Tartalom

 Bevezetô
 Az antigravitáció titkai
 Hogyan repül az elektron
 Hogyan repül az idô
 Minden fordítva van
 A gravitáció titkai
 A gravitáció keletkezésének elmélete
 Az idô
 A gravitáció és az antigravitáció közvetlen és közvetett hatásai,
valamint az idôre gyakorolt hatásuk
 A gravitáció és az antigravitáció kozmológiai törvénye
 A csillagászat rejtelmei
 A csillagászati rejtélyek megfejtése
 A szerzô kutatási eredményeinek összefoglalója és bizonyításai
 Az antigravitációs tér törvényei
 Antigravitációs
 Új univerzumkép
 A fényebesség, a fizikai mennyiségek és a fizikai törvények
relativitásának elmélete
 A gravitáció és az antigravitáció hatása az idô telési
sebességének megváltozásán keresztül
 A gravitáció és antigravitációs erôterek keletkezésének elmélete
 Az idô miben léte?
 Az asztrofizika mai problémáinak megoldása

Bevezetõ
A kutató-szerzô a Big-Bangkor az anyaggal azonos mennyiségben keletkezett
antianyag sorsát próbálta megfejteni, és magyarázatot keresett néhány
ismeretlen jelenségre is.

Ez a saját magának szabott feltétel azt eredményezte, hogy meg kellett fejtenie
az eddig nem ismert, a fizikatankönyvekben sem szereplô antigavitációs tér
törvényszerûségeit, amely matematikailag az Einstein relativitáselméletét leíró
képletekben szereplô relativisztikus (négyzetgyökös) tag reciprokára vezetett.
Mindez azt jelenti, hogy antigravitációs térben az idô gyorsabban telik, a tömeg
csökken stb.

A szerzô rájött arra, hogy az anyagtestek nem csak sebességük megnövelésével

tehetnek meg gyorsan nagy utat, hanem akkor is, ha az idô telik gyorsabban
közelükben, és az ismert s=v*t képlet alapján a megtett út így is nagy lehet.

Ez máris megcáfolja egyes fizikusok feltevését, hogy még a legközelebbi

csillagról sem jöhettek hozzánk értelmes lények, mert ehhez évmilliók kellenek
és annyi energia, mint amennyi a Naprendszerben sincs. A szerzô másik
elmélete szerint ugyanis antigravitációs tér szupravezetô tekerccsel is elôállítható
mesterségesen, ez pedig kevés energiát fogyaszt. Tehát nem hatalmas
hajtómûvek kellenek, hanem gyors idôtelés.

A szerzô antigravitációs elmélete segítségével vélte megtalálni a Big Bang-kor

keletkezett, de jelenleg nem látható antianyagot is. Szerinte ez kb. 8000 milliárd
fényévnyi távolságban táguló héjként veszi körül az anyaguniverzumot, és ettôl
ered a csillagászok által a Földön mért mikrohullámú háttérsugárzás. Kutatásai
vezették el a fénysebesség és a fizikai törvények idôtelési sebességtôl függô
relativitásának elméletéhez is, ami szerint a mért sebességek és fizikai
mennyiségek attól függenek, mekkora az idô telési sebessége a mérés helyén és
mekkora a fizikai mennyiség keletkezésének helyén. Ez az elmélet azonnal
megmagyarázza, hogy miért mérnek a csillagászok (nagy megrökönyödésükre)
többszörös fénysebességeket egyes csillagok esetében.

Az antigravitáció titkai
Az antigravitáció a feltételezések szerint az antianyag hasonló, jellemzô
tulajdonsága, mint az anyag esetében a gravitáció. E misztikus és még a
tudomány által is alig ismert terület a kedves olvasó számára is idegen lehet,
ezért megpróbálom most a széles olvasótáborra gondolva közérthetôen
összefoglalni a témával kapcsolatos ismereteket és elméleteket.

Newton óta tudjuk, hogy mi a gravitáció, köszönhetôen annak az almának, amely

állítólag a tudós fejére esett. A gravitáció törvényszerûségei a tudomány számára
már nagyrészt ismertek, ezeket a tudósok már képletekbe öntötték, csupán azt
nem tudják mind a mai napig, hogy mi is az a gravitáció, az anyagban miként is
jön létre, és hogyan hat. Ezek után talán merészségnek tûnik, ha mindjárt az
antigravitáció problémakörébe vágunk bele, ahelyett hogy az elôbb
megfogalmazott kérdésekre keresnénk a választ. De megnyugtatom a kedves
olvasót, a következô fejezetben erre is sor kerül. A gravitáció lényegének
megértését azonban nagymértékben segítette számomra is, hogy az elôbb
vázolt problémákat fehér foltként meghagyva az antigravitáció törvényszerû
ségeivel kezdtem foglalkozni. Erre az késztetett, hogy az általam megfigyelt
ufójelenségek fizikai magyarázatát kerestem.

Mi is tehát az antigravitáció? Az antigravitáció, amint azt már említettük,

feltételezések szerint az antianyag gravitációja. Igen, de hol találunk
antianyagot? Antianyagot a Földön nem találunk -- szerencsére, mert ha
találnánk, abból nagy baj lenne. Az antianyag ugyanis anyaggal találkozva, tehát
kezünk érintésétôl is azonnal energiává alakulna, természetesen velünk együtt.
îgy szépen elsugárzódnánk a világmindenségbe eggyel gyarapítva az eltûnt
személyek listáját.

Az antigravitáció a tudomány elfogadott definíciója szerint a gravitációhoz

hasonló, de azzal ellentétes irányú erô. Mi következik ebbôl a definícióból? Az,
hogy ha egy gravitációval rendelkezô anyagtesthez antigravitációs teret
közelítünk, akkor az anyagtest közelében levô gravitációs tér erejének nagysága
csökkeni kezd. A gondolatkísérletet folytatva: ha az antigravitációs tér erejét
egyre növeljük, annak ereje elôbb-utóbb semlegesíteni fogja az anyagtest
gravitációs terének erejét. Ha tovább növeljük az antigravitációs tér erejét, akkor
az egyébként gravitációs térrel rendelkezô anyagtest közelében már csak
antigravitációs térerôt mérünk. Ha ez az anyagtest például egy autóbusz, akkor
ez az autóbusz szépen felemelkedik a levegôbe, és ott lebegve marad. Ennek a
jelenségnek a magyarázata az, hogy az autóbusz gravitációs terének ereje
megszûnt, ezért a Föld gravitációs ereje már nem vonzza, sôt felfelé taszítja,
mivel az autóbusz közelében vele ellentétes irányú, antigravitációs erôtér van.

Hogyan repül az elektron?

A kedves olvasóban felvetôdhet a kérdés, hogy ha nem áll rendelkezésünkre a
földi ember számára oly veszélyes antianyag, akkor hogyan is állíthatunk elô
antigravitációs teret? A szerzô is sokat gondolkodott ezen, de aztán rájött a
megoldásra, annak az atomfizikai ténynek az alapján, amelyet a fizikakönyvek is
leírnak: az antianyag abban különbözik az anyagtól, hogy az atomjait alkotó nagy
tömegû részecske a negatív töltésû, és a kis tömegû részecske a pozitív, tehát a
töltések elôjele és a tömegarányok éppen ellentétesek, mint az anyagatomnál.
Ebbôl a ténybôl kiindulva és azzal a szerzô által alkotott elmélettel, amelyet a
következôkben leírunk, "kvázi-antianyag", vagyis látszólagos antianyag állítható
elô a környezetünkben bôségesen fellelhetô anyagokból is, ha megfelelô
technológiát alkalmazunk. Feltételezhetô ugyanis, hogy a kvázi-antianyag
ugyanolyan antigravitációs térrel rendelkezik, mint az antianyag.

Mi is ez a kvázi-antianyag? Néhány sorral feljebb leírtuk az anyag és antianyag

közötti atomi különbséget. A szerzô elmélete szerint nem kell mást tenni, mint ezt
a különbséget elôállítani mesterséges módon az anyagatomokban, és máris
antigravitációs térrel rendelkezô kvázi-antianyaghoz jutunk. Hogyan lehetséges a
tömegarányok és a töltések megváltoztatása? A töltések megváltoztatásával nem
kell foglalkoznunk, ez nagyon nehéz feladat is lenne, hiszen az elemi részecskék
töltése születési tulajdonságuk, tömegük azonban igenis megváltoztatható.
Ennek fizikai alapját Einstein relativitáselmélete adja. Mit kell tehát tennünk?
Adott egy nagy tömegû, pozitív töltéssel rendelkezô atommag, és adottak a
körülötte keringô, kis tömegû, negatív töltésû elektronok. Nemcsak a fizikai
elméletekbôl, hanem a fizikai kísérletekbôl is tudjuk, hogy az elektronok tömege
megnô, ha sebességüket megnöveljük. Az elektronok tömegnövekedésének
mértékére még a középiskolában használt, négyjegyû függvénytáblázatokat
tartalmazó segédlet is megad adatokat. Itt a gyorsítófeszültség függvényében
szerepel a tömegnövekedés, de a gyorsítófeszültség arányos az elektron
sebességével.

Ha tehát az elektronokat kellôen nagy sebességre gyorsítjuk fel, akkor tömegük

olyannyira megnôhet, hogy eléri, sôt meg is haladhatja a proton tömegét. Ekkor
viszont hogyan alakulnak a tömegarányok az atommagon belül? Láthatjuk, hogy
az antianyaghoz hasonlóan, mivel a negatív töltésû részecske lesz a nagyobb
tömegû, és a pozitív töltésû részecske a kisebb tömegû.

Mérési eredmény még nincs a fentiekre, de az elôzô gondolatkísérlet és elméleti

levezetés annyira logikus és egyértelmû, hogy nagy valószínûséggel az általam
itt leírt eredményre jutunk.

Milyen eszközzel állíthatunk elô kvázi-antianyagot? A korábban említett

elektrongyorsítós kísérleteket általában vákuumban végezték, de ez az eszköz
számunkra alkalmatlannak tûnik erôs antigravitációs tér elôállítására. A
megoldást az elôzô könyveimben is említett hômérséklet-független
szupravezetôvel érhetjük el. Szupravezetôben ugyanis az áram, vagyis az
elektronok veszteség nélkül áramlanak, és sebességük könnyen fokozható a
rákapcsolt feszültség növelésével. Hômérséklet-független szupravezetô
elôállítása a cél, hiszen a költséges és nagy helyet elfoglaló hûtôberendezések,
amelyek jelenleg még feltétlenül szükségesek a szupravezetés jelenségének
elôállításához, akadályt jelentenek az antigravitációs tér szabad alkalmazásában.

