Mario Puzo

Mamma Lucia

GEOPEN KÖNYVKIADÓ
2007
Családomnak és Normannek
 Elsı rész

ELSİ FEJEZET

Larry Angeluzzi a koromfekete csıdör szügyébe vágta a sarkát, és kevélyen feszített a

bérházak szegélyezte utcában lépkedı ló hátán. A falak tövében, a járdán kujtorgó
gyerekek abbahagyták a játékot, és szótlanul, csodálattal bámulták ıt. Larry Angeluzzi
meglengette a lámpását. Ahogy a ló patkója nekiütıdött a Tizedik sugárút kövezetébe
mélyeszteti vasúti sínnek, szikrák repkedtek a levegıbe, és a ló, lovas és lámpás
nyomában jött a hosszú tehervonat, lassan araszolva északi irányba a Hudson Street-i St.
John's Park vasútállomás felıl.
1928-ban a New York-i vasúti társaság vonatjai a város utcáin közlekedtek észak–déli
irányban, s lovas járırök haladtak a mozdonyok elıtt, hogy figyelmeztessék a
közlekedıket. Hamarosan mindez a múlté lesz, felüljáró épül. De Larry Angeluzzi –
nem tudván, hogy egyike az utolsó „jelzıbábuknak”, hogy a város történetének parányi
darabkája lesz hamarosan – olyan egyenesen és fennhéjázón ült a ló hátán, akár egy
vadnyugati cowboy. Sombrero helyett szakszervezeti jelvényekkel díszített, hegyes
sapkát viselt, sarkantyús csizmája egy vastag, fehér tornacipı volt. Kék kezeslábasának
szárát csillogó, krómozott csat fogta össze a bokájánál, olyan, amilyet a biciklisták
használnak.
Larry Angeluzzi könnyő vágtában lovagolt a forró nyári éjszakában, a kıváros
sivatagában. Az asszonyok faládákon terpeszkedve pletykáltak, a férfiak
De Nobili szivarokat pöfékelve álldogáltak az utcasarkon, a gyerekek az életüket
kockáztatták veszedelmes játékokban, odahagyták a járdát, és felkapaszkodtak a mozgó
tehervonatra. Mindent beborított az utcai lámpák füstös-sárgás színe, és a cukorkaboltok
kirakatában égı csupasz körték fehérsége. A keresztezıdésekben a Tizenkettedik
sugárút és a Hudson folyó betonpartja felıl érkezı könnyő fuvallat felfrissítette lovat és
lovasát, lehőtötte a mögöttük figyelmeztetı sípolást hallató fekete mozdonyt.
A Huszonhetedik utcánál a falak egy egész háztömbnyire eltőntek Larry Angeluzzi
jobb oldaláról. Itt terült el a Chelsea Park. A sötétben mindenfelé guggoló alakok, földön
ülı kissrácok, mindannyian a Hudson Közösségi Központ által vetített ingyen mozit
nézték. A távoli, hatalmas fehér vásznon Larry Angeluzzi mőnapfényben fürdı óriási
lovat és lovast látott; mintha feléjük vágtattak volna, és Larry érezte, hogy lova, amikor
egy pillanatra arra fordította a fejét, megriad a szellemek látványától. De már el is
hagyták a keresztezıdést, és ismét házfalak emelkedtek mellettük.
Larry már majdnem célba ért. Következett a Tizedik sugár-utat a Harmincadik
utcával összekötı gyaloghíd, és ha elmegy alatta, megérkezett, elvégezte a munkáját.
Feltolta a sapkáját, még jobban kihúzta magát a nyeregben. A Harmincadik utcától a
Harmincegyedikig a járdán ücsörgı emberek mind a rokonai, barátai voltak. Larry
gyorsabb iramra ösztökélte a lovát.
Szaporán elhaladt a híd alatt, felintegetett a korláton kihajoló gyerekeknek.
A járdán üldögélık kedvéért megugratta a lovát, aztán balra fordította az állatot, és
máris megérkeztek a rendezı pályaudvarra, amely akár egy hatalmas fémmezı, egészen
a Hudson folyóig húzódott.
Mögötte a hatalmas fekete mozdony sőrő, fehér füstfelhıket pöfögött, és mintha
varázslat történt volna, eltőnt a híd és eltőntek a gyerekek is, csak izgatott kiáltozás
maradt utánuk.
 A tehervonat bekanyarodott a pályaudvarra, újra elıbukkant a híd, és a gyerekek
lerohantak a lépcsın, hogy végigszaladjanak a sugárúton.
Larry kikötötte a lovát az oszlophoz a váltóır bódéjánál, aztán leült a kunyhó melletti
padra. A sugárút túloldalán lassan életre kelt a számára oly ismerıs világ, amelyet
annyira szeretett.
A fényesen megvilágított pékség a Harmincadik utca sarkának közelében állt, a
virágokkal díszített fagylaltos standot körülvették a gyerekek. Maga a panettiere
töltögette a meggypiros, halványsárga és csillogóan fehér gombócokat a
papírpoharakba. Hatalmas adagokat mért ki, mert gazdag ember volt, annyira gazdag,
hogy még a lóversenyen is szórhatta a pénzét.
A pékség mellett állt a szatócsüzlet, a kirakatban csillogó celofánba burkolt, nagy
darab sárga provolone sajtok, prosciutto sonka, színes papírba csomagolt
húsfinomságok. Ott volt aztán a borbélyüzlet, ahol vendégeket ilyenkor nem fogadtak,
viszont elkezdıdött már a kártyaparti, és a féltékeny borbély most is felfigyelt az olyan
frissen nyírt fejekre, melyek nem az ı ollója nyomát viselték. A járdán nyughatatlan, ide-
oda futkorászó gyerekek, és minden bérház kapuja elıtt kicsi, sötét kupacokba győlt
asszonyok, mind feketében, szinte láthatatlanul a nyári estében. Dühödt pletykálkodás
hangjai szálltak fel a kupacokból a csillagokkal borított égbolt felé.
A törpe váltóır megjelent a bódénál, és azt mondta: – Ma nincs több vonat, fiam.
– Larry eloldozta a kantárt az oszloptól, nyeregbe szállt, megfordította, aztán
megugratta a lovát.
Ahogy az állat mellsı lábai a levegıbe emelkedtek, a bérházak sora, a hatalmas város
nyugati fala úgy hullámzott Larry szeme elıtt, akár egy megrepedezett olajfestmény. Az
éppen szemben lévı épület legfelsı emeletén, saját lakásuk nyitott ablakában egy emberi
alak sötét körvonalait látta: valószínőleg az öccse, Vincent volt az. Larry integetett, de
csak akkor integettek neki vissza, amikor még egyszer meglengette a karját. A bérház
legtöbb ablaka sötét volt, csak elszórva égtek itt-ott sárgás fények. Mindenki odalent volt
az utcán, mindenki ıt figyelte. Rácsapott a lova nyakára, és megindult a Tizedik
sugárúton a Harminchatodik utca, az istálló felé.
Valamivel korábban, szürkületkor, amikor Larry Angeluzzi még a lovát nyergelte a
St. John's Parkban, édesanyja, Lucia Santa Angeluzzi-Corbo, aki Octavia és Vincenzo
Angeluzzi szülıanyja is volt, és Anthony Angeluzzi özvegye, illetve jelenleg Frank
Corbo felesége és Gino, Salvatore és Aileen nevő közös gyermekeik anyja, ahhoz
készülıdött, hogy elhagyja az üres lakást, rövidke idıre kiszabaduljon a fullasztó nyári
kánikulából, és szomszédai társaságában veszekedıs pletykálkodással töltse az estét,
illetve azzal, s persze ez a legfontosabb, hogy felügyelje a sötét utcákban játszó
gyerekeit.
Lucia Santa nem nyugtalankodott ma este, mert a nyár az jó idıszak: a gyerekeket
nem gyötri megfázás vagy magas láz, nem kell aggódni meleg ruhák, kesztyők,
hócsizmák miatt, és az sem okoz fıfájást, hogyan teremtse elı az ember a pénzt a
tanszerekre.
Mindenki gyorsan végzett a vacsorával, hogy kimeneküljön a fülledt, levegıtlen
lakásból, és bekapcsolódjon az utca zsongó életébe; esténként nem voltak családi
veszekedések. A lakásban könnyő volt rendet tartani, mert szinte mindig üresen állt. De
Lucia Santa azt értékelte a legjobban, hogy szabad volt esténként; az utca találkozóhely
volt, és nyaranta a szomszédok barátokká lettek.

Így aztán Lucia Santa, miután kontyba kötötte vastag szálú, koromfekete haját, és
magára öltötte frissen mosott fekete ruháját, fogta az egyik támlátlan konyhai széket, és
legyalogolt a negyedik emeletrıl az utcára. Minden bérház olyan, akár egy falu fıtere.
 Mindegyik elıtt ott gyülekeznek a feketébe öltözött asszonyok, hokedliken, ládákon
ülnek, és pletykálkodnak, illetve jóval többet tesznek ennél.
Felidézik a régi idıket, a történelmet, erkölcsrıl és az élet törvényeirıl vitatkoznak, s
példáikat mindig abból a dél olasz faluból hozzák, ahonnan sok-sok évvel korábban
megszöktek, elmenekültek. És micsoda élvezettel adják át magukat a képzelıdésnek!
Most például arról folyik a szó: mi lenne, ha a szigorú édesapák valami csoda folytán
arra kényszerülnének, hogy szembenézzenek azokkal a problémákkal, amelyekkel ık
nap mint nap szembenéznek? Vagy azok az édesanyák, akiknek mindig olyan gyorsan
eljár a kezük? Micsoda ribillió lett volna, ha lánykorukban ık olyasmiket engedtek volna
meg maguknak, mint ezek az amerikai gyerekek!
Az asszonyok úgy beszélgettek a gyerekeikrıl, mint az idegenekrıl. Kedvenc téma
volt ez: hogyan rontja meg új hazájuk az ártatlan gyermekeket. Most éppen Felicia volt
terítéken, aki a Harmincegyedik utca sarkán lakott. Miféle lány az, aki nem szakítja meg
a nászútját, amikor édesanyja arról értesíti, hogy a keresztanyja megbetegedett? Egy
közönséges szajha! Nem finomkodtak, nem szépítgették a szavakat. Maga Felicia anyja
adta elı a történetet. Na és a fiú, aki nem tudott még egy esztendıt várni a házassággal,
pedig az apja így rendelkezett? Hát igen, a tiszteletlenség. Figlio disgraziato.
Olaszországban ilyesmi sohasem történhetne meg. Az apa megölné szemtelen fiát;
bizony, megölné. Olaszországban – Felicia édesanyjának a hangja még mindig remegett
a felindultságtól, jóllehet mindez már három éve történt, a keresztanya felépült, és az
unokák szépek, egészségesek, az asszony szeme fénye mind –, no igen, Olaszországban
a mama kirángatná lányát a hitvesi ágyból, és a hajánál fogva vonszolná el a kórházba.
Olaszország, Olaszország; mekkorát változott a világ, és mennyivel rosszabb lett.
Micsoda ırület kerítette ıket hatalmába, hogy odahagyták azt az országot? Ahol az apák
szavának súlya volt, ahol a gyermekek tisztelettel bántak az édesanyjukkal.
Újabb és újabb történetek következtek a gyermeki csökönyösségrıl és
szemtelenségrıl, a történetek mesélıi hısies, sokat szenvedett asszonyoknak tetszettek,
a gyerekek pedig luciferi figuráknak, akiket csak a hagyományos olasz fenyítıeszközök
menthetnek meg: a nadrágszíj vagy a tackeril. És minden asszony ugyanazzal a
jajkiáltással zárta a történetét. Mannaggia America! Átkozott Amerika. De a forró nyári
estéken hangjukból mégis a remény szólt, olyan erıvel, ami a szülıföldjükön jóformán
ismeretlen volt. Mert hiszen itt, ebben az országban van pénz a bankban, a gyerekek
tudnak írni és olvasni, és az unokákból még egyetemi tanár is lehet, ha minden jól
alakul. Bőntudattal vegyes hőséggel idézték fel a régi szokásokat, amelyeket maguk is
lábbal tiportak már.
Az igazság az volt, hogy ezek az asszonyok, akik az olasz hegyvidék tanyáiról
származtak, s kiknek édesapjuk és nagyapjuk ugyanabban a szobában halt meg, ahol
született – nos, ezek az asszonyok szerették ezt a csupa acél és csupa kı nagyvárost, az
utca másik oldalán zakatoló vonat dübörgését, a folyó túlpartján, a Palisades fölött
csillogó fényeket. Gyermekkoruk csöndes magányban telt, egy olyan szegény vidéken,
ahol az emberek egymástól távol, a hegyi lejtıkön szétszóródva éltek, arra gondolván,
hogy egyedül talán képesek lesznek valamiféle megélhetést biztosítani maguknak.
A bátor elszántság felszabadította az asszonyokat. Igazi pionírok voltak, bár még
sosem vágtak át amerikai síkságon, még sosem éreztek igazi földet a lábuk alatt.
Egy sokkal elszomorítóbb vadonban kellett utat törniük maguknak, ahol nem értették
a nyelvet, s ahol gyermekeik egy másik faj tagjaivá váltak.
Ez volt az ár, amit meg kellett fizetniük.
Lucia Santa csöndben maradt. Barátnıjére és szövetségesére, Zia Louchéra várt.
Győjtögette az erejét a rá váró hosszú, több órán át tartó, víg kedélyő vitákra. Korán volt
még, és éjfél elıtt úgysem megy haza senki. Addig elviselhetetlen a hıség a négy fal
között. Lucia Santa az ölébe ejtette a kezét, és a folyó felıl érkezı hős fuvallat irányába
fordította az arcát.

Lucia Santa alacsony termető, kissé telt, szemrevaló asszony volt, szellemi és testi
ereje teljében; nem félt az élet veszélyeitıl,bátor volt. Ám a legkevésbé sem vakmerı,
meggondolatlan vagy felelıtlen. Lucia Santa erıs, sokat látott, sokat tapasztalt asszony
volt, elıvigyázatos és körültekintı, minden olyan adottság birtokában, amelyek
segítettek elbírni az óriási felelısséget: átvezetni egy nagycsaládot a felnıttkorba és a
szabadságba. Egyetlen gyengesége az volt, hogy hiányzott belıle az a természetes
ravaszság és agyafúrtság, amely gyakorta sokkal hasznosabb minden erkölcsi erénynél.
Lucia Santa több mint húsz évvel ezelıtt, tizenhét évesen hagyta el olaszországi
otthonát. Ötezer kilométert utazott a sötét óceánon egy idegen országba, idegen
emberek közé, hogy megkezdje új életét egy olyan férfival, akivel ezt megelızıen akkor
találkozott utoljára, amikor ártatlan gyerekként együtt játszottak.
Gyakorta elıadta ezt a történetet, közben a fejét csóválta saját ırültségén, ám mégis
büszkeség töltötte el.
Egy napon az édesapja szánakozva, de zordan azt mondta neki, kedvenc lányának,
hogy ne reménykedjen hozományban. A tanyai gazdálkodás alig-alig hoz valamit a
konyhára. Sok az adósság. Egyre nehezebb lesz az élet. Tessék, feketén-fehéren ez a
helyzet. Olyan férjet találhatnak csak, akinek elvette az eszét a szerelem.
Lucia Santa abban a pillanatban elvesztette minden tiszteletét, amit apja, otthona és
hazája iránt érzett. Menyasszony hozomány nélkül, az bizony nagy szégyen, olyan
szégyen, mint az, ha nem marad vér az ifjú hitves után a nászágyban; de nem is,
rosszabb annál, mert a másik esetben van talán kibúvó, lehet ravaszkodni, mondjuk úgy,
hogy a havibaj napjaira idızítik a nászéjszakát. Ráadásul a férfiak ezt néha meg is
bocsátják. De miféle férfi venne feleségül egy olyan nıt, aki magán viseli a reménytelen
szegénység stigmáját?
Csak a szegények értik meg a nincstelenség szégyenét, ami nagyobb szégyen, mint a
legsúlyosabb bőn gyalázata. Mert a bőnös, akit legyőrt másik énje, bizonyos értelemben
gyızedelmeskedik. De a szegények sosem gyızedelmeskednek: legyőri ıket saját
világuk, a szerencsétlenség, az idı, a padrone. Koldusok, akiknek mindig szükségük van
mások jótékonyságára. Azok számára, akik évszázadok óta szegények, a kemény,
becsületes munka nemesítı érzése csak legenda. Erényeik megaláztatást és szégyent
hoztak, mást nem.
De Lucia Santa nem adta meg magát, durcás kamaszdühe kitartott. Aztán érkezett
egy levél Amerikából: a fiú a szomszédos tanyáról, Lucia Santa gyermekkori
játszópajtása volt a feladó, és azt kérte a lánytól, hogy menjen utána az ismeretlen
országba. Lucia Santa megpróbálta felidézni magában a fiú arcát.
És egy verıfényes itáliai napon Lucia Santát, két másik falubéli hajadon társaságában,
a városházára, majd a templomba kísérték a zokogó szülık, nagynénik és lánytestvérek.
A három lány, a távházasság révén arává vált három lány hajóra szállt, és immáron
törvény szerint amerikaiként megtette az utat Nápolyból az Újvilágba, New Yorkba.

Lucia Santa, mint egy álomban, megérkezett a csupa kı és acél országba, és még
aznap éjszaka együtt hált egy idegennel, aki törvényes ura volt, majd két gyereket szült
ennek az idegennek, és már a harmadikat hordta a szíve alatt, amikor a férfi életét
vesztette a gondatlanságból okozott oly gyakori balesetek egyikében, melyek együtt
jártak az új kontinens építésével.
Lucia Santa ezt minden önsajnálat nélkül fogadta el. Igaz, sokat panaszkodott,
siránkozott, de az nem ugyanaz; csak irgalomért könyörgött a sorsnak.
 Így aztán a még mindig fiatal és várandós özvegy, jóllehet nem volt kihez segítségért
fordulnia, sosem adta át magát a félelemnek és a kétségbeesésnek. Hihetetlen ereje volt a
csapások elviseléséhez, de ez nem számít ritkaságnak az asszonyok körében.
Ám ı sem volt kıbıl.
Keserővé mégsem tette a sors; azt meghagyta a barátoknak meg a szomszédoknak –
azoknak a szomszédoknak, akikkel mostanság meghitt beszélgetéssel töltötte a nyári
estéket. Ó, igen, a fiatal asszonyok, fiatal anyák meg a többi fiatal nı az idegen
országban. Hogy futkostak egymás lakásába, fel a lépcsın, le a lépcsın, át a szomszédos
bérházba. – Cara Lucia Santa, kóstold meg ezt a különlegességet… – Egy tál friss
kolbász, búzacsírával készített, tejfölös pite, vagy a család védıszentjének napjára
különlegesen főszerezett hússal töltött, gusztusos ravioli paradicsomszósszal leöntve.
Micsoda hízelkedések, bókok, bizalmaskodások, ígéretek a még meg sem született
gyermek keresztanyaságára! De a tragédia után, a kezdeti szánalom és részvét
elmúltával, a világ megmutatta igazi arcát Lucia Santának.
Az üdvözlések hővössé váltak, az ajtók becsukódtak, a potenciális keresztanyák
eltőntek. Ki akarna barátkozni egy fiatal, életerıs özveggyel? A férjek gyöngék, és az
özvegy elıbb vagy utóbb a segítségüket kéri ilyen-olyan ügyben. A bérházakban szők,
zárt közegben zajlik az élet; egy fiatal asszony férfi nélkül komoly veszélyt jelent. Pénzt
és mindenféle javakat szívhat el tılük, ahogy a pióca az ember vérét szívja. Nem voltak
ezek az asszonyok rosszindulatúak, csak a szegények körültekintı óvatossága munkált
bennük, amit oly könnyő gúnyolni, ha valaki nem ismeri azt a félelmet, amelyben
gyökerezik.
Csak egy barát állt ki Lucia Santa mellett, Zia Louche, egy öreg, gyermektelen özvegy,
aki vállalta az apa nélkül megszületı Vincenzo keresztanyaságát, és gyönyörő aranyórát
ajándékozott a keresztfiának, így Lucia Santa ismét felemelhette a fejét, mert egy ilyen
csodálatos ajándék a tisztelet és a hőség jele. De Zia Louche volt az egyetlen, akire
számíthatott, és a gyász letelte után Lucia Santa új szemmel és bölcsebben látta a világot.
Az idı begyógyította a sebeket, és most már megint mindannyian barátnık voltak.
Talán – ki tudja? – a fiatal özvegy túl szigorúan ítélt, mert ugyanezek a szomszédok
segítettek neki, igaz, önös érdekbıl, új férjet találni, aki majd eteti és ruházza Lucia Santa
gyermekeit. Templomi esküvıt tartottak. És ugyanazok a szomszédasszonyok
gondoskodtak a pazar esküvıi lakomáról. De Lucia Santa soha többé nem hagyta, hogy
a világ becsapja.
És most, ezen a forró nyári éjszakán, amikor az elsı házasságból származó gyerekek
már felnıttek, a másodikból származók pedig Lena kivételével már nem olyan kicsik, és
van egy kis pénz a takarékban; most, húsz év harc és tisztességes mennyiségő szenvedés
után Lucia Santa Angeluzzi-Corbo olyan jólétben élt, amilyen jólétben csak élhetnek a
szegények, s amit csak olyan súlyos erıfeszítések árán tudnak megteremteni, hogy azt
hiszik, megnyerték a csatát, és ha kellıen elıvigyázatosak, életük immáron
végérvényesen révbe jutott. Lucia Santa egy egész életet leélt már; a történet véget ért.
Elég. Megérkezett Zia Louche, és teljessé vált a kör. Lucia Santa éberen figyelt, arra
várt, hogy bekapcsolódhasson a pletykálkodásba. De megpillantotta a lányát, Octaviát,
aki a Harmincadik utca sarka felıl tartott feléjük, és éppen elhaladt a panettiere, a
kirakatba tett pizzák és a citromfagylalttal teli bádogkannák mellett. Ekkor Lucia Santa
szem elıl vesztette a lányát; egy rövidke pillanatig semmi mást nem látott, csak a
panettiere fateknıjét, amely csordultig tele volt vörös rézpénzekkel és ezüstösen csillogó
öt- meg tízcentesekkel.
Szenvedélyes, de gyorsan elszálló harag fogta el, mert ı sosem lehet ilyen kincs
birtokában, és a csúnya péknek jóformán a kezét sem kell kinyújtania ezért a rengeteg
pénzért. Ekkor észrevette, hogy a panettiere felesége – öreg, bajuszos, már régen meddı
asszony – szigorúan ırzi a teknıt, ráncos szemüregébe süppedı sárkányszemei tüzet
szórnak az éjszakába.
Lucia Santa érezte, hogy Octavia leül mellé a támlátlan székre; csípıjük és combjuk
egymáshoz ért.
Ez mindig zavarta az anyát, de tudta, megbántaná lányát, ha arrébb húzódna, ezért
nem mozdult.
Látván, hogy amerikai stílusú ruhájában milyen csinos a lány, Lucia Santa büszkén
mosolygott a vénséges Zia Louchéra, de a büszkeségében volt némi irónia is. A
kötelességtudón csöndes és figyelmes Octavia észrevette a mosolyt, és meg is értette, ám
anyja gunyoros természete most is meghökkentette.
Bár képes lett volna megérteni az anyja, hogy ı mennyire nem akar olyan lenni, mint
ezek az asszonyok! A fiatalok megmosolyogtató és átlátszó ötletességével egy olyan
világoskék ruhát viselt, amely elrejtette a keble és csípıje teltségét. Fehér kesztyőt
húzott, mint egykor a középiskolai tanára. Fekete szemöldöke sőrő volt, de vállalta:
sosem szedte ki. Azon teljességgel hiábavaló igyekezetében, hogy arca szigorú kifejezést
sugározzon, feszesre húzta vastag piros ajkát, és szemébıl csöndes komolyság áradt –
mindez azt volt hivatott szolgálni, hogy elleplezze a fojtogató érzékiséget, amely egykor
a körülötte ülı asszonyok vesztét okozta. Mert Octavia úgy gondolta: a rettenetes, sötét
vágyak kielégítése elnyom minden más vágyat, és rémisztı szánalmat érzett az
asszonyok iránt, akik a gyermekeik és a hitvesi ágy ismeretlen élvezeteinek rabszolgáivá
váltak.
Neki nem ez lesz a sorsa. Lehajtott fejjel hallgatta a beszélgetést; Júdás módjára
viselkedett: úgy tett, mintha a hőségesek közé tartozna, miközben árulást és szökést
tervezett.
Most, hogy csak nık voltak körülötte, Octavia levette a kosztümkabátját. A picike
piros nyakkendıvel díszített, egyszerő fehér blúzban vonzóbb volt, mint gondolta
volna. Nem volt olyan álruha, amely elrejthette volna keble izgató teltségét. A
mélyfekete fürtök keretezte érzéki arc, a tiszta zöld szem csúfot őzött az öltözet
komolyságából. Octavia akarva sem alakíthatta volna kihívóbbá a külsejét, mint ahogy
ártatlanságában tette.
Lucia Santa megfogta a kosztümkabátot, és a karjára terítette. Szeretetteljes gesztus
volt, anyai gesztus, amely egyben birtoklást és uralkodást is kifejezett. Ám ugyanakkor a
békülés szándékát is hivatva volt jelezni, ugyanis aznap kora este anya és lánya
veszekedett.
Octavia esti iskolába akart menni, hogy tanári diplomát szerezzen. Lucia Santa nem
adta beleegyezését. Nem, még beteg lesz attól, hogy egyszerre dolgozik és tanul. –
Miért? Miért? – kérdezte az anya. – Remek varrónı vagy, tisztességes fizetésed van. – Az
anya babonás félelembıl tiltakozott. Mindenki ismeri az átkot. Ha az életed
balszerencsés, és új utakat keresel, sokat kockáztatsz. Kiszolgáltatod magad a sors
kegyének. Lánya még túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse ezt.
Váratlanul és szégyenkezve Octavia azt mondta: – Boldog akarok lenni.
– Mire az anya egy szempillantás alatt dühöngı fúriává változott – az, anya, aki
mindig védelmezte a lányát, különcségeit is eltőrte, hogy méretre szabott ruhákat hord,
hogy állandóan a könyveket bújja –, és Octaviát utánozva, a fiatal lány tökéletes
angolságával azt mondta: – Boldog akarsz lenni. – Majd olaszul, halálos komolysággal
hozzátette: – Adjunk hálát az Úrnak, hogy élsz.
Az este kellemes hővösében Octavia elfogadta anyja békülési gesztusát. Kecsesen,
ölbe tett kézzel ült Lucia Santa mellett. Miközben felidézte magában a veszekedésüket,
azon a rejtélyen tőnıdött, hogy lehet, hogy anyja hibátlan angolsággal szólal meg,
amikor a gyerekeit gúnyolja.
 Ekkor szeme sarkából meglátta Guidót, a panettiere sötét bırő fiát, aki az este
sötétjében Octavia világítóan fehér blúza felé tartott. Erıs, sötét kezében egy citrom- és
narancsfagylalttal teli papírpoharat tartott, amit rögtön oda is adott Octaviának, s
majdnem meg is hajolt, miközben sietve valami olyasmit súgott: – Nehogy
összepiszkold magad –, aztán gyors léptekkel visszament a standhoz, hogy segítsen az
apjának.

Octavia elmosolyodott, udvariasságból evett egy-két kanállal, azután odaadta a

poharat az anyjának, aki imádta a fagyit, és mint egy mohó kisgyerek, az utolsó cseppet
is kikanalazta. Az öregasszonyok sutyorgása folytatódott.

Octavia mostohaapja befordult a Harmincegyedik utca sarkán, és maga elıtt tolva a

babakocsit ment tovább a sugárúton.Octavia figyelte, ahogy elmegy a Harmincegyedik
utcától a Harmincadikig, majd megint vissza. Ahogy anyja gunyorossága
meghökkentette, mostohaapja gyöngédsége viszont megzavarta. Mert győlölte a férfit,
kegyetlennek, aljasnak és gonosznak tartotta. Látta, nemegyszer, hogy megüti a
feleségét, az ı anyját, és zsarnoki módon bánt a mostohagyerekeivel. Octavia halványuló
gyermekkori emlékeiben a férfi udvarlása túlságosan gyorsan követte édesapja halálát.
Octavia szerette volna megnézni alvó kishúgát, akit szenvedélyesen szeretett, hiába
volt a mostohaapja gyereke. De azt nem tudta volna elviselni, hogy beszélnie kelljen a
férfival, hogy belenézzen hideg kék szemébe és durva, szögletes arcába. Tudta, hogy a
mostohaapja ugyanúgy győlöli ıt, ahogy ı a férfit, és mindketten félnek a másiktól.
Frank Corbo még sosem merte megütni ıt, Vinnie-t viszont már több alkalommal is.
Ami azt illeti, Octavia nem vette volna zokon, ha felpofozza néha a mostohafiát,
amennyiben bármilyen más módon is szülıként viselkedett volna vele. De a férfi
Ginonak, Sálnak és Aileennek mindig hozott ajándékot, de Vincentnek soha, pedig még
ı is gyerek. Octavia győlölte a férfit, mert sosem vitte el Vincentet sétálni vagy a
borbélyhoz a saját gyerekeivel együtt. Félt tıle, mert idegen volt: a rémtörténetek
gonosz, titokzatos idegené, a mefisztói arcú, kék szemő olasz. Pedig tudta, hogy a férfi
valójában csak egy analfabéta paraszt, egy szegény, hitvány bevándorló, aki szeret
pózolni, nagyképősködni. Octavia egyszer látta ıt a metrón, amint éppen úgy tett,
mintha újságot olvasna. A lány hazarohant az anyjához, hogy megvetıen nevetve
beszámoljon neki. Édesanyja csak egy fura mosollyal reagált, de nem mondott semmit.
Az egyik feketébe öltözött asszony most éppen egy gonosz olasz lányról mesélt (aki,
természetesen, Amerikában született). Octavia is odafigyelt. – Igen, igen – mondta az
asszony –, egy hónapja voltak házasok, véget ért a nászút. Ó, igen, szerette a férjét.
Amikor elmentek látogatóba az anyjához, a férfi ölébe ült, és a kezével játszott. Így … –
A mesélı ölében két bütykös kéz szemölcsökkel borított ujjai összefonódtak
szerelmetesen, közönségesen. – És táncolni jártak a templomba. Azok az ostoba fiatal
papok, akik még csak nem is beszélnek olaszul! A férje nyert a tombolán. Átvette a
nyereményét, aztán holtan rogyott össze. Mindig is sokat betegeskedett, gyönge volt a
szíve. Az anyja mindig mondta neki, hogy vigyázzon, legyen óvatos. Na már most. Az
ifjú feleség egy másik férfival táncol, és mondják neki, mi történt.
Vajon odarohan a szerelméhez? Dehogy. Sikoltozik. Kiabál. „Nem, nem! Nem vagyok
képes rá!” Úgy fél a haláltól, mint egy gyerek. Ott fekszik a szerelme, az imádott ura a
saját piszkában, de ı már nem szereti. Azt kiabálja: „Nem, nem nézem meg!”
Zia Louche, hamiskásan, ravaszul mosolyogva, azt mondta: – Ne féljetek, azt
megnézte, amikor még volt benne élet. – Kitört a nevetés, az asszonyok durva
hahotázása betöltötte az utcát, mire a többi csoportból féltékeny pillantásokat küldtek
feléjük. Octavia undorodva és mérgesen konstatálta, hogy még az anyja is derősen
mosolyog.
 Ideje volt áttérni komolyabb témákra. Lucia Santa és Zia Louche keményen tartották
magukat, és kiálltak a véleményük mellett a kör többi tagjával szemben; a vita tárgya
egy régi történet volt, egy húsz évvel korábban, az óceán túlpartján, Olaszországban
lezajlott botrány pontos részletei. Octavia jót mulatott azon, hogy anyja átengedi a
terepet Zia Louchénak, az öregasszony meg vitézül harcol a barátnıje helyett is, és úgy
bánnak egymással, mintha legalábbis bárónık lennének. Octavia édesanyja Zia
Louchéhoz fordul, és azt kérdezi tiszteletteljes hangon: – E vero, Comare? – Mire Zia
Louche azt feleli fejedelmi stílusban: – Si, Signora. – A többiek elıtt nem bizalmaskodnak
egymással. Octavia persze pontosan tudta, milyen kettejük között valójában a kapcsolat,
tudta, hogy anyja nagyon hálás azért a felbecsülhetetlen segítségért, amit élete
legszörnyőségesebb órájában kapott a másik asszonytól.
Ám a vita kezdett parttalanná válni, és Octavia elunta magát. Felállt, hogy megnézze
a kistestvérét. Odalépett a babakocsihoz, és lebámult a húgára, de a mostohaapjának
még csak nem is köszönt. Túláradó gyöngédséggel nézett a kicsire; Vincent soha nem
ébresztett benne ilyen erıs érzelmeket. Aztán elindult a Harmincegyedik utca sarka felé,
hogy megkeresse Ginot. Látta, hogy ott játszik, a kis Sal a járdán ül. Visszavitte Salt az
anyjához. Vinnie azonban hiányzott. Octavia felnézett a bérházra, ahol laktak, és
megpillantotta az öccsét: Vinnie a lakásuk ablakában ült, sötéten, mozdulatlanul, és
szemmel tartotta mindannyiukat.
Frank Corbo mogorván, komoran figyelte, ahogy mostohalánya a kicsi fölé hajol. A
kék szemével idegennek ható ember, akin mindenki csak nevet (mert hát miféle olasz
férfi az, aki nyári estéken a gyerekét tologatja babakocsiban?), ez az írni-olvasni nem
tudó, tompa agyú ember meglátta a kıváros szépségeit a sötétben, és megérezte
mostohalánya győlöletét anélkül, hogy viszonozta volna a győlöletet. A vékony, durva
arc néma és mindent felemésztı, kínzó gyötrelmet leplezett el. Frank Corbo élete az
átérzett, de meg nem értett gyönyörőség, a kegyetlenségbe fordult szerelem álma volt. A
világ zárva volt elıtte, minden, ami szép és jó, mint egy árny, úgy suhant el mellette.
Hogy megszabaduljon, ma elmegy a városból, elhagyja a családját. Hajnalban, amikor
még sötét van, felveszi egy teherautó, és ı egyetlen szó, vita és veszekedés nélkül
eltőnik. A zöldes-barnás nyári mezıkön dolgozik majd, békére lel, és visszanyeri az
erejét.
Szenvedett. Szenvedett, mint a siketnémák, akik dalra fakadnának, amikor szépet
látnak, akik nem tudnak fájdalmasan felkiáltani. Szeretett, de nem tudott simogatni. Túl
sokan aludtak körülötte a szobákban, túl sokan sétáltak körülötte az utcákon. Rettenetes
álmai voltak. Valahol, nagy feketeségben a felesége és a gyerekei körbeveszik, és a
halántékukból mindannyian elıhúznak egy tırt. Ilyenkor mindig felkiáltott álmában.
Késı volt, késı, a gyerekeknek már az ágyban lenne a helye, de még mindig tombolt a
forróság. Frank Corbo figyelte, ahogy a fia, Gino eszelıs tempóban rohangál, valamiféle
fogócskázás folyt, ami azonban az apa számára felfoghatatlan volt, ahogy felfoghatatlan
volt, mi áll a könyvekben és az újságokban, felfoghatatlannak tetszettek az éjszakai
égbolt színei, a nyári este szépségei, és minden öröme és élvezete a világnak, amelytıl el
volt zárva; fájdalom-színe volt mindennek. A világ egy hatalmas rejtély. A roppant
veszélyek, amelyektıl mások meg tudják védeni a gyermekeiket, ıt és szeretteit a
semmibe taszítják. Arra fogják majd tanítani a gyerekeit, hogy győlöljék ıt.
De az apa, nem tudván, hogy van menekvés, tovább tologatta a babakocsit fel és alá.
Nem tudta, hogy valahol mélyen a vérében, agyának parányi, titokzatos sejtjeiben egy új
világ formálódik. Lassan, napról napra, fájdalomról fájdalomra, ahogy az egyik szépség
követi az elvesztett szépséget, elméjének idıtlenségében az olyannyira rettegett világ
falai leomlanak, és egy éven belül új, fantasztikus világ épül, amelyben ı maga az Isten
és a király, ellenségei döbbentek és riadtak, szerettei örökre elvesznek, ám a szeretet
elvesztését nem érzi, nem gyászolja. Szabad lesz.
 De olyan volt ez, mint a varázslat, és nem érkezhetett figyelmeztetés elıre. Most, ezen
az estén egyetlen reménye az volt, ahogy egykor, valamikor régen Olaszországban,
kisfiú korában is, hogy majd földet mővelhet.
Egy gyerek szemében a világnak különleges fényei vannak, és a hangok
varázslatosak. Gino Corbo csattogó motorok és utcai lámpaoszlopok sárgás fénykörei
között szaladgált, fiatal lányok nevetését hallotta, és olyan feszült figyelemmel adta át
magát a játéknak, hogy megfájdult a feje.
Oda-vissza rohangált a Harmincegyedik utca két oldala között, és megpróbált elkapni
más gyerekeket. De valaki mindig nekitámaszkodott a falnak kinyújtott kézzel. Egyszer
Gino csapdába esett, ám egy taxi elvágta az ellenfele útját, és a fiú visszafutott a saját
járdájára. Észrevette, hogy az apja ıt figyeli, odaügetett hozzá, és azt kiabálta: – Adjál
pénzt fagyira! – Kikapta apja kezébıl az érmét, végigszaladt a Tizedik sugárúton, s
közben kiagyalt egy nagyszerő cselt.
Megpróbált elfutni az anyja és a barátnıi mellett. Zia Louche azonban elkapta a
karját, csontos ujjai vaskaromként fonódtak rá.
Gino bódultan és türelmetlenül bámult az öregasszonyok arcába; némelyik arcot
bajusz vagy hosszú szırszálak éktelenítették. Félt, hogy a játék véget ér, eszelıs vágy
hajtotta, hogy mehessen tovább, ezért megpróbált elfutni. Zia Louche úgy tartotta,
mintha csak egy légy lenne a kezében, és azt mondta: – Pihenj egy kicsit. Ülj le anyád
mellé, és pihenj. Beteg leszel holnapra. Figyeld csak, hogy dobog a szíved. – És aszott,
ráncos kezét rátette a fiú mellkasára. Gino nagyot rántott a karján, de hiába, a
vénasszony nem engedte, és azt mondta neki vad szeretettel: – Eh, come éfaccia brutta. –
Gino megértette, hogy Zia Louche csúnyának nevezte, és megmerevedett. Az
asszonyokra nézett. Nevettek mindannyian, de Gino nem tudta, hogy tüzes pillantásán,
nyughatatlanságán nevetnek.
Köpött egyet Zia Louche felé – az olasz asszonyok szoktak így köpni, inkább csak
jelképesen, amikor egy veszekedésben ki akarják fejezni megvetésüket a másik iránt.
Ginonak sikerült kiszabadulnia, és olyan gyors volt, hogy anyja ütésre lendülı keze
éppen csak hozzáért az arcához. Megkerülte az egész háztömböt, hogy majd váratlanul,
a sötétbıl csapjon le, és egyetlen mesteri húzással bénítsa meg az ellenséget.
Csakhogy amikor minden erejét megfeszítve rohant a Kilencedik sugárút felé, egyszer
csak idegen fiúk sora állta az útját. Gino még nagyobb sebességre kapcsolt, és áttört a
sorfalon. A kinyúló kezek elszakították az ingét, a szél az arcába csapott. A fiúk a
nyomába eredtek a Kilencedik sugárúton, de amikor a Harmincegyedik utcánál
befordult a sötétbe, nem merték követni. Gino megállt, majd lassú léptekkel haladt
tovább. Már egészen közel volt a céljához, és az utca végében, a Tizedik sugárút
közelében, a lámpaoszlopok haloványsárga fénykörében látta, hogy a barátai még
mindig játszanak, mint kicsi fekete patkányok, ide-oda rohangásznak. Gino még idıben
volt.
Megpihent a sötétben, majd nagyon halkan, lassan továbbment. Látta, hogy egy
alagsori helyiségben egy lány nekitámaszkodik a kékesfehér falnak, karját felemeli, hogy
eltakarja szemét a mesterséges fénytıl. Gino tudta, hogy nem sír, hanem bújócskázik,
úgyhogy azt is tudta, ha vár még egy kicsit, az üres szobát, mintegy varázsütésre,
visítozó lányok fogják megtölteni. De nem állt meg, és nem tudta, hogy mindig így fog
emlékezni a lányra: egyedül áll a kékesfehér falnál, és eltakarja a szemét; elhagyatottan,
vigasztalanul, mozdulatlanul – mintha azért, mert ı nem állt meg, a lány örökre ott
maradt volna megbabonázva. Gino ment tovább.
Fényt látott kiszőrıdni az utcára, megállt. Gino megborzongott. Az egyik földszinti
lakás ablakában egy ír öregasszony párnára hajtotta a fejét, és úgy figyelte ıt a csöndes,
üres utcában. A gyér fényben a feje összeaszottnak látszott, a vörös gyertya világánál
szırös szája mintha vérzett volna.
 Az állatias arc mögött, az alig látható, félhomályba borult szobában a váza, a lámpa és
a faragott kép öreg csontoknak tetszettek. Gino rámeredt az öregasszonyra.
Üdvözlésképpen elıvillantak az odvas fogak. Gino futásnak eredt.
Most már hallotta barátai kiáltozását; a Tizedik sugárút fényei közelében járt. Egy
pincelejárónál lekuporodott, és erıtıl duzzadva várta, hogy lecsapjon. Nem félt az alatta
húzódó sötét pincétıl, ahogy nem félt az éjszakától sem. Elfelejtette anyja dühét.
Csak ezért a pillanatért létezett, és azért, amikor majd kilép a fénybe.
A Tizedik sugárút fölött a magasban Gino Corbo féltestvére, a tizenhárom éves
Vincenzo Angeluzzi merengve hallgatta a nyári este halk, suttogó hangjait. Az ablakban
ült, mögötte a szobák üresek és sötétek, a folyosóról a konyhába nyíló ajtó bezárva.
Vincent önként zárta el magát a világtól.
Elvették tıle a nyár, a szabadság, az önfeledt játék álmát. Anyja közölte vele, hogy
másnap reggel munkába kell állnia a panettiere boltjában, és egészen ıszig, az
iskolakezdésig dolgozni fog.
Kenyérrel teli nehéz kosarakat cipel majd a tőzı napon, amíg a többi fiú a folyóban
úszkál, a labdát kergeti vagy felkapaszkodik a villamosok hátuljára, hogy körülnézzen a
városban. Nem fog citromfagylaltot nyalogatva ücsörögni az árnyékban, a Runkel gyár
falának tövében könyveket olvasni, „bankár és alkusz”-t vagy egycentes alapon hét és
felest játszani.
A város nyugati falának ıreként, miközben oly sok minden nyomta a szívét,
körbepillantott: látta a rendezı pályaudvar hatalmas területét, a síneket, az üresen álló
tehervagonokat, a sötétvörös szikrákat szóró, figyelmeztetı sípolást hallató
mozdonyokat. A Hudson mint egy fekete szalag tekergett a cikcakkos jersey-i partvonal
mentén.
Vincent elszenderedett az ablakban, és a bábeli hangzavar alig hallható kiáltásként ért
fel hozzá. Az utca végében egy „jelzıbábu” vörös lámpását pillantotta meg, mögötte a
St. John's Parkból útnak indult tehervonatot. Odalent a gyerekek folytatták a játékot, és
Vincent mélabús elégedettséggel várta izgatott, boldog kiáltozásukat. Átadta magát a
keserőségnek, hogy nem osztozhat az örömükben. És a gyerekek sikoltozva rohantak fel
a híd lépcsıjén, hogy a mozdony párás füstfelhıjére várjanak, amely majd láthatatlanná
teszi ıket.
Vincent még túl fiatal volt ahhoz, hogy tisztában legyen vele: melankolikus hangulata
a természetébıl adódik, és Octavia azért hoz neki ajándékokat meg cukorkát, mert ez
rettenetesen aggasztja. Amikor Vincent még totyogó kisfiú volt, a nıvére gyakran maga
mellé vette az ágyba, mesélt és énekelt neki, hogy mosolyok emlékével aludjon el. De
semmi sem tudta megváltoztatni a természetét.
Vincent hallotta, hogy odalent Zia Louche éles hangon vitatkozik, majd édesanyja
erıs hangja siet a segítségére. Még jobban elkomorult, amikor arra gondolt, hogy ez a
vénasszony a keresztanyja, és az ötdolláros ajándékért, amelyet minden születésnapján
kap tıle, egy csókkal kell fizetnie – és erre csak azért hajlandó, hogy boldoggá tegye az
anyját. Aki bár elhízott és mindig feketébe öltözött, Vincent mégis gyönyörőnek látta és
mindig engedelmeskedett neki.
De amióta az eszét tudta, Zia Louche győlöletet váltott ki belıle. Valamikor régen,
amikor a konyha padlóján, anyja lábánál játszott, Zia Louche mindig érdeklıdve
méregette ıt. A két asszony szenvedélyesen beszélgetett, a nyilvánosságnak szánt
formaságok nélkül, többnyire a különbözı szerencsétlenségeket idézték fel, amelyek az
évek során érték ıket. Egyszerre csak csönd lett. A két asszony tőnıdve nézett rá a kávé
kortyolgatása közben. Aztán Zia Louche kinyitotta a száját, megmutatta megbarnult
fogait, nagyot sóhajtott, majd reménytelen, dühödt szánalommal azt mondta:
– Ó, miserabile, miserabile. Meghalt az apád, mielıtt megszülettél.
 Ez volt a drámai tetıpont, a vénasszony ezután másról kezdett beszélni, Vincent meg
zavarodottan nézte, ahogy anyja elsápad, szemét elfutja a könny.
Lehajolt hozzá, hogy megsimogassa, de sosem szólt egy szót sem.
Vincent látta, hogy odalent a nıvére, Octavia feláll, és megnézi a kishúgát. Vincent a
nıvérét is győlölte. Octavia elárulta ıt. Nem tiltakozott, amikor az anyja azt mondta,
hogy dolgoznia kell. Most a „jelzıbábu” elhaladt a híd alatt, és Vincent megpillantotta a
bátyját: Larry úgy ülte meg a fekete lovat, akár egy igazi cowboy.
Vincent még ilyen magasból is hallotta, ahogy a ló patkói csattognak az utcaköveken.
A mozdonyból felszálló füstfelhıben eltőntek a gyerekek, eltőnt a híd. A vonat tüzes
szikrákat szórva megérkezett a rendezı pályaudvarra.

Késı volt. Az éjszakai levegı lehőtötte a várost. Az asszonyok felemelték a székeket

meg a ládákat, férjüket, gyerekeiket szólították. Vincent mostohaapja a bérház
kapujához tolta a babakocsit. Eljött a lefekvés ideje.
Vincent otthagyta az ablakot, és a szobákon keresztül a konyhába ment. Kinyitotta a
folyosóra nyíló ajtót.
Aztán kezébe kapta a combvastagságú vekni olasz kenyeret, és levágott három
vastag, ropogós héjú szeletet. Vörösborecetet öntött rájuk, aztán sőrő, sárgászöld színő
olívaolajat. Alaposan megsózta mind a három szeletet, majd elégedetten nézte a
munkája eredményét. A piros színben játszó kenyérszeleteket zsíros zöld pöttyök
díszítették. Gino és Sal örömmel fog falatozgatni lefekvés elıtt. Együtt esznek majd
hármasban. Vincent várt. Egyszer csak az utcáról, a még mindig nyitott ablakokon és a
szobákon keresztül Gino üvöltését hallotta meg.
Az üvöltéstıl Lucia Santa, karján legkisebb gyermekével, megdermedt. Octavia, aki a
Harmincadik utca sarkán állt, a Harmincegyedik felé fordult. Larry a lova körül tett-vett.
Az apa, az ijedségtıl lüktetı halántékkal, szitkozódva rohanni kezdett. De a gyerek
üvöltése hisztérikus gyızelmi kiáltás volt. Gino, ahogy eltervezte, kirontott a sötétbıl,
megsemmisítı csapást mért az ellenségeire, és most azt üvöltötte: – Gyújtsd fel a várost,
gyújtsd fel a várost, gyújtsd fel a várost! – Hiába ért véget
a játék, tovább üvöltözte a mágikus szavakat, és a futást sem tudta abbahagyni.
Hatalmasakat ugorva a levegıbe, édesanyja fenyegetı alakja felé vette az irányt, de
aztán eszébe jutott, hogy megsértette Zia Louchét, és az utolsó pillanatban elkerülte az
anyját, berohant a kapun, és felszaladt a lépcsın.
Lucia Santának feltett szándéka volt, hogy lekever egy hatalmas pofont a gyereknek,
de olyan tüzes büszkeség és gyöngédség kerítette egyszerre hatalmába kisfia vad
örömétıl, hogy egy ujjal sem nyúlt hozzá, de megállapította magában, hogy ezt a
szellemet egyszer meg kell törni.
A nápolyi olaszok eltőntek a sötét utcákról, és a városban már csak az utcaköveken
csattogó lópatkók zaja hallatszott, ahogy Larry Angeluzzi a Harmincötödik utcában lévı
istálló felé tartott könnyő vágtában.
 MÁSODIK FEJEZET

Az Angeluzzi-Corbo család a legjobb bérházban lakott a Tizedik sugárúton. A négy

emelet mindegyikén csak egy-egy lakás volt, a nyugati ablakok az utcára néztek, a
keletiek a hátsó udvarra, így könnyő volt kereszthuzatot csinálni. Mivel a család egy
teljes emeletet foglalt el – ráadásul a legfelsıt –, rakodótérnek használták a folyosó egy
részét is. A jégszekrény, egy komód, töméntelen mennyiségő konzerv paradicsomszósz
és sok-sok doboz makaróni sorakozott a fal mellett, mert a lakásban ugyan hat szoba is
volt, mégis nehezen fértek el.
A lakásnak olyan alakja volt, mint egy hosszú E betőnek, amelynek hiányzik a
középsı szára. A konyha tette ki a felsı szárát; a hosszú, függıleges vonalat az ebédlı, a
hálószobák és a Tizedik sugárútra nézı nappali; Octavia parányi szobája pedig, amely a
nappaliból nyílt, az E bető alsó szára volt. Gino, Vinnie és Sal a nappaliban aludt egy
összecsukott állapotban ágynemőtartóként szolgáló ágyon, amely napközben a szoba
sarkában állt, egy használaton kívüli függönnyel letakarva. A szülık az elsı
hálószobában aludtak, Larry a következıben. Aztán következett az ebédlı, amelyet
konyhának hívtak – nagy faasztal állt benne, itt ettek, és itt zajlott az élet –, s onnan
jobbra nyílt az igazi konyha, benne vízmelegítı, mosogató és tőzhely. A környék
viszonyaihoz mérten a lakás pazarlóan tágas és kényelmes volt, jó példája annak, hogy
Lucia Santa képtelen volt takarékoskodni.
Octavia az édesanyja ágyára fektette a pici Aileent, majd bement a szobájába, hogy
belebújjon az otthoni ruhájába. Mire kijött, a három fiú már mélyen aludt, a kinyitott
hatalmas ágy a nappali közepén állt. Octavia végigment a folyosón a konyhába, hogy
megmossa az arcát. Édesanyja az ebédlıben ült, és egy pohár bort kortyolgatva, rá várt.
Octavia tudta, anyja fennmarad, hogy befejezzék a vitát, aztán pedig, akár az
összeesküvık, tervezgetni fogják a család szebb jövıjét: egy ház Long Islanden, egyetem
a legtehetségesebb gyereknek.
Lucia Santa békülékeny hangot ütött meg. Azt mondta olaszul: – A pék fia szemet
vetett rád. Hogyan tudott rábírni arra, hogy egy szót se szólj hozzá? – Élvezte saját
iróniáját, de nyomban elhallgatott, és feszülten figyelni kezdett, mert valami zajt hallott
a hálószoba felıl. – Az ágy közepére tetted Lénát? – kérdezte aggodalmasan. – Nem fog
legurulni?
Octavia nagyon mérges lett. A szándékos ugratást még meg tudta bocsátani, bár
édesanyja tisztában volt vele, hogy ki nem állhatja a környékbeli fiatalembereket. De ı
maga választotta kishúgának az Aileen nevet. Lucia Santa hosszú gondolkodás után
végül a beleegyezését adta. Ideje amerikaivá lenni. De ezt a nevet olaszul nem lehetett
kimondani. Lehetetlen. Így aztán lerövidült Lenára. Lucia Santa derekasan igyekezett a
lánya kedvébe járni, de aztán egyszer csak elvesztette a türelmét, és azt kiabálta olaszul:
– Ez még csak nem is amerikai! – így a kicsi Lena volt mindenkinek, kivéve a többi
gyereket a családban. Megkapták volna a magukét Octaviától, ha esetleg ık is Lénának
merik szólítani.
Anya és lánya felkészült a csatára. Octavia lesimította a fürtjeit, aztán leemelte a
polcról a manikőrkészletet. Kínosan precíz angolsággal és nem kevés gıggel azt
mondta: – Inkább meghalok, mint hogy valamelyik itteni digóhoz menjek feleségül.
Csak azért kell nekik egy asszony, hogy úgy bánhassanak vele, mint a kutyával. Én nem
azt akarom, ami neked jutott az életben. – Nagy mőgonddal dolgozni kezdett a körmein.
Ma este kifesti ıket. Felbosszantja vele az anyját.
 Lucia Santa eltúlzott nyugalommal figyelte a lányát, de közben egyre szaporábban
szedte a levegıt.
Ha mérgesek voltak, nagyon hasonlítottak egymásra: villogó fekete szemek, a dühtıl
és a komor makacsságtól megkeményedett, érzékien kifejezı arcvonások. De amikor
most megszólalt az anya, hangja visszafogott volt.
– Aha. Így beszél egy lány az anyjával Amerikában? Brava. Remek tanárnı lesz
belıled. – Hővösen nézett a lányára. – Mi, mi dispiace. Mit érdekel engem! – És a lány
tudta, még egy ilyen szemtelenség, és az anyja nekiesik, mint egy megvadult macska.
Octavia nem félt, de ésszerő határokon belül szófogadó és engedelmes volt; és azt is
tudta, hogy anyja, a család feje, támaszkodik rá, tiszteli ıt, és soha nem fogna össze
ellene a külvilággal. Árulása miatt bőntudatot érzett, mivel azt gondolta, anyja élete
hiábavaló.
Octavia elmosolyodott, hogy szavai kevésbé hangozzanak kegyetlennek. – Csak azt
szerettem volna mondani, hogy nem akarok férjhez menni, vagy ha mégis, nem akarok
gyerekeket. Nem fogom feladni az életemet ezért. – Az utolsó szóval megvetését fejezte
ki, és rejtett félelmét attól, amit nem ismert.
Lucia Santa végigmérte amerikai lányát. – Ó – mondta –, szegény gyermekem. –
Octavia elvörösödött, nem szólt semmit. Anyjának eszébe jutott valami, felállt, bement a
hálószobába, és két ötdollárossal meg a postai takarékbetétkönyvvel jött vissza. – Tedd
el gyorsan a szekrényedbe, mielıtt megjön az apád és az öcséd. Holnap vidd el a
postára.
Octavia nyugodtan, de méregtıl csepegı hangon azt mondta: – Nem az apám.
Nem a szavak csaltak keserves könnyeket az anyja szemébe, hanem a szavak mögött
kitapintható csöndes győlölet. Mert csak ık ketten emlékezhettek Lucia Santa elsı
férjére; csak ık ketten osztoztak az elızı életben, a közös szenvedésben. A férfi három
gyerek apja volt, de csak ez a gyerek, a lánya ırizte meg ıt az emlékeiben. Ráadásul
Octavia szenvedélyesen szerette az apját, és a halála nagyon megviselte. Az anya tudta
mindezt; tudta, hogy a második házasság kiölt valamit a lányából, kiölt valamit abból,
amit iránta, az édesanyja iránt érzett.
Az anya azt mondta halkan: – Fiatal vagy még, nem érted a világot. Frank feleségül
vett egy vigasztalan özvegyet, aki magára maradt három kicsi gyerekkel. Kenyeret adott
nekünk. Megvédett minket, amikor Zia Louchén kívül még csak szóba sem állt velünk
senki. Apád nem volt olyan csodás ember, ahogy képzeled. A, mesélhetnék neked – na
de ı a te apád. – A könnyek felszáradtak, és Lucia Santa a felidézett szomorúság ismerıs
álarcát viselte, a fájdalom és düh álarcát, amely mindig elcsüggesztette a fiatal lányt.
Sokszor lefolytatták már ezt a vitát, és mindig megtapasztalhatták, hogy a sebek még
nem gyógyultak be.
– İ nem fog segíteni – mondta Octavia. Fiatal volt, könyörtelen. – Elküldted szegény
Vinnie-t, hogy annak a nyavalyás péknek dolgozzon. Mi öröme lesz neki ezen a nyáron?
És közben a te drágalátos férjedtıl annyi telik, hogy hajlandó gondnokoskodni, és így
nem kell lakbért fizetnünk. Miért nem keres magának munkát? Miért olyan átkozottul
büszke? Mi a francot képzel magáról? Az én apám dolgozott. Munka közben halt meg,
az ég szerelmére. – Octavia elhallgatott, csak így tudta visszafojtani a könnyeit. Aztán
halkan folytatta, mintha azt hinné, hogy tényleg meggyızheti az édesanyját. – De ı, ı
elveszíti a munkáját a vasútnál, mert olyan nagyra van magával. Azt mondja neki a
fınöke: „Miért tart egy napig, amíg idehozol egy vödör vizet?” Ö meg fogja a vödröt,
elmegy, és részérıl befejezte a munkát. Azt hitte, hogy ez olyan vicces, nagyon büszke
volt rá. Te pedig egy szót sem szóltál. Egy átkozott szót sem. Én kizártam volna a
lakásból, soha többé be sem engedem. És nem hagytam volna, hogy még egy gyereket
csináljon nekem, az is biztos. – Octavia ezt gúnyos megvetéssel mondta, arcán olyan
kifejezéssel, ami mintha azt jelezte volna, ı sosem engedte volna ilyen közel magához
ezt a férfit. De az anyja most már kijött a sodrából.
– Olyasmirıl beszélj, amit meg is értesz – mondta Lucia Santa. – Fiatal, ostoba lány
vagy, és aztán öreg leszel és ostoba. Az Úr segítsen nekem, hogy türelemmel legyek.
Felhörpintette az utolsó korty bort, és kimerülten sóhajtott.
– Lefekszem. Hagyd nyitva az ajtót az öcsédnek. És a férjemnek.
– Ne aggódj a gyönyörő Lorenzo miatt. – Octavia szárogatni kezdte körmén a lakkot.
Anyja visszafordult az ajtóból, és megvetıen bámult a rikító vörösre.
– Mi van Lorenzóval? – kérdezte. – Éjfélkor fejezi be a munkát. Miért nincs még
itthon? Ilyenkor nincsenek már az utcán a lányok, csak azok az ír tramplik a Kilencedik
sugárúton. – Majd gunyoros buzgalommal hozzátette: – Micsoda szerencse, hogy csak
szép, rendes olasz lányokat tesz tönkre. – Mosolyában parányi büszkeség bujkált.
– Lehet, hogy elment Le Cinglatáékhoz – jegyezte meg Octavia hővösen. – Mr. La
Cinglata megint börtönben van.
Anyja nyomban megértette. Le Cinglatáék bort készítettek, és poharanként árulták a
saját otthonukban. Vagyis megsértették az alkoholtilalmat. Az asszony az elızı héten
küldött Lucia Santának három flaska bort, állítólag azért, mert Lorenzo segített egy
vagon szılı kirakodásában. És Signora Le Cinglata volt az egyik a három lány közül, aki
sok-sok évvel korábban vele együtt távházasságot kötött a templomban,
Olaszországban. A legszendébb, a legfélénkebb, a legszemérmesebb volt mind közül. Jól
van. Ma este nincs mit tenni. Lucia Santa vállat vont, és elindult a hálószoba felé, hogy
lefeküdjön.
De elıször bement a nappaliba, és betakargatta a három fiút. Aztán kinézett a nyitott
ablakon a sötét utcára, és látta, hogy a férje még mindig fel és alá járkál a Tizedik
sugárúton. – Frank, ne maradj fenn sokáig – mondta halkan az asszony. A férfi nem
pillantott fel rá.
Lucia Santa végre ágyban volt. De valahogy nem akart aludni, mert úgy tőnt, amíg
ébren van, bizonyos mértékig hatással lehet férje és fia cselekedeteire. Bosszús volt és
elégedetlen, mert nem tudja rábírni ıket, hogy hagyják ott a világot, térjenek vissza
otthonukba, és aludjanak, amikor ı alszik.
Kinyújtotta kezét a kislánya felé: a kicsi biztonságban, a falhoz préselıdve aludt. –
Feküdj már le, Octavia – szólt ki Lucia Santa –, késı van. Holnap dolgoznod kell. – Ám
valójában azért mondta ezt, mert nem tudott aludni, ha valaki még ébren volt a házban.
És aztán a lány szó nélkül, dacosan átvágott a szobán.
A fullasztó nyári sötétségben Lucia Santa, miközben az alvó gyerekek lélegzésének
ütemére sóhajtozott, az életén tőnıdött. Azzal, hogy újra megházasodott, szomorúságot
okozott az elsı gyermekének. Tudta, Octavia bőnösnek tartja, mert nem mutatott illendı
bánatot. De egy ifjú szőznek nem lehet elmagyarázni, hogy az apja, a férj, akivel egy
ágyban alszol, akivel együtt készültél leélni az életed hátralévı részét, egy olyan férfi
volt, akit nem igazán szerettél.
İ volt a ház ura, de hiányzott belıle az elırelátás, hiányzott belıle a becsvágy, az
ambíció, hogy minél többet tudjon elıteremteni a családjának; megelégedett azzal, hogy
a szegénynegyedben élje le az életét, néhány utcányira a kikötıtıl, ahol dolgozott. Ó,
bizony, milyen sok könnycseppet is ejtett miatta Lucia Santa. A férfi mindig adott pénzt
ennivalóra, de a fizetése többi része, amit megtakaríthattak volna, elment borra és
szerencsejátékra. A feleségére soha egy centet sem költött. Elhozatta Lucia Santát, ezt a
koldust, akinek még hozománya sem volt, az új országba és az ágyába, s ezzel olyan
nagylelkő cselekedetet hajtott végre, hogy többé semmi szükség nem volt
nagylelkőségre.
Lucia Santa enyhe nehezteléssel emlékezett vissza minderre, tudván, nem ez az
igazság. A lánya imádta az apját. Jóképő férfi volt. Gyönyörő hófehér fogaival szotyolát
rágott, és a kis Octavia elfogadta a szájából a magot, de tıle, az anyjától soha. A férfi is
imádta a lányát.
Az igazság egyszerő volt. Elsı férje kedves, keményen dolgozó, tudatlan, élvhajhász
ember volt.
Amit Lucia Santa érzett, azt több milliónyi asszony érezte a könnyelmő és
meggondolatlan férjek iránt. A férfinak kell a pénzre ügyelnie a házban, és övé a
hatalom, hogy meghozza a gyermekek sorsát meghatározó döntéseket – ugyan már,
micsoda ostobaság! A férfiak nem alkalmasak erre. Mi több: nem elég komolyak. És
Lucia Santa már megkezdte a harcot, hogy magához ragadja a hatalmat, amikor egy
szörnyő napon a férfi meghalt.
Lucia Santa zokogott. Zokogott bizony. Rémülettel elegy bánat járta át. Nem azért
érzett bánatot, mert nem láthatja többé a férje száját, szemét, kezét, hanem azért
siránkozott, mert elveszítette a pajzsot, amely megóvta az idegen világtól, elveszítette
azt, aki kenyeret adott a gyermekeinek, aki megvédelmezte a magzatot a méhében. Az
özvegyek a hajukat tépik, véresre karmolják az arcukat, üvöltözve siránkoznak és
jajveszékelnek, erıszakra vetemednek és gyászruhát viselnek, hogy az egész világ lássa
a gyászukat. Ezek az igazi gyászolók, mert az igazi bánat telis-teli van rémülettel.
Kifosztotta váltak, jóvátehetetlen veszteséget szenvedtek el. Akik szeretni tudnak,
szeretni fognak újra.
A férfi halála komikusan groteszk volt. Egy hajó kirakodása folyt, és a magasban
húzódó pallóhíd leszakadt. Öt férfi és több tonnányi banán esett a vízbe. Az emberi
testek és a banánfürtök örökre a tengerfenék iszapjának foglyai maradtak.
Lucia Santa megengedte magának, hogy azt gondolja: halálával a férfi többet adott
nekik, mint az életével. Most, évekkel késıbb, a sötétben, gunyorosan méregetve
fiatalkori önmagát, komoran mosolygott: vajon hogyan reagálna fiatalkori énje az ilyen
gondolatokra? De a bíróság minden gyereknek megítélt ezer dollárt – a még meg sem
született, de magát a világnak már megmutató Vincentnek is. A pénzt letétbe helyezték,
mert itt, Amerikában bölcs döntések születnek: még a szülık sem rendelkezhetnek
gyermekeik pénzével. Lucia Santa háromezer dollárt kapott, de Zia Louche és Octavia
kivételével errıl senki sem tudott a környéken. Úgyhogy a férfi halála nem volt
hiábavaló.
Sem beszélni, sem gondolni nem tudott, még most sem, sok-sok év után, azokra a
hónapokra, míg özvegyen a szíve alatt hordta a gyermeket. A gyermeket, akinek az apja
meghalt, mielıtt ı megszületett volna – mint egy démon gyermeke. Lucia Santát még
most is elfogta a rettenetes, babonás félelem; még most is, tizenhárom év után,
könnycseppek gurultak végig az arcán. Önmagát siratta, apa nélkül született gyermekét,
és nem a férje halála miatt ejtett könnyeket. Lánya, Octavia nem tudta ezt megérteni, és
nem is értené meg soha.
És ami a legszégyenteljesebb: alig egy évvel a férje halála után és csak fél évvel a
halott férj fiának megszületése után Lucia Sántában – egy felnıtt nıben – életében
elıször forró szenvedély lobbant egy férfi iránt – a férfi iránt, aki a második férje lett.
Szerelmes volt. Nem a fiatal lányok vagy papok átszellemült érzelme volt ez; nem a
lánykáknak mesélt romantikus történetek hısei iránt táplált érzelem. Nem; a perzselı
ágyék, a lázban égı szemek, a hús gyönyöre – ez a szerelem. A lucskos, egymásnak
feszülı testek. 0, micsoda ırültség, micsoda bolondság egy asszonytól, három gyermek
anyjától! Hála a magasságos Úristennek, hogy túl van már ezen.
Na és mi végre volt mindez? Frank Corbo harmincöt éves volt, és még sosem
házasodott meg; vékony, de csupa izom, kék szemő férfi, akit furcsának tartottak, mert
nıtlen, és nem kevésbé furcsának tartottak szőkszavúsága, csöndes természete és
magányos büszkesége miatt is – milyen nevetséges is ez a büszkeség azokban, akik
védtelenek a társadalommal és a sorssal szemben. A szomszédok, akik párt kerestek az
özvegynek, és olyasvalakit, aki betömi a négy éhes szájat, úgy gondolták, minden
ırültségre képes, és kiváló jelöltnek tartották. Biztos munkahelye van, a hajnali
mőszakban dolgozik a vasútnál, és délutánonként ráér, van ideje udvarolni.
Nem lesz botrány.

Így aztán a szomszédok, puszta kedvességbıl és önvédelembıl, összehozták ıket, és

tiszta maradt a lelkiismeretük, mert biztosak voltak benne, hogy mindkét fél jól jár.
Meglepı módon az udvarlás tele volt fiatalos lendülettel és ártatlansággal.
Frank Corbo csak az unott szajhák nyújtotta gyors örömöt ismerte; a hitvesi ágyba
tiszta, friss szerelemmel és egy kölyök mohóságával érkezett. Úgy üldözte szerelmével a
háromgyerekes családanyát, ahogy egy fiatal lánykát üldözött volna, és ez csak még
nevetségesebbé tette ıt a világ szemben. Késı délutánonként látogatta meg Lucia Santát,
aki olyankor a bérház elıtt ült a lépcsın, és önfeledten játszadozó, illetve alvó gyerekeire
felügyelt. Frank Corbo néha velük is vacsorázott, de még azelıtt elment, hogy a
gyerekek ágyba kerültek volna. És végül egy napon megkérte Lucia Santá, hogy legyen a
felesége.
Lucia Santa huncut pillantással nézett rá, úgy bánt vele, mint egy kamasszal. – Nem
szégyellsz megkérni engem – kérdezte tıle –, amikor megboldogult férjem gyermeke
még kis hátulgombolós? – És ekkor látta elıször a győlölet sötét pillantását.
A férfi azt dadogta, hogy úgy szereti a gyerekeit, ahogy ıt; hogy ha nem megy hozzá
feleségül, akkor is ad pénzt a gyerekekre. Ami azt illeti, tisztességes pénzt keresett a
vasútnál, és mindig hozott fagylaltot és játékokat a gyerekeknek. Néha még pénzt is
adott Lucia Santának, hogy vegyen nekik ruhát. Lucia Santa ezt elıször megpróbálta
visszautasítani, de a férfi mérges lett, és azt mondta: – Mi van, nem akarod, hogy
barátok legyünk? Azt hiszed, olyan vagyok, mint a többi férfi? Engem nem érdekel a
pénz…– És elkezdte széttépni a zöld bankókat. Valamilyen okból Lucia Santa ezen
elsírta magát. Elfogadta a pénzt, de a férfi többé nem erıltette az ajándékokat. Végül ı,
Lucia Santa volt az, aki türelmetlenné vált.
Tavasszal Frank Corbo meghívást kapott a vasárnapi ebédre, az olasz családok
legnagyobb lakomájára. Hozott magával egy gallon karcos hazai olasz bort, soffiatit és
gnolét. Inget viselt, nyakkendıt és egy csupa gomb öltönyt. Leült az asztalhoz, körülötte
a gyerekek; elfogódott volt, szégyenlıs, félénkebb, mint ık.
A spagettit Lucia Santa legfinomabb paradicsomszósza borította, a szemet
gyönyörködtetı húsgombócok parányi fokhagymadarabkákkal és friss petrezselyemmel
megszórva. Volt még sötétzöld saláta olívaolajjal és vörösborecettel, és aztán meg dió,
amit a bor mellé lehetett eszegetni. Mindent áthatott a főszerek, a fokhagyma és az erıs
feketebors íze. Pukkadásig ettek mindannyian. Végül a gyerekek lementek az utcára
játszani. Lucia Santának a lakásban kellett volna tartania ıket, hogy elkerülje a botrányt,
de nem tette.
És így ezen az aranyló délutánon, miközben a napfény betőzött az ablakon, és a kis
karon ülı Vincenzo szeme elıl egy ügyesen elhelyezett párna takarta el a bőnt,
megpecsételték a sorsukat a nappali kanapéján; az anyát alig-alig zavarta, hogy az
utcáról felhallatszott gyerekei vidám zsibongása.
Ó, a gyönyör, a gyönyör, a szerelem íze. A hosszú önmegtartóztatás után az állati
szag úgy hatott, mint valami afrodiziákum, mint egy csengı, amely az élvezetek
eljövetelét jelzi; még most, hosszú évekkel késıbb is élénk emlékek éltek Lucia Sántában.
És abban a szerelmi aktusban ı volt az, aki irányított.
A férfi, aki olyan kemény és erıs volt a világgal szemben, ott zokogott Lucia Santa
keblén, és a gyorsan halványuló napfényben az asszony megértette, hogy életének
harmincöt évében Frank Corbo sosem kapott igazi, szeretetteljes gyöngédséget. És az túl
sok volt neki, amit most megtapasztalhatott. Megváltozott ezután. Túl késın jött el
életében a szerelem, és győlölte a gyengeségét. De Lucia Santa azért az egyetlen
délutánért sok mindent megbocsátott neki, de azért nem mindent, és úgy szerette, ahogy
az elsı férjét sohasem.

Az elsı gyerek születéséig alig-alig volt baj. De az a túláradó szeretet, amelyet Gino
ébresztett a férfiban, felfalta, akár egy rákos sejt, minden szeretetét, amit felesége és
mostohagyerekei iránt érzett, és Frank Corbo gonosszá vált.
A házasságuk elsı évében, szerelmesen és bizalommal telve, sokat mesélt a
gyerekkoráról, hogyan élt Olaszországban egy szegény gazdálkodó fiaként.
Sokat éhezett, sokat fázott, de legfıképpen az hagyott benne maradandó nyomokat,
hogy mások által levetett, a kelleténél kisebb cipıket kellett hordania. Lába rémségesen
eldeformálódott, mintha minden csont eltört, majd egyetlen groteszk kinövésben forrt
volna össze. Megmutatta a lábát Lucia Santának, mintha azt akarná mondani:
– Semmit sem titkolok el elıled. Nem lenne szabad feleségül menned egy olyan
férfihoz, akinek ilyen lába van. – Az asszony csak nevetett. De akkor már nem nevetett,
amikor megtudta, hogy férje húszdolláros, gyönyörő, barna hasított bır cipıket vásárol
magának. Csak egy ırült tesz ilyet.
Frank Corbo szülei igazi ritkaságnak számítottak Olaszországban: részeges parasztok
voltak. Elvárták tıle, hogy végezze a munkát a tanyán, és biztosítsa nekik a betevıt.
Amikor beleszeretett egy fiatal lányba a faluban, megtiltották neki, hogy elvegye. Frank
elmenekült, és egy hétig az erdıben élt. Amikor rátaláltak, alig különbözött egy állattól.
Sokkos állapotban volt, és elmegyógyintézetbe került. Néhány hónap elteltével
kiengedték, de nem volt hajlandó visszatérni az otthonába. Kivándorolt Amerikába, ahol
a világ legsőrőbben lakott városában a lehetı legnagyobb magányban élte az életét.
De gondoskodott magáról: soha többé nem lett beteg. A magányban és a kemény
munkában biztonságra lelt. Amíg nem került érzelmi kapcsolatba más emberi lényekkel,
biztonságban volt, éppen úgy, ahogy az, ami mozdulatlan, bizonyos mértékig
legalábbis, biztonságban van a mozgás veszélyeitıl. De a szerelem, amely visszahozta az
életbe, a veszélyek közé is visszahozta, és talán ez a felismerés, melynek nem is volt
igazában tudatában, amit inkább csak valamiféle állati módon megérzett, tette ıt olyan
gyöngévé azon a tavaszi vasárnap délutánon.
Most, tizenkét együtt töltött év után, a férje éppen olyan titkolózó volt Lucia Santával,
mint amilyen mindig is volt másokkal.
Valaki bejött az ajtón. Valaki a konyhában motozott. De a lépések ismét távolodni
kezdtek: ki a lakásból, le a lépcsın. Lucia Santa férje rejtélyes okokból, amelyeket csak ı
maga ismerhetett, visszament az utcára.
Éjszaka. Éjszaka. Lucia Santa azt akarta, hogy a férje ott legyen mellette az ágyban.
Azt akarta, hogy legidısebb fia otthon legyen. Azt akarta, hogy mindenki békésen
aludjon ebben a biztonságos lakásban, négy emelettel a föld felett, téglával, betonnal és
fémmel védve a világtól. Azt akarta, hogy mindenki aludjon a sötétben, biztonságban az
élettıl, s neki ne kelljen ırt állnia, és magára kényszeríthessen egy kis pihenést.
Felsóhajtott. Nincs kibúvó. Holnap veszekednie kell Frankkel a gondnoki állás miatt.
El kell intéznie a Le Cinglata-ügyet, gondoskodnia kell a gyerekek ruhájáról, és
mosószappant kell fıznie a tőzhelyen. A körülötte alvó gyerekek lélegzését hallgatta:
Lena mellette az ágyban, a három fiú a másik szobában, amelyet csak egy átjáró választ
el az övétıl, és Octavia a saját szobájában, nyitott ajtónál, hogy járjon a levegı. Lucia
Santa nyugodtan, egyenletesen szedte a levegıt, és elaludt.
Octavia elnyújtózott a keskeny ágyon. Egy mőselyem kombinét húzott magára
hálóruha gyanánt. A szoba olyan kicsi volt, hogy csak egy parányi asztal meg egy szék
fért el benne. Volt viszont ajtaja, amelyet Octavia becsukhatott.
 Túlzottan melege is volt, és túl fiatal volt ahhoz, hogy aludjon. Álmodott. Az igazi
apjáról álmodott. Ó, mennyire szerette, és mennyire haragudott rá, hogy meghalt, és
egyedül hagyta ıt, és így nem maradt senki, akit szeressen.
Minden délután a bérház lépcsıjénél várta az apját, és olyan erıvel nyomott csókot
piszkos, borostás arcára, hogy felsértette az ajkát.
Az üres uzsonnás táskát mindig ı vitte fel az emeletre,és néha még arra is sikerült
rábírnia az apját, hogy megengedje neki, hogy a dokkmunkások által használt, csúnya és
veszedelmes fémkampót, a férfi munkaeszközét is ı cipelhesse fel.
És aztán az ebédlıben megterített neki, a legegyenesebb hegyő villát és a legélesebb
kést tette féltékenyen az apja tányérja mellé, és a kis borospoharat, amelyet olyan
alaposan megtisztogatott, hogy úgy csillogott, akár a gyémánt. Addig tett-vett az asztal
körül, amíg a felbıszült Lucia Santa félre nem lökte, hogy végre felszolgálhassa az ételt.
És Larry, aki a magas etetıszékben ült, sosem avatkozhatott közbe.
Még most, sok-sok év után is elıfordult, hogy miközben megpróbált álomba
szenderülni, beléhasított a kérdés, akár egy fájdalmas segélykiáltás: – Miért nem
vigyáztál jobban? – Szemrehányást tett az apjának bőnös haláláért, és az anyja szavait
visszhangozta: – Nem vigyázott a családjára. Nem vigyázott a pénzére. Nem vigyázott
az életére. Semmire se vigyázott, könnyelmő volt és felelıtlen.
Apja halála után és apja halálának következményeképpen megjelent ez a vékony,
ferde képő, kék szemő idegen. A második férj, a mostohaapa. Octavia már
gyerekkorában sem szerette, bizalmatlanul fogadta az ajándékait, Larryvel a karján az
anyja mögé bújt, ha megjelent. Egyszer a férfi tett egy tétova mozdulatot, hogy
valamiképpen kifejezze az érzelmeit, és Octavia úgy ugrott el, mint egy riadt kis állat.
Amíg meg nem születtek a saját gyerekei, Larry volt a kedvence. Valamilyen okból
Vincentet sosem kedvelte ez a szemét, győlöletes gazember.
De Octavia még most sem tudta hibáztatni az anyját, amiért újra férjhez ment, most
sem tudta győlölni ıt, amiért oly sok bánatot okozott. Tudta, miért ment feleségül az
anyja ehhez a gonosz férfihoz. Tudta.
Lucia Santa életének legborzasztóbb idıszaka volt az, és a sok bánatot meg
szenvedést, amit férje halálát követıen elszenvedett, nagyrészt a barátok, rokonok és
szomszédok ténykedése idézte elı.
Mindenki arról gyızködte Lucia Santát, hogy bízza az újszülött Vincentet a New
Jersey-ben élı, gazdag unokatestvérre, Filomenára. Csak egy idıre, amíg visszanyeri az
erejét. – Micsoda öröm lenne ez annak a gyermektelen párnak! És Filomenában
megbízhatsz, elsı unokatestvéred Olaszországból. A kicsi biztonságban lesz. És a
gazdag Filomena férje biztosan örömmel vállalja majd a keresztapaságot, és
gondoskodik a gyerek jövıjérıl. – Milyen együtt érzın, szánalommal és gyöngéden
beszéltek vele! – Tudod, Lucia Santa, mindenki aggódik miattad. Milyen sovány vagy.
Még meg sem erısödtél a szülés után. Még mindig siratod szeretett férjedet, és a
jogászok pokollá teszik az életedet. Nem bírod a sok terhet. A gyerekeid kedvéért adj
magadnak egy kis pihenıt. Képzeld csak, mi történne, ha meghalnál? – Nem akadt el a
hangjuk, ha fenyegetızni kellett. – A gyerekeid éhen pusztulnak, vagy árvaházba
kerülnek. Nem lehet elküldeni ıket az olaszországi nagyszülıkhöz. Vigyázz az életedre,
te vagy a gyermekeid egyetlen védelmezıje. – És csak mondták, mondták, mondták… A
gyerek néhány hónapon belül visszakerül, de lehet, hogy elég egy hónap vagy egy-két
hét. Ki tudja? És Filomena eljön minden vasárnap, a férjének van egy hatalmas autója,
egy Ford. Idejönnek érte, és elviszik Jersey-be, a gyönyörő házukba, hogy
találkozhasson a kicsinyével, Vincenzóval.
Szívesen látott, megbecsült vendég lesz. És a többi gyerek is eltölthet egy napot
vidéken, a jó levegın. La la la la.
 Hogyan is tehette volna meg – velük, önmagával, a gyerekeivel –, hogy nemet mond?
Még Zia Louche is szaporán bólogatott bibircsókos fejével.
Csak a kis Octavia fakadt sírva, és mondogatta állandóan gyermeki kétségbeeséssel:
– Nem fogják visszaadni. – Mindenki nevetett a félelmén. Anyja mosolygott,
megsimogatta Octavia fekete, rövid fürtjeit, és titkon egy kicsit szégyellte már magát,
amiért ilyen sokáig húzódozik.

– Csak annyi idırıl van szó, amíg egy kicsit jobban leszek – mondta a kislánynak. –
Aztán Vincenzo hazajön.
Késıbb egyszerően képtelen volt megérteni, hogyan engedhette el a gyerekét.
Kétségtelen, hogy férje halála és a bába kíméletlensége Vincenzo születésekor
mérhetetlenül legyengítette. De ez nem adhatott felmentést. Olyan tett volt ez, amiért
sokat szégyenkezett, amiért megvetést érzett önmaga iránt, olyannyira, hogy amikor
nehéz döntés elıtt állt, mindig felidézte magában a történteket, nehogy még egyszer
gyáván viselkedjen.
Így hát a kis Vincenzo elment. Az idegen Filomena néni délben érkezett, amikor
Octavia iskolában volt, és mire Octavia hazaért, a bölcsı már üres volt.
Octavia zokogott, sikítozott, és Lucia Santa adott neki egy pofont bal kézzel, aztán
még egyet jobb kézzel, kemény, csattanós pofonokat, és a kislánynak bizony csengett a
füle.
– Na most már van miért sírnod – mondta neki Lucia Santa.
Az anyja örül, hogy megszabadult a csecsemıtıl. Octavia győlölte ıt. Gonosz,
gonosz, mint egy mostohaanya.
De aztán eljött az a szörnyőséges, gyönyörő nap, és attól fogva Octavia imádta az
anyját, és bízott benne. Kislányként részben ı maga is látta, mi történt, de olyan sokszor
mesélték is el, hogy már olybá tetszett: a saját szemével látott mindent. Hát persze, hogy
újra és újra elmesélték a történetet; a családi legendárium része lett, elıkerült az esti
pletykálkodások során, a karácsonyi vacsora közben, bor és dió mellett.
Csak egy hét telt el, és máris gondok támadtak. Filomena nem jött el az elsı vasárnap,
nem érkezett hatalmas autó a bérház elé, hogy elvigye Lucia Santát újszülött kisfiához.
Csak egy telefonüzenet jött a cukorkaboltba. Filomena majd a jövı héten jön el, és
jószívőségét, illetve a történtek miatti sajnálkozását kifejezendı, hamarosan küld egy öt
dollárra szóló pénzutalványt.
Lucia Santa sokat merengett magában ezen a sötét vasárnapon. Lement az alsó
szomszédokhoz tanácsot kérni. Megnyugtatták, azt mondták neki, ne gondoljon
mindenféle butaságra. De ahogy múlt az idı, egyre komorabb lett.
Hétfın kora reggel így szólt Octaviához: – Szaladj a Harmincegyedik utcába, és hozd
ide Zia Louchét. – Octavia siránkozni kezdett: – El fogok késni az iskolából. – Mire az
anyja azt mondta: – Ma nem mész iskolába. – És ezt olyan fenyegetı hangon közölte a
lánnyal, hogy az nyomban kifutott a lakásból.
Megjött Zia Louche. Fejére kendıt kötött, és kék gyapjúkardigánt viselt, amely a
térdéig ért. Lucia Santa felszolgálta a szertartásos kávét, majd azt mondta: – Zia Louche,
elmegyek meglátogatni Vincenzót. Vigyázz a lányomra és Lorenzóra. Tedd meg nekem
ezt a szívességet. – Az asszony elhallgatott. – Filomena nem jött tegnap. Szerinted
helyes, hogy elmegyek hozzájuk?
Késıbb az évek során Lucia Santa többször is kijelentette: ha Zia Louche akkor
megnyugtatja, biztosan nem megy el aznap Jersey-be, és az ıszinte válaszért örök életére
hálás lesz az öregasszonynak. Zia Louche ugyanis, lassan bólogatva vénséges fejével,
akár egy bőnbánó boszorkány, azt mondta: – Rossz tanácsot adtam neked. Olyasmit
beszélnek az emberek, ami nem tetszik nekem. – Lucia Santa könyörgött neki, hogy
folytassa, de Zia Louche nem volt hajlandó, mert az egész csak pletyka, ostobaság lenne
visszamondani egy aggódó anyának. Van azonban valami, amit nem szabad figyelmen
kívül hagyni: az ötdolláros pénzutalvány ígérete. A szegények nem bíznak az ilyesféle
jótékonykodásban. A legjobb odamenni, és tisztázni a helyzetet.
A téli szürkeségben az anya elgyalogolt a Negyvenkettedik utcáig, a Weehawken
komphajóhoz, és elıször azóta, hogy megérkezett Olaszországból, ismét vízre szállt.
Jersey-ben a hajóállomáson megmutatta a kis papírcetlit, amelyre fel volt írva a cím,
aztán többutcányit gyalogolt, míg végül egy barátságos nı karon fogta, és elvezette
Filomena otthonához.
Ó, milyen csinos kis házban lakik az ördög, állapította meg magában Lucia Santa.
Festett háztetı, olyan, amilyet Lucia Santa sosem látott Olaszországban, mintha
játékszer lenne, nem felnıtt embereknek való.
Maga a ház fehér volt és tiszta, kék redınyökkel és zárt verandával. Lucia Santa
hirtelen elbátortalanodott. Ilyen jómódú emberek biztosan nem követnek el galádságot
egy olyan szegény asszony ellen, mint ı. Ami a vasárnapi látogatásra vonatkozó ígéret
megszegését illeti, számos magyarázat lehetséges. De azért csak bekopogtatott a veranda
oldalán. Aztán benyitott a szúnyoghálós ajtón, és kopogtatott a bejárati ajtón. Majd újra
és újra kopogott.
A csönd ijesztı volt. Mintha egy teremtett lélek sem lakna a házban. Lucia Santa
elgyöngült a félelemtıl. Aztán egy csecsemı kezdett sírni odabent, és Lucia Santa máris
szégyellte szörnyő és nevetséges gyanakvását. Türelem. A csecsemı sírása rémült
visítássá változott. Lucia Santa elıtt elsötétült minden. Berontott a házba, felrohant a
lépcsın, és pillanatok alatt megtalálta a szobát, ahonnan a visítás jött.
Milyen szép kis szoba is volt; a legszebb, amilyenben Vincenzo valaha lakott és lakni
fog. Kék volt minden: kék függönyök, kék bölcsı, és kék volt a komód is, amelyen egy
fehér, kitömött játék ló állt. És ebben a gyönyörő szobában a fia a saját pisijében feküdt.
Nem volt senki, aki tisztába tegye, senki, aki megnyugtassa.
Lucia Santa a karjába vette. Amikor érezte a vizelettıl nedves kis test melegét, amikor
meglátta a ráncos, rózsaszín arcot, a koromfekete csecsemıhajat, vad, kitörı öröm fogta
el, és tudta, hogy csak a halál veheti el tıle ezt a gyereket. Állati, néma dühvel nézett
körül a szobában, és nem volt nehéz érzékelnie, hogy minden az állandóságot sugallja.
Aztán kihúzta a komód egyik fiókját, és tiszta ruhát keresett, hogy átöltöztesse a
gyereket. És már hozzá is látott, amikor berontott a szobába Filomena.
Micsoda drámai jelenet következett ezután! Lucia Santa szívtelenséggel vádolta a
másik asszonyt. Egyedül hagyni egy csecsemıt! Filomena tiltakozott. Csak annyi idıre
ment el, hogy segítsen a férjének kinyitni a főszerboltot. Talán ha negyedóráig volt
távol… nem is, csak tíz percig. És tessék, pont akkor kellett jönnie Lucia Santának,
micsoda balszerencse. De hát ı talán sosem szokta egyedül hagyni a kicsinyeit? A
szegény emberek nem tudnak olyan elıvigyázatosak lenni, amilyenek szeretnének lenni
(milyen gúnyosan mosolygott Santa Lucia, amikor Filomena magát is a szegények közé
sorolta!); néha bizony megesik, hogy a csecsemık egyedül sírdogálnak.
Az anyát elvakította a kínzó, vad düh, és képtelen volt elmondani, mit érez. Amikor a
gyerek otthon egyedül sír, akkor aki odamegy hozzá vigasztalni, az valaki az övéi közül,
vér a vérébıl. De hát mit gondolhat egy csecsemı, ha egyedül marad, aztán egy idegen
arc hajol föléje? Lucia Santa csak annyit mondott egyszerően: – Látszik, hogy mivel nem
a te véred, nem erılteted meg magad. Menj csak segíteni a boltba. Hazaviszem a
kisfiamat.
Filomena kijött a sodrából. Azt kiabálta a hárpia, mert egy igazi hárpia volt, az
egyszer biztos: – Na és az egyezségünk? Mit gondolnak majd rólam a barátaim? Azt
fogják hinni, hogy nem lehet rám bízni egy csecsemıt? És mi lesz azzal a sok mindennel,
amit megvásároltam? Csak az ablakon szórtam ki a pénzt? – Majd ravaszul hozzátette: –
És mindketten tudjuk, hogy többrıl volt itt szó, mint ami elhangzott.
 – Micsoda? Micsoda? – kérdezte Lucia Santa. És aztán megtudott mindent.
Kegyetlen terv született, csupa jó szándékból. A szomszédok azt mondták
Filomenának, hogy a támasz nélküli, szerencsétlen özvegy, mivel kénytelen lesz
dolgozni, hogy enni tudjon adni a gyerekeinek, szép lassan lemond majd a csecsemırıl,
és hagyni fogja Filomenának, hogy örökbe fogadja.
Körmönfont és óvatos népek voltak ezek a szomszédok, és megértették Filomenával:
Lucia Santa még reménykedik is abban, hogy mindez majd így történik. Egyenesen és
nyíltan persze semmit sem szabad mondani.
Tapintatosan kell eljárni, tekintettel kell lenni az anya érzékenységére. Lucia Santa
vad nevetése Filomenába fojtotta a szót.
Filomena más húrokat kezdett pengetni. Nézd csak meg ezeket az új ruhákat, mondta
Lucia Santának, ezt a szép szobát. Vincenzo egyetlen gyermek lenne.

Mindent megkapna: boldog gyermekkor, egyetemi tanulmányok, lehetne belıle

ügyvéd, orvos, akár egyetemi tanár. Lucia Santa még csak nem is álmodozhat róla, hogy
ilyen életet biztosítson a fiának. Mert hát ki ı? Pénze nincs. Egész életében koldus
módjára fog tengıdni.
Lucia Santa döbbenten, elborzadva hallgatta. Amikor Filomena azt mondta:
– Fel tudod fogni, miért küldök neked minden héten pénzt? –, az anya hátrahúzta a
fejét, mint egy kígyó, és minden erejével az idısebb asszony arcába köpött. Aztán,
kezében a gyerekkel, kimenekült a házból. Filomena rohant utána, és szidta, átkozta.
Ez volt a sokszor elmesélt történet vége, amin most már nevettek is. De Octavia
tisztán emlékezett arra a részre is, amelyet sohasem idéztek fel újra: édesanyja
hazaérkezik, karjában a kis Vincenttel.
Az anya átfagyva, dideregve lépett be a lakásba, fakó arca elfeketedett a dühtıl és a
kétségbeeséstıl. Az alvó csecsemıt a kabátjába bugyolálva szorította magához. Minden
ízében reszketett.
– Gyere – mondta Zia Louche. – Már vár a kávé. Ülj le. Octavia, hozd a csészéket!
Vincent bıgni kezdett. Lucia Santa nyugtatgatni próbálta, de a csecsemı egyre
hangosabban visított. Az anya, mérgesen a bőntudattól, drámai mozdulatot tett, mintha
el akarná lökni magától a gyereket. Azt mondta Zia Louchénak: – Tessék, fogd meg. –
Reszelıs hangján a vénasszony gügyögni kezdett a kicsinek.
Az anya leült a kerek konyhaasztalhoz, és a tenyerébe temette az arcát. Amikor
Octavia bejött a csészékkel, megszólalt. – Látod, egy kislány tudja az igazságot, mi meg
kinevetjük – mondta, még mindig eltakarva az arcát. Megsimogatta a lányát, de a
felindultságtól még mindig remegett a keze, ujjai felsértették a finom bırt. – Ezentúl
hallgatni kell a gyerekekre. Mi öregek állatok vagyunk. Állatok.
– Tessék, tessék – mormolta Zia Louche. – Itt a kávé. Jó forró. Próbálj megnyugodni. –
A csecsemı továbbra is fülsiketítıén sírt.
Az anya mozdulatlanul ült. Octavia látta, hogy az eszelıs düh, amelyet a világ, a sors
iránt érez, elnémítja. Lucia Santa fakó arca egyre jobban elsötétült. Az asszony úgy
próbálta visszafojtani a könnyeit, hogy a szemébe nyomta az ujját.
Zia Louche, aki túlságosan meg volt ijedve ahhoz, hogy az anyához beszéljen, a kicsit
kezdte korholni. – Sírjál csak – mondta. – Ugye, milyen jó érzés? És milyen könnyő, mi?
Megvan hozzá a jogod. Na jól van, bıgjél csak hangosabban, még hangosabban! – De a
gyerek ekkor elhallgatott, és ránevetett a fogatlan, ráncos arcra, amely az idı túlfelérıl
meredt rá.
Zia Louche tettetett dühvel kiáltott fel. – Ilyen hamar befejezted? Na, sírjál még! –
Gyöngéden megrázta a csecsemıt, de Vincent nevetett, fogatlan mosolya gúnyt őzött az
öregasszonyból.
 Zia Louche ezután szomorú, éneklı hangon azt mondta halkan: – Miserabile.
Miserabile. Meghalt az apád, mielıtt megszülettél.
És erre az anya elvesztette az önuralmát. Körmét az arcába mélyesztette, és a könnyei
összekeveredtek a felsértett bırbıl csordogáló vérrel. A vénasszony csipogni kezdett: –
Jaj, Lucia kedves, igyál egy kis kávét. – Nem kapott választ. Hosszú másodpercek után
az anya felemelte a fejét, feketébe bújtatott karját a foltos mennyezet felé emelte, aztán
haragtól és győlölettıl csöpögı, jéghideg hangon azt mondta: – Megátkozom az Urat.
Octavia nézte az anyját, akiben sátáni büszkeség feszült abban a pillanatban, és
szenvedélyesen imádta.
De még most, sok-sok évvel késıbb is szégyenkezve emlékezett vissza az ezt követı
jelenetre. Lucia Santa elvesztette minden méltóságát. Szitkozódott. Zia Louche csitítgatni
próbálta: – Gondolj a kicsi lányra, hallja minden szavadat. – De az anya kirohant a
lakásból, aztán le a lépcsın, s közben trágár szavakat üvöltött a kedves szomszédoknak,
akik rögtön kulcsra zárták az ajtajukat, mert Lucia Santa már dörömbölni kezdett.
Azt üvöltötte olaszul: – Szörnyetegek! Szajhák! Gyerekgyilkosok! – Fel-le rohangált a
lépcsın, és olyan mocskos szavak zúdultak a szájából, amelyekrıl korábban azt hitte, a
létezésükrıl sem tud. Ahogy csak a torkán kifért, úgy ordította, hogy az ajtók mögött
hallgatózó, láthatatlan emberek felfalják a szüleik ürülékét, az állatok legundorítóbb
bőnét követik el. Lucia Santa tajtékzott a dühtıl. Zia Louche odaadta Octaviának a kis
Vincentet, aztán lement a lépcsın. Megragadta Lucia Santa hosszú fekete haját, és annál
fogva vonszolta vissza a lakásba. És bár a fiatalabb asszony jóval erısebb volt, elengedte
magát, hagyta, hogy magába szippantsa a fájdalom, és tehetetlenül rogyott le az asztal
mellé.
Viszonylag hamar elfogadta a kávét, viszonylag hamar megnyugodott, és
visszanyerte az önuralmát. Túl sok dolga volt ahhoz, hogy ilyesmire fecsérelje az idejét.
Megsimogatta Octaviát, s közben azt mormolta: – De hát honnan tudtad…? Egy
magadfajta kicsi gyerek hogy ismerhet ekkora gonoszságot?
Ám amikor Octavia arra figyelmeztette, hogy nem szabad újra férjhez mennie, és
emlékeztette rá, hogy akkor is neki lett igaza, amikor azt állította, Filomena el akarja
rabolni Vinnie-t, az anyja csak nevetett. Aztán abbahagyta a nevetést, és azt mondta: –
Ne félj, az édesanyád vagyok. Senki sem bánthatja a gyerekeimet. Amíg életben vagyok,
addig nem.
Az anyja megtartotta a hatalom és az ítélkezés elıjogát; a családot nem lehetett
pénzzel megvenni. Octavia, biztonságban és sebezhetetlennek érezve magát, lassan
elaludt. Az utolsó kép, amely még felsejlett elıtte: édesanyja, karjában a kis Vincenttel
visszajön Filomenától, rettentı mérgesen és diadalmasan, ám ugyanakkor szégyenteljes
bőntudattól gyötörve, mert hagyta, hogy elvigyék tıle a gyerekét.
Tizenhét éves korában Larry Angeluzzi (csak az édesanyja szólította Lorenzónak)
felnıtt férfinak tartotta magát. És joggal. Átlagos magasságú volt, válla nagyon széles,
karján csak úgy feszültek az izmok.
Tizenhárom évesen otthagyta az iskolát, hogy kocsisnak álljon egy West Side-i
mosodában. Az ı dolga volt, hogy beszedje a pénzt, gondozza, tisztán tartsa a lovat, és
ápolja a kapcsolatokat a kuncsaftokkal. Olyan könnyedén vitte fel a mosott ruhákkal teli,
nehéz zsákokat a negyedik emeletre, hogy még csak nem is szedte szaporábban a
levegıt. Mindenki legalább tizenhat évesnek nézte. És az asszonyok, kiknek a férje már
elment a munkába, el voltak ragadtatva tıle.
Az egyik ilyen kiszállítás alkalmával vesztette el a szüzességét. Mint mindig, akkor is
tele volt vidámsággal, jó szándékkal, és nem tulajdonított nagy jelentıséget az egésznek;
ez is része a munkának, gondolta, olyasmi, mint megolajozni a kocsi kerekeit: félig
élvezet, félig kötelesség, a nık ugyanis nem voltak már fiatalok.
 A „jelzıbábui” munka, vagyis az, hogy egy ló hátán ülve vezet végig egy vonatot a
város utcáin, azért is tetszett neki, mert áthatotta valamiféle hısiesség, ami nagyon
élénken foglalkoztatta a fantáziáját; és a fizetés tisztességes volt, a munka könnyő, és
lehetıség kínálkozott a továbblépésre: vasúti fékezı vagy váltóır válhatott belıle
hamarosan, ezek pedig kiváló állások egy egész életre. Larryt főtötte a becsvágy: fınök
akart lenni. Egy született szívtipró természetes vonzereje áradt belıle. Ha mosolygott,
megmutatta vakítóan fehér fogait. Markáns, szabályos vonások alakították az arcát, haja
koromfekete volt, fekete szemöldöke sőrő, fekete szempillái valószínőtlenül hosszúak.
Természetes közvetlenséggel és kedvességgel tudott megszólalni, és mindig azt
feltételezte, hogy mások jót gondolnak róla.
Jó fiú volt, mindig hazaadta a fizetését. No persze, egy keveset megtartott magának,
és félretette; de hát végül is tizenhét éves volt, fiatal ember, és nem Olaszországban,
hanem Amerikában élt.Nem volt hiú, de nagyon élvezte, amikor a lassan araszoló
tehervonat elıtt végiglovagolt a fekete csıdör hátán feszítve, s közben meg-meglengette
a vörös lámpást, hogy figyelmeztesse a világot a veszélyre.
Mindig átjárta az izgalom, amikor áthaladt a vas- és fahíd alatt a Harmincadik
utcánál, és megérkezett a környékre, ahol lakott. Megugratta a lovát a gyerekek
kedvéért, akik rá és a fehér gızfelhıt eregetı mozdonyra vártak. Néha megállt a járda
mellett, fiatalok győltek köréje, és, többnyire a lányok, azt kérték tıle könyörögve, hadd
lovagoljanak egy kicsit. Öccse, Gino mindig úgy nézett fel rá, mint egy festményben
gyönyörködı mőértı: kicsit távolabb állt meg tıle, hátrahajtotta a fejét, és szeme
csillogott a csodálattól. Annyira el volt ragadtatva attól, hogy a bátyja egy ló hátán ül,
hogy még csak meg sem szólalt.
Larry keményen dolgozó, korához képest nagyon felelısségteljes fiatalemberként élte
az életét, ám mégis volt egy hibája. Kihasználta a fiatal lányokat. Túlontúl könnyen
kapta meg ıket, jóformán még a kezét sem kellett kinyújtania értük. Bısz anyák jelentek
meg a lányukkal Lucia Sántánál, és csúnya jeleneteket rendeztek: azt kiabálták, hogy a
lányok még késı este is az utcán vannak Larry miatt, és a fiú házasságot ígért nekik. La,
la, la. Híressé vált a hódításairól, ı volt a környék Rómeója, ám mégis népszerőségnek
örvendett az idısebb asszonyok körében. Mert tudta, mi az a Tisztelet. Olyan volt, mint
egy Olaszországban nevelkedett fiatalember. Jó modora, illemtudó viselkedése éppen
olyan természetes volt, mint a kedvessége, és mindig készen állt arra, hogy segítséget
nyújtson a szegények életét nehezítı számtalan, apró-cseprı ügyben. Szerzett kölcsönbe
egy teherautót, hogy segítsen valakinek a költözködésben, vagy ha egy idıs nagynéni
bekerült a Bellevue kórházba, biztosan sort kerített rá, hogy meglátogassa. De a
legfontosabb az volt, hogy ıszinte lelkesedéssel vett részt a közösségi élet eseményeiben:
házasság, temetés, halottvirrasztás, elsıáldozás, bérmálás – a szent törzsi szokások,
melyekbıl a fiatal amerikaiak gúnyt őztek. A Tizedik sugárút idıs asszonyai dicsérték, a
legelismerıbb szavakkal szóltak róla; azt mondták, hogy Larry mindig tudja, mi az, ami
igazán fontos. Annyira jó véleménnyel voltak róla, hogy olyan megtiszteltetés érte,
amilyen hozzá hasonló korú fiatal férfit emberemlékezet óta nem. Megkérték, hogy
legyen egy távoli unokatestvér, Guargios fiának a keresztapja. Lucia Santa azonban a
leghatározottabban megtiltotta neki, hogy elvállalja. Túl fiatal még ekkora felelısséghez;
a nagy megtiszteltetéstıl még összezavarodik.
Larry hallotta, hogy Gino azt kiabálja: „Gyújtsd fel a várost!”, figyelte, ahogy rohan a
fiú, aztán látta, hogy az emberek eltőnnek az utcáról. Larry elindult a Harmincötödik
utca, az istálló felé, ügetésre fogta a lovát, aztán vágtázni kezdett; fülében a szél zúgása
és az utcakövekhez csapódó patkók gyönyörőséges csattogása. A lovász már aludt,
úgyhogy Larry maga etette meg és csutakolta le a lovat, és ezzel aznapra végzett a
munkával.
 Egyenesen Le Cinglatáékhoz ment; a Harminchatodik utcában laktak, közel az
istállóhoz. Signora Le Cinglata ánizslikırt és bort szolgált fel a konyhájában,
poharanként szedte be az árát, és a legtöbbet fogyasztó kuncsaftokat vidám
történetekkel szórakoztatta. Egyszerre öt-hat vendégnél sosem volt több nála,
mindannyian olasz munkások, agglegények vagy olyan férfiak, akiknek a felesége
Olaszországban maradt.
Mr. Le Cinglata éppen harmincnapos börtönbüntetését töltötte – a vállalkozásával
járó kockázat volt, hogy idırıl idıre rács mögé került. – 0, a rendırök – mondta ilyenkor
Signora Le Cinglata. – Keresztre feszítették az uramat. – Vallásos asszony volt.
Amikor Larry belépett a lakásba, csak három férfi ült az asztalnál. Az egyikük, egy
sötét bırő szicíliai, felbátorodva attól, hogy a ház ura börtönben van, nem hagyta békén,
szekírozta a signorát: megfogta a szoknyáját, és kétértelmő olasz dalokat dudorászott.
Amit csinált, nem volt több, mint egy primitív férfi ártatlan bujálkodása, gyermeteg
rosszindulata. Larry leült az asztalhoz. Olaszul beszélgetett az idısebb férfiakkal.
Viszonozta a signora mosolyát, és a szicíliait jól láthatóan bántotta, hogy így fogadják itt
ezt a fiatalembert.
Tettetett megdöbbenéssel húzta fel vastag, bozontos szemöldökét, és azt kiabálta
olaszul: – Signora Le Cinglata, itt gyerekeket is kiszolgálnak?
Csecsszopók mellett kell megigyam a boromat? – Az asszony letett egy pohár
meggyszörpöt Larry elé, mire a férfi mérhetetlen alattomossággal nézett rájuk. – Ó,
bocsánatot kérek – mondta rossz angolsággal, tiszteletteljesen. – A fiacskája? Az
unokaöcsikéje? Vigyáz magára, amíg az ura a börtönben csücsül? Jaj, tessenek
megbocsátani nekem! – Közönségesen röhögött, amíg el nem akadt a hangja.
A teltkarcsú, szemrevaló és mindig határozott signora ezt nem találta olyan
mulatságosnak. – Elég – mondta. – Hagyja abba, vagy keressen magának más helyet,
ahol vedelhet. És imádkozzon, nehogy elmondjam az uramnak, hogy viselkedett.
A szicíliai ábrázata hirtelen elkomolyodott. – Adjunk hálát az Úrnak, ha senki nem
mondja el a férjének, maga hogy viselkedett. Miért nem próbál ki egy férfit egy gyerek
helyett? – És mindkét kezével a mellkasára csapott, mint egy operaénekes.
Signora Le Cinglata, a szégyen minden jele nélkül, és roppant türelmesen azt mondta
kurtán: – Lorenzo, dobd ki ezt az embert.
A felszólításban persze volt némi túlzás, mindenki tudta, csak annyit jelent, hogy
távozásra kell bírni a férfit. Larry, arcán barátságos mosollyal, mondani készült valamit,
hogy lecsillapítsa a kedélyeket. De a szicíliai, akinek a becsületébe gázoltak, felállt, és azt
üvöltötte: – Te kis amerikai faszszopó! Te dobsz ki engem? Lenyellek egészben, aztán
kiszarlak.
Tekintélyt parancsoló életkora mély barázdákat vájt a férfi széles, szakállas arcán.
Larryt hirtelen gyermeki rémület fogta el – mintha az, hogy megüti ezt a férfit,
apagyilkossággal lenne egyenértékő. A szicíliai fenyegetıen odalépett hozzá, Larry
bevitt egy jobbegyenest a nagy, sötét arcba. A szicíliai a konyha padlójára zuhant. Larry
félelme hirtelen elszállt, csak szánalmat és bőntudatot érzett a férfi megszégyenítése
miatt.
Mert ez a férfi nem tudta használni a kezét, igazából nem is akarta bántani ıt. Úgy
közeledett feléje, mintha csak meg akarna zabolázni egy gyereket – groteszk volt,
emberi, de kegyetlenség nélkül. Larry felsegítette a férfit, leültette az asztalhoz, adott
neki egy pohár ánizslikırt, és békülékenyen próbált mormolni valamit. A szicíliai
kiütötte a kezébıl a poharat, és kiment a lakásból.
Lassan telt az éjszaka. Férfiak érkeztek, mások távoztak. Néhányan kártyáztak a
háziak régi, koszos paklijával.
Larry a sarokban ült, a kaland hatására kissé csöndesebbé vált. De aztán
megváltoztak az érzései. Büszkeség töltötte el. Az emberek majd tisztelettel gondolnak
rá, mint olyan férfira, akitıl ugyan tartani kell, ám aki mégsem gonosz vagy aljas. A
cowboy filmek hıse volt ı, olyan, mint Ken Maynard, aki sosem üti meg azt a férfit, aki
már a földön van. Larry kellemesen elbódult, és akkor Signora Le Cinglata olaszul, a
maga furcsa, kacér hangján beszélni kezdett hozzá, mire felpezsdült a vére. Eljött az idı.
Signora Le Cinglata azt mondta a vendégeinek, hogy hoz még egy gallon bort meg
egy üveg ánizslikırt. Kiment a konyhából, átsétált az egymásba nyíló szobákon, és
eljutott a legtávolabbi helyiségig, a hálóig. Ennek a szobának volt ajtaja. Larry követte,
azt motyogta, segít neki cipelni az üvegeket, mintha az asszony legalábbis meg lett volna
lepve ifjonti elbizakodottságán. De amikor meghallotta, hogy a fiú kulcsra zárja
mögöttük az ajtót, lehajolt, hogy felemeljen egyet a fal mellett sorakozó hatalmas, lila
üvegekbıl. Larry odalépett hozzá, két kézzel megfogta a ruháját és az alsószoknyáját,
aztán felrántotta. Az asszony, méretes rózsaszín bugyogójában, csupasz hassal feléje
fordult, és nevetve tiltakozott: – Eh, giovanotto. – A ruha nagymérető szövetgombjai
kicsusszantak a helyükrıl, az asszony a hátára feküdt az ágyon, elıbuggyantak hosszú
mellbimbói, megereszkedett keble, és lekerült róla a rózsaszínő bugyogó. Larry néhány
vad döféssel végzett, végigheveredett az ágyon, és cigarettára gyújtott. A signora rendbe
szedte magát, visszanyerte tekintélyt parancsoló, tiszteletre méltó külsejét, egyik kezébe
fogta a nagyobb lila, a másikba pedig az áttetszı ánizslikırrel teli karcsú üveget, és
együtt visszamentek a kuncsaftokhoz.
A konyhában Signora Le Cinglata ugyanazzal a két kézzel fogta meg a poharakat és
töltötte a bort, amely két kézzel percekkel korábban Larryt érintette. Adott Larrynek egy
újabb pohár meggyszörpöt, ám mivel a poharat nem mosta el, a fiatalember, nagyon
finnyás lévén, nem ivott belıle.
Larry felállt, indulni készült. Signora Le Cinglata kikísérte az ajtóhoz, és közben azt
suttogta: – Maradj itt, maradj itt éjszakára. – Larry rávillantotta hatalmas mosolyát. – Az
anyám még kíváncsi lenne, merre jártam – felelte ı is suttogva. Ha erre volt szükség, ezt
a szerepet játszotta: a kötelességtudó fiú szerepét.
Nem ment haza. Elsétált a sarokig, onnan meg az istállóba. Szalmából vetett magának
ágyat, a nyergét tette a feje alá, és egy lópokrócot húzott magára. A lovak állandó
mozgolódása nyugtatólag hatott rá; lovak nem zavarhatták meg az álmodozást.
Feküdt a szalmán, és a jövıjén tőnıdött, ahogy teszi ezt minden fiatal, és ahogy tette
ezt ı maga is oly sok éjszakán. Hatalmas erı feszítette. Érezte, tudta, hogy sikerre és
dicsıségre született. A világban, amelyben élt, kortársai között a legerısebb volt, a leg
jóvágásúbb és a legsikeresebb a lányoknál. Még meglett asszonyok is a rabszolgájává
lettek. És ma este leütött egy felnıtt férfit. Csak tizenhét éves volt, és fiatal fejében a világ
állandónak látszott. O sosem lesz gyengébb, ahogy a világ sem lesz erısebb.
Nagy hatalmú ember lesz. Gazdaggá teszi a családját. Tehetıs amerikai lányokról
álmodozott, akik autón járnak, nagy házban laknak, és akik feleségül mennek hozzá és
szeretni fogják a családját. Holnap, mielıtt megkezdi a munkát, ellovagol a Central
Parkba, és végigüget a lovaglóúton.
Látta magát, amint karján egy gazdag lánnyal végigsétál a Tizedik sugárúton, és
mindenki ıt, Larry Angeluzzit bámulja csodálattal. A lány odaadóan szereti majd az
Angeluzzi-Corbo családot. Larry nem volt sznob. Sosem nézte le a családját, édesanyját,
nıvérét és barátait. Mindannyiukat különleges embernek tartotta, hiszen hozzá tartoztak
mind, elválaszthatatlanul hozzá tartoztak. Larry Angeluzzi tele volt ártatlan naivitással,
és most, miután a nap folyamán sikerrel tette próbára az öklét és a férfiasságát, lassan
elaludt a rossz szagú istállóban, akár egy cowboy a préri közepén, és szerencsés sorsát
illetıen egy szemernyi kétség sem gyötörte. Békésen aludt.
Az Angeluzzi-Corbo családban csak a gyerekek – Vincent, Gino és Sal, egy ágyban
összebújva – álmodtak igazi álmokat.
 HARMADIK FEJEZET

A felkelı augusztusi nap előzte az éjszaka utolsó hős fuvallatait, és Octavia felébredt.
Rögtön megmosakodott a konyhai csapnál, és amikor a folyosón visszament a
szobájába, látta, hogy a mostohaapja nincs az ágyában. De a férfi mindig keveset aludt,
és korán kelt. A másik üres hálószoba bizonyította, hogy Octaviának igaza lett: Larry
nem jött haza. Sal és Gino kitakarózva feküdtek, nemi szervük kilátszott a hosszú
alsónadrágból. Octavia betakargatta ıket az összegyőrıdött lepedıvel.
Miközben felöltözött, hogy munkába induljon, a szokásos kétségbeesés és
reménytelenség érzése járta át. Nehezen szedte a meleg levegıt, amely az alvó testekbıl
áradó nehéz, édeskés szaggal keveredett. A reggeli fények túlontúl tisztán mutatták az
olcsó, viharvert bútorokat, a megfakult tapétát, a megfeketedett mintázatú
linóleumborítást.
Ilyenkor azt érezte, hogy kilátástalan a helyzete. Attól félt, hogy egyszer majd arra
ébred egy meleg nyári reggelen, hogy olyan öreg, mint az anyja, egy olyan ágyban
fekszik, mint ez, egy olyan lakásban él, mint ez, gyerekei nyomorban tengıdnek, és
mosással, fızéssel, takarítással és mosogatással telı napok végtelen sora vár rá. Octavia
szenvedett. Szenvedett, mert az életben nincs semmi elegancia, az emberek
összezsúfolódva élnek. És ez az élet a hitvesi ágyban eltöltött néhány sötét pillanatból
sarjad. Mérgesen, ám mégis félelmektıl gyötörve csóválta a fejét, mert tudta, mennyire
sebezhetı, s mert tudta, egy napon bele kell feküdnie abba az ágyba.
Octavia megfésülte göndör fürtjeit, magára húzta egyszerő, kék-fehér ruháját, kiment
a lakásból, le a lépcsın, és kilépett a Tizedik sugárútra. A már ekkor pokoli forróságot
árasztó járdán elsétált a Harminchatodik utca és a Hetedik sugárút sarkán álló
varrómőhelybe. Pusztán kíváncsiságból elment Le Cinglatáék otthona mellett, hátha
látja az öccsét.
Lucia Santa nem sokkal késıbb ébredt, és elıször is az tudatosult benne, hogy a férje
nem jött haza. Rögtön felkelt az ágyból, és megnézte a szekrényt. Ott sorakoztak benne a
húsz dolláros cipık. A férfi vissza fog jönni.
A másik hálószobán keresztül kiment a konyhába. Bravó. Lorenzo sem jött haza. Lucia
Santa komor arccal nézett a világba. Kávét fızött, és eltervezte a napi teendıket.
Vincenzo dolgozni kezd a péknél, jól van. Ginonak segítenie kell majd a gondnoki
munkában, jól van. Lógós apja büntetést érdemel. Lucia Santa kiment a folyosóra,
felemelte a tejesüvegeket és a hatalmas vekni olasz kenyeret, amely olyan vastag volt,
mint a combja. Levágott magának egy szép nagy szeletet, és megkente vajjal. Hagyta,
hadd aludjanak a gyerekek.
Szerette a napnak ezt az idıszakát. Még nem elviselhetetlen a hıség, a gyerekek
lassan ébredeznek, rajtuk kívül más nincs a lakásban, csak ı maga: tele erıvel, hogy
teljesítse a rá rótt feladatokat.
Que bella insalata, micsoda gyönyörő saláta – az éppen csak ébredezı gyerekek ezeket
a szavakat hallották elıször. Mindannyian kiugrottak az ágyból, és Gino kinézett az
ablakon. A vándorló utcai árus a kocsija bakján állt, és kinyújtott kezében egy selymesen
csillogó zöld salátát mutatott fel az égnek és az ablakból figyelı szemeknek. – Que bella
insalata!– mondta ismét, de nem azt akarta, hogy vegyék meg, csak azt kérte a világtól,
hogy nézze meg mindenki, milyen szép. Hangjában büszkeség csengett, esze ágában
sem volt rátukmálni a portékáját senkire; újra és újra elkiáltotta magát, amikor a ló tett
egy apró lépést elıre a Tizedik sugárúton.
 A kocsin többládányi édes hagyma fehérlett, és volt még rajta nagy, barna krumpli,
rengeteg alma, mogyoró- és póréhagyma meg petrezselyem. Az árus hangjából csak a
csodálat szólt, s érzıdött benne egyfajta közöny, ı csak a szerelmeseket szólongatta:
– Micsoda gyönyörő saláta!
– Jól figyeljetek rám – mondta reggeli közben Lucia Santa a gyerekeinek. – Apátok
elment egy idıre. Amíg vissza nem jön, segítenetek kell. Vincenzo a panetteriaban
dolgozik, úgyhogy, Gino, te fogsz segíteni nekem felmosni a lépcsıt. Vizet hordasz,
kicsavarod a rongyot, és felsöpörsz, remélem, nem lesz túl bonyolult a feladat. Salvatore,
te majd letörölgeted a korlátot, és Lena is. – Az asszony rámosolygott a két kicsi
gyerekre.
Vincenzo sértıdötten szegte le a fejét. De Gino hővös pillantással, számító daccal
nézett az anyjára. – Ma nem érek rá, mama – mondta.
Lucia Santa udvariasan meghajtotta elıtte a fejét. – Aha – mondta. – De hát te
sohasem érsz rá. Viszont nekem is sok a dolgom. – Magában jól mulatott a gyereken.
Gino megérezte a kínálkozó lehetıséget, és próbálta kihasználni. Komoly arccal
folytatta: – Mama, jeget kell hoznom a vasútról, megígértem Joey Biancónak. Mielıtt
eladom, te is kapsz belıle ingyen. – Majd roppant bölcsen még azt is hozzátette:
– És Zia Louche is.
Lucia Santa olyan gyöngéd kedvességgel nézett a fiúra, hogy Vinnie-ben féltékenység
támadt. Az asszony azt mondta: – Jól van, de tele legyen a jégszekrényem – legelıször az
enyém.
Vinnie az asztalra csapta a kenyeret, mire anyja fenyegetı pillantással nézett rá. Majd
Ginohoz fordult: – De délután gyere haza segíteni, különben megkapod a magadét. –
Ám valójában nem volt ebben igazi fenyegetés, igazi indulat. Nincs már olyan sok ideje
a gyereknek, hogy játszhasson.
Gino Corbo, mint minden tízesztendıs tábornok, nagyszabású terveket kovácsolt, de
nem mindegyikrıl számolt be az édesanyjának. Kinézett a nappali ablakán, és látta,
hogy a rendezı pályaudvaron egymás mellett sorakoznak a tehervagonok. Azon túl a
Hudson folyó csillogott kéken. A gyerek csodálatosan tisztának látta a levegıt. Átrohant
a lakáson, ki az ajtón, le a lépcsın, ki az augusztusi kánikulába.
Perzselı volt a hıség, tornacipıjének talpa alatt már forró volt a járda. Kopott
farmernadrágja és szakadozott mőselyem trikója meglebbent a könnyő szélben, aztán a
testére tapadt. Gino körülnézett, a barátját, Joey Biancót kereste.
Joey tizenkét éves volt, de alacsonyabb, mint Gino. Ö volt a leggazdagabb fiú a
Tizedik sugárúton, több mint kétszáz dollárja állt már a bankban. Telente szenet árult,
nyáron pedig jeget, mindkettıt a vasúti kocsikból lopta. Azzal is hizlalta a
bankszámláját, hogy papír bevásárlószatyrokat árult a Kilencedik sugárutat keresztezı
utcákban elterülı Paddy piacon. És jött is már Joey, maga után húzva a kézikocsivá
alakított dobozt. Ez volt a legjobb kézikocsi a Tizedik sugárúton, az egyetlen hatkerekő,
amit Gino valaha is látott, és a dobozban elfért egydollárnyi jég, de akár három kissrácot
is lehetett húzni benne. A kicsi, de strapabíró kerekeket vastag gumi védte, és az elsı két
kerék közül hosszú farúd nyúlt ki, ezzel lehetett kormányozni; utána következett még
négy kerék, ezek fölött állt maga a doboz. És Joey nem közönséges madzagon, hanem
egy ruhaszárító kötélen húzta maga után a kocsit.
A szertartásos citromfagyival kezdték a napot. Maga a panettiere szolgálta ki ıket, akit
annyira elkápráztatott a szorgalmuk, hogy mindkét pohárba tett egy-egy plusz
gombócot.
Joey mindig nagyon megörült Ginonak. A barátja hagyta, hogy ı szedje be és
számolja meg a pénzt. És Gino ment fel a vasúti kocsik tetejére. Ezt Joey is szívesen
megtette volna, csak nagyon nem szerette otthagyni a kézikocsiját. Gino most azt
mondta neki:
 – Gyere, ülj be, és tollak.
Joey tartotta kezében a kormányrudat, és Gino áttolta a kocsit a sugárúton, elhaladtak
a váltóır bódéja mellett, és a sínek közötti, sóderral felszórt ösvényre értek. Amikor a
hatalmas tehervagonok takarásába kerültek, megálltak.
Joey rámutatott az egyik vagon tetején a felhajtott tetınyílásra, és kivette a jégfogót a
kiskocsiból.
– Add ide a fogót – utasította Gino. Odaszaladt a vagonhoz, és a fémlétrán felmászott
a tetejére.
A vagon tetején állva, magasan a föld felett, szabadnak érezte magát. A távolban látta
a szobája ablakát, és az egész utcát. Üzletek, emberek, lovak, szekerek és teherautók.
Gino mintha vitorlázott volna a tehervagonok óceánján – volt közöttük barna, sárga, és
olyan különös neveket kaptak, mint Union Pacific, Santa Fe, Pennsylvania. Az üres
marhavagonokból erıs szag áradt. Gino elfordult és megpillantotta a zöldeskék víz
túloldalán a Palisadest. A több száz mozdulatlan tehervagon között néhány fekete
mozdony pöfögött békésen, fehér füstjüktıl kellemesen friss, égett szaga lett a nyári
reggelnek. Joey felkiabált a barátjának: – Gyerünk, Gino, dobd le a jeget, mielıtt jön a
Bika.
Gino kezébe vette a csillogó fémfogót, és a nyíláson keresztül elkezdte kiemelni a
jégtömböket. Mivel a vagon a tetejéig meg volt rakva, könnyő volt egyetlen mozdulattal
kihúzni egy tömböt. Gino átbillentette a jégtömböt a vagon tetejének peremén, és
figyelte, ahogy lezuhan a földre. Hatalmas ezüstös darabok törtek le és pattantak vissza
hozzá. Joey két karjával átfogta a tömböt, és odavonszolta a kiskocsihoz. A láda
pillanatok alatt megtelt. Gino lemászott, és elindultak: ı tolta a kocsit, Joey pedig húzta
és kormányozta.
Gino szerette volna elıször megtölteni az anyja jégszekrényét, de a panettiere meglátta
ıket, amikor átkeltek a Tizedik sugárúton, és megvette a teljes rakományt egy dollárért.
Úgyhogy megfordultak, és visszamentek egy újabb adagért. Ezúttal a főszeres
tartóztatta fel ıket, ı is egy dollárt fizetett a láda tartalmáért, de még adott mellé egy
üveg üdítıt meg egy szendvicset is.
Elbódulva a hihetetlen gazdagságtól, úgy döntöttek, az anyák várhatnak, a családi
jégszekrények üresen maradnak. A harmadik szállítmány az elsı emelet lakóihoz került.
Már majdnem dél volt. A negyedik szállítmánynál gondjaik támadtak.
A pályaudvari rendır már korábban észrevette ıket, és látta, hogy minden
alkalommal újabb és újabb vagonokat dézsmálnak meg, mert nem akarnak mélyre
lenyúlni a jégtömbökért. Ügy fosztogattak, mint azok az állatok, amelyek három-négy
áldozatot is ejtenek, aztán mindegyiknek a legfinomabb részeibıl falatozgatnak.
Úgyhogy a rendır várt egy kicsit, aztán a Tizedik sugárút felıl indult el az irányukba, és
így elvágta a menekülés útját.
Joey látta meg elıször, és felkiáltott Ginonak. – Butzo, Charlie Chaplin az. – Gino látta
odaföntrıl, hogy a karikalábú Bika megfogja Joey grabancát, és könnyedén pofon vágja
a fiút.
A Bika, miközben keményen fogta Joey-t, azt kiabálta Ginonak: – Na idefigyelj,
öcskös, vagy lejössz azonnal, vagy én megyek fel érted, de akkor szétrúgom a valagadat.
Gino komor ábrázattal nézett le, mintha tényleg fontolóra venné az ajánlatot, de
persze már valami rosszban sántikált. A nap forrón sütött, felpezsdítette a vérét, és ettıl
minden olyan egyszerőnek, magától értetıdınek tőnt. Gino beleborzongott az
izgalomba, de szemernyi félelmet sem érzett. Tudta, hogy biztonságban van. A Bika
kirugdossa Joey-t a pályaudvarról, és darabokra töri a kézikocsit. Csakhogy Gino
egyszer olvasott egy madáranyukáról szóló történetet, és most, miközben lenézett a
Bikára, az olvasottak alapján egy terv kezdett körvonalazódni a fejében: megmenti
Joey-t és a kézikocsit is.
 Sötét, szögletes, majdnem-férfi arcát szándékosan kidugta a vagon tetejének pereme
fölött, és azt üvöltötte: – Ha-ha-ha!
Charlie Chaplin egy legyet sem tudna elkapni! – Aztán gyorsan visszahúzódott, és
elkezdett lemászni a tehervagon túloldalán lévı létrán, de csak néhány lépést tett, aztán
megállt, és várt.
– Te itt maradsz! – mordult rá a Bika durván Joey-ra, aztán bemászott a vagon alá,
hogy elkapja Ginot. Még épp látta, hogy a fiú megint felkapaszkodik a létrán. A Bika
visszakúszott Joey-hoz.
Gino ugrálni kezdett a vagon tetején, s közben azt ordította: – Charlie Chaplin egy
legyet sem tud elkapni!
A Bika elsötétülı tekintettel nézett rá. – Figyelmeztetlek, te gyerek – mondta vészjósló
hangon. – Gyere le onnan, mert ha elkaplak, a szart is kiverem belıled!
Ügy tőnt, a fenyegetés kijózanító hatással van Ginora: nagyon komoly arccal nézett le
a férfira. De valójában fittyet hányt arra, amit a rendır mondott, és lassan, esetlenül,
szinte tántorogva futni kezdett a vagon tetején, aztán átugrott a következı kocsira.
Odalent a Bika könnyedén lépést tudott tartani vele, de néha fenyegetıen
hátrapillantott, nehogy Joey-nak még eszébe jusson megszökni a kiskocsival. Talán csak
tíz vagy tizenegy vagon volt egymáshoz kapcsolva.
Néhány vagonnal arrébb Gino úgy tett, mintha megint megpróbálna lemászni a
túloldalon. A Bika bemászott a vagon alá. Így ugyan nem tudta szemmel tartani Joey-t,
de nem törıdött vele. Eldöntötte magában, ha törik, ha szakad, az a kölök odafent
megkapja a magáét.
A vagonok tetején ugrálva Gino egyre messzebbre került a kiindulási ponttól, de
mindig megállt, hogy megvárja, amíg a Bika beéri, majd lebámult rá. Aztán felemelte a
fejét, és látta, hogy Joey futva húzza maga után a kiskocsit a szabadság felé.
– Jobban teszed, öcskös, ha lejössz – mondta a Bika. – Ha tovább kell hajkurásznom
téged, ezzel tanítalak móresre. – Meglengette a bikacsökét. Arra gondolt, hogy
ijesztgetésképpen elıhúzza a pisztolyát, de tudta, ha valamelyik olasz vasúti munkás
meglátná, csúnya dolgok várnának rá. Éppen akkor nézett fel, amikor Joey áthúzta a
kiskocsit a Tizedik sugárúton. Olyan dühös lett, hogy azt üvöltötte fel Ginonak: – Te kis
rohadt digó, ha nem jössz le, kitöröm a nyakadat!
Elégedetten látta, hogy a fenyegetés hatott: a srác visszasétált a vagonok tetején, és
pontosan fölötte megállt. És ekkor lenézett rá a sötét, komor gyerekarc. A Bikának pedig
azt kellett hallania, hogy a kölyök hirtelen támadt dühvel, olyan lenézéssel, ami azt
jelezte, egyáltalán nem tart tıle, azt kiabálja: – Menj a picsába, Charlie Chaplin! – Egy
nagy, fehér jégdarab süvített el a Bika feje mellett, és a fiú ingatag léptekkel, ügyetlenül
ment tovább a vagonok tetején, és egyre mélyebbre került a vasúti kocsik és sínek
útvesztıjébe.
A Bika, aki ekkor már tényleg nagyon mérges volt, ám nem kevésbé magabiztos,
sebes lépésekkel igyekezett utána, s közben, kissé komikus módon, a vagonok teteje felé
fordította a fejét. A kölyök saját magát ejti csapdába. A Bika nem a csúnya beszéd miatt
volt rettentı dühös, hanem azért, mert a gyerek Charlie Chaplinnek nevezte. Hiú ember
volt, és karikalábai nagyon érzékennyé tették.
Gino hirtelen eltőnt. A Bika gyorsan a vagon alá bukott, hogy elkapja, amikor a másik
oldalon lemászik a létráról. Megbotlott a sínben, és elvesztett egy értékes másodpercet.
Amikor átért a vagon túloldalára, sehol sem látta a prédát. Hátrált néhány lépést, hogy
nagyobb területet tudjon befogni a tekintetével.
És akkor látta, hogy Gino szinte röpül a vagonok felett a Tizedik sugárút felé, nyoma
sincs már ügyetlenségnek, tántorgásnak, és a fiú már el is tőnt egy távoli tehervagon
mögött. A Bika futásnak eredt, de csak azt érte el, hogy még láthatta, amint a gyerek
átvág a Tizedik sugárúton, és a bérházak tövében, az árnyékban, anélkül hogy
hátranézne, megáll pihenni és fagyit venni. A másik kissrácnak nyoma sem volt.
A Bika nem tudta megállni nevetés nélkül. A francba ezzel a gyerekkel, a hülye kis
szarossal. Na de azért lesz ez még másképpen is; jól van, ı Charlie Chaplin, de ezek a
kölykök egyszer üvölteni fognak, és nem nevetni. Gino még csak hátra sem pillantott,
miután átvágott a Tizedik sugárúton.
Meg akarta találni Joey Biancót és a jéggel keresett pénzt. Hallotta, hogy az anyja
lekiabál a negyedik emeleti ablakból: – Gino, bestia, hol van a jég? Gyere enni!
Gino felnézett, és édesanyja fölött meglátta a kék eget. – Két perc és jövök! – kiáltotta,
és elrohant a Harmincadik utca sarkára. És persze Joey ott ült az alagsorba vezetı
lépcsın, a kézikocsi a korláthoz kötve.
Joey kétségbeesetten tépelıdött, már majdnem sírt, de amikor meglátta Ginot,
felpattant és a levegıbe ugrott. – Már szólni akartam anyádnak – mondta izgatottan. –
Hát, nem is tudtam, mit csináljak.
A Harmincadik utca poros volt, árnyék sehol. Gino beült a kocsiba és kormányzott,
Joey meg tolta. A Kilencedik sugárúton vettek húsos szendvicset és Pepsit.
Továbbmentek a Harmincegyedik utca felé, ahol valamelyest hősebb volt, és leültek a
Runkel csokoládégyár falának tövében.
Az olyan férfiak elégedettségével és jó étvágyával ették a szendvicset, akik egy
tökéletes napot tudnak maguk mögött: kemény munka és kaland. És az ember verítéke
megízesíti bizony az ételt. Joey még mindig izgatott volt, és azt ismételgette:
– Gino, te mentettél meg. Jól átverted azt a Bikát. – Gino szerény maradt, mert tudta,
hogy a trükköt egy madarakról szóló könyvbıl vette, de ezt nem mondta el Joey-nak.
A nyári nap eltőnt az égboltról. Sötét felhık gyülekeztek sebesen. A poros, meleg
levegıt, a forró járda és az olvadó kátrány szagát elmosták az eget rengetı mennydörgés
kíséretében záporozó esıcseppek. Joey és Gino bekúsztak a rámpa alá. Az esı keményen
verdeste a fát, a réseken és repedéseken keresztül becsöpögött egy kis víz, és a fiúk a
hővös esıcseppek felé fordították az arcukat.
A pinceszerő sötétben éppen annyi volt a fény, hogy kártyázhassanak. Joey elıvette
nadrágja zsebébıl a zsíros paklit. Gino nem élvezte a játékot, mert Joey sokat nyert. Hét
és felest játszottak, és Gino elvesztett ötvencentnyi „jégpénzt”. Még mindig esett.
Joey, kicsit szabódva, azt mondta: – Tessék, Gino, visszaadom az ötven centedet, mert
megmentettél a Bikától.
Gino megbántódott. A hısök sosem fogadnak el fizetséget.
– Ne hülyéskedj – mondta Joey határozottan. – A kiskocsimat is megmentetted. Hadd
adjam vissza az ötven centet.
Gino tényleg nem akarta a pénzt. Semmivé lesz a kaland élménye, ha Joey megfizeti
érte. De a fiú majdnem elbıgte magát, és Gino már látta, hogy kénytelen lesz elfogadni.
– Rendben – mondta, és Joey a kezébe nyomta a pénzt.
Még mindig esett. Csöndben vártak, közben Joey állandóan kevergette a kártyát. Csak
nem akart elállni az esı. Gino megpörgette a féldollárost a földön.
Joey figyelte az érmét. Gino betette a zsebébe.
– Játszunk dupla tétben? – kérdezte Joey.
– Nem – felelte Gino.
Végre elállt az esı, és elıbújt a nap, ahogy a két fiú is: mint a vakondok, kimásztak a
rámpa alól. Az esıtıl tisztára mosott nap a távolban látszott, nyugaton, a Hudson folyó
felett. – Hőha, nagyon késı van már – mondta Joey. – Haza kell mennem. Jössz, Gino?
– Dehogy megyek – válaszolta Gino. Figyelte, ahogy Joey húzni kezdi a kiskocsiját a
Tizedik sugárút felé. A délutáni mőszak munkásai jöttek ki a gyárból.
 A férfiaknak csokoládéillatuk volt – olyasmi illat volt, mint amilyet a virágok
árasztanak esı után, édes és erıs. Gino leült a rámpára, és addig várt, amíg az utolsó
munkás is elment.
Nagy megelégedésére szolgált, amit látott: a bérházak téglafala vöröslött az újra
éledezı naptól, a gyerekek megint kijöttek az utcára játszani, néhány ló és szekér
zötykölıdött az utcában, a sugárút felé, az egyik szemcsés trágyalabdacsokat hagyott
maga után. Az asszonyok kikönyököltek a nyitott ablakokon; párnák kerültek a
párkányokra; fekete fıkötık keretezte fakó asszonyarcok, akár a vízköpık egy vár falán.
Gino pillantása végül a megtelt csatornában hömpölygı esıvízre tévedt. Felkapott egy
kis fadarabot, zsebébıl elıvette a féldollárost, rátette a fára, aztán beengedte a vízbe, és
nézte, ahogy a Tizedik sugárút felé siklik. Aztán utána szaladt, látta, hogy a Tizedik
sugárút felé közeledik, felkapta a fadarabot és a pénzérmét, és elindult vissza, a
Kilencedik felé.
Elment néhány üres ház mellett, és látta, hogy néhány fiú – mindannyian olyan
idısek voltak, mint Larry – egy kötélen hintázik, amely a négyemeletes ház tetejérıl
lógott le. Egy második emeleti ablak párkányáról ugrottak el, és mint Tarzan, röpültek a
levegıben a magasban, a Harmincegyedik utca fölött egészen egy másik, valamivel
arrébb lévı épület ablakáig.
Egy vörös sortot viselı szıke fiú félkörben hasított a levegıben, de rosszul számította
ki az ívet, és talpával a ház falának csapódott. Újra ellökte magát, és ugyanazon a
röppályán visszatért oda, ahonnan indult. Egy pillanatig úgy tőnt, mintha tényleg
repülne. Gino kínzó irigységgel figyelte. De tudta, hiábavaló lenne minden erıfeszítés.
Úgysem hagynák neki, hogy kipróbálja. Még túl kicsi. Bandukolt tovább.
A Kilencedik sugárút és a Harmincegyedik utca sarkán Gino visszatette a csatornába
a fadarabot rajta a féldollárossal. Figyelte, ahogy kis hajója siklik a vízen a Harmincadik
utca felé: a parányi hullámok megdobták, nedves újságpapírdarabok, gyümölcshéjak,
almacsutkák, megkeményedett és megfehéredett állati ürülékmaradványok állták itt-ott
az útját. A saroknál a kis hajó elfordult, és a Tizedik sugárút felé siklott tovább anélkül,
hogy elvesztette volna a rakományát. Gino feszülten figyelve lépegetett mellette, de
közben néha körbepillantott, nem látja-e valahol azokat a fiúkat, akik elızı este
megkergették. A hajó bádogdobozokat került ki, a legkülönfélébb szemetet, de
rendületlenül haladt elıre a csatorna parányi szivárványaiban. Gino végül felkapta a
féldollárost, aztán bámulta, ahogy a fadarab átsiklik a vízelnyelı rácsai között a híd
alatt. Elgondolkozva fordult rá a Tizedik sugárútra, amikor is a kis Sal, aki éppen
fogócskázott, és menekülésben volt, leszegett fejjel nekicsapódott a gyomrának. – A
mama már nagyon keres téged – kiabálta izgatottan. – Már ettünk. Meg fog ölni!
Gino megfordult, és ment visszafelé, a Kilencedik sugárút irányába, s közben azt
figyelte, nincs-e még valahol szivárvány a csatornában. Megkereste az üres házakat, és
látta, hogy a tetırıl lógó kötél magában árválkodik. Bement a házba, és a romos lépcsın
felgyalogolt a másodikra. A házat már teljesen kifosztották; a tömítéseket kilopták az
ólom miatt, és az összes lámpatest is eltőnt. A padlózat csúszott, recsegett-ropogott a
lába alatt. Mozdulatlannak és veszélyesnek tőnt minden, miközben lábujjhegyen
átvágott a kísérteties szobákon és ajtó nélküli nyílásokon. Gino végül eljutott az
ablakhoz, és kinézett az utcára. Kilépett a párkányra, kihajolt és megragadta a kötelet.
Ellökte magát a párkánytól, és egy tündöklı pillanatig olyan érzése volt, mintha a
saját erejébıl repülne. Hasította a levegıt az utca fölött, és tökéletes ívet írva le, három
épülettel arrébb egy ablakpárkányon landolt. Rögtön ellökte magát és röpült vissza,
aztán megint ellökte magát és megint röpült – gyorsabban és gyorsabban, oda-vissza
süvített a két pont között, nekicsapódott a párkánynak és a falnak, és úgy rúgott hátra a
lábával, mintha az a szárnya lenne –, amíg csak bírta a karja, de egy idı után már nem
tudta tartani magát, ezért lecsusszant a kötélen, felhorzsolta a tenyerét, de tökéletes
idızítéssel ért földet, majd futva indult meg a Tizedik sugárút felé.
Szürkülni kezdett. Gino ezen meglepıdött, és abban a biztos tudatban ügetett végig a
Harmincegyedik utcán a Tizedik sugárút felé, hogy nagy bajban van, s közben nagyon
igyekezett, hogy az arckifejezése továbbra is meglepetést mutasson.
De a bérházak elıtt ücsörgı emberek között egyik családtagját sem látta, még Salt
sem. Futva indult felfelé a lépcsın.
A második emeleten járt, amikor meghallotta, hogy az anyja és Octavia egymással
kiabál. Rossz érzése támadt, lelassított. Amikor belépett a lakásba, a két nı egymással
szemben állt, fakó arcuk kivörösödött, szemük feketén villogott.
Mindketten feléje fordultak: némán és fenyegetıen. De Gino nem tudta levenni a
szemét Vinnie-rıl, aki már az asztalnál ült. A bátyja arcát hófehér liszt borította, ahogy a
ruháját is. Nagyon fáradtnak tőnt, hatalmas, sötét szemek meredtek rá a lisztes arcból.
– Á, itthon vagy – mondta az anyja. – Bravo. – Gino, érzékelvén, hogy a két nı úgy
szegezi rá a tekintetét, mintha a bírái lennének, gyorsan leült az asztalhoz, hogy
hozhassák neki az ételt. Farkaséhes volt már. Ám a váratlan és hatalmas pofontól
csillagokat látott, s közben kissé kábán hallotta, hogy az anyja azt kiabálja: – Te átkozott
kölyök! Egész napra eltőnsz! Hol voltál? És most a signor leül az asztalhoz anélkül, hogy
megmosakodna. Menj! Figlio de puttana. Bestia. Vincenzo, mosakodj meg te is, jobban
fogod érezni magad. – A két fiú odament a konyhai csaphoz. Tisztálkodás után
visszaültek az asztalhoz.
Gino szemébe könnyek győltek, de nem a pofon miatt, hanem mert ilyen
szörnyőséges vége lett ennek a gyönyörő napnak. Néhány órája hıs volt, most meg az
anyja és a nıvére úgy viselkednek vele, mintha győlölnék. Megszégyenülve hajtotta le a
fejét, és még csak éhséget sem érzett, amíg az anyja az orra alá nem dugott egy
kolbásszal és paprikával megrakott tányért.
Octavia majd' átdöfte a tekintetével Ginot. – Neki is ki kell vennie a részét a munkából
– mondta Lucia Santának. – Miért dolgozna érte Vinnie, amikor a saját apja rá se
bagózik? Ha nem dolgozik, Vinnie otthagyja a pékséget. Vinnie is jól fog mulatni a nyári
szünidıben.
Gino minden féltékenység nélkül figyelte, hogy anyja és Octavia szánakozva,
szeretettel nézik Vinnie-t, ahogy az fáradtan és közönyösen tömi magába az ételt. Látta,
hogy valamilyen okból a nıvére a könnyeivel küszködik. Nézte, ahogy a két nı
sürgölıdik Vinnie körül; úgy szolgálták ki, mintha felnıtt férfi lenne.
Gino a zsebébe nyúlt, elıvette az ötven centet, és odaadta az anyjának. – Jeget
árultam, abból van – mondta. – Tedd el. Mindennap hazahozok ötven centet.
– Inkább mondd meg neki – szólt Octavia az anyjának –, hogy ne lopjon több jeget.
– A, a vasutat nem érdekli, hogy a gyerekek elvisznek egy kis jeget – felelte Lucia
Santa ingerülten. Ginora nézett, és ekkor arcán már különös, meleg mosoly ült. – Vidd el
a pénzen a bátyádat moziba vasárnap – mondta. És megkent neki egy nagy szelet
kenyeret vajjal.
Vinnie arca még mindig fehér volt, hiába mosta le a lisztet. A kimerültség és a
feszültség különös, egy gyerek arcán mindig közönségesnek ható kifejezését nézve,
Octaviát gyöngéd érzések kerítették hatalmukba, és a lány átkarolta kisöccse vállát, majd
azt kérdezte tıle: – Mit kellett csinálnod, Vinnie? Nem túl kemény a munka?
Vinnie megvonta a vállát. – Nem vészes. Csak nagyon meleg van. – Majd vonakodva
hozzátette: – Összepiszkoltam magam, amikor felhordtam a liszteszsákokat a pincébıl.
Octavia megértette. – A szemét disznók! – sziszegte, és alig tudott úrrá lenni az
indulatain. Az anyja felé fordult: – Ez a te mocskos digód, a panettiere egy ilyen kis
gyerekkel cipelteti azokat a nehéz zsákokat. Ha a fia azt mondja nekem, hogy
randevúzni akar, szembe köpöm az utca közepén!
 Vinnie reménykedve figyelte ıket. Ha Octavia ilyen mérges, hátha abbahagyhatja a
munkát a péknél. De aztán elszégyellte magát, mert anyjának szüksége van a pénzre.
Lucia Santa megvonta a vállát, és azt mondta: – Heti öt dollár és ingyen kapjuk a
kenyeret. Meg a fagylaltot is, ha ı árulja, és nyáron ez sok pénz. Mivel az apjuk elment…
Octavia felfortyant.
Rettentı haragra gerjedt attól, hogy anyja ilyen nyugodtan fogadja el a férfi távozását.
– Hát errıl van szó – mondta. – Elment az apjuk. Szarik rá, mi lesz a gyerekeivel! –
Bármennyire is dühös volt, magában jól szórakozott azon, hogy a két kisfiú milyen
arccal néz rá: hogy használhat ilyen csúnya szót egy lány!? De az anyja egyáltalán nem
találta mulatságosnak, így Octavia azt mondta visszafogottan: – Ez nem tisztességes.
Nem tisztességes Vinnie-vel szemben.
Az anya olaszul és komoran válaszolt: – Te akarsz tanárnı lenni, amikor olyan
mocskos a szád, mint egy szajhának? – Válaszra várva elhallgatott. De sikerült
összezavarnia Octavia önmagáról alkotott képét. – Ha parancsolgatni akarsz egy házban
– folytatta –, akkor menj férjhez, szülj gyerekeket, és üvölts, amikor kijönnek a
hasadból. Akkor majd elnáspángolhatod ıket, eldöntheted, mikor és mit dolgozzanak, ki
dolgozzon és ki nem. – Hideg pillantással nézett a lányára, mint egy veszedelmes
vetélytársra. – Elég. Bastanza – mondta, majd Ginohoz fordult.
– Te, giovanetto. Egész nap nem látlak. Elüthet egy autó, vagy elrabolhatnak. De van
itt még más is. Apád elment egy idıre, úgyhogy mindenkinek segítenie kell. Ha holnap
is eltőnsz, ezzel kapsz. – Lucia Santa a konyhaszekrényhez lépett, és elıvette a
tésztanyújtáshoz használt vékony sodrófát. – A tackerillel
– Hangja rekedtessé és egyre mérgesebbé vált. – Jézus Krisztusra mondom,
gondoskodni fogok róla, hogy látható legyél. Olyan kék-zöld leszel, hogy akkor sem
tudnál eltőnni, ha magad volnál a Szentlélek. Most pedig egyél. Utána mosd el a tányért,
szedd le az asztalt, és söpörj fel. És meg ne lássam, hogy lejössz ma este a lépcsın.
Ginora hatással voltak anyja szavai. Nem félt ugyan, de feszülten és éberen figyelt. Az
ilyen indulatos kirohanások közben meg-meglendül a kéz, és akkor bizony jó vigyázni.
De most semmi sem történt. A két nı lement az utcára, Gino pedig nagy nyugalomban
látott hozzá az evéshez: a zsíros kolbász és az olajos paprika íze csodásan keveredett
össze éhes szájában. Elmúlt a vihar, már nyoma sincs a feszültségnek és az
indulatoknak. Holnap majd segít az anyjának.
Vinnie a tányérjába bámult, nem evett. – Hát, biztos kemény lehet annak a ganéj
panettierének dolgozni – mondta Gino vidáman. – Láttam, hogy egy nagy kosarat cipeltél.
Hová vitted?
– Van egy boltjuk a Kilencedik sugárúton – felelte Vinnie.
– Nem olyan vészes, csak a pincébıl ne kéne felcipelni a lisztet.
Gino ránézett a bátyjára. Érezte, hogy valami baj van.
De Vinnie már jobban érezte magát, nagy falatokban tömte a szájába az ételt, és nem
tudta, hogy az az érzés, amely egész nap átjárta, a félelem. Mindennaposnak mondható
kegyetlenséget kellett elviselnie: egy gyereket elküldenek a meleg családi fészekbıl,
hogy idegenek utasításait követve robotoljon. Ez volt az elsı élménye, hogy lényének
egy része pénzért kelt el, és ez annyira más volt, mint segíteni az anyjának, vagy öt
centért kisuvickolni a bátyja cipıjét.
De ısszel kezdıdik az iskola, és ı ismét szabad lesz, és elfelejti majd, hogy anyja és a
nıvére elküldte a családból. Nem gondolt már arra, hogy nem fogja a labdát dobálni
meg ütögetni a nyári reggeleken, nem fog céltalanul ıgyelegni az utcán és a barátaival
beszélgetni, vagy álmosan nyalogatni a citromfagyit az árnyékba húzódva. Átjárta a
borzalmas fájdalom, amelyet csak gyerekek éreznek, mert nem ismerik mások
szomorúságát, az általános emberi kétségbeesést.
 Gino leszedte az asztalt, és nekilátott a mosogatásnak. Vinnie segített neki a
törölgetésben. Gino elmesélte a kalandját a Bikával, beszámolt az üres házról meg a
kötélrıl is, és a kártyacsatáról Joey-val. De azt nem mondta el, hogy egy kis hajót
úsztatott a háztömb körül, mert a tízévesek már nem csinálnak ilyesmit.
Maradt egy piszkos edény, az alja csupa zsír és korom, Gino ezt eldugta a sütıben.
Aztán bementek a nappaliba, hogy kinézzenek az utcára.
Gino ült az egyik, Vinnie pedig a másik ablakba. Békések, nyugodtak voltak
mindketten.
– Miért haragszik rám mama és Octavia? – kérdezte Gino. – Csak elfelejtettem.
Holnap mindent megcsinálok.
– Azért mérgesek, mert papa elment. Nem tudják, hol van. Biztosan világgá ment.
Mindketten mosolyogtak Vinnie viccén. Csak a gyerekek mennek világgá.

Odalent látták a „jelzıbábu” vörös lámpását, mögötte pedig a mozdonyt, amely fehér
fényeivel úgy festett, mint valami gömbölyded kísértet. Az emberek odalent, az utcán
csak árnyaknak látszottak, melyeket az utcai lámpák, a panettiere fagylaltos standjának
kék-piros hullámzó fényei és a főszeres meg a cukorkabolt kirakatában égı
villanykörték világítottak meg halványan.
Gino és Vincent a Hudson folyó felıl érkezı friss fuvallat felé fordította fáradt arcát.
A levegınek vízszaga volt, és mintha egészen messzirıl érkezne, fa- és főillatot is hozott
magával.

NEGYEDIK FEJEZET

Augusztus végére a gyerekeket kivéve már mindenki utálta a nyarat. A perzselı járda,
az olvadó kátrány, a benzin és a gyümölcs-, illetve zöldségárusok kocsijait húzó lovak
által elpotyogtatott lócitromok szaga töltötte be a levegıt. A város nyugati fala fölött,
ahol az Angeluzzi-Corbo család lakott, mozdonyfüstfelhık ültek a hıségtıl
mozdulatlanná dermedt levegıben. Fekete szikrák röpködtek, ahogy a mozdonyok
hosszú, szabályos sorokba rendezték a megrakott tehervagonokat. Ezen a vasárnap
délutánon, amikor semmi sem mozdult, az üresen álló sárga, barna és fekete vasúti
kocsik szabályos geometriai formákat alkottak az aranyló napfényben. Mindenfelé
ezüstös sínek kígyóztak.
A Tizedik sugárúton általában kisebb volt a forgalom, és nagyobb a forróság, mint a
város más utcáin. Most teljesen elhagyatott volt. A nagy vasárnapi lakoma délután
négyig tart, hiszen miközben fogy a bor és mellé a dió, elıkerülnek a családi
legendárium történetei. Néhányan meglátogatják szerencsésebb rokonaikat, akik olyan
jól boldogultak, hogy saját házat vásároltak maguknak Long Islanden vagy New Jersey-
ben. Mások temetésre , esküvıre, keresztelıre mennek ilyenkor, vagy – és ez a
legfontosabb – vidámságot és ételt visznek a beteg rokonoknak a Bellevue kórházba.
Akik már amerikaibbá váltak, Coney Islandre utaznak a családjukkal, de évente csak
egyszer. Az út hosszú, a családok pedig igen népesek, tehát még akkor is sokat kell
költeni virslire és üdítıre, ha visznek magukkal ételt-italt. A férfiak győlölték az ilyen
kirándulásokat. Ezek az olaszok sosem heverésznek lustán a tengerparton. Egész héten
attól szenvednek, hogy a tőzı napon kell dolgozniuk a vasúton. Vasárnap szeretnek
behúzódni a kert vagy a lakás hővösébe, hogy kártyázzanak vagy bort kortyolgassanak,
esetleg hallgassák a pletykálkodó asszonyokat, akik úgy kiszolgálják ıket, hogy a
kisujjukat sem kell megmozdítaniuk. Elutazni Coney Islandre – ezzel az erıvel akár
dolgozni is mehetnének.

A legjobb a vasárnap délután, amikor az embernek nincsen semmi dolga. A gyerekek

moziban vannak, a nehéz ebéd után a szülık együtt szunyókálnak és szeretkeznek
tökéletes nyugalomban; kettesben vannak. Ez a hét egyetlen szabadnapja, és nagy
becsben tartották. A töltekezés ideje ez. A családi kötelékek újra megerısödnek.
Aligha lehet vitás, hogy errıl a napról maga az Úr rendelkezett.
Ezen a vasárnapon az utcák üresek voltak, gyönyörő rendben sorakoztak egymás
után a Tizedik sugárúttól kezdve. A napfény megcsillant a sima, fekete kátrányon, a
rücskös, barna téglás lépcsıkön, a fémkorlátokon. Olybá tetszett, hogy a vakító nap-
lényben minden állandó és változatlan; káprázatosan tiszta látvány volt, mintha a
vasárnap lustálkodó gyárkémények elhúzták volna a füstfátylat.
Ám Lucia Santa ezt a napot választotta a harcra, az összetőzésre, hogy váratlanul
csapjon le az ellenségre, Le Cinglatáékra.
A lakás üres volt. Octavia, ahogy az egy kötelességtudó olasz lánytól elvárható,
elvitte sétálni Salt és a kis Lénát. Vincenzo és Gino moziba mentek. Lucia Santa szabad
volt.
A legidısebb fiú, az apa nélkül maradt család védelmezıje nincs tisztelettel a vérei, az
anyja iránt. Lorenzo nem jelent meg a vasárnapi ebéden. Már két napja nem aludt
otthon, és reggelente is csak azért ment haza, hogy közölje anyjával, sokáig kell
dolgoznia, és az istállóban tölti az éjszakát. De Lucia Santa felfedezte, hogy a jó öltönye
és a kis bırönd hiányzik a szekrénybıl, ahogy az egyik fehér ing is a kettı közül. Elég
ebbıl. Bastanza. Lucia Santa ezzel meghozta a döntést.
A fia, aki nincs még tizennyolc éves, nıtlen, nincs saját otthona, ezt merészelte tenni?
Elhagyta a család otthonát, anyja birodalmát? Micsoda szégyen ez a családra! Micsoda
dacos szembeszegülés ez az anya hatalmával! És mennyit árt ez Lucia Santa hírének a
környéken! Lázadás. Lázadás, amit csírájában el kell fojtani!
Lucia Santa feketébe öltözött, kalapot és fátylat vett, rövid lábaira barna
pamutharisnyát húzott, melynek kötıje a combjába vágott, és így, erıt sugárzó
családanyaként kiment a fullasztóan meleg utcára, majd elindult a Tizedik sugárúton a
Harminchatodik utca felé, ahol Le Cinglatáék laktak. Miközben gyalogolt, minden
igyekezetével azon volt, hogy felkorbácsolja az indulatait az elıtte álló feladathoz: nagy
jelenetet kell rendeznie. Az a szutykos nı, az a kis lotyó, aki húsz évvel ezelıtt olyan
keservesen bıgött a templomban, aki óriási cirkuszt csinált, mert olyan férfival kell
hálnia, akit még sosem látott. Del-i-cato. Ó, milyen szörnyő, milyen rettenetes, ó. Lucia
Santa arcán baljóslatú mosoly ült. Ezek a nagyképő emberek, akik szeretnek szerepet
játszani. Ez volt a született szajha igazi ösztöne. Házassági fogadalmak, hivatalos
papírok, hogy felszeghesd a fejedet, hogy mindenkinek, szegénynek, gazdagnak a
szemébe nézhess – ez a fontos. Amíg nincs disgrazia. És ha valaki a becsületedbe gázol,
tiszta lelkiismerettel gyilkolsz. De ez nem Olaszország. Lucia Santa kiőzte a fejébıl
ezeket a gondolatokat – oly vérszomjas gondolatok voltak, hogy bárki azt hihette volna,
Lucia Santa csak tegnap érkezett Amerikába.
De az igazat megvallva, ezt teszi Amerika egy tiszteletre méltó olasz lánnyal, akire
már nem vigyáznak a szülei. Ez a Le Cinglata már asszony. De micsoda egy nıszemély,
és hogy imád pózolni! Milyen nagyszerő asszonynak adja el magát! Az ilyenrıl derül ki
mindig, hogy csupa álnokság és ravaszság.
Na és Lorenzo. Amerika vagy sem, tizenhét éves vagy sem, dolgozik vagy sem,
engedelmeskedni fog az anyjának, mert különben nagyon megjárja. Ha még élne az
édesapja, akkor bizony irtózatos verést kapna – na de akkor Lorenzo nem is merte volna
elhagyni a szülıi házat.
 Lucia Santa belépett a bérházba, amelyben Le Cinglatáék laktak. Megpihent a hővös,
sötét lépcsıházban, ahol a rágcsálók ismerıs, penészes bőze ülte meg a levegıt. Az anya
összegyőjtötte az erejét, hogy felgyalogoljon a lépcsın, és megvívja a rá váró csatát.
Egy pillanatra elgyöngítette a kétségbeesés, hirtelen tudatosult benne, mennyire
sebezhetı, mennyire kiszolgáltatott a sorsnak és az életnek: gyerekeit eltávolítja tıle egy
idegen világ és egy idegen nyelv, férje olyan megbízhatatlan, hogy csak terhet jelent a
túlélésért folytatott küzdelemben.

De az ilyen gondolatok katasztrófához vezetnek. Lucia Santa elkezdett felgyalogolni a

lépcsın. Nem lesz az ı fia gengszter, nem lesz egy idısebb asszony játékszere. A
homályos lépcsıházban egyszerre csak szörnyőséges képek jelentek meg elıtte:
villamosszéket látott, aztán a fiát, aki több sebbıl vérzik, mert megkéselte a szicíliai vagy
a féltékeny férj. De mire felért Le Cinglatáék ajtajához, helyreállt a rend, és már készen
állt a harcra.

Csakhogy még nem kezdhetett el harcolni. A férj, a dús, ısz bajuszú Le Cinglata állt
az ajtóban, tiszta, fehér inget viselt, fekete nadrágját, amely méretes pocakján kidagadt,
hózentróger tartotta. Még csak sápadt sem volt a börtönben töltött rövid idıtıl.
Lucia Santának kétségei támadtak. Ha a férj itthon van, mit keres itt a fia? Lehet, hogy
az egész csak szóbeszéd? De ezt valójában nem hitte, különösképpen azután, hogy
meglátta az asztalnál álló asszonyt. Egy ellenség nézett rá, arckifejezésében a dacos
bőntudat különös féltékenységgel keveredett.
Az asszony feketébe volt öltözve, és eltekintve attól, hogy arca vékonyabb és fiatalabb
volt, mint Lucia Sántáé, akár Lorenzo anyja is lehetett volna. Hogy szabad egy ilyen
korú nınek megrontania egy gyereket? Hát lehetséges, hogy valaha mindketten – ez a
nı és Lucia Santa – olyan fiatalok voltak, és a másik olyan ártatlan?
– Á, Signora – mondta a férfi. – Üljön le, és igyon egy pohár bort. – Odakísérte Lucia
Santát egy fehér fémasztalhoz. Egy félgallonos üvegbıl töltött. – Tavaly nagyon jó volt a
szılı. Ennek a bornak Olaszország-illata van. – Le Cinglata kacsintott egyet. – Elhiheti
nekem, nem ezt a bort árulom. – Vagyis: csak olyan tiszteletté méltó vendégek kapnak
ebbıl a nedőbıl, mint Lucia Santa.
Az asszony hozott egy tányér ropogós tarellét, letette az asztalra, és karba tett kézzel
megállt. İ nem ivott.
Signor Le Cinglata töltött magának is egy pohárkával, majd a/i mondta: – Igyon,
Lucia Santa! – De olyan ıszinte szívélyességgel kínálta, hogy sikerült lefegyvereznie az
asszonyt, akire a váratlan udvariasság mindig ilyen hatással volt. Lucia Santa ivott.
Majd, valamivel finomabb hangon, mint tervezte, így szólt:
– Errefelé volt dolgom, és arra gondoltam, hátha itt találom Lorenzót, mert éppen
segít Signora Le Cinglatának a vendégek kiszolgálásában.
A férj mosolyogva válaszolt: – Nem, nem. Vasárnap délutánonként pihenünk. Estig
semmi munka. Nem vagyunk mi zsidók.
Mire Lucia Santa azt felelte, most már némileg erélyesebben: – Bocsássa meg, hogy ezt
mondom. Meg kell értenie egy anyát. Lorenzo még túl fiatal az ilyen üzlethez. Nincs
ítélıképessége. Valamelyik este leütött egy férfit, aki az apja lehetne. És az illetı egy
szicíliai volt, aki esetleg majd meg akarja ölni, hogy bosszút álljon. Ön, Signor Le
Cinglata, természetesen tud errıl, tud mindenrıl.
A férj beszédes volt és türelmes. – Ó, igen, tudom. Jó fiú. Bravó, bravó. Jó olasznak
nevelte, tiszteli az idısebbeket, segítıkész és szorgalmas. Tudom, hogy a pénzt, amit
fizetünk neki, az anyjának adja. Nincs sok ember, akiben annyira megbíznék, hogy
szabad bejárást engednék neki az otthonomba, de Lorenzóval kapcsolatban nincsenek
kétségeim. Milyen becsületes arca van! – És így tovább.
 Lucia Santa elvesztette a türelmét, közbevágott. – De nem egy angyal, aki most szállt
le a mennybıl. Engedelmeskednie kell. Nincs igazam? Egy fiúnak tisztelettel kell
viselkednie az anyjával, vagy nem? Eltőnt néhány ruhája. Arra gondoltam, hátha maguk
tudnak valamit, mert lehet, hogy valamelyik éjszaka itt aludt.
Most elıször megszólalt a feleség is, és Lucia Santa csak bámult szégyentelen
pimaszságán, kemény, érces hangján. – A fia felnıtt férfi. Keres annyit, hogy eltartsa
magát meg még egy-két gyereket is a családban. Nem Olaszországban vagyunk. Nem
szabadna ennyire szigorúnak lennie.
Itt és ekkor az asszony hibát követett el. A gorombaságra reagálva Lucia Santa már
minden további nélkül lehetett mérges, hangot adhatott igazi érzéseinek. – Signora,
maga nem tudja, mekkora bajokat okoznak a gyerekek – mondta hidegen és udvariasan.
– Hát honnan is tudhatná, ha olyan szerencsés, hogy egyetlen gyereke sincs? Ó, egy
anya aggodalmai – ezt a terhet maga sosem fogja megismerni. De hadd mondjak
magának valamit, drága Signora Le Cinglata. Hogy Amerikában vagyunk-e vagy sem,
Angliában vagy akár Afrikában, az engem nem érdekel.
Az én gyerekeim otthon alszanak, amíg meg nem házasodnak. Az én gyerekeim nem
fognak a pohár fenekére nézni, nem fognak részegekkel verekedni, és börtönbe vagy
villamosszékbe kerülni.
Erre Signora Le Cinglata nagyon feldühödött, és azt kiabálta vissza: – Micsoda?
Micsoda? Azt mondja, hogy mi nem vagyunk tiszteletre méltó emberek? Túl jó a fia
ahhoz, hogy idejöjjön hozzánk? De hát kicsoda maga? Olaszország melyik részébıl
származik? Ahol én éltem meg ahol maga élt, egyetlen nemesi családnak sem volt olyan
neve, hogy Angeluzzi vagy Corbo. És az én férjem, a fia édesapjának legjobb barátja és
munkatársa, szinte keresztapa – ö nem lehet Lorenzo barátja? Ezt akarja mondani?
Lucia Santa csapdába esett, és magában a másik asszony ravaszságát átkozta. Készen
állt a válasszal: nem a férj, hanem a feleség barátsága ellen van kifogása. De nem merte
kimondani. A féltékeny és becsapott férj a feleségen és a szeretın is bosszút állhat. Ezért
védekezıen csak annyit mondott: – Természetesen meglátogathatja magukat. De nem
dolgozhat. Nem töltheti itt az idejét, veszekedı férfiak között. És nem alhat itt – fejezte
be szárazon.
Le Cinglata felesége mosolygott. – A férjem tudja, hogy itt aludt a fia. Nem érdeklik ıt
a pletykák. Egy pillanatig sem hiszi azt, hogy a felesége egy fiúval hozna szégyent a
fejére. Viszont hálás a fiának, hogy itt volt és védelmet nyújtott. Húsz dollárt adott neki.
Csak nem a saját édesanyja képzeli róla a legrosszabbat?
Miközben a férj rászegezte a tekintetét, Lucia Santa azt felelte gyorsan: – Nem, nem.
De az emberek beszélnek. A férje szerencsére okos ember. – Egy ostoba idióta, mondta
magában mérgesen. Ami pedig azt illeti, hogy az anya gondolja a legrosszabbat a fiáról –
hát kinek, ha nem neki van meg minden joga ehhez?
Ám ekkor, kopogás nélkül, mintha a saját lakásába érkezne meg, bejött az ajtón
Lorenzo, majd hirtelen megállt, és az így teljessé vált csoportkép mindent elárult az
anyának.
Larry ıszinte kedvességgel mosolygott mindannyiukra: anyjára, szeretıjére és a
férjre, akit felszarvazott. Visszamosolyogtak rá. De az anya látta, hogy a férj mosolyában
hamisság van, és megvetés a fiatalság iránt; olyan férfi mosolya volt ez, aki nincs
becsapva. Ami pedig az asszonyt illeti – hogy egy ilyen korú nı ezzel az
arckifejezéssel, nedves, vörös ajakkal, tüzes fekete szemmel, így nézzen egy
fiatalemberre!
Lucia Santa komor iróniával figyelte Lorenzót, hamis szívő, jóképő fiát. De ı – haja,
mint a kékesfekete bársony, arcán erıs, bronzbarna vonások, bırét nem csúfítják
kamaszkori pattanások – ı, a Júdás, meglepve, de szeretettel nézett az anyjára. Letette a
kezében tartott koffert, és azt kérdezte: – Mama, mit csinálsz itt? Arra gondoltam épp,
milyen kár, hogy elkerültük egymást otthon.
Lucia Santa tudta, mi történt. A fia megvárta, amíg ı elmegy; megbújt valahol, és
onnan figyelte. Sejtelme sem volt róla, hogy idejön az anyja. Gyorsan bement a lakásba,
és elhozta a tiszta ruháit. Figlio de puttana, gondolta az asszony, kétszínő gyerek.
De nem mutatta a dühét. – Fiam – mondta –, új lakásba költözöl? Signor és Signora Le
Cinglata talán örökbe fogadnak? Nem ízlik a fıztöm? Megbántott valaki a családból? Új
életet kezdesz, hm?
Larry elnevette magát, és azt mondta: – Ugyan már, mama. –Anyját szellemesnek
találta, és értékelte a humorát. Rávillantotta széles mosolyát. – Mondtam már, hogy egy
darabig itt leszek, és segítek. Több pénzt szeretnék hazaadni.
Zi' Le Cinglatának a bíróságra kell mennie, aztán meg vidékre, hogy szılıt vegyen.
Ne aggódj, mama, minden pénz, amit kapok, a tiéd.
– Grazia – mondta az anya. Mindannyian mosolyogtak, még Signor Le Cinglata is: ez
a fiatal fiú olyan okosnak gondolja magát, hogy „bácsikájának”-nak nevezi azt a férfit,
akit felszarvaz.

Úgy tőnt, Signor Le Cinglata még mindig a derős pillanat hatása alatt állt. – Lucia
Santa – mondta bizalmasan –, úgy tekintek Lorenzóra, mint a saját fiamra. Nekünk
nincsenek gyerekeink, ó, micsoda disgrazia! Na de hát ki fogja megvédeni a feleségemet,
amikor távol vagyok? Ez kemény munka és veszélyes, egy asszony egyedül nem
végezheti. Kell egy erıs férfi a házban. A fia mindennap dolgozik a vasútnál. Aztán
idejön és itt van hajnalig. Napközben aludnia kell. A maga gyerekei ki-be rohangálnak,
nagy zajt csapnak. Hát miért ne aludjon Lorenzo itt, ahol nagy a csönd és a nyugalom?
Én tökéletesen megbízom a fiában, és nem törıdöm azzal, mit pletykálnak az emberek.
Ha valaki annyi pénzt keres, mint én, nem érdekli a szomszédok véleménye.
Minden világossá vált az anya számára. Mérhetetlen megvetést érzett Le Cinglatáék
iránt. Itt van ez a férj, ráadásul olasz, és a pénz miatt hagyja, hogy a felesége
felszarvazza. És itt van ez az asszony, aki tudja, hogy a férjét jobban érdekli az üzlet meg
a pénz, mint a felesége becsülete és jó híre, és ura tudtával szajhává válik. Lucia Santa
ıszintén megbotránkozott ezen, pedig ilyesmi nagyon ritkán fordult elı vele.
Mi lesz a fiából, ha ilyen emberek között él? – Szedd össze a holmidat, figlio mio –
mondta, és még csak mérges sem volt –, és gyere vissza a saját otthonodba. Nélküled
nem megyek el innen.
Larry zavartan mosolyogva nézett mindannyiukra. – Na de, mama – felelte –, öt éve
dolgozom és adom haza a pénzt. Nem vagyok már gyerek.
Lucia Santa felállt, tekintélyt parancsolóan erısnek tőnt fekete ruhájában. – Az anyád
vagyok, és ellenszegülni mersz nekem idegenek elıtt? – kérdezte drámai hangon.
Le Cinglata, az asszony, hangjában szilaj megvetéssel azt mondta: – Va, va, giovanetto.
Menj haza anyáddal. Amikor az anya mond valamit, a gyereknek engedelmeskedni kell.
Larry arca, bármilyen napsütötte barna is volt, vörösre változott, és Lucia Santa igazi
férfidühöt látott a szemében. Úgy nézett ki, mint a halott apja. – Eszem ágában sincs –
mondta Larry.
Az anya gyors léptekkel odament hozzá, és keményen arcon ütötte. A fiú lökött rajta
egyet, Lucia Santa megtántorodott, a konyhaasztalban kellett megkapaszkodnia.
Le Cinglatáék elborzadtak. Túl nagy lesz a baj. Anya és fia közé álltak.
– Ahhh. – Lucia Santa hatalmasat sóhajtott elégedetten. – Egy fiú megüti az anyját.
Animale! Bestiá! Sfachim! Figlio de puttana! Adjunk hálát az Úrnak, hogy az apád halott.
Adjunk hálát, hogy nem látja, amint a fia megüti az anyját idegen emberek miatt.
Larry arcán ott vöröslött anyja öt ujjának a nyoma, de a fiú már nem volt mérges.
 – Ugyan már, mama – mondta konokul, mogorván –, csak ellöktelek. Hagyd abba. –
Gyötörte a bőntudat, mert anyja szemében a megaláztatás könnyeit látta.
Lucia Santa a házaspár felé fordult. – Most boldogok, mi? Jól van. Itt maradhat a fiam.
De hadd mondjak valamit maguknak. A fiam ma este hazajön. Ha nem, elmegyek a
rendırkapitányságra. A fiam kiskorú. Javítóintézetbe küldöm, magukat meg börtönbe.
Nem érdekel engem, hogy maguk bort meg whiskyt árulnak, de tudják, Amerikában
megvédik a gyerekeket. Ahogy mondta, Signora, nem Olaszországban vagyunk. – A
fiának pedig azt mondta: – Te meg csak maradj itt a barátaiddal. Nem akarok veled
mutatkozni az utcán. Maradj, és érezd jól magad.
De jól figyelj rám, drágalátos fiacskám. Ha ma este nem alszol otthon, javítóintézetbe
kerülsz, bármilyen nagy is vagy már. – Lucia Santa méltóságteljesen távozott Le
Cinglatáék lakásából.
Az utcán, hazafelé tartva, arra gondolt magában: hát igen, így lesz nagy vagyonuk az
embereknek. A pénz mindenek elıtt. De micsoda gazemberek ezek. Micsoda állatok. És
mégis bárki szemébe mernek nézni, mert van pénzük.
Aznap este, miután a gyerekek ágyba kerültek, Octavia és édesanyja a nagy, kerek
konyhaasztalnál ült és kávézott. Larrynek se híre, se hamva. Octavia kicsit aggódott,
mert anyja nagyon eltökéltnek tőnt, hogy javítóintézetbe adja Larryt. Holnap nem mehet
munkába, mert mindkettıjüknek meg kell jelenniük a rendırségen.
Octavia sosem gondolta volna, hogy az anyja ilyen kegyetlen és kemény, vagy
ennyire gıgös tud lenni, mert Larry megkeres néhány dollárt Le Cinglatáéknál.
Meglepve hallották, hogy valaki kopogtat. Octavia ment ajtót nyitni. Egy magas, sötét
bırő, jóképő fiatalember mosolygott rá, aki csak filmszínészeken látott, gyönyörő
öltönyt viselt. – Ez Signora Corbo otthona? – kérdezte tökéletes olaszsággal, majd
hozzátette: – A Le Cinglata család ügyvédje vagyok, ık kértek meg, hogy keressem fel
önöket.
Octavia hozott neki egy csésze kávét. Legyen barát vagy ellenség, a vendéget mindig
megkínálják innivalóval.
– Na már most – kezdte a fiatalember. – Signora Corbo, butaság felizgatnia magát a
fia miatt. Mindenki megsérti az alkoholtilalmat elrendelı törvényt. Nincsen ezzel semmi
baj. Néha még maga az elnök is poharazgat egy kicsit. És mondja, olyan gazdag maga,
hogy ne tudná hasznát venni annak a pár dollárnak?
– Ügyvéd úr – válaszolta az anya –, engem nem érdekel, hogy maga mit beszél. – A
fiatalember, a sértettség minden jele nélkül, figyelmesen hallgatta. Az anya folytatta: – A
fiam abban a lakásban alszik, ahol az anyja, a nıvére, az öccsei meg a húga. Ez így lesz,
amíg meg nem nısül. Mert ha nem, akkor megy a javítóintézetbe, ott aztán kimulathatja
magát. Tizennyolc éves korában elengedem, és nem leszek többé az anyja. De amíg
kiskorú, nincs más választásom. Egyik gyerekem sem lesz strici, börtöntöltelék vagy
gyilkos.
A fiatalember Lucia Santa arcába bámult. Majd azt mondta élénken: – Rendben van,
értjük egymást. Tökéletesen értjük egymást, Signora. De kérem, most figyeljen rám.
Semmiképpen ne menjen a rendırségre. Megígérem, hogy holnap itthon lesz a fia. Ez a
probléma nem lesz többé probléma. Akkor megállapodtunk?
– Ma este – mondta Lucia Santa.
– Ugyan már – felelte a fiatalember. – Csalódtam magában. Maga Jézus Krisztus sem
tudná rávenni a fiát, hogy ma este hazajöjjön. Maga édesanya, egy sokat tapasztalt
asszony – ne mondja, hogy nem érti a fia büszkeségét. Férfinak tartja magát. Hagyja
neki, hogy egy kicsike gyızelmet arathasson.
Az anya elégedett volt, már tudta, mi az igazság, és ez hízelgett a hiúságának. Kurta
bólintással jelezte, hogy a beleegyezését adja. A fiatalember gyorsan felállt, és azt
mondta: – Buona sera, Signora. – Octavia felé fordult, biccentett, és kiment a lakásból.
 – Látod? – kérdezte komoran az anya. – Ettıl mentem meg a bátyádat.
Octavia értetlenkedve nézett rá.
Az anya folytatta: – Még hogy ügyvéd… Röhögnöm kell! Ezek mind gengszterek!
Kutya legyek, ha ez nem egy bérgyilkos volt.
Octavia nevetésébıl ıszinte derő áradt. – Megırültél, mama – mondta a lány –,
tényleg megırültél. – Szeretettel és tisztelettel nézett az anyjára. Az egyszerő
parasztasszony azt hitte, hogy ez a fiatalember egy veszélyes bőnözı, de mégsem
hunyászkodott meg, szemernyi félelmet sem mutatott.
Sıt, eleinte úgy tőnt, hogy talán még elıkapja a tackerilt is.
– Na, mehetek dolgozni holnap? – kérdezte Octavia.
– Igen, igen – felelte Lucia Santa. – Menj dolgozni. Nem engedhetjük meg
magunknak, hogy elveszíts egynapi fizetést. A magunkfajta emberek sosem lesznek
gazdagok.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Lucia Santa, karján a kis Lénával, az ablakban állt, és kinézett az augusztusi délelıtt
vakító fényébe. Az utcákon nagy volt a forgalom, és közvetlenül az ablak alatt egy
házaló kiabált torkaszakadtából. – Krumpli. Banán. Spenót. Olcsó! Olcsó! Olcsó! –
Kézikocsiját zöldségekkel és gyümölcsökkel teli piros, barna, zöld és sárga dobozok
töltötték meg. Felülrıl olyan látványt nyújtottak, mint egy gyerek tarka festménye a
linóleumpadlón.
Az út túloldalán, a pályaudvaron Lucia Santa kisebb tömeget látott gyülekezni,
férfiakat és kisebb fiúkat. Hála istennek, Lorenzo biztonságban, még mindig alszik az
éjszakai mőszak után, különben Lucia Santa éles fájdalmat érzett volna a gyomrában, és
lábai elgyengülnek. Feszült figyelemmel nézte, mi történik.
Az egyik tehervagon tetején egy kisfiút látott, aki lebámult az odalent álló emberekre.
Fel és alá járkált, szaporán szedte a lábait, de csak egy-két lépést tett, aztán megfordult.
Megcsillant a napfény elöl fehér csíkos, kék mőselyem trikóján. Ez csak Gino lehet. De
hát mit csinál ott? Mi történhetett? A vagon közelében nem látott mozdonyt. Gino nem
lehet veszélyben.
Lucia Santát átjárta az erı, a biztos tudásnak az a majdnem isteni érzése, amelyet azok
az asszonyok ismernek, akik az ablakból nézik odalent játszadozó gyerekeiket; figyelik
ıket, de ıket senki sem látja. Mint abban a történetben, mely szerint az Úr egy felhırıl
kukucskál le a gyerekekre, akik túlzottan el vannak foglalva ahhoz, hogy felnézzenek és
meglássák ıt.
Megcsillant egy fényes bıröv, amint az egyenruhás vasúti rendır felkapaszkodott a
tehervagon létráján, és az anya már mindent értett. Beszaladt a hálószobába, és közben
azt kiabálta: – Lorenzo, ébredj! Kelj fel gyorsan! – Megrázta a fiát. Hangjából olyan
sürgetı erıszakosság áradt, hogy Larry rögtön kipattant az ágyból. Ott állt, kissé kábán,
alsónadrágban, szırös mellkassal és szırös lábakkal – bármilyen más nı elıtt illetlenség
lett volna így megjelennie, csak az anyja elıtt nem; haja akár a szénaboglya, arca
zsírosan csillogott a nyári álomtól. Ment az anyja után a nappali ablakához. Még éppen
látták, hogy Gino leugrik a tehervagon tetejérıl, mert csak így tudott elmenekülni a Bika
elıl, aki felmászott utána. De ekkor egy másik fekete egyenruhás Bika, aki odalent
várakozott, elkapta ıt. Amikor Gino ugrott, az anya felsikoltott, Larry pedig azt
ordította: – Jézusom, hányszor mondtam már, hogy tiltsd meg neki a jéglopást! –
Visszarohant a hálószobába, felhúzta a nadrágját meg a tornacipıjét, belebújt egy
trikóba, és lefutott a lépcsın.
Amikor kiért a házból, anyja azt kiabálta az ablakból: – Siess, siess, mert megölik! –
Lucia Santa egy pillanattal korábban látta, ahogy az egyik rendır nagyot sóz Gino
fülére. Az egész csapat megindult a váltóır bódéja felé. Lucia Santa nézte, hogy Larry
átrohan a Tizedik sugárúton, és amint odaér a tömeghez, megragadja Gino kezét, aztán
elrántja a kisfiút a rendırtıl. Abban a pillanatban az anya megbocsátotta neki, amit Le
Cinglatáéknál tett vele, megbocsátotta, hogy az utóbbi hetekben mogorva volt és
barátságtalan.
Mert Lorenzo még mindig tudta, mit jelent testvérnek lenni: a vérnél nincs szentebb
kötelék, elıbbre való, mint a haza, az egyház, a feleség, a szeretı és a pénz. Akár az Úr,
Lucia Santa odafentrıl figyelte, ahogy a bőnös jóváteszi vétkét, és örült a szíve.
Larry Angeluzzi úgy rohant át az utcán, mint aki gyilkosságot készül elkövetni.
Eleget lökdösték, taszigálták már. Az utóbbi hetekben a düh, a megaláztatás és a
bőntudat érzése gyötörte. Önmagáról alkotott képe apró darabokra tört.
 Megütötte az anyját, és ezzel megszégyenítette idegenek elıtt. És tette mindezt olyan
emberek kedvéért, akik kihasználták, aztán elküldték.
Feladatokat bíznak egy gyerekre, aztán engedelmességre kényszerítik; csak nevetség
tárgya lehet, mi más? Már úgy gondolt magára, mint gonosztevıre, bukott angyalra, aki
a saját mennyországából zuhant le a mélybe. Voltak pillanatok, amikor nem tudta
elhinni, hogy valóban azt tette, amit tett, és arra gondolt, csak baleset történt: az anyja
megbotlott, megtántorodott, ı meg kinyújtotta a kezét, hogy segítsen neki, de ügyetlen
volt. De amikor ilyen gondolatai támadtak, gyorsan elszégyellte magát. Most, nem
tudván, hogy a megváltásért harcol, elrántotta Ginot a Bikától, s közben magán érezte,
szinte fizikailag érzékelhetıen, az anyja tekintetét.
Gino bıgött, de ezek nem a fájdalom vagy a félelem könnyei voltak. Egészen az
utolsó pillanatig biztos volt benne, hogy meg tud lógni. Még le is mert ugrani a
tehervagon tetejérıl, és megúszta sérülés nélkül. A gyermeki düh és az elvesztett
büszkeség miatt érzett elkeseredés csalt könnyeket a szemébe: védtelenné,
kiszolgáltatottá vált, csapdába ejtették.
Larry ismerte az egyik Bikát, Charlie-t, de a másik idegen volt. Larry sok-sok téli
éjszakát töltött a bódéban Charlie-val, történeteket meséltek egymásnak a környéken élı
lányokról, és jókat nevettek a karikalábú férfi tréfáin. De most azt mondta hideg hangon
mindkettıjüknek: – Mi a francot csináltok az öcsémmel? – Az volt a szándéka, hogy
békülékeny hangot üt meg, mert tudta, most barátságos, megnyerı viselkedésre van
szükség. Csakhogy szavai túlzottan keményre sikeredtek.
A magas rendır, az idegen, Charlie Chaplin felé fordult. – Ki a fene ez a fickó? –
kérdezte, és Gino felé nyúlt, hogy nyakon fogja. Larry elhúzta az öccsét, és azt mondta
neki: – Menj haza! – Gino nem mozdult.
– Jelzıbábu az éjszakai mőszakban – válaszolta Charlie Chaplin a társának. Majd:
– Figyelj, Larry, az öcséd egész nyáron lopja a jeget. Egyszer hozzám vágott egy
jégdarabot, és elküldött a picsába. Ez a kölyök. Engem nem érdekel, hogy az öcséd, úgy
kiporolom a seggét, hogy nem tud ráülni. Most pedig állj félre, ha nem akarsz bajba
kerülni. És ha nem akarod elveszíteni az állásodat. Ne felejtsd el, te is a vasútnak
dolgozol. És most nincs igazad.
Az egyik közelben álló munkás közbeszólt olaszul: – Hát rendesen megruházták az
öcsédet.
Larry, szemmel tartva a két Bikát, addig hátrált, amíg járdát és már nem sódert érzett
a talpa alatt. Kint voltak a pályaudvarról. – Most már nem a vasút területén vagyunk –
mondta. – Itt már nem intézkedhettek. – Larry úgy döntött, megpróbál érvelni; nem
akarta elveszíteni az állását. – De meg vagyok lepıdve rajtad, Charlie. Mióta vagy te
ilyen hőséges alkalmazottja a cégnek? A környéken minden srác lopja a jeget a
vagonokból. Még a barátnıd öccse is. A franc vigye el, Charlie, nem egy zöldfülő
féleszővel beszélsz. Jól van, lekevertél néhányat az öcsémnek, mert megdobott. Kvittek
vagytok. – A szeme sarkából elıször a tömeget látta, aztán Ginot, aki száraz szemmel,
sötét tekintettel figyelte, mi történik; a kisfiú arcán olyan bosszúszomjas kifejezés ült,
hogy az már komikusnak hatott. Larry azt mondta szeretettel a fél testvérének: – Ha
még egyszer idejössz, én magam verlek el. Most pedig gyere, menjünk haza.
Jól van, így kell ezt csinálni. Mindenki megırizte a tekintélyét és a méltóságát. İ nem
volt túl kemény, nem szerzett magának ellenségeket, és nem hunyászkodott meg.
Larry büszkeséget érzett, hogy milyen jól sikerült felmérnie a helyzetet. De a magas,
idegen Bika mindent elrontott.
– Ezért rángattál ide? – kérdezte Charlie Chaplintıl.
– A nagy semmiért?
Charlie megvonta a vállát. A magas Bika odalépett Ginohoz, és visszakézbıl szájon
vágta, majd azt mondta kemény hangon:
 – Nem ajánlom neked, hogy egyszer én lássalak meg itt.
Larry akkora ütést vitt be neki, hogy a fekete simléderes sapka berepült a tömegbe.
A kör kitágult, mindenki arra várt, hogy a véres szájú Bika felálljon. Sapka nélkül
öregebbnek nézett ki, és mivel majdnem teljesen kopasz volt, kevésbé fenyegetınek is.
Felállt és szembefordult Larryvel.
Meredten bámultak egymásra. A Bika lecsatolta a derékszíját és a fegyvertáskáját,
majd a zubbonyával együtt odaadta Charlie-nak. A rövid ujjú ingben kissé beesettnek
látszott a melle. – Jól van – mondta halkan –, szóval te is egy ilyen kemény kis digó
vagy. Most akkor verekedni fogunk.
– Ne itt – rendelkezett Charlie. – Menjünk be a marhavagonok mögé. – Mindannyian
visszagyalogoltak a pályaudvarra. Fel sem merült senkiben, hogy csapdáról lenne szó.
Becsületbeli ügy volt ez. Mindkét Bika a West Side-on lakott. Ha kihasználnák az
egyenruha adta hatalmukat, többé nem állnának meg senki elıtt a környéken.
Larry kibújt a trikójából, és begyőrte a nadrágjába. Bármennyire is fiatal volt, éppen
olyan dús szırzet borította a mellkasát, mint az idısebb férfinak, és a válla még
szélesebb is volt. Larry csak egyvalamitıl félt: hogy az anyja lejön a lakásból, és jelenetet
rendez. Ha ezt megteszi, ı végleg elmegy otthonról. De amikor felnézett, ott látta az
anyját az ablakban.
Életében elıször Larry úgy istenigazából verekedni akart, megsebezni valakit,
megmutatni, hogy ı a világ ura. Egyre többen szaladtak át az utcán, hogy megnézzék a
verekedést. A bérházak ablakaiban fejek bukkantak fel. A panettiere fia, Guido odalépett
Larryhez, és azt mondta: – Leszek a segéded. – Mögötte ott állt Vinnie, arcán ijedt
kifejezéssel.
Larry és a Bika felemelt ököllel közeledtek egymáshoz. Abban a pillanatban Larry
fájdalmasan tisztán érzékelte, hogy az anyja tekintete rászegezıdik az ablakból, két
öccse meg elkerekedett szemmel, feszülten figyeli ıt a tömegbıl. Larry Angeluzzit
hatalmas erı feszítette. Sosem fog megszégyenülni; sosem fogják legyızve látni. Gyors
ütések záporoztak, de az ökölcsapások lecsúsztak a másik válláról, karjáról. A Bika egyik
védekezı ütése nagy erıvel csapódott a támadó Larry arcába, amelyen nyomban mély
seb támadt, és dılni kezdett belıle a vér.
A panettiere fia közéjük ugrott, és azt üvöltötte: – Vedd le azt a győrőt, te rohadék!
Verekedj tisztességesen! – A Bika elvörösödött, lehúzta az ujjáról a széles arany
jegygyőrőt, és odadobta Charlie Chaplinnek. A tömeg ujjongott. A Bika nekirontott
Larrynek.
Larry, aki kicsit megijedt a sok vértıl, és akit még mindig gyilkos győlölet főtött,
bevitt egy jobbhorgot a Bika gyomrára. A Bika a földre került. A tömeg üvöltött, Guido
meg azt ordította: – Üsd ki, Larry! Üsd ki! Üsd ki! – A Bika felállt, mindenki
elcsendesedett. Larry hallotta, hogy az anyja a távolból azt kiabálja: – Elég legyen,
Lorenzo! – Néhányan az utca túloldalára, a bérház ablaka felé pillantottak. Larry
mérgesen, ellentmondást nem tőrve intett az anyjának, hogy fogja be a száját.
A két férfi folytatta az öklözést, mígnem a Bika megint a földre került, de nem egy
ütés erejétıl, hanem azért, mert egy kis pihenıre volt szüksége. Nagyon kifulladt.
Amikor felállt, Larry a férfi állára mért hatalmas, fájdalmas jobbegyenessel leütötte a
Bikát. A férfi, miután a megaláztatástól dühösen megint feltápászkodott, megragadta
Larry nyakát, és meg akarta rúgni a fiút. Larry ellökte magától.
Mindketten kimerültek, és egyikük sem volt elég jó verekedı ahhoz, hogy tiszta,
egyértelmő gyızelmet arasson. Charlie Chaplin a Bikát fogta le, Guido pedig Larryt. A
verekedés véget ért.
– Jól van – mondta Charlie Chaplin határozott, magabiztos hangon. – Jó bunyó volt.
Mind a ketten megmutattátok, hogy kemény legények vagytok. Rázzatok kezet
egymással, és szent a béke.
 – Rendben – mondta Guido. Aztán rákacsintott Larryre, és a Bikák felé fordulva,
hangjában némi leereszkedéssel, hozzátette:
– Döntetlen.
A tömegbıl néhányan megrázták Larry kezét, megveregették a vállát. Mindenki
tudta, hogy ı gyızött.
És ezután Larry és a Bika, szégyenlısen mosolyogva, kezet fogtak és meglapogatták
egymást, hogy megmutassák: nincs már köztük harag. A Bika azt mondta rekedt
hangon: – Jó voltál, kölyök. – A tömeg helyeslıen morajlott. Larry átkarolta Gino vállát.
– Gyere, öcskös, menjünk haza. – Átvágtak az utcán, és felsétáltak a bérház kapujához
vezetı lépcsın. Guido és Vincent velük tartott.
Amikor beléptek a lakásba, Lucia Santa egy hatalmas pofont akart lekeverni Ginonak,
de a kisfiú könnyedén elhajolt. Az anya ekkor meglátta Larry arcát. Összekulcsolta a
kezét, és felnyögött. – Marrone, marrone. – És rögtön elsietett, hogy hozzon egy vizes
ruhát a sebre, s közben azt kiabálta Ginonak:
– Sfacbim, miattad verték meg a bátyádat.
– Ugyan, mama – mondta Larry büszkén és boldogan.
– Én gyıztem – kérdezd csak meg Guidót.
– Bizony – bólogatott szaporán Guido. – A fia profi bokszoló lehetne, Mrs. Corbo.
Alaposan elkalapálta azt a Bikát. Egy karcolás sem lenne rajta, ha a fickón nincs az a
győrő.
– Mama, Larry négyszer is leütötte azt a rohadékot – mondta Gino izgatottan. – így
akkor te nyertél, nem, Larry?
– Naná – felelte Larry. – De ne beszélj ilyen csúnyán.
– Elárasztották az érzelmek: szerette volna a keblére ölelni az anyját, az öccsét, az
egész családot. – Az enyéimhez nem nyúlhat senki! – jelentette ki. – Csak azért nem
öltem meg a fickót, mert a vasútnál dolgozom.
Lucia Santa kávét adott mindannyiuknak, majd azt mondta: – Lorenzo, feküdj vissza,
és aludj még. Ne feledd, hogy este dolgoznod kell. – Guido és Vinnie visszament a
pékségbe. Larry levetkızött és ágyba bújt. Hallotta, hogy Gino boldog izgatottsággal
számol be az anyjának a verekedés minden részletérıl.
Larry fáradt volt, de végre béke honolt a lelkében. Nem gonosztevı többé. Amikor
ma este majd végiglovagol a Tizedik sugárúton a hatalmas fekete mozdony és a végtelen
kocsisor elıtt, az emberek felnéznek rá, kiabálnak neki, szólnak hozzá. Tisztelettel
bánnak majd vele. Megvédte a kisöccsét és a család becsületét. Senki sem mer majd
kezet emelni a rokonaira. Larry elaludt.
A konyhában az anyja azt mondta Ginonak mérges ábrázattal: – Ha még egyszer
bemész a pályaudvarra, megöllek. – Gino vállat vont.
Lucia Santa szíve örült, de egy kicsit ingerlékennyé tette ez a nagy felhajtás, ez a
bıdületes férfiúi büszkeség, amely azt sejtette, hogy az ilyen dolgok tényleg rettenetesen
fontosak. Többet már nem akart hallani róla. Titokban mélyen lenézte a férfiak
hısködését, ezzel sok nı ugyanígy volt, csak nem mertek hangot adni véleményüknek;
gyermetegnek találták a hím büszkeséget, mert hiszen hol az a férfi, aki éveken
keresztül, nap mint nap kockáztatni merné az életét, ahogy azt a nık teszik a szeretkezés
aktusával? Szüljenek a férfiak, nyíljon széjjel vérben és lucsokban az ı testük minden
évben. Nem lennének olyan átkozottul büszkék arra, hogy csöpög a vér az orrukból,
vagy van rajtuk itt-ott néhány vágás. Gino még mindig a verekedésrıl locsogott. Lucia
Santa megfogta a grabancát, és úgy dobta ki az ajtón, mint egy macskát. – El ne merj
késni a vacsoráról! – kiabált utána.
A nyár hátralévı részében, miközben a beton elviselhetetlen hıséget árasztott
magából, Lucia Santának Octaviával kellett csatáznia. Az utcákat és a csatornákat
megszáradt lótrágya és piszok borította – többmilliónyi ember és állat hulladéka.
 Úgy tőnt, hogy még az élettelen és mozdulatlan kıszerkezetek is parányi, kavicsos
darabkákat hullatnak magukból, ahogy a kutyák a szırüket.

Octavia gyızedelmeskedett. Elıször is munkahelyet váltott: varrásoktatóként kezdett

dolgozni egy Melody nevő vállalatnál, amely varrógépek értékesítésével foglalkozott.
Octavia tartotta az ingyen órát, amely minden masina mellé járt. Heti három dollárral
kevesebb fizetést kapott, de lehetıség volt az elıléptetésre. És munka közben varrhatott
ruhát az anyjának és a kicsi Lénának. Ez volt az, ami végül is meggyızte Lucia Santát.
Így aratta elsı gyızelmét Octavia.
Vinnie nagyon lesoványodott a nyáron. Az anya aggódott, és aggódott a lánya is. Egy
napon Octavia fogta a három öccsét, és elvitte ıket az ingyenes fogászati rendelésre a
Hudson Közösségi Központba. Korábban látott egy hirdetést, amelyben a Herald Tribüne
Friss Levegı Alapítványa arról tájékoztatott, hogy bárki jelentkezhet a programjukra,
melynek keretében nyári táborokba és vidéki otthonokba küldik a gyerekeket két hétre.
Vinnie nevében Octavia beadta a jelentkezést. Ez még azelıtt történt, hogy az öccse
dolgozni kezdett volna a panettierénél.
Most szóba hozta a dolgot az anyja elıtt. Csak kétheti fizetését veszítené el az öccse.
İsszel, amikor kezdıdik az iskola, így is, úgy is abba kell hagynia a munkát. Itt egy
remek lehetıség, hogy két hetet töltsön vidéken egy családnál, minden költséget
fedeznek. Az anya tiltakozott, de nem a pénz miatt, hanem mert egyszerően nem értette,
mi értelme annak, hogy egy városi gyerek néhány hetet jó levegın töltsön vidéken.
Parasztcsaládból származott, nem hitt tehát az ilyesmiben. És teljesen valószínőtlennek
tartotta, hogy egy idegen házaspár befogadjon két hétre egy gyereket az otthonába, és
még csak ne is dolgoztassa, hogy megkeresse a pénzt, amit rá kell költeni. Amikor
Octavia elmagyarázta, hogy ezek az emberek kapnak egy kisebb pénzösszeget, az anya
megértette. Biztosan nem olyan nagyon kis összegrıl van szó.
Lucia Santa végül beadta a derekát. Gino átveszi Vinnie helyét a pékségben két hétre.
Vinnie kezébe nyomtak egy levelet, amelyet postán elküldhet, ha nem érzi jól magát, és
akkor Octavia majd érte megy. De aztán Vinnie nem akart menni. Rettegett attól, hogy
idegeneknél lakjon. Octavia rettentı mérges lett és majdnem elsírta magát, úgyhogy
Vinnie végül elutazott.
Az Angeluzzi-Corbo család tagjai szorgalmas és megbízható emberek hírében álltak.
Ginonak elég volt csak néhány napot dolgoznia a panettierénél, hogy ez drámaian
megváltozzon. Miután leszállította a kenyeret, órákig nem tért vissza a pékségbe.
Mindig késın ment be dolgozni, és mindig hamarabb jött el. A liszteszsákokat ledobta a
pince lépcsıjére, úgy vonszolta fel ıket, és a zsákok kiszakadtak, csupa liszt lett minden.
Töméntelen mennyiségő pizzát és citromfagyit evett. Ám mégsem tudott haragudni rá
senki. A panettiere csak annyit közölt az anyjával, hogy jövı nyáron Gino nem
helyettesítheti Vincenzót. Ezen mindketten jót nevettek, Octaviát pedig elöntötte a
méreg. Ha, isten ments, Vinnie tenné azt, amin most olyan jóízően nevetgélnek, az anya
úgy összeverné a gyereket, hogy hetekig kékzöld foltok borítanák.
De volt mivel vigasztalódnia Octaviának. Hirtelen véget ért a nyár, már csak egy hét
volt az iskolakezdésig, és Vinnie hazajött.
A változás ámulatba ejtı volt. Új, csillogó, barna bırtáska volt a kezében. Szintén új,
fehér flanelnadrágot viselt, fehér inget, kék nyakkendıt és kék zakót. Arca bronzbarnára
sült és kitelt. Legalább három centit nıtt. Egy igazi úriember érkezett meg, amikor a
Tizedik sugárúton a szociális munkások kitették Vinnie-t a taxiból, amellyel a központi
pályaudvarról hazavitték. Aznap este az Angeluzzi-Corbo család tagjai korán
visszatértek a négy fal közé. Amikor Vinnie mesélni kezdett nekik a vidékrıl, Gino és
Sal tátott szájjal hallgatta, és úgy tetszett, még a kis Lena is odafigyel rá.
 A vidék az egy olyan hely, ahol nincs járda és nincs tégla. Az utcákat föld borítja; fák
nınek mindenfelé, rajtuk kicsi zöld almák lógnak. Bárhová is megy az ember, málnától
pirosló bokrokat lát. És megehet mindent, amikor csak kedve tartja. A vidék az egy kicsi
fehér faház, és éjszaka olyan hideg van, hogy be kell takarózni.
Mindenkinek van autója, mert nincs metró vagy villamos. Az anyára nem
gyakoroltak különösebb hatást a hallottak. Élt ı vidéken. De Gino döbbenten gondolt
arra, hogy mi maradt ki az életébıl.
Ezután Vincent megmutatta nekik a pizsamáját. İ volt az elsı a családban, aki ilyen
ruhadarabbal büszkélkedhetett. Sárga-fekete volt, és ı maga választotta. Az anya azt
kérdezte tıle: – És ebben is alszol? – Télen mindenki vastag alsónemőben és kötött
gyapjúkardigánban alszik. A kánikulában pedig ott az alsónadrág. Pizsamát csak a
kínaiak viselnek.
– De miért vették neked ezt a sok ruhát? – kérdezte Lucia Santa. – Olyan sok pénzt
kaptak az alapítványtól?
– Nem – válaszolta Vinnie büszkén. – Szeretnek engem. Azt szeretnék, ha elmennék
hozzájuk a jövı nyáron is, és magammal vihetem Ginot is. Sokat meséltem nekik a
családunkról. Majd fognak írni nekem, és karácsonyi ajándékot is küldenek. Úgyhogy
nekem is kell majd.
– Nincsenek gyerekeik? – kérdezte az anya.
– Nincsenek – felelte Vinnie.
Mivel olyan boldognak látta az öccsét, Octavia meggondolatlanul azt mondta: – Nem
kell visszamenned a pékségbe, Vin. Már csak egy hét van az iskoláig. Elmehet a pék a
pokolba. – Vinnie majd' kiugrott a bırébıl. Mindketten Lucia Santára néztek, és anyjuk
visszamosolygott rájuk, így adta a beleegyezését. Arcán tőnıdı kifejezés ült.
Ezek szerint tehát vannak jó emberek a világban, állapította meg magában, akik
boldoggá tesznek idegen gyerekeket. Vajon miféle emberek lehetnek? Micsoda
biztonságban élhetnek, ha megengedhetik maguknak, hogy szeretetet és pénzt
fecséreljenek egy olyan fiúra, akit korábban még sose láttak, és lehet, hogy többé nem is
fognak! Lucia Santa homályosan érzékelte, hogy a maga világán kívül van egy másik
világ is, amely annyira más, hogy akár egy másik bolygó is lehetne. Nem olyan világ,
ahol a hozzájuk hasonló emberek megvethetnék a lábukat. Csak jótékonyság révén
juthatnak oda, és a jótékonyság kimerül, kiég, mint egy hulló csillag. Olaszországban a
gazdag, kövér földesurak élve megeszik a szegények gyerekeit. Mára legyen elég annyi,
hogy a gyerekei boldogok és tele vannak reménnyel. Lucia Santa elégedett volt.
A nyár rosszul végzıdött Octavia számára. Fınöke, egy pocakos, kedélyes, mindig
nagyon szívélyes férfi, egy este behívta az irodájába.
– Miss Angeluzzi – mondta –, figyelem magát. Remek tanárnı. A hölgyek, akik
megvásárolják a varrógépeket, és magától kapják az okítást, nagyon elégedettek
magával. És elégedettek a masinájukkal. Ez itt a gond, drága lányom.
Octavia értetlenül nézett a férfira. – Nem értem, mire gondol – felelte.
– Nos, maga fiatal és nyilvánvalóan értelmes nı. Ez jó, nagyon jó. És vannak céljai.
Rendesen végzi a munkáját. Észrevettem egyszer, hogy az egyik hölgy sehogy se akarta
megérteni, amit maga magyarázott neki – a vak is láthatta, hogy ostoba egy nı volt –, de
maga addig tanítgatta, amíg el nem sajátította a technikát. Nem kertelek, megmondom
egyenesen, maga a legjobb lány, aki valaha is itt dolgozott. – A férfi kedvesen
megveregette Octavia karját, mire ı rögtön elhúzta. A férfi elmosolyodott; a lány nem is
tagadhatná, hogy olasz neveltetést kapott. Ha egy férfi hozzád ér, az csak egyet
jelenthet.
Fınöke elismerı szavaitól Octavia rettentı boldognak érezte magát. Hát mégiscsak
igazi tanár vált belıle. Ez azt igazolja, hogy helyes döntést hozott.
 – De tudja, Octavia – folytatta a fınök úr –, vállalatunknak nem az a célja, hogy
varrást tanítson.
De még csak az sem, hogy eladjuk azokat a gyengébb varrógépeket, amelyeket azért
reklámozunk, hogy az emberek bejöjjenek az üzletbe. A jó gépeket akarjuk eladni. A
legjobbakat. Nos, ez lenne igazából a maga munkája. Megemelem két dollárral a
fizetését, és megbízom azzal, hogy foglalkozzon az eladással. Tulajdonképpen ugyanazt
kell csinálnia, mint eddig. Csak legyen kedves.
– Octavia szeme megvillant, a férfi elmosolyodott. – Nem, nem velem. Legyen kedves
a hölgyekkel, akiket tanít, menjen el velük kávézni, barátkozzon össze velük. Maga
beszél olaszul, és ez sokat segít. Na már most, mi nem azokon a gépeken keresünk,
amelyeket reklámozunk. Az lesz a feladata, hogy rábeszélje a hölgyeket, váltsanak jobb
modellekre. Érti? Csinálja azt, amit eddig. Csak legyen a vevıkkel barátságos, esetleg
még vacsorázni is menjen el velük. Másnap jöjjön be egy kicsit késıbb. Ha ügyesen végzi
a munkáját, hamarosan saját maga oszthatja be az idejét. – A férfi megint meg akarta
paskolni Octavia karját, de meggondolta magát. Derős, atyai mosollyal nézett a lányra.
Octavia feldobva, boldogan távozott az irodából. Jó munkája van, és lehetısége a
továbblépésre. Másnap délután elment kávézni néhány fiatalasszonnyal, és azok olyan
tisztelettel bántak vele, hogy Octavia fontosnak érezte magát, akár egy igazi tanárnı.
Amikor az egyik nıtıl megkérdezte, hogy mőködik a gépe, az azt felelte, hogy remekül,
majd hozzátette: – A fınöke megpróbált rábeszélni, hogy cseréljem le egy divatosabb,
drágább gépre. De hát miért cserélném le? Csak a gyerekeimnek meg magamnak varrok
ruhákat, és így megspórolok egy kis pénzt. – Octavia ekkor értette meg világosan, mit
kért tıle a fınöke.
Amikor elkezdett dolgozni új munkakörében, Octavia életében elıször kényszerült
arra, hogy olyan morális és intellektuális döntéseket hozzon, amelyeknek semmi köze
sincs a saját személyes kapcsolataihoz, a testéhez, a neméhez, a családjához. Megértette,
hogy elıbbre jutni csak úgy lehet, ha kifosztja embertársait. Az anyjára gondolt, akit
sokszor becsaptak. Ha számlákat kellett volna „vattáznia”, elszámolni olyan órákat,
amelyeket nem tartott meg, talán megtette volna. De még mindig olyan naiv volt, hogy
azt hitte: személyiségét, mosolyát, barátságos szavait felhasználni anyagi érdekbıl
éppen olyan, mintha a testét használná fel. Néha próbálkozott, de képtelen volt még és
még erıszakoskodni, pedig erre lett volna szükség ahhoz, hogy létrejöjjön az üzlet.
Két hét múlva elbocsátották. A fınök úr az ajtóban állt, amikor Octavia elhagyta az
irodát. A férfi a fejét csóválva, szánakozva mosolygott, és azt mondta: – Maga jóravaló
lány, Octavia. – De a lány nem mosolygott vissza. Fekete szeme dühösen villogott,
Octavia megvetıen nézett a férfira, aki megengedhette magának, hogy megértı legyen.
İ semmit sem veszített, az ı életfelfogása gyızedelmeskedett. A gyıztes könnyed
kedvessége a legyızött fölött – ez áradt a viselkedésébıl. Octavia nem engedhette meg
magának, hogy elnézı legyen.
Octavia kezdte elveszíteni az álmait. Úgy tőnt, hogy tanárai, akiket szeretett,
becsapták ıt elismerı szavaikkal, és a biztatással, hogy teremtsen magának jobb életet,
olyan életet, amelyet nem állt módjában megteremteni.
Octavia visszament a varrómőhelybe. Csak akkor mondta el anyjának a teljes
történetet, amikor már ismét a régi munkahelyén dolgozott. Az anya csöndben hallgatta.
A kis Salt fésülte, két térde közt tartva a fiúcskát. Csak ennyit mondott: – A magadfajta
emberek sosem lesznek gazdagok.
– Én nem vagyok hajlandó ilyesmit csinálni szegény emberekkel – válaszolta Octavia
mérgesen. – És te sem lennél rá hajlandó. Csak azért, hogy azoknak a szemét disznóknak
még vastagabb legyen a pénztárcájuk.
Lucia Santa azt mondta fáradtan: – Öreg vagyok én már az ilyen trükkökhöz. És a
tehetségem sincs meg hozzá. Nem szeretem annyira az embereket, hogy kedves legyek
hozzájuk, még pénzért sem. De te, te fiatal vagy, még megtanulhatod. Nem lenne olyan
nehéz. De nem.
Az én gyerekeim könyveket olvasnak, moziba járnak, azt hiszik, úgy viselkedhetnek,
mint a gazdagok. Jól van, legyetek büszkék. Legyetek szegények. Nekem mindegy.
Szegény voltam világ életemben, a gyerekeim is lehetnek szegények. – Az ajtó felé lökte
Salt.
A gyerek megfordult. – Mama, adjál két centet üdítıre!– kérte. Az anya, aki mindig
adott neki két centet üdítıre, azt felelte dühösen:
– Nem hallottad, mit mondtam az elıbb a nıvérednek? Szegények vagyunk. Na,
eredj.
Sal komoly arccal nézett rá, az anya meg arra gondolt kissé ingerülten, hogy
mindegyik gyereke túlságosan komoly. Ezután Sal, tökéletes gyermeki logikával, a
következı kérdést tette fel:
– Ha sosem adsz nekem két centet, gazdag leszel? – Octavia visítva nevetett. Az anya
fogta az erszényét, és kifejezéstelen arccal adott két centet a fiúnak. Sal szó nélkül rohant
ki a lakásból.
Lucia Santa megvonta a vállát, és rámosolygott Octaviára. De magában azt gondolta:
ha sosem adnék a gyerekeimnek két centet üdítıre, talán gazdagok lennénk. Ha sosem
adnék nekik pénzt mozira és baseballra, ha hetente csak egyszer kerülne hús az asztalra,
és csak akkor kapcsolnánk fel a lámpát, amikor koromsötét van. Ha egész évben
dolgoztatnám a gyerekeket, és nem arra várnék, hogy befejezzék a középiskolát, ha
esténként olvasás és rádióhallgatás helyett gombot varratnék velük… ki tudja?
Kínkeservesen takarékoskodva sok-sok ezer ember tudott már házat vásárolnia Long
Islanden. De ebben a családban ez sosem sikerülne. Nyomorultul szegények maradnak
mindannyian. És ez az ı hibája. Nem verte bele a gyerekek orrát a szegénységbe, ahogy
azt egy jó anya tette volna.
Nem voltak illúziói az emberekkel kapcsolatban. Nem gonoszak, nem szándékosan
rosszindulatúak. De a pénz az istenük. A pénz szabaddá tesz. A pénz reményt ad. A
pénz biztonságot ad. Mondj le a pénzrıl? Aha, mintha azt kérnénk valakitıl, hogy az
ıserdı közepén dobja el a puskáját.
A pénz irányítja gyermekeid életét. A pénz emeli ki ıket a sötétségbıl. Ki nem sírt
még, mert nincs pénze? Ki nem sírt még pénzért? Ki jön, ha a pénz szólít? Orvosok,
papok, szófogadó fiúgyermekek, mindenki.
A pénz az új hazád. Miközben éjszakánként ébren feküdt az ágyában, és a bankban
győlı pénzre gondolt, Lucia Santát az a félelemmel vegyes dermesztı érzés járta át,
amelyet a rab érezhet, miközben azt számolja, hány napot kell még rács mögött töltenie.
És a pénz a barát, a tisztelt rokon. Nem születhet új Jézus Krisztus, aki szemrehányást
tehetne azoknak, akiknek pénze van.
Nem vagy gazdag, de van pénzed; van pénzed, és ez olyan, mintha lenne egy fal,
amelynek nekivetheted a hátad, és szembenézhetsz a világgal.
Octavia tudta, hogy a pénz jár az anyja fejében. Pénz, ami orvosra kell, ruhára,
olajkályhára, tankönyvekre, öltönyre az elsıáldozáshoz. Pénz, amibıl házat lehet venni
Long Islanden, pénz, amibıl talán a kis Sal, elsıként a családból, fıiskolára mehet.
És Octavia mégis úgy látta, hogy anyja gondatlanul bánik a pénzzel. A legjobb
olívaolajat vette meg, drága sajtokat, Olaszországból hozott prosciutto sonkát. Hetente
legalább háromszor tett húst az asztalra. És sokszor akkor is orvost hívott a beteg
gyerekekhez, amikor más családok házi gyógymóddal próbálkoztak, és megvárták,
amíg lemegy a láz, vagy elmúlik a nátha. Húsvétkor minden gyerek új ruhát kapott.
De három-négy hetente az anya adott öt vagy tíz dollárt Octaviának, hogy tegye be a
takarékba. Most már több mint ezerötszáz dollár volt a postai takarékbetétkönyvben, és
errıl csak Octavia és az anyja tudott. Octavia azon tőnıdött magában, vajon mi lesz az
az égi jel, melynek hatására anyja úgy dönt majd, hogy megteszi a család életében oly
jelentıs lépést, és vásárol egy házat Long Islanden.
Eljött az ısz, a gyerekek iskolába mentek, és estére túlságosan lehőlt a levegı ahhoz,
hogy az ember kiüljön az utcára, és különben is, túl sok volt a munka, hogy
pletykálkodással töltsék az egész estét. Mosni kellett és vasalni, cipıt pucolni, gombot
varrni egy kis pluszpénzért. Elıkerültek az olajkályhák a hátsó udvarból meg a pincébıl.
A város fényei megváltoztak: a nap hideg sárga fénnyel sütött, a járdák és a csatornák
acélszürkén csillogtak.
Az épületek magasabbak, vékonyabbak lettek, és élesebben váltak el egymástól. Már
nem csapott kı- és kátrányszag az ember orrába minden utcasarkon. Már nem por és
forróság töltötte be a levegıt. A mozdonyok fehér füstöt eregettek, amelynek természet
szaga volt. Egy ilyen nap reggelén történt, hogy Frank Corbo hazatért a családjához.

HATODIK FEJEZET

A nagyobb gyerekek elmentek már az iskolába vagy dolgozni. Zia Louche meglátogatta
Lucia Santát, és éppen együtt kávéztak. Lépéseket hallottak a lépcsıház felıl, aztán
kinyílt az ajtó, és ott állt Frank Corbo: büszkén, de mint egy kisgyerek, aki arra vár, hogy
üdvözöljék már, mielıtt belépne az ajtón. Jól nézett ki, arca lebarnult és kitelt, szemébıl
szelídebb kifejezés sugárzott. – Ó, hát hazajöttél végre – szólalt meg Lucia Santa
hővösen. De a csüggedt, ki nem mondott tiltakozás ellenére hangjában volt valami
kedvesség. Zia Louche, idısebb lévén, tudta, hogyan kell fogadni egy hazatérı férjet.
– Frank, milyen jól néz ki! – jegyezte meg. – Öröm látni, hogy ilyen jól van. – És az
öregasszony sürgölıdni kezdett, hogy fızzön egy csésze kávét a férfinak. Frank Corbo
leült az asztalhoz, szemben a feleségével.
Egy pillanatra egymás szemébe néztek. Egyikük sem tudott mit mondani. Amit a férfi
tett, lehetetlen lett volna nem megtenni. Nem kérhetett elnézést, nem kérhette, hogy
értsék meg. Az asszonynak el kell fogadnia, ahogy el kell fogadnia a betegségeket és a
halált. És éppen olyan lehetetlen lett volna, hogy Lucia Santa megbocsásson a férfinak.
Felállt az asztaltól, odament az ajtóhoz, ahol a férfi a táskáját hagyta – mintha azt akarta
volna jelezni, hogy nem marad sokáig –, és a szoba legtávolabbi sarkába vitte. Aztán
gyorsan összeütött egy omlettet Franknek a kávé mellé.
Amikor odahajolt a férfihoz, hogy letegye elé a tányért, Frank megcsókolta az arcát, és
Lucia Santa nem húzódott el, elfogadta a csókot. Két ember, aki árulást követett el, ezzel
a csókkal fogadta meg, hogy nem áll bosszút.
A két asszony és a férfi ült az asztalnál és kávézott. – Milyen érzés volt visszatérni a
földekre? – kérdezte Zia Louche. – A munka, az igazi munka a legjobb egy férfinak.
Olaszországban az emberek napi tizenhat órát dolgoznak, és sosem betegszenek meg.
De maga, hát maga aztán nagyon jól néz ki. Jó volt vidéken, nem?
A férfi bólintott. Udvarias volt. – Igen, jó volt – felelte.
A két kisebb gyerek, Sal és Lena bejött a nappaliból, ahol addig játszottak. Amikor
meglátták az apjukat, megálltak és megfogták egymás kezét. Rámeredtek.
– Csókoljátok meg apátokat! – szólt rájuk éles hangon Zia Louche. Az apa
tanácstalanul nézett a két kicsire, mintha tőnıdve emlékezne arra, mi is a szeretet, és
emlékeiben ott élne a veszélytıl való félelem. Amikor a gyerekek odamentek hozzá,
lehajolt, és végtelen gyöngédséggel megcsókolta a homlokukat. Felesége ekkor meglátta
szemében azt a sebzett pillantást, amely mindig is annyira aggasztotta.
 Az apa elıvett a zsebébıl két, cukorkával teli kis barna zacskót, és mindkét gyerek
kapott egyet. Leültek a földre a férfi széke mellé, hogy kinyissák a zacskókat, és
megnézzék az ajándekáikat, s közben apjuk lábához dörgölıztek, akár a macskák.
Úgy tőnt, az apa nem is érzékeli ezt, itta a kávéját, és egyetlen mozdulatot sem tett,
hogy ismét megérintse ıket.
Zia Louche hazament. Miután becsukódott mögötte az ajtó, az apa elıhúzott a
zsebébıl egy köteg bankót, kettıt kihúzott belıle magának, a többit pedig odaadta Lucia
Santának. Száz dollár volt. Az asszonyt nem várt érzelmek kerítették hatalmukba.
– Lehet, hogy azt tetted, amit kellett. Jobban nézel ki. Hogy érzed magad, Frank?
Hangja aggodalmas volt, kissé nyugtalan.
– Jobban – mondta a férje. – Beteg voltam. Mielıtt elmentem, nem akartam
veszekedni, úgyhogy nem mondhattam el neked. Az állandó zaj a városban, a lakásban.
Mindig fájt a fejem. Ott, ahonnan jövök, csönd van. Egész nap keményen dolgoztam, és
éjszaka jól aludtam, sosem álmodtam. Ki akarhat ennél többet?
Hallgattak mindketten. A férfi végül, mintha bocsánatot kérne, azt mondta: – Nem
sok pénz, de ennyit kerestem. Egy centet sem költöttem magamra. A táskát meg a ruhát
a fınökömtıl kaptam, és enni is ı adott. Jobb volt, mint itt lenni és felmosni a lépcsıt.
Az asszony azt felelte halkan, megnyugtatóan: – De bizony sok pénz. – Ám nem tudta
megállni, hogy hozzá ne tegye: – Gino mosta helyetted a lépcsıt. – Arra számított, hogy
a férfi dühös lesz. De Frank bólintott, és visszafogottan, lágy hangon, minden irónia
nélkül azt mondta: – A gyerekeknek kell szenvedni az apák bőnei miatt.
Úgy beszélt, mint egy templomba járó keresztény. A zakója zsebébıl elıvett egy piros
szélő Bibliát, és ezzel megerısítette az asszony gyanúját.
– Látod? – kérdezte a férfi. – Ebben a könyvben van az igazság, és még csak el sem
tudom olvasni. Olaszul van, de mégsem tudom elolvasni. Ha Gino majd hazajön az
iskolából, felolvas nekem. Meg vannak jelölve a fontos részek.
Az asszony feszülten figyelte a férfit. – Biztosan fáradt vagy – mondta. – Feküdj le és
aludj. Majd leküldöm a gyerekeket játszani az utcára.
Amikor a férfi levetkızött és bebújt az ágyba, Lucia Santa bevitt neki egy nedves
törülközıt, hogy megtörölhesse az arcát meg a kezét. Frank nem nyúlt az asszony felé,
nem mutatta a vágyát, és ahogy hátradılt az ágyon, és lehunyta a szemét, úgy tetszett,
elzárja magától a világot, amelybe újra belépett. Lucia Santa azt érezte, hogy a
látszólagos jó szerencse, az egészséges külsı mögött valami nagyon nagy baj van.
Lenézett rá, és különös szánalmat érzett a férfi iránt, akit valamikor szeretett, aki oly sok
éve a férje. Mintha az évek során, minden nap minden percében és minden pillanatában
ı alakította volna a férfi sorsát, mintha a férfi az ı foglya lenne, és a cellájában
haldokolna. Lucia Santa ártalmatlan, jóravaló börtönır volt: nem őzte, nem bélyegezte
meg, nem ítélte el a férfit. De nem hagyta megszökni. Leült az ágy szélére, és a férfi
kezére tette a kezét. Frank már aludt. Lucia Santa ott ült egy ideig, és örült annak, hogy a
férfi aludni fog, amikor a család többi tagja hazajön; hogy Octavia, Larry, Gino és
Vinnie, most elıször, védtelennek fogják látni ıt, és szánalommal lehetnek iránta.
Aznap este a család a vacsoraasztalnál ült, amikor az apa felkelt, és csatlakozott
hozzájuk. Octavia hővösen köszönt a férfinak. Larry viszont melegen üdvözölte, és teljes
ıszinteséggel azt mondta neki: – Jól nézel ki, papa. Nagyon hiányoztál már.
Gino és Vincent kíváncsian méregette. Az apa megkérdezte Ginotól: – Jól viselkedtél
anyáddal, amíg nem voltam itthon? – Gino bólintott. Az apa leült, majd egy pillanattal
késıbb, mintha csak akkor jutott volna az eszébe, elıvett a zsebébıl két egydollárost, és
egyetlen szó nélkül odaadta az egyiket Ginonak, a másikat meg Vincentnek.
Octavia mérges volt, mert a férfi nem kérdezte meg Vincenttıl is, hogy jól viselkedett-
e. A lány megértette Vincentet, tudta, hogy ez rosszul esett neki, és ezen az egy dollár
sem segít. Amikor rájött, hogy a mostohaapja ezt nem szándékosan tette, még dühösebb
lett.
Az apa váratlanul tett egy kijelentést, amely mindannyiukat meglepte.
– Ma este meglátogatnak a barátaim – mondta. Sosem fordult elı, hogy a lakásba
hívta volna a barátait.
Mintha tudta volna, hogy ez nem igazán az otthona, ı sosem lehet a család feje. Még
csak kártyapartnereket sem hívott fel soha egy pohár borra. Aznap este Larrynek
dolgoznia kellett mennie, Octavia azonban úgy döntött, otthon marad, hogy
megismerkedjen ezekkel az emberekkel, és az anyja segítségére legyen, ha esetleg
összefognának a mostohaapjával a család ellen.
A lakásban szép rend volt, az edények elmosva, frissen fızött kávé a tőzhelyen,
boltban vásárolt sütemény azt asztalon.
Megérkeztek a vendégek: Mr. és Mrs. Colucci, kilencéves fiukkal, Jobbal.
Colucciék fiatalok voltak, a harmincas éveik elején jártak. Mr. Colucci vékony, komor
férfi volt, egészen enyhe akcentusa elárulta, hogy nem Amerikában született. Inget,
nyakkendıt és zakót viselt. Felesége vastag csontú, telt asszony volt, de nem kövér.
Akcentus nélkül beszélt, de sokkal olaszabbnak tőnt, mint a férje.
Az egész Angeluzzi-Corbo család meglepıdött azon, hogy a Colucci házaspár milyen
szeretettel van Frank Corbo iránt. Melegen rázták meg a kezét, és kedvesen érdeklıdtek
a hogyléte felıl. – O, hát ı a felesége! – mondták elismerıen. – És ık a gyerekei? –
kérdezték, szinte hitetlenkedve. Úgy bánnak vele, mint egy gazdag nagybácsival,
állapította meg magában Lucia Santa. És látta, hogy férje válaszol a vendégek
szeretetére. Frank sosem tudta kimutatni az érzéseit, de a hangszínébıl, tiszteletteljes
hangjából Lucia Santa mégis kiérezte ezt. Házasságuk évei alatt most elıször hallotta
úgy beszélni a férjét, hogy egyértelmőnek tetszett: a férfi fejet hajt hallgatói kívánságai és
véleménye elıtt. Frank ideges volt, nagyon szeretett volna a vendégek kedvében járni.
Életében elıször mintha arra törekedett volna, hogy mások jó véleménnyel legyenek
róla. Ö maga töltötte ki a kávét.
Körbeülték a nagy konyhaasztalt. Octavia a legelbővölıbb amerikai stílusban
társalgott a vendégekkel, sokat mosolygott, halk, kedves hangon szólalt meg. Colucciék
modora és viselkedése semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Nyilvánvaló volt,
hogy Mr. Colucci irodában dolgozik, és nem kétkezi munkából él. Mrs. Colucci olyan
csiszolt olasz nyelvet beszélt, amelyet soha nem tanulhatott volna meg Olaszországban.
Nem hegyvidéki parasztok gyermekei voltak, szüleik hivatalnokként dolgoztak,
felmenıik immáron több nemzedéken át köztisztviselıként keresték a kenyerüket. Mr.
Colucci egyike volt azon keveseknek, akik nem a szegénység, hanem vallási okok miatt
vándoroltak ki Olaszországból. Protestánsok voltak, és Amerikában egy új szektát
alapítottak, az Itáliai Baptista Egyházat.
Az Úr akarata volt, hogy találkozzanak Frank Corbóval. A farm tulajdonosa Mr.
Colucci unokatestvére volt, és a család a farmon töltötte a nyarat, hogy a gyerek jó
levegın legyen. Lucia Santa felhúzta a szemöldökét: úgy érezte, már túl sokat hallott
errıl a témáról az elmúlt nyáron. Az isteni szándék jele, folytatta Mr. Colucci, hogy csak
néhány utcányira laknak egymástól a városban, és minden reggel, amikor munkába
megy, elsétál Frank Corbóék háza elıtt. Mr. Colucci a Runkel csokoládégyárban
dolgozott, a Harmincegyedik utca sarkán. És ami a legfontosabb: a férfi biztos volt
benne, hogy tud munkát szerezni Frank Corbónak a gyárban. De nem ezért látogatták
meg ıket.
Nem. Mr. Colucci megígérte, hogy megtanítja Frank Corbót írni és olvasni. Méghozzá
a Bibliából. Azért vannak itt ma este, hogy ígéretükhöz híven meglátogassák a családot,
és mostantól fogva tanítsák a férfit, de nemcsak írásra és olvasásra, hanem Jézus
Krisztus szeretetére is. Frank hetente háromszor el fog járni az Itáliai Baptista Egyház
kápolnájába. Mr. Colucci meg kívánt bizonyosodni arról, hogy Mrs. Lucia Santa
Corbónak nincs ellenére, ha a férje hetente három estét a kápolnában tölt. Mr. Colucci
pontosan tisztában volt vele, milyen tisztelet és figyelem illet meg egy olasz asszonyt és
családanyát. Vallási jellegő kifogásokról nem is tett említést, mintha tudta volna, hogy
ilyenek bizonyosan nem merülnek fel.
Lucia Santa kedvesebben nézett a férfira. Megértette, hogy a férje protestáns lesz, de
számára ez minden létezı szempontból érdektelen volt. Frank felnıtt férfi. Na de a
munka a gyárban! Férje ingyen hozhatja majd haza a csokoládét és a kakaót. És
a fizetés is tisztességes lesz. Ez aztán a nagy szerencse. Tıle aztán zsidóvá is lehet
Frank Corbo, ha úgy tartja kedve. Lucia Santa nem a beleegyezését adta, hiszen erre nem
volt szükség: a férj döntését nem lehet megkérdıjelezni. Az áldását adta Lucia Santa.
A feszültség oldódott. Vendégek és vendéglátók magukról kezdtek beszélni,
elmondták, ki honnan, Olaszország melyik vidékérıl származik, mikor és miért jöttek
Amerikába. Colucciék nem dohányoztak és nem fogyasztottak szeszes italt. A vallás volt
az életük, mert az élı Istenben hittek. Hihetetlen meséket adtak elı arról, milyen
csodákat termett a hitük. A kápolnában az összejöveteleken a hívek önkívületi állapotba
kerülnek, a földre zuhannak és idegen nyelveken kezdenek el beszélni; a részegesek
soha többé nem nyúlnak a pohárhoz, a megátalkodott, gonosz férfiak, akik korábban
rendszeresen verték az asszonyaikat és gyermekeiket, igazi szentekké válnak. Lucia
Santa szemöldökét finoman felhúzva fejezte ki udvarias csodálkozását. Mr. Colucci
rendíthetetlenül folytatta: – A bőnösök isteni lényekké válnak. Én magam is
szörnyőséges bőnöket követtem el, inkább nem is mondom el, miféle bőnöket. –
Felesége egy pillanatra lehajtotta a fejét, és amikor felnézett, arcán parányi, gyászos
mosoly ült. De Mr. Colucci nem dicsekedni akart. Olyan ember módjára beszélt, aki
egykor rettenetes szerencsétlenség áldozata lett, de nagy szenvedések árán, ám nem
saját erényei révén, megmenekült.
Mr. Colucci igyekezett még világosabbá tenni, mirıl is beszél. Ha Frank nem érzi még
magában a hitet, nem baj. Ok a barátai, mindent megtesznek, hogy segítsenek neki. Az
iránta és az Úr iránt érzett szeretetbıl. Majd megjön a hit a maga idején.
A család tagjaira a hallottak, az olyan szavak ellenére is, mint „szeretet” és „az Úr”,
nagy hatást gyakoroltak. Sosem találkoztak még olyan emberrel, mint Mr. Colucci. Lucia
Santa arra várt, mikor áll elı valamilyen követeléssel, mikor következik valamilyen
ügyes fogás, amellyel behajtják a nem várt szerencse árát. De semmi ilyen nem történt.
Lucia Santa felállt, fızött még kávét, és kitette az asztalra a tarellét. Frank Corbo figyelte
mindannyiukat, egykedvő volt és közömbös, de láthatólag elégedett.
Nem lehet semmi kétség. Minden a legnagyobb rendben van. Mr. Colucci is érzékelte
ezt, és egyre jobban elragadta a hév. Részletes magyarázatokkal mutatta be a vallásukat.
Mindenkinek szeretnie kell a másikat, és senki nem vágyhat földi javakra. Röviden: eljön
az Armageddon, az Úr elsöpri a világot, és csak a kiválasztottak, az igaz hívık
menekülnek meg. Mrs. Colucci élénken bólogatott, közben gyönyörő, mélyvörös ajkát
összeszorította, szépséges, sötét szeme villogott.
A gyerekek, mivel egy ideje már nem tudták követni Mr. Colucci elıadását, csöndben
felálltak az asztaltól, és bementek a nappaliba. Mr. Colucci folytatta. Lucia Santa higgadt
udvariassággal hallgatta. Ezek az emberek ráveszik a férjét, hogy dolgozzon. Bravo!
Cserébe nyugodtan imádkozhat velük a férfi. Sal és Lena kivételével Lucia Santa minden
gyereke volt már elsıáldozó és bérmálkozott. O maga már régen nem gondolt Istenre,
hacsak akkor nem, amikor gépiesen átkozta a nevét valamilyen szerencsétlenség
kapcsán. Na persze az nem kétséges, hogy amikor majd meghal, felveszi az utolsó
kenetet. De most még karácsonykor vagy húsvétkor sem ment templomba.
Octaviát jobban megérintették a férfi szavai. Fiatal volt, és a jóságba meg a
tisztességes munkába vetett hit tiszteletet ébresztett benne. Azt kívánta magában,
bárcsak olyan gyönyörő lenne, mint Mrs. Colucci, és egy pillanatig arra gondolt, milyen
jó is, hogy Larry nincs otthon, és nem próbálja ki rajta a vonzerejét. Mert ha itthon lenne,
biztosan lehetne számítani erre.
Az apa csöndben figyelt, mintha azt várná, hogy Mr. Colucci valami olyasmit fog
mondani, amit ı nagyon szeretne hallani, mintha Mr. Colucci szájából mindjárt
elhangozna néhány mágikus erejő szó, és ez lesz majd számára a jel. Türelmesen
várakozott.
A nappaliban eközben Gino kivett egy pakli kártyát a falban lévı lyukból, amelybe
telente a kályhacsı vezetett. – Akarsz hét és felest játszani? – kérdezte Jobtól. Vinnie már
a padlón ült, és a pénzérméket szedte elı a zsebébıl. Gino leült vele szemben.
– Kártyázni bőn – jelentette ki Job. Kistermető, komoly fiúcska volt, majdnem szép;
hasonlított az édesanyjára, de egyáltalán nem volt nıies. Leült a padlóra, és figyelte a két
gyereket.
– Adjunk lapot, a Jóisten szerelmére? – kérdezte Gino szelíden.
– Káromkodni bőn – közölte vele Job.
– A francokat bőn – mondta Vinnie. Sosem szokott csúnyán beszélni, de mégis mit
képzel ez a kis taknyos? Rászól Ginora, hogy ne káromkodjon?
Gino félrebillentette a fejét, és nagy bölcsen azt mondta Jobnak: – Ha így beszélsz itt a
környéken, öreg, lehúzzák a gatyádat, és fellógatják a lámpaoszlopra. Aztán szaladhatsz
haza, és mindenki látni fogja a pucér seggedet. – Megelégedésére szolgált, hogy Job
rémült képet vág. Gino és Vinnie kártyázni kezdett, egy idı után belemerültek a játékba.
Job hirtelen megszólalt: – Jól van, ti mind a ketten a pokolra juttok, ráadásul elég
hamar.
Ginot és Vinnie-t ezzel nem lehetett megzavarni játék közben.
– Apám azt mondja, hogy jön a világvége – jelentette ki Job nyugodt hangon.
Gino és Vincent abbahagyta a játékot egy percre. Mr. Colucci elıadása rájuk is
gyakorolt némi hatást. Job magabiztosan mosolygott. – Az olyan emberek miatt történik
majd, mint ti. Felmérgesítitek az Urat azzal, hogy csúnyán beszéltek meg pénzben
kártyáztok. Ha az olyanok, mint ti, azt tennék, amit apám mond, talán megbocsátana az
Úr, és nem jönne el a világvége.
Gino a homlokát ráncolta. Egy éve volt elsıáldozó, de az apáca, aki a katekizmust
tanította, nem beszélt ilyesmirıl. – Mikor történik ez? – tette fel a kérdést.
– Hamarosan – felelte Job.
– Mondd meg, mikor – kötötte az ebet a karóhoz Gino, de hangjában még mindig
tisztelet volt.
– Tőz lesz és özönvíz, és ropog az ég. Minden felrobban. A föld megnyílik, és elnyeli a
pokol az embereket, és mindent víz borít majd. És mindenki elég a pokolban. Kivéve
azok, akik hisznek és jók. És akkor az Úr megint szeretni fog mindenkit.
– Na jó, de mikor? – Gino nem tágított. Ha kérdezett valamit, mindig választ akart
kapni, mindegy milyet.
– Húsz év múlva – mondta Job.
Gino a pénzét számolta. – Öt cent legyen a tét – mondta Vincentnek. Vinnie osztott.
Húsz év múlva bármi történhet.
Vinnie vesztett. Elég idıs volt már ahhoz, hogy tréfálkozzon, azt mondta hát: – Ha
nekem is olyan nevem lenne, mint neked, nem jöhetne elég hamar a világvége.
A két fivér ravaszul figyelte Jobot, és a kisfiú most elıször dühös lett. – Tudjátok, mit
csinált Jób? Hitt. És az Úr próbára tette a hitét. Megölte a gyerekeit, aztán elkergette a
feleségét. Utána az Úr megvakította, és fekélyekkel borította a testét. Aztán elvette
minden pénzét meg a házát. És tudjátok, mi történt ezután? Az Úr egy ördögöt küldött
Jóbhoz, hogy kérdezze meg tıle, még mindig szereti-e ıt. Tudjátok, mit válaszolt Jób? –
A kisfiú drámai szünetet tartott. – Az Úr adta, az Úr elvette. Áldott legyen az Úr neve!
 Vinnie-nek tetszett a történet, feszült figyelemmel hallgatta a gyereket. Gino viszont
azt kérdezte roppant mérgesen: – Szerinted komolyan mondta? Vagy csak félt, hogy
még meg is ölik?
– Persze hogy komolyan gondolta – felelte Job. – És aztán az Úr sok szerencsében
részeltette, mert Jób képes volt hinni. Apám azt mondja, hogy Jób volt az elsı baptista.
Ezért fognak megmenekülni a baptisták, amikor eljön a világvége, és mindenki, aki nem
hallgat ránk, több millió évig fog égni a pokol tüzén. Vagy talán még tovább. Úgyhogy
jobb lenne, ha abbahagynátok a kártyázást meg a csúnya beszédet.
Ám Gino úgy gondolta, hogy Job csak egy dilis kisgyerek, semmi több, úgyhogy fogta
a paklit és elkezdte keverni, majd meghajlította és villámgyorsan átpörgette a lapokat.
Jobot elkápráztatta a fiú ügyessége. Gino ránézett. – Kipróbálod? – Job kezébe nyomta a
paklit. Job megpróbált keverni, de a lapok szétszóródtak a földön. Újra próbálkozott,
arcán feszült, komoly kifejezés ült. Hirtelen árnyék vetült a szobára. Mrs. Colucci
figyelte ıket; nem hallották, hogy végigjött a folyosón.
Ginot és Vinnie-t elbővölte az asszony szépsége. Meredten bámultak rá. Mrs. Colucci
hővös pillantással mérte végig a fiát, s közben felhúzta az egyik szemöldökét.
Job hebegni kezdett. – Anya, én… nem kártyáztam… Csak Gino megmutatta, hogyan
kell keverni. Néztem, ahogy játszanak.
– Nem hazudik, Mrs. Colucci – mondta Gino kedvesen.
– Csak figyelt minket. Tetszik tudni – Gino hangjában ıszinte csodálkozás volt –,
sehogy se lehetett rávenni, hogy játsszon velünk, bármit mondhattam neki.
– Tudom, hogy a fiam sosem hazudna nekem – felelte Mrs. Colucci mosolyogva. – De
úgy kezdıdik, hogy az ember hozzányúl a kártyához. Az apja nagyon fog haragudni rá.
Gino bizalmasan mosolygott. – Nem kell elmondani a papájának.
– Én természetesen nem fogom elmondani neki – válaszolta Mrs. Colucci jeges
hangon. – Majd elmondja ı maga.
– Gino ezen nagyon meglepıdött, és kérdı tekintettel nézett Jobra. Mrs. Colucci
valamivel kedvesebben azt mondta: – Mr. Colucci a család feje, úgy figyel ránk, ahogy
az Úr a világra. Az Úr elıl semmit sem titkolnál el, nem igaz, Gino? – Gino
elgondolkozva nézett az asszonyra.
Vinnie dühödten keverte a kártyát. Bosszantotta, hogy Gino nem lát át ezeken az
embereken, megbolondítja, hogy olyan kifogástalan a modoruk, és úgy viselkednek,
mintha szeretnék ıt. Észrevette, hogy amikor Mrs. Colucci meglátta a kártyát, gyönyörő
arca összerándult az undortól, mintha valami olyan szégyenletes dolgon kapta volna
ıket, amirıl beszélni sem szabad. – Ne üsd az orrodat más dolgába, Gino – mondta
Vinnie, és osztott.
Gino nem értett valamit, és ez felkeltette az érdeklıdését. – El fogod mondani a
papádnak? – kérdezte Jobtól. – Komolyan? Ha te nem mondod el, a mamád sem fogja.
Ugye, Mrs. Colucci? – Undor ült ki Mrs. Colucci arcára, de nem szólt semmit.
Job nem válaszolt, de könnyek kezdtek potyogni a szemébıl. Gino megdöbbent.
– Megmondom a papádnak, hogy én nyomtam a kezedbe a kártyát. Végül is ez
történt, nem, Vin? Na, gyere, megmondom neki.
– Az édesapja azt fogja elhinni, amit ı mond neki – jelentette ki éles hangon Mrs.
Colucci. – Jó éjszakát, gyerekek. Köszönj el a barátaidtól, Job. – A kisfiú néma maradt.
Mind a ketten visszamentek a konyhába.
A két testvérnek elment a kedve a kártyázástól. Gino odament az egyik ablakhoz,
kinyitotta, és kiült a párkányra. Vincent ugyanezt tette a másik ablaknál.
A pályaudvarra sötétség borult, csak az egyik fekete, láthatatlan mozdony fényei
világítottak. A halovány ıszi holdfényben még a Hudson folyó is kékesfeketének
tetszett, és a Palisades szirtjei csak távolba veszı árnyékhegyeknek látszottak. Az ablak
alatt a Tizedik sugárút sötét volt és csöndes, az októberi esti szél előzte a szagokat és az
embereket. Csak a Harmincegyedik utca sarkán volt egy kis élet: néhány idısebb fiú állt
körül egy kisebb tőzrakást.
Gino és Vincent látta, hogy apjuk kilép a kapun Colucciékkal. Elkísérte ıket a
Kilencedik sugárúton lévı megállóig. Megvárták, amíg visszajön. Megállt a tőzrakásnál,
és hosszú ideig bámult a lángokba. Le nem vették róla a szemüket.
A férfi végül végigsétált a sugárúton, és bement a házba.
A két fiú visszahúzódott az ablakból. Kinyitották az ágyat, aztán megágyaztak.
Vinnie belebújt a vidéki nyaralásról magával hozott pizsamájába. Gino, miközben
figyelte ıt, azt mondta: – Ez a Job rendes srác, de nagy szerencséje, hogy nem itt lakik az
utcában.
Hamarosan kiderült, hogy Mr. Colucci nem csak beszél, cselekszik is. A következı
héten Frank Corbo már a csokoládégyárban dolgozott, és amikor esténként hazatért,
nagy örömet szerzett a gyerekeknek. Testébıl, ruhájából áradt a csokoládé illata. A
zsebében mindig hozott egy kis csokit, ráadásul tiszta csokit, ami sokkal finomabb volt,
mint amit a boltban árultak. Ginonak adta oda, hogy ossza el a többi gyerek között.
Gino ilyenkor félbevágta egy késsel, az egyik fél Vinnie-hez került, a másikat pedig
megtartotta. Ezután mindketten adtak egy-egy darabot Sálnak és a kicsi Lénának. Gino
úgy képzelte, hogy apja egy hatalmas csokihegyen dolgozik, és csákánnyal töri le a
darabkákat.
Az volt a terv, hogy az apa húsvétkor keresztelkedik meg új hitében. Minden este
elment Colucciékhoz olvasni tanulni, aztán a kápolnába istentiszteletre és újabb
olvasásórákra. Néha megkérte Ginot, hogy olvasson fel neki a Bibliából, de Gino rendre
tiltakozott. Rosszul olvasott, és nyilvánvaló utálkozással; különösképpen az apja
kedvenc részei váltották ki a nemtetszését, melyekben az Úr haragosan bosszút áll ezért
vagy azért. Gino olyan hangon olvasott, annyira unottan és közönyösen, hogy csak
felbosszantotta az apját. Egy napon Frank Corbo kedvesen és mosolyogva azt mondta
neki: – Animale ! Hát nem hiszel Istenben? Nem félsz attól, hogy meghalsz és a pokolra
jutsz?
Gino meglepve és értetlenül nézett az apjára: – Voltam elsıáldozó és bérmálkoztam is
– mondta. Apja vállat vont, és soha többé nem kérte meg, hogy olvasson.
A következı két hónapban csendben, nyugalomban zajlott az élet. Nem voltak
veszekedések.
De Lucia Santa, látván, hogy a férfi jól van, dolgozik és rendesen viseli magát, arra
jutott magában, hogy férjének immár semmi mentsége nincs arra, miért ne legyen még
jobban. Felpanaszolta neki, hogy soha nincs otthon, a gyerekei jóformán nem is látják,
soha nem mennek el együtt meglátogatni a rokonokat. Mintha az apa csak ezekre a
szemrehányásokra várt volna, mintha új személyiségével ı sem lett volna teljesen
elégedett. Hatalmas cirkusz lett: a férfi megütötte az asszonyt, volt nagy sikítozás,
üvöltözés, Octavia egy konyhakéssel fenyegette meg a mostohaapját. Megint mint a régi
szép idıkben. Az apa elment otthonról, és csak másnap reggel jött vissza.
Lassan, fokozatosan változott meg. Már nem járt olyan gyakran a kápolnába. Sokszor
egyenesen hazament a munkából, és anélkül, hogy evett volna, végigheveredett az
ágyon. Feküdt a hátán, a mennyezetet bámulta, nem aludt, nem beszélt. Volt úgy, hogy
Lucia Santa bevitt neki egy tál meleg ételt; a férfi néha megette, néha meg kiütötte a
tányért a kezébıl, és összemocskolta az ágynemőt. Aztán nem hagyta, hogy Lucia Santa
huzatot cseréljen. Néha aludt egy kicsit, aztán éjfél körül felébredt, nyögött, forgolódott
az ágyban. Rettenetes fejfájás kínozta, és Lucia Santa alkohollal dörzsölte a homlokát.
Ám másnap reggelre mindig olyan állapotban volt, hogy el tudott menni a munkába.
Semmi sem tarthatta vissza attól, hogy dolgozzon.
A téli éjszakák rémálomszerőek voltak. Az apa üvöltésétıl Lena felébredt. Gino,
Vincent és Sal összebújtak az ágyban. Ginoban és Vincémben a döbbeneten túl
kíváncsiság is volt, de Sal remegett a félelemtıl. Octavia is felébredt ilyenkor, feküdt az
ágyában, és azon dühöngött magában, miért ilyen türelmes az anyja a mostohaapjával.
Larry viszont kimaradt mindebbıl, mert éjszaka dolgozott, és csak hajnalban ment haza.
Az apa állapota egyre rosszabb lett. Felébredt az éjszaka közepén és szidni, átkozni
kezdte a feleségét, elıször lassú, aztán egyre gyorsabb ritmusban – a Biblia ritmusára.

Mindenki alszik, a lakásban teljes a sötétség, amikor egyszer csak váratlanul a

koromsötétség mélyérıl megszólal az apa hangja, és betölti az egész lakást. – Kurva…
szajha… szemét, mocskos, hazug némber…– Majd magasabb hangon és gyorsabban: –
Pokolbéli szörnyeteg… szajha porontya… szajha anyja. – Majd egymásba érı
szitokszavak, mocskolódások hosszú sora következett, amely egy hatalmas, fájdalmas,
segélykérı nyögésben ért véget: – Gesú, Gesú, segíts nekem, segíts!
Mindenki felébredt, és rémülten ült fel az ágyában; várakoztak, nem tudván, mit tesz
majd a férfi. Az anya próbálta csitítgatni, halkan beszélt hozzá, szépen kérte, hogy
maradjon csöndben, hadd aludjanak a gyerekek. Alkohollal dörzsölte a férfi homlokát,
mígnem az egész lakást megülte az erıs, csípıs szag.

Octavia és Lucia Santa azon vitatkozott, hogy kórházba kellene küldeni a férfit. Lucia
Santa még csak arra sem volt hajlandó, hogy fontolóra vegye ezt a lehetıséget. A
kialvatlanságtól és az aggodalomtól elnyőtt, kimerült Octavia hisztérikussá vált,és az
anya kénytelen volt pofon ütni. Egy éjszaka, amikor az apa nyögni kezdett – Gesú, Gesú
–, Octavia szobájának ajtaja mögül gúnyos nyögdécselések jöttek válaszképpen. Amikor
az apa olaszul káromkodott, Octavia ordítani kezdett, a férfi kiejtését utánozta,
elismételte idegen nyelven az ocsmány szavakat, és az embertelen üvöltés a sötétbıl
sokkal megrendítıbb volt, mint az apa szitkozódása. Vinnie és Gino az ágy szélén ültek,
kábán az álmosságtól és a rémülettıl. Lucia Santa lánya ajtaján dörömbölt, és könyörgött
neki, hogy fejezze be. De Octavia már elvesztette minden önuralmát, és az apa volt az,
aki elıbb hagyta abba. Másnap reggel az apa nem ment dolgozni. Lucia Santa hagyta
pihenni, amíg a gyerekek el nem mentek az iskolába. Aztán reggelit vitt neki. A férfi
üres tekintettel meredt a mennyezetre. Amikor az asszony megrázta, tompa hangon
szólalt meg. – Halott vagyok, ne engedd, hogy ruha nélkül temessenek el. Húzd fel a
lábamra a legjobb cipımet. Szólít az Úr. – Lucia Santa annyira megijedt, hogy
megtapogatta a férfi végtagjait. Keze, lába jéghideg volt. Az apa ekkor kiabálni kezdett:
– Gesú, Gesú! Kegyelem. Aiuto, aiuto.
Az asszony megpróbálta megfogni a kezét. – Frank, hadd hívjak orvost! – mondta. –
Beteg vagy, Frank.
Az apa olyan mérges lett, amennyire egy halottól csak kitelik. – Ha idejön egy orvos –
válaszolta fenyegetı hangon –, kidobom az ablakon. – Reakciója azonban valamelyest
megnyugtatóan hatott Lucia Santára, mert a hideg, kék szemek életre keltek a dühtıl. A
végtagok kezdtek melegedni. Ekkor az asszony hallotta, hogy valaki jön fel a lépcsın.
Larry volt az: hazaért az éjszakai munka után.
– Lorenzo – kiabált neki Lucia Santa –, gyere ide, és nézd meg az apádat! – Olyan volt
a hangja, hogy Larry azonnal a hálószobába sietett.
– Nézd meg, milyen beteg, és nem hagyja, hogy orvost hívjak – mondta az anya. –
Beszélj vele!
Larryt megdöbbentette mostohaapja külseje. Korábban nem vette észre a változást: az
arca már nem csupán vékony volt, hanem kísértetiesen sovány, az ajkai feszülten
préselıdtek össze, egy ırült ábrázata meredt Larryre. – Ugyan már, papa – mondta a fiú
szelíden. – Még akkor is muszáj kihívnunk a dokit, ha halott vagy. Esetleg még azt
mondanák az emberek, hogy a mama megmérgezett. Érted? Kell egy halotti
bizonyítvány. – Rámosolygott a mostohaapjára.
 De Frank Corbo megvetıen nézett rá, mintha gyengeelméjő lenne vagy ostoba. – Nem
kell orvos – mondta. – Hadd pihenjek. – Lehunyta a szemét.
Lucia Santa és Larry kiment a lakás túlsó végében lévı konyhába. – Menj el a gyárba,
és hozd ide Mr. Coluccit – mondta az anya. – İ tud hatni Frankre. Az éjjel megint
nagyon rosszul volt. Ha ez így marad… nem, menj el Mr. Colucciért.
Larry halálosan fáradt volt, és szeretett volna lefeküdni.
De látta, hogy mindig erıs és határozott anyja a könnyeivel küszködik, ám túl büszke
ahhoz, hogy átadja magát a zokogásnak. A fiút elöntötte a szeretet és a szánalom, de
ugyanakkor valami furcsa irtózat is úrrá lett rajta, mert részesévé vált ennek az egésznek
– mintha ez egy olyan tragédia volna, amihez semmi köze. Megsimogatta az anyja
karját, és azt mondta: – Jól van, mama. – Elment, hogy megkeresse Mr. Coluccit.
Annak ellenére, hogy Mr. Colucci irodai dolgozó volt, nem jöhetett el korábban a
munkahelyérıl. Öt órakor érkezett meg, három másik férfi társaságában. Ruhájukból
csokoládéillat áradt. Bementek a hálószobába. Frank Corbo élettelenül feküdt az ágyán.
Körbeállták, mint a tanítványok. – Frank, Frank – szólongatta a férfit Mr. Colucci
kedvesen. – Hát mi van? Mit csinálsz? Nem hagyhatod itt a feleségedet meg a
gyerekeidet. Ki ad nekik enni? Most nem szólít az Úr, még túl sok jót kell cselekedned.
Gyere, Frank, kelj fel! Hallgass egy barátra, aki szeret. Még nem jött el az idı.
Az egyik férfi, mintha imádkozna, azt mormolta: – Ámen.
– A fejfájás miatt – folytatta Mr. Colucci – meg kell vizsgálnia egy orvosnak.
Az apa a könyökére támaszkodva felemelkedett. Halk, mérges, immáron élettel teli
hangon szólalt meg: – Azt mondtad nekem, soha nincs szükség orvosra. Az Úr dönt, az
ember meg hisz. Most hazudsz. Júdás vagy. – Kinyújtotta a karját, mutatóujját majdnem
Colucci szemébe döfte.
Mr. Colucci megdöbbent. Leült az ágy szélére, és megfogta Frank Corbo kezét.
– Testvérem – mondta –, figyelj rám. Én hiszek. De amikor így kell látnom a
feleségedet és a gyerekeidet, meginog a hitem. Még az enyém is. Nem lehet a hitem a te
pusztulásod. Beteg vagy. Fejfájás gyötör. Szenvedsz. Drága testvérem, te nem hiszel. Azt
mondod, szólított az Úr, és azt mondod, halott vagy. Isten nevét káromolod. Élj.
Szenvedj még. Amikor eljön az Armageddon, az Úr majd megkegyelmez neked. Most
kelj fel, és gyere el az otthonomba vacsorázni. Aztán elmegyünk a kápolnába, és
imádkozunk érted. – Mr. Colucci sírt. A két másik férfi lehajtotta a fejét. Az apa
elkerekedett szemmel nézett rájuk, de tekintetében éttelem csillant.
– Most fel fogok kelni – mondta szinte hivatalos komolysággal, és intett nekik,
hagyják magára, hogy felöltözhessen. Colucci és a két férfi kiment a konyhába. Leültek
az asztalhoz, hogy megigyák a kávét, amit Lucia Santa fızött nekik.
Mr. Colucci csöndben bámult a faasztalra. Rettenetes érzések gyötörték. Amit az
ágyban látott, Krisztus és az igaz hívı karikatúrája volt, a hit logikus konklúziója:
lefeküdni meghalni. – Signora Corbo, a férje este kilencre itthon lesz – mondta Lucia
Santának.
– Hívjanak orvost. Ne féljen, vele maradok. – Lucia Santa vállára tette a kezét. –
Signora, higgyen bennem. A férjének igazi barátai vannak. Imádkozni fogunk érte. Meg
fog gyógyulni. És megmentjük a lelkét.
A férfi érintésétıl Lucia Santát hideg, kérlelhetetlen düh fogta el. Ki ez a férfi,
egyetlen gyerek apja, aki semmit sem tud az ı bánatáról és szenvedéseirıl – ki ez, hogy
vigasztalni próbálja? A maga éretlen, kártékony és tolakodó vallásosságával ı okozta
Frank Corbo betegségét. İ és a barátai megzavarták a férje fejét az ostobaságaikkal,
szemérmetlen és szolgalelkő bizalmaskodásukkal az Úristennel. És Lucia Santa ezen túl
is undort érzett Mr. Colucci iránt. Mélyrıl jövı, határozott érzése volt, hogy a férfi mit
sem törıdik embertársaival, mások életével; gyönyörő feleségével együtt mélységes
bizalmatlanságról és a hit teljes hiányáról tettek tanúbizonyságot azáltal, hogy csak egy
gyereket nevelnek. Amikor arra gondolt, hogyan zokogott ez az ember Frank Corbo
ágyánál, Lucia Santa leküzdhetetlen megvetést érzett iránta és minden olyan ember
iránt, aki valami életen túlit, valami életen túli nagyszerőséget keres. Mintha az élet,
maga az élet nem lenne elég. Micsoda pozırök ezek! Elfordította a fejét, hogy ne lássa
Mr. Coluccit, a szánalmát, a szenvedését, és a férfi ne láthassa az ı arcát. Győlölte ezt a
férfit. İ, Lucia Santa volt az, aki átérezte a kínt, a mérhetetlen dühöt – ezt csak a
szenvedı ismeri, akinek meg kell hajtania a fejét a sors elıtt.
Ami pedig Mr. Coluccit illeti, az ı könnyei pusztán a részvét és szánalom súlytalan
könnyei.

HETEDIK FEJEZET

Az orvos annak a háziúrnak a fia volt, akit jól ismertek a Tizedik sugárúton, mert a
környéken több bérház is az ı tulajdonában volt. Ez az olasz parasztember nem azért
gürcölt és verejtékezett, nem azért hagyta el a szülıföldjét, nem azért préselt ki minden
centet a bérházaiban lakó honfitársaitól, és nem azért vacsorázott hetente négyszer pastát
és fagiolit, hogy a fia irgalmas szamaritánussá váljon. Doktor Silvio Barbato fiatal volt, de
már minden illúzióját elvesztette a hippokratészi esküt illetıen. Túlzottan tisztelte az
apját, túl értelmes volt ahhoz, hogy érzelgıs legyen a város nyugati falánál, mérhetetlen
nyomorban tengıdı olaszokkal. De azért még elég fiatal ahhoz, hogy a szenvedést
természetellenesnek gondolja. Maradt még benne részvét és szánalom.
Ismerte Lucia Santát. Kisfiú korában, mielıtt az apja tehetıs emberré vált volna, a
Tizedik sugárúton lakott, és egy idısebb asszonyt megilletı tisztelettel viseltetett Lucia
Santa iránt. Úgy élt valamikor, ahogy az asszony soha: csütörtökön és vasárnap spagetti,
kedden, szerdán, pénteken és szombaton posta és fagioli, hétfın pedig endívia, hogy
kitisztuljanak a belek. Az orvos nem játszhatta el Lucia Santa elıtt a fehér köpenyes
varázslót. De amikor belépett egy ilyen lakásba, magában mindig áldotta az apját.
Doktor Silvio Barbato nagyon messzire került gyermekkori életétıl. Apja okos,
agyafúrt ember volt, nem véletlenül találta ki, hogy orvost csinál belıle. Az emberek
mindig megbetegszenek, mindig vannak kórházak, következésképpen mindig van
munka. Mindegy, milyen idık járnak, a levegı tele van bacilusokkal. Vannak, akik egy
ideig megússzák különösebb bajok nélkül, de mindig ott van a haldoklás hosszú
folyamata. Minden élı embernek van pénze, ami valahogy megtalálja az útját az orvos
zsebébe. Doktor Barbato leült, hogy megigya a kávét. Kénytelen volt így tenni, mert ha
visszautasítja a kínálást, többé nem hívják. A folyosón álló jégszekrény valószínőleg tele
van csótányokkal. A lány – hogy is hívják? – már olyan korban van, hogy dolgozhat, és
annyira fejlett, hogy ki kell házasítani, különben bajba kerül. Túl sok ember győlt össze a
konyhában, hogy tájékoztatást adjon a betegrıl. Ott voltak a rokonok, a barátok, és
kéretlen tanácsokkal szolgáltak mind – mi lehet ennél bosszantóbb egy orvos számára?
Az öregasszonyok voltak a legrémesebbek.
Végre megnézhette a beteget, aki ágyban feküdt. Nyugodtnak tőnt. Doktor Barbato
megmérte a pulzusát, aztán a vérnyomását. Ennyi elég is volt. A nyugodt, kemény arc
mögött elviselhetetlen feszültség munkált. Más orvosoktól hallott már ilyen esetekrıl.
Az újvilági dicsıségtıl mindig a férfiak roppannak össze, az asszonyok soha. Sok olyan
férfiról lehet hallani, aki megháborodik és elmegyógyintézetbe kerül – mintha
kiszakítottak volna egy létfontosságú gyökeret az elméjükbıl azzal, hogy elhagyták a
szülıföldjüket.
 Doktor Barbato tudta, mi itt a dolga. Frank Corbónak kórházban lenne a helye, hogy
kiszabaduljon a nyomás alól, és hosszú ideig pihenjen. De ennek a férfinak dolgoznia
kell, hogy enni tudjon adni a gyerekeinek. Nincs más választás, kockáztatni kell. Barbato
doktor folytatta a beteg vizsgálatát. Lehúzta róla a takarót. Megdöbbenve látta a
szörnyőségesen eldeformálódott lábakat, és szinte babonás félelem fogta el. – Ez hogy
történt?– kérdezte olaszul. Hangja udvarias, de határozott volt: választ akart kapni a
kérdésre.
Az apa a könyökére támaszkodva felemelkedett, és visszahúzta a lábára a takarót.
– Nem tartozik magára – felelte.
– Nincs vele semmi bajom. – Ellenséggel beszélt.
– Fejfájás szokta kínozni – mondta az orvos.
– Igen – válaszolta az apa.
– Mióta?
– Amióta csak az eszemet tudom – mondta az apa.
Itt nincs mit tenni. Doktor Barbato felírt receptre egy erıs nyugtatót. Türelmesen várt,
amíg az anya beszaladt egy másik szobába, hogy elıvegye a pénzt a rejtekhelyrıl, és
kifizesse ıt. Az orvos kicsit kényelmetlenül érezte magát. Mindig azt szerette volna,
hogy az emberek, akiktıl pénzt kap, legyenek kicsit jobban öltözöttek, és éljenek szebb
bútorok között. Aztán észrevette a rádiót, és már nem érzett lelkifurdalást. Ha ezt a
luxust megengedhetik maguknak, akkor a betegséget is.
A következı héten Frank Corbo visszament dolgozni. Sokkal jobban érezte magát.
Éjjelente néha nyögdécselt és átkozódott, de csak néhány percig, és éjféltıl végigaludta
az éjszakát. De alig telt el egy hét, és egy napon a férfi ebéd elıtt érkezett haza. Megállt
az ajtóban, és azt mondta a feleségének: – A padrone hazaküldött. Túl beteg vagyok
ahhoz, hogy dolgozzak. – Lucia Santa rémülten látta, hogy a férfi sírni kezd.
Leültette a konyhaasztalhoz, és adott neki kávét. A férfi rettenetesen sovány volt. Úgy
beszélt, ahogy házasságuk elsı éve óta sosem. Azt kérdezte ijedt hangon: – Ennyire
beteg vagyok? A padrone azt mondja, túl gyakran hagyom abba a munkát, és aztán
elfeledkezem a géprıl. És azt is mondta, hogy hosszú ideig pihennem kell, aztán menjek
el hozzá megint. De én nem vagyok ilyen beteg, kezdek jobban lenni, már ura vagyok
önmagamnak. Tudok gondoskodni magamról. Nem így van?
– Ne aggódj a munka miatt – felelte Lucia Santa. – Pihenj egy kicsit. Rendbe kell
jönnöd. Ma délután menj el sétálni, és vidd magaddal a kis Lénát, hadd legyen egy kicsit
levegın. – A férfi lehajtott fejére nézett. Jobban van vagy rosszabbul? Az asszony tudta,
nem tehet mást, mint hogy vár.
Amikor a férfi elment a kis Lénával, Lucia Santa adott neki egy dollárt cukorkára és
szivarra. Tudta, hogy Frank szereti, ha van egy kis pénz a zsebében, és ettıl mindig jobb
kedvre derül. Egész délután sétált a kislánnyal, éppen vacsorára értek haza.
Az egész család összegyőlt az asztal körül: Octavia, Larry, Vincent, Gino és Sal.
Mindannyian tudták, hogy apjuk elvesztette az állását, és csöndesek, visszafogottak
voltak. De az apának szinte a szavát sem lehetett hallani, jól viselkedett, készségesen
segített a feleségének, és hamarosan oldódni kezdett a feszültség. Úgy tőnt, hogy a
munkája elvesztésével járó megrázkódtatás minden bolondságot kiőzött a fejébıl. Élénk
beszélgetés folyt az asztalnál. Larry azzal ugratta a fiúkat, hogy azt mondta,csótányok
baseballoznak a falon, és amikor Sal és Gino megfordult, ellopta a krumplit a
tányérjukról. Octavia az ölében tartotta Lénát, és úgy etette. Vinnie odafigyelt mindenre.
Öt nem csaphatta be Larry. Amikor az anyja elment mellette a tállal a kezében,
megérintette a ruháját, az asszony megállt, és neki szedett elıször.
Miután mindenki felállt az asztaltól, Lucia Santa megkérdezte a férjétıl, megy-e a
kápolnába. Frank azt válaszolta, hogy nincs többé szüksége Mr. Coluccira. Az anya
megdöbbent. Talán a férje, akibıl annyira hiányzott a ravaszság, hogy az már a család
kárára vált, csak arra használta fel Colucciékat, hogy munkához jusson? De akkor mi ez
a betegség? Az ellentmondás nagyon nyugtalanította Lucia Santát.
Késıbb, amikor eljött a lefekvés ideje, Lucia Santa elhelyezkedett a konyhai széken,
hogy éjfélig varrással töltse az idıt. Amikor a férjét rohamok gyötörték, szeretett
felöltözve lenni és készen állni. Ha éjfélig nem történik semmi, lefekhet; egy idıre elmúlt
a veszély. Frank Corbo figyelte, olyan tekintettel, ami nála már gyöngédnek számított. –
Menj – mondta. – Menj és pihenj egy kicsit.
Fent maradok még egy darabig, aztán én is jövök lefeküdni. – Lucia Santa tudta, hogy
a férfi úgy érti: majd éjfél után. Már majdnem tizenegy óra volt. Mindenki más aludt,
Larry már elment dolgozni. Lucia Santa mérhetetlen megkönnyebbülést és büszkeséget
érzett, hogy ítélete helyesnek bizonyult: a férje tényleg jobban van. Van úgy, hogy a
férfiak ilyen különös állapotba kerülnek, de aztán ez elmúlik. – Még befejezem ezt a
kicsit – mondta Lucia Santa. Miközben varrt, a férfi elszívott egy szivart. Megkínálta
borral a feleségét, és maga is megivott egy
pohárral, jóllehet ezt tiltotta a Colucci-vallás. Már elmúlt éjfél, amikor lefeküdtek.
Kettejük között az ágyon ott feküdt a kis Lena. Az éjszaka közepén, koromsötétben
Lucia Santa arra ébredt, hogy a férje azt ismételgeti tiszta, egyenletes hangon: – Mit
keres közöttünk ez a játék baba? Vidd innen gyorsan, mielıtt kihajítom az ablakon. – Az
asszony az alvó gyerekre tette a karját, és azt kérdezte halk, sürgetı hangon: – Frank, mi
van? Mi a baj? – Még kába volt az álmosságtól, nem értette, mit akar a férfi.

Az apa alig hallhatóan, de fenyegetıen kérdezte: – Miért tetted kettınk közé ezt a
játék babát?Lucia Santa igyekezett, hogy ne emelje fel a hangját. – Frank, Frank –
suttogta –, ez a kislányod! Ébredj fel, Frank!
Hosszú csönd következett ezután, de Lucia Santa nem mert újra elaludni. Hirtelen
hevesen rázkódni kezdett az ágy. Frank mint egy bosszúálló angyal magasodott föléjük.
Fény öntötte el a hálószobát és a nappalit, ahol a gyerekek aludtak, és ott állt felöltözve
az apa. A dühtıl szinte elfeketedett az arca. Ordítani kezdett, hangja olyan volt, akár a
mennydörgés. – TAKARODJATOK EBBİL A HÁZBÓL, KURVÁK, SZAJHÁK
PORONTYAI! TAKARODJATOK INNEN, MIELİTT MEGÖLÖK MINDENKIT!
Az anya kiugrott az ágyból hálóingben, magához szorítva a kislányát. Bement a
nappaliba, és azt mondta a halálra rémült Ginonak és Vincentnek: – Gyorsan öltözzetek
fel, fogjátok Salvatorét, és menjetek Zia Louchéhoz. Igyekezzetek!
Az apa dühöngött, szitkozódott, de amikor meglátta, hogy Vincent is készül elmenni,
azt mondta: – Nem, Vincenzo maradhat. Vincenzo egy angyal. – De az anya már az ajtó
felé lökdöste Vincentet.
Apa és anya megálltak egymással szemben. Az apa szemében nem volt könyörület.
Halkan, de győlölettıl csöpögı hangon azt mondta: – Fogd a játék babádat és vidd ki
ebbıl a házból. – Lucia Santa az egyetlen csukott ajtóra, Octavia szobájának ajtajára
nézett.
Az apa észrevette a pillantását. – Ne akard, hogy bekopogjak a lányod ajtaján. Vidd ki
az utcára, ahová való. Kinyílt az ajtó. Octavia már felöltözött, és egy szabóollót tartott a
jobb kezében.
– Octavia, gyere velem! – mondta gyorsan az anya. Octavia nem félt; úgy jött ki a
szobájából, hogy ha kell, akár harc árán is megvédi az anyját és a gyerekeket. De most
olyan kegyetlen kifejezést látott a mostohaapja arcán, hogy életében elıször megijedt a
férfitól. Elvette anyjától a kis Lénát, és még mindig a kezében tartva az ollót, a konyhába
szaladt. Vinnie, Sal és Gino egymáshoz húzódtak, a vastag téli alsó fölött csak egy kabát
volt rajtuk. Leterelte ıket a lépcsın, aztán ki a házból. Lucia Santa egyedül maradt a
férjével. Az asszony ruhát húzott a hálóingére, s közben remegı hangon azt kérdezte:
– Frank, mi a baj? Egész nap olyan jól voltál, most mi van?
 A kemény, nyugodt arcból zavaros kék szemek néztek rá. A férfi újra elismételte: –
Mindenki takarodjon innen. – Közelebb lépett az asszonyhoz, és taszított rajta egyet.
Larry és a panettiere rontott be a lakásba, és rögtön közéjük álltak. Az apa torkon
ragadta Larryt, a falhoz nyomta, és azt üvöltötte: – Azt hiszed, közbeavatkozhatsz, mert
ma adtál nekem egy dollárt? – Egy maréknyi aprópénzt vágott a mostohafia arcába.
Larry éberen, óvatosan azt mondta: – Papa, azért jöttem, hogy segítsek neked.
Mindjárt itt lesznek a rendırök. Meg kell nyugodnod. – Hirtelen vijjogni kezdett egy
sziréna.
Az apa a nappaliba rohant, hogy kinézzen az ablakon.
Látta, hogy odalent az utcán a három kisfiú didereg, mellettük Octavia, aki az éppen
érkezı rendıröknek mutogat felfelé. A férfi figyelte, ahogy a két rendır berohan az
épületbe. Nagyon nyugodt lett, visszasétált a folyosón a konyhába, és visszafogott
hangon azt mondta. – A rendırök bikacsökkel járnak. A rendırökkel szemben senkinek
sincs esélye. Még maga az Úr sem tudná állni a bikacsök ütéseit. Két tagbaszakadt,
magas ír rendır jött be a lakásba óvatos léptekkel. Larry félrevonta ıket, és halkan
mondott nekik valamit. Az apa figyelte ıket. Aztán Larry odament az asztalhoz, és leült
az apja mellé. Az aggodalomtól könnyek győltek a szemébe. – Figyelj ide, papa. Már
úton van egy mentıautó. Beteg vagy, érted? Ne csinálj több bajt. Mama és a gyerekek
kedvéért.
Frank Corbo durván meglökte a fiút. A két rendır nyomban tett egy lépést elıre, de
az anya megelızte ıket. – Ne, várjanak, várjanak – kérte.
Odament a férjéhez, és beszélni kezdett hozzá halkan, mintha a panettiere és a
rendırök nem is hallanák.
Octavia és a gyerekek visszajöttek a hideg utcáról, megálltak a konyha másik
végében, és figyelték ıket. Az anya azt mondta: – Frank, menj kórházba.
Meggyógyítanak. Mit fognak érezni a gyerekek, ha azt látják, hogy a rendırök
megvernek és levonszolnak a lépcsın? Frank, Frank, próbálj meg gondolkozni.
Mindennap bemegyek majd hozzád. Egy vagy két hét múlva már sokkal jobban leszel.
Na gyere!
Az apa felemelkedett az asztaltól. Ekkor két fehér köpenyes mentıs jelent meg a lakás
nyitott ajtajában. Az apa merengve, lehajtott fejjel állt az asztal mellett. Aztán felemelte a
fejét, és határozott hangon azt mondta: – Mindenkinek kávéznia kell. Én magam fızöm
meg. – A két mentıs elindult felé, de az anya az útjukat állta. Larry odalépett mellé.
– Tegyenek a kedvére, kérem – mondta az anya a mentısöknek és a rendıröknek.
– Magukkal fog menni, ha most engednek neki. De ha kényszeríteni próbálják,
vadállat lesz belıle.
Miközben fıtt a kávé, az apa borotválkozni kezdett a konyhai csapnál. A mentısök
feszülten és éberen figyelték minden mozdulatát. A rendırök is ugrásra készen álltak,
kezükben a bikacsökkel. Az apa gyorsan végzett, és kávéscsészéket tett az asztalra. A
gyerekek és Octavia az asztal másik végén álltak. Miközben a kedvéért mindannyian
kávéztak, az apa elküldte a feleségét egy tiszta ingért. Aztán az apa végignézett
mindannyiukon, szeme közben gúnyosan csillogott.
– Figlio de puttana – kezdte. – Gonosz emberek. Ismerem ám magukat, biztos urak.
Késı este mindig bemennek a pékségbe whiskyt inni. Hát így dolgoznak. És te,
pékmester. Whiskyt kotyvasztasz a hátsó szobában, pedig ezt tiltja a törvény. Ó, látlak
én benneteket éjszaka, amikor mindenki alszik. Én mindent látok. Éjszaka ott vagyok
mindenhol. Látom a világ bőneit. Ördögök, szörnyetegek, szajhák fiai, lányai, ismerlek
titeket mind. Azt hiszitek, le tudtok gyızni engem? – Már üvöltött, összefüggéstelenül
ordibált, majd meglökte a konyhaasztalt, és feldöntötte az összes kávéscsészét.
Mintha lábujjhegyre állt volna: magas lett és fenyegetı. Larry és az anyja elhúzódtak
tıle. A két mentıs a két rendır mellé állt, együtt indultak meg a férfi felé. Ekkor az apa
váratlanul meglátta a nagy faasztal túlsó végén a fia, Gino arcát. A kisfiú falfehér volt a
rémülettıl, szeme üres tekintettel meredt rá, minden értelem kitörlıdött belıle. Az apa,
háttal az ellenségnek, rákacsintott a fiára. Látta, hogy Gino arcába visszatér a szín, a
félelmet meglepıdés váltja fel.
De a komédia véget ért. A négy férfi körbevette az apát, de még nem értek hozzá. Az
apa felemelte mindkét kezét, mintha könyörögne nekik, hogy álljanak meg, hallgassák
meg, mert valami fontosat akar mondani. De nem szólalt meg. Belenyúlt a zsebébe,
aztán odaadta a feleségének a lakáskulcsát és a pénztárcáját. Az asszony megragadta a
karját, és kivonszolta a lakásból, aztán le a lépcsın. Larry az apa másik karját fogta meg.
A mentısök és a rendırök mentek szorosan a nyomukban.
A Tizedik sugárút üres volt. Csípıs szél fújt a bérház elıtt parkoló járırkocsi és a
mentıautó körül. Frank Corbo felesége arcába nézett a sötét utcán. – Lucia Santa –
mondta halkan –, engedd meg, hogy visszajöjjek. Ne hagyd, hogy elvigyenek. Meg
fognak ölni. – Az utca túloldalán egy mozdony sípolt. Az asszony lehajtotta a fejét.
Elengedte a férje karját, és ellépett mellıle. A két mentıs minden figyelmeztetés nélkül
lecsapott az apára, valamit ráhúztak a karjára, aztán félig belökték, félig beemelték a
mentıautóba. Az egyik rendır odaugrott, hogy segítsen. Egy hangot sem lehetett
hallani. Az apa nem kiabált. Csak a sok kék-fehér kar csapkodott a levegıben. Az anya
az öklét harapdálta, Larry dermedten állt. A mentıautó elhajtott, az ott maradt rendırök
pedig odaléptek hozzájuk.
A kora hajnali felhık fátylat vontak a csillagok elé, de még nem volt igazán világos.
Lucia Santa zokogott az utcán, miközben Larry megadta a rendıröknek a nevüket, az
apja nevét, a gyerekek nevét, mindenki más nevét a házban, és elmondta, hogyan
kezdıdött az egész.
Egészen a következı vasárnapig senki sem látogathatta meg az apát. Vacsora után
Lucia Santa azt mondta a lányának: – Szerinted hagynom kéne, hogy hazajöjjön,
biztonságban lennénk akkor? – Octavia megvonta a vállát, nem mert egyenes választ
adni. Elképedt anyja optimizmusán.
Larry, mint a család legidısebb férfi tagja, átvette az irányítást. Úgy beszélt, mint az
olyan férfi, akibıl mély megvetést vált ki a nık gyávasága. – Mi az, talán hagyod ott
rohadni a Bellevue-ben, mert egy kicsit kiborult? Hozzuk ki onnan minél hamarabb.
Nem lesz semmi baja, ne aggódj.
– Te könnyen beszélsz, neked könnyő eljátszani a csupa szív jófiút. Sosem vagy
itthon. A hülye kis cafkáid után kujtorogsz. Aztán egyszer, amikor éppen remekül
szórakozol, a mamának, a gyerekeknek meg nekem elvágják a torkunkat. És te annyira
fogsz sajnálkozni, amikor hazajössz. De életben leszel, és nem holtan. Szörnyen ostoba
vagy, Larry.
– Á, te mindenbıl olyan nagy ügyet csinálsz – válaszolta Larry. – Ha az öreg
megismeri egy kicsit belülrıl a Bellevue-t, sosem lesz beteg többé. – Majd komolyan és
minden rosszindulat nélkül hozzátette: – Az a bajod, nıvérkém, hogy sose szeretted ıt.
– De hát miért is kéne szeretnem? – kérdezte Octavia haragosan. – Soha nem tett
semmit Vinnie-ért vagy akár a saját gyerekeiért. Hányszor ütötte meg a mamát? Egyszer
még akkor is, amikor terhes volt, és ezt sosem fogom elfelejteni neki.
Lucia Santa komor arccal, fekete szemöldökét összevonva hallgatta ıket. Érveik a
gyerekek súlytalan érvei; az asszony számára teljesen érdektelen volt, mit mondanak.
Sem érzelmileg, sem értelmileg nem elég érettek még.
Mint ahogy sokan mások, ez az analfabéta parasztasszony is nagy hatalommal bírt:
uralma volt a hozzá legközelebb állók élete és halála fölött. Az emberek minden év
minden áldott napján elítélik és elárulják a szeretteiket. Lucia Santa a legkevésbé sem
volt érzelgıs asszony. De a szeretetnek és a könyörületnek értéke van, bizonyos súlya
van az életben.
 A férfi, aki gyerekeket nemzett neki, aki megmentette a kétségbeejtı és reménytelen
özvegységtıl, aki megmutatta neki, mi a gyönyör, már semmiféle igazi értékkel nem bírt
a számára. Háborúságot hoz a családba. Lehet, Octavia elmegy miatta hazulról; idı elıtt
férjhez megy, hogy elmeneküljön a férfi elıl. Frank csak teher az élet ellen folytatott
küzdelemben. Neki, Lucia Santának kötelességei vannak a kisebb és a nagyobb
gyerekeivel szemben. Elvetette a szeretetet, ami személyes ügy, a komplikációktól
mentes életek érzelmi luxusa. De a szereteten túl ott van a becsület, a kötelesség, a
szövetség a világ ellen. Frank Corbo sosem árulta el ezt a becsületet, csak egyszerően
képtelen volt eleget tenni neki. És a gyerekek közül háromnak ı az apja.
Vérségi kötelékrıl van itt szó. Az elkövetkezı években neki, az anyának a gyerekek
szemébe kell majd néznie. El kell tudjon számolni elıttük, mert a férfi adta nekik az
életet, és ezért az adósai. Mind e mögött ott rejlik az a primitív rettegés, amely elfogja a
szülıket, ha öregkorukra gondolnak, amikor tehetetlenek és kiszolgáltatottak lesznek,
gyerekeik gyerekeivé válnak, és könyörületért rimánkodnak.
Gino, aki mindeközben megállás nélkül izgett-mozgott, Sállal meg Vinnie-vel
vitatkozott, és látszólag oda sem figyelt a beszélgetésre, egyszer csak azt mondta az
anyjának váratlanul:
– Papa rám kacsintott azon az estén.
Az anya, mivel nem értette azt a szót, hogy „kacsintott”, zavartan nézett a kisfiúra.
Octavia megmondta neki, mit jelent.
Lucia Santa izgatott lett. – Látjátok? – mondta. – Csak eljátszotta az egészet. Tudta,
mit csinál, csak hát gyengélkedett, és végül nem tudott uralkodni magán.
– Látta, hogy Gino nagyon meg van ijedve, azért csinálta – vélekedett Larry. –
Mondtam, hogy nem komoly dolog ez. Kicsit beteg, ennyi. Hadd jöjjön haza.
Az anya Octavia felé fordult. – Na, te mit mondasz? – Már meghozta a döntést, de a
lánya beleegyezését akarta. Octavia Ginora nézett, aki elfordította a fejét.
– Próbáljuk meg – mondta a lány. – Majd igyekezni fogok.
Mindannyian segítettek az anyának elkészülni. Etelt csomagoltak: egy kis tálba
spagetti, gyümölcs és egy darabka igazi kenyér került. Csak arra az esetre persze, ha
mégsem jöhetne haza még aznap. Még tréfálkoztak is. Lucia Santa azt mondta: – Amikor
Vincenzót angyalnak nevezte, már tudtam, hogy megırült.
– Keserő tréfa volt, ami éveken keresztül újra és újra elıkerült.
Amikor az anya végre útra készen állt, Gino azt kérdezte tıle: – Tényleg hazajön ma a
papa?
Az anya lenézett a fiúra. Valami kis félelmet látott az arcán, amit nem értett. – Ha ma
nem, akkor holnap, ne aggódj.
– A nyugtalanság eltőnt Gino szemébıl, és a gyerek tökéletes bizalma az erı és a
szeretet meleg, ismerıs érzésével töltötte el Lucia Santát. Anyja utolsó szavait hallva,
Vinnie örömmel kiabálta:
– Hurrá! Hurrá!
– Rendbe szedem a srácokat – mondta Octavia –, felöltöztetem ıket, és majd a ház
elıtt fognak várni benneteket.
Larry az anyjával tartott. Mielıtt elindultak volna, azt mondta a gyerekeknek: –
Amikor hazajövünk a papával, senki se zavarja ıt, hagyjátok pihenni. Tegyétek azt, amit
mond.
– Ezt hallván az asszonynak jókedve kerekedett; úgy hitte, végül minden rendbe jön,
és annak a rettenetes éjszakának még sincs akkora jelentısége, mint ahogyan gondolták.
A megterhelés, a feszültség túlontúl nagy volt, és mindenkit elragadtak az érzelmek.
Valójában teljesen felesleges volt kihívni a rendıröket meg a mentıt, és kórházba vitetni
az apát. De lehet, hogy mégiscsak így a legjobb. Mostanra már lecsillapodtak a kedélyek,
jó lesz ez így mindenkinek. Feketébe öltözve, erıt sugárzón Lucia Santa maga vitte a
kezében az étellel teli kosarat. Legidısebb fiával, Larryvel, aki jó, szófogadó gyermek
módjára belekarolt, elmentek a Huszonharmadik utcáig, hogy felszálljanak a villamosra,
amely átszelve a várost, elviszi ıket a Bellevue kórházig. Lucia Santa és a fia odamentek
a recepciós pulthoz, amelyet nagy tömeg állt körül, és vártak. Hosszú idı elteltével
közölték velük, hogy beszélniük kell a doktor úrral, és elmondták nekik, hol találják az
irodáját.
Errıl a hatalmas kórházról azt beszélték, hogy az ott dolgozók szakmai
felkészültségét tekintve a legjobb a világon, az ápolónık olyan rátermettek és olyan
keményen dolgoznak, mint sehol másutt, és a fizetni képtelen betegeknek nyújtott
orvosi ellátás olyan jó, amilyen csak lehet. De Lucia Santát mindez nagyon kevéssé
érdekelte ezen a vasárnap délutánon. Az ı szemében úgy tőnt, hogy a Bellevue maga a
rettenet a szegények számára: az utolsó fájdalmas és szégyenteljes méltánytalanság, amit
el kell szenvedniük az élettıl, mielıtt átlépnének a halálba. A kórház aljanéppel,
szegénységtıl sújtott, kiszolgáltatott emberekkel volt tele.

A tüdıbajosok komor hangulatú teraszokon üldögéltek, és belélegezték a kormos

levegıt, miközben figyelték, ahogy a kıváros megtermeli a mérget, amely felfalta a
tüdejüket. Az ágyukon heverı idıs, szenilis betegekkel senki sem törıdött, csak a
látogató rokonok, akik ételt hoztak nekik, és próbálták valamiképpen ébren tartani
bennük a reményt. Néhány kórtermet azok töltöttek meg, akiket oly mértékben bıszített
fel az élet, Isten vagy az emberiség, hogy lúgot ittak vagy valamilyen más szörnyőséget
követtek el a tulajdon testük ellen mérhetetlen halálvágyukban. Most, hogy a fizikai kín
enyhítette minden más szenvedésüket, teljes erejükkel az életbe kapaszkodtak. És ott
voltak az ırültek, akik kirohantak a világból valamilyen kellemesebbnek tetszı
sötétségbe.
Lucia Santa leszögezte magában, hogy bármi mást is mondanak errıl a helyrıl, az
igazságot ki kell mondani: ez egy jótékonysági alapon mőködı kórház. Semmivel sem
tartozott neki és a hozzá hasonló embereknek, és semmit sem fog kapni tılük. A sötét,
csempeborítású folyosók gyógyszerre, kezelésre, öltésekre váró gyerekektıl voltak
hangosak. Az egyik kórtetemben gépjármővek és részeg szülık által megnyomorított
gyerekek veszekedtek egy magányosan álló tolókocsin.
Némelyik ágyban olyanok feküdtek, akiknek minden okuk megvolt a betegségre:
férfiak, akik munkájukkal biztosították a kenyeret asszonyaiknak és gyermekeiknek, s
akiknek haláltól való félelme a kiszolgáltatott, védtelen család rémképeivel keveredett.
Olyan kórház volt ez, ahová az emberek mindennap ételt hoztak szeretteiknek – nagy
tálban spagettit meg narancsot zacskóban –, és törülközıt, rendes szappant és tiszta
ágynemőt. Gyár volt ez, ahol minden szánalom, kedvesség vagy szeretet nélkül
összeragasztgatták, összekalapálták az emberi testeket, szervezeteket. Olyan hely volt
ez, ahol az állat megtanulta elviselni a terhet. Senki nem volt itt tekintettel a megsebzett
lélekre; kelletlen jótékonyságból adtak mindent, és virágokat véletlenül sem osztogattak.
A város keleti végében állt a kórház épülete, az égbe meredı tornyoktól és a nagy
vaskapuktól középkori jellege volt: a pokol szimbóluma. A jámbor szegények keresztet
vetettek, mielıtt beléptek a kapun; a súlyos betegek átadták magukat a halálnak.
Lucia Santa és fia megtalálták az orvos irodáját, és beléptek. Az anya nem akarta
elhinni, hogy egy ilyen fiatal férfinak, a maga rosszul szabott fehér köpenyében, hatalma
van a férje felett. Miután leültek, az orvos közölte az asszonnyal, hogy nem találkozhat a
férjével, és az lenne a legjobb, ha aláírna bizonyos papírokat.
Az anya halkan, olaszul odaszólt Larrynek: – Meséld el a kacsintást! – Mire az orvos
olaszul azt mondta: – Nem, Signora, mesélje el maga. – Az anya meglepıdött; annyira
amerikainak látszott a férfi.
 Az orvos a gazdagok olasz nyelvét beszélte, és úriember módjára bánt Lucia Santával.
Az asszony elmondta, hogy azon a borzalmas éjszakán, az ırület tetıpontján a férje
rákacsintott legidısebb vér szerinti fiára. Hogy megnyugtassa ıt, hogy a tudtára adja,
valójában nem ırült meg. Na persze, gyengeségbıl, vagy a családja, a sorsa miatti
elkeseredésében elhagyta magát. Szegény emberek ık. A férje tényleg nem volt olyan
állapotban, hogy dolgozzon. Néha ez az oka annak, hogy a férfiak olyan furcsán
viselkednek. És tavaly egész télen kalap nélkül járt. Talán meghőlt az agya a hidegtıl.
És, tette hozzá Lucia Santa, azt sem szabad elfelejteni, hogy amikor az új metró fúrásán
dolgozott a Nyolcadik sugárúton, néhány percig élve el volt temetve, és megsérült a feje.
Lucia Santa megállás nélkül folytatta, és azt akarta bebizonyítani, hogy a betegség
fizikai jellegő, valamiféle külsı oka van, és egyszerő kezeléssel gyógyítható, de rendre
visszatért a kacsintáshoz. Mindannyiukból bolondot csinált azon az éjszakán. És
mindenki bedılt, még az orvosok is.
Az orvos ünnepélyes udvariassággal és tapintattal hallgatta. Bátorítón mormogott,
többször is helyeslıen bólogatott: igen, a kacsintás nagyon furcsa, a hideg meg a
fejsérülés bizony gondokat okozhatott.
Az anya nem érzékelte, hogy az udvariasság a szánalom és a részvét kifejezése.

Amikor végzett, az orvos a maga gyönyörő olaszságával beszélni kezdett, és kiderült

róla, hogy ellenség.
– Signora – mondta –, az ön férje nagyon beteg. Olyan beteg, hogy nem tudjuk ellátni
ebben a kórházban. Olyan beteg, hogy nem mehet haza. El kell küldenünk innen. Talán
egy vagy két év alatt rendbe jön. Ezt most nem lehet megmondani. Az ilyesmi még
mindig nagy rejtély – Semmiféle papírokat nem írok alá – jelentette ki az anya halkan. –
Látni akarom a férjemet.
Az orvos Larryre nézett, és megrázta a fejét. – Gyere, mama – mondta Larry –, majd
holnap visszahozlak, akkor talán találkozhatunk a papával.
Lucia Santa mozdulatlanul, némán ült. Az orvos lágy, reménytelenséget sugárzó
hangon azt mondta: – Ha a férjének magas láza lenne, nem küldené munkába, nem
mondaná neki, hogy menjen ki a hidegbe dolgozni. Ha eltörné a lábát, nem
kényszerítené arra, hogy járjon. Kint lenni a világban, a normális emberek között – a
férje számára ez megoldhatatlan feladat. Túl fájdalmas a számára. A betegség egy jelzés,
és ha érzékeljük, elkerülhetı az idı elıtti halál. Úgy mutathatja meg a férje iránt érzett
szeretetét, ha aláírja ezeket a papírokat. – Az íróasztalán lévı sárga dossziéra tette a
kezét.
Az asszony felemelte a fejét, és rámeredt az orvosra. – Sosem fogom aláírni – mondta
nyersen. Az orvos elvörösödött. Így szólt komoly hangon: – Látom, hozott valamit a
férjének. Szeretné személyesen átadni neki? Nem maradhat nála sokáig, csak néhány
pillanatig. – Most Lucia Santa vörösödött el, mert meglepte a férfi kedvessége. Bólintott.
Az orvos felemelte az íróasztalán álló telefon kagylóját, és váltott valakivel néhány szót.
Aztán felállt, és Lucia Santához fordult: – Jöjjön velem, kérem. – Amikor Larry is
felemelkedett a székérıl, az orvos azt mondta: – Azt hiszem, jobb, ha maga itt megvárja
az édesanyját.
Lucia Santa követte a fehér köpenyt a sötét, börtönszerő folyosókon, lépcsıkön le és
lépcsıkön fel, mígnem hosszú gyaloglás után megérkeztek egy ajtóhoz, amely egy
csempézett falú, hatalmas terembe nyílt. Fürdıkádak álltak mindenfelé, némelyiket
függöny rejtette el a tekintetek elıl. Az asszony ment az orvos után, a terem túlsó
végében lévı ajtó felé tartottak. De az orvos váratlanul megállt az egyik függönnyel
elkerített fürdıkád mellett. Jobb kezével keményen megfogta Lucia Santa karját,
mintha attól akarná megóvni, hogy megbotoljon vagy elessen. Bal kezével elhúzta a
fémrúdon lógó függönyt.
 Egy meztelen férfi ült a tiszta vízzel teli kádban, két karja oldalt lekötözve. – Frank! –
kiáltott fel az anya. És az összeaszott koponya feléje fordult, a rettegés csapdájába esett
vadállat torz grimaszába rándult arc még jobban megnyúlt. A kék szemek akár az üveg,
lélektelen düh csillogott bennük. Nem rá néztek, hanem a láthatatlan égboltra. A
reménytelen, sátáni ırület arca volt ez. Az orvos elengedte a függönyt, és az asszony
keserves, fájdalmas jajgatására ápolók rohantak feléjük. A barna zacskó leesett a földre,
kiszakadt, Lucia Santa harisnyája és cipıje összepiszkolódott.
Az anya ismét az irodában ült. Larry sehogy se tudta rábírni, hogy abbahagyja a
sírást. De Lucia Santa önmagát siratta, aki megint özvegy lesz, aki most már örökké
egyedül fog aludni az ágyában; és siratta a közös gyerekeiket, akik szintén apa nélkül
fognak felnıni; sírt, mert legyızték, mert a sors maga alá győrte.

És sírt azért is, mert hosszú évek óta elıször megrémült; valamikor szeretett egy férfit,
gyerekeket szült neki, és aztán látta ıt, ha nem is holtan, de úgy, hogy a lelkét kitépték a
testébıl.
Aláírta az összes papírt. Megköszönte az orvosnak a kedvességét. Kijöttek a
kórházból, és Larry taxival vitte haza az anyját. Nagyon aggódott miatta. De mire a
Tizedik sugárúton kiszálltak a kocsiból, az asszony már összeszedte magát; Larrynek
még csak nem is kellett feltámogatnia ıt a lépcsın.
Nem vették észre, hogy a gyerekek, Gino, Vincent és Sal, ott várnak az utca sarkán.
 Második rész

NYOLCADIK FEJEZET

Az elsı szép tavaszi vasárnapon Octavia úgy döntött, hogy nagytakarítást csinál.
Vinnie-t és Ginot a gondnoki feladatokkal bízta meg: elküldte ıket, hogy mossanak fel a
folyosókon meg a lépcsıházban, és csináljanak rendet a bérház hátsó udvarában. Sal és a
kis Lena kaptak egy-egy porrongyot, hogy letörölgessék a székeket és a hatalmas
faasztalt. Volt munkájuk bıven: a sok-sok csupa győrő székláb, a nagy rejtélyes ívek,
boltozatok az asztalon, és persze a bemélyedések, amelyekben a két gyerek akár el is
bújhatott volna. Jó bıven használták a zsíros citromolajat, sötétzölden csillogott a fa a
vastag olaj rétegtıl, annyira, hogy Octaviának mindent át kellett törülgetnie egy száraz
ruhával.
A lány módszeresen kirámolt mindent a szekrényekbıl, majd tiszta újságpapírt tett a
polcokra. A porcelánedények a konyhaasztalra kerültek, ott várakoztak, hogy
megszabaduljanak az idık során rájuk rakódott kosztól. Egy óra múlva Vincent és Gino
már vissza is jött. Kezükben a söprővel, felmosóronggyal és a kannával, amelyben a
szappanos forró víz volt, megálltak Octavia elıtt. – Végeztünk – jelentette ki Gino.
– Nekem most mennem kell baseballozni.
Octavia kidugta a fejét a szekrénybıl. Nagyon dühös lett. Az utóbbi hónapokban
Gino megváltozott. Mindig is felelıtlen volt, de ha sarokba szorították, ha nem volt
lehetısége eltőnni, vidáman és jól dolgozott. Most viszont komor volt és dacos. Mindent
elrontott. Octavia szemöldökét ráncolva nézett a két fiúra. Ami azt illeti, Vinnie is egyre
rosszabbul végezte el a rábízott feladatokat.
– Hallod, mama? – kiáltotta Octavia. – Mindent felmostak egyetlen kanna forró vízzel.
Az összes lépcsıt, a négy folyosót, a földszinti részt, mindent egy nyamvadt kanna forró
vízzel.– A lány megvetıen felnevetett.
– Hát, ha tisztának látszik, akkor jó – felelte Lucia Santa a konyhából.
Octavia majdnem sikított. – Már hogy látszana tisztának egyetlen kanna forró víztıl?
– Hallotta, hogy anyja nevet, és ı is nevetni kezdett. Olyan gyönyörő volt az idı. A
lakást sárgás fény töltötte be. A két fiú ott állt a vödörrel meg a felmosóronggyal, és
rettentı komikusan néztek ki. Ez nagyon nem tetszett nekik, arcuk grimaszba rándult az
undortól. – Jól van – mondta Octavia.
– Vinnie, te a szekrényeknél segíts nekem, Gino, te pedig mosd le belülrıl az
ablakokat! Aztán levisztek minden kacatot az udvarra, én meg befejezem az ablakokat.
– Nem fogok én ablakot mosni, az biztos – közölte Gino. Octavia rá sem nézett az
öccsére. – Ne legyen nagy a szád!
– Elmegyek – jelentette ki Gino.
Vinnie és Sal elképedt Gino pimaszságán. Egyik fiú sem mert ellentmondani
Octaviának; néha még Larry is elfogadott tıle utasításokat. Ha nem engedelmeskedtek,
Octavia a hajukat cibálta, vagy lekevert nekik egy nagy pofont. Egyszer még Larryt is
fejbe vágta egy tejesüveggel. Octavia félig a szekrényben térdelt. A válla fölött szólt
hátra: – Ne akard, hogy felálljak.
– Azt csinálsz, amit akarsz – felelte Gino –, de én nem fogok ablakot pucolni, megyek
baseballozni.
Octavia felpattant, és nekiesett Ginonak.
 Az egyik kezével megragadta a kisfiú haját, a másikkal pedig kétszer pofon ütötte.
Gino megpróbált kiszabadulni, de túl erıs volt neki a nıvére. Octavia keményen
tartotta. Tovább püfölte, de nem ütött igazán nagyokat.
– Na, te pokolfajzat – üvöltötte –, most mondd azt, hogy nem mosol ablakot, és
megöllek!
Gino nem szólt semmit. Ki tudja, honnan, de valahonnan sikerült váratlanul erıt
győjtenie, és kiszabadította magát. Ránézett a nıvérére, de pillantásában nem győlölet
vagy félelem volt, hanem fájdalmasan lefegyverzı meglepettség, a csupasz, védtelen
értetlenség. Octavia nem tudta megszokni ezt a pillantást. Vinnie-t néha jobban
megverte, mégsem bántotta bőntudat. Bármilyen érzésekkel is viseltetett a mostohaapja
iránt, sosem gondolt úgy Lenára, Sálra és Ginora, mint a féltestvéreire. Anyja gyerekei
voltak mind. Lucia Santa kijött a konyhából. – Elég ennyi – mondta Octaviának. – Gino,
mosd le a nappali két ablakát, aztán mehetsz játszani.
De Gino sötét arcáról most már dühödt csökönyösség sugárzott. – Nem mosom le
azokat a kurva ablakokat – jelentette ki, aztán várt, mit csinál az anyja meg a nıvére.
– Egy ilyen kisfiúnak nem szabad csúnyán beszélnie– mondta Lucia Santa
békülékenyen, finomabb hangot megütve.
– Octavia mindig csúnyán beszél – kiabálta Gino. – Pedig ı lány. Neki sose szólsz.
Mások elıtt meg mindig játssza a finom hölgyet. – Az anya elmosolyodott, Octavia meg
kénytelen volt elfordulni, nehogy elkezdjen nevetni. Igaza volt Ginonak. A sok barát és
különösképpen a panettiere fia álmában sem gondolta volna, hogy Octavia milyen cifrán
tud káromkodni. Sosem mertek volna olyan szavakat kiejteni a jelenlétében, amelyeket ı
odahaza rendszeresen használt, ha az anyja vagy valamelyik kisöccse felbosszantotta.
Néha, amikor hisztérikus állapotba került, még önmagát is megdöbbentette. Az egyik
barátnıje egyszer „mocskos szájú szőz”-nek nevezte.
– Jól van, jól van – mondta az anya. – Akkor csak ebédig segíts, aztán mehetsz a
dolgodra. Mindjárt kész az étel. – Tudta, hogy Octavia haragszik rá, mert átnyúlt a feje
fölött, de olyan jól mentek egy ideje a dolgok, és Lucia Santa szerette volna, ha továbbra
is béke marad a családban. Meglepetésére azonban Gino azt mondta dacosan: – Nem
vagyok éhes. Most azonnal elmegyek. A francba az ebéddel.
– Elıvette a sarokból a baseballütıjét, és elindult kifelé. Csak egy-két lépést tett,
amikor az anyja szájon vágta. Lucia Santa mérges volt. Kiabált. – Animal! Te csökönyös
öszvér. Olyan vagy, mint az apád! Egész nap itthon maradsz.
Gino az anyja álláig sem ért. Lucia Santa a szemébe nézett, a két hatalmas, dühtıl
szikrázó fekete tócsába, melyek már-már eszeveszetten csillogtak a mérhetetlen
gyermeki elkeseredettségtıl. Gino felemelte a baseballütıt, és látszólag vaktában
elhajította, pedig valójában ügyelt rá, hogy ne találjon el senkit. Az ütı kecses ívben
landolt az asztalon, és irtózatos pusztítást vitt végbe az ott sorakozó porcelánedények
között. Hatalmas volt a csörömpölés. Parányi, festett porcelándarabkák repkedtek
szerteszéjjel az ebédlıben. Döbbent csend állt be. Gino ijedten nézett az anyjára és
Octaviára, aztán sarkon fordult és már menekült is. Kirohant az ajtón, leszaladt a
lépcsın, és pillanatokon belül kint volt a Tizedik sugárúton, a friss tavaszi napsütésben.
Anyjának sikerült annyira összeszednie magát, hogy még beleüvöltse a fokhagymától,
olívaolajtól illatozó folyosó sötétjébe: – Figlio de puttana! Vadállat! Ne gyere haza enni!
Gino már sokkal jobban érezte magát, amikor a Harmincegyedik utcában sétált. A
pokolba mindenkivel. A pokolba az anyjával meg a nıvérével. Elmehetnek
mindannyian a pokolba. Megijedt, amikor valaki megragadta a karját, de csak Vinnie
volt az.
– Gyere haza! – mondta a bátyja. – Octavia azt mondta, hogy vigyelek haza.
Gino megfordult. Taszított egyet Vinnie-n, és azt mondta: – Verekedni akarsz, te
szemét?
 Vinnie komoly ábrázattal nézett rá. – Gyere, majd segítek ablakot mosni. Aztán majd
baseballozunk.

Gino szaladni kezdett a Kilencedik sugárút felé, és Vinnie ugyan sokkal gyorsabban
futott, mint ı, nem hallotta, hogy bárki is a nyomában lenne. Szabad volt, de furcsa
elégedetlenséget érzett. Még csak nem is volt dühös. Nem fogja azt csinálni, amit
mondanak neki, és kész. Még akkor sem, ha Larry utasítgatja. Amikor Larryre
gondolt, megállt egy pillanatra. El kell tőnnie a környékrıl. Az holtbiztos, hogy utána
fogják küldeni Larryt.
A Kilencedik sugárúton Gino felkapaszkodott egy belváros felé tartó szekér végére.
Néhány utcával arrébb a kocsis, egy tagbaszakadt, bajuszos olasz meglátta ıt, és
megsuhintotta a korbácsát. Gino leugrott, felkapott egy kavicsot, és a szekér után
hajította. Nem is igazán célzott, de majdnem így is talált. Dörgedelmes szitokáradat
hallatszott, a szekér megállt, és Gino jobbnak látta menekülıre fogni. Aztán egy taxi
hátuljára kapaszkodott fel. A sofır észrevette, és olyan gyorsan hajtott, hogy Gino csak a
Central Parknál tudott leugrani. A fickó megbökte az orrát, és rávigyorgott Ginora.
Gino, életében elıször, besétált a Central Parkba. Egy lóitató mellett megpillantott egy
szökıkutat, és ivott egy korty langyos vizet. Semmi pénz nem volt nála, még csak egy
üdítıt sem tudott venni. A park belseje felé gyalogolt, az volt a célja, hogy minél
messzebbre kerüljön a város nyugati részétıl. Meglátta a nagy fehér kıházakat, ahol a
gazdagok laknak, de ez semmiféle hatást nem gyakorolt rá. Gyermeki álmai között a
pénz nem szerepelt. A csatatéren mutatott hısiességrıl és a baseballpályán elért
nagyszerő eredményekrıl álmodozott; a saját különlegességérıl.
Gino próbált találni egy olyan helyet, ahol úgy ülhet le egy fa tövében, hogy ha felnéz,
nem égbe nyúló kımonstrumokat lát, vagy autók, szekerek mozgó árnyékát a fák levelei
között. Azt szerette volna, hogy úgy érezhesse magát, mintha erdıben lenne. De teljesen
mindegy volt, hol ül le vagy hol áll meg, ha száznyolcvan fokban megfordult, legalább
egy épülethomlokzatot látott, vagy egy hatalmas reklámtáblát az égbolt alján, s
közben dudaszót és patkódobogást hallott. A benzin szaga a fő és a fák illatával
keveredett. Gino elfáradt a nagy sétában, és a tó közelében, amelyet betonpart vett
körbe, leheveredett a főben, résnyire összehúzta a szemét, és ha így nézte a magas
épületeket, már nem látszottak olyan szilárdnak és tömörnek, szinte légiesnek tetszettek,
mintha a levegıben lógnának a fák felett – akár egy tündérmesébıl származó festmény,
olyan látvány volt. Majd késıbb, merengett magában a kisfiú, majd késıbb kisétál az
erdıbıl, és bemegy a városba. Aztán minden figyelmeztetés nélkül elaludt.
És Gino aludt, de mintha mégsem aludt volna. Érzékelte, hogy emberek sétálnak el
mellette és ránéznek, valahol egy labda pattogott a közelében, odajött érte két
semmittevı, megálltak mellette és lenéztek rá. De Gino nem tudott annyira felébredni,
hogy tényleg lássa ıket. Az évszakok úgy változtak, mintha évek múltak volna el.
Elıször rettentı meleg volt, és Gino a fák árnyékába próbált húzódni. Aztán könnyő
nyári esı csöpögött az égbıl, Gino csupa víz lett, majd fázni kezdett. Ezután
besötétedett, majd megint úgy sütött a nap, mint nyáron. De Gino annyira fáradt volt,
hogy nem tudott felállni. A karjába fészkelte a fejét, orrát, szemét a friss főbe temette, és
végigaludta az életét, de amikor felébredt, csak egy rövidke délutánnal lett öregebb.
A közeledı szürkület kékes színnel vonta be a város roppant tornyait; sárgás
napsugarak nem szitáltak már a levegıben. A park fekete és zöld színben játszott. Gino
már tudta, sietnie kell, hogy még sötétedés elıtt hazaérjen.
A Hetvenkettedik utcánál jött ki a Central Parkból. Most már nyugtalan volt. Haza
akart menni, a jól ismert környéken lenni megint; újra látni akarta a testvéreit meg az
anyját. Még soha nem volt ilyen hosszú ideig távol tılük. Felugrott egy taxi hátuljára.
Szerencséje volt: a kocsi a Kilencedik sugárút felé tartott.
 De a Harmincegyedik utcánál túl nagy sebességgel haladt. Gino ennek ellenére
leugrott róla, ruganyosan ért földet, nem vesztette el az egyensúlyát, s szaladt tovább
sebesen. Váratlanul fékcsikorgást hallott a háta mögött.
Érezte, hogy valami nekiütıdik, felemelkedett a földrıl, és repült a levegıben. A
járdára zuhant, de rögtön felpattant. Nem fájt semmije, de megijedt, mert tudta, hogy
elütötte egy autó. Egy nagy kék kocsi állt félig a járdán, félig a csatornában. Magas férfi
szállt ki belıle, azonnal odaszaladt Ginohoz. Kék szeme volt, vékony szálú haja, és
annyira ijedt, aggódó képet vágott, hogy Gino megsajnálta. – Nincs semmi bajom,
miszter – mondta neki rögtön. De a férfi tapogatni kezdte a testét, nincs-e valahol törött
csont. Nem volt, csak egy nagy szakadás a nadrágszárán, és vér szivárgott ki rajta.
A férfi majdnem pánikba esett az idegességtıl. – Jól vagy, fiam? Hogy érzed magad?
– Fáj a térdem – felelte Gino. A férfi szemügyre vette a térdét. Egy mélynek látszó
sebbıl csordogált lassan a vér. A férfi felkapta Ginot, mintha egy kis csecsemı lenne, és
betette a kocsi utasülésére. A körülöttük összegyőlt embereknek azt mondta: – Beviszem
a gyereket a kórházba.
A Harmincadik utcában, a Francia kórház elıtt a férfi leparkolta a kocsit, és
cigarettára gyújtott. Fürkész tekintettel nézett Gino arcába. – Mondd meg az igazat,
fiam. Hogy érzed magad?
– Jól vagyok – válaszolta Gino. Kicsit kavargott a gyomra. Csak megijedt attól, hogy
elütötte egy kocsi!
– Hadd nézzem meg a térdedet – kérte a férfi.
Gino feltőrte a nadrágszárát. A vérzés elállt, és lassan varasodni kezdett a seb. –
Sosem vérzek, ha megsérülök – jelentette ki Gino büszkén. – Mindig gyorsan beheged.
A férfi felsóhajtott, és azt mondta: – Azt hiszem, jobb, ha bemegyünk.
– Ezekben a kórházakban mindig várni kell – felelte Gino gyorsan –, és nekem haza
kell mennem, mert nagyon megharagszik a mamám. Jól vagyok, miszter. – Kiszállt a
kocsiból. – És különben sem a maga hibája volt. – Úgy beszélt vele, mintha egyenrangú
félként szeretné eloszlatni a másik aggodalmait. Sántikálva elindult.
A férfi utána kiáltott: – Várj egy percet, fiam. – Kinyúlt az ablakon, kezében egy
bankót tartott. Egy ötdolláros volt.
Gino zavarba jött. – Nem – mondta. – Az én hibám volt. Nem akarok pénzt.
– Tedd el! – mondta a férfi szigorúan. – Ne hagyd, hogy a mamád vegyen új nadrágot,
mert te úgy akarsz öltözködni, mint egy nagymenı. – Amikor ilyen komoly arcot vágott,
úgy nézett ki, mint Lindbergh. Miután Gino elvette a pénzt, a férfi mosolyogva megrázta
a kezét, aztán megkönnyebbülten, hízelegve azt mondta: – Rendes kissrác vagy te.
Ginonak ezek után már csak át kellett vágnia a Kilencedik sugárúton, aztán a
Harmincadik utcán elsétálni a Tizedikig.
Amikor befordult a sarkon, átjárta a boldogság. Sal az utcán játszott, anyja a kisszékén
ült a ház elıtt, mellette Zia Louche és még egy asszony. Octavia a fagyialtosstand mellett
állt, és a panettiere fiával beszélgetett. Gino elsétált a nıvére mellett, és mindketten úgy
tettek, mintha nem látnák a másikat. A ház elıtt az anyja megszólította, a kisfiú megállt,
és szembefordult vele. Rögtön látta, hogy az anyja nem haragszik rá. – Buona sera –
mondta Lucia Santa nyugodt hangon. – Na, úgy döntöttél, hazajössz? A vacsorád a
sütıben van. – Gyorsan elfordította a fejét, és folytatta a beszélgetést Zia Louchéval. Nem
is vette észre a lábamat, szögezte le magában Gino keserően. Felsántikált a lépcsın.
Megkönnyebbült. Úgy tőnt, minden el van felejtve. És ekkor elıször tompán lüktetı
fájdalmat érzett a térdében. Szája kiszáradt, kicsit fájt a szeme, és remegett a lába.
Vinnie a konyhában olvasott. Amikor meglátta Ginot, kivett a sütıbıl egy
krumplival, tojással és paprikával megrakott tálat, és letette az asztalra. Aztán kiment a
folyosóra a jégszekrényhez, és egy üveg tejjel jött vissza. Gino rögtön ivott egy kortyot
az üvegbıl. Aztán leült az asztalhoz, hogy egyen.
 – Hol voltál egész nap? – kérdezte Vinnie halkan, de némi szemrehányással a
hangjában. – Mama és Octavia aggódtak, Larry meg keresett mindenhol. Mondom,
nagyon aggódtak miattad.
– Az biztos – mondta Gino gúnyosan. De már jobban érezte magát. Néhány falat után
nem tudott többet enni. Feltette az egyik székre a lábát. Alig tudta behajlítani. Felhúzta a
nadrágja szárát. A seb igencsak nagy volt és véres, és csúnyán meg is dagadt.
– Ejha! – Vinnie elismerıen füttyentett. – Tegyél rá jódot. És az arcodra meg a kezedre
is. Verekedtél?
– Nem – felelte Gino. – Elütött egy autó. – Majdnem elbıgte magát, amikor kimondta.
Odament a konyhai csaphoz, és megmosakodott. Aztán bement a nappaliba,
szétnyitotta az ágyat, és levetkızött. Fázott, úgyhogy magára húzott egy takarót. Kivette
a nadrágzsebébıl az ötdollárost, és maga elé tartotta. Remegett a gyomra, és forrónak
érezte az arcát. Most úgy látta maga elıtt az egészet, ahogy valójában nem történt meg:
az autó végigszáguld az utcán, elüti ıt, a teste repül a levegıben. Vinnie az ágyon ült
mellette. – Elgázolt egy autó – mondta Gino remegı hangon. – Látod? A kocsi vezetıje
adott nekem öt dollárt. Rendes fickó volt. Még kórházba is el akart vinni, de nem volt
semmi bajom. Csak pont elıtte ugrottam le egy taxi hátuljáról. Az én hibám volt. –
Szétnyitotta a tenyerét. – Látod? Öt dolcsi.
Mind a ketten a pénzre meredtek. Valóságos vagyon volt. Amikor bérmálkozott,
Vinnie kapott öt dollárt Zia Louchétól, de nem költhette el. – Ezt nevezem – mondta
Vinnie. – Mit csinálsz vele, odaadod a mamának?
– Dehogy adom – felelte Gino. – Ha megtudja, hogy elütött egy kocsi, még megver. –
Aztán komoly arccal azt mondta: – Csináljunk malátasört, Vinnie, ahogy egyszer
kitaláltad. Eladjuk és keresünk egy csomó pénzt. Emlékszel? Lesz egy igazi üzleti
vállalkozásunk. Vinnie nagyon örült. Mindig is errıl álmodott. – Nem viccelsz? –
kérdezte. És amikor Gino bólintott, azt mondta: – Akkor hadd legyen inkább nálam a
pénz. Esetleg a mama megtalálja, és akkor félre kell tenned.
– Azt már nem – mondta Gino gyanakodva. – Nálam lesz a pénz.
Vinnie meglepıdött, és bántotta, hogy az öccse így reagált. Gino mindig megkérte,
hogy vigyázzon a pénzére, a jégüzletbıl származó meg a kártyán nyert pénzre.
– Na, hadd legyen nálam az öt dollár – kérte Vinnie. – Te elveszíted.
– Engem ütöttek el, nem téged – mondta Gino gonoszul.
– Nem is jöttél velem. Octavia pártján álltál. Örülj neki, hogy üzlettársat csinálok
belıled. Hátradılt a párnára. Vinnie kicsit félve figyelte. Gino még sosem viselkedett
így. – Jól van – szólalt meg végül Vinnie. – Legyen nálad a pénz.
Gino szinte szórakozottan azt mondta: – És én leszek a fınök a vállalkozásunkban.
Enyém a pénz.
Ez rosszulesett Vinnie-nek. İ volt az idısebb, és ı találta ki az egészet. Majdnem azt
mondta: „Akkor menj a francba az öt dollároddal együtt.” De ehelyett így válaszolt:
– Rendben, te leszel a fınök. Nem akarod bekötni a térdedet?
– Nem – felelte Gino –, nem fáj. Beszéljünk arról, hogyan fogjuk csinálni a malátasört.
És ne felejtsd el, nem szabad senkinek elmondani, hogy elütött egy autó. Mert csak
megvernének érte.
– Hozok papírt és ceruzát, hogy kiszámoljuk a költségeket – mondta Vinnie. Kiment a
konyhába, leszedte az asztalt és elmosogatott. Anyjuk szigorúan meghagyta, hogy Gino
tegyen rendet maga után, miután megvacsorázott. Vinnie ezután elıvette az
iskolatáskájából a papírt meg a ceruzát. Amikor visszament a nappaliba, már majdnem
teljesen sötét volt, de így is látta, hogy Gino keze a takarón van, az összegyőrt ötdolláros
pedig a földön. Gino mélyen aludt, teste egészen elernyedt. De furcsa hangok jöttek az
ágy felıl. Vinnie közelebb ment, és látta, hogy az öccse sír álmában, könnycseppek
folynak végig az arcán.
 Vinnie megrázta a fiút, hogy felébredjen a rossz álomból, de öccse aludt tovább,
mélyeket lélegzett, könnyen szedte a levegıt. Végül abbamaradt a sírás, csak annyi
nyoma volt, hogy a kisfiú arca és szempillája nedves maradt.

Vinnie még várt egy darabig az ágy mellett, hátha felébred az öccse és vissza akarja
kapni az öt dollárt. Aztán fogta a pénzt, és betette a falban lévı rejtekhelyre.
A sötétben Vinnie odaült az ablakpárkányra. Csöndes este volt, még csak épp
beköszöntött a tavasz, az emberek nem maradtak lent sokáig az utcán. Még a
pályaudvar felıl sem hallatszottak hangok; nem zakatoltak mozdonyok, nem volt fémes
csikorgás. Vinnie állandóan az ágy felé pillantgatott, jól van-e az öccse, s közben azon
törte a fejét, hol szerezhetnék be az üvegeket a malátasörhöz. Tudta, Gino végül hagyni
fogja majd, hogy ı legyen a fınök.

KILENCEDIK FEJEZET

Az ısz füstös szürke színeiben a város csupa vonalnak és árnyéknak tetszett. A Tizedik
sugárút fölött húzódó híd félig ködbe veszett, mintha egy feneketlen mély hegyszoroson
át ívelne, és nem két szinttel a macskaköves utca fölött állna, két fémkorláttal
szegélyezve. A híd alatt, a Huszonkilencedik utca irányából testes, barna ló vontatta, jól
megrakott szekér közeledett. Rakománya többtucatnyi, kékesfekete szılıvel teli láda
volt.
A szekér a Harmincadik és a Harmincegyedik utca között állt meg. A kocsis és
segítıje lepakolt húsz ládát az egyik bérház elé. A kocsis hátrahajtotta a fejét, és az
égboltra emelve a tekintetét, éneklı hangon kiabálni kezdett: – Ca-te-ri-na, megjött a
szılıje. – A negyedik emeleten kinyílt egy ablak, gyerekek hajoltak ki, aztán férfiak és
nık. Másodpercekkel késıbb, mintha lerepültek volna a lépcsın, emberek rontottak ki
az épületbıl. Egy férfi odament a ládákhoz, és szaglászni kezdett körülöttük, akár egy
kutya. – Jó a termés az idén? – kérdezte a kocsistól. Az nem fárasztotta magát azzal,
hogy válaszoljon. Kinyújtotta a kezét a pénzért. A férfi fizetett.
Közben az asszony odaállított ırködni két gyereket, aztán ı maga meg a többi gyerek
is megfogott egy-egy ládát, és levitték mindet a pincébe. A férfi lefeszítette az egyik láda
tetejét, és kiemelt egy hatalmas fürt kékesfekete szılıt, hogy megkóstolja. Amikor a
gyerekek és az asszony visszatértek, az ırökkel együtt ık is kaptak egy-egy fürtöt.
Ugyanez a jelenet játszódott le minden bérház elıtt, a gyerekek a kékesfekete szılıt
szemezgették, az apák boldogan támaszkodtak neki az egymásra rakott ládáknak,
közben a kevésbé szerencsés férfiak odasereglettek, és minden jót kívántak nekik. Az
ajkukat nyalogatták, és közben a pincékben álló hordókra gondoltak.
Gino irigyelte a többi gyereket, akik olyan szerencsések, hogy az apjuk bort készít.
Joey Bianco az apja mellett állt, de Joey olyan fukar volt, ahogy az apja is, hogy nem
kínálta meg szılıvel. Ami azt illeti, Joey apja egyetlen ládát sem nyitott ki, hogy a
rokonok és a közeli barátok megkóstolhassák a gyümölcsöt.
De ekkor a kövér, jól megtermett panettiere, péksapkával a fején kiállt a boltja elé,
hogy fogadja a ládákat. Két ládát nyomban ki is nyitott, és osztogatni kezdte a hatalmas
fürtöket a gyerekeknek. Gino odaugrott, neki is jutott belıle. – Ragazzi, ha segítetek
bevinni a ládákat, mindenki kap pizzát – mondta a panettiere zengı hangon. A gyerekek,
akár a hangyák, odasereglettek a ládákhoz, és pillanatok alatt az összes láda eltőnt a
pincében. Ginonak nem maradt egyetlenegy sem, amit levihetett volna.
A panettiere szemrehányóan nézett rá.
 – Ó, Gino, figlio mio, mi lesz veled? Bárhogyan is igyekszel, a munka mindig elkerül.
Tanuld meg, fiam: aki nem dolgozik, az enni se kap. Na, ne is lássalak. A panettiere már
ment is volna be a boltjába, de a kisfiú szemébıl sugárzó dühös pillantás megállította. –
Ó, értem – mondta. – Nem a te hibád. Csak nem mozdulsz elég gyorsan. Ha maradt
volna egy láda, biztosan leviszed, nemde?
– Gino bólintott, és a panettiere intett neki, hogy jöjjön be a boltba. Mire a többi gyerek
feljött a pincébıl a jutalomért, Gino már az utcán sétált pizzát majszolva, szájában a
csípıs paradicsomszósz íze a szılı édes levével keveredett.
A szürkületben a gyerekek – a szája mindnek piros volt a paradicsomszósztól és lila a
szılıtıl – visítozva rohangáltak fel és alá a Tizedik sugárúton, a híd lépcsıjén futkostak,
mint ordibáló démonok, az odalent elhaladó mozdony füstjében táncoltak, aztán újra
megjelentek a szikrazáporban. A kıváros téltıl feketéllın magasodott föléjük. Most
tombolhatták ki magukat utoljára, mielıtt az ablakokból szólítják ıket, hogy húzódjanak
be a házakba az éjszaka elıl. Egymásra hányták az üres ládákat, és az egyik nagyobb fiú
meggyújtotta az alájuk győrt papírt. Narancssárga fények gyúltak a Tizedik sugárúton,
és a gyerekek körbeállták a tőzrakást. Az ablakokon kihajoló anyák hangja
visszhangzott a hideg, félhomályba boruló utcában; hosszan, elnyújtva kiáltoztak, mint a
hegyi pásztorok.
Lucia Santa, akár a felhıkbıl letekintı Úristen, a Tizedik sugárút 358-as szám alatti
bérház legfelsı emeletének egyik ablakából nézett le a világra, miközben könyöke egy
huzat nélküli párnán pihent. Figyelte, ahogy a gyerekei meg a többi gyerek szılıt
eszegetnek, rohangálnak a hídon, aztán a tőz körül ugrándoznak, s árnyaikat darabokra
tépi a hővös ıszi szél. Ebben az évben korán jött a hideg. A nyár – a pihenés áldott
évszaka a városi embernek – véget ért.
Kezdıdik az iskola. Fehér ing kell a gyerekeknek, a nadrágokat meg kell foltozni, ki
kell vasalni. A ragasztóval megerısített papucs helyett cipı kerül a lábakra. A hajat le
kell nyíratni és rendszeresen meg kell fésülni. Téli kesztyőket kell venni, amelyek rendre
elvesznek, meg sapkát és kabátot. Az olajkályhát be kell állítani a nappaliba, aztán
rendszeresen ellenırizni kell, és töltögetni bele az olajat. A telente esedékes betegségek
miatt félre kell tenni a pénzt az orvosnak. Lucia Santa agyában valahol ott motoszkált a
gondolat, hogy meg lehetne spórolni egy kis pénzt, ha elküldené Salt szenet lopni a
pályaudvarra. De Salvatore túlzottan bátortalan; nem élvezné a feladatot. Ginot már
nem lehet megbízni ilyesmivel. Túl nagy már: esetleg úgy bánnának vele, mint egy
bőnözıvel. Lucia Santa a szegények ravaszságával vette számba a lehetıségeket.
Azt látta most a narancssárga fényekben, hogy az egyik kisfiú lehátrál a járdáról,
aztán nekifut, és átugrik a tőzön. Gino. Addig nem nyugszik, amíg tönkre nem teszi a
ruháját. Aztán egy még kisebb gyerek próbálkozott, ı a tőz pereménél ért földet, apró
parazsak táncoltak a levegıben. Amikor Lucia Santa meglátta, hogy Gino a második
ugráshoz készülıdik, azt mondta hangosan: – Mannaggia Gesú Crist! – Kirohant a
konyhába, felkapta a tackerilt, aztán leszaladt a lépcsın. Octavia felnézett a könyvbıl,
amelyet olvasott.
Amikor Lucia Santa kirontott a bérház kapuján, Gino már harmadszor repült át a tőz
fölött. Éppen a levegıben volt, amikor meglátta az anyját, aztán földet ért, és megpróbált
kitérni az ütés elıl. A tackeril a bordáját érte, éles, csípıs fájdalom hasított belé.
Keservesen vonyított egyet, hogy kielégítse az anyját, aztán berohant a házba. Ekkor az
anya észrevette, hogy Sal ugrik át a lángok fölött, és amikor a kisfiú elrohant mellette, a
nadrágjának égett szaga volt. Lucia Santa adott neki egy kis idıt, mielıtt meglendítette
volna a tackerilt, de azért így is tisztességes erejő találatot vitt be. Sal fájdalmasan
feljajdult, aztán szaladt be Gino után a házba. Mire Lucia Santa felért a lakásba, a
gyerekek már levették a kabátjukat meg a sapkájukat, és bebújtak az ágy alá. Most
legalább fél óráig csöndben lesznek.
 Véget ért egy nap, egy évszak, Lucia Santa életének egy darabkája.
– Tedd le a könyvet – szólt rá Octaviára. – Segíts a gyerekekkel. – A lány nagyot
sóhajtva engedelmeskedett. Vasárnap esténként mindig segített, így vezekelt azért, hogy
egész nap pihent. A hét utolsó napjának estéjén mindig valamilyen különös béke játtá át.

Octavia leszedte a kád fölött száradó ruhákat, kisikálta a kádat, aztán forró vizet
engedett bele. Utána bement a szobába, és benézett az ágy alá. – Na, gyertek elı –
mondta. A két kisfiú elıbújt.
– Még mindig haragszik a mama? – kérdezte Sal.
– Nem – felelte Octavia szigorúan –, de ha nem viselkedtek rendesen, megint mérges
lesz. A kádban nincs verekedés, különben kaptok mind a ketten, világos?
A konyhában Lucia Santa vacsorát készített. Vinnie már hazajött a moziból, és segített
teríteni. İ majd késıbb fürdik. Amikor Gino és Sal kijött a fürdıszobából, már várt rájuk
a hosszú téli alsó meg a vastag póló. Valamilyen elfeledett rejtekhelyrıl elıkerültek az
iskolatáskák, viharvert, de azért még használható állapotban. Húsgombócos szendvics
és szörp is várt rájuk, ugyanis paradicsomszószban fıtt étel mellé az anyjuk nem volt
hajlandó tejet adni nekik.
Vacsora után Octavia elıadást tartott a gyerekeknek: Sálnak, Ginonak és Vinnie-nek.
Nem elıször hallották, amit mondott nekik. – Egyikıtök sem ostoba – kezdte Octavia. –
Jó bizonyítványokat akarok látni ebben az évben, és magaviseletbıl is tisztességes jegyet
hozzatok haza. Vinnie, veled nem volt baj az elızı tanévben, de most még jobban kell
tanulnod, mert már másodikos vagy. A New York-i fıiskolára akarsz menni, nem igaz?
Ha jók a jegyeid, ingyen tanulhatsz ott. – Az szóba sem került, hogy fizessenek a
fıiskolai tanulmányokért. Vinnie örülhet, ha a középiskola befejezése után nem kell
rögtön munkába állnia. De Octaviának megvoltak a maga tervei, és az erre a célra
félretett pénze is. Vinnie fıiskolára fog menni. Majd ı, Octavia gondoskodik a családról.
Végül is ezért adta föl az álmát, hogy tanárnı legyen.
– Gino – folytatta a lány –, ha megint olyan jegyeket kapsz magaviseletbıl, mint
tavaly, úgy megverlek, hogy kórházba kerülsz. És legyen jobb a többi osztályzatod is.
Annyit mondok neked, hogy viselkedj rendesen, mert különben javítóintézetbe kerülsz,
és szégyent hozol a családra. – Octavia a túlzásoktól sem tartózkodott: Gino sosem
viselkedett olyan rosszul, hogy tényleg felmerült volna a javítóintézet, és egyszer sem
bukott meg.
Octaviának volt közönsége. Még a kis Aileen is felkapaszkodott az egyik székre a
konyhaasztalnál. Octavia odanyúlt a kislányért, és az ölébe vette. – Sal – mondta –, az
elızı tanévben jól tanultál. De neked is nehezebb lesz most. Majd segítek a leckében, ne
aggódj. Majdnem olyan jó tanár vagyok, mint azok, akik az iskolában tanítanak. – Ezt
szinte kislányos büszkeséggel jelentette ki. – És még valami. Azt akarom, hogy
mindannyian itt legyetek a lakásban, mire hazajövök a munkából. Akkor már sötét
van, amúgy sincs már semmi keresnivalótok az utcán. Ha valaki nincs itthon hatkor,
az megkapja a magáét. És amíg nincs kész a lecke, és én nem ellenıriztem, nincs
kártyázás, bolondozás. És valamelyikıtök, minden este más, segíteni fog a mamának a
mosogatásban. Nem lehet elvárni tıle, hogy mindent ı csináljon. Octavia utolsó
figyelmeztetése, amely a maga egyszerőségében és ıszinteségében vérfagyasztó volt,
minden szépítés, minden bevezetı nélkül hangzott el. – Aki megbukik, azt megölöm.
– Aileen nyugtalanul fészkelıdött az ölében. – Senki nem fog szégyent hozni a
családra, nem hagyom, hogy ostoba digók legyetek, akik egész életükben itt rohadnak a
Tizedik sugárúton.
Lucia Santa, akit felbosszantott a lánya megfogalmazása, közbevágott:
– Bastanza. Elég. Azért nem háborúba mennek.– Majd a gyerekeknek:
 – De azt sose felejtsétek el, mascalzoni, bármit megadtam volna azért, hogy iskolába
járhassak, és megtanuljak írni és olvasni. Olaszországban csak a gazdagok gyerekei
mehettek iskolába. A ti korotokban én a kecskéket hajkurásztam, a földet ástam és
lapátoltam a trágyát. Csirkét vágtam, mosogattam, takarítottam. Az iskola nekem olyan
lett volna, mint a mozi. Ha apátok járhatott volna iskolába, jobb munkát kap, és talán –
ki tudja? – sosem betegszik meg.
Úgyhogy egy percre se felejtsétek el, micsoda szerencsétek van, mert ha mégis, akkor
a tackeril-el fogom felfrissíteni a memóriátokat.
Sal elkerekedett szemmel nézett rá. Gino és Vinnie nyugodt maradt, de látszott rajtuk,
hogy édesanyjuk szavai azért rájuk is gyakoroltak némi hatást. Sal szólalt meg rémült
hangon: – De akkor mi lesz, mama, ha nem tudok tanulni, ha nem vagyok elég okos? Az
nem az én hibám. – A kisfiú annyira kétségbeesett, hogy a két nı elmosolyodott.
– Ne aggódj – mondta Octavia gyöngéden –, ebben a családban mindenkinek van
annyi esze, hogy boldoguljon az iskolában. Te csak tegyél meg mindent, amit tudsz.
Majd segítek neked. A középiskolában én voltam a legokosabb lány a végzıs osztályban.
Octavia szomorú, lágy hangja nevetésre ingerelte Vinnie-t és Ginot. Nıvérük
hatalmas sötét szeme megvillant, de a lány végül elmosolyodott. – Nem így volt, mama?
– kérdezte Lucia Santától. Az, hogy Octavia ennyire sóvárgott a számukra ismeretlen
dicsıségre, jóval nagyobb hatással volt a gyerekekre, mint bármilyen fenyegetés, kivéve
az, amelyik a megölésüket helyezte kilátásba, ha megbuknának. Egy pillanatig sem
gondolta senki, hogy ez üres fenyegetés volna.
Lucia Santa a lányát figyelte. Emlékezett rá, mennyire szeretett iskolába járni, és Lucia
Santa ezért volt hajlandó elviselni ezeket az amerikai hóbortokat, ezért fogadta el, hogy a
tanulás olyan fontos. Az ambíció, a nagy célok mindig gyanakvást ébresztettek benne.
Mert minél nagyobb a becsvágy, annál nagyobb a kockázat. Az ember csúfos vereséget
szenvedhet. Jobb a szerény biztonság. De Lucia Santa tisztelettel fejet hajtott a lánya
elıtt.
Az anya azt mondta szigorú arccal a gyerekeknek: – Igen, a nıvéretek tanárnı lehetett
volna, ha apátok nem lesz beteg. – Látta, hogy Gino a szemébe néz, feszülten figyeli
minden szavát. – Igen, ha apátok teszi a kötelességét – folytatta, és most már Ginohoz
intézte a szavait –, és eltartja a családját, Octavia abbahagyhatta volna a munkát. De ı
mindig csak magára gondolt, és ie, figlio de puttana, rá ütsz. Ma este a tőz fölött ugráltál.
Tönkreteszed a jó ruháidat, és rossz példát mutatsz az öcsédnek. Most új nadrágot kell
vennem. Animale! Sosem gondolsz másra. De figyelmeztetlek, hogy….
Octavia gyorsan közbevágott. – Jól van, mama, ez egy másik ügy. A lényeg az, hogy
megértsék, mennyire fontos az iskola az életükben. Ha rendesen tanultok, lehet belıletek
valaki. Ha viszont nem, dolgozhattok a kikötıben, vagy a vasútnál, mint Larry.
Miután a gyerekek ágyba kerültek, Lucia Santa nekilátott, hogy kivasaljon mindent a
következı hétre, és befoltozza a lyukakat a nadrágokon, ingeken. A kosárban annyi ruha
volt, hogy le sem kellett hajolnia, amikor ki akart venni egyet. Octavia a nagy
cukrostálnak támasztotta a könyvét. Teljes volt a csönd, csak a nappaliban álló ágy
rugója nyikorgott néha, amikor valamelyik gyerek nyugtalanul forgolódott álmában. Az
engedelmes törzs két fınöke, Lucia Santa és Octavia nyugodt elégedettséget érzett.
Minden a legnagyobb rendben zajlik, tökéletes közöttük a harmónia: a lány a hőséges,
de erıs és határozott alárendelt, és a vezetıi hatalmában támadhatatlan anya, aki nem
fél kimutatni, hogy okos és hőséges lánya segítsége tiszteletet és elismerést ébreszt
benne. Senki nem mondta ki, de az apa számőzése rengeteg feszültségtıl és
aggodalomtól kímélte meg ıket. Szinte boldogok voltak, hogy a férfi nincs velük, és a
hatalmukat senki sem kérdıjelezheti meg.
Az anya felállt az asztaltól, hogy kávét tegyen fel, mert Octavia mindig annyira
belemerült az olvasásba, hogy minden másról elfeledkezett. Mi lehet ezekben a
könyvekben, ami olyan mágikus erıvel hat rá, hogy megszőnik számára a világ?
tőnıdött magában Lucia Santa. Sohasem fogja megtudni, és ha fiatalabb lett volna, talán
irigységet és szomorúságot érez. De elfoglalt asszony volt, hosszú évekre elegendı
fontos tennivalókkal, és nem engedhette meg magának, hogy olyan élvezetek miatt
szomorkodjon, melyeknek az ízét sem ismeri. Volt elég bánata azon örömök hiánya
miatt, amelyekrıl tudott egyet s mást. De nincs mit tenni.
A gız és a gondolatai hatására arca grimaszba rándult. Megint ki kellett mennie a
folyosó végére, hogy hozzon tejet a jégszekrénybıl meg egy kis jó olasz sonkát, hátha fel
tudja kelteni Octavia érdeklıdését, aki egyre soványabb. Lucia Santa hallotta, hogy
valaki jön fel lassan a lépcsın, de bárki volt is az, még csak a másodikon járhatott.
Nyitva hagyta a lakás ajtaját, mert nagyon nehéz lett a levegı a vasalástól. Leült az
asztalhoz a lányával, kávéztak, csipegettek a prosciutto sonkából meg a kenyérbıl. Most
már mindketten hallották a lépéseket, majd a lépcsı tetején megjelent Zia Louche
kendıbe bugyolált feje. Az idıs asszony becsoszogott a lakásba, s közben cefetül
káromkodott olaszul.
Túlzottan bensıséges volt a kapcsolatuk ahhoz, hogy a szertartásos udvariassági
szabályok szerint üdvözöljék. Lucia Santa felállt, hogy töltsön még egy csésze kávét, és
vágjon még egy szelet kenyeret, bár tudta jól, hogy az idıs asszony sosem eszik mások
elıtt. – Hogy érzi magát, Zia Louche? – kérdezte Octavia olaszul, tiszteletteljes, de
kedves hangon.
Az öregasszony dühödten és türelmetlenül legyintett – egy olyan ember mozdulata
volt ez, aki a közelgı halált várja, s ezért az efféle kérdéseket nem udvariasnak, hanem
pusztán ízléstelennek tartja. Csöndben ültek mindannyian.
– Munka, munka – mondta végül Lucia Santa. – Micsoda felhajtás van az iskola körül!
A gyerekeknek úgy kell felöltözniük, mint magának az amerikai elnöknek, én meg
mosok, vasalok, mint egy rabszolga.
– Ugyan – mondta Zia Louche, és megint türelmetlen mozdulatot tett, mintha el
akarná hessenteni azokat, akik arra számítanak, hogy az élet gondtalan. Levette ütött-
kopott kabátját, aztán a hosszú, térdig érı kardigánt is.
Octavia úgy érezte, hogy a vizslató pillantások elıtt nem tud olvasni, és különben is
udvariatlanság lenne a részérıl. Felállt, és lassan vasalni kezdett. Az anya odanyúlt, és
becsukta az asztalon heverı könyvet, hogy a lány ne tudjon esetleg olvasni vasalás
közben. Amikor Zia Louche megszólalt, Octavia megértette, hogy abban a kivételes
megtiszteltetésben van része, hogy az asszony egyenesen hozzá intézi a szavait.
– Mondd, ifjú hölgy – kezdte Zia Louche az öregek nyers közvetlenségével –, láttad
ma azt a jóvágású öcsédet?
– Nem, Zia Louche – válaszolta Octavia illedelmesen. Ha bárki más merészelt volna
ilyen hangon szólni hozzá, azt biztosan szemen köpi, különösképpen, ha az illetı
valamelyik kövér olasz matróna, azok ugyanis mindig sunyi szánakozással beszélnek a
fiatal lányokkal, mert ık még nem ízlelhették meg a hitvesi ágy nyújtotta élvezeteket.
– És te, Lucia Santa? – kérdezte Zia Louche. Az anya a fejét rázta, és az öregasszony
éles hangon folytatta. – Nem érdekel, mi van azzal a gyönyörő fiaddal, aki tizenhét éves
és ebben az országban él? Nem félted? – Octavia látta, hogy anyja aggodalmasan
ráncolja a homlokát. Lucia Santa tehetetlenül vonta meg a vállát. – Mi van már megint
ezzel a szégyentelennel? Szombatonként sosem alszik itthon. Történt valami?
Zia Louche kurta, érdes nevetést hallatott. – Ó, igen, történt valami. Lezajlott egy
egész komédia. És ahogy az már Amerikában lenni szokott, az anya tudja meg utoljára.
Nyugalom, Lucia Santa, a gyönyörőséges fiad életben van, a haja szála sem görbült. Ez a
szívtipró – az asszony angolul, kéjes élvezettel ejtette ki a szót – végre találkozott egy
nagyon jóravaló lánnyal. Gratulálok, Lucia Santa, a fiad házasságához és az új
menyedhez – ez az igazi amerikai módi!
 A bejelentés olyan döbbenetes hatással volt Octaviára és az anyjára, hogy csak a
szemüket meresztették. Az idıs hölgy azt remélte, hogy a gúnyolódással részben
magára tudja vonni a haragjukat, de most annyira elfogta a nevetés, hogy öreg, csontos
teste csak úgy rázkódott a fekete ruhában. – Nem, nem, Lucia Santa – mondta zihálva –,
meg kell bocsátanod nekem, minden szeretetem a tiéd, de ez a te Lorenzód egy
gonosztevı, cue mascalzone. Ez már túl sok, tényleg túl sok.
– De aztán meglátta barátnıje kıvé dermedt arcát, feszesen összeszorított ajkát, és
tudta, hogy majdnem halálosan megsértette. Összeszedte magát. Mély ráncok
barázdálta arcára olyan ünnepélyesen komoly arckifejezést erıltetett, amely jól illett évei
számához. De azt nem tudta leplezni, hogy aggodalmuk miatt némi megvetést érez.
– Még egyszer kérlek, hogy bocsáss meg nekem – mondta. – Na de egy ilyen
kurvapecértıl mire számítottál? Jobban örültél volna, ha összeverik vagy megölik? A
fiad nem ostoba, Lucia Santa. Signora Le Cinglata húsz éve meddı, Signor Le Cinglata
már kétszer házasodott, negyven éve férj, és nem lett apa. És most végre jön a
gyermekáldás! – Zia Louche gúnyosan meghajtotta a fejét. – Adjunk hálát az Úrnak.
Csakhogy Le Cinglata úgy hiszi, valaki másnak tartozik köszönettel, aki jóval közelebb
van, mint Isten, és már feni a kését, hogy rendezze a tartozást. És az a szégyentelen
nıszemély még arról álmodozott, hogy feleségül megy a fiadhoz. Hogy fordulhat elı
ilyesmi egy olyan asszonnyal, aki Olaszországban született és nevelkedett? – Lucia Santa
ekkor fenyegetıen az égnek emelte a karját, és szótlanul megátkozta az alávaló asszonyt.
De közelebb hajolt Zia Louchéhoz, mert szeretett volna még többet hallani.
Az öregasszony folytatta. – A fiadat végül csapdába ejtették a tigrisek, akiket eddig
olyan szeleburdi módon szelídítgetett. Elég, ha az asszony egy szót szól a férjének, és a
fiad halott ember. De ha reményt nyújt az öreg szajhának, mi történhet? Micsoda
szégyenteljes rémség? Még az is lehet, hogy az asszony megmérgezi a férjét, és aztán
mind a ketten villamosszékbe kerülnek. De hát ismered a fiadat, okos és bármit megtesz,
hogy senkinek se kelljen nemet mondania. Úgyhogy elrohant a városházára, és feleségül
vett egy fiatal, ártatlan olasz lányt, aki már jó ideje bámulta ıt, amikor lóháton feszített a
Tizedik sugárúton, de még egyetlen szót sem szólt hozzá. Még csak azt sem tudta senki,
hogy ismeri az ifjú menyasszonyt, hiszen mások elıtt még soha nem beszéltek
egymással. A családja a Harmincegyedik utcában lakik. Marconozziék, tiszteletre méltó
emberek, de nincs semmijük, rettentı szegények. Jaj, olyan ravasz a te fiad, még az is
lehet, hogy pap lesz belıle.
– A lánynak jó a híre? – kérdezte halkan az anya.
Zia Louche buján mosolygott. – A fiadhoz hasonló férfiak csak feddhetetlen lányokat
vesznek feleségül. Ez a filozófiájuk. Ki tudna jobban értékelni egy szüzet, mint egy
kurvapecér?
Octavia mérges volt. Ez a házasság, amely annyira jellemzı volt a szegényekre,
szégyennel töltötte el, ahogy szégyellte magát a botrány és öccse életének mocska miatt
is. Mindenkit megfertız ez a visszataszító szexırület. Meglepve látta, hogy anyja már
egyáltalán nem nyugtalan, sıt halványan mosolyog. Octavia nem fogta föl, hogy amirıl
Zia Louche beszámolt, az ugyan megdöbbentı, felkavaró, olyasvalami, ami jobb lett
volna, ha nem történik meg, ám mégsem igazán rossz hír. Hogy is lehetne rossz hír egy
olyan asszonynak, aki arra számított, hogy sokkal szörnyőségesebb rémálmai válnak
majd valóra? A rettegés a rejtélyes betegségektıl, a szenvedély tüzelte gyilkos tettektıl, a
börtöntıl, a villamosszéktıl – hisz mindez lehetséges volt, a legkevésbé sem kizárható.
Lorenzo feleségül vehetett volna egy szajhát, vagy valami lompos nıszemélyt, sıt akár
egy ír némbert is. Na igen, sietısen házasodott, gyakorta elıfordul ez a szegényeknél,
elkerülendı a szégyent; jelen esetben azonban a szégyen csak a lány szüleinek fejére
szállhat. – Mindenki a legrosszabbra fog gondolni – mondta ki hangosan Octavia. – Az a
disznó Larry!
De Lucia Santa már felszabadultan nevetett: rettentıen szórakoztatta, hogy fia
ravaszul túljárt Le Cinglatáék eszén. – Hol van most az én gyönyörő fiam? – kérdezte
Zia Louchétól.
– Hadd fejezzem be – felelte az asszony. – Le Cinglata most azt hiszi, ı az apa. Egy
asszony, ha nagyon igyekszik, az idık végezetéig az orránál fogva vezetheti az urát. De
van itt egy másik kérdés.
A lány anyjának, jaj, nem is, az ifjú ara anyjának el kell mondani. Itt a probléma.
Annyira büszkék, amennyire szegények. Úgy fogják gondolni, hogy a lányukat
szégyenbe hozták. Lucia Santa ingerülten legyintett. – Majd elmegyek hozzájuk, és
elmondom nekik. Mi is éppen olyan büszkék, és egész biztosan éppen olyan szegények
vagyunk. Remekül meg fogjuk érteni egymást. Na de most már szeretném tudni, hol
vannak!
Az öregasszony felállt, és amikor öreg csontjai ropogni kezdtek, nagyot nyögött. Az
ajtóhoz botorkált, aztán lekiabált a lépcsıházba: – Lorenzo, Louisa, gyertek fel!
Miközben arra vártak, hogy az ifjú pár felérjen a legfelsı emeletre, mindannyian azon
tőnıdtek magukban, hogyan is változik meg mostantól az életük. Az anyába hirtelen
belenyilallt a felismerés, hogy fia fizetésének elvesztése súlyos csapás lesz a családnak.
De amíg nincsenek gyerekei, kénytelen lesz támogatni apa nélkül maradt testvéreit.
Lucia Santa eltökélt szándéka volt, hogy ezt meg fogja követelni tıle. És ott van az a
lakás a második emeleten, amelyik hamarosan üres lesz; beköltözhetnek oda, így
legalább szemmel tarthatja új menyét, és a kezdeti nehézségekben a segítségükre tud
lenni, aztán majd akkor is, amikor jönnek a gyerekek – mert Lucia Santának semmi
kétsége nem volt afelıl, hogy hamarosan nagymama lesz. Nagyon kíváncsi volt már,
hogy néz ki a lány, akit az ı gyönyörő fia választott magának végül.
Octavia is a pénzen törte a fejét. Az az átkozott Larry, akkor hagyja cserben a
családot, amikor a legnagyobb szükség van a pénzre. És egyszerre egészen biztos volt
benne, hogy ez a házasság igazi oka; anyjuk túl szigorúan fogta Larryt, a fizetése nagy
részét elvette, korlátozta a szabadságát, s végül Larry így szabadult meg a láncaitól.
Most, hogy a család bajban van, a fiú már nem lát benne jövıt. Octavia arra készült,
hogy arcátlan árulóként fogadja az öccsét, és rögtön a kis ribanc tudomására is hozza
egyben, hol a helye a családban.
Zia Louche várt. Szemernyi rosszindulat sem volt benne, de nagyon örült, hogy
szemtanúja lehet egy nagyszerő komédiának.
Elıször Larry csinos, sötét arca jelent meg az ajtóban. A lány szinte nem is látszott.
Larry elbővölıen, ám kissé zavartan mosolygott; a rá egyáltalán nem jellemzı
szégyenlısségtıl szokásos magabiztossága valamelyest megcsappant. Anyja szívélyesen
mosolyogva várta, de a szívélyességbe csöppnyi megbocsátó lenézés is vegyült.
– Mama, Octavia – mondta Larry gyorsan –, ismerkedjetek meg a feleségemmel. –
Elıhúzta maga mögül a vékonyka lányt. – Lou, az édesanyám és a nıvérem, Octavia.
Az anya megölelte a lányt, aztán leültette. A gyönyörő, sápadt arcot, a hatalmas ijedt
barna szemeket és a törékeny kis testet látva Octavia mérhetetlen szánalmat érzett a lány
iránt. Ez még egy gyerek, nem tud majd Larryvel bánni, fogalma sincs róla, milyen élet
vár rá. Octavia az öccsére nézett, erıtıl duzzadó testére, feketén csillogó hajára, és
tudván, hogy milyen romantikus hévvel hisz önmagában, ıt is szánta. Keresztet vethet
az álmaira, élete ezennel véget ért. Arra gondolt, ahogy Larry a fekete ló hátán feszít a
Tizedik sugárúton, miközben röpködnek a szikrák a macskakırıl és a sínrıl; ahogy
Larry beszél magáról, mintha valami egészen különleges sors várna rá. Octavia
megértette, hogy jósága miatt – hamar elment dolgozni, hogy segítsen az anyjának,
otthagyta az iskolát, és nem készült fel a rá váró harcra – fegyver nélkül maradt a sors
ellen vívott küzdelemben. Gyerekei lesznek, az évek olyan sebesen repülnek majd,
ahogy a ló elüget a híd alatt, és Larry máris középkorú. És mivel ı Larry, még mindig
álmodozik.
Octavia arcon csókolta az öccsét, és megölelte új sógornıjét, s közben érezte, hogy a
lány teste merev a riadalomtól.
Leültek, hogy elfogyasszák a kávéból és kissé száraz péksüteménybıl álló esküvıi
lakomát. Megbeszélték, hogy az ifjú pár velük lakik, amíg a mostani lakók nem
költöznek ki a második emeleti lakásból. Larry egyre élénkebbé vált, vidáman beszélt:
minden a lehetı legjobban alakult. Semmiféle aggodalom nem gyötörte már. De Louisa
hirtelen a kezébe temette az arcát, keservesen sírni kezdett, és azt mondta szipogva:
– Haza kell mennem, hogy elmondjam a mamának.
Lucia Santa felállt az asztaltól. – Mindannyian odamegyünk– jelentette ki
határozottan.
– Meg kell ismerjük egymást, hiszen most már rokonok vagyunk.
– A fenébe, mama – mondta Larry óvatosan –, nekem mindjárt mennem kell dolgozni.
Te most odamész Louval, én meg majd holnap.
Ifjú hitvese félelemmel vegyes meglepetéssel nézett rá. Octavia viszont haragra
gerjedt: – Dehogy mész te dolgozni, Larry! Az esküvıd elég jó indok arra, hogy kivegyél
egy szabadnapot. Menj el a mamával és Louisával, és legyél a feleséged mellett!
Louisa olyan elképedve nézett rá, mintha istenkáromlást követett volna el. Larry
elnevette magát. – Ugyan már, nıvérkém, ne csináljunk ilyen nagy ügyet ebbıl. Akarod,
hogy veletek menjek, Lou? – A lány bólintott. Larry átkarolta, és azt mondta:
– Jól van, akkor jövök én is.
– Kösz, Larry – felelte a lány, és Octavia hangosan felnevetett. Meglepve látta, hogy
anyja fenyegetı pillantást küld felé, és már azon is meglepıdött, hogy anyja nem
teremtette le Larryt. De amikor Lucia Santa azt mondta a fiának udvariasan: – Azt
hiszem, jobb lenne, ha velünk jönnél, Lorenzo –, akkor megértette, hogy az asszony új
szerepet vett fel. Már nem úgy tekintett magára, mint aki parancsolhat ennek a
gyereknek, és valami egészen hátborzongató módon elkezdte kitolni a szívébıl a fiút –
nem dühbıl, rosszindulatból, vagy mintha nem szerette volna, hanem azért, mert meg
akart szabadulni egy tehertıl, hogy több ereje legyen más terhek elviselésére. Miután
elmentek, Octavia olyan nyomott hangulatba került, hogy az összes mosott ruhát
kivasalta, és ki se nyitotta a könyvét.
Az élet oly sok meglepetést tartogat egy kisfiúnak, hogy másnap reggel Gino
egyáltalán nem lepıdött meg, amikor egy lány hosszú, fekete haját látta a bátyja, Larry
ágyában. Téli alsójában megállt a küszöbön, és szemügyre vette ıket. Larry valahogy
másként nézett ki, és a lánnyal sem stimmelt valami. Két holtsápadt arc a hideg
lakásban, rettentı kimerültnek és védtelennek tőntek, mintha a halál lett volna az
ábrázatukra írva. Mindkettıjüknek koromfekete haja volt, a sok haj rendetlenül terült
szét a párnán, a tincsek összeértek, olyan volt az egész, mintha egyetlen nagy, fekete,
selymes halom borítaná ıket. Larry megmoccant: erı és élet költözött a testbe, s máris
pirosodni kezdett az arca. Megmozdult a sőrő, fekete, egyenes szemöldök, kinyílt a
szem, a sötét szempillák megrebbentek. Larry elfordította a fejét a lánytól, így a hajuk
már nem kuszálódott össze. Larry észrevette, hogy Gino figyeli ıket, és elvigyorodott.
Vinnie már lecsavarta a tejesüveg tetejét, így övé lehetett a korán kelık ajándéka, a
megfagyott, vékonyka tej réteg. Gino megpróbálta kinyitni a másik üveget, de az anyja
rácsapott a kezére.
Amikor Gino visszament, hogy befejezze az öltözködést, Larry már ült az ágyban,
fejét az összehajtogatott ágytakarónak támasztotta, és cigarettázott. A lány a fal felé
fordulva aludt, vékonyka háta meggörbült. Vállcsontjánál, amely mint egy csirkeszárny,
úgy szúrta a bırét, látni lehetett a kombiné fehér pántját. Gino elment az ágy mellett,
Larry meg betakargatta a feleségét, hogy megvédje a hidegtıl, s miközben ezt tette,
elıvillant szırös mellkasa. Gino sosem felejtette el azt az évet. Olyan sok minden történt,
és azzal kezdıdött, hogy Larry megházasodott.

Egy napon, amikor az iskolából ment hazafelé, látta, hogy Joey Bianco ott ül a Runkel
gyár kerítésénél, a tankönyvei elıtte hevernek a járdán. Nagy megdöbbenésére a fiú sírt.
De a könnyek sem rejthették el az eszelıs dühöt az arcán. Gino óvatos léptekkel ment
oda hozzá. – Mi a baj, Joey? – kérdezte. – Történt valami apáddal vagy anyáddal?
Joey, még mindig bıgve, a fejét rázta. Gino leült mellé.
– Nem akarsz hét és felest játszani? – kérdezte a barátjától.
– Van tizenhat centem.
– Nekem nincs pénzem – felelte Joey nyersen. Aztán hangosan jajgatni kezdett.
– Minden pénzemet elvesztettem. Apám azt mondta, hogy tegyem a bankba, és most
a bank minden pénzemet elvesztette. A rohadt dögök. És apámat nem is érdekli, csak
nevet rajtam. Azt mondták, hogy enyém lehet a pénz, ha felnövök, és most ellopták
tılem. És csak röhögnek rajtam.
– Zokogott, és elkeseredetten káromkodott.
Gino szóhoz se jutott. Mindenki másnál jobban tudta, mekkora csapás ez Joey-nak.
Hányszor fordult elı, hogy Gino adott egy nyálast a citromfagyiból, mert Joey meg
akarta spórolni a két centet? Hányszor fordult elı, hogy Joey otthon maradt vasárnap
délután, mert a mozipénzt inkább betette a bankba? Hányszor fordult elı, hogy Joey
elfordult a hot dog árus narancssárga napernyıjő, háromkerekő kézikocsijától, zsebében
egy ötcentest szorongatva, miközben Gino beleharapott a puha kiflibe, a ketchupban és
sárga mustárban úszó, szaftos virslibe, majd átadta magát az evés élvezetének? Gino
átérezte a veszteség súlyát, mert bizonyos szempontból ez az ı pénze is volt. Bár a többi
gyerek csak nevetett Joey-n, Gino tisztelte ıt, és mindig adott neki legalább egy harapást
a hot dogból, egy falatot a pizzából, egy nyálast a citromfagyiból, hogy segítsen neki
úrrá lenni a kísértésen. És Joey még húsvétkor is tartotta magát, amikor mindenki
csokitojást vesz, pedig húsvét csak egyszer van egy évben. Gino büszke volt rá, hogy a
barátja a leggazdagabb gyerek talán az egész környéken, de a Tizedik sugárúton
biztosan. Ezért lassan és félve tette fel a kérdést: – Joey, mennyi pénzed úszott el?
Joey reményvesztett, méltóságteljes nyugalommal, szinte elragadtatottan azt
válaszolta: – Kétszáztizenhárom dollár.
Elborzadva néztek egymásra. Gino nem is gondolta volna, hogy a fiú ilyen sok pénzt
győjtött össze. Joey-ban pedig most tudatosult, hogy milyen súlya van a történteknek, és
már semmit sem lehet tenni. – Jézusom – mondta maga elé meredve.
– Gyere, Joey, szedd össze a könyveidet – javasolta Gino.
– Menjünk haza.
Joey felpattant, és vadul rugdalni kezdte a könyveit, és ezt addig csinálta, amíg a
tankönyvek szét nem szóródtak egy egyméteres sugarú körben. – A picsába a
könyvekkel! – üvöltötte.
– A picsába az iskolával! Megbosszulom én ezt! Soha többé nem megyek haza! –
Azzal elrohant a Kilencedik sugárút irányába, és pillanatok alatt eltőnt Gino szeme elıl.
Gino összeszedte a tankönyveket. Elszakadtak, összepiszkolódtak, némelyiken
trágyafoltok éktelenkedtek. Gino a nadrágjába törülgette a könyveket, aztán elsétált a
Tizedik sugárútra, a 356-os szám alatti házhoz, ahol Joey-ék laktak.
A Bianco család lakása a harmadik emeleten volt. Miután bekopogtatott, Gino
hallotta, hogy egy nı sír odabent, és már majdnem leszaladt a lépcsın, de az ajtó túl
gyorsan nyílt ki. Joey alacsony termető, testes, feketébe öltözött édesanyja intett neki,
hogy lépjen be. Gino meglepve látta, hogy Joey apja már otthon van, és a
konyhaasztalnál ül. Hajlott hátú, alacsony ember volt, hatalmas bajusszal, és mindig
győrött, szürke puhakalapot viselt az utcán, amelyet valamilyen okból most is a fején
tartott. Egy kancsó vörösbor állt elıtte az asztalon, és egy félig teli pohár.
– Elhoztam Joey tankönyveit – mondta Gino. – Ö is jön nemsokára, de még segít a
tanárnak.
Letette a könyveket az asztalra. A kis ember felnézett, és részeges kedvességgel azt
mondta: – Buonogiovanetto, jó fiú. Lucia Santa fia vagy és Joey barátja, jó fiú. Sose
hallgatsz senkire, mi? A magad útját járod. Nagyon jó. Nagyon jó. Igyál velem egy pohár
bort. És hála istennek nincs apád.
– Én nem iszom, Zi' Pasquale – felelte Gino. – De azért köszönöm. – Sajnálta Mr.
Biancót, hogy ennyire szomorkodik a fiát ért veszteség miatt. Joey anyja leült az
asztalhoz, s közben a férjét figyelte.
– Igyál, igyál! – mondta Zi' Pasquale.
Az asszony elıvett egy kis poharat, és a férfi megtöltötte.
– Amerikára – mondta a kisember. – Az amerikai bankok elnökeire, akik egy napon
talán az édes anyukájuk beleit fogják felfalni.
– Na, na – próbálta csillapítani az asszony.
Korábban az évek során Gino látta már Zi' Pasqualét nap mint nap feltámadni, látta a
dicsıségét, diadalát.
A kicsi, hajlott hátú, csupa görcs ember kimerülten vonszolta magát hazafelé a
pályaudvarról a Tizedik sugárút kövezetébe süllyesztett vasúti sín mellett. Fáradt volt,
piszkos, poros, a veríték rászáradt a bırére. A megfeketedett karimájú, mocsoktól
megszürkült kalap védelmet nyújtott a veszélyes napsugarak ellen. Az üres
uzsonnáskosár a jobb oldalán himbálózott, amikor jött felfelé a sötét lépcsıházban.
Levette a zubbonyát, elıkerült a forró víz meg a szappan, és Zia Bianco egy nedves
ruhával letörülgette a férfi görcsöktıl kínzott, széles hátát. Zi' Pasquale ezután tiszta, kék
inget öltött magára, elıvette a mosogató alól a kancsót, és gyorsan megivott egy pohár
bort, aztán asztalhoz ült.
Zi' Pasquale elıször mindannyiuknak, még Ginonak is a szemébe nézett szinte
vádlón, majd alig észrevehetıen megcsóválta a fejét, mintha azt akarná a tudomásukra
hozni, hogy most nem tesz nekik szemrehányást, mert valamilyen rejtélyes eredető
bánat gyötri. Ezután ivott még egy korty bort. Lassan, óvatosan kiegyenesítette a
gerincét, és mintha az erı kezdett volna újra visszaköltözni a testébe. Ezután odalépett
hozzá a felesége, kezében egy mély tállal, benne bab és tészta, ami alig látszott a
fokhagyma és babszósz gızfelhıjétıl. Zi' Pasquale úgy fogta meg a kanalat, mintha egy
lapátot kapna a kezébe, aztán egy hihetetlenül ügyes mozdulattal eltüntetett egy halom
babot és tésztát a hatalmas bajusz alatt nagyra nyíló szájban, és három ilyen kanalazás
után letette az evıeszközt, majd letört egy méretes darabot a vekni kenyérbıl.
Egyik kezében a kanállal, a másikban a kenyérrel életet és energiát lapátolt a lelkébe.
Minden egyes falat után jól láthatóan erısebb lett. Szinte megnıtt a széken ülve, a
többiek fölé magasodott. Arcbıre rózsaszínőre változott, meg-megvillantak fehér fogai,
sıt pillanatokra még vörösesfekete ajkát is lehetett látni, mert a szósztól lelapult a bajsza.
A vastag héjú kenyér úgy ropogott a fogai között, akár a géppuska, a nagy fémkanál
mint egy kard villogott a fejek fölött. Zi' Pasquale felhörpintette az utolsó korty bort is.
Végül fogott egy kést, szelt magának egy darabot a kemény, szemcsés sajtból, a fény
felé tartotta, és élvezettel szagolt bele a levegıbe. Másik kezével eltüntette, ami a
kenyérbıl még megmaradt, aztán erıtıl duzzadóan, derős nyugalommal,
tekintélyparancsoló méltósággal rámosolygott mindenkire az asztal körül, és a maga
durva délolasz tájszólásában feltette a kérdést: – Van valaki a földön, aki jobban érzi
magát, mint én?
 – Bizony, bizony – mondta a felesége, mintha a férfi csak az ı hitét erısítené meg,
amit korábban tagadott. De a két fiú meredten, elgondolkozva bámulta a családfıt, és
próbálták megérteni, mit is mondott.
Ott játszódott le minden a szemük elıtt. Kinek a vacsorája lehetett ízletesebb, kinek a
bora zamatosabb? Kinek a csontjai, izmai, idegei adták át magukat nagyobb élvezettel a
könyörületes pihenésnek? Zi' Pasquale jólesı érzéssel nyögdécselt, miközben a
fájdalmas kimerültség lassan távozott a testébıl.
Megemelte a hátsó felét, hogy szellentsen egyet, majd hamarosan megkönnyebbült
sóhajt hallatott. Ki élhetett át nála nagyobb boldogságot?
Most, évekkel késıbb Gino próbált valami megnyugtatót mondani. – Minden rendbe
fog jönni, Zi' Pasquale. Joey megint összespórolhat egy csomó pénzt. Majd segítek neki
szenet árulni, aztán jövı nyáron a jéggel üzletelünk megint. Hamar meglesz az a pénz.
Az óriási bajusz megremegett, az arc ráncokba ugrott a nevetéstıl. – A fiam meg az ı
pénze. O, figlio mio, ha csak errıl lenne szó. Tudod te, hogy én mennyit vesztettem?
Tudja a fiam? Ötezer dollárt.
Húsz éven keresztül hajnalban keltem, dolgoztam a keserves hidegben, és ebben a
borzalmas amerikai hıségben. A fınököm állandóan sértegetett, meg kellett
változtatnom a nevemet, azt a nevet, amely ezer éve létezik Olaszországban, a Baccalona
nevet – szinte mennydörgött a hangja, amikor kimondta –, de én feladtam mindent. És a
fiam az utcán bıg. – Megint felhajtott egy teli pohár bort. – Ötezer dollár, húsz év az
életembıl. A két kezemmel, vérrel és verítékkel kerestem meg ezt a pénzt. Pisztoly vagy
kés nélkül lopták el tılem, fényes nappal! Hogyan lehetséges ez?
– Hagyd abba az ivást, Pasquale – mondta az asszony. – Holnap dolgoznod kell, ma
nem mentél dolgozni. Sokan elveszítik most a munkájukat. Egyél egy kicsit, aztán menj
aludni.
– Ne aggódj, asszony – felelte Zi' Pasquale gyöngéden –, megyek dolgozni holnap.
Sose féljél. Nem mentem dolgozni, amikor meghalt a kislányunk? Mi? Nem mentem
dolgozni, amikor szültél? Amikor beteg voltál, vagy amikor a gyerekek voltak betegek?
Megyek én dolgozni, egy percig se aggódj. De te, szegény asszony, hogy megspóroljál
néhány centet, csak akkor kapcsolod fel a villanyt, amikor már olyan sötét van, hogy
nem lehet látni. Spenótot eszel hús nélkül, és kardigánban ülsz a lakásban, hogy
takarékoskodj a szénnel. Neked ez az egész semmit nem jelent? A, asszony, te vasból
vagy. Hallgass rám, Gino, ezektıl félni kell. – Zi' Pasquale fogta a teli poharat, és egy
hajtásra kiitta, ami benne volt, aztán eszméletlenül zuhant a padlóra.
Az asszony rögtön siránkozni kezdett; biztos volt benne, hogy a férje nem hallja. Gino
segített neki bevonszolni Mr. Biancót a hálószobába, az asszony közben zokogott,
jajveszékelt. Gino nézte, ahogy levetkızteti a férfit, és pillanatokon belül egy
összegömbölyödött, szánalmas kis alakot látott hosszú, sárga alsónadrágban, aki
részegen horkolt, miközben meg-megrezzent a bajsza. Képregénybe illı, komikus
látványt nyújtott.
Az asszony leültette Ginot a konyhaasztalhoz, ı is odaült, aztán megkérdezte tıle, hol
van Joey, majd választ nem is várva, folytatta a panaszkodást. Szegény férje, ı minden
reményük, a megmentıjük, nem adhatja át magát a kétségbeesésnek. A pénz elveszett –
ez szörnyő, de nem egyenlı a halállal.
Amerika, Amerika, miféle álmokat dédelgetnek a te nevedben? Miféle szentségtörı
ábrándoknak adsz te táptalajt? Mindennek meg kell fizetni az árát, ám sokan mégis arról
álmodoznak, hogy a boldogság minden ellenszolgáltatás nélkül lesz az övék. Itt van
remény, Olaszországban nincs. Újrakezdhetnek mindent, hiszen a férje még csak
negyvennyolc éves. Még tud dolgozni vagy húsz évig. Mert minden emberi test egy
aranybánya. A kemény munka ételt terem, védelmet a hideg ellen, esküvıi lakomákat és
a lakás ajtajára akasztható gyászkoszorút. Az a szürke bajszos, komikus kis figura a
hosszú alsónadrágban még mindig kincseket rejt magában. A nıkre jellemzı
gyakorlatias érzékkel Mrs. Bianco jobban aggódott a férje miatt, mint a pénzük
elvesztése miatt. Ginonak csak hosszú idı eltelte után sikerült megszöknie.
Késın ért haza, már mindenki az asztalnál ült. Milyen jó is volt belépni a meleg
konyhába, ahol fokhagyma és olívaolaj illata úszott a levegıben, és paradicsomszósz
bugyborékolt a lábosban.
Az asztal közepén álló tálból szedték a spagettit a tányérjukba.
A csütörtöki tésztához sosem volt húsgombóc, csak egy jó nagy darab olcsó
marhahús, ami olyan sokáig fıtt a szószban, hogy villával fel lehetett darabolni.
Miközben ettek, Larry és a felesége feljött a lenti lakásból, és ık is odaültek az asztalhoz.
Mindannyian örültek, hogy ott van Larry, de a fiúk voltak a legboldogabbak, mert
Larry sokat viccelıdött, érdekes történeteket mesélt a vasútról, és az összes pletykát
ismerte a környéken lakó családokról. Octavia és Lucia Santa mindig vidáman és
lelkesen fogadta Larryt, és olyankor nem szidták le a gyerekeket.
Gino észrevette, hogy Louisa egyre kövérebb, viszont a feje meg kisebb.

– A panettiere tízezer dollárt vesztett részvényeken – mondta Larry –, és ami pénze

volt a bankban, az is elúszott. De hát nem kell aggódnia, ott van neki az üzlete. Nagyon
sokan vesztették el a pénzüket a környéken. Adj hálát az Úrnak, mama, hogy szegény
vagy.
Octavia és Lucia Santa egymásra mosolygott. A pénzrıl csak ık ketten tudtak, ami
ráadásul postai takarékbetétkönyvben volt. – Egyél többet – mondta az anya Louisának
–, meg kell ırizned az erıdet. – Elvett egy nagy darab húst Larry tányérjáról, és Louisa
elé tette, aztán Larryre nézett. – Te, animale, te már elég erıs vagy. Egyél spagettit, a
feleségednek húsra van szüksége.
Különös, örömteli kifejezés jelent meg a lány arcán. Mindig nagyon csöndes volt, alig-
alig szólalt meg, de most azt mondta félénken: – Köszönöm, mama. – Gino és Vincent
egymásra nézett; mindketten úgy érezték, hogy itt valami nincs rendjén. Ismerték az
anyjukat. Tudták, hogy nem volt ıszinte, nem igazán kedveli Louisát, és a lány nagyon
bánatosan mondott köszönetet. Larry rávigyorgott a fiúkra, aztán kacsintott egyet.
Belekanalazott a paradicsomszószba, aztán elképedve azt mondta:
– Nézzétek, mennyi csótány mászkál a falon! – İsrégi játék volt ez: így loptak
egymástól sült krumplit a szombat esti vacsoránál. Vinnie és Gino nem volt hajlandó
elfordulni, de Louisa gyorsan odanézett, és abban a pillanatban Larry felszúrt egy darab
húst a lány tányérjáról, beleharapott, aztán visszatette. A gyerekek nevettek, de Louisa,
miután rájött, hogy becsapták, sírva fakadt. Mindenki megdöbbent.
– Na, ez csak egy régi vicc a családban – mondta Larry.
– Csak meg akartalak tréfálni. – Az anya és Octavia együtt érzın hümmögött, majd
Octavia így szólt: – Hagyd békén, amikor ilyen hangulatban van, Larry.
– Louisa, a férjed úgy tud viselkedni, mint egy vadállat– mondta Lucia Santa. – Ha
legközelebb ilyet csinál, öntsd az arcába a forró paradicsomszószt.
De Louisa felállt az asztaltól, és leszaladt a lakásukba.
– Lorenzo, menj utána, és hozd vissza, hogy egyen valamit – mondta Lucia Santa.
Larry karba tette a kezét. – Dehogy megyek utána – jelentette ki. Néhány pillanat
eltelte után folytatta az evést. Senki nem szólt semmit. Gino végül azt mondta: – Joey
Bianco elvesztett kétszáztizenhárom dollárt, az apja pedig ötezret.
Látta, hogy anyja arcán komor diadalfény ömlik szét. Akkor is így nézett, amikor a
panettiere szerencsétlenségérıl hallott. De amikor Gino elmondta, hogy Zi' Pasquale
lerészegedett, anyja arckifejezése megváltozott, és az asszony azt mondta fáradtan: –
Ebben a világban még az okos emberek sincsenek biztonságban. – Ismét elégedetten
néztek egymásra Octaviával. Pusztán szerencse dolga volt, hogy postai
takarékbetétkönyvbe tették a pénzt. Annak idején, amikor elkezdtek takarékoskodni,
szégyellték volna, hogy egy oszlopfıs bejáratú, fényőzı, márványborítású bankba
menjenek a kevéske pénzükkel.
Az anya, mintha bőntudat gyötörné rosszindulatú elégedettsége miatt, azt mondta
szomorúan: – Szegény ember, annyira imádta a pénzt, hogy tiszta szeretetbıl feleségül
vett egy zsugori nıt. Boldogok voltak. Tökéletes házasság. De mindegy, mit csinálsz,
semmi nem alakul jól.
Senki sem figyelt Lucia Santára. Ismerték ıt.
Szavaiban és gondolataiban is pesszimista volt. Ám mégis úgy élte az életét, hogy
mélyen hitt a jó szerencsében. Jókedvően ébredt minden reggel, úgy harapott bele a
kenyérbe, hogy tudta, finom lesz. Reménye igazi fizikai energia volt, amit gyerekei iránt
érzett szeretete táplált, és az a kényszerőség, hogy harcolnia kell értük. Mindannyian
úgy hitték, hogy Lucia Santa sosem félhet. Úgyhogy szavai nem sokat számítottak, a
babonás félelem kifejezésének tetszettek csupán. Csöndben ettek tovább. Miután
végeztek, Larry cigarettával a kezében hátradılt, és beszélgetni kezdtek. Anyjával és
Octaviával felidézték ifjúkori csínytevéseit.
Vinnie fogta Louisa tányérját, a húst beletette a forró paradicsomszószba, aztán
letakarta egy másik tányérral.
– Légy jó fiú – mondta Lucia Santa –, és vigyél valamit enni a sógornıdnek. – Vinnie
lement a másodikra a két tányérral meg egy félig teli üveg szörppel. Néhány perccel
késıbb visszajött üres kézzel, és leült az asztalhoz.
Larry ránézett egy pillanatra, és azt kérdezte: – Jól van? – Amikor Vinnie bólintott,
folytatta a néhány perccel korábban elkezdett történetet.

TIZEDIK FEJEZET

Egy késı márciusi vasárnap délután Octavia Angeluzzi a konyhában állt, és lebámult a
hátsó udvarra. A tömb bérházai körbeöleltek egy nagy üres területet, amelyet sok-sok
kis különálló udvarra osztottak fel fakerítésekkel.
Octavia letekintett a kıkertre, a betonpázsitra. Egy paesano, aki már nem bírta tovább
Amerikában, és visszatért Olaszországba, otthagyott egy koszos földdel meg limlommal
teli háromszöglető ládikát, amelybıl egy szálkás bot nıtt ki. A tövénél sarjadó,
karomszerő, parányi ágakról halálsápadt levelek lógtak. Az ezüstös fényekben egy
vörös virágcserép emelkedett ki a szürke beton virágágyásból. Fölötte a levegıben
számtalan koszos, kopott ruhaszárító kötél feszült az ablakok és magas, távoli farudak
között; olyannyira behálózták az udvart, hogy talán még egy boszorkány sem tudott
volna átrepülni fölötte.
Octavia rettenetesen fáradtnak érezte magát. Hideg volt a hosszú tél, merengett
magában, sosem sütött a nap, és rengeteget kellett dolgozni. A gazdasági válság miatt a
fizetések alacsonyabbak lettek. Most többet kellett dolgoznia kevesebb pénzért.
Esténként az anyjával gombokat varrtak fel kartonlapokra, néha a gyerekek is
segítettek. De a fiúk gúnyosan fitymálták a kevéske pénzt – kartonlaponként egy cent –,
ami a munkáért járt, és csak ritkán voltak hajlandók dolgozni. Octaviának nevetnie
kellett rajtuk. A gyerekek megengedhetik maguknak a szabadságot.
Octaviának szúrt a mellkasa, fájt a szeme és a feje. Egész teste forró volt. És újra meg
újra arra gondolt: mi lesz velük Larry pénze nélkül a négy gyerekkel? Octaviának most
már minden héten be kellett mennie a postahivatalba, hogy pénzt vegyen ki. Az álom
szertefoszlani látszott: évekre kerültek attól, hogy saját házuk legyen.
 Octavia lenézett a sivár udvarra, amelynek most különös módon valamiképpen
emberi jelleget adott, hogy az egyik kerítés tetején végigsétált egy macska, és Ginora
meg Sálra gondolt. Ostoba munkás lesz belılük, faragatlan, közönséges férfiakká
lesznek, a nyomornegyedben fognak élni, és mérhetetlen szegénységre nevelik a
gyerekeiket. Octaviát hirtelen heves aggodalom fogta el, amit hányinger és félelem
követett. Végig fogja nézni, ahogy jótékonyságért könyörögnek, ahogy csúsznak-
másznak a porban, éppen úgy, mint korábban a szüleik. A szegények az életben
maradásért rimánkodnak.
Na és Vinnie? Octavia ekkor ébredt rá döbbenten, hogy Vinnie jövıjét már leírta.
Hamar el kell mennie dolgozni, hogy segítsen a testvérein. Nincs más megoldás.
Ó, az az átkozott dög Larry – akkor hagyja ott a családot, amikor a legjobban kellene a
segítsége. És van képe rendszeresen feljárni hozzájuk enni. De hát a férfiak ilyen
hitványak. Octavia elıtt hirtelen megjelent egy férfi képe: szırös és gorillaszerő,
hatalmas, meredezı hímvesszıvel. A lány elvörösödött, és olyan
gyengeség fogta el, hogy alig tudott megállni a lábán. Odabotorkált a
konyhaasztalhoz, és leült. Fullasztó fájdalmat érzett a mellkasában, és rémülten
állapította meg, hogy beteg.

Gino volt az elsı, aki hazajött, és az asztal fölé hajolva találta Octaviát; a lány sírt az
ijedségtıl és a fájdalomtól, vért köpött, a parányi vércseppek beborították a kék-fehér
viaszosvászon terítıt. – Szaladj Zia Louchéhoz, és szólj a mamának – suttogta Octavia.
Gino annyira megijedt, hogy szó nélkül sarkon fordult, és leszáguldott a lépcsın.
Mire visszatért az anyjával, Octavia már sokkal jobban volt, és egyenesen ült az
asztalnál. Nem törülte le a terítıt. Nekilátott ugyan, mert nem akarta megijeszteni az
anyját, de mivel szüksége volt együttérzésre, és félt attól, hogy szimulánsnak fogják
tartani, végül mindent érintetlenül hagyott, még ha talán nem is tudatosan cselekedett
így.
Lucia Santa berontott a konyhába. Nyomban meglátta lánya gyászos, beteg,
bőntudatos arcát, és a vércseppeket a terítın. A kezét tördelve kiáltott fel: – Ó, te jóságos
Isten! – És sírva fakadt. Ez a teatralitás bosszantotta Octaviát, és arra késztette Ginot,
hogy azt mormogja az anyja háta mögött: – Az isten szerelmére.
De az egész csak egy pillanatig tartott. Az anya rögtön visszanyerte az önuralmát,
kézen fogta a lányát, és bevezette a szobájába. Közben odakiáltott Ginonak: – Szaladj
azonnal doktor Barbatóért. – Gino, elragadtatottan az izgalmaktól és önnön
fontosságától, megint nekiiramodott, hogy másodpercek alatt leérjen a negyedik
emeletrıl a földszintre.
Miután Octavia ágyba került, Lucia Santa fogott egy üveg sósborszeszt, és leült a
lánya mellé, hogy az orvos érkezéséig is ápolja. Bıségesen locsolt az alkoholból a kezére,
aztán bedörzsölte Octavia forró homlokát és arcát. Mostanra már mindketten
megnyugodtak valamelyest, de Octavia a jól ismert aggodalmas kifejezést látta anyja
arcán. A lány megpróbált tréfálkozni. – Ne aggódj, mama – mondta –, rendbe fogok
jönni. Legalább nem gyerekem lesz férj nélkül. Még mindig jó olasz lány vagyok.
De ilyen idıkben Lucia Santának nem volt humorérzéke. Az élet megtanította
tisztelni a sors fintorait.
Ült a lánya mellett, mint egy kicsi, feketébe öltözött Buddha. Miközben az orvost
várta, lázasan gondolkodott azon, milyen változásokat idéz majd elı ez a betegség az
életükben, milyen újabb nehézségeket hoz. Úgy érezte, katasztrofális helyzetbe került:
férje bezárva, valahol a távolban, fia egy korai házasságban, a gazdasági válság miatt
alig van munka, és most a lánya is beteg lett. Csak ült ott, és próbálta összegyőjteni az
erejét, mert tudta, nem teheti meg, hogy átadja magát a kétségbeesésnek. Az egész
család veszélyben van, a létük forog kockán. Itt már nem egy-egy elbukásról, vereségrıl
van szó, a pusztulás fenyeget, az, hogy a létezés legmélyebb bugyraiba süllyednek.
Doktor Barbato felgyalogolt a lépcsın Gino után, bement a lakásba, aztán abba a
szobába, ahol Octavia feküdt. Mint mindig, most is elegáns volt, bajusza ápolt. Estére
jegye volt egy operaelıadásra a brooklyni zeneakadémián, és nagyon sietett. Úgy volt,
hogy nem is jön, majdnem azt mondta a fiúnak, menjenek a Bellevue-be.
Amikor meglátta a lányt, és elmondták neki, mi történt, már tudta, hogy
idıpocsékolás volt idejönnie. A lánynak kórházba kell mennie. De azért leült az ágy
mellé, és észrevette, hogy a lány zavarban van, mert egy ilyen fiatal férfi fogja
megvizsgálni.
És csakúgy, mint a lány, azt is érzékelte, hogy az anya feszülten figyeli ıt.
Elfogta az undor: ezek az olaszok azt hiszik, hogy a férfiak még a halálos ágyán is
megdugnának egy nıt. Kényszerítenie kellett magát, hogy udvariasan, halkan szólaljon
meg. – Signora, meg kell vizsgálnom a lányát. Mondja meg a fiúnak, hogy menjen ki a
szobából. – Odanyúlt, hogy lehúzza a lányról a takarót.
Az anya megfordult, és látta, hogy Gino elkerekedett szemmel bámul. Visszakézbıl
rávágott, és azt mondta: – Tőnj el! Most az egyszer az engedélyemmel.

Gino pedig, aki dicséretre számított, mert ilyen gyors volt a vészhelyzetben,
kibaktatott a konyhába, s közben szitkozódott.
Doktor Barbato a lány mellkasához érintette a sztetoszkópot, és a mindentudó orvos
pillantásával bámult a semmibe, ám közben alaposan szemügyre vette a lány testét.
Meglepve látta, hogy nagyon sovány. A kerek csípı és a telt keblek félrevezetınek
bizonyultak. Sokat fogyott az utóbbi idıben. Finom rajzolatú arca azonban nem volt
beesett, egyáltalán nem látszott rajta a fogyás. Hatalmas, tiszta, barna szeme félelemmel
vegyes feszültséggel szegezıdött rá. Az orvos azt is megállapította magában – anélkül,
hogy vágy ébredt volna benne –, hogy a lány teste már érett a szerelemre. A diploma
megszerzése után Olaszországban járt – ott látott a festményeken ilyen meztelen
alakokat. Klasszikus típus volt, gyerekszülésre és a hitvesi kötelességek teljesítésére
termett. Ha beteg, ha nem, jobban teszi, ha minél hamarabb férjhez megy.
Felállt, és betakarta a lányt. Halk, megnyugtató hangon szólt hozzá: – Rendbe fog
jönni. – Majd intett az anyának, hogy menjen vele a másik szobába.
Meglepıdött, amikor Octavia azt mondta: – Doktor úr, kérem, elıttem beszéljen.
Anyám úgyis kénytelen lesz elmondani nekem. Nem fogja tudni, mi a teendıje.
Az orvos már régen megtanulta, hogy a szakma apró finomságait az ilyen emberek
nem tudják értékelni, és minden okuk megvan rá. Mindkettıjükhöz intézte tehát a
szavait. – Magának mellhártyagyulladása van – mondta halkan –, nem túlzottan súlyos,
de kórházba kell mennie, hogy pihenjen és megröntgenezzék. Az nagyon aggasztó, hogy
vért köhögött fel. Lehet, hogy valami baj van a tüdejével. – Errıl eszébe jutott az
operaelıadás, amelyet este fog megnézni. A hısnı tüdıbajos, haldoklik, és úgy énekel a
ragyogó fényekben, mint a megszállott. Az igazi fájdalma az, hogy elveszti a szerelmét,
elveszíti a boldogságot; a halálát úgy kezeli, hogy az valami egészen komolytalan
dolognak tetszik. – Nincs ok az ijedségre – mondta az orvos ıszintén. – Még ha beteg is a
tüdeje, valószínőleg nem nagyon nagy a baj. Nincs ok a félelemre. A legrosszabb, ami
történhet, hogy Octaviának néhány hónapot pihennie kell. Úgyhogy holnap menjenek
be a Bellevue kórházba. Éjszakára adok valamit. – A táskájába nyúlt, és a
gyógyszergyártóktól kapott mintakészletbıl elıvett egy kis üveg orvosságot. – Ne
felejtsék el, kérem, hogy holnap mindenképpen be kell menniük a kórházba. Ez a lakás
hideg, a gyerekek zajosak, a betegnek pedig pihennie kell. És a röntgenvizsgálat nagyon
fontos. Vegyék komolyan, amit mondok, Signora. – Majd valamivel kedvesebb hangon
hozzátette: – Ne aggódjanak.
 Az orvos elment. Az önutálat és az elégedettség érzése keveredett benne. Tizenöt
dollárt is kereshetett volna a nyamvadt kettı helyett. Egy hétig kezelhette volna a lányt,
elvégezhette volna a röntgenvizsgálatot a saját rendelıjében, meg még egy sor más
vizsgálatot. De tudta, micsoda szegénységben él ez a család. Késıbb haragudott magára,
bosszantotta, hogy szaktudását ilyen olcsón kell adnia, hogy édesapja áldozatvállalása
csak ilyen savanya gyümölcsöt terem. Félelmetes gazdasági fegyver volt a kezében,
amelyet azonban csak visszafogottan használhatott. Micsoda balszerencse, hogy nem a
panettiere lánya lett beteg! Az utolsó centjébıl is kiforgatta volna a péket. Ráadásul kellı
indokkal, méltányosan, mindenféle trükközés, csalás nélkül. Ó, igen, egy napon majd
olyan környéken kezd praktizálni, ahol tiszta lelkiismerettel kereshet meg egy halom
pénzt.
Barbato doktor olyan ember volt, aki nem állhatta a szegénység látványát és szagát.
Könyörület szülte váratlan cselekedeteitıl napokig rosszkedvő volt. Ezekre nem mint
erényre tekintett, hanem mint valami bőnös szenvedély megnyilvánulásaira.
A konyhában Sal és Vinnie, akik már hazajöttek a moziból, csöndben eszegették az
ecetbe és olívaolajba mártott, hatalmas szelet ropogós kenyereket. Gino duzzogva
csinálta a leckéjét. Lucia Santa sötét tekintettel méregette a gyerekeit. – Gino – mondta –,
vegyél ki magadnak tíz centet. Aztán szólj a bátyádnak, Lorenzónak, hogy jöjjön fel
azonnal.
Látván, hogy kisfia gyorsan elfeledkezik a kettejük közti összezördülésrıl, és rögtön
ugrik, Lucia Santát hirtelen elöntötte a szeretet.

Másnap reggel Lucia Santa olyan szörnyőséges tettre vetemedett, hogy elvesztette az
egész Tizedik sugárút együttérzését, minden olyan ember együttérzését, akiben
szánalmat és részvétet ébresztett volna a legújabb szerencsétlenség. Barbato doktor
annyira mérges lett, hogy káromkodni kezdett olaszul, pedig ilyen azóta nem esett meg
vele, hogy felvételt nyert az orvosi egyetemre. Még Zia Louche is keményen megszidta
Lucia Santát. Bolond tett volt, szégyentelen, botrányos, ám mégis pusztán a szeretet
szülte. Lucia Santa nem a Bellevue-be, a szegények kórházába vitte a lányát. Nem,
miután beültek Larry viharvert kocsijába, azt mondta a fiának, hogy hajtson a
Harmincadik utca Nyolcadik és Kilencedik sugárút közé esı részére, a Francia
kórházhoz. Vidám, tiszta és fölöttébb drága kórház volt. Lucia Santa tudta, hogy az
ápolónık udvariasak, az orvosok elbővölök, a recepciós pultnál dolgozók
szolgálatkészek lesznek. Nem kell órákon át várakozni málló vakolatú folyosókon. Úgy
bánnak majd Lucia Santa lányával, mint egy emberi lénnyel, vagyis mint a társadalom
fizetıképes tagjával.
Senki sem lepıdött meg jobban, mint maga Lucia Santa. Elképesztıen bolond döntés
volt: odalesz az évek alatt összegyőjtött pénz, éppen akkor, amikor a legnagyobb
szükség van rá. Nem lesz kenyérkeresı a családban. Arrogancia volt ez a részérıl,
színtiszta arrogancia, semmi más.
De nem minden ok nélkül hozta meg ezt a döntést. Lucia Santa egész éjjel ébren
feküdt az ágyában, és anélkül, hogy egy pillanatot is aludt volna, rémálmok gyötörték.
Látta, hogy gyönyörő lánya a Bellevue tornyaiban raboskodik, a komor, sivár
folyosókon tévelyeg, úgy bánnak vele, mint egy állattal. És ott volt aztán a babonás
félelem. Férje a Bellevue-be került, és azóta sem tért vissza. Az a kórház egy halottasház.
Lánya ott fog meghalni, aztán apró darabokra vagdalják a testét, és üvegedényekbe
teszik.
így aztán Lucia Santa a hajnali órákban meghozta a döntést, és hatalmas
megkönnyebbülést érzett, hogy nem törıdik azzal, mit gondolnak róla mások: barátok,
rokonok, szomszédok. Zokogott a sötét szobában, magányos, rettenetes zokogás volt ez,
csak egyedül lehet így zokogni, amikor senki se lát. Nem a szomorúságát fejezte ki,
hanem hogy megszabadult a rettenetes, gyötrı kíntól – nem a barátoktól, a családtól
kapott vigasztaló szavak hatására, hanem egyedül, magára utalva. Lucia Santa erıért
zokogott, mert nem volt senki a világon, akitıl erıt kaphatott volna. Amit tett, az olyan
ember borzasztó tette volt, aki nem tudja kimutatni, hogy irgalomra, könyörületre van
szüksége. A nappali világosságban összeszedte magát, és amikor felkelt az ágyból, arca
erıt és magabiztosságot sugárzott.
Miután a gyerekek elmentek az iskolába, Larry feljött a lenti lakásból, és a már amúgy
is meleg ruhákba öltözött Octaviát takaróba bugyolálták. Segítettek neki lemenni a
lépcsın, aztán beszállni Larry kocsijába. Lucia Santa, miután beült a fia mellé, azt
mondta: – A Francia kórházba megyünk. – Octavia tiltakozni próbált, de az anya
dühösen kiabálni kezdett: – Csönd legyen! Ne szólj egy szót sem!
Gyorsan végeztek a formaságokkal.
Octavia egy csöndes, tiszta, kellemes szobába került egy másik fiatal lány mellé. A
falon festmények lógtak. Útban hazafelé Larry, miközben a szokásos féltékenységgel
gondolt a nıvérére, azt mondta, hogy amíg Octavia nem áll újra munkába, ad a
családnak heti öt dollárt. Anyja kinyújtotta a kezét, és egy rövidke pillanatra
megérintette a vállát. – Jó fiú vagy, Lorenzo – mondta olaszul. De hangjában Larry
megérezte az elutasítást: anyja már nem számol vele, nem bízik benne. Pedig ha ı lett
volna Octavia helyében, ha anyjuk ıt választja a nıvére helyett, ı biztosan nem omlik
össze.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Lucia Santa Angeluzzi-Corbo, az ostromgyőrőbe zárt hadvezér, családja sorsán és

gyötrelmein gondolkodott, taktikai húzásokon törte a fejét, stratégiai lépéseket tervezett,
számba vette az erıforrásokat, felmérte szövetségesei lojalitását. Octavia fél évig
szanatóriumban lesz. Talán egy teljes évig nem fog tudni dolgozni. Egyévi elveszett
fizetés.
Lorenzo heti öt dollárt adott, néha két-három dollárral többet. Vincenzo dolgozott a
pékségben: újabb heti öt dollár, meg az, amit megtakarítanak a kenyéren. Gino semmire
se jó. Sal és Aileen pedig még kicsi.
És Lorenzo felesége gyereket vár – újabb repedés a páncélzaton. Talán jobb is, ha nem
számol a Lorenzótól érkezı pénzzel.
Nem, lehet gondolkodni másképpen is. Vincenzónak még három éve van hátra a
középiskola befejezéséig. Fontos, hogy leérettségizzen? Gino nyakas és akaratos, meg
kell szelídíteni, ı is kénytelen lesz segíteni; Lucia Santa tudta, hogy túl engedékeny vele.
Az anya ekkor érezte, erısebben, mint valaha, hogy Octavia mennyire fontos a
családnak, és persze nem csak a pénz miatt. Octaviának köszönhetı, hogy a gyerekek jó
jegyeket szereztek az iskolában, és ı vitte el ıket rendszeresen az ingyenes fogászati
kezelésre. Octavia tervezte meg, hogyan lehet takarékoskodni akkor is, ha nagyon kellett
a pénz ételre és ruhára. Octavia adott neki erıt, tıle kapott támogatást, amikor elfogta a
gyengeség, és mindig támaszkodhatott rá.
És most, állapította meg magában Lucia Santa, megint egyedül maradt. A rettenetes
harcokat egyedül kell megvívnia. De idısebb, keményebb, tapasztaltabb volt, nem
érezte azt a reménytelen kétségbeesést és rémületet, amit fiatal özvegy korában. A
csapások megedzették, és harci szellemét már nem gyengítették ostoba, fiatalos álmok.
Úgy küzdött, ahogy a puszta életben maradásért küzd valaki mindenre elszántan.
 Lucia Santa meghozta a döntést, amelyet meg kellett hoznia. Nincs más lehetıség:
segélyért kell folyamodnia. És amíg nagy kínok közepette megszületett a döntés, Lucia
Santa sok mindent számba vett.
Lelkiismereti kérdéseken, vagy azon, hogy amit tesz, tisztességes-e a hatóságokkal
szemben, nem sokat rágódott. Olyan országban született, ahol az emberek és az állam
kibékíthetetlen ellenségek. Nem, nem ez okozta a kínokat.
A jótékonyság só a sebre. Fájdalmas. Az állam úgy ad, mint a zsarolás áldozata,
keserő győlölettel. Annak, aki a semmibıl jött pénzt kapja, zaklatás, sértegetés és
mérhetetlen megaláztatás az osztályrésze. Az újságok mindent elkövettek, hogy
mélységes megvetés tárgyává tegyék az alávaló nyavalyásokat, akik a könyörgést
választják ahelyett, hogy éhen halnának, vagy hagynák éhen halni a gyerekeiket. A
napnál is világosabb, hogy a szegények alantas, körmönfont módszerekkel jutnak a
segélyekhez, és ebben örömüket lelik. És valóban vannak ilyenek. Ahogy vannak
olyanok is, akik abban lelik örömüket, hogy forró tőket szurkálnak a gyomrukba, vagy
üvegcserepeket nyelnek le.
Kinek a pap, kinek a papné. Általánosságban azonban azt lehet mondani, hogy a
szegények szégyenkezve és önbecsülésüket feladva fogadják el a segélyeket, és ez igazán
szánalomra méltó.
Larry elintézte, hogy a segélyhivatal munkatársa kijöjjön a lakásra, de nem kívánt
jelen lenni a beszélgetésen. Sértette volna férfiúi büszkeségét. Nem akart részt venni
ebben az ügyben, távol tartotta magától. Lucia Santa eldugta az Olaszországból
importált olívaolajat, amely nélkül nem tudott volna meglenni. Biztos volt benne, hogy
ha meglátnák, jelentısen romlanának az esélyei.
A segélyhivatal munkatársa késı délután érkezett. Komoly ábrázatú, nevetésre
ingerlı fiatalember volt, aki hatalmas, kerek, fekete szemekkel bámult a világba. Ügy
festett, mint egy bagoly, mert a szeme fölött vastag szemöldök húzódott, alatta pedig
sötét karikák ültek. De rendkívül udvarias volt. Udvariasan kopogtatott az ajtón.
Többször is elnézést kért, miközben körbejárta a lakást, kinyitogatta a szekrényajtókat,
és úgy bóklászott a szobákban, mint egy reménybeli albérlı. Lucia Santát signorának
szólította, és a neve finom eleganciát sugárzott: úgy hívták, hogy La Fortezza.
Figyelmesen meghallgatta Lucia Santa történetét, szorgalmasan lejegyzett minden
részletet, szaporán bólogatott, és együtt érzın mormogott olaszul. Papíríző olasz nyelvet
beszélt, de azért meg lehetett érteni.
Nyomtatványokat vett elı, majd kérdéseket tett fel. Nem, nem, mondta Lucia Santa,
nincs pénze a bankban, és a gyerekeinek sincs; tulajdona sincs, biztosítása sem, semmije
sincs. Ékszere se, amit eladhatna, csak a jegygyőrője, de a fiatalember sietett
megnyugtatni, hogy erre nincs szükség. Miután végeztek, Mr. La Fortezza elırehajolt a
székén, keze karomként tapadt az asztal peremére, szemébıl szemrehányó kifejezés
sugárzott.
– Signora Corbo – mondta –, sajnálattal kell közölnöm magával, hogy nehézségekre
kell számítania. A három legidısebb gyermeke részére, apjuk korai halála miatt, a
bíróság megítélt egy pénzösszeget, és a pénz letétbe került. Feketén-fehéren úgy áll a
helyzet, hogy ennek a pénznek el kell tőnnie, ha maga segélyt akar kapni. Ez a törvény.
És ha én nem teszek jelentést errıl a pénzrıl, bajba kerülök. – Komoly arccal nézett Lucia
Santára.
Az asszony nagyon meglepıdött. Ez az udvarias, ráadásul olasz fiatalember
kémkedett utána, elment a szomszédokhoz, hogy információt győjtsön róla, és aztán
csapdát állított neki. Ez felbıszítette. – Jól van – mondta keserően –, majd kiszórom a
pénzt az ablakon.
A fiatalember elmosolyodott, és türelmesen várakozott. Az asszony érezte, hogy még
nincs veszve minden. – Nem tudna valahogy segíteni nekem? – kérdezte.
 Mr. La Fortezza mintha kissé kényelmetlenül érezte volna magát – a bagoly egy
különösképpen élénk és eleven egeret nyelt le. – Ó, Signora – mondta –, tudja, ahhoz,
hogy a kéz tiszta legyen, kell egy másik kéz. – Majd, még mindig egy kicsit zavartan (túl
fiatal volt még ahhoz, hogy egyszerre legyen könnyed és tisztességtelen), elmondta,
hogy az állását kockáztatva hoz neki kéthetente tizenhat dollárt, de amikor átadja a
csekket, Lucia Santa fizessen neki három dollárt. Végül is ez a pénz nem jár Lucia
Santának, ı pedig megszegi a törvényt, és így tovább. Az alku megköttetett. Lucia Santa
olyan hálás volt, hogy kávéval és tortával kínálta a fiatalembert, jóllehet a vendéglátás
szabályai szerint elegendı lett volna csak a kávé. És a kávé mellett Mr. La Fortezza
elmondta, mi nyomja a lelkét. Jogi végzettséget szerzett, hála odaadó és áldozatkész
szüleinek, akik olyan emberek, mint Lucia Santa; mostanság nem lehet munkát találni,
ezért volt kénytelen a segélyhivatalban elhelyezkedni. De hát ebbıl a fizetésbıl hogyan
fogja visszafizetni a tartozását tisztességben megıszült édesapjának? Rettenetes kínokat
okoz neki, hogy így kell végeznie a munkáját, de ha nem tesz szert egy kis
pluszjövedelemre, még csak reménye sem lehet arra, hogy egyszer saját praxist indítson.
És végül is mind a ketten jól járnak, hiszen a signorát valójában nem illetné meg a
segély. És így tovább. Barátokként váltak el.
Mr. La Fortezza minden második héten megjelent a csekkel, és olyankor mindig
ugyanaz a szertartás zajlott le. Ginot elküldték, hogy váltsa be a csekket, és rendezze a
család tartozását a főszeresnél. És vásárolnia is kellett tíz deka négyszögletes amerikai
sonkát, amelyet fehér, tejszínszerő zsírréteg vett körbe, továbbá puha, szeletelt amerikai
kenyeret és sárga amerikai sajtot. Ugyanis szegény Mr. La Fortezzának gyenge volt a
gyomra, nem bírta a tisztességes olasz szalámit és peppetónit, a zamatos, érett provolone
sajtot és a ropogós olasz kenyeret.

Gino mindig nagy szemekkel bámulta a jelenetet. A vékonyka sonka- és sajtszeletek

az elıkészített tányéron, a hatalmas bögre kávé, a fesztelen Mr. La Fortezza, aki egy
széken pihenteti dagadt lábait, miközben nagy átéléssel mesél megpróbáltatásairól Lucia
Santának, és az asszony együtt érzın ingatja a fejét. Mert ez a szegény ember egész nap
lépcsıt mászott, és veszekedett azokkal az alsóbb néposztálybeli olaszokkal, akik
megpróbálták eltitkolni, hogy a gyerekeik dolgoznak, s akik durván szitkozódtak, mert
Mr. La Fortezza nem hagyta jóvá a segélyigényüket; azt mondták neki, hogy zsidó, nem
olasz, mert nincs olyan olasz, aki ezt a kormányzatot szolgálná az övéivel szemben.
– Jaj – sóhajtott fel mindig Mr. La Fortezza –, hát ezért ettek az én szegény szüleim
scarolát, pastát meg babot a hét minden áldott napján? Hogy a fiuk úgy keresse meg a
betevıt, hogy rámegy az egészsége? – Lucia Santa rettenetesen szánakozott.
A bagolyszemek feneketlen szomorúságot sugároztak. Ha esett, ha fújt, Mr. La
Fortezza az utcát járta. Nem érezte jól magát. Négy éven keresztül keményen tanult az
egyetemen.
– Signora – mondta –, nehogy azt higgye, hogy én valami nagyon okos ember vagyok.
Végül is a felmenıim vagy ezer éve analfabéta parasztok. A szüleim még annak is
örülnek, hogy legalább nem kétkezi munkát kell végeznem.
Miután a sonka és a sajt elfogyott, Mr. La Fortezza, indulásra készen, felállt az
asztaltól. Lucia Santa rendkívüli tapintattal adta át neki a három dollárt. Megfogta a
fiatalember kezét, és beletette a pénzt; az embernek az volt az érzése, hogy ha az asszony
nem ilyen határozott, Mr. La Fortezza el sem fogadja. A fiatalember vonakodni látszott,
mintha el akarná tolni a pénzt, de aztán nagyot sóhajtott lemondóan, felhúzta a
szemöldökét, majd reményvesztett hangon annyit mondott: – Ah! –, kifejezvén ezzel,
hogy a mérhetetlenül kétségbeejtı körülmények okán sajnos nem utasíthatja vissza.
Igaz, ami igaz, megkedvelték egymást. Mr. La Fortezza értékelte az idısebb asszony
udvariasságát, jólesett neki, hogy tekintettel van az érzéseire, és nagy örömmel, jó
étvággyal fogyasztotta a kávé mellé kínált sonkát és sajtot. Lucia Santa pedig ıszinte
együttérzéssel viseltetett a szomorú képő fiú iránt, és magában hálát adott az Úrnak,
hogy az ı gyerekeinek több öröm jutott az életben. Nem neheztelt Mr. La Fortezzára,
hogy a segély egy része az ı zsebébe vándorol.
Eltelt néhány hét, és Mr. La Fortezza elintézte, hogy Lucia Santa havi tizenöt dolláros
lakbér-hozzájárulást kapjon. Az asszony a szokásos három dollár helyett ötöt adott a
fiatalembernek, pedig az nem is kérte. Kölcsönös megértésen, sziklaszilárd alapokon
nyugvó kapcsolat volt az övék. És egyre mélyebb lett. Mr. La Fortezza gondoskodott
róla, hogy Lucia Santa heti négy dollárral még többet kapjon. Az asz-szony átadott neki
egy barna zacskót, benne rózsaszínő amerikai sonka és egy üveg házi ánizslikır, hátha
segíti az emésztését. És Lucia Santa utasította Larryt, hogy a kocsiján vigye haza Mr. La
Fortezzát Bronxba, az Arthur Avenue-ra.
Hárman zötykölıdtek a kocsiban, Larry, Mr. La Fortezza és Gino. Lovak, szekerek,
villamosok és autók között cikáztak. Gino észrevette, hogy Larry udvariasan viselkedik,
de gúnyos megjegyzéseivel, tréfáival világossá teszi, hogy megvetést érez a fiatal
ügyvéd iránt. Mr. Fortezzának fogalma sem volt róla, hogy gúnyt őznek belıle. Komoly
arccal számolt be arról, micsoda szerencsétlenségek érik.
Rendkívül alacsony a fizetése, és annak is nagy része elmegy a bronxi házra. Szülei
idısek, már nem tudnak dolgozni, kénytelen lesz támogatni ıket, viszont akkor már
nem fogja tudni fizetni a jelzálogkölcsönt. Igazi félelem, majdhogynem rémület volt a
hangjában, amikor arról beszélt, milyen nagy szüksége van a pénzre, és ezt Gino
valahogy nem értette. Ugyanis Mr. La Fortezza gazdag volt. Egyetemet végzett, saját
háza volt, és a szülei nyaralni jártak. Mindaz, amirıl a Tizedik sugárút lakói
negyvenévnyi megfeszített munka után csak álmodoztak, már a birtokában volt ennek a
fiatalembernek; az álomban élt, és mégis jobban rettegett, mint a legalantasabb munkát
végzı férfiak Ginoék környékén.
Amikor Mr. La Fortezza kiszállt a kocsiból, hóna alatt a barna papírzacskóval, Larry
cigarettára gyújtott, és rákacsintott az öccsére. Gino visszakacsintott. Útban hazafelé
olyan vidámak és magabiztosak voltak, mintha az egész világ a lábuk elıtt heverne.
Komor elhatározás élt doktor Barbatóban, amikor felgyalogolt négy emeletet az
Angeluzzi-Corbo család lakásához: ha törik, ha szakad, most megfizetik neki, ami jár.
Az ember jó szándékúan segít nekik, és más teszi zsebre a pénzt. Miért kellene tőrnie,
hogy a Francia kórház pénztárába vándoroljon a család minden dollárja?
Tehát a Bellevue nem elég jó ezeknek a nincstelen, ostoba digóknak? A legjobb orvosi
ellátást akarják? Mit képzelnek magukról ezek a nyomorúságos koldusok? Segélyekbıl
élnek, és a lány most szanatóriumban van Raybrookban.
Felért a negyedik emeletre, és a lakás ajtaját nyitva találta. A kis Sal állt ırt, az arcán
komoly arckifejezéssel. A konyhában még ott hevettek az asztalon a vacsorához használt
tányérok, a sárga viaszosvászon terítın sültkrumpli- és rántottadarabkák. Gino és
Vincent kártyázott. Szép kis banditák ezek, gondolta magában dühösen az orvos, de
kicsit megenyhült, amikor Vincent felállt az asztaltól, és természetes, szégyenlıs
udvariassággal bevezette a szobába, majd szelíd hangon azt mondta:
– Az édesanyám beteg.
A sötét, ablaktalan szobában ott feküdt az ágyon Lucia Santa. Mellette állt a kis
Aileen, és hagyta, hogy anyja megtörölgesse a kezét egy nedves kendıvel. A jelenet az
Olaszországban látott vallásos festményekre emlékeztette az orvost, nem az érzelgısség
miatt, inkább a kompozíció okán: a fekvı anya tisztogatja gyermekét; és a megvilágítás
is azokat a képeket juttatta az eszébe, mert a gyéren világító sárga villanykörte üdvözítı
fényt vetett a sötét színő falakra.
Próbált nem gondolni erre a feltőnı hasonlatosságra. Aztán olvasmányaiból eszébe
jutott, hogy ez a paraszti neveltetés következménye: nem önállóságra nevelik a
gyerekeket. Ezeket az embereket festették le a híres piktorok. Barbato doktor megállt az
ágy lábánál, és komoran azt mondta: – Signora Corbo, nem valami szerencsés ezen a
télen. – Az orvos az együttérzését fejezte ki, és egyben arra emlékeztette az asszonyt,
milyen helytelenül viselkedett, amikor Octavia beteg lett.
Hiába feküdt ágyban Lucia Santa, még így is olyan mérges lett, hogy elvörösödött az
arca, fekete szeme szikrákat szórt. Am mivel a szegények tisztelik az olyan sokra tartott,
felmagasztalt személyeket, mint az orvosok, az asszony úrrá lett az indulatain, bár
szívesen megmondta volna neki, hogy valamikor, nem is olyan nagyon régen, még az ı
kezébıl evett ecetbe és olívaolajba mártott kenyeret. – Jaj, doktor úr, fáj a hátam, a
lábam, nem tudok járni, nem tudok dolgozni – panaszolta szelíden.
– Elıször is küldje ki a gyereket a konyhába – rendelkezett az orvos. A kislány
közelebb húzódott az ágyhoz, és karját az anyja fejére tette. – Menj, kicsim – mondta az
anya gyöngéden –, menj ki a konyhába, és segíts mosogatni a bátyáidnak. – Az orvos
elmosolyodott, és ez nem kerülte el Lucia Santa figyelmét. Kikiabált olaszul: – Vincenzo,
Gino, ti csirkefogók, elkezdtetek már mosogatni? Vagy szégyenszemre a doktor úrnak
azt kellett látnia, hogy rendetlenséget hagytatok a konyhában? Na várjatok csak,
megkapjátok majd a magatokét. Menj, Lena, és szólj, ha nem teszik, amit mondtam.
A kislány boldogan vállalta a felderítı szerepét, és kirohant a konyhába.
Barbato doktor megkerülte az ágyat, és leült Lucia Santa mellé. Lehúzta a takarót, és
az asszony mellkasára tette a sztetoszkópot, elıször még a hálóingen keresztül. Már
éppen szólni akart neki, hogy húzza fel a hálóingét, amikor megjelent a kislány, és
sötétbarna szemével kíváncsian nézelıdni kezdett. – Gino és Vincent mosogat, Sal pedig
letakarítja az asztalt – jelentette.
Az anya látta, hogy az orvos bosszús. – Jól van, Lena, most menj, segíts nekik, és
figyelj rájuk. Amíg nem szólok, senki nem jöhet be ide. Mondd meg nekik. – A kislány
visszaszaladt a konyhába.
Lucia Santa kinyúlt, hogy megérintse a kislány fejét, és az orvos, meglátván dagadt
csuklóját, már tudta, mire számíthat. Amikor ismét egyedül maradtak, megkérte, hogy
forduljon a hasára, aztán felhajtotta az egyszerő gyapjú hálóinget. Megnézte a
duzzanatokat a gerinc tövében, aztán biztató nevetés kíséretében azt mondta: – Signora,
magának köszvénye van. Töltsön egy hónapot Floridában, és új ember lesz. Napfényre,
melegre és pihenésre van szüksége. – Alaposan megvizsgálta az asszonyt,
megnyomogatta a testét több ponton is, hogy lássa, hol fáj neki. Megnézte ennek a
negyvenes éveiben járó parasztasszonynak a farát is. Olyan, mint a lányáé: a firenzei
festményeken látott meztelen, érzéki nık hátsó fele, nagy, széles, formás. De nem
ébresztett benne vágyat. Egyetlen ilyen nı sem volt képes erre. Ezeket mind piszkosnak
tartotta, bepiszkolta ıket a szegénység. Visszahúzta a hálóinget.
Az asszony a hátára fordult. Az orvos ránézett, és azt mondta szigorúan: – Mi az,
Signora, nem tud járni, nem tud dolgozni? Nem olyan komoly ügy ez, kéiem. No persze,
pihenésre van szüksége, de járni azért tud. A csuklóján, a lábán meg a hátán meg
vannak duzzadva az ízületek, de azért nem annyira súlyos a helyzet.
Lucia Santa egy hosszú pillanatig nézte az orvost, mielıtt válaszolt volna. – Segítsen
fel! – Óvatosan letette a lábát a padlóra, a férfi pedig igyekezett segíteni neki felállni. Az
asszony megpróbálta kiegyenesíteni a hátát, és bár uralkodni akart magán, a fájdalomtól
felkiáltott. Doktor Barbatónak kellett megtartania. Az orvos gyöngéden engedte vissza
az asszonyt az ágyra. Itt szó nem lehetett szimulálásról.
– Nos, pihennie kell, Signora – mondta Barbato doktor. – De rendbe fog jönni. No
azért nem teljesen, mindig lesznek gondjai, de megígérhetem, hogy hamarosan megint
ott fog állni a tőzhelynél.
Lucia Santa elmosolyodott. – Köszönöm, doktor úr – mondta.
 Doktor Barbato kilépett a bérházból a Tizedik sugárútra, beleszippantott a friss
levegıbe, és a világ dolgain, az embereken tőnıdött magában. Valamiféle tiszteletet
érzett. Némi derővel idézte fel a családot ért szerencsétlenségeket. A férfi diliházban
van, a lányt egy nagy, fehér féreg rágcsálja a gyönyörő keblek alatt (és ne felejtsük el az
elsı férjet, aki meghalt egy balesetben), a fiú lehangoló házasságban él egy nincstelen és
éretlen lánnyal. Most pedig maga az asszony is megbetegszik, és még ott vannak neki a
kicsi gyerekek. Fekszik az ágyban a gyönyörő, hatalmas hátsó felén az a márványszerő
test – és az asszony még most is olyan állapotban van, hogy fel tudja bosszantani magát
az ı megjegyzésein.
Az orvos végigpillantott az utcában álló házak során, a kivilágított ablakok, mint
megannyi parányi tőzrakás a téli fényekben. Rosszul érezte magát, és anélkül, hogy
tudta volna, mit is mond, azt mormolta: – Mi a fenét akarnak ezek? – A folyó felıl fújó
hideg széltıl felpezsdült a vére. Doktor Barbato dühös volt, úgy érezte, mintha
provokálták volna azzal, hogy ilyesmi történik a szeme láttán; mintha arcul ütötték
volna, mintha arra biztatnák, hogy avatkozzon közbe, tegyen valamit, ne tőrje ezt a
szörnyő kínzatást. Ez túl sok. Túl sok. Rendben van, gondolta, nézzük meg, mire vagy
képes.

Vére felforrósodott, olyannyira, hogy a csípıs hideg ellenére is ki kellett gombolnia a

kabátja gallérját, és meglazítania a gyapjúsálat, amelyet az anyja kötött neki.
A következı két hónapban Barbato doktor a gyógyítás mővészetét gyakorolta
pusztán dühbıl. Minden másnap felkereste Lucia Santát, injekciót adott neki, és
miközben megmasszírozta, legalább húsz percen keresztül csevegtek a régi szép idıkrıl.
Az asszony kezdett jobban lenni, de még mindig nem tudott felkelni az ágyból. Doktor
Barbato Octaviáról beszélt, arról, hogy hamarosan haza fog jönni a szanatóriumból, és
mennyire szomorú lesz, ha betegen kell látnia az édesanyját. Néhány nappal Octavia
érkezése elıtt vitaminokat és élénkítıszereket adott Lucia Santának, és a lány
hazajövetelét megelızı estén a konyhaasztalnál ülve találta az asszonyt.
Vasalt, és a gyerekei ott álltak a közelében, ugrásra készen; hol vízért küldte ıket, hol
odaadott nekik egy-egy inget vagy ruhát, hogy hajtogassák össze. – Nagyon jó, nagyon
jó – jegyezte meg Barbato doktor vidáman. – A gyógyulás biztos jele, ha valaki tud
dolgozni, nem igaz, Signora?
Lucia Santa rámosolygott. Mosolyával egyszerre ismerte el, hogy adósa a férfinak, és
fejezte ki, hogy nem ért egyet az elhangzott állítással. Hiszen mindketten tudták jól,
hogy ha munka van, az ember a halálos ágyáról is felkel. Miközben doktor Barbato arra
készült, hogy beadja neki az injekciót, az asszony azt mormolta olaszul: – Jaj, doktor úr,
hogyan fogok én fizetni magának? – Most az egyszer az orvos nem volt mérges. – Hívjon
meg a lánya esküvıjére – felelte megnyugtatóan mosolyogva. Pusztán csak arra utalt
ezzel, hogy vannak örömök is az életben, hogy a szenvedésnek meglesz a jutalma, a
balszerencsét jószerencse követi; rendben lesz minden, a lány meggyógyul, a gyerekek
felnınek, az idı múlik.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Octavia fél évig volt távol. Ezen idı alatt Lucia Santa egyszer sem látogatta meg a
lányát. Szóba sem jöhetett, hogy meglátogassa. Az út túl hosszú volt, otthoni teendıi
túlzottan lefoglalták, és nem bízott Larryben meg a viharvert kocsijában. Az fel sem
merült, hogy egyedül hagyja a gyerekeket.
 Larry és Vincent ment ki Octavia elé a központi pályaudvarra. A család többi tagja
otthon várta ıket. A gyerekek úgy öltöztek fel, ahogy csak vasárnap szoktak, Lucia
Santa pedig a legszebbik fekete ruháját öltötte magára. Zia Louche sürgölıdött a
konyhában, vizet forralt, kavargatta a paradicsomszószt. Gino a nappali ablakából
figyelte az utcát. Végre berohant a konyhába, és azt kiabálta: – Mama, itt vannak!
Lucia Santa könnyezni kezdett, de gyorsan megtörölte a szemét. Zia Louche elkezdte
bedobálni a raviolit a forrásban lévı vízbe. A lakás ajtaja nyitva állt, és a gyerekek
kimentek a lépcsı tetejére, áthajoltak a korláton, és füleltek, hallják-e már a lépéseket.
Amikor Octavia végre megjelent, alig ismerték meg. Sápadt, beteg, ápolásra szoruló
lányra számítottak; olyasvalakire, aki a halál kapujából jött vissza. De egy ereje teljében
lévı amerikai lány lépett be az ajtón. Octaviának már nem volt fakó az arcbıre. Nem,
egy pirospozsgás arc nézett rájuk, amelyet amerikai divat szerint hullámosított haj
keretezett. Octavia szoknyát viselt, kardigánt és öves kosztümkabátot. De leginkább a
hangja és a beszédmódja miatt érezték úgy, hogy egy idegen érkezett hozzájuk, no meg
azért, ahogyan üdvözölte ıket.
Octavia bőbájosán mosolygott, fogai csak épphogy megvillantak a fegyelmezetten
összezárt ajkak mögött. Örömteli, ám mégis erısen visszafogott kiáltást hallatott,
megölelte Salt és Aileent, és azt mondta mindkettıjüknek:
– Ó, drágám, drágám, mennyire hiányoztál! – Aztán odalépett Lucia Santához, és
ahelyett, hogy szájon csókolta volna, megpuszilta az arcát, majd így szólt:
– Jaj, annyira örülök, hogy végre itthon vagyok!
Larry és Vincenzo is felért a bıröndökkel, és úgy tőnt, mintha kissé zavarban
volnának.
Octavia puszit nyomott Gino arcára, és azt mondta: – Jaj, te egyre csinosabb fiú leszel!
– Gino hátralépett. Mindenki csak a szemét meresztette. Mi történt ezzel a lánnyal?
Octavia új személyisége csak a két legkisebb gyereknek, Sálnak és Aileennek szerzett
örömet. Egy percre sem mozdultak volna el mellıle, szemükkel, fülükkel, testükkel
falták a kedvességét, és remegtek a boldogságtól, amikor a lány az ujjaival beletúrt a
hajukba, vagy újra meg újra magához ölelte ıket, és elbővölı hangon ismételgette:
– Ó, hát hogy megnıttetek!
Lucia Santa nyomban leültette Octaviát. Nem törıdött azzal, hogyan beszél, hogyan
viselkedik a lány. Azt akarta, hogy pihenjen, miután megmászott négy emeletet. Zia
Louche már tálalta is az ételt, és közben így szólt: – Hála istennek, hogy visszajöttél, ifjú
hölgy, anyádnak nagy szüksége van rád. – Visszacsoszogott a tőzhelyhez, mielıtt
Octavia válaszolhatott volna.
Angeluzzi-Corbóéknál még soha nem fogyasztottak el ebédet ilyen rossz, kellemetlen
hangulatban. A beszélgetés udvarias információcsere volt idegenek között. Gino és
Vinnie nem verekedett az asztalnál. Sal és Aileen úgy viselkedtek, mint a kisangyalok,
nem vitatkoztak azon, kinek jutott a legnagyobb húsgombóc. Louisa feljött a kicsivel, és
óvatosan megpuszilta Octaviát a füle mögött, nehogy megfertızıdjön. Larry mellé ült le,
és igyekezett minél messzebbre tartani a csecsemıt a sógornıjétıl. Octavia becézgette a
kicsit, de nem ért hozzá. Latry megette a vacsorát, majd közölte, hogy dolgoznia kell a
négytıl éjfélig tartó mőszakban, és elsietett.
Amikor Octavia tett egy mozdulatot, hogy elkezdje leszedni az asztalt, elborzadva
ugrott fel mindenki. Még Gino is felpattant, és megfogott két tányért, hogy odavigye a
mosogatóhoz. Lucia Santa pedig felkiáltott: – Mi az, lányom, csak nem akarsz megint
beteg lenni? – Úgyhogy Octavia ülve maradt az asztalnál, Sal és Aileen pedig
odakuporodott a lábához, és rajongva bámulta.
Csak az anya érzékelte a szomorúságot Octavia mosolya és vidám beszéde mögött.
Mert a lányt, amikor hosszú idı után megint itt ült a lakásban, és elnézte a
gyerekholmikkal megpakolt szekrényeket és az ágyakkal telezsúfolt szobákat, elfogta a
kétségbeesés. Ahogy a délután estébe hajlott, Octavia tőnıdve figyelte, amint anyja
végigcsinálja a jól ismert feladatok végtelennek tetszı sorát: elıször mosogatott, aztán
vasalt, begyújtotta a petróleumkályhát a konyhában, a szénkályhát a nappaliban, majd
amikor szürkülni kezdett, felcsavarta a gázégıt, amely különös árnyakat rajzolt a falra,
és végül lefektette a gyerekeket. Octavia azon tőnıdött, mit is csinálna most, épp ebben
a percben, a szanatóriumban. A kertben sétálna a barátnıjével. Aztán a szobájukban
várnák a vacsorát, s közben a szanatórium lakói között szövıdı románcokról
pletykálnának. Együtt ennének, majd kártyáznának a játékszobában. Octavia
nosztalgiával gondolt arra az életre, amelyet odahagyott, az általa ismert egyetlen olyan
életre, amelyet az ember önmagának, a maga egészségének, a maga örömeinek szentel, s
amelyet nem árnyékol be aggodalom és felelısség. Furcsán, kényelmetlenül érezte
magát a tulajdon otthonában, és rokonai idegeneknek tőntek. Annyira elmerült a
gondolataiban, hogy észre sem vette, milyen merevek az édesanyja mozdulatai.
Eljött a lefekvés ideje. Gino és Vinnie az összecsukható ágy mellett vetkızött, és
egyszer csak Gino odasúgta Vinnie-nek: – Egyetlenegyszer sem káromkodott egész nap.
– Gondolom, a kórházban nem szabad káromkodni, és elfelejtette, hogyan kell –
vélekedett Vinnie.
– Remélem is – felelte Gino. – Az nagyon nem jó, ha egy lány káromkodik, pláne nem,
ha a nıvéred.
Egyedül maradtak a konyhában: Octavia és Lucia Santa. Leültek a sárga
viaszosvászon terítıvel borított nagy, kerek asztalhoz. A kávéscsészék fehéren fénylettek
elıttük. A következı adag vasalnivaló a konyha sarkában várt Lucia Santára. Egy
láboskában víz sistergett a tőzhelyen. A nappali felıl az alvó gyerekek halk sóhajai
hallatszottak. A konyha gyér, sárgás fényében szembenéztek egymással, és az anya
elmesélte, milyen bajok nehezítették az életüket az elmúlt félévben. Gino engedetlen, sıt
még Vinnie és a kicsik is. Larry és a felesége, Louisa nem segítettek annyit, amennyit
kellett volna, ı maga pedig beteg lett. De az Octaviának küldött levelekbe mindebbıl
semmi sem került bele, mert Lucia Santa nem akarta felizgatni a lányát.

Hosszú beszámoló volt, és Octavia csak egyszer-egyszer szakította félbe, hogy

megkérdezze: – De hát miért nem szóltál nekem errıl, mama? – Mire az anya azt
válaszolta: – Mert azt akartam, hogy gyógyulj meg.
Érzelemnyilvánításra nem került sor kettejük között. – Ne aggódj, mama – mondta
Octavia kedvesen –, a jövı héten elkezdek újra dolgozni. És figyelni fogok rá, hogy a
gyerekek rendesen tanuljanak, és segíteni fogok itthon. – Az érzéstıl, hogy anyjának
szüksége van rá, erı, magabiztosság és büszkeség töltötte el. Abban a pillanatban már
nem volt idegen. Hazaérkezett, otthon volt. Amikor Lucia Santa vasalni kezdett, Octavia
bement a szobájába egy könyvén, és visszament a konyhába olvasni, hogy az anyja ne
maradjon egyedül.
Octavia már egy hete otthon volt, amikor elıször találkozott Mr. La Fortezzával. Az
eltelt néhány napban Octavia kedvesen, aranyosan viselkedett, boldog volt, hogy otthon
lehet, sosem káromkodott vagy kiabált, és kíméletlen szigorúságát, parancsolgató
természetét mintha otthagyta volna a szanatóriumban.
Délután négy óra körül érkezett haza, sietıs léptekkel jött be a lakásba, és meglepve
látta, hogy Mr. La Fortezza az egyik széken pihenteti a lábát, s közben gyenge kávét
kortyolgat és sonkás szendvicset eszik. A fiatalember jó alaposan megnézte a lány
merészen csinos arcát, majd félretolta maga elıl a finomságokat. Úriember módjára
rögtön felállt. – A lányom, Octavia – mondta Lucia Santa. – A legidısebb gyermekem.
Mr. La Fortezza, félretéve olaszos viselkedését, barátságos, közvetlen, amerikai
hangon szólította meg a lányt. – Sokat hallottam magáról, Octavia. A mamájával sokat
szoktunk beszélgetni. Régi barátok vagyunk.
 Octavia hővösen bólintott, nagy barna szemei erıteljes ellenszenvet sugároztak, és ezt
nem is próbálta leplezni. Lucia Santa, akit némi nyugtalanság fogott el lánya
udvariatlansága miatt, azt mondta: – Gyere, Octavia, igyál egy kis kávét, és beszélgess
ezzel a fiatalemberrel. – Majd Mr. La Fortezza felé fordult: – İ a család esze, állandóan
könyveket olvas.
– Igen, igyon egy kis kávét – javasolta Mr. La Fortezza is.
– Nagyon szívesen beszélgetnék magával.
Octavia annyira felbıszült, hogy csaknem káromkodni kezdett. A férfi
bizalmaskodásától, leereszkedı stílusától, ahogy a keresztnevén szólította ıt, köpni
tudott volna – no persze egy zsebkendıbe, ahogy ez egy frissen felgyógyult
tüdıbetegtıl elvárható. Anyja és a fiatalember együtt érzı megértéssel figyelték ıt.
Úgyhogy Octavia leült az asztalhoz, és hallgatta, ahogy az anyja hízeleg Mr. La
Fortezzának.
Nem sok kétség férhetett hozzá, hogy Mr. La Fortezza is olvasott regényeket,
történetesen olyan regényeket, amelyekben a felsıbb osztálybeli fiatalembernek elég
csak rámosolyognia a szegény, dolgozó lányra, és az rögtön hanyatt veti magát széttárt
lábakkal. De nem a pénze miatt, hanem mert ilyen hatással van rá a férfiú elıkelı
származása.

Csakhogy Mr. Fortezzából hiányzott a vakító mosolyú, káprázatos könnyedség, a

kedélyes, magabiztos amerikai sárm, vagy az egymillió dollár a bakszámlájáról, ami
persze semmit nem jelent a hısnınek. És Mr. La Fortezza egyre jobban belelendült, csak
úgy ömlött belıle a szó, és olyan elbővölı volt, amennyire két méretes bagolyszeme csak
engedte. Octavia egyre hővösebb pillantásokkal méregette. Közben Gino és Vincent is
megérkezett, és nıvérük arckifejezését látva örömteli, izgatott várakozással kezdtek
ıgyelegni a lakásban.
Mr. La Fortezza most az irodalomról beszélt. – Ó, Zola, ı aztán tudta, hogyan kell írni
a szegényekrıl. Nagy mővész volt, tudja. Francia.
– Tudom – felelte Octavia halkan. De La Fortezza folytatta. – Örülnék, ha még
köztünk lenne, és megírná, hogyan kell élniük a szegényeknek a siralmas segélyekbıl.
Micsoda botrányos komédia!
Na látja, Signora Corbo, ennek az embernek a regényeit kellene olvasnia a lányának.
Annak bizony komoly nevelı hatása lenne. És segítségére lenne abban, Octavia, hogy
megértse önmagát és a környezetét. Octavia, aki a fél karját odaadta volna, ha szemen
köpheti a férfit, szótlanul és visszafogottan bólintott.
Octavia reakciója jól láthatóan nagy örömmel töltötte el La Fortezzát, ahogy az anyát
is. A férfi ekkor ünnepélyes arckifejezéssel azt mondta: – De hiszen maga egy értelmes
lány. Nem lenne kedve egyszer eljönni velem, hogy megnézzünk egy színházi elıadást?
Az édesanyja elıtt kérdezem, hogy kimutassam a tiszteletemet. Régi vágású férfi
vagyok, az édesanyja is megmondhatja. Ugye, Signora?
Lucia Santa mosolyogva bólintott. Már látta maga elıtt a lányát, amint feleségül megy
egy ügyvédhez, akinek jó állása van a városházán. Mert az édesanyák még a
könyvekben sem teszik olyan magasra a mércét, mint a hısnık. – Nagyon rendes,
jóravaló olasz fiú – mondta kedvesen.
La Fortezza folytatta: – Sokat beszélgetünk mi az édesanyjával, és megértjük egymást.
Egész biztosan nem lenne kifogása ellene, hogy találkozzunk. A városházán keresztül
kedvezményes áron juthatunk színházjegyekhez. Új élmény lesz ez magának a mozi
után.
Octavia sokszor járt már színházban a barátnıjével. A varroda dolgozói is vehettek
kedvezményes színházjegyeket. Octavia is olvasta azokat a bizonyos regényeket, és
mélységes megvetést érzett a hısnık, a nagylelkő és ostoba hajadonok iránt, akik
megszégyenítik, megalázzák magukat, miközben mindent megtesznek azért, hogy
kedvében járjanak a gazdagságukkal hencegı férfiaknak. Na de ez a kis ostoba, lyukas
zsebő senki, ez a vakarék diplomás digó azt hiszi, hogy megdughatja. Octavia szeme
veszedelmesen villogni kezdett, és azt válaszolta a meghívásra éles, metszı hangon:
– Szard tele a kalapodat, te mocskos disznó. – Gino, a nappali sarkába húzódva
Vinnie-vel, azt suttogta: – Hőha, kezdıdik. – Lucia Santa, mint aki mit sem sejtve egy
lıporos hordón ücsörög, és csak most veszi észre a sercegı, szikrázó gyújtózsinórt,
kábán körbepillantott, mintha azt nézné, merre menekülhetne. Mr. La Fortezza arca
céklavörössé vált, még a bagolyszemek is bepirosodtak. A fiatalember kıvé dermedt.
Mert bizony egy fiatal olasz fúria keresetlen szavai ilyen hatást gyakorolhatnak egy
férfiemberre. Octavia erıtıl duzzadó, magas, szoprán hangon döngölte földbe Mr. La
Fortezzát. – Havonta nyolc dollárt szedsz el szegény anyámtól, akinek négy kis gyereket
meg a beteg lányát kell etetnie. Megkopasztod a családomat, és még van pofád
randevúra hívni? Egy alattomos, undorító kis tető vagy. A testvéreim nem kapnak
cukorkát, és nem mehetnek moziba, hogy az anyám fizetni tudjon neked, és színházba
kéne mennem veled? – A kérdés hitetlenkedı, visító hangon szólt. – Régi vágású vagy,
az már igaz. Csak egy igazi digó bunkó enged meg magának ilyet, miközben ezzel a
kurva tiszteletre méltó signorázással játssza az eszét.

De én elvégeztem a középiskolát, olvastam Zolát, és voltam már színházban, úgyhogy

keress magadnak valami kis csitrit, aki éppen most szállt le a hajóról, ıt aztán majd
elkápráztathatod, pillanatok alatt szétteszi neked a lábait. Mert pontosan tudom én, mi
vagy te: egy szarházi, hazug görény.– Octavia, Octavia, elég legyen! – kiabálta Lucia
Santa rémülten. A fiatalemberhez fordult: – Tudja, beteg, nagyon beteg, és magas láza
van. – De Mr. La Fortezza már menekült is ki az ajtón. A finomságokkal teli barna
zacskót otthagyta az asztalon. Arca egy olyan férfi arca volt, akit a legszégyenteljesebb
bőnön kaptak rajta, és ezt az arcot soha többé nem látták. Két héttel késıbb valaki más
érkezett a segélyhivatalból, egy idıs amerikai férfi, aki csökkentette a segély összegét,
viszont arról tájékoztatta ıket, hogy a gyerekek részére letétbe helyezett pénzösszeg a
segélyjogosultság szempontjából közömbös, mert ezt a pénzt a bíróság csak nagyon
különleges, nagyon indokolt esetben szabadíthatja fel, és az egyik gyerek pénzét nem
lehet a két másik gyerekre vagy az anyára költeni.
De a Mr. La Fortezzával lezajlott utolsó jelenetet Gino és Vinnie sosem tudta
elfelejteni. A lány cifra káromkodását hallva a fejüket csóválták. Mindenre elszántan
megfogadták, hogy olyan lányt, mint a nıvérük, sosem fognak feleségül venni. De
legalább megszőnt a természetellenes hangulat, nem volt már szükség a betegeknek
kijáró különleges bánásmódra, nem kellett már erıltetetten udvariaskodni egy olyan
családtaggal, aki a kórházból jött haza. Nem lehetett itt vita. Ez a régi Octavia volt.
Meggyógyult. Még az anya sem tudott sokáig haragudni rá a viselkedéséért, bár azt
sosem értette meg, mivel bıszítette fel Mr. La Fortezza ennyire a lányát. Elvégre
mindenkinek meg kell fizetnie az élet árát.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Octavia csak azután olvasta fel a Ravenswoodból érkezett levelet, hogy a gyerekek
lefeküdtek. Rövid, hivatalos levél volt, arról tájékoztatott, hogy az apát próbaidıre
hazaengedik a családjához, amennyiben az anya aláírja a szükséges papírokat. Az is
egyértelmően kiderült belıle, hogy az apának állandó ápolásra és felügyeletre van
szüksége. A levéllel együtt érkezett egy kérdıív is, amelyet ki kellett tölteni. A gyerekek
életkoráról és a családtagok jövedelmérıl kértek információt. A levél nem sok kétséget
hagyott afelıl, hogy az apa még mindig beteg, bár már olyan állapotban van, hogy
elbocsáthatják.
Lucia Santa idegesen kortyolgatta a kávét. – De még nincs igazán rendben, csak
próbára akarják tenni – mondta.
Octavia méltányos és korrekt akart lenni. – Jól van, csak nem dolgozhat. Úgy kell vele
bánni, mint egy beteg emberrel. Lehet, hogy egy idı után újra munkába állhat. Akarod,
hogy hazajöjjön? – kérdezte a lány. Lesütötte a szemét és elvörösödött, mert csúnya
dolgokat gondolt a tulajdon anyjáról. Lucia Santa érdeklıdve nézte, ahogy Octavia
elpirul. – Miért ne akarnám? – kérdezte. – Három gyerekemnek az apja. Tíz éven
keresztül eltartotta a családot. Ha lenne egy szamaram vagy lovam, amelyik ilyen
keményen dolgozott, biztosan jól bánnék vele, ha lebetegedne vagy megöregedne. Miért
ne akarnám, hogy hazajöjjön a férjem?
– Én nem fogok bajt keverni – mondta Octavia.
– Lesz elég baj úgyis – felelte Lucia Santa. – Ki tudja, lehet, hogy bántani fogja a
gyerekeket. És ki lenne képes újra átélni azokat az éveket? Mindannyiunknak
szenvednünk kellene, az életünket kockáztatni, hogy adjunk neki még egy esélyt. Nem,
ez túl sok, túl sok. Octavia nem szólt semmit.
Órákon keresztül, vagy legalábbis úgy tőnt, hogy órákon keresztül ültek a nagy,
kerek asztalnál. Octavia elıtt ott volt a toll, tinta és papír, készen állt, hogy megírja a
választ a szanatóriumnak.
Az anya gondolkozott. Hallott hasonló esetekrıl: a rokon hazatért, aztán elborult
elmével gyilkolt vagy más bőnöket követett el. Az anya a lányára, Octaviára gondolt, aki
szenvedni fog, előzetik otthonról, korai házasságra kényszerül.
Nem lehet vállalni ezt a kockázatot. Pontosan tudatában lévén annak, hogy döntése
mit jelent (egy sok-sok évre ketrecbe zárt állatot látott maga elıtt), Lucia Santa az idık
végezetéig tartó nyomorúságra ítélte gyermekei apját, a férfit, aki azon az egyetlen
nyáron társa volt az örömben, boldogságban, gyönyörőségben. Lucia Santa lassan
megrázta a fejét. – Nem, nem írom alá. Maradjon ott, ahol van.
Octavia meglepıdött, és egy kicsit meg is döbbent. Saját apja halálára gondolt
elérzékenyülve; átjárta az a rettenetes fájdalom, amelyet annak idején kicsi lányként élt
át.
Mi volna, ha valami csoda folytán visszahozhatnák az apját az életbe, ahogy most a
mostohaapját hozhatják vissza? Hirtelen arra gondolt, hogy soha többé nem tud Gino,
Sal és a kis Aileen szemébe nézni, ha nem adja vissza nekik az apjukat.
– Szerintem beszélnünk kellene Ginoval és Sállal. Elvégre az ı apjuk. Nézzük meg,
hogyan reagálnak. Lehet, hogy haza kellene hoznunk, mama.
Lucia Santa fürkész, kutató pillantással nézett Octaviára, de úgy tőnt, maga sem
tudja, mit láthatna a lánya arcán. Ez a pillantás mindig zavarta a lányt, mert olyan
személytelen volt. Anyja azt kérdezte: – Mit tudhatnak a gyerekek? Hagyd ıket békén,
lesz elég bánatuk majd késıbb. És nem tudjuk hazahozni az apjukat.
Octavia a kávéscsésze fölé hajolt. – Próbáljuk meg a gyerekek kedvéért – mondta
halkan. – Hiányzik nekik.
Amikor az anya válaszolt, hangjából meglepı módon gıg és lenézés áradt. Megrázta
a fejét, és azt mondta: – Nem, lányom, nem. Neked könnyő kedvesnek és
nagyvonalúnak lenni. De gondolkozz csak egy kicsit: ha majd összesőrősödnek a
dolgok, és megint nehéz lesz a helyzet, meg fogod bánni a nagyvonalúságodat, és
szenvedni fogsz. Mérges leszel, hogy milyen sok bajt hozott a nagylelkőséged. Történt
már velem ilyen. Óvakodj a jószívő, kedves emberektıl, akik könnyen adnak, mert nem
tudják, mi a nagyvonalúságuk ára. Aztán késıbb, amikor az emberségükre számítasz,
feldühödnek és elkergetnek. Amikor apád meghalt, a szomszédok rohantak, hogy
segítsenek, én meg bıgtem a jóságukon. De sajnos nem lehetünk az idık végezetéig jók;
nem engedhetjük meg magunknak, túl szegények vagyunk. Még a nénikéd is fellázadt,
pedig ı gazdag. Olyan jó, olyan nagyszerő érzés nagyvonalúnak lenni egy rövidke
ideig. De hogy állandóan – ez az emberi természet ellen való. Nagyon hamar eleged lesz
a mostohaapádból, jönnek a veszekedések, üvöltözések, és te hozzámész az elsı
férfihoz, hogy elmenekülhess innen. És én fogok fizetni a te hatalmas, nagy szívedért. –
Az asszony elhallgatott. – Életünk hátralévı részében beteg lesz. – Ezekkel a szavakkal
Lucia Santa egyszer s mindenkorra ítéletet hozott a férje fölött.
Elmosták a kávéscsészéket. Az anya a konyhában maradt, hogy letörölje az asztalt, és
felsöpörjön. Octavia, miközben a szobája felé tartott, azon gondolkodott, hogyan beszél
majd a gyerekekkel reggel, és arra ébredt rá, hogy fel akarja oldozni magát a bőntudat
alól.
Amikor az ágyában feküdt, Octavia az anyjára gondolt, kı-szívőségére, hideg fejjel
meghozott döntésére. Aztán eszébe jutott, hogy a konyhában hagyta a levelet. Felkelt, és
kombinéban végigment a folyosón. Még mindig égett a lámpa.
Lucia Santa a konyhaasztalnál ült, az asztalon cukorral, sóval és liszttel teli nagy
zacskók. Megtöltötte a só- meg a cukortartót és a lisztes rézedényt. A levél, rajta a nagy,
fekete, hivatalos pecsét, ott hevert elıtte.
Úgy meredt rá, mintha el tudná olvasni, és olybá tetszett, hogy minden egyes szót
alaposan megnéz. Felpillantott a lányára, és azt mondta: – Elteszem a levelet, és majd
holnap válaszolsz rá.
Gino ébren feküdt az ágyban a mélyen alvó Sal mellett. A nappali és a konyha közötti
nyitott üvegajtón keresztül mindent hallott. Anyja döntése miatt nem volt szomorú vagy
mérges, csak émelygést érzett, mintha elrontotta volna a gyomrát. Valamivel késıbb
kialudt a konyhai lámpa, Gino még hallotta, hogy anyja elmegy az ágya mellett, be a
szobájába, aztán álomba szenderült.
Lucia Santa nem aludt. A sötétben oldalra nyúlt, hogy megérintse Aileent, és keze
megtalálta a puha, finom bırt, a csontos vállat, a hővös falhoz húzódó kicsi testet. Erıt
merített az ártatlan, sebezhetı hús érintésébıl. Lucia Santa életet tapintott, olyan életet,
amely rábízatott. Mindnek, az összes gyereknek ı volt a védelmezıje, kezében tartotta a
sorsukat. Tıle jön minden jó és minden rossz, az öröm és a gyötrelem. Ezért lökte a
szakadékba a férjét.
De elég ebbıl.
Lucia Santa felidézte azokat az idıket, amikor a férfi megütötte, amikor a
mostohagyerekeit szidta, ırjöngött éjszakánként, és halálra rémisztette a saját gyerekeit;
a férfi vallásosságára gondolt, ami olyan sokba került nekik, és arra, milyen
rendszertelenül dolgozott. De Lucia Santa minden mást félresöpört, amikor hangtalanul,
fájdalmasan felkiáltott: – Frank, Frank, miért nem vigyáztál magadra? Miért hagytad,
hogy ilyen beteg legyél? – Lucia Santa visszaemlékezett arra, amikor a férfi sértett
büszkeséggel széttépte nehéz munkával megkeresett pénzét, és emlékezett arra, milyen
kedves volt vele, a támasz nélkül maradt, szerencsétlen özvegyasszonnyal. Lucia Santa
egy hatalmas, mély sóhajjal fogadta el az igazságot. Erıtartalékai fogytán vannak,
szegény, nem engedheti meg magának, hogy könyörületet mutasson a férfi iránt, akit
szeret. Nem, nincs könyörület, gondolta, nincs könyörület. Ismét megérintette az alvó
kis testet, a mellette szuszogó parányi emberi lény sima bırét. Aztán összefonta mellén a
karját, belebámult a sötétségbe, és türelmesen várta, hogy álom jöjjön a szemére. Arra
ítélte Frank Corbót, hogy ne lássa felnıni a gyerekeit, hogy többé ne feküdhessen mellé a
hitvesi ágyba, hogy ne ismerhesse meg az unokáit. Lucia Santa azt mormolta olaszul: –
Uram, Uram, vigyázz rám, aiuta mi. – Úgy érezte, hogy a könyörületet, amelyet most
megtagadott, ı maga sem remélheti.
 Másnap este vacsora után Octavia bevitte Ginot és Salt a nappaliba, hogy beszéljen
velük. Mindkét fiú kicsit félénken és óvatosan viselkedett, mert Octavia rettentı kedves,
aranyos és tanárnıs volt, de amikor megszólalt, Gino már tudta, mi következik. Eszébe
jutott a beszélgetés, amelyet elızı este hallgatott ki.
Miközben Octavia elmagyarázta, miért nem jöhet haza az apjuk, Ginonak eszébe
jutottak azok az idık, amikor az apja néha elvitte a borbélyhoz. Emlékezett rá, hogy
egymást figyelték, ı mereven elırenézett, és varázslatos módon a mögötte ülı apját
látta, ahogy az apja is a fia arcát látta a tükörben, jóllehet mindketten ugyanabba az
irányba néztek, és egymás mögött ültek; így egymást méregethették minden
szégyenlısség, óvatoskodás nélkül.
Kettejük között a fehér bajszú borbély, miközben olaszul társalgott Gino apjával,
gyors mozdulatokkal vágta a kisfiú haját, a tincsek a fekete-fehér csíkos kendıre
hullottak. Gino megigézve nézte, ahogy csattog az olló, ahogy a haj puhán a vállára esik,
és elkerekedett szemmel bámulta a hófehér padlócsempét, a márványpulton sorakozó
zöld hajszeszes üvegeket, melyek megsokszorozódtak a számtalan tükörben. Apja
rámosolygott a tükörben, és megpróbálta ıt is mosolyra bírni, de a kisfiú sosem
mosolygott, arca komoly maradt. Gino nem emlékezett egyetlen más olyan alkalomra
sem, amikor apja ennyit mosolygott volna.
Miután Octavia a mondandója végére ért, Gino és Sal máris indult volna játszani.
Apjuk beteg, ami azt jelenti, hogy majd egyszer valamikor hazajön, és ebben az
életkorban az idınek még nincs jelentése. Octavia feszülten figyelte ıket, nem lát-e
fájdalmat vagy szomorúságot az arcukon. – Szeretnétek, hogy most azonnal hazajöjjön?
– kérdezte lágy hangon. Mire a kis Sal, szinte a könnyeivel küszködve azt felelte: – Nem
akarom, hogy hazajöjjön. Félek tıle. – Octavia és Gino meglepıdött, mert Sal jobban
szerette az apját, mint bármelyik testvére. Ginonak rossz érzése volt, mert felelısnek
érezte magát az apja miatt. – Olyan vagy, mint az apád! – Hányszor mondta neki ezt az
anyja, amikor nem volt hajlandó elvégezni a házimunkát, engedetlen volt vagy kibújt a
felelısség alól! Úgyhogy elfogadta: a családban minden baj az apjától ered, és így tıle.
– Ahogy a mama akarja – mondta halkan, majd hozzátette:
– Engem nem érdekel.
Octavia hagyta, hadd menjenek. Odalépett az ablakhoz, kinézett, és látta, hogy
kirontanak az utcára. Mérhetetlen szomorúságot érzett – de ez nem volt köthetı
semmihez, általános, mély szomorúság járta át, mintha mostohaapja sorsa közös lenne
az egész emberiség sorsával, és rá, Octavia Angeluzzira is vár ez az ítélet.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Larry Angeluzzi kezdett valamit megérteni az életbıl, amikor megszületett a

második gyereke, és a vasút csak heti háromnapi munkát adott neki. És megnézhette
magát egy emberi szem tükrében.
Egy vasárnap, amikor látogatóba mentek az egyik barátjukhoz, Larry és Louisa a
Harmincnegyedik utca és a Tizedik sugárút sarkán vártak a villamosra. Louisa az egyik
gyereknek a kezét fogta, a másikat pedig a karjában tartotta. Larry ekkor észrevette,
hogy öccse, Gino a sugárút másik oldaláról figyeli ıket. A fiú sötét, kemény vonalú arca
zavarodottságot, bánatos szánalmat és valamiféle undort mutatott. Larry intett neki,
hogy jöjjön oda hozzájuk, és amint Gino elindult feléjük, Larrynek eszébe jutott, hogy
kissrác korában az öccse hogy bámulta a ló hátán parádézó bátyját. Kedvesen
rámosolygott Ginora, és így szólt:
 – Látod, ez van, ha megházasodsz. – Egyszerő tréfának szánta, nem sejtette, hogy
öccse egy életre megjegyzi ezt a mondatot.
Louisa, akinek már csontos és fonnyadt volt az arca, homlokát ráncolva nézett
mindkettıjükre, aztán azt kérdezte durván:
– Mi az, nem tetszik talán?
Larry nevetve válaszolt: – Csak vicceltem. – De Gino komoly arccal tekintett Louisára,
aztán a bátyjára, valahogy megigézte a látványuk, és rajtuk túl valami mást is látott.
Gino, pusztán udvariasságból, megvárta velük a villamost. Larry arra gondolt
magában: Mindjárt felnıtt férfi lesz. Ennyi idıs koromban én már dolgoztam. – Hogy
megy a suli? – kérdezte. Gino megvonta a vállát. – Jól – felelte.
Amikor Larry felszállt a villamosra a családjával, látta, hogy Gino tőnıdve figyeli
ıket, amint távolodnak. Ahogy siklottak a fémen, és a hővös vasárnap délelıttben egyre
messzebb kerültek az öccsétıl, Larrynek olyan érzése támadt, hogy valami
menthetetlenül elveszett, az élete véget ért. És ez a délelıtti találkozás, ez a felismerés
vezette el ıt egy új élet lehetıségéhez, ahhoz a döntéshez, hogy nyolc hosszú év után
otthagyja a vasutat, ahol élete végéig biztos állása lett volna.
A következı héten Larry bement a pékségbe, hogy megegyen reggelire egy-két
péksüteményt. Elızı este nem dolgozott, még mindig kevés volt a munka a vasútnál.

Guido, a pék fia, kinek ajka fölött szerény kis bajusz pelyhedzett, ıszinte örömmel
üdvözölte. Beszélgetni kezdtek. Guido otthagyta az iskolát, hogy apja mellett dolgozzon
a pékségben. Mint afféle komoly üzletember, azt kérdezte: – Mondd, Larry, mit szólnál
egy új álláshoz?
Larry mosolygott. – Az bizony jó lenne – felelte a természetébıl fakadó készséges
kedvességgel, jóllehet esze ágában sem volt felmondani a vasútnál.
– Na, gyere – mondta Guido. Bementek a hátsó helyiségbe. A panettiere egy vele
nagyjából egykorú férfival beszélgetett egy üveg ánizslikır mellett. Az illetı minden
kétséget kizáróan olasz volt, de amerikai módra öltözött, és bizonyosan nem úgy nézett
ki, mint aki tegnapelıtt érkezett. Haját rövidre nyíratta, és vékony, egyszínő nyakkendıt
viselt.
– Larry – szólalt meg Guido –, hadd mutassalak be Zi' Pasqualénak, vagyis Mr. di
Luccának. Együtt nıtt fel apámmal Olaszországban. Zi' Pasquale, ı Larry, a barátom.
Már beszéltem róla.
Larry elvörösödött, mert olyan jó érzéssel töltötte el, hogy mások már beszéltek róla.
Azon tőnıdött, hogy a férfi valóban Guido bácsikája-e, vagy a fiú csak udvariasságból
szólítja így, mert ez kijár a család közeli barátjának.
Larry rámosolygott mindannyiukra, aztán keményen kezet rázott az idegennel. – Ülj
le! – mondta a panettiere, és töltött neki egy pohár ánizs-likırt. Larry elnevette magát. –
Nem szoktam inni – válaszolta –, de egy kávé jólesne. – Látta, hogy Mr. di Lucca úgy
méregeti leplezetlenül, ahogy egy olasz apa a lánya kérıjét: résnyire összehúzott
szemmel, óvatosan, gyanakodva.
Guido hozta a kávét, és újra teletöltötte az idegen likıröspoharát, majd így szólt: –
Papa, Zi' Pasquale azt mondta neked, hogy keres egy új embert. Ugye, Zi' Pasquale?
Megvan a fickó: a barátom, Larry. Emlékszik, mit mondtam róla?
A két idısebb férfi elnézı, kedves mosollyal nézett rá. A panettiere széttárta a kezét,
így akarván jelezni, ı nem tudta, mire készül a fia. Zi' Pasquale pedig vállat vont,
mintha csak azt akarná mondani: – Semmi baj, ilyenek a fiatalok. – Olaszországban nem
így intézik az ügyeket. Zi' Pasquale azt kérdezte a panettierétıl olaszul: – Jóravaló ez a
fiú? – Mire a panettiere kissé vonakodva azt felelte: – Un bravó. – Mindketten
mosolyogtak. Komótosan kortyoltak az ánizslikırbıl, és a két idısebb férfi De Nobili
szivarra gyújtott. Mindenki láthatta, hogy Mr. di Luccának tetszik a fiatalember, akit
eléje vezettek.
Larry nem volt meglepve. Már tudta, hogy van valami bizalomgerjesztı, sıt
lefegyverzı a mosolyában és a viselkedésében, amitıl férfiak és nık egyaránt azonnal
megkedvelik. De ez nem tette nagyképővé, viszont fölöttébb élvezte, és különös
adottságainak hála, ez csak még szerethetıbbé tette.
– Szeretnél nekem dolgozni? – kérdezte Mr. di Lucca.
Itt már Larry egyéb erényeire volt szükség, ösztönös megérzésére, mi a helyénvaló
ezzel a férfival szemben. Mert bizony ez személyes kérdés volt. Tisztelsz engem mint
férfit? Elfogadsz engem törzsfınöknek, második apádnak, tiszteletbeli keresztapának?
Ha most veszi a bátorságot és megkérdezi, miféle munkáról lenne szó, mennyi pénzért,
hol, mikor, hogyan – akkor véget is ér a beszélgetés.
Ezért – bár nem volt szüksége a munkára, eszébe se jutott, hogy nyolc év után
otthagyja a vasutat – pusztán udvariasságból és teljességgel értelmetlen
elızékenységbıl, hangjában mélyen átélt ıszinteséggel azt mondta: – Nagy
megtiszteltetés lenne, ha önnek dolgozhatnék. Pasquale di Lucca összecsapta a két kezét,
és mintha mennydörgés hallatszott volna. A férfi szeme megvillant, arcán döbbent, de
boldog és elégedett kifejezés ült. – A mindenségit neki!– mondta. – Hát lehet, hogy az
olaszok még mindig ilyen fiatalembereket nevelnek Amerikában? – Guidóból kitört a
felszabadult nevetés, és a panettiere ragyogó arccal nézett rájuk. Larry csak egy szerény
mosolyt engedett meg magának.
– Na, most megmutatom neked, milyen férfi vagyok én – mondta Pasquale di Lucca.
Elıhúzott a zsebébıl egy köteg bankót, aztán odaadott Larrynek három darab húszast. –
Ez az elsı heti fizetésed. Holnap reggel gyere be az irodámba, és elkezdesz dolgozni.
Öltönyt kell viselned és nyakkendıt. Elegánsan, de nem rikítóan fogsz öltözködni – mint
az amerikaiak, mint én. Itt van az irodám címe. – Öltönye mellényzsebébıl elıvett egy
névjegykártyát, és odaadta Larrynek. Aztán hátradılt a székében, és szippantott egyet a
szivarjából. Larry elfogadta a pénzt és a névjegyet. Annyira meg volt döbbenve, hogy
motyogva köszönetet mondott, többre nem futotta. Ez kétszer annyi pénz volt, mint
amennyit a vasútnál keresett teljes munkaidıben.
– Hát nem megmondtam, Zi' Pasquale? – Guidót csak úgy feszítette a büszkeség. És
Mr. di Lucca egyetértın bólintott.
Újratöltötték a poharakat, illetve Larry kávéscsészéjét, és Larry most már kérdezhetett
a munkáról. Mr. di Lucca elmagyarázta, hogy Larry a pékek szakszervezetének fogja
beszedni a pénzt. Csöndes, nyugalmas körzetet kap, és ha jól végzi a munkáját, egy vagy
két éven belül átkerül egy másikba, ahol még több pénzt kereshet. Azt is elmondta a
férfi, hogy nemcsak az alkalmazottaknak, hanem a pékségek tulajdonosainak is fizetniük
kell, nekik ráadásul többet.
Larrynek úgy kell vezetnie a nyilvántartást, mint egy biztosítási ügynöknek, és
tapintatosan kell eljárnia, alakítson ki mindenkivel jó viszonyt, sose igyon munka
közben, a pékségekben dolgozó nıkkel sose kezdjen ki. Kemény munka lesz, rendesen
meg fog dolgozni a fizetéséért. Mr. di Lucca kiitta az utolsó csepp ánizslikırt is, felállt,
kezet rázott Larryvel, majd azt mondta: – Holnap reggel tízkor. – Aztán férfiasan
megölelte a panettierét, megpaskolta Guido arcát, a zsebébe csúsztatott egy
összehajtogatott bankjegyet, és kedves hangon így szólt: – Dolgozz rendesen az apád
mellett, világos? Nem elég kemény veled, olyan, mint az amerikaiak. De ha meghallok
valamit… Pasquale bácsikád idejön, és tisztességes olasz fiút csinál belıled. – A
kedvesség mögött kıkemény szigor rejlett.
Guido játékosan meglökte a férfit, és azt mondta: – Sose aggódjon miattam, Zi'
Pasquale. – Belekarolt Mr. di Luccába, és az ajtóhoz vezette, közben mind a ketten
nevettek. – Vegyél feleségül egy rendes olasz lányt, hogy segítsen itt nektek a boltban –
búcsúzott Zi' Pasquale.
Miután visszajött, Guido körbetáncolta Larryt, és azt kiabálta: – Megcsináltad,
megcsináltad! – Idıvel lecsöndesedett, és így szólt: – Larry, két éven belül saját házad
lesz Long Islanden. Zi' Pasquale nem kicsiben játszik, ugye, papa?
A panettiere lassan megitta a maradék ánizslikırt, aztán felsóhajtott. – Lorenzo,
Lorenzo, te bátor gyerek. Most megismered a világot, és férfi lesz belıled.
Larry Angeluzzinak jó élete volt. Késın kelt, otthon ebédelt, aztán körbejárta a
körzetébe tartozó pékségeket. Az olasz pékekkel nem volt semmi baj: kávéval és
süteménnyel kínálták. A lengyel pékek barátságtalanok és mogorvák voltak, de Larry
elbővölı modorától annak ellenére is hamar megenyhültek, hogy nem volt hajlandó
velük inni az erıs pálinkából. Nagy örömmel látták, milyen sikerei vannak a kávézni
betérı lengyel lányoknál, akik egészen addig ottmaradtak, amíg ı tovább nem ment a
következı pékségbe. Larry néha be is vitte egyik-másik lányt a hátsó helyiségbe egy
gyors numerára. Tudta, hogy a pékek csak örülnek ennek, mert így zsarolhatják a
lányokat, és rá tudják bírni ıket, hogy velük is töltsenek el egy kis idıt.
Az olaszok szó nélkül fizettek, és ez elvárható is volt az olyan emberektıl, akik az
óhazában tojásokat adtak a papnak, hogy olvasson fel egy levelet, vagy bort a városházi
tisztviselınek, hogy magyarázza el nekik ezt vagy azt a törvényt. A lengyelek Larry
társaságáért és kellemes modoráért fizettek. Csak a német pékekkel akadtak gondjai.
Nem arról volt szó, hogy nem akartak fizetni, Larry viszont úgy érezte, hogy nem
akarnak fizetni egy olasznak.
Ritkán kínálták kávéval és péksüteménnyel, ritkán elegyedtek szóba vele. Úgy
fizettek neki, mint egy szállítómunkásnak. Nem volt ezzel különösebb baj, ivott elég
kávét a többi pékségben, csakhogy ettıl úgy érezte magát, mint valami gengszter.
De talán azért volt ilyen érzése, mert csak egyetlen pékségben voltak igazán komoly
problémái, és ez egy német pékség volt. És valamilyen okból különösképpen az érintette
rosszul, hogy ez a pék sütötte a legjobb kenyeret, a legfinomabb és legpompásabb
születésnapi tortát, a legszebb süteményeket. Fantasztikusan ment a bolt, de a pék
mégsem volt hajlandó fizetni. O volt az egyetlen, akitıl Larry nem tudta beszedni a
pénzt. Amikor beszámolt errıl Mr. di Luccának, a férfi megvonta a vállát, és azt mondta:
– Jó pénzt keresel? Akkor dolgozz meg érte. Próbálkozz még néhány hónapig, aztán
szólj nekem.
Egy napon Larry késve indult el szokásos körútjára. Az egyik helyen, pusztán
idegességbıl meghúzott egy rendkívül csúnya lányt, akinek volt képe nagy ügyet
csinálni a dologból. Larrynek ettıl sem lett jobb hangulata. Rettegett attól, hogy
bemenjen Hooperman pékségébe. Az alacsony, zömök német gyakorlatilag már
viccelıdött vele, úgy bánt vele, mint egy idiótával, gúnyolódott rajta.

Larry próbálkozásai rendre úgy végzıdtek,hogy vett kenyeret és süteményt –

nemcsak azért, hogy kimutassa jó szándékát, nemcsak azért, mert finomabb pékárut
sehol sem adtak a városban, hanem azért is, mert esélyt akart adni Hoopermannek,
hátha azt mondja egyszer, nem kell fizetnie, s így kialakulhat valamilyen baráti
kapcsolat.
Egészen eddig a munka nagyszerő volt. Larry pontosan megértette a lényeget, de
nem volt hajlandó szembenézni azzal, milyen szerepet játszik ı az egészben, nem volt
hajlandó szembenézni azzal, hogy egy napon majd kényszerítenie kell Hoopermant a
fizetésre. Hogy elkerülje a bajt, ı maga fizette ki Hooperman részét. És ez rendben is lett
volna így, csakhogy történt valami: még két német pék fityiszt mutatott neki. Ravaszul
vigyorogva közölték vele, hogy majd egy héttel késıbb kérje a pénzt. Larry kezdte azon
törni a fejét, hogy vissza kellene kéredzkednie régi állásába a vasútnál.
 Elsétált Hooperman boltja elıtt, aztán befordult a sarkon. Ott volt a körzeti
rendırkapitányság. Nem csoda, hogy olyan bátor az a nyavalyás. Itt vannak a zsaruk
egy ugrásra. Larry gyalogolt tovább, és megpróbált kiagyalni valamit. Ha nem tudja
fizetésre bírni Hoopermant, mehet vissza a vasúthoz, heti koszos tizenöt dollárért. Végül
arra jutott magában, hogy megvárja, amíg Hooperman egyedül lesz, aztán megmondja
neki, hogy személyesen Mr. di Lucca fog eljönni hozzá. Ekkor döbbent rá, hogy Mr. di
Lucca ıt fogja küldeni. Meg kell próbálnia ráijeszteni a káposztazabálóra, és ha nem
sikerül, akkor abbahagyja az egészet. Egy gengszter! Octavia visítva fog nevetni. Az
anyja valószínőleg elıkapja majd a tackerilt, hogy jól elverje. A fenébe is, egyetlen
keményfejő disznó miatt mennyire vacak a helyzet.
Egy órán keresztül sétált, és amikor elhaladt Hooperman kirakata elıtt, látta, hogy a
bolt üres. Bement. A pult mögött álló lány biccentett neki, és Larry belépett a hátsó
helyiségbe, ahol kemencék és tálcákkal megrakott asztalok sorakoztak egymás mellett.
És ott volt Hooperman is, harsányan hahotázott két vendégével, azokkal a pékekkel,
akik szintén elhajtották Larryt. Az asztalon egy nagy bádoghordó állt, körülötte három
nehéz, aranyozott söröskorsó.
Larry úgy érezte, elárulták, aztán keserő harag lett úrrá rajta. A férfiak meglátták, és
kitört belılük a felszabadult, vidám röhögés. Sértı volt, hogy szemernyi rosszindulat
sincs a nevetésükben. Larry megértette, hogy mit gondolnak ezek róla, tudják, kicsoda ı,
ahogy azt is tudják, hogy sosem fogja fizetésre bírni Hoopermant – csak egy suhanc, aki
megpróbál felnıttként viselkedni, mert van egy felesége meg két gyereke.
Mr. Hooperman abbahagyta a nevetést. – Ó, itt van a pénzbeszedı. Ma mennyit kell
adjak? Tíz dollárt, húszat vagy ötvenet? Nézze, már vártam.
Felállt, és kiürítette a zsebébıl az aprópénzt meg az összegyőrt bankókat.
Larry nem tudott mosolyt erıltetni az arcára, nem tudta elıvenni kellemes, megnyerı
modorát. Amennyire csak tudott, nyugodt hangon szólalt meg. – Nem kell fizetnie
nekem, Mr. Hooperman. Csak azért jöttem, hogy közöljem, maga már nem tagja a
szakszervezetnek. Ezzel vége. A két másik férfi is abbahagyta a nevetést, de Hooperman
egészen hisztérikussá vált. – Sosem voltam tagja annak a szakszervezetnek! – üvöltötte.
– Leszarom a szakszervezetet. Nem fizetek és nem adok ingyen kávét, szarok arra a
kurva szakszervezetre. Larry tett még egy utolsó kísérletet. – Én fizettem maga helyett,
Mr. Hooperman. Nem akartam, hogy egy olyan jó pék, mint maga, bajba kerüljön.
Ez kijózanítóan hatott a pékre. Ujjával Larry felé bökött. – Te léhőtı – mondta
csöndes, hideg dühvel. – Te gengszter. Elıször ijesztgetni próbálsz, aztán haverkodni.
Miért nem dolgozol, ahogy én is? Miért jössz ide, hogy ellopd a pénzemet, a
kenyeremet? Én dolgozom. Tizenkét, tizennégy órát naponta. És én adjak neked pénzt?
Tőnj el innen, te kis tető! Tőnj el a boltomból!
Larry annyira megdöbbent, hogy megfordult és kiment. Még mindig kába volt, de
már próbálta összeszedni magát, és mivel meg akarta mutatni, hogy nem ijedt meg,
megállt a pultnál, és kért a lánytól egy vekni kukoricakenyeret meg egy túrótortát.
A lány felemelte a porcukorral teli, súlyos bádogedényt, és megszórta a tortát.
Veszedelmes üvöltés hallatszott a hátsó helyiség felıl: – Ne adj el semmit annak a
szemétnek! – Hooperman kirontott a hátsó helyiségbıl, és beállt a pult mögé. Kivette a
cukorszórót a lány kezébıl, és hangjában szenvedélyes győlölettel azt mondta Larrynek:
– Kifelé! Ki innen, te mocsok! – Larry a döbbenettıl és a meglepetéstıl dermedten
meredt rá. A pék tett egy gyors mozdulatot a cukorszóróval. Larry érezte, ahogy a
porcukor az arcába csapódik, orrát átjárta az édes illat. Anélkül, hogy egy pillanatot is
gondolkodott volna, bal kezével megfogta a pék jobb karját. Aztán ökölbe szorította a
jobb kezét, és belevágott a töppedt arcba. A fej hátracsapódott, mintha rugó tartaná,
aztán vissza, megint bele Larry öklébe. Elengedte a férfit.
 A pék arca összeroncsolódott. Orra betört, ömlött belıle a vér a csupa cukor
márványpultra. Ajka pillanatok alatt felduzzadt, és baloldalt kitört az egyik foga. A pék
lenézett a vérre, aztán bizonytalan léptekkel kitántorgott a pult mögül, hogy Larry és az
ajtó közé álljon. – Hívd a rendıröket! – mondta a lánynak kásás hangon.
A lány a hátsó kijáraton rohant ki az üzletbıl. A két másik pék ment utána.
Hooperman kinyújtott karral állta el az ajtót, összeroncsolt arcán vad, mániákus
kifejezés ült. Larry megfordult, és elindult a hátsó kijárat felé. Érezte, hogy a pék
hátulról belekapaszkodik, de nem bántani akarta, csak megakadályozni, hogy elmenjen.
Larry lerázta magáról a férfit. Mivel nem üthette meg újra Hoopermant, és rájött, hogy
szégyent hozott a családjára, börtönbe fog kerülni, dühében meglendítette a lábát, és
hatalmasat rúgott a pult csillogó, üveges részébe. Parányi üvegdarabkák röpködtek
körülötte, és Larry ekkor belerúgott az immáron védtelen süteményestálcákba. A pék
fájdalmasan felüvöltött, és lerántotta Larryt a földre. A rendırök így találtak rájuk: az
üveg és süteménydarabkák borította földön hempergıztek, olyan szorosan
összeölelkezve, akár a szerelmesek.
A rendırkapitányságon két jól megtermett nyomozó bevitte Larryt egy helyiségbe a
folyosó végén. – Na jól van, öcskös, mi történt? – kérdezte az egyik.
– Szerettem volna egy tortát – felelte Larry –, ı meg az arcomba szórta a cukrot.
Kérdezzék meg a lányt.
– Ki akartad rabolni? Larry azt felelte, hogy nem.
Egy másik nyomozó dugta be a fejét az ajtón. – Figyelj, ez a német azt mondja, hogy a
srác Di Luccának szedi be a pénzt. – A nyomozó, aki elkezdte Larry kihallgatását, felállt
és kiment. Öt perccel késıbb visszajött, és cigarettára gyújtott. Nem tett fel több kérdést
Larrynek. Várakoztak. Larry teljesen összeomlott. Csak arra tudott gondolni, hogy a
neve megjelenik az újságokban, szégyent hoz az anyjára, börtönbe kerül, és mindenki
megveti. És ráadásul súlyos kellemetlenségeket okozott Mr. di Luccának.
A nyomozó az órájára nézett, kiment a szobából, aztán néhány perc múlva visszajött.
Hüvelykujjával az ajtó felé bökött. – Jól van, öcskös, tőnés. Kivakartak a szarból.
Larry nem értette, és nem tudta elhinni, amit hallott. – A fınököd odakint vár –
mondta a nyomozó. Az egyik nyomozó kitárta az ajtót Larrynek, és kilépve a fiú látta,
hogy Mr. di Lucca ott áll a kapitányság elıtt, a lépcsı aljánál.
– Köszönöm, nagyon köszönöm – mondta Mr. di Lucca, és ügyetlenül megrázta a
nyomozó kezét. Aztán karon fogta Larryt, és a néhány méterrel arrébb várakozó
autóhoz vezette. A sofır egy Larryvel egyidıs srác volt, együtt jártak iskolába, de azóta
nem látta. Mr. di Lucca és Larry a hátsó ülésre ültek be.
Ekkor érte Larryt a második meglepetés. Mr. di Lucca megragadta a karját, és így
szólt hozzá olaszul: – Bravó, micsoda nagyszerő fickó vagy te! Láttam annak a baromnak
az arcát, kiváló munkát végeztél. Az a rohadék. Nagyszerő fickó vagy, Lorenzo. Amikor
megtudtam, hogy azért ütötted meg, mert nem volt hajlandó eladni neked tortát meg
kenyeret, a mennyországban éreztem magamat. Ó, mintha a fiam lennél!
A Tizedik sugárúton jártak, és a belváros felé tartottak.
Larry kibámult az ablakon a pályaudvar irányába. Úgy érezte, hogy ı, Larry
Angeluzzi átalakul, megváltozik, valaki mássá lesz. Soha nem fog visszamenni a
vasúthoz, és soha többé nem fog úgy félni, ahogy a rendırkapitányságon félt. Amikor
látta, hogy Mr. di Lucca kezet ráz a nyomozóval, a jog és a törvény minden
magasztossága semmivé lett elıtte. A pék vérére gondolt, a pék kinyújtott karjára, hogy
ı ne tudjon elmenekülni, a péppé vert arcból rá meredı eszelıs szemekre, és egy kis
hányingere lett.
El kellett mondania az igazat. – Mr. di Lucca, én ezt nem tudom csinálni. Nem tudom
kiverni a pénzt az emberekbıl. A begyőjtéssel nincs semmi gondom, de nem vagyok
gengszter.
 Mr. di Lucca megveregette a vállát. – Hát persze, ki csinál ilyesmit szívesen? Én talán
gengszter vagyok? Nincsenek gyerekeim és unokáim? Nem vagyok a barátaim
gyerekeinek a keresztapja? De tudod, milyen az: Olaszországban felnıni? Olyan vagy,
mint egy kutya, és a földet kaparod, hogy találj magadnak egy koszos csontot vacsorára.
Tojást adsz a papnak, hogy megmