Adélé Faber-Elaine Mazlish

TESTVEREK FÉLTÉKENYSÉG NÉLKÜL

Reneszánsz Könyvkiadó Kft.

Budapest, 2007
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Adélé Faber, Elaine Mazlish:
Siblings Without Rivalry Perennial Currents,
An imprint of HarperCollins Publishers, 2004

Originally published by W.W. Norton & Company, Inc.

Fordította KOS
KRISZTINA

Copyright©!987,1998. Ali rights reserved.

Original title: Siblings Without Rivalry

Hungárián Translation © Kos Krisztina

Valamennyi felnőtt testvérnek, akiben még ott van egy megbántott kisgyerek.
 TARTALOM

Hogyan is született ez a könyv

9
Első fejezet
Testvérek - A múlt és a jelen 1

Második fejezet 3
Engedjük szabadon a rossz érzéseket

Harmadik fejezet 2
Az összehasonlítgatás veszélyei

Negyedik fejezet 2
Az egyenlő kevesebb

Ötödik fejezet 5
A testvérek és a szerepek
Ha ő „ez", akkor én „az" leszek
Segítsük elő a változást Nincs 0
többé problémás gyerek

Hatodik fejezet 6
Amikor a gyerekek veszekszenek

Hetedik fejezet 3
És megbékélünk a múlttal

111

152

Utószó 161
I. Apró riválisok
II. Szülők nélkül
III. További módszerek a testvérek közötti jó kapcsolat kialakítására
„íme, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak!"

Zsoltárok könyve
 HOGYAN IS SZÜLETETT EZ A KÖNYV

A Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje írása közben komoly
nehézségbe ütköztünk: a testvérviszályról szóló fejezet kezdett kicsúszni a
kezeink közül. Még csak a felénél tartottunk, de már száz oldalas volt. Két -
ségbeesetten próbáltuk lerövidíteni és lényegre törőbbé tenni. Sok mindent
kihagytunk, hogy a terjedelme körülbelül akkora legyen, mint a többi fejeze -
té. De minél többet töröltünk belőle, annál szomorúbbak lettünk.
Lassacskán ráébredtünk, hogy mit is kell tennünk. Ha a testvérviszályt a
neki kijáró figyelemmel akarjuk illetni, írnunk kell róla egy könyvet. Amint
ezt elhatároztuk, minden a helyére került. A Beszélj úgy...-ban annyit hagyunk
benne a témából, amivel a szülők a legkeményebb helyzeteket kezelni tudják.
A „testvéres" könyvünkben viszont lehetőségünk lesz részletesen tárgyalni
a témakört. Itt elmesélhetjük, hogy nekünk is milyen sok nehézségünk volt
eleinte a folyton veszekedő gyerekeinkkel. Leírhatjuk azt, amit az évek során
a néhai Dr. Haim Ginott-tól tanultunk a csoportfoglalkozásokon. Megoszt-
hatjuk az olvasóval a családtagjaink véleményét, az olvasmányaikból szerzett
ismereteket, és azt a sok témát, ami a vég nélküli beszélgetéseink során felme-
rült. És persze az olvasó elé tárhatnánk azoknak a szülőknek a tapasztalatait
is, akik a testvérviszállyal foglalkozó csoportfoglalkozásainkon részt vettek.
Arra is rájöttünk, hogy az egész Amerikát behálózó előadói kőrútunk nem
mindennapi lehetőséget kínál. A jelenlévő szülőktől még többet megtudhat-
nánk a testvérekkel kapcsolatos problémákról. Hamarosan kiderült, hogy egy
sokakat érintő, izgalmas témához nyúltunk. Ha csak kiejtettük a szánkon a
„testvérviszály" szót, az mindenütt heves reakciókat váltott ki.
„Falra tudok mászni az örökös veszekedéstől."
„Nem tudom, mi fog előbb bekövetkezni. Az, hogy ők ölik meg egymást, vagy az,
hogy én ölöm meg őket?"
„Külön-külön remekül kijövök a gyerekeimmel. De amikor együtt vannak, egyiket
sem tudom elviselni."
Látszott, hogy nagyon sok embert érint mélyen ez a probléma. A szülőkkel
folytatott beszélgetések nyomán egyre jobban kezdett minket foglalkoztat -
ni, hogy milyen folyamatok vezetnek el az ennyire stresszes családi élethez.
Vegyünk két gyereket, akik szüleik szeretetéért és figyelméért versengenek.
Adjuk hozzá a féltékenységet, amelyet egymás sikerei iránt éreznek, a hara-
got, amely a másik előjogai miatt marja őket és a személyes frusztrációjukat,
amelyet nem mernek senki máson levezetni, csak a testvérükön. Nem nehéz
megértenünk talán, hogy a testvérek között mitől van annyi háború nap mint
nap a világ minden táján.
Azon töprengtünk, hogy van-e a testvérviszálynak pozitív oldala. Az biz-
tos, hogy a szülőnek nem jó. Vajon van benne valami, ami a gyereknek jó?
Az olvasmányaink a védelmükbe vették a testvérháborút. A testvérek edzet-
tebbé és ellenállóbbá válnak a dominanciáért folytatott mindennapi harcban.
A bunyók gyorsabbá és ügyesebbé teszik őket. A szócsatáikból megtanulják,
hogy hol húzódik a határ a szellemesség és a hántás között. Bosszantó dolog
a testvéreknek együtt élni, de érdekérvényesítésre, önvédelemre és kompro -
misszumkészségre tanítja őket. És néha a másik különleges képessége miatti
féltékenységük keményebb munkára és kitartásra serkenti a testvéreket.
Ez a legjobb, ami a testvérviszályból kisülhet. Hogy mi a legrosszabb, azt
a szülők rögtön rávágták: demoralizálhatja az egyik vagy mindkét testvért,
és akár maradandó károkat is okozhat. Mivel könyvünk az ilyen maradandó
károsodás megelőzésével és kijavításával kíván foglalkozni, fontos, hogy még
egyszer áttekintsük az örökös testvérharc okait.
Mivel is kezdődik? A téma szakértői szerint a testvérek közötti féltékenysé -
get eredendően a gyerekeknek az a vágya okozza, mely a szülő szeretetének
kizárólagos birtoklására irányul. Miért vágynak arra a gyerekek, hogy csak és
kizárólag őket szeressék? Azért, mert az Anya és az Apa a gyermek túlélésé -
hez és kibontakozásához szükséges erők forrása. Minden tőlük ered: az étel,
a biztonságos fészek, a melegség, a gyengédség, az önazonosság érzése, az
önértékelés és a fontosság érzése. A szülői szeretet és támogatás fénye ad erőt
a gyermeki kompetencia növekedéséhez, és ez segíti a gyereket abban, hogy
képes legyen lassan a környezetét uralni.
Már hogyne vetülne árnyék a gyerek életére a testvér érkezésével?
Az új jövevénnyel minden veszélybe kerül, ami a gyerek jólétéhez addig
elengedhetetlen volt. Ha a családba újabb testvér vagy testvérek érkeznek, az
már önmagában is azt jelenti a gyerek számára, hogy neki valamiből kevesebb
lesz. Kevesebb időt fog tudni a szüleivel tölteni. A sérüléseire és csalódásaira
kevesebb figyelem jut majd. Kevesebb dicséretet kap majd a sikereiért. A
legijesztőbb gondolat viszont az a gyerek számára, hogy „ha anya és apa ilyen
hatalmas szeretettel, odafigyeléssel halmozzák el a testvéremet, akkor talán ő
többet ér, mint én. Ha pedig ő többet ér, akkor én nyilván kevesebbet érek. Ha
pedig kevesebbet érek, akkor igazán nagy bajban vagyok".
Nem csoda hát, hogy a gyerekek olyan hevesen küzdenek azért, hogy ők
legyenek az elsők vagy a legjobbak. Nem meglepő, hogy minden energiáju-

10
kát latba vetik azért, hogy többet és többet kapjanak. De sokszor ez sem elég,
MINDENT akarnak. Csak úgy érzik magukat biztonságban, ha teljesen az
övék anya és apa, ha az övék minden játék, az összes étel és a teljes tér.
Micsoda kemény feladat ez a szülőknek! Meg kell találniuk a módját annak,
hogy minden gyerekük úgy érezze, szeretik, biztonságban van és különleges.
Segíteniük kell a kis ellenségeket abban, hogy az együttműködés és önzetlen -
ség jó oldalát megismerjék. És mindeközben olyan hátteret kell teremteniük,
hogy a most még harcban álló testvérek egy napon majd örömöt és támaszt
leljenek egymásban.
Hogyan küzdenek meg a szülők ezzel a nehéz feladattal? Ennek kiderítésé -
re egy kérdőívet állítottunk össze.
• Tesz-e bármi olyat, ami javítani látszik a gyerekei kapcsolatát?
• Tesz-e bármi olyat, ami rontani látszik azt?
• Emlékszik arra, hogy a szülei mit tettek, amitől az ön és a testvérei
közötti ellenséges viszony tovább romlott?
• Tettek valaha bármi olyat, amitől kevésbé volt ellenséges a viszony
önök között?
Azt is megkérdeztük a szülőktől, hogy milyen volt a viszonyuk a testvérük -
kel gyerekkorukban, milyen most, és milyen témákat látnának szívesen egy
testvérviszályról szóló könyvben.
Mindeközben személyes interjúkat is készítettünk. Sok száz órányi beszél-
getést rögzítettünk. Az interjúalanyok nagyon sokfélék voltak: férfiak, nők,
gyerekek, a legkülönfélébb társadalmi háttérrel. A legfiatalabb interjúalany
három, a legidősebb nyolcvanhárom éves volt.
Végül aztán összegyűjtöttük a témába vágó régi és új anyagainkat, és több
csoportot is indítottunk, amelyek kizárólag a testvérviszállyal foglalkoztak.
Az egyes csoportfoglalkozások nyolc hétig tartottak. A szülők egy része az
első pillanattól kezdve nagyon lelkes volt, mások szkeptikusan álltak a témá -
hoz („Ez mind szép, de nem ismeritek az én gyerekeimet!"). És voltak olya -
nok, akik már annyira kétségbe voltak esve, hogy bármit kipróbáltak volna,
csak javuljon a helyzet. Valamennyien nagyon aktívan vertek részt a foglal -
kozásokon: jegyzeteltek, kérdéseket tettek fel, szerepjátékokban vettek részt
és megosztották velünk az otthoni „laboratóriumukban" végzett kísérleteik
eredményeit.
A könyv, amelyet a kezében tart, ezeknek a foglalkozásoknak, valamint az
őket megelőző sok éves munkának az eredménye. Mindaz, amit hallottunk,
olvastunk, tapasztaltunk, megerősítette a hitünket, miszerint mi, szülők, ige -
nis képesek vagyunk hatással lenni gyerekeink életére.

11
 A gyermekek közötti versengés vagy felerősödik, vagy csökken a hatásunk-
ra. Elfojthatjuk az ellenséges érzéseket, vagy pedig táplálhatjuk őket. Hatá-
sunkra a helyzet tovább mérgesedhet, vagy együttműködésre ösztönözhetjük
a gyerekeket.
A hozzáállásunknak és a szavainknak nagy az ereje. Többé nem kell két-
ségbeesnünk, kiborulnunk és tehetetlennek ereznünk magunkat, ha kezdetét
veszi a „Testvérek harca". Az új módszerekkel és a helyzet jobb átlátásával
felvértezve a békés megoldás felé terelgethetjük az ellenfeleket.

SZÉLJEGYZET A SZERZŐKTŐL

A történet egyszerűsítése érdekében kettőnkből egyetlen személyt csináltunk,

a hat gyerekünkből két fiút, az általunk vezetett sok-sok csoportból pedig
egyetlenegyet. A valóság átalakítása ebben ki is merült. Minden más - vala -
mennyi gondolat, érzés, tapasztalat - pontosan megfelel a valóságnak.

Adélé Faber
Elaine Mazlish

12
 TESTVÉREK - A MÚLT És A JELEN

Titkon mindig abban reménykedtem, hogy a testvérviszály csak más emberek

gyerekeivel fordul elő.
Az agyamban ott bujkált egy nagyképű gondolat: én képes leszek túljárni a
zöldszemű szörny eszén. Mégis hogyan? Úgy, hogy soha sem fogom elkövetni
azokat a nyilvánvaló hibákat, amelyeket más szülők minduntalan elkövetnek,
és amelyek miatt a gyerekeik féltékenyek lesznek egymásra. Soha sem fogom
őket egymáshoz hasonlítani, nem fogom az egyik pártját fogni, soha nem lesz
kedvencem. Ha mindkét fiam tudja, hogy egyformán szeretem őket, akkor mi
okuk lenne harcolni egymással (a néha-néha előforduló apróbb csetepatékat
leszámítva)?
Akármi is volt az ok, ők rátaláltak.
Attól a pillanattól kezdve, hogy reggel kinyitották a szemüket, egészen az
esti elalvásig egyetlen céljuk volt: hogy egymás életét minél rettenetesebbé
tegyék.
A viselkedésük kétségbe ejtett. Nem tudtam mire vélni azt a hevességet és
durvaságot, amely a soha véget nem érő veszekedéseiket jellemezte.
Valami nem stimmel velük?
Vagy velem?
Akkor kezdtem kicsit lazítani, amikor végre megosztottam a félelmeimet
Dr. Ginott szülősegítő csoportjának más tagjaival. Őszinte örömmel töltött el,
hogy milyen sokan járnak még hasonló cipőben. Nem én vagyok az egyetlen,
akinek minden napját csúfolódás, árulkodás, verekedés, csipkedés, kiabálás
és könnyzápor tarkítja. Nem én vagyok az egyetlen, aki nehéz szívvel és meg-
tépázott idegekkel jár-kel a mindennapokban, és úgy érzi, hogy alkalmatlan
a feladata elvégzésére.
Az ember azt gondolná, hogy mivel ő és a testvérei is voltak egykor
gyerekek, így pontosan tudja, mire is számítson. Mégis a csoportban lévő

13
szülők nagy többségét ugyanolyan készületlenül érte a gyerekeik közötti
ellenségesség. Évek teltek el azóta. Itt ülök, és a testvérviszállyal foglakozó első
csoportfoglalkozást vezetem. És mit látok? Hogy szinte semmi nem változott.
Az emberek alig várják, hogy megoszthassák egymással a csalódásukat. Ők
egy csodás jövőt szerettek volna, de a valóság nagyon távol van ettől.
„Azért szerettem volna még egy gyereket, hogy Krisztinek legyen egy
kistestvére. Valaki, akivel játszhat. Egy életre szóló barát. Nos, most van egy
húga, akit utál. Folyton azt akarja, hogy 'küldjük vissza'."
„Mindig azt hittem, hogy a fiaim ki fognak állni egymásért. Igaz, hogy ott-
hon veszekszenek, de a házon kívül biztos megvédik egymást - gondoltam.
Kishíján elájultam, amikor megtudtam, hogy a nagyobbik fiam összeállt a
többiekkel, és a kisebbiket terrorizálták a buszmegállóban."
„Fiútestvérekkel körülvéve nőttem fel, úgyhogy tisztában voltam vele,
hogy a fiúk szoktak verekedni. De azt képzeltem, hogy a lányok kijönnek
egymással. Hát az én három lányom az nem. A legszörnyűbb az egészben az,
hogy elképesztő memóriájuk van. Pontosan emlékeznek rá, hogy mit követett
el az egyik vagy a másik ellen a múlt héten, a múlt hónapban vagy tavaly. És
sosem bocsátanak meg egymásnak."
„Egykeként nőttem fel, így hát azt gondoltam, hogy nagy szívességet te-
szek Mártinak azzal, hogy kistestvére lesz. Naivan azt képzeltem, hogy majd
azonnal jóban lesznek. És ez így is volt, amíg a kicsi el nem kezdett járni
és beszélni. Folyton azzal áltattam magam, hogy majd minden jóra fordul,
ha idősebbek lesznek. Sajnos, inkább az ellenkezője történt. Gergő hatéves
most, Márti pedig kilenc. Mártinak mindig az kéne, ami Gergőé, Gergőnek
pedig az, ami Mártié. Amint egymás közelébe kerülnek, azonnal ütni, rúgni
kezdik egymást. És folyton engem kérdeznek, hogy minek is kellett nekem
egy másik gyerek, miért nem lehetnek ők egykék."
„Azt gondoltam, hogy az ideális korkülönbség megtalálásával elkerül-
hető a testvérviszály. A sógornőm azt javasolta, hogy kis korkülönbséggel
szüljem őket, és akkor olyan jól eljátszanak majd egymással, mint a kis kö-
lyökkutyák. így is lett, de az én gyerekeim állandóan veszekedtek. Aztán
azt olvastam egy könyvben, hogy három év az ideális korkülönbség. Ezt
is kipróbáltam. Az eredmény: a legidősebb összeszövetkezett a középsővel
a kicsi ellen. Ezek után négy évet vártam a következő gyerek születéséig.
Most mind a négy folyton sírva jön hozzám. A kisebbek arra panaszkodnak,
hogy a nagy „gonosz és parancsolgatós", a nagy pedig azért méltatlankodik,
mert a kicsik soha nem hallgatnak rá. Senki nem jön ki győztesen ezekből a
csatákból."

14
 „Amíg a lányom és a fiam kicsik voltak, fel nem foghattam, miért félnek
annyira az emberek a testvérféltékenységtől. Most, hogy kamaszok, már pon-
tosan értem. Ha csak egyetlen percig is egymás közelében vannak, nyomban
szikrázni kezd körülöttük a levegő."
Hallgattam a szülők panaszait, és közben egy sor kérdés járt a fejemben.
„Mitől vannak ennyire meglepődve? Már elfelejtették a saját gyerekkorukat?
Miért nem tudnak a saját gyerekkori emlékeik mélyére ásni? És velem mi a
helyzet? Vajon nekem miért nem segítenek a gyerekeim nevelésében a gye -
rekkori tapasztalatok? Talán azért, mert én vagyok a legkisebb gyerek a csa -
ládban, és a nővéreim és bátyáim sokkal idősebbek nálam? Soha nem láttam
közvetlen közelről két fiú felnövekedését."
Amikor megosztottam a gondolataimat a csoporttal, mindenki rögtön meg-
erősítette, hogy az ő gyerekei is mind számukat, nemüket és a köztük levő
korkülönbséget, mind pedig a személyiségüket tekintve nagyon mások, mint
amit az adott szülő gyerekkorában tapasztalt. A másik dolog, amire felhív -
ták a szülők a figyelmet, hogy nagyon más a gyerek és a szülő perspektívája.
- Egészen más, amikor gyerekként te magad vívod meg a csatákat a testvéreid
del. És megint más szülőként ezekkel a csatákkal megbirkózni - mutatott rá
szomorúan egy apuka.
Mégis, miközben nyugodt stílusban arról beszélgettünk, hogy mekkora tá-
volság van aközött a család között, amiben felnőttünk, és a mostani családunk
között, erőteljes emlékek kezdtek a felszínre törni. Mindenki el akart meséim
egy történetet, és a szoba lassan megtelt fivérekkel és nővérekkel. És felszínre
kerültek azok az érzések, amelyek a hozzájuk fűződő viszonyt jellemezték.
„Ma is emlékszem, mennyire felbosszantott, amikor a legidősebb bátyám
gúnyt űzött belőlem. A szüleim mindig azt mondták, hogy ne reagáljak, és
akkor majd békén hagy. De én persze mindig reagáltam. Addig-addig pisz -
kált, amíg el nem sírtam magam. - Fogd a fogkefédet és tűnj el innen. Úgysem
szeret senki - mondta végül, és ezen mindig elsírtam magam."
„Engem is folyton piszkált a bátyám. Olyan nyolcéves lehettem, amikor
egyszer nagyon feldühödtem rá. Éppen bicikliztem, és ő meg megpróbált fel-
lökni közben. - Ebből elég! Egyszer s mindenkorra véget vetek ennek - hatá -
roztam el. Bementem a házba, és felhívtam a telefonközpontost. (Egy kis falu-
ból származom, és amikor gyerek voltam, még nem volt tárcsás telefonunk.)
- Kérem, kapcsolja a rendőrséget! - mondtam. - Nos, hát... - válaszolta a
telefonközpontos, amikor is anyám belépett a szobába, és rám szólt, hogy te
gyem le a telefont. Nem kezdett el kiabálni velem. - Este beszélni fogok erről
az apáddal - mondta. Alvást színleltem, amikor apám este hazajött, de ő így

15
is felébresztett. - így nem lehet a haragodat kezeim - mindössze ennyit mon -
dott. Az első reakcióm persze a megkönnyebbülés volt, amiért nem kaptam
ki. De aztán visszajött a dühöm, és olyan tehetetlennek éreztem magam."
„A bátyámnak nem szabadott semmilyen módon bántania engem, akármit
is csináltam. Én voltam „apuka édes, pici lánya". Mindent megúsztam. Pe -
dig aztán volt néhány nagyon csúnya húzásom. Egyszer forró szalonnazsírral
fröcsköltem le. Máskor egy villával beleszúrtam a karjába. Néha megpróbált
lefogni, hogy hagyjam abba végre, de ha ezután elengedett, akkor csak még
durvábban nekiestem. Egyszer, amikor a szüleim nem voltak otthon, ököllel
az arcomba ütött. A mai napig megvan a nyoma. Ezek után soha többé nem
emeltem rá kezet."
„A mi családunkban tilos volt verekedni, és kész. A szüleim nem engedték,
hogy haragudjunk egymásra a bátyámmal. Sokszor előfordult, hogy utáltuk
egymást, de mégsem lehettünk mérgesek. Hogy miért? Csak úgy. Egyszerűen
tilos volt. - Ő a testvéred, ezért szeretned kell őt! - szólt a magyarázat. - De
anya, Tomi olyan idegesítő és önző! - mondtam néha az anyámnak. - Sajnálom
- válaszolta. - Akkor is szeretned kell. - így hát a dühöm nagy részét kényte-
len voltam elfojtani, mert féltem, hogy mi lesz, ha mégis utat engedek neki."
Ahogy a szülők gyerekkori történeteit hallgattam, azon csodálkoztam,
hogy az emlékek felidézése milyen erővel repítette őket vissza a múltba, és
milyen erővel tört fel ismét az akkori fájdalom és düh. Mégis, mennyiben kü-
lönböznek ezek a történetek azoktól, amelyeket a szülők a saját gyerekeikről
meséltek? Tény, hogy a történetek színtere és a benne szereplők mások, de
mintha az érzések nem is lennének annyira eltérőek.
„Talán nem is annyira más ez a generáció - jegyezte meg bánatosan az
egyik szülő. - Talán csak annyiról van szó, hogy el kell fogadnunk: a termé -
szet rendje, hogy a testvérek egymás ellenfelei."
„Ez nem minden esetben van így - ellenkezett az egyik apuka. - Nekem a
kezdetektől fogva nagyon szoros a kapcsolatom a bátyámmal. Amikor kicsi
voltam, az anyám időnként a gondjaira bízott, és ő mindig jól viselte ezt. Még
akkor is, ha addig nem mehetett ki játszani, amíg meg nem bizonyosodott
róla, hogy elfogyott az innivaló a cumisüvegből. Ha pedig nekem nem volt
kedvem meginni, ő viszont ki szeretett volna menni, akkor volt, hogy megitta
helyettem, és már mehettünk is játszani a barátaival."
Mindenki nevetett. - Ez olyan, mint én és a nővérem - mondta erre az egyik
anyuka. - Mindig összeszövetkeztünk - különösen kamaszkorunkban -, ami-
kor valamiért meg akartuk büntetni az anyánkat. Ha leszidott vagy megbün -
tetett minket, akkor valamelyikünk éhségsztrájkba kezdett. Ettől az anyánk

16
teljesen kikészült, mert amúgy is folyton amiatt idegeskedett, hogy milyen
soványak vagyunk. Folyton turmixokat itatott velünk. Az éhségsztrájk volt a
lehető legjobb büntetés, amit ki tudtunk találni. De titokban azért ettünk. Aki
éppen nem volt éhségsztrájkon, mindig vitt ennivalót a másiknak."
Itt egy kis szünetet tartott a hölgy, és fintort vágott. - A húgom viszont más
lapra tartozik. Őt sosem szerettem. Tízéves voltam, amikor megszületett, és
attól kezdve minden őkörülötte forgott. Egy kis elkényeztetett libának tartot -
tam. És tartom ma is."
„Szerintem a nővéreim pontosan ezt mondják énrólam is - mondta egy
másik nő. - Nyolc és tizenkét évesek voltak, amikor megszülettem, és na -
gyon féltékenyek voltak rám, mert én voltam apa kedvence. És sok mindent
megkaptam, amit ők nem. Amikor én születtem, már több pénze volt a szü -
leimnek, és így engem el tudtak küldeni a főiskolára. A nővéreim mindketten
tizenkilenc éves korukban férjhez mentek. Apám halála óta nagyon közel ke -
rültünk egymáshoz az anyámmal. És a gyerekeim is imádják őt. Azon tana-
kodtunk, hogy összeköltözünk. Erre a nővéreim teljesen kiborultak. „Bezzeg
nekünk hitelt kellett felvennünk a lakásvásárláshoz... Nekünk mindenért ke-
ményen meg kellett küzdenünk... Bezzeg ő főiskolára is járhatott... És a férje
is főiskolát végzett... És a férjének jó állása van..." De a legjobban mégis az
bánt, hogy most már az unokahúgaimban és unokaöccseimben is benne van
a tüske. Folyton arról panaszkodnak anyámnak, hogy milyen sok időt tölt
velünk, és hogy őket bezzeg sosem látogatja meg. Sosincs vége a féltékeny -
ségnek. A következő generációt is megmérgezte."
Többen nagyot sóhajtottak. Valaki megjegyezte, hogy igen „kemény dió",
amivel itt foglalkozunk. Úgy éreztem, össze kell foglalnom az elhangzottakat,
mielőtt továbblépünk. „A saját gyerekkorunkról és gyermekeink gyerekkorá-
ról beszélgetve eddig arra jutottunk, hogy a testvéreinkhez fűződő viszonyunk
nagyon erősen meghatározhatja későbbi életünket is. Nagyon intenzív pozi-
tív vagy negatív érzéseket alakíthat ki bennünk, amelyek felnőtt korunkban is
megmaradhatnak, sőt gyakran a következő nemzedéknek is átadjuk őket."
Ez még nem foglalt össze mindent, de nem igazán tudtam megfogalmaz -
ni, mi is rejtőzik még a felidézett emlékek mélyén. Ismét a saját testvéreim
jutottak eszembe. Mindig az útjukban voltam, és folyton le akartak rázni.
És még ma is, amikor már viszonylag sikeres felnőtt lettem, sokszor érzem
úgy, hogy az útjában vagyok valakinek. - Nagyon merész lenne azt mondani
- mondtam ki hangosan -, hogy a testvéreinkhez fűződő korai élményeink
meghatározzák azt, ahogy ma gondolkodunk magunkról? Szinte azonnal ke-
zek emelkedtek a magasba. Intettem az egyik apukának. - Egyáltalán nem!

17
- mondta. - Nekem mindig irányító szerepben kell lennem. És biztos vagyok
benne, hogy ez azért van, mert én voltam a legidősebb fiú a családban. Jó -
indulatú diktátorként irányítottam az öcséim életét. Mindig felnéztek rám,
és mindig szót fogadtak. Néha persze megvertem őket, de a védelmükre is
keltem, ha a környékbeli fiúk bántani akarták őket. A mai napig nekem kell
az irányítónak lennem. Nemrégiben remek ajánlatot kaptam. Valaki megvette
volna a cégemet, és nekem az új tulajdonosok alatt kellett volna dolgoznom.
De jól ismerem magam. Erre soha nem lennék képes. Nekem kell a főnöknek
lennem."
„Én vagyok a legfiatalabb öt fiútestvér közül. Számomra teljesen nyilván-
való, hogy a bátyáim hatással vannak arra, ahogy magamat látom. Ők mind
fantasztikusan teljesítenek az élet minden terültén: az iskolában, a sportban,
mindenhol. És számukra ez nem megerőltető. Gyerekkoromban folyton utol
akartam érni őket. A bátyáim remekül szórakoztak, de nekem nagyon nehéz
volt a fejembe tömnöm mindazt, amit olvastam. Sosem értettek meg engem.
Úgy hívtak, hogy az „örökbefogadott tesó". Persze csupa szeretetből. A mai
napig folyton hajtom magam. A feleségem szerint munkamániás vagyok. Ő
nem értheti meg, hogy egy részem a mai napig azért küzd, hogy lépést tudjon
tartani a bátyáimmal."
"Én már jó ideje letettem erről a nővéremmel kapcsolatban - mondta erre
az egyik nő. - Ő olyan szép és tehetséges, hogy versenyről szó sem lehetett
közöttünk. És ezt ő is nagyon jól tudta. Egyszer - olyan tizenhárom éves lehet-
tem - egy esküvőre készülődtünk. Szépnek találtam magam. A nővérem mel -
lém állt, belenézett a tükörbe. - Én vagyok a CsCsCs lány - mondta. - Azaz
Csinos, Csodás, Csábos. - Majd rám nézett. - Te pedig a KKK lány - Kedves,
Komoly, Közönséges. - A mai napig nem felejtettem el, amit mondott. Ha bár-
ki megdicsér, azonnal arra gondolok, hogy 'na ja, de látná csak a nővérem'."
"Rám is nagy hatással volt a nővérem - folytatta halkan egy másik asszony.
Többen előrehajoltak, hogy hallják, amit mond. - Mindig nagyon... szégyell -
tem magam miatta. - Itt megállt egy pillanatra, vett egy mély levegőt, majd
folytatta. - Amióta csak az eszemet tudom, mindig lelki problémái voltak, és
folyton fura dolgokat csinált. Én meg magyarázkodhattam a barátaim előtt.
A szüleim annyira aggódtak miatta, hogy úgy éreztem, nekem mindig jónak
kell lennem, így a szüleimnek volt kire támaszkodniuk. Mindig idősebbnek
éreztem magam, pedig én voltam a fiatalabb. Az évek során csak annyi vál-
tozott, hogy a nővérem állapota most még rosszabb, mint volt. Amikor talál -
kozunk, mindig dühös vagyok, mintha ellopta volna tőlem a gyerekkoromat.
Pedig tudom, hogy nem tehetett róla."

18
 Döbbenten hallgattam. Azt mindig is tudtam, hogy a szülők milyen fon -
tos szerepet játszanak gyerekeik életében, de eddig a pillanatig nem voltam
tisztában vele, hogy a testvérek is mennyire meg tudják határozni egymás
sorsát.
És lám, itt van egy felnőtt férfi, akinek mindig irányítania kell a dolgokat,
egy másik, aki folyton hajtja magát, hogy le ne maradjon, egy nő, aki úgy érzi,
soha nem lesz elég jó, és egy másik, aki a mai napig attól szenved, hogy neki
kellett a „jó kislánynak" lennie. És mindennek a hátterében nagyrészt az hú -
zódik meg, hogy milyen testvérük volt.
Nagyon belemerültem a gondolataimba. Hirtelen arra eszméltem, hogy az
egyik férfi már jó ideje beszél. Erőt vettem magamon, és figyelni kezdtem.
„... úgyhogy a mi családunkban az apám volt labilis. Anyám nagyon meleg
természetű és nyugodt asszony volt. De az apám hirtelen természetű volt, aki
nem mindig tudta a tetteit kontrollálni. Azzal ment el otthonról, hogy két na -
pig lesz távol, és aztán két hónapig a színét sem láttuk, így hát mi, gyerekek,
eléggé összetartottunk, hogy megvédjük egymást. A nagyok vigyáztak a ki -
csikre, és mindenki dolgozott valamit tanítás után, amikor már elég idős volt
ehhez. Mindenki hazaadott a fizetéséből. Ha nem fogtunk volna össze, nem
lennénk ma ott, ahol vagyunk."
Morajlás futott végig a termen. - Hmm... csodálatos... gyönyörű történet
- hallatszott innen is, onnan is. Látszott, hogy ez a legutolsó történet a szülők-
nek a legnagyobb vágyát fejezte ki, vagyis azt, hogy olyan gyerekeik legye-
nek, akik kiállnak egymásért, szeretik és támogatják egymást.
Az egyik anyuka nem is hagyhatta szó nélkül. - Igazán inspiráló történet
volt. Pontosan arra vágyom én is, amit itt elmeséltél. De ugyanakkor el is ked-
vetlenített. Sokszor hallani arról, hogy a gyerekek nagyon összetartanak, ha
a szülőknek valamilyen komoly gondjuk van. Most akkor a férjem hagyjon el
minket, hogy a gyerekek végre normálisan viselkedjenek egymással?
„Véleményem szerint minden a genetikán múlik - fejtette ki erre az egyik
férfi. - Ha szerencsés vagy, a gyerekeid jól megférnek egymás mellett. Ha na-
gyon más a természetük, akkor viszont bajban vagy. De akárhogy is van, nem
rajtunk múlik a dolog."
Erre az egyik anyuka dühösen közbevágott. - Nem vagyok hajlandó el-
fogadni, hogy nem rajtunk múlik a dolog. Hallottunk ma itt több olyan tör-
ténetet is, ahol a szülők viselkedése miatt romlott meg a gyerekek között a
kapcsolat. Én azért jelentkeztem ebbe a csoportba, mert azt szeretném, hogy
egy napon a gyerekeim jó barátok legyenek.

19
 Hol is hallottam ezeket a szavakat korábban? - A tíz évvel ezelőtti önma -
gámra emlékeztetsz - mondtam ki hangosan. -Azzal a különbséggel, hogy én
egészen megszállottja voltam a témának. Én személyesen akartam tenni róla,
hogy a fiaim barátok legyenek, minek következtében persze folyton érzelmi
hullámvasúton voltam. Amikor kedvesen eljátszottak, szinte repültem a bol -
dogságtól. „Na ugye! Igenis szeretik egymást. Remek anya vagyok." Amikor
pedig veszekedtek, mindig kétségbe estem. „Utálják egymást, és mindez az
én hibám." Eletem egyik legboldogabb napja volt, amikor feladtam ezt a „jó
barátok" álmot, és valószerűbb célokat kezdtem magam elé tűzni.
Látszott a nőn, hogy összezavartam. „Nem igazán értem, hova is akarsz
kilyukadni."
Erre elmagyaráztam. - Ahelyett, hogy folyton azon izgultam volna, hogy a
fiaim jó barátok-e, inkább azon kezdtem gondolkodni, hogyan is vértezzem
fel őket a megfelelő hozzáállással és készségekkel, amelyekre minden érzel-
mi kapcsolatukban szükségük lesz. Olyan sok mindent kellett megtanítanom
nekik. Nem akartam, hogy egész életükben azzal legyenek elfoglalva, hogy
kinek volt igaza. Meg akartam tanítani nekik, hogyan lépjenek túl ezen, és ho-
gyan figyeljenek oda igazán egymásra. Azt is fontosnak tartottam, hogy tart -
sák tiszteletben a különbözőségeiket, eltérő vágyaikat, szokásaikat stb., és így
találjanak megoldást a problémáikra. Még ha olyan eltérő személyiségűek is,
hogy barátságról köztük szó sem lehet, így képesek lesznek barátokat találni.
Az anyukát nagyon meglepte, amit mondtam. Nem csodálkoztam ezen. Ne-
kem is sok időmbe tellett elfogadni mindazt, amit az előbb sietve kifejtettem.
„Fontos, hogy megértsétek - mondtam -, sokszor én is olyan fáradt, ked-
vetlen vagy dühös voltam a gyerekeimre, hogy meg sem próbáltam segíte -
ni nekik. De amikor sikerült a veszekedésüket normális mederbe terelnem,
pompásan éreztem magam. Úgy éreztem, jól megfeleltem mint szülő."
„Nem biztos, hogy én erre képes lennék - mondta az anyuka idegesen.
„Semmi titok nincs ebben. Te is képes leszel azokat a módszereket hasz-
nálni, amiket én használtam - nyugtattam meg. - Mégpedig már a jövő héttől
kezdve."
Alig láthatóan elmosolyodott. - Lehet, hogy azt én már meg sem érem. És
addig mit tehetek? - A csoport egészéhez fordultam. - Használjuk ezt a hetet
arra, hogy megfigyeljük, mi zajlik a gyerekeink között. Ne hagyjuk, hogy fe -
leslegesen veszekedjenek, írjunk le minden esetet vagy beszélgetést, ami bán-
tott minket. Legközelebb megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, és onnan
fogunk elindulni.

20
 Hazafele a fiaim jártak az eszemben. Ma már felnőtt emberek. Élénken em-
lékeztem arra a beszélgetésre, ami az előző heti hálaadási vacsora után lezaj -
lott köztük.
Hirtelen ott látom magam az ebédlőnkben. Éppen az asztalt szedem le, és
közben a fiaimat hallgatom. A konyhát kezdik el rendbe tenni.
Először a házimunkák felosztásán viccelődnek. Azon vitatkoznak, hogy
kinek mi a specialitása, és megpróbálják az utálatos munkát a másikra hagy-
ni. Majd a beszélgetés kezd komolyra fordulni. A főiskoláikat és a választott
szakjaikat - az egyik természettudós, a másik művészettörténettel foglalkozik
- kezdik el összehasonlítani. Egyszerre heves vita tör ki köztük arról, hogy
a társadalom számára vajon a művész vagy a tudós fontosabb-e. - Ott van
például Pasteur - mondja az egyik. - Na igen, de ott van Picasso is - vágja rá
a másik. És csak mondják és mondják, mindenáron meg akarják győzni a má-
sikat. Végül aztán belefáradnak a vitába, és abban maradnak, hogy a művész
és a tudós is értékes a társadalom számára.
A pillanatnyi szélcsend után a beszélgetés ismét a múlt felé fordul. A régi
düh újult erővel fellángol, és megint azon veszekednek, hogy ki mit követett
el a másik ellen. Magyarázzák a saját álláspontjukat a mai felnőtt eszükkel.
Egy kis idő múlva megint változik a hangulat. Vidám gyerekkori emlékek
kerülnek elő, és mindkét fiam pukkadozva nevet.
Mintha két erő dolgozna bennük egyidejűleg. Egyrészt a különbözőségüket
hangsúlyozva próbálják az egyéniségüket meghatározni, és ez eltávolítja őket
egymástól. Ugyanakkor ott az a másik erő, amely egymás felé húzza őket, és
a testvéri viszonyuk egyediségét domborítja ki.
Fél füllel hallgatom őket a másik szobából, és magam is meglepődöm rajta,
hogy milyen nyugodt vagyok. Rá kell jönnöm, hogy a pillanatról-pillanatra
változó hangulatuk már nem okoz nekem érzelmi megterhelést. Tudom, hogy
még most is más érdekli őket, és nagyon eltérő személyiségűek. Emiatt nem
tudtak igazán közel kerülni egymáshoz gyerekkorukban. De azt is tudom,
hogy az évek során segítettem nekik hidat építeni. Ha valaha szükségük lesz
egymásra, tudni fogják, hogyan kerüljenek közelebb egymáshoz.

21
 2 ENGEDJÜK
SZABADON
A ROSSZ ÉRZÉSEKET

A következő foglalkozás már akkor elkezdődött, miközben az emberek a

kabátjaikat vették le. - Jól jött, hogy jegyzeteltem a gyerekek vitái közben
- mondta az egyik anyuka. - Annyira lekötött az írás, hogy nem is volt időm
felhúzni magam.
- Bárcsak én is elmondhatnám ezt - felelt erre egy másik anyuka. - A hét
vége felé már szinte ránézni sem bírtam a nagyobbik lányomra - mondta,
majd kinyitotta a jegyzetfüzetét. - Meg akarjátok hallgatni, hogy mit vágott a
húga fejéhez ma a reggelinél?
íme:
„De jó, hogy nem kell melletted ülnöm."
„Büdös vagy."
„Apa jobban szeret engem, mint téged."
„Ronda vagy." „Még az ábécét sem tudod."
„Anya köti be a cipődet." „Szebb vagyok,
mint te."
A többiek eközben a helyükre ültek, és a reakcióikból azt vettem ki, hogy
nem ismeretlen nekik a szituáció.
- Azt hittem, a fiam majd kinövi ezt a kiskori kegyetlenséget - mondta
meggyötörtén az egyik apuka. - De még ma is folyton kínozza az öccsét, pe
dig már kamasz. Inkább meg sem ismétlem, miket a fejéhez szokott vágni.
- Egyszerűen nem értem, hogy mitől lesznek néha ilyen kegyetlenek -
mondta egy másik anyuka. - Az ötéves fiam képes a kisbabánk haját tépni,
vagy az orrába, a fülébe és a szemébe nyomkodni az ujjait. Tiszta mázli, hogy
a kicsinek még megvan a szeme.
Én is jól ismertem ezt az érzést. Emlékszem, mennyire megdöbbentem és
milyen mérges lettem, amikor arra mentem be a szobába, hogy a kicsinek két

22
nagy karmolásnyom van a hátán, a nagy pedig ott áll mellette gonosz vigyor-
ral. Milyen elvetemült, gonosz gyerek! Hogy tehetett ilyet?
Hogy közelebb kerülhessünk a gyerekeink „gonoszságához", körbeadtam
egy feladatot. (Javaslom, hogy az Ön, kedves olvasó, is írja le a reakcióját. Ha
férfi, kérem cserélje ki a férjet mindenütt feleségre.)

Képzelje el, hogy a párja odamegy önhöz és megöleli. - Drágám, annyira

szeretlek és olyan csodálatos vagy, hogy elhatároztam: még egy nőt feleségül
veszek! Aki pont olyan, mint te!

Az ön reakciója:___________________________________________________

Amikor az új feleség végre megérkezik, ön látja, hogy a hölgy nagyon fi -

atal és kedves. Amikor hármasban elmennek sétálni, az emberek önnek egy
udvarias „jónapot"-tal köszönnek, de az új feleség láttán ujjongani kezdenek.
- Jaj, de imádnivaló! Szia aranyom... Meg kell téged zabáim! - Aztán önhöz
fordulnak. - És te mit szólsz az új feleséghez?

Az ön reakciója:___________________________________________________

Az új feleségnek ruhára van szüksége. A férje kinyitja az ön szekrényét és

kivesz belőle néhány nadrágot és pulóvert. Amikor ön ellenkezni próbál, a
férje elmondja, hogy úgyis meghízott az utóbbi időben, és már biztosan nem
lennének jók önre ezek a ruhák, az új feleségre viszont pont jók lesznek.

Az ön reakciója:___________________________________________________

Az új feleség gyorsan fejlődik. Minden nap okosabb és ügyesebb. Ön kap

a férjétől ajándékba egy számítógépet. Egyik délután éppen azon küzd, hogy
megtanulja használni, amikor az új feleség berohan az ön szobájába. - Ó,
használhatom? Én tudom, hogy kell!

23
Az ön reakciója:

Amikor ön nem engedi meg neki, hogy használja, az új feleség sírva szalad
a férjükhöz. Néhány perc múlva együtt jönnek vissza. Az új feleségnek csupa
könny az arca. A férje átöleli őt. - Ugyan, mi bajod lesz attól, ha megengeded
neki is, hogy használja? Miért vagy ilyen önző? - kérdezi öntől.

Az ön reakciója: __________________________________________________

Egyik nap a férjét és az új feleséget együtt találja az ágyban. A férje csiklan-

dozza a nőt, az pedig hangosan kacarászik. Hirtelen megszólal a telefon. A
férje felveszi, és kiderül, hogy azonnal el kell mennie valamilyen fontos ügy -
ben. Azt kéri, hogy ön maradjon otthon az új feleséggel, és vigyázzon rá.

Az ön reakciója: ___________________________________________________

Mit tapasztalt? Az ön reakciói az adott helyzetekben szeretetteljesek vol -

tak? A csoporttagok azonnal beismerték, hogy a tiszteletreméltó és civilizált
külsejük mögött kegyetlen, kicsinyes, dühödt érzések; bosszúálló és gyilkos
gondolatok bújnak meg. Azok a szülők, akik amúgy magabiztosnak gondol -
ják magukat, meglepve tapasztalták, hogy milyen dühösek és rémültek lettek
a „másik" puszta jelenlététől.
- Egyvalami zavar engem ebben - mondta az egyik nő. - Ez a feladat azt
sugallja, mintha csak az elsőszülött viselkedne így. Nálunk a kisebbik gyerek
az, aki dühös és fenyegetve érzi magát. Még csak tizennyolc hónapos, de foly -
ton minden ok nélkül megtámadja a négyéves bátyját. Tegnap például hátul -
ról támadta meg, mialatt a fiam tévét nézett, és jól fejbe vágta a csörgőjével. És
ma reggel is mi történt? Nyugodtan feküdtünk a kicsivel az ágyon. Ő békésen
iszogatott a cumisüvegéből. Aztán bejött a fiam, és le szeretett volna feküdni
mellém ő is. Erre a kicsi úgy meglökte, hogy leesett az ágyról.
Ezután hosszasan beszélgettünk a kisebbik gyerek érzéseiről. Több szülő
is beszámolt arról, hogy a kisebbik gyereke nagyon heves vérmérsékletű, és

24
már egész kis kora óta folyton próbára teszi a nagyobbat. Mások olyan kis-
testvérekről meséltek, akik szinte imádattal csüngenek a bátyjukon vagy nő -
vérükön, és nagyon megviseli és összezavarja őket, ha a testvérük elutasítóan
bánik velük. És volt egy olyan legkisebb gyerek is, akit nagyon elbátortalanít
és szinte megbénít az, hogy úgy érzi, sosem tudja utolérni a testvéreit.
Az egyik apukának láthatóan nagyon nem tetszett, hogy milyen irányt kezd
venni a beszélgetés. - Őszintén megmondom, hogy szerintem túl sok időt
vesztegetünk az érzésekre. Én a részemről idáig vagyok az érzelemáradattal,
ami az otthonomban uralkodik. Amikor egy hosszú nap után hazaérek, mi
fogad? A három lányom torkaszakadtából üvölt egymással, a feleségem meg
velük, és persze mindenki azonnal hozzám rohan, hogy a többiekre kipanasz-
kodja magát. Nem vagyok kíváncsi rá, hogy ki hogy érez és miért! Egyetlen
dolgot akarok, hogy legyen ennek vége.
- Látom, mennyire türelmetlen és frusztrált vagy - mondtam az apukának.
- Sajnos az a helyzet iróniája, hogy csak úgy lehet véget vetni ennek az egész
nek, ha ezeket az érzéseket igenis elfogadjuk és tisztelettel kezeljük.
Mérgesen nézett rám.
- Tudom, hogy nagyon bosszantó tud lenni - folytattam - amikor az egyik
gyerek dühösen kirohan a másik ellen. De ha megtiltjuk nekik, hogy a dühüket
nyíltan kifejezzék, akkor megvan annak a veszélye, hogy az elfojtott düh más
utat talál magának. Ezek lehetnek testi tünetek vagy érzelmi problémák is.
Az apuka erre szkeptikus arckifejezéssel nézett rám.
- Nézzük csak, hogy mi történik velünk, felnőttekkel, ha nem engedik,
hogy kimutassuk a negatív érzéseinket. Kanyarodjunk egy pillanatra vissza
az új feleség/férj analógiájához. Tegyük fel...
Egy másik férfi erre közbevágott. - Nekem az a gondom ezzel az analó -
giával, hogy a nyugati világ kulturális normáival nem egyeztethető össze.
Sőt, törvény is tiltja a többnejűséget. Ugyanakkor az teljesen normális és
törvényes, hogy az embernek több gyereke legyen.
- Ez így van - mondtam. - De csak a példa kedvéért tegyük fel, hogy a
kulturális normák megváltoztak, és ezentúl törvényes dolog egy második fe
leséget vagy férjet is a házhoz hozni. Mivel az országban egyre kevesebb a
nő/férfi, olyan törvényt hoztak, amely kötelezővé teszi a kisebbségben lévő
nemnek, hogy második házastársat is vegyen.
- Na jó - válaszolta a férfi morogva. - Ezt talán el tudom fogadni.
- Naná - vágta rá egy nő - ,hiszen te vagy a kisebbségi nem képviselője!
Megvártam, amíg a nevetés elcsitul. - Már egy éve, hogy az új feleség/férj
önökkel van, és ön ahelyett, hogy megszokta volna, még rosszabbul érzi

25
magát. Néha azon töri a fejét, hogy talán önben van a hiba. Az ágya szélén
üldögél tele fájdalommal és szomorúsággal. Ekkor a párja belép a szobába.
Egyszerűen nem tud uralkodni magán. - Nem akarom, hogy ő továbbra is
itt legyen velünk! Boldogtalan vagyok. Miért nem szabadulhatunk meg tőle?
- tör ki önből.
A férj/feleség különféleképpen fog reagálni, írja le a reakcióját az egyes ki-
jelentések olvastán.

1. Ugyan már, ne légy nevetséges! Semmi okod, hogy így erezd magad.

Az ön reakciója:_________________________________________________

2. Nagyon mérges leszek, amikor így beszélsz. Ha így érzel, akkor azt tartsd
meg magadnak, mert én nem vagyok rá kíváncsi.

Az ön reakciója:_________________________________________________

3. Kérlek, ne hozz olyan helyzetbe, amit képtelen vagyok megoldani. Tudod

nagyon jól, hogy nem szabadulhatunk meg tőle. Ő is a családunk része.

Az ön reakciója:________________________________________________

4. Miért vagy mindig ilyen negatív? Próbáljatok meg együtt élni, és ne gyere
hozzám minden apró-cseprő semmiséggel!

Az ön reakciója:________________________________________________

5. Nem csak magam miatt házasodtam újra. Tudom, hogy néha milyen ma-
gányos vagy, és gondoltam, örülnél a társaságnak.

Az ön reakciója:________________________________________________

26
 6. Ugyan, kicsim, hagyd már. Mi köze bárki másnak ahhoz, ahogy irántad
érzek? Van elég szeretet a szívemben mindkettőtök számára.