Elemi szálból létrehozott vezetô esetén feltehetôen nem lép fel veszteség az
elektronok áramlásakor, mivel a magányos protonsor mellett elhaladó elektronok
nem ütközhetnek semmibe, ami veszteséget okozna. Vagyis hômérséklet-
független szupravezetôt nyerünk, ha szigetelô lapra egy protonsort viszünk fel,
ezt a protonsort a többi protonsortól, tehát a tekercs többi szálától elszigeteljük.
Ez a megoldás nem más, mint a rádiótechnikából ismert litzehuzal
továbbfejlesztése, ugyanis a veszteségek csökkentésére a sok-sok egymástól
elszigetelt, vékony szálból összefogott huzalköteget ott már régóta használják.
Ezt a szupravezetô tekercset nem lehet anyagból készített külsô borítással
ellátni, mert ez leárnyékolná a tekercs antigravitációs terét, és saját gravitációs
tere miatt hatalmas feszítô erônek is ki lenne téve, tehát ledobódna. A levegôben
lebegô porszemcsékbe ütközve ezekbôl a szabadon levô szálakból sok
leszakadhat, ezek borították be a növényzetet.

A szupravezetô tekercset is kihangolhatjuk rezonancia frekvenciára, és

párhuzamos rezgôkörként óriási áramok folynak így a tekercsben.

Megvan tehát az eszközünk az antigravitációs tér elôállítására. Nem maradt más

feladatom, mint a kedves olvasót beavatni ennek az eddig nem ismert erôtérnek
a fizikai törvényszerûségeibe elméleteim alapján.

Hogy repül az idô!

A kedves olvasók, akárcsak jómagam, bizonyára gyakran gondolkoztak,
méláztak el vonaton vagy utasként kocsiban ülve, és észre sem vették, hogy
elrepült az idô, és a jármû már meg is érkezett. Régóta ismert ez a jelenség,
aminek azonban -- és ezt hangsúlyozom --, nincs köze a most ismertetett fizikai
elmélethez. Azért hivatkozom rá mégis, hogy lássuk: a fogalom nem teljesen
ismeretlen.

A bevezetôben hivatkoztam a már általános iskolában is tanított, legegyszerûbb

mozgásegyenletre: s= v*t. Mit láthatunk ebbôl az egyenletbôl? Azt, hogy nagy
távolságot (s) akkor tudunk megtenni, ha a v sebesség nagy. Az emberi
tudomány ezzel próbálkozik: energiafaló, környezetpusztító, hatalmas
hajtómûveket, motorokat gyárt a minél nagyobb sebességek elérésére. A
képletben azonban szerényen, és a szerzô elméletének megszületéséig
"érintetlenül" ott árválkodott az idôt kifejezô kicsiny t betû, mint amellyel semmi
dolgunk, hiszen ha sokáig utazunk -- eddig is tudtuk --, nagy lesz a megtett út.

A fizika azonban megállapította Einstein felfedezése nyomán, hogy gyenge

gravitációs térben gyorsabban telik az idô, erôs gravitációs térben lassabban.

Einsteint e "képtelen" állítása miatt erôsen támadták korának tudósai, akik

hihetetlennek tartották a felvetést, mely szerint az órák nem járnak egyformán az
Univerzum minden pontján. Az úgynevezett atomórák megjelenésekor, 1962-ben
céziumórákkal ellenôrizték Einstein elméletét, és az a kísérlet során
beigazolódott. Egy víztorony alján és tíz méterrel feljebb elhelyeztek egy-egy
ilyen órát, és a felsô idômérô gyorsabban járt. Einstein elmélete leírta az
ikerparadoxon-jelenséget is, mely szerint egy testvérpár hegyen lakó tagja
hamarabb megöregszik, mint völgyben élô testvére, mert a hegyen, vagyis a
Föld tömegközéppontjától távolabb a gravitációs térerô kisebb, ezért ott az idô
gyorsabban telik.

Mivel a Föld gravitációs terében ezek a magasságkülönbségek csak igen kicsi

gravitációs térerôkülönbséggel járnak, az idôeltérések igen kicsik, úgyhogy csak
az említett nagy pontosságú eszközökkel mutathatók ki. Más a helyzet azonban,
ha ezek a gravitációs térerôkülönbségek és a miattuk bekövetkezô idôeltérések
is nagyok. Ekkor már lényegesen másképp látnánk mozogni a hegyen lakó
testvért, aki mintha futólépésben közlekedne, a völgyben lakó testvér pedig
lomhának tûnne.

Térjünk most vissza a korábban leírt elméleti levezetéshez, mely szerint a

gravitációs tér ereje csökkenthetô, ha antigravitációs teret viszünk a közelébe.
Láthatjuk, hogy az antigravitációs térerôt fokozatosan és folyamatosan növelve
kinullázhatjuk a gravitációs térerôt, tehát folyamatosan átmehetünk az egyik
térbôl a másikba. Feltételezhetô, hogy az idô telési sebességének változása is
ilyen folyamatos, tehát a nullpontot átlépve nem következik be törés, valamilyen
hirtelen ugrás az idôtelési sebességének változásában sem.

Nézzük végig tehát, hogy hogyan is telik az idô erôs gravitációs térbôl indulva.
Erôs gravitációs térben az idô lassan telik. Ahogy csökken ennek a térnek az
ereje, úgy az idôtelés sebessége egyre nô. Nulla gravitációnál valamilyen értékû,
a kedves olvasók jól érzékelhetik, hogy körülbelül milyen, hiszen kozmikus
méretekben a Föld igen kis tömegû égitest, amelynek gravitációs térereje is kicsi,
ilyen méretekben nézve közel nulla, a valóságban, mint tudjuk, 9,81 m/s2.

Láthatjuk tehát, hogy az antigravitációs térerô az idô gyorsításának irányába hat,

és ha ezt a térerôt tovább növeljük, akkor antigravitációs térben az idô egyre
tovább gyorsul. Igen nagy antigravitációs térerô esetén az idô már igen gyorsan
telik, és a Földrôl, a Föld által meghatározott gravitációs térerôbôl nézve
csodálatos jelenségeknek lehetünk szemtanúi.

Az antianyagot és a hozzá kapcsolódó antigravitációt a mai tudomány mindeddig

nagyvonalúan elfelejtette, és megelégedett azzal, hogy megemlítette: a Big
Bang-kor antianyag is keletkezett az anyaggal azonos mennyiségben. Tovább
nem foglalkoztak vele, hanem mint nem vizsgálható, eltûnt, zavaró valamit
tudománytalan módon elfelejtették.

A szerzô viszont próbált tudományos alapossággal ennek is a végére járni, és ez

vezette el fizikai elméleteihez. Nem követtem el azt a hibát, amit elkövettek a
Kolumbusz által közölt megfigyeléseket és tapasztalati tényeket (idegen fajú
emberek holttestei, ismeretlen fajtájú fatörzsek az óceánon) semmibe vevô
középkori tudósok.

Erôs antigravitációs térben utazók nem szakadnak szét, nem nyomódnak össze
a hatalmas gyorsulásoknál, mert nem is gyorsulnak az általunk ismert
értelemben. Tehát nem a v sebességük változik meg hirtelen, oly módon például,
hogy a gázkart meghúzva, motorjaikat felbôgetve rándítják meg ûrhajójukat,
hanem talán egy kis szabályozó potenciométer kézzel történô megcsavarásával
ûrhajójuk antigravitációs terének erejét növelik, és ezzel az idôt lódítják meg. Az
ûrhajó tehát továbbra is az addigi sebességgel halad, de az ûrhajót körülvevô
antigravitációs tér ereje hirtelen megnô, és ettôl kezdve a földi megfigyelô
számára a már említett egyszerû képlet alapján hirtelen hatalmas utat lehet
megtenni a t megnövekedése miatt. Az ûrhajóból kinézve ekkor a földi
események látszólag nagyon lelassulnak. Ezt a jelenséget gravitációs térre már
Einstein is leírta, természetesen ellenkezô elôjellel.

A Big Bang-kor tehát antigravitációs térrel rendelkezô antianyag is létrejött, és

lehet, hogy ebben is beindult az evolúciós fejlôdés.

Az antianyag világában csak a mi idôszámításunk szerint telik gyorsan az idô, és

ha ott létrejöttek értelmes lények, az ô számukra évmilliárdok teltek el. Ha az ô
csillagászaik az antianyaggömbhéj belsejébe néztek, úgy láthatták, mérhették a
még a Big Bang utáni szétrobbanás elején tartó anyagvilágot, mint egészben
levô gömböt, mint a világegyetem közepén levô, izzó "Napot".

Gondoljunk arra, hogy a kérész, vagyis a tiszavirág számára is csak egy nap a
világ, amely hajnaltól napnyugtáig tart...

Minden fordítva van

A kedves olvasó már megismerte az idôvel kapcsolatos gondolatmenetet, vagyis,
hogy az antigravitációs térben -- már magának az antigravitációnak tudományos
definíciója alapján is -- az idônek gyorsabban kell telnie, mint gravitációs térben.
Az Einstein által is használt Lorentz-transzformációt megvizsgálva arra a
megállapításra jutottam, amit a kézenfekvô logika is sugall, hogy az
antigravitációs tér fizikai törvényeinek leírásakor az Einstein általános
relativitáselméletét leíró egyenletekben szereplô relativisztikus (négyzetgyökös)
kifejezésnek nemcsak az idô képleténél kell reciprokát venni, hanem a többi
mennyiség esetén is. Mi következik ebbôl? Az, hogy az antigravitációs térben a
sebesség növekedésével csökken a tömeg, megnônek a test méretei stb. Erre a
következtetésre juthatunk az anyag és az energia ekvivalenciáját leíró E=m*c2
»egyenlet alapján is. Ugyanis mivel a fénysebesség értéke is relatíve megnô,
hogy az egyenlôség fennmaradjon, a tömegnek csökkennie kell.

Egy korábbi könyvemben már részletesen kifejtettem, hogy az elôzôekben leírtak

milyen fizikai következményekkel jártak már a Big Bang-et követô pillanatokban
is. Az antigravitációs tér idôgyorsító hatása miatt az antianyag az anyaghoz
képest relatíve gyorsabban haladt már kezdetben is, és mivel az antianyag
nyugalmi tömege ekkor volt a legnagyobb, az idôgyorsító hatás is ekkor
érvényesült a legjobban. Ha a Big Bang-et követô eseményeket vizuálisan
akarjuk elképzelni, akkor a következô képet rajzolhatjuk fel: az anyag repedezett,
villanásokkal tarkított, hatalmas, izzó golyóként jelenik meg, és az antianyag
gyorsan táguló gömbhéjként veszi körül. Metszetileg és egyszerûsítve úgy
képzelhetjük el ezt, mintha a Szaturnusz bolygót körülvevô, gyorsan növekvô
méretû gyûrû jelképezné az antianyagot. Az ôsrobbanás helyének közelében
levô villanások oka az anyag és az antianyag találkozásakor bekövetkezô
megsemmisülések és az ezek következtében felszabaduló energia megjelenése.

A Big Bang-et követô pillanatokban azonnal megmutatkozott tehát az anyag és

az antianyag közötti lényeges fizikai különbség, vagyis az anyag közelében, és
fôleg sok anyag közelében lassan telik az idô, az antianyag közelében kilépô sok
energia közelében gyorsan. Az antianyagnak a korábban felvázolt
reciprocitáselméletem következményeként ugyanis hatalmas energiát kell
leadnia, hiszen ennek az elméletnek az értelmében tömegének a relativisztikus
tag által meghatározott mértékben csökkennie kell. Az anyag-energia
megmaradás elve értelmében tehát a Big Bang-kor keletkezett antianyag tömege
energia formájában (fotonok, elektromágneses rezgések, elemi részecskék)
szétsugárzódik.

A szerzô elôzô tétele egy új fizikai törvény alapja lehet:

ahol sok energia szabadul fel, ott gyorsabban telik az idô, és ez fodítva is igaz,
ami már viszont Einstein által is bizonyított törvény, vagyis sok anyag közelében
lassan telik az idô. Mivel a természetben minden kiegyenlítôdésre és stabil
állapotra törekszik, az általam az energiára és az idôtelési sebességre
megfogalmazott összefüggés igaznak látszik, hiszen a természet célja, hogy ez a
kiegyenlítôdés és nyugalmi állapot minél hamarabb bekövetkezzen.

Az antianyag szétsugárzódása még ma is tart, ez lehet a csillagászok által mért

2,73 Kelvin-fokos háttérsugárzás oka. Bizonyítékot a COBE mûhold mérései
szolgáltattak, ezek szerint a háttérsugárzásnak dipol jellege van, ami azt jelenti,
hogy az égbolt egy meghatározott irányában maximumot mérnek, vagyis néhány
ezred Kelvin-fokkal magasabbat, azzal éppen ellentétes irányban pedig
kevesebbet. Ennek oka ma még rejtély a csillagászok számára, kivéve talán
azokat, akik már elolvasták

Új Univerzum-kép... címû könyvemet (Robottechnika Kft. Kiadó, 1996.), mert

ebbôl megismerhették elméletemet, amelynek lényege:

ha közelebb ülünk a kályhához, ott melegebb van!

Ennek alapján akár már az általános iskolában a tizenkét éves gyerekeknek

tanított aránypár segítségével is kiszámítható az antianyaggömbhéj távolsága.

Tehát nem mindig szükségesek drága berendezések, a józan ész és a logika is

eredményre vezethet! A téma iránt érdeklôdô kedves olvasók e könyv késôbbi
fejezeteiben, vagy a szerzô már hivatkozott könyvében olvashatnak bôvebben az
antianyagról.
A gravitáció titkai
Ebben a fejezetben nem a tudomány által már meglehetôsen jól ismert
gravitációtörvényekkel kívánunk foglalkozni, csak akkor hivatkozunk rájuk,
amikor a szerzô elméletének megvilágítása érdekében szükséges.

Ezúttal annak az eddig megoldatlan rejtélynek próbálunk a végére járni a kedves

olvasóval együtt, hogy mi is okozza a gravitáció jelenségét, vagyis azt, hogy az
anyagatomok vonzóerôt fejtenek ki, lehetôvé téve nagyobb anyagcsoportok, így
az égitestek kialakulását is. Ha nem lenne gravitáció, akkor nem jöhetett volna
létre a mai formájú élet és az értelem, amelyet anyagból felépülô lények, mint az
ember is, hordoznak. Már most elôrebocsátjuk, hogy egy késôbbi fejezetben
foglalkozunk annak lehetôségével, hogy magasan szervezett energiából is
létrejöhettek esetleg értelmes lények, de ennek tárgyalásáig kérjük a kedves
olvasó türelmét.

A gravitáció természetét nagyon sok kísérleti és elméleti módszerrel próbálták

már megfejteni. Ilyen volt például Weber alumíniumhengerekkel végzett
kísérlete, amellyel a feltételezett gravitációs hullámokat akarta detektálni.

Feltételezte, hogy nagy tömegû égitestek, például szupernovák összeomlásakor

a bekövetkezô hatalmas tömegváltozás gravitációs hullámokat kelt. Kísérletei
azonban nem vezettek igazán meggyôzô eredményre.

A szerzô azt a feladatot tûzte maga elé, hogy az atom belsejébe hatolva próbálja
megoldani a gravitáció keletkezésének rejtélyét, és megígéri, hogy mindezt e
könyv olvasói számára is közérthetô módon teszi. Húzza tehát össze magát
kicsire a kedves olvasó, hogy a szerzôvel együtt elférjen az atom belsejében.
Induljunk el tehát újabb expedíciós utunkra! Megérkezve az atommag felszínére,
nézzünk alaposan körül. Azt látjuk, hogy a felszín domborzatos, egy pozitív
töltésû dombról, vagyis egy proton tetejérôl lesétálhatunk a völgybe, és onnan
továbbmenve egy semleges töltésû neutronra kapaszkodhatunk fel.
Továbbsétálva ismét egy völgybe érünk, ahonnan ismét egy pozitív töltésû
protonra juthatunk. Sétánk során tehát váltakozva következnek a pozitív töltésû
és a semleges töltésû részecskék. Lábunk alatt azonban a "talaj" kissé rezeg,
mert a protonok és a neutront alkotó proton, elektron és antineutrinó állandó
kombináció-rekombináció folyamatokat végez. Ha ezután feltekintünk az "égre",
azon cikázó, kis égitesteket látunk. Amint azt már bizonyára kitalálták, ezek az
elektronok. A korábbi atommodellek is hasonlóan képzelték el az atomot, ezek
azonban az elektronokról azt tételezték fel, hogy a bolygókhoz hasonló kör- vagy
elliptikus pályákon keringenek. Ma már azonban tudjuk, hogy az elektronok nem
ilyen pályákon haladnak, hanem nagyon gyorsan mozogva, az atommag körül
rezegve mindenütt ott vannak, mintegy felhôt alkotnak. Csak bámulni lehet az
elektronok szervezettségét, hogy ebben a nagy és látszólag rendezetlen
cikázásban nem ütköznek össze, de a fizikában valóban rend van! Ha a kedves
olvasó nem szédült el e nagyon is rendezett cikázás láttán, és tud figyelni saját
magára, akkor újabb furcsa, vibráló érzést fog érezni, feltéve, hogy sok milliárd
herzes rezgések detektálására is képes. Mivel a szerzô képzeletben már
többször is járt az atomok belsejében, most az Ön segítségére siet, hogy
megmagyarázza, mi is ez az érzés: az atommag pozitív töltésû protonjai és az
éppen felettük elhaladó elektronközött sztatikus erôtér alakul ki egy villanásnyi
idôtartamra. Az elektron közeledtekor ez az egymás közötti sztatikus erô egyre
nô, eléri csúcspontját, majd amikor az elektron továbbhalad, a sztatikus erô
csökken. Ekkor az atommagban levô proton töltése árnyékolásmentesen kifelé
hat, az atomon kívülre. Ezután jön a következô elektron, amely hasonló módon
elôször növekvô, majd csökkenô sztatikus erôteret hoz létre önmaga és a között
a proton között, amin éppen a kedves olvasó és a szerzô álldogál.

Figyelembe kell venni, hogy nemcsak fölöttünk, hanem oldalirányban, távolabb is

haladnak el elektronok, amelyek a nagyobb távolság miatt ugyan kisebb, de
szintén érzékelhetô sztatikus erôteret hoznak létre. A Ûdobogóként^ szolgáló
protonunk és az elektronok között tehát sohasem szûnik meg a sztatikus
erôhatás, de ennek az erôtérnek a nagysága az elektronok mozgása miatt egy
igen nagy frekvenciájú modulációval rendelkezik. Akkor, amikor nincs a közelben
elektron, az atommagban levô protonok pozitív töltése távolabb hat, és vonzóerôt
fejt ki az ellentétes elôjelû töltésekre.

Ez a kifelé ható elektrosztatikus vonzóerô is az atom saját elektronjainak és a

szomszéd atomok elektronjainak hatásával bonyolultan modulált térerô.

A gravitáció rejtett titkát tehát elméleti alapon már meg is fejtettük, vagy hogy
korrektebben fogalmazzunk: használható elméletet állítottunk fel, és ezzel
megteremtettük a további vizsgálatok alapját. Kibújva tehát az atomból és újra
kiegyenesedve a kedves olvasó és a szerzô bátran továbbléphet.

A gravitáció keletkezésének elmélete

A gravitációt az atommag protonjai és az elektronok közötti sztatikus térben

fellépô és az atom részecskéinek atomon kívülre ható nagyfrekvenciásan
modulált sztatikus tere kelti. Minél nagyobb ez a moduláló frekvencia, és minél
több atom elektrosztatikus tere összegzôdik, annál nagyobb a gravitációs térerô.

A kedves olvasó és a szakemberek joggal várnak a szerzôtôl további

magyarázatot ennek az új elméletnek az igazolására.

Elméletem alapgondolata szerint szükséges, hogy az atommag részét alkotó

protonok tömege jóval nagyobb legyen az elektron tömegénél, mert a
tömegkülönbségek miatt a kisebb tömegû részecske, vagyis az elektron így
kényszerül csak gyors keringésre a proton körül. És ezáltal jön létre a gravitácós
tér, amely nem más, az elôzôekben leírtak szerint, mint a köztük levô, és az
atomon kívülre mutató, meghatározott irányú, modulált elektrosztatikus tér. Igen,
de nagyobb tömege ellenére a proton és az atommag is végez rezgômozgást, ez
pedig elméletem szerint antigravitációs teret kell hogy keltsen, mivel a proton
mozgása is modulálja az elektron és a proton közötti elektrosztatikus teret,
vagyis az elektron ellenkezô irányú terét.

A fizika azonban már megállapította, hogy gyenge antigravitációs hatás is létezik

az anyagatomban, tehát ez is igazolja elméletemet. Elméletem alapján ennek az
antigravitációs hatásnak a mértéke több nagyságrenddel kisebb kell hogy
legyen,mivel a tömegarány 1840.

További bizonyítékot jelent, hogy a külsô elektrosztatikus térrel a gravitáció

csökkenthetô, és ezt kísérletekkel már igazolták.

