Clive Barker: Vérkönyvek

1. Szex, halál és csillagfény

2. Pokoli versenyfutás
 VÉRKÖNYVEK

CLIVE BARKER
POKOLI VERSENYFUTÁS

Minden test egy vérkönyv;

Bárhol ütnek fel, vérzünk.

2
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Books of Blood
Volume 2
first published separately by Sphere Books Ltd 1984
Copyright © Clive Barker, 1984
All rights reserved

Fordította
NEMES ISTVÁN

A borító Jantner János

festményének felhasználásával készült

ISBN 978-963-267-118-5
Hungarian translation © Swamini Bt., 2010
Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó, 2010
Borítókép © Jantner János, 2010

A Lazi Kft. kiadása

e-mail: info@lazikiado.hu
www. lazikiado. hu

A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója

Lektor: Pozsik László, Papp Csaba
Tördelőszerkesztő: Szentmiklósi Csaba
Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt
Készült a Generál Nyomda Kft.-ben
Felelős vezető: Hunya Ágnes

3
 RETTEGÉS

Nincs oly gyönyör, mely felér a rettegéssel. Ha odaülhetnénk

láthatatlanul két ember közé a vonaton, egy váróteremben vagy egy
irodában, a társalgásuk idővel újra és újra visszakanyarodna ehhez a
témához. Nyilván eleinte valami egészen másról beszélgetnének – az
ország helyzetéről, az országúti balesetekről, az emelkedő fogorvosi
árakról –, de ha lehántjuk a metaforákat, a burkolt megjegyzéseket, a
csegely központjában végül csakis a rettegés marad. Miközben alig
vesztegetünk szót arra, létezik-e Isten vagy örök élet, boldogan és
aprólékos részletességgel csámcsogunk a rejtélyeken. A szindróma nem
ismer határokat: a gőzfürdőkben és vizsgatermekben ugyanaz a
szertartás ismétlődik. Mint ahogy a nyelvünk is ismételten megérinti a
fájós fogat, úgy térünk vissza mi is újra meg újra és újra a
félelmeinkhez, s oly buzgón mélyedünk bele, ahogy az éhes ember
hajol szaglászva egy tál gőzölgő étel fölé.
Stephen Grace-t, aki megszólalni is alig mert, az egyetemen
megtanították rá, miként számoljon be félelmeiről; mi több, nem
csupán arra, hogy szavakba öntse, hanem hogy elemezze és
boncolgassa minden idegvégződését, apró kis rémületeket keresve.
Ebben a vizsgálódásában remek tanítóra akadt: Quaidre.
A guruk éve volt ez; az ő szezonjuk. Szerte Angliában az
egyetemeken fiatalemberek és ifjú hölgyek kerestek maguknak
bálványokat, akiket birkákként követhetnek; Steve Grace is közéjük
tartozott. Pechje volt, hogy épp Quaid volt a messiás, akire rátalált.
A hallgatói kantinban találkoztak.
– Quaid vagyok – mondta a férfi Steve könyöke mellett a bárpultnál.
– Ó!
– Te pedig…

4
 – Steve Grace.
– Aha. Az etikacsoportba jársz, ugye?
– Igen.
– Nem láttalak más filozófiai szemináriumokon vagy előadásokon.
– Csak idén vettem fel, kiegészítő tárgyként. Az angol irodalom a fő
szakom. Nem bírtam volna elviselni, hogy egy éven át óskandinávot
tanuljak.
– Akkor már inkább az etika.
– Ja.
Quaid dupla brandyt rendelt. Nem úgy nézett ki, mint aki túl jól el
van eresztve, és egy dupla brandy Steve anyagi lehetőségeit is alaposan
beszűkítette volna a következő hétre. Quaid sietve felhajtotta, és máris
újabbat rendelt.
– Te mit kérsz?
Steve fél korsónyi langyos sört dédelgetett, gondosan beosztogatva,
hogy kitartson még legalább egy órán át.
– Semmit.
– Dehogyisnem.
– Jól elvagyok.
– Még egy brandyt, meg egy korsó sört a barátomnak! Steve nem
utasította vissza Quaid bőkezűségét. Másfél
korsónyi világos sör sem csökkentette az elkövetkező
szemináriumok várható unalmasságát – Charles Dickens mint a
társadalom analízise. Ha csak rágondolt, ásítás fogta el.
– Valakinek írnia kellene egy értekezést az italozásról mint a
társadalmi érintkezés egyik formájáról.
Quaid vizslatta pár pillanatig a brandyjét, aztán felhajtotta.
– Vagy mint a feledés egy formájáról – mondta.
Steve szemügyre vette a férfit, aki talán ha öt évvel lehetett idősebb
nála; úgy huszonöt körüli. Öltözete zavarba ejtően vegyesnek tűnt.
Viharvert edzőcipő, bársonynadrág, jobb napokat is látott szürke-fehér
csíkos ing, afölött pedig egy drága, túl méretes bőrdzseki, ami csak
lógott hosszú, vézna felsőtestén. Arca hosszúkás volt és jellegtelen; a
szeme gyengéd kék és annyira fakó, hogy szinte már fehérbe hajlott,
csupán tűhegynyi írisze látszott ki vaskos szemüvege alól. Az ajka telt

5
volt, akár Mick Jaggeré, de halvány, száraz és egyáltalán nem érzéki, a
haja pedig piszkosszőke.
Quaid, vélte Steve, úgy néz ki, akár egy holland szipus.
Nem viselt jelvényeket. Pedig az volt a szokás, hogy a hallgatók
ilyesmikkel fejezték ki rögeszméik tárgyát, és Quaid szinte csupasznak
tűnt nélkülük; nem utalt rá semmi, miben leli örömét. Meleg, feminista,
a bálnák megmentésért kampányol, vagy fasiszta vegetáriánus? Mit
akar, az isten szerelmére?
– Az óskandinávot kellett volna választanod – mondta Quaid.
– Miért?
– Mert azon a kurzuson könnyen osztogatják a jó jegyeket. Steve
nem hallott erről. Quaid tovább duruzsolt.
– Feldobják a dolgozatokat a levegőbe. Ami arccal felfelé esik, ötös,
ami arccal lefelé, négyes.
Ja, csak tréfa. Quaid viccelődik. Steve megpróbálkozott egy
nevetéssel, de Quaid arca rezdületlen maradt saját vérszegény poénja
alatt.
– Az óskandinávot kellett volna választanod – mondta újra. – Kit
érdekel manapság Berkeley püspök, Platón, vagy…
– Vagy?
– Szarság az egész.
– Ja.
– Figyeltelek filozófiaórán…
Steve ismét eltöprengett, vajon mit akarhat tőle Quaid.
– …sosem jegyzetelsz, igaz?
– Igaz.
– Arra gondoltam, vagy tökéletesen tudod az anyagot, vagy
egyszerűen csak nem érdekel.
– Egyik sem. Csak teljesen elvesztettem a fonalat.
Quaid dünnyögött valamit, és egy doboz olcsó cigit húzott elő. Ez
ismételten nem tűnt túl menőnek. Az ember Gauloises-t és Camelt szív,
vagy semmit.
– Az nem az igazi filozófia, amit itt tanítanak – jegyezte meg Quaid
érzékelhető megvetéssel.
– Hogyhogy?

6
 – Kapsz egy kiskanálnyi Platónt, egy kis Benthamet… de igazi
analízist nem. Persze megtanulhatod a főbb pontokat. Úgy néz ki, akár
a fenevad, s a beavatatlanok számára még talán a szaga is olyan, akár a
fenevadé.
– Miféle fenevadé?
– A filozófiáé. Az igazi filozófiáé. Mert az egy fenevad, Stephen.
Nem gondolod?
– Hát, nem is…
– Harap. Beléd mar. – Elvigyorodott, hirtelen, róka-szerűen. – Igen,
harap. – Ó, ez tetszett neki. Újra hangsúlyozta. – Beléd mar.
Stephen bólintott. Nem igazán értette ezt a hasonlatot.
– Úgy vélem, a tantárgyunknak szét kellene marcangolnia
bennünket. – Quaid egyre jobban belemelegedett a tanulás általi
csonkolás témájába. – Félnünk kellene attól, hogy zsonglőrködjünk
azokkal az elméletekkel, amikről beszélnünk kell.
– Miért?
– Mert ha filozófusok lennénk, nem dobálóznánk elvont tréfákkal.
Nem beszélgetnénk a szemantikáról, nyelvi trükkökkel takarva el a
lényeget.
– Mit kellene tennünk?
Steve kezdte úgy érezni, hogy Quaid őszintén beszél, és nincs
tréfálkozós hangulatban. Arca feszült volt, apró írisze tűhegynyire
szűkült.
– Közel kellene mennünk a fenevadhoz, Steve, nem gondolod?
Megérinteni, megsimogatni, dédelgetni, megszoptatni…
– Mi… ööö… mi ez a fenevad?
Quaid szemmel láthatóan túlzottan belelovallta magát az elméletébe.
– Bármely valamirevaló filozófia témája, Stephen. Azok a dolgok,
amelyektől félünk, mert nem értjük őket. A sötétség az ajtón túl.
Steve egy ajtóra gondolt. Aztán a sötétségre. Kezdte már sejteni,
mire próbál rámutatni Quaid ebben a szövevényes stílusban. A filozófia
egy mód arra, hogy a félelemről beszéljünk.
– Ki kell tárgyalnunk a legbizalmasabb gondolatainkat is. Ha nem
tesszük, azt kockáztatjuk, hogy…
Az eddig bőbeszédű Quaid hirtelen elhallgatott.
– Mit?
7
 A fickó úgy meredt üres konyakospoharára, mintha azt kívánná,
bárcsak még színültig lenne.
– Kérsz még egyet? – kérdezte Steve, reménykedve, hogy nemleges
választ kap.
– Hogy mit kockáztatunk? – idézte fel Quaid a kérdést. – Nos,
szerintem, ha nem indulunk el megkeresni a fenevadat... – Steve
érzékelte, hogy most jön a lényeg – ...előbb vagy utóbb a fenevad talál
meg bennünket.
♦♦♦
Nincs oly élvezet, mely felér a rettegéssel. Legalábbis, amíg nem
rólunk van szó.
Az elkövetkező egy-két héten Steve óvatosan tudakozódott a furcsa
Mr. Quaidről.
Senki sem ismerte a keresztnevét.
Senki sem volt biztos az életkorában; de az egyik titkársági
alkalmazott szerint már betöltötte a harmincat, és ez meglepő volt.
Cheryl úgy hallotta, a szülei meghaltak. Állítólag meggyilkolták
őket. Mindössze ennyit volt képes kideríteni a hátteréről.
– Jövök neked egy itallal – érintette meg Quaid vállát.
A férfi úgy fordult oda, mintha megharapták volna.
– Brandy.
– Kösz. – Steve megrendelte a piát. – Megijesztettelek?
– Csak elmerültem a gondolataimban.
– A filozófusok már csak ilyenek.
– Milyenek?
– Agyalósak.
Belemelegedtek a beszélgetésbe. Steve nem tudta, miért állt szóba
vele ismét. Quaid idősebb volt nála legalább tíz évvel, és
intellektuálisan egészen más szintet képviselt. Ha igazán belegondolt,
talán azért, mert tényleg sikerült megijesztenie. Quaid zagyválása a
fenevadról kissé összezavarta. Mégis arra vágyott, hogy még többet
halljon erről, további metaforákat: ahogy az a humortalan hang azt
bizonygatja, milyen hasznavehetetlenek az oktatók és mennyire
gyengék a hallgatók.

8
 Quaid világában nem létezett bizonyosság. Nem hitt a gurukban, a
vallásban sem. Úgy tűnt, képtelen cinizmus nélkül szemlélni bármely
rendszert, legyen az politikai vagy filozófiai.
Habár ritkán nevetett hangosan, Steve tudta, hogy keserű humor
rejtezik világlátásában. Az emberek, akár a bárányok és a juhok, mind
pásztorra vágynak. Persze ezek a pásztorok csupán fikciók, vélte Quaid.
Mindaz, ami létezik, a juhakolon túli sötétségben, csakis a félelem, ami
beleivódott a jámbor ürühúsba: várva, megkövült türelemmel, a
végzetükre.
Mindenben lehet kételkedni, csupán a rettegés létezésében nem.
Quaid intellektuális arroganciája felvillanyozólag hatott. Steve
hamarosan megszerette ezt a tekintélyromboló látásmódot, mely sorra
omlasztotta le benne a különböző hiedelmeket. Néha fájdalmas volt,
amikor Quaid megdönthetetlen érvekkel támadta Steve valamely
dogmáját, de néhány hét elteltével már a rombolás puszta robaja is
izgatóan hatott. Quaid kiirtotta az aljnövényzetet, kidöntötte a fákat,
letarolta a gyomot. Steve felszabadult.
Nemzet, család, egyház, törvények. Mind elhamvadtak. Mind
használhatatlanokká váltak. Csupa csalás, láncok és fojtogató béklyók.
Csak a rettegés létezik.
– Én félek, te félsz, mi félünk – ragozgatta előszeretettel Quaid. – Ő
is fél, ti is féltek, ők is félnek. Egyetlen tudatos lény sem létezik e világ
felszínén, mely ne ismerné legalább olyan közelről a rettegést, mint
önnön szívverését.
Quaid egyik kedvenc lépre csalt áldozata egy másik filozófia és
angol irodalom szakos hallgató volt, Cheryl Fromm. A lány csak
tátogott Quaid felháborító megjegyzéseinek hallatán, akár a partra
vetett hal az esőben, és míg ezek ketten késhegyre menően vitatkoztak,
Steve hátradőlt, és élvezte a műsort. Quaid szerint Cheryl betegesen
optimista volt.
– Te pedig egy szarkupac! – vágott vissza a lány, amikor a vita
túlzottan elmérgesedett. – Ki a francot érdekel, hogy félsz a saját
árnyékodtól? Engem ugyan nem. Én remekül megvagyok.
Cheryl tényleg remekül nézett ki, olyan nő volt, akiről szívesen
fantáziál az ember álmaiban – de túl éles eszű ahhoz, hogy bárki is
rámozduljon.
9
 – Időnként mindenki megízleli a rettegést – felelte Quaid, és fátyolos
szemével a lány arcát vizslatta, a reakcióit fürkészte, próbálván (Steve
tudta ezt) hézagot találni a magabiztosságában.
– Én ugyan nem.
– Semmi félelem? Semmi rémület?
– Nem bizony. Jó családból származom; nincs csontváz a
szekrényünkben. Még húst sem eszek, szóval még akkor sem érzek
bűntudatot, amikor elhajtok egy vágóhíd mellett. Semmiféle szarságot
nem tudok felmutatni. Ez azt jelenti, hogy nem is létezem?
– Azt jelenti – Quaid szeme résnyire szűkült –, hogy ez a látszólagos
magabiztosság valami lényeges dolgot takar.
– Lidércnyomást?
– Nagy-nagy lidércnyomást.
– Pontosíts! Definiáld az állítást!
– Nem tudom, mitől félsz.
– Akkor mondd meg, te mitől félsz!
Quaid habozott.
– Nos, ez… meghaladja az analízis határait.
– Meghaladja ám a seggem!
Ez önkéntelen mosolyt csalt Steve ajkaira. Cheryl segge valóban
meghaladta minden analízis határait. Csak térdre rogyni lehetett
mögötte, s imádni.
Quaid ismét megtalálta szónoki emelvényét.
– Hogy én mitől félek, az személyes problémám. Tágabb
kontextusban nincs jelentősége. A rettegésem jelképei, vagy ha úgy
tetszik, a képek, melyeket az agyam a félelmem illusztrálására használ,
azok a jelek gyenge kis pótanyagok azokhoz a valós mélységekhez
képest, melyek a személyiségemben gyökereznek.
– Nekem is vannak ilyen képeim – szólalt meg Steve. – A
gyermekkoromból, melyek arra késztetnek, hogy…
Elhallgatott; máris megbánta ezt a gyónását.
– Mire? – csapott le rá Cheryl. – Kínos élményekre gondolsz?
Ahogy leestél a biciklidről, meg hasonlókra?
– Talán – mormolta Steve. – Néha azon kapom magam, hogy
eltűnődöm ezeken a képeken. Nem tudatosan, csak amikor a

10
koncentrációm lankad. Olyan, mintha a tudatom automatikusan keresné
ezeket.
Quaid elégedetten felmordult:
– Pontosan!
– Freud írt erről – jegyezte meg Cheryl.
– Mi?
– Freud – ismételte a lány, ezúttal azt mímelve, mintha egy
gyereknek magyarázna. – Sigmund Freud. Biztos hallottál már róla.
Quaid megvetően lebiggyesztette ajkait.
– Az anyakomplexus nem oldja meg a problémát. Az igazi rémségek
bennem… valamennyiünkben… a személyiségünk kifejlődése előttről
erednek. A rettegés már azt megelőzően kialakul, mielőtt még úgy
gondolhatnánk magunkra, mint egyénekre. Már a magzat is, mely
összegömbölyödve lakozik az anyaméhben, érez félelmet.
– És te emlékszel a sajátodra?
– Meglehet – felelte Quaid, halálos komolysággal.
– Az anyaméhre?
Quaid olyasfajta félmosolyt villantott, ami Steve szerint arra
utalhatott: „Olyasmit tudok, amit te nem.”
Hátborzongató, kellemetlen mosoly volt; Steve látni sem szerette.
– Hazudsz! – csattant fel Cheryl. Felpattant székéről, és vádlóan
meredt Quaidre.
– Meglehet, hazudok – ismerte be ő tökéletes úriemberként.
Ezzel a vita holtpontra jutott.
Nem esett több szó a rémlátomásokról, nem vitáztak tovább az
éjszakában rejtező lidércekről. Steve rendszeresen találkozott Quaiddel
az ezt követő hónapban, és ilyenkor többnyire Cheryl Fromm
társaságában találta őt. Quaid udvariasan bánt a lánnyal, szinte már
tiszteletteljesen. Még a bőrdzsekijétől is megszabadult, mivel Cheryl
gyűlölte a halott állatok szagát. Ez a változás a kapcsolatukban
meghökkentette Stephent, de a tudata mélyén egyfajta primitív,
szexuális vonzódásként értelmezte. Már nem volt szűz, de a nőket még
mindig rejtélyes teremtményeknek találta: ellentmondásos, zavarba ejtő
lényeknek.

11
 Ugyanakkor némi féltékenységet is érzett, bár ezt önmagának sem
ismerte be. Nehezen fogadta el a tényt, hogy vágyálmai tárgyát Quaid
ágyában képzelje el.
Azonban volt egy másfajta sejtelme is, mégpedig az, hogy Quaid
valami egészen különleges indokból csapja a szelet Cherylnek. Nem a
szex miatt, ez szinte bizonyos; és még csak nem is kivételes intellektusa
tette számára a lányt ennyire vonzóvá. Nem, Steve ösztönei azt súgták,
hogy Quaid egészen más okból cserkészi be a lányt. Cheryl Fromm
áldozat, akire halál vár.
Aztán, egy hónap múltán Quaid elcseppentett egy kósza
megjegyzést a lányról beszélgetés közben:
– Vegetáriánus – mondta.
– Cheryl?
– Persze hogy Cheryl.
– Tudom. Említette.
– Igen, de ez nála nem csak szeszély. Szenvedélyesen az. Még egy
hentesbolt kirakatára sem képes ránézni. Nem érint húst, a szagát sem
bírja…
– Ó! – Steve meghökkent. Vajon hová vezet ez?
– Rettegés, Steve.
– A hústól?
– A jelek személyenként változók. Ő a hústól fél. Azt hangoztatja,
mennyire egészséges, kiegyensúlyozott. Egy fenét! Meg fogom találni
benne…
– Mit?
– A félelmet, Steve.
– De ugye nem fogod… – Steve nem tudta szavakba önteni
aggódását anélkül, hogy ne kezdjen vádaskodásba.
– Bántani? – lehelte Quaid. – Nem, nem fogom bántani semmilyen
módon. Bármi ártalom éri is, azt csakis ő okozza önmagának. – Quaid
szinte megigézetten meredt rá. –Ideje megtudnunk egymásról az
igazságot – folytatta. Közelebb hajolt. – Te meg én…
– Állj! Ezt nem akarom hallani!
– Meg kell érintenünk a fenevadat, Stephen!
– Francba a fenevaddal! Nem akarom hallani!

12
 Steve felegyenesedett, hogy lerázza magáról Quaid nyomasztó
tekintetét, s hogy véget vessen a beszélgetésnek.
– Barátok vagyunk, Stephen.
– Igen. És?
– Akkor ezt tartsd tiszteletben?
– Mit?
– Tartsd titokban! Egy szót se róla!
Steve bólintott. Ezt nem esett nehezére megígérni. Senki sem volt,
akinek feltárhatta volna aggodalmait anélkül, hogy ki ne nevessék.
Quaid elégedettnek tűnt. Elsietett, és Steve úgy maradt ott, mintha
csak az imént lépett volna be valami titkos társaságba, de hogy
mifélébe, arról semmit sem tudott volna mondani. Quaid akaratlan
ígéretet csikart ki belőle, és ez a tény idegesítette.
Az ezt követő héten nem járt be az előadásokra és a
szemináriumokra. Nem másolta le mások jegyzeteit, nem olvasta el az
ajánlott olvasmányokat, nem írt esszéket. Mindössze két alkalommal
lépett be az egyetem épületébe, akkor is olyan óvatosan, akár egy egér,
remélve, hogy nem ütközik Quaidbe.
Nem volt mitől félnie. Mindössze egyetlen alkalommal pillantotta
meg Quaid görnyedt vállát, a négyszögletű aula túloldalán, amint épp
nagy mosolyokat váltott Cheryl Fromm-mal. A lány felszabadultan
kacagott, örömteli hangja boldog muzsikaként visszhangzott a
történelem tanszék falai között. Eddigre a féltékenység már teljesen
kifakult
Steve-ből; még e tekintetben sem kívánt volna osztozni Quaiddel,
semmiben.
Ideje nagy részét magányosan töltötte, távol a tantermektől és a
zsúfolt folyosóktól, s ez számtalan tunya órát eredményezett.
Gondolatai, akár a nyelv a fájós foghoz, mint a köröm a rühhöz,
visszatértek a félelmeihez.
A gyermekkorához.
Hatéves korában Steve-et elütötte egy kocsi. A sérülései nem voltak
különösebben súlyosak, de az agyrázkódástól részleges
halláskárosodást szenvedett. Ez mélységesen megrázó tapasztalat volt
számára; nem értette, miért szakították el hirtelen a világtól.

13
Felfoghatatlan szenvedést jelentett, és a gyermek azt hitte, immár
örökké így marad.
Az egyik pillanatban az élete még valóságos volt, telve kiáltásokkal
és kacajokkal. Aztán a következőben mindettől elszakították, és a külső
világ olyan lett, akár egy akvárium: tele groteszken vigyorgó, tátogó
halakkal. És az a periódus még rosszabb volt, amit az orvosok
tinnitusnak neveztek; amikor zúgott vagy csengett a füle. A feje megtelt
idegen zajokkal, süvítessél, sípolással, ami olyan volt, akárha a külvilág
hangjait sűrítették volna össze. Ilyenkor úgy érezte, mintha a gyomra
felkavarodna, és egy vasabroncs szorulna a homlokára, mely apró
darabokra préseli a gondolatait, elkülöníti a fejét a kezétől, a szándékot
a végrehajtástól. A pánik hullámai söpörtek át rajta, egyáltalán nem
érzékelte a világot, míg a feje csengett-bongott.
Ám a rémségek rémsége éjszaka következett. Néha arra ébredt saját
szobájában – mely a balesete előtt az anyaméh biztonságát nyújtotta
számára –, hogy a fülzúgása már álmában elkezdődött.
A szeme azonnal kimeredt. A teste izzadtságban úszott. Elméje tele
fülsértő lármával, s ő maga is e börtönbe zárva, amelyből nem
menekülhetett. Semmi sem teremthetett csendet a fejében, úgy tűnt,
sose tér vissza hozzá a világ, a beszéd, a nevetés, a kiabálás.
Egyedül volt.
Ez volt a rettegés kezdete, közepe és vége. Egyedül volt ebben a
pokoli lármában. Bezárva ebben a házban, ebben a szobában, ebben a
testben, ebben a fejben, a süket, vak hús rabjaként.
Szinte elviselhetetlen volt. Éjszaka a fiúcska néha felsírt, nem hallva
saját kiáltásait, és akkor azok a halak, a szülei felkapcsolták a villanyt,
bejöttek hozzá, próbálták megnyugtatni, az ágya fölé hajoltak,
grimaszoltak, néma ajkaik csúf formákba csücsörödtek nagy
igyekezetükben. Az érintésük nyugtatta meg végül; idővel az anyja
megtanulta, miként űzze el a gyermekére törő pánikot.
Egy héttel a hetedik születésnapja előtt a hallása visszatért, ha nem
is tökéletesen, de eléggé tisztán ahhoz, hogy valóságos csodaként élje
meg. A világ visszazökkent a normális kerékvágásba, és az élet újra
kezdődött számára.

14
 Beletelt néhány hónapba, mire a fiúcska újra megtanult bízni az
érzékeiben. De továbbra is gyakran felébredt az éjszaka közepén, azt
képzelve, hogy zúg a feje.
Habár a füle csengeni kezdett a legcsekélyebb mértékű
hangemelkedéstől is, visszatartva Steve-et attól, hogy rock-koncertekre
járjon a többi diákkal, mostanra már alig vett tudomást
halláskárosodásáról.
Az emlékek persze megmaradtak. Nagyon is élénken. Fel tudta
idézni a pánik ízét, a vasabroncs szorítását a feje körül. És a félelem
foszlányai sem távoztak; félelem a sötétségétől, az egyedülléttől.
De hát a magánytól mindenki fél, nem? Attól, hogy totálisan egyedül
marad.
Steve-ben immár új félelem is élt, valami, amit sokkal nehezebb
leküzdeni.
Quaid.
Egy önfeltárulkozásakor mesélt Quaidnek a gyerekkoráról, a
süketségéről, rémséges éjszakáiról.
Quaid immár tudott a gyenge pontjáról: egyenes utat nyert Steve
rettegésének mélységeibe. Fegyvert kapott a kezébe, egy husángot,
amivel elnáspángolhatja, ha arra kerül a sor. Talán ez volt az oka, hogy
nem beszélt Cheryllel (vajon figyelmeztetni akarta volna?), és nyilván
emiatt kerülte Quaidet.
Az a fickó, bizonyos hangulataiban, kifejezetten rosszindulatúnak
tűnt. Se többnek, se kevesebbnek. Mint akiben mélyen, legbelül
gonoszság lakozik.
Talán épp az a négy hónap, miközben süketen figyelte az embereket,
kiélesítette Steve érzékeit az arcon átsuhanó apró pillantásokra,
fintorokra és molyosokra. Tudta, hogy Quaid élete olyan, akár egy
labirintus; bonyolult térképe ezernyi apró kifejezésben rajzolódott ki
ábrázatán.
Steve beavatásának következő fázisa Quaid titkos világába nem
következett el csaknem három és fél hónapig. Kitört a nyári szünet, és a
hallgatók szétszéledtek. Steve a vakációt szokás szerint az apja
nyomdájában dolgozta végig; hosszú órákon át tartó, fizikailag kimerítő
munka volt, de mégis tagadhatatlan megkönnyebbülést jelentett
számára. A tanulástól szinte túlcsordult az elméje, annyira teletömték
15
eszmékkel és fogalmakkal. A nyomdai munka gyorsan kiizzasztotta ezt
belőle, és rendet tett az agyában támadt összevisszaságban.
Szép időszak volt ez: Quaid szinte eszébe sem jutott.
Szeptember végén tért vissza a kampuszba. A hallgatók még épp
csak lézengtek. A legtöbb kurzus csupán a következő héten fog
kezdődni; és egyfajta melankólia lengte be a helyet így, a megszokott
kis csoportok – magyarázó, flörtölő, vitatkozó fiatalok – nélkül.
Steve a könyvtárba ment, hogy begyújtson pár fontos könyvet,
mielőtt kurzusának tanulói előtte csapnának le rájuk. A könyvek
színtiszta aranynak számítottak a szemeszter kezdetén, nehezen lehetett
beszerezni a kötelező olvasmányokat, és az egyetemi könyvesboltban
állandóan csak azt mondogatták, hogy már megrendelték a kért
címeket. Általában meg is érkeztek, de többnyire két nappal a fontos
szeminárium után, melyen a szóban forgó írót tárgyalták, így, utolsó
évesen Steve elhatározta, hogy mindenkit megelőzve beszerzi ezeket a
kötelezőket az egyetemi könyvtár állományából.
Ismerős hang szólította meg.
– Korán elkezded. – Felnézett, és Quaid résnyire szűkült szemét
pillantotta meg. – Le vagyok nyűgözve, Steve.
– Miért?
– A lelkesedésed miatt.
– Ó!
Quaid elmosolyodott.
– Mit keresel?
– Valamit Benthamtől.
– Nekem megvan a Bevezetés az erkölcsök és a törvényhozás
alapelveibe. Megteszi?
Ez csapda. Nem: abszurd feltételezés. Csupán egy könyvet ajánl;
hogy lehetne ezt az egyszerű gesztust csapdaként használni?
– Kell, vagy nem? – A mosoly szélesedett. – Azt hiszem, a könyvtári
példány van nálam. Ha akarod, átadom.
– Kösz.
– Jól telt a vakáció?
– Aha. Kösz. A tied?
– Roppant gyümölcsözően.
A mosoly belefakult egy vékony csíkba az orra alatt.
16
 – Bajuszt növesztettél?
Gusztustalan példány volt. Vékony, egyenetlen, piszkosszőke, és
úgy vonaglott az orra alatt, mintha le akarna mászni a képéről. Quaid
enyhén zavarba jött.
– Cheryl kedvéért?
Ettől még jobban feszengett.
– Nos…
– Szóval remekül telt a vakációd.
A zavart valami egészen más váltotta fel.
– Van pár csodás fényképem – motyogta Quaid.
– Mifélék?
– Nyaralósok.
Steve nem hitt a fülének. Cheryl Fromm megszelídítette Quaidet?
Nyaralós fotók?
– Egészen hihetetlenek.
Ez úgy hangzott, mintha egy arab árus próbálna rásózni mocskos
képeslapokat. Miféle francos fényképek lehetnek? Cheryl egy szál
semmiben, amint Kantot olvas?
– Nem hittem volna, hogy szeretsz fotózni.
– Egyre megszállottabban. – Elvigyorodott, miközben a
„megszállottabban” szót kimondta. Alig tudta elfojtani izgatottságát. Jól
láthatóan ragyogott az örömtől. – Látnod kell őket!
– Én…
– Ma este. És elviheted a Benthamet is.
– Kösz.
– Nemrég béreltem egy házat. A szülőotthonnál fordulj le a Pilgrim
Streeten. A hatvannégyes szám. Nem sokkal kilenc után?
– Jó. Kösz. Pilgrim Street. – Quaid rábólintott. – Nem is tudtam,
hogy vannak lakható házak a Pilgrim Streeten.
– Hatvannégyes szám.
♦♦♦
A Pilgrim Street lerobbant környék volt. A házak legtöbbje
romokban állt. Néhányat közülük már elkezdtek bontani.
Természetellenesen vigyorogtak elő a közfalak; rózsaszín és

17
világoszöld tapéták, kandallók a kormos téglakupacok fölötti
emeleteken. Lépcsők vezettek sehonnan sehova, és vissza.
A hatvannégyes számú ház még szilárdan állt. Egyik oldalán a
házakat már lebontották és eldózerolták, csak egy nagy üres térség
tátongott, melynek döngölt téglatörmelékei között mindössze pár
elszánt és életunt gyom próbált gyökeret verni.
Egy háromlábú, fehér kutya őrizte a hatvannégyes szám
szomszédságát, apró vizeletnyomokkal jelölve meg a telket saját
területeként.
Quaid háza, bár nem volt valami fényűző palota, sokkal
barátságosabb volt, mint kietlen környezete.
Lehajtottak pár korty silány vörösbort abból, amit Steve hozott
magával, aztán elfüstöltek egy kevéske füvet. Quaid sokkal
kedélyesebb volt, mint bármikor ezelőtt, szívesebben fecsegett
semmiségekről, mint a rettegésről; néha még nevetgélt is, sőt egy
disznó viccet is mesélt. A ház belseje csupasz volt, szinte már spártai.
Nem lógtak képek a falakon, nem volt semmiféle díszítés. Quaid
könyvei – szó szerint több száz – a padlón hevertek, amennyire Steve
meg tudta ítélni, bármiféle rendszer nélkül. A konyha és a fürdőszoba
primitív volt; az egész légkör szinte szerzetesi.
Pár órányi könnyed csevegést követően Steve kíváncsisága egyre
erősebb lett.
– Na, hol vannak akkor azok a nyaralós fotók? – kérdezte. Tudta,
hogy szavai kissé összemosódnak, ám ekkor már szart mindenre.
– Ja, tényleg. A kísérletem.
– Kísérlet?
– Az igazat megvallva, Steve, nem vagyok biztos benne, hogy meg
akarom mutatni neked őket.
– Miért nem?
– Ez komoly cucc.
– És úgy érzed, én még nem állok készen ilyen komoly cuccokra?
Steve átlátott Quaid taktikáján, amit vele szemben próbált
alkalmazni; egészen nyilvánvaló volt, mit csinál.
– Nem mondtam, hogy nem állsz rá készen…
– Mi a fene cucc ez?
– Képek.
18
 – Miről?
– Emlékszel Cherylre.
Képek Cherylről. Naná.
– Hogy felejthettem volna el?
– Nem jön vissza erre a szemeszterre.
– Ejh!
– Megvilágosodott. – Quaid úgy bámult, akár egy baziliszkusz.
– Hogy érted ezt?
– Mindig annyira higgadt volt, emlékszel? – Quaid úgy beszélt róla,
mintha már halott lenne. – Higgad, nyugodt, összeszedett.
– Igen, én is így emlékszem rá.
– Szegény kis ribanc. Csak egy jó baszásra vágyott.
Steve úgy vihogott Quaid mocskos szavain, akár egy kamasz. Pedig
egy kicsit gusztustalan volt; mintha egy tanár vette volna elő a dákóját
a nadrágjából óra közben.
– Itt töltötte a szünidő javarészét.
– Itt?
– Ebben a házban.
– Szóval megkedvelted?
– Ostoba tehén. Hencegő, gyenge akaratú, hülye kis liba. De persze
nem ismerné el, be nem adná a derekát.
– Úgy érted, nem hagyta, hogy megdugd?
– Ugyan már! Hanyatt veti ez magát, mire kettőt pislognál. A
félelme az, amit sose ismert volna el…
Ismét a régi nóta.
– De én meggyőztem, amikor eljött az ideje.
Quaid egy dobozt rángatott elő a filozófiakönyvek kupaca alól.
Fekete-fehér fényképekkel volt tele, a képeslap méret kétszeresére
nagyítva. Odatolta az első adagot Steve ölébe.
– Elzárva tartottam – magyarázta olyan érzéketlenül, akár egy
hírolvasó. – Tudod, azért, hogy szembesíthessem egy kicsit a
rettegésével.
– Hogy érted az, hogy elzárva tartottad?
– Az emeleten.
Steve fura bizsergést érzett. Csengeni kezdett a füle, alig hallhatóan.
A silány bortól mindig fülzúgást kapott.
19
 – Bezártam az emeleti szobába – magyarázta Quaid –, kísérlet
gyanánt. Emiatt vettem ezt a házat. Nincsenek szomszédok, akik
meghallhatnák.
Mit hallhatnának meg a szomszédok?
Steve rámeredt a kezében tartott, szemcsés képre.
– Rejtett kamera. Nem tudta, hogy fényképezem.
Az egyes számú fotón egy szűk, jellegtelen szoba látszott, kevéske,
jellegtelen bútorral.
– Ez itt a szoba. A ház legfelső szintjén. Meleg. Egy kissé talán
levegőtlen. Nem zajos.
Nem zajos!
Quaid odanyújtotta a második fotót.
Ugyanaz a szoba. De a berendezés nagy része már hiányzott.
Hálózsák hevert az egyik falnál. Egy asztal. Egy szék. Egy csupasz
villanykörte.
– Én rendeztem be így neki.
– Akár egy börtöncella.
Quaid morgott valamit.
Hármas számú fotó. Ugyanaz a szoba. Az asztalon egy vizeskancsó.
A sarokban egy vödör, hanyagul rádobott törülközővel.
– Minek a vödör?
– Pisilni.
– Ja.
– Biztosítottam az alapvető szükségleteit. Nem akartam állativá
alázni.
Steve még így, illuminált állapotban is felfogta ennek jelentését.
Quaid nem akarta állativá alázni a lányt. De valami mássá igen.
Négyes fotó. Az asztalon, egy mintázat nélküli tányéron, egy
hússzelet. Kicsontozva.
– Marhahús – biccentett Quaid.
– De hát ő vegetáriánus.
– Az bizony. S ez itt egy enyhén fűszerezett, jól átsütött, remek
steak.
Ötös kép. A környezet ugyanaz. Cheryl a szobában. Ajtó zárva. A
lány az ajtót rugdossa; a lába, az ökle és az arca elmosódott az őrjöngő
aktivitástól.
20
 – Hajnali öt körül zártam be a szobába. Akkor még aludt: ölben
cipeltem be. Roppant romantikus. Nem tudta, mi az ördög történik vele.
– Te bezártad, oda?
– Persze. Kísérlet gyanánt.
– És ő nem is sejtette?
– Tudod, mennyit dumáltunk a rettegésről. Cheryl is pontosan tudta,
mit vizsgálok. Tudta, hogy szükségem van egy kísérleti nyúlra. Hamar
felfogta. Amint rádöbbent, mire készülök, lenyugodott.
Hatos fotó. Cheryl a szoba sarkában ül, gondolkodik.
– Szerintem azt hitte, én vesztem el hamarabb a türelmemet.
Hetes fotó. Cheryl az asztal mellett áll, a marhahúst bámulja.
– Remek felvétel, ugye? Látod az utálkozást az arcán? Még a sült
hús szagától is undorodott. De persze akkor még nem kínozta az éhség.
Nyolc: a lány alszik.
Kilenc: pisil. Steve kényelmetlenül feszengett, ahogy a vödrön
kuporgó, bokáig letolt bugyis, könnytől maszatos képű lányt nézte,
Tíz: a lány iszik a kancsóból.
Tizenegy: ismét alszik, a szoba túlsó végében, magzati pózba
gömbölyödve.
– Mennyi ideje van már bent?
– Még csak tizennégy óra telt el. Nagyon hamar elveszítette az
időérzékét. Tudod, a világítás változatlan. A biológiai órája elég hamar
csődöt mondott.
– Meddig tartottad bezárva?
– Míg a lényeg bizonyítást nem nyert.
Tizenkettő: ébren van, az asztalon lévő húst kerülgeti, titokban, a
szeme sarkából méregeti.
– Ez másnap reggel készült. Aludtam, de a gép minden
negyedórában készített egy felvételt. Nézd a szemét…
Steve közelebbről is megbámulta a fotót. Bizonyos fokú elszántságot
látott Cheryl arcán: elgyötört, vad tekintetet. Úgy meredt a húsra,
mintha hipnotizálni próbálná.
– Betegnek tűnik.
– Csak fáradtnak. Sokat aludt, de úgy tűnik, ettől csak még
kimerültebb lett. Nem tudja, hogy nappal lehet-e, vagy éjszaka. És

21
persze egyre éhesebb. Még csak másfél nap telt el, és máris mardossa
az éhség.
Tizenhárom: a lány ismét alszik, még szorosabb kupacba
gömbölyödve, mintha le akarná nyelni önmagát.
Tizennégy: ismét iszik.
– Kicseréltem a kancsót, amíg aludt. Mélyen aludt: akár
dzsiggelhettem volna odabent, azzal sem ébresztettem volna fel. Máris
elveszett.
Elvigyorodott. Ez őrült, gondolta Steve, teljesen megveszett.
– Jó ég, micsoda bűz fogadott. Tudod, hogy a nők is büdösek néha?
De az nem izzadtság, valami egészen más. Durva testszag. Véres.
Megjöhetett a havija. Nyilván nem így tervezte.
Tizenöt: megérinti a húst.
– Itt kezdenek mutatkozni a repedések – magyarázta Quaid, csendes
diadallal a hangjában. – Itt vette kezdetét a rettegés.
Steve közelebbről is szemügyre vette a fényképet. A szemcsézettség
elmosta a részleteket, de a higgadt csajszi kínlódott, ez egyértelmű volt.
Arca görcsökbe rándult, ahogy megfogta a húst; részben a vágytól,
részben az undortól.
Tizenhat: ismét az ajtónál, keményen püföli és rugdossa, minden
végtagja elmosódott. A szája az indulat sötét foltjaként harsog az ajtóra.
– Minden egyes alkalommal próbált győzködni engem, valahányszor
közel került a húshoz.
– Idáig mennyi idő telt el?
– Csaknem három nap. Itt már egy roppant éhes nőt látsz. Igen, ez
egyértelműnek tűnt. A következő fotón a lány mozdulatlanul állt a
szoba közepén, s bár tekintetét erőlködve elfordította a csábító ételtől,
teste feszültsége nehéz dilemmáról árulkodott.
– Éheztetted.
– Könnyedén kibírt volna akár tíz napot is evés nélkül. A böjt
megszokott bármely civilizált országban, Steve. A brit népesség hatvan
százaléka kórosan elhízott. Rajta is volt épp elég háj.
Tizennyolc: a lány, a „kövér” lány a sarokban ül, és sír.
– Nagyjából most kezdett hallucinálni. Aprócska, mentális
tévérzetek. Mintha lenne valami a hajában vagy a kézfején. Láttam,
ahogy a levegőbe mered, mintha bámulna valamit.
22
 Tizenkilenc: mosdik. Derékig csupasz, mellei súlyosan
gömbölyödnek, arca nyúzott. A hús sötétebb állagú, mint a korábbi
képeken.
– Rendszeresen mosdott. Nem telt úgy el tizenkét óra, hogy ne
mosdott volna le tetőtől talpig.
– A hús eléggé…
– Érett?
– Sötét.
– Kellemes meleg van a szűk szobában, és vele együtt néhány légy
is bekerült. Rábukkantak a húsra: belerakták a petéiket. Igen, kezd
kellemesen megérni.
– Ez is a terved része?
– Naná. Ha a hús taszította, amikor még friss volt, menynyire fogja
utálni, ha rothadni kezd? Épp ez a dolog bökkenője, érted? Minél
tovább halogatja, hogy egyen belőle, annál gusztustalanabb lesz az,
amit ehetne. Egyrészt meg kell küzdenie azzal, hogy undorodik a
hústól, másrészt pedig az éhhaláltól való rettegéstől. Vajon melyik fog
győzni?
Steve még mindig nem értette, mire megy ki ez az egész.
Egyrészt ez a tréfa már kezdett túl messzire menni, és Quaid
kísérlete a szadizmus határait súrolta. Másrészt érdekelte, vajon hogyan
végződött ez a történet. Tagadhatatlan elragadtatást érzett, miközben a
nő szenvedését nézte.
A következő hét fotó – húszas, huszonegyes, kettes, hármas, négyes,
ötös és a hatos ugyanazt a visszatérő cselekvéssorozatot ábrázolta.
Alszik, mosdik, pisil, bámulja a húst. Alszik, mosdik, pisil…
Aztán jött a huszonhetes.
– Látod?
A lány kézbe veszi a húst.
Igen, felmarkolja, bár az arca iszonyattal telt. A marhacomb
mostanra már elég rothadtnak tűnik, tele légypetékkel. Vastagon.
– Beleharap.
A következő fotón a lány arcát belepi a hús.
Steve-nek úgy tűnt, ő is érzi a rothadó hús ízét a torkában.
Mindehhez agya alkotott egy odaillő bűzt s egy gusztustalan nedvet,
amely végigfutott a nyelvén. Hogy képes enni ebből Cheryl?
23
 Huszonkilenc: okádik a sarokban lévő vödörbe.
Harminc: csak ül, és az asztalt bámulja. Nincs rajta semmi. A
vizeskancsó a szemközti fal tövében. A tál darabokra törve. A
marhaszelet a padlón hever, gyalázatos állapotban.
Harmincegy: alszik. Fejét karjai közé fúrja.
Harminckettő: áll. A húst bámulja, dacosan. Éhsége kiült az arcára.
Mint ahogy utálkozása is.
Harminchárom. Alszik.
– Eltelt idő? – tudakolta Steve.
– Öt… Nem. Hat nap. Hat nap.
Harmincnégy. A lány csupán egy elmosódott alak; nyilvánvalóan a
falhoz verdesi magát. Talán a fejét veri bele, ezt nem lehetett
egyértelműen eldönteni. Nem kérdezett rá. Nem akarta tudni.
Harmincöt: ismét alszik, ez alkalommal az asztal alatt. A hálózsák
cafatokra szaggatva, tépett rongy- és vattadarabokkal van tele a szoba.
Harminchat: a lány az ajtóhoz rimánkodik, az ajtón kívüli világhoz,
bár tudja, hogy nem fog választ kapni.
Harminchét: eszi a rothadt húst.
Nyugodtan üldögél az asztal alatt, akár egy ősember a barlangjában,
és tépi a húst a metszőfogaival. Az arca ismét kifejezéstelen; minden
figyelmét a pillanatnak szenteli. Enni. Enni, míg az éhség meg nem
szűnik, míg a kín a gyomrában és az émelygés a fejében nem
csillapodik.
Steve rámeredt a fotóra.
– Megrémisztett – kommentálta Quaid –, milyen váratlanul megadta
magát. Az egyik pillanatban még ugyanúgy viszolygott, mint
kezdetben. Aztán előadott egy ugyanolyan monológot az ajtónál,
fenyegetések és könyörgések elegyét, mint amilyeneket nap mint nap.
Aztán megtört. Csak ilyen egyszerűen. Bekuporodott az asztal alá,
befalta a húst, és leszopogatta még a csontot is, mintha nem lenne más
választása.
Harmincnyolc: alszik. Az ajtó nyitva. Fény vetül be.
Harminckilenc: a szoba üres.
– Hova ment?

24
 – Lejött a lépcsőn a konyhába, ivott pár pohár vizet, és három-négy
órán keresztül üldögélt a széken anélkül, hogy egyetlen szót is szólt
volna.
– Beszéltél hozzá?
– Végül igen. Amikor elkezdett kiszakadni a fuga állapotból. A
kísérlet itt véget ért. Nem akartam bántani.
– Mit mondott?
– Semmit.
– Semmit?
– Egyáltalán semmit. Hosszú ideig abban sem voltam biztos,
érzékeli-e egyáltalán a jelenlétemet a helyiségben. Aztán főztem neki
krumplit, ő pedig megette.
– Meg sem próbálta hívni a rendőrséget?
– Nem.
– Nem őrjöngött?
– Nem. Tudta, mit tettem, és azt is, hogy miért. Nem volt előre
betervezve, de beszéltünk efféle kísérletekről, elméleti síkon. És
valójában nem esett bántódása. Lefogyott ugyan pár kilót, de ennyi az
egész.
– Most hol van?
– Másnap elment. Nem tudom, hová.
– És mit bizonyított mindez?
– Meglehet, az égvilágon semmit. De érdekes indítása volt a
kutatásaimnak.
– Indítása? Ez csak a kezdet volt?
Quaid kiérezte Steve hangjából a nyilvánvaló viszolygást.
– Stephen…
– Majdnem megölted!
– Dehogy.
– Beleőrülhetett volna. Végleg megtébolyodhatott volna!
– Meglehet. Ámbár valószínűtlen. Erős akaratú nő volt.
– De te megtörted.
– Igen. Olyan utazás volt ez, melyre már készen állt. Beszélgettünk
arról, hogy szembe kellene szállnia a félelmével. Tehát jöttem én, és
összehoztam neki a dolgot. Nem vészes ügy.
– Belekényszerítetted. Nem volt más választása.
25
 – Így igaz. Jó lecke volt neki.
– És te voltál a tanára?
Steve azt kívánta, bár elhagyhatta volna a gúnyt a hangjából. De
nem tudta. Ott csengett benne a szarkazmus, a harag és egy picike
félelem is.
– Igen, én tanár vagyok – felelte Quaid, és sandán Steve-re
pillantott, zavaros tekintettel. – Rettegni tanítom az embereket.
Steve lesütötte a tekintetét, és a padlóra meredt.
– Kielégít, amit tanítottál?
– És amit tanultam, Steve. Merthogy tanultam is belőle. Roppant
izgalmas távlatok nyíltak előttem: a félelem világának felfedezése.
Különösképp intelligens kísérleti alanyokkal. Még az ésszerűséggel
szemben is…
Steve felállt.
– Egy szót sem akarok többet hallani erről!
– Tényleg? Oké.
– Holnap korán reggel órám lesz. Mennem kell.
– Még nem.
– Mi?!
Bizonytalan pislogás.
– Nem rohanhatsz még el!
– Miért nem? – Steve szíve hevesebben vert. Soha ezelőtt nem
érezte még ennyire mélységesen, hogy mennyire fél Quaidtől.
– Előbb még kapsz tőlem pár könyvet.
Steve érezte, hogy elpirul. Enyhén. Mi a fenére gondolt az imént?
Hogy Quaid ráront, leteperi, és kísérletezni kezd az ő félelmeivel is?
Dehogy. Idióta gondolatok.
– Van egy könyvem Kierkegaardról, ami érdekelhet. Az emeleten.
Rögtön lehozom. Quaid mosolyogva kiballagott.
Steve lekuporodott törökülésbe, és a fotók közé túrt. Az a pillanat
bűvölte el leginkább, amikor Cheryl először harapott a rothadó húsba.
Az arckifejezése annyira nem illett ahhoz a nőhöz, akit ismert.
Kétségek rajzolódtak ki a vonásaiból, zavarodottság és mélységes –
RETTEGÉS!

26
 Quaid kedvenc szava volt ez. Egy mocskos szó. Egy obszcén szó,
melyhez ma estétől az is társul, hogy Quaid megkínzott egy ártatlan
lányt.
Steve egy pillanatra arra gondolt, vajon ő milyen arcot vághat,
miközben ezt a fényképet nézi. Vajon az ő ábrázatára nem ült ki
ugyanez a zavar? És talán némi rettegés is, várva a megkönnyebbülésre.
Neszt hallott maga mögül; túl halk volt ahhoz, hogy Quaid legyen
az.
Hacsak nem lábujjhegyen oson.
Te jóságos ég, csak nem…
Kloroformmal átitatott rongypárna szorult Steve szájára és orrára.
Önkéntelenül beszívta: a pára behatolt az orrüregébe, a szeme könnybe
lábadt.
Sötét folt kúszott be a világába, épp csak a peremére, aztán
növekedni kezdett ez a paca, egyre gyorsabban verő szívének
ritmusára.
Steve a feje kellős közepén megjelenni látta Quaid hangját, akár egy
fátylat. A nevén szólította:
– Stephen.
Aztán újra.
– …ephen.
– …phen.
– …hen.
– …en.
A paca ellepte a világot. A világ sötétbe borult, megszűnt. El a szeme
elől, el a tudatából.
Steve tehetetlenül bukott a fényképek közé.
Amikor magához tért, nem volt tudatában eszméletének. Sötétség
vette körbe, mindenfelől. Egy órán át hevert tág, kidülledő szemmel,
mire rádöbbent, hogy szemhéjai nyitva vannak.
Kísérletképpen először a kezét meg a lábát mozdította, aztán a fejét.
Nem kötötték gúzsba, mint gondolta, csupán a bal bokáján volt valami
láncszerűség. A bőrét dörzsölte, ha megpróbált eltávolodni.
Alatta a padló roppant kényelmetlen volt, és amikor a tenyerével
tüzetesebben is kitapogatta, rádöbbent, hogy valamiféle jókora rácson
vagy rostélyon hever. Öntöttvasból lehetett, és ez a felület terjeszkedett
27
alatta minden irányba, ameddig csak ki bírta nyújtani karjait. Amikor
ledugta a kezét a rácsok közötti résen, nem tudott megérinteni semmit.
Csupán az üres levegőt.
Az első infravörös fotók, amiket Quaid a bezárt Stephen-ről
készített, azt mutatták, ahogy a fiú vizsgálódik. Miként Quaid várta is,
az alany egészen racionálisan fogadta a helyzetét. Nincs hisztéria.
Nincs átkozódás. Nincsenek könnyek. Épp ez volt e különleges alany
számára a kihívás. Pontosan tudta, mi történik; és logikával reagál a
félelmeire. Nyilván nehezebb lesz megtörni, mint Cherylt.
De mennyivel hatalmasabb eredmény lesz majd, amikor összeomlik!
A lelke megnyílik előtte, s ő láthatja, megérintheti. Sok minden van az
ember bensőjében, amit tanulmányozni szándékozott.
Steve szeme fokozatosan hozzászokott a sötétséghez.
Valami aknaféleségben börtönözték be. Úgy becsülte, nagyjából hat
méter átmérőjű, kör alakú. Ez valami alagút vagy egy föld alatti gyár
szellőzőnyílása lehet? Steve maga elé képzelte a Pilgrim Street
környékét, próbálván meghatározni a legvalószínűbb helyet, ahová
Quaid vihette. El sem tudta képzelni, hol lehet.
Sehol.
Elveszettnek érezte magát egy olyan helyen, melyet nem ismert
vagy nem tudott beazonosítani. Az aknának nem voltak sarkai, amik
támpontként szolgálhattak volna szemének; és a falakon egyetlen
repedés vagy lyuk sem tátongott, amibe öntudata belekapaszkodhatott
volna.
S ami még rosszabb, kipányvázva hevert egy rácson az akna fölött.
Tekintete nem tudta átfúrni a lenti sötétséget: úgy tűnt, mintha a
mélység feneketlen lenne. És csupán a rostély vékony rácsai és a
bokáját fogva tartó lánc állt közte és a lezuhanás között.
Elképzelte magát, amint üres, fekete égbolt feszül fölé, végtelen
sötétség. A levegő száraz és áporodott volt. Felszárította a könnyeket,
melyek váratlanul szöktek a szemébe; csak ragacsos csipák maradtak.
Amikor a könnyek távoztával kiabálni kezdett, a sötétség könnyedén
elnyelte hangját.
Miután rekedtre üvöltözte magát, visszaheveredett a rostélyra.
Akarva-akaratlanul azt képzelte, hogy fonott vaságyán túl a

28
végtelenségig a sötétség az úr. Ez persze abszurd gondolat volt. Semmi
sem nyúlik a végtelenségig, mondta ki hangosan.
Semmi sem tart a végtelenségig.
És mégis, honnan lehetne tudni ezt. Ha lezuhanna az alatta tátongó,
abszolút feketeségbe, csak zuhanna, zuhanna, zuhanna, és nem látná az
akna közeledő alját. Habár megpróbált üdvözítőbb, pozitívabb képekre
gondolni, a tudata megragadt annál, ahogy a teste lefelé bucskázik
ebben a rettenetes aknában, s már alig karnyújtásnyira van az aljától, az
iszonyatos becsapódástól, de a szeme nem látja, az agya nem tudja
előre jeleni.
Egészen a végzetes pillanatig.
Vajon fog fényt látni, amikor a feje szétloccsan a becsapódáskor?
Vajon megérti majd abban a pillanatban, amikor a teste véres péppé
zúzódik, hogy miért élt és miért halt meg?
Aztán arra gondolt: Quaid ezt úgysem merészelné.
– Nem mernéd! – sikoltotta. – Úgysem merészelnéd! A sötétség
felfalta szavait. Jóformán még el sem üvöltötte őket, már hangnyi
nyomuk sem maradt.
És aztán egy újabb gondolat: egy igazán borzalmas. Mi van, ha
Quaid épp azért ebbe a hengeres pokolba rakta őt, mert itt soha senki
nem bukkan rá, soha nem kutatja át senki? Talán ki akarja terjeszteni a
kísérleteit a végső határokig.
A végső határokig. A halál a legvégső határ. És nem ez lenne a
legteljesebb kísérlet Quaid számára? Végignézni egy ember halálát:
kielemezni a halálfélelmét, a közelgő vég rettegésének kincsesbányáját.
Sartre írta, hogy egyetlen ember sem élhette még meg saját halálát. De
megismerheti másokét, közvetlen közelről követheti, mily
kétségbeesett mutatványokkal próbálkozik az elme, hogy elkerülje a
keserű igazságot… Ez hozzátartozik a halál természetéhez, nem igaz?
Meglehet, még ha csekély mértékben is, felkészíti az embert saját
halálára. Megélni valaki más rettegését másodkézből, a
legbiztonságosabb, legagyafúrtabb módja a fenevad megérintésének.
Igen, gondolta, Quaid igenis megölhet engem; a saját rettegése
miatt.