Az ön reakciója:
______________________________________________________________

A szülőket ismét meglepte a saját reakciójuk. Volt, aki „ostobának", „bű -

nösnek", „hibásnak", „bolondnak", „legyőzöttnek", „erőtlennek" vagy „elha-
gyatottnak" érezte magát.
Mások azt mondták: „Az igazi énem nem elfogadható a számára..." „Biz -
tosan rossz ember vagyok..." „Úgy kell tennem, mintha elfogadnám a hely-
zetet, így megtarthatok egy kis szeretetet magamnak..." „Senkihez nem for-
dulhatok, senki nem hallgat meg engem."
De leginkább az lepte meg őket, hogy milyen hihetetlen erővel akartak fáj-
dalmat okozni a jövevénynek. Az sem érdekelte őket, hogy milyen árat kell
fizetniük érte. Minden áron bajba akarták keverni, és bántani akarták. Nem
bánták volna, ha ők maguk is megsérülnek közben, vagy ha a párjuk megha -
ragszik rájuk. Még ezt is elviselték volna, ha ezzel elérik, hogy a jövevény a
párjuk szemében kisebb legyen. De ezen felül a párjukat is meg akarták bün -
tetni, amiért ilyen szenvedést okozott nekik.
Ha pedig megnéztük, hogy mi okozta ezt az „eltúlzott" reakciót, azt kel -
lett látnunk, hogy semmi szokatlan nem történt. Gyakran kezeljük a másik
„logikátlan" reakcióját tagadással, magyarázással, tanáccsal vagy megnyug -
tatással.
Amikor megkérdeztem a csoportot, hogy mit várnának el a párjuktól ebben
a helyzetben, egyhangúlag és mérgesen válaszoltak. - Szabaduljon meg a jö -
vevénytől! - Jókedvű hahotázás tört ki, miután komolyan is végiggondolták
a dolgot.
- Ha a férjem elküldené a másikat, csak azért, mert én azt kértem, megijed
nék. Attól tartanék, hogy egy napon velem is ugyanezt teheti.
- Lehet, hogy az adott pillanatban jól esne a válasza, de aztán azon kezde
nék töprengeni, hogy nem mondja-e ugyanezt a másiknak.
- Jaj, emberek, akkor mégis mivel lennétek megelégedve? - kérdeztem
viccesen.
Egy pillanatra mindenki csendben maradt.
- Azt szeretném, ha bármikor mondhatnék gonosz vagy kritizáló dolgokat
az új feleségről. Függetlenül attól, hogy igazak vagy sem. És azt akarom, hogy
a férjem ne védje őt meg, ne alázzon meg, és ne legyen mérges ezért.

27
 - És ne nézzen az órájára!
- És ne kapcsolja be a tévét!
- A legfontosabb az lenne, ha erezném, hogy valóban megért engem.
Hirtelen feltűnt nekem, hogy főleg a nők válaszoltak. Vajon azért volt ez,
mert az „új feleség" felé billent egy kicsit a feladat? Vagy azért, mert a társa-
dalom jobban megengedi a nőknek, hogy kifejezzék az érzéseiket?
Ekkor kimondottan a férfiakhoz fordultam. - A „feleségeik" már kifejezték az
érzéseiket. Kérem, próbáljanak megfelelni a kérésüknek. Hogyan reagálnának,
ha a feleségük azt mondaná: „Nem akarom, hogy ő továbbra is nálunk lakjon.
Nagyon boldogtalan vagyok, ha itt van. Miért nem tudsz megszabadulni tőle?"
Üres tekintettel néztek rám a férfiak.
Újrafogalmaztam a feladatot. - Mit mondanátok a feleségeteknek, hogy vi-
lágossá váljon, tényleg megértitek az érzéseit?
Nyugtalan pillantások. Végül egy bátor férfi összeszedte magát. - Nem is
tudtam, hogy így érzel - mondta.
Erre egy másik férfi is meg mert szólalni. - Nem tudtam, hogy ilyen nagyon
fáj ez neked.
És egy harmadik is hozzászólt. - Lassan kezdem megérteni, milyen nehéz
is neked ez a helyzet.
Ekkor a nőkhöz fordultam. - És ti mit mondanátok a férjeteknek, hogy
lássa, megértitek az új férjhez fűződő érzéseit?
Egy kéz a magasba emelkedett. - Nem lehet könnyű elviselni, hogy ő is
mindig itt van.
Egy másik kéz. - Nem sietünk sehova. Mondd el kérlek, ami bánt.
És végül. - Szeretném tudni, mit érzel... mert nagyon fontosak nekem az
érzéseid.
A csoport hallhatóan megkönnyebbült. Néhányan tapsoltak is. Úgy tűnt,
meg voltak elégedve azzal, amit hallottak.
Odafordultam ahhoz az apukához, akinek elege volt az érzelmeskedésből.
- Mi a véleményed?
Bánatosan elmosolyodott. - Felteszem, hogy ezzel arra akartál rámutatni,
hogy a gyerekeinkkel is így kéne bánnunk, és nem pedig úgy, hogy lehetetlen-
né tesszük az érzelemkifejezést.
Bólintottam. - Láthattuk, hogy még egy ilyen helyzetben is, amikor mi fel -
nőttek csak szerepet játszottunk, milyen megnyugtató érzés volt, hogy valaki
odafigyelt a negatív érzéseinkre. A gyerekek ugyanígy vannak ezzel. Fontos,
hogy kimondhassák amit éreznek vagy, amire vágynak a testvérükkel kapcso-
latban. Még akkor is, ha ezek a vágyak nem a szájunk íze szerint valók.

28
 - Igen - válaszolta az apuka. - De a felnőttek képesek uralkodni magukon.
Attól félek, hogyha hagyjuk a gyerekeknek, hogy szabadjára engedjék az érzé
seiket, akkor ez a viselkedésüket is befolyásolni fogja.
- Különbséget kell tenni aközött, hogy az érzéseket engedjük-e vagy a cse
lekedeteket - válaszoltam. - Megengedjük a gyerekeinknek, hogy kifejezzék
az érzéseiket. De azt nem engedjük meg nekik, hogy bántsák egymást. Az a
feladatunk, hogy megtanítsuk nekik, hogyan lehet anélkül kifejezni a dühü
ket, hogy kárt okoznának a másikban vagy magukban.
Elővettem a fénymásolt anyagokat. - Képregényeket láttok ezeken a lapo -
kon - mondtam, miközben szétosztottam a papírokat. - Ezek azt mutatják be,
hogyan lehet az eddig elméletben elsajátítottakat a gyakorlatban is alkalmazni
kisgyerekek, nagyobb gyerekek és kamaszok esetében.

29
 TILTÁS HELYETT FOGADJA EL A TESTVER
IRÁNTI NEGATÍV ÉRZÉST

Ahelyett Segítsen az érzéseket szavakkal kifejezni..

hogy...

Ahelyett Segítsen az érzéseket szavakkal kifejezni..

hogy...

Ahelyett Segítsen az érzéseket szavakkal kifejezni..

hogy...

30
 ADJA MEG GYERMEKEINEK KÉPZELETBEN,
AMIT VALÓSÁGBAN NEM LEHETSÉGES

Ahelyett hogy... Mondja ki, amit a gyerek kíván.

Ahelyett Mondja ki, amit a gyerek kíván..

hogy...

Ahelyett Mondja ki, amit a gyerek kíván...

hogy...

31
 ADJON LEHETŐSÉGET AZ ELLENSÉGES ÉRZÉSEK
SZIMBOLIKUS VAGY KREATÍV KIFEJEZÉSÉRE

Ahelyett Támogassa a kreatív kifejezésmódokat...

hogy...

Ahelyett Támogassa a kreatív kifejezésmódokat...

hogy...

Ahelyett Támogassa a kreatív

hogy... kifejezésmódokat...

32
 ÁLLÍTSA LE AZ AGRESSZÍV VISELKEDÉST! MUTASSA MEG,
HOGYAN LEHET A DÜHÖT BIZTOSNAGOS MÓDON KIFEJEZNI.
NE FELELJEN AGRESSZIÓVAL AZ AGRESSZIÓRA!
Ahelyett hogy... Ajánlja fel a dühkifejezés jobb módjait..

Ahelyett Ajánlja fel a dühkifejezés jobb módjait..

hogy...

Ahelyett Ajánlja fel a dühkifejezés jobb módjait..

hogy...

33
 A foglalkozás hátralevő részét a képregények tanulmányozásával töltöttük.
Utána beszélgettünk az egyes módszerekről, és a saját helyzetünkhöz próbál -
tuk alakítani őket.
- Talán legközelebb, amikor a fiam amiatt panaszkodik, hogy a nagymama
túl sok időt tölt a picivel, azt mondhatnám neki, hogy „szeretnéd, ha több időt
töltene veled a nagyi".
- Legközelebb, ha Andi meg akarja ütni az öccsét, azt mondom majd neki,
hogy fejezze ki a mérgét inkább szavakkal.
Mindenki azon töprengett, hogyan tudná ezeket a módszereket a saját csa -
ládjában meglévő testvérproblémákra alkalmazni.
Egyszer csak észrevettem, hogy egyesek üveges tekintettel merednek ma -
guk elé. Sebaj, úgyis vége volt a foglalkozásnak.
Mindenki elkezdett összepakolni, és közben vicces párbeszédek zajlottak le.
- Ki tudja ezt a sok mindent megjegyezni?
- Rosszul vagyok. Szinte az összes mondat elhagyta már a számat, amire
ma azt mondtuk, hogy nem szabad mondani.
- Ez nekem sok. Könnyebb lenne hetente egyszer elküldeni a gyerekeket
egy pszichológushoz.
- Hetente egyszer? Nálunk annyi a gond, hogy olyan terapeuta kéne, aki
nálunk is lakik.
Hallgattam a szülőket, és közben töprengtem. - Nagyon nyugtalanító do-
log, amikor az ember ilyen köztes állapotban van. Most már tudja, hogy mi
a rossz, de azt még nem tudja, hogyan javíthatná ki. Nem csoda, hogy ilyen
nyugtalanok.
De azt is tudtam, hogy ez a kellemetlen érzés el fog múlni. Hiszen én magam
is megtapasztaltam már ezt. Csak idő, gyakorlás, no meg szerencse kérdése, és
hamarosan ő maguk is látni fogják, hogy ezek a módszerek nem haladják meg
a képességeiket. Még ők sem tudják, de már elindultak az úton.

34
Gyors emlékeztető...

SZÜKSÉGÜK VAN A TESTVÉREKNEK ARRA, HOGY AZ

EGYMÁS IRÁNTI ÉRZÉSEIKET A SZÜLŐK ELFOGADJÁK

GYEREK: Nem igaz, kinyírom! Elvette az új korcsolyámat.

SZAVAKKAL, AMELYEK KIFEJEZIK AZ ÉRZÉST

„Nagyon mérgesnek látszol."

vagy

VÁGYTELJESÍTÉSSEL

„Szeretnéd, ha előbb elkérné a dolgaidat."

vagy

SZIMBOLIKUS VAGY KREATÍV TEVÉKENYSÉGGEL

„Mit szólnál hozzá, ha csinálnánk egy „Magánterület" táblát, és a szek-

rényedre akasztanánk?"

MEG KELL ÁLLÍTANUNK A GYEREKEKET, HA

EGYMÁST BÁNTJÁK

„Elég! A többi ember nem azért van, hogy rajtuk vezesd le a dühödet!"

ÉS MEG KELL MUTATNUNK, HOGYAN LEHET ELFOGADHATÓ

MÓDON MEGSZABADULNI A DÜHÜKTŐL

„Mondd el neki, hogy milyen mérges vagy! Mondd azt, hogy „nem aka-
rom, hogy az engedélyem nélkül használd a korcsolyámat"!

35
 KÉRDÉSEK

A következő alkalommal a szülők tele voltak kérdésekkel, és alig várták, hogy

elmesélhessék, mi történt odahaza. Lássuk előbb a kérdéseket.

Megpróbáltam a fiam tudtára hozni, hogy megértem a dühét. Még azt is

mondtam neki, hogy „tudom, mennyire utálod a bátyád". De mintha ez még
dühösebbé tette volna. „Nem is utálom" mondta. Mit csináltam rosszul?

A gyerekek általában vegyes érzelmeket táplálnak a testvéreik iránt, és ál-

talában kényelmetlenül érik magukat vagy mérgesek lesznek, ha valaki azt
mondja nekik, hogy utálják a testvérüket. Az alábbi kijelentés talán jobban
segített volna az adott helyzetben: „Úgy látom, hogy kétféle érzés kavarog
benned a bátyáddal kapcsolatban. Néha nagyon szereted őt, máskor viszont
állati mérgessé tud tenni."

De mit teszel azzal a gyerekkel, aki folyton azt hajtogatja, hogy utálja a
testvérét? Ha azt mondom: „Szóval utálod őt", erre ő azt válaszolja, hogy
„Igen, utálom". Én meg: „Hú, nagyon utálhatod őt". Erre ő: „Pontosan így
van. Nagyon utálom". Ezzel sehova sem jutunk.

Ha segíteni akarunk a gyereknek, hogy kilépjen ebből a dühös mókuskerék -

ből, olyan kifejezésmódot kell a számára biztosítanunk, amellyel tovább lép -
het. Az alábbiak közül bármelyik segíthet:

„Látom, nagyon mérges vagy Dávidra."

„Valamivel nagyon felbosszantott."
„Valami olyasmit mondhatott, amitől nagyon mérges lettél."
„Szeretnél többet is elmondani nekem erről?"

Azt szoktam mondani a hároméves lányomnak, hogy ne a kicsit üsse, ha-

nem menjen be a szobájába, és verje meg a babát. De ő nem hajlandó erre,
hanem továbbra is a kicsit támadja. Továbbra is próbálkozzam ezzel a mód-
szerrel?

Különbséget kell tenni aközött, hogy elküldjük magunktól a gyereket, és arra

utasítjuk, hogy üsse a babáját, valamint aközött, hogy úgy kérjük másfajta
dühkifejezésre, hogy mi is ott vagyunk. Hasznosabb lenne azt mondani, hogy

36
„nem hagyhatom, hogy a kicsit bántsad, inkább mutasd meg a babán, hogy
mit érzel".
A kulcsszó itt a „mutasd meg". Mialatt a gyerek a babát szidja vagy püföli, a
szülő szavakba öntheti, amit a gyerek érezhet.
„Nagyon idegesít a húgod."
„Néha rettentően felbosszant."
„Örülök, hogy megmutattad. Ha máskor is így érzel, mindenképp mondd
el nekem."

Megpróbáltam rávenni a hároméves lányomat, hogy a babáján mutassa

meg, amit a húga iránt érez. De amikor a padlóba verte a baba fejét, rá kel-
lett jönnöm, hogy nem vagyok képes ezt végignézni. Csak én érzek így?

Nem vagy egyedül ezzel az érzésével. Többeknek is volt hasonló reakciója, és

utána sokkal jobban el tudták viselni, ha a gyerek egy régi párnán, gyurmán
vagy rajzban fejezte ki az érzéseit. „Le
tudnád rajzolni, hogy mit érzel?"
„Azok a fekete vonalak nekem azt mutatják, hogy nagyon mérges vagy."
„Ahogy azt a párnát rázod, igazán kifejezi, mennyire dühös vagy."
Ha pedig nincs a kezünk ügyében más, akkor szavakat is használhatunk.
„Nem engedem meg, hogy a kicsit csipkedd, de szavakkal elmondhatod,
hogy milyen dühös vagy. Jó hangosan mondd azt, 'nagyon mérges va -
gyok'."

Észrevettem, hogy amikor vendégségbe jönnek a rokonaink, és mindenki

a kicsit ajnározza, az ötéves fiam csak szomorúan üldögél. Később persze a
kicsin vezeti le a haragját. Tehetnék valamit ez ellen?

Milyen jó is lenne, ha el tudnánk néha némítani ezeket a drága jó rokonokat!

Ha előre nem tudjuk a rokonok figyelmét felhívni erre a problémára, akkor
legalább a gyereknek segíthetünk a fájdalmát feldolgozni azzal, hogy beszé -
lünk az érzéseiről.
„Biztos nehéz lehet azt nézni, ahogy mindenki a húgodnak gügyög, és folyton
azt mondogatja, hogy mennyire cuki. Még az sem vigasztalhat nagyon, hogy
ugyanezt csinálták, amikor te voltál kisbaba. Ha megint így viselkednek, ak-
kor adj nekem valami jelet. Mondjuk, kacsints rám, és én visszakacsintok rád.
így majd tudni fogod, hogy tudom, mit érzel. Legyen ez a kettőnk titka."

37
A fiam képtelen a húga nézőpontjából látni a dolgokat. Mostanában min-
dig megkérdezem tőle, hogy ő mit erezne, ha valaki ezt csinálná vele, de
sohasem válaszol. Miért van ez?

Ez a kérdés kellemetlen helyzetbe hozza a gyereket. Ha őszintén válaszolna,

el kellene ismernie, hogy nem örülne neki. Ha azt akarja, hogy a fia a má -
sik nézőpontját is figyelembe vegye, akkor jelezze, hogy bízik benne: „Biztos
vagyok benne, hogy el tudod képzelni, milyen lenne, ha valaki veled tenné
ugyanezt." Erre a gyerek kénytelen elgondolkodni. „Vajon el tudom képzelni?
Tényleg, milyen érzés lenne?" De nem kell másnak válaszolnia, csak önmagá-
nak. És ez éppen elég.

A kamaszkorú lányom állandóan a bátyjára panaszkodik. Néha már képte-

len vagyok elviselni. Muszáj meghallgatnom őt minden egyes alkalommal,
amikor odajön hozzám?

Mindannyiunk számára vannak olyan pillanatok, amikor nincs ener -

giánk odafigyelni. Fontos, hogy a gyerekeink ezzel tisztában legyenek.
Azt mondhatja a lányának: „Látom, nagyon felbosszantott a bátyád, de
most nem tudok rád figyelni. Üljünk le vacsora után, és beszéljük meg."
Az egyik anyuka, akinek elege lett az örökös panaszáradatból, vett a gyereke-
inek egy-egy jegyzetfüzetet, amelybe írhattak vagy rajzolhattak, amikor mér-
gesek voltak a másikra. Azonnal használatba is vették a füzeteket, és érezhe -
tően kevesebbet is szaladgáltak anyukához ezután a panaszaikkal.

A TÖRTÉNETEK

Évek óta vezetek csoportfoglalkozásokat, mégis újra és újra meglep, hogy már
néhány alkalom után is milyen eredeti és ötletes módon alkalmazzák otthon a
szülők az órákon hallottakat. Az alábbi történetek nagy része szóról szóra így
hangzott el. Néhánynál a gyerekek neveit megváltoztattuk.
Az első két történet mindenkit nagyon meglepett. Ugyanis még meg sem
született babák okozták a galibát.

A hetedik hónapban vagyok. Amikor először mondtam el az ötéves

Annának, hogy testvére lesz, nem mondott semmit. A múlt héten viszont
megérintette a hasam, és azt mondta: „Utálom a kisbabát." Nagyon meg-
döbbentem, de örültem, hogy beszélni kezdett róla. Tudtam ugyanis,

38
hogyha képes beszélni ezekről az érzéseiről az azt jelenti, hogy megbízik
bennem. De hiába voltam felkészülve, mégis olyan érzés volt, mintha
fejbe vágtak volna.
Azt mondtam neki: - Örülök, hogy elmondtad, Anna. Attól félsz, hogy
a kisbaba miatt anyának kevesebb ideje lesz rád? - Bólintott. - Ha majd
tényleg így érzed, kérlek, mindenképpen mondd el nekem, és igyekezni
fogok, hogy több időt töltsék veled.
Sikerült szörnyet a lecsillapítani, és azóta nem is hozta fel a lányom a
témát.

Amikor a feleségemmel elmondtuk a hatéves Misinek, hogy az anyu-

kája terhes, elsőre izgatottnak látszott. Aztán elgondolkozott egy pilla -
natra. - Szó sem lehet róla - mondta utána. Ezt követően elkezdett éjszaka
bepisilni.
Misi egyáltalán nem volt ellenséges a kicsivel, amikor az megszületett.
Éppen ellenkezőleg, remekül viselkedett vele: a karjába vette, vigyázott
rá, megvédte. Viszont amit az anyjával művelt! Rúgni, ütni próbálta, de
ezt a feleségem leállította. - Nem engedem meg, hogy bántsál - mondta
neki. Erre a fiam mindent összekent a lakásban fogkrémmel és más kré -
mekkel. Ráadásul még a tanára is felhívott minket. Mint mondta, Misi
mostanában nem figyel oda az órán, és „nagyon rövid ideig tud csak
egyvalamire koncentrálni".
Elkezdtünk a feleségemmel töprengeni a dolgon, és arra jutottunk,
hogy talán azért viselkedik így, mert soha nem hagytuk neki, hogy ki-
adja magából a negatív érzéseit. Kipróbáltam néhány dolgot, amiről a
foglalkozáson beszéltünk. - Fel híd bosszantani téged, amikor azt látod,
hogy anya folyton a kicsivel van elfoglalva. Eteti, pelenkázza. Aztán a
feleségem is kipróbálta ezt a módszert. - Néha, amikor egy anyukának
ismét kisbabája születik, a többi gyereke azt hiszi, hogy őket már nem is
szereti annyira. Ha bármikor ilyesmi jár az eszedben, gyere ide hozzám,
és megölellek. - Ezen kívül mindketten igyekszünk több időt tölteni vele
kettesben, a kicsi nélkül.
Egyértelműen segített az új megközelítés. Sokkal jobban viselkedik
otthon. Ami pedig az iskolát illeti, a múltkori fogadóórán azt mondta
nekünk a tanára: - Nem akarok hinni a szememnek. Fogalmam sincs, mi
történt Misivel, de ő lett az egyik legjobb tanuló az osztályban. Olvasás -
ban pedig egyenesen ő a legjobb.

39
 Az alábbi történet egy tízéves kisfiúról, Mátéról szól, és arról, hogy az ő
anyukája miként próbálta ki a csoportfoglalkozáson tanult új módszereket ott-
hon: igyekszik elfogadni a fia érzéseit, még akkor is, ha nagyon felbosszantják.

Néhány nappal a múltkori foglalkozás után történt az alábbi eset.

Vártam a gyerekeimet haza az iskolából. Már aggódni kezdtem, annyira
késésben voltak. Ki is mentem a ház elé. Erre mit látok? A hatéves Péter
fiam sírva jön hazafele. A tízéves Máté kissé lemaradva követi.
Odaszaladtam Petihez. Elmondta, hogy Máté megütötte, fellökte és
belerúgott.
Elborult az agyam. Legszívesebben megütöttem volna Mátét, de meg-
állj-t parancsoltam magamnak. Ehelyett inkább megöleltem Petit, és
igyekeztem megvigasztalni őt. Amikor nagy nehezen megnyugodott,
adtam neki egy sutit, és elment játszani.
Ezalatt Máté mindvégig a háttérből figyelte az eseményeket. - És azt
mikor akarod meghallgatni, hogy szerintem hogy történt? - kérdezte,
amikor Peti kiment a szobából. - Most - válaszoltam. Erre elmesélte,
hogy három gyerek azzal fenyegette meg a buszon, hogy megverik.
Amikor leszálltak, ő beszaladt a fák mögé, hogy elmeneküljön előlük,
és eközben eldobta az iskolatáskáját. Amikor végre tiszta lett a levegő és
előjött, azt látta, hogy az öccsénél van az ő iskolatáskája. Pedig Petinek
semmi joga nem volt hozzá, hogy felvegye a földről, így hát semmi rossz
nincs abban, hogy megverte az öccsét, hiszen az kiprovokálta.
Máténak az volt a szerencséje, hogy előtte néhány nappal voltam a
csoportfoglalkozáson. - Szóval úgy érzed, hogy Peti megérdemelte a ve -
rést, mert haza akarta hozni neked a táskádat.
- Pontosan - kiabálta Máté. - Az az én táskám.
Nem tudtam, mit is mondjak erre, úgyhogy inkább kimentem a kony -
hába vacsorát készíteni. Nem sokkal később Máté is utánam jött, és szó
nélkül ácsorgott mellettem. Ránéztem. - Mondani akarok valamit, de
nem megy - mondta nagyon halkan.
Biztosítottam róla, hogy hallgatom. De ő csak állt ott nagyon szomo -
rúan, és képtelen volt bármit is mondani. - És mi lenne, ha leírnád?
Fogott egy darab papírt, és ezt írta rá: „Attól félek, túlságosan is durva
voltam Petivel."
- Ó - mindössze ennyit válaszoltam.
Továbbra is nagyon elkeseredett képpel állt mellettem. - Nagyon
rosszul érzed magad most emiatt - mondtam.

40
 Bólintott. Majd ömleni kezdett belőle a szó, szabad utat engedve az
esettel kapcsolatos összes érzésének. Mérges volt... azok a fiúk nagyon
megijesztették. - Tudod, anya - mondta végül, - azt hiszem, hogy nem
bántottam volna Petit, ha azok a srácok nem kötöttek volna belém.
- Értem - válaszoltam.
Az este további részében Máté erejét megfeszítve igyekezett kedvesen
viselkedni az öccsével.

Az egyik apuka nagyon eredeti módszert talált ki arra, hogyan fogadja el az

ellenséges érzéseket, amelyeket a lánya az öccse iránt érez. Nem csupán „sza-
vakba foglalta a gyerek érzéseit", hanem papírra is vetette ezeket a szavakat.

Tegnap este Vera panaszkodni kezdett az öccsére. A szavai tele voltak

keserűséggel. Annyira belelovallta magát a dologba, hogy meg sem hal-
lotta, amikor azt mondtam neki, hogy megértem az érzéseit. Végül aztán
fogtam egy ceruzát, és megpróbáltam leírni, amit mond.

1. Vera nagyon helyteleníti, amikor Gábor belehallgat a telefonbeszélgetéseibe.

2. Utálja, amikor az öccse hangosan rág evés közben, és a fogához koccantja a

villát. Undorítónak találja.

3. Vera úgy érzi, hogy Gábornak nincs joga kopogás nélkül bemenni az ő szo
bájába. Azt meg végképp nehezményezi, hogy Gábor csak nevet rajta, amikor ő
kiabál vele, hogy menjen ki.

Amikor végre levegőt vett a lányom, visszaolvastam neki, amit leír -

tam. Nagyon tetszett neki, hogy a saját szavait visszahallhatja így. Meg -
kérdeztem, hogy van-e még valami, amit hozzá szeretne tenni. Naná,
hogy volt! Két bosszantó dolgot mondott még, és azokat is leírtam.
Aztán Verához fordultam. - Márk az, akinek igazából látnia kellene
ezt a listát. De úgy érzem, hogy nem lenne a legjobb ötlet, ha egyszerre
mind az öt panasszal letámadnánk. Ki tudnál választani közülük egyet
vagy kettőt, ami a leginkább zavar?
Vera elvette a papírt, végigolvasta a listát, majd bekarikázott két té-
telt. Aztán zsebre tette a lapot. Fogalmam nincs, hogy ezután mi történt.
Nagy bennem a kísértés, hogy rákérdezzek, de azt hiszem, jobban te-
szem, ha nem folyók bele a dolgokba.

41
 A szülők kísérletező kedvükben voltak, és kíváncsian tesztelték, hogy mi
történik, ha képzeletben adják meg a gyerekeknek, amit a valóságban nem
lehet. Néha nagyon meglepte őket az eredmény.

Az ötéves Balázs sírva jött oda hozzám, és hosszasan mesélte a sérel-

meit. Gergő mindenféle gonoszságokat művelt vele, majd kihajította a
szobából, és csótánynak nevezte.

ANYA : Ez nagyon rosszul eshetett neked. Jobban szeretted volna, ha

normálisan mondja meg neked, hogy egyedül szeretne lenni.
BALÁZS: (Nem mond semmit, de abbahagyja a sírást.)
ANYA: Bárcsak azt mondaná, hogy „Gyere, Balázs, játsszunk!"
BALÁZS : Igen, és azt is hagyná, hogy belenézzek a teleszkópjába.
ANYA: És nem mondaná meg, hogy mennyi ideig.
BALÁZS : És adna nekem egy-két matricát. Ha lenne kistestvérem, én biz-
tos odaadnám neki.
ANYA: Pontosan tudod, hogy milyen báty lennél.
BALÁZS: Igen! (majd hirtelen felcsillan a szeme) Szeretnék egy kistestvért!

Erre már nem tudtam, mit mondhatnék.

Az új módszerek elsajátítása közben felmerült egy probléma. Mégpedig

az, hogy a szülők folyton idegeskedtek, hogy mindig „jókat mondjanak" és
„helyesen cselekedjenek". Szerencsére hamarosan rájöttek, hogy mindig van
lehetőség a javításra, íme egy apuka története, aki egy heves vita kellős köze-
pén váltott gyökeresen a beszédmódján.

A nyolcéves Liza születésnapját nagyon rosszul viselte a tizenegy éves

Pali fiam. Folyton morgott, és rossz volt a kedve. Semmilyen módon nem
volt hajlandó részt venni benne. Amikor a feleségem megkérte, hogy
szedje össze a holmijait a pincéből - ahol a bulit készültünk megtartani -,
azt mondta az anyjának, hogy „szállj le rólam". Annyira felbosszantott,
hogy idegesítenek neveztem, és elküldtem a szobájába. El is ment, és úgy
bevágta maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a ház.
Egyszerűen fel nem foghattam, hogy viselkedhet ilyen gyerekesen.
Azért mégis csak tizenegy éves. Aztán belém vágott a gondolat, hogy
a húga születésnapja körüli készülődés még ebben a korban is hatással
lehetett rá. Sokkal együttérzőbb voltam, mire a szobájához mentem.

42
 - Gondolom, elég idegesítő lehet, ha mást sem hall az ember egész
héten, mint hogy „buli, buli, buli" - mondtam. - Különösen, hogy a te
születésnapod még olyan távol van.
- Öt hónap múlva lesz - mondta mérgesen.
- Szerintem, van az hat is.
Az ujjain kezdte számolni a hónapokat. - Április, május, június, július,
szeptember.
- És az augusztussal mi lesz? - kérdeztem.
- Ne már! Az augusztust teljesen elfelejtettem. Hülye augusztus! így
még messzebb van a szülinapom.
- Gondolom, nem bánnád, ha októbert ide lehetne varázsolni március
után, hogy azonnal nekiállhass a születésnapod szervezésének.
És végre - aznap először - elmosolyodott. Még egy darabig fantáziál-
tunk egy kicsit, majd kijöttem a szobájából.
Néhány perccel később már a pincében is volt a fiam, és fütyörészve
szedte össze a cuccait.

Nehezen kaptak rá a szülők a kreatív megoldások alkalmazására. Nem

ment egykönnyen, hogy rávegyék a gyerekeket arra, hogy egymás iránt érzett
negatív érzéseiket kreatív módon fejezzék ki. Az egyik anyuka azt mesélte,
hogy ő néhányszor megpróbálta rávenni a gyerekeket arra, hogy írják vagy
rajzolják ki magukból, amit éreznek, de a gyerekek nemet mondtak erre. Erre
valaki felhívta a nő figyelmét rá, hogy a gyerekek mennyire szeretik utánozni
a szülői viselkedést. Talán ha legközelebb ő is leülne írni vagy rajzolni, amikor
mérges, az segítene.
Az anyuka udvariasan hallgatott, de látszott rajta, hogy kétségei vannak. A
következő alkalommal azonban az alábbi történetet mesélte el.

A múltkori foglalkozást követő reggelen nem tudtam bekapcsolni a

tévét. Felhívtam hát a gondnokunkat, aki ki is jött nyomban. Kevesebb,
mint tíz másodperc alatt kiderítette, hogy mi a gond. Nem volt a tévé
rendesen bedugva a falba. Rácsapott egyet, és tévé ismét működött. Telje-
sen hülyének éreztem magam.
Majd fogta magát és felszámolta nekem a teljes kiszállási díjat adóval,
mindennel együtt. Megpróbáltam megegyezni vele, de nem volt hajlandó
engedni. - Felesleges ezen felkapnia a vizet, nem ér az egész annyit - szólt
vissza az ajtóból.

43
 Legszívesebben káromkodni kezdtem volna, de visszatartott, hogy a
gyerekeim ott álltak a szobában, és minket figyeltek. Fogtam egy jegyzet-
tömböt, és ezt írtam az oldal tetejére:

MÉRGES VAGYOK!!!
Gyűlölöm ezt az embert! Rabló!
Egy pitiáner tolvaj!
Soha többé nem hívom ki.
És a szomszédoknak is elmesélem, hogy viselkedett.

Majd rajzoltam egy ronda képet róla: a nyelve kilógott a szájából, a

szeme helyén pedig dollárjelek voltak.
Máris jobban éreztem magam, és a rajzom láttán még el is nevettem
magam. A gyerekek alig várták, hogy a férjem hazaérjen, és elmesélhes-
sék neki, mi történt.
Elsőre ő is nagyon felhúzta magát, de a rajz végül megnevettette.
Ezzel kezdődött minden. Azóta a gyerekeim folyton írnak és rajzolnak.
A tízéves fiam ezt írta a bátyjáról:

MÁRK JELLEMHIBÁINAK LISTÁJA

1. Buta
2. Ostoba
3. Idióta
4. Szellemi fogyatékos
5. Piszkálódós
6. Szemét
7. Lusta
8. Megjátszós
9. Fura
W. Tök hülye
KÖVETKEZTETÉS:
Ha megismered Márkot, azonnal UTALNI fogod. Ez szupertitkos információ.
A Titkosrendőrség

És íme egy rajz, amit a lányom adott nekem valamelyik reggel. - Márk di -
rekt eltörte a piros zsírkrétámat. Ez a kép azt mutatja, hogy milyen mérges
vagyok rá.

44
 A csoportból két szülő is különösen nehéz helyzetben volt. Mindkettőnél a
nagyobbik gyerek fizikailag is bántalmazta a kicsit. Valamennyi új módszert
igyekeztek otthon használni, de a „fejezd ki szóval" volt a leggyakrabban
alkalmazott.
Néha nagyon durva szavak hagyták el a gyerekek száját, amiktől a szülők
igencsak megrémültek, viszont a támadások száma drámaian csökkent.

A gyerekek Kriszti szobájában veszekedtek. A szóváltás egyre hevesebb

lett, majd hirtelen Dávid kiviharzott a szobából. Bement a saját szobájába.
Valamivel később visszament Krisztihez. - Tudod, milyen mérges va-
gyok rád? Annyira mérges vagyok, hogy azt kívánom, bárcsak beléd is
ilyen lyukakat szúrhatnék, mint a papírba - mondta a húgának. Hallani

45
 lehetett, ahogy a toll többször egymás után átszúrja a papírt. - Nem té-
ged bántalak, de ha tudnád, mennyire szeretném, hogy te legyél ez a
darab papír!
Elképesztő változás ez a fiam viselkedésében. Két héttel korábban
még biztosan bántotta volna a húgát ugyanebben a helyzetben.

A hétéves Kinga képtelen uralkodni magán. Elég, ha az öccse csúnyán

néz rá, és ő máris kész megverni őt. Tegnap éppen az autópályán men -
tünk 100-zal, amikor megint rákezdte.

KINGA: (sikít) Balázs szemen talált a pörgettyűjével!

BALÁZS: Nem is!
KINGA: Hazug!
BALÁZS : Jól van, de nem direkt csináltam. Csak megpörgettem.

Belenéztem a visszapillantótükörbe, és láttam, hogy Kinga máris ütésre

emeli az öklét.

ÉN: Ó, Kinga, ez biztos fájhatott! Még ha véletlenül történik, akkor is

fájdalmas dolog, ha az embert szemen találják. És nagyon fel is
tudja dühíteni az ilyesmi. Mondd el Balázsnak, hogy mit érzel!

Kinga erre válogatott szitkokat szórt az öccse fejére, de legalább a kezét

nem emelte rá. Meg voltam döbbenve.

Voltak szülők, akik nagyon le voltak nyűgözve a gyerek viselkedésében

beállt javulás láttán. Mások viszont nem érezték jól magukat, amikor az egyik
gyerekük gyűlöletes dolgokat mondott a másikra. Elbeszélgettünk erről a té -
máról, és arra jutottunk, hogy leginkább úgy lehet a gyereket a kulturált be -
szédre szoktatni, ha mi magunk is úgy beszélünk, mint amit elvárunk tőlük.
Ha ragaszkodunk hozzá, hogy gyermekünk ne verekedéssel és csúfolódással
fejezze ki haragját, akkor magunknak is más módokat kell találnunk erre. íme
az egyik apuka példája:

Három kamasz lányom van, és nagy hagyománya van nálunk a go-

nosz csúfolódásnak. A feleségem és én is különféle jelzőkkel látjuk el

46
 őket, és ők is egymást. A múlt heti foglalkozás után rájöttünk, hogy fel
kell hagynunk ezzel. Néhány nappal ezelőtt a lányok éppen egy doboz
fagyin veszekedtek, és az egyikünk „disznónak" nevezte a másikat.
Erre azt mondtam: - Álljunk meg egy pillanatra! Anyátoknak és ne -
kem új ötletünk van. Mi lenne, ha leülnénk és megbeszélnénk.
Mindannyian leültünk, és én belekezdtem. - Tudjátok, szerintünk na-
gyon sok fájdalmat okozunk egymásnak ezekkel a jelzőkkel. Mi is bán-
tunk titeket, és ti is egymást. Jó lenne, ha megpróbálnánk ezt abbahagyni.
Egyszer s mindenkorra.
Nem hozta őket különösebben lázba a dolog. - Jól van, apa, abbahagy-
juk - mondták. Ami viszont jó, hogy most végre van, mire hivatkoznunk.
Ugyanis, ha nekiállnak veszekedni, és az egyik azt mondja a másiknak,
hogy „takarodj a szobámból, te szemétláda", közbe tudok lépni azzal:
- Hé, megegyeztünk valamiben. Többet nem használunk ilyen szavakat.
Én sem csinálom, és ti sem csináljátok. Mondd el a testvérednek, hogy
mivel bosszantott fel.
És ők is ezt mondják nekem, amikor elvesztem a fejem. - Apa, azt
hittem, abban maradtunk, hogy nem mondunk egymásra ilyeneket
- mondják. - Igazad van, igazad van - válaszolom erre. - Bocsánat, de
nagyon mérges voltam. Szóval, nem szeretem, amikor...
Nem nagy dolog, tudom, de mégis mekkora változás ez az életünkben.

Az alábbi történetet egy olyan anyuka mesélte el, aki régebben gyakran
elfenekelte az ötéves fiát, amikor az a kicsit piszkálta. Ezúttal más módszerrel
próbálkozott.

Nagyon rosszul indult a napom. Mindkét gyerek roppant nyűgös volt.

Hazaérve a bevásárlásból örömmel láttam, hogy a kicsi végre elaludt
a kocsiban. Gondoltam, hogy így majd lesz időm kipakolni mindent,
mielőtt megetetem. Kipakolás közben a fiam folyamatosan nyafogott
és idegesített. Kiküldtem a kocsihoz, hogy nézze meg, minden rendben
van-e a húgával. Túl sokáig volt távol, úgyhogy utána mentem. Kata sírt.
Andris pedig az orra előtt rázta a csörgőt. Megkérdeztem Andrist, hogy
ő ébresztette-e fel a húgát. Kiderült, hogy igen, mivel felbosszantotta,
hogy a kicsi olyan sokáig alszik.
Iszonyú önuralomra volt szükségem, hogy ne csapjak oda. Ehelyett
inkább az ülésre csaptam, és kiabálni kezdtem, hogy milyen mérges va -
gyok. Aztán kivettem Katát az üléséből és bevittem a házba.

47
 Andris nem akart bejönni. Önmagára kiszabott büntetésként bezárta
magát az autóba. -Jól van, üldögéljen csak ott egy darabig - gondoltam.
Olyan tíz perc múlva Andris bejött a házba, és azt mondta, hogy utálja
magát. Eddigre már lecsillapodott a haragom.
- Úgy érzem, nincs minden rendben - mondtam. - Beszélgessünk
erről. - Leültünk a konyhaasztalhoz. - Néha szereted a húgodat, néha
viszont felbosszant. Nagyon-nagyon felbosszant. Andris bólintott.
- Találjuk ki, hogyan lehetne ezen segíteni.
Mielőtt bármi mást mondhattam volna, Andris közbevágott. - Jobb
lenne, ha nem engednéd a közelembe Katit, amikor mérges vagyok, mert
mindig rajta töltöm ki a dühömet.
Nagyon megdöbbentett, hogy mennyire tisztában van a fiam a saját
érzéseivel. Azelőtt nem tudtam, hogy egy ötéves képes így szavakba
önteni, amit érez. Azóta sok esetben sikerült a lehetséges problémákat
kikerülnünk. Ha rossz a kedve, megkér, hogy hadd üljön máshová az
autóban. Vagy amikor Kati zavarja őt, megkérdezem, hogy nem lenne-e
kedve a másik szobában játszani inkább.

Az utolsó esetet egy olyan anyuka mesélte el, aki többnyire szótlanul ült a
foglalkozásokon. Őt hallgatva Dorothy Baruch visszatérő témája jutott eszem-
be: amíg a rossz érzések napvilágra nem kerülnek, a jóknak sincs helyük.

Mindig éreztem, hogy a hétéves Anna lányom kicsit féltékeny a há -

roméves húgára. Nem mintha csúnyán viselkedne vele. Nem szokta
megütni. Inkább csak arról van szó, hogy semmibe veszi a húgát. De An-
nával nem könnyű az ilyesmiről beszélni. Nem szokta elmondani, hogy
mi bántja. Nagyon hasonlít rám.
A lényeg, hogy a minap arra kértem Annát, hogy üljön le velem a ka -
napéra, amíg a kicsi alszik. Átöleltem. - Örülök, hogy kettesben lehetünk
kicsit. Jó régen nem volt már olyan, hogy csak veled beszélgettem. Azon
gondolkodtam, hogy néha baromi idegesítő lehet, ha az embernek van
egy kisebb testvére. Mindent meg kell osztanod vele: a szobádat, a játé-
kaidat, sőt, még az anyukádat is.
Mintha egy gát szakadt volna át. Anna csak mondta és mondta. Alig
akartam hinni a fülemnek, olyan szörnyű dolgokat mondott. Hogy men-
nyire gyűlöli a húgát, és néha azt kívánja, bárcsak meghalna a kicsi. Fi-
zikai rosszullét kerülgetett. Szerencsére megszólalt a telefon, mert őszin-
tén megmondom, nem tudom, meddig tudtam volna még hallgatni.

48
 Aznap este, amikor felmentem a szobájukba, hogy betakarjam őket,
nem akartam hinni a szememnek. Egy ágyban aludtak, és szorosan át-
ölelték egymást!

Amikor mindezek a történetek elhangzottak, döbbenten néztünk egymásra

a csoporttagokkal. Milyen különös és erőteljes változáson mentek át a csalá-
dok! Nehezen megérthető önellentmondásnak tűnt mindez:

Ha mindenáron jó érzéseket várunk el a testvérektől egymás iránt, az rossz

érzésekhez vezet.

Ha megengedjük nekik, hogy rosszat is erezzenek egymás iránt, az jó érzésekhez

vezet.

Mintha kerülőutat kellene megtennünk ahhoz, hogy a testvérek közötti

harmóniát el tudjuk érni. Mégis, ez az út a legrövidebb.
 3 AZ
ÖSSZEHASONLÍTGATÁS
VESZÉLYEI

Eddig azt a heves versengést vettük szemügyre, amely a testvérekből belülről

fakad, és amelyet mindenféle szülői ráhatás nélkül maguk visznek bele a test-
vérkapcsolatba. A harmadik foglalkozást egy kérdéssel kezdtem: tudnának-e
a jelenlévők olyan eseteket mondani, amikor mi, szülők is ráteszünk egy la-
páttal erre a versengésre.
Valaki felkiáltott: - Folyton összehasonlítgatunk!
Ezen senki nem kezdett el vitatkozni. Mindenki egyetértett abban, hogy az
összehasonlítás csak olaj a tűzre. Azért gondoltam, mégiscsak kipróbáljuk a
saját bőrünkön is, milyen érzés, ha a másikhoz hasonlítanak.
- Ti lesztek a gyerekeim - mondtam szülőknek. - Kérem, hogy zsigerből
reagáljatok az alábbi kijelentésekre:
„Éva olyan illemtudóan eszik. Őt bezzeg sosem látod kézzel nyúlni az
ételhez."
„Hogy hagyhattad a házidolgozatot az utolsó pillanatra? A bátyád mindig
jóval a leadási határidő előtt befejezi a feladatait."
„Miért nem tudsz odafigyelni magadra? Nézd meg Bálintot! Bezzeg ő
mindig tiszta és szépen van felöltözve: rövid a haja, az inge be van tűrve. Jó
ránézni."
Az alábbi reakciók jöttek:
„Majd jól belelököm Bálintot egy tócsába."
„Ki nem állhatom a bátyám!"
„Mindenkit jobban szeretsz nálam."
„Bármit is teszek, az mindig rossz."
„Nem szeretsz olyannak, amilyen vagyok."
„Úgysem leszek sosem olyan, amilyennek látni szeretnél. Akkor meg mit
erőlködsz?"
„Ha már nem lehetek a legjobb, akkor majd én leszek a legrosszabb."

50
 Nagyon meglepett, hogy milyen heves düh és elkeseredettség hallatszott ki
a válaszokból. A legutolsó válasz különösen elképesztett. Vajon tényleg van
olyan, hogy egy gyerek elhatározza, ő lesz a legrosszabb, ha már nem lehet a
legjobb?
Néhány szülő rögtön meg is erősítette ezt a lehetőséget a saját életükből
vett példákkal.
Az egyik anyuka azonban megrázta a fejét. - Nem minden esetben van
ez így - mondta. - Nem minden gyerekben van ilyen küzdőszellem. Inkább
feladják az egészet. Én legalábbis feladtam. Az anyám annyiszor a tudtom-
ra hozta, hogy Dóri, a testvérem milyen nagyszerű, és milyen tehetségtelen
vagyok én őhozzá képest, hogy sokszor még azon is elgondolkodtam, vajon
minek is szült engem? Eletem legjobb döntése az volt, amikor több ezer kilo-
méterre költöztem mindkettejüktől.
- A mai napig előre rettegek minden egyes családi összejöveteltől, mert az
anyám még mindig képes a lelkembe gázolni. Abban a pillanatban elkezdi,
ahogy meglát: „Jaj, édesem olyan lapos a hajad. Talán neked is olyan frizurát
kellene viselned, mint Dórinak"... „Hogy megy a suli Fanninak és Attilának?
Dóri gyerekei mind kitűnő tanulók"... „Dóri új munkája egyszerűen fantasz
tikus, és remek a fizetése is. Ez a te testvérkéd mindig megszerzi, amit szeret
ne!" Hetekbe telik, mire kiheverem az ilyen összejöveteleket.
Együttérző moraj szaladt végig a termen. - Az apám örökké összehason-
lítgatta a két bátyámat - kezdte egy férfi komoran. - A bátyáim kamaszok
voltak amikor apánk meghalt, de pontosan ott folytatták, ahol ő abbahagyta.
Elképesztő. Az egyikük negyvenhárom, a másikuk negyvenhét éves. Bizo-
nyos fokig tudják, hogy nevetséges, amit művelnek, de mégsem képesek
abbahagyni. Még a vesebetegségükkel is versenyeznek. Hogy melyikük a
betegebb, kinek súlyosabb a baja, kinek kell több gyógyszert szednie, melyik
módszer hatékonyabb a kezelésre. Mindkettőjüket ugyanazzal a módszerrel
kezelik, mégis azt akarja mindegyik bebizonyítani, hogy az ő orvosa jobban
csinálja. Felnőtt férfiak!
- Nem estünk egy kicsi túlzásba? - kérdezte az egyik nő. - Ezek a példák
mind nagyon extrémek. Én is össze szoktam néha hasonlítani a fiaimat, de
kizártnak tartom, hogy ezzel maradandó károsodást okoznék.
Mindenki rám nézett.
Én pedig az anyukára néztem.
- Milyen esetben hasonlítod őket egymáshoz? - kérdeztem.
- Nem csinálom folyton - védekezett a nő.
- De mégis mikor? - erősködtem.