Itt ismertetett új elméletem jobb megvilágítására most térjük vissza kis idôre
kvázi-antianyag elméletemhez, amelyben azt feltételezem, hogy ha az elektron
tömegét szupravezetôben történô gyors keringetéssel nagyobbra növeljük a
proton tömegénél, akkor antigravitációs tér keletkezik. Nézzük végig lépésenként
a kvázi-antianyag elôállításának folyamatát! Az áram bekapcsolása elôtt az
anyagatomban levô proton tömegénél 1840-szer kisebb az atommagban levô
elektronok tömege. Az áram bekapcsolásakor, a feszültség növelésével egyre
nagyobb sebességgel száguldanak az elektronok, és tömegük egyre nô, ezért
egyre csökken a proton és az elektron közötti tömegkülönbség, és elméletem
szerint egyre csökken az ezen atomok által keltett gravitációs erô. A gravitációs
erô akkor lesz zérus, ha relatív tömegnövekedése folytán az elektron tömegének
nagysága eléri a proton tömegének nagyságát. Ha tovább növeljük az elektron
sebességét, és relatív tömege már meghaladja a proton tömegét, akkor
antigravitációs tér keletkezik, mert ekkor már a proton kezd keringeni az elektron
körül, vagyis elôállt az antianyag, amelyet a hivatalos tudomány is így definiált.
Amennyiben az elektron tömegét még tovább növeljük, és tömege a proton
tömegénél már akár több százezerszer nagyobb lesz, akkor óriási erejû
antigravitációs erôtér jön létre, mert a hatalmas tömegûvé vált elektron gyors
rezgômozgásra készteti a protont, emiatt az elektrosztatikus tér moduláló
frekvenciája igen nagy lesz, és ennek a nagy moduláló frekvenciának a
következménye lesz a nagy antigravitációs térerô. Attól függ, hogy gravitációs
vagy antigravitációs térerô jön-e létre, hogy a kisebb tömegû részecske gyors
mozgása által modulált, nagytömegû részecske keltette sztatikus térerô iránya
merre mutat.

Ha az elektrosztatikus térerô iránya az atommagból kifelé mutat (a nagy tömegû,

középen levô részecske, amely körül a kis tömegû részecskék keringenek ekkor
pozitív töltésû), akkor gravitációs térnek nevezzük a létrejövô erôteret.

Ha pedig az elektrosztatikus térerô iránya az atommag belseje felé mutat (a nagy

tömegû, középen levô részecske, ami körül a kis tömegû részecskék keringenek
ekkor negatív töltésû), akkor pedig antigravitációs térnek nevezzük a létrejövô
erôteret.

Az elôzô analógia alapján mesterséges gravitációt é amelyben például az idô

lassabban telik -- a proton tömegének megnövelésével, vagy az elektronok
gyorsabb rezgésével lehet létrehozni. Itt az antianyagból elôállított kvázi-anyag
analógia nem alkalmazható, már csak azért sem, mert nem áll rendelkezésünkre
antianyag, de más elvi problémák is vannak.

Megjegyzésként még meg kell említenem, hogy az anyagatom esetén az 1840

tömegarány a proton és az elektron között Ûnormál^ esetben érvényes,
determinisztikus fizikai tény, és láthatjuk, hogy az atom ellentétes töltésû
részecskéinek ez a több nagyságrendnyi tömegkülönbsége szükséges ahhoz,
hogy gravitációs és antigravitációs erôterek alakuljanak ki, vagyis hogy anyag és
antianyag (kvázi-antianyag) jöjjön létre.

Felmerül a kérdés, mi lehet a fizikai magyarázata annak, hogy nagy tömegû

testeknél, vagyis ha sok atom, illetve sok proton és elektron van egymás
közelében, megnô a gravitáció, és emiatt lassabban telik az idô. Magyarázatot az
adhat, hogy az egymás közelében levô atomok kölcsönhatásba kerülnek
egymással: vagyis egy atom protonja nemcsak a saját atomszerkezetéhez
tartozó elektronokat Ûlátja^, hanem a szomszédos atomok elektronjait is, ezért
az elektrosztatikus tér még magasabb frekvenciával bíró modulációja jön létre,
ami elméletem szerint növeli a gravitációs térerô nagyságát. (Hangsúlyozom,
hogy a továbbiakban is elméletrôl van szó, ez azonban az ismert és elfogadott
fizikai tételekre épül jelen esetben is!)

Az azonban tudományos tény, hogy nyomás hatására megnô a gravitáció,

márpedig az egymásra rakódó atomok egyre összébb nyomják egymást.

A helyzet azonban sokkal bonyolultabb, hiszen ha minden atom pozitív atomot

látna, akkor taszítás lépne fel, és az anyag atomjaira hullana. Fel kell tételeznünk
tehát: ha az atomok kifelé mutató elektrosztatikus terét a pozitív töltésû
atommagok körül keringô elektronok úgy modulálják, hogy amikor az egyik atom
kifelé pozitív töltést mutat az egyik irányba -- mert arrafelé negatív elektronjai
éppen nem árnyékolják le --, akkor az abban az irányban levô másik atom pozitív
töltésû atommagjának az az oldala éppen le van árnyékolva negatív elektronjai
által, tehát negatív elektrosztatikus teret mutat, vagyis vonzás lép fel a két atom
között.

Az elektronok gyors mozgása miatt a helyzet pillanatonként változik, a sztatikus

potenciálok megfordulhatnak az atomok között, de az anyag tulajdonságából
eredô olyan természetes szinkronizáció áll fenn, hogy ha a vonzóerô nagysága
állandóan változik is, soha nem szûnik meg. Sok egymás közelében lévô atom
kifelé mutató vonzóereje összeadódik
Az anyagatomoknak ez a csodálatos szinkronizációja a Big Bang utáni
pillanatokban kezdôdött, ebben minden anyagatom részt vett, talán az
idôlegesen kvázi-antianyaggá alakultak is. Ez a szinkronizáció az anyag
szétterjedése óta is tart, tehát feltehetôen az anyagatomok "látják", "érzik"
egymást akkor is, ha sok millió fényév távolságra vannak egymástól, de egy
anyagtest esetén ezt határozottan állíthatjuk.

Az anyagtestek tehát változó nagyságú és elôjelû elektrosztatikus hullámokat

küldenek mindenfelé, és ez más anyagtestek hasonló hullámaival találkozik
mindig ellentétes polaritásban, ezért nagyfrekvenciás elektrosztatikus vonzóerô,
gravitáció lép fel közöttük.

Ez lehet az oka annak, hogy a gravitációs erôt és az elektrosztatikus erôt leíró

összefüggések formailag (de mint láthatjuk, tartalmilag), is azonosak:

ahol:
FE - elektrosztatikus erô
Q1.Q2 - elektrosztatikus töltések
r - a töltések közti távolság
K1 - konstans

ahol
FG - gravitációs erô
m1 . m2 - tömegek
r - a tömegek közti távolság
K2 - amely, függ az atom pozitív és negatív töltésû részecskéinek (proton-
elektron, antiproton-pozitron) tömegarányától, ezáltal az elektrosztatikus tér
modulációs frekvenciájától. A gravitácó frekvenciája feltehetôen arányos az
Univerzum elektronjainak számával

Még egyszer ki kell térni még arra a fizika által ismert és bizonyított tényre, hogy
nagy nyomás hatására megnô a gravitációs térerô -- ezt a kis gravitációs
változások mérésére is alkalmas Mössbauer-oszcillátorral ki lehet mutatni. Mi
lehet ennek a jelenségnek a magyarázata itt közölt elméletem tükrében? Nagy
nyomás hatására az anyag összetömörödik, tehát az atommagok közelebb
kerülnek egymáshoz, ezáltal a korábban leírt kölcsönhatás a protonok és a
szomszéd atomok elektronjai között erôteljesebb lehet, de mivel a méretek
csökkennek, az elektronpályák sugara is csökken, ezért az atommaghoz
közelebb kerülô elektronok gyorsabb mozgásra kényszerülnek, hiszen ez a
keringô, rezgô mozgásuk akadályozza meg, hogy a sztatikus vonzás
következtében az atommagban levô protonokra zuhanjanak. Mivel rezgô
mozgásuk sebessége, frekvenciája megnô, megnô a gravitációs erô is.

Megválaszolatlan maradt még két fontos kérdés. Nem foglalkoztunk még azzal,
miért nô meg a gravitációs térerô nagysága, ha mozgási energia hozzáadásával
növeljük meg a test tömegét, és hogy hogyan hat a gravitációs és az
antigravitációs tér az idô telési sebességére.

Azt már láthatjuk, legalábbis elméleti feltételezéseim alapján, hogy nem az anyag
vagy antianyag jelenléte a döntô, hanem ezek gravitációs/antigravitációs tere.
Tehát ha ilyen tereket elô tudunk állítani mesterségesen, anélkül hogy nagy
anyagtömegeket vagy antianyagtömegeket vennénk igénybe, akkor az idô
lassításának vagy gyorsításának problémája könnyen megoldható. Láthatjuk,
hogy a szerzô kváziantianyag-elmélete alapján az idô gyorsításához még
antianyagra sincsen szükség, hanem ezt kézenfekvô módon a bôségesen
rendelkezésünkre álló anyag egyszerû módon történô atomszerkezeti
átalakításával érjük el.

A gravitáció kozmikus méretekben tehát feltehetôen nem más, mint

világméretû, nagyfrekvenciás elektrosztatika, és nagysága a térerôvel és a
rezgés frekvenciájával arányos. Az idô

A gravitációnak és az antigravitációnak az idô telési sebességére gyakorolt

hatását megmagyarázó fizikai elmélettel sem maradok adósa a kedves
olvasónak. A nagyfrekvenciával modulált sztatikus tér moduláló frekvenciájától és
a sztatikus tér irányától is függ az idôtelés sebessége -- ez az elôzôekben
leírtakból látható.

Az idôkutatásban mindenesetre új utat jelenthetnek leírt elméleti feltételezéseim.

Látható, hogy nulla gravitációnál/antigravitációnál, vagyis a nagyfrekvenciával
modulált elektrosztatikus tér megszûnésekor is telik az idô valamilyen
sebességgel, és ennek oka az lehet, hogy az atomon belül is megvan mindkét
tér, tehát a gravitációs tér mellett ott a több nagyságrenddel kisebb
antigravitációs tér is, tehát az atom saját maga számára elôállítja az idôt akkor is,
ha az rajta kívüli térben nem lenne az idôt elôállító külsô gravitáció/antigravitáció.
Anyag nélkül tehát nincs idô, de ahol anyag/antianyag van, ott idô is van. Az idô
telési iránya nem változik meg a tér elôjelének megváltoztatásakor. Ne adjuk
azonban fel a reményt, hogy egyszer majd visszafelé is utazhatunk az idôben.

Az, hogy a müon rövid élettartama ellenére leér a földfelszínre, magyarázható

Einstein általános relativitáselméletével, hogy idôdilatációt ill. hosszkontrakciót
szenved. Felfogható azonban úgy is, hogy a müon részecske a
levegômolekulákkal "elemi szál"-szerû atomot alkot, vagyis a pozitív müon
kölcsön veszi az elektronokat, így kelt idôlassító, erôs gravitációs teret a maga
számára. A negatív müon protonokat kölcsönöz.

