetebb” zsidókkal szemben is.
Rövid áttekintésünk a 19. század első felének német társadalmára vonat­
kozott. Az évszázad két utolsó évtizedéhez, az antiszemitizmus fellángolá­
sához képest ebben a korai időszakban az antiszemitizmus inkább lappangó
gyűlölködés volt, egyfajta kulturális követelmény inkább, mint szervezett
és jelentékeny politikai erő. Ténylegesen az 1848-as forradalmat követő két
évtizedben még visszafojtottabb volt, mint korábban, sokkal ritkábban lán­
golt fel és általában is csekélyebb hatással volt a német társadalom életére.
Az 1870 után bekövetkezett heves kitörése mindenkit meglepetésként ért,
magukat a zsidókat is.
A 19. századi német antiszemitizmus politikai történetének sok összete­
vője közül az egyik a zsidó emancipáció és a zsidó jogok megadása elleni fél-
iratkampányok sorozata volt 1849. december 14-én a bajor parlament alsó­
háza elfogadott egy törvényt a bajorországi zsidók teljes emancipációjáról. A
sajtó és a populista ellenzék abban a pillanatban robbant, és kitört a tiltakozó
petíciós kampány, mely a korabeli beszámolók szerint „spontán, rendkívül
széles alapokra épülő és őszinte” volt. Egy „figyelemreméltó politikai akció”
keretében, mely ráadásul egy kivételesen kemény télidőben bontakozott ki,
több mint 1700 bajorországi településről, azaz a települések közel egynegye­
déből érkeztek petíciók az egész bajor népességen belüli télnőtt férfiak 10 és
20 százalékának az aláírásával, melyeket kevesebb mint három hónap alatt
sikerült összegyűjteni. Eközben a zsidó emancipációt támogató közönség
gyakorlatilag láthatatlan volt. Egész Bajorországból mindösszesen három te­
lepülésről érkezett a zsidó emancipációt támogató felirat, ezek közül kettőben
jelentékeny zsidó lakosság élt. Namármost a zsidó ellenes érzelmeknek ez a
kitörése, amikor arról volt szó, hogy a zsidókat nem veszélyes ellenségeknek,
hanem németeknek kell tekinteni, a 19. századnak egy olyan időszakára esik,
amikor az antiszemita érzelmek kifejeződése sokkal enyhébb volt más kor­
szakokhoz, különösen a későbbiekhez képest, 1íarris szerint a petíciókból
világos, hogy „sok bajor keresztény félt a zsidóktól Ellenszenvvel viseltettek
a zsidó vallással szemben, tisztelték a zsidók tehetséget és sikereit, és megvál­
toztathatatlanul másoknak tekintették a zsidókat.” A korabeli német kulturá­
lis közegben dívó vádaskodásokat átvéve, ezek a petíciók arról szóltak* hogy

73
 a zsidók árulók, és mivel tehetségesek, állandó veszélyt jelentenek a németek
jólétére nézve, és soha nem fognak asszimilálódni. Sokan a zsidók megváltoz­
tathatatlan idegenségét fogalmazták meg különféle módozatokban, és gyak­
ran használták azt a kifejezést, mely szerint „a zsidó az zsidó marad” Egyik
petíció követte a másikat, és mind arról szólt, hogy bármely törvény, amely a
zsidók számára kedvező, szükségképpen árt a keresztényeknek, s mindegyik a
németek zsidókról való gondolkodásának manicheizmusból eredő modelljére
épült. A petíciók fogalmazói nem leplezték, hogy milyen súlyos következmé­
nyekre számítanak a zsidó gonosz teljes felszabadításának esetére. Mint Har-
ris könyvében ('The People Speak!) olvasható:

„Néhány (petíció) csupán kételyt fejezett ki azzal kapcsolatban, hogy a zsi­

dók emancipációjából bármi jó szárm azhat, de a legtöbb felirat kifejezetten
pesszimista jövendöléseket tartalmazott . Egy svábországi petíció például arról
szólty hogy a feltételek rosszak, és emancipáció esetén a helyzet rosszabbodni
fog. Ugyanezt állították több más feliratban is: ha zsidók em ancipációja meg­
történik ,, akkor Bajorország a zsidókat fogja szolgálni: a zsidók, ha emanci­
pálják őket, »torkon ragadnak minket«> Ha em ancipálják őket, rabszolgává
tesznek bennünket. Ha em ancipálják őket, akkor ezek a megtérített emberek
foglalnak m ajd el minden hivatalt. Ha a zsidókat emancipálják , mindent ők
fogn ak uralni. Több petíció is azt állította , hogy itt nem a jövő a tét. Hogy
a bajorokat kell azonnal emancipálni a zsidókhoz, nem pedig a zsidókat a
keresztényekhez. Valamennyi petíció visszatérő motívuma volt, hogy a zsidók
kontrollálják és dominálják a keresztényeket, és nem csupán gazdaságilag.”

Az egyik feliratban azzal az állítással összegezték az emancipációs tör­

vényt, hogy a teljes egyenlőség megadása a zsidók számára ugyanaz, mint
beengedni a rókát a tyúkólba.
Harminc évvel később a németek országszerte kifejezték azt a meggyőző­
désüket, hogy a század közepén kezdődött spontán zsidóellenes megmoz­
dulások helyesek és bölcsek voltak. 1880-ban a most már egységes Német­
országban a zsidó jogok korlátozásáért indított országos kampány 265 ezer
aláírást gyűjtött, s oda vezetett, hogy az ország parlamentje, a Reichstag egy
kétnapos vitát szentelt a követelésnek. Jellemző, hogy az aláírások zömmel
nem a mosdatlan és „felvilágosulatlah’ alsóbb néposztályoktól származtak,
hanem a földbirtokosoktól, lelkészektől, tanároktól cs tisztviselőktől.

A NÉMETEK fundamentális antiszemitizmusa, a nézetek társadalom­

ban való keletkezésének módját ismerve kevésbé meghökkentő, mint az,
hogy kulturálisan cs politikailag mennyire a zsidók álltak a gondolataik és
érzelmeik középpontjában. A zsidók Németországban elfoglalt helyéről fo­
lyó viták legmegdöbbentőbb vonása éppen az, hogy milyen eszelős figyel­

474
met szenteltek ennek a kérdésnek, mennyi szót fecséreltek rá és mekko­
ra szenvedéllyel foglalkoztak vele. Végül is, az antiszemita érzelemhullám
tetőfokán a zsidók a németországi lakosság mintegy egy százalékát tették
ki* Németország egész hatalmas körzeteiben gyakorlatilag egyáltalán nem
éltek zsidók. Akkor mire fel ez az óriási felhajtás és minek?
Ludwig Börne, a baptistává lett neves zsidó író, aki saját és mások meg­
győződése szerint is megmaradt azért zsidónak, 1832-ben így magyarázta
a németeknek a zsidókkal kapcsolatos megszállottságát: „Olyan ez, mint
valami csoda! Ezerszer tapasztaltam és mégis minden alkalommal meglep.
Vannak, akik elítélnek azért, mert zsidó vagyok. Mások ugyanezt megbo­
csátanák nekem. De mindenki ezen töri a fejét Mintha mindannyian eb­
ben a zsidó varázslatban lennének, ebből senki nem tud kitörni** Egyetlen
német sem tudta kivonni magát a mágikus körből. Nem csak Börne volt
képtelen magyarázatot nyújtani erre a német megszállottságra. Tanúságté­
tele nem valamiféle sajátos tapasztalatot tükröz. A zsidókról való vitatkozás
nem csupán körülötte zajlott, hanem egész Németországban. A 19. század
folyamán véges végig voltak olyan csoportok, melyek jelentős lakossági tá­
mogatással próbálták megfosztani a zsidókat azoktól a2 előnyöktől, ame­
lyeket az emancipációval és annak következményeiként elértek. Más nyu­
gati országokban nem történtek hasonló próbálkozások, ami már magában
véve is erős bizonyítéka a német antiszemitizmus egyedi jellegének és mély
kulturális forrásainak. A Judenfrage, azaz a zsidókérdés különösen a 19.
századi német teológusok és politikusok központi problémája volt, akik oly
mértékben nagyították fel a zsidók fontosságát, hogy a Rajna vidéki Álla­
mi Parlament zsidó emancipációról szóló vitája idején teljes komolysággal
hangzott el, hogy a zsidókérdés „az egész világot” érinti.
A német kultúra szövetében keletkezett hasadás, ahogy a németek vé­
lekedtek a zsidókról, valóban létezett, méghozzá a németek róluk alkotott
koncepciója és velük való bánásmódja következtében, és olyan erős volt,
hogy amikor a zsidókról vitatkoztak, a németek számára semmi nem volt
tabu. A megsemmisítésükre való felszólítások, melyekről a következőkben
még szó lesz, ezt példázzák teljesen nyilvánvalóan, még ha nem gyakran
ismerik is el, hogy voltak ilyenek. Ugyancsak meghökkentő volt a szexua­
litás témájának gyakori előli ozat ala oly módon, hogy a zsidókat kapcsolat­
ba hozták a prostitúcióval és a szexuális visszaélések minden formájával,
különösen gyakran vádolva őket gyanútlan német szüzek elcsábításával A
rituális gyilkosságokra vonatkozó vádak és perek, melyek a legrégibb anti­
szemita fogások közé tartoznak, továbbra is napirenden voltak a zsidó kö­
zösség ellen. Németországban és Ausztriában 1867 és 1914 között tizenkét
ilyen per volt. És még a liberális újságok is oly módon tálalták a rituális
gyilkosságokkal kapcsolatos zsidóellenes vádakat, mintha azok bizonyított
tények lettek volna.

75
 Semmi sem mond oly sokat a nemetek által kifejezett antiszemitizmus­
ról, mint annak a tintának a mennyisége, amit a „zsidókérdésnek” szentel­
tek. Eleonore Sterling, a korai 19. századi német antiszemitizmus egyik ava­
tott kutatója írja erről: „A gyűlöletnek ezt a doktrínáját megszámlálhatatlan
röplapon, plakáton, újságcikkben terjesztik az emberek körében. Az utcá­
kon és a borospincékben hordószónokok dübörgik gyülöletteli beszédeiket
és osztogatják gyűlöletkeltő petíció-szövegeiket (...) ebben az agitációban
nemcsak az utcai és kocsmai szónokok vesznek részt, hanem azok is, akik
a legkeresztényebb keresztények szerepében tetszel égnék”. Az antiszemita
össztűz még hevesebbé vált a 19. század utolsó negyedében, amikor a „zsi­
dókérdésről” többet és szenvedélyesebben írtak Németországban, mint bár­
mely egyéb politikai témáról. Egy becslés szerint a 19. század utolsó három
évtizedében 1200 publikáció foglalkozott a „zsidó kérdéssel”, melyek túlnyo­
mó többsége nyílt antiszemita uszítás volt. Ebben az időszakban azoknak
a publikációknak a száma, melyek a nemzet és a kisebbségek (ezen belül
kiemelten a zsidók) közötti viszony problémáját tárgyalta, nagyobb volt az
összes egyéb politikai vitatémával foglalkozó publikációk együttes meny-
nyiségénél. Ha abból ítélnénk, hogy ez a társadalom mennyit foglalkozott
szóban és írásban a témával, akkor elkerülhetelleniil arra a következtetésre
jutnánk, hogy a német társadalom figyelme egy sürgető halálos fenyegetés­
re összpontosult. így került a közfigyelem előterébe egy objektíven nézve
jelentéktelen téma a német társadalomban.
AXIOMATIKUS volt a zsidók emocionális és kognitív szemléletét illetően
az is, hogy a 19. századi német antiszemitizmus tartalmilag folyamatosan fej­
lődésben volt. Az antiszemita közbeszéd minden pillanatban változott, nem
szólva arról, hogy mennyit változott az évtizedek folyamán és mennyiféle
variációját tartalmazta az antiszemita megjegyzéseknek, melyek sokszor egy­
másnak is ellentmondtak. Mindemellett ennek a közbeszédnek voltak köz­
ponti elemei és témái. A zsidókról alkotott általános kép szerint ezek az embe­
rek rosszindulatúak, hatalommal bírnak és veszedelmesek. A zsidók eszerint
paraziták, akik semmivel nem járulnak hozzá a társadalmi javakhoz, mely
megítélésben központi helye van annak a vádnak, hogy a zsidók irtóznak a
munkától, nem végeznek produktív tevékenységet, a befogadó népességen
élősködnek. Állítólagos tökéletlenségük egy másik dimenziója szerint a zsidó­
kat ugyanakkor inkább céltudatosaknak tekintették mint parazitáknak, ami
azt jelentette, hogy bármennyire lusták is, arra azért van gondjuk, hogy csak
elvegyenek és semmit se nyújtsanak cserébe. A zsidók szándékosan és aktívan
bomlasztják a társadalmat, annak morálját és összetartását, rendetlenséget és
díszharmóniát visznek egy amúgy jól felépített egészbe, A zsidók kontárok,
ahová kiterjesztik befolyásukat, ott pusztulás következik.
És szervezettek is. Az általános német megítélés az volt róluk, hogy a
zsidóság nem csupán bomlasztó egyéneket jelent, hanem olyan egységbe

76
tömörült csoport, mely képes összehangoltan fellépni és érvényesíteni aka­
ratát, Az általuk képviselt veszély a károkozásra való képességük a németek
szerint kolosszális volt, különösképpen azon speciális képességük miatt,
amivel behatolnak a gazdasági életbe, melynek megkaparinLásával aztán
megszerzik a hatalmat is. Mindez a zsidók némelyik 19. századi liberális
„barátja” szerint is félelmetes hatással volt a társadalomra. A különféle an­
tiszemiták által kedvelt természetes és organikus nyelvre átültetve mindez
úgy hangzott, hogy a zsidók „gyorsan növekvő parazita növényként jelen­
nek meg, mely egy még egészséges fa közelében megtelepszik, hogy elszív­
ja annak életnedveit, mígnem annak belülről kiszipolyozott törzse ki nem
szárad és el nem hal”. A zsidók ilyen módon, egy Németországra rátelepü­
lő idegen test alkotórészeiként való ábrázolása alkalmas volt arra, hogy a
németek ne egyénekként kezeljék a zsidókat, illetve megakadályozzák az
egyes zsidókat abban, hogy eleget tegyenek a német igényeknek (bármik
legyenek is azok) és ezállal a német nemzet tagjaivá vájhassanak*
A 19. század előrehaladtával a német antiszemitizmus arculata is több
tekintetben megváltozott. A német antiszemiták mindinkább az idézetthez
hasonló naturalista metaforákat alkalmaztak. A század első felében még az­
zal vádolták a zsidókat, hogy behatoltak a német otthonokba, újabban már
azt állították, hogy elfoglalták azokat. Az emancipációt megelőző hangulat,
mely szerint „kívül kell tartani őket”, átalakult „ki kell zárni őket” hangu­
lattá, és a zsidókat most már inkább nemzetnek tekintették mint vallási kö­
zösségnek. Mindez természetesen együtt járt a németség és a kereszténység
összefonódásával, amikor már a német szó jelentéséhez egy kereszténysé­
gelem is hozzátartozott. A judaizmus helyébe lépő nemzetiéi fogás a zsidók
oldalán, a németség és a kereszténység összeolvadása a másikon odaveze­
tett, hogy előbb kognitív, majd társadalmi szinten leküzdhetetlen akadályok
merültek fel a zsidók nemetekként való elismerésének útjában. És ha ez a
kognitív akadály nem lett volna elegendő, a század második felében a né­
met antiszemitizmusban megjelent még egy mesteri koncepció: a faj. A faj,
mint olyan levetkezhetetlen tulajdonság, mely kizárja, hogy a zsidó valaha
is németté legyen.
A fajelmélet volt az, mely egységbe foglalta az antiszemitizmus különféle
variációit és végleg elhelyezte a zsidóságot a 19. századi német evolúció társa­
dalmi és politikai színpadán. A fajelmélet úgy is felfogható, mint az egyik vonal
kiteljesedése abban az érvrendszerben, melyet az antiszemiták dolgoztak ki a
zsidók emancipációja ellen* Az antiszemiták ezzel felbomlasztották a liberális
álláspontnak azt az elvi alapját, mely szerint a zsidók is javíthatók, hiszen a zsi­
dók természetét megváltoztathatatlannak ítélték. Már a Bildungra vonatkozó
igény is nagy erejű volt Khhez most még hozzájárult egy hasonlóan nagy erejű
újabb érv is. Az antiszemiták, még ha elismerték is a felvilágosodás racionalista,
humanista és univerzialista álláspontjának érvényességét, azt nem ismerték el,

77
 hogy ezek a zsidókra is vonatkoznak, mert a zsidók specifikus természetére hi­
vatkoztak. Dohmnak a zsidó álláspontot képviselő könyvére válaszolva már az
emancipáció előtt megjelentek az érvek a zsidók „vele született" karakteréről. A
tajra vonatkozó utalások már igen korán, az 1840-es évek elején jelentkeztek a
zsidókról szóló eszmefuttatásokban.
A népiség ideológiája, mely a nemzettest összetartásának cementjét je­
lentette és rossz, mégis hatásos helyettesítője volt az egységes nemze(poli­
tikának Németországban, a 19. század eszmeiségében még nagyobb helyet
kapott, mint korábban. A német és a zsidó „faj" felfedezése a 19. század
közepén, a Volk ideológia nyelvi és nemzeti alapjainak koncepciója is válto­
záson ment át a lényegre törő és látszólag tudományos fajelmélel elfogadá­
sával. A legnépszerűbb és legbefolyásosabb Volkísta és antiszemita szerzők
egyike, Eleonore Sterling 1847-ben maga is észlelte ezt a metamorfózist. Azt
magyarázgatta, hogy az életerő és a hazaszeretet a német keresztény szel­
lemre és a „német faji egységre" (germanische Blutseinheit) épül. A német
faji gondolkodás középpontjában álló vérségi elképzeléseknek megfelelően
a zsidók „a fajtiszta idegenség örök megtestesítői" voltak.
A faji koncepció addig elképzelhetetlen koherenciát adott a német an­
tiszemitizmusnak. Korábban, amikor az úgynevezett zsidókérdés a zsidók
emancipációjáért indult mozgalom ellenhatásaként központi politikai
témává lett, az antiszemita érzelmek kifejezésmódját a különféle vádas­
kodások, a zsidók állítólagos ártalmasságára vonatkozó magyarázatok je­
lentették. Most viszont a faj, mint egyesítő, közérthető és metaforikusán is
nagy erejű fogalom volt, mely átfogó és konzekvens magyarázatot nyújtott
a németországi zsidóságról és annak Németországhoz fűződő viszonyáról a
korábbi egymásnak el lentmondó magyarázatok helyett. A faj elmélet mögött
húzódó kognitív modell jól illeszkedett az antiszemitizmus hagyományos
bázisához, számos előnye volt az antiszemiták számára és új veszélyeket je­
lentett a zsidókra. A németség és a zsidóság szembeállításával a faj elmélet
mögöttes kognitív modellje azt az abszolút ellentétet elevenítette fel, mely­
ről a hagyományos antiszemiták mindig is úgy vélték, hogy létezik a ke­
reszténység és a judaizmus között Akárcsak a középkori antiszemitizmus,
ez a mostani manicheizmus is centrális kulturális jelképpé tette a zsidókat,
mindennek a jelképévé, ami ebben a világban gonosz. Csakhogy a zsidók a
két koncepció egyikében sem egyszerűen jelképként szerepeltek, hanem ak­
tív ügynökökként, akik szándékosan fenyegetik a világ természetes és szent
rendjét. Ha nem is olyan világosan fejezték ki magukat, mint korábban, a
német antiszemiták nem kevésbé az e világ ördögeiként kezelték a zsidókat
mmt középkori keresztény elődeik, akik megrontással és boszorkánysággal
vádolták őket. A faji alapú antiszemitizmus elfogadta és reprodukálta a ke­
resztény antiszemitizmus kognitív modelljét, és új tartalommal töltötte meg
azt. Ez az oka, hogy a hatalmas némel antiszemita közeg meglepő könv-

78
nyedséggel fogadta be az új koncepciót. Az új antiszemitizmus természetes
modern utódja volt a keresztény kognitív felfogásnak, mely az új korszak­
ban is tovább létezett, még ha csökkent is a befolyása. Az új politikai érában
korszerű módon kellett igazolni ugyanazokat a dolgokat, ha azt akarták,
hogy a zsidók elleni vádrendszer megmaradjon a figyelem középpontjában.
Vagyis ezt a kognitív modellt bizonyos mértekig újjá kellett alakítani, hogy
ne kerüljön ellentétbe a társadalomra vonatkozó egyéb alap nézetekkel. A
régi jelenség új előadása egyben annak átalakítását is szolgálta. A zsidók
ártalmasságának forrására és beilleszkedésre való alkalmatlanságukra vo­
natkozó új felfogás együtt járt a „zsidókérdés” új koncepciójának kidolgo­
zásával, mely új koncepció potenciálisan új „megoldásokat” is feltételezett,
A rasszista antiszemitizmus nyelvezete és vádaskodásai nem hagytak
kétséget afelől, hogy a zsidók az okozói mindennek, ami rossz a társadalom­
ban. Akárcsak a középkorban az antiszemita közbeszéd lényegében Német­
ország minden társadalmi, gazdasági és politikai betegségének okozóiként
a zsidókat nevezte meg. Modern formájában azonban a német antiszemi­
tizmus a zsidóknak a korábbinál is nagyobb és központibb kozmológiai
jelentőséget tulajdonított. Bizonyos, hogy a középkorban is sok bajért és
gondért tették felelőssé a zsidókat, de valahogy azért mindig is a keresztény
világ perifériáján helyezkedtek el területileg és teológiai értelemben is, nem
voltak a középpontban a világ bajainak értelmezésekor. Mivel a modern
antiszemiták a zsidókat tekintették a rendháborítás és a hanyatlás fő forrá­
sának, azt állíthatták, hogy amíg a zsidók ott vannak, addig a világnak soha
nem lehet békéje. A középkori keresztények ilyet nem állíthattak, mert az
ő felfogásukban a gonosz akkor is megmaradt volna, ha a zsidók eltűnnek
a föld színéről. Minthogy a modern német antiszemiták szemében a zsidó
már nem a gonosz ügynöke volt, hanem a gonosz maga, a zsidók leírása és
azoknak az ártalmaknak a leírása, amiket okozhatnak, mind félelmeteseb­
bé vált. A bomlasztást okozó zsidók metaforikus leírásaiban nehéz egyál­
talán emberi lényeket felismerni. Ezekben a zsidók egyszerűen méregként
vannak jelen. És mint a fentiekben már szó volt róla, ezek a vádak olyan
szenvedéllyel és gyakorisággal zúdultak a német társadalomra, olyannyira
elterjedtek voltak, hogy még azoknak is egyre inkább igazságnak kellett tar­
taniuk őket, akik a zsidók szövetségeseinek mondták magukat.
A 19. század vége felé a német Volkról már nem lehetett beszélni úgy, hogy
nem jelentek meg a faji utalások cs a zsidók Németországból való kitiltására
vonatkozó megjegyzések. A Yoik és a faji koncepció lefedte egymást és össze­
kapcsolódott, úgy, hogy már megkülönböztetni sem lehetett pontosan a tar­
talmukat a korabeli szóhasználatban. Mi több, a németség és a kereszténység
összeolvadása kivette a vallásos antiszemitizmus fogalomalkotási készletéből
a régi keresztelési felfogást, mely szerint a zsidók megszabadulhatnak vélt bű­
neiktől és megtagadhatják állítólagos természetüket.

79
 A gyűlölet, mely a kereszténységben „Krisztus gyilkosai” ellen támadt,
továbbra is megmaradt, a régi ellenségeknek az a képessége, hogy gyűlöletet
keltsenek a zsidók ellen, nem változott, de az, ahogy a németek megváltoz­
tatták felfogásukat gyűlölködésük tárgyának vélt természetéről, többé nem
engedte, hogy a zsidókat megjavíthatóknak tekintsék. Az új vezéreszme, a
faj elmélet jelképes hatalma és metaforikus implikációi új robbanótöltettel
látták el az antiszemitizmust.
A németség fajelmélettel felruházott Volkista elméletének elterjedése,
illetve eluralkodása oly erőteljes volt, hogy aláásta még a kereszténység
legalapvetőbb elveit is, melyek ebben a felfogásban már nem voltak műkö­
dőképesek. Az esszenciális és rasszista Volkista világnézet alapját képező
ontológia kognitív modellje ellentmondott a kereszténység évszázadokon
át képviselt szellemének. A rasszista antiszemiták tagadták a hagyományos
keresztény felfogást, miszerint a keresztségben minden lélek megmenthető,
és azt is, hogy az áttérés eltűntetné az egyetlen különbséget a zsidó néme­
tek és a keresztény németek között. Johannes Nordmann, egy népszerű és
befolyásos antiszemita pamfletszerző félreérthetetlenül fejezte ki ezt a lélek­
tani akadályt, mely a zsidók kereszténnyé válásának útjában állt. Az 1881-
es antiszemita hullám tetőpontján ezt írta: „a kereszténységre való áttérés
ugyanúgy nem teheti németekké a zsidókat, ahogy a feketék sem válhat­
nak fehérekké”. A németek a zsidók kikeresztelkedését egyre inkább zsidó
csalárdságként, félrevezető manőverként fogták fel. A zsidókról alkotott
felfogás alapján ez nem is lehetett másképp. Ilyenformán az áttérés a ke­
resztény hitre jelentéktelenné vált abból a szempontból, hogy kit tekintenek
zsidónak, és az illető morális megítélésében sem játszott többé szerepel. Már
egyes keresztény teológusok is kezdtek kételkedni a keresztelkedés erejében,
s egyetértettek abban, hogy a Volkista tudatosság (Völkisches Bewusstsein),
ami természeténél fogva idegen volt a zsidók számára, elengedhetetlen kö­
vetelmény ahhoz, hogy valaki német lehessen.
A zsidók és a németek közötti konfliktus kivédhetetlensége, a féltételezés,
hogy a zsidók szüntelenül azzal kísérleteznek, hogyan hajtsák uralmuk alá
és rombolják le Németországot, beivódott a zsidókról szóló efféle Volkis­
ta rasszista koncepcióba, mely a 19. század vége félé jelent meg. íme egy
1877-ben íródott archetipikus leírása ennek az antiszemita ideológiának,
mely semmilyen megoldást nem lát, csak a zsidókkal való szembeszállást:
„A németeknek el kell ismerniük, hogy még a legbecsületesebb zsidó is sa­
ját vérének van alárendelve, vagyis a szemita erkölcs (Semitenmoral) hor­
dozója, ami teljes mértékben ellentétes a te erkölcsiségeddel, s óhatatlanul
mindenütt a német természet, a német moralitás és a német civilizáció ellen
hat, annak felforgatását és lerombolását szolgálja”. Ennek a nyilatkozatnak a
lényege volt érvényben a 19, század végén és a 20. századi Németországban
is, legyen szó akár német antiszemitákról, akik Voikistáknak tekinthették

80
magukat vagy keresztény antiszemitákról, vagy akár a semmilyen elméle­
tet nem képviselő többségről, mely rettegő zsidógyűlölőkből állt, akik meg
voltak győződve róla, hogy a zsidók pontosan azt teszik, amivel a fenti nyi­
latkozat vádolja őket. A sürgető zsidó veszély mindenki előtt világos volt.
Kevésbé volt világos, hogy mit kezdjenek vele.
Az eliminációs felfogás, mely lényegében mindenkire jellemző volt, aki
a zsidókérdéshez hozzászólt, a 18. század végétől a németek zsidókról való
gondolkodásának másik állandó alkotórésze volt Ahhoz, hogy Németor­
szágban megfelelő rend legyen, hogy ez egy jól szabályozott, félelem nélküli
ország lehessen, a zsidókat el kell tüntetni a német társadalomból. Hogy ez
az elimináció Németország sikeres zsidótlanítása tekintetében mit jelent és
hogyan kell megvalósítani, nem volt világos, mi több, sokak számára zava­
ros volt a modern német antiszemitizmus időszakában. A zsidók megszün­
tetésének szükségessége azonban mindenki előtt világos volt. Ez abból a
koncepcióból fakadt, mely szerint a zsidók idegen betolakodók a német tár­
sadalomban. Ha két nép egymással homlokegyenest ellentétes, miközben
az egyik népet jó tulajdonságok, a másikat gonoszságok jellemzik, sürgőssé
és elkerülhetetlenné válik az utóbbi ördögnek az eltávolítása a közös társa­
dalmi és időtérből. A német népnek, állította a 19. század közepe előtt egy
Sterling könyvében idézett antiszemita, „felül kell kerekednie a zsidókon”
ahhoz, hogy „egységes és szabad lehessen”.
A zsidóktól vak) fenyegetettségre adott antiszemita válaszokkal kapcsolatos
19. századi dolgozatok több szempontból is érdekesek. Mivel az antiszemiták
hite szerint a zsidókérdés volt a legkomolyabb és legsúlyosabb probléma, me­
lyet Németországnak meg kell oldania, nem csoda, hogy gyakran hangzottak
el erőteljes felszólítások arra, hogy tenni kell valamit a zsidók ellen. Ami meg­
döbbentő, az az, hogy az antiszemiták nagy százaléka egyáltalán semmilyen
akciót nem javasolt az úgynevezett zsidókérdés megoldására, noha esküdt és
hatalmas ellenségnek tekintette a zsidókat. A témában a 19. század második
felében megjelent írások mintegy tele semmiféle javaslatot nem tartalmaz a
zsidókérdés megoldásának mikéntjére. A 19. század végére, amikor a zsidók
már integrálták magukat Németország gazdasági és szakmai életébe, egyesek,
köztük Wilhelm Marr, akitől az „antiszemitizmus” kifejezés származik és a leg­
ismertebb antiszemita írók egyike volt abban az időben, kétségkívül úgy vélték,
hogy Németország megtisztításának ügye már kudarcot vallott. „Mi németek
az 1848-as évvel bezárólag befejeztük hivatalos behódoiásunkat a judaizmus­
nak... A harmincéves háború, melyet a zsidók folytattak hivatalosan ellenünk
1848 óta... még csak nyitva sem hagyta a reményt arra, hogy Vesztfáliában va­
lamiféle mégoly rothadó béke is keletkezzék” A zsidók elfoglalták a németek
házait, és a németek soha nem lesznek képesek kiűzni őket. A zsidók már győz­
tek. Sokan tehát haszontalannak vélték, hogy olyan megoldásokat javasoljanak,
melyek megvalósíthatósága kétséges. Mások ebben a Holokausztot megelőző

81
 korszakban valószínűleg nem merték kimondani, amit a „zsidókérdés * egyet­
len „megoldásának” véltek, s amely megfelelt a zsidókról alkotott képzeteiknek.
Ha pedig nincs játéktér, akkor mire lenne jó bármit is javasolni? Akik mégis
valamiféle megoldásra tettek javaslatot, azok néha olyan enyhe eszközökhöz
akartak folyamodni, amelyek semmiképp sem illeszkedtek a zsidók elleni gyű­
löletükhöz. Talán a fantáziájuk nem volt meg hozzá, talán erkölcsileg nem lett
volna ínyükre a nagyarányú erőszak, de az is lehet, hogy etikai szempontból
érintette őket a dolog egy olyan korszakban, amikor a képzeiőerejük korlátáit
még semmi sem feszegette. Végül talán a lehetséges cselekvés korlátái tartották
őket vissza, a német állam által felállított határok, amint Hitler uralmának első
éveiben is történt, s ez terelte őket a pragmatizmus irányába, vagyis afelé, hogy
jóval kevésbé legyenek radikálisak, mint az igazi vágyaikból következett volna.
A „megoldások”, amelyeket a 19. század vége felé az antiszemiták java­
soltak, óriási mértékben különböztek egymástól. Némelyik indítvány még
magán viselte a régi liberális remények nyomát, melyek szerint a zsidók tel­
jes asszimilációjuk útján tüntethetők el, mások új jogi korlátozásokat írtak
volna elő, beleértve az emancipáció visszavonását, és persze a javaslatok az
erőszakos kitelepítésig és a teljes megsemmisítésig terjedtek. Mindemel­
lett valamennyi „megoldás” az eliminációs gondolkodásmód terméke volt.
Durván valamennyi ugyanazt a célt szolgálta, bármennyire különbözőek
voltak is az antiszemiták szemszögéből nézve, ami persze a zsidók oldaláról
nem így nézett ki. Mindegyiknek az volt a lényege, hogy a német társadal­
mat zsidótlanítani kell, így vagy ügyel kell érni a judenrein állapotot. Finnek
a meggyőződésnek a logikus és aktuális terméke volt az eliminációs gondol­
kodásmód.
Ami a konkrét módozatokat illeti, azok a társadalom átalakítását követő
személy antiszemitizmusának jellegétől és minőségétől, az általuk képvi­
selt szélesebb társadalmi és etikai nézetektől függött. És ahogy az antisze­
mitizmus tartalmilag közeledett ahhoz a hithez, mely a zsidóságot fajnak
tekintette, az általuk teremtett veszély! pedig halálosnak, a 19. század máso­
dik felében a prominens antiszemita szerzők egyre inkább elfogadták saját
meggyőződésük logikáját és egyre inkább a zsidók kiirtására szólítottak fel;

„Azok a hangok, melyek a zsidó lét abszolút negatív megítélésének megfe­

lelően a könyörtelen üldözést és megsemmisítést követelték, nagy többségeben
voltak és vonzerejük évtizedről évtizedre nőtt. A zsidók az ő szemükben meg­
semmisítendő paraziták és élősdiek voltak , akiket ki kell irtani. Vagyonukat,
melyet lopással és csalással szereztek, el kell kobozni tőlük, $ őket magukat meg­
felelő profit ellenében a világ valamely távoli pontjára kell szállítani, mondjuk
Guineába. Egyesek a legegyszerűbb megoldást pártolják, a zsidók megölését.
Mivelhogy a morál, az emberség és a kultúra védelme érdekében könyörtelen
harcot kell folytatni a gonosz ellen. A zsidók megsemmisítése az antiszemiták

82
többsége számára Németország megmentését jelentette . Nyilvánvalóan meg
voltak győződve arról hogy egy kisebbség megsemmisítése minden nyomorú­
ságuknak véget vet és újra a német nép lesz az úr saját házában ”

Klemens Felden, akitől a fenti idézet származik, ötvenegy prominens an­

tiszemita szerző szövegeit vizsgálta meg, melyek mindegyike 1861 és 1895
között jelent meg Németországban, Kutatásának eredménye meghökkentő.
Közülük huszonnyolc tartalmazott javaslatokat a zsidókérdés megoldásá­
ra. Utóbbiak közül tizenkilenc a zsidók fizikai megsemmisítését javasolta.
Az európai civilizáció ezen népirtás előtti korszakában tehát a prominens
antiszemita javaslattevők teljes kétharmada jutott ilyen szélsőséges követ­
keztetésre és utalt a népirtás szükségességére vagy egyenesen javasolta azt,
holott semmit sem tudtak még az első és a második világháború pusztítá­
sairól, arról nem beszélve, hogy a genocídium, mint valamely nemzet poli­
tikájának eszköze, ebben az időben még egyáltalán nem volt ismert. Azon
negyven szerző közül, akik a zsidók egységének korporatív alapjairól fej­
tették ki nézeteiket, mindössze egy akadt, aki pusztán vallási közösségnek
írta le őket, és csupán hatan említették a vallást más dolgok mellett, mint a
zsidóságot egységbe forrasztó tényezőt. Ezzel szemben harminckét szerző
változtathatatlannak ítélte a zsidó karaktert. Közülük 23-an tekintették a
zsidóságot fajnak. A zsidók megváltoztathatatlan természetéről szóló néze­
tek elterjedése és az úgynevezett zsidókérdés fizikai megsemmisítés útján
való megoldására vonatkozó nézetek kialakulása közötti összefüggés telje­
sen nyilvánvaló.
így ment át az eliminációs gondolkodásmód a zsidók kiirtásának köve­
telésébe. És ez a változás már a 19. században végbement, Hitler politikai
születését megelőzően. Dohm valójában már a 18. század végén elismerte,
hogy a mód, ahogyan az antiszemiták a zsidókat jellemezték, logikusan ve­
zetett oda, hogy „a zsidókat el kell törölni a föld színéről”. A zsidók kiirtására
felszólító szerzők közül csupán ketten voltak, akik a zsidó közösséget nem
vallási közösségként határozták meg, hanem zsidó nemzetről beszéltek. A faji
antiszemiták Felden megfigyelése szerint tényleg meg voltak győződve arról,
hogy a zsidók kiirtása jelenti a boldogulást Németország számára, így egyál­
talán nem meglepő, hogy a 19. század végéhez közeledve az ilyen jellegű fel­
hívások egyre szaporodtak. Az egyesült antiszemita pártok hamburgi ágának
politikai programja 1899-ben ezekkel a profetikus és uszító szavakkal fogal­
mazott: „Modern kommunikációs eszközeinknek köszönhetően a 20. század
folyamán a zsidókérdés globális kérdéssé válik, és mint olyant, közösen és
határozottan fogják megoldani azt más nemzetek a zsidó nép totális szegre­
gációjával (és ha az önvédelem azt kívánja), végső soron megsemmisítésével”
„Megváltó” javaslataikban a 19. és a 20. század faji antiszemitái pusztán a zsi­
dókról alkotott saját elképzeléseiket valósították meg.

83
 A 19. század végére az a nézet, mely szerint a zsidók különleges veszélyt
jelentenek Németországra nézve és rosszakaratuk megváltoztathatatlan a
fajuk miatt, ezért egyszerűen el kell őket tüntetni Németországból, általá­
nosan elterjedt volt a német társadalomban. A tendencia, hogy az eltüntetés
módja nem lehet más, mint annak legradikálisabb változata, a kiirtás, egyre
erősebben érvényesült. A német társadalom továbbra is teljes mértékben
antiszemita volt, amint a 19. század elején is, de az átalakult, modernizáló­
dott faji antiszemitizmus átfogóbb, radikálisabb és halálosabb „megoldáso­
kat” javasolt az úgynevezett zsidókérdés megoldására. A 20. század hajnalán
a náci antiszemitizmus és a nácik zsidóellenes politikájának magvait már
elvetették, s e magvak első hajtásai láthatóan kinőttek. Az antiszemitizmus
főként szavakban öltött kifejezést, valamint egyéni diszkriminatív akciók­
ban, de ezek még nem váltak összehangolt és tartós erőszakcselekmények­
ké, mert a fizikai népirtás programjának megvalósításához még nem voltak
meg az előfeltételek. Az állam nem engedte, hogy az ilyen nézetek kollektív
társadalmi fellépéshez vezessenek. A vilmosi Németország nem tűrte volna
a szervezett erőszakot, amelyre az antiszemiták már régen vágyakoztak. Po­
litikai mozgósítás nélkül a zsidók számára az antiszemitizmus megmaradt a
német kultúra és politika egy rendkívül kellemetlen, jellegzetes vonásának,
mely zsidóellenes szóbeli kirohanásokhoz, társadalmi megkülönböztetés­
hez vezetett és fájó lelki sebeket okozott. Általánosságban mégsem veszé­
lyeztette a német zsidók fizikai biztonságát.
A 19. században, különösen annak második felében a zsidók megítélé­
sének egyetlen olyan változata sem létezett, mely ne lett volna antiszemita
(ez alól részben csak a Szociáldemokrata Párt volt kivétel), különösen nem
létezett olyan, amit intézményesen támogattak volna. Ez nemcsak a politi­
kai intézményekre volt igaz, hanem a társadalom tocquevilie-i alrétegeire is,
azokra az intézményekre, amelyek az emberek politikai nevelését és tevé­
kenységét befolyásolták. Wérner Jochmann, a német antiszemitizmus tör­
ténetírója írja erről: „Gazdag példatára van annak, hogy az 1890-es években
hogyan hatolt be ezen a módon az antiszemitizmus minden egyes polgári
egyesületbe, a népi klubokba, a kulturális egyesületekbe.” Az antiszemitiz­
mus addigra uralkodó ideológiává vált a legtöbb középosztálybeli szerve­
zetben, ideértve a gazdasági csoportosulásokat is. Már olyan erős volt, hogy
1893-ban a Deutschnationaler Handlungsgehilfenverbánd nevű tisztviselő
egyesület, mely mint „antiszemitizmusból született szervezet” határozta
meg saját magát, kormányzó tanácsának nyilatkozatában beismerte: „Nem
térhetünk ki ez elől az (antiszemita) hullám elől, és legjobb, ha hagyjuk,
hogy magával ragadjon bennünket”. Ez a szervezet, valamint más gazdasági
és nem gazdasági jellegű szervezetek is judenreinnek nyilvánították magu­
kat, vagyis közös gazdasági érdekeik ellenére is kitiltották a zsidókat sora­
ikból. Az antiszemitizmus valójában olyan általánosan elterjedt és erőteljes

84
volt, hogy könnyűszerrel folyamodhatott számos más csoporthoz annak
érdekében, hogy híveket szerezzen. Amikor 1890-ben a Földműves Szövet­
ség a nagybirtokosoktól a kisebb gazdákig és mezőgazdasági bérmunkáso­
kig minden érdekeltet igyekezett beszervezni „az egyetlen egységesítő elv,
amellyel beszervezhették és megtarthatták őket, az antiszemitizmus volt”. A
katolikusok, akik konfliktusba kerültek az antikatolikus központi kormány­
nyal, poroszosított és judaizált kormányként támadták ellenfelüket. A zsi­
dókat ellenségnek kikiáltani vagy az ellenséget zsidóbérencnek nyilvánítani
a hívek megszerzésének olyan hatékony módja volt, hogy a 19. századi Né­
metország politikai és társadalmi életében ez a legelfogadottabb módszerek
egyikévé vált.
A lappangó, de erőteljes zsidóellenes gyűlölködés a német kulturá­
lis kognitív modell része volt már akkor, amikor a németek nekifogtak a
maguk ipari forradalmának végrehajtásához és az egységes Németország
megteremtéséhez, s ennek a folyamatnak a minden egyebet elvető Volkista
koncepció volt a kizárólagos alapja. Mivel a zsidók alkották a közbeszéd
fő témáját, a német írók és szónokok őket ostorozták kártékony, ha ugyan
nem démoni lényekként a korszak rasszista, dehumanizációs nézeteinek
megfelelően. Ludwig Bamberger, a Nemzeti Liberálisok vezetője írta 1882-
ben, hogy „azok a szervek, amelyek voltaképpen a nemzet vérkeringését
jelentik - a hadsereg, az iskolák és a tudományos élet csordultig ezzel
(az antiszemitizmussal) vannak tele' Nem csoda, hogy az antiszemitizmus
ilyen körülmények között „olyan megszállottságként jelentkezett, mely alól
senki nem tudta magát kivonni”. A zsidók tehát az „emancipáció” ellenére
továbbra is nyilvános és publikus, nagyon is lényegbevágó megkülönböz­
tetéseknek voltak kitéve, amelyek minden németnek megmutatták, hogy a
2Sidók valójában nem németek, és hogy nem lehet őket a társadalom teljes
jogú tagjainak tekinteni. Az, hogy a zsidókat köztudomásúan és tartósan
kizárták a német hazafiságot megtestesítő intézményekből, így a tisztikar­
ból, a német népet kollektiven irányító, szolgáló és kormányzó civil szer­
vezetekből, félreérthetetlen jeladás volt a német nép számára arról, hogy
a zsidók valójában nem németek, hanem idegenek, akik alkalmatlanok a
hatalomban való részvételre. Ezek a megkülönböztetések olyan elterjedtek
voltak, a köztisztviselők, a bírók és a tanárok olyan módon alkalmazták és
népszerűsítették azokat, hogy az már az emancipáció részleges visszavoná­
sával és az alkotmánynak a kormányzat általi megszegésével volt egyenlő.
A mindenütt jelen lévő antiszemitizmus, mely már 1800-ban és 1850-
ben is létezett, a század vége felé erőteljesebbé és mondhatni azt is, hogy
halálosabbá vált, ahogy Németország egyre fejlettebb lett gazdasági és tech­
nológiai értelemben, Az antiszemitizmus és a modernitás tökéletesen kom­
patibilis volt Németországban, mivel a modern Németországot alkotó poli­
tikai közösség alapkoncepciója a Volkizmus volt, és ennek a koncepciónak

85
 egy áltudományosan modern alapját alkották azok a rasszista és szociáldar-
winísta elméletek, melyek az egész késő 19* századi európai kultúrát uralták.
Mint azt korábban már kifejtettük, a század végére a liberálisok, akik a szá­
zad elején a zsidók legjobb barátai voltak, nagyjából már feladták a maguk
filoszemita antiszemitizmusát, helyette elfogadták az eliminációs gondolko­
dás keretében mozgó asszimilációs elképzelést és a modern német antisze­
mitizmus modelljének, idiómájának és felfogásának enyhébb eliminációs
javaslatokat tartalmazó változatát. Ez egyedül a baloldali liberálisok egyre
fogyatkozó rétegére nem volt érvényes, akik hívek maradtak a felvilágosodás
elveihez. Csakhogy az ő ragaszkodásuk a maguk anti-antiszemitizmusához
az ő politikai élj elentéktelenédesükhöz vezetett egy ilyen erősen antiszemita
országban, ezért folyamatosan veszítették el még a liberális szavazókat is.
Németország egyes vidékein a középosztálybeli szavazók nagyobb része az
antiszemita pártokra voksolt. A német konzervatívok (megkülönbözteten-
dök azoktól, akik magukat szinte kizárólagosan antiszemitizmusuk alapján
határozták meg) mindig is teljes mértékben antiszemiták voltak. Az 1884-es
országos választási kampány idején a Konzervatív Párt nyíltan kijelentette,
hogy a zsidók kettős ellenségei a nemeteknek. A zsidók szerintük nemzet­
közi, nem német hatalmakkal szimpatizálnak, s ennek a ténynek, úgymond,
minden német embert meg kell győznie arról, hogy „a zsidók soha nem fog­
nak a német szülőhaza érdekében cselekedni” A rasszista antiszemitizmus
már bevett dolog volt protestáns körökben is. És még a katolikusok között
is komoly sikerei voltak. Az egyetlen jelentékeny és megkülönböztethető
csoport, mely viszonylagosan védett volt a közkeletű antiszemita nézetekkel
szemben és formálisan elítélte azokat, a szocialista mozgalom szellemi és
vezető rétege, valamint a hatékonynak nem mondható balliberális elit volt.
Ezeket a kis csoportokat egy olyan ellen ideológia vezérelte, mely tagadta az
antiszemitizmus elvi alapjait.
Ilyenformán nem vitatható, hogy a náci antiszemitizmus alapjai, az anti­
szemita méreg, mely áthatotta a nácik zsidókról való gondolkodását, a né­
met társadalom kulturális kognitív modelljének a része, a német politikai
kultúra szerves része volt. Nem vitatható az sem, hogy a faji alapú antisze­
mitizmus volt az uralkodó formája az antiszemitizmusnak Németországban
és hogy nagy részt foglalt el a német társadalmon belüli politikai közbeszéd­
ben. És az sem vitás, hogy elképesztően széles és alapos intézményi és poli­
tikai támogatással rendelkezett Németországban a különböző időszakokban
(amit a szavazási eredmények, a petíciók és az egyesületi élet tényei is tanú­
sítanak). Nem vitatható, hogy ez a faji alapú antiszemitizmus, mely abból
indult ki, hogy a zsidók halálos veszélyt jelentenek Németországra nézve,
eleve magában hordozta a gyilkolás lehető.ségét. Az egyetlen dolog, amit
nem tudunk biztosan, hogy pontosan mennyi németnek a gondolkodásá­
ban voltak meg ezek nézetek 1900-ban, 1920-ban, 1933-ban és 1941-ben.

86
 A „zsidókérdés” a 18. század végétől kezdve mindig politikai téma volt
Németországban, és az egyik vagy másik „megoldást1' szorgalmazó agitáció
mindig is a jogi döntéseket hozó politikai hatalomra irányult. A „zsidókér­
dés” az antiszemiták szemében ugyan gazdasági és szociális problémát is
jelentett, mégis elsősorban politikai probléma volt, amelyre politikai választ
kellett adni Hogy ez aztán az emancipáció jogi visszavonása, vagy a zsidók
kiűzése vagy megsemmisítése legyen, azt a politikának kellett eldöntenie. A
tömeges politikai mozgósítás idején, mely a parlamenti politizálás fejlődé­
sét kísérte a vilmosi Németországban, nem meglepő módon, az antiszemi­
tizmus került a választási és parlamenti politizálás középpontjába.
Az antiszemita politikai pártok növekedése, illetve (ami a jelenlegi viták
tárgya) azok hanyatlása Németországban és Ausztriában, két megjegyzés­
re érdemes. A 20. század első évtizedeiben az antiszemitizmus Németor­
szágban és Ausztriában a társadalmi élet és a politikai kultúra alkotórésze
volt. Emellett nagy politikai erőt is jelentett, mely meghatározta a pártok
és rendszerek politikai sorsát. Az 1880-as években antiszemita politikai
pártok jöttek létre, hogy megküzdjenek a parlamentbe való bekerülésért.
Ezek nem egyszerűen csak befogadták az antiszemitizmust. Kifejezetten
és mindenekelőtt antiszemita pártokként határozták meg magukat For­
mális megalakulásuknál és későbbi választási sikereiknél is fontosabb volt
a Konzervatív Pártnak, Bismarck és a vilmosi birodalom fő parlamen­
ti támogatójának az a nyilatkozata, mely 1892 decemberében jelent meg:
„Harcolunk a közéletünket bomlasztó és károsító zsidó befolyás ellen. Ke*
resztény hatalmat követelünk a keresztény nép számára és keresztény ta­
nárokat a keresztény gyermekek számára” A Konzervatív Párt már régóta
teljesen antiszemita volt, így is ismerték. Mint a Preussische Jahrbücher írta:
„A konzervatívok alapjában véve mindig antiszemiták voltak... A Konzer­
vatív Párt azzal, hogy antiszemita lett, voltaképpen semmi új dolgot nem
tett, legfeljebb demagóggá vált”. Vagyis a magukat nyíltan antiszemitának
valló pártok választókra gyakorolt vonzereje volt az, ami a konzervatívo­
kat arra késztette, hogy elfogadják az antiszemita identitást és programot,
máskülönben elveszítették volna támogatásuk jelentős részét Az 1893. évi
választásokon a bevallottan antiszemita pártok szerezték meg a többséget
a Reichstagban, s ezen belül a Konzervatív Párt kapta a szavazatok elsöprő
többségét. Szászországban, ahol az 1810-es népszámlálás szerint a zsidóka
lakosság egynegyed részét alkották, a konzervatívok és az antiszemita pár­
tok a szavazatok 42,6 százalékát, ezen belül az antiszemita pártok a leadott
szavazatok 19,6 százalékát kapták.
A 20, század első évtizedében a Konzervatív Párt kivételével minden
antiszemita párt visszaesett a választásokon. Azt, hogy nem tudtak a csú­
cson maradni, két dolog magyarázza: az egyik, hogy a Konzervatív Párt
mintegy kisajátította üzenetüket, valamint, hogy a figyelem ideiglenesen a

87
 külpolitikára terelődött A nem szocialista pártokban az antiszemitizmus
erre az időre olyan fokon szokványossá vált, hogy az antiszemita pártok el­
veszítették különleges vonzerejüket. Mivelhogy alig tudtak bármi mást fel­
mutatni programjaikban, csillaguk lassan leáldozott. És mivel ezekben az
években a figyelem nagymértékben Németország külpolitikai konfliktusaira
és kalandjaira terelődött, a németek politikai érdeklődése is áttevődött az
antiszemita aggodalmakról és aspirációkról, így az antiszemitizmus vissza­
húzódott a felszínről, kevésbé láthatóvá vált és kevesebb alapot nyújtott a
politikai mozgósításhoz.
Az antiszemita politikai pártok előretörése és a bevett pártok átfordulása
nyílt antiszemitizmusba vagy annak burkolt elfogadásába arra utal, hogy
milyen hatalmas erővé vált az antiszemitizmus a német társadalomban. En­
nél fogva az antiszemita pártok hanyatlása nem annak a jele volt, hogy maga
az antiszemitizmus hanyatlott. Ezek a pártok ugyanis már eljátszották törté­
nelmi szerepüket azáltal, hogy az utcáról és a söröspincéből az antiszemitiz­
must bevitték a szavazófülkékbe és a parlamenti ülésekre, amint Max Weber
fogalmazott, a hatalom házába. Csendben eltűnhettek, átadhatták a terepet
náluk alkalmasabb utódoknak, akik készek voltak a következőkben az an­
tiszemita indulatok még erőteljesebb kifejezésére és a cselekvésre. B pártok
hanyatlása ugyancsak egybeesett az antiszemitizmus ideiglenes kognitív és
politikai alámerülésével az izgalmasabb külpolitikai témák erőteljesebb fel­
színre jutása mellett. Ez megint csak nem az antiszemitizmus felszívódását
jelentette, csupán azt, hogy annak kifejeződése kevésbé artikulált volt, így
pártjai is eltűntek a színről. Alig néhány év elteltével majd újra nagy erővel
tör a felszínre.
Az antiszemitizmus fejlődésének és jellegének ez a rövid története nyil­
vánvalóan nem lehet minden tekintetben teljes, hiszen a minőségét és ár­
nyalatait illető részletek kifejtéséhez nagyobb terjedelemre lenne szükség.
Ez nem is lehet másként jelen terjedelem korlátozottsága mellett. Célunk te­
hát itt az volt, hogy újraírjuk a modern német antiszemitizmus fejlődéstör­
ténetét a különböző időszakok egymástól eltérő fejleményeinek összehozá­
sával , hiszen ezeket korábban egymástól távol esőknek tekintették, és hogy
új koncepcióvá formáljuk őket abban az áj elemzési és értelmezési keretben,
melyet az előző fejezetben vázoltunk tél. Ez a megközelítés lehetővé teszi az
antiszemitizmus egy új értelmezését, melyben több a folyamatosság és az
általános jelenlét a német társadalom modern korszakában mint ahogy azt
mások leírták.
E rövid történeti visszatekintés ezen felül a német antiszemitizmus léte­
zésének, terjedelmének és tartalmának felmérését is célozta, mivel ez szük­
séges és elengedhetetlen az itt következő elemzés elvégzéséhez, tehát nem
jelenti a jelenség teljes történelmi szociológiájának feltárását, mindazoknak
a politikai, társadalmi és gazdasági fejleményeknek az elemzését, amelyek a

88
korszak Németországában végbementek. Ugyancsak hiányzik elemzésünk­
ből az összehasonlító történelmi szociológia, hiszen más országok antisze­
mitizmusának terjedelmével és természetével itt nem foglalkoztunk. Vizs­
gálódásunk célja az volt, hogy megjelöljük és középpontba állítsuk a 19.
századi németországi antiszemitizmus centrális kérdéseit (nem pedig an­
nak szélsőséges megnyilvánulásait), hiszen ezek a centrális kérdések azok,
amelyek meghatározzák a 20. századi Németország történetét:
A 19. század elejétől Németországban az antiszemitizmus általánosan
elterjedt jelenség, közhelyszerű dolog volt
A zsidókról való gondolkodás megszállottsággal volt határos.
A zsidókat jelképesen azonosították mindazokkal a dolgokkal, amiket a
német társadalomban rossznak véltek.
A zsidókról alkotott általános kép szerint a zsidók rosszindulatú, hata­
lommal bíró lények, részben vagy teljesen ők az okozói minden bajnak, ami
Németországot sújtja, ennélfogva veszélyeztetik a németek jólétét. Hz eltér
a középkori keresztény nézettől, melyben a zsidók ördögiek és súlyos ár­
talmakat okoznak, de valahogy mindig a periférián mozognak. A modern
német antiszemiták középkori elődeikkel ellentétben azt állítják, hogy nem
lesz béke ezen a földön, amíg a zsidókat meg nem semmisítik.
Ez a kulturális modell a 19. század második felében a fajok elméletében
csúcsosodik ki.
Az antiszemitizmusnak ez a válfaja szokatlanul erőszakos elképzelések­
kel volt tele és közelebb vitt az erőszak tényleges alkalmazásához.
Logikája a zsidók eliminációjának elősegítése volt bármely szükséges és
lehetséges eszközzel, ami az adott etikai korlátok között lehetséges.
Általánosabban ennek a beszámolónak a célja két dolognak a bizonyítá­
sa. Az egyik az, hogy a náci antiszemitizmus kognitív modellje jóval a nácik
hatalomra jutása előtt alakult ki a 19. század folyamán és a 20. század elején,
rendkívül elterjedt a német társadalom minden osztályában és szegmensé­
ben, mivel mélyen be volt ágyazva a német kulturális és politikai életbe és
a közbeszédbe, valamint a társadalom morális szerkezetébe. A populáris
német politikai koncepciónak, a Volkizmusnak az alapelve volt a zsidóknak
a Volkizmus amitéziseként való megjelenítése, mi több, maga a koncepció
ennek az antitézisnek a függvénye volt. A Volkizmus szerves része volt a
zsidók elmarasztalása, akik minden negatív tulajdonság és eszme megteste­
sítői voltak, ami hiányzott a Volkizmusból, ideértve a morális eszméket is.
Eszerint a német politikai létezés koncepciózus és morális alapja magában
foglalta a zsidók ártalmasságát, ami még nagyobb állóképességet és politi­
kai potenciált adott az antiszemita kognitív kulturális modell számára.
Vizsgálódásunk a továbbiakban azt az előző fejezetben lefektetett ér­
vet illusztrálja, miszerint az antiszemitizmus, miközben fontos változá­
sok voltak jellegében a 19. század folyamán, s miközben mindig szélesen

89
 elterjedt jelenség volt a német társadalomban, alkalmazkodott a társa­
dalomban végbemenő politikai és gazdasági változásokhoz, s ezeknek
megfelelően öltött hol erőteljesebb, hol gyengébb kifejezést. E történet
fényében, melynek folyamán az antiszemita agitáció fellendülését annak
elcsitulása majd újbóli megjelenése követi, s melyre a zsidókkal kapcso­
latos felfogás és vádaskodások állandóan jelen vannak, tévedés lenne
azt hinni, hogy a német antiszemitizmus megnyilvánulásaiban bekövet­
kezett változások a német antiszemitizmus elfogadásával majd elutasí­
tásával egyenlők. Minden bizonyíték, minden nyilvánosan lefolytatott
vita anyaga arra vall, hogy a német népben nyilvánvalóan csakis negatív
képek éltek a zsidókról, melyek szerint mérgező, gonosz, megváltoztat­
hatatlanul különös népség, a társadalomba behatoló és azt bomlasztó
démonszerű jelenség mind céljai, mind az általa birtokolt hatalom tekin­
tetében, Ennek a meggyőződésnek a fényében alig férhet kétség ahhoz,
hogy a 19. század folyamán a zsidókkal kapcsolatos elképzelések és ér­
zelmek eltűnésére semmilyen ok nem volt. Minthogy a németek túlnyo­
mó többségének kevés , vagy semmilyen kapcsolata nem volt zsidókkal,
és semmiképp nem ismerhették jól őket, az egyetlen megismerési forrást
számukra az antiszemita beszédek, írások, karikatúrák és viták jelentet­
ték. Az anekdoták, az irodalom, a bulvársajtó, a politikai pamfletek és
gúnyrajzok, amelyek a hatásos antiszemita ábrázolások hordozói voltak,
összességükben tartalmazták azt a mérgezően antiszemita zsidóábrázo­
lást, mely a német kultúra alapjává vált.
A 19. században azok, akik a zsidók emancipációja mellett foglaltak ál­
lást, aligha a németek többsége nevében szólaltak meg, Megnyerték a maguk
csatáját, de éppen csak megnyerték. Magában az emancipációban, melyben
a zsidók kulturális modellje a keresztények ellenségességéből indult ki, ben­
ne foglaltatott az a hit, hogy a zsidók el fognak tűnni. Mivelhogy a zsidók
ezt megtagadták, az emancipáció hamis ígéretei maguk teremtették meg a
strukturális garanciát ahhoz, hogy az antiszemitizmus új felvirágzása kö­
vetkezzék (amint a zsidók a közkeletű elképzelés szerint elözönlik a német
otthonokat és még nagyobb irigység tárgyaivá válnak a párialétből való hir­
telen felemelkedésük által). Az új virágkorban az antiszemitizmus maga is
kognitív metamorfózison esik át a német társadalom változásai és a zsidók
benne elfoglalt helyzetének változásai nyomán, és mivel a gazdasági nehéz­
ségek és a társadalmi földcsuszamlások elkerülhetetlenek, intenzívebbé, po­
litikailag aktívabbá válik. Ez volt a 19. század antiszemita öröksége, melyre a
20. századi német társadalomnak és politikának támaszkodnia kellett.
Nem csoda, hogy e bizonyítékok fényében még soha senkinek nem sike­
rült igazolnia, hogy a németek túlnyomó többsége vagy akárcsak jelentős
kisebbségei (kisebb elit csoportok kivételével) bármikor megtagadták volna
a zsidóellenes gyűlölködés kulturális örökségét vagy megszabadultak volna

90
a zsidók azon kognitív modelljétől, mely uralkodóvá vált Németországban.
Ilyet nem elég feltételezni vagy állítani, nem elég néhány liberális értelmisé­
gi írásait idézni, ahogyan a német antiszemitizmus más magyarázói teszik.
Mint érvekkel bizonyítottam, ezt demonstrálni, nevezetesen bizonyítékot
szolgáltatni arra, hogy csökkent az antiszemitizmus mérete és intenzitása,
kötelező bárki számára, aki a németek antiszemitizmusának mértékéről
akar ítélni. Ilyen bizonyítékokat azonban senki nem tudott felmutatni A
tény ezzel szemben az volt, hogy amint közeledett az 1920-as esztendő, a
németeket még veszélyesebben hangolták a zsidók ellen, mint a modem
kor hajnala óta bármikor.

91
 3.

AZ ELIMINÁCIÓS ANTISZEMITIZMUS MINT

„KÖZMEGEGYEZÉS”
A NÉMET TÁRSADALOMBAN A NÁCI KORSZAKBAN

Mire az első világháború kitörj a zsidókra vonatkozó diskurzus, amin

stabil keretek között folyó, általánosan elfogadott referenciapontokkal, ké­
pekkel és konkrét magyarázatokkal bővített vita értendő, már jó harminc
éve folyamatban volt. Magának a diskurzusnak a konszolidációja, tehát a
zsidókra vonatkozó feltételezések és vélekedések közös készlete, a zsidók
politikai é$ kulturális szimbólumként, a rombolás, a rosszhiszeműség, az
erőszakos gonoszság jelképeként való meghatározása azt jelentette, hogy
teljességgel lehetetlenné vált a zsidókról bármilyen más keretben eszme­
cserét folytatni. A késői 19. század antiszemita publikációiban megjelentek
új vádaskodások és érvek a zsidók ellen, melyek aztán beépültek a korábbi
antiszemita szövegek új kiadásaiba és ily módon járultak hozzá a zsidókról
való gondolkodás változásához. A zsidókról folyó német diskurzus alapja
bizonyos értelemben abban az elterjedt, nyilvánvalóan axiomatikus jellegű
megállapításban volt, miszerint a Judenfrage, azaz a zsidókérdés létezett.
Maga a Judenfrage kifejezés magában hordozott egy sor egymással is össze­
függő ítéletet. A zsidó németek ezek szerint lényegileg különböztek a nem
zsidó nemetektől. A zsidók jelenléte súlyos problémát jelent Németország
számára. E problémáért a zsidók a felelősek, nem a németek. Ezeknek a
„tényeknek” a következtében szükséges és sürgős volt, hogy vagy a zsidók
természetében vagy németországi helyzetükben valamilyen fundamentális
változás álljon be. Mindenki, aki elfogadta az úgynevezett zsidókérdés léte­
zését, köztük olyanok is, akik nem voltak szenvedélyes ellenségei a zsidók­
nak, egyetértett ezekkel a dolgokkal, hiszen ezek alkották az egész koncep­
ció kognitív modelljének a lényegét. Valahányszor elhangzott vagy leíródott
a Judenfrage szó (vagy bármely más ezzel kapcsolatos kifejezés), mindenki,
aki részt vett a vonatkozó eszmecserében, aktiválta azt a kognitív modellt,
mely nélkül nem lett volna érthető az adott kifejezés.
Valamiféle változást mindenki szükségesnek tartott, csakhogy a zsidó
karaktert a faji meghatározottságra való tekintettel a németek megvál­
toztathatatlannak ítélték, hiszen az elfogadott megítélés szerint ez a faj

93
 javíthatatlanul különbözött a német fajtól. Az érzékeik által diktált „bi­
zonyítékok” is azt mondták a németeknek, hogy a zsidók többsége m ár
asszimilálódott, már felvették a modern Németország öltözködési és vi­
selkedési szokásait, így a zsidók már minden lehetséges esélyt megkaptak
arra, hogy jó németekké váljanak, de erre képtelenek voltak. Ez az axioma­
tikus hit a zsidókérdés létezésében többé-kevésbé egy másik axiomatikus
hitnek az ígérete is volt, mely már úgy szólt, hogy a „probléma” egyetlen
„megoldása” Németországban a zsidóság „eliminációja” lehet.
A szóbeli, irodalmi, intézményesen szervezett és politikai antiszemitiz­
musnak ezek az évtizedei még azokat is megviselték, akik a felvilágosodás
elvei alapján ellenálltak a zsidók démonizálásának. Az elírninációs gondol­
kodásmód olyan fokon váll uralkodóvá, hogy Friedrich Lángé, a megrögzött
antiszemita, a Páli Nemet Liga alapítója joggal számíthatott a zsidókérdés
létezésében való általános hitre, és jogosan mutathatott rá arra, hogy nem
a probléma létezése a kérdés, hanem csakis és egyedül annak „megoldása”
az a dolog, amivel kapcsolatban kétségek és nézeteltérések merülhetnek fel.
„Állítom, hogy a tanult németek judaizmushoz való viszonya teljességgel el­
tér attól, amilyen néhány éve volt... A zsidó kérdés ma nem a »vajon«, csakis
a »hogyan« kifejezéssel jellemezhető” Tehát az axióma a zsidók eredendő
ártalmasságáról és arról, hogy eliminálni kell őket Németországból, új, in­
tenzív formában jelent meg egy váratlan kontextusban egy olyan időszak­
ban, amikor a nemzeti szolidaritást minden eszközzel erősítik, a társadalmi
konfliktusokat pedig elnyomják, vagyis a totális háborút megelőző nemzeti
riadóztatás időszakában.
Az első világháború idején a németek azzal vádolták a zsidókat, hogy
nem szolgáltak a katonaságnál, nem védték a hazát. Azzal vádolták őket,
hogy ehelyett arra használták ki a háborús viszonyokat, hogy feketepiaci
haszonhoz jussanak a németek kizsákmányolása és nyomorúságba dönté­
se árán. A zsidók elleni felzúdulás olyan szélsőséges volt, hogy 1916-ban a
porosz hatóságok közvélemény-kutatást tartottak a fegyveres erőknél, hogy
felmérjék a zsidók részvételét, ami megalázó intézkedés volt azzal a céllal,
hogy meghökkentő adalékokat szerezzenek a zsidók ártalmas társadalmi vi­
selkedéséhez és a zsidókérdés központi jelentőségéhez. Pontosan azért, mert
a zsidókat már régtől fogva veszélyes idegeneknek tekintették, a németek
társadalmi szolidaritásának erősödése nem a zsidókkal szembeni társadal­
mi ellenállás gyengüléséhez, hanem az antiszemita megnyilvánulások és tá­
madások erősödéséhez vezetett. Az antiszemita logika az volt, hogy minél
nehezebb idők jönnek, annál veszélyesebbek és kártékonyabbak lesznek a
zsidók. Franz Oppenheimer a németek zsidókhoz való viszonyát összegezve
arra a következtetésre jutott, hogy bármilyen szenvedélyesen szenteljék is
magukat a zsidók a német ügyvédeimének, csak ámítják magukat: „Ne bo­
londosatok magatokat, ti Németország páriái voltatok és azok is maradtok”.

94
A német antiszemitákat mindig egyfajta autizmus jellemezte a zsidókról
való gondolkodásban. És ez az autizmus csak súlyosbodott.

A WEIMARI KÖZTÁRSASÁG 1919-ben jött létre a háborús vereség, az

uralkodó lemondása és a Második Birodalom összeomlása nyomán. Né­
hány prominens személyiségtől eltekintve a zsidóknak nem volt közpon­
ti szerepük a Weimari Köztársaság megalakításában és kormányzásában,
ennek ellenére annak ellenfelei, mint mindig minden rosszat, most is a
zsidókkal azonosították a köztársaságot, amivel az volt a céljuk és azt az
eredményt érték el, hogy segítettek a demokrácia legitimitásának megkér­
dőjelezésében.
Az első weimari évek gazdasági bajai, az élelmiszerhiány és az infláció,
óriásiak voltak. A németek magától értetődő módon, rutinosan és általá­
nosan a zsidókat okolták ezekért a bajokért. Kormányjelentések sokasága
bizonyítja ezt, amelyek az ország különböző részeiből érkeztek, s amelyeket
a köztisztviselők maguk is úgy értékeltek, hogy a zsidók elleni gyűlölködés
robbanást idézhet elő. Svábország tartományi kormányának elnöke példá­
ul ezt jelentette 1920 márciusában: „Nem tudom nem hangsúlyozni újból
és újból, milyen rendkívüli indulatokat keltett a városi lakosság körében
az állandó áremelkedés... Mindenütt azt hallani, hogy a kormány a zsidók
martalékául dob oda minket”. Egy 1919 októberi müncheni hangulatjelen­
tés arra figyelmeztetett, hogy a közhangulat miatt a 2sidók elleni pogromok
„elég valószínűnek látszanak” Két évvel később, 1921 augusztusban egy
rendőrségi helyzetjelentés ugyancsak aggasztónak írja le a németek zsidók­
kal szembeni indulatait. „Egybehangzó jelentések szerint a zsidó pogromok
követelése rendszeresen terjed az ország minden részében”.
A weimari politikai és társadalmi élet egyik elemzéséből kiderül, hogy
Németországban valójában minden intézményt és csoportot - ideértve az
iskolákat és az egyetemeket, a hadsereget, a bürokráciát és az igazságszol­
gáltatást, a szakmai szervezeteket, az egyházakat és a politikai pártokat -
áthatja az antiszemitizmus. Sokan olyan messzire mentek, hogy nyíltan és
büszkén nyilvánították magukat antiszemitának. Elég egy pillantást vetni
az oktatási intézményekre, hogy kiderüljön, hogy a weimari Németország­
ban a fiatalok és a fiatal felnőttek köréből nagy mennyiségű lelkes náci ká­
der került ki. Az iskolák olyannyira megteltek antiszemita jelképekkel és
szövegekkel mind a tanárok mind pedig a diákok részéről, hogy 1919 és
1922 között egy sor német tartomány kulturális minisztériuma betiltotta az
antiszemita irodalom lerjeszlésél, a horogkereszt és más antiszemita jelké­
pek viselését. Mindazonáltal sok tanár folytatta az antiszemita gondolatok
hirdetését, beleértve azt az alapvető állítást, hogy a zsidókérdés létezik a
hozzátartozó összes implikációkkal arról, hogy’ a zsidók mekkora veszélyt
jelentenek a németek jólétére nézve.

95
 Még mindig az egyetemek voltak azok a helyek, melyeket az egész or­
szágra kiterjedő antiszemita hullám leginkább magával ragadott, Weimar
idején a diákszervezetek és önkormányzatok országszerte heves antiszemita
nézeteikkel tűntek ki. Már a Weimari Köztársaság első éveiben egyik egye­
temet a másik után érték el az antiszemita indulatok, és önkormányzataik­
ban egyre-másra kétharmados, háromnegyedes többségbe kerültek a naci­
onalista, volkista és antiszemita erők. A továbbiakban több helyen szinte
minden ellenállás nélkül sikerült elfogadtatni „árja paragrafusokat11, olyan
klauzulákat, amelyek értelmében a zsidókat kitiltották a diákszervezetekből
és magukról az egyetemekről is, vagy korlátozták jelenlétüket azokban. Pél­
dául a Hannoveri Műszaki Egyetemen 1920-ban a diáktanács kétharmados
többséggel jóváhagyta azt a határozatot, mely szerint a zsidó származású
diákokat ki kell zárni a Német Diákszövetségből, A porosz tudományos,
művészeti és közoktatási miniszter 1920-ban nyugtalanítónak nevezte azo­
kat a diszkriminációs lépéseket, melyek a zsidókat a diákok és professzo­
raik részéről érlek és „az egyetemeinket elöntő antiszemita áramlatok erős
hullámáról” panaszkodott. Max Weber pár hónappal korábban egy levélben
azt írta, hogy „az akadémiai légkör szélsőségesen reakcióssá vált, s ezen fe­
lül radikálisan antiszemita1. És mindezek a dolgok tovább súlyosbodtak tíz
évvel később, amikor az említett szervezetek nagy része nád diákokat fo­
gadott el vezetőnek a Nemzetiszocialista Német Diákliga pedig elnyerte a
diákok többségének támogatását Németországban és Ausztriában. Maguk
az egyetemi professzorok, akik egyáltalán nem voltak immúnisak a meg­
előző kulturális modellekkel szemben a zsidókat illetően, ritkán bírálták a
kampuszokat elborító faji antiszemitizmust. Még Friedrich Meineke, a nagy
történész is antiszemita volt liberális és demokrata létére.
A járványszerű antiszemitizmus a weimari Németországban annyira
elterjedt, hogy szinte valamennyi politikai csoportosulás óvakodott a zsi­
dóktól. De bármilyen támadások érték is őket, a német társadalomban sen­
ki nem kelt a védelmükre. A zsidókkal kapcsolatos közbeszéd szinte teljes
egészében negatív volt. Albert Einstein, aki Németországba érkezése előtt
nem is foglalkozott a maga zsidóságával és nem volt érzékeny az antisze­
mitizmusra, már 1921-ben gyanította, hogy kénytelen lesz tíz éven belül el­
hagyni Németországot, A következő év októberében megjelent egy jelentés
a rendőrség helyzetéről, mely fényes jövőt jósolt a náci pártnak, mert az a
zsidó veszélyre összpontosította a figyelmet, s ezt rengetegen osztották Né­
metországban, méghozzá nem csak valamiféle korlátozott létszámú csopor­
tok: Werner Jochmann szerint „nem tagadható tény, hogy az antiszemita
eszme a középosztály legszélesebb rétegeibe hatolt be és mélyen behatolt a
munkásosztályba is”. Az 1914-1924 közötti időszak vizsgálatából a szerző
arra a következtetésre jut, hogy „az antiszemitizmus áradása már a köztár­
saság első éveiben áttört minden jogi gáton. Még nagyobb pusztítást végzett

96
spirituális vonalon. Még a demokratikus pártok és a köztársaság kormányai
is úgy vélték, hogy a rájuk gyakorolt nyomás alól csak akkor szabadulhat­
nak, ha a zsidóknak a politikai és társadalmi élettől való visszavonulást ja­
vasolják, és deportálják vagy internálják a kelet-európai zsidókat". Vagyis
ami Weimar hajnalán érvényes volt, még inkább felerősödött a köztársasági
élet kibontakozásával. Nemcsak szavakban támadták őket, hanem lázon­
gás jellegű fizikai támadásokat is vezettek ellenük Weimarban, amelyek már
1918-ban elkezdődtek Münchenben és Berlinben, ahol a forradalom ide­
jén feldühödött tömeg támadta meg a zsidókat A csőcselék 1923-1924-ben
végrehajtott támadásainak már halálos áldozatai is voltak. A zsidóellenes
érzelmek elterjedtsége és intenzitása mellett, ami a náci rezsim idején majd
tovább erősödik, csak a weimari kormányzat korlátozó intézkedései óvták
meg a zsidókat attól, hogy a szóbeli támadásokon túl még gyakoribb fizikai
támadásoknak legyenek kitéve.
A szimpla tény az volt, hogy egy olyan társadalomban, amely folyama­
tosan egymással élesen szemben álló lényeknek határozta meg a zsidókat
és a németeket, miáltal a zsidók németországi státusza elsőrangú fontossá­
gú politikai kérdéssé vált, voltaképpen lehetetlen volt nem állást foglalni,
nem nyilvánítani véleményt az úgynevezett zsidókérdés >,megoldásár ól”.
És mivel a pártvezérek tudták, milyen mélyen hatolt be az antiszemitizmus
híveik érzésvilágába, beleértve műnk ás osztálybeli követőiket is, a weimari
korszak végén a politikai pártok nem támadták Hitler antiszemitizmusát,
miközben sok egyéb tekintetben támadták őt. A weimari korszakban létező
erők köles ön viszonyát így összegezték; „Az antiszemitizmus nevében ez­
rek voltak készek barikádokat emelni az utcán, csetepatékat kezdeményezni
nyilvános helyeken és tüntetni az utcán. Az antiszemitizmus ellen egyetlen
kéz sem emelkedett a magasba. Emiatt amikor a Hitler-ellenes jelszavakat
fogalmazták, más dolgokat helyeztek előtérbe az antiszemitizmus elleni ér­
velés helyett”. Azok a csoportok, amelyek valószínűsíthetően kedvező vagy
legalábbis másféle véleménnyel voltak a zsidókról, az egész társadalmat,
annak intézményeit és a politikát átható antiszemitizmussal szemben jobb­
nak vélték, ha magukban tartják véleményüket. A zsidók egyedül voltak és
elhagyatottan, amikor Németország 1933-ban kétségtelenné tette azt, ami
már jó ideje igaz volt számára, s amit a neves zsidó bankár, Max Warburg
úgy fogalmazott meg, hogy a zsidók „diszkvalifikáIták magukat a civilizált
népek (Kulturvölkcr) sorából és elfoglalták helyüket a pogromok földjén
(Pogromlánder)”.

A NÁCI PÁRT a legradikálisabb politikai párt volt, mely Európa történe­

tében valaha hatalomra jutott. Jellemző, hogy nyíltan gyilkos radikalizmu­
sa dacára is választás útján került hatalomra. A Nemzetiszocialista Német
Munkáspárt, ahogyan hivatalosan nevezték a náci pártot, Német Munkáspárt

97
 néven alakúit meg 1919, január 5-én Münchenben az első világháború elvesz­
tését követő forradalmi és újjáépítési korszakban. A 29 esztendős Adolf Hitler,
aki zászlósként szolgált a háborúban és ekkor már Münchenben lakott, hete­
dik tagként csatlakozott a párthoz ugyanannak az évnek a szeptemberében.
Hamarosan a párt propagandaügyeinek felelőse lett és 1921-re a párt politi­
kai, intellektuális és ideológiai vezetőjévé vált. A remek szónoki képességekkel
rendelkező Hitler lett a párt leghatásosabb szónoka,
A párt, Hitlerhez hasonlóan, megalakulásától kezdve a weimari demok­
rácia lerombolását, Versailles revízióját, a revansizmust, az antibolseviz-
must, a militarizmust és különösen és kitartóan az antiszemitizmust tűzte
zászlajára. A zsidók, amint azt Hitler és a nácik megszállottan ismételgettek,
Németország minden bajának a forrásai voltak, beleértve a világháború el­
vesztését, az ország legyengítését a demokrácia bevezetése által, ők képvisel­
ték a bolsevik veszélyt, a modernségben rejlő következetlenségeket és tévu-
takat. A párt 1920-ban nyilvánosságra hozott és soha meg nem változtatott
programja számos pontjában tartalmazott támadásokat a zsidók ellen és
felszólításokat a zsidók kirekesztésére, illetve a társadalomra és intézménye­
ire gyakorolt befolyásuk megszüntetésére. A negyedik pont szerint „csak a
nemzet tagjai lehetnek az állam polgárai. Csak azok lehetnek tagjai a nem­
zetnek, akikben német vér folyik. Ennek megfelelően egyetlen zsidó sem
lehet a nemzet tagja”. A program, melyet Hitler és Anton Drexler, a párt ala­
pítója írt, kifejezetten rasszista volt a zsidók értelmezését illetően, A pártnak
eszerint „a zsidó materialista szellem elleni harcnak” kellett szentelnie ma­
gát, tehát gyakorlatilag eliminációs projektnek felelt meg. A nád párt Hitler
pártjává vált, mely megszálló Lián antiszemita volt és apokaliptikus hangot
ütött meg az ellenségeiről szóló retorikájában. A párt világnézetében, prog-
ramjában és retorikájában azonban, ha határozottabban és erőszakosabban
is, a német kultúrában meglévő érzelmeket tükrözte. A párt felemelkedése
az évtized végére egy üstökös sebességével folytatódhatott.
Első éveiben a nácizmus kicsiny, alacsony körökben terjeszkedő moz­
galom volt. Kialakulásának éveiben az országos politikai színpadra Hitler
csak egyszer jutott fel, az 1923. november 8-9 i müncheni sörpuccs idején,
amikor ő és kénháromezer követője megpróbálta megdönteni a Weimari
Köztársaságot, ám a kísérletet azonnal elfojtották. Ez a szélmalomharcszerű,
majdhogynem komikus kísérlet aligha maradt volna meg az emlékezetben.
Csakhogy Hitler ezt követő bírósági pere további országos szereplési lehe­
tőséget biztosított a számára (a vele rokonszenvező bíróság hagyta, hogy
a vádlottak padját szószéknek használja), majd a kilenc hónapos börtön-
büntetés következett, mely időt adott számára „emlékiratainak” megírására.
Ott rendszerezetten fejthette ki a véleményét a politikáról, Németországról
és a zsidókról, összefoglalhatta a fáradhatatlanul ismétlődő szónoklatai­
ban foglalt nézeteket. A Mein Kampf hatékony tervezete volt mindannak,

98
amit később Németország vezéreként végbevitt Ijesztő, halálosan fenyegető
nyelvezeten fogalmazódott könyvében Hitler látnoki erővel bíró vezérként
mutatkozott, aki egy faji harmóniában élő társadalmat ajánlott a németek­
nek, mely mentes az osztályok közötti konfliktusoktól, különösen pedig
mentes a zsidóktól. Hitler arcátlanul a faji alapú antiszemitizmust nevezte
meg legfőbb elvének. Egy jellegzetes mondatában megmagyarázta, hogy a
történelem és a modern világ általa adott értelmezésében miért kizárólag
halálos intézkedésekkel biztosítható a nemzet boldogulása:

„Ma nem hercegek és hercegi szeretők viaskodnak és alkudoznak az állam ­

határokról A kielégíthetetlen zsidó az, aki a nemzetek feletti uralmáért har­
col Ezt a kezet pedig egyetlen nemzet sem tépheti le a torkáról csak karddal
vághatja le. Csak a nemzeti szenvedély erőteljes feltám adása képes szembe­
szállni a népek nemzetközi rabságba taszításával. Ez pedig véres folyam at és
az is m arad ”

A németek első világháborús szerepére visszatekintve, Hitler a maga

jellegzetes, vérszomjas módján fejtegette: „Ha a háború elején vagy annak
folyamán ezekből a héber szélhámosokból tizenkét vagy tizenötezerrel mér­
ges gázt lélegeztettek volna be”, akkor az „igazi németek7 millióinak nem
kellett volna meghalniuk. Hitler írásaiban, beszédeiben és beszélgetéseiben
is egyenesen és világosan fejezte ki magát, Németország külső és belső el­
lenségeit meg kell semmisíteni vagy meg kell bénítani. Aki Hitlert hallotta
vagy olvasta, annak kétsége nem lehetett afelől, hogy mit akar.
Hitler szabadulása után néhány rövid év alatt a náci párt lett az uralkodó
erő Weimarban. A nácik először 1925 -ben kezdtek kisebb országos és regio­
nális sikereket elérni a választásokon, majd az 1930. szeptember 14-i orszá­
gos választásokon jelentkeztek először mint jelentékeny választási erő. Ez­
úttal 6,4 millió szavazatot szereztek, ami a leadott szavazatok 18,3 százaléka
volt, és az 577 tagú Reichstagban 107 helyet biztosított a számukra. A nácik
egyszer csak Németország második legnagyobb pártjává lettek. A Weimari
Köztársaság, mely a német nép egy jelentékeny részének szemében sohasem
volt legitim, hamarosan újabb ostrom alá került, tekintettel a gazdasági de­
presszióra, melynek következtében a munkaképes lakosság 30,8 százaléka
vált munkanélkülivé. Ezekben a nehéz időkben Hitler karizmatikus alakja,
Weimar ellenes, antibolsevik, nemzetköziség-ellenes és antiszemita üzenete
még nagyobb népszerűségnek örvendett. Az 1932. július 31-én megtartott
választásokon csaknem tizennégy millió német, a szavazók 37,4 százaléka
adta a voksát Hitlerre, s ezzel a nácikat Németország legnagyobb pártjává
tették 230 parlamenti képviselői hellyel. 1933 elején Paul von Hindenburg
elnök a novemberi újabb választásokat követően Hitlert kérte fel kancellár­
nak és arra, hogy alakítsa meg kormányát.

99
 A nácik hatalomra jutása számos tényező együttes hatásával magyaráz­
ható. Ide tartozik a gazdasági válság, a németek óhaja a Weimar utolsó éve­
iben mindennapossá vált rendbontások és szervezett utcai randalírozások
megszüntetésére, a demokratikus Weimar elleni gyűlölet terjedése, a bal­
oldali hatalomátvétel egyre láthatóbb fenyegetése, és magának Hitlernek a
személye, akinek lobogó gyűlölete mindenki előtt nyilvánvaló volt és sokak
számára vonzónak és meggyőzőnek is bizonyult. A nácik végső győzelmé­
nek oka egyértelműen a katasztrofális gazdasági és politikai káosz volt. Sok
német azért szavazott a nácikra, mert ez volt az egyetlen politikai erő az or­
szágban, mely képesnek látszott a rend helyreállítására és a társadalmi béke
megteremtésére, valamim Németország hazai ellenségeinek eltüntetésére,
külföldön pedig Németország nagyhatalmi státuszának visszaszerzésére.
A kancellári szék elfoglalását követően Hitler 1933. március 5-én még
egy utolsó országos választást tartott. Ez nehezen mondható szabad és igaz­
ságos választásnak (a kommunista pártot törvényen kívül helyezték és az
ellenzéket kiterjedt atrocitások érték), de ezek a demokráciaellenes taktikai
húzások, valamint az erőszak, melyet a nácik elekor már a zsidók és a balol­
dal ellen alkalmaztak, nem idegenítették el a választókat, mi több, tizenhét
millióra növelték a nácikra adott szavazatok számát, ami a leadott szavaza­
tok 43,9 százalékának felet meg. Ekkorra Hitler gyakorlatilag megszüntette
a polgári szabadságjogokat Németországban, a Weimari Köztársaságban és
felszámolt minden olyan intézményt, amely korlátozhatta őt az erőszak al­
kalmazásában. A nácik magukhoz ragadták a hatalmat. Elkezdhették Hitler
forradalmi programjának megvalósítását, melynek egy részét a németek el­
lenezték, de melynek nagyobbik részét magukénak érezték és támogatták.

HITLER BEIKTATÁSÁNAK végzetes napján, 1933. január 3Ü-án a nácik

azt tapasztalták, hogy legalábbis egy számukra leginkább centrális fontossá­
gú témában, a zsidók természetének megítélésében nincs szükség a néme­
tek nézeteinek megváltoztatására. Gondolhattak sok mindent Hitlerről és a
náci mozgalomról, sok minden lehetett ízlésük ellen való a nácizmusban,
egy dologban, a zsidók nácik általi meghatározását illetően maguk is haso­
nultak a nácikhoz. Nem véletlen, egyáltalán nem az, hogy a náci felügyelet
alatt a németek elsöprő többsége megmaradt antiszemitának, hogy antisze­
mitizmusuk hevesebbé és faji megalapozottságúvá vált, és hogy társadalmi
méretekben képviselték azt a nézetet, hogy a „probléma” csak elimináció
útján nyerhet „megoldást”. Semmi nem merült fel a náci Németországban,
ami ellentétes lett volna az évtizedek folyam cin zsidókról kialakult kultu­
rális kognitív modellel, ami korlátozta volna a megvetett kisebbség elleni
fellépést és érzelmeket. Minden, ami nyilvánosan elhangzott és minden, ami
történt, ezt a modellt erősítette.
A náci korszak Németországában a képzelt zsidó ördög mindig is ott volt

100
a köztudatban. Emlegették is folyamatosan. Ez volt az emberek szemében
minden baj forrása, ez volt a soha meg nem szűnő fenyegetés. A zsidó, a
dér Jude, egyszerre jelentett metafizikai és egzisztenciális fenyegetést, mely
ugyanolyan reálisnak tűnt a németek számára, mintha egy nagy erejű el­
lenség csapatai sorakoztak volna fel határai mentén a támadáshoz. A német
antiszemitizmus jellege, kiterjedtsége és tetteinek logikája nagyszerűen fo­
galmazódik meg Melita Maschmann könyvében, mely memoár és Önvallo­
más egy gyermekkori zsidó barátjának emlékére született. Maschmann, aki
a Hitler-féle ifjúsági szervezet női tagozatának lelkes tagja volt, nem afféle
falusi liba volt, hanem egy egyetemet végzett férfi és nő gyermeke, aki egy
sikeres üzletember családjában nevelkedett. A zsidókkal kapcsolatos gyer­
mekkori élményeinek elbeszélését azzal a megjegyzéssel kezdi, hogy a zsi­
dókról alkotott uralkodó nézeteknek semmiféle empirikus alapjuk nincs.

„Azok a zsidók misztikusan fényegetőek és névtelenek voltak és maradtak .

Nem minden zsidó egyén összességéről van itt szó... Ez egy ördögi hatalom
volt, valami, aminek a tulajdonságai leginkább egy kísérletére hasonlítottak.
Valakiére, aki láthatatlan volt, de azért ott volt és ördögi erővel volt jelen.
Gyerekkorunkban tündérmeséket mondtak nekünk, azzal a céllal, hogy
higgyünk a boszorkányokban és a varázslókban . Most viszont már túlságosan
nagyok voltunk ahhoz, hogy komolyan higgyünk a boszorkányságokban , de
továbbra is hittünk a »gonosz zsidókban «. Azok soha nem öltöttek testet, de
mindennap azt tapasztaltuk, hogy a felnőttek hisznek a létezésükben. Végső
soron azt sem állt módunkban ellenőrizni, hogy a föld kerek vagy lapos, vagy
hogy pontosabb legyek, ez sem olyan dolog volt, amit szükségesnek tartottunk
volna ellenőrizni. Afelnőttek »tudták« ezt és mindenki gyanakvás nélkül vette
át tőlük ezt az ismeretet. Azt is »iudták«, hogy a zsidók gonoszak . Gonoszsá­
guk a német nemzet boldogulása , egysége és tekintélye ellen irányult, amit mi
kicsiny korunktól fogva megtanultunk szeretni. Szüleim antiszemitizmusa az
ő felfogásuknak olyan része volt, amelyet mi adottnak tekintettünk...
Amióta az eszemet tudom, a felnőttek mindig is ezt az ellentmondásos né­
zetet képviselték, méghozzá gond nélkül. Barátságosak voltak azokkal az egyedi
zsidókkal akiket ismertek, őket szerették is, aminthogy a protestánsok barát -
Sággal viseltettek az egyes katolikusok iránt is. De míg a katolikusokkal kap­
csolatban fe l sem merült az ideológiai ellenségkép, ugyanez a zsidók esetében
megtörtént. Mindeközben senkit nem izgatott az a kérdés, hogy voltaképpen
kik is azok a zsidók. A fogalom magában foglalta a kikeresztelkedetteket, az
ortodox, a jiddis nyelven beszélő szatócsokat éppúgy, mint a nemei irodalom
professzorait, a kommunista ügynököket és az első világháborút megjárt tisz­
teket>akik magas kitüntetéseket visel lek, magában foglalta a cionizmus lelkes
híveit éppúgy, mint a soviniszta német nacionalistákat... A szüleim példáján
megtanultam, hogy az embereknek lehet antiszemita meggyőződésük anélkül
 hogy egyes zsidókkal érintkezésbe kerülnének. Lehet, hogy ebben a hozzáállás­
ban ott voltak a tolerancia nyomai is, de valóban csakis ezt a zavarodottságot
hibáztatom, azért, hogy a későbbiekben testben és lélekben egyaránt egy antihu-
mánus politikai rendszernek szenteltem magam , méghozzá anélkül hogy kéte­
lyeim támadtak volna saját tisztességemet illetően. Azt visszhangozva, hogy a
nemzet minden bajáért a zsidók a felelősek, hogy a zsidó szellem és vér megront
mindenkit, nem kellett gondolnom sem az öreg Herr Lewyre vagy Rosel Cohen-
re. Csakis a „zsidónak” nevezett mumusra kellett gondolnom , És am ikor azt
hallottam , hogy a zsidókat kiteszik állásaikból és otthonaikból hogy gettókba
zárják őkety a fejem ben rögtön úgy rendeződtek át a dolgok>hogy elkerüljem a
gondolatots miszerint ugyanerre a sorsra juthat az öreg Lewy is. Csakis a zsidó
volt az, akit üldöztek és ártalm atlanná tcttek«.'’

Maschmann beszámolója jobban mutatja a német antiszemitizmus lég-

jellegzetesebb vonását, mini bármely tudományos elemzés, amit ismerek. A
zsidók hallucinációs képéről van iLl szó. Arról az ördögi ábrázatról, melyről
a németek azt képzelték, hogy Németországot fenyegeti. A németek irá­
nyukban táplált heves gyűlöletéről. Azon elképzeléseik „absztrakt* jelleg­
éről, melyek alapján a létező zsidókat kezelték. E meggyőződésük megkér­
dőjelezhetetlenségéről. És arról az eliminációs logikáról, mely oda vezetett,
hogy a németek helyeselték a zsidók iildÖ2ésct, gettóba zárását és elpusztí­
tását (ami az „ártalmatlanná tétel” kifejezés mögött nyilvánvalóan értendő).
Maschmann nem hagy kétséget afelől, hogy Németországban az antiszemi­
tizmust sokan az anyatejjel szívták magukba, a Durkheim-féle kollektív leb
küsmeretnek a része volt. A hölgy fogalmazásával élve „az ő felfogásuknak
olyan része volt, amelyet mi adottnak tekintettünk...” E nézeteknek, ennek
az ideológiai csomagnak a következménye volt a náci hatalomátvétellel szé­
lesen kibontakozó antiszemita üldözési hadjárat átütő sikere.

NÁCI KORSZAKÁBAN a németországi antiszemitizmus előre megjósol­

ható fordulatokat vett. Egy olyan államban, melynek vezetésében a modern
nemzetek történetében példátlan arányban uralkodtak el a legelszántabb és
legtettrekészebb antiszemiták, melynek területileg megosztott civil társadal­
mában a lobogó érzelmek korábban még nem szerveződtek szisztematikus
üldözéssé, a náci korszakban a zsidóellenes gyűlölködés a hivatalos politika
vezérelvévé vált és számos nem éppen meglepő eredményhez vezeteti:
Kiterjedt és szigorú jogi intézkedések korlátozták a zsidó létet Németor­
szágban.
Fizikai és a korábbinál is erőteljesebb verbális támadások kezdődtek a
zsidók eilen, amelyeket részben egyszerű németek hajtottak végre spontán
módon, részben a kormány és pártintézmények irányításával történtek.
Tovább erősödött az antiszemitizmus a társadalomban.

102
 A zsidók „társadalmilag halott lényekké” váltak.
Össztársadalmi konszenzus jött létre arról, hogy Németországban meg
kell szüntetni a zsidó befolyást.
Mindez nemcsak a náci vezetésre volt jellemző, hanem a német nép el­
söprő többségére is, mely pontosan tudta, mit tesznek a zsidókkal kormá­
nyuk és honfitársaik, egyetértett ezekkel az intézkedésekkel és alkalomad­
tán maga is aktívan támogatta azokat.
A német zsidóellenes politikai és jogi intézkedések hosszú sora csaknem
azonnal megkezdődött. Először még csak a zsidók elleni szórványos fizikai
támadásokkal, a vagyonuk és temetkezési helyeik, valamint otthonaik elleni
támadásokkal, továbbá azzal, hogy koncentrációs táborokat állítottak fel a
zsidók és a politikai baloldal képviselői számára. Ha eltekintünk a rezsim
és a nagyközönség részéről érkező kártékony verbális támadásoktól, a né­
met zsidóságra mért első nagyszabású, jelképes erejű és szervezett csapásra
Hitler hatalomra jutását követően két hónappal került sor. A zsidó üzletek
1933. április 1-re szervezett országos bojkottja jelzéserejű volt, a nácik eltö­
kéltségét jelezte. Azt jelezte, hogy a zsidókat a róluk alkotott gyakran ismé­
telt koncepció alapján fogják kezelni, olyan, a német társadalomtól idegen
elemként, mely súlyos veszélyt jelent e társadalom jólétére. Ezzel a retorika
valósággá lett.
Hogyan reagáltak a németek a bojkottra? Egy zsidó visszaemlékezése
szerint néhány német dacosan kifejezte szolidaritását a megtámadott zsi­
dókkal. Ám „ezek a tiltakozások nem voltak általánosak. Az általános ma­
gatartást az az incidens mutatta, mely az egyik vegyszerboltban történt. Egy
hölgy lépett be a boltba két egyenruhás náci kíséretében. Magával hozott
bizonyos árucikkeket, amelyeket pár nappal korábban ott vásárolt, és köve­
telte a boltostól, hogy fizesse vissza a pénzt. »Nem tudtam, hogy maga zsidó
- közölte. - Semmit nem akarok venni zsidótok”. így nézett ki a német Vol-
kizmus, melyet a német állam szervezett, s amellyel kollektiven bojkottába
német állampolgárok egy csoportját, mert ez a csoport állítólag külföldi faj-
testvéreivel karöltve sérelmet okozott Németországnak. A nácik sorozato­
san és világosan jelezték, hogy a bojkott csak egy folyamat része volt, hogy a
zsidó korszaknak Németországban hamarosan vége lesz.
A zsidók társadalmi pozícióira megsemmisítő hatású, az őket most már
nyilvánosan páriáknak nyilvánító és akként kezelő bojkott után zsidóelle­
nes jogi lépések következtek, melyek végül a zsidóknak a német gazdasági,
társadalmi és kulturális életből való teljes eliminálásához, a németországi
társadalmi és közéletből való kizárásához vezetlek. Alig pár nappal a boj­
kott után a nácik elfogadták a Szakmai civil szolgálat restaurációjáról szóló
törvényt, amely zsidók ezreinek az azonnali elbocsátásához vezetett, mivel
faji hovatartozáshoz kötötte a közszolgálati állások betöltését Az intézke­
dés jelképessége ezúttal is egyértelmű volt Ez a törvény, mely a nácik első

103
 törvényeinek egyike volt, a zsidók ellen irányult és az állam „megtisztítását”
célozta vagyis a zsidók kirekesztését abból az intézményből, melynek a leg­
több köze volt a nép kollektív jólétéhez, a nép szolgálatához. Ettől kezdve a
zsidók nem szolgálhatták (a szolgálat magában foglalta a segítés fogalmát
is) a német népet És noha voltak németek, akik kritikát fogalmaztak meg
a zsidókkal szembeni erőszakról és a bojkott ellen (mely szerintük ártott
Németország külföldi megítélésének, és melynek végrehajtása brutális
volt), ez a kritika rendszerint nem érintette a zsidók általános megítélését
és nem fejezett ki szolidaritást sem a megtámadott zsidókkal A zsidókat a
közszolgálatból kitiltó törvény, melynek végrehajtása megint csak brutális
epizódokkal volt tele, nem meglepő módon nagy népszerűségnek örvendett
Németországban. Különösen népszerű, volt az intézkedés a zsidók közszol­
gálatban dolgozó kollégáinak körében. A várakozásokkal ellentétben az,
hogy valaki évekig a zsidókkal együtt dolgozott, sem a bajtársiasság érzését,
sem a rokonszenvet nem keltette fel irántuk, lhomas Mann, aki már régen a
nácizmus nyílt ellenfele volt, mindazonáltal maga is talált valamelyes közös
nevezőt a nácikkal amikor a zsidók németországi befolyásának megszün­
tetéséről volt szó: „Végső soron nem nagy szerencsétlenség, hogy az igaz­
ságszolgáltatásban véget vetettek a zsidó jelenlétnek”. A zsidók domináns
kulturális kognitív modellje és az eliminációs közhangulat, melyet okozott,
uralkodóvá vált Németországban.
A következő két évben a németeknek - kormányon és azon kívül, - si­
került lényegében elviselhetetlenné tenniük a zsidók németországi létét. Ezt
törvények, rendeletek, életfeltételeik, társadalmi állásuk és személyük elleni
támadások egész lavinájával érték el. Ebben az időszakban a zsidók elleni
társadalmi méretű rohamokat még koordinálatlan módon vezették Bizo­
nyos dolgokat felülről irányítottak, másokat alulról kezdeményeztek, utób­
bi esetben általában, ha nem is mindig, a mindenre elszánt nácik voltak a
kezdeményezők. A zsidók elleni támadások fő, ha nem is egyedüli forrásai
az SA barnaingesei, a rezsim rohamosztagosai voltak Az 1933-as év köze­
pén fizikailag is megsemmisítő csapásokat és ugyanakkor jelképes támadá­
sokat vezettek a zsidók ellen Németország-szerte. Ezek oda vezettek, hogy
kialakult e támadásoknak egy elfogadott repertoárja. Ezen belül a verbális
támadások „normális” aktusoknak számítottak, szóra sem érdemes dolog­
nak minősültek A zsidók páriaként való megjelölése jól felismerhető és
megfellebbezhetetlen formákat öltött. Frankföldön például számos faluban,
étteremben és szállodában megjelentek a „Zsidók itt nemkívánatosak”, vagy
„Zsidóknak belépni tilos”. München külvárosaiban már 1933 májusában is
ott voltak a „Zsidók nemkívánatosak” táblák.

104
 Braunschwcignél készült fotó 1937-bői. A figyelmeztető táblán:
"Ebbe a helységbe zsidók csak saját kockázatukra léphetnek be”

A harm incas években Németországban sok városban figyelmeztető táb­

lákat tettek ki a zsidók hivatalos kitiltására, cs e 2 ek a jelzőtáblák a ném et
táj teljesen megszokott tartozékaivá váltak. Egy Németországgal foglalkozó
történész, M arvin Lowenthal így írta le a helyzetet 1938-ban:

„Ahol a formális rendeletek (a zsidók kitiltása egy helységből) nem születtek,

ott a városok felé vezető országutakon érték el a kívánt hatást. »Ebhe a helységbe
zsidók csak saját kockázatukra léphetnek be!«7 »Zsidóknak belépni szigorúan
tilos!«, Zsebtolvajok és zsidók maradjanak kívül!« - ezek voltak a kedveltebb
szövegek. A költőket arra biztatták, hogy színest szagos, borsos versikékkel élén­
kítsék az ilyen figyelmeztetéseket. A művészek lehetőséget kaptak arra, hogy
képeiken bemutassák, milyen sors vár azokra a zsidókra, akik elég óvatlanok
ahhoz , hogy megszegjék ezeket a tilalmakat Az ilyen plakátok elterjedtek voltak
Kelet-Poroszországban, Pomerániában és Mecklenburgban, és nagyjából min­
den második német városban előfordultak hasonlók (Ugyanakkor nem lehetett
ilyeneket látni az olyan turistaközpontokban, mint Baden-Baden, Kissingen és
Nauheimj Csatlakozlak a mozgalomhoz a vasútállomások, a kormányépületek
és az összes fontos országutak. Ludwigshaven közelében egy veszélyes útkanyar
előtt ilyen tábla figyelmeztette az autósokat : » Vezess óvatosant éles kanyar jön -
Zsidók óránként 75 mérfölddel mehetnek!« ”

Az effajta „nyilvános megszégyenítés” és megalázás a ném et m egsem m i­

sítési szándék kifejezése volt.

105
 Az efféle verbális támadásokat egészítették ki a náci korszak első hónap­
jaitól kezdve annak befejezéséig folyamatos megfélemlítő fizikai inzultusok,
Ezek közé tartozott a zsidók hajának és szakálláuak erőszakos levágása.

Egy német levágja egy zsidó szakállát a

mögötte állók nevetése közepette, Varsó, 1939

Kgy zsidó túlélő leírta, hogy 1933 elején láloü egy zsidó öregembert az
egyik berlini kórházban, akin szokatlan sebek voltak: „Ez egy szerencsét­
len rabbi volt Galíciából, akit két egyenruhás férfi az utcán állított meg. Az
egyik megragadta a vállánál fogva, a másik hosszú szakállába csimpaszko­
dott. Ezután a második férfi elővett a zsebéből egy kést és levágta az öreg­
ember szakállát. Ahhoz, hogy teljesen ellávolílhassa azt, több helyen a bő­
réből is ki kellett vágnia darabokat,” Amikor a doktor azt kérdezte, hogy
a támadók mondtak-e valamit, az öreg ezt válaszolta: „Nem tudom. Azt
kiabálta, hogy »Halál a zsidókra[«” A zsidó üzletek, zsinagógák és temetők
elleni támadásokat részben egyének, részben szervezett csoportok hajtották
végre. Münchenben például 1934-ben egy ember, akinek nem volt köze a
nácikhoz, kiprovokált egy nagy tüntetést a zsidó üzlettulajdonosok ellen,
mely aztán erőszakosságokba torkollott. A zsidók ütlegelése, megcsonkítása
és legyilkolása ugyancsak a „normális” események közé tartozott ezekben az
években. Jellegzetes epizódot mesélt el egy gyanútlan marhakereskedő lánya
egy kelet-poroszországi kisvárosból, akit öt fel fegyverzett SA-katona rohant
meg 1933 márciusában az éjszaka kellős közepén, „Az SA emberei előbb az
apámat verték meg, aztán az anyámat, végül engem is ütlegelni kezdtek egy
gumibottak Az anyámnak.mély seb keletkezett a fején és az én homlokomat
is megsebezték... A bejárati ajtónál az apám összes versenytársai összegyűl­
tek és olyan szégyentelen dolgokat műveltek, hogy fiatal lány létemre be­
szélni sem tudok erről...” A zsidók elleni támadások ebben az Időszakban

1106
távolról sem csak a városokban folytak. Vidéken és a kisvárosokban a zsi­
dók olyan üldöztetéseknek voltak kitéve nem zsidó szomszédaik részéről,
hogy nagy részük a nagyobb városokba költözött vagy külföldre menekült.
Az ilyen szomszédok támadásai, azokéi, akik együtt éltek, dolgoztak, szül­
tek és temettek velük, nagyon intenzívek voltak. Egyáltalán nem számított
rendkívülinek, ami Hesse tartomány két szomszédos kisvárosában történt:
Egy Gedern nevű hesseni kisvárosban a náci hatalomátvétel előtt negy­
ven zsidó család élt Alig két hónapja voltak a nácik hatalmon, amikor 1933.
március 12-én a németek betörtek a házaikba és brutálisan megtámadták
őket. Az egyik zsidót olyan súlyosan bántalmazták, hogy utóbb egy évet
töltött a kórházban. Amikor a náci korszak egyetlen országos választásai
idején megjelent egy graffiti a híd oldalán, mely az akkor már betiltott kom­
munista párt vezetőjét támogatta, a németek összetereltek néhány zsidót és
lesikáltatták velük a feliratot Ezután megverték őket. Ebben az időben tör­
tént, hogy egy zsidó fiút megtámadtak az utcán és kiverték az egyik szemét
Nem sokkal később németek arra kényszerítettek két zsidót, hogy a lakók
szeme láttára masírozzanak, miközben egy tehetős földművestől kapott kor­
bácsokkal verték őket. Volt egy másik jelképes módszer is annak kommu­
nikálására, hogy a németek meg akarnak szabadulni a zsidóktól: a sírkövek
kiforgatása a földből a zsidó temetőkben. Ezek a zsidók valamennyien jóval
a Kristallnacht előtt hagyták el lakóhelyüket, ahol létük kibírhatatlanná vált.
Közülük az utolsó 1937. április 19-én távozott a városból, miután egykori
szomszédai nem voltak hajlandók élelmiszert adni neki.
Egy másik város, Bindsachen is a zsidók létét fenyegető durva támadások
színhelye volt már ezekben a korai időkben. A támadás estéjén, 1933. már­
cius 27-én a város lakóinak nagy része összegyűlt, hogy végignézze, ahogy
egy SA-lcgény véresre veri zsidó áldozatát, akit mindenki ismert a városban.
Az SA-legény a helybéliek lelkes ujjongása és biztatása közepette ütlegelte
áldozatát.
A zsidók elleni német támadások krónikája, mely ebben az időszakban
még nem az állam vagy a pártirodák irányításával folyt, köteteket töltene
meg. Az itt felhozott példák szokványosnak mondhatók. Az ilyen jellegű
támadások „normálisak” voltak Németországnak ebben a részében, attól
kezdve, hogy a náciknak módjukban állt szabadjára engedni az antiszemita
szenvedélyeket. Az SA vezetői örültek, hogy végre rendszeresen kiélhetik
antiszemita indulataikat és a legtöbb atrocitást ők maguk kezdeményezték.
Az állam persze maga is nyilvánvalóvá tette, hogy mostantól a zsidók olyan
lényeknek számítanak, akiket bármi áron, akár erőszakkal is el kell távolíta­
ni a német társadalomból.
Az SA-t általában egyenruhás csőcselékként jellemzik, melynek tagjai a
társadalom perifériájáról verbuválódott brutális férfiak voltak, tele gyűlö­
lettel és erőszakos indulatokkal. Ez a jellemzés sok tekintetben helytálló.

107
 Mindemellett hangsúlyozni kell, hogy az SA taglétszáma kétmillió körüli
volt, ami a korabeli Németország férfi népességén belül nagyjából tíz száza­
léka annak a korcsoportnak, melyekből az SA tagjait toborozták. A számok
tanúsága szerint tehát az SA a német nép jelentékeny százalékát képviselte.
Emellett, amint az effajta radikális és gyilkos szervezetek esetében lenni szo­
kott, a szervezeten kívüli németek jelentős százalékát is azon brutális anti­
szemiták szimpatizánsainak kell tekinteni, akik készek voltak részt venni a
zsidók elleni támadásokban. Ezt az elterjedt jelenséget illusztrálja a kímélet­
lenül megvert és megkínzott bindsacheni zsidó példája is. A kezdeményezés
az SA embereié volt, de az akció a városi lakosság biztatása mellett és segít­
ségével zajlott, olyanokéval, akik feltehetően nem voltak tagjai az $A-nak.
A németországi nád kormányzás első éveiben a zsidók elleni támadá­
sok oly elterjedtek cs gyakoriak voltak, hogy sajnálatos hiba lenne kizárólag
az SA-pribékekre fogni őket, mintha a szélesebb német közönségnek nem
lett volna köze az erőszakoskodáshoz vagy nem vett volna részt abban. Egy
1935-ös Gestapo-jelentés Osnabrückből meghazudtolja a német nagykö­
zönség ártatlanságáról szóló elképzeléseket. Róbert Gellately írja A Gestapo
és a német társadalom c. könyvében:

„Abban a városban és környékén »nagyszabású tüntetések« voltak a zsidó

üzletek ellen, amelyeket nyilvánosan megbélyegeztek és tömegek vettek körül.
Lefényképezték és közzétették azoknak a személyeknek a fényképét, akik a
zsidó üzleteket látogatták. Az utcákban pezsgett az élet, felvonulások , egye­
bek. »A zsidók elleni küzdelem« csúcspontja a jelentés szerint egy augusztus
20-i gyűlés volt, melyen 25 ezer ember gyűlt össze, hogy meghallgassa Münzer
Kreisleiter (körzetvezető) előadását »Osnabrück és a zsidókérdés« cím m el A
helyzet azonban olyan feszült volt, hogy a Gestapo és más állami hivatalnokok
felszólították Münzert, vessen véget az »egyéni akcióknak*, amit ő meg is tett
úgy, hogy közleményt adott ki a helyi lapokban, m ajd augusztus 27-én az
efféle akciókat hivatalosan is betiltották!’

A zsidók elleni támadások és az eliminációs program felgyorsítását célzó

kísérletek ebben az időben egyáltalán nem csak a német társadalom „söp­
redékétől” a társ ad aImi-gazda sági skála legalján elhelyezkedő 10 százaléktól
eredtek, tehát nem csak azok hajtották végre ezeket, akiket a korszak magya­
rázói amorális népségként jellemeznek, melytől semmi jót nem leheteti vár­
ni. A kezdeményezés, melynek az volt a célja, hogy megszüntesse a zsidók
és a németek közötti társadalmi kontaktust, ugyanígy származott a községi
elöljáróságoktól és a valamennyi osztályt magában foglaló német népcso­
portoktól, amelyek jóval az államot megelőzve követeltek az ilyen akciókat,
például amikor már 1933-ban megtiltották a zsidóknak a helyi uszodák és
nyilvános fürdők látogatását. Ebben a korai időszakban oly sok zsidóellenes

108
intézkedést kezdeményeztek kisvállalkozók, hogy a német magánszemélyek
által zsidók ellen végrehajtott támadások többsége minden jel szerint tőlük
indult. A zsidó befolyás felszámolását mindazonáltal a tekintélyes és maga­
san képzett professzionális réteg is felkarolta. Például német orvosi intézmé­
nyek és csoportok is kifejezték gyűlöletüket és saját maguk kezdeményezték
zsidó kollégáik kizárását, még mielőtt a kormány elrendelte volna ugyanezt
Egyetemi elöljárók tanszékvezetők és diákok Németország szerte tapsoltak
ennek és maguk is kezdeményezték a zsidók kizárását saját soraikból.

Németek ezrei gyűltek össze 1935. augusztus 15-én Berlinben egy tömeggyűlésre,
hogy meghallgassák a zsidóktól „megtisztított” Németország jövőjéről szóló beszé­
deket, A két felirat szövege: „A zsidók a mi balsorsunk5’ „Nők és lányok, a zsidók
veszteteket okozzák5’

A bírák és a jogászok annyira szerették volna megtisztítani intézményeiket

és országukat a zsidó befolyástól, hogy már a náci kormányzás első hónapjaiban
a rezsim előtt jártak e tekintetben, 1933 októberében egy berlini bíróság jóvá­
hagyta egy zsidó személy eltávolítását egy birtok ügyintézői posztjáról, mivel az
ítélet szerint az emberek zsidók iránti gyűlölete „külön jogszabály hiányában
sem teszi tanácsossá zsidók foglalkoztatását az állásban”. Ugyanazon év júliusá­
ban egy másik berlini bíróság még erélyesebben megtámogaita a zsidók elleni
csatában résztvevő bírák tevékenységét. A Die Jurístische Wochenschrift, a leg­
fontosabb német jogi kiadvány szerint a bíróság rámutatott, hogyha forradalmi
törvénykezés {a nácik hat hónapja voltak uralmon) természetesen tartalmaz
olyan kibúvókat, amelyeket a bíróságnak kell kiiktatnia a nemzeti szocialista
Weltanschauung értelmében”. A német igazságszolgáltatás, melynek zöme a
weimari időkben foglalta el székét, s melynek tagjai legalábbis formálisan nem
voltak nácik, olyan elszánt antiszemitákból állt, hogy az eliminációs program

109
 jogszerű lebonyolítását szorgalmazó náci vezetők is megrótták a bírókat, ami­
ért fékezhetetlen eliminációs hevületükben megsértik a törvényeket, Wilhelm
Frick belügyminiszter ugyancsak megpróbálta felügyelni az alárendeltségébe
tartozókat és visszatartani őket attól, hogy túltegyenek a rezsim által elfogadott
törvények előírásain. Az igazságszolgáltatás tagjainak nagyarányú részvétele a
zsidóüldözésben arra vall, hogy ezek az emberek buzgó végrehajtói és kezde­
ményezői voltak az eliminációs intézkedéseknek. A bírák olyan csoportot alkot­
tak, melyet nyilvánvalóan zsidóellenes gyűlölet fűtött, s amely Hitler hatalomra
kerülésével szabad kezet kapott. Ilyen értelemben a bírák, függetlenül nevelte­
tésüktől és gyakorlatuktól, nagyon is hasonlóak voltak Németország sok más
csoportjához. Tevékenységük fényében az átalakulás még szembetűnőbb.

A ZSIDÓELLENES JOGI cselekmények, mindenekelőtt pedig a koordi­

nálatlan és sokszor elvadult támadások, melyek a nácizmus első éveit jelle­
mezték és kormányjelentések szerint is minden közigazgatási körzetre és
csaknem minden helységre kiterjedtek, sok németben keltettek nyugtalan­
ságot. Voltak, akiknek az elszabadult erőszak nem volt ínyére, sokan má­
sok a kormányon és a párton belül és azon kívül azt nem tudták eldönteni,
hogy milyen zsidóellenes intézkedésekre van szükség, illetve melyeket kell
tolerálni. Az 1935 szeptemberében elfogadott nürnbergi törvényeket köve­
tő jogalkotás aztán rendet csinált ezekben a zavaros ügyekben, pontosan
meghatározva, hogy ki tekintendő zsidónak vagy részben zsidónak, és egy
sor olyan tilalmat vezetett be, amelyek megfelelő koherenciát biztOsSÍtottak
az eliminációs program számára, A nürnbergi törvények mindenekelőtt vi­
lágossá tették és nagy részben szabályozták is a zsidók kiiktatását Németor­
szág polgári és társadalmi életéből, s igen messzire jutottak a zsidók, illetve
a Volkhoz tartozók közötti áthidalhatatlan szakadék megteremtésében. Két
intézkedés, a Birodalmi Polgársági Törvény és a Német Vérvédelmi és Be­
csületvédelmi Törvény, megfosztotta a zsidókat állampolgárságuktól, vala­
mint megtiltotta a meglévőkön kívüli további házasságkötéseket és a sze­
xuális kapcsolatokat zsidók és németek között. Ezek a törvények nagyon
népszerűek voltak a német nép körében. A németek üdvözölték e törvé­
nyeket, melyek egyértelművé tették a dolgokat ezen a mindenkit nyomasztó
területen, és még inkább azért, mert egyetértettek a törvények tartalmával.
Egy magdeburgi Gestapo-jelentés jól érzékelteti a közhangulatot, amikor
megállapítja, hogy „a lakosság emancipációs intézkedésként értékeli a zsi­
dók kapcsolataira vonatkozó szabályozást, mely világossá és határozottá
teszi a német nép faji érdekeinek védelmét”. Az eliminációs program ez­
zel elnyerte a maga legkoherensebb formáját és minden addiginál erőtelje­
sebb lépéssel jutott előbbre. A nürnbergi törvények egyértelműséget ígértek
mindabban, ami évtizedeken keresztül lezáratlan viták és követelések tárgya
volt. A náci német „vallásnak” e kodifikációs mozzanata által a rendszer

!110
i
felírta a náci táblákra azokat az eliminációs tételeket, amelyeket minden
németnek el kellett olvasnia. E törvények nyelvét mindenki megértette. És
sokan kívánták a bennük foglalt program felgyorsítását, ahogyan egy 1936
februári, Hildesheimből érkezett jelentés pár hónappal a törvények elfoga­
dása után megállapítja: „Sokan mondják azt, hogy Németországban még
mindig túl humánusan bánnak a zsidókkal”.
A nürnbergi törvények elfogadása után ritkultak a német támadások a
zsidók ellen és 1937 folyamán alacsony szinten maradtak. A németek eb­
ben az időszakban is bántalmazták a zsidókat szóban és fizikailag is, kire­
kesztésük a német társadalmi, politikai és kulturális életből folytatódott, de
az erőszakoskodás méretei csökkentek. A viszonylagos nyugalom azonban
már 1938-ban újabb erőszakoskodásokba váltott át azzal Összefüggésben,
hogy az állam és a párt intézményei is keményen dolgoztak „a zsidókér­
dés megoldásán”. Az antiszemita aktivitás mértékének illusztrációja lehet,
hogy két hét leforgása alatt egyedül Szászországban 1350 antiszemita gyű­
lést tartottak az „egy Volk letépi láncait” jelszó jegyében. A zsidók elleni
német támadások, tulajdonuk lerombolása, a nyilvános megszégyenítések
sokasodtak abban az évben, a letartóztatások után koncentrációs táborok­
ba való elzárás következett. Az egyszerű németek ellenséges érzülete olyan
mértéket öltött, hogy a zsidók számára az egyetlen lehetőség a nagyváro­
sokba menekülés volt, ahol volt némi esélyük az észrevétlenül maradásra.
Egy 1938 júliusi szociáldemokrata párti összefoglaló jelentés szerint „a
folyamatos antiszemita rohamok közepette a német zsidók aligha tudnak
megmaradni a kisebb vidéki településeken. Egyre több település nyilvánítja
magát zsidómentes (judenrein) helységnek”. Ám nemcsak a vidéki körzetek
váltak gyakorlatilag zsidómentéssé, hanem annak üdvözlendő következmé­
nyeként, hogy a rezsim és az egyszerű németek elviselhetetlenné tették a
zsidók életét, az emigráció is nagyobb méreteket öltött A lakosság általános
reakciója az eliminációs célok és intézkedések jóváhagyása volt, noha ezt
lényeges elégedetlenség is kísérte a végrehejtás féktelen brutalitása miatt.
Máskor viszont a személyes ismerősök kivételével a németek alig mutatlak
együttérzést a zsidók panaszai hallatán.
Az 1938-ban ismét kiújuló erőszakos cselekmények megmutatták, hogy
az előző két év viszonylagos békéje múló és kivételes szakasz volt, és a zsi­
dók folytatólagos németországi jelenlétére vonatkozó bármely utalás orszá­
gos erőszakhullámot váltott ki, mely a Kristallnachttal hágott csúcspontjára.
Az elsősorban vidéken folyó üldözés és erőszak mintegy megkoronázása
volt ez a németek zsidók elleni minden korábbinál vadabb terrorjával. Ezt
a csapást Joseph Goebbels propagandaminiszter irányította, azzal az ürügy­
gyei, hogy válaszcsapást mérnek a zsidókra azért, mert egy elmezavarodott
zsidó, akinek a szüleit egy évvel korábban tizenötezer más lengyel zsidóval
együtt deportálták, megölt egy német diplomatát. A november 9-ről 10-re

111
 virradó éjjel a városi, kisvárosi és falusi németek szerte az országban üveg-
csörömpölésre és égő zsinagógák szagára, a «erőszak és a rombolás mére­
teit, a korszakhatárt jelentő éjszakán történtek borzalmait. Az elkövetők,
zömmel SA-legények, mintegy száz zsidót öltek meg, s mintegy harminc­
ezret hurcoltak koncentrációs táborokba. Zsinagógák százait égették fel és
rombolták le, szinte valamennyit, amelyek a korábbi atrocitások után még
épségben maradtak, Mintegy 7500 zsidó tulajdonban lévő üzlet és iroda
utcai kirakatát törték be, így keletkezett a Kristallnacht (Kristályéjszaka)
elnevezés is.

Németek bámulják a lángokban álló frankfurti Börnepiatzon lévő zsinagógát

És hogyan reagált a német nép? A kisvárosokban az SA-legényeket lelkes

helybéliek fogadták, akik örültek az alkalomnak, hogy csatlakozhatnak a
zsidók elleni támadáshoz. „A felismerés, miszerint ezen a napon a zsidóság
«fair játék» (vogelfrei) tárgya, most eljutott azokhoz a lakosokhoz is, akik
egyáltalán nem tartoztak a rohamcsapatokhoz (Einsatztrupps) és még csak
nem is voltak tagjai a pártnak.,. És az eredmény az volt, hogy egyesek hagy­
ták eluralkodni magukon indulataikat és ütlegelni kezdték a megrettent és
védtelen zsidókat”, Az egyszerű németek spontán módon, provokáció és
biztatás nélkül vettek részt a brutális cselekményekben. Még a fiatalok és
a gyerekek is részt vettek a támadásokban, egyesek kétségkívül a szüleik
jóváhagyásával. Más százak és ezrek végignézték az éjszakai támadásokat,
majd másnap azt, ahogyan a végrehajtók szertartásosan felsorakoztatták és
bevonultatták a zsidókat a koncentrációs táborokba.

112
Bámészkodók szegélyezik a regensburgi utcát a Kristallnacht utáni reggel, hogy tanúi
legyenek a zsidó férfiak Dachauba kisérésének. A plakáton; „A zsidók exodusa”

Az SA em berei, önkéntesekkel vagy nélkülük, a fékezhetetlenség cs b ru ­

talitás olyan ijesztő képét m u tatták amely halálos volt a zsidókra nézve,
de sok ném et számára is kényelmetlen volt. M inden szinten, még a párton
belül is sok kritika érte a hatóságilag vezérelt kegyetlenkedést. Term észe­
tesen a ném etek közül is rokonszenveztek egyesek a m egvert és terrorizált
áldozatokkal. A bizonyítékok mégis azt sugallják, hogy az erőszak bírálata
nagyrészt nem a zsidóknak okozott szenvedés elvi elmarasztalása volt és
senki sem gondolta, hogy igazságtalanul bántak velük.
A bírálatok, az esetenkénti felháborodás, m elyet a németek a Kristall­
nacht kapcsán tanúsítottak, nagyjából három forrásból eredtek. A féktelen
erőszak láttán sokan személyükben érezték érintve magukat. Az SA em bere­
inek dühe, a kíméletlen rombolás és gyilkolás, amit a közösség utcáin láttak,
most először a nem zsidó és nem baloldali németekben is azt a gondolatot
ébresztette, hogy egy ilyen radikális mozgalom vajon nem fordulhat-e elle­
nük is. M ások, akik az eseményeket a mindenható zsidó hatalomm al kap­
csolatos képzelgéseik alapján ítélték meg, most azon gondolkodtak el, nem
lehetséges-e, hogy a zsidók valamikor majd mindezt megbosszulják N ém et­
országon. Egy ném et emlékirat szerzője, Berni Engelmann felidézi, milyen
elgondolkodtató szavakat hallott a nagynénjétől az események másnapján;
„M i németek nagyon meg fogunk fizetni azért, am it tegnap éjjel a zsidókkal
csináltak. A templomainkat, a házainkat és az üzleteinket is le fogják rom bol­
ni, ebben biztos lehetsz” Végül a ném etek elítélték azt is, hogy a Kristályéj­
szakán mennyi értékes vagyontárgyat semmisítettek meg az elkövetők, Még
ha a zsidók megérdemelték is szerintük, amit kaptak, fölöslegesnek tartották
az értékes vagyontárgyak megsemmisítését. A becslések sok millió birodalmi

i
 márkára becsülték a kárt. Az elpusztult anyagi javak kérdése oly mértekben a
figyelem középpontjába került még a nehezen bizonyíthatóan ugyan, mégis
általában a legkevésbé antiszemita rétegnek vélt munkásosztály körében is,
hogy az illegális kommunisták éppen a Kristallnachton okozott anyagi károk
felemlegetésével próbáltak támogatókat szerezni a munkások körében. Egyik
felhívásukban a kommunisták reménykedve választották el egymástól a tör­
ténteket és a német népet, azzal, hogy a kegyetlenkedés és rombolás „sem­
miképp sem a német nép haragjának kifejeződése” Honnan lehettek ilyen
biztosak ebben a kommunisták? Nem mintha azt hitték volna, hogy a nép
szolidáris vagy rokonszenvezik zsidó polgártársaival, hanem mert „a munká­
sok számolgatják, hány plusz órát kell majd dolgozniuk, hogy helyrehozzák a
német nemzeti vagyonban okozott károkat. A munkások feleségei... elkesere­
detten figyelték a rengeteg vagyontárgy elvesztegetés ét...”
Azt, hogy a Kristallnacht féktelen erőszakkitörésének és pazarló rombo­
lásának kritizálása sok helyen volt hallható Németországban, az climinációs
folyamat korlátozott kritikájaként kell értelmezni, mivel magát a folyamatot
a németek túlnyomó többsége alapvetően helyesnek ítélte. Az emberek egy
része csupán azt jelezte bírálatával, hogy az események pillanatnyüag rossz
fordulatot vettek. E korlátozott kritikával szemben ott volt a németek álta­
lános lelkesedése az eliminációs program iránt, mely a Kristallnacht után is
zavartalanul folytatódott, és ott volt még az a szintén nagyarányú elégedett­
ség is, amellyel a németek közül sokan magát a Kristályéj szakát is fogadták.
Nürnbergben például a Kristályéjszakát követő napon tömegfélvonulás volt
közel 100.000 résztvevővel, akik önként jöttek el, hogy meghallgassák Julius
Streichernek, a Dér Stürmer kiadójának, Németország köztudottan legfana­
tikusabb antiszemilájának a szónoklatát. A tömegről készült felvételeken ke­
vés egyenruhást látni. Helyettük egyszerű német emberek arcai tűnnek fel,
amelyek Nürnberg és Németország egyfajta kollektív arcát mulatják, amelyen
jól látható, milyen lelkesen támogatják kormányukat és az eliminációs prog­
ramot. Az esemény egyik kommentátora, Hermáim Glaser a háború után
megjelent írásában így emlékezett erre a tömeggyűlésre: „A nürnbergi férfiak
és nők túlnyomó többsége a megtorlás kockázata nélkül távol is maradhatott
volna. Ök ezzel szemben a kormányzati bűnözőket éltették.”
Nemcsak egész Németország, hanem az egész nyugati világ tanúja volt a
Kristályéjszakának, és a világ erkölcsi ítélettel és felháborodással reagált. A
német nép nem tudott ítéletet és felháborodást mutatni, nem tudott elvileg
elhatárolódni az akkor éjszaka történtek mögött húzódó antiszemita modell­
től, még akkor sem, ha a védtelen emberek elleni támadást az ő nevükben
és az ő honfitársaik ellen hajtották végre. Ez volt az a pillanat, amikor min­
den nemei előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány nem fog visszariadni
a legradikálisabb eszközök használatától sem, hogy biztosítsa a zsidók és a
zsidó befolyás megszüntetését Németországban. Mint Alfons Heck, a Hitler-

114
jugend lelkes tagja írta, „a Kristallnachtot követően egyetlen járóképes né­
met sem tehet úgy, mintha közömbös lett volna a zsidóüldözéssel szemben,
és egyetlen zsidónak sem lehetett a legcsekélyebb illúziója sem afelől, hogy
Hitler semmi mást nem akar, csakis egy zsidóktól mentes judenfrei Német­
országot” A Kristallnacht kritizálására valóban volt lehetőség és a németek
nyíltan és sokan kifejezték nemtetszésüket az országos akció pazarló termé­
szete és brutalitása láttán. Épp ezért van jelentősége annak, hogy a németek
nem emelték fel hangjukat a hatalmas igazságtalansággal szemben, mely a
jelek szerint nem érdekelte őket. A bajor vallásoktatók között például nagy
volt a felháborodás, de nem amiatt, amit honfitársaik a zsidókkal műveltek,
mert azt szemmel láthatólag helyeselték. Közép- és Felső Frankföld katolikus
vallásoktatóinak 84 illetve 75 százaléka tiltakozott a német diplomata elleni
merénylet miatt a vallásoktatás ideiglenes felfüggesztésével, de ugyanezt nem
tették meg a zsidóüldözés áldozatai érdekében.
Ez volt talán az egész náci korszak legárulkodóbb napja, amikor a német
népnek lehetősége lett volna kimutatni szolidaritását a honfitársak iránt, s
amelyen a német nép megpecsételte a 2sidók sorsát azzal, hogy a hatóságok
tudtára adta, maga is lelkes támogatója a kibontakozóban lévő elimináci-
ós vállalkozásnak, még ha közben esetleg zajosan ellenezte is annak egyes
intézkedéseit. Melita Mavschmann idézi azokat a gondolatokat, amelyek a
németeket foglalkoztatták, miközben megpróbálták értelmezni az aznap
éjszaka egész Németországot ébren tartó rémtörténetet:

„A másodperc tort része alatt világosan felism ertem , hogy valami ször­
nyűség történt Valami rémisztőén brutális dolog. De csaknem azonnal átvál­
tottam egy másik érzésre, a történtek elfogadására, anélkül, hogy bármiféle
kritikai visszhang hallatszott volna. Azt mondtam magamnak: a zsidók az
új Németország ellenségei. Az elmúlt éjjel megízlelhették, hogy ez mit jelent.
Reménykedjünk abban , hogy a világ zsidósága, mely el van szánva annak
megakadályozására , hogy Németország újabb lépéseket tegyen a nagyságfélé,
figyelmeztetésként fogja m ajd fe l a tegnap éjjel történteket. Ha a zsidók világ­
szerte gyűlöletet szítanak ellenünk , vegyék tudom ásul hogy a mi kezünkben
viszont túszok vannak .”

Világos, hogy bármilyen ítéletet fogalmaztak is meg a németek a végre­

hajtás módját illetően, abban kevés kivétellel egyetértettek, hogy a zsidók
kollektív bűnösök
A zsidóknak a német társadalomból való kizárása, mely a nácik hatalom ra
kerülésével elkezdődött, a Kristályéjszakán új lendületet kapott. A németek
addigra mindazokat a zsidókat, akik nem menekültek el az országból, „lepra-
sok közösségévé” degradálták, olyan közösséggé, melynek tagjait a középko­
ri leprásokhoz hasonló megvető és megalázó bánásmódban részesítették. A

115
zsidókkal való érintkezés, melyet minden német minimumra korlátozott, az
ideológiában és az azt tükröző egyéni cselekvésben szennyezésnek számított,
a németek jólétére ártalmasnak minősülő dologgá vált. Mi másra való lett
volna a Német Vér és Becsület Védelméről szóló törvény, melyet a németek
sokaságának követelésére fogadtak el, s amely pillanatok alatt népszerűvé vált
az országban, méghozzá nem csak azért, mert végre meghatározta, hogy mi­
lyen kapcsolatok létesíthetők a zsidókkal? A „faji vétséggel” (Rassenschande),
azaz zsidókkal való szigorúan tilalmas házasságon kívüli szexuális kapcsolat­
tal összefüggő vádak épp ezért, nem meglepő módon, gyakran hangzottak el
az egyszerű németek részéről.
Emma Becker története, melyei Dávid Bankicr elevenített fel, különösen
jól mutatja a németek féktelen ellenségességét a zsidókkal szemben. Becker
zsidó létére olyan helyzetbe került, amelyről azt hihetnénk, hogy jóindulatot
vált ki a németek részéről is. Egy katolikus németnek a féleségeként maga
is áttért a férj vallására, miáltal megtagadta zsidó identitását és megszakí­
tott minden formális kapcsolatot a judaizmussal. Ennek dacára 1940-ben a
szomszédai világossá tették, hogy nem óhajtanak a közelében élni, hiszen
az ő faji eszmével teli elméjükben ő továbbra is zsidó maradt. Az egyetlen
személy, aki még látogatta, a lelkésze volt. A lelkészt azonban szívélyessé­
géért és vallási kötelességének teljesítéséért a szomszédok szintén elmarasz­
talták. A nő beszámol a nyílt ellenszenv-nyilvánít ás ok más példáiról, arról,
hogy teljesen kiközösítették a keresztény közösségből, miáltal érinthetetlen
leprádnak számított saját templomában. Miután rákényszerítették, hogy
váljon ki a templomi kórusból, mivel nem óhajtottak egy zsidóval együtt
részt venni uruk dicsőítésében, a valláslcözösscg tagjai azt is megtagadták,
hogy mellette térdeljenek vagy bármiféle kommunikációba bocsátkozzanak
vele. Még a magukat Isten szolgáinak tekintő papok is megszégyenítették,
azok, akiknek vélhetően hinniük kellett volna a keresztségben.
Ezek az egyszerű németek, akik között művelt hivatalnokok is voltak,
sokkal messzebbre mentek, mint amit a rezsim követelt volna tőlük. Mint
katolikus hitre áttért házastársnak, Beckernek hivatalosan védettséget kel­
lett volna élveznie. Törvény szerint megengedték neki, hogy megmaradjon
lakóhelyén, normális társadalmi kapcsolatokat létesítsen, és természetesen
azt is, hogy a templomot látogassa. Csakhogy ezek a németek félreérthetet­
lenül kifejezésre juttatták a zsidók elleni gyűlöletüket, mely a fajelméletre
épült, nem törődtek ennek a személynek sem a vallásával, sem a nézeteivel,
azzal sem, hogy megtagadott mindent, ami zsidó.
Márpedig a katolikusok, akiknek a gonosz zsidó örökölt koncepciója
alapján a zsidóság bűneit a vallásból kellett volna levezetniük, tanúsíthattak
volna nagyobb ellenállást a zsidók faj elméleten alapuló kognitív modelljé­
vel szemben. Csakhogy az áttért zsidók üldözése már olyannyira elterjedt
volt a katolikusok körében, hogy ők is elfogadták a faji alapú antiszemitiz­
must. Ahogy Beckerrel bántak* az egyáltalán nem volt rendkívüli eset. A
protestáns és katolikus templomok Németországban mindenütt azon igye­
keztek, hogy az áttérteket elkülönítsék a kongregációtól, mert ezt követelte
a német átlagpolgár, aki nem volt hajlandó együtt imádkozni Istenhez a
zsidókkal. A német nép oly messzire távolodott a keresztény eszményektől,
hogy a breslaui Hálaadás templomban röplapokon szólították fél a némete­
ket, hogy ne diszkriminálják a kikeresztelkedett zsidókat, és intézkedéseket
javasoltak annak elkerülésére, hogy a megtért zsidókat a templomban érjék
támadások. Ez viszont arra vall, mennyire aggasztotta a faji alapú elimináci-
ós antiszemitizmus az egyházi hierarchiának azt a részét, mely még ragasz­
kodott a keresztelési üdvözülés keresztény doktrínájához.
A „végső megoldás", utolsó szakasza a német zsidók keletre való és halá­
los végű deportálása volt, mely 1941-ben kezdődött és 1943 elejéig tartott.
A deportálás, a legláthatóbb és lcgvisszavonhatatlanabb eiiminációs intéz­
kedés, melyet magában Németországban hajtottak végre, kevés kivételtől
eltekintve nagy népszerűségnek örvendett a lakosság körében. Ebben az
időszakban történt az alábbi jellegzetes epizód, amelyet egy nem zsidó nő
örökített meg a naplójában, amikor a német zsidók többségét már le vadász­
ták vagy deportálták az országból és amikor szerte Európában zsidók milli­
óit ölték meg. Stuttgartban történt 1942 októberében: „Villamosra szálltam.
Túlzsúfolt volt. Felszállt egy idős hölgy. A lábai úgy megdagadtak, hogy a ci­
pője felett látszott a duzzadtság. A ruháján Dávid csillagot viselt. Felálltam,
hogy az idős néni leülhessen. Ezzel - hogy is történhetett volna másképp -
kiváltottam a már jól bevezetett »közfelháborodást«. Valaki felkiáltott: »Ki
innen[«. Hamarosan már kórusban kiabálták, hogy »Ki inneni*. A hangza­
var közepette dühödt kiabálást lehetett hallani: »Zsidó rabszolga! Tisztes­
ségtelen alak!« A villamos megállt két megálló között (auf offener Strecke).
A kalauz ránk parancsolt: »Mindketten szálltának le«”. így fejeződött ki a
spontán gyűlölet egy olyan népnek a szánalomra méltó képviselője ellen,
melyre a későbbiekben a mészárlás vár. A német átlagember antiszemita
szenvedélye olyan mély volt, hogy amikor megkezdődött a zsidók depor­
tálása, egymást követték az ilyen jelenetek, elárulva, hogy a zsidók várható
sorsa is lelkes fogadtatásra talált náluk. Egy német nő tanúsága szerint a de­
portáláskor: „Sajnos arról is be kell számolnom, hogy sok ember álldogált
az ajtókban és örömét fejezte ki ennek a szomorú felvonulásnak a láttán.
»Nczzétek a pimasz zsidókat!* -kiáltotta valaki. »Most még nevetgélnek, de
már szól csengő, hogy itt a végső órájuk*."
Amint a Kristallnacht után, a deportálások idején és más atrocitások alkal­
mával is voltak olyan németek, akik ellenezték a nyilvánvalóan szükségtelen
brutalitást, amivel ezeket az akciókat végrehajtották. A Das Schwarze Korps-
nak, az SS hivatalos lapjának szerkesztője, aki aligha nevezhető zsidóbarát­
nak, személyesen írt levelet Heinrich Himmlernek, az SS főnökének, melyben

117
arról panaszkodott* hogy a vállalkozás értékessége és a cél helyessége mellett
szerencsétlennek tartja, hogy ilyen brutális jelenetek zajlanak polgári sze­
mélyek, nők, mi több külföldiek szeme láttára, mert hogy „végső soron nem
szeretnénk megvadult szadistáknak látszani*. A német zsidóság deportálása
idején keveseknek lehettek illúzióik a zsidók sorsával kapcsolatban, hiszen a
keleti tömegmészárlások híre már elérte az országot. 1941. december 15-én
egy iskolai tanító a naplójában lejegyezte, hogy mi volt a nyilvánvaló értelme
a deportálásoknak: „Világos, mint a nap, hogy megsemmisítés következik. El­
viszik őket Oroszország valamilyen lakatlan, lepusztult vidékére, és ott halál­
ra éheztetik és fagyasztják őket. A halottak pedig soha többé nem beszélnek”
Egy nő, aki Berlinben a zsidók mentésén fáradozott, 1942. december 2-án ezt
írta naplójába: „A zsidók tömegesen tűnnek el. f olyton jönnek a hírek arról,
hogy milyen sors vár rájuk - tömeges kivégzések, halálra éheztetés, kínzás
és elgázosítás.” Senki nem hihette, hogy c szörnyű sorson kívül bármi is tör­
ténhet a zsidó férfiakkal, nőkkel, öregekkel és gyerekekkel, akiket a német
kormány erőszakkal, sokszor nyíltan brutális eszközökkel küldött keletre a
háború idején, A németek által mutatott lelkesedés, a rokonszenv nyilvánvaló
hiánya azok iránt, akik korábban közöttük éltek, az általános neheztelés és
szembenállás hiánya a deportálások láttán, arra vall, hogy a németek helye­
selték ezeket a cselekményeket és zsidómentes, judenrein országot akartak
akkor is, ha az utolsó emberig lemészárolják őket.
1933 januárját követően Németországban nem volt nyilvános intézménye­
sített formája semmi olyan nézetnek, mely szembe ment volna az uralkodó
meggyőződéssel, mely az eszelős náci változatban még szélsőségesebb formá­
ban jelentkezett. Minden fontos nemzeti intézményben és fórumon csak azt
lehetett hallani, hogy a zsidók megváltoztathatatlanul ellenségesek és veszé­
lyesek Németországra nézve. A politikai kultúrában elfogadott nézet szerint,
mely alól legfeljebb a katolikus egyház jelentett néha kivételt, a zsidókat rasz-
szista alapokon ítélték meg mind az emberi kapcsolatok, mind a történelem
vonatkozásában. És meglehet, a katolikus egyház nagy hatású és koherens
nézetei alapjában véve eltér tok a nácik rasszizmusától, a humánum Németor­
szágban elterjedt kognitív kulturális modellje olyan erőteljes volt, hogy még
az egyházat is magába szippantotta, ami jól látható abból, ahogyan a kikeresz­
telkedett zsidókat magukra hagyták vagy üldözték. A német püspökség egy
1936-ban kiadott hivatalos vallási Útmutatója szerint „A fáj, a fold, a vér és az
ember nagyra becsült természetes értékek, melyeket Isten urunk teremtett és
melyekről a gondoskodást ránk, németekre bízta”. Vagyis az eszelős faji anti­
szemitizmus felülírta a német polgári társadalom eszmevilágát régtől fogva
uraló hagyományos antiszemitizmust, a faji alapú antiszemitizmus eluralko­
dásához vezetett, mellyel szemben kevés ellenállás mutatkozott,
A legjobban ezt azoknak a csoportoknak a példája mutatja, amelyekről azt
hihetnénk, hogy a legkevésbé vitáztak a zsidókról alkotott fenti koncepció­
val. Mint arról már szó volt, lényegében minden magasabb státuszú szakmai
csoport, tehát azok, akikre az önálló gondolkodás és a lényeglátás képessége a
jellemző, bebizonyították, hogy maguk is az antiszemitizmus rabjai. A mun­
kások, akik közül sokan a marxizmus hívei, így a náci ideológia ellenségei
voltak, a zsidókérdésben nagy vonalakban a nácikkal értettek egyet, amint
azt a Szociáldemokrata Párt számos értelmiségi képviselője is elkeseredetten
konstatálta (ők egyebekben nem szívesen ismerték el saját ügyük reményte­
lenségét). Egy szászországi jelentésben 1938 januárjában ez állt:

„Nem kétséges, hogy az antiszemitizmus a lakosság széles rétegeiben gyö­

keret veri. Ha az em berek mégiscsak vásárolnak a zsidóktól azt nem azért
teszik, hogy segítsék a zsidókat, hanem hogy bosszantsák a nácikat Az álta­
lános antiszemita pszichózis a gondolkodó emberekre is hatással van, a mi
elvtársainkra is. Mindannyian eltökélt ellenségei az erőszaknak, ugyanakkor
támogatják a zsidó hatalom végleges megtörését és a zsidók tevékenységének
korlátozását bizonyos területeken . Julius Streichert (a Dér Stürmer kiadója)
általában elutasítják , de alapvetően mégis sok tekintetben egyetértenek Hit­
lerrel A munkások azt mondják: A weimari köztársaságban és a Szociálde­
mokrata Pártban a zsidók túl nagyra nőttek!'