51
 Elgondolkozott. - Nem is biztos, hogy ezt összehasonlításnak lehet nevezni.
Szerintem inkább motiválás. Például azt mondom Zakariásnak: „Sanyi rögtön
leül leckét írni, ha eljön az este. Apáddal nem kell noszogatnunk miatta." De
olyat soha nem mondanék neki, hogy „miért nem tudsz olyan lenni, mint a
testvéred".
Dóri testvére erre azonnal ugrott. - Ó, nem is kell, hogy azt mondd - mond-
ta hevesen. - Attól még Zakariás pontosan érti az üzenet lényegét, vagyis,
hogy a bátyja jól csinálja a dolgokat, ő viszont ROSSZUL.
- De nem mindig Sanyi a példa - ellenkezett az anyuka. - Néha Zakariást is
szoktam dicsérni. Elmondom neki, hogy ebben vagy abban jobb, mint a báty
ja. Például, hogy neki sokkal jobb a kézügyessége. Sanyi igazi kétbalkezes.
- Ez semmivel sem jobb - vágta rá Dóri testvére. - Az anyám ugyanezt tette
velem. Egyszer azt mondta például nekem, hogy „rendesebb" vagyok, mint
Dóri. Nagyon jól esett ezt hallani egy másodpercig. Aztán viszont elkezdtem
idegeskedni. Mert mi lesz, ha nem leszek mindig ilyen rendes? Vagy ha én az
is maradok, mi lesz, ha Dóri is rendesebb lesz? Akkor nekem mi marad? Biztos
vagyok benne, hogy az anyám ezzel csak motiválni akart, de mindössze annyit
ért el, hogy még inkább versengeni próbáltam a testvéremmel. - Egy pillanatra
szünetet tartott, mintha azon töprengene, hogy folytassa-e a mondókáját. - És
nemcsak vele, hanem másokkal is - tette hozzá. - Egy évig jártam terápiára,
mire végre felfogtam, hogy felnőttként ugyanúgy bántam magammal, mint
ahogy az anyám bánt velem gyerekkoromban. Pokollá tettem az életemet az
zal, hogy folyton másokhoz hasonlítottam magam. Pedig ez mekkora ostoba
ság! Mert ha alaposan körülnézel, mindig fogsz olyat találni, aki ezt vagy azt
jobban csinálja nálad. A pszichológusomtól hallottam ezt a csodás idézetet:
„Sose hasonlítsd magad másokhoz. Ez csak hiúvá vagy keserűvé tesz." Nem
akarom tovább szaporítani a szót. A lényeg, hogy nekem azt mutatja a ta
pasztalatom, hogy a legjobb, ha nem hasonlítgatjuk egymáshoz az embereket.
Mert ezzel csak boldogtalanná teszünk őket.
Az anyuka, aki eddig az összehasonlításhoz való jogát védte, láthatólag
elbátortalanodott. Kétség nem fért hozzá, hogy az elhangzottak mögött miféle
összefüggés is lappang. Valódi fájdalom adott hitelt ezeknek a szavaknak.
- Különös dolog ez - mondtam a csoportnak. - Amikor a gyerekeim kicsik
voltak, megfogadtam, hogy nem fogom összehasonlítgatni őket. Mégis meg
tettem. Újra és újra.
A szülők meglepve néztek rám.
- Kívülről hallottam magam, amint összehasonlítom őket - folytattam -,
és nem akartam hinni a fülemnek. Végül aztán rájöttem, mi is zajlik itt tulaj-

52
dóriképpen. Olyankor hasonlítottam őket egymáshoz, amikor tajtékoztam a
dühtől („Miért kell folyton rád várnia az egész családnak? A bátyád már tíz
perce itt ül az autóban"), vagy amikor nagyon örültem valaminek („Nahát, ez
remek! A bátyád órákig gondolkodott ezen, te viszont néhány perc alatt rájöt-
tél"). Bármi is volt az indítékom, mindig csak baj származott ebből.
- Nekem az segített a rossz szokás legyőzésében, hogy amikor késztetést
éreztem az összehasonlításra, megállj-t parancsoltam magamnak. Akármit is
akarsz mondani a gyerekednek, azt mindig megteheted a testvérével való ös -
szehasonlítás nélkül. Akulcsszo a leírás, írd le szavakkal, amit látsz, írd le, ami
tetszik vagy, ami nem tetszik. Fejtsd ki, hogy mit is kellene csinálni. A lényeg,
hogy kizárólag az adott gyerek viselkedésével foglalkozz. Semmi köze őhoz-
zá annak, hogy a testvére mit csinál vagy mit nem csinál.
Az alábbi képeket osztottam szét a csoportban, hogy lássák, hogyan is néz
ez ki a gyakorlatban.

53
 KERÜLJE A DICSÉRŐ ÖSSZEHASONLÍTÁST

Ahelyett hogy... írja le szavakkal, amit lát vagy érez.

Ahelyett, írja le szavakkal, amit lát vagy érez.

hogy...

Ahelyett írja le szavakkal, amit lát vagy

hogy... érez.

54
 KERÜLJE A NEGATÍV ÖSSZEHASONLÍTÁST

Ahelyett írja le a problémát.

hogy...

Ahelyett írja le a
hogy... problémát.

Ahelyett írja le a problémát.

hogy..
55
 A képregények tanulmányozása közben sokan azonnal reagáltak a képe -
ken látottakra. A legnagyobb megdöbbenést az okozta sokaknak, hogy még a
pozitív összehasonlítás is bajt okozhat. Többen kezdték belátni, hogy a dicsé-
rő kritika arra motiválhatja a gyereket, hogy a testvérét lenézze. Már éppen
azon voltam, hogy áttérek a következő témára, amikor észrevettem, hogy né -
hányan összevont szemöldökkel ülnek.
- Valami nyomja a lelketeket - mondtam.
Kiderült, hogy sok minden nyomja a lelkűket. Igyekeztem minden aggo -
dalmukra választ adni.
- Olyan világban élünk, ahol minden a versenyről szól. Nem jobb az, ha a
gyereket már otthon is arra készítjük fel, hogy kiálljon magáért?
- Ha a „kiálljon magáért" azt jelenti ebben az esetben, hogy képes kom
petens módon intézni a dolgait, érvényesítem az érdekeit és elérni a céljait,
akkor azt kell mondanom, hogy mindezt egy olyan környezetben is meg lehet
tanulni, amely az együttműködésre épül. Számomra az együttműködésen
alapuló légkör azért nagyon jó, mert hatására nagyobb tisztelettel viseltetünk
mások iránt, és az önbizalmunk is megnő.
- És akkor a versengésben semmi jó nincs?
- Természetesen a versengés lendületet ad a céljaink elérése érdekében, de
meg is kell fizetnünk az árát. Vizsgálatokat végeztek iskolás gyerekekkel és az
üzleti életben dolgozó emberekkel, és arra jutottak, hogy a túlzott versengésre
az emberek testi tünetekkel reagálnak: fejfájással, gyomorfájással és hátfájás
sal például. És lelki tüneteik is lehetnek. Nyugtalanabbá, gyanakvóbbá és el
lenségesebbé válnak az emberek ilyen helyzetekben. Tegyünk meg mindent,
hogy az otthonunkban ne kelljen mindezzel megküzdeni.
- Hiába nem szoktam egymáshoz hasonlítgatni a gyerekeimet, de a lá
nyomnak az is elég, ha mondok valami jót a fiamról. Ő ezt rögtön úgy veszi,
mintha hozzá hasonlítottam volna. „Szerinted ő jobb, mint én" szokta monda
ni a lányom. Egyszerűen nem értem őt.
- A gyerekek gyakran úgy érzik, hogy őket értékeljük kisebbre, ha a test
vérüket megdicsérjük valamiben. Ha azt mondjuk „milyen figyelmes a bá
tyád", azt ők rögtön így fordítják le maguknak: „Anya szerint én nem vagyok
figyelmes". Jobban tesszük, ha a lelkes megjegyzéseinket annak a gyereknek
tartogatjuk, akiről szólnak.
- És mit csináljunk, ha az egyik gyerek akkor mesél nekünk egy különleges
tettéről, amikor a többiek is ott vannak?
- Ez nehéz helyzet. Nem akarjuk ugyanis azt a gyereket letörni, aki éppen va
lamilyen fontos dolgot vitt véghez. Ugyanakkor a többiek érzéseit is figyelembe

56
akarjuk venni. A legszerencsésebb, ha leírjuk szavakkal, amit a gyerek érezhet
(„Nagyon büszke lehetsz magadra"), vagy amit véghezvitt („A sok gyakor -
lás és kitartás hozta meg neked azt az érmet"). Az a fontos, hogy ne tegyük
hozzá „jaj, de boldog vagyok, alig várom, hogy elmondhassam Apának és a
szomszédoknak". A gyerek teljesítménye felett érzett lelkesedés és izgalom ki-
fejezését tartogassuk akkorra, amikor kettesben vagyunk az adott gyerekkel.
A többieknek ugyanis nem könnyű ezt végighallgatni.
- De van olyan, hogy nem lehet elkerülni azt, hogy a többiek is ott legyenek.
Például, amikor a félévi bizonyítványt hozzák haza a gyerekek. Az én gyere
keim mindig egyszerre mutatják meg nekem a bizonyítványukat. A legutóbb
például a fiam nagy büszkén mutatta a matek négyesét (hármasról javított).
Éppen a javulásán lelkendeztem, amikor a lányom megmutatta, hogy ő meg
ötöst kapott. Erre a fiam lelkesedése azonnal elpárolgott. Az ő négyese már
mit sem ért a nővére ötöséhez képest.
- Megoldás lehet, ha határozottan megmondjuk mind két gyereknek: „Nem
versenyzünk a bizonyítványokkal. A bizonyítvány azt mutatja meg, hogy mi
ként teljesítettetek és hogyan viselkedtetek az iskolában az elmúlt időszakban.
Külön-külön le szeretnék ülni veletek, hogy lássam, mi a tanáraitok vélemé
nye a munkátokról, és elmondhassátok, ti hogyan éreztek ezzel kapcsolatban.
- De hogyan vegyem elejét annak, hogy összehasonlítsák a jegyeiket, ami
kor én nem vagyok ott?
- Sehogy. Semmi szükség nincs erre. Ha meg akarják mutatni egymásnak a
bizonyítványukat, az az ő dolguk. A lényeg, hogy tudják: anya és apa önálló
egyéniségekként kezeli őket, és nem céljuk a két testvér összehasonlítgatása.
Úgy láttam, nincs több kérdés. Éppen össze akartam foglalni az elhangzot -
takat, amikor észrevettem, hogy az egyik anyuka majd' kiesik a padból, úgy
jelentkezik. Amint látta, hogy észrevettem, azonnal mondani is kezdte.
- Ha a gyerekeim csak a jegyeiket hasonlítanák össze, én lennék a legboldo
gabb. De ők mást sem csinálnak egész nap, mint mindent összehasonlítanak.
Még a köldöküket is. „Az enyém befelé fordul, a tied kifelé". És folyton azt
figyelik, és azon izgulnak, hogy a másiknak mije van. „Az övé jobb... az övé
meg szebb... te vetted neki? Nekem miért nem vettél ilyet?" Állandóan azon
vagyok, hogy mindent kiegyenlítsek. Már annyira kikészítettek ezzel, hogy ha
veszek a fiamnak egy pár zoknit, azonnal veszek a lányomnak is, még akkor
is, ha nincs rá szüksége.
Körbenéztem a teremben. - Nyilván a többieknek nincs ilyen gondjuk. Az ő
gyerekeik nem szokták állandóan egymáshoz méricskélni a dolgaikat, és nem
követelnek egyforma elbánást minden esetben.

57
 - Na ja, hát persze - mondták ironikusan a többiek.
- Hölgyeim és uraim - jelentettem be ünnepélyesen -, nagy tehertől fognak
megszabadulni a következő foglalkozáson. Legközelebb ugyanis megpróbál
juk eloszlatni a mítoszt, miszerint egyformán kell bánni a gyerekeinkkel. Ad
dig is figyeljük meg, mi sül ki abból, ha nem hasonlítjuk őket egymáshoz.

58
Gyors emlékeztető...

ÁLLJUNK ELLENT A KÍSÉRTÉSNEK, ÉS NE

HASONLÍTGASSUK EGYMÁSHOZ A GYEREKEINKET!

Ahelyett, hogy elmarasztalóan a testvéréhez hasonlítanánk a gyere-

künket („Miért nem vagy képes te is felakasztani a ruháidat, mint a bá-
tyád?"), szorítkozzunk a nekünk nem tetsző viselkedés leírására.

ÍRJUK LE SZAVAKKAL, AMIT LÁTUNK

„Egy vadonatúj kabátot látok a földön heverni."

vagy

ÍRJUK LE SZAVAKKAL, AMIT ÉRZÜNK

„Nem örülök ennek."

vagy

ÍRJUK LE SZAVAKKAL, AMIT ELVÁRUNK

„Ennek a kabátnak a szekrényben a helye."

Ahelyett, hogy felmagasztalóan a testvéréhez hasonlítanánk a gyere-

künket („Annyival rendesebb vagy, mint az öcséd"), szorítkozzunk a
nekünk tetsző viselkedés leírására.

ÍRJUK LE SZAVAKKAL, AMIT LÁTUNK

„Látom, felakasztottad a kabátodat."

vagy

ÍRJUK LE SZAVAKKAL, AMIT ÉRZÜNK

„Hálás vagyok érte. Szeretem, amikor az előszobában ilyen rend van."

59
 A TÖRTÉNETEK

Nem is gondolták volna a szülők, hogy mekkora kihívást fog jelenteni szá-
mukra az összehasonlitgatástól való tartózkodás. Úgy tűnt, az alábbi törté -
neteket elmesélő szülők nagyon meg voltak elégedve magukkal. És nem csak
azért, amit tettek, hanem azért is, amit megálltak.

A feleségem a kicsit etette a hálóban. Behívtam Misit a konyhába,

és megkérdeztem, hogy mit szeretne enni. Nyafogni kezdett. - Nem
tudom, mit szeretnék... Bárcsak kisbaba lehetnék! Helyettük mindent
megcsinálnak a felnőttek. Öltöztetik őket, mosdatják őket, és nem nekik
kell dönteniük arról, hogy mit akarnak enni.
Régebben erre az lett volna a reakcióm, hogy elmondom, mi mindent
nem tud egy kisbaba megcsinálni. Ezzel akartam Misi önbizalmát erősí -
teni. - Persze, persze, de egy kisbaba nem tud beszélni és járni, és pelen -
kát kell hordania - mondtam volna. Ezúttal azonban még élénken élt az
emlékezetemben, amiről a múlt heti foglalkozáson beszéltünk, így arra
szorítkoztam, hogy megmutassam a fiamnak, figyelek rá. Kellemes kis
beszélgetés sült ki belőle:

APA : Szóval úgy gondolod, hogy a babák helyett mindent elvégeznek a

felnőttek, és hogy kisbabának lenni csupa mulatság. MISI: Igen. Apa,
te nem szeretnél kisbaba lenni? APA: (viccelődve) Én űrhajós szeretnék
lenni. MISI : Az nem lehetsz! Ha választhatnál, szeretnél kisbaba lenni
vagy
sem?
APA : Az szeretnék lenni, ami most vagyok. Misi: Miért? APA: Mert több
mindenre vagyok képes, mint egy kisbaba. Választhatok
dolgok között, döntéseket hozhatok. MISI : Úgy érted, hogy ha
például nem tetszik neked a rózsaszín, akkor
nem kell azt hordanod?
APA : Igen.
MISI: Melyik színt szereted jobban? A kéket vagy a zöldet? APA: Néha a
kéket szeretem, máskor a zöldet. Most például a kéket. MISI:
(Elgondolkodva) Én pedig egy lekváros kenyeret szeretnék most!

60
 Tegnap este felhívott a fiam. Boldog volt a hangja. - Most kaptam visz-
sza a félévi zh-kat, és bár a jegyeim persze sehol sincsenek Éva jegyeihez
képest...
Majdnem közbevágtam a szokásos válaszommal: - Tudod, hogy a test-
véred milyen szorgalmasan tanul, és hát téged mindig is jobban érdekelt
a sport, úgyhogy nem csoda, ha...
De aztán arra gondoltam, hogy ideje más nótát fújnom. Azt kellene
mondanom, hogy: - Mi köze mindennek Évához? Engem te magad ér-
dekelsz, és nem az, hogy miben hasonlítasz vagy nem hasonlítasz a hú-
godra. - Aztán arra gondoltam, hogy inkább egyáltalán nem is hozom
szóba a testvérét. - Pali, nagyon boldognak hallom a hangodat. Biztosan
jól teljesítettél a zh-kon.
Ezek után elbeszélgettünk az óráiról, és arról, hogy mik a tervei a kö -
vetkező félévre. Éva neve pedig többet szóba sem került.

Lefekvéshez készülődünk.
ÉN: Peti! Ildi! Lefekvés! Pizsama, fogmosás. (Peti szót is fogad.)
ILDI: (nyávogva) Nem akarok!
ÉN: Ideje lefeküdni.
ILDI: Akkor feküdj le te!
ÉN: (Mérges és frusztrált vagyok, legszívesebben azt kiabálnám, hogy
„Miért nem tudsz együttműködni, mint a bátyád?" De aztán meggon-
dolom magam, és inkább bemegyek Peti szobájába lenyugodni. Ildi bejön
utánam. Peti már fel is vette a pizsamáját, megmosta a fogát.)
ÉN: (Petinek) Kész is vagy. Amikor hallottad, hogy lefekvés idő van,
azonnal belebújtál a pizsamádba és megmostad a fogad. Sokat
segítettél ezzel nekem. (Figyelem: egy szót sem ejtettem Ildiről.)

Jutalom: Ildi mindent megcsinált további noszogatás nélkül.

További jutalom:
PETI: (A szobájából kiszólva) Nem kell reggelre ruhát kitenned nekem.
Már elintéztem. Szeretek segíteni neked.
ÉN: Köszönöm, Peti. (Ildinek) Látom elkészültél. (Figyelem: nem mond-
tam, hogy „te is".) Ildi büszkén néz rám.

61
A tizenegy éves Matyi folyton a bátyjához hasonlítgatja magát, és mindig ő
kerül ki „vesztesen" ebből az összehasonlításból. Kisebb, és kevesebb do -
logra képes. A múlt hétvégén viszont olyas valamit tett, ami túltett minden -
kin a családban. Vasárnap reggelre bekrepált az elektromos fűnyírónk.
Matyi meghallotta, hogy azon sóhajtozunk az apjával, hogy egy új fűnyíró
milyen sokba kerül, és hogy bizony alaposan megérezné a családi kassza
ezt a kiadást. Néhány órával később egy régi típusú, kézi fűnyíróval tűnt fel
Matyi, amit egy kiárusításon vett a saját pénzén.
Képtelen voltam napirendre térni fölötte. Annyira örültem, hogy majdnem
azt mondtam neki, hogy rajta kívül ez senkinek nem jutott eszébe a családban.
Se nekem, se az apjának, se pedig a bátyjának, aki pedig Matyi szerint igazi
„nagyágyú". Tessék! Ez a cselekedete bebizonyította, hogy ő is van olyan
jó - ha nem jobb -, mint a bátyja.
Fogalmatok sincs, micsoda önuralom kellett hozzá, hogy ehelyett tárgyila -
gosan leírjam, amit tett. - Matyi, láttad, hogy apa és én mennyire
kiborultunk azon, hogy kell vennünk egy új fűnyírót. Végiggondoltad,
hogyan is segíthetnél nekünk, és szereztél is egy fűnyírót, ami működik.
Ráadásul ilyen olcsón!
Matyi ragyogott a büszkeségtől, ahogy ezt hallgatta. Aztán kidüllesztette a
mellét, és azt mondta: - Igazán ügyes fiú vagyok!

62
 4. AZ EGYENLŐ KEVESEBB

A negyedik foglalkozáson történtek:

Ahogy kinyitottam a terem ajtaját, hallottam, hogy többen nevetnek. Né-
hány anyuka, akik korábban odaértek, együtt álldogált a teremben, és látha -
tólag valami nagyon vicces dologról diskurált. Amint megláttak, intettek ne-
kem, hogy menjek oda. Kiderült, hogy az előző foglalkozás végén felmerült
kérdésről beszélgettek, azaz arról, hogy egyformán kell-e bánnunk a gyere -
keinkkel. Vicces történeteket meséltek el egymásnak, amelyek során a szülő
mindenáron sportszerű akart lenni.
Mielőtt még elmondhatták volna nekem az izgalmas történeteiket, közbe-
vágtam. - Tartsátok még magatokban - mondtam. - Túlságosan is jók ezek a
sztorik ahhoz, hogy a többiek kimaradjanak belőle. - Amikor végre mindenki
megérkezett, megkértem az anyukákat, hogy meséljék el újra ezeket a történe-
teket. Az alábbiak hangzottak el. Remélem, pontosan emlékszem rájuk.

Miért nincs Hüvelyk Áron?

A kanapén ültem a fiaimmal, Matyival és Áronnal, és azt a könyvet

olvastuk, amit előtte vettünk ki a könyvtárból. Ekkor hallották először
életükben Hüvelyk Matyi történetét. Mindkettejüknek tetszett a mese,
de amikor véget ért, Áron keserves zokogásban tört ki. - Miért Matyiről
szól? Miért nincs olyan, hogy Hüvelyk Áron - hüppögött.
Megígértem neki, hogy majd keresek egy mesét, amiben Áron szere-
pel, de semmivel nem tudtam megvigasztalni. El tudjátok ezt képzelni?
Még a meseolvasás közben is azon kell izgulnom, hogy egyenlő elbánás -
ban részesítem-e őket.

63
A hajvágás

Amikor kicsi voltam, barna, vékonyszálú hajam volt, a nővéremnek

viszont gyönyörű aranyszőke hajzuhataga, ami a derekáig ért. Apánk
folyton a nővérem hajával volt elfoglalva, és „Aranyfürtöcskének" ne -
vezte őt.
Egyik éjszaka, amikor a nővérem már mélyen aludt, elcsentem anyánk
varróollóját, odaosontam az ágyához, és jó sokat levágtam a hajából.
Másnap reggel a nővérem hatalmasat sikított, amikor a tükörbe nézett.
Anya berohant a szobába, egy pillantást vetett a nővéremre, és teljesen
kiborult. Megpróbáltam elbújni, de anya megtalált. Ordítani kezdett ve -
lem, és jól megvert. Büntetésként egész nap a szobámban kellett marad-
nom, hogy elgondolkodjak azon, amit tettem. Egy egész kicsit sajnáltam,
amit tettem, de igazából örültem, hogy végre egyformák vagyunk.

A hajvágás II

A mi családunkban nekem volt szép hajam, és anyánk volt az, aki

mindenáron egyforma elbánásban akart minket részesíteni. Meg volt
győződve róla, hogyha pontosan ugyanúgy bánik mindkettőnkkel, ak -
kor nem lesz köztünk féltékenység.
Egy nap elhatározta, hogy mivel a húgomnak nincs hullámos haja,
nekem se legyen az. így hát elvitt a fodrászhoz, és levágatta a hullámos
tincseimet. Úgy néztem ki, mint egy csirke, akit megtéptek. Egész nap
sírtam, és senkivel nem voltam hajlandó beszélni. Még ma sem tudom
igazán megbocsátani anyánknak, amit tett.

Egyforma elbánás a szoptatás terén

Amikor az első gyerekem megszületett, nagyon készültem rá, hogy

majd szoptatni fogom, de kiderült, hogy egészségügyi okok miatt nem
tudom. Néhány év múlva, amikor a második gyerekem megszületett, el-
döntöttem, hogy akkor őt sem fogom szoptatni. Nem azért, mintha nem
tudtam vagy szerettem volna, hanem azért, mert nem akartam, hogy az
elsőszülöttem valaha is úgy érezze, hogy tőle megvontam valamit, amit
a húga viszont megkapott. Akkoriban úgy éreztem, hogy ez így igazsá -
gos, viszont ma már látom, hogy mekkora őrültség volt.

64
 Jégből sosem elég

Sosem felejtem el azt a nyári napot, amikor elhatároztam, hogy meg -

küzdök a hűtőládára két év alatt lerakódott jéggel. A gyerekeim fürdőru-
hát viseltek, és nézték, ahogy több lábasnyi forró vízzel próbálom a jeget
meglazítani. Végül aztán olvadni kezdett a jég. Fogtam egy darab jeget,
és játékosan odadobtam az egyik gyerekemnek. - Nesze, egy kis jég. - A
másik kettő azonnal elkezdett kiabálni. - Nekem is, nekem is!
Megfogtam még két jégdarabot, és a másik két gyerekem felé csúsztat-
tam. Erre a legkisebb ordítani kezdett. - Ők nagyobbat kaptak!
- Akarsz még? Tessék - mondtam, és odaöntöttem a lábához egy lá -
basnyi jeget. Erre a másik kettő kezdett el kiabálni. - Most meg neki van
több! - Fogtam magam, és feléjük is dobtam még jeget, mire megint a ki-
csi kezdett el torka szakadtából ordítani. - De így meg nekik van több!
Ekkorra már mind a három gyerek bokáig állt a jégben, de továbbra
is többet akart. Amilyen gyorsan csak tudtam, odadobtam egy-egy nagy
jégdarabot mindegyikük lábához. Hiába fájt már a lábuk a hidegtől, to -
vábbra is sikítoztak, hogy többet és többet kérnek, hátha ezzel legyőzhe -
tik a másikat.
Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire lehetetlen vállalkozás, ha minden-
ből egyformán akarunk mérni. A gyerekek soha nem fogják úgy érezni,
hogy eleget kaptak, az anya pedig sohasem érzi úgy, hogy eleget adott.

Valamennyi történetet nagy élvezettel hallgatták a többiek, az utolsó azon-

ban telibe talált. Rávilágított arra, hogy milyen őrült helyzetet eredményez -
het, ha úgy érzi a szülő, hogy mindenáron teljesíteni kell a gyerekek egyen-
lősdi iránti követeléseit. Egy darabig emésztgettük az elhangzottakat, majd
az egyik apuka megszólalt. - Látom én, hogy milyen őrültségekre képes az
ember, ha mindenkit egyformán akar kezelni, de mit tegyünk, ha a gyerekek
emiatt szekálnak?
- Hogy érted? - kérdeztem.
- Hogy például arról panaszkodnak, hogy „de neki többet adtál", „de őt
jobban szereted".
- Hogy mit tegyünk ilyenkor? Például emlékeztethetjük magunkat, hogy
bár látszólag egyenlősdit akarnak a gyerekeink, valójában nem vágynak erre.
Kérdő tekintettel nézett rám az apuka.
Nem könnyű elmagyarázni ezt az elgondolást. Elmeséltem nekik annak
a fiatal asszonykának az esetét, aki egy nap odafordul a férjéhez, és meg-

65
kérdezte: - Kit szeretsz jobban? Az anyádat vagy engem? - Ha a férj erre azt
válaszolja, hogy „mindkettőtöket egyformán szeretlek", azzal csak bajt hoz
a fejére. A férj azonban azt válaszolta: - Az anyám, az anyám. Te pedig az az
izgalmas, szexi nő vagy, akivel az életemet akarom leélni.
- Ha ugyanannyira szeretik az embert, mint a másikat - folytattam -, az
tulajdonképpen azt jelenti, hogy kevésbé szeretik. Ha viszont önmagunkért
szeretnek, annál nagyobb szeretetre senki nem vágyik.
Továbbra is zavart arckifejezéseket láttam.
Az alábbi illusztrációkat osztottam szét, hogy megértsék, mi a különbség
aközött, hogy egyformán, kiszámított porciókban adunk valamit a gyereke -
inknek, vagy ha egyénre szabottan, a gyerek igényeit figyelembe véve adunk
neki.

66
 AHELYETT, HOGY AZON IDEGESKEDNE, HOGY
MINDENBŐL EGYENLŐ MENNYISÉGET KAPNAK-E GYEREKEI,

..KONCENTRÁLJON AZ EGYES GYEREKEK SPECIÁLIS IGÉNYEIRE!

67
AHELYETT, HOGY EGYENLŐ SZERETETET BIZONYGATNA...

...MUTASSA MEG GYEREKEINEK,

HOGY ÖNMAGUKÉRT SZERETI ŐKET

68
 HA UGYANANNYI IDŐT TÖLTÜNK GYEREKEINKEL, ÚGY
FOGJÁK ÉREZNI, HOGY NEM TÖLTÜNK VELÜK ELEGET

69
ANNYI IDŐT SZÁNJON RAJUK, AMENNYIRE SZÜKSÉGÜK VAN

70
 Néhányan jókat kacagtak a képregényeken. Másokat felkavartak a képek.
Izgalmas beszélgetés bontakozott ki.
- A palacsintás példa jól jött volna nálunk is. De olyankor mit csinálsz, ha a
kisfiad még többet akar, te viszont kifogytál az alapanyagokból?
Két apuka is felemelte a kezét.
- Esetleg írhatna a szülő egy emlékeztetőt magának a hűtőszekrényre: NE FE
LEJTS EL LISZTET VENNI JANCSINAK! És persze aztán tényleg vegye is meg.
- És ahhoz mit szóltok, hogy ha adna a szülő egy falatot a saját palacsintájá
ból? Az én gyerekeim imádják, ha adok nekik valamit az én tányéromról. Épp
tegnap történt. A lányom azon panaszkodott, hogy az öccse több borsót ka
pott. Mire én: „Tessék, vegyél az enyémből." Megszámolta, hány borsószemet
adtam neki, majd a végén visszaadott kettő, mondván „én is adok neked".
Még többen felnevettek.
Az egyik nő ingerülten közbevágott. - Ez mind nagyon szép, ha éppen jó
hangulatban vagy. De én nem tudok ilyen türelmes és kedves maradni, ha
fáradtságot nem kímélve vacsorát főzök a gyerekeimnek, és ők meg mérics -
kélni, számolgatni kezdenek, és azon nyavalyognak, hogy ki kapott többet.
- Miért kéne kedvesnek maradni - vetette ellen egy férfi. - És mi van az
őszinteséggel? Nagyon rossz érzés, ha igazságtalansággal gyanúsítják az em
bert. Én nagyon egyértelműen megmondtam a lányaimnak, hogyan szóljanak
nekem, ha úgy érzik, valamiből kevesebb jutott nekik: „Apa, ha lesz rá egy kis
időd, kérhetnék még?"
- Minálunk nem a gyerekekkel van a baj - szólt egy másik anyuka. - Ha
nem velem. Én érzem rosszul magam, ha nem adok nekik mindenből ugyan
annyit. Ha veszek valamit az egyiknek - mondjuk egy új pizsamát -, a másik
pedig ott áll lógó orral, és nézi... hát attól én rettenetesen érzem magam. Azt
sem tudom, mit mondjak ilyenkor.
- Mit szoktál ilyenkor mondani?
- Hát, nem is tudom... olyasmit, hogy „de édesem, neked most nem kellett
új pizsama, a tiéd még jó rád".
- Ez egy teljesen logikus válasz nekünk, felnőtteknek - mondtam. - A baj
csak az, hogy a gyerekeket mit sem érdekli a logika, amikor fel vannak dúlva.
Arra van szükségük, hogy az érzéseikre odafigyeljünk: „Rossz érzés lehet,
hogy a nővéred új pizsamát kapott, te meg nem. És hiába tudod pontosan,
hogy miért is kellett neki új, és neked meg miért nincs most újra szükséged,
mégis bánt a dolog."
Odafordultam a többiekhez. - Remélem, senki nem értette úgy, amit
mondtam, hogy soha nem szabad ugyanazt adnunk a gyerekeinek. Lesz

71
olyan alkalom, amikor ez tűnik majd a kézenfekvő és helyes döntésnek. Azt
szeretném csupán hangsúlyozni, hogy ha úgy dönt a szülő, hogy nem ad
egyformán valamiből, azzal sincs semmi baj. Nem fog összeomlani az a gye -
rek, aki kevesebbet kapott. Ha a szülő elfogadja és megérti a gyerek csaló -
dottságát, azzal segít neki feldolgozni az élet igazságtalanságait.
- Ez bizony az én nagyobbik fiamnál nem működött - mondta az egyik nő
szomorúan. - Tudom, mert megpróbáltam. Talán azért, mert az ő esetében
olyan nagyon nagy a különbség. Nem dolgokról van szó, hanem időről. Ret
tentő keserűség van benne. Minden egyes percet sajnál, amit az öccsével kell
töltenem, akinek tanulási problémái vannak. Még azzal is meggyanúsított,
hogy az öccsét jobban szeretem.
- Ez egy nagyon nehéz helyzet - mondtam. - És igaza is van. Az empá
tia sem varázsszer, azzal sem fizethetjük a ki a gyereket. Azon töprengtem...
nem segítene esetleg az, ha írásba foglalnátok a nagyobbik gyerekkel, hogy
minden nap tizenöt percet kettesben töltőtök? Tizenöt perc csak a kettőtök
nek, amikor senki nem zavarhat titeket, és még a telefont is kikapcsoljátok.
Vagy ezzel csak újabb teher hárulna rád? Az anyuka elgondolkodott.
- Nem is tudom. Talán megérné. Talán ha tudná, hogy számíthat erre az
együtt töltött időre, akkor nem lenne többé olyan mérges. És így talán lassan
azt is megértené, hogy nem szeretem jobban az öccsét. Tényleg nem!
- És ha igen? - vetette közbe egy férfi. - Akkor mi van? Azt hittem, hogy
éppen erről beszéltünk ideáig. Vagyis, hogy nem kell azon győzködnünk a
gyerekeinket, hogy egyformán szeretjük őket. Amúgy is lehetetlen dolog em
berileg, hogy ugyanannyira szeressük őket. Le merném fogadni, hogy min
denkinek van kedvence. Jól van, én leszek az első, aki bevallja: a fiaim is na
gyon klassz gyerekek, de a lányom az életem értelme.
A fejemben lévő vészjelző megszólalt. Túlságosan is nyugodtnak látszott
ez az apuka, pedig a helyzet, amit felvázolt, komoly veszélyt rejtett. Vajon
van fogalma róla, hogy ezzel a hozzáállással mennyi fájdalmat tud okozni a
gyerekeinek? Beleértve „élete értelmét" is?
- Meglátásom szerint - mondtam -, nem azzal van a baj, ha kedvencünk
van. Mindannyian tapasztaltunk már néha elfogultságot egyik vagy másik
gyerekünk iránt. A nehézség abban áll, hogy ne mutassuk ki ezt az elfogult
ságot. Ismerjük jól a történetet: Káin azért ölte meg Ábelt, mert Isten többre
tartotta Ábel ajándékát. Azt is tudjuk, hogy Józsefet a testvérei azért vetették a
pusztában egy kútba, mert az apjuk őt jobban szerette, és még egy színes ka
bátot is adott neki. Persze ezek nagyon régen történtek. A gyilkos indulatokat
kiváltó érzések azonban univerzálisak és minden korban érvényesek.

72
 - Gondoljunk csak az egyik korábban elhangzott történetre - folytattam,
és rámutattam arra a nőre, aki az egyik „hajvágós" történetet elmesélte. - Egy
olyan kislányról hallottunk, aki azért vágta le a nővére haját, mert az apját az
teljesen elvarázsolta.
„Aranyfürtöcske" húga feszülten nézett rám. - Az igazság az, hogy apán-
kat minden elvarázsolta, amit a nővérem tett. Én viszont soha nem tudtam
elvarázsolni őt. - Könnyes lett a tekintete. - Hihetetlen, hogy ez még mindig
így tud fájni.
Legszívesebben vele sírtam volna. És mindazokkal a gyerekekkel, akik tud-
ják: szüleik ragyogó tekintete mindig csak a testvérüknek szól.
- Most egy nehéz kérdést fogok feltenni. Hogyan védjük meg a többi gyere
künket? Hogyan kerüljük el, hogy a szívünkhöz legközelebb álló iránt érzett
lelkesedésünk fájdalmat okozzon nekik?
Mély csönd követte a szavaimat. Megdöbbentem. Azt hittem, legalább né -
hány szülő elkezd majd tiltakozni, hogy az ő esetükre nem igaz ez. De egy
mukkot sem hallottam. Jó néhány percig emésztették a kérdést, míg végül
néhányan megosztották velünk a gondolataikat.
- Tudom jól, hogy a fiunk, Pali, nagyon is tudatában van annak, milyen
büszkék vagyunk a nővérére. Egyenesen a szemünkbe mondta: „Apa és te
mindig egymásra néztek, amikor Ancsa mond valamit". Először nem is ér
tettük, miről beszél. Aztán rájöttünk, hogy folyton „hát nem csodás a mi lá
nyunk" arckifejezéssel nézünk össze. Mióta a fiunk felhívta rá a figyelmünket,
nagyon igyekszünk elkerülni ezt.
- A feleségem hívta fel rá a figyelmemet, hogy amikor az autóban ülünk, én
gyakran úgy teszek, mintha a lányok ott sem lennének. „Idenézz, Márk... Azt
nézd meg, Márk" mondogatom. Azóta észre szoktam venni, ha így teszek, és
hozzáteszem: „Lányok, ide nézzetek!"
- Kénytelen vagyok beismerni, hogy nem is egyszer kaptam már azon ma
gam, hogy az egyik lányunkkal sokkal szigorúbb vagyok. Még ha ugyanazt is
csinálják egy időben, akkor is általában Esztit jól leszidom, míg Rebeka csak
egy kis dorgálást kap. Valahogy vele kapcsolatban mindig ellágyulok. Tudom,
oda kell figyelnem erre.
- Ha jól értem - mondtam -, akkor mindannyian egyetértünk abban, hogy
a kivételezést csak úgy tudjuk elkerülni, ha először is észrevesszük, hogy
így viselkedünk. Őszintének kell lennünk, és be kell ismernünk ezt magunk
előtt. Ha tisztában vagyunk az elfogultságunkkal, azzal máris megtettünk
egy fontos lépést, és nagyobb az esélyünk rá, hogy a „kevésbé szeretett"
gyerekünket megvédjük. Ezzel egy időben a kedvenc gyereken is segítünk.

73
Őrá nagy nyomás nehezedik, hiszen egy nyilvánvalóan ellenséges légkörben
kell megőriznie a helyzetét.
Az anyuka, aki utoljára szólt, még nem volt elégedett. - És mit tegyünk a
bűntudattal? A puszta beismerés nem segít azon, hogy rémesen érzem ma-
gam, amiért kivételezek valamelyik gyerekemmel.
- Az segítene - válaszoltam -, ha elfogadnád, hogy nem szükséges egy -
forma lelkesedéssel fordulnunk valamennyi gyerekünk felé, és hogy teljesen
természetes és normális, hogy különféleképpen érzünk a gyerekeink iránt. Az
viszont nagyon fontos, hogy a kevésbé favorizált gyerekünkre vessünk még
egy pillantást, tudatosan keressük azt, amiben ő különleges, és ezt a csodát
felé is sugározzuk vissza. Ez minden, amit kérhetünk magunktól, és a gyere-
keinknek éppen erre van szükségük. Ha értékeljük azt, ami csak rájuk jellem -
ző, és eziránt elfogultak is vagyunk, azzal elérhetjük, hogy minden gyerekünk
a legfontosabbnak érezze magát.
Nem volt több kérdés.
Az órámra pillantottam. Az órának már öt perccel hamarabb vége kellett
volna, hogy legyen. A szülők csendben ültek, mindenki befelé koncentrált.
Szinte hallani véltem, ahogy az elhangzottakat a saját életükre vonatkoztat -
ják. Semmi szükség nem volt rá, hogy heti feladatot adjak ki nekik. Ok már
magukban elkezdték ezt.

74
Gyors emlékeztető...

NEM KELL EGYFORMÁN KEZELNÜNK A GYEREKEINKET.

EGYEDILEG KELL KEZELNÜNK A ŐKET.

AHELYETT, HOGY MINDENBŐL UGYANANNYIT ADNÁNK. ..

„Tessék, így pontosan annyi szőlőd van, mint a nővérednek."

. . . A GYEREKEK EGYEDI SZÜKSÉGLETEIT FIGYELEMBE VÉVE ADJUNK

„Pár szem szőlőt kérsz vagy egy egész fürtöt?"

AHELYETT, HOGY EGYFORMA SZERETETET MUTATNÁNK...

„Ugyanúgy szeretlek, mint a húgodat."

...MUTASSA KI, HOGY A SZERETETE EGYEDI

„Az egész világon nincsen senki, aki olyan, mint te. Senki nem veheti el
a te helyedet."

AHELYETT, HOGY UGYANANNYI IDŐT TÖLTENE VELÜK...

„Most tíz percig a nővéreddel foglalkozom, aztán tíz percig veled."

. . . A GYEREKEK IGÉNYEINEK MEGFELELŐEN TÖLTSÖN VELÜK IDŐT

„Tudom, hogy sok időt töltöttem a testvéred fogalmazásának átnézésé-

vel. Neki ez most nagyon fontos. Amint befejeztük, szeretném meghall-
gatni, hogy neked mi fontos."

75
 A TÖRTÉNETEK

Az első történet igazi lélekelemzést mutat be.

A kivételezésről szóló múlt heti beszélgetésünk nagyon mélyen meg-

érintett. Azon kezdtem el töprengeni, hogy a tizenhárom éves Kinga lá -
nyom hogy élheti meg, hogy olyan sok időt töltök a tízéves húgával. És
hogy olyan sok szeretetet adok neki. Biztos voltam benne, hogy zavarja.
De Kingával nagyon nehezemre esik együtt lenni. Annyira hangulatem-
ber. Sosem lehet tudni, mire számíts nála. A beszélgetéseink mindunta-
lan veszekedésbe torkollnak. Igazság szerint kerülöm őt.
A múltkori foglalkozás után elkezdtem keresni a lehetőséget, hogy
együtt legyek Kingával veszekedés nélkül. Másnap délután félbehagy-
tam a házimunkámat, és leültem mellé a kanapéra. A kedvenc sorozatát
nézte. Egyetlen szót sem szóltam, csak néztem vele a műsort. Másnap
megint így tettem. Tegnap pedig odajött hozzám, és szólt, hogy mindjárt
kezdődik a műsor. Amikor vége lett a résznek, még beszélgettünk is egy
keveset a történésekről. Lehet, hogy mindez semmiségnek tűnik, de hos-
szú idő óta nem voltunk ilyen közel egymáshoz.

A következő történetekben a szülők az igazságosság fogalmát próbálják

újradefiniálni. Eleinte nehezen tudták az igazságosság régi fogalmát felad -
ni. Azaz mindenből - tárgyakból, időből, szeretetből - ugyanannyit akartak
adni valamennyi gyereküknek. Később azonban rájöttek, hogy ha az egyes
gyerekek igényeinek megfelelően adnak mindebből, azzal egy új, felszabadító
módját találják meg az igazságosságnak.

Előző héten vásárlás közben megláttam egy unikornisos pólót, amiről

rögtön gondoltam, hogy Vera lányomnak tetszeni fog. Teljesen meg van
őrülve az unikornisokért. Aztán majdnem mégsem vettem meg, mert
aggódni kezdtem amiatt, hogy a húga, Angi, hogyan fog reagálni. De
eszembe jutott a múlt heti foglalkozás, és mégis megvettem.
Amikor Vera kivette a pólót a zacskóból, Angi egy kicsit meg volt lep-
ve, de nem panaszkodott.
Erre az anyám, aki eddig csak figyelte az eseményeket, félrehívta An -
git. - Semmi baj, kicsikém, majd én veszek neked egy új pólót holnap
- súgta a lányomnak.
- A fenébe - gondoltam. - Angi eddig egyáltalán nem érezte úgy, hogy

76
megfosztották valamitől, viszont ha az anyám így folytatja, akkor bizto-
san ez lesz az érzése.
Átöleltem Angit. - Azt hiszem, nagyi egy kicsit aggódik. De mi nem.
Mi tudjuk, hogy egy családban minden gyerek azt kapja, ami neki jó.
Néha Vera kap valamit, néha pedig Angi. Végül pedig mindenki igényei
ki lesznek elégítve. - Alig akartam elhinni, hogy ezek a szavak csak úgy
kijöttek a számon.
Az anyám össze volt zavarodva, de Verán és Angin látszott, hogy ér -
tik, miről van szó.

Egészen mostanáig eszembe sem jutott volna, hogy úgy vegyek va-
lamit Nórinak, hogy Gergőnek nem veszek semmit. Akkora balhé lett
volna belőle, hogy az egész nem ért annyit. Teljesen megfélemlítettek.
Tegnap azonban megragadtam a bikát a szarvánál fogva. Vettem Nó-
rinak egy új tornazsákot, mert már szüksége volt rá. Gergőnek viszont
nem vettem semmit. Ahogy beléptünk a házba, Nóri rázendített: - Bibi-
bí! Anyu nekem vett tornazsákot és nem neked!
Azonnal leállítottam. - Ezt nem szeretem. Ha így beszélsz, attól a má-
sik rosszul érzi magát. Én meg azt is megbánom, hogy egyáltalán vettem
neked új tornazsákot.
Nagyon örültem neki, hogy Gergő hallotta, amit mondok, mert ő is
képes ugyanezt mondani a nővérének. Kénytelenek lesznek rájönni,
hogy az anyjuk ezentúl nem viseli el ezt a badarságot.

Két eset is történt velem a héten, amelyek során sok-sok energiát spó-
roltam meg azzal, hogy nem akartam igazságos lenni.

Az első eset:
Lefekvésidő van:
PITYU (négyéves): Anya, ez nem igazság. Tovább voltál bent Eszternél.
Vele többet beszélgettél.
Kísértést éreztem, hogy elmagyarázzam neki. - A húgod ma nehezen
tudott elaludni, mert délután túl sokat aludt. Majd holnap jóváteszem: ol -
vasok neked még egy mesét. - Ehelyett azonban...

77
 ÉN: Ó, azt szeretnéd, bárcsak több időt töltenék veled?
PITYU: Igen. (És azonnal a fal felé fordult, és elaludt.)

A második eset

Pityu nem volt valami jól. Éppen az ölemben ringattam, amikor a

húszhónapos Eszter a karjait felemelve elkezdett felénk szaladni. Az első
gondolatom az volt, hogy leteszem Pityut, és azonnal felveszem Esztert.
De mégsem így tettem. - Eszti, tudom, hogy azt szeretnéd, hogy anya
felvegyen. Most azonban Pityunak van arra szüksége, hogy fogjam a ka-
romban, mert beteg.
Pityu szeme felcsillant, mintha csak azt mondta volna „á, szóval fontos
vagyok". De ami igazán meglepett, hogy Eszti is azonnal elfogadta a ma-
gyarázatomat, és képes volt még egy fél percet várni, mielőtt felvettem.

A szülőknek meg kellett küzdeniük egy másik kihívással is. A gyerekek

megszállottan ragaszkodnak ahhoz, hogy minden „egyenlő", „ugyanolyan"
és „igazságos" legyen, és nem könnyű őket megszabadítani ettől a tehertől.

A fiaim közötti versengés lefekvéskor éri el a tetőpontját. Viktor mér-

ges, amiért neki fél órával hamarabb le kell feküdnie a két évvel idősebb
bátyjánál. Minden este ugyanaz a műsor. Viktor nem hajlandó nyugod -
tan lefeküdni. Énekel, szaltózik az ágyában, beszél hozzánk, és beszél
Ferihez még azután is, hogy a bátyja már lefeküdt, így akarja a tudtára
adni, hogy ő még mindig fent van.
Ferit ez nagyon felbosszantja, mivel úgy érzi, hogy az idősebbnek járó
előjogától fosztják meg. Ha a férjem vagy én szigorúak próbálunk lenni
Viktorral, ő csak azt hajtogatja, hogy addig nem tud elaludni, amíg a
bátyja nincs ágyban.
A hét elején leültettem őket, hogy megbeszéljük melyiküknek, mire
van szüksége lefekvéskor. Ez a beszélgetés kész katasztrófa volt. Úgy lett
vége, hogy kiabáltak egymással.
Már majdnem feladtam, míg aztán a minap végre sikerült Viktort
egyedül is elcsípnem egy beszélgetésre. Ez egészen máshogy alakult.
Először amiatt morgott megint, hogy Ferinek később kell lefeküdnie.
Ezúttal azonban fel voltam készülve. - Most nem Feriről beszélünk, ha -
nem rólad - mondtam.
- De, Feri... - mondta erre Viktor.

78
 - Feri egy másik történet. Most ebben a pillanatban nem ő érdekel en-
gem. Rólad akarok beszélgetni. És arról, hogy neked mire van szükséged
lefekvéskor.
Ezzel sikerült a beszélgetés irányát teljesen megváltoztatnom. Vik -
tor elmondta, hogy milyen nehezen tud elaludni. Aztán megkérdeztem
tőle, hogy van-e valami ötlete, mi segítene neki könnyebben elaludni.
Azt mondta, hogy talán ha tornázna egy keveset lefekvés előtt, azzal si -
kerülne a fölös energiáitól megszabadulni. Valamint, ha velem vagy az
apjával tölthetne egy kis időt csendben lámpaoltás előtt, az is jó lenne. És
azóta ez működik is.

A fiúk veszekedni kezdtek.

FERI: Apa, légy szíves mondd meg neki, hogy átmehet az úttesten, ha én
azt mondom neki. Viktor, az a kocsi egy kilométerre volt tőled.
VIKTOR: Na persze, egy kilométerre. Meg is halhattam volna!
APA : Feri, te úgy érzed, hogy meg tudod becsülni a távolságát valami-
nek, és ez neked működik is. Viktor, te viszont a saját megérzé -
sedben bízol. Örömmel hallom, hogy bár nem értetek egyet eb-
ben a kérdésben, mindketten a saját ítéletetekre hagyatkoztatok.

Az utolsó történet arra világít rá, hogy mi az, amit valójában gyerekeink
várnak tőlünk. Még akkor is, ha mindeközben szavaikkal különleges bánás-
módot követelnek.

A héten igazán próbára voltam téve. A nyolcéves Szandra lányommal

ültünk a kanapén. - Apa, kit szeretsz a legjobban - Barbit, Dettit vagy
engem? - kérdezte hirtelen.
Semmire nem emlékeztem a múlt heti foglalkozásról. Egyetlen dolog
jutott csak eszembe. - Kicsim, egyformán szeretlek mindannyiótokat.
- Zseniális válasz, mi?
De Szandra ezzel nem volt kifizetve. - Tegyük fel, hogy egy csónakban
ülnénk mindannyian. A csónak felborulna, és mindenki süllyedni kezde -
ne. Akkor kit mentenél meg?
Megpróbáltam kimászni ebből a beszélgetésből. - Azt, aki a legköze -
lebb lenne hozzám.