Mozgási energia hozzáadásakor megnô a test tömege és gravitációs terének

ereje, mert az anyagatommagban a pozitív töltésû protonok mellett azonos
számban semleges töltésû, de protonból, elektronból és antineutrinóból álló
neutronok is vannak. Gyorsításkor ezek tömege is nô, tehát az elektron és az
atommag közötti tömegarány eltolódik az atommag javára, az elektronok emiatt
gyorsabb keringésre kényszerülnek, hogy ne "zuhanjanak" az atommag
felszínére. Gyorsabb keringésük pedig magasabb frekvenciával modulálja az
elektrosztatikus teret.

De Einstein általános relativitáselmélete szerint is a nagy sebességgel mozgó

test mérete csökken, "összenyomódik", a gravitáció megnövekedése ennek
alapján is érthetô, mint azt már az elôzôekben leírtuk.

Az idô feltehetôen a gravitációs/antigravitációs rezgés vertikális komponense.

Az idô telési sebessége, a gravitáció/antigravitáció az anyag/antianyag atomok

pozitív töltésû részecskéinek mozgási sebességével (rezgési frekvenciájával és
amplitúdójával) arányos, és fordítottan arányos a negatív részecskék mozgási
sebességével, és lehet, hogy a részecskék mágneses hatása.

Mivel az anyag és az antianyag gravitációs/antigravitációs tere hat ez idô telési

sebességére, feltételezhetjük, hogy az idô anyag és antianyag nélkül nem
létezik, hanem ezektôl eredô rezgések eredôje a tér minden pontján.

Ami ennek a tételnek a filozófiai tanulsága: örök élet csak energia formájában
létezhet, ahol az idô nem telik!

Az idô feltehetôen nem más, mint az anyagnak a gravitációval és az

antigravitációval rokon egyik fizikai megnyilvánulása.

A gravitáció pozitív elektrosztatikus tere nagyfrekvenciás "villámokként" hat

kifelé, és vonzza más anyagatomok, anyagtestek elektronhéját, és feltehetôleg
mindez kozmikus méretû szinkronizációban történik
 A gravitáció és az antigravitáció közvetlen és
közvetett hatásai, valamint az idôre gyakorolt
hatásuk
Látszólag közismert fizikai tételekre is utalhatna a cím, ám valójában új
feltételezésekrôl lesz szó. A szerzô itt ismertetett elmélete szerint a gravitáció és
az antigravitáció közvetlenül csak vonzást/taszítást okoz és csak az idô telési
sebességére hat, és a nekik tulajdonított minden egyéb hatás már a megváltozott
idôtelési sebesség következménye.

A szerzô korábban megfogalmazott elmélete szerint é amely a fénysebesség és

a fizikai törvények relativitását mondja ki é, minden idôtôl függô fizikai és egyéb
mennyiség mérésénél, összefüggések alapján való meghatározásánál
figyelembe kell venni a mért,meghatározni kívánt mennyiség keletkezési
helyének gravitációs/antigravitációs terében lévô idôtelési sebességet és a
mérôeszköz, illetve a vonatkoztatási hely gravitációs/antigravitációs terében lévô
idôtelési sebességet.

A fénysebességre vonatkozóan leírva ezt:

ahol
c1, c2 = fénysebesség az egyes gravitációs/antigravitációs terekben,
vt1, vt2 = idôtelési sebesség az egyes gravitációs/antigravitációs terekben,
fénysebesség és idôtelési sebesség gravitációs/antigravitációs potenciáloktól
co, vo =
mentes térben.

A szerzô szerint a fenti törvényszerûség érvényes analóg módon a

gravitációs/antigravitációs terek között áramló energiára, anyagra és azok
minden idôtôl függô fizikai mennyiségére, jellemzôjére.

A fizika ma a gravitáció közvetlen hatásának tulajdonítja például az erôs

gravitációs térrel rendelkezô anyagtestekrôl eredô fény vöröseltolódását,
frekvenciájának csökkenését, a fény elhajlását e testek felé.
A fenti elmélet ma is sérthetetlen igazságnak tûnik, de a szerzô a csillagászat
legújabb eredményei alapján cáfolja ezt itt ismertetett új elméletével, amely a
fenti, a fénysebesség és a fizikai törvények idôtelési sebességétôl függô
relativitását leíró elméletbôl fakad.

Erre a korábbi elméletére olyan, a mai fizikai ismeretekkel megmagyarázhatatlan

mérési eredmények alapján jutott a szerzô, mint például fénysebességnél
gyorsabb források észlelése, a Big Bang koránál idôsebb égitestek felfedezése.

A gravitáció és az antigravitáció kozmológiai törvénye

Elméleti kutatásaim során arra a megállapításra jutottam, és ezt az eddig leírtak

is alátámasztják, hogy nem a gravitáció hat közvetlenül a fény sebességére (ami
kozmológiai állandó) és frekvenciájára, hanem a gravitáció az idôre hat, az idô
telik más sebességgel, és ennek közvetlen következménye a gravitációs
vonzóerô kivételével minden olyan fizikai hatás, amelyet eddig közvetlenül a
gravitációnak tulajdonítottak.

Gravitációelméletem szerint a gravitáció/antigravitáció növelése nemcsak az

anyag vagy az antianyag tömegének növelésével érhetô el, hanem az atomot
alkotó részecskék tömegarányának megváltoztatásával is. Tehát az idô
lassításához vagy gyorsításához sem elsôsorban anyag/antianyag kell, hanem
gravitációs/antigravitációs tér.

Ennek az elméletemnek messzeható következményei lesznek. Például a nagy

tömegû testek közelében Einstein elmélete alapján is mérhetô fényelhajlás
magyarázatánál, de errôl majd a csillagászat kérdéseivel foglalkozó fejezetben
olvashatunk bôvebben.A fenti felismerésre a fénysebesség abszolút voltára
vonatkozó posztulátum vezette a szerzôt, és most ennek alapján indokolja
elméletét az alábbiakban.

Egy adott erejû gravitációs térbôl egy más erejû gravitációs térbe átnézve és
"átmérve" a mért, idôtôl függô fizikai mennyiségek értékei a szerzô korábbi, fent
hivatkozott elmélete alapján a mért térben levô és a mérés helyén levô idô telési
sebességek arányától is függenek.

Egy hatalmas tömegû anyagtest nagyon nagy gravitációs terébôl induló

fényhullámokat a Földön levô mûszereinkkel c-nél kisebb sebességûnek és
alacsonyabb frekvenciájúnak mérjük, a fekete lyukakból pedig nem mérhetô fény.
Egyes égitesteknél fénysebességnél nagyobb sebességet mérünk.
Mindezek a jelenlegi, akadémiai fizikai ismeretekkel nem magyarázhatók meg.

A fénysebességnél nagyobb értéket elvileg lehetetlen mérni, kisebb értékeket

pedig eddig csak anyagban haladó fény esetén mértek.

Einstein összefüggése szerint a U gravitációs potenciáltól is függ a fénysebesség

v = c (1+U/c2).

Einstein tehát azt állítja, hogy a fénysebesség potenciálfüggô.

Igen, de azt is Einstein elmélete mondja, hogy az idô sebessége is függ a

gravitációs térerôtôl (ikerparadoxon).

Einstein példáinál maradva, a végtelenhez közeli sebességgel haladó ûrhajóból

a Földre tekintve gyorsan zajlónak látszanak az események. A földi
fénysebességet mekkorának mérnék, ha a Földön például ezerszer gyorsabban
telik az idô az ûrhajóból nézve? A szerzô szerint ezerszer gyorsabbnak, de az
általa felállított, e fejezet elején hivatkozott, de elôzô könyvében is ismertetett
elmélete alapján való számítással mégis c adódna.Amennyiben a fénysebesség
Einstein elmélete szerint abszolút módon csökkenne a közel végtelen tömegû
ûrhajón, ott a zseblámpájából elindult fény lassú, milliméterenkénti
elôrehaladását az ûrhajós szemmel tudná követni, ha látná, de nem fogja látni,
mert a fény frekvenciája is lecsökkenne. Sérülne tehát a fénysebességre
vonatkozó posztulátum, de nem sérül, mert Einstein elmélete szerint az idô telési
sebessége is lelassul az ûrhajóban az erôs gravitációban, persze csak a Földrôl
nézve.

Tehát az erôs gravitáció ugyan csökkenti a fény sebességét Einstein fent közölt
összefüggése szerint, de a relativisztikus összefüggés szerint az idô telési
sebessége is csökken:

ahol a négyzetgyökös kifejezés 1-nél kisebb szám.

A fénysebesség akkor marad c, ha a két hatás kiegyenlíti egymást az ûrhajón, és

ez így is történik.

A Földrôl nézve azonban valóban ilyen lassúnak látszana a fény haladása, de

csak az ottani idô telési sebessége miatt, mert Einstein szerint ez a sebesen
haladó ûrhajóban lelassul.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a gravitációnak nem a fizikai mennyiségre, jelen

esetben a sebességre gyakorolt hatása játszik szerepet, hanem az idôre
gyakorolt hatása. Ugyanis a fentiek alapján felületesen azt mondhatnánk, hogy
az ûrhajóból nézve gyenge gravitációs térben, vagyis a Földön c-nél nagyobb a
fénysebesség (ilyen hibába esnek ma a csillagászok egyes égitestek
mérésekor), a Földrôl nézve az ûrhajóban pedig kisebb.

Einstein szerint azonban az idô telési sebessége is lelassul erôs gravitációnál, és

ha a gravitáció maga is csökkentené a fénysebességet, akkor kétszeres hatás
jelentkezne.A fénynyalábon belül (bármilyen erôsségû) gravitációs térben
vaksötét lenne, ha együtt haladnánk vele, tehát Einstein nem láthatta volna a
"megfagyott" fényhullámokat, mert nem juthattak volna a szemébe.

Az elôzô könyvemben tárgyalt antigravitációs nevelôotthonba sem a gravitációs

különbség miatt kell sok energiát és anyagot bevezetni, hanem az eltérô idôtelési
sebességek miatt! Tehát az idôtelési sebesség a lényeg az észlelt fizikai hatások
esetében.Az idô talán úgy is felfogható, mint a nagyfrekvenciás elektrosztatikus
horizontális gravitációs hullámokat transzverzálissá tevô vertikális
elektromágneses komponens.

Ez hétköznapi nyelven azt jelenti, hogy a vízszintes síkban terjedô

elektrosztatikus hullámokra ráül egy függôleges irányú hullám, az idô.De az idô a
gravitáció/antigravitáció velejárója is lehet, de feltételezésem szerint
mindenképpen az anyag- és antianyag atomok, azok részecskéi generálják
(keletkeztetik).