Egy hírszerzési jelentéseket tartalmazó kötet szerkesztői, annak ellenére,

hogy egyes jelentések rózsásabb színben tüntetik fel a német munkások zsi­
dók iránti érzelmeit, arra a következtetésre jutnak, hogy „teljesen általános
az a vélemény, mely szerint a »zsidókérdés« létezik”. Ennek a vélekedésnek a
csaknem teljes univerzalitását, következésképp a mögötte húzódó kognitív
modell létezését aligha lehet kétségbe vonni.
A német egyházak, mind a protestáns, mind a katolikus egyház morális
összeomlása a zsidók megítélését illetően oly mértékben kiterjedt és nyil­
vánvaló volt, hogy a jelenség sokkal több figyelmet érdemel, mint amennyit
ezen a helyen szentelhetünk neki. Az egyházaknak mint intézményeknek,
a helyi és országos papságnak az antiszemitizmusa már a weimari időkben
széles körű és vészjósló volt Weímar idején a protestáns lelkészek 70-80
százaléka azonosult az antiszemita Német Nemzeti Néppárttal, és antisze­
mitizmusuk már a nácik hatalomra jutása előtt áthatotta a protestáns sajtót.
A protestáns sajtó a maga több millió olvasójával kivételesen befolyásos volt
és betekintést enged a vallási tisztségviselők gondolkodásába és hangulatá­
ba, és abba is, hogy mire nevelték híveiket. A húszas években a protestáns
forrásokból származó antiszemita agitáció óriási méreteket öltött Ez a nö­
vekedés együtt járt az antiszemitizmus általános elterjedésével és erősödé­
sével az izgatott weimari légkörben. A zsidóellenes érzelmek terjesztésének
legbefolyásosabb és leghatékonyabb eszköze a protestáns világban a Sonn-
tagsblátter című vasárnapi lap volt, melynek példányszáma meghaladta az
 1,8 milliót, olvasóinak száma pedig ennek is legalább a háromszorosa volt
Ennek a hatalmas példányszámnak a segítségével a lap erős hatást tudott
gyakorolni a protestáns hívőkre, akiknek aránya a német lakosságon belül
1933-ban elérte a 63 százalékot Egy felmérés, mely a Sonntagsblatter 1918
és 1933 között megjelent hatvannyolc számára terjedt ki, megállapította,
hogy a zsidók és a zsidóság témája ezekben „igen nagy súllyal” szerepelt
Nevezett témák kezelése a sajtóban szinte minden esetben ellenséges hang­
nemű volt. Ezek a vallásos hetilapok, melyeknek feladata volt az olvasótár-
bor nevelése és a keresztény hit ápolása, azt hirdették, hogy a zsidók „termé­
szetes ellenfelei a keresztény nemzeti hagyománynak”, hogy ők okozták „a
keresztény és a monarchikus rend” összeomlását és sok más gonosztettért
is ők a felelősek. Ino Arndt, az idézett tanulmány szerzője arra a megálla­
pításra jutott, hogy a protestáns vasárnapi lapokban megjelent antiszemita
szidalmak az olvasók millióiban nyomták el a zsidókkal kapcsolatban a hu­
mánus és keresztény érzéseket. Nem csoda, hogy ezek a keresztény olvasók
később semmilyen sajnálatot nem éreztek, amikor látták, ahogy a zsidókat
megtámadják, kínozzák, megalázzák és társadalmi páriákká degradálják a
náci időkben.
A Sonntagsblatter lapszámainak zsidóellenes hangneme 1930 végétől a
nácik hatalomra jutásáig és tovább jóval élesebb lelt, mint korábban volt.
Ezek a lapok az antiszemita légkör erősödésétől bátorítva és befolyásolva,
magukévá tették a győzelem küszöbén álló náci párt antiszemita retori­
kájának erőszakos tartalmai és éles tónusát Hatalomra kerülésük után a
náciknak már nem volt más dolguk, csak összehangolni az összes német
véleményét és magatartását a maguk új követelményeivel. A keresztény
egyházakról és testületekről nem mondható, hogy szolgai módon eleget tet­
tek volna a náci követeléseknek. Ellenkezőleg, minden lényeges kérdésben
szembeszegültek a „szinkronizádóvar, ha ezekben az értékeik különböztek
a nácikétól. De amikor a zsidókkal kapcsolatos alaptételekről és magatar­
tásformákról volt szó, kiderült, hogy a nácik és a protestáns vasárnapi la­
pok egyáltalán nem állnak távol egymástól. Alapjában véve egyetértettek.
Következésképpen ebben a vonatkozásban a „szinkronizálás” simán ment.
Még mielőtt Hitler hatalomra került volna és felemelkedését valószínűsíte­
ni lehetett volna, ezeknek a szenteskedő egyházi lapoknak a szerkesztői a
már korábban is heves antiszemita retorikát még inkább összehangolták a
nácikéval. És ezt nem kényszerből tették, hanem teljesen önként, méghozzá
félreérthetetlen szenvedélyességgel és készséggel,
A protestáns sajtó az egyház vallási vezetőségének beleegyezése nél­
kül természetesen nem tudott volna ennyire gyalázkodó, náci színezetű
antiszemita dolgokkal a német nép elé állni. Valójában az történt, hogy
a protestáns vezetés már Hitler hatalomra jutása előtt a kereszténység és
Németország legnagyobb ellenségeként mutatta be a zsidókat. Az ország

120
egyik vezető morális lelkipásztora, Ottó Dibelius püspök, a poroszországi
evangélikus (lutheránus) egyház szuper-intendánsa az 1933 áprilisi bojkott
után nem sokkal írt levelében beismerte, hogy „mindig antiszemita volt”
„Nem lehet nem elismerni, hogy a zsidóság a modern civilizáció minden
romboló jelenségében vezető szerepet játszik”. 1928-ban, vagyis öt évvel
Hitler hatalomra jutása előtt, Dibelius az uralkodó eliminációs antiszemi­
tizmus logikáját is kifejtette, midőn a zsidókérdésnek ezt a „megoldását”
javasolta: „Be kell tiltani mindennemű zsidó bevándorlást Kelet-EurópábóL
Amikor ez a tilalom hatályba lép, a zsidóság hanyatlása elkezdődik. A zsidó
családokban a gyermekek száma alacsony. A kihalási folyamat meglepően
gyors lesz” Eltérően Hitlertől, aki meg akarta ölni a zsidókat, a lutheránus
püspök békés, vértelen kihalást kívánt számukra. Wolígang Gerlach német
evangélikus lelkész és a kereszténység történetének kutatója megjegyzi,
hogy Dibelius püspök antiszemita érzelmei „jól képviselték a német keresz­
ténységet (deutsche Christenhcit)” 1933 elején. Ezt a megítélést támasztja
alá Dietrich Bonhoeffer, a kiváló protestáns teológus is, aki elhatárolódott
a kollégái által is kifejezésre juttatott antiszemita hullámtól. Nem sokkal
Hitler hatalomra jutása után Bonhoeffer egy teológus barátjának azt írta
a zsidókról, hogy „a legérzékenyebb emberek is elvesztették a fejüket és a
teljes bibliájukat”.
Noha a katolikus egyház legfelső köreiben többen voltak, akik egyénileg
szembementek a nácik zsidókkal kapcsolatos doktrínájának egyes elemei­
vel és az eliminációs vállalkozás halálos vonatkozásaival, tekintve, hogy ez a
rezsim az egyház hatalmának korlátozását is szerette volna elérni, ettől még
a katolikus egyház, mint intézmény, teljeskörüen és bevallottan antiszemita
volt. Michael Faulhaber müncheni érsek ezt 1933-as adventi miséin juttat­
ta kifejezésre. Noha Faulhaber védelmébe vette a zsidó vallást és azokat a
zsidókat, akik Jézus előtt éltek, azt is világossá tette, hogy azokat a zsidókat
meg kell különböztetni a Jézus utániaktól, akik közé természetesen az új­
koriak is tartoznak. Amikor azonban a következő évben külföldiek félre­
magyarázták a szavait és azt állították, hogy Faulhaber a német zsidóság
bajnokaként lép fel, ezt ő már indulatosan cáfolta. A náci korszakban a ka­
tolikus kiadványok, akár a nyájhoz, akár a klérushoz, akár a teológusokhoz
szóltak, egyformán a korra jellemző antiszemita szövegeket terjesztették,
melyek gyakran megkülönböztethetetlenek voltak a nácik szövegeitől, és
azt a vágyat erősítették fel, mely szerint Németországot meg kell tisztítani a
zsidó „idegen testtől” (Fremdkörper). E publikációk zöme szerint a zsidók
elleni akciók „igazolható önvédelmi cselekmények, amelyek célja a zsidó
faj ártalmas jellemzőinek és befolyásának megelőzése”, 1941 márciusban,
amikorra a németek már óriási kárt okoztak Németország és Európa zsi­
dóságának, Konrad Gröber érsek közzétett egy antiszemitizmusssal átitatott
pásztori levelet. A zsidókat vádolta Jézus haláláért, ami szerinte igazolja azt,

121
 amit a németek tettek a zsidókkal: „A zsidók által önkényesen választott
átok, mely miatt az ő vére ömlik ránk és gyermekeinkre, szörnyűségesen
sújtott bennünket a legutóbbi időkig, a mai napig” Gröberről mindent lehet
mondani, csak azt nem, hogy magányos zsidógyűlölő figura volt a katoli­
kus egyházon belül. Bár a katolikus egyház vezetése nyíltan elítélte a nád
politika számos vonatkozását, a rezsim eliminációs zsidóüldöző programja
vagy annak jelképes akciói ellen egyetlen elítélő nyilatkozatot sem tett. Nem
tiltakozott hivatalosan az 1933-as áprilisi bojkott, a nürnbergi törvények,
a Kristályéjszaka rombolása, a zsidók halálos végű deportálása ellen sem.

Ilyen körülmények között senkit nem lephet meg, hogy jóllehet a ka­
tolikus püspökök tettek néhány nyilvános nyilatkozatot, melyben elma­
rasztalták a külföldiekkel szemben alkalmazott bánásmódot, illetve megy-
gyilkolásukat, soha nem szólaltak meg kifejezetten a zsidók kiirtása ellen
(amiről pontos értesüléseik voltak), megmaradtak az olyan üres formulák­
nál, amelyek sok mindenkire vonatkozhattak, ideértve a keresztény szláv-
okat is a háború pusztította és német barbarizmus által sújtott Európában.
A protestáns hierarchia még kevésbé volt egyenes, amikor a zsidók sorsáról
volt szó. Soha egyetlen német katolikus vagy protestáns püspök nem szólalt
meg nyilvánosan a zsidók védelmében úgy, ahogy ezt megtette Jules-Gé-
rard Saliége: „Osztályrészünkké vált a szomorú látvány, hogy gyermekeket,
nőket, apákat és anyákat vadállatok csordájaként kezelnek Látni, ahogy egy
család tagjait elválasztják egymástól és Ismeretlen irányba elviszik őket... A
zsidók emberek. A zsidó nők nők. Nem lehet ilyen önkényesen bánni ve­
lük...Ök valamennyien az emberi faj tagjai. Ők ugyanúgy közénk tartoznak,
mint oly sokan mások. Egy keresztény nem feledkezhet meg erről” Noha
a német egyházak határozottan szálltak szembe több más kérdésben a re­
zsimmel, a német zsidók ügyét teljességgel mellőzték. Ebben az értelemben
Németország vallási vezetői elsősorban németek voltak, nem pedig Isten
szolgái. Az antiszemita modell olyan erős volt, hogy ezek a német isten szol­
gák képtelenek voltak rávenni magukat annak kimondására, hogy a zsidók
is az emberi fajhoz tartoznak, vagy kijelenteni nyájuk előtt, hogy az erkölcsi
normák a zsidókkal való bánásmódra is vonatkoznak.
Izig'Vérig antiszemiták lévén, Isten e német szolgái nemCsSak, hogy nem
álltak a zsidók mellé, látván, hogy saját hívőik miként vadásznak rájuk, ütle­
gelik őket, kiűzik őket otthonukból és hazájukból és gyilkolják Őket, de még
tevékeny segítői is voltak a zsidók megsemmisitésének. És itt nemcsak azok­
ról az antiszemita pásztori beszédekről van szó, amelyekkel a német nemzet
ezen erkölcscsőszei megerősítették és szentesítették a német átlagemberben
a gyűlölködést. A nürnbergi törvények alapvető eleme volt, hogy megterem­
tette a rendszer képességét egy személy zsidó származásának megállapítására
és demonstrálására, a zsidók felismerésére. A végrehajtás ilyenformán a helyi

122
templomokban őrzött származási adatok felhasználásától függött Guenther
Lewy, a Katolikus Egyház történésze írja ezzel kapcsolatban:

„Magát azt a kérdést, hogy a (katolikus) egyháznak kell-e segítenie a náci

államnak a zsidó származású emberek megkülönböztetésében , soha nem vi­
tatták meg ; Ellenkezőleg. »Mi mindig önzetlenül dolgoztunk a nép érdekében ,
akár hálásak voltak ezért, akár nem« - írta egy lelkész a Klerusblatl hasábja­
in 1934 szeptemberében . »A nép ez irányú szolgálatában is meg kell tennünk
minden tőlünk telhetőt«. És az egyház együttműködése az állammal e tekin­
tetben végig folytatódott a háború éveiben, holott akkor m ár a zsidó létnek
az ára nem az voltf hogy az érintettek elveszítették közszolgálati állásukat és
megélhetésüket hanem a deportálás és a fizikai megsemmisítés várt rájuk”

A német egyházak szíves örömest kooperáltak ennek az eliminációs és

gyakran halálos végű intézkedésnek a végrehajtásában. És ha Németország
ezen morális fáklyái és a német lélek gazdái maguk is ilyen buzgón tevé­
kenykedtek az antiszemita politika érvényesítése érdekében, akkor hogyan
lehetett volna mást várni nyájuk tagjaitól? Ugyanezek a vallási vezetők
őszintén és nyíltan küzdöttek az úgynevezett eutanázia-gyilkosságok és
más olyan kormányintézkedések ellen, mint például a párbajozás megtö­
rése és a hamvasztás (az auschwitzi krematóriumok kivételével, amelyekről
tudomásuk volt). Míg az egyházi vezetők más európai országokban, így a
német megszállás alatt lévő Dániában, Hollandiában, Norvégiában és a Vi-
chy Franciaországban nyilvánosan elítélték a zsidók üldözését és lemészár­
lását, a német vallási vezetőség a zsidókat (egynémely esetben a keresztény
hitre áttértek kivételével) sorsára hagyta vagy még hozzá is járult elimináci­
ós céllal való üldözésükhöz.
Dibelius püspök 1928-as reménykedő megjegyzései a zsidók vér télén
megszüntetéséről csak az előjátékot jelentették ahhoz, hogy a német vallási
vezetők egy jelentékeny része teljes erkölcsi tekintélyét bevetette a Kristá­
lyéjszakánál is radikálisabb zsidóellenes intézkedések végrehajtása érde­
kében. Egy vezető protestáns egyházi személy, a thüringiai Martin Sasse
püspök nem sokkal a Kristallnacht zsidóellenes orgiáját követően tette
közzé Martin Luther king mérgező antiszemita beszédeinek kötetét. Ennek
előszavában lelkesen tapsolt a zsinagógák felégetéséhez és a dátumok egy­
beeséséhez: „1938 november 10-én, Luther születésnapján Németország­
ban égnek a zsinagógák”, A német népnek szerinte figyelnie kell Lutherra,
aki „korának legnagyobb antiszemitája volt, népének élharcosa a zsidók el­
len”. A protestáns egyházakat átható eliminációs antiszemitizmust ismerve
nem meglepő az sem, hogy az egyház számos prominens vezetője is erköl­
csi súlyával támogatott még a Kristallnachtnál is radikálisabb zsidóellenes
intézkedéseket is,

123
 Az európai zsidóság szisztematikus megsemmisítése a németek által
1941-ben kezdődött a Szovjetunióban. Az év végére a mészárlás már javá­
ban folyt, és ismert volt azon németek milliói előtt, akik katonákként vagy
gyármatosítókként szolgáltak keleten. Tudott róla a németek otthon maradt
része is, amint erről Stcwart Hermán a berlini Amerikai Templom lelkésze
beszámolt, aki 1941 decemberéig volt Berlinben: „A frontról hazaérkező
katonáktól pontosan lehetett tudni, hogy a megszállt Oroszországban, kü­
lönösen Kijevben (ahol a Babij Jár tömeggyilkosság alkalmával több mint
harminchárom ezer zsidót mészároltak le szeptember végen) zsidó civile­
ket, férfiakat, nőket és kisgyermekeket sorakoztattak fel ezrével és lőttek ha­
lomra géppuskákkal”. A gyilkosságokról szóló hírek elterjedtek, méghozzá
nem utolsósorban az egyházi vezetők körében, mint azt Theophil Wurm
protestáns püspök jelezte 1941 decemberében Hanns Kerrl egyházügyi
birodalmi miniszterhez intézett Levelében, miszerint „a keleti tömeggyiU
kosságokról szóló híresztelések” terjednek a népesség körében. Ám még
ezek a hírek sem mérsékelték az egyházi vezetés nagy részének a zsidókkal
szembeni ellenségességét és a rezsim politikájához nyújtott támogatását.
Ugyanabban a hónapban, 1941. december L7-én Mecklenburg, Thünngia,
Szászország, Nassau-Hesse, Schleswig-Holstein, Anhait és Liibeck tartomá­
nyok protestáns evangélikus egyházi vezetői kollektív hivatalos nyilatko­
zatot adtak ki, melyben a zsidókat faji hovatartozásuk miatt a kike résztél -
kedésre alkalmatlanoknak nyilvánították, a háború felelőseinek kiáltották
ki, s kijelentették róluk, hogy „a világ és Németország született ellenségei”
(geborene Welt- und Reichsfeinde). Sürgették tehát „a zsidókkal szemben
a legszigorúbb intézkedések foganatosítását és német földről való kitiltá­
sukat” A „legszigorúbb intézkedések” kifejezés logikailag nem mást jelent,
mint azt, hogy a zsidók ellen bármiféle büntetés alkalmazható, a legszélső­
ségesebb is, ideértve a halálos ítéletet. Ez pedig a Szovjetunió elleni háború
apokalipszisének és a szovjet zsidóság már folyamatban lévő kiirtásának
körülményei között csak egy dolgot jelenthetett. Az idézett szavakkal Né­
metország jelentős részének protestáns egyházi vezetése kollektiven, mint­
egy korporációs csoportként, hivatalos felhatalmazás módjára jóváhagyta,
méghozzá önként hagyta jóvá a zsidók lemészárlását.
Még a rezsimmel szemben ellenálló és tevékenykedő prominens egy­
házi személyiségek is mély antiszemitizmusról tettek tanúbizonyságot az­
zal, hogy átvették a nácik által a zsidókról festett kép legfontosabb elemeit.
Meghökkentően kiviláglik ez a következő antiszemita szónoklatból: „Mi az
örök zsidóról beszélünk és egy nyughatatlan vándort látunk benne, akinek
nincs otthona és aki képtelen békére lelni. Egy nagy tehetségű népet látunk,
amely egyik eszményt a másik után termeli ki magából a világ javára, de
minden, amihez hozzáfog, megmérgeződik, minden, amit kitermel ma­
gából, bűnné és gyűlöletté alakul, mert mindig és mindenütt félrevezetés

124
és bosszú kíséri minden lépését.” Ezek a szavak nem egy náci ideológustól
származnak, hanem Martin Niemöller protestáns tiszteletcstől, a nácizmus
egyik nagy és ünnepelt ellenségétől) s még a náci uralom első éveiben hang­
zottak el egy istentiszteleten. És ugyanígy éreztek a nácizmus más ellenfelei
is, akik gyűlölték ugyan a rezsimet, de egy alapvető vonatkozásban osztot­
ták a nácik világnézetét: a zsidókat örök gonosznak tekintették.
.A nem ok nélkül tisztelt és csodált Heinrich Grüber lelkipásztor, akit
joggal tartottak mélységesen humanista, odaadó és jótékony egyházi sze­
mélynek, cs aki a protestáns egyháznak a megtért zsidók segítésére alakult
irodáját vezette és 1940-ben börtönbe került a zsidók deportálása elleni
tiltakozása miatt, még egy ilyen hősies német is olyan dolgokat gondolt a
zsidókról, amik nagyon hasonlatosak a náci nézetekhez. Egy interjúban,
melyet 1939, február 1-én adott egy holland újságnak, bírálta a hollandokat,
amiért nem hajlandók elfogadni a „gyokértelen zsidóság” kifejezést, me­
lyet „a nemzetiszocialista Németországban mindenki készséggel elfogad”.
Grüber hangot adott „meggyőződésének”, hogy a németországi zsidók leg­
többje gyokértelen. Hogy a zsidók nem végeznek produktív munkát, ha­
nem „üzletelnek” (és gyanús üzleteket értett ezen). A zsidókat nem csupán
abban találta vétkesnek, hogy gyökerteknek. „Ezek a zsidók voltak azok,
akik 1919 és 1932 között Németországot pénzügyileg, gazdaságilag és poli­
tikailag, kulturálisan és a sajtóban is uralták. Ez egy tényleges zsidó uralom
volt.” Noha Grüber hitt abban, hogy volt köztük „számos jobb izraelita, akik
hűek maradtak Mózes törvényeihez,” felszólította a hollandokat, ismerjék
el, hogy világviszonylatban létezik „a zsidókérdés”, és ne bírálják Német­
országot azért, mert „példát statuált” ennek a problémának a kezelésében.
„Aki hozzá kíván járulni a zsidókérdés megoldásához, azt nem vezethetik
a rolconszenv vagy az ellenszenv érzelmei”, hanem más jóakaratú népekkel
együtt elő kell segíteniük, hogy a zsidók olyan országokba emigrálhassanak,
„ahol szükség van rájuk' Grüber tipikus német volt, tipikus terméke volt
az ottani közösségi kultúrának, amennyiben a lényeget tekintve osztotta
honfitársainak antiszemita meggyőződését, viszont kivételes német volt ab­
ban a vonatkozásban, hogy autentikus keresztény erkölcseihez ragaszkodva
enyhíteni akart a zsidók szenvedésein még akkor is, ha azok hite szerint
nagy kárt okoztak Németországnak, Németországban az antiszemitizmus
olyannyira közhelyszámba ment, hogy még ez a nagy és önfeláldozó zsi­
dósegítő is magáévá tette és terjesztette a zsidókról szóló nácik sugallta hi­
edelmeket.
Ugyancsak antiszemita volt Kari Barth, a nagy teológus, a protestáns
Hitvalló Egyház vezetője, a nácizmus elkeseredett ellensége. A 30-as évek
előrehaladtával teológiai okokból a zsidók védelmére kelt, méghozzá saját,
mélyen gyökerező antiszemitizmusa dacára, mely 1933-as adventi miséjén
oda vezetett, hogy a zsidókat „konok és gonosz népként” ítélte el.

1251
 Meg kell jegyezni itt, hogy miként a már idézett és sok más nácizmust
támogató vagy ellenző vallási vezető nyilatkozataiból is kitűnik, a német
keresztény vezetésben nem az antiszemiták alkották a kivételt, A ritkaság
inkább az olyan vallási vezető volt, akit az antiszemitizmus nem érintett
meg. Akik mégis kiálltak a zsidók mellett, nagyon keveseket tudhattak a
maguk oldalán. Maga Grüber, aki segítette a zsidókat, úgy emlékezett erre,
hogy „a Hitvalló Egyház néhány összejövetelén elhangzottak felhívások a
tiltakozásra. A tiltakozások azonban néhány személy részéről hangzottak
el, ellentétben azokkal a milliókkal, akik együttműködtek vagy némák m a­
radtak, akik legjobb esetben süketnek tettették magukat vagy ökölbe szo­
rított, ám zsebre tett kézzel figyeltek a történteket”. És valóban, a zsidókat
illetően nem volt nagy különbség a fővonalbeli protestáns egyházak, illetve
a bevallottan rasszista és antiszemita „német keresztények” között, akik a
keresztény teológiát igyekeztek összeolvasztani a rasszizmussal és más náci
elvekkel. A fövonalbeli protestáns lelkészek számos levélben kritizálták a
német keresztény mozgalmat, amiért abban összemosódik a vallás a poli­
tikával , de egyetlen esetben sem bírálták a folyamatban lévő zsidóüldözést,
holott éppen ez alkotta a német kereszténység politikájának és teológiájá­
nak a lényegét. Julius H. Schoeps történész szerint „az egyes személyek ré­
széről elhangzott félelem nélküli megnyilatkozások (a zsidók védelmében)
nem változtatnak azon a tényen, hogy az egyház a nácik zsidópolitikájának
készséges segítője volt”. A háború után Martin Niemöller, aki addigra fel­
ismerte a német antiszemitizmus gonoszságát, egyetértett ezzel a megsem­
misítő ítélettel. 1946 márciusában egy Zürichben megtartott előadásában
kijelentette: „A németországi kereszténységnek nagyobb a felelőssége Isten
előtt, mint a nemzetiszocialistáknak, az SS-nek és a Gestapónak. Fel kel­
lett volna ismernünk Jézus urunkat a szenvedőben és üldözöttben, akkor
is, ha kommunista volt vagy zsidó... Vajon nem nekünk, keresztényeknek
kell jobban szégyenkeznünk, nem én vagyok a nagyobb bűnös, mint azok
sokasága, akiknek véres lett a kezük?” Ha eltekintünk a nyilatkozatban rej­
lő hiperbolától, Niemöller a harsány igazságot mondta ki: „a németországi
kereszténység” kudarcot vallott, amikor nem látta meg a morális vétket az
eliminációs üldözésben. Gyökereit illetően pedig egy kognitív problémával
van dolgunk, nevezetesen azzal, hogy az egyház pásztorai és a németek ál­
talában nem voltak képesek rájönni arra, hogy a zsidók természetüket te­
kintve nem valamiféle gonosz törzset alkotnak.
A Hitlerrel szembeni szerény ellenállás résztvevőinek, akik határozottak
és hevesek voltak a nácizmussal szembeni kiállásukban, természetszerűen
azok közül kellett volna kikér ülniük, akik elutasítják a zsidókra vonatko­
zó domináns kognitív modellt és a zsidók megsemmisítésének programját.
Ám Niemöllerhez és Barth-hoz hasonlóan nagyjában-egészében őket is
magával ragadta a zsidókról alkotott közfelfogás. A 30-as évek népirtás előt­

126
ti eliminációs intézkedései, a zsidók állampolgárságuktól és jogaiktól való
megfosztása, koncentrációs táborokba zárása, emigrációba kényszerítése,
mindezen radikális intézkedések összessége sem késztette vagy ösztönözte
érdemi ellenállásra azokat, akik a későbbiekben a nagyobb ellenállási cso­
portokat alkották. Mint a téma vezető szakértője, Christod Dipper állítja,
a Gestapo értékelése szerint a július 20-i összeesküvés elfogott tagjai (saját
vallomásaik alapján) lényegében a rezsimével megegyező nézeteket vallot­
tak a zsidókról, még ha voltak is saját megfontolásaik a zsidók kezelésének
mikéntjére vonatkozóan, „Ezek az összeesküvők, miközben elvben egyetér­
tettek az antiszemitizmussal, ellenezték a végrehajtás módszereit. Egyebek
között humanitárius megfontolásokat hangoztattak, mert szerintük az in­
tézkedések nem voltak elég humánusak és nem álltak összhangban a né­
met jellemmel. Hmellett észszerűségi kérdéseket is felvetettek, amennyiben
rámutattak, hogy a zsidók rövid idő alatti eltávolítása feszültséget kelthet
Németország és a külföld viszonyában.”
Mindent egybevetve, a nácik ellenzéke és az ellenállás résztvevői nem
voltak elvi ellenzői annak, hogy a zsidókat eliminálják a német társadalom­
ból. Claus von Stauffenbergnek, annak a2 embernek a testvére, aki a Hitler
megölésére szánt bombát elhelyezte, vallomásában kijelentette: „A belpo­
litikában nagyrészt üdvözöltük a nemzeti szocializmus alapvető elveit... A
faji koncepció helyesnek és ígéretesnek tűnt...” Ellenállásuk kizárólag arra
vonatkozott, hogy „a végrehajtás eltúlzott volt és túl messzire ment”. Uxkull
gróf, Stauffenbcrg nagybátyja pedig a nem kommunista és nem szocialis­
ta ellenállás tagjainak nevében így összegezte a Stauffenberg, illetve Cári
Goerdeler köré szerveződött konzervatív és katonai ellenzéknek, a legna­
gyobb és legbefolyásosabb ellenállási csoportnak a szándékait: „A faji kon­
cepcióhoz a lehető legnagyobb mértékig ragaszkodnunk kell” Márpedig a
náci Németországban a „fajnak”, a társadalmi és politikai élet szervező elve­
ként való megerősítése a zsidókkal kapcsolatos kognitív modell elfogadását
jelentette, hiszen a két dolog szorosan összefonódott.
A Hitlerrel szembeni ellenállás egyik legfontosabb dokumentuma Di-
etrich Bonhoeffer kezdeményezésére készült 1943 elején a Freiburg Kör­
ben, mely vezető protestáns teológusokból és egyetemi tanárokból állt. Ez a
Goerdeler tudtával összeállított dokumentum tartalmazott egy függeléket,
melynek ez volt a címe: „Javaslatok a zsidókérdés megoldására Németor­
szágban”. Ebben azt állították, hogy a nácizmust követő államban lépéseket
kell tenni „annak az ártalmas hatásnak a kivédésére, melyet egy faj gya­
korol a nemzeti közösségre (Volksgemeinschaft)”. Ez az okmány, jóllehet
kifejezetten elítéli a népirtást, mindazonáltal az eliminációs antiszemitiz­
mus elveire épül. Eszerint a zsidók, legyenek bárhol, bajt okoznak a befo­
gadó nemzetnek A dokumentum tehát elfogadta a „zsidókérdés” létezését,
ténynek vette, hogy a zsidók ártottak Németországnak, hogy „megoldásra*
 van szükség a németek további bántódásának megakadályozására. Ugyan­
akkor ez az okmány felvetette, hogy a jövőben lehetővé válik a zsidók tel­
jes jogú polgárként való visszatérése Németországba. Miért? Azért, mert a
nácik oly sok zsidót öltek meg: „A túlélő és Németországba visszatérő zsi­
dók száma nem lesz olyan nagy, hogy továbbra is veszélyesek lehetnének a
német nemzetre nézve”. Amúgy az ellenálló csoportok saját, gyakran an­
tiszemita indíttatású programjai és nyilatkozatai általában olyan jövőbeni
Németországot vetítettek előre, amelyben nincsenek zsidók, vagy amelyben
a zsidóktól megtagadják az alapvető jogokat, így az állampolgári jogot is.
Az pedig, hogy elhatárolták magukat a rezsim gyilkos gyakorlatától, etikai
és pragmatikus megfontolásokból fakadt, nem pedig a zsidókra vonatkozó
nézetek különbözőségéből. Az eliminációs üldözés, valamint végső soron a
zsidók megsemmisítése nem volt képes cselekvésre késztetni sem a Hitler
elleni konzervatív és vallási összeesküvőket, sem pedig a nácikkal szembeni
munkásmozgalmi ellenállást.
Az érdekes jelenség, miszerint a nácik legnagyobb bűntettei sem izgatták
azokat, akik amúgy hajlamosak voltak a nácizmussal szembefordulni, nem
néz ki olyan érdekesnek, ha figyelembe vesszük a németországi antiszemi­
tizmus elterjedtségét és történetét. Meggyőző bizonyítékok sora tanúsítja,
hogy a nácizmus mégoly elkeseredett ellenfelei is azonosultak, vagy éppen
tapsoltak a zsidók eliminálásához, mi több megsemmisítéséhez. Hogyan is
lehetett volna másként, ha egyszer a németországi kereszténység erkölcsi
pásztorai és Hitler halálos ellenségei körében sem találunk a zsidókra vo­
natkozó kedvező vagy legalább semleges nézeteket, holott utóbbiak lehet­
tek volna az antiszemita trend legvalószínűbb ellenzéke. A zsidók kulturális
kognitív modelljét nácik és nem nácik egyformán magukénak vallották.
A bizonyítékok arra vallanak, hogy a jelentékenyebb ellenállás vagy akár
a magánszemélyként kifejtett ellenvélemény, különösen az elvi alapon nyug­
vó ellenvélemény nyilvánvaló hiánya a zsidók kezelésével, utóbb népirtó
lemészárlásával szemben, nem tekinthető a náci „agymosás” eredményé­
nek, Nem magyarázható azzal sem, hogy a németek nem voltak képesek
kifejezni elégedetlenségüket a rezsimmel és annak politikájával szemben.
A legkülönfélébb vonatkozásokban és területeken a nácik képtelenek voltak
„indoktrináfni” a német népet. Másképpen szólva, nem tudták meggyőzni
a németeket álláspontjuk és politikájuk bölcsességéről és igazságáról, és a
németek ki is fejezték ellenvéleményüket a náci politika számos vonatkozá­
sával szemben. A németek elfogadó reagálása a zsidó eliminációs program­
ra, illetve szembenállása a nácik egyéb politikai programjaival egyértelművé
teszi, hogy a németek nem voltak saját kormányuk passzív sakkbábui vagy
terrorizált áldozatai. Mint a náci politika különböző vonatkozásaira való
reagálásuk jelzi, akaratlagos végrehajtók voltak és megfontolt döntéseket
hoztak korábban is meglévő, igaz, általuk továbbfejlesztett értékelések és

128
hiedelmek alapján. Természetesen a rezsim által felállított korlátok között
cselekedtek, de lény, hogy a zsidók tekintetében felállított korlátok erőseb­
ben befolyásolták őket, mint a más területeken kijelölt határok.
Ebben a vonatkozásban a legjellemzőbb az, ahogyan a németek a nem
zsidó külföldiekkel bántak. Más népekkel, amelyeket a nácik és többségük­
ben a németek is alsóbbrendűeknek, netán „szubhumánnak” tekintettek,
mint például a lengyelek, egészen másképpen, sokkal jobban bántak, mint
a zsidókkal. Az, hogy a végrehajtók a koncentrációs táborokban viszonylag
sokkal jobban bántak a nem zsidókkal, mint a zsidókkal, a következő fejeze­
tekben részletes bizonyítás tárgya lesz.
A német társadalmon belül a faji törvények és rendelkezések érvényesí­
tése nagyra értékben függött a Gestapóhoz érkező önkéntes információktól,
mivel a vonatkozó mítosszal ellentétben ez egy óriási emberhiányban szen­
vedő intézmény volt, mely önmagában képtelen lett volna bármilyen politi­
kát ráerőltetni a német társadalomra. A szelektív segítség, melyet a nemetek
nyújtottak a Gestapónak a különféle áldozati csoportok üldözésében, arra
vall, hogy a németek ez irányú ténykedése önkéntes volt és a különböző cso­
portok eltérő koncepcióit tükrözte. A németek nagyobb odaadással és szor­
galommal segítettek rendőrkézre juttatni a zsidókat, mint a külföldieket,
köztük a „szubhumán’ szlávokat. A német nép, mely oly sokat segített a zsi­
dók elleni eliminációs intézkedések érvényesítésében, általánosságban csö­
könyösnek bizonyult, amikor a „szubhumán5lengyelekről volt szó. Az átlag­
ember nemcsak a rendőrségi intézkedésekhez viszonyult eltérően, hanem
saját maga is eltérően viselkedett a zsidókkal és a nem zsidókkal, gyakran
törvényt is szegve azzal, hogy tisztességesen bánt a nem zsidó külföldiekkel.
Márpedig a Németországban milliószám élő külföldiekkel, főként a rabszol­
gákként dolgoztatott lengyelekkel való szexuális kapcsolat tilalma 1935 után
éppoly szigorú volt, mint a zsidókra vonatkozó. Ám, míg a németek a zsi­
dókat leprásokként távol tartották maguktól, a külföldi munkásokkal való
kapcsolataikkal jó sok munkát adtak a Gestapónak. Például 1942 májusa és
augusztusa között a Gestapo 4960 olyan esettel foglalkozott, amikor tiltott
kapcsolat létesült németek és külföldi munkások között. A következő évben,
július és szeptember között, a Gestapo 4637 németet tartóztatott le az ilyen
külföldiekkel fenntartott kapcsolatok miatt. Hasonló számok elképzelhe­
tetlenek voltak a németek és zsidók vonatkozásában, jóllehet csak a Gestapo
tudomására jutott esetekre vonatkoztak, míg a titokban maradt kapcsolatok
száma ennél sokkal nagyobb lehetett.
Németek ki is álltak a lengyelek mellett, amit nem lettek meg a zsidók
esetében. Papok gyakran emeltek szót a lengyelek, de sosem a zsidók ér­
dekében. Természetesen a lengyelek katolikusok voltak, csakhogy a zsidók
állapotuk és sorsuk alapján sokkal inkább rászorultak volna a segítségre.
A bambergi hatóságok 1944-re olyannyira kiábrándultak voltak a németek

129
 külföldiekkel való „vérkeveredése'’ elleni törvények betartására vonatkozó
készségét illetően, hogy többé-kevésbé feladták a reményt. Egy jelentésben,
melyhez hasonló a zsidókkal kapcsolatban elképzelhetetlen lett volna, azt
írták, hogy „a fajilag idegen személy sok esetben német nemzetiségű ba­
rátjával él együtt, különösen vidéken, egy fedél alatt A német barát nem
egy ellenséges külföldi nemzet tagjaként kezeli a másikat, hanem értékes
munkatársként egy olyan helyzetben, amikor munkaerőhiány van. A sajná­
lat és a jótékonyság ez esetben a hamis nézetekből és a német szentimenta-
íizmusból fakad”. „Ők is emberek5' -hangzott gyakorta a megjegyzés, mely
kritikus volt a rezsimmel szemben, ahol lengyeleket akasztottak fel olyan
bűnökért, melyekért a többség véleménye szerűit nem érdemeltek volna
ilyen súlyos büntetést. A zsidók emberi mivoltára vonatkozó nyilatkozatok
vagy rokonszenvnyilvá nitások olyan ritkák voltak a náci kézre adott Né­
metországban, mint a fehér holló. A németek azzal, hogy egy sor dologban
nyíltan kifejezték ellenvéleményüket, ismét csak megmutatták, hogy nem
„agymosás’5 áldozatai, hogy voltak a rezsimtől eltérő nézeteik, és sokszor
akarat is volt bennünk azok kifejezésére. Nem csoda, hogy Würzburg náci
parancsnoka 1939 decemberében a lengyel munkások és hadifoglyok ke­
zeléséről írva megjegyezte, hogy „a lakosság viszonya hozzájuk sok kíván­
nivalót hagy maga után'. A német antiszemitizmus nem pusztán egy dé-
monizált csoporttal szembeni előítélet volt. Ha a németek olyan puhányak
és gondolkodás-képtelenek lettek volna a rezsim által felajánlott ideológiai
menüvel szemben, akkor hasonlóan kompromisszum-képteleneknekkellett
volna mutatkozniuk a lengyelek vonatkozásában is. A németek zsidókkal
kapcsolatos nézeteit és cselekedetei tehát nem érthetők, ha figyelmen kívül
hagyjuk a zsidókról alkotott szövevényes, régi keletű, képzelgésekkel teli,
jellegzetesen nemet felfogást.

A németek a társadalmi és politikai élet számos területén bizonyították,

hogy képesek szembeszállni a politikával, ha az ellentétes a meggyőző­
désükkel. A náciknak a kereszténység elleni nyilvános támadásai például
közfelháborodást keltettek. Különösen érvényes ez a katolikus körzetekre.
Náci hivatalos személyek próbálkozásai, hogy korlátozzák a vallásgyakor­
lást, eltávolítsák a szent kereszteket az iskolákból, Bajorországban akkora
felháborodást és oly heves tiltakozást váltottak ki, hogy a hatóságok kény­
telenek voltak visszavonni ezeket az intézkedéseket. Megjegyzendő, hogy
ez ugyanabban az időben történt, amikor ezen a vidéken javában folytak
a zsidók elleni támadások, anélkül, hogy a bajorok egy szóval is kifejezték
volna ellenvéleményüket, netán tiltakozásukat.
A párt ismételt próbálkozásai, hogy felvonulásokra és tömeggyűlésekre
vezényelje ki az embereket, már 1934-ben erős kritikát és ellenállást váltot­
tak ki a népességben. Meglehet az emberek helyeselték az általános irányt.

!130
amerre Németország haladt, mint a köblénzi körzet kormányzójának egy
1934-ben kelt jelentése mutatja, a nagyobb részvételre vonatkozó kísérlete­
ket fennhangon utasították vissza: „A földművelő közösségnek az a vélemé­
nye, hogy amíg a valóságban semmilyen tényleges változást nem tapasztal­
nak, csak a pártnak a fejlődésről szóló szónoklatait hallgatják, nincs értelme
a gyűléseken való jelenlétnek'! A rezsim politikájával való elégedetlenség tá­
volról sem csupán vidéken mutatkozott. Az ipari munkások is sokszor kife­
jezték elégedetlenségüket amiatt, hogy a kormányzat megpróbálja indoktri-
nálni őket, és különösen a nácik gazdaságpolitikájával voltak problémáik.
Mi több, ellenvéleményüknek gyakorta sztrájkkal adtak nyomatékot. Ezek
nyílt tiltakozások voltak a rendszer politikája ellen, melyet igazságtalannak
ítéltek, és a kormány gyakran be is adta a derekát. Általánosságbaji a német
nép folytatódó vágya arra, hogy hozzájusson a külföldi forrásokból szárma
zó hírekhez, azt jelezte, hogy a rezsimmel szemben fenntartások vannak, mi
több, bizalmatlanság is van.
Az a körülmény, hogy a rezsim ügynökök ezreit bérelte fel országszerte,
hogy jelentéseket küldjenek a közhangulatról, ahelyett, hogy letartóztatta
volna a renitenseket, határozottan arra vall, hogy a kormányzat nagyon jói
tudta: többről van itt szó, mint az ország politikájával kapcsolatos kisebb
elégedetlenségről, és az emberek készek lefejezni ezt A beérkező jelentések
is egyértelműen a rezsim gyanakvásáról tanúskodnak, lan Kershaw megle­
petten konstatálja, hogy „az elnyomó légkörben is milyen sok ember volt
kész nyílt kritikával kiállni, és milyen gyakori, hogy a jelentések meglehe­
tősen valósághűen idézik ezeket a bíráló megjegyzéseket”.
A legismertebb protest mozgalom a náci Németországban abból a széles
körű elégedetlenségből nőtt ki, melyet az úgynevezett Eutanázia program
váltott ki (melyet T4 néven emlegettek főhadiszállása, a berlini Tiergarten
Strasse 4. után). E program keretében német orvosok több mint hetvenezer
ember életét oltották ki, azokét, akik szerintük „életre alkalmatlan életet él­
tek”, mentális problémák vagy genetikai eredetű fizikai fogyatékosságok mi­
att. A felháborodás, mely a meggyilkolt emberek rokonaitól indult, az egész
országra kiterjedt, és a lelkészek és püspökök voltak azok, akik a mozgalom
élére álltak. A németek (1) elismerték, hogy ez a mészárlás rossz dolog, (2)
kifejezték erről alkotott véleményüket, (3) nyíltan követelték a gyilkosságok
felfüggesztését, (4) nem szenvedtek el semmiféle retorziót nézeteik és köve­
teléseik kifejezésre juttatása miatt, (5) sikerrel elérték a program felfüggesz­
tését és ezzel német életeket mentettek meg.
Létezett tehát egy modell, melyet gyakorlattá is Lettek ugyanazok a néme­
tek, akik ezzel egyidőben semlegesek maradtak a kibontakozó eliminációs
programmal kapcsolatban, és nem emeltek szót a zsidók üldözése is kiirtása
ellen. A modell, melyet ugyanazok a németek állítottak fel, akik távol tar­
tották magukat az eliminációs program kibontakozása idején, és akiknek
nem volt semmilyen válaszuk, amikor a 2 sidóüldözésről és népirtásról volt
szó, ez volt: erkölcsi mérlegelés és elismerés, vélemény kifejezésre juttatása,
tiltakozás és esetleg siker. Ezek a lépések, melyeket alkalmaztak is a mentá­
lis betegek védelmében, könnyen, voltaképpen könnyebben alkalmazhatók
leltek volna a zsidók esetében (tekintettel a holokauszt nagyobb méreteire
és időbeli kiterjedésére). Csakhogy ezeket a lépéseket, nagyon kevés kivétel­
lel, senki nem tette meg. A németek mindössze egyetlen alkalommal vettek
részt nagyarányú tiltakozáson a zsidók oldalán, nevezetesen akkor, amikor
német asszonyok Berlinben nagy tüntetést tartottak nem sokkal korábban
letartóztatott férjeik védelmében. És hogyan viselkedett a rezsim ennek a
népi ellenállásnak a láttán? Ügy, hogy visszakozott A hatezer zsidó férfit
szabadon bocsátották. A nőknek pedig semmiféle káruk nem származott
a dologból. Nyilvánvaló, hogy ha a németek törődtek volna a német zsidók
sorsával, arról nemcsak tudnunk kellene, hanem ez esetben a rezsimnek a
megsemmisítési program végrehajtására alkalmas kapacitása is jelentősen
korlátozva lett volna.
A náci politika egyes vonatkozásaival szembeni német ellenállás amúgy
hosszú és impresszív története semmilyen értelemben nem alakult át álta­
lános mozgalommá azzal a náci német rendszerrel szemben, melynek első­
rendű célkitűzései közé tartozott a fajilag megtisztított Németország megte­
remtése és egy militarizált, újjászülető Németország létrehozása Európában.
A rezsim fölöttébb népszerű volt az első években, majd Hitler külpolitikai és
kezdeti katonai sikerei miatt még lelkesebb támogatottságot élvezett a 30-as
évek vége felé.
Miként lan Kershaw megjegyezte, még az egyháza elleni támadások miatt
elkeseredett katolikus Bajorország is nagyobbrészt támogatta a nácik legfon­
tosabb céljait. E szerző szerint; „Ugyanez a térség (Bajorország), ahol a nácik
egyházi politikájával szembeni népi ellenállás oly nagy hévvel folyt, lénye­
gében a még hevesebb és népszerűbb népi antiszemitizmus melegágyának
bizonyult, ahol a rezsim soviniszta és agresszív külpolitikája szívből jövő
támogatást élvezett, s amely az intenzív hitlerista érzelmek valóságos bás­
tyája volt. Az egyházban meglévő ellenzékiség túlnyomórészt nem a rend­
szer ellen irányult, csupán az általa folytatott politika egy ellenszenves és a
közmegítélés szerint teljesen felesleges vonatkozását érintette'! A legelkese-
redettebb, hosszan tartó és elszánt népi ellenállással kísért konfliktusok sem
ingatták meg lényegesen a nácizmus és különösen az elimínációs program
támogatását.
Hasonlóképpen a rezsim zsidók elleni atrocitásaival kapcsolatos ellenszenv
egyes megnyilvánulásait sem lehet úgy felfogni, mint valamiféle széles, netán
általános elutasításnak a kifejeződését a megsemmisítési eszmével és prog­
rammal szemben. Nem meglepő, hogy a példa nélküli eliminácíós politikával
szembeni tiltakozásnak és kényelmellenségérzelnek is voltak megnyilvánulá­
sai a 30-as évek Németországában, jóllehet, ezek szinte soha nem érintették
e politika eszmei alapjait, A korszak számos kutatója vélte ezeket a tiltakozá­
sokat bizonyítéknak arra, hogy a német ncp jelentős arányban nem volt anti­
szemita, vagy hogy a németek közül sokan elvben ellenezték a zsidóüldözést.
Ez egy hibás nézet. Nem csupán azért hibás, mert az ellenkező értelmű bizo­
nyítékok nyomasztó tömege áll vele szemben (még ha ezeknek csupán egy
töredékét idézhettük is itt), hanem azért is, mert számszerűen elenyészőnek
tekinthetők az olyan esetek, amikor a németek kifejezték egyet nem értésüket
az elimínációs program egyes vonatkozásaival, akkor sem annak meghatáro­
zó elveivel. Amikor ezeket a kritikai megnyilvánulásokat tartalmilag vizsgál­
juk, kiderül, hogy az elégedetlenséget soha nem az antiszemitizmusnak mint
olyannak az elutasítása váltotta ki. Nem annak a hitnek az elutasításáról van
szó, miszerint a zsidók szántszándékkal, bűnös módon és folyamatosan ár­
tottak Németországnak, vagy hogy a németeknek óriási hasznuk származna
a zsidók és a zsidó befolyás megsemmisítéséből. A németek által érzett elége­
detlenség szinte minden esetben más forrásokból táplálkozott.
A németek elégedetlenségének egyik forrása az volt, hogy féltek azoktól
a pénzügyi nehézségektől, melyek a zsidókkal való gazdasági kapcsolatok
megszakításából eredtek. Az 1930-as években ez abban mutatkozott meg,
hogy a rendszernek a zsidó üzletek látogatásának megszüntetésére vonatko­
zó felhívása általában süket fülekre talált, hiszen ezeknek a vállalkozásoknak
a nagy része kedvező árú termékeket és szolgáltatásokat nyújtott, különösen
egyes vidéki körzetekben, ahol a német földművesek kereskedelmi lehetősé­
gei sokszor a zsidóktól függtek. Az elégedetlenség másik forrása a pogrom-
szerű, állatias brutalitás elítélése volt, melyet az ember ek az utcákon tapasz­
taltak saját szomszédságukban, s melyet sok német ösztönösen elutasított,
mint olyasvalamit, ami törvénytelennek, példátlannak és szükségtelennek,
meztelen és atavisztíkus gazemberségnek, civilizált társadalomhoz méltat­
lan dolognak számított. Egy 1935 augusztusában kelt Gestapo-jelent és ar­
ról számol be, hogy az előző hetekben „az antiszemita hangulat lényegesen
fokozódott a lakosság széles tömegeiben. Néhány javíthatatlan kivételtől
eltekintve a zsidók nyomulásának drasztikus visszaszorítását mindenütt és
általánosan üdvözlik. Am a lakosság messze túlnyomó része nem érti azo­
kat az egyes esetekben értelmetlenül erőszakos és terrorjellegü (zsidók el­
leni) cselekményeket, melyekre szerencsétlen módon az utóbbi időben sok
helyen, így Hannoverben is felfigyeltek”. A jelentés a továbbiakban kifejti,
hogy a törvény és a rend nevében a rendőrség hogyan volt kénytelen egyes
helyeken közbelépni, s írója kifejezi azt a félelmét, hogy az állam tekintélyét
esetleg rombolhatja, hogy ilyenkor egyesek „zsidóbérencnek” (judenhö-
riger), illetve „zsidóbarátnak” (Judcnfreund) titulálják a rendőrséget .Ez a
jelentés csak egyike a sok illusztrációnak arról, hogy az antiszemiták miként
értékelték az „értelmetlen terrorcselekmények” elítélését. Maga a gestapós

133
ember is jó példája annak, hogy a két álláspont között voltaképpen semmi­
lyen ellentmondás nincs. Az illető olyan fokig volt antiszemita cs annyira
tudta, milyen fokon antiszemita az egész népesség, hogy ha csak a gondolata
felmerül annak, miszerint a rendőrség esetleg segíti a zsidókat, az gyanússá
teheti a rendőrséget és megtépázhatja annak tekintélyét. Mindazonáltal sze­
mélyesen ő, aminthogy azok is, akikről a jelentés szól, egyértelműen ellene
volt az „értelmetlen terrorcselekményeknek”
Voltak olyanok is, akiket antiszemita kábulatukban az tett kételkedővé a
zsidók eliminációs üldözésével kapcsolatban, hogy utóbbiak esetleg bosz-
szút állhatnak. Ez a félelem sorozatosan kifejezést nyert a 30-as években,
majd a háború kezdete után, különösen Németország bombázásával Ősz-
szefüggésben. így például 1943 novemberében az Állami Legfelső Bíróság
elnöke Braunschweigben kijelentette, hogy a terrorbombázásokért sokan a
náci pártot, annak zsidóellenes politikáját teszik felelőssé. A mindenható
erejűnek vélt zsidók visszavágásától való félelem, valamint a hit, hogy a há­
borúban a zsidók lerombolhatják Németországot, olyan jelentős méreteket
öltött, hogy még az elkötelezett antiszemiták is hajlamosak voltak kételked­
ni abban, célszerű dolog volt-e a zsidók országos méretű letámadása. Ám
az, hogy az objektív megítélés szerint tehetetlen zsidóságot tették felelőssé
a német városok földig rombolásáért, önmagában is a zsidókról kreált náci
nézetek elfogadását tanúsítja.
További forrása volt az eliminációs program német részről való bírálata­
inak azok óhaja, akik személyes ismerőseik számára igyekeztek kivételezett
bánásmódot biztosítani, jól ismert jelenség ez az előítéletesek körében, mely
mindig is könnyen megfért ugyanazoknak az embereknek a teljes csoport
elleni gyűlölködésével. Egy szászországi körzetből érkezett az a jelentés
1938-ban, mely jól mutatja ezt a hozzáállást, meg azt is, milyen jelentékte­
lenek voltak mindezek az ellenvélemények az eliminációs vállalkozáshoz és
annak mögöttes elveihez képest, melyek szinte automatikus elfogadottságot
élveztek: „Körzetünkben csupán néhány zsidó található. Amikor az embe­
rek a nagyvárosi zsidók elleni intézkedésekről olvasnak, ezeket helyeslik.
Ám amikor a közvetlen ismeretségi körükbe tartozókról van szó, ugyan­
ezek az emberek terrorista rezsimről suttognak. Ilyenkor felébred bennük
az együttérzés” Az alapvető dolog itt a németeknek a nagyvárosi zsidókkal
kapcsolatos magatartása, az általános felfogás. Az ellenük foganatosított eli­
minációs intézkedéseknek a németek tapsoltak. Az erről szóló bizonyítékok
alapján elmondható, hogy a németek nemcsak hogy nem távolodtak el a
náci előírásoktól és gyakorlattól, hanem ellenkezőleg, helyeselték azokat.
Az eliminációs program legradikálisabb vonatkozását illetően az egyes
németek részéről tapasztalt egyet nem értés végső forrását azok az etikai
vagy gyakorlati ellenvetések jelentették, melyek a tömeges halálos ítéletek,
a népirtás mint állami politika ellen irányultak. Ilyen pragmatikus ellenve-
tétekkel találkozunk, amint arról már szó volt, a Hitler elleni konzervatív
ellenzék részéről. A népirtás elleni etikai ellenvetések elsősorban a vallá­
si vezetés részéről érkeztek. 1943 júliusában, amikor a németek már zsidó
áldozataik többségét lemészárolták, Wurm püspök végül is magánlevélben
tiltakozott Hitlernél a megsemmisítés ellen, bár konkrétan a zsidókról nem
tett említést. Ugyanez a Wurm azonban számos megnyilatkozásában azt
kommunikálta, hogy ami a zsidókat illeti, a lényeget illetően a nácik alapel­
veivel ért egyet. Wurm ellenvetései nem a náci politika tartalmára és célja­
ira vonatkoztak, hanem a végrehajtás módjára. Három hónappal korábban
Frick belügyminiszter előtt kifejtette, hogy a rezsim politikáját illető kriti­
kája természetesen nem jelent „semmiféle elfogultságot a zsidók iránt, akik
a (weimari) időkben aránytalanul nagy befolyást gyakoroltak a kulturális,
gazdasági és politikai életre. ... A keresztények szinte egyedül ismerték fel,
hogy ez katasztrofális” A hitleri kancelláriát vezető Hans Lammerhez inté­
zett levélben 1943 végén Wurm világosan kifejtette azt is, hogy a népirtással
szembeni etikai ellenvetéseket semmiképp sem szabad a zsidósággal kap­
csolatosan uralkodó démonizációs koncepció elvetésének tekinteni, mely
koncepciót a keresztények is osztják. Wurm kijelentette, hogy ő és a hozzá
hasonlóan gondolkodó keresztények sokasága nem vádolható „semmiféle
filoszemita hajlammal, csupán vallási és etikai érzelmek vezetik őket”.
Ilyenformán a fenntartások különféle változatai, már amennyiben egy­
általán léteztek, teljesen érthető reakciók voltak egy ilyen radikális meg­
semmisítési programra. A náci antiszemita gyakorlat bizonyos vonatko-
zásai még a Holokauszt egyes végrehajtói részéről is ellenállásba ütköztek.
Hermann Göring például, akit Hitler az eliminációd program koordinálá­
sával bízott meg, 1938. november 12-én, a Kristallnacht után megtartott
megbeszélésen neheztelését fejezte ki egyesekkel szemben, akiknek tévé'
kenysége hatalmas anyagi károkat okozott, de senkit sem marasztalt el a
német zsidók elleni támadásokért. „Inkább öltek volna meg kétszáz zsidót,
ahelyett, hogy ilyen értékes vagyontárgyakat semmisítettek meg” - közölte.
Az ilyesféle elmarasztalások azok irányában, akik üldözték és gyilkolták a
zsidókat, nem jelentették azt, hogy akiktől származtak, azok ne lettek volna
antiszemiták vagy ellenezték a Holokausztot. Gyakori dolog, és nem csak
a náci Németországban, hogy olyan emberek, akik egyetértenek valamely,
akár nem is radikális kormányprogrammal, ellenvéleményt nyilvánítanak
a végrehajtás módjával szemben. Ennek fényében kimondható, hogy a zsi­
dók sorsa és a történtek megértése szempontjából az a legfontosabb, hogy
az egyes németek által az egyes éli mi náci ós intézkedések végrehajtásának
mikéntjéről kimondott bírálat nem tekinthető a cselekmények mögötti kon­
cepció, még kevésbé a mögöttes hiedelmek tagadásának.
A fő kivételt ez alól azok a németek jelentik, akik ilyen vagy olyan okból se­
gítséget nyújtottak annak a körülbelül tízezer német zsidónak, akik bujkálással

13 5
 próbálták elkerülni a deportálást. Ezeknek a németeknek, valamint a zsidók
mellett kiálló házastársaiknak az elszigetelése megmutatja, hogy milyen kivé­
teles jelenség volt ez a szélesebb német népességhez viszonyítva. Ezeknek az
embereknek a kivételével a zsidóüldözés elleni mindennemű kritika az elimi­
náció s program részleteire vonatkozott és névleges volt. Névleges volt abban
az értelemben, hogy képviselői nem tértek el a zsidók sorsát érintő két legfőbb
alapelvtől, nevezetesen az eliminációs antiszemitizmustól és annak gyakorlati
következményétől, a németországi zsidó befolyás felszámolásától A németek
által kinyilvánítón ellenvetések rendszerint elárulják, hogy képviselőik elfo­
gadták a zsidókról alkotott náci felfogást, A zsidókról alkotott kognitív mo­
dell tagadásának eseteiről kétségkívül tudomásunk lenne, ugyanúgy, ahogy
ismerjük a más lakossági csoportok kezelésével kapcsolatos különvéleménye­
ket. Magának a rendszernek a biztonsági szolgálata számos ellenvéleményt
rögzített a kényszermunkások és a hadifoglyok kezelésével kapcsolatosan,
mert ezek a csoportok általános rokonszenvet élveztek, míg ugyanez egyetlen
esetben sem mulatható ki a zsidók esetében, holott a kiirtásukról mindenki
tudott, A náci Németország teljes háborús története arról árulkodik, hogy míg
az antiszemitizmussal és az eliminációs programmal való egyetértés gyakorla­
ti] ag korlátlan volt, a velük szembeni elvi ellentét kifejezésére csak elszigetelt,
szokatlan példák léleznek, magányos kitiltások a sötét és néma éjszakában.
A fizikai bántalmazásoktól eltekintve a német zsidók a 3ö-as években
feltehetően inkább a gyakori és intenzív verbális támadásoktól szenvedtek.
Ebben az időben koncentráltabb verbális erőszak érte őket, mint bármikor
bármely csoportot a saját társadalma részéről. Az ezt követő rémtörténet
fényében persze ennek a verbális erőszaknak a jelentősegét könnyű volna
lebecsülni. Csakhogy ennek hatása és a kár, amit egyfelől a zsidóknak, más­
felől a németeknek okozott, hatalmas volt,

A szárvidéki zsidótemető falán a gráfiái 1933 májusában ezt hirdeti: „A zsidók

halálával megszűnik a Szárvidék nyomora”

J 36
 A tömeges és erőteljes verbális erőszak, mely egyebek között az ilyesféle
feliratozásban realizálódott és a zsidók fizikai és szociális létezésének tilal­
mát hirdette, önmagában is heves támadás volt, azzal a céllal, hogy súlyos
sebeket ejtsen érzelmileg, lélektanilag és társadalmilag a zsidók méltóságán
és önbecsülésén. Azok a sebek, amelyeket az érintettek az ilyen feliratok ol­
vasása által szenvedtek el (különösen gyermekeik jelenlétében), a tehelet-
lenség, hogy nem válaszolhattak a vádaskodásokra, alighanem ugyanolyan
mélyek voltak, mintha fizikailag bántalmazták volna őket A korabeli néme­
tek ezt ugyanúgy értették, ahogy a mai németek és amerikaiak is megértik,
ha hasonló inzultus ér valakiket a környezetükben. Aki ezeket a feliratokat
szörnyülködés nélkül olvasta, ezáltal maga is megerősítette a zsidókról al­
kotott véleményt, s azt, hogy szerinte ezek az emberek a legborzalmasabb
megaláztatást is megérdemlik. Egy fontos vonatkozásban (ez lesz a követ­
kező fejezet témája), a deportálás és a fizikai erőszak nem jelentett radikális
szakítást, legfeljebb viszonylagos változtatást a meglévő gyakorlathoz, a m o­
numentális verbális hadjárathoz képest, melyet a németek nyelvi eszközök­
kel gyakoroltak folyamatosan a zsidókkal szemben.
A verbális erőszakban és a zsidók ily módon való ábrázolásában már
megvolt a gyilkolás potenciálja. Az akkori megfigyelők némelyike már a
30-as években megjósolta, hogy a németek a zsidók kiirtására készülnek.
A nácik még hatalomra sem jutottak, még nem is volt biztos, hogy ez meg­
történik, amikor Theodor Lessing német zsidó író 1932-ben már megfogal­
mazta a megsemmisítési logikát, mely Németország nagy részét hatalmába
kerítette. Megjósolta, hogy a „zsidókérdést” a németek erőszakkal fogják
megoldani „Mi mindig a legkönnyebb utat keressük. A legkönnyebb pedig
az, ha tagadjuk vagy megsemmisítjük azt, ami kellemetlen. A legegyszerűbb
az lesz, ha megölnek 12 vagy 14 millió zsidót” Ez persze semmilyen érte­
lemben nem volt a „legegyszerűbb” megoldás, de ez volt a leginkább „végső”
megoldás, amire Lessing ez esetben gondolhatott. Amit 1932-ben Lessing
észrevehetőt, az az volt, hogy a németek zsidók elleni gyűlölködése motivá­
cióul szolgálhat a népirtó gyilkosságokhoz.
Ludwig Lewisohn, egy amerikai zsidó irodalomkritikus is felismerte a
náci projekt lényegét annak első intézkedéseiből. Egy 1934-ben megjeleni
profetikus cikkében a nácizmust „a civilizáció elleni lázadásként” jellemez­
te, és egyebek között utalt a „hátba szúrás” mítoszára, mely a zsidók nyakába
akarta varrni a németek első világháborús vereségét: „Más, józanabb népek
szemében hihetetlennek tűnik, hogy ezt a dolgot valaki elhitte” Ennek és sok
más, a zsidókra vonatkozó fantáziátoknak a fényében ez a szerző feltette
a kérdést, vajon hogyan tudják majd a németek tolerálni, hogy zsidók élnek
közöttük. És erre a következtetésre jutott: „Ez az egész dolog rossz tréfának
tűnhetne, ha nem jelentene oly súlyos fenyegetést az emberi civilizációra,
ha nem fertőzte volna meg mélyen és reménytelenül a németek egy egész
 generációjának az agyát. Hiszen ma már világos, hogy a mítoszaik alapján
fognak cselekedni. Már elkezdték. Az áldozati bárányokat lemészárolják, a
zsidókat keresztre feszítik”. Egy másik esszében Dorothy Thompson az eli­
mináció folytatólagosságát értelmezte, s azt jósolta, hogy csakis pragmati­
kus korlátok akadályozhatják meg a nácikat a zsidók kiirtásában. Megjöven­
dölte, hogy az 1930-as évek körülményei között a németek szemszögéből a
legjobb reális eliminációs program a kierőszakolt emigráció. Thompson és
Lewisohn voltak azok, akik ellentétben másokkal, akik nem hittek a saját
szemüknek, komolyan vették a nád kinyilatkoztatásokat és felismerték a né­
met faji antiszemitizmus eliminációs népirtó lényegét. Lessing, még mielőtt
a zsidók Weimar utáni üldözése megkezdődött volna, megértette, hogy a
népirtó potenciál a németekben már Hitler hatalomra jutása előtt megvolt,
Hitlernek azt csak mederbe kellett terelnie.
A német eliminációs antiszemitizmus eleve létező népirtó potenciálja
nem csak a Lessinghez, Lewisohnhoz és Ihompsonhoz hasonló szerzők
értékeléseiből olvasható lei, és nem is csak Quentin Reynolds amerikai új­
ságíró 1939-es kongresszusi meghallgatásából, amelyben megjövendölte a
zsidók „komplett pogrom” keretében való „megsemmisítését”. Más források
is megerősítik, milyen mély és halálos eszmei tartalma volt az antiszemi­
ta szellemi vonulatnak. 1933. június 1-én Gerhard Kittel, a legismertebb
protestáns teológus és bibliamagyarázó Tübingenben nyilvános előadást
tartott a „l)ie Judenfrage”-ról, azaz a „zsidókérdésről”, melynek szövege
nyilvánosságra került. Ebben világosan megrajzolja a zsidókra vonatkozó
német kulturális kognitív modellt, mely a 19. században alakult ki, s mely
a nácikkal együtt jutott hatalomra. A zsidók, állította szinte közhelyszerű­
en, faji alapú idegen testet képeznek Németországon belül. Az emancipáció
és az asszimiláció, sokkal inkább mint a zsidóknak a német társadalomhoz
való alkalmazkodása, lehetővé tette számukra, hogy megfertőzzék vérük­
kel és szellemiségükkel a német népet, ami borzalmas következményekhez
vezetett. Mi lehet a „zsidókérdés” megoldása. Kittel több megoldást ajánl.
Elutasítja a cionizmust, a zsidó állam létrehozását Palesztinában, mint nem
elég gyakorlatias megoldást. Elutasítja az asszimilációt, mert az asszimiláció
önmagában is nagy gonosz, mely természeténél fogva a faj beszennyezését
eredményezi. Ami ennél lényegesebb, Kittel kifejezetten a zsidók kiirtását
tartja potenciális „megoldásnak” „Meg lehet próbálkozni a zsidók (pog­
romszerű) kiirtásával (auszurotten).” Mivel egy államilag szervezett rend­
szeres népirtást még nem tud elképzelni, Kittel ezt a „megoldást” a pogrom-
modell alapján képzeli el, ami elvezeti őt a kiirtás gondolatának nem elég
gyakorlatias megoldásként, működésképtelen politikaként való elvetéséhez.
Ezek után Kittel a „vendégstátusz” (Fremdlingschaft) eliminációs megoldás
mellett tör lándzsát, azaz a zsidóknak a befogadó nemzettől való elválasztá­
sa mellett foglal állást. Mindazonáltal a puszta tény, hogy ez a kiváló teoló-

138
gus már 1933 júniusában mérlegeli a zsidók kiirtásának lehetőségét, s teszi
ezt teljesen magától értetődő hangnemben, mindennemű indoklás és ma­
gyarázat nélkül, a „zsidókérdés” megoldásának egyik normális, elfogadott
módjaként, önmagában is árulkodó. Arról árulkodik, hogy az uralkodó éli-
minációs antiszemitizmusban rejlő halálos fenyegetésről, s arról, hogy a kor
németje szemében e lehetőség mérlegelése a leghétköznapibb dolgok közé
tartozott már a 30-as évek elején.
A nácik felemelkedésének e korai időszakában persze elhangzottak a
Kitteléhez képest még sokkal rémisztőbb és árulkodóbb nyilatkozatok is a
népirtás lehetőségéről
„Az Univerzális Keresztény Tanács am erikai elnökének leveléből, melyet a
Német Protestáns Egyház külügyi osztályának egyik magas állású hivatalno­
kához intézett, kiderül hogy az idén nyáron Berlinben já rt kollégáimnak az
egyház hivatalos képviselői megerősítették, hogy a német politika ^humánus
megsemmisítési« politikaként értelmezhető. Hogy őszinte legyek, az am erikai
keresztények az emberi lények megsemmisítésének semmilyen form áját nem
fogadják el »humánusnak«. Még nehezebb megérteniük , hogy bármely egy­
ház bármely képviselői bárhol a világon önként azonosulhatnak egy effajta
politikával Kénytelenek vagyunk észrevenni hogy a forradalom előtt, amikor
a szólásszabadság még létezett Németországban, még akkor sem jutott el hoz­
zánk olyan hír, hogy a német egyházak tiltakoztak volna a nemzeti szocialis­
ták erőszakos antiszemitizmusa ellen. Azóta nagy számban hallottunk bocsá-
natkéréseket a kialakult helyzet kapcsán, de hivatalosan senki, személyesen is
nagyon kevesen foglalkoznak a történtek erkölcsi vonatkozásaival ”
A meg nem nevezett „hivatalos egyházi képviselők'5 oly messzire mentek
tehát, hogy nem haboztak prominens amerikai keresztények előtt a maguk
és társadalmuk megsemmisítő szándékairól beszélni. Ügy látszik azt hitték,
hogy amerikai kollégáik megértéssel fogadják a „humánus megsemmisítést15
mint a „zsidókérdés” megoldási lehetőségét, mely teljes összhangban volt a
nácik programjának lényegével. Tévedések elkerülése végett kijelentéseik nem
értelmezhetők képletesen és nem voltak félreérthetők az amerikaiak számára.
Maga a tiltakozó levél világossá teszi, miről volt szó, aminthogy a levélre ér­
kezett német válasz is. Ha az amerikai levél félreértésen alapult volna, akkor
a válaszból meggyőző érveknek kellett volna elhangozniuk az amerikai kol­
légák meggyőzésére arról, hogy a német oldalon a felelős egyházi személyek
elhatárolják magukat a „humánus megsemmisítéstől” Félreértés esetén a cím­
zettek sértőnek, zavarónak, fájdalmasnak érezték volna, hogy ilyesmivel vá­
dolják őket. Nos, ilyesfajta magyarázatok helyett a német egyházi személy, akit
a válasz megfogalmazásával megbíztak, azt írta a számára nyilvánvalóan elté-
velyedetteknek tetsző amerikai kollégáknak, hogy az amerikai elnökkel való
további levelezést „többé nem tartja praktikusnak55 Az amerikai levél tartalma
és a válasz betekintést enged a német eliininációs antiszemitizmus lényegébe,

139
megmutatja a halálos fenyegetést, mely már a náci korszak első hónapjaiban
létezett, jóval azelőtt, hogy a rezsim elkezdte volna a népirtás végrehajtását.
Ilyenformán a zsidók németországi kulturális kognitív modelljéből ere­
deztetett megsemmisítési ideológia, melyet a német nép támogatott, az
1930-as évek politikájának gyökerét alkotta. A háborús népirtási program
ugyanerre az ideológiai és megismerési bázisra épült. Csupán egy szélső­
ségesebb megoldási módja volt egy problémának, melynek diagnózisát Né­
metországban már réges-rég elfogadták. Ennek tudatában állítjuk, hogy az
ugrás a 30-as évek eliminációs politikájától a népirtó „megoldás” irányá­
ba nem volt oly nagy miként azt általában képzelik. A totális mészárlással
szembeni erkölcsi fenntartások eltörlése egyesek számára fontos feladat volt
Az ilyen radikális megoldás motivációs alapja azonban már régóta megvolt,
s csupán azt követelte a németektől, hogy legyen bennük bátorság a vég­
rehajtásra, hogy helyezzék bizalmukat Hitlerbe, a Führerükbe, aki valóban
megoldja majd ezt a „problémát” s ezzel hosszú időre biztosítja a jólétet a
németek számára. így aztán nem meglepő, hogy amikor a tömeges és szisz-
tematikus zsidópusztításról szóló hírek érkeztek, a németek reakciója alig
volt több egy kis kellemetlenségérzésnél, mely a „Ne ölj! ” parancsolat alap­
ján nevelkedett emberekben keletkezhetett, illetve amit az félelem okozott,
hogy mit tesznek majd a nagy hatalmú lényeknek képzelt zsidók az esetben,
ha a németek mégis kudarcot vallanának. A csatatéren kivívott győzelem
alternatívája, melyet a Hitleriugendből jött Heck osztott meg honfitársaival,
ez volt: „a bolsevik-zsidó rabság végtelen éjszakája, amelyet még elképzelni
is szörnyű”. Ugyanilyen félelmetes volt a németek számára, hogy mi követ­
kezhet az esetben, ha a nemzet kudarcot vall a zsidók megsemmisítési prog­
ramjának végrehajtásában.
Ezektől a nem meglepő, de viszonylag enyhe fenntartásoktól eltekintve
az átlagos németet 1939-re átitatta a faji antiszemitizmus mérge és mozgó­
sította a népirtás végrehajtására. Vajon az antiszemitizmus és az eliminációs
ideológia kellőképpen felkészítette őket arra, hogy meggyőződésből és lo­
gikusan a legszélsőségesebben extrém megoldást válasszák? Vajon amikor
a réges-rég ismert „ördöggel” kellett szembesülniük, megvolt-e bennük az
akarat a gonosztól való szabadulásra az egyetlen lehetséges „végső” megol­
dás keretében? A korabeli antiszemitizmus megértésének itt felvázolt kere­
tei között a válasz ezekre a kérdésekre csakis igenlő lehet, hiszen az eszmei
alapok már rég megvoltak a zsidók démonizálása revén, az 1930-as évek
népszerű antiszemita intézkedései révén, melyek a nyomorúságba taszított
zsidók visszaszorítását, a német társadalomból való kizárását szolgálták.
Az elméleti összegezés azonban önmagában nem elegendő. Empirikus
vizsgálatra is szükség van. Ezért annak vizsgálatát követően, hogy miként
hatott az eliminációs antiszemitizmus a nácik zsidóellenes politikájára, rész-
letesen meg kell vizsgálni, hogyan viselkedett a német átlagember, amikor
a megsemmisítési vállalkozás végrehajtója lett Az, hogy az egyszerű néme­
teket faji, démonizáló antiszemitizmus fűtötte, nem is kétséges. A kérdés
csak az, hogy mekkora motivációt jelenteit ez a cselekedeteikben. Milyen
hatással volt rájuk, amikor arra kérték őket, hogy váljanak buzgó népirtó
gyilkosokká?

141
 M Á SO D IK R ÉSZ

A MEGSEMMISÍTÉSI PROGRAM INTÉZM ÉNYEI

„Ennek a népnek el kell tűnnie a föld színéről."

HEINRICH HIMMLER: BESZÉD A NÁCI PÁRT

VEZETŐIHEZ, POSEN, 1943. OKTÓBER 6.

143
 4.

A NÁCIK TÁMADÁSA A ZSIDÓK ELLEN:

A CSAPÁS
KARAKTERE ÉS EVOLÚCIÓJA

A nácik eliminációs vágya világosan és folyamatosan jelen volt ugyan

már hatalomra jutásuk előtt is, közvetlen szándékaik és aktuális zsidópo­
litikájuk evolúciója azonban nem volt lineáris vagy egyértelmű* És ez nem
meglepő. A rendszernek azzal az elszántsággal kellett létrejönnie, hogy
megoldjon egy hatalmasan komplex és a modem időkben precedens nélkü­
li feladatot, a zsidók eltávolítását a német társadalmi élet minden rétegéből,
továbbá mindazon kapacitásaik megsemmisítését, melyekkel a feltételezés
szerint kárt okozhattak Németországnak. Ezt a feladatot különféle korlá­
tok között, ugyanakkor egymással versengő, ha ugyan nem konfliktusban
lévő célok mellett kelleti végrehajtani. A nácik nehéz körülmények között,
egy depresszió kellős közepén, ellenséges külső hatalmakkal körülvéve, re-
vansista és forradalmi célokkal a fejükben kerültek hatalomra. A természet
és a kormányzás természetével ellentétes dolog lenne azt várni egy rend­
szertől, hogy ilyen körülmények között politikai bakugrások és fordulatok,
taktikai kompromisszumok, hosszútávú célok azonnali célokkal való fel­
váltása nélkül cselekedjék. Meg kell hagyni, hogy a nácik jelentékeny ka­
pacitással rendelkeztek eszméik gyakorlatba való átültetésére, preferenciáik
politikává formálására.
A nácik zsidók elleni támadásának menete óhatatlanul eltért a célok poli­
tikává változtatására vonatkozó idealizált, néha karikatúrának beillő elkép­
zelésektől. Zsidóellenes politikájukat az önigazolás és a hatalom egymással
viaskodó érdekei közötti nyilvánvaló következetlenségek és konfliktusok
jellemezték. Ha a politikai megnyilatkozásokat nézzük, azokból egyesek
azt a következtetést vonták le, hogy a náci politika fejlődéséből hiányzott a
koherencia, hogy senki nem volt ura a helyzetnek, hogy a zsidók megsem­
misítésére vonatkozó döntés akaratlanul, esetleges, szükséghelyzetekben
született, kevés köze volt a náci vezetéshez és Hitlerhez, s nem volt szerves
része a náci világnézetnek. Ezek azonban hibás feltevések. A nácik politiká­
ja a zsidókkal kapcsolatban kifejezetten koherens és céltudatos volt.

145
 A náci szándék és politika a zsidókra vonatkozóan egy pontosan körvo­
nalazott, mindenki által osztott szemléletet tükrözött, nevezetesen az eli-
minációs, faji alapú antiszemitizmust. Ha elismerjük ennek az eliminációs
politikának a létezését, mely magában foglalta a feltételezett probléma di­
agnózisát és a gyakorlati „megoldások1' választékát, a nácik zsidópolitikája
máris kevésbé tűnik rejtélyesnek, máris könnyebb megérteni és értelmez­
ni, hogy mi történt: ez egy összehangolt, de rugalmas és tudatos, és per­
sze óhatatlanul kísérletező próbálkozás volt az állítólagos zsidó hatalom és
befolyás lehető legteljesebb és legvéglegesebb felszámolására. Tudatos volt
azért, mert nyíltan és gyakorta kinyilatkoztatták, összehangolt volt, mert
oly sokan követték folyamatosan és odaadással, kísérleti jellegű volt* mert
senki nem mérte fel a terepet és a gyakorlati korlátokat, melyek között a
németeknek ki kellett találniuk és végre kellett hajtaniuk ezt a politikát. Va­
lójában a politika korlátainak és bizonytalanságainak fényében vizsgálva a
nácik figyelemreméltó következetességet mutattak, több következetességet,
mint amennyit a mai kutatások elismernek e tárgyban, vagy mint amennyi
elvárható lett volna tőlük.
Ennek bemutatása és a nácik zsidó ellenes politikájának értelmezése
végett néhány dolog átértékelésre szorul. Mielőtt tehát megvizsgálnánk a
nácik zsidóellenes politikájának fejlődését, röviden foglalkoznunk kell bi­
zonyos koncepciós és elemzési problémával. A „szándékosságra” Hitler és
követőinek viszonyára, az egyes akciósorozatok következetességének érté­
kelésére vonatkozó lényegi megjegyzések mindig is vita tárgyát képezték,
ma is vitatkoznak róluk, tehát érdemes figyelmet szentelni nekik.
A náci korszak Németországának politikai rendszere egyszerre volt dik­
tatórikus és konszenzus alapú. Diktatórikus volt, amennyiben semmiféle
formális intézmény, például választási rendszer, nem létezett a hitleri ha­
talom ellenőrzésére, a führer hivatalából való visszahívására. Ugyanakkor
konszenzusos is volt, amennyiben az emberek, akik a politikai rendszer
intézményeit alkották, valamint a szélesebb német publikum, elfogadta a
rendszert és Hitler hatalmát, kívánatosnak és jogszerűnek ítélte azokat. E
széles konszenzuson belül voltak különbségek és konfliktusok sok kérdés­
ben, így a zsidópolitika kérdésében is, s ezeknek három oka volt. Először is
a korlátok reálisak voltak, s ez kompromisszumos lépésekhez, egyes prefe­
renciáktól való eltéréshez vezetett mindaddig, amíg a végrehajtás feltételeit
meg nem tudták teremteni. Másodszor Hitler személyes benemavatkozási
vezetői stílusa elegendő teret adott a beosztottak számára, gyakran külön­
böző intézményekben honoló, egymástól eltérő eszmék számára a politika
tervezésére. A harmadik okot azok a természetes feszültségek és követke­
zetlenségek jelentették, melyek minden új és nehéz országos vállalkozásra
jellemzők, melyeket egymással versengő intézmények valósítanak meg (ez
esetben zavaros és egymást sokszor átfedő jogi viszonyok között) egy olyan

146
politikai rendszerben, mely központi (hatalommal is bíró) felügyeleti szerv
nélkül működött,
A nácik zsidópolitikája a politikai rendszer e három jellegzetességéből
fakadó következetlenségek mellett az eliminációs ideológiának a „megol­
dások” egész sora felelt meg, melyek mindegyike példátlan volt a maga ne­
mében és nehezen megvalósítható a gyakorlatban. Mindebből következett,
hogy a zsidóellenes politika tervezői és végrehajtói között csak a központi
elvekben volt egyetértés, de többféle elképzelés létezett e politika végrehajtá­
sának mikéntjére, más célokkal való egyeztetésére, egyes részleteinek időzí­
tésére, a végrehajtás módjára, sebességére vonatkozóan. Nem csoda, hogy a
nácik folyamatosan szorongatták alárendeltjeiket „zsidókérdésük” mielőbbi
„megoldására”
A jelzett problémák közepette nem könnyű megérteni, mi is volt a nácik
szándéka a német és az európai zsidókkal, milyen szándékok és megfonto­
lások vezérelték őket ennek vág)7 annak az intézkedésnek a megtételében.
Manapság ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatában a fő irány az, hogy nem­
csak a politikát, hanem a mögötte lévő szándékot is vizsgálni kell minden
egyes intézkedés esetében. Ezt követően az aktuális végrehajtók szándékait
és cselekedeteit befolyásoló politikai, intézményi, területi és katonai hely­
zetet kell megvizsgálni. A módszer sokat mond a szereplők mikroszintű és
középszintű elképzeléseiről és cselekedeteiről, de az esetek szélesebb kont­
extusba helyezése nélkül téves képet nyújt azokról a helyzeti és anyagi felté­
telekről, melyek ismerete jóval fontosabb az irányadó politikán belüli helyi
eltéréseknél. A nácizmus és a nácik eliminációs zsidópolitikája az, amit nem
szabad szem elől téveszteni. Az egyes helyi esetek vizsgálata sok mindenre
fényt derít, de szükségképpen csak kiegészítés lehet a szélesebb képhez, ha
úgy tetszik, a légi felvételhez képest,
A fenti értelmezési és magyarázati nehézségek figyelembevételével a he­
lyes megközelítés az alábbi:
Mindezen események bármely értékelése csak Hitlerrel kezdődhet. És
noha szeretnénk jóval többet tudni Hitler vonatkozó nézeteiről és szerepé­
ről, mindemellett világos, hogy Hitler maga hozta meg a legfontosabb dön­
téseket, ő maga volt az elsődleges mozgatóereje annak az üldözésnek, mely
a népirtáshoz vezetett. További kel dolgot meggyőződéssel kimondhatunk.
Először azt, hogy Hitler soha nem tért el a maga eliminációs elképzelésétől,
melyet már 1920. augusztus 13-án kifejtett egy beszédében, mely a „Miért
vagyunk antiszemiták? wcímet viselte. Hallgatói előtt kijelentette, hogy az
első lépés a zsidók természetének meghatározása, majd ezt követően létre
kell jönnie egy szervezetnek, „mely egy napon a tettek mezejére lép. És a mi
elszántságunk e tettek végrehajtására rendíthetetlen. Ügy hívják: a zsidók
eltávolítása népünkből” Másodszor, Hitler „rendíthetetlen” következetes­
séggel határozta meg a zsidókkal kapcsolatos nemet politika kereteit. (Soha
 komolyan nem mérlegelte vagy javasolta, hogy a németek harmonikus bé­
kében élhetnének együtt a zsidókkal). Hitler eliminációs elszántságának kö­
vetkezetessége nem meglepő annak fényében, ahogy ő akkor és a további­
akban mindig a zsidó veszély súlyosságát értékelte. Mint egy 1920-ban 1200
ember előtt megtartott gyűlésen kijelentette, ez a veszély olyan hatalmas,
hogy ót semmi nem ingathatja meg abban az eltökéltségében, hogy a zsi­
dóktól szabadulni kell. Ezzel kapcsolatos nevezetes kijelentése volt, hogy „...
mérhetetlen elszántság lobog bennünk, hogy gyökerestől tépjük ki a Go­
noszt (a zsidókat), hogy kiirtsuk (auszurotten) a gyökereket és ágakat. E cé­
lunk elérésében semmi nem állíthat meg bennünket, még az sem, ha esetleg
magával az Ördöggel kell egyesítenünk erőinket”. Amikor az Ördöggel való
szövetkezés lehetőségéről beszélt, Hitler azt nyilatkoztatta ki, hogy mindent
megtesz annak érdekében, szokatlan vagy tiltott eszközökhöz is kész folya­
modni a zsidók megsemmisítéséért. Az, hogy a teljes megsemmisítés helyett
más kifejezést használt, mindössze nyelvbotlásnak tekintendő. Márpedig
akkor a központi kérdés ez: Milyen módon nyertek konkrét megfogalma­
zást Hitler tartós eliminációs szándékai a változó lehetőségek és korlátok
közepette, illetve saját egymással versengő értékei és céljai mellett?
Ha ezt a kérdést mélységében vizsgáljuk, akkor egy sor megfontolást mu­
száj észben tartanunk, Az „eszmények” azok az optimális elképzelések, me­
lyeket egy személy a lét kívánatos dolgairól alkot magának egy társadalmi és
fizikai értelemben korlátozások nélkülinek tekinthető világban. A „szándé­
kok” viszont a való világban születő tervek, amelyeket az ember a ténylege­
sen lehetséges feltételek és korlátok közepette alakít ki magának. A „politi­
ka” pedig az a cselekvési forma, melyet egy személy ténylegesen választ egy
bizonyos pillanatban az akkor cppen létező feltételek és korlátok közepette.
Utóbbi nem feltétlenül tükrözi tökéletesen az előbbieket. Ha csak a korlátok
nem akadályozzák meg ebben, a személy szándékai általában az eszményeket
követik, cselekedetei pedig, vagyis az általa folytatott politika, rendszerint a
szándékok megvalósítását szolgálják. Mindazonáltal az eszmények sok eset­
ben durván eltérnek mindennemű elérhető realitástól. Ennél fogva a szándé­
kok gyakran csak nagy vonalakban követik az alapjukat alkotó eszményeket,
általában rosszul, mivel a személy észszerű engedményeket tesz a realitásnak.
A politikák pedig sokszor alig tükrözik a szándékokat, az eszményekről már
nem is szólva, mivel a személy cselekvéseinek meghatározásakor még többet
kénytelen engedni a realitásoknak, mint amikor a szándékait alakítja ki. Mi
több, a politika alakulhat olyan körülmények között is, amikor az ember el­
méjében egymásnak ellentmondó eszmények és szándékok viaskodnak, mely
esetben előfordulhat az is, hogy bizonyos létező, akár elszántan képviselt szán­
dékok sem maradnak meg benne. így fordulhat elő, hogy valaki, akinek az
eszményképe egy zsidó befolyástól mentes világ, el van szánva egy ilyen világ
megteremtésére, amikor ehhez megvannak a feltételek, olyan politikát folytat,

148
vagy oly módon változtat a politikáján, hogy az nem kecsegtet az eszmény
beteljesülésével, a szándék megvalósulásával, minthogy ő maga a tényleges
feltételeket az adott időpontban egyszerűen nem ítéli megfelelőnek, A halasz­
tás, az ideiglenes vagy céljai szempontjából nem teljesen kielégítő cselekvés,
az egyén szemszögéből nézve racionális és helyes válasz a leküzdhetetlennek
látszó akadályokra. Ez a magatartás egyáltalán nem összeegyeztethetetlen
a7. eszményekkel és szándékokkal. Vagyis a halasztás sem az eszmény, sem a
szándék hiányának nem lehet a bizonyítéka.
Fentiek alapján a zsidók németek általi üldözéséről és lemészárlásáról ál­
talánosságban elmondható: Hitler a zsidóellenes politika mozgatóereje volt.
Hatalmának első néhány évében azért döntött a „zsidókérdés megoldásá­
nak” kompromisszumos formái mellett, mert a tényleges megoldás feltéte­
lei nem látszottak adottaknak sem azonnal, sem a közeli jövőben. Pusztulj,
zsidó! A németek zsidókkal kapcsolatos politikája egy általános eliminációs
téma variációit jelentette. Noha ezeknek a változatoknak a következményei
roppantmód különbözőek voltak az áldozatokra nézve, a végrehajtók szem­
szögéből viszont funkcionálisan nagyjából egyformák voltak. Azaz ugyan­
azt jelentette mindegyik a végrehajtók számára, ugyanaz a szándék vezette
mindegyiket, s ez a legfontosabb körülmény a zsidóüldözés folyamatának
értékelésében. Tudniillik az, hogy valamennyi végrehajtó egyazon kulturális
kognitív modell alapján cselekedett, ez adta számukra a racionális alapot, a
félelmetes energiát és a cselekvési vezérfonalat a zsidók elleni intézkedések
végrehajtásában.
A németeknek a német és az európai zsidóság ellen folytatott politikájá­
ban két fontos irány és cél különböztethető meg:

Az egyik az a törekvés, hogy „társadalmilag halott” lényekké változtassák

a zsidókat, akiket erőszakos uralomba lehet hajtani, el lehet különíteni és
meg lehet szégyeníteni, majd a későbbiekben eszerint lehet elbánni velük.

A másik cél az volt, hogy a zsidókat teljesen és véglegesen eltávolítsák a

német nép társadalmi életéből és a lehetőség szerint a németek fizikai közel­
ségéből is, s ily módon semlegesítsék őket a német élet tényezőiként,

Ez a két vezérelv alkotta a németek zsidópolitikájának állandó összetevő­

it, függetlenül az aktuális intézkedésektől. Ezen célok elérésének kívánatos­
ságába vetett hit volt e politika axiómája és mögöttes kognitív modellje. És
ezen célok végrehajtása változó, egymást ideiglenesen átfedő politikai esz­
közök és intézkedések sokasága által történt. Ide sorolhatók:

A szóbeli támadások.

149
 A fizikai támadások.

Jogi és adminisztratív i ntézkedések a zsidóknak a nem zsidóktól való el­

választására.

Az emigrációra való ösztönzés.

Az erőszakos deportálás és „áttelepítést

A gettókba való fizikai elkülönítés.

Az éheztetés, legyengítés, a betegségek terjesztése utján való gyilkolás

(még a formális népirtási program végrehajtása előli),

A rabszolgamunka mint a halál alternatívája.

A népirtás tömeges agyonlövetés, tudatos éheztetés és clgázosítás által.

A halálmcnctek.

A zsidóellenes politika két fő céljától egyetlen nagy német politikai vo­

nulat sem választható el. Mindegyik a zsidók „társadalmi halálát” illetve a
német társadalomból való fizikai eltávolítását, befolyásuk megszüntetését
célozta. Mindazonáltal volt három nagyobb politikai vonulat, melyek a fenti
két cél elérését egyidejűleg szolgálták; a zsidók elleni szóbeli kirohanások,
a zsidók elleni fizikai támadások, valamint az ellenük irányuló jogi és ad­
minisztratív korlátozások. Ami bizonyos, hogy a németek 1939-re elérték,
hogy a zsidók társadalmilag halottnak voltak tekinthetők országukban.
Kezdjük a szóbeli támadásokkal, melyek a kormánypolitika legfolyama­
tosabb, leggyakoribb és leghatásosabb eszközét jelentettek. Ez általánosan
elismert és sokat hangoztatott tény, bár ritkán elemezték a zsidóellenes po­
litika fontos összetevőjeként. Ide sorolható a német nyilvánosságot elöntő
állandó, gyűlölködéssel teli antiszemita szóözön, kezdve Hitler beszédeitől
a német rádióból ömlő végtelen gyű) ölet folyamig, az újságokat, folyóirato­
kat megtöltő kampányokig, a filmekből áradó gyűlölködésig, és a hasonló
tartalmú tankönyvekig. Ezeknek a kampányoknak a németekre gyakorolt
hatásáról már szóltunk az előző fejezetben, itt ezek politikai és társadalmi
következményeire szeretnék kitérni. Mindenekelőtt arra, hogy ez a rágalom-
özön adekvát kifejezése volt a Hitler és követői által képviselt nézeteknek,
azon szándékuknak, hogy Németországot megszabadítsák a zsidóktól, akár
azok kiirtása árán is. Az ezzel kapcsolatos verbális erőszak nemcsak a né­
meteknek szólt, hanem a zsidóknak is. A németek esetében a hit erősítését,

150
a zsidók esetében a megfélemlítést célozta. A terrorintézkedések célja pedig
az volt, hogy a zsidókat előbb megfélemlítsék, majd Németország elhagyá­
sára kényszerítsék, abban a reményben, hogy oda soha nem térnek vissza.
A verbális rohamok minden más politikánál jobban hozzájárultak ahhoz,
hogy a zsidók szociálisan holt lényekké váljanak, vagyis olyan lényekké, akik
felé a németeknek semmiféle erkölcsi kötelességük nincs, akik tökéletesen
elveszítenék a becsületüket, akik voltaképpen alkalmatlanok arra, hogy
megbecsüljék őket. Egy zsidó túlélő, Avraham Bárkái az április 1-i bojkott
utáni náci politikának ezt a vonatkozását 1989 ben megjelent könyvében
így fogalmazta meg: „A propaganda össztüze csillapíthatatlan hevességgel
és erővel zúdult a zsidókra. Szünet nélküli ismétlésekkel verték bele a hall­
gatóság és az olvasók fejébe, hogy a zsidók embernek nem nevezhető lények,
minden gonosz forrásai..” A verbális erőszak tehát szerves része volt a hit­
lerista céloknak, a zsidók szociális értelemben való holttá nyilvánításának
(ily módon felkészítendő a németeket a drasztikusabb megsemmisítő in­
tézkedésekre) és emigrációba kényszerítésének a Németországra gyakorolt
befolyásuk korlátozása végett.
A másik politikai fő vonulat a náci korszakban a zsidók fizikai bántalma­
zása volt, ami az 1930-as években még csak alkalmilag fordult elő. A rezsim
által gyakorolt, ösztönzött, illetve megtűrt testi erőszak a 40-es évekre vált a
zsidók mindennapos létének részévé, bár mar a 30-as években is bármelyik
napon előfordulhatott. Időnként a véletlenszerű fizikai támadások és rituális
megalázások formájában jelent meg a helyi hatóságok részéről, máskor köz­
pontilag szervezett kampányok formáját öltötte és erőszakoskodást, terrort,
bebörtönzést, koncentrációs táborba hurcolást jelentett. Mint már jeleztük,
a fizikai támadások a verbális erőszakhoz hasonlóan azt voltak hivatottak
kommunikálni mindenki számára, hogy a zsidók iránt semmiféle erkölcsi
kötelezettség nem áll fenn, s az a legjobb, ha saját maguk távoznak Német­
országból. Ezek a cselekmények egyszersmind azt is jelezték előre, hogy mi­
lyen jövő vár a zsidókra.
Pontos vonatkozása volt a német politikának a zsidóknak a németektől
való jogi és adminisztratív elkülönítése, mely egyre nagyobb arányokat, öl­
tött. Ez volt egyébként a verbális erőszak legközelebbi nem verbális analógi­
ája, melyet az Összes későbbi zsidóellenes intézkedéstől eltérően a nácik már
hatalomra jutásuk pillanatától alkalmaztak és soha nem függesztettek fel,
mi több, egyre intenzívebben használtak az idő előrehaladtával, A zsidók lé­
pésről lépésre való szisztematikus kizárása a társadalom minden szférájából,
azaz a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális szférákból, egy pillanatra
sem szünetelt, miközben a zsidóknak okozott ártalmak egyre súlyosbodtak.
A németek egy héttel az 1933. április l-i bojkott után kezdték eltávolítani a
zsidókat a közalkalmazotti állásokból. A Hivatásos Közszolgálat Újjáépíté­
séről szóló törvényt április 7-én fogadták el, majd ezt követték a következő

151
 hetekben a többi szakmákra vonatkozó törvények. A zsidók kiszorítása a
gazdaságból a rezsim első éveiben tovább folytatódott abban a mértékben,
ahogyan az ország gazdasági helyzete ezt lehetővé tette, majd 1938-ban fo­
kozott energiával folyt tovább. 1933. szeptember 1-én a németek eltávolítot­
ták a zsidókat a kulturális életből és a sajtóból, mely utóbbit sokak szerint
különösen átitatta a zsidókkal való „mérgezettség”. A rezsim fennállása alatt
a németek a zsidók és a németek közötti kapcsolatok minden formáját kor­
látozták, amint a zsidó vallásgyakorlás lényeges formáit is, korlátozó törvé­
nyek Özönével határozva meg, mit tehetnek a zsidók és mit nem. A zsidó ri­
tuális vágást a nácik 1933. április 21-én, hatalomra jutásuk után hamarosan
betiltották, s mivel ez a zsidóság meghatározó gyakorlatának számított, csak
annak deklarálása lehetett, hogy maga a zsidó lét a társadalom rendjének és
erkölcsi normáinak a megsértését jelenti. Mindent egybevetve a németek
csaknem kétezer törvény és rendelet formájában degradálták és nyomorí­
tották meg az ország zsidóságát, oly módon, amire évszázadok óta nem volt
példa egyetlen európai kisebbség esetében sem.
Az egyre szorosabbá váló béklyók sorában is jelképes esemény volt a
nürnbergi törvények 1935 szeptemberi elfogadása, melyek néhány további
törvénykezési aktussal együtt meghatározták, kit tekintenek jogilag zsidó­
nak, azaz országosan meghirdették, kik azok a személyek, akik a zsidóelle­
nes törvények és rendeletek hatálya alá tartoznak. Az uralkodó világnézet­
nek megfelelően a meghatározó kritérium ebben lényegében a vérvonal volt,
nem pedig a vallási hovatartozás. A német törvények tehát zsidónak nyilvá­
nították azokat az embereket, akik, miután szüleik felvették a kereszténysé­
get, keresztények voltak, ám felmenőik meghatározott hányadában zsidó vér
folyt. Történt ez függetlenül attól, hogy ezek a személyek sem lélektanilag,
sem társadalmi értelemben, sem egyéb módon nem kötődtek a zsidóság­
hoz. A nürnbergi törvények megfosztották a zsidókat állampolgárságuktól
is, és aminek óriási szimbolikus és gyakorlati jelentősége volt, megtiltották
a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést, illetve a házasságon kívüli
szexuális kapcsolatot. Összességükben ezek a törvények és rendeletek a 30-
as években azt a célt szolgálták, hogy megfosszák a zsidókat létalapjuktól,
reménytelenségbe taszítsák és elszigeteljék őket a szélesebb társadalomtól,
melyben pár évvel korábban még szabadon mozoghattak. Ezek a törvények
társadalmilag holttá tették a zsidóságot.
1941. szeptember 1-i kezdettel a zsidók németországi társadalmi elszige­
telése és társadalmilag holt lényekké nyilvánítása tovább erősödött és jelké­
pessé vált azzal a kormányrendelettel, mely kötelezte a zsidókat a méretes
sárga Dávid-csillag viselésére nyilvános helyen. A zsidó szó feketével volt
beleírva. Az intézkedés hatása nyilvánvaló volt. A zsidók ilyen módon való
nyilvános megbélyegzése tovább fokozta az amúgy is erőteljes megalázásu­
kat. Egy ilyen jól látható céltábla viselése egy alapvetően ellenséges közeg­

152
ben, mely így már könnyedén azonosíthatta őket, további félelmet keltett
a zsidókban, különösen a zsidó gyerekekben, akik növekvő szóbeli és fizi­
kai inzultusoknak voltak kitéve. Egy stuttgarti zsidó asszony megemléke­
zése szerint „a sárga csillag viselése, mellyel 1941-től úgy bélyegeztek meg
minket, mintha bűnözők lennénk, a kinzás egy formája volt. Mindennap,
amikor kiléptem az utcára, nagy erőfeszítésembe került, hogy megőrizzem
nyugalmamat”. A sárga csillag bevezetése azt ls jelentette, hogy a németek
ettől kezdve könnyebben felismerhették, követhették és számon tarthatták
azokat, akik a társadalom halottainak jelét viselték. Nem véletlen, hogy a
német megszállási politikának egész Európában része volt a zsidók rákény-
szerítése a sárga csillag és kitűző viselésére.
A társadalomból való kiközösítés és annak minden velejárója, a szóbeli és
a fizikai erőszak egymást erősítette. Míg a verbális erőszak zsidóknak és né­
meteknek egyaránt tudomására adta, hogy erkölcsi határ húzódik közöttük,
a törvények és a szabályok a fizikai és a társadalmi határvonalakat húzták
meg. Ezek együttvéve tették társadalmilag halott lényekké, lényegében egy
leprás közösség tagjaivá a zsidókat, egy olyan közösség tagjaivá, amellyel
bárki bármit megtehet. Ezek együttvéve olyan mértékig barátságtalanná,
nehézzé és megalázóvá tették a zsidók németországi létezését, hogy a német
zsidók csapatokban hagyták el az országot Az 1933-ban Németországban
élő 525 ezer zsidóból öt év alatt 130 ezer emigrált. 1938-ra már a leginkább
önámító zsidók is kénytelenek voltak beismerni, hogy a zsidók nem élhet­
nek Németországban. Az 1938-39-es évben a kivándorlás tovább erősödött,
újabb 118 ezer ember hagyta el az országot, s ekkor már minden olyan or­
szágba elutaztak, amelyik hajlandó volt befogadni őket. A háború kitörése
után már csak alig több, mint 30 ezer zsidó tudott elmenekülni. Ilyenfor­
mán a németeknek sikerült a németországi zsidók több mint felét távozás­
ra kényszeríteniük addig szeretett szülőföldjükről, rendszerint megfosztva
őket lényegében minden tulajdonuktól, tárgyaiktól, vagyonuktól.
Míg a 30-as évek folyamán Hitler eszménye a zsidó hatalom teljes meg­
semmisítése volt, az aktuális német politikában tükröződő azonnali szándé­
ka egy szerényebb cél megvalósítása, nevezetesen Németország judenreinné,
zsidómentéssé tétele volt. A 30-as évek nemzetközi viszonyai között e2 volt
a leghatékonyabb, ha nem is a legkielégítőbb politika. A korszak körülzárt
és gyönge Németországa nem folyamodhatott radikálisabb módszerekhez,
mert ezzel olyan háborút kockáztatott volna, amit nem lehetett megnyerni.
A 30-as években Németország a gazdasági válságból kapaszkodott kifelé,
fegyverkezett, az évtized második felében pedig területi és külpolitikai si­
kereket aratott diplomáciai úton és a fegyverek erejével. Elérte a Versailles-i
Szerződés által kiszabott korlátozások de facto felszámolását, a Raj na-vidék
remilitarizálását 1936-ban, Ausztria annektálását 1938-ban, majd Csehszlo­
vákia feldarabolását 1938-1939-ben, A zsidókra mért szisztematikus és teljes

153
 erejű csapás azzal a veszéllyel fenyegetett volna, hogy Németországot meg­
akadályozzák erejének visszaszerzésében, holott éppen ez volt a legfonto­
sabb előfeltétele annak, hogy Hitler elérhesse különféle apokaliptikus céljait,
beleértve a világ zsidóságának megsemmisítését. Ha Hitler és honfitársai
nem veszik figyelembe a német zsidóság megsemmisitésének útjában álló
jelentős akadályokat, győzelmük akkor is csak pirruszi győzelem lett volna.
Nem jelentett volna ugyanis „végső megoldást” az úgynevezett „zsidókér­
désre”, minthogy a világ zsidóságát alig gyengítette volna meg. Paul Zapp,
aki később a 11a számú Sonderkommando parancsnoka lett (ez mészárolta
le Dél-Ukrajna és a Krím zsidóságát), ezt a magától értetődő „igazságot”
juttatta kifejezésre, mondván: A zsidókérdés abszolút tisztázása elképzelhe­
tetlen a világ zsidóságára mért határozott csapás nélkül. Adolf Hitler politi­
kai és diplomáciai vezetése megalapozta a zsidókérdés európai megoldását.
Ebből a kiindulópontból válik lehetővé a világméretű zsidókérdés felvetése”
A „nemzetközi zsidóság”, mely a nácik meggyőződése szerint mind a Szov­
jetuniót, mind a nyugati demokráciákat manipulálta, különösen az Egyesült
Államokat, a várakozások szerint mobilizálta volna magát és a világ többi
részét Németország legyőzésére és lerombolására. Hitler számított egy vég­
ső összecsapásra a zsidókkal, de úgy vélte, hogy annak ideiét és feltételeit a
németeknek kell megválasztaniuk.
A német zsidók legyilkolása a 30-as években, még ha lett volna is rá le­
hetőség, Hitler céljainak ismeretében idő előtti és végső soron önpusztító
dolog lett volna. Hitler és a nácik rabjai voltak egy hallucinációkra épülő
ideológiának, de nem voltak őrültek. Kivételes módon elkötelezettek voltak
céljaik, a német társadalom rekonstrukciója és egy eszméik szempontjából
megfelelő nemzetközi környezet megteremtése mellett. Lehet, hogy Hitler
és társai már hatalomra jutásuk pillanatában szerették volna mind egy szálig
kiirtani a zsidókat, ám a megfontoltság, amivel a 30-as években, de még a
háború idején is más ügyeiket intézték, arra vall, hogy ebben a tekintetben is
az időnyerésre játszottak, arra vártak, hogy eljöjjön az ő idejük.
Tehát a német kormány hidegvérrel döntött amellett, hogy egy ideig m á­
sodlagos eliminációs politikát folytat, jogilag és adminisztratív úton elszige­
teli a zsidókat Németországon belül, és megpróbálja emigrációra kénysze­
ríteni őket. Ez a felülről vezérelt politika egyenletes tempóban haladt, csak
azok a belföldi megfontolások korlátozták, melyek előírták a jogszerűség
látszatának megőrzését és azt a követelményt, hogy lehetőleg a gazdaság ká­
rosodása nélkül távolítsák el az üzleti életből a zsidókat, továbbá tekintettel
legyenek a nemzetközi közvélemény Németország helyzetére és kilátásokra
gyakorolt hatására is.
A Kristályéjszaka, az 1938, november 9-ről 10-re virradóan végrehajtott
országos pogrom óriási jelentőségű esemény volt. Az ezt megelőző német
intézkedések nem voltak elegendők ahhoz, hogy teljes mértékben eltávo­

154
lítsák a zsidókat az országból, így eljött az ideje a nagyobb szigornak, egy
félreérthetetlen üzenetnek és figyelmeztetésnek: Távozz, különben ez tör-
ténik veled* Ilyen értelemben a Kristályéjszaka a zsidó személyekre és élet­
viszonyaikra mért országos csapás, legfontosabb jelképeik és közösségi
struktúráik lerombolása a náci rezsim részéről semmiképp sem meglepő
soros lépés volt. Emellett jelentőségteljes előrejelzése volt a jövőnek. A Kris-
tályéjszaka által a németek minden korábbinál világosabbá lettek két dolgot:
a zsidóknak nincs helyük Németországban, és a nácik zsidó vért akarnak
ontani. Egy közösség intézményeinek lerombolása majdnem ugyanaz és
majdnem ugyanolyan kielégítő, mintha magukat az embereket pusztítanák
el. Németország általános „megtisztítása” a zsinagógáktól a Kristályéjszakán
a népirtás előtti utolsó stádiumot jelentette.
A Kristallnachtot követően a német eliminációs vállalkozás gyors ütem­
ben fejlődött általánosabb és azonnali halállal fenyegető szándékká, illetve a
célnak megfelelő politikai intézkedések sorozatává. Azonban az egyes lépé­
sek közben Hitler és honfitársai nem voltak biztosak abban, hogyan is kell
megvalósítaniuk eliminációs szándékaikat, hogyan fejlesszék ehhez szüksé­
ges politikájukat és terveiket. Megnehezítették a tervezést a változó stratégi­
ai viszonyok mind a hagyományos, mind a zsidókkal szembeni hadszínté­
ren, valamint egy addig példátlan méretű, soha ki nem próbált és meg nem
kísérelt, az egész kontinensre kiterjedő eliminációs program végrehajtásával
kapcsolatos bizonytalanságok és nehézségek,
A népirtás fizikai megfelelőjének tekinthető országos erőszakorgiát köve­
tő politikát a a Das Schwarze Korps körvonalazta két héttel a Kristályéj szaka
után. Az eliminációs és pusztító intézkedések szervezésében élenjáró SS hi­
vatalos lapja ekkor nyilatkoztatta ki ominózus módon, hogy „A zsidókat el
kell távolítani lakóhelyeikről és olyan helyen kell elkülöníteni, ahol egymás
között vannak és a lehető legkevesebb kapcsolatban vannak a németekkel,.
Saját körükbe zárva ezek a paraziták nyomorúságra lesznek ítélve**.” Az SS
szócsöve szerint azonban még ez sem volt elég. Egy következő lépésre is
szükség volt. A vezércikk tehát így folytatódott:

„Azt azonban senki se képzeljey hogy ezt a folyam atot mi passzívan f i ­

gyeljük majd. A német nép a legkevésbé sem óhajtja megtűrni országában a
bűnözők százezreit, akik nemcsak bűnözéssel tartják fen t magukat, hanem
bosszúéhesek is... Az elszegényedett zsidók százezrei a bolsevizmus melegá­
gyát képezik majd és embernek nem nevezhető politikai bűnöző elemek gyü­
lekezetét alkotják... Egy ilyen helyzetben az a kemény szükség vár ránkt hogy
a zsidó alvilágot oly módon kell megsemmisítenünk saját kormányzásunk és
törvényeink értelmében, ahogyan bármely egyéb bűnözői elemeket - tűzzel és
karddal Az eredmény a zsidóság tényleges és végleges vége, a zsidóság abszolút
megsemmisítése lesz Németországban.”

155
 Nem tudjuk, vajon ez volt-e ebben a pillanatban a németek tényleges
hosszútávú politikája, noha a Das Sckwarze Korps vezércikkének első fele
egyértelműen annak az értekezletnek a szellemében fogant, melyt 1938. no­
vember 12-én tartottak magas rangú résztvevőkkel a német zsidóktól való
megszabadulás kérdéseiről. Hitler utasítására Göring hívta össze az értekez­
letet, melyen Reinhard Heydrich játszotta a főszerepet, aki maga is kijelen­
tette, hogy a háború végzetes lesz a zsidók számára: „Ha a német biroda­
lom a belátható jövőben bármikor nemzetközi konfliktusba keveredik, nem
kétséges, hogy mi itt Németországban mindenekelőtt a zsidókkal való nagy
leszámolás végrehajtásában gondolkodunk majd”. A Das Schwarze Korps te­
hát olyan kereteket jelölt meg, melyek közvetlenül az ismert szándékokból
és aktuális intézkedésekből következtek. Tudatos, kiszámított, többlépcsős
eszkalációja volt ez a senki által meg nem kérdőjelezett eliminációs prog­
ramnak, melynek minden lépése egy-egy önálló intézkedés végrehajtását
feltételezte- Azt, hogy mindez megfelelt a nácik alapvető szándékainak, a
németországi brit konzul is megerősítette. Az idézett vezércikk megjelenése
előtt pár nappal Hitler kancellári hivatalának egy magas állású képviselője
a konzullal folytatott megbeszélésen „világossá tette, hogy Németországnak
szándékában áll megszabadulni a zsidóitól, akár emigráció útján, akár kié­
heztet és ükkel és legyilkolásukkal, minthogy háború esetén nem óhajtanak
megtűrni országukban egy ilyen ellenséges kisebbséget A hivatalos szemé­
lyiség hozzáfűzte még, hogy Németországnak »szándékában áll kitaszítani
vagy megölni a zsidókat Lengyelországban, Magyarországon és Ukrajná­
ban, mihelyt ellenőrzést szerez nevezett országok felett«” November 21-én,
pár nappal a Kristályéjszaka után Hitler a dél-afrikai gazdasági és védelmi
miniszternek azt mondta, hogy háború esetén a zsidókat megölik. Kevesebb
mint három hónappal később, hatalomra jutásának évfordulóján, Hitler
részletesebben is megismételte ezt a népirtási fenyegetést a Reichstagban.
Ezt a beszédét később leközölte a párt vezető lapja, a Völláscher Beobach-
ter is, s ebben arra is emlékeztetett, hogy a zsidók először kinevették az ő
vonatkozó „próféciáit” majd megtapasztalhatták azok valóra válását. A to­
vábbiakban Hitler kijelentette: „Ma ismét próféta leszek: ha a nemzetközi
zsidó pénzemberek Európában és azon kívül megint egyszer világháborúba
taszítják a nemzeteket, annak eredménye nem a Föld bolsevizálása és így
a zsidóság győzelme lesz, hanem a zsidó faj megsemmisítése Európában!”
Hangsúlyozni kell, hogy a Das Schwarze Korpshoz hasonlóan ez sem va­
lamiféle azonnal végrehajtandó operatív programnak a meghirdetése volt.
Hitler eszméjének, illetve megfelelő feltételek megléte esetén szándékának
volt a világos kifejezése, melyet nemcsak saját belső köreinek szánt, hanem
most már a német néphez intézett beszédében, valamint a külföldi veze­
tőkkel folytatott komoly tárgyalásain is kifejtett. Az általános háború és a
2Sidók kiirtása közötti összefüggés mélyen rögződött Hitler agyában, A

156
háború kitörésével azonban más fejleményeknek is be kellett következniük
ahhoz, hogy ez a szándék megvalósíthatónak tűnjön. Egyelőre az vált nyil­
vánvalóvá, hogy katonai konfliktus esetén Hitler még a 30-as évekhez képest
is keményebb politikát készül folytatni a zsidók ellen. Hitler és más nád
vezetők szavaiból egyértelműen kiderül, hogy a népirtással azonos „végső
megoldás” eszméjének megvalósíthatósága már ekkor mérlegelés tárgya.
Az. hogy emberi együttélésre alkalmatlannak nyilvánított személyek elpusz­
títása a politikai eszköztár részévé vált, 1939 októberében lett nyilvánvaló az
úgynevezett Eutanázia program elfogadásával
A legteljesebb mértékben elképzelhetetlen, hogy azok, akik elmebajos nem
zsidó németek tízezreinek megöléséről döntöttek, nem vették fontolóra, vagy
nem szántak vallásos hiedelemmel hasonló sorsot a zsidóknak, akiket sokkal
ártalmasabbaknak és veszélyesebbnek tartottak. Mindenesetre az Eutanáziái
program keretében halálra szánt emberek (köztük igen alacsony százalékban
voltak zsidók), akiket „életre méltatlan életeknek” tekintettek, sokkal kevésbé
voltak veszélyesek a szemükben Németországra, mint a zsidók, A genetikusán
veszélyeztetett és elmebeteg emberek kétféle módon jelenlettek fenyegetést a
nemzet egészségére nézve: egyfelől azáltal, hogy fogyatékosságaikat az újabb
nemzedékekre is átörökítik, másrészt pedLg az általuk elfogyasztott élelmisze­
rek és más javak miatt. Ez azonban mind csak gyerekjáték volt a zsidók feltéte­
lezett veszélyességéhez képest. Utóbbiakat ugyanis az Eutanázia programban
érintettekkel ellentétben akaratlagos kártevőknek tekintették, hatalmasoknak,
akik hajlamosak és képesek a német nép teljes megsemmisítésére. Mindaddig,
amíg a zsidókat ki nem iktatják, Németország szenvedni fog tőlük, mint a pes­
tistől. Hitler szavaival élve „megszámlálhatatlan betegség származik egyetlen
bacilustól: a zsidóktól! ” A folytatás szerint „akkor leszünk egészségesek, ha
megsemmisítjük a zsidókat!”. Azt képzelni, hogy Hitler és a többi náci vezér
végrehajtotta volna az Eutanáziaprogramot és nem akarta ugyanezt tenni a
zsidókkal, egyenlő azzal a hittel, hogy ugyanaz a személy, aki elnyom egy po­
loskát, nem óhajtaná elpusztítani a fekete özvegyet, hanem hagyná tovább élni
a házában, esetleg a szomszédban.
Hitler merész figyelmeztetései és próféciái dacára 1939 szeptemberében
még nem jött el az ideje a zsidók teljes kiirtását célzó program beindításá­
nak. Ezért ekkor még a legmegfelelőbb közbülső „megoldásokat” keresték,
szinte tapogatózva a folyamatosan változó geostratégiai viszonyok között,
Mielőtt 1941 nyarán megkezdődött volna a szisztematikus megsemmisítési
program végrehajtása, ez a kutakodás folyt egyidejűleg több egymással is
versengő intézményben. A kutakodás azt jelentette, hogy az elszigetelés, a
gettósítás, az „áttelepítés” módozatait fontolgatták, azon tépelődtek, hogyan
lehetne a zsidók számát csökkenteni éhezletésse) és a velejáró betegségekkel,
tehát lényegében azokkal a módszerekkel, melyekről a Das Schwarze Korps
már hírt adott a Göring által szervezett találkozó után.

157
 Míg Németországon belül a jogi elszigetelés és az emigrációra kényszerí­
tés látszott a legjobb megoldásnak a 30-as években, Lengyelország meghó­
dítása ennél is nagyobb ellminációs alkalmakat teremtett, melyeket Hitler és
követői nem haboztak kihasználni. Két újabb „végső” megoldási lehetőség
látszott megnyílni. A németek új területeket ellenőriztek vagy gondoltak
hamarosan birtokba venni, melyek megfelelő terepként szolgálhattak a zsi­
dók tömeges föl db ed ön gólé sere, másrészt ettől kezdve a fizikailag elérhető
zsidók száma már nem néhány százezer volt, hanem milliós nagyságrendű.
Nem vitás, hogy a német vezetésben nem mindenki tekintette pusztán
„lehetőségnek” a nagyszámú zsidók megjelenését, hiszen jelenlétük óriási
gyakorlati problémákat, napi nehézségeket okozott azoknak, akiket a zsi­
dókérdés megoldásával bíztak meg. Ennek ellenére a kilátás, hogy német
ellenőrzés alatt zsidók millióitól szabadulhatnak meg, nem szükségtelen
teherként, inkább kihasználandó esélyként merült fel. Ezek a lehetőségek
felgyújtották azok képzeletét, akika „megoldási” javaslatokat készítették, és
arra ösztönözték őket, hogy szélsőségesebb és állandó politikai intézkedé­
seket dolgozzanak ki az antiszemita eíiminációs eszmék megvalósítására. A
nácik által megmérgezett elmékbe természetesen és könnyedén tódultak az
omnipotens megoldási ötletek és politikai javaslatok arra, hogyan mozgassa­
nak hatalmas tömegeket fel és alá Európában, hogyan változtassák helótak-
ká ezeket az embereket, s hogyan tizedeljék meg azokat, akiket veszélyesek­
nek és nemkívánatosaknak tartanak. A náci eszkatológia középpontjában
álló démoni zsidó figura számára az elkerülhetetlen véget jelentette, hogy a
németek szabad utat engedtek eíiminációs érzelmeiknek, álmaiknak, vala­
mint problémamegoldó fantáziájuknak, mellyel majd újjárendezik Európa
társadalmi térképét és újjáteremtik a kontinens „humán szubsztanciáját”.
De hogyan semmisítsenek meg majdnem kétmillió zsidót Lengyelország
német megszállás alatt lévő részében, valamint további több mint egymil­
liót, akik a németek által uralt területeken éltek? Mindössze két megoldás
kínálkozott erre: vagy deportálni őket egy erre kijelölt területre, vagy meg­
ölni őket. 1939-ben és 1940-ben a legyilkolásuk nem tűnt megoldhatónak.
A német és a lengyel zsidók megölése a náci felfogás szerint nem oldotta
volna meg a problémát. De még ha Hitler hajlott volna is egy ilyen kocká­
zatos megoldásra, voltak tényezők, amik visszatartották ettől. Hitlernek ott
volt az élni és élni hagyni alapon megkötött kellemetlen megnemtámadási
szerződése a szovjetekkel. Szovjet csapatok állomásoztak Lengyelország szí­
vében, és azonnal értesültek volna a lengyel zsidók elleni népirtásról. Hit­
ler meggyőződése szerint a zsidók mindenható hatalommal rendelkeztek a
Szovjetunióban, és a bolsevizmust leginkább „zsidó-bolsevizmusnak” kelle­
ne nevezni, mert a bolsevizmus, szavai szerint, „a zsidók monstre terméke”,
ezért a lengyel zsidók elleni népirtást eszközként használhatnák ellene, így
ez háborút robbanthatna ki a Szovjetunióval, még mielőtt Németország erre

158
felkészült volna. Emellett Hitler ekkor még a különbéke megkötését fontol­
gatta Angliával, s arra kellett számítania, hogy a polgári zsidóság tömeges
kivégzése akadály lehet ennek a tervének a végrehajtásában. Ameddig Né­
metországnak számolnia kellett más erős nemzetek reakciójával, a népirtás
nem vált gyakorlati politikává,
Lengyelország kapitulációját követően Heydrich 1939, szeptember 21-
én azonnali hatállyal utasítást adott a lengyelországi zsidóság gettósítására.
Heydrich azzal kezdte, hogy elválasztotta a hosszútávú célokat az azonna-
liaktól:

Megkülönböztetést kellett tenni az alábbiak között:

a végső cél, melynek elérése hosszabb időt igényel

a végső cél elérését megelőző stádiumok (amelyeket rövid határidővel

kell végrehajtani)

A kitűzött intézkedések végrehajtása technikai és gazdasági értelemben is

alapos előkészületeket igényelt,

Heydrich ezt követően kinyilatkoztatta:

A végső cél eléréséhez vezető első előzetes intézkedés a zsidók összegyűj­

tése a vidékről és a nagyobb városokból, amit gyors ütemben kell végrehaj­
tani.

Nos, az ütem nem volt olyan nagyon gyors, de a gettósítás egész Len­
gyelországban nagy arányokat öltött 1940 és 1941 tavasza folyamán. Bármi
légyen is a ki nem hirdetett „végső cél” ez az utasítás, a jogi korlátozások
hosszú sorával egyetemben már jelezte azt a német szándékot, hogy a zsidók
hamarosan elveszítik lehetőségüket a Németország által megszállt Lengyel-
országban a társadalomban való jelenlétre. A „végső céltól” függetlenül (az
csak a tömeges deportálás és megsemmisítés lehetett), a zsidók összegyűj­
tése olyan előzetes intézkedés volt, mely lehetővé tette a német eliminációs
politika végrehajtását már a belátható jövőben. Friedrich Übelhör, a lódzi
körzet polgári igazgatója, 1939 decemberében a tervezett lódzi gettóról szól­
va hangot adott a rövid és hosszútávú célok közötti összefüggéseknek, és
érzékeltette Heydrich rendeletének népirtás-előkészítő jellegét is: „A gettó
létrehozása természetesen csak átmeneti intézkedés. Én fogom eldönteni
mikor és milyen módon lesz megtisztítva a zsidóktól a gettó, s ezzel együtt
Lódz városa. A végső cél mindenesetre ennek a bubópestisnek a teljes ki­
égetése”.

159
 Figyelemmel arra, hogy 1939-ben és 1940-ben a népirtás még nem volt
gyakorlat (és nem is lehetett a geostratégiai helyzet miatt), Hitler és aláren­
deltjei a második „legjobb” megoldás tervéhez, a tömeges deportáláshoz fo­
lyamodtak, Néhány tervet a zsidók ezen területekről, elsősorban a Lengyel-
országtól Németországhoz csatolt Warthegau területéről való elszállítására
kidolgoztak, mi több, el is kezdtek kivitelezni, mielőtt a németek lemondtak
volna róluk. A két legfigyelemreméltóbb javaslat, melyeket valamelyest ko­
molyan lehetett venni, az volt, hogy csináljanak „rezervátumot” a zsidóknak
Kelet-Lengyelországban, a lublini körzetben, illetve hogy valamennyiüket
szállítsák Madagaszkár szigetére. Ám a tömeges deportálásra vonatkozó
javaslatok egyike sem volt egyéb, mint ahogy Leni Yáhil fogalmazott, „fan-
tommegoldás” beleértve az idézetteket is, azaz közbülső megoldások lettek
volna ezek is a népirtáshoz vezető úton, másként szólva a vértelen népirtás
formái. Akik ezeket a javaslatokat kiagyalták, a célterületeket nem úgy kép­
zelték el, mint valamiféle lakható vidéket, álról a zsidók új életet kezdhetnek.
Gondolkodásmódjukat a lublini körzet kormányzója juttatta kifejezésre
1939 novemberében, mondván, hogy „a körzet a maga nagyon is Mars-szerű
jellegével zsidó rezervátumként (Judenreservat) szolgálhat, olyan intézkedés
lehet, mely esetleg a zsidók széles körű megtizedelését (starke Dezimierung)
eredményezi”. A javasolt rezervátumok legjobb esetben hatalmas börtönök
lettek volna, a fallal körülvett gettókhoz hasonlók, amelyeket a németek ké­
sőbb a lengyel zsidóság számára építettek olyan gazdaságilag életképtelen
területeken, ahol a világtól elszigetelt zsidóknak lassú halállal kell elpusz­
tulniuk. Akik ezeket a terveket kiötölték, nagyjából mindannyian tisztában
voltak azzal, hogy az általuk javasolt helyszínek sokkal kevesebb tartalék­
kal rendelkeznek, mint amennyi a zsidók életben maradásához szükséges.
Finellett, különösen Lublin esetében, egy sor bizonyíték mutat arra, hogy
a deportálás csupán ideiglenes állomás lett volna a zsidók számára, amíg a
németek fel nem készülnek a megsemmisítésükre.
Az 1939 szeptembere és 1941 eleje között eltelt idő nem jelentett szüne­
tet az eliminációs vállalkozás menetében, hanem az eliminációs kísérletezés
időszaka volt, olyan intézkedésekkel, melyek végeredményben nem bizo­
nyullak megfelelőnek a németek számára a „végső” megoldás szempontjá­
ból. A korszak centrális eliminációs politikája magában foglalta a zsidók egy
részének szisztematikus legyilkolását 1939 őszén, a gettók felállítását, bele­
értve a két legnagyobbat, az 1940 novemberében felállított varsói gettót és az
ugyanazon év áprilisában megnyílt lódzi gettót, beleértve továbbá a zsidók
szándékos éheztetéssel való megtizedelését, valamint a különféle tapogató­
zásokat az irányban, hogy megtalálják a zsidók nagyobb arányai áttelepíté­
sének módját egy távolabb fekvő hatalmas gettóba, melyet a későbbiekben
óriás temetővé lehet változtatni.
A németeknek már az 1939-1941 közötti időszakban sem állt szándékuk-

160
bán saját hatalmi szférájukon belül életben tartani a zsidókat* még akkor
sem, ha egy távoli földön gyűjtötték volna össze őket, és sok tekintetben már
a korábbinál apokaliptikusabb módon bántak a társadalmilag holttá nyil­
vánított zsidókkal, mintha a kollektív halálos ítélet már kimondatott volna.
Ebben az időben a zsidók sorsa már megpecsételődött. Hitler emberei már
alakítgatták konkrét terveiket a „végső megoldásra”, vagyis olyan „megol­
dásra” mely semmilyen helyet nem hagyott a zsidók számára a Német Bi­
rodalom határain belül, sem pedig a németek által felügyelt területeken. Ezt
megelőzően a zsidók megsemmisítése az európai területeken csupán prog­
ramszerűen megvitatható elképzelésként létezett. Most, az új lehetőségek
keletkezésével a németek azonnal hozzáfogtak a konkrét tervezéshez: az új
viszonyok között a zsidóknak szánt legjobb sors a hermetikus elkülönítés
lelt volna olyan gazdaságilag reménytelen helyzetben lévő lepratelepeken,
ahol nem volt megfelelő élelmiszerellátás, ami lélektani és ideológiai szem­
pontból, és majdhogynem a valóságban is, már a genocídium, a népirtás
megfelel őj ének mon dható.
A Szovjetunió elleni támadás terveinek előkészítésekor, 1941 tavaszán
Hitler elképzelései a zsidók azonnali áttelepítéséről, megváltoztak. A meg­
előző tizenkét-tizenőt hónaptól eltérően, amikor a „zsidókérdés megoldásá­
nak” legkülönfélébb módozatait mérlegelték, 1941 elején az eliminációs ku­
tatásnak ezt a formáját leállították. Az összes kevésbé végleges „megoldás”
terve háttérbe szorult, mivel Hitlernek az elképzelhető legvégsőbb meg­
oldásra vonatkozó ideája került az előtérbe. Ekkorra Hitler feladta terveit
Anglia megtámadására, illetve a különbéke megkötésére, s figyelmét Kelet
felé fordította, ahol a Szovjetunióval és a zsidósággal való végső leszámolás­
ra készült. Az addig történtek után Hitler előtt felsejlett a lehetőség, hogy
beválthatja próféciáját, mely szerint a háború következménye az európai
zsidóság megsemmisülése lesz. Valamikor 1940 végén vagy 1941 elején Hit­
ler úgy döntött, hogy megvalósítja eszményét, és elhatározta az egész euró­
pai zsidóság kiirtását A bizonyítékok tanúsága szerint 1941 január végére
Heydrich, akit Hitler egy megvalósítható terv kidolgozásával bízott meg,
előterjesztette az egész Európára kiterjedő „végső megoldás tervét” (End-
lösungsprojekt).
Nem véletlen egybeesés csupán, hogy Hitler pont ebben az időben utalt
az 1939. január 30-án elhangzott jövendölésére. Ám most először ez az utalás
nem jövendölés formájában hangzott el, ami valamiféle bizonytalan jövőbe­
li eseményre vonatkozott volna, hanem határozott szándék kifejezése volt a
rövid időn belüli cselekvésre. 1941. január 30-án, a hatalomra jutás nyolca­
dik évfordulóján, apokaliptikus „próféciájának” elhangzása után pontosan
két évvel, Hitler emlékeztette a nemzetet, hogy annak idején rámutatott: „ha
a másik világot (!) a zsidók háborúba sodorják, az az egész zsidóság lesze-
replését jelenti majd Európában. Ók (a zsidók) ezen még ma is nevethetnek,
aminthogy korábban is kinevették próféciáimat. A következő hónapok és évek
azonban bebizonyítják majd, hogy igazam volt'! Mindössze három hónappal
korábban, 1940. november 8-án Hitler még úgy beszélt saját jövendölése tár­
gyáról, mint ami még éppen csak feltűnt a látóhatáron. Most, 1941. január 30-
án már kimondhatta, hogy a „következő hónapokban” hozzákezd terveinek
végrehajtásához. És ugyancsak első alkalommal mondta ki azt, amit az euró­
pai zsidók kiirtásának folyamatában a következőkben majd sokszor meg fog
még ismételni. Most, amikor elhatározta, hogy teljesülhet a zsidók kiirtására
vonatkozó óhaja, ki is gúnyolhatta a zsidókat, s ezt fogja tenni a későbbiekben
is, miközben követői tömegével gyilkolják le Őket. Mert most már bizonyos
volt az eredményben: Hadd nevessenek a zsidók, nyilatkoztatta ki a nyilvános­
ság előtt, ahogy kinevették korábbi próféciáit is. Hitler meghozta döntését. És
bizonyos volt abban, hogy ő lesz az, aki utoljára nevet.
Miután Hitler végleg eldöntötte, hogy az egyetlen olyan politikát választ­
ja, mely teljességgel megfelel a megsemmisítés eszméjének, az líj eliminá-
ciós intézmények is hamarosan felálltak. Míg a verbális támadások, a jogi
korlátozások és a gettók, az 1941-es év zsidóellenes politikájának e központi
intézményei továbbra is a politikai intézményrendszer részei maradtak, eze­
ket jelentőségükben mos Lantól felülmúlták az olyan új intézmények, mint a
kivégzőosztag, a koncentrációs és „munka-” táborok, és a gázkamra.
1941 tavaszán a németek a Szovjetunió elleni kettős csapást készítették
elő. A méreteiben, komplexitásában és a szükséges mennyiségű személyzet
és források tekintetében egymástól nagyon különböző hadjárat, illetve a
kisebb népirtásí kampány egymással összefonódó műveletek voltak Hitler
terveiben. Az ezek végrehajtásával megbízott intézmények - az egyikért el­
sősorban a fegyveres erő, a másikért az SS felelt, az invázió előtt - jogi és
operatív megállapodást írtak alá egymással, majd szoros együttműködésben
végezték a feladataikat. Mindkettőből egységeket vezényeltek a megszállt
szovjet északi és déli területekre, melyeket a németek négy földrajzi körzetre
osztottak fel. A fegyveres erők, az Rinsatzgruppék és más biztonsági erők
is tisztában voltak azzal, hogy ez a háború különbözni fog az összes többi
háborútól. Ez nem egyszerűen a katonai hódítás háborúja volt, hanem olyan
háború, melyben az ellenfelek - a hadsereg számára a szovjet hadsereg és az
állam, az Binsatzgruppék számára a zsidó nép - teljes egészében megsem­
misítendő, eltörölendő a föld színéről.
A zsidók elleni népirtó hadjárat végrehajtása céljából Himmler, a nép-
irtási hadak vezérkari főnökekeként négy gépesített Einsatzgruppét hozott
létre, melyeknek az általános mészárlás végrehajtása volt a feladatuk. Mind­
egyik Einsatzkommandos és Sonderkomraandos nevű kisebb egységekre
volt felosztva. Eredetileg a zsidók szervezett tömeges legyilkolását, ami a
Barbarossa-terv végrehajtásának első napjaiban megkezdődött, főként ezek
végezték, noha más rendőri és biztonsági erők is részt vettek benne. Bár az
Einsatzgruppék kezdeti parancsaira, majd az utasítások későbbi megválto­
zására vannak bizonyítékok, azok legjobb magyarázata alapján az alábbiak
történtek:
A támadást megelőző napokban Heydrich és közvetlen alárendeltjei két
alkalommal tartottak eligazítást az Finsatzgruppék tisztjeinek. Először Ber­
linben, majd az Einsatzgruppék kiindulási pontján közvetlenül a hadjárat
megindítása előtt Pretzschben. A tisztek előtt ismertették feladataikat, ami
nagy vonásokban azt jelentette, hogy nekik kellett biztosítaniuk az elfoglalt
területek hátországát az előrenyomuló hadsereg mögött, A feladat az Yoll,
hogy azonosítsák és öljék meg a kommunista rendszer vezető képviselőit,
mindenkit, aki megtervezhette és megszervezhette volna a német megszál­
lással szembeni ellenállást. Ugyancsak tájékoztatták őket Hitlernek a szovjet
zsidóság megsemmisítésére vonatkozó döntéséről. Walter Blume, a Sonder-
kommando 7a parancsnoka így írta le a pillanatnyi helyzetet: „Heydrich
személyesen magyarázta el, hogy az oros2 hadjárat elkerülhetetlenné vált,
hogy partizánháborúra kell számítani, és hogy ebben a térségben sok zsi­
dó él, akiket likvidálással meg kell semmisíteni. Nem lehetett kétség afe­
lől, hogy minden zsidót meg kell semmisíteni, korra és nemre való tekintet
nélkül”. Ez tehát stratégiai döntés volt, melynek megvolt a nyílt végű, még
pontosítandó haditerve, melynek taktikai részleteit az események alakulá­
sának megfelelően dolgozzák majd ki az Einstzkommandók számára. Mi­
ként az Einsatzgruppe D parancsnokának, Ottó Ohlendorfnak a tervezett
tömeges kivégzésekkel kapcsolatos fenntartásaiból kitűnik, ő és más tisztek
tartottak attól, hogy embereiknek nem lesz kellően erős a gyomruk az efféle
kegyetlenkedéssel járó parancsok végrehajtásához, és hogy ha megteszik, az
őket magukat is oly mértékben brutalizálja, hogy alkalmatlanokká válnak az
emberi társadalomba való beilleszkedésre.
A fenti okokból az Einsatzkommandók vezetőinek volt okuk arra, hogy
a népirtási parancs végrehajtásának első szakaszában diszkrétek legyenek.
Az egyik lehetséges megoldás az volt, hogy megpróbálták befogni a helyi
letteket, litvánokat és ukránokat a szennyes munka elvégzésébe. Ez meg­
óvta a németeket az ilyen könyörtelen dolgokban való részvételtől, ugyan­
akkor megerősítette bennük az elszántságot a rengeteg fegyvertelen ember
legyilkolására, hiszen tanúi voltak a helybeliek „igazságos” bosszújának,
azokénak, akik feltevésük szerint ezeknek a zsidóknak az áldozatai voltak. A
helybeli hóhérok félhasználását Heydrich írásos parancsokban ösztönözte,
mivel, amint a végrehajtók értelmezték a dolgot, „ennek az intézkedésnek
a célja saját népünk pszichológiai egyensúlyának megőrzése volt” Az Ein­
satzgruppék tisztjei fokozatosan szoktatták hozzá embereiket a népirtási
cselekményekhez azzal, hogy lépésről lépésre fokozták a gyilkolást. Eleinte
úgy szokhattak hozzá a gyilkoláshoz, hogy főként tizenéves és felnőtt zsidó
férfiakat öltek, csak később kerültek sorra a nők, a kisgyerekek és az idősek.