79
 - Tegyük fel, hogy mindenki egyforma közel lenne.
Ezzel megfogott.
Végre eszembe jutott, amiről beszéltünk. - Borzalmas, egyenesen ret -
tenetes helyzet lenne ez nekem - válaszoltam. - Mindannyian különösen
fontosak vagytok nekem, mivel mindannyian mások vagytok. Mit ten-
nék, ha valami történne az én kis Szandrámmal? Hogy tudnám elviselni,
hogy elvesztek valakit, akivel ennyire jó együtt lenni, és ilyen jókat lehet
beszélgetni? Sosem találnék hozzá hasonló embert. Ő egyszeri és megis-
mételhetetlen. Még belegondolni is borzasztó.
Ennek a válasznak meglett a hatása. Szandra teljesen elégedettnek lát-
szott. Többet nem kérdezgette, hogy érzek a nővérei iránt. Igazából csak
arra volt kíváncsi, hogy ő mit ér az én szememben.

80
 5. A TESTVÉREK ÉS A SZEREPEK

HA ő „EZ", AKKOR ÉN „AZ" LESZEK

A következő foglalkozás előtti estén már alig bírtam magammal. Végre valahá-
ra az a téma lesz terítéken, amire mindenki várt: a testvérharc. Úgy terveztem,
hogy a teljes két órát a témának fogjuk szentelni. Arról fogunk beszélgetni,
hogy mit tegyünk, ha a gyerekeink veszekedni kezdenek. Elégedetten futot -
tam át még egyszer a jegyzeteimet, és mindent bepakoltam a táskámba.
A kutya a combomhoz nyomta az orrát. Nem reagáltam. Erre vakkantott
egyet, és megint piszkálni kezdett. - Jól van, Foltos, jól van. - Gyorsan rádob-
tam a pórázt, és kivittem sétálni. Két kisfiú szaladt felénk. - Kutyus, kutyus
- kiabálták, és Foltosra mutogattak.
Az új szomszédunk jött a nyomukban. Legutóbb akkor láttam őket, amikor
még babakocsiban tolta az ikreket. - Barbara! - kiáltottam. - Hihetetlen, hogy
mekkorát nőttek a fiúk! Szaladnak és beszélnek. Egy biztos, mindketten na -
gyon szeretik a kutyákat, igaz?
- Ja, persze... de nézd csak, látod, hogy a kicsi meg akarja simogatni, a
nagy viszont próbál elhúzódni tőle?
Megdöbbentett a válasza, és hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak.
- A születésük óta ilyenek - folytatta. - A kisebbik nagyon bátor. Semmitől
nem ijed meg. A nagyobbik viszont még a saját árnyékától is fél.
Sikerült valami lényegtelen apróságot mormolnom, majd gyorsan elkö -
szöntem, és visszarángattam a kutyát a házba. Tudtam, hogy még egy percig
maradok, olyat mondok, amit utána megbánok.
Hogy beszélhet így róluk a jelenlétükben? Azt hiszi, hogy a gyerekek nem
hallják, amit mond? Vagy nem értik? Mindkét gyerekét beskatulyázta egy sze-
repbe, és fogalma sem volt róla, hogy ezzel micsoda kárt okozhat. Nemcsak
az egyes gyerekeknek okozhat ezzel kárt, hanem a két fiú kapcsolatának is.

81
 Ahogy visszaértem a házba, a másnapi téma miatt kezdtem aggódni. Talán
még túl korai a veszekedésről beszélni. Talán először arról kéne beszélnünk,
hogy ha szerepekbe kényszerítjük a gyerekeinket, azzal milyen rossz légkört
teremtünk. És hogy ez a légkör könnyen vezethet agresszióhoz. Mert ha ezt
nem beszéljük meg, akkor csak tüneti kezelésre vagyunk képesek, és nem ért -
jük meg a dolgok mögött húzódó egyik fontos okot. Ugyanakkor viszont már
mindenki izgatottan várta a másnapi témát. Beleértve engem is. Talán elég, ha
megkérem a szülőket, hogy nézzék át a szerepekről szóló fejezeteket a Beszélj
úgy... és a Felszabadított szülők - Felszabadított gyerekek című könyvekben.
Megszólalt a telefon. Az idősebbik fiam volt. Fáradt volt a hangja.
- Szia, anya! Egész héten esszéket írtam, gondoltam, tartok egy kis szüne
tet, és felhívlak. Hogy vagytok?
- Jól. Nagyon hiányzol mindenkinek. Különösen Foltosnak. Folyton be
megy a szobádba, és ott keres téged.
- Biztos nehéz neki most, hogy Bálint és én is elköltöztünk.
- Szerintem főleg te hiányzol neki.
- Miért én?
- Mert te viselted a legtöbbször gondját.
- Ez nem igaz, anya. Bálint etette őt minden reggel.
- Meglehet. De te vitted ki futni minden egyes nap. És rajtad kívül senki
nem tudta levágni a körmeit és kitisztítani a fülét. Az öcsédnek soha sem
hagyta, hogy a közelébe menjen a fültisztító-ronggyal.
- Talán igazad van - mondta a fiam zavartan. - Nem is tudom... Jobb, ha
folytatom a munkát. Még sok mindent el kell olvasnom. Mondd meg apának,
hogy puszilom.
És letette a telefont.
Értetlenül álltam azelőtt, amit tettem. Mi ütött belém? Miért éreztem úgy,
hogy Dávidot kell megtennem a „felelősségteljes" gyereknek? Ugyan miért
akartam, hogy felsőbbrendűnek érezze magát az öccséhez képest? Vajon
azért, mert sajnáltam őt, amiért egyes egyedül kell a kollégiumi szobájában
ücsörögnie? Annyira sajnáltam, hogy az öccse kárára kellett önbizalomlöketet
adnom neki? És még én voltam felháborodva azon, amit a szomszédom mű-
velt a fiaival!
Ez volt az utolsó csepp. Most már biztos voltam benne, hogy a veszekedés-
sel foglalkozó foglalkozást elnapoljuk. Másnap a szerepekről fogunk beszélni,
de új megközelítésben. Meg kell, hogy értsük, mi lapul a háttérben, amikor
beskatulyázzuk a gyerekünket. Nemcsak azt kell felderítenünk, hogy egy
adott szerep milyen hatással van a gyerekünkre, hanem, hogy az egyes gyere-

82
kék szerepei milyen hatással vannak a testvéreikre, és végső soron a testvérek
közötti kapcsolatra.

Másnap este türelmetlenül vártam, hogy a szülők elfoglalják a helyüket.

- A veszekedésről lesz ma szó? - kérdezte reménykedve az egyik anyuka,
miközben leült a helyére.
- Majd a jövő héten - válaszoltam, majd beszámoltam a szomszédommal
való találkozásomról, a telefonbeszélgetésemről és a gondolataimról.
Feszülten figyeltek.
- A következőre lennék kíváncsi - folytattam. - Szerintetek mi veszi rá a
szülőket arra, hogy bizonyos szerepekbe skatulyázzák a gyerekeiket? Egy le
hetséges okot már említettem - ha tévesen azt hisszük, hogy a másik testvér
rovására kell a gyerekünk egóját megtámogatnunk. Vajon még mi?
Rögtön jöttek a válaszok.
- Ha tévesen a saját egónkat próbáljuk ezáltal megtámogatni. Azt gyaní
tom, hogy a szomszéd félénk gyerek lehetett kiskorában, és ezért érzi szüksé
gét annak, hogy a merész gyerekével kérkedjen.
- De ennek az ellenkezője is igaz. Szerintem hajlamosak vagyunk a saját
gyengeségeinket belelátni a gyerekeinkbe. Én például folyton azzal vádolom
a fiam, hogy mindent halogat, pedig ebben én vagyok az igazi bajnok.
- Szerintem jó érzés azt gondolni, hogy igazán kiismertük a gyerekeinket.
Néha „Pontos Pálnak" hívom a fiamat, a lányomat pedig viccesen „Lusta Lin
dának". Ez ilyen családon belüli vicc.
- Szerintem meg azért is osztunk bizonyos szerepeket a gyerekeinkre, hogy
különlegesnek érezzék magukat. Nem tudom, hogy helyes-e, ami teszek, de
én gyakran mondom nekik, hogy „te jó vagy olvasásban, a húgod jó matek
ban, a bátyád pedig ügyesen rajzol". Az egyéniségüket próbálom hangsúlyoz
ni ezzel.
Hirtelen egy kéz lendült a magasba. - Most jöttem rá valamire - kiáltotta az
egyik anyuka. - Nem csak a szülők skatulyázzák be a gyerekeiket. A gyerekek
maguk is szokták ezt csinálni!
A beszélgetés ezzel irányt váltott, és ezen a vonalon folyt tovább.
- így igaz. A gyerek szívesen játssza a „jó gyerek" szerepét, mert így kaphat
szeretetet és elismerést.
- Vagy a „rossz gyerekét", hogy így kapjon figyelmet. Még akkor is, ha ez a
figyelem negatív, és elmarasztalják.
- És a gyerekek nagyon okosak. Pontosan tudják, hogy milyen előnyökkel
járnak bizonyos szerepek. A család „bohóca" mindig megússza a büntetést.

83
A „szerencsétlenkedő" szerepet játszó gyerek helyett pedig mindent elvé -
geznek.
Újra feltette a kezét az előbbi anyuka. - És arról még nem is beszéltünk,
hogy a gyerekek egymást is belekényszerítik bizonyos szerepekbe. És ennek
semmi köze a szülőkhöz!
Kértem, hogy ezt fejtse ki részletesebben.
Elgondolkozott. - íme egy példa a mi családunkból. A legidősebb fiam vé-
kony és gyenge, mégis folyton azzal kérkedik, hogy ő milyen erős, és az öccsét
„cérna Jánosnak" hívja. És a kicsi, akinek olyan testalkata van, mint egy díjbir-
kózónak, még hisz is neki. Elhiszi magáról, hogy gyenge, és úgy is viselkedik.
Mindenre azt mondja, hogy „túl nehéz", ha megkéri az ember őt, hogy vigye.
Fogalma sincs a saját erejéről. És ha testvérén múlik, soha nem is lesz.
Teljesen letaglózva ültünk ott. Olyan összetett és súlyos problémával áll-
tunk szemben. Szerepekbe kényszerítjük a gyerekeinket. És ők saját magukat.
No meg egymást.
Az egyik apuka szólásra jelentkezett. - Lehetek én az ördög ügyvédje egy
pillanatra?
Mindenki felé fordult.
- Ha a családon belül ilyen természetes dolog a beskatulyázás, annak talán
jó oka van. Amit eddig senki nem említett.
- Éspedig? - kérdeztem.
- Tegyük fel, hogy az egyik gyereket kinevezzük a család eszének. Nem
elképzelhető, hogy ez a gyerek ennek hatására keményebben tanul, jobban
teljesít az iskolában, és végül jobban érvényesül az életben? Talán előnye is
van annak, ha szerepeket osztunk a gyerekeinkre.
Három felháborodott ember kezdett egyszerre beszélni. - Mondd te elő -
ször - mutattam az egyik anyukára, akinek céklavörös volt az arca.
- Persze, hogy van előnye a kivételezett helyzetben lévő gyerek számára
- mondta bosszúsan. - Neki ez nagyszerű. De mi van a többiekkel? Ezzel őket
automatikusan másodrendűvé tesszük.
A másik anyuka nyomban folytatta is. - És figyeljük csak meg, milyen el-
lenségeskedést okoz az, ha az egyik gyereket a többi felé emeljük. A mi csalá-
dunkban a bátyám volt a szépség. Az emberek folyton őt dicsérték anyámnak:
„A maga fia milyen jóképű! Úgy néz ki, mint Róbert Redford... A, és ez a
lánya. Ó, de kedves." Akkoriban azt gondoltam, hogy ez engem nem zavar.
Viszont évek óta van egy visszatérő álmom. A bátyám és én sétálunk az utcán,
és egyszer csak a bátyám arca beszorul egy hatalmas diótörőbe.
Döbbenet és nevetés.

84
 Miután a csoport elcsendesedett, a harmadik nő is elmondta a véleményét.
- Saját tapasztalatból tudom, hogy kivételezett gyereknek lenni sem népün -
nepély. Óriási nyomás nehezedik így rá. A szüleim folyton a felelősségtuda -
tomért dicsértek, és én úgy is viselkedtem, hogy rászolgáljak erre. De ennek
megvolt az ára. A testvéreim a mai napig úgy tesznek, mintha semmire nem
lennének képesek, így az összes családi problémát nekem kell megoldanom.
Szinte mindenki szólni akart. A csoport valamennyi tagja el akarta mesél -
ni, hogy őket milyen skatulyába kényszerítették bele gyerekkorában, és ez
hogyan hatott az életére. Az összes történetben - akármilyen különbözőek is
voltak - volt egy közös vonulat. Az egyik gyerek szerepe meghatározta a má -
sikét. - Én voltam a rendetlen, a bátyám pedig a kis pedáns. - Velem mindig
baj volt, a húgom viszont maga volt a megtestesült jóság.
Ha pedig egyszer a dráma szereposztásait kiosztották, akkor a szereplők
megszállottan a szerepüknek megfelelően kezdtek viselkedni. - Úgy döntöt -
tem, hogy ha folyton azzal vádolnak, hogy kezelhetetlen vagyok, akkor akár
az is lehetek. - Mivel mindenki úgy gondolt rám, mint egy rendetlen gyerek -
re, igazán nem akartam csalódást okozni nekik.
És minden esetben ott volt a testvérek közötti ellenségeskedés. - Utáltam
a bátyámat, amiért ő az, aki mindenre képes. Tehetetlennek éreztem magam
mellette. - Gyűlöltem a húgomat, amiért olyan vad a természete, így nekem
kellett a nyugodtnak lenni.
Még akkor is meghatározták a szerepek a testvéreket - vagy ők saját magu -
kat -, ha nem kizárólagos szerepeket osztottak rájuk. - Én nem voltam olyan
népszerű, mint a nővérem. - Én nem voltam olyan vezető típus, mint a bá-
tyám.
És minden történet a szomorú „a mai napig" kifejezéssel zárult. - A mai
napig feszült a viszony kettőnk között. - A mai napig képtelenek vagyunk
közel kerülni egymáshoz. - A mai napig úgy érzem, hogy valami komoly baj
van velem, ha nem viccelődöm folyton... ha nem vagyok rendes... ha nem
vagyok felelősségteljes.
Amikor az utolsó ember is elmesélte az ő történetét, mindenki elcsendese -
dett. Az elhangzottakat próbálnak megemészteni. - Teljesen elképzelhetetlen
egy olyan család, ahol a gyerekek szerepei szépen egymásba simulnak, és az
egész család harmonikus egészként működik? - kérdezte valaki.
- Nem hiszem; szerintem létezik ilyen család - válaszoltam. - Ugyanakkor
a családon kívüli világra is fel kell készítenünk a gyerekeinket. Az életünk so -
rán pedig sok-sok szerepet magunkra kell öltenünk. Meg kell tanulnunk sze -
retni és elfogadni mások szeretetét, vezetőknek és követőknek kell lennünk,

85
komolyan és „vadul" kell viselkednünk, tudnunk kell káoszban is létezni, és
képesnek kell lennünk rendet teremteni. Miért akarnánk hát a gyerekeinket
korlátok közé szorítani? Nem jobb, ha arra biztatjuk őket, hogy ragadják meg
a lehetőségeket, ismerjék meg a bennük rejlő képességeket, és fedezzék fel
azokat a pozitív tulajdonságaikat, amelyekről fogalmuk sem volt?
A „ördög ügyvédje" nem volt megelégedve az én pompás kis beszédem-
mel. - Te valamiféle ideális világról beszélsz. De legyünk őszinték. Minden -
kinek vannak természettől eredő képességei és korlátai. A nagyobbik lányom
tehetséges zenész. Még csak tíz éves, de el tudja játszani Haydn teljes D-dúr
concertóját. A kisebbiknek viszont botfüle van, úgyhogy őt inkább a sportok
felé terelgetjük.
Ennél rosszabb példát nem is választhatott volna a meggyőzésemre. A sza -
vai olyan gyerekkori emlékeket idéztek fel bennem, amelyek már évek óta
eszembe sem jutottak. Úgy láttam magam előtt mindent, mintha tegnap tör -
tént volna. Elmeséltem neki az egész történetet az elejétől fogva. A szüleim
nagy büszkén vettek egy mahagóni zongorát a gyerekeknek. Mindig áhítattal
figyeltem a nővéremet, ahogy játszott rajta, és vártam a napot, amikor én is
elég nagy leszek, hogy zongoraórákat vehessek. Elmeséltem, hogy a zene -
tanár szerint én voltam a „legrosszabb diákja", de az állandó kritika és az
ügyetlenségem ellenére is lelkesen játszottam azt a néhány kis darabot, amit
megtanultam. De aztán gondolkodni kezdtek rajta, hogy vajon megéri-e fizet -
ni az én zongoraóráimat.
Már akkor tudtam az ítéletet, mielőtt szembesítettek volna vele. A nővérem
volt a „zenész". Nekem meg majd találnak valami mást. Ellenkezés nélkül
elfogadtam a döntésüket. Igazuk volt. Akármennyire is igyekeztem, lassan és
nehezen tanultam.
Mégis hatalmas veszteség volt nekem, hogy elvették tőlem a zenét. Nem is
tudtam azonnal, hogy mekkora, csak a hónapok múlásával jöttem rá. Képte-
len voltam hallgatni, ahogy a nővérem játszott. Minden egyes hang fájdalmat
okozott.
Titokban, amikor senki nem látta, elővettem a régi könyveimet, és tanít-
gattam magam. Némi javulást el is értem, de végül aztán túl nagy falatnak
bizonyult mindez, és feladtam. A zenét nem nekem találták ki.
A férfi hosszasan rám bámult. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de
egy nő közbevágott. - Nyolc éves voltam - kezdte remegő hangon -, amikor
a szüleim elkezdtek zongorázni tanítani. A kishúgom mindig figyelte, ahogy
gyakorolok, és amikor befejeztem, leült a zongorához, és megpróbált leutá-
nozni. Majd egy napon odament a zongorához, és anélkül, hogy valaha is

86
tanulta volna, lejátszotta az egész darabot, amivel én hónapok óta küzdöttem.
Ezek után nem voltam hajlandó többet gyakorolni. Megmondtam az anyám-
nak, hogy nem akarok több zongoraórát venni.
- És az édesanyád hagyta, hogy abbahagyd? - kérdeztem.
Bólintott.
- Kíváncsi vagyok, mi lett volna, ha az édesanyád nem fogadja el a dönté
sedet, hanem azt mondja: „Semmi okát nem látom annak, hogy abbahagyd.
Úgy látom, hogy szeretsz zongorázni, és fejlődsz is." Erre te hogyan reagáltál
volna?
- Valószínűleg azt mondtam volna, hogy csak a pénzüket pazarolják az
óráimra, és hogy a húgom úgyis jobban zongorázik, hiszen már most tudja az
egész darabot...
Úgy folytattam, mintha én lennék az anyja. - Kicsim, megértem, hogy ez
el tudja venni a kedvedet, de a húgod zongorázásának semmi köze tehozzád.
Egyáltalán nem fontos, hogy gyorsan vagy lassan tanul-e meg valaki egy da-
rabot. Az fontos, amit te adsz magadból ebbe a darabba. Arra pedig senki más
nem képes. És fontos még az öröm, amit a zenélés nyújt neked. Nem szeret -
ném, hogy megfoszd magad ettől.
A beszélgetőtársam a könnyeivel küszködött. - Mekkora öröm lett volna
nekem, ha ezt mondja - mondta.
- Tudom - válaszoltam. (De még mennyire, hogy tudom!) - Sok kisfiút és
kislányt megfosztanak az őket joggal megillető lehetőségektől, mivel a testvé
rüknek jobbak a képességei valamiben.
A többiekhez fordultam. - Igaz, hogy vannak gyerekek, akik nem szület-
nek nagyszerű képességekkel. És az is fontos, hogy a gyerekben meglevő ké -
pességeket felismerjük és támogassuk. De nem a többi gyerekünk kárán. Ha
az egyik gyerekünk valamilyen területen különösen tehetségesnek bizonyul,
figyeljünk oda, hogy a többieket ne zárjuk ki erről a területről. És azt se hagy-
juk, hogy a többi gyerek önmagát zárja ki. Vigyázzunk az olyan kijelentések -
kel, mint „ő a zenész a családban", „ő a tudós", „ő a sportoló" vagy „ő a mű -
vész". Egyetlen gyerekünknek sem szabad megengednünk, hogy bármilyen
emberi tevékenységet kisajátítson magának. Világossá kell tennünk, hogy a
tudományok, a tánc, a színjátszás, a költészet vagy a sport mindenki számára
elérhető, és nem egy kivételes tehetségű gyerek privilégiuma.
Senki nem ellenkezett.
- Szerintem legyen ez a következő heti feladatunk - folytattam. - Figyeljük meg,
hogy szerepet játszanak-e a gyerekeink. Gondolkodjunk el rajta, mi lehet ennek
az oka, és hogyan szabadíthatnánk fel a gyerekeinket, hogy kiteljesedjenek.

87
 Aztán hirtelen eszembe jutott. - Jaj, nem! - kiáltottam fel. - Teljesen elfelej-
tettem, hogy azt ígértem, a jövő héten a veszekedésről fogunk beszélni egész
órán.
Az „ördög ügyvédje" támogatóan nézett rám. - Semmi baj - mondta. - Leg-
feljebb még egy hétig veszekszenek. Ez most fontosabb.

SEGÍTSÜK ELŐ A VÁLTOZÁST

A szülőknek szóló foglalkozások általában nehezen indulnak el. Időre van

szüksége a csoporttagoknak, hogy az órán felmerült kérdésekkel megint kap -
csolatba kerüljenek, hiszen egész héten rengeteg más dologgal voltak elfog -
lalva.
Ez a csoport azonban más volt. Úgy folytatták az előző heti beszélgetésün-
ket, mintha csak egy kávéra ugrottak volna ki.
- Sokat gondolkodtam a feladaton, és arra jutottam, hogy a mi családunk
ban senki nem kényszerít senkit szerepjátszásra. De eljött a vasárnap, és azon
kaptam magam, hogy így mutatom be a gyerekeimet az új lelkésznek: „Ő a
legidősebb, ő a középső és ő az én kisbabám." Meg sem említettem, hogyan
hívják őket. És be kell ismernem, tényleg így bánok velük. Az ötéves gyere
kemet elkényeztetem, hiszen ő a legkisebb, a középső az csak úgy van, mint a
szalámi a szendvicsben a két másik között. A nagytól meg folyton azt várom
el, hogy a „korának megfelelően" viselkedjen.
- Pontosan tudom, miről beszélsz - mondta erre az egyik apuka. - Amióta
megszületett a kisebbik gyerekünk, azon kapom magam, hogy felnőttebb vi
selkedést várok el a fiamtól. Tegnap este azt mondtam neki, hogy már nagy
fiú, és egyedül is fel tudja venni a pizsamáját. Erre nagyon szomorú lett. „Apa,
hát nem látod, hogy belül még mindig kicsi vagyok?" kérdezte.
- Erről nem is beszéltünk a múlt héten - jegyezte meg valaki. - Pedig men
nyire kézenfekvő. Valóban a születési sorrendjük szerint bánunk sokszor a
gyerekeinkkel.
- Néha pedig - mondta erre egy anyuka -, a saját születési sorrendünk
szerint.
Ertetlenül néztünk rá.
- Megpróbálom röviden elmondani. Minálunk én voltam az idősebb, és
folyton úgy tekintettem az öcsémre, mint egy zavaró tényezőre. Emiatt aztán
mindig nagyon ideges leszek, ha azt látom, hogy a fiam piszkálja a nővérét, és
rögtön le is szidom. Úgy érzem, a lányommal azonosulok.
 - A férjem, aki maga is kisebbik testvér, éppen ellenkezőleg viselkedik. Ő
a fiúnkkal azonosul, őt tekinti áldozatnak, és azzal vádolja a lányunkat, hogy
kegyetlenül bánik az öccsével. A férjem forgatókönyve szerint a lányom az
elnyomó és a fiam az elnyomott.
Ez a probléma mindannyiunkat nagyon érdekelt. Többen is elismerték,
hogy hasonló módon azonosulnak azzal a gyerekükkel, akinek a szerepe a
legközelebb áll a saját, gyerekkorban betöltött szerepükhöz. Mások viszont
arra hívták fel a figyelmet, hogy nem feltétlenül kellenek az embernek múlt -
beli események, hogy az egyik gyereket elnyomóként a másikat pedig elnyo -
mottként lássa. Volt, akinek az egyik gyereke passzív és gyengéd volt, míg a
másik igazi „gonoszka", agresszív.
- Tudna valaki erre egy példát mesélni? - kérdeztem.
- Ott van például az én két lányom - mondta az egyik nő. - Tudom, nehéz
elhinni, de nálunk a hároméves terrorizálja a nagyobbat. Elvesz tőle mindent,
megharapja, belekarmol... A nővére pedig csak ül és tűri. Nagyon rossz ezt
nézni, de nem tudom, mit tehetnék.
- És mit teszel ilyenkor? - kérdeztem.
Zavarában elnevette magát. - Valószínűleg csupa rossz dolgot. Azt mon-
dom a kisebbiknek, hogy rossz, és kiküldőm a szobából.
- És a legbosszantóbb az egészben - tettem hozzá -, hogy egy óra sem telik
bele, és a kicsi megint ott folytatja, ahol abbahagyta.
- Pontosan! - kiáltott fel az anyuka. - Bár én inkább egy percet mondtam
volna. De mi mást tehetnék? Valahogy le kell állítanom a kicsit, nem?
- Ez nem is kétséges. De az lenne a jó, ha anélkül tudnád leállítani őt, hogy
közben megerősítenéd a szerepében.
Hogy még élénkebben lássuk magunk előtt az előbbi helyzetet, arra kértem
az anyukát, hogy játssza el a saját hároméves gyerekét. Én leszek az anyuka.
Megkértem valakit, hogy játssza el a nagyobbik gyerek szerepét. Kétszer ját-
szottuk el a jelenetet. Első alkalommal kizárólag a hároméves „agresszorra"
koncentráltam, a nagyobbikat teljesen figyelmen kívül hagytam. Másodszor-
ra a nagyobbikra figyeltem. Az alábbi zajlott le.

89
NE FIGYELJEN AZ AGRESSZORRA!

90
FORDÍTSA FIGYELMET A SERTETT FEL FELE!

91
 Az anyuka, aki a saját hároméves lányát játszotta, nagyon megdöbbent.
- Mekkora különbség! Először, amikor kiabáltál velem és megráztál, azt gon-
doltam, hogy „jaj, de jó, most anya csak rám figyel". De másodszorra, amikor
a nővéremre figyeltél, ráébredtem, hogy nem éri meg ezt csinálni, és úgy gon-
doltam, nem is fogom.
- De mi van akkor, ha rosszul ismered a gyerekeidet? - kérdezte egy másik
anyuka. - A nővérem folyton bántott, úgyhogy az anyánk azt hitte, ő az agres-
szor. De azt nem tudta az anyánk, hogy én direkt piszkáltam a nővérem, hogy
bántson. Tudtam, hogy ezzel bajba keverhetem. Anyám soha nem jött rá.
Gonosz kis mosoly jelent meg többek arcán. Nem egyedi esettel álltunk
szemben.
- Ez is jó ok arra, hogy ne osszunk szerepeket a gyerekeinkre. Hiába látjuk
személyesen, ami történik, mégis néha rossz következtetést vonunk le belőle.
Az anyuka, akinek két lánya van, erre megrázta a fejét. - Talán így van ez,
de véleményem szerint minden gyereknek van egy veleszületett jelleme. És
ezt a szülő képtelen megváltoztatni. Az én lányaim születésüktől fogva olyan
különbözőek, mint a nappal és az éjszaka. A kisebbik születésétől fogva egy
kis gonosz manó, a nagyobbik viszont...
Már oda sem figyeltem arra, amit mond. Pontosan tudtam, mit fog mon-
dani. Sőt, volt idő, amikor még egyet is értettem volna vele. Legbelül egy
nagyot sóhajtottam. Hogyan törjek át ezen a falon? Azon gondolkodtam,
hogy elmesélem nekik az én két fiam történetét, de aztán másként döntöt -
tem. Nem akartam ezt az emléket feleleveníteni.
Hirtelen olyan levegőtlen lett a helyiség. A nő továbbra a veleszületett tu-
lajdonságok megváltoztathatatlanságáról regélt. Végül aztán levonta a kö -
vetkeztetést. - Teljesen értelmetlen azt gondolni, hogy meg tudjuk az emberi
természetet változtatni.
Körbenéztem a teremben, hátha találok valakit, aki a másik oldal pártjára
állna, de senki nem jelentkezett. Mindenki rezignáltán nézett maga elé. Jól
van, gondoltam, akkor jöjjön, aminek jönnie kell.
- Régebben én is így gondolkodtam - kezdtem lassan. - Különösen, amikor
a gyerekeim még kicsik voltak. Eldöntöttem, hogy a nagyobbik fiam agres-
szornak született, a kicsi viszont természeténél fogva kedves és gyengéd. És
minden egyes nap újabb és újabb bizonyítékát nyertem ennek. Dávid min
den nappal gonoszabb lett, Bálintot pedig egyre sebezhetőbbnek és szána
lomra méltóbbnak láttam. Úgy éreztem, egyre jobban szüksége van az én vé
delmemre. A változás akkor következett be, amikor a fiaim tíz- és hétévesek
voltak. Dr. Ginott csoportfoglalkozásán ültem, és ő éppen arról beszélt, hogy

92
aszerint kezeljük a gyerekeinket, hogy mit szeretnénk, milyen ember váljon
belőlük, és ne aszerint, amilyenek. Ez számomra forradalmi elgondolás volt.
Egészen új szemmel tudtam a fiaimra nézni. Mégis milyenné szeretném, hogy
váljanak? Nem volt könnyű erre választ találnom. Sok belső monológ játszó-
dott le bennem: „Igaz, hogy Dávid gyakran agresszív és gonosz, de képes
kedves is lenni. Uralkodni tud magán, ha kell, és békés úton is el tudja érni,
amit szeretne. Ezeket a tulajdonságait kell megerősíteni." Azt is tudtam, hogy
nem szabad Bálintot többé áldozatként kezelnem. Először is a saját fejemből
kell ezt a címkét kivernem. „Az én házamban márpedig senki nem áldozat"
mondtam magamnak. „Csupán egy kisfiú van, akinek meg kell tanulnia meg -
védeni magát, és kiharcolni, hogy tiszteljék." Csodás változásokat hozott már
az is, hogy a gondolkodásomat megváltoztattam. Legalább is számomra kész
csoda volt, amikor láttam, hogy a fiaim hogyan reagálnak az új elvárásaimra.
A történetet részben már elmeséltem a Felszabadított szülők - Felszabadított gyer-
ekek című könyvben. Most viszont elmesélem nektek, ami akkor kimaradt a
beszámolóból.
Mély lélegzetet vettem. Igazából semmi kedvem nem volt a történetnek ezt
a részét elmesélni.
- Szombat reggel volt. A fiúk a konyhában hülyéskedtek, én pedig regge -
lit készítettem. Remekül éreztem magam. Meg voltam elégedve magammal,
hiszen a fiúk olyan jól kezdtek kijönni egymással. A szemem sarkából láttam,
hogy Dávid a villanytűzhely fölé tart egy kanalat. Nem sokkal korábban vet -
tem le róla a forró vizet. Hirtelen Bálinthoz fordult: „Kíváncsi vagy, milyen
forró ez? Gyere ide!" Amikor Bálint a közelébe ért, Dávid közelebb húzta, és
az öccse csupasz nyakához szorította a vörösen izzó kanalat. Bálint felsikított
fájdalmában. Én is felsikítottam. Dávid kirohant a konyhából. Gyorsan ellát -
tam a sebet, amennyire csak tudtam, és próbáltam megnyugtatni a kisfiámat.
Aztán bementem a hálóba, és leültem. Soha életemben még nem voltam olyan
kiábrándult, mint akkor. Dávid tette olyan kegyetlen, előre kitervelt gonosz -
ság volt, hogy bolondnak éreztem magam, amiért valaha is megbíztam benne.
Soha nem fog megváltozni, gondoltam, akármit is csinálok. A gonoszság vele
született. Úgy éreztem, mintha nem is az én gyerekem lenne. Aztán kopog -
tattak. Dávid volt az. Nagy nehezen megszólaltam: „Ki az?" Dávid nem vála-
szolt, csak bejött a szobába és megállt előttem. Olyan kicsi és ijedt volt. Valami
megmozdult bennem. Fogalmam nincs, hogy honnan jött az ötlet, de egyszer
csak ezt mondtam: „Apám, ez milyen buta dolog volt! Tomi bácsi jutott róla
az eszembe." „Tomi bácsi?" „Igen, a te imádott nagybátyád, aki mindig elvisz
pecázni, és olyan jó fej. Meg kell, hogy mondjam neked, velem, a kishúgával,

93
nem volt mindig olyan jó fej. Egyszer letépte a beszakadt körmöt a lábujjam-
ról. Baromian fájt és vérzett, de meg kellett ígérnem neki, hogy nem mondom
el a nagyinak." Dávid döbbenten állt. „Miért csinálta ezt?" „Azért, mert a gye -
rekek sok dolgot kipróbálnak, és sok őrült, buta és kegyetlen dolgot is csinál-
nak. De ez még nem jelenti azt, hogy ők maguk is őrültek vagy kegyetlenek."
Dávid ott a szemem láttára alakult át. Szörnyű, felháborító dolgot művelt, de
ha az anyja ettől még nem tartja szörnyetegnek, és ha a nagybátyja is csinált
ilyeneket, mégis normális felnőtt lett belőle, akkor talán számára is van re -
mény. Miután Dávid kiment a szobából, én még sokáig ültem az ágyon. Az
agyamban újra és újra lepergett az előbbi jelent. Hirtelen rádöbbentem, hogy
az önmagában nem elég, ha másképpen gondolkodom Dávidról. Meg kell
követelnem tőle, hogy másképpen is viselkedjen, és felelősséget is vállaljon a
tetteiért. Erre van szüksége a felnőttektől. Egy héttel később megint próbára
tett. Körbe-körbe kergette az öccsét a szobában, és annyit piszkálta, hogy Bá-
lint már sírt. Ezúttal nem estem kétségbe. Megragadtam Dávidot, magam felé
fordítottam, mélyen a szemébe néztem, és szigorúan azt mondtam: „Dávid,
megvan benned a képesség, hogy kedves legyél. Hát használd!" Erre Dávid
huncutul elmosolyodott, de abbahagyta az öccse szekálását.
Mindenkit nagyon izgatott ez a történet. - Le vagyok nyűgözve - mondta
az egyik anyuka. Méghozzá az, aki korábban arról értekezett, hogy a veleszü -
letett tulajdonságok meghatározóbbak, mint a nevelés.
Hozzá fordultam. - Igazad van abban, amit korábban mondtál: a gyerekek
különböző személyiségjegyekkel születnek. De nekünk, szülőknek, a hatal -
munkban áll ezeket a személyiségjegyeket befolyásolni. Segítő kezet nyújt -
hatunk a természetnek. Használjuk hát ezt a hatalmat bölcsen. Ne osszunk
olyan szerepeket a gyerekeinkre, amelyek később legyőzik őket.
Az anyuka össze volt zavarodva. - De azt sem tudom, hogy fogjak hozzá
- mondta. - Mit kellene tennem? Több támpontra van szükségem ahhoz, hogy
hasonló módon változtatni tudjak.
- Kezdem belátni, milyen összetett dolog ez. Ha segíteni akarsz az egyik
gyerekednek a változásban, akkor fel kell készülnöd rá, hogy a többiekkel is
lesz munkád - mondta az egyik apuka.
Hirtelen eszembe jutott valami. - Vegyünk példának egy családot, ahol a
két gyerek egymással ellentétes szerepeket játszik. Próbáljuk meg kitalálni,
mit tehetnénk, hogy mindkét gyerek megszabaduljon a szerepétől.
- Rendben - válaszolta az apuka.
- Mi legyen a példánk? - kérdeztem.
- Mi lenne, ha azt vennénk példának, amiről az előbb beszéltél - vágta rá

94
gondolkodás nélkül. - Vagyis, amikor az egyik gyerek az agresszor, a másik
meg az áldozat. Ugyanis az én lányommal és fiammal is ez a helyzet... Persze,
ha a többiek is jónak látják.
Nagyon is tetszett ez az ötlet a többieknek. Az agresszor/áldozat kombiná -
ció igen népszerűnek mutatkozott.
Azon gondolkodtam, hogyan is állítsam össze a feladatot. Majd arra jutot -
tam, hogy az előző foglalkozásból indulok ki. Akkor arra a következtetésre
jutottunk, hogy a gyerekek szerepe hármas meghatározottságú. Hatással van
rá a szülő, a többi testvér és a gyerek saját maga. Talán érdemes lenne kiemel-
nünk, hogy az egyes szereplők milyen hibát követnek el, és kitalálnunk, hogy
mit lehetne tenni az adott helyzetben (ha van egyáltalán megoldás). Két rész-
ből áll a feladatunk: fel kell szabadítanunk az agresszort, hogy együttérzően
tudjon viselkedni, és fel kell szabadítanunk az áldozatot, hogy erős tudjon
lenni.
íme a képregényes változata annak, amire jutottunk.

95
 LE AZ AGRESSZORRAL!

Ahelyett, hogy a szülő agresszorként ... mutassa meg neki, hogy civilizáltan is
kezelné a gyereket... tud viselkedni.

Ha a többi testvér kezeli a gyereket agres- ...állítsa be a szülő új színben a gyereket

szőrként... a testvérei előtt.

Amikor a gyerek tartja magát agresszor- -vezesse rá a szülő a gyereket, hogy ő is

nak... képes a kedvességre.

96
 NINCS TÖBBE ÁLDOZAT!

Ahelyett, hogy a szülő áldozatként kezelné ... mutassa meg a szülő, hogyan álljon ki
a gyereket... a gyerek az érdekeiért.

Ha a többi testvér kezeli a áldozatként a ...mulassa be a szülő új fényben a gyére-

gyereket... két a testvéreinek.

Ha a gyerek látja áldozatnak magát... ...segítsen a szülő a gyereknek felismerni

a benne lévő erőt.

97
Gyors emlékeztető...

NE ENGEDJÜK, HOGY BÁRKI IS

SKATULYÁBA ZÁRJA A GYEREKET

SE A SZÜLŐ

Ahelyett, hogy: Jancsi, te dugtad el az öcséd labdáját? Miért kell neked

mindig ilyen kegyetlennek lenned?
SZÜLŐ : Az öcséd szeretné visszakapni a labdáját,

SE MAGA A GYEREK

JANCSI: Tudom, kegyetlen vagyok.

SZÜLŐ : De arra is képes vagy, hogy kedves legyél.

SE A TESTVÉREI

HÚG: Jancsi, olyan gonosz vagy! Apa, nem akarja kölcsönadni nekem a
celluxot! SZÜLŐ: Próbáld máshogy kérni tőle. Lehet, hogy te is
meg fogsz lepődni,
milyen nagylelkű tud lenni a bátyád.

HA JANCSI MEGTÁMADJA A TESTVÉRÉT, SIESSÜNK A MEGTÁMADOTT SEGÍTSÉGÉRE,

DE MI NE TÁMADJUK JANCSIT

SZÜLŐ : Ez fájhatott. Hadd masszírozzam meg. Jancsinak meg kell ta -

nulni, hogyan fejezze ki az érzéseit szavakkal, és nem pedig az
öklével.

98
 Meg voltunk elégedve a példákkal, amelyeket kidolgoztunk, ugyanakkor
nagyon meg is voltunk lepődve, hogy milyen sok időnkbe tellett mindez. Sok
időt vett igénybe, mire olyan válaszokat tudtunk kitalálni, amelyek mindkét
gyereknek segítenek abban, hogy másként tekintsen önmagára.
Az órámra pillantottam. Fél óra volt még hátra a foglalkozásból. Úgy érez-
tem, hogy alaposan körüljártuk már a témát, és talán itt az ideje, hogy meg -
pihenjünk egy kicsit. Kiosztottam a „rövid emlékeztetőket", és mondtam a
csoportnak, hogy tartsunk öt perc szünetet.

NlNCS TÖBBÉ PROBLÉMÁS GYEREK

Kiürült a terem. Néhányan inni mentek, mások csak álldogáltak a folyo-

són és beszélgettek. Én az asztalnál ültem, és a jegyzeteimbe merültem. Azon
gondolkodtam, hogyan folytassuk a témát. Tulajdonképpen már valamennyi
fontos pontot átvettük, sőt még annál többet is. Azt fontolgattam, hogy hama-
rabb hazaengedem a csoportot.
Hirtelen észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Egy nő állt az asztalom
előtt, és azt várta, hogy felnézzek. Nyugtalannak látszott. - Beszélhetnék veled
négyszemközt? - suttogta.
Intettem neki, hogy üljön le.
- Nagyon felkavart az eddigi beszélgetés - hadarta. - Az a feltételezés,
hogy minden gyereket meg lehet szabadítani a szerepétől. Ez egyszerűen nem
igaz. Mi van akkor, ha a gyereknek valamilyen súlyos baja van? Ha hátránnyal
született? Ez a rendellenesség szereppé válik, és senki nem tudja a gyereket
felszabadítani ez alól.
Nem igazán értettem, hová akar kilyukadni.
- És senki nem tehet erről - folytatta reszkető hangon. - Nem tehetnek róla
a szülők. Nem én adtam a fiamnak a tanulási problémáját. A testvérei sem
tehetnek róla. Ő pedig a legkevésbé. Mégis be van skatulyázva, és ezen semmi
nem tud változtatni.
Ez komoly probléma. Akkor ma mégsem megyünk hamarabb haza.
- Amit mondasz, nagyon fontos mindannyiunk számára. Esetleg megosz
tanád a csoporttal is?
- Nem hinném, hogy ők... Valószínűleg én vagyok az egyetlen, akinek
ilyen problémája van... jól van, ha akarod.
Amikor a többiek visszajöttek, az anyuka nekik is elmondta, amit nekem
mondott korábban. Figyelmesen végighallgatták, majd finoman kérdéseket
tettek fel neki, hogy behatóbban értsék a helyzetet.

99
 - Nos - mondta, de látszott rajta, hogy nehezére esik mindezt elmesélni -,
ha Erik nem ért valamit, akkor földhöz veri magát, rugdos, káromkodik, fura
hangokat ad ki, majd elmondja, hogy ő mennyire buta. Úgy tekint magára,
mint akinek tanulási zavarai vannak. És egész álló nap ennek megfelelően is
viselkedik.
A hallgatóság kényelmetlenül fészkelődött a helyén. Én is kényelmetlenül
éreztem magam. Hallgatnom kellett volna az ő megérzéseire, és nem kellett
volna rávennem, hogy olyanokkal ossza meg ezt a fájdalmas élethelyzetet,
akik nem tudják megértem, min megy keresztül. Mindenki másnak normális
gyerekei vannak, normális problémákkal.
Egy másik anyuka is feltette a kezét, és lassan, megfontoltan beszélni kez-
dett. - Nagyon is ismerős a helyzet, amiről az előbb meséltél. Soma fiamnak
agyi rendellenessége van, és hiába igyekszünk mindenféle módon segíteni őt,
mégis folyton frusztrálja, hogy mi mindent nem tud megtenni. Örökké mér -
ges - rám, az apjára, a nővérére, de leginkább saját magára. Úgy fogalmaznék,
hogy az identitása nagyon szorosan összekapcsolódik a betegségével.
A csoport szótlanul ült. Le voltak bénulva. Az anyukák által elmesélt két
helyzet túlságosan különleges volt ahhoz, hogy a már ismert módszereket
alkalmazzuk rá.
Aztán valaki nagyon gyengéden Soma anyukájához fordult. - És a lányod
hogyan reagál erre?
- Ó, Bori csodás gyerek, egyszerűen csodás! Nagyon keveset vár el tőlem.
Ez a válasz mindenkit megnyugtatott, kivéve egy apukát. Ő szigorú tekin
tettel nézett maga elé.
- Biztos vagyok benne, hogy Bori csodás gyerek - mondta mérgesen -, de
neki nem szabadna amiatt idegeskednie, hogy vajon elég csodálatos-e. Ez
nem igazságos vele szemben. Elvégre ő is csak egy gyerek. Úgy kellene, hogy
érezze, igenis elvárhat dolgokat a szüleitől, és nem kell lábujjhegyen járkálnia
egész gyerekkorán át, hogy így kompenzáljon a bátyja betegsége miatt.
Többen döbbenten néztek rá, olyan kemény szavakat használt. De ő ügyet
sem vetett rájuk, és továbbra is Soma édesanyjához beszélt. - Tapasztalatból
beszélek. Az öcsém beteges gyerek volt. Hétévesen asztmás volt, tizenhárom
évesen fekély alakult ki nála. A szüleim semmi mással nem foglalkoztak,
csak Pali betegségével. „Pali asztmája ma egy kicsit jobb"... „Pali fekélye ma
megint rosszabbodott". Amit én szerettem volna, az nem volt fontos. Sosem
felejtem el, amikor tizennégy évesen pénzt kértem az apámtól mozira. Rettentő
mérges lett rám: „Hogy jut eszedbe ilyesmi, amikor az öcséd ilyen nagyon
beteg!"

100
 Soma édesanyja láthatólag nagyon elkeseredett.
- Figyelj, én nem akarom kisebbíteni, amin keresztülmentek, de hidd el
nekem - egy „csodás" gyereknek -, hogy utálatos egy szerep ez. Óriási a
nyomás, hogy az ember mindig csodás legyen. A gyerekeknek joguk van át
lagosnak lenni. És ahhoz is joguk van, hogy az ő hétköznapi igényeiket is
ugyanannyira fontosnak tekintsék, mint a beteg gyerek problémáit.
- Én is egy beteg testvérrel nőttem fel - mondta keserűséggel a hangjában
az egyik anyuka. - Úgyhogy pontosan tudom, miről beszélsz.
Meglepett ez a megjegyzés. Ezek szerint többeknek is volt tapasztalata ab -
ban, hogy milyen egy súlyosan beteg gyerek testvérének lenni.
- A szüleim azt éreztették velem - folytatta az anyuka -, hogy mivel én nor
mális vagyok, én nem is érdemlem meg a figyelmüket. A nővéremnek viszont
minden kívánságát lesték, hiszen ő egy kerekes székben ült. Mindig is úgy
éreztem, hogy a nővérem kihasználja a helyzetet, és magatehetetlenebbnek
mutatja magát, mint amilyen. Ha kértem valamit, az anyám és a nagyanyám
rám ripakodtak. „Szégyelld magad! A nővérednek annyival több mindenre
van szüksége, mint neked!" És ezek után még csodálkoztak, hogy miért nem
vagyok kedves vele.
- Nos - mondtam lassan, miközben próbáltam az imént elhangzottakat
megemészteni -, nagyon úgy tűnik, hogy ha az egyik gyerek valamilyen ok
ból „problémás eset", akkor bizonyos folyamatok indulnak meg a családban:

- A problémás gyerek problémává válik.

- A szülő, aki ezt a terhet hordozza, elvárásokat támaszt a „normális" gye
rek felé, mintegy ezzel kompenzálva a beteg gyerekért.
- A „normális" gyerek igényeit félresöprik.
- A „normális" gyerek elkezd haragudni a problémás gyerekre.

- És mégis - folytattam - hogyan legyen jó kapcsolatod egy olyan testvér

rel, akire haragszol? És valószínűleg bűnösnek is érzed magad amiatt, hogy
haragszol rá?
- Sehogy - válaszolta az apuka. - Éppen erről van szó.
Az égvilágon semmi nem jutott eszembe. - Akkor mégis milyen megoldást
javasolnál? Indulatosan válaszolt. - Pontosan azt, amiről eddig beszéltünk,
azaz hogy ne kényszerítsük szerepekbe a gyerekeinket. Az egész személyisé -
güket vegyük figyelembe. Mitől lenne más a megoldás egy fogyatékos vagy
beteg gyerek esetén? Az öcsém személyiségének is több összetevője volt, nem
csak az asztmája és a fekélye.

101
 A kerekes székes lány testvére is hasonló hevülettel beszélt. - Én azt mon -
dom, tekintsünk minden gyerekünkre úgy, mintha rendben lennének. Még a
nagyon beteg gyerekünkre is. Sokkal többre képesek, mint amit mi elképze -
lünk róluk.
Teljes meggyőződéssel beszéltek. A teória pompás volt. De vajon kivite-
lezhető? Vajon tényleg kezelhetjük úgy a gyerekeinket, hogy tulajdonképpen
rendben vannak és sok mindenre képesek, különösen, amikor éppen „problé -
másán" viselkednek? Óriási kihívásnak tűnt számomra ez a feladat.
- Lássuk, hogy meg lehet-e ezt valósítani - mondtam a csoportnak. - Ve -
gyük az előbb említett helyzeteket példának: az agyi rendellenességben szen-
vedő gyereket, aki kétségbeesésében kiabál, a tanulási rendellenességgel
küzdő gyereket és a kerekes székben ülő gyereket, aki elesettebbnek mutatja
magát a valóságnál. Lássuk, hogy képesek vagyunk-e ebben a gyakorlatban
úgy kezelni őket, mintha rendben lennének.
Hosszas eszmecsere után az következőket dolgoztuk ki:

102
 NINCS TÖBBE PROBLÉMÁS GYEREK! A GYEREK
FOGYATÉKOSSÁGAI HELYETT A GYEREK KÉPESSÉGEIRE

Ahelyett ...hangsúlyozzuk a képességeket.

hogy...

Ahelyett ...hangsúlyozzuk a képességeket.

hogy...

Ahelyett ...hangsúlyozzuk a képességeket.

hogy...