29
 Keserű elégtétellel nyelt egyet erre a gondolatra. Mármint hogy
Quaid, a részrehajlástól mentes kísérletező, a leendő edukátor a saját
félelmei rabja, lévén, hogy az ő rettegése még sokkal mélyebb.
Emiatt lesi oly buzgón, miként birkóznak mások a félelmeikkel.
Megoldást keres önmaga számára, egy menekülési útvonalat.
Órákon át töprengett erről. A sötétségben az elméje olyan volt, akár
a higany, de szabályozhatatlan. Képtelen volt hosszan fenntartani
bármely érvét. Gondolatai úgy fickándoztak, akár a halak, pici, fürge
halacskák, amik kicsusszantak a kezéből, amint megpróbálta volna
megmarkolni őket.
Ám a gondolatok minden egyes rezdülésének mélyén ott volt a
tudat, hogy túl kell járnia Quaid eszén. Ebben biztos volt. Higgadtnak
kell maradnia; használható alanynak mutatnia magát az analízishez.
Az ezekben az órákban készült fotók azt mutatták, ahogy Stephen
behunyt szemmel fekszik a rostélyon, alig észlelhető grimasszal az
arcán. Alkalmanként, paradox módon, mosoly futott végig ajkain. Néha
azt sem lehetett tudni, alszik vagy ébren van, tűnődik vagy álmodik.
Quaid türelmesen várt.
Végül Steve szeme rebegni kezdett a szemhéj alatt, s ez az álmodás
félreismerhetetlen jele volt. Eljött az idő, hogy míg az alany alszik,
fordítson egyet a kínpad kerekén…
Steve egymáshoz bilincselt kézzel ébredt. Egy kancsó vizet pillantott
meg egy közeli tálcán; és mellette egy másik edényt, benne
langymeleg, sótlan zabkásával. Hálásan falta és itta ezeket.
Miközben evett, két dologra lett figyelmes. Először is, hogy étkezése
zajai nagyon hangosan visszhangzottak a fejében; és a második, hogy
mintha valami szoros szerkezetet érzékelt volna a halántékán.
A fotókon látszott, ahogy Stephen tétován a fejéhez nyúl. Egy hám
volt ráaggatva és ráerősítve. A fülébe gyömöszölt dugók
megakadályozták, hogy bármi hang bejuthasson a hallójárataiba.
A képek zavarodottságról tanúskodtak. Aztán haragról. Majd pedig
félelemről.
Steve süket volt.
Csakis a fejében létező hangokat hallotta. A fogai kocogását, ínye és
szájpadlása cuppogását. Ágyúdörgésekként élte meg ezeket a zajokat.

30
 Könnyek szöktek a szemébe. Belerúgott a rostélyba, de nem hallotta,
ahogy sarka a fémrácsoknak csapódik. Addig visított, míg szinte már
úgy érezte, hogy vérzik a torka. Nem hallotta saját sikolyait.
Pánik lett úrrá rajta.
A fotók részletesen mutatták. Arcába vér szökött. A szeme tágra
nyílt, fogai és ínye vicsorba húzódtak. Olyan volt, akár egy rémült
majom.
Az ismerős gyermekkori rettegés söpört végig rajta. Mintha a régi
ellenségek arca tért volna vissza; a zsibbadó végtagok az izzadás, a
hányinger. Kétségbeesésében felragadta a vizeskancsót, és arcon
öntötte magát. A hideg víz okozta sokk egy pillanatra lerángatta őt a
pániklétra fokairól, amiken felfelé kapaszkodott. Visszafeküdt a
rostélyra, a teste merev volt, akár egy deszka, s azt sulykolta magába,
hogy lélegezzen mélyen és egyenletesen.
Nyugi, nyugi, nyugi, mondogatta fennhangon.
A fejében a nyelve csettegését hallotta. És a nyálkahártyája
szörcsögését, ahogy a nyálka lassan kúszva próbált kicsusszanni
pániktól összeszűkült orrlikain, hol eltömítve, hol szabadon hagyva
hallójáratait, dobhártyáját. Most pedig halk, puha sziszegést hallott, azt
a zajt, amire már amúgy is számított. Az elméje zúgását…
Olyan volt, akár az éter sziszegése a rádióban, ugyanaz a sistergés,
amit érzéstelenítés hatása alatt hallott, az a zúgás, ami eltömítette a
fülét az alvás határán.
Tagjai idegesen meg-megrándultak, és csak részben volt tudatában
annak, hogy a bilincseit rángatja, mit sem törődve azzal, hogy a
kemény fém durván felhorzsolja csuklóját.
A fényképek precízen rögzítették mindezen reakciókat. Hadakozását
a hisztériával: szánalmas kísérleteit, hogy felszín alatt tartsa félelmeit.
A könnyeit. A véres csuklóit.
Végül a kimerültség lett úrrá a pánik felett; mint ahogy
gyermekkorában is oly gyakran. Hány alkalommal zuhant úgy álomba,
hogy a könnyek sós ízével a szájában és az orrában feladta a
küzdelmet?
Az erőfeszítéstől csak még jobban kitágultak a zúgásnak otthont adó
rések a fejében. Most, altatódal híján, az agya sípolása és csengése
ringatta álomba.
31
 A feledés jó.
Quaid nagyot csalódott. A reakciók sebességéből egyértelműnek
tűnt, hogy Stephen Grace tényleg nagyon hamar meg fog törni.
Valójában már a kísérlet első pár órájában elveszettnek tűnt. És Quaid
bízott Stephenben. Több havi gondos előkészítést és tervezést követően
olybá tűnt, hogy ez az alany úgy fogja elveszíteni az eszét, hogy annak
semmiféle jelét nem adja.
Egy szóra, mindössze egyetlen szánalmas szóra lett volna szüksége
Quaidnek. Egy aprócska jelre, ami meghatározza a kísérlet lényegét.
Vagy inkább valamire, ami a megoldásra utal, egy gyógyító totemre
vagy egy imára. Nem mondja ki semmilyen megváltó nevét, miközben
személyiségét elsöpri az őrület? Mondania kellene valamit!
Quaid úgy várt, mint ahogy egy dögkeselyű kering valami
katasztrófa helyszíne fölött, számlálva a felszabaduló lélek hátralévő
perceit, lakomára éhesen.
♦♦♦
Steve arra ébredt, hogy arccal lefelé fekszik egy rostélyon. A levegő
immár sokkal áporodottabb volt, és a fémrácsok belemélyedtek az
archúsába. Melege volt, és kényelmetlenül feszengett.
Mozdulatlanul hevert, kivárva, hogy szeme ismét hozzászokjon
környezetéhez. A rostély rácsai tökéletes perspektívát alkotva húzódtak
az akna falaiig. Az egymásba fonódó vasrácsokat határozottan
formásnak találta – szinte szépnek. Addig futtatta rajtuk a tekintetét
oda-vissza, míg végül beleunt a játékba. Unottan a hátára fordult,
érzékelve, hogy a rostély berezeg a súlya alatt. Most már nem annyira
stabil, mint korábban? Mintha imbolyogna egy kicsit, ahogy ő mozog.
Az izzasztó meleg miatt Steve kigombolta az ingét. Nyála az állára
csorgott álmában, de ő nem foglalkozott azzal, hogy letörölje. Na és ha
nyáladzott? Ki látja?
Lecibálta magáról az ingét, és egyik lábával lerúgta a másikról a
cipőjét.
Cipő, rostély: lehullik. Elméje tompán, nehézkesen találta meg a
kapcsolatot. Felült. Ó, szegény cipő! Le fog esni. Átcsúszik a rácsok
között, és aláhullik a mélységbe. De nem. Épp egy rostélynyílás
peremére rakta le; még megmentheti, ha akarja.
32
 Odanyúlt a szegény, szerencsétlen cipőért, és a mozgásától
megbillent a rács.
A cipő csúszni kezdett.
– Kérlek – könyörögte –, ne ess le!
Nem akarta elveszíteni ezt a remek cipőt, az ő kedves cipőcskéjét.
Nem eshet le. Nem szabad leesnie!
Ahogy nyújtózott érte, a cipő megbillent, sarkával lefelé átcsúszott a
rácsok között, és lehullott a sötétbe.
Csalódottan felkiáltott, de nem hallotta.
Ó, bár hallhatná, ahogy a cipő zuhan, számolhatná a másodperceket!
Hallhatná, ahogy az akna aljának csapódik. Akkor legalább tudná, ő
mennyit fog zuhanni, mielőtt halálra zúzódik.
Nem bírta tovább. Hasra fordult, mindkét kezével megragadta a
rácsot, és ordított:
– Én is megyek! Én is megyek!
Már nem bírta elviselni, hogy várja a zuhanást a sötétben, a nyüszítő
csendben, szeretett volna a cipője után menni, lefelé, lefelé, le, le, le a
sötét aknában a megsemmisülés felé, hogy vége legyen egyszer s
mindenkorra.
– Megyek! Megyek! Megyek! – sikoltozta. Könyörgött, hogy
győzzön végre a gravitáció.
Imbolygott alatta a rács.
Valami eltört. Egy kapocs, egy láncszem vagy egy kötél, ami a
helyén tartotta a rostélyt, elszakadt. A vízszintes sík megbillent; már
csúszott is lefelé a rácsokon a mélység felé.
Csak most döbbent rá, hogy már nem tartják bilincsek a tagjait.
Le fog zuhanni.
Azt akarják, hogy lezuhanjon. Az a rossz ember – mi is a neve?
Quake? Quail? Quarrel?
Gépiesen megragadta a rácsozatot mindkét kezével, ahogy az még
jobban lebillent. Lehet, hogy mégsem akart lezuhanni a cipője után?
Talán az élet, még egy kevéske élet, megéri, hogy kitartson…
A rostély szélén túl a sötétség annyira mély; és ki tudja, miféle
szörnyek rejtőzhetnek ott?
A fejében sokszorosára növekedtek a rémület hangjai. Szívének
dübörgése, a nyálka szörcsögése, szájpadlásának száraz csikorgása.
33
Izzadtságtól nedves tenyere elkezdett lecsúszni a rácsról. A gravitáció
magának akarta őt. Magának követelte teste tömegét; elvárta, hogy
lezuhanjon. Egy pillanatra, amikor lepillantott a válla fölött az alatta
megnyílt szájra, szörnyetegeket vélt látni. Képtelen, eszelős,
elmosódott kontúrokat, fekete testeket a feketeségben. Gonosz figurák
bújtak elő gyerekkori rémálmaiból, és görbe karmaikat a lába után
nyújtogatták.
– Mama! – nyögte, ahogy ujjai cserbenhagyták, és hagyták
belezuhanni a rettegésbe. – Mama!
Ez volt az a szó. Quaid tisztán hallotta, teljes banalitásában.
– Mama!
Mire Steve leért az akna aljára, már nem tudta megítélni, mennyit
zuhant. Abban a pillanatban, ahogy ujjai lecsúsztak a rácsról, és tudta,
hogy a sötétség elkapja őt, az elméje megbomlott. Az állati ösztönök
segítették teste túlélését, s csak kisebb sérüléseket szenvedett
leérkezéskor. Léte többi része azonban, eltekintve a legelemibb
reakcióktól, összetört, s darabjai beékelődtek emlékezete legrejtettebb
zugaiba.
Amikor végül felgyulladtak a fények, felnézett az ajtóban álló Miki
egér maszkos alakra, és rámosolygott. Gyermeki mosoly volt ez, a hála
megnyilvánulása komikus megmentője felé. Hagyta, hogy az illető a
bokájánál fogva kivonszolja őt a nagy, kerek helyiségből, melyben
hevert. A nadrágja lucskos volt, s ő tudta, hogy összepisilte magát
álmában. De majd a vicces figura puszijától jobban lesz!
Feje a vállára hanyatlott, ahogy kivonszolták a kínzókamrából. A
padlón, a feje alatt egy cipőt érzett. És maga fölött két-háromméternyire
ott látta a rostélyt, amelyről lezuhant.
Semmit sem jelentett számára, egyáltalán.
Hagyta, hogy az Egér leültesse őt egy fényárban úszó szobában.
Hagyta, hogy az Egér visszaadja a füleit, bár ő nem igazán akarta őket.
Mókás volt a hangtalan világot hallgatni; megnevettette.
Ivott pár korty vizet, evett pár falat édes süteményt.
Fáradt volt. Aludni akart. Az anyukáját akarta. Ám úgy tűnt, az Egér
ezt nem érti, így hát kiabált, felrúgta az asztalt, és leszórta a tányérokat
meg a poharakat a padlóra. Aztán beszaladt a szomszédos szobába, és
hajigálni kezdte az ott heverő papírokat. Jó volt nézni, ahogy felfelé
34
szállnak, aztán pedig le. Némelyik a nyomtatott felével felfelé hullott
le, némelyik az üres oldalával. Volt, amelyiken írás látszott, volt
amelyiken képek. Iszonyatos képek. Képek, amik láttán roppant furán
érezte magát.
Halott embereket ábrázolt mindegyik. Akadtak kisgyerekek és
idősebb gyerekek is. Többnyire feküdtek vagy félig ülő helyzetben
voltak, jókora vágások rondították el arcukat és testüket, vágások,
melyeken át beléjük lehetett látni, csillogó és nyálkás szerveket. És az
összes halott körül: fekete festék. Nem sűrű tócsákban, vagy vastagon
felkenve, hanem szétfröcskölve, tele ujj- és kézlenyomatokkal,
rendszertelenül.
Három vagy négy képen még látszott az a tárgy, ami a vágásokat
okozta. A nevét is tudta. Balta.
Volt ott egy fejsze, ami szinte markolatig bele volt fúródva egy
hölgy arcába. Egy másik balta egy férfi combjából állt ki, míg egy
harmadik a konyhapadlón hevert egy halott csecsemő közelében.
Ez az alak halottakról és baltákról gyűjtött képeket, és ez, gondolta
Steve, meglehetősen fura.
Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt a kloroform túlságosan is
ismerős szaga töltötte meg fejét, és elvesztette eszméletét.
♦♦♦
A mocskos kapualj vizelettől és friss hányástól bűzlött. Az ő
hányásától; maszatos volt tőle az inge mellrésze is. Megpróbált felállni,
de lábát roskatagnak érezte. Nagyon hideg volt. Fájt a torka.
Lépteket hallott. Olyan volt, mintha az Egér jönne vissza. Talán
hazaviszi végre!
– Kelj fel, fiam!
Nem az Egér volt, hanem egy rendőr.
– Mit csinálsz te itt? Kelj már fel!
Nekivetette hátát a kapualj megdőlt téglafalának, és valahogy
feltápászkodott. A rendőr a képébe világított zseblámpájával.
– Jézus az égben! – hördült fel, s viszolygása kiült az arcára. – Jó
szarul nézel ki. Merre laksz?
Steve a fejét rázta, és úgy bámult le összeokádott ingére, akár egy
szégyenkező kisiskolás.
35
 – Mi a neved?
Nem igazán emlékezett.
– A neved, kölyök?
Megpróbálta felidézni. Bár ne kiabált volna vele a rendőr!
– Gyerünk, szedd már össze magad!
A szavaknak nem volt értelmük. Steve érezte, hogy könnyek
gyűlnek a szeme sarkába.
– Haza.
Csak habogott, szipogott, és kimondottan szerencsétlennek érezte
magát. Meg akart halni: csak leheveredni, és meghalni.
A rendőr megrázta.
– Beszívtál? – faggatta. Kirángatta a lámpafényre, és rámeredt a
könnyáztatta ábrázatra. – Jobb lesz, ha tovább állsz!
– Mama! – sírta Steve. – A mamát akarom!
Ezek a szavak teljesen megváltoztatták a helyzetet.
A rendőr immár nem visszataszítónak találta a látványt, hanem
sajnálatra méltónak. Ez a kis fattyú, a véraláfutásos szemével meg az
ingére kitálalt vacsorájával, már kezdett az idegeire menni. Túl sok a
pénze, túl sok szart lőtt be a vénáiba, és nincs semmi önuralma.
A „mama” volt az utolsó csepp. Gyomron vágta Steve-et egy éles,
erőteljes, jól irányzott csapással. Steve kétrét görnyedt, vinnyogott.
– Kussolj, fiam!
Egy második ütéssel elhallgattatta a kölyköt, aztán belemarkolt a
hajába, és felfelé húzta a kissé kába ábrázatot.
– Zülledék akarsz lenni, mi?
– Nem. Nem.
Steve azt sem tudta, mi az a zülledék; ő csupán azt akarta, hogy a
rendőr szeresse őt.
– Kérem – motyogta, s ismét potyogni kezdtek a könnyei –, vigyen
haza!
A rendőr zavarba jött. A srác nem próbált visszaütni, s a jogait sem
hangoztatta, ahogy a legtöbben szokták. Pedig általában ez a vége:
vérző orral hevernek a járdán, és jogsegélyért ordibálnak. Ez meg csak
bőg. A rendőrnek rossz érzése támadt a sráccal kapcsolatban. Lehet,
hogy gyagyás vagy valami olyasmi. Ő pedig a szart is kiverte a kis

36
nyomiból. A francba! Most már felelősnek érezte miatta magát.
Megfogta Steve-et a karjánál, és átvezette az úton a kocsijához.
– Szállj be?
– Vigyen…
– Hazaviszlek, fiam. Hazaviszlek.
♦♦♦
A hajléktalanszállón átkutatták Steve ruháit valamiféle
igazolványért, de semmit sem találtak, aztán áttúrták a haját, hogy
megnézzék, vannak-e tetvei, s a testét, hogy bolhás-e. Ezután a rendőr
otthagyta, s ettől Steve megkönnyebbült. Nem kedvelte ezt az embert.
A szobában lévők úgy beszélgettek róla, mintha ő ott sem lenne. Arról,
hogy milyen fiatal; kitárgyalták a mentális állapotát, a ruháit, a külsejét.
Majd egy darab szappant nyomtak a kezébe, és kitámogatták a
zuhanyzóba. Tíz percig állt a hideg víz alatt, aztán megszárítkozott egy
pecsétes törülközővel. Nem borotválkozott meg, bár hagytak neki
pengét is. Elfelejtette, hogyan kell.
Aztán adtak neki pár kopott göncöt, aminek örült. Nem is annyira
rossz emberek ezek, még ha úgy beszélnek is róla, mintha ott sem
lenne. Egyikük még rá is mosolygott; nagydarab fickó, őszes szakállal.
Úgy mosolygott rá, akár egy kutyára.
Fura ruhákat kapott. Túl nagyokat vagy túl szűkeket. Mindenféle
színűeket: sárga zoknit, piszkosfehér inget, hajszálcsíkos nadrágot, amit
valami pocakos emberre szabhattak, kinyúlt pulóvert, ormótlan
bakancsot. Örül neki, hogy felöltözhet; két trikót és két pár zoknit is
húzott, amikor nem figyeltek. Nagyobb biztonságban érezte magát így,
hogy vászon és gyapjú burkolta be.
Ágyjegyet nyomtak a kezébe, és várhatta, hogy kinyíljanak a
hálótermek ajtai. O nem volt türelmetlen, mint sokan a folyosón
tolongó emberek közül. Néhányan összefüggéstelenül üvöltöttek,
egymást szidták, káromkodtak, még le is köpdöstek másokat. Ez
megrémisztette. Nem akart mást, csak aludni. Lefeküdni és aludni.
Este tizenegykor az egyik gondozó elfordította a kulcsot a
hálóteremajtó zárjában, és a hajléktalan emberek mind betódultak, hogy
találjanak maguknak egy rozsdás ágyat. A hálóterem, mely tágas volt,
és gyér világítású, fertőtlenítőtől és öregségtől bűzlött.
37
 Steve, kerülve a többi hajléktalan tekintetét és csápoló karjait, talált
magának egy rozoga ágyat, vékony pokróccal a tetején, és lefeküdt
aludni. Mindenfelé emberek harákoltak, motyogtak és sírdogáltak.
Egyikük imát mormolt fektében, és a plafont bámulta szürke párnájáról.
Steve ezt jó ötletnek vélte. Így hát ő is elmondta saját gyermeki
imácskáját:
– „Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied
nyitva, Atyám, az éjjel…” Mit is? Az éjjel vigyázz reám!
Ettől jobban érezte magát; és az álom nyugodalmas volt, békés és
mély.
♦♦♦
Quaid sötétben ült. Ismét rémület fojtogatta, durvábban, mint ezelőtt
bármikor. Teste dermedt volt a félelemtől; olyannyira, hogy még az
ágyból sem tudott kiszállni és villanyt gyújtani. Ráadásul, mi van
akkor, ha ez alkalommal, oly sok alkalom közül épp most, rettegése
valóra válik? Mi van, ha a hús-vér baltás gyilkos tényleg ott áll az ajtó
előtt? Rávigyorog, akár egy eszelős, táncol, akár az ördög a lépcső
tetején, ahogy Quaid annyiszor látta már őt álmaiban, táncolva és
vigyorogva, vigyorogva és táncolva.
Semmi sem mozdult. Nem nyikorgott a lépcső, nem hallatszott
vihogás a homályból. Egyáltalán nincs ott senki. Élve éri meg a reggelt.
A merevsége lazult valamelyest. Lecsusszant az ágyról, és
felkapcsolta a villanyt. A szobában valóban nem volt senki. A házban
csend honolt. A nyitott ajtón át odalátott a lépcső tetejére. A baltás
természetesen nem volt ott.
♦♦♦
Steve kiabálásra ébredt. Még sötét volt. Nem tudta, menynyit
aludhatott már, de a tagjai már nem sajogtak olyan fájdalmasan.
Könyökével feltámaszkodott a párnáján, és végignézett a hálótermen,
hogy megállapítsa, mi ez a nagy zűrzavar. Négy ágysorral arrébb két
férfi verekedett. A vita tárgya nem derült ki. Csak csépelték egymást,
akár a kislányok (Steve felnevetett ennek láttán), visítottak, és egymás
haját cibálták. A holdfényben az arcukon és a kezükön lévő vér fekete
volt.
38
 Egyikük, az idősebbik átesett az ágyán, és azt kiabálta:
– Nem megyek a Finchley Roadra! Nem tudsz rávenni! Ne
kényszeríts! Nem én vagyok az embered! Nem én!
A másik szinte meg sem hallotta; vagy túl hülye volt, vagy túl őrült
ahhoz, hogy felfogja, öregebb társa azért könyörög, hogy hagyja már
békén. A bámészkodóktól biztatva a fickó lehúzta a cipőjét, és azzal
kezdte verni padlón fekvő áldozatát. Steve hallotta a csattanásokat, a
cipősarkok csattanását az öreg koponyáján. Minden egyes ütést
üdvrivalgás kísért, s az öreg könyörgése mindinkább elhalkult.
Hirtelen csillapodott a zaj, ahogy valaki berontott a hálóba. Steve
nem látta, ki az; a verekedők köré gyűlt csoport közte és az ajtó között
állt.
Azt viszont látta, ahogy a győztes a levegőbe hajítja a cipőjét, és azt
üvölti:
– Rohadék! A cipő.
Steve nem bírta levenni tekintetét a cipőről. Az pörögve emelkedett
a levegőbe, aztán visszahullott a csupasz padlóra, akár egy lelőtt madár.
Steve tisztán látta, sokkal tisztábban, mint bármit az elmúlt napokban.
Nem messze tőle landolt.
Hangos koppanással.
Az oldalára hullott. Akárcsak az ő cipője. Az ő cipője. Amit lerúgott
a lábáról. A rácsra. Abban a szobában. Abban a házban. A Pilgrim
Streeten.
♦♦♦
Quaid ugyanazzal az álommal ébredt. Mindig a lépcső. Mindig a
lépcső keskeny sávjára bámulva, miközben az a képtelen látvány, az a
félig vicces, félig rémületes lény lábujjhegyen közeledik felé, fel-
felvihogva minden lépcsőfoknál.
Eddig még soha nem álmodta ezt kétszer egyazon éjszakán.
Lenyújtotta a kezét az ágy pereme fölött, és kitapogatta az üveget, amit
ott tartott a padlón. A sötétben jó alaposan meghúzta.
♦♦♦
Steve elsétált a lökdösődök mellett, nem törődött a kiabálásukkal,
sem az öregember nyögdécselésével és szitkaival. A gondozók azon
39
iparkodtak, hogy rendet tegyenek a felfordulásban. Most utoljára
engedték be ezt a vén Crowley-t: mindig keresi a bajt. Felbolydult az
egész háló; egy órába is beletelik, mire mindenkit lecsillapítanak.
Senki sem kérdezte meg Steve-et, hogy hová megy, miközben
végigballagott a folyosón, át a kapun, ki a hajléktalanszálló előterébe. A
csapóajtók zárva voltak, de az éjszakai levegő csípősebb volt most,
hajnal előtt – frissítően hatott, ahogy beszivárgott.
A nyomortanya felvevőirodája üres volt, és az ajtónyíláson keresztül
Steve látta a falon függő tűzoltó készüléket. Élénkpiros volt. Mellette,
feltekerve egy vörös dobszerűségre, fekete tömlő kanyargott, akár egy
alvó kígyó. Amellett pedig, két falikaron, egy balta nyugodott. Egy
roppant formás balta.
Stephen beballagott az irodába. Nem túl messziről futó lábak
dobogását hallotta, harsogást, sípszót. De őt senki sem zaklatta,
miközben a baltával barátkozott.
Először rámosolygott.
A baltafej görbülete visszamosolygott rá.
Aztán megérintette.
Úgy tűnt, a baltának tetszett az érintés. Poros volt; nem
használhatták már hosszú ideje. Túl hosszú ideje. Azt akarta, hogy
leemeljék a falról, megcirógassák, és mosolyogjanak rá. Steve gondos
gyengédséggel levette a tartójáról, és dzsekije alá csúsztatta, hogy
melegen tartsa. Aztán kisétált a felvevőirodából, ki a csapóajtón, hogy
megkeresse másik cipőjét.
♦♦♦
Quaid ismét felébredt.
♦♦♦
Steve elég hamar megtalálta az utat. Mintha rugó lökte volna lépteit,
ahogy megindult a Pilgrim Street irányába. Úgy érezte magát ebben a
csiricsáré ruhában, a bő nadrágban, az ormótlan bakancsban, akár egy
bohóc. Komikus látványt nyújthat, nem igaz? Még ő maga is elnevette
magát, annyira viccesnek találta.

40
 A szél rávetette magát, megborzongatta, összekócolta haját. A
szemgolyóit annyira hidegnek érezte, mintha jégkockákat hordozna a
szemüregeiben.
Futásnak eredt, ugrált, táncolt, szökellt az utcán, fehéren a fényben,
feketén a sötét részen. Most látsz, most nem látsz. Most látsz, most…
♦♦♦
Quaidet nem a szokásos rémálma ébresztette fel. Most zajt is hallott.
Határozott neszezést.
A hold már elég magasan járt ahhoz, hogy fénye bekússzon az
ablakon, ki az ajtón, és rávetüljön a lépcsőre. Nem kellett felkapcsolni a
villanyt. Látott annyira, amennyire kellett. A lépcső teteje üres volt,
mint mindig.
Aztán az alsó lépcső megnyikordult, alig észlelhetően, mintha csak
egy lélegzet hullott volna rá.
Quaid ekkor megismerte a rettegést.
Újabb nyikordulás, ahogy az alsó lépcsőn közeledett felé az ő
képtelen rémálma. Alomnak kell lennie! Végül is tudja, hogy nincsenek
itt bohócok, nincsenek baltás gyilkosok! Mi más lehetne az az abszurd
látomás, mely oly sok éjszakán át felriasztotta, ha nem álom?
Mégis, talán létezhetnek olyan álmok, melyek már annyira
képtelenségek, hogy valósággá válhatnak.
Nincsenek itt bohócok, mondta magának, ahogy ott állt, rámeredve
az ajtóra, a lépcsőre és a bevetülő holdfényre. Quaid csak törékeny
elméket ismert meg, oly gyengéket, melyek nem adtak neki semmiféle
támpontot az ilyesfajta pánik természetét, eredetét vagy elhárítását
illetően, ami most eluralkodott rajta. Mindössze csak annyit tettek,
hogy összeroppantak, porrá hullottak, amikor a rettegés legcsekélyebb
jelével szembekerültek.
Tudta, hogy nincsenek itt bohócok, soha nem is voltak, soha nem is
lesznek.
Ekkor megjelent: egy bolond arca. Szinte mészfehér a holdfényben,
ifjúi ábrázata tele horzsolásokkal, borostás és puffadt, mosolya széles,
akár egy vigyorgó gyermeké. Beharapta ajkát izgalmában. Vér csorgott
az alsó ajkából, és a fogínye csaknem fekete volt a vértől. Mégis itt a

41
bohóc. Még bő, lötyögős ruhái is vitathatatlanul bohócra vallottak,
annyira nem illettek egymáshoz, annyira szánalmasak voltak.
Csak a balta nem illett a mosolyhoz.
Megcsillant rajta a holdfény, ahogy a megszállott kicsinyke
vágómozdulatot tett vele, apró, fekete szemében pedig izgalom
csillogott a rá váró mókától.
Már majdnem a lépcső tetején járt, megállt, és mosolya egy
pillanatra sem fakult ki, ahogy rámeredt a rettegő Quaidre.
Quaid lába megadta magát. Térdre roskadt.
A bohóc fellépett még egy lépcsőfokot, szökdécselt is eközben,
tekintetét Quaidre szegezte, s egyfajta nyájas rosszindulat csillogott
benne. A balta előre-hátra libegett fehér kezében, mintha a gyilkos
csapás kicsinyített verzióját gyakorolná.
Quaid felismerte.
A tanítványa volt: a kísérleti nyúl, akit átformált önmaga
leglidércesebb rémálmává.
Ő. Pont ő! A siket fiú.
Most még jobban ugrált a bohóc, és mély torokhangot hallatott,
mintha valami fantasztikus madár kurrogna. A balta mind szélesebb és
szélesebb íveket írt le a levegőben, s mindegyik halálosabb volt, mint
az előző.
– Stephen! – szólította meg Quaid.
A név semmit sem jelentett Steve számára. Ő csak a szájnyílást látta.
A száj becsukódik. Talán adott hangot: talán nem. Nem számít.
A bohóc újabb torokhangot hallatott, és a feje fölé lendítette két
kézre fogott baltáját. Ugyanekkor szédült kis táncikálása vad rohammá
gyorsult, ahogy a baltás gyilkos átugrotta az utolsó két lépcsőfokot, és
berontott a hálószobába, bele a fénybe.
Quaid elfordította testét, hogy elkerülje a gyilkos csapást, de nem
elég gyorsan és nem elég kecsesen. A penge süvítve szelte a levegőt,
hátulról érte a karját, merőlegesen elcsúszott a deltaizmán, szétzúzta a
karcsontját, és jókora, borzalmas sebet vágott az alkarján, alig hibázva
el az artériát.
Quaid sikoltozását tíz házzal távolabb is hallani lehetett volna, már
persze ha nem csak romok árválkodnak ott. Nem volt senki, aki

42
meghallotta volna. Nem jöhetett senki, hogy lerángassa róla a gyilkos
bohócot.
A balta, alig várva, hogy végezhesse dolgát, úgy csapott le Quaid
combjára, mintha egy farönköt darabolna. Nyolctíz centi mély sebek
tátongtak, feltárva a filozófus fénylő húsát, izmait, csontját,
csontvelejét. A bohócnak mindegyik csapás után rángatnia kellett a
baltát, hogy ki tudja húzni, és az áldozat teste úgy imbolygott, akár egy
bábu.
Quaid sikoltozott. Quaid könyörgött. Quaid hízelgett.
A bohóc egy szavát sem hallotta.
Csak a fejében lévő hangokat hallotta: a zúgást, a hörgést, a
sziszegést, a süvítést. Oda menekült, ahonnan nem rángathatta ki
semmilyen észérv vagy fenyegetés. Ahol szívének dübörgése adta a
basszust, és csörgedező vére cifrázta a zenét.
Hogy táncolt ez a süket fiú, táncolt, akár egy eszelős, látván kínzóját
úgy tátogni, akár egy hal, ahogy elfajzott intelligenciája végleg
elcsendesedett! Hogy fröcsögött a vér! Hogy ömlött és lövellt szerte –
akár egy szökőkút!
A kis bohóc nevetett ezen a mókás látványon. Ez itt az esti előadás,
gondolta. A balta mindvégig a barátja maradt, éles és bölcs. Vág
hosszában, keresztben, csontokat zúz, csonkol, és mégis, élve tudják
tartani ezt az embert, ha elég ügyesek, élve sokáig, nagyon sokáig.
Steve boldog és együgyű volt, akár egy bárány. Még előttük állt az
éjszaka, és a fejében lüktető zene diktálta a ritmust.
És Quaid tudta, amikor belenézett a bohóc üres tekintetébe a
levegőben szétspriccelő véren át, hogy létezik sokkal rosszabb dolog is
a rettegésnél. Rosszabb még a halálnál is.
A fájdalom, amit remény sincs csillapítani. Élet, mely nem akar
kihunyni, hiába könyörög a tudat a testnek, hogy adja már fel. És a
legrosszabb, hogy az álmok valóra válhatnak.

43
 POKOLI
VERSENYFUTÁS

Maga a Pokol jött fel London utcáira és tereire azon a

szeptemberen, jeges fuvallatával, a Kilencedik Bugyor legmélyéről;
fagyosságát még az indián nyár bágyasztó hősége sem enyhíthette.
Ugyanolyan gondosan szőtte terveit, mint bármikor, szövevényes,
fortélyos terveket. Ez alkalommal talán egy kicsit még jobban
kidolgozta, mint máskor, kétszer-háromszor is ellenőrzött minden apró
részletet, hogy biztosítsa győzelmét ebben a végzetes játszmában.
Mindig is megvolt benne a versenyszellem; ezerszer és ezerszer is
megmérkőzött az élettel az évszázadok során, néha nyert, de többnyire
veszített. Végül is, a fogadások segítették leginkább. Az emberek
alapvető vetélkedési ösztöne, alkudozási és fogadási vágya nélkül a
Pandemonium már rég elbukott volna, új lakók nélkül. Tánc, agár- vagy
hegedűverseny – a sötét erőknek mindegy volt; bármiféle játékban,
amiben csak lehetett, megfelelő fortéllyal mindig szert tudott tenni egy-
két lélekre. Hát ezért jött fel Londonba a Pokol azon a ragyogó,
felhőtlen napon: versenyt futni, nyerni, és ha lehetséges, elegendő
lelket kárhozatba rántani egy újabb korszakig.
Cameron a rádióját próbálta behangolni; a kommentátor hangja hol
felhangosodott, hol pedig elhalkult, mintha az Északi-sarkról beszélne,
nem a Szent Pál-katedrálistól. Még jó félóra volt a verseny kezdetéig,
de Cameron hallani akarta a felvezető kommentárt is, hallani, mit
mondanak az ő fiáról.
– ...feszült hangulat… valószínűleg több tízezren tolonganak az
útvonal mentén…

44
 A hang elenyészett. Cameron káromkodott, és addig játszadozott a
tárcsával, míg a nagyokosok hangja vissza nem jött.
– …azt mondják, ez az év versenye, és micsoda nap ez! Ugye, Jim?
– Úgy bizony, Mike…
– A nagy Jim Delaney az, akinek a hangját hallják a magasból.
Madártávlatból fogja közvetíteni a verseny alakulását, ugye, Jim?
– Úgy bizony, Mike…
– Nos, úgy tűnik, valamiféle mozgolódás kezdődött, a versenyzők
felsorakoznak a rajtvonal mögött. Nick Loyert látom hármas
rajtszámmal, és úgy vélem, remek formában van. Azt mondta nekem,
amikor megérkezett, hogy általában nem szeret vasárnap futni, de ez
most természetesen egészen más, mivel ez egy jótékonysági futás, és az
összes bevétel a rákkutatásra megy. Ott van Joel Jones, aki aranyérmet
nyert nyolcszáz méteren, és nagy riválisa, Frank McCloud is futni fog.
És e hírességek mellett kevésbé ismert, új arcokat is láthatunk. Ötös
számmal a dél-afrikai Malcolm Voight s mellette Lester Kinderman, aki
nagy meglepetésre tavaly megnyerte az Osztrák Maratont. És azt kell
mondanom, mindannyian frissnek és fittnek tűnnek ezen a remek,
szeptemberi délutánon. Ennél szebb napot nem is kérhettünk volna,
ugye, Jim?
♦♦♦
Joel rémisztő álmokból ébredt.
– Remek leszel, ne edd magad! – szólt rá Cameron. De ő nem volt
túl jól – émelygést érzett a gyomrában.
Nem verseny előtti izgalmat; ahhoz már hozzászokott, és megtanult
bánni vele. Két ujját lenyomni a torkán, és kiadni magából az
idegességet – ez volt a legjobb gyógymód, amit kitalált rá. Kissé
kellemetlen, de annyi. Csakhogy ez most nem versenydrukk volt, vagy
valami hasonló. Sokkal mélyebben volt – mintha a belei, a gyomra, az
egész lénye fortyogna.
Cameron nem volt túl együtt érző.
– Ez csak egy jótékonysági futás, nem az olimpia – mondta a fiút
méregetve. – Viselkedj érettebben!
Ez volt Cameron technikája. A hangja lágy volt, és behízelgő, de ő
idegesítésre használta. Ezek nélkül a gúnyolódások nélkül nem jöttek
45
volna az aranyérmek, az éljenző szurkolók, a lányrajongók. Az egyik
bulvárlap az olvasók szavazatai alapján a legnépszerűbb fekete arcnak
választotta Joelt Angliában. Jó érzés volt, hogy barátként gondolnak rá
olyan emberek, akikkel még sosem találkozott; szerette a rajongást,
bármily rövid életűnek bizonyult is az.
– Szeretnek téged – duruzsolta Cameron. – Fene se tudja, miért… de
szeretnek. – Aztán kuncogott saját kegyetlen kis élcén. – Minden
rendben lesz, fiú. Menj, fuss az életedért!
Most, a verőfényes napsütésben Joel végigmérte vetélytársait, és
valamivel derűlátóbb lett. Kinderman állóképessége lenyűgöző, de
közepes távokon nem tud jól hajrázni. A maratoni táv technikája
egészen más. Ráadásul rövidlátó; szódásüveg vastagságú, vaskos
keretes szemüveget viselt, amiben úgy nézett ki, mint egy béka. Nem
veszélyes. Loyer? Nagyon jó, de ez nem az ő távja. Ó gátfutó, s bár
néha indult sprintszámokban is, a négyszáz méter volt a maximuma, s
még azt se nagyon kedvelte. Voigth, a délafrikai? Nos, róla nem tudott
túl sokat. Ránézésre jó formában lehet, s ha valakire, őrá érdemes lesz
odafigyelni, nehogy meglepetést okozzon. De az igazi vetélytársat ezen
a versenyen McCloud jelenti. Joel három alkalommal is versenyzett
már Frank „Villám” McCloud ellen. Kétszer sikerült legyőznie, s a
második helyre szorítania, de a harmadik alkalommal (sajnálatos
módon) megfordult a sorrend. És Frankié fiúnak volt oka a
visszavágásra, főként az olimpiai veresége miatt; nem igazán örült az
ezüstnek. Frank az, akire oda kell figyelnie. Jótékonysági futás, vagy
sem, McCloud mindent belead majd, a nézők kedvéért és büszkeségből.
Máris elfoglalta a rajtpozíciót, és szinte a fülét hegyezte. Villám
Frankié az igazi ellenfél, semmi kétség.
Egy pillanatra Joel elkapta Voight tekintetét, ahogy őt bámulta. Ez
szokatlan. A versenyzők csak ritkán néznek egymásra a verseny előtt,
egyfajta babonából és szemérmességből. A fickó fakó képű volt,
enyhén kopaszodott. Látszólag harmincasnak tűnt, de a fizikuma
fiatalabbnak mutatta. Hosszú lábak, nagy kezek. A tagbaszakadt test
valahogy nem illett apróbb fejéhez. Amikor a tekintetük találkozott,
Voight elfordult. A nap fénye megcsillant vékony nyakláncán, melyről
míves aranykereszt lógott az álla alatt.

46
 Joel is magán viselte saját szerencsehozó talizmánját. A gatyája
derekába dugva hordta anyja hajfürtjét, melyet öt éve, az első versenye
előtt font be. Anyja egy évvel később hazatért Barbadosra, és ott halt
meg. Mérhetetlen bánat, leírhatatlan veszteség. Cameron nélkül
összeomlott volna.
♦♦♦
Cameron a katedrális lépcsőjéről figyelte az előkészületeket. Úgy
tervezte, hogy megnézi a rajtot, aztán biciklire pattan, és a rakparton
leszáguld a célvonalhoz. Jóval a versenyzők előtt oda fog érni, s közben
rádión követi a verseny alakulását. Eddig jól alakult a nap. Joey remek
formában van, a hányingere ellenére is, és ez a futás a legpompásabb
módja, hogy versenyhangulatban tartsa őt anélkül, hogy túlfeszítené.
Tekintélyes táv ez, persze, át a Ludgate-köröndön, végig a Fleet
Streeten, a Temple Bar mellett le a partra, aztán átvágva a Trafalgar
sarkánál, le a Whitehallon a Parlamentig. De ez jó tapasztalat Joelnek,
és bár kissé megerőltető, hasznára fog válni. Egy hosszútávfutó rejtezik
a fiúban, és Cameron tudta ezt. Sprinterként nem vált be, ahhoz nem
volt elég gyors. Időre és távolságra van szüksége, hogy megtalálja saját
tempóját, hogy felvegye a ritmust, és kialakítsa saját taktikáját. A
nyolcszáz méternél hosszabb távokon valóságos őstehetségnek
számított: léptei a lehető legenergiatakarékosabbak, ritmusa szinte
tökéletes. Bátorságának köszönhette olimpiai aranyát, és a bátorsága
segítette győzelemhez újra meg újra. Ez különböztette meg Joelt
másoktól. Egy sereg technikailag felturbózott kölyök tűnt fel s tűnt el;
bátorság nélkül a képességeik szinte semmit sem jelentettek.
Kockáztatni, amikor megéri, futni, szinte már vakon a fájdalomtól, ez
volt Joel különlegessége, és Cameron tudta ezt. Szeretett úgy gondolni
erre, hogy ez egy kicsit neki is köszönhető.
Ma azonban a srác nem tűnt túl boldognak. Cameron valami
nőügyre tippelt. A nőkkel mindig baj van, főként akkor, ha valaki ilyen
aranyifjú hírnévre tett szert, mint Joel. Próbálta elmagyarázni neki,
hogy bőven lesz még ideje kiélvezni az életet, amikor a karrierje
leáldozik, de Joel nem volt a cölibátus híve, és Cameron nem is tudta
hibáztatni emiatt.

47
 A pisztoly a magasba emelkedett, és eldörrent. Kékesfehér füst
követte a tompa pukkanást. A durranás felrebben-tette a galambokat a
Szent Pál kupolájáról, és szárny csattogtatva röppentek fel
félbeszakított miséjükből.
Joel remekül kapta el a rajtot. Tisztán, elegánsan, jó tempóban.
A tömeg azonnal szajkózni kezdte a nevét; hátulról, oldalról,
mindenfelől rázúdult a szerető lelkesedés szele.
Cameron megnézte az első húsz-huszonöt métert, ahogy kialakult a
futók sorrendje. Loyer állt az élre, bár Cameron nem volt biztos abban,
hogy önszántából-e, vagy csak a véletlen sodorta oda. Joel
harmadikként trappolt, közvetlenül McCloud mögött. Nyugi, kölyök,
mormolta Cameron, és elillant a rajtvonaltól. Biciklijét a Páternoszter
soron láncolta le, mely a tértől gyalog alig egy percre volt. Mindig is
gyűlölte a kocsikat: istentelen járművek, keresztényekhez nem méltó,
embert nyomorító eszközök. A biciklin önmagad ura vagy. Mi többet
kérhet ennél az ember?
– Micsoda szuper rajt! Csodás verseny ígérkezik! Már átvágtak a
téren, és a tömeg őrjöng. Valóban népszerűbb az Európa-bajnokság,
mint egy ilyen jótékonysági futás? Te hogy látod ezt, Jim?
– Nos, Mike, rengeteg embert látok tolongani végig a Fleet Street
mentén, és a rendőrség arra kért, mondjam be, senki ne próbáljon
kocsival jönni a verseny helyszínére, hiszen az összes utat lezárták a
rendezvény miatt, és aki autóval jön, úgysem juthat át.
– Ki vezeti a futamot jelen pillanatban?
– Nos, Nick Loyer szaporázza jelenleg az élen, bár természetesen
mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy nagy taktikai csatára
számíthatunk ezen a távon. Középtávnál több, maratoninál kevesebb,
de a versenyzők mind remek taktikázok, és mind arra próbálnak
törekedni, hogy átengedjék valaki másnak a vezető pozíciót ebben a
stádiumban.
Cameron mindig is azt mondogatta: engedd, hogy mások is hősök
lehessenek.
Nehezen elsajátítható lecke ez, jött rá Joel. Amikor a pisztoly
eldördül, nehéz nem az élre törni, kibuggyanni, akár egy forrás a
sziklákból. Mindent kiadva az első kétszáz méteren, semmit nem
tartalékolva a végére.
48
 Könnyű hősnek lenni, szokta mondogatni Cameron. De az nem túl
okos, egyáltalán nem okos dolog. Ne vesztegesd az időd
feltűnősködésre, hagyd a szuperhősöket, hadd villogjanak. Tapadj az
élbolyra, de maradj le egy kicsit! Sokkal jobb, ha a végén téged
éljeneznek győztesként, mintha szimpatikus vesztesnek tartanak.
Győzz! Győzz! Győzz!
Mindenáron. Szinte bármi áron!
Győzz!
Az az ember, aki nem akar nyerni, nekem nem barátom, szokta
mondogatni. Ha csupán azért versenyzel, mert szereted a kihívást,
szereted a sportot, engedd át másnak a győzelmet! Csak a kisiskolás
kölykök hisznek abban a szarságban, hogy a sportban a részvétel a
fontos, nem a győzelem. A vesztesek nem részesülnek az örömben, fiú.
Mit mondtam?
A vesztesek nem részesülnek örömben.
Légy barbár! Tartsd be a szabályokat, de feszegesd a korlátokat!
Használj ki minden lehetőséget! Ne hagyd, hogy valami kurafi
meggyőzzön bármi másról! Azért vagy itt, hogy nyerj! Mit mondtam?
Nyerni kell!
A Páternoszter soron az üdvrivalgás már elhalkult, és a magas
épületek leárnyékolták a napot. Szinte már hideg volt itt. A galambok
még mindig odafent keringtek, nem bírtak leszállni, miután
felriasztották őket. Ők voltak a sötét, kis zsákutca egyetlen lakói. Úgy
tűnt, mintha az egész világ kitódult volna a versenyt nézni.
Cameron kilakatolta a biciklijét, zsebre vágta a láncot meg a lakatot,
és nyeregbe pattant. Ötvenes létemre remek kondiban vagyok,
gondolta, dacára, hogy megszállottja volt az olcsó cigarettáknak.
Bekapcsolta a rádiót. Rossz volt a vétel, leárnyékolták az épületek;
csupa sistergés és sercegés. Félreállt a biciklijével, és próbálta
behangolni a csatornát. Valamicskével jobb lett.
– …és Nick Loyer máris kezd lemaradni…
Ez gyorsan ment. Tekintve, hogy Loyer már túljutott legjobbján két-
három évvel. Ideje szögre akasztani a cipőt, és helyet adni a
fiatalabbaknak. Meg kell tennie, bármily fájdalmas is. Cameron
emlékezett, ő hogy érezte magát harminchárom évesen, amikor
rádöbbent, hogy már túljutott legjobb futóévein. Olyan volt, mintha egy
49
lábbal már a sírba lépett volna; hasznos emlékeztető, milyen hamar
elvirágzik és kezd fonnyadni a test.
Ahogy kipedálozott az árnyékból a napfényesebb utcára, egyenruhás
sofőr által vezetett, fekete Mercedes zúgott el mellette, oly sebesen,
akár a szélvész. Cameron csak futólag látta az utasokat. Egyikükben azt
a férfit vélte felismerni, akivel Voight beszélgetett a verseny előtt, egy
nagyjából negyvenes, vékony arcú személyt, olyan keskeny szájjal,
mintha az ajkait sebészetileg eltávolították volna.
Mellette Voight ült.
Bár ez lehetetlennek tűnt, Voight arca derengett elő a foncsorozott
üvegen belülről; még mindig futódresszben.
Cameronnak ez egyáltalán nem tetszett. Öt perccel ezelőtt látta
elrajtolni és futni a dél-afrikait. Akkor ez itt kicsoda? Nyilván egy
dublőr. Valahogy csalásszagot orrontott; bűze az égig csapott.
A Mercedes már el is tűnt a sarok mögött. Cameron kikapcsolta a
rádiót, és teljes erejéből tekerni kezdett a kocsi után. Az enyhe napsütés
megizzasztotta.
A Mercedes némi nehézséggel kanyargott a keskeny utcákon, még
az egyirányú táblákkal sem törődött. Lassú tempója viszonylag
könnyűvé tette Cameron számára, hogy szemmel tarthassa a járművet
anélkül, hogy az utasai kiszúrhatnák őt, bár az erőfeszítéstől lassacskán
szúrni kezdett a mellkasa.
Valamivel nyugatra a Fetter Lane-től, egy árnyéktól rejtett, apró,
nevesincs sikátorban a Mercedes megállt. Cameron meglapult a sarok
mögött, alig húsz lépésnyire a kocsitól. Látta, ahogy a sofőr kinyitja a
hátsó ajtót, és az ajak nélküli férfi meg a Voight-hasonmás kiszállnak,
majd besietnek egy jellegtelen épületbe. Amikor mindhárman eltűntek,
Cameron a falhoz támasztotta biciklijét, és követte őket.
Az utca totál kihalt volt. Ebből a távolságból a tömeg morajlása
csupán mormolásnak hatott. Mintha egy egészen más világ lett volna ez
az utca. Az elsuhanó madarak árnyai, a téglával berakott ablakok, a
lehámlott vakolat, a néma levegőt megülő rothadásbűz. Egy döglött
nyúl hevert a kanálisban, egy fehér nyakú, fekete nyúl, valaki elveszett
kis-kedvence. Legyek dongták körül, hol rárepültek, hol felrebbentek.
Cameron a nyitott ajtó felé óvakodott, olyan gyorsan, ahogy csak
tudott. Mint kiderült, fölöslegesen aggódott, hogy meglátják. A hármas
50
már réges-rég eltűnt a sötét, néma előcsarnokból. A levegő hűvös és
dohos volt. Cameron rettenthetetlen képpel, de némi félelemmel telten
lépett be a vak épületbe. Az előcsarnok tapétája szarszínű volt, akárcsak
a vakolat. Mintha egy bélben sétálna; egy hulla hideg és szaros belében.
Vele szemközt romos lépcső roskadozott; azon nem lehetett feljutni az
emeletre. Tehát nem felfelé mentek, hanem lefelé.
A pincébe nyíló ajtó közvetlenül a használhatatlan lépcső mellett
volt, és Cameron hangokat hallott lentről.
Nincs elvesztegetni való idő, gondolta, és résnyire nyitotta az ajtót,
hogy lebámulhasson a lenti sötétségbe. Fagyos lehelet csapta meg. Nem
csupán hideg, nem nyirkos, hanem mintha egy hűtőajtót nyitott volna
ki. Egy pillanatig azt hitte, valami hűtőházba lépett. Lélegzete
megderesedett az ajkain; fogai összekoccantak.
Most már nem fordulhatok vissza, gondolta, és megindult lefelé a
zúzmarától csúszós lépcsőn. Nem volt vak sötétség. A lépcső alján,
jóval lentebb halvány fény pislákolt, lélektelen világossága csak
majmolta a napot. Cameron vágyódva pillantott vissza a válla fölött a
nyitott ajtóra. Roppant csábító volt a gondolat, hogy mégis inkább
visszaforduljon, de a kíváncsisága kényszerítette, a kíváncsisága tovább
vitte. Nem fordulhatott vissza, mennie kellett lefelé.
A hely szaga betöltötte orrlikait. Sosem volt igazán jó szaglóérzéke,
és az ízlelése még rosszabb, a felesége gyakorta emlékeztette erre.
Szerinte sötétben nem tudna különbséget tenni a fokhagyma és a rózsa
között, és valószínűleg igaza volt. Ám ez az itteni szag jelentett
számára valamit, valamit, amitől beindult a savtermelés a gyomrában.
Kecske. Legszívesebben most és itt a neje képébe vágta volna, hogy
igenis tudja, mi ez, amit érez: kecskeszag.
Már majdnem elérte a lépcső alját, hat-nyolc méter mélységben a
föld alatt. A hangok még mindig távolról hallatszottak, egy második
ajtón túlról.
Apró helyiségben találta magát, melynek randa, fehérre meszelt
falain obszcén graffiti éktelenkedett, főképp szexuális aktusokat
ábrázoló rajzok. A padlón egy hétágú kandeláber; a hét gyertya közül
csupán kettő égett, csöpögősen, szegényes lánggal, szinte kékesen. A
kecskeszag itt még erősebb volt, és keveredett valami vaskos, édeskés
illattal, ami leginkább egy török bordély szagára emlékeztetett.
51
 Két ajtó nyílt a helyiségből, és Cameron jól hallotta, melyiken túlról
folytatódik a beszélgetés. Túlzott óvatossággal átsurrant a csúszós
padlón ahhoz az ajtóhoz, próbálván értelmezni a távoli duruzsolást.
Sürgetést hallott ki belőle.
– …siess már…
– …a megfelelő képességek…
– …gyerekek, gyerekek… Nevetés.
– Hiszem, hogy… holnap… mi mind…
Ismét nevetés.
Hirtelen úgy tűnt, mintha a hangok megfordultak volna, mintha a
beszélők visszafelé indultak volna az ajtó irányába. Cameron tett három
lépést vissza a zúzmarás padlón, csaknem feldöntötte a kandelábert. A
lángok sziszegve fellobbantak, ahogy elhaladt mellettük.
Választhatott: vagy visszamegy a lépcsőn, vagy belép a másik ajtón.
A lépcső végleges visszavonulást jelent: ha felsiet rajta, biztonságban
lesz, de sohasem tudja meg, amiért idejött. Sosem kap magyarázatot
arra, mi ez a hideg, miért kék színűek a lángok, miért a kecskeszag. Az
ajtó jobb lehetőség. Visszasietett, s miközben tekintetét a másik ajtóra
tapasztotta, megküzdött a maróan hideg rézkilinccsel. Némi ráncigálás
után sikerült kinyitnia, és épp akkor sikerült beugrania rajta, amikor a
szemközti ajtó kitárult. A két mozgássor tökéletes szinkópát alkotott.
Isten segítette.
Az ajtó jóformán még be sem zárult mögötte, máris rádöbbent, hogy
hibát követett el. Isten mégsem segítette.
Jéghideg tűk szúródtak a fejébe, a fogaiba, a szemébe, az ujjaiba.
Úgy érezte, mintha tök csupaszon behajították volna egy jéghegy
közepébe. A vére megdermedt az ereiben, nyála megkristályosodott a
nyelvén, orrában keményre fagyott a takony. A hideg elbánt vele:
megfordulni sem bírt.
Mozdulni is csaknem képtelenül valahogy előkotorta öngyújtóját az
ujjaival, melyek annyira dermedtek voltak, hogy azt sem érezte volna
meg, ha levágják.
A fém öngyújtó hozzáragadt a tenyeréhez, ujjain meg-zúzmarásodott
az izzadtság. Próbálta meggyújtani, hogy leküzdje vele a sötétséget,
hogy leküzdje a hideget. Apró lángocska gyulladt, serkent fél életre.