A csillagászat rejélyei
A csillagászat szakirodalmát olvasók számos olyan, jelenleg megoldhatatlannak
tûnô rejtélyrôl értesülhettek, amelyre a legkorszerûbb csillagászati eszközökkel --
óriástávcsövekkel, mûholdakkal, ûrtávcsôvel -- felszerelt kutatóintézetek és
tudósok tízezren találják a magyarázatot. A szerzô a következôkben ismerteti
ezeket a rejtélyeket, és megpróbál rájuk magyarázatot adni. Induljon hát
expedíciónk most a csillagok birodalmába!

îme azok a problémák, amelyekre a csillagászok ma nem találnak magyarázatot:

 a mikrohullámú háttérsugárzás dipol jellege,
 a mikrohullámú háttérsugárzás intenzitásának csökkenése a Big Bang
óta eltelt idô alatt,
 az antianyag Big Bang utáni sorsa,
 az anyaguniverzum létrejöttét lehetôvé tevô felfúvódás, a kvázi-
antianyag és az antigravitáció spontán létrejötte, mesterséges
elôállításának lehetôsége,
 a Big Bang 7-8 milliárd éves kora és egyes égitestek 15-35 milliárd
éves kora közötti ellentmondás,
 miért mérjük a Földrôl egyes távoli égitestekrôl eredô fény sebességét
 fénysebességnél nagyobbnak,
 miért nagy teljesítményûek a szupernovák,
 a fekete lyukak fényre gyakorolt hatása.
A felsorolt csillagászati problémák részletes ismertetésére e könyv terjedelmi
korlátai miatt a szerzônek nincs módja, ezért csak annyiban foglalkozunk velük,
amennyiben a könyv eredeti témájához kapcsolódnak. Ennek ellenére az
asztrofizikában tájékozottolvasók bizonyára érdeklôdéssel olvassák majd a
következô fejezetet.

Vegyük tehát sorra a csillagászat problémáit és az általam matematikailag

és logikailag adott, megoldást jelentô válaszokat!

1. A mikrohullámú háttérsugárzás dipol jellegérôl egy korábbi fejezetben

már tájékozódhattak kedves olvasóim. Az elôzôekhez ezért most csak
annyit teszek hozzá, hogy a COBE mûhold mérési eredményei állapították
meg ezt a bizonyos dipol jelleget a csillagászok korábbi elméleteit halomra
döntve. Eddig ugyanis azt képzelték, hogy a 2,73 Kelvin-fokos
mikrohullámú háttérsugárzás nem más, mint a Big Bang-kor
bekövetkezett, hatalmas robbanás ma is észlelhetô elektromágneses zaja.
A jelenség felfedezéséért korábban sûrûn potyogtak a Nobel-díjak, és a
mûhold méréséig mindenki már lezártnak tekintette a kérdést. A dipol
jelleget azonban semmivel sem tudták indokolni, bár képzelhetjük, mennyi
zavarba jött tudós próbálkozott magyarázatával. Antigravitációs elméletem
megadja a magyarázatot a legkorrektebb matematikai leírással.
Elméletem lényege, hogy a Big Bang-kor keletkezett antianyag egyre
táguló és anyagát elsugárzó gömbhéj formájában veszi körül
anyaguniverzumunkat. Mivel Földünk nem a középpontban van, hanem az
antianyaggömbhéj egy pontjához közelebb, ebbôl az irányból magasabb
hômérsékletet mérünk, vagyis erôsebb háttérsugárzást, mint az ellenkezô
irányból.

A mai tudomány, mivel nem foglalkozott eleget sem a magyar

közmondásokkal, sem az antianyaggal, eddig fel sem tételezte, hogy
antianyaggömbhéj létezik. Azt viszont nagyon helytelenül feltételezte,
hogy egy évmilliárdokkal ezelôtt egy pontban, vagyis a Big Bang helyén
történt robbanás fénysebességgel minden irányba eltávozó, ezért a Földet
már régesrég elhagyó jeleinek utána lehet mérni. Ha egy már eltávozott
rádióhullámnak vagy fénynek utána lehetne mérni, vagyis
vevôkészülékeinkkel detektálni lehetne, akkor ezen az elven bármikor
meghallgathatnánk a BBC tegnapi vagy tíz évvel ezelôtti adását, és
nézhetnénk a televízió által harminc évvel ezelôtt sugárzott filmeket is
anélkül, hogy újra mûsorra tûzték volna ôket. E tudósok szerint nem
kellene mást tennünk, csak "utánamérni" ezeknek a már régen elsugárzott
jeleknek.

A Big Bang helyérôl indult, fénysebességgel haladó zaj tehát már rég
elhaladt Földünk mellett, sôt még akkor, amikor a Föld sem létezett. A
tudósok mit mértek meg akkor, visszavert jelet? De mirôl visszavertet?
2. A mikrohullámú háttérsugárzás intenzitásának csökkenését
mérésekkel állapították meg, ez ugyanis nyomot hagyott az interplanetáris
ködökben. A csillagászok eddig azt tételezték fel, hogy az idô múlása és a
rezgés távolodása okozza a csökkenést, holott az én elméletem szerint az
antianyaggömbhéj távolodik. Az antianyaggömbhéj távolodási sebessége
a Big Bang-et követô pillanatokban volt a legnagyobb, mert ekkor volt a
legnagyobb az antianyag tömege, ezért antigravitációs terének ereje és
ennek idôgyorsító hatása. Elméletem szerint azonban az antianyag
nagyon hamar elsugárzódik relatív tömegcsökkenése következtében,
ezért az idôgyorsító hatás csökken, tehát az antianyaggömbhéj távolodási
sebessége is egyre csökken, de még mindig fénysebességhez közeli
értékû.
3. Az antianyag Big Bang utáni sorsával az elôzôekben leírtak alapján a
kedves olvasók már megismerkedhettek. Az antianyag egy része a Big
Bang-kor az anyaggal találkozva azonnal energiává alakult, a többi pedig
jelenleg is gömbhéj formájában távolodik és -- a már hivatkozott elôzô
könyvben megadott -- két különbözô módszerrel elvégzett számítás
szerint is jelenleg körülbelül 8000é4 000 000 milliárd fényév távolságban
van Földünktôl. Az egyszerûbb számítási módszert, amelyet egy általános
iskolás is elvégezhet, a korábban ismertetett kályhahasonlat alapján itt is
megadjuk:

Ez az elméletem újabb méréssel is igazolható a már megmért dipol

jellegen kívül: a max. ponttól és a Föld haladási irányától bármerre mérve
a mért mikrohullámú jel sávszélességének az alacsonyabb frekvenciák
felé kell eltolódnia.
4. Az anyaguniverzum létrejöttét lehetôvé tevô felfúvódás oka már egyes
új csillagászati elméletek szerint is az, hogy az anyag egy idôre
átalakulhatott antianyaggá (kvázi-antianyaggá), így létrejött antigravitációs
hatása pedig biztosította gyors szétterjedését és egyáltalán a Big Bang
létrejöttét. Mirôl van ugyanis szó? A Big Bang hatalmas feszítô erejének
hatására létrejött anyag és antianyag óriási indulósebességet kapott. Az
antianyaggal nincsen semmi gond, mert az elôzôekben leírtak szerint
amúgy is gyorsan halad. Emlékezzünk a szerzô által feltárt fizikai
törvényre: antigravitációs térben az idô gyorsabban telik. Tehát az s=v*t
képlet alapján az antianyag messze eltávolodott. Az anyagnak azonban
nem jött jól ez a hatalmas indulósebesség, mert Einstein általános
relativitáselmélete szerint a nagy sebesség hatására bekövetkezett óriási
relatív tömegnövekedése, ez megsokszorozta gravitációs hatását, tehát
az anyagrészek nagyon is visszakívánkoztak a kiindulási pontba.
Elôfordulhatott volna, hogy a Big Bang a kezdeti próbálkozás után
pillanatokon belül egy hatalmas Ûzuttyban^ végzôdik, így nem lenne ma
senki, aki ezt a jelenséget vizsgálhatná, és nem lennének ennek a
könyvnek anyagatomokból felépülô olvasói sem. De hát láthatjuk, hogy
nem így történt, és ennek okát egyes forradalmian merész csillagászok,
valamint a szerzô az elôzôekben leírtakban látja -- vagyis abban, hogy az
anyag egy idôre át tudott alakulni kvázi-antianyaggá. Ami pedig a
természetben spontán létrejön, az többnyire mesterségesen is elôállítható:
az ezzel kapcsolatos elméletet -- a szupravezetôben keringetett elektron
tömegének megnövelésével --, a kedves olvasók már ismerhetik.
5. A Big Bang 7-8 milliárd éves kora a Hubble-teleszkóp néhány éve tett
megdöbbentô felfedezése, amely szintén sokkolta a csillagászokat.
Ugyanis ôk legtöbbet talán az Univerzum korának megállapításával
foglalkoztak, mert ez további sok új csillagászati eredményre vezethet.
További óriási fejtörést jelent, hogy ha az Univerzum ennyire fiatal, akkor
hogyan létezhetnek benne 15-35 milliárd éves csillagok. Egyes
szakemberek már arra gondolnak, hátha egy másik Big Bang-bôl öröklött
égitestek ezek, de ez nem jelent kielégítô magyarázatot. Az én elméletem
szerint igenis létezhetnek akár 11 000 milliárd éves égitestek is
ugyanannak az egy Big Bang-nek a következményeként, és az is
feltételezhetô, hogy nincs két egyforma korú égitest az Univerzumban.
Mirôl van ugyanis szó? A Big Bang-kor egyszerre keletkezett ugyan
minden anyag és az antianyag is, de mivel a belôlük létrejött égitestek
gravitációs ereje, illetve antigravitációs ereje más és más, életkoruk
Einstein általános relativitáselmélete és a szerzô anti-gravitációs elmélete
értelmében nem lehet egyforma. Egyforma életkorúak csak a teljesen
azonos tömegû és azonos sorsú égitestek lehetnének (ez utóbbin azt
értem, hogy a Big Bang utáni kvázi-antianyagból mikor alakultak vissza
ismét anyaggá).A Big Bang eddig számított 12-20 milliárd éves kora
helyett mért értékre is magyarázat lehet, hogy a tudósok talán eddig azt
sem vették figyelembe, hogy ez az anyagmennyiség is körülbelül 250 ezer
kilométer/sec.sebességgel halad, ezért közelében az idô csak fele
sebességel telik.
6. Miért mérjük a Földrôl egyes távoli égitestek sebességét
fénysebességnél nagyobbnak? Ezek a csillagászati mérési eredmények
minden korábbinál is nagyobb zûrzavart okoztak a szépen fésült és
gondosan egymásba illesztett fizikai tételek és mérési eredmények között,
valamint a szakmájukat igazán szeretô csillagászok fejében! Mégsem
kozmológiai állandó a fénysebesség?

Halomra dôl minden eddigi axióma és fizikai tétel? Nyugalom, uraim!

Talán megszûnik a csillagászok között támadt pánik, ha elolvassák a
szerzô elôzô könyvét és az itt röviden leírtakat.

Elméletem szerint ugyanis a fénysebesség valóban kozmológiai állandó,

és az is marad. A c értéket nem lehet túllépni! A mérési eredmények oka
az, hogy eddig nem ismerték a szerzô által felfedezett új fizikai törvényt,
amely a fénysebesség és az idôtôl függô fizikai mennyiségek idôtelési
sebességtôl függô relativitását mondja ki! E törvény lényege, hogy a mért
fizikai mennyiségek függenek a fizikai mennyiség keletkezési helyén levô
idôtelési sebességtôl (ottani gravitációtól/antigravitációtól) és a mérés
helyén levô idôtelési sebességtôl. A fénysebességre vonatkozó képlet
tehát:

7. Miért nagy fényteljesítményûek a szupernovák? Erre a kérdésre is az

elôzô pontban leírtak adják meg a választ, csak most a c, vagyis a
fénysebesség helyére E-t, vagyis energiát kell behelyettesíteni. A
szupernovák anyaga feltehetôen kvázi-antianyaggá alakult, amelynek
idôgyorsító antigravitációs terében zajlanak le a folyamatok, tehát az
ottani idôegységre esô fényteljesítmény sokkal nagyobbnak látszik a Föld
lassúbb idôtelési sebességû terébôl nézve. Ugyanezen ok miatt mérünk
erôs röntgensugárzást is, mert a frekvenciát is nagyobbnak mérjük,
annyival nagyobbnak, amennyivel nagyobb a szupernován az idôtelés
sebessége.
8. A gravitációs vöröseltolódás is az eltérô idôtelési sebességek
következménye elméletem alapján, mert nagy tömegû égitesteken eredô
fény az ottani lassú idôtelési sebesség miatt alacsonyabb frekvenciával,
vagyis a vörös felé eltolódva észlelhetô csak a kisebb gravitációs térerôvel
rendelkezô Földön.
9. A fekete lyukak fényre gyakorolt hatása sem abban áll, mint amit S.
Hawking és a mai csillagászat állít. Szerintük ugyanis az erôs gravitációs
térrel rendelkezô égitestekrôl induló fényhullámok "elfáradnak", a fekete
lyuk óriási gravitációs ereje pedig visszahúzza vagy visszahajlítja ezeket a
fényhullámokat. Az én elméletem szerint azonban a fényhullámok a fizikai
törvények szerint rendben elindulnak, ám az ottani óriási gravitációs
térben igen kicsi idôtelési sebesség miatt nagyon sokára érnek el
bárhová, és ekkor már nem is fényként, hanem csak alacsony
frekvenciájú rádióhullámként észlelhetôk, ha egyáltalán észlelhetôk. Az
ilyen rádióhullámok szóródása ugyanis már igen nagy, ezért a forrás helye
sem állapítható meg pontosan.
10. Adósak maradtunk még egy eddig fel nem vetett kérdéssel: mi okozza
a fényelhajlást? Einstein és a mai fizika elmélete szerint a nagy tömegû
anyagtestek gravitációs ereje e testek felé hajlítja a fénysugarakat. Az én
elméletem szerint nem a test tömege a döntô, hanem az idôtelés
sebessége, amely a fotonokból álló fénysugarak anyagtest felé esô
oldalán kisebb, ellenkezô oldalán nagyobb, és ezért kanyarodik a fény az
égitest felé. (Gondoljunk csak a két botkormányos, lánctalpas
harckocsira). Amint azt természetben végzett megfigyeléseim során
megállapítottam, antigravitációs tér esetén a fény az antigravitációs térrel
rendelkezô testtôl elhajlik, tehát ellenkezôleg viselkedik, mint gravitációs
térben -- jól magyarázható ez a jelenség is a fénysugár két oldalán
 különbözô idôtelési sebességekkel, de megmagyarázhatalan az
antigravitációs "taszító" hatással, mert a foton az egyedüli semleges
részecske, amely anyag és antianyag esetén is ugyanúgy viselkedik.

Az itt felsoroltak bizonyítási módszereit a szerzô kutatási eredményeinek

összefoglalója és bizonyításai címû fejezetben ismertetjük.

A szupravezetô tekercs és az általa létrehozott antigravitációs tér

feltehetôen nincsen csatolásban energiamérleg szempontjából
környezetével, tehát még a gravitációs térrel sem, ami érdekes fizikai
tulajdonság. Természetesen ezt pontos mérésekkel lehetne igazolni, de itt
közölt új elméletem feltehetôen helytálló. Antigravitációs tér segítségével
felgyorsított t idôtelési sebesség révén emiatt lehet sokkal kisebb
energiafelhasználással nagy s utat megtenni, mint a hagyományos v
sebesség növelésével, ami sok energiát igényel.

ÚJ FIZIKAI ELMÉLETEK
1. Az antigravitációs tér törvényei

Antigravitációs térben az Einstein általános relativitáselméletét leíró

egyenletek a bennük szereplô relativisztikus (négyzetgyökös) tag
reciprokával felírva érvényesek.

Az idô antigravitációs térben tehát a tér erejével arányosan gyorsabban

telik, csökken a tömeg, nô a test mérete:

ahol tgA - az antigravitációs térben eltelt idô

t0 - nulla gravitációnál eltelt idô

Bizonyítások:
1. Logikailag: az idôtelési sebességet és a tömegváltozást leíró
függvények folytonossága alapján.
2. Elméleti alapon: anyag és antianyag mindig azonos
mennyiségben keletkezik és keletkezett a Big Bang-kor is, és az
antianyag antigravitációs térrel rendelkezik.
3. Tapasztalati alapon: mert a részecskegyorsítós kísérleteknél az
antianyag mindig gyorsan eltûnik.
4. Közvetve bizonyítja a mikrohullámú háttérsugárzás dipol jellege,
mert ezt a gyors idôtelés miatt messze jutott, a Big Bang-kor
keletkezett antianyag okozza.
 5. A Big Bang 8 milliárd éves kora ellenére léteznek 35 milliárd
éves korú égitestek.
6. Szupravezetô tekerccsel elôállított kvázi-antianyag segítségével
kísérletileg bizonyítható elméletem.
7. Az anyaguniverzum létrejöttét lehetôvé tévô Ûfelfúvódás^,
vagyis antigravitációs hatás.
2. Antigravitációs tér elôállítása

Kvázi-antianyag, vagyis anyagból létrejött, antigravitációs térrel

rendelkezô "antianyag" oly módon hozható létre, hogy az anyagatomok
elektronjainak tömegét pl. szupravezetôben való gyors keringetéssel
nagyobbra növeljük, mint amekkora a proton tömege.

Bizonyítás:

Szupravezetô tekerccsel elôállított kvázi-antianyag segítségével

kísérletileg bebizonyítható.

3. Uj Univerzum-kép Az anyaguniverzumot kb. 8000 milliárd fényév

távolságban antianyaggömbhéj veszi körül. Ebbôl ered a kb. 2,73 Kelvin-
fokos mikrohullámú háttérsugárzás.

A gömbhéj távolságának kiszámítása:

a/ aránypárral

b/ Doppler-elvvel

A mért mikrohullámú háttérsugárzás frekvenciájának és a fény

frekvenciájának hányadosa

A nagy eltérések oka, R értékére az lehet, hogy alacsonyabb frekvencián

és magasabb frekvencián (gamma-burstok) is érkezik sugárzás.

Bizonyítások:
1. A mikrohullámú háttérsugárzás dipol jellege (van maximum és
minimum iránya) bizonyítja, hogy egy anyaguniverzumunkat
körülvevô héjtól ered a sugárzás, mert Földünk nem az
antianyaghéj középpontjában (a Big Bang pontjában) van, hanem
attól kb. 8 milliárd fényévre eltávolodva, a héj egy pontjához
közelebb.
 2. A mikrohullámú háttérsugárzás nem lehet a Big Bang zaja, mert
az már régen elhaladt. Egy elhaladt elektromágneses jelnek pedig
nem lehet Ûutánamérni^, azt csak akkor mérhetjük, ha valami
visszaveri, tehát ha felénk közeledik.
3. A mikrohullámú háttérsugárzás minden irányból érkezik a Föld
felé, és kozmikus sugárzás is jön.
4. Az antianyaggömbhéj-elmélet megmagyarázza, hogy hová lett a
Big Bang-kor keletkezett antianyag.
5. Az antianyaggömbhéj távolságára két elvileg teljesen különbözô
számítási módszerrel is 8md fényévnél nagyobb érték adódik.
6. Mérésekkel történô bizonyítás:
a/ Amennyiben a Föld az antianyaggömbhéj
középpontjában lenne, akkor lenne a legkisebb
a vett mikrohullámú jel sávszélessége. Mivel a
Föld nem ott van, a max. pont irányából és a
Föld haladási irányából vett mikrohullámú jel
sávszélessége a magasabb frekvenciák felé
tolódik el. Ennek oka, hogy az antianyag
sugárzásának frekvenciája nagyobb az ezekbe
az irányokba kisebb Doppler-hatás miatt.
Ellenkezô irányba mérve a sávszélesség
csökken, és csökken a magasabb frekvenciájú
komponensek amplitúdója. b/ A Föld haladási
irányában csökken a Doppler-hatás, ezért
ebben az irányban magasabb frekvenciát
mérünk, mint a többi irányban. c/ Azonos
sávszélességû, de erôsen irányított
mikrohullámú antennával keskenyebb
sávszélességet mérhetünk, mint egy kevésbé
irányított antennával. Ennek oka, hogy utóbbi
esetben az antianyag sugárzásának több
oldalirányból érkezô és emiatt, magasabb
frekvenciájú komponensét is mérjük, az
ezekben az irányokban kisebb Doppler-hatás
miatt.

4. A fénysebesség, a fizikai mennyiségek és a fizikai

törvények relativitásának elmélete

Egy mért, idôtôl függô fizikai mennyiség értéke függ a mérés

helyén levô és a fizikai mennyiség keletkezési helyén levô
idôtelési sebességek arányától.

Fénysebességre:
Bizonyítások:
1. Csillagászati mérések. a/ Egyes égitestekrôl olyan
fény ered, amelynek sebessége a fénysebesség
többszöröse. Ez az eddig ismert elméletek alapján
lehetetlen lenne. Magyarázat: az égitest
antigravitációs terében gyorsabban telik az idô, ezért
relatíve nagyobb a fénysebesség a Föld gravitációs
terébôl mérve. b/ A gravitációs vöröseltolódás
jelensége, melynek oka, hogy egy erôs gravitációs
térrel rendelkezô testen lassabban telik az idô, ezért a
fényfrekvencia ott relatíve kisebb a Föld gyengébb
gravitációs terébôl mérve. c/ A szupernovák nagy
fényteljesítménye, melynek oka az idôtelési
sebességek különbözôsége. Az idôegységre jutó
fényteljesítményt ugyanis annyival nagyobbnak
mérjük, amennyivel lassabban telik az idô a Földön.
d/ Egyes csillagok erôs röntgensugárzása, melynek
oka, hogy az idôtelési sebességek különbsége miatt
az antigravitációs térrel rendelkezô égitesten
keletkezô fény frekvenciáját magasabbnak mérjük a
Földön.
2. A fekete lyukak fényre gyakorolt hatása. A fény
kijut belôlük, csak nagyon lassan halad, frekvenciája
lecsökken, ezért nem észleljük.
5. A gravitáció és az antigravitáció hatása az idô telési
sebességének megváltoztatásán keresztül

A gravitáció és az antigravitáció hatásai a tömegvonzás és

-taszítás, valamint az idô telési sebességének
megváltoztatása. A gravitációnak és az antigravitációnak
tulajdonított többi fizikai hatást az idô telési sebességének
megváltozása okozza.

Bizonyítások:
1. Közvetve bizonyítja a mikrohullámú
háttérsugárzás dipol jellege, mert ezt a gyors idôtelés
miatt messze jutott, a Big Bang-kor keletkezett
antianyag okozza.
2. A fényelhajlást az okozza, hogy a fénysugár két
oldalán különbözô sebességgel telik az idô, ezért
más-más lesz a megtett út, és a foton eltérül.
6. A gravitációs és antigravitációs erôterek
keletkezésének elmélete
A gravitáció és az antigravitáció nem más, mint nagy
frekvenciával modulált elektrosztatikus erôtér, amelynek
iránya antigravitáció esetén ellentétes.

Anyag esetén ez az erôtér úgy jön létre, hogy az

atommagban levô pozitív töltésû protonok kifelé mutató
pozitív erôterét az atommagot körülvevô, negatív töltésû
elektronok mozgása modulálja. Abba az irányba, ahol éppen
egy elektron tartózkodik, lecsökken proton erôtere, és nem
jut ki az atomból. Minél nagyobb a proton és az elektron
közötti tömegkülönbség, annál nagyobb a moduláló
frekvencia, és annál nagyobb a gravitáció. A nagy
frekvenciás, elektrosztatikus rezgés messze terjed, anyag
esetén pozitív impulzus sorozataként fogható fel. Az atomok
kifelé negatív töltésûnek látszanak a nagy felületû
elektronhéjak miatt. Ezeknek meg-megnyíló ablakain jutnak
ki a proton pozitív, vonzó impulzusai, a messzebb levô
atomok negatív felülete felé vonzó hatást kifejtve.

Antianyag esetén a töltések elôjelei különbözôek.

Az anyag csak akkor maradhat egyben, és alkothat

szerkezetet, ha atomjainak alkotórészei
rezgésszinkronizációban vannak egymással. A szomszédos
atomok elektronpályái egymásba érnek, az elektronok egy
részét közösen használják, ezért igen sok résztvevôs,
magas fokú szinkronizációval kell rendelkezniük.

Feltételezhetô az atomok szinkronizációja az Univerzum

összes anyagára vonatkozóan, amely a Big Bang-et követô
pillanatokban jött létre az anyag atomjai között, és amely az
atomok egymástól eltávolodásakor is fennmaradhatott, tehát
a világ összes anyaga "érzi" egymást.

Bizonyítás:
1. A gravitációs erôt leíró összefüggés formailag
megegyezik az elektrosztatika képletével.
2. Csak nagyfrekvenciás rezgés képes messze
terjedni.
3. Az azonos töltésû anyagoknak taszítaniuk kellene
egymást, ezek töltése nagy idôintervallumot tekintve
azonban semleges. Semleges töltések nem vonzzák
egymást, de kis idôintervallumokon belül ellentétes
töltések igen.
 4. Kísérleti mérések szerint az anyagra bevitt pozitív
vagy negatív elektrosztatikus tér egyaránt csökkenti
annak gravitációs erejét, mert az anyag
elektrosztatikus hullámainak nullvonalát eltolja.
5. További bizonyítások szükségesek!
7. Az idô miben léte

Az idô telési sebességére hat a gravitáció és az

antigravitáció, ezért az idô ezekkel rokon fizikai hatás kell
legyen. Erôs gravitációs térben, ahol az idô lassabban telik,
a gravitációt létrehozó anyagatomok negatív töltésû
részecskéi (elektronok) gyorsabban rezegnek, a
nagytömegû pozitív töltésû részecskék (atommagok)
rezgésének frekvenciája és amplitúdója csökken.

Erôs antigravitációs térben, ahol az idô gyorsabban telik, az

antigravitációt létrehozó antianyag, vagy kvázi-
antianyagatomok pozitív töltésû részecskéi (pozitron, kvázi-
pozitron) gyorsan rezegnek, a nagytömegû negatív töltésû
részecskék (atommag, kvázi-atommag) rezgésének száma,
amplitúdója csökken.

Megállapítható: Az idô telési sebessége csökken, ha az

atom negatív részecskéinek rezgési frekvenciája nagy, és
kicsi a pozitív részecske rezgési frekvenciája és amplitúdója.
Ellenkezô esetben pedig nô az idô telési sebessége.

Feltehetô, hogy az idô ezeknek a rezgéseknek mágneses

hatása, a gravitációnak/antigravitációnak a vertikális
komponense, emiatt ha van anyag, mindig van idô is, anyag
nélkül pedig nem létezik idô. Az idô az atomon belül is jelen
van.

Bizonyítások:
1. A gravitáció/antigravitáció részben bizonyított
hatása az idô telési sebességére.
2. Parafizikai jelenségmegfigyelések, prekognició,
dezsavû, clairvoyance, amelyek feltehetô okai az
idôinterferenciák.
3. Kísérleti bizonyítás: kvázi antianyag elôállításával.
4. További kutatások szükségesek.
8. Az asztrofizika mai problémáinak megoldása

8.1 A mikrohullámú háttérsugárzás dipol jellegének oka,

hogy antianyaggömbhéj veszi körül kb. 8000 md fényév
távolságra az anyaguniverzumot. A mikrohullámú
háttérsugárzás ettôl a gömbhéjtól ered, vagy ez veri vissza.
A dipol jelleg abból adódik, hogy Földünk nem az
antianyaggömbhéj középpontjában van, a középpont a Big
Bang pont. 8.2 A mikrohullámú háttérsugárzás
csökkenésének oka, hogy az antianyaggömbhéj tágul, és
anyaga fogy. 8.3 Az antianyag a Big Bang után messzebb
került, mert közelében az idô gyorsabban telik, és ma kb.
8000 md fényév távolságra van. 8.4 Az anyag létrejöttét
felfúvódása tette lehetôvé, vagyis az, hogy az anyag egy
része antigravitációs térrel rendelkezô kvázi-antianyaggá
alakult, és a Big Bang okozta nagy induló sebesség miatt
bekövetkezett nagy relatív tömegnövekedése ellenére sem
zuttyant vissza, hanem szét tudott terjedni. Antigravitáció
kvázi-antianyag segítségével is elôállítható. Az anyagatomon
belül meg kell fordítani a tömegarányokat, tehát a negatív
töltésû részecske legyen a nagy tömegû. Ez pl. az anyag
elektronjainak szupravezetôben történô nagysebességû
keringetésével érhetô el. A gravitáció nullára csökken, ha az
elektron relatív tömege eléri a proton tömegét, tovább
növelve az elektron tömegét antigravitációs tér áll elô. 8.5 A
Big Bang után minden anyagtömegnek más-más lehetett a
sorsa, és emiatt kora, attól függôen, hogy mekkora
gravitáció és/vagy antigravitáció hatott rá. Ezek idôlassító és
idôgyorsító hatása okozza a koreltéréseket. 8.6 Big Bang-
kor keletkezett jelet ma csak akkor mérhetünk, ha ez a jel
valamirôl visszaverôdik. Egyébként a jel nem lehetne a Big
Bang zaja, hanem más eredetû. A Big Bang pontjában
keletkezett elektromágneses jel fénysebességgel már akkor
elhaladt, amikor a Föld még nem is létezett, egy elsugárzott
jelnek pedig nem lehet "utánamérni". A mért mikrohullámú
háttérsugárzás tehát az antianyaggömbhéjtól eredhet akár
oly módon, hogy az veri vissza a Big Bang zaját, akár oly
módon, hogy a gömbhéj maga sugározza felénk a jelet. 8.7
Azért mérjük a Földrôl egyes távoli égitestekrôl eredô fény
sebességét fénysebességnél nagyobbnak, mert a mért
fizikai értékek függenek a mérés helyén levô idôtelési
sebességtôl és a fizikai mennyiség keletkezésének helyén
levô idô telési sebességétôl

8.8 A szupernovák azért nagy fényteljesítményûek, mert

anyaguk feltehetôen kvázi-antianyaggá alakult. A 8.7
pontban leírt összefüggés alapján nagy idôtelési
sebességnek kell lennie azon az égitesten, ahol a fény ered,
amelyet a lassúbb idôtelési sebességû Földrôl mérünk. 8.9
Azért sugároznak röntgenjeleket egyes csillagok, mert
antianyagból vagy kvázi-antianyagból állnak, erôs
antigravitációs tér veszi ôket körül, és az ebben eredô fény
frekvenciáját magasabbnak mérjük:

8.10 A gravitációs vöröseltolódás fizikai magyarázata az,

hogy ha a fizikai mennyiség keletkezési helye egy erôs
gravitációval rendelkezô égitest, akkor az onnan eredô fényt
a Föld gyengébb gravitációs terében alacsonyabb
frekvenciájúnak mérjük a 8.9 pont összefüggése alapján.
8.11 A fekete lyukak fényre gyakorolt hatása nem abban áll,
hogy visszahúzzák, visszahajlítják a fényt, hanem abban,
hogy közelükben olyan lassú az idô telési sebessége, hogy
a fény sebessége relatíve lecsökken. ëgy a fény sokára jut el
bárhová, és frekvenciája is lecsökken alacsony frekvenciájú,
nehezen mérhetô rádióhullámmá. 8.12 A fényelhajlás fizikai
magyarázata az is lehet, hogy a fotonokból álló fénysugár
egyik oldalán lassabban telik, másik oldalán pedig
gyorsabban telik az idô. Bizonyítások: Mással, mint a
szerzô elméleteivel meg nem magyarázható tudományos
mérési eredmények.