103
 A sok munka és eszmecsere nyomán egy új meggyőződés kezdett a csoport-
ban kialakulni. Nehezen tudták a szülők szavakba önteni, amit gondolnak.
Egymás gondolataiból építkeztek.
- Úgy látom, hogy a szülő feladata, hogy a hangnemet meghatározza. Neki
kell nyilvánvalóvá tennie, hogy senki nem „probléma" a családban.
- Van, akinek többet kell segítem. Neki minden apróság nagyobb kihívást
jelent, de attól még mindenkinek arra van szüksége, hogy olyannak fogadják
el, amilyen.
- És mindenki képes a fejlődésre és a változásra.
- Ami persze nem azt jelenti, hogy akkor a problémák majd egyszerűen
megszűnnek, hanem azt, hogy képesek leszünk megküzdeni velük. Az a fon
tos, hogy higgyünk saját magunkban.
- És egymásban.
- És csapatként támogassuk egymást. Ugyanis ezt jelenti, hogy egy család
vagyunk.
Körbenéztem a teremben. Szinte láttam a szülők arcán a megvilágosodást.
Egy nagyon fontos magot ültettünk el ezen a foglalkozáson, és kíváncsi vol-
tam, vajon szárba fog-e szökkenni.

Gyors emlékeztető...

NE TEKINTSÜK PROBLÉMÁS GYEREKNEK AZT A GYEREKET,

AKINEK VALAMILYEN PROBLÉMÁJA VAN

Viszont szükségük van arra, hogy:

ELFOGADJUK A FRUSZTRÁCIÓJUKAT:
„Nem könnyű dolog ez. Néha nagyon elkeserítő és bosszantó tud lenni."

ÉRTÉKELJÜK A TELJESÍTMÉNYÜKET, MÉG AKKOR IS, HA AZ TÖKÉLETLEN:

„Sokkal közelebb jutottál ezúttal."

SEGÍTSÜNK NEKIK A MEGOLDÁSRA VALÓ KONCENTRÁLÁSBAN:

„Nem könnyű feladat. Mit tennél egy ilyen helyzetben?"

104
 A TÖRTÉNETEK

A mag szárba szökkent. Mindenkinek megmozgatta a fantáziáját az az egy-

szerű gondolat, hogy mi, szülők, képesek vagyunk segíteni a gyerekeinknek a
rájuk aggatott szerep lerázásában. Egyszer csak megszűnt mindenféle határ:
a gyerekünkből bármi lehet. A csoporttagok beszámolóiból kiderült, hogy ha
megszületett az elhatározás bennük, és más szemmel tekintettek a gyerekeik-
re, meglepő dolgok történtek az otthonukban:

Klaudia egészen kicsi kora óta „összeszedett" volt. Az a típusú gye -

rek, aki mindenféle felnőtt ráhatás nélkül rendbe teszi az építőkockáit.
Ráadásul nagyság szerint. Barbi viszont nagyon szétszórt. Sosem tesz
semmit a helyére, és nem tudja, mi hol van. Úgyhogy a hétvégén, amikor
észrevettem, hogy a kamrámban iszonyú nagy a rendetlenség, automa -
tikusan Klaudiát akartam hívni. - Gyere, Klau, te vagy a rendrakó. Ez
igazán neked való feladat.
De aztán mégsem tettem. Ehelyett Barbihoz mentem. - Barbikám,
nem tudom elviselni ezt a rendetlenséget. Muszáj tennünk valamit a
kamrával. Segítesz?
- Rendben - válaszolta, majd szépen mindent kirámolt a kamrából:
a dobozokat, a zsákokat, a befőttesüvegeket, a konzerveket és egyéb
konyhai eszközöket. Ideges lettem, és azt gondoltam, hogy sosem lesz
képes a helyére tenni ezt a sok mindent, és a végén nekem kell majd
megcsinálnom.
Ehelyett Barbi nem csak hogy nem hagyta félbe a munkát, de addig
meg sem állt, míg minden polcot le nem sikált, és mindent szépen vissza
nem pakolt a helyére. Ráadásul a bevásárlószatyraimnak új helyet talált
az egyik fiókban, és így még nagyobb helyem lett a kamrában, mint
előtte.
El tudjátok ezt képzelni? Az én rendetlen, szétszórt, dinnye lányom
(persze csak viccelek) remek munkát végzett.

Azt hittük, hogy jót teszünk Misinek, ha folyton azt mondogatjuk neki,
milyen „felnőtt". Ez volt a felállás minálunk: apa, anya, nagyfiú, kisbaba.
A múlt heti foglalkozás után azonban hosszasan elbeszélgettünk a fele -
ségemmel, és rájöttünk, hogy megfosztjuk a fiúnkat attól, hogy néha ő

105
is kisbaba lehessen. Például, amikor a kislányunk elkezdett kúszni, oda -
voltunk a boldogságtól. - Odanézz, hogy kúszik - kiáltottuk örömünk -
ben. Amikor viszont Misi kezdett el a nyomában kúszni, leállítottuk, és
azt mondtuk neki, hogy egy nagyfiú nem viselkedik így.
Elhatároztuk hát, hogy változtatni fogunk. Először is elhagytuk a cím-
kéket. Senki nem lesz „nagyfiú" és „kisbaba" ezután. Csak Misi és Juli.
Úgy érzem, ez segített. Tegnap Juli az egyik térdemen lovagolt, amikor
Misi felmászott a másikra. Elkezdett le-föl ugrálni rajta. - Szuperbaba va-
gyok - kiáltotta. Aztán rám nézett. Látni akarta, hogyan reagálok. - Szia,
Szuperbaba - mondtam neki, és rámosolyogtam. Azóta ez a kedvenc já-
téka. Az ölembe ül, és azt játssza, hogy ő Szuperbaba, aki úgy jött haza a
kórházból, hogy már tudott járni, beszélni, futni, sőt, úszni is.

íme az első próbálkozásom, amivel a fiaimon - Elek az agresszor és

Peti az áldozat - igyekeztem segíteni, hogy másként lássák magukat.
Hangok szűrődtek ki a hálóból. Nem örültem annak, amit hallottam.
Hogy kiderítsem, mi történik, bementem a szobába. Elek vigyorogva ült
a földre szorított Petin. Kis híján elkezdtem kiabálni. - Elek, szállj le a
testvéredről! Most azonnal, te nagy mélák, mielőtt megölöd! - De aztán
eszembe jutott a múltkori foglalkozás.

ÉN: (igyekszem nyugodt maradni) Látod, Peti, milyen jó, ha az embernek

van egy bátyja, aki meg tudja tanítani rá, hogyan kell bunyózni anél-
kül, hogy igazán durván bánna vele. (Elek meglepetten néz rám.)
ÉN: És az is remek, hogy te ilyen kemény gyerek vagy, és ki tudod bírni.
(Ezúttal Peti nézett meglepetten.)

Kimentem a szobából, és imádkozni kezdtem. A következő néhány

percben puffanásokat, ütéseket hallottam, de senki nem sikított. Majd
Peti sírva jelent meg a konyhában Elekkel a nyomában.

PETI: Elek bántott!

ÉN: (Kezdem elveszíteni a türelmemet.) Akkor szólj a bátyádnak, és figyel-
ni fog rá, hogy óvatosabban csinálja. PETI: De én szóltam neki! ÉN:
Akkor mondd el neki még egyszer! Mondd meg, hogy nem fogsz

106
 birkózni vele, ha nem figyel rád. Bele kell egyeznie, hogy abbahagyja, ha
azt mondod, hogy fáj. Elek nem ostoba. Meg fogja ezt érteni.

Egymásra néztek, majd visszarohantak a hálóba. Néhány perc múlva

éles sikítást hallottam. Szaladni kezdtem a hálószoba felé, de még mielőtt
elértem volna az ajtót ezt hallottam:

ELEK : Ne haragudj! Mondom, hogy bocsánat! Üss vissza! Aú! Ne ilyen

erősen. Gyere, megmutatom, hogyan kell a másik fejét a hónod alá szo-
rítani.

Újabb puffanások, majd egy nagy CSATT. Kinyitottam az ajtót. Fel-

borították a könyvespolcot. Az egész szobát beborították a játékok és a
könyvek.

ÉN :Na most aztán mérges vagyok! Mindketten nagy bajban vagytok.

Ki ne merjétek dugni innen az orrotokat, amíg nincs tökéletes rend a
szobában.

Cinkosán összenevettek, és elkezdték a könyveket összeszedegetni.

Most először fordult elő velük, hogy cinkostársak lettek. Mérges képpel
mentem ki a szobából, de belül mosolyogtam!

Amint a szülők számára világossá vált, hogy a szavaik és a hozzáállásuk

hogyan skatulyázza be a gyereket, arra is jobban elkezdtek figyelni, hogy a
többi testvér mit mond az adott gyereknek vagy gyerekről. A foglalkozást
megelőzően talán oda sem figyeltek volna rá, amikor az egyik testvér sztereo -
tip megjegyzést tett a másikra, most azonban már nem hagyják ezt szó nélkül,
íme néhány példapárbeszéd a szülők által leírt történetekből.

GÁBOR: (Az öccse füle hallatára mondja nekem) Én nem vagyok olyan,
mint Bálint. Ő olyan szégyenlős. Én szoktam köszönni az em -
bereknek.
ANYA: Úgy hallom, szeretsz köszönni azoknak, akikkel találkozol. Majd
ha Bálint úgy dönt, hogy ő is akar köszönni, akkor ő is fog.

107
 SANYI: Anya, Viktor olyan válogatós. Még csak meg sem akarja kóstolni
a tonhalat. ANYA: Viktor tudja, hogy mit szeret és mit nem. Majd ha
úgyérzi eljött az
ideje, megpróbálja.

ANDRIS: (A kishúgának) Rossz kislány vagy!

APA: Hé, nem szeretem, ha bármelyik gyerekemre is azt mondják,
hogy „rossz". Ha nem akarod, hogy Kati a macidat rágcsálja,
akkor add oda neki az egyik rágókáját.

Eszter: Anya, elvesztettem a tízóraira kapott pénzemet.

Vivi: Már megint?
ESZTER: Nem az én hibám. Lyukas a zsebem.
Vivi: Olyan figyelmetlen vagy.
ANYA: Én nem ilyennek látlak, Eszter. Szerintem, csupán arról van szó,
hogy keresned kellene egy biztonságos helyet a pénzednek.

Végül lássuk, mi történt, amikor a szülők felismerték, hogy ha negatív sze-

repbe helyezik valamelyik gyereküket, azzal a testvérek közötti viszonyt is
megrontják. Ez a felismerés arra buzdította őket, hogy gyerekeikben és csa-
ládjuk egészében a pozitív vonásokat fedezzék fel.

Bori, a legkisebbik lányom, mindig nagyon ragaszkodó volt. Ez a vá-

lásunk óta csak erősödött. A nővérei pedig csak rontanak a helyzeten
azzal, hogy „tapadós kis piócának" nevezik.
Azon töprengtem, hogyan tudnék ezen segíteni, amikor eszembe
jutott egy gyakorlat, amit még az egyetemen végeztünk az egyik sze-
mináriumon, amely az emberek közötti kapcsolatokkal foglalkozott. A
gyakorlat neve „Erőbomba". Mindenkinek le kellett írnia három dolgot,
amit a többiekben szeret. Sosem felejtem el, milyen fantasztikusan érez-
tem magam, amikor elolvastam, amiket rólam írtak.
Úgyhogy a következő alkalommal, amikor nálam voltak a lányok,
megkértem őket, hogy fogják a párnáikat, és üljenek le a nappaliban
a földre. Aztán elmagyaráztam nekik, hogy ma valami különlegeset

108
 fogunk csinálni. Mindenki sorban mondani fog három dolgot, amit a
többiekben szeret, én pedig leírom ezeket külön-külön papírra mind a
hármuknak. Mondtam nekik, hogy Borival kezdjük.
- Bori aranyos - mondta Rebeka.
- Az lenne a lényeg, hogy valami konkrétabbat mondjál a másikról
- mondtam Rebinek.
- Szeretem, ahogy Bori bejön a szobába, és nevetve elmeséli, milyen
műsort nézett éppen a tévében.
Bori elmosolyodott.
- Még egyet - mondtam.
- Szeretem, amikor megkéri, hogy olvassak neki.
Még hat véleményt gyűjtöttem be Boriról. Aztán a többi lánnyal is
megcsináltuk ezt. Egyre konkrétabbak lettek a vélemények. Ilyesmiket
mondtak:

KATA: Szeretem Rebi fantáziáját. Amikor a babáival játszik olyan érdekes

párbeszédeket talál ki.
REBI: Szeretem, hogy Kata olyan udvarias. - Kérlek szépen, add ide a
krumplit - mondja.
BORI: Szeretem, amikor Kata bejön a szobámba, hogyha szomorú va-
gyok. - Mi a baj, Bori? - kérdezi, és átölel.

Egyre lelkesebbek lettek. - Mondhatunk magunkról is ilyeneket?-

kérdezte Rebi.
- Naná - válaszoltam, és további véleményeket írtam a lányok listái
hoz.

REBI: Meg tudom nyugtatni az ijedt kóbor cicát azzal, hogy halkan, nyu-
godtan beszélek hozzá.
KATA: Szeretem, ahogy játékokat tanítok Borinak.
BORI: Szeretem, ahogy fésülöm a hajam.

Azon a hétvégén senki nem kezdte el Borit piszkálni. Amikor pedig össze-
rakták a holmijukat, mindenki gondosan elcsomagolta a listáját is.

109
 Négyéves Viktor fiunkról már kisbaba korában kiderült, hogy ataxiá-
ja van, azaz nehézségei vannak a végtagjai mozgatásával. Tudtuk, hogy
sok mindent meg kell változtatnunk majd az életünkben. Különös mó-
don a legnehezebb az volt, hogy a szabadtéri programokról lemondjunk.
Korábban igazi sportos család voltunk. Imádunk a férjemmel kirándul-
ni, a nyolcéves Enikő lányunk pedig remekül sportol. Nagyon szép a
mozgása és jó az egyensúlyérzéke. Korcsolyázik, teniszezik, úszik, és ő
fut a leggyorsabban az évfolyamában.
Enikő mindig könyörög, hogy vigyük el korcsolyázni a hétvégén.
Egyikünk általában el is viszi, de ez azt jelenti, hogy a másiknak ott -
hon kell maradnia Viktorral. Próbáltuk Enikőnek elmagyarázni, hogy
az öccse nem tud ilyen tevékenységeket űzni, de Enikő továbbra is arra
panaszkodott, hogy az öccse „minden elront".
A múlt heti foglalkozás után rájöttem, hogy mindkét gyerekemnek
rosszat teszek, ha folyton arról beszélek, hogy mit nem tud Viktor csi-
nálni, és minduntalan arra kérem Enikőt, hogy legyen megértő az öccse
problémája iránt. Szombat reggel családi kupaktanácsot hívtam össze,
és elmondtam, hogy mostantól a mi családunkban mást fog jelenteni a
„normális". Ezentúl az életünk más lesz, mint a többi családé, de ne -
künk ez lesz a normális. A család valamennyi tagját el fogjuk fogadni
úgy, ahogy van, feltételek nélkül. A családi programokban mindenki a
saját kedve és képessége szerint fog részt venni. Ezután mindenki felöl -
tözött, és elmentünk korcsolyázni.
Enikő ment először a jégre. Villámgyorsan és nagyon kecsesen kor-
csolyázni kezdett. Majd Viktor lépett a jégre. Kölcsönzői korcsolya volt a
lábán, a fején sisak, a testére pedig elől-hátul egy-egy párnát erősítettünk
a férjem övével. Mindketten fogtuk a kezét.
Tizenöt percbe tellett, mire egyszer körbekorcsolyáztunk, de Viktorral
madarat lehetett volna fogatni. Enikő körülöttünk cikázott, és bíztatta az
öccsét. Fülig ért Viktor szája, amikor lementünk a jégről. - Lefogadom,
hogy fogalmatok sem volt, milyen jól tudok korcsolyázni.

110
 6 AMIKOR A GYEREKEK
VESZEKSZENEK
HATÉKONY KÖZBEAVATKOZÁS

Végre-valahára: a harc.
- Ma tényleg erről lesz szó végre - kérdezte az egyik anyuka. - Nem fogjuk
elnapolni? Az első foglalkozás óta erre várok!
- Csak nem azt akarod mondani, hogy a gyerekeid még mindig veszeksze
nek? - kérdeztem tettetett megdöbbenéssel.
Az anyuka nem volt vicces hangulatban. - Közel sem annyit, mint régen
- mondta komolyan. - Sok mindent máshogy csinálok, és azóta valóban job-
ban kijönnek egymással. De továbbra sem tudok mit kezdeni azzal, amikor
veszekszenek.
- Mit szoktak a szülőknek tanácsolni ilyen esetben? - kérdeztem a csoporttól.
- Hogy maradjanak ki belőle - mondták többen kórusban.
- És még mit?
- Hogy hagyjuk a gyerekeinkre a probléma megoldását.
- Miért?
- Mert, ha egyszer közbeavatkozol, akkor mindig el fogják várni.
- És ha mindig te vagy a békebíró, akkor sosem tanulják meg, hogyan kell
egymással megegyezni.
- Tehát, - mondtam - abban mindannyian egyetértetek, hogy amikor csak
lehet, érdemes figyelemre sem méltatni az ilyen civódásokat. Úgy kell fel
fognunk, hogy a gyerekek csak tapasztalatokat gyűjtenek a nézeteltéréseik
megoldására.
Az anyuka, aki az első hozzászóló volt, nem volt megelégedve az összeg -
zésemmel. - Én nem kis civódásokról beszélek - mondta. - Hanem ordításról,
káromkodásról, dobálózásról. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.
- Pontosan ezekről a veszekedésekről lesz ma szó - válaszoltam. - Vagyis
arról, hogyan avatkozzunk közbe hatékonyan, amikor úgy érezzük, muszáj

111
közbelépnünk. De először is vegyük fontolóra, hogy van-e még más oka a
veszekedéseknek, amit eddig nem említettünk?
Valódi szakértőknek tettem fel a kérdést, és jöttek is a válaszok nyomban.
- A lányom a saját tulajdona miatt harcol folyton: ami az övé, az az övé, ami
viszont az öccséé, annak is az övének kellene lennie.
- Az én lányom a területe miatt veszekszik: „Apa, Öcsi betette a lábát a
szobámba!"
- Én azért veszekedtem sokat a húgommal, hogy az apám az oldalamra
álljon, és ezzel bizonyítsam be, engem jobban szeret.
- Lehet, hogy őrültség, amit mondok, de szerintem az ellentétes nemhez
tartozó testvérek azért is veszekszenek, hogy az egymás iránti szexuális von
zalmukkal megküzdjenek. így biztonságos távolságot tudnak tartani.
Többen felhúzták erre a szemöldöküket, de senki nem fogalmazott meg
ellenvéleményt. A lista pedig bővült tovább.
- Néha azért kötnek bele a gyerekek a testvérükbe, mert saját magukra ha
ragszanak, és máshogy nem tudják levezetni a feszültséget.
- Vagy egy barátjukra haragszanak, de azt nem üthetik meg, úgyhogy be
húznak a testvérüknek inkább.
- Vagy mert nincs jobb dolguk. Legalább is a fiam és a húga esetében ez
a helyzet. Unalomból gonoszkodik a fiam a kicsivel. Olyanokat mond neki,
hogy „tudod, hogy le fog esni a lábad?" ,vagy „tudod, hogy amikor megszü
lettél, kiskutya voltál"?
- Az én fiam azért piszkálja az öccsét, mert így nagylegénynek érezheti
magát. Egyszer, amikor az öccsét macerálta, szarkasztikusán megjegyeztem:
„Apám, szórakoztató dolog a kicsit piszkálni, nem igaz?" Mire ő: „Igen, úgy
érzem nagy hatalmam van. Szükségem is van rá a focimeccsem előtt."
- Az én gyerekeim azért veszekszenek, mert imádják a műsort, amit olyan
kor levágok. Két perccel azután, hogy letettem őket aludni, ezt hallom: „Anya,
az ágyamon ugrál... Anya, ő meg átjött a szobámba". Én meg kiabálva roha
nok fel a lépcsőn: „Mi folyik itt? Azonnal hagyjátok abban! Elég!" Hetekig
ment ez, mire megtudtam, mi volt az oka. Bevallották, hogy a szobájuk közti
falat verték, és csak úgy tettek, mintha verekednének. Az egész csak azért
volt, hogy minden este vagy hatszor felrohangáljak. Roppant jó mókának tar
tották.
Néhányan nevettek, mások felhorkantak, többen mélyet sóhajtottak.
- Nálunk a veszekedéseken egyáltalán nem lehet nevetni - mondta a be
szélgetést elindító anyuka. - Néha halálra rémítenek a fiaim. A minap ke
mény építőkockákat hajigáltak egymáshoz. Amikor végre szétszedtem őket,

112
és mindkettőt elküldtem a szobájába, olyan fejfájás tört rám, hogy le kellett
feküdnöm. Ahogy a borogatással a fejemen elnyúlva feküdtem az ágyon, mit
hallok? A fiaim nevetgélve játszani kezdenek. Pompás, gondoltam. Igazán
örülök, hogy túl vannak a dolgon, és csak nekem kell a migrénemmel meg-
küzdenem.
- Ezen a fejfájáson tudunk segítem - válaszoltam. - Talán kezdjük azzal,
hogy általában hogyan reagálunk, amikor a gyerekeink veszekednek. - Kér
tem két önként jelentkezőt, hogy játsszák el egy báty és egy kishúg szerepét.
- Majd én - mondta egy apuka, és felállt.
- És én - lépett elő egy fiatal nő. - A mi családunkban a mai napig én va
gyok a kishúg.
Először a „bátyhoz" fordultam. - Olyan nyolc éves vagy. Reggel óta esik,
és te valamilyen elfoglaltságot keresel. Hirtelen észreveszed az építőkockákat
és néhány játékállatot. (Odaadtam neki egy zsáknyi kockát és egy zsáknyi
műanyag állatkát.) Igazából kicsiknek való játékok ezek, de neked jobb ter -
ved van velük. Állatkertet akarsz építeni, amiben még igazi dzsungel is lesz
a majmoknak, és egy medence a fókáknak... Ki tudja, mi minden lehet még
benne.
A bátyot játszó férfi leült a földre, és elkezdte kipakolni az állatokat. A koc-
kákból egy építményt kezdett összerakni. Miközben ő épített, félrehívtam a
„kishúgot". - Te sem tudod, mit kezdjél magaddal ezen a délelőttön - súgtam
neki. - Már jó ideje nem játszottál ezekkel az építőkockákkal és műanyag álla-
tokkal, de amikor meglátod, hogy a bátyád milyen jól szórakozik, akkor te is
odaülsz mellé, és mondod, hogy játszani szeretnél.
Visszaültem a helyemre, és mindannyian kíváncsian vártuk, mi fog történ-
ni.
Szinte azonnal szikrázni kezdett a levegő.

HÚG :Én is játszani akarok.

BÁTY: Nem. Állatkertet építek, és egyedül akarom csinálni.
HÚG: (Megfog egy zebrát és két kockát.) Akkor játszom, amikor akarok.
BÁTY: Nem játszhatsz velük. Add vissza!
HÚG: De igenis játszhatok. Az enyémek.
BÁTY: De előtte meg az enyémek voltak.
HÚG: De most már az enyémek, mert apa nekem adta őket.
BÁTY : (Megfogja a húga kezét, és szétfeszíti az ujjait, hogy engedje el a játékokat.)
Add ide!
HÚG: Aú! Ez fáj!

113
 BÁTY: Azt mondtam, add ide!
HÚG: Anya, bánt! Szólj rá! Anyaaaaa!

A szülőkhöz fordultam. - Mit szoktatok csinálni ilyen helyzetben? Ne szé -

pítsetek a dolgokon, csak mondjátok, ami az eszetekbe jut.
- Odaszaladok, és azt mondom nekik, hogy hagyják abba.
- Elveszem a játékot, és a szobájukba küldöm a gyerekeket.
- Azt mondom nekik, hogy úgy viselkednek, mint az vadállatok.
- Megpróbálom rávenni őket, hogy játsszanak szépen együtt.
- A dolgok mélyére ások, és kiderítem, ki kezdte.
- A nagyobbik gyerek oldalára állok. Ő kezdett először játszani velük.
- A kicsi mellé állok, és azt mondom a nagynak, hogy keressen valamilyen
másik játékot.
- Azt mondom nekik, hogy belebetegszem a veszekedéseikbe.
- Azt mondom nekik, hogy engem nem érdekel, ki kezdte a veszekedést,
de elvárom, hogy azonnal hagyják abba.
- Különleges helyzetben vagyunk - mondtam a csoportnak. - Kérem, hogy
ismételjétek el a két gyereket játszó szülőnek ezeket a válaszokat, hogy lássá
tok, milyen hatással vannak rájuk a szavaitok.
A szülők egyesével odamentek a civódó gyerekekhez, és előadták a szöve -
get, amivel véget akartak vetni a veszekedésnek. A gyerekek minden egyes
szülői mondatra reagáltak, íme a képregényes változata a történteknek. (A
képeken ugyanaz az apuka próbálkozik más és más módszerekkel.)

114
 SZÜLŐI REAKCIÓK, AMELYEK NEM
HASZNÁLNAK VESZEKEDÉSKOR

115
 SZÜLŐI REAKCIÓK, AMELYEK NEM
HASZNÁLNAK VESZEKEDÉSKOR

116
 A gyakorlat végére mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szokásos
válaszokkal csak azt érjük el, hogy a gyerekeink még frusztráltabbak lesznek,
és ellenségesebben fognak egymáshoz viszonyulni.
Majd nekiálltam, hogy megmutassak egy másfajta megközelítést. Először
is bemutattam a lépéseket, amelyeket fejben próbálok tartani, miközben köz -
beavatkozom:

1. Először is vegyük tudomásul a gyerekek egymás iránti haragját, és ont

suk szavakba. Ez segít megnyugtatni őket.

2. Minden gyereket kellő tisztelettel hallgassunk végig.

3. Mutassuk ki, hogy nem könnyű egy ilyen helyzetet megoldani.

4. Mutassuk ki, hogy megbízunk a képességeikben, és hisszük, hogy mind

annyiuk számára elfogadható megoldást tudnak találni.

5. Menjünk ki a szobából.

íme az előző képregényfigurák az új helyzetben. Az alábbiak történtek,

amikor az egyes lépéseket alkalmazni kezdtem:

117
REAGÁLJUNK HATÉKONYAN A VESZEKEDÉSRE!

118
MEGOLDÁSKERESÉS GYEREK MÓDRA

119
 Amikor befejeztük a gyakorlatot, megkértem a „gyerekeket", hogy részle-
tesen mondják el, mit gondoltak arról, ahogy közbeavatkoztam.

BÁTY: Úgy éreztem, hogy tisztelsz és megbízol bennem. Tetszett az a mon-

dat is, hogy olyan megoldást kell találni, ami mindkettőnknek meg -
felel. Ez azt jelentette, hogy nem kell beadnom a derekam.
HÚG : Felnőttnek éreztem magam. De az is jó volt, hogy aztán kimentél.
Különben újra produkálni kezdtem volna magam.

Ezután a csoport tett fel nekem kérdéseket.

- Tegyük fel, hogy a gyerekeknek fogalmuk sincs róla, hogyan oldják meg
a feladatot. Az én gyerekeim csak bámulnak egymásra.
- Ebben az esetben javasolhatunk egy-két dolgot, mielőtt kimegyünk. Pél
dául: „Esetleg játszhatnátok felváltva... Vagy együtt. Beszéljétek meg. Képe
sek vagytok rá."
- És mi van akkor, ha a problémamegoldás megint veszekedésbe torkollik?
Ilyenkor mit tegyünk?
Erre ismét a „gyerekekhez" fordultam, és úgy beszéltem velük, mintha az
anyjuk lennék. - Most olyat fogok tenni, ami lehet, hogy nem fog tetszeni
egyikőtöknek. Én döntöm el, hogy ki mit csinál. Bátyus, te építsd tovább az ál-
latkertet. Hugi, te velem jössz, és engem fogsz szórakoztatni. De vacsora után
le fogunk ülni beszélgetni. Ki kell találnunk, hogy mi legyen a szabály abban
az esetben, ha az egyikőtök játszani akar azzal, amivel a másik játszik.
A következő megjegyzés a fejfájós anyukától jött. - De továbbra sem beszél-
tünk arról, amikor a gyerekek komolyan bántják egymást.
- Rögtön beszélni fogunk róla - válaszoltam. - Tegyük fel, hogy bemész a
szobába, és azt látod, hogy a kisebbik fiad egy széken áll, a kezében egy fém
teherautó, amit éppen a bátyjához akar vágni. A nagy pedig egy baseball-ütő-
vel fenyegeti a kicsit.
- Na erről beszélek - kiáltott fel az anyuka. - Ez a jelenet bármikor leját
szódhat az enyéimmel.
- Sajnos az én gyerekeimmel le is játszódott - mondtam. - Az alábbi képre
gények olyan készségeket mutatnak be, amelyek több alkalommal mentették
meg a fiam életét és az enyémet.
Mindenki izgatottan nyúlt a papírlapok után.

120
 AMIKOR A VESZEKEDÉS FIZIKAI ERŐSZAKBA CSAP ÁT

l .ÍRJA LE A HELYZETET

2. HÚZZA MEG A HATÁRT 3. VÁLASSZA OKÉT SZÉT

121
 - Amit nagyon szerettem ezekben a módszerekben - mondtam -, hogy
használatuk közben úgy éreztem, valódi eszköz van a kezemben. Ha han
gosan, határozottan leírtam, amit láttam, azon a gyerekeim meglepődtek, és
abbahagyták a verekedést. A határozott kiállásom amellett, hogy semmiféle
erőszakot nem engedek az otthonomban erősebbnek bizonyult az egymás ellen ér
zett haragjuknál. És úgy láttam, hogy őszintén hálásak voltak, amiért a szüleik
annyira szeretik őket, hogy nem engedik, hogy bántsák egymást.
- Szerencsések a gyerekeid - mondta az egyik apuka szomorúan. - Az én
ikertestvérem egész gyerekkorunkban zsarnokoskodott fölöttem, és a szüle
imnek erről fogalma sem volt. Ha a szemük láttára vert is meg a testvérem, ak
kor sem vettek róla tudomást, és egyáltalán nem reagáltak rá. Úgy gondolták,
hogy természetes dolog, ha a gyerekek verekszenek. Én pedig mindig azon
töprengtem, hogy hagyhatják mindezt a bátyámnak? Miért nem állítják le őt?
Ott voltak a hatalmas szüleim, és azt gondoltam, hogy talán leülhetnének,
és megértethetnék a bátyámmal, hogy semmilyen körülmények között nem
használhat engem bokszzsáknak. De mégsem került sor soha erre a beszélge
tésre, legalábbis nem olyan formában, ami hatással lett volna a testvéremre.
- Szerinted elképzelhető - kérdezte egy másik férfi -, hogy a szüleid nem
fogták fel igazán, mi zajlik nálatok? Talán azt hitték, hogy csak bunyóztok. Az
én srácaimnál legalábbis nagyon nehéz megmondani, hogy csak hancúroznak,
vagy komolyabb verekedésről van szó. Néha tényleg nem tudom eldönteni.
- Ha nem vagy benne biztos - mondtam -, akkor érdemes azonnal rákér
dezni a gyerekeknél: „Most csak játékból verekedtek vagy komolyan?" Van
úgy, hogy azt válaszolják, hogy csak játszanak, néhány perc múlva mégis sí
rást hallasz. Ez a végszó, amire közbe kell lépni: „Úgy látom, valódi vereke
dés lett a játékból, és fájdalmat okoztok egymásnak. Úgyhogy most mindenki
menjen szépen a saját szobájába."
- És akkor mi van, ha az egyikük azt mondja, hogy csak játszanak, de a má
sik szerint komoly verekedésről van szó, és a testvére fájdalmat okoz neki?
- Ilyen esetben lehetőséged van arra, hogy egy újabb szabályt fektessél le:
a játékos verekedés mindig közös megegyezésen alapul. Ha valaki nem élvezi a bu
nyót, akkor abba kell hagyni. Nagyon fontos leszögezni, hogy senki nem él
vezheti a verekedést a másik kárára.
- Bárcsak az én szüleim is tudták volna ezt! - mondta az egyik anyuka.
- Gyerekkorom legborzalmasabb emléke, amikor a bátyáim lefogtak, és úgy
nevezett „csiki-kínzásban" részesítettek. Addig nevettettek, míg végül alig
kaptam levegőt. A szüleim pedig hagyták ezt, mert azt hitték, mindenki jól
szórakozik. Egyiküknek sem jutott eszébe megkérdezni, hogy én jól vagyok-e.

122
 - Kezdek egy kicsit összezavarodni - mondta egy másik apuka. - A fog
lalkozás elején leszögeztük, hogy az a legjobb, ha kimaradunk a gyerekeink
veszekedéseiből. Azóta viszont másról sem beszélünk, mint arról, hogy közbe
kell lépnünk. Úgy érzem, egymásnak ellentmondó üzenetek ezek.
- Mindkét üzenetnek megvan a maga helye - válaszoltam. - Lehetővé kell
tennünk a gyerekeinknek, hogy maguk oldják meg a nézeteltéréseiket. De ah
hoz is joguk van, hogy szükség esetén a szüleik közbelépjenek. Ha az egyik
gyerek fizikailag vagy szavakkal bántalmazza a másikat, akkor közbe kell lép
nünk. Ha az egész családra hatással van a probléma, akkor szintén közbe kell
lépnünk. És akkor is közbe kell avatkoznunk, ha visszatérő problémával ál
lunk szemben, amelyre nem sikerült a gyerekeknek megoldást találniuk. Van
itt azonban egy fontos különbség. Nem azért lépünk közbe, hogy helyettük
megoldjuk a problémákat vagy ítélkezzünk, hanem azért, hogy az „eldugult"
kommunikációs csatornákat átjárhatóvá tegyük. És így újra a probléma meg
oldásra koncentrálhatnak.
- De mi van, ha kudarcot vallanak? - kérdezte az apuka.
- Az is előfordulhat - válaszoltam. - Vannak problémák, amelyeknek olyan
erős az érzelmi töltete, hogy a gyerekek nem tudnak a segítségünk nélkül
megoldást találni rá. Szükségük van egy pártatlan felnőtt jelenlétére. Jövő hé
ten éppen erről fogunk beszélni: hogyan segíthetünk gyerekeinknek a nehéz
problémák megoldásában. De addig is van jó pár módszert, amit kipróbál
hattok. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekeitek elegendő lehetőséget fognak
nyújtani nektek a gyakorlásra.
- Várjuk csak ki a végét - mondta az egyik nő. - Ezen a héten biztos csak
azért sem fognak veszekedni.
A férje odahajolt hozzá, és megsimogatta a vállát. - A mi gyerekeinket is-
merve, nincs miért aggódnod drágám.

123
Gyors emlékeztető...

HOGYAN KEZELJÜK A VESZEKEDÉSEKET

ELSŐ SZINT: NORMÁL CIVÓDÁS

1. Ne foglalkozzunk vele. Tervezgessük inkább a nyaralást.

2. Emlékeztessük magunkat arra, hogy a gyerekeink éppen fontos
tapasztalatra tesznek szert a problémamegoldás terén.

MÁSODIK SZINT: KOMOLYODIK A HELYZET.

SZÜKSÉG LEHET A FELNŐTT KÖZBELÉPÉSÉRE.

1. Vegyük tudomásul a haragjukat.

„Úgy hallom, mérgesek vagytok egymásra."

2. Jelenítsük meg minden gyerek nézőpontját.

„Szóval, Sári, te szeretnéd a kiskutyát továbbra is a kezedben tartani,

mert éppen most nyugodott meg nálad. Te, Vili, pedig úgy gondolod,
hogy neked is jogod van a kiskutyát megfogni."

3. Kellő tisztelettel írjuk le a problémát.

„Nehéz helyzet: két gyerek ugyanazt a kiskutyát akarja."

4. Fejezzük ki, hogy megbízunk a képességeikben, és hisszük, hogy

képesek lesznek mindannyiuk számára elfogadható megoldást találni.

„Megbízom bennetek, hogy képesek vagytok egy olyan megoldást

találni, amely mindkettőtök számára igazságos. És persze a kutyus
számára is jó."

5. Menjünk ki a szobából.

124
Gyors emlékeztető folytatása...

HARMADIK SZINT: A VESZÉLY LEHETŐSÉGE NAGY

1. Érdeklődjünk.

„Játékból bunyóztok, vagy ez most komoly verekedés?" (A játékos

bunyót megengedjük, de az igazit nem.)

2. Hozzuk gyerekeink tudomására, hogy:

„A játékos verekedés mindig közös megegyezésen alapul." (Ha vala-

melyik fél nem élvezi, akkor abba kell hagyni.)

3. Tartsuk tiszteletben a saját érzéseinket is.

„Lehet, hogy nektek ez játék, de én túl durvának találom. Keressetek

valamilyen más elfoglaltságot."

NEGYEDIK SZINT: VESZÉLYES HELYZET;

SZÜKSÉG VAN A FELNŐTT KÖZBELÉPÉSÉRE.

1. írjuk le, amit látunk.

„Két dühös gyereket látok, akik arra készülnek, hogy bántsák egy-
mást."

2. Válasszuk szét a gyerekeket.

„Nem biztonságos együtt lennetek. Jobb, ha most megnyugszunk. Min-

denki menjen a saját szobájába."

125
 TUDJUNK KÖZBELÉPNI - TUDJUNK KISZÁLLNI

A következő foglalkozás egy kicsit nehezen indult. Voltak, akik azonnal elme-
sélték volna a tapasztalataikat, azaz, hogy mennyire máshogy kezelték a gye -
rekeik veszekedéseit a héten. Mások viszont onnan szerették volna folytatni,
ahol előző héten abbahagytuk.
A két csoport között feszült lett a légkör.
Az egyik apuka elvigyorodott. - Bunyó! Bunyó! - kiáltotta.
Egy másik szülő az asztalra csapott. - El akarom mesélni! Mégpedig most
azonnal! Belementem a játékba. - Úgy látom, néhányan nem bírnak várni,
és azonnal szeretnék elmesélni, milyen hatékonyan alkalmazták az új mód -
szereket a héten.
- Pontosan - kiáltotta az előbbi apuka.
- Mások viszont - fordultam a többiekhez - türelmetlenül várják, hogy
újabb tanácsokat kapjanak. Nem akarnak történeteket hallgatni. Még több
információt szeretnétek kapni, hogy hatékonyabban tudjátok a gyerekeitek
veszekedéseit kezelni.
Kórusban igeneltek, és nevetni kezdtek.
- Mit tehetünk egy ilyen helyzetben? - kérdeztem.
Abban mindenki egyetértett, hogy felnőtt módjára kell viselkednünk, és el
kell fogadnunk, ha vágyaink nem lesznek azonnal kielégítve. Először a ko-
moly problémák kezeléséről fogunk beszélni, és a foglalkozás végén hagyunk
húsz percet a történetek elmesélésére.
- A múlt héten - kezdtem -, megállapítottuk, hogy lehetnek a gyerekeink
között olyan nézeteltérések, amelyeket képtelenek egyedül megoldani. A
szülők mégis hajlamosak arra, hogy túl könnyedén vegyék a gyerekek vitáit,
hiszen azok csak „gyerekes dolgok". Abban bíznak, hogy majd elsimulnak
a nézeteltérések. Viszont fontos, hogy tudjuk: vannak olyan nézeteltérések a
testvérek között, amelyek nem simulnak el maguktól, hanem kitartóan jelen
vannak az életükben, és komoly stressz- és aggodalomforrássá válhatnak.
Hogy honnan tudom? Onnan, hogy a gyerekek, akiket meginterjúvoltam,
egyértelműen elmondták, milyen sok szomorúságot okoz nekik, amit a test
véreik művelnek velük.
Elővettem a füzetemet, és kinyitottam a listánál, amelyet előre elkészítet-
tem. - íme néhány példa a gyerekek saját szavaival:
„A nővérem folyton kiabál velem. Mintha ő lenne az anyám."
„A bátyám folyton csak üldögél, miközben én végzek minden munkát. Azt
mondja, hogy ez az én dolgom, mert én vagyok a lány."

126
 „A húgom addig piszkál, míg meg nem ütöm. Aztán persze én kerülök
bajba."
„A bátyám kegyetlenül bánik az állataimmal. A farkuknál fogva emeli fel
az egereimet, és utána eldobja őket."
"Amikor a szüleim elmennek otthonról, a bátyám mindig parancsolgat ne-
kem. És ha nem csinálom azt, amit mond, akkor megver." - Amikor
megkérdeztem ezeket a gyerekeket, hogy megpróbálták-e valaha elmondani
a szüleiknek, ami bántja őket, a válasz vagy az volt, hogy „úgysem figyelnek
rám", vagy az, hogy „szerintük túllihegem a dolgot", esetleg az, hogy „azt
mondják, hogy oldjam meg a bajomat a testvéremmel". Felnéztem a
füzetemből. Nyugtalan tekintettel néztek rám a szülők. Hosszú beszélgetés
vette kezdetét. Fel kellett tennünk magunknak néhány nagyon nehéz
kérdést. Hogyan szánjuk rá magunkat, hogy komolyabban vegyük a
gyerekeinket? Mit tegyünk, hogy képesek legyünk meghallgatni őket, és ők
egymást?
Az alábbi módszert dolgoztuk ki. Azt a kislányt vettük példának, aki arra
panaszkodott, hogy a bátyja zsarnoki módon viselkedik vele a szülei távol -
létében.

Hatékony segítség gyermekeink komoly problémáinak megoldásakor

1. Hívjunk össze egy megbeszélést az érintett feleknek. Tudassuk velük a

megbeszélés célját.

„Olyan helyzet adódott a családunkban, amely szomorúságot okoz. Ki kell

találnunk valamit, hogy mindenki jobban érezze magát."

2. Fektessük le a szabályokat.

„Azért hívtuk össze ezt a megbeszélést, mert Esztert bántja valami. Először
meghallgatjuk Esztert. Senki nem szakíthatja félbe. Ha ő befejezte, akkor a
te oldaladra is kíváncsiak vagyunk, Tomi. És téged sem fog senki félbesza -
kítani."

3. írjuk le a gyerekek érzéseit, problémáit. Olvassuk is fel őket hangosan,

hogy kiderüljön, nem értettünk-e valamit félre.

127
„Eszter fél, amikor mi elmegyünk itthonról. Azt mondja, hogy Tomi olyan -
kor kegyetlen vele. Múltkor Tomi kikapcsolta a tévét, és lerángatta Esztert
a kanapéról, ami fájt Eszternek."
„Tomi azt mondja, hogy ő csak azért kapcsolta ki a tévét, mert Eszter túl
sokáig nézte, és nem volt hajlandó szót fogadni neki. Tomi úgy érzi, hogy ő
gyengéden húzta meg Eszter karját, és az igazán nem fájhatott."

4. Adjunk időt mindkét gyereknek a válaszra

ESZTER: Itt van a kezemen a kék-zöld folt, ami bizonyítja, hogy bántottál. És
amúgy is csak öt perc volt hátra a műsorból.
TOMI: Ez a folt már réges-régi. A műsor pedig még el sem kezdődött, ami-
kor kikapcsoltam.

5. Vonjunk be mindenkit a megoldáskeresésbe. Értékelés nélkül írjuk le az

ötleteket. Minél több, annál jobb. Először a gyerekek mondják el a javasla
taikat.

TOMI: Eszter fogadjon szót nekem, mert én vagyok az idősebb.

ESZTER: Tomi ne mondhassa meg nekem, hogy mit csináljak, és ne bánthas-
son engem.
SZÜLŐ : Hívjunk bébiszittert.
TOMI: Engedjétek meg, hogy én is elmenjek itthonról.
ESZTER: Hadd hívjam át egy barátnőmet.
TOMI: Mielőtt anya és apa elmennek, egyezzünk meg abban, hogy meddig
lehet tévézni, és mikor kell lefeküdni.
ESZTER: Senki ne parancsolhasson a másiknak. Mindenki a saját maga fő -
nöke.

6. Döntsük el, melyik az a megoldás, amit mindenki el tud fogadni.

• Nem kell bébiszitter!

• Nincs bántás.
• Nincsen parancsolgatás.
• Előre megegyezünk a tévénézés szabályairól a szülőkkel.
• Mindenki saját magáért felelős csak.

128
 7. Folytatás

„Jövő vasárnap megint leülünk, hogy lássuk, mindenki elégedett-e a dolgok

állásával.”

Az egyik apuka az egész eszmecsere alatt morcosán nézett maga elé, és

időnként dünnyögött is valamit az orra alatt. Amikor befejeztük a feladatot,
intettem neki, hogy az övé a terep.
- Számomra ez a megközelítésmód - jelentette be - túlságosan is enyhe.
Ha a fiam ezt tette volna a lányommal, ő bizony nem úszta volna meg ilyen
könnyen. Egyértelműen a tudomására hoztam volna, hogy: „Ha még egyszer
kezet emelsz a húgodra, amíg mi távol vagyunk, akkor velem fog meggyűlni
a bajod." Ökölbe szorította a kezét. „Abban pedig nem lesz köszönet."
Többen egyetértettek vele. - Halljuk, halljuk! Mondd is meg neki! Csak ke-
ményen!
De jöttek az ellenreakciók is.
- Ettől lehet, hogy TE jobban ereznéd magad, viszont a lányodat csak még
nagyobb veszélybe sodornád. Biztos, hogy a fiad megtalálná a módját, hogy
elégtételt vegyen rajta.
- Nem csak erről van szó. Mégis mit tanítasz ezzel neki? Azt, hogy a fegyel
mezés mindig az apjától jön. Nem tanulja meg fegyelmezni saját magát.
- És hogy van az, hogy azonnal a lányodnak hiszel ilyen esetben? Mi van,
ha ő hazudik?
Az apuka válaszra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, és csend-
ben maradt.
Egy másik apuka reagált helyette. - Nem értem, hogy miért kéne a gye-
rekek közötti valamennyi vita esetén hosszas problémamegoldó foglalkozá-
sokat tartam. Véleményem szerint igenis megvan a helye és az ideje a szülői
közbelépésnek is. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy valamelyik gyerek párt-
jára állunk.
- Például mikor? - kérdeztem.
- Például akkor, amikor az egyik gyerek teljesen ésszerűtlenül viselkedik.
- Mondj egy példát!
- Vegyük például a múlt vasárnapot. Biciklitúrára készültünk. Egyszer
csak hallom, hogy a fiam könyörög a nővérének, hogy adja kölcsön neki a
régi hátizsákját. A lányom kerek perec elutasította. Azt mondta, hogy az öccse
csak „tönkreteszi". Tönkreteszi? Kész röhej. Az a hátizsák már olyan rongyos,
hogy ki kéne dobni a kukába. Azért is vettünk neki újat. Olyan mérges lettem,

129
hogy kiabálni kezdtem a lányommal: „Most azonnal odaadod az öcsédnek a
hátizsákot!"
- És odaadta? - kérdeztem.
- Még szép. Megmondtam neki, hogy ha nem adja oda, akkor nem visszük
magunkkal.
- És hogyan reagált erre a lányod?
- Duzzogott egy ideig. És akkor mi van? így legalább megtanulja, hogy egy
családon belül mindig megosztjuk a dolgainkat.
- Számomra egyáltalán nem ez a viselkedésed üzenete - mondta felhábo
rodottan az egyik anyuka. - Rettentő mérges lennék, ha az apám ilyet tenne
velem. A tárgyak néha nem egyszerűen tárgyak. Szinte a részeddé válnak,
emlékek fűződnek hozzájuk. Van a szekrényemben egy öreg, molyragta pu
lóver, amelyet már évek óta nem viseltem. Mégsem adnám senkinek kölcsön.
Különösen a húgomnak nem. Én biztos a lányod pártjára álltam volna ebben
az esetben.
- Tehát - foglaltam össze - két ellentétes álláspontunk van:
1. Álljunk a hátizsák tulajdonosának a pártjára.
2. Álljunk a másik gyerek pártjára, aki kölcsön szeretné kérni a hátizsákot.

Szétosztottam a mai alkalomra szánt papírokat. - Az első képregény két

lányról szól, akik veszekszenek. Nem egy hátizsák, hanem jelen esetben egy
blúz miatt. A második azt mutatja meg, hogy mi történik akkor, ha a szülő
hozza meg a döntést a vitában úgy, hogy az egyik vagy a másik pártjára áll.
Az utolsón pedig azt láthatjuk, hogy mi történik akkor, ha a szülő a szabályok
és egy világos értékrend lefektetésével támogatja az egyik gyereket, de a dön-
tést a gyerekekre bízza.

130
TULAJDON MIATTI VITA

131
MI TÖRTÉNIK, HA A SZÜLŐ DÖNT

A tulajdonos javára.

A másik gyerek javára.