52
 A hely hatalmas volt: egy jégbarlang. A falai, a mennyezete
jégkéregtől borítottan sziporkázott és fénylett. Lándzsaszerű jég
sztalaktitok függtek a feje fölött. A padló, melyen állt, enyhén lejtett a
terem közepén tátongó lyuk felé. Másfél-két méter átmérőjű nyílás
lehetett, melynek peremét és falait oly vastagon borította a jég, akárha
egy folyó fagyott volna meg, miközben lefelé zúdult a sötétségbe.
A Xanadu jutott eszébe, a vers,1 amit betéve tudott:
Látomások egy másik Albionról…

„Hol a szent folyó, az Alph

Mélységes barlangokon át
Egy naptalan tengerbe tart.”

Ha valóban létezik tenger odalenn, az egy fagyott óceán. Az örökös

halál.
Mindössze annyit tehetett, hogy mereven tartotta magát, nehogy
lecsússzon az ismeretlen mélységbe nyíló lyuk felé. Az öngyújtó lángja
megreszketett, ahogy egy jeges légáramlat kioltotta.
– Francba! – sziszegte Cameron, és belebámult a sötétségbe. Hogy a
szitokszót hallotta meg a kinti hármas, vagy isten hagyta sorsára őt e
pillanatban, és vette rá őket, hogy kinyissák az ajtót, azt sosem tudta
meg. De az ajtó kivágódott, és a jeges szélroham ledöntötte Cameront a
lábáról. Túlságosan dermedt és zsibbadt volt ahhoz, hogy bármit is
tegyen ellene, a jeges padlóra roskadt, ahogy kecskeszag töltötte be a
termet.
Cameronnak sikerült félig odafordulnia. Voight dublőre állt az
ajtóban, meg a sofőr és az a harmadik férfi a Mercedesből. Ez utóbbi
bundát viselt, amit nyilván több kecskebőrből készítettek. A paták és a
szarvak ott lógtak a testén. Barna és ragacsos vér borította a szőrmét.
– Mit keres maga itt, Mr. Cameron? – kérdezte a kecske-bundás.
Cameron alig bírt megszólalni. Az egyetlen érzés, ami megmaradt a
fejében, egy kínzó szúrás volt a homloka közepén.

1
1. Sámuel Taylor Coleridge: Kubla kán.

53
 – Mi a pokol ez? – préselte ki alig mozgó, dermedt ajkain.
– Pontosan az, Mr. Cameron – felelte a férfi. – Ez itt a Pokol.
♦♦♦
Ahogy elfutottak a St. Mary-le-Strand mellett, Loyer hátrapillantott,
és megbotlott. Joel, aki három méterrel az élboly mögött trappolt, tudta,
hogy a fickó feladja. Ennyire hamar? Valami nem stimmel. Visszafogta
lépteit, hagyta, hogy McCloud és Voight leelőzze. Nem kell sietni.
Kinderman jócskán lemaradt mögöttük, képtelen volt tartani a lépést
ezekkel a gyors fiúkkal. Ő a teknősbéka ebben a versenyben, ez
nyilvánvaló. McCloud leelőzte Loyert, aztán Voight is, majd Jones és
Kinderman úgyszintén. A légzése hirtelen cserbenhagyta a fickót, a
lábait ólomnak érezte. És ami még rosszabb, érzékelte a makadámút
recsegő, csikorgó kavicsait a futócipője talpa alatt, és ujjai
szófogadatlan kölykökként keresték a lehetőséget, hogy
megérinthessék. Úgy tűnt, rajta kívül ezt senki más nem teszi. A tömeg
egyre csak morajlott, miközben ezek a megtévesztő kezek lecsaptak a
makadámra, és őt is magával rántották. Kimerülten hanyatlott a holt
karokba, fiatalsága megbicsaklott, ereje elfogyott. A halott kezek még
azt követően is rángatták, cibálták, hogy az orvosok felnyalábolták,
megvizsgálták és benyugtatózták.
Ő persze tudta, miért hever ott a forró kőzúzalékon, miközben
vizsgálgatták. Mert hátranézett. Ezért futottak el mellette. Mert
hátranézett…
– És Loyer szenzációs bukását követően a verseny még
izgalmasabbá vált. Frank „Villám” McCloud megnyújtja lépteit, és
messze maga mögött hagyja az új fiút, Voightot. Joel Jones még jobban
leszakadva, nagyon úgy tűnik, ő egyáltalán nem bírja tartani a lépést az
élbollyal. Mit gondolsz, Jim?
– Nos, úgy tűnik, ő máris kifulladt, vagy esetleg arra számít, hogy a
vetélytársak ki fognak dőlni előle. Ne feledjük, számára új ez a táv…
– Így igaz, Jim…
– Lehet, hogy emiatt ennyire óvatos. Meglehet, még az is jelentős
erőfeszítést követel tőle, hogy megtartsa jelenlegi harmadik helyét.

54
 Joel szédelgett. Egy pillanatig, ahogy nézte, mint adja fel Loyer a
versenyt, úgy hallotta, mintha hangosan imádkozna. Istenhez
könyörögve kegyelemért. Ő volt az egyetlen, aki hallotta szavait.
– Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a
gonosztól, mert te velem vagy; a te botod és vessződ…
A nap egyre forróbban tűzött, és Joel érzékelni kezdte, mint
lankadnak végtagjai. A salakon való futás alaposan igénybe veszi a
lábat, az izületeket. Annyira persze nem, hogy az ember imába fogjon.
Megpróbálta kiverni az elméjéből Loyer kétségbeesett szavait, és csakis
az előtte álló feladatra koncentrálni.
Jókora táv állt még előtte, a verseny a feléhez sem ért. Bőséges idő,
hogy beérje a hősködőket: bőséges idő.
Miközben futott, agya gépiesen keresgélte azokat az imákat, amikre
az anyja tanította, amiket használhatna szükség esetén, de az eltelt évek
alatt mind kitörlődtek: nyomtalanul eltűntek.
♦♦♦
– A nevem – csikorogta a kecskebundás férfi – Gregory Burgess.
Parlamenti képviselő vagyok. Nemigen ismer. Kerülöm a hírverést.
– Képviselő?
– Igen. Független. Nagyon független.
– Az ott Voight testvére?
Burgess odapillantott Voight hasonmására. Az a fickó még csak nem
is reszketett, dacára az átható hidegnek, pedig csak egy laza trikót és
sportgatyát viselt.
– Testvére? – visszhangozta Burgess. – Nem, dehogy. Ő az én…
hogy is mondják? Famulusom.
Ez a kifejezés elég vészjóslóan hangzott, de Cameron nem volt túl
művelt. Mi is az a famulus?
– Mutasd meg neki! – parancsolta Burgess nagystílűen.
Voight arca megremegett, bőre hullámzott, ajkai felgörbültek
ínyéről, fogai fehér viasszá olvadtak, mely leomlott garatján, ami most
csillogó, ezüst oszlopcsarnoknak hatott. Arca immár egyáltalán nem
tűnt emberinek, még csak nem is emlősnek. Mintha kések alkotnák,
pengék csillogtak az ajtón túlról belibegő gyertyafényben. Alig
formálódott meg ez a bizarrság, máris újra változni kezdett, a kések
55
elolvadtak és besötétedtek, szőrösödni kezdett, szemek formálódtak
benne, és léggömb méretűre dagadtak. Antennák sarjadtak ebből az új
fejből, rágok türemkedtek elő a képlékeny pépből, aztán
megformálódott egy méhfej; hatalmas és tökéletesen aprólékos méhfej
billegett Voight nyakán.
Burgess nyilvánvalóan élvezte a bemutatót; tapsra ütötte kesztyűs
kezét.
– Mindketten famulusok – mondta a sofőrre mutatva, aki levette a
sapkáját, és hagyta, hogy dús, göndör gesztenyebarna haja a vállára
hulljon. Megindítóan gyönyörű volt, egy olyan arc, amiért az ember az
életét adná. De csupán illúzió, akárcsak a másik. Semmi kétség,
végtelen számú személyiséggé formálódhat.
– Természetesen mindketten az enyémek – szögezte le Burgess
büszkén.
– Mi? – Cameron mindössze ennyit bírt kinyögni; remélte, hogy
ezzel összefoglalta a fejében keringő összes kérdés lényegét,
– Én a Poklot szolgálom, Mr. Cameron. S ezért cserébe a Pokol is
szolgál engem.
– A Pokol?
– Ön mögött a kilencedik bugyor egyik bejárata látható. Ismeri
Dante művét, feltételezem.

„Itt Dis és itt a hely, hol kell valóban,

hogy bátorsággal magadat övedzed. „2

– Miért van itt?

– Versenyezni. Vagyis, tulajdonképpen a harmadik famulusom
versenyez. Most nem győzhetik le. Ez most a Pokol nagy lehetősége, és
senki nem orozhatja el tőle a fődíjat.
– A Pokol – visszhangozta ismét Cameron.
– Hisz benne, ugye? Maga jó keresztény. Még imádkozik is evés
előtt, ahogy az az istenfélő lelkekhez illik. Félnek, hogy megfulladnak a
vacsorától.

2
Dante: Isteni színjáték. Ford. Babits Mihály.

56
 – Honnan tudja, hogy imádkozom?
– A felesége mondta. 0, a felesége nagyon előzékeny ám, ha önről
kell beszélnie, Mr. Cameron; igazán megnyílt nekem. Roppant
szolgálatkész. Úgy vettem észre, született kritikus. Oly rengeteg…
információval látott el. Maga hithű szocialista, ugye, akárcsak az apja?
– Hogy jön ide a politika?
– Ó, a politika mindennek a középpontja, Mr. Cameron. Politika
nélkül zűrzavar lenne úrrá rajtunk, nem igaz? Még a Pokolnak is
szüksége van rendre. A kilenc bugyor: a bűnhődés hierarchiája.
Pillantson csak le, láthatja saját szemével!
Cameron érzékelte a mögötte lévő lyukat; oda sem kellett fordulnia.
– Mi a rend hívei vagyunk, tudja. Nem a káoszé. Az csak a menny
propagandája. És tudja, mit fogunk nyerni?
– Ez egy jótékonysági futás.
– A jótékonyság számít legkevésbé. Mi nem azért futunk, hogy
megmentsük a világot a ráktól. Azért szálltunk versenybe, hogy mi
kormányozzunk.
Cameron részben már kezdte felfogni a lényeget.
– Kormányozni?
– Minden évszázadban megrendezzük ezt a versenyt a Szent Pál-
katedrálistól a Westminster-palotáig. Gyakran az éjszaka közepén,
hírverés nélkül, nézők nélkül. Ma azonban fényes nappal zajlik, ezrek
szeme előtt. Ám bármily körülmények övezik is, ez mindig ugyanaz a
futam. A maguk atlétái a mienk ellen. Ha maguk győznek, újabb száz
év demokrácia. Ha viszont mi nyerünk… mint ahogy várhatóan így is
lesz… eljő a világvége.
Cameron rezgéseket érzékelt a háta mögött. Burgess arckifejezése
nyomban megváltozott; magabiztos ábrázata elsötétült, önelégültségét
ideges pislogás váltotta fel.
– Hohó – mormolta, és két kezével madárszárnyként csapkodott. –
Úgy tűnik, nagyobb hatalmak figyelmére számíthatunk. Mily
kitüntető…
Cameron megperdült, és lebámult a lyuk peremén túlra. Nem azért,
mert győzött a kíváncsisága. Hanem mert uralták az akaratát; látnia
kellett mindazt, ami látható volt.

57
 Jeges légáramlat tört elő a homályos nyílásból, és látta, ahogy az
akna mélyéről egy alak közeledik. A mozgása egyenletes volt, és fejét
hátravetve bámult felfelé a világra.
Cameron hallotta szuszogását, látta, mint nyílnak és zárulnak arcán a
sebek a homályban; olajosan fénylő csontok csattantak össze és
kattannak szét, akár a rákollók.
Burgess térdre roskadt, két famulusa hasra vetette magát mellette, és
arcukat a padlóhoz nyomták.
Cameron tudta, nem lesz ennél jobb lehetősége. Zsibbadt
végtagokkal feltápászkodott, és Burgess felé támolygott, aki behunyta a
szemét, miközben tiszteletteljes imáját mormogta. Inkább csak a
véletlennek köszönhetően, semmint szándékosan, a térde telibe találta
Burgess áll-csúcsát, ahogy elhaladt mellette, és a fickó elterült a
padlón. Cameron kicsúszkált a jégbarlangból, ki a gyertyafényes
terembe.
Mögötte a barlang megtelt füsttel és sistergéssel, és Cameron,
akárcsak Lót felesége, miközben a pusztuló Szodomából menekült,
hátranézett a válla fölött, hogy lássa azt, amit nem lett volna szabad.
A lény ekkor bukkant elő az aknából, szürke formája kitöltötte a
lyukat, s alulról káprázatos ragyogás világította meg. A szeme, mely
mélyen ült elefántszerű fejében, találkozott Cameronéval a nyitott ajtón
át. Olyan volt ez, akár egy csók, mely bekúszott a gondolatai közé a
szemén át.
Nem dermedt sóbálvánnyá. Erővel elfordította kíváncsi tekintetét az
arcról, keresztülcsúszkált a termen, és rohanni kezdett felfelé a lépcsőn,
kettesével-hármasával véve a fokokat, megbotolva, mászva,
bukdácsolva, kapaszkodva. Az ajtó résnyire nyitva maradt. Azon túl a
napfény és a világ várta.
Feltépte az ajtót, és kivetette magát az előtérbe, érezve, hogy a nap
melege máris olvasztani kezdi dermedt izmait. Nem hallott üldözőket a
lépcsőn maga mögött: egyértelmű volt, hogy azok ott túlságosan
megrettentek a testetlen jövevénytől, és nem vetették magukat utána.
Cameron keresztülvonszolta magát az előcsarnokon; reszketett és
vacogott a foga.
De még most sem üldözték.

58
 Odakünn a nap fénye elvakította, és a megmenekülés
felszabadultsága kerítette hatalmába. Soha nem érzett még ehhez
hasonlót korábban. Hogy ily közel állt a halálhoz, és mégis túlélte.
Végül is, Isten mégiscsak vele volt.
Visszabotorkált a biciklijéhez, azzal a feltett szándékkal, hogy
leállítja a versenyt, és mindenről beszámol a világnak…
A bicikli érintetlenül állt ott, ahol hagyta, a kormánya langyos volt,
akár a felesége keze.
Ahogy átvetette rajta a lábát, a pillantás, amit a Pokollal váltott,
ismét fellángolt benne. A teste, mit sem törődve az agyában fellobbanó
lángokkal, egy pillanatig még tette a dolgát, a lábak a pedálra feszültek,
és tekerni kezdtek.
Cameron érzékelte a gyulladást a fejében, és tudta, hogy vége.
Az a pillantás, ahogy visszanézett a válla fölött… mint Lót felesége.
Mint Lót ostoba asszonya…
Villám sistergett a két füle között: gondolatnál is gyorsabban.
A koponyája recsegett, és a fehéren izzó villám kitört agyának
kohójából. Két szeme fekete bogyóvá zsugorodott az üregében, fényt
okádott a szájából és az orrlyukából. A jelenség pillanatok alatt
megfeketedett hústömbbé változtatta, lángok és füst nélkül.
Cameron teste teljesen elszenesedett, mire a bicikli átszáguldott az
úton és belezúgott egy szabóműhely kirakatába, ahol elterült, akárha
csak egy próbabábu lenne, arccal lefelé az elhamvadt öltönyök között.
Nem lett volna szabad hátranéznie.
♦♦♦
A Trafalgar Square-nél lelkes tömeg tolongott. Éljenzés, könnyek,
zászlók. Úgy tűnt, mintha ez a kis verseny valami különleges eseményt
jelentett volna számukra: valamit, aminek az igazi jelentőségét nem is
ismerték. Mégis, valahol a lelkük mélyén érezték a kénkő bűzét, tudták,
hogy az életük a szakadék szélén toporog. Főképp a gyerekek. Az
útvonal mentén loholtak, összefüggéstelen áldásokat harsogtak, az
arcukat félelem torzította el.
Valaki a nevét kiabálta:
– Joel! Joel!

59
 Vagy csak képzelte? Mint ahogy Loyer esdeklését is csupán
fantáziálta, és azt a kifejezést is, ami a magasba emelt csecsemők
arcáról sugárzott az elhaladó futók felé?
Ahogy befordultak a Whitehallra, Frank McCloud magabiztosan
visszapillantott a válla fölött, és a Pokol elkapta.
Hirtelen történt: annyira egyszerűen.
Megbotlott, és egy jeges kéz a mellkasában kiszorította belőle az
életet. Joel lelassított, ahogy beérte. McCloud arca ellilult: az ajka
habzott.
– McCloud! – kiáltotta, és rámeredt vetélytársa vékony arcára.
McCloud felmeredt rá a füstfátyol mögül, ami szürke szemét
okkersárgává változtatta. Joel lehajolt hozzá, és a kezét nyújtotta, hogy
felsegítse.
– Hozzám ne érj! – nyögte McCloud. Szemében az erek kidülledtek
és véreztek.
– Görcs? – lihegte Joel. – Begörcsöltél?
– Fuss, te barom, fussál már! – süvített rá McCloud, miközben a
mellkasában lévő kéz kiszorította belőle az életet. Vér szivárgott
arcának pórusaiból, véres könnyeket sírt. –Fuss! És ne nézz vissza! Az
isten szerelmére, vissza ne nézz!
– Mi van?!
– Fuss, ha kedves az életed!
Nem kérte ezt, hanem parancsolta. Fuss!
Nem az aranyért vagy a dicsőségért. Hanem az életedért. Joel
felpillantott, és rádöbbent, hogy valami nagyfejű lény közeledik
mögötte, hideg leheletét máris a tarkóján érezte. A nyakába szedte a
lábát, és rohant.
– …Nos, nem alakulnak túl jól az események a futók számára, Jim.
Nem sokkal azután, hogy Loyer oly meghökkentő módon feladta, most
Frank McCloud is bukott. Soha nem láttam még ehhez hasonlót. Ám
úgy tűnt, mintha váltott volna pár szót Joel Jonesszal, miközben az
elfutott mellett, úgyhogy talán nincs nagyobb baja.
McCloud már halott volt, amikor hordágyra fektették, és másnap
reggelre elrohadt.

60
 Joel rohant. Jézus, de még hogy! A napfény élesen az arcába vágott,
kifakítva az éljenző arcokat, homályos foltokká mosva a zászlókat.
Csupán a morajlás maradt, átitatva emberi érzelmekkel.
Joel ismerte ezt az érzést, ami rátört; ezt a fajta zavarodottságot, a
kimerültség és a légszomj velejáróját. Saját öntudata buborékába
zárkózva futott; gondolkodva, verejtékezve, kínlódva önnön akaratából,
önmagáért, erőlködve.
És tulajdonképpen nem is volt annyira rossz ez az egyedüllét. Dalok
töltötték be a fejét: himnuszfoszlányok, édeskés közhelyek szerelmes
dalokból, mocskos rigmusok. A személyisége elenyészett, és álombéli
lénye, az a névtelen és rettenthetetlen, vette át az uralmat.
Előtte, hasonló, fehér fényáradatban, Voight futott. Ő volt az
ellenfél, a legyőzendő lény. Voight a fénylő keresztjével, mely vadul
csillogott a napfényben. Legyőzheti, abban az esetben, ha nem néz
vissza, ha nem néz… a háta mögé!
♦♦♦
Burgess kinyitotta a Mercedes ajtaját, és beszállt. Túl sok időt
vesztegetett el: értékes időt. Már a Parlamentnél kellene lennie, a
célvonalnál, készen a beérkező versenyzők fogadására. El kell játszania
a nagyjelenetét, színlelni a demokrácia nyájas mosolyát. És holnap? Az
már nem lesz oly nyájas.
Tenyere nyirkos lett az izgalomtól, és hajszálcsíkos öltönye még
mindig kecskeszagúan bűzlött attól a bundától, amit a teremben viselt.
Ám ezt nem észlelte senki; vagy ha mégis, nem vallott volna angol
emberre oly modortalanság, hogy a szagot szóvá tegye.
Gyűlölte azt a termet, az örökös jég birodalmát, azt az ásító lyukat
az elhaló, távoli zajokkal. De mostanra már vége lett. Megtette
áldozatát, tanúbizonyságot tett végtelen és szüntelen imádatáról a
mélység felé, és most eljött az idő, hogy learassa jutalmát.
Miközben a kocsi siklott, végiggondolta az összes áldozatot, amit
ambíciójárt hozott. Először a kisebb rendűek: cicák és kiskakasok.
Később rá kellett jönnie, mily nevetségeseknek tartják ezeket a
gesztusokat. Ám kezdetben ő még ártatlan volt: nem tudta, mit kínáljon
fel, és azt sem, hogyan. Ám ahogy teltek az évek teltek, tisztán és
egyértelműen az értésére hozták, mit kérnek, és ő idővel megtanulta,
61
miként adja el a lelkét. Önsanyargatásait tudományosan megtervezték
és makulátlanul kivitelezték, bár mellbimbókat nem kapott, és
gyermeket sem szülhetett. Ám így is megérte a fájdalmat: fokozatosan
emelkedett a ranglétrán. Évfolyamelső az Oxfordon, egy örökké
kívánós feleség, aki még egy priapizmusban3 szenvedő férj álmait is
meghaladná, egy szék a parlamentben, és hamarosan, nagyon is a
közeljövőben maga az ország.
Hüvelykujja kauterizált4 csonkja sajgott, mint máskor is, ha
idegesség tört rá. Óhatatlanul szopni kezdte az egyiket.
♦♦♦
– …nos, immár a végső szakaszában jár ez a valóban pokolinak
bizonyuló versenyfutás, ugye, Jim?
– Naná, de még mennyire. És lassacskán körvonalazódnak az
erőviszonyok. Voight valóban kimagaslik a mezőnyből, és erőfeszítés
nélkül maga mögött hagyja vetélytársait. No persze, Jones azért is
maradt le, mert önzetlen módon leállt Frank McCloudnál, hogy
megnézze, súlyosan megsérült-e, amikor bukott, és hogy szüksége van-
e segítségre.
– És emiatt veszíteni fog?
– Úgy hiszem, igen. Szerintem számára véget ért a verseny.
– Persze, ez egy jótékonysági futás.
– Abszolút. És egy ilyen helyzetben nem az számít, hogy az ember
nyer vagy veszít…
– Te is ezt tetted volna?
– Ezt ám.
– Helyes.
– Nos, immár mindketten látótávolságon belül vannak a
parlamenthez, most, hogy befordultak a Whitehall sarkán.
És a tömeg hevesen biztatja őket, de szerintem ez már veszett fejsze
nyele…
– Ne feledjük, mekkorát hajrázott Svédországban!

3
állandó péniszmerevség
4
kiégetett (orvosilag)

62
 – Bizony, bizony.
– Hátha újra sikerül neki!
♦♦♦
Joel rohant, és a távolság közte és Voight között egyre csökkent. A
férfi hátára koncentrált, tekintete a trikójára tapadt, érezte ritmusát, a
gyengéjét kutatta.
Lassult. Voight nem futott annyira gyorsan, mint ő. Léptei
egyenetlenekké váltak, a kimerültség biztos jelét mutatta.
Beérheti. Ha bátran fut, lehagyhatja.
És Kinderman? Kindermanről megfeledkezett. Anélkül hogy
belegondolt volna, Joel visszapillantott a válla fölött.
Kinderman jócskán lemaradva, egyenletes maratoni futó tempóban
lépkedett. Csakhogy volt valami más is Joel mögött: még egy
versenyző, szinte a sarkában; kísérteties, valóságos óriás.
Elfordította a tekintetét, maga elé meredt, szidta saját ostobaságát.
Minden egyes lépéssel közelebb került Voighthoz. A fickó már jól
láthatóan kezdett kifogyni a szuszból. Joel tudta, hogy beérheti, ha
erősít egy kicsit. El kell feledkezni az üldözőjéről, bármi is az,
elfeledkezni minden másról, csakis Voightra koncentrálni!
De az iménti látványt nem tudta kiverni a fejéből.
„Ne nézz vissza!” – ezt mondta neki McCloud. De már késő;
megtette. Akkor már jobb megtudni, miféle fantom ez.
Ismét hátranézett.
Először semmit sem látott, csak a kocogó Kindermant. Aztán ismét
megjelent a kísérteties futó, és tudta már, mi terítette le McCloudot és
Loyert.
Nem versenyző volt, se nem élő, se nem halott. Még csak nem is
emberi lény. Füstszerű test és ásító sötétség a feje helyén; maga a Pokol
loholt a nyomában.
„Ne nézz vissza!”
A lény szája, már ha száj volt az egyáltalán, kinyílt. A lélegzete,
mely oly fagyos volt, hogy Joel szinte megdermedt tőle, ott kavargott
körülötte. Ezért motyogott imákat Loyer futás közben. Bár az sem
segített; így is utolérte a halál.

63
 Joel elfordult, nem akarta ennyire közelről látni a Poklot, és próbált
nem törődni azzal, hogy a térde váratlanul rogyadozni kezdett.
Most Voight is hátrapillantott. Ábrázata sötét volt, és rettegő: és Joel
valahogy tudta, hogy ő is a Pokolhoz tartozik, az az árnyék pedig nem
más, mint Voight mestere.
– Voight. Voight. Voight. Voight… – ismételgette Joel minden egyes
lépésével.
Voight meghallotta a nevét.
– Fekete fattyú! – hörögte.
Joel megnyújtotta kissé a lépteit. Már alig két méter választotta el a
Pokol futójától.
– Nézz… a… hátad… mögé! – lihegte Voight.
– Látom.
– Ér… ted… jön.
Pusztán hatásvadász szöveg: nem túl nagy súlyú. Ő uralja a saját
testét, vagy nem? És miért félne a sötétségtől? Hiszen a bőre épp olyan
színű. Attól, hogy fekete, ő nem ugyanolyan ember, mint mások? Sőt
talán még emberibb: vérbőbb, izzadósabb, húsosabb. Vaskosabb
karban, combban, fejben. Több erő, több étvágy. Mit tehetne vele a
Pokol? Felfalja? Rossz ízt érzett a szájpadlásán. Megfagyasztja? Ahhoz
ő túlságosan meleg vérű, túlságosan gyors, túlságosan élő.
Semmi sem terítheti le; ő egy barbár, egy úriember modorával.
Sem éjjel, sem nappal, egyáltalán sosem.
Voight már kínlódott: gyötrelme ott vibrált szaggatott légzésében,
rogyadozó lépteiben. Már csupán ötven méter volt hátra a lépcsőig és a
célvonalig, de Voight előnye fokozatosan apadt; a két futó minden
lépésnél közelebb került egymáshoz.
Ekkor vette kezdetét az alkudozás.
– Figyelj… rám!
– Mit akarsz?
– Hatalom… adok neked… hatalmat… csak… hagyd… hogy
győzzünk!
Joel már csaknem mellette rohant.
– Túl késő.
Lábai diadalmasan lökték előre; tudatát mámor töltötte be. Pokol
mögötte, Pokol mellette, de kit érdekel? Csak futnia kell!
64
 Ruganyos léptekkel elhúzott Voight mellett: akár egy olajozott
gépezet.
– Rohadék! Rohadék! Rohadék… – sziszegte a famulus, és arca
eltorzult az erőfeszítéstől. És mintha megreszketett volna az az arc,
ahogy Joel lehagyta. Vagy nem nyúltak meg a vonásai egy pillanatra,
mintha valójában nem is emberi lény lenne, s az illúzió lehullana?
Aztán Voight elmaradt mögötte, a tömeg éljenzett, és a világba
visszatértek a színek. Közel a győzelem. Nem tudta, mit nyer, de csak
maga a győzelem ténye érdekelte.
És ott várta Cameron; a lépcsőn állt egy hajszálcsíkos öltönyt viselő
férfi társaságában, akit Joel nem ismert. Cameron rá nem jellemző
lelkesedést mutatott: mosolygott és ordibált, és szinte Joel nyakába
vetette magát a lépcsőről.
Ő pedig futott a célvonal felé, ha lehetséges, valamicskét még
gyorsított is, s ereje láttán megnyúltak Cameron vonásai.
Aztán úgy tűnt, mintha átváltozna az az arc. A hőség okozta délibáb
volt, hogy a haja csillogott és vibrálni látszott? Nem, pofazacskói
bugyborékolni kezdtek, sötét foltok buggyantak elő, melyek még
sötétebbekké váltak az állán, a nyakán, a homlokán. A haja felfelé
meredt, és hamvasztó fény lobogott fel a fejbőréből. Cameron lángolt.
Cameron égett, még a mosolya is, még ölelésre tárt karja is.
Joelre hirtelen kétségbeesés tört.
Pokol mögötte. Pokol előtte.
Ez nem Cameron. Cameron nincs sehol: tehát Cameron eltűnt.
Érezte a zsigereiben. Cameronnak már vége: és ez a fekete utánzat,
mely rámosolygott és köszöntötte őt, élete végső pillanatait játszotta
újra, a tisztelői kedvéért.
Joel lába megremegett, léptei ritmusa megtört. A tarkójánál hallotta
Voight rettenetesen erőlködő zihálását, közelről, egyre közelebbről.
Egész testén émelygés lett úrrá. Gyomra ki akarta adni magából a
tartalmát, lábai szinte rimánkodtak, hogy összerogyhassanak, agya nem
volt hajlandó gondolkodni, csakis rettegni.
– Fuss! – hajszolta magát. – Fuss! Fuss! Fuss! Ám elöl a Pokol
várta. Hogy rohanhatna ily gonoszság karjaiba?

65
 Voight beérte, már a vállánál járt, és kissé megtaszította, ahogy
leelőzte. El akarta ragadni a győzelmet Joeltől: a cukorkát a
gyermektől.
A célvonal már csak tucatnyi lépésre volt, és ismét Voight futott az
élen. Joel, szinte fel sem fogva, mit művel, odanyúlt, és megragadta
Voight trikóját futás közben. Ezt a csalást mindenki láthatja. De ki a
Poklot érdekli?!
Keményen megrántotta Voightot, a lábuk összeakadt. A tömeg
kettévált előttük, ahogy letértek a pályáról, és közéjük zuhantak. Voight
került felülre.
Joel karja, amivel megpróbálta tompítani esését, össze-csuklott
kettejük súlya alatt. A keze a teste alá gyűrődött, alkarcsontja
belereccsent. Joel egy pillanattal azelőtt hallotta a törött csont
csattanását, mielőtt érzékelte volna a görcsös rándulást; aztán a
fájdalom ordítást csalt ki a szájából.
♦♦♦
A lépcsőn Burgess úgy rikácsolt, mint aki megveszett. Látványos
jelenet volt. Fényképezőgépek kattogtak, kommentátorok
kommentálták.
– Kelj fel! – üvöltötte a férfi. – Kelj már fel!
Csakhogy Joel még mindig markolta Voightot az ép kezével, és a
világ minden kincséért el nem engedte volna.
Együtt hemperegtek a murvában, Joel karja minden fordulásnál
recsegett, és hányinger készült előtörni émelygő gyomrából.
A Voightot megformáló famulus kimerülten lihegett. Soha ezelőtt
nem volt még ennyire fáradt: nem állt készen erre a megpróbáltatásra,
amibe a gazdája kényszerítette. Kezdett kifogyni a béketűrésből,
önuralma vészesen közel került az összeomláshoz. Joel érezte leheletét
az arcában: kecskeszagú volt.
– Mutasd magad! – biztatta.
A lény szeméből eltűntek a pupillák: mindkét szemgolyója teljesen
fehérré vált. Joel felharákolt egy adag slejmet a torkában
megsűrűsödött nyálkából, és a famulus képébe köpte.
Az elvesztette önuralmát.

66
 Arca elolvadt. Ami nemrég még húsnak tűnt, most valami egészen
mássá formálódott: szemek, fülek, orr vagy haj nélküli, mindent
elnyelő, fekete szájjá.
Körös-körül a tömeg hátrébb húzódott. Emberek sikoltoztak; többen
elájultak. Joel ebből mit sem látott, de elégedetten hallgatta a
sikolyokat. Ez az átváltozás nem csupán az ő javát szolgálta: mindenki
másét is. Hisz' mindenki láthatta az igazságot, a mocskos, kitárulkozó
igazságot.
A száj hatalmas volt, és telis-tele fogakkal, mint valami hihetetlen
külsejű, mélytengeri halé. Joel bal karját az alsó állkapocs alá fonta, és
épp csak hogy sikerült féken tartania, miközben segítségért kiabált.
Senki sem sietett a segítségére.
A tömeg diszkrét távolságba húzódott, még mindig sikoltoztak, még
mindig bámulták, de képtelenek voltak közbeavatkozni. Csupán egy
látványos küzdősport volt ez számukra: birkózás az Ördöggel. Nekik
ehhez semmi közük.
Joel érezte, hogy ereje utolja is kezdi elhagyni: már nem lesz képes
túl sokáig féken tartani ezt a vadállati pofát. Kétségbeesetten érezte,
ahogy azok az agyarak a homlokát és az állát karcolják, érezte, mint
vájnak húsába és a csontjába, és végül azt érezte, ahogy rázuhan a fehér
éjszaka, ahogy a pofa szétmarcangolta az arcát.
Amikor a famulus felkelt a hulláról, fogai között még ott lógtak Joel
fejének foszlányai. Úgy tépte le róla az arcot, akár egy maszkot, csupán
véres, rángatózó inakat és izmokat hagyott. Joel száj üregének
maradványaiban nyelvének csonkja vergődött, már nem tudván
szavakká formálni fájdalmát.
Burgesst nem érdekelte, miként mutatkozik meg a világon. Csakis a
verseny számított: a győzelem az győzelem, bárhogy vívják is ki. És
végül is, Jones csalt.
– Ide! – üvöltött rá a famulusára. – Lábhoz! Az feléje fordította
véráztatta pofáját.
– Ide gyere! – parancsolta Burgess.
Alig pár méter választotta el őket: néhány lépés a célig, és megnyeri
a versenyt.
– Ide hozzám! – rikácsolta Burgess. – Futás! Futás! Futás! A
famulus kimerült volt, de felismerte a gazdája hangját.
67
 Trappolni kezdett a cél felé, vakon követve Burgess parancsát.
Még négy lépés. Három…
Kinderman futott el mellette, a célvonal felé. Épp csakhogy.
Kinderman egy lépéssel Voight előtt ért célba anélkül, hogy felfogta
volna, hogy győzött; még a földön heverő szörnyűséget sem látta.
Nem harsant éljenzés beérkezésekor. Nem gratulált neki senki.
A levegő a lépcső környékén elsötétült, és az évszakhoz nem illő
zúzmara jelent meg a levegőben.
Burgess bocsánatkérően rázta a fejét, és térdre hullott.
– Mi urunk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved…
Ilyen ócska trükk. Ily naiv próbálkozás.
A tömeg hátrálni kezdett. Néhányan már futásnak eredtek. A
gyermekek, akik jól ismerték a természet sötét erejét, és elég gyakran
érzékelték, most kevésbé rémültek meg. Kézen fogták szüleiket, és
elterelték őket onnan, akár a birkákat, figyelmeztetve őket, hogy ne
nézzenek vissza, és a szüleik emlékezetében felderengett az anyaméh,
az első alagút, az első fájó kijárat a szentségből, az első rettenetes
csábítás, hogy hátranézzenek és meghaljanak. Emlékeiktől űzve a
gyerekeikkel tartottak.
Csupán Kinderman tűnt közönyösnek. Leült a lépcsőre, a
szemüvegét tisztogatta, győzedelmesen mosolygott, és nem
foglalkozott a dermesztő hideggel.
Burgess, tudván, hogy imái hatástalanok, sarkon fordult, és
bemenekült a Westminster-palotába.
A famulus, immár magára hagyatva, végképp levedletté emberi
álcáját, és igazi képében mutatkozott. Formátlan, amorf alakként
kiköpte Joel Jones undorító ízű húsát – a futó félig megrágott, nyálas
arcát – a murvára a test mellé. Aztán beleolvadt a levegőbe, és
visszatért a Bugyorba, az otthonába.
♦♦♦
A levegő áporodott volt a törvényhozás folyosóin: semmi élet,
semmi segítség.
Burgess ereje gyorsan elapadt, és futásból hamar gyaloglásra váltott.
Súlyos léptekkel vánszorgott a komor falak között, lába alig ütött zajt a
kikoptatott szőnyegen.
68
 Nem igazán tudta, mit tegyen. Egyértelmű, hogy őt hibáztatják majd
kudarcáért, amiért nem készült fel minden eshetőségre, de bízott abban,
hogy kidumálhatja magát a bajból. Bármibe belemegy, amit csak
akarnak tőle, hogy így fizessen hibájáért, amiért nem volt eléggé
előrelátó. Fél fülét, egyik lábát; nincs más vesztenivalója, csak hús és
vér.
De a védelmét alaposan meg kell terveznie, mivel gyűlölik a hibás
logikát. Az életébe kerülhet, ha átgondolatlan kifogásokkal járul eléjük.
Hidegség terjedt mögötte; tudta, mit jelent ez. A Pokol követte őt e
kihalt folyosókon, egészen a demokrácia anyaméhének belsejébe. De
addig életben maradhat, míg nem fordul hátra: amíg lesüti a tekintetét
és a padlót bámulja, vagy hüvelykujj nélküli kezét, nem érheti
bántódás. Ez volt az első lecke, amit megtanult a sötét mélységekkel
kapcsolatban.
A levegő fagyossá vált. Burgess látta maga előtt a lélegzetét, a feje
sajgott a hidegtől.
– Sajnálom – mondta meghunyászkodva üldözőjének. A hang, mely
válaszként érkezett, sokkal szelídebb volt, mint várta.
– Nem a te hibád.
– Dehogynem! – vágta rá Burgess, magabiztosságot merítve a békés
tónusból. – Töredelmesen bevallom, hogy én követtem el a hibát.
Megfeledkeztem Kidermanről.
– Mindannyian követünk el hibákat – felelte a Pokol. – De sebaj,
újabb száz év múltán ismét megpróbáljuk. A demokrácia még
túlságosan új kultusz: még nem vesztette el talmi csillogását. Egy
évszázad múltán már nálunk lesznek a legjobbjaik.
– Igen.
– De te…
– Tudom.
– Nem érdemelsz hatalmat, Gregory.
– Nem.
– De ez nem a világvége. Nézz rám!
– Azt ugyan nem, már ha megbocsátasz.
Burgess ment tovább, súlyos léptek, súlyos léptek után. Maradj
nyugodt, maradj ésszerű!
– Nézz már rám! – kérlelte a Pokol.
69
 – Majd máskor, uram.
– Mindössze annyit kérek, hogy nézz rám. Elvárnék némi tiszteletet.
– Rád fogok nézni, tényleg. Később.
A folyosó itt kétfelé ágazott. Burgess a bal oldali utat választotta; az
tűnt kecsegtetőbbnek. Zsákutca volt.
Burgess megállt, és a falat bámulta. A fagy bekúszott a
csontvelejébe, és hüvelykujja csonkjai rettenetesen sajogtak. Lehúzta
kesztyűit, és keményen szopni kezdte a csonkokat.
– Nézz rám! – kérte az előzékeny hang. – Fordulj meg, és nézz rám!
Mihez kezdhetne most? Vissza kellene vánszorognia a folyosón, és
találni egy alkalmasabb utat, feltételezhetően. Járkálhatna körbe-körbe
addig, míg sikerül valamiféle megegyezésre jutnia a nyomában lévővel,
hogy hagyja őt békén.
Miközben ott álldogált, lehetőségeit fontolgatva, aprócska szúrást
érzett a tarkóján.
– Nézz rám!
Torka összeszorult. Különös csikorgás kélt a fejében; mintha csont
súrlódna csonthoz. Mintha egy kést döftek volna a koponyájába.
– Nézz rám! – parancsolta a Pokol, most utolszor, és Burgess feje
odafordult.
A teste nem. A test továbbra is a zsákutca elzáró fala felé fordulva
állt.
A feje viszont recsegve elfordult képzeletbeli tengelye körül, fittyet
hányva az ésszerűségnek és az anatómiának. Burgess fuldokolni
kezdett, ahogy a nyelőcsöve megcsavarodott önmaga körül, akár valami
húsból font kötél, csigolyája porrá zúzódott, porca rostos péppé.
Szeméből vér csordult, dobhártyái kiszakadtak, és ő azonnal meghalt,
amint belenézett abba az éjfekete, öröklétű ábrázatba.
– Mondtam, hogy nézz rám – csikorogta a Pokol, és ment tovább
zord útján, otthagyva őt álló helyzetben megdermedve, megfejthetetlen
rejtélyként a demokratáknak, amikor majd a Westminster-palotába
jönnek, hogy éles szavakkal csatározzanak.

70
 JACQUELINE ESS AKARATA

ÉS VÉGSŐ AKARATA

Istenem, gondolta, ez nem élet! Nap nap után: ez az unalom, ez a

robotolás, ez a frusztráció…
Krisztusom, imádkozott, engedj ki, szabadíts fel, akár feszíts
keresztre, ha muszáj, de vess már véget a nyomorúságomnak!
Végül, a jótékony eutanázia jézusi áldása híján egy késő márciusi
borús napon kivette a pengét Ben borotvájából, bezárkózott a
fürdőszobába, és felvágta a csuklóján az ereket.
A fülében lüktető zúgáson át erőtlenül hallotta Ben hangját az ajtó
előtt:
– Bent vagy, drágám?
– Menj el! – vélte mondani, de nem tudta, valóban kimondta-e.
– Korábban jöttem, drágám. Gyér volt a forgalom.
– Kérlek, menj el!
Az erőfeszítéstől, amivel megpróbált beszélni, lecsúszott a
vécéülőkéről a fehér csempés padlóra, ahol máris dermedni kezdett
tócsákba gyűlt vére.
– Drágám?
– Menj…
– Drágám!
– …el!
– Jól vagy, szívem?
Már az ajtón zörgetett az a patkány! Hát nem érti, hogy nem tudja
kinyitni? Hogy nem fogja kinyitni?
– Válaszolj, Jackie!

71
 Felnyögött. Nem tudta megállni. A fájdalom ugyan nem volt olyan
rettenetes, mint várta, viszont hatalmába kerítette egy kellemetlen
érzés, mintha jól fejbe rúgták volna. De mégis: Ben már nem állíthatja
le. Most nem. Még akkor sem, ha rátöri az ajtót.
Rátörte az ajtót.
Homályosuló tekintettel nézett fel a férjére: a levegő közöttük olyan
sűrű volt a halál szagától, hogy szinte vágni lehetett.
– Túl késő – vélte mondani.
De tévedett.
♦♦♦
Istenem, gondolta, nem sikerült az öngyilkosság. Nem haltam meg.
A doktor, akit Ben felbérelt mellé, túlságosan, már-már tökéletesen
figyelmes volt. Csakis a legjobbat, fogadkozott, csakis a legjobbat az én
Jackie-mnek!
– Nincs olyan, amit ne hozhatnánk helyre némi odafigyeléssel –
biztosította a doktor.
Miért nem ismered be? – gondolta a nő. Francot se törődsz te az
egésszel! Fogalmad sincs, milyen érzés.
– Gyakran találkozom ilyesféle női problémákkal – közölte
bizalmasan, jól begyakorolt, álrészvéttől csöpögő hangon a doki. –
Szinte járványszerű méreteket öltenek egy bizonyos korosztályban.
Hisz még alig múltam harminc! Mire célzol? Hogy idő előtt
klimaxolok?
– Depresszió, részleges vagy teljes elzárkózás, mindenféle formájú
és fokú neurózisok. Nincs egyedül ezzel, higgye el!
Ó, dehogyisnem! – gondolta. Itt vagyok a fejembe zárva, teljesen
egyedül, és fogalmad sincs, milyen ez!
– Rendbe hozzuk, mire a barika kettőt billent a farkával.
Á, szóval bárány vagyok? Minek néz ez engem? Birkának?
A doktor merengve a falon lógó, bekeretezett okleveleire pillantott,
majd gondosan manikűrözött körmeire, végül az asztalán sorakozó
tollakra és a noteszára. De nem nézett Jacqueline-re. Bárhová, csak őrá
nem.

72
 – Tudom jól – mondta most –, mi mindenen ment keresztül, és az
igazán traumatikus. Egy nőnek vannak bizonyos szükségletei. És ha
azok kielégítetlenek maradnak…
Ugyan, mit tudhatsz te a nők szükségleteiről? Hisz nem vagy nő! –
gondolta.
– Hogyan? – kérdezte a doki.
Hangosan is kimondta volna a gondolatait? Tagadólag megrázta a
fejét. A férfi ismét rátalált saját ritmusára:
– Nem fogom vég nélküli terápiás üléseknek kitenni. Azt ön sem
akarná, nem igaz? Csak némi megnyugtatásra vágyik, és valamire, ami
segít, hogy nyugodtan végigaludhassa az éjszakákat.
Most már veszettül irritálta a pasas. Leereszkedő magatartása
kezdett elviselhetetlenné válni. A mindentudó, mindent látó
Atyaúristen; ezt a szerepet játszotta. Mintha valóban meg lenne áldva
valami csodás képességgel, amivel beleláthat a női lélek természetének
rejtélyeibe.
– Régebben persze próbálkoztam terápiás ülésekkel is egyes
pacienseknél. De köztünk szólva…
Finoman megpaskolta a nő kezét. Az Úristen tenyere a kézfején.
Nos, ezt most bizonyára hízelgőnek, megnyugtatónak vagy talán
egyenesen csábítónak kellene éreznie.
– …khm, köztünk szólva az csupán felesleges szócséplés. Vég
nélküli szövegelés. És őszintén: mi haszna? Mindannyiunknak vannak
problémái. És nem oldhatjuk meg őket azzal, ha csak fecsegünk róluk.
Nem igaz?
Te nem nő vagy. Nem úgy nézel ki, nem úgy gondolkodsz, nem úgy
érzel…
– Mondott valamit?
Ismét megrázta a fejét.
– Úgy tűnt, mintha mondott volna valamit. Kérem, nyugodtan
legyen velem teljesen őszinte!
Nem válaszolt; a doktor pedig a jelek szerint kezdett belefáradni a
bizalmasság tettetésébe. Felállt, és az ablakhoz lépett.
– Azt hiszem, most az volna önnek a legjobb, ha…
Kirajzolódott az alakja a fényben: elsötétítette a szobát, eltakarta a
kinti pázsit és a cseresznyefák látványát. Jacqueline rámeredt széles
73
vállára, keskeny derekára. Jó megjelenésű férfi, mondta volna Ben.
Nem gyereknemző típus. Egy ilyen test inkább arra született, hogy
átformálja a világot. De ha nem az egész világ átalakítása, hát az elmék
átformálása is megteszi.
– Azt hiszem, most az volna önnek a legjobb, ha…
Mit tudhat ő a keskeny derekával és a széles vállával? Túlságosan
férfias ahhoz, hogy bármit is megérthessen belőle.
– Azt hiszem, most az volna önnek a legjobb, ha nyugtatókkal
kezelném…
Tekintete most a férfi derekára vándorolt.
– …és szabadságra küldenem.
Elméje most a ruha takarta férfitestre összpontosított. A rugalmas
bőr alatti izmokra, csontra, vérre. Minden oldalról maga elé képzelte,
felmérte, megbecsülte a szövetek ellenálló erejét, majd ráközelített a
képre. Azt gondolta; légy nő!
És miközben végigfutott agyán ez az abszurd ötlet, az máris kezdett
alakot ölteni. Sajnos persze nem tündérmesébe illő átalakulással: a hús
ellenáll az efféle varázslatnak. Akaratával vette rá a férfias mellkast,
hogy kebleket növesszen; és az teljesen elbűvölően duzzadni kezdett,
míg végül megrepedt a bőre, és széttört a szegycsontja.
Pattanásig feszített medencéje középen kettéhasadt; a férfi
egyensúlyát vesztve előrebukott az asztal felé, és onnan meredt fel rá, a
sokktól elsárgult arccal. Megnyalta ajkát, újra meg újra, igyekezvén
megnedvesíteni legalább annyira, hogy meg bírjon szólalni. A szája
teljesen kiszáradt: elvetéltek, halva születtek benne a szavak. A lábai
közül a kiömlő vére loccsanása hallatszott, a kárpitra omló belei tompa
puffanása.
Jacqueline felsikoltott az általa előidézett abszurd borzalom láttán,
és behúzódott a szoba legtávolabbi sarkába, ahol beleokádott a
szobafikusz cserepébe.
Istenem, gondolta, nem gyilkolhattam meg! Hisz még csak hozzá
sem értem!
♦♦♦

74
 Amit Jacqueline aznap délután tett, arról hallgatott, mint a sír.
Semmi értelme nem lett volna, ha álmatlan éjszakákat okoz az
embereknek, miközben az ő különös képességén töprengenek.
A rendőrség roppant kedves volt. Számtalan magyarázatot
produkáltak dr. Blandish hirtelen elhalálozására, noha valójában ezek
egyike sem tisztázta, hogyan és mitől robbant szét a mellkasa oly
rendkívüli módon, két csinos (bár szőrös), gömbölyded alakzatot
formázva a mellén.
Azt feltételezték, hogy valami ismeretlen, tébolyában emberfeletti
erővel bíró elmebeteg berontott, majd puszta kézzel, kalapáccsal és
fűrésszel elvégezte borzalmas tettét, és oly sokkolt némaságba zárta a
szegény, ártatlan Jacqueline Esst, amin semmiféle vallatás nem
remélhetett áttörni.
Az ismeretlen személy vagy személyek nyilvánvalóan olyan helyre
juttatták a doktort, ahol semmiféle nyugtatószer és terápia nem tud
többé segíteni rajta.
♦♦♦
Jacqueline egy időre csaknem teljesen elfelejtette az ügyet. Ám
ahogy teltek-múltak a hónapok, fokozatosan visszatértek hozzá a
részletek, akár egy titkos házasságtörés emlékei.
Incselkedtek vele tiltott gyönyöreikkel. Elfeledte az émelygést, ám
annál inkább emlékezett a hatalom érzetére. Elfeledte a tett
hitványságát, de nem az erőt. Megfeledkezett a bűntudatról, ami utólag
úgy mardosta, és vágyta, ó, menynyire vágyta, hogy újra megtegye!
Csak még jobban.
– Jacqueline.
Vajon tényleg a férjem az, és a nevemen szólít? – tűnődött.
Általában csak úgy szólította, hogy „Jackie”, vagy „Jack”, vagy
egyáltalán sehogy.
– Jacqueline!
Úgy meredt rá azzal a nagy, babakék szemével, mint egykor gimis
srácként, akibe első pillantásra beleszeretett. Ám a szája mostanra
megkeményedett, és csókja olyan ízűvé vált, mint a száraz kenyér.
– Jacqueline!
– Igen?
75
 – Beszélni szeretnék veled valamiről.
Egy párbeszéd? – gondolta. Bizonyára valami hivatalos ünnepnap
lehet.
– Nem tudom, hogy mondjam el…
– Tégy próbára! – javasolta.
Tudta, hogy képes a gondolataival megoldani a férfi nyelvét, ha úgy
tartja kedve. Hogy azt mondat vele, amit csak hallani akar. Talán
szerelmes szavakat is, ha még vissza tud emlékezni egyáltalán, miként
hangzanak. De hát mi haszna volna annak? Nem. Jobb az igazság.
– Drágám, egy kissé elvetettem a sulykot.
– Hogy érted? – kérdezte.
Félreléptél, te fattyú?! – gondolta közben.
– Azalatt történt, míg nem voltál teljesen önmagad. Tudod, amikor
többé-kevésbé teljesen megszűnt közöttünk minden. Külön
hálószoba… Külön hálószobát akartál… Én pedig kissé bediliztem a
frusztrációtól. Nem akartalak felzaklatni, hát inkább hallgattam. De
semmi értelme, hogy megpróbáljak továbbra is kettős életet élni.
– Ben, tarthatsz szeretőt, ha akarsz.
– De ez nem csak egy futó kaland, Jackie. Szeretem őt…
Kezdett nekikészülni az egyik kis szónoklatának; látta, ahogy
nekiveselkedik, és lendületet gyűjtenek a szájában a szavak. Látta a
vádaskodássá váló önigazolásokat, a mentségeket, amik mindig a
jelleme elleni támadásokká válnak. Ha egyszer igazán nekilendül, senki
nem állítja meg. Ezt pedig nem akarta végighallgatni.
– Ő egyáltalán nem olyan, mint te, Jackie. Frivol, a maga módján.
Azt hiszem, te felszínesnek tartanád.
Érdemes volna itt és most félbeszakítani, gondolta, mielőtt még a
szokásos lehetetlen helyzetbe hozza magát.
– Nem olyan szeszélyes, mint te. Tudod, ő csak egy normális nő.
Mármint, nem úgy értem, hogy te nem volnál normális: hisz nem
tehetsz a depressziós hullámaidról… De ő nem ilyen érzékeny.
– Ben, semmi szükség rá, hogy…
– De igen, a fenébe is! El akarok mondani mindent, ami a szívemet
nyomja.
És rám akarod pakolni.