163
 Alfréd bilbert, az Kínsatzkommando 9 parancsnoka szerint a Heydrichtől
érkezett parancs „elég világosan” magában foglalta a nők és a gyerekek le­
mészárlását. Mindemellett „nem kétséges, hogy a kivégzések mindenekelőtt
a zsidó férfiakra korlátozódtak'5. Minthogy az első kivégzések alkalmával
a kivégzettek számát viszonylag alacsonyan tartották, tehát legfeljebb pár
száz, esetleg ezer embert öltek meg a későbbi sok ezerrel szemben, a vég­
rehajtókat így kevésbé nyomasztotta a gigávszi méretű öldöklés réme, ami
később következett. Még azt is hihették, hogy szelektíven gyilkolják le a leg­
veszedelmesebb zsidókat, ami számukra még érthetőbbnek is tűnhetett vol­
na egy ilyen apokaliptikus háborúban. Amikor pedig a katonáikat ebben a
nemek szerinti válogatásban és a kisebb méretarányokban hozzászoktatták
a zsidók lemészárlásához, már könnyebb volt kiterjeszteni a megsemmisíté­
si hadműveletek méreteit és arányait.
A népirtási parancs fokozatos végrehajtásának másik, talán fontosabb
meghatározója volt két további megfontolás. A németek a Szovjetunió gyors
összeomlására számítottak, ezért nem látszott a zsidók megsemmisítésének
azonnali sürgőssége. Emiatt Hitler hajlott arra, hogy e politika kezdeti, ki­
sebb léptékű végrehajtását egy megfelelő méretű erőre bízza, mely azonban
nem rendelkezett elegendő emberrel a nagyobb népirtási műveletekhez. Az
Einsatzgruppék létszáma eredetileg mintegy háromezer fő volt. Himmler,
Heydrich és az Einsatzgruppék parancsnokai is tudták, hogy ezeknek a mo­
bil gyilkossági osztagoknak a létszáma túl alacsony a teljes szovjet zsidóság
kiirtásához. Ezért, július elején, az Einsatzkommando 8 Biafystok városi
első kivégző művelete alkalmával Ottó Bradfisch parancsnok azt mond­
ta egyik beosztottjának, hogy noha a kommandónak „pacifikáLnia” kell a
meghódított körzeteket, „ezt a műveletet nem szükséges végigvinni, mivel
nagyobb egységek követnek minket, melyek gondoskodnak a többiről”, A
másik fontos vonatkozás: a teljes megsemmisítés programja újfajta vállal­
kozásnak számított, amely megkövetelte a németektől, hogy ráérezzenek a
dolgukra, kísérletezés útján megtanulják, hogyan kell logisztikailag meg­
szervezni a kivégzéseket, és melyek a végrehajtás leghatékonyabb technikái.
Végső soron egy ilyen példa nélküli vállalkozásnak semmiféle modellje nem
létezett. így nem csoda, hogy a műveletet kisebb méretekben kezdték a ké­
sőbb kívánatosnak és szükségesnek ítélt erőkhöz képest, hogy először csak
megtisztították az utat a hamarosan érkező népirtó csapatok, az SS- és ren­
dőrségi egységek számára. Az első néhány hétben az Einsatzkommandók
egyfajta felderítő egységei voltak a népirtó csapatoknak. Ők fejlesztették ki
a kivégzések módszereit, ők vezették be a végrehajtókat új feladataikba, ők
tették az egész vállalkozást végrehajthatóvá.
Az első einsatzkommandós gyílkossági művelet a Barbarossa-terv vég­
rehajtásának harmadik napján történt, amikor az Einsatzgruppe A egyik
kommandója 201 embert lőtt agyon Garsden litvániai hat ár városban, akik­

164
nek a többsége zsidó volt. A következő napokban és hetekben az Einsatz-
kom m andók számos tömeggyilkosságot követtek el a zsidók ellen. Volt>
am it maguk hajtottak végre, másokat helyi erőkkel karöltve végeztek. M á­
sok számára nagyobb területeket engedtek át, különösen Litvániában és
U krajnában arra, hogy (ném et irányítás alatt) százával és ezrével mészá­
rolják le a zsidókat őrjöngő pogrom ok és tömeggyilkosságok form ájában.

Német katonák szeme láttára litvánok vernek agyon zsidókat

Koviióban 1941 júniusban

A ném etek, litván bérenceikkel együtt, zsidók ezreit m észárolták le Kov-

nóban (Kaunas) 1941 júniusának utolsó és júliusának első napjaiban, Lvov­
ban a ném etek ukrán csatlósaikkal együtt öltek meg több ezer zsidót. Az első
tömeges kivégzés, melyet Einsatzkom m andók hajtottak végre, valószínűleg
Luck ukrán városban történt július 2-án, ahol a Sondei kom m andó 4a-hoz
tartozó em berek több m int 1100 zsidót lőttek agyon. Ezt megelőzte a 3Ü9-
es ném et rendőrzászlóalj bialystoki gyilkos orgiája június 27-én, Ezeknek a
korai gyilkosságoknak a végrehajtása különféle variációkban történt, hiszen
ekkor a ném etek kísérleteztek, keresték a zsidók tömeges elpusztításának
lehetséges módozatait, Himmler, ahogy az egy jó vezérlő tábornokhoz illik,
személyesen járta be a gyilkossági helyszíneket, hogy felügyelje csapatait.
Konzultált a tisztjeivel, s egy alkalom m al személyesen is m egtekintett egy

165
kivégzést Minszkben. Az Einsatzgi uppéktől érkezett jelentések és személyes
felügyeleti szemléi arról győzték meg Himmlert, hogy a kezdeti népirtás!
akciók sikeresek voltak, minthogy megmutatták: az érintettek jól bírták a
zsidók tömeges legyilkolásával kapcsolatos terheket, és a gyilkosságok tech­
nikája is megfelelőnek bizonyult. Ezek után az embrionális állapotban lévő
népirtó gyilkosságok nyomán kiadta a parancsot az immár korlátlan népir­
tó mészárlás végrehajtására.
A totális gyilkolászásra való áttérés figyelemreméltó mozzanata volt,
hogy az egész folyamat mennyire „normálisnak” tűnt az Einsatzkomman-
dók és más közreműködő egységek emberei számára. Háború utáni vallo­
másaikban ezeknek a gyilkosságoknak a résztvevői alig tesznek említést a
gyilkossági műveletek kiterjesztéséről, arról, hogy egy ponttól kezdve nőket,
gyermekeket és öregeket is kivégezlek, méghozzá egyre gyorsuló ütemben
és mind nagyobb méretekben. A végrehajtók bizonyosan nem észlelték eze­
ket a változásokat, nem tekintették őket lényegieknek vagy minőségileg új
dolognak Egyikük sem beszélt arról, hogy eleinte csak „zsidó bolsevikokat”,
„szabotőröket” vagy „partizánokat” végeztek ki, aztán egyszer csak paran­
csot kaptak egész közösségek, azon belül asszonyok és gyermekek leölésére.
Bár néhányan beszámoltak arról, hogy az első alkalmakkor kellemetlenül
érezték magukat, amikor gyilkosságra kaptak parancsot és megértették, mit
akarnak tőlük, és hogy sokkolta őket, hogy gyilkolniuk kellett. Az esetek
többségében azonban ezek a németek közönyös hangnemben számoltak be
a történtekről, ami nem meglepő, tekintve, hogy új, az addigiaktól eltérő
utasítást kaptak ugyan, de az teljesen megfelelt a korábban kialakult megy-
győződésüknek. Ez az oka, hogy a minőségi változásról a vallomásokban
rendszerint egy szó sem esett.
A mindig pragmatikus Himmler eredetileg a csata előtti előjátéknak
tekintette az Einsalzkommandók fellépését, próbajátéknak, melyben az el­
lenséggel szembeni magatartás módozatait és taktikáit kellett kipróbálni, E
bevezető fázis befejeztével Himmler teljes frontszélességű általános táma­
dásra küldte embereit, amelynek keretei és célja azonban már régóta ismer­
tek voltak, így aztán a változás alig volt észrevehető és alig érdemelt szót
egy olyan hadsereg katonái részéről, akik úgy érezték, hogy csupán újabb
támadó hadműveletre küldik őket egy már javában folyó háborúban.
Egyike azoknak, akik említést tettek a gyilkosságok kiterjesztéséről, az
Einsatzkommando 9 személyzeti főnöke volt. Megemlíti, hogy a komman­
dó által végrehajtott zsídógyilkosságok eleinte csak férfiakat érintettele, s
csak július második felében terjesztették lei őket a nőkre és gyermekekre.
Filbert, a parancsnokuk még a Szovjetunió megtámadása előtt tájékoztat­
ta őket arról, hogy a zsidókat meg fogják ölni. Nem emlékszik azonban
pontosan, vajon csak a zsidó férfiakról beszélt-e vagy általában a zsidókról.
Ilyen formán a nők és gyermekek kiv égzésének megkezdése nem jelentett
 fundamentális változást az Einsatzkommando 9 embereinek gondolkodá­
sában vagy helyzetértékelésében. Ha nem így lett volna, akkor bizonyára
nem felejtették volna el, mire is vonatkozott az eredeti parancs, az összes
szovjet zsidóra vagy csak a férfiakra. Mindenesetre az a vallomás, miszerint
az Einsatzkommando és a rendőrség alakulatai előre megkapták az utasítást
a szovjet zsidók kiirtására, vagy már a hadjárat előtt, vagy annak első nap­
jaiban, arról árulkodik, hogy ilyen parancs akkor már létezett, hogy Hitler
a népirtásra vonatkozó döntését már a Barbarossa-terv végrehajtása előtt
meghozta.
Ha az Einsatzgruppék pontos kezdeti utasításaira vonatkozó itteni fejte­
getésünk hibás lenne, akkor is tény marad, hogy a szovjet zsidók közül a fia­
tal és felnőtt férfiak teljes elpusztítására kiadták a parancsot, és ez népirtásra
szólító parancs volt, amelyet a végrehajtók nem is értelmezhettek másképp.
A 307-es rendőrzászlóalj beosztottjai például már július első felében meg­
kapták az utasítást, hogy Breszt-Litovszkban fogdossák össze a 16 és 60 év
közötti korosztályokhoz tartozó zsidó fiúkat és férfiakat. Hat és tízezer ko­
zott volt az általuk összefogdosott és faji alapon kivégzett zsidó férfiak szá­
ma. Egy közösség felnőtt férfi tagjainak legyilkolása pedig egyenlő magának
a közösségnek a megsemmisítésével, különösen, amikor a nőknek meg van
tiltva a gyermekszülés (abban a valószínűtlen esetben, ha a németek nem
gyilkolják meg őket magukat is). A Szovjetunió elleni katonai támadás elő­
készítésekor tehát Hitler és alárendeltjei már átlépték a népirtás lélektani és
erkölcsi határvonalát és meghozták a halálos ítéletet az egész európai zsidó­
ságra. A németeknek nem volt már más dolguk, mint a hadműveleti tervek
kidolgozása, a források megszervezése és a teljes népirtás végrehajtása.
A népirtási program végrehajtásának második szakaszában további
emberekre volt szükség, s ezek előteremtését Himmler a Szovjetunióban
működő legmagasabb SS- és rendőrparancsnokokra bízta, azokra, akik az
Einsatzgruppékat is irányították. Hadműveleti utasításaik megváltoztatásá­
val Himmler elérte, hogy az Einsatzkommandók az SS-szel, a rendőrséggel,
mi több, a hadsereg alakulataival kiegészülve hajtottak végre gigászi méretű
tömeggyilkosságokat, irtottak ki egész zsidó közösségeket. Az alább látható
fotók két jelenetet ábrázolnak a zsidók megsemmisítéséről a németek által.
Mindkettő a nüzoczi gettóban készült 1942. október 14-cn. Az első fényké­
pen zsidó nők és gyermekek vánszorognak meztelenül, kivégzésükre várva.
A másodikon két német bóklászik a hullák között életben maradottakat ke­
resve, hogy még egy golyóval kioltsák életüket, köztük annak a nőnek az
életét, aki felemeli a fejét és felsőtestét.
A német tömeggyilkosságok egyik példája volt az 1941. augusztus 27-
28-án végrehajtott kamenyec-podolszkiji kivégzés, mely 23 ezer zsidó éle­
tet oltott ki. Minszkben novemberben két tömegvérengzés volt, melyekben
19 ezer embert öltek meg. Ugyanazon év november 7-cn és 8-án 21 ezer

167 '
 em bert gyilkoltak le Rovnóban. N ovem berben és decem berben Rigában 25
ezer volt a meggyilkolt zsidók száma. Harkovban 10 és 20 ezer között volt az
áldozatok száma 1942 januárjában* A legnagyobb egyszeri töm eggyilkossá­
got Kijev mellett, Babij Jarban követték el 1941. szeptem ber elején, am ikor
több mint 33 ezer em bert pusztítottak e l
Hitler a Szovjetunió elleni hadjárat tervezésekor határozta el az elim i­
náció $ program keretében m ár régóta fontolóra vett népirtási politika vég­
rehajtását Az érintett ném et tisztek és beosztottjaik számára a tényleges
végrehaj tás idején világossá vált, hogy az elim inációs ideológiát végül is
annak kom prom isszum mentes, logikus form ájában fogják m egvalósítani.
Noha pontosan nem lehet tudni, hogy Hitler m it gondolt ekkor, valószínűt­
len, hogy a szovjet zsidók kiirtására vonatkozó döntésével egyidejűleg ne
döntött volna az európai zsidóság sorsáról is. Ism erve a „zsidókérdésre”
vonatkozó koncepcióját, értelm etlen lett volna félmegoldásokban gondol­
kodnia. Hljött az ideje, hogy megvalósítsa nagy próféciáját és ígéretét az eu­
rópai zsidóság m egsem m isítéséről, s am ikor a szovjet zsidók „megoldását”
elhatározta, ezzel minden zsidó számára ugyanazt a „megoldást” helyezte
kilátásba.

Az cinsatzkommandósok kényszerítik a zsidó nőket,

hogy levetkőzzenek, mielőtt kivégeznék őket

168
 A kivégzések helyszínéül szolgáló árok Babij Jarban

Megint csak nem meglepő, hogy a megsemmisítési program egész Euró­

pára való kiterjesztésének tényleges megtervezése legkésőbb július végén el­
kezdődött, amikor Himmler megváltoztatta az Einsatzgruppék hadművele­
ti utasításait, és ezzel felgyorsította a szovjet zsidók kiirtását, Ezen a ponton,
vagyis néhány héttel azután, hogy lecsaptak a szovjet zsidóságra, a szovjet
zsidók kiirtásának megtervezése befejeződött, Himmler, a náci vezetés és az
SS figyelmét a kontmensméretű népirtásra vonatkozó döntés végrehajtásá­
ra fordíthatta, hozzáláthatott a náci valóságnak a náci eszmények közelébe
juttatásához* Addig a pillanatig a legfontosabb hadműveleti térségre ősz-
szpontosult a figyelem, ott kellett megszervezni és végrehajtani a népirtást.

169
 Amikor ez elkezdődött, már lehetett foglalkozni Európa többi részével, a
kivégzések kiterjesztésével, amihez már csak a részletes terv, a logisztika és
az időzítés kellett. A németeknek most már csak a gyakorlati részletekkel
kellett törődniük, és azzal, hogy a népirtási akciót valahogy összehangolják
egyéb stratégiai, gazdasági és reformterveikkel, ami nem minden esetben
volt könnyű. A Szovjetunió területén szerzett tapasztalatokból jöttek rá,
hogy terveik gyakorlati végrehajtásában módosításokra van szükség.
Himmlernek az a feltételezése, hogy mind az intézmények, mind az em­
berek felkészültek a feladat végrehajtására, helyesnek bizonyult, amennyi­
ben a zsidók legyilkolása elképesztő ütemben folyt. Mindazonáltal a csapat­
tisztek és a magasabb parancsnokság egyaránt elégedetlen volt az öldöklés
módszereivel. Bármennyire egyetértettek is az üldözés céljaival, a mód,
ahogyan fegyvertelen férfiakat, nőket cs gyermekeket kellett lemészárolni,
végül is nem maradt nyomtalan az elkövetők némelyikének lelkűidében.
Ottó Ohlendorf (Einsatzgruppe D) megérzése, hogy egy ilyen mészárlás
nem lesz jó hatással a német végrehajtók közérzetére, legalábbis részben,
beigazolódott. Himmler tehát, aki mindig igyekezett gondoskodni azoknak
a jólétéről, akik az ő és Hitler apokaliptikus vízióinak végrehajtására vállal­
koztak, elkezdte keresni az öldöklésnek azokat a formáit, amelyek kevesebb
terhet rónak a hóhérokra. A náci vezetők, akik először pogromok megszer­
vezése által gondolták megvalósíthatónak a szovjet zsidók kiirtását, majd
lemondtak erről, és elkezdték lépésről lépésre fokozni a mészárlást, a takti­
kai dolgokban nagyon is rugalmasak voltak, csak a stratégiai célt követték
szigorúan. Miután néhány gyilkolási módszert kipróbáltak, kifejlesztették
a mozgó elgázosító teherautókat, melyekkel az Einsatzkommandók és más
németek zsidók tízezreit irtották ki, majd megépítették az állandóan üzeme­
lő gázkamrákat. A közhiedelemmel ellentétben a gázosítást - a gépkocsikat
és a gázkamrákat - nem a kivégzések meggyorsítása érdekében találták ki,
hanem azért, hogy a németek pszichológiai terheit enyhítsék. Az állandó el­
gázosító létesítmények előnyt élveztek a mozgásban lévőkkel szemben, rész­
ben mert nagyobb volt a kapacitásuk, részben lehetővé tették a gyilkosságok
tanúk nélküli végrehajtását, mert a szovjetunióbeli einsatzkommandós tö­
meggyilkosságoknál mindig akadtak bámészkodók, és mert a tetemek elta­
karítása ilyen körülmények között egyszerűbb volt, vagyis megoldódott egy
olyan problémájuk, ami a kivégzőosztagok és az elgázosító tehergépkocsik
esetében gyakran felmerült.
A népirtási program következő hadműveleti szakaszának előkészületei
1941 nyarától 1942 első hónapjaiig tartottak. A legfontosabb fejlemény a
haláltáborok felállítása volt. A németek az első auschwitzi „kis gázkam­
ra” kísérleti üzemeltetését 1941. szeptember 3-án kezdték meg Zyklon B
gáz (hidrogén-cianid) felhasználásával, és mintegy 850 embert öltek meg,
akik közül 600 szovjet hadifogoly volt. A zsidók szisztematikus elgázosí-

170
tása Auschwitz-Birkenauban 1942 márciusában kezdődött. Az első stabil
létesítmény, amely már nem számított kísérletinek, elgázosító gépkocsikkal
működött Chelmnóban, ahol a németek 1941. december 8-án kezdték el
a tódzi zsidók legyilkolását. Az Aktion Reinhardt haláltáborokban a gá­
zosítás 1942-ben kezdődött. Belzecben március 17-én, Sobibórban május
elején, Treblinkában július 23-án. A németek elsősorban azért telepítették
a haláltáborokat Lengyelországba, mert ez az ország volt az európai zsi­
dóság demográfiai központja, s ebből logikusan következett, hogy a legp­
raktikusabb oda telepíteni a megsemmisítő táborokat. Olyan értelemben
is rendszerezett volt a táborok elhelyezkedése, hogy mindegyiket zsidók
lakta körzetekbe telepítették. Chelmnóban a németek a warthegau-i zsidó­
kat semmisítették meg, a Generalgouvernement kétmilliós zsidó lakosságát
Belzecben, Sobibórban és Treblinkában, míg a nyugat-, dél- és kelet-euró­
pai zsidókat Auschwitzban.
A tervek végrehajtása és a létesítmények építése már javában folyt, ami­
kor számos előkészítő találkozót és intézkedést követően Heydnch végül
összegyűjtötte az érinteti hivatalok képviselőit a Wannsee-i Konferenciára,
melyet 1942. január 20-án tartottak. Ott tájékoztatta őket az európai zsidó­
ság kiirtásával kapcsolatos feladataikról, ami mindösszesen II millió zsi­
dó megsemmisítését jelentette volna. Ugyanazon okból, amiért Hitler nem
óhajtotta a Szovjetunióra korlátozni a zsidók megsemmisítését, a Heydrich
által ismertetett apokaliptikus tervek sem korlátozódtak a náci uralom alatt
lévő területekre. Az áldozatnak kijelöltek listáján rajta voltak a törökországi,
svájci, angliai és írországi zsidók is. Amint ez az apokaliptikus vállalkozás
megvalósíthatóvá vált, kiagyalói többé nem voltak hajlandók félmegoldá­
sokban gondolkodni.
Az Aktion Reinhardt kezdetétől számított egy éven belül a Generalgou-
vernernent határain belül élő lengyel zsidók 75-80 százalékát megsemmisí­
tették. Maga az Aktion Reinhardt hozzávetőieg kétmillió lengyel zsidó életé­
be került. A gyilkosságok egy részét Einsatzgruppen-stílusú kivégzésekkel,
nagyobbrészt pedig Belzec, Sobibór és Treblinka gázkamráiban hajtották
végre, melyek közül utóbbi a varsói gettó lakóinak utolsó állomása volt Eb­
ben az időben Auschwitzban már több százezer zsidót pusztítottak el más
németek által megszállt európai országokból is. A Szovjetunióból elhurcolt,
majd kivégzett vagy elgázosílott zsidók szánna meghaladta a kétmilliót. Eb­
ben az időszakban a zsidóellenes eliminációs program minden egyéb német
célnál nagyobb prioritást élvezett. A németek, mind a vezetők, mind a vég­
rehajtók, olyan elszántsággal láttak neki a zsidók kiirtásához, ami minden
egyéb céljukat háttérbe szorította. Most, hogy az őket állítólag fenyegető zsi­
dó veszély felszámolása megvalósíthatónak tűnt, a korábbi taktikai kompro­
misszumok már nem látszottak szükségesnek és sokkal ritkábban fordultak
elő. Az európai zsidóság megsemmisítése a háború kibontakozásával és az
 idő múlásával még inkább első számú háborús céllá vált, a német gyilkos
erő központi missziója lett.
A megsemmisítés ütemének fokozódásával párhuzamosan hatalmas
méreteket öltött a haláltáborok rendszere, és óriásira nőtt a bennük pokoli
sorsra ítélt zsidók és nem zsidók száma. A háborús gazdasági veszteségek
és a munkaerőhiány fokozódásával egyidejűleg a németek elkezdték, illetve
bővítették a rabszolgamunkások, főként nem zsidók, alkalmazását A zsi­
dók termelésben való alkalmazása viszont soha nem volt fontos része a né­
metek zsidópolitikájának, s a zsidó kényszermunkások alkalmazása inkább
szűkült még akkor is, amikor a munkaerőhiány miatt nagyon is szükség
lett volna a termelőmunkában való részvételükre. Ez azért lényeges, mert
egyértelműen azt bizonyítja, hogy a zsidók kiirtásának akkora prioritása
volt mind Hitler és a náci vezetés, mind a koncentrációs táborok parancs­
nokai és beosztottai körében, hogy a németek ezzel akaratlagosan és végér­
vényesen fosztották meg magukat attól a zsidó munkaerőtől és terméktől,
melynek hiánya aztán súlyosan veszélyeztette katonai győzelmük esélyét.
A zsidók megsemmisítése, amikor megvalósíthatóvá vált, még a nácizmus
létezésének védelméhez képest is prioritást kapott.
A megsemmisítés akkora előnyt élvezett minden egyéb céllal szemben,
hogy a rezsim utolsó leheletéig folytatódott. A „zsidókérdés megoldásának”
helyénvalósága és szükségessége oly mértékben elfogadott és bevett dolog
volt a németek minden rétegénél, hogy magától értetődően folytatódott még
akkor is, amikor a náci világ omladozni kezdett körülöttük. A zsidók utol­
só nagy nemzeti közössége, melyet a németek megsemmisítettek, a magyar
zsidóság volt, melynek nagy részét 1944 nyarán deportálták Auschwitzba. A
háborút ekkor már nyilvánvalóan elvesztették, de május 15. és július 9. között
a németek 437 ezer magyar zsidót zsúfoltak 147 szerelvénybe, olyan marha­
vagonokba, amelyeket fontos háborús céloktól vontak el. A legkoncentráltabb
auschwitzi gyilkossági orgia folyamán a németek azonnal megölték a zsidók
többségét a gázkamrákban, míg sokan mások más német táborokban vagy
a haiálmenetekben pusztultak el. A halálmenetek, melyek részleteivel a ké­
sőbbi fejezetekben foglalkozunk majd, még inkább tanúsítják a különféle in­
tézményekhez tartozó minden rendű és rangú németek elszántságát a zsidók
megsemmisítésére. A szovjet előretörés által fenyegetett területek kiürítésére
törekedve 1944 utolsó hónapjaiban, majd magában Németországban a hábo­
rú utolsó heteiben és napjaiban a németek zsidókat és nem zsidókat hajtottak
erőltetett menetekben, brutális körülmények között, és éheztetve foglyaikat.
Zsidók ezrei pusztultak el ezekben a menetekben is, részben a németek lőtték
agyon őket, részben éhen haltak vagy végkimerülés, illetve testi bántalma­
zás okozta halálukat. Sem mi nem mutatja jobban Hitler és a megsemmisítési
programban résztvevők fanatikus elkötelezettségét a „zsidókérdés” népirtás­
sal való „megoldása” mellett, mint a halálmenetek.

1172
 Ahogyan Hitler a maga hatalmi tombolását a német zsidó közösség el­
leni verbális kirohanásokkal és az 1933. április 1-i bojkott által jelképezett
eliminációd támadásokkal kezdte, ugyanúgy végezte is. Miközben hűséges
követői még mindig zsidókat mészároltak, 1945. április 29-én felolvasta a
német népnek szánt testamentumát, melynek végén ugyanazt az aggodal­
mát hangoztatta, mely mindvégig világnézetének és terveinek központjában
állt. Nevezetesen arról beszélt, hogy:

„A gyilkos háború mögött álló igazi bűnösök a zsidók! Nem hagytam két­
séget senki előtt afelől a tény fe lő l hogy ezúttal nemcsak az európai árja népek
gyermekeinek milliói fognak éhen haln i nem csak felnőttek milliói pusztul­
nak e l Nem csak nők és gyermekek százezrei válnak lángok martalékává és
bom batám adások áldozataivá anélkül hogy e bűncselekmény igazi elkövetőit
felelősségre vonnák , még ha ezt humánusabb módszerekkel hajtanák is végre,
Mindenckfeleit azt ígérem a nemzet vezetőinek és követőinek, hogy szigorúan
betartjuk a fa ji törvényeket és kérlelhetetlenül szembeszállunk minden népek
univerzális mérgezőivel a nemzetközi zsidósággal”

Bárhogy hangozzanak is ezek a szavak, hiba lenne azt hinni, hogy ezek
egy halálával szembesülő elkeseredett őrültnek a szavai. Valójában Hitler
régi keletű eszméit, reménybeli szándékait, eliminációs programjának alap­
jait láttatják újból, függetlenül pillanatnyi politikai intézkedéseitől Ezek a
szavak azokon a hiedelmeken alapultak, melyek energiát és cselekvési prog­
ramot adtak az országnak és népének az alatt a tizenkét év alatt, amikor
legfőbb céljuk az volt, hogy a zsidó népet megfosszák mindennemű befolyá-
sától Németországban. Ezek voltak a leglényegesebb szavak, melyekről Hit­
ler azt gondolta, hogy a német népre kell hagynia őket, minthogy akárcsak
a múltban, e szavakkal lehet utasítani, vezetni és lelkesíteni a németeket a
jövő akcióira.

KÖVETKEZTETÉS

Abban a pillanatban, amikor lehetőség nyílt az egyetlen olyan „végső

megoldás" végrehajtására, mely valóban ,végső'1volt, Hitler megragadta az
alkalmat legfőbb eszményének a világ zsidóktól való végleges megszabadí­
tásának végrehajtására, és megvalósította az ugrást a népirtás felé. Ez abban
a pillanatban történt meg, amikor felmerült a lehetőség a Szovjetuniónak,
Lengyelországgal egyetemben, a zsidóság legfőbb életterének meghódítá­
sára. Amikor a németek zsidóellenes intézkedéseit összevetjük egyéb célki­
tűzéseikkel, Hitler feltételezett pszichológiai állapotával és a német katonai
vállalkozásokkal, a kölcsönviszony, mely kiugró fontosságával tüntet, mely

173
 lényegesebb mindennél, nem egyéb, minthogy Hitler a népirtás mellett dön­
tött a legelső pillanatban, amikor az gyakorlatilag kivihetővé vált. Az, hogy
korábban a nácik más megoldásokat is mérlegeltek, nem azt jelenti, hogy
azokat preferálták volna. Addig foglalkoztak csupán velük, amíg nem jöhe­
tett szóba a világ zsidóságával való végleges leszámolás. 1941 előtt Hitler és
a náci vezetés következetesen keresett és hajtott végre extrém, kifejezetten
radikális zsidóellenes intézkedéseket, miközben folyamatosan kihasználta
a „végső1’ megoldás tervéhez közelebb vezető új lehetőségeket. Hitler zsi­
dóellenes politikájának magyarázatakor nem a rendszer felépítéséből kell
kiindulni, nem is annak kell mértéken felüli jelentőséget tulajdonítani, amit
a nácik Európa meghódítása és átalakítása érdekében tettek sikerrel vagy
sikertelenül, hanem abból, hogy Hitler fennen hangoztatott eszméi és végső
szándékai komolyan veendők. A német eliminációs vállalkozás, melynek
során a zsidók elleni intézkedések végig alkalmazkodtak az eredetileg ki­
nyilvánított feltevésekhez és célokhoz, nem értékelhető másként, csak Hit­
ler mély eliminációs meggyőződése és eszméi alapján, melyeket a német
társadalom is osztott, s melyeket mindenkor a változó lehetőségeknek és
stratégiai feltételeknek megfelelően hajtottak végre. Az eliminációs prog­
ram lényege és fejlődése Hitler és Németország zsidóellenes programjának
négy egymással összefüggő vonatkozása alapján jellemezhető:

Hitler a maga eszelős eliminációs rasszista antiszemitizmusának a legel­

ső napoktól kezdve hangot adott a nyilvánosság előtt. Első nyilvánosságra
került politikai írását, Adolf Gremlich-hez intézett levelét is az antiszemi­
tizmusnak szentelte, aminthogy végső testamentumában is erről volt mon­
dandója a német népnek. Az eliminációs antiszemitizmus Hitler világné­
zetének tengelyét alkotta, miként azt ki is fejtette a Mein Kampfban és jó
néhányszor más helyeken is. Ez volt a hitleri politikai gondolkodás és nézet­
kifejtés legkövetkezetesebb és leglelkesebben képviselt aspektusa.

Hivatalba lépését követően Hitler és rendszere, ragaszkodva Hitler ko­

rábbi megnyilatkozásaihoz, az eliminációs antiszemitizmust példa nélküli
radikális intézkedések sorozatává változtatta és soha nem lankadó hévvel
hajtotta végre.

A háború kitörése előtt Hitler bejelentette, majd sokszor megismételte a

maga próféciáját, mely voltaképpen ígéret volt: a háború lehetőséget nyújt
majd neki az európai zsidóság megsemmisítésére.

Amikor a helyzet megérett rá és alkalom kínálkozott, Hitler megvalósí­

totta szándékát, és sikerrel járt, amikor hozzávetőleg hatmillió zsidót meg­
semmisített.

174
 A genocídium nem Hitler hangulatából keletkezett, nem is helyi kezde­
ményezések vagy rendszerbeli sajátosságok személytelen következménye
volt, hanem Hitlernek abból a meggyőződéséből eredt, hogy minden zsidó
hatalmat meg kell semmisíteni, mely eszmény széles támogatottságot élve­
zett Németországban. Ritkán fordult elő, hogy egy nemzet vezetője ilyen
nyíltan, ilyen gyakran és érzelemmel telítetten nyilvánított ki egy apokalip­
tikus szándékot, a zsidó hatalomnak és maguknak a zsidóknak a megsem­
misítését, és ezt a szándékot végre is hajtotta. Figyelmet érdemel, bár szin­
te megmagyarázhatatlan, hogy mai magyarázói Hitler próféciáit, a zsidók
megsemmisítésére vonatkozó sorozatos ígéreteit metaforikusán értelmezik
vagy valamiféle értelmetlen handabandázásnak tüntetik fel Maga Hitler
egyértelműen utalt vissza 1939. január 30-án elhangzott „próféciájára” mint
világosan kinyilvánított szándékra és azt többször is megismételte, nehogy
félreértsék. Szemben azokkal, akik hajlamosak jelentékteleneknek minősí­
teni Hitler szavait, minden okunk megvan arra, hogy Hitlerre hagyatkoz­
zunk saját szavainak értelmezésében, és elfogadjuk, hogy megsemmisítési
szándékai és cselekedetei igenis összhangban álltak egymással.
Valójában Hitler a háború kitörése előtt már utalt arra, hogy két olyan
csoport van, amelyeket háború kitörése esetén megsemmisítene: a zsidók
és a gyengeelméjűek. A birodalom főorvosát már 1935-ben arról értesí­
tette, hogy háború esetén „az eutanázia problémáját napirendre tűzzük cs
megoldjuk”. A nyilatkozat és a szándék közötti párhuzam és az azt követő
cselekvés, mely teljesen megfelel a kinyilatkoztatott szándéknak, elegendő
bizonyíték kell legyen arra, hogy Hitlerben a megsemmisítési szándék is
megvolt, és a türelem is, hogy kivárja az alkalmat annak végrehajtására. Jó­
zan ésszel ennél több bizonyíték nem is követelhető annak igazolására, hogy
előre eltökélt szándékkal cselekedett.
A zsidók legyilkolásának akarását nem valamiféle külső feltételek diktál­
ták Hitlernek és követőinek, hanem mély belső meggyőződés, mely velük
együtt nőtt fel, s mely természetes módon késztette cselekvésre őket, amikor
erre eljött az alkalom. A démoni rasszista antiszemitizmus volt az eliminá-
ciós program hajtóereje, mely logikusan vezetett a népirtáshoz, amikor a
német katonai erő megteremtette ehhez a feltételeket. Ezt az alapvető igaz­
ságot nem téveszthetjük szem elől, amikor a németek zsidóellenes politiká­
ját vizsgáljuk. A népirtó szándék mögött a hajtóerő az a közhelyszerű n ád
meggyőződés volt, miszerint a zsidóknak el kell tűnniük a föld színéről,
mire az új évezred beköszönt. Ez adta az energiát a tizenkét éves lankadat­
lan kísérletezéshez, hogy megvalósítsák a zsidó befolyástól mentes Német­
ország lázas vízióját. Ez jelentette a megsemmisítési impulzus forrását, ez
volt az, ami az összes eliminációs lehetőségek közül a népirtást preferálta.

175
 5.

A MEGSEMMISÍTÉS
ÜGYNÖKEI ÉS GÉPEZETE

Hogyan határozzuk meg a népirtó gyilkosság intézményét? Hogyan defi­

niáljuk a végrehajtót? Népirtó gyilkosság intézményének nevezhető minden
olyan intézmény, mely a megsemmisítési rendszer részét alkotja. Végrehajtó
mindenki, aki tudatosan és személyesen működött közre a zsidók tömeges
elpusztításában, általánosságban mindenki, aki a népirtó gyilko*sságok va­
lamely intézményéhez tartozott. Ide sorolható minden olyan személy, aki
személyesen Ölt meg zsidókat, és mindenki, aki megteremtette a feltételeket
a végső gyilkos aktushoz, vagy, akinek a közreműködése hozzájárult zsidó
emberek halálához. Eszerint végrehajtónak tekinthető mindenki, aki egy
kivégzőosztag tagjaként zsidókra lőtt. Mindenki, aki segített összefogdosni
a zsidókat, deportálni őket (annak tudatában, hogy mi fog történni velük)
a gyilkosság helyszínére, vagy akárcsak kordont vont azon terület köré,
amelyen aztán honfitársai a gyilkosságokat véghezvitték, még ha ő maga
nem ölt is embert. A végrehajtók közé sorolandók továbbá azok a vasúti
mérnökök és ügyintézők, akik tudták, hogy halálukba szállítják a zsidókat.
Ide számít minden olyan egyházi személyiség, aki tudta, hogy részvétele a
zsidók nem keresztényként való meghatározásában ezeknek az embereknek
a pusztulásához vezet. Ide számítanak a manapság „íróasztali gyilkosok­
nak” titulált egyének (Schreíbtischtáter), akik személyesen sohasem látták
az áldozatokat, de akiknek a papírmunkája megolajozta a deportálási és
megsemmisítési gépezet csapágyait.
Az esetek többségében könnyű eldönteni, vajon az egyes személyek vagy
csoportok végrehajtóknak minősülnek-e. Mindenki végrehajtó volt, aki a
haláltáborokban dolgozott, aki egy Einsatzkommando vagy egy rendőr­
zászlóalj tagja volt, aki személyesen ölt, aki egyéb rendőrségi vagy polgári
intézmény tagjaként zsidók megölésével vagy haláltáborokba küldésével
foglalkozott, vagy olyan csapategységnél szolgált, amely népirtási művele­
tekben vett részt.
Vagy mit mondjunk azokról a németekről, rendőrökről és civilekről,
akik a gettókat őrizték és igazgatták, azokról, akik a legyilkolásra ítélt

177
 zsidókat őrizték tankokkal? Sok gettóban már maguk a körülmények is
halálosak voltak, jóllehet formálisan nem tartoztak a népirtó gyilkossá­
gok intézményei közé. Vagy mit mondjunk azokról a németekről, akik
kényszermunkásokat alkalmaztak, annak tudatában (ezt lényegében min­
denki tudta 1941 után), hogy munkájuk csupán ideiglenes előzménye le-
gyilkolásuknak, és különösen azokról, akik a legnagyobb kegyetlenség­
gel bántak rabszolgáikkal? Hiszen egyes táborokban, melyek némelyikét
„munkatáboroknak1’ minősítették, még a foglyaikkal brutálisan bánó
őrök sem gyilkoltak közvetlenül. Akkor őket hova soroljuk? Ez nyilván­
valóan vitatható kérdés. Az általunk elfogadott definíció szerint minden
olyan egyén, aki a brutális és halálos dominancia rendszerét alkotó intéz­
ményekhez tartozott, mely intézmények a rendszer hatalmának csúcsán
a közvetlen tömeggyilkosságok elkövetői voltak, végrehajtónak minősül,
mivel tudatában volt annak, hogy tetteivel a népirtó gyilkosságok intéz­
ményeinek fenntartását szolgálja. A gettók ön kény urai és a treblinkai be­
osztottak esetében egyaránt feltehető a kérdés, hogy „miért vettek részt
lelkesen a népirtási program részét alkotó cselekményekben?’’ illetve az a
kérdés, hogy „Hogy volt képes ez a személy megtenni azt, arait tett, annak
tudatában, hogy cselekedetei közelebb viszik Németországot a zsidó nép
kiirtásához?1’ Lehet, hogy a két említett szerepkörben lévők között nagy
volt a lélektani differencia, de ettől még nem mondhatjuk, hogy egyikük
végrehajtó volt, a másikuk nem. A különbözőségek csak akkor válnak lát­
hatóvá, ha mindenkit személyes cselekedetei alapján ítélünk meg.
A végrehajtók az intézmények impresszíven kiterjedt hálózatában dol­
goztak és a legkülönbözőbb módokon vették ki részüket a népirtásból. Nem
vitás, hogy a legnagyobb figyelmet a köztudatban, de még a tudományos
megfigyelők körében is a haláltáborokban épített gázkamrák keltették. Ám,
bármilyen szörnyűségesek voltak ezek az emberek „futószalagon való” le­
gyilkol ására tervezett épületek, ezeknek a létesítményeknek az előtérbe ál­
lítása az elemzés szempontjából két vonatkozásban is félrevezető. Egyrészt
elvonta a figyelmet a többi gyilkossági intézményről, holott azok tanulmá­
nyozása többet mond a kor központi kérdéseiről, másrészt segített mérsé­
kelni maguknak a végrehajtóknak a fontosságát. A hatalmas gázkamrák és
krematóriumok, az olyan „szörnyetegekkel” együtt, mint Hitler, Himmler,
Eichmann és még néhányan, ennek a huszadik század közepén játszódó
horrornak a sztárördögeivé váltak. Azok az emberek, akik a haláltáborokon
kívüli táborok hatalmas hálózatában dolgoztak, melyek ugyancsak rendel­
keztek tömegpusztító létesítményekkel, valamint azok, akik kevésbé gonosz
intézményekben dolgoztak, lényegében kívül estek a kutatók figyelmén.
Ez a könyv nem azokra a németekre összpontosít, akik a baláltábo-
rokban dolgoztak, nem is az „íróasztali gyilkosokra” vagy azokra, akik a
végrehajtói kategória perifériáján mozogtak, mivel ezek viselkedésének az

178
elemzése nem különösebben sürgető, akkor sem, ha történelmi fontosságuk
tagadhatatlan. A koncentrációs táboroknak, ha nem is mindig a személy­
zetüknek, hatalmas irodalma van. Sajnos a tömeggyilkosságok más intéz
ményei a legutóbbi időkig alig kaptak elemzői figyelmet Egészen 1981-ig,
Krauschnick és Wiíhelm könyvének megjelenéséig nem jelent meg egyetlen
jó monográfia sem az Einsatzgruppékról. De még ebből a tanulmányból
is keveset tudunk meg az emberekről, akik ezeket alkották. A gettókat fel­
ügyelő németekről soha nem született még összefoglaló munka, általában a
gettókról inkább az ott lakók írtak memoárokat, melyekben inkább a gettók
népéről van szó. A legutóbbi időkig a Rendfenntartó Rendőrségről (Ord-
nungspolizci) a szakirodalom említést sem tett, holott annak tagjai zsidók
millióinak haláláért felelősek. A Rendfenntartó Rendőrség egyik típusáról,
a rendőr zászlóaljakról a közelmúltban jelent meg egy monográfia, mely
azonban javarészt egyetlen zászlóaljjal foglalkozik, A Rendfenntartó Ren­
dőrség másik ágáról, a csendőrségről, mely maga is végig részt vett a nép­
irtásban, szinte semmit nem tudhatunk meg az eddigi tanulmányokból.
Alig tudni valamit azokról a férfiakról és nőkről, akik különböző orszá­
gokban, főként Lengyelországban a német civil hivatalokban és intézmé­
nyekben dolgoztak, holott ezek hozzájárulása a mészárlásokhoz ugyancsak
jelentékeny volt. Mélyebb tanulmányozást igényelnének a német gazdasági
konszernek és azok személyzete is. Csak a legutóbbi években lehetett vala­
mennyit tudni arról, hogyan használták fel magát a német hadsereget nép­
irtási célokra, de ezek a tanulmányok is általánosságokra korlátozódnak.
Szinte teljesen arctalanok azok a férfiak és nők, akik a „munkatáborokban”
igazgatták a zsidó munkásokat és munkásnőket. Az SS és annak különféle
biztonsági erőinél dolgozó személyzet szintén nagyobb figyelmet, mélyebb
tanulmányozást érdemelne.
Ez a rövid összefoglaló azokról az intézményekről, melyeket tanulmá­
nyozni kellene, nemcsak arról szól, hogy milyen keveset tudunk a Holo­
kauszt elkövetőiről. Arról is szól, hogy ezeknek az intézményeknek mek­
kora tömege működött és mennyi ember vett részt a népirtó mészárlásban.
Valamelyes hiperbolával azt mondhatnánk, hogy a megszállt Kclet-Európá-
ban, mindenekelőtt Lengyelországban működő összes német intézmények
legalábbis segítő kezet nyújtottak a népirtáshoz. Az emberek száma, akik
ezekhez az intézményekhez tartoztak, óriási, milliókra rúg, még akkor is,
ha nem vettek részt valamennyien közvetlenül a tömeggyO köss ágokban.
Hatalmas méretű műveletről van szó,
A tényleges végrehajtók száma ugyancsak óriási volt. Németek százezrei
vettek részt az erőszakos uralomban, melyben zsidókat és nem zsidókat pusz­
títottak el tömegével. Ha a rabszolgamunka felügyelőit és felhasználóit is ide­
számítjuk (1944 augusztusában a Német Birodalomban 7.6 millióan voltak),
akkor a halálos bűnökben vétkes németek száma is több millió lehet. Ezen

179
 belül azoknak a száma, akik a Holokauszt végrehajtásában közvetlenül vettek
részt, bizonyosan százezer fölött volt. És nem lenne meglepő, ha kiderülne,
hogy ötszázezren vagy még annál is többen voltak.
Vannak számok a gyilkolási intézményekről, amelyek alapján, ha nem
teljesek is, képet alkothatunk a német megsemmisítési rendszer méreteiről.
Egy közelmúltban megjelent tanulmány, mely az összes német tábort szám­
ba veszi, a gettókat is beleértve, 10 ezer ilyen létesítményről tud, de abban a
Iliiben, hogy az ilyen intézmények egy részének működéséről máig sem tu­
dunk. A tízezer tábor között, melyek nem mindegyikében zsidók raboskod­
tak, csupán Lengyelországban 941 kényszermunkatábor volt, amelyekben
kizárólag zsidókat foglalkoztattak. További 230 különleges tábort állítottak
fel a magyar zsidók számára az osztrák határon. A németek Lengyelország­
ban 399 gettót létesítettek, Kelet-Galíciában 34-el, a kis Litvániában 16-ot.
így csupán a zsidók számára fenntartott kényszermunkatárborok és gettók
száma 1600. Volt ezenkívül 32 nagy koncentrációs tábor, melyek összesen
1202 szatellittáborral rendelkeztek (Aussenlager). Nem tudni, hogy ezekben
a táborokban és gettókban hány német dolgozott. Auschwilznak, melynek
50 kihelyezett tábora volt, az idők folyamán 7000 főnyi személyzete volt.
1945 áprilisában egyedül Dachauban 4100 főnyi őrszemélyzet és alkalma­
zott volt. Mauthausenben a személyzet létszáma 5700 volt. Egy becslés sze­
rint egy kihelyezel t táborban 500 fogolyra 50 fős személyzet jutott, ami egy a
tízhez aránynak felel meg. Ha ezt az arányt alkalmazzuk a több mint tízezer
német táborra, melyekben milliókat őriztek, vagy ha csupán a zsidóknak
felállított táborokat vesszük alapul, nyilvánvaló, hogy óriási embertömeg
tartozott a megsemmisítési rendszerhez.
Ha most a gyilkolás intézményeinek névleges létszámát nézzük, akkor
az a 3000 fős Einsatzgruppékkal kezdődik. A Zentrale Stelie dér Landesjus-
tizverwaltungen zűr Autklárung nationalsozialistischer Verbrechen ín Lud-
wigsburg (ZStL) nevű katalógusban azonban 6000 fő szerepel az Einsatzg-
ruppék tagjaként. A 38 rendőr zászlóalj, amely reszt vett az európai zsidók
lemészárlásában, minimum 19000 embert számlált, de feltehetően ennél
többet, mivel az emberek egy része cserélődött. A Szovjetunióban Himm-
ler személyes felügyelete alatt 1941 és 1943 között három SS-dandár fog­
lalkozott zsidók lemészárlásával, melyek létszáma 25 ezer fő volt. Sok ezer
német különféle adminisztratív beosztásokban járult hozzá a gyilkos cselek­
ményekhez, Voltak köztük vasúti tisztek, rendőrök és más biztonsági erők,
akik Németországból és Nyugat-Európából deportálták a zsidókat, és akik
közül sokan vettek részt a termelőüzemekben dolgozók legyjlkolásában, A
ZStL katalógus (Einheitskartei) 333 ezer embert nevez meg, akik valamilyen
gyilkolási intézmény tagjai voltak. A katalógus 4105 olyan létesítményt vagy
intézményt nevez meg, amelyek valami módon részt vettek a náci bűncse-
lekmények elkövetésében.

180
 Amikor a népi r tó vállalkozásban résztvevő embereket vizsgáljuk, azokat,
akik ezeket az intézményeket benépesítették, illetve azokat is számba vész-
szűk, akik a nagyobb hatalmi övezetben tevékenykedtek, mely övezet irdat­
lan méreteit jól jellemzi az eddig azonosított 10 ezer tábor, elkerülhetetlenné
válik annak a következtetésnek a levonása, hogy elképesztően nagy azoknak
a németeknek a száma, akik hozzájárultak a népirtáshoz, vagy szélesebb ér­
telemben, akiknek tudomásuk volt a rezsim fundamentális bűnösségéről
Róluk mégis nagyon keveset tudunk.

A GYILKOSSÁGI INTÉZMÉNYEKET sokféleképpen szervezték, és

azok különféle procedúrák mentén végezték tevékenységüket. Különböző
volt a2 is, hogy mennyi kapcsolatuk van az áldozataikkal, és eltérőek voltak
a munkamódszereik is. Ezért általánosságban jellemezni a gyilkolás intéz­
ményeit nagyon nehéz. De ha útjaik mégoly különbözők voltak is, egy meg­
határozó dologban mind egyformák voltak. Nevezetesen abban, hogy olyan
emberekkel foglalkoztak vagy olyanokat tartottak fogva, akik társadalmilag
már halottak voltak, és akiket a németek ördögi halálommal bíró, veszedel­
mes lényeknek tekintettek. Ez a két német tény a zsidók feletti erőszakos
uralmat jelenti. Zsidókról szóló tények - az egyik a zsidók formális státusza,
a másik az a társadalomelmélet, mely arról szólt, hogy miként kell bánni
velük - ugyanúgy meghatározták a gyilkolás intézményeinek struktúráját,
ahogy az építészeti tervek az épületeik fizikai milyenségét.
A szociális halál formális állapot. Orlando Patterson szerint a születésüktől
kezdve elidegenített és becsületüktől megfosztott emberek feletti erőszakos
uralmat jelenti. Egyszersmind ez a szociális halálba kényszerített emberekről
alkotott közkeletű kulturális koncepció és a velük szembeni eljárások válasz­
téka is, A két dolog egymásba fonódik és egymással függő viszonyban is van.
A társadalom tagjai a szociálisan holt lényeket úgy tekintik, mint akik meg
vannak fosztva bizonyos lényeges emberi tulajdonságoktól, s így nem érdem­
lik meg az alapvető társadalmi polgári és jogi védelmet. Nem hiszik el, hogy
a társadalmilag holt személyek képesek arra, hogy tiszteletreméltók legyenek.
Ilyenformán megtagadják tőlük a tiszteletet, még a tisztelet kivívásának lehe­
tőségét is, holott az alapfeltétele lenne a társadalom teljes jogú tagjaivá válá­
suknak. Mivel társadalmilag méltóságuktól megfosztott emberek, elnyomóik
sok elemi közösségi jogot megtagadnak tőlük, mindenek előtt azt a jogot,
hogy vérségi kapcsolatok révén elismert és tiszteletben álló lények lehessenek.
Ezt jelenti a születéstől fogva alkalmazott elidegenítés. Az elnyomók szemé­
ben ők eleve elvesztették ezt a jogukat. A gyakorlatban ezt a jogot nem ismerik
el, tehát elnyomóik, amikor úgy látják jónak, elválaszthatnak egymástól csa­
ládokat, méghozzá oly könnyen, ahogyan a sarkon ácsorgó munkakeresőktől
szabadulnának meg. A társadalmi holtak holt állapotban tartása végett, mél­
tóságuktól megfosztott és születéstől elidegenített állapotban tartása végett
 elnyomóiknak extrém erőszakot kell alkalmazniuk velük szemben vagy azzal
kell fenyegetniük őket. Ennélfogva a szociális halál egy olyan formál is állapot,
mely mindazokra jellemző, akiket ez a három szélsőséges társadalmi fogyaté­
kosság sújt. A szociálisan holt emberek legismertebb kategóriáját a rabszolgák
alkották, magát a terminust is rájuk alkalmazták először, ami nem azt jelenti,
hogy a szociálisan holtak világához egyedül a rabszolgák tartoztak.
A rabszolgák olyan szociálisan holt lények, akiket a legtöbb rabszolgatar­
tó társadalomban emberi lényeknek tartanak, s akiknek valójában nagyon
is nagy gyakorlati értéke van. A náci Németországban a zsidók szociálisan
holt lények voltak, akiket erőszakosan uraltak, születéstől fogva elidegenít
tettek, és képteleneknek tartottak a méltóságra. Nem tartották őket az embe­
ri fajhoz tartozónak, s nyilvánvalóan nem tulajdonítottak nekik utilitarista
hasznot sem. Történelmileg a rabszolgákat nem feltétlenül tekintették go­
noszoknak vagy morálisan alacsonyabb renditeknek. Valójában rendszerint
az ellenkezője történt. A németek többségének szemében azonban a zsidók
gonoszok és alacsonyabb rendűek voltak. A rabszolgák, akiket általában
hasznosnak és erkölcsileg semlegesnek véltek, engedelmességre cs munkára
voltak szoktatva. A zsidók viszont, akiket Németországban gonoszoknak és
az erkölcsi és társadalmi rend lerombolóinak véllek, szenvedésre és halálra
voltak szánva. A rabszolgákat megfelelően kellett táplálni és egészségüket
is őrizni kellett ahhoz, hogy termelhessenek. A zsidókat szándékosan éhez-
tettélc, hogy legyengüljenek és elpusztuljanak. Mindkét csoport szociálisan
halott volt, de elnyomóik nagyon különbözően vélekedtek róluk és külön­
bözően bántak velük.
A legalapvetőbb értelemben a rabszolgák nem voltak teljes mértékben a
szociális halál állapotában (még akkor sem, ha maga az elmélet a rabszolga­
ság jellemzésére keletkezett), mivel a rabszolgatartó társadalom tőlük füg­
gött gazdasági és erkölcsi értelemben is. Mi több, a rabszolgák gyakran a tár­
sadalomban éltek, és közülük egyeseknek voltak társadalmi kapcsolataik és
viszonyaik az elnyomókkal, ideértve az intim szexuális és szerelmi kapcso­
latokat is, A zsidók viszont valóban társadalmi halottak voltak. A németek
semmi mást nem akartak tőlük, csak azt, hogy szenvedjenek és pusztulja­
nak el. Nem voltak hajlandók függőségbe kerülni tőlük a termelésben, nem
engedték, hogy zsidók éljenek közöttük, és megszakítottak mindennemű
társadalmi kapcsolatot zsidók és németek között (és még más alacsonyabb
rendű népek, például a zsidók és a lengyelek között is). A történelmi rab­
szolgák és a náci korszak zsidósága közötti különbség nem a formális szoci­
ális halotti státusz volt, hanem az elnyomók velük kapcsolatos felfogása. Ez
a felfogás határozta meg a társadalmilag holt személy létfeltételeit.
Ilyenformán az, hogy egyik ember társadalmilag halottnak tekinti a m á­
sikat, sokat jelent, de nagyon keveset abból a szempontból, hogy az elnyo­
móik hogyan bánnak velük, A bánásmód meghatározó eleme az elnyomók

182
által képviselt kognitív kulturális modell. Tekintettel a Németországban a
zsidókkal kapcsolatban uralkodó kognitív kulturális modellre, a velük fog­
lalkozó intézményekről szinte garantálható volt, hogy a kibírhatatlan nyo­
morúság forrásai, idővel pedig a zsidók halálának helyszínei lesznek.
Ezeknek az intézményeknek a sokféleségéről már volt szó. Éppen ezért
nem áll módunkban valamennyinek a működését részletesen elemezni. Am
ezen intézmények egyike, a „tábor”, érdemes arra, hogy beszéljünk róla,
mivel ez volt a paradigmája a rombolásnak és a népirtásnak* Nem vélet­
len, hogy ez volt egyszersmind a náci korszak Németországának jelképes
intézménye is. A „tábor”, melyet gyakran emlegetnek általánosságban és
nem egészen pontosan „koncentrációs táborként” ilyen értelemben komoly
versenytársakkal nem rendelkezett. Emblematikus hely volt, mivel sok te­
kintetben jelképezte a náci Németország centrális jelentőségű jellemzőit.
Ugyancsak a táborokban történt a német forradalom lényeges vonatkozá­
sainak végrehajtása és ott volt legjobban látható a náci uralom alatti Európa
jövőképe is.
Mit jelentett a „tábor” és mi mindenből tevődött össze a táborok világa?
A tábor (megkülönböztetendő a börtöntől) mindazon elzárási intézmények
összefoglaló neve, amelyekben zsidókat és nem zsidókat tartottak fogva ál­
landó vagy csaknem állandó jelleggel, s amelyek nem tartoztak a jogi sza­
bályozás alá. Amint azt az egyszerű németek vélték, a táborok különleges új
intézmények voltak, melyeket a rezsim hozott létre speciális céljainak meg­
valósítása érdekében, s amelyek úgy különböztek a börtönöktől, ahogy az
SS a Vílmos-császári hadseregtől. Ez a minőségi meghatározó jellemezte a
különféle német táborokat, még ha eltérő célokkal és más-más személyek
számára hozták is létre őket. Voltak köztük megsemmisítő létesítményekkel
ellátott táborok, koncentrációs táborok, munkatáborok, tranzit-táborok és
gettók, hogy csak néhányat említsünk a sokféleségből.
A táborok voltak az első nagy és kifejezetten új intézmények, melyeket a
nácik Hitler hatalomra jutása után alapítottak. így a nácizmus jelképes alko­
tásainak számítanak, egyben a nácik megnövekedett romboló kapacitásának
első létesítményeiként is jellemezhetők. 1933 márciusában, a Reichstag-tűz
nyomán a rezsim átmeneti táborok egész sorát hozta létre a 25 ezer begyűjtött
fogoly - kommunisták, szoedemekés szakszervezeti aktivisták - elhelyezésé­
re. Március 20-án Himmler sajtóértekezletet tartott, amelyen bejelentette az
első formális koncentrációs tábor létrehozását Dadhauban, ahol 5000 ember
fogvatartását tervezték. A rezsim még hetvenkedett is ezekkel az intézkedései­
vel, nemhogy titokban tartotta volna az új létesítmények alapítását,
A tábor tehát nemcsak, hogy az első nagy és kifejezetten új intézménye
volt a náci Németországnak, hanem - és ez a lényegesebb - az egész náci
korszak legnagyobb és legfontosabb intézményi újítása is. Meghökkentően
nagy, több mint 10 ezer azoknak a táboroknak a száma, amelyeket a nácik

183
 alapítottak, üzemeltettek és személyzettel láttak el Ezek számos európai or­
szág területén szétszórva helyezkedtek el, de többségük Kelet-Európábán volt*
Egyedül Lengyelországban, mely a zsidók népírtásszerű elpusztításának leg­
fontosabb helyszíne és egyben a nácik rabszolgatartó ültetvénye is volt, több
mint 5800 tábor létesült. Ám ellentétben azzal, ami a vonatkozó tudományos
irodalomban erről többnyire olvasható, a rezsim nem tett komoly erőfeszítést
arra, hogy megóvja a németeket és leplezze ezeknek a létesítményeknek a lé­
tezését, még ha tudni lehetett is, hogy ezek az erőszak, a megalázás és a halál
intézményei. Magában Németországban is táborok óriási hálózata működött,
beterítve az egész országot. Ez a bűnös módon elnyomó létesítményhálózat
ugyanolyan része volt a 40-es évek Németországának, mint az összes egyéb
intézményrendszer, s egyáltalán nem ártott a rezsim legitimitásának. Mivel
az erre vonatkozó kutatásokat nem végezték el, senki nem tudja, hány tábor
működött magában Németországban. Egyedül a kis Hesse tartományban 606
tábor létezéséről van tudomásunk, minden egyes 5x7 mérföldes térségre ju­
tott belőlük egy, tehát a táboroknak mind a társadalmi állapotokra, mind a
tényleges tájképre nagy hatásuk volt. Berlin, mely az ország fővárosa és kira­
kata volt, 645 tábort tartott fenn a kényszermunkások elhelyezésére. Bizony
érdekes lenne felbecsülni, mekkora lehetett a földrajzi távolság az átlagember
és a legközelebbi tábor között, vagy hogy melyik német település volt a legtá­
volabb a legközelebbi tábortól.
A táboroknak ez az elképesztő méretű hálózata, mely ártatlan, semmi­
lyen vonatkozásban sem veszélyes emberek millióinak elhelyezésére, fogva
tartására, megnyomorítására, kizsákmányolására és legyilkolására szolgált,
a nád korszak Németországának leghatalmasabb intézményi létesítménye
volt. Nemcsak a létesítmények óriási száma miatt és nemcsak az ott fog­
vatartóit milliók miatt, hanem azért is, mert a társadalom egy teljesen új
alrendszerét teremtette meg.
A modern ipari társadalmak különféle kritériumok alapján egymástól
különböző „rendszerekből” tevődhetnek össze. A társadalom általában is
egymástól távoleső politikai, szociális, gazdasági és kulturális rendszerekből
tevődik össze. Ezek között sokszor nehéz megjelölni a határvonalakat, és bár
kölcsönhatásban vannak, mindegyiknek megvannak a saját intézményei,
szervezési sémái, hivatalos és nemhivatalos szabályrendszere és viselkedé­
si formái. Mindegyiknek megvannak a saját alrendszerei. Németország a
náci korszakban Nyugat-Európában először (a Szovjetunióban már létezett
a Gulág) létrehozott egy új rendszert a társadalmon beül, a táborok rend­
szerét. Ez eltérő volt a többi intézménytől, saját létesítményei voltak, egyedi
módon szerveződött, a többitől nagyon eltérő irányítási rendszerben és el­
térő gyakorlattal.
A táborrendszer nem volt alárendelve a társadalom egyetlen más rend­
szerének sem és praktikusan semmihez sem hasonlítható. A 40-es években

184
egyszerre volt a munka világának része és mégis alapvetően el volt különítve
a többi társadalmi rendszertől, amennyiben egy kényszerítő körülmények
között tartott népességet jelentett, melynek egyetlen más szférában sem
volt helye, kivéve egyes gazdaságilag jól hasznosítható rabszolgákat A tá­
borrendszer olyannyira különbözött a többi társadalmi szférától, működési
szabályai olyannyira eltértek az „átlagtól” hogy zárt világot alkotott. A „tá­
borrendszer” ilyenformán nemcsak a legnagyobb újítása volt a náci évek­
nek, hanem a legfontosabb intézményrendszere ls ennek a korszaknak. A
társadalom hagyományos intézményeitől való elszakadás olyan erős volt,
mintha az ott lakók egy másik bolygón éltek volna.
A táborrendvszer folyamatosan bővülő világot alkotott, egyre inkább része
lett az új Németország működésének és egyre inkább meghatározója lett an­
nak. Míg a demokráciák meghatározója általában azok politikai rendszere,
a képviseleti intézményekkel és az alapvető szabadságjogok biztosítékaival, a
náci korszak Németországának meghatározója ezzel szemben egyre növek­
vő mértékben a táborrendszer volt. Azért volt ez így mert a táborrendszeren
belül vezettek be a leginkább jellemző és leglényegesebb eljárásmódokat, ott
mutatkozott meg legjobban az új rendszer természete.
A táborokról szóló tudományos irodalom többnyire a rendszer gyakor­
lati oldalát vizsgálja, részben erőszakszervezetként, részben termelési ténye­
zőként. Ha azonban a táborrendszert a német társadalom alrendszerének
tekintjük, nyilvánvalóvá válik, hogy ez esetben is többoldalú jellemzésre van
szükség. Meg kell vizsgálni a táborok világának lényegi természetét és azo­
kat a gyakorlati eljárásokat, amelyek bennük folytak. A táborrendszereknek
négy lényegi jellegzetességük van:

hbben a világban a németek erőszakos cselekményeket hajtottak végre,

melyekkel egy sor konkrét cél elérésére törekedtek.

Ez a rendszer volt a legszabadabb önkifejezés terepe, ahol a németek le­

hettek az urak, ahol nem korlátozta őket a polgári értékrend, melyeket a
nácik gyors ütemben váltottak fel a maguk új keresztényellenes moráljával.

Ebben a világban a németek áldozataikat olyanná alakították, hogy meg­

feleljenek a róluk alkotott elképzeléseiknek, s ily módon megerősítsék ön­
magukat világszemléletükben.

Végül ez egy forradalmi világ volt, melyben a társadalmi átalakulás és az

értékrend megváltoztatása, ami a nácik programjának alapja volt, a legna­
gyobb hatásfokkal volt véghezvihető.

A TÁBORRENDSZER első lényegi vonása a rendszer létrehozásának

 nyilvánvaló céljaival függ össze. Ezeket illetően minden német egyetértett
azok közül, akik a rendszerhez tartoztak (és milliók a rendszeren kívülről
is), és ezeket tárgyalja a vonatkozó irodalom is: Az ellenséggé nyilvánított
emberek, elsősorban a zsidók, szisztematikus lemészárlása, az „embernek
nem nevezhető” elemek gazdasági érdekből való rabszolgasorba taszítása, az
új Németország ellenségeinek elzárása és megbüntetése.
A táborrendszer csúcsán a megsemmisítő táborok voltak - Auschwitz,
Chelm.no, Belzec, Sobibór és Treblinka. Ezekben építettek a németek meg­
semmisítő létesítményeket az európai zsidók elpusztítására, akik az áldo­
zatok túlnyomó többségét alkották, és akiket száz és ezerszámra gyilkoltak
le. A gázkamrák és krematóriumok működése jól ismert, ezekkel itt nem
foglalkozunk. Ám a németek gyilkoltak más táborokban is, nem csak a ha­
láltáboroknak nevezettekben. Az 1942-es év elejétől a táborrendszer már
általánosságban is a halált jelentette a zsidók számára. Legyen szó a meg^
semmisítő táborokról, ahol a gázkamrákban azonnal kivégezték az odaérke-
zőlcet, vagy más koncentrációs és munkatáborokról, amelyeket nem direkt
kivégzések céljából építettek, de azokban is halálra éheztettek embereket, a
zsidók halálozási aránya mindenütt magasabb volt, mint a velük együtt ott
lévő más csoportoké. Ahogy a népirtási program kezdetéi vette, a megsem­
misítő táborok és az egyéb táborok közötti különbség, legalábbis a zsidók
szempontjából, megszűnt. Mauthauseriben a zsidók havi halálozási aránya
1942-től 1943 végéig 100 százalékos volt. Márpedig Mauthauscn formálisan
nem megsemmisítő tábor volt, s a valóságban sem volt az a nem zsidók szá­
mára, akiknek a körében a halálozási arány 1943 végén 2 százalék alatt volt
Voltak persze a zsidók elhelyezésére szolgáló táborok, de ez csak ideiglenes
elhelyezést jelentett, mert a németek minden zsidót halálra szántak, így a
megsemmisítési arány változott csak, nem pedig a cél.
Noha a táborok legnyomasztóbb feladata az erre kijelölt csoportok leölése
volt, azt nem mondhatjuk, hogy a táborrendszernek ez volt az egyetlen célja.
Hgy munkaerőhiányban szenvedő gazdaságban a táborrendszer mindene­
kelőtt a rabszolgák millióinak gazdasági kizsákmányolását szolgálta. A rab­
szolgaság tökéletesen illeszkedett a nácik nézetrendszerébe, mely a népeket
morális értékük és kapacitásuk szerint különböztette meg. A kényszermun­
kások többsége a nácik által ugyancsak „szubhumánnak” tekintett szlávokból
állt. Legtöbbjük a táborokban éli, bár sokan voltak közülük a vidéki farmokon
is, meglehet a formálisan koncentrációs táboroknak nevezett helyeken csak
egy kis százalékuk, a legnagyobb telítettség idején mintegy 750 ezer ember élt
azok közül, akiket a nácik elfogtak, foglyukká tettek és a legnehezebb, több­
nyire gyilkos körülmények között munkára kényszerítettek.
Míg a tömeges megsemmisítés és a gazdasági kizsákmányolás céljából
kialakított rabszolgaság a táborrendszer legfőbb feladata volt, voltak azért
egyéb feladatai is. A németek a tábor rendszert olyan egyének fogva tartasá-
ra használták, akik a rendszer megdöntésére törekedtek, vagyis a nácizmus
ellenfeleit és azokat a nem németeket zárták el, akik a megszállás ellen har­
coltak. A rendszer Németországban és a megszállt területeken is terrorin­
tézményként működött, mindenki tudta, milyen szörnyű sors vár azokra,
akiket a táborokba zárnak. A kilátás, hogy koncentrációs táborba kerülhet­
nek, dermesztő félelmet keltett sokakban a németek azon kisebbségének
körében, akik tevékeny ellenfelei lehettek volna a náci német uralomnak. A
népirtás és kizsákmányolás tekintetében független táborrendszer tehát azok
elfogását, meghűliletését és terrorizálását szolgálta, akik az első évek után
szerették volna megdonteni a nád rezsimet.
A táborok hálózata nemcsak ezeknek a közismert céloknak az elérését
szolgálta. A táborrendszer, jóllehet ez sehol sincs világosan leírva, de leg­
többször átgondolva sem volt, egy korlátozások nélküli világot is jelentett
azok számára, akik itt akarták kifejteni és kiélni minden barbár vágyukat,
itt kaphatták meg azt a lélektani kielégülést és örömöt, amit a mások fe­
letti uralom nyújt. Minden egyes német őr katona megkérdőjelezhetetlen,
érinthetetlen abszolút ura volt a táborlakók bármelyikének. Férfi vagy nő
létére kiélhette minden mocskos ösztönét bármely fogoly legorombításával,
meghúzásával vagy megölésével, anélkül, hogy a legcsekélyebb következ­
ménnyel is számolnia kelljen. Minden agresszivitását, minden szadizmusát
kiélhette, minden durvaságnak utat engedhetett. A táborok váltak azon in­
tézményekké, amelyekben a németek kifejezésre juttathattak mindent, amit
ideológiájuk diktált, s lelki kielégülést találtak abban, hogy a foglyok elméjét
és testét munkaeszközként használták, vagy bármilyen értelemben a ma­
guk örömére használták ki. Egy korlátok nélküli világ volt ez, melyben az
új németek kifejezhették mélyen gyökerező gyűlöletüket, uralkodhattak az
„alacsonyabbrendűek” és az ellenségeik felett, szabad utat engedhettek az
irgalmat nem ismerő náci német moralitásnak a „szubhumán” lényekkel
szemben alkalmazott erőszak formájában.
Mindazonáltal az önkifejezés szabadsága és egyéb javak, melyeket a né­
metek ebből a szabadságból merítettek, nem egyszerűen kifejezése volt belső
igényeiknek. Több volt ennél. A táborrendszer ezeknek a tendenciáknak az
érvényesülését nem csupán megengedte, hanem ösztönözte is. Amit áldo­
zataik egyik vagy másik csoportjáról gondoltak, az megjelent abban, ahogy
kezelték őket. ahogy kiélték agresszi vitásukat és szadizmusukat. Nem csoda,
hogy nagyon nagy különbségek voltak az egyes csoportokkal kapcsolatos
bánásmódban, hogy a különböző „fajok” különböző elbánásban részesültek.
A nyugat-curópalakkal bántak a legjobban. A dél-európaiakkal kevésbé jól.
A lengyelekkel rosszabbul. Az oroszokkal és a keleti szlávokkal még rosz-
szabbüL És persze a zsidókkal és a cigáényokkal gyilkosok módjára. A zsi­
dók kezelése, akiket a Gonosz megtestesítőinek tekintettek, olyan borzalmas
volt, hogy az semmilyen más csoport kezeléséhez nem hasonlítható. Bármi

187 !
 volt is az adott tábor célja, rendeltetése, általános rendje, a zsidók mindig a
legtöbbet szenvedtek, s ezt a tényt a táborok minden Lúlélöje elismerte, zsidó
és nem zsidó egyaránt.
A táborok rendszere olyan világ volt, melyben azok az erkölcsi normák
és gyakorlat, melyek a mindennapi német társadalmat jellemezték, egyál­
talán nem voltak jelen. Á 2 „embernek nem tekinthető” lényekkel szembeni
kíméletlenség légkörében, melyet a náci német férfiak és nők tápláltak ma­
gukban, a rabokat kedvük szerint kezelték, illetve ideológiai beállítottságuk
és legbelső személyes vágyaik szerint bántak velük, A táborokban ehhez a
legnagyobb szabadságot élvezték.
A táborrendszer harmadik jellegzetessége az volt, hogy a rabokat olyanná
alakította, amilyeneknek a nácik elképzelték őket. Mivel a nácik a táborok vi­
lágában élőket helótákká akarták alakítani, egyáltalán nem meglepő, hogy mi
mindent tettek áldozataik dehumanizálása céljából. Megfosztották őket sze­
mélyiségüktől, részben, hogy még brutálisabban bánhassanak velük, részben
meg azért, mert szerintük ez felelt meg az erkölcsi világrendjüknek, melyben
ezek az emberek elképzelésük szerint nem érdemeltek meg semmiféle elisme­
rést vagy tiszteletet, ami a saját személyiséggel bíró egyént megilleti. Még az
sem meglepő, hogy a nácik szinte mindig levágták a rabok haját, és végletes
elhanyagoltságban tartották őket, hiszen így válhattak egy tömeg felismerhe-
tetlen és arctalan részévé, ahol még a férfiakat és a nőket sem lehetett egymás­
tól megkülönböztetni. A németek szinte soha nem vették a fáradságot, hogy
foglyaik nevét feljegyezzék Auschwitzban még a nevek létezését is tagadták,
mert az emberi mivoltukat jelezte volna, ehelyett inkább számokat tetováltak
rájuk, ami, egyes kivételezettektől eltekintve az egyetlen azonosítójuk volt a tá­
bor személyzete számára is. Auschwitzban tehát nem voltak Moshék, Ivánok,
Lechek, csak 10431-es vagy 69771-es számot viselő foglyok.
Az egyének dehumanizálása azáltal, hogy megfosztották őket személyi­
ségüktől, s a németek szemében egyforma testekké és egybefüggő tömeggé
változtatták őket, csak az első lépés volt az „szubhumán” lények formálása
felé. A németek olyan fizikai, mentális és emocionális viszonyok között tar­
tották foglyaikat, melyekhez foghatót Európa évszázadok óta nem ismert. A
megfelelő élelmezés megtagadása, ami valójában éheztetés volt, a megeről­
tető sokórás munkára kényszerítés, az alkalmatlan ruházkodási és lakhatási
viszonyok, az orvosi ellátás megtagadása, a folyamatos testi és lelki fenyíté­
sek következtében a táborok loglyai külsejükben, megsebzett testükkel és a
betegség külső jeleivel, és a mindehhez járuló magatartásukkal egyre inkább
hasonlítottak azokhoz az „embernek nem nevezhető” lényekhez, amilye­
neknek kínzóik elképzelték őket.
A táborokban dühöngő korlátlan erőszaknak két fő célja volt. Az első­
ről fentebb már volt szó, vagyis ez egyfajta jutalom volt az új németeknek.
A másik cél a fogvatartüttak átalakítása volt, A velük szemben alkalmazott

188
erőszak többféleképpen is hozzájárul az „ember alatti” minőségükről alko­
tott német vélemény igazolásához. Megsebzésük által az erőszaktevők elér­
ték, hogy külső megjelenésük is folyamatosan jelezze állapotukat, melyhez
az alultápláltság, a kiszolgáltatottság és az agyondolgoztatás is hozzátette
a magáét. Nem maradtak el a pszichés következmények sem. A foglyokat
sikerült terrorizálni, sikerült elérni, hogy rettegjenek német uraiktól. A lát­
vány, hogy a fogoly, akit ütlegelnek, nem emeli védekezésre még a kezét sem
(ez meg volt tiltva a táborlakóknak) a németek számára ismét csak azt bi­
zonyította, hogy ezek a lények nagyon távol vannak a tiszteletet érdemlő és
morális megfontolásokra méltó emberi lényektől
Ily módon a németek a táborok világának lakóit megfosztották nevüktől,
átformálták őket testileg, lelkileg és társadalmilag, megváltoztatták összes
életfeltételeiket. Olyan lényekké alakították őket, akik lényegében csak dol­
goztak, csak szenvedtek, és akik meghaltak, még ha ez nem minden csoport­
ra vonatkozott is. Az állandó önigazolás igényétől vezérelten olyan lényeket
alkottak belőlük, amelyeket „ember alattinak” lehetett minősíteni, hiszen
lényeges emberi vonásaiktól fosztották meg őket, beleértve az egészséges
emberi külső hiányát is. A táborok világa tehát olyan világ volt, melyben
nemcsak az új német ember mutatkozott meg, hanem megjelentek a jövő
„szubhumán” lényei is, olyan lények, amilyenekké a háború megnyerése ese­
tén Kelet-Európa legtöbb népét változtatták volna.

KÖVETKEZTETÉSEK

Az eredetileg szerény méretű, noha kezdettől jelentőségteljes tábor­

rendszer télfejlesztése a német társadalom új és nagyszabású intézmény­
rendszerévé, jól tükrözte a nácik legfontosabb ideológiai célkitűzéseinek,
mindenekelőtt az eliminációs antiszemitizmusnak a2 érvényre jutását. Kez­
detben a táborok a kínzások és az őrszemélyzet kedve szerint cpizódszerű-
en végrehajtott gyilkosságok helyszínei voltak. Méretüket tekintve eleinte
jelentéktelenek voltak (1939-ben mindössze 25 ezer ember raboskodott a
táborokban), és hatásuk is csak annyi volt, hogy félelmet keltett a rezsim
ellenzékében és a zsidókban. Az eliminációs antiszemitizmus ideológiájá­
nak megvalósítása is mérsékelt volt az első időkben, általában mentes volt
a halált okozó intézkedésektől, noha az erőszak és a gyilkosságok lobbanás-
szerűen már jelen voltak, de a cél ekkor még csak az volt, hogy kellőképpen
megnehezítsék a zsidók életét és rájuk ijesszenek annyira, hogy kénytelenek
legyenek elhagyni Németországot. A táborok ilyen értelemben az elimináci­
ós projekt részét alkották.
Az eliminációs intézkedésekhez hasonlóan a táborokban is csak epizódsze-
rííen történtek gyilkosságok az első időben. Amikor a feltételek megértek rá,

189
 a németek aktiválták a táborokat is, mint gyilkossági intézményeket* Később
a táborrendszer ugyanolyan apokaliptikus ütemben nőtt, mint a náci német
célokat szolgáló más intézményrendszerek* Az eliminációs politika és a tábor­
rendszer párhuzamosan fejlődött. Ebben az értelemben a tábor Németország
emblematikus intézménye volt a náci korszakban, ugyanúgy, ahogy a zsidók
megsemmisítése is emblematikus nemzeti projektnek számított.
Mint a náci korszak emblematikus intézménye és a Holokauszt paradig­
maszerű intézménye, a tábor jelenti a hátteret más gyilkolás! intézmények
részletes tanulmányozásához is. A rendőr zászlóaljak, a munkatáborok és a
haláimenetek a Holokauszt ugyanazon fő vonásait tükrözik, mint a táborok.
A táborok hatalmas száma például szükségessé tette a németek még na­
gyobb számban való alkalmazását. Ez különösen a németországi táborokra
volt igaz. A táborrendszer személyzetét egyszerű németek, a náci intézmé­
nyekhez nem tartozó németek sokasága alkotta. Más egyszerű németekkel,
az SS tagjaival és a párttagokkal egyetemben gyilkolták, kínozták és nyo­
morították a táborok lakóit. Az egyszerű németeknek a Holokausztban való
részvétele és e közreműködés jelentősége azonban jobban megérthető más
népirlási intézmények tanulmányozása, például a rendőr zászlóaljak műkö­
désének vizsgálata által, tekintve, hogy azokban túlnyomórészt német átlag­
emberek szolgáltak.

190
 H A R M A D IK R ÉSZ

RENDŐR ZÁSZLÓALJAK: EGYSZERŰ NÉM ETEK,

BUZGÓ GYILKOSOK

„Azt is szeretném elmondani, hogy bennem fel sem merült a gon­

dolat, hogy ezek a parancsok igazságtalanok lehetnek. Igaz, tudtam, a
rendőrség kötelességei közé tartozik az ártatlanok védelme, de akkori­
ban az volt a meggyőződés, hogy a zsidók nem ártatlanok voltak, ha­
nem bűnösök. Elhittem a propagandát, hogy minden zsidó bűnöző és
nem teljes értékű ember, és hogy ökokozták Németország hanyatlását
az első világháború után.”
KURT MÖB1US A CHF.LMNOI RENDŐR ZÁSZLÓALJBÓL,
VALLOMÁSA 1961 NOVEMBERÉBEN HANGZOTT EL
 6.

A RENDŐR ZÁSZLÓALJAK MINT

A NÉPIRTÁS ESZKÖZEI

A RENDFENNTARTÓ RENDŐRSÉG (Ordnungspolizei) ugyanolyan

szerves része volt a Holokauszt végrehajtásának, mint az Einsatzgruppék és
az SS. Egyfelől az Egyenruhás Rendőrség (Schutzpolizei) alkotta, melyhez
a rendőr zászlóaljak tartoztak, másfelől a Gendarmerie (vidéki rendőrség).
A rendőr zászlóaljak ugyanakkor a Rendfenntartó Rendőrségnek is részei
voltak, amely szerves tartozéka volt a népirtási gépezetnek. Mobilitásuk a
Rendfenntartó Rendőrség más alakulataihoz képest fölöttébb rugalmassá
tette őket, így váltak a népirtási műveletek legfőbb végrehajtóivá. Ezeknek
az alakulatoknak a jellege és tettei szokatlanul éles képet rajzolnak a Holo­
kauszt végrehajtásának egyes központi vonatkozásairól.
Ha elemezni akarjuk a rendőr zászlóaljak szerepét a zsidók lemészárlá­
sában, ehhez nem szükséges a Rendfenntartó Rendőrségnek vagy maguk­
nak a zászlóaljaknak az intézményi keletkezéstörténetével foglalkozni. Elég
megértenünk róluk az alábbi három dolgot:

Azoknak a németeknek a nagy százaléka, akik ezekhez az alakulatokhoz

tartoztak, nem katonai vagy ideológiai megfelelésük révén került oda. Való­
jában ezeket a férfiakat többnyire véletlenszerűen választották ki, méghozzá
nem is legrátermettebbek közül, hanem sokszor azok közül, akiket katonai
szolgálatra alkalmatlanoknak ítéltek. Mi több, még ideológiai szűrővizsgá­
laton sem kellett átesniük.

Az ekként nem éppen ígéretes emberanyag fegyveres szolgálatra való

kiképzése, ideológiai felkészítése is minimális volt, kívánnivalókat hagyott
maga után, esetenként nevetségesen felületes és eredménytelen volt.

Végül tudni kell róluk, hogy a rendőr zászlóaljak nem voltak „náci”
intézmények. Az oda beosztottak nem kaptak különösebb ideológiai lel-
kifröccsökct, s általánosságban véve nem is tekinthetők a nád német társa­
dalom képviselőinek.

195
 A Rendfenntartó Rendőrség létszáma a háború kitörése után a korábbi
131 ezerről 310 ezerre nőtt. Ennyi tisztje és beosztottja volt 1943 elején, akik
közül 132 ezer (42 százalék) volt tartalékos állományban. Ilyenformán ez
egy jelentékeny biztonsági szervezet volt mind méreteit, mind pedig fontos­
ságát tekintve. Megnövelt létszámához új feladatok is társultak az „alsóbb­
rendű fajok” által lakott vidékeken, nevezetesen a partizánok elleni harc, a
lakosság átszállítása, és noha a hivatalos jelentésekben erről nem esik szó,
a civilek, mindenekelőtt a zsidók kivégzése. Ezek a fejlemények hozták lét­
re azt az intézményt, mely 1942-re már lényegesen különbözött a háború
előttitől. Noha szervezeti formái alapvetően nem változtak, méretei 1938-
hoz képest többszörösen megnőttek, és egy viszonylag decentralizált profi,
rendőri erőből, melyet eleinte javarészt a helyi lakosságból toboroztak,
olyan szervezetté alakult át, mely többnyire már nem hivatásosokból állt,
gyarmattartó hatalmi feladatok végrehajtására rendezkedett be, arra, hogy
a hatalmas európai területeken élő különféle nemzetiségű, sokféle nyelven
beszélő, eltérő szokásokkal rendelkező népcsoportokat felügyelje. 1942-re a
Rendfenntartó Rendőrség sem méreteiben, sem összetételében, sem tevé­
kenységében és feladatkörében nem emlékeztetett az 1938 évire.
A rendőr zászlóaljak nagy létszámú alakulatok voltak, átlagosan ötszáz
beosztottal, akiknek a legkülönfélébb feladatokat kellett ellátniuk a meg­
szállt területeken és magában Németországban. Eredetileg négy század és a
zászlóaljtörzs alkotta őket, melynek élén egy százados vagy egy őrnagy állt.
(A későbbiekben már csak három századból állt a 2ászlóalj). Minden század
három szakaszra oszlott, melyet tíz-tizenöt fős rajok alkottak. Az 1939-es el­
képzelés szerint rendőri és rendfenntartó feladatokat, közlekedésrendészeti
feladatokat láttak el, objektumokat őriztek és a lakosság elszállításában se­
gédkeztek, például Lengyelországban 1940'ben, A hadsereggel kötött meg­
állapodás alapján időnként a hagyományos hadműveletekben is közremű­
ködtek (és a frontvonalak mögötti partizánüldözésben). Rendőr zászlóaljak
részt vettek az 1939-es lengyelországi hadjáratban, az 1940-es nyugati had­
járatban, és oroszországi ütközetekben is a Szovjetunió elleni német táma­
dás után. A hadműveletekben való részvételtől eltekintve ezek egy rendőrség
normális feladatainak mondhatók a megszállt területeken. Más kérdés, hogy
felkészültségük alacsony foka, gyenge felszereltségük alapján szerény vára­
kozások fűződtek hozzájuk. Semmi nem utal például arra, hogy 1939-ben
bármilyen előkészületek történtek volna a rendőr zászlóaljak bevonására
népirtó műveletekbe.
Toborzásuk és kiképzésük az esetlegesség jeleit viselte, a háború folyamán
végig létszámhiánnyal küzdöttek, annak megfelelően, hogy milyen alacsony
státusza volt a Rendfenntartó Rendőrségnek a német biztonsági és katonai
erők között. A Rendfenntartó Rendőrség 1941-ben úgy ítélte meg, hogy a
létszámhiány megközelíti a 100.000 főt (az összlétszám ez időben nem érte

196
el a 300 ezret), és hogy minimálisan 43 ezer fős kiegészítésre van szüksége.
Képessége az igazán megfelelő emberek beléptetésére még mindig korláto­
zott volt, a létszámhiány pótlására nem álltak rendelkezésre katonai képzett­
séggel bíró férfiak, és legtöbbjük az idősebb korosztályokból került ki, s nem
felelt meg a fizikai követelményeknek sem. Az ilyen kompromisszumokat
„a Rendfenntartó Erőknél jelenleg tapasztalható nehéz személyi helyzettel”
magyarázták. A Rendfenntartó Erők toborzása az utolsó még meglévő em­
bertartalékok felhasználását jelentette. A 83-as Rendőr Zászlóalj például a
fennmaradt dokumentumok szerint a végsőkig kiaknázta Gleiwitz keletné­
met város emberanyagát, amikor onnan töltötte fel együk alegységét.
A rezsim kísérletet sem tett arra, hogy megfelelő emberanyaggal töltse fel
a Rendfenntartó Rendőrséget és annak rendőr zászlóaljait, vagy a nácizmus
elkötelezettjeit vonja be azokba. Véletlenszerű toborzás folyt, és az alacsony
színvonalú kiképzés is azt tanúsította, hogy a rendszer nem fűzött nagy vá­
rakozásokat ehhez az intézményhez.
Az újoncok nem hasonlítottak más fegyveres alakulatok újoncaihoz. Leg­
többjük semmilyen katonai kiképzést nem kapott, családi és szakmai hát­
térrel rendelkezett, ellentétben a szokásos fiatal és független bevonulókkal,
akikkel a katonai alakulatokat fel szokták tölteni. Ezekről ugyanis úgy vélték,
hogy könnyebben kiképezhetők, könnyebben alkalmazkodnak a szervezet
ethoszához és gyakorlati követelményeihez. Ilyenformán a Rendfenntartó
Erőknél a kiképzésnek alaposabbnak kellett volna lennie, amire az idő rö­
vidsége és a hadműveleti területre való kivezénylés sürgető szükségessége
miatt nem volt lehetőség.
Ehhez képest a Rendfenntartó Rendőrségnél a kiképzés kimondottan
felületes és az elhanyagoltságig gyenge volt. Még a formálisan teljes kikép­
zésben részesített rendőrök sem töltötték ki a szükségesnek mondott három
hónapot, noha békeidőben a kiképzés ideje névlegesen is egy év volt.
A kiképzés idején mindössze heti két órát fordítottak ideológiai felké­
szítésre. Ezalatt különféle témákat érintettek, alkalmanként többet is. A
nácizmus szokásos ideológiai alapvetései voltak napirenden, így Versailles
témája, „a vér tisztaságának megőrzése”, „a birodalom vezetői”, de még eze­
ket sem fejtették ki részletesen. Ez a felületes ideológiai képzés az újonnan
toborzottakat éppen csak megismertette az alapelvekkel, aligha gyakorolt
rájuk különösebb hatást azon felül, hogy Hitler beszédeit hallgatták, amit
kétségkívül már korábban is megtettek. A sokkal intenzívebb fizikai tréning
közepette ezek az ideológiai szünetek alighanem inkább pihenőidőnek felel­
tek meg, nem pedig megfelelő indoktri náci ónak.
Más kérdés, hogy a későbbiekben és végig a háború folyamán terve­
zett napi, heti és havi ideológiai felkészítés folyt a rendőr zászlóaljakban.
A „napi instrukció” (legalább kétnaponta megtartották), a politikai és ka­
tonai fejleményekről tájékoztatta a legénységet. A heti instrukció célja az

197
 emberek ideológiai nézeteinek és karakterének formálása volt. Havonta egy
alkalommal pedig a Himmler irodájából leküldött specifikus témáról volt
szó az éppen aktuális események megfelelő ideológiai beállítássá érdekében.
Első látásra mindez együtt alapos ideológiai megdolgozásra utal. Valójában
azonban ezekre a foglalkozásokra nagyon kevés időt fordítottak és úgy tű-'
nik, az emberekre gyakorolt hatása sem volt túl nagy, A „napi eligazításon”
például valószínűleg tényleg semmi másról nem volt szó, mint az aznapi
katonai fejleményekről. A „heti instrukciók” alkalmával a feladat „a nemzeti
szocializmus nevelési céljainak bemutatása” volt.
A bemutatás három formáját ajánlották felülről: 1) Rövid előadás a hábo­
rús tapasztalatokról és a Rendfenntartó Rendőrség tagjainak feladatairól, 2)
Részletek felolvasása a megfelelő könyvekből, így a Pflichten des deutschen
Soídaten (A német katona kötelességei) címűből, 3) Az SS nevelési pamflet -
jeiből vett anyag megvitatása. Ezek az ajánlatok alkalmiaknak tűnnek, az
ilyen foglalkozások hatékonysága megkérdőjélezhető, ráadásul fogalmazói
kijelentik, hogy megtartásuk semmiféle előkészületet nem igényel Magukat
a foglalkozásokat ráadásul nem erre kiképzett tanáremberek, hanem maguk
a rendőrtisztek tartják. A heti egy „instrukciós foglalkozás” időtartama 30-
45 percre korlátozódik, és az is elmaradhat, ha a legénység „koncentrációs
képessége és lelki fogékonysága valamilyen okból sérült vagy korlátozott”

A RENDFENNTARTÓ RENDŐRSÉG egésze, és különösen a tartaléko­

sok, akikkel a rendőr zászlóaljakat feltöltötték, nem voltak elit intézmények.
A felső korhatár nem alkalmazkodott a katonai követelményekhez, a beosz­
tottak általában túl voltak a hadseregben szokásos életkoron, kiképzésük is
elégtelen volt, A kiválasztott férfiak nagy része korábban valahogy elkerülte
a katonaságnál vagy az SS-néí a szolgálatteljesítést, következésképpen nem
nagyon volt hajlamos sem a katonás fegyelemre, sem a katonai akciókban,
köztük a gyilkosságokban való részvételre. A besorozottak között nagy
számban voltak képviselve az apák. Ök nagyon távol voltak a 18 éves fia­
taloktól, akik élettapasztalat híján könnyen idomíthatok a hadsereg céljai­
hoz, ami egy hatékony haderőnél nélkülözhetetlen. Nem volt meg bennük
az ifjabbak harciassága sem és önálló gondolkodáshoz voltak szokva. Vagyis
korukat, családi helyzetüket tekintve ezek az emberek, különösen a tartalé­
kosok, függetlenebb személyiségek voltak a náci Németország alkalmazko­
dási normáihoz képest.
A Rendfenntartó Rendőrség sem volt náci intézmény olyan értelemben,
hogy a rendszer megpróbálta volna sajál képére formálni. A német viszo­
nyokhoz képest tisztjeit sem próbálták különösebben megdolgozni, nem
beszélve a közlegényekről. Még azzal sem törődtek, hogy kívülről a náci
párthoz hű embereket építsenek be. Eltekintve az előléptetések mérlegelése­
kor jelentkező ideológiai követelményektől, még az ideológiai hovatartozás-

198
nak sem volt jelentősége a hétköznapi tevékenységben. Az embereket ilyen
szempontból nem világították át, az ideológiai megdolgozás mérsékelt volt,
aligha alkalmas arra, hogy bárkit is megtérítsen és nácivá tegyen. Különö­
sen gyenge ráhatás volt ez ahhoz képest, amekkora nyomásnak volt kitéve
a német társadalom egésze. Vagyis a Rendfenntartó Rendőrséghez bárki
bekerülhetett, aki hajlandó volt a csatlakozásra. A kiválasztási rendszer és
a jelentkezések is olyanok voltak, hogy az újonnan érkezőket mindennek
lehetett mondani, csali képzett rendőröknek nem, és az egész testület sokkal
kevésbé volt náci az átlagnál. Nem voltak benne se lelkes harcosok, se nád
szupermenek.
Ilyen elvárások sem voltak velük szemben, sem a rendőri feladatokra,
sem emberek népirtás szerű kivégzésére nem voltak felkészítve. És ennek
ellenére a rezsim hamarosan kirendelte őket, hogy gyilkoljanak, és azt ta­
pasztalta, hogy várakozásának megfelelően a Rendfenntartó Rendőrséghez
tartozó egyszerű német emberek, akik legfeljebb a normál német szellemi
poggyásszal kerültek oda, könnyen válnak népirtó hóhérokká.
A rendőr zászlóaljak háború alatti tevékenységére vonatkozóan kevés in­
formáció áll rendelkezésünkre. Sem rendszerezett, sem alkalmi kutatás nem
folyt arra vonatkozóan, hogy miként vettek részt a tömeges kivégzésekben.
A megszállt területeken folytatott tevékenységükről mindemellett adható
áttekintés. Hivatalosan az Legfelsőbb SS és Rendőrségi Vezető (HSSJPF) alá­
rendeltségébe tartoztak a saját területükön. Ez a parancsnokság volt felelős
minden SS-, rendőrségi és biztonsági alakulat tevékenységéért (a katonai
alakulatok kivételével). A kivégzési műveletekre vonatkozó parancsokat
szinte mindig szóban, négyszemközt, vagy telefonon adták. A művelet ter­
mészetétől függően és az esetleges egyéb alakulatok részvételétől függően
a rendőr zászlóaljak tisztjei és beosztottjai bizonyos autonómiát élveztek c
parancsok végrehajtásának módját illetően.
Egy rendőr zászlóaljnak mindenféle műveleteket kellett végrehajtania,
hol zászlóaljszinten, hol csupán pár ember részvételével. Mivel egy megha­
tározott, általában ellenséges terület felügyelete volt a dolguk, általában a vá­
rosok valamelyikében voltak elszállásolva vagy több helyre osztották el őket,
ahonnan szemmel tarthatták a rájuk bízott területei. Gyakran egymagukban
cselekedtek, de sokszor működtek együtt más alakulatokkal a hadseregből,
az Einsactzkommandókkal, az SS Biztonsági Szolgálatával (SD), a koncent­
rációs táborok személyzetével, a csendőrséggel és a civil adminisztrációval,
vagyis minden olyan erővel, amely a kormánynak volt alárendelve. Néha
hosszabb ideig is egy helyen állomásoztak, de mivel általában létszámhiá­
nyosak voltak, gyakran előfordult, hogy a legközelebbi rendőr zászlóaljhoz
kellett fordulniuk segítségért egy-egy művelet végrehajtásakor.
Tevékenységük szerteágazó volt. Idejük nagyobb részét nem a népirtó tevé­
kenység töltötte ki. A szokványos rendőri feladatokat látták el. Intézményeket

1991
 és épületeket őriztek. Partizánvadász műveletekben vettek részt. Embereket
fogdostak össze. Embereket deportáltak otthonukból Németországba, ahol
azoknak rabszolgamunkát kellett végezniük, vagy valamelyik táborba, gya­
korta haláltáborba vitték őket. És rendszeresen gyilkoltak is, gyakran töme­
gesen gyilkoltak embereket.
Bármi volt is a napi feladat, a rendőr zászlóalj emberei viszonylag sok időt
töltöttek szolgálaton kívül. Ez pedig olyan része életüknek, melyről keveset
tudunk ugyan, de amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ahhoz, hogy
megértsük ezeknek az embereknek a viselkedését, életük minden vonatkozá­
sát ismernünk keik nem hagyhatjuk figyelmen kívül társadalmi kötődéseiket,
és semmiképp sem karikírozhatjuk őket, ahogy néhányan teszik. Ezek az em­
berek nem voltak sem elszigeteltek, sem elnyomottak. Miközben szolgálatot
teljesítettek, ezek az emberek templomba , moziba jártak, sportversenyeken
vettek részt, eltávozásra mentek, leveleket írtak haza. Éjszakai szórakozóhe­
lyekre és bárokba jártak, piállak, nótáztak, szexeitek és csevegtek. Mint min­
denki másnak, véleményük volt életükről és tevékenységükről. Mint minden­
ki, aki a katonaságnál és a rendőrségnél szolgált, megbeszélték egymással a
dolgaikat, csoportosan és négyszemközt. És megtárgyaltak mindent, ami ve­
lük történt, ideértve persze a háborút és a kivégzéseket is, amelyekben részt
vettek, s amelyekről tudták, hogy bárhogyan fejeződjék is be a háború, ami
most történik velük és általuk, az emlékezetes része lesz életüknek, országuk
és a rezsim történelmének, A valóságban ők, miközben egy népirtás végrehaj­
tói voltak, idejük viszonylag csekély részét töltötték kivégzésekkel, és viszony­
lag könnyű, gyakran kifejezetten gondtalan életet éltek.
A rendőr zászlóaljak részvétele a nagyszabású gyilkosságokban, a nép­
irtásban akkor kezdődött, amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót,
Azok a gyilkosságok, amelyeket a rendőrök korábban Lengyelországban
hajtottak végre, nem voltak rendszeresek és nem voltak egy népirtási prog­
ram részei. A 9-es Rendőr Zászlóalj emberei a négy Eínsatzgruppe közül
háromban vettek részt, és ők alkották azokat a német kivégzőosztagokat,
amelyek a szovjetunióbelí népirtás legfőbb végrehajtói voltak. Ez úgy tör­
tént, hogy mindhárom Einsatzgruppéhoz beosztották a 9-es Rendőr Zász­
lóalj egy-egy századát. A század alegységeit elosztották a különféle Einsatz-
kommandók és Sonderkommandók között, vagyis minden száz-százötven
fős kommandóhoz tartozott egy harminc-negyven fős rendőrszakasz. 1941
decemberében a 9-es Rendőr Zászlóaljat kivonták az Einsatzgruppékból és a
3-as Rendőr Zászlóaljjal váltották fel. Hadműveletileg mindkettő azEinsatz-
gruppék parancsnokságának volt alárendelve, s akcióikat együtt hajtották
végre. Az Einsatzgruppék a Szovjetunió elfoglalt területein több mint egy­
millió zsidót Öltek meg. A rendőr zászlóaljak beosztottjai pedig teljes erővel
közreműködtek ebben.
Nem csak ez a két rendőr zászlóalj gyilkolta a szovjet zsidókat Más ren-

200
dór zászlóaljak is gyilkoltak, hol önállóan, hol az Einsatzgruppékkal együtt­
működésben és tízezrek haláláért voltak felelősek, A 10-es számú Rendőr
Hadsereg három zászlóalja (a 45-ös, 303-as és a 314-es), valamint a 11 -es
Rendőr Hadsereghez tartozó 304-es, 315-ös és 320-as rendőr zászlóaljak,
melyek a dél-oroszországi HSSPF alárendeltségébe tartoztak, az ukrán zsi­
dóság kiirtásában működtek közre. A Közép-oroszországi Rendőr Hadsereg
három zászlóalja (307, 316 és 322) Belorusszián taposott végig, rengeteg ál­
dozatot hagyva maga mögött.
A népirtási kampány első mészárlásainak egyikét a szovjet zsidók ellen
egy másik rendőr zászlóalj hajtotta végre, a 309-es számú. Pár nappal azu­
tán, hogy a Barbarossa-terv végrehajtása elkezdődött, Biaíystokban hajtotta
végre a maga embiematikus, szörnyűségesen pusztító infernóját.
A 309-es zászlóalj tisztjei és legalább egy századának az emberei tudo­
mással bírtak arról, hogy a Szovjetuniótól elfoglalt területeken részt kell
venniük a zsidók tervezett elpusztításában. Miután június 27-én másokkal
együtt harc nélkül bevonultak Biaíystok ba> Ernst Weis őrnagy, a zászlóalj
parancsnoka kiadta a parancsot, hogy fésüljék át a zsidók által lakott vá­
rosrészeket és gyűjtsék be a zsidó férfiakat Noha összegyűjtésük célja az
volt, hogy lemészárolják őket, akkor még nem volt utasítás arra nézve, hogy
kivégzésük mi módon történjen. A műveletben az egész zászlóalj részt vett,
azt nagy brutalitással és gyilkos indulattal hajtották végre. A közreműködő
németek itt végre kiélhették a zsidók elleni gyűlöletüket. Egy zsidó vissza­
emlékezése szerint „alighogy beértek a városba, a katonák szélrajzottak és
minden ok nélkül városszerte vad lövöldözésbe kezdtek, nyilvánvalóan arra
kaptak parancsot, hogy megfélemlítsenek mindenkit. Ez a céltalan lövői
dözés pánikot okozott. Vaktában lövöldöztek a házakra, az ablakokra, nem
törődve azzal, eltalálnak-e esetleg valakit. A lövöldözés (Schiesserei) egész
napon át tartott”. A zászlóaljhoz tartozó németek benyomultak a házakba,
kirángattak embereket, akik az ellenségeskedés legcsekélyebb jelét sem mu­
tatták, puskatussal ütlegelték és lelőtték őket. Az utcákat beborították a te­
temek. Ezek az egyénileg, önállóan kezdeményezett brutalitások és gyilkos­
ságok akkor minden magatartási szabály szerint feleslegesnek tűntek. Miért
történhetett mindez? A németek háború utáni tanúvallomásai hallgatnak
erről. Néhány epizód azonban így is sokatmondó. Egy névtelen zsidó a be­
kerítéskor résnyire nyitotta az ajtót, s azon keresztül figyelte az előtte ki­
bontakozó jelenetet. A zászlóalj egyik hadnagya észrevette a nyílást és azon
keresztül lelőtte őt. A kapott parancs szerint nem lett volna más dolga, mint
előállítani ezt az embert. Mégis amellett döntött, hogy agyonlövi áldozatát.
És nehéz elképzelni, hogy bármiféle lelkifurdalást érzett, amikor egy jól cél­
zott lövéssé] leterítette a férfit.
Egy másik epizód alkalmával a zászlóalj néhány katonája idősebb zsidókat
arra kényszerűéit, hogy táncoljanak előttük. Miközben láthatóan élvezték a

201
 tánc koreográfiáját, folyamatosan gúnyolták és mocskolták őket, minden mó­
don jelezve uralmukat felettük, jóllehet olyan idős emberekről volt szó, akiket
normális körülmények között már koruknál fogva is tisztelniük kellett volna.
Szerencsétlenségükre a zsidók nem tudták megfelelően szórakoztatni a kato­
nákat, ezért azok meggyújtották a szakállukat,
A zsidónegyed egy másik pontján két elkeseredett zsidó térdre esett egy
német tábornok előtt, hogy segítségért könyörögjön. A 309-es Rendőr Zász­
lóalj egyik tagja, aki tanúja volt a jelenetnek, oly módon avatkozott közbe,
amiről bizonyára azt hitte, hogy megfelelően jelzi a véleményét: kigombolta
a nadrágját és levizelte a két embert. Az antiszemita indulat és gyakorlat
olyan nagy volt a németekben, hogy ez a rendőr nem átallott meztelenkedni
a saját tábornoka előtt, hogy egy ritkaságszámba menő nyilvános jelenetben
ilyen példátlan mocsoksághoz folyamodjon. Valójában az történt, hogy nem
volt félnivalója a katonai fegyelem megsértése miatt. Sem a tábornok, sem
más nem próbálta megállítani vagy rendre utasítani.
A zászlóalj bialystoki mészárlásának más epizódjai is sokatmondóak. Egy
alkalommal a németek egy kórházat kutattak át, ott is zsidó betegeket keres­
tek, hogy megöljék őket. Megint az ügy iránti teljes odaadásról tettek tanú­
ságot, hiszen ezek az emberek aztán végképp semmiféle veszélyt nem jelent­
hettek rájuk. így aztán nem azért voltak ott, hogy Németország ellenségeit
pusztítsák el, csak magatehetetlen zsidó ellenségekre vadásztak. Közben a
szovjet iizbég katonákra, akiket a kórházban ápoltak, ügyet sem vetettek.
Csak zsidó vérre szomjaztak.
A 3 09-es zászlóalj emberei a zsidón egyed közelében lévő piactéren gyűj­
tötték össze áldozataikat. A délután folyamán a német hadsereg egyik tisztje
vitába keveredett az első század parancsnokával, A kapitány nem volt haj­
landó teljesíteni a csapattiszt parancsát, hogy engedje szabadon a zsidókat,
azt állítva, hogy nincs joga utasításokat adni neki és embereinek. Neki meg­
voltak a maga utasításai és el volt szánva azok végrehajtására. Végül a zsidók
százait hajtották el a térről és lőtték agyon őket a közelben. Ez az öldöklés
azonban túl lassúnak tűnt a németek számára, Űjabb és újabb zsidó csopor­
tokat tereltek ki a piactérre, majd a zsinagóga elé. Számuk egyre csak nőtt a
már kivégzettekhez arányítva. Ezért egy másik „megoldást** improvizáltak a
helyszínen.
A németek, anélkül, hogy erre bárki konkrétan utasította volna őket, m a­
guk kezdeményezték, mint később oly sokszor a Holokauszt történetében,
az új módszer bevezetését a zsidók megsemmisítésére. Bialystokban volt a
legnagyobb lengyelországi zsinagóga, előtte egy impresszív kikövezett térrel,
és a németek arra az elhatározásra jutottak, hogy gyűlöletes zsidó ellenfele­
iket azok jelképes otthonával, a zsinagógával együtt semmisítik meg, mert
ezt diktálta antiszemitizmustól elborult elméjük. Ekkorra a zsinagógák leé-
getése a Kristályéjszakát követően már bevett gyakorlat volt a zsidóellenes
 akciókban- A zsinagógák lerombolása, földdel egyenlővé tétele ironikus kez­
detet jelentett számukra a zsidóság megsemmisítését célzó kampány előtt.
Az első és a harmadik század emberei tehát beterelték a zsidókat a zsina­
gógába, miközben a kevésbé alázatos férfiakat rúgásokkal ösztönözték a gyor­
sabb mozgásra, A zsidók teljesen megtöltötték a zsinagógát. A megfélemlített
emberek hangosan énekeltek és imádkoztak. A németek közben benzinnel
öntötték körül, majd felgyújtották az épületet. Egyikük robbanóanyagot do­
bott be az egyik ablakon. A zsidó imák vészkiáltásokba fulladtak. A zászlóalj
egyik embere később így vallott: „Füstöt láttam kiáramlani a zsinagógából és
hallottam, hogy a bezárt emberek hogyan kiabálnak segítségért. Láttam az
épületet és azt, hogy emberek próbáltak meg kimenekülni az ablakokon át.
Valaki rájuk lőtt. A zsinagóga körül ott álltak a rendőrök, akiknek nyilvánva­
lóan az volt a feladatuk, hogy senkit ne engedjenek menekülni” A zászlóalj
mintegy 100-150 embere állta körül az égő épületet. Együttesen biztosították,
hogy a pokolból senki ne távozhasson. Végignézték, ahogy több mint hétszáz
ember pusztult el ott, végighallgatták halálsikolyaikat. Az áldozatok többsége
férfi volt, de nők és gyerekek is voltak közöttük. A bent lévők közül néhányan
úgy menekültek a tűzhalál elől, hogy inkább felakasztották magukat vagy el­
vágták saját ütőerüket. Legalább hat zsidó férfi kirohant a zsinagógából, már
égő ruhával és testtel. A németek valamennyiüket lelőtték, majd figyelték, ho­
gyan emésztik el a lángok a testüket.
És vajon mit éreztek a 309-es Rendőr Zászlóalj emberei ennek az áldozati
ceremóniának a láttán? Egyikük ezt kiabálta: „Hadd égjen! Jó kis tüzecske
(schönes Feuerlein), jó mulatság!” Egy másik is lelkesedett: „Gyönyörű, az
egész várost le kellene égetni”.
A rendőr zászlóalj emberei, akik közül sokan nem is voltak hivatásos ren­
dőrök, csak a katonai szolgálatot elkerülendő döntöttek a rendőrség mellett,
ebben a pillanatban váltak Weltanschauungskriegerré, ideológiai harcossá.
Egyetlen nap alatt mintegy 2000-2200 zsidó férfit, nőt és gyermeket gyilkol­
tak le. A mód, ahogy körülzárták a zsidókat, ahogy féktelenül ütlegelték és
gyilkolták őket, ahogy Biaiystok utcáit tetemekkel borított véres csatornává
változtatták, ahogy improvizáltak, amikor ki kellett találni hogyan végez­
zenek áldozataikkal, valóban Weltanschauungskriegerekké avatta őket, az
ideológia, még pontosabban az antiszemitizmus bajnokaivá. Parancsot haj­
tottak végre, azzal azonosultak és nem undorral vagy kételkedéssel tették
ezt, hanem nyilvánvaló és túláradó lelkesedéssel. Őrnagyuk a zsidó férfiak
Összegyűjtésére adott parancsot, de tudták, hogy Hitler teljes megsemmisí­
tésre ítélte a szovjet zsidókat, így ők önhatalmúlag kiterjesztették a parancsot
a nőkre és gyermekekre is. Ezek a németek lelkesek voltak a gyilkolásban és
brutalitásukban, többet teljesítettek, mint amennyit a parancs szerint kellett
volna. Egy magasabb parancs szellemében jártak el, mely egyben a kor szel­
leme is volt. A 309-es zászlóalj emberei hajtották végre a formális népirtás

203!
 első, jelképes kezdőakcióját. „Egyszerű” németek voltak ők, amikor szem­
bekerültek Németország halálos ellenségével, amikor szabad kezet kaptak a
zsidókkal való elbánásra, azt tették, amire feljogosították őket, és áldozataik
sokaságát küldték a szükségtelenül kegyetlen halálba: élve elégették őket*

A MÁSIK VÁNDORLÓ ALAKULAT, mely a népirtó mészárlás első sza­

kaszában lépett akcióba, a 65-ös számú rendőr zászlóalj volt, melyet Rec-
klinghausenben állítottak fel, a Ruhr-vidék egyik közepes méretű városában,
Németország ipari szívében, mely zömmel tartalékosokból állt. Eredetileg a
zászlóalj nyugaton teljesített szolgálatot. 1941* május 26-án, amikor a Barba-
rossa-terv előkészületei már előrehaladott állapotban voltak, a kelet-porosz­
országi Heilsbergben állomásozott, s onnan indult akcióba. Június 22-én a
baltikumi Tilsit felé vonult az 5. Biztonsági Hadtest alakulataival. A feladat
az volt, hogy összegyűjtsék a még ott csellengő szovjeteket, és biztosítsák az
előrenyomuló csapatok hátországát. Június 26-án a zászlóalj első és második
százada megérkezett Kovnóba, míg a harmadik század Siauliaiban állomá­
sozott. Mielőtt tovább haladtak volna a belső szovjet területek felé, a 65-ös
Rendőr Zászlóaljat is bevonták a népirtó mészárlásba.
Kovno a zsidók szörnyűséges mészárszéke lett, s a mészárlás mindenki
szeme láttára zajlott, beleértve a németeket és a litvánokat is* A gyanútlan,
fegyvertelen és senkit sem fenyegető zsidó közösség elleni támadás azonnal
megkezdődött, ahogy a német hadsereg bevonult Kovnóba, a távozó szovjet
csapatok nyomán. A litvánok a németek biztatására és támogatásával gyil­
kos orgia keretében 3800 zsidót mészároltak le késekkel és lőfegyverekkel
a város utcáin. A 65-ös Rendőr Zászlóalj két százada tanúja volt ennek a
mészárlásnak. Július első hetében német parancsnokság alatt működő lit­
ván egységek újabb 3000 zsidót öltek meg Kovnóban. Ezek a gyilkosságok
valóságos cirkuszi látványosságként zajlottak a járókelők szeme láttára és
jóváhagyásával, akik úgy örvendeztek a látottakon, ahogy a nézők valaha a
gladiátoroknak tapsoltak, ha megölték a vadállatokat. A 65-ös Rendőr Zász­
lóalj beosztottjai közül sokan nézték végig egy kellemes szombati napon,
ahogy a litvánok gyilkolják a zsidókat. Egyikük megemlékezése szerint: „Mi
egy dombon állva néztük, ahogy egy alacsonyabb fekvésű terepen a citadella
mellett géppuskákkal és puskatűzzel mintegy száz embert (férfiakat és nő­
ket) lőttek agyon” Míg az első és a második század embereinek egy ideig
még várniuk kellett arra, hogy maguk vegyék kézbe a dolgot, ahogyan Kov­
nóban látták, a század más rendőrei már tettlegesen is részt vettek az öldök­
lésben, amennyiben kordont vontak a tér köré, ahol a litvánok öldökölték a
zsidókat. A harmadik század emberei sem fokozatosan kapcsolódtak be a
népirtó gyilkolászásba.
Siauliai egy közepes méretű litvániai város, mely 75 mérföldre északra
fekszik Kovnótól. A harmadik század emberei több tömeggyilkosságot haj-

204
tottalc végre a városban és környékén. Már 1941 júniusától kezdve jelentős
számú zsidót öltek meg, feltehetően nőket is a szovjet zsidók ellen indított
népirtó hadjárat keretében. Gyilkosságaik részleteiről nem sokat tudni, de
az általános kép világos. Legalábbis több esetben kimutatható, hogy a har­
madik század emberei maguk hajtották ki a zsidókat a házakból, vitték őket
teherautókon a közeli erdőbe és ott agyonlőtték őket.
A népirtó gyilkosságoknak már ebben a korai szakaszában kimutatható
az egész kampány egyik aranyszabálya, melyet vaskövetkezetességgel tartot­
tak be: Németország halálos ellenségeinek kiirtásában a németek önkéntes
alapon vettek részt. Egy tartalékos megemlékezése szerint „Meglehetős bi­
zonyossággal emlékszem arra, hogy S. őrmester két vagy három alkalommal
is összeszedett kivégzőosztagot... Szeretném megjegyezni, hogy az ilyen ki­
végzőosztag kizárólag önkéntesekből állt.” A tömeggyilkosságok könyörte­
lensége az áldozatok közvetlen közelsége miatt olyan visszataszító volt, hogy
még a kétségtelenül lelkes önkéntesek is fizikailag elviselhetetlennek érezték
eleinte. Az egyik önkéntes hóhér, egy tartalékos, az idézett megemlékezés
szerint teljesen felindultan tért vissza a kivégzésről: „Egyszer megtettem, de
soha többé. Most három napig képtelen leszek ételt a számba venni” Mind­
azonáltal, bármilyen érzelmi reakciókat váltott is ki a népirtó mészárlás, a
gyilkosságok zavartalanul folytak tovább. A harmadik század érkezése után
néhány nappal Siauliai-ban plakátok jelentek meg: Ez a város zsidómentés!
(Diese Stadt ist judenfreiü!) felirattal. Az efféle diadalmas megnyilatkozások
meglehetősen gyakran követték a németek szovjet városokba érkezését
1941 nyarán és őszén a 65-ös Rendőr Zászlóalj mindhárom százada ki­
vette részét a Baltikum zsidóságának megsemmisítéséből, miközben néha
maguk vettek részt a kivégzésekben, máskor más alakulatokra hagyták a
gyilkolást, míg maguk csak az áldozatok bekerítésében és szállításában se­
gédkeztek. A kivégzőosztagokban a szabály ellenére nem minden esetben
csak az Önként jelentkezők vettek részt. Mégsincsenek bizonyítékok arra,
hogy ezek az emberek akaratuk ellenére gyilkoltak, vagy kényszeríteni kel­
lett volna őket a parancs végrehajtására. Gyilkoltak Raseiniaiban, Pszkov-
ban és sok más helyen, miközben északkeleti irányban nyomultak előre a
Szovjetunió területén. Erről a tevékenységükről részletes beszámolók nin­
csenek. Az egyik Siauliaiban végrehajtott kivégzés leírása után a tartalékos
így összegezte a történteket: „Hasonló lövöldözéses műveletekre többször
került sor a Luga irányában történt felvonulás során”. Nyilvánvalóan olyan
sok gyilkosságról van itt szó, hogy a német fejekben az egyes kivégzések
részletei nem maradtak meg.
A Leningrádtól 75 mérföldre délre fekvő Lugába érve szeptemberben a
65-ös zászlóalj elfoglalta téli szállását. Négy hónapon át az alakulat a léte­
sítmények védelmével, a partizánok elleni harccal volt elfoglalva. Emberei
részt vettek egy hadifogolytábor őrzésében is. És legalább egy alkalommal

205
 közreműködtek zsidó férfiak, nők és gyermekek legyilkolásában, valamint a
zsidóként azonosított szovjet hadifoglyok kivégzésében is.
A szovjet hadifoglyokat a németek általában saját háztartásukban vagy
műhelyeikben használták fel, sokszor konyhai munkára is fogták őket.
Rendszerint alultápláltak voltak, ha pedig rájöttek, hogy a „házifiú” netán
zsidó származású vagy komisszár volt a hadseregben, akkor lelőtték. A 65-
ös zászlóalj embereiben, amikorra eljutottak Ingába, már rögzült, hogy a
zsidókat meg kell ölni. Már elfogadták, hogy a zsidók alapból mások, mint
a többi szovjet polgár, s hogy ez a másság nem viselkedésükben vagy karak­
terükben keresendő, hanem „fajukban” abban az egyszerű tényben, hogy
valakinek a szülei zsidók és zsidó vér folyik benne. Lugai táborozásuk idején
leöldösték a zsidókat, holott megkímélhették volna őket. Az egyik gyilkos
elmesélte, hogy egy alkalommal egyedül küldték őt egy zsidóval az erdőbe.
Senki nem figyelt rá, vagyis tökéletes lehetőség adódott volna, hogy futni
hagyja emberét, ha belső késztetésből ellenezte volna a rasszista tisztogatást
Ennek ellenére ő lelőtte áldozatát. Ugyancsak könnyű lett volna a németek
számára nem észrevenni, hogy a „házifiú” zsidó vagy nem. A magánházak­
ban e tekintetben semmilyen nyomás nem nehezedett rájuk. Mégis észrevet­
ték, amit nem kellett volna, és ezt rendszeresen megtették. Foglyaikat rend­
szeresen ütlegelték. Az egyik zsidót nemcsak hogy megverték (misshandelt)
a 65-ös zászlóalj emberei, hanem kifigurázták és gyalázták is, rákényszerí-
tették, hogy az ágyában talált játékmackóval táncoljon, aztán agyonlőtték.
Ezek a németek saját belső meggyőződésük alapján cselekedtek, saját belá­
tásuk szerint, hiszen semmi nem korlátozta őket abban, hogy életről és halál­
ról döntsenek A 65-ös zászlóalj emberei számára már kimondatlan igazság­
nak számított, hogy minden zsidónak (és szovjet komisszárnak) elkeli tűnnie
a föld színéről. Sem ösztönzésre, sem engedélyre nem volt szükségük ahhoz,
hogy az általuk azonosított zsidókat megöljék. Ez az autonómia már csak azért
is figyelmet érdemel, mert a katonai és rendőri erőknél az ilyesmi nem szokás,
ott ilyen horderejű kérdésekben rendszerint csak az elöljárók hozhatnak dön­
téseket. A zsidók esetében azonban nem számított a normális szabályrend­
szer. Minden német inkvizítor, bíró és hóhér volt egy személyben.
Még a szovjet zsidóság kiirtásánál is nagyobb mértékben járultak hozzá a
rendőr zászlóaljak a lengyelországi, vagy ahogy ők nevezték, a Gencralgou-
vernement területén élő zsidók kiirtásához. Kevesebb mint két év leforgá­
sa alatt, 1942 márciusa és 1943 novembere között a németek hozzávetőleg
kétmillió lengyel zsidót mészároltak le. Túlnyomó többségük a treblinkai,
belzeci és sobibóri gázkamrákban vesztette életét, azokban a táborokban,
melyeket a németek kifejezetten ezeknek a nagy létszámú zsidó közösségek­
nek a megsemmisítésére építettek. Áldozataik közül sok ezren a táborokig
sem jutottak el, mert a németek nem bajlódtak az elszállításukkal, a lakóhe­
lyük közelében gyilkolták meg őket. Mindazonáltal a zsidók egybegyűjtése

2Ü6
és megsemmisítése, történjen kivégzések formájában vagy a gázkamrákban,
jelentékeny létszámú közreműködőt igényelt. Ezekhez a műveletekhez a
Rendfenntartó Rendőrség és különösen a rendőr zászlóaljak igen gyakran
bocsátották rendelkezésre embereiket.
Jellemző kollektív képet ad a Rendfenntartó Rendőrség és a rendőr zász­
lóaljaknak a népirtásban való közreműködéséről a Generalgouvernement öt
körzetének egyikében, Lublinban végzett tevékenységük tanulmányozása.
A körzetben működő rendfenntartó rendőrségi alakulatokat a lublini
Rendfenntartó Rendőrség parancsnoka (KdO Lublin) irányította. Maguk
az alakulatok három kategóriára oszthatók Az első a hadseregtörzs volt a
közvetlenül alárendelt rendőri alakulatokkal. A másodikhoz hét különböző
rendőr zászlóalj tartozott. Ebből három, a 65-ös, 67-es és 101 -es a 25-ös
Rendőr Hadsereghez tartozott, a 41-es és a 316-os, valamint két más mobil
zászlóalj alkották a lovasságot és a motoros csendőrséget. Utóbbiak ugyan­
azokat a feladatokat végezték mint a rendőr zászlóaljak személyi összeté­
telük is hasonló volt és több tízezer zsidó lemészárlásában vettek részt. Az
elemzés szempontjából tehát a rendőr zászlóaljakkal azonos a szerepük. És
voltak még kisegítő mobil rendőr zászlóaljak (Schutzmannschaft-Bataillo-
ne), amelyekben a megszállt országok (ez esetben kelet-európai országok)
önkéntesei vettek részt, ugyancsak a lublini KdO alárendeltségében. A har­
madik kategóriához tartoztak a csendőrség és az egyenruhás rendőrség, me­
lyek egyes városokhoz és intézményekhez tartoztak és a helyőrségi és őrzési
feladatokat látták cl.
Amint az több más német intézményre is jellemző volt a náci korszakban,
a lublini Rendfenntartó Rendőrség egységeit sem egyetlen parancsnokság­
ról irányították. Volt egy rendszeren kívüli utasítási vonal is, amelyen a ki­
végzési parancsokat szóban és nem írásban közölték. Emiatt többnyire ne­
héz megállapítani, hogy az egyes alakulatok honnan, kitől és hogyan kapták
utasításaikat. Az alakulatok, különösen a rendőr zászlóaljak két különböző
parancsot kaphattak a népirtási műveletek végrehajtására. A deportálásokra
vagy tömeggyilkosságokra vonatkozó parancsok rendszerint a végrehajtás
napján érkeztek és ezek szedték a legtöbb áldozatot. „Ezeknek a parancsok­
nak a tartalmáról a kővetkezőket mondhatom - vallotta a lublini KdO tör­
zsének egyik embere. - Meghatározták a napot, amelyen egy bizonyos kör­
zetből össze kellett gyűjteni a zsidókat. Odaküldtek egy zászlóaljat a zsidók
begyűjtésére és deportálására. Része volt még a parancsnak, hogy aki szökni
próbál vagy ellenállást tanúsít, azt a helyszínen le kell lőni" Az ilyen nagy­
szabású és szervezett tömeggyilkos műveleteken kívül érkeztek úgynevezett
Schiessbefehl parancsok (agyonlövetési parancs) is, mely felhatalmazta a
rendőröket arra, hogy agyonlőjenek minden zsidót, akit a gettókon és tábo­
rokon kívül, az utakon, az erdőkben, a házakban vagy birtokokon elrejtőzve
találnak. A Schiessbefehl a zsidókat, a gyermekeket is beleértve, törvényen

20
kívülivé, vogelfrei-é tette, akik így automatikusan halálra lettek ítélve. Ez
a parancs egyértelműen azt hozta a rendőrök tudomására, hogy egyetlen
zsidó sem járhat szabadon, hogy a zsidók szabadságának visszaszerzésére
irányuló minden kísérlet halállal büntetendő, és hogy a társadalmi tere­
pet a legcsekélyebb zsidó jelenléttől is teljesen meg kell tisztítani. Ennek a
parancsnak volt ugyan jelképes jelentősége, mégsem volt jelképes. A KdO
fennhatósága alá tartozó összes egységek ennek szellemében cselekedtek.
A gyakorlatban oly gyakran alkalmazták, hogy a zsidók leölése a rendőrök
életének hétköznapi részévé vált.
A KdO rendszeres jelentéseket kapott az egyes alegységektől azok általá­
nos tevékenységéről, ideértve a népirtási akciókat is. A heti és havi jelentések
mellett különleges eseményekkel kapcsolatos azonnali jelentések is érkez­
tek. Ezeket és a heti jelentéseket foglalta össze aztán havi beszámoló kere­
tében egy hadműveleti tiszt, és küldte tovább azt a KdO-beli feletteseknek.
A jelentések formailag különböztek egymástól, de tartalmuk nagyon sokat
elárul. A jelentések tartalmazzák azoknak az embereknek a listáját, akiket
a németek megöltek: a Schiessbefehl meghatalmazása alapján meggyilkolt
zsidókét. A nem zsidókét, akiket általában partizántevékenység vagy más
ellenállási kísérletek miatt öltek meg. A jelentésekben szinte mindig megkü­
lönböztették a zsidók és a nem zsidók meggyilkolását. A németeknek termé­
szetesen megvolt a maguk specifikus terminológiája ezekre a szörnyűségek­
re, például úgy fogalmaztak, hogy a zsidókkal „a parancsnak megfelelően
bántak” (befehlsgemáss behandelt). A tömeggyilkosságok és a deportálások
rendszerint nem szerepeltek a jelentésekben, ezeket szóban jelentették a pa­
rancsnokságnak, vagy olyan tolvajnyelven, melyből nehéz kihámozni, vajon
a zsidókat a helyszínen végezték ki vagy egy haláltáborba deportálták őket.
Ez nem számított, mindenki tudta, hogy a két megoldás ugyanazt jelenti,
A 133-as számú rendőr zászlóalj első századának heti jelentései az 1942.
július 25. és december 12. közötti időszakból fennmaradtak. Ez a század
Kolomija környékén, Kelet-Galíciában tevékenykedett és holttestek töme­
gét hagyta maga után. A jelentések, melyek hasonlatosak azokhoz, amiket
a lublini parancsnokság is kapott, sok mindenre fényt derítenek. Először is
arra, hogy milyen nagy volt a számuk a saját hatáskörükben, illetve felülről
jött utasítás alapján megölt zsidóknak. Az egyik jelentés arról szólt, hogy a
század emberei 7ŐÜ zsidót vadásztak le, azonosítottak és öltek meg, vagyis
egy rendőrre durván hat áldozat jutott. November 1. és december 12. között
a század rendőrei 481 zsidót öltek meg. Ez átlagban heti 80 zsidót jelentett,
napi 11 gyilkosságot. Mi több, a rendőrök mindig külön jelölték a megy-
gyilkolt zsidókat. Elkülönítették őket más áldozataiktól, így a banditáktól és
segítőiktől, a koldusoktól, a tolvajoktól és csavargóktól, az elmebajosoktól
és az aszociális elemektől. És a zsidók megölésére adott magyarázatok épp­
olyan hamisak voltak, mint Hitler békeszólamai, amelyeket Csehszlovákia
lerohanása előtt hangoztatott A jelentésekben ilyen indoklások szerepeltek;
„munkakerülés”, „járványveszély” „nem viselt karszalagot”, „lekenyerezési
kísérlet1’ „megszökött a menetbőr’ „csavargás” „lakóhely engedély nélkü­
li elhagyása” „deportálás”, „deportálás utáni elrejtőzés” Sok esetben sem­
miféle indoklás nem szerepelt a jelentésben a „zsidó” megjelölésen kívül,
ami önmagában elegendő jogcím volt valakinek a megölésére. Ez utóbbi
körülmény miatt az összes többi indoklás is felületes volt, tekintve, hogy
„járványveszély” ide vagy oda, egy zsidó puszta identitása elegendő volt a
rendőri alakulat emberei számára a megsemmisítéshez. A többi megjegyzés
ilyenformán csak a dolgok elkenését szolgálta.
A Rendfenntartó Rendőrség, mely eképp meghökkentően különbözött
bármiféle pretoriánus intézménytől, nyakig benne volt a népirtásban és an­
nak megvitatásában. Sorra érkeztek a parancsok az egységekhez ilyen vagy
olyan zsidó közösség kiirtására, néha egész körzetek zsidóságának megsem­
misítésére. Ellenkező irányba pedig rendszeres jelentések mentek ezeknek
az akcióknak a sikeres végrehajtásáról A Rendfenntartó Rendőrség szoros
kapcsolatokat ápolt a Biztonsági Rendőrséggel, az SS-szel, s Rendőrparancs­
noksággal (SSPF). E rokonszervezetek kéz a kézben dolgoztak együtt egy
nagy nemzeti projekt végrehajtása érdekében. A népirtó mészárlás és a vele
járó egyéb tevékenységek (jelentéskészítés, lőszerigénylés, tehergépkocsik
igénylése) a Rendfenntartó Rendőrség tevékenységének és az ott szolgálatot
teljesítők mindennapi életének része volt.
A 25-ös Rendőr Hadsereg zászlóaljai a népirtás sűrűjében helyezkedtek
el. A három zászlóalj mindegyikének megvolt a maga története, mielőtt a
Generalgüuvernement területére vezényelték őket. A három zászlóalj közül
kettőnek, a 65-ösnekés a 101-esnek a dolgairól részletesebben is szót ejtünk.
A 65-ös számú rendőr zászlóalj voltaképpen hidat alkotott a Holokauszt
két fő helyszíne, a Szovjetunió és a Generalgüuvernement között. Miután gyil­
kolva végigmasírozott az északi szovjet területeken, az újév egy sokkal koc­
kázatosabb feladatot tartogatott számára, mint a tömeggyilkosságok voltak.
1942 januárjában embereinek többsége csatlakozott a Scheerer hadseregcso­
porthoz, amely Hóim környékén, több mint száz mérfölddel Lugától délkeleti
irányban elkeseredett harcokat vívott. Ez a csata a szovjet csapatok ellen há­
rom hónapig tartott, s egy ideig az egész zászlóalj léte forgott veszélyben, mert
a szovjet csapatok körülzárták Őket. Ekkor a zászlóaljnak rendkívül súlyos
veszteségei voltak a fronton, míg le nem cserélték, amikor más német csapa­
toknak sikerült áttörniük a szovjet gyűrűt május elején. A csatában tanúsított
helytállásuk elismeréseképpen a zászlóaljat „Hóim” névre keresztelték és min­
den túlélője kitüntetésben (Cholm-Schild - Holm-pajzs) részesült.
Az tlyen heves ütközetekben való intenzív részvétel nem volt jellemző a
népirtásban részt vevő rendőr zászlóaljakra. Június elején a zászlóalj Lugából
kivonult és a Krakkó melletti Bronowice városba ment. Akik az ütközetben

209
 részt vettek, most szabadságot kaptak, hogy hazalátogathassanak a család­
jukhoz, majd a Lengyelország déli részén lévő Zakopane üdülőhelyre küldték
őket pihenni és síleckéket venni. Mindösszesen körülbelül nyolc hétig hagy­
ták pihenni őket Eközben Bronowicében a zászlóaljhoz csatlakozott újoncok
kiképzése folyt,
1942 júniusától 1943 májusáig a 65-ös rendőr zászlóalj a népirtó mészár­
lás intézményeként működve a lengyelországi zsidók elpusztításában vett
részt, előbb a krakkói körzetben, majd Lublin körzetében Ez idő alatt a ha­
láltáborokban nagyüzem volt, egymás után semmisítették meg a beérkező
zsidó közösségeket. A 65-ös zászlóalj látta el áldozatokkal Auschwitzot is és
Beízecet is.
A Bronowicébe érkezés után nem sokkal a zászlóalj parancsnoka bejelen­
tést tett alárendeltjei előtt. Az első század egyik embere szerint ezt mondta:
„Nekünk itt Krakkóban egy speciális téladatot kell végrehajtanunk. A fe­
lelősséget azonban ezért a magasabb parancsnokságokat viselik”. Noha az
üzenet eléggé rejtelmes volt, a századhoz tartozó tapasztalt gyilkosok előtt
az értelme világos volt. A bejelentés tanúja már az első pillanatban arra
gondolt, hogy a parancsnok a zsidók legyilkolásáról beszél Ennek a rendőr
zászlóaljnak az emberei tudták, hogy az öt hónapos katonáskodás, majd az
azt követő szabadságolás után újból a zsidók kiirtása lesz a feladat,
A krakkói körzetben a zászlóaljat különféle megsemmisítési akciókba
vonták be. Ezek nagy részéről semmiféle dokumentum vagy bizonyíték
nem maradt fenn. Mindazonáltal elegendő anyag van annak bizonyítására,
hogy mivel is foglalkoztak Lengyelországban. Az Aktion Reinhard végre­
hajtásához az volt a hozzájárulásuk, hogy körülfogták a geltósítütt zsidókat,
teherautókra szállították fel, majd valamelyik haláígyár előtt letették őket. A
zászlóalj sokszor csinálta ezt, századai egymást váltva szállították a krakkói
zsidókat a város teherpályaudvarára, vagy a környező városok zsidóit a he­
lyi vasútállomásra. Aztán a jellegzetes német módszerrel tehervagonokba
zsúfolták őket úgy, hogy az embereknek leülni sem volt helyük. Egy kisebb
egység, úgy harminc ember, elkísérte a szállítmányt az úti célig, Auschwitz­
ba vagy Belzecbe, ami általában ötórás út volt. Egy akkor 35 éves tartalékos
egy ilyen krakkói deportálást így írt le:

„1942 novemberét írtuk, amikor a század összes hadra fogható emberét egy
zsidó szállítmány (Judentransport) mellé rendelték. Meg kellett jelennünk a get­
tónál és ott zsidó emberek egy menetoszlopát kellett átvennünk, akiket el kell
szállítani a gettóból A várakozó tehervagonokhoz kellett őket irányítani ahol
már nagyon sokan voltak összezsúfolódva. Ezek a zsidók (férfiak , nők és gyere­
kek) a legembertelenebb módon voltak bezsúfolva a vagonokba. Aztán nekünk
kellett adni a szerelvény őrszemélyzetét is. Nem nagyon emlékszem array hogy
hová mentünk, Biztos, hogy nem Auschwitzba. A Belzec név elhangzott. Tehát

210
valószínűbb, hogy oda mentünk. Legalábbis, mintha erre a névre emlékeznék.
A végső úti cél előtt el kellett hagynunk a vonatot, és a felügyeletet az SS vette
át. A vagon egy kerítés előtt állt meg és az SS bevezette a szerelvényt belülre. A
levegőben holttestek szaga bűzlott. El tudtuk képzelni, hogy mi vár ezekre az em­
berekre és tudatában voltunk, hogy ez egy megsemmisítő tábor, előzőleg nekünk
azt mondták, hogy emberek áttelepítéséről van szó ”

A gyilkosok és a közelben élők közül sokan megerősítették, hogy a ha­

láltáborok körül mérföldes övezetben lehetett érezni a halál Összetéveszthe­
tetlen szagát. A rendőrök között, jóval azelőtt, hogy a kapuk elé értek volna,
mindenki tudta, hogy a zsidók életük utolsó állomása felé tartanak. Hogy a
gyilkosságoknak milyen nevet adtak, az mindegy volt, akinek csak köze volt
az ügyhöz, mindenki tudta, miről van szó. A 65-ös zászlóalj emberei külö­
nösen felvilágosultak voltak a zsidók „áttelepítésének” természetét illetően,
hiszen az első németek közé tartoztak, akik a Szovjetunió területén népirtó
tömeggyilkosságokat hajtottak végre, jóval több mint egy évvel a fent leírt
deportálás előtt.
Miután megszabadultak egy másik szállítmánytól közvetlenül Auschwitz
mellett, és a tábor személyzete átvette tőlük és beterelte a táborba az em­
bereket, a 65-ös zászlóalj rendőrei pihenőt kaptak a visszaút előtt. Pihenőt
a halálgyár kapuja előtt, egy olyan intézmény tőszomszédságában, amilyet
addig nem ismert a történelem, amelyet azzal a kizárólagos céllal építettek
és modernizáltak folyamatosan, hogy emberi életeket emésszenek el ben­
ne. Ez a pihenőidő szinte kihagyhatatlan lehetőség volt a németek számára,
hogy reagáljanak arra, amit átéltek. Éppen csak megszabadultak emberszál­
lítmányuktól, s ahogy hátat fordítottak Auschwitznak, nemzetük vérrel írt
krónikájának egy újabb fejezete után tették ki a pontot Ezek az emberek az
imént némiképp, de nem jelentéktelenül, megváltoztatták a világot, hiszen
hatalmas erkölcsi súlyú tettet vittek véghez. Közülük még azok sem tudták
nem észrevenni ezt, akik először álltak e kapuk előtt. A kérdés az, hogy mi­
lyen erkölcsi értékelést adtak saját tetteiknek? Milyen érzelmekkel figyelték,
ahogy a transzport eltűnik a haláltáborban? Mit mondtak egymás között,
látván a füstgomoly feltörését és érezvén az égő emberi hús összetéveszthe­
tetlen szagát?
A zászlóalj egyik tagja, egy 34 éves tartalékos, akit 1940-ben soroztak be
a Pünkösd előtti szombaton, így emlékezett erre a pillanatra:

„Rettenetes bűz volt. Amikor egy közeli étteremben megpihentünk, egy ré­
szeg SS-katona (törve beszélte a németet) jött oda hozzánk és elmondta, hogy
a zsidókat levetkőztetik és azt mondják nekik , hogy tisztálkodni mennek <A va­
lóságban ezeket az embereket elgázosítják és aztán elégetik Azokat, akik nem
hajlandók bemenni a gázkamrába , korbáccsal hajtják be. Világosan emlékszem

2111
 erre a beszélgetésre. Ettől a pillanattól kezdve tudtam a zsidó megsemmisítő tá­
borok (Judenvemichtungslager) létezéséről”

Ez a tartalékos már korábban is tudta, hogy a németek tömegével ölik le a

zsidókat. Az auschwitzi kapuk előtt értesült a halálgyárak működési rendjén
ről, a gázkamrák feltöltésének módjáról* A végrehajtók ismeretei a németek
tömeggyilkosságainak méreteiről és módszereiről a közvetlen tapasztalat és
hallomás alapján gyarapodtak, így mindjobban értették saját szerepüket is a
nagy nemzeti vállalkozás kivitelezésében. Ebben az étteremben a gyilkosok
nyíltan tárgyaltak az általuk folytatott tevékenység technikájáról. A népirtó
mészárlás részleteinek megvitatása hétköznapi eszmecsere tárgya volt kö­
zöttük. Munkamegbeszélés.
Egyáltalán nem véletlen, hogy ezek az emberek és mások is „zsidó meg­
semmisítő tábornak” nevezik Auschwitzot (Judenvemichtungslager), noha
Auschwitzban nagyszámú nem zsidót is legyilkoltak. A gyilkosok megér­
tették, hogy a németek minden zsidó megsemmisítésére törekednek, meg
akarják tisztítani a világot a képzelt zsidó veszélytől, ennek megfelelően tu­
datukban a haláltáborok is zsidó megsemmisítő táborokként rögzültek. Az
egyéb nemzetiségűek legyilkolása ehhez képest mellékesnek, esetlegesnek
számított. Az elképzelés fedte a valóságot, hiszen Auschwitz nemcsak azért
volt „zsidó megsemmisítő tábor”, mert az áldozatok zöme zsidó volt, hanem
azért is, mert a zsidó népirtás terve nélkül ezeket a táborokat nem is építet­
ték volna meg.
Nem minden zsidó a haláltáborokban halt meg azok közül, akiket a 65-ös
zászlóalj emberei 1942 őszén elhurcoltak a gettókból* Gyakorta előfordult,
hogy a zászlóalj emberei maguk végeztek áldozataikkal. Nem sok informá­
ció maradt fent ezekről a kivégzésekről, de van néhány vallomás, és nagyon
valószínű, hogy a kivégzéseket azonos szabvány szerint hajtották végre. Egy
őszi hajnalon a 65-ös rendőr zászlóalj emberei egy Krakkó melletti gettót
fogtak körül, hogy megakadályozzák a zsidók kimenekülését. A zsidókat
egy városon kívüli erdőbe terelték és agyonlőtték. A zsidó férfiaknak, nők­
nek és gyermekeknek le kellett vetkőzniük egy árok szélén, mely majd a
sírjuk lesz. Egy tíz németből álló kivégző osztag puskákkal lövöldözött a
zsidókra addig, amíg csak egy is életben volt. Minden egyes sortűz után
végigjárta egy ember a halottakat és közelről golyót eresztett az esetleg még
életben maradottak fejébe. Ezen az egyetlen napon 800 embert öltek meg.
Valószínű, hogy ezt a gyilkosságot is az SS és az SD emberei szervezték* A
rendőr zászlóaljak ha nem minden esetben is, de legtöbbször a helyi SS- és
SD-parancsnokok terveinek megfelelően, néha azok felügyelete alatt végez­
ték ezt a tevékenységet. Ez történt annak a tömeges kivégzésnek az esetében
is, amikor 1942 őszén a 65-ös zászlóalj emberei egy zsidó kórház ápoltjait
gyilkolták meg* Az egyik közreműködő, aki abban az időben 39 éves volt,

212
úgy emlékszik, hogy a gyilkosságokat hat vagy hét különböző időpontban
hajtották végre. Minden alkalommal egy körülbelül 25 fős kommandó ko­
csizott ki a Krakkó melletti erdőbe. Ott a németeket két csoportra osztották,
az egyiknek a helyszín biztosítása volt a feladata, a másik a betegeket végezte
ki* A zsidó pácienseket tíz SS- és SD-katona szállította a helyszínre. Minden
ilyen akcióban mintegy 150 idős vagy beteg embert végeztek ki. A bete­
gek között gyerekek is voltak. A gyilkos, akitől ez a beszámoló származik,
mindkét kommandóban részt vett, bár azt állítja, hogy ő maga sohasem ölt.
Mégis, ez az ember legalább öt alkalommal vonult ki kórházi betegek kivég­
zésére, akik a legcsekélyebb veszélyt sem jelentették a németekre, akiknek
az állapota bárki másban szánalmat keltett volna. Bennük azonban nem.
A 65-ös zászlóalj emberei ezekről a feladatokról a körletükben lévő hir­
detőtáblára kiteli közleményekből értesültek. A zsidókat gyilkolni oly mér­
tékben rutinfeladatnak számított, oly mértékben „természetes” dolog volt a
rendőr zászlóaljakban szolgáló hóhérok számára, hogy a parancsok sokszor
el sem hangzottak szóban. Sokszor csak a hirdetőtábláról értesültek az új
küldetésekről. Vajon mit mondhattak egymásnak ilyenkor, amikor egy-egy
új tömeggyilkosság végrehajtására jelölték ki őket? Vajon elhagyta a szá­
jukat ilyenkor legalább egy káromkodás? Vajon nehezteltek amiatt, hogy
tömeggyilkosokat csinálnak belőlük? Vajon egy szóval is emlegették a sze­
rencsétlen sorsú zsidókat? Vallomásaikban ilyesfajta reakcióknak minden­
esetre nem találni nyomát, mintha sosem fordult volna elő, hogy a feladatok
kihirdetése bármiféle negatív reakciót váltott volna ki belőlük. Márpedig,
ha történt volna ilyesmi a feladatok kihirdetésekor, arra azért alighanem
emlékeztek volna.
Amellett, hogy a gettókba zsúfolt zsidókat bekerítették, akár azért, hogy a
haláltáborokba szállítsák őket, akár azért, hogy azonnal kivégezzék őket, a 65-
ös Rendőr Zászlóalj beosztottjait vidéki kutató-megsemmisítő kivonulásokra
is felhasználták Krakkó környékén, illetve 1943 elején Lublin körül. A feladat
ilyenkor az volt, hogy átfésüljék az erdőket, bujkáló zsidókat keresve, majd
lelőjék őket. Mivel nagyszámú zsidó szökött meg a Generalgouvernement
gettóiból, ennek a feladatnak számos rendőr zászlóalj, SS-alakulat és más biz­
tonsági egység tett eleget, és meg keli hagyni, nagy sikerrel. A 133-as zászló­
alj első századának gyilkos misszióiról már volt szó. Amiről nem beszéltünk,
hogy a németek azért találtak nagyszámú zsidót ezeken a vadászatokon, mert
nagy lelkesedéssel végezték a feladatukat. Amikor embereket azért küldenek,
hogy megtalálják a tűt a szénakazalban, és nincs különösebb kedvük a dolog­
hoz, annak az szokott lenni a vége, hogy nem találnak semmit.
1943 májusában a 65-ös Rendőr Zászlóaljat Koppenhágába vezényelték
át, ahol embereit egy sor népirtó művelethez használták fel, kezdve a zsidók
bekerítésétől a deportálásig, vagy a szökések megakadályozásáig. 1944 feb­
ruárjában pedig ugyanezt az alakulatot Jugoszláviába szállították, ahol az év

213
 hátralévő részét a partizánok elleni háborúban töltötték és túszokat lövettek
velük agyon* Ez alkalommal a zászlóaljnak is voltak súlyos veszteségei. 1945
tavaszán a zászlóalj visszavonult Németország felé, és a háború vége előtt a
brit hadsereg fogságába került, az ausztriai Klagenfurt körzetében.
A Rendfenntartó Rendőrség zászlóaljai és más alegységei tömeggyilkos­
ságokat hajtottak végre a Szovjetunió területén zsidók és nem zsidók ellen,
és rendszeresen végezték ezt a tevékenységüket egészen a háború végéig.
Senki nem tudná pontosan megmondani, hány ember haláláért felelősek. A
szám minden bizonnyal egymillió felett van, de elképzelhető, hogy három­
szor annyi.