132
 MI TÖRTÉNIK, HA A SZÜLŐ TÁMOGATJA UGYAN AZ
EGYIK GYEREKET, DE A DÖNTÉST A TESTVÉREKRE BÍZZA

133
 Adtam a csoportnak néhány percet a képregények átnézésére, majd ahhoz
az apukához fordultam, aki ráparancsolt a lányára, hogy adja oda a hátizsá-
kot az öcsének. - Neked mi a véleményed minderről? - kérdeztem.
Nem válaszolt azonnal. - Nos, az anyuka az utolsó esetben is az egyik gye -
rek pártjára állt. Azt mondta a nagyobbik lányának, hogy nem kell kölcsön -
adnia a blúzt. Tulajdonképpen azt mondta neki, hogy nem kell osztoznia a
tulajdonán. Nem értem, hogy ebben mi olyan nagyszerű.
Ketten is jelentkeztek.
- Nem azt mondta, hogy ne osztozzon, csupán azt, hogy a tulajdonhoz való
jogot tiszteletben kell tartani. Ez mind a két gyerek számára védelmet nyújt.
- És az idősebbik lány teljesen elzárkózott volna attól, hogy kölcsönadja a
blúzát, ha az anyuka nem tartotta volna tiszteletben a tulajdonhoz való jogát.
Az apuka továbbra is mérgesen rázta a fejét. - Én akkor sem értem, hogy
mi abban a rossz, ha arra tanítjuk a gyerekeinket, osszák meg, amijük van. De
nyilvánvaló, hogy nem tudom jól átadni, amit gondolok - morogta.
- Én értem, amit mondasz - válaszoltam. - És nagyon fontos dolgot fogalma
zol meg. Ösztönöznünk kell a gyerekeinket arra, hogy osszák meg, amijük van.
És ennek praktikus okai vannak. Az életben is csak úgy tudnak boldogulni, ha
képesek erre. Ha képesek a dolgokat, a teret és önmagukat is megosztani. És
lelki oldala is van ennek. Szeretnénk, ha a gyerekeink megtapasztalnák, milyen
öröm.és jóérzés származik abból, ha önként lemondanak valamiről. Viszont,
ha erőszakkal akarjuk erre rávenni őket, azzal csak még jobban ragaszkodni
fognak a tulajdonukhoz. Ha kívülről erőltetjük ezt, azzal éppen a cselekedet
ben rejlő jó érzést ássuk alá. De most térjünk vissza a mai foglalkozás, illetve az
egész tanfolyam céljára. Arra törekszünk, hogy a gyerekeink minél jobb érzéssel
gondoljanak egymásra. Szeretnénk, ha kevesebbet veszekednének. Ha a szülő
kinyilatkoztatja, hogy „ebben a családban én döntöm el, hogy kinek kell osztoz
kodnia, ki tarthatja meg a tulajdonát, mi az észszerű és mi az ésszerűtlen", azzal
csak azt érjük el, hogy a gyerekek mindenben a szülőkre fognak támaszkodni,
és ellenséges érzésekkel fognak viseltetni a testvéreik iránt. Az a hozzáállás old
ja a feszültséget és teszi lehetővé a harmonikus együttélést, amely az igényeket
és érzéseket tartja szem előtt, és olyan megoldásra törekszik, amely minden
résztvevő számára elfogadható. A megoldás részletkérdései kevésbé fontosak,
mint a családtagok érzelmi egészsége. Nem áll rendelkezésünkre valamennyi
válasz, de elindultunk egyfajta irányban. Megpróbálunk minél kevésbé köz
beavatkozni, de amikor ez mégsem kerülhető el, akkor azon vagyunk, hogy
amint lehet, háttérbe húzódjunk, és engedjük, hogy a gyerekek maguk oldják
meg a problémát. Ez a legjobb módja annak, hogy felkészítsük őket az életre.

134
 A terem végében lévő órára pillantottam. Már csak néhány perc volt hátra
a foglalkozásból.
- Nos, úgy tűnik, ma már nem nagyon lesz időnk a történetekre.
- Milyen történetekre? - kérdezte az egyik anyuka. - Ja, amelyek miatt vi
tatkoztunk, és úgy volt, hogy az óra végén hagyunk rá időt. Semmi gond.
Kibírják a jövő hétig. Lenne egy kérdésem, amit már régóta fel akarok tenni.
Mások is feltették erre a kezüket.
- Nekem is. Mit teszel olyankor, amikor...
- Azon töprengek egy ideje, hogy...
Fáradhatatlan volt a csoport. A téma pedig kimeríthetetlen. Én voltam az
egyetlen, aki az erőm végén jártam.
- Arra kérlek titeket, hogy írjátok le a kérdéseiteket, miközben összepa
kolok. Hazaviszem őket magammal, és a jövő héten mindenki írásban kap
választ. Addig is, ne felejtsétek el az emlékeztetőt.

135
Gyors emlékeztető...

AMIKOR A GYEREKEK NEM TUDJAK

A PROBLÉMÁT EGYEDÜL MEGOLDANI

1. HÍVJUNK ÖSSZE EGY MEGBESZÉLÉST A SZEMBENÁLLÓ FELEK RÉSZVÉTELÉ

VEL. MONDJUK EL , MI A MEGBESZÉLÉS CÉLJA , És FEKTESSÜK LE A SZABÁ
LYOKAT .

2. ÍRJUK LE A GYEREKEK ÉRZÉSEIT, GONDJAIT, MAJD OLVASSUK FEL ŐKET

HANGOSAN.

3. ADJUNK IDŐT A VÁLASZRA.

4. MINDENKIT VONJUNK BE A MEGOLDÁSKERESÉSBE. ÍRJUNK LE MINDEN

ÖTLETET ÉRTÉKELÉS NÉLKÜL.

5. VÁLASSZUK KI AZOKAT AZ ÖTLETEKET, AMELYEKET MINDENKI EL TUD

FOGADNI.

6. TÉRJÜNK VISSZA A TÉMÁRA EGY KÉSŐBBI ALKALOMMAL.

136
Gyors emlékeztető...

HOGYAN TÁMOGASSUK A SEGÍTSÉGET KÉRŐ GYEREKET

ANÉLKÜL, HOGY VALAKINEK A PÁRTJÁRA ÁLLNÁNK

BALÁZS : Apa, nem tudom befejezni a térképet holnapra. Szólj rá, hogy
adja vissza a zsírkrétát.
Juci: Nem adom. Még ki kell színeznem a virágot.

1. FOGLALJUK ÖSSZE A PROBLÉMÁT MINDKÉT GYEREK SZEMPONTJÁBÓL.

„Lássuk csak, hogy jól értem-e. Balázs, neked szükséged lenne a

krétára, hogy be tudd fejezni a házi feladatot. Juci, te pedig szeretnéd
befejezni a színezést."

2. FOGALMAZZUK MEG A SZABÁLYT VAGY ÉRTÉKRENDET.

„A házi feladat nagyon fontos."

3. ADJUNK LEHETŐSÉGET AZ ALKURA.

„De, Balázs, ha úgy látod, hogy meg tudtok valahogy egyezni a húgod-
dal, az csak rajtad áll."

4. MENJÜNK KI.

137
 A KÉRDÉSEK

Az utolsó foglalkozás előtti napon eszembe jutott, hogy meg kellene néznem
a kérdéseket, amelyeket az óra végén adtak oda nekem a szülők. A kupacot
végigfutva megint rá kellett jönnöm, hogy kimeríthetetlen ez a téma. Minél
többet tudunk róla, annál nagyobb lesz a tudásvágyunk, íme a kérdések és a
válaszaim.

Hogyan lehet az önzetlenséget ösztönözni anélkül, hogy erőltetnénk?

1. Úgy, hogy a gyerekekre bízzuk az osztozkodás irányítását. („Gyerekek, egy

tubusnyi habfürdőt vettem mindannyiótoknak. Hogyan lehetne ezt a legjob
ban megosztani?")
2. Úgy, hogy felhívjuk a figyelmet az önzetlenség előnyeire. („Ha odaadod
neki a piros kréta felét, ő odaadja neked a kék felét, így mindketten tudtok
majd lilát rajzolni.")
3. Úgy, hogy hagyunk időt a dolgok belső feldolgozására. („Majd szólni fog a
húgod, ha úgy érzi, készen áll az osztozkodásra.")
4. Úgy, hogy értékeljük a spontán önzetlenséget. („Köszönöm, hogy adtál egy
falatot a sütidből. Isteni finom!")
5. Példamutatással („Most pedig én adok neked egy harapást.")

Mit tennél, ha észreveszed, hogy a nagyobbik gyerek szándékosan kihasz-

nálja a kicsit? A lányom és a fiam autós kártyákkal játszottak, és a fiam a
legjobbakat megtartotta magának, a húgának pedig csupa vacakot adott.
Ilyen esetben mondjak valamit a lányomnak?

Ha mindkét fél meg van elégedve a helyzettel, akkor jobban tesszük, ha nem
avatkozunk közbe. Talán segít megállnunk, hogy közbelépjünk, ha emlé-
keztetjük magunkat: a gyerekek változnak, és a kislányunk sem lesz mindig
olyan, akit könnyen félretolnak. Hamarosan ő is olyan okos, nagy és magabiz-
tos lesz, mint a bátyja. Meg fog tanulni kiállni magáért, és képes lesz megfo -
galmazni, mire van szüksége. Elvégre kiváló tanárja van.

Nálunk a veszekedések jelentős része úgy indul, hogy az egyik fiam beárul-
ja a másikat, mert így akarja bajba keverni. Hogyan tudnám elvenni a ked-
vüket az árulkodástól?

138
Úgy, hogy nem kapja meg az árulkodó, amit szeretett volna, azaz a szülő nem
lesz mérges a másik gyerekre, és nem kezd el kiabálni: „Micsoda, ezt tette
veled a testvéred? Szólj neki, hogy most azonnal jöjjön ide!" Azzal tudjuk
elejét venni az árulkodásnak, ha nyilvánvalóvá tesszük: elvárjuk, hogy
mindenki a saját tetteiért vállaljon felelősséget: „Nem szeretem, amikor azzal
jössz, hogy a bátyád ezt vagy azt csinálta. De ha magadról szeretnél mesélni,
azt szívesen meghallgatom."
Egy idő múlva a gyerekek rá fognak jönni, hogy az árulkodás nem kifizetődő.
Kivétel: Ha valamelyik gyerek veszélyes dolgot művel, akkor fontos, hogy
a szülő azonnal értesüljön erről. Egy ismerősöm ezt mondta a gyerekeinek:
„Srácok, én nem szeretem az árulkodást. Elvárom, hogy egymás között old-
játok meg a problémáitokat. Viszont ha bármelyikőtök azt látja, hogy a másik
veszélyes dolgot művel, akkor olyan gyorsan siessetek hozzám vagy Anyá-
hoz, amilyen gyorsan csak bírtok. A családtagok testi épségére mindenkinek
oda kell figyelnie ebben a családban."

Tegnap a gyerekeim a lakás egyik helyiségéből a másikba követtek, és köz-

ben ezt ordították: „Én jövök!... Nem igaz, én jövök!" Mindenáron a jelen-
létemben kell veszekedniük. Ötlet?

A szülő pedig ugyanilyen kitartóan kiállhat magáért. - Értem én, hogy na-
gyon fontos eldöntenetek, melyikőtök kerüljön sorra a hintában, nekem vi-
szont nyugalomra van szükségem. A saját szobátokban vagy a kertben is ki
tudjátok találni a megoldást. De nem itt!
A gyerekeknek joguk van veszekedni, a szülőnek pedig joga van megóvni a
hallását és az idegrendszerét.

Néha arra szoktam buzdítani a gyerekeimet, hogy pénzfeldobással dönt -

senek a vitában. Ez milyen ötlet?

Az a baj, hogy ha a szülőtől jön ez az ötlet annak az üzenete az, hogy a gyere-
kek érzései, gondolatai nem fontosak. Hagyjuk a döntést a véletlenre. A
másik probléma ezzel, hogy ebben az esetben mindig lesz egy győztes és
egy vesztes - méghozzá egy nagyon csalódott vesztes.
Nekem ez a megoldás csak akkor vált be, ha már minden kísérlet csődöt mon-
dott. Ekkor megkérdeztem: „Mit szólnátok hozzá, ha feldobnánk egy pénzér-
mét? Mindketten el tudnátok fogadni az így kialakult döntést?"

139
Múlt vasárnap a fiaim azon vitatkoztak, hogy a parkba vagy a strandra men-
jünk-e. Nem kellett volna szavazásra bocsátanom a döntést?

A szavazás rossz érzéseket válthat ki a résztvevőkben, különösen akkor, ha

ahelyett használjuk, hogy meghallgatnánk a gyerekek véleményét: „Na jó, ne
pazaroljuk az időt veszekedésre. Szavazzunk! Park vagy strand? Négy strand
egy park. A strand nyert. Indulás!" Nem csoda, ha a kisebbségben maradt
gyerek úgy érzi, hogy ez a fajta „demokrácia" elárulta őt. Előfordult, hogy
én is arra kényszerültem, hogy szavazásra bocsássak egy kérdést, mert
máshogy nem tudtunk volna megegyezésre jutni. Ha nem ezt választom,
akkor az egész napot otthon tölthettük volna megoldást keresve. Ilyenkor
mindig fontosnak tartottam, hogy a győztesnek való gratulálást követően
hangosan megfogalmazzam, ami a vesztes fejében járhat: „Kimegyünk a
strandra, mert a többség erre szavazott. De szeretném, ha mindenki tudná,
hogy egy valaki csalódott. Peti nagyon készült rá, hogy a parkba megyünk."
Ez általában véget vet az örömujjongásnak, és megvigasztalja a vesztest.

Nagyon bosszant, amikor szeretnénk egy s/ép napot eltölteni a lányaink-

kal, de ők képtelenek egy percig is meglenni civakodás nélkül. Mit tehet -
nék ez ellen?

Minden gyerek életében eljön egy időszak, amikor szívesebben lennének ma-
gukban, és nem a testvéreikkel. Szervezhetünk nekik külön programokat, jó,
ha mindenkinek megvan a saját barátja, más az érdeklődésük, más köti le
őket. A szülő külön-külön is foglalkozzon velük. Ha elég időt tölthetnek kü-
lön, talán egymással is kedvesebbek lesznek.

Engem a legjobban az zavar, hogy ha végre valami kedveset csinálnak a

gyerekek, akkor meg amiatt kezdenek el veszekedni, hogy ki végezte a
legjobb vagy a legtöbb munkát. - Én mosogattam el - mondja a lányom.
- Nagy dolog - vágja rá a fiam. - Én meg az összes edényt elraktam, és még
a szemetet is kivittem. - Mit lehet tenni ebben a helyzetben?

Amikor a gyerekek azon harcolnak, hogy a szülő melyiküket ismeri el na-

gyobb segítségnek, ez számunkra pompás helyzet arra, hogy az együttmű -
ködésüket dicsérjük: „Hű, figyeld csak ezt a konyhát! Ti ketten aztán szépen
rendet raktatok. Jó kis csapat vagytok!"

140
Tegyük fel, hogy a tanfolyamon tanult valamennyi módszert felhasználjuk,
de az egyik gyerek továbbra is megkeseríti a többiek életét. Akkor mi a
teendő?

Ha az egyik gyereknek a testvéreihez fűződő viszonyát a gyűlölet, erőteljes

féltékenység és álladó versengés uralja, ha ez a gyerek soha semmijét nem
osztja meg a többiekkel, és ha ez a gyerek folyton fizikailag és verbálisán bán -
talmazza a többieket, akkor bölcs dolog egy szakembert felkeresni. Szóba jö-
het a gyerek személyére szabott terápia vagy családterápia.

A TÖRTÉNETEK

Feszülten mentem az utolsó foglalkozásra. Ahogy a tanfolyam a végéhez

közeledett, tele voltam kétségekkel. Minden lehetséges témát szóbahoztam?
Figyelmeztettem vajon a szülőket, hogy milyen veszélyes dolog az egyik gye-
reket a bizalmunkba avatni, és vele tárgyalni meg a többiek problémáit? Em -
lítettem azt, hogy ha kettesben vagyunk az egyik gyerekünkkel, akkor nem
szerencsés a másikról beszélni? Felhívtam a figyelmüket arra, hogy akármi -
lyen szomorú is ez, de vannak gyerekek, akik soha nem jönnek ki a testvéreik-
kel, akármilyen módszereket is próbál a szülő? Azt is hangsúlyozni akartam,
hogy az ilyen helyzetekben a tanult módszerekkel legalább azt elérjük, hogy
nem rontjuk tovább a dolgokat... Bárcsak több időm lenne...
A szülők hangulata éles ellentétben állt azzal, ahogy én éreztem magam.
Mindenki vidáman beszélgetett, mintha csak a nyári szünet előtti utolsó ta -
nítási napon lennénk az iskolában. Nem lesz több tanulás, itt a mesélés ideje.
Végre lehetőségünk van, hogy kényelmes hátradőljünk a székünkön, és meg-
hallgassuk, hogy mások hogyan kezelték a testvérek közötti viszályokat. A
csoport jó hangulata rám is hatással volt, és azon kaptam magam, hogy képes
vagyok ellazulni.
Leültem, és nekiálltunk. A történetek természetesen következtek egymás -
ból. Amikor valaki elmesélte, hogyan használta ezt vagy azt a módszert, a
többiek gyorsan hozzátették a kapcsolódó tapasztalataikat. Például az első két
történetben a szülők tudatosan eldöntötték, hogy életükben először nem fog -
ják a gyerekek veszekedésében a döntőbíró szerepét játszani. Meglepő módon
mindkét esetben egy szék körül forgott a vita.

141
 Nagylelkű hangulatban voltam, és úgy döntöttem, meglepem valami -
vel a gyerekeket. Megengedtem nekik, hogy tálcáról egyék meg a vacso-
rát, és közben nézhessék a tévét.
Nagyon tetszett nekik az ötlet, és azonnal leültek a tévé elé, és ott vár-
ták a szendvicseiket. A következő pillanatban viszont visítást hallottam:
elkezdtek veszekedni egy szék miatt. Egy idő után Andris kénytelen volt
feladni, ugyanis Abigél, a nővére kihasználva, hogy nagyobb és erősebb,
elvette a széket tőle.
Andris sírva jött be a konyhába. Azt akarta, hogy menjek be a szobába,
és követeljem vissza a széket a nővérétől. Még kísértést is éreztem rá,
hogy így tegyek, ugyanis Abigél mindig kiharcolja magának, amit akar,
de aztán meggondoltam magam. - Látom, Andris, hogy nagyon mérges
vagy. Szerintem, az lenne a legjobb, ha megmondanád Abigélnek, hogy
érzel.
Andris erre visszament a szobába, hogy konfrontálódjon Abigéllel.
Mintha csak az oroszlánbarlangba küldtem volna be. Abigél olyan dur-
ván kezdett el vele beszélni, hogy közbe kellett lépnem. - Ebben a család-
ban senki nem használ ilyen jelzőket a másikra.
Erre Abigél felém fordult. - Andris egy kis elkényeztetett majom!
Mindig ő kapja meg ezt a széket. Én soha nem ülhetek rá.
- Úgy látom, mindkettőtöket nagyon mélyen érint ez a dolog - mond -
tam. Majd kikapcsoltam a tévét. - Rajtatok áll, hogy valamilyen meg -
oldást találjatok - jelentettem be. Abigél ebből azt is megértette, hogy
addig nincs tévé, amíg valamit ki nem találnak.
Visszamentem a konyhába a síró Andrissal a nyomomban. Belül majd'
szétrobbantam. Abigél volt a hibás. Legszívesebben jól felpofoztam vol-
na. De úgy döntöttem, hogy adok neki még egy esélyt. - Úgy érzem,
meg tudjátok oldani a helyzetet, ha igazán akarjátok - mondtam olyan
hangosan, hogy Abigél is hallja, de nem igazán bíztam a sikerben.
Alig akartam hinni a szememnek, amikor Abigél kijött a konyhába.
- Öcsi, van egy ötletem. - Andris nagyon izgatott lett, és azonnal átszalad-
tak a szobába. Nem sokkal később már legjobb barátokként jöttek vissza
a szendvicseikért.
Fogalmam nincs, hogy mit találtak ki, és nem is érdekel. De annyira
örülök, hogy nem álltam senkinek a pártjára!

142
 Én járok ide a tanfolyamra, de igazából a férjem felelős az otthoni vál-
tozásokért. Pedig ő csak a jegyzeteimet olvassa. Tegnap reggel éppen reg-
gelizni készültünk, amikor a fiaim elkezdtek veszekedni, hogy ki üljön
az ablak melletti székre. A vita egyre hevesebb lett, míg végül a férjem
közbelépett. - Egyikőtök sem ül arra a székre. Én ülök oda - kiáltotta.
Odébb tette a fiúkat, és leült. Tomi kiabálni kezdett. - Utállak, apa!
- Úgy tűnt, a reggeli teljes kudarcba fullad.
Ekkor azonban mintha valami beugrott volna a férjemnek. - Hű,
Tomi, látom, nagyon feldúlt vagy. Nagyon fontos lett volna neked, hogy
ide ülhessél.
- Igen - válaszolta szinte kiabálva Tomi, és a haragja rögtön el is pá-
rolgott. - Lefogadom, hogy ki tudtok valamit találni Gabival, ami mind -
kettőtöknek jó - mondta erre a férjem.
Legnagyobb meglepetésünkre elkezdtek egy tervet kidolgozni. Abban
egyeztek meg, hogy reggelinél Tomi, vacsoránál pedig Gabi ül majd arra
a székre. Egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozott a hangu -
lat, és mindannyian vidáman reggeliztünk.

Nem mindenkinek találtak ki ilyen megoldást a gyerekei. De nem is ez volt

a fontos. Már maga az enyhített a feszültégen, hogy elkezdtek kutatni egy
mindenki számára elfogadható megoldás után.

A feleségem a munkahelyén volt, én pedig betegen feküdtem az ágy-

ban. Pihenni próbáltam. Egy darabig a négy- és hatéves fiaim csodásán
eljátszottak. Hirtelen azonban nagy veszekedés tört ki köztük, és mind-
kettő hozzám rohant, hogy elmondja az ő nézőpontjából a történteket.
Nagyon vacakul voltam, és nem volt kedvem végighallgatni őket.
Úgyhogy azt kértem, rajzolják le a táblájukra a problémát, és ha már
úgyis rajzolnak, akkor azt is, hogy mi lenne ebben az esetben a jó meg-
oldás.
Tetszett nekik az ötlet. Egy vonalzóval kettéválasztották a táblát, és
mindketten nekiálltak rajzolni a saját térfelükön.
Amikor kész voltak, behozták a köntösömet, és kérték, hogy menjek
át a szobájukba megnézni a rajzokat. Világosan látszott, hogy már nem
mérgesek. Menetközben valamikor kibékültek.

143
 Sajnos a három kamaszkorú lányom egy szobában lakik. Ez olyan -
kor a legrosszabb, amikor valamelyiküknek átjön egy barátja. Tegnap is
ment a szokásos visítás. Azon veszekedtek, hogy kinek kellene kimenni
a szobából. Majd mindhárom hozzám rohant, és abban reménykedett,
hogy a pártját fogom.
Ezúttal azonban nem hagytam magam bevonni a vitába. Megmond -
tam nekik, hogy elvárom, ők maguk találjanak ki egy olyan megoldást,
ami mindenki számára igazságos.
Felmentek a szobájukba, de két perc múlva újra nálam termettek. Azt
mondták, hogy megpróbáltak megoldást találni, de nem sikerült, úgy -
hogy nekem kell döntenem. Én azonban kitartottam az eredeti elképze-
lésem mellett.

ÉN: Micsoda? Két perc alatt fel is adtátok az egészet? Pedig nem egyszerű
problémáról van szó. Adott három lány, akik egy szobában laknak,
és mindannyian azt akarják, hogy a többiek ne zavarják őket, amikor
átjön a barátjuk. Egy ilyen eset megoldására biztos, hogy két percnél
több szükséges.
OK: Ugyan már, apa. Egyszerűen mondd meg, hogy mit csináljunk.
ÉN: Gondolkodjatok még egy keveset.
ŐK: De olyan sok idő elmegy vele.
ÉN: Sok idő? És arról van valami fogalmatok, hogy mennyi időbe telt,
míg tizenhárom amerikai állam legbölcsebb emberei megfogalmaz-
ták az alkotmányt, és megalapították az Amerikai Egyesült Államo -
kat? Nem napokról volt szó, még csak nem is hetekről, hanem évek-
ről! Valóban sok időt fog igénybe venni ez a probléma. És sokat kell
töprengenetek rajta. De semmi kétségem nincs afelől, hogy végül ki
fogtok találni valamit.

A történelemmel nem lehet vitába szállni. Visszamentek a szobájukba,

és a következő tizenöt percben nagy komolyan beszélgettek.
Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem sikerült egyezségre jutniuk. Vi-
szont a következő két hétben láthatólag megváltozott az egymás iránti
viselkedésük. Ha valamelyiküknél vendég van, a többiek vagy szó nél -
kül kijönnek a szobából, vagy megkérdezik, hogy maradhatnak-e. Talán
más szemében ez apróságnak tűnik, de az én lányaimnál ez hatalmas
előrelépés.

144
 A következő két történetben viszont sikerült a gyerekeknek megoldást ta -
lálniuk a problémájukra. Sokak megdöbbenésére ezek az egész kicsi gyerekek
kreatív ötletekkel álltak elő olyan problémákra, amelyek sok felnőttnek ko-
moly fejtörést okoztak volna.

Autóval mentünk valahova a hatéves lányommal, a barátnőjével és a

hároméves fiammal. A lányoknak két-két makk volt a kezükben, a fiam -
nak viszont egy sem volt. Erre sírni kezdett, mert a nagyok nem akartak
osztozkodni a makkokon.
A lányom azt mondta erre, hogy ha odaadná az öccsének az egyik
makkot, akkor neki kevesebb lenne, mint a barátnőjének. Azt mondtam
nekik, hogy ha egy kicsit elgondolkodnak rajta, biztos találnak olyan
megoldást, ami mindenkinek megfelel. (Ezt mondtam, de igazából nem
hittem benne.)
Körülbelül egy perc múlva a lányom megszólalt. - Anyu, tudom már!
Eszter odaadja Öcsinek az egyik makkot, én pedig neked adom az egyi -
ket, így mindenkinek lesz egy-egy makkja.

Izgatottan vártam a sógornőm és a családja érkezését, ugyanis sze -

rettem volna az új módszereimmel dicsekedni. (A sógornőm szerint a
gyerekneveléssel foglalkozó tanfolyamok csak a bizonytalan szülőknek
kellenek.) Mindegy. Egyszer csak az ötéves unokaöcsém kétségbeesetten
jött panaszkodni, hogy az én hatéves lányom nem engedi neki, hogy ő
legyen a Pókember. - Hú, Misi, ez aztán a kemény dió! Mindketten azt
szeretnétek, hogy ti legyetek a Pókember. Hmm... Biztos vagyok benne,
hogy Anna és te ki fogtok találni valamit, ami mindkettőtöknek megfelel.
A sógornőm azt morogta az orra alatt, hogy Misi biztos engedni fog
Annának végül, ahogy „mindig is szokott".
Öt perc múlva mindkét gyerek izgatottan szaladt be hozzánk azzal,
hogy megvan a megoldás! Mindketten Pókemberek lesznek! A kistestvé-
reik pedig azok lesznek, amik csak akarnak.
A sógornőm igen csak elámult. Alig akarta elhinni, hogy ilyen kis gye-
rekek képesek megoldani a problémáikat anélkül, hogy a szülők meg-
mondanák nekik, mit tegyenek.

145
 Az alábbi történet egy kamasz testvérpár édesanyjától származik. A „jobb
később, mint soha" esetét mutatja be.

Bárcsak tíz évvel korábban végeztem volna el a tanfolyamot! Sokkal

könnyebb javítani a dolgokon, amikor még kicsik a gyerekek, mint meg -
változtatni mindent, amikor már kamaszok. De azért talán van még né-
hány évem arra, hogy nevelgessem őket.
Nálunk a vacsora legrosszabb. Ilyenkor mást sem csinálnak, mint
egymást szapulják, mialatt én enni próbálok. Már ezerszer elmondtam
nekik, hogy ez nagyon idegesítő, és hogy olyanok, mint a zsémbes öreg -
asszonyok, de ez mit sem segített.
A múlt heti foglalkozás után viszont úgy döntöttem, hogy stratégiát
váltok. Úgy döntöttem, hogy mindenre reagálni fogok. Amint az első
durvaság elhagyta a szájukat, megállj-t parancsoltam. - Csak semmi
ronda beszéd - mondtam nekik. - Ez nagyon kegyetlen kijelentés volt
- folytattam. - Eldönthetitek: vagy kedvesen beszélgettek, vagy sehogy
sem!
Azt is megmondtam nekik, hogy másnap vacsorára mindketten ké -
szüljenek valamilyen érdekes témával. Világossá tettem a számukra,
hogy elvárom, mindketten járuljanak hozzá a család jó hangulatának
megteremtéséhez.
El sem tudjátok képzelni, milyen eltökélt voltam. Másnap este úgy
ültem le vacsorázni, hogy a nyakamban ott lógott a régi sípom. (Koráb -
ban tornatanárként dolgoztam.) Jól indultak a dolgok. Egészen emberi
módon beszélgettek. De alig telt el öt perc az első undok megjegyzésig.
Ekkor belefújtam a sípomba. Először nem értették, mit akarok, de aztán
leesett nekik, és nevetni kezdtek. A vacsora fennmaradó részében pedig
rendesen viselkedtek.

Az eddigi történetekben viszonylag gyorsan, egész kicsi szülői beavatko -

zással rendeződött a testvérek közötti vita. Vannak azonban olyan viták is,
amelyek a szülőt rendesen kihozzák a sodrából. - Várd csak meg, amíg neked
is gyerekeid lesznek! Akkor majd megtudod, mi az a kiborulás! - Az alábbi
két elbeszélésben a szülőnek többször is a közvetítő szerepét kellett játszania
a gyerekek vitájában.

Bence elmeséli, hogy itthon hagyta a tízóraiját, a haverjai pedig nem

adtak neki mást, csak néhány szem csipszet. Együttérzően meghallga-

146
töm, majd odaadom neki a tízórait, amit itthon hagyott. Aztán a két fiú
elmegy játszani. Néhány perc múlva azonban előkerülnek. Lökdösődve
jönnek be, Daninak pedig a szeme is könnyes.

ÉN: Mi történt?
BENCE: (mérgesen) Dani fejbevágott!
DANI: (könnyek között) Véletlenül. Bence, értsd már meg, hogy véletlen
volt!
ÉN: (miközben szétválasztom őket) Jól van, függetlenül attól, hogy di-
rekt volt vagy véletlenül, akkor sem bántjuk egymást. Üljünk le,
és beszéljük meg, mi folyik itt.
BENCE: Nem akarok beszélni róla.

Bence leül, és lapozgatni kezdi a könyvet, amit Dani hozott haza az is-
kolai könyvtárból. Erre Dani elveszi tőle a könyvet. Bence visszarántja.
BENCE: Éppen olvastam. DANI: De ez az én könyvem.
BENCE: Nem, nem a tiéd. Könyvtári könyv. Attól, mert kikölcsönözted,
még nem lesz a tiéd.

Elkezdenek huzakodni a könyvön.

ÉN: Nos, újabb problémánk adódott. Két gyerek és egyetlen könyv.

Hogyan tudnánk ezt megoldani?
DANI : Nem akarom, hogy olvassa a könyvemet, mert megütött. BENCE:
Csak azért ütöttelek meg, mert te is megütöttél. Bosszút akartam
állni!
DANI: Véletlen volt! És még csak nem is ütöttelek meg erősen. BENCE:
Tényleg nem? Ilyen erősen ütöttél meg. (Fejbe vágja Danit.) DANI:
(Lehajol, felvesz egy darab kartont, és finoman fejen vágja vele Bencét)
Ilyen finoman ütöttelek meg.
Bence elveszi a kartont, és úgy fejbe üti Danit, ahogy csak bírja. ÉN:
(Miközben szétválasztom őket) Ez most már komoly veszekedésnek
tűnik.
BENCE: Mert az is! ÉN: Bence, érzem, hogy nagyon mérges vagy.
Most nem biztonságos
Dani közelében lenned. Menj fel az emeletre.
BENCE: Nem megyek! Bosszút akarok állni!

147
 ÉN : Nem engedem, hogy verekedjetek. Vagy felmész az emeletre, és
megnyugszol, vagy elmondhatod nekem, hogy mi bosszantott fel
ennyire.

Bence tétovázva elindul felfelé, de aztán visszafordul.

BENCE: Anya, olyan erősen ütött fejbe Dani, hogy megfájdult a fejem.
ÉN: Óóó. És most ettől fáj a fejed.
BENCE: És nem az első fejfájásom ma.
ÉN: Az iskolában is fájt a fejed?
BENCE: Aha, énekórán. A tanárnőre rájött az ötperc, és elkezdett üvöltöz-
ni velem.
ÉN: (Hirtelen megvilágosodva) Lássuk csak, Bence. Kemény napod volt
ma a suliban. Először is itthon hagytad a tízóraidat. Aztán pedig
még az énektanár is ordibált veled...
BENCE: (Aki eddig helyeslőén bólogatott) Igen, és szünetben meg András és
Tibi összefogtak ellenem, és Peti is melléjük állt volna, ha a hetes
le nem állítja őket...

Aztán felsorolja a sérelmeit, amik aznap az iskolában érték. Amikor

az összes részlet elhangzott, elmondom neki, hogy milyen nehéz napja
lehetett. Ezzel le is zárjuk a dolgot. A fiúk a nap hátralevő részében
békésen játszanak.

A fiam és a nevelt fiam hasonló korúak. Nagy próbatétel a számukra, hogy

egy szobában kell lakniuk. Azelőtt mindkettőnek megvolt a maga szobája. Az
egyik legnagyobb problémánk, hogy egyszerre akarnak mindig zenét hallgat-
ni. És persze mindketten mást. Tegnap két magnó szólt egyszerre a szobájuk -
ban teljes hangerőn. Az egyiken jazz ment, a másikon rock.

ÉN: (az ajtóban állva) HANGOS! HANGOS! (Lehalkítják a magnókat)

Másnap minden újra kezdődik. Rockrádió az egyiknek, Herbie Han -

cock a másiknak. Bedobok a szobájukba egy repülőgépet, amin a követ-
kező üzenet áll: „ZENÉT KIKAPCSOLNI!"
Ezzel egy kis időre csend is lesz. De aztán megint hangzavar kelet-
kezik.

148
ÉN: EGYSZERRE CSAK EGYFÉLE ZENÉT!

Ez aztán a jó szabály. Naná, hogy veszekedni kezdenek. Mindketten a

saját zenéjüket akarják hallgatni, és a másik fejéhez vágják, hogy milyen
vacak ízlése van.
Lefekvés. Újabb vita. Olivér Chick Coreára akar elaludni, Csongor vi-
szont a Stones-ra. Mindkettő nem mehet, úgyhogy egyiket sem kapcsol-
juk be. Olivér bejön hozzám, és elmondja, hogy mennyivel jobb volt min-
den, mielőtt Csongor ideköltözött. Este a férjem elmondja, hogy Csongor
is ugyanerre panaszkodott neki.
Másnap: A zene megint üvölt. Bemegyek a szobába, és nyugodtan ki -
húzom a rádiókat és a magnókat a falból, majd ráteszem őket a szobám-
ban lévő komódra, és becsukom a szobám ajtaját. Dörömbölni kezde -
nek az ajtón, és azt kiabálják, hogy „ez nem igazság". - Azon nyomban
vissza fogjátok kapni őket, amint előálltuk egy olyan tervvel, amely az
egész családnak megfelel - jelentettem be a fiúknak.
Háromnapos béke következett. Végre újra képes voltam gondolkodni.
A probléma részint abból adódik, hogy nincs elég helyük. Ha mindkét
fiúnak egy kicsivel nagyobb helye lenne... De hol? A pincében van egy
helyiség, amelyikben áram is van, de az úgy tele van pakolva bútorok -
kal és dobozokkal, hogy be sem lehet lépni az ajtón. A nagyobbik baj
viszont, hogy a fiúk egyre ellenségesebbek egymással. Ezt kellene vala-
hogy megbeszélnünk.
Végignézem az órai jegyzeteimet, elbeszélgetünk a férjemmel, és arra
jutunk, hogy itt az ideje összehívni az első családi megbeszélést. A fiúk
gyanakodnak, de hajlandók belemenni.
Lefektetjük a szabályokat, majd megkérjük őket, hogy mondjanak el
néhány dolgot, ami bántja őket. Egy kicsit nehezen indul be a beszélőké-
jük, de amint beindul, nincs megállás:
- Utálom, hogy közös szobánk van. Megszoktam, hogy van saját
szobám.
- Úgy érzem, mintha egy idegen lennék, aki behatol a másik ember
magánszférájába.
- Nem tudok eleget magamban lenni. Néha sajnálom magam.
- Annyira különbözőek vagyunk. Ő eltanuló, én meg... egy punk va
gyok.
- Nem tudok hozzászokni az étkezések körüli szabályokhoz. Annyi
van belőlük ebben a családban. Régen azt ehettem, amit csak akartam.

149
 - Nem örülök neki, hogy osztozkodnom kell az apukámon. Miért kell
mindig mindent együtt csinálnunk?
Ennyi mindenre nem számítottunk. Fogalmam nincs, hogyan tovább,
és intek a férjemnek, hogy segítsen. A férjem tanácstalanul rám néz.
- Anyátok és én nagyon komolyan vesszük a panaszaitokat - mondja
aztán. - Éppen ezért szükségünk lenne némi időre, hogy végiggondoljuk
ezt. Folytassuk a megbeszélést holnap reggel. - Ezek után én elmegyek
ügyeket intézni, a férjem pedig a számlákkal foglalatoskodik.
Amikor néhány óra múlva hazaérek, zajokat hallok a pincéből. Le -
megyek, hogy kiderítsem, mi folyik ott. - Szia, Anya, éppen jókor jössz!
Nézd csak meg, mit csináltunk!
- Apa, gyere te is! - kiáltja Csongor.
Alig akarunk hinni a szemünknek.
Tökéletes rend van a pincében. A dobozok az egyik fal mellett sora -
koznak három nagy kupacban. A kis helyiség padlóját szőnyeggel terí-
tették le. A szoba közepében áll egy szék, az egyik sarokba egy lámpát
tettek, a másik sarokba pedig egy gitárt. A fal mellett egy asztalon ott áll
a rádió és a magnó.
A férjemnek nem jön ki hang a torkán. Én is teljesen el vagyok vará -
zsolva. - Ezt ti csináltátok? Ó, Istenem... - ennyit tudok kinyögni.

CSONGOR: Ez a zeneszobám.
OLIVÉR: Azért ez lesz Csongoré, mert ő úgy szeret zenét hallgatni, hogy
közben leül a székre és gitározik. Én pedig a hálót kapom, mert
én meg fekve szeretek zenét hallgatni.

Olivér visszamegy a szobába, és bekapcsolja a magnót. Csongor pedig

bekapcsolja a rádiót, és gitározni kezd. A férjem és én pedig bemegyünk
a nappaliba, és úgy vigyorgunk egymásra, mint két idióta. Tudjuk jól,
hogy ez nem fog örökké tartani, de ez a pillanatnyi béke is olyan cso -
dás!

Ezzel a történettel ért véget az utolsó foglalkozás. A szülők máris nosztal -

gikus mosollyal néztek rám. Nekem is nosztalgikus érzéseim voltak. Annyi
kellemes és emlékezetes percet töltöttünk együtt.
- Hiányozni fognak a foglalkozások - mondta valaki.
- Muszáj befejeznünk? Nekem jól jönne ez a tanfolyam addig, amíg a gye
rekeim fel nem nőnek.

150
 - Találkozhatnánk esetleg egy hónap múlva, hogy felfrissítsük a tanultakat?
Kérdő tekintettel néztem a többiekre. Többen lelkesen bólogattak. Mások
bizonytalanok voltak, mert hát jönnek a nyári szabadságok, és egyéb koráb -
ban megbeszélt programok.
Nem terveztem, hogy találkozunk még. Mégis tetszett a gondolat, hogy egy
hónap múlva újra összejöjjünk. Még ha nem is lesz jelen az egész csoport.
Elővettük a határidőnaplókat, és megbeszéltük, hogy mikor találkozunk.

151
 7 ES MEGBÉKÉLÜNK A MÚLTTAL

Tudtam, hogy nem fog mindenki eljönni. Amint a szülők kiesnek a heti ta -
lálkozások ritmusából, mindenféle egyéb elfoglaltságok sűrűsödnek össze,
és hiába a legjobb szándék, a csoportfoglalkozás akkor is háttérbe szorul. És
mégis annyira hozzászoktam ahhoz, hogy sokan vannak a csoportban és ettől
az egész terem megtelik energiával, lelkesedéssel, hogy beletelt egy kis időbe,
amíg hozzászoktam a gondolathoz, hogy csak hatan leszünk.
- Rá se ránts - gondoltam. - Egy hatfős csoportnak is megvannak az elő
nyei. Bensőséges, nyugodt légkörben tudunk beszélgetni. - De valami más
gond is volt. Feszültséget éreztem a teremben. Intettem, hogy húzzák köze
lebb a székeiket.
- Nos - kezdtem bele -, mi újság?
Hosszú, feszült csend volt a válasz.
Végül aztán... - Néhány hete jó kis beszélgetésem volt a testvéremmel, Dó -
rával. De inkább senkinek az idejét nem húzom ezzel.
- Most mindenre van időnk - válaszoltam. - Mára nem készültem sem
mivel.
- De a gyerekeink közötti viszonyról akartunk beszélgetni, és nem arról,
ami a saját testvéreinkhez fűz minket.
- A mai foglalkozáson bármilyen testvérviszonnyal kapcsolatos dologról
beszélgethetünk, ami csak az eszetekbe jut.
Az anyuka még mindig hezitált. - Tulajdonképpen valóban kapcsolódik.
Ugyanis ha nem lettek volna ezek a foglalkozások, soha nem ültem volna le
vele beszélgetni erről.
Hirtelen mindenkit érdekelni kezdett a hölgy mondandója. Kérték, hogy
fogjon bele.
- Nos, nem tudom, hogy bárki emlékszik-e rá, hogy mit meséltem a test
véremről ...

152
 - Én nagyon is jól emlékszem - mondta egy másik nő. - A gyerekek ös-
szehasonlítgatásáról beszéltünk, és erre elmondtad, hogy az anyátok mindig
Dórát állította eléd példának. És hogy milyen nehéz volt ezzel együtt élni.
Dóra testvére elpirult. - Pontosan. Amikor hazamentem a foglalkozásról,
megint nagyon feldúlt voltam. Az járt a fejemben, hogy az anyám milyen ma -
gasan fölém helyezi folyton Dórát, és hogy Dóra milyen felsőbbrendűen vi -
selkedik velem.
- Aztán néhány héttel később, amikor a szerepekről beszéltünk, és felme
rült, hogy a pozitív szerepbe helyezett gyereknek is fájdalmas lehet a skatu
lya, eszembe jutott, hogy talán Dóra is szenvedett ettől. Egész este ez járt a
fejemben, és amikor másnap felébredtem, tudtam, hogy beszélnem kell vele.
Kérdőn nézett ránk. - Biztos, hogy kíváncsiak vagytok az egészre? Hosszú
lesz.
A többiek megint kérték, hogy folytassa.
- Kicsit izgultam a hívás miatt, mert az ünnepek kivételével nem szoktunk a
testvéremmel beszélni, így azt sem tudtam, hogy fogadja majd a telefonomat.
Talán attól féltem, hogy megint úgy érzem majd, valamit „rosszul" csináltam.
De Dóra örült, hogy felhívtam. Először a férjeinkről és a gyerekeinkről beszél
gettünk, majd végül rátértem a tanfolyamra, és hogy milyen sokat tanultam
belőle. Érdekelte a téma, úgyhogy elmeséltem neki, amit a szerepekről beszél
tünk, majd megkérdeztem tőle, hogy őszerinte anya beskatulyázott-e minket.
Először azt mondta, hogy nem hiszi, de ahogy a gyerekkorunkat elkezdtük
felidézni, lassan kibújt belőle, hogy néha valóban nehéz volt neki, hogy min
dig ő volt a példa. Aztán egy nagyon meglepő dolgot mondott. Mégpedig azt,
hogy néha az volt az érzése, anya direkt akar minket távol tartani egymástól.
És attól tartott, hogy ha közelebbi kapcsolatba kerül velem, akkor az anyánk
rossz szemmel fog nézni rá. Merthogy neki kellett a különleges gyereknek
lennie, és én voltam az, akit anyánk folyton kritizált.
Beletelt néhány percbe, míg felfogtuk mindazt, amit elmondott. - Megdöb -
bentő lehetett ezt hallani - motyogta valaki.
- Bizonyos értelemben igen. De valahol mélyen mindig is tudtam ezt. A
furcsa az, hogy nem dúlt fel a dolog, egyszerűen csak sajnáltam Dórát. El
mondtam, hogy milyen borzasztó lehetett ez neki. Hogy micsoda rémes teher
lehetett ez egy gyereknek. Erre a testvérem hirtelen sírni kezdett. Ez volt az
első alkalom, amikor úgy éreztem, a testvérem is sebezhető. Annyira szeret
tem volna megvigasztalni, de több ezer kilométerre volt tőlem. Azt mondtam
neki: „Dóra, vedd úgy, hogy átölellek. Átnyúlok a telefonon keresztül, és meg
ölellek téged." Aztán elmondta, mennyire sajnálja, hogy olyan sok fájdalmat

153
okozott nekem, és hogy milyen sokat jelent neki, hogy felhívtam. Ha nem tet-
tem volna meg, talán úgy halunk meg, hogy soha sem ismerjük meg egymást.
Erre én kezdtem el sírni.
A teremben is többen zsebkendőért nyúltunk.
- Tudjátok, mit határoztunk el Dórával? - folytatta tovább a mesélést az
anyuka. - A városaink között félúton egy hotelban fogunk találkozni. Egy tel
jes hétvégét ott fogunk tölteni kettesben a férjeink és a gyerekeink nélkül. Jó
sok megbeszélnivalónk van.
- Nagyon örülök, hogy ez sikerült neked - mondta az egyik férfi. - De bi
zonyos értelemben el is szomorít.
- Miért? - kérdezte Dóra testvére.
- Szomorú belegondolni, hogy a szülők képesek a gyerekeiket ennyire szét
szakítani egymástól. Nálunk az apám a bátyámat nem engedte közel hoz
zánk. Tudom, milyen nehéz ez.
- De miért tett ilyet az apád? - kérdezte az anyuka.
- Hosszú történet... a lényeg, hogy Tamás bátyám mindig is lázadó volt.
Apám pedig szigorú, görög-katolikus családból származik, így folyton ment
köztük a harc. Tamás tizenhét éves volt, amikor megszakadt vele a kapcsolat.
Pénzt lopott apám boltjából, és megszökött. Apám soha, de soha nem bocsá
tott meg neki ezért. Soha többé nem engedte hazajönni. Könyörgött neki az
anyám, könyörögtem én is, de nem engedett.
- És soha többé nem láttad a testvéredet?
- Csak egyszer, nyolc évvel később. Amikor apánk meghalt, Tamás eljött a
feleségével a temetésre, de azóta szinte egyáltalán nem is beszéltünk. Én na
gyon szeretném meghívni őt a családi összejöveteleinkre, de Misi, az öcsém,
sosem hagyja. Semmiféle kapcsolatra nem hajlandó a bátyánkkal.
- Különös, olyan, mintha magára vette volna apátok szerepét.
- Igen, és Misi ezzel nagyon nehéz helyzetbe hozott engem. Nem tudom,
mit tegyek. A jövő hónapban lesz a legkisebb fiam keresztelője, és azt szeret
ném, hogy Tamás is jelen legyen. Tudom, hogy amit tett, nem volt helyes, de
máshogy is lehetett volna kezelni a helyzetet. Nem kellett volna azért még
kizárni a családból. Mert így most az a helyzet, hogy a gyerekeimnek vagy
egy nagybátyja és egy nagynénje, akit nem ismernek, és sosem találkoznak az
unokatestvéreikkel. Nekem pedig van egy unokaöcsém és egy unokahúgom,
akik idegenek a számomra.
- És mégis, mit fogsz tenni? - kérdezte gyengéden Dóra testvére.
Hosszú csend következett. - Újra beszélni fogok Misivel. Isten megáldott
minket egy báttyal, akit muszáj befogadnunk, akinek ki kell mutatnunk a sze-

154
retetünket. Bármi mást teszünk, az helytelen. Azt akarom, hogy a fiam keresz-
telőjén mindkét testvérem jelen legyen. Azt akarom, hogy újra egész család
legyünk.
- Kívánom, hogy ez megvalósuljon! - mondta teljes szívéből egy másik
anyuka. - Csodás lehet, amikor még megvan annak a lehetősége legalább,
hogy a család egész lehet.
Elcsodálkoztam a megjegyzésén. Aztán eszembe jutott, hogy ő az a nő, aki
a legelső foglalkozáson a pszichés problémákkal küzdő húgáról mesélt.
- Semmi értelme annak, hogy megpróbáljak a húgommal kapcsolatba lép
ni - folytatta. - Amikor legutóbb felhívtam, meggyanúsított, hogy pletykákat
terjesztek róla a barátainak. Meg amúgy is én leginkább anyánkkal akartam
beszélni. Ez a tanfolyam felnyitotta a szemem. Az utolsó foglalkozás után azt
mondtam magamnak: „Anyám tudtára kell hoznom, hogy éreztem magam az
évek során. Bármi legyen is ennek a következménye."
- És szerinted meg fogod ezt tenni valaha? - kérdezte valaki elgondolkodva.
- Már meg is tettem.
- És anyád képes volt meghallgatni?
- Hát, nehezére esett.
- És mit mondtál neki?
Hezitált, és rám nézett. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érinti a kérdés.
- Ha nem akarsz erről beszélni, nem kell - javasoltam.
- Ó, nem is tudom... Á, azt hiszem, nem bánom. - Lehunyta a szemét egy
pillanatra, ahogy megpróbálta felidézni az eseményeket. - Lényegében azt
mondtam anyánknak, hogy mennyire gyűlöltem azt, hogy a húgom érzései
uralták a családunkat. Azt mondtam, hogy „annyira bele voltál merülve az ő
problémáiba, hogy engem észre sem vettél, sosem ismertél, és nem is akartál
megismerni, és ezért soha nem éreztem úgy, hogy szeretsz".
Még a légy zümmögését is hallani lehetett volna a teremben. - És ő mit
mondott erre? - kérdezte valaki.
- Azt mondta, hogy ez nevetséges. Különösen annak tükrében, hogy én
voltam a tökéletes gyerek, akit igenis mindenki szeretett. Erre én: „Látod,
pontosan erről beszélek. Már megint ugyanazt csinálod! Olyannak írsz le,
amilyen egyáltalán nem is vagyok." De anyám ügyet sem vetett arra, amit
mondtam, csak folytatta a szokásos mondókáját. Hogy micsoda megpróbálta
tás volt neki, hogy egy ilyen problémás gyerekkel kellett megküzdenie, mint
a húgom. Folyton orvoshoz kellett rohangálni, a húgom őrült viselkedését
kellett kordában tartani. Soha nem volt egy perc nyugta. Mert amikor a hú
gom ezt csinálta vagy azt... Elégszer végighallgattam már ezt korábban. Nem