76
 – Soha nem hagytad, hogy megmagyarázzam – folytatta Ben. –
Mindig úgy nézel rám azzal az átkozott tekinteteddel, mintha azt
kívánnád, hogy…
…hogy meghalj.
– …hogy fogjam már be. Fogd már be!
– Téged nem érdekel, mit érzek! – Ezt már kiabálva mondta. –
Mindig csak a magad külön kis világában jársz!
Pofa be!
Ben szája nyitva volt. Jacqueline arra vágyott, hogy becsukódjon, és
a férfi állkapcsa máris összecsattant. Ez a hirtelen mozdulat
lecsippentette rózsaszín nyelve hegyét.
A húsdarab kipottyant ajkai közül, és megakadt inge egyik
redőjében.
Pofa be! – gondolta ismét Jacqueline.
A két tökéletes fogsor recsegve-ropogva, szilánkokra hasadva
egymáshoz őrlődött: az idegek, a kalcium és a véres nyál rózsaszínes
habot képezve csorgott végig az állán, ahogy a szájnyílása benyomódott
a fejébe.
Pofa be! Még mindig erre gondolt, miközben a férje elkerekedett,
babakék szemei visszasüllyedtek a koponyájába, és orra behátrált puha
agyvelejébe.
Többé már nem Ben volt, csak egy vörös, gyíkfejű, amorf ember,
egyre jobban összelapulva és önmagába préselődve, és hála az égnek,
egyszer s mindenkorra túl azon, hogy bármit is mondjon.
Most, hogy kezdett belejönni a dologba, Jacqueline egyre inkább
kezdte élvezni az akaratával kikényszerített változásokat.
Megrántotta a testet, az elterült a padlón, és egyre jobban
összepréselte a kezét, lábát, teleszkópszerűen egyre kisebb és kisebb
méretűvé sajtolva össze az izmokat és az ellenállóbb csontokat. A férfi
ruhái behajtogatódtak a húsába, gyomra kiszakadt a takarosan
összecsomagolt zsigerek közül, és kifeszült a teste körül, hogy teljesen
beburkolja őt. Ujjai már a lapockáiból meredtek elő, a még mindig
vadul rúgkapáló lába pedig beleakadt kiomló beleibe. Jackie még
egyszer, utoljára átfordította a húsmasszát, hogy kétarasznyi
mocsokoszloppá préselje gerincét, és ezzel nagyjából vége is lett.

77
 Ahogy lassacskán magához tért eksztázisából, látta, hogy Ben a
padlón ül, körülbelül akkorára összecsomagolva, mint az egyik finom,
hasított bőr bőröndje, brutálisan elcsendesített testéből pedig epe és
nyiroknedv szivárog.
Istenem, gondolta, ez nem lehet a férjem! Ő sosem volt ilyen
takaros.
Ezúttal nem várt segítségre. Ezúttal pontosan tudta, mit tett (sőt, még
azt is sejtette, hogyan tette), és elfogadta a bűntényt annak, ami:
drasztikus igazságszolgáltatásnak.
Összecsomagolta a holmiját, és távozott.
Élek, gondolta. Egész nyomorult, elcseszett életemben most először:
élek!
♦♦♦

VASSI VALLOMÁSA (ELSŐ RÉSZ)

– Önökre hagyom ezt a történetet, akik kedves, erős nőkről
álmodoznak. Ígéret ez, oly biztosan, mint ahogy vallomás is egyben,
egyszersmind pedig utolsó szavai egy elveszett embernek, aki nem
akart mást, mint szeretni és viszontszeretve lenni. Itt ülök reszketve,
várom az éjszakát, várom, hogy az a nyafogós, strici Koos újra az ajtóm
előtt álljon, és mindenemet elvegye a nő szobájának kulcsáért cserébe.
Nem vagyok bátor ember, soha nem is voltam: ezért aztán félek
attól, hogy mi történhet velem ma éjjel. De nem tölthetem az egész
életemet álmodozással, a sötétségben létezve, hogy csak egyetlen röpke
pillantást vessek a mennyországra. Az embernek előbb vagy utóbb fel
kell kötnie a gatya ját (milyen találó kifejezés!), neki kell gyürkőznie,
és meg kell találnia. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy cserébe
feladja érte az egész világot.
Az önök számára bizonyára semmi értelme annak, amit itt
összehordok. Azt gondolhatják, akik véletlenül ráakadtak erre a
vallomásra, hogy mégis, ki a fene lehetett ez a félkegyelmű?
A nevem Olivér Vassi. Harmincnyolc éves vagyok. Ügyvéd voltam
úgy bő egy évvel azelőttig, amikor nekifogtam a keresésnek, amely ma

78
éjjel ér véget azzal a stricivel és azzal a kulccsal meg azzal a szentek
szentjével.
Ám a történet jóval több mint egy évvel ezelőtt vette kezdetét. Sok
éve már, hogy Jacqueline Ess először felkeresett engem.
Úgy érkezett meg az irodámba, mintha az égből pottyant volna oda,
azt állítva, hogy az egyik régi barátom özvegye, egy bizonyos
Benjámin Ess nevű pasasé, még a jogi egyetemről, és amikor
belegondoltam, valóban sikerült felidéznem az arcát. Egy közös
barátunk, aki jelen volt az esküvőjükön, mutatott is egy fotót Benről és
piruló arájáról. És íme, itt volt ő, minden porcikájában ugyanolyan
megfoghatatlan szépségként, mint a fényképen.
Emlékszem, milyen kínosan feszengtem azon az első interjún. A
legrosszabb időpontban érkezett, épp nyakig ültem a munkában. Ám
annyira elbűvölt a lénye, hogy veszni hagytam az aznapi összes
betervezett megbeszélést, és amikor bejött a titkárnőm, olyan jeges és
kemény pillantást vetett rám, mintha egy vödör hideg vizet zúdított
volna a nyakamba. Azt hiszem, már a legelején fülig szerelmes lettem a
nőbe, ő pedig rögtön érzékelte az elektromos feszültséget az
irodámban. Ami engem illet, úgy tettem, mintha csupán igyekeznék
udvariasan bánni egy régi barát özvegyével. Nem szívesen gondoltam a
szenvedélyre: teljesen hiányzott a természetemből, vagy legalábbis
akkor még úgy véltem. Ó, mily keveset is tudunk – mármint igazából –
saját képességeinkről és lehetőségeinkről!
Jacqueline csupa hazugságokat mondott azon az első találkozáson.
Arról mesélt, hogyan halt meg Ben rákban, meg hogy mennyire
gyakran beszélt rólam, és mily szeretetteljesen. Feltételezem, akkor és
ott elmondhatta volna akár a teljes igazságot, én azt is bevettem volna –
azt hiszem, kezdettől fogva teljesen odáig voltam érte.
Nehéz azonban visszaemlékezni, pontosan hogyan és mikor lángol
fel egy másik emberi lény iránti érdeklődésünk, és mikor és miként
alakul át valami jóval elkötelezettebb és szenvedélyesebb érzéssé.
Meglehet, csak saját utólagos kitalációm az a mély benyomás, amit
akkor, azon az első beszélgetésen tett rám: talán egyszerűen csak
újrateremtem személyes történetemet, hogy igazolhassam valamivel a
későbbi túlkapásaimat. Nem tudom biztosan. Mindenesetre bárhol és

79
bármikor történt is, akármilyen lassan vagy gyorsan, tény, hogy
engedtem a vonzerejének, és kezdetét vette szerelmi kapcsolatunk.
Nem vagyok különösebben kíváncsiskodó alkat, már ami a
barátaimat és a szeretőimet illeti. Ügyvédként az ember azzal tölti az
idejét, hogy mások életének szennyesében turkál, és hogy őszinte
legyek, nekem ebből napi nyolc óra bőven elég. Amikor nem vagyok az
irodában, az okoz örömet, ha békén hagyhatom az embereket. Nem
firtatok, nem kíváncsiskodom, nem kutakodom: szó szerint elfogadom
őket.
Jacqueline sem jelentett kivételt e szabály alól. Olyan nő volt,
akinek örültem, hogy az életem részévé vált, bármi legyen is az igazság
a múltját illetően. Csodás hidegvérrel bírt, eszes volt, feslett, sőt szinte
már deviáns. Soha nem találkoztam nála varázslatosabb nővel. Semmi
közöm nem volt ahhoz, hogyan élt Bennel, milyen volt a házasságuk, s
a többi, s a többi. Ez legyen csak az ő története. Én pedig örömmel
éltem a jelenben, és hagytam, hadd fulladjon bele a múlt saját halálába.
Azt hiszem, még azzal is hízelegtem magamnak, hogy bármilyen
fájdalmat is élt át korábban, én majd segíthetek neki felejteni.
A történeteiben kétségtelenül akadtak hézagok. Ügyvédként azt
tanultam, hogy éles tekintettel kiszúrjam a koholmányokat, és
bármennyire is próbáltam félretolni, elhallgattatni mindazt, amit
érzékeltem, sejtettem, hogy nem egészen őszinte velem. De hát tudtam
jól: mindenkinek vannak titkai. Hadd legyenek meg neki is a sajátjai,
gondoltam.
Csupán egyszer kérdőjeleztem meg az állítólagos élettörténete egy
részletét. Miközben Ben haláláról mesélt, véletlenül kicsúszott a száján,
hogy a férje azt kapta, amit érdemelt. Megkérdeztem, hogy érti ezt.
Elmosolyodott, azzal a titokzatos Mona Lisa-mosolyával, és azt felelte,
úgy érzi, helyre kell állítani a férfiak és nők közötti egyensúlyt. Nem
feszegettem tovább a dolgot. Hiszen végtére is, akkorra már teljesen a
megszállottjává váltam, túl a megváltás minden reményén; bármilyen
érveléssel állt is elő, én örömmel elismertem az igazát.
Tudják, olyan gyönyörű volt! Nem holmi kétdimenziós értelemben:
nem volt se fiatal, se ártatlan, és vonásai nem rendelkeztek a
reklámügynökök és fotográfusok által oly nagyon kedvelt tökéletes
szimmetriával. Az arca nyilvánvalóan egy a negyvenes évei elején járó
80
nőé volt: látszottak rajta a nevetés és sírás nyomai, és a szokások
árulkodó jeleket hagynak maguk után. Azonban hatalmában állt
átalakítani önmagát a legtitokzatosabb módon, olyan sokfélévé és
változékonnyá formálva az arcát, akár az égbolt. Eleinte azt hittem,
valami sminkes fortélyról lehet szó. Ám ahogy egyre többet háltunk
együtt, és figyeltem őt, látva reggelente álmos szemét, esténként pedig
súlyos kimerültségét, hamarosan rájöttem, hogy semmi egyéb nincs a
fején, csak saját húsa és vére. Ami átalakította, belülről fakadt: önnön
akaraterejének valamiféle trükkje.
És tudják, ettől csak még jobban beleszerettem.
Aztán egy éjjel felébredtem, míg ott feküdt az oldalamon. Gyakran
aludtunk a padlón, mert ő jobban szerette, mint az ágyat. Az ágyak,
mondogatta, a házasságra emlékeztetik. Akárhogyan is, aznap éjjel egy
paplan alatt feküdt a szobám szőnyegén, én pedig egyszerűen rajongó
imádattal figyeltem az arcát, miközben álmodott.
Ha már teljesen odaadtad magad valakinek, a szerelmesed figyelése
alvás közben kellemetlen élmény lehet. Néhányan talán ismerik önök
közül azt a bénultságot, ahogy az ember lebámul a fürkész tekintete
előtt zárt és titoktartó vonásokra, amik elzárják a másikat oda, ahová
soha, de soha nem követheti: a saját elméjébe. Mint mondtam,
számunkra, akik teljesen kiszolgáltatták magukat, ez kész iszonyat. Az
ember ezekben a ritka pillanatokban rádöbben, hogy önmagában nem is
létezik, csupán azzal az arccal, azzal a személyiséggel való
viszonyában. Ezért hát, amikor az az arc bezárul, és az a személyiség
elvész a saját megismerhetetlen világában, az ember teljesen
céltalannak érzi az életét. Nap nélküli bolygónak, ami a sötétségben
kering, egyes-egyedül.
Pontosan így éreztem azon az éjjelen, amint rendkívüli vonásaiban
gyönyörködtem. És miközben saját lelketlenségemen rágódtam, az arca
egyszer csak elkezdett megváltozni. Egyértelműen álmodott; de
micsoda álomnak kellett annak lennie! Maguk a szövetei mozogtak, az
izmai, a haja, a szőrpihék az arcán, mind valami belső áramlat diktálta,
folyton változó irányba sodródtak. Ajkai szirmokként leváltak a
csontról, és nyáladzó bőrtoronnyá forrtak; a haja úgy kavargott a feje
körül, mintha vízben feküdt volna; arcán a hús egy harcos rituális
sebhelyeire emlékeztető barázdákat és hegtaréjokat formált; a szövetek
81
gyulladt, lüktető mintázatokba álltak össze felduzzadva, majd alighogy
kialakult egy minta, ismét tovább változott. Iszonyatos volt látnom ezt
az állandó, egymásba folyó átalakulást, és bizonyára csaphattam valami
zajt. Nem ébredt fel rá, de valamivel közelebb jutott az ébredéshez,
hátrahagyva azokat a mély, sötét vizeket, ahonnan e rejtélyes erői
fakadtak. A mintázatok pillanatok alatt eltűntek, az arca pedig ismét
visszaváltozott egy békésen alvó, középkorú asszonyévá.
Bizonyára megértik, hogy ez sarkalatos élményt jelentett számomra,
noha a rákövetkező néhány napot azzal töltöttem, hogy igyekeztem
meggyőzni magam: nem láttam semmit.
Ám minden ebbéli erőfeszítésem hasztalannak bizonyult. Tudtam,
hogy valami nincs rendben vele; és akkor még úgy hittem, ő maga mit
sem sejt a dologról. Meg voltam győződve arról, hogy valami
félrecsúszott a rendszerében, és hogy a legjobb, ha megvizsgálom a
múltját, mielőtt elmondom neki, mit láttam.
Persze így utólag visszagondolva, ez a hozzáállás nevetségesen
naivnak tűnik. Azt hinni, nem tudott róla, micsoda rendkívüli erők
birtokosa. Azonban könnyebb volt számomra azt képzelni, hogy
áldozata ennek a hihetetlen képességnek, nem pedig ura és
parancsolója. És ezzel most általánosságban a férfi beszél a nőről; nem
csupán én, Olivér Vassi őróla, Jacqueline Essről. Mi, férfiak nem
vagyunk képesek elhinni, hogy valaha is boldogan lakozna bármilyen
hatalom egy nő testében, hacsak nem egy fiúgyermek az a hatalom.
Igazi hatalom semmiképp. Hiszen a hatalom isteni ajándék, égi
jutalom, és mint ilyen, mindig férfikézben kell lennie. Legalábbis
régóta ezt mondják nekünk az atyáink, amilyen idióták.
Akárhogyan is, vájkálni kezdtem Jacqueline múltjában, olyan
titokban, amennyire csak tudtam. Volt egy kapcsolatom Yorkban, ahol
anno az Ess házaspár élt, és nem jelentett nehézséget elindítani pár
vizsgálatot. Egy hétbe telt, mire az emberem újra jelentkezett, mert jó
adag kamu rendőrségi jelentésen kellett átrágnia magát, hogy az
igazság közelébe jusson. Ám végül megérkeztek a hírek, és semmi jót
nem ígértek.
Ben valóban elhunyt, ennyi igaz volt a történetéből. Ám teljesen
kizárt, hogy rákban halt volna meg. A kapcsolatom csupán a
leghomályosabb célzásokra talált a holttest állapotát illetően, ám annyit
82
sikerült kiderítenie, hogy a tetemet borzalmasan megcsonkították. És az
első számú gyanúsított? Az én szeretett nőm, Jacqueline Ess! Ugyanaz
az ártatlan asszony, aki beköltözött a lakásomba, és minden éjjel
mellettem aludt.
Így aztán megvádoltam, hogy rejteget előlem valamit. Nem tudom,
mit vártam válaszként. Ám amit kaptam, röpke bemutató volt a
hatalmából. Önként adta, rosszakarat nélkül, de sült bolond lettem
volna, ha nem látom meg benne a burkolt figyelmeztetést. Először
elmondta, hogyan fedezte fel az emberi lények lényegi esszenciája
fölötti, egyedülálló uralmát. Végső kétségbeesésében, mesélte, amikor
már egészen odáig jutott, hogy végez magával, természete legrejtettebb,
mélytengeri árkaiban olyan képességekre lelt, amiknek soha azelőtt
még a létezéséről sem tudott. Képességekre, amelyek úgy merültek fel
azokból a mélységekből, mint halak a fényre.
Majd megmutatta nekem, ezeknek az erőknek a legkisebb
alkalmazható mértékét, akarata erejével kitépett néhány hajszálat a
fejbőrömből. Alig tucatnyit; csupán hogy szemléltesse félelmetes
képességeit. Éreztem, ahogy sorra kiszakadnak. Csak annyit mondott,
„egyet a füled mögül” – én pedig libabőrös lettem, és önkéntelenül is
összerándultam, ahogy akaratának ujjai kitéptek egy szőrszálat. Majd
még egyet és még egyet. Hihetetlen bemutató volt; egészen kifinomult
művészetté fejlesztette a bánásmódot ezzel az erővel. Képes volt
egyetlen hajszálat kiválasztani és eltávolítani a fejbőrömről, egy finom
csipesz sebészi pontosságával.
Őszintén szólva, a félelemtől kővé dermedve ültem ott: tudtam, hogy
csak játszik velem. Biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb eljön
az ideje, amikor egyszer s mindenkorra el akar majd hallgattatni.
Ő azonban kételkedett magában. Elárulta, mennyire megrémíti őt ez
a képesség, bár kitartóan gyakorolta irányítását. Azt mondta, szüksége
van valakire, aki megtanítja őt, hogyan használja fel legjobban az
adottságát. Én pedig nem ez a valaki voltam. Csupán egy férfi, aki
szereti őt, aki már e kitárulkozása előtt is szerette, és aki még mindig
szereti, mindennek ellenére.
Valójában az első demonstrációt követően gyorsan sikerült
alkalmazkodnom ehhez az új Jacqueline-hez. És én – ahelyett hogy

83
rettegtem volna tőle – csak még odaadóbb híve lettem ennek az
asszonynak, aki elviselte, hogy birtoklom testét.
A munkám immár bosszantó és zavaró tényezővé vált:
figyelemelterelő akadályként állt közém és szerelmem körül forgó
gondolataim közé. Addigi jó hírnevem gyorsan odalett: elvesztettem a
megbízásokat, megkérdőjeleződött a hitelességem. Alig két-három
hónap leforgása alatt egész szakmai életem csaknem semmivé
enyészett. A barátaim lemondtak rólam, a kollégáim kerültek.
Nem arról van szó, hogy élősködött volna rajtam; ezt szeretném
határozottan leszögezni. Nem volt boszorkány, sem szukkubusz, sem
energiavámpír. Ami velem történt, ha úgy tetszik: kegyvesztettségem a
hétköznapi élet számára, kizárólag az én hibám, csakis magamnak
köszönhetem. Nem varázsolt el; az mindig csak egy romantikus
hazugság a nemi erőszak mentségére. De ő egy óceán volt: és nekem
egyszerűen úsznom kellett benne. Van ennek bármi értelme? Egész
addigi életemet a parton töltöttem, a törvények szilárd, megfogható
világában, és már egészen belefáradtam. Ő pedig folyékony volt; maga
a határtalan óceán egy egyszerű testben, végtelen ár egy kicsiny
szobában, és én boldogan belefulladok, ha megadja nekem az esélyt.
De akkor is, ez az én döntésem volt. Értsék meg ezt. Mindig is az én
saját döntésem volt. Én döntöttem úgy, hogy ma éjjel odamegyek abba
a szobába, és vele leszek még egyszer, utoljára. Saját, szabad
akaratomból teszem ezt.
És melyik férfi ne tenné? Hiszen ő oly fenséges (volt).
Erődemonstrációját követően egy hónapig az ő szakadatlan
eksztázisában éltem. Mikor vele voltam, a szeretkezésnek olyan új
módjait mutatta meg, amelyek meghaladták minden más teremtmény
korlátait kerek e világon. Azt mondom, túlléptünk minden korláton:
mert vele valóban nem léteztek határok. Amikor pedig nem voltam
vele, róla ábrándoztam: úgy tűnt, teljesen megváltoztatta a világomat.
Aztán elhagyott.
Jól tudtam, miért: ment, hogy találjon valakit, aki meg tudja tanítani
neki, hogyan használja az erejét. Ám attól még, hogy értettem az
indokait, nem lett könnyebb az elválás.
Teljesen összeomlottam: elvesztettem az állásomat, a
személyiségemet és az összes barátomat. Szinte észre se vettem.
84
Mindez elhanyagolható, jelentéktelen veszteségnek számított
Jacqueline elvesztéséhez képest…
♦♦♦
– Jacqueline!
Istenem, gondolta, lehetséges, hogy tényleg ő volna a
legbefolyásosabb ember az egész országban? Olyan visszataszító a
külseje, annyira jelentéktelen és egyszerű… Az álla még csak nem is
erős vonalú.
Ám Titus Pettifer mégis maga volt a megtestesült hatalom.
Több monopóliumot működtetett, mintsem meg tudta volna
számolni; a pénzügyi világban egyetlen szava pálcikaként törhetett
derékba társaságokat, százak ambícióit, ezrek karrierjét lerombolva. Az
ő árnyékában egyik napról a másikra vagyonokat kerestek, és egész
vállalatok dőltek a porba szeszélye áldozataiként, ha csak rájuk fújt. Ha
valaki, ez az ember igazán ismerte a hatalmat. Tőle kellett hát tanulnia.
– Nem bánja, ha J-nek szólítom, igaz?
– Nem, dehogy.
– Régóta vár?
– Elég régóta.
– Általában nem szoktam megváratni a gyönyörű nőket.
– Dehogynem.
Máris ismerte őt: röpke két perc a jelenlétében elég volt, hogy
felmérje, milyen fából faragták. Akkor jut hozzá a leggyorsabban, ha
egyszerre szerény, visszafogott és arcátlan.
– Mindig a keresztnevük kezdőbetűjén szólítja azokat a nőket,
akikkel korábban még sohasem találkozott?
– Alkalmas egy közvetlenebb kapcsolatra. Nos, megengedi?
– Az attól függ.
– Mitől?
– Hogy mit kapok cserébe, ha megadom önnek ezt a kiváltságot.
– Szóval kiváltság ismerni a nevét?
– Igen.
– Nos… ez hízelgő. Feltéve persze, hogy nem osztogatja bőkezűen
ezt a kiváltságot.

85
 A nő megrázta a fejét. Nem: láthatta, hogy nem bánt tékozlóan a
gyengéd érzéseivel.
– Miért akart ilyen kitartóan találkozni velem? – kérdezte a férfi. –
Miért kellett ismételten azt hallanom, hogy zaklatja a titkáraimat a
szakadatlan követelésével, hogy fogadjam? Pénzt akar? Mert ha igen,
üres kézzel fog távozni. Én fösvénységem révén gazdagodtam meg, és
minél gazdagabb vagyok, csak annál fukarabbá válok.
A megjegyzése színigaz volt; nem is rejtette véka alá.
– Nem pénzt akarok – felelt a nő ugyanilyen nyíltsággal.
– Ó, ezt üdítő hallani!
– Vannak önnél gazdagabbak is.
A férfi meglepetten felhúzta a szemöldökét. Nocsak, ez a szépség
harapni is tud.
– Való igaz – ismerte el. Legalább féltucatnyi nála gazdagabb ember
él a féltekén.
– Nem valami kis névtelen imádója vagyok. Nem azért jöttem ide,
hogy bemártsak valakit. Azért jöttem, mert partnerek lehetnénk. Sok
mindent tudnánk nyújtani egymásnak.
– Mint például?
– Például itt a testem.
A férfi elmosolyodott. Évek óta nem hallott ilyen nyílt ajánlatot.
– És én mit adhatnék cserébe ily bőkezű adományért?
– Meg akarom tanulni…
– Tanulni?
– …hogyan használjam a hatalmat.
Ez a nő egyre furcsább.
– Hogy érti ezt? – firtatta, hogy időt nyerjen. Nem tudott kiigazodni
vendégén; felkavarta, zavarba hozta és megdöbbentette.
– Ismételjem el újra önnek, a gyengébbek kedvéért? –játszotta a nő
az arcátlant, olyan mosollyal az ajkán, hogy a férfi csaknem újra
vonzónak érezte magát.
– Nem szükséges. Meg akarja tanulni, hogyan bánjon a hatalommal.
Feltételezem, képes lennék tanítani…
– Tudom, hogy képes lenne rá.
– Ugye tisztában van azzal, hogy nős ember vagyok? Virginia és én
már tizennyolc éve együtt élünk.
86
 – Három fia van, négy háza, egy Mirabelle nevű szolgálólánya.
Megveti New Yorkot, és imádja Bangkokot; az inggallérja tizenhatos, a
kedvenc színe pedig a zöld.
– Türkiz.
– Vénségére kezd kifinomulni.
– Nem vagyok vén!
– Tizennyolc éve házas. Ez idő előtt megöregíti az embert.
– Engem nem.
– Bizonyítsa be!
– Hogyan?
– Tegyen magáévá!
– Micsoda?
– Tegyen magáévá?
– Itt?
– Húzza el a függönyt, zárja be az ajtót, kapcsolja ki a számítógépet,
és tegyen magáévá! Ha van hozzá mersze.
– Merszem? – Mennyi ideje is már, hogy bárki bármilyen kihívást
merészelt intézni hozzá? – Ha merem?
Izgatott lett. Már tíz éve nem érezte magát ilyen izgatottnak. Elhúzta
a függönyt, bezárta az ajtót, kikapcsolta a vagyonával hivalkodó videót.
Istenem, gondolta a nő, hát megvan.
♦♦♦
Ez nem volt egy könnyű szerelem, nem olyan, mint Vassival.
Először is, Pettifer ügyetlen, műveletlen szerető volt. Másodszor, túl
sokat nyugtalankodott a felesége miatt ahhoz, hogy igazán sikeres
házasságtörő legyen. Mindenütt Virginiát vélte látni: a hotelek
előcsarnokaiban, ahol kivettek egy szobát délutánra, vagy a titkos
randevújuk helyszíne előtt, az utcán cirkáló autókban. Sőt egyszer még
(megesküdött rá, hogy pontosan úgy nézett ki) pincérnőnek öltözve is,
amint letakarít egy asztalt az egyik vendéglőben. Ezek persze csupán
képzelt félelmek voltak, ám akkor is elrontották valamelyest a románc
spontaneitását.
Mindennek dacára mégis tanult tőle. A férfi épp olyan briliáns
hatalmasság volt, mint amilyen csapnivaló szerető. Jacqueline
megtanulta, hogyan legyen hatékony anélkül, hogy gyakorolná a
87
hatalmát; hogyan tartsa távol önmagát mindattól a szennytől, amelyet
bármilyen karizma szinte törvényszerűen felkavar a karizma nélküli
átlagemberekben; hogyan hozzon meg félreérthetetlen döntéseket;
hogyan legyen könyörtelen. Nem mintha konkrétan ezen a területen
különösebben sok továbbképzésre lett volna szüksége. Talán helyesebb
volna azt mondani: a férfi megtanította arra, hogy soha ne sajnálja,
amiért hiányzik belőle az ösztönös részvét, inkább ítélje meg kizárólag
intellektusa alapján, hogy ki érdemli meg a pusztulást, és kit lehet az
igazak közé sorolni.
Egyetlenegyszer sem mutatta meg neki igazi önmagát, habár olykor
a legnagyobb titokban bevetette képességeit, hogy gyönyört csaljon ki a
férfi elhasznált idegeiből.
Kapcsolatuk negyedik hetében történt. Egymás mellett hevertek egy
halványlila szobában, míg a kora délutáni forgalom mormogva
hömpölygött alattuk az utcán. Épp túl voltak egy rosszul elsült
szeretkezési kísérleten; Pettifer ideges volt, és Jacqueline semmilyen
trükkel nem tudta kicsalogatni őt szokott énjéből. Gyorsan lezajlott az
aktus, csaknem minden hév nélkül.
A férfi el akart mondani neki valamit. Tudta, érezte: a vallomás ott
várakozik valahol a torka mélyén. Odafordult hozzá, elméjével finoman
masszírozta a halántékát, és ellazította, hogy beszélhessen.
Arra készült, hogy tönkretegye a napját.
Hogy tönkretegye a karrierjét.
Hogy tönkretegye – Isten segítségével! – az életét.
– Nem találkozhatunk többet – kezdte végül.
Nem merészeled! – gondolta a nő.
– Nem vagyok benne biztos, hogy mit tudok rólad, vagy inkább,
hogy mit vélek tudni rólad, de az… hogy úgy mondjam, óvatossá tesz
veled kapcsolatban, J. Érted?
– Nem.
– Attól tartok, azt gyanítom, hogy elkövettél bizonyos… bűntetteket.
– Bűntetteket?
– Nem tiszta a múltad.
– Ki kutakodott? – kérdezte. – Bizonyára nem Virginia?
– Nem, nem Virginia, ő egyáltalán nem kíváncsi típus.
– Akkor hát kicsoda?
88
 – Ahhoz semmi közöd.
– Kicsoda?
Finoman megnyomta Pettifer halántékát. A férfi arca megvonaglott a
fájdalomtól.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Hasogat a fejem.
– Feszültség, ez minden, csak feszültség. El tudom mulasztani,
Titus. – Hozzáérintette ujjait a férfi homlokához, egyszersmind
engedett mentális szorításán. A férfi felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
– Jobb már?
– Igen.
– Szóval, Titus? Ki szaglászott?
– Van egy személyi titkárom, Lyndon. Beszéltem már róla. Ő
kezdettől fogva tud a viszonyunkról. Ő intézi a szobafoglalásokat a
hotelekben, és gondoskodik fedő sztorikról Virginiának.
Volt valamiféle gyerekesség ebben a szónoklatban, s ezt elég
meghatónak találta. Mintha a pasas inkább szégyenkezve hagyná el,
nem pedig vérző szívvel.
– Lyndon valóságos varázsló. Sok mindent megtett azért, hogy a
kettőnk dolgát megkönnyítse. Nincs semmi személyes problémája
veled. Egyszerűen csak arról van szó, hogy véletlenül meglátta a rólad
készített egyik fényképemet. Azért adtam oda neki, hogy tépje szét.
– Miért?
– Egyáltalán nem lett volna szabad képeket készítenem rólad; hiba
volt. Virginia talán… – Elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta. –
Akárhogyan is, felismert, bár nem emlékezett, hol látott már…
– De végül sikerült rájönnie.
– Az egyik magazinomnál dolgozott mint pletykarovat-vezető,
mielőtt a személyi titkárom lett. Onnan emlékezett rád a korábbi
inkarnációdból: Jacqueline Ess, az elhunyt Benjámin Ess felesége,
illetve özvegye.
– Elhunyt.
– Hozott néhány más fotót is, amik korántsem olyan szemet
gyönyörködtetők, mint a tieid.
– Mi van azokon a fotókon?

89
 – Az otthonod. És a férjed holtteste. Állítólag egy emberi test
maradványai, de az isten szerelmére, nem sok emberi maradt benne.
– Abból eredetileg se volt valami sok – jegyezte meg egyszerűen,
felidézve Ben hideg tekintetét és még hidegebb kezét. Csak arra volt jó,
hogy elhallgattassák és elfelejtsék.
– Mi történt?
– Bennel? Meggyilkolták.
– Hogyan? – Valóban megremegett volna kissé a hangja?
– Nagyon könnyen. – Felkelt az ágyból, és az ablakhoz lépett. Erős
nyári fény tört utat magának a redőny lécei között, árnyak és fények
játékát vetítve arcvonásaira.
– Te tetted.
– Igen. – Pettifer megtanította őt a nyílt és egyenes beszédre. – Igen,
én tettem.
És a fenyegetések mértékletes adagolására is megtanította.
– Ha elhagysz, újra megteszem.
A férfi megrázta a fejét.
– Soha! Nem merészelnéd.
Már ott állt előtte.
– Meg kell értenünk egymást, J. Én nagy hatalmú vagyok, és
feddhetetlen. Érted? A nyilvános imázsomra a gyanúnak még az
árnyéka sem vetül. Megengedhetném magamnak, hogy kitudódjék egy
szerető. Vagy akár tucatnyi is. De egy gyilkos nő? Nem, az tönkretenné
az életem.
– Zsarol téged? Ez a Lyndon?
Pettifer bénult arckifejezéssel bámult ki a redőny lécein át a nappali
világosságba. A bal szeme alatt rángani kezdett egy ideg.
– Igen, ha mindenképpen tudni akarod – ismerte be végül síri
hangon. – Az a rohadék teljesen sarokba szorított.
– Értem.
– És ha ő megsejthette, mások is rájöhetnek. Felfogod ezt?
– Erős vagyok. Erős vagy. Az ujjunk köré csavarhatjuk őket.
– Nem.
– De igen! Vannak bizonyos képességeim, Titus.
– Nem akarom tudni.
– Tudni fogod – szögezte le a nő.
90
 Ránézett a férfira, és megragadta a kezét anélkül, hogy hozzáért
volna. Titus a döbbenettől elkerekedő szemmel figyelte, ahogy
vonakodó keze magától felemelkedik, megérinti a nő arcát, és a
leggyengédebb, szerető mozdulattal megcirógatja a haját. A nő
végigfuttatta reszkető ujjait a keblén, több szenvedélyt sűrítve a
gesztusba, mint amire a férfi saját magától valaha képes lett volna.
– Mindig túl óvatosan tapogatózol, Titus – rótta fel neki, miközben
egyre erősebben, már-már fájdalmat okozóan tapogattatta vele magát. –
Pedig én így szeretem. – Most a kéz mélyebbre kalandozott, és másfajta
arckifejezést váltott ki a nőből. Áramlatok hullámzottak végig az
ábrázatán, és teljesen felélénkült. – Mélyebbre!
A mutatóujja belé hatolt, a hüvelykujja kívülről cirógatta.
– Ezt szeretem, Titus! Miért nem tudod ezt csinálni velem anélkül,
hogy kikövetelném?
A férfi elpirult. Nem szeretett arról beszélni, amit az ágyban
műveltek. A nő erővel még mélyebbre csalogatta, és közben suttogott:
– Tudod, én nem vagyok olyan törékeny. Virginia talán drezdai
porcelánból van, de én nem. Én érezni akarok; valami olyat akarok
kapni tőled, amiről akkor is rád emlékezem, amikor nem vagyok veled.
Semmi nem tart örökké, nem igaz? De olyasvalamit akarok, ami
hevületben tart egész éjjel.
A férfi térdre roskadt. Kezei a nő akaratától mozgatva továbbra is
benne és rajta maradtak, és úgy kalandoztak a testén, mint két kéjvágyó
rák. Szakadt róla a veríték. Ez az első alkalom, gondolta a nő, hogy
izzadni látom.
– Ne ölj meg! – nyüszítette.
– Megsemmisíthetnélek – jelentette ki. Igen, elpusztíthatlak,
gondolta, majd kitörölte elméjéből a képet, mielőtt még véletlenül
tényleg ártana neki.
– Tudom. Tudom! – bólogatott a férfi ijedten. – Könnyűszerrel
végezhetsz velem.
Sírt. Istenem, gondolta Jacqueline, itt ez a hatalmas ember, és úgy
pityereg a lábamnál, mint egy csecsemő! Mit is tanulhatok a hatalomról
egy ilyen gyerekes bemutató alapján? Letörölte Titus arcáról a
könnyeket, a kelleténél talán nagyobb erővel. A férfi bőre kivörösödött
a tekintetétől.
91
 – Hagyj békén, J! Nem segíthetek neked. Hasznavehetetlen vagyok
számodra.
Igaza van. Tényleg abszolúte hasznavehetetlen a számára.
Megvetően elengedte mindkét kezét. Azok ernyedten hulltak az oldala
mellé.
– Soha ne próbálj megtalálni, Titus! Megértetted? Ne küldd utánam
a bérenceidet, hogy megőrizd a hírneved, mert kíméletlenebb leszek,
mint te valaha is voltál!
A férfi nem felelt, és nem mozdult; csak ott térdelt az ablak felé
fordulva, míg ő megmosta az arcát, megitta a kávét, amit rendeltek,
majd távozott.
♦♦♦
Lyndon meglepetten látta, hogy az irodája ajtaja félig nyitva áll. Alig
múlt reggel fél nyolc; egyik titkár sem lesz bent még egy óráig.
Nyilvánvalóan valamelyik takarítónő hanyagságáról lehet szó, aki
elfelejtette bezárni maga után. Ki fogja deríteni, ki tette, és kirúgatja.
Kitárta az ajtót.
Jacqueline odabent ült, a bejáratnak háttal. Felismerte hátulról, az
aranybarna hajzuhatagról. Igazi szajhás hivalkodás: túl incselkedő, túl
vad. A Mr. Pettiferéhez toldott irodájában mindig példás rend
uralkodott. Gyorsan körbepillantott: úgy tűnt, most is minden a helyén
van.
– Mit keres itt?
A nő vett egy mély lélegzetet, nekikészülődve mondandójának.
Ez volt az első alkalom, hogy előre kitervelte a dolgot. Korábban
mindig a pillanat ösztönző hatása alatt hozott döntést.
A férfi az asztalhoz lépett, és letette az aktatáskáját, meg egy
takarosan összehajtogatott Financial Timest.
– Nincs joga az engedélyem nélkül belépni ide! – figyelmeztette.
A nő lassan felé fordult a forgószéken; épp olyan kiszámított,
hatásvadász módon, ahogy a férfi szokta, valahányszor behívatott
valakit egy kis fenyítésre.
– Lyndon – biccentett.
– Mrs. Ess, semmi olyat nem tud tenni vagy mondani, ami
változtatna a tényen, hogy ön egy hidegvérű gyilkos – kezdte Lyndon,
92
megkímélve őt a tárgy tisztázásának fáradalmaitól. – Kötelességem volt
értesíteni Mr. Pettifert a helyzetről.
– Ó, szóval Titus érdekében tette!?
– Természetesen.
– És a zsarolás, az is Titus érdekeit szolgálja, ugye?
– Takarodjon az irodámból!
– Ugye, Lyndon?
– Maga egy ócska ribanc: a ribancok pedig nem tudnak semmit:
ostoba, beteges állatok – fröcsögte a titkár. – Ó, maga ravasz, ezt
elismerem. De hát melyik szajha nem az, ha a megélhetése forog
kockán?
Jacqueline felállt. Lyndon visszavágásra számított. Nem kapott;
szóban legalábbis. Helyette váratlanul feszülést érzett az arcán: mintha
valami erősen nekinyomódna.
– Mi… a… fenét… művel? – nyögte.
– Én?
A férfi szeme keskeny réssé szűkült, mint amikor egy gyerek utánoz
egy szörnyű keleti arcot. A szája szorosan összezárt, széles, ragyogó
mosolyra rándult. Nehezen bírta kipréselni a szavakat:
– Hagyja… abba!
A nő megrázta a fejét.
– Szajha! – sziszegte, még mindig dacolva vele. A nő csak némán
meredt rá. Lyndon arca rángani kezdett, ahogy az izmok görcsösen
összehúzódtak az egyre fokozódó nyomás alatt. – A rendőrség… –
próbálta kinyögni. – Ha csak egy ujjal is hozzám ér…
– Nem fogok – jelentette ki, és a végsőkig kihasználta fölényét. A
férfi a ruhája alatt egész testén mindenütt ugyanazt a nyomást érezte,
ami feszesre húzta bőrét, és egyre szorosabban összepréselte őt.
Tudta, érezte, hogy valamije mindjárt megadja magát. Valamelyik
testrésze gyengének bizonyul, és enged ennek a kíméletlen támadásnak.
És ha egyszer elkezd szétnyílni valahol, többé semmi nem gátolja meg
ezt a nőt, hogy szétszaggassa. Mindezt egész nyugodtan gondolta
végig, miközben a teste kínok között rángott, és a kierőszakolt
mosolyon keresztül tovább szórta rá a szitkokat.
– Picsa! – sziszegte. – Szifiliszes picsa!
Úgy látszik, nem fél, állapította meg magában a nő.
93
 Haláltusája közben oly heves gyűlölet lángolt fel benne iránta, hogy
az teljesen kioltotta félelmét. Most pedig ismét szajhának merte
nevezni, bár az arca már csaknem teljesen felismerhetetlenné torzult.
Azután kezdett széthasadni.
A szakadás az orrnyergén kezdődött, felfutott a szemöldökei között a
homlokán, és le az arcán, kettészelve ajkait és tokáját, majd a nyakát és
a mellkasát. Inge másodpercek alatt mélyvörösre festődött, sötét
öltönye még sötétebbé vált, kézelője és nadrágszárai vértől csöpögtek.
A bőr úgy pattant le kezéről, mint gumikesztyű a sebészről, és két
skarlátvörös, gyűrű alakú bőrcafat csüngött le megnyúzott arca mindkét
oldalán, afféle elefántfülek gyanánt.
A szitkozódás abbamaradt.
Bár már tíz másodperce belehalt a sokkba, a nő még mindig
bosszúszomjasan dolgozott rajta, lerángatva a bőrt a húsáról, és
szerteszét dobálva a cafatokat a szobában, míg végül ott állt előtte
gőzölögve, vörös öltönyben, vörös ingben és fényes vörös cipőben, és
immár valamivel érzékenyebb embernek tűnt a szemében. Az elért
hatással elégedetten, végre elengedte őt. A test csendben összeroskadt,
elterült egy vértócsában, és nem mozdult többet.
Istenem, gondolta, miközben nyugodtan lefelé lépkedett a
mellékutcára vezető hátsó lépcsőn, ez aztán első osztályú gyilkosság
volt.
Egyik újságban sem talált semmilyen jelentést a halálesetről, és a
hírekben sem esett róla szó. Lyndon a jelek szerint úgy halt meg, ahogy
az egész élete is telt: rejtve a nyilvánosság tekintete elől.
Ám tudta jól, hogy bizonyos fogaskerekek – oly nagyok, hogy a
hozzá hasonló jelentéktelen kis személyek nem láthatnak a tengelyükig
– mégis mozgásba lendültek. Hogy mit tesznek majd, és hogyan
változtatnak az életén, azt csak találgatni tudta. Ám nem egyszerűen
csak rosszindulatból gyilkolta meg Lyndont, bár nyilván annak is része
volt a dologban. Nem: egyúttal fel is akarta kavarni az ellenségeit a
világban, és magára uszítani őket. Hadd árulják el a szándékukat: hadd
mutassák ki a megvetésüket, a rettegésüket. Úgy tűnt, egész életében az
önmagára utaló jeleket kutatta, és csak úgy tudta meghatározni a saját
természetét, ha mások tekintetét fürkészte. De ennek most véget akart
vetni. Ideje elintézni az üldözőit, egyszer s mindenkorra.
94
 Most persze majd mindenki utána jön, aki látta: először
kétségtelenül Pettifer fogja követni, azután Vassi; ő pedig véglegesen
lezárja a szemüket: elfeledteti velük magát. Csak azután lehet szabad,
hogy elpusztította a szemtanúkat.
♦♦♦
Pettifer természetesen nem jött, legalábbis személyesen nem.
Könnyen talált magának ügynököket, embereket minden részvét és
lelki aggály nélkül, ám vérebet megszégyenítő szimattal.
Csapdát állítottak neki, bár még nem látta tátongó állkapcsát. Pedig
mindenütt ott voltak az árulkodó jelek. Egy fal mögül felrebbenő
madárcsapat, különös fények egy távoli ablakban, léptek zaja,
füttyentések, hírlapot olvasó, sötét öltönyös férfiak a látótere peremén.
Ahogy a hetek teltek, nem közelítettek hozzá, de tény, hogy nem is
tágítottak. Csak várakoztak, mint a zsákmányra leső macska az ágak
között, lapos pillantással, némán tekergőző farokkal.
Az üldözés jelei azonban egyértelműen Pettiferre vallottak. Eleget
tanult tőle, hogy felismerje a férfi elővigyázatosságát és sunyi
alattomosságát. Végül úgyis eljönnek érte: nem akkor, amikor neki
tetszik, hanem amikor nekik. Vagy talán nem is nekik, csak neki,
Titusnak. És bár sosem látta az arcát, mégis olybá tűnt, mintha maga
Titus volna személyesen a nyomában.
Istenem, gondolta. Veszélyben forog az életem, és még csak nem is
izgat a dolog.
Teljesen haszontalan ez a hús feletti hatalom, ha nincs, ami irányt
adjon neki. Ő pedig eddig csak a saját kicsinyes, alantas céljaira
használta, az ideges gyönyör és a puszta, nyers harag impulzusainak
kielégítésére. Ám ezek az erődemonstrációk semmivel sem hozták őt
közelebb a többi emberhez. Épp ellenkezőleg: szörnyszülötté tették a
szemükben.
Olykor eszébe jutott Vassi, és eltűnődött azon, vajon hol lehet, mit
csinálhat. Ő nem volt valami erős férfi, de azért izzott némi szenvedély
a lelkében. Több, mint Ben vagy Pettifer, és bizonyosan több, mint
Lyndon lelkében. Szeretettel gondolt vissza rá, hogy ő volt az általa
ismert egyetlen férfi, aki Jacqueline-nek szólította. Az összes többi
olyan beceneveket agyalt ki neki, amelyek híján voltak minden
95
kedvességnek és gyengédségnek: Jackie, egyszerűen csak J vagy Ben
irritálóbb hangulataiban, Ju-Ju. Csupán Vassi hívta őt Jacqueline-nek,
nyíltan és egyszerűen, a maga formális módján elfogadva a teljességét
és totalitását. És amikor őrá gondolt, és megpróbálta maga elé képzelni,
hogyan tér vissza hozzá, aggódott érte.
♦♦♦

Vassi vallomása (második rész)

– Hát persze, kutattam utána. Csak amikor elvesztesz valakit, aki
fontos neked, csak akkor ébredsz rá a „kicsi a világ” frázis teljes
abszurditására. Nem igaz, hogy kicsi. Ez egy hatalmas, mindent elnyelő
világ, különösen, ha az ember egyedül van.
Mikor még ügyvédként praktizáltam, bezárva abba a vérfertőző
társaságba, nap nap után ugyanazokat az arcokat láttam. Néhányukkal
váltottam pár szót, olykor rámosolyogtam valakire vagy
odabiccentettem neki. Még ha a tárgyalóteremben ellenségek voltunk
is, mégis: ugyanabba az önelégült, zárt közösségbe tartoztunk.
Ugyanazoknál az asztaloknál ettünk, egymás mellett könyökölve ittunk.
Még a szeretőink is közösek voltak, noha ennek akkor nem mindig
voltunk tudatában. Ilyen körülmények között könnyű azt hinni, hogy a
világ nem jelent veszélyt az ember számára. Persze öregszel, de hát
mindenki más is. A magad önelégült módján talán még azt is hiszed,
hogy az évek múlásával némiképp bölcsebbé válsz. Az élet elviselhető;
még a hajnali, verítékes felriadások is egyre ritkulnak, ahogy a
bankszámlád hízik.
De ha azt hiszed, hogy a világ ártalmatlan, azzal csak becsapod
magad: olyan úgynevezett bizonyosságokban hiszel, amik valójában
egyszerűen csak közös emberi téveszmék.
Mikor Jacqueline elhagyott, egyszeriben széthullt az összes ilyen
káprázat, és minden hazugság, amikben addig hittem, és amik szerint
oly szorgalmasan éltem, teljesen szembeszökővé vált.
Ez nem egy kis világ, amikor csupán egyetlen arc létezik, amire rá
bírsz nézni, és ez az arc elveszett valahol a kavargó forgatagban. Ez
nem egy kis világ, amelyben a szereteted tárgyával kapcsolatos néhány
96
lényeges emlékedet az a veszély fenyegeti, hogy eltiporják a pillanatok
ezrei, amelyek mindennap elárasztanak, és kisgyermekként rád
akaszkodva teljes figyelmed követelik.
Megtört ember lettem.
Azon kaptam magam (találó a kifejezés), hogy apró szobákban
alszom elhagyatott hotelekben, hogy többször iszom, mint eszem, és
hogy – mint egy megszállott rögeszmés – újra meg újra leírom a
szeretett nő nevét. A falakra, a párnámra, a tenyeremre. A tollam
átszúrta a bőrt a tenyeremen, és a tinta elfertőzte a sebet. Még mindig
látszik a forradások nyoma, most is azt nézem. Jacqueline, tisztán
olvashatóan. Jacqueline.
Aztán egy napon, teljesen véletlenül, megláttam őt. Tudom,
melodramatikusan hangzik, de azt hittem, menten végem. Oly sokáig
ábrándoztam róla és tüzeltem magam a pillanatra, melyben újra
találkozunk, hogy amikor végre megtörtént, úgy éreztem, minden erő
kifut a lábamból, és ott, az utca közepén émelyegni kezdtem. Nem épp
az a klasszikus találkozás. Képzeljék csak el: a szerető, meglátva
imádott hölgyét, végigrókázza az ingét. De végül is, semmire, ami
Jacqueline és köztem történt, nem igazán mondható, hogy valaha is
normális lett volna. Vagy épp természetes.
Követtem őt, ami nem is bizonyult egyszerű feladatnak. Az utcán
nagy volt a tömeg, ő pedig gyorsan haladt. Nem tudtam eldönteni,
odakiáltsak-e neki, vagy ne. Végül úgy döntöttem, csendben maradok.
Egyébként is, vajon mit tett volna, ha meglátja, amint ez az ápolatlan,
borostás holdkóros a nevét kiáltozva feléje támolyog? Valószínűleg
futásnak ered. Vagy ami még rosszabb, benyúl a mellkasomba, az
akaraterejével megragadja a szívem, és véget vet nyomorúságomnak,
mielőtt még leleplezhetném őt a világ előtt.
Így aztán csendben maradtam, és egyszerűen csak kitartóan
követtem őt oda, ahol feltételezésem szerint lakott. Majd az
elkövetkező két és fél napon át ott maradtam a közelben, nem igazán
tudva, mihez is kezdjek. Nevetséges dilemma előtt álltam. A
keresésével töltött oly sok idő után most, hogy végre elérhető
közelségbe került, és újra megszólíthattam, megérinthettem volna,
egyszerűen nem mertem megközelíteni.

97
 Talán a haláltól féltem. De végtére is, most itt ülök, ebben a bűzös
amszterdami szobában, papírra vetem a vallomásomat, és várom azt a
Koos nevű stricit, hogy elhozza nekem a kulcsot, és már nem félek a
haláltól. Jobban belegondolva, valószínűleg a hiúságom lehetett, ami
megakadályozta, hogy közeledjek hozzá. Nem akartam, hogy így
lásson, összetörtnek, nyomorúságosnak, reményvesztettnek; tisztán
akartam újra elé állni, az álomszeretőjeként.
És miközben vártam, eljöttek érte.
Nem tudom, kik lehettek. Két egyszerűen öltözött férfi. Nem
hinném, hogy rendőrök: ahhoz túl elegánsak voltak. Sőt még
kulturáltak is. O pedig nem állt ellen. Mosolyogva ment velük, mintha
csak az operába indultak volna.
Az első adandó alkalommal visszatértem az épületbe, immár
némileg jobban öltözve, a portástól megtudtam a lakása pontos helyét,
és betörtem hozzá. Egyszerűen, dísztelenül élt. A szobája egyik sarkába
asztalt állított, és itt írta az emlékiratait. Leültem, végigolvastam sorait,
és végül magammal vittem a lapokat. Még csak élete első hét évéig
jutott az elbeszélésben. Ismét a hiúságtól hajtva, azon tűnődtem, vajon
engem is megemlített volna a naplójában, vagy nem? Valószínűleg
nem.
Néhány ruháját is magamhoz vettem; csak olyanokat, amiket már
akkor is hordott, amikor együtt voltunk. És semmi intim darabot: nem
vagyok fetisiszta. Nem terveztem olyasmit, hogy hazamegyek, és
belefúrom az arcomat az illatos bugyijába. De akartam valamit, ami
emlékeztet rá; ami segít, hogy magam elé képzelhessem. Habár így
utólag belegondolva, soha nem találkoztam még emberi lénnyel, akinek
megfelelőbb volna pusztán a saját bőrét viselnie ruhaként.
Így hát másodszor is elvesztettem őt, ezúttal sokkal inkább a saját
gyávaságomnak, mint a körülményeknek köszönhetően.
♦♦♦
Pettifer a közelébe se ment a háznak, ahol teljes négy héten át fogva
tartották Mrs. Esst. A nő többé-kevésbé minden megkapott, amit csak
kért, leszámítva persze a szabadságát, ő pedig csupán a legelvontabb,
burkolt formában kérte azt. Nem érdekelte a szabadulás, noha könnyen
elérhette volna, ha akarja. Néha eltűnődött, vajon Titus elárulta-e az őt
98
házi őrizetben tartó két férfinak és egy nőnek, hogy pontosan mire is
képes: úgy tippelte, nem. Úgy bántak vele, mintha egy átlagos nőcske
volna, akire Titus szemet vetett és megkívánt. Ők pedig megszerezték
neki, ilyen egyszerű.
Most, hogy saját szobát kapott, és ellátták korlátlan mennyiségű
papírral, újra nekifogott az emlékiratainak, a legelejétől kezdve.
Késő nyárra járt, és az éjszakák egyre hűvösebbé váltak. Olykor,
hogy felmelegítse magát, lefeküdt a padlóra (megkérte őket, hogy
vigyék ki az ágyát), és akarattal hullámoztatni kezdte a testét, ahogyan
egy tó tükre fodrozódik. A teste így, szex nélkül, ismét rejtélyessé vált
számára; és most először ráébredt, hogy a testi szerelem csupán
felderítése volt lénye legintimebb, mégis legismeretlenebb területének:
a saját húsának. Legjobban akkor értette magát, ha valaki mást átölelt;
csak akkor látta tisztán saját testét anyagi valójában, amikor egy másik
ajak érintette azt, gyengéden, imádattal. Újra Vassira gondolt; és a tó
felszíne úgy felkavarodott az emléktől, mintha vihar tört volna ki rajta.
Rázkódó keblei fodrozódó hegyekké nyíltak, hasa rendkívüli
hullámokat vetett, vibráló arcán különös áramlatok futottak keresztül-
kasul ajka partjait nyaldosva, és olyan nyomot hagytak maguk után,
mint hullámok a parti homokban. Minthogy a férfi folyékonyan élt
emlékeiben, így miközben rá emlékezett, a teste ténylegesen
cseppfolyóssá vált.
Felidézte magában azt a néhány alkalmat, amikor békés volt az
élete; és ezeket a törékeny pillanatokat minden esetben megelőzte a
testi szeretkezés, az áradó ambíció és a hiúság. Feltehetőleg léteznek
más utak is; ám az ez irányú tapasztalatai meglehetősen korlátozottak
voltak. Az anyja folyton azt hajtogatta, hogy a nőknek, mivel sokkal
nagyobb békében élnek önmagukkal, mint a férfiak, kevesebb dologra
van szükségük, hogy eltereljék figyelmüket a fájdalomról. Ő azonban
egyáltalán nem így tapasztalta. Épp ellenkezőleg: úgy találta, hogy az
élete tele van fájdalommal, ám ő csaknem teljesen híján van ama
módszereknek, amelyekkel enyhíthetné azokat.
Mikor eljutott az elbeszélésben a kilencedik évéig, abbahagyta
emlékiratait. Letett róla, hogy tovább mesélje történetét ettől a ponttól,
a közelgő pubertásra való első ráébredésétől. Apró máglyát rakott a

99
papírokból a szobája közepén, és elégette őket, pont azon a napon,
amikor Pettifer végül megérkezett.
Istenem, gondolta, a hatalom nem lehet ilyen!
Pettifer betegnek tűnt; fizikailag olyan gyökeresen megváltozott,
mint egy régi barátnője, akit elvitt a rák. Az egyik hónapban még
látszólag egészségesen jött, majd a másikban belülről felszippantva,
önmagát felemésztve. Titus úgy festett, mint egy üres emberi hüvely:
bőre elszürkült, márványos foltok borították. Csupán a szeme csillogott,
de az úgy, mint egy veszett kutyáé.
Kifogástalanul öltözött, mintha csak esküvőre készülne.
– J.
– Titus.
A férfi tetőtől talpig végigmérte.
– Jól vagy?
– Igen, köszönöm.
– Mindent megadnak, amit kérsz?
– Tökéletes házigazdák.
– Nem tanúsítottál ellenállást.
– Ellenállást?
– Amiért idehoztak. Bezártak. Lyndon után fel voltam készülve,
hogy újabb ártatlanokat mészárolsz le.
– Lyndon nem volt ártatlan, Titus. Ezek az emberek azok. Nem
mondtad el nekik.
– Nem tartottam szükségesnek. Becsukhatom az ajtót? – Ő volt a
fogva tartója: ám mégis úgy jött hozzá, mint egy követ egy nagyobb
hatalom színe elé. Tetszett neki a férfi hozzáállása, a
meghunyászkodásnak és a mámoros örömnek ez a furcsa elegye. Titus
becsukta az ajtót, és kulcsra zárta.
– Szeretlek, J. És félek tőled. Valójában, azt hiszem, azért szeretlek,
mert félek tőled. Szerinted ez beteges?
– Annak gondolnám.
– Igen, én is.
– Miért tartott ennyi ideig, hogy eljöjj?
– Rendbe kellett hoznom az ügyeimet. Máskülönben elszabadult
volna a káosz. Miután elmegyek.
– Elmész?
100
 Mélyen a nő szemébe nézett, arcán rángani kezdtek az izmok az
izgatott várakozástól.
– Remélem.
– Hová?
A nő ezek szerint még mindig nem sejtette, mi hozta őt ide a házba,
és mi az, ami miatt elintézte függő, rendezetlen ügyeit, bocsánatot kért
alvó feleségétől a tudtán kívül, lezárt minden menekülési útvonalat, és
elsimított minden ellentmondást.
Még mindig nem sejtette, hogy ő ma meghalni jött ide.
– Semmivé zsugorítottál, J. Semmivé és senkivé. És nincs már hová
mennem. Tudsz követni?
– Nem.
– Nem tudok élni nélküled – folytatta.
Ez a klisé megbocsáthatatlan volt. Nem tudta volna valami más
módon elmondani? A nő csaknem felnevetett, olyan elcsépelt és banális
volt ez a vallomás.
Ám még nem fejezte be.
– ...és kétségtelen, hogy nem tudok veled élni sem. – Váratlanul
megváltozott a hangszíne. – Mert taszítasz engem, asszony, az egész
lényed undorít.
– Akkor hát? – kérdezte a nő szelíden.
– Akkor hát… – Titus újra gyöngéden szólt, és Jacqueline kezdte
végre megérteni, mit akar tőle. – …ölj meg!
Az egész helyzet meglehetősen groteszk volt. A csillogó szemek
rezzenéstelenül meredtek rá.
– Ezt akarom – szögezte le a férfi. – Higgy nekem, ez minden
vágyam ezen a világon. Ölj meg, ahogy kedved tartja. Nem fogok
ellenállni, sem panaszkodni.
A nő emlékezett a régi viccre. A mazochista a szadistának: „Bánts!
Az isten szerelmére, bánts!” Mire a szadista a mazochistának: „Azt már
nem!”
– És ha elutasítom, amit kérsz? – kérdezte aztán.
– Nem utasíthatsz el. Visszataszító vagyok.
– De én nem gyűlöllek, Titus.
– Pedig jobban tennéd. Gyenge vagyok. Hasznavehetetlen a
számodra. Nem tanítottam neked a világon semmit.
101
 – Nagyon is sok mindenre megtanítottál. Most már képes vagyok
uralkodni magamon.
– Lyndon halála is irányított volt, igaz?
– Természetesen.
– Kissé eltúlzottnak tűnt a számomra.
– Csak azt kapta, amit érdemelt. De azt maradéktalanul.
– Akkor hát add meg nekem is, amit én érdemlek. Bezártalak.
Eltaszítottalak, amikor szükséged volt rám. Büntess meg érte!
– Túléltem.
– J!
Még ebben a végletes helyzetben sem volt képes a teljes nevén
szólítani.
– Az isten nevére kérlek! Az isten szerelmére! Csak ezt az egy
dolgot kérem tőled. Tedd meg, bármilyen indítékból. Szánalomból,
megvetésből, szeretetből. Mindegy. De tedd meg, kérlek, tedd meg!
– Nem – felelte a nő.
Titus hirtelen átvágott a szobán, és keményen pofon csapta.
– Lyndon azt mondta, szajha vagy. Igaza volt; tényleg az vagy. Egy
nyomorult, útszéli szajha, semmi több!
Elhátrált tőle, az ajtó felé indult, majd megtorpant. Visszalépett, és
ismét megütötte, erősebben és gyorsabban, majd újra meg újra, még
hatszor vagy hétszer, előre-háta lendítve a karját.
Azután zihálva abbahagyta.
– Pénzt akarsz? – Most üzletel. Előbb ütlegel, aztán alkudozik.
Nézte a férfi eltorzult alakját a sokktól kicsordult könnyein át, amiket
nem tudott visszatartani. – Pénzt akarsz? – kérdezte az ismét.
– Mit gondolsz?
A férfi nem hallotta ki hangjából a szarkazmust, és elkezdett
bankjegyeket szórni a lába elé, több tucatnyi bankót, mint valami
áldozatot a Szűzanya szobra körül.
– Bármit, amit csak akarsz, Jacqueline.
A nő valami fájdalomhoz nagyon hasonlót érzett a gyomrában,
ahogy feltámadt benne a sürgető vágy, hogy végezzen vele, ám ellenállt
a késztetésnek. Hisz az csak Titus kezére játszaná őt, az akarata bábjává
tenné: erőtlenné. Ismét használni akarják: egész életében mindig csak
ez jutott neki. Baromként tenyésztették, hogy szolgáltasson bizonyos
102
dolgokat. Hogy gondoskodjon férjekről, tejet adjon kisbabáknak, és
halált ajándékozzon vénembereknek. És mint a barmoktól, tőle is azt
várták, hogy készségesen eleget tegyen minden egyes követelésnek,
amikor csak füttyentenek. Nos, ezúttal nem!
Az ajtóhoz lépett.
– Hová mész?
A kulcsért nyúlt.
– A halálod a te dolgod, nem az enyém – felelte. Titus nekirontott,
mielőtt még ki tudta volna nyitni a zárat, és a csapás – az ereje és
ellenséges indulata – teljességgel váratlanul érte őt.
– Te ribanc! – sivította a férfi, miközben gyors egymásutánban
záporoztak újabb és újabb ütései.
A nő gyomrában valamivel nagyobbá vált a góc, amely gyilkolni
akart.
Titus ujjai belegabalyodtak a hajába: belemarkolt, és visszavonszolta
őt a szobába, miközben obszcén jelzők vég nélküli sorával árasztotta el.
Mintha rányitott volna egy bűzös csatornalével teli duzzasztógátat. Ez
csak egy újabb módja annak, hogy megkapja tőled, amit akar,
emlékeztette magát a nő. Ha engedsz neki, elvesztél: egyszerűen csak
manipulál téged. És közben még mindig özönlöttek a szitkok:
ugyanazok a mocskos szavak, amelyeket régóta vagdosnak az
engedetlen, behódolni nem hajlandó nők fejéhez. Szajha; eretnek;
ringyó; cafat; picsa; szörnyeteg.
Igen, az.
Igen, gondolta: szörnyeteg vagyok.
A gondolat megkönnyítette a dolgát. Megfordult. Titus tudta, mire
készül, mielőtt még egyáltalán ránézett volna. Ernyedten aláhullt a keze
a nő fejéről. Jacqueline haragja máris a torkába tolult, és gejzírként
kitört belőle, átszelve a köztük lévő levegőt.
Szörnyetegnek nevez: úgy bizony, szörnyeteg vagyok.
Magamért teszem ezt, nem őérte. Soha nem őérte. Csak magamért!
Titusnak elakadt a lélegzete, ahogy a nő akarata megérintette őt, és a
fénylő szemeknek egy pillanatra megszűnt a csillogása, ahogy a
halálvágy a túlélés vágyává változott – természetesen túl későn.
Felüvöltött. A nő hallotta a válaszkiáltásokat, a futó léptek zaját és a
fenyegetéseket a lépcső felől. Még pár pillanat, és a szobában lesznek.
103
 – Állat vagy – mondta Titusnak.
– Nem – felelte, még most is bizonyos lévén abban, hogy ő
parancsol.
– Nem létezel – folytatta a nő, közelebb lépve. – Sosem találják meg
azt a részt, ami Titus volt. Titusnak vége. A többi pedig csak…
Rettenetes volt a fájdalom. Még a torkából előtörő hang is elakadt
tőle. Vagy ez megint a nő műve? Ő változtatta meg a torkát, a
szájpadlását, az egész fejét? Szétkapcsolta a koponya csontlemezeit, és
újrarendezte őket.
Nem! – akarta mondani. Ez nem az a finom rituálé, amit
elterveztem! Ölelő karjaidban akartam meghalni, ajkadra tapadó
ajakkal, benned kihűlve, csendesen kimúlni. Én nem így akartam ezt!
Nem! Nem! Nem!
Odakinn már az ajtót verték fogvatartói. Természetesen nem félt
tőlük egy cseppet sem, talán csak attól tartott, hogy tönkreteszik
művészi keze munkáját, mielőtt befejezhetné a végső simításokat.
Valaki most nekirontott az ajtónak. A fakeret szilánkokra törve
engedett az erőszaknak: az ajtó felvágódott. Mindkét férfi fegyvert
viselt. Rezzenéstelen kézzel, egyenesen rászegezték a pisztolyukat.
– Mr. Pettifer? – kérdezte a fiatalabbik. A szoba sarkában, az asztal
alatt Pettifer szeme fénylett.
– Mr. Pettifer? – ismételte az őr, megfeledkezve a nőről. Pettifer
megrázta ormányos fejét. Kérlek, ne gyere közelebb! – gondolta.
Az ember leguggolt, és rámeredt az asztal alatt kuporgó, undorító
szörnyetegre; Titus csupa vér volt az átalakulás miatt, de élt. A nő
kiirtotta az idegeit: nem érzett semmi fájdalmat. Épp csak túlélte a
beavatkozást. Kezei manccsá csomózva, lábai felhajtogatva a háta
körül, térdei széttörve: úgy festett, mint valami négylábú rák. Az
agyveleje szabadon feltárva, szemhéjai letépve, alsó állkapcsa eltörve
és felrántva felső állkapcsára, mint valami buldognak; füle leszaggatva,
gerince szétroppantva – egész emberi mivolta át lett varázsolva egy
egészen más állapotba.
– Állat vagy – ismételte meg a nő. Nem is különbözött nagyon egy
fenevad hasonmásától.

104
 A fegyveres fickó viszolyogva hátrahőkölt, ahogy felismerte egykori
főnöke részleteit. Elszürkült arccal felegyenesedett, és hátrafordulva a
nőre pillantott.
Jacqueline vállat volt.
– Ön tette ezt? – A hangjában félelemmel vegyes tisztelet keveredett
az undorral.
A nő biccentett.
– Gyere, Titus! – csettintett az ujjával. A fenevad zokogva megrázta
a fejét.
– Gyere, Titus! – ismételte meg a parancsot erőteljesebben, és Titus
Pettifer előtotyogott rejtekhelyéről, olyan csíkot húzva maga után, mint
egy kiszakadt húsos zacskó.
Az őr puszta ösztönből tüzet nyitott Pettifer maradványaira. Bármit,
az égvilágon bármit megtett volna, csak megakadályozza, hogy ez a
gusztustalan kreatúra a közelébe menjen.
Titus kétlépésnyit hátratántorodott véres mancsain, megrázta magát,
mintha megpróbálná kiűzni magából a halált, majd kudarcot vallva
kimúlt.
– Elégedett vagy? – kérdezte Jacqueline.
A fegyveres őr felnézett a kivégzés maradványairól. Hozzá
beszéltek? Nem: Jacqueline Pettifer tetemét bámulta, és neki tette fel a
kérdést.
Elégedett?
Az őr eldobta fegyverét. Az ajtóban álló társa követte példáját.
– Hogy történt ez? – kérdezte. Egyszerű kérdés: gyermeki kérdés.
– Ó kérte – felelte őszintén Jacqueline. – Ez minden, amit adhattam
neki.
A férfi bólintott, és térdre hullt.
♦♦♦

Vassi vallomása (utolsó rész)

– A vak véletlen aggasztóan nagy szerepet játszott a Jacqueline-nel
folytatott románcomban. Olykor úgy tűnt, ki vagyok szolgáltatva
minden áramlatnak, ami csak áthalad a világon, és kénye-kedve szerint
105
körbeperdít a sors kezének legkisebb fricskája. Máskor meg azt
gyanítottam, hogy a háttérből maga Jacqueline irányítja az életem,
ahogy további százakét vagy ezrekét is, elrendezve minden szerencsés
„véletlen” találkozást, hogy ő koreografálja győzelmeimet és
vereségeimet, és vakon kísér ehhez az utolsó légyottunkhoz.
Rátaláltam anélkül, hogy tudatában lettem volna a ténynek, ez volt a
dolog iróniája. A nyomokat követve először egy surrey-i házig jutottam,
addig a házig, amely a múlt évben tanúja lehetett egy bizonyos Titus
Pettifer nevű multimilliomos meggyilkolásának, akit saját testőreinek
egyike lőtt agyon. Az emeleti szobában, ahol a gyilkosság történt, teljes
nyugalom és tisztaság uralkodott. Ha járt is itt Jacqueline, utóbb
eltávolítottak minden erre utaló jelet. Ám a házra, ami azóta
gyakorlatilag romokban áll, mindenféle graffitit festettek; és a kérdéses
szoba pecsétekkel csúfított gipszvakolatára valaki egy női alakot firkált.
Obszcén módon eltúlozva jelenítette meg asszonyi bájait, széttárt nemi
szervéből villámnak tűnő valami lángolt elő. A lábai előtt pedig egy
meghatározhatatlan fajtájú, torz teremtmény lapult. Talán rák, talán
kutya, esetleg ember. Ám akármi volt is, nyilvánvalóan nem
rendelkezett hatalommal önmaga felett. A nő gyötrő jelenlétének
fényében ült, és mégis a szerencsések közé sorolta magát. Amint
ránéztem arra a tekintetét a lángoló Madonnára szegező aszott,
nyomorult teremtményre, rögtön tudtam, hogy a kép Jacqueline-t
ábrázolja.
Nem tudom, mennyi ideig álltam ott a graffitit bámulva, de egyszer
csak megzavart egy láthatólag még nálam is nyomorúságosabb
helyzetben lévő ember. Nyíratlan vagy mosatlan szakáll, olyan
legyengült testalkat, hogy az ember azon csodálkozott, miként képes
egyáltalán egyenesen állni, és egy bűzborzot is megszégyenítő szag
jellemezte.
A nevét nem tudtam meg: azt azonban elmondta, hogy ő készítette a
képet a falon. Ezt könnyen el is hittem. A kétségbeesése, az éhsége, a
teljes zavarodottsága: mind-mind annak árulkodó jelei, hogy ez az
ember látta Jacqueline-t.
Ha kissé nyersen faggattam is ki, bizonyára megbocsátotta nekem.
Valóságos megkönnyebbülés lehetett számára, hogy kiönthette végre a
szívét, és elmondhatott mindent, amit Pettifer halála napján látott –
106
tudván, hogy minden szavát elhiszem. Elárulta, hogy társa, a másik
testőr, akinek pisztolyából eldördültek a Pettifer életét kioltó golyók,
utóbb a börtönben öngyilkos lett.
Az élete értelmetlenné vált, mondta. Az a nő mindent elpusztított.
Igyekeztem megnyugtatni, amennyire tőlem tellett. Biztosítottam, hogy
Jacqueline nem akart ártani neki, és hogy nem kell attól tartania, hogy
egy nap majd visszajön érte. Mikor ezt mondtam, zokogni kezdett – azt
hiszem, inkább a veszteség miatti fájdalomtól, mintsem a
megkönnyebbüléstől.
Végezetül megkérdeztem, nem tudja-e, merre van most Jacqueline.
A végére hagytam ezt a kérdést – noha ez volt a legsürgetőbb dolog,
amire választ szerettem volna kapni –, feltételezem, azért, mert nem is
mertem remélni, hogy tudja. De istenemre, tudta! Jacqueline nem
hagyta el rögtön a házat Pettifer lelövése után. Leült ezzel a férfival, és
halkan elbeszélgetett vele a gyerekeiről, a szabójáról, az autójáról.
Megkérdezte tőle, milyen volt az édesanyja, ő pedig elárulta, hogy az
anyja egy szajha volt. Boldog volt? – kérdezte Jacqueline. Azt felelte,
nem tudja. Sírt-e valaha? – firtatta. Az őr azt felelte, soha életében nem
látta őt se nevetni, se sírni. Jacqueline bólintott, és megköszönte neki
őszinte válaszait.
Később, az öngyilkossága előtt, a másik fegyveres őr elmondta neki,
hogy Jacqueline Amszterdamba ment. Ezt tényként tudta, egy Koos
nevű férfitól. Így aztán a kör kezd bezárulni, igaz?
Hét hétig tartózkodtam Amszterdamban anélkül, hogy akár egyetlen
apró nyomravezető jelre bukkantam volna a hollétét illetően, egészen
tegnap estig. Hétszer hét napnyi cölibátus, ami meglehetősen szokatlan
dolog a számomra. A csalódottságtól fásultan végül felkerestem a
vöröslámpás negyedet, hogy nőt találjak magamnak. Tudják, úgy ülnek
ott az ablakokban, rózsaszín rojtos lámpák mellett, mint a próbababák.
Némelyikük ölében apró öleb csücsül; némelyikük könyvet olvas. Ám
legtöbbjük egyszerűen csak meredten kibámul az utcára, mintha
hipnotizálva lenne.
Nem találtam köztük olyan arcot, amelyik érdekelt volna.
Mindegyik túl örömtelennek, túl fénytelennek és élettelennek látszott –
túlságosan különböztek Jacqueline-étől.

107
 Mégsem tudtam egyszerűen távozni. Olyan voltam ott, mint egy
kövér kisfiú az édességboltban: túl émelygős, hogy vásároljon, és túl
torkos, hogy hátat fordítson.
Az éjszaka közepén leszólított a tömegből egy fiatalember, aki
közelebbről szemügyre véve egyáltalán nem is tűnt fiatalnak, viszont
vastagon állt rajta a smink. Nem volt szemöldöke, csupán ceruzával
húzta ki a helyét fényes bőrén. Arany fülbevalók fürtje bal
fülcimpájában, fehér kesztyűbe bújtatott kezében egy félig megrágott
barack, nyitott szandál, lakkozott lábkörmök. Határozottan megragadta
a kabátom ujját.
Gúnyos grimaszt vághattam émelyítő kinézete láttán, ám őt
szemlátomást egyáltalán nem zavarta nyílt megvetésem.
– Ön jó ítélőképességűnek tűnik, uram – mondta. Egyáltalán nem
úgy festettem.
– Bizonyára téved – feleltem.
– Nem – rázta meg a fejét. – Nem tévedek. Ön Olivér Vassi.
Abszurd módon az első gondolat, ami átvillant rajtam, hogy meg
akar ölni. Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, ám ő
hajthatatlanul tovább csimpaszkodott a kézelőmbe.
– Ön nőt akar – állapította meg. Netán eleget hezitáltam a számára
ahhoz, hogy tudja, igazat adok neki, noha a válaszom tagadó volt? –
Olyan nőm van, akinek nincs párja – folytatta. – Valóságos csoda.
Biztos vagyok benne, hogy személyesen akar vele találkozni.
Vajon honnét tudtam, hogy Jacqueline-ről beszél? Talán abból a
tényből, hogy felismert a tömegben, mintha ő odafent volna valahol az
egyik ablakban, és úgy rendelné maga elé csodálóit kénye-kedvére,
ahogy az ember homárt választ az ebédjéhez a tartályból. És talán abból
is, ahogy a tekintete minden félelem nélkül ragyogott rám; mert
félelmet – csakúgy, mint elragadtatást – többé csupán egyetlen lény
jelenlétében képes érezni Isten e kegyetlen világában.
És vajon nem láthattam-e önmagamat is tükröződni veszedelmes
kinézetében? Ismeri Jacqueline-t, ehhez kétség sem fért a számomra.
Tudta, hogy horogra akadtam, mert amint tétovázni kezdtem,
affektált vállrándítással elfordult tőlem, mintha csak azt mondaná: így
jártál, elszalasztottad az esélyed.

108
 – Hol van most? – ragadtam meg pálcavékony karját. Fejével az utca
vége felé biccentett, én meg követtem őt, egyszeriben olyan jámborrá
szelídülve, mint egy idióta, és hagytam, hogy kivezessen a sokaságból.
Ahogy lépkedtünk, az utca egyre jobban elnéptelenedett; a vörös
lámpák derengését felváltotta a félhomály, majd a teljes sötétség.
Tucatszor is megkérdeztem, merre megyünk; nem méltatott válaszra,
míg el nem értünk egy kicsiny ház szűk ajtajához egy lehetetlenül
keskeny sikátor mélyén.
– Itt volnánk – jelentette be úgy, mintha a nyomortanya maga a
versailles-i palota volna.
Felkapaszkodtunk két emeletet a máskülönben üres és kietlen
lépcsőházban. Odafenn egy fekete ajtajú szoba várt ránk. Odatolt az
ajtó elé. Zárva volt.
– Látja? – ösztökélt. – Odabent van.
– Zárva az ajtó – feleltem.
A szívem majd kiugrott a helyéről: valóban, bizonyosan itt van
Jacqueline a közelben. Éreztem, tudtam, hogy itt van.
– Látja? – kérdezte újra, és egy kicsiny lyukra mutatott az ajtó
fatábláján. Magamba ittam a belőle áradó fényt, miközben szememet az
apró lyukra szorítottam, minél közelebb őhozzá.
A nyomorúságos szobabelső teljesen üres volt, leszámítva egy
matracot és rajta Jacqueline-t. Kezét-lábát széttárva feküdt, bokáját és
csuklóját a matrac négy sarkában a csupasz padlóba rögzített durva
póznákhoz kötözték.
– Ki tette ezt? – követeltem a választ, le nem véve szemem meztelen
testéről.
– Ő kérte – hangzott a felelet. – Ez a vágya. Ő akarja így. –
Meghallotta a hangom; némi nehézség árán felemelte a fejét, és
egyenesen az ajtóra meredt. Mikor rám nézett, esküszöm, örömömben
az összes szál hajam az égnek állt, és felkínálkoztam, hogy
rendelkezzék velem.
– Olivér – köszönt.
– Jacqueline. – Csókkal pecsételtem meg a fának préselt szót.
A teste kavargott, leborotvált szemérme úgy nyílt és csukódott, mint
valami páratlan szépségű, lilában és rózsaszínben játszó egzotikus
virág.
109
 – Engedjen be! – utasítottam Koost.
– Nem élne túl egy vele töltött éjszakát.
– Engedjen be!
– Nem olcsó ám! – figyelmeztetett.
– Mit akar?
– Mindent, amije csak van. Az ingét, a pénzét, az ékszereit, mindent;
azután az öné lehet.
Be akartam törni az ajtót, vagy el akartam törni a nikotintól
megsárgult ujjait, egyiket a másik után, míg ide nem adja a kulcsot.
Tudta, mi jár a fejemben.
– A kulcs el van rejtve – figyelmeztetett ismét. – Az ajtó pedig erős.
Fizetnie kell, Mr. Vassi. Fizetni akar.
Igaza volt. Fizetni akartam.
– Nekem akar adni mindent, amit valaha birtokolt, mindent, ami
valaha volt. Úgy akar vele lenni, hogy semmi ne tarthassa vissza.
Tudom jól. Mind így járulnak elé.
– Mind? Hát sokan vannak?
– Csillapíthatatlan az étvágya – felelte örömtelenül. Nem egy strici
hencegése volt ez, hanem valódi fájdalom, tisztán láttam rajta. –
Mindig találok neki új kuncsaftot; azután eltemetem őket.
Eltemeti őket.
Felteszem, ez Koos szerepe; ő szabadul meg a holttestektől. És ma
éjszaka után hozzám ér majd a lakkozott kezével; és leszed Jacqueline-
ről, amikor már száraz vagyok, és hasznavehetetlen a számára, és talál
valami vermet, kanálist vagy kemencét, ahol eltüntetheti a
maradványaimat. Nem találom különösebben vonzónak a gondolatot.
És mégis: itt ülök, előttem az asztalon az összes pénzem, amit csak
elő tudtam teremteni kevéske ingóságom eladásával. Minden maradék
méltóságom oda, az életem egy cérnaszálon függ, és várok egy stricit
meg egy kulcsot.
Már alaposan besötétedett, és ő késik. De azt hiszem, kénytelen
jönni. Nem a pénz miatt – a heroinján és arcfestékén túl valószínűleg
nincs sok szükséglete. Azért jön és üzletel velem, mert Jacqueline azt
akarja, és ő minden ízében ugyanúgy a rabszolgája, mint jómagam. Ó,
igen, el fog jönni. Hát persze hogy eljön.
Nos, azt hiszem, elég ebből.
110
 Ez a vallomásom. Már nincs időm, hogy újraolvassam. Hallom a
lépcsőn a csoszogó lépteit (az egyik lábára sántít), és vele kell mennem.
Ezt hátrahagyom annak, aki megtalálja, bárki legyen is. Használja,
ahogy jónak látja. Reggelre halott leszek, és boldog. Higgyék el nekem.
♦♦♦
Istenem, gondolta, Koos becsapott.
Vassi itt állt az ajtó előtt, érezte elméjével a húsát, és átölelte őt. Ám
Koos nem engedte be, a világos és határozott utasítás ellenére sem.
Pedig minden férfi közül épp Vassi érdemelt volna szabad bebocsátást,
Koos jól tudta ezt. Azonban rászedte őt, ugyanúgy, ahogy az összes
többi is, kivéve Vassit. Vele (talán) igazán szerelem volt az, amit átélt.
Egész éjjel az ágyon feküdt, egy szemhunyásnyit sem aludt.
Mostanában már ritkán aludt pár percnél többet: és csak akkor, ha Koos
figyelte őt. Ártott magának álmodás közben, megsebezte,
megcsonkította magát anélkül, hogy tudott volna róla. Rendszeresen
vérezve és sikoltozva ébredt, minden végtagjából tűk és tüskék
meredeztek elő, amiket a saját bőréből és izmaiból növesztett, mint
valami húsvér kaktusz.
Úgy tippelte, újra besötétedett, ám nem tudhatta biztosra. Ebben a
vastagon elfüggönyözött, egy szál csupasz izzóval megvilágított
szobában örökös nappal uralkodott az érzékei számára, és örökös éj a
lelkében. Csak feküdt, a felfekvéstől kisebesedett háttal és fenékkel, és
hallgatta az utca távoli zaját. Néha szendergett egy keveset, olykor evett
Koos kezéből, aki megmosdatta, megvécéztette, használta őt.
Kulcs fordult a zárban. A teste megfeszült a matracon, hogy lássa, ki
érkezett. Nyílt az ajtó… Nyílt… kinyílt.
Vassi! Ó, istenem, végre Vassi az! Látta, ahogy átvág a szobán, és
odajön hozzá.
Kérlek, add, hogy ne csak egy újabb emlék vagy látomás legyen!
Add, hogy ő legyen az, igaz valójában! – imádkozott.
– Jacqueline.
Kimondta hús-vér teste igazi nevét, a teljes nevét.
– Jacqueline. – Ő volt az!
Mögötte Koos bámult a lábai közé, ámulva figyelte szeméremajkai
játékos táncát.
111
 – Koo… – nyögte, és mosolyogni próbált.
– Elhoztam őt – vigyorgott rá a strici, pillanatra sem fordítva el
tekintetét a nő nemi szervéről.
– Egy nap… – suttogta. – Egy teljes napot vártam, Koos.
Megvárattál…
– Mit neked egy nap? – kérdezte flegmán, még mindig vigyorogva.
Többé már nincs szüksége erre a stricire, nem mintha ezt ő is tudta
volna. Ártatlan naivitásában azt hitte, Vassi is csak egy a sok közül,
akiket útközben elcsábított, és nem akar mást, csak szárazra szívni és
eldobni, mint a többit. Koos hitte, hogy még holnap is szükség lesz rá;
ezért játszotta ilyen gyanútlanul és mesterkéletlenül ezt a végzetes
játszmát.
– Zárd be az ajtót! – javasolta neki. – És maradj, ha szeretnél.
– Maradjak? – kacsintott. – Úgy érted, nézhetem?
Amúgy is mindig nézte. Jacqueline tudta, hogy leselkedni szokott
azon a lyukon át, amit az ajtóba fúrt; olykor még a zihálását is hallotta.
Ám ezúttal hadd maradjon csak – örökre.
Koos gondosan kivette a kulcsot a kinti zárból, majd behúzta az
ajtót, és belülről bezárta. Jacqueline már a zár kattanásának
pillanatában megölte őt, mielőtt még megfordulhatott volna, hogy
utoljára ránézzen. Nem volt látványos kivégzés; egyszerűen csak
benyúlt tyúkmellébe, és összezúzta a tüdejét. Nekirogyott az ajtónak, és
némán lecsúszott rajta; arca végigdörzsölődött a kemény fán.
Vassi még csak hátra sem fordult, hogy végignézze a halálát; a nő
volt minden, amire valaha is nézni akart ezután.
A matrachoz lépett, leguggolt, és elkezdte kioldozni Jacqueline
bokáját. A bőr kidörzsölődött, a kötél pedig mocskos volt a rászáradt
vértől. Módszeresen dolgozott a csomókon, rátalálva egy olyan belső
nyugalomra, amiről már azt hitte, rég elvesztette. Eltöltötte az egyszerű
elégedettség, hogy végül itt lehet, képtelen visszakozni, és tudta, hogy
az előtte álló út mélyen a nőbe vezet.
Mikor Jacqueline lábai kiszabadultak, a csuklóival folytatta,
eltakarva közben előle a plafon látványát, ahogy áthajolt fölötte.
– Miért hagytad, hogy ezt tegye veled? – kérdezte lágy hangon.
– Féltem.
– Mitől?
112
 – Hogy megmozduljak; vagy akár hogy éljek. Minden nap kész
kínszenvedés volt.
– Igen – bólintott Vassi.
Nagyon is jól értette ezt a létezésre való tökéletes képtelenséget.
Jacqueline érezte, ahogy a férfi levetkőzött, hozzá bújt, majd
finoman megpuszilta a sápadt bőrt a hasán – a testet, amiben élt. Teli
volt a saját műveinek nyomaival; bőre a tűréshatáron túl lett feszítve, és
hegek, sebhelyek borították.
A férfi lefeküdt mellé, és egyáltalán nem volt kellemetlen érzés,
ahogy a testük egymáshoz simult.
Megérintette Vassi fejét. Az ízületei merevek voltak, minden
mozdulata fájt, de oda akarta vonni a férfi arcát a sajátja mellé. Ő
mosolyogva jelent meg a látóterében, és csókokat váltottak.
Istenem, gondolta, együtt vagyunk!
És miközben ezt gondolta, akarata testet öltött. A férfi ajka alatt
feloldódtak a nő arcvonásai, és azzá a vöröslő tengerré váltak, amiről
Vassi annyit álmodott. És a hullámok felcsaptak, és elborították az
arcát, ami szintén olvadni kezdett; és a gondolatból és szövetekből
keletkezett vizek összevegyültek.
Csúcsos, kemény mellei nyílhegyekként szúrták át a férfi mellkasát,
akinek erekciója – amit a nő gondolata élesre fent – cserében egyetlen
döféssel végzett vele. A szerelem hullámverésében egymásba
gabalyodva azt gondolták magukról, hogy most végre kioltják egymást,
és így is történt.
Odakinn a kemény világ tovább gyászolt, a vevők és eladók
fecsegése egész éjjel folytatódott. Végül aztán a közömbösség és
kimerültség még a leglelkesebb kereskedőn is erőt vett. Bent és odakint
is eluralkodott a gyógyító csönd: a veszteségek és nyereségek vége.

113
 AZ APÁK BŐREI

Az autó felpöfögött, majd lefulladt, elnémult. Davidson hirtelen

tudatára ébredt a sivatagi úton süvítő szélnek, ahogy az gyászosan
jajgatott a Mustang ablakai körül. Megpróbálta újraindítani a motort, de
az nem volt hajlandó életre kelni. Davidson bosszúsan hagyta, hogy
izzadó keze lecsusszanjon a kormánykerékről, és szemügyre vette a
terepet. Forró levegő, forró szikla, forró homok minden irányban,
ameddig a szem ellát. Ez Arizona.
Kinyitotta az ajtót, és kilépett a perzselő, poros útra. Előtte és
mögötte mindkét irányban nyílegyenesen futott, egészen a sápadt
horizontig. Ha összehúzta a szemét, még épp ki tudta venni a hegyeket
a távolban, ám amint megpróbált rájuk fókuszálni, körvonaluk
beleveszett a forróság reszkető ködébe. A nap máris égette a feje búbját,
ahol már kezdett ritkulni szőke haja. Felhajtotta a motorháztetőt, és
reményvesztetten meredt a motorra. Most sajnálta igazán, hogy nincs
kellő szakértelme az ilyesmihez. Jézusom, gondolta, miért nem gyártják
ezeket az átkozott micsodákat üzembiztosra? Aztán meghallotta a
zenét.
Olyan távolról jött, hogy eleinte mintha csak valami halk csengés
vagy sípolás lett volna a fülében: ám idővel egyre hangosabbá vált.
Zene volt, vagyis valami olyasmi.
Hogy hangzott? Mint a szél süvítése a telefonban, egy forrás
csobogása, ritmus és szív nélküli léghullám, ami a tarkóján tépkedi és
felmereszti a szőrt, és nem hagyja, hogy múljon a borzongás.
Megpróbált tudomást sem venni róla, de az érzés csak nem tágított.
Kikémlelt a motorháztető árnyéka alól, hogy megtalálja a
zenészeket, ám az út mindkét irányban üresen futott. Csak amikor
tekintete végigpásztázta a sivatagot délkelet felé, akkor váltak láthatóvá
számára a libasorban vonuló apró alakok, ahogy látóhatára legszélén
meneteltek – netán táncoltak, vagy ugrándoztak? – a föld forróságától
114
látszólag cseppfolyóssá olvadva. A menet, már ha az volt egyáltalán,
hosszan elnyúlt, és az úttal párhuzamosan vágott át a sivatagon. Az
útjuk tehát nem keresztezte az övét.
Davidson még egyszer lepillantott járműve hűlő belsőségeire, majd
újra vissza a táncosok távoli sorára.
Segítségre van szüksége, ehhez nem fér semmi kétség.
Feléjük indult hát, át a sivatagon.
Amint letért a földútról, a por, amit itt már nem döngölt simára az
elhaladó járművek súlya, lazává vált: minden lépésénél felverődött
egészen az arcáig. Lassan haladt: tempós ügetésbe fogott hát, ám azok
még így is egyre távolodtak tőle. Erre futni kezdett.
A vére zúgásán át most már hangosabban hallotta a zenéjüket.
Látszólag nem volt semmilyen felismerhető dallama, de számos
hangszer lüktetett benne folyamatosan erősödve és halkulva: fütyülések
és búgások, sípolás, ritmikus dobolás és dübörgés kakofonikus elegye.
A menet eleje már el is tűnt a szeme elől a távolban, ám a
lemaradozó ünneplők (már ha azok voltak) még mindig parádéztak.
Igazított kicsit az irányon, hogy elébük vágjon, és közben futólag
visszapillantott a válla fölött, hogy betájolja magát, és ellenőrizze a
visszaútját. Gyomorszorítóan magányos érzés volt látnia járművét,
ahogy apró rovarként ül az úton, egy forróságtól lángoló ég súlyától
lepréselve.
Tovább futott. Negyedórával később már tisztábban látta a
felvonulást, habár az élen járók még mindig messze kívül estek
látótávolságán. Kezdte azt hinni, hogy valamiféle karneválba botlott,
ami meglehetősen rendkívülinek tűnt itt az isten háta mögött, a nagy
semmi közepén. A parádé utolsó táncosai azonban egyértelműen
jelmezt viseltek. Fejdíszek és maszkok ékesítették őket, amelyek jóval
az átlagos emberi magasság fölött imbolyogtak – ragyogó színű
madártollak, zászlócskák és papírszalagok röpködtek-lobogtak
mögöttük a levegőben. Bármi volt is ünneplésük oka, úgy dülöngéltek,
mint a részegek, ide-oda szökellve, ugrándozva, hosszúkat lépve,
némelyikük pedig egyenesen a talajon vonaglott, hassal a forró
homokban tekergőzve.
Davidson tüdeje szúrt a kimerültségtől, és immár nyilvánvalóvá vált,
hogy elvesztette a hajszát. Noha először látszólag sikerült közelebb
115
jutnia a felvonulókhoz, azok immár gyorsabban távolodtak, mintsem
akaratereje vagy izmai megengedték volna, hogy tovább kövesse őket.
Megállt, karját összefonta térdén, hogy megtámassza sajgó testét, és
izzadságtól nedves szemöldöke alatt figyelte tovatűnő megváltását.
Majd összeszedte minden maradék energiáját, és teli tüdőből felkiáltott:
állj!
Először nem történt semmi. Azután résnyire húzott szeme észlelte,
hogy a mulatozók közül néhányan megtorpannak. Felegyenesedett.
Igen, semmi kétség: egy-két alak feléje fordult. Nem látta, inkább csak
érezte rá szegeződő tekintetüket.
Elindult feléjük.
A hangszerek némelyike elhalt, mintha elterjedt volna köztük
jelenlétének híre. Egyértelműen észrevették őt, efelől nem maradt
semmi kétsége.
Tovább lépkedett, immár gyorsabban, és a forróságtól vibráló
levegőn át egyre élesebben kivehetővé váltak a menet részletei.
A lépte némileg meglassult. Az erőfeszítéstől máris hevesen verő
szíve egyszeriben majd kiugrott a mellkasából.
– Jézusom! – nyögte, és harminchat ateista éve alatt most először ez
a szó igazi imaként hagyta el ajkát.
Félmérföldnyire állt tőlük, ám nem lehetett félreértelmezni, amit lát.
Sajgó szeme pontosan meg tudta különböztetni a papírmasét a hústól,
az illúziót a torz valóságtól.
A teremtmények a menet végén, a sereghajtók, a lemaradozó
csellengők valójában szörnyetegek voltak: kinézetük a téboly
legvadabb rémálmait is felülmúlta.
Az egyikük olyan öt-hat méteres monstrum lehetett. Bőre, mely
vastag redőkben lógott izmairól, mintha borsóhüvelyekből állt volna,
feje skarlátvörös ínybe ágyazódó, leplezetlen fogak kúpja. Egy másik
közülük háromszárnyú volt, háromágú farka hüllőszerűen csapkodta a
poros földet. Egy harmadik és negyedik kreatúra a borzalmak
egyesüléseként egybeolvadva, egyetlen testet alkotott, amely
undorítóságában felülmúlta az összes többiét. Ez a szimbiotikus
rémálom teljes hosszában és szélességében egyetlen szivárgó, ölelkező
párost alkotott, ahol az egyik végtagjai a másik nyílt sebeibe fúródtak.

116
Bár a két fej kilógó nyelvei egymásba tekeredtek, mégis sikerült
valahogy kakofonikus üvöltéseket hallatnia.
Davidson hátrált egy lépést, és visszapillantott az országúton álló
kocsija felé. Eközben az egyik lény, egy fekete-vörös szörny éles
hangon felrikoltott, mint valami síp. Még így, fél mérföldes távolságról
is fülhasogató volt. Davidson visszafordult a menet felé.
A rikoltó szörnyeteg elhagyta a felvonulásban elfoglalt helyét:
karmos lábai nagyokat dobbantak a sivatagi porban, ahogy felé
iramodott. Davidsonon végigsöpört a féktelen pánik, és érezte, hogy
farmerja feneke megtelik, ahogy a záróizmai cserbenhagyták őt.
A lény egy gepárd sebességével száguldott feléje; pillanatról
pillanatra egyre nagyobbnak látszott, így minden lépéssel egyre
tisztábban kivehette furcsa, idegen anatómiájának részleteit. A
hüvelykujj nélküli kezeit és fogazott tenyerét; a fejet, amelyen csak
egyetlen, háromszínű szem látszott; válla és mellkasa izmait, sőt még
villásan elágazó nemi szervét is, mely dühödten vagy vágyakozóan
(Istenem, segíts!) ágaskodott, és a hasát verdeste vágta közben.
Davidson olyat sikoltott, ami csaknem felvehette volna a versenyt a
szörny keltette zajjal, és futni kezdett visszafelé, amerről jött.
Az autó egy vagy kétmérföldnyire állt, és tudta, hogy nem sok
védelmet nyújtana, még ha sikerülne is elérnie, mielőtt elkapja a
szörnyeteg. E pillanatban ráébredt, mily közel a halál, hogy mindig is
mily közel volt hozzá, és vágyott egy nyugodt pillanatra, hogy teljes
mélységében felfoghassa ezt a képtelen helyzetet.
A bestia már szorosan a sarkában loholt, amikor ürüléktől csúszós
lába összeakadt, ő pedig felbukfencezett, majd csúszva-mászva
vonszolni kezdte magát az autó felé. Ahogy meghallotta a lény lábainak
tompa puffanását a háta mögött, ösztönösen nyöszörgő húslabdává
gömbölyödött, és várta a kegyelemdöfést.
Két szívdobbanásnyit várt.
Hármat. Négyet. És az még mindig nem jött.
A fütyülő-sivító zaj előbb elviselhetetlenül élessé vált, majd némileg
gyengülni kezdett. A csikorgó mancsok nem értek a testéhez. Arra
számítva, hogy a fejét bármelyik pillanatban letéphetik a nyakáról,
óvatosan kikémlelt az ujjai közötti résen.
A teremtmény ekkor érte utol.
117
 Talán a gyengesége miatti megvetésből vagy más okból, de elrohant
mellette, tovább az országút felé.
Davidson érezte saját ürüléke és rettegése bűzét. Furcsán, szinte
sértően semmibe vettnek érezte magát. A távolban a parádé folytatta
útját. Csupán egy vagy két kíváncsibb szörnyeteg kémlelt még mindig
hátra a válla fölött feléje, miközben lassan belevesztek a poros
messzeségbe.
A visítás élessége most megváltozott. Davidson óvatosan felemelte
fejét a földről. Ez a hang már csaknem teljesen kívül esett
hallástartományán, csupán valami metsző sípolás maradt belőle sajgó
feje hátuljában. Felegyenesedett.
A teremtmény az autó tetejére szökkent. Hátravetette a fejét, mintha
eksztázisba esett volna; erekciója még nyilvánvalóbb lett, mint valaha.
Hatalmas fejében vadul csillogott egyetlen szeme. Hangja végső
csavarásával, ami így túllépett az emberi hallástartomány küszöbén,
ráhajolt a kocsira, betörte a szélvédőt, és szájnyílással ellátott
mancsával felkapaszkodott a tetőre. Ezután úgy szakította fel az
acélburkolatot, mintha csak papír volna, miközben teste jókedvűen
vonaglott, a feje pedig ide-oda rángatózott. Mihelyst végzett a tető
szétcincálásával, leugrott az útra, és felhajította a fémlemezt a
levegőbe. Az forogva repült a magasba, majd visszazuhant, és
becsapódott a sivatagi homokba. Davidson futólag eltűnődött, vajon mi
a csudát írjon ezek után a biztosítási formanyomtatványra. A
teremtmény közben folytatta a jármű darabokra szaggatását.
Szétszaggatta az ajtókat. Kitépte helyéről a motort. Felhasogatta a
kerekeket, és lerángatta őket a tengelyükről.
Davidson orrát megcsapta a benzin eltéveszthetetlen bűze. Alighogy
felismerte a szagot, két fémszilánk szikrát vetve egymásnak csapódott.
A kocsit a teremtménnyel együtt abban a pillanatban gomolygó
tűzoszlop burkolta be, amelyből fekete füstfelhő szállt fel, és terült szét
az országút fölött.
A lény nem üvöltött fel: vagy ha mégis, haláltusája hangjait nem
hallotta emberi fül. Égő hússal tántorgott ki a tomboló infernóból: teste
minden négyzetcentimétere lángokban állt. Végtagjai vadul csapkodtak,
ahogy hiábavaló igyekezettel próbálta eloltani magán a tüzet. Majd
rohanni kezdett a hegyek felé, minél messzebb menekülve
118
kínszenvedése forrásától. Apró lángok röpködtek szanaszét a hátáról, és
a levegőt átitatta égő húsa bűze.
Mégsem vágódott el, noha a tűz bizonyosan felemésztette. Csak
rohant és rohant, míg a hőségtől beleolvadt a kék messzeségbe, és
eltűnt szem elől.
Davidson térdre roskadt. A lábán lecsorgó ürülék máris megszáradt a
forróságban. A kocsi roncsai tovább lángoltak. A zene semmivé
enyészett, ahogyan a felvonulás is.
A tűző nap volt, ami végül visszaüldözte őt a homokból a kibelezett
kocsihoz.
Üveges tekintettel meredt maga elé, amikor az országúton egy arra
száguldó jármű megállt, hogy felvegye.

♦♦♦

Josh Packard seriff hitetlenkedve meredt a lába előtt látszó

karomnyomokra. Kirajzolódtak a lassan szilárddá dermedő zsírban,
annak a szörnyetegnek a cseppfolyóssá vált húsában, amely alig pár
perce rohant végig Welcome City fő (valójában, az egyetlen) utcáján.
Majd összeroskadt, utolsót lélegzett, és vonagló labdává gömbölyödve
kimúlt, három kocsinyi távolságra a banktól. Welcome City
megszokott, normális tevékenysége – a kereskedés, az alkudozás, a
felszínes csevegések – egyszeriben félbeszakadt. A hotel előcsarnokába
émelygő járókelők támolyogtak, miközben a megpörkölődött hús sűrű
bűze megülte a város máskülönben kellemes sivatagi levegőjét.
Ez a szag valahol félúton lehetett a túlfőzött hal és egy exhumálás
bűze között, és mélyen sértette Packardot. Ez itt az ő városa, ő
felügyeli, ő védelmezi. Ennek a bűzlő, lángoló szörnynek a
rohangászását cseppet sem vette jó néven.
Előhúzta fegyverét, és a tetem felé indult. A lángok mostanra
csaknem teljesen kihunytak rajta: már felfalták táplálékuk legjavát. A
lény, illetve ami megmaradt belőle, még így, a tűz által jórészt
elpusztítva is meglehetősen terjedelmes volt. Amik egykor a végtagjai
lehettek, most védelmezőén a korábban talán fejként funkcionáló
testrésze köré tekeredtek. Az összes többi felismerhetetlenné vált.
Mindent egybevetve, Packard örült ennek a kis szerencsének. Ám még
119
az elszenesedett hús és az elfeketedett csontok e kriptái
összevisszaságában is ki tudott venni elég nem emberi formát ahhoz,
hogy felgyorsuljon a pulzusa.
Semmi kétség: ez bizony egy igazi szörnyeteg.
Egy teremtmény a földről: valójában a föld mélyéből. Egyenesen az
alvilágból, útban a nagy medence felé egy nagy éji ünnepségre. Az apja
jó párszor elmesélte neki, hogy nagyjából nemzedékenként egyszer a
sivatag kiokádja magából démonait, és egy időre szabadjára bocsátja
őket. Lévén olyan gyerek, akinek van elég sütnivalója, Packard soha
nem hitt azokban a szarságokban, amiket az apja lódított, de ez itt vajon
nem mégis egy olyan démon-izé?
Akármilyen balszerencse hozta is ezt az égő szörnyszülöttet az ő
városába kimúlni, Packard örömét lelte a sebezhetőség e kézzelfogható
bizonyítékában. Az apja sosem említette ugyanis ezt a lehetőséget.
Magában félig mosolyogva a gondolatra, hogy egy ilyen
ocsmányság is legyőzhető, Packard odalépett a füstölgő tetemhez, és
belerúgott. A tömeg, amely még mindig a kapualjak nyújtotta
biztonságban lapult, most csodálattal felmorajlott e hősies bátorság
láttán. A félmosoly teljessé szélesedett a seriff arcán. Ez a rúgás
önmagában megér majd egy éjszakai italozást, talán még nőt is kap.
A lény a hátán hevert. Packard egy profi démonrugdosó nyugodt,
szenvtelen módján tüzetesen szemügyre vette a fejet körülvevő,
összegabalyodott végtagokat. A bestia végleg kimúlt, ennyi teljesen
nyilvánvalónak tűnt. Visszadugta fegyverét a tokjába, és a tetem fölé
hajolt.
– Hozd a fényképezőt, Jebediah! – kiáltotta, még önmagát is
lenyűgözve.
Helyettese futva megindult az irodájuk felé.
– Egy jó kis fotó erről a szépségről, az kell nekünk – jegyezte meg
Packard.
Leguggolt a sarkára, és előrenyúlt a lény megfeketedett
végtagjaihoz. A kesztyűje bemocskolódik ugyan, de ezt a kis
kellemetlenséget bőven ellensúlyozza majd, amit ez a mozdulat a
nyilvános imázsán lendít. Szinte érezte a csodálattal rászegeződő
pillantásokat, ahogy hozzáért az elszenesedett húshoz, majd rángatni

120
kezdte az egyik végtagot, hogy meglazítsa, és odébb tolja a szörny
fejétől.
A tűz egybeforrasztotta a részeket, és csak egy erős, csavaró
rántással tudta mozgásra bírni az ízületet. Ám az végül kocsonyás
cuppanással engedett az erőszaknak, és feltárult alatta a hőségtől
összefonnyadt szem az arc közepén.
Undorodó tekintettel visszaejtette a végtagot az előbbi helyére.
Dobbanás.
Aztán a démon karja hirtelen kígyózva felfelé lendült – túl hirtelen
ahhoz, hogy Packard reagálhasson, és egy iszonyattal telt pillanatra a
seriff látta, ahogy a lény mellső lábán megnyílik egy száj, és az ő
kézfején csattan össze.
Elvesztette egyensúlyát, és nyüszítve igyekezvén elhúzni kezét a
szájtól, fenékre huppant a zsírban. A fogak áthatoltak kesztyűjén, a
kezét marcangolták, sorra leharapták ujjait. Közben a ráspolyos pofa
egyre beljebb vonta bendőjébe az ujjakat, a vért és a csonkokat.
Packard csúszni kezdett a hátsóján az aszfaltot borító zsíros
szutyokban, és immár vonyítva vonaglott, hasztalan igyekezvén
kiszabadítani magát. A bestiában, ebben a túlvilági pokolfajzatban még
mindig pislákolt az élet. Packard kegyelemért üvöltve talpra
kecmergett, és ezzel felrángatta a földről a lény mocskos testét is.
Hirtelen lövés dördült, Packard füléhez egészen közel. Testnedvek,
vér és genny fröcskölte tele, ahogy a végtag a vállánál apró darabokra
robbant, és a fogazott száj szorítása végre engedett a seriff kezén. A
szétroncsolt, zabáló húsdarab maradványa a földre puffant, és Packard
kézfeje, vagy legalábbis ami maradt belőle, kiszabadult. A jobb kezén
nem maradt semmi, csak egy fél hüvelykujj; a többi ujjcsont
összezúzott csonkjai bizarrul meredeztek elő szétmarcangolt
tenyeréből.
Eleanor Kooker leengedte a puska csövét, amivel az imént tüzelt, és
elégedetten felmordult.
– A kezednek annyi – állapította meg brutális őszinteséggel.
A szörnyetegek sosem halnak meg, idézte fel Packard az apja intő
szavait. Ám sajnos túl későn emlékezett erre, és íme, tévedése ára, hogy
odalett a jobb keze, amit iváshoz és szexhez is használt. Elöntötte a
nosztalgia hulláma az ujjaival együtt elveszett évekért, miközben a
121
szeme előtt táncoló sötét foltok teljes feketeséggé robbantak. Az utolsó
dolog, amit látott, mielőtt a teljes ájulás a földre rántotta volna, a
helyettese volt, amint kötelességtudóan emeli a fényképezőgépet, hogy
megörökítse a bizarr jelenetet.

♦♦♦

Lucy számára a ház végében álló kalyiba jelentette a menedéket.

Mindig is így volt ez. Amikor Eugene részegen tért haza Welcome
Cityből, vagy hirtelen dührohamot kapott, mert kihűlt a pörkölt, Lucy
mindig ide vonult vissza, ahol békében pityereghetett. Szánalomnak
nem jutott hely Lucy életében – Eugene részéről legalábbis bizonyosan
nem, és neki is édeskevés ideje maradt az önsajnálatra.
Ma ismét az őrjöngésig hergelte Eugene-t bosszúsága régi forrása: a
gyermek.
Szerelmük gonddal nevelt és szeretettel ápolt gyümölcse, akit Mózes
testvére, Áron után kereszteltek el. Neve jelentése: „ihletett,
tisztánlátó”. Kedves fiú. Az egész terület legcsinosabb sráca; még alig
ötéves, és máris olyan elbűvölő és udvarias, amilyenről bármely keleti
parti anyuci csak álmodhat.
Áron.
Lucy öröme és büszkesége, épp olyan gyermek, aki
szappanbuborékot fúj egy képeskönyvben, aki táncol, aki elbűvöli akár
magát az ördögöt is.
Épp ez volt vele Eugene fő baja.
– Az a büdös kölök semmivel se fiúsabb, mint te – fröcsögte
Lucynak. – Nincs benne semmi férfias. Csak arra jó, hogy flancos cipőt
húzzon, és parfümöt áruljon. Vagy hogy a templomban prédikáljon.
Igen, papnak való a kis nyavalyás. – A fiúra bökött lerágott körmű,
görbe ujjaival. – Szégyent hozol apádra!
Áron állta apja tekintetét.
– Hallasz, kölyök?
Eugene félrefordult. A fiú tágra nyílt szemétől felkavarodott a
gyomra: sokkal inkább emlékeztették egy kutya hűséges tekintetére,
mint bármi emberire.
– Azt akarom, hogy pusztuljon ebből a házból.
122
 – Mi rosszat tett?
– Nem kellett semmit tennie. Épp elég, hogy olyan, amilyen.
Gúnyolódnak rajtam, tudod-e? A hátam mögött kinevetnek, őmiatta!
– Senki nem nevet ki, Eugene.
– Ó, dehogynem!
– De nem a fiú miatt…
– He?
– Ha kinevetnek, annak nem a fiú az oka. Hanem te magad.
– Pofa be!
– Tudják, mi vagy, Eugene. Tisztán látnak téged, olyan tisztán, mint
jómagam.
– Én mondom, asszony…
– Az utcán okádsz, mint egy kutya, folyton arról vartyogsz, mit
láttál, és mitől rettegsz…
A férfi megütötte őt, mint már oly sokszor. Az ütéstől kiserkent Lucy
vére, mint ahogy a hasonló ütésektől is, már jó öt éve, és bár
megtántorodott, az első gondolata mégis a fiú körül forgott.
– Áron! – szólt rá a fájdalomtól könnyezve. – Gyere velem!
– Hagyd békén ezt a fattyút! – reccsent rá Eugene az indulattól
reszketve.
– Áron!
A gyermek az apja és az anyja között állt, és nem tudta,
melyiküknek engedelmeskedjen. Az arcára kiülő zavart tanácstalanság
újabb könnyeket csalt Lucy szemébe.
– Mama – szólalt meg a gyermek nagyon halkan. Komor, baljós
tekintete úrrá lett zavarodottságán. Mielőtt Lucy megtalálhatta volna a
módját, hogy elsimítsa a konfliktust, Eugene a hajánál fogva
megragadta a fiút, és közelebb rántotta magához.
– Az apádra hallgass, te kölök!
– Igen…
– Igen, uram! Így szólítjuk az apánkat, nem? Azt mondjuk: igen,
uram!
Azzal belenyomta Áron arcát farmere bűzlő ágyéki részébe.
– Igen, uram.
– Velem marad, asszony! Nem viszed ki magaddal még egyszer abba
a kurva viskóba. Az apjával marad, és kész!
123
 A csatározás ezzel véget ért, és Lucy tudta, hogy veszített. Ha
tovább erőltetné a dolgot, azzal csak még nagyobb veszélynek tenné ki
a gyermeket.
– Ha bántani mered…
– Az apja vagyok, asszony! – vigyorgott Eugene. – Mi az, tán azt
hiszed, ártanék a saját véremnek?
A fiú az apja csípőjéhez szorult, obszcén pózban. De Lucy ismerte a
férjét: Eugene már közel jár egy irányíthatatlan dühkitöréshez. Többé
már nem törődött magával – jutott neki épp elég öröm –, de a kisfiú, ő
még olyan sebezhető.
– Tűnj a szemünk elől, asszony! A kölök meg én kettesben akarunk
maradni, nem igaz? – Eugene kivonta Áron fejét az öléből, és gúnyosan
lemosolygott a fiú sápadt, kis arcára. – Nem igaz?
– De igen, papa.
– De igen, papa. Ó, igen, valóban, papa.
Lucy kiment a házból, és visszavonult a kaliba hűs sötétjébe, ahol
Áronért, a Mózes testvéréről elkeresztelt fiáért imádkozott. Áronért,
kinek neve azt jelenti, „ihletett, tisztánlátó”. Azon tűnődött, vajon
meddig lesz képes a fiú életben maradni a brutalitások közepette,
amiket a jövő a számára tartogat.
A fiút közben meztelenre vetkőztette az apja. Hófehéren állt ott.
Nem félt. A korbácsolás, ami büntetésül kimérnek rá, persze fájni fog,
de nem félt tőle igazán.
– Micsoda nyiszlett kölök vagy te! – röfögte Eugene, végigfuttatva
hatalmas kezét fia beesett hasán. – Gyenge és satnya, mint az alom
legkorcsabb malaca. Ha farmer volnék, te pedig sertés, tudod, mit
tennék? – Ismét belemarkolt a fiú hajába. A másik keze a lábai között
matatott. – Tudod, mit tennék, kölyök? – ismételte.
– Nem, papa. Mit tennél?
Apja felcsúsztatta kezét Áron teste mentén, miközben metsző hangot
hallatott.
– Hát így felhasítanálak, és megetetnélek a többi malaccal. A disznó
semmit nem szeret úgy, mint a disznóhúst. Mit szólnál hozzá, he?
Tetszene a dolog?
– Nem, papa.
– Nem tetszene?
124
 – Köszönöm, papa, de nem.
Eugene arca megkeményedett.
– Hát, én pedig szeretném látni, Áron. Megnézném, mit tennél, ha
arra készülnék, hogy felhasítsalak, és megnézzem, mi van odabent.
Újfajta erőszak jelent meg apja kegyetlen játékaiban, amit Áron még
nem tudott megérteni: új fenyegetések, új meghitt közeledés. Bármily
kényelmetlenül érezte is magát, a fiú tudta, hogy az igazi rettegést nem
ő, hanem az apja éli át; a félelem Eugene születési előjoga, mint ahogy
Ároné az, hogy nézze, és várakozzon, és szenvedjen, míg bekövetkezik
végre az a pillanat. Tudta (anélkül hogy megértette volna, hogyan vagy
miért), hogy valamiképpen ő lesz apja pusztulásának az eszköze. És
talán több is, mint puszta eszköz.
Eugene-ből kitört a harag. A fiúra meredt, barna keze oly szoros
ökölbe záródott, hogy a bütykei egészen kifehéredtek. A fiú
valamiképpen balszerencsét hozott rá és a vesztét okozta, véget vetett a
megszületése előtti, pompás életnek; mintha világra jövetelével
agyonlőtte volna szüleit. Szinte bele se gondolva, mit tesz, Eugene keze
összezárult a fiú törékeny nyaka körül.
Áron meg se nyikkant.
– Megölhetnélek, kölök.
– Igen, uram.
– Erre mit mondasz?
– Semmit, uram.
– Azt kell mondanod, „köszönöm, uram”!
– Miért?
– Miért, kölök? Mert ez a rohadt élet disznószart sem ér, és nagy
szívességet tennék vele neked, ahogy az egy apától elvárható a fiával
szemben.
– Igen, uram.
♦♦♦

A ház mögött, a kunyhóban Lucy abbahagyta a sírást. Nem volt

semmi haszna; ráadásul meglátott valamit az égen a tető lyukain
keresztül, s ez olyan emlékeket idézett fel benne, amelyek
automatikusan felszárították a könnyeit. Egy bizonyos fajta ég volt ez:
125
gyönyörű kék, felhőtlen, ragyogóan tiszta. Eugene nem fogja bántani a
fiút. Soha nem merészelne ártani annak a gyermeknek. Tudja ő,
micsoda ez a fiú, bár magának sem ismeri be.
Jól emlékezett arra a hat évvel ezelőtti napra, amikor az ég
ugyanilyen ragyogó kék volt, mint ma, és a levegő elevenen vibrált a
forróságtól. Eugene-ben és benne ugyanilyen hőség tombolt, egész álló
nap le sem bírták venni a szemüket egymásról. A férfi akkor még majd
kicsattant az erőtől: legszebb férfikorát élte. Rendkívüli, pompás ember,
munkában edződött testtel, olyan kemény lábizmokkal, hogy
valósággal sziklának tetszett, amikor végigfuttatta rajtuk a kezét. Akkor
még ő is igen takarosan festett: neki volt a legcsinosabb feneke egész
Welcome Cityben, kemény, feszes és puhán rugalmas, oly finom
szőrzetű réssel a lábai között, hogy Eugene abba sem bírta hagyni a
csókolgatását – igen, még ott, a titkos helyen sem. Egész nap és olykor
egész éjjel is kényeztette, gyönyörökkel halmozta el; a házban
szeretgették egymást, vagy késő délutánonként odakint a homokban. A
sivatag finom ágyként szolgált, és zavartalanul heverészhettek a
határtalan, kerek ég alatt.
Azon a hat évvel ezelőtti napon az ég túl korán besötétedett; jóval az
éjszaka eljövetele előtt. Úgy tűnt, mintha egyik pillanatról a másikra
feketedett volna el, és az egymást sietősen lemeztelenítő szeretők
egyszeriben dideregni kezdtek. Lucy a férfi válla fölött látta, miféle
alakokat ölt az ég: látta a hatalmas, monumentális teremtményeket,
amelyek mind őket bámulták. Eugene a szenvedélytől hajtva tovább
folytatta a szeretkezést, tövig benyomva, majd teljesen kihúzva
hímtagját, tudván, hogy a felesége mennyire élvezi ezt, és ismét – míg
egy répaszínű, ember méretű kéz nyakon nem ragadta, és ki nem
penderítette őt asszonya öléből. Lucy látta, ahogy az égbe emelkedik,
mint egy fickándozó üregi nyúl, és alul-felül elfröccsenve a levegőben
fejezi be döfő mozdulatát. Majd a férfi szeme kinyílt, és meglátta a
feleségét hét méterrel maga alatt, még mindig csupaszon, széttárt
lábbal, körülötte pedig mindenfelől szörnyetegek tornyosultak. Mintegy
mellékesen, minden rosszindulat nélkül elhajították őt: kivetették
csodálatuk gyűrűjéből, ki a nő látóteréből.
Lucy még most is tisztán emlékezett a rákövetkező órára, a
szörnyetegek öleléseire. Semmilyen szempontból nem voltak
126
borzalmasak, undorítóak, gusztustalanok vagy ártalmasak, csak
szeretőén gyöngédek. Még a reprodukciós szerveik, amelyekkel sorra
beléje hatoltak, még azok sem okoztak fájdalmat, noha egyik-másik
kőkemény volt, és akkorák, mint Eugene ökölbe szorított karja.
Emlékezett, milyen sokan tették magukévá az idegenek közül azon a
délutánon – hárman, négyen, öten, elkeverve testében ondójukat,
gyönyört csalva ki belőle türelmes, gyöngéd lökéseikkel. Amikor végül
távoztak, és a bőrét újra napfény érintette, egyfajta – utólag
visszagondolva szégyenletes – veszteséget érzett; mintha élete
csúcspontja épp most múlt volna el, és hátralévő napjai nem hoznának
mást, csak hideg, szürke vánszorgást a halál felé.
Végül talpra kecmergett, és odament a homokban eszméletlenül
heverő Eugene-hez, akinek zuhanás közben eltört az egyik lába.
Megcsókolta, majd leguggolt, hogy vizeljen. Remélte, tiszta szívből
remélte, hogy e szerelmes napnak a magjából gyümölcs sarjad majd,
élvezete eleven emlékeként.
♦♦♦
Bent a házban Eugene megütötte a fiút. Áronnak eleredt az orra
vére, de meg se nyikkant.
– Beszélj, kölök!
– Mit mondjak?
– Én vagyok az apád, vagy sem?
– Igen, apám.
– Hazug!
Újra lesújtott, minden figyelmeztetés nélkül, s Áron a földre zuhant.
Ahogy kicsiny, bőrkeményedések nélküli tenyerét a konyha
járólapjához nyomta, hogy feltápászkodjon, a padlón keresztül
megérzett valamit. Zene szólt a földből.
– Hazug! Hazug! – hajtogatta még mindig az apja.
Újabb ütések következnek, gondolta a fiú, még több fájdalom és vér.
De mindez elviselhető; a zene pedig ígéret a hosszú várakozás után,
hogy az ütlegelések egyszer s mindenkorra véget érnek.
♦♦♦

127
 Davidson betántorgott Welcome City főutcájára. Úgy tippelte, kora
délután lehet (az órája megállt, talán puszta együttérzésből), ám a
várost teljesen kihaltnak hitte, míg a tekintete meg nem akadt az utca
közepén füstölgő, sötét halmon, jó százméternyire tőle.
Ha lehetséges lenne ilyesmi, a vére azon nyomban megdermedt
volna a látványtól.
A távolság ellenére rögtön felismerte, mi volt korábban az a rakás
égett hús, és a rémülettől forogni kezdett vele a világ. Tehát mégis
igaz?! Tovább botladozott még néhány lépésnyit, hiábavalóan
igyekezve leküzdeni a szédülést, majd érezte, hogy erős karok
megtámogatják, és a fejében lüktető zajok zúgásán át hallotta, hogy
valaki nyugtató szavakat mond neki. Nem volt semmi értelmük, de
legalább lágyak voltak és emberiek: végre feladhatta az öntudat minden
látszatát. Elájult, de úgy tűnt, ezzel csak pillanatnyi haladékot nyert,
mielőtt a világ újra kitisztult volna a szeme előtt, ugyanolyan
utálatosan, mint mindig.
Időközben bevitték valami épületbe, és lefektették egy kényelmetlen
szófára. Egy nő – Eleanor Kooker – meredt le rá, és felragyogott az
arca, amikor magához tért.
– Életben marad – jelentette ki. A hangja olyan hatást keltett, mint
amikor káposztát reszelnek.
Még jobban előrehajolt.
– Látta azt a lényt, igaz?
Davidson bólintott.
– Legjobb lesz, ha beavat a részletekbe.
Kezébe nyomtak egy poharat, és Eleanor színültig teletöltötte
whiskyvel.
– Igyon! – parancsolt rá. – Aztán mondjon el mindent, amit el kell
mondania…
Davidson két nyeléssel lehajtotta az összes whiskyt, és azonnal
újratöltötték a poharát. A második adagot már lassabban kortyolta be,
és kezdte sokkal jobban érezni magát.
A helyiség teli volt emberekkel: mintha Welcome City egész
lakossága betódult volna Kooker kocsmájába. Nem akármilyen
hallgatóság: de az ő története sem volt épp hétköznapi. Az italtól
feloldódva belekezdett, igyekezve a tőle telhető legpontosabban,
128
minden felesleges cifrázás nélkül előadni az eseményeket. Csak hagyta,
hadd toluljanak maguktól az ajkára a szavak. Cserébe Eleanor
összefoglalta neki a Packard seriff és az autórongáló dög közötti
„incidens” körülményeit. Packard is ott ült a helyiségben, és elég rossz
bőrben volt ahhoz képest, mennyi vigasztaló piát és fájdalomcsillapítót
nyomtak belé; megcsonkított kezét olyan alaposan bebugyolálták, hogy
inkább bunkósbotra emlékeztetett, mintsem emberi végtagra.
– Nem ez az egyetlen ördögfajzat odakint – jegyezte meg végül
Packard, amikor a története végére ért.
– Ezt csak te mondod! – vágta rá Eleanor, nem sok meggyőződéssel
a tekintetében.
– Az apám mondta – javította ki Packard, lebámulva bepólyált
kezére. – És én elhiszem, arra mérget vehetsz. Elhiszem.
– Akkor jobb, ha teszünk valamit ellenük.
– Például mit? – vetette közbe egy savanyú kinézetű, a
kandallópárkánynak támaszkodó alak. – Mit lehet tenni az olyan lények
ellen, amik autókat esznek?
Eleanor felegyenesedett, és célzatosan gunyoros grimaszt vágott a
kérdező felé.
– Nos, hadd profitáljunk mérhetetlen bölcsességedből, Lou! –
esedezett csúfondárosan. – Te mit gondolsz? Szerinted mit kéne
tennünk?
– Szerintem rejtőzzünk el, és várjuk meg, míg elvonulnak.
– Én nem vagyok strucc – csóválta a fejét Eleanor. – De ha te
homokba akarod dugni a fejed, csak rajta, Lou! Kölcsönadhatom az
ásóm. Sőt akár ki is ásom neked a lyukat.
Megjegyzését általános derültség fogadta. A cinikus közbeszóló
feszengve elhallgatott, és a körmét kezdte piszkálgatni.
– Nem ülhetünk itt tétlenül, nem hagyhatjuk, hogy csak úgy
átgázoljanak rajtunk – szögezte le Packard helyettese, két rágógumi-
buborék fújása közben.
– A hegyek felé vonultak – vetette közbe Davidson. – Vagyis
távolodnak Welcome Citytől.
– És ha meggondolják magukat a nyavalyások? – vitatkozott
Eleanor. – Nos?
Semmi válasz. Pár biccentés, néhány fejcsóválás.
129
 – Jebediah, te vagy a seriffhelyettes – fordult a fia felé. – Te mit
gondolsz?
A jelvényes, rágógumizó fiatalember enyhén elvörösödött, és
tépdesni kezdte ritkás bajuszát. Nyilvánvaló volt, hogy teljesen
tanácstalan.
– Látom már, mi a helyzet! – csattant fel Eleanor, mielőtt még
válaszolhatott volna. – Világos, mint a nap. Mindenki összerittyentette
magát a félelemtől, hogy kipiszkálja azokat az ördögfattyakat az
odvaikból, nem igaz?
Önigazoló mormogás támadt a teremben, és még több fejcsóválás.
– Szóval azt tervezitek, hogy ti csak szépen ültök itt a valagotokon,
és hagyjátok, hogy azok az izék felzabálják az asszonynépet! – Jó szó,
találó: felzabálják. Mennyivel nagyobb érzelmi töltettel bír, mint
mondjuk a „megegyék”! Eleanor hatásszünetet tartott. Majd sötéten
hozzátette: – Vagy valami még rosszabbat műveljenek velük.
Rosszabbat a felzabálásnál? Az istenért! Mégis, mi lehet rosszabb
annál, mint ha az embert elevenen felfalják?
– Egy ujjal sem nyúl hozzátok semmilyen ördögfattya – biztosította
Packard, miközben némi nehézség árán felkelt a székéből. A talpán
ingadozva az összes jelenlévőhöz fordult. – Elkapjuk azokat a
szarzabálókat, és felkoncoljuk mindet! – Ám a lelkesítőnek szánt
szónoklat hidegen hagyta a helyiség férfitagjait; a seriff szava nem sok
hitelt érdemelt a Fő utcai balszerencsés kalandja óta.
– A megfontoltság néha jobb, mint a hősködés – mormolta Davidson
a bajusza alatt.
– Lószart! – jelentette ki nemes egyszerűséggel Eleanor.
Davidson vállat vont, és felhörpintette a whiskyje maradékát. Ezúttal
nem töltötték újra a poharát. Bánatosan azon tűnődött, hogy már azért
is hálásnak kellene lennie, hogy még mindig életben van. Ám
munkaütemterve romokban hevert. Találnia kellene egy működő
telefont, és bérelni egy autót; ha szükséges, akár iderendelni valakit,
hogy pattanjon kocsiba, és jöjjön érte. Az „ördögfattyak”, bármik
legyenek is, nem az ő problémái. Talán majd átfut egy-két cikket a
Newsweekben, ha visszaért a keleti partra és Barbarával lazul; most
azonban mindössze arra vágyott, hogy elintézze a dolgát Arizonában, és
hazajusson, amilyen hamar csak lehetséges.
130
 Packard azonban mást forgatott a fejében.
– Maga szemtanú – bökött Davidson felé –, és a helység megbízott
seriffjeként elrendelem, hogy maradjon Welcome Cityben, amíg
kielégítően meg nem válaszolta minden kérdésemet.
Ez a hivatalos nyelvezet furcsán hatott az ő pallérozatlan szájából.
– Nekem dolgom van…
– Akkor sürgönyözzön, és mondja le a programját, Mr. fantáziadús-
Davidson!
Tudta, a seriff most próbál jó pontokat szerezni magának, és
befoltozni megtépázott tekintélyét, még ha csak azzal is, hogy vaktában
lövöldöz a keleti parti jövevényre. Ám mégis, itt Packard képviseli a
törvényt: ez ellen nem tehet semmit. Beleegyezően bólintott hát,
igyekezvén a lehető leg-udvariasabbnak és legkészségesebbnek tűnni.
Lesz még alkalma, hogy hivatalos panaszt nyújtson be ez ellen a
kisvárosi Mussolini ellen, majd ha épségben hazaért. Most azonban
jobb, ha tényleg küld egy sürgönyt, és egyelőre függőben hagyja az
üzletet.
– Akkor hát mi a terv? – faggatta Eleanor Packardot.
A seriff felfújta borvirágos arcát.
– Elintézzük az ördögfattyakat – bökte ki végül.
– Hogyan?
– Fegyverrel, asszony.
– Többre lesz szükségük egyszerű puskáknál, ha valóban akkora
dögök, ahogy ez az idegen állítja…
– Akkorák – bólintott Davidson. – Higgyék csak el, akkorák!
Packard gúnyosan elfintorodott.
– Az egész kurva arzenált magunkkal visszük! – bökött Jebediah
felé egyetlen megmaradt hüvelykujj-csonkjával.
– Lódulj, fiam, hozd a nehézfegyvereket! Páncélöklök, gránátvetők
meg ilyenek – tette hozzá magyarázatképp.
Szavait általános álmélkodás fogadta.
– Van rakétavetőnk? – csodálkozott Lou, a kandallót támasztó
cinikus.
Packard sokatmondó pillantással elvigyorodott.
– Katonai cucc – bólintott. – A világháborúból maradt.

131
 – Davidson némán felsóhajtott. Ez az alak nyilvánvalóan elmebeteg,
ráadásul van saját arzenálja ósdi fegyverekből, amelyek valószínűleg
nagyobb veszélyt jelentenek a használójukra, mint a célpontra. Mind
meg fognak halni. Isten irgalmazzon nekik, mind meg fognak halni!
– Lehet, hogy elvesztetted az ujjaid – állapította meg Eleanor
Kooker, elragadtatva ettől a virtuskodástól –, de te vagy az egyetlen
igazi férfi ebben a szobában, Josh Packard.
Packard valósággal felragyogott, és szórakozottan megvakarta a
tökét. Davidson nem bírta tovább elviselni ezt az ócska macsódumát.
– Nézze! – kezdte. – Már mindent elmondtam, amit tudok. Innen
már nélkülem is boldogulnak.
– Nem megy sehová, ha erre akar kilyukadni – szögezte le Packard.
– Én csak azt mondom…
– Tudom, mit mond, fiam, és nem érdekel. Ha meglátom, hogy
megpróbál kereket oldani, a golyóinál fogva lógatom fel. Már ha van
olyan magának. Megértette?
Ez a rohadék meg is tenné, gondolta Davidson bosszúsan, még ha
csak egy keze van is hozzá. Jobb, ha nem úszol árral szemben, mondta
magának, igyekezve megállni, hogy ne húzza el gúnyosan a száját. Ha
Packard kimegy a sivatagba, hogy megtalálja a szörnyetegeket, és az
átkozott páncélökle visszafelé sül el – nos, az legyen az ő dolga.
Csinálja csak.
– Egész horda van belőlük – emlékeztette őket Lou halkan. – A
szemtanúnk szerint legalábbis. Mégis, hogy szedünk le olyan sokat?
– Ésszel, fiam – hőzöngött Packard. – Stratégiával!
– Nem ismerjük a pozíciójukat.
– Felderítés – vágott vissza Packard.
– Jól szétkúrhatnak minket, seriff – jegyezte meg Jebediah,
kipukkadt rágógumi foszlányokat szedegetve a bajuszáról.
– Ez itt a mi földünk – heveskedett Eleanor. – A miénk: hát
megvédjük!
Jebediah rábólintott.
– Igen, mama.
– És ha már felszívódtak? Mi van, ha nem találjuk őket sehol? –
érvelt Lou. – Nem lehetne, hogy egyszerűen csak hagyjuk, hadd
menjenek, amerre akarnak?
132
 – Na ja – bólintott Packard. – Aztán meg várhatjuk, hogy mikor
térnek vissza megint, hogy felfalják az asszonynépet.
– Talán nem is akarnak ártani senkinek – vetette ellen Lou.
Packard válaszként felemelte bekötözött karját.
– Nekem már ártottak. Ez vitathatatlan tény volt.
Packard indulattól érdes hangon folytatta:
– A fenébe is, el akarom kapni ezeket a dögöket! Ha kell, egyedül is
kimegyek, akár segítetek, akár nem. De túl kell járnunk az eszükön, és
ügyesen manővereznünk, hogy senki ne sérüljön meg közülünk.
Ebben van némi ráció, gondolta Davidson. Valóban, láthatólag
mindenkire nagy hatással volt a seriff szónoklata. Mindenünnen
egyetértő mormogások hangzottak, még a kandallópárkány felől is.
Packard ismét a helyettesre förmedt:
– Mozgasd a valagad, fiam! Azt akarom, hogy hívd fel azt a fattyú
Crumbot Cautionból, és mondd meg neki, hogy jöjjön ide az összes
emberével meg az összes francos puskával és gránáttal, amije csak van.
És ha kérdi, hogy minek, csak mondd neki, hogy Packard seriff
szükségállapotot hirdetett, és rekvirál ötven mérföldes körzetben
minden tetves fegyvert meg az embert is, aki forgatja. Mozgás, fiam!
A helyiség immár határozottan ragyogott a csodálattól, és Packard
pontosan tudta ezt.
– Szétlőjük az anyaszomorítók seggét! – hőzöngött.
A szónoklat szinte még Davidsonra is varázslatos hatással bírt, aki
félig-meddig el is hitte egy pillanatra, hogy mindez lehetséges; ám
azután felidézte magában a szörnyűséges menet részleteit, a farkakat,
fogakat, karmokat meg egyebeket, és harciassága gyorsan semmivé
foszlott.
♦♦♦
Olyan halkan érkeztek a házhoz – nem szándékoztak lopakodni,
egyszerűen csak finoman lépkedtek –, hogy senki nem hallotta meg
őket.
Odabent Eugene haragja már lecsillapodott. Asztalra feltett lábbal
ült, előtte üres whiskysüveg. A szobában olyan sűrű volt a csend, hogy
szinte fojtogatott.

133
 Áron, akinek az arca felduzzadt apja ütlegeitől, az ablak mellett
gubbasztott. Nem kellett felnéznie, hogy tudja: a homokon át a ház felé
tartanak. Közeledésük nesze ott visszhangzott az ereiben. Lehorzsolt
arca üdvözlő mosollyal akart felragyogni, ám elfojtotta az ösztönös
késztetést, és egyszerűen csak várt, a megvertek rezignált pózába
roskadva, egészen addig, míg már csaknem odaértek. Csak akkor
egyenesedett fel, amikor robusztus testük eltakarta az ablak előtt a
napfényt. A fiú mozdulata felriasztotta Eugene-t részeg kábulatából.
– Mi az, kölök?
A gyermek elhátrált az ablaktól, a szoba közepére állt, és csendesen
hüppögve, izgatottan várakozott. Apró kezeit napsugarakként széttárta,
ujjai citeráztak és rángatóztak az izgalomtól.
– Mi baj az ablakkal, kölök?
Áron hallotta, ahogy egyik igazi apja hangja elnyomja Eugene
motyogását. Mint egy kutya, aki hosszú távollét után kitörő örömmel
üdvözli gazdáját, a fiú az ajtóhoz rohant, és megpróbálta a körmeivel
kinyitni. Ám azt bezárták és elreteszelték.
– Mi ez a zaj, kölök?
Eugene félretolta a fiút, és ügyetlenül matatni kezdett a kulccsal a
zárban. Eközben Áron igazi apja az ajtó túloldaláról szólította
gyermekét. A hangja olyan volt, mint valami lágy, sípoló sóhajokkal
ellenpontozott vízzubogás. Izgatott, szeretetteljes hang.
Eugene hirtelen mintha megértette volna a helyzetet. Belemarkolt a
fiú hajába, és elrántotta az ajtótól.
Áron felvisított a fájdalomtól.
– Papa! – kiáltotta.
Eugene úgy vette ezt, mintha neki szólna, azonban Áron igazi apja is
meghallotta a fiú segélykérését. Válaszába az aggódás fülhasogatóan
éles felhangjai vegyültek.
A ház végében Lucy szintén meghallotta a hangváltást. Előbújt a
kalyiba védőfalai közül; tudta, mit fog látni a fényes ég előtt, ám még
így is megszédítette a mindenfelől a ház köré gyűlt, monumentális
teremtmények látványa. Belenyilallt a fájdalom, ahogy
visszaemlékezett annak a hat évvel korábbi napnak a rég kifakult
gyönyöreire. Mind ott voltak, a felejthetetlen lények, a formák és
mintázatok hihetetlen választékával – piramis alakú fejek rózsaszín,
134
klasszikus méretarányú torzókon, melyek mozgó szegélyű, csipkézett
húsesernyővé szélesedtek. Egy fejetlen, ezüstös szépség, amelynek hat
gyöngyházfényű karja szabályos kör alakban sarjadt doromboló,
ütemesen pulzáló szája körül. Egy teremtmény, mely úgy festett, mint a
vízfodrozódás egy sebes hegyi patak felszínén: állandó, ám folytonosan
mozgó teste kellemes, egyenletes tónusú hangot bocsátott ki magából.
Kreatúrák, melyek túl fantasztikusak voltak, hogy igazak legyenek, és
túl valóságosak, hogy tagadni lehessen a létezésüket; a szív és a tudat
angyalai. Az egyikük feje pókhálóvékony nyakon lengett előre-hátra,
mint valami abszurd meteorológiai bója, kéken, akár a kora esti ég,
teleszórva csillagokként ragyogó, tucatnyi szemmel. Egy másik apa
teste legyezőszerű volt, s most izgatottan nyílt és csukódott;
narancsszínű húsa mélyebb árnyalatot öltött, ahogy újra felcsendült a
fiú hangja:
– Papa!
A ház ajtajánál ott állt az a lény, akire Lucy a legnagyobb szeretettel
emlékezett; az, aki először érintette meg, először csitította el félelmét,
és elsőként hatolt a testébe, végtelenül gyöngéden. Teljes
magasságában kiegyenesedve talán hat vagy hétméteres lehetett. Most
előregörnyedt az ajtóhoz, hatalmas, szőrtelen feje, mely úgy festett,
mint egy skizofréniás beteg által rajzolt madár, közel hajolt a házhoz,
miközben a gyermekhez beszélt. Meztelen volt, és széles, sötét hátán
veríték gyöngyözött, ahogy lekuporodott.
Odabent, a házban Eugene eleven pajzsként szorosan maga elé vonta
a fiút.
– Mit tudsz, kölök?
– Papa?
– Azt kérdeztem, mit tudsz!
– Papa!
Áron hangjában ujjongó öröm csendült. A várakozás ideje véget ért.
A ház homlokfalát bezúzták. Egy húskampóra emlékeztető végtag
csavarodott a szemöldökfa alá, és egyetlen mozdulattal letépte az ajtót a
sarokvasairól. Téglák repültek a magasba, majd záporozva aláhulltak; a
levegőt faforgács és por töltötte meg. Ahol egykor biztonságos sötét
honolt, ott most napsugarak tűztek be a romok között eltörpülő emberi
figurákra.
135
 Eugene fölkémlelt a porfüggönyön át a magasba. A tetőt óriási kezek
hámozták le az épületről; ahol eddig tartógerendák álltak, ott most a
szabad ég ragyogott. Minden oldalról elképzelhetetlen szörnyetegek
arcai, testjei és végtagjai tornyosultak köréjük. Sorra lebontották a
maradék falakat, olyan mellékesen rombolva szét az egész házat, mint
ahogyan ő törne szét egy üveget. Hagyta, hogy a fiú kicsússzon a kezei
közül – anélkül hogy egyáltalán felfogta volna, mit tesz.
Áron a küszöb előtt görnyedő lény felé rohant.
– Papa!
Az úgy kapta fel őt, ahogy egy édesapa fogadja az iskolából
hazaérkező gyermekét, és az eksztatikus öröm hullámától hátravetette a
fejét. Egész testéből az öröm hosszú, leírhatatlan zaja áradt. A bizarr
himnuszt a többi lény is átvette, és sorra csatlakoztak a kakofonikus
ünnepléshez. Eugene a fülére tapasztotta kezét, és térdre rogyott.
Orrából a szörnyetegek zenéjének már legelső hangjaira ömleni kezdett
a vér, és csípős könnyek árasztották el szemét. Nem félt. Tudta, nem
képesek bántani őt. Azért sírt, mert hat éven át figyelmen kívül hagyta
ezt a lehetőséget, és most, amikor feltárták előtte rejtélyüket és teljes
dicsőségüket, azért zokogott, mert eddig nem volt elég bátorsága, hogy
szembenézzen velük, és megismerje őket. Most pedig már túl késő.
Erővel elvették tőle a fiút, mellesleg pedig romba döntötték a házat –
meg az egész életét. A kínszenvedése iránti teljes közönnyel távoztak,
ajkukon örömhimnusszal, karjaik között az ő fiával, örökre.
♦♦♦
Welcome Cityben a szervezés lett a nap jelszava. Davidson csak
csodálattal tudta figyelni, ahogy ezek a bolond, vakmerő emberek
megpróbálkoznak a lehetetlennel. Furcsán enervált lett a látványtól;
mintha valami akciófilmben figyelné a telepeseket, amint silány
elöltöltős puskákat és hitüket felsorakoztatva készülnek megütközni a
bennszülött vadak pogány erőszakosságával. Davidson azonban tudta,
hogy – a filmekkel ellentétben – az ő vereségük előre elrendeltetett. 0
már látta ezeket a félelmetes szörnyetegeket: tudta, milyen tiszteletet
parancsolóak. Bármilyen igaz is az ügyük és tiszta a hitük, a vadak elég
gyakran eltiporták a telepeseket. Sebaj: a vereségek is ugyanúgy
filmekbe kívánkoznak.
136
 ♦♦♦
Eugene orrvérzése nagyjából fél óra múlva elállt, ám ő észre sem
vette. Lucyt húzta, vonszolta, csalogatta Welcome City felé. Nem akart
semmiféle magyarázatot hallani a szajhától, noha annak be nem állt a
szája, egyfolytában fecsegett. Ő azonban csak a szörnyek hörgő hangját
hallotta, és Áron többször elismételt „Papa!” kiáltását, amire egy
házromboló végtag felelt.
Eugene tudta, hogy összeesküdtek ellene, habár még a legkínzóbb
képzelődéssel sem lett volna képes felfogni a teljes igazságot.
Áron megtébolyodott, erre magától is rájött. És a felesége, az ő érett
Lucy-ja, aki annyi szépséget és annyi vigaszt nyújtott neki,
valamiképpen kulcsszerepet játszott nemcsak a fiú őrületében, de az ő
fájdalmában is.
A nő eladta a fiút: ebbe kapaszkodott félig-meddig kialakult hite.
Valami elmondhatatlan módon lepaktált ezekkel a túlvilági
szörnyetegekkel, és odaígérte egyetlen fia életét és ép elméjét
valamiféle ajándékért cserébe. Vajon mit nyert az üzleten, mi lehetett a
jutalma? Tán valami csecsebecse vagy hasonló, amit elrejtett a
kalyibájában? Istenem, ezért keservesen megfizet! De mielőtt
megkínozná, mielőtt kiszaggatná a haját a fejbőréből, és szurokkal
bekenné csupasz mellét, vallani fog. Majd ő vallomásra bírja,
méghozzá Welcome City egész népe előtt – az összes férfi és nő előtt,
akik részeg zagyválásain gúnyolódtak, akik kinevették, amikor a sörbe
hullottak a könnyei. Lucy saját szájából fogják hallani a rémálmok
mögött rejlő igazságot, és legnagyobb rémületükre megtudják majd,
hogy a démonok, melyekről annyit beszélt, igenis valóságosak. Aztán a
város majd teljesen felmenti őt, és a bocsánatát kérve visszafogadja
keblére, miközben ribanc nejének szurokba és tollba forgatott teste a
város határában fog himbálózni egy telefonpóznán.
Két mérföldnyire járhattak Welcome City szélétől, amikor Eugene
megtorpant.
– Jön valami.
Porfelhő közeledett, és kavargó szívében rengeteg szempár izzott.
A legrosszabbtól tartott.
– Krisztusom!
137
 Kevésbé erősen szorította a feleségét. Azért jönnek, hogy a nőt is
magukkal ragadják? Igen, feltehetőleg ez is része az alkunak, amit
kötött velük.
– Bevették a várost! – nyögte. A levegő megtelt zajongásukkal; túl
sok volt ez neki, elviselhetetlenül sok.
Vinnyogó hordában rontottak rá az úton, egyenesen nekitámadva.
Eugene megfordult, hogy elrohanjon, és elengedte a szajhát. Övék
lehet, vihetik, csak hagyják őt békén! Lucy belevigyorgott a porfelhőbe.
– Packard az – állapította meg.
Eugene visszasandított az útra, és összehúzta szemét. Az
ördögfattyak felhője oszlani kezdett. Kiderült, hogy a gomolygás
közepén a villogó szemek valójában fényszórók, a sivítások pedig
szirénák. Autók és motorbiciklik egész armadája közeledett robogva a
welcome-i úton, élükön Packard bőgő járművével.
Eugene összezavarodott. Mi a fene ez, valami tömeges kivonulás?
Lucyt – ezen a dicsőséges napon most először – szintén megcsapta a
kétség szele.
Ahogy közeledett a konvoj, lelassított, majd teljesen megállt; a por
leülepedett, felfedve ezzel Packard kamikaze osztagának teljes méretét.
Nagyjából tucatnyi autójuk lehetett, és féltucatnyi motor, mind tele
rendőrökkel és fegyveresekkel.
Welcome-i polgárok szedett-vedett csapata alkotta a hadsereget;
köztük volt Eleanor Kooker is. Felfegyverzett átlagemberek amatőr, ám
hatásos alakulata.
Packard kihajolt az autójából, és köpött egyet.
– Valami gond van, Eugene? – kérdezte.
– Nem vagyok bolond, Packard – felelte ő.
– Nem is állítottam semmi ilyesmit.
– Láttam ezeket az izéket. Lucy majd elmondja nektek.
– Tudom, hogy láttad, Eugene; tudom én. Mi tagadás, tényleg
ördögfattyak tanyáznak a dombok között, az már biztos. Mit gondolsz,
minek állítottam fel ezt a különítményt, ha nem az ördögfattyak miatt?
Packard odavigyorgott a kormányt markoló Jebediah-ra.
– Az már biztos – ismételte. – Hazavágjuk őket a másvilágra, mind
egy szálig.
Az autó hátuljában Miss Kooker kihajolt az ablakon; szivart szívott.
138
 – Úgy fest, tartozunk neked egy bocsánatkéréssel, Gene – vigyorgott
mentegetőzve. Még mindig iszákos, gondolta közben; az lett a veszte,
hogy elvette ezt a nagyseggű szajhát. Micsoda elpazarlása egy remek
férfinak!
Eugene arca feszesebbé vált az elégtételtől.
– Igen, úgy fest – bólintott.
– Szálljatok be az egyik kocsiba! – intett hátra Packard.
– Te és Lucy is; előcsalogatjuk őket az odújukból, mint a férgeket…
– A dombok felé mentek – jegyezte meg Eugene.
– Úgy?
– Elvitték a kölköt. Lerombolták a házamat.
– Sokan voltak?
– Vagy tucatnyian.
– Oké, Eugene, legjobb lesz, ha mellénk szállsz be. – Packard egy
intéssel kiszállította az egyik rendőrt az utastérből.
– Ádáz leszel a fattyakkal, he?
Eugene arra fordult, ahol az imént Lucy ácsorgott.
– És azt akarom, hogy induljon ellene eljárás… – kezdte. Ám Lucy
addigra eltűnt: elrohant a sivatagba. Máris játék baba méretűvé
zsugorodott.
– Letért az útról – állapította meg Eleanor. – így a halálba rohan.
– A halál túl jó neki – mormolta sötéten Eugene, és bemászott a
kocsiba. – Az a némber gonoszabb, mint maga az ördög!
– Hogyhogy, Gene?
– Eladta az egy szem fiamat a pokolnak, az a szajha… – Lucy már
egyáltalán nem látszott: beleveszett a forróságtól reszkető távolba. – …
A pokolnak – ismételte Eugene.
– Akkor hadd menjen – vont vállat Packard. – Előbb-utóbb
visszafogadja őt a pokol.
♦♦♦
Lucy biztos volt benne, hogy nem bajlódnak majd az ő követésével.
Attól a pillanattól fogva, hogy meglátta a porfelhőben az autók
fényszóróit, a puskákat és a rohamsisakokat, tudta, hogy nem sok
szerepe lesz az elkövetkező eseményekben. Legjobb esetben passzív
szemlélő marad – legrosszabb esetben pedig szívroham végez vele,
139
miközben átvág a sivatagon, és sosem tudja meg a közelgő csata
végeredményét. Gyakran eltűnődött azoknak a lényeknek a létezéséről,
akik együttesen alkották Áron édesapját. Vajon hol élnek, és miért
döntöttek úgy az ő bölcsességükben, hogy épp vele fognak szeretkezni?
Arra is kíváncsi lett volna, vajon akad-e bárki más Welcome Cityben,
aki bármit is tud róluk? Az övét leszámítva hány emberi tekintet
vethetett akár csak futó pillantást titkos anatómiájukra az évek során?
És persze azon is gyakran eltöprengett, vajon eljön-e valaha a
leszámolás napja, a végső konfrontáció a két faj között. Hát, most
nagyon úgy tűnt, hogy elérkezett a pillanat, minden előzetes
figyelmeztetés nélkül, és tudta: egy efféle összecsapáshoz képest az ő
élete mit sem számít.
Amint az autók és motorok eltűntek a szeme elől, visszafutott a
csapáson, a saját lábnyomait követve a homokban, míg újra el nem érte
az utat. Semmiképp nem tudja visszaszerezni Áront, erre hamar
ráébredt. Bizonyos értelemben csupán őrzője volt a gyermeknek, noha
ő hordta ki, ő táplálta. Ám a fia valami különös módon mégis inkább
azokhoz a teremtményekhez tartozott, amelyek a testébe bocsátották
magjukat, hogy létrehozzák őt. Talán valami termékenységi kísérlet
alanya volt, puszta hordozó eszköz, és most visszatértek a doktorok,
hogy megvizsgálják az eredményül kapott gyermeket. Vagy talán
egyszerűen csak szeretetből vitték magukkal. Bármi volt is az indokuk,
remélte, hogy megéri és láthatja a csata végkimenetelét. Mélyen
legbelül, egy olyan rejtett helyen, amit csupán a szörnyetegek
érintettek, az ő győzelmükért szurkolt, még akkor is, ha ennek
eredményeként sokan odavesznének a sajátjának vallott fajból.
♦♦♦
A dombok lábánál mély csend honolt. Áront lerakták a sziklák közé,
és izgatottan köréje gyűltek, hogy megvizsgálják a ruháját, a haját, a
szemét, a mosolyát.
Lassan beesteledett, de Áron nem fázott. Apái lehelete meleget
árasztott, és olyan szagot, amely a welcome-i nagyáruház belsejére
emlékeztette: karamella és kender, friss sajt és acél illata keveredett
benne. Bőre barnán csillogott a lenyugvó nap fényében, és a zeniten

140
kezdtek feltünedezni a csillagok. Soha, még az anyja emlőjén csüngve
sem érzett nagyobb boldogságot, mint itt, a démonok gyűrűjében.
♦♦♦
Az előhegység határához érve Packard megállította a konvojt. Ha
tudta volna, ki volt Bonaparte Napóleon, most kétségtelenül úgy érzi
magát, mint az a hódító. Ha ismerte volna annak az egykori császárnak
az élettörténetét, talán megsejti, hogy ez itt az ő Waterloo-ja: ám Josh
Packard hősök nélkül élt és halt meg.
Magához rendelte embereit a járművekből, és közöttük járkált,
miközben csonkolt kezét az ingébe dugta támaszért. Nem ez volt a
hadtörténelem legbátorítóbb parádéja. A katonái között nem kevés
holtsápadt, émelygős arcú akadt, és jó páran kerülték a pillantását,
miközben kiosztotta parancsait.
– Emberek! – ordította.
(Kookerben és Davidsonban egyaránt felvetődött, hogy a csendes
rajtaütések történetében ez nem tartozik majd a leghalkabbak közé.)
– Emberek! Megérkeztünk. Szervezettek vagyunk, és Isten a mi
oldalunkon áll. Mi vagyunk a legveszekedettebb harcosok, nem igaz? –
Csend; vészjósló tekintetek; még több veríték. – Meg ne lássam, hogy
bármelyikőtök is sarkon fordul és menekülni kezd, mert ha valaki így
tesz, és rajtakapom, hát esküszöm, szétlőtt seggel fogja hazavonszolni
magát!
Eleanor már a helyeslő tapsra gondolt; ám a szónoklat még nem ért
véget.
– És emlékezzetek, emberek – Packard hangja itt az összeesküvők
suttogásává halkult –, ezek az ördögfajzatok alig négy órája elragadták
és magukkal vitték Eugene fiát, Áront. Az anyja csöcséről rángatták le,
amikor az épp álomba ringatta volna. Nem egyebek ezek, mint
vérengző barmok, akárhogy fessenek is. Nem szent ezeknek se anya, se
gyerek, se semmi. Szóval, amikor a közelébe juttok egy ilyennek, csak
gondoljatok arra, hogy mit ereznétek, ha titeket szakítottak volna így el
az anyátok csöcsétől…
Tetszett neki az „anyátok csöcse” kifejezés. Oly egyszerűen oly
sokat mondott. Tudta: anyuci cicije sokkal nagyobb ösztönző erővel bír
ezeknek az embereknek a számára, mint az almás pitéje.
141
 – Nincs mitől tartanotok, csak attól, nehogy férfi helyett gyáva
nyúlnak látsszatok, emberek.
Remek végszó.
– Tovább!
Visszaszállt a kocsiba. Valaki a sorban hátrébb tapsolni kezdett, és
ezt a többiek is átvették tőle. Packard széles, vörös képe kemény, sárga
fogú mosolyra nyílt.
– Indulhat a szekér! – vigyorgott, és a konvoj begördült a dombok
közé.
♦♦♦
Áron érezte, hogy megváltozik a levegő. Nem mintha fázott volna: a
lélegzetek, melyek melengették, ugyanúgy körülölelték, mint eddig.
Mindazonáltal valami más lett a légkörben: mintha valami erőszakkal
betolakodott volna közéjük. Megigézve figyelte, hogyan reagálnak apái
a változásra: testük szövete új színekben kezdett csillogni, sötétebb,
óvatosabb színekben. Egyikük- másikuk még a fejét is felemelte,
mintha beleszimatolna a levegőbe.
Valami nem stimmelt. Valami vagy valaki közeledett, hogy
megzavarja ezt az éji fesztivált, tervezetlenül, hívatlanul, kéretlenül. A
démonok felismerték a jeleket, és nem érte készületlenül őket ez az
eshetőség. Vajon nem volt-e elkerülhetetlen, hogy Welcome City hősei
a fiú után jönnek? Nem hiszik-e úgy az emberek a maguk szánalmas
módján, hogy fajuk azért jött létre, emlőstől emlősig fejlődve, míg
végül emberiséggé váltak, mert a földnek szüksége van rájuk, hogy
megismerhesse önmagát?
Természetes hát, hogy ellenségként kezelik az apákat, hogy
megpróbálják elpusztítani és gyökerestül kiirtani őket.
Igazi tragédia ez: hogy amikor az apák egyetlen gondolata a
házasság révén beteljesülő egység körül forog, a gyermekeik ostobán
háborúságot szítanak, és tönkreteszik az ünneplést.
Mégis, az ember már csak ilyen. Talán Áron más lenne, bár persze
az is lehet, hogy idővel ő is visszatérne az emberek világába, és
elfelejtené mindazt, amit itt megtanult. A lények, az apjai, más
férfiaknak is az atyjai: spermájuk násza Lucy testében ugyanaz a
keverék, ami az első emberhímeket létrehozta. Nők mindig is léteztek:
142
önálló fajként békésen együtt éltek a démonokkal. De játszótársat
akartak maguknak: és közösen megalkották a férfit.
Micsoda hiba, mily kataklizmikusan téves számítás! Pár röpke eon
leforgása alatt a legrosszabb gyökerestül kiirtotta a legjobbat. A nők
rabszolgákká váltak, a démonokat megölték vagy rejtőzködésre
kényszerítették – csupán néhány elszigetelt túlélőt hagyva, hogy
megpróbálják újra azt a legelső kísérletet, és olyan férfiakat
nemzzenek, mint Áron, aki felismeri a múltjukat. Csak az által válhat
szelídebbé a mesterfaj, ha ők új fiúgyermekeket szivárogtatnak be az
emberiségbe. Ez anélkül is elég csekély esélyt jelentett, hogy a
dühösebb gyerekek fegyvert markoltak volna kövér, fehér
öklöcskéjükben.
Áron kiszimatolta Packardot meg a mostohaapját, és a szagukról
tudta, hogy idegenek a számára. A mai éjszaka után elfogulatlanul,
minden érzelem nélkül gondol majd rájuk, mint egy másik állatfaj
egyedeire. Az őt körülvevő démonok káprázatos gyűrűje volt az,
amihez a legközelebb érezte magát, és jól tudta, hogy megvédelmezi
őket, ha kell, az élete árán is.
♦♦♦
Packard kocsija vezette a támadást. Harsogó szirénákkal és vakító
reflektorokkal bontakozott ki a sötétségből a járművek hulláma, és
egyenesen az ünneplő csoport felé robogott. Egy-két kocsiban a rettegő
zsarukból az iszonyat spontán üvöltései harsantak, amikor teljes
valójában elébük tárult a látvány, ám ekkorra már elkötelezték magukat
a harc mellett, nem futamodhattak meg. Lövések dördültek. Áron
érezte, hogy az apái védelmezőn körülveszik őt. A húsuk egészen
elsötétült a haragtól és a félelemtől.
Packard ösztönösen tudta, hogy ezek a lények is képesek a
félelemre, szinte érezte a rettegésük bűzét. Munkája része volt az is,
hogy kiszagolja mások félelmét, hogy rájátsszon arra, és ha lehet, a
gonosztevők ellen fordítsa. A mikrofonba rikácsolva osztogatta
parancsait, és egyenesen a démonok gyűrűjének vezette a járműveket.
Az egyik őt követő autó utasterében Davidson lehunyta a szemét, és
imádkozni kezdett Jahvéhez, Buddhához és Groucho Marxhoz. Adj
nekem erőt, adj nekem közönyt, adj nekem humorérzéket, uram! De
143
semmi nem jött a segítségére: húgyhólyagja tovább feszült, torka
tovább lüktetett.
Elöl fékcsikorgás harsant. Davidson kinyitotta szemét (résnyire
csupán), és meglátta, amint a teremtmények egyike lila és fekete
végtagjával átkarolja Packard autóját, és a levegőbe emeli. A jármű
egyik hátsó ajtaja kivágódott, majd egy figura – felismerte: Eleanor
Kooker volt az – zuhant másfél méter magasságból a talajra,
közvetlenül utána pedig Eugene. A vezér nélkül maradt autók a nagy
fejetlenségben sorra egymásnak ütköztek – az egész jelenetet részben
elsötétítette a füst és por. Kitört szélvédők csörömpölése hallatszott,
ahogy a rendőrök a rövidebb utat választották autóik elhagyásához; az
összegyűrődő motorháztetők és leszakadó ajtók fémes sikolyai
keveredtek összetört szirénák elhaló üvöltésével és egy összeroncsolt,
haldokló zsaru utolsó imájával.
Packard hangja azonban elég tiszta maradt, és még akkor is folytatta
a parancsok rikoltozását a mikrofonjába, amikor autója még
magasabbra emelkedett. A motor felbőgött, a kerekek pedig ostobán
pörögtek a semmiben. A démon úgy rázta a járművet, ahogy egy
gyermek a csörgőjét, míg végül kinyílt a vezető ajtaja, és Jebediah a
földre zuhant a teremtmény bőrszegélye mellett. Davidson látta, amint
a bőrlebeny beburkolja a törött gerincű seriff-helyettest, és mintha
beszippantaná a testet a redői közé. Azt is látta, hogyan néz szembe
Eleanor a fölébe tornyosuló démonnal, amely elnyelte a fiát.
– Jebediah, gyere ki onnan! – sikította az asszony, és egyik golyót
eresztette a másik után a gyermekét bekebelező szörny arcvonások
nélküli, hengeres fejébe.
Davidson kiszállt az autóból, hogy jobban lásson. Az összetört
járművek és vérrel telefröcskölt motorháztetők összevisszaságán át
tisztábban kivehette az egész jelenetet. A démonok sorra meghátráltak a
csata elől, ezt az egy rendkívüli szörnyet hagyva hátra, hogy fedezze
visszavonulásukat. Davidson halkan elmormolt egy hálaimát bármely
arra járó istenségnek. Az ördögfattyak lassan eltűntek. Nem lesz itt
semmiféle ádáz harc: semmi „kéz a tapogatócsápok ellen” küzdelem. A
fiút egyszerűen felfalják elevenen, vagy valami hasonló vár rá, amit
kiterveltek a szegény kis fattyúnak. Lehetséges, hogy Áront látta az

144
imént a megfigyelőhelyéről? Nem az ő törékeny kis alakját tartják a
visszavonuló démonok olyan magasra, mint valami trófeát?
A fedezékbe húzódott zsaruk – Eleanor átkozódásaival és vádjaival a
fülükben – lassan előmerészkedtek búvóhelyeikről, hogy körülvegyék
azt az utolsó démont. Hiszen végtére is, már csak ez az egy maradt
közülük, amivel szembe kell nézniük, aki ráadásul a nyálkás markában
tartja az ő Napóleonjukat. Egyik sortüzet a másik után eresztették a
ráncaiba és redőibe meg a tagolatlan geometriájú fejébe, ám az
ördögfajzat láthatólag közömbös maradt. Csak miután addig rázta
Packard autóját, míg a seriff már úgy zörgött benne, mint egy döglött
béka a konzervdobozban, akkor vesztette el érdeklődését és hajította el
a járművet. Benzinszag töltötte meg a levegőt, és Davidson gyomra
újra felkavarodott.
Azután felharsant a kiáltás:
– Fejeket lehúzni!
Gránát? Bizonyosan nem; nem, amikor ennyi benzin folyt szét a…
Davidson a földre vetődött. Hirtelen minden elnémult, csak egy
sebesült ember nyöszörgése hallatszott valahol a káoszban, majd a
felrobbanó gránát földet rengető, tompa puffanása.
Valaki Jézus Krisztus nevét kiáltotta – egyfajta diadalittas
győzelemmel a hangjában.
Jézus Krisztus. Az ő nevében… Az ő dicsőségére…
A démon lángolt. Benzinnel átitatott bőrredőjének vékony szövete
égett; egyik végtagját leszakította a robbanás, a másikat részben
megbénította; sűrű, színtelen vér spriccelt sebeiből és törzséből. Égett
cukorkához hasonló szag terjengett a levegőben: a lény nyilvánvalóan
az elevenen elhamvasztás kínjait élte át. A teste megingott és
megrázkódott, ahogy a nyaldosó lángok kigyújtották üres arcát, majd
némán, fájdalma hangjait magában tartva elbotorkált kínzóitól.
Davidson élvezettel nézte, ahogyan ég: olyan egyszerű öröm volt ez,
mint amikor belenyomta csizmája sarkát egy medúza közepébe. Ez volt
gyerekkora kedvenc nyári időtöltése Maine-ben, a forró délutánokon, a
parton: a hólyagmedúzák kipukkasztása.
Packardot kirángatták autója roncsai közül. Istenem, ez az ember
acélból van, gondolta: még mindig egyenesen áll, és az embereit
nógatja, hogy nyomuljanak előre az ellenségre. A legdicsőbb
145
pillanatában szikra pattant ki a lángoló démonból, és hullt a benzintóba,
amiben Packard állt. Egy pillanattal később őt, az autót és két
megmentőjét is beborította a fehéren gomolygó tűzfelhő. Semmi
esélyük nem volt a túlélésre: a lángok egyszerűen elsöpörték őket.
Davidson látta, amint sötét alakjuk belevész az infernó szívébe, amint
körbeölelik őket a lángfalak, és megsemmisülésük közben
összezsugorodnak.
Packard teste szinte még a földre sem zuhant, amikor Davidson
meghallotta Eugene hangját a lángokon túlról:
– Látjátok, mit tettek? Látjátok, mit tettek? A vádat a rendőrök állati
üvöltése fogadta.
– Halál rájuk! – ordította Eugene. – Pusztuljanak!
♦♦♦
Lucy hallotta a harc zajait, de meg sem próbált a dombok irányába
menni. Az, ahogyan a hold az égen függött, és amilyen illatot a szellő
hozott, valamiképpen minden vágyat kiölt belőle, hogy megmozduljon.
Kimerülten és megigézve állt a nyílt sivatagban, és az égre meredt.
Amikor hosszú idő múlva végül ismét lenézett, és a horizontra
szegezte tekintetét, két dolgot is észlelt, ami némi érdeklődést keltett
benne. A dombok fölött mocskos füstfelhő terjengett az égen, és a
látótere peremén mozgást érzékelt a szelíd éjszakai fényben:
teremtmények körvonalát, amint libasorban, sietve távolodnak a
domboktól. Hirtelen rohanni kezdett feléjük.
Futás közben eszébe ötlött, hogy a mozgása épp olyan fürge, mint
egy fiatal lányé, és az indítéka is tökéletesen megfelel egy fiatal
lányénak: vagyis hogy a szeretője után fut.
A sivatag egy üres területén a démonok kavalkádja egyik pillanatról
a másikra eltűnt szeme elől. Onnan, ahol Lucy állt – zihálva, a semmi
közepén –, úgy tűnt, mintha egyszeriben a föld nyelte volna el őket.
Újra rohanni kezdett. Tán csak láthatja még egyszer a fiát és az apjait,
mielőtt örökre távoznak? Vagy ennyi év várakozás és vágyakozás után
még ezt is megtagadnák tőle?
A konvoj élén haladó kocsit Davidson vezette – Eugene parancsára,
aki jelen pillanatban nyilvánvalóan nem az az ember volt, akivel
érdemes vagy tanácsos lett volna vitába szállni. Abban, ahogy a
146
puskáját markolta, valami azt sugallta, hogy először lő, és csak aztán
kérdez; a parancsai, amiket az őt habozva követő maradék seregnek
osztogatott, két rész összefüggéstelen obszcenitásból és egy rész józan
megfontolásból álltak. Szeme hisztérikusan csillogott, szája enyhén
nyáladzott. Teljesen megvadult, és ez megfélemlítette Davidsont. Most
azonban már túl késő volt visszafordulni: egy húron pendült a
többiekkel ebben a végső, apokaliptikus üldözésben.
– Láttad, hogy ezeknek a fekete szemű anyaszomorítóknak nincs
egy kurva fejük sem? – próbálta Eugene túlharsogni a motor elkínzott
bömbölését. – Miért vezetsz ilyen lassan, fiú?
Belebökött a puskával Davidson ágyékába.
– Nyomd a gázt, vagy szétlövöm a fejedet!
– Nem tudom, merre mentek! – kiáltotta vissza Davidson.
– Hogy érted? Mutasd meg!
– Nem tudom megmutatni, ha egyszer eltűntek! Eugene nagyjából
elfogadta a válasz jogosságát.
– Lassíts, fiú! – kiintegetett az autó ablakán, hogy a sereg többi
részét is lefékezze. – Állítsd meg a kocsit! Állítsd meg!
Davidson megállította a járművet.
– És kapcsoljátok ki azokat a kurva fényszórókat! Mindenki! – A
reflektorok sorra kihunytak. Mögöttük a többiek is követték a
példájukat.
Hirtelen sötét lett. Hirtelen csend lett. Semmilyen irányban nem
lehetett semmit látni vagy hallani. Nyomuk veszett: az egész
kakofonikus démonhorda délibábként semmivé oszlott.
A sivatagi látkép lassan kivilágosodott, ahogy a szemük
hozzászokott a holdfény szelíd ragyogásához. Eugene kiszállt a
kocsiból, tüzelésre készen maga elé tartotta karabélyát, és magyarázatot
keresve meredt a homoktengerre.
– A kurva anyjukat! – mormolta nagyon lágyan.
♦♦♦
Lucy abbahagyta az ügetést. Lépésben közeledett a kocsisor felé.
Mostanra az egész véget ért. Mindannyiukat rászedték: erre az eltűnési
mutatványra egyikük sem számított.
Azután meghallotta Áront.
147
 Nem látta őt, ám hangja olyan tisztán hallatszott, mint valami
csengettyű; és akár egy csengettyű, hívogatón szólt: ez itt az ünnepség
ideje, jöjj, ünnepelj velünk!
♦♦♦
Eugene is meghallotta, és elmosolyodott. Akkor hát közel járnak.
– Hé! – hallatszott a fiú hangja.
– Hol van? Látod őt? Davidson megrázta a fejét. Majd…
– Várjon! Várjon! Látok valami fényt… Nézze, ott! Egyenesen
előttünk.
– Ja, látom.
Eugene túlzó óvatossággal jelt adott Davidsonnak, hogy üljön vissza
a vezetőülésbe.
– Vezess, fiú! De lassan. És csak semmi fényszóró. Davidson
biccentett. Újabb összetaposandó medúzák, gondolta magában; végtére
is, el fogják kapni a mocskokat, ez csak megér egy kis kockázatot,
nem? A konvoj újra megindult, és csigalassúsággal vánszorgott előre.
♦♦♦
Lucy újra futni kezdett: most már látta Áron apró alakját. A fiú egy
lejtő szélén állt. Az autók egyenesen arra tartottak.
Látva, hogy közelednek, Áron abbahagyta a hívogatást, és megindult
lefelé a lejtőn. Nem kellett tovább várakoznia, tudta, hogy bizonyosan
követni fogják. Meztelen talpa alig hagyott nyomot a puha homokú
lejtőn, ami elvezetett ebből az idióta világból. Annak a lejtőnek a
végén, a föld árnyai között jól látta izgatottan verdeső, mosolygó
családját.
– Bemegy – konstatálta Davidson.
– Akkor kövesd a kis nyavalyást! – bólintott Eugene. –Talán nem is
tudja a kölök, hogy mit csinál. Adj rá egy kis fényt!
Felvillantak a fényszórók, és megvilágították Áront. A ruhája
foszlányokban csüngött rajta, apró alakja minden lépésnél meggörnyedt
a kimerültségtől.
A lejtőtől jobbra, tőlük alig pár méternyire Lucy nézte, amint az élen
haladó autó áthajt a föld mélyébe vezető lejtő peremén, és követi a fiút
a mélybe, le a…
148
 – Jaj, ne! – nyögte magának. – Ne tegyétek!
Davidsont hirtelen újra elfogta a félelem. Lassítani kezdett.
– Gyerünk tovább, fiam! – Eugene ismét megbökte a puskával a lába
között. – Sarokba szorítottuk őket. Ott lent lesz a fészkük. A fiú elvezet
hozzájuk.
Az autók már mind a lejtőn araszoltak, a homokba meg-megcsúszó
kerekekkel követték vezetőjüket.
Áron megfordult. Mögötte, csupán saját foszforeszkáló anyaguktól
megvilágítva, lehetetlen geometriájú masszaként ott tornyosultak a
démonok… Lucifer minden ismertetőjegye megtalálható volt az apák
testén, véletlenszerűen szétszóródva rajtuk. A rendkívüli anatómiájú
törzsek, a csigaszerűen csavarodó, rémálomszerű fejek, a pikkelyek, a
csipkézett szegélyek és lebernyegek, a karmok, az ollók, a paták.
Eugene megállította a konvojt, kiszállt a kocsiból, és Áron felé
indult.
– Kösz, kölök! – bólintotta. – Gyere ide! Mostantól mi viseljük
gondodat. Elkaptuk őket. Most már biztonságban vagy.
Áron értetlenül meredt nevelőapjára.
A katonák Eugene mögött sorra kiszálltak járműveikből, és
készenlétbe helyezték fegyvereiket. Sietősen összeszereltek és
felállítottak egy páncélöklöt, kiélesítették karabélyaikat, és készenlétbe
helyezték gránátjaikat.
– Gyere a papához, kölök! – csalogatta Eugene.
Áron nem mozdult, így Eugene tett még néhány lépést feléje, egyre
beljebb a föld gyomrába. Közben Davidson is kiszállt a kocsiból,
tetőtől talpig reszketve a félelemtől.
– Talán nem ártana leereszteni a fegyvert – vetette fel. –Talán meg
van rémülve.
Eugene dörmögött valamit, majd egy arasznyival lejjebb engedte
puskája csövét.
– Biztonságban vagy – biztatta Davidson. – Minden rendben van.
– Gyere ide hozzánk, kölök! Szépen, lassan.
Áron arca elvörösödött. Még a fényszórók csalóka fényében is
egyértelmű volt a színeváltozása. Arca felfúvódott, mint két luftballon,
homlokán úgy vonaglott a bőr, mintha férgek nyüzsögnének a húsában.
Egész feje olvadni kezdett és folyadékká vált, melyben változatos
149
alakzatok nyíltak ki és úsztak át egymásba szinte felhőkként. A
gyermekkor megtévesztő látszata semmivé foszlott, ahogy a
gyermekben rejtőző apa megmutatta hatalmas, elképzelhetetlen, igazi
arcát.
Miközben Áron átalakult valódi apja fiává, a lejtő egyszerre lágyulni
kezdett. Davidson érezte meg elsőként: apró csusszanások a homok
szerkezetében, mintha valami finom, ám mindent átható parancs futott
volna át rajta.
Eugene hápogva figyelte Áron átalakulásának folytatódását: most
már egész testét birtokba vették a változás remegései. Hasa felfúvódott,
egy csomó kéveszerű nyúlvány türemkedett ki rajta, amik azután
tucatnyi lábacskává nyíltak szét. Az egész transzformáció bámulatos
volt a maga tökéletes bonyolultságában, amint a fiú szubsztanciájának
bölcsőjéből új nyúlványok születtek.
Eugene minden előzetes figyelmeztetés nélkül maga elé kapta a
puskát, és tüzet nyitott.
A golyó telibe kapta a démonfiú képét. Áron hátrahanyatlott. Az
átalakulása még mindig tovább folytatódott, miközben félig
skarlátvörös, félig ezüstös vére lüktetve ömlött eleven sebéből a
cseppfolyóssá váló talajra.
Az eddig sötétben lapuló mértani alakzatok most előbújtak
rejtekhelyükről, hogy segítsenek a fiúnak. Alakjuk bonyolultságát
leegyszerűsítette a fényszórók ragyogása, ám szemlátomást újra
átváltoztak: testük elvékonyodott a bánattól és fájdalomtól, és a
szívükből feltörő gyászos üvöltés hangja szinte szilárd falat alkotott
körülöttük.
Eugene másodszor is lövésre emelte fegyverét, győzelme felett bősz
csatakiáltást hallatva. Elkapta őket… Istenem, elkapta őket! A mocskos,
büdös, arctalan dögöket.
Ám a homok a talpa alatt közben olyanná vált, akár a meleg, ragadós
melasz, amibe csaknem térdig besüppedt. És amikor újból tüzelt,
elvesztette egyensúlyát. Segítségért kiáltott, Davidson azonban már
visszafelé tántorgott a lejtőn: kifelé küszködött a szűk csatornából,
csatát veszítve az egyre emelkedő ingovánnyal. A sereg többi tagja
hasonlóképp csapdába esett, ahogy a sivatag cseppfolyóssá vált alattuk,
és a ragacsos sár elkezdett felfelé kúszni a lejtőn.
150
 A démonoknak nyoma veszett: visszavonultak a sötétségbe, sirámuk
elhalt.
Eugene, aki hanyatt vágódva feküdt a futóhomokban, megeresztett
két teljesen haszontalan, ám vehemens lövést az Áron hullája mögötti
sötétségbe. Közben oly veszettül rúgkapált, mint egy elmetszett torkú
sertés, és teste minden rúgással egyre mélyebbre süllyedt. Miközben az
arca eltűnt az iszapban, még épp sikerült megpillantania Lucyt, aki a
lejtő szélén állt, és lebámult Áron holttestére. Majd a sár beborította a
fejét, és kisvártatva egész teste nyom nélkül eltűnt szem elől.
A sivatag villámgyorsan rontott rájuk.
Egy-két autó máris teljesen elmerült; a lejtőn felfelé kapaszkodó
folyékony homokáradat kíméletlenül utolérte és sorra elkapta a
menekülőket. A segítségért könyörgő, erőtlen kiáltások halotti csendbe
fulladtak, ahogy a sivatag sorra betömte a szájakat. Valaki – hisztérikus
igyekezetében, hogy megállítsa a gyilkos áradatot – a talajba
lövöldözött, ám az gyorsan a magasba nyúlt, hogy minden egyes
betolakodót elragadjon. Még Eleanor Kooker sem szabadulhatott:
küszködve, átkozódva nyomta még mélyebbre a homokba egy kapálózó
rendőr testét eszeveszett igyekezetében, hogy kijusson valahogy a
gyilkos mélyedésből.
Általánossá vált az üvöltözés, ahogy a pánikba esett emberek
segítségért kapkodtak és egymás felé csapkodtak, kétségbeesetten
próbálva a felszínen tartani fejüket a homoktengerben.
Davidson derékig elsüllyedt. Az alsóteste körül örvénylő talaj forró
és furcsán hívogató volt. Az általa keltett nyomás közvetlenségétől
erekciója támadt. Pár méterrel mögötte az egyik zsaru „irgalmas
halálért” rimánkodott, ahogy a sivatag magába nyelte. Látta, hogy még
távolabb tőle egy arc úgy kandikál ki a zubogó homokból, mint egy
földre dobott eleven maszk. A közelben egy kar hadonászott
kétségbeesetten, miközben gazdája egyre mélyebbre süllyedt. Egy
fenék páros félgömbje görögdinnyeként meredt elő az iszaptengerből,
egy rendőr végső búcsújaként.
Lucy hátrált egy lépést, ahogy a sár kicsit túlcsordult a lejtős akna
peremén, de a latyak nem érte el a lábfejét. Ám különös módon nem is
folyt szét, ahogyan egy vízhullám tette volna.

151
 Helyette, mint a beton, megkeményedett, úgy zárva magába eleven
trófeáit, mint borostyán a legyeket. Mindenkiből, aki még lélegzett, az
iszonyat friss sikolya szakadt fel, ahogy megérezték, hogy a sivatagi
talaj kővé szilárdul kapálózó lábuk körül.
Davidson látta a mellkasáig betemetett Eleanor Kookert. Könnyek
csorogtak az asszony arcán; úgy hüppögött, mint valami kislány.
Davidson alig gondolt magára. A keleti part, Barbara, a gyerekek:
mindez pedig eszébe sem jutott.
Azok az emberek, akiknek az arca elmerült, de a karjuk vagy
valamilyen testrészük továbbra is kikandikált, mostanra már
megfulladtak. Mindössze ő, Eleanor Kooker és két másik ember élte túl
a különös iszapdermedést. Az egyiket egészen az álláig körülzárta a
talaj; Eleanor úgy temetődön el, hogy mellkasa a földre támaszkodott,
de a karjaival szabadon csépelhette az anyagot, amely szilárdan tartotta
őt. Maga Davidson deréktól lefelé esett fogságba. És mind közül a
legiszonyatosabb módon: az egyik szerencsétlen áldozatnak csak a
szája és az orra látszott ki. A feje visszabillent a földbe, a szemét a kővé
dermedt homok vakította el. De még mindig lélegzett és üvöltött.
Eleanor Kooker letört körmökkel kaparta maga körül a földet, ám az
már nem laza homok volt többé. Mozdíthatatlanná vált.
– Hozz segítséget! – követelte Lucytól vérző ujjakkal.
A két nő egymásra meredt.
– Uramisten! – ordította a Száj.
A Fej néma maradt: üveges tekintetéből ítélve nyilvánvalónak tűnt,
hogy az illető megőrült.
– Kérem, segítsen nekünk! – esedezett Davidson. – Hozzon valami
segítséget!
Lucy bólintott.
– Gyerünk már! – sürgette Eleanor Kooker. – Menj!
Lucy kábultan engedelmeskedett. Keleten már derengeni kezdett a
hajnal. A levegő hamarosan perzselő lesz. Welcome Cityben, innen
háromórányi gyaloglásra, csupán öreg embereket, hisztérikus nőket és
gyerekeket talál. Lehet, hogy ötven mérföldes távolságból kell majd
segítséget hívnia. Még ha feltételezi is, hogy egyáltalán visszatalál
ide… Hogy nem rogyik össze a homokban a kimerültségtől, és nem hal
meg útközben…
152
 Jó esetben is legalább dél lesz, mire segítséget tud szerezni az
Asszonynak, a Torzónak, a Fejnek és a Szájnak. Addigra a természet
jórészt elintézi őket. A nap szárazra szívja koponyájukat, a kígyók a
hajukba fészkelnek, a dögmadarak kivájják tehetetlen szemeiket.
Még egyszer végigpillantott jelentéktelen alakjukon, amit máris
eltörpített a hajnali égbolt véres boltíve. Az emberi kín apró írásjelei
voltak egy hatalmas homokpapíron; nem törődött azzal, hogy a tollra
gondoljon, amely odaírta őket. Az ráér holnap is.
Kisvártatva futni kezdett.

153
 A MORGUE UTCAI
ÚJABB GYILKOSSÁGOK

A tél nem öregembernek való évszak, döntötte el Lewis. A hó,

amely már arasznyi vastagon borította be Párizs utcáit, csontja velejéig
megfagyasztotta. Ami gyermekként örömet okozott neki, az mostanra
átokká vált. Teljes szívéből gyűlölte; utálta a hógolyózó gyerekeket
(visítozás, kiabálás, könnyek); utálta az ifjú szerelmespárokat, akik
izgatottan várták, hogy beburkolózhassanak egy váratlan hóviharba
(visítozás, csókok, könnyek). Az egész kényelmetlen és fárasztó volt, és
azt kívánta, bárcsak Fort Lauderdale-ben lehetne, ahol valószínűleg
most is süt a nap.
Ám Catherine távirata, ha nem is mondta ki nyíltan, sürgetőnek
hatott, a köztük lévő barátság pedig csaknem öt évtizede töretlen volt.
Miatta jött ide, és a nő Phillipe nevű bátyja miatt. Bármilyen hígnak
érezte is vérét ebben a jégvilágban, tudta: bolondság volna
panaszkodnia. Jött, mert idézést kapott a múltból, és ugyanilyen
gyorsan és készségesen jött volna akkor is, ha Párizs történetesen
lángokban áll.
Azonfelül, ez itt az édesanyja városa. A Diderot Boulevard-on
született, abban a korban, amikor a város életét még nem akadályozták
szabadgondolkodó építészek és a társadalom tervezői. Ám mostanában
Lewis valahányszor visszatért Párizsba, meg kellett acéloznia magát az
újabb szentségtörésekkel szemben. Az utóbbi időben azonban mintha
kevesebb ilyesmi történne, jegyezte meg. Az európai gazdasági
recessziónak köszönhetően a kormányok kevésbé buzgón vetették be
buldózereiket. Ám mégis, évről évre egyre több pompázatos házat
zúztak törmelékké; olykor egész utcákat tettek a földdel egyenlővé.
Még a Morgue utcát is.
154
 Természetesen akadtak, akik kételkedtek benne, hogy ez a hírhedt
utca létezett-e egyáltalán valaha is, ám az évei múlásával Lewis egyre
kevesebb értelmét látta, hogy különbséget tegyen tények és fikció
között. Az efféle kategorizálás a fiatalembereknek való, akiknek még
szembe kell nézniük az élet kihívásaival. Az öregek számára (Lewis
nemrég töltötte be a hetvenhármat) ez a különbség pusztán elméletivé
vált. Mert mit számít valójában, hogy mi igaz és mi hamis, hogy mi
valóságos és mi kitalált? Az ő fejében az egész, a féligazságok és a
félhazugságok, a saját története egyetlen, összefüggő szőttesét alkották.
Talán tényleg létezett a Morgue utca, ahogy azt Edgár Allan Poe
halhatatlan története leírja, talán puszta kitaláció. Akárhogyan is, a
hírhedt utca immár nem szerepel Párizs várostérképein.
Lewis talán kicsit csalódott volt, amiért nem találta meg a Morgue
utcát. Hiszen végtére, ez is részét képezte családi örökségének. Ha igaz
a történet, amit még fiatal fiúként meséltek neki, akkor A Morgue utcai
kettős gyilkosság című novellában részletezett eseményeket maga
Lewis nagyapja beszélte el Poe-nak. Anyja büszkesége volt, hogy az
édesapja személyesen találkozott Poe-val, miközben beutazta Amerikát.
A jelek szerint a nagyapja igazi világjáró volt: csak úgy érezte magát
boldognak, ha ellátogatott hetente legalább egy új városba. És
ezernyolcszázharmincöt telén történetesen éppen a virginiai
Richmondban tartózkodott. Kemény tél volt, talán ahhoz hasonlatos,
amitől Lewis jelen pillanatban is szenvedett, és egy éjjel a nagyapja egy
richmondi bárban keresett menedéket az időjárás viszontagságai elől.
Míg künn a hóvihar tombolt, odabent találkozott egy alacsony, sötét
bőrű, melankolikus fiatalemberrel, bizonyos Eddie-vel. A jelek szerint
valami ünnepelt, helyi híresség lehetett, minthogy az egyik általa írt
novella megnyerte a Baltimore Saturday Visitorbzn meghirdetett
versenyt. A kérdéses történet a Palackban talált kézirat volt, az űzött
tekintetű fiatalember pedig nem más, mint Edgár Allan Poe.
Ők ketten együtt töltötték az estét. Iddogáltak, és közben (a családi
legenda szerint legalábbis) Poe bizarr, okkult és morbid történetekért
nyaggatta Lewis nagyapját. A világi dolgokban jártas, sokat tapasztalt
utazó örömmel tett eleget a szelíd unszolásnak, és előadta neki azokat a
hihetetlennek tűnő töredékeket, amiket az író utóbb a Marié Rogét
titokzatos eltűnése és A Morgue utcai kettős gyilkosság című
155
novellákká változtatva adott vissza. Mindkét említett történetben
kiragyog a rémtettek közül C. Auguste Dupin különös géniusza.
C. Auguste Dupin. Poe látomása a tökéletes detektívről: higgadt,
racionális és briliánsán éles szemű megfigyelő. Az elbeszélések,
amelyekben megjelent, gyorsan ismertté váltak, és általuk afféle fiktív
híresség lett Dupinből – anélkül hogy bárki akár csak sejtette volna
Amerikában, hogy Dupin korántsem kitaláció, hanem valóságos
személy.
C. Auguste Dupin ugyanis nem volt más, mint Lewis nagyapjának
testvére.
És a legnagyobb ügy, amin valaha dolgozott – a Morgue utcai híres
kettős gyilkosság – szintén valós tényeken alapult. A történetben
elbeszélt öldöklések ténylegesen megtörténtek. Valóban brutálisan
meggyilkoltak két nőt a Morgue utcában. Ők voltak – amint azt Poe
leírta – Madame L'Espanaye, és a lánya, Mademoiselle Camille
L'Espanaye. Mindketten jó hírben álltak, csendes és szenzációktól
mentes életet éltek. Annál iszonytatóbb volt hát úgy rájuk találni, hogy
ennyire brutális módon, hirtelen vetett véget valaki az életüknek. A lány
holttestét feltuszkolták a kéménybe; az édesanyja testére pedig a ház
mögötti udvaron bukkantak rá. A torka olyan vad kegyetlenséggel lett
elmetszve, hogy az egész fejét csak egy kis szövetdarab tartotta.
Semmilyen nyilvánvaló indítékot nem találtak a gyilkosságokra, és a
rejtély csak tovább mélyült, amikor a ház összes többi lakója azt
állította, hogy hallotta, amint a gyilkos valami idegen nyelven beszél. A
francia biztos volt benne, hogy a hang spanyolul szólt, az angol
németnek vélte felismerni, a holland pedig franciának. Dupin a
nyomozás során megállapította, hogy valójában a szemtanúk egyike
sem beszélte a nyelvet, amit saját állítása szerint a láthatatlan gyilkos
ajkáról hallott. Arra a következtetésre jutott hát, hogy ez a különös
„nyelv” egyáltalán nem is az, hanem valójában egy vadállat értelmes
szavak nélküli hangja.
Konkrétan egy emberszabású majomé, egy óriási orangutáné a kelet-
indiai szigetekről. Meg is találták vörösesbarna szőrszálait a
meggyilkolt Madame L'Espanaye összeszorított markában. Csak egy
ilyen lény ereje és mozgékonysága szolgált hihető magyarázattal
Mademoiselle L'Espanaye szörnyű végzetére. A fenevad egy máltai
156
tengerészé volt, ám megszökött tőle, és véres ámokfutást rendezett a
Morgue utcai lakásban.
Ennyi a sztori dióhéjban.
Igaz vagy sem, a történet nagy romantikus vonzerővel bírt Lewis
számára. Szeretett úgy gondolni nagyatyai nagybátyjára, mint aki
logikai úton, lépésről lépésre oldja meg a rejtélyt, nem zavartatva magát
az őt körülvevő általános hisztériától és rémülettől. Ezt a különleges
nyugalmat esszenciálisan európainak tartotta; egy régi, elveszett korhoz
tartozott, amelyben a józan ész és ítélőképesség fényét még nagyra
értékelték, és a legnagyobb szörnyűség, melyet csak el lehetett
képzelni, egy megvadult majom volt, borotvával a kezében.
Most azonban, ahogy a XX. század lassan a végéhez közeledett,
sokkal nagyobb bűnökkel kell elszámolnunk, amiket mind emberi
lények követtek el. A biológusok és antropológusok azóta alaposan
tanulmányozták a szerény orangutánt: kiderült róla, hogy kizárólag
növényevő, csendes és higgadt, elmélkedő természetű. Az igazi
szörnyetegek sokkal kevésbé szembetűnőek, és sokkal nagyobb a
hatalmuk. Fegyvereik mellett szánalmasnak és nevetségesnek tűnik a
borotvapenge; bűneik lajstroma pedig hatalmas. Bizonyos szempontból
Lewis csaknem örült neki, hogy megvénült, és hamarosan itt hagyja ezt
az őrült századot, hadd viaskodjon csak a saját találmányaival. Igen, a
hó csontja velejéig átfagyasztotta. Igen, ha meglátott egy angyalarcú,
fiatal lányt, égi szépsége hasztalan kavarta fel vágyait. Igen, immár
sokkal inkább csak megfigyelőnek érezte magát e világban, mintsem
résztvevőnek. De nem volt ez mindig így.
Ezerkilencszázharminchétben, ugyanebben a szobában, ahol most
ült, a Bourbon-rakpart tizenegy szám alatt, meglehetősen élménydús
életet élt. Párizs akkoriban még mindig a gyönyör fellegvárának
számított, nem foglalkozott a szóbeszéddel a közelgő háborúról, és
megőrizte a bájos naivitás légkörét, noha olykor kissé erőltetve.
Akkoriban még gondtalanok voltak az emberek, a szó minden
értelmében: látszólag a tökéletes kényelem és szabad semmittevés vég
nélküli, gondtalan életét élték.
Persze nem így állt a helyzet. Az életük nem volt sem tökéletes, sem
vég nélküli. Ám ideig-óráig – egy nyárra, egy hónapra, egy napra –
valóban úgy tűnt olykor, hogy a világon semmi nem fog változni.
157
 Fél évtizedre rá Párizs a lángok martaléka lett, és pajkos bűnössége,
amit igazi ártatlansága jelentett, végleg beszennyeződött. Sok-sok napot
(és éjszakát) töltöttek abban a lakosztályban, ahol most Lewis újra
megszállt, valóban csodás időket. Amikor ezekre emlékezett, szinte a
zsigereiben érezte a veszteség fájdalmát.
Gondolatai visszakanyarodtak a frissebb eseményekre. New York-i
kiállítására, ahol az Európa elkárhozását bemutató képsorozata zajos
sikert aratott a kritikusok és a közönség körében egyaránt. Lewis Fox
hetvenhárom éves korában ünnepelt hírességgé vált; cikkek jelentek
meg róla szinte minden művészeti folyóiratban. Csodálok és vásárlók
gombamód szaporodó hada tűnt fel egyik napról a másikra, és mind
mohón arra sóvárogtak, hogy megvehessek műveit, szót válthassanak
vele, vagy megérinthessék a kezét. Mindezt persze túlságosan is későn.
A teremtés gyötrelmei régen elmúltak már a számára: öt éve végleg
letette az ecsetet. Most, hogy puszta szemlélő lett, kritikai sikerét szinte
paródiának értékelte: bizonyos tartózkodó távolságból, lassanként egyre
erősödő ellenszenvvel tekintett az egész cirkuszra.
Így hát, amikor megérkezett Párizsból a távirat, amely a segítségéért
esedezett, nagyon is hálás elégedettséggel lógott meg a folyton az ő
dicséretét zengő gyengeelméjűek gyűrűjéből.
Most pedig a sötétülő lakosztályban várakozott, figyelte a forgalom
egyenletes átáramlását a Lajos Fülöp hídon, amint a fáradt párizsiak
kezdtek hazafelé araszolni a hóban. Az autók dudái tülköltek, motorjaik
pöfögtek és hörögtek, sárga ködlámpáik fénysávokat vetettek.
Ám Catherine még mindig nem jött.
A hó, ami a nap jó részében váratott magára, most újra szállingózni
kezdett, és susogva súrolta az ablakot. A forgalom monotonon
hömpölygött a Szajna fölött, és a Szajna egykedvűen hömpölygött a
forgalom alatt. Leszállt az éj. Végül meghallotta a lépteket a hallban, és
a gondnokkal suttogva váltott szavakat.
Catherine az. Végre, Catherine.
Felállt, és az ajtóra meredt. Elképzelte, ahogy kinyílik, mielőtt
tényleg kinyílt volna, és elképzelte őt a bejáratban.
– Lewis, drágám…!
Rámosolygott; halovány mosoly egy halovány arcon. Idősebbnek
tűnt, mint ahogy Lewis várta. Mióta is, hogy utoljára látta? Négy vagy
158
öt éve? Ugyanazt az illatot árasztotta, mint mindig, és ez megnyugtatta
Lewist a változatlanságával. Könnyű puszit lehelt az asszony hideg
arcára.
– Jól nézel ki! – hazudta.
– Nem igaz – csóválta fejét Catherine. – Ha én jól nézek ki, az
valóságos sértés Phillipe-nek. De hogy is lehetnék jól, amikor ő ekkora
bajba keveredett?
A stílusa eleven, szókimondó és kiábrándító volt, mint mindig.
Csupán három évvel volt idősebb Lewisnál, ám mégis úgy kezelte
őt, mint a tanár egy makacs és ellenszegülő nebulót. Mindig azt
mondogatta, hogy így fejezi ki a szeretetét.
Miután kölcsönösen üdvözölték egymást, az asszony az ablakhoz
ült, és kibámult a Szajnára. A híd alatt kicsiny, szürke jégtáblák úsztak;
ide-oda dobálta és forgatta őket az ár. A víz halálosnak tűnt, mintha
fagyos keserűsége ki tudná préselni az emberből a szuszt.
– Miféle bajba keveredett Phillipe?
– Megvádolták… – Rövid tétovázás. Rebbenő szemhéj. –
Gyilkossággal vádolják.
Lewisnak nevethetnékje támadt: a puszta gondolat is teljes
képtelenségnek tűnt számára. Phillipe hatvankilenc éves, és olyan
jámbor, mint a ma született bárány.
– Ez az igazság, Lewis. Nem írhattam le a sürgönyben, remélem,
megérted. Személyesen kellett kimondanom. Gyilkosság.
Gyilkossággal vádolják.
– Ki az áldozat?
– Egy lány, természetesen. Az egyik futó kalandja.
– Még mindig nagy szoknyapecér, igaz?
– Emlékszel, mindig azzal viccelődtünk, hogy egy nő karjaiban fog
kimúlni.
Lewis kurtán biccentett.
– A lány tizenkilenc volt. A neve Natalie Perec. A jelek szerint igen
művelt lány. És bájos. Hosszú, vörös hajú. Emlékszel, mennyire imádta
Phillipe a vörösöket?
– Tizenkilenc? Még mindig ilyen fiatalokkal kezd?
Az asszony nem válaszolt. Lewis leült, mert tudta, hogy a fel-alá
járkálása idegesíti Catherine-t. Profilból még mindig gyönyörű volt, és
159
az ablakon átszűrődő sárgáskék fények meglágyították arcvonásait,
varázslatosan eltörölve csaknem ötven év nyomait.
– Hol van most?
– Bezárták. Azt mondják, veszélyes. Azt mondják, netán még újra
ölne.
Lewis megrázta a fejét. Sajogni kezdett a halántéka; talán elmúlna,
ha lehunyhatná picit a szemét.
– Látni akar téged. Nagyon vár.
De talán az alvás is menekülés volna csupán. Van itt valami, aminek
ezúttal nem maradhat puszta szemlélője.
♦♦♦
Phillipe Laborteaux az üres, összekarcolt asztal túloldaláról meredt
Lewisra. Az arcán elcsigázott, elveszett kifejezés ült. Mindössze rövid
kézfogással üdvözölték egymást; minden egyéb fizikai kontaktust
szigorúan megtiltottak.
– Kétségbe vagyok esve – kezdte. – Halott. Az én Natalie-m halott.
– Mondd el, mi történt!
– Van egy kis lakásom Montmartre-on. A Mártírok útján. Igazából
csak egy egyszobás garzon, a barátok szórakoztatására. Catherine
mindig olyan tisztán tartja a tizenegyest, tudod, az ember ott ki sem
nyújtózhat tisztességesen. Natalie nagyon sok időt töltött ott velem:
mindenki ismerte őt a házban. Olyan jó természetű volt, és annyira
gyönyörű… Orvosi egyetemre készült. Nagyon okos volt. És imádott
engem.
Phillipe még mindig jóképűen festett. Ami azt illeti, ahogy a divat
visszatért egy régebbi kor divatjához, az ő fess, már-már tüzes arca,
nyugodt charme-ja újra érdekessé lett. Talán mert egy letűnt kort
képviselt.
– Vasárnap reggel elmentem hazulról, a cukrászdába. És amikor
hazaértem… – A szavak cserbenhagyták egy pillanatra. – Lewis…
Szemét megtöltötték a csalódottság könnyei – oly nehezére esett,
hogy képtelen kiejteni a megfelelő szavakat.
– Ne…! – kérte Lewis.

160
 – De igen. El akarom neked mondani. Azt akarom, hogy tudd, hogy
lásd őt, úgy, ahogyan én láttam… Hogy tudd, mik vannak… mik
vannak ezen a világon.
A könnyek két méltóságteljes patakban csorogtak végig az arcán.
Megragadta Lewis kezét, és olyan erősen megszorította, hogy szinte
fájt.
– Vér borította a testét. Sebek. A bőre letépve, a haja kiszaggatva. A
nyelve a párnán hevert. Képzeld csak el! Rémületében leharaphatta.
Egyszerűen csak ott hevert a párnán. És a szeme, a szeme vérben
úszott. Mintha vért könnyezett volna. Ő volt a legdrágább teremtmény,
aki valaha élt, Lewis. Gyönyörű volt.
– Többé már nem az.
– Meg akarok halni, Lewis.
– Nem.
– Így már nem akarok tovább élni. Semmi értelme.
– Fel fognak menteni.
– Nem érdekel, Lewis. Mostantól neked kell gondoskodnod
Catherine-ről. Olvastam a kiállításodról… – Csaknem elmosolyodott. –
Csodás, örülök neked. Mindig mondogattuk, nem igaz? Még a háború
előtt, hogy közülünk te leszel a híres, én meg a… – A mosoly
elenyészett. – …a hírhedt. Most rettenetes dolgokat írnak rólam a
lapok. Tudod, az, hogy egy vénember fiatal lányokkal szórakozik…
Nos, nem vet rám valami jó fényt. Valószínűleg azt gondolják, hogy
elöntött a vak indulat, mert kudarcot vallottam vele az ágyban. Biztos
vagyok benne, hogy ezt hiszik. – Itt elvesztette a fonalat, szünetet
tartott, majd újrakezdte. – Gondját kell viselned Catherine-nek. Pénze
van, de barátai nincsenek. Tudod, ő túl hűvös és zárkózott. Túl sok
sebet hurcol magában; és ez óvatossá és gyanakvóvá teszi az
embereket. Vele kell maradnod.
– Úgy lesz.
– Tudom. Tudom. Ezért örülök, tényleg, hogy végre egyszerűen
csak…
– Nem, Phillipe!
– …csak meghalok. Semmi nem maradt a számunkra, Lewis. Ez a
világ túl kemény és kíméletlen.

161
 Lewis a hóra gondolt, meg az úszó jégtáblákra, és belátta: nem
értelmetlen a halált választani.
♦♦♦
A megbízott nyomozótiszt minimális segítőkészséget sem mutatott,
noha Lewis úgy mutatkozott be neki, mint a nagyra becsült, néhai
Dupin detektív közeli rokona. Lewis érezhető megvetése az
egérlyukszerű, zsúfolt irodájában pöffeszkedő, selejtes göncöt viselő,
menyétképű pasas iránt meglehetősen döcögőssé tette a beszélgetést: az
elfojtott harag szikrái pattogtak a levegőben.
– Az ön barátja gyilkos, Monsieur Fox – kezdte a felügyelő a
körmére ránőtt bőrdarabkát piszkálva. – Ilyen egyszerű az ügy. A
bizonyítékok elsöprő erejűek.
– Ezt nem tudom elhinni.
– Higgyen, amit csak akar, ez az ön előjoga. De a birtokunkban van
minden bizonyíték, ami ahhoz kell, hogy bűnösnek nyilvánítsuk
Phillipe Laborteaux-t a legsúlyosabb, előre megfontolt szándékkal
elkövetett gyilkosság vádjában. Ez egy hidegvérű emberölés volt, és a
törvény teljes szigorával fogja büntetni gaztettét. Ezt megígérhetem.
– Milyen bizonyítékai vannak ellene?
– Nézze, Monsieur Fox, én nem vagyok az ön lekötelezettje. Hogy
mik a bizonyítékaink, az a mi dolgunk. Legyen elég annyit mondanom,
hogy senki mást nem láttak a házban az idő alatt, amit a vádlott saját
állítása szerint valami képzeletbeli cukrászdában töltött; és minthogy a
szobát, amiben az elhunytat megtaláltuk, csak a lépcső felől lehet
megközelíteni…
– Mi a helyzet az ablakkal?
– Tömör fal, háromemeletnyi magasságig. Talán egy akrobata:
esetleg az képes volna rá.
– És a holttest állapota?
A felügyelő vágott egy undorodó grimaszt.
– Iszonyatos. A bőrt és az izmokat leszaggatták a csontról. Az egész
gerincoszlop feltárult. És mindenütt vér: rengeteg vér.
– Phillipe hetvenéves.
– És?
– Egy ilyen öregember nem volna képes…
162
 – Más tekintetben azonban úgy tűnik, nagyon is képes, nemde? –
szakította félbe a nyomozó. – Oui? Mint szerető, igaz? Mint
szenvedélyes szerető: igenis képes lehetett rá.
– És önök szerint mi lehetett a motivációja?
A menyét résnyire nyitotta száját, a szemét forgatta, és megütögette
a mellkasát.
– Le coeur humain! Az emberi szív! – sóhajtotta, mint aki a
szívügyekkel kapcsolatban elvesztette a józan észbe vetett minden
reményét. – Le coeur humain, quel mystére, n'est-ce pas? Mily
titokzatos az emberi szív, nemde? – És Lewisra lehelve fekélyes szája
bűzét, a nyitott ajtó felé intett. – Merci, Monsieur Fox. Megértem a
zavarodottságát, oui? De higgye el, csak a saját idejét vesztegeti. A bűn
az bűn. És valóságos: nem úgy, mint az ön festményei.
Észrevette a meglepetést Lewis arcán.
– Ó, nem vagyok én olyan civilizálatlan, hogy ne ismerjem a
hírnevét, Monsieur Fox. Nyugodtan művelje tovább a képzelgéseit,
amilyen jól csak tudja; ez az ön géniusza, oui? Az enyém pedig az
igazság kivizsgálása. Megkérem, hogy azt bízza csak rám.
Lewis nem bírta tovább elviselni ezt a pökhendi frátert.
– Igazság? – fortyant fel. – Hiszen maga akkor sem ismerné fel az
igazságot, ha hasra esne benne! – vágta a nyomozó képébe.
A felügyelő úgy festett, mint akit képen töröltek egy nyirkos hallal.
Ez persze vajmi kevés elégtételt jelentett; de Lewis legalább öt percre
jobban érezte magát tőle.
♦♦♦
A ház a Mártírok útján nem volt valami jó állapotban, és Lewis
tömény dohszagot érzett, miközben felkapaszkodott a harmadik emeleti
kis szobába. Elhaladtában ajtók nyíltak, és kíváncsi suttogások kísérték
végig a lépcsőn, azonban senki nem próbálta megállítani. A helyiséget,
ahol a bűncselekmény történt, lezárták. Ez eléggé zavarta ugyan, ám
nem tudta, hogyan vagy miért segítene az Phillipe ügyén, ha a szoba
belsejét is szemügyre venné. Így végül visszaballagott a lépcsőn a
földszintre, ki a keserű levegőre.
Catherine a Bourbon-rakparton várt rá. Mikor Lewis meglátta,
rögtön tudta, hogy új hírei vannak. Az asszony ősz haja meglazult a
163
kontyban, amit olyan előszeretettel viselt, és most szétzilálódva,
fonatlanul hullt a vállára. Arca betegesen sárgásszürke színt öltött a
lámpafényben. Még a központi fűtéses lakás zárt, meleg levegőjében is
reszketett.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Elmentem Phillipe lakására.
– Én is. Zárva volt.
– Van kulcsom: Phillipe tartalék kulcsa. Csak össze akartam szedni
neki pár ruhát.
Lewis bólintott.
– És?
– Valaki más is járt ott.
– A rendőrség?
– Nem.
– Akkor kicsoda?
– Azt nem láttam. Nem tudom pontosan. Egy férfi volt, nagy
télikabátban. Sál takarta az arcát. Széles kalapot viselt. És kesztyűt. –
Egy pillanatra elhallgatott, majd: – Borotva volt nála, Lewis.
– Borotva?
– Egy szétnyitott, nyeles borotva, mint a borbélyoknak. Lewis Fox
elméje mélyén valami fülsértően csörömpölni kezdett. Egy nyitott
borotvapenge – és egy ember, olyan alaposan beöltözve, hogy ne
lehessen felismerni.
– Nagyon megrémültem.
– Bántott téged?
Az asszony megrázta a fejét.
– Felsikoltottam, ő pedig elfutott.
– Nem mondott semmit?
– Nem.
– Esetleg Phillipe egyik barátja?
– Ismerem Phillipe barátait.
– Akkor a lányé. Egy testvér.
– Talán. De…
– Igen?

164
 – Volt benne valami furcsa. Parfümillata volt, valósággal bűzlött
tőle, és kicsi, apró, affektáló léptekkel haladt, pedig elég nagydarab
fickó volt.
Lewis átölelte.
– Akárki volt is, elijesztetted. Nem szabad visszamenned oda. Ha
ruhát kell szereznünk Phillipe-nek, én majd szívesen érte megyek.
– Köszönöm. Olyan bolondnak érzem magam: talán épp csak belém
botlott. Jött, hogy megszemlélje a gyilkosság színhelyét. Az emberek
csinálnak néha ilyesmit, nem? Valami morbid kíváncsiságtól hajtva…
– Holnap beszélek a menyéttel.
– Menyéttel?
– Marais felügyelővel. Hogy kutattassa át a helyet.
– Találkoztál Phillipe-pel?
– Igen. –Jól van?
Lewis egy hosszú pillanatig nem felelt.
– Meg akar halni, Catherine. Máris feladta a harcot, pedig még meg
sem kezdődött a tárgyalás.
– De hát nem csinált semmit!
– Ezt nem tudjuk bebizonyítani.
– Mindig az őseiddel hencegsz. A te áldott Dupineddel. Hát
bizonyítsd be!
– Mégis, hol kezdjem?
– Beszélj néhány barátjával, Lewis. Kérlek! Talán a nőnek voltak
ellenségei.
♦♦♦
Jacques Solal vastag, kerek lencséjű szemüvegén át Lewis-ra
meredt. Az üveg felnagyította és eltorzította íriszét. Erősen meglátszott
rajta a túlzásba vitt konyakozás.
– Nem volt egyetlen ellensége sem – rázta a fejét. – Neki ugyan
nem. Nos, talán néhány nő persze irigyelhette a szépségét…
Lewis szórakozottan játszadozott a becsomagolt kockacukrokkal,
amiket a kávéja mellé kapott. Solal olyan kevés információval szolgált,
amilyen részeg volt; de bármilyen valószínűtlennek tűnt is, Catherine
mégis Phillipe legközelebbi barátjaként írta le ezt a bugrist az asztal
másik oldalán.
165
 – Gondolja, hogy Phillipe gyilkolta meg?
Solal összehúzta az ajkát.
– Ki tudja?
– Mit súg az ösztöne?
– Ó, nézze, ő a barátom. Ha tudnám, ki ölte meg a lányt,
megmondanám.
Láthatólag igazat beszélt. Talán a kis ember egyszerűen konyakba
fojtotta bánatát.
– Igazi úriember volt – folytatta Solal, miközben tekintete
elkalandozott az utca felé. A söröző párás üvegablakán át bátor
párizsiak látszottak, amint egy újabb hóviharon igyekeztek átküszködni
magukat, hiába próbálva megőrizni méltóságukat és szokott
testtartásukat az orkán erejű széllel szemben. – Igazi úriember –
ismételte Solal.
– És a lány?
– Gyönyörű volt, Phillipe pedig fülig szerelmes bele. Persze akadtak
a lánynak más csodálói is. Egy olyan nő, mint ő…
– Féltékeny csodálok?
– Ki tudja?
Már megint: ki tudja? A kérdés úgy lógott a levegőben, mint egy
hanyag vállrándítás. Ki tudja? Ki tudja? Lewis kezdte megérteni a
felügyelő igazság iránti szenvedélyét. Tíz év óta először most talán egy
cél jelent meg az életében; az ambíció, hogy leszedje a levegőből ezt a
közönyös „Ki tudja?” kérdést. Hogy kiderítse, mi is történt valójában
abban a Mártírok útján lévő szobában. Nem egy hozzávetőleges
megoldást akart, nem egy megregényesített beszámolót, hanem az
igazságot, az abszolút, megkérdőjelezhetetlen igazságot.
– Nem emlékszik, hogy lett volna konkrétan valaki, akinek nagyon
tetszett a lány? – firtatta.
Solal elvigyorodott. Csak két fog virított alsó állkapcsában.
– Ó igen. Volt egyvalaki.
– Ki?
– Sosem tudtam meg a nevét. Egy nagydarab fickó. Háromszor vagy
négyszer láttam őt a ház előtt. Bár a szaga alapján azt gondolta volna…
Vágott egy eltéveszthetetlen grimaszt, amivel arra célzott, hogy
szerinte az illető homokos. A felhúzott szemöldöknek és összehúzott
166
ajaknak köszönhetően most duplán nevetségesnek tűnt vastag
szódásüveg-szemüvege mögött.
– Szaglott?
– Ó, de még mennyire!
– És mi volt ez a szag?
– Parfüm, Lewis. Parfüm.
Valahol Párizsban van egy ember, aki ismerte a lányt, Phillipe
szerelmét. Hatalmába kerítette a féltékeny harag. A tébolyult düh egy
irányíthatatlan rohamában betört Phillipe garzonjába, és meggyilkolta a
lányt. Világos, mint a nap.
Valahol Párizsban.
– Még egy konyakot?
Solal megrázta a fejét.
– Már így is rosszul vagyok – nyögte.
Lewis intett a pincérnek, és közben megakadt a tekintete az
újságpapírokból kivágott cikkek gyűjteményén, amelyeket rajzszöggel
a bárpult mögé tűztek.
Solal követte a pillantását.
– Phillipe szerette a képeket – jegyezte meg. Lewis felállt.
– Néha eljött ide, hogy lássa őket.
Az újságcikk kivágások régiek voltak, pecsétesek és megfakultak.
Némelyikük feltehetőleg pusztán helyi érdekességnek számított.
Beszámolók egy közeli utcán látott tűzgolyóról. Egy másik egy kétéves
kisfiúról, aki halálra égett a hajlékában. Az egyik cikk egy megszökött
pumáról írt; egy másik Rimbaud egy kiadatlan kéziratáról; egy
harmadik (fényképes) pedig az orleans-i repülőtér légi katasztrófájának
áldozatairól. De akadtak ott másféle kivágások is; némelyikük sokkal
régebbi a többinél. Rémtettek, bizarr gyilkosságok, rituális nemi
erőszakok; egy reklámhirdetés Fanto-masvól, egy másik Cocteau La
Belle et La Béte (A Szépség és a Szörnyeteg) című filmjéről. És
csaknem teljesen eltemetve a furcsaságok e zavarba ejtő gyűjteménye
alá egy olyan abszurd fénykép egy szépiáról, hogy akár Max Ernst keze
munkája is lehetett volna. Jólöltözött úriemberek csoportja – sokukon
feltűnően ott virított a sűrű bajusz, amely oly népszerű volt az 1890-es
években – állt félkörben egy hatalmas emberszabású majom vérző teste
körül, mely lábánál fogva lógott egy lámpavasról. A képen látható
167
arcok néma büszkeséget tükröztek, és abszolút autoritást a halott
fenevad fölött, amit Lewis egyértelműen gorillaként azonosított.
Felfordított feje csaknem nemesen billent félre halálában. Homloka
mély és barázdált volt, száját – habár félelmetes seb csúfította – ritkás,
szinte nemesi szakáll övezte, és a koponyájába visszafordult szeme
mintha teli lett volna e könyörtelen világ iránti aggodalommal. Ezek a
kifordult szemek a menyétre emlékeztették Lewist, a szűk irodájában,
ahogy a mellkasát ütögette.
„Ó, az emberi szív.”
Szánalmas.
– Mi ez itt? – kérdezte a ragyás képű csapost, a halott gorilla fotójára
bökve.
Válaszul csak egy vállrándítást kapott: az emberei; és majmok sorsa
iránti teljes közöny gesztusát.
– Ki tudja? – mormolta Solal a háta mögött. – Ki tudja?
♦♦♦
Nem Poe történetének emberszabásúja volt, annyi bizonyos. Azt a
novellát 1835-ben vetette papírra, a fénykép pedig jóval később készült.
Ráadásul a képen lévő majom gorilla volt, egyértelműen gorilla.
Vajon a történelem megismételte önmagát? Lehet, hogy ismét egy
nagy majom – egy másik faj, mindazonáltal szintén emberszabású –
szabadult el Párizs utcáin a századfordulón?
És ha igen, ha az ámokfutó majom története egyszer
megismétlődhetett, akkor kétszer miért ne?
Ahogy Lewis visszafelé botorkált a dermesztő éjszakában a
Bourbon-rakparton álló lakás felé, az események elképzelt
ismétlődésének eshetősége egyre vonzóbbá vált számára; és most újabb
párhuzamok tárultak fel előtte. Lehetséges volna, hogy C. Auguste
Dupin unokaöccse belekeveredik egy másik nyomozásba, ami nem is
tér el nagyon az elsőtől?
A kulcs Phillipe Mártírok úti garzonjához jegesen simult Lewis
kezébe, és bár már jócskán elmúlt éjfél, nem tudta megállni, hogy
leforduljon a hídnál, és végigmenjen a Sebastopol Boulevard-on, majd
tovább nyugatra a Bonne-Nouvelle Boulevard-ra, és ismét északra, a
Place Pigalle felé. Hosszú, kimerítő kutyagolás volt, az igaz, de úgy
168
érezte, szüksége van a hideg levegőre, hogy tisztán tartsa a fejét minden
érzelgősségtől. Másfél órájába telt, míg végül elért a Mártírok útjára.
Szombat éjjel volt, és még mindig elég sok szobából szűrődtek ki
mindenféle zajok. Lewis olyan halkan lopózott fel a lépcsőn, ahogy
csak tudott; a lakók lármája jól leplezte jelenlétét. A kulcs könnyen
fordult a zárban, és az ajtó kitárult.
Az utcai lámpafény beszűrődött a szobába. A helyiséget uraló nagy
ágy üresen állt. A lepedőt és takarókat feltehetőleg elvitték a
törvényszéki orvostani vizsgálatokhoz. A matracra kiömlött vér
szederszínűnek tűnt a félhomályban. Máskülönben azonban semmi jel
nem utalt arra az erőszakos tettre, amelynek a szoba nemrég tanúja volt.
Lewis a villanykapcsolóért nyúlt, és felkattintotta. Semmi nem
történt. Beljebb lépett a szobába, és felnézett a lámpatestre. Az izzó
törött volt.
Már épp azt fontolgatta, hogy visszavonul, és a sötétségre hagyja a
szobát, hogy majd reggel visszajöjjön, amikor kevesebb az árnyék, és
jobban lát. Ám ahogy a törött villanykörte alatt állt, a szeme kezdett
hozzászokni a félhomályhoz, és lassan ki tudta venni egy nagy fiókos
tíkfaszekrény körvonalait a szemközti falnál. Bizonyára pár percbe telik
csak, hogy találjon egy váltás ruhát Phillipe-nek. Máskülönben holnap
ismét vissza kellene jönnie; újabb hosszú kutyagolásra kényszerülve a
hóban. Jobban teszi, ha inkább megkeresi most, amiért jött, és kíméli
öreg csontjait.
A szoba elég tágas volt, és a rendőrség jó nagy rendetlenséget
hagyott benne. Lewis szitkozódva botladozott keresztül a rumlin, hogy
elérje a ruhásszekrényt, közben majd felbukott egy elborult
állólámpában és egy törött vázában. Odalent egy késő éjszakába nyúló
buli ordítozásai és csörömpölései elfojtottak minden általa keltett zajt.
Vajon orgia folyik odalent, vagy dulakodás? A zaj alapján ítélve
bármelyik lehetett.
Küszködött egy darabig a szekrény felső fiókjával, míg végül
sikerült kifeszítenie, és tapogatózva áttúrta a mélyét a Phillipe
kényelméhez legnélkülözhetetlenebb ruhadarabokért: tiszta atléta, egy
pár zokni, monogramos, gyönyörűen élre vasalt zsebkendő.
Tüsszentett egyet. A csípős hideg besűrítette mellkasában a hurutot
és orrüregében a váladékot. Épp kéznél volt egy zsebkendő, kifújta hát
169
az orrát, hogy szabaddá tegye elzáródott orrjáratait. Most először
megérezte a szoba szagát.
Jellegzetes illat uralkodott ott, elnyomva a dohosság és a romlott
zöldségek bűzét. Parfümillat, hosszan tartó, átható parfümillat.
Az elsötétült szobabelső felé fordult; hallotta, ahogy a csontjai
megreccsennek. Tekintete megakadt az ágy mögötti árnyékon.
Hatalmas, fekete folt volt, alaktalan terjedelme egyre duzzadt, ahogy
felemelkedve a szeme elé tárult.
Azonnal látta, hogy a borotvás idegen az. Itt volt mindvégig: némán
várakozott.
Különös és számára megmagyarázhatatlan módon Lewis nem érzett
félelmet.
– Ki maga, és mit keres itt? – kérdezte erélyes, határozott hangon.
Amint az idegen felemelkedett rejtekhelyéről, láthatóvá vált az arca,
ahogy rávetült az utcáról beszűrődő vizenyős fény. Széles, nyílt vonású,
nyúzott arc. Szemei mélyen ültek, de rosszindulat nélkül ragyogtak; és
szélesen mosolygott, igen: egyenesen rámosolygott Lewisra.
– Ki maga? – kérdezte Lewis újra.
Az idegen megrázta a fejét; valójában az egész testét, és kesztyűs
kezével a szája köré intett. Talán azt akarta jelezni a gesztussal, hogy
néma? A fejrázása most erőszakosabbá vált, mintha mindjárt
dührohamot kapna.
– Jól van?
A rázkódás váratlanul abbamaradt, és Lewis – legnagyobb
meglepetésére – könnyeket látott feltörni az ismeretlen férfi szeméből;
nagy, ragacsos könnyeket, amik kétoldalt végigfolytak durva arcán,
bele szakálla bozontjába.
Mint aki szégyelli érzelmeinek ily leplezetlen kimutatását, az alak
elfordult a fénytől, torkából mély, zokogásszerű hang tört fel, és
távozott. Lewis követte őt, lévén sokkal kíváncsibb erre az emberre,
mint amennyire nyugtalan a szándékait illetően.
– Várjon!
Az idegen, aki méretéhez képest igen fürgén mozgott, máris fél
emelettel lejjebb járt a lépcsőn.
– Kérem, várjon! Beszélni akarok magával. – Lewis utána
iramodott, ám a hajszát már azelőtt elvesztette, hogy egyáltalán
170
belekezdett volna. Lewis ízületei merevek voltak a kortól és a hidegtől,
és igen későre járt. Nyilvánvalóan nem ez volt a legalkalmasabb idő,
hogy egy nála sokkal fiatalabb embert hajkurásszon a halálos jég- és
hótakaróval borított utcán. Egészen az ajtóig üldözte az idegent, majd
figyelte, amint az elfut az utcán; járásmódja pontosan olyan furcsán
szenvelgő volt, ahogy azt Catherine leírta.
Csaknem kacsázó totyogással járt, ami meglehetősen nevetségesen
hatott egy ilyen nagydarab embertől.
Parfümje illatát máris elragadta a csípős északkeleti szél. Lewis
elfulladó lélegzettel újra megmászta a lépcsősort, elhaladva a lármás
parti ajtaja előtt, hogy magához vegye a Phillipe-nek összekészített
ruhákat.
♦♦♦
Másnap reggel Párizs példátlanul vad hóviharra ébredt. A misére
hívó harangszó viszonzatlan maradt, a forró vasárnapi croissant-okat
nem vette meg senki, az újságok olvasatlanul pihentek a hírlapárusok
standjain. Csak nagyon kevés ember érzett magában elég késztetést
vagy bátorságot ahhoz, hogy egyáltalán kitegye a lábát az üvöltő
orkánba. Inkább a kandalló mellett ültek, átkarolták a térdüket, és a
tavaszról álmodtak.
Catherine el akart menni a fogdába, hogy meglátogassa Phillipe-et,
Lewis azonban ragaszkodott hozzá, hogy egyedül ő menjen. Nem
csupán a hideg idő miatt vált ilyen óvatossá az asszony érdekében;
tudta, kellemetlen beszélgetésnek néz elébe Phillipe-pel, hisz kényes
kérdéseket készült föltenni. A szobájában történt előző éji találkozója
után semmi kétsége nem maradt afelől, hogy Phillipe-nek akadt egy
riválisa, feltehetően egy gyilkos vetélytárs. Úgy tűnt, az egyetlen
módja, hogy megmentse Phillipe életét, az, ha megtalálja ezt az embert.
És amennyiben ez azzal jár, hogy kínos részletekbe kell bocsátkoznia
Phillipe szexuális ügyleteit illetően, ám legyen. Mindenesetre
kétségtelenül nem olyan kérdés volt ez, amit akár ő, akár Phillipe
Catherine jelenlétében kívánt volna megbeszélni.
A ruhát, amit Lewis magával hozott, alaposan átkutatták, majd
odaadták Phillipe-nek, aki köszönő biccentéssel vette át.
– Tegnap éjjel elmentem a lakásodra ezekért.
171
 – Ő!
– Már volt valaki a szobában. – Phillipe rágóizmai görcsösen
megfeszültek, ahogy csikorgatni kezdte a fogait. Egyértelműen kerülte
Lewis tekintetét. – Egy nagydarab, szakállas ember. Ismered őt, vagy
tudsz róla bármit?
– Nem – hangzott a kurta felelet.
– Phillipe…
– Nem!
– Ugyanez az ember támadta meg Catherine-t – folytatta Lewis.
– Micsoda? – Phillipe reszketni kezdett.
– Bizony. Egy borotvával.
– Megtámadta? – ismételte Phillipe hitetlenkedve. – Biztos vagy
benne?
– Vagy legalábbis készült rá.
– Nem! Ő soha egy ujjal sem ért volna hozzá! Soha!
– Ki ez az alak, Phillipe? Tudod, ugye?
– Mondd meg neki, hogy többet ne menjen oda! Kérlek, Lewis! – A
tekintete csupa könyörgés volt. – Az isten szerelmére kérlek, mondd
meg neki, hogy soha többé ne menjen oda. Megteszed ezt nekem? És te
se menj! Egyikőtök se menjen!
– Ki az?
– Mondd meg neki!
– Úgy lesz, megígérem. De el kell árulnod nekem, Phillipe, hogy ki
ez az ember.
A barátja megrázta a fejét. Immár jól hallhatóan csikorgatta a fogát.
– Úgysem értenéd. Nem is várhatom, hogy megértsd.
– Mondd el! Segíteni akarok.
– Csak hagyj meghalni. Kérlek!
– Kicsoda?
– Csak hagyj meghalni… Felejteni akarok, miért próbálsz hát erővel
emlékezésre bírni? Azt akarom…
Újra felemelte a tekintetét: a szeme véraláfutásos volt, és vörös
karimás az átsírt éjszakáktól. Most azonban úgy tűnt, nem maradt több
könny a szemében; az csak egy száraz, terméketlen hely már, ahol
egykor őszintén ragyogott a halálfélelem, a szerelem szeretete és a

172
mohó életvágy. Most viszont egyetemes közöny sütött tekintetéből:
teljes közömbösség a folytatás, az önfenntartás, az emberi érzések iránt.
– Szajha volt! – kiáltott fel azután váratlanul. Keze ökölbe szorult.
Lewis még soha életében nem látta, hogy Phillipe ökölbe szorította
volna a kezét. Most a körmei belemélyedtek tenyere puha húsába, míg
kicsordult a vére. – Szajha! – csattant fel újra. Hangja túl erősnek hatott
a kicsiny cellában.
– Ne lármázzon! – förmedt rá az őr.
– Egy utolsó szajha! – Phillipe sértő vádja ezúttal sziszegve
szűrődött át a fogai között, miközben úgy vicsorgott, mint egy mérges
pávián.
Lewis nem bírta mire vélni ezt a hirtelen átalakulást.
– Te kezdted az egészet… – jelentette ki kereken Phillipe, és most
először egyenesen Lewis szemébe nézett. Keserű vád volt ez, noha
Lewis nem értette, mire céloz.
– Én?
– A történeteiddel. Az átkozott Dupineddel.
– Dupinnel? Hogy jön ő ide?
– Az egész hazugság. Ostoba, szemenszedett hazugság. A nők, a
gyilkosság…
– A Morgue utcai történetre célzol?
– Olyan nagyon büszke voltál rá, ugye? Arra a sok buta hazugságra.
Egy árva szó sem igaz belőlük.
– De igen.
– Nem. Soha nem történt meg, Lewis: csak egy átkozott sztori volt,
ennyi! Dupin, a Morgue utca, a gyilkosságok…
A hangja elhalt, mintha a következő szavak kimondhatatlanok
volnának.
– …a majom.
Ez volt hát a kulcsszó: a látszólag kimondhatatlan úgy hagyta el az
ajkát, mintha minden egyes szótagot erőszakkal metszettek volna ki a
torkából.
– A majom.
– Mi van a majommal?
– Léteznek fenevadak, Lewis. Némelyikük szánalmas, cirkuszi állat
csupán. Nincs agyuk; áldozatnak születtek. És vannak a… a többiek.
173
 – Miféle többiek?
– Natalie egy szajha volt! – sikította újra csészealjnyira nőtt
szemekkel. Megragadta Lewis kabátgallérját, és rázni kezdte. A
helyiségben mindenki más a két öregember felé bámult, ahogy
erőtlenül dulakodnak az asztal fölött. Elítéltek és látogató szeretteik
egyaránt vigyorogtak, ahogyan az őrök szó szerint lerángatták Phillipe-
et a barátjáról; szavai összefüggéstelen zagyvaságba és obszcén
szitkozódásba fúltak, miközben csapkodva dobálta magát a börtönőrök
szorításában.
– Szajha! Szajha! Szajha! – csak ezt tudta hajtogatni, amikor végül
visszavonszolták a cellájába.
♦♦♦
Catherine a lakása ajtaja előtt találkozott Lewisszal. Reszketett, arcát
könny áztatta. A háta mögött egy szétdúlt, felforgatott szoba látképe
tárult eléjük.
Sírva borult öreg barátja mellkasára, miközben az igyekezett
megvigasztalni őt. Ám ő vigasztalhatatlannak tűnt. Mi tagadás, sok év
eltelt, mióta Lewis utoljára próbálta egy asszony bánatát enyhíteni, és
már nem igazán értette a módját, így ahelyett, hogy valóban
megnyugtatta volna, csak kínosan feszengett, és ezt Catherine is tisztán
érezte. Kivonta magát az öleléséből, hogy inkább ne érjenek
egymáshoz.
– Itt járt – mondta.
Lewisnak nem kellett megkérdeznie, kicsoda. Az idegen, a könnyes,
borotvával hadonászó, illatos idegen volt az.
– Mit akart?
– Egyre azt hajtogatta nekem: „Phillipe”. Csaknem kimondta; de
inkább torokból morogta. És amikor nem válaszoltam neki, egyszerűen
összetörte a bútorokat és a vázákat. Még csak nem is keresett semmit:
egyszerűen csak felfordulást akart csinálni.
Ez teljesen felbőszítette az asszonyt: a támadás teljes
értelmetlensége és hiábavalósága.
A lakás romokban hevert. Lewis döbbent fejcsóválással lépkedett a
porceláncserepek és szétszaggatott kelmék között. Elméjében
zavarosan egymásba mosódtak a könnyes arcok: Catherine-é, Phillipe-
174
é, az idegené. Egyszeriben úgy tűnt, szűkös kis privát világában
mindenki mélyen megsérült, összetört. Mindenki szenved. És mégis:
sehol nem lelte a forrást, az összes kín okát.
Csak Phillipe mutatott rá vádló ujjal: méghozzá őrá magára,
Lewisra.
„Te kezdted az egészet!” Nem ezt vágta a fejéhez? „Te kezdted az
egészet!”
De hogyan?
Lewis az ablaknál állt. A kisebb üvegtáblák közül hármat betörtek a
röpködő törmelékdarabok, és a metszően fagyos szél süvítve behatolt a
lakásba. Kinézett a Szajna jeges vizére; majd valami mozgáson akadt
meg a tekintete. A gyomra felkavarodott.
Az idegen kerek képe volt az, ahogy az ablak felé fordult odalentről,
vad arckifejezéssel. Ruhái, melyeket mindig oly kifogástalanul viselt,
most összevissza lógtak rajta, és vonásai végső, teljes kétségbeesést
tükröztek. Olyan szánalomra méltóan festett, hogy az már-már tragikus
volt. Vagy még pontosabban: egy tragédia alakítása – egy színész
fájdalma. Miközben Lewis lebámult rá, az idegen az ablak felé emelte
karját, olyan mozdulattal, amely látszólag megbocsátásért vagy
megértésért esedezett, vagy talán mindkettőért egyszerre.
Lewis elhátrált az esdeklő gesztus elől. Túl sok volt ez neki:
egyszerűen túl sok. A következő pillanatban az idegen átvágott az
udvaron, és távolodni kezdett. Furcsa, kacsázó járása egyszerre
imbolygó, szökdécselő ügetéssé fajult. Lewis a váratlan felismeréstől
hosszan, mélyen felnyögött, miközben a rosszul öltözött, terjedelmes
alak eltűnt a látóteréből.
– Lewis?
Nem emberi járás volt ez az imbolygás, ez a fesztelen parádézás,
hanem egy olyan fenevad esetlen járásmódja, akit megtanítottak ugyan
felegyenesedve, két lábon lépkedni, ám most, a mestere nélkül kezdi
elfeledni a dolog fortélyát.
Egy emberszabású majom volt!
Istenem! Egy majom…
♦♦♦
– Látnom kell Phillipe Laborteaux-t.
175
 – Sajnálom, Monsieur, de a börtönlátogatók…
– Élet-halál kérdése, uram!
– Azt bárki mondhatja, Monsieur. Lewis megkockáztatott egy
hazugságot.
– A húga haldoklik. Könyörgöm, mutasson egy kis együttérzést!
– Ó… nos…
Apró kétség. Lewis tovább ütötte a vasat.
– Pár perc az egész, ígérem. Csak tisztáznánk az elintéznivalókat.
– Nem várhatna holnapig?
– Reggelre már halott lesz.
Lewis gyűlölte, hogy ilyeneket kell mondania Catherine-ről, még ha
a kegyes hazugság kedvéért is, de nem volt más választása – látnia
kellett Phillipe-t. Ha az elmélete helyes, a történelem megismétli
önmagát, mielőtt megvirrad.
Phillipe-et begyógyszerezett álomból verték fel. Szeme körül sötét
karika éktelenkedett.
– Mit akarsz?
Lewis meg sem kísérelte tovább folytatni a hazudozást; a dolgok
állása szerint Phillipe be lett nyugtatózva, és most valószínűleg minden
zavaros benne. A legjobb hát, ha szembesíti az igazsággal, és meglátja,
mi sül ki a dologból.
– Tartottál egy majmot, ugye?
Phillipe arcán – a vérében keringő drogtól meglassulva, de azért elég
nyilvánvalóan – elömlött a rémület.
– Ugye?
– Lewis… – Phillipe olyan nagyon öregnek és megfáradtnak tűnt.
– Felelj, Phillipe! Könyörgöm, felelj, mielőtt túl késő lesz. Volt egy
emberszabású majmod?
– Csak egy kísérlet volt, nem több. Csak egy kísérlet.
– Miért?
– A történeteid. A te átkozott történeteid. Látni akartam, igaz-e, hogy
vadak. Embert akartam faragni belőle.
– Embert faragni?
– És az a szajha…
– Natalie.
– Elcsábította.
176
 Lewis émelyegni kezdett. Erre a váratlan fordulatra nem számított.
– Elcsábította?
– Az a szajha… – sóhajtotta Phillipe végtelen sajnálkozással.
– Hol van most ez a te majmod?
– Meg kell ölnöd!
– Betört a lakásba, mialatt Catherine is ott volt. Mindent összetört,
Phillipe. Veszélyes így, hogy nincs gazdája. Hát nem érted?
– Catherine?
– Nem, neki semmi baja.
– Be van idomítva: nem bántaná őt. Sokszor figyelte, egy
rejtekhelyről. Csak jött és ment. Halkan, mint egy kisegér.
– És a lány?
– Féltékeny lett.
– Ezért inkább meggyilkolta őt?
– Talán. Nem tudom. Nem is akarok gondolni erre.
– Miért nem árultad el nekik? Nem tört-zúzott?
– Még mindig nem tudom, igaz-e. Valószínűleg az egész csak
kitaláció, egyike az átkozott agyszüleményeidnek. Csak egy újabb
történet.
Keserű, ravasz mosoly suhant át elcsigázott arcán.
– Te biztosan tudod, hogy mire célzok, Lewis. Ez is lehetne egy jó
kis történet, nem igaz? Mint a dupines novelláid. Azt leszámítva, hogy
én talán igazzá tettem egy időre; mondd, felmerült ez benned? Talán én
igazzá tettem.
Lewis felállt. Unalmas volt már ez a vita: a valóság kontra illúzió. A
dolgok vagy léteznek, vagy nem. Az élet nem álom.
– Hol a majom? – kérdezte parancsolóan.
Phillipe a homlokára bökött.
– Itt, ahol soha nem találhattok rá – felelte, azzal Lewis arcába
köpött. A nyála a száján találta el a barátját. Mint valami morbid csók. –
Nem tudod, mit tettél. És már sosem fogod megtudni.
Lewis letörölte az ajkát, miközben a börtönőrök kikísérték a rabot a
helyiségből, vissza a boldog, begyógyszerezett feledésbe. Most, hogy
így egyedül maradt a hideg, apró beszélőben, úgy érezte, Phillipe
nagyon olcsón megúszta. A színlelt bűnténybe menekült, és elzárta
magát oda, ahol az emlékek, a bosszú és az igazság, a nyers, mardosó
177
igazság soha többé nem érhetik el. E pillanatban tiszta szívből gyűlölte
Phillipe-et. Gyűlölte, amiért olyan dilettáns és gyáva, amilyennek
mindig is ismerte. Nem egy gyengédebb és szelídebb világ volt, amit
Phillipe maga köré teremtett, nem! Csak egy rejtekhely, ami ugyanúgy
hazug és valótlan, mint amilyen 1937 régi nyara volt. Egy élet sem
élhető' le úgy, ahogyan ő élt, anélkül hogy előbb-utóbb el ne jönne a
szembesülés és számadás ideje. És íme, most itt van.
Aznap éjjel Phillipe felébredt cellája biztonságában. Meleg volt, de ő
mégis fázott. A teljes sötétségben addig harapdálta csuklóját, amíg a
vére lüktetve spriccelni nem kezdett a szájába. Visszafeküdt az ágyára,
és csendben elvérzett; a vérfolyamon ringva átúszott a halálba, örökre
elrejtőzve a vádló tekintetek és az emlékek elől.
Az öngyilkosságról a Le Monde tudósított egy apró cikkben, a
második oldalon. A rákövetkező nap szenzációs híre azonban címlapot
kapott: meggyilkoltak egy vörös hajú prostituáltat egy házikóban, a
Rochechquant utca mellett. Monique Zevaco holttestére hajnali
háromkor talált rá a lakótársa. A tetem olyan iszonyatos állapotban volt,
hogy az már „leírhatatlan”.
A feladat minden állítólagos lehetetlensége ellenére a média mégis
nekilátott, hogy morbid elszántsággal leírja a leírhatatlant. Minden
utolsó kis karcolásról, sebről és zúzódásról, amit Monique részben
lemeztelenített testén találtak – a bőrén Franciaország térképét ábrázoló
tetoválás, csámcsogott nyáladzva a Le Monde –, részletesen
beszámoltak. Valójában hasonlóan kéjes gonddal részletezték
jólöltözött, túlparfümözött gyilkosának megjelenését is, aki a jelek
szerint egy kicsiny hátsó ablakon át leselkedett a mosdóhelyiségben
tartózkodó lányra, majd betört, és a saját fürdőszobájában támadt rá
Mademoiselle Zevacóra. A gyilkos ezután lemenekült a lépcsőn, és
egyenesen beleütközött a lakótársba, aki egy perccel később rátalált
Mademoiselle Zevaco brutálisan megcsonkított holttestére. Az esetnek
csupán egyetlen kommentátora vont bármilyen kapcsolatot a Mártírok
útján történt bűntény és Mme Zevaco meggyilkolása között; és még
neki sem sikerült felfigyelnie a különös egybeesésre, miszerint a
vádlott, Phillipe Labor-teaux ugyanazon éjjel önkezével vetett véget
saját életének.

178
 ♦♦♦
A temetés alatt vihar dúlt. A díszkíséret szánalmasan araszolt az
elhagyatott utcákon a Montparnasse felé, miközben a vadul ostorozó hó
teljesen eltakarta az utat előttük. Lewis Catherine és Jacques Solal
mellett ült, miközben a sírba helyezték Phillipe koporsóját. Egykori
baráti körének minden tagja cserbenhagyta őt: senki sem volt hajlandó
megjelenni egy gyilkossággal gyanúsított öngyilkos temetésén.
Szellemessége, jóképűsége, határtalan charme-ja végül mit sem ért.
Mint kiderült, azért mégis akadtak idegenek, akik meggyászolták őt.
Ahogy a sír mellett álltak, és a metsző, fagyos szél a csontjukig hatolt,
Solal odasompolygott Lewis mellé, és óvatosan oldalba bökte.
– Mi az?
– Amott! A fa alatt. – Solal az imádkozó pap mögé biccentett.
Az idegen távolabb állt, csaknem teljesen eltakarták a
márványmauzóleumok. Vastag, fekete sálat tekert az arca köré, és
széles karimájú kalapot húzott a fejébe, ám terjedelmes alakja így is
összetéveszthetetlenné tette. Catherine is meglátta, és rögtön felismerte.
Álltában reszketni kezdett Lewis ölelő karjai között, nem csupán a
hidegtől, de félelmében is. Olybá tűnt, mintha a teremtmény valami
morbid angyal lenne, aki most alászállt, hogy a fejük fölött lebegjen
egy időre, és élvezze gyászukat. Groteszk és hátborzongató volt, ahogy
ez a lény eljött, és végignézte, amint Phillipe-et a fagyos földbe
helyezik. Vajon mit érzett? Kínszenvedést? Bűntudatot? Igen: vajon
érzett-e bármi bűntudatot?
Tudta, hogy észrevették, és hátat fordítva eltotyogott. Anélkül hogy
egy szót szólt volna Lewisnak, Jacques Solal elosont a sír mellől, és
üldözőbe vette. Kisvártatva mind az idegen, mind üldözője eltűnt a
szemük elől a hóban.
Amikor visszaértek a Bourbon rakpartra, Catherine és Lewis egy
szót sem ejtettek az incidensről. Valamiféle új sorompó emelkedett
közöttük, ami megakadályozta, hogy a leghétköznapibb dolgokon kívül
bármi másról beszélgessenek. Semmi értelme nem lett volna, ha
kielemzik a helyzetet, vagy ha sajnálkoznak miatta. Phillipe meghalt. A
múlt, az ő közös múltjuk szintén halott volt. Közös életüknek ez az
utolsó fejezete teljesen megkeserített minden korábbi dolgot, így aztán
179
egyetlen közös emléknek sem örülhettek anélkül, hogy az örömbe üröm
ne vegyült volna. Phillipe rettenetes halált halt, felfalta saját húsát és
vérét – talán saját bűnösségének és romlottságának tudata kergette az
őrületbe. Ez a sajnálatos tény pedig nem hagyott érintetlenül
semmilyen ártatlan múltat, beszennyezett minden örömteli, közös
emléket. Némán gyászolták hát veszteségüket, nem csupán Phillipe
elvesztését, de saját múltjukét is. Lewis most már jól értette, miért
vonakodott úgy Phillipe tovább élni, amikor ilyen veszteség létezik a
világban.
Solal telefonált. Az üldözés után lélekszakadva, ám fellelkesülten
suttogott Lewisnak, nyilvánvalóan élvezve az izgalmas eseményeket.
– A Gare du Nordnál jártam, és felfedeztem, hol lakik a barátunk.
Megtaláltam őt, Lewis!
– Nagyszerű! Máris megyek. Találkozzunk a Gare du Nord
lépcsőjénél! Hívok egy taxit: tíz perc, és ott vagyok.
– A helyszín a Fleurs utca tizenhat szám alagsora. Ott találkozunk…
– Ne menjen be egyedül, Jacques! Várjon meg! Hallja? Ne… – A
telefon kattant, Solal bontotta a vonalat. Lewis a kabátjáért nyúlt.
– Ki volt az? – kérdezte Catherine, de igazából nem akarta tudni.
Lewis magára rángatta nagykabátját, és csak annyit felelt: – Senki. Ne
aggódj. Nem maradok el sokáig.
– Vigyél sálat! – szólt rá az asszony, hátra sem pillantva a válla
fölött.
– Igen. Köszönöm.
– Még megfázol.
Úgy hagyta ott az asszonyt, hogy az végig az éjbe burkolózó
Szajnára meredt, és figyelte, amint az úszó jégtáblák együtt táncolnak a
fekete vízen.
♦♦♦
Amikor megérkezett a Fleurs utcai házhoz, Solalt sehol nem találta,
azonban a porhóban friss lábnyomok vezettek a tizenhatos szám
főbejáratához, majd megkerülték a házat. Lewis követte a nyomokat.
Ahogy belépett a ház mögött az udvarra egy elkorhadt kapun át, amit
bizonyára Solal szakított be, hirtelen ráébredt, hogy teljesen
fegyvertelen. Talán az lenne a legjobb, ha visszamenne, és keresne egy
180
kést, egy feszítővasat – bármit. Ám miközben önmagával vitatkozott,
kinyílt a hátsó ajtó, és megjelent az idegen, a már ismerős
nagykabátban. Lewis az udvar falához lapult, ahol a legsötétebbek
voltak az árnyékok, és bizonyos volt benne, hogy észre fogják venni.
Azonban a fenevad szemlátomást másra készült. Teljesen leplezetlen
arccal állt a bejáratban, és a hóról visszaverődő fényben Lewis most
először nyíltan szemügyre vehette az arcvonásait. A képe frissen volt
borotválva, és az arcszesz illata töményen körüllengte; ezt még így,
messziről, a nyílt levegőn is jól érezhette. A bőre rózsaszínű volt, mint
egy barack, bár egy-két helyen belemetszett a gondatlanul használt
borotva. Lewis a szétnyitott pengére gondolt, amivel a majom látszólag
megfenyegette Catherine-t. Lehet, hogy emiatt járt Phillipe szobájában
is? Hogy elcsenjen egy jobb, élesebb borotvát? A majom ezalatt
felhúzta a bőrkesztyűt széles, borotvált kezére, közben halk, köhögő
torokhangokat hallatott, melyek csaknem úgy hangzottak, mint valami
elégedett morranások.
Lewisnak az a benyomása támadt, hogy a városba készül; és a
látvány legalább annyira megindító volt, mint megfélemlítő. Ez a lény
mindössze emberi akart lenni. A maga módján őszintén törekedett rá,
hogy megfeleljen a modellnek, amit Phillipe adott neki, amit táplált
benne. Most, hogy meg lett fosztva mentorától, összezavarodva és
boldogtalanul, de mégis megpróbált szembenézni a világgal – úgy,
ahogyan azt tanították neki. Számára nem létezett visszaút. Az
ártatlansága napjai elvesztek: soha többé nem lehet már átlagos,
becsvágy nélküli fenevad. Új személyiségének foglyaként nem maradt
más választása, mint hogy folytassa azt az életet, amelyet mestere
megízleltetett és megszerettetett vele. Anélkül hogy Lewis felé
pillantott volna, finoman becsukta maga mögött az ajtót, és átvágott az
udvaron. Járása néhány lépés alatt átalakult majomszerű imbolygásból
kacsaszerű totyogássá, amivel emberi mivoltát igyekezett szimulálni.
Azután Lewis szem elől vesztette.
Aprókat lélegezve várt még egy keveset az árnyékok között.
Mostanra minden csontja fájt a hidegtől, és érzéketlenné dermedt a
lába. Semmi jelét nem látta, hogy a fenevad vissza akarna térni; így
aztán előmerészkedett rejtekhelyéről, és az ajtóval próbálkozott. Nem
volt bezárva. Ahogy belépett, megcsapta őt a bűz: a rothadó gyümölcs
181
és a tömény kölnivíz émelyítően édes elegye, az állatkert és a budoár
keverékszaga.
Óvatosan leoldalazott a nyálkás kőlépcsőn, majd végig egy ajtóban
végződő rövid, csempézett folyosón. Ez is nyitva várta; a benti csupasz
izzó bizarr jelenetet világított meg.
A padlón egy jókora, némileg kopottas perzsaszőnyeg; gyér
bútorzat; egy ágy, durván betakarva néhány pléddel és festett
zsákvászonnal; egy ruhásszekrény, telitömve túlméretezett ruhákkal;
mindenfelé rengeteg eldobált gyümölcsmaradvány, némelyik egészen
beletaposva a padlóba; egy vödör, tele szalmával és bűzlő ürülékkel. A
falon egy nagy feszület; a kandallópárkányon fénykép, rajta Catherine,
Lewis és Phillipe együtt, mosolyogva, egy napsütötte, boldog múlt
mementójaként. A mosogatónál a teremtmény borotválkozó-készlete.
Szappan, ecset, penge. Friss szappanhab. A konyhaszekrényen nagy
halom pénz hanyag összevisszaságban, mellette egy kupac injekcióstű
és egy csomó kis üvegcse. Jó meleg volt a pinceszobában; talán a házat
fűtő kazán itt izzott valamelyik szomszédos cellában. Solalt azonban
sehol sem látta. Hirtelen valami zajt hallott.
Lewis az ajtóhoz fordult, arra számítva, hogy a nagy majom alakja
tölti be a bejáratot, csupaszon vicsorgó fogakkal, vérben forgó, démoni
szemmel. De teljesen elvesztette az irányérzékét; a nesz nem az ajtó,
hanem a ruhásszekrény felől jött. A ruhakupac mögött mozgolódás
támadt.
– Solal…
Jacques Solal félig kizuhant a gardróbból, és elterült a
perzsaszőnyegen. Az arcát egyetlen hatalmas, ocsmány seb torzította el,
olyannyira, hogy csaknem lehetetlen volt olyan vonást találni rajta, ami
még emlékeztetett az igazi Jacques-ra.
A majom megragadta az ajkát, és úgy tépett le bőrt és izmot a
csontról, mintha egyszerű símaszk volna.
Feltárt fogai csattogva kocogtak össze a közelgő halálra adott zsigeri
válaszul; lábai görcsösen reszkettek. De Jacques máris eltávozott. Ezek
a rángások és remegések már nem az értelem és a személyiség jelei
voltak, csak a haláltusa zajos velejárói. Lewis letérdelt Solal mellé; erős
gyomorral bírt. A háborúban, minthogy lelkiismereti okokból ellenezte
azt, önként jelentkezett szolgálatra egy katonai kórházba, így kevés
182
olyan átváltozása lehet az emberi testnek, amit ne látott volna már ilyen
vagy olyan formában. Gyengéden ringatni kezdte a testet, észre sem
véve a vért. Nem szerette ezt az embert, eddig szinte egyáltalán nem is
törődött vele, most azonban nem akart mást, csak elvinni innen, ki a
majom fülkéjéből, és találni neki egy rendes, emberi sírt. A fényképet is
magához kellene vennie. Ez már túl sok volt, nekiadni a fenevadnak a
három barátról készült közös felvételt. Emiatt most jobban gyűlölte
Phillipe-et, mint valaha.
Nekiveselkedett, és felrántotta a holttestet a kárpitról. Óriási
erőfeszítést kívánt a dolog, és a kinti dermesztő hideg után
megszédítette a szobában uralkodó tikkasztó hőség. Citerázó
nyugtalanságot érzett a lábában. Tudta: teste közel jár ahhoz, hogy
elárulja, hogy rútul cserbenhagyja őt, hogy elveszítse szilárdságát, és
összeessen.
Ne itt! Az isten szerelmére, csak ne itt!
Talán jobb lenne, ha máris menne, és keresne egy telefont. Az bölcs
dolog volna. Igen, felhívni a rendőrséget… felhívni Catherine-t… igen.
Vagy akár találni valakit – bárkit – a házban, aki segíthet neki. Ám ez
azt jelentené, hogy addig itt kell hagynia Jacques testét a fenevad
búvóhelyén, hogy az újra bántalmazhassa. Ó pedig mostanra a hulla
oltalmazójává vált; egyszerűen nem volt hajlandó sorsára hagyni. Az
összezavarodott érzések kínjában – képtelenül arra, hogy hátrahagyja
Jacques testét, ugyanakkor arra is képtelenül, hogy hosszabb távon
magával vigye – megállt a szoba közepén, és egyáltalán nem tett
semmit. Igen, ez lesz a legjobb: nem tenni semmit. Semmit az
égvilágon. Túl fáradt volt, túl gyenge. A semmi a legjobb.
A kábult merengés vég nélkül folytatódott; az öregember
mozdíthatatlanul az érzelmei keresztjére feszült, képtelenné vált
előrelépni a jövő felé vagy vissza, a beszennyezett múltba. Képtelenné
vált emlékezni. Képtelenné vált felejteni.
Csak várt ebben az álomszerű félélet-félhalálban; várta, hogy véget
érjen a világ.
♦♦♦
A lény zajosan érkezett haza, akár egy részeg, és a zaj, ahogy
kinyitotta a külső ajtót, lassan reakcióra késztette Lewist. Némi
183
nehézség árán berángatta Jacques testét a ruhásszekrénybe, és ő maga is
bebújt mellé, ölében az arctalanná vált fejjel.
Hangot hallott a szobában, egy nő hangját. Talán végül mégsem a
szörnyeteg lesz az. De aztán a gardrób ajtajának repedésén át Lewis
meglátta a majmot, és vele egy vörös hajú fiatal nőt. Szünet nélkül
fecsegett, egy szórakozott, üresfejű elme vég nélküli triviáit pufogtatva.
– Még többet szereztél; ó, édes, ó, te drága ember, hiszen ez
csodálatos! Oda nézzenek, mennyi minden!
Tablettákat tartott a kezében, és úgy nyelte le őket egymás után, akár
a cukorkát, olyan ujjongó vidámsággal, mint egy kisgyermek
karácsonykor.
– Hol szerezted ezt a sok mindent? Rendben, ha nem akarod
elmondani, felőlem úgy is jó.
Vajon ez is Phillipe műve, vagy a majom saját célból lopta el ezeket
a pirulákat? Lehet, hogy rendszeresen csábított el vörös hajú prostikat a
lopott drogokkal?
A lány fülsértő locsogása kezdett elcsitulni, ahogy a bogyók hatni
kezdtek: eltompították, elrepítették egy saját, külön világba. Lewis
megigézve nézte, ahogy a nő vetkőzni kezd.
– Olyan… meleg van… itt.
A majom figyelte, háttal Lewisnak. Vajon milyen kifejezés ült azon a
borotvált arcon? Kéjvágy csillogott a szemében, vagy kétség?
A lány keble gyönyörűen gömbölyödött, habár a teste kissé túl
sovány volt. Fiatal bőre fehéren tündökölt, mellbimbói rózsaszínben
játszottak. A feje fölé emelte mindkét karját, és ahogy nyújtózkodott,
tökéletes mellei is megemelkedtek, és kissé ellapultak. A majom széles
tenyere kinyúlt a teste felé, majd gyöngéden megcsipkedte, és sötét,
hússzínű ujjai között sodorgatta az egyik bimbóját. A lány felsóhajtott.
– Mindent… levegyek?
A majom felmordult.
– Nem sokat beszélsz, igaz?
A lány kibújt vörös pólójából. Most már teljesen meztelen volt, a
harisnyakötőjét leszámítva. Újra végighevert az ágyon, kinyújtózva, és
saját testében meg a szoba kellemes hőjében kéjelegve még arra sem
nagyon vette a fáradságot, hogy csodálójára nézzen.

184
 A Solal teste alá ékelődött Lewis újra szédülni kezdett. Lábszárai
mostanra teljesen elzsibbadtak, és nem érezte a jobb karját sem, ami a
gardrób hátuljának nyomódott; mégsem mert moccanni. Tisztában volt
azzal, hogy a majom bármire képes. Ha felfedezi őt, ki tudja, mit tenne
vele és a lánnyal?
Immár teste minden porcikája vagy elmerevedett és érzéketlenné
vált, vagy épp ellenkezőleg, nyilallva sajgott. Solal vérző hullája az
ölében mintha minden egyes pillanattal egyre súlyosabbá vált volna.
Hátgerince szinte sikoltozott a fájdalomtól, tarkója pedig úgy gyötörte,
mintha forró kötőtűkkel szurkálnák. A kínszenvedése lassan teljesen
elviselhetetlenné vált; kezdte azt hinni, hogy itt fog elpusztulni, ezen a
szánalmas rejtekhelyen, miközben a majom odakint szeretkezik.
A lány felsóhajtott, és Lewis újra az ágyat nézte. A majom keze a nő
combjai között matatott, az pedig kéjesen vonaglott a segédkező ujjak
alatt.
– Igen, ó, igen! – hajtogatta újra meg újra, miközben szeretője
teljesen meztelenre vetkőztette.
Ez már túl sok volt. A szédülés már Lewis agykérgében lüktetett. Ez
itt a vég? A fények a fejében és a sípolás a fülében?
Lehunyta a szemét, hogy kizárja a szeretők látványát, ám a hangokat
nem tudta kiszűrni. Úgy tűnt, vég nélkül folytatódnak, és befurakodtak
a fejébe. Sóhajok, kacajok, apró sikkantások.
És végül, végre-valahára, teljes sötétség.
♦♦♦
Lewis egy láthatatlan kínpadon ébredt; egész teste kicsavarodott
szokott formájából búvóhelye szűkösségének köszönhetően. Felnézett.
A ruhásszekrény ajtaja tárva-nyitva állt, és a majom egyenesen
lebámult rá, megkísérelve mosolyra húzni a száját. Meztelen volt; testét
csaknem teljes egészében leborotválta. Hatalmas mellkasa hasítékában
apró aranyfeszület csillant. Lewis azonnal felismerte az ékszert. Még ő
vette egykor Phillipe-nek a Champs Elysées-n, közvetlenül a háború
kitörése előtt. Most pedig egy vöröses-narancs szőrcsomóba fészkelve
lógott. A fenevad Lewis felé nyújtotta a kezét, ő pedig automatikusan
elfogadta azt. A durva tenyerű mancs könnyedén kirántotta Solal teteme
alól. Nem bírt egyenesen állni. A lába mintha gumiból lett volna, a
185
bokája nem nyújtott semmi támaszt. A majom szilárdan
megtámasztotta, és kiegyenesítette. Lewis szédülő fejjel lepillantott a
gardróbba, ahol Solal feküdt, olyan pózban összekuporodva, mint egy
magzat a méhben, arccal a falnak.
A fenevad rácsukta az ajtót a holttestre, és odatámogatta Lewist a
mosogatóhoz, amibe ő beleöklendezett.
– Phillipe? – Homályosan derengeni kezdett neki, hogy a nő még
mindig itt van: itt, az ágyban, kábán ébredezve egy átszerelmeskedett
éjszaka után.
– Phillipe, ki ez itt? – Álmosan újabb pirulák után tapogatózott a
priccs melletti asztalon. A majom odalépegetett hozzá, és kiragadta a
bogyókat a lány kezéből.
– Jaj, Phillipe… Légyszi… Azt akarod, hogy vele is menjek egy
kört? Megteszem, ha szeretnéd. Csak add vissza a tablettáimat! – Majd
Lewis felé intett. – Általában nem csinálom vénemberekkel.
A majom rámordult. A lány arckifejezése megváltozott, mintha most
először lassan konyítani kezdené, hol is van, és kivel. De a gondolat
végül túl nehéznek bizonyult kába, bedrogozott elméjének, így hát
annyiban hagyta.
– Kérlek, Phillipe… – nyafogott.
Lewis a majmot nézte. Az levette a fotót a kandallópárkányról. Sötét
körmét Lewis képéhez érintette. Mosolygott. Felismerte őt, annak
ellenére, hogy az azóta eltelt több mint negyven év szinte minden életet
kiszívott belőle.
– Lewis – mondta ki, könnyedén megtalálva a szót.
Az öregnek nem maradt már semmi a gyomrában, amit
kiöklendezhetett volna, és nem érzett többé semmi fájdalmat. Hiszen ez
itt az évszázad vége, bármire késznek kellene állnia. Akár még arra is,
hogy egy barát barátjaként üdvözli egy elé tornyosuló, borotvált
fenevad. Lewis már tudta, hogy a majom nem fogja bántani. Phillipe
talán mesélt neki az ő közös életükről; ugyanannyira megszerettette a
teremtménnyel Catherine-t és őt magát, amennyire az bálványozta
Phillipe-et.
– Lewis – mondta újra, és a nő felé intett (aki most széttett lábbal ült
az ágyon), felkínálva neki, hogy enyelegjen vele, ha akar.
Lewis megrázta a fejét.
186
 Be és ki, be és ki, részben fikció, részben valós tények.
Hát idáig jutott a dolog: egy embernőt ajánl fel neki ez a meztelen
majom. Ez volt az utolsó, isten úgy segítse, a legutolsó fejezete a
történetnek, amit atyai nagybátyja megkezdett. Szerelemtől a
gyilkosságig, majd újra vissza a szerelemhez. Egy majom szeretete egy
ember iránt. Ő okozta ezt, a képzeletbeli hősökről szóló, abszolút
értelemmel átitatott álmaival. Ő csábította Phillipe-et arra, hogy
valóságossá próbálja tenni egy elveszett fiatalság történeteit. O a hibás,
csak őt lehet okolni. Nem ezt a szegény, peckesen parádézó majmot, aki
elveszett félúton a dzsungel és a tőzsdepiac között; nem Phillipe-et, aki
mindössze örökké fiatal akart maradni; és bizonyosan nem a hideg
Catherine-t, aki a mai éjszaka után teljesen egyedül marad. Ő az. Övé a
bűn, övé a bűntudat, és övé a büntetés.
A lábába lassan visszatért némi élet, és lassan, botorkálva megindult
az ajtó felé.
– Nem maradsz? – kérdezte a vörös hajú nő.
– Ez a lény… – még most sem tudta rávenni magát, hogy nevén
nevezze az állatot.
– Úgy érted, Phillipe?
– Nem Phillipe a neve – felelte Lewis. – Még csak nem is ember.
– Ahogy akarod! – vont vállat a lány.
A majom a hátának beszélve újra a nevén szólította. Ám ezúttal
ahelyett, hogy egyfajta morranásszerű szóként hagyta volna el a torkát,
majomszájpadlása megrendítő pontossággal talált rá Phillipe
hanghordozására, ügyesebben, mint akár a leggyakorlottabb papagájok.
Phillipe hangja volt ez, tökéletesen utánozva.
– Lewis – mondta.
Nem könyörgött. Nem követelt. Egyszerűen csak néven nevezett, a
megnevezés puszta öröméért, egy egyenrangú társat.
♦♦♦
A járókelők, akik látták, amint az öregember felkapaszkodik a
Carrousel híd korlátjára, leplezetlenül megbámulták, de nem kísérelték
meg megakadályozni, hogy leugorjon. Egy pillanatra megbillent, ahogy
kiegyenesedett, majd hanyatt zuhant a csapkodva tajtékzó, jeges vízbe.

187
 Egy-két szemtanú átment a híd túlsó oldalára, hogy megnézze,
elragadta-e az ár: igen, elragadta. Egy pillanatra a felszínre bukkant,
arca kékesfehér és kifejezéstelen volt, mint egy csecsemőé, majd
valami zavaros örvény megragadta a lábát, és lehúzta a mélybe. A sűrű,
jeges víz összezárult a feje fölött, és tajtékozva tovább hömpölygött.
– Ki volt ez? – kérdezte valaki.
– Ki tudja?
Mennyei, tiszta nap volt; lehullt az utolsó téli hó, és délre már
olvadni kezd. A madarak – a váratlan napsütésen ujjongva –
elárasztották a Sacre Coeur teret. Párizs tavaszhoz készülődve vetkőzni
kezdett, elvégre szűzi fehér takarója immár túl viseltes lett ahhoz, hogy
még sokáig hordja.
Kora délelőtt egy ifjú, vörös hajú hölgy és egy nagydarab, ronda
férfi kart karba öltve elsétált a Sacre Coeur lépcsőihez. A nap
megáldotta őket. Megszólalt egy harang.
Új nap kezdődött.

188
 TARTALOM

Rettegés
(Dread)………………………………………………………………4

Pokoli versenyfutás
(Hell's Event)…………………………………………………….43
Jacqueline Ess akarata és végső akarata
(Jacqueline Ess: Her Will and Testament)………………….69
Az apák bőrei
(The Skins of the Fathers)…………………………………….111
A Morgue utcai újabb gyilkosságok
(New Murders in the Rue Morgue)………………………….150

189