214
 7.

A 101-ES RENDŐR ZÁSZLÓALJ

BÜNLA J STROMA

A 65-ös Rendőr Zászlóaljhoz és a 25-ös Rendőr Hadsereg más alegysé­

geihez hasonlóan a 101-es Rendőr Zászlóalj is szívvei-lélekkel vetette bele
magát az európai zsidóság megsemmisítésébe. Ennek a zászlóaljnak két
élete volt A korai életszakasza 1941 májusáig tartott, amikor is az erede­
tileg hivatásos rendőrökből álló állományt szinte teljesen lecserélték a fris­
sen toborzott emberekre. Ezen első életszakaszában a zászlóalj szintén vett
részt megsemmisítő műveletekben, de ilyesmi csak alkalmilag fordult elő.
A zászlóalj második élete májustól a feloszlatásig tartott és túlnyomórészt
tomeggyilkos akciókban való részvételt jelentett. Minthogy a két élete két
különböző személyi állományt is jelentett, az első összetételben részt vevő
rendőröknek nem sok közük volt az alakulat második identitásához, mely­
ben Völkermordkohorteként, azaz népirtó csapatként működött.
A 101-es Rendőr Zászlóalj népirtás előtti életvitele lényegében esemény
télén volt. A zászlóalj 1939 szeptemberében alakult meg, és akkor szinte tel­
jes egészében aktív rendőrökből (Polizeibeamter) állt össze. Azonnal Len­
gyelországba vezényelték, ahol 1939 decemberéig tevékenykedett. A feladat
a megszállt területek biztosítása és katonai létesítmények őrzése volt. 1940
májusában a zászlóaljat ismét Lengyelországba küldték, ezúttal „pacifikáló”
műveletek végrehajtására, illetve a megszállt területek átszervezésére. Leg­
fontosabb feladatuk az volt, hogy Poznan környékéről evakuálják a lengyel
lakosságot, hogy a Baltikumból és a Szovjetunióból áttelepülő németek
számára helyet csináljanak. Továbbá a íodzi gettó őrzését is rájuk bízták.
A gettóban a löi-es zászlóalj emberei már alaposan kivették a részüket a
zsidók megnyomorítássából, kínzásából és gyilkolásából is. A lengyelországi
kiküldetés során, mely 1941 áprilisáig tartott, a zászlóalj emberei alkalmilag
már lőttek agyon lengyel „túszokat” is.
Hamburgba, hazai szálláshelyére visszatérve a 101-es zászlóaljat felosz­
latták, amikor embereinek egy részét három frissen alakult hamburgi ren­
dőr zászlóaljhoz osztották be, ezek lettek a 102-es, 103-as és 104-es zász­
lóaljak, tele újoncokkal. A megmaradt állomány alkotta a „101-es tartalék

215
 rendőr zászlóalj” elnevezésű egységet, mely ideiglenesen Hamburgban m a­
radt és szokványos rendőri feladatokat hajtott végre. Ezen belül még kivéte­
lesnek számított az a három deportálási feladat, melyek keretében Hamburg
környéki zsidókat szállítottak a m eghódított szovjet területekre. Legalább
egy esetben előfordult, hogy ők m aguk öldösték le az odaszállított em bere­
ket. Az pedig nyilvánvaló volt, hogy az ilyen küldetésekben való részvételt
egyáltalán nem ellenezték az érintettek. M i több, legalább egy résztvevő azt
vallotta, hogy az ilyen küldetések kívánatos dolognak szám ítottak és azok­
ban csak a „kivételezett bajtársak” vehettek részt.
1942 júniusában a zászlóalj harm adik kivezénylésének helyszíne Len­
gyelország volt, s ez m ár 1944 elejéig tartott. Közben állomáshelyük több­
ször változott, illetve a legénység Lublinban maradt, de a főhadiszállás 1942
júniusában Bilgorajból Radzyhba, októberben Lukówba, 1943-ban vissza
Radzynba, végül 1944 elején Mi^dzyrzecbe települt. A századok és a sza­
kaszok állomáshelye aszerint változott, ahogy azt a feladatok megkövetel­
ték. 1943 februárban a zászlóalj idősebb tagjait hazarendelték és fiatalabb
legénység érk ezett Ebben az időben a zászlóalj alapvetően az A ktion Rein-
hard végrehajtásával volt elfoglalva, nagyszámú tömeggyilkosságot hajtott
végre, melyek egy részében saját kezűleg lőttek agyon zsid ókat néha ezrével,
m áskor haláltáborokba kísértek több ezer e m b e rt
A 101-es Rendőr Zászlóalj zászlóaljtörzsre és három századra oszlott, s
ha állom ánya változott is, a létszám általában 500 fő körül volt. A parancs­
nok W ilhelm Trapp őrnagy volt. Két századot vezettek századosok, egy har­
m adiknak egy főhadnagy volt a parancsnoka. A szakaszokat hadnagyok a
rajokat altisztek vezették. A zászlóalj könnyű fegyverzettel volt felszerelve,
összesen négy géppuskával A felszereléshez tartoztak még a teherautók és a
járőrözéshez használt kerékpárok.

r
Al.ubftn UerStet
H41

216
 Kik voltak a 101-es Rendőr Zászlóalj emberei? A rendelkezésre álló élet­
rajzi adatok fogyatékosak, így a portréjuk is csak vázlatos lehet. Mivel azon­
ban eredetileg nem maguk döntöttek úgy, hogy egy tömeggyilkosságok vég­
rehajtásával foglalkozó egységhez csatlakoznak, nem igazán fontos az sem,
hogy milyen háttérrel rendelkeztek, mielőtt besorozták őket, hiszen nem a
hátterük magyarázza a részvételüket. Inkább azért van szükség a megisme­
résükre, hogy tudjuk, mennyiben reprezentálták a német átlagembert, hogy
lehet-e messzemenőbb következtetésekre jutni az ő viselkedésük elemzése
alapján.
A 101-es Rendőr Zászlóalj túlnyomórészt tartalékosokból állt, olyan em­
berekből, akiket 1939 és 1941 között soroztak be, s akikre a legkevésbé sem
jellemző valamiféle harcias szellem vagy temperamentum. A lengyelországi
népirtás idején a zászlóaljat alkotó 550 főből 519-nek az életkora ismeretes.
Kivételesen idős emberek voltak a katonai és rendőri átlagéletkorhoz viszo­
nyítva. Az átlagéletkoruk 36,5 év volt. Mindössze 42-en voltak a 30 éven
aluliak. Közülük 153-an, közel 30 százalék, voltak 40 év felettiek. Összesen
382, közel kétharmad 1900 és 1909 közötti születésű volt, vagyis magasabb
életkorú, mint amit a hadseregben kívánatosnak tartanak, és mint a ren­
dőr zászlóaljak állományának zöme. És az életkornak itt van jelentősége.
Ugyanis ezek nem afféle 18 éves, képlékeny, mindenre rábírható suhancok
voltak, amilyeneket a hadseregek kedvelnek, mert bármire tél használhatók.
Ezek érett, megfelelő élettapasztalattal rendelkező emberek voltak saját csa­
láddal és gyermekekkel. Elsöprő többségük már a nácik hatalomra jutása
előtt felnőtt ember volt. Voltak más politikai tapasztalataik, éltek az akko­
ritól különböző ideológiai környezetben. Nem tágra nyitott szemű kölykök
voltak, akik bármit elhisznek, amit mondanak nekik.
A zászlóalj tagjai közül 291 személy esetében volt megállapítható, hogy
milyen társadalmi osztályból érkeztek. Ez a vizsgálat azt mutatta, hogy fog­
lalkozás szerinti megoszlásuk igen kiterjedt volt, szinte minden foglalkozá­
sú ember volt köztük, kivéve a kifejezetten elit szakmákat. A korabeli alsó
néposztály, középosztály és elit megkülönböztetés alapján a legfelső réteg
mindössze a népesség 3 százalékát alkotta, míg a népesség hatalmas több­
sége az alsó néposztályból és az alsó középosztályból került ki. Ezeket az
osztályokat osztották tovább aztán foglalkozás szerinti csoportokra. Ezen az
alapon fel lehetett mérni, hogy miként viszonyult a 101-es Rendőr Zászlóalj
foglalkozás szerinti megoszlása az egész német társadaloméhoz.
Százalékosan a zászlóaljnál 37,3 százalékot tettek ki a szakképzettség nél­
küli munkások (a német átlag 22 százalék volt), és 17,3 százalékot a szak­
képzettek {az össznémet arányszám 13,1 százalék). Az alsó ncposztályba
tartozók közül került ki tellát a zászlóalj embereinek 54,6 százaléka. Az ösz-
sznémet arány e tekintetben 35,1 százalék.
Az alsó középosztályba sorolható a zászlóalj embereinek 42,6 százaléka,

217
 összesen 180 fő, míg az országos arányszám 61 százalék. Ezen belül voltak
iparosok (9,6 százalék, össznémet arányszám 7,6 százalék)), felsőfokú kép­
zettség nélküli szakemberek (1,8 százalék, 3,1 százalék), alacsony és közepes
beosztású alkalmazottak (12,4 százalék, 22,7 százalék), alacsony és közepes
beosztású közalkalmazottak (5,2 százalék, 20,3 százalék), kereskedők (6 szá­
zalék, 7,6 százalék)), földművesek (7,7 százalék, 0,7 százalék).
Az elithez sorolható 9 személy között volt egy menedzser, egy magasabb
beosztású közalkalmazott, egy egyetemi végzettségű szakember és hat vál­
lalkozó* A vállalkozók 0,3 százalékban voltak képviselve a 3,1 százalékos or­
szágos arányukhoz képest, de az elit aránya (2,8 százalék) lényegében meg­
felel az országos átlagnak (3,1 százalék)
A teljes német népességgel összehasonlítva a 101 -es zászlóalj emberei
leginkább az alsó középosztályhoz sorolhatók, kevésbé az alsó néposztály-
hoz. Ennek az aránytalanságnak az oka a képzetlen munkások viszonylag
alacsony száma az alacsony képzettségűekhez képest. Ebben az alsó osztály­
ban különösen feltűnő a földművelők hiánya, ami azzal magyarázható, hogy
a toborzás főként a városokat érintette. Az elitből jöttek aránya megfelel az
országos aránynak, így mindent egybevetve azt lehet mondani, hogy a fog­
lalkozási megoszlásban az eltérés az országos arányoktól nem igazán lénye­
ges. A betanított munkások és a földművelők kisebb, a képzett szakmunká­
sok nagyobb arányban voltak jelen, de igazán jelentékeny különbségek az
országos arányokhoz viszonyítva nincsenek.
A legfontosabb mutató, amikor a zászlóalj embereinek hovatartozását, a
német társadalomban elfoglalt helyét vizsgáljuk, a nácizmushoz való viszo­
nyuk. Ha eltekintünk az általánosan elterjedt antiszemitizmustól, akkor a
különböző náci intézményekhez való tartozás a legfontosabb mutató. Rö­
viden: hány náci párttag és hány SS-katona volt ebben a zászlóaljban? Nos,
a zászlóalj embereinek 32,5 százaléka, 179 ember volt tagja a pártnak, ami
nem sokkal magasabb az országos átlagnál. A párttagok közül 17-en az SS
tagjai is voltak, a pártonkívüliek közül még négyen. Mindent egybevetve a
férfiak 3,8 százaléka, összesen 21 személy, többségükben tartalékosok, vol­
tak SS-katonák, ami igen alacsony százalék, még ha magasabb is az orszá­
gos átlagnál, de semmiképp sem lényeges a zászlóalj akcióinak megítélése
szempontjából,
A fontos kérdés itt tehát nem az, hogy ki volt hivatalosan a párt tagja
és milyen arányban voltak párttagok az országos átlaghoz képest. Inkább
azoknak a viselkedése a jellemző, akik nem voltak a náci párt tagjai, hiszen
ők azok, akiket átlagembereknek tekinthetünk, akikből népirtó gyilkosok
lettek. Ebben a zászlóaljban 379 olyan ember volt, akinek semmilyen el­
kötelezettsége sem volt a náci intézményekhez. És azt sem lehet mondani,
hogy a párttagok elkötelezettsége nagyobb volt a náci ideológia mellett az
átlagnál, hiszen elég sokan nem is ideológiai, hanem egyéb okokból csatla­

218
koztak a párthoz. Az persze nem mindegy, hogy valaki párttag volt-e vagy
sem. Ám azoknak a párttagoknak a száma, akik az átlagnál közelebb álltak
a nácikhoz, nem volt azonos a párt taglétszámával. A 101-es zászlóalj tö­
meggyilkosságai idején hétmillió tagja volt a náci pártnak, a felnőtt férfi
lakosság több mint 20 százaléka. A párt tagjának lenni tehát hétköznapi do­
log volt, ahogy „nácinak” lenni is az volt. így a leginkább figyelemreméltó és
jelentékeny tény az, hogy a zászlóalj tagjainak 96 százaléka nem volt tagja az
SS-nek, a tényleges igazhitűek csapatának. A 101 -es zászlóalj, mint csoport,
nem tekinthető a nácizmus iránt különlegesen elkötelezett csoportnak. Ez
az alakulat túlnyomórészt egyszerű német emberekből állt, legyenek azok
párttagok vagy pártonkívülielc.
A párttagok és pártonkívüliek életkori és foglalkozás szerinti összeha­
sonlítása alapján nyilvánvaló a közöttük lévő hasonlóság. A párttagok átla­
gosan egy évvel voltak idősebbek a pártonkívülieknél (37,1, illetve 36,2 év).
A foglalkozás szerinti Összehasonlításnál még nyilvánvalóbbak a párhuza­
mosságok.
A párttagok és pártonkívüliek aránya a szakképzetlenek között 23,3 szá­
zalék, illetve 20,6 százalék, a szakmunkások között 10,2, illetve 16,3 száza­
lék. Az alsó osztálybeliek közül az iparosok 5,8 százaléka volt párttag, 9,2
százaléka pártonkívüli. A felsőfokú képzettség nélküli szakembereknél az
arány 4,7, illetve 1,4 százalék, az alsó és közepes alkalmazottaknál 19,3, il­
letve 26,2százalék, az alsó és közepes közalkalmazottaknál 22,7 és 17>7 szá­
zalék, a kereskedőknél 8,7, illetve 6,4 százalék, a földművelőknél 0,7, illetve
0,7 százalék.
Az elit osztályúak közül a menedzser, a magasabb beosztású hivatalnok,
az egyetemi végzettségű személy is párttag volt, az egyetlen főiskolai diák
nem volt tagja a pártnak, a vállalkozók 2,7 százaléka volt a náci párt tagja.
A 101-es Rendőr Zászlóalj embereinek zöme Hamburgból és körzeté­
ből jött, mintegy tucatnyian Luxemburgból érkeztek. Hamburg környékén
zömmel evangélikus protestánsok éltek, ez tehát a zászlóalj összetételében is
tükröződött. Bizonyos részük megtagadta az egyházhoz tartozást és „gottláu-
bignek”, istenhívőnek nyilvánította magát, ami a náci szóhasználatban azt je­
lentette, hogy az illető vallásos volt ugyan, de elhatárolódott a hagyományos
egyházaktól. A zászlóalj embereinek földrajzi eredete és vallási hovatartozása
semmiféle szerepet nem játszott. Általában a rendőr zászlóaljak és más tö­
meggyilkos alakulatok embereit Németország legkülönbözőbb részeiből to­
borozták és voltak köztük protestánsok, katolikusok és gottláubigek egyaránt.
Van azonban jelentősége annak, hogy ezek viszonylag koros emberek
voltak, sokan családosak, gyermekesek. Családi viszonyaikról nem sokat
tudunk és a meglévő adatokat nehéz értékelni. Mindössze 96 ember csa­
ládi állapotáról van adat. Egy kivételével ezek mind nős emberek, közel
háromnegyedük családjában gyermekek is voltak a tömeggyilkosságok

219
végrehajtása idején. Lehet, hogy ezek az adatok felülreprezentálják a csa­
ládokat, hiszen a családosok hajlamosabbak lehettek ezeknek az adatok­
nak a közlésére. így legfeljebb azt lehet biztosra venni, hogy a zászlóaljban
azért bőven akadtak férjek és apák.
Megállapíthatatlan ezeknek az embereknek a korábbi politikai hovatarto­
zása és politikai nézeteik sem ismertek. A vonatkozó adatok nagyon hiányo­
sak. Hamburg lakosságáról tudjuk, hogy a német lakosság egészéhez képest
kevesebb lelkesedéssel üdvözölte a nácikat, a város maga hagyományosan a
baloldal bázisa volt. így feltehető, hogy a zászlóalj legénységében a német
átlagnál nagyobb arányban lehettek volt szociáldemokraták és kommunis­
ták. És mivel más náci intézményeknek sem voltak a tagjai, még a nácizmus
hűvös fogadtatását is fel lehet tételezni részükről, bár a náci katonai testü­
letektől nyilván sokan inkább családi okokból maradtak távol. Akárhogy
is, a nemzet naggyá tétele a népirtó gyilkosságok időszakában már óriási
népszerűségnek örvendő eszme volt a németek sokasága körében, függet­
lenül korábbi politikai meggyőződésüktől. Mivel azonban az összlétszám-
ban a baloldal bázisának számító alsó néposztályból viszonylag kevesebben
voltak, elképzelhető, hogy a hamburgiak nácizmussal szembeni fenntartásai
ebben a közegben kevésbé érvényesültek. Persze mindez csak feltételezés.
Ami bizonyosan állítható, az az, hogy ennek a zászlóaljnak az emberei túl­
nyomórészt az országos átlaghoz hasonlóan a rezsim támogatói voltak, s
csak kevesen voltak kivételek ez alól.
A zászlóalj felállításakor a Rendfenntartó Rendőrség az átlag népességből
toborozta embereit, zömmel az idősebbek közül, akik a hadseregben való
szolgálatra már nem voltak alkalmasak. Közülük sokan fizikai állapotuk és
koruk miatt már fegyveres szolgálatra alkalmatlan besorolást kaptak. Ez­
zel voltaképpen korosztályi és fizikai értelemben a legkevésbé rátermettek
kerültek a zászlóaljba. Viszont éppen előrehaladott életkoruk miatt tapasz­
talatlannak nem mondható emberek, sokszor személyükben független, sok­
szor családos emberek voltak ezek, akiknek voltak ismereteik más politikai
rendszerekről is. A párttagság és az SS-hez tartozás aránya valamivel maga­
sabb volt köztük az országos átlagnál, de nagy többségük semmilyen náci
intézményhez nem tartozott. Mindenesetre ezek az emberek semmiképp
sem mondhatók Weltanshauunskriegereknek, vagyis nem lehet azt mon­
dani, hogy különös gonddal válogatták volna meg őket egy apokaliptikus
művelet végrehajtására, civilek lemészárlására.
A 101-es zászlóalj összetételében semmi különleges nem volt. Még csak
azzal sem törődött senki, hogy fizikai vagy ideológiai tréninggel katonásabb,
a náci magatartáshoz közelebbi lényeket faragjanak belőlük. Valamennyi tő­
lük származó vallomás a kiképzés elégtelenségéről árulkodik. Néhányukat a
zászlóalj gyilkossági missziójának megkezdése előtti hetekben vagy napok­
ban sorozták be. Egyikük 1942 áprilisáig földművelő volt Behívták, kapott
egy rövid kiképzést, majd a 101-es zászlóaljhoz küldték, és mielőtt észre­
vette volna, hol van, már a népirtó mészárlás részese volt. Semmi sem vall
azonban arra, hogy az ő vagy mások alkalmasságát erre a szerepre bárki is
vizsgálgatta volna, vagy olyan sarkalatos ideológiai nézeteikről kérdezték
volna őket, hogy például mit gondolnak a zsidókról. Noha kétséges, hogy a
Rendfenntartó Rendőrség tudott-e erről, tény, hogy a besorozottak között
voltak, akik korábban a rezsim ellenségeiként léptek fel. Egyiküket a Ges­
tapo nyilvánította megbízhatatlannak, mások az SPD vagy a szakszerveze­
tek tagjaiként dolgoztak a nácik ellen. Ennek azonban egyszerűen semmi
jelentősége nem volt. Az emberhiány hatására a Rendfenntartó Rendőrség
kinyújtotta a kezét mindenki felé, akire rátalált a maradék népesség köréből
1942. június 20-án a lül-es Rendőr Zászlóalj parancsot kapott, hogy in­
duljon el harmadik kiküldetésére Lengyelországba. Köztük volt 11 tiszt, 5
adminisztrátor és 486 beosztott. Több mint nyolcszáz kilométert utaztak
teherautókon és napokba telt, mire elértek Bilgoraj városba, mely Lublintól
délre fekszik. Ez idő alatt a rendőröknek fogalmuk sem volt arról, hogy nép-
irtó akciókhoz vonultatják fel őket. Eeitehető persze, hogy néhányan, külö­
nösen a tisztek, tudták, mi vár rájuk. Végül is a zászlóalj már kísért a halálba
hamburgi zsidókat. A tisztek a második kiküldetés idején vastagon benne
voltak a zsidóellenes politika végrehajtásában, és ha nem is mindannyian,
de legtöbbjük tudta, milyen tömeggyilkosságokat vittek véghez társaik Len­
gyelország és a Szovjetunió területén.
Az első zsidók kivégzésére vonatkozó parancsot Trapp őrnagy pár nap­
pal az akció kezdete előtt adta ki egy értekezleten, melyet az alakulat tisztje­
inek tartott. A századparancsnokoknak nem kellett tájékoztatniuk a legény­
séget a közelgő eseményről. Vannak bizonyítékok arra, hogy nem mindenki
volt ezzel elégedett. Julius Wohlauf százados, az első század parancsnoka,
akiből lelkes gyilkos lett, a Józefówban végrehajtandó akciót „rendkívül ér­
dekes feladatnak” (Hochinteressante Aufgabe) minősítette. Anélkül, hogy
kifejezetten azt állította volna, hogy tudott a tömeges kivégzésekről, egy
másik rendőr visszaemlékezett arra, hogyan értesült az előkészületek egyik
vonatkozásáról. „Világosan emlékszem arra, hogy a józefówi gyilkosság
(Aktion) előtti napon korbácsokat osztottak szét köztünk. Személyesen
én nem voltam ott, mert kint voltam a városban vásárolni. A bajtársaktól
azonban megtudtam, mi történt. Közben az is kezdett kiderülni, hogy mi
vár ránk másnap. A korbácsok ahhoz kellettek, hogy kihajtsuk a zsidókat
a házaikból. A korbácsok valódi szamárbőrből készültek.” Az előttük álló
Lömeggyilkosságra készülő embereket tehát ellátták korbácsokkal, hogy a
zsidókat a gyülekezési pontokra kergessék velük. Emberünk arra már nem
emlékezett, hogy pontosan melyik század rendőrei voltak ott.
A zászlóalj századait teherautókon szállították Józefówba, alig húsz mér­
földre az állomáshelyüktől Éjfél után indultak és mintegy két óráig tartott

221
 az út. Azoknak, akik tisztában voltak a küldetés természetével, a hepehupás
úton volt idejük elgondolkodni a misszió értelméről és arról, hogy vonzó
dolog-e ez a számukra. Mások csak a dantei pokoljelenet kezdete előtt pilla­
natokkal jöttek rá, hogy a Führer sokszor hallott álmának megvalósítására,
a zsidók megsemmisítésére vezényelték ki őket.
Trapp őrnagy tél sorakoztatta zászlóalját, mely négyzetalakban állt fel kö­
rülötte, hogy meghallgassa mondandóját

„Bejelentette, hogy ezen a területen tömeges kivégzést kell végrehajtani és

hogy a lelovetésre kijelöltek zsidók lesznek. Beszédében emlékeztetett arra,
hogy gondolnunk kell otthon hagyott asszonyainkra és gyermekeinkre, akik
hom batám adásoknak vannak kitéve. Különösen azt kellett észben tartanunk,
hogy a légitámadások során hány asszony és gyermek vesztette életét Ha ezek­
re a tényekre gondolunk , ez megkönnyíti a lövetési parancs végrehajtását az
előttünk álló akcióban . Trapp őrnagy megjegyezte, hogy ezért az akcióért ö
egyáltalán nem lelkesedik, s hogy a vonatkozó parancs magasabb hatóságtól
érkezett”

A félreérthetetlen utasítás arról, hogy népirtó műveletben kell részt ven­

niük, ezekhez az egyszerű német emberekhez a végrehajtás napjának reg­
gelén érkezett egy meg alvó lengyel kisvárosban, mely aztán az ott lakók
számára elképzelhetetlen rémlátomásba fordult. A közreműködők egy része
emlékezett rá, hogy Trapp egy átlátszóan gyenge érvvel próbálta igazolni
az akciót, azzal, hogy a zsidók partizánokat támogattak, Arra persze nem
volt magyarázat, hogy az ez időben még jelentéktelen partizán tevékenység­
gel való állítólagos Összefüggés miként igazolta csecsemők, kisgyerekek és
idős emberek lemészárlását. A partizántevékenység emlegetése azt célozta,
hogy valamiféle katonai indoklást adjanak egy tömeggyilkosságnak, egy
teljes közösség megsemmisítésének, melynek tagjait békés álmukból fel­
verve küldték egyenesen a nemlétbe a szinte a semmiből előkerült német
rendőrök. Trappnak a felsőbb hatóságokra vonatkozó utalása is két okkal
magyarázható. Egyfelől igazolni kellett, hogy ez a sorsfordító döntés a leg­
magasabb helyről érkezett és így megfellebbezhetetlen. Másfelől Trapp nagy
valószínűséggel valóságos érzelmeit fejezte ki a (elsőbbség felenilegetésével.
Őt magát valóban megrázta a parancs. Később a zászlóaljorvosnál hallották,
amint felkiáltott: „Istenem, miért kell nekem ezt csinálnom!”
Trapp fenntartásai mindazonáltal nem a domináns antiszemita nézetek­
től való eltérés jelei. Magyarázata, miszerint a kivégzés válasz volt a német
városok bombázására, arra vall, hogy a zsidókról vallott általános véleményt
ő is osztotta. Kérdés, hogyan lehetett mérvadó ez az érv a számára és a be­
osztottai számára? A magyarázat pontos logikája nem világos, de minden­
képpen azt akarta sugallni, hogy a tömeges kivégzés egyfajta válasz volt a

222
bombázásokra, illetve hogy ezzel a további bombázások valószínűségét
lehet csökkenteni. A náci német gondolkodás perverzitásában benne volt,
hogy saját gyermekeik sorsa kevés kivételtől eltekintve nem keltett rokon-
szenvet más gyermekek iránt, mert azok történetesen zsidók voltak. A saját
gyermekeik sorsa ehelyett zsidó gyerekek legyilkolására ösztönözte őket.
A Trapp-féle eligazításban szó volt a művelet végrehajtásának módjáról
is. Az egybegyűlt németek, akár tudatában voltak annak, hogy új fejezet
kezdődik életükben, akár nem, annyit azért felfogtak, hogy egy nagyszabá­
sú művelet részeseivé válnak, amelynek semmi köze a rutinszerű rendőri
eljárásokhoz. Kifejezett parancsot kaptak a legtehetetlenebb zsidóknak, öre­
geknek, betegeknek, nőknek és gyermekeknek a legyilkolására, miközben a
munkaképes férfiakat életben hagyták. Akarták ezt az egyszerű németek?
Volt-e bármelyikükben kétely, előfordult-e velük, ami fegyverlelen és fel-
fegyverzett emberekkel gyakran előfordul, hogy az érthetetlen, elfogadha­
tatlan vagy végrehajthatatlan parancsok hallatán szeretnének valahol más­
hol lenni? Ha volt ilyen gondolatuk, akkor Trapp szavai isteni hangokként
csenghettek a fülükbe, a parancsnok, aki a „papa” becenévre hallgatott a
zászlóaljnál, figyelemreméltó ajánlatot tett: „Az eligazítás befejezéseként
az őrnagy feltette a kérdést, hogy a régebbi zászlóaljtagok között vannak-e
olyanok, akik úgy érzik, nem alkalmasak a feladat végrehajtására. Először
senkinek nem volt bátorsága előrelépni. Én voltam az első, aki előrelépett,
mert alkalmatlannak éreztem magamat a végrehajtásra. Csak ezután léptek
ki a sorból mások is. Tíz vagy tizenkét ember, akiket az őrnagy saját tarta­
lékának osztott be”.
Akik látták a jelenetet, alighanem elbizonytalanodtak. A németek egy
teljes közösség kiirtására készültek. Egy új morális világba készültek belép­
ni. Melyikük képzelte volna három évvel korábban, hogy ott fog állni egy
kelet-lengyelországi kisvárosban azzal a paranccsal, hogy meg kell ölnie
minden nőt és gyermeket, aki a szeme elé kerül? De hát maga a Eührer
rendelte el a gyilkosságot, ezeknek a zsidóknak a megölését... És most a
parancsnokuk felajánl egy lehetőséget arra, hogy ne vegyenek részt az öl­
döklésben. Egy igaz ember, aki valamennyiük szerint szolidáris a beosztott­
jaival. Néhányan tehát előreléptek. Ha haboztak addig, Hoffmann kapitány
reakciója csak fokozta bizonytalanságukat. A elsőként előrelépő így foly­
tatta vallomását: „Ezzel kapcsolatban emlékszem, hogy századparancsno­
kunk, Hoffmann kapitány nagyon ideges lett, amikor látta, hogy kiléptem a
sorból. Valami olyasmit is mondott ezzel kapcsolatban, hogy »ezt a srácot
agyon kell lőni!« Trapp őrnagy azonban leintette őt...” Hoffmannt, aki ezút­
tal elszánt és szívtelen gyilkosként mutatkozott be, ilyenformán nyilvánosan
elhallgattatták és helyreutasították. A zászlóalj pedig Trappra hallgatott. És
Trapp egyértelműen cselekedett. Azokat, akik kiléptek a sorból, felmentet­
ték a íömeggyilkosságban való részvétel alól. Meg kell jegyezni azonban,

223
 amit a jelenlévők is nyilván észrevették, hogy Hoffmann azzal, hogy nyíltan
ellenezte a Trapp-féle ajánlat elfogadását, lényegében nyilvánosan kétségbe
vonta egy feljebbvaló parancsát, annak elfogadása helyett.
Egy másik rendőr, Alois Weber, egyetért azzal, hogy Trapp felajánlotta a
felmentést azok számára, akik nem akartak gyilkolni, de hozzáteszi, hogy
szerinte az ajánlat nemcsak az idősebbeknek, hanem az egész zászlóaljnak
szólt. „Trapp felszólítása nem valamiféle csapda volt. Nem kellett túl nagy
bátorság ahhoz, hogy valaki kilépjen a sorból. Egy ember az én századom­
ból is kilépett. Ebből dühös szóváltás keletkezett Hoffman és Papén között.
Nagyjából tizenketten lehettek, akik kiléptek. Én nem hallottam olyat, hogy
az ajánlat csak az idősebbeknek szólt volna, A kilépők között fiatalabbak is
voltak. Mindenki hallhatta, hogy ki lehet lépni, hiszen én is hallottam'!
Nehéz lenne megmondani, hogy a két vallomás közül melyik a ponto­
sabb. Elképzelésem szerint a szélesebb ajánlat lehetett logikus. Nem csak
azért mert ez az egyszerűbb és a valószínűbb. Három más ok is van. A mű­
velet során később is volt lehetőség a kiszállásra és ezzel nem csak az idő­
sebbek élhettek. Másodszor: Weber vallomása szerint már eleve nem csak
az idősebbek léptek ki a sorból, ami nem történhetett volna meg, ha Trapp
ajánlata tényleg csak az idősebbeknek szólt volna. Végül Weber nem állítana
ilyesmit, hiszen vallomásával beismeri, hogy ő maga nem a gyilkos művelet­
től való távolmaradást választotta, így voltaképpen megvádolja magát. Más
értelemben alig van jelentősége annak, hogy a két vallomás közül melyik
a pontosabb, mert akármit mondott Trapp, a későbbiekben kiderült, hogy
másoknak is volt lehetőségük, hogy kiszálljanak és elkerüljék a gyilkossá­
gokban való részvételt, Amikor maga a gyilkosságsorozat elkezdődött, az
emberekre nehezedő lélektani nyomás is hatalmasra nőtt, bár ez nem gya­
korolt érezhető hatást döntéseikre.
A zászlóalj gyűlést kisebb értekezletek sora követte. Ezeken Trapp kiosz­
totta a feladatokat a századparancsnokoknak, akik aztán továbbadták az
utasításokat saját beosztottjaiknak (az első századnak egy őrmester ismer­
tette az utasításokat), melyek tartalmazták azt is, hogy a helyszínen, vagy^
is otthonukban, akár ágyaikban kell lelőni azokat, akiket nehéz elvinni a
gyűjtőpontra, vagyis a betegeket, öregeket és a gyerekeket. Eredetileg az első
század feladata volt a gettó zsidóktól való megtisztítása, majd a férfiak ki­
végző osztagok elé állítása, A második századnak kellett házról házra járva
rábeszélni a zsidókat, hogy gyülekezzenek a piactéren. A harmadik század
feladata a város külső határainak védelme volt, bár egyik szakaszát hoz­
zácsapták a tisztogatást végző második századhoz. A művelet megkezdése
után a szerepek persze gyakran felcserélődtek.
Hajnalban a németek körűivel Lék Józefów gettóját Két-három fős kis cso­
portokban fésülték át a gettót, és kiterelték a zsidókat a házakból. A harma­
dik század parancsnokának utasítása is fennmaradt, eszerint „az evakuáció

224
 idején az Öregeket* a betegeket, a csecsemőket* a kisgyerekeket és azokat a
zsidókat, akik megpróbálnak ellenállni, a helyszínen le kell lőni” A németek
elképesztő brutalitást tanúsítottak a végrehajtás során, beleértve, hogy nem
fárasztották magukat az öregek és betegek gyűjtőhelyre szállításával, a járó­
képteleneket a helyszínen lőtték agyon. Az egyik vallomás szerint „mintegy
hat zsidó tetemet láttam, akiket bajtársaim a parancsnak megfelelően ott
lőttek le, ahol találták őket. Egy idős asszonyt az ágyában lőttek agyon” A
művelet befejeztével a gettó tele volt a házak elé kifektetett holttestekkel,
melyek „végig ott hevertek az úton, a balkonokon, a kertekben, egészen a
piactérig” A harmadik század egyik embere szerint „én is tudtam ennek a
parancsnak a végrehajtásáról, mert amikor végigmentem a zsidónegyeden
az evakuálás alatt, idős embereket és csecsemőket láttam. Tudtam arról is,
hogy a negyedet átfésülő csapatok egy zsidó kórház minden betegét lelőt­
ték”
Ezeket a mondatokat elolvasni, majd pillanatnyi meghökkenés után foly­
tatni az olvasást, viszonylag könnyű dolog. De képzeljék el, mekkora pszi­
chológiai nyomásnak lettek volna kitéve maguk a végrehajtással megbízott
emberek, ha valóban ellenezték volna a mészárlást, ha nem azt gondolták
volna ők is, hogy a zsidók megérdemlik a sorsukat. A parancsnokuk épp
az imént hozta tudomásukra, hogy megbocsátana azoknak, akik kivonják
magukat a feladat végrehajtása alól. Ahelyett, hogy éltek volna a lehető­
séggel, betörtek egy kórházba, ahol embereket gyógyítanak, és lövöldözni
kezdtek a beteg emberekre, akik feltehetően nyöszörögtek, fejükre húzták
ijedtiikben a takarót és irgalomért könyörögtek. Csecsemőket öltek meg. A
gyilkos nagy valószínűséggel az édesanya kezében lévő csecsemőt lőtte le,
vagy azt csinálta, ami szokásban volt ezekben az években, hogy a lábánál
fogva lógatta le a babát és úgy lőtte le pisztollyal. Lehet, hogy a rémült édes­
anya szeme láttára. A piciny testet aztán elhajította, mint valami szemetet,
Egy emberi élet kimúlt. A szörnyűség, amit akár egyetlen baba megölése
jelent, vagy a zsidó kórház pácienseinek megölése jelent, vagy bármely más
ezen a napon végrehajtott gyilkosság jelent, bárkit, aki a zsidókat az emberi
család tagjának tekintette volna, bizonyára a Trapp által felkínált lehetőség
elfogadására ösztönözte volna. Amennyire tudni lehet, ezzel a lehetőséggel
az akció résztvevői közül senki nem élt.
Az első lerohanás befejeztével a németek újból átfésülték a gettót, hogy
megbizonyosodjanak; egyetlen zsidó sem kerülte el a neki szánt a sorsot. 1942
közepére a zsidók egész Lengyelországban elkezdtek búvóhelyeket építeni,
néha egészen zseniális búvóhelyeket, abban a reményben, hogy elkerülhetik
végzetüket. A németek pedig tudták, hogy a zsidók megpróbálják az orruknál
fogva vezetni hóhéraikat, lelkesen kutattak az ilyen búvóhelyek után. A szin­
tén buzgón őket segítő lengyelek közreműködésével minden falat megkopog­
tattak és minden követ kifordítottak a helyéből. „A lakókörzeteket ismételten

225
 átkutatták. Sok esetben előfordult, hogy a zsidók lengyelek segítségével derí­
tették fel a falak mögött és alagsorokban kialakított búvóhelyeket, Emlékszem,
egyszer egy lengyel hívta fel a figyelmemet, hogy két szomszédos helyiség kö­
zött kettős fal van. Más alkalommal egy földalatti búvóhelyet mutatott meg
nekünk egy lengyel A két búvóhelyen talált zsidókat nem ölték meg, hanem a
parancsnak megfelelően a piactérre vitték őket." Aki erről beszámolt, ha hinni
lehet a szavainak, azt szerette volna, ha a piszkos munkát mások végzik el he­
lyette. Ö azt választotta, hogy nem teljesíti az ellenállók azonnali kivégzésére
vonatkozó parancsot, hanem ezt másokra hagyja, mert számára ez volt az el­
viselhetőbb megoldás. Ha tényleg ellenezte volna a zsidók legyilkolását, nem­
csak arról lett volna szó, hogy ízléstelennek érezte volna saját kezűleg végezni
az emberekkel, nyugodtan megtehette volna, hogy a zsidókat otthagyja, ahol
elbújtak. Részletes vallomásában azonban egy szót sem ejt arról, hogy ilyesmi
valakinek is megfordult volna a fejében.
A németek a piactéren terelték össze a zsidókat. Hosszú időbe telt, amíg
kirángatták őket a házaikból. A 101-es Rendőr Zászlóaljnak ez volt az első
tömeggyilkos akciója, még nem volt rutinjuk a dologban. A tisztek némelyi­
ke elégedetlen is volt a hadművelet menetével Noszogatták az embereiket:
„Nem haladunk megfelelően! Nem megy elég gyorsan a dolog!” Végre aztán
délelőtt 10 órára a németek kiválogatták a munkára alkalmasokat (Arbe-
itsfáhigen) és a mintegy 400 férfit egy „munkatáborba” szállították Lublin
közelébe. A 101-es zászlóalj emberei most már készen álltak az első tény­
leges népirtási művelet végrehajtására. A tisztek újabb utasításokat osztot­
tak ki, és hozzá lehetett fogni a mészárláshoz. Ami a sortíizek leadásának
módszereit illeti, ezekről Trapp már előzetesen tájékoztatta beosztottjait.
„Dr, Schoenfeldérré bizonyosan emlékszem... Félkörben álltunk Dr. Scho-
enfelder és a többi tiszt körül, és Dr. Schoenfelder a porba rajzolt egy emberi
felsőtestet. Azon mutatta meg, hogy a nyak melyik részére kell célozni. Ezt
a képet nem felejtem el Nem emlékszem, hogy pálca volt-e a kezében vagy
valami mással rajzolt”. Vagyis a zászlóalj orvosa, aki embereket gyógyított,
arra tanította embereit, mi a legjobb módja a gyilkolásnak, s eszébe sem
jutott, hogy a hippokratészi esküje a zsidókra is vonatkozik. További eszme­
cserék zajlottak a gyilkosságok legmegfelelőbb módjáról. „Beszéltünk arról,
hogyan kell leadni a lövéseket. Felmerült a kérdés, hogy a sor tüzet bajonet-
tel felszerelt puskákkal vagy szurony nélkül kell leadni Az volt a vélemény,
hogy a szuronyos puskával kisebb a valószínűsége a mellélövésnek és akkor
nem kell túl közel menni az áldozatokhoz”,
A piactérről a csoportokban szállították a zsidókat a Józefów környéki
erdőbe, „ahol a kísérő rendőrök arra utasították őket, hogy ugorjának le a
teherautókról, és akinek ez nem ment, annak még »segítő kezet« („nachge-
holfen” wurde) is nyújtottak, hogy felgyorsítsák a műveletet”. Noha ez volt
az első ilyen gyilkos akciójuk, a 101-es zászlóalj rendőrei azt már „természe-

226
lesnek” vették, hogy ütlegeljék áldozataikat, hiszen a „segítő kéz” kifejezés­
nek ez volt az igazi tartalma, ezért került a vallomásban is idézőjelbe. Oly
mértékben „természetes” volt már ez is, hogy a gyilkosok csak mellékesen
említik, még a részletezést is mellőzik.
Az első század embereihez, akik eredetileg a kivégzési parancsot kapták,
délben a második század is csatlakozott, mert Trapp őrnagy azzal számolt,
hogy különben nem tudják befejezni alkonyaiig a kivégzéseket. Ezáltal a
tényleges végrehajtás jobban megoszlott a zászlóaljon belül, mint azt erede­
tileg tervezték, A szállítás és kivégzés pontos módja alakulatonként külön­
bözött valamelyest, és változott a nap folyamán is. Az első század szakaszai
nyolcfős kivégző csoportokra oszlottak. A művelet elindítása is többféle­
képpen történhetett. Volt, hogy a kivégzőosztag tagjai a frissen érkezett
zsidók csoportjából egyenként választották ki áldozataikat - egy férfit, egy
nőt vagy egy gyermeket. A zsidók és a németek egymás mellett vonultak a
kivégzés helyére, ahol a rendőr a feljebbvaló tűzparancsára várt.
Ez a bevonulás az erdőbe minden egyes végrehajtónak alkalom volt arra,
hogy elgondolkodjék. Amint áldozata mellett lépkedett, módjában állt ösz-
szevetni a mellette lévő emberi lényt a fejében rögzült gondolatokkal. Néme­
lyik német mellett természetesen gyermek lépkedett. Nagyon valószínű, hogy
ezekkel az emberekkel otthon Németországban is előfordult, hogy gyermeke­
ikkel az oldalukon sétállak az erdőben. Vajon mit gondolhatott és érezhetett
az az ember, oldalán mondjuk egy nyolcéves vagy tizenkét éves kislánnyal,
aki egy normális észjárás szerint semmiben nem különbözött kor társaitói?
Ebben a pillanatban minden gyilkos óhatatlanul személyes kapcsolatba ke­
rült áldozatával. Vajon megkérdezte-e magától, miért is kell megölnie ezt a
finom kis emberi lényt, akit normális körülmények között bizonyára szere-
telére, védelme zés éré, gondoskodására is érdemesnek talált volna. Vagy csak
egy zsidót látott benne, fiatalkorút, de zsidót? Felmerült benne, hogy semmi
nem igazolhatja tettét, amikor egy magatehetetlen kislánynak kiloccsantja az
agyát? Megértette-e, milyen mértékben irracionális egy parancs, mely ezeket a
kis emberi lényeket veszélyesnek minősíti? Vagy elfogadta, hogy végső soron
ez a „zsidó gyermek” majdan zsidóknak adhat életet, ezért el kell pusztítani?
Maga a gyilkolás undorító dolog volt. Miután átsétáltak az erdő egy távo­
labbi pontjára, minden németnek fel kellett emelnie a pisztolyát ugyanarra
a fejre, esetleg egy kislány fejére, melynek gazdája az imént még mellette
lépkedett, most pedig a földön feküdt fejjel lefelé, aztán meg kellett húznia a
ravaszt és látnia kellett, ahogy a fej megrándul, majd örök mozdulatlanság­
ba dermed. A németeknek összeszedetten kellett reagálniuk a női áldozatok
sikoltozására, a gyerekek nyafogására. Ilyen közelségben gyakori volt, hogy
a németekre vér fröccsent. Az egyik vallomás szerint „a közeli lövés olyan
erővel fúródott a koponyába, hogy a koponya egész hátsó része bezúzódott,
vér, csontszilánk és agyvelő fröccsent a lövészre”. Anton Bentheim őrmester

227
 utal arra, hogy ez nem valamiféle elszigetelt eset volt, hanem általános je­
lenség: „A végrehajtókat undorítóan elborította a vér, az agyvelő és a csont-
szilánkok. Minden a ruhájukra ragadt”. És noha ez nyilvánvalóan idegölő
volt, mely a legkeményebb hóhérokat sem hagyta volna közönyösen, ezek a
nemet újoncok visszamentek a csoporthoz új áldozatot választani maguk­
nak, új kislányokat, és mentek velük újra a fák közé. Új, vérrel még nem
szennyezett helyeket kerestek a következő adag zsidó számára.
Ezzel a személyre szabott, individuális módszerrel minden rendőr, aki
részt vett az akcióban, általában öt-tíz zsidót lőtt agyon, akiknek a legtöbbje
idős ember, nő vagy gyermek volt. Kurt Drucker szakasza a második század­
ból mintegy harminc főből állt, három-négy óra leforgása alatt két-három-
száz zsidót végzett ki. Közben néha szünetet tartottak, pihentek, elszívtak
egy cigarettát. A német kivégzésekre nem jellemző módon a 101-cs zászlóalj
emberei nem vetkőztették le áldozataikat és nem gyűjtötték össze vagyon­
tárgyaikat. Azon a napon egyetlen szimpla feladatuk volt. Ezen az egyetlen
napon a gettó területén, illetve kint az erdőben több mint 1200 zsidót öltek
meg. A tetemeket otthagyták, ahol leterítették őket, Józefów utcáin és az
erdőben, a temetést ráhagyták Józefów lengyel parancsnokára.
Az áldozatok között jelentős számban voltak német zsidók is, Németor­
szág északi részéből, akik ugyanazzal az akcentussal beszélték a németet,
mint a 101-es zászlóalj emberei. A lengyel zsidók (az áldozatok többsége)
nyelvi idegensége és a különös lengyel zsidó szokások hozzájárultak annak
a hatalmas kognitív és pszichológiai gátnak a felépüléséhez, mely hatéko­
nyan akadályozta a németeket abban, hogy a zsidókat emberi lényeknek
tekintsék. De miközben a lengyelektől könnyű volt elhatárolódniuk, az ö
nyelvüket beszélő és az ő lakóhelyükről érkezett német zsidók esetében nem
lehetett egyszerű a dolog, hogy ezeket se tekintsék emberi lényeknek. A má­
sodik század két embere visszaemlékezett arra, hogy az egyik zsidó, aki az
első világháború veteránja volt, könyörgött az életéért. Hiábavaló kísérlet
volt, mint más esetekben is, az áldozatok német származása sem kímélte
meg őket a golyótól, mivel hóhéraik szemében mindegy volt, hogy egy zsidó
német vagy lengyel, férfi vagy nő, öreg vagy fiatal.
Milyen hatással volt a gyilkolás a gyilkosokra? Nem kétséges, hogy lelkesen
gyilkoltak. Teljes odaadással vállalták a feladatot és hatékonyan végezték el. A
feladat undorkeltő oldala némelyiküket nyugtalanította ugyan, de egyáltalán
nem mindenkit. íme a gyilkosok egyikének élénk beszámolója arról a napról:

„Ezeket a zsidókat Steinmetz (őrmester) parancsára az erdőbe vittük. Mi

is velük mentünk > Ügy nyolcvan méter után Steinmetz megparancsolta , hogy
a zsidók hasaljanak a földre egymás mellett, sorban . Szeretném megjegyezni,
hogy ott csak nők és gyerekek voltak. Vagy legalábbis többségükben nők és
tizenkét év körüli gyerekek ... Le kellett lőnöm egy Öreg nőt, aki hatvannál is

228
idősebb lehetett. Emlékszem, az öreg nő valami olyasmit mondott, hogy gyor­
san végezzek vele. Koch rendőr volt mellettem ... Egy körülbelül 12 esztendős
kisfiút kellett lelőnie. Közölték velünk , hogy a puskacsövet mintegy nyolc hü­
velyknyire kell tartanunk a fe j tői Koch nyilván nem ezt csinálta , mert miköz­
ben eltávoztunk a kivégzés helyéről más hajtársak rajtam nevettek, mert a
gyerek agyvelejének darabjai a karom ra fröccsentek és odaragadtak. Először
megkérdeztem , min röhögnek , amire Koch a karomra mutatva kijelentette:
Ez az enyémből van , abbahagyta rángatózást. Ezt érezhetően dicsekvő hang­
nemben m o n d t a ”

E l a fajta kedélyeskedés, ez az örömteli kisfiús reakció egy tömeggyilkos­

ságnál nem egyszeri, megismételhetetlen vagy ritka jelenség volt. A gyilkos,
miután a másik gyilkos gúnyolódását dicsekvésnek minősíti, maga teszi
hozzá: „Történtek más ehhez hasonló obszcén (Schweinereien) dolgok is..”.
A gyilkosságok hátborzongató körülményei a gyilkosok némelyikét is
nyugtalanították, Efelől kétség sem merülhet fel. Volt, akit nagyon megrá­
zott a dolog. Egy közönséges vágóhídra belépni is felkavaró dolog még a
húsevőknek is. Nem meglepő tehát, hogy a hóhérok közül néhányan úgy
érezték, hogy felmentést kell kérniük, vagy menet közben szünetet kell tar­
taniuk. Ernst Hergert őrmester, az egyik osztag parancsnoka, azt vallotta,
hogy szakaszából kettő-öt személy felmentést kért a feladat végrehajtása
alól, miután már belekezdtek az öldöklésbe, mert elviselhetetlennek érez­
ték hogy nőket és gyerekeket gyilkoljanak meg. Ezeket az embereket fel­
mentette, és szállítási vagy őrzési feladattal bízta meg, míg a többiek folytat­
ták a kivégzéseket. Két másik altiszt, Bentheim és Arthur Kammer szintén
adott felmentést az alárendeltjeinek. Kgy harmadik altiszt, Heinrich Stein-
metz, kifejezetten azt mondta az embereinek a kivégzések előtt, hogy nem
kötelező részt venniük. Erről ez a vallomás maradt fenn: „Szeretném azt
is megemlíteni, hogy a kivégzés megkezdése előtt Steinmet2 őrmester azt
mondta a szakasz tagjainak, hogy aki nem érzi alkalmasnak magát a feladat
végrehajtására, kiléphet a sorból. Meg kell mondjam, hogy senki nem lépett
ki”. Lényeges persze, hogy ezek az emberek a kivégzéseket megelőzően már
részt vettek a gettó megtisztításában, vagyis amikor ez az ajánlat elhangzott,
volt már tapasztalatuk a népirtási műveletek szörnyűségeiről. Ennek dacára
egyikük sem érezte szükségét annak, hogy éljen a felkínált lehetőséggel. Az
egyik vallomás szerint Steinmetz a végrehajtás befejeztével megismételte
ajánlatát. A vallomástevő maga hat vagy nyolc zsidót ölt meg, mielőtt fel­
mentést kért az őrmestertől. Kérését teljesítették. Steinmetz őrmester mint
feljebbvaló nem volt érzéketlen az emberei iránt.
Figyelmet érdemel Heinz Buchniann hadnagynak, a zászlóalj egyik tiszt­
jének a magatartása, aki megtagadta a gyilkosságokban való közreműkö­
dést. A józefówi gyilkosságoktól kezdve mindig gondoskodott arról, hogy

229
 a kivégzések idején más feladatokat kelljen végeznie. Józefównál ez a fela­
dat az volt, hogy a munkaképes zsidó férfiakat szállította a Lublin melletti
„munkatáborba” A zászlóaljban mindenkinek tudomása volt arról, hogy
ez a hadnagy megkerülte a kivégzési feladatokat. Óhaja, hogy ne kelljen
embereket ölnie, olyannyira elfogadott volt a tiszti karban, hogy századpa­
rancsnoka egyszerűen megkerülte őt, amikor kivégzési parancsot adott ki,
és egyenesen a helyetteseihez fordult.
Nyilvánvaló az is, hogy voltak néhányan, akik nem haboztak felmentést
kérni, lény, hogy könnyen meg is kapták azt, vagyis mindenki láthatta, hogy
a kivégzések alól könnyen felmentetheti magát. Trapp ajánlata az egész zász­
lóalj színe előtt hangzott eL Mint a fentiekből kiderül, legalább egy őrmester
a maga szintjén is megismételte az ajánlatot, és többször előfordult, hogy
tisztek és altisztek teljesítettek a vonatkozó kéréseket. Vagyis ezek a kérések
mind a zászlóalj előtt, mind a kisebb egységeknél meghallgatásra találtak.
Még egy tiszt is különösebb következmények nélkül kivonhatta magát. Az
egész 101-es zászlóalj hivatalosan és nemhivatalosan tisztában volt azzal,
hogy aki nem akar részt venni az öldöklésben, azt nem fogják kényszeríteni,
s hogy a vonatkozó döntéseket már az altisztek is meghozhatják. Ebből pe­
dig következik hogy viszont azok, akik részt vettek a zsidók, köztük zsidó
gyerekek megölésében, azok ezt önként tették.
A napi feladat befejeztével az embereknek arra is volt lehetőségük, hogy
egymás között megbeszéljék a történteket. A zászlóalj írnokát például, aki Bib
gorajban maradi, visszatértük után a többiek tájékoztatták a történtekrőL Be­
szélni akartak. És elképzelhetetlen, hogy ezek az egyszerű németek szenvedély
nélkül tudtak volna beszámolni arról, ami történt. Sokakat megrázott a dolog,
sokan depresszióba estek: „A bajtársak közül senki sem vett részt örömmel
ezekben a gyilkosságokban. Utóbb mindannyian nagyon levertek voltak"! Az
étvágyukat is elveszítették: „Emlékszem rá, hogy visszatérésük után senkinek
nem volt étvágya. Nagyon élvezték viszont az alkoholt, melyből külön adagot
osztottak ez alkalommal"". Világos volt, hogy sokakat nem hagyott közömbö­
sen, ami történt. Háború utáni vallomásaikban némelyikük szenvedélyesen
írta le, milyen szörnyű érzések fogták el őt és bajtársait az első tömeggyil­
kosságot követően. Az persze világos, hogy néhányan nagyon kellemetlenül
érezték magukat, nyugtalanok, talán még megrendültek is voltak eleinte.
Mégis fenntartással kell fogadnunk az utólagos visszaemlékezéseket, nem kell
többel kiolvasni ezekből, mint ami bennük van. Az embereket kikészítette a
felrobbantott koponyák, a levegőben fröcsögő vér és csontszilánkok látványa,
a rengeteg friss tetem, melyekért ők voltak a felelősek, a tudat, hogy tömegv-
gyilkosságok részeseivé váltak, olyasmit tettek, ami társadalmilag és erkölcsi­
leg egész életükre hatással lesz. Reakciójuk hasonló volt ahhoz, amit a katonák
éreznek az első igazi, öldöklő ütközetben való részvételt követően. Utóbbi al­
kalmakra is jellemző, hogy a katonának hányingere van, elveszíti az étvágyát.

230
Mindez teljesen érthető. Csak azt nehéz elhinni, hogy reakciójukat bármi más
indokolná, mint a hirtelen és múló sokkhatás, hiszen az első megrendülést
követően iijból és most már készségesen vettek részt újabb hasonló műve­
letekben. Mint a zászlóalj egészségügyi személyzetének vallomásából utóbb
megállapítható, senki nem szenvedett komoly emocionális megrázkódtatást a
Józefóvvban végrehajtott tömeggyilkosság következtében. Az egészségügyiek
egyetlen beosztottról sem tudnak, „aki idegöss2eroppanást kapott volna, vagy
más tartós következményeket szenvedett volna'!
Ennek a zászlóaljnak a portréja olyan emberek társalgásából rajzolódik
ki leginkább, akik szabadon kifejthették érzelmeiket, gondolataikat, ellen­
vetéseiket a zászlóalj-hierarchia különböző szintjein. A délutáni kivégzések
kellős közepén heves szóváltás zajlott le Hartwig Gnade hadnagy, az első
század parancsnoka és egyik szintén hadnagyi rangban lévő beosztottja kö­
zölt arról, hogy mi legyen a soron lévő csoport kivégzésének a helyszíne.
Gnadét hallolták kiabálni értetlenkedő alárendeltjével. Azt kiabálta, hogy
nem tud dolgozni vele, ha nem tartja be az utasításait. Az alárendelt e füg­
gelemsértése, vitája a parancsnokkal (ráadásul mindenki füle hallatára) elég
sokat elárul arról, hogy a zászlóaljban nem éppen drákói szigor uralkodott,
inkább lazán történtek a dolgok. Ebben a légkörben senkinek sem kellett
tartania a száját, és egyáltalán nem volt megkérdőjelezhetetlen dolog a fel­
tétlen engedelmesség.
A nehézségek, az átlőtt fejekből kifröccsenő vér dacára, annak ellenére,
hogy a közreműködők számára adott volt a lehetőség a kellemetlen, sokszor
undorkeltö feladat végrehajtásától való tartózkodásra, szinte mindannyian ha­
lálhozó küldetésük végrehajtását választották. Ha bárki ellenezte volna a zsidók
megölését, a zsidó gyermekek és csecsemők elpusztítását, különösen, amikor
a legedzettebb gyomornak is fel kellett fordulnia a kifröccsenő vér, agyvelö és
csontszilánkok láttán, akkor nehéz lenne megérteni, ami történt és ahogy’ tör­
tént, és azt, hogy miért gyilkoltak, hogyan voltak képesek ráhangolódni az öl­
döklés megkezdésére és folytatására. Volt kiút. Még azok is távol maradhattak
ideiglenesen a kivégzésektől, akik elvben nem ellenezték a zsidók kiirtását.
A „zsidókérdés megoldásában” való részvétel a 101-es zászlóalj számára
mindössze pár napig szünetelt, mert néhány nappal később már kisebb mű­
veletekben vettek részt Bilgoraj és Zamosc környékén, ahol szintén zsidókat
kellett a kisebb községekből a koncentrációs táborokba szállítaniuk. Noha
ilyen műveletekre is elég gyakran használták őket, ezekről kevés részlet vált
ismertté, mivel az elkövetők ezeket szóra sem méltatták.
Nem sokkal a józefówi mészárlás után egy újabb tömeges kivégzést haj­
tottak végre a 101-es zászlóalj emberei, ezúttal Eomazy közelében. Eltérő­
en Józefówtól, ahol az egész zászlóalj közreműködött a mészárlásban, Lo-
mazyban a gyilkosságokat a második század hajtotta végre. A művelet előtti
napon a századparancsnok Biala-Podlaska helységben, a parancsnokságán
 hívta össze a szakaszvezetőit. Maguk a szakaszok a környező falvakban ál­
lomásoztak, s csak az egyik Heinrich Bekemeier őrmester által vezetett sza­
kasz volt augusztus 9. óta Lomazyban. Gnade hadnagy, a századparancsnok,
tájékoztatta őket a készülő kivégzésről, és megparancsolta, hogy augusztus
19-én hajnali négy cs öt között legyenek embereikkel Lomazyban.
Lomazy egy kevesebb mint 3000 lakosú helység volt, ahol ebben az idő­
ben a lakosság több mint felét zsidók alkották, A Lomazyban talált 1600-
1700 zsidóból a legtöbben nem helyi lengyel zsidók voltak, hanem azok,
akiket máshonnan, többeket Németországból, másokat egyenesen Hambur­
gból telepítettek át a lengyel kisvárosba. A németek a megelőző hónapokban
szállították őket Lomazyba, megsemmisítésük első lépéseként. Fallal körül­
vett gettó itt nem volt ugyan, de a zsidókat egy külön városrészben helyez­
ték el A második század embereinek két órába telt összefogdosni és a helyi
iskola sporttelepére terelni az áldozatokat. A művelet zavartalanul zajlott,
amennyiben az előkészítő értekezleten a végrehajtók azt az utasítást kapták,
hogy a helyszínen lőjék agyon azokat, akik saját lábukon képtelenek eljutni
a gyűjtőpontra. Ezeknek az embereknek a feladat végrehajtásában tanúsított
odaadását a bírósági jegyzőkönyvekben foglalt vallomások bizonyítják:

„A házak átkutatását kivételes gondossággal végezték. A rendelkezésre álló

erőket 2-3 rendőrből álló csoportokra osztották jel. H. tanú vallomása szerint az
egyik feladatuk az volt, hogy a házak pincéjét és padlását is kutassák á t A zsidók
ugyanis már nem voltak gyanútlanok. Értesültek róla>mi történik áfájukhoz tar­
tozókkal a tíeneralgouvernement más részein, Ezért megkíséreltek elrejlőzniyhogy
elkerüljék a megsemmisítést A zsidónegyed minden részében lövések dördültek
H. tanú szerint ebben az egy szektorban, egy háztömbben 15 zsidót lőttek agyon.
Két óra leforgása alatt a zsidónegyedet teljesen megtisztították.”

A németek a házaikban, az utcán és az ágyaikban lőtték le az öregeket, a

járóképteleneket és a fiatalokat.

A Lomazy körülzárása alkalmával tanúsított magatartás azért feltűnő,

meri az általános népirtási terv alapján kimaradhattak volna a lövöldözés­
ből. Gnade bejelentette, hogy a tényleges kivégzéseket a „travnyikok* egy
alakulata hajtja majd végre, akiket időnként „Hiwikeknek* is neveztek, azaz
a kelet-európaiak, főként ukránok, akik a németek felügyelete alatt segéd­
keztek a tömeggyilkosságokban. Minden egyes zsidóval, akit a németek el­
juttattak a gyűjtőhelyre, mentesültek volna egy gyilkosság elkövetése alól.
Ezzel megóvhatták volna magukat attól a szörnyűségtől, ha szörnyűségnek
tartották volna, hogy saját kezűleg végezzenek egy Öregemberrel az ágyá­
ban, egy kisgyerekkel, vagy egy rejtőzködővel A németek mint csoport nem
éltek ezzel a lehetőséggel.

232
 A sportpályán a ném etek elválasztották egymástól a férfiakat és a n ő k e t
Ó rákon át ott szorongtak, várták, hogy befejeződjenek a végleges előkészü­
letek kivégzésükre. Az alábbi három fotó mutatja a gyülekezet egyes részeit.
Az első kettő viszonylag közelről, a harm adik távolabbról.

A 101 -es Rendőr Zászlóalj emberei zsidókat őriznek a

lomazv-i sportpályán a kivégzés előtt

Az első képen egy németet látni korbáccsal a kezében a zsidók második sora
előtt. Az, hogy pillanatnyilag háttal állt az őrizetére bízott zsidóknak, nyilván a íbLós
előli pózolva, arra vall, hogy büszke volt a cselekedeteire, eszében sem volt leplezni,
hogy egy népirtó művelet részese, ellenkezőleg, meg akarta örökíteni a pillanatot

Közelkép a iomazy-i sportpályán összegyűjtött zsidókról

2 33
 A város szelén összegyűjtött zsidók to n w y b a n

A harm adik fénykép hátoldalán volt egy kézírásos megjegyzés is, ezzel a
szöveggel: Elítélt zsid ók Lom artzie, 42. aug. IS./1600.
Ez az ember, aki a fotót készítette, precízen összegezte az inform ációkat,
hogy évek m últán is emlékezzen m ajd ennek a napnak a történéseire, és a
teljesítm ényre, m iszerint ezen a napon 1600 2 sidót öltek meg.

A 101-es rendőr zászlóalj emberei rábírták a zsidókat,

hogy megássák saját tömegsírjukat Lomazy határában

Az első szakasz néhány em bere a sportpályáról egy ötven-hatvan főből

álló zsidó csoportot terelt át egy erdős körzetbe pár száz m éterrel távolabb,
hogy ott mészárolják le ő k e t A ném eteknek, m int a fenti fotón látható, si­
került rábírniuk a zsidókat, hogy egy nagy árkot ássanak, majd azt vízzel
töltötték fel. Ennek a fotónak a hátán is van felirat: Zsidók töm egsírt ásnak,
Lom artzi, 1942. aug. 1 8 ,1 6 0 0 .
Végül m egérkeztek a régen várt Hiwik (Hilfswillíger, azaz készséges se­
gítők rövidítése) és azonnal leültek reggelizni. Áldozataik szeme láttára,

234
mintegy negyvenen vagy ötvcncn, falatoztak egy jót, majd vodkával oltot­
ták a szomjukat, amitől csak még vérszomjasabbak lettek. A zsidód akik­
nek nagyon is tudniuk kellett, hogy mi vár rájuk, végignézték gyilkosaik
örömködését. A nagy meleg ellenére nekik a németek sem enni, sem inni
nem adtak.
Ezután következett a kivégzés helyére való felvonultatás. A legtöbben
csak akkor indultak el, amikor a lengyel parasztok hoztak egy külön erre
a célra font hosszú kötelet. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból, talán
valamilyen bizarr náci logika alapján körülfogták a kötéllel a zsidókat, ab­
ban a hitben, hogy így a nekik megfelelő ütemben és rendben tudják majd
őket a kivégzés helyszínére terelni. Aki kívül került a kötélen, azt azonnal
lelőtték. É$ mivel elég gyors ütemben vonszolták foglyaikat, a kevésbé jó fi­
zikai állapotban lévők nem egyszer kikerültek a gyűrűből, illetve annak hát­
só felében egymást lökdösték és taposták félelmükben, hogy ők kerülnek a
gyűrűn kívülre, amiért majd lelövik őket. Azokat, akik így a földre kerültek,
először megtaposták a többiek, majd Bentheim őrmester vallomása szerint
maguk a németek „brutálisan előrerángatták és lelőtték1! A rosszul kitalált
és használhatatlannak bizonyult kötelet végül a németek dobták el, mielőtt
a menet a kivégzés helyszínére értek.
Amikor a menetoszlop megközelítette a kivégzési helyet, a németek elvá­
lasztották egymástól a férfiakat és a nőket, mindkét csoportot egymástól füg­
getlenül tizenöt méterre az ároktól állították fel. Ekkor a németek megparan­
csolták mindenkinek, hogy szabaduljon meg felsőruházatától. A férfiaknak
felül teljesen meztelenre kellett vetkőzniük. Néhányan teljesen meztelenek
voltak. A németek megfosztották őket megmaradt vagyontárgyaiktól is. Ez a
becstelenség semmi volt ahhoz képest, ami ezután következett, de mégiscsak
becstelenség volt, melynek volt még egy következménye, lévén augusztus kö­
zepe. „Élénken emlékszem ezeknek a zsidóknak a kinézetére, aldlmek leg­
többje derékig meztelen volt és akiknek több órán át kellett feküdniük a tűző
napon, amitől súlyos égési sebeket szenvedtek. A levetkőztetés után ugyanis a
zsidóknak egy helyben kellett feküdniük, mozdulni is tilos volt nekik”. Ami­
kor a rendőrök végre készen álltak a kivégzésre, a második század emberei
folyosót alkottak az utolsó gyülekezési hely és a kivégzési helyszín között. Ti­
zenöt-húsz főnyi csoportokban vitték a zsidókat az árok szélére a német sorfal
között, melynek tagjai puskatussal (Kolbenhiebe) ütlegelték és kiabálva haj­
tották őket. És mintha a terrorizálásnak és a kínzásnak ezek a módszerei sem
lettek volna elégségesek az áldozatok teljes megfélemlítésére, Gnade még ki is
válogatott néhány zsidót, hogy velük statuáljon példát.

„A kivégzések alatt még valamit megfigyeltem , amit soha nem fogok tudni
elfelejteni Még mielőtt a kivégzések elkezdődtek , Gnade hadnagy személye­
sen kiválogatott húsz vagy huszonöt idős zsidót. Ezek egytől egyig szakállasok

235
 voltak. Gnade arra kényszerítette őket , hogy hason csúszva kússzanak az árok
szélére. Még ez előtt le kellett vetkőzniük. M iközben a most már anyaszült
meztelen zsidók hason csúsztak , Gnade hadnagy elüvöltötte magát, hogy a
körülötte állók jó l hallják: »Hol vannak az embereim, sehol nincs egy bunkó?«.
Ezután beosztottak az erdő szélére mentek , ott felszerelkeztek husángokkal,
amelyekkel aztán teljes erejükből ütlegelni kezdték a zsidókat Az a vélemé­
nyem, hogy a századból mindenki eleget tett Gnade hadnagy követelésének és
ütésekkel borította el a zsidókat

Miután alaposan elverték, nem verték halálra őket, a németek később

lelőtték ezeket az idős zsidókat, akik a náci Németországban külsejükben
a zsidó jellegzetes megtestesítői voltak. Mi lehetett az értelme annak, hogy
ezeket az embereket megkínozzák? A légiónyi zsidó megsemmisítése nem
volt elég? Ha a kivégzések hideg, mechanikus műveletek lettek volna, akkor
ilyesmire nem lett volna szükség. Ha bárki ellenezte volna is ezeket a gyil­
kosságokat, akkor nem kínozták volna előzetesen ezeket az idős és megviselt
embereket, nem okoztak volna még több szenvedést nekik a végső szenve­
dés előtt. Ezek a németek azonban nem érzelemmentesen tették, amit tettek,
nem vonakodó alárendeltekként viselkedtek.
Maga a kivégzés helyszíne leírhatatlan látvány volt. Az árok, melynek ki­
ásása a fenti fotón látható, 50-60 centi mély, tíz méter széles és 15 méter
hosszú lehetett. Egyik oldalán mélyebb, mint a másikon. A zsidókat arra
kényszerítették, hogy a mélyebb részre állva feküdjenek hasra. A Hiwik az
árokban álltak és puskával hátulról lőtték főbe őket A következő csoport­
nak rá kellett feküdnie az előzőleg legyilkoltak véres és bezúzott koponyá-
jú telemére. Ezzel a módszerrel az árkot fokozatosan feltöltették. A Hiwik,
akik folyamatosan piáltak, részegek voltak és emiatt pontatlanul lőttek. Még
egészen közelről sem találták el a célpontot. A rossz célzás eredménye haj­
meresztő dolgokat eredményezett, melynek borzalmasságát elképzelni és
megérteni nehéz. Mivel a németek ezen a napon úgy döntöttek, hogy nem
adnak le kegyelemlövéseket (Gnadenschíisse) azokra, akik túlélték az első
lövéseket, a következő csoportoknak úgy kellett ráfeküdniük az előzőekre,
hogy nemcsak, hogy véres tetemek voltak alattuk, hanem vonagló, nyöször­
gő, könyörgő emberek is, akik különböző artikulálatlan hangokat adtak ki
elmondhatatlan kínjaik közepette. És ha mindez nem lett volna eléggé visz-
szataszító, hát az árok a vízszinl alatt volt. A beszivárgó víz vérrel vegyült és
így a tetemek némelyike még lebegett is egy kicsit. A Hiwik a gyilkoláshoz
bementek az árokba, és térdig a véres vízben állva lövöldöztek.
A németek körülbelül tíz méterre az ároktól kordont vontak a vesztő­
hely koré. Egy idő után az ukránok már olyan részegek voltak, hogy nem
lehetett rájuk hagyatkozni többé. „Attól féltem már, hogy ránk is lövöldözni
kezdenek” - emlékezett a rendőrök egyike. Amikor Gnade utasította a két

236
hadnagyot, hogy németekkel váltsa fel a Hiwiket, a németek már tudták mi
a dolguk. A hadnagyok az egyik rendőr szerint

«...arról tájékoztattak bennünket, hogy Gnade elrendelte: mostantól a szá­

zadnak kell végrehajtania a kivégzéseket (Schützen). Aztán azt mondták,
hogy a kivégzéseket ugyanazzal a módszerrel kell végrehajtanunk, ahogy a
Hiwik csinálták. Ez ellen mi fellázadtunk, mert a víz az árokban már félm éter
fölött állt Mi több, holttestek feküdtek, pontosabban inkább már lebegtek a
vízen. Különösen rémisztő volt, hogy a kivégzés során nagyszámú zsidó, akit
lelőttek, nem kapott halálos lövést, de ahelyett, hogy segítettek volna a nyomo­
rultakon (ohneAbgabe von Gnadenschüssen), a következő csoporthoz tartozó
áldozatokkal takarták le őket ”

Az idézett tanú visszaemlékezése szerint ő és bajtársai megegyeztek ab­

ban, hogy egy másik kivégzési módot választanak. „Ezen a megbeszélésen
megállapodtunk abban, hogy a kivégzést két 8-10 fős csoportban kell vég­
rehajtani. A Hiwik módszerétől eltérően a két kivégző osztagnak az árok
két oldalán lévő földhányások mögött kell felsorakoznia és kereszttűzzel
kell megölnie a foglyokat” A foglyok a földhányások mögött álltak velük
szemben. A kivégzőosztagok mintegy félórán keresztül lövöldöztek, mielőtt
baj társaik felváltották őket is. Az árok egyik oldalán az első század, a másik
oldalon a második és harmadik század emberei álltak fel.

„Ennek a műveletnek a folyam án gyakorta cserélődtek a szakasz emberei.

A tíz-tizenkét fő t öt vagy hat kivégzés után cserélték le. Amikor már a szakasz
minden tagja sorra került, kezdődött elölről a számlálás, úgy, hogy másodszor
is öt vagy hat sortüzet kellett leadniuk... Azt hiszem , hogy néhány őrszolgá­
latot teljesítő rendőrtől eltekintve senki nem úszta meg a kivégzésekben való
részvételt, kivéve azokat, akiket vidékre vezényeltek, Ez azért volt lehetséges,
mert a szakaszok és a rajok mindegyikének más-más feladataik voltak?

Ez a gyilkos úgy emlékszik, hogy a németek mintegy két órán keresztül

lövöldöztek. Addigra a Hiwik némelyike kijózanodott, olyanok is voltak,
akik aludtak egyet, ezután felváltották a németeket és még legalább egy órán
keresztül folytatták az öldöklést. Most már ők is az árok széléről lövöldöz­
tek, bár némelyikük időnként leereszkedett a véres vízzel teli árokba. A vé­
gén a holttestek már az árok tetején úsztak. „Ezt a képet még ma is látom”
- jegyezte meg a németek egyike, s hozzátette, hogy „akkor az jutott eszem­
be, hogy ezeket a tetemeket egyszerűen képtelenség lesz földdel betemetni”
Hozzávetőleg 1700 zsidó férfi, nő és gyermek pusztult el ezen a szörnyűsé­
ges módon, akiknek jelentős része német zsidó volt, akik közül, mint már em­
lítettem, sokan a zászlóalj otthonából, Hamburgból érkeztek. Voltak köztük.

237
akik tizenkét óráig húzták, mielőtt golyót eresztettek a fejükbe. Először kirán­
gatták őket az ágyukból, aztán a gyülekezőhelyen égették őket a napon, majd
halálmenetben terelték őket a kivégzés helyszínére. Az első csoporthoz tartozó
áldozatokon kívül valamennyien hallották zsidó embertársaik halálhörgését,
miközben figyelmeztető lövésekkel az árokhoz terelték, majd kényszerítették
őket, hogy bemásszanak a pokolba. Miután végighallgatták társaik halálki­
áltásait cs nyögését (sokan közülük órákon keresztül voltak ennek fültanúi),
minden zsidóra ugyanez a sors várt. A délután folyamán a németek és a Hiwik
végre befejezték a mészárlást, egy végső részlet kivételével. Egy körülbelül húsz
fős csoportot élve hagytak, hogy velük temettessék be földdel a tömegsírt. A
mélyben nyöszörgő zsidók némelyikét élve temették el. A tömcgsírL betemető
embereket a munka elvégzése után a németek azonnal agyonlőtték.
A második század homazyban végrehajtott tömeggyilkossága sok te­
kintetben tanulságos. A végrehajtás módja és jellege észrevehetően eltért a
józefówj mészárlástól. Inkább az Kínsatzkommandók gyilkolás! módszereit
idézte. A németek igyekeztek kevésbé személyessé tenni, hogy kisebb lelki
terhek háruljanak a végrehajtókra. Ezt.a célt szolgálta az ukrán kollaborán-
sok bevonása, valamint az is, hogy áldozataikat nem egyenként végezték ki.
Innen visszatekintve Józefówban egy zöldfülűekből álló kiképzetlen rendőr
zászlóalj improvizált, majd csak később találta meg a megfelelő technikát,
olyat, ami valamelyest eltávolította a gyilkosokat az áldozatoktól. A józefóvű
gyilkosságok előkészítetlensége arra vall, hogy milyen felületes volt a né­
met parancsnokság ezekben a dolgokban, tomazyban ezzel szemben vilá­
gos, hogy a gyillcolási folyamat technikáit szükség szerint változtatták, hogy
megkonnyíLsék a rendőrök dolgát, és a nap folyamán más és más módsze­
reket alkalmaztak. Vagyis ennek a századnak az emberei ekkorra már alkal­
mazkodtak a feladathoz.
A lomazy-i gyilkosságok nemcsak a józefówival való összehasonlításban
tanulságosak. Először is a németek itt nem különítették el és nem hagyták
életben a munkaképes zsidó férfiakat. Az volt a cél, hogy minden egyéb
lehetőséget kizárva megöljék őket. Másodszor a durvaság, amivel ezeket a
gyilkosságokat végrehajtották, sokat elárult az áldozatokhoz és a feladathoz
való viszonyukról. A beosztottaknak itt minden durvaság engedélyezve volt
Mint az egyik vallomástevő elmondta, „folyamatosan történtek durvaságok
a gyülekezési helytől kezdve az ároknál lévő kivégzőhelyig (Abladeplatz)”.
Harmadszor, amikor Gnade elrendelte, hogy a németek váltsák fel a kolla-
boránsokat, azok megtagadták a parancsot, hogy bemenjenek az árokba, de
nem magát a kivégzőparancsot. Csak a parancs azon részét nem hajtották
végre, amelyet a maguk részéről ellenszenvesnek ítéltek. És ezt megtehették.
Negyedszer, figyelem reméltó az is, hogy a németek eltűrték a kollaboránsok
ügyetlenkedését, időnként kifejezetten rájuk nézve is veszélyes magatartását,
mert azok a legkevésbé sem kedvetlenségből tették, amit tettek, ellenkező­
lég, kedvtelve vettek részt a zsidók pusztításában. Ötödször, semmilyen jele
nem volt e kivégzéseklcel kapcsolatban annak, hogy a történteket bármifé­
le katonai szükségesség diktálta volna. A németek tudták, hogy országuk
a népirtás politikáját választotta a zsidókkal szemben, hogy a képzelt zsi­
dó ördögöket akarják eltüntetni a föld színéről, s ehhez semmilyen továb­
bi racionális indoklást nem tartottak szükségesnek. Ilyenformán ez a nap
valamennyiük számára jó szórakozást jelentett, még akkor is, ha időnként
egyesek ízlése ellen való dolgok történtek.
Miután a németek zsidómentéssé tették bomazyt, a második század em­
berei visszatértek saját helyőrségeikhez. Bekemeier őrmester szakasza, mely
egy héttel korábban már a helyszínen volt, továbbra is Lomazyban maradt.
Jelenlétüket általuk jóváhagyott fényképek örökítették meg. Csoportos
portréfotók készültek a sportstadion melletti iskola előtt, ahol a zsidókat
összegyűjtötték. Voltak kevésbé hivatalos fotók is, amelyeket egymásról ké­
szítettek csoportosan, és amelyeken kifejezetten jókedvű embereket látni.
Más fotókon a rendőrök helyiekkel, feltehetően lengyelekkel, köztük gye­
rekekkel fényképezkedtek igen barátságos modorban. Nem tudni ugyan,
hogy ezek a városi lakosság több mint felének elpusztítása előtt vagy az után
készültek, de van egy fénykép, amelyen Bekemeier emberei már több nap­
pal a kivégzések után láthatók. A puszta tény, hogy emlékfotókat készítettek
már a mészárlás után, egyértelműen mutatja, hogy milyen jó hangulatban
voltak ezek az emberek azt követően, hogy zsidómentéssé tettek egy kisvá­
rost, melynek lakossága ezt megelőzően ötven százalékban zsidókból állt.
Látványos társadalmi forradalom volt ez a számukra. És nem sok szociál-
forradalmár tűnik boldogtalannak ezeken a fotókon attól, hogy a győzelem
emberi életek sokaságát követelte.
A 1ül-e Rendőr zászlóalj első két kivégzési műveletét azért részleteztük,
hogy az olvasó tudja, milyennek látták ezeket maguk a végrehajtók. A kép,
hogy miért viselkedtek a németek így, miért nem próbálták kivonni magu­
kat az ilyen feladatok végrehajtása alól, más színezetet ölt ezeknek a részle­
teknek az ismeretében. A 101-es zászlóalj emberei sok más esetben is össze-
fogdosták, deportálták és lemészárolták a lengyelországi zsidókat. Ezeket
a kivégzéseket is hasonló részletességgel tudnánk dokumentálni, mert a
végrehajtók vallomásai fennmaradtak, de a továbbiak közül hely hiányá­
ban csak néhányat tudunk megemlíteni. Ezek azonban legtöbbször a Józe-
fówban és Lomazyban végrehajtott mészárlások jegyeit viselték magukon.
Leírásuk további részletekkel gazdagítja ennek az alakulatnak a portréját.
1942 őszén tehát a 101-es zászlóalj emberei számos más kivégzést mű­
veletben is résztvettek lublm környékén. Volt, amikor maguk végeztek ki
zsidókat. Más esetekben megsemmisítő táborokba szállították őket. Az ak­
ciók lebonyolítása ugyanazon rendszerben történt a tömeggyiJkosságok és a
gázkamrába szállítások alkalmával is. Az átfésülés során először házaikban

239
 és az utcán lelőtték az időseket, p betegeket és a csecsemőket* A többieket
egy központi elhelyezkedésű helyre terelték, például a helység főterére vagy
a piactérre, ahol az esetek többségében kiválogatták közülük a munkaké­
pes férfiakat, hogy „munkátáborokba” szállítsák őket. A zsidóknak rendsze­
rint a gyülekezési helyen kellett megvárniuk, amíg társaik összefogdosása
befejeződik és a kivégzés előkészületei befejeződnek. Ezt a várakozási időt
rendszerint a foglyok megalázására és kínzására használták fel, történhetett
ez a zászlóalj rendőrei vagy a kollaboránsok, vagy más német biztonsági ala­
kulatok tagjai által, amelyeket időnként a zászlóalj mellé rendeltek. Amikor
végre készen álltak a befejezésre, a németek vagy az ott várakozó teherva­
gonokhoz kísérték a zsidókat, vagy a kivégzés helyére, de mindkét esetben
korbácsokkal és bunkókkal ütlegelték őket menet közben is. Azon az őszön
a nagyobb megsemmisítési akciók listája így festett:

Hely Dátum Áldozatok száma Művelet

Józefów 1942 júli. 1500 zsidó kivégzés

Lublin térsége 1942 júli. zsidók sorozatos bekerítés
tom azy 1942 aug. 1700 zsidó kivégzés
Parczew 1942 aug. 5000 zsidó deportálás, haláltábor
Mi^dzyrzec 1942 aug. 11.000 zsidó deportálás, haláltábor
Serokomla 1942 szept. 200 zsidó kivégzés
Talcyn/Kock 1942 szept. 200 zsidó kivégzés
79 lengyel
Radzyn 1942 okt. 2000 zsidó deportálás, haláltábor
tuków 1942 okt. 7000 zsidó deportálás, haláltábor

Parczew 1942 okt. 100 zsidó kivégzés

Konskowola 1942 okt. 1100 zsidó kivégzés
Mi^dzyrzec 1942 okt., nov.
Biala 4800 zsidó deportálás, haláltábor
Biala Podlaska megye 6000 zsidó deportálás, haláltábor
Komarówka 600 zsidó deportálás, haláítábor
Wohyri 800 zsidó deportálás, haláltábor
Czemierniki 1000 zsidó deportálás, haláltábor
Radzyn 2000 zsidó deportálás, haláltábor
Lublini körzet 1942 okt-től „ zsidóvadászatok”
tuków 1943 nov. 3000 zsidó deportálás, haláltábor

Minthogy újévre a 101-es Rendőr Zászlóalj a területen élő zsidók nagy

részét kiirtotta, 1943-ban emberei már kevesebb nagyszabású megsemmisí­

240
tő akcióban vettek részt abban az évben, inkább kisebb akciókhoz használ­
ták őket. A nagyobbak ezek voltak:

Mi^dzyrzec 1943 május 3000 zsidó deportálás, haláltábor

Majdanek 1943 november 16.500 zsidó kivégzés
Poniatowa 1943 november 14.000 zsidó kivégzés

Az 1943 évi gyilkosságok csúcspontja a novemberi majdaneki és poni-

atowi kivégzés volt, melyet az Erntefest (Aratófésztivál művelet) keretében
hajtottak végre. A vallomásokból kitűnik, hogy a zászlóalj minden embere
részt vett ezekben a kivégzésekben, melyekben egyedül vagy csoportosan
mindösszesen több mint nyolcvanezer zsidót lőttek le vagy deportáltak.
A 101-es zászlóalj részvétele ezekben a nagyszabású mészárlásokban
nem az egyedüli módja volt a Hitler-féle népirtási program végrehajtásában
való közreműködésnek. Bárhol állomásoztak is, mindenütt folyamatosan
részt vettek zsidók kisebb csoportjainak meggyilkolásában.

„Főfeladatunk az volt, hogy megsemmisítsük a zsidókat Ezekben az »ak-

ciókban« a kisebb helységekben és birtokokon élő zsidókat irtottuk . Steinmetz
őrmester vezetésével időről időre teherautókra szálltunk. A helyszíneken az­
tán átkutattuk a házakat zsidók után, m ajd átfésültük a kornyéket is. Minden
ilyen művelet folyam án tíztől negyvenig terjedő számú személyt végeztünk ki.
A zsidóknak le kellett feküdniük, és tarkólövéssel végeztünk velük. Egyetlen
esetben sem ástunk sírokat. A kom m andó nem foglalkozott az eltemetésükkel
Mindösszesen körülbelül tíz ilyen akciói hajtottunk végre a zsidók megsem­
misítésére.
Mindig akadtak kalandorok és önkéntesek, akik Steinmetz vezetésével
előbb behatoltak ezekbe az épületekbe (!) és ott lelőtték a zsidókat!9

A kisebb közösségekben élő zsidók kiirtása nagyjából ugyanazokkal a

módszerekkel zajlott, mint a nagyobb városokban. De míg a nagyszabású
kivégzési akciók mély benyomást tettek a végrehajtókra, a kisebb akciók so­
rán végrehajtott gyilkosságok hétköznapi dolognak számítottak- A gyilkolás
ezeknek az embereknek a fő foglalatossága volt, s annak gyakorisága miatt
nem is voltak kétségeik efelől. Mindenek felett a népirtás végrehajtói voltak,
mert mindennapos feladatként küldték őket kisebb helységekbe zsidókra
vadászni és azokat leöldösni. Ezek az akciók nemcsak a kivégzett zsidók szá­
ma, hanem a résztvevők száma tekintetében is nagyon különbözők voltak.
A kutasd fel és öld meg típusú küldetésekhez néha személyes kezdeménye­
zőkészségre is szükség volt, amikor a gettókat számolták fel, vagy amikor a
házakba behatolva zsidó búvóhelyek után kutattak. „Pontosan emlékszem

241
 arra, amikor egy alkalommal már éppen a pincéhez értünk, és onnan egy
ötéves kisfiú mászott elő. Az egyik rendőr azonnal megragadta és félrevitte a
gyereket. Azután pisztolyt tartott a fejéhez és tarkón lőtte. Hivatásos állomá­
nyú rendőr volt (Beamter), aki nálunk egészségügyi beosztásban volt. Ö volt
a szakaszban az egyetlen egészségügyi”
Más német erőkhöz hasonlóan a 101-es zászlóalj is megkapta a Schiess-
bcfchl utasítást arról, hogy minden olyan zsidót le kell lőni, akit a gettó­
kon kívül találnak meg Lengyelország meghatározott részein. Ezzel a 101-es
zászlóalj legfiatalabb tagjai is élet-halál uraivá váltak a zsidók viszonylatá­
ban. Valamennyiüket erre alkalmas tórának és hóhérnak tekintették, fis a
101 -es zászlóalj tagjai nagyon is megfeleltek ennek a bizalomnak.
Amikor a 101-es zászlóalj emberei (gyakran lengyel forrásokból) értesül­
tek arról, hogy egy bizonyos helyen zsidók élnek vagy bujkálnak, azonnal a
feladatnak megfelelő létszámú csapatot alakítottak, és elindultak a zsidók
megsemmisítésére. Volt, amikor információik nagyon is megbízhatóak vol­
tak, máskor tévesek. A végrehajtásra kiküldött csapat pedig lehetett egészen
csekély létszámú, de volt, hogy egy egész századot küldtek a helyszínre. Ezek
persze csak harmadrendű kérdések voltak ahhoz képest, hogy a feladat egész
Lengyelország zsidómentéssé tétele volt.
A zsidóüldözést tehát főfoglakozásban űzte a 101 -cs zászlóalj 1942 őszén
és 1943 folyamán, hol kisebb, hol nagyobb akciók formájában. A vallomások
sokasága maradt fenn erről a tevékenységről, de maguk az akciók is olyan
gyakoriak voltak, hogy a pontos részletekre nem sokan emlékeztek, mert az
emlékek összemosódtak. A második század egyik embere vallotta: „A sza­
kaszunk különböző helyeken állomásozott, de minden héten több akcióban
vett részt. A ránk bízott terület úgynevezett pacifikálása volt a feladat. Mon­
danom sem kell, hogy a végrehajtás során bárhol találkoztunk is zsidókkal,
azokat a helyszínen lelőttük”, A harmadik század egyik embere szerint „való
igaz, hogy egy kivégzés befejezése után gyakran további akciók következtek
a zsidók ellen... nagyjából tíz-tizen két ilyen utó műveletben magam is rés2t
vettem. Alkalmanként keltő és húsz között volt a lelőtt zsidók száma. Rajtam
és Nehringen kívül a többiek is nagyjából ilyen gyakorisággal vettek részt
hasonló műveletekben a mi szakaszunkból”. Az említett akciók olyan gyako­
riak cs olyan sikeresek voltak, vallotta a harmadik század egy másik embere,
hogy 1942 augusztus eleje és 1943 augusztus vége között „szinte minden
nap előfordult, hogy véletlenül utunkba került zsidókat lőttünk agyon ott
helyben”
A 101-es zászlóalj hajtott végre utóműveletekct a nagyobb kivégzések
szélesebb körzetében is, Bekemeier őrmester szakasza is részt vett ezekben,
miután a város zsidóinak augusztus 19-i kivégzését követően ők még a vá­
rosban maradtak. Pár nappal a kivégzések után a Második század emberei
ismételten átfésülték a gettót és találtak még vagy húsz zsidót, férfiakat, nő­

242
két és gyermekeket. Anélkül, hogy levetkőztették volna őket, hasra kellett
feküdniük, és pisztolyból leadott tarkólövésekkel (Genckschuss) végeztek
velük. A Bekemeier rendelkezésére álló mintegy húszfős kis csapat ekkor
már felsőbb utasítások híján teljesen önállóan cselekedett. A zászlóalj-pa­
rancsnokságnak már teljesen mindegy volt, találnak-e még itt-ott néhány
életben maradt zsidót. A helyszínen lévő alegységek amúgy is azt jelentet­
tek, amit akartak, ugyanis a megsemmisített zsidók adatait vagy a kivégzé­
sükről szóló bizonyítékokat senki nem igényelte tőlük. A zsidók megölése
olyan gyorsan vált ezeknek a csapatoknak a hétköznapi és rutinból végzett
tevékenységévé, hogy már oda se figyelt senki arra, hogy mi történik. Ami­
kor Bekemeier emberei zsidókat találtak, nemcsak legyilkolták őket, hanem
némelyikük, maga Bekemeier egy alkalommal biztosan ezt tette, előtte még
el is szórakoztak velük.

„E gy epizódot a m ai na p ig n em tudok kiverni a fe je m b ő l B ek em eier őr­

m ester parancsnoksága alatt zsidókat kellett szállítanunk egy bizonyos helyre.
A rra kényszerítette a zsidókat , hogy négykézláb m ásszanak át egy pocsolyán
és közben énekeljenek . A m ik o r egy ö regem b er az eset után m á r n em tudott
já rn i, ö m aga lőtte le közvetlen közelről a szájába dugott revolverrel...
M iután B ek em eier lelőtte a zsidót, az illető előbb felem elte a kezét , m in t
aki Istenhez fohászkodik, s csak azután esett össze. A holttestét egyszerűen
otthagyták. N em törődtünk azzall, hogy m i lesz v ele”

Az egyik fotón azok közül, amelyeket ezeknek a hóhéroknak az albumai­

ban találtak, Bekemeier és emberei láthatók, amint biciklijüket tolva készül­
nek a soros járőrözésre, egyre azok közül, melyek oly gyakr an torkolltak
mészárlásba. A lenti fotó pedig Gnade hadnagyot ábrázolja embereivel egy
„kutasd fel és semmisítsd meg” típusit küldetés közben.

Gnade hadnagy és emberei átkutatják a vidéket,

bujkáló zsidók után kutatva

243
 Ezek a képi emlékek teljesen ártatlanoknak tűnhetnek a be nem avatottak
szemében, de nagyon is sokat jelentettek a 101-es Rendőr Zászlóalj emberei
számára.
A legtöbb áldozatot követelő kutató-megsemmisítő küldetés Konskowola
közelében zajlott le. A Harmadik század embereit Hoffmann rendelte ki egy
olyan körzetbe, ahonnan bujkáló zsidókat jelentettek. Föld alatti bunkerek
egész sorát találták ott, s a bejáratnál bekiabáltak a zsidóknak, hogy jöjjenek
elő. Néma csend volt a válasz. Ekkor könnygázgránátokat dobtak be, s ezu­
tán előkerültek az áldozatok is „a bunkerekből nők és gyermekek sikitozása
és nyöszörgése hallatszott” A németek ismételten megparancsolták nekik,
hogy jöjjenek elő, de semmi nem történt, „És amikor senki nem jött ki, ké­
zigránátokat dobáltak a bunkerba. Emlékszem, hogy újabb és újabb gráná­
tokat dobtak be, egészen addig, amíg már egy hangot sem lehetett hallani...
Fogalmam sincs az áldozatok számáról, mert a művelet befejezése után nem
bontottuk ki a bunkert. így nem azonosítottuk a bent lévőket sem”.
A gettókban szervezett megsemmisítő akciók során a németek nagyobb
egységekben támadtak a parancsnok által meghatározott módon, ami rész­
legesen korlátozta őket cselekedeteikben, bár amikor már az áldozatok
megöléséről volt szó, mindenkinek volt lehetősége arra, hogy utat engedjen
személyes brutális indulatainak. Ezzel ellentétben a kutató-megsemmisí­
tő küldetések alkalmával a kisebb csoportokban közlekedő vagy gyalogló
baj társaknak lehetőségük volt lelkesedni és letargiába zuhanni, készséggel
gyilkolni vagy közönyösnek maradni, mert a felügyelet minimális volt felet­
tük. Amikor zsidókat találtak, rájuk volt bízva, mit tesznek velük, még az is
a belső meggyőződésükön múlott, hogy megölik-e vagy élve hagyják őket.
Megalázhatták és megkínozhalták, vagy csak megölhették áldozataikat.
Próbálkozhattak azzal, hogy minél kevesebb szenvedést okozzanak, vagy
törekedhettek arra, hogy a gyilkosság minél fájdalmasabb és brutálisabb le­
gyen. A gyilkosok vallomásai alapján elmondható, hogy ezek az emberek
vagy buzgó lelkesedéssel végezték a dolgot, vagy legalábbis nem törődtek
áldozataik szenvedésével, a nők és gyerekek esetében sem. Ezek a németek
meg sem próbálták elhitetni, hogy szándékosan futni engedtek zsidókat
vagy legalább megpróbálták a lehető legkevesebb szenvedést okozni nekik.
Voltaképpen természetesnek vették, ami történt, közömbös hangnemben
számoltak be róla, hogyan kutatták és semmisítették meg a zsidókat És nem
véletlen, hogy meg sem próbálták megmenteni a zsidókat, hiszen ők csak
járőrszolgálatot teljesítettek egy általános népirtási hadműveletben, melyet
már olyan rutinosan és összetéveszthetetlen készségességgel végeztek, hogy
egy vallomás szerint „többé-kevésbé a mindennapi kenyerünkké vált”. A
gyilkosok tehát elismerik, hogy számukra a normát jelentette, amit művel­
tek, és még azt is elárulják, hogy egy-egy ilyen kutató-megsemmisítő kül­
detésre általában több volt a jelentkező, mint ahány emberre szükség volt.

244
Nyugodtan állíthatjuk: ezek a németek meg akarták ölni a zsidókat.
Márpedig az ilyen küldetések egyetlen oka és magyarázata a népirtás
volt, és nem is értelmezte senki másképpen. A németek, akik ebben a ren­
dőr zászlóaljban voltak, egyetlen egy alkalommal sem ütköztek fegyveres
ellenállásba a zsidók részérőL Márpedig a beosztottak közül nagyon sokan
vettek részt „kutasd fel és semmisítsd meg” típusú küldetésekben. Számuk­
ra ez egyszerűen és szimplán egy vadászatot jelentett, melynek a célja a kör­
zetnek a vadállatoktól való megtisztítása volt. És a németek ebben a szel­
lemben is cselekedtek. Sokatmondó, hogy maguk között ezeket a missziókat
„zsidóvadászatnak” (Judenjagd) nevezték.
Ennek a kifejezésnek a használata sem véletlen. Kifejezi a gyilkosok­
nak a tetteikre vonatkozó koncepcióját és érzelmeiket is. Ez az érzelem
nem egyéb, mint óhaj egy olyan fajnak a teljes megsemmisítésére, melyet
ők különösen veszedelmesnek tartanak. Mi több, a Jagd szónak van vala­
miféle Gefiihlshwertje, azaz pozitív kicsengése, mivel a vadászat alapjában
véve egy élvezetes, kalandos, a vadász számára kockázatmentes vállalkozás,
melynek eredménye a leölt vad, esetükben a meggyilkolt zsidó.
Tevékenységük és vallomásaik alapján a 101-es Rendőr Zászlóalj em­
bereit egy „népirtó kohortnak” (Völkcrmordkohorte) tekinthetjük, s nem
kérdéses, hogy ők maguk is így gondolkodtak magukról: „Fő feladatunk
változatlanul a zsidók megsemmisítése volt”. Odaadásuk a zsidók megsem­
misítése iránt oly erős volt, hogy még a valódi partizánok vagy a számukra
komoly katonai fenyegetést jelentő ellenfelekkel szembeni hadműveleteket
is elhalasztották a zsidóvadász küldetések kedvéért. A fenti leírások és elem­
zések azt mutatják, hogy ezek a németek a legfontosabb lengyelországi te­
vékenységüknek a zsidók kiirtását tekintették és pozitívan ítélték meg ezt a
feladatot. Mint kiderült, sokszor léptek fel kezdeményezően a kivégzéseket
végrehajtandó, és nem léptek vissza, jóllehet büntetés nélkül megtehették
volna. Számukra a zsidók megölése prioritás volt, cs ezt a feladatot durva
közönnyel végezték. A népirtó mészárlás iránti elkötelezettségük oly nagy
volt, hogy végig kitartottak mellette, jóllehet a végrehajtás bizonyos rész­
letei, ahogyan azokat később felidézték, bárkit elborzasztottak volna, aki
soha nem vett részt ilyesmiben. A gyilkosságok nagy része személyes is volt,
hiszen a gyilkos szemtől szembe került áldozatával. És az áldozat gyakran
gyermek volt.
A Rendfenntartó Rendőrség rendőr zászlóaljai és más alegységei tö­
meggyilkosságokat hajtottak végre a Szovjetunió területén zsidók és nem
zsidók ellen és rendszeresen végezték ezt a tevékenységüket egészen a hábo­
rú végéig. Senki nem tudná pontosan megmondani, hány ember haláláért
felelősek. A szám minden bizonnyal egymillió felett van, de elképzelhető,
hogy háromszor annyi.

245
 8.

A 101-ES RENDŐR ZÁSZLÓALJ:

A MOTIVÁCIÓK

Hogyan kell értelmeznünk a 101-es zászlóalj embereinek magatartását, te­

kintve, hogy nemcsak a gyilkosságokról és deportálásokról van szó, hanem a
módszerekről is, amelyekkel ezeket végrehajtották. Az első lálásra nyilvánva­
ló, hogy amit lettek, az kizárja, hogy elvileg ellenezték volna a zsidók kiirLásál.
'Tetteik néha személyes motivációkról is árulkodnak. Felfogásukról és moti­
vációikról azonban többet tudhatunk meg, ha a specifikus körülményeket és
lengyelországi életkörülményeiket is alaposabban szemügyre vesszük.
Tanulságos lehet, ha a zsidók lemészárlásának körülményeit összehason­
lítjuk más nemzetiségi közösségek ellen végrehajtott gyilkossági akciókkal.
A 101-es zászlóalj ugyanis nemcsak a lengyel zsidóság kiirtásában játszott
fontos szerepet, hanem a rábízott terület „pacifikálásában” is. Következés­
képpen néha részt vett lengyelek tömeges legyilkolásában is. A partizánok
ugyanis aktívak voltak, és ha szerepük nem volt is olyan nagy, ahogyan azt
egyes források állítják, okoztak károkat a német haderőnek cs létesítménye­
iknek, magának a 101-es zászlóaljnak is. Lengyelországban, mint minde­
nütt, a németek drákói megszállási politikát folytattak. Az általuk elszen­
vedett veszteségeket ötvenszeresen, százszorosán torolták meg, ártatlan
lengyel polgárokon töltve ki bosszújukat.
1942. szeptember 25-cn a harmadik század egyik alegységet Talczynban
csapdába ejtették egy művelet során, melynek két ellenálló elfogása volt a célja.
Az egyik németet, egy őrmestert, megölték. Noha a zászlóalj ekkorra már mint­
egy húszezer zsidó megsemmisítéséért volt felelős, ez volt az első embervesz­
tesége három hónap alatt, ami valamelyest érthetővé teszi a meghökkentően
erőszakos választ. Trapp őrnagy egy két és tél oldalas sűrű gépelt sorokból álló
jelentést írt az esetről, annak előzményeiről, lezajlásáról és következményeiről,
mindezt egyetlen altiszt halála okán, ami egy megszállt, ellenséges területen
következett be. A németek fejeket követeltek valamiért, amit Trapp a maga
szelektív érzékenységről és az önvizsgálat teljes hiányáról árulkodó jelentésé­
ben „aljas gyilkosságnak” (feige Mordtat) minősített. A jelentés szerint négy
szakasz magának az őrnagynak a parancsnoksága alatt fésülte át Talczyn kör­
nyékét partizánok után kutatva, de nem járt eredménnyel. A parancs úgy szólt,

247
 hogy az egy szem német rendőr haláláért kétszáz embernek kell elpusztulnia,
így aztán a falu háromszáz lakosát terelték össze, közülük választottak ki 79-et
(feltehetően nőket és gyermekeket is), és a temetőben lőtték Őket agyon. Hogyan
viszonyult Trapp a lengyelek legyilkolásához? Egyik emberét megdöbbentette,
amit tapasztalt: „Világosan előttem van, hogy zászlóaljunk parancsnoka az akció
után megrendült volt* Még el is sírta magát. Ez egy jó ember volt és a magam
részéről kizártnak tartom, hogy ő adott volna parancsot a túszok kivégzésére'!
Trapp tehát, akit évekkel később beosztottai „jó embernek" neveztek, noha tö-
meggyilkosságokat vezényelt le, nem teljesítette a 200 ember kivégzésére vonat­
kozó parancsot egy faluban, mely az ö szavai szerint „hosszú ideje ismert volt
arról, hogy ott (banditákkal) rokonszenvező egyéneket bújtatnak*! Ezért a 1Öl­
es zászlóalj emberei a nyolc kilométerrel távolabb fekvő Kock faluba mentek,
hogy az ottani zsidónegyedből szedjenek össze embereket. „További megtorlási
intézkedésként" ott 180 zsidót mészároltak le. Akik ott voltak, egy szóval sem ál­
lították, hogy Trapp elégedetlennek vagy idegesnek mutatkozott volna a zsidók
lemészárlása után.
A fenti eset élesen szembeállítja egymással a németek lengyelekkel és zsi­
dókkal szemben tanúsított magatartását. Valóban gyilkoltak lengyeleket egy
katonai búntetőhadjárat keretében, ami normálisnak tűnt a német megszál­
ló erők számára, valójában súlyos háborús bűncselekmény volt az áldozatok
szempontjából. Mindemellett 122 lengyelt megkíméltek azok közül, akiket
a parancs szerint meg kellett volna ölniük. Trapp ettől „megrendült" és zo­
kogott. És nem csak ő. Embereinek egy része az akció után kifejezte óhaját,
hogy többé ne kelljen efféle műveletekben közreműködnie. Trapp még azt
is megtette, hogy egyik emberét elküldte megvigasztalni a falu iskolájában
várakozó asszonyokat, akiknek a családtagjait agyonlőtték. Ezen a napon a
nácik úgy viselkedtek, mintha az lett volna a szabály, hogy más népek embe­
reit csak akkor lehet lemészárolni, ha zsidó áldozatok is vannak mellettük.
Utóbbiak száma ezúttal több mint kétszerese volt a lengyelek számának. A
zászlóalj emberei vették a fáradságot, hogy egy távolabbi faluban keressenek
áldozatokat, olyanokat, akiket kedvtelve gyilkoltak, ez alkalommal sokkal
nagyobb arányban, mint azt a parancs végrehajtása indokolta volna. Trapp
tehát kitörölte a szeméből a könnyeket, és elindult zsidókat gyilkolni, akik­
nek a kivégzési parancsol előidéző történtekhez semmi közük nem volt azon
kívül, hogy a mérgezett náci agyakban ők voltak a metafizikai ellenség.
A megtorló akció után a zászlóalj nagyszabású büntetőakciót hajtott végre
lengyelek ellen Biala Podlaskában, ahol a nád párt egyik helyi képviselőjét ölték
meg. Ez alkalommal Wehrmacht-egységekkel és SS-nek alárendelt kelet-euró­
pai alakulatokkal együtt vetették be a zászlóalj rendőreit. Trapp ott is megpró­
bálta távol tartani a maga embereit a gyilkosságoktól, el is érte, hogy magát a
kivégzést a kollaboránsok hajtsák végre, a németek csak az erdőt fésülték át.
A viszonylag kisebb méretű lengyelellenes bosszúhadjáratok idején a zász­

248
lóalj emberei idegenkedtek és vonakodtak a feladat végrehajtásától, s ez a ma­
gatartás merőben ellentétesnek mondható ahhoz képest, ahogy a zsidókkal
bántak A lengyelek megölése sajnálatos szükségintézkedésnek számított A
zsidók megölésekor semmilyen hasonló fenntartások nem korlátozták őket.
A különbség azonban nem csak a kétféle hangulatban tapasztalható. Az is
árulkodó, hogy nagyon is szívesen mutatkoztak népirtó gyilkosokként kívül­
állók és saját szeretteik szemében. Legalább két tiszt, Paul Brand hadnagy és
Wohiauf százados, az első század parancsnoka, féleségével együtt volt jelen
a lengyelországi mészárlás alatt, Wohiauf nem sokkal a zászlóalj Lengyelor­
szágba érkezése után visszautazott Hamburgba az esküvőjére, melyet 1942.
június 29-én tartottak meg. Ezután visszatért bajtársaihoz, felesége pedig nem
sokkal később követte a zászlóaljat, éppen a Józefówban elkövetett tömcggyil-
kosság után. Az asszony több héten át a zászlóaljnál maradt és több kivégzést
élt át velük, a nagyobbaknál egy vagy két alkalommal maga is jelen volt.
Wohiauf felesége ott volt azon a tömeges kivégzésen, melyet a teljes zász­
lóalj hajtott végre augusztus 25-én Mi^dzyrzecben, A körbekerítés, a zsidók
kirángatása otthonaikból a piactérre valószínűleg a legbrutálisabb és légié-
kevesztettebb operáció volt a 101-es Rendőr Zászlóalj műveletei közül. Zsi­
dók százainak holtteste hevert az utcákon. A piactéri jelenet is döbbenetes
volt. A németek órákon át kényszerítették áldozataikat, hogy a tűző napon
gubbasszanak, amitől többen rosszul lettek közülük, őreik pedig lelőttek bár­
kit már akkor is, ha felállni merészelt. A piactér is holttestekkel volt tele. A
lövöldözésnek természetesen kiskorú áldozatai is voltak, akiknek különö­
sen nehéz volt órákon keresztül mozdulatlanságban maradni. A Hiwik és a
helyi német csendőrség emberei közül is sokan szadista hajlamaik kiélésére
használták fel az alkalmat, A zsidók korbácsolásával szórakoztak. Mindebben
nemcsak Frau Wohiauf vett részt, hanem ott állomásozó más németek há­
zastársai is jelen voltak, mi több, ott volt a Német Vöröskereszt ápolónőinek
egy csoportja is. Frau Wohlaufnál nagy valószínűséggel ez esetben is volt egy
korbács, amit máskor is láttak a kezében. Ezen a napon ő és más német nők
közvetlen közelről láthatták, hogyan tisztítják meg férjeik a világot a képzelt
zsidó veszedelemtől, hogyan Ölnek meg ezer embert és szállítanak másik tíz­
ezret a haláltáborba. így töltötte mézesheteit az állapotos Frau Wohiauf.
Wohiauf és más tisztek számára nem okozott gondot, hogy Frau Woh­
iauf és a többi német nő figyeli őket, de a zászlóaljból sokan vélték úgy,
hogy nem kellene ott lenniük. Egyikük így vallott erről: „Az akció napján
én magam is láttam Frau Wohlaufot rendes utcai öltözetben a piactéren.
Nem egyszer jelent meg ott, hanem több alkalommal, hosszú időre. En­
gem meglepett a századparancsnoknak és feleségének a viselkedése, fel is
dühített a dolog, hiszen a századparancsnok nagyon jól tudta, hogy mi
fog történni.11 Egy másik rendőr a zászlóalj általános reakcióját jellemezte:
„Mi több, a baj társak dühösek voltak amiatt, hogy a századparancsnok

249 |
állapotos felesége végignézte az evakuálást”. Ellenvéleményüket nem az in­
dokolta, hogy szégyellték, amit csináltak, nem is a megsemmisítési prog­
ramban, a kínzásokban való részvételüket próbálták leplezni, egyszerűen
nem találták helyénvalónak és biztonságosnak a hölgy jelenlétét, tekintve,
hogy a gettó kiürítése még az ő szabályaik szerint is rendkívül kegyetlen
és durva módszerekkel történt. Kifejezetten ennek a nőnek a jelenlétét
kifogásolták, tekintettel a terhességre, hiszen mások, így Brand hadnagy
feleségének jelenléte nem zavarta őket. Frau Wohlauf esetében attól tar­
tottak, hogy a látvány túlságosan érzékenyen érinti majd. Mivel a zászló­
alj laktanyáiban élt, ez a hölgy pontosan tudta, hogy mivel foglalkoznak,
Mfodzyrzecben semmi alapvetően újat nem tudhatott meg, csak az ilyen
műveletek részleteivel ismerkedhetett meg. Brand hadnagy feleségének ta­
núvallomása a bizonyíték, hogy a zászlóal j embereinek aggodalma a hölgy
„állapotának” és érzékenységének szólt. „Pontosan emlékszem, hogy nem
sokkal később Trapp őrnagy elítélte az esetet, és szörnyűségnek nevezte,
hogy egy állapotos nő ilyen jeleneteknek a tanúja legyem Trapp erre szá­
mos beosztottjának jelenlétében figyelmeztette a nőket Frau Brand m a­
gyarázata; „A nyilvános elmarasztalás alatt azt értem, hogy Trapp őrnagy
számos tiszt és N C O jelenlétében, illetve számos feleség jelenlétében tette
ezt a nyilatkozatot”
Tisztázzuk tehát, hogy a zászlóalj emberei nem általánosságban ellenez­
ték, hogy Frau Wohlauf, Frau Brand és más feleségek, akik velük laktak Len­
gyelországban, jelen legyenek, hiszen pontosan tudták, hogy férjeik a zsidók
kivégzésével foglalkoznak, és miként valaki fogalmazott, ezt a tevékenységet
„napi kenyerüknek” tekintik. Az, hogy Trapp sem általánosságban emelt ki­
fogást jelenlétük ellen, jól mutatja, hogy mekkora nyilvánosság előtt tette
szóvá a dolgot. Csupán azt akarta világossá tenni, hogy a megsemmisítési
műveletek jelenetei a továbbiakban nem lesznek hozzáférhetők a nők szá­
mára, különösen nem a terhes Frau Wohlauf számára.
 Julius Wohlauf százados

Általánosságban véve a Lengyelországban és más helyeken szolgáló vég­

rehajtók nem ellenezték, hogy tetteikről tudomást szerezzenek féleségeik
és családtagjaik. A német nők - feleségek, barátnők, ápolónők, titkárnők,
vállalkozások alkalmazottai - sokan voltak és tudtak a népirtásról, Köztu­
domású volt az is, hogy a lengyel lakosság tiz százalékát kitevő zsidóságot
megsemmisítik. A német biztonsági rendőrség saját jelentéseiből is kiderül,
hogy ezek a dolgok közismertek voltak, a tömeges kivégzésekről mindenki
tudott. A biztonsági rendőrség egyik embere szerint nyíltan tárgyaltak er­
ről az irodákban, a vonatokon és a postahivatalokban is. És nyílt titok volt
az is, hogy a németek elgázosítják a zsidókat a táborokban. Egy Lublinban
állomásozó másik német rendőr vallomásából kitűnik, mennyire nyílt és
elterjedt téma volt a zsidók lemészárlása. Megjegyzése szerint „még a vere­
bek is ezt csiripelték a háztetőkön ■Brand hadnagy felesége megemlékezett
egy esetről, amikor az egyik német bevallotta, mennyire szomjas a zsidók
vérére;

„Egy reggel a szállásunk kertjében reggeliztünk a férjem m el, am ikor szaka­

szának egyik em b ere odajött hozzánk és közölte: »H adnagy ; én m ég n em regge­
liztem «. A m ikor a fé r je m kérdően ránézett ; így folytatta: M é g egyetlen zsidót
sem csaptam a gy a m . A z egész dolog olyan cinikusan hangzott, hogy hangos
szóval leteremtettem ezt az em bert, és ha jói em lékszem , csibésznek (L u m p en )
vagy ilyesminek neveztem . A fé r je m elküldte őt, aztán engem szidott le, m eg m a ­
gyarázta, hogy az ilyen kijelentésekkel nagy bajt hozhatok a fe je m re ?

A végrehajtók és köztük különösen a 101 -esek szempontjából kedvező

volt, hogy a feleségek tudták, miben vesznek részt. Ha nem látták volna en­
nek az előnyeit, nem engedtek volna oda annyi nőt tanúként, esetenként
 közreműködőként a zsidók brutális üldözésében és legyilkolásában. Ettől
persze még lehettek olyanok az érintettek között, akik helytelenítették, hogy
a nők végignézhessék ezeket a szörnyűségeket. Miként a katonák minden
időkben, itt is akadtak olyanok, akik úgy vélték, hogy ezek férfiaknak, nem
pedig nőknek, különösen nem terhes nőknek való dolgok. Csakhogy még
ők sem azért szerették volna a gyengébb nemet távol tartani a kivégzésektől,
mert szégyelték volna, amit csinálnak. Nem, ők a nemzet érdekeit szolgáló
harcosoknak képzelték magukat.
A németek nyíltsága, amellyel a népirtó mészárlást kezelték és nyilvá­
nossá tették minden éppen Lengyelországban állomásozó német férfi és nő
számára, egyértelműen utalt elkötelezettségükre. Semmi sem bizonyítja job­
ban, hogy akkor sem mondtak igazat, amikor a háború után ezt tagadták,
mint a 101 -es zászlóalj emberei által és róluk készült fényképek, melyek­
kel a lengyelországi éveket igyekeztek megörökíteni. Ezeknek csak töredé­
ke maradt csak fenn ugyan, de ez is elég ahhoz, hogy bárki láthassa; ezek
az emberek büszkék voltak arra, amit tettek, és eszükbe sem jutott, hogy
bűncselekményben, az évszázad legsúlyosabb bűncselekményében vesznek
részt. Az alábbi fotó például azt illusztrálja, hogyan tapostak bele a zsidók
méltóságába, hogyan tagadták meg tőlük még a méltósághoz való jogot is.
Példa arra is, miként használták a németek a társadalmilag már halottnak
nyilvánított zsidókat saját kényükre, kedvükre, játékszer gyanánt.

A 101-es Rendőr Zászlóalj egyik embere mosolygó németek

szeme láttára zsidó játékszereivel szórakozik

A fényképes bizonyítékok sokszor bármilyen vallomásnál sokatmondób­

bak. És még többet mond a fenti fénykép hátoldalán talált feljegyzés: „Dol­
goznia kell, de előbb meg kell borotválni őt* (Arbeiten soll er, aber Rasirt
(sic!) muss er sein) A német tehát nem csupán megörökítette a2 eseményt,
hanem ironikus kommentárt is fűzött hozzá. A zsidók ilyen módon való

252
megalázása, nevezetesen szakálluk leborotválása mindennapos gyakorlat
volt németek részéről* Kétszeresen is jelképes eljárás volt ez. Egyfelől a le­
fényképezett német katonának a zsidók feletti abszolút hatalmát jelképezte.
A felnőtt zsidó ember tehetetlenül állt olt, el kellett tűrnie, hogy egy má­
sik ember megsértse saját teste feletti szuverenitását azzal, hogy lenyírja
a szakállár mely saját vallása szerint férfiasságának szimbóluma* Másfelől
jelképes tett volt ez, mert az eset fényképen való megörökítésével nemze­
dékekre előre vetítette, hogy a zsidókkal így kell és lehet bánni, A jelenet a
németeknek a zsidók feletti gyakorlatilag korlátlan hatalmáról tudósít né­
metet és zsidót, kortársat és utódot. A tett és a mód, ahogyan azt mások
élvezettel figyelik, sokat mond az elkövetők, az „urald' lelki beállítottságáról,
a szociálisan már megsemmisített zsidókkal szemben alkalmazott módsze­
reikről. Ván-e jobb mód a német nemzet fennmaradásáért vívott háború­
ban játszott hősies szerepének kiemelésére az utókor, az unokák számára? A
tett másik jelképes aspektusa maga a szakáll, mely egyáltalán nem véletlen
szereplő itt. Ahogy Gnade szakállas öreg zsidót választott ki külön megvere-
tésre tomazyban, ahogy Biaiyslokban leégettek a zsidók szakállát, és ahogy
a T-Tolokauszt folyamán mindig is megfosztották szakálluklól a zsidókat, ez
a felvétel is arra vall, hogy a németek egyfajta luxuriózus kinövést láttak
a szakáll növesztésben, és ezen az alapon fosztották meg a zsidó férfiakat
szakálluktól.
A fényképek, melyeken a 101-es zászlóalj katonái lengyelországi tettei­
ket örökítették meg, rendszerint körbejárták a zászlóaljat* Nem egyszerű­
en privát emlékként szolgállak. A2 a pozitív hangulat, melyben a zászlóalj
emberei szinte büszkén végezték piszkos munkájukat, és még közszemlére
is tették, hogy mivel foglalkoznak, többek között a fényképek cseréjében
is megmutatkozott. A zászlóalj egyik embere vallotta: „Szeretnék megjegy­
zést lenni ezekről a fényképekről. Kitettük őket a falra, és aki csak akart,
rendelhetett másolatot belőlük. Ezeket a másolatokat én is mindig megren­
deltem, olyan eseményekről is, amelyeken személyesen nem vettem részt.
Ha emlékezetem nem csal, a fényképeket a zászlóaljiroda egyik munkatársa
készítette” Nos, ez pont olyan, mintha azt mondták volna, hogy volt egy
nagy esemény, aki a hősi tettek emlékét meg akarja őrizni, rendelhet kópiát
a fotókról. Mintha egy remek, sok látnivalós turistaút résztvevői osztották
volna meg ekképpen emlékezetes élményeiket.
A fotók kél vonatkozásban is bizonyítékul szolgálnak. Nem csak arról
van szó, hogy készítőik a népirtási műveletekről készült képeket óhajtot­
ták albumokban mutogatni* Maguk a felvételek is sokatmondóak* A to -
mazyban és más helyeken készült fotók semmiképpen nem egyeztethetők
össze azokkal az elterjedt nézetekkel, melyek szerint ezek a németek meg­
félemlített, megzsarolt, akaratuk ellenére cselekvő, tetteiket helytelenítő
vagy rémült gyilkosai lettek volna általuk ártatlannak vélt embereknek*
 A valóságban a fotókon látható személyek némelyike kifejezetten nyugodt
és boldog, mások kifejezetten és láthatóan élvezik azt> amit a zsidókkal
tesznek. Nehéz lenne azt mondani ezekről az emberekről, hogy bűncse­
lekménynek tartják azt, amit tesznek. Az eddig látott fényképek mind­
azonáltal semmitmondónak tűnhetnek két másik fotóhoz képest. Az egyik
Radzyiíban készült, valószínűleg 1942. augusztus és október között. Abban
az időben, amikor a zászlóalj nagyszabású deportálásokat és kivégzéseket
hajtott végre. A zászlóalj törzsének tisztjei vannak rajta, valamint két fele'
ség, a m ár említett Frau Brand és Frau Wohlauf. Mint látható, igen kelle­
mes légkörben iszogatnak. Frau Wohlauf, az arcán lévő széles mosolyból
ítélve, különösen jól szórakozik,
A másik fotó Czermiernildben készült 1942 második felében. Oscar Pe-
ters hadnagy, a harmadik zászlóalj egyik szakaszparancsnoka és tizenöt em­
ber látható rajta ünneplés közben. A németek pohárral a kézben mosolyog­
nak a képen és zongorakísérettel énekelnek valamit. Mögöttük a falon egy
kézírásos felirat, melyet valószínűleg ők maguk készítettek:

„A nap jelm ondata, hogy most kezdődik a könnyű léptű szórakozás, és

mindenki jó l van.
(Parolefür Heute Jetztgehts los im Trapp Und allesfühlt sich Wohlauf.)”

A szójátékok a zászlóalj vezetőire vonatkoznak, hiszen a Trapp lódobo­

gást jelent, a Wohlauf pedig annyit jelent, hogy valaki „jól van5, „jó egészség­
nek örvend15. A tisztek így adtak kifejezést lelkiállapotuknak. Ezek a németek
ünnepelték, nem pedig átkozták azokat a feletteseiket, akik oly sok esetben a
zsidók legyilkolására vezényelték ki őket. Ezek az emberek, akiknek az élet­
vitelében a tömeggyilkosságok már főszerepet játszottak, akik nagyszabású
akciókban és kisebb kutató-megsemmisítő műveletekben vettek részt nap
mint nap, remekül érezték magukat.

A VÉGREHAJTÓK gyülekezési pontjain nemcsak fényképek mutatták

ezt az életérzést, hanem ez köszönt vissza az egymás közötti beszélgetéseik­
ben is. Sokat persze nem tudunk ezeknek a beszélgetéseknek a tartalmáról,
de azért hangzottak el vallomások ebben a tárgyban is. A 25-ös Rendőr Had­
sereg rendőrei hasonló feladatokat hajtottak végre, mint a 101-es zászlóalj.
Egyikük ezt vallotta: „Tudom, hogy a századparancsnokunk és más tisz­
tek is sokat beszéltek a lublini tiszti klubban a gyilkosságokról, különösen
a fiatalabb tiszteknek volt ez gyakori beszédtémája. Ők úgy érezték, hogy
Lengyelországban háború folyik és ők ezekkel a gyilkosságokkal hőstetteket
hajtanak végre15. Ezek a németek oly mértékben voltak antiszemita fantáziáik
rabjai, hogy képzeletükben a térségben élő fegyvertelen, semmiféle ellenál­
lásra nem képes vagy hajlamos zsidók legyilkolásakor háborús hősöknek,

1254
egy eszme harcosainak vélték magukat. Az idézett vallomás annak a had­
testnek a tisztjétől ered, amelyhez a 65-ös Rendőr Zászlóalj tartozott, de
jellemző az egész hadtestben uralkodó hangulatokra. Mint a lubiini Rend-
fenntartó Rendőrség parancsnoka is vallotta, emberei „mindig megbeszél­
ték a kivégzéseket, és meglehetősen büszkék voltak azokra”.
Nem fér kétség ahhoz, hogy a 101-es zászlóalj emberei is megbeszélték
egymás között a kivégzéseket. Az első zászlóalj írnokának vallomásában ol­
vasható, hogy a műveletekből visszatérő rendőrök rendszeresen előadták él­
ményeiket. Többen elmondták, hogy ellenérzésük volt Frau Wohlauf jelen­
létével kapcsolatban Mi^dzyrzeczben, s emiatt feletteseiket is bírálták. Ezek
az emberek persze sohasem vallották azt, hogy ők személyesen egyetértettek
volna a népirtás céljaival, hiszen ezzel magukat sodorták volna veszélybe, a
már többszőr idézett sok ezer oldalas vallomásgyűjteményben arra sem lehet
egyetlen bizonyítékot sem találni, hogy ellenezték volna a tömeggyilkossá­
gokat. Ellenkezőleg, beszámolóikból az derül ki, hogy elvben valamennyien
támogatták a népirtást, és vállalták saját tetteiket. Egyikük egy éppen csak
befejezett kivégzés utáni étkezésen uralkodó hangulatról beszélt így: „Az
ebédnél néhány bajtársam meleg hangon (machten lustig) beszélt a művelet
idején szerzett élményekről. Szavaiból azt vettem ki, hogy kivégzésen voltak.
Arra is emlékszem, hogy egyikük azzal viccelődött, hogy most valamennyien
zsidó agyvelőt zabálunk. Ez a megjegyzés olyan ízléstelen volt, hogy kénytelen
voltam figyelmeztetni az illetőt, aki abba is hagyta,,. A 101-es zászlóalj máso­
dik századának egyik embere szerint az efféle beszélgetések nem számítottak
ritkaságnak, az emberek rendszeresen megbeszélték a vérengzések és gyilkos­
ságok tapasztalatait. „Esténként a hálóheiyen gyakran hallottunk sztorikat a
zsidók szörnyű kínzásáról, amiben az első század emberei különösen kitűn­
tek. Ahhoz a századhoz tartozott »a nagy Raeder« is, akit csak Schlágernek,
azaz »bokszolónak« hívtak és aki kivételes kegyetlenkedéséről volt híres”.
A kérdés itt persze az, hogy milyen hangnemű beszélgetések voltak ezek.
A bizonyítékok arra vallanak, hogy a megszólalók szórakoztatás céljából
adták elő történeteiket, s a hallgatóság általában megelégedéssel fogadta
azokat. Bár az első századot tartották a legdurvábbnak a három közül, az
oda beosztottakat úgy tekintették, mint valamiféle kiváltságosokat egy min­
denkire tartozó feladat kivitelezésében. Példájukat követve a második szá­
zadban is akadtak, akik szórakoztató történetekként adták elő élményeiket.
A három század emberei rendszerint külön-külön akciók részesei voltak,
így aztán mindegyik csapat beosztottainak volt mondanivalójuk a kivég­
zésekről. Vagyis a 101-es zászlóalj szinte valamennyi embere követett el
brutalitásokat. És ha ezeket az esti összejöveteleken nem jóindulatú közön­
ségnek adták volna elő, annak kellett volna, hogy következményei legyenek
a háború után felvett vallomásokban is. Hallgatásuk e tekintetben éppoly
sokatmondó, mintha maguk ellen vallottak volna.

255
 Mi volt a 101-es zászlóalj tagjainak mondanivalója az általuk elkövetett
népirtó gyilkosságokról? Buchmann hadnagy, aki személy szerint megta­
gadta, hogy részt vegyen a gyilkosságokban, így magyarázta, hogy miért cse­
lekedett másképp, mint a többiek: „Akkoriban valamivel idősebb voltam a
többieknél és tartalékos tiszt is voltam. Nem állt szándékomban előléptetést
kérni vagy bármilyen egyéb előnyre szert tenni, mert otthon jól menő üz­
letem volt Üzleti kapcsolataim révén, melyek külföldre is kiterjedtek, jobb
megvilágításban láttam már a dolgokat, mint mások. Emellett, ugyancsak
az üzlet kapcsán, sok zsidóval volt személyes kapcsolatom7’ Noha a hadnagy
fontosnak tartja, hogy másoknak viszont voltak karrierambíciói és hangsú­
lyozza, hogy ő senkit nem szándékszik hibáztatni, óhatatlanul láttatni enge­
di a döntő különbséget maga és a többiek között. „Ezeknek a dolgoknak a
jobb megértésére” hivatkozik, de voltaképpen bűnösnek nyilvánítja társait.
Amire hivatkozik, hogy tudniillik külföldi tapasztalatai alapján lát másképp
dolgokat a zsidókkal kapcsolatban, abban az időszakban kivételes körül­
ménynek számított. Egyszerűen szólva ő a zsidókat látta másképp, mint
társai. És azzal, ahogy magát a többiekhez méri, közvetve elismeri, hogy
tiszttársai az uralkodó német antiszemita eszme alapján képviselték a teljes
megsemmisítés politikáját.
A hadnagy önmagáról adott leírását, mely szerint alapvetően másképp
gondolkodott a tömegmészárlásokról, mint társai, a zászlóalj más rendőrei
is megerősítették, Az első század írnoka kivételesnek nevezi vallomásában
a hadnagy magatartását, s kijelenti, hogy sem neki, sem bajtársainak nem
az volt a benyomása, hogy Wohlauf, a parancsnokuk és a többi tiszt akara­
tuk ellenére gyilkoltak zsidókat. A többi tiszt nem mutatott rokonszenvet a
renitenskedő hadnagy iránt, aki ellenezte a gyilkosságokat és sorozatosan
panaszkodott ezek miatt, de eltűrték nézeteit, és elfogadták részéről a tét­
lenséget. Egy alkalommal, amikor a hadnagy ideiglenesen Trapp helyett a
lukowi biztonsági rendőrség alárendeltségébe került, minden bizonnyal erős
nyomás alatt cselekedve maga is gyilkossági akcióra vezényelte embereit.
Szerencséjére az ilyen alárendeltség-váltások ritkaságnak számítottak a 101-
es zászlóalj életében. A türelmes Trapp esetében sem őt, sem másokat nem
kényszerítetlek emberölésre. Buchmann hadnagy személyesen sohasem ölt,
mert nem kényszerítették. Mások viszont öltek, és erre senkinek nem kellett
kényszeríteni őket.
A 101-es zászlóalj beosztottainak két legjellemzőbb magatartásformája a
gyilkolásban való Önkéntes és készséges részvétel, illetve a gyilkolásban való
részvétel alóli felmentés lehetőségének kihagyása. Az egyszerű igazságot a
második század egyik embere így összegezte: „Szintén tökéletesen lehetséges,
hogy ha valaki nem akart volna részt venni a gyilkosságokban, az megtehette
volna ezt”. Mi több, ez nem csupán féltételezés. Buchmann hadnagy magya­
rázata: „Emlékszem, hogy az akciók előtt időről időre megkérdezték, van-e

256
valaki köztünk* aki alkalmatlannak érzi magát a feladatra. Ha valaki igen­
nel válaszolt* az kapott más feladatot”. Erwin Grafmann a második századból
megerősítette* hogy a józefówi mészárlást követően „mindenesetre az volt a
helyzet, hogy bárki jelentkezhetett önkéntesen és bárki élhetett a lehetőséggel,
hogy távol maradjon az akciótól, ha alkalmatlannak érezte magát”. A kivég­
zésektől való alkalmi távolmaradás érzelmi, nem pedig etikai döntés kérdése
volt. Volt, aki időnként kellemetlenül érezte magát, és olyankor felmentést
kért. Nem mindenki érezte mindig késznek magát az ilyen feladatokra. Csak­
hogy a döntés, ölni vagy nem ölni, nem elvi, hanem ízlésbeli döntés volt.
Egy másik gyilkos vallomása azt erősíti meg, hogy ha valamelyik baj­
társuk felmentést kért a soros tömeggyilkosságban való részvétel alól, az
nem a népirtó vállalkozás ideológiai vagy erkölcsi alapon való elutasítását
jelentette. „Amikor felteszik nekem a kérdést, hogy miért akart vagy nem
akart valaki részt venni a kivégzésekben, meg kell mondanom, hogy azért,
mert senki sem akarta, hogy gazembernek nézzék”. Tehát sokan azért nem
kérték a felmentést, mert féltek, hogy gazembernek tartanák őket emiatt.
Ez annyit jelent, hogy lényegében vitathatatlan konszenzus létezett a tö­
meggyilkosságok igazságosságát illetően. Gazembernek azt tartják, aki nem
hajlandó az ő és mások által helyesnek tartott dologban részt venni. Gnade
utolsó szavai is ezt erősítik meg a józefówi akció előtt, amikor arra intette
embereit, hogy „Ne legyetek puhányok”. Vagyis egy személy akkor lehet ga­
zember vagy puhány, ha nincs benne elég kurázsi vagy szufla olyan dolgok­
ban való részvételhez, melyeket amúgy helyesnek tart. Mert ha nem tartaná
helyesnek, akkor nem gazembernek és puhánynak, hanem az eljárás elvi
ellenségének tekintenék őt. A pacifistákat, a háború elvi ellenzőit senki nem
tartja gazembernek. Érdemes megjegyezni még, hogy azokat, akik a zász­
lóaljnál felmentést kértek valamely kivégzési feladatban való részvétei alól,
senki nem nevezte „zsidóbarátnak” (Judenbegünstiger), azaz a népirtás elvi
ellenfelének. Ilyen minősítést sem akkor, sem a háború után nem kaptak.
Márpedig kaptak volna, ha a legcsekélyebb szolidaritást mutatják a zsidó
áldozatokkal, vagy ha a zászlóaljban bárki is olyasmit gyanított volna, hogy
ők elvből ellenzik a mészárlást. Nem, a zászlóaljon belül olyan hangulat ho­
nolt, melyben a „zsidóbarátság” vádja fel sem vetődött.
Jellemző az is, hogy a zászlóaljnak a józefówi műveletre való előkészítése
során elhangzott „hangulatcsináló beszéd” milyen átlátszóan gyönge indok­
lást tartalmazott. Ez az indoklás, mármint az, hogy a légicsapásokban német
nők és gyermekek pusztultak el, aligha tűnt volna „logikusnak” sok száz kilo­
méterre a bombázások színhelyétől, egy már legyőzött ország kellős közepén
valaki előtt, aki nem osztja a nácik eliminációs antiszemitizmusát, áld nem
hisz a zsidók démoni és messzire ható romboló képességeiben. A civil áldo­
zatok emlegetése csupán a németek kulturális kognitív modelljére emlékez­
tetett, csupán azt a koncepciót erősítette a zászlóalj embereiben, amelyet már

257
 addig is vallottak. Erre bizonyíték lehet az is, hogy a bombázások és a népirtás
közötti kapcsolatról a háború utáni vallomásokban egy szó sem esett.
Ugyancsak jellemző, hogy a kutató-megsemmisítő küldetések, a kivég­
zések végrehajtóit a biztonsági erőknél szokatlan módon önkéntes alapon
válogatták, A tisztek tudták, hogy ezek kellemetlen feladatok, ezért rábízták
az emberekre a döntést, hogy felkészültnek érzik-e magukat a részvételre.
Két okuk lehetett erre. Az egyik, hogy tudták, mindennemű távolmaradás
magyarázata csak az irtózás lehet, nem az elvi szembenállás. Ezek a tisz­
tek együtt éreztek alárendeltjeikkel. Egyetlen bizonyíték sincs arra, hogy ha
a 101-es zászlóalj valamelyik embere távol maradt egy gyilkos művelettől,
azt akárki a német erkölcsrend megszegésének, rendszerellenes fellépésnek
vagy a rendszer nagy projektjeivel kapcsolatos ellenérzés jelének fogta volna
fel Ha nem így lett volna, akkor a tisztek ezt a döntést aligha bízták volna rá
az alárendeltekre.
A másik ok, ami miatt a tisztek számíthatlak az önkéntesek jelentkezé­
sére, az volt, hogy semmi sem veszélyeztette a művelet végrehajthatóságát,
azaz mindig volt jelentkező. ”Az is igaz, - hangzott el az egyik vallomásban
hogy mindig volt elég önként jelentkező a kivégzésekhez. Magam is je­
lentkeztem egy vagy kél alkalommal, különösen a raj kisebb műveleteihez”.
Az önkéntesek elégséges számáról szólnak más vallomások is. Az egyik sze­
rint: „Először is kategorikusan ki kell jelentenem, hogy amikor az elöljáró
ilyen kérdést tett fel, mindig volt elegendő önkéntes jelentkező a kivégzőosz­
tagokhoz. Ez volt a helyzet Józefówban is. Megjegyzem, sokszor annyi je­
lentkező volt, hogy többeket ki is kellett hagyni”. A két vallomástevő közül
az egyik, Grafmann azon kevesek egyike, aki az akciók könyörtelenségétől
való irtózása miatt Józefównál felmentést kért a részvétel alól Saját vallo­
másából azonban az is kiderül, hogy noha egyszer felmentést kért, másszor
önként jelentkezett, döntésében egyik alkalommal sem a zsidók lemészár­
lásával szembeni ellenérzés vezette. Grafmann paradigmatikus gyilkosnak
nevezhető, akinek eleinte iszonya volt a kíméletlen öldöklésben való részvé­
teltől, később már maga döntött a részvétel mellett. A zászlóaljnál a normát
mindenképpen az önkéntes jelentkezés jelentette.
Arról már volt szó itt, hogy azok, akik ki akartak maradni a mészárlásból,
megtehették. A hadnagy példája erőteljes lehetett a zászlóalj szemében, mert
arra vallott, hogy a részvételt anélkül lehetett elkerülni, hogy annak érezhető
következményei lettek volna. Mi több, a zászlóalj parancsnoki állománya a
zászlóaljparancsnoktól a tisztekig megértéssel viseltetett azon beosztottak
iránt, akik ellenszenvesnek érezték a részvételt. Trapp első ajánlatáról az
egyik vallomástevő azt mondta, hogy „nem kellett különösebb bátorság ah­
hoz, hogy valaki előrelépjen”. Tételezzük fel azonban, hogy az ilyen ajánlatok
és lehetőségek dacára is voltak olyanok, akik nem merték mutatni, hogy ké­
telyeik vannak a gyilkosságokkal kapcsolatban, mert attól féltek, hogy ezek

258
kimutatásával gyanút kelthetnek önmagukkal szemben. Tegyük fel, hogy
monumentális bűncselekménynek tartották a népirtást, mégis vállalkoztak
a hóhér szerepére és mindarra, ami ezzel együtt járt, a szörnyűséges jelene­
tekben való részvételre. Akkor még mindig kérhették volna az áthelyezé­
süket, miként a hadnagy is tette. A hadnagy levélben kérte az áthelyezéséit
Hamburgba a városi rendőrség parancsnokától, és át is helyezték őt. A vé­
rengzésekben való részvétel megtagadásáért nem is büntették meg. Mi több,
a későbbiekben előléptették, a hamburgi főparancsnoknak lett a helyettese.
A rendőri és katonai alakulatoknál meghatározott szabályok szerint
lehetett áthelyezésért folyamodni. A Rendfenntartó Rendőrség emberei
ezek szerint jártak el. 1940 februárjában például a 102-es Rendőr Zászló­
alj két embere is áthelyezését kérte hamburgi állomáshelyéről a lakhelyére.
A kérelmeiket jóváhagyták Egyikük apja halálára és az ezzel kapcsolatban
keletkezett földműves feladataira hivatkozott, míg a másik feleségének
szívpanaszait nevezte meg a kérelem indoklásában. Egy harmadik rendőr
ugyanabban az évben amiatt kapott áthelyezést, mert elpanaszolta, hogy
a hosszabb menetelésekkor fáj a lába. Az áthelyezéseknek voltak általános
szabályai. Az emberek éltek is ezekkel, és az egész eljárás viszonylag liberális
volt. így amikor a tömeggyilkosságokban való részvétel elkerüléséről van
szó, ezzel a lehetőséggel is számolni kell. A kevés fennmaradt okmány egyi­
kének tanúsága szerint a 25-ös Rendőr Hadtest és az 53-as Rendőr Zászlóalj
aktív állományának felajánlották, hogy önkéntesen csatlakozzanak a „kom­
munikációs tartalék zá szí óalj hoz”, melynek embereit Krakkóban képezték
ki. A felhívás 1942-ben érkezett, amikor a tömegmészárlások már javában
folytak. A 101-es Rendőr Zászlóaljtól ketten jelentkeztek a kiképzésre, és
mindketten meg is kapták az áthelyezést. A kérdés itt inkább az, hogy miért
nem kérvényezték ugyanezt a többiek? Miért nem akadt senki más a zász­
lóaljban, aki a tömegmészáiiás hosszú hónapjai alatt az ilyen vagy ehhez
hasonló alkalmakat kihasználja? Bár sokan nyilatkozták később, hogy nem
nézték igazán jó szemmel a gyilkosságokat, s hogy szívesen kimaradtak vol­
na a2 egészből, de nem lehetett. Azt egyikük sem állította, hogy valaha is
áthelyezését kérte volna.
Magatartásuk értékeléséhez még valamit figyelembe kell venni. Miközben
népirtó gyilkosokként foglalkoztatták őket, a 101-es zászlóalj tagjai gyakran
utaztak haza kimenőre vagy szabadságra, ami néha hetekig is eltartott. Utóbb
közülük sokan azt vallották, hogy megtiltották nekik, hogy a tömeggyilkossá-
gokról beszéljenek, más vallomások szerint ilyen tilalom nem volt. Kurt Druc-
kér hadnagy például elismerte, hogy ő bizony beszélgetett a barátaival az esemé­
nyekről a szabadsága idején. Bármilyen utasítást kaptak is (azok századonként
is különböztek), a zászlóalj beosztottjai gyakorlatilag egy szót sem ejtettek arról,
mit mondtak otthon a barátaiknak és szeretteiknek. Am ha a népirtó gyilkossá­
gokat bűnnek tartották volna, ha a brutalitások és a vér valóban taszította volna

259
 őket, ha elvi ellenfelei lettek volna annak, ami Lengyelországban történt, akkor
hogyan tudták volna rávenni magukat arra, hogy újból és újból visszatérjenek?
És otthon Hamburgban vagy Brémában hogy-hogy nem ömlött belőlük a pa­
nasz a tömeggyilkosságok és kegyetlenkedések miatt, amelybe belekényszerítet-
ték őket? Nem arról van szó, hogy mi várt volna rájuk dezertálás esetén. Ilyen
egyébként elő sem fordult. Csupán arról, hogy ha valóban ellenezték volna azt,
amiből elszabadultak egy időre, ennek valamilyen módon egész biztosan han­
got adtak volna. Elvégre ilyenkor családi körben voltak, semmilyen társadalmi
nyomás nem nehezedett rájuk És azt is tudták, micsoda pokol várja őket visz-
sza Lengyelországban. Szóval akkor miért nem kérték az áthelyezésüket? Miért
nem kérték meg a rokonságban, baráti körben lévőket, esetleg kormányhivata­
lokban dolgozó ismerősöket, hogy segítsenek nekik kimenekülni abból a po­
kolból? Ha bármilyen erőfeszítést lettek volna a népirtó gyilkosságoktól való tá­
volmaradás érdekében, arról a háború után nyilván beszámoltak volna. De csak
annyit mondtak, azt is inkább reflexszerüen, hogy jobb lett volna, ha nem kell
részt venniük a vérengzésben, ami nem túl meggyőző kijelentés olyan embe­
rek részéről, akiket tömeggyilkosságokban való részvételük miatt hallgatnak ki.
Nos, bármennyire szerették volna is elhárítani magukról a felelősséget, közülük
a már említett Buchmann hadnagy kivétel mindössze egyetlen ember számolt
be olyasmiről, ami elvárható lett volna bárkitől, aki valóban ellenezte a népirtást.
Ez a rendőr rávette a feleségét, hogy írjon levelet a hamburgi rendőrparancs­
nokságnak és panaszolja el, hogy képtelen egyedül nevelni a nyolc gyermeküket
a fér; segítsége nélkül. Néhány hónappal később az illetői visszahelyezték Ham­
burgba. A zászlóalj többi rendőre meg sem próbálta azt állítani, hogy eltávozása
és szabadsága alatt akárcsak az óhaját kifejezte volna családtagjai vagy barátai
előtt arra, hogy kimeneküljön a gyilkos akciókból. Ez a magatartásuk pedig
újabb bizonyítéka annak, hogy ők nem ellenezték a népirtást.
A 101-es zászlóalj esetében a zsidók elleni kegyetlenkedés német kultú­
rája nem bizonyítható azon a módon, ahogy más végrehajtó intézmények
esetében, Mivel nagyon kevés volt a túlélő, a bizonyítékok szinte kizárólag
maguktól az elkövetőktől származnak, akik természetesen nem szívesen
vallottak maguk ellen. A Német Szövetségi Köztársaság szövetségi nyomozó
hatóságai ráadásul általában nem is voltak kíváncsiak az egyes kegyetlenke­
dések részleteire, mivel amire ezeket a vizsgálatokat lefolytatták, a gyilkos­
ságon kívül már minden egyéb bűncselekmény elévült. Senkit sem érdekelt
már, hogy egy német rendőr hányszor és hogyan kegyetlenkedett a zsidók­
kal, hányszor ütlegelte vagy gúnyolta ki őket. Ha nem ölt, akkor az eljárást
megszüntették ellene. És még így is elég sok bizonyíték van arra, hogy a 101-
es zászlóalj gyakorlatában a kegyetlenkedésnek is megvolt a maga szerepe,
ha úgy tetszik kultúrája.
Ezek a németek a kisujjukat sem mozdították annak érdekében, hogy ne
okozzanak feleslegesen szenvedést áldozatainak. A jelek szerinl ilyen prob­

260
léma soha nem is foglalkoztatta őket. A zsidó közösségek megsemmisítésé­
nek egész menete arról árulkodik, hogy a bekerítés brutális módjától kezdve
a gyülekezési helyre terelésig (ahol órákig kellett mozdulatlanul ülniük, gör­
nyedniük vagy hasalniuk a tűző napfényben) egészen a kivégzések Lomazy-
nál is tapasztalt módjáig, hogy e rém tettek elkövetői eltűrték, netán szán­
dékosan idézték elő ezeket a szenvedéseket. A zsidók begyűjtésének sem
kellett volna úgy történnie, ahogy történt. Semmi nem indokolta, hogy a
németek már ebben a szakaszban terrorizálják áldozataikat, hogy holttestek
sokasága heverjen az ilyen akciók után az utcákon. Miközben a továbbszál­
lításra vártak, nem nagy erőfeszítést igényelt volna a németek részéről, hogy
legalább inni adjanak nekik, vagy engedjék, hogy megmozgathassák tagjai­
kat, ahelyett, hogy agyonlőttek mindenkit, aki felállni merészelt. A zászlóalj
emberei közül sokan vallották, hogy tudtak a zsidók e hosszas és felesleges
szenvedéseiről. Ugyanilyen kegyetlenségre vallanak az ütlegelések, korbá­
csolások. Azt mutatják, hogy a kíméletlen brutalitás kísérőjelensége volt a
gettótisztogatásnak és a kivégzéseknek, ami persze lényegtelennek tűnhet
ahhoz képest, hogy milyen kíméletlen és szörnyű volt maga a vállalkozás,
a tömeggyilkosság. És mégis fel kell tenni a kérdést, hogy ezek miért nem
„rendben” végrehajtott gyilkosságok voltak, mi szükség volt a gyerekek el­
pusztítására, a verésre, a megalázásra?
Mert tény, hogy a gettók felszámolásakor a németek a szokásos művele­
teken túl kegyetlenül megkínozták áldozataikat. Sokszor kelet-európai kolla-
boránsokat használtak fel erre, például a misdzyrzeci deportálásnál, amikor
a Hiwiknek minden meg volt engedve, ha ugyan nem biztatták őket, és más
esetekben, amikor maguk a németek kegye tlenked lek. Az utolsó deportálás­
nál a mi^dzyrzeci piactéren látottak is erre vallanak, mint azt az alábbi fotón is
látni lehet. Erről a szörnyű jelenetről is maradtak fenn vallomások. A zsidók
imádkoztak és sírtak, és ezzel nagy zajt csaptak, ami idegesítette fogvatartói­
kat. „Először a Hiwik kezdték el puskatussal verni őket, hogy elcsendesítsék a
zaiongókat Az SD embereinek olyan csomózott korbácsuk volt, amilyeneket
a lovászok használnak. Ezekkel elvonultak a sorban ülők előtt és helyenként
jól odasóztak a korbáccsal.” A 101-es zászlóalj emberei sem voltak különbek
És noha ugyanúgy ütlegelték és kínozták áldozataikat, mint a kelet-európai­
ak, erről vallomásaikban egy szó sem esik. Más kérdés, hogy maradtak fent
vallomások a túlélők részéről is, amelyekből pontosan tudni, mi történt. Ezek
egybehangzóan állítják, hogy a nemetek nemcsak brutálisan bántak foglyaik­
kal, hanem időnként szadisták módjára szinte sportot űztek abból, hogy kí­
nozzák őket A piactéren órákig kellett gubbasztaniuk, miközben „gúnyolták”
(khoyzek gemacht) és rugdalták őket, sőt, néhány német „játékot” (jiddisül
Shpil) is kiagyalt. Almát dobáltak a foglyokra, és akit eltalált az alma, azt lelőt­
ték. Ezt a sportot űzték aztán a pályaudvaron is, ahol üres pálinkásüvegekkel
dobálóztak. „Üvegeket dobáltak a zsidók feje felett, és akit eltalált egy üveg,

261
 azt ki rángatták a tömegből és harsány röhögés közepette megverték. Aztán
néhányat közülük lelőttek' Később az agyonlőtt emberek holttestét az élőkkel
együtt felpakolták a Treblinka felé induló tehervagonokba. A deportálásnak
erről az utolsó stádiumáról is maradt fenn fotó.

A 101-es Rendőr Zászlóalj emberei Mi^dzyrzecben zsidókat őriznek

1943. május 26-án. A németek Majdanekbe deportálták őket, ahol ugyanokéi
mások lemészárolták őket a novemberi „Arató fesztivál Akció” keretében

A következő képen ijedt zsidó nők sietnek a németek sürgetésére gye­

rekeikkel a sötét bejárathoz, ahonnan kilépve az útjuk már a gázkamra felé
vezet majd. A hozzájuk legközelebb álló fenyegető testtartási! németek kor­
bácsot szorongatnak a kezükben.
Nem csoda, hogy áldozataik szemében ezek az egyszerű német emberek
- az ő vallomásaikban persze nyoma sincs ilyesminek - nem közönséges
gyilkosoknak, legkevésbé akaratuk ellenére gyilkoló valakiknek tűntek, ha­
nem vérszomjas bestiáknak, „két lábon járó vadállatoknak”
A németek más esetekben is nagyon ritkán számolnak be a kínzásokról,
elhallgatják a zsidók fejére puskatussal mért ütéseket, de sok bizonyíték van
arra, hogy a Mi^dzyrzecben és Lomazyban alkalmazott módszereik, példá­
ul a szakállas zsidók ütlegelése, miközben a kivégzés helyére terelik őket,
egyáltalán nem voltak kivétel esek. A 101-es zászlóalj tukówi akciójáról pél­
dául semmit nem mondanak, viszont a helyi csendőrség egy beosztottja az
irodaablakból figyelte az ottani eseményeket, és így emlékezett azokra: „(A
zsidókat) német rendőrök (Polizeibeamter) kísérték. Láttam, ahogy bun­
kókkal verték őket és ahogy néhányan összeestek. A közvetlen közelemben
történt. Akik nem tudtak felállni maguktól, azokat a rendőrök rángatták fel.
Az ütlegelés folyamatos volt és a menetből fájdalomüvöltéseket (lautstark
angetrieben) lehetett hallani”.

262
 Németek mi^dzyrzeci zsidó nőket és gyerekeket
zsúfolnak egy tehervagonba

A 101 -e$ zászlóalj emberei beszámolnak mások, például az SD katonák

vagy a Hiwik kegyetlenkedéseiről Mi^dzyrzecben, de hallgatnak arról, amit
ők maguk követtek el Nincs szó a bunkókról sem, holott a gettó kiürítésekor
sokan használtak ilyet Nem nehéz feltételezni, hogy nemcsak ott, hanem
máshol is. Józefównál szó van korbácsokról, Lomazynál a bunkósbotokról
(mivel valaki beszámolt a szakállas zsidók megvetéséről), Mi^drzyrzecnél is
említi egy-két ember a korbácsokat. Lomazynál korbácsolásról senki nem
beszél, csak az egyik ottani fotóról tudjuk, hogy a korbácsok ott is kézben
voltak. Lukównál két fénykép bizonyítja jelenlétüket.
Lukównál a rendőrök gúnyolták is foglyaikat, mielőtt hétezer embert a
treblínkai gázkamrákba küldtek volna. Kényszerítették őket, hogy imára kul­
csolt kézzel térdepeljenek, és feltehetően arra is, hogy imákat énekeljenek. A
zsidó vallási tárgyak és szokások látványán „a zsidókérdés megoldásának”
résztvevői jókat derültek, és újabb kegyetlenkedésekre érezték indíttatva
magukat. Az ő szemükben ez egy ördögtől való népség kétségtelenül bizarr
és groteszk ceremóniája volt. A Holokauszt azon ritka tömeggyiíkosságok
egyike volt, amelyben az elkövetők rendszeresen kigúnyolták áldozataikat
és rítusaik bemutatására kényszerítették őket mielőtt halálba küldték volna
ezeket az embereket. Az első fotón látható Örömtől sugárzó arc és viselőjé­
nek büszke testtartása arra vall, hogy sok ilyen jelenet részesei voltak, ahol
számukra archetipikusnak tetsző zsidókkal szórakoznak az imasállal, de fej­
fedő nélkül (azt feltehetően leverték már a fejükről), ám ezekről nincs szó
a vallomásokban, de még a túlélők vallomásaiban sem, mivel legtöbbször
nincsenek túlélők. Mindezt annak érzékeltetése végett részletezem, mert a
vallomások a megtörtént szörnyűségek nagy részét egyszerűen elhallgat­
ják, nem tükrözik sem a bánásmód durvaságát, sem azt, hogy az elkövetők
kedvteléssel tették, amit tettek. Trapp őrnagy, aki vegyes érzelmekkel gyil­
kolt, legalább egy esetben megrótta a kegyetlenkedőket. Egyik emberének
beszámolója eszerint a józefówi kivégzés után összehívta a zászlóaljat, és

263
 „emlékezetem szerint valamilyen megjegyzést tett a zsidók helytelen keze­
lésére vonatkozóan, am inek tanúja volt. A feladatunk az volt, hogy lelőjük a
zsidókat, nem az, hogy verjük és kínozzuk őket”. Jellemző, hogy a zászlóalj
tagjai nem kifejezett tilalom ról, hanem egy elmarasztaló megjegyzésről b e ­
szélnek (Trapp war nicht einverstanden). E z egy olyan hivatalos személy re­
akciója, aki egyáltalán nem m ondható tipikusnak, am ennyiben m egpróbál­
ta korlátozni a kegyetlenkedést, a könyörtelen indulatokat, melyek em bereit
ekkor m ár hatalmukba kerítették. A karatlanul Shakespeare parafrázisával
élve Trapp ezt m ondta: „hívjanak bennünket tisztogatóknak, ne gyilkosok­
nak” amivel azt üzente em bereinek, hogy gyilkoljanak, de ne kínozzanak.
Ez az erőfeszítés azonban hiábavaló volt, em berei a bizonyítékok szerint m ár
ragaszkodtak a kegyetlenkedéshez, legyen szó Mi^dzyrzecről vagy más h e­
lyekről, ahol „a zsidók elleni borzalmas túlkapások” történtek.
Nem vitás, a zászlóaljon belül is sokféle felfogás létezett a zsidó népir­
tá sró l Az elvi egyetértés m ellett az egyes em berek m ás-m ás érzelmekkel
viseltettek. Gnade és Bekem eier a szadista gyilkos „típusát” testesíti meg,
aztán voltak a H offm an-féle készséges, de nem túl jó idegzetűek, meg az
elkötelezett, de rossz érzésekkel is küszködő hóhérok, m int G raffniann, vé­
gül a történteket helyeslő, de nehezen viselő, ellentm ondásos érzelmekkel
teli személyek, m int Trapp őrnagy. Ezek a típusok nem egyformán élvez­
ték azt, am it csináltak, de senki nem kételkedett abban, hogy igazságos do­
logban vesz részt. A zászlóaljon belüli megoszlásukról nem sokat tudunk,
ehhez nincs elegendő inform áció, ahogy azt sem tudni, hányán gyilkoltak
közülük és m ilyen gyakorisággal. Még kevesebbet tudunk arról, hogy ki m i­
lyen érzelm ekkel vett részt a mészárlásban és m it érzett a tetem ek láttán.
Az persze érthető, hogy am ikor az idézett vallomások a hatvanas években
elhangzottak, m ár senki nem ism erte el, hogy annak idején öröm m el vagy
diadalérzettel tekintett volna a legyilkolt em berekre, köztük nőkre és gyer­
mekekre. Ugyancsak nehéz elképzelni, hogy közülük bárki a legcsekélyebb
rokonszenvet érezte volna, vagy legalább közöm bös lett volna, rokon em be­
ri lényeknek tekintette volna áldozatait.

264
 A hikówi zsidóknak a treb)inkai haláltáborba szállítása előtt
készült fotókon a 10.1 -es zászlóalj rendőrei emlékfelvételekbez
való pózolásra kényszerítik a zsidókat

A bizonyítékok csak annak megállapításához elegendők, hogy a 101-es

zászlóalj tagjai zsidókat gyilkoltak, s ezt nem egyszer tették, hanem soroza­
tosan. M egjegyzendő, hogy csupán Józefówban, tehát az első alkalom m al
voltak megrendülve m aguk is attól, amit tettek, csak akkor fordult elő, hogy
voltak, akik felm entést kértek, és hogy másokat érzelm ileg megviselt az ak­
ció. Ha itt elvi ellentétekről, nem csupán iszonyról lett volna szó, akkor ezek
az érzelm i reakciók a későbbiekben fokozódlak volna. Ehelyett megszűntek,
jóllehet a távolm aradás a későbbiekben is m egm aradt, m in t lehetőség. De
m iként az orvostanhallgatók is fokozatosan m egszokják a ver látványát, ezek
a rendőrök is lassan megfeledkeztek a gyilkolással járó kellem etlenségekről.
Ez világos a felm entést kérők alacsony szám ából és az önkéntesek bőségéből
is. A zsidók legvilkolása két vonatkozásban is a norm át jelentette. Az egyik
jellem ző arra, m it értettek a nácik egészségügyön. A zászlóalj két egészség-
ügyi katonája rendszeresen ellenőrizte a kivégzések után a holttesteket, de
csakis azért, hogy az életben m aradottakkal saját kezűleg végezzen. „Soro­
zatosan előfordult, hogy kegyelem lövésekkel (G nadcnschüsse) végeztek ve­
lük” H ozzájárulásuk a ném etség legnagyobb ellenségének kikiáltott zsidók
m egsem m isítéséhez olyan jelentős volt, hogy nem maradt el a felsőbbségtő]
érkező elism erés sem. Conrad M ehler M ásodosztályú Kiváló Szolgálatért
Érdem keresztet (Kriegsverdienstkreuz) kapott, m elynek indoklásában az is
benne van, hogy „kitüntette magát a zsidók deportálásával, evakuálásával
kapcsolatos m űveletekben is kem ény és kérlelhetetlen magatartásával" A
101-es zászlóalj és a 25-ö s Rendőr Hadtest zászlóaljai a parancsnokuk össze­
foglaló értékelésében is elism erést szerzett, jó llehet a népirtás szó ebben az
okiratban sem fordul elő, csak a nácik tolvajnyelvén vannak leírva a dolgok.

265
 „Az SS 25-ös Rendőr Hadtesttől távozva szeretnék őszinte köszönetét m on­
dani minden tisztnek tartalékos tisztnek és alárendeltnek a fáradhatatlan
munkáért , hozzám való lojalitásotokért és áldozatkészségetekért . A legjobbat
nyújtottátok a Führernek, a n épn ek a Szülőföldnek a kimerítő , kemény és
véres partizánharcban, Folytassátok ebben a szellemben , előre a győzelemért!”

A háború után a 101 -es Rendőr Zászlóalj emberei nem dicsekedhettek

nyíltan közös és egyéni tetteikkel és kitüntetéseikkel - több mint húsz em­
ber kapott kitüntetést -> de az elismerések maguk, melyek odaadásukat és
hatékonyságukat méltatták, fennmaradtak. Ezek az elismerések, melyeket
egyáltalán nem szégyelltek, amikor megkapták őket, sokkal inkább jellem­
zők a zászlóalj tényleges magatartására, mint a háború utáni tagadása an­
nak, ami valójában történt Ezek a rendőrök nem egyszerűen tették a dolgu­
kat. Ök tudatosan gyilkoltak a német nemzet szolgálatában.

1266
 9.

RENDŐR ZÁSZLÓALJAK:
ÉLETEK, GYILKOSSÁGOK, MOTIVÁCIÓK

A 101-es és más rendőr zászlóaljak népirtó tevékenységét kutatva könnyen

abba a hibába eshetünk, hogy az elkövetőket csak gyilkos tetteik prizmáján
keresztül látjuk. Ebből azonban némi torzítás keletkezik. Nem meglepő, hogy
a kivégzési műveletek különleges jellege sokakat arra indít, hogy az elkövető­
ket ne egy normális társadalmi és erkölcsi univerzum lakóinak, hanem vala­
miféle különleges, attól eltérő szub-univerzum tagjainak tekintsék, akiknek
tevékenysége teljesen különbözik a megszokott emberi tevékenységektől. Ez
viszont az elkövetők és életük karikatúraszerű ábrázolásához vezet. Valójában
a szóban forgó német emberek is élték a maguk társadalmi életét és sok min­
den mással is foglalkoztak amellett, hogy egy népirtó mészárlásban vettek
részt. Megértésükhöz tehát elengedhetetlen, hogy életüknek a gyilkosságok­
tól független vonatkozásait is elismerjük és megvizsgáljuk.
A rendőr zászlóaljak nem valamiféle szociális és kulturális vákuumban
gyilkoltak. A németek gyors tempóban felépítették maguknak Lengyelország­
ban azt az intézményi hálózatot és kulturális létezési módot, mely lényegében
független volt a lengyelektől (nem beszélve a zsidókról), mely megfelelt saját
képüknek az Übermenschenről, akiknek a „szubhumán” lények kisöprésc és
a meghódított terület saját képükre formálása a feladatuk. Valójában a zászló­
alj emberei élénk kulturális életet éltek Lengyelországban. Miközben ezrével
mészároltak le fegyvertelen zsidókat, a rendőrök folyamatosan visszatértek a
német kulturális élet konvencionálisabb formáihoz. Kulturális tevékenységük
- a rendőrklubok, a szabadidőközpontok, a kantinok, a sportesemények, a
filmvetítések, a játékok, a vallási tevékenységek, az érzelmi életük és a morális
kérdésekről folytatott vitáik - együttesen éles, mondhatni megrendítő kont­
rasztot alkotnak apokaliptikus tetteikkel szemben.
Elég a különböző helyi parancsnokok által kiadott parancsokra rápillantani
ahhoz, hogy lássuk: noha ezek meglehetősen szűkszavú és sematikus nyelve­
zetű iratok, jól látszik belőlük is, hogy itt nem valamiféle egy kaptafára készült
egyénekről van szó, amint a2t manapság mindenki képzeli. A 25-ös Rendőr
Hadsereg „25-ös számú hadseregparancsa” alapján fogalmat alkothatunk róla,

267 i
 hogy milyen életmódot folytattak a 65-ös, a 110-es és más rendőr zászlóaljak
emberei, amikor éppen nem gyilkoltak, A kétoldalas parancs hat témára vonat­
kozik. Az első egy verseny eredményeire utal: „1942 október 18-án, vasárnap,
valamint október 25-én, a Motorizált Csendőr Zászlóalj részt vett az őszi ra-
domi nyomkövető versenyen.71 A parancs megnevez négy embert, akik „a nyílt
osztályban” legyőzték a radomi Luftwaffe- csapatot mindkét négy kilométeres
versenyben, és a nap legjobb időeredményeit érték el. A zászlóalj egy másik ren­
dőre egy másik versenyszámban második helyezést ért el. A hadseregparancs­
nok hozzáteszi: „Gratulálok a győzteseknek eredményeikhez”
A parancs második része arra vonatkozik, hogy a következő héten kik
lesznek szolgálatban a tisztek és a beosztottak közül. A harmadik parancs a
Krakkó és Krynica közötti vasüti közlekedés újraindításáról szól és „a kryni-
cai spa látogatására” buzdít. Tartalmazza a téli menetrendet is a több órányi
távolságban lévő rekreációs létesítmény felé, A negyedik tétel „férfias játékot”
kínál és egy másik rekreációs lehetőségre vonatkozik:

„November 3-án délután 4 és 8 órakor az NSDAP (a náci párt) házában

Lublinban a »Berlini ljjak« néven is ismert »Ostermánn« rendőrségi színjátszó
csoport a Rendfenntartó Rendőrség tagjai és családtagjaik számára előadást
tart A belépés ingyenes”

Az ötödik és a hatodik parancs egészségügyi intézkedésekről szól. Az egyik

utasítja a rendőröket, hogy a fertőző betegségekről azonnal tegyenek jelentést,
a másik a tífuszveszélyre figyelmeztető plakátok kiaggatását írja elő.
A szóban forgó napokban a 101-cs Rendőr Zászlóalj a zsidók tervszerű
kiirtásának kellős közepén volt a maga körzetében, mindössze bárom nappal
a migdzyrzeci zsidók haláltáborba toloncolása előtt. A 65-ös Rendőr Zászlóalj
a krakkói és Krakkó környéki zsidóság lelövöldözésével és Auschwitzba szál­
lításával volt elfoglalva, A 67-es Rendőr Zászlóalj Bilgoraj és Zamosc környé­
kén tizedelte a zsidó közösségeket. Ugyanebben az időben a 316-os Rendőr
Zászlóalj Babrujszk városban mészárolt le kétezer zsidót.
A „25-ös hadseregparancs” mely csak egyike a hetente kiadott szokvá­
nyos utasításoknak az alegységek felé, mégis azt mutatja, hogy egyáltalán
nem egydimenziós emberekről van szó a végrehajtók esetében, és az intéz­
ményeiket sem kell leegyszerűsíteni. A hadseregparancsnok persze büszke
embereinek a l.uftwaffc elleni győzelmére, még ha az a távoli Radom város­
ban történt is. Értesíti beosztottait a Krynica városi üdülési lehetőségekről,
hiszen ez egy gyógyvizeiről híres déli lengyel üdülőhely, és ingyenes szóra­
koztató programra hívja őket.
Az október 25-i hadseregparancs semmilyen tekintetben sem különleges.
A sporteseményekre, kulturális programokra és más szabadidőprogramokra
vonatkozó felhívások is szokványosak, még ha tömeggyilkosokhoz szólnak

268
is. 1942 június vegén például a rendőrök a lublini uszoda nyitvatartási órái­
ról, valamint a teniszpályák igénybevételének lehetőségeiről értesültek precíz
részletességgel. Noha <1 tenisziitőket a parancs értelmében maguknak kelleti
hozniuk, „a teníszlabdák kisebb számban az SS- és rendőrségi sportklubban
igényelhetők az Ostlandstrasse 8C szám alatt a 2-es teremben. Ezeket pénzért
lehet kikölcsönözni. Mivel a teniszöltözet beszerzése nehézségekbe ütközik,
annak viselése nem kötelező. Kivétel, hogy a teniszpályára lépni csak gumital­
pú sportcipőben lehet”. Ezek a rendőrségi körlevelek sok ehhez hasonló köz­
napi témáról informálták a rendőröket, még azt is innen tudták meg, hogy a
téli fűtésre való szenet mikor és hol osztják. De a hivatalos rendelkezések is
ezekben voltak. Ideértve a legújabb rendelkezéseket arról, hogyan kell kezelni
és kivégezni a „túszokat” és végrehajtani a zsidók elleni műveleteket.
Ezek a hadparancsok mindig instrukciók hosszú sorát tartalmazták a ren­
dőrök szolgálati kötelességeiről, meg arról is, hogyan töltsék a szabadidejüket,
sokszor megléddvc a beosztottakat a szabályok áthágása miatt, vagy mert nem
a várakozásoknak megfelelően jártak el. Az egyik körlevélben a parancsnok
arról tájékoztatta embereit, hogy tudomására jutott: „Nagy mennyiségű cső-
magolóanyag, ásványvíz és más palackok sokasága halmozódott fel”. Embe­
reinek ez a mulasztása aggasztja a főnököt: „Felelőtlen dolog - írja hogy
a jelenlegi nyersanyag és ellátási viszonyok között az erre hivatott személyek
képtelenek biztosítani a tartályok és csomagolóanyagok azonnali újbóli fel-
használását” A parancsnok felelősségre vonással fenyegeti azokat, akik tovább
folytatják a pazarlást. Ebből és sok más hasonló megjegyzésből is következik,
hogy ezek a németek aligha nevezhetők automata módjára cselekvő, a paran­
csokat tökéletesen végrehajtó embereknek, és nagyon szelektíven tartották be
vagy szegték meg a szabályokat és a társadalmi normákat.
A Lublinban állomásozó rendőri egységeknek számos alkalmuk volt a kul­
turális eseményeken való részvételre a rendőri és a katonai körzetben egya­
ránt Az ilyen eseményeken a 25-ös hadsereg rendőrei nem minden esetben
viselkedtek megfelelően, legalábbis a parancsnok erre hívta fel a figyelmet:

„A színházi előadásokra , koncertekre, filmbemutatókra szóló szabadjegyek

használatakor az egyenruhás rendőrök viselkedése nem mindig megfelelő. Elő­
fordul, hogy hangos megjegyzésekkel, nevetéssel és más rendbontással fejezik
ki nemtetszésüket Az ilyen magatartás sértő más nézőkre nézve> valamint a
művészekre nézve, és a rendőrség tekintélyét rombolja. Ezért szükséges, hogy a
parancsnokok és irodavezetők pedagógiai instrukciókat tegyenek közzé annak
érdekében , hogy az előadásokon mindenki megfelelően és nyugodtan viselked­
jen azok végéig vagy a legközelebbi szünetig

Noha olyan intézményekhez tartoztak, amelyek általában megfelelően vi­

selkedtek, betartották az együttélés elfogadott szabályait, a rendőrség emberei

269
 a látszólag szigorú szabályok dacára is komolyan vették a mindennapi társa­
dalmi együttélés normáit. Mit mond ez ezekről az emberekről, a szabályköve­
tő magatartásukról, az intézmény természetéről, melytől semmi ok nem volt
félni? Ugyanebben a „hadseregparancsban * található egy másik feddés, mely
már nem csupán antiszociális magatartásról szól, hanem törvénytelenségek­
ről is: „A Rendfenntartó Rendőrség tagjai, akiket a betakarítás felügyeletére
rendeltek ki, törvényellenes módon vadásztak vaddisznókra. Hangsúlyoznom
kell, hogy az illegális vadászat minden formáját vadorzásnak fogjuk tekinteni.
Akik ismétlődően elkövetik, azokat felelősségre vonjuk!
A körlevelek tartalma, ha összevetjük őket az érintettek mindennapi te­
vékenységével, legyen szó szolgálati vagy szabadidős tevékenységről, számos
következtetés levonására ad alkalmat. Először is arra, hogy a népirtás elkö­
vetőiről alkotott sztereotípiák nagyrészt légüres térben, egyfajta érzelmi vá­
kuumban keletkeztek. Akik ezeket a hamis sztereotípiákat kialakították vagy
osztották, alig próbálkoztak azzal, hogy az elkövetők cselekedeteit vagy teljes
életét valóságos intézményi vagy társadalmi keretben vizsgálják.
Az elkövetők nem valamiféle gyilkológépek voltak. Emberi lények voltak
ők, akik „gazdag5 életet éltek, nem pedig valamiféle egydimenziós valóság­
ban mozogtak, amit a Holokauszt-irodalom általában megjelenít. Sokféle és
komplex társadalmi kapcsolataik voltak és viszonylag sokfele napi feladatot
teljesítettek. Otthon családjuk, az alegységeknél baráti körük volt, köztük kö­
zeli pajtásaik, és állomáshelyükön is széles körű kontaktusokat tartottak fenn
más intézményekhez tartozó németekkel és nem németekkel egyaránt Noha
a népirtó mészárlás árnyéka rávetült mindennapjaikra, valószínűleg sokuk
mellett ott voltak a családtagjaik is, amint például a színházi előadásra szóló
meghívásból következik, hiszen ott külön leszögezik, hogy családtagokat is
szívesen látnak. Világos, hogy Wohlauf és Brand hadnagy nem az egyedüliek
voltak, akik feleséggel az oldalukon voltak jelen. Nem beszélve az elkövetők
szerelmi ügyeiről. A 25-ös Rendőr Hadsereg egyik írnokának például doku­
mentálhatóan viszonya volt egy nővel, akit feleségül akart venni, miközben
szorgosan jegyezte a tömeggyilkosságokról szóló adatokat. Ez egyáltalán nem
egy nőktől megfosztott közösség volt. Ez esetben a barátnő a parancsnok­
ságon dolgozott a Rendfenntartó Rendőrség lublini irodájában, előbb mint
telefonkezelő, majd annak a hadműveleti egységnek a titkárnője, ahol a ki­
végzéseket tervezték, A 101-es zászlóaljnál gyakran voltak „társasági estek’5
(geselligen Abenden), ahol az egyik rendőr, egy hegedűs visszaemlékezése
szerint Dr. Schoenfelder, az az egészségügyi, aki tanácsokat adott a zsidók le-
gyilkolásának módszereire, „csodálatosan tangóharmonikázott és elég gyak­
ran csinálta! Voltak zenedélutánok is, mint például az, amelyet a második
század számára rendeztek Mi^dzyrzecben, ahol a leggyakoribb és legnagyobb
mészárlások voltak. Négy fénykép maradt fenn, ahol zenészek kis csoportja
játszik a zászlóalj emberei előtt egy balkonon. További pihenési lehetőség volt

270
a rendőrök számára az a kuglipálya, melyet saját maguk fabrikáltak maguknak
a műhelyükben. A kugli, akárcsak a tekézés, lényegében közösségi játék, ahol
férfiak kisebb csoportja, általában kettő-hat fó jön össze zajosan és vidáman.
Az elkövetőknek volt szabadidejük és lehetőségeik voltak annak kihaszná­
lására, s megtehették volna, hogy ezt az időt személyes véleményük kialakítá­
sára is felhasználják. Akár a templomban, akár a játéktéren, vagy egy bárban
iszogatva megtehették volna, hogy megfontolják, megvitassák vagy legalább
áttekintsék életvitelüket. Volt lehetőségük lereagálni a dolgokat, véleményt
alkotni és ítélkezni. Sokan közülük templomba jártak, imádkoztak Istenhez,
elgondolkodtak a létkérdéseken és prédikációkat hallgattak meg, melyek arra
emlékeztették őket, milyen kötelességeik vannak embertársaikkal szemben.
A katolikusok megkapták az áldást és gyónni is eljártak. És vajon hányán be­
széltek közülük a gyilkosságaikról, amikor éjjel a feleségükhöz vagy barátnő­
jükhöz mentek?
A rendőr alakulatok embereiről az sem mondható, hogy szolgaian teljesí­
tettek minden parancsot, hiszen a parancsnokok gyakran utasították rendre
őket különféle figyelmetlenségekért vagy engedetlenkedésérL A gyilkosságok
fotózását számos parancsban tiltották, de hasztalan. Ezek nem robotemberek
voltak Volt véleményük a szabályokról, melyeket előírtak nekik, de maguk
döntötték el, hogy mikor és milyen feltételekkel engedelmeskedjenek.
Háború utáni vallomásaikban szinte semmit nem mondtak szabadidős
tevékenységeikről, hiszen vallatóikat is az általuk elkövetett bűntettek érde­
kelték, nem az, hogy hányszor voltak színházban, vagy hány gólt rúgtak a
focipályán és miről beszélgettek a klubban. De ha ezeknek az elkövetőknek
az életét és ideológiai profilját a maga teljességében próbáljuk rekonstruálni,
ahhoz ezeket a tevékenységeiket is vizsgálnunk kell.
Különösen érdekes, hogyan reagáltak bizonyos, az állatokkal való bánás­
módra vonatkozó utasításokra. Egy 1942 augusztusi hadparancs arról tájé­
koztatja a beosztottakat, hogy a Generalgouvernement területét „állatjár­
vány-körzetté” nyilvánították (Tierseuchengebiet). Ezzel kapcsolatban külön
előírások születtek a rendőrkutyák kezeléséről, elsősorban a kutyák állatorvosi
vizsgálatát tették kötelezővé minden esetben, amikor egyik körzetből a másik­
ba kerültek. A szállítás idején „a kutyatartónak rendkívüli módon kell figyel­
nie a kutyát és bármely betegségtünet vagy viselkedésváltozás esetén azonnal
állatorvoshoz kell vinnie” A rendőrkutyák egészségéért érzett aggodalom
(ezeket végső soron hasznos állatoknak tekintették a zsidók elleni brutalitá­
sokban való közreműködésük miatt is) és az igyekezet a járványos betegsé­
gek terjedésének megakadályozására teljesen érthető. Vajon észrevették-e az
érintettek, mennyire különbözik a kutyákkal és a zsidókkal való bánásmód­
juk? A kutyák esetében a legcsekélyebb tünet jelentkezésekor állatorvoshoz
kellett fordulniuk A zsidó esetében sem a rosszullét, sem a súlyos betegség
nem indokolta az orvosi ellátást. A szabály az volt, hogy betegség esetén a

271
 zsidó embert ilyenkor lelőtték vagy gázkamrába küldték. Persze nemcsak a
beteg állatok és a beteg zsidók kezelése volt merőben eltérő, hanem egészsé­
ges zsidókat is öltek meg azzal a formális indoklással, hogy az illető beteg, s
ezt az indoklást igen gyakran alkalmazták. Valójában a zsidóság puszta tényét
tekintették betegségnek, a társadalom testét pusztító rákos daganatnak. Egy
Auschwitzban működő orvos büszkén vallotta: „Persze, hogy orvos vagyok
és persze, hogy életeket akarok menteni. És az emberi élet iránti tiszteletből
eltávolítók egy elüszkösödött vakbelet, A zsidóság elüszkösödött vakbél az
emberiség testében
A rendőrkutyák megbetegedéstől való megóvása teljesen hétköznapi intéz­
kedés. Egy SS-tábornoknak a kutyája iránti szeretete azonban arra is alkalmas
volt, hogy népirtó ügynököket buzdítson. 1942 októberében a 25-ös Rendőr
Hadsereg emberei egy hadparancs utóiratából megtudhatták, hogy „egy 14
hónapos német juhászkutya, Harry volt a neve” néhány héttel korábban le­
ugrott a vonatról Lublin mellett és azóta sem találják „Minden állomáson
kérjük, figyeljenek hogy a kutya visszakerüljön gazdájához. Aid látta a kutyát,
az jelentkezzék a főhadiszálláson” - folytatódott az utasítás. A bujkáló zsidók
után rendszeresen kutató beosztottaknak volt már gyakorlatuk az ilyesmiben.
Feltehető, hogy félszemmel mindegyikük azt figyelte, hogy miközben a zsi­
dókat kutatva átfésülik az erdőt, nem tűnik-e fel valahol a német juhász. Az
biztos, hogy a kutya biztonsága sokkal jobban érdekelt mindenkit a zsidóké­
nál. És alighanem a németek bármelyike elismerte volna, hogy kutyának lenni
sokkal jobb dolog...
A kutyára vonatkozó figyelmeztetés szintén azok közé a dolgok közé tar­
tozik, amelyek akár figyelmeztetésként is szolgálhattak volna a népirtás vég­
rehajtói számára, ha csak megközelítően olyan érzékenyek, mint ennek a
könyvnek az olvasói. Az összehasonlítási lehetőség akár önvizsgálatra vagy
megértésre is ösztönözhette volna őket. Ez a hatás azonban elmaradt.
1943. június 11-én a 25-ös hadsereg parancsnoka megrótta a hadsereget,
amiért sok helyen elmulasztották kifüggeszteni az állatvédelmi (Tierschutz)
röplapokat. E mulasztás kapcsán a felsőbbség arra a következtetésre jutott, hogy
„nem fordítanak figyelmet az állatvédelemre” A parancsnok így folytatta:

„Mindenkinek újult erővel kell törekednie az állatok durvaságtól való meg­

óvására (Tierquálereien), és jelentenie kell minden ilyen esetet a parancsnok-
ságftak.
Külön figyelmet kell fordítani a marhaszállításra , mivel a vagonok túlzsúfolt­
sága miatt nagy veszteségek keletkeztek az állatokban , ami az élelmiszer-ellátást
is súlyosan veszélyezteti”

A körlevél további instrukciókat is tartalmaz arról, hogyan kell bánni az

állatokkal, melyeket a tömeggyilkos hóhérok bizonyosan meg is szívleltek. A

272
parancs a továbbiakban részletesen foglalkozott a tehenek bezsúfolásával ősz-
szefüggő problémákkal. A 101-es zászlóalj egyik embere ugyanakkor a zsidók
marhavagonokba zsúfolásáról ezt vallotta: Mi^dzyrzecben „különösen durva
dolog volt a zsidók marhavagonokba zsúfolása, A vagonok olyannyira tömve
voltak, hogy alaposan meg kellett dolgozni azért, hogy be tudjuk zárni a toló­
ajtókat. Nem ritkán a lábunkat is használnunk kellett”
A náci Németország bizarr világát jól tükrözi ez az ellentét az állatokkal és
a zsidókkal való bánásmód között. A zsidók marhavagonokba zsúfolásának
kevésbé durva módjára vonatkozóan soha semmilyen parancs nem érkezett a
végrehajtókhoz, senki nem korlátozta őket foglyaik öklözésében és rugdosá-
sában, aminek épp az volt a célja, hogy minél több embert zsúfoljanak a vago­
nokba, A marhavagonolc hol marhákat, hol zsidókat szállítottak. És senki előtt
nem volt titok, hogy melyik szállítmánnyal kell kíméletesebben, ha úgy tetszik
emberségesebben bánni. A marhákat nem volt szabad túlságosan zsúfoltan
utaztatni, hiszen élelmezésre szánták őket. Persze nem ez volt az egyedüli ok.
Az állatok decens kezelése a korszak német átlagembere számára morális pa­
rancs volt.
Ám bármennyire szembeszökő ma nekünk a kontraszt az állatok embersé­
ges és az emberek állatias kezelése között, az érintett németek semmi ilyesmit
nem éreztek. Az ironikus a dologban az, hogy ami mindenki előtt teljesen
nyilvánvalónak tűnik, a kegyetlenkedés, amitől minden résztvevőnek meg
kellett volna rendülnie, kétségtelenül észrevétlen maradt az elkövetők számá­
ra. Ők már túl messzire mentek. Az ő kognitív kereteik már olyanok voltak,
hogy azokban már nem fértek el az ellenérvek. A zsidók vonatkozásában a
végrehajtók mindegyike „Szívtelen embernek” (Mann ohne Herz) bizonyult
a szórakoztatásukra előadott színdarabok egyikének címe szerint. Nyugodtan
állíthatjuk, hogy a címben rejlő irónia szintén nem jutott el a tudatukig,

A RENDŐR ZÁSZLÓALJAK, ezek az ideológiai harcosokból álló mozgé­

kony népirtó csapatok egyik zsidó közösséget a másik után pusztították el, de
azt nem állíthatjuk, hogy az itt előadott történetek elszigetelt vagy egyedi ese­
tek lettek volna. Ugyanezek a rémtörténetek, ugyanezek az erőszakos jelene­
tek ismétlődtek a lényeges vonatkozásaikat tekintve más rendőr zászlóaljaknál
is. Az általunk vizsgált rendőr zászlóaljak (a 309-es, 133-as, 65-ös és 101 -es),
mint az alábbi táblázatból kiderül, nem tartoztak a legtöbbet gyilkoló alaku­
latok közé, és amit tagjaik cselekedtek a Holokauszt idején, az a német rend­
őrség általánosan brutális és gyilkos viselkedésmódja mellett nem mondható
rendkívülinek. Kérdés, hogy ilyen körülmények között hogyan értékelendő a
rendőr zászlóaljak bűnössége a Holokausztban?
Nyilvánvaló, hogy nem mindegyik rendőr zászlóalj követett el népirtó mé­
szárlásokat. Sok közülük egyszerűen soha nem kapott parancsot ilyen műve­
letekben való részvételre. Ezért a népirtásban részt vevő zászlóaljak százalékos

273
 aránya nem jellegzetes szám, hiszen a küldetések magük nem voltak önkén­
tesek abban az értelemben, hogy a rezsim által kiküldött toborzó felhívások'
ból senki nem tudhatta, hova kerül, hogy éppen a legvérszomjasabb zászló-
aljakhoz kerül és olt népirtó hóhért csinálnak belőle. Az a véletlenen múlt,
hogy melyik zászlóalj vett részt a kivégzésekben és melyik nem. Arra sincs
bizonyíték hogy maga a rezsim megkülönböztetést tett volna a rendőr zászló­
aljak között az ilyen feladatokra való kiválasztásban a gyilkosságokra való al­
kalmasság vagy készség szerint, illetve bármilyen formában vizsgálták volna,
hogy az emberek közül ki alkalmas és ki nem az ilyen feladatok elvégzésére.
Végső soron az alkalom szülte a hóhérokat, a2 t, hogy melyik zászlóalj milyen
feladatokat kap, A rendőr zászlóaljaknak a tömegpusztításban való részvétele
tehát csak a zsidók deportálására és kivégzésére utasított zászlóaljak esetében
vizsgálható.
Néhány általános megállapítás ezzel kapcsolatban. Az első az, hogy épp
elég rendőr zászlóalj vett részt a Holokausztban ahhoz, hogy ezt a részvételt ne
tekintsük kivételesnek. A rezsim mindenesetre rutinszerűen alkalmazta őket
ilyen feladatokra. Az általam elvégzett jelentékeny, ha nem is teljes kutató­
munka eredményéből ítélve eddig megállapítható, hogy a deportálásokban és
kivégzésekben legalább 38 rendőr zászlóalj vett részt (bizonyos, hogy további­
ak is lehettek). A legtöbb zászlóaljról uly kevés írott anyag maradt fenn, hogy
azokból megállapíthatatlan, milyen műveleteket folytattak. A 38 zászlóaljból
legalább harminc vett részt nagyarányú mészárlásokban és deportálásokban.
Az alábbi táblázat ezek közül csak a legnagyobbakat (ezernél több áldozat)
tartalmazza. Ne feledjük, hogy ezeken kívül is számtalan kisebb-nagyobb
gyilkos operációban vettek részt,

Rendőr Helyszín Dátum Áldozatok száma

zászlóalj

3 Szovjetunió 1941. december több százezer

9 Szovjetunió 1941. jún-dec. több százezer
11 Szlutszk 1941 ősze több ezer
13 Mlawa körzete 1942. nov-dcc. 12.000
Plonsk 1942 vége 5.0ÜÜ
22 Riga 1941. nov-dec. 25,000
Szlutszk 1943 febr. 8-9. 3,000
32 Lvov 1941 szeptember több ezer
41 Varsói gettó 1941 eleje több tízezer
Máj dánek 1943 nov. 3. 16.000
Poniatowa 1943 nov, 3. 14.000
45 Berdicsiv 1941. szept. 12. 1.000

274
 Babij Jár 1941. szept 29-30 33.000
53 Varsói gettó 1943 eleje több tízezer
64 Sajmiste 1941. szept 26. 6.000
65 Siauliai 1941 nyarán 3.000
Krakkó 1942 nyarán és őszén több ezer
67 Szczebrzeszyn 1941 ŐS2én 1.000
Zamosc mellett 1941 nyár vagy ősz 2.000
Biigoraj 1942 őszén 1.200
96 Rivne 1941. nov. 7-8 21.000
101 Parczew 1942. augusztus 5.000
Mi^dzyrzec 1942. aug. 25, 10.000
Majdanek 1943. nov. 3. 16.000
Poniatowa 1943. nov. 3. 14.000
133 Stanislawów 1941. okt. 12. 12.000
Nadvirna 1941. okt. 16. 2,000
Deljatin 1941 őszén 2.000
251 Bialystok 1943 aug. 16-20 25-30.000
255 Bialystok 1943 aug. 16-20 25-30.000
256 Bialystok 1943 aug. 16-20 25-30.000
3Ü3 Babij Jár 1941. szept. 29-30 33.000
Zsitomir 1941 szeptember 18.000
306 Lunyinyec 1942. szept. 4, 2.800
Wysokie 1942. szept 9. 1.400
Davyd-Haradok 1942. szept. 10, L100
Sztolin 1942. szept. 11. 6.500
Janów Podlaskí 1942. szept. 25. 2.500
Pinszk 1942. okt. 29-nov 1. 16.200
307 Breszt-Litovszk 1941 július eleje 6-10.000
Tarnów 1942 június 16.000
Neu Sandau 1942 augusztus 18.000
309 Bialystok 1941. június 27. 2,000
315 D nyeprop et rovszk 1941 november több ezer
Harkov 1942 január 10-20.000
316 Bialystok 1941 július 12-13 3.000
Mahiljov 1941 november 3.700
Babrujszk 1942 végén 2.000
320 Kamenyec-PbdoLszkij 1941. aug. 27-28 23.600
Rivne 1941. nov. 7-8 21.000
Kosztopol 1942.jiil.14. 5.000
Pinszk 1941 .okt.29-nov. 1. 16.200
322 Bialystok 1941 július 12-13 3.000
Mahiljov 1941.okt. 19. 3.700

2751
 Minszk 1941. okt. 19. 19.000
Minszk 1942. júl. 28-30. 9.000

Lovasrendőrség
3. dandár
Majdanek 1943. nov. 3. 16.000
Poniatowa 1943. nov, 3. 14.000
Trawniki 1943, nov. 3. 12.000

Motorizált
csendőrzászlóalj
Majdanek 1943. nov, 3. 16.000
Poniatowa 1943, nov. 3, 14.000

Rendőr gárda
első zászlóalj
Szíri 1943 nyarán 1.000
Drohobics 1943 1.000
Rogatín 1943 gettó kiürítés
Tarnopol 1943 tavaszán gettó kiürítés

Tartalékos
rendőr század
Cologne
Kielce 1942. aug. 20-24. 20.000
Varsói gettó 1943 május több ezer

A rendőr zászlóaljak tagjai előtt nem volt kétséges, hogy nem valamiféle
kemény katonai művelet részesei, még csak nem is arról van szó, hogy például
összegyűjtenek és bosszúból kivégeznek száz „túszt” egy olyan településen,
melynek lakosait a partizánok megsegítésével vádolnak. Amikor ezek a né­
metek több ezer embert mészároltak le vagy szállítottak a haláltáborokba, ha
nem beszeltek is erről, tudták, hogy népirtásban vesznek reszt, tudniuk kellett.
Nehéz megmondani, hányán vettek részt a németek közül csak a ren­
dőr zászlóaljak tömeggyilkosságaiban. Még a zászlóaljak pontos létszáma
sem ismeretes, és az is megállapíthatatlan, hogy egy-egy alakulaton belül
bányán vettek részt közvetlenül deportálásokban és kivégzésekben. Létszá­
muk folyamatosan változott az áthelyezések és az emberveszteségek miatt
is, ami tovább növelte a népirtással vádolható rendőrök összlétszámút Ha
egy zászlóalj létszámát átlagosan ötszáznak vesszük (ezzel inkább alábecsül­
ve a tényleges létszámot), akkor a zsidók lemészárlásában vétkes 38 rendőr

276
zászlóaljnak 19.000 tagja volt. Ugyanezen számítás szerint 15 ezren lehettek
abban a harminc zászlóaljban* amelyek nagyobb tömegmészárlások részesei
voltak. Megint csak kérdéses, hogy zászlóaljon belül ki miben vett részt és
milyen arányban. A részvételi arány általában magas volt. Számos vallomás
utal arra* hogy gyakorlatilag senki sem vonhatta ki magát a megsemmisítő
akciókból De még ha a tényleges elkövetők aránya nem azonos is a teljes
létszámmal, elmondhatjuk, hogy jelentős létszámról van szó. Közülük na­
gyon sokan „egyszerű” németek voltak.
A rendőr zászlóaljak összetétele nem függött össze felhasználásuk mód­
jával. Akár tartalékosokból akár hivatásos rendőrökből állt a zászlóalj, akár
a kettő ötvözete volt, ugyanazokat a feladatokat kellett végrehajtaniuk. És
akárhányan voltak közülük tagjai a náci pártnak vagy az SS-nek, Hitler mind-
annyíuk tetteire büszke lehetett. A háború után felvett vallomások alig mu­
tatnak meggyőződésben különbségeket a párttag vagy SS-tag elkövetők és a
pártonkívüíiek között. Az érintetteket ez nem is érdekelte, nyilván azért nem,
mert rendszerszintű különbség a népirtási műveletek végrehajtásakor nem
volt a legfontosabb náci intézmények tagjai és a nem tagok között. A 65-ös
zászlóalj azelőtt gyilkolt zsidókat, hogy kiküldték volna a frontra, az északi
szovjet területekre, ahol bekerítették és óriási veszteségeket szenvedett. Miu­
tán ezek a rendőrök maguk is átestek a tűzkeresztségen és megtapasztalták a
háború borzalmait, ott folytatták a zsidók gyilkolását, ahol abbahagyták. Az,
hogy maguk is brutális cselekmények áldozatai lettek, semmin sem változta­
tott. Arra sincs bármiféle bizonyíték, hogy a zsidókkal szembeni könyörtelen
bánásmódjuk idővel enyhült volna. Ameddig tagjai voltak a népirtó csapa­
toknak, semmilyen változás nem tapasztalható elszántságukban, buzgóságuk-
ban, amellyel ezt a feladatot végezték. így azok a megjegyzések is alaptalanok,
néha pedig hamisak, melyek szerint a gyilkosságok előrehaladtával a lélektani
romboló hatás miatt (ha volt ilyen egyáltalán) az elkövetők egyre gátlástalan­
abbá és könyörtelenebbül bántak volna a zsidókkal. Nem. A rendőr zászlóal­
jak, a légár latlanabbak és a leggyakorlottabbak is, a legnagyobb veszélyben és
a legnagyobb biztonságban tevékenykedők is, profi gyilkosokként viselkedtek
a zsidókkal szemben, olyan szellemben, amely a megveszekedett, patológiás
antiszemitáknak is megfelelt, s elégedettséggel töltötte el Hitlert és Himmlert.
A gyilkosságokat a legkülönbözőbb formációkban és helyszíneken haj­
tották végre. Volt úgy, hogy zászlóaljjal vonultak ki, máskor csak egy sza­
kaszt küldtek ki. A legnagyobb mészárlásokban más rendőri és nem rendőri
alakulatokkal karöltve, más németek és kollaboránsok társaságában vettek
részt. Kisebb egységekben kisebb gyilkosságokat hajtottak végre. 1lol tisz­
ti vezénylettel, hol anélkül. Ez lényegtelen volt, csak az a gyakorlati kérdés
merült fel, hogy elegendő embert küldjenek a mindenkori feladat végre­
hajtására. Azonos szellemben cselekedtek nagy létszámú és kis létszámú
egységben, kettes-hármas csoportokban. Rugalmasan, változatos viszonyok

277
 között tették a „dolgukat1’ legyen szó deportálásról, tömeges kivégzésről,
tisztogatásról.
Nemcsak a rendőr zászlóaljak embereire, de az Einsatzkommandókra és
az SS-alakulatokra is jellemző, hogy Összetételüktől függetlenül lényegében
egyformán viselkedtek A rendőr zászlóaljaknak és az Einsatzkommandók-
nak például nemcsak a személyi összetétele különbözött, hanem csapatokként
sem hasonlíthatók egymáshoz. Formálisan a rendőr zászlóaljaknak a rend-
fenntartás és más rendőri feladatok ellátása volt a dolga. Igaz, hogy mind­
kettőnek meghatározott körzetek biztosítása volt a feladata, ami a rezsim el­
lenfeleivel vívott harcot is jelentette, de mind a felkészítésük, mind pedig az
ethoszuk a rendőrség, adott esetben a gyarmati rendőrség követelményeihez
igazodott, Az Einsatzkommandók ezzel szemben kimondottan ideológiai
harcosok voltak, akiknek jól felfogott létfeltétele volt a zsidók megsemmisíté­
se. Végeztek más feladatokat is, de elsősorban arra utasították őket, hogy öljék
meg a rendszer ellenségeit. Eltérő identitásuk dacára a rendőr zászlóaljak és
az Emsatztlcommandók a zsidókkal való bánásmódjuk tekintetében nagyon
is hasonlóak voltak.
A rendőr zászlóaljak két fontos vonatkozásban különböztek az Einsatz-
komrnan dóktól. Az Einsatzkomnian dókat általában úgy vezették be a népirtó
mészárlásba, hogy eleinte zsidó férfiakat öltek, azaz megóvták Őket a nők és
gyerekek legyilkolásának lélektanilag terhesebb feladatától, hogy könnyebben
hozzászokjanak az új feladathoz. Hasonló volt a helyzet a rendőr zászlóaljak
némelyikével is, amelyek a szovjet zsidóság elleni irtóhadjárat első szakaszá­
ban vettek rés2 t. Más rendőr zászlóaljakban azonban a németeknek nem volt
lehetőségük erre a fokozatos beavatásra. Első áldozataik között is jelentős szá­
mú asszony és gyermek volt, ami persze erősen próbára tette eltökéltségüket
és idegeiket. A németek, úgy látszik, rájöttek, hogy eredeti várakozásaikkal
ellentétben a tömeggyilkosságokba való fokozatos beavatásra nem volt szük­
ség. Bár néhány embert eleinte sokkolt a dolog, a többség gyorsan és könnyen
hozzászokott az öldökléshez. A löl-es rendőr zászlóalj esetében az ellenke­
zője történt annak, ami az Einsatzkommandóknál. Ök eleinte nagyobbrészt
nőket, gyerekeket, időseket és betegeket öltek, mivel az egészségesebbjét kivá­
logatták és a „munkatáborokba" szállították. A népirtó művelet is teljes gőzzel
beindult addigra, és olyan mértékben „normális” dolognak számított, hogy a
megkülönböztetések alkalmazása a kivégzéseknél az Aktion Reixihard elneve­
zésű művelet szellemének és gyakorlatának is ellentmondott volna.
A rendőr zászlóaljak tevékenységének másik sajátossága az volt, hogy kez­
dettől részt vettek a zsidó gettók megsemmisítésében, ami egyszerre jelentet­
te az ott lakók kiirtását és egy olyan társadalmi intézmény megsemmisítését,
melyet a németek fekélynek tekintettek a társadalom testén. Felkutatták a buj­
káló zsidókat és a helyszínen végeztek az idősekkel és betegekkel, akiket sok­
szor betegágyukban öltek meg. A gettók tisztogatása, mint láttuk, rendszer­

1278
szerű tevékenységgé vált, amelynek semmi köze nem volt a hadműveletekhez.
Első pillanattól tudta mindenki, hogy annak, ami a gettókban folyik, a pokoli
rémtetteknek semmilyen katonai vonatkozásuk nincs. A gettókbeli tisztogatá­
sokhoz olyan elkötelezettségre és kezdeményezőkészségre volt szükség, ami a
(legalábbis látszólag) szabályosabb Einsatzkommandós műveletekhez eleinte
nem kellett.
Megjegyzendő még, hogy egyes rendőr zászlóaljak rendőreinek nagyobb,
lélektanilag nehezebb utat kellett bejárniuk. Az Einsatzkommandóktól eltérő­
en őket nem fokozatosan szoktatták hozzá a gyilkoláshoz, az ő feladataikhoz
kezdettől hozzátartozott, hogy minden életet kiöljenek a gettókból, az ezzel
járó teljes brutalitással. Meglehet, hogy ezek a különbségek nem minden eset­
ben voltak jelentékenyek. Vitatható, hogy mennyire voltak lényegesek, mi­
lyen pszichológiai hatással voltak az elkövetőkre. Ami viszont bizonyos, hogy
mindezeknek a németeknek a népirtás volt a lényegi tevékenységük, s így a
különbségek jelentéktelenek az azonosságokhoz képest. A rendőr zászlóaljak
és az Einsatzkommandók műveleteinek hasonlatossága az, ami figyelmet ér­
demel.
A rendőr zászlóaljak működésének tanulmányozásából ilyenformán két
alapvető tény következik. Az egyik az, hogy az egyszerű németekből könnyen
lehetett népirtó gyilkosokat faragni. A második az, hogy amit tettek, azt nem
lett volna kötelező megtenniük.
A véletlenszerű módszerek, amelyekkel a rendszer sok rendőr zászlóalj
feltöltését intézte, oda vezetett, hogy ezek a zászlóaljak nagy valószínűséggel
hétköznapi emberekkel voltak tele, olyanokkal, akik fontos vonatkozásokban
jellegzetes képviselői voltak a korabeli német társadalomnak. Ezt erősítik meg
a 101 -es zászlóalj állományának életrajzi adatai is. További példaként szol­
gálhat két másik tartalékos rendőr zászlóalj, melyek szintén számos tömegy-
gyilkosságban vettek részt. A 65-ös és a 67-es zászlóaljakról van szó, melyek
összetétele egyáltalán nem mond ellent annak, amit a 101-es-nál láttunk. Egy
220 tőből álló kombinált példán azt láttuk, hogy közülük 49-en voltak a náci
párt tagjai (22,3 százalék), 13-an pedig SS-tagok, (6 százalék). A párttagság
ennél a két zászlóaljnál alacsonyabb volt, mint a 101-esnél, az SS-tagság ará­
nya valamivel magasabb. Ha a három zászlóalj teljes létszámát vizsgáljuk (770
fő), akkor ebből 228 fo (29,6 százalék) volt párttag és jelentéktelen 4,4 százalék
volt tagja az SS-nek. így a 101-es zászlóalj náci tagsága a másik két zászlóalj
számaiból ítélve nem számított nagynak a rendőr zászlóaljak átlagához képest.
A rendőr zászlóaljak emberei korábbi intézményi hovatartozásuk, társa­
dalmi hátterük és némi eltéréssel ideológiai felkészítésük tekintetében a né­
met társadalom átlagos tagjainak mondhatók. A gyilkosságokban részt vevő
38 zászlóalj közül legalább 17-ben, a nagyobb mészárlásokban részt vevő 30
zászlóalj közül 14-ben jelentős számban nem hivatásos rendőrök működtek,
akiknek a hovatartozása aligha különbözhetett a fenti példákban említett ará-

2791
 nyoktói, hiszen a toborzási módszerek nagyjából mindenütt azonosak voltak.
A kiképzési adatok alapján igen kevés kiképzésben részesültek, mivel a rezsim
és a Rendfenntartó Rendőrség nem feltételezte, hogy különösebb ideológiai
felkészítés szükséges ahhoz, hogy ezeket az embereket rávegyék a zsidók tö­
meges legyilkolásában való részvételre.
Végül, a rendőr zászlóaljak embereinek volt személyes lehetőségük a kivég­
zésektől való távolmaradásra vagy a kiválásra. Bizonyított tény, hogy ez a le­
hetőség sok helyen megvolt. Nem bizonyított, de valószínű, hogy a zászlóaljak
többségében ez volt a helyzet. Nyolc rendőrzászlóaijnál és a Gépesített Csen­
dőr Zászlóaljnál dokumentálhatóan arról is tájékoztatták a legénységet, hogy
nem jár büntetéssel, ha nem vesznek részt a mészárlásban. A 101-es zászlóalj
esetében ezek a bizonyítékok tagadhatatlanok és meggyőzőek Az általános
kímélet mellett, melyet sok parancsnok tanúsított emberei iránt, valószínűleg
Himmler is kiadott egy általános parancsot, melyben a rendőrség és a biz­
tonsági erők tagjai számára lehetővé tette a távolmaradást. Az említett kilenc
zászlóaljon kívül nagy valószínűséggel másoknál is volt lehetőség a kiszállásra,
noha ezek rendőreinek a háború utáni vallomásaiban nincs szó erről. Az ilyen
vallomásokkal ugyanis a kihallgatott magának ártott volna. A 25-ös Rendőr
Hadsereg hadműveleti osztályának egyik tisztje, egy őrnagy, említést tesz egy
ezredesről, aki Lembergben felmentését kérte a szolgálat alól, mert lelkiisme'
rete nem engedte, hogy részt vegyen a gyilkosságokban. Az ezredes fontos be­
osztást kapott Berlinben. A vallomástevő őrnagy, akinek beosztásánál fogva
tudnia kellett az ilyen ügyekről, határozottan kijelenti: nem tud olyan esetről,
hogy a Rendfenntartó Rendőrségnél bárkit is megbüntettek volna azért, mert
megtagadta a részvételt a kivégzésekben.
Egyébként akár történtek bejelentések a felmentésre vonatkozóan, akár
nem, az érintetteknek módjukban állt lépéseket tenni a terhes feladat alóli fel­
mentés érdekében. Kérhettek áthelyezést. Hivatkozhattak alkalmatlanságra.
Sok rendőr atyáskodónak, megértőnek, kedves embernek írta le a parancsno­
kát. Bizonyára odamehettek volna a parancsnokukhoz azzal, hogy túl nehéz
feladat számukra a gyerekek lcgyilkolása. Legrosszabb esetben imitálhatták
volna a lelki összeomlást. Ahogy történtek is erre elszigetelt kísérletek, igaz,
nagyon kevés.
A rendőr zászlóaljakban szolgálatot teljesítő németek gondolkodó lények
voltak, saját erkölcsi értékrenddel, akiknek kellett legyen véleménye az általuk
elkövetett tömeggyilkosságokról. A vallomások tömegének lényeges sajátos­
sága, hogy azok a vallomástevők is kizárólag magukról beszélnek, aldlc azt
állítják, hogy nem vettek részt a gyilkosságokban és nem helyeselték azt. Ha
ezek a számszerűen gyakori tagadó vallomások a dolgok tényleges állását tük­
röznék, az a gyilkosságok ellenzésének elterjedtségét, az ellenvélemények egy­
más közötti cseréjét mutatná. Ez esetben elválható lett volna, hogy az egyes
elkövetők sokasága beszéljen arról, miként vitatták meg bajtársaikkal vélemé­

280
nyűket a tömeggyilkosságok bűnös voltáról, miként panaszkodtak arról, hogy
bűncselekmények részeseivé Lették őket. Ilyesféle, a történtek elvi ellenzéséről
tanúskodó beszámolóknak azonban nyoma sincs a vallomásokban.
Végső soron annak sincs nagy jelentősége, Hogy kilenc zászlóaljban volt
lehetőség a büntetlen kiszállásra vagy a többiben is. Hiszen azok is gyilkol­
tak, akiket tájékoztattak arról, hogy nem kötelező ezt megtenniük A kilenc
zászlóalj összesen mintegy 4500 rendőre tudta, hogy nem kötelező a részvétel,
de ők, szinte egységesen, a gyilkolást választották és folytatták a későbbiek­
ben is. Jelentős körülmény hogy a kilenc zászlóalj kÖ2Ül nyolc túlnyomórészt
vagy jelentős részben tartalékosokból állt. Ez pedig azt sugallja, hogy a többi
zászlóalj legénysége számára is közömbös lett volna, hogy tudnake a távol-
maradás lehetőségéről vagy sem. Ennek ellenkezőjét ugyanis semmi nem mu­
tatja vagy bizonyítja. A kilenc zászlóalj jelentékeny mintát alkot, melyet bátran
alkalmazni lehet a zászlóaljak összességére. Márpedig azzal, hogy nem éltek
a távolmaradás lehetőségével, ezek a németek azt jelezték, hogy akaratukkal
megegyezően váltak ncpirtó hóhérokká.
fis miért is cselekedtek volna másként, ha egyszer gonosz szörnyetegeknek
tekintették a zsidókat? Erwin Grafmannt, aki sok tekintetben a 101-es zász­
lóalj legőszintébb és legtisztességesebb tagja volt, megkérdezték, miért nem
kértek felmentést ő és társai már az első alkalommal, amikor egy kivégzőosz­
tagba kerültek. Azt válaszolta: „abban az időben különösebben nem gondol­
kodtunk ezen”. Bár a lehetőséget felajánlották nekik, benne és bajtársaíban fel
sem merült, hogy elfogadják azt. Miért nem? Mert maguk is részt kívántak
venni a kivégzésekben. A józefówi gyilkosságokról szólva Grafmann félreért­
hetetlenül fogalmaz: „Nem emlékszem rá, hogy akárcsak egyetlen bajtársam
is ki akart volna szállni” Az elkötelezettség ilyen fokán Grafmann megerősíti,
hogy az ideológia, mely fogságban tartotta őt és társait, elég erős volt ahhoz,
hogy a zsidók készséges elpusztítására ösztönözze őket. „Csak évek múltával
lett az ember tudatában annak, hogy mi történt akkoriban” A náci eszmék
olyan mélyen hatoltak ennek az embernek a gondolkodásába, hogy csak évek­
kel később (feltehetően a kijózanodás éveiben, amikor elkezdte a nem nácik
szemével is látni a világot) értette meg először, hogy milyen szörnyűséges
bűncselekményben vett részt. Az, hogy akkoriban sem neki, sem bajtársainak
nem voltak erkölcsi fenntartásai, legjobban érzékelhető abból a magyarázat­
ból, melyben Graffman elmondja, miért szállt ki a kivégzésekből „az első tíz­
húsz zsidó” megölését követően. „A felmentést részben azért kértem, mert
a szomszédom olyan ügyetlenül lőtt. Nyilván mindig túl magasan tartotta a
puskatust, mert szörnyű sebeket okozott az áldozatoknak. Egyes esetekben
az áldozat koponyája annyira összeroncsolódott, hogy az agyveleje is kifröcs-
csenl. Egyszerűen nem bírtam már nézni”. Grafmann külön hangsúlyozza,
hogy egyszerűen az undor volt az, ami miatt szeretett volna lélegzethez jutni,
cs egy szóval sem utal arra, hogy magát a kivégzést ő vagy a társai erkölcste­
lennek tartották volna. Később, a pere idején Grafmann beismerte, hogy csak
évek múltával „jutott eszembe, hogy ez a gyilkolás nem volt helyes”.

281
 A zászlóalj egy másik embere a „banditákról” szólva azt magyarázza,
hogy miért nem voltak erkölcsi fenntartásai neki és társainak a kivégzések
végrehajtásakor Mint állítja, és ugyanez érvényes a zászlóalj minden tag*
jára és a Kelet-Európában állomásozó összes németre, a zsidókat axióma-
szerüen azonosították a „banditákkal” és azok németellenes cselekménye­
ivel Hogyan tekintettek rájuk ő és bajtársai? „Az emberi lény kategóriája
nem volt alkalmazható..*” Egy másik népirtó hóhér, a lublini Rendfenntartó
Rendőrség egyik alegységének rendőre is megerősítette ugyanezt. Vallomá­
sának egyik őszinte mondata éles fénybe helyezi azoknak a németeknek a
motiváltságát, akik kényszer nélkül, készségesen, sőt buzgón, és rendkívül
brutálisan vettek részt az európai zsidóság kiirtásában* „A 2$idót mi nem
tekintettük emberi lénynek”

282
 N E G Y E D IK R ÉSZ

A ZSIDÓ „MUNKA” MEGSEMMISÍTÉST JELENT

„A munka (a zsidók számára) egykor utazó karavánok kirablását je ­

lentette, ma eladósodott földművesek, iparosok, középosztálybeliek stb.
kirablását jelenti. A formák változtak, rendben van, de az elv ugyanaz
maradt. Ezt mi nem munkának nevezzük, hanem rablásnak."
ADOLF HITLER, 1920. AUGUSZTUS 13-1 MÜNCHENI BESZÉDÉBŐL

285
 10

A ZSIDÓ „MUNKA” EREDETE ÉS MENETE

A NÁCI KORSZAKBAN

MIÉRT FOGTÁK MUNKÁRA a németek a zsidókat? Miért nem gyil­

kolták meg őket egyszerűen. Hogyan keletkeztek a zsidók dolgoztatásának
egymásnak ellentmondó szabályai és módozatai? A válaszok e kérdésekre
oly mértékben összetettek, hogy még a zsidó kényszermunka befolyásos
kutatóit is teljességgel félrevezették.
Susanne Heim és Götz Aly A végső megoldás gazdaságtana című könyvé­
ben azt írja, hogy a zsidók megsemmisítésének tervezői „nem szórakoztak
a vérrel és fajjal kapcsolatos mítoszokkal, hanem a nagy gazdasági térségek,
a strukturális megújulás, a mindenkor élelmiszergondokkal járó túlnépe­
sedés kategóriáiban gondolkodtak”. Akik ebből a nézőpontból igyekeznek
megmagyarázni a zsidók dolgoztatását, általában racionális, igaz brutális,
de gazdasági okok által vezérelt tevékenységről beszélnek. Némelyek oly
messzire mennek, hogy azt állítják: a németek zsidópolitikájának központ­
jában a gazdasági kizsákmányolás volt, s ehhez képest az öldöklés csak má­
sodlagos, nem pedig önálló cél lett volna.
Márpedig a zsidók lemészárlása nem valamiféle mellékterméke volt a
németek egyéb műveleteinek, s bárki, aki nem a megsemmisítési ideoló­
gia rabja, láthatja, hogy a zsidó munka felhasználása látványosan irracio­
nális dolog volt. Egy hatalmas, tehetséges és helyettesíthetetlen munkaerő
magukra a németekre nézve is ártalmas megsemmisítése a totális háború
körülményei között mindennek mondható, csak nem „racionálisabb ter­
melési módszereknek” Legfeljebb a nácik céljainak ismeretében és e célok
fényében lehet állítani, hogy a zsidó munka felhasználása meglepő módon
többnyire racionális volt ahhoz képest, hogy egymással nem Összeegyez­
tethető célok közötti folyamatosan változó kompromisszumok eredménye
volt.
A zsidó munka németek általi felhasználását, illetve nem felhasználását
három megfontolás befolyásolta. Az első a zsidók eltüntetése, később, 1941
júniusa után megsemmisítése volt. A második pragmatikus, ám az előb­
binek ellentmondó, ezért sokszor elhanyagolt megfontolás az a szükséglet

287
 volt, hogy a lehetséges legnagyobb gazdasági hozzájárulást kapják a zsidók­
tól a háború megnyeréséhez. A harmadik, kevésbé nyilvánvaló, de nem ke-
vés hé fontos forrás, hogy a németek számos célra használták ki a zsidókat,
olyan célokra, melyek emocionális elégedettséget okoztak nekik. Ilyen szük­
séglet volt számukra a zsidók „munkára” fogása is.
Az ipari forradalomtól kezdve a munkát ugyan néha lényegében erköl­
csi tevékenységként értelmezték, de főleg olyan tevékenységnek tekintették,
melynek a célja hasznos javak és szolgáltatások előáállítása. Hatékonyságát
pedig minden érzelgősség g nélkül ítélték meg: mennyi, milyen minőségű
és miféle javak állíthatók elő, és milyen áron. hasznos tevékenységet láttak
benne, úgy merült fel, hogy mennyi és milyen minőségű termék nyerhető a
zsidó munka segítségével, és milyen áron. Ugyanez a kérdés a német társa­
dalommal kapcsolatban általában és a nácikkal kapcsolatban is felvetődött,
de a megítélés tekintetében a zsidó munka lényeges kivételnek számított
Elterjedt, mélyen gyökerező, bár ritkán emlegetett része volt a német és
általában az európai antiszemita hagyománynak, mely a náci uralom idején
igencsak felerősödött, hogy a zsidók vonakodnak a fizikai munkától, nem
dolgoznak tisztességesen. Hitler előtt négyszáz évvel Luther így fejezte ki
ezt a kulturális axiómát: „Foglyul ejtettek minket saját országunkban, hagy­
ják, hogy verejtékes munkával pénzt és vagyont csináljunk nekik, miköz­
ben ők a kályha mellett üldögélnek, lustálkodnak, locsognak, sütögetnek,
esznek, isznak, kellemesen és jól elvannak a mi pénzünkön. Kinevetnek és
leköpdösnek minket, amiért dolgozunk és eltűrjük, hogy lusta élősködők­
ként birtokoljanak bennünket és mindent, ami a miénk”. A spontán bajo­
rországi antiemancipációs kampány során 1849-50-ben benyújtott petí­
ciókban rendszeresen feltűnt a2 az állítás, hogy a zsidók nem végeznének
teljes értékű munkát. A 19. század második felében a zsidó parazitizmus
témája olyan hangsúlyos volt, hogy szinte minden antiszemita iratban meg­
jelent a vád: „A kizsákmányolás mint a produktív munka antitézise teljesen
azonosuk a zsidó tevékenység megítélésével” Friedrich Rühs író 1916-ban,
megelőzve a nácik szándékát a munka büntetésként való alkalmazására a
zsidókkal szemben, ezt állította: „A zsidók minden munkát büntetésnek te­
kintenek”
A zsidó parazitizmus a weimari köztársaságban és a náci korszakban
egyaránt a közbeszéd vezető témáinak egyike volt. Az efféle kijelentések,
hogy „a zsidók nem dolgoznak”, vagy hogy „a zsidó az a személy, aki má­
sok munkáján és termelő tevékenységén nyerészkedik” sűrűn olvashatók
és hallhatók voltak Németországban, különösen a náci korszakban. Hitler
maga is gyakran visszhangozta az ilyen mondatokat, a Mein Kampfban pe­
dig kijelentette, hogy noha a zsidók nomád csoportot alkotnak, különböz­
nek a nomádoktól, akiknek „határozottan pozitív viszonyuk volt a munka
fogalmához. A zsidók viszont egyáltalán nem osztják ezt a koncepciót, ezért

288
a zsidó sohasem volt nomád, hanem mindig és kizárólag parazitaként élős­
ködőit más népek testén! E felfogás szerint a „zsidó” soha nem volt képes
becsületes és produktív munkára, ami élettevékenységének antitézise lett
volna, mivel „egyre jobban és jobban rombolja bármely gazdaság alapjait,
ami a nép számára hasznos lehet” A horogkereszt, az új Németország leg­
fontosabb és legelterjedtebb jelképe szintén ezt a nézetet fejezte ki. Felke­
rült a náci lobogóra is, mely Hitler szerint az alábbi mondandót hordozta:
„Mint nemzeti szocialisták, programunkat a zászlónkban látjuk A vörös­
ben a mozgalom társadalmi eszményét látjuk, a fehérben a nacionalista esz­
ményt, a horogkeresztben a küldetésünket, hogy küzdjünk az árja ember
győzelméért, egyszersmind a kreatív munka eszményének diadaláért, mely,
mint olyan, mindig is antiszemita volt és az is marad” Ez a hiedelem a zsi­
dók „kreatív munkával”, produktív és becsületes munkával szembeni kettős
ellenállásáról olyan meghatározó volt, hogy Hider éppen ennek a hangsú­
lyozását tartotta szükségesnek a rezsim és az új Németország legfontosabb
jelképének magyarázatakor.
Ennek a hiedelemnek a mélységét bizonyítja az a beszéd is, melyet 1941
novemberében Hans Frank, a megszállt Lengyelország új német kormány­
zója tartott a berlini egyetemen. Frank, akinek a hallgatósága német átlag­
emberekből állt, úgy látszik nem nagyon bízott abban, hogy képes eloszlatni
hallgatóságának kultúrájához tartozó antiszemita meggyőződést Kijelen­
tette: „Csakhogy ezek a zsidók (a Generalgouvemement területén) néze­
tünk szerint nem csupán a parazita bandát jelentik, hanem bármi furcsa,
- ezt mi is csak most vettük észre van a zsidóknak egy másik kategóriája
is, amelynek létezéséről elképzelésünk sem volt. Vannak ott munkálkodó
zsidók is, akik a közlekedésben, az építőiparban és a gyárakban dolgoznak,
mások képzett munkások, szabók, cipészek és így tovább”
Az általános vélekedés Németországban Hitlert visszhangozta: a zsidók
paraziták, akik a német dolgozó nép vérét szívják. A zsidók efféle kognitív
kulturális modellje alapján a zsidó munkáról folytatott viták egyfajta jelké­
pes és morális dimenzióba kerültek. E kulturális kognitív modell szerint a
zsidók munkára fogása jelentőségteljes cselekedet volt, Weber szavaival élve
racionális érték. Teljesítmény önmagában véve, függetlenül a terméktől,
függeüenül attól, hogy a tevékenység maga produktív volt vagy sem. A zsidó
munka célja ilyenformán maga a dolgoztatás volt.
A zsidók munkára fogása, függetlenül annak hasznosságától, a jelek sze­
rint két egymással összefüggő antiszemita motivációval történt. Először is
büntető céllal, hiszen az uralkodó elképzelés szerint a zsidó számára min­
den becsületes munka terhes. A munka „büntette” a zsidót fizikailag és ezzel
bosszút állt rajta az évszázados vagy akár évezredes kizsákmányolásért. Ezt
erősíti meg az egyik illusztrált náci tankönyvben olvasható vers is, melynek
címe „A zsidók apja az ördög” Eszerint a zsidó fiú a világ teremtése után
azonnal „sztrájkba lépett”, mert „a célja másoknak a becsapása volt, nem az,
hogy dolgozzon”. Az egyiptomi fáraó a zsidókkal szembekerülve elhatároz­
ta: „Megkínzom a lusta senkiháziakat/ezek az emberek téglákat gyártanak
majd nekem!” A fáraó, ennek az 1936-ban íródott versnek a hőse, világosan
kifejezi itt azt a német koncepciót, mely szerint a zsidók számára a munka
kínzást jelent. Egyben megjósolja, hogyan fogják a németek rabszolgaságba
hajtani a zsidókat és munkával kínozni őket. A második motívum a zsidók
dolgoztatására annak demonstrálása volt, hogy a németek képesek olym ér­
tékben uralmukba hajtani a zsidókat, hogy azokat természetüknek ellent­
mondó tevékenységre bírják, vagyis arra, hogy becsületes emberhez mél­
tóan dolgozzanak (még ha soha nem lehetnek is ilyenek). Egyfajta lélektani
szükséglet elégült ki itt, a zsidók feletti totális uralom szükséglete.
Minthogy a zsidók munkára fogásának ideológiai és lélektani kényszere
ilyen erős volt, a németek gyakran öncélúan dolgoztatták a zsidókat. „A nem
célirányos” munka, vagyis a minden produktivitást nélkülöző tevékenység
jelensége általánosan elterjedt volt a németek zsidókkal kapcsolatos bánás­
módjában, és csakis ez állhat a jelenség elemzésének központjában. Eugen
Kogon, anélkül, hogy megnevezné forrásait, a Buchenwaldban történteket is
ennek megfelelően írja le, „A táborban végzett munkák némelyike hasznos
volt, mások teljesen haszontalanok voltak, inkább egyfajta kínzóeszköznek
használták őket az SS szórakoztatására. Különösen gyakran kellett a zsidók­
nak falakat építeniük, csak azért, hogy másnap lerombolják őket, harmad­
nap pedig kezdjék elölről az egészet.”
A zsidók munkára fogásának antiszemita ihletésű igénye az egész né­
met birodalomra kiterjedt. Sehol nem érződött azonban olyan erőteljesen,
mint 1938-ban Ausztriában, ahol az egész spontán módon kezdődött a2
annektálást követő eufóriában. Az osztrákok örömünnepeltek és ez azon­
nali jelképes zsidóellenes cselekményeket váltott ki belőlük, hiszen csakúgy
mint Németországban, az osztrákok is abban a hitben éltek, hogy a zsidók
kizsákmányolták és sértették a szélesebb társadalmat. A cirkuszi jelenetek,
melyben zsidó férfiak, nők és gyerekek ünneplő ruhában voltak kénytele­
nek mosni a bécsi utcákat, járdákat és házfalakat, ujjongó bámészkodók
tömegeinek szeme láttára zajlottak, „Wáhringben, Becs egyik leggazdagabb
negyedében, a nácik, miután megparancsolták a zsidó nőknek, hogy szőr-
mebundában pucolják az utcát, föléjük álltak és a fejükre vizeltek". Ez volt a
„nem célirányos” munkavégzés legtisztább formája, és az eszmei és lélektani
háttér legtisztább megjelenése.
 Ausztria Németország általi annektálását ünnepelve az örömteli tömeg ügyeli,
ahogy a zsidók apró kefékkel tisztítják a bécsi utcaköveket

A Z SID Ó K DOLGOZTATÁSÁVAL kapcsolatos ném et politika, m in t­

hogy egym ásnak ellentm ondó motivációkkal, részben a gazdasági haszon
igényével, más részben teljesen öncélú m ódon keletkezett, összességében
egy következetlen és végső soron önveszélyes intézkedéscsom agot jelentett.
Egyáltalán nem lehetett előre látni, hogy a ném et m agatartás ellentm on­
dásos m otivációja milyen hatással lesz a politika gyakorlati végrehajtására.
Nem lehetett tudni, hogy a háborús körülm ények között növekvő m unka­
erőhiány közepette a hasznos munkára való igény érvényesül-e a zsidók
m egsem m isítésének igényével szem ben. Képes lesz-e a zsidók produktív
m unkája olyan fontos tényezővé válni, amely befolyásolja az európai zsidó­
ság sorsát a náci uralom alatt?
A zsidók ném etek általi dolgoztatásának a legjellem zőbb vonása az volt,
hogy ennek a tevékenységnek nem volt sem m i köze ahhoz, amilyen sorsot
az európai zsidóknak általánosságban szántak. A zsidók term elékeny m u n­
kára fogása, m int lehetőség, csak utóbb, a háború előrehaladtával merült fel,
jóval azután, hogy Hitler m ár döntött a zsidók sorsáró l Ugyanígy a tábor­
rendszert eredetileg büntetőtáborok rendszerének szánták, s csak később,
a háború előrehaladtával, a zsidó áldozatok többségének legyilkolása után
kaptak szerepet ezek a gazdaságban.
Az 1930-as évek végén, amikor a munkaerőhiány már érzékelhető volt, a
németek még mindig eltávolítani igyekeztek a zsidókat a gazdaságból és az
országból. Ez volt az az időszak, amikor az eíiminációs program lényege a zsi­
dók szociális lényekként való megsemmisítése volt, a zsidó kapcsolatok teljes
felszámolásával, a zsidók emigrációra kényszerítésével. Az uralkodó politikai
trend a zsidóknak a munkából való kitiltása volt, nem pedig a munkára fogása.
Amikor Németországban 1936-ban bekövetkezett a teljes foglalkoztatottság,
amikor m unkaerő-tartalékok helyett munkaerőhiány lépett fél, az eíiminációs

291
 programon egyáltalán nem változtattak, Kbben az időben kezdődött az Entju-
dung dér deutschen Wirtschaft, a zsidók teljes kiszorítása a német gazdaság­
ból. A folyamat 1937-ben megkezdődött és 1938-ban felgyorsult. Ez volt az
első alkalom, amikor később szabállyá vált módon a németek elmulasztották
a zsidók gazdasági szükségletnek megfelelő felhasználását, a zsidókat elbo­
csátották, vállalkozásaikat bezáratták, vagy más „alsóbbrendű” emberekkel
helyettesítették őket a munkahelyeken, akik képzettségüket tekintve gyakran
kevésbé voltak alkalmasak a feladatok elvégzésére. A németek számára az, ami
más népek esetében racionálisnak tűnt, irracionálisnak tetszett a zsidók eseté­
ben. A zsidók még a gazdaságban is, még egy gépezet csavarjaiként, a német
háborús erőfeszítés részeiként is más felfogás alá estek.
Lengyelország majd Franciaország meghódítása arra indította a né­
meteket, hogy lengyel és francia civileket és hadifoglyokat mozgósítsanak
a német gazdaság növekvő munkaerőhiányának valamelyes enyhítésére.
1940-ben mintegy kétmillió főt tett ki a németek által munkára kénysze-
rített külföldi civilek és hadifoglyok száma, ami a teljes német munkaerő
csaknem 10 százalékának felelt meg. Ugyanakkor a németek elmulasztották
kihasználni legnagyobb munkaerő-tartalékaik egyikét, a lengyel zsidóságot.
A már idézett Hans Frank, Lengyelország német kormányzója, 1939. októ­
ber 26-án kiadott egy rendeletet a zsidók munkaszolgálatba állítására, ami
a zsidó munkacsapatok megalakulását eredményezte. Azonban ez is inkább
ideológiai reflex volt, nem pedig racionális gazdasági intézkedés. Ugyanis
annak ellenére, hogy égető szükségük volt a munkaerőre, a nácik általában
alábecsülték a lengyel zsidóság termelőképességét. Nemcsak a zsidó mun­
ka megfelelő megszervezését hanyagolták el (elvakultságukban csak 1940
közepén kezdték felismerni, hogy a zsidók igenis hatékony teljesítményre
képesek, és még akkor is félszívvel viszonyultak a zsidó munkaerőhöz), ha­
nem olyan intézkedéseket is hoztak, amelyekkel megnyomorították a zsidó
munkásokat, ezreket kergettek a halálba, még mielőtt a megsemmisítési po­
litikát formálisan bevezették volna.
A varsói gettó a legjobb példa minderre. Legteljesebb feltöltöttségében a
gettó 445 ezer zsidót fogadott be, és ezzel a zsidók, egyben a zsidó munká­
sok legnagyobb koncentrációja volt Lengyelországban. Az ottani életviszo­
nyok teljesen irracionálisnak mondhatók, ha feltételezzük, hogy a németek
zsidókkal kapcsolatos terveiben a hatékony munkaerőként való felhaszná­
lásuknak bármilyen komolyabb szerepet szántak. A németek politikája in­
kább arra lehet példa, miként lehet egészséges, jó képességű munkásokat
gyorsan önmaguk árnyékává, élő csontvázakká változtatni, nem beszélve
azokról, akikből ténylegesen csak a csontváz maradt. A varsói gettó a város
lakosságának 30 százalékát a város területének 2,4 százalékára zsúfolta ösz-
sze. A népsűrűség 200 ezer fö volt négyzetmérföldenként. Egy szobára több
mint 9 ember jutott. A víz, a fűtés, a csatornázás katasztrofálisan alul múlta

292
a szükségleteket. A gettó a hihetetlen túlnépesedés és az egészségtelen higié­
niai viszonyok miatt a betegségek és járványok fészkévé lett, Az éheztetéssel
felérő élelmezési program azt jelentette, hogy egy gettólakóra naponta 300
kaloda jutott, míg a lengyelek esetében ez 634 kalória, a németek esetében
2310 kalória volt. A zsidók azonban még ezt a hivatalosan előírt ellátmányt
sem kapták meg hiánytalanul. Ennek a politikának a következményei előre
láthatók voltak. A gettólakók gyorsan eljutottak az éhezésig, a legyengülésig,
vagyis olyan állapotba kerültek, ami semmire nem jó, nemhogy a rendsze­
res munkára, nem beszélve a fizikai munkáról. A gettón belüli halálozási
arány, főként az éhezés és a betegségek miatt, döbbenetes volt: 1941 májusa
és 1942 májusa között havonta átlagosan 4650 zsidó vesztette életét, ami
havi 1 százaléknak, egy év alatt 12 százaléknak felelt meg.
A varsói zsidók kezelése, ami általánosságban a lengyel zsidókkal kap­
csolatos német politikát tükrözte, a zsidók megsemmisítését, nem pedig
munkába állítását célozta. Az, hogy a németek már 1940-ben elmulasztot­
ták a zsidók egészségi állapotának szinten tartását (tehát már jóval azelőtt,
hogy a megsemmisítési politikát meghirdették volna 1941 júniusában), ön­
magában is bizonyítja, mennyire másodlagos volt számukra a zsidók mun­
kaerőként való felhasználása a faji antiszemitizmus által diktált megsemmi­
sítő törekvésekhez képest.
Lengyelországban 1940 és 1941 folyamán a németek hanyagolták a zsi­
dók gazdasági produktivitását, miközben „alárendelt” népek munkásait vo­
nultatták fel háborús céljaik támogatására a növekvő munkaerőhiány köze­
pette. A német statisztikák szerint a megszállt területeken foglalkoztatottak
száma 1941 szeptemberében már 2,6 millió volt 1942-beo a lengyel terüle­
teken 1,4 millió zsidót dolgoztattak a németek. Közülük mintegy 450 ezer
dolgozott teljes munkaidőben, „980 ezer rövid időszakokban dolgozott”. Ez
annyit jelent, hogy a németek a legnagyobb munkaerőhiány közepette is
egymillió zsidó munkás foglalkoztatását mulasztották el.
A nem zsidó munkaerő felhasználása 1941 őszétől, majd 1942 ben vált
intenzívebbé, ami fontos változás a német munkaerő-politikában, és ellent­
mond a német „racionalitásnak” is a nem zsidók és a zsidók erős szembeál­
lítása miatt. Az ugyancsak „szubhumán” lényeknek tekintett szovjet hadifog­
lyok foglalkoztatásával kapcsolatos ideológiai fenntartások odavezettek, hogy
a németek mintegy 2,8 millió fiatal és egészséges szovjet katonát öltek meg,
nagyobbrészt halálra éheztetéssel. Ezt a politikát azonban utóbb felülvizsgál­
ták az egyre nyomasztóbb gazdasági szükséghelyzetben, mely miatt 1942-ben
megkezdődött a szovjet hadifoglyok munkába állítása. Ez oda vezetett, hogy
1944-re már több mint 2,7 millió szovjet állampolgár (nem csak hadifogoly)
dolgozott a német gazdaságban. Ám éppen erre az időszakra esett, hogy a
németek felállították a haláltáborokat és elkezdték módszeresen irtani az
európai zsidókat, ezt a hasznos, sokszor pótolhatatlan munkaerő-tartalékot,

293
 melynek kihasználatlansága miatt hadiipari üzemeket kellett bezárniuk. Ez
azt jelentette, hogy mire a nácik megvalósították a táborokkal kapcsolatos
elképzeléseiket és ipari vállalkozásokat is magukba foglaló nagy koncentrá­
ciós táborok komplexumait hozták létre Auschwitzban, Gross-Rosenben és
Majdanekben lengyel földön, az ausztriai Mauthausenben, valamint a német-
országi Buchenwaldban és Dachauban, addigra 2sidó áldozataik nagyobbik
részét már elpusztították.

A ZSIDÓK FOGLALKOZTATÁSA a gazdaságban 1942 után sem jelen­

tett mást, mint ideiglenes munkára vezénylést a megsemmisítés előtt, illetve
sokszor maga a foglalkoztatás is zsidók legyilkolását jelentette. A halálozási
arányszámok olyan döbbenetesen magasak voltak, hogy a koncentrációs tá~
borok és a munkatáborok közötti hagyományos megkülönböztetés értelmét
veszti. Mindazonáltal a folytatódó, hol totális, hol részleges megsemmisítési
politika közepette a németek 1942 végétől kezdve nagyobb erőfeszítést tet­
tek annak érdekében, hogy termelékeny munkára fogják a zsidókat, mielőtt
leölik őket, bár általában csak addig hagyták életben és hagyták dolgozni
áldozataikat, amíg a helyi katonai helyzet fenyegetővé nem vált a számukra,
vagy amíg a gyilkolási vágyukat szabadjára nem engedték. A nyugat-ien-
gyelors2ági Lódz gettójában az előbbi szituáció állt elő. Ennek a gettónak
megalakításakor, 1940 áprilisában 164 ezer lakosa volt Miután 1941 -ben és
42-ben további több mint 40 ezer ember érkezett oda, a németek 55 ezer zsi­
dót a chelmnói gázkamrákba deportállak, minekutána valamivel több mint
100 ezer zsidó maradt a gettóban. További deportálások és halálra éheztetés
következtében (a gettóba zártak közül 43.500 személy, azaz 21 százalék halt
meg éhezés és betegségek következtében), a németek 1944 májusára a gettó
állományát 77 ezer főre csökkentették, s a megmaradtak többségét termelő
munkára alkalmazták. 1944 augusztusában, amikor a szovjet csapatok kö­
zeledtek, a németek likvidálták a gettót, s egy csoport kivételével mindenkit
Auschwitzba szállítottak A termelőmunkában való részvétel a zsidók szá­
mára a kivégzések ideiglenes felfüggesztését jelentette. A náci világnézet
azonban nem tette lehetővé, hogy a halasztás véglegessé váljék.
Még a zsidó munkaerő e tevékenyebb kihasználása idején is bármely pil­
lanatban sor kerülhetett tömeggyilkosságokra, teljesen függetlenül munka­
teljesítményüktől, mert az is előfordult, hogy egyetlen éjszaka alatt állítottak
le üzemeket. Miután a Reinhard Akció hivatalosan befejeződött, a General-
gouvernement területén csak azok a zsidók maradhattak életben, akik az
SS által felügyelt munkatáborokban dolgoztak. Ezek valamennyien váloga­
tott „munkaképes” személyek voltak, akiket védelmi ipari vállalkozásokban
foglalkoztattak. Ennek ellenére 1943. november 3-4-én a németek, anélkül,
hogy akárcsak a táborparancsnokokat előzetesen figyelmeztették volna, 43
ezer zsidót lőttek agyon ezekben a táborokban az Erntefest (Aratófesztivál)

1294
fedőnevű műveletben, mely a háború legnagyobb kivégzéses tömeggyilkos­
sága volt. A németek által annyira kedvelt ironikus elnevezésnek megfelelő­
en az Erntefest a zsidó munka látványos learatását jelentette*
A zsidó munka felhasználásában csak akkor következett be fordulat,
amikor 1944-ben a gazdasági és a katonai válság még súlyosabbá vált. A
zsidókkal kapcsolatos politika mindig is az volt, hogy a német földet meg
kell tisztítani ettől a mérgező jelenléttől. Hitler 1942 szeptemberében a leg­
nagyobb munkaerőínség idején is megtiltotta Himmlernek és Albert Spe-
ernek, hogy zsidó foglyokat szállítsanak Németországba, mivel az országot
judenrein, azaz zsidómentes állapotban akarta tartani. 1944 áprilisában,
másfél évvel azután, hogy parancsot adott az utolsó zsidó hadiipari mun­
kások elszállítására és zsidómentéssé nyilvánította Németországot, Hitler
engedélyt adott rá, hogy 100 ezer magyar zsidói, akikre azonnali megsem­
misítés várt volna, Németországba vigyenek, ahol hatalmas föld alatti bun­
kerek és védelmi rendszerek építésében vettek részt A szörnyű bánásmód és
a föld alatti építkezéseken különösen magas halálozási arányszám ellenére a
német döntés, hogy kihasználják munkakapacilásukat, sokuk életét mentet­
te meg. A 1944-ben deportált többi 350 ezer magyar zsidót Auschwitzban
gázosították el. Jellemző, hogy még a súlyos gazdasági szükséghelyzetben is
számos egészséges zsidó volt a legyilkoltak között.
A német munkaerő-gazdálkodási politika alapján arra lehet következtet­
ni, hogy a zsidók számára ez a munka csak egy állomás volt a halálba vezető
úton. Az óriási munkaerőhiány arra indította a németeket, hogy ha nem is
lelkesen, de tömegesen felhasználják a nem zsidó külföldieket, így 1942-ben
már több mint 4 millióan, 1943-ban több mini 6 millióan, 1944-ben több
mint 7,5 millióan dolgoztak - külföldi civilek és hadifoglyok - a német gaz­
daság minden szektorában. A zsidó munkásokat azonban a munkaerőhiány
dacára a németek mindig másként kezelték, mint a többieket,
A hatóságok szóval és tettekkel is újra és újra tudtul adták, hogy a zsidó
munkát nem a munkaerőhiánnyal összefüggésben használják, s nem is a
gazdasági logika vezeti őket a zsidók általános kezelésében* Egy 1941. no­
vember 15-i válaszlevélben, mely az Ostland birodalmi komisszárjának ér­
deklődésére érkezett a Keleti Minisztériumtól, az áll, hogy „Keleten minden
zsidót likvidálni kell... kortól és nemtől függetlenül, a fegyverkezés érdekeire
való tekintet nélkül (itt a Wehrmacht hadiipari specialistákra való rászorult­
ságára utaltak)” és hogy „a gazdasági megfontolások alapvetően nem jöhet­
nek szóba a probléma megoldásánál”. A halott zsidókat, ha pótolták őket
egyáltalán, akkor „szubhumán1lényekkel pótolták. A szakadék a zsidók és
más népek kezelése között a német politikában olyan hatalmas volt, akár
még a szintén „szubhumán” szlávokkal való összehasonlításban is, hogy
még a munka tekintetében is teljesen különböző megfontolás alá estek.
A németek zsidókkal való bánásmódjában a termelési megfontolások

295
elhanyagolása nem csak általános politikájuknak a tükre volt Benne volt
a „munkatáborok' életében, a mindennapi „munka” természetében is az,
hogy a gazdasági megfontolások mit sem számítanak a németek azon égető
vágyához képest, hogy a zsidókat egyáltalán „munkára" fogják.
 11.

ÉLET A „MUNKATÁRBOROKBAN”

1943 ELEJÉRE a Reinhard Akció elnevezésű megsemmisítési kampány

már elvette a Generalgouvernement területén lakó 2sidók többségének éle­
tét, elsősorban az olyan haláltáborokban, mint Treblinka, Belzec és Sobibór.
Mint említettem, csak az SS által felügyelt táborokban hadiipari munkára
beosztott zsidók maradhattak életben. A tényleges munkavégzésnek ebben
az időszakában a németek minden zsidót jó képességű munkásnak tartot­
tak, Az ilyen tiszta munkatáborokban, ahol formálisan tényleg csak a tel­
jesítmény volt fontos, sok mindent lehet megtudni arról, hogy valójában
milyen is volt a zsidó munka a náci Németországban.
A legtöbb ilyen tábor Lublin körzetében működött. A legnagyobb és
kétségtelenül a legismertebb közöttük Majdanek volt. Építését Himmler
1941. július 21-én rendelte el. A tábor Lublin délkeleti határában létesült,
kisebb volt, mint Ausdrwitz, ahol üzemépületek is voltak és gázkamrák is.
A táborlakók összetétele vegyes volt, azon belül a legnagyobb csoportokat
a lengyelek, a zsidók és a szovjetek alkották. A Majdanekben megfordult
összesen közel félmillió emberből mintegy 360.000 elpusztult (a többieket
nagyobbrészt átszállították más táborokba), noha ez más ritmusban történt,
mint a hagyományos megsemmisítési táborok esetében. Auschwitzban,
Chelmnoban és az Aktion Reinhard három haláltáborában a németek csak­
nem azonnal a gázkamrákba küldték az odaérkező zsidó foglyok túlnyomó
részét, Majdanekben a2 áldozatok 40 százalékát gázkamrába küldték, vagy
lelőtték. A többi 60 százalék a fogvatartás körülményei miatt pusztult el (be­
leértve a fizikai bántalmazásokat), oly mértékben gyengítették le őket, hogy
a legfőbb halálokok között volt az éhezés, az éheztetés következtében előálló
testi legyengülés és a betegség.
Majdanek „munkátábornak” számított ugyan, de az ottani halálozási
aránynál nagyobb csak Auschwitzban és a három másik megsemmisítő tá­
borban volt. „Munkatábornak” számított, de semmiféle produktív munkát
nem végeztek az ottani foglyok, és fogvatartóik oly módon dolgoztatták
őket, hogy mindenki előtt világos volt; ennek a tevékenységnek a célja nem

297
 más, mint a szenvedés és a halál. A volt rabok közül sokan megerősítették
ezt. Egy zsidó túlélő, aki 1943 áprilisában került Majdanekbe, akkor, amikor
a lublini körzetben a legmagasabb szinten volt a zsidó munkaerő felhasz­
nálása, Majdaneket „közönséges megsemmisítő tábornak” nevezi, melynek
„egyetlen célja a kínzás és gyilkolás” volt. A foglyokkal semmilyen hasznos
munkát nem végeztettek. Mindennap sorakoztatással fejeződött be, mely
sokszor órákig tartott, s ahol sokakat „félholtra vertek”.

„Aztán »munkára« vittek m inket A fapapucsainkban botütésekkel lehaj­

tottak minket az útról a mező egyik sarkábay és ott hol a sapkát , hol a dzsekit
kellett kővel, nedves hom okkal vagy sárral megtölteni, majd ezzel a teherrel
a kezünkben futni kellett a botütések közepette a mező szemközti végébe, ott
ki kellett üríteni a szállítmányt, újra megtölteni és visszavinni a szemközti
sarokba , és így tovább. Kiabáló SS-katonák és privilegizált foglyok (Hájtling-
sprom inenzf botokkal és korbácsokkal verlek bennünket közben. Pokoli volt”

Ennek a bánásmódnak a következményei nyilvánvalóak voltak. Egy má­

sik túlélő így ír ezekről: „Ütban vissza a tábor felé a kommandók szánkókra
tornyozott hullákat szállítottak. A még életben lévőket a hónuk alá nyúl­
va támogatták a többiek. Ha a kapun belülre kerültek, onnan már csúsz-
va-mászva jutottak el a barakkokig a jéggel fedett sorakozótéren ál. Aki el­
érte a barakkot, megpróbált felkapaszkodni a fal segítségével, nem sokáig
tudtak állva maradni”. És ha mégis fel tudtak állni, akkor még előttük volt
a brutális esti sorakozó. Sok más tanúvallomás is megerősíti, hogy a legna­
gyobb német „munkaláborok” egyikében ezt nevezték „munkának”
Noha a táboroknak nagyszámú nem zsidó foglya is volt, nem meglepő,
hogy a gázkamrák áldozatai szinte kizárólag zsidók voltak, A németek Maj-
danekben egészen másképp, rosszabbul bántak a zsidókkal, mint a nem zsi­
dókkal. Működése tetőpontján Majdaneknek 35 ezer vagy 40 ezer foglya
volt, azaz jóval kevesebb a tervezett 150 ezres létszámnál, mivel sem felsze­
relés, sem anyag nem volt elegendő. A 18 ezer ott lévő zsidóból sokat elpusz­
títottak a németek a totális Erntcfcst-mész áriás idején. A németek azonban
sem ott, sem máshol nem ész nélkül gyilkoltak. A tábor nem zsidó lakóit
életben hagyták, és a tábor egészen 1944. július 22-ig működött, amikor a
szovjetek felszabadították.
Míg Majdanek vegyes célzatú és vegyes összetételű intézmény volt, a Re~
inhard Akciót követő más táborok ugyanebben a körzetben kisebbek vol­
tak, általában csak munkavégzésre használták őket, és csaknem kizárólag
zsidó foglyokkal voltak tele. Ezekből tehát még világosabb képet alkotha­
tunk a zsidó „munka” jellegéről. Ezek közé tartozott a Lipowa tábor és a
Flughafenlager is.
A Lipowa tábort 1939 decemberében állították fel a lublini Lipowa utca

298
végében, ahol eleinte gyülekezési tér volt, majd a hely fokozatosan alakult át
tipikus koncentrációs táborrá. Erre az átalakulásra 1940-1941-ben két fejle­
mény volt hatással. A német hatóságok úgy találták, hogy a lublini zsidók
nem teljesítik munkacsoportba való besorolásukat, így az engedetleneket
elkezdték erre a térre gyűjteni. Sürgetővé tette az új táborok létesítését az
is, hogy szállítmányokat vártak a birodalom területéről, és nem volt hova
tenni az érkezőket. 1940-41 telén legalább kétezer hadifogoly érkezett, ők
voltak a domináns fogolycsoport a táborban. A tábor lakossága később úgy
változott, ahogy a lublini gettó tisztogatásai diktálták, 1942 áprilisára Li-
powa teljes egészében az SS és a rendőri erők felügyelete alá került. Az ott
termelt dolgok az SS szükségleteit elégítették ki. A tábor foglyai segítettek
továbbá szortírozni a Reinhard Akció idején meggyilkolt zsidók holmijait.
Lipowa specialitása a lábbeli volt. A táborban lévő 3000 zsidónak nyújtott
haladék 1943 novemberében lejárt. Az ErntefesMömeggyilkosságok idején
vesztették életüket.
Lipowa első két évében a zsidó munkások termelése és termelékenysége
minimális volt, Ez azért is fontos, mert a tábor eredeti és későbbi célja is a
lublini zsidók munkára fogása volt. 1939 decemberétől a lublini Judenrat-
nak naponta 800-1000 munkást kellett kiállítania, akiknek jó része tanult
iparosember volt. Ám mielőtt a lipowai termelés SS-felügyelet alá került
1941 őszén, a táborban lévő műhelyek rosszul felszereltek voltak és rosszul
is irányították őket. A szakképzett munkások tudását alig használták, vagyis
a németek elpocsékolták ezeknek a munkásoknak szinte a teljes munkaere­
jét, mely normális körülmények között tetemes érték és komoly termelőerő
lehetett volna.
Amikor az SS munkaerőhivatala átvette a tábort és 1941 decemberében
Hermáim Moering átvette a parancsnokságot, energikus építkezés vette
kezdetét. Űj barakkok és műhelycsarnokok épültek, és megérkeztek a hiva­
taltól az első gépek. Ahogy egyre jobban sikerült kihasználni a zsidók szak­
értelmét, a németek mind több és több zsidó munkást alkalmaztak odabent,
míg a külső munkára vezényelt csapat egyetlen 50 fős kommandóra csök­
kent. Moering szerint 1943 őszére a zsidó munkások száma 280-ról 1590-re
nőtt. A lipowai termelékenység csúcspontja 1942 nyara és 1943 novembere
között volt, s ebben az időben az SS-hatóság legfontosabb határon kívüli
vállalkozása volt, cipőipari és ruhaipari termékellátója a lublini körzetnek,
továbbá az SS-nek, a hadseregnek, a rendőri és polgári hatóságoknak. A hi­
vatalos könyvek szerint az ott folyó termelés nyereséges volt.
Amikor a haszontalan munka és a pazarló gazdálkodás két éve után végre
elkezdtek komolyan dolgozni a táborban, azt lehetett hinni, hogy a könyvelt
adatok alapján Lipowa már egy racionálisan irányított gazdasági vállalkozás­
ként működött. Ha viszont a szélesebb képet nézzük, akkor az derül ki, hogy a
végső és rövid termelékenységi időszak kevéske profitja a hasznosságnak csak

299
 az illúziójára volt elég az első két esztendő gazdasági inaktivitását követően,
Az SS munkaerőhivatalának, illetve Ostindustrie GmbH (Osti) elnevezésű
vállalkozásának 1943-ban kevesebb mint 32 ezer munkása volt, s az ő fog­
lalkoztatásukat aligha lehet gazdaságilag észszerűnek minősíteni, miközben
ugyanezen időszakban mintegy kétmillió lengyel zsidót pusztítottak el. És
amikor a németek 1943 novemberében ezt a munkaerőt is legyilkolták, már
pótolni sem lehetett a munkásokat, minek következtében a háború hátralévő
részére ezek az üzemek feltehetően teljesen használaton kívülre kerültek.
Magát a tábort a termelékenység szempontjából teljesen észszerűtlenül
vezették, Lipowában kegyetlenül bántak a zsidókkal, miáltal jócskán ártot­
tak a termelésnek, mely névleg a tábor feladata lett volna, A rendszer álta­
lában - a maga általános szabályaival és büntetőintézkedéseivel valamint
a tábori őrök magatartása volt az, ami a zsidók mindennapi életét lehetet­
lenné tette, naponta sodorta őket életveszélybe és tette ki őket kegyetlen­
kedéseknek. Az itteni helyzetre ugyanaz volt jellemző, mint az összes többi
táborra, amelyekben a németek azt csinálták a zsidókkal, amit akartak, mert
megtehették ezt a büntetés legcsekélyebb veszélye nélkül.
1941 elejétől kezdve Lipowában a szökési kísérleteket halállal büntették.
A halálbüntetés volt a német válasz a zsidók mindennemű valóságos vagy
vélt engedetlenségére is vagy bármely, a fogva tartóknak nemtetsző csele­
kedetére. A németek a tolvajlást szintén halállal büntették. Ha jottányit is
érdekeltek lettek volna munkásaik egészségének és munkaképességének
megőrzésében, örültek volna a foglyaik minden olyan kísérletének, hogy
a feketepiacon szerezzenek be egy nagyobb darab kenyeret nyomorúságos
fejadagjuk kiegészítésére, vagy valamilyen ruhadarabot, amivel a gyilkos
hideggel szembeni ellenállóképességük nőtt volna valamelyest. A németek
azonban mindent megtettek, ami hatalmukban állt, azért, hogy lehetetlenné
tegyék a zsidók számára a legyengülés és a betegség elkerülését.
A németek által Lipowában tanúsított brutalitás nem értékes javak védel­
mét szolgáló elrettentés volt. A legkisebb szabálysértést is kőkemény meg­
torlás követte, bármennyire célszerűtlen vagy gazdaságilag irracionális volt
is az. Egy zsidót például 1941-ben a helyszínen lőttek le pisztollyal azért,
mert ellopott egy pár gyapjú kesztyűt. Az ellopott tárgyak értéke nem számí­
tott, semmi köze nem volt a megtorlás mértékéhez. Lipowában még olyan
zsidókat is megöltek tolvajlás címén, akik teljesen értéktelen ipari hulladé­
kot próbáltak magukkal vinni. Nem a cselekmény által okozott anyagi vagy
egyéb kárt nézték, pusztán a szabályszegést torolták meg. így a jelentéktelen
szabálysértések és a valódi bűncselekmények egyazon büntetést vontak ma­
guk után az alábbiak szerint:

Kíméletlen ütlegelés vasbotokkal (eingearbeitet).

Bunkerfogság tetszőleges időtartammal.

300
 Verés a bunkerben azott elhelyezett speciális korbácsolóasztalon (Auspe-
itschtisch)> amelyet külön erre a célra tervezett a tábor személyzetének egy
német tagja*
A zsidók vesszőfutásra kényszerítése.
Kínzás elektromos áramütésekkel
Talpkorbácsolás után órákig kellett a zsidóknak a hóban állniuk.
Nyilvános akasztások, amelyek a kivégzéseknél is erősebben terrorizálták
a foglyokat.

A zsidók egy része számára a kínzások a halált jelentették, mások megúsz­

ták súlyos fizikai következményekkel.
Lipowában és a megsemmisítő táborok hálózatában egyáltalán nem volt
titok, hogy milyen kegyetlenül bánnak a zsidókkal Mindenki szemeláttára
kínozták a foglyokat, az őrök részvétele az ilyen cselekményekben rutinsze­
rűen zajlott. A kegyetlenség félhivatalosan ugyan, de a tábor politikája volt,
az őrök számára pedig íratlan szabály. És noha a mindennapos brutális kín­
zások ebben a táborban is szokványos dolognak számítottak, két szokatlan,
különösen jellemző incidens is történt Lipowában.
A németek a lengyel zsidó hadifoglyokat ugyan hadifoglyokként, igaz
másodosztályúként tartották nyílván, ám még ezt a státuszukat sem tisz­
telték a legcsekélyebb mértékben sem. Vagyis a lengyel zsidó hadifoglyokat
egyszerűen csak zsidóknak tekintették. A Lipowába érkező zsidó hadifog­
lyok felett előzőleg a hadsereg rendelkezett és ott viszonylag tisztességesen
bántak velük. A Lipowában szolgálatot teljesítő németek tudták ezt, és hogy
érzékeltessék, milyen változás következett be a zsidó hadifogolyból közön­
séges zsidóvá leminősült fogoly státuszában, egyfajta beavatási szertartás­
sal fogadták őket. Egy túlélő visszaemlékezése szerint „éjszaka kihajtottak
minket a barakkokból, félmeztelenül és mezítláb. Hosszú ideig kellett kint
maradnunk a havas földön fekve. Meg is mondták, hogy mi nem hadifog­
lyok, hanem internált zsidók vagyunk. Ezután ütlegeltek, aztán visszaterel­
tek minket a barakkokba, de eközben is vertek és ránk eresztették a kutyá­
kat.” Más foglyok is arra emlékeznek, hogy több órát töltöttek a fagyos téli
éjszakában, ami után sokan megbetegedtek és többen bele í$ haltak. Az ilyen
éjszakai tevékenységekben részt vettek a tábor vezető tisztjei és „sokan má­
sok”.
Ennek az „átkeresztelési ceremóniának” van egy képletes összetevője,
mely emlékeztet azokra a rituálékra, amelyeket szabad emberek rabszolgá­
vá, társadalmilag holt lényekké változtatásakor alkalmaznak. Az ilyen avatá­
sok arra jók, hogy bizonyos rituálékkal adják tudtul mindenkinek, hogy az
illetők társadalmi helyzetében milyen változás állt be és ettől kezdve hogyan
kell kezelni őket, A németek így nem csak szóban tagadták meg foglyaiktól
a hadifogoly státuszt, nem csak azt hozták tudomásukra, hogy többé nem

301
 tartják érvényesnek számukra a hadifoglyokat védő nemzetközi jogszabá­
lyokat. Ez nem lett volna elég. Emellett, ha nem is teljesen tudatosan, ki­
dolgozták a praktikus módozatait és a nyelvezetét is annak, miként hozzák
foglyaik tudomására, hogy rabszolgává lettek. Az ő világukban a zsidókkal
csak egy nyelven lehetett beszélni, a fájdalom nyelvén. És a zsidók e rituális
átkeresztelése után már a saját nyelvérzékük diktálta speciális nyelvezetet
használtak velük szemben: a zsidók olyan teremtmények voltak a számukra,
akik semmiféle kíméletre nem érdemesek, arra valók, hogy szenvedjenek,
verjék és kínozzák őket, kutyákat uszítsanak rájuk, s a német Übermensch
korbácsütései alatt kileheljék lelkűket. A németeknek végérvényesen ki kel­
lett Ölniük a zsidó lelket a test elpusztítása által, s ezt abban a tudatban tet­
ték, hogy ezek a lények az ő játékszereik, az ő kegyükből léteznek. Azon
kommunikációs elv alapján cselekedtek, mely szerint egy korbácsütés töb­
bet ér ezer szónál. És a zsidó foglyok gyorsan megtanulták az új rend új
beszédmódját.
A második beavatási ceremónia egyszerűen csak egy ünnepség volt, noha
abból a szempontból szintén jellemző, hogy miként viszonyultak a németek
saját vállalkozásukhoz, ugyanolyan jellemző, ahogy a fizikai bántalmazás és
a végtelen durvaság. Az ünnepséget Odilo Globocnik, az Aktion Reinhard
vezetője rendezte egy különös kegyetlenségéről ismert figura, Alfréd Dress-
ler lipowai táborparancsnok tiszteletére. Egy zsidó túlélő így emlékezett erre
az eseményre: egy napon, „amikor Globocnikéknél dolgoztam, ünnepséget
rendeztek Dressler tiszteletére abból az alkalomból, hogy az ötvenezredik
zsidót ölte meg. A beszélgetés szinte kizárólag erről szólt. Közben Globoc­
nik behívatott az előcsarnokba és pisztolyt tartva a fejemhez arra kénysze­
rűéit, hogy megigyak egy egész üveg vodkát**. így ünnepelték a németek a
„munkatáborban” elért „termelési eredményeket”
A tábort felügyelő német személyzetet időnként német félkatonai egysé­
gek adták, német nemzetiségű Waffen-SS-tagok, a Dirlewanger Komman­
dó emberei, valamint ukránok, akik a táboron kívülről jártak be és őrizték
a kerítéseket, illetve ők kísérték külső munkára a harminc-negyven főből
álló zsidó munkacsoportokat A német személyzet főkép a lublini parancs­
nokság alá tartozó SS-ekből állt. A háború utáni nyomozások folyamán 46
németet azonosítottak, akik a tábor személyzetéhez tartoztak, voltak köztük
néhányan, akik nem tartoztak az SS-hez, technikai személyzet és néhány női
adminisztratív munkatárs.
Mint minden németek által felügyelt táborban, itt is akadtak olyan sze­
mélyek, akik még a tábor normáihoz képest is kitűntek brutalitásukkal. Má­
sokat viszont az különböztetett meg, hogy nem vettek részt a zsidók elleni
brutális cselekményekben. Kevéssé meglepő, hogy míg általánosságban va­
lamennyien okoztak fájdalmat foglyaiknak, brutalitásuk mértéke alapvető­
en személyes tulajdonságaiktól függött. Lipowában, amennyire utólag ez

302
megítélhető, a korbácsok használata általános volt. Néhányan, köztük maga
a táborparancsnok is, akinek meghatározó szerepe volt az ottani viselke­
désmód kialakításában, a keményebb ütlegelők közé tartoztak. A foglyok
maguk között a nevét is megváltoztatták némiképp, hogy a „halál” (Mord)
szó szerepeljen benne. A kegyetlenkedések mindenesetre eléggé elterjedtek
voltak ahhoz, hogy a személyzetre nyomás nehezedjék az efféle viselkedés­
hez való alkalmazkodás irányában. Az őrök egyikéről például a túlélők azt
vallották, hogy míg általában tisztességesen viselkedett velük, a feljebbvalók
figyelő szeme előtt ö is verte őket Ez két dolgot is elárul a zsidók kezelésével
kapcsolatban alkalmazott normákról. Az egyik, hogy a zsidók ugyan számí­
tottak arra, hogy ez a tisztességesen viselkedő német is ütlegelni fogja őket,
mégis a legrendesebb embernek tekintették a táborban. A többiek ugyanis
rosszabbak voltak. A másik jelentése az, hogy hiába akart valaki tisztessége­
sen bánni a zsidókkal, mások szeme láttára neki is vernie kellett a foglyokat,
még ha igyekezett is ezt a legkevésbé fájdalmas módon csinálni. A személy­
zet 46 emberéből azonban az említett ör mellett mindössze további kettőről
állították a foglyok, hogy a többieknél humánusabban bánt velük.
Egy másik Lublin környéki munkatáborban tapasztaltak még inkább arra
utalnak, hogy a németek könyörtelensége és gyilkolási hajlama közepette
a termelési megfontolások legfeljebb mellékesen, másodlagosan érvénye­
sültek. A Lublin munkatábor, vagy Lublini repülőtéri munkatábor néven
ismert tábor egy folyamodvány formájában szerepel a dokumentumok kö­
zött. Az ott folyó gazdasági tevékenység az Aktion Reinhard folyamán el­
pusztított zsidók lábbelijeinek szétválogatása volt, a későbbiekben pedig ke­
féket is gyártottak ott. Tervezték a tábor haditermelésre való átállítását is, de
erre végül soha nem terült sor. így az ott folyó termelés, ha volt is valame­
lyes gazdasági jelentősége, másodlagosnak mondható a fő tevékenységhez
képest. A tábor ugyanis sokkal inkább a hullák termelésében jeleskedett.
A Flughafenlagerként ismer tábori 1941 őszén alapították és a Zamosc
felé vezető úton volt, nagyjából félúton Lublin és Majdanek között. Ellen­
tétben a Lublin környéki „munkatáborokkal”, ebben a táborban kezdettől
folyt termelési tevékenység. A tábor alegységei maguk is külön táborokat
alkottak, melyek közül mindegyiknek megvolt a maga feladata, személyze­
te, s persze kegyetlenkedési és halálkrónikája is. A legfontosabb alegységek
egyike a Dél-oroszországi Főellátó Tábor volt (Hauptnachschublager), to­
vábbá az SS Ruházati munkák (BekJeidungswerk), illetve a később alakult
Osti vállalkozás nevű részleg. A ruházati üzem volt a fővállalkozás, mely
közvetlen az SS Adminisztratív Főiroda felügyelete alatt működött, valójá­
ban pedig az Aktion Reinhard népirtó vállalkozás része volt.
Zsidó férfiak és nők tízezrei kerültek a Flughafenlagcr nevű táborba min­
den korosztályból. Nagy transzportok érkeztek Varsóból, Biaíystokból és
Beízyceből, és ideiglenesen időztek ebben a táborban, amíg a németek el
 nem döntötték, hogy a treblinkai gázkamrákba küldik-e őket, vagy a közeli
táborok egyikébe, Majdanekbe, Budzyriba, Poniatowába, Travnikibe vagy
Lipowába. A Flughafenlager zsidó foglyainak száma általában 7500-8500
férfi és nő volt, és a folyamatos pusztítás során elhunytakat űj szállítmányok­
ból pótolták A sok ezer ember közül, akik megjárták a Flugh afen lágert,
mindössze maroknyiam negyvenen vagy ötvenen maradtak életében.
A Főellátó Tábor mindig is kisvállalkozás maradt, amelyben 25 zsidó
dolgozott, akikhez naponta legfeljebb száz más táborokból érkezett fogoly
csatlakozott. Teherkocsik kirakodását és berakodását végezték, továbbá ba­
rakkokat építettek.
A Főellátó Tábor és általában a Flughafenlager 1942 őszét megelőző
életéről nem sok részlet vált ismertté, mivel az első időszakot mindössze
egyetlen nő élte túl, aki rövid időt töltött a ruházati üzemben. így egyetlen
támpontunk a Flughafenlager és a Főellátó Tábor megismerésére bizonyos
Albert Fischernek a vallomása. Fischer a német személyzetnek volt a tagja
és szokatlan nyíltsággal beszélt a zsidókkal való bánásmódról. Az 1942 már­
ciusától számított három hónapos időszak szörnyűségeiről számolt be, illet­
ve természetesen ezek közül is csak azokról, amelyeknek személyes szemta­
núja volt. Nyilvánvaló, de legalábbis könnyen elképzelhető, hogy mivel sok
mindent nem láthatott a Főellátó Tábor zsidó foglyainak szenvedéséből, ami
ott valójában történt, az a Fischer által látottaknak a sokszorosa.
Jóllehet a Főellátó Táborról nem sokat tudunk, egy dolog azért világos: a
brutalitás és a kegyetlenkedés benne volt a levegőben. Fischer mindenesetre
így összegzi a táborban történteket: „A verés a tábor mindennapi életének
része volt”. Ezen az általános megállapításon túl Fischer lényegében egy Max
Dietrich nevű különösen kegyetlen őrmester tetteiről számol be, akit egyér­
telműen tipikusnak lehet tekinteni a táborban folyó brutális cselekmények
szempontjából, de általában az oda beosztott német átlagember viselkedés-
módját tekintve is. Dietrich 1933. február 1-én csatlakozott, az SS-hez és 29
éves volt, amikor Fischer megismerkedett vele. Addigra már alaposan be­
lekóstolt a zsidók kínzásába, hiszen 21 éves korától Dachauban volt őr. Ott
szolgált 1934 és 1938 között, 1941-ben pedig már zsidó munkacsapatok pa­
rancsnoka volt, elsősorban lipowai zsidó hadifoglyoké a lublini SS-parancs-
nokság alárendeltségében. 1942 májusától szolgált a Főellátó Táborban.
Fischer mindössze második vagy harmadik napját töltötte a táborban,
amikor megismerkedett Dietrich viselkedésmódjával és tanúja volt annak,
ahogy Dietrich „félelmetesen csapkodta a zsidókat a bőrkorbáccsal” Egy­
két nappal később egy másik jelenetet látott. Ezúttal Dietrich egy vasrudat
választott annak kimutatására, hogy mit gondol a zsidó „munka” értékéről,
ami kétségkívül csak egy fedőnév volt a németek számára. „Éppen arra felé
tartottam, amikor Dietrich megütötte a zsidót, épp úgy, ahogy egy nyulat
ütnek meg hátulról a nyakán, amikor agyon akarják ütni. A vasrúd, amit

'304
használt, olyan hosszú és vastag lehetett, mint egy gyerekkocsinak a tenge­
lye. A zsidó összeesett és élettelenül téküdt ott”
Dietrich nem érte be a régimódi husángokkal, bármennyire brutálisak
és végzetesek voltak azok is. Fischer egy másik német társaságában egy al­
kalommal követte az áldozat nyöszörgését, s azt látták, hogy Dietrich ismét
elemében van. Ez a „munkavezető” olyasmit tett, amiről sosem feltételezték
volna, hogy egy gazdasági célú intézményben megtörténhet: „Azt láttam,
hogy Dietrich addig ütötte a zsidót, amíg az eszméletlenül el nem terült a
földön. Aztán megparancsolta más zsidóknak, hogy vetkőztessék le az esz­
méletlen zsidót és öntsék le vízzel. Amikor a zsidó visszanyerte eszméletét
és kiderült, hogy összerondította magát, Dietrich karon ragadta őt és arra
kényszerítette, hogy egye meg a saját ürülékét A jelenettől nekem is hányin­
gerem lett, elmentem onnan” Azon az estén Fischer megtudta, hogy a zsidó
munkás, akivel megetették a saját ürülékét meghalt.
Kivételes szadizmusa ellenére Dietrich magatartása sokat elmond kol­
légáinak viselkedésmódjáról is. Dietrich volt a tábor önkéntesei közül a
legkirívóbb, az az ember, aki még társai közül is kitűnt a korbács és más
kínzóeszközök buzgó és heves alkalmazásával. Fischer sokatmondó beszá­
molóval szolgál Dietrich karakteréről és tetteiről, valamint e cselekedetek és
a tábor normái közötti összefüggésről: „A verés a tábor mindennapos napi­
rendje volt Dietrich különlegesen aktívan ütlegelte az embereket. A dolog
reggel kezdődött, amikor a zsidók megérkeztek. Dietrich megvert egy pár
zsidót, és ez elégedettséggel töltötte el. Csak ennek végeztével ült le kávézni.
Amikor ezekről az incidensekről próbáltunk szót érteni vele, nagyon ideges
lett és a pisztolyával fenyegetett minket”. A verés a tábor elfogadott erkölcsi
normája volt. Az önkifejezés és a kommunikáció grammatikája volt. Dietri­
ch csak egy típus volt, akinek szerves szükséglete volt, hogy a zsidókat verje
és alázza, ellentétben sokakkal, akik szintén odaadással, de legalább nem
eszelősen ütlegelték a foglyokat. Ami a többieket nyugtalanította, az Diet-
rích pszichológiai függősége volt, mivel ez a tekezhetetlen brutalitás még
azokat is idegesítette, akik maguk is kivételesen brutálisak voltak, de nem
vesztették el az önkontrollt. Tehát ami Dietrich társait nyugtalanította, a2
nem a tábor hétköznapi rendje volt, amellyel ők maguk is keltek és nyugo­
vóra tértek, s amelyhez ők maguk is készséggel tartották magukat minden
áldott nap.
Fischer amúgy elismeri, hogy a zsidókkal szembeni általános bánásmód­
ban ő maga sem talált kivetnivalót. Ö 1940-ben, tizenhat évesen csatlako­
zott lelkesen, a náci eszméktől eltelten a Waffen-SS-hez, mert mint leírja,
„abban az időben egész szívemmel és lelkesen az ügy mellett voltam” (Weil
ich damals Feuer and Jrlamme für die Sache war). E tekintetben akár egész
generációjának nevében is beszélhetett volna. Az orosz fronton harcolt és
1941 novemberében sebesült meg. Felépülése után különféle posztokon

305
 szolgált, és végül 1942 márciusában kötött ki a Főelláló Táborban, ahol az­
tán a náci lelkesedés, a legbrutálisabb náci valóság Összeütközésbe került a
logikai érzékével.
Halvány jelzéseként annak a folyamatnak, melynek során lassan ébre­
dezni kezd benne valami kis emberség, s amely vallomásra késztette, Fischer
így magyarázkodik: „Csak a későbbi években kezdtem rájönni, hogy valami
nagyon rohadt volt ott. És még később nyílt ki a szemem igazán ” És vallo­
mását azzal indokolta, hogy „tiszta vizet akartam önteni a pohárba, hogy
ezzel magamat is felmenthessem a felelősség alól a történtek miatt*. Fischer
tehát itt olyan embernek mutatkozik, akinek van lelkiismerete.
Eltérően a kis Főellátó Tábortól, a Ruházati Munkák elnevezésű részleg
a Flughafenlageren belül nagyobb tábur volt. Ez volt a központi terme­
lőüzem, melynek foglyai szinte kizárólag zsidók voltak. 3500-5500 kötött
mozgott a létszám, s ebből 2-3 ezer volt nő. A nők Lengyelországból, Cseh­
szlovákiából, Hollandiából érkeztek, de elég sokan jöttek Németországból
is, Aachen és Koblenz környékéről.
A Ruházati Munkák történetének első időszakáról alig vannak értesü­
léseink, nem tudjuk, hogyan jött létre, milyen munka folyt a táborban és
hogyan bántak a foglyokkal. Noha az SS eredetileg legkésőbb 1940 júliu­
sában vagy talán még korábban építőmunkálatok elvégeztetésére szállított
oda zsidókat, maga a Flughafenlager 1941 őszén lett hivatalosan is munka-
tábor, A ruházati üzem műhelyépületeit 1941-1942 telén építették. Az üzem
létrehozásának és kibővítésének két oka volt. Az egyik Globocniknak az a
vágya, mely 1942-től vált érezhetővé, hogy kiépítse saját gazdasági birodal­
mát Lublinban az SS felügyelete alatt, melynek parancsnoka volt. A másik
ok az Aktion Reinharddal kapcsolatosan merült fel, a lemészárolt zsidók
holmijával kellett valamit kezdeni.
A Ruházati Munkák „munkatábor* volt, azzal a leplezetlen céllal jött lét­
re, hogy a zsidó munkaerőt gazdasági termelésre és profitszerzésre használ­
ják. Csakhogy az Aktion Reinhard folyamán keletkezett ruházat érkezése
előtt, ami egyébként is előre nem látható fejlemény volt, a „munkatábor-
ban” nem volt elegendő tennivaló ahhoz, hogy az ott fogvatartott zsidóknak
akárcsak egy részét is hasznosan foglalkoztassák. A foglyok, akárcsak a töb­
bi táborban, a gazdasági élet legkülönbözőbb területeiről érkeztek, ahol pro­
duktív munkát végeztek. Ezért a Ruházati Munkák megalapításának és korai
tevékenységének semmi köze nem volt a gazdasági racionalitáshoz, és egy­
általán nem abból az óhajból eredt, hogy a zsidó munkaerőt kihasználják.
Ez nem azt jelentette, hogy a németek nyugton hagyták a zsidókat. Va­
lójában, mint arról a következő fejezetben szó lesz, folyamatosan arra tö­
rekedtek, hogy a zsidók soha ne kerülhessenek fájdalommentes állapotba.
Ha gazdaságilag nem racionális módon tették is ezt, a németek munkára
fogták a zsidókat, csak éppen úgy tették ezt, amit ép ésszel senki nem ne-

306
vezne „munkának” ahogy az érintettek sem nevezhetők „munkásoknak”
Az volt a cél, hogy fizikailag megtörjék őket, szándékosan kimerítsék még
a legállóképesebbeket is, miközben nyomorúságos étkezést biztosítottak a
számukra. Egy zsidó nő leírása szerint „a kenyér kemény volt és alig lehetett
megrágni. Délre levest osztottak, amit „homoklevesnek” hívtunk- Krump­
liból és répából készült, de ezeket meg sem tisztították. Ebbe a levesbe egy
vagy két tehénfejet dobtak szőröstül, bőröstül, fogastul és szemestül” A higi­
éniai viszonyok is nyomorúságosak voltak. A táborban egyetlen helyen volt
hozzáférhető csapvíz, a gyengélkedőben. A foglyoknak onnan kellett vöd­
rökben vinniük a vizet a barakkokba. Ilyen körülmények között nem csoda,
hogy ebben a „munkatáborban” az egykor egészséges és jó munkaerőnek
ismert zsidók, valójában fogvatartóik szándékának megfelelően, gyengén
teljesítettek a munkában is, hogy sokan közülük elpusztultak, elsősorban a
járványok következtében, mint a tífusz és a dizentéria, amelyek a higiénia
hiánya és az alultápláltság következtében törtek ki egymás után. Mivel a már
idézett hölgy volt az egyedüli túlélője az 1942 ősze előtti időszaknak (mind­
össze 3 hetet töltött a táborban 1942 augusztusában), az ott folyó értelmet­
len „munkáról” semmilyen információnk nincs. Az egyik korabeli „munka”
melyet a Főellátó Tábor rótt ki erre a részlegre, lehetővé teszi, hogy fogalmat
alkossunk arról, mi folyt valójában a Ruházati Munkáknál és általában a
Flughafenlager nevű táborban. A dolog mozgatórugója megint csak Dietri-
ch volt. Egy vasárnap, az egyetlen napon, amikor rendszerint pihenést enge­
délyeztek a nácik a foglyoknak, összeállított egy munkacsapatot a zsidókból.

„A vasúti sínek mentén az egyik oldalon lévő barakkokban matracok vol­

tak felhalmozva. A másik oldalon lévő barakkok ebben az időben üresen áll­
tak. Dietrich átvitette az összes matracot a teli barakkokból az üresekbe, majd
onnan vissza az eredeti helyükre. A zsidóknak futva kellett végrehajtaniuk a
feladatot, és Dietrich addig verte őket egy korbáccsal, amíg néhányan közülük
össze nem roskadtak és nem tudták folytatni a »munkát«. Ettől Dietrich meg­
nyugodott. Leüli az irodájában és leitta m agát"

Ebben az első időszakban a Ruházati Munkák tábor, akármit mondtak is

róla a németek, megsemmisítő tábor volt, ahol a súlyos bántalmazásokkal
kísért kimentő tevékenység miatt haltak meg a2 emberek, s mely abban kü­
lönbözött a többi haláltábortól, hogy a végrehajtás valamennyivel több időt
vett igénybe.
A Ruházati Munkák történetének második szakasza 1942 őszén kezdő­
dött, amikor nagy mennyiségben érkezett oda ruhanemű és zsidóktól szár­
mazó más holmi, amelyeket a Reinhard Akció során vettek el tőlük. Végre
a németek elég munkát adtak a tábor foglyainak, akiknek amúgy semmi
közük nem volt efféle tevékenységekhez. Az akkor mintegy kétezer főnyi

307
 fogolylétszám gyorsan növekedésnek indult az évvégén és a tábor műhely­
épületei is gyorsan bővültek.
A foglyok jelentős mennyiségű lábbeli szortírozásával voltak elfoglalva,
Globocnik szerint összesen 1901 tehervagonnyi ruhanemű, ágyneműbe
való toll, szőnyeg cs zsidóktól elkobzott egyéb holmi érkezett. Összegyűjtöt­
tek a nácik 103 614 javításra szoruló karórát, 29 391 darab szemüveget, ren­
geteg ékszert és nagy mennyiségű pénzt is. Az egész zsákmányt 178 millió
birodalmi márkára értékelték. Ennek jelentős részét (nem tudni pontosan,
mekkora része) a Ruházati Munkáknál válogatták szét.
Abban a tudatban, hogy a foglyok számára általa és alárendeltjei által
kialakított életfeltételek között a zsidók nem lehetnek képesek normális
munkateljesítményre még a viszonylag könnyű szortírozási munkafolya­
matokban sem, a parancsnok, Christian Wirth most megnövelte az élel­
miszer-fejadagokat és kevésbé brutális viszonyokat vezetett be a táborban.
Ebben az időben, 1943 elején megépítették a csatornázást és megfelelő ivó-
vízellátáshoz juttatták a tábort. Ezek a szerény fejlesztések is jól mutatják,
hogy eredeti állapotában a Ruházati Munkák is a „munka általi megsemmi­
sítés” politikájának volt az eszköze.
Addigra azonban a foglyok egészségi állapota annyira megrendült a
„munkatábor” életviszonyai folytán, hogy gyakorlatilag nem voltak már
alkalmasak arra, hogy termelőmunkát végezzenek. 1943 tavaszán az Osti
nevű gazdasági intézet műhelyeket létesített a Flughafenlager területén és
eredetileg a Ruházati Munkák tábor foglyait akarta ezekben foglalkoztatni,
A személyzettel és a táborbirodalommal ellentétben az Osti valóban érde­
kelt volt a termelő tevékenység megindításában. Az Osti egyik üzemének
igazgatója meghökkent, amikor meglátta, hogy milyen munkaerővel akar­
ják működtetni a műhelyeket. Ezek veszélyesen alultáplált és fizikailag ösz-
szetört emberek voltak. Mielőtt munkába állították volna őket, kénytelenek
voltak két hét pihenőidőt engedélyezni a számukra, hogy a munkára fogha­
tó kondíció minimumát elérjék. Ennek ellenére a legyengült zsidó munká­
sokkal üzemeltetett kefegyártó üzem és a Flughafenlagerben épült öntöde
gazdaságilag kudarcosnak bizonyult.
Ebben az időszakban Wirth nemcsak a fejadagokat növelte, hanem tett
más lépéseket is a foglyok életben tartása érdekében. Újra működni kezdett
a korábban bezárt gyengélkedő, bár a németek még mindig arra használ­
ták, hogy ott öljenek zsidókat, amikor kedvük tartja. És csökkent a halálba
küldött foglyok száma is. Mindemellett a zsidók élete a táborban még min­
dig csak az ideiglenes túlélésért vívott küzdelem volt. Az alultápláltság nem
szűnt meg, és így a túlélési esélyek sem nőttek jelentős mértékben. A néme-
lek munkára küldték ugyan a zsidókat, de aki túl gyengének bizonyult vagy
nem bírta az iramot, azt továbbra is megölték vagy Majdanekbe küldték,
hogy ott végezzenek velük.