155
hagytam, hogy befejezze. Azt mondtam neki: „Anya, megkérlek valamire,
ami nem lesz könnyű. Hallgass meg! Hallgasd meg, amit mondani szeretnék,
és ne kezdj el azonnal magyarázkodni. Pontosan ismerem már, amit monda -
ni akarsz. Azt szeretném, ha megpróbálnád megérteni, számomra milyen volt
mindez." Anyám meredten nézett rám, majd azt mondta: „Rendben, akkor
halljuk". Mintha csak egy csapot nyitott volna ki. Emlékeztettem rá, hogy foly-
ton példaképet akart faragni belőlem: „Hála Istennek, legalább te szavahihető
vagy"... „Legalább a te fejednek nincsen semmi baja"... „Örülök, hogy leg-
alább az egyik gyerekem felelősségteljes". Felidéztem minden olyan alkalmat,
amikor lázadni próbáltam. Például amikor ötödikes koromban egyszer lóg -
tam a suliból, vagy amikor nem voltam hajlandó zongorázni a vendégeknek.
Ilyenkor mást sem hallottam, hogy „de hát te nem ilyen vagy kislányom, rád
sem ismerek". És nem tudtam elég példát mondani arra, hogy mennyire lát -
hatatlannak éreztem magam. Nem csoda, hogy sokszor fogalmam nem volt,
ki is vagyok. Aztán megkérdeztem anyámat: „Van fogalmad róla, hogy mit
jelentett volna a számomra, ha egyszer azt mondod, hogy nem kell mindig
jónak lennem? Hogy nem kell örökké „anya boldogságát" játszanom? Hogy
lehetek rossz, rendetlen, gonoszkodó, figyelmetlen, felelőtlen, és még így is
minden rendben van? Hogy normális dolog, ha az ember néha ilyen, akkor is
ugyanannyira szeretsz?" Könnyek csorogtak végig anyám arcán, mialatt eze -
ket mondtam, de ettől még nem hagytam félbe. Képtelen voltam rá. Amikor
végre befejeztem, anyám azt suttogta: „Fogalmam nem volt... Mit mondhat -
nék? Nem tudom, mit mondhatnék." Azt válaszoltam neki, hogy semmit sem
kell mondania. Csupán annyit szerettem volna, hogy tudja mindezt. Egyszer -
re szétáradt bennem a nyugalom, és így folytattam: „Gondolod, hogy nem tu -
dom, min mentél keresztül a húgommal az évek során? Azt hiszed, fogalmam
sincs, milyen nehéz volt neked?" Aztán átöleltük egymást. Olyan érzés volt,
mintha egy fal dőlt volna le köztünk.
Döbbenten hallgattam. Milyen gyorsan meg tudunk bocsátani, ha megért-
jük a másikat. Micsoda hihetetlen megkönnyebbülés lehetett ettől a sok kese-
rűségtől megszabadulni. És milyen nagyszerű ajándékot adott neki az édes -
anyja azzal, hogy meghallgatta.
- Én sosem tudnék az anyámnak ilyesmit mondani - mondta egy másik
nő a fejét rázva. - Sosem lenne képes rá, hogy megbirkózzon az érzéseimmel.
Még a sajátjaival sem tud. Nem is értem, minek erőlködtem, de nemrégen
azért csak megpróbáltam elmondani neki, hogy mi bántott engem gyerekko -
romban. Például az, hogy sosem lehetettem mérges a bátyámra, vagy hogy
örökké hajlonganom kellett előtte, mert ő volt a „trónörökös". Tudjátok, mit

156
mondott erre az anyám? Azt, hogy „az a baj veled, hogy te minden problémát
észreveszel, és szeretnéd, ha minden tökéletes lenne". Erre én: „Mi a baj azzal,
ha szavakkal is kifejezzük, ha fáj valami? Ha bevered a fejed az ágyba vagy
megütöd a lábujjad, akkor miért nem lehet azt mondani, hogy 'hú, ez fájt'?"
Anyám erre azt mondta: „Én ilyenkor egyszerűen továbblépek, azt mondom,
hogy 'jaj, de ügyetlen voltam', és már el is felejtem az egészet." Anyám min -
dennel így van. Hogyan is várhatnám el ezek után, hogy megértsen engem?
Ő olyan merev, hogy néha legszívesebben megráznám. Örökké arról beszél,
hogy szeretné, ha a gyerekei közel állnának egymáshoz, de mást sem tett az
életünk során, mint hogy egyre távolabb taszított minket egymástól. Tudjá -
tok, mi a legfurcsább? A bátyám, aki sosem szokott felhívni, most, hogy meg-
született a gyereke, folyton tőlem kér tanácsot. Mostanában egészen emberi
módon tudunk egymással beszélni. Talán még nincs minden veszve. De ha
valaha is jóban leszünk, az nem az anyámnak lesz köszönhető, hanem éppen
az ő ténykedése ellenére fog bekövetkezni. Tudom persze, hogy anyám jót
akar, de azzal senki nem vádolhatná meg, hogy érzékeny.
- Nem tudom - vágott közbe az a férfi, aki eddig még egy szót sem szólt. -
Az én szüleim érzékeny emberek voltak, de nehogy azt hidd, hogy az érzékeny
emberek nem hagyják, hogy kegyetlen dolgok játszódjanak le a családjukban.
Mindenki felé fordult.
- Azt hiszem, egyszer említettem korábban, hogy az ikertestvérem rend
szeresen megvert. A szüleim pedig sosem állították őt le.
- Ez borzasztó - mondta valaki. - De miért nem?
- Fogalmam sincs. Talán azt gondolták, hogy a fiúknak szükségük van a
bunyóra. Vagy talán az járt a fejükben, hogy mivel ikrek vagyunk, úgyis ter
mészettől fogva annyira szeretjük egymást, hogy soha nem bántanánk a má
sikat komolyan. Nem tudom, mit gondoltak. Csak azt tudom, hogy nagyon
ijesztő dolog egy ötévesnek, amikor a szülei elfordítják a fejüket. Pedig ők
jelentik a gyerek számára a védelmet. Hamar rájössz, hogy valahogy ki kell
bírnod.
- Kemény kissrác lehettél, hogy ezt túlélted - mondtam.
- Kemény voltam. De Erik sokkal keményebb volt. És nagyobb is. Öt perccel
hamarabb született nálam, és majdnem kétszer akkora volt a születési súlya.
- Ezek szerint már a kezdetek kezdetétől hátrányban voltál.
- Igen, de eleinte nem érdekelt, hogy ő annyival nagyobb nálam, így is
szembeszálltam vele. íme egy tipikus eset: nézem a tévét, mire bejön Erik, és
átkapcsolja arra, amit ő akar nézni. De csak nem hagyom, hogy így uralkodjon
rajtam, úgyhogy visszakapcsolom. Erre ő rám ugrik, lenyom a földre, és addig

157
üt, míg kezd bennem világossá válni, hogy akár komolyan is megsérülhetek.
Aztán eljött az idő - bár nem azonnal -, amikor egyszerűen kimentem a szo-
bából, ha bejött és átkapcsolta a tévét.
- Egyszerűen nem tudom megérteni, a szüleid, hogy engedhették ezt! - ki
áltott fel az egyik nő.
- Igazság szerint az anyám néha megpróbált megvédem. Rákiabált Erikre,
és bevitt magával a szobájába. De többnyire úgy gondolta, hogy magunknak
kell ezt valahogy megoldani. Egyszer még egy bokszzsákot is vett nekünk, és
azt mondta Eriknek, hogy azt üsse, amikor engem akar bántani. Sosem fogom
elfelejtem, ugyanis ezek után így nézett ki a forgatókönyv: Erik megütött, az
tán odacsapott a zsákra, majd megint engem püfölt. Egyértelmű, hogy nem
érte el anyánk a zsákkal a célját.
- És mi változott azzal, hogy kamaszok lettetek? - kérdezte valaki.
- Erik lett a menő sportoló: hokizott, focizott. Úgy verekedett, mint aki ki
akar végezni, meg akar semmisíteni. Minél jobban elvert, annál boldogabb
volt. Engem nem érdekelt a sport. Nem sok új dolgot próbáltam ki középis
kolában. Inkább a kortársaim között igyekeztem sikeresnek lenni. Soha nem
hagytam el a barátaim védelmező körét.
- Változott bármi köztetek, ahogy idősebbek lettetek?
- Nem nagyon. Csupán annyi, hogy a testi erőszak helyett Erik inkább a sza
vaival támad. A családunkban nagy hagyománya van az asztal melletti beszél
getéseknek. Eriknek mindenről van véleménye: könyvekről, sportról, politiká
ról. Ha én bármit megpróbáltam hozzátenni, ő rögtön benyögte, hogy „ostoba".
A szüléimet pedig annyira lenyűgözte a bátyám nagy tudása, hogy észre sem
vették, amiket nekem mondott. Úgyhogy egy idő után már csak csendben hall
gattam a beszélgetéseiket, illetve vicces beszólásaim voltak. Meglehetősen szar
kasztikus stílusom lett, ugyanis ez volt egyetlen fegyverem Erik ellen. És nem is
féltem használni. Pontosan ismertem a bátyám összes gyenge pontját.
- Senki nem is hibáztathat téged ezért - mondta egy férfi. - Szükséged volt
valamire, amivel visszavághatsz annak a szemétnek.
Erik öccse felhúzta a szemöldökét, majd hátradőlt a széken. Az egész vi-
selkedése megváltozott. - Nem is olyan régen még én is egyetértettem volna
veled. De valami hihetetlen dolog történt. A múlt hónapban, amikor vége lett
a tanfolyamnak, égető érzésem támadt felhívni a bátyámat. Korábban évekig
kerültem őt. Úgyhogy felhívtam, és megbeszéltünk egy találkozót, amiből az-
tán egy háromórás beszélgetés lett.
Mindenki nagyon kíváncsi lett. - Miről beszélgettetek? Szembesítetted őt a
fájdalmaddal? Elmondtad neki, hogyan tette pokollá az életedet?

158
 - Inkább ő akarta elmondani, hogy én mennyire pokollá tettem az ő életét.
Mindenkinek leesett az álla.
- Erik szerint én voltam a kedvenc a családban, és ezt soha nem tudta meg-
bocsátani nekem. Emlékeztetett rá, hogy anyánk és köztem milyen szoros a
kapocs, és hogy ő viszont soha nem találta meg a hangot anyánkkal. Úgy érez
te, hogy anya örökké haragszik rá, és folyton engem véd. Soha nem értették
meg őt. Azt is elmondta, hogy a kezdetek kezdetétől mindenki értem volt oda.
Azt mondta: „Olyan kicsike voltál, és olyan tökéletesek voltak a vonásaid,
mintha te lettél volna a legédesebb kiscica az alomban. Én meg nagydarab,
fura kinézetű fiú voltam. Mellettem mindenki elsétált, és téged vett a karjá
ba." Elmesélte, hogy milyen magányosnak, szégyenlősnek és furcsának érezte
magát már az óvodában is. A gimnáziumban pedig mindez sokkal rosszabb
lett. Én a megtestesült „jó természet", akihez folyton átjöttek a barátai. Neki
viszont egyetlen barátja sem volt. Mondtam neki, hogy azt azért ne feledje,
hogy otthon folyton ő kapta a dicséreteket, amiért olyan intelligens és jó spor
toló. Erre ő: „A dicséret semmit sem jelent. Téged szerettek." Nekiszegeztem
a kérdést: „És ezért vertél folyton meg?" A válasz: „Naná! Dühös voltam és
frusztrált, és szükségem volt egy bűnbakra." Aztán megkérdeztem tőle, hogy
ha anya nem lett volna mindig olyan mérges rá, amiért megvert engem, akkor
kevésbé haragudott volna-e rám? Azt felelte, hogy valószínűleg. Aztán ő tett
fel egy kérdést: „Féltékeny lettél volna, ha anya és én jobban kijövünk egy
mással?" Azt válaszoltam, hogy talán, de mégis megérte volna, mert akkor
legalább nem lett volna olyan dühös rám. Ekkor döbbentünk rá, hogy milyen
sokat szenvedtünk mindketten. Folyton a sárba akartuk döngölni a másikat.
Mindkettőnknek rengeteg fájdalmat okozott ez. Amikor elbúcsúztunk egy
mástól, mindketten úgy éreztük, mintha megtaláltunk volna valamit, ami
eddig hiányzott belőlünk. És tudtuk, hogy mindketten jó emberek vagyunk.
Egyikünk sem gonosz. Erik is jó arc, és én is az vagyok. Két jó arc, akik a
testvérviszonnyal járó frusztrációval próbálnak megbirkózni. És a szüléink is
mindig jót akartak.
Lejárt az időnk. Valamennyiünket nagyon megviselt ez a foglalkozás. Ér-
zelmileg nagyon sokat kivert belőlünk. Nem volt több mondanivalónk. Szót-
lanul és mereven vettünk búcsút egymástól.
Most kivételesen örültem, hogy hosszú az út hazáig, és hogy csend van az
autóban. Sok minden járt a fejemben.
Megdöbbentett mindaz, amit hallottam. Elképesztett, hogy milyen fájdal-
mat tud okozni a testvérek közötti viszony már egészen kis kortól. Ugyan-
akkor csodálattal hallgattam, ahogy a testvérek - mintha láthatatlan mágnes

159
húzná őket egymáshoz - képesek voltak újra kapcsolatba lépni egymással, és
újra testvérként tudtak egymáshoz viszonyulni. Milyen elképesztő erő hajtja a
testvéreket, hogy a sebeik ellenére is újra egymásra találjanak, és megpróbál -
ják meggyógyítani magukat!
És újult erővel tört rám a bizonyosság, hogy jó módszereket tanítok. A ma
este hallott fájdalmas esetek részben vagy egészben elkerülhetőek lettek vol -
na, ha a szülők birtokában vannak ezeknek a módszereknek.
Elképzeltem egy olyan világot, ahol a testvérek nem bánthatják egymást,
ahol a gyerekek megtanulják a dühüket értelmes és biztonságos módon kife -
jezni, és nem a testvéreikhez viszonyítva, hanem önálló személyiségként érté -
kelik őket. Ebben a világban az együttműködés és nem a versengés a norma,
senkit nem skatulyáznak be, és a gyerekek nap mint nap tapasztalatot gyűjte -
nek, és útmutatást kapnak a nézeteltéréseik megoldásához. És képzeljük csak
el, hogy az így felnövekvő gyerekek egy napon a világ vezetői lesznek! Micso-
da jövő lenne az! Ezek a gyerekek képesek lennének a világ problémáival úgy
megküzdeni, hogy közben a világot nem bántják. Hiszen mind a módszereik,
mind pedig az elhivatottságuk meglenne hozzá. Megmenthetnék a nagy, glo-
bális családot.
Eleredt az eső. Beindítottam az ablaktörlőt és bekapcsoltam a rádiót. Híre -
ket mondtak. Beleborzongtam. Olyan érzésem volt, mintha a ma esti történe-
teket hallanám újra, csak éppen világszinten: viták területek és eltérő hitbeli
meggyőződés miatt; akiknek nem jut valamiből féltékenyek arra, akinek jut,
a „nagyfiúk" erőfölényükkel akarják a kicsiket megfélemlíteni, a „kicsik" az
Egyesült Nemzetek és a Világ Bírósága elé viszik a panaszukat. A keserűség
és a bizalmatlanság szülte ezeket a hosszadalmas és bonyolult viszályokat,
amelyeket bombákkal és szidalmakkal próbálnak megoldani.
De ezen az estén nem keserített mindez annyira el, hiszen tele voltam op -
timizmussal. Ha fájdalommal, versengéssel és igazságtalansággal teli évek
után is ilyen erős a testvérekben a békülés iránti vágy, akkor talán nem képte -
lenség, hogy egy napon a világ is meg fog változni. Elképzeltem egy világot,
amelyben a különböző nemzetekhez tartozó fivérek és nővérek közösen el-
határozzák, hogy túllépnek az őket ért sérelmeken. Kinyújtják a kezüket egy-
más felé, és rájönnek, hogy micsoda szeretetet és erőt tud adni egyik testvér
a másiknak.
Kikapcsoltam a rádiót. Az eső kezdett csendesedni.
Hirtelen úgy éreztem, minden lehetséges.

160
 UTÓSZÓ AZ ÚJ KIADÁSHOZ

Kedves Olvasó!

Amikor a Testvérek féltékenység nélkül a megjelenését követő egy hónapon

belül felkúszott a New York Times bestseller listájának a csúcsára, hirtelen min-
denki a „testvérkapcsolatok szakértőiként" kezdett minket emlegetni. Min -
denki velünk akart beszélni. A könyvünk témája annyira központi probléma
volt sok ember életében, hogy úgy érezték, meg kell osztaniuk velünk az ő
történetüket. Fiú- és lánytestvérek, fiatalok és öregek egyaránt hívogattak
minket a rádiós interjúink alatt, nehéz kérdéseket szegeztek nekünk a tévés
megjelenéseink alkalmával, félrevontak minket egy szóra az előadásaink után,
és kiöntötték nekünk a szívüket a csoportfoglalkozások alkalmával. Hosszú,
szívbemarkoló leveleket is kaptunk. Még az újságírók is bele-beleszőtték a
kérdéseikbe a saját gyerekkori emlékeiket.
Hallgattuk ezeket a történeteket, és sokat tanultunk belőlük. Nyilvánvaló
volt, hogy a téma kimeríthetetlen, így hát, amikor a szerkesztőnk nekünk sze -
gezte a kérdést, hogy a könyv megjelenésének tizedik évfordulójára nem aka-
runk-e egy bővített kiadással megjelenni, egy percig sem haboztunk. Pompás
lehetőségnek tartottuk.
Még több segítséget tudunk így nyújtani a kisgyermekes szülőknek, a dol -
gozó szülőknek, akiknek a gyerekei hosszú órákat töltenek egyedül, felügye -
let nélkül, és minden olyan szülőnek, aki új módszereket keres arra, hogyan
tudná a testvérek közötti jó érzést és tiszteletet erősítem.
Reméljük, hogy az ünnepi alkalomra megjelent új kiadás mindenkinek se-
gít majd a harmonikus családi élet megteremtésében.

Adélé Faber és Elaine Mazlish

161
 KORAI VISSZAJELZÉSEK
A könyv első megjelenését követően promóciós körútra indultunk, és sokat
szerepeltünk betelefonálós rádióműsorokban. Ekkor újra rá kellett döbben -
nünk, hogy mekkora hatással vannak a testvérek egymás életére. Az emberek
a legbelsőbb érzéseiket is megosztották velünk, hiszen név és arc nélkül me-
sélhettek, íme néhány példa:

Úgy döntöttem, hogy nem lesz a gyerekemnek testvére, ugyanis tud-

tam jól, hogy a nővéremnek mi mindenen kellett keresztülmennie miat -
tam. Családtagok és idegenek is folyton engem dicsértek az eszemért és
a tehetségemért, őrá viszont ügyet sem vetettek. Nem akarom, hogy az
én gyerekemnek is annyit kelljen szenvednie, mint amennyit a nővérem
szenvedett, és szenved ma is.

Sosem tudtam közel kerülni a bátyámhoz. Talán amiatt, ahogy fel-

nőttünk. Az apám futballedző volt, és a kezdetek kezdetétől mindent
versennyé tett a családunkban. Folyton le kellett győznöd a másikat. A
bátyámnak ez nagyon bejött. A mai napig is, ha felhívom telefonon, soha
nem azt mondja, hogy „szia Öcsi, hogy vagy" vagy „mi újság veled". Az
első dolog, ami elhagyja a száját, hogy „éppen ma vettem egy új autót"
vagy valami hasonló. Mindig „eggyel jobbnak" kell lennie nálam.

Hárman vagyunk lánytestvérek, és korban nagyon közel állunk egy-

máshoz. Emlékszem, hogy örökké amiatt nyaggattam az anyámat, hogy
melyikünket szereti jobban. Mindig ugyanazt válaszolta: „Pontosan
ugyanannyira szeretlek mindhármótokat. Ti vagytok az én három kis
mackóm." Meg kell mondanom, hogy ez mindig fájdalmat okozott ne-
kem. Az anyám semmi különlegeset nem látott bennem. Nem könnyű
úgy nekivágni az életnek, hogy te csak egy vagy a „három mackóból".

Az apám azt akarta, hogy minden gyereke különlegesnek érezze ma-

gát. „Te okos vagy" mondta nekem, majd az öcsémhez fordult, aki nem
volt valami jó tanuló: „Te pedig nagyon jól bánsz az emberekkel." Amit
apám mondott, maga volt a Szentírás nekem. Társas helyzetekben min -
dig a háttérbe húzódtam, vagy ha lehetett, akkor egy az egyben elkerül -
tem őket. Már a harmincas éveimben járok, de csak mostanában merült

162
 fel bennem, hogy talán apánknak nem volt igaza. Mert azért sokan sze-
retnek engem is.
A könyvük elolvasása után azon kezdtem töprengeni, hogy milyen le-
hetett mindez az öcsémnek. Apám szavai rá is hatással lehettek, és talán
ezért hagyta félbe a tanulmányait, és haragudott rám mindig. Ez nagyon
felkavart.
Miért kellett az apámnak úgy kiporcióznia a tulajdonságokat, mintha
azok kölcsönösen kizárnák egymást? Miért nem mondta azt, hogy egy -
nél több okos ember is elfér a családban? Miért nem sulykolta belénk,
hogy mindketten okosak vagyunk és mindketten jól bánunk az emberek-
kel? Milyen sokat jelentett volna ez nekünk!

A szüleim mindig pontosan az ellenkezőjét tették annak, amit könyvük

javasol. Nemrégiben azt mondtam a nővéremnek, aki negyvenegy éves,
és a mai napig haragszik rám, mert én voltam a „jókislány": „Figyelj, ne
hagyjuk már, hogy az a sok hülyeség, amit anya és apa mondott, örökre
tönkretegye a kapcsolatunkat. Szeretlek. Csodálatos embernek tartalak.
Komolyan mondom. Azt akarom, hogy része legyél az életemnek, mert
szükségem van rád.

Még gyerekek is felhívtak minket, hogy elmeséljék, milyen boldogtalanok

a testvérükhöz fűződő viszonyuk miatt.
Egy kislány amiatt panaszkodott, hogy a bátyja „mindig beleköt, de végül
mindig őt büntetik meg". Egy másik kislány a „gonosz" nővéréről mesélt,
aki ahelyett, hogy vigyázott volna rá, amíg a szülők távol voltak, kizavarta a
kislányt a házból, és csak nem sokkal azelőtt engedte vissza, hogy a szülők
hazaértek.
- Folyton vitatkozunk a bátyámmal - mesélte egy tízéves fiú. - Annyit ve -
szekszünk, hogyha éjszakára bezárnának minket egy autóba, reggelre mind-
ketten halottak lennénk. Ez a könyv csak felnőtteknek szól, vagy gyerekek is
elolvashatják?

Tömve volt a postaládánk, amikor hazaértünk a promóciós kőrútról. Min-

denki meg akarta osztani velünk a véleményét, reakcióját, íme néhány részlet
ezekből, és más, későbbi levelekből.

Hajnalig olvastam a Testvérek féltékenység nélkül-t Aztán reggel fél

hétkor felkeltem, és nyomban gyakorlatban is kipróbáltam az újonnan

163
 tanult módszereket. Két lányom van, velük készülődtünk az iskolába.
Tegnap a kilencéves lányom nem volt hajlandó reggelizni velünk, mert
nem akarta a húga „randa képét" nézni az asztalnál. Kis híján a karom -
ban kellett a buszhoz cipelnem őt. A hároméves lányom pedig a nővé-
rével való állandó veszekedés, piszkálódás, harc miatt az egész reggelt
végignyávogta.
De ma reggel minden máshogy volt. Amint az első piszkálódó mon-
datot meghallottam („Anya, csak délután lesz táncóra, de Eszter már
most a tánccipőjét veszi fel"), azt mondtam: „Nos, engem meg nem érde-
kel, hogy Eszter éppen mit csinál. De rólad nagyon szívesen hallanék."
A lányom odáig volt. Mozgósítottam még néhány új módszert, és mire
észbekaptam, a lányaim kellemesen megreggeliztek, kedvesen kivárták,
amíg mindkettőnek megfésülöm a haját, sőt, induláskor még integettek
is egymásnak.
Egy valamit viszont még most is nehezen tudok feldolgozni. Az óvo-
dába menet Eszter így szólt: „Anya, ma már nem akarok többet kedves
lenni. Lehetek mérges?"

Voltak, akik alig várták, hogy a könyv végére érjenek. Az alábbi levél egy
háromgyerekes anyukától jött, aki még csak az első fejezetet olvasta el.

A múlt hét volt életem legrosszabb hete. A hatéves Tamara lányom

azt mondta, hogy utálja a négyéves húgát, Barbit. - Utálom őt - mondta.
- De Dettit (a kisbabát) szeretem. Ő nem veszi el a dolgaimat.
Teljesen összetörtem. A gyerekeim utálják egymást. Mit lehet ezzel
csinálni? Annyira kétségbe estem, hogy azonnal a könyvespolchoz men -
tem, és elkezdtem olvasni a Testvérek féltékenység nélkül-t. Mindez pén-
teken történt: egy borzalmas munkahét utolsó napján. Szombat reggel
éppen az első fejezetet próbáltam megemészteni, amikor megjelent ná -
lam a síró Tamara. - Barbi összetörte a krétámat! Most már nem tudom
használni.

ÉN: Ó.
TAMARA : Három krétát tört össze. Folyton az én dolgaimhoz nyúlkál. És
mindent összetör. ÉN: Ó, Tamara. Látom nagyon fel vagy
dúlva, és mérges vagy. (Nem
mondtam többet, mert még csak ennyit olvastam el a könyvben, és
nem tudtam, mit kellene mondanom.)

164
 TAMARA: Van egy ötletem. Tudod, ott van az a régi tábla a játékos-szek -
rényben. Miért nem adjuk azt Barbinak, és akkor kaphatna hoz-
zá saját krétákat.
ÉN: (elámulva) Ez jó ötlet. Hajrá!

Köszönöm Adélé és Elaine! Máris nagyobb lett az önbizalmam, és alig

várom, hogy a könyv hátralevő részét is elolvassam.

Nagyban gratuláltunk magunknak, amiért ilyen erőteljes és világos köny-

vet sikerült írnunk, amikor a következő levél a szemünk elé került:

Tisztelt Szerzők!

Aziránt érdeklődnék, hogy nem tudnának-e nekem anyagot küldeni a

testvérviszállyal kapcsolatban? Most olvastam el a könyvüket. Egy het -
es egy tízéves lányom van, és az őrületbe kergetnek! Akármit is próbá -
lok, akkor is úgy veszekszenek, mint a veszett kutyák. Múltkor annyira
mérges voltam rájuk, hogy azt mondtam, menjenek ki a kukához, és ott
keressenek maguknak vacsorát, hiszen pontosan úgy viselkednek, mint
a kóbor kutyák. Magam sem akartam elhinni, hogy ezt mondtam nekik.
Kérem, segítsenek!

Ez némileg visszavett a büszkeségünkből. Úgy képzeltük, hogy mi képesek

vagyunk mindenki problémáit megoldani. A következő levél azonban megint
fellelkesített minket:

Csak azért írok, hogy elmondjam, milyen csodálatos könyvet ír-

tak! Teljesen működésképtelen családban nőttem fel. Ki nem állhatom
az olyan könyveket, amelyek úgy tesznek, mintha mindenre tudnák a
választ. Mindig úgy érzem, hogy ezek a válaszok az én életemre nem
alkalmazhatók. Az önök könyve azonban fantasztikusan hasznos volt
számomra. Köszönöm, hogy vették a fáradtságot megírni.

Mások arról számoltak be, hogyan kaptak inspirációt a könyvből a saját

ötleteik kidolgozására. Egy apuka ezt írta:

A három fiam folyton azon verseng, hogy ki az első, és aki nem nyer,
nagyon kétségbe tud esni. Az élet minden apró részlete verseny a szá-

165
 mukra: ki száll be elsőnek az autóba, ki kapja az első sutit, kié lesz az
első jóéjt puszi stb.
Nemrég kitaláltam erre egy jó választ. - Te vagy az első második
-mondtam, és bevált! - Én lettem második elsőnek - mondja büszkén,
aki második lett. A fontos viszont az lenne, hogy megértsék: az én
szememben mindhárman elsők.

Egy hat- és egy nyolcéves gyerek anyukája az alábbit írta nekünk:

A könyvben leírt módszerek varázslatosán működnek a lányaimmal

- kivéve, amikor mindketten ugyanazt akarják ugyanabban a pillanat -
ban. Olyankor mind a kettő mereven szorítani kezdi a tárgyat, akármi is
legyen az, és el nem engedné akármit is mondok. Annyira belefeledkez-
nek a kötélhúzásukba, hogy meg sem hallanak.
íme az én nagy felfedezésem: az egyetlen módja, hogy megtörjem ezt
a helyzetet, ha elveszem tőlük a tárgyat. A trükk az benne, hogy ne érez -
zék büntetésnek. Ahelyett, hogy azt mondanám, hogy „rendben, erről
ennyit, akkor egyikőtöké sem lehet", inkább a feladatra koncentrálok:
„Iderakom ezt a polcra, amíg ti ketten kitaláljátok, hogyan osztozzatok
meg rajta veszekedés nélkül. Amint megvagytok, szóljatok, és leve-
szem".
Amikor először próbáltam ezt, mind a kettő elkezdett alkudozni ve-
lem: „Jó, anya, akkor először az enyém lesz, és öt perc múlva odaadom
Áginak.". Erre én: „Ezt Ágival kell megbeszélned." Folyton vissza kellett
terelgetnem őket egymáshoz. Mostanra azonban már értik, miről is van
szó, és egész jól meg tudnak egyezni egymással.
Utóirat: A következő lépést még mindig nem találtam ki. Nem tudom,
hogyan érjem el, hogy már az elejétől fogva az ő kezükben legyen az irá -
nyítás, és engem teljesen hagyjanak ki belőle. Azon gondolkodom, hogy
talán felvetem nekik: találjanak ők egy semleges helyet, ahová ilyen eset-
ben az adott tárgyat tehetik, amíg megoldást nem találnak.
Ha sikerült, újra írni fogok.

Mivel a könyvet több mint egy tucat lefordították, külföldről is kaptunk

visszajelzéseket. Az alábbi levél Franciaországból érkezett:

Én is, mint sokan, azt gondoltam, hogy el fogom tudni kerülni a

gyerekeim közötti féltékenységet. Sajnos azonban a fiam, Claude, már

166
a terhességem legelejétől kezdve nem akarta a kistestvért. Folyton azt
kérdezte, hogy minek akarunk még egy gyereket, amire én azt a választ
adtam, hogy mivel annyira szeretjük őt, szerettünk volna még egy kisba-
bát. (Hú, de boldog lehetett ettől a választól!) Aztán egy nap megmond -
tam neki az igazat: „Egyáltalán nem akartam ezt a kisbabát, és néha azt
szeretném, bárcsak ne is lenne." Ettől kezdve nem kérdezősködött.
Claude még csak hároméves volt, amikor Marié megszületett. A ter-
hességem során Claude minduntalan olyanokat mondott, hogy „tegyük
a babát a szemetesbe". Később azt mondta, hogy a kukásautóba tegyük,
ahol majd jól „szétnyomódik". Máskor a nagyszüleinek azzal jött, hogy
a kisbabát „be kellene tenni a csatornába, hogy a víz egyenesen Auszt -
ráliába vigye". Én csak hallgattam és bólogattam. A barátaimat sokkolta,
hogy ilyesmiket mond, de én azt gondoltam, hogy ha meghallgatom,
azzal előbb-utóbb eltűnik a féltékenység. De nem így történt. Ahogy
nőttek-növögettek (Claude hat-, Marié pedig hároméves), Marié egyre
elbűvölőbb, kedvesebb és barátságosabb természetű lett. Claude ennek
pontosan az ellentéte: ő szégyenlős, introvertált és nehezen barátkozik.
Fokozatosan rosszabb lett a helyzet. A legjobban azt gyűlöltem, hogy
Claude mindenféle különösebb ok nélkül folyton piszkálta a húgát. Ezen
mindig nagyon felhúzom magam.
Mondtam Claude-nak, hogy őt is ugyanúgy szeretem, mint a húgát,
de ez nem volt kielégítő a számára. Hiába magyaráztam neki, hogy az
anyai szeretet mindig nő, ő egyre inkább a húgához viszonyítva értékelt
mindent: Marié több időt tölt velem, több ölelést kap, többet van apával.
Mondtam neki, hogy az életben nem minden „egyforma", de ez sem ol -
dotta meg a problémát.
Tegnap megkaptam az egyik barátomtól a Testvérek féltékenység nélkül-t,
és késő délutánra el is olvastam. Egy estém és egy délelőttöm volt eddig,
hogy a gyakorlatban is kipróbáljam. Fantasztikus eredményeket értem
el! Ma délelőtt mindössze egyszer veszekedtek, ami kisebb csodának
számít, és még ekkor is elő tudtak állni egy olyan megoldással, amely
mindkettőjük számára megfelelő volt. Továbbá listát készítettünk azok -
ról a dolgokról, amelyek bántják őket, valamint arról is, amit a másikban
szeretnek. Ez is nagyon sikeres volt. Miután Marié elmondta, hogy sze -
reti, ha Claude olvas neki, a bátyja hat könyvet elolvasott neki egyhu-
zamban!

167
 Néhány hónap múlva újabb levelet kaptunk ettől az anyukától, amelyben
az események későbbi alakulásáról számolt be:

Az életünk teljesen átalakult! Gyakran hallani olyat, hogy Marié sí -

rását Claude csitítgatja: „Ne, ne sírj, Marié! Nem volt szándékos. Talál-
junk valamilyen megoldást!" Azóta nem panaszkodik a fiam arra, hogy
a húga több ölelést, ruhát vagy játékokat kap. Egy héttel azután, hogy
megírtuk a listát azokról a dolgokról, amelyeket szeretnek, illetve nem
szeretnek egymásban, elővettük a listát, hogy áttanulmányozzuk. Marié
ezzel mondattal nyitott: „Én szeretem Claude-ot. Kedves velem." Ez hi-
hetetlen hatással volt a fiamra. Ennél jobb megerősítést nem is kaphatott
volna az új, jobb viselkedése.
íme egy másik példa. Körülbelül egy hónapja történt, hogy Marié azt
mondta, nem mer bemenni a gardróbszekrényébe (egy kis lyuk az tulaj-
donképpen a hálószobája mellett), mert Claude azt mondta neki, hogy
egy farkas lakik ott. Kis híján azt mondtam a fiamnak, hogy nagyon
buta dolog ilyenekkel ijesztgetni a húgát, de aztán arra gondoltam, hogy
„vajon mit mondana ebben az esetben Adélé és Elaine"? így szóltam a
fiamhoz: „Claude, felmennél Marié gardróbjába, és elhoznád onnan a
farkast?"
Claude fel is ment. Amikor visszatért, elmondta, hogy megölte és
megette a farkast. Marie-nak ez elegendő megnyugtatás volt. Később
Claude bevallotta, hogy azért találta ki a farkast, mert elege volt belőle,
hogy Marié állandóan öltözködik. Ez az egyik kedvenc elfoglaltsága, és
engem is az őrületbe kerget vele.
Hogy is köszönhetném meg nektek mindezt?

168
 APRÓ
RIVÁLISOK A JÓ
KEZDETEK

A testvérek között felmerülő kiskori problémák kezelése volt az egyik leggya -

koribb téma, amely a könyvünk megjelenését követő csoportfoglalkozásokon
szóba került, íme néhány történet és javaslat a szülőktől, amelyeket különö -
sen hasznosnak találtunk:

Úgy tűnik nekem, hogy a könyvben szóba kerülő módszerek akkor

válnak be igazán, ha a testvérek közötti viszony alapjában jó. Ha azon-
ban utálatos és idegesítő riválisnak tekintik egymást, akkor semmi nem
motiválja őket arra, hogy a szülői próbálkozásokra jól reagáljanak. Ha
én apaként azt mondom, hogy „úgy ölelted meg a kicsit, hogy elsírta
magát", ennek a nagy talán titokban még örül is. Úgyhogy szerintem
nagyon fontos, hogy a kezdetektől jó érzéseket alakítsunk ki a gyerekek-
ben egymás iránt. A gyerekeknek meg kell tapasztalniuk, hogy milyen
jól is tudják érezni magukat a testvérükkel, így amikor konfliktushely -
zet adódik - ami bizony elkerülhetetlen -, mindkettőnek lesznek pozitív
emlékei a szép időkről, és ez motiválja őket.

Erre a kijelentésre sokan bólogattak, és megosztották a saját tapasztalatai-

kat arról, hogyan lehet ezt a célt elérni:

Amikor a gyerekek eszeveszetten rohangálnak a lakásban, és a nagy

véletlenül nekimegy a kicsinek, a kicsi pedig sírva jön oda hozzám, ak -
kor azt mondom: „Anti fellökött. Jaj, ne, pedig ezt nagyon nem akartad,
hiszen olyan jól ereztétek magatokat." Ez segít mind a két gyereknek,
hogy helyreálljon a rend, és eszükbe jusson, milyen jól is szórakoztak.

169
 Néha hagyom, hogy a fiúk hallják, amikor arról beszélek, milyen jól
is szoktak szórakozni együtt. A gyerekek jelenlétében azt mondom a fér -
jemnek: „Tudod, mit tanított ma Dani (négyéves) Samunak (kétéves)?
Megmutatta neki, hogyan kell a sámliról a nagypárnára ráugrani." Erre
Dani elvigyorodik. „Aztán Samu azt találta ki, hogy bújjunk el a párna
alá, és csináljunk úgy, mint a teknős." Erre Samu mosolyodott el.

Gyakran előfordul, hogy ha valamiben segítséget kér tőlem a kétéves

lányom, akkor a nővéréhez irányítom őt. „Kérd meg Melindát, hogy se -
gítsen neked ebben. Ő nagyon ügyesen tud gyöngyöt fűzni, masnit köt -
ni, kivágni dolgokat" mondom neki. És mire észbe kapok, már a földön
ülnek, és együtt dolgoznak valamin.

Amikor a fiam először kapott azon, hogy gügyögök a kicsinek, és

azt mondogatom neki, hogy ő a mindenem, látszott rajta, hogy nagyon
rosszul esik neki. Úgyhogy azon nyomban a bátyjáról kezdtem el
gügyögni. Dúdolva elmeséltem neki, hogy milyen szerencsés kislány,
amiért ilyen különleges bátyja van, aki egyedül tudja a cipőjét felvenni,
bilit használ, tud triciklizni, és még egy sor dolgot, ami csak eszembe
jutott. Dávid büszkén és boldogan nézett rám, én pedig nagyon okosnak
éreztem magam, amiért kitaláltam, hogyan tudnám mindkettőnek azt
adni, amire éppen szüksége van.

Igyekszem minél több olyan elfoglaltságot kitalálni, amit a húszhó -

napos és a négyéves gyerekem együtt tud csinálni. Eszter buborékot fúj
Lénának, amiket a kicsi kipukkaszthat. Eszti körbemasírozik a szobában,
a húga pedig egy dobon veri hozzá a taktust. Az egyikük ráül a kis tűz -
oltóautóra, a másik pedig tologatja. Egyikük a dömper sofőrje, a másik
pedig a rendőr, aki megmondja, mikor kell megállni, mikor indulhat el
újra stb.

Amikor sikítozást és sírást hallok a másik szobából, az első reakcióm

mindig az, hogy berohanok, és leszúrom a nagyot, hogy miért bántja a
kicsit. Tudom, hogy ezzel rosszat teszek a kapcsolatuknak, de a sírást
nem tudom figyelmen kívül hagyni. Nemrégiben azonban remek meg-
oldást találtam ki. Azt kiáltottam: „Hallom, valaki sír. Szükségetek van
a segítségemre, vagy megoldjátok magatok?" Az első alkalommal, ami-
kor ezt mondtam, hosszú csend következett. Majd a nagy azt válaszolta:

170
 „Megoldjuk." És azóta is ezt szokta mondani legtöbbször, amikor ezt a
módszert alkalmazom. De máskor meg behív, és elmondja, hogy mi a
probléma. Én ezt egyáltalán nem bánom. Azt akarom, hogy mindketten
tudják: joguk van segítséget kérni, ha szükségük van rá.

Régebben gyakran versenyeztettem a négyéves ikerlányaimat, ha azt

akartam, hogy valamit gyorsan elvégezzenek. Olyasmiket mondtam,
hogy: „Na, ki öltözik fel elsőnek?" vagy „Ki tudja elsőként elpakolni a
játékait?" Ha azt akartam, hogy iparkodjanak, mindig ilyesmiket mond -
tam. Iparkodtak is, de a következmények elkeserítőek voltak. A győztes
mindig piszkálta a vesztest, és az orra alá dörgölte, hogy legyőzte őt. A
vesztes pedig sírt, és mérges volt a testvérére.
Aztán elolvastam a Testvérek féltékenység nélkül-ben az erre vonatkozó
javaslatokat, vagyis, hogy inkább a csapatszellemet kéne erősítenem.
Ezek után taktikát változtattam. A verseny megmaradt, de ők ketten áll -
nak harcban az órával. Azt mondom nekik: „Beállítom az órát, kaptok
öt percet! Szerintetek fel tudjátok ezalatt venni a zoknitokat és a cipőtö -
ket?" Ez a kis módosítás óriási változást hozott. Azóta kacarászva sürge -
tik egymást, segítenek a másiknak, és függetlenül attól, hogy legyőzik-e
az órát, azt mondom: „Fantasztikus csapat vagytok!" Mindig felderül az
arcuk erre.
Annyira jó érzés ez! Úgy gondolom, hogy ha ilyen kis korukban meg -
tanulnak csapatként dolgozni, akkor nagyobb korukban is össze fognak
tartani.

A TULAJDONJOG

A kisgyerekes szülőknek a legtöbb keserűséget a gyerekek tulajdon feletti

vitái okozzák. Ezek szinte mindennaposak. A szülőt, legyen bár orvos, jogász
vagy gazdasági vezető, az „enyém" körüli harcok akkor is kikészítik. - Tu -
dom, hogy a tied, de már hónapok óta hozzá sem nyúltál, akkor meg miért
ne játszhatva vele a húgod? - mondja a szülő, és ez tökéletesen ésszerűen is
hangzik a számára. A gyermekkorú tulajdonosnál azonban fülsiketítő ordítást
vált ki. Ha pedig ellenkező irányban teszünk igazságot („Jól van, add oda a
bátyádnak, elvégre az övé"), az csak még nagyobb sírást-rívást vált ki a másik
testvérnél, akit ezzel megfosztunk a játéktól. És mennyi játék van, amelyek
körül ezek a viták kialakulhatnak? Labdák, építőkockák, babák, autók stb. Ki
képes emlékezni rá, hogy tavaly karácsonykor ki mit kapott a nagypapától?

171
Különösen, ha mindkét gyerek azt állítja, hogy ő a tulajdonos. Erre a prob -
lémára nincsenek könnyű megoldási javaslatok, íme néhány gondolat és ta-
pasztalat a csoporttagoktól:

Nem akarok egy olyan családban élni, ahol minden apróság miatt har-
cok vannak. Azt gondolom, hogy fontos néhány alapvető szabályt lefek-
tetnünk a tulajdonnal kapcsolatban. Azt szoktam mondani a gyerekeim -
nek (három- és négy és fél évesek), hogy a mi családunkban a legtöbb
dolog közös. Például, ha apa vesz magának egy csavarhúzókészletet, de
nekem szükségem van rá, akkor nem fogja megtiltani, hogy használjam.
Ha pedig én veszek egy új turmixgépet, akkor hagyni fogom, hogy apa
is használja. Sosem mondom azt, hogy „eszedbe ne jusson hozzányúlni,
mert az enyém". Tehát az általános szabály nálunk, hogy a legtöbb dol-
got mindenki használhatja, akinek csak szüksége van rá.
De azt is elmondtam nekik, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek
annyira különlegesek, újak vagy törékenyek - például apa új fényképe-
zőgépe vagy az én töltőtollam -, hogy azokat nem használjuk közösen.
Ezeknek megvan a maguk helye, és engedélyt kell kérni, ha valaki hasz -
nálni szeretné őket. így hát ha van olyan játékuk, amelyeket nem akarják,
hogy bárki piszkáljon, akkor azt tudassák a többiekkel. Azt is mondják
meg a család többi tagjának, hogy hol tartják ezeket a játékokat, és a töb-
bieknek pedig tiszteletben kell tartaniuk a tulajdonos óhaját.

Nálunk minden lánynak van egy külön polca a nevével felcímkézve,

ahol a saját, féltveőrzött kincseit tarthatja. Tehát ha valaki egy olyan já -
tékkal akar játszani, ami azon a polcon van, akkor először engedélyt kell
kérnie a tulajdonostól. Amikor pedig a polcok kezdenek megtelni - ami
időről időre bekövetkezik -, akkor tartunk egy ellenőrzést, és eldöntjük,
hogy mely játékok maradjanak ott mindenképpen, és melyek mehetnek
a közösbe.

Elméletben nagyon jó ötlet a közös tulajdon. Nálunk azonban az a

helyzet, hogy a nagyfiam azonnal kiveszi a kicsi kezéből, amivel az ját -
szani kezd. Mintha ez valami mánia lenne nála. Régebben mindig rá -
kiabáltam. - Hagyd abba! Mit csinálsz? Nem látod, hogy ő éppen azzal
játszott? Hagyd békén az öcséd! Ő kezdett el azzal a játékkal játszani.
- De ezzel sehová sem jutottam. Végül aztán leültem a nagyfiammal,
és elbeszélgettünk erről a furcsa szokásról. Mintha valami megszállná,

172
 hogy azonnal kivegye a másik kezéből, amivel az játszik. - Hiába tu-
dod, hogy nem szabad, valami belső erő mégis rávesz, hogy elvedd tőle.
Lehet akár száz másik játék abban a szobában, mégis a legjobb játék az,
amivel a másik játszik.
Sokat beszélgettünk erről. Azt mondtuk, hogy ez egy vicces szokás,
ami gyakori az embereknél. Se nem rossz, se nem jó, egyszerűen csak
egy érzés. Ez a beszélgetés változást hozott az életünkbe. Sokszor, ami-
kor elvenni készül valamit az öccsétől, és leállítom, nem kezd el vesze -
kedni. Egymásra nézünk, és félig szomorúan, félig nevetve azt mondjuk:
„Az a legjobb játék, amivel a másik játszik."

Én úgy próbálok megküzdeni azzal, mikor egymás kezéből rángatják

ki a dolgokat, hogy elfogadom ezt az érzést, de megpróbálom más irány-
ba terelni a számomra elfogadhatatlan viselkedést. Például, ha azt látom,
hogy Kati lányom elvesz valamit a nővérétől, azt mondom: „Kati, látom,
nagyon szeretnél Emi buborékfújójával játszani. Nem könnyű várni. A
szabály viszont az, hogy nem veszünk el semmit a másik kezéből. De
megmondhatod Eminek, hogy utána te szeretnél játszani vele. Emi min -
dig megosztja a játékait.
Aztán azt mondom: „Emi, ha befejezted a buborékfújást, kérlek, szól -
jál Katinak, mert utánad ő szeretne játszani vele." Aztán megfogom
Kati kezét: „Gyere, keressünk valami jó játékot, amíg várunk." A trükk
az, hogy mindkét gyerek érzéseit és igényeit megpróbálom figyelembe
venni. Persze ez nem mindig sikerül.

BÜNTETNI... VAGY NEM BÜNTETNI

A csoportfoglalkozások során minduntalan felmerült egy kérdés: büntes -

sük-e meg azt a gyereket, aki bántja a testvérét? Különösen, ha már ezerszer
megmondtuk neki, hogy „szavakat használjon, és ne az öklét". Tegyük fel,
hogy továbbra is verekszik. Mikor jön el annak az ideje, hogy keményebb esz -
közt használjunk? Nem kell-e ilyenkor megvonni tőle valamit? Mondjuk meg-
tiltani, hogy megnézze a kedvenc tévéműsorát, vagy legalábbis „kiállítani"?
Visszafordítottuk a dolgot, és feltettük ezeket a kérdéseket a csoport tag -
jainak. Végül abban egyeztünk meg, hogy a büntetés talán képes arra, hogy
átmenetileg megállítsa az agresszort, hosszútávon azonban csak tovább rontja
a testvérek kapcsolatát. Az agresszornak ezzel okot adunk rá, hogy ellenséges
érzései legyenek a testvérével szemben, hiszen neki köszönheti a büntetést.

173
Az áldozat pedig még kevésbé lesz biztonságban ezek után, ha egyedül ma -
rad a testvérével.
A „kiállításra" ugyanezek a következtetések érvényesek. Az egyik anyuka
elmesélt egy történetet a nővéréről, akinek az ikerfiai háromévesek. Az egyik
fiú megfogta a kezét, és a szoba sarkában álló székre mutatott. - Ez a gondol -
kodó szék. Ha megütöm a testvérem, oda kell ülnöm. Akkor elgondolkodok.
Majd kijövök, és megint megütöm.
De hiába egyeztünk meg abban, hogy a büntetésnek és a „kiállításnak" ne-
gatív mellékhatásai vannak, mégis maradtak kétségeink. - Én továbbra is azt
gondolom, hogy van olyan helyzet, amikor büntetni kell - mondta az egyik
nő. - Ma reggel a négyéves Viola lányom olyan durván fellökte az öccsét, aki
még csak másfél éves, hogy Vince csúnyán beverte a fejét. Rettenetesen elkez-
dett sírni, alig lehetett megnyugtatni. És nem ez volt az első eset, amikor Viola
ilyesmit csinált vele. Azt mondtam a lányomnak, hogy nagyon rossz kislány,
és elküldtem a „kiállítós" sarokba, hogy gondolkodjon el, és elő se jöjjön, amíg
meg nem tanulta, hogyan kell rendesen viselkedni. Ezután el kellett mennem
valahova, és otthagytam őket a bébiszitterrel. Mi mást tehettem volna?
Ez a kérdés beindította a csoport fantáziáját, és izgalmas beszélgetés alakult
ki róla. Abban mindenki egyetértett, hogy nem szabad engedni a nagyobb
gyereknek, hogy bántsa a kicsit. Ugyanakkor együtt is éreztünk némiképp
a naggyal. Nem könnyű egy másfél éves gyerek testvérének lenni. Többen
elmesélték, hogy az ekkora gyerekek gyakran elveszik a nagyobbak játékait,
megharapják vagy megcsípik őket, és verekszenek vagy a torkuk szakadtából
üvöltenek, ha valami nem úgy van, ahogy szeretnék. Mi tudjuk, hogy ezek a
kisgyerekek egy teljesen természetes fejlődési fázison mennek keresztül. Mi-
vel még beszélni nem tudnak, a testükkel fejezik ki a szükségleteiket. Többen
úgy gondolták, hogy a szülőnek az a feladata, hogy megtanítsa a nagynak,
hogyan kezelje a kicsi viselkedését anélkül, hogy bántaná.
Viola anyukája nem hagyta annyiban a dolgot. - És mégis, hogyan kéne ezt
csinálnom?
Azonnal záporozni kezdtek a válaszok. - A lányom mindig engem utánoz.
Ha elvesztem a fejemet, és rákiabálok az öccsére, akkor biztos lehetek ben -
ne, hogy néhány perc múlva az ő szájából hallom majd vissza ugyanazokat
a szavakat. Ha viszont azt mondom, hogy „nem, Bence, nem szabad anyát
megharapni, ha harapni van kedved, harapd meg a takaródat vagy a maci -
dat", akkor nem sokkal később ő is választási lehetőséget ad az öccsének a
problémás helyzetben.
- Igyekszem az ötéves fiam tudomására hozni, hogy mit is várok el tőle

174
- mondta az egyik apuka. - A múltkor azt mondtam neki: „Tudom, hogy nem
könnyű elviselni a húgodat, amikor verekszik, de te akkor sem üthetsz vissza.
Ő még nagyon kicsi, és sokat kell tanulnia. De ha jól végezzük a dolgunkat
- te, én és anya -, és megtanítjuk neki, hogyan érje el, amit szeretne anélkül,
hogy bántaná a többieket, akkor lassacskán meg fogja érteni, hogy mit szabad
csinálnia és mit nem.
- Ezek mind arra szolgálnak, hogy elkerüljük a verekedést - mondta Viola
anyukája -, de azt még mindig nem tudom, hogy mit csináljak azután, hogy
a nagy megütötte a kicsit. Ha a büntetés nem jó megoldás, akkor mégis mit
kellene tennem?
- Van egy ötletem - mondta egy másik nő. - Szerinted nem lenne jó, ha
esetleg leülnél Violával a problémát megoldani? Persze nem a vita hevében.
És nem is akkor, amikor mérges vagy rá, hanem amikor már megnyugtattad a
kicsit. Amikor már mindketten nyugodtabbak vagytok.
Viola anyukáján látszott, hogy szkeptikusan fogadja az ötletet. - Probléma-
megoldás egy négyévessel?
Valaki azt javasolta, hogy játsszák el a helyzetet. Esetleg az anyuka, aki a
problémamegoldást javasolta, eljátszhatna Viola anyukáját, hogy lássuk, ho-
gyan is gondolja ezt a beszélgetést. Viola anyukája pedig eljátszhatna Violát.
Mindkét nő beleegyezett, íme a köztük lejátszódott jelenet, ahogy a probléma-
megoldás egyes lépcsőin végigmentek.

Első lépés: Hallgassuk meg a gyereket

ANYA: Vince ma annyira felbosszantott, hogy fellökted.

VIOLA: Olyan kibírhatatlan.
ANYA : Nagyon idegesít.
VIOLA : Síneket építettem a vonatomnak, és ő folyton elvette tőlem a dara-
bokat.
ANYA: Nagyon bosszantó lehet, amikor valaki elveszi a síneket tőled, ami-
kor te éppen azon vagy, hogy összerakd őket. Mást is szokott csinál-
ni, ami felbosszant?
VIOLA: Mindig elveszi a játékaimat, megeszi a gyurmámat és a Kejfeljancsi-
mat is eltörte.
ANYA: Szóval sok olyan dolgot művel, ami idegesít.
VIOLA: Igen.

175
 Második lépés: Mondjuk el a véleményünket.

ANYA: Engem az bosszant fel nagyon, amikor az egyik gyerekem bántja a

másikat.

Harmadik lépés: Vonjuk be a gyereket a megoldáskeresésbe.

ANYA: Dugjuk össze a fejünket, és lássuk, ki tudunk-e találni valamit azok -

ra az esetekre, amikor Vince idegesít. Ami neked is, és neki is elfo-
gadható.

Negyedik lépés: írjuk le az ötleteket értékelés nélkül.

VIOLA:Zárjuk be a szobájába!
ANYA: Rendben, leírtam. Más valami?
VIOLA:(nevetve) Kötözzük hozzá az egyik székhez!
ANYA: Megvan. Más ötlet?

A csoport feszülten figyelte, ahogy a beszélgetés kezdett komolyra fordulni.

Az „anyuka" elmagyarázta, hogy a családtagok néha megharagszanak egy-
másra, de meg kell találniuk a módját annak, hogy egymás hántása nélkül él -
jenek együtt, íme a lehetséges megoldások listája, amelyekben megegyeztek:

Megoldások

1. Finoman told félre Vince kezét, és mondd azt: „Én éppen játszom
ezzel. Szólok majd, ha befejeztem, és akkor te is játszhatsz vele."
2. Adj oda neki néhány darabot abból a játékból, amivel éppen játszol! Pél
dául néhány síndarabot, vonatot vagy építőkockát.
3. Adjál ötleteket Vincének, hogy mivel játsszon! Mondd azt: „Játszhatsz a
szerszámaimmal addig:"
4. Játssz a dolgaiddal az egyik asztalon, ahol Vince nem éri el!
5. Vince délutáni alvása alatt játssz a festékeiddel vagy a gyurmáddal!
6. Ha semmi nem működik, kérj segítséget! Mondd azt, hogy „anya, segít
ségre van szükségem", és akkor anya máris jön.

Többen azonnal megosztották velünk a reakcióikat, amint a problémameg -

oldás bemutatója véget ért.

176
 - Szerintem ez a módszer a valódi Violával is működne.
- Nekem az tetszett benne, hogy lehetővé tette az anyukának, hogy a lánya
oldalára álljon.
- Feltűnt, hogy milyen nehéz kivitelezhető ötletekkel előállni, ha az ember
nek totyogó kistestvére van. Nem volt könnyű megoldást találni.
- Igen, de ez a nehézség teszi lehetővé, hogy tartsák magukat a megoldá
sokhoz.
Viola anyukája ragyogó arccal hallgatta a többieket. - Tudjátok, milyen volt
ez nekem? Azzal, hogy eljátszottam Violát, hogy a helyébe képzeltem magam,
képes voltam átérezni a gondjait. És képes voltam meglátni a dolgokat az ő
nézőpontjából. Alig várom, hogy hazaérjek, és eljátszhassam az anyukát.

A TÖRTÉNETEK

A szülők hétről hétre megosztották velünk a történeteiket. A kisgyerekes

szülőknek tartott csoportfoglalkozások ez a része volt számunkra a legtanul -
ságosabb, és ez volt, amiért igazán megérte az egészbe belevágnunk, íme né-
hány példa, amelyek mindenkit derültséggel töltöttek el.
Az első példa rávilágít arra, hogy micsoda éles kontraszt van a gyerek hely-
telen viselkedésére adott hagyományos módszerek - parancsolás, fenyegetés,
figyelmeztetés - és az érzelmeket is figyelembe vevő, elismerő új módszerek
között. Sokkal könnyebb a gyereknek változtatni a viselkedésén, ha valaki el-
fogadja az érzéseit.

„MARCI BOTJÁT AKAROM!"

Jelenet: A kertben próbálok dolgozni, miközben a gyerekeim - a négyéves

ikrek, Peti és Sára, valamint a kétéves Marci - a közelben játszanak. A ház mel-
letti virágágyásban dolgozom. Fadarabokat szedegetek ki a rododendronok
közül, majd átdobom az ágakat a bokrok fölött a fűre. A gyerekek fadarabokat
szedegetnek ki az egyre növő kupacból, és azokkal játszanak. Hirtelen konf -
liktushelyzet adódik.
PETI: Add ide azt a botot! (Megpróbálja kivenni az ágat Marci kezéből.)
MARCI: Nem. Az én botom. (Elszalad Peti elől.)
PETI: De nekem is kell. Add nekem! (Utoléri Marcit, és megragadja a botot.)
MARCI: Áááááá! (Továbbra is szorítja a botot.)
ANYA: (Kidugja a fejét a bokrok közül.) Mi folyik itt?
MARCI: Peti el akarja venni a botomat.

177
 ANYA: Peti, hagyd békén Marcit!
PETI: De nekem kell az a bot.
ANYA: Dehogy kell neked Marci botja. Neked is van botod.
PETI: (eldobja a botját.) Ez egy vacak bot.
ANYA: Akkor keressél egy másikat.
PETI: Nem akarok másikat. Marciét akarom.
ANYA: Az nem lehet a tiéd. Marci találta meg először.
SÁRA: Tessék, Peti. Akarod az én botomat?
PETI : Nem, a tiéd nem kell. Marciét akarom. Marci, add ide a botodat
azonnal!
ANYA: (Kijön a bokrok mögül és keresgélni kezd a botok között.) Idenézz, itt egy jó
bot. Még levelek is vannak rajta. És itt egy másik. Ez meg jó hosszú.
PETI: (kiabálva) Ezek hülye botok! Nekem nem kellenek ezek a hülye botok!
ANYA: Peti, ha nem hagyod azonnal abba az ordítást, akkor be leszel zavar-
va a lakásba. Ki foglak állítani.
PETI: (továbbra is kiabálva) Nem kell nekem az a kiállítás! Én Marci botját
akarom. Marci, jobban teszed, ha most azonnal ideadod azt a botot.
ANYA: (Végre eszébe jut, amit az érzések elfogadásáról tanultunk.) Peti, te aztán
nagyon akarod Marci botját.
PETI : Igen, akarom.
ANYA:(együttérzően) Úgy érzed, hogy Marcinak van a legjobb botja, és csa-
lódott vagy, amiért nem lehet a tiéd.
PETI: Aha... aha. Nézd, Sári, egy pillangó. Kapjuk el! (Elfutnak a pillangó
után.)
AN\A:(Tátott szájjal néz utánuk.) Atyavilág, ez működött.

Az egyik szülő üzenetet írt az olvasni még nem tudó gyerekének, és ezzel
divatot indított el a csoportban. Az alábbi három történet azt mutatja meg,
hogy milyen hatalma van az írott szónak az óvodások körében.

NEM LÖKDÖSSÜK A TESTVÉRÜNKET

Az egyéves kisfiam most tanul járni. A hároméves fiam viszont folyton

fellöki. Egy nap aztán azt találtam ki, hogy a kicsi pólójának a hátuljára fel -
ragasztok egy cédulát „a kisöcsénket szeretjük, mi őt fel nem lökdössük" fel-
irattal. Felolvastam a nagynak a feliratot, és ezek után nem is lökte fel többet
az öccsét.

178
 LEVÉL A KISBABÁTÓL

Az ötéves lányom meg volt fázva, úgyhogy megkértem, ne menjen az új-

szülött kisbabánk közelébe. Ahogy telt a nap, vagy százszor elmondtam neki
ezt, de mintha a falnak beszéltem volna. Úgy döntöttem, hogy írok neki egy
levelet a kicsi nevében.

KEDVES ŰZI!
HA JOBBAN LESZEL, ANNYIT
ÖLELGETHETSZ, AMENNYIT CSAK AKARSZ.
SZERETETTEL:
EMMA

Lizi teljesen odavolt a levéltől. Az elkövetkező néhány napban legalább

húszszor fel kellett neki olvasnom. És mindeközben nem is ment a kicsi kö-
zelébe.

„ÉN IS AKAROK EGY JELET!"

Kezdtem megbolondulni. A két és fél éves Matyi fiam minden nap hajlani
négy és hat között bemászott az öccse rácsoságyába, és felébresztette a kicsit,
hogy játsszanak. Erre a kilenchónapos Bence persze elkezdett sírni. Ilyenkor
én mindig berohantam a szobába, kikaptam Matyit az ágyból, és rácsaptam a
fenekére. Mire Matyi elkezdett éktelenül visítani, és ettől persze Bence is csak
még jobban sírt. Hetekig ment ez.
Aztán elolvastam a Beszélj úgy, hogy érdekelje... című könyvüknek azt a ré-
szét, amely a még olvasni nem tudó kicsiknek való üzenet írásáról szólt. „Mit
veszthetek", gondoltam. - Bence még nem tud írni - mondtam Matyinak.
-Szüksége lenne valakire, aki készítene helyette egy jelet az ágyára. Te nagyobb
vagy, és tudsz írni. - Adtam Matyinak krétát és papírt. Mindenféléket firkáit
a papírra. Majd én azt írtam ugyanerre a lapra, hogy: Ez Bence ágya. Senki más
nemfekhet bele.
A lapot felragasztottuk Bence ágya fölé a falra. - Mi van odaírva? - kérdezte
Matyi. Elmondtam neki. - Én is akarok egy jelet - mondta erre. Készítettünk
neki is egy táblát, amin azt állt: Matyi ágya. Senki más nemfekhet bele.
Ha hiszitek, ha nem, ez bevált. Azóta Matyi minden reggel rámutat a kicsi
ágya fölötti lapra. - Más nem fekhet bele - mondja. Bence, aki azóta elkezdett
beszélni, a bátyját utánozva azt mondja erre, hogy „nem fékké".

179
 Az utolsó történetben egy anyuka megmutatta a lányának, hogy vállalhat ő
is felelősséget a viselkedéséért.

SZERETEK HARAPNI

Teljesen tehetetlen voltam. A hároméves Andi elkezdte harapdálni a nővé-

rét, az ötéves Lillát. Semmi nem használt, bármit is mondtam vagy csináltam.
Őrült ötletnek tűnt a problémamegoldást egy háromévessel kipróbálni, de
teljesen kétségbe voltam esve. A múlt heti csoportfoglalkozás utáni reggelen
azt mondtam nekik, hogy egy papírra le fogom írni a harapással kapcsolatos
érzéseiket. Andinak, a „harapósnak" nagyon tetszett az ötlet, de Lilla, az ál -
dozat, hülyeségnek tartotta.
Andi az alábbiakat mondta (nehéz volt komoly arccal végighallgatnom):
Szeretek harapni.
Jó érzés harapni.
Vicces dolog harapni.
- Én is akarok egy listát - mondta erre Lilla. Az ő papírjára ezt írtam: Lilla
mérges lesz, amikor a húga megharapja, és nem tudja, hogy Andi miért is
csinálja ezt vele.
Aztán készítettünk egy Megoldások című listát. Ilyesmiket írtunk rá:
Andi harapdáljon inkább valamilyen ennivalót.
Fejezze ki szavakkal, amit érez.
Lilla hagyja ott.
Azóta, ha Andi harapdálni akar, Lilla rákiabál: „A lista! Emlékezz a listá -
ra!" Erre Andi megtorpan, és visszavonul. Hihetetlen. Olyan ez neki, mint a
kereszt a vámpírnak. Egyik alkalommal Andi odaszaladt a hűtőhöz, és egy al-
mával a szájában jött vissza. Egyszer, amikor nagyon frusztrált volt a boltban,
bele akart harapni a lábamba, de összességében nagyon sokat fejlődött.

180
 II SZÜLŐK

.
NÉLKÜL

A csoportban persze voltak olyan szülők is, akiknek nagyobb gyerekeik vol-
tak. Ok másféle problémákkal küzdöttek. Sok anya és apa dolgozik, és így
sokat vannak távol. Azoknak pedig, akik egyedül nevelik a gyerekeiket, több-
nyire nincs más választásuk, mint otthagyni az iskolás korú gyerekeket egye-
dül, amíg ők dolgoznak. Sok-sok időt töltenek így a gyerekek egyedül, szülői
felügyelet nélkül. Ilyenkor nincsen jelen egy felelősségteljes felnőtt, aki ké-
pes irányítani, megelőzni, korlátozni, megállítani vagy más mederbe terelni a
gyerekek egymás iránti agresszív viselkedését. A szülők a munkahelyükön is
azon idegeskednek, hogy vajon mi folyik odahaza. A mostohaszülők esetében
még bonyolultabb a probléma. Az eltérő családból származó testvéreknek ös-
sze kell valamilyen módon egyeztetniük a különböző családi szabályokat, ér-
tékeket, életstílust és szokásokat. Meg kell próbálniuk együttműködni, akár-
milyen eltérő is legyen a személyiségük.
Arra az általános következtetésre jutottunk, hogy szülőnek meg kell ragad-
nia minden lehetőséget abban a kevés kis időben, amit a gyerekeivel tölt, hogy
a köztük lévő kapcsolatot ápolja, és megtanítsa a gyerekeit és a mostoha gye-
rekeit arra, hogyan viselkedjenek egymással civilizáltan és biztonságosan.
A foglalkozások előrehaladtával a szülők sok történetet osztottak meg
velünk, amelyekben az újonnan tanult módszereket alkalmazták, illetve az
újonnan kialakult meggyőződésük szerint jártak el. íme néhány a legemléke-
zetesebbek közül. (Néhányat írott formában kaptunk meg, másokat kazettára
vettünk.)

TE MAGAD KELL, HOGY MEGMONDD NEKI

Hogy megértések, miért vagyok olyan izgatott amiatt, ami tegnap történt,
először elmesélem, hogyan szoktam általában reagálni, amikor a tizenegy

181
éves Réka lányom a tizenhárom éves Dávidra panaszkodik, íme egy tipikus
beszélgetés:

RÉKA: (Ez az első mondata, amikor hazaérek a munkából) Anya, Dávid olyan
szemét! Utálom őt!
ÉN: Miért? Nyugodj meg! Mi történt? Mit csinált Dávid? RÉKA: Kirúgott
a szobájából. Csak azért, mert a hülye barátai átjöttek. Azt
mondta, hogy „takarodj innen, te kis pióca". ÉN: Piszkáltad őket?
RÉKA : Nem! Csak megkérdeztem, hogy kölcsönadná-e a radírját, de ő
nemet mondott.
ÉN: Micsoda?! Nem adta kölcsön a radírját? RÉKA: Nem. Pedig a
leckémhez kellett volna. ÉN : Nos, lesz egy-két szavam ma este a
bátyádhoz. Ne aggódj, kicsim.
Többet nem csinál ilyet.
RÉKA : Jó. Mondd is meg neki.

De ezúttal nem ezt mondtam, hanem egészen máshogy közelítettem meg

a problémát. Nem álltam senki pártjára, nem akartam eldönteni, hogy kinek
van igaza és ki hibás, és nem kiabáltam Dáviddal. Ehelyett megpróbáltam
alkalmazni az itt tanultakat, és ez mindent megváltoztatott. A beszélgetés így
zajlott le:

RÉKA: Dávid olyan szemét. Utálom őt!

ÉN: Aj-jaj, nyilván valami olyat tett, amivel nagyon felbosszantott.
RÉKA: Kirúgott a szobájából. Azt mondta, hogy „takarodj innen, te pióca".
ÉN: Ez nagyon rosszul eshetett neked.
RÉKA : Igen, nagyon. És ráadásul a barátai előtt mondta.
ÉN: Úgy még rosszabb.
RÉKA : Igen, majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Mondhatta volna ked-
vesen is.
ÉN: (Hosszasan kellett gondolkodnom, mire összeraktam ezt a választ, és nagyon
lassan mondtam.) Szóval szeretnéd megmondani Dávidnak, hogy ha
egyedül akar maradni a barátaival, akkor ezt kedvesen is megmond-
hatja neked. Anélkül, hogy mindenféle jelzőket használna.
RÉKA : Igen... és anélkül, hogy lökdösne. Mondd meg neki!
Én: (Erre a részre vagyok a legbüszkébb.) Kicsim, ha én mondom meg neki,
akkor csak még dühösebb lesz rád. Te magad kell, hogy megmondd

182
 neki, ahogy az előbb nekem is elmondtad. Nagyon világos volt. Ne
hozzon kínos helyzetbe, és ne lökdössön. Ha egyedül szeretne ma -
radni a barátaival, akkor nincs más dolga, mint hogy kedvesen meg-
kér rá, hogy menj ki, és te ki is fogsz menni.
Nem tűnt valami boldognak a lányom ettől a választól, de nem vitatkozott
tovább. De ha folytatta is volna az ellenkezést, akkor sem tudott volna eltéríte-
ni az elhatározásomtól. Tudom, hogy jó úton járok. Konkrét szavakkal segítek
neki megfogalmazni, ami bántja, így ha a bátyjához fordul a bajával, azzal
nem idéz majd elő még hevesebb vitákat a távollétemben.

ÍRD LE

Azt gondoltam, hogy mire a gyerekeim kamaszkorúak lesznek, már nem kell
majd „testvérdolgokkal" foglalkoznom. Az utóbbi időben viszont olyan ellen-
ségesek egymással, hogy képtelenség egy fedél alatt lenni velük. És mindez
csak még rosszabb lett, mióta a feleségem visszament dolgozni. Amint belé -
pek az ajtón - még arra sincs időm, hogy letegyem a táskámat -, mindkettő
azonnal megpróbál félrevonni, hogy a másikra panaszkodhasson.
Tegnap este azonban készen álltam. Csendben hallgattam őket egy darabig,
majd a kezükbe adtam egy darab papírt és egy tollat. - Idefigyeljetek! Úgy ér-
zem, hogy sok olyan dolog van a másikban, ami bánt titeket. Szeretném, ha
leírnátok őket. És ne felejtsétek el fontossági sorrendbe rakni őket.
Belementek. Mindketten leültek az ebédlőasztalhoz, és vadul írni kezdtek.
Magukra hagytam őket. Tíz perc múlva visszamentem. A lányom hét dolgot
sorolt fel, ami zavarja a bátyjában. A fiam papírján négy tétel szerepelt. Még
egyikük sem fejezte be az írást. Bementem a dolgozószobámba, hogy befejez-
zek egy jelentést a számítógépemen.
Másnap reggel, amint munkába készülődtem, furcsa zajra lettem figyelmes:
nevetéstől volt hangos a ház. A gyerekeim számokat kiabáltak egymásnak.
- Kettő!
- Igen, de hét!
- Nem, öt!
- De a hármat se felejtsd el!
Újabb nevetésroham.
Végül aztán rájöttem, hogy a számok azokra a dolgokra utalnak, amiket
leírtak. A legtöbb ember nem így kommunikál a másikkal, de az én gyerekeim
„hidegháborújában" ez egy nagyon fontos lépés volt.

183
 ISMÉTELD MEG És TÖRÖLD KI

Számomra az volt a legnagyszerűbb újdonság, amit a foglalkozásokon tanul-

tam, hogy a szülőnek nem kell állást foglalnia a gyerekek vitáiban. Ugyan -
akkor erősen kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy ha csak ott állok, és
elismétlem, amit az egyik vagy a másik mondani próbál, azzal valóban segí -
tek. A múlt héten aztán lehetőségem volt a módszer tesztelésére. A következő
zajlott le:
Munkába készülődtem. Az öltözködés közepén tartottam, amikor visítást
hallottam a lányok szobájából. Besiettem, és azt láttam, hogy lökdösik egy-
mást.
ÉN: Elég! Hú, ti aztán mérgesek vagytok egymásra.
EDIT: (12 éves): Nem hagyja, hogy felvegyem a zoknimat.
ÉN: Juci, Edit azt mondja, hogy nem engeded, hogy felvegye a zokniját.
Juci (W éves): Na persze. Éppen a harisnyámat vettem elő, amikor rám
csukta a fiókot. El is törhette volna a kezemet.
ÉN: Edit, Juci azt mondja, hogy rácsuktad a fiókot.
EDIT: Mégis, hogy máshogy férhettem volna hozzá a zoknijaimhoz? És kü-
lönben is én nyitottam ki először a fiókomat.
ÉN: Juci, Edit azt mondja, hogy az ő fiókja volt nyitva először.
Juci: Igen, ki volt nyitva, de ő nem volt ott. Mégis mit kellett volna csinál-
nom? Ott kellett volna ácsorognom, amíg Őfelsége méltóztatik vissza-
i? jönni

Nem volt könnyű visszamondani, amit az egyik vagy a másik közölni

akart. Az egész olyan zavaros volt. Abban sem voltam biztos, hogy pontosan
értem, mit is akarnak mondani. Aztán eszembe jutott a „kitörlős" történet a
Felszabadított szülők - Felszabadított gyerekek című könyvből.

ÉN: Tudjátok, hogy én mit szoktam csinálni, amikor valakivel így összekü-
lönbözöm, és reménytelennek látszik, hogy ki tudjuk bogozni a dolgot?
Egyszerűen kitörlöm az egészet, és mindent elölről kezdek. (A kezem-
mel is mutatom, hogy törlők ki mindent.) Rendben, tiszta lappal indulunk.
Kezdhetünk mindent elölről. Na én most elmegyek Sok sikert.

Kimentem a szobából, és becsuktam az ajtót, de be kell vallanom, hogy még

ott maradtam hallgatózni. Ezt hallottam:

184
 EDIT :Oké, Juci, most mondd azt, hogy „drága Edit, a zoknidat akartad ki -
venni, azért van nyitva a fiók"? Én meg erre azt mondom: „Semmi
gond, kedves húgom, vedd elő először te a harisnyádat".
Juci: Kedves húgom? Ez milyen idétlen. Add ide a harisnyámat, mert
elkésem a suliból.
Ennyi. Ezzel vége is volt.
Remélem, hogy nem felejtik el a „kitörlést", és akkor is használni fogják,
amikor nem vagyok a közelben.

A HANGULATDOBOZ

A fiam és a nevelt fiam mindketten tíz évesek. Ennek ellenére nem jönnek ki
egymással, és ennek az okára is rájöttem: érzéketlenek egymás hangulataira.
Ha az egyik nyűgös, a másik biztos nagyon jó kedvében van. Ha az egyik
egyedül akar maradni, a másik játszani akar. Előre lehet látni, hogy valami
nagy összecsapás lesz, de nekik fogalmuk sincs róla, hogy a másik mit érez.
Amikor otthon voltam, segítettem nekik, hogy megértsék egymás érzéseit, de
mi van olyankor, amikor nem vagyok mellettük, hogy tolmácsoljak?
Aztán eszembe jutott egy történet a Felszabadított szülők - Felszabadított gyer-
ekek című könyvből, amelyben a gyerek hangulatdobozt csinált magának. El -
határoztam, hogy készítek mindkét fiúnak egy ilyen dobozt kartonpapírból.
Mind a hat oldal más és más színű lesz. A színek különféle hangulatokat jel-
képeznek. A fiúkat izgatottan nézték, mit csinálok, és segítettek kitalálni egy
színkódot:

SZÜRKE = FÁRADT
KÉK = CSALÓDOTT
PIROS = MÉRGES
FEKETE = VACAK
SÁRGA = VIDÁM
ZÖLD = ÁTLAGOS

Azt terveztük, hogy úgy fogják a család többi tagjának a tudomására hozni,
hogy érzik magukat, hogy a kockának azt az oldalát fordítják kifelé.
Azóta használják is a fiúk a dobozokat. Egyik nap Bence döbbenten jött oda
hozzám, amikor hazaért az iskolából. - Misi doboza fekete. Mi történt? - El -
meséltem neki, hogy Misinek rossz napja volt. Feltűnt, hogy ezek után Bence
még kedvesebb volt a testvérével, mint máskor.

185
 Egy másik alkalommal Misi jött oda hozzám. Aj-jaj, azt hiszem, most jobb,
ha nem kérem kölcsön Bence focicsukáját. A doboza piros.
Nagy változást hoztak a fiaink életébe ezek az apró dobozok. Igazság sze -
rint mindannyiunknak - beleértve a férjemet is - segített abban, hogy érzéke -
nyebbek legyünk egymás iránt.

186
 II TOVÁBBI MÓDSZEREK A TESTVEREK •
KÖZÖTTI JÓ KAPCSOLAT KIALAKÍTÁSÁRA

I
A Testvérek féltékenység nélkül megjelenését követő csoportfoglalkozások során
sok új ötlet merült fel, valamint a régebbi módszerek is egyre jobban kikris -
tályosodtak, íme néhány dolog, amelyet véleményünk szerint fontos, hogy
minden szülő tudjon:

Biztosítsunk minden gyerek számára kettesben töltött időt többször is egy héten.

Mai rohanó világunkban alapvető fontosságú a kettesben töltött idő. A gye-

rekeknek a szülővel töltött meleg, bensőséges pillanatok erőt adnak. A szülő -
höz fűződő viszony érzelmi töltete segíti a gyerekeket abban, hogy nagyobb
szeretettel, de legalább is nagyobb toleranciával forduljanak a testvéreik felé.
Kevésbé valószínű, hogy Jancsi csak azért kezdi el piszkálni a húgát, hogy a
szülei ráfigyeljenek, ha hídja, hogy a szülő külön csak vele is fog tölteni időt,
és olyankor kizárólag vele fog foglalkozni.
Ha kijelölünk egy időpontot, amikor „csak kettesben vagyunk", tartsuk
is ezt tiszteletben. Ne hagyjuk, hogy egy telefonhívás megzavarja a légkört.
A gyerekünk soha nem fogja elfelejteni, hogy azt mondtuk a telefonálónak,
hogy hívjon minket vissza később, mert most éppen a gyerekünkkel foglalko-
zunk. Nagy az esélye, hogy ha gyerek egy időre kizárólag a magáénak tud -
hatja a szülőt, akkor a testvéreivel is nagylelkűbben fog viselkedni. De ami
még ennél is fontosabb, önmagát is nagyobbra fogja értékelni. Egy édesanya
azt mondta nekünk:

A múlt heti foglalkozás után eltökélten mentem haza: valamit csinálni

fogok Andrissal, a középső gyerekemmel. Ő a tipikus középső gyerek,
aki se itt nincs, se ott, és valahogy mindig kicsúszik a kezünkből. Másnap
reggel megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e velem tartani, amíg az ügye-

187
 imet intézem. Úgy láttam, tetszik neki az ötlet. Úgy éreztem, minden a
legnagyobb rendben van, vidáman sétáltunk az autó felé. Ekkor azonban
Andris, a legnagyobb, megrökönyödésemre azt mondta: - Bárcsak valaki
más lehetnék! De jó lenne, ha én lehetnék inkább Robi vagy Dávid! Nem
tudtam, mit mondjak erre. - Hogyhogy?
- Robi azt csinál, amit akar, Dávidot pedig mindenki tutujgatja - vá
laszolta.
Elkezdtem magyarázni neki, hogy nem kellene így éreznie, de aztán
leállítottam magam. - Nos, lehet, hogy te szeretnél Robi vagy Dávid len-
ni, de én nem örülnék neki, ha így lenne - mondtam inkább.
- Miért nem? - kérdezte.
- Azért, mert te nagyon különleges vagy - mondtam. - És ha valaki
mássá változnál, akkor te már nem lennél nekem. Nem lenne többé And
risom. Borzalmas érzés lenne!
Tudjátok, mit csinált erre? Odahajolt hozzám, és megsimogatta a vál-
lamat.
Úgy éreztem, egyetlen kettesben töltött délután nem fogja megoldani
a dolgokat. Sokkal több időre van szüksége. És az apjával is több időt
kell töltenie kettesben. Mindkettőnkre szüksége van, hogy a fontosságát
megerősítsük.

Amikor az egyik gyerekünkkel kettesben töltjük az időt, ne beszéljünk a másikról.

Ha Marcsival megy vásárolni, akkor koncentráljon Marcsira! Ne mondjunk

olyanokat, hogy „nézd csak ezt a kék pulóvert, milyen jól állna nővérednek",
vagy, hogy „Eszter odalenne ezért a Snoopy-s gombért, vegyük meg a gyűj -
teményébe". A szülő ezzel nem akar rosszat. Sőt, még talán úgy is érzi, hogy
arra tanítja a gyerekeit, hogy legyenek figyelmesek egymással. De nagy a va-
lószínűsége, hogy Marcsinak eközben az jár a fejében, hogy a testvére még
akkor is elveszi tőle az anyukáját, amikor jelen sincs.

Ne vonjuk meg a szeretetet és figyelmet a „kedvencünktől" abban a reményben,

hogy így kárpótolhatjuk a kevésbé favorizált gyerekünket.

Néha a felismerés, hogy egyik gyerekünket favorizáljuk, olyan lelkiisme -

ret-furdalást okoz a szülőknek, hogy hajlamosak a másik végletbe átfordulni.
Abban a tévhitben élnek, hogyha a kevésbé favorizált gyerekük felé fordított
figyelmet és a gyerek dicséretét eltúlozzák, valamint, ha ezzel egyidejűleg a

188
szívükhöz közelebb álló gyerekkel hidegebben és távolságtartóbban viselked-
nek, azzal jóvá tudják tenni a részrehajlásukat. Ez a hirtelen viselkedésválto -
zás csak összezavarja mindkét gyereket, és fájdalmat okoz nekik. - Mi történt?
Mit követtem el, hogy a szüleim már nem szeretnek? - gondolja az egyik. A
másik gyerek pedig érzi, hogy valami nincs rendjén, valami nem „valóságos".
A gyerekeknek csupán arra van szükségük, hogy a szülők teljes egészében
és a valóságnak megfelelően megbecsüljék őket azért, akik.

Ne skatulyázzuk be a gyerekeinket a családban betöltött szerepük (legkisebb,

középső, legidősebb) szerint! Engedjük meg nekik, hogy a többiek előjogait és köteles-
ségeit is megtapasztalhassák1.

A testvérek közötti rossz viszonyt többek között az okozza, hogy a szülők

elvárják tőlük, hogy mindig a szerepüknek megfelelően viselkedjenek. Nem
tudjuk a gyerekek születési sorrendjét megváltoztatni. De azt sem kell elvár -
nunk tőlük, hogy mindig a születési sorrendjükből következő szerep szerint
viselkedjenek, íme néhány példa, amelyet a csoportfoglalkozásainkon részt
vevő szülők meséltek:

A kilencéves lányom tökéletes példája a komoly nővérnek, az ötéves

húga pedig nagyon gyerekes. Most szombaton valami olyasmit tettem,
amit korábban soha. Felhívtam a nővéremet, és megkérdeztem, hogy
nem cserélne-e velem. Azt mondtam neki, hogy vigyázok a kétéves kis -
lányára, ha ő meg átveszi a kilencéves lányomat, hogy az játszhasson a
kamasz unokatestvéreivel.
Mindkét lányomnak csodás tapasztalat volt ez. Az ötéves lányom
egész délután „nagytestvért" játszott a kétéves unokatestvére mellett:
nagyon fontosnak és felnőttnek érezte magát. A kilencéves lányom pe-
dig boldogan jött haza, és elmesélte, hogy az unokatestvérei milyen ked -
vesek voltak vele. Feladtak rá mindenféle régi ékszereket, feltupírozták
a haját, és megtanították neki, hogyan kell macarenát táncolni. Teljesen
odavolt érte, hogy mindenki vele foglalkozott, és ő volt a figyelem kö -
zéppontjában.

A második gyerekem születése óta a nagylányom folyton „kisbabát"

akar játszani, és újabban hagyom is neki. Régebben zavart, hogy egy

189
 négyéves minduntalan cumisüvegből akar inni. Mostanában azonban
belemegyek a játékba. Vettem neki egy játék cumisüveget, és megtöltöt-
tem vízzel. - Kéred a cumisüvegedet, kisbaba? - kérdeztem tőle. - Rend-
ben, itt van. - Aztán egyszer megkérdeztem tőle, hogy ő akar-e a baba
lenni, vagy játsszam el én? És utána felváltva játszottuk a kisbabát. An -
nyira tetszett ez neki, hogy egy héten át minden nap ezt akarta játszani.
Aztán egy nap a „kisbabás" játék közepén letette a cumisüveget. - Most
játsszunk olyat, hogy mindenfélének felöltözünk - mondta.

Egyik este, vacsora előtt azt mondtam a tízéves lányomnak, hogy

hagyja a terítést, és csak üldögéljen tovább a könyvével. Aztán megkér -
tem a hatéves fiamat, hogy segítsen elpakolni, amit vásároltam, és te -
rítsen meg. A fiam majd' kiugrott a bőréből. Igazi nagyágyúnak érezte
magát. A nagylányom pedig nagyon örült neki, hogy nem mindig neki
kell a házkörüli teendőkben segítenie.

Ne akarjunk mindenáron közös programokat szervezni!

Az egész család együtt tölti az időt, és jól szórakoznak. Micsoda vonzó kép!
Vannak azonban gyerekek, akikre rossz hatással van, ha hosszabb időt kell a
testvérükkel együtt tölteniük, és tovább ronthatja az amúgy is rossz kapcso -
latot a testvérek között. (Arról nem is beszélve, hogy ezalatt mennyit tudnak
veszekedni, és ezzel a szüleik idegeire menni.)
Lássuk csak mi történik egy csodás állatkerti kiránduláson. A kicsi igyek-
szik lépést tartani a naggyal. A nagy előreszalad, és a kicsit „csigának" ne -
vezi. (Sírás.) A kicsi meg akar állni enni. A nagy még nem éhes. Mindketten
panaszkodni kezdenek. - Miért kell mindig azt csinálnunk, amit ő akar? (Ve -
szekedés.) A nagy meg akarja nézni a kígyókat. A kicsi fél a kígyóktól. (Vesze-
kedés, sírás.) A kicsi hirtelen elfárad, és haza akar menni. A nagy mérges lesz.
Még nem is látta a kígyókat. (Még több veszekedés, még több sírás.)
Azt javasoljuk, hogy ha a testvérek eleve egy olyan perióduson mennek
át, amikor folyton irritálják egymást, akkor ne erőltessük az együttlétet, mert
azzal csak távolabb kerülnek egymástól.
Ehelyett hasznos lehet különféle szülő-gyerek kombinációban programot
szervezni:

190
 • Apa elviheti az egyiket valahova, mialatt anya otthon marad a másikkal.
• Anya elviheti az egyiket, és apa otthon maradhat a másikkal.
• Együtt elmegy a család az állatkertbe, ott szétválnak, és a végén
találkoznak.
• Bármi más ötlet, amitől nagyobb mozgástere lesz mindenkinek.

Fontos, hogy minden gyerek tudja, mit szeretnek vagy tartanak nagyra benne a
testvérei.

Gyakran a gyerekek esküdt ellenségekként viselkednek, mert fogalmuk

sincs, hogy a szíve mélyén a másik milyen szeretetet és csodálatot érez irán-
tuk. Drámai változást hozhat a kapcsolatukba, ha tisztába kerülnek a másik
irántuk érzett pozitív érzéseivel. A csoportban az egyik apuka az alábbi gye -
rekkori emlékét mesélte el nekünk:

A húgaim és én állandóan harcoltunk egymással. Rettenetes volt ez

mindenki számára, gondolom, a szüleimnek különösképpen. Hogyan
harcoltak ez ellen? Mit tettek, hogy végre abbahagyjam a húgaim bán-
tását? Azt mondták nekem: - Laci, ugye tisztában vagy vele, hogy a hú-
gaid teljesen odavannak érted? Annyira csodálnak, hogy szeretnének le-
nyűgözni téged a viselkedésükkel. - És ez vissza is fogott. Legközelebb,
amikor megint kínozni akartam őket, azt gondoltam, hogy talán igaza
van a szüleimnek. És ezzel sikerült is lenyugodnom. De legalább is meg-
fékezett ez a gondolat.

Egy felnőttkori, egész éjszakán át tartó beszélgetést megelőzően fogal-

mam sem volt, hogy mennyi fájdalmat lehetett volna elkerülni, ha a bá-
tyám és én már gyerekkorunkban tudjuk, hogy érzünk egymás iránt. Úgy
néztem fel rá, mint egy istenre: ő volt az idősebb, jóképű volt, népszerű
és tehetséges zenész. Sosem tudtam megértem, miért olyan kegyetlen és
durva velem. Biztos voltam benne, hogy gyűlöl, így hát hiába csodál-
tam őt, minden erőmmel azon voltam, hogy veszekedéseket provokáljak
vele. Úgy éreztem, minden erőmmel azon kell lennem, hogy bosszút áll -
jak, és még az előtt fájdalmat okozhassak neki, mielőtt ő bántana.
Az ő változatában teljesen máshogy hangzott ez a történet. Azt mond-
ta, hogy mindig is fantasztikusnak tartott engem. Úgy gondolta, hogy

191
Ili csinos vagyok és nagyon okos. Csodálta, hogy milyen jó tanuló vagyok,
és szégyellte magát a saját rossz jegyei miatt. A piszkálódás és gonosz-
kodás volt az egyetlen fegyvere, amivel visszavághatott. Én pedig úgy
álltam bosszút, hogy porrá aláztam őt az eszemmel és a szarkasztikus
humorommal. Ha valamilyen módon a tudomásunkra jutott volna, hogy
a másik milyen szeretettel és csodálattal gondol ránk, az nagyon sokat
segített volna nekünk.
Anyánk rögtön védekezőre fogta, amikor elmondtam ezt neki. - Miért
kellett volna elmondanom nektek, hogy mit érez irántatok a másik? Tel-
jesen nyilvánvaló volt, hogy a sok piszkálódás mélyén nagyon szeretitek
egymást.
Nos, számunkra ez egyáltalán nem volt nyilvánvaló.

Üljünk le megbeszélni a problémákat!

Teljesen természetes a számunkra, hogy az autónknak szüksége van rend-

szeres folyadékellenőrzésre és átnézésre, a családunktól viszont elvárnánk,
hogy éneikül is működjön. A családi megbeszélések leglelkesebb támogatói
azok a szülők és gyerekek, akik már részesei voltak ilyen kupaktanácsoknak.
- Remek módszer, mert így nem gyülemlik fel annyi feszültség a családban
- mondta egy kamasz. - Leülünk, és elbeszélgetünk a családi programokról,
feladatokról, arról, hogy ki mit szeretne végezni, ki mire szeretné a saját fel
adatát becserélni, kit mi bánt. - Az édesanyja ezt még kiegészítette. - Jó alka
lom arra, hogy kigondoljuk, mire is van szükségünk, és hogyan is támogat
hatnánk a család többi tagját.
Az egyik családban az apuka szóba hozta, hogy mennyire idegesítette az
utóbbi időben az örökös veszekedés és ordítozás, ami a hátsó ülésről mind-
untalan végigkíséri az autóutakat. Ötleteket kért, hogy a kocsikázás mindenki
számár úgy záporoztak az ötletek: vigyenek könyveket, játékokat magukkal,
a mondjanak vicceket, találós kérdéseket, énekeljenek. De a legjobb az
biztons egészben az volt, hogy a család együttes erővel próbálta kitalálni, hogyan is
ágosab tehetné apa számára stresszmentessé az autókázást.
b és Egy másik családban, ahol hat gyerek van és elég kevés pénz, a gyerekek
élvezet úgy határoztak, hogy születésnapi ajándékként elvégzik egymás ház körüli
esebb teendőit.
legyen. Egy édesanya nemrégiben levelet írt nekünk, amelyben beszámolt a legelső
Csak családi kupaktanácsukról.

192
 Azt akartam, hogy élvezzék a családi megbeszélést, ezért külön meghívót
írtam a hat- és a hétéves lányomnak:

CSALÁDI MEGBESZÉLÉS

HELYE: AZ EBÉDLŐASZTAL
IDEJE: PÉNTEK ESTE FÉL HÉT
ÖLTÖZET: HÉTKÖZNAPI

SZÁMÍTUNK RÁD!

Nem volt valami bíztató a reakciójuk. - Én nem megyek. Mégis, miről fo -

gunk beszélni? Mi az a megbeszélés? Hogy kell hétköznapian öltözni? Majd
felteszem ezt a kérdést a családi megbeszélésen - mondták.
Eljött a nagy nap. A férjem ragaszkodott hozzá, hogy a nappaliban tartsuk
meg a megbeszélést, mert ott kényelmesebb. Először arról beszéltem, hogy
tűz esetén merre kell kimenekülni a házból. Megbeszéltük, hogy milyen óvin-
tézkedéseket kell tennie mindenkinek. Aztán a családunkat érintő kérdések -
ről beszélgettünk. Például, hogy ki vigye ki a kutyát sétálni iskolanapokon,
vagy hogy milyen filmet kölcsönözzünk ki a hétvégén. Aztán hirtelen csönd
lett. Majd a hétéves lányom megszólalt. - Tudjátok, szerintem tök jó család
vagyunk. Örülök, hogy a tagja lehetek. - A hatéves lányunk rákontrázott. - Én
is. Szeretem a családomat. - Könnyes lett a szemem. Egy egyszerű családi
kupaktanácsnak ilyen hatása volt. És nem kellett több mint tizenöt perc. Azon
az estén különösen közel éreztük magunkat egymáshoz.

193
 ÖSSZEGZÉS

Reméljük, hasznát veszik ennek a néhány új fejezetnek, amely bemutatja, ho -

gyan lehet felkészült szülői segítséggel a gyerekeink közötti viszonyt javítani,
méghozzá néha drámai módon. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy
hiába lépünk közbe, nem minden esetben tökéletes vagy végleges az ered -
mény.
A testvérek közötti viszony képlékeny, örökké változik, alakul. A testvérek
életük különböző szakaszaiban eltávolodnak vagy közelebb kerülnek egy-
máshoz. Képtelenség szülőként azt várnunk, hogy változatlan, szoros, szerető
• kapcsolat legyen a gyerekeink között. Viszont a testvérek közötti harmóniát
nehezítő akadályokat megfelelő módszerekkel és jóakarattal eltávolíthatjuk,
így a gyerekeink számára tiszta lesz az út, ha úgy érzik, itt az ideje kinyújtani
a kezüket a másik felé.
Nagy kihívás ez, de egyáltalán nem lehetetlen. Meg kell küzdenünk a sa-
ját érzéseinkkel, támogatnunk kell a gyerekeinket, hogy ők is meg tudjanak
küzdeni a maguk érzelmeivel, és a testvérviszály által generált nyers, dühödt,
zavaros érzéseket meg kell próbálnunk pozitívan felhasználni. Igen, fel kell
használnunk őket, hogy érzékenyebb, figyelmesebb, szeretetteljesebb embe -
rekké tudjanak válni. És hogy megtanuljanak együtt élni mélyen gyökerező
különbségeik ellenére is.
Az emberi kapcsolatokhoz szükséges készségeinket a családunkban sajá-
títjuk el. Azzal, ahogy gyerekeinkhez viszonyulunk, és ahogy megtanítjuk
nekik, hogyan viselkedjenek egymással még a heves viták során is, örök éle -
tükre szóló ajándékot adhatunk nekik.
 ADÉLÉ FABER És ELAINE MAZLISH
BESZÉLJ ÚGY, HOGY ÉRDEKELJE, HALLGASD ÚGY, HOGY ELMESÉLJE

„Csodálatos szülő voltam, mielőtt gyerekeim születtek volna" kezdi

könyvét az írópáros. Nem éreztük ezt, gyakorló szülőként oly sokszor?
Elméletben mindig sokkal könnyebben mennek a dolgok, de amikor
saját családunkban kell szembenézni a durcás gyerekkel, a hisztivel, a
kiabálásokkal, sértődésekkel, akkor megfogadjuk: Holnaptól másképp lesz!
Aztán kezdődik elölről, mert nem tudjuk, hogyan... Ez a könyv segít
megtanulni:
- hogyan birkózzunk meg gyerekeik csalódásaival, frusztrációival,
negatív érzéseivel
- hogyan mutassuk ki mérgünket anélkül, hogy bántóak legyünk
- hogy állítsunk fel határokat, úgy, hogy megőrizzük a gyerekek
szabadságát
- mit tegyünk büntetés helyett
- hogyan oldjunk meg családi vitákat
Az egész világon hatalmas sikert arató könyv egyszerű, gyakorlatias
megoldásokat kínál szülőknek arra, hogyan beszéljenek gyerekeikkel, és
hogyan hallgassák meg őket. A szerzők tisztelettel, megértéssel és józan
logikával felépített módszereit szülők és szakemberek egyaránt sikerrel
alkalmazzák bármilyen korú gyerekeknél. Az életből merített példákkal
és kedves grafikákkal egyaránt gazdagon illusztrált könyv segítségével a
szülő-gyerek kapcsolat örömtelivé, stresszmentessé, mindkét fél számá ra
eredményesebbé varázsolható.