308
 Az általános életfeltételeket a Ruházati Munkáknál kiegészítette és befolyá­
solta az is, hogy maguk a németek hogyan bántak a foglyokkal. Ök együttesen
azt példázzák, hogy a létesítmény igazi célja mégiscsak a népirtási program
végrehajtása volt. Lipowához hasonlóan itt is a legkisebb ürügy elég volt ah­
hoz, hogy gyilkoljanak. Ha egy zsidó bármit ellopott, lett légyen az akár egy
maroknyi krumplihéj vagy használt ruhadarab, azt a zsidót szabotázzsal vá­
dolták és megölték. Az sem számított, hogy a felhatalmazás nélkül eltulajdo­
nított dolog esetleg létfontosságú volt az illető munkaképességének fenntartá­
sához. Ha nem volt engedély rá, akkor halálos ítélet járt az ilyesmiért, s csak az
ítélet végrehajtási módjában voltak különbségek a nácik lehetőségeinek függ­
vényében. Ha éppen ahhoz volt kedvük, akkor a helyszínen golyót röpítettek a
fogoly fejébe. Ha vonagló emberi testeket, törött csontokat, kiömlő vért akar­
tak látni, vagy sikítást, nyöszörgést akartak hallani, akkor agyonverték áldoza­
tukat. Ha nagyobb látványosságra vágytak, akkor megrendezték az akasztást.
Mert az akasztás, amit többnyire a szökési kísérletek megtorlására alkalmaz­
tak, nagy nyilvánosság előtti látványosságnak számított, melyen nagyszámú
nézőközönség vett részt. A németek kifejezetten cirkuszi előadásként élték
meg az ilyen kivégzéseket, de azokon a foglyoknak is részt kellett venniük. A
németek nemcsak arrói gondoskodtak, hogy jelen legyenek, hanem arról is,
hogy minden figyelmüket a kivégzésre összpontosítsák. A Ruházati Munkák­
nál folyó akasztásoknál kedvenc teuton módszerükkel arra kényszer ítették
foglyaikat, hogy bűntársak legyenek saját halálukban, ezzel is elismerve totális
alávetettségüket és demonstrálva, hogy mindenben kénytelenek kiszolgálni
legyőzőiket. A németek arra kenyszerítették áldozataikat, hogy maguk építsék
meg a bitófákat és maguk helyezzék nyakukra a kötelet. A „zsidó világössze­
esküvés” valamely résztvevőjének halála, különösen, ha ön kezével vetett véget
életének, élvezetesen ironikus jelenetnek számított. Különösen élvezetes volt
akkor, ha a kivégzést a jelképes megalázás további formái kísérték.
A nem megfelelő gyorsaságú vagy minőségű munka még nem számított
„szabotázsnak”, mint például az, ha valakinél kenyeret találtak. Ilyen ese­
tekben csak „könnyű” korbácsolás volt a büntetés, ha az SS-tag férfi vagy
nő olyan kedvében volt, akkor az amúgy is legyengült testű fogoly ötven
korbácsütéssel megúszta. Emellett nem volt ritka az azonnali főbelövés sem.
És valamennyi fogoly folyamatosan ki volt téve a veszélynek, hogy ha a né­
metek bármelyikének bármilyen okból szemet szúr a viselkedése, akkor a
közeli Majdanek gázkamráiban végzi. A legtöbb fogoly megromlott fizikai
állapotára való tekintettel, az általuk végzett munkán mindig lehetett kifo­
gásolnivalót találni, s emiatt a Ruházati Munkák elnevezésű létesítményben
a „munkások” kínzása és megölése a mindennapok szerves részévé vált. A
kegyetlenkedés a „munka1szinonimája lett.
A foglyok ütlegelése olyannyira rutinnak számított, hogy a túlélők egyi­
ke a legkíméletlenebb tábor félügyélők egyikéről szólva szinte mellékesen,

309
 magától értetődő dologként írja le a történteket; „Wagner szadista volt. Nem
egyszerűen verte a nőket, hiszen ezt minden SS-katona megtetted Hogy mi­
ben különbözött ez a Wagner a többiektől? „Ő nem a pisztolyát használta,
hanem a korbácsát és gyakran olyan súlyosan megverte a nőket, hogy azok
a verés következményeibe haltak bele... A nőkkel való szadista bánásmódja
miatt Wagner teljesen abnormálisnak tűnt. Más SS-emberek, akiknek szin­
tén abszolút hatalmuk volt felettünk, szintén nagyon durvák voltak, de nem
voltak oly módon szadisták, mint Wagner'' itt arról van szó, hogy a tábor né­
met személyzetének átlagos magatarLási normái mellett is feltűnő volt, bogy
Kari Wagnernek nyilvánvalóan szexuális kielégülést okozott a nők szadista
ütlegelése, akiket a verés előtt sokszor arra kényszerített, hogy vetkőzzenek le.
Wagner tehát nem azért tűnt „abszolút abnormálisnak”, mert brutálisan bánt
a nőkkel, hanem brutalitásának szokatlan és egyértelműen szadista szexuális
torzulása miatt. A brutalitás és az erőszak normája ebben a táborban olyan
volt, hogy a verés önmagában nem is számított említést érdemlő dolognak. A
táborban dolgozó németek tevékenységének szerves része volt.
A szabadság, melyet a németek a zsidók kínzásában élveztek, miközben
hivatásszerűen űzték ezt a tevékenységüket, igazán nem meglepő a Ruházati
Munkák elnevezésű intézményben uralkodó különleges légkörben, ahol a ke­
gyetlenkedés német bőségszarujából egészen kivételes dolgok is előkerültek.
Például Wirth örömlovaglásai, amikor is a lovával zsidók nagyobb csoportja­
ira rontott rá és a ló hátsó patáival taposta őket, egyeseket a levegőbe repítve,
másokat súlyosan vagy halálosan megsebesítve. Ennek a tábornak a német
őrei a barakkok kísérleti elgázosításával is szórakoztatták magukat, annak
dacára, hogy a kőhajílásnyira lévő majdaneki táborban működő és a célnak
megfelelő gázkamrák miatt ez tökéletesen értelmetlen dolog volt. Nem meg­
lepő azért sem, mert Wirthnelc és másoknak is volt már korábbi személyes
tapasztalatuk emberek elgázosításában, Wirth irányította az elgázosításokat
az Eutanázia-programban, majd később az Aktion Reinhard haláltáboraiban.
Vagyis ő és a beosztottai, valamennyien hivatásos és profi hóhérok, egyszerű­
en csak magukkal vitték a régi szokásaikat az új helyekre, ahova beosztották
őket, s ahol az emberölés fő feladataik egyike volt. Csupán az általuk már is­
mert módszereket kellett elővenniük. Ezek az emberek nem egyszerűen hó­
hérok voltak. Megszállottan, buzgón, átgondoltan és találékonyan gyilkoltak.
A Ruházati Munkák táborban a németek néha a bejárati kapura is akasz­
tottak fel zsidókat, ami nem volt jellemző a táborokra, mivel a holttesteket
így kívülről is bárki láthatta. Wirthet nyilvánvalóan nem érdekelte, hogy
titokban tartsa, mi folyik a táborban, hiszen Lublin környékén amúgy is
mindenki tudta, ideértve a katonai, rendőrségi és polgári adminisztráció­
ban dolgozó németek sokaságát, hogy a németek ezekben a táborokban zsi­
dókat semmisítenek meg. Ilyen körülmények között a zsidóknak a kapura
való felakasztása több üzenetet is hordozott. Először is a kapuk és bejáratok

310
gyakran jelzik azt, hogy milyen természetű intézmény az, amelybe rajtuk
keresztül lehet belépni. A kapun lógó hullák vizuálisan hirdették mindenki
számára, mivel foglalkoznak valójában odabent. Pontosan jelezték továbbá
a kapuk, hogy milyen állapotban fognak kilépni a zsidók ebből az intéz­
ményből, mik az esélyeik a külső világba való visszatérésre. A felakasztott
zsidó magyarázatot adott a hírhedt ltapufeliraL („A munka felszabadít”)
értelmére is. A felirat eredetileg ironikus volt és a belépők megtévesztését
szolgálta, de több szubjektív igazságot tartalmazott, mint maguk a néme­
tek gondolták. A zsidók számára a himbálózó emberi testek jelentették a
szabadságnak azt a módját, amit a „munka” szó jelentett Vagyis a „munka”
szónak azt az értelmezését, melyet a németek zsidók számára alkotott kü­
lönleges szótárában kapott.
A kegyetlenkedések hatalmas és változatos német tárházában, a zsidók­
kal való bánásmód vérrel írt történetében nehéz olyan eseteket találni, ame­
lyek különlegesnek tekinthetők. És mégis, a maga patológiás, megrendítő és
lehangoló mivoltában egyedülálló, magukat a zsidókat is sokkoló az az eset,
ami a Ruházati Munkák táborban történt és fényt vet a németek gondolko­
dásmódjára. Arról az esetről van szó, amikor szadista módon egy zsidó fiút
változtattak német hóhérrá.
Szabály szerint a gyermekek nem maradhattak életben a német táborok­
ban (a gettók kivételével), részben azért nem, mert ők a zsidó nép meg­
újulását és fennmaradását jelképezték, amit a németek érzelmileg és a gya­
korlatban is ki akartak zárni. Hz a tilalom a Ruházati Munkák táborban is
érvényben volt, hogy ezáltal megfosszák a táborlakókat mindentől, ami egy
közösség jövőképét és egészségi állapotát erősítheti. Mindössze egy feltűnő
kivétel volt: egy zsidó kisfiú, tíz év körüli, akivel Wirth kegyesen bánt, cu­
korkákkal etetett, s aki kapott tőle valamit, ami alighanem minden kisfiú
álma: egy pónilovat. Csakhogy Wirth kedvességét ez esetben is a könyör­
telenség diktálta. Egy túlélő Lublinban jegyzőkönyvezett vallomása szerint:

„Magam láttam , hogy az SS-parancsnok egy tíz év körüli zsidó kisfiút cso­
koládéval és más finom ságokkal etetett, és többször rávett arra , hogy gépfegy­
verrel leterítsen esetenként két-három zsidót. Mintegy tíz méter távolságból
láttam, ahogy a gyerek lövöldözött. A lövöldözésben részt vett maga az SS-pa-
rancsnok is, aki feh ér lovon érkezett és lovat adott a gyereknek is. Ez a két
emberi lény az én jelenlétem ben több alkalom m al ölt meg embereket, összesen
50-60 zsidót>köztük nőket is”

A németek mindig odafigyeltek arra, hogy jelképesen fejezzék ki magu­

kat, így ez a gyerek is mindent megkapott, ami által nyilvánvalóvá válhatott,
hogy átváltozott saját népének gyilkosává. A németek külön a számára sza­
bott miniatűr SS-egyenruhába öltöztették, és ez volt rajta, amikor pónilova

311
 hátán trónolva lövöldözött. És ha a Ruházati Munkák túlélőinek vallomása
megfelel a valóságnak, akkor nem csupán arctalan zsidókat gyilkolt. Leg­
alábbis az egyik túlélő állítása szerint a fiú a saját édesanyját is lelőtte.
Ekként a táborban látható egyetlen gyermeket, akiben más körülmények
között a foglyok reményt láthattak volna kilátástalan világukban, akiben
örömüket lelhették volna, Wirth a remény tagadásának, a reménytelenség­
nek a jelképévé, miniatűr SS-katonává alakította át. A Ruházati Munkák fel­
nőtt lakói, s ez önmagában is bizarr, megalázó és embertelen helyzet, ijedten
menekülni kényszerültek egy zsidó gyermek elől, egy kölyök elől, aki aligha
tudta még ebben a korban felérni ésszel, hogy mit művel, és aki lemészárolta
saját jelképes és valóságos felmenőit, miközben örömmel illegette magát egy
póni hátán. Ennél fájdalmasabban nem is lehetett volna tudtukra adni, hogy
a világ a feje tetejére állt, hogy ez a zsidók számára a fájdalom és a nyomo­
rúság szürreális világa, amelyből nem kerülhetnek ki élve. Wirth és bajtársai
bizonyosan értették ezt. Ebben a jelképben minden benne volt: a németek
által bevezetett új világrend, a hatalomátvétel a kártékony zsidóktól, az érté­
kek teljes átértékelése. Mindennek a jelképe volt a zsidó kisfiú, akit sikerült
rávenni arra, hogy megölje a saját édesanyját.
A Ruházati Munkák működésének második szakaszában másféle vál­
tozások történtek a tábor életében. A zsidó táborlakókkal most valamivel
jobban bántak, létszámuk megnőtt, így Wirth elhatározta, hogy egyeseket
kiemel közülük, hogy rendet tartsanak a többiek között, akiknek különféle
piszkos munkákat kellett elvégezniük a németek számára. Egyfajta hierar­
chiát hozott létre a zsidók között, akik korábban egynemű szürke tömeget
alkottak. A klasszikus tábor modellt felelevenítve zsidó kapókat nevezett ki
és más privilegizált pozíciókat is adott zsidóknak. A kiszabadulásuk ígé­
retével vette rá őket az együttműködésre és az Aktion Reinhard folyamán
megszerzett javak egy részét is odaígérte nekik. Megszervezett egy olyan
rendezvényt is, ami teljesen egyedülálló a táborok történetében: e2 egy
németek által rendezett zsidó esküvő volt, melyet a német személyzet és a
nagyszámú vendégek együtt ünnepeltek zsidó „munkatársaikkal” Összesen
mintegy 1 100-an lehettek. Ez a különleges esemény azt a célt szolgálta, hogy
minden józan ész ellenében elhitessék a kiválasztott zsidókkal, hogy ők, a
németek jóhiszeműen cselekednek. Most ez felelt meg Wirth politikájának,
mely a zsidók engedelmességét szolgálta. Ez volt a mézesmadzag, a szimbo­
likus végső zsidó házasságkötés, valami, ami eleve tilalom alá esett. A né­
metek mindenesetre nagyon jól mulattak ezen a komédián. Wirth kedvelte
a durva iróniát, élvezte a zsidó kapcsolatok kigúnyolásának és felrúgásának
ezt a módját, mely korábban a zsidó SS-kisfiú beidomításában fejeződött ki.
Mindez együtt elegendő motiváció volt a zsidó esküvő megrendezéséhez,
mely persze haszonelvü célokat is szolgált.
Ebben a második szakaszban a Ruházati Munkákat alapvetően az Ak­

312
tion Reinhard társult intézményének tekintették, ahol a zsidók ideiglenesen
„dolgoznak”, vagyis addig, amíg szükségtelenné nem válik, hogy szétválo­
gassák a legyilkolt társaiktól elrabolt holmit Ezt követően ezeket a zsidókat
is elpusztítják, vagyis nem sokkal élik majd túl azokat, akik azonnal az Ak­
tion Reinhard áldozataivá váltak. Ennek a hasznos alkalmazásnak az idején,
amikor bizonyos időkben a nőknek éjjel-nappal válogatniuk kellett, a körül­
mények jobbak voltak az átlagosnál, de erre a korszakra is érvényes Wirthnek
az a mondása, mely szerint „a zsidók zsidók segítségével folyó megsemmi­
sítése” volt napirenden. A Ruházati Munkák ilyenformán jól mutatja a zsidó
„munka” német koncepciójának azt a vonatkozását, hogy a zsidók időleges
foglalkoztatását rövid kitérőnek tekintették a krematóriumok vagy a teme­
tőárkok felé vezető utón. Magában a Ruházati Munkákban a „munka” és a
halál közötti valóságos viszony kimutatható és tagadhatatlan volt.
A Lipowában és a Flughafenlagerban tapasztalt „munkakörülmények” az
egész táborrendszerre jellemzők voltak, tehát Auschwitzra, Buchenwaldra,
Mauthausenre, Plaszówra, Budzyrira, Krasnikra, Poniatowára, Trawnikire és a
többire. Lipowa és a Flughafenlager meg csak bnitálisabb vagy enyhébb, racio­
nálisabb vagy irracionálisabb sem volt a többinél, pontosan illeszkedtek a zsidó
„munka” és lét általános szabványához a Holokauszt utolsó szakaszában.
Lipowa, a Flughafenlager és a többi „munkatábor” romboló természete,
a megsemmisítés, az intézményesített legyengítés, az elterjedt, személyes
motiváltságból eredő kegyetlenkedés jól összefért a termelési racionalitás
elhanyagolásával, mely amúgy a németeknek a zsidó munkával kapcsola­
tos felfogását jellemezte. A zsidó munkaerő elvesztegetése makroszinten,
középszinten és mikioszínten is jól összehangolt politikaként működött a
németeknél. Hitler és a náci vezetés következetesen rendelték alá a gazda­
sági érdeket az ideológiájukban mindenek felett álló igénynek, hogy meg­
szabadítsák Németországot és a világot a zsidóktól. Ez a felfogás diktálta a
„munkatáborok” rendjét és viszonyait, az egyes német felügyelők által alkal­
mazott provokálatlan ütlegelést, foglyaik megnyom orítását vagy legyilkolá-
sát. Hűségesen ragaszkodtak ahhoz a kimondatlan elvhez, hogy a gazdasági
megfontolások nem befolyásolhatják a németek „racionalitását” a zsidókkal
való bánásmódot illetően. A gazdaságnak ily módon okozott súlyos károk
általában sem Hitlert, sem a legalacsonyabb rangú táborőrt nem izgatták.

A ZSIDÓ MUNKA ÖSSZEHASONLÍTÓ PERSPEKTÍVÁBAN

Nem vitás, hogy amikor arról volt szó, hogy zsidókat vagy nem zsidókat
alkalmazzanak, vagyis egyszerűen azt kellett eldönteni, hogy kihasználják-e a
meglévő munkaerőt, a németek sosem alkalmaztak szívesen zsidó munkaerőt
olyan feladatokra, amelyekre alkalmasak lettek volna, inkább gyakran kevés­
bé alkalmas munkásokkal vagy egyszerűen más nekik alávetett emberekkel

313
 helyettesítették őket, mi több, inkább betöltetlenül hagyták a munkahelyeket
akkor is, ha ez nyilvánvaló veszteséget jelentett a termelésben, A politika volt
a lényeg, nem a gazdaság. A kérdés az, vajon ez az ideológia által befolyásolt és
önveszélyes megkülönböztetés megmutatkozott-e a zsidók dolgoztatásában,
azaz különbözött-e a többiekkel való bánásmódtól Vajon rutinszerűen más­
ként bántak a zsidókkal, mint más alárendelt népekkel?
A különböző bánásmód első és talán leghatásosabb bizonyítéka a halálo­
zási arányszámok összehasonlítása. A zsidók halálozási arányszáma ugyanis
minden intézményi szinten magasabb a többi néphez viszonyítva. Lengyel-
országban, a Baltikumban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Görögország
megszállt területein a németek az illető ország zsidóinak 80-90 százalékát ki­
irtották (a Szovjetunió megszállt területein ez az arányszám még magasabb
lehet). Egyetlen más népnek sem voltak ezt megközelítő veszteségei.
Sokatmondó különbség az is, hogy a zsidók voltak az egyetlen csoport­
ja az állandóan foglalkoztatott munkásoknak, akiket a németek tömegé­
vel gyilkoltak le, s akik miatt egész üzemeket kellett bezárniuk. Az Ernte-
fest-hadművelet csak az egyik példája a nemetek által önmagukon ejtett
gazdasági sebeknek. Ennek során 43 ezer zsidót munkást semmisítettek
meg, akiket senkivel nem tudtak pótolni. Még Auschwitzban is munkaerő-
hiány lépett fel 1942 végére, amit a megsemmisítési logika nélkül könnyen el
lehetett volna kerülni, vagyis akkor, ha a táborba érkező munkaképes korú
zsidók nagy részét nem ölik meg azonnal. Mindent egybevetve a németek
által Lengyelországban (sokszor alacsony termelékenységgel) foglalkozta­
tott zsidók száma az 1940 évi 700 ezerről 1942-re 500 ezerre, 1943-ra alig
több mint százezerre apadt. Ez a rohamos hanyatlás, melynek egyetlen oka a
megsemmisítés volt, még önveszélyesebb dolognak tűnhet, ha összehason­
lítjuk a munkára fogható zsidók teljes számával, ami egyedül a Generalgou-
vernement területén 1,4 millió volt 1942-ben. A német fennhatóság idején
a németek sosem cselekedtek irracionálisán, sosem zártak be gyárakat csak
azért, hogy nem zsidó munkásokat gyilkoljanak. Sem a lengyelekkel, sem
az oroszokkal, sem a szerbekkel, a görögökkel, franciákkal, dánokkal, sem a
németekkel nem tettek ilyet. Csak a zsidókkal.
Végezetül, az aktívan dolgozók éheztetés, járványok és egyedi gyilkossá­
gok általi elpusztításának aránya a „normális” munkakörülmények között is
sokkal magasabb volt a zsidó, mint a nem zsidó munkások körében. Ha itt
a termelékenység szempont lett volna, vagy bármilyen jelentősége lett vol­
na a zsidókkal való bánásmód tekintetében, akkor a halálozási arányszám a
zsidók körében nem különbözhetett volna ilyen mértékben más alárendelt
népekhez, például a lengyelekhez képest. De hát megvolt ez a különbség,
amint az jól kivehető a mauthauseni tábor havi halálozási arányszámaiból.

1314
 1942 nov.-dec. 1943 jan.-febr. 1943 nov.-dec.

zsidók 100% 100% 100%

politikai foglyok 3% 1% 2%
bűnözők 1% 0% 1%
előzetes letartóztatottak 35% 29% 2%
aszociálisak 0% 0% 0%
lengyelek 4% 3% 1%
szovjet civilmunkások 2%

A zsidók havi halálozási aránya 100 százalék volt, a lengyeleké kevesebb

mint 5 százalék. Az 1943 november-decemberi számok különösen sokat-
mondóak, mivel 1943 Őszére a mauthaseni tábor lakóit teljes egészében a
fegyvergyártásra mobilizálták. Ennek megfelelően zuhant az előzetes letar­
tóztatásban lévők halálozási aránya 35 százalékról 2 százalékra* Az új priori­
tás azonban, ami a táborok lakóinak gazdasági célokra, a háborús erőfeszí­
tések támogatására való felhasználása volt, nem terjedt ki a zsidókra. Náluk
a halálozási arányszám 100 százalék maradt. Vagyis a német termelési gon­
dok alig voltak hatással az európai zsidóság megsemmisítésének ütemére*
Nemcsak a halálozási arányszámban volt nagy a különbség zsidók és nem
zsidók között, hanem a munkakörülményekben is. A németek rendszeresen
alkalmazták a „faji” kritériumot az általános bánásmód kialakításában is,
vagyis az élelmiszer mennyiségének és tápértékének meghatározásában, va­
lamint a munkahelyek elosztásában.
Természetesen mindenben a zsidók húzták a rövidebbet. Minden tá­
borban, minden intézményben durvábban, kegyetlenebbül bántak velük és
persze a legkimerítőbb, legnehezebb munkákat osztották rájuk. Ez a rend­
szerszerű és halálhozó diszkrimináció nemcsak a táborokban volt érvény­
ben, hanem a háború vége felé is, amikor a zsidók a Németországban folyó
óriási építési munkákon dolgoztak. Utóbbiak hűen tükrözték az 5. fejezet­
ben leírt táborokon belüli állapotokat.
Emellett a németek szinte kizárólag a zsidókkal végeztettek értelmetlen
munkát Az ideológiai késztetés, amellyel a zsidókat munkára fogták, hi­
ányzott a többi alárendelt népekkel szemben alkalmazott módszerek közül,
még a cigányokra sem volt érvényes, mely népet teljesen elembertelenítették
és melynek tagjait nagy számban irtották ki. A zsidó „munkának” ez a vo­
natkozása tehát nagymértékben eltér attól a kritérium rendszertől, melyet
a többi népekkel szemben alkalmaztak, s egymagában is arra utal, hogy a
német érzékenységtől és racionalitástól való ilyen mértékű eltávolodás a zsi­
dókra és csakis a zsidókra volt érvényes.
 Nem csupán a táborőrség, hanem az egyszerű német ember is máskép­
pen reagált általában a zsidó munkásokra, mint a nem zsidókra. Német
emberek milliói kerültek kapcsolatba felügyelőként vagy munkatársként
külföldiekkel, s az ő személyes magatartásuktól függött, hogy a külföldi
munkások milyen bánásmódban részesülnek. Utóbbiak szempontjából saj­
nálatos módon a németek velük való bánásmódjában nagyon sokszor meg­
mutatkozott, hogy többségükre hatott a náci faj elmélet, különösen a szlávok
„szubhumán” népként való megbélyegzése. A külföldi munkások általános­
nak mondható durva kezelése először is oda vezetett, hogy termelékenysé­
gük minden elképzelést alulmúlt. A németek belső meggyőződésének ez a
spontán kifejeződése olyan ártalmassá vált a termelés szempontjából, hogy
a rendszer 1943-ban kampányt indított, hogy meggyőzze őket: jobban kell
bánniuk a külföldi munkásokkal, „hogy azok megbízhatósága fenntartható
és kihasználható legyen” Másfelől az antihumánus és durva magatartás a
németek részéről teljesen megfelelt a náci rendszer által felállított „faji” hie­
rarchiának és a korszak közgondolkodásának. Ennek megfelelően a franci­
ákkal sokkal jobban bántak, mint a lengyelekkel, akik viszont ugyanebben
a hierarchiában fontosabbnak számítottak az oroszoknál, akik az első idő­
szakban rettenetesen szenvedtek és akik között a halálozási arány is óriási
volt. Ennek ellenére voltak horpadások ezen az ideológiai pajzson is, amikor
a németek nem zsidó „szubhumán” elemekkel kerültek kontaktusba, és ez
még az orosz és a szovjet népre is vonatkozott.
A náci ideológiának az az összetevője, mely szerint a szlávokat „szub-
humán” népeknek kell tekinteni, sohasem volt oly általánosan elfogadott a
németek körében, mint az antiszemitizmus. A szlávokkal kapcsolatos hie­
delmek sem voltak olyan ijesztőek a német ember szemében, vagyis ezek a
hiedelmek nem állítottak fel hasonló lélektani és felfogásbeli akadályokat,
mint amilyeneket a képzelgéseken alapuló antiszemitizmus állított közéjük
és a zsidók közé. A németek közül sokan képesek voltak arra, hogy realitás­
ként kezeljék a külföldi munkások jelenlétét. Azok, akik kapcsolatban voltak
a lengyelekkel és az oroszokkal, képesek voltak saját gondolkodásukat a re­
alitásokhoz igazítani, vagyis tekintetbe venni, hogy ezek a „szubhumán” te­
remtmények a valóságban mégiscsak emberi lények. Gondolkodásuk, velük
kapcsolatos elképzeléseik ez esetben kellőképpen rugalmasnak bizonyultak
(mármint a zsidókkal kapcsolatos gondolkodásmódjukhoz viszonyítva).
A német munkások és földművesek látták és elismerték, hogy a lengyelek
és az oroszok keményen és jói dolgoznak, és ezt a körülményt humanitásuk
bizonyítékaként értékelték. Egy bayreuth-i munkás megjegyzése: „A pro­
pagandánk minden oroszt üresfejűnek és butának ábrázol Én itt ennek az
ellenkezőjét tapasztaltam. Az oroszok gondolkodnak munka közben is, és
egyáltalán nem tűnnek ostobának.” Az oroszoknak és a lengyeleknek voltak
szeretteik, és ezeket a családi kötelékeket a németek is elismerték és alapve -

316
tőén tisztelettel fogadták, A Biztonsági Szolgálat egy Iáegnitzből keltezett
jelentése néhány példát is sorol erre és arra a következtetésre jut, hogy Maz
itteni népesség alapvetően mást gondol a bolsevik családokról, mint amit
a propaganda állit. Az oroszok nagyon is aggódnak családtagjaikért és
normális családi életet élnek. Minden lehetséges alkalommal meglátogat­
ják egymást. Erős kötelékek vannak a szülök, a gyerekek és a nagyszülők
között’5. Az efféle felismerések arra indították a németeket, hogy véleményt
nyilvánítsanak az ügyben és jelentős mértékben felülbírálják az általános
kulturális megítélést, mely szerint „szubhumán” lényekkel lenne dolguk. A
németek közül sokan értékes és méltó munkásembereknek tartották az oro­
szokat, nem beszélve a lengyelekről és más külföldiekről. Gyakoriak voltak
a németek és külföldiek közötti szerelmi kapcsolatok is. 1942-ben és 1943-
ban közel ötezer németet tartóztattak le havonta külföldiekkel fenntartott
tiltott kapcsolatok miatt. A szigorú tilalmak és a drákói büntetések dacára
ezek a törvénysértések tömegesen fordultak elő. A németek megengedték a
külföldi munkásoknak, hogy leveleket írjanak haza, és szabadságra is elen­
gedték őket. Gyakran engedtek a munkásoknak, amikor azok munkakörül­
ményeik miatt panaszkodtak, és a német iparosok olyan erélyesen léptek fel
a védelmükben, amilyet soha nem tanúsítottak a zsidók esetében. A lengyel
foglyokat, ha teherbe estek, nem ölték meg, ahogy azt a zsidó nőkkel tették
általában, hanem a hatodik hónapban hazaküldték őket, ahogy a fizikai és
szellemi fogyatékosokkal is tették. Általánosságban a németek és a külföl­
di munkások kapcsolatait az előbbiek dominanciája jellemezte ugyan, de
eközben mégiscsak emberi lényeknek tekintették Őket, mi több, kapcsolatuk
velük sok esetben baráti volt. Ugyanez szinte sohasem fordult elő németek
és zsidók között.
Mindent egybevetve azt lehet mondani, hogy bár a külföldi munkásokkal
nem bántak tisztességesen, s ez a viszony is megmutatta, hogy a faji eszme
milyen sok németet fertőzött meg, azért a külföldi munkásokhoz mégiscsak
sokkal jobban viszonyultak, mint a zsidókhoz. Míg a rezsimnek könyörög­
nie kellett a parasztoknak, hogy ne ültessék asztalukhoz a külföldi munká­
sokat és ne engedjék, hogy velük együtt ünnepeljenek, a zsidók esetében
viszont a zsidómentesítéssel volt elfoglalva, az egyes közösségek „megtisztí­
tását’5 ünnepelte, a zsidókat pedig gettókba zárta, mint „a pestis bacilushor-
dozóit”. És mindezeket az akciókat hittel cselekedte.
A németek gyilkos és kegyetlen módon bántak a zsidókkal, méghozzá
olyan módszerek alkalmazásával, melyeket csakis velük szemben használ­
tak. Magasabb halálozási arányszám, kisebb élelmiszeradagok, brutális fizikai
bántalmazás és megalázás volt a zsidók osztályrésze. Vagyis a velük való bá­
násmód tekintetében ugyanaz volt a különbség, ami a táborokban is. Jóllehet
a németek még a rabszolgatartó társadalmakhoz viszonyítva is brutális ke­
gyetlenséggel bántak a külföldiekkel, azért a nem zsidó külföldiek esetében

317
 mégiscsak érvényesült valamiféle racionalitás. Legkésőbb 1943 elejére a nem
zsidó munkaerő zöme esetében már a gazdasági szükségesség racionális el­
vei érvényesültek. A németek a nem zsidó munkásaikkal ekkor már elég jól
bántak ahhoz>hogy tiszteletreméltó termelési eredményt produkáljanak. Kü­
lönösen így volt ez a népesség körében dívó idegengyűlölet mérséklését célzó
propagandakampányt követően, Rajnaföld és Vesztfália alábbi adatai megmu­
tatják, milyen termelékenységet értek el az egyes külföldi nemzetek munkásai
az azonos munkakörben foglalkoztatott német munkásokhoz viszonyítva.

Keleteiek 80-100%
Keleti nők 50-75%
a német nőkhöz viszonyítva 90-100%
Lengyelek 60-80%
Belgák 80-100%
Hollandok 60-80%
Olaszok, jugoszlávok és horvátok 70-80%
Hadifoglyok a bányászatban 50%
Hadifoglyok a fémiparban 7%

A munkaerő-felhasználásnak ez az észszerű módja egyes kisebb telepü­

lések kivételével a zsidókat egyáltalán nem érintette. A zsidó és nem zsidó
munkások kezelése közötti különbség éppolyan jellemző volt a politikai
csúcsokon, a középszintű végrehajtók körében, mint az egyszerű németek
körében, akik a mindennapi munkában kerültek kapcsolatba sokféle kül­
földivel, s akiknek magatartása nagymértékben meghatározta a velük való
bánásmódot. Ha a németeket a legcsekélyebb gazdasági racionalitás vezette
volna, akkor a zsidó munkaerő felhasználása - politikai és hétköznapi szin­
ten ugyanolyan észszerű lett volna, mint a lengyel munkaerőé, nem beszélve
a franciákról, a hollandokról vagy akár magukról a németekről. A zsidókkal
szembeni diszkriminációs akciók minden szinten, az élet minden területén
arra szolgáltatnak bizonyítékot, hogy a zsidókat teljesen kiszolgáltatott lé-
nyekként kezelték, akikkel bármit meg lehet tenni, és akiknek végső soron
szenvedniük és pusztulniuk kell.

318
 12

ÉLET A „MUNKATÁRBOROKBAN”

Vajon miért ragaszkodtak a németek a maga gazdasági észszerütlenségé-

ben meghökkentő módján ahhoz, hogy megsemmisítsenek egy tehetséges
és átlagon felül termelékeny munkaerőt? Miért teremtettek szándékosan
elviselhetetlen feltételeket, miért bántak olyan durván a zsidókkal, amikor
„munkára” fogták őket? Milyen politikai és társadalmi kontextusban tűnhe­
tett számukra értelmes dolognak a zsidó munkaerő íiymódon való kezelése?
A kérdésre az első empirikus választ akkor kaphatjuk meg, ha tudomásul
vesszük, hogy magukban a „munkatáborokban” Majdanekben, Lipowában,
a Flughafenlagerben és a többiben a németek hogyan bántak a zsidó „mun­
kásokkal” és hogy lényegében képtelenek voltak a zsidó munkaerő haszno­
sítására. Ezek a tapasztalatok együttesen arra utalnak, hogy a zsidó „munka”
alapvető céljainak a meghatározása eleve beteges módon történt, ennek az el­
képzelésnek eleve nem volt köze a hagyományos értelemben vett munkához.
A zsidó munka potenciális hasznosságát a németek zsidókkal való bá­
násmódja eleve nem vette tekintetbe. Ezt a németek újra és újra demonst­
rálták azzal, hogy készséggel gyilkoltak le egész zsidó közösségeket és mun­
kahelyeket, miáltal hirtelen és megmásíthatatlanul szüntettek meg fontos
gyártási folyamatokat is.
Még akkor is, amikor zsidók „dolgoztak” ezt a „munkát” az jellemezte,
hogy a németek rendszeresen kihasználatlanul hagyták termelési képes­
ségeiket. Eltávolították a zsidókat a gyártó kapacitások közeléből és olyan
kapacitásokkal nem rendelkező helyekre telepítették Őket, ahol primitív
vagy agyonhasznált felszereléssel kellett dolgozniuk. Ezenkívül a zsidókat
gyakran irányították olyan munkákra, amelyek nem feleltek meg képzett­
ségüknek* Ennek következtében a zsidó „munkát” a szánalmasan gyenge
termelékenység jellemezte, méghozzá két szinten is: egyfelől ez jellemezte a
zsidók általános európai produktivitását, másfelől egy adott munkaerő he­
lyi teljesítményét.
A zsidó munkának minden esetben volt egyfajta „megtorló” vonatkozása
(eltekintve az embernyomorító következményeitől is), amit a termelékenységi
célokat teljesen mellőző foglalkoztatási módból is tudni lehet.

319
 A zsidó „munkára” azonban mindenekelőtt az volt jellemző, hogy ennek
ürügyén a németek megnyomorították a zsidókat. Embertelen, fizikailag el­
viselhetetlen körülmények kÖ2Ött tartották őket. Ez pedig a veszedelmesen
elégtelen táplálkozás és a szándékosan egészségtelen feltételekkel együtt ka­
tasztrofális egészségi állapotot idézett elő náluk.
Ilyen körülmények kö2ött a zsidó „munkának” csakis végzetes következ­
ményei lehettek. Az egyetlen oka annak, hogy nem esett össze holtan több
zsidó ember a koplalástól, a kimerültségtől és a betegségektől, az volt, hogy
a németek rendszerint megölték őket, még mielőtt a halál magától bekövet­
kezett volna. Megnyomorításuk magában is halálközeli állapotba juttatta a
zsidó munkásokat. A németek ebben az állapotban is felhasználták őket,
néha valódi munkára, néha csak a maguk pszichés kielégülésére. Az amúgy
is embertelen tábori szabályok bárminemű, tényleges vagy vélt megsértése
ürügyet szolgáltatott a németeknek arra, hogy zsidókat öljenek meg.
Vagyis a zsidó „munkát” a német táborszemélyzet folyamatos durvasága
jellemezte.
És ha nem minden esetben is, de általánosságban iga2 , hogy a zsidó
„munka” lényegét tekintve minőségileg különbözött a nem zsidó népek
munkájától.
Semmiképp nem mondható, hogy a zsidó „munkásokat” a németek az
elnevezésnek megfelelően kezelték volna, de még az sem, hogy „rabszolgák­
ként” bántak velük. Nem alkalmazták őket észszerűen a termelésben, nem
értékelték és használták termelő kapacitásukat, és megakadályozták, hogy re­
generálódjanak. A társadalomban a munkásokat és a rabszolgákat egyaránt
munkájuk termelékenysége alapján szokták megítélni. A zsidókkal nem ez
történt. Amit termeltek, annak semmi köze nem volt a sorsukhoz, vagy csak
nagyon rövid időszakokban. A németek a zsidókat halálraítélt bűnözőkként
kezelték, akiket kőtörésre fogtak, mielőtt a vérpadra vitték volna őket. A mun­
kások és a rabszolgák számára a munka az életnek és a regenerálódásnak a
módja (a munkások esetében a méltóságnak is ez a forrása). A zsidók számára
a „munka” egyet jelentett a halállal. Sorsuk a bűnözőkéhez hasonlóan eleve el­
rendeltetett. Valójában ez a sors rosszabb volt, mint az elítélt bűnözőké, mivel
fogvatartóik késztetést éreztek arra is, hogy kegyetlenkedjenek velük.
Valójában a náci korszakban a zsidó „munka” súlyos megsértése volt
a munkával kapcsolatos mindennemű racionális eljárásnak és szokásnak,
példátlanul a modern ipari társadalom történetében és valójában a rabszol­
gatartó társadalmakhoz is alig hasonlítható módon. Egy megsemmisítési
vállalkozásnak volt a szerves része. Elvileg a zsidó „munka” magát a meg­
semmisítést jelentette.

MILYEN KOGNITÍV KERETBEN, milyen általános politikai feltételek,

elképzelések alapján, milyen társadalmi környezetben alakultak ki a zsi­
dó munka ezen megsemmisítő, aberrált formájának a jellegzetességei? Mi
volt a németek szubjektív koncepciója a zsidókról és sorsukról, aminek az
alapján a normális körülmények kozott hasznos tevékenységből és racioná­
lis termelésből a pusztításra váltottak át? Mi vezette őket arra, hogy még a
munkahelyen se munkásokként, hanem halálraítélt bűnözőkként kezeljék a
zsidókat?
A munka fogalmának és gyakorlatának ez a metamorfózisa természete­
sen csak a német antiszemitizmus kognitív keretei között értelmezhető, hi­
szen ennek a felfogásnak az alapja éppen az volt, hogy a zsidó életek,életre
érdemtelen életek! Társadalmilag holt lények voltak a zsidók, akiket csak
megölni lehetett azon a kettős alapon, hogy ez morálisan helyes cselekedet,
valamint de facto jogilag is megengedett eljárás. A zsidók feltételezett sátá­
ni természete miatt nemcsak az életük megóvásához szükséges minimális
jogokat nem élvezhették, hanem még halálukat is erkölcsileg igazol hatónak
tekintették. Ez az értelmezés dívott mindenütt a táborokban és a gettókban
is, még mielőtt a kifejezett népirtási politika elkezdődött volna. Amikor az­
tán a német vezetés elhatározta a népirtás megkezdését és különféle intéz­
ményei és hatóságai hozzáfogtak a végrehajtáshoz, a már előtte létező meg­
semmisítési kulturális orientáció, mely nagyvonalakban addig is megfelelt
a hivatalos politikának, végképp egymásra talált és tökéletesen érvényesült
a totális megsemmisítési politikában. Az új politika a „munka” általi halál
nem kötelező, de azért létező erkölcsi késztetését változtatta erkölcsi normá­
vá. A zsidók megölése korábban is helyes cselekedetnek minősült, később
pedig már sürgős jelleget is Öltött.
A zsidó „munka” ürügyén végrehajtott embernyomorítás és gyilkosság!
hullám, melyben a németek önkényesen dönthettek a zsidók életéről vagy
haláláról a munkatáborokban, csakis ebben a keretben valósulhatott meg a
felsőbb szervek minden szintjén jelenlévő elnézés körülményei között, illetve
azok jóváhagyása nélkül és a súlyos munkaerőhiány közepette meg sem va­
lósulhatott volna, hiszen maguk a végrehajtók is értelmetlennek látták volna.
A szubjektív keretek másik eleme az volt, hogy a zsidóknak szenvedniük
kell. Itt már nem csak arról van szó, hogy a zsidók élete „életre méltatlan
élet*’, tehát pusztulniuk kell. Amíg élnek, addig büntetni, alázni kell őket és
fájdalmat kell okozni nekik, csúfolni kell őket, s minden lehetséges módon
meg kell keseríteni az életüket. A táborokban íratlan szabály volt a zsidók
ütlegelése, gúnyolása, megnyomorítása, a fizikai megnyomorítás és a féle­
lemben tartás. És ez nemcsak az egyes németek durvasága vagy együttes
kegyetlenkedése volt, hanem szerves része volt a tábori életrendnek a víz­
hiánytól kezdve a rendszeres ütlegelésig és a „válogatástól” való szüntelen
rettegés kiváltásáig.
A feltevés, miszerint a zsidóknak szenvedniük kell, kognitív előfeltétele
volt annak az eszelős, gazdaságilag pedig eszement kegyetlenkedésnek (az

321
 embernyomorító tábori viszonyok és az egyes pribékek által), amelyet a né­
metek a zsidó munkásokkal szemben alkalmaztak. Hangsúlyozandó, hogy
a németek önkéntesen cselekedtek akkor is, amikor zsidókat öltek, akkor is,
amikor csak kegyetlenül bántak velük. Mivel a kíméletlen bánásmód (pél­
dául a folytonosan ismétlődő korbácsolás) kevés kivétellel az egész német
személyzetre jellemző volt a táborokban, jogos féltételezés, hogy a végrehaj­
tók számára a zsidók megkínzása saját feladatkörük szerves részét alkotta, A
szubjektív hozzáállás nélkül, miszerint a zsidók megnyomorítása a legfon­
tosabb cél, semmi értelme nem lett volna annak, amit csinálnak, hiszen az
mindenki előtt világos volt, hogy a zsidó munka ilyen körülmények között
csak árthat a gazdaságnak. Ha nem ez lett volna a cél, akkor el sem tűrték
volna az ilyen magatartást, nemhogy intézményesen támogatták volna. Az
élvezet és gyakran találékonyság, mely a zsidókkal való durva lelki és fizikai
bánásmódot jellemezte, egyfajta übermenschek számára kialakított ideoló­
giai per verzió volt,
A kognitív keretek harmadik eleme összefüggött a másodikkal. Arról a
meggyőződésről van szó, miszerint a zsidókat parazita munkakerülőknek
kell tekinteni. A németek elképzelése szerint a zsidók kétkezi vagy bármilyen
becsületes munkára fogása szenvedést okoz nekik, mivel ellentétes a termé­
szetükkel, Hz kevésbé lényeges eleme volt a zsidó munkások kezelésének,
de sokszor előfordult, hogy ez vezette cselekedeteikben a német személy­
zet tagjait. Mindenképpen figyelmet érdemel azonban két okból. Egyrészt,
mert megmagyarázza, miért fogták a németek kézimunkára a foglyaikat.
Itt ugyanis nem elégséges magyarázat az, hogy szenvedést akartak okozni.
Másrészt mindenkeppen azon az alapon kell elemezni a jelenséget, hogy a
német kultúrában elterjedt elképzelés szerint a zsidók nem dolgoznak.
A kognitív keretek utolsó releváns eleme az, hogy a zsidók gazdaságilag
racionális foglalkoztatására csak egyes táborokban és műhelyekben került
sor, és akkor is a fent említett megfontolások domináltak. Az általános és
gazdaságilag irracionális politika, mely az európai zsidóság foglalkoztatá­
sára vonatkozik (általános megsemmisítés, megnyomorítás és lealacsonyí-
tás) a legalább látszatra racionális munkát egyes intézményekre'korlátozta, s
ezek sem voltak mentesek az irracionális elemektől. Az ilyen munkahelyek
nem szolgáltak mintaként a megsemmisítési vággyal vagy azzal az elképze­
léssel szemben, hogy a zsidókat nyomorúságban kell tartani. A Flughafen-
lager Osti gyára jó példája ennek a fajta helyi termelési racionalitásnak. A
németek a zsidókat minden normális termelési környezettől megfosztották.
A gépeket, amiket használtak, megsemmisítették vagy máshova telepítették.
A zsidóknak szerszámokat is alig adtak. A németek ezzel együtt kegyetlen
tempót diktáltak számukra. A tudat, hogy a zsidóknak meg kell halniuk, s a
tény, hogy sem normális műhelyük, sem szerszámaik nem voltak, a néme­
tek számára „racionálissá” tette ily módon való foglalkoztatásukat, legalábh-

322
is helyileg. Ez a foglalkoztatás végső soron a szó szoros és átvitt értelemben
is halálra dolgoztatást jelentett.
Gyakran előfordult, hogy a németek ilyen gazdaságilag irracionális fog­
lalkoztatási viszonyok között igyekeztek növelni a termelést. Ez a szempont
azonban soha egy pillanatig sem élvezett előnyt azzal szemben, hogy a zsi­
dóknak szenvedniük kell és meg kell semmisíteni őket. Oswald Pohl, az ösz-
szes koncentrációs táborok munkahelyeinek főnöke klasszikusan eufemikus
módon fejtette ki ezt Himmlernek, mondván, hogy „a fizikailag egészséges,
keleti emigrációra kijelölt (értsd: megsemmisítésre ítélt) zsidóknak meg kell
szakítaniuk az útjukat és részt kell venniük a fegyvergyártásban7. Az utazás
ezután természetesen folytatódik,
A megsemmisítési program volt tehát a keret, a zsidók foglalkoztatásá­
nak politikai és szociális kontextusa, mely a zsidó munkások efféle brutális,
normális körülmények között irracionális kezelését kiváltotta, ugyanakkor
a gazdasági racionalitás érzetét keltette a helyi német hivatalnokok körében,
akik ennek megfelelően bántak a zsidó „munkással”. Mivel a németek ha­
lálra dolgoztatták a zsidókat akkor is, amikor semmiféle produktív munká­
ra nem használták őket, nincs mit csodálkozni azon, hogy ugyanezt tették
olyankor is, amikor hasznos termelésben vettek részt. Nagy vonalakban ez
a kognitív keret, a zsidó „munkának” ez és csakis ez a modellje határoz­
ta meg a német magatartást Ebben a folyamatban az észszerüségnek csak
ilyen korlátok között és csak rövid időszakokra volt helye. A konkrét politi­
ka lényege pedig voltaképpen a megsemmisítési program végrehajtása volt,
vagyis a helyi racionalitás is csak az általános irracionalitás közepette érvé­
nyesült, gyilkos munkatempó és primitív termelési feltételek formájában,
olyan munkásokkal, akiket nem kellett életben tartani, akik voltaképpen
halálra voltak ítélve. A megsemmisítés és elnyomorítás szándéka így magát
a gazdasági tevékenységet is a munkások népirtó pusztításának eszközévé
változtatta. Ennek a ténynek egyes üzemek nyereséges működése sem mond
ellent. Ilyen esetekben sem a gazdasági racionalitásról van szó. Itt is csupán
a német megsemmisítési politika okozta kolosszális gazdasági veszteség rej­
tett költsége mutatkozik meg. Fiatal, egészséges, képzett munkásokat kö­
télfonásra és bitófa ácsolásra használni (megkötözve, sebes kézzel, agyon­
használt szerszámokkal) csakis azok számára tűnhet ésszerű munkaerő
kihasználásnak, akik tudják, hogy ezeket az embereket felakasztják, és akik
nem törődnek semmilyen gazdasági mutatóval.
Számos német nyilatkozatból kiviláglik, hogy a végrehajtók tudták, hogy ez
a politika gazdaságilag önpusztító és elsősorban a háborús erőfeszítésekre nézve
káros. Amikor tehát a zsidók megölése ellen érveltek, ezt kizárólag haszonel-
vu okból, nem pedig erkölcsi megfontolásból telték Miként egy fegyverkezé­
si szakértő írta Ukrajnában egy 1941 decemberében kelt jelentésében: „Van-e
valaki a világon egyáltalán, aki itt gazdasági értékek előállítására képes?” Ez a

323
 nézőpont azonban akkor sem érvényesülhetett a német elimináció $ népirtó
gondolkodásban, amikor kivételesen elhangzott, mert mint maga a jelentés alá­
húzta, a térségben már „150-200 ezer zsidót" öltek meg a németek, s politikájuk
„nyilvánvalóan ideológiai megfontolásokra épült és elvi dolog volt" Az irány­
adó elvek alapján, melyeket a zsidók foglalkoztatásával megbízott intézmények
minden szinten képviseltek, a gazdasági racionalitás megfontolás tárgya volt, de
végső soron másodlagos maradt.
A zsidó „munka" igazi tartalmát Hcydrich fejezte ki, amikor 1942. janu­
ár 20-án a Wannsee-konferencián a minisztériumok és hivatalok képviselői
előtt kifejtette, hogy „a zsidó kérdés végső megoldásán" kell dolgozniuk,
ami ekkor már folyamatban volt. „A zsidók munkára lesznek kötelezve és
természetesen nagy számban fognak fogyatkozni a természetes veszteség
folytán”. A többieket pedig megölik. Ezen a gyűlésen Heydrich kifejtette
a zsidók esetében alkalmazott „munka" kifejezés alapvető értelmét. Ez a
gyűlés volt az, amelyen a nád birodalmon belüli zsidó „munka" lényegét
megsemmisítésként, részlegesen ugyan, de a zsidók legyilkolásának szino­
nimájaként értelmezték. Itt adták tudtára a zsidókkal foglalkozó intézmé­
nyek vezetőinek, hogy miként kell bánniuk a zsidókkal és mit kell elérniük a
zsidó „munka” által. Himmler ennek megfelelően vonta le a következtetést
1942 októberében, mondván, hogy a varsói és lublini körzet zsidóit „néhány
nagy koncentrációs tábor gyárában" kell összegyűjteni: „Természetesen egy
napon a zsidók onnan is eltűnnek majd a Führer akaratának megfelelően”
Természetesen. Azaz selbstverstándlich.
A zsidó „munka” mint jelenség, a politika és az ideológia diadala volt a
gazdasági érdekkel szemben. Nemcsak azért, mert a németek pótolhatatlan
munkaerőt semmisítettek meg, hanem azért is, mert faji anLiszemitizmusuk
jellegéből eredően a súlyos nehézségeik voltak a zsidók racionális gazdasági
felhasználásában. Hcydrich, Himmler és megszámlálhatatlan társaik szavai­
ból kiderül, mi volt a tényleges kapcsolat a zsidó „munka” és a zsidók halála
között Németországban, Nem egyszerűen arról volt szó, hogy a zsidók legyil­
kol ása előnyt élvezett munkába állításukkal szemben. Olyan lényeket dolgoz­
tattak, akiket ők maguk előzőleg már halálra ítéltek, tehát társadalmilag már
halottak voltak, akiket ideiglenesen tartottak csak a társadalmilag halott élet­
ben. így a zsidó „munka” lényegében nem „munka” volt a szó hagyományos
értelmében, hanem felfüggesztett halál, más kifejezéssel a halál maga.

324
 Ö T Ö D IK R ÉSZ

HALÁLMENETEK, AZ UTOLSÓ NAPOK FELÉ

» Hogy minden szív, ha Isten valamely

Nagy czél miatt meg nem aczélozá,
Megolvadt volna kétség kívül, és
Megszánta volna a pogány is őt. „
WILLIAM SHAKESPEARE: II. RICIIÁRD KIRÁLY

327
 A HALÁLOS ÚT

A zsidók és a többi áldozatok hosszútávú menetelése nagyon korán, már

1939-ben elkezdődött és csupán a háború befejezésének másnapján vagy
harmadnapján ért véget. Ezeket a meneteket az áldozatok a valóságnak
megfelelően hívták „halálmeneteknek” (Todesmarsche). A legtöbb ilyen
menetre a náci német uralom utolsó évében, különösen pedig utolsó fél­
évében került sor. Ezért és más okokból, jelen fejezet is főként a menetek
végső szakaszával foglalkozik.
A menetek egyébként három jól megkülönböztethető szakaszra osztha­
tók. Az első szakaszban kevés menetet bonyolítottak le, és ezek a háború
kitörésekor kezdődtek és 1941 június végéig tartottak, amikor is a nácik
megkezdték a zsidók szisztematikus kiirtását. A második szakasz a meg­
semmisítés éveit fedi le 1944 nyaráig. A harmadik szakasz a birodalom
hanyatlására esik, amikor a németek már nem tehettek mást, mint hogy
igyekeztek elodázni az elkerülhetetlen véget, s amikor a megsemmisítési
program is lelassult.
Ennek az időbeosztásnak egyszerű logikája van. Az első időszak meg­
előzte a formális megsemmisítési politikát. így kevesebb volt a menetelés
halálos áldozatainak száma, lévén a menetelést felügyelő németek körében
az eláilatiasodás még nem érte el azt a fokot, amikor a zsidók azonnali ha­
lálát kívánták volna. A második szakasz egybeesett a teljes körű megsem­
misítési programmal, mely alatt a menetelő zsidók leölése a népirtás termé­
szetes összetevőjének számított. Ebben a periódusban a menetelő zsidókkal
ugyanolyan lázas brutalitással bántak, mint a táborokban. A harmadik
szakasz egy meghatározott történelmi periódus, amelyben a németek ki­
látásai romlottak, erőfeszítéseik hiábavalósága nyilvánvalóvá vált. Német­
országnak és a németeknek új, a korábbitól eltérő megfontolásokkal kellett
megismerkedniük, s maga a náci rezsim is változtatott a politikáján. Magá­
nak a megsemmisítési programnak az intézményei is lényeges változásokon
mentek át. A haláltáborokat bezárták vagy elkezdték a felszámolásukat, de a
németek által felügyelt területeken ekkor már az európai zsidóságnak csak
 a maradványai voltak életben, ezek is főként csont-bőrre soványodotl lé­
nyek voltak. Egyáltalán nem volt világos, hogy a korszak viszonyai milyen
hatással lesznek a németek áldozataira, miközben a gazdaság súlyos mun­
kaerőhiányban szenvedett, s miközben a helyi német parancsnokoknak és
alárendeltjeiknek már el kellett gondolkodniuk a jövőjükről, arról, hogy a
foglyaikkal való tisztességes bánásmód esetleg valamiféle védelmet, netán
menekvést jelent majd számukra a jövőbem Mivel a haláltáborokat bezár­
ták, és mivel a náci korszak végéhez közeledett, nem volt könnyen kiszá­
mítható a németek magatartása sem. Nem lehetett tudni, vajon a meneteket
a táborokban folyó megsemmisítési tevékenység részének tekintik-e, vagy
akár felülről, akár alulról, valamiféle új, humánusabb politika következik.
Maguknak a meneteknek a lebonyolítása a három felsorolt időszakban
nem igazán különbözött egymástól. A struktúra többé-kevésbé ugyanaz.
Zsidók és nem zsidók menetelnek egyik ponttól a másikig német felügyelet­
tel, néha kollaboránsok felügyeletével. És noha a menetek különböző politi­
kai környezetben szerveződtek, lebonyolításuk a zsidókkal való bánásmód
tekintetében nem sokat változott az idők folyamán. Valójában a menetek
mindegyik időszakban hasonlóak voltak abban, hogy a menetelők sorai kö­
zött végig ott lopakodott a halál.
A menetelés a marhavagonos szállítás egyfajta gyalogos analógiája volt.
Fordítva azt mondhatjuk, hogy a marhavagonok a halálmenetek kerekeken
mozgó változatai voltak. A németek egyik esetben sem törődtek a zsidók
komfortjával, méltóságával, de még az életben tartásával sem, A marhava­
gonok néha napokig vesztegeltek egy helyen, anélkül, hogy a zsidókat kien­
gedték volna, holott ezt könnyű lett volna megtenni. Sem ételt, sem vizet,
sem árnyékszéket nem biztosítottak a vagonokba zsúfolt emberek számára,
de még annyi helyet sem, ahol leülhettek volna. A zsidók „normális” töme­
ges szállítása az egész náci korszakban ugyanabban a formában zajlott.
A halálmenetek harmadik és legfonLosabb időszakában a németek az első
két időszaktól eltérően nem tudták eldönteni, mikor szállítsák, illetve mikor
öldössék le zsidó és nem zsidó foglyaikat. A menetek oka legtöbbször az
volt, hogy a közeledő ellenséges hadseregek miatt ki kellett üríteni a zsidó
és nem zsidó fogolytáborokat. A németek az előtt a dilemma előtt találták
magukat, hogy vagy elszállítják áldozataikat, vagy elvesztik őket. Már nem
voltak abban a helyzetben, hogy logikusan kezeljék a dolgokat. Ennek az
utolsó perdiódusnak is három szakasza volt. Az első 1944 nyarán kezdő­
dött, amikor a szovjet hadsereg megközelítette a Szovjetunió nyugati és
Lengyelország keleti vidékein létesített táborokat. A második szakasz 1945
januárja és márciusa között volt, amikor hatalmas migrációs mozgás kez­
dődött, melyben foglyok és felügyelők egyaránt nagy számban áramlottak
Németország belseje felé. Auschwitz, Gross-Rosen és más nyugat-lengyel
és kelet-németországi táborokból kiürítették a még életben lévő foglyokat,

330
akik a fagyos vidékeken át gyalogoltak, néha utaztak új és új pokoli állomás­
helyeik felé, azaz olyan helyekre, amelyek ideiglenesen elérhetetlenek voltak
a szövetségesek számára. A harmadik szakasz 1945 márciusában kezdődött
és a háború befejeztével ért véget. Ebben az időben, amikor gyakorlatilag
már senki nem hihette, hogy a háború még megnyerhető, a németek ész nél­
kül és cél nélkül hajszolták foglyaikat egyik helyről a másikra. A foglyokat
felügyelő németek nem hazafelé igyekeztek (így nem is voltak érdekeltek ab­
ban az utazásban, amelyben részt vettek), mint az előző szakaszban, amikor
többnyire Lengyelországból tartottak Németország felé. Ennek megfelelően
nem gondolhatták azt sem, hogy van értelme annak, ha foglyaikat lépésnyi
távolságban tartják a szövetségesektől.

A halálozási arányokra és a halálmenetek harmadik szakaszában bekö­

vetkezett halálesetek teljes számára vonatkozó különféle becslések arra val­
lanak, hogy a korábbi koncentrációs táborok mintegy 750 000 megmaradt
foglya közül egyharmad és ötven százalék között, számszerűen 250 000 és
375 000 között volt a halálos áldozatok száma. Közülük sokan nem zsidók
voltak, mivel a koncentrációs táborok rendszerében nem csupán zsidókat
tartottak fogva, A bizonyítékok mindemellett azt sugallják, hogy a megsem­
misítés zárókorszakában a zsidók körében a halálozási arányszóm ugyanúgy,
ahogy a táborokban, lényegesen magasabb volt, mint a nem zsidók körében.
A zsidók ugyanis általában rosszabb egészségi állapotban voltak a menet
megkezdése előtt, így az amúgy azonos feltételek között is kétségkívül kö­
zülük pusztultak volna el többen alultápláltság, sebesülés, kimerülés vagy
járványos betegségek következtében, mint a nem zsidók közül. Emellett a

331
 németek rendszerint rosszabbul bántak a zsidókkal, mint a nem zsidókkal,
és sokkal gyakrabban követtek el tömeggyilkosságokat. Minderről a világ
csak a háború utolsó napjaiban értesült, nevezetesen az egyik menet befe­
jeztével Dél-Németország és Csehszlovákia határán.
1945, május 7-én az amerikai hadsereg 5-Ös számú gyalogos hadosztá­
lyához tartozó ötös számú egészségügyi zászlóaljának kapitánya azt a paran­
csot kapta, hogy’ hat férfit kísérjen el ahhoz a csoporthoz, melynek tagjairól
feltételezték, hogy orvosi ellátásra szorulnak. A kapitány két nappal később
vallomást tett egy amerikai tisztnek, akit az ügy kivizsgálására küldtek arról,
hogy mit tapasztalt, amikor a csehszlovákiai Volaryba érkezett, A kihallgató
tiszt vallomásából:

„hókorában léptem kapcsolatba W. kapitánnyal és vele utaztunk Vola­

ryba., ahol mondták, hogy ismeretlen etnikai hovatartozású és rettenetes
állapotban lévő kimerült nők egy csoportját gyűjtötték össze egy kórháznak
berendezett iskolaépületben, illetve a közelében lévő régi fészerben. A kapi­
tánnyal a fészerben találkoztam, és megkérdeztem tőle, hogy mi a helyzet Azt
válaszolta, hogy egy 118 zsidó nőből álló csoportja van, akik a legszörnyűbb
látványt nyújtják, ami valaha életében a szeme elé került. Kérte, hogy én is
menjek be a fészerbe, és nézzem megy mi van ott így is tettem , Földszintes,
fá b ó l ácsolt helyiség volt belül szinte teljes sötétség, és különféle bűzös illatok
terjengtek. Első pillantásra ezek a személyek olyan sokkoló látványt mutat­
tak, amilyenek addig a képzeletemben sem létezek. Nem tudtam, hogy emberi
lényeket ilyen állapotba lehet hozni éheztetéssel, nem tudtam, hogy ilyen so­
ványak lehetnek , és hogy ilyen körülmények között egyáltalán még élhetnek.
Persze, ez alkalom m al még csak nagyon felületesen vettem szemügyre őket.
Később m ár azt láttam , hogy a kis helyiségben egymásra halmozva hevernek
ezek a teljesen elgyengült emberek, akik már a karjukat sem képesek felemelni.
Nemcsak a ruháik voltak mocskosak, agyonnyúzottak, foltosak és rosszul sza­
bottak, de valamennyiüket em beri ürülék borította el ugyanúgy, ahogy a p a d ­
lózat nagy részét is. Ennek a magyarázata az volt, hogy a nők súlyos, minden
második-ötödik percben ürülő hasmenésben szenvedtek. Túlságosan gyengék
voltak ahhoz, hogy felkeljenek, és eljussanak az árnyékszékig ; Az egyik dolog,
ami meglepett, am ikor ebbe a helyiségbe beléptem >hogy az volt a benyomá­
som: idős emberek sokasága hever ott, akiknek az életkorát ötven-hatvan év
közöttire becsültem. Meglepett vagy inkább megdöbbentett, am ikor a lányok
egyikét megkérdeztem arról, hogy hány éves, és azt válaszolta, hogy tizenhét
esztendős, holott én Ötvennek néztem volna. Ezek után visszamentem a vola-
ryi Ortslazarettbe (helyi kórházba)t és ekkor már nekem kellett gondoskod­
nom arról, hogy az Ortslazaretthez tartozó tanyáról ezeket a szerencsétleneket
át szállíttassam, elhelyezést, táplálkozást és kezelést nyújtsak számukra . A kór­
házat szinte azonnal felkészítettük a fogadásukra, becslésem szerint mintegy

332
75 százalékukat csak hordággyal lehetett átszállítani. A maradék 25 százalék
némi segítséggel elvonszolta magát az ambulanciáig, illetve a kórházig. Az első
dolgunk az volt, hogy ezeket a nőket valamilyen ágyszerüségre elhelyezzük, és
azonnal hozzákezdjünk az életmentő műveletekhez , ami ez esetben többnyire
intravénás vérátömlesztést és vérplazmabevitelt jelentett. Az egészségesebbek
esetében pedig infúziót Ebben a kezelési időszakban a páciensek még kritikus
állapotban voltak, s jelenleg két nap elteltével még mindig ez a helyzet Mint áz
Egyesült Államok hadseregének egészségügyi tisztje azt vallom, hogy a 118 nő
legalább ötven százaléka 24 órán belül meghalt volna, ha nem hoztuk volna
át őket , és nem kapták volna a legjobb ellátást A páciensek átvizsgálása után
megállapítottam, hogy az alábbi tünetekben és betegségekben szenvedtek: L
Extrém alultápláltság 2. Vitaminhiány-betegség a páciensek 90 százalékánál
3. Ödémás lábfertőzés a legtöbbjüknél. 4. Súlyos fagyások a lábujjakon, szá­
raz gangrénával egy esetben a gangréna a lábakra is kiterjedt, ami kétségkí­
vül amputálást igényel majd a legközelebbi jövőben. A nők jelentős arányban
szenvednek fekélyekben. Mintegy 50 százalékuknál súlyos és tartós köhögést
tapasztaltam. Hozzávetőleg a nők W százalékánál észleltem lövedékszilánkok
által okozott sebesüléseket, melyek két héttel ezelőtt keletkeztek, és melyeket
soha senki nem kezelt. A sebesülések ez idő szerint meglehetősen rossz állapot­
ban vannak, egyes helyeken gangrénával. A kórházban azt tapasztaltuk, hogy
a hasmenéses tünetekkel együtt véres széklet és magas láz is jelentkezett. A p á ­
ciensek kórházba érkezése utáni első néhány órában közülük kelten meghal­
tak. A következő 48 órában még egy személy vesztette életét Jelenleg közülük
még sokan kritikus állapotban vannak, és rossz a prognózisuk ”

A szóban forgó zsidó nők egy halál menet túlélői voltak. Ez a menet
három héttel korábban indult a Hclmbrechts táborból, ahová egy koráb­
bi halálmenetben érkeztek a Schlesiersee táborból, A szóban forgó nők a
szerencsésebbek közé tartoztak, ha ugyan szerencsésnek nevezhetők, hiszen
honfitársaik nagy része nem érte meg a felszabadulást. Az események és a
bánásmód, melyek olyan szánalmas állapotba hozták ezeket a nőket, hogy
még az orvos is szinte hihetetlennek találta, hogy az emberi szervek ilyen
körülmények között tovább funkcionálhatnak, végső soron a németek zsi­
dók elleni háborújának nem meglepő következményei voltak.

Az 1945 januári halálmenetek egyike a Sclesiersee helységben lévő

Gross-Rosen táborból indult, mely tábort Alsó-Szilézia északnyugati ha­
tárán nők számára építették 1944 októberében és novemberében. Ez egy
kisebb tábor volt, mintegy ezer zsidó nővel, akik a másik három szatellit­
táborhoz hasonlóan Auschwitzból érkeztek. A legnagyobb csoportot Ma­
gyarországról és a csehszlovák határkörzetben lévő, magyarul beszélő te­
rületekről érkezett nők alkották. A másik legnagyobb csoportban lengyel

333
 nők voltak. Valamennyien fiatal nők voltak. Schlesiersce-ben lankelhárító
árkokat ástak. A munkaviszonyok durvák voltak. Egyikük beszámolója sze­
rint: „Amíg a táborban voltunk, tankelhárító árkokat kellett ásnunk a fagyos
időben mélyen a hóban taposva. Sok lánynak lefagyott a lába, mivel cipőt
egyikünknek sem adtak, és így sokan mezítláb voltak.” A bánásmód Schle­
siersee-ben egyáltalán nem felelt meg az amúgy is szörnyű természeti viszo­
nyoknak. Amikor melegedni próbáltak, a felügyelők korbáccsal hajtották
vissza Őket az árokhoz.

„Kemény hidegek voltak Schlesiersee-ben, és mi könnyen voltunk öltöz­

ve. Némelyik nő magával vitte az egyetlen takarót a munkába. A munkából
visszatérő nőket három vagy négy alkalommal is megvizsgálták. Mindenki,
aki magára terítette a takaróját, huszonöt korbácsütést kapott. Magam is
láttam ezeket a büntetéseket. Az a nő, akivel párban dolgoztam, egy alka­
lommal harminc korbácsütést kapott. Rendszerint akkor is vertek minket,
ha a ruháink nedvesek vagy szennyesek voltak, holott ebben a munkában ez
teljesen elkerülhetetlen volt, hiszen tankelhárító árkokat ástunk a hóban.”

Klasszikus példája ez annak, hogy a németek minden intézményi szin­

ten prioritásnak tekintették azt, hogy a zsidók szenvedjenek, szemben az­
zal, hogy produktív munkát végezzenek, és példázza a brutalitást, amelyet
a németek a zsidó léttel párosítottak, Illetve annak a brutalitásnak, amit a
németek a zsidókkal való bánásmódjukba szervesen beépítettek. Ebben
az esetben olyan feladat végrehajtására kényszerítették őket, amelyik óha­
tatlanul beszennyezte őket, aminek elkerülhetetlen következménye volt,
hogy rendszeresen korbácsolták őket, ami kétségkívül tovább csökkentette
produktivitásukat. Miközben a zsidók a rájuk szabott munkát végezték, a
németek ezzel a különös logikával megverték őket azért, mert elvégezték a
rájuk bízott feladatot.
A keleti front közeledtével a németek evakuálták a tábort. Ez feltehetően
január 20-án történt. Ez már nem az első ha] ál menet volt az érintett nők
számára, akik már túlélték azt a menetet, mely Auschwitzból vitte Őket oda.
A mintegy 970 zsidó nőből, akikkel Schlesiersee-ből megkezdték a mene­
tet, a nyolc vagy kilenc napig tartó, és a Grünberg felé vezető alig száz ki­
lométeres kör alakú útvonalat megjárták, mintegy százötvenen haltak meg
útközben. Közülük feltehetően húszán haltak meg éhezés és kimerültség
következtében, ami egyáltalán nem meglepő annak ismeretében, hogy mit
kellett elszenvedniük Auschwitzban és Schlesiersee-ben. A többi százhar­
mincat útközben lőtték le a németek. Ezen az úton a német felügyelők azon­
nal lelőttek mindenkit, aki túl kimerült volt ahhoz, hogy továbbmenjen. Egy
lengyel munkás, aki egy német földbirtokosnál dolgozott, 1940 óta tanúja
volt az egyik tömeggyilkosságnak. Az őrök, akik szerinte a német hadse-

334
reg idősebb katonái közül kerültek ki, tehát nem SS-ek voltak, cs nem is
lelkes fiatal nácik, utasították az egyik útba eső falu lakóit, hogy bocsássa­
nak rendelkezésükre lovas fogatokat. Az egyik ilyen fogatot ő maga hajtot­
ta. „Az iskola előtt teljesen kimerült nők álltak. Rongyokba voltak öltözve,
legtöbbjük mezítláb, a fejüket takaróval fedték be. A katonák lerángatták
őket a lovas kocsikról, többnyire a hajuknál fogva, és már közben folyama­
tosan lövöldöztek.’1A grünbergi tábort 1941-ben vagy 1942-ben alapították
zsidó nők kényszermunkában való foglalkoztatására. A mai Lengyelország
területén volt, Breslautól (Wroclaw) délnyugatra Grünberg város mellett,
és 1944 közepén lett a Gross-Rosen tábor egyik szatellittábora. Ennél töb­
bet alig tudunk róla. 1944 nyarán mintegy 900 zsidó nő volt ott, 16 és 30
év közöttiek, közülük sokan FelsŐ-Szilézia keleti részéből. A nők többsége
egy magánkézben lévő német textilüzemben dolgozott a tábor közelében. A
Schlesiersee-ből indult hal ál menet érkezésével a grünbergi létszám azonnal
megduplázódott, mintegy ezernyolcszázra nőtt. A Vörös Hadsereg közeled­
tével szükségessé vált a tábor azonnali evakuálása. így a Schlesiersee-ből
érkezettek meg lélegzethez sem jutottak, amikor grünbergi sorstársaikkal
együtt egy-két nap elteltével, 1945. január 29-én ismét útra kellett kelniük. A
németek két csoportra osztották foglyaikat, az őrök egy csoportja, mintegy
ezer-ezeregyszáz fogollyal Felső-Frankország, Bajorország egyik körzete felé
indult, egy ottani szateliiltáborba. A többi német a megmaradt foglyokkal a
Hannovertől északra fekvő Bergen-Belsen felé vett irányt. A túlélők egyiké­
nek visszaemlékezése szerint: „Útközben sokan összeestek a kimerültségtől
vagy reggel képtelenek voltak felkelni. Ezeket a foglyokat az őrök a helyszí­
nen megölték... A csoportunk egy része lóvontatású szekéren utazott. Út­
közben a gyengébb foglyokat erre a szekérre rakták fel. A félholt embereket
később az erdőbe vitték, és ott agyonlőtték. Valahányszor egy kocsi tele volt,
az erdő felé irányították. Számításaim szerint csoportunknak csak mintegy
harminc százaléka érte el Bergen-Belsent.” A bergen-belseni menet, mely­
nek mintegy négyszáz kilométert kellett megtennie, egy hónapig tartott. A
foglyok csaknem az egész távolságot gyalog tették meg, az éjszakát többnyi­
re hitetlen fészerekben töltötték. Út közben a foglyok meghatározhatatlan,
ám jelentős része meghalt vagy a németek lőtték le őket.
Grünberget elhagyva a németek lovas kocsira zsúfolták a legrosszabb ál­
lapotban lévő zsidókat és a Helmbrechlsbe induló csoportba sorolták őket,
A többiek gyalogoltak. A grünbergi foglyok jobb állapotban voltak, mint a
foglyoknak az a része, amely Schlesiersee-ből érkezett. Az onnan érkezett
nők nemcsak hogy fizikailag szánalmas állapotban voltak, meg voltak foszt­
va legfontosabb ruhadarabjuktól is: „Szinte senkinek nem volt megfelelő
lábbelije, nagyon sokan mezítláb vagy rongyokba kötözött lábbal gyalogol­
tak. A menet idején a talajt mindenütt hó takarta.” A Helmbrechts irányába
tartó menetnek ötszáz kilométert kellett megtennie. Tél kellős közepe volt.

335
 Az ezer-ezeregyszáz útnak indított nő közül csaknem öt héttel később 621 -
en érkeztek meg Helmbrechtsbe. Mintegy 230 nőt, a betegeket is ide értve,
a németek más táborokban helyezték el, néhányan pedig megszöktek. 150
és 250 között volt azoknak a nőknek a száma, akik nem élték túl ezt az utat,
nagy részben a brutális körülmények miatt; „Néhány étien-szomjan eltöltött
nap után - az éjszakákat a szabadban, a hóban töltöttük szélsőségesen rossz
körülmények között - sokan a kimerültségtől pusztultak cl. Minden reggel,
amikor felkeltünk, sokan maradtak fekve élettelenül.” Mindazonáltal a halá­
los áldozatok nagy részét feltehetően a németek lőtték le, amikor lemarad­
tak a menetből. Egy tömeggyilkosság alkalmával a németek ötven nőt lőttek
le, A gyilkosságok melleLl ebben a halálmenetben is tapasztalhatók voltak a
német erőszak és kínzás más jellegzetességei: a brutális verések, a megfelelő
élelmezés hiánya, a megfelelő ruhák és hajlékok hiánya, az általános terror.
Március 6-án, mindössze két hónappal a németek teljes katonai összeom­
lása és feltétel nélküli megadása előtt a Helmbrechtsbe érkezett 621 zsidó nő
szörnyűséges egészségi állapotban volt. Sokan közülük dizentériában szen­
vedtek, másoknak a végtagjaik fagytak meg. Néhányan gangrénás állapotba
kerültek, amikor az ajkak állandó remegésbe kezdenek, az arcbőr pedig oly
mértékben ráfeszül a csontokra, hogy azok láthatóvá válnak,
A Helmbrechtsben eltöltött öt hét az érintett zsidó nők számára a folyta­
tódó szenvedések időszaka volt, mielőtt újabb halálmenetbe sorolták őket.
Az életben maradásukat befolyásoló legfontosabb dolgokban német fogva
tartóik másképpen kezelték őket, mint a korábban odaérkezett nem zsidó
foglyaikat.

A HETMBRKCHTSI TÁBOR, mely Flossenbürg tábor szatellittábora

(Aussenlager) volt, 1944 nyarán jött létre. Helmbrechts város mintegy tizen­
öt kilométerre délnyugatra fekszik a felső-frankországi Hof várostól, igen
közel Csehszlovákia és a későbbi Kelet- és Nyugal-Németország találkozási
pontjához. A tábor maga nem volt túl nagy, és a város szélén a főutcának a
végében helyezkedett el, miáltal, az ott lakóknak, akárcsak más német váro­
sokban, volt alkalmuk megfigyelni, hogy mi történik a táborban. A tábor ti­
zenegy földszintes faépületből állt. Ebből négy szolgált a foglyok barakkjául,
ezeket szögesdrót vette körül.
A tábor személyzete is csekély létszámú volt. Az őrök közül 54 Helmb­
rechtsben szolgált. Különböző időpontokban érkeztek, többnyire új foglyok
kíséretében, és legtöbbjük egészen addig maradt, amíg a halálmenettel útra
nem kellett kelniük. Az őrök között egyenlő számban voltak férliak és nők:
27 férfi és 27 nő, A férfiaknak gyakorlatilag semmilyen kapcsolatuk nem
volt a zsidó foglyokkal, mert ők a szabály szerint a foglyok körletén kívül
helyezkedtek el, ahonnan a zsidó foglyok a nem zsidóktól eltérően soha nem
távoztak el. A férfi őröknek a fő feladata az volt, hogy a nem zsidó foglyokat

336
elkísérjék a munkahelyükre. A fogolytábor urai így a női örök voltak. Ők
határozták meg a tábor mindennapi életét, különösen zsidó foglyokét, aki­
ket napi huszonnégy órában szemmel tartottak. A tábor parancsnoka azon­
ban egy Alois Dörr nevű férfi volt. A női személyzetnek megvolt a maga
főnöke, aki azonban Dörrnek volt alárendelve.
Az őrök életéről nem sokat tudunk. Az 54 őr közül mindössze kettőnek
maradtak fenn a személyi dossziéi, amit pedig a háború utáni vallomásuk­
ból meg lehet tudni, az igen kevés. Látszólag nem volt egy különösebben fe­
nyegető csoport, legalábbis német viszonylatban nem, A 27 férfi kísérő két
csoportból tevődött össze. A nagyobbikhoz idősebb németek tartoztak, akik
már nem voltak alkalmasak a katonai szolgálatra, és általában nem tartoztak
az SS-hez vagy a náci párthoz. A kisebb csoportot kelet-európai származású
fiatalabb németek alkották, összesen nyolcán vagy tízen lehettek, akik közül
legalább hárman az SS harcoló al akulataihoz tartoztak. Közülük néhányan va­
lószínűleg a táborrendszer veteránjainak számítottak. Az őrök közül húsznak
ismert a születési dátuma. 1944 decemberében az átlagéletkoruk negyvenkét
év volt A legidősebb férfi csaknem ötvenöt éves volt A húsz közül heten,
vagyis 35 százalék ötvenes éveit taposta, tizenketten, tehát 60 százalék idősebb
volt 40 évesnél. Csupán hárman voltak 30 év alattiak, köztük egy 20 éves. Kü­
lönböző utakon kerültek Helmbrechtsbe Semmiképpen nem lehet azt mon­
dani, hogy eleve arra a feladatra válogatták volna ki őket, hogy Németország
esküdt ellenségei, különösen a zsidók ellen harcoljanak, őket kínozzák vagy
gyilkolják. A táborban szolgáló 27 férfi közül csupán kettő, a parancsnok és
még egy személy volt tagja az SS-nek. Mindössze hárman voltak a náci párt
tagjai. Intézményes hovatartozásukat tekintve tehál szinte valamennyien a
nem náci csoportba sorolhatók. Harmuth Reich 1900-ban született, az első vi­
lágháború veteránja, elmondta, hogyan került egy bajtársával Helmbrechtsbe.
Mint többgyerekes családapa felmentést élvezett a katonai szolgálat alól 1944-
ig, amikor Németország reménytelen helyzetbe került, őt pedig behívták egy
vadászai akulathoz, ahol rövid katonai kiképzést kapott Párizsban, A maga és a
felesége ízlése szerint túlságosan távol került otthonától: „Feleségem többszöri
kérvényét követően 1944 augusztusában visszarendeltek Würzburgba, és ott
maradtam valamivel karácsony előliig.” Megjegyzendő, hogy a feleség volt az,
aki megpróbálta kieszközölni az áthelyezést, és a végén sikerrel járt „Würz-
burgban ismerkedtem meg Hóiból származó honfitársammal, Eberhard Vog-
ellei. Ö is többgyermekes apa volt.” Min dkettőjüket a sachsenhauseni táborba
küldték. 1945 januárjában egy száz hegyivadászból álló csoport, amelynek
tagjai valószínűleg a Reichéhez hasonló katonai előélettel rendelkeztek, Flos-
senbürgbe került, hogy az ottani foglyokat munkahelyükre kísérje. Ott febru­
ár közepéig vagy márciusig tartózkodtak, „Hogy közelebb lehessünk csalad­
jainkhoz, önkéntesen kértük áthelyezésünket a helnibrechtsi szatellittáborba.”
Reich nem volt tagja sem a náci pártnak, sem az SS-nek.

33
 A Helmbrechtsbe vezető másik út Romániából indult, Martin Wirth ha­
zájából, aki a maga húsz évével a legfiatalabb őr volt a táborban. Egy rövid
katonai kiképzést követően 1943-ban Wirthet az SS Prinz-Eugen harci ha­
dosztályába sorozták be. Szívelégtelenség miatt harcra alkalmatlannak minő-
sí lettélc őt, és így került őrszolgálatba. 1944 nyarán Flossenbürgbe küldték,
majd pár hónappal később Helmbrechtsbe. Eredetileg egy SS-hadosztály har­
coló katonája lett volna, ami nem sokban különbözött a hadsereg hadosztá-
lyaitól. Egészségi problémái miatt azonban ez a német fiatalember olyan útra
terelődött, amilyenre soha sem készült, és amelyet nem ő választott.
Egy másik táborőr karriertörténete arról árulkodik, hogy ez az ember
maga kívánt a náci rezsim legkényesebb ideológiai vállalkozásához csatla­
kozni. Gerhard Hauer 1905-ben Kölnben született. 1940-ben hívták be a
hadseregbe, de nyolc hét elteltével szívpanaszok miatt felmentették. Ö sem
volt tagja sem a pártnak, sem az SS-nek. A civil életbe való visszatérése után
faanyagok nagykereskedésével, majd, amikor a cégét egy légitámadás meg­
semmisítette, mezőgazdasági termékek kereskedelmével foglalkozott, aztán
egy gyárban dolgozott. 1944-ben újra behívták a hadseregbe. Hollandiában
vett részt nyolchetes kiképzésen, majd Münsterbe vezényelték. Onnan került
Lublinba, ahol további katonai kiképzésen vett részt. A Vörös Hadsereg kö­
zeledtével részt vett egy közeli női tábor evakuálásában. Harminc-negyven
más katonával együtt a nők egy részét Flossenbürgbe kísérték, ahol három
vagy négy héten át munkacsapatokat felügyeltek. Ezután küldték Hauert né­
hány más katonával együtt Helmbrechtsbe. Ök voltak a tábor első férfi őrei.
Ezeknek az embereknek az életútjai tipikusnak mondhatók a Helmb-
rechtsben szolgáló férfi őrökre, és a táborokban szolgáló férfiak nagyobb ré­
szére. Ők, ellentétben a táborőrökről alkotott korábbi, többnyire mítoszba illő
elképzelésekkel, egyáltalán nem voltak erre a célra kiválasztott és kiképzett
különösebben meggyőződéses nácik. Különösen lényeges ennek a három bio­
gráfiának két olyan eleme, amely számos más bajtársukra is illik. Ezeket az
embereket korábban alkalmatlanoknak nyilvánították a katonai szolgálatra,
és nem valamiféle jól megfontolt hatósági tervezet alapján, mint erre a célra
alkalmas emberek kerültek Helmbrechtsbe, hanem nyilvánvalóan véletlenül,
azért, mert egy bizonyos időpontban egy meghatározott helyen voltak. A két
SS-katonán Michael Ritteren és Dörr parancsnokon kívül nincs bizonyíték
arra, hogy a helmbrechtsi férfi őrszemélyzetből bárki különösebben alkalmas
lett volna egy ilyen ideológiai töltésű feladat elvégzésére. És nincs okunk azt
hinni, hogy közülük bárki, Dörr kivételével, olyan tulajdonságai alapján ke­
rült volna erre a helyre, melyek a magasabb parancsnokok szemében alkal­
massá tették volna őket zsidók kínzására és lemészárlására. Ezek az emberek
legnagyobb részt a munkásosztályhoz sorolható egyszerű németek voltak.
A 27 női táborőr háttere egy szerűbb, mint a férfiaké, könnyebben összegez­
hető. l.énvegesen fiatal ab bak voltak és valamennyien németek. Koruk 20 és 45

338
év között volt, és csupán egy volt közülük 40 évnél idősebb. Az átlagéletkoruk
pedig valamivel 28 felett volt. Noha formálisan tagjai voltak az SS-nek, élet­
rajzukból kitűnik, hogy későn, 1944 júniusa és decembere között csatlakoz­
tak, tagságuk ezért voltaképpen csak az egyenruha viselésében mutatkozott.
Egyik részük önkéntes volt, a többieket besorozták, de még az önkéntesek is
azt vallották, hogy azért jelentkeztek, mert inkább „külföldieket” akartak őriz­
ni, mint ottmaradni a gyárban, ahol addig kellett dolgozniuk. A szokványos
SS-ekhez amúgy alig hasonlítottak valamiben. Maga a női parancsnokuk is
ironikusan beszélt az SS-tagságukról a vallomásában. Ezek a nők tehát volta­
képpen munkásosztálybeli németek voltak, nem voltak tagjai a náci pártnak,
és csak a háború legvégén kerültek a tábor őrszemélyzetéhez. Esetükben szó
sem lehetett arról, hogy a náci elithez tartoztak volna, a hadseregben sem vob
tak és az SS-re jellemző ideológiai kiképzést sem kapták meg.
Az őrszemélyzet tagjai közötti kapcsolat kitűnő volt. Noha lényegesen fia­
talabbak voltak a férfiaknál, és a német társadalmi viszonyok között alárendelt
helyzetben voltak azokkal szemben, ezen a helyen a férfiak és a nők nagyjá­
ból egyenlőnek tekintették egymást. A férfi őrök egyikének visszaemlékezése
szerint: „a női őrök és a személyzet férfi tagjai között nem volt alárendeltsé­
gi viszony. Ennek hiányában pedig szoros barátság alakulhatott ki bizonyos
férfiak és nők között. Köztudott volt a viszony Dörr és Helga Hegel között,
Hírsch és Marian ne között, Riedl és Emma Schneider között, Koslowski és
Ida, Wagner és Scháfer, Kcmnitz és Irena között” Meghökkentő, milyen sok
tartós romantikus kapcsolat szövődött olyan emberek között, akik a maguk
által keltett durvaság és a nyomorúság árnyékában éltek ott. Figyelmet érde­
mel továbbá, hogy legalább három más népcsoporthoz tartozó német is érin'
tett volt ezekben a szerelmi viszonyokban, bár tény, hogy őket is németeknek
tekintették. Nyilvánvaló, hogy egymás között is gyakran beszélgettek olyan
témákról, melyek az együtt dolgozók, barátok és szeretők között gyakran me­
rülnek fel. Megvoltak persze a szokásos személyes és intézményi intrikák is,
mint például a női őrök parancsnoka, illetve annak utódja között, akik, s ez
lényeges, mindketten Dörr szeretői voltak. A viszonyokat mindazonáltal a
harmónia jellemezte, különösen a nők egymás közötti kapcsolatában. „Köz­
tünk, női örök között a kapcsolat nagyon jó volt” - vallotta egyikük. Mind az
őrök közötti hangulatot, mind pedig a foglalkozásukhoz való hozzáállásukat
a kiegyensúlyozottság jellemezte. A férfi őrök feleségei, mi több, a gyerekeik,
gyakori látogatók voltak a táborban. Családtagok, köztük az egyik őrnek a
gy ermeke is jelen volt a tábor történetének egyik legszörnyubb kínzási jelene­
ténél is. A nyíltság, amivel a foglyokkal való kegyetlenséghez, a táborban ural­
kodó kegyetlen, sokszor halálos eseményekhez viszonyultak, a szégyenérzet
nyilvánvaló hiánya, meggyőzően bizonyítja, hogy a maguk teremtette szörnyű
állapotok egyáltalán nem zavarták őket abban, hogy egymás közt harmonikus
kapcsolatokat létesítsenek. Egyfajta konszenzusnak kellett léteznie körükben

339
 arról, hogy amit tesznek, azt helyesen teszik. Háború utáni vallomásaikból is
az derül ki, hogy áldozataikkal szemben a legcsekélyebb sajnálatot sem érez­
ték, még akkor sem, amikor azt gondolták, hogy a másik őr túllőtt a célon.
Nehéz megítélni, milyen Itatással volt a tábor életére maga Dörr parancs­
nok. A táborparancsnokoknak általában volt lehetőségük a tábori viszonyok
alakítására, s egyesek igyekeztek is enyhíteni a körülményeket. Dörr nem
tartozott ezek közé. Régi náciként, aki még 1932-ben csatlakozott a párthoz,
s 1933. január 28-án, tehát még a náci hatalomátvétel előtt az SS-hez. Dörr
szigorú parancsnok volt, és maga is durván bánt a foglyokkal. Az alárendel­
tek és a foglyok különféle leírásokat adtak viselkedéséről. Az egyik túlélő
arra emlékezett, hogy egy alkalommal, mielőtt megvert egy nőt, rárivallt:
„Mi a fenét akarsz, te kis zsidó1' (du Jüdle). A férfi személyzetből egyedül ő
járt he a táborba, ő is egy női táborőr kíséretében. És noha kíméletlensége
inspirálhatta a női őröket, túl nagy befolyást nem gyakorolt a magatartásuk­
ra. És a legkevésbé sem teltek tőle. „Dörr nagyon méltányosan bánt velünk"
- vallotta egyikük. A női táborőrség tagjai tehát szabadon cselekedhettek a
táborban, azt tehettek a foglyaikkal, amit akartak. És brutálisan viselkedtek.
Ezek a németek tehát a szörnyű kegyetlenkedésekkel és szándékos brutalitá­
sokkal fertőzött tábor közvetlen szomszédságában lévő barakkokban szeretkeztek.
Vajon miről beszélgettek, amikor a kielégülést követően elszívtak egy cigarettát
és mielőtt jóleső nyugalommal álomra hajtották a tejüket? Vajon megvitatták-e,
milyen élmény volt valamely különlegesen szórakoztató zsidóverés, melyben
egyikük részt vett, vagy amelynek szemtanúja volt? Ettől nőtt az adrenalinszint­
jük, ettől vert erőteljesebben a pulzusuk? Nagyon valószínűtlen, hogy a zsidókkal
való könyörtelen bánásmódjukról beszéltek volna, még kevésbé, hogy sajnálkoz­
tak volna a zsidóknak okozott szenvedés, fajdalom, betegségek miatt, hogy aztán
másnap felkelve ott folytassák, ahol előző nap abbahagyták. Ilyesmire sem akkor-
ról, sem későbbről nincs bizonyíték A németeknek ez az intim párkapcsolatokkal
színezett közössége a zsidók poklával párhuzamosan virágzott, melyet ugyancsak
ők teremtettek és tartottak fenn, méghozzá lelkesen. A németeknek abszolút ha­
talmuk volt a zsidók felett, de domináns helyzetük és a köztük kialakult kapcsolat-
rendszer nem ad magyarázatot arra, ahogyan a zsidó nőkkel bántak

A HELMBRECHTSBEN őrzött női foglyok a Neumeyer-féle fegyver­

gyártó cégnél dolgoztak. Az első 194 női fogoly 1944, július 19-én érkezett a
táborba. A tábor épületeit, beleértve a barakkokat, az első néhány hónapban
építették. Az első hónapban a nők a gyárban aludtak. Négy további szál­
lítmánnyal mintegy 670-680 nő érkezett, legtöbbjük nem zsidó orosz és
lengyel „védőőrizetben" lévő fogoly volt. Mintegy 25 német nőt is hoztak,
akiknek többnyire az volt a bűnük, hogy háborús bűnösökkel vagy külföldi
munkásokkal társultak (Umgangs), illetve becsmérelték (Beleidigung) Hit­
lert vagy zsidókat segítettek (Judenbegünstigung).

340
 Helmbrechtsben a nem zsidó foglyok életkörülményei a kemény és dur­
va bánásmód ellenére is viszonylag jók voltak a tábori normákhoz képest.
A nők tizenkét órás műszakokban dolgoztak, s noha kevés élelmet kaptak,
ellátásuk mégis jobb volt a2 átlagnál. Kávét és kenyeret kaptak reggelire,
krumplit vagy répalevest ebédre, mely utóbbiban esetenként húsdarabok
is voltak, este pedig margarinnal megkent kenyeret kaptak virslivel vagy
sajttal. A gyárban dolgozóknak a szünetben járt egy szendvics is. Bár eb­
ben a rendszerben egyesek éhesek maradhattak, tény, hogy az élelmiszer,
amit kaptak, eléggé tápláló volt ahhoz, hogy megfelelő egészségi állapotban
maradjanak. A volt német foglyok egyikének vallomása: „Az étel többnyi­
re répából, krumpliból, néha húsdarabkákból állt. Nekünk, akik a gyárban
dolgoztunk, szerintem megfelelő volt az ellátásunk”. Annak a három nőnek
a kivételével, akiket a németek szökésük után fogtak el és lőttek agyon, a
tábor nem zsidó lakóinak körében nem voltak halálesetek. A zsidó normák
szerint meghökkentő arány annak ellenére alakult ki, hogy őket is szigorú­
an büntették például élelmiszer vagy más anyagok ellopásáért (a büntetés
kétnapi élelmiszer-elvonás volt), s verték is őket, ha vélt vagy valóságos sza­
bálysértést követtek el. A legnagyobb különbség köztük és a zsidó foglyok
között az volt, hogy ők egészségügyi ellátásban is részesülhettek. Február
végéig egy börtönorvos és két ápoló állt rendelkezésre. A komoly betegsé­
geket pedig egy Helmbrechtsből behívott magánorvos kezelte, aki a városi
patikából gyógyszereket is hozathatott. Még az is előfordult, hogy a fogásza­
ti problémákkal bajlódó nem zsidó foglyokat a városba vitték fogorvoshoz.
A zsidó foglyok, jóllehet sokkal rosszabb egészségi állapotban voltak,
soha nem kaptak orvosi segítséget. Egyetlen egyszer jött ki hozzájuk egy
orvos, közvetlenül az érkezésük után, mert a táborvezetés attól tartott, hogy
járványveszély keletkezhet. A doktor megállapította, hogy járvánweszély
nincs, és anélkül, hogy akár a súlyos betegeket megvizsgálta volna, távo­
zott. Többé nem látták. A zsidók nem kaptak azokból a gyógyszerekből sem,
amelyekhez a nem zsidó foglyok a gyengélkedőn hozzájutottak. Illetve a zsi­
dóknak saját „gyengélkedőjük” volt, így nevezték el az egyik barakknak azt
a felét, amelyben a súlyos betegek feküdtek.
Helmbrechtsbe érkezésük után a legyengült állapotban lévő zsidó nőket
két barakkban helyezték el, amely végig el volt különítve a többi fogolytól.
A fertőtlenítés végett le kellett vetkőzniük és teljesen meztelenül kellett
szobrozniuk órákon át a barakk előtt a korai márciusi hidegben. Sorban
szólították őket a fertőtlenítő állomásra, ahol egy női táborőr valamilyen
folyadékba mártotta a ruháikat és nedvesen adta vissza őket. Mint egyikük
visszaemlékezett, „azt nem engedték meg, hogy a ruháinkat kiteregessük,
azonnal fel kellett vennünk a víztől csöpögő holmikat, és vissza kellett men­
nünk a barakkba. A barakkokat nem fűtötték, a ruhának a testünkön kellett
megszáradnia.” Aminthogy a zsidók orvosi vizsgálata sem őket szolgálta,

341
 ugyanígy ez a fertötlenítési procedúra sem szolgált egyebet, mint a nem zsi­
dók és a környékbeliek érdekét, míg az ő sorsukkal senki nem törődött. Az
egyik túlélő így összegezte a fertötlenítési művelet eredményét: „A procedú­
ra következtében több női fogoly meghalt”
A zsidó foglyokat minden elképzelhető módon megkülönböztették a nem
zsidóktól. A teljes szociális és jelképes elkülönítés legjellemzőbb mozzana­
ta az volt, hogy külön barakkokban tartották őket egy ilyen kis táborban is.
A zsidók számára elegendő ágyat és takarót sem biztosítottak, miközben a
nem zsidóknál még ágyneműcsere is volt az ünnepek előtt. A zsidók egy ré­
sze ilyen körülmények között a hideg padlón hált. A következmény az volt,
hogy még inkább legyengültek, különösen annak a barakknak a lakói, amely­
ben a „gyengélkedő17 részleg volt. Éjszakára a németek mind a zsidók, mind
a nem zsidók barakkjait lezárták, még a latrinákig sem juthatott el senki, így
a barakkokban vödröket helyeztek el. A zsidó barakkokban azonban azok­
ból is kevesebb volt a szükségesnél, miknek következtében reggelre minden
mocsokban állt, mivel azok, akik dizentériában szenvedtek, néha még a vöd­
rökig sem jutottak el. A zsidó barakkokban szörnyű bűz terjengett. És mintha
a folyamatos kínzás nem lett volna elegendő büntetés számukra, a német őrök
napi rendszerességgel verték is a nőket, beleértve a súlyos betegeket is, amiért
beszennyezték a körletüket. Azt viszont megtagadták, hogy újabb vödrök be­
állításával elejét vegyék ezeknek a szörnyű állapotoknak és okatogyottá tegyék
a „büntetéseket”. Azzal is büntették foglyaikat, hogy órákig kellett ücsörögni­
ük odakint a fagyos hidegben: „Az ilyen büntető sorakozók napirenden vol­
tak valahányszor az éjszaka folyamán a barakk beszennyeződött. Amit viszont
nem lehetett megakadályozni, mivel a tisztán tartáshoz szükséges vödrökből
egyszerűen nem volt elegendő a foglyok szükségletéhez képest17. A büntetésből
elrendelt sorakozókon pedig ugyanennek a túlélőnek a szavai szerint „sok női
fogoly elájult és összeesett, néhányan ebbe haltak bele77 E túlélő beszámolójá­
ból is kiderül, mi volt a lényege a németek által a zsidó foglyok számára kreált
viszonyoknak. Olyan dolgokért „büntették” a zsidókat, amiket éppen a néme­
tek miatt nem lehetett elkerülni.
A nem zsidóktól eltérően a zsidó táborlakók rongyokban jártak és sokuk­
nak cipője sem volt. A táborparancsnok annak dacára nem látta el őket meg­
felelő ruhaneművel és lábbelivel, hogy az ellátmány ott volt a tábor raktár-
helyiségeiben. A zsidók számára kiadott élelmiszer töredéke volt a normális
adagoknak. A zsidók naponta egyszer, délben kaptak enni. Az rendszerint le­
ves volt, méghozzá olyan rossz minőségű, hogy a nem zsidó táborlakók is csak
úgy hívták, hogy „zsidóleves” (Judensuppe). A németek sokszor még abból
sem adtak eleget, így a zsidó foglyok egy része aznap egy falat táplálékhoz sem
jutott. A tartósan éheztetett zsidók, abban a tudatban, hogy megint nem lesz
elegendő az étel, gyakran követtek el rendbontást az élelmiszerosztás idején,
miközben sorban álltak a „zsidólevesért11 A női táborőrség volt parancsnoka
vallomásában maga számolt be egy ilyen esetről és arról, hogy ő maga ho­
gyan reagált a foglyok könnyen megmagyarázható viselkedésére: „Nem sok­
kal azután, hogy a grünbergi szállítmány Helmbrechtsbe érkezett, a lányok
egy kicsit korábban rontottak rá a nekik készített ételre. Az ételosztás mindig
kemény dolog volt ezeknek a nőknek az embertelen éhsége miatt. Ez alka­
lommal nyolcat kaptunk el közülük, és büntetésként a téren kellett állniuk
három napon keresztül (kivéve éjszaka). Rendkívül hideg volt ezekben a na­
pokban, és ha jól emlékszem, havazott is” Vagyis az ételosztásnál keletkezett
zavar újabb ürügyet szolgáltatott a német őrök számára ahhoz, hogy foglyaik
életét megkeserítsék. „Étkezési időben gyakran sor keletkezett. Mindig attól
féltünk, hogy kiöntjük az ételt, mert ütésektől mindig kellett tartani” - vallotta
egy túlélő, annak jeleként, hogy a zsidók, akiknek a német uralom alatti napok
mindegyikében az élelemhez jutás volt a legnagyobb gondjuk és egyetlen re­
ményük a túlélésért vívott elkeseredett harcukban, Helmbrechtsben még ezt
az eseményt is vegyes érzelmekkel várták.
Noha a németek alapvetően azért vitték a zsidókat Helmbrechtsbe, hogy
ott dolgoztassák őket, ezek a foglyok végül is haszontalanok maradtak, el­
lentétben nem zsidó társaikkal. A fegyvergyártó cégnek nem voltak munka­
helyeik számukra. Ennek sem volt azonban már jelentősége, mivel a néme­
tek a legtöbbjüket olyannyira legyengítették, hogy amúgy sem lettek volna
képesek a produktív munkára.
A táborörök brutálisan bántak minden fogollyal. Nem zsidó foglyaik is üt­
legelésekről számoltak be. Amennyiben megszegték a tábori szabályokat, bár­
melyik őr dühe utolérhette őket. Ám ők maguk is elismerték és a háború után
el is mondták, hogy a zsidókkal való bánásmód még kegyetlenebb volt. Egy
volt orosz fogoly beszámolója szerint „a zsidó táborlakókkal sokkal rosszabbul
bántak, mint velünk, és keveset, nagyon keveset kaptakenni. Egyetlen orosz
nő sem halt meg a hideg miatt. Ha megszegtük a szabályokat, akkor megfosz­
tottak minket az éleimiszeradagunktól. Hasonló esetben a zsidó nőket eszmé­
letlenre verték. Amikor visszanyerték az eszméletüket, levetkőztették őket és
este 7úg meztelenül kellett ácsorogníuk a szabadban” Egy volt német fogoly
is hasonlóan írta le a zsidó nők helyzetét, azt állítva, hogy a nem zsidó nők
helyzete összehasonlíthatatlanul különbözött és jobb volt az Övéknél.

„A zsidókat nagyon kis barakkokban zsúfolták Össze. A jeges padlón kellett

aludniuk. Minden matyójukat elvették tőlük . Vékony blúzban kellett áttelelni­
ük. A szomszédos barakkokban , ahol mi voltunk, állandóan hallani lehetett a
nyöszörgést és a kiabálást . Szörnyű kínzás volt ez. A táplálkozásuk még rosz-
szabb volt. Répaleves naponta egyszer; semmi más. Ha ezek a szerencsétlen
nők megpróbáltak valamit elrejteni, esetleg valami kedvelt emléktárgyat vagy
fényképet , ilyesmit, az SS-nők husángokkal verték az illetőt, aztán levetkőz­
tették és napokig kellett a fagyos hidegben állniuk. A lábuk repedezett lett, a

343
 legrosszabb állapotban lévők összerogytak fá jd a lm u k ba n . N em sokkal később
m ég több zsidó érkezett a táborba :"

A ném et tábor őrök célja az volt, hogy a zsidókat minden emberi vonásuk­
tól megfosszák. Nem törődtek az elemi létszükségleteikkel sem. A legkisebb
személyes tárgyat sem tarthatták maguknál, amivel egyéniségüket megőriz­
hették volna, véresre és ájultra korbácsolták őket minden szabályszegésért A
nem zsidó foglyaikat a ném etek minden tekintetben másként kezelték, ezzel
is elismerve, ha csak vonakodva is, hogy őket magukhoz hasonló em beri lé­
nyeknek tekintik. Az elkülönítés a nem zsidó és a zsidó nők között szigorú
volt. Nem is beszélhettek egymással. A nem zsidóknak megengedték, hogy
maguknál tartsák személyes tárgyaikat, és élelmezésük biztosította m unkaké­
pességük megőrzését. Még a verésben is volt különbség, a nem zsidókat sok­
kal enyhébben kezelték, csak a zsidókat verték teljes erőből. Még a nem zsidó
„sziibhumánok” között is a legalacsonyabb rendűnek tekintett orosz nők is vi­
szonylagos luxusban éltek a zsidókhoz képest. Ezt leginkább a náci korszakot
illetően mindig megbízható m értéknek tekinthető halálozási arányszámok
mutatják. Az érintett időszakban egyetlen orosz táborlakó sem halt meg éhe­
zés vagy éhezéssel összefüggő betegség következtében. A rövid időben, amit
Helmbrechtsben töltöttek, tehát öt hét alatt, 44 zsidó fogoly vesztette életét
éhezés vagy éhezéssel kapcsolatos betegség következtében, ami egy évre átszá­
mítva az Összes zsidó táborlakó 70 százaléka lehetett volna. A bánásm ódnak
ez a különbsége nem magyarázható semmilyen felülről érkezett utasítással,
Csak a tábor személyzete volt felelős érte.

344
 A fotó 1945. április 8-án készült, öt nappal a tábor evakuálása után, ami-
kor az amerikaiak exhumálták a halott zsidó nők holttesteit.
A helmbrechtsi zsidó közjáték a zsidók és nem zsidók közötti jelképes és
gyakorlati megkülönböztetéssel csak az előjátéka volt annak a halálmenetnek,
mely 1945. április 13-án indult innen, vagyis alig négy héttel a háború vége
előtt, olyan időszakban, amikor a német háborús erőfeszítések teljes remény-
telensége már régen nyilvánvaló vo1t. A jelek szerint Dörr maga hozta meg
a döntést a tábor kiürítéséről, bár egyáltalán nem világos, hogy mik voltak a
döntés részletei, milyen utasításokat kapott a személyzet. Az indulás előtt el-
igazítást tartott az örök egy része számára és azt az utasítást adta, hogy osszák
három részre a foglyokat és mindegyikhez csatlakozzanak őrök is. A csopor-
toknak pontosabban meg nem nevezett irányban kellett elindulniuk. A na-
gyon betegeket szállítani kellett. Arra ugyan nem volt konkrét parancs, hogy
mi legyen azokkal, akik annyira legyengülnek, hogy nem tudnak továbbmen-
ni, de azt a parancsnok elmondta, hogy senkit élve nem hagyhatnak hátra, és
azt sem tiltotta meg az őröknek, hogy a lemaradókat mcgöl.iék.
Ez alkalommal már a németek sem lehettek túlságosan lelkes hangulat-
ban. úgy kellett útra kelniük, hogy egy előrenyomuló hadsereg gyakorla-
tilag üldözte őket. A világ, amiben az elmúlt tizenkét évben éltek, s amely
a kontinentális hódítás, az ezeréves álmok beteljesedésének időszaka volt,
minden egyes lépéssel ködösebbé vált. Egy számukra ismeretlen új hely-
zet közeledett. A németek a határán voltak annak, hogy hatalomvesztett
néppé váljanak, kiszolgáltatva olyan ellenségeknek, akik korábban az ő ke-
gyetlenségük miatt szenvedtek elképesztő veszteségeket, akiket ők hoztak
szörnyű helyzetbe. Egy elvesztett háborúval maguk mögött és annak tudatá-
ban, hogy hamarosan maguk is fogságba kerülnek, esetleg rájöhettek volna,
hogy korábbi politikai és kulturális normáikat többé nem érvényesíthetik és
mostantól összes foglyaikat azonos módon kell kezelniük. Nem ezt tették. A
halálmeneteknek, a helmbrechtsi halálmenetet is beleértve, ez volt az egyik
legfigyelemreméltóbb vonásuk.
Az indulás előtt Dörr elrendelte a táborban lévő ruharaktár kiürítését és
a ruhák szétosztását a nem zsidó foglyok között. Ennek következtében az
amúgy is rongyokba öltözött zsídók még jobban ki voltak szolgáltatva az
időjárási viszonyoknak, mint a táborban, sérülékenység tekintetében még
inkább különböztek a többi fogolytól, mínt korábban. Általános legyengült-
ségük és a betegségek míatt Dörrnek ez az intézkedése tovább csökkentette
életben maradásuk esélyeit. És mintha még ez sem lett volna elég, a néme-
tek az élelmezésben is folytatták a diszkrímínációt. A nem zsidók kenyeret,
margarint és kolbászt kaptak, a zsidóknak egyáltalán nem adtak enni.
Ez volt az általános helyzet, amikor az 580 zsidót és 590 nem zsidót megha-
tározatlan utasításokkal és útirányban útnak indították. A két csoport között
awnban csak számszerűen volt megközelítő egyenlőség, a viszonyaik nagyon

345
 is különbözőek voltak, A számítások szerint 47 német, 22 férfi és 25 nő indult
el, hogy elkísérje a foglyokat. A férfiak puskákkal voltak felfegyverkezve, me­
lyekhez indulás előtt lőszert vételeztek, a nőknél csak botok voltak.
Noha valamennyi fogoly védtelenül, jogfosztottan, a német uralomnak
teljesen kiszolgáltatva kezdte meg ezt az utat, a zsidó és nem zsidó foglyok
közötti megkülönböztetés sem itt, sem a többi halálmenetben nem szűnt
meg, A nem zsidó kontingensbe két nagy csoport tartozott. Az egyik cso­
portba, mely a legnagyobb létszámú volt, orosz és lengyel nők tartoztak.
Őket a németek csak pár napig kísérték, mert hét nap elteltével otthagyták
őket a zwotaui (Svatava) táborban, A vallomások szerint senki nem halt meg
közülük és viszonylag jó egészségi állapotban voltak, amikor megérkeztek.
A másik csoporthoz a táborban fogva tartott 25 német nő tartozott. Ök vé­
gig a menettel tartottak, de közülük némelyik már mint a kísérő őrszemély­
zet tagja fejezte be a menetet A németek útközben változtattak a státusukon
és tették őket fogolyból kísérővé, hogy megakadályozzák a zsidók szöké­
sét. Egyikük szerint „igaz, hogy nekünk is végig kellett mennünk az úton,
de azért, hogy a többi foglyot szemmel tartsuk”. A német foglyokat, akiket
egyéni tetteikért, a rezsim követelményeinek be nem tartásáért ítéltek el,
ilyenformán mégiscsak maguk közül valónak, a Volk tagjainak, vér szerinti
németeknek tekintették. Ezzel őket is a zsidók fölé emelték, akik származá­
suk miatt kerültek a lemészárolandók kategóriájába. Ezért meglehet, zsidók
és nem zsidók azonos számban indultak el Helmbrechtsből, a menet csak
zsidók és csakis a zsidók számára változott halálmenetté.
A menet három csoportra oszolva folytatódott, mindegyik saját kíséret­
tel. Voltak továbbá „betegkocsik” amelyeken a leggyengébb zsidók voltak
(egy túlélő szerint 180-200-an) szardíniákként összezsúfolva. Átlagosan ti­
zenöt kilométert tettek meg egy nap, de volt, amikor csak nyolcat, máskor
meg húszat. Az útvonal viszonylag egyenes volt.
A németek, akárcsak a táborban, a menet idején is kínzás és halál tár­
gyává tették a foglyok szinte minden lépését. És akárcsak a táborban, szinte
minden esetben ok nélkül okoztak szenvedést foglyaiknak. A menet köz­
beni életfeltételek arról tanúskodnak, hogy bármi volt is esetleg a felsőbb
utasítás a menet céljára vonatkozóan, az őrök fejében továbbra is csak az
járt, hogy miként alázhatják, gyötörhetik és gyilkolhatják le foglyaikat. A
menetet kísérő németek tudatosan és következetesen hozták meg az e cél­
nak megfelelő döntéseiket.

346
 A zsidók nagyon rossz állapotban távoztak H clm brechtsből, és a re n ­
delkezésre álló ruhanem űt és élelmet is megtagadták tőlük, A m enet ide­
jé n a németek rendszeresen akadályozták őket abban, hogy bár m elyikhez
hozzájussanak. Rendszerint naponta egyszer adtak enni a zsidóknak. Volt
hogy délben, volt hogy este az aznapi célállom áson, de voltak napok, am ikor
egyáltalán nem ettek. Az élelem teljességgel elégtelen volt, egyes napokon
ném i kenyérből egy kevés levesből, parányi adag krum pliból állt. Az erre
vonatkozó tanúvallom ások a zsidók, a ném etek, a kívülállók, de m ég maguk
a ném et őrök részéről is szinte teljesen egybehangzók. M ind azt m ondják,
hogy a ném etek valójában nem adtak enni a zsidóknak, így az éhség a szó
szoros értelem ben elemésztette őket. Halálra voltak éheztetve, A nők olyan
éhesek voltak, hogy am ikor egy bála állati takarm ány m ellett haladtak cl,
arra is rávetették magukat cs teljesen felfalták a félig elrohadt és láthatóan
m ár állatok táplálására sem alkalmas valamit. Szörnyű szükségükben nem
egyszer próbáltak füvet is enni. A halálm enet utolsó két napján, am ikor m ár
az életben m aradottak is alig tudtak vánszorogni, egész nap menetel tették
őket, m iközben m egint csak alig kaptak enni. M ájus 3-án, csütörtökön, a
m enet utolsó előtti napján, déltájban a nők a ném et női őrség főnökének
vallomása szerint „egy bögre vizes levest kaptak, m ajd ezt követően péntek
délig nem ettek sem m it, am ikor Is három kis burgonyát és fél pohár tejet
kaptak”. Ezek az utolsó „étkezések”, csakúgy, m int a m enet alatt végig, ért­
hetően elégtelenek voltak ahhoz, hogy a nők egészségesek m aradjanak, sok
esetben ahhoz is, hogy életben maradjanak.
Mi lehetett az oka annak, hogy a ném etek a zsidó nőket így koplaltaLták?
Ez nem a káosz vagy az általános élelm iszerhiány következménye volt, nem

347
 is a helyi németek húzódoztak attól, hogy élelmiszert adjanak a „szubhu-
márí* zsidóknak. Ha bőséggel lett volna élelmiszer és ha a menet magán az
Édenkerten haladt volna keresztül, a német őrség akkor sem engedte volna
meg, hogy a zsidók csillapítsák éhségüket, megóvják testi épségüket az éhe­
zés okozta károsodások és a betegség ellen. A németek elszántan és akarat­
lagosan akadályozták meg a zsidókat abban, hogy további élelmiszerhez jus­
sanak, akkor is, amikor az étel rendelkezésre állt vagy könnyen beszerezhető
volt. És ezt tették a menet alatt mindvégig.
Már a menet első napján megmutatkozott, hogy a németek szándékosan
akarják élő és holt csontvázakká változtatni foglyaikat Sokan már akkor
olyan gyengék voltak, hogy csak mások támogatásával tudtak továbbmen­
ni. Helmbrechtstől pár kilométerre, Ahornbergben néhány német polgári
személy reagált a zsidók könyörgésére, hogy adjanak kenyeret és vizet, de
az őrök beavatkoztak. A menet nyolcadik napján, az egyik menetoszlop
megállt Sangerberg (Prameny) város mellett és ezalatt a zsidók a helyi bá­
mészkodók tudomására hozták, hogy szenvednek az éhségtől; „Néhány nő
Sangerbergből megpróbált kenyeret átadni a zsidóknak. A közelben lévő
német SS-őr azonnal közbelépett. Az egyik férfi megfenyegette a nőt, aki
kenyeret próbált átadni, hogy lelövi, ha még egyszer ilyesmivel próbálkozik.
Két alkalommal puskatussal ütötték meg azokat a nőket, akik megpróbáltak
élelmiszercsomagot átvenni. A női őrszemélyzet egyik tagja a foglyoknak
szánt kenyeret odavetette a csirkék elé" Az esetet megelőző napon a foglyok
semmilyen táplálékot nem kaptak az egész napos menetelés után, és azon
az éjszakán a koplalás, a kimerültség és a hideg következtében mintegy tu­
catnyi fogoly halt meg. Ez volt a háttere annak, hogy a táborőrök egyike a
csirkéknek adta a foglyoknak szánt kenyeret.
Az őrök kísérletei a zsidók táplálásának további csökkentésére folyamatosan
ismétlődtek az egész menet alatt. A tizenhatodik napon egy közel húsz kilomé­
teres menetelés után adtak a zsidóknak egy kevés levest, amit Althütten lakói
készítettek a számukra, de megakadályozták őket abban, hogy bármi mást elfo­
gadjanak. A menet huszonegyedik napján, amikor az amerikaiak már nagyon
közel voltak és tudni lehetett, hogy mindennek vége, a németek még mindig
nem engedték, hogy a helyiek, ezúttal Volary lakosai enni adjanak a zsidóknak.
A női őrök minden nőt megvertek, aki megpróbálta elfogadni az ételt.
A zsidó nők nemcsak az éhezéstől szenvedtek, hanem az állandó szomjú­
ságtól is, ami dehidratálódáshoz vezetett. Noha víz bőséggel állt rendelkezésre,
a németek ritkán engedték meg, hogy igyanak „Valahányszor egy folyóhoz ér­
tünk, a németek kényszerítettek minket a továbbhaladásra” - emlékezett egy
túlélő. Maga Hegel, a női őrség vezetője így emlékezett: „Soha egyetlen esetben
sem adtam pótlólag ételt a nőknek bár módomban állt volna megtenni ezt.”
Egy hosszú menetelés! nap után, mely alatt egyetlen nagyobb pihenőt
sem engedélyeztek a legyengült nőknek, megérkeztek aznapi céljukhoz, de

348
az éjszaka, ami a pihenés és a regenerálódás lehetőségét nyújthatta volna,
szintén Janus-arcú lehetőségnek bizonyult, annak is megvoltak a veszélyei*
A zsidó utazók számára ugyanis nem jutott hálóhely sehol másutt, csak a
fűtetlen fészerekben, s még ez is a jobbik esetnek számított, mert gyakran
előfordult, hogy a németek azt választották, hogy a foglyok az áprilisi szabad
ég alatt töltsék az éjszakát. Azon túl, hogy ilyen kedvezőtlen körülmények
között kellett éjszakázniuk, még hallgathatták a betegek, a fagyoskodók és
a sebesültek kakofóniába sűrűsödő szüntelen nyögdécselését és segélykiál­
tásait is. Az éjszakai viszonyok olyanok voltak, hogy megszokott eset volt
reggel, hogy a nők némelyike többé nem kelt fel, mert az éjjel belehalt be­
tegségeibe vagy megfagyott.
Nemcsak a megfelelő élelmezést és vízellátást akadályozták. Maga Dörr
adott utasítást több alkalommal arra, hogy akkor is a szabad ég alatt aludja­
nak, amikor megfelelő hálóhely állt volna rendelkezésre. A hetedik nap vé­
gén egy Cistá nevű helységbe érkezve a helyi polgármester felajánlotta, hogy
a foglyok aludjanak abban a teremben, amelyet korábban készítettek elő fek­
helyekkel és takarókkal a német hadsereghez tartozó egyik nagy létszámú
női alakulat számára, mely azonban nem érkezett oda a jelzett időben. Dörr
visszautasította az ajánlatot és a helyi atlétikai pályára küldte éjszakázni a
foglyokat. A városka lakói emlékeznek arra, hogy hideg éjszaka volt és a
kimerült, elcsigázott nők egész éjszaka nyöszörögtek. Azon az éjszakán talaj
menti fagy is volt. A foglyok közül tizenketten nem érték meg a reggelt.
Dörr legalább három további esetben tagadta meg a zsidó nőktől a megfele­
lő éjszakai szállás elfoglalását.
Nagyon nehéz még felmérni is, mit szenvedtek ezek a lányok és asszo­
nyok, miközben magukat alig vonszolva haladtak a fagyos utakon, egyik
fájdalmas lépés a másik után, egyik fájdalommal teli nap a másik után. Fo­
galmuk sem volt róla, hogy hova mennek, arról, hogy mikor érkeznek meg.
Minden egyes lépéssel kevesebb lett az energiájuk, minden reggel éhesen és
vérző végtagokkal, be nem gyógyuló sebekkel ébredtek abban a tudatban,
hogy újabb egész napos menetelés vár rájuk, mely alatt kínzóik akaratából
alig lesz lehetőségük, hogy megpihenjenek. Lehet, hogy ha eljön az este,
hozzájutnak néhány morzsányi ennivalóhoz. És akkor fájdalomtól sajgó tes­
tükkel félálomba merülhetnek, hogy másnap a horror kezdődhessen elölről.
Ilyen volt a halálmenet egy „normális” napja. Voltak persze napok, amelyek
különleges nehézségeket is tartogattak, amikor például több száz méteres
magaslatokat kellett megmászniuk, amikor hófédte talajon taposott a lábuk,
néha teljesen csupaszon, amikor a szövetségesek légitámadása miatt szen­
vedtek, vagy az őröktől kaptak újabb sebeket.
A menet körülményei olyanok voltak, mintha Dante képzeletének meg­
felelően a pokol egyik bugyrából a másikba tartottak volna. Ám ha az alul­
tápláltság és a kimerültség nem lett volna elég, ha ez a pokoljárás nem lett

349
 volna elég, akkor ott voltak még a német kísérők, akik ezt az egészet a zsidó
nőket megillető kínzás részeként fogták fel és ennek megfelelően folyamod­
tak a célnak megfelelő eszközökhöz, a botokhoz és a puskákhoz*
A német táborőröket nem ok nélkül látták el botokkal, és a puskákat sem
csak kivételes esetekben használták. A ki nem mondott normának megfele­
lően „a kezedben lévő bot azért van ott, hogy használd” A kíséret női tagjai
tehát kedvükre és könyörtelenül ütötték-verték a zsidó nőket. A tauúvallo-
mások ez esetben a lényeget tekintve megintcsak egybevágóak, bármelyik
felet hallgatták meg.
Az ütlegelés természetesen már az evakuálás napján elkezdődött. Mint a
németek által a zsidók számára kreált pokolban oly gyakran, mOvSt is a válto­
zások és új körülmények szolgáltatták a legjobb ürügyet a jelképes és tény­
leges durvaságra, mintha csak tud túl akarták volna adni foglyaiknak, hogy
nincs miben reménykedniük. „1945. április 13-án az evakuálás előkészületei
közben azt láttam, hogy Willi Rust egy deszkadarabbal több beteg zsidót
vert meg” Itt egyszerűen azt történt, hogy a szociálisan holttá nyilvánítottak
felett uralkodó emberek szükségesnek érezték a status quo megerősítését,
nehogy foglyaik azt képzeljék, hogy társadalmi pozíciójukban és életminő­
ségükben bármiféle változásra számíthatnak.
A németek minden lehetséges okkal és minden ok nélkül ütötték a zsidó­
kat. Ütötték őket, mert betegek voltak. Ütötték őket, mert lassan mozogtak,
s ezzel azt idézték elő, hogy a továbbiakban még jobban lelassult a mozgá­
suk, miután még jobban megnyomorították őket. Említettük, hogy amikor
a helyi lakosok élelmet próbáltak adni a szenvedőknek, az őrök nem őket,
hanem a zsidókat verték. Véres megtorlásban volt részük, valahányszor
megpróbálkoztak valamivel, amivel könnyíthettek volna helyzetükön. „Egy
alkalommal megálltam, hogy felvegyek a földről egy félig rothadt krumpli­
héjat - vallotta egy túlélő. - Egy őr odajött és fejbe vágott. A puskaaggyal
vágott fejbe, amitől vérezni kezdett a fejem, és a seb soha nem gyógyult be,
sőt hamarosan üszkösödni kezdett.” Az őrök, férfiak és nők, egytől egyig
verték a legyengült zsidókat. Egyikük szerint „minden őrnek volt botja vagy
husángja, amit azonnal használtak is minden alkalommal, amikor valami
történt, például valakinek a fejéről leesett egy sapka.” Ugyanezt Hegel, a női
őrség vezetője is megerősítette, amikor az amerikaiak elfogták; „Minden
SS-nőnek volt botja és mindannyian verték a lányokat”. Egy másik női őr
vallomásából: „Gyakran vertem a nőket és keményen. Többnyire kézzel, de
volt, amikor eszközöket használtam. Zwotau (Svatava) és Wailern (Volary)
között az egyik lányt elég brutálisan megvertem, minek következtében más­
nap meghalt” Ennek az őrnek a megdöbbentő vallomása, a szörnyűségek,
melyekről kihallgatójának beszámolt, amikor „a menet idején előfordult
incidensek részleteiről” faggatták őt, éles fényt vet a halálmenetek természe­
tére és a német kísérők magatartására:
 „Jensen , Koslowski, Wagner és Riedl három vagy négy lányt vert halálra
am iatt mert megrohantak egy halom rothadt céklát,, Koslowski minden este
elmondta, hogy hány lányt lőtt le azon a napon . Nem tudom, hányán lehettek
összesen , de napi kettő-négy lehetett a szám, Koslowski egyszer azt mondta
nekem , hogy Wagner is segített neki néhány nőnek a megölésében. Dörrt több­
ször is láttam , ahogy nagyon brutálisan verte őket Emlékszem> hogy egy nő
szinte azonnal összeesett az ütései alatt Schmidt, Scháfer és Reítsch nagyon
durván bántak a lányokkal Én magam nem láttam, de ez volt az általános
vélemény az őrök között Egyszer Hegelt is láttam, ahogy egy bottal brutálisan
ütlegelt egy lányt. Azt nem tudom , mi történt azzal a lánnyal később, mert el
kellett mennem onnan ”

Ez a női őr ebben a vallomásában név szerint nyilvánított bűnösnek tízet

a menet 41 német kísérője közül» önmagát is beleértve.
Mint beszámolójából kiderül, a zsidó nők nemcsak a szándékos bán­
talmazások és a dühödt ütlegelések miatt pusztultak el a menet alatt A
németek sokakat agyon is lőttek közülük, ha arra támadt kedvük. Egyes
kivégzéseket Dörr vagy Hegel rendelt el, de minden egyes kísérő fel volt ha­
talmazva, hogy öljön, bár fegyverük csak a férfiaknak volt. Hegel így festette
le ezeket a kivégzéseket:

„Azt valójában mindig maguk az őrök döntötték el, hogy kit kell lelőni, és
noha minden menetoszlop vezetőjének joga volt letiltani a kivégzéseket, ilyen
eset nem fordult elő, Dörr soha nem adott parancsot arra, hogy ne lőjenek
le senkit, holott megtehette volna. Nem tudom, hányat lőttek le naponta, de
becslésem szerint hat és tíz között lehetett a számuk. Ezeket a nőket azért
lőtték le, mert túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy folytassák az utat, sem ­
milyen bűnt nem követtek eV*

A német őrök tudták, hogy a menet nem folytatódhat a végtelenségig, de

egyetlen ponton sem határoztak úgy, hogy befejezik a mészárlást, az utolsó
pillanatig buzgón gyilkolták a zsidó nőket. Ennek a halálmenetnek a záró-
jelenetei valójában jelképes cselekedetek voltak a németek részéről, amelyek
csak hozzáadódtak ahhoz, hogy halálra éheztették foglyaikat.
Május 4-én a hurok a németek körül megszorult, egyszerűen nem volt
már merre menniük, mindenütt ellenségbe ütköztek volna. Amikor rájöt­
tek, hogy elkerülhetetlenül elfogják őket, úgy döntöttek, hogy otthagyják
a zsidó nőket, bár az volt a tervük, hogy ezt Csehszlovákiának az általuk
„protektorátusnak” nevezett részén teszik, a határon tül. A még járóképes
zsidókat az akkoriban német határvárosként ismert Prachatice felé vitték
Volarytól 15 kilométerre északkeletre, és a beteg zsidók egy részét egy trakt-
orvontatású kocsira rakták, mely ugyanabba az irányba haladt. Útközben
 egy amerikai repülőgép támadta meg a kocsikat és megölt egy állapotos őrt,
két másik kísérő nőt pedig megsebesített.
Ami ezután következett, az elég ködös, mivel itt a vallomások ellentmon­
danak egymásnak és nem következetesek. Az nem kérdéses, hogy a néme­
tek ekkor jelentős számú foglyot öltek meg, csak azt nem tudni pontosan,
hogyan és mikor. Amikor a repülőgép eltűnt és nyilvánvalóvá vált a németek
vesztesége, a táborőrség emberei dührohamot kaptak. Szinte spontán mó­
don kezdtek lövöldözni a zsidó foglyokra, akik semmit sem tehettek,
A légitámadás okozta káoszban néhány zsidónak sikerült megszöknie.
A kocsikon lévők többnyire túl gyengék voltak ahhoz, hogy ilyesmivel pró­
bálkozzanak és esetleg visszanyerjék szabadságukat. Éjszakára a németek
egy helyi paraszt fészerébe helyezték el őket. Szerencsétlenségükre a három
legelszántabb férfi táborőr felügyelte őket, akik most két további töm egy -
gyilkosságot rendeztek. Az egyik alkalommal tizenkét zsidót öltek meg. A
másikról, mely a légitámadást követő napon történt, a bírósági jelentésben
az olvasható, hogy a Helmbrechtsből érkezett túlélő zsidókat szabadon en­
gedték. A három német őr kiterelte a zsidó nőket a fészerből és egy dombol­
dalon lévő erdőbe vitte őket, ahol amúgy is beteg és kimerült szervezetük
nem bírta szüntelen felfelé haladást. A félórás mászás közben a három őr
egytől egyig mindenkit lelőtt, aki nem tudott már feljebb jutni, egév szen ad­
dig, amíg a tizenhét nőből már csak hárman maradtak. A talpon maradt
három nőt végül szabadon engedték. Mindez május 5-én történt, egy nappal
azelőtt, hogy az egész vidék amerikai megszállás alá kerüli.
Azok a járóképes zsidók, akik a légitámadáskor nem szöktek meg, foly­
tatták útjukat Prachatice irányába. Útközben az egyik őr fejbe lőtte az egyik
zsidó lányt. A következő napon a németek ezeket a nőket, most már kíséret
nélkül, Prachaticéből az onnan egy kilométernyire lévő cseh határ felé indí­
tották. Áthaladtak a politikai és erkölcsi demarkációs vonalon. Cseh falusi
emberek fogadták be őket Az ő halál menetük ezzel befejeződött
A Prachatice felé haladó traktorvontatású kocsin azonban a beteg fog­
lyoknak csak egy része volt. Többségüket az amerikaiak szabadították fel
Volaryban. Ők azért maradtak ott, mert az amerikai légitámadás után az
őket őrző kísérők a kockázattól tartva megtagadták a tovább haladást. Május
3. és nicájus 5, között Volaryban a zsidó lányok és asszonyok között még hú­
szán haltak meg. Még kelten az amerikaiak érkezése után haltak meg, május
6-án, további négyen az orvosi segítség ellenére nem élvezhették a felsza­
badulás örömét. Az ő állapotuk olyan szörnyű, olyan hihetetlen volt, hogy
az orvos, aki megvizsgálta őket, ezt írta le jelentésében: „A látvány sokkoló
volt. Elképzelni sem tudtam, hogy emberek lehetnek ilyen megalázónak,
kiéhezettek, ilyen soványak, és egyáltalán, hogy ilyen körülmények kozott
még élhetnek” A zsidó túlélők állapotáról szóló részletes leírás a következő
fejezetben olvasható, és rájuk vonatkozik, azokra, akik végül is nem élték túl.

352
 A helmbrechtsi halálmenet a zsidók számára így különböző módokon
fejeződött be. Legalább kél tömeges kivégzésnek 26 áldozata volt, egy to ­
vábbi nőt egyetlen lövéssel terítettek le, néhányan egy amerikai légitáma­
dás okozta zűrzavarban megszöktek, a többséget Csehszlovákiába küldték,
a legsúlyosabb betegeket pedig a németek Volaryban hagyták magukra. A
nácizmus utolsó lélegzetéig folytatódott a zsidók és a nem zsidók közötti
megkülönböztetés: Alois Dörr, a zsidógyűlölő és népirtó gyilkos kegyesen
járt el Hembrechts német foglyaival: A prachaticei német körzeti irodánál
személyi okmányokat szerezett a számukra,
A halálmenet mészárlással kezdődött és fejeződött be. A németek tíz zsi­
dót vertek halálra vagy lőttek le az első napon, és huszonhetet az utolsó két
napon. Nem megállapítható azonban, hogy a halálmenet huszonkét napján
és az azt követő napokban összesen hány zsidó áldozat vesztette életét. A
Német Szövetségi Köztársaság bírósága a 178-at fogadta el. Ebből 129-en
éhezés, betegség cs kimerültség következtében pusztultak el, 49-en verés és
agyonlövetés áldozatai lettek. Valószínű azonban, hogy a halálozási arány­
szám ennél lényegesen magasabb volt, körülbelül 275. De még a bíróság
szigorú becslése szerint is három hét alatt a zsidók 30 százalékát ölték meg.
A túlélők némelyikét megvizsgáló amerikai orvos szerint az intenzív élet­
mentő kezelés nélkül a súlyos betegek fele huszonnégy órán belül meghalt
volna. Egyébként is, az ilyesfajta menetek esetében értelmetlen dolog „ha­
lálozási aránvrór beszélni. Ezt a kifejezést voltaképpen éves viszonylatban
használják. Ez a menet egyszerűen halálmenct volt, gyakorlatilag a németek
megsemmisítési menete, mely még a bírósági számok alapján is két hónap
alatt a teljes létszám megsemmisítését eredményezte volna. Ez a sebesség
pedig az összes német megsemmisítő intézményeknél, még a táborokénál is
gyorsabb halál osztó tevékenységet takar.

353
 14

MENETELNI, DE HOL AZ ÚT VÉGE?

Hogyan értelmezzük a helmbrechtsi és más halálmenetelek eseményeit?

Miért masíroztalak a németek a zsidó nőket Helmbrcchtsből maguk sem
tudták hova? Miért maradtak velük és folytatták a kínzást és a öldöklést az
utolsó pillanatig, holott tudták, hogy a háborút már csaknem elveszítették
és kóválygásaik semmilyen módon nem szolgálják már Németország ér­
dekeit? Miért nem hagytak fel a láthatóan reménytelen vállalkozással, mi­
ért választották inkább a kockázatot, hogy elfogják őket? Mi volt ennek az
egésznek az értelme a számukra?
A menetek körülményei, a mód, ahogyan foglyaikkal bántak, valamint
saját szavaik arról tanúskodnak, hogy a halálmenet, a zsidók halálba vitele
volt a ccl maga. Ettől persze még megmarad a kérdés. Hogyan értelmezték
maguk a németek azt, amit műveltek?
Ami nem világos, az az, hogy milyen parancsokra cselekedtek, noha van­
nak bizonyos ismereteink erről is. Amikor Dörr kiürítette a tábort, érvény­
ben voit a parancs, hogy az amerikaiak közeledtével el kell távozniuk onnan.
Eredeti úti célja Dachau lett volna, de az nem volt elérhető, mert elfoglalták
az amerikaiak Menet közben tehát Dörr Ausztria felé vett irányt. Kaphatott
olyan utasítást is, hogy mindenképpen el kell kerülnie, hogy az ellenség ke­
zére kerüljenek. Noha a vallomások ellentmondanak arról, milyen utasítást
adott a parancsnok a lemaradókkal kapcsolatosan, nagyon úgy néz ki, hogy
a parancs szerint le kellett lőni őket. Dörr kiadott egy parancsot, melyben
megtiltotta a zsidó nők és a helyi lakosság közötti érintkezést. Ütközben
azonban Dörrnek és embereinek semmilyen rendszeres kapcsolatuk nem
volt a német felsőbb parancsnokságokkal. Nem kaptak utasításokat az úti
célra vonatkozóan sem, tehát maguknak kellett eldönteniük, merrefelé ve­
szik az irányt. Még térképük sem volt. Akármilyen felsőbb utasításra tették
is, ezek a német őrök gyakorlatilag saját felelősségükre cselekedtek. Mint
egyikük vallotta: „Egész úton nem voltunk tisztában azzal, hogy hova is kell
megérkeznünk voltaképpen" Nekik maguknak kellett eldönteniük, mitcsi-

355
 náljanak foglyaikkal, hogyan bánjanak velük, adjanak-e nekik enni, hagy­
ják-e életben vagy öljék meg őket
A német személyzetnek ilyenformán mindennemű világos utasítás híján
kellett cselekednie. Egyetlen fontos, mi több, létfontosságú kivétellel A me­
net második napján értesültek legfelsőbb helyről arról a parancsról misze­
rint nem kell megölniük a zsidókat A parancs tehát az volt, hogy bánjanak
a zsidó nőkkel emberségesen,
A menet második napján egy Himmler futárjaként érkezett SS-hadnagy
rátalált a menet oszlopra, és átadta Himmlernek a foglyokra vonatkozó uta­
sítását, A futár először azt kérdezte meg Pörrtől, hogy hány zsidót öltek
meg ő és pribékjei addig (nem tudni, mi volt a válasz), majd arról tájékoz­
tatta Dörrt, hogy Himmler kifejezetten megtiltotta további zsidók meg­
ölését, Himmler tárgyalásban állt az amerikaiakkal és nem akarta, hogy a
gyilkosságok befolyásolják tárgyalási pozícióit A futár a továbbiakban arra
utasította a táborőrség női tagjait, hogy ne használjanak botokat. Közölte
továbbá, hogy amennyiben elfogás veszélye fenyegeti őket, meg kell semmi­
síteniük a tábor dokumentációját. Azt is utasításban kapták, hogy ne öljék
meg a zsidókat, hanem engedjék őket szabadon az erdőkben*
Himmler parancsai tehát eljutottak a halálmenet német személyzetéhez.
A férfi táborőrség egyik tagja szerint Himmler embere személyesen beszélt
velük. „Nekünk, az őröknek, gyülekeznünk kellett, és a hadnagy bejelentet­
te, hogy ő Himmler segédtisztje. Közölte továbbá, hogy tárgyalások folynak
az amerikai csapatokkal és a foglyokkal ezért emberségesen kell bánni* Ezt
követően ismertette Himmler parancsát, miszerint több foglyot nem sza­
bad lelőni. Megtiltotta az őröknek, hogy magukkal hordják a mindenkinél
ott lévő botokat” Nem egységesek a vallomások abban a tekintetben, hogy
maga P örr is beszélt volna az őrökhöz. A legfontosabb dolog azonban vilá­
gos: A németeknek megtiltották, hogy újabb zsidókat öljenek meg.
Még ha nem kaptak volna is ilyen egyértelmű parancsot Himmlertől, ak­
kor sem lenne észszerű magyarázat arra, milyen megfontolásból tették azt,
amit tettek. Halálra kínoztak nőket, akiknek jártányi erejük sem volt. Éhez­
telek olyan kimerült embereket, akikről később senki nem értette, hogyan
maradhattak életben egyáltalán. Télies időben arra kényszerítették rongyokba
öltözött foglyaikat, hogy a szabad ég alatt aludjanak. Ütlegeltek embereket,
akiknek annyi erejük sem volt, hogy védekezésül felemeljék a kezüket. A fel-
tételezés, hogy olyan helyre próbálták őket eljuttatni, ahol dolgoztatni lehetett
volna őket, nevetséges. Ezek a zsidó nők már Helmbrechts előtt olyan fokon
legyengültek, hogy már a táborban sem Ludtak semmilyen munkát elvégezni.
A menet megpróbáltatásai közepette az életben lévők is félholtak voltak. Ha
a németek nem szegték volna meg a kifejezett parancsot, hogy többé ne öljék
meg foglyaikat és bánjanak velük emberségesen, akkor sem lehetne másképp
értelmezni viselkedésüket, csakis valamiféle belső késztetés következménye -

356
ként. A parancs ellenére, a felsőbbség ellenére és a józan ésszel dacolva visel­
kedtek úgy, ahogy viselkedtek. Önkéntes szereplői voltak az eseményeknek.
Az önkéntesség nem minden esetben jelentette a halált hozó vagy durva
viselkedést. A német őrök a német foglyaikkal jól bántak és még őrszol­
gálatra is beszervezték őket. Svatavában a menet hetedik napján minden
nem zsidó foglyukat otthagyták, néhány német fogoly kivételével Az egyik
őr szerint „ezek a foglyok viszonylag jó fizikai állapotban voltak. Képesek
voltak menetelni,” Nevezetesen az egészséges foglyok voltak azok is, akiket
maguk mögött hagytak, holott egyedül ezek lettek volna képesek valamifé­
le munkavégzésre, ha ugyan értelme lett volna még a haldokló birodalom
megmentése érdekében dolgozni. A németek kínzásai és öldöklései tehát
nem terjedtek ki mindenkire, cselekedeteik nem általánosságban véve sza­
dista vagy brutális személyiségek tettei voltak, akik bármilyen potenciális
áldozatra rávetették volna magukat. Kegyetlenkedésük és öldöklési vágyuk
specifikusan és csakis a zsidókra vonatkozott. Kínzáshoz és gyilkosságokhoz
csak velük szemben folyamodtak.
Mi lehetett tehát a felfogásuk kiválasztott áldozataikról, a zsidókról,
melynek alapján így cselekedtek? Mint az alábbi, a felszabadítás után két
nappal készült fényképekből kiderül, nem olyan zsidókról volt itt szó, akik
bármiféle veszélyt jelenthettek volna a németekre nézve. Ezek a zsidó nők
mozogni is alig bírtak.
Nem érthető, hogy emberi lények hogyan tekinthettek ezekre a szánal­
mas állapotban lévő beteg zsidó nőkre anélkül, hogy szimpátiát éreztek
volna, anélkül, hogy megrendítette volna őket szörnyű fizikai állapotuk. Az
amerikai orvos által megvizsgált 94 nő átlagos testsúlya 45 kiló volt. Hu­
szonkilenc nőnek a súlya negyven kiló volt vagy annál kevesebb. Öten har­
minc-harmincöt kiló súlyúak voltak. Élő csontvázak.
Mindemellett semmilyen bizonyíték nem mutatja, hogy a németek va­
lamiféle rokonszenvet éreztek volna a zsidók iránt. Sok bizonyíték van el­
lenben arra, hogy bármiféle ilyen jellegű együttérzés idegen volt tőlük. Mi
tette ezeket a németeket ilyen közönyössé az emberi szenvedés iránt? Mi
késztette őket olyan kegyetlenkedésre, ami a megfigyelők többsége számára
olyan mértékben felfoghatatlan volt, hogy a priori kijelentették: az átlagem­
ber saját akaratából képtelen lett volna ilyen „embertelen” cselekedetekre?
Valami rendkívüli erejű motiváció kellett ahhoz, hogy azt tegyék, amit tet­
tek. Nos, nem mondhatjuk, hogy ez a motiváció - a németeknek a zsidókról
alkotott képe és a menetek célja - egyáltalán nem jutott kifejezésre. Ebben a
vonatkozásban jó néhány árulkodó megjegyzés maradt ránk.

35
 T iz e n h é t esz te n d ő s lány, a Iielm b rech tsi m e n e t túlélője 1 9 4 5 . m áju s 8-á n

Mint az előző fejezetben már említettük, az őrök egyike, Koslowski folyamato­

san dicsekedett a többi nemet előli azzal, hogy hány zsidót ölt meg a menet idején.
A tény, hogy ez a dicsekvés még itt is folytatódott, jelzi a gyilkosságokhoz való er­
kölcsi hozzáállást, mely a német őrszemélyzetben mint közösségben érvényesült.
Nemcsak egymás közötti beszélgetéseik, hanem a foglyokhoz a legyilkolásuk előt­
ti pillanatokban intézett szavaik is jól jellemzik ezt a motivációt, hiszen az utóbbi
pillanatok az Önkifejezés, sokszor a szokatlan őszinteség pillanatai voltaié Az egyik
túlélő visszaemlékezett a menet egy rettenetesen liideg éjszakájára, amikor a hó­
hérok egyike Önleít iróniával támadta le áldozatát, még mielőtt ütlegelni kezdte
volna. „Amikor útközben egy alkalommal egy fészerben töltöttük az éjszakát, sok
holttest feküdt közöttünk. Egy no elkezdett nyöszörögni, hogy meg fog fagyni. Az
SS-férfi erre megparancsolta neki, hogy feküdjön rá a tetemekre és rászólt: »Ettőí
majd meleged lesz*. Ezután addig verte a szerencsétlent, amíg ki nem lehelte a
lelkét”. Ezektől az emberektől a zsidók számára a hideg padló volt az elvárható
legnagyobb meleg. Meg krematóriumok sem voltak.

Egy 32 éves magyar túlélő a helmbrechtsí halálmenetből 1945. május 8-án.

Az amerikai orvos feljegyezte, hogy „hetvenöt éves öregasszonynak nézett ki, és

358
rendkívüli módon kimerült, teljesen dehidrált és legyengült állapotban volt. Súlyos
ödémák a lábon, daganatok a talpon és jól kifejezeti sztomalitisz”. A háború előtt a
lány Franciaországban doktori vizsgát tett

Egy másik sokatmondó nyilatkozat magától D öntői származik. A menet

során a zsidók tetemeit néha elégették, máskor a szabad ég alatt hagyták
rothadni. Az egyik volt német fogoly megemlékezik olyan esetről, amikor
a zsidó áldozatokat eltemették. Észrevette, hogy egyik másik áldozat „még
életjeleket mutatott”, és figyelmeztette Dörrt: nem temettethet el embereket
élve. A parancsnok válasza szó szerint ez volt; „így is, úgy is meghalnak.
Minél több zsidó hal meg, annál jobb! Mindenképpen meg kell halniuk”
Az embertelenség, amivel élve temettek el embereket, ezt a német foglyot
megdöbbentette, de DÖrrl egyáltalán nem, és ugyanígy nem rendítette meg
azoknak a végrehajtóknak a sokaságát sem ezekben az években, akik nem
vették a fáradságot, hogy meggyőződjenek róla, vajon az eltemetett áldoza­
tok között nincsenek-e életben maradottak. Ezzel a megjegyzésével Dörr
pontosan kifejtette a maga véleményét a zsidókról, valamint ennek a menet­
nek a koncepcióját: Minél több halott zsidó, annál jobb.
A német őrök magatartása a menetet ért két légitámadás közül az első
után ugyanennek a2 ethosznak a szellemét tükrözte. A támadás utáni zűr­
zavarban a sebesült foglyok közül legalább kettőt német katonák kórházba
vittek, ahol kezelték őket A halálmenet legénysége azonban vette a fárad­
ságot, hogy utánuk menjen és megakadályozza, hogy további ápolásban ré­
szesüljenek, és sebesüléseik ellenére kényszerítették őket, hogy újból csatla­
kozzanak a menethez.
Az őrök megmagyarázták a katonáknak, hogy a zsidóknak nem jár kór­
házi kezelés vagy egyéb N segítség. A gyógykezelés a halálmenet lényegének
mondott volna ellent A halálmenet antitézise volt.
Az őrök viselkedésük alapján valamelyest különbözők voltak, az általános
brutalitással szemben akadtak kivételek, de az, hogy pont az ő viselkedésük
jelentette az eltérést a szabványos magtartástól, éppen a brutalitás elterjedt­
ségéről árulkodik és aláhúzza, hogy az elkövetők általában önkéntesen cse­
lekedtek. Ebben a menetben, miként más helyeken és alkalmakkor is, csak
saját megérzéseikre hagyatkozhattak. Ők pedig kivételesnek és megjegyzésre
érdemesnek azt tartották, amikor a németek közül valaki nem volt kegyetlen
velük. Az egyik zsidó lány egy alkalommal így szólt egy idősebb táborőrhöz:
„Hagyjon minket élni. Maga nem tartozik ehhez a társadalomhoz”. Ez az őr
tehát nem volt ennek a „társadalomnak” a része, mely társadalom pár excel-
lence a zsidógyílkosok társadalma volt. Az „idősebb” táborőrök egyikéről van
szó, tehát az őrség egyik olyan tagjáról, aki nem a náci kultúra körülményei
között élte le élete nagyobb részét. „Az őrség idősebb tagjai többségükben jó-

359
 indulatúak voltak, nem vertek, nem kínoztak minket. A fiatalabb SS-ek sokkal
brutálisabbak voltak”, A fiatalabb őrök könyörtelenek voltak.
Ezek a jobb indulatú őrök meghatározott kisebbséget alkottak és csakis a
férfiak között voltak ilyenek. A női őrszemélyzet tagjai ellenségesek, brutá­
lisak és durvák voltak a zsidókkal Köztük nem akadt még kivétel sem. Ők
gyakorlatilag felügyelet nélkül cselekedhettek, a maguk urai voltak. Dörr és
a női őrszemélyzet parancsnoka nem volt ott a napi meneteleseken, általában
kerékpáron közlekedtek és megelőzték a menetet, hogy a soros logisztikai ne­
hézségeket oldják meg. Ezt kihasználva jó néhányan otthagyták a posztjukat,
hogy ne kelljen részt venniük a menetelésben. A menet második napján a
női őrszemélyzet hat tagja lógott meg. Kérdés, hogy miért nem tették ugyan­
ezt a többiek is. A birodalomnak vége volt, a vég belátható közelségbe került.
Lelépni sem volt nehéz, különösen azoknak, akik az adott körzetben laktak.
A másik kérdés: miért nem hagyták szökni azokat a zsidókat, akik megpró­
bálkoztak? Miért az erdőbe vitték lelőni őket, ahelyett, hogy szabadon enged­
ték volna őket, hiszen felügyelet híján megtehették volna ezt? A menet idején
egyetlen őr volt a férfiak között, aki kifejezetten megtagadta, hogy gyilkoljon.
Ez az eset nyílt eszmecserék tárgya volt az őrök között. És semmilyen bántó-
dás nem érte emiatt. Miért nem tagadták meg a gyilkolást a többiek?
Aláhúzandó, hogy a női őrszemélyzet tagjai egytől egyig kegyetlenkedtelc a
zsidókkal Ez történt Hclmbrechtsben, ahol a férfi őröknek gyakorlatilag nem
volt közvetlen kapcsolatuk a fogoly nőkkel, és ez történt a menet idején, ami­
kor a foglyok többnyire a női őrök kegyetlenkedéseiről beszéltek, és közülük
egyikről sem emlékeztek meg később egyetlen jó szóval sem. így végső soron
nem lehet mást mondani róluk, mint ami az összes háború utáni vallomások­
ból kitűnik, beleértve a foglyok és a fogva tartók vallomásait is, hogy meglehet
erre parancsot nem kaptak, valamennyien botokkal voltak felszerelve és vala­
mennyien verték foglyaikat, vagyis önként tették, amit tettek.

A HAT HÓNAPOS POKOLJÁRÁS, mely Schlesiersee-ben, a Gross-Ro-

sen másik altáborában volt a zsidó foglyok osztályrésze, s mely az amerikai
orvos vizsgálatával cs életmentő beavatkozásokkal ért véget számukra, több
vonatkozásban is érthetetlen. Még ha nem vesszük is figyelembe, hogy ezek
a lányok és asszonyok már a hat hónapos zárószakasz előtt sem voltak éle­
terős egyének, hanem már régen a németek által irányított gyilkos dráma
áldozataiként tengették életüket, akkor is teljesen érthetetlen, hogyan élhet­
ték túl fizikailag, lélektanilag és érzelmileg ezt a véget nem érő vándorlás­
sal, kegyetlenkedéssel, ütlegeléssel, félelemmel és mindenekelőtt koplalással
teli hat hónapot. Egy karosszékből né 2ve egyszerűen nehéz felfogni, milyen
szenvedéseken mentek keresztül ezek az emberek a nap minden órájában.
Nehéz megérteni azt is, mi vezette a németeket, amikor ezeket a sehova nem
vezető meneteket elindították, mert a zsidók ilyen módon való hajszolása és

360
legyükolása semmilyen értelmes politikai elgondolásba nem illeszthető be.
Végezetül azt is nehéz ép ésszel felfogni, hogyan tudtak emberek más em­
bereket szándékosan ilyen szörnyű helyzetbe hozni, és még élvezni is, amit
csinálnak. Márpedig a háború legutolsó szakaszában a zsidókkal való bá­
násmódnak ez a módja volt a jellemző. Mozgásuk céltalansága, a megalázta­
tások, a nyomor és a halál a német fogvatartóik által számukra alkotott világ
szerves részét képezték. A helmbrechtsi menet a maga látszólagos szélsősé­
gessége és látszólagos felfoghatatlansága ellenére csak egyike a Holokauszt
iegkarakteresebb epizódjainak, és valószínűleg ez a legélesebb szemüveg,
melyen át a hal ál mén etek láthatóvá válnak.
A helmbrechtsi halálmenetben egy sor olyan dolog történt, ami látszólag
szokatlanul kedvező lehetett volna a zsidókkal való tisztességes bánásmód
tekintetében. Nem nehéz belátni, hogy épp az ilyen viszonyok között szer­
vezett menetek indíthatták volna leginkább a nácik által meghódított néme­
teket arra, hogy emberségesen bánjanak a zsidókkal.
Gondoljuk csak meg. A háború befejezése már elkerülhetetlen volt. Bár­
mennyire a parancsoknak való szolgai engedelmesség uralkodott is a né­
metek körében, a rezsim nyilvánvaló bukására való tekintettel már ennek a
szolgaielkűségnek sem volt olyan hatalma az emberek felett, mint korábban.
A régi szabályok többé nem voltak alkalmazhatók. A németeknek semmi
okuk nem volt azt hinni, hogy a nácik utáni világban a zsidókat ugyanúgy
látják és kezelik majd, mint korábban, azaz más népektől megkülönböztetve
„szubhumán” lényeknek tekintik őket. Nem is beszélve arról, hogy magának a
„szubhumanitás” elképzelésnek a legaljasabb eleméről, miszerint a zsidók áll­
tak mind a kapitalizmus, mind a bolsevizmus mögött, ők rángatták bábuként
a szövetségeseket. Most aztán a németeknek minden okuk megvolt azt hinni,
hogy a zsidók lesznek az új világ hatalmasai, favorizált és privilegizált tagjai.
Ezek a megfontolások felmerülhettek volna mindenkiben, akinek köze volt a
halálmenetekhez {vagy a táborokat őrizték) a háború utolsó hónapjaiban, és
nem csak Helmbrechtsben. És ezeknek a megfontolásoknak befolyásolniuk
kellett volna a németek cselekedeteit, ha bármiféle hatással lettek volna rájuk
A menetet kísérő német őrség tagjai (és sokan mások) gyakorlatilag fel­
ügyelet nélkül ténykedtek, még saját parancsnokuk sem felügyelt rájuk, azaz
semmilyen büntető hatalommal rendelkező felsőbbség nem figyelte, mit
tesznek. így aztán óriási lehetőségük volt arra, hogy saját óhajuk szerint jár­
janak el. Könnyűszerrel meglóghattak volna a menetek mellől, hiszen nagy­
részt német területen jártak, ahol még a helyi lakosságtól sem kellett tarta­
niuk, s olyan helyeken haladtak át, melyeket sokan közülük az otthonuknak
is mondhattak. Ha tehát ellenezték volna a kínzásokat és gyilkosságokat, lett
volna tetemes „strukturális” ösztönzés és lehetőség arra, hogy tisztességesen
bánjanak a zsidókkal, vagy arra, hogy megszökjenek. A legmeghökkentőbb
és talán a leglényegesebb pedig az, hogy a menetet vezénylő németeknek

361;
 kifejezetten utasításuk volt Himmlertől arra, hogy ne öljenek zsidókat, és
bánjanak velük emberségesen. Ezek az utasítások határozottan az általuk
alkalmazott kínzások ellen szóltak, és más körülmények között arra kellett
volna ösztönözniük őket, hogy emberi viszonyokat és bánásmódot biztosít­
sanak a menetben résztvevő zsidók számára.
Ami az áldozatokat illeti: elképzelni is nehéz ártalmatlanabb embercsopor­
tot. Először is mindannyian nők voltak és az európai kultúrában a nők bizonyos
immunitást élveznek háborús viszonyok között is, ha másért nem, hát azért,
mert kevésbé harciasnak és veszélyesnek tekintik őket a férfiaknál. Emellett az
egészségi állapotuk olyan fokon megromlott, hogy ép ésszel és egészséges érzék­
kel képtelenség volt bármiféle veszélyt látni bennük Azaz semmilyen objektív
oka nem volt annak, hogy ezeket a nőket veszélyes lényekként kezeljék.
Amint a nők is az elképzelhető legveszélytelenebb csoportot alkották, sok
tekintetben a menetben részt vevő őrség tagjaihoz sem illett a drákói szigor
oly mértékben, mint más német csoportokhoz. Többnyire nem voltak SS-ta­
gok* inkább más véletlenszerűen összeállt csoportokhoz hasonlítottak. Akik
meg SS-tagok voltak közülük, azok is kevés ideológiai kiképzést kaptak. A
zsidókat őrző kíséret tagjai nem voltak fertőzöttebbek az ideológiától, az éli-
minációs antiszemitizmustól, mint abban az időben az átlagos németek Mi
több, nem általában voltak brutális személyiségek, nem általában okoztak fáj'
dalmat és szenvedést másoknak, sőt, a nem zsidókkal is sokkal jobban bántak,
némelyekkel kifejezetten jól. Semmi sem támasztja alá tehát azt az elképzelést,
miszerint a zsidókat olyan személyek kísérték, akikben pszichológiai hajlam,
belső késztetés volt a brutalitásra és a gyilkolásra bárkivel szemben, aki felett
hatalommal bírtak. A bizonyítékok ennek az ellenkezőjére utalnak.
Mindezek a körülmények, melyekből a zsidókkal való szokatlanul ke­
gyes bánásmódra lehelne következtetni, ezzel ellentétes hatást váltottak ki.
A helmbrechtsi halálmenet jellegéből következtetni lehet arra, miért voltak
halálosak, brutálisak és akaratlagos durvasággal telítettek az összes hálák
menetek és az összes zsidó foglyokat befogadó intézmények. Noha ezekben
a zsidók számára a lehető legkedvezőtlenebb viszonyok voltak, nem ezek
a viszonyok okozták, hogy fogva tartóik úgy bántak velük, ahogy bántak,
A helmbrechtsi halálmenet arra bizonyíték, hogy sem a körülmények, sem
az intézmény strukturális rendeltetése, de még a különböző utasítások sem
gyakoroltak érezhető hatást a zsidókkal való bánásmódra. Egyiknek sem
volt komolyabb köze a németek brutalitásához. Amit tettek, az tehát nem
a helyzetből következett, A helmbrechtsi menet azért döntő fontosságú
megítélésünk szempontjából, mert azt tanúsítja, hogy a megsemmisítő an­
tiszemitizmust magába foglaló náci német társadalom érintetlen maradt, a
megsemmisítő üldözés és mészárlás évei után a nemeteket nem volt könnyű
rávenni, hogy a zsidókkal tisztességesen bánjanak.

1362
 A HALÁLMENETEK HARMADIK SZAKASZÁBAN, 1944 márciustól
1945 májusig a helmbrechtsihez hasonló halálmenetek százait indították el,
sokszor teljesen értelmetlenül, a még német kézen lévő egyre szűkülő terü­
leteken, Egy kiterjedt, ha nem is mindent magában foglaló vizsgálat alapján
elmondható, hogy a halálmencteknek voltak visszatérő mozzanataik, s ezek
tükörképei voltak az általunk ismertetett eseteknek.
A harmadik időszakban indított halilmeneteknek tehát sok közös vonásuk
volt, egészében azonban kaotikus jelenségről beszélünk, melyen belül néha lé­
nyeges eltérések is akadtak. A hatalom Németországban ekkor már összeomló­
ban volt, miáltal a halálmenetek központi irányítása mái* gyanús módon fogya­
tékos. Nem csoda, hogy a halálmeneteket kísérő németek sem egyformán jártak
el Ennél is figyelemreméltóbb azonban, hogy a központi utasítások hiányában
és a háborús viszonyok különbözősége melleti, amikor is az intézményes irá­
nyítás sok tekintetben teljesen megszűnt, a meneteket vezető németek általában
még mindig a náci időszak alapvető ncpirtási ethosza alapján cselekedtek.
A halálmenetek közötti eltérések miatt nehéz lenne egy meggyőző modellt
felállítani. Az utasítások, melyek alapján a német parancsnokok és őrök meg­
határozták a célokat és irányokat, a lebonyolítás módját, szintén különbözőek
voltak. Némelyik menetben a zsidókat és a nem zsidókat nagyjából azonos ke­
gyet) enséggel kezelték, bár egyetlen olyan esetről sem tudok, amikor a néme­
tek a zsidókkal bántak volna jobban, mint a többiekkel. Ezek a menetek azon­
ban általában halálmenetek voltak, mindenekelőtt a zsidók számára, akikkel
majdnem minden esetben brutális kegyetlenséggel bántak. Egyes táborokban,
Auschwitzot és annak szatellittáborait is beleértve, a németek otthagyták azo­
kat a zsidókat, akiket menetképteleneknek ítéltek, így vagy elpusztultak, vagy
felszabadultak. Általánosságban azonban a németek megölték a menetelés­
re képtelen zsidó (és néha nem zsidó) foglyaikat. Tették ezt a kiürítés előtt
a gyengélkedőkön vagy menet közben, amikor néhányan képtelenek voltak
lépést tartani a többiekkel. A foglyok nagyobbrészt gyalogosan közlekedtek,
bár az is előfordult, hogy szekereken vagy akár vonaton szállították őket.
A halálmenetek történetének számos feltáratlan része van, ezek közül is
a legkevésbé az őrök identitása ismert. A kísérő őrség tagjai általában a tá­
bori őrség tagjai közül kerültek ki. Sokan közülük eleve a tábori őrségeknél
kezdték és a Halálfejes SS-osztagoknak a tagjai voltak. Mások azonban nem.
Voltak köztük SS-tagok, de olyanok is, akik nem tartoztak az SS-hez, hanem
a polgári védelmi erőktől vagy különféle katonai és rendőri alakulatoktól ke­
rültek oda. A soványka bizonyítékanyag, ami rendelkezésünkre áll, arra enged
következtetni, hogy az őrök kor és háttér szerinti megoszlása a fizikailag al­
kalmas felnőttek körének felelt meg. Sok esetben, ahogy a helmbrechtsi me­
netben is történt, átlagembernek mondható német férfiak és nők vettek részt
a kínzásokban. Voltak köztük mind német etnikumúak, mind pedig született
németek, akik együtt nézlek, ahogy áldozataik Összerogynak előttük.

363
 A helmbrechtsi menet áldozatai és kísérőik néha barátságtalan (lengyel
és csehszlovák) vidékeken meneteltek, máskor a németek számára baráti
területeken mentek át. A háború vége felé a menetek helyszíne többnyire
már német terület volt. A német lakosság tízezrével látott megtört, sokszor
láthatóan sebekből vérző emberroncsokat tántorogni a falvakon és városo­
kon át. Néha sajnálattal nézték őket. Gyakrabban „szubhumán” lényekként
figyelték őket, ellenségesen, utálattal Csúfolták és kövekkel dobálták őket.
E „szubhumán” lények kipusztításának gondolata egyáltalán nem állt távol
tőlük még a nácizmus e végóráiban sem. A civil németek pedig sok eset-
ben segítettek az őröknek a szökött foglyok elfogásában. És amikor belső
meggyőződésből cselekedtek, részt vettek a foglyok lemészárlásában is, amit
néha ők maguk kezdeményeztek.
A különbségeket is tekintetbe véve a legfontosabb tény még mindig az,
hogy ezek a menetek Helmbrechts-típusú halámenetek voltak. Számos más
menetet is a zsidók értelmetlen agóniája tett emlékezetessé. A zsidóknak
még a háború ezen legutolsó szakaszában is megkülönböztetett bánásmód­
tól kellett szenvedniük. A németek legtöbbször őket ölték meg. A kegyetlen­
ség teljes repertoárját bevetették ellenük. A lét elemi feltételeihez szükséges
dolgok kisebb mennyiségben és rosszabb minőségben álltak rendelkezésük­
re, mint másoknak. A németek a táborokból sokszor hajszolták őket meg­
semmisítő menetekbe, miközben a nem zsidó foglyok a táborokban marad­
hattak. Persze a rendelkezésükre álló élelem és víz megvonása a foglyoktól
magától értetődő dolog volt, ha nem beszéltek is róla az őrök, akik jól fel­
fogták a menetek értelmét, a2 t, hogy minek kell történnie a rájuk bízott fog­
lyokkal: „Áthaladtunk néhány német városon. Ennivalót kértünk Először
azt hitték, hogy német menekültek vagyunk. Az SS-katonák, akik kísértek
minket, kiabáltak, hogy ne adjanak nekünk semmit, mert zsidók vagyunk,
így aztán nem jutottam ennivalóhoz. A német gyerekek meg elkezdtek kö­
vekkel dobálni minket” Mindez Neusalz (Nowa Sói) és Bergen-Belsen kö­
zött az úton történt. A német gyerekek, akik semmi mást nem tudtak a zsi­
dókról, csak azt, amit a társadalom beléjük oltott, értették, mit kell tenniük.
Azt, hogy a németek célja a foglyok halála és szenvedése volt, nem csak
abból tudjuk, ahogy bántak velük. Maguknak a meneteknek a teljes értel­
metlensége és az útvonalak céltalansága is jelzi, hogy a menetek, a minden­
napos bántalmazásokkal és öldöklésekkel a pusztításon kívül semmi más
célt nem szolgáltak. Sok menetnek viszonylag közvetlen útvonala volt a
célhoz. Másokról ezt nem lehet állítani. Egy Elossenbürgből Regensburgba
vezető menet, 80 kilométeres távolságról beszélünk, március 27-én kelt útra.
A menetirány az alábbi térkép szerint alakult.

364
 j i flfe*cnbin*s'-R<*2£Jis Mk i Im I i

j j
burjí bftlálzBttici-
IWS-iprilK
H**«l t * **
4<Wkm |Jl4|«lMfMffr«Mw4c-L* _

í i__“ “
OdMímlih 'T \\
[ C« E K M A N r ’v

' . /// r’ if" •:

■'Bx%<% **

Nv \ ' CXKW f0S U 7 ^ KJ A

V r, ~ iS íf. i/í/.v i
V
* ........n ; . / fv '.^ ci^ Jírj
í r-
I _____ .;• •_ vi*v *4

A foglyok három hetet töltöttek a m enetben és 400 kilom éternyi utat tet ­
tek meg, ami ötszöröse a két helység közötti távolságnak, így nem csoda,
hogy alig néhányon m aradtak életben.
Néhány más m enet térképének megfigyelése szintén arról győzhet meg
akárkit, hogy a kóborlásnak semmi egyéb célja nem lehetett, m inthogy a fog­
lyokat a m enetben tartsák. A hatás pedig kiszámítható volt és ki is számi tolták.
A m eneteket felügyelő ném eteket, akik el voltak vágva parancsnoksá­
gaiktól és csaknem teljesen m agukra voltak utalva a m enetek idején, senki
nem kényszerítette a céltalan kóborlásra. Akár egy helyben is maradhattak
volna, élelm ezhették volna a foglyokat és átadhatták volna őket a szövetsé­
geseknek, akik egyébként pár napos, legfeljebb pár hetes távolságban voltak
tőlük. Am ennyire tudni lehet, ilyesmi soha nem tö rté n t A hal ál m eneteknek
nem a közlekedés volt a céljuk, a közlekedésnek a célja ezúttal a halál volt.

? í.i* a
O n a J .ii •
H
* (U u
OtrnHJu
1
lUr{e 0 *
f
t **• *
j 1.1«í.i ftíHn
* '' '
f. ' *,

n / ‘j K w b t
, i
r ' /< 1
’ ,* m -' / íV ij • ;
/ , ■ (Km

Á
ü E t. Ni \ S Y
j i j í Hw U
.• I . ir r í
íJ?,VCIItíf»T JTSV.i K 1 :

J !
*
i------ — ' — — i y ürrJ’i
1 ti : \ H fil v ' r
htiii.Ur.cnct, e V '
iv 4 5 ip.-U.s- . »‘ j a , __-arrn* / 1
! 2W) Unt " ü in iiiil.
V Ra£j.\ .frltíM )
. _____ ■r _.,__ ___ _ t .....rsf* ...... .. ........... ít í ? •

365
 A németeknek ez a ragaszkodása a megsemmisítési vállalkozás folytatá­
sához ezek szerint észbontó méreteket öltött. Egész világuk összeomlóban
volt már, de az utolsó pillanatig kitartottak a népirtó gyilkosságok végre­
hajtása mellett A Dora-Mittelbau táborból indított menet egyik túlélőjének
tanúvallomása arról árulkodik, hogy a dologba az őrökön kívül a többi né­
meteket sem volt nehéz bevonni.

„E gy éjszaka egy G aníelegen n ev ű városka mellett álltunk m eg, E gy m ezőn

fek ü d tü nk le és néhány n ém et elvonulty m egbeszélni, hogy m it tegyenek a to­
vábbiakban . E gy csom ó H itlerjugend-fiatallal jöttek visszay és jöttek a városi
rendőrségtől is. E gy nagy istállóépületbe tereltek m inket. Mivel, voltunk vagy
öt-hatezren, az istálló falai összeomlottak a bezsúfolt hatalm as töm egtől és
sokan m egszöktünk. A n ém etek p etróleum ot öntöttek a deszkákra és felg y ú j­
tották az épületet. Több ezer e m b e r égett m eg élve , Mi, akiknek sikerült m e g ­
szöknünk, a közeli erd ő b en hasaltunk ás hallgattuk az áldozatok ja jkiáltásait
Április 13 a volt. Egy nappal később a helységet Eisenhow er h a d serege foglalta
e l A m ik o r a z am erikaiak odaértek, m é g m in d ig égő testeket találtak ”

A háború utolsó napjaiban a németek számos menetet indítottak el

a táborokból. Flossenbürg, Sachsenhausen, Neuengamme, Magdeburg,
Mauthausen, Ravensbrück és a dachaui szatellittáborok mind elindították
foglyaikat a gyakorlatilag cél nélküli utazásokra. Vajon német őrzőik mit
gondolhatlak arról, amit csinálnak? Hiszen maga Németország is az utol­
só halálmenetét járta, a nácizmus május 7-én éjszaka szinte már kilehelte a
lelkét, az ország teljes egészében megszállás alatt volt és mindössze huszon­
négy óra volt hátra a hivatalos megadásig.

366
 A zsidó túlélők egybehangzó állítása szerint a fentiek dacára a németek a
legutolsó pillanatig kegyetlenkedtek és gyilkoltak. Ezekből a vallomásokból
kétségkívül az derül ki, hogy a németek tele voltak az áldozataikkal szembeni
gyűlölettel Nem érzelmileg közömbös parancsvégrehajtók, vagy értelmileg
és érzelmileg semleges bürokraták voltak, akiket nem érdekelt, hogy mit tesz­
nek, A németek lényegében felügyelet nélkül cselekedtek, saját világfelfogásuk
alapján jártak el, saját igazságcrzetük vezette őket, még akkor is, ha tudták,
hogy érdekük mást diktálna, hiszen így vértől csöpögő kézzel kerülhetnek
fogságba. Az, hogy szenvedést és halált hozzanak másokra, nem kívülről rájuk
kényszerített magatartás volt, hanem belső meggyőződésből fakadt.

Gardelegen egyik elégetett áldozata abban a testhelyzetben, ahogy meghalt

A háború utolsó hónapjainak cs heteinek irányítási, intézményi, logiszti­

kai és érzelmi káoszát tekintve az sem meglepő, hogy egy olyan inkoherens
jelenség, mint a halálmenet, a náci korszakban Németország egyik centrális
intézményévé nőhette ki magát. Névleg ugyan a menetek a munkásoknak
nevezett foglyok egyik helyről a másikra való átirányítását célozták volna,
hogy folytathassák a termelést a birodalom javára. Ám a zsidó „munka”
természetének elemzésekor láttuk, hogy a németek felfogása a „munkáról”,
nem elsősorban a termelő tevékenységre vonatkozott, mivel szóhasznála­
tukban a zsidó „munka” csupán a mészárlás egy másik módszerét jelentette,
mely a többinél lassúbb, de néha a németek számára megfelelőbb módja
volt a zsidók kiirtásának. Ugyanígy a menetek valójában nem szolgáltak
semmiféle tényleges termelési célt. Senki nem törődött azzal, hány németet
lehetett volna a frontra irányítani, ha nincsenek a menetek, hány teherva­
gonnal lehetett volna csapatokat vagy felszereléseket szállítani. Azzal sem
törődött senki, milyen munkateljesítményre lettek volna képesek a foglyok.

367
 Ahogy a táborokban levő németek is tudták, hogy a cél nem a gazdasági
termelékenység, hogy nem véletlenül foglalkoztatják a zsidókat céltalan te­
vékenységekkel, mint Buchenwaldban, ahol sóval teli zsákokat cipeltettek
velük egyik helyről a másikra, majd vissza. Ugyanígy a helmbrechtsi me­
netben és más halálinenetekben részt vevő őrszemélyzet tagjai is tudták,
hogy zsidóikat nem valami Németország számára hasznosítható termelési
potenciáljuk okán masíroztatják fel és alá. Azok, akik a halálmeneteket el­
indították, minden ellenkező híresztelés dacára mit sem törődtek a foglya­
ikban rejlő hasznos termelőkapacitásokkal, amikor menetelő csontvázakat
csináltak belőlük. Egy normális ember minden ideológiai behatástól függet­
lenül tudja, hogy az ilyen fokon legyengített emberek alkalmatlanok a fizikai
munkavégzésre. Épeszű ember tehát nem gondolhatja, hogy a meneteknek
bármi egyéb célja lehetett, mint büntetni, szenvedést és halált okozni áldo­
zataiknak. Amikor a zsidókról volt szó, akkor a németek - a legalacsonyabb
rangúaktól egészen Hitlerig - tudták, mi az, amit el akarnak érni.

Áldozatok Gardelegenből, akik megpróbáltak kimászni az istálló ajtaja alatt

És valóban, a németek cselekedetei minden vonatkozásban ellentétesek

voltak azzal a követelménnyel, hogy foglyaik munkára foghatók marad­
janak. Egyszerű német emberekről beszélünk megint, az őrökről, akik a
legtöbbet tudták volna elmondani a zsidóktól és sorsukról. És ahogy visel­
kedtek, az nem hagy kétséget afelől, hogy hittek a menetek rendeltetésé­
ben, abban, hogy ezek voltaképpen foglyaik elpusztítását célozták, ahogy
a helmbrechtsi halálmenet egyik kísérője vallomásában tanúskodott: „Ha
megkérdeznek arról, hogy mi volt a menet célja, akkor azt tudom monda­
ni, hogy többé-kevésbé a zsidó foglyok fokozatos halálba küldése volt a cél,
vagy legalábbis bárki így érezhette. Nem tudom ezt bizonyítani, de a mód,

368
ahogy ezeket a szállítmányokat kezelték, magáért beszél”. A halálmenetek a
koncentrációs táborokban és megsemmisítő táborokban megkezdett mun­
ka folytatása voltak, Hitler és minden német munkájának folytatása egy ár­
tatlan nép megsemmisítésére.
Schlesiersee, Helmbrechts és a többi halálmenet német kísérői, ezek a
német átlagemberek tudták, hogy azt a munkát folytatják, amely a táborok
hálózatában és más gyilkos intézményekben kezdődött és nagyjából már el
is végeztetett; a zsidó nép megsemmisítését fejezik be.
Amikor tehát az áldozatok „halálmenetekrőr beszélnek, ezt ne tekintsük
retorikai fogásnak vagy a magas halálozási arányszámra vonatkozó utalás­
nak A német végrehajtás módja egészében véve azt sugallta a zsidóknak
hogy a cél az elveszejtésük volt. A Holokausztot végrehajtó egyszerű néme­
tek akaratlagosan, meggyőződéssel és buzgón mészárolták a zsidókat még
akkor is, amikor ezzel már saját elfogatásukat kockáztatták. És ezt tették
még akkor is, amikor nem kisebb személyiség, mint maga Himmler utasí­
totta őket, hogy tartózkodjanak a gyilkolástól.

369
 HATODIK RÉSZ

AZ ELIMINÁCIÓS ANTISZEMITIZMUS,
EGYSZERŰ NÉMETEK, BUZGÓ HÓHÉROK

„Szívünket feltöltöttük fantáziákkal, de ennek ára az lettyhogy szívünk

borzasztóan eldurvult”
WILLIAM BUTLER YEATS:
„MEDITÁCIÓK A POLGÁRHÁBORÚ IDEJÉN”

„Ha valaki évekig , évtizedekig azt hirdeti, hogy a szláv fa j alávalóbb faj,
hogy a zsidók egyáltalán nem emberi lények, akkor az elkerülhetetlen
eredmény egy ilyen robbanás lesz”
ERICH VON DEM BACH-ZELE WSKI SS-TÁBORNOK A HÁBORÚS
BŰNÖSÖK NÜRNBERGI PERÉBEN ÍGY MAGYARÁZTA A NÁCI
IDEOLÓGIA ÉS A NÉMETEK ÁLTAL ELKÖVETETT BŰNÖK
KÖZÖTTI ÖSSZEFÜGGÉST, IDEÉRTVE AZOKAT A NÉPIRTÖ
GYILKOSSÁGOKAT, MELYEKET AZ EINSATZGRUPPEN -
ALAKULATOK KÖVETTEK EL A SZOVJETUNIÓBAN,

„A halál az úr, mely Németországból érkezett”

PAUL CELAN: „HALÁ LFÜGA”

371
 15.

A BÜNTETTEK MAGYARÁZATA.
AZ ELLENTÉTES
MAGYARÁZATOK ÉRTÉKELÉSE

EZ A KÖNYV ARRA merészelt vállalkozni, hogy az elkövetőket állít­

sa a Holokauszt-kutatás középpontjába, és megmagyarázza indítékaikat.
Magyarázatot keres egy sor kérdésre, elsősorban az alábbi háromra: Igaz-e,
hogy a Holokauszt elkövetői saját akaratukból cselekedtek? Ha így volt, mi
motiválta őket a zsidók legyilkolására és a velük való brutális kegyetlenke­
désre? Hogyan keletkezett ez a motivációjuk?
A válaszadást az eliminációs antiszemitizmus modern németországi
fejlődésének vizsgálatával kezdtük, s válaszunk egy szélesen elterjedt, ki­
tartó és erőteljes gyűlölködésre derített fényt a németek részéről a zsidók­
kal szemben, mely a korai 19, századi eliminációs formából alakult át a 20.
századi halálos megjelenési formába. A németek zsidóellenes politikájának
alapos elemzése azt mutatta, hogy ez a politika, mely mindig is az elimi­
nációs antiszemitizmus kifejeződése volt, a „zsidókérdés megoldásának7’
valóságos lehetőségeivel párhuzamosan fejlődött ki. A németek csak akkor
tudtak eleget tenni Hitler már meglévő pusztító szándékainak, amikor el­
lenőrzésük alá tudták vonni az európai zsidóság többségét, illetve amikor a
háború eredményeként a külső fékező hatások megszűntek. Ezt követően a
gyilkolás paradigmaszerű intézményeit, a táborokat vizsgálva érkeztünk el
a tanulmány empirikus lényegéhez: a gyilkolási intézmények három típu­
sának alaposabb kutatásához és értékeléséhez. A gyilkolás intézményeinek
bemutatásakor részleteztük az elkövetők cselekedeteit, felállítottuk e tettek
időrendjét és megmutattuk általánosságban tapasztalható önkéntességüket,
lelkesedésüket és durvaságukat, amellyel a kapott, illetve önként vállalt fel­
adatot végrehajtották.
Annak alapján, amit ez a vizsgálat feltárt, most már lehetőség van a
végrehajtók módszeresebb, egységesebb elemzésére azáltal, hogy össze­
gezzük az egyes esetekben szerezett tapasztalatokat, rendszerbe foglal­
juk őket, és körültekintőbb értékelést adunk a Holokauszttal kapcsolatos
különféle magyarázatokról, beleértve a hagyományos szakirodalomban

373
 található magyarázatokat és a magamét is. Bármit mutasson is egy ilyen
elemzés, messzemenő következtetések vonhatók le belőle arról, hogy m i­
ként kell értelmeznünk ezt a korszakot.
A gyilkolás három fő intézménye, a rendőr zászlóaljak, a „munkatábo-
rok” és a halálmenetek azért váltak itt tanulmányozás tárgyává, mert ezek
mindegyike nehéz próbája az általam nyújtott magyarázatnak. Tanulmá­
nyozásuk ezen felül a Holokauszt olyan különösen érdekes aspektusaira
vet fényt, amelyeket eddig senki nem vett szemügyre kellő alapossággal. Az
esettanulmányok során feltárt dolgok arra utalnak, hogy a Holokauszt elkö­
vetői magatartásuk alapján négy kategóriába sorolhatók.

AZ ELKÖVETŐK TETTEI

Igen Nem

Szervezett és „Túlkapások”
Igen „rendszerezett” például kínzás
kegyetlenkedés
Kegyetlenség
Gyilkossági „Kezdeményező*
akciók és aktusok mint az
Nem egyéni egyénileg
gyilkosságok kezdeményezett
emberölés

A négy cselekvési típus mindegyike átlagos, tipikus és rendszeres része

volt az elkövetők zsidókkal való bánásmódjának. Először is a németek ru­
tinszerűen kezdeményezték zsidók megölését, részben úgy, hogy odaadóan
és találékonyan hajtották végre a vonatkozó parancsokat, gyakran pedig oly
módon, hogy parancs nélkül maguk kezdeményezték azokat a cselekmé­
nyeket, amelyeket másokra hagyhattak volna. Ez az egyéni kezdeményezés,
ez a parancsszó nélkül végrehajtott gyilkosság magyarázatot igényel
Másodszor: a közvetlen feljebbvalóktól kapott parancsra végrehajtott
gyilkosság, mely a cselekmények többségére értendő, ugyanúgy magya­
rázatra szorul, mint az egyénileg kezdeményezett Jelen tanulmány, külö­
nösen annak a rendőr zászlóaljakra vonatkozó része azt bizonyítja, hogy a
parancskövetés volt a jellemző a tömeggyilkos akciókból való kimaradással
szemben, s hogy ez egy jóval komplexebb pszichológiai és motivációs prob­
léma, mint ahogy általában elismerik.
A harmadik ás negyedik cselekvéstípus, melyek a kegyetlenkedés eltérő

374
formái, ugyancsak folyamatosan volt jelen az elkövetők zsidókkal kapcso­
latos viselkedésében, A harm adik, autoritáshoz kötődő kegyetlenkedés­
nek két megjelenési m ódja volt. A döntéshozó, illetve végrehajtó ném etek
a zsidókat befogadó intézményeket oly m ódon alakították ki, hogy a 2 ok
m indenképpen szenvedést okozzanak a zsidóknak, függetlenül attól, hogy
ínséges időkben ez objektíve szükségtelen volt. A „munka” jellegű intéz­
ményekben a zsidók ellen végrehajtott kegyetlenkedések ezen intézm ények
form ális céljaival is a legteljesebb ellentm ondásban voltak. Az autoritásos
kegyetlenkedés másik form ája ugyancsak m indenütt jelen volt a Holokauszt
végrehajtásában. Nevezetesen arról van szó, am ikor a tisztek szervezték cso ­
portokba beosztottaikat a zsidók m egkínzása céljából.
A negyedik cselekvési mód tehát az egyénileg kezdeményezett kegyetlen­
kedés volt. Hz ugyanolyan rutinszerű és hétköznapi jelenség volt azokban az
intézményekben, ahol a zsidók közvetlenül érintkeztek fogvatartóikkal, m int
az emberölés. Az ilyen önkéntes durvaság a ném et önkifejezés ábécéjéhez tar­
tozott valamennyi táborban, a „m unkatáborokat” is ideértve, s leggyakoribb
form ája a foglyok korbáccsal és botokkal való ütlegelése v o lt A józefówi tö­
megmészárlás egy túlélője, aki éveken át bujkált a németek elől, a zsidók kol­
lektív élményeit jellemezve így emlékezett erre: „A németek m indig korbács­
csal és kutyákkal jöttek” Hangsúlyozni kell, hogy ennek a kegyetlenkedésnek
sem miféle praktikus célja nem volt, csakis a zsidók szenvedése és a németek
kielégülése volt a c é l A ném etek gyakran jelképes formát adtak a durvasá­
guknak azáltal, hogy' gúnyolták a zsidókat, levágták a szakállukat, továbbá fáj­
dalmasabb, néha halálos módszereket is alkalmaztak velük szemben, amikor
a szakállas zsidókat kiválasztották és ütlegelték, vagy amikor embereket élve
égettek el a zsinagógákban. Ez a könyörtelenség, melynek m indenki számára
érthető jelképes jelentése volt, szintén magyarázatot kíván.
A m eglévő bizonyítékok természete alapján persze nem tudhatjuk p o n to­
san, hogy melyik elkövető konkrétan m iként cselekedett. Elm ondható azon­
ban, hogy valamennyi elkövető a m egsem m isítési program végrehajtója
volt, és közülük csak nagyon kevesen akarták kivonni magukat az ilyen fel­
adatok végrehajtása alól olyan helyeken, ahol erre lehetőség volt. Azokban
az intézm ényekben, ahol a végrehajtók és a zsidók közel kerültek egymás­
hoz, vagyis ahol a durvaságra egyáltalán lehetőség nyílt, a ném et kegyet­
lenkedés m ajdhogynem általános volt. Érvényes ez a táborokra általában,
legyen szó koncentrációs táborokról, m unkatáborokról vagy gettókról. A
túlélők bőséges vallomásai e tekintetben egybehangzók, s azokat m aguknak
a végrehajtóknak a vallom ásai is alátámasztják, Ez a kegyetlenkedés em ellett
szinte m indig önkéntes volt, $ ez azt jelenti, hogy az érintettek valam ennyi­
en m aguk kezdem ényezték a zsidók kínzását.
Végezetül a gyilkossági műveleteket általában véve a ném etek odaadása
és buzgósága jellem ezte, am i nélkül a népirtás nem m ehetett volna végbe oly

375
 simán, ahogyan az történt. Ilyenformán azok kivételével, akiknek nem volt
alkalmuk a zsidókkal való kegyetlenkedésre (mivel nem volt velük közvet­
len kapcsolatuk), minden végrehajtó, vagy legalábbis a túlnyomó többségük
részese volt az itt tárgyalt akcióknak.
Amikor ennek a négy cselekvéstípusnak a magyarázatával próbálkozunk,
tekintetbe kell vennünk egyéb tényezőket is. A kivégzésí akciók szörnyűsé­
ge, különösen, ha puskatűzzel végeztek az áldozatokkal, arra kellett volna,
hogy ösztönözze a résztvevőket, hogy valamiképpen felmentessék magukat
a további ilyen műveletekben való részvételtől. Még, amikor nem spriccelt
rájuk a vér vagy az agyvelő, az elviselhetetlen fájdalomtól üvöltöző zsidók is
rábírhatták volna az elkövetőket, hogy legközelebb tartózkodjanak az ilyen
műveletekben való közreműködéstől. A megsemmisítési kampány kivéte­
lesen rémisztő természete azonban, mely a végrehajtók fenomenológiai va­
lóságát jelentette, láthatóan keveseket riasztott el attól, hogy a zsidókkal az
azokban az években szokásos módon bánjon.
Egyes intézményekben, és bizonyos körülmények között az intézménye­
ken belül az akciókban résztvevők maguk dönthették el, hogyan cseleksze­
nek, hiszen a szabályok nagyon is lazák és megengedők voltak. Másként
szólva, a németeknek néha alkalmuk volt, néha nagyon is komoly alkalmuk
volt arra, hogy „kiszálljanak1' a gyilkolásra szakosodott intézményekből
vagy az intézményeken belüli cselekményekből. Ezt azonban csak ritkán
tették meg. Volt lehetőségük arra is, hogy bármely ügyben, amely kiváltotta
elégedetlenségüket, „szót emeljenek” a feljebbvalóik felé, különösen pedig
bajtársaik között. Márpedig az ilyen viselkedésre igen kevés bizonyíték utal,
szinte nincs is. Cselekedeteik bármely magyarázatánál azt kell tehát tekin­
tetbe venni, hogy a végrehajtók nem tudtak „kiszállni” nem tudták kifejezni
ellenvéleményüket.
Nem volt közönséges a végrehajtók nem gyilkossági jellegű tevékenysége
sem, mi több ez is bizonyos értelemben különlegesnek mondható. Az ün­
nepségek, az akarat, hogy a feleség velük együtt éljen a táboron belül, ahol
ezrével mészárolták le a zsidókat, a vágy, hogy megőrizzék mutogassák a
bajtársaknak a fényképeket, melyeken büszkén pózolnak, nem beszélve a
gaztettekkel dicsekvő beszámolókról, mindez együtt világítja meg ennek a
népirtásnak a természetét és a gyilkosok motivációit.

A HAGYOMÁNYOS MAGYARÁZATOK nem számítanak elfogad­

hatónak, nem egyeztethetők össze az itt felhozott bizonyítékokkal. Ezeket
maguknak a végrehajtóknak a tevékenysége cáfolja a leghatásosabban és
cáfolhatatlan módon. Azok az utalások, melyek szerint a népirtás végrehaj­
tói kényszer hatására cselekedtek, melyek szerint ezek az emberek az állami
utasításokat hajtották végre gondolkodás nélkül, személyes előremenetelük
érdekében tették, amit tettek, esetleg nem éri ették, amit tettek vagy nem

376
érezték magukat felelősnek cselekedeteikért, igen rövid úton cáfolhatók.
Ezek a konvencionális elméletek ugyanis nem magyarázzák meg az elkö­
vetők gyilkos tevékenységét, mely, ezt azért jegyezzük meg, általában az
egyetlen cselekvéstípus, melyre a hagyományos értelmezések közvetlenül
kitérnek. Az elkövetők egyéb itt leírt cselekedeteiről, különösen az endemi­
kus kegyetlenkedésről a hagyományos magyarázatok hallgatnak. A legfelü­
letesebb vizsgálat is azt mutatja, hogy ezek alkalmatlanok a történtek meg­
értésére. A hagyományos magyarázatok óriási hibái azonban nem csupán
empirikus tévedések. Koncepcionális és elméleti tévedések is.
Minden olyan magyarázat, mely arra a feltevésre épül, hogy a végrehaj­
tók külső nyomás alatt cselekedtek, netán olyan téves feltételezés alapján
tevékenykedtek, hogy nincs más választásuk, csak a gyilkolás, rövid úton
elvethető. A rendőr zászlóaljak esetében bemutatott bizonyítékok alapján
már megállapítható volt, hogy a németeknek volt lehetőségük az emberölés
megtagadására. Általánosságban elmondható: a Holokauszt történetében
egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy egy németet vagy egy SS-katonát
megöltek vagy koncentrációs táborba küldtek, bebörtönöztek vagy más
komolyabb büntetésben részesítettek volna azért, mert megtagadta, hogy
zsidókat öljön. Honnan tudjuk ezt ilyen bizonyosan?
A háborút követő német perek visszatérő és szokványos mozzanata, mi­
szerint a gyilkosságokban való részvétel megtagadása súlyos következmé­
nyekhez vezetett, semmivel nem bizonyítható. Sokatmondó tény, hogy több
tízezer német jogi vizsgálata során mindössze tizennégy esetben állították
a védők, hogy egy (nem feltétlenül zsidókra vonatkozó) kivégzési parancs
megtagadása büntetést vont maga után, kilenc esetben halálos ítéletet, négy
esetben koncentrációs táborba zárást, egy esetben katonai büntető alakulat­
hoz való áthelyezést. Mi több, ezek közül az esetek közül egyetlen egyben
sem sikerült bebizonyítani ezen állítást. A szóban forgó állítások hamisságát
két egymástól független tanulmány is bizonyította. Az egyikben félreérthe­
tetlenül az áll, hogy „Egyetlen esetben sem sikerült bizonyítani, hogy a gyil­
kosság megtagadása halálos vagy súlyos büntetést vont maga után
Az SS és a rendőrség jegyzőkönyvei azt mutatják, hogy soha senkit nem vé­
geztek ki vagy küldtek koncentrációs táborba azért, mert megtagadta a zsidók
megölését. Himmler személyes szerepe az SS tagjaira kirótt halálos ítéletek
jóváhagyásában amúgy is kizárta halálbüntetés összevont bűncselekménye­
kért való kiszabását. Soha senki nem volt képes hiteles bizonyítékokat elő­
terjeszteni arra, Hogy valakit megöltek vagy koncentrációs táborba küldtek,
amiért nem hajtott végre egy kivégzési parancsot, jóllehet óriási erőfeszítések
történtek ilyen esetek felderítésére (A nürnbergi per védőinek még azt is meg­
engedték, hogy elmenjenek az SS internálótáboraiba, hátha ott találnak ilyen
bizonyítékot), hiszen az elkövetőknek óriási érdekük lett volna ez. Így csakis
arra a következtetésre juthatunk: csekély a valószínűsége annak, hogy egy SS

377
 katonát valaha ivs ilyen büntetésben részesítettek volna azért, mert megtagadta
a zsidók legyilkolását. A bizonyítékok bősége és ereje éppenséggel annak a
következtetésnek a levonására alkalmas, hogy ilyesmi soha nem történt.
A német gyilkosok közül sokan, miután képtelenek voltak egyetlen pél­
dával is bizonyítani az igazukat, azzal érveltek, hogy függetlenül attól, ami
történt, őszintén azt hitték, hogy egy kivégzési parancsnak a megtagadása
öngyilkossággal egyenlő, s ők ebben a hitben cselekedtek. Vagyis ha nem
voltak is helytállóak a feltételezéseik, őket senki ne hibáztassa.
Ez a háború utáni érvelés azért is hibás, mert a német végrehajtók so­
kasága számára igenis ismert dolog volt, hogy nem kötelesek gyilkolni, mi
több, az is meg volt engedve nekik, hogy kilépjenek a kivégző alakulatokból.
A 101-es Rendőr Zászlóalj és más zászlóaljak vonatkozásában erről már volt
szó részletesen. Ezek közül legalább kilencben ismert dolog volt, hogy senki
nem köteles gyilkolni, a többiről nincs értesülésünk. Hasonló bizonyítékok
vannak a másik vándorló kivégzési intézmény, az Einsatzgruppen vonatko­
zásában, valamint a táborok és más gyilkoló intézmények vonatkozásában
is. Himmler egy írásos parancsa engedélyezte az Einsatzcngruppen tagjai
számára az áthelyezési kérelem beadását, mint az egyik ilyen alakulat egyik
embere vallotta, „hogy odahaza más munkát kérjenek”. Himmler a mészár­
lás első szakaszában felmerült nehézségek hatására adta ki ezt a parancsot.
A bizonyítékok arra vallanak, hogy formális parancsok is érvényben voltak,
melyek a rendőri egységek tagjai számára lehetővé tették a kivégzésekben
való részvétel elkerülését, s ez azt jelenti, hogy a gyilkolás megtagadásának
lehetősége sokkal szélesebb körben lehetett i.smert, mint az említett kilenc
zászlóaljnál A 67-es Rendőr Zászlóalj egyik embere azt vallotta, hogy „is-
mételten, emlékezetem szerint havonta utasítottak bennünket egy Himmler
által kiadott parancs alapján arra, hogy senki nem adhat parancsot bárkinek
a lelövésére”. Az Einsatzegruppen tisztjei és számos rendőrtiszt nyilvánva­
lóan hittek abban, hogy csak az szólítható fel a zsidók megölésére, aki maga
elszánta magát erre és vállalta a feladatot.
Mi több, voltak olyan helyek, ahol a németek sikerrel kérhették áthelyezé­
süket a gyilkolásra kirendelt alakulatoktól. A rendőr zászlóaljak esetében ez
már dokumentálva volt, de ugyanez volt a helyzet, mint láttuk, az Einsatzg-
ruppéknél. Ottó Ohlendorf SS-ezredes, az Einsatzgruppe D parancsnoka a
nürnbergi per vádlottjaként kijelentette: „Volt alkalmam látni, hogy a csa­
patomban hány ember nem értett egyet ezzel a paranccsal, mely ellenkezett
belső meggyőződésükkel Így ezek egy részének megtiltottam, hogy részt
vegyenek a kivégzéseken, másokat pedig visszaküldtem Németországba”. Az
Einsatzgruppennél szolgáló hadnagyok egyike, a parancsnok adjutánsa is
megerősítette, hogy ilyen áthelyezések gyakran előfordultak az Einsatzgrup-
péknél, s hogy a kivégző osztag tagjai tudták, hogy kérhetik az áthelyezést,
mert „a parancsnok liszt maga jelentette be az alakulat előtt, hogy bizonyos

378
személyek alkalmatlanok az ilyen feladatok elvégzésére, ezért őket felmen­
tik" Hasonló volt a helyzet az Einsatzgruppe C-nél, ahol a parancsnok, Max
Thomas SS-tábornok kifejezetten azt az utasítást adta alárendeltjeinek, hogy
bárkit, aki képtelen rávenni magát arra, hogy zsidókat gyilkoljon, történjék
ez lelkiismereti okokból vagy gyengeségből, vissza kell küldeni Németor­
szágba, vagy más munkakörbe kell áthelyezni. Ihomas ténylegesen haza-
küldött több embert
Vagyis a bizonyítékok, melyek szerint soha egyetlen német embert nem
öltek meg és nem börtönöztek be amiatt, mert megtagadta a zsidók legyil-
kolását, meglehetősen meggyőzőek. Az sem vitatható, hogy a gyilkosok kö-
zött széles körben ismert dolog volt, hogy nem kell ölniük, ha nem akarnak,
mert erről szó volt a rendőr zászlóaljaknál, az Einsatzgruppéknél és más
gyilkos alakulatoknál. A Német Szövetségi Köztársaság bíróságai követke­
zetesen és helyesen elutasították az elkövetőknek azt az állítását, hogy ők
őszintén hittek benne: nem volt más választásuk, csak ölni. A bíróságok
nemcsak azért utasították el ezt, mert az ellenkezője széles körben ismert
volt, hanem a minimális lépések gyakori előfordulása miatt is, például ami­
att, hogy bárki kérhette az áthelyezését a közvetlen felettesétől, anélkül, hogy
bármilyen retorzió fenyegette volna ezért. A bizonyítékok azonban arról is
szólnak, hogy az elkövetők szinte soha nem tettek ez irányú lépéseket.
Minthogy a gyilkosok, legalábbis nagyon nagy részük, nem volt rákény­
szerítve arra, hogy gyilkoljon, minden olyan magyarázatot el kell utasítani,
amely tagadja, hogy a gyilkosoknak volt választási lehetőségük. A németek
nemet mondhattak volna a tömeggyilkosságokra. Ők azonban az igent vá­
lasztották.
A magyarázat másik hagyományos vonala szerint a nép általában és a né­
metek különösen hajlamosak a parancsok végrehajtására, bármiről szóljanak
is azok, E nézet szerint a végrehajtók vakon hajtották végre a parancsokat,
rendíthetetlenül szolgálták a felsőbbséget és az engedelmesség e morális és lé­
lektani imperatívusza alapján cselekedtek. Kimondva vagy kimondatlanul, az
engedelmességről szóló, részletesen kifejtett vagy félig tudatalatti megfonto­
lások ott vannak a Holokausztról és végrehajtóiról szóló legtöbb vita melyén.
Ami a náci korszakbeli Németországot és annak bűneit illeti, az érvelés
gyakran feltételezett igazságként hivatkozik arra, hogy a németek különö­
sen hajlamosak az államhatalomnak való engedelmességre. Ez az érv tartha­
tatlan, Ugyanezek a németek, akik állítólag szolgai odaadással szolgálták az
államkultuszt és az engedelmesség kedvéért voltak engedelmesek, Weimar
utcáin kihívást intéztek a hatalmon lévő állam ellen és gyakorta próbálkoz­
tak az államhatalom megdöntésével. Ennek fényében nehéz fenntartani a
véleményt, hogy a németek vagy a nácik az államtól érkező minden paran­
csot szent parancsként fogadtak, abban a hitben, hogy azt feltétel nélkül vég­
re kell hajtani, szóljon bármiről.

379
 Ez és nem ennek az ellenkezője a logikus következtetés, mivel németek
milliói nyíltan lázadtak a weimari hatalom ellen. A Weimari Köztársaság
jogrendjét és államhatalmát megvetette, nyíltan kifigurázta és rutinszerű­
en megsértette a politikai spektrum minden részén elhelyezkedő németek
hatalmas sokasága az egyszerű polgártól az állami hivatalnokig. A németek
feltétel nélküli hatalomtisztelete eszerint hazugság. A németeket nem sza­
bad karikírozni. Más népekhez hasonlóan van bennük lisztelet a hatalom
iránt, ha legitimnek tekintik azt, és a parancsokat is tisztelik, ha azok le­
gitimek. Ők, más népekhez hasonlóan mérlegelik, hogy honnan érkezik a
parancs és mi az értelme, amikor arról döntenek, hogy végrehajtsák-e azt
és hogyan. Az erkölcsi normák ellenében kiadott parancsok, különösen, ha
alapvető erkölcsi normákról van szó, valójában sokat tehetnek azon rend­
szer legitimitásának aláásása érdekében, ahonnan erednek. Ilyen parancs
bárkinek a szemében, aki igazságtalannak találja az áldozatok halálát, az is,
mely egyik közösségnek a másik utáni lemészárlását, védtelen férfiak, nők és
gyermekek elpusztítását írja elő.
És valóban, a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű németek, még a leg­
jobban nácivá váltak is, szembementek a paranccsal, melyet elleneztek, me­
lyet jogszerűtlennek véltek. A tábornokok, akik készségesen hozzájárultak
a szovjet zsidók elpusztításához, összeesküvést szőttek Hitler ellen. A had­
sereg katonai a maguk részéről minden parancs nélkül, saját akaratukból
vettek részt zsidók megölésében, annak ellenére, hogy ellenkező értelmű
parancsot kaplak. A 101 -es Rendőr Zászlóalj emberei még a parancsno­
kuk, szeretett parancsnokuk utasításának sem engedelmeskedtek, hogy ne
legyenek kegyetlenek. Ha emlékeznek e könyv nyitófejezetére, ott a 101-es
Rendőr Zászlóalj egy tisztje, a zsidók egyik buzgó hóhéra, Wolfgang Hoff-
manrj százados, egy alkalommal kemény szavakkal tagadta meg egy felül­
ről érkezett parancs végrehajtását, mivel azt erkölcsileg elfogadhatatlannak
ítélte. Az az ember, aki századának embereit kíméletlen népirtó mészárlásba
vitte, megtagadta egy olyan parancs aláíratását, mely feltételezte róluk, hogy
lopnak a lengyelektől, mivel aláírásukkal elismerték volna, hogy tudato­
san megsértik a német katona „méltóságát”. Ez a levél mélyebb betekintést
enged a németek népirtó észjárásába és erkölcsi döntésekre való alkalmas­
ságába mint bármi, ami a háború utáni ön mentő vallomásokban hangzott
el. Azok a németek, akik a kimerült és beteg zsidó nőket kisérték Helmb-
rechtsből, ugyancsak sokatmondó példái annak, miként tagadták meg a
nekik nem tetsző parancsokat. Ezek a németek Himmler személyes képvi­
selője által közvetített egyenes utasítása ellenére folytatták a zsidók lcgyilko-
lását. Számos más példa bizonyítja, hogy a németek nem engedelmeskedtek
a nekik nem tetsző parancsoknak. Ilyenek történlek a katonai és a politikai
intézményekben és magában a német társadalomban is, a gyakori sztráj­
kok formájában, a kormányzat valláspolitikája elleni heves tüntetéseken, az

380
úgynevezett Eutanázia-program elleni széles körű tiltakozások alkalmával.
Minél figyelmesebben vizsgáljuk a németek tényleges viselkedését, ideértve
a végrehajtók viselkedését is, annál mulatságosabbnak fognak tűnni a né­
metek vak engedelmességéről szóló állítások, annál világosabbá válik, hogy
ez nem egyéb erkölcsi alibinél, amit le kell leplezni és ki kell zárni.
Tarthatatlanok azok az érvek, melyek szerint a németek rugalmatlan
módon engedelmeskednek a hatalomnak és automatikusan hajtanak végre
bármely parancsot, legyen annak bármi a tartalma. Ugyanígy larthatatla-
nők Stanley Milgramnak és másoknak azok az állításai, melyek szerint az
emberek általában véve vakon engedelmeskednek a hatalomnak. Minde­
zek az „engedelmességek” mindennemű „engedelmességi bűncselekmény”
(mindez olyan helyzetben, amikor kényszerítést senki nem alkalmaz és nem
is fenyegetőznek vele) attól függ, hogy megvan nak-e a megfelelő társadalmi
és politikai viszonyok, amelyek között a szereplők legitim parancsok kiadá­
sára számilanak a hatalom részéről, maguk a parancsok pedig nem jelente­
nek nagy eltérést S2ent értékeiktől és az általánosan elfogadott erkölcsrend­
től. Másképpen szólva, az emberek változó sikerrel ugyan, de olyan utakat
keresnek, melyeken járva nem sérül legbenső erkölcsi meggyőződésük és
nem kell azzal ellentétesen cselekedniük.
A harmadik konvencionális magyarázat szerint az embereket a helyzet
maga és feletteseik helyezték olyan lélektani nyomás alá, melyben ösztö­
nözve érezték magukat a tömeg gyilkos Ságokban való közreműködésre. A
végrehajtókra valóban nehezedett nyomás, például a munkatáborokban és
a koncentrációs táborokban, amikor csak mások szeme láttára ütlegelték a
zsidókat, vagy színlelték, hogy verik foglyaikat. Buchmann hadnagy a 1Öl­
es Rendőr Zászlóaljból, noha nyilvánvalóan ellenezte a gyilkosságokat, egy
időben jelentős nyomásnak volt kitéve, hogy vegyen részt a kivégzésekben.
Meggyőző bizonyítékok vannak mégis arra, hogy ez az intézményi nyo­
másgyakorlás nem volt alapvető fontosságú tényező a végrehajtók tömeg­
mészárlásba való bevonásában, s nem lett volna alkalmas az ilyen akciók
alapvető motivációs alátámasztására.
A feltevés, miszerint egyszerűen nyomás alatt cselekedtek, nevezetesen,
hogy nem akarták cserbenhagyni társaikat, illetve nem akarták magukra
vonni megvetésüket, egyes személyeket olyan tettekre kényszerített, amelye­
ket elleneztek, vagy amelyektől éppenséggel irtóztak, nem alaptalan még a
német végrehajtókra sem, de csupán néhány egyénre vonatkoztatható a Ho­
lokauszt végrehajtói közül Az érintett csoportoknak mindössze néhány tag­
jára illik egy ilyen kép, különösen akkor, ha hosszabb időszakban gondolko­
dunk. Ugyanis, ha egy csoport több tagja, netán többsége irtózik valamely
cselekedettől, akkor a társadalomlélektani nyomás nem ösztönzi, hanem
megakadályozza ezt a csoportot a végrehajtásban. Ha a németek valóban
elleneztek volna a tömegmészárlást, akkor a rájuk nehezedő nyomás nem

381
 azt eredményezte volna, hogy akaratuk ellenére gyilkoljanak, hanem azt,
hogy mind egyéni, mind csoportos szinten a gyilkosságokban való részvétel
ellen döntöttek volna* Nagy valószínűséggel a legjobb esetben is csak egy
csekély kisebbséggel fordulhatott elő, hogy a környezet nyomásgyakorlása
miatt alkalmazkodtak a többséghez. Ez a feltevés ugyanis önellentmondássá
válik, mihelyt a németek egész csoportjainak tevékenységére próbálják al­
kalmazni. A lehetőség tehát, hogy ezzel magyarázzák a történteket, nagyon
is korlátozott A második és a harmadik hagyományos érvelés, mely szerint
a németek és általában az emberek hajlamosak a parancsok szolgai végre­
hajtására, ugyanúgy tarthatatlan, mint az a feltételezés, miszerint valamiféle
társadalomlélektani nyomás hatására gyilkoltak. Mint azok az esetek bizo­
nyítják, amikor egyeseknek lehetőségük volt a népirtó gyilkosságoktól való
távolmaradásra, a németeknek valóban volt lehetőségük nemet mondani.
A hagyományos magyarázatok közül a negyedik érvelés úgy szól, hogy a
végrehajtók, mint afféle bürokratákhoz illik, önérdekből (szolgálati előme­
netel érdekében vagy személyes meggazdagodás reményében) cselekedtek,
megint csak nincs tekintettel egy sor körülményre. Ezzel a magyarázattal
azokat a németeket szokták ábrázolni, akik a német zsidópolitikát tervező és
végrehajtó intézmények felelős beosztottai voltak. Ha az ő esetükben van is
valamelyes (halvány) eshetősége annak, hogy ilyen megfontolások vezették
őket, semmiképp nem mondható el ugyanez azokról az alárendeltjeikről,
akik katonaként vívták a maguk háborúját a zsidók ellen. A rendőr zászlóal­
jak és más hasonló alakulatok emberei túlnyomó részének a kivégzésekben
való részvétel semmiféle előmeneteli vagy meggazdagodási lehetőséget nem
jelentett. Nem ácsingóztak semmiféle rangra vagy értelmetlen előléptetésre,
mert legtöbbjük idősebb emberként kapott behívót és tudta, hogy hamaro­
san visszatér a maga középosztályi, alsó középosztályi vagy munkásosztályi
privát életébe. Ugyancsak kevesen remélhették, hogy meggazdagodnak, és
semmi nem bizonyítja, hogy sokan lettek volna, akikkel ez történt. Vagyis
az érvelés, mely szerint ez a fajta „önérdek” lehetett valamiféle motiváció a
tömeggyilkosságok elkövetéséhez, a legalapvetőbb tényekkel sem vág egybe.
Kevés kivétellel a végrehajtók számára semmiféle karrierlehetőséget vagy
anyagi előnyt nem jelentett a részvétel, vagyis ez sem akadályozta volna őket
abban, hogy nemet mondjanak a gyilkosságokra, ha akartak volna.
Az ötödik konvencionális érv szerint, hogy a végrehajtók tevékenysége
olyan szerteágazó volt, hogy vagy nem voltak tisztában személyes tetteik
jelentőségével, vagy ha tudták is, hogy mit tesznek, a folyamat állítólagos
fragmentált jellege miatt módjukban állt másokra hárítani a felelősséget. Az
efféle érvelés különösen komolytalan olyan emberek esetében, akik közvet­
len közeiről végeztek ki zsidókat, miután világosan közölték velük, hogy a
feladat a zsidó nép teljes elpusztítása. Még komolytalanabb ez az érvelés,
amikor az úgynevezett íróasztali gyilkosok tetteit próbálják magyarázni

382
vele, hiszen semmi sem bizonyítja, hogy nem tudták, mit csinálnak Mi­
vel a németek tízezrei teljesen tisztában voltak azzal, mit tesznek, amikor
a zsidókat legyilkolták, semmi szükség egy ilyen (empirikusan nem alátá­
masztható) alibit gyártani a számukra, s azt állítani, hogy nem teljesen vol­
tak tisztában azzal, amit csinálnak, vagy nem mérték fel, hogy felelősségük
tudatában meg kellett volna tagadniuk a részvételt. A legtöbbjük tökéletesen
értette, hogy mit csinál, s nincs okunk azt hinni, hogy aki nem volt teljesen
tisztában a helyzettel, másképp cselekedett volna, ha több ismeret birtoká­
ban van.
Ennek az öt konvencionális érvelésnek egyike sem ad megfelelő magya­
rázatot arra, hogy a németek miért gyilkolták a zsidókat, még akkor sem, ha
parancsra tették A m a parancsra cselekvés verziója legalább valamilyen felü­
letes igazságot hordoz az akciók ezen kategóriájára vonatkozóan. Ugyanakkor
ami a végrehajtók más kategóriájú tetteit illeti, ezek esetében a hagyományos
érvelésnek semmilyen hitele nincs. Valójában ezek képviselői szinte soha nem
képesek közvetlenül, célirányosan vagy rendszerszerűen egyéb magyarázatot
adni a történtekre, minthogy a németek parancsra cselekedtek.
Márpedig a kezdeményezőkészség, amit a végrehajtók rendszerint tanú­
sítottak ebben a könyörtelen és sokszor halálos tevékenységükben a zsidók­
kal szemben, a buzgalom, mely a németeket jellemezte az európai zsidóság
elleni megsemmisítő politikájuk kivitelezésében, nem magyarázható meg a
konvencionális érvekkel. Hiszen mindegyik azt állítja vagy feltételezi, hogy
a németek elvben ellenezték a népirtási programot (vagy ha nem, akkor
„közönyösen” az intézményes környezet hatása alatt vettek részt benne).
Raul Hilberg, aki jó példája ennek a gondolkodásmódnak, így teszi fel a
kérdést: „De vajon hogyan küzdötte le a német bürokrácia a morális elle­
nérzéseit?” Feltételezi tehát, hogy a német bürokráciának magától értetődő
módon „morális ellenérzései” voltak a zsidókkal való bánásmódot illetően,
mely nehézséget le kellett küzdeniük ahhoz, hogy folytathassák a zsidóül­
dözést Hilberg és a hozzá hasonlók igyekeznek megindokolni, hogy ezeket
a feltételezett ellenérzéseket és helytelenítéseket miként küzdöttek le (vagy
hogyan keletkezett a „közöny”) és miért cselekedtek a németek saját belső
késztetésük ellenében, amikor zsidókat gyilkoltak. Csakhogy ez a fajta ma­
gyarázkodás nem ad választ arra a kérdésre, miből lett a németek kezde­
ményezőkészsége, miért tettek többet, mint kellett volna, miért jelentkeztek
önkéntesen a kivégzésekre, amikor erre nem volt szükség, méghozzá elég
gyakran. Nem magyarázat ez azokra az esetekre sem, amikor a németek a
parancsot megszegve gyilkoltak. Nem magyarázat arra az általános, valójá­
ban elképesztően zavartalan eseménysorozatra, mely ennek a szerteágazó
programnak a végrehajtását összességében jellemezte, méghozzá rengeteg
ember bevonásával, akik akár szabotázs, akár parancsmegtagadás útján
számtalan fennakadást okozhattak volna.

383
 De még a gyilkosságok során tanúsított kezdeményezőkészség, a náci cé­
lok iránti elkötelezettség sem lehetett elegendő ok arra a kegyetlenkedésre,
mellyel az elkövetők áldozataikkal bántak* Márpedig különösen a táborok­
ban és a gettókban, a zsidókkal való bánásmódot ez a kitartó és állandó ke­
gyetlenkedés jellemezte. A végrehajtók kegyetlensége személyes, közvetlen
és azonnali módon mutatkozott Elmaradhatatlan korbácsaikkal és botja­
ikkal, kézzel és lábbal ütlegelték a zsidókat felsértették a bőrüket, taposták
őket, bizarr és megalázó aktusokra kényszerítették őket. Jelképes lehet az a
Bialystokban történt eset, amikor a 309-es Rendőr Zászlóalj egyik embere
a helyszínen tartózkodó német tábornok szeme láttára vizelte le az egyik
foglyot Ennek a német átlagembernek a számára a zsidók ürüléknek számí­
tottak és akként is kezelte őket. Az auschwitzi orvosok egyike, Heinz Thilo
„Anus mundinak”, a világ segge lukának nevezte a tábort, olyan helynek,
ahol a németek megsemmisítik az általuk az emberiség társadalombiológiai
ürülékének képzelt zsidókat.
„A kegyetlenségnek emberi szíve van” - ezekkel a szavakkal kezdődik
William Blakc egyik nagyszerű költeménye. Az emberi történelem tele van
nagyszabású, szervezett és szankcionált kegyetlenkedésekkel Rabszolgava­
dászok, rabszolgatartók, zsarnoki rezsimek, gyarmati kényurak, vallási ink-
vizítorok és rendőrségi vallatóemberek kínoztak és csonkították embertár­
saikat, hogy megőrizzék és növeljék saját hatalmukat, vagyont szerezzenek
és vallomásokat csikarjanak ki Ám az emberi barbárság hosszú történeté­
ből is kiemelkedik a maga sokszínűségével, változatosságával, találékonysá­
gával, mindenekelőtt pedig a végrehajtás lelkes módjával az a kegyetlenke­
dés, mellyel a németek a nácizmus idején a zsidókkal bántak.
Orlando Patterson Rabszolgaság és szociális halál című meghatározó
jelentőségű tanulmányában 58 rabszolgatartó társadalmat vizsgált meg
közelebbről. És úgy találta, hogy ezek 80 százalékában a rabszolgákkal jól
bántak, és csupán 20 százalékában bántak velük „durván vagy brutálisan”
Egy másik megállapítása szerint noha e társadalmak 29 százalékában sem­
milyen jogi akadálya nem volt a rabszolgák kínzásának, a rabszolgatartók
jól bántak a rabjaikkal. Ügy tűnik továbbá, hogy a bánásmód kíméletlen­
sége, a kegyetlenkedések gyakorisága és időtartama tekintetében még a kö­
nyörtelen rabszolgaállamok sem közelítették meg a náci német táborokban
és a gettókban lévő állapotokat* A halálnak és a kínzásoknak azt a világát,
amelyet a németek teremtettek a zsidók számára, egyedül a vallások poko­
lábrázolásaiban, illetve olyan művészek műveiben láthatjuk viszont, mint
Dante és Hieronymus Bosch*
Összehasonlításként szolgálhat Johann Paul Kremernek, egy másik
auschwitzi orvosnak a megjegyzése, aki azt írta az ott látottakról, hogy
„Dante Pokla csaknem komédiának tűnik a számomra”.
Német kényuraik számára a zsidók nem rabszolgák voltak, akiket alkab

384
m ánként meg kell korbácsolni, hogy m unkára kényszerítsék őket, de meg
kell őrizni fizikai erejüket, és testüket megfelelő kondícióban kell tartani,
hogy hasznukra lehessenek. Nem is politikai felforgató elemek voltak, aki­
ket a ném etek azért kínoztak, hogy titkokat csikarjanak ki tőlük a földalatti
m ozgalom ról Nem is eretnekséggel gyanúsították őket, akiket azért kellett
volna pellengérre állítani, hogy beism erjék deviáns gondolataikat, A zsidók
puszta léte, látványa volt az, magatartásuktól teljesen függetlenül, am i a né­
m et kényuraikból kiváltotta az erőszakot.
Az önként vállalt kegyetlenkedés, az ütlegelés a táborlakók „mindennapos
ju ssá' volt, a ném etek számára pedig ez volt a „sport”, az a jelképes kegyet­
lenség, mely szerves részévé vált egész ottani tevékenységüknek Gyakran
játékszerként használták a zsidókat, cirkuszi állatokként, akiknek számukra
megalázó, a ném etek számára szórakoztató jeleneteket kellett előadniuk

Mifisk-M azowieckiben a ném etek békaugrásokra

kényszerítenek zsidókat

A Lear király parafrázisával a zsidók elm ondhatták volna a ném etek ve­
lük szem ben alkalmazott bánásm ódjáról: „Olyanok vagyunk m i a ném etek­
nek, m int zabolátlan gyerekeknek a legyek, sportból gyilkolnak és kínoznak
bennünket”.
Lengyelországban ez a ném et sport 1939-ben , a megérkezésükkel egy
időben kezdődött. Az egyik túlélő leírása szerint ”A.z élet ham arosan elvi­
selhetetlenné vált. Rendszeresen ütöttek m inket. Csapkodtak és rom boltak.
Lerohanták a szomszédos falvakat, és m inden ilyen kirándulás nyomán
m egjelentek a notórius szürke cédulák a falakon a kivégzettek neveivel. L en­
gyel menekülteket uszítottak a zsidó házak kifosztására. A legkülönbözőbb
szadista műveletekre kényszerítettek m inket, és azzai hetvenkedtek, hogy itt
maradnak egy évig, és ez idő alatt öt percig sem hagynak m inket békén, am i
még így is szerény kifejezés volt, a háborús idők legnagyobb eufem izm usa”
Ez a brutalitás szinte mindig önkéntes volt, kizárólag az adott ném etnek

385
 a passziója. A németek körében* akik közvetlen urai voltak zsidó áldoza­
taiknak a kínzások és a halál birodalmában; a kegyetlenség lett a norma
és csaknem univerzálissá vált. A németeknek az a kisebbsége, amelyiknek
ellenére volt ez a kíméletlenség* az elfogadott ethoszhoz való alkalmazko­
dást választotta és legalább megjátszotta a brutalitást. Zsidó túlélők többen
is tanúsították* hogy a németek közül néhányan csak olyankor ütöttek meg
zsidókat* amikor más németek látták, mit csinálnak* és úgy ütöttek* hogy
a lehető legkevesebb sérülést és fájdalmat okozzák. Jellemzően mutatja ez,
hogy más németek is megtehették volna ugyanezt, ám ők a brutalitást vá­
lasztották, akár látta őket valaki, akár nem.
Chaim Káplán, a varsói gettó nagyszerű krónikása vette a fáradságot,
hogy leírja azt a néhány esetet, amikor valaki a sztenderd brutális gyakorla­
toktól eltérően viselkedett. A 2 egyik felügyelő* áld liszLában volt vele* hogy
ha nem adja tudtui határozottan, hogy ragaszkodik saját humánus elveihez*
akkor a zsidók ugyanúgy fognak tekinteni rá, mint megvadult társaira, Káp­
lán egyik barátjának ezt mondta: „Ne féljenek tőlem, engem nem mérgezett
meg a zsidógyűlölet1'. Felidéz Káplán egy másik esetet is, amikor néhány
német katona udvariasan bekéredzkedett egy sportmérkőzésre, amit zsidók
rendeztek. A németeknek ez a barátságos jelenléte mindenkit meghökken­
tett. Káplán szavai szerint: „Ez egy csoda volt.1’
A táborokról és gettókról készült tanulmányok mindegyikéből kiderül,
hogy milyen ritkaság volt egy német részéről az emberséges viselkedés.
Mint Erich Goldhagen írja* „ezek a »jó németek*, ahogy róluk beszéltek,
magányos józan figuráknak tűntek egy bódult állapotban lévő karnevá­
li forgatag közepén. Tisztességes magatartásuk ugyanolyan ritkaságnak és
csodálnivalónak számított* mint normális időkben egy szentnek a feltűnése.
A zsidók olyan csodálattal beszéltek ezeknek az egyéneknek a cselekedete­
iről, ahogy a szentek életéről szokás beszélni és legendákat fontak a nevük
köré”. A németek, a végrehajtók azonban óriási többségben voltak, ők vol­
tak azok, akik nem ítélték el a „végső megoldás” céljait és akik jelentékeny
szerepet játszottak e célok elérésében, s az ő tetteik fényében tűnt csodá­
nak a tisztességes viselkedés. A zsidókkal szembeni német kegyetlenkedés,
mely önkéntes volt, s melynek semmiféle hasznos vagy praktikus célja nem
volt, csakis az elkövetők kielégülésére és örömére szolgált, megcáfol minden
olyan magyarázatot, miszerint a végrehajtók nem értettek volna egyet azzal*
amit csináltak.
A kegyetlenkedés, mely szisztematikusan és folyamatosan áthatotta a tá­
bori élet mindennapjait, akár a felsőbbség utasítására történt, akár a hely­
színen, az elkövető saját kezdeményezésére, betekintést enged a végrehajtók
gondolkodásmódjába. Ez a magatartás az elkövetők számára és mindazok
sokasága számára, akik tudtak róla, hogy a vállalkozás, melynek szolgála­
tába szegődtek, feltehetően nem lehet „jogszerű”, még ha halálos ellenségek

386
„jogszerű” kivégzéséről van is szó, legfeljebb valamiféle perverz gondolko­
dásmód alapján tekinthető ilyennek* A kegyetlenkedés mutatta meg, hogy a
mód, ahogy a németek a zsidókkal bántak, nem lehetett morális a fogalom
hagyományos, „keresztényi” értelmében. Csakis az új náci moralitás foga­
lomkörében érezhették úgy az elkövetők, hogy valamiféle igazságos dolog
részesei*
Ugyancsak a szisztematikus kegyetlenkedés mutatja, mennyire hazugak
azok a gyenge, nyilvánvalóan alaptalan megfontolások, melyekkel a zsidók
legyilkoiását magyarázzák és ismételgetik kritikátlanul maguk az elkövetők
és néha a történészek is. Ez az, ami hazugnak mutatja az elkövetők háború
utáni vallomásait arról, hogy csak parancsot teljesítettek, mivel a parancsok
természetéből következik, hogy végre kell őket hajtani, vagy mivel nem vol­
tak abban a helyzetben, hogy mérlegelhessék a parancsok jogszerűségéi. A
rendszeres kegyetlenkedés minden benne részt vevő német számára meg­
mutatta, hogy nem valamiféle katonai szükségszerűség, az ellenség elpusz­
tításának kényszere vezette őket, hanem a meggyőződés, hogy a zsidóknak
szenvedniük kell, s mely a legnagyobb gyűlölködést váltotta ki belőlük, amit
nép valaha más nép ellen táplált.

BÁRMILYEN MAGYARÁZATOT a népirtás elkövetőinek a fejezet be­

vezetőjében megfogalmazott négy cselekvésmód formájában elkövetett
tetteire, alá kell támasztani legalább empirikus bizonyítékokkal. Ám egyik
konvencionális magyarázat sem válaszol arra a kérdésre, miért nem hasz­
nálták ki az elkövetők a lehetőséget a kivégzésektől való távolmaradásra
és a zsidók szenvedéseinek enyhítésére. Nincs magyarázat arra sem, miért
cselekedtek a végrehajtók ezzel ellentétesen, fölösleges szenvedést okozva,
miért oly lelkesen és buzgón teljesítették a halálos küldetésüket. Erre a ha­
gyományos magyarázat nem ad választ. Ezenkívül bármely magyarázatnak
koncepcionális, elméleti alapra és összehasonlításokra kell épülnie.
Minthogy a konvencionális magyarázatok mindegyike kifejezetten vagy
implicit módon az egyetemes emberi jellemvonásokra épít, kielégítőnek kell
lennie bárki számára, aki valaha az elkövetők helyzetében találhatja magát.
Ez azonban nyilvánvalóan és bizonyíthatóan hamis megközelítés. A foglyok
kezelésének különféle módozatai alapvetően a fogvatartók személyiségétől
és nézeteitől függtek. Látható volt ez akkor, amikor a szlovák belügyminisz­
térium lecserélte az őrséget a zsidók számára felállított táborokban: „A tá­
borokat a Hlinka-gárda emberei őrizték, de mivel azok nagyon ellenségesek
voltak a foglyokkal, a zsidók panasszal fordultak a szlovák hatóságokhoz, a
leváltásukat kérték. Ennek következtében a Hlinka-gárdát a szlovák csend­
őrség váltotta fel, s a helyzet a táborokban javult”. Az örökét pontosan azért
kellett lecserélni, mert a zsídógyűlölet oly mértékben meghatározta minden
cselekedetüket, hogy ha a táborbeli viszonyok javítása volt a cél, ezt csak

38
 az eltávolításukkal leheteti elérni, hiszen egyszerűbb volt kevésbé ellenséges
őröket odavinni, mint ezeket a vad antiszemitákat emberségesebb viselke­
désre bírni.
Mivel a konvencionális nézetek figyelmen kívül hagyják a végrehajtók
személyiségét, ezekben benne foglaltatik az a feltételezés is, hogy ha mond­
juk az olasz kormány rendelt volna el hasonló népirtást, akkor a hatalomnak
való feltétlen bchódolás, a körülmények nyomása, vagy a feltételezett sze­
mélyes érdekeltség folytán az átlagos olasz ember ugyanolyan kegyetlenül
gyilkolta volna a zsidó férfiakat, nőket és gyermekeket, ahogy a németek
tették. Ez azonban komolytalan feltételezés, mert a tényleges történelmi
tapasztalat nem ezt mutatja. Az olaszok, beleértve az olasz katonaságot is,
nagyjából-egészéből elszabotálták a Mussolinitól érkezett utasításokat a zsi­
dók deportálását illetően, mert tudták, hogy ez a németeknél a deportáltak
halálát jelentette volna. És mert az nem vitatható, hogy azonos helyzetekben
nem minden nép viselkedik azonos módon, s hogy ugyanez a táborok őreire
és a népirtási parancsok végrehajtóira is vonatkoztatható, nem voltak „uni­
verzális” lélektani és társadalomlélektani tényezők, melyek meghatározták a
végrehajtók viselkedésmódját. így aztán a kérdés így vetődik fel: Mik voltak
azok a dolgok a 20. század közepén Németországban, a német politikában,
a társadalomban és a kultúrában, amelyek felkészítették a németeket olyan
tettek elkövetésére, amelyeket az olaszok nem követtek volna el?
Van a konvencionális magyarázatoknak egy még fontosabb elvi problé­
mája, mint az elkövetők személyiségének figyelmen kívül hagyása. Az áldo­
zatok személyiségének semmibevételéről van szó. Itt hipotetikus összeha­
sonlítások egész sora kínálja magát. Vajon ugyanezek az elkövetők ugyanígy
bántak volna adott esetben északi szomszédaikkal, mondjuk az unokatest­
véreknek tekintett dánokkal is, ha erre kapnak parancsot? Parancsra netán
kiirtották volna München egész lakosságát is? Hitler parancsára leöldösték
volna saját családtagjaikat is? Elfogadva, hogy azoknak a németeknek a túl­
nyomó része, akik a zsidókat gyilkolták vagy valamilyen módon elősegítet­
ték ezt a mészárlást, ez utóbbi parancsokat nem hajtotta volna végre - és
nem hiszem, hogy lenne olyan történész vagy tisztességes kutató, aki ennek
ellenkezőjét állítaná - megállapítandó, hogy a gyilkolás! hajlam legfőbb for­
rása az az elképzelés volt, amit az elkövetők az áldozataikról alkottak. Ez a
felismerés pedig szükségessé teszi, hogy szemügyre vegyük a zsidók azon
tulajdonságait, amelyekkel a németek ruházták tél őket, s amelyek alapján
elfogadták teljes megsemmisítésük szükségességének gondolatát.
Az is különlegességnek mondható, hogy a németek milyen simán fogad­
ták el a megsemmisítési programot. A bürokráciáknak, a hivataloknak és
a2 alárendelteknek általában ezer módjuk van egy politika szabotálására,
megbénítására vagy a végrehajtás lelassítására, ha nem szeretik vagy ellen­
zik azt a politikát. A nagyszabású vállalkozásokhoz pedig többre van szük­

388
ség, mint minimális alkalmazkodásra a végrehajtók részéről, amennyiben
a végrehajtással az előírt sebességgel akarnak haladni, nem pedig döcög­
ve. Különösen érvényes ez egy kontinensnyi kiterjedésű népirtás esetében,
mely minden végrehajtási ponton odaadást és kezdeményezőkészséget igé­
nyel a végrehajtók részéről, akiknek a legkülönbözőbb követelményeknek
kell megfelelniük és ezer műveletet kell elvégezniük, gyakran hajmeresztő
sebességgel. Ehhez energikus, a projekt iránt lelkesedő emberekre van szük­
ség. Nos, akkor az a kérdés, hogy az átlag német ember honnan vette ezt a
lelkesedést és energiát?
A különféle esetek és események elemzése mellett a Holokauszt vizsgá­
latánál muszáj figyelembe venni a végrehajtók és az áldozatok személyiségi
vonásait is. Tekintettel kell lenni azokra a személyekre, intézményekre és
körülményekre is, akiknek és amelyeknek közük volt a végrehajtáshoz. Meg
kell keresni az elkövetőkben a közös vonásokat, amelyek megmagyarázzák
a viszonylagosan egységes fellépésüket és az okokat, amelyek miatt az eltérő
viszonyok kozott is általában azonos módon jártak el. A művelet zavar talan
lebonyolítására másképp nincs magyarázat A vizsgálatnak emellett külön­
féle elemzési szinteken kell folynia, látni kell, hogyan érvényesülhetett a vi­
szonylag egységes általános politikai vonal a meglehetősen különböző helyi
viszonyok között, ismerni kell a megsemmisítési intézmények karakterét
és az egyéni cselekvés típusait Ezek a zsidó „munka” körülményei között
tanulmányozhatók a legeredményesebben. Jellemző, hogy a nácizmus és a
Holokauszt makroszintű elemzése mostanáig elválasztódott a középszin­
tű és milcroszintű elemzéstől. Végül a népirtás összehasonlító elemzésére
is szükség van, holott a konvencionális magyarázatok mindezzel adósok
maradnak. Nagyon fontos, hogy a magyarázatoknak tartalmazniuk kell az
összes télsorolt követelményeknek megfelelő motivációelemzést. Legvégül
pedig magának a motivációnak a genezise is figyelmet igényel.
A hagyományos magyarázatok a felsorolt követelmények egyikének sem
képesek eleget tenni. Lehet bármilyen találékony, zseniális vagy alapos az
okok feltárása, a dolgok a legelemibb formájukban sem állnak össze egésszé,
ha az egyik magyarázat csak a Holokauszt egyik vonatkozását veszi célba, a
másik a másik vonatkozását és így tovább. Ráadásul a német cselekedetek
némelyikének megértéséhez ezen magyarázatok egyike sem elégséges. E ha­
talmas empirikus tévedések mellett a konvencionális magyarázatok koncep­
tuális hibákkal is terheltek.
A konvencionális nézetek absztrakt, történelmietlen magyarázatok, me­
lyek egyike egy társadalom-lélektani laboratóriumban keletkezett. Olymér­
tékben absztrakt és univerzális jellegű nézetek ezek, hogy azt képzelik, hogy
a németek gyilkolásra (1) való készségességének (2) megmagyarázása (3)
ugyanolyan egyszerű, mintha azt kellene bizonyítani, hogy bármely személy
(1) rávehető bármely cselekedetre (2), amit nem óhajt megtenni bármely

389
 tárgyban (3), legyen az a tárgy egy személy vagy egy dolog. A konvencio­
nális magyarázatok szerzői ezenfelül nem foglalkoznak a történelmi specifi­
kumokkal sem, melyek az elkövetők cselekedeteit meghatározták, ahogy az
áldozatok identitása sem érdekli őket. E magyarázatok szerkezete alapján
szerzőik a Holokauszt minden jellegzetességét, még népirtó jelleget is m á­
sodlagos, tüneti jelenségként kezelik, s ezzel minden érvelésüket irreleváns­
sá teszik. Ezek a szerzők megtehették volna, hogy nézeteik kifejtésekor meg
sem említik, hogy a végrehajtók németek voltak, hogy cselekedeteik m a­
gukban foglalták a tömegmészárlást és a rendszeres kegyetlenkedést, vagy
hogy az áldozatok zsidók voltak, s az ilyen mulasztások semmit sem változ­
tatnának érvelésük erején és eredményességén. A hagyományos magyará­
zatokban összemosódik az átlagember, aki egy népirtásban vesz részt, azzal
az átlagemberrel, akinek egy adópolitika végrehajtása a feladata, jóllehet
ezek ordítóan különböző dolgok. A nyomásgyakorlás, a hatalomnak való
engedelmesség, a társadalom lélektani hatás, az önérdek és a felelősség-át­
hárítás az ő logikájuk szerint ugyanúgy és ugyanolyan problémamentesen
magyarázza a Holokauszt végrehajtóinak viselkedését, ahogy mondjuk egy
mai bürokrata magatartását, akinek példának okáért egy olyan légszennye­
zés elleni programot kell végrehajtania, melyet helytelennek tart.
A koncepciós hibák itt nyilvánvalóak. A hagyományos magyarázatok
ugyanis nem ismerik el, valójában tagadják, hogy az elkövetők is emberi
lények voltak, nevezetesen, hogy maguk is ügynökei voltak egy ügynek, m a­
guk is morális döntések meghozatalára képes morális lények voltak. Nem
ismerik el, hogy cselekedeteik „embertelensége1' nem egyszerűen másodla­
gos tünet volt a háttérben lévő jelenséghez képest. Nem ismerik el az áldo­
zatok emberségét sem, mert az ő hagyományos elképzelésük szerint mind­
egy, hogy az elkövetők cselekedeteinek tárgyai saját egyéniséggel rendelkező
emberek voltak (nem pedig állatok vagy tárgyak).
Minden hagyományos magyarázat elvetendő tehát egy olyan magyarázat
kedvéért, mely megfelel az általam vázolt követelményeknek, mely tekin­
tetbe veszi az elkövetők és az áldozatok személyiségét, továbbá elismeri az
elkövetők ügybuzgalmát, tevékenységük különleges természetét, valamint
az áldozatok humanitását. Az egyetlen megfelelő magyarázat ezekre a cse­
lekedetre az, hogy a démoni antiszemitizmus és annak egy virulens faji va­
riációja alkotta az elkövetők és általában a német társadalom azon közös
eszményét, melyben megtörténhetett az, ami megtörtént. E nézet szerint
a német elkövetők meggyőződéses tömeggyilkosok voltak, férfiak és nők,
akik saját eliminációs antiszemita meggyőződésükhöz és kulturális antisze­
mitizmusukhoz híven a mészárlást igazságosnak tekintették.
Az, hogy az elkövetőket saját meggyőződésük bírta rá a gyilkosságokra,
az Einsatzgruppen-alakulatok parancsnokai is elismerték, s a2 ő vallomása­
ik a legfontosabb és legtanulságosabb vallomás ólai ak tekinthetők a háború

390
után elhangzottak közül. Olyan vallomások, melyeket meglepetésre eddig
senki nem vett figyelembe, Reinhard Maurachnak a nürnbergi Einsatzg-
ruppen-perben elhangzott előterjesztése szakértelemmel megfogalmazott
védői vélemény melyben az az egyszerű igazság fogalmazódik meg, hogy
az Einsatzgruppen-alakulatok tagjai őszintén hittek benne: a bolsevizmus,
mellyel Németország apokaliptikus küzdelembe bonyolódott „zsidó talál­
mány volt és csakis a zsidóság érdekeit szolgálta”. Érvelése szerint ez szub­
jektív igazolást jelentett a németek számára a zsidók kiirtásához, mivel a
németek, végrehajtók és nem végrehajtók, helyesen vagy hibásan, mind úgy
vélték, hogy ezen múlik Németország fennmaradása. Ennek az érvnek a ki­
fejtésekor Maurach e hiedelemnek a forrásaira is kitért: „...nem lehet kétsé­
ges, hogy a nemzeti szocializmus a legteljesebb mértékben sikerrel győzte
meg a közvéleményt, mi több, a nemei nép elsöprő többségét arról, hogy
a bolsevizmus és a zsidóság ugyanazt jelenti” Maurach, akárcsak maguk a
végrehajtók, a közvetlen háború utáni években maga is ennek az ideológi­
ának volt a foglya, ennek következtében korrektnek gondolt meggyőződés­
ként védelmébe vette ezt a hitet. Amit a németek láttak a szovjet zsidóknál,
nevezetesen a pártban, az államban és a biztonsági szerveknél elfoglalt ve­
zető pozíciójukat, az szerinte „a nemzeti szocialista ideológia korrektségét
támasztotta alá”. A zsidók ártalmas hatalma Maurach szerint oly nagy volt,
hogy még a hadseregben lévő nem antiszemiták kis csoportját is antisze­
mitává tette. Maurach a maga előterjesztésének befejezéseként összegezte
azt a kettős forrást, melyből a németeknek az a hite táplálkozott, hogy a
zsidókat el kell pusztítaniuk: „Védenceim a nemzeti szocialista elméletnek
megfelelően, valamint saját koncepciójuk és tapasztalataik alapján egy lé­
lektani tévedés áldozatai voltak, melynek alapja a bolsevizmus és a kelet-eu­
rópai zsidóság politikai szerepének félreértése volt. Ez a koncepció képes
volt meggyőzni védenceimet arról, hogy a német birodalom és a német nép
fennmaradása elleni támadást mindenekelőtt a megszállt orosz területeken
élő zsidóság felől kell várni”. Maurach nem hagyott kétséget afelől, hogy a
végrehajtók valóban hittek ebben a téveszmében.
Ottó Ohlendorf, az Einsatzgruppe D volt parancsnoka megerősítette,
hogy Maurach pontosan jellemezte az ő észjárásukat. Egy 1947-ben kelt
levelében, melyet a börtönből csempésztek ki, Ohlendorf őszinte hangnem­
ben írt a feleségének arról, hogy mi vezette őt és sok ezer társát a zsidók
lemészárlására. A zsidóság, írta, még a háború után is „gyűlöletet vetett és
újból gyűlöletet arat... Mi másnak lehetne tekinteni, mint az ördög müvé­
nek azt, aki ellenünk harcol?” Ohlendorfot igazán nem lehet szadistának
nevezni, mi több, egyebekben tiszteletreméltó embernek mutatkozott,
idealistának még a náci rendszeren belül is, aki hitt egy harmonikus utópia
víziójában. Ám a zsidókat illetően ez a magasan képzett ember az egész né­
met társadalomban elterjedt démonizált képet osztotta. Őszintén és emelt

391
 hangnemben tette fel a kérdést: „Mi másnak lehet tekinteni, mint az Őrdög
művének?" A népirtás végrehajtói, köztük Ohlendorf, hittek abban, hogy a
zsidókkal kapcsolatban nem volt más választásuk. Nem lehet vitás, hogy a
zsidókról vallott nézeteik kellőképpen erőteljesek voltak ahhoz, hogy elfo­
gadtassák velük a népirtást, mint megfelelő „megoldást” akár „a zsidókér­
dés megoldásának” egyetlen módjaként. A kérdés így csupán az, hogy ezek a
hiedelmek miként idézték elő a Holokauszt különböző megjelenési formáit.
A németek zN sidókkal kapcsolatos hiedelmei, amelyek nagyon eltértek at­
tól, ahogyan például a dánokról vagy a bajorokról vélekedtek, a dánokkal és
a müncheni őslakosokkal ellentétben a zsidókat olyan lényeknek tartották,
akiket meg lehet és meg kell semmisíteni. Az nem kétséges, hogy az efféle
hiedelmek megfelelő motivációt jelenthetnek a zsidó nép teljes megsemmi­
sítéséhez. A dolog logikáját jól mutatja és ki is fejti a korabeli német sajtó.
A Deutschcr Wochendienst írta 1943. április 2 án: „A zsidók esetében nem
csupán néhány bűnözőről van szó (ilyenek minden nép között vannak), ha­
nem arról, hogy az egész zsidóság bűnös tőről fakad és eleve bűnözői ter­
mészettel bír, A zsidók nem hasonlíthatók más népekhez, hanem egy álnép,
melyet az öröklött kriminalitás tart egyben (eine m einem Scheinvolk zu-
sammengeschlossene Erbkriminalitüt)... A zsidóság megsemmisítése nem
veszteség az emberiség számára, hanem ugyanolyan hasznos dolog, mint a
halálbüntetés vagy a védőőrizet más bűnözők esetében”. Hogyan magyaráz­
zák ezek a hiedelmek a nemet akciókat? Hogyan értékelendők ezek a néze­
tek, amikor azt vizsgáljuk, hogy miként cselekedtek?
Ezek a nézetek vezették őkel kollektiven is és egyénileg is a népirtó pa­
rancsok végrehajtására, ahelyett, hogy a gyilkosságoktól való tartózkodás
mellett döntöttek volna, vagy teljesen kivonultak volna a tömeggyilkossá­
gokat végrehajtó intézményekből. Azoknak, akik elhitték, hogy a zsidóság
apokaliptikus csatát vív a németséggel, a zsidók megsemmisítése igazságos­
nak és szükségesnek tűnt. Ha clhiszed, hogy ilyen halálos veszedelem fenye­
get, akkor nem fogod cserbenhagyni sem a honfitársaidat, sem a családodat.
A Mérges gomba című népszerű illusztrált gyermekkönyv gyűlölködéssel
teli leírást közöl a zsidók bűneiről, akik a mérges gombához hasonlóan jó­
nak néznek ki, de halálosan veszedelmesek. A német gyermekek számára
így fejtették ki a zsidókkal kapcsolatos érzelmeket és logikát, nevezetesen
azt, hogy a világot meg kell tisztítani a zsidóktól, jellemző a könyv utolsó
fejezetének a címe: „A zsidókérdés megoldása nélkül nincs üdvözülés az
emberiség számára!”
És mivel a németek hittek abban, hogy amit tesznek, az igazságos, rend­
szeresen léptek fel kezdeményezőleg a zsidók elpusztításában, az igazhitűek
buzgalmával vetették magukat a feladatok végrehajtásába olyankor is, ami­
kor erre nem kaptak kifejezett parancsot. Hitük a magyarázat arra, hogy
nem tagadták meg a gyilkosságokban való közreműködést, s arra is, hogy
 miért jelentkeztek oly sokan önkéntesen a kivégzőosztagokba a rendőr zász­
lóaljakból és máshonnan.
Az egyszerű németek lelkes odaadása a zsidók legyilkolásában megmu­
tatkozott a 101-es Rendőr Zászlóalj egyik gyilkos műveletében. 1942 no­
vemberében egy este kitudódott, bogy másnap Lukówban zsidókat fognak
kivégezni. „Azon az estén egy berlini rendőr szórakoztató együttes érkezett
hozzánk vendégségbe. Zenészekből és prózai színészekből állt. Az együttes
tagjai is tudtak arról, hogy zsidókat fognak kivégezni, és felajánlották vagy
inkább kérték, hogy ők is részt vehessenek a kivégzésen. A zászlóalj pedig
eleget tett ennek a furcsa kérésnek”. Ezekre a német szórakoztatókra, akik­
nek hivatalosan semmi közük nem volt a zsidók megsemmisít éséhez, sen­
kinek nem kellett nyomást gyakorolnia, senki nem kényszerítette őket, nem
kaptak semmilyen parancsot. Az egész vállalkozás általános önkéntességi
szellemében jártak el, amikor maguk könyörögtek a lehetőségért, bogy zsi­
dókat ölhessenek. A zsidók lemészárlását célzó vágyaikat senki nem tekin­
tette betegesnek vagy aberráltnak, A következő napon a kivégzőosztagban
ennek a haknibrigádnak a tagjai voltak többségben. Mint oly sok más német
végrehajtó, könnyű szívvel és lelkesen váltak a zsidók hóhéraivá.
A németeknek ez a hite a zsidók megsemmisítésének igazságosságában
megmagyarázza, miért vettek részt általában önkéntességi alapon a néme­
tek az európai zsidóság kiirtásában. Mint az egyik túlélő megjegyezte: „Soha
nem számítottunk arra, hogy a németek közül bárki megtagadja a parancs
végrehajtását”. Ennél azonban sokkal inkább feltűnt ennek a túlélőnek a
németek sokféleképpen kifejezésre jutó önkéntessége: „Cselekedeteik azért
végzetesek, mert a parancsokon kívül és azokon felül egyénileg, Önkéntesen,
aktívan és készségesen hagyták jóvá, élvezték és teljesítették túl a hivatalos
programot (a megsemmisítést)”.
A németek gyilkolás! buzgalma mutatkozott meg az egymást követő ki­
végzésekben, mint az az ukrajnai Ustilug (Ustyluh) helységben történt, a
lengyel határ mellett. Miután a németek haláltáborokba szállították vagy a
helyszínen lelődözték azokat, akiket sikerült bekeríteniük,

„vadászni kezdtek azokray akik elbújtak előlük. Olyan vadászat volt ez,
amilyet még ember nem látott. Egész családok rejtőztek el a házakban ki­
alakított rejtekhelyeken , mint mi is W lodzimierzben , és a németek ezek után
kutattak fáradhatatlanul és vég nélkül. Utcáról utcára, házról házra jártaky
centiméterről centiméterre átkutattak mindent a pincétől a padlásig. A rejtek­
helyek felfedezésének szakértőivé váltak. Amikor egy házat átkutat lak, végig­
tapogatták a falakat , mindenütt hallgatóztak , hogy a hangokból ítéljék meg,
nincsenek-e kettős fa la k valahol. Lyukakat ütöttek a padlóba és a plafonba.
Ezek többé m ár nem korlátozott »müveletek« voltak. Ez m ár a totális meg­
semmisítés volt. SS-katonák csapatokban özönlötték el az utcákat , átkutatva

393
 minden fészert, melléképületet , bokrot , istállót és disznóólát És ezrével fogták
el és gyilkolták meg a zsidókat. Aztán százával Aztán tízesével Végül pedig
egyesével ”

Ez a „vadászat”, „amilyet még ember nem látott” teljes egészében illett

arra is, amit a németek a gettókban csináltak. És hasonlóan zajlottak a „zsi-
dóvadászatok” más vidékeken és más gettókban, ahol a rendőr zászlóaljak,
köztük a 101 -es zászlóalj emberei tevékenykedtek. Azoknak, akik valaha
tanúi voltak egy-egy ilyen gettó kiürítésnek, az volt az egybehangzó benyo­
másuk, hogy nem kényszeredett végrehajtókat látnak, hanem szenvedélyes,
elszánt, fáradhatatlan és lelkes embereket, egy vallás bajnokait, alak szent,
megváltó küldetést teljesítenek.
Amint az idők folyamán oly sok fiatalénaber indult önként a háborúba,
hogy országáért harcoljon, ugyanígy jelentkeztek a németek önkéntesen,
hogy leküzdjék ezt a mégoly kognitív úton-módon kreált ellenséget. Az,
hogy ezek a férfiak saját akaratukból váltak hóhérokká, megmagyarázza,
hogyan állíthatták össze a rendőr zászlóaljak önkéntesekből a kivégző osz­
tagokat. A tisztek tudták, hogy alárendeltjeik velük vállvetve vesznek részt
a nagy német vállalkozásban, így semmit sem kockáztattak, amikor önkén­
tesség alapján szervezték meg ezt a piszkos munkát, A tisztek bíztak és bíz­
hattak is abban, hogy épp elegen lesznek, akik kilépnek a sorból.
A hit, miszerint a zsidók már nagy károkat okoztak a németeknek és
mindig is ezen fognak fáradozni, legalább részlegesen megmagyarázza azt
a borzalmas kegyetlenséget is, amellyel a zsidókkal bántak. Egy német ren­
dőrhivatalnok, aki a krakkói körzetben teljesített szolgálatot, azt vallotta,
hogy a vele együtt szolgálók „kevés kivétellel elég nagy örömmel vettek
részt a zsidók lelövésében. Örömünnep volt a számukra!”. A kivégzések ide­
jén „a zsidók ellem hatalmas gyűlölet, a bosszúállás” motiválta őket.
léhát az elkövetők kegyetlensége, akár parancsra cselekedtek, akár
önkéntesen, a túlnyomó többség esetében sem törvénytelennek, sem er­
kölcstelennek nem számított. Kegyetlenségük egyetlen célja az volt, hogy
az áldozatok minél többet szenvedjenek, semmiképp sem volt hatással a
rezsim legitimitására, nem ártott a2ok tekintélyének, akik erre parancsot
adtak, nem igényelt további racionális indokolást vagy „jogszerű” eljárást.
A démonizált antiszemitizmus csak segített a kegyetlenkedések kiterjeszté­
sében, általánossá tételében mindazokon a helyeken, ahol a németek köz­
vetlen kapcsolatba kerültek kiszemelt áldozataikkal. A széles, rendszeres,
totális és könyörtelen brutalitás, mellyel a zsidókat kezelték, éppenséggel
ezzel a meggyőződéssel magyarázható, vagyis azzal, hogy a németek egy­
szerűen kiiktatták a zsidókat a maguk erkölcsi kódjából, amely a társada­
lom összes többi csoportja számára morális védelmet nyújtott. Az erkölcsi
normáknak e2 a felfüggesztése tette lehetővé számukra egy olyan kegyetlen

394
bánásmód alkalmazását, amilyet más németekkel szemben soha nem en­
gedhettek volna meg maguknak. Emellett a német antiszemitizmus meg­
torlásra is sarkallta az embereket, ami legtöbbjük számára annyit jelentett,
hogy szenvedést kell okozniuk áldozataiknak, akik a maguk részéről pato­
logikus gyűlölködésként érzékelték ugyanezt, ami minden németre kiter­
jedt „A nácikat egészében véve betöltő fenevad teljesen egészséges, megtá­
mad és elpusztít mindenkit, de a bennük lévő ember gyógyíthatatlan beteg.
A természet a szadizmus betegségével fertőzte meg, s ez a kór minden egyes
porcikájába behatolt. Nincs olyan náci, akinek a lelke ne lenne fertőzött
zsarnoki, szadista hajlamokkal” -írja a Varsói napló című könyvében Ó la­
im Káplán, a varsói gettó krónikása. A németek zsidókkal kapcsolatos hi­
edelmei olyan romboló és vad szenvedélyeket szítottak, amelyeket a civili­
zációkban általában elítélnek és tiltanak. Emellett erkölcsi racionalizálást és
lélektani impulzust jelentettek a számukra ahhoz, hogy szenvedélyüket fel
is használják a zsidók rovására.
Ha ezek a gyilkosok, mint antiszemiták, nem lettek volna meggyőződve
arról, hogy a zsidók halált érdemelnek, csupán érzelemmentesen cs vakon
parancsot hajtottak volna végre, akkor valóban azt lehetne mondani, hogy
„hidegek, közönyösek voltak áldozataik iránt” miként az Michael R. Mar-
rus A Holokauszt a történelemben c. könyvében olvasható. Akkor mond­
hatták volna maguknak, hogy ők nem értik ugyan, miért kell a zsidóknak
meghalniuk, de ha a tévedhetetlen Führer a maga végtelen bölcsességével
elrendelte a lemészárlásukat, annak meglehet a maga oka, arra létezhet va­
lamiféle mélyebb, titkos állami indok. Ez esetben a hozzáállásuk hasonlatos
lenne Tennyson könnyűlovasságáéhoz, s elmondhatnák magukról: „Nem
az a dolgunk, hogy megmagyarázzuk, miért, az a dolgunk, hogy cseleked­
jünk és meghaljunk”.
Ha a németek egyszerűen főbenjáró bűnösöknek tekintették volna a zsidó­
kat, akik valami kivételesen aljas bűnt követtek el, akkor lehettek volna „hide­
gen közönyösek” amint az lehet egy modernkori hivatásos ítéletvégrehajtó. A
német elkövetők végső soron egy egész nemzetnek a hóhérai voltak, akiket a
német állam ítélt halálra. A modern államok hivatásos hóhérai egy hivatalo­
san előírt majdhogynem klinikai módszerrel ölnek, gyorsan, kínzás nélkül a
lehető legkevesebb fájdalmat okozva, ahogy Brutus mondja Shakespeare-nét
a Julius Caesarban: „Öljük meg őt bátran, de ne dühösen”. A németeket igen­
csak elborzasztotta volna, ha egy közönséges bűncselekményt elkövető német
gyilkost kínzások és megaláztatások közepette végeztek volna ki. A Hitler
ellen 1944. július 20-án elkövetett merénylet után a Fiihrer elrendelte, hogy
az összeesküvőket zongorahúrral fojtsák meg és állatok módjára lógjanak.
Amikor a hadsereg katonái előtt bemutatták a filmet, mely ezt a jelenetet is
tartalmazta, a nézők undorral tódultak ki a vetítőteremből. Lehet, hogy a né­
zők némelyike rokonszenvezett a merénylőkkel, abban mindenki egyetértett,

3951
 azok is, akik a legnagyobb mértékben bűnösnek ítélték az összeesküvőket,
hogy az áldozatok ilyen barbár módszerrel való kivégzése méltatlan egy „ci­
vilizált” nemzethez.
Hidegen közönyösek akkor voltak a németek, amikor az úgynevezett
Eutanázia-program keretében elmebetegeket és súlyosan rokkant embere­
ket gyilkoltak meg. Legtöbbjük orvos vagy ápolónő volt, akik a sebészek
szenvedélytelenségével bántak áldozataikkal, akik valamiféle mélyen rejlő
fekélyt távolítanak el. Ezzel ellentétben a zsidók legyilkolása gyakran kö­
nyörtelenül zajlott, kínzással, megalázással, gúnyolódással és ördögi kaca­
jok közepette. Miért? Mi volt az oka annak, hogy a zsidó népnek ezek a hó­
hérai még csak nem is hóhérok módjára cselekedtek? M iért változtak ezek a
németek szinte egycsapásra spontán módon mindenre elszánt, vérszomjas
fenevadakká? A válasz erre a zsidókról alkotott koncepció. Az ő szemükben
a zsidó nem egyszerűen javíthatatlan főbenjáró bűnöző volt. A világ rossz
szelleme, „az emberiség hanyatlásának képlékeny démona”, ahogy Richard
Wagner fogalmazott („dér plastische Damon des verfalls dér Menscheit”)
német nyelven, melyben a kifejezésnek különlegesen fenyegető és veszedel­
mes a csengése. A bűnök, melyben a zsidók vétkesek, megszámlálhatatla-
nok. A zsidó a rendbontás, a káosz, a világot megfertőző véres események
legfőbb okozója. A zsidó a végtelenségig gonosz és kegyetlen. Ha róluk van
szó, az írókat és a hitszónokokat elönti az indulat és felfokozott dühükben
üvöltözésbe csapnak át. Brúnó Malitz írja 1934-ben megjelent könyvében:
„Ök (a zsidók, ebben az esetben a zsidó sportvezetőkről van szó) rosszab­
bak a koleránál, a tüdőbajnál, a szifilisznél... Rosszabbak a tűzvésznél, az
éhezésnél, a gátszakadásnál, az aszálynál, a sáskajárásnál és a mérges gáznál,
rosszabbak mindezeknél, mert ezek az elemi csapások csak a német népet
döntik romlásba, míg ők (a zsidók) magát Németországot”.
Kimondatlan igazság volt a végrehajtók körében, hogy e világtörténelmi
bűnözők esetében a halál nem elegendő büntetés. A büntetésnek ugyan­
olyan sérüléseket kellett okoznia, mint amilyeneket ők okoztak. Súlyos
következményekkel (harte Sühne) kell járnia, meg kell fizetniük szörnyű
gaztetteikért. Az ezeréves élősködésért, a rablásért, lopásért és kizsákmá­
nyolásért kemény, halálos munka legyen az osztályrészük, A nemzetek
és társadalmi osztályok ellen felhasznált titkos hatalmuk okán porral kell
egyenlővé válniuk. A fizikai szenvedésért, amit mesterkedéseikkel okoztak,
maguknak is szüntelen testi fájdalommal kell bűnhődniük. Ennek megfele­
lően a németek a gettókban és a táborokban, a halálgyárakba vezető utakon,
de még a tömegsírok peremén is brutálisan kínozták áldozataikat, büntetve
őket mindazokért a valóságos és képzelt szenvedésekért, amelyeket Német­
országnak kellett átélnie. „Ez bosszú volt” A németek megveszekedett dühe
a zsidók ellen csak ahhoz a szenvedélyhez hasonlítható, amit Ahab érzett,
amikor Moby Dicket üldözte Melvilié emlékezetes fogalmazásában, mely

396
mottóként szolgálhat a németek által a zsidókkal szemben alkalmazott ha­
tártalan, elmondhatatlan és felülmúlhatatlan kegyetlenkedéséhez:

„Ahab vad bosszút forralt a bálna ellen; számára minden rossz Moby
Dickben öltött látható alakot s vált gyakorlatilag is megtámadhatóvá>A bál­
n afeh ér púpjára halmozta mindama általános dühöt és gyűlöletet^ amit egész
fajtája érzett Á dám tólfogva!y

Jóllehet a németek brutalitása mindezzel együtt is valamelyest megfejt­

hetetlen, a német antiszemitizmus az, ami segít megérteni a zsidók elleni
mérhetetlen brutalitást, mely csaknem mindig önkéntes volt és a német
férfiak és nők saját kezdeményezésére történt.
A hatalom és a kegyetlenség mátrixában foglalt négy fontos cselekvési
módot tehát az elkövetők antiszemitizmusa magyarázza. Ez magyarázza a
németek készségét a parancsvégrehajtásra, a kezdeményezőkészséget, mely
a zsidók megölésében és kínzásában jellemezte őket, az általános könyör-
telenségel, mely egyszerre volt intézményesített és magántermészetű. Ez
magyarázza az elkövetők buzgalmát és azt, hogy ez a nagy kiterjedésű mű­
velet miért folyhatott háborítatlanul. Csakis a történtek igazságos voltának
tudatában keletkezhetett az odaadás és az energia, ami a végrehajtáshoz
szükségeltetett. Az antiszemitizmus a magyarázata továbbá annak, hogy
oly sok ember, aki nem volt valami nagy nácitámogató, esetleg még a nácik
ellenzékéhez is sorolható, mégis részt vett a zsidók megsemmisítésében, s
ez az oka, hogy a németek zsidókról alkotott képzeteit el kell választani a
nácizmusról alkotott véleményüktől. Mivel az eliminációs antiszemitizmus
olyan német kognitív kulturális modell volt, mely megelőzte a nácik ha­
talomra kerülését, a nácik elkötelezett ellensége is lehetett elkötelezett és
szenvedélyes faji antiszemita. A zsidók megölése sokak szemében nem a
nácizmust, hanem Németországot szolgáló cselekedetnek minősült.
A makroszinten, középszinten és mikroszinten kialakult összhang azért
jöhetett létre, mert ugyanaz a meggyőződés hajtotta a politikust, hatotta át
a gyilkolás intézményeit és a népirtási politika végrehajtóit. Amikor a köz
ellenségéről volt szó, az egyes ember elméjét ugyanazok az eszmék hatották
át, amelyek a nagypolitikát is alakították. Nem meglepő, hogy a németek
helyi szinten gyakran kezdeményeztek olyan akciókat, melyekkel megelőz­
ték a központi hatóságok által előírt programot, hiszen amikor helyi szinten
ütköztek a „problémába” (mely többnyire semmi más nem volt, minthogy
zsidók laktak a közelükben), a helyi hivatalnokok koruknak és kulturális
indíttatásuknak megfelelően jártak el.
Nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy oly sok német az élet legkülönbö­
zőbb területeiről és eltérő viszonyok között, a totálisan megszervezett tábo­
rokban, a zsidók összefbgdosására szervezett műveletekben és az önkéntes
 „zsidó vadászatokon” vagy a halálmenetekben, lényegében azonos módon
cselekedett. A láthatatlan koordinációt számukra a közös hit és értékrend je­
lentette, melynek alapján lényegében egységesen jártak el a zsidókkal szem­
ben olyankor is> amikor erre semmiféle központi utasítás nem kötelezte őket.
A megsemmisítési antiszemitizmus végrehajtói azonos motiváció alapján
jártak el, ugyanazon koordinált össznemzeti program keretében cselekedtek.
Ez a motiváció olyan erős volt, hogy képes volt minden egyéb tényezőt és
„struktúrát” ellensúlyozni viselkedésük meghatározásában. Az egymástól el­
térő gondolatrendszerekkel ellentétben volt egy egységes gondolatrendszer,
mely meghatározta a németek magatartását a zsidókkal szemben.
Sok olyan cselekedetük, mely más viszonyok között szokatlannak, irracioná­
lisnak minősülhetett volna, teljesen érthető és „racionális” terméke volt ennek
az antiszemitizmusnak. Gyakran folyamodtak kegyetlenkedéshez (vagy ha úgy
tetszik nem fogták vissza magukat), amikor a zsidókat gazdaságilag hasznos
munkára foghatták volna. A „fölös” brutalitás általánosan elterjedt volt az egész
nád korszakban. Az ünnepélyesség légköre, mely a gyilkolás! intézményekben
időnként honolt, a dicsekvés, a kíméletlen bánásmód normaként való elfogadá­
sa egyenes következménye volt a beléjük táplált gyűlöletnek.
Az antiszemitizmus volt végezetül az az erő, ami a népirtás iránti odaa­
dást felkeltette oly sok egyszerű német emberben, s elkötelezett és kitartó
ítéletvégrehajtóvá változtatta őt még akkor is, ha az illető eredetileg nem
ilyen neveltetésben részesült, vagy kezdetben szörnyiilködött, vagy zsigeri
ellenérzést tapasztalt magában a gyilkolással szemben. Elszántságát aztán
már semmi nem változtatta meg, sem a gettók kiürítésének kegyetlen mód­
szerei, sem a kiéheztetett, legyengült, láthatóan beteg emberek látványa,
sem a kivégzéseken látott borzalmak.
Azokban a ritka esetekben, amikor valaki közülük visszahőkölt, ellenezte
a gyilkosságot vagy megundorodott bajtársainak kegyetlenkedése láttán, még
mindig nem bizonyítható, hogy az ilyen személy valamiféle elvi morális meg­
fontolásból cselekedett. Rendszerint ilyenkor is csak az undor vagy a látvány
esztétikai elviselhetetlensége miatt tette, amit tett. Egy német elkövető, aki
egy kivégzés alkalmával másoknak osztogatott parancsot, ellenezte a gyilko­
lás! módszerek egyikét. A már idézeti Ohlendorf így írta le az esetet:

„Abraham szakaszvezető közben pisztollyal lőtte agyon a gyerekeket. Vagy

öten lehettek. Azt gondolomy hogy kettő és hat év között lehetett az életkoruk .
Abraham brutális módon végzett velük. Némelyiküket a hajánál fogva ragad­
ta m eg felem elte őket a földről, tarkón lőtte , aztán a tömegsírba dobta őket.
Egy idő után már nem tudtam nézni ezt és azt mondtam neki, hogy hagyja
abba. Arra gondoltam, hogy nem kell a hajuknál fogva felemelnie őket , tisz­
tességesen kell végezni velük!'

398
 Tehát nem a gyermekek legyilkolása volt az, amit ez a német parancsnok
„brutálisnak” nevezett, csak a mód, ahogy a gyilkosságot végrehajtották.
Nem hírta elviselni a látványt. Nahát, micsoda illetlenség! Ha Abraham úgy
lőtte volna le ezeket a gyerekeket, hogy hasra fekteti őket és úgy ereszt go­
lyót a lds fejükbe, az „tisztességes” módja lett volna a kivégzésnek és elvisel­
hető látvány Ohlendorf számára.
A végrehajtók fenomenológiai valóságában is jelenlévő kényesség és elle­
nérzés kevés kivételtől eltekintve nem volt elégséges ahhoz, hogy visszatart­
sa őket a népirtásban való közreműködéstől. Ohlendorf a népirtó hóhérok
mindegyike nevében szólt, amikor kijelentette: „Mi másnak lehetett volna te­
kinteni őket, mint démonoknak?” A démonokat pedig meg kell semmisíteni.

ENNEK A VITÁNAK A FÉNYÉBEN a gyilkossági intézmények közös

és egyéni vonatkozásaiban is új vonatkozások mutatkoznak. A rendőr zász­
lóaljak, a „munkatáborok” cs a halálmenetek éles megvilágításba helyezik
a Holokauszt végrehajtásának egyes fontos vonatkozásait és megmutatják
egyfelől a hóhérok cselekedeteinek önkéntességét, másfelől a faji antiszemi­
tizmus szerepét motivációjukban.
A rendőr zászlóaljakban szolgáló németekkel kapcsolatosan felvetődik
a kérdés, hogy a különféle háttérrel rendelkező, felkészítetlen és indoktri-
náltnak sem mondható emberek, akikre meg csak komolyabb nyomás sem
nehezedett, s akiknek módjukban állt kimaradni a zsidók megöléséből és
kínzásából, miért választották ezt a magatartásformát. Hátterüket tekintve
ezek az „egyszerű” németek voltak látszólag a legkevésbé alkalmasak arra,
hogy népirtó gyilkosokat faragjanak belőlük, mégis úgy cselekedtek, ahogy
a legelvetemültebb antiszemiták. A rendőr zászlóaljak összeállításának
módja, demográfiai háttere arra vall, hogy az ott látottak alapján, az oda
beosztottak általános viselkedésmódja alapján a németség egészére lehet
következtetni. Azaz amit ezek az egyszerű németek cselekedtek, az elvárha­
tó volt más egyszerű németektől is.
A zsidó „munka” esetében, különösen olyan esetekben, amikor kizáró'
lag zsidó foglyokról volt szó, ugyancsak jól tanulmányozható, mit tesz az
eliminációs antiszemitizmus a képviselőinek magatartásával még olyankor
is, amikor tetteik ellentétesek azzal a gazdasági racionalitással, mely a né­
met gazdaságot általánosságban jellemezte. Épp ebben a vonatkozásban
látszik legjobban a német antiszemitizmus mindent elsöprő ereje, hiszen a
háborús viszonyok között különösen elvárható lett volna a gazdasági szük­
ségszerűség erős és személytelen motivációjának érvényesülése. A zsidókat
ebben a vonatkozásban minden szinten másképp kezelték a többi aláren­
delt népnél, ezzel a német érdekeket is sértették, hiszen a hadianyagok és
fegyverek gyártása mindennél előrébb való lett volna. Ez is arra vall, hogy
a német agyakban a zsidóknak különleges kognitív státuszuk volt. Külön

399
 figyelmet érdemel, hogy a zsidók munkakerülő parazitizmusáról szóló le­
genda történelmileg is milyen mélyen gyökerezett a német gondolkodás­
ban. Épp a „munka” világában látható legjobban, milyen erővel hatott az
antiszemitizmus a németek viselkedésére, hiszen magatartásuk minden
hasonló esetben abnormálisnak minősült volna.
A halálmenetek szintén olyan talányos jelenségnek tekinthetők, mely
magyarázatra szorul. A háború utolsó időszakának kaotikus cs veszélyes vi­
szonyai között, melyek semmiben nem hasonlítottak az 1939-1942 közötti
birodalmi sikerek korszakához, amikor úgy tűnt, hogy egész Európát a ná­
cik ízlésére lehet átalakítani, a németeknek már nagyon sok vesztenivalójuk
volt azáltal, hogy folytatták a zsidók kínzását cs gyilkolását Mint említettük,
a halálmenetek közül sokat nem is a táborőrség kísért, sőt központi felügye­
let sem érvényesült. A zsidók mellé beosztott németek már a maguk urai
voltak. A megváltozott lélektani viszonyok és ösztönző rendszer feltételei
között elvárható lett volna a zsidók elleni brutalitás enyhülése, különösen,
ha hiszünk azoknak a magyarázatoknak, melyek tagadják a végrehajtók
démonizáló antiszemitizmusának kimagasló fontosságát. A helmbrechtsi
példa azonban megmutatta, hogy a zsidókkal és csakis a zsidókkal való ke­
gyetlenkedés belülről motivált gyilkosok műve volt, akiket a féktelen gyű­
lölet hajtott. Ebben Himmlernek a gyilkosságok leállítására kiadott paran­
csa sem hozott változást. A németek zsidókkal való bánásmódja a népirtás!
program meghirdetése nyomán önkéntes volt, belső késztetés alapján folyt,
az egyéneknek az áldozatokról kialakított elképzeléseit követte.
A felsorolt megsemmisítési intézmények mindegyike meglehetősen tisz­
tán mulatja a Holokauszt végrehajtásának egy-egy fontos vonatkozását A
rendőr zászlóaljak tevékenysége azt jelzi, milyen szélesen hatotta át az anti­
szemitizmus a német társadalmat, hogyan váltak átlagemberek is hóhérok­
ká. A halálmenetek arra vallanak, milyen mélyen hatotta át a végrehajtókat
a zsidók elpusztításának igénye, milyen odaadással végezték feladatukat a
legutolsó pillanatig. A munkatáborokban az derült ki, milyen óriási hata­
lommá kellett kinőnie magát az antiszemitizmusnak ahhoz, hogy a némete­
ket ilyen önmagukra nézve ártalmas magatartásra rá tudja venni.
A népirtás egyik figyelmet érdemlő jellegzetessége, mely a rendőr zászló­
aljakra, a munkatáborokra, a halálmenctekre és az Einsatzkommandókra és
más megsemmisítési intézményekre is vonatkoztatható, hogy a végrehajtók
valamennyien értették, miért kell zsidókat ölniük. Képzeljenek el bármilyen
nyugati kormányt, ahogy egyszerű polgárainak tudomására hozza, hogy ki
kell irtaniuk egy másik népet. Az ilyen előírás erkölcsi fogadtatásától füg­
getlenül is megütközést keltene. Az egyszerű emberek őrültnek néznék azt,
aki ilyesmire utasítja őket. A németországi antiszemitizmus ellenben olyan
volt, hogy amikor a németek, közreműködők vagy kívülállók, megtudták,
hogy a zsidók kiirtása van napirenden, nemcsak hogy nem lepődtek meg,

400
nem hitetlenkedtek, hanem készségesen elfogadták a dolgot. Függetlenül
attól, mit gondoltak emberek megöléséről általában, a zsidók megsemmisí­
tését értelmes dolognak tekintették.
A végrehajtók vallomásainak egyik legfeltűnőbb mozzanata, hogy ami­
kor értesültek a zsidók megsemmisítésének feladatáról és a nekik szánt
szerepről, nemcsak hogy nem lepődtek meg, nemcsak hogy nem nézték
őrülteknek elöljáróikat, de még kérdéseket sem tettek fel parancsnokaik­
nak, illetve egymásnak arról, hogy miért kell ezt megtenniük. Egy zsidó
túlélő így emlékezik saját gondolataira 1942 októberéből, amelyek Hrubi-
eszówban, egy Lublintól délre fekvő városban foglalkoztatták, miközben a
körülötte folyó gyilkosságok és zsidóvadászatok folytak, ő maga pedig egy
rejtekhelyen húzta meg magát: „Ismétlődően sokleolt, amit láttam, mert hi­
hetetlen volt, hogy teljesen idegen emberek könyörtelenül vadásznak olyan
embertársaikra, akik semmivel nem bántották őket. A világ megőrült.”
Csak a zsidóknak voltak ilyen gondolataik, a németeknek nem. A német
társadalmat oly mélyen átitatta ez a népirtási potenciállal terhelt antiszemi­
tizmus, hogy Hitler óhaját megismerve a németek ténylegesen értették, mit
akar a Fuhrer. 1942 szeptemberében a Sonderkommando 4a egyik tagja le­
velet írt a féleségének („Drága Sóska”), melyben nemcsak a maga nevében,
hanem a német katonák nevében is világosan és félreérthetetlenül fejezte ki
véleményét, mely ezt az általános megértési és jóváhagyást eredményezte.

„Ezt a háborút most a puszta létezésünkért (Sein oder Nichstein), népünk

létezéséért vívjuk . Köszönjük Istennek, hogy ti ott a szülőföldünkön nem so­
kat éreztek ebből. A bom batám adások mindemellett megmutatták, mit tar­
togatna számunkra az ellenség, ha lenne hozzá ereje. Bajtársaim a szó szoros
értelmében népünk fennm aradásáért küzdenek. Azt tesszük, amit az ellenség
tenne. Hiszem ., hogy megértesz engem. Mert ez a háború a mi véleményünk
szerint egy zsidó háború , elsősorban a zsidókat terheli érte a felelősség. Orosz­
országban , ahol egy német katona megjelenik , többé nincsenek zsidók ’*

A németek egyáltalán nem úgy értelmezték saját magatartásukat, ahogy

egy őrült bűnöző értelmezi a saját őrült terveit. Sokkal inkább megértették
(még ha féltek is a kudarctól és a zsidók bosszújától), hogy erre a radikális
megoldásra a Volk fennmaradása érdekében van szükség, így a zsidók kiir­
tása német nemzeti feladattá vált,
A végrehajtók meggyőződése a zsidók démoni természetéről joggal
indította parancsnokaikat arra, hogy rendszeresen abszurd állításokkal
ostromolják őket (még ha maguk hittek is ezekben) arról, hogy a zsidók
a felelősek a bombázásokért és a partizántámadásokért. Tették ezt annak
érdekében, hogy bátorítsák és még elszántabbá tegyék beosztottjaikat. Pe­
dig az ötlet, miszerint lengyel zsidó gyerekeket azért kell megölni, hogy így

401
 álljanak bosszút a német városokat ért angol és amerikai bombatámadáso­
kért, minden nácizmus által nem fertőzött elmében őrültségnek tűnt volna.
Nem tűnt azonban őrültségnek a 101-es Rendőr Zászlóalj egyszerű német
tagjai számára. Számukra logikus érvelés volt, hogy van kapcsolat a Len­
gyelország szívében élő elszegényedett lengyelek és Hamburg vagy Berlin
bombázása között. A démonizáló antiszemitizmus fogságában ezek az egy­
szerű német emberek elhitték, hogy a német városok bombázása mögött
a világméretű gonosz áll, melyet hol „Világ zsidóságának”, hol egyszerűen
„zsidóságnak” neveztek, és hogy Lengyelország és azon belül Józetőw zsidói
ennek a gonosznak a csápjai. Ezeknek a csápoknak a lenyesésével a néme­
tek annak a szörnyetegnek a legyőzéséhez igyekeztek hozzájárulni, mely
minden gonosz forrásaként bombákat zúdított városaikra. Trapp őrnagy,
amikor „otthonainkban élő asszonyaink és gyermekeink” bombázás okoz­
ta halálával rémisztgette alárendeltjeit, joggal számított arra, hogy amikor
szemük előtt megjelennek ezek a rémképek, könnyűszerrel leküzdik majd
ellenérzéseiket azzal szemben, hogy zsidó kisgyermekeket öljenek meg. Hi­
szen a „tanácsok” melyeket alárendeltjeinek adott, az általánosan elfogadott
zsidó ábrázolásra támaszkodhattak. Amikor feltette a kérdést, hogy „mi
a kapcsolal a józefówi zsidógyerekek és a német városok angol-amerikai
bombázása közölt”, a válasz mindenki számára nyilvánvaló volt.
A német parancsnokok embereik mindent átható antiszemitizmusáról
oly mértékben meg voltak győződve, hogy megengedhették a kivégzések­
ben való részvételtől való távolmaradást, tudván, hogy nagyon kevesen él­
nek majd ezzel a lehetőséggel. Ezt az engedékenységet, hasonló okokból,
Himmler is jóváhagyta. Ez a meggyőződés tette lehetővé továbbá a parancs­
nokok számára, hogy kevés felügyelettel vagy teljesen felügyelet nélkül
hagyják lezajlani a „zsidóvadászatokat” a gettó tisztogatásokat, a munkatá­
borokban történteket és a halál meneteket. A végrehajtók hittek vállalkozá­
suk igazságos voltában, s ez biztosította számukra, hogy még a háború vé­
gén is alig voltak, akik kivonták magukat e faladatok alól vagy dezertáltak.
Hduard Strauch, az Einsatzkommandó 2 volt parancsnoka nemcsak embe­
rei nevében, hanem az összes végrehajtók nevében beszélt, amikor 1943 áp­
rilisában egy minszki értekezleten kifejezte rosszallását amiatt, hogy akárki
is megkérdőjelezze a gyilkosságok elkövetőinek készségét, még akkor is, ha
a gyilkosság „nehéz és kellemetlen” feladatnak minősült. „Uraim... Megy-
győződésünk, hogy valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie. Büszkén
kijelenthetem, hogy embereim meggyőződésből, a Führer iránti hűségtől
vezettetve teszik a dolgukat”. A végrehajtók tehát mindéit intézményes szin­
ten „rá voltak hangolva” a népirtási vállalkozás végrehajtására, és ezt jól
tudta Himmler, Strauch, a többi parancsnok és néhány kivételtől eltekintve
minden érintett német.
A Holokauszt végrehajtói büszkék voltak teljesítményükre, a népirtás

402
iránti elkötelezettségükre. Ezt újra és újra kifejezték tetteikkel, végtelen
számú döntésükkel, melyeket a kivégzőhelyeken hoztak. És kifejezték ezt a
meggyőződést olyankor is, amikor éppen nem a gyilkolással voltak elfog­
lalva. Ha valóban ellenezték volna a genocídiumot, miért készítettek volna
fényképeket róluk és tulajdon részvételükről, miért adták volna közre ezek­
nek a fotóknak a másolatait? Az alábbi fényképet, mely egy zsidó anya és
gyermeke kivégzéséről készült, levélben küldték, A levelezőlap hátoldalán
ez állt: „Ukrajna, 1942, Zsidóakció, Ivangorod”
Vagy miért engedték volna a végrehajtók, hogy feleségük, barátnőjük,
még gyermekeik is tanúi legyenek gyilkosságaiknak és kegyetlenkedésük­
nek. Miért ünnepelték volna a nagyobb mészárlásokat, kivégzéseket? Miért
tárgyalták volna meg ezeket egymás között és miért nem fejezték ki ellenér­
zéseiket ezeken az eszmecseréken, ha egyszer volt bennük ilyen? Miért nem
sajnálkoztak magukon és áldozataikon, miért dicsekedtek inkább, hőstet­
teknek tüntetve fel azt, amit műveltek?
A végrehajtók cselekedeteinek szimpla gyilkosságokként való feltün­
tetése, a németek egydimenziós lényekként való ábrázolása, társadalmi
környezetüktől való elszakítása tarthatatlan. Noha az őket körülvevő és
befolyásoló társadalmi és kulturális viszonyok egészét lehetetlen feltárni,
az, hogy elszigetelt, megfélemlített, gondolkodásképtelen lényekként ábrá­
zolják őket, teljesen hibás felfogás. A német végrehajtók, más emberekhez
hasonlóan, folyamatosan hoztak döntéseket saját cselekedeteikről, s ezek a
döntések óhatatlanul a zsidók szenvedéséi és halálát okozták. Ezeket a dön­
téseket egyénileg hozták, mint egy népirtó közösségnek a tagjai, melyben a
zsidók megölése elfogadott és gyakran ünnepelt esemény volt.

A ZSIDÓK LEGYILKOLÁSA
a z ö s s z e h a s o n l ít á s o k f é n y é b e n

Számos olyan Összehasonlítási lehetőség adódik, melyhez magyarázatot

kell fűzni. Az első ezek közül a különféle személyi állományokra, intézmé­
nyekre és körülményekre vonatkozik, amelyek a Holokauszt végrehajtásában
lényegében azonos szerepet játszottak. Ez az első összehasonlítás jelen tanul-
mány központi témája, és az eddigiekben ezzel foglalkoztunk részletesen,
tehát most a három további összehasonlítási típusra fordítjuk figyelmünket
A második összehasonlítás, mely a bevezetőben említett okokból nem ke­
rült jelen tanulmány középpontjába, kiszélesíti a vizsgálatot a németekről
mindazokra, más nemzetiségek tagjaira is, akiknek a zsidókhoz közük volt.
A harmadik összehasonlítás a németek zsidókkal való bánásmódja és a más
alárendelt népekkel szemben alkalmazott bánásmódja közötti meghökkentő
különbséget emeli ki. A negyedik összehasonlítás a Holokausztnak azokra a
 vonatkozásaira összpontosít, melyek ezt a folyamatot más népirtásoktól és
nagyszabású megsemmisítő programoktól megkülönböztetik.

Német katona fegyvert cinci egy zsidó anyára és gyermekére az ukrajnai

1vándorodban i 942-ben végrehajtott mészárlás idején

A ném etek és nem németek zsidókkal való bánásm ódjának összehasonlí­

tásakor két feladat adódik. Az egyik annak megállapítása, vajon más nem ze­
tiségi csoportok ugyanúgy vagy másként bántak-e a zsidókkal azonos körül­
mények között, ahogy a ném etek tették. A kérdés az, hogy hasonló megbízás,
hasonló parancsok esetén és hasonló körülmények között egy dán vagy egy
olasz katonai egység is úgy viselkedett volna a zsidókkal, ha netán egyszer
Lublin környékén vetették volna be őket, ahogy a 101 -es Rendőr Zászlóalj
emberei tették. Vajon ők is gyilkoltak volna válogatás nélkül férfiakat, nőket
és gyermekeket, ahogy az átlag ném et tette? Dán vagy olasz katonák ugyan­
úgy bántak volna a zsidó munkásokkal, a h ogy a németek tették minden
gazdasági racionalitás ellenében? És m ii teltek volna a menetelő foglyokkal
a kíséret tagjai, ha történetesen dán vagy olasz férfiak és nők kísérik őket?
Az érvényes történetírás ezekre a kérdésekre is hamis választ ad. A dánok
megvédtek az országukban élő zsidókat, és azt megelőzően szembeszálltak
azzal, hogy a ném etek antiszemita intézkedéseket vezessenek be. Általában
véve a dánok hajlam osak voltak a dániai zsidókat em beri lényekként, a dán
nemzeti közösség tagjaiként kezelni, Az olaszokról m ár volt szó. Ők, ideért­
ve a horvátországi olasz katonaságot, lényegében szabotálták MussoUmnek
a zsidók deportálására vonatkozó parancsát. Az, hogy más nemzetiségűek

404
nem a németekhez hasonlóan viselkedtek, arra vall, hogy a németek nem
átlagemberek, történelmen és kultúrán kívüli lények voltak, hanem volt egy
különleges vonás a politikai kulturális hagyatékukban, mely befolyásolta az
áldozataikról alkotott elképzeléseiket, méghozzá úgy, hogy képesek voltak
készségesen, mondhatni lelkesen kínozni és gyilkolni a zsidókat, mert meg
voltak győződve telteik és a vállalkozás helyességéről.
Ha a németek és nem németek viselkedése közötti különbség megálla­
pításán túljutottunk, a másodlagos fontosságú feladat az lesz, hogy meg­
vizsgáljuk azoknak a nem németeknek a magatartását, akik segítették a
németeket a zsidók üldözésének és lemészárlásának megkezdésében. Ez
a vizsgálat kétféle eredményhez vezethet. Vizsgálhatjuk azt, hogy milyen
közös vonások kötötték őket a német végrehajtókhoz, vagy elismerhetjük,
hogy a mészárlásokhoz más úton is el lehetett jutni, mint amit a németek
jártak be. Végső soron óriási a különbség a németek körülményei és tettei,
vagy például azoknak az ukránoknak a körülményei között, akik a német
intézményekben szolgáltak. A németek legyőzték, elnyomták és dehumanb
zálták az ukránokat, s rájuk olyan nyomások nehezedtek, melyektől maguk
a németek mentesek voltak. Az a jóindulat, melyet a 101-es zászlóalj pa­
rancsnoka a gyilkolástól távolmaradást választó emberei iránt érzett, alig­
ha jellemezte a németeknek a kelet-európai kisebbségekhez való viszonyát,
ami rendszerint drákóian szigorú volt.
Mindazonáltal azoknak a nem németeknek a körülményei és karaktere,
akik segédkeztek a zsidók leölésében, mélyebb vizsgálatot igényel. Azóta is
sokkal kevesebbet tudunk róluk, mint a német elkövetőkről. A legfontosab­
bak közülük az ukrán, a lett és a litván segítők voltak. Róluk két dolgot kell
tudni. Kifejezetten antiszemita kultúrából érkeztek, és bármilyen kevés is
az ismeretünk róluk, abból is kiderül, hogy hevesen gyűlölték a zsidókat.
Sokat kell még tenni ezeknek az embereknek a megismeréséhez. Mielőtt
következtetéseket vonnánk le tetteik eredetére vonatkozóan és arról, hogy
akcióik mit mondanak a német elkövetőkről, előbb gondosan elemezni kell
azokat a „sokszor nagyon is eltérő’* körülményeket, és persze a hasonlósá­
gokat is, amelyek az áldozataikról alkotott nézeteiket jellemezték.
A németek és nem németek zsidókkal való bánásmódjának összehason­
lításához legelőször is azt kell megvizsgálni, hogy volt e bármi tetteik vég­
rehajtásában, ami nem strukturális magatartásra vall (tehát, hogy a végre­
hajtóknak és az áldozatoknak az egyénisége játszott-e szerepet abban, ami
történt). Mivel voltak népek, amelyek nem úgy bántak a zsidókkal, mint
a németek, és mivel a nem-kognitív strukturális körülmények magukban
nem magyarázzák a németek tetteit, megvizsgálandó az is, hogy struk­
turális okokkal magyarázzuk más nemzeti csoportok komplex és sokféle
változatban végrehajtott tetteit, avagy tulajdonítsuk azokat az állítólag uni­
verzális lélektani tényezőknek. A következő feladat annak tisztázása, hogy

405
 a kognitív és a helyzeti tényezők közül melyek indították az elkövetőket a
Holokausztban való részvételre. A német elkövetők vonatkozásában ezt a
vizsgálatot elvégeztem. Amikor ugyanezt a nem német elkövetőkre is al­
kalmazzuk, figyelembe kell venni, hogy az elkövetők különböző csoportjai
különböző hatások alatt cselekedtek. És bárhova vezet is ez a tanulmány, a
német és nem német elkövetők tetteinek összehasonlítására a legfőbb ok
még mindig a német akciók hátterének tisztázása marad, mert mint az elő­
szóban már említettem, a Holokauszt elsőrendű mozgatóéról, a centrális és
egyedüli feltétlenül szükséges végrehajtók ők, a németek voltak.
A német megismerési és értékelési folyamatok, különösen az áldozatokra
vonatkozó német koncepció az, ami magyarázatot ad a zsidókkal való bá­
násmód mikéntjére, és ugyanez vonatkozik a nem német népekből szárma­
zó elkövetőkre is. Nem állítom, hogy az alábbiakban mélyreható összeha­
sonlító elemzést tudok nyújtani e tárgyban, de azért a német ideológiának
az összehasonlító megismerési logikáját fel lehet használni keretként más
csoportok kezelésének elemzéséhez is. A Németországban honos domináns
hiedelmek, melyek jelentékeny barbár és gyilkos cselekedeteket előztek
meg, három embercsoportra vonatkoznak, a zsidókra, az elmebetegekre és
a szlávokra. A hozzájuk való viszony két dologra utal. Az egyik a hiedelmek
és a cselekvés közötti szoros kapcsolat, más szavakkal az, hogy a hiedelmek
vezérelték a cselekvést, valamint a német antiszemitizmus specifikus tartal­
mában rejlő magyarázat.
A zsidókat lényegében olyan biológiailag programozott népnek állították
be, mely nagy hatalommal rendelkezik, cl van szánva Németország lerom­
bolására, s amely alkatilag és cselekvései okán nem érdemes a hagyományos
moralitás védelmére. A biztonsági érdek azt diktálja, hogy ezeket meg kell
ölni, az erkölcs pedig megengedi (még diktálja is) az ilyen cselekvést. Az
elmebetegek és súlyos rokkantak olyan biológiai nyomorékokként szerepel­
tek a köztudatban, akik a német nép biológiai egészét veszélyeztetik. Akik
teljes mértekben elfogadták a nácik biológiai létezésről alkotott fogalmait,
az ilyen emberek legjobb esetben is haszontalan élelmiszer-fogyasztók­
nak, rosszabb esetben faji betegség forrásainak számítottak. Ezt a nézetet
Németországban is megkérdőjelezték, ahogy azt is, hogy a hagyományos
moralitás alkalmazható rájuk. A náci tanokkal legerősebben átitatott né­
metek elképzelése szerint az ilyen embereket meg kellett ölni, de lehetőleg
fájdalommentes módon. Sok német számára ez mély meggyőződésük ellen
való nézet volt, így széles körű tiltakozással fogadták. A szlávokat fajilag
alsóbbrendű vadaknak tekintették. Értelmezésükben a veszély, amit Né­
metország számára jelentettek, szociáldarwinista alapon a területért és a
természeti erőforrásokért való vetélkedés volt. A szlávokkal való bánásmód
haszonelvu volt (bár csakis a német érdeket vette tekintetbe). A németek­
nek a szlávokat maguk alá kellett rendelniük, fizikailag oly mértékben kel­

406
lett kihasználniuk, hogy a gazdaság számára hasznot hajtsanak. Ez a veze­
tők meggyilkolását, az ellenzékkel való kíméletlen elbánást jelentette, illetve
az összes többiek tanulatlan helóta állapotba hozását írta elő. Azokat, akik
Eziognómiai szempontból megfelelőnek találtattak, németesíteni akarták.
Ilyesmi természetesen soha nem fordulhatott elő egy zsidóval, lett légyen
akármilyen a külleme.
Minthogy a náci vezérkar saját felfogása ezekről a csoportokról nagyjá-
ból-egészeből egyezett (valamelyes különbség az elmebetegek megítélésében
volt), a fenti leírásból az is kitetszik, hogy mi határozta meg a vezetők szándéka­
it és politikáját, illetve a megvalósítás sikerét. Vagyis a német ideológia nemcsak
a zsidókkal, hanem a többi néppel való bánásmódnak is meghatározója volt.
Általánosabban a nácik humanitásról vallott nézetei, melyek a társadalom
legszélesebb rétegeit áthatották, meghatározták a leigázott és alárendelt né­
pekkel való bánásmódot. Ebben a felfogásban az emberi lényeket fajok sze­
rint osztályozták, a fajokon pedig biológiai fogalmakat értettek. Az északi
népek - szőke, kék szemű, magas emberek - álltak a gúla tetején. Alattuk he­
lyezkedtek el a különféle nyugat-európai fajok. Alattuk a dél-európaiak. Még
lejjebb, sokkal lejjebb, a szlávok. Még alacsonyabban az ázsiai népek. Legalul,
az emberi lények közül valahol az alsó határon voltak a feketék. Noha ennek
az építménynek a koncepciójában sok zavaros elem volt, a lényeget tekintve
ez egy feltevésekre alapozott sorrend volt, de olyan értékelhető elemekkel,
mint az intelligencia, melynek fogyatkozó mértékével arányosan csökkent
egy népnek a pozíciója. Ennek a koncepciónak feleli meg, mi több ebből eredt
a mód, ahogyan a németek a meghódított országokat kezelték. Az északi
skandinávok élvezték a legjobb bánásmódot. A nyugat-európaiakat kevésbé
jól kezelték, de még mindig jobban, mint a dél-európaiakat. Ez a megtévesz­
tő ideológia olyan erőteljesen hatott, hogy’ a németek ennek hatására a leg­
nagyobb brutalitással és gyilkos hajlammal kezelték a szláv népeket, miáltal
óriási kárt szenvedett saját háborús erőfeszítésük, mivel ellenséget csináltak
maguknak ott is, ahol eleinte lett volna hajlam a velük való együttműködésre.
Mint a zsidó „munkáról” szóló fejtegetéseik mutatták, a különbségtétel, amit
a németek alkalmaztak a külföldi munkások között, akár otthon, akár külföl­
dön, nagyjából ugyanezt a faji hierarchiát követte.
Az emberiségnek ez a hierarchiája is aláhúzza, hogy a zsidóknak meny­
nyire egyedi helyük volt a németek gondolatvilágában, A zsidók az imént
leírt építményben egyáltalán nem kaptak helyet. Mint egy 193ó-ban gyer­
mekek számára kiadott könyvben olvasható:
„Az Ördög a zsidó apja.
Amikor Isten megteremtette a világot,
megteremtette a fajokat is:
Indiánokat , négereket, kínaiakat,
és egy ördögi terem tménye is volt, akit zsidónak hívnak ”

407
 Walter Buch, a náci párt legfelsőbb bírája a Deutsche Justiz című folyó­
iratban megjelent cikkében 1938-ban világossá tette, hogy ez az „ördögi
teremtmény” még az alávalóbb fajok közé sem sorolandó: „A nemzeti szo­
cialisták elismerték, hogy a zsidó nem emberi lény”. A zsidók nem tartoz­
tak az emberi rasszok hierarchiájába, hanem önmagában lévő fajt alkottak,
„antifajt” (Gegenrasse). A „szubh urnán” jelző (Untermensch), amit a né­
metek használtak, az állítólagos alacsonyabb rendű fajokra, így a szlávokra
volt alkalmazható az állítólagos kisebb szellemi kapacitásukra vonatkozó
utalásként. A zsidókat viszont nem azért nevezték „szubhumán” fajnak,
mert a németek annyira gyenge képe$sségeket tulajdonítottak nekik. Való­
jában a németek óriási szellemi kapacitást tulajdonítottak a zsidóknak, ma­
gas intelligenciájú, tehetséges ellenfeleknek tartották őket. Hitler szerint „a
zsidó szellemi minősége sok száz év iskoláztatása folyamán nőtt. Manapság
»okosnak« minősül, és bizonyos mértékig ez mindig is így volt” Az okos
zsidó, aki ördögi módon azon töri a fejét, hogyan ártson a nemeteknek és
hogyan csapja be őket, legyen szó nemzetközi pénzügyi mágnásról vagy a
helyi kereskedőről, prominens figurának számított a német mentális tér­
képen. A zsidók feltételezett kapacitása a becsületes német munkán való
élősködésre, veszélyes ellenfél stratégiáját és sikerét sejtette. így a „szubhu-
mánus7í jelző a zsidók esetében egész mást jelentett, mint más népek ese­
tében. A zsidókat erkölcsileg romlottnak tekintették és vélt romlottságuk
olyan fokra hágott, hogy Himmler 1938-ban egy értekezleten az SS tábor­
nokai előtt kijelentette, hogy „minden negatívum közül az első dolog (Ur-
stoíf alles Negativen) a zsidó”. A németeknek ez a hite, hogy a zsidókban
óriási intelligencia és találékonyság vegyül javíthatatlan rosszindulattal, a
zsidókat tette halálos ellenséggé, akikkel úgy kell elbánniuk, mint egyetlen
más néppel sem, akiket a németeknek végső soron megkell semmisíteniük.
A német értékelések és értékek megkülönböztetett minősége, elsősor­
ban antiszemitizmusuk jellege nemcsak különleges bánásmódot jelentett
a zsidókkal szemben a többi leminősített néphez képest is, hanem a Ho-
lokausztnak is olyan tulajdonságokat kölcsönzött, amelyek eltérőek voltak
más népirtásokhoz képest.
Vannak ugyan kivéltelek (a Khmer Rouge népirtása Kambodzsában le­
het erre a példa), szinte minden más nagyszabású népirtás valamely tény­
legesen létező megelőző konfliktusból (területi, osztály-, etnikai vagy vallá­
si) eredt. Aligha kell hangsúlyozni, hogy a német zsidók semmi mást nem
óhajtottak, csak jó németek szerettek volna lenni. A kelet-európai zsidók
semmiféle ellenérzést nem tápláltak a németekkel szemben, inkább az el­
lenkezője az igaz: a kelet-európai zsidóság nagy része germanofilnek volt
nevezhető. A zsidók németek általi jellemzése merő fantáziálás volt, az a
fajta, ami normális esetben csak őrült elmékben születhet másokról. Ha
zsidókról volt szó, a hajlam a vad „mágikus gondolkodásra” a náci vezérkar

.408
és agyszüleményeinek végrehajtói részéről nem hasonlítható egyetlen más
tömegmészárlás kiagyalóinak viselkedéséhez sem.
Földrajzi kiterjedése szempontjából a német megsemmisítő hadjárat
semmihez nem hasonlítható az emberi történelemben, a 20. század tör­
ténelmében sem. A németek, ahova csak a kezük elért, a világon minde­
nütt megpróbálták kiirtani a zsidókat. Figyelemreméltó nemcsak a területi
kiterjedés, hanem a következetesség is, amellyel terveiket kivitelezték Az
utolsó zsidónak, az utolsó zsidó gyermeknek is el kellett pusztulnia. A terv
mögötti elgondolást Hitler már az 1920-as évek elején kifejtette. „A helyzet
a következő: ha már egyetlen zsinagóga, egyetlen zsidó iskola sem lesz, ha
nem lesz Ötestamentum és Biblia, a zsidó szellem még akkor is megmarad
és hatást fejt ki. Ez a szellem kezdettől megvolt, és egyetlen zsidó sem léte­
zik, aki ne ezt testesítené meg.”
A zsidó származású emberek, akik megtagadták zsidóságukat és kikeresz­
telkedtek, vagy akiknek nem is volt semmiféle zsidó identitásuk, mert már
a zsidó őseik is felvették a kereszténységet, tehát olyan emberek, akik nem
tekintették magukat zsidóknak, a németek számára zsidóknak számítottak, és
a bennük folyó vér, valamint szellemiségük miatt zsidókként is bántak velük.
Jóllehet a lengyeleket a németek szubhumán népnek tekintették, ugyanők el­
loptak a lengyelektől fajilag megfelelő kinézetűnek ítélt gyerekeket és néme­
tekként nevelték fel őket. A törökök, hogy egy másik népirtás tapasztalataira
hivatkozzunk, sok örmény gyermeket hagytak életben, ha elég fiatalok voltak
ahhoz, hogy megfeledkezzenek örökségükről, és felnevelhetek voltak törö­
kökként és muzulmánokként. A törökök néha örmény nőket is megkíméltek,
ha azok hajlandók voltak felvenni az iszlám hitet.
Végezetül a németeknek a zsidókkal való bánásmódjában feltűnő a sze~
mélyes brutalitás és durvaság mennyisége és minősége is. Ez is akkor válik
nyilvánvalóvá, ha ezt a bánásmódot összehasonlítjuk azzal, ahogyan más
leigázott népekkel viselkedtek. És demonstrálható úgy is, hogy az összeha­
sonlítás más népirtásokkal vagy koncentrációs tábor hálózatokkal történik.
A Holokausztnak ezek a megkülönböztető jellegzetességei szervesen kö­
vetkeznek a német faji antiszemitizmusból, mely úgy szülte az akaratot a
zsidók meggyilkolására mindenütt a földön, hogy a népirtást semmilyen
konfliktus nem előzte meg. A zsidókról alkotott fantasztikus mítoszok kö­
vetelték meg a zsidók teljes kiirtását, oly módon, hogy írmagjuk se marad­
jon, melyből ez az ősi ellenség újra kinőhetne. Ez a meggyőződés adta az
energiát a német megsemmisítési kampányokhoz, mellyel összehangolhat­
ták és kitartóan folytathatták a vállalkozást. És ez töltötte el dühvei, bosszú­
vággyal a végrehajtókat, ez váltotta ki belőlük a példátlan kegyetlenséget.
Ahhoz, hogy az emberek egy másik nagy embercsoportot meggyil­
koljanak, el kell távolítani azokat a morális és érzelmi gátlásokat, melyek
rendes körülmények között megakadályoznák ezt. Történnie kell valami

409
 fontos dolognak ahhoz, hogy az em berek kész,séges végrehajtóivá váljanak
egy óriási mészárlásnak. Mennél inkább ism ertté váll a ném et végrehajtók
akcióinak mérete és jellege, annál kevésbé volt hihető, hogy nem a hitleri
világkép szellem ében cselekedtek.

A Holokauszt idején
meggyilkolt zsidók Arenr (Unta
becsült száma
Umiw\ «r* iluma)

Notffííegfen

1410
 16

AZ ELIMINÁCIÓS ANTISZEMITIZMUS
MINT NÉPIRTÁSI MOTIVÁCIÓ

AMI BIZONYOS: a végrehajtók helyeselték a tömegmészárlást, készség­

gel járultak hozzá, hogy ők maguk is közreműködjenek benne. A bizonyos­
nál is több, hogy helyeslésük és részvételük a zsidókról alkotott koncepció­
jukból eredt, s annak semmilyen más motivációja nem lehetett Ez pedig azt
jelenti, hogy ha nem antiszemitákról, méghozzá meghatározón típusú an­
tiszemitákról lenne szó, akkor nem vettek volna részt a megsemmisítésben,
Hitlernek a zsidók elleni hadjárata pedig egészen másként zajlott volna le,
A végrehajtók antiszemitizmusa és ezzel a gyilkosságok motivációja pedig
nem vezethető le más nem-fogalmi jellegű forrásból. Nem valamiféle köz­
bülső variábilis dolog, hanem független mindentől. Nem vezethető vissza
semmilyen más tényezőre.
Hangsúlyozni szeretném, hogy itt nem a Holokauszt végrehajtásának va­
lamiféle egyoldalú bemutatásáról van szó. Sok tényezője volt annak, hogy
Hitler és mások kiagyalják a népirtás tervét, hogy olyan pozícióba kerülje­
nek, amelyben ezt a tervet végre is lehetett hajtani, mert ez reális lehetőség­
gé vált, és hogy végre is hajthassák Ezeknek a körülményeknek a többségét
jól ismerjük. Ez a könyv azonban a Holokauszt számos oka közül egyre
koncentrál, nevezetesen arra a meghatározóan fontos motivációs elemre,
mely a német férfiakat és nőket, akik nélkül a Holokauszt nem történhe­
tett volna meg, arra indította, hogy testüket, lelkűket és képességeiket adják
ehhez a vállalkozáshoz. Ami a Holokauszt motivációs eredetét illeti, a vég­
rehajtók túlnyomó többségének viselkedése egyetlen okra vezethető vissza.
A Holokauszt motivációs eredetéről a következőket kell elmondani. A
német faji antiszemitizmusnak egy virulens fajtája megítélésünk szerint az
adott történelmi viszonyok között az, ami megfelelő motivációt adott nem­
csak a náci vezérkarnak, hanem a végrehajtóknak is ahhoz, hogy készség­
gel vegyenek részt a zsidók kiirtásában. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy
más tényezők (a német antiszemitizmustól független vagy azzal összefüggő
tényezők) nem bátoríthatták volna a németeket a zsidók lemészárlására.
Mindössze arról van szó, hogy nem ez történt

411
 A konvencionális magyarázatok által megjelölt mechanizmusok né­
melyike persze működött, hatott is egyes személyek magatartására. Nem
kétséges, hogy a németek közül egyesek úgy lettek végrehajtók, hogy elv­
ben ellenezték a megsemmisítést. Végső soron nem minden végrehajtónak
ajánlották fel a lehetőséget, hogy kivonja magát, és nem mindenki szolgált
olyan jóindulatú parancsnok alatt, amilyen Trapp „papa” volt a 101-es Ren­
dőr Zászlóalj élén. Valószínűnek látszik továbbá, hogy azok az egyének,
akik nem helyeselték a vállalkozást, de az általános helyeslés légkörében
éltek, a csoport nyomására olyan tetteket Is végrehajtottak, amit maguk is
bűnösnek ítéltek, miközben persze lelkiismeretük megnyugtatására ők is
találtak ürügyeket. Az sem zárható ki, hogy bizonyos egyének, akik maguk
nem osztották a virulens német antiszemitizmust, olyan cinikus megfonto­
lásokból csatlakoztak a gyilkossági műveletekhez, mint például a magasabb
rendfokozat vagy7 az anyagi haszon, hisz egyes esetekben ilyen reális lehe­
tőség is adódhatott, s előfordulhatott, hogy ezek az előnyök fontosabbnak
tűnhettek számukra az ártatlan emberek kioltott életénél is. A személyes
előnyszerzés, a körülmények nyomása, a baj társak által rájuk gyakorolt
nyomás esetenként reális lehetett. Ám ezek a dolgok, az, hogy voltak, akik
akaratuk vagy meggyőződésük ellenére, netán külső nyomásnak engedve
öllek, nem magyarázzák összes égükben azokat a cselekedeteket, melyeket
a végrehajtók együttesen, mintegy osztályként követtek el. Vagyis ezeknek
a tényezőknek egyike sem befolyásolta alapvetően a Holokauszt végrehaj­
tásának menetét Ha ezek a nem ideológiai eredetű tényezők nem léteznek,
a Holokauszt végrehajtása akkor is folyamatos lett volna. Minden arra vall,
hogy a faji eliminációs antiszemitizmus volt az alapvető ok, a legerősebb
motiváció, ami a németeket a zsidók készséges legyilkoíására ösztökélte.
Van egy hasonlóan erős második érv is emellett. Az adott történelmi
pillanatban a német antiszemitizmus nemcsak lényeges okozója volt a
történteknek, hanem elengedhetetlen feltétele is volt annak, hogy a né­
metek ilyen széles köre és ilyen könyörtelen módon vegyen részt a tömeg­
mészárlásban, Ha nem osztották volna a vezetés eliminációs eszményeit,
ugyanolyan ellenzéssel és együttműködési készség nélkül fogadták volna a
programot, ahogyan a kormánynak a kereszténység elleni támadásait vagy
az Eutanázia-programot fogadták. Mint már szó volt róla, a nácik mindig
visszakoztak, ha komoly tömegellenállásba ütköztek. Ha a náciknak olyan
németekkel lett volna dolguk, akik a zsidókat fivéreikként és nővéreikként
kezelik, nehéz elképzelni, hogy rá lehetett volna venni őket a megsemmisí­
tési program végrehajtására. A programot talán elindíthatták volna így is,
de a kibontakozás és annak valószínűsége, hogy annyi zsidót öljenek meg,
ahogyan azt tették, rendkívül csekély. Annak a valószínűsége pedig nulla,
hogy a németek tömegei olyan buzgósággal csatlakozzanak a programhoz
és olyan könyörtelenül viselkedjenek, ahogyan azt tel ték. Ha a német lakos-

412
ság fellép a zsidók megsemmisítése ellen, ez nagy valószínűséggel megkö­
tötte volna a rezsim kezét.
Szélesebb értelemben ahhoz, hogy valakiket rá lehessen venni egy nép
kiirtására, szükség van arra, hogy bizonyos dehumanizáló és elmarasztaló
nézetek terjedjenek el róluk, s hogy ezeket valaki kifejezésre juttassa és ko­
ordinálja, amire rendszerint az állam vállalkozik. De az ilyen nézetek önma­
gukban nem mindig elegendők egy népirtás előidézésére, közrejátszhatnak
más tényezők is, mint az erkölcsi normák vagy egyszerűen az érzékenység,
melyek tiltják az ilyen gyilkosságokat. Az ilyen nézetek terjesztése mind­
azonáltal elengedhetetlen feltétele annak, hogy emberek tízezreit huzamos
ideig be lehessen vonni egy gyilkosságsorozatba. Hívben persze elegendő
lehet az is, hogy az állam a tömegekre is nyomást gyakorolva kényszeríti ki
a részvételt, de valószínűtlennek tartom, hogy csak ezen a módon el lehetne
érni, hogy emberek más emberek ezreit vagy tízezreit gyilkolják le. Ameny-
nyire tudom, ilyenre nem is volt példa sem Kambodzsában, sem Törökor­
szágban, sem Burundiban vagy Ruandában vagy a Szovjetunióban, azokon
a helyeken, amelyek a 20. században népirtás színhelyei voltak. Mint más
népirtó elit, a náci vezetés sem folyamodott volna tömeges kényszerítés­
hez, ha nem antiszemita németek tízezreit kellett volna rábírnia a zsidók
millióinak elpusztításában való közreműködésre, A nácik tudták, hogy az
átlagos német ember osztja a zsidókkal kapcsolatos nézeteiket, nem kellett
kényszerítéshez folyamodniuk.
A Holokauszt a maga nemében egyedülálló esemény volt, melynek tör­
ténelmileg specifikus magyarázata van. Ez a magyarázat tartalmazza azo­
kat a feltételeket, melyeket a német kultúrában régóta benne rejlő, kitartó,
virulens és rasszista eliminációs antiszemitizmus teremtett, melyet egy eli-
mínációs népirtó ideológiával fertőzőtí rezsim kihasznált. Ezt az ideológiát
formálta és töltötte fel energiával Hitler, akit a német nép túlnyomó többsé­
gének imádata övezett, s akiről köztudott volt, hogy elkötelezettje a kibon­
takozóban lévő brutális megsemmisítési programnak. A náci korszakban
az eliminációs antiszemitizmus volt a motivációs forrás mind a német ve­
zetők, mind az egyszerű németek számára a zsidók elpusztításához és a Ho­
lokauszt keretében végrehajtott egyéb nem halálos kimenetelű akciókhoz.
Épp azért, mert az antiszemitizmus önmagában nem váltotta ki a f lo-
lokausztot, felesleges megjelölnünk a különbözőségeket a németországi és
más országokbeli antiszemitizmusok között. Bármilyen antiszemita hagyo­
mányok léteztek is más európai országokban, csak Németországban történt
meg, hogy egy nyíltan és eltökélten antiszemita mozgalom hatalomra került
- valójában választások útján került hatalomra ami elengedhetetlen volt
ahhoz, hogy az antiszemita fantáziából államilag szervezett, ncpirtó mészár­
lás legyen. Egyedül ez volt az oka annak, hogy a német antiszemitizmus­
nak minőségileg más következményei lehettek, mint más országokban, s

413
 ez támasztja alá a Sonderweg-féle tételt: Németország teljesen egyedi útra
tért, mely elválasztotta niás nyugati országoktól. Akármilyen volt is az an­
tiszemitizmus a lengyeleknél és a franciáknál, annak ismerete nem szük­
séges a németek által végrehajtott népirtás megértéséhez. Segíthet annak
megértésében, hogy a lengyelek és a franciák miként viszonyultak a né­
met népirtáshoz, de ez nem tárgya érdeklődésünknek. Azt viszont érdemes
megjegyezni, hogy egyetlen európai ország antiszemitizmusa sem közelít
a németekéhez az alábbi összetevők kombinációja tekintetében. Egyetlen
országban sem volt az antiszemitizmus olyan szélesen elterjedt kulturális
axióma, mint Németországban. Sehol nem kapcsolódott olyan szorosan a
fajhoz. Sehol nem alapozták arra az ördögi zsidóképre, mely szerint a zsidó
halálos ellensége a népnek. Sehol nem volt olyan halálos a tartalma, sehol
nem fordult elő, hogy már a 19, században rendszeres és kifejezett felhívá­
sokat tartalmazzon a zsidók kiirtására, ahogyan Németországban történt.
A német antiszemitizmus sajátos minőségét jelzi a 19. és 20. századi német
antiszemita irodalom példátlan bősége és mérgező, gyilkos tartalma is.
Történelmileg specifikus magyarázat ez, de következnek belőle dolgok
más népirtások természetének megértéséhez, és arra is következtethetünk,
hogy miért nem történt több népirtás. Noha a történelem folyamán min­
dig előfordultak súlyos konfliktusok és háborúk az egyes embercsoportok
között, ahhoz népirtó ideológiára és népirtási alkalomra is szükség van,
hogy egy népet rávegyenek és alkalmassá tegyenek más embercsoportok
kiirtására. Márpedig a népirtási ideológia általában hiányzott, és még ami­
kor jelen volt és motivált is egyes népeket más népek megsemmisítésére,
ideológiája, mely mindig magában foglalja a másik nép állítólagos romlott
természetét, tartalmilag nagymértékben eltért attól, amivel a németek zsi­
dók elleni általános és halálosan kegyetlen hadjáratát indokolták.
Éppen azért, mert a németek eljárását az exterminációs antiszemitizmus
mellett más tényezők is formálták, meg kell értenünk a különféle hatások,
köztük a stratégiai és anyagi korlátok interakcióját is. Politikai szinten a né­
metek eliminációs politikájának megsemmisítési politikává történt átalaku­
lásában lehetett látni ezeket a hatásokat, amikor a lehetőségek és a korlátok
kedvezőbbé váltak a „végső megoldás” számára.
A vezető náci eliminációs ideológusok és Hitler eszméi nem változtak,
de a németek zsidóellenes szándékaiban és politikájában három szakasz jól
megkülönböztethető. Mindegyiket eltérő gyakorlati lehetőségek jellemez­
ték a „zsidókérdés megoldását” illetően, melyek mind a lehetőségek, mind
a korlátok tekintetében Németország geostratégiai helyzetéből következtek,
vagyis az európai földrészen elfoglalt pozíciójából és a más országokhoz
fűződő viszonyából.
Az első szakasz 1933-tól a háború kitöréséig tartott. Ebben a szakasz­
ban a németek bevezették a lehető legradikálisabb politikát, mely a zsidókat

414
társadalmilag halott lényekké tette és többségüket otthonuk és az ország
elhagyására kényszerítette, Hz a zsidók elleni féktelen verbális kirohanások
és rendszertelen, de vad erőszakos epizódok közepette ment végbe. Ekkor
fosztották meg a zsidókat polgári jogaiktól és a jogvédelemtől, ekkor szorí­
tották ki őket a társadalmi, a politikai és a kulturális élet minden területé­
ről. Egy olyan időszakban, amikor az európai zsidóság többsége nem volt
elérhető közelségben a németek számára, a „végső megoldás” irreális lett
volna és amíg egy viszonylag gyenge Németország veszedelmes külpolitikai
céljainak elérése érdekében még csak a fegyverkezéssel és a háborúra való
felkészüléssel foglalkozott, gyakorlatilag nem volt több lehetőség a „végső”
megoldásra.
A második szakaszban, mely a háború kezdetétől 1941 elejéig tartott,
Lengyelország, majd Franciaország meghódítása és a britekkel való há­
ború új alkalmakat teremtett a németek számára, de az alapvető korlátok
megmaradtak. Ebben az időben a németek már több mint kétmillió zsidó
felett gyakoroltak ellenőrzést, így a „végső megoldásra” vonatkozó elképze­
lések is merészebbek voltak, mint az 1939-es németországi határok között.
A zsidókat azonban ekkor még nem lehetett megölni, mert a zsidók nagy
többsége még elérhetetlen volt a Szovjetunióban, s mivel a „zsidó-bolsevik”
Szovjetunióval megkötött kényszeredett békeszerződés idő előtti felbomlá­
sát kockáztatták volna, ha Lengyelország szívében az ott állomásozó szovjet
csapatok szeme láttára elkezdik legyilkolni a zsidókat. Mégis ebben az idő­
szakban alakultak ki a németek apokaliptikus tervei, és elkezdődött azok
megvalósítása is. Azt már ennek a szakasznak a kezdetéig világossá tették,
hogy a zsidó élet értéktelen és azt csinálhatnak a zsidókkal, amit akarnak* A
németek Lengyelország általuk megszállt részében igyekeztek a zsidókat el­
távolítani a gazdasági életből, embertelen és halállal fenyegető körülmények
között gettóba zárták őket, ahol éhség és a magas halálozási arányszám ho­
nolt. Minden zsidó „vogelfref’-nek lett nyilvánítva, törvényen kívüli lény­
nek, akit meg lehetett ölni. Az alapozó munka tehát már ekkor elvégeztetett
ahhoz, hogy a zsidókat meg lehessen semmisíteni.
A most már megfelelőbb körülmények között a nácik radikálisabb
„megoldásokat” alkalmaztak, melyek már a genocídium verte len válto­
zatát jelentették. Elkezdték vizsgálni annak lehetőségét, hogyan lehetne
az uralmuk alatt élő európai zsidókat olyan istentől elhagyott helyre vin­
ni, ahol aztán leépülnek, legyengülnek, kimerülnek és végül kimúlnak.
1939-ben Hans Frank, Lengyelország német kormányzója egy gyűlésen
kifejtette, milyen mögöttes megsemmisítési motiváció rejlett az áttelepí­
tési tervek mögött, „Nem fogunk sokkal több időt pazarolni a zsidókra.
Nagy dolog, hogy a zsidó fajt végre a markunkban tartjuk. Minél többen
halnak meg, annál jobb.” E második szakasz idején a németek a lehető­
ség szerinti legradikálisabb „megoldásokat” alkalmazták. Népirtás előtti

415|
 eliminációs „megoldásnak7’ a nagyarányú deportálásokat tekintették, ami
azonban a korábbinál nagyobb halálos fenyegetést jelentett a zsidókra. A
tömeges deportálás mint vértelen eliminációs „megoldás” az egyetlen volt
a német vezetés részéről, mely illuzórikusnak bizonyult, ám ez nem oko­
zott túl nagy csalódást nekik, hiszen a Szovjetunió ellen előkészületben
lévő támadással végre megnyílhatott előttük a végső és visszavonhatatlan
„megoldás” lehetősége.
A harmadik szakavsz a Szovjetunió elleni támadás tervezésével, illetve a
Szovjetunió lerohanásával kezdődött. Ebben a szakaszban a zsidók gyakor­
latilag elérhetővé váltak a németek számára, s elpusztításuk a képzelet vilá­
gából átkerült a tényleges lehetőségek világába. A „végső megoldás57 ebben
a szakaszban vált gyakorlatilag is kivit el ezhetővé. A németeknek többé nem
voltak politikai és katonai korlátáik egy ilyen politika végrehajtásában. Nem
meglepő tehát, hogy közvetlenül a Szovjetunió megtámadása után a néme­
tek elkezdték végrehajtani a hitleri döntést, mely az európai zsidóság teljes
megsemmisítésére vonatkozott. Ebben a szakaszban, eltekintve azoktól a
taktikai jellegű kísérletektől, hogy a zsidókat felhasználják a szövetségesek­
kel folytatott alkudozásban, a zsidókra vonatkozó összes német intézkedés
vagy azonnali elpusztításukat okozta, vagy olyan megoldásokat jelentett,
melyek a foglyok biztos halálához vezettek, illetve csak ideiglenesen hát­
ráltatták a halálba küldésüket. Ekkor a viszonylag jelentéktelen logiszti­
kai akadályoktól eltekintve semmi sem állt az útjában annak, hogy kiéljék
megsemmisítési vágyaikat és a zsidók lemészárlása élőn)1! élvezett minden
egyéb céllal szemben. És a németek ezt folytatták tömeges kivégzések és
haláimenetek formájában a háború legutolsó napjáig.
A németek zsidóellenes politikájának legszembetűnőbb vonása pedig az
volt, hogy annak legfőbb törekvése mindhárom szakaszban az adott lehetősé­
gek és korlátok között elérhető legnagyobb arányú pusztítás volt. Ez a politika
nem akaratlanul, bürokratikus vagy egyéb okokból radikalizálódott folya­
matosan. Az a szitokaradat, ami honfitársaik részéről zúdult a zsidókra, pá­
ratlan a történelemben. Példátlan a gyorsaság is, amellyel a diszkriminációs,
ellehetetlenítő, embertelenítő törvénykezést bevezették. Páratlan a modern
történelemben a sebesség, amellyel ezt a jól szituált, gazdasági és kulturális
értelemben is viszonylag egységes embercsoportot megfosztották jogaitól,
és a vele egy társadalomban élő emberek túlnyomó többségének helyeslése
mellett leprásoknak minősítették. És a harmincas évek bánásmódja még így
is enyhének tűnik az azt követő népirtó hadjárat fényében. Pedig Nyugat-Eu­
rópában évszázadok távlatában nem fordult elő, hogy félmillió embertváltoz­
tattak társadalmilag holt lényekké és kényszerítettek az ország elhagyására.
Akik az 1940-es éveket tekintik a zsidóellenes politika radikalizálódási idő­
szakának, ezzel a 30-as évek radikális zsidóellenes politikáját minimalizálják
és nem észlelik e politika három szakaszának folytonosságát.

416
 Valójában a németek zsidóellenes politikája logikus módon fejlődött,
mindig is az elírni náci ós ideológiából táplálkozva és az új lehetőségekhez
alkalmazkodva, melyeket Hitler örömmel és azonnali hatállyal igyekezett a
végsőkig kihasználni. Az első két szakaszban voltak praktikus korlátái en­
nek a politikának, melyek Németország katonai és geopolitikai helyzetéből
fakadtak* 1941, október 25-én, Hitler népirtási hadjáratának kezdete után
pár hónappal a Eührer 1939 januári próféciájának szellemében újra emlé­
keztette Himmlert és Heydrichet arra, hogy a háború a zsidók megsemmi­
sítésével fog befejeződni, s arra, hogy addig is csak a különféle korlátok aka­
dályozták és késztették várakozásra népirtó vállalkozásának kivitelezésébe*
Hitler alábbi eszmefuttatását Werner Jochmann idézi könyvében: „Kényte­
len vagyok rengeteg dolgot magamban tartani. De ez nem azt jelenti, hogy
amit fontosnak tartok, cs amire nem reagálok azonnal, csak elraktározok
magamban, az elvesz. Egy napon ezek a dolgok is előkerülnek. Ami a zsidó­
kat illeti, velük kapcsolatban is sokáig tétlenségre kényszerültem. Az ember
ne akarjon saját magának mesterségesen fölös nehézségeket okozni, minél
okosabban halad előre, annál jobb,*’ Hitler ebben a monológjában, mint más
esetekben is, olyan józan politikusnak állítja be magát, aki gyakran kivárja
a maga idejét, a megfelelő pillanatot arra, hogy lecsaphasson* A zsidókat
illetően huzamos ideig „inaktív” volt. Az „inaktív” (tateníos) szó azonban
itt mindössze a „tömeges kivégzésektől való tartózkodást” jelentette, hiszen
nyolc éven keresztül aktívan üldözte a zsidókat, alázta őket, felégette zsi­
nagógáikat, kiűzte őket Németországból, gettókba zárta őket és esetenként
gyilkolt is* Mindezek a cselekedetek azonban számára a tétlenséget jelentet­
ték, mivel az egyetlen megfelelő és szükséges feladat a szemében, az igazi
„akció”, amit türelmesen várt, a zsidók fizikai megsemmisítése volt.
Semmiképpen sem lehet azl állítani, mint egyesek teszik, hogy Hitler­
nek ez a monumentális, valójában világtörténelmi jelentőségű döntése az
európai zsidóság kiirtására valamiféle történelmi véletlen lett volna, mely
csak azért történt meg, mert nem voltak más lehetőségek, vagy mert ilyen
hangulatban volt. Hitler részéről a gyilkolás nem valamiféle kényszeredett
cselekvés volt. A gyilkolás, a biológiai tisztogatás számára a problémák
megoldásának természetes és kedvelt módszere volt. Hitler valójában ref­
lexből gyilkolt* Meggyilkolt saját mozgalmában is mindenkit, akit kihívó­
jának vélt. Megölte politikai ellenfeleit. Megölette az. elmebetegeket. Már
1929-ben a nyilvánosság előtt eljátszott a gondolattal, hogy minden fizikai
rendellenességgel születő német gyermeket meg kell Ölni, márpedig itt is
megalomániás, észbontó számokról, évi 700-800 ezer gyermekről beszélt.
Nem csoda tehát, hogy szemében a zsidók esetében is a halál volt a legmeg­
felelőbb büntetés. Egy démoni nép nem érdemel mást, csak a halált,
Hitler és a német vezérkar részéről a Szovjetunió elleni támadás után fel
sem merülhetett, hogy más „megoldást” válasszanak. Semmi értelme azon

41
 rágódni, vajon mely körülmények motiválták Hitlert és a németeket, hogy
a népirtó „megoldáshoz” folyamodjanak. Hitler számára ez volt a sokszor
bejelentett és magától értetődő választás. Az ellenérvek úgy szólnak, még­
hozzá a valóságos tényeknek ellentmondva, hogy amennyiben mások lettek
volna a körülmények, akkor Hitler a maga úgymond változékony természe­
tével dönthetett volna, hogy a zsidók millióit áttelepítik, más „megoldást”
találnak a zsidókérdésre, mint egy nép elpusztítása, s ez esetben sokmil­
lió zsidó élhette volna túl a háborút. Ennek azonban a legcsekélyebb való­
színűsége sem volt. Hiszen ez feltételezte volna, hogy a Vernichtungskrieg,
a totális megsemmisítő háború idején valamilyen körülmények az általuk
„Antikrisztusnak” minősíteti zsidókat megkíméljék. E 2 azonban szóba
sem jöhetett, amikor Hitler és Himmier terveiben milliók megsemmisítése
szerepeli még az általuk kevésbé fenyegetőnek vélt szlávok esetében is. A
Szovjetunió megtámadása előtt Himmier a kelet-európai „német paradi­
csomról” álmodozva egy alkalommal harminc millióra becsülte az ott el­
pusztítandó áldozatok számát.
1942. január 25-én Hitler megerősítette, hogy a megfelelő politika a zsidók
„abszolút megsemmisítése” személyesen hívta fel Himmier, a kancellári hiva­
talt vezető Haas Lammers és Kurt Zeitzler figyelmét arra, hogy a zsidók élet­
ben hagyása észszerűden lenne. Werner lochmann Hitlerről szóló könyvé­
ben idézi a Führert: „Miért kellene másképpen tekintenem a zsidókra, mint
akármelyik orosz hadifogolyra? A hadifogolytáborokban sokan azért halnak
meg, mert a zsidók ilyen helyzetbe hoztak minket. Mit tehetnék ez ellen?
Miért robbantották ki a zsidók ezt a háborút?”. Azon általánosságban is va-
lószínűllenül hangzó érveléseket, melyek szerint Hitler és Himmier választ­
hattak volna más megoldást is, mint a népirtást a zsidókérdés „megoldására”
a Szovjetunió megtámadása után, nehéz lenne bármilyen ténnyel alátámasz­
tani, Amikor a megsemmisítési program elkezdődött, a német végrehajtók
már semmilyen más „megoldásban” nem gondolkodtak, fél sem merült ben­
nük, hogy a zsidókérdés emigrációval vagy áttelepítéssel megoldható volna.
Minden jel arra utal, hogy mihelyt a körülmények ezt gyakorlatilag lehetővé
tették, a népirtó mészárlást tekintették természetes és megfelelő módszernek
arra, hogy megszabaduljanak a zsidóktól.
Az eszmét pedig, mely szerint a 2Sidók számára az egyetlen megfelelő
büntetés a halál és csakis a halál, Hitler hirdette meg politikai pályafutásá­
nak elején, 1920. augusztus 13-án abban a beszédében, melyet teljes egészé­
ben az antiszemitizmusnak szentelt és mely a „Miért vagyunk mi an tiszemi­
ták” címmel vált ismeretessé. E beszéd közepén az akkor még a politikában
ismeretlen Hitler egyszer csak elkezdett beszélni a halálbüntetésről és arról,
hogy miért kell azt alkalmazni a zsidókkal szemben. Kijelentette, hogy a
nemzet egészséges elemei nem tűrhetik meg „a nemzetellenes bűncselek­
ményekben vétkes bűnözőket, a nemzeti közösség parazitáit” akiket halál-

1418
lal kell büntetniük, mivel a bebörtönzés nem visszavonhatatlan büntetési
forma. „A legerősebb rács sem elég erős és a legbiztonságosabb börtön sem
elég biztonságos ahhoz, hogy milliók ne tudják egyszer csak megnyitni a
kapuit. Csak egy olyan rács létezik, melyet nem lehet kinyitni, ez pedig a
halán Ez nem valamiféle véletlenszerűen elejtett megjegyzés volt, hanem
annak az eszmének és elszántságnak a kifejeződése, mely addigra megérett
és meggyökeresedett Hitler agyában.
Az imént említett beszédet követő beszélgetés folyamán Hitler más el­
képzeléseit is megosztotta a „zsidókérdés77 általa helyesnek vélt megoldá­
sáról. El volt szánva arra, hogy elmegy a végsőkig. „Elhatároztuk, hogy el
kell vetnünk a kérdőjeleket, az egyéb megfontolásokat és az ellenérveket,
és amikor a dolog megérik a megoldásra, akkor azt végig kell vinnünk”.
A „végig kell vinnünk” kifejezés itt nem mást jelentett, mint az egész zsi­
dó nemzet elpusztítását, ahogy azt Hitler egy pár hónappal korábban el­
hangzott beszédében ki is mondta. Eszerint „az ördögöt gyökerestül kell
kiirtani minden gyökerével és ágával együtt”, mert ez az egyetlen hatékony
büntetés és megfelelő „megoldás” A bebörtönzés Hitler szemében az efféle
világtörténelmi bűnelkövetők esetében túl enyhe büntetés lett volna, to­
vábbá magában rejtette volna a veszélyt, hogy egy napon a zsidók kitörnek
börtöneikből és ott folytatják ördögi praktikáikat, ahol abbahagyták. Hitlert
ez a mániákus koncepciója és gyűlölete és természetes gyilkos hajlama kép­
telenné tette arra, hogy a „zsidókérdés” bármilyen egyéb „megoldásában”
gondolkodjék, mint a megsemmisítés.
Az Auschwitzhoz vezető út nem volt kanyargós. Hitler apokaliptikus
képekkel teli elméjében sürgős, de mégis csak a jövőben megvalósítandó
projektként szerepelt és a felállításával várni kellett, amíg megértek erre a
feltételek. Hitler mindenesetre megbízta legfontosabb építészeit, Himmlert
és Heydrichet, hogy az ő kezdetleges vázlata alapján dolgozzák ki pontosan
az odavezető utat Ők pedig könnyedén vonták be az átlag németek tízezre­
it, akik kijelölték és megtisztították az utat a zsidók elleni mély gyűlölettel,
akiket aztán rátereltek erre az útra. Amikor az út ki volt jelölve, Hitler építé­
szei és lelkes segítői nem valamiféle kellemetlen létesítménynek tekintették,
hanem elégedettséget éreztek. Semmiképp sem úgy tekintettek rá, mintha
csak azért kellett volna ebbe az irányba fordulniuk, mert más lehetőség nem
adódott. Ezt tekintették a legjobb, legbiztonságosabb, leggyorsabb útnak a
lehetségesek közül, az egyetlennek, melyről a sátáni zsidók abszolút bizto­
san nem térhetnek vissza soha többé.

A zsidók németek általi kezelését befolyásoló tényezők kölcsönös hatása

komplexebb módon megközelíthető a zsidó „munka” keretei között, mint a
zsidók elleni általános megsemmisítési hadjárat részeként. A zsidó „munka77
szférájában, ahogy a zsidóellenes politikában általában, a németek elimi-

4191
— r
nációs antiszemitizmusa volt az az erő, mely más megfontolások elvetésére
késztette a németeket, jóllehet a kezdeti német akciók ezen a területen szinte
felfoghatatlanok.
Nem kétséges, hogy eredetileg az objektív gazdasági szükségletek miatt
fogták munkára a zsidókat. A racionális szükségletek nem váltottak ki raci­
onális cselekvést, és ezt a két dolgot nem szabad összekeverni egymással. A
szükséglet csak torz és részleges módon befolyásolta a történteket, mivel sok­
kal erősebb ideológiai parancsolatokba ütközött. Kgy speciális zsidó gazda­
ságnak a megalkotása, mely nagyjában-egészében elkülönült a gazdaság töb­
bi részétől, óriási zuhanást okozott a zsidók termelékenységében és jelentős
kárt okozott a német háborús gazdálkodásnak. A lublini táborok ebben a vo­
natkozásban különösen figyelemreméltók, mert ezek a kontinentális Európa
németek állal vezényelt általános mozgósításának részei voltak azután, hogy
Himmler utasítást adott a nem német munkásokkal való jobb bánásmódra.
Ez a mozgósítás is megmutatta, hogy a náci korszak ideológiai tartópillérei
egyszerűen lehetetlenné tették olyan feltételek megteremtését, amelyek közt
a zsidó munkaerő tisztességes kezelése és észszerű felhasználása megtörtén­
hetett volna. Mivel a németek fantáziájában a zsidók ördögi lényekként éltek,
a zsidókat el kellett különíteni, el kellett távolítani a gazdaság többi részétől,
melyben integrálódhattak volna abban az esetben, ha a németek gazdasági
szempontból észszerűen akarták volna felhasználni tehetségüket, tudásukat
és munkájukat. A politika, mely milliószámra vitt más nemzetiségű mun­
kásokat Németországba - embereket nyugatról és „szubhumári” lényeket
keletről, s aminek következtében 1943-ban havonta átlagban 3Ü ezren szök­
tek meg, nem volt alkalmazható a zsidókra. Semmilyen politika nem jöhe­
tett számításba már ebben az időben, amelyben szóba jöhetett, hogy zsidók
nagy csoportjai felügyelet nélkül tartózkodjanak egyes vidékeken. A zsidókat
leprásoknak való helyeken kellett fogva tartani, amelyeken betegség és halál
tombolt. Ez a körülmény tovább rontotta a gazdasági eredményeket. És még
ezt a zsidó gazdaságot is teljesen irracionális módon szervezték és irányítot­
ták, tehát iszonyúan gazdaságtalan volt a működése is. A háború marcangolta
Európában a németek nehéznek találták, hogy ezekre a bizarr és baljós he­
lyekre igazi gyárakat, felszereléseket vigyenek és megfelelő munkakörülmé­
nyeket teremtsenek ahhoz, hogy termelésről egyáltalán beszélni lehessen. Mi
több, ez a gazdaság saját hamvába hullott, amikor a németek a gazdaságtól
teljesen független okokból úgy dönlöUelc, hogy ennek a zsidó közösségnek az
egyes csoportjait is megsemmisítik.
A politikai és társadalmi valóság ez ügyben kéz a kézben fejlődött ugyan­
azon elkerülhetetlen vég felé. A politikai és ideológiai imperatívusz, melynek
értelmében a zsidókat el kellett választani a társadalom többi részétől és le
kellett gyilkolni, a bénító és végzetes kínzásokkal egyetemben, melynek „elöl­
járóik17 ezeket a zsidókat a gyakorlatban alávetették, megakadályozta a né-
meteket abban, hogy saját gazdasági szükségleteiknek megfelelően cseleked­
jenek Márpedig az objektív gazdasági szükséglet megvolt. Csak a németek
voltak képtelenek ideológiailag és lélektanilag megfelelni a követelménynek.
Ha a németek rabszolgaként bántak volna a zsidókkal, amit könnyűszerrel
megtehettek volna, abból hatalmas gazdasági előnyük származott volna. De
nem ezt tették. Olyan rabszolgatartók voltak, akiket megveszekedett gyű­
lölködés vezetett, és akik rabszolgáik többségét meggyilkolták, azt a csekély
kisebbséget pedig, amely életben maradt, olyan könyörtelen durvasággal ke­
zelték, ami megbénította a rabszolgák munkaképességét.
A gazdasági irracionalitás, a kegyetlenség és az emberek elnyomorítása a
zsidó „munkáért” felelős német intézmények szervezeti, anyagi és pszicho­
lógiai felépítésében gyökerezett. Nem csak azért történt ez így, mert mint
mások is korrektül megállapították, a megsemmisítés politikai prioritást él­
vezett a gazdálkodással és a munkával szemben, mintha a vezetők eleve ezt
választották volna az alternatív lehetőségekkel szemben. Arról is szó van,
hogy a náci korszakban a németek saját elállatiasodott hiedelmeik alapján
gondolkodtak, miáltal 1941-re, de 1943-ra bizonyosan lehetetlenné vált
a zsidók racionális felhasználása a gazdaságban, egyes esetek kivételével,
amikor lokális viszonyok között ilyesmi megvalósulhatott. A németek oly
mértékben váltak saját barbár ideológiájuk rabjává, hogy még ha megpró­
bálkoztak is a zsidó munka normális nyelvi és praktikus félté teleinek meg­
teremtésével, ebben kudarcot vallottak, illetve csak nagy ritkán és nagyon
korlátozott mértékben tudtak eredményre jutni. A német antiszemitizmus
ereje nagyobb volt a gazdasági észszcrűségnél és a modern ipari társadalom
követelmény einél, amelyeknek a nem zsidók esetében eleget tettek, hiszen
esetükben az észszerű munkaszervezés megvalósult. A zsidók esetében
azonban a német ideológia olyan, a maga nemében egyedülálló kognitív
térképet kreált, melyen maguk is olyan irányokba haladtak, amiket ők is
veszedelmesnek és irreálisnak ítéltek volna a nem zsidók esetében.
Az antiszemitizmus esetenként egyéni szinten is ugyanúgy működött,
ahogy a politika vagy az intézményi gyakorlat szintjén. Egyéni szinten az an­
tiszemitizmus egyértelműen lényeges motiváció volt az elkövetők szamára, de
megvalósulási formái nem mindig voltak egyformák. Különbözött egymástól
az érintett németek lelkesedésének foka, aminthogy a kegyetlenkedés, a barbár­
ság és a szadizmus mértéke sem volt egyforma. A 101-es Rendőr Zászlóaljnál a
norma az volt, hogy az emberek ott készséggel és hozzáértéssel hajtották végre
a megsemmisítési parancsokat, de mint a honfitársainak teljesítményét minden
vonatkozásban jól ismerő egyik ottani hadnagy vallomása mulatja, voltak kö­
zöttük, akik „kiemelkedtek a többiek közül az akciók idején. Ez a zsidók elleni
akciókra is érvényes volt”. Még a népirtási buzgalomnak azon a magas fokán
is, ami a löi -es zászlóalj közreműködésére volt jellemző, akadtak emberek,
akik kiemelkedtek az átlagból. Hasonlóképpen a koncentrációs táborokban is

421
 minden német kegye ti eokedett a zsidó foglyokkal. Ez volt az átlagos magatar­
tásforma. De voltak, alóli másoknál gyakrabban, vadabbul és találékonyabban
kegyetlenkedtek. És ez az a viselkedés, amely még a Holokauszt átlagos viselke­
dési normái közepette is magyarázatra szorul Az sem meglepő, hogy volt egy
maroknyi ember, aki tartózkodott a zsidók kínzásától és legyilkolásától Hiszen
voltak emberek Németországban, akik nem osztották a zsidókról alkotott ál­
talános koncepciót, vagy ha osztották is, még akkor is ragaszkodtak bizonyos
korlátozó morális normákhoz, amikor az új viszonyok között elszabadullak az
indulatok. Az ilyen emberek, noha itt csupán a németek egy nagyon csekély
hányadáról van szó, segítettek a zsidók bújtatásában, a kivégzotereken pedig
tartózkodtak a mészárlásban való részvételtől. Voltak lehetőségek arra, hogy
tartózkodjanak, ezért keletkezhetett a tagadóknak ez a kis csoportja.

A FAJI A LA PÚ heves antiszem itizmus, m ely a ném eteket m inden szin­

ten az elim inációs program végrehajtására ösztönözte, m indem ellett b izo­
nyos külső korlátok és egym ásnak ellentm ondó célok jelenlétében érvénye­
sült. Vonatkozott ez Hitlerre is és a „m unkatáborok” legalacsonyabb rangú
őreire is. E korlátozó körülm ények dacára az elim inációs antiszem itizm us­
nak elegendő ereje volt ahhoz, hogy H itlert és a ném et népet olyan útra
terelje, amelyen a m egsem m isítési szándék elsöpörte az útból a gazdasági
racionalitást és az egyének sokaságában keltette fel a az önkéntességet, a
buzgalmat és a könyörtelen ség érzését. Az elim inációs antiszem itizmus a
maga hurrikán erejű potenciáljával végső soron a ném et politikai kultúrá­
nak és magának a ném et társadalom nak a szívében telepedett meg.
Mivel a „zsidókérdés" nyíltan magas politikai prioritást élvezett, és m i­
vel állandó vita folyt róla a közéletben, nem lehet vitás, hogy a ném et nép
m egértette a harm incas evek zsidóellenes intézkedéseinek célját és radikális
jellegét. Hogy is ne? Am ikor a harm incas években m inden ném et háztetőre
oda volt írva, hogy „A zsidók a mi balszerencsénk" és Németország-szer te
m indenütt csak azt lehetett látni cs hallani, hogy „Pusztulj, zsidó!”

Felirat egy düsseldorfi zsinagóga falán: „Pusztulj, zsidó!"

422
 A végrehajtók, Hitlertől a legalacsonyabb rangú hivatalnokig, nyíltan di­
csekedtek tetteikkel és eredményeikkel: a harmincas évek folyamán ezeket
mindenki szeme láttára és a Volk általános helyeslése mellett tehették.
Ha az egyszerű németek nem osztották Melita Maschmann nád ihletésű
koncepcióját, mely szerint a zsidók „az ördög aktív erőit” egyesítik, akiknek
„romlottsága a német nemzet jóléte, egysége és tekintélye ellen irányul” ak­
kor mit hittek a zsidókról? Talán közönséges emberi lényeknek tartották
őket, akik más valláshoz tartoznak? Vagy azt hitték, hogy vannak ugyan
zsidóknak bizonyos elfogadhatatlan tulajdonságaik, de semmiképpen sem
az a romlottság jellemzi őket, amit szeretett Hitierük és a nácik tulajdoníta­
nak nekik? Netán egy tévhitben szenvedő rezsim ártatlan áldozatainak tar­
tották őket? Talán mindazokat a csoportokat és embereket, amelyek és akik
a zsidóüldözésben rcs2 t vettek, megtévesztetteknek tekintették? Vajon, ha
a németek nem osztották volna Hitlernek a zsidókról alkotott véleményét,
miszerint utóbbiak a nagy hatalmú gonosz, amely fajilag hajlamos a német
Volk bántalmazására és lerombolására, akkor talán másképpen, kedvezőb­
ben vélekedtek volna a zsidókról?
A Gestapo és annak besúgói nagy hévvel üldözték azokat az embere­
ket, akik a nácik antiszemitizmusával ellentétes véleményt fejtettek ki, így a
Gestapo ezzel foglalkozó szakértője elmondhatta, hogy minden ilyen eset­
ről tudtak és mindet kivizsgálták. Ám a 840.663 lakosú Alsó-Frankföldön,
azon a területen, ahol a németek nagyon sokszor fejezték ki ellenvélemé­
nyüket a nácik ilyen vagy olyan politikájával szemben, ideértve a külföl­
diekkel való bánásmód kritizálását is, mindössze 52 ilyen esetet jegyeztek
fel, tehát évente négy ilyen eset jutott a Gestapo tudomására a náci uralom
tizenkét éve alatt Az ennél is nagyobb müncheni körzetben 1933 és 1944
között mindössze hetven személy tett bíráló megjegyzéseket az eliminációs
tervre. Ez pedig olyan alacsony szám, amire a „csaknem jelentéktelen” ki­
fejezés illik.
A náci korszakban a német nép semmilyen jelentékenyebb csoportja
vagy akár azonosítható kisebbsége soha nem nyilvánította ki ellenvélemé­
nyét azzal szemben, amit a nácik állítottak a zsidók természetéről, vagy elvi
nézeteltérését a kormány és oly sok német által képviselt nézetekkel. Igaz
ugyan, hogy a háború után sok német és sok kutató mást állított erről, csak­
hogy állításaik alátámasztására nagyon kevés bizonyítékot tudtak felhozni.
Hány német egyházi ember hitte a harmincas években, hogy a zsidók
nem ártalmasak? Milyen bizonyíték támasztja alá, hogy közülük jelenté­
keny számban voltak olyanok, akik elutasították a zsidókról alkotott elimi­
nációs antiszemita nézeteket?
Hány német tábornok akadt azok közül, akiket a hagyományos német
becsület és morális tartás bajnokainak tartottak, aki nem akarta megtisztí­
tani a zsidóktól Németországot?

423
 Himmler valójában egy alkalommal a fegyveres erők vezetőinek egy je­
lentős része előtt tejtette ki a zsidók kiirtásáról alkotott véleményét, Poz­
nanban történt 1944* január 25-én, háromszáz tábornok és vezérkari tiszt
jelenlétében. A népirtás aligha volt újdonság a számukra, mert addigra a
németek már több millió zsidót öltek meg, és a hadsereg teljes értékű part­
ner volt a szovjet zsidóság lemészárlásában. Himmler, aki jól ismerte a
hadsereg vezetőit és tudta, hogy azok „alapvetően egyetértettek77 a zsidók
megsemmisítésével, olyan nyíltan beszélt, ahogyan csak egyetértő közönség
elölt szoktak. Amikor azt mondta, hogy Németország elsöpri a zsidókat a
föld színéről, kitört a tapsvihar. A taps nem szórványos volt, szinte minden­
ki tapsolt, Egy tábornok, aki más véleményen volt, felállt, hogy megnézze,
ki nem tapsol Öt ilyen embert számolt össze.
Megismétlem tehát a kérdést: mi bizonyítja, hogy ezek az emberek velük
azonos jogokra méltó német honfitársaknak tekintették a zsidókat? Semmi.
Még azok nagy része is, akik gyűlölték a nácikat és összeesküdtek Hitler
megölésére, eliminációs antiszemiták voltak.
Hányán voltak a jogászok és az orvosok vagy bármely más hivatás embe­
rei közöli, akik merő képtelenségnek tartották ezt a fantazmagóriákkal teli
hazug antiszemitizmust? Hol a bizonyíték, hogy egyáltalán voltak ilyenek?

AZ IS BIZTOS, hogy nem minden egyházi ember, tábornok, jogász és

más foglalkozást űző német akarta kiirtani a zsidókat. Voltak, akik depor­
tálni akarták őket, mások csak alapvető jogaiktól fosztották volna meg őket.
A megsemmisítés eszméje azonban mindezen nézeteknek a hátterében ott
lappangott. Hol a bizonyíték arra, hogy nem így volt?
Egy Walter Höchstádtcr nevű lelkész 1944 nyarán Franciaországban egy
kórháznak volt a káplánja, s az ő szavaiból jól kivehető, milyen erővel hatott
az antiszemitizmus kognitív modellje a németekre, még azokra is, akik az
eliminációs program bizonyos vonatkozásait ellenezték. Höchstádter titok­
ban kinyomtatta a maga tiltakozó levelét és több ezer példányt juttatott el
belőle a katonai postával a fronton harcoló katonákhoz.

„Olyan korban élünk melyet őrült eszmék szőnek át és dém onok szállnak
meg, akárcsak a középkorban. Állítólagos »felvilágosult« korszakunkban az
őrült boszorkányüldözés helyéi a mániákus zsidógyűlölet orgiája váltotta fel.
A zsidógyűlölő őrület , mely m ár a középkorban is dühöngött, akut szakaszá­
ba lépett Ezt az egyháznak és Jézus Krisztus közösségének el kell ismernie.
Ha nem ezt teszi, akkor ugyanolyan kudarc vár rá, mint annak idején a bo­
szorkányüldözés korában. Ma égbekiáltó a lemészárolt zsidó férfiaky nők és
gyermekek kivéreztetése. Az egyháznak nincs joga a hallgatásra. Nincs joga
kijelenteni hogy a zsidókérdés megoldása az állam dolga, ezt a funkciót a
rómaiak az egyházra ruházták ., Az egyháznak azt sincs joga kijelenteni, hogy

424
 korunkban igazságosan büntetik a zsidókat az általuk elkövetett bűnökért,.
Olyan, hogy mérsékelt keresztény antiszemitizmus, nem létezik. Akkor smcs,
ka látszatra meggyőző értelmes érvek , vagy akdr tudományos (értsd áltudo­
mányos) érvek szólnak mellette. A boszorkányüldözést egykor szintén tudo­
mányosan indokolták a teológiai, jogi és orvosi fakultások vezető szaktekin­
télyei. A zsidóság elleni ütközet ugyanabból a zavaros forrásból jön, amelyből
a boszorkányüldözési láz keletkezett. Korunk emberisége nem küzdötte le
hajlam át a bűnbakkeresésre. Ezért kutat mindenféle bűnösök után, legyenek
azok zsidók, szabadkőművesek vagy állam feletti hatalmak . Ez a háttere ko­
runkban a gyűlölet himnuszainak
...Ki jogosít fe l bennünket arra, hogy kizárólag a zsidókat hibáztassuk? Ke­
resztény ember számára tiltva van az ilyesmi. A kereszténynek nem engedte­
tik meg, hogy antiszemita legyen, és az set hogy mérsékelt antiszemita legyen.
Az az állítás, miszerint a »mérsékelt« antiszemitizmus védelme nélkül a Volk
életének elzsidósítása (Verjudung des Volkslebens) szörnyű veszélyt jelentene,
egy hitetlen szekuláris nézetből ered, melyen a keresztényeknek túl kell tenni­
ük magukat.
...Az egyháznak szeretetben kell élnie. Jaj neki, ha nem ezt teszi. Jaj neki,
ha hallgatása és mindennemű kétséges mentegetőzés miatt bűntárssá válik a
világban kirobbanó gyűlölködésben! Jaj neki, ha olyan szavakat és jelszavakat
fog ad el melyek a gyűlölet szférájából érkeznek..?

A náci korszak Németországának történetében ilöchstádter levele azál­

tal, hogy kifejezetten és teljességgel elutasítja az eliminációs antiszemitiz­
mus modelljét, kivételesen ritka és értékes dokumentum. Annak a kevés
tiltakozásnak a legtöbbjét, melyekben a németek vitatták vagy ellenezték
azt, ahogy nemzetük a zsidókkal bánik, magát is áthatotta az antiszemitiz­
mus, mely irracionális volt a benne foglalt hiedelmeket illetően, harsány
volt a gyakorlati javaslataiban, de mérsékeltnek tűnhet a nácik által gyako­
rolt gyilkos megoldásokhoz és az őket támogató egyszerű németek tetteihez
képest, Mindazok, akik ellenezték a fizikai bántalmazást, melyet a németek
a zsidókkal szemben alkalmaztak, magától értetődőnek vették a „zsidókér­
dés” létezését, azt, hogy a zsidók egy ördögi tettekre képes törzset alkotnak,
mely árt Németországnak, és olyan „megoldást” kell találni, melyben rom­
boló jelenlétüket jelentékenyen korlátozni, befolyásukat pedig megszün­
tetni lehet. Az ilyen „másként gondolkodók” szintén „megoldást” akartak,
„civilizált” és vértelen, nem pedig erőszakos és kegyetlen megoldást, ahogy
a nácik tették. Korlátozni akarták a zsidók feltételezett hatalmát, ki akarták
zárni őket a közéletből, a közhivatali tisztségek betöltéséből, s olyan egyéb
korlátozó intézkedéseket akartak, melyek megfosztják a zsidókat attól az
erőtől, mely szerintük a németeket veszélyezteti* Ezek szerint az antisze­
mitizmusnak „decensnek” „mérsékeltnek” „spirituálisnak”, „etikusnak” és

425
 „üdvösnek” kell lennie, amint az egy civilizált nemzethez illik, Johannes
Maria Gfoellner linzi püspök egy 1933-ban körözött pásztori levelében így
figyelmeztette a nácikat: „Ha a nemzeti szocializmus csak az antiszemitiz­
musnak ezt a spirituális és etikus formáját akarja beemelni programjába,
akkor senki nem állíthatja meg őket” „Legyetek decens, mérsékelt, spirituá­
lis, etikus antiszemiták, szabaduljatok meg a zsidóktól, de ne mészároljátok
le őket”. Ez volt a kimondott vagy ki nem mondott követelmény, mely azt a
viszonylag kevés német ellenvéleményt jellemezte, melynek képviselői nem
értettek egyet a zsidók szisztematikus kiirtásával.
Höchstádter lelkész a „mérsékeltségnek” ezt a változatát kiábrándítónak
találta. Számára a németek zsidóüldözése ugyanazt jelentette, ugyanabból
a beteg agyból eredt, mint a boszorkányüldözés középkori őrülete. Hódi-
stádter nyomatékosan utasítja el azt a nézetet, mely elterjedt volt az egy­
házban és a nádellenes körökben, s mely szerint a megoldást a mérsékelt
és üdvös antiszemitizmus jelentené. Egyszerűen és világosan kijelenti, hogy
az antiszemitizmus annak minden formájában maga a radikális gonosz,
a durva hamisítások szövedéke. És épp ebben a tekintetben egyedülálló
Höchstádter felhívása. A nácik ellenségeinek nagyon kevés olyan nyilatko­
zatát ismerem, mely ezen az eltökélt módon ítélte volna el a vad antiszemita
hiedelmeket. Ő arra szólítja fel a klérust, hogy térjen észhez, ébredjen fel
tévhiteiből, Lörje meg a csendet a zsidók millióinak lemészárlásával kap­
csolatban. „Ezért légy józan!” - hangzott Höchstádter felhívásának címe.
Ugye milyen egyedülállóan józannak, „abnormálisnak”, milyen remény­
telen segélykiáltásnak tűnik Höchstadternek ez az állásfoglalása a püs­
pökök, eklézsiavezetők és más egyházi méltóságok antiszemita megjegy­
zéseinek fényében... Vagy az ünnepelt náciellenes egyházi ember, Martin
Niemöiler azon nyilatkozatának fényében, mely szerint a zsidók mindent
megmérgeznek, ami a kezükbe kerül. Vagy Dibelius püspök azon megjegy­
zésének fényében, miszerint reméli, hogy a zsidó közösség alacsony szü­
letési arányszámával ki fog halni, és így megóvja Németországot a maga
ártalmas jelenlététől Wurm püspök azon kijelentésének fényében, hogy
ő „egy szóval sem” tagadja az államnak azt a jogát, hogy harcoljon a zsi­
dók, mint olyan veszélyes elemek ellen, akik „a vallásos, morális, irodalmi,
gazdasági és politikai szférában” is fenyegetést jelentenek. Vagy vehetjük
August Marahrens püspök nyilatkozatát, (mely 1945 augusztusában, tehát
már a háború befejezése után hangzott el, amikor bűnösnek vallotta magát,
amiért nem vette védelmébe a zsidókat). Ö azt állította, hogy bár közülük
némelyek „nagy katasztrófát” (ein schweres Unbeil) hoztak a német nép­
re, a zsidókat nem kellett volna „ilyen antihumánus módon” kezelni. Ö és
mindazok, akik az „etikus” antiszemitizmusnak ezt a fajtáját vallották, anv-
nyira eltompultak voltak, hogy a jó püspök még a háború után is azt képzel­
te: egy humánusabb fenyítés lett volna a megfelelő megoldás.

1426
 Különösen feltűnő a kontraszt Höchstádter felhívása és a Mecklenburg,
Türingia, Szászország, Nassau-Hesse, Schleswig-Holslein, Anhalt és Lübe-
ck tartományok evangélikus egyházainak vezetői által kiadott deklaráció
között, mely szerint minden keresztény hitre áttért zsidót ki kell zárni az
egyházbók „a legszigorúbb intézkedéseket kell hozni a zsidók ellen* és
„ki kell tiltani őket német földről”. Mivel ebben az időben a szovjet zsidók
lemészárlása már javában tartott, az idézett proklamáció példátlan doku­
mentum a kereszténység történetében - egy népirtásnak a jóváhagyása az
egyház részéről Még ha Istennek ezek a földi képviselői nem is tudtak vol­
na arról, hogy a deportáltakat meg fogják Ölni (ami nagyon valószínűtlen,
mivel a tömeggyilkosságok híre már nagyon széles körben elterjedt, egyhá­
zi vezetők körében is), ez a proklamáció akkor is ritkaságszámba menő és
alighanem egyedülálló dokumentum a keresztény egyházak történetében,
egy felszólítás a papság részéről egy zsarnoki és mérhetetlen brutális állam­
hoz, hogy egy néppel az addiginál is kíméletlenebbek legyenek, habozás
nélkül folytassák üldözését.
Az egyházi emberek számára nemcsak elfogadható volt a zsidóüldözés,
még saját kezdeményezésükre is buzdították a kormányt, nem egyszerűen
„szigorú intézkedések” hanem „a legszigorúbb intézkedések” alkalmazá­
sára, vagyis arra, hogy a korábbinál is szigorúbban bánjanak a zsidókkal,
még jobban alázzák meg őket és még több szenvedést okozzanak nekik. A
német protestáns egyház vezetésének jelentékeny része által hangoztatott
szólam nagyon nehezen különböztethető meg a nácik hangjától. Bizonyos,
hogy a papságnak ez a hangulata járt Höchstádter fejében is, amikor ezt a
figyelmeztető mondatot beiktatta felhívásába: „Jaj neki, ha olyan szavakat és
jelszavakat fogad el, melyek a gyűlölet szférájából érkeznek...”
Az utókor szemében, figyelembe véve a sötétséget, mely Németország­
ban Ilon olt a náci időkben, Höchstádter levele fénysugarat jelentett. Hogy
A velencei kalmárt idézzük: „Mily messze fénylik a kis gyertyaszál! E rossz
világban jótét így ragyog”. A sűrű antiszemita sötétségben azonban, mely­
ben Németország élt, az észszerűség és az emberség e rövid fellobbanása
titokban maradt, alig láthatóan pislákolt a megszállt Franciaország egy tá­
voli szögletében. Höchstádter elvi szembenállásának magányossága mutat­
ja, milyen fontos számunkra a keresztény egyházra koncentrálni, amikor
a náci idők német antiszemitizmusát igyekszünk megérteni. Az egyház és
a klérus e kérdésben tanúsított magatartása már csak azért is különösen
jellemző, mert nem náci intézmények nagy hálózatáról van szó, és mert
nagy mennyiségű bizonyíték maradt fenn arról, hogyan viszonyultak a zsi­
dókhoz üldöztetésük és lemészárlásuk idején. Különösen tanulságosak és
sokatmondóak ezek a bizonyítékok, ha tekintetbe vesszük a kereszténység
erkölcsi doktrínáit és a zsidókkal kapcsolatos komplex hagyományait.

427
 A KERESZTÉNY EGYHÁZAK a zsidók elleni ősi gyűlöletet hordoztak,
bűnös népnek tekintették a zsidókat, akik nem csupán tagadták Jézus isteni
mivoltát, hanem keresztre is feszítették őt. Ugyanakkor az egyházak mint
intézmények kötelességüknek tartották az isteni parancsolat betartását, a
szeretet hirdetését, a szenvedés enyhítését, a bűnök és a kegyetlenkedés,
a tömeggyilkosság elítélését. Mindezen okokból az egyházak hozzáállása
döntő körülmény, amikor a2 eliminációs antiszemitizmus elterjedtségét és
mélységét vizsgáljuk. Ha a papság, melynek az volt a rendeltetése, hogy a
szeretetet és a könyörület hirdesse, a megbocsátás és az erkölcs védelmezője
legyen, elfogadta vagy helyeselte és támogatta a zsidók kiűzéséi a német
társadalomból, az különösen meggyőző bizonyítéknak számít arra, hogy
az eliminációs antiszemitizmus milyen mélyen hatotta át a német társadal­
mai. Olyan erős antiszemitizmus volt ez, mely nem csupán akadályozta a
természetes részvét érvényesülését, hanem azokat a morális alapértékeket
is aláásta, melyek betartása mellett a vallás nem állhatott volna a gyilko­
sok oldalára. Az egyházak magatartásának tanulmányozása arra vall, hogy
az antiszemitizmusnak kétségkívül sikerült a keresztény közösség vezetőit,
klérusát és hívőit is szembefordítani saját alapvető hagyományaikkal Wolfgang
Gerlach, a korabeli német protestáns egyház vezető kutatója ezt a címet
adta könyvének: Amikor a tanúk ném ák maradtak. Guenther Lewy A német
katolikus egyház és a zsidókérdés című értekezésében a katolikusokról, akik
nem sokkal voltak kritikusabbak a protestánsoknál, egy fiatal nőnek a pap­
hoz intézett szavait idézi: „Hol voltál te, Benedict atya, amikor a testvéredet
elvitték, ahogy a fenevadat viszik a vágóhídra leölni, hol voltál?”
Az egyházak üdvözölték a nácik hatalomra emelkedését, mivel ezek mé­
lyen konzervatív intézmények lévén más német konzervatív testületekhez
és társaságokhoz hasonlóan azt várták, hogy a nácik kivigyék Németorszá­
got az általuk spirituális és politikai mocsárnak vélt Weimari Köztársaság­
ból, annak szabados kultúrájával, demokratikus „rendetlenségével”, erős
szocialista és kommunista pártjaival, melyek az ateizmust hirdették és az
egyházat azzal fenyegették, hogy megfosztják batal mától és befolyásától.
Az egyházak azt várták, hogy a nácik olyan tekintélyelvű rendszert alakí­
tanak ki, amely helyreállítja a hatalomnak való feltétlen engedelmességet
és kikényszeríti a hagyományos erkölcsi értékek visszaállítását. Tévedések
elkerülése végett a náci párt nem volt minden tekintetben elfogadható a ke­
resztények szemében. Valójában egy sor nyugtalanító vonást láttak benne.
Egyes ideológusai nyíltan keresztényellenesek voltak. Mások a teuton po­
gányság egy ködös változata mellett érveltek. És a kereszténység támogatása
is üres, bizonytalan szólamokban jutott kifejezésre a pártprogramjában, A
náciknak ezeket a szórványos megjegyzéseit az egyházak próbálták ugyan­
azzal a némiképp erőltetett optimizmussal értelmezni, ahogy oly sok ember
is tette, akik üdvözölték a nácizmust, miközben a párt egészséges testének

428
beteg kinövéseiként elvetették annak bizonyos vonatkozásait, mondván,
hogy Hitler a maga bölcsességével és a vallások iránti jóindulatával ezeket
lenyesegeti maid, mint sok más vadhajtást.
Csakhogy a nácik megveszekedett antiszemitizmusa nem tartozott moz­
galmuk azon tulajdonságai közé, amiket az egyházak elleneztek Ellenke­
zőleg, elismeréssel fogadták, mivel ők is antiszemiták voltak. Ők is hittek
annak szükségességében, hogy a zsidók feltételezett hatalmát korlátozni
kell és meg kell szüntetni. A német egyházi testületek és elöljárók vélemé­
nye, megjegyzései, nyilatkozatai évtizedeken keresztül a zsidók elleni mély
ellenségesség jegyében születtek. A gyűlölködés többnyire vallástól függet­
len, szekuláris jellegű volt, tükrözte a társadalomban bujkáló mély ellenér­
zéseket. Nem egyszerűen ideológiai forrásból eredt, nem egyszerű ismét­
lése volt a zsidók elleni mélyen gyökerező keresztény ítéletnek, miszerint a
zsidók elítélendő nép, Jézus keresztre feszítői ők, akik gőgösen elutasítják
a keresztény revelációt. E régi keletű ítélet mellett és jóval azt meghaladó
mértékben marasztalták el a zsidóságot, mint a modernizációs hullám fő
hajtóerejét, mely folyama Losan alámossa a bevett és időállónak bizonyult
értékeket és hagyományokat. A pénzimádat, a „lelketlen kapitalizmus”, a
materializmus, a liberalizmus képviselőinek tekintették a zsidókat, és min­
denekelőtt a korszak átkának tartott szkeptikus és tekintélyromboló karak­
terükért hibáztatták őket. A szekuláris antiszemitizmus divatos trendjével
összhangban a zsidók „modern" keresztény bírálói azt hirdették, hogy a
zsidók gonoszsága nem a vallásukból ered, hanem faji ösztöneikben gyö­
kerezik, javithatatlan, velük született romboló hajlamaikból, melyek követ­
keztében úgy működnek, mint a legpusztítóbb gazok a virágzó kertekben.
Ily módon a faji alapú antiszemitizmus még a keresztény egyházakban is rá­
telepedett a hagyományos vallásos zsidóellenességre és nagymértékben fel
is váltotta azt A keresztény klérus embereinek szájából elhangzó nyilatko­
zatok alig különböztek a szekuláris rasszista antiszemiták megnyilvánulása­
itól. Különösen igaz ez a protestáns egyházakra. A protestáns egyház egyik
lapja, mely elég ironikus módon az Élet és fény címet viselte egy korabeli
megfigyelő szerint „újra és újra nagy buzgalommal írta le a zsidókat mint
idegen testet, melytől a német népnek meg keli szabadulnia, mint olyan
veszélyes ellenségétől, mely ellen a végsőkig harcolnia kell” Még az a lelkész
is, aki amúgy a mérsékletet ajánlotta a zsidókkal való bánásmódban, halá­
los veszedelemnek tartotta őket, ahogy a közfelfogás is: „Nem vitatható: a
zsidók olyan fekély a nemzet testén, amit el kell távolítani”.
A „nem vitathatót” valóban roppant ritkán vitatták. Az antiszemita
nézetek ugyanis nem a protestáns egyházhoz tartozók kisebbsége kö­
rében terjedtek el, hanem majdhogynem általánosak voltak. Az el len-
vélemény ritkaság volt. A közkeletű nézetekkel való szembeszegüléshez
nagy bátorság kellett. Ki mert volna védelmére kelni a zsidó fajnak,
melynek ártalmas karaktere magától értetődő igazságnak számított? Az
egyházi emberek egyike memoárjában azt írja, hogy az antiszemitizmus
olyan elterjedt volt az egyházi körökben, hogy „a kifejezett ellentmon­
dást megkockáztatni sem lehetetté
A náci hatalom idején miközben a német kormány és a nép a német és a
leigázott országokban élő zsidókat egyre erősebben üldözte, a német protes­
táns és katolikus egyház, azok vezető testületéi, püspökei, és teológusainak
többsége némán figyelte a zsidók németek okozta szenvedését. A nyilvános­
ság előtt nem hangzottak el kifejezetten szimpatizáló nyilatkozatok, nem
volt sem ítélet, sem tiltakozás sem az egyházak tekintélyes vezetői, sem ve­
zető testületéi részéről. Csak néhány lelkész és pap szólalt meg, pontosabban
kiáltott fel, fejezte ki rokonszenvét a zsidók iránt vagy keserűségét annak
láttán, amit az egyház vezetői művelnek, Németország protestáns püspökei
közül mindössze egy (Wurm püspök) tiltakozott a zsidók lemészárlása ellen
egy Hitlernek küldött bizalmas levélben. A többi püspök csaknem ugyano­
lyan passzív volt a magánéletben, ahogyan a nyilvánosság előtt, és volt kö­
zöttük legalább egy (Martin Sasse Türingíából), akinek pamfletjében vad
antiszemitizmus dühöng, mely kifejezetten helyesli a zsinagógák (elégetését
és a nagyarányú antiszemita erőszakot.
Mindent egybevetve, a zsidók üldözése és megsemmisítése láttán az egy­
házak nyilvánvaló, szembeötlő és meghökkentő passzivitást tanúsítottak.
Mi több, a klérus minden szintjén sokan voltak, akik ördögi képet festettek
a zsidókról, náci terminológiával Lettek ezt, átkokat szórtak rájuk és helye­
selték, hogy országuk kormánya üldözi őket. A legszenvedélyesebb, legke­
ményebb, legrészletesebb és leghatározottabb tiltakozás a keresztény egy­
házak bűnös hallgatása ellen egy viszonylag ismeretlen tisztségviselőtől, az
Evangélikus Jóléti Szolgálat Berlin-Zehlendorf kerületi vezetőjétől, Marga
Meuseltől érkezett. Ez egy terjedelmes memorandum volt, melyet Meusel a
Protestáns Gyóntató Egyház steglitzi szinódusa számára készített 1935 szep­
temberében. Később kiegészítésekkel is ellátta a memorandumot, amelyeket
1936. május 8-án fejezett be. A kiegészítések előterjesztésére az indította a
hölgyet, hogy látta: a nürnbergi törvények elfogadásával a zsidók helyzete
tovább súlyosbodott. A memorandum élénk leírást ad a zsidóüldözésről,
példákat sorol fel a méltánytalanságokról, kínzásról és kegyetlenkedésről.
Megemlíti, hogy a zsidók szidalmazásába és bántalmazásába még a gye­
rekeket is bevonták. „Keresztény gyerekek teszik ezt és keresztény szülők,
tanárok és egyházi emberek hagyják, hogy mindez megtörténjem Meusel
világosan és egyenesen leszögezi, hogy „nem túlzás azt állítani, hogy itt a
zsidók megsemmisítéséről van szó”. Vádolja az egyházat, mely e gyűlöletki­
törések és szenvedések közepette távol marad az eseményektől és néma m a­
rad. „Mit válaszolhat az ember ezekre az elkeseredett és keserű kérdésekre
cs vádakra? Miért nem tesz semmit az egyház? Miért hagyja, hogy kimond-
hatatlan igazságtalanságok történjenek?” Különösen sokatmondó, ahogyan
Meusel elítéli az egyházat, amiért melegen fogadta a nácik hatalomra jutá­
sát, a Hitler rendszerének tett hűségesktijét Egy svéd jelentést idéz, mely
szerint „a németeknek új istenük van, a Faj, és ennek az istennek emberi
áldozatokat hoznak” Nem érti, hogy az egyház „hogyan képes újból és újból
örömteli hangot adni a nemzeti szocialista rendszerhez való lojalitásának”
ígya náci doktrínára utalva, mely alapvető és hitvány érzésnek kiáltja ki az
emberiességet, felteszi a kérdést: „Azt jelentené ez, hogy minden, ami össze­
egyeztethetetlen az emberiességgel, összeegyeztethető a kereszténységgel?"
Az egyház harsány ítélkezését bírálva Meusel egyértelműen figyelmeztet:
„Mit válaszolunk majd egy napon arra a kérdésre, hogy hol van a te testvé­
red, Ábel? Az egyetlen válasz számunkra és az Egyház számára Káin válasza
lesz”.
A német egyházak meghatározó szerepet játszanak a modern német
eliminációs antiszemitizmus elterjedtségének, jellegének és erejének tanul­
mányozásában, mert az egyházak vezetői és tagjai voltak különféle okok­
ból azok, akiktől elvárható lett volna a legnagyobb mértékű ellenállás vele
szemben. Az egyházak nagy mértékben megőrizték függetlenségüket, és
sok olyan ember tartozott hozzájuk, aki nem volt náci, vagy nácicllenes volt.
Vezérlő elveik és humanista hagyományaik nyilvánvalóan ellentmondásban
voltak az eliminációs programmal. Az egyház vezetőinek és tagjainak a zsi­
dókról alkotott nézetei és az eliminációs üldözés támogatása azonban mu­
tatja, és meghatározó elemként tovább erősíti azt a következtetést, miszerint
a nácik zsidókról alkotott nézetei, a megsemmisítési program támogatása
rendkívüli módon elterjedt volt, valójában axiómának számított.
És nemcsak az egyházak és azok vezetői, hanem mint a 3. fejezetben láttuk,
lényegében az egész német elit - értelmiségiek, szakemberek, a vallási, a politikai
és a katonai elit - télkarolta, magáénak érezte az eliminációs antiszemitizmust.
A német elit és a német átlagember egyaránt elmulasztotta kifejezni ellenvéle­
ményét a nácik zsidókról alkotott koncepciójával szemben 1933-ban, 1938-ban,
1941-ben és 1944-ben is, holott a német közéletben a zsidók természetéről és
helyzetéről folyamatos viták folytak a nyilvánosság előtt. Semmi nem bizonyítja,
hogy a németek egy jelentéktelen kisebbségén kívül bárki szembeszállt volna
az eliminációs programmal, vagy annak ördögien kegyetlen megnyilvánulása­
ival Jellemzően még a legvadabb náciellenes kirohanások sem az eliminációs
antiszemitizmust vagy annak intézkedéseit tekintették megfelelő oknak a ná­
cik gyűlöletére vagy a velük való szembeszállásra. A németek nem csak arról
nem beszéltek, hogy igazságtalannak tartják a zsidókkal való bűnös bánásmó­
dot. Nem csak bajba jutott honfitársaiknak mulasztottak el segítséget nyújtani,
hogy a külföldi zsidókról ne is beszéljünk. Ami a zsidóknak a legrosszabb volt,
hogy sok német tevőlegesen támogatta is ezt a megsemmisítő vállalkozást. Kez­
deményezték annak továbbvitelét, támadták a zsidókat szóban és tettlegesen,

431
 támogatták a német társadalomtól való elszigetelésüket és az országból való el-
kergetésüket, s ezzel felgyorsították a folyamatot, mellyel a zsidók a társadalom
Jeprásai, társadalmilag holt lények lettek.
Gyakran elhangzik, hogy a német nép közönyösen figyelte a zsidók sor­
sát. Akik ezt állítják, általában megfeledkeznek az átlag németek sokaságá­
ról, akik hozzájárultak az eliminációs program, illetve azon belül a meg­
semmisítési akciók végrehajtásához. Megfeledkeznek azokról is, akik egyik
vagy másik időszakban elfogadták a zsidókra vonatkozó kulturális kogni­
tív modellt vagy lelkesedtek országuk zsidóellenes intézkedéseiért, például
a2 a százezer ember, akik csak a nürnbergiek közül az utcára vonultak a
Kristályéjszakái követő napon, hogy ünnepeljenek. Akik szerint a németek
közönyösek voltak, lekicsinylik azoknak a németeknek a számát, akik vagy
részt vettek az eliminációs programban vagy helyeselték azt, s úgy tesznek,
mintha a közreműködők cselekedetei semmit nem mutatnának a német
nép általános magatartásából. Az analitikai és empirikus problémáktól elte­
kintve, ez az elmélet a németek állítólagos közönyéről még végzetes fogalmi
problémákkal is terhes.
Mielőtt a „közöny” koncepcióját bárki elfogadná, legalább két kérdésre
választ kell kapni. Hogyan lehettek a németek „közönyösek”, azaz hogy le­
het, hogy nem volt véleményük az ügyről, nem voltak érzelmeik, hogyan
lehettek teljesen semlegesek erkölcsi és egyéb vonatkozásokban sok ezer
ember, köztük gyermekek lemészárlását látva, amikor ők maguk is részt
vettek ezekben a cselekményekben, vagy ha nem, akkor honfitársaik az ő
nevükben hajtották végre azokat? És fel kell tenni a másik kérdést is: hogyan
lehetettek „közönyösek” a németek a korai eliminációs intézkedések idején,
amikor szomszédságukból hurcoltak el erőszakkal embereket (zsidókat),
akik évszázadok óta éltek olt? A zsidók nyilvános gyalázása oly mértékben
szokványos dolog volt a náci Németországban, hogy nem észrevenniülc,
hogy mi történik a zsidókkal, ugyanúgy lehetetlen lett volna, mint példá­
ul az amerikai délen a fehéreknek nem észrevenni, mi történt a polgárjogi
mozgalom idején, nem állást foglalni a feketék de-szegregációjának ügyé­
ben. Ilyen helyzetekben a „közöny” lélektani képtelenség.
Ha valamiféle „közönyről” mégis beszélhetnénk, ha tényleg lettek vol­
na olyan németek, akiknek nem volt véleményük az igazságról vagy arról,
hogy mit művelnek honfitársaik a zsidókkal, akkor még mindig van egy
másik probléma. Méghozzá az, hogy a németek sok más kérdésben nem
voltak „közönyösek”. Nos, miért lettek volna közönyösek a zsidók tömeges
legyilkolása láttán, ha egyszer más, ennél sokkal kevésbé felkavaró dolgok
nem hagyták nyugodni őket? A megismerés struktúrája és értéke, valamint
azon társadalmi viszonyoknak a természete miatt, melyek „közönyösséget”
eredményezhetnek egy olyan kérdésben, mint a zsidóüldözés, ez esetben
a közöny kizárható. így ez a feltételezés nem több, mint egy címke, melyet

432
azért ragasztottak rá a nemetekre, hogy megakadályozzák ennek a nehéz
problémának az alapos elemzését*
A „közöny” lélektanilag valószínűtlen címkéjét nem szabad ráaggat­
ni azokra a németekre, akik társadalmi értelemben holtakká változtatták
a zsidókat, vagy végignézték a folyamatot. Akik a Krístályéjszakán szerte
Németországban kíváncsian megálltak, hogy végignézzék a zsinagógák tél­
égetését. Akik tanúi voltak zsidó szomszédaik elhurcolásának, netán még
örvendeztek is ennek, s akik tanúi vagy résztvevői voltak a töraeggyilkos-
ságoknak. Ehelyett inkább idézzük W.H. Auden sorait, melyek azoknak a
németeknek a millióihoz szólhattak volna, akik az események kibontakozá­
sának tanúi voltak:

„Intellektuális megvetés rí le minden emberi arcról s a tengernyi sajnálat

bezáródik és megfagy minden szem ben”

És valóban, a bizonyítékok nem a németek „közönyéről” hanem könyör­

telenségéről árulkodnak. Egymással ellentétes dolgok mesterséges össze­
kapcsolása az az állítás, mely szerint az az ember, aki kíváncsian bámulja
a Kristallnacht pusztító infernóját, ahogy „frankfurtiak ezrei, valószínűleg
tízezrei” tették, közben „közönyös” marad. Az emberek általában menekül­
nek az ijesztő, kriminális vagy veszélyes események színhelyéről. Ez eset­
ben a németek kíváncsian végignézték, hogy mi történik, mint a középko­
ri kivégzések idején is tették, vagy ahogy a gyerekek bámulnak a cirkuszi
attrakciók láttán. A feltételezett „közöny” bizonyítéka rendszerint nem több,
minthogy sokan nem nyilvánítottak véleményt a zsidóellenes intézkedések­
ről* Semmi nem utal arra, hogy más történt, hogy az ilyen hallgatás nem az
általunk bűncselekménynek tekintett, de a nemetek által elfogadott intézke­
dések jóváhagyását jelentette.
Végső soron a súlyos csapások alatt szenvedő emberek irányában rendes
körülmények között természetes rokonszenv nyilvánul meg* Mint Thomas
Hobbesnak a sajnálatról szóló eszmefuttatásában olvasható, a németeknek
erős rokonszenvet kellett volna érezniük a zsidók iránt „A sajnálat a velünk
történő jövőbeli bajok elképzelését jelenti, s más szenvedő emberek láttán
keletkezik. De amikor arra gondolunk, hogy mi nem érdemeljük ezt a sorsot,
a rokonszenv még erősebb, mert erősíti annak valószínűsége, hogy ugyanaz
velünk is megtörténhet, mert az a2 ördögi dolog, ami egy ártatlan emberrel
történik, bármelyik emberrel megtörténhet”. Mi akadályozta a németeket a
természetes rokonszenv keletkezésében? Valami akadálynak lennie kellett.
Ha a németek nem küzdötték volna le a sajnálkozás érzését, ha valóban „kö­
zönyösek” lettek volna, akkor vajon ugyanilyen némák maradtak volna-e,
amikor a nem zsidó németeket deportálták erőszakkal? Nyilvánvaló, hogy
„a jövőbeli bajok” képzete fél sem merült bennük, amikor a zsidók kerültek

433
 bajba. Nyilvánvalóan nem azt gondolták, hogy a Hobbes-féle „ártatlanok7'
szenvedését látják.
Mint már nem egyszer felhívtam rá az olvasó figyelmét, ugyanezek a né­
metele, akik nyugodtan vagy nyílt helyesléssel nézték végig, ahogy honfitár­
saik üldözik, megnyomorítják és megölik a zsidókat, sokszor kinyilvánítot­
ták ellenvéleményüket a kormánypolitika számos vonatkozásával szemben.
Az olyan politikákkal szemben, mint az úgynevezett Eutanázia-program
vagy az „alsóbbrendű’7fajok kezelése, a németek nagy része egyáltalán nem
volt közömbös. Egyszerűen egy más kognitív keretben gondolkodtak, meg­
volt bennük az akarat az ilyen politika megakadályozására vagy szabotálásá-
ra, még akkor is, ha ezért ugyanolyan kemény büntetés járt, mintha a zsidók
védelmére keltek volna. Köteteket írtak össze a náci időkbeli németországi
ellenvéleményekről és ellenállásról, s mindegyik esetben példákat is hoztak
fel erre, de semmilyen bizonyíték nem került napvilágra arról, hogy a néme­
tek lényegileg eltávolodtak volna a zsidókkal kapcsolatos náci koncepciótól,
erkölcstelennek tekintették volna a zsidóüldözést és ennek következtében
bűnösnek ítélték volna magát a rezsimet.
Nincs ebben semmi meglepő, mivel nem volt alternatíva, nem volt sem­
miféle intézményesen támogatott egyéb olyan közvélekedés, amely a zsi­
dókat emberi lényekként ábrázolta. Ténylegesen minden jelentős német
intézmény az ártalmas zsidóság képét erősítette, legtöbbjük pedig aktívan
hozzájárult az eliminációs program végrehajtásához, sok közülük magához
a megsemmisítéshez is. így aztán azoknak, akik szerint a németek nagy
számban ellenezték az eliminációs antiszemitizmust, felteszem a kérdést:
hol voltak azok az intézmények, azok az egyházi zsoltárok, azok a könyvek
és tankönyvek, amelyekből a németek bármiféle pozitív zsidóképet kaphat­
tak volna? A náci korszak egész közbeszéde ellentmond ennek és a megelőző
korszak közbeszédének jelentős része is. Egy einsatzkommandós végrehajtó
vallomása szerint ő és honfitársai mindannyian antiszemiták voltak. Meg is
magyarázza, hogy miért: „...A propaganda évek hosszú során át újra és újra
belénk verte, hogy a zsidók tönkretesznek minden népet, melynek körében
csak megjelennek, és hogy Európában csak akkor lesz béke, ha megtisztít­
ják a zsidóktól. Senki nem vonhatta ki magát teljesen e propaganda hatása
alól...” mely a zsidókkal kapcsolatos társadalmi közbeszéd leghangosabb té­
mája volt. A németek antiszemitizmusa már azelőtt megmérgezte a közéle­
tet, hogy ez a hangos kirobbanása bekövetkezett volna. Kgy zsidó menekült,
aki még az első eliminációs intézkedések előtt ment el Németországból,
mint Harmut Ludwig könyvében olvasható, ezt így fogalmazta meg: „Azért
hagytam el a hitleri Németországot, hogy újra emberi lénynek érezhessem
magam ” Ugyanott idéz egy másik zsidót, aki viszont Németországban m a­
radt, és így jellemezte a németeknek a társadalmilag holt lényekké változta­
tott zsidókhoz való viszonyát: „Úgy néztek ránk, mint a leprásokra”.

434
 A zsidók démonizálása, a közéletet átható rasszista antiszemitizmus» a
történelmileg hosszan húzódó ellenszenv és gyűlölködés, az eliminációs an­
tiszemita világszemlélet folyamatos támogatása az összes német politikai,
társadalmi és kulturális intézmények részéről, lehetetlenné teszi bármilyen
más következtetés levonávsát azon kívül, hogy a nácik zsidóképének legfon­
tosabb vonatkozásait az egész német nép elfogadta* Az eliminációs antisze­
mitizmus olyan elterjedt és mély gyökerű volt, hogy a második világháborút
követően is, amikor minden német láthatta, milyen szörnyűségekhez veze­
tett az antiszemitizmus és a rasszizmus, hogyan veszítette el a függetlenségét
Németország és vonta magára a világ többi részének ítéletét, a kutatási ada­
tok és a németországi zsidók vallomásai szerint a németek egy nagyon nagy
része megmaradt eltökélt antiszemitának*
Nem csak arra vannak elsöprő erejű bizonyítékok, hogy a nácik idején az
eliminációs antiszemitizmus általános volt. Ugyanilyen nyilvánvaló volt az
is, hogy ez az antiszemitizmus nem a semmiből és nem 1933. január 3ü-án
keletkezett Az 1930-as és 1940-es évek antiszemitizmusának nagy sikere a
korábbi démonizáló, faji alapú, eliminációs antiszemitizmus következmé­
nye volt, amit Hitler lényegében magáévá tett és persze folyamatosan táplált
is. Hitler már 1920-ban a nyilvánosság előtt beszélt arról, hogy milyen volt
a németországi antiszemitizmus jellege és potenciálja. Augusztus 13-án el­
hangzott beszédében egy lelkesen ünneplő közönség elölt kijelentette, hogy
a németek „széles tömegei” „ösztönös” (instinktmassig) antiszemiták* Az ő
feladata pedig az, hogy „felébressze, felkorbácsolja és fellobbantsa” ezt az
„emocionális” (gefiihlsmássig) antiszemitizmust a népben, amíg „készen
nem áll a csatlakozásra ahhoz a mozgalomhoz, mely kész levonni (a szük­
séges) következtetéseket”. E prófétai szavakkal Hitler a német nép termé­
szetéről alkotott véleményének adott hangot, azt fejezte ki, hogyan fogja az
„ösztönös” antiszemitizmust aktiválni a szükséges következtetések levonása
érdekében. iMármost a szükséges következtetés mibenlétét más alkalmakkor
fejtette ki: olyan körülmények kialakítását értette ezen, melyben a zsidók
feletti halálos ítélet kimondása lehetővé válik*
Hitler és a nácik lényegében nem tettek mást, csak felszabadították és ez­
zel aktiválták a németek már meglévő, örökölt antiszemitizmusát. Jól látható
ez abban a levélben, melyet a kasseli evangélikus egyházi irodából küldtek
az egyház országos végrehajtó bizottságához* Ez a levél azzal vádolja az egy­
házat és az egyszerű németeket, hogy felszabaduló eliminációs indulataiktól
vezérelve üldözik a zsidónak született keresztényeket:

„Az evangélikus egyháznak el kell ítélnie azt a súlyos cselekedetet, hogy nem
akadályozta meg hitbéli gyermekeinek (a kikeresztelkedett zsidókról van szó)
üldözését, ehelyett a szószékről isten áldását adta azok tevékenységére, akik a
hilhéli gyermekei ellen dolgoztak , és az evangélikus hittársak többségének el kell

435
 ítélnie, hogy az egyház tudatosan folytatta ezt a harcot saját hittestvérei ellen,
akiket az egyház és annak tagjai úgy távolítottak el közösségeikből, temploma­
ikból és az em berektől akikkel a közös hit kötötte össze őket, ahogy a rühes ku­
tyákat rugdossák el az ajtó elől"

Sokatmondó, ahogyan az egyszerű németek és morális pásztoraik bán­

tak a kikeresztelkedettekkcl. Arra vall, hogy a zsidókkal kapcsolatban faji
koncepció vezérelte őket, miáltal még azt az alapvető keresztény doktrínát is
megszcghctőnek vélték, mely a kikcresztelkedést megváltó erejűnek tekin­
tette. Még jellemzőbb, hogy mindez a náci uralom első hónapjaiban történt
(az idézett levél 1933 májusában íródott), még mielőtt a náciknak lehetősé­
ge lett volna bárkit is „indoktrinálni” Régóta létező kulturális meggyőződés
vezérelte azokat, akik így cselekedtek, amikor a politikai viszonyok ezt lehe­
tővé tették, még ösztönözték is,
A zsidókról alkotott kognitív kulturális modellnek tehát mély történelmi
gyökerei voltak Weíniarban és korábban, s ez a modell csupán egy felerősí­
tett variációja volt a 19. századinak. Noha tartalmában folyamatosan bővült,
abban a tekintetben, hogy a zsidókat alapvetően másoknak tekintette, mint
a németeket, nem sokat változott. E modell szerint a zsidók rosszindulatú,
óriási hatalommal bíró lények, akik állandó veszélyt jelentenek a német tár­
sadalomra. Ez a zsidókról alkotott koncepció bcleszövődött a társadalom
szociális és morális szövetébe, miáltal a kulturális és politikai élet homlokte­
rébe került és kitartóan ott is maradt. Ez a zsidókról alkotott nézetrendszer
valójában ugyanolyan része lett a német kultúrának, mint az általánosan
elterjedt és megkérdőjelezhetetlen né vált hit a német Volk csodálatraméltó
tulajdonságaiban. Az is magától értetődő, hogy a náci korszakban, amikor
egy roppant népszerű vezér dolgozott fáradhatatlanul és nagy szakértelem­
mel a zsidókkal kapcsolatos képzetek erősítésén, az antiszemitizmus csak
tovább fokozódott.
Hangsúlyozni kell azt is, hogy az eliminációs antiszemita ideológia az
akciózás tekintetében multipofeudálisnak bizonyult. Az eldöntetlen kér­
dés csupán az volt, hogy7 a náci vezetés melyiket választja a „zsidókérdés”
egyformán kemény lehetséges megoldásai közül, melyeket tartja clfogad-
tathatónak a német nép egyes rétegeivel. Egyértelmű, hogy valamennyi
„megoldás” a radikalizmus valamennyi fokozata beleillett a zsidók német
kognitív kulturális modelljébe, mivel Hitler és követői uralmuk különböző
szakaszaiban az eliminációs politika különböző változatait alkalmazták, mi­
közben maga a koncepció nem változott. A „zsidókérdés' különféle „meg­
oldásainak” egymással való kompatibilitása világosan kitetszik Gerhard
Kittel teológus 1933-ban megtartott előadásából, melyben a „zsidókérdés
megoldásának” négy változatát vázolta fel: megsemmisítés, a zsidók elkülö­
nítése más népektől saját államuk létrehozásával, a zsidók beolvasztása totá­

436
lis asszimiláció által, illetve egy hatékony és nagyszabású gettósítás. Ebben a
beszédében Kittel világossá tette e különböző „megoldások” közötti logikus
összefüggést, nyíltan és közérthetően megrajzolta azt a folyamatot, amelyen
az eliminációs antiszemitizmus a maga fejlődése során végigment, még ha
morális és egyéb okokból nem mindegyikük volt is ugyanazon változat
mellett Ezek a „megoldások” egy és ugyanazon elvekre épültek, az eliminá­
ciós antiszemitizmusnak ugyanazokat a céljait követték a i elfogadhatóság, a
radikalizmus és a véglegesség különböző szintjein.
Jóllehel az eliminációs antiszemitizmus ideológiája multipotenciális volt,
ami az akciókat illeti, erősen tendált afelé, hogy a legszélsőségesebb meg­
semmisítési változatnál kössön ki, ezáltal ígérve kielégítő politikai „meg­
oldást” a feltételezett „problémára”. Már a genocídium előtti 19, században
érezhető volt a közelség a faji alapú virulens és radikális eliminációs antisze­
mitizmust csak elvben aláíró személy és azon személy között, aki a gyakor­
latban is a megsemmisítési „megoldási” választotta volna legszívesebben.
Egy erről szóló tanulmány szerint a prominens antiszemita közírók legalább
kétharmada a népirtást indítványozta a „zsidókérdés megoldására”. A zsidó
német állampolgárok társadalomra gyakorolt befolyásának megszüntetése
majd a társadalomból való kiiktatása néhány olyan esettől eltekintve, ami­
kor a német gazdasági érdekeket fenyegette súlyOsS veszély, a lakosság lelkes
támogatását élvezte. Már láttuk, hogy a fejlődőben lévő eliminációs program
minden nagy lépése, a szóbeli erőszakos megnyilvánulásoktól a gettósításig
és a gyilkosságokig, az egyszerű németek sokasága részéről lelkes helyeslés­
re talált és nem tudott jelentős elégedetlenséget vagy ellenállást kiváltani a
német lakosság körében* A borzalmas helyzetértékelés és prognózis, misze­
rint, ha a németek nem távolítják el a zsidó fekélyt, abból katasztrófa lesz,
meghatározta az intézkedések karakterét, melyeket kezdettől ideiglenesnek
és elégtelennek tekintettek és melyek mellett mindig jelen volt a megsemmi­
sítés vágya. Ezek a hiedelmek igazolták a megsemmisítést, mint megfelelő
végső kezelést a vélt társadalmi betegségre, melynek okozójaként a zsidókat
tüntették feL Egy volt auschwitzi orvos magyarázata szerint a kapcsolat a hit
és a cselekvés között, a német antiszemitizmus és a „németek legfőbb ellen­
ségeinek”, a zsidóknak a buzgó legyilkolása között rendkívül szoros volt. A
„lépés” ahogy ez az ember kifejezi magát, a zsidók elleni óriási vádaskodás
„és megsemmisítésük között, mindössze egy milliméter hosszúságú volt”.
Az antiszemitizmus elemzéséhez visszatérve az sem lehet kétséges, hogy
a németek a zsidók ártaimasságát faji okokra vezették vissza és kivételesen
veszélyesnek ítélték. A végrehajtók antiszemitizmusa a gyilkosságok idején
ezen belül teljességgel egyértelmű volt, központi helyet foglalt el mentális
és emocionális világukban. Ami a német átlagembert illeti, különösen a
harmincas években ugyanez az antiszemitizmus kevésbé manifesztálódott.
Az egyszerű német ember nem vetette bele magát a tömegpusztításba saját

43
 akaratából, még csak nem is sürgette azt, jóllehet osztotta az elvadult eli-
minációs közfelfogást, melynek alapján mások halálos következményekhez
vezető tettekre ragadtatták magukat. Nagy valószínűséggel ennek több oka
volt. Ezek között volt az a tudat is, hogy a „zsidókérdés megoldását” nyu­
godtan rábízhatják Hitlerre és a náci kormányzatra, mely nyíltan elkötelezte
magát mellette és nagy léptekkel haladt a megvalósítás felé. Végső soron
a történelemben valaha ismert legvadabb és legelkotelezettebb antiszemi­
ták ragadták magukhoz a hatalmat. A német antiszemitizmus viszonylagos
lappangása annak volt köszönhető, hogy az átlagembernek nem is volt köz­
vetlen kapcsolata zsidókkal, a nemzeti feladat pedig a német erő újjáépítése
volt otthon és külföldön, miközben nem voltak meg még a megfelelő felté­
telek - nem volt precedens, nem volt megfelelő erejű haderő és az európai
zsidók nagyobb része még elérhetetlen volt a németek számára. Ilyen körül­
mények között sokan még nem tették meg azt a morális és gyakorlati lépést,
ami ahhoz kellett volna, hogy a tömeggyilkosságokban való részvételüket
mérlegeljék. A későbbiekben viszont készen álltak azoknak a követésére,
akik mutatták az u tat Az adott feltételek között a legtöbb, amit a németek
tehettek, a zsidóknak a közéletből való eltávolítása, illetve emigráció utján
az országból való kiűzése volt, Hitler már teljes erőből dolgozott ezen, így a
németek sokasága elégedett lehetett azzal, hogy kormánya a legtöbbet teszi
ez ügyben, amit tehet Sokan mások lelkesen tapsoltak ehhez a politikához
és aktívan lendítették előre azt.
Ugyanaz a heves eliminációs antiszemitizmus így hát egyszerre volt
képtelen előidézni a zsidók megsemmisítésére szólító német felhívásokat,
és volt képes mozgósítani ugyanezeket a német embereket arra, hogy kész­
ségesen, gyakorta pedig buzgón gyilkoljanak zsidókat, amikor ehhez meg­
voltak a feltételek. Ez a dolog nem is olyan érdekes, ahogy azt első látásra
képzelnénk. A latens antiszemitizmus bármikor aktiválható - ezzel magya­
rázható a német társadalom látszólagos paradoxona a náci időkben. Gon­
doljunk arra például, hogy az amerikaiak készsége háború esetén a japánok
elleni háborúzásra sokkal inkább „normális” volt, és talán elkerülhetetle­
nebb is volt, mint a népirtás, mégsem volt akut beszédtéma az Egyesült Ál­
lamokban a harmincas években. Ha ma keresnénk bizonyítékot arra, hogy
az amerikaiakban már régen benne volt az akarat, hogy fegyvert fogjanak
a japánok ellen, nem sok mindent találnánk a kétkedő meggyőzésére. Ám
amikor a körülmények megengedték, az amerikaiak készek voltak harcba
menni, mert teljes mértékben meg voltak győződve ügyük igazságáról. A
holokauszt végrehajtói ugyanezen a folyamaton mentek át, még akkor is,
ha hitük és moralitásuk lényege nagyon is különböző volt. Akkor is, ha el­
térően az amerikaiaktól, akiknek reális elképzeléseik voltak a Japánnal való
konfliktus tárgyában, a német végrehajtók esetében az ellenségről alkotott
vélemény képzelgésen alapult. Az elemzés tárgya itt az, hogy az amerikai

i438
katonák erkölcsi mérlegelése a Japán elleni fellépésről nem különbözött
fundamentálisan az amerikai civilek elképzelésétől vagy attól, amit maguk
a katonák hittek minderről, még mielőtt a Japán elleni háború lehetősége
felmerült volna, tehát arról, hogy mi is lenne a megfelelő válasz egy japán
támadásra és a császárság hódításaira, A végrehajtók antiszemitizmusa és
a német nép elsöprő többségének antiszemitizmusa is ehhez hasonló volt
tartalmában, illetve azonos volt ezzel a zsidó veszély természetének és sú­
lyosságának értékelésében. Az egyszerű németek annak a korábban keletke­
zett antiszemitizmusnak az alapján váltak készséges végrehajtókká, mely a
német társadalom elfogadott tartozéka volt, amiről egy kifejezetten liberális
katolikus szerző, Theodor Haecker 1927-ben keletkezett egyik írása azt állí­
totta, hogy „a német átlagpolgár latens antiszemita17. Ez az antiszemitizmus
aktivizálódott kétféle értelemben is. Egyfelől erőteljesebben jelent meg és
központibb helyet foglalt el hitvallóinak gondolkodásában, másfelől felis­
merve ennek halálos potenciálját, tényleges akciókba torkollt Ahhoz, hogy
ez megtörténjen döntő fontosságú volt a körülmények megváltozása és a
német állam beavatkozása.

HITLER VOLT AZ, aki kcreszlüllépett azokon az erkölcsi fenntartásokon,

melyeket az egyszerű németek önmagukban nem tudtak volna átlépni. Ő te­
remtette meg továbbá azokat a feltételeket, amelyek az eliminációs ideológia
megsemmisítő változatát gyakorlati cselekvési útmutatóvá tették. A német
állam azzal, hogy rávette az embereket az eliminációs gondolkozásmód befo­
gadására, ideértve a megsemmisítési potenciál gyilkos intézményekké való át­
alakítását az által, hogy utasításaival szankcionálta ezek akcióit, valamint egy
karizmatikus, közszeretetnek örvendő vezér segedelmével, könnyedén elérte
az egyszerű németek bevonását a megsemmisítési programba, ámbár annak
végrehajtása előtt legtöbbjük bizonyára elképzelni sem tudta volna, hogy tö­
meggyilkos lesz belőle. A felfordulás, a zűrzavar évei után és azoknak a képzelt
bűntetteknek az évei után, amelyeket a németek a zsidók rovására írtak, Hitler
igazi „végső megoldást” ajánlott a németeknek. Az emberek pedig felkapasz­
kodtak Hitler exterminációs szekerére, s vele együtt dolgoztak látomásának
és azon ígéretének megvalósításán, mely megfelelt saját világképüknek és
legmélyebb morális parancsolataiknak. Hitler c szenvedélyesen képviselt és
követett célja a zsidó hatalom elpusztításáról, valamint a német nép zsidókról
alkotott rasszista eliminációs nézetei teremtették meg a feltételeket és az aka­
ratot az 1930-as és 1940-es évek eliminációs politikájának megvalósításához.
Hitler és a náci vezetés nagyon jól tudta, hogy a német nép hozzájuk hason­
lóan gondolkodik. Egy sokat mondó eszmecsere alkalmával, melyre 1938.
november 12-én került sor azon a találkozón, melyet a Kristályéjszaka után
Göring hívott össze „a zsidókérdés” megvitatására, Heydrich megmagyaráz­
ta GÖringnek* miért könnyebb kontroll alatt tartani a németországi zsidókat,

439
 anélkül, hogy gettókat hoznának létre, mert a gettókban a zsidók egymás
között lennének, a nácik képzelgése szerint „örök menedéket nyújtanának
bűnök elkövetéséhez, mindenekfelett pedig (táptalaja lenne) járványoknak és
ahhoz hasonló dolgoknak”. Heydrichnek jobb ötlete volt, melynek lényege az
antiszemita németekre való hagyatkozás: „Ma úgy áll a helyzet, hogy a német
lakosság... kényszeríti a zsidókat, hogy külön háztömbökbe és házakba tömö­
rüljenek. Ez esetben az egész lakosság tudja gondosan felügyelni a zsidókat és
ez jobb, mintha ezren és ezren gyűlnének össze egy város egyik negyedében,
ahol én egyenruhás személyek segítségével sem tudnám ellenőrzés alatt tar­
tani mindennapi életüket.” Heydrich tudta, hogy amikor a zsidókról van szó,
a német nép az ő rendőri erőiként szolgál, s hogy az átlagember hatékonyabb
erő a zsidók elleni politikában, mint a Gestapo.
Heydrich és a német vezérkar nem ringatta illúziókban magát a német
népet Illetően, jól tudták, hogy a nép nem minden kérdésben támogatja
őket. Mert, noha a nácik kifejezetten keresztényellenesek voltak, s a keresz­
ténységet le is rombolták volna a háború után, azt azért tudták, hogy amíg el
nem jön annak is az ideje, a német nép e tekintetben megbénítja őket. Goeb-
bels szerint, aki személy szerint arra számított, hogy a katonai győzelem
után a templomok lebontása következik, a párt titkára, Martin Bormann
által végrehajtott viszonylag enyhe keresztény ellenes intézkedések népsze­
rűtlenek voltak és „több kárt okoztak, mint hasznot”. Goebbels naplójában
megjegyzést tett arról, hogy milyen nagy a kontraszt az emberek keresztény -
ellencs intézkedésekre való reakciója és a zsidók elleni akciók visszhangja
között. A zsidók megsemmisítésével a rezsim nem kockáztatta, hogy má­
sodik frontot nyit maga ellen, holott ugyanettől félnie kellett volna az eset­
ben, ha erőszakkal támadt volna az egyházakra. Goebbels naplója két másik
korábban érintett körülményre is kitér. Az egyik szerint, ha a német nép és
a keresztény vezetés ellenezte volna a zsidók eliminálását és megsemmisíté­
sét, meg tudták volna állítani a rendszert A másik szerint Hitler és a nácik,
amikor akadályokkal találták szembe magukat, többször is elhalasztották
programszerű céljaik megvalósítását, a megfelelő feltételek kialakulásáig.
Naplójának intim magányában Goebbels őszintén válaszol arra kérdésre
is, miért adott szabad kezet a német nép a rezsimnek a zsidók esetében, s
miért nem tette ezt az egyházak esetében. Azért, mert az előbbi esetben a
tömegek és a vezérek nézetei összhangban voltak; „jelenleg minden német
a zsidók ellen van”. A rasszista eliminációs nézetek e szimbiózisa szülte azt
a megértést, melyet a cselekvés minden szintjén bemutattunk: az általános
politikában, az intézmények szintjén és az egyének cselekvésében. Az üldö­
zés és a megsemmisítés kezdeményezése elsősorban ugyan Hitlertől, az ál­
lamtól és a párttól eredt, de részt vettek ebben a társadalom minden szintjén
helyet foglaló személyek és csoportok is, s a két dolog együtt határozta meg
a német fejlődés irányát. Ez mindenki előtt nyilvánvaló volt. Nyilvánvaló

440
volt, hogy Hitler és a nácik jelentették a mozgatód ét a zsidók üldözésében,
majd lemészárlásában, de az is, hogy a német nép saját antiszemitizmusa
teremtette meg a szükséges előfeltételeket az eliminációs program kibon­
takozásához, melyet sajnos nagyon kevés kivétellel ők is támogattak elvben
vagy éppen teljes szívvel.
Azok a hiedelmek, elsősorban a zsidók kognitív kulturális modellje, me­
lyek az általános eliminációs programban való részvétel és annak jóváha­
gyása hátterében voltak, ugyanazok, mint amelyek a megsemmisítést vezé­
relték. A népirtási program elindítását megelőzően ez a modell általánosan
elterjedt volt az egyszerű németek körében, akár végrehajtókról, akár nem
végrehajtókról van szó. A végrehajtók mindenképpen egyszerű németek vol­
tak, akik a közkeletű német eszmények tudatában végezték feladatukat. Azt
pedig, hogy ez így történt, tanúsítja annak a német zsidónak a vallomása,
aki 1942 májusában naplójában ezt írta az okokról, amelyek miatt minden
német ellene fordult: „Végső soron nem volt ebben semmi meglepő. Azért
nem, mert csaknem tíz éven keresztül a zsidók alávalóságát és ártalmasságát
hangsúlyozták minden újságban reggel és este, minden rádióadásban, pla­
kátokon stb., anélkül, hogy egyetlen hang is elhangzott volna a zsidók védel­
mében”. A népirtás immanensen benne volt a német közbeszédben. Benne
volt a nyelvezetben és az érzelmekben. Benne volt a kognitív struktúrában.
És benne volt a társadalom genocídiumot megelőző gyakorlatában is a har­
mincas években. És amikor a megfelelő feltételek előálltak, az eliminációs
antiszemitizmus felvette a maga legerősebb megsemmisítési formáját, és az
egyszerű németek készséges népirtó gyilkosokká váltak.
Az eliminációs antiszemitizmus hatalma, ha egyszer szabad kezet kapott
arra, hogy a németeket barbár tettekben való önkéntes részvételre buzdítsa,
olyan nagy volt, hogy még azok a németek is rutinszerűen bántalmazták és
szidalmazták a zsidókat, akiknek formálisan nem volt közük az üldözéshez
és a megsemmisítéshez. E jelenség paradigmája is kiolvasható a memoárok­
ból. Fiatal katonák, amúgy a nyugati front veteránjai, megérkeztek Losicébe,
Lengyelország lublini régiójának egy nyolcezer lakosú városába. Kezdetben
udvariasan viselkedtek. Később rájöttek, hogy a város lakosainak többsége
zsidó, és „azonnal megváltozott a viselkedésük. A magázódásból tegeződés
lett, arra kényszerítettek minket, hogy a csizmájukat pucoljuk, és botok­
kal vertek minket, ha nem elég gyorsan emeltünk kalapot előttük7'. Semmi
nem változott. A németek ugyanazokat az embereket látták maguk előtt,
mint korábban, s ezek az emberek ugyanúgy viselkedtek, mint korábban. És
mégis minden megváltozott, mert a németek tudomást szereztek ezeknek az
embereknek az identitásáról, és akárcsak honfitársaik egész Kelet-Európá-
ban, azonnal „megváltoztak” tegeződésre tértek át a normális és tisztelettu­
dó magázódásról, és elkezdték verni az ártatlan embereket.
Az antiszemitizmus a náci korszakban oly erőteljes és olyannyira csak­

441
nem univerzális volt, hogy a zsidó áldozatok csak organikus kifejezésekkel
voltak képesek kifejezni, ami történt: „a beteges gyűlölet mérge hatja át a
nácik vérét”. Mihelyt a németek heves zsidógyűlöletét aktiválták, az olyan
mértékben szállta meg őket, hogy minden pórusukból dőlni látszott. Káp­
lán, a varsói gettó naplóírója sok németet figyelt meg 1939 szeptembere és
1940 márciusa között, amikor is az alábbi értékelést jegyezte fel tapasztala­
tairól:

„A gigászi katasztrófának, mely a lengyel zsidóságra zuhant , nincs párja

a zsidó történelem legsötétebb szakaszaiban sem. Először is a gyűlölet mély­
sége miatt. Ez nem egyszerűen az a gyűlölet, melynek forrása egy pártnak a
programja , s melyet politikai célból találtak ki. Ez egy emocionális gyűlölet,
melynek valamiféle pszichopatológiás alapja van. Legsúlyosabb megnyilvá­
nulásaiban ez egy lelki gyűlölködés , mely testében tisztátalannak, leprásnak
képzeli gyűlöletének tárgyát, akinek nincs helye a táboron belül.
A tömegek befogadták ezt a gyűlölettömeget. Befogadták vezetőik tanítá­
saitt méghozzá konkrét , általánosan elfogadott form ában. A zsidó mocskos,
a zsidó csaló és gonosz, a zsidó Németország ellensége, aki létében fenyegeti
országát A zsidó volt a Versailles-i egyezmény mögött, mely semmivé redu­
kálta Németországot A zsidó sátán , aki ellenségességet szít a nemzetek között,
véres tettekre uszítja őket, hogy profitálhasson lerombolásukból. Ezek könnyen
érthető gondolatok , melyek hatása azonnal érezhető a hétköznapi életben”

Jellemző, hogy a fenti leírás és a fiatal német katonák losicei viselkedé­

séről idézett beszámoló egyformán németek szavaira és tetteire vonatkozik,
SS-katonákra, rendőrökre, katonákra, hivatalnokokra és gazdasági szerep­
lőkre, méghozzá azokban az időkben, mielőtt a népirtási program formá­
lisan beindult volna. Káplán nem a nád ideológusokat és teoretikusokat,
hanem a tömegeket, a német átlagembert írja le ezen a módon. A németek
hite és tettei közötti kapcsolat jól követhető, miáltal a zsidók érezhetik e
„koncepciók” hatását a mindennapi életben. A több mint két és fél cv alatt,
amíg Káplán a németek varsói magatartását figyelemmel kísérte, nem látott
okot arra, hogy ezen az értékelésen változtasson.
Azok a hitek, melyek a német népnek az climinációs politikában való
részvételének hátterében álltak, és még a formális népirtási program kez­
dete előtt az egyszerű németek gondolkodását befolyásolták Losicében és
Varsóban, és a barbár cselekedetek útjára terelték őket, azonosak azokkal a
meggyőződésekkel, amelyek az átlag német embert, így a 3-as számú Ren­
dőr Zászlóalj embereit utóbb felkészítették arra, amit a zászlóalj egyik tisztje
mondott alárendeltjeinek Minsk Mazowieckiben az általuk elkövetett első
tömegmészárlást megelőzően: „Semmilyen szenvedés nem szennyezheti
be a nemes német vért, ezeknek a szubhumán lényeknek a megsemmisí­
tési folyamatában” Ezek A2 egyszerű németek olyan világot láttak maguk
előtt, amelyben a zsidók ezreinek legyilkolása olyan nyilvánvaló szükséges­
ség volt, mely csupán „a nemes német vér” tisztasága szempontjából tűnt
aggodalmasnak. A zsidókról alkotott hiedelmek készítették fel a németeket
tisztjük azon ajánlatára is, miszerint bocsánatos, ha nem érnek fel a feladat­
hoz, de ha a zsidó férfiak, nők és gyermekek lemészárlása mellett döntenek,
ezt készségesen kell megtenniük.
Ugyanezek a hiedelmek uralták a német átlagember gondolkozását, ami­
kor halállal fenyegető rasszista fantáziájukat követve szeretteiknek és bará­
taiknak számoltak be a nemzet és az azt képviselő emberek népirtásra való
felhasználásáról. A 105-ös Rendőr Zászlóalj egyik tagja 1941. augusztus 7-én
a Szovjetunióból küldött levelében ilyen határozott és helyeslő szavakkal írt
a zsidók totális megsemmisítéséről, majd hozzátette: „Drága H., ne okozzon
ez neked álmatlan éjszakákat, ennek így kell lennie”. Ez az ember, miután ta­
núja volt a folyamatos népirtó gyilkosságoknak, és ezekről nyíltan beszámolt
feleségének, annak általános megértésére számítva, egy hónappal később azt
is megírta, hogy „büszke” hogy német katona lehet, mert „itt részt vehetek a
dolgokban és sok kalandban is’! így történt, hogy hiedelmei büszkeséggel töm­
hették el a német nemzeti teljesítmény láttán, mely a Szovjetunión keresztül
vezető népirtó menetben fejeződött ki, ahol is fényképeket készített (nem írta
meg, hogy pontosan miről), ahogy más németek légiói is tették, hogy doku­
mentálják a maguk és családjuk számára a kort, mely „rendkívül érdekes lesz
gyermekeinknek”. És ugyanezek a hiedelmek vezették Herbert Habermalzot,
a légierő őrmesterét, aki őszintén és büszkén írt 1943 júniusában egy általa né­
met nemzeti vívmánynak képzelt dologról, a legnagyobb európai zsidó közös­
ség végleges és teljes kiirtásáról a varsói gettóban, melynek egykor csaknem
450 000 zsidó lakosa volt: „Több kört írtunk le a város felett, és a legnagyobb
megelégedéssel tapasztaltuk a zsidó gettó teljes felszámolását. Az embereink
ott valóban fantasztikus munkát végeztek. Nincs olyan ház, amelyet ne rom­
boltak volna le a földig.” Habermalz, akárcsak sok más német katona, ezt a
levelet és a többit is korábbi munkahelyére, egy mezőgazdasági felszereléseket
gyártó céghez címezte. Ezek a levélírók tudták, hogy munkáltatóik gyakran
körözik a levelek tartalmát munkásaik között, hogy ezzel is erősítsék a mun­
kások és a front közötti összetartást a közös háborús célok elősegítése érde­
kében. Habermalz, akit a zsidókkal kapcsolatos megsemmisítési hiedelmek
vezéreltek minden cselekedetében nem kételkedett abban, hogy munkatársai
osztják az általa képviselt nézeteket, igyekezett átadni a lelkesedést az otthoni­
aknak, mivel neki voltak ilyen különleges és kielégítő vizuális élményei erről a
„fantasztikus” népirtási műveletről. Ugyanezek a hiedelmek késztették a 25-ös
Rendőr Zászlóalj tisztjeit arra, hogy más népirtásban részt vevő németekhez
hasonlóan el dicsekedjenek tetteikkel, és azt képzeljék magukról, hogy „e gyil­
kosságok által hősi tetteket hajtanak végre”. És ugyanezek a hiedelmek késztet­

443
 tek sok más német átlagembert arra, hogy élvezettel gyilkoljanak, s ahelyett,
hogy megpróbálnák eltitkolni tetteiket, mindezt mások szeme láttára tegyék,
akár feleségük vagy barátnőjük szeme láttára, akik, amint az Stanislawówban
(Sztanyiszlaviv) történt, nevetve figyelték, ahogy férjeik úgy fogdosták össze a
zsidókat, mint a kacsákat szokták a céllövöldében. És ezek a hiedelmek moz­
gatták a 6-os Rendőr Zászlóalj első századának embereit, akik a varsói gettót
őrizték 1941-42-ben, és élvezettel lőttek azokra, akik megpróbáltak kiszökni
vagy beszökni. Német tartalékosokról van szó, akik szállásuk egyik szobáját
bárnak rendezték be, s annak falára antiszemita karikatúrákat aggattak, a báj’
fölé pedig egy belülről megvilágított hatalmas Dávid-csiilagot építettek. Hogy
hőstetteik ne maradjanak észrevétlenek, a bár ajtajára táblát függesztettek fel
azon zsidók számának a feltüntetésével, akiket a század emberei lelőttek. A
sikeres gyilkosságok után ezek a németek rendszerint különleges „győzelmi
ünnepségekkel” (Siegesfeiern) jutalmazták magukat.
A német népet vezérlő és az 1930-as években keletkezett eliminációs
program magvát alkotó hiedelmek vezették a 101-es Rendőr Zászlóalj em­
bereit és sok más német embert a készséggel végrehajtott gyilkosságokban,
és abban, hogy újra és újra jelentkezzenek a „zsidóvadászatokra” valamint
arra, hogy „emberi horrornak” (menschenschreck) nevezzék el a lengyel
Mi^dzyrzec várost, melyben sorozatosan hajtottak végre bekerítéseket, gyil­
kosságokat cs deportálásokat. Ez a hit vette rá a németeket Herbert Hum-
melnek, a varsói körzet irodavezetőjének szavaival élve arra, hogy „hálá­
val fogadják” az 1941. évi „halálos lövetési parancsot”, mely felhatalmazta
őket a gettón kívül talált minden zsidónak a meggyilkolására. Ugyanez a
hit mozgatta egy másik rendőri egységnél szolgáló egyszerű németeket a
zsidók lelövésére, méghozzá anélkül, hogy erre bárkitől parancsot kaptak
volna. Egyik emberük így magyarázta ezt: „Be kell vallanom, hogy egyfajta
öröm volt számunkra, amikor elfogtunk egy zsidót, akit meg lehetett ölni.
Nem emlékszem olyan esetre, hogy egy rendőrnek parancsot kellett volna
adni a kivégzésre. A kivégzéseket, amennyire tudom, mindig önkéntes ala­
pon hajtották végre. Az embernek az lehetett a benyomása, hogy sok rendőr
nagy élvezetet talált ebben.” Mi lehetett az oka az „örömnek”, a készséges
önkéntes kedésnek? Nyilvánvaló, hogy az ok csak ezeknek a németeknek
az a meggyőződése lehetett, mely szerint „a zsidókat mi nem ismertük el
emberi lényeknek” Ezzel az egyszerű megfigyeléssel és beismeréssel az egy­
kori hóhér a Holokauszt fő vonulatát villantja fel a mindent elhomályosító
halotti lepel alól.
Ez volt az a hiedelem, mely oly sok egyszerű németet kegyetlenkedés­
re ösztönzött a táborokban és más helyeken, ahol megalázták és kínozták
a zsidókat, eltérően egy egészen parányi kisebbségtől, mely megmutatta,
hogy volt lehetőség a távolmaradásra, arra, hogy ne üssenek vagy ha figye­
lik őket úgy üssenek, hogy a lehető legkevesebb sérülést okozzák, ők rend­

1444
szeresen a terrorizálást, a legtöbb fájdalmat okozó megoldásokat válasz­
tották. így készítették fel a 309-es Rendőr Zászlóalj embereit arra, hogy a
gyűlölet helyett tisztelettel nézzenek fel századosukra, aki gyilkossági orgiát
rendezett és a zsinagóga felgyújtására biztatta őket Bialystokban, ugyan­
úgy ahogyan a 101-es Rendőr Zászlóalj emberei is dicsfénnyel övezték
Trapp „papát” aminthogy sok más gyilkossági intézmény emberei is ilyen
érzelmekkel közelítettek parancsnokaikhoz. Az említett százados, emberei
szerint „teljességgel humánus volt, és felettesként nem volt párja”. Végső
soron a nád Németország alapjaiban átértékelt világában az egyszerű né­
met ember szemében a zsidók megölése emberséges és jótékony aktusnak
számított. Nos, ezek voltak azok a nézetek, melyek a németeket arra indí­
tották, hogy Jóm kippurt és a többi zsidó ünnepet kivégzésekkel tegyék em­
lékezetessé, és amelyek az Einsatzkommando 11 /a mellé rendelt 9-es számú
Rendőr Zászlóalj egyik tagját két költemény megfogalmazására inspirálták.
Az egyik 1941 karácsonyára, a másik egy tíz nappal későbbi ünnepségre
készült, melyen a németek Szovjetunióbeli tetteit dicsőítették Az illetőnek
a többiek nagy élvezetére sikerült belefogalmazni költeményébe egy utalást
a „koponyarepesztő ütésekről” (Nüssknacken), melyeket minden bizonnyal
ő maga mért a zsidó áldozatokra.
Ez a meggyőződés vezette a németeket arra, hogy Örömmel és élvezettel
tekintsenek a zsidók kiirtására, amint az a chelmnói megsemmisítő tábor
bezárásakor történt 1943 áprilisában, amikor partit rendeztek a táborőrség
számára a jól elvégzett feladat jutalmául. Addigra a németek több mint 145
000 zsidót öltek meg Chelmnóban. És hasonló büszkeséggel ünnepelték
a zsidók megsemmisítését Stanislawówban 1941. október 12-én, a „véres
vasárnap” után, amikor 12 000 zsidóval végeztek. Ugyancsak győzelmi ün­
nepséget tartottak 1941 augusztusában a lettországi zsidók megsemmisí­
tésének napjaiban. Césis zsidó lakosságának elpusztítása alkalmából a he­
lyi német biztonsági rendőrség és a katonaság emberei gyűltek össze egy
eszem-iszomra, melyet „a zsidók halálbankettjének” (Totenmahl) neveztek
el. Ezen az ünnepségen számos pohárköszöntő hangzott el, melyben üdvo-
zölték a zsidók megsemmisítését.
A zsidó áldozatok rendszeres jelképes megalázása, a gyilkosságok
megünneplése, a népirtás következményeinek és főbb eseményeinek fény­
képeken való megörökítése, a hagyományos értékeknek ezt az átértékelését
mutatja. De még ennél is élesebb fényt vet a történtekre az, ahogy egy olyan
ember tartotta a búcsúrendezvényt, akinek Németország erkölcsi lelkiis­
meretének kellett volna lennie. A Német Protestáns-Evangélikus Egyház
vezetőinek jelentős része, akik proklamációikban „a világ és a Reich szü­
letett ellenségeinek” nevezlék a zsidókat, alkalmatlanoknak találták őket
a kikeresztelkedésre és felelősnek a háborúért, a rasszista démonizáló an­
tiszemitizmus logikáját követve kifejezett meghatalmazást adtak a zsidók

445
 elleni „legszigorúbb intézkedések” végrehajtására, miközben a népirtó
program már javában folyt. Adolf Bertram breslaui (wroclawi) érsek, egy
alkalommal maga is kifejezte megértését a zsidók megsemmisítése iránt*
kivéve azokat, akik áttértek a keresztény hitre. Bertram érseket ugyanazok a
nézetek vezérelték, amelyek a német népet rábírták az eliminációs program
támogatására. Az egész katolikus és protestáns vezérkarhoz hasonlóan ő is
teljes megértést tanúsított a zsidók megsemmisítése és nyájának antisze­
mita magatartása iránt, és ő is végső búcsút vett attól az embertől, aki a
zsidó nép tömeggyilkosa volt és aki tizenkét éven keresztül mutatta az utat
a német nemzetnek. Amikor 1945 májusának első napjaiban értesült Hitler
haláláról, Bertram érsek elrendelte, hogy egyházi körzetének összes temp­
lomában külön tömeges gyászszertartáson emlékezzenek meg a Kihrerről,
hogy ő és Hitler hívei imádkozhassanak a Mindenhatóhoz és a rekviemek
liturgiája szerint kérhessék, hogy Hitler, a Mindenható fia, bebocsátást
nyerjen a paradicsomba.
A hiedelem mely Hitler hatalomra jutása után az egész német népre ki­
terjedt. s mely ezt a népet az 1930-as évek eliminációs intézkedéseinek elfo­
gadására és támogatására késztette, nemcsak azokat a németeket hatotta át,
akikből a körülmények, a véletlenek vagy szabad választásuk folytán hóhé­
rok lettek, hanem áthatotta a német nép elsöprő többségét is, és arra ösztön­
zött mindenkit, hogy megértse, támogassa a zsidó nép megsemmisítését,
gyökerestől való kiirtását, s ha arra lehetőség adódik, részt is vegyen ebben.
A megkerülhetetlen igazság az, hogy ami a zsidókat illeti, a német politikai
kultúra elérte azt a pontot, amelyen az egyszerű németek, a közemberek
hatalmas számban váltak Hitler buzgó hóhéraivá, miközben német honfi­
társaik többsége is alkalmas volt ugyanerre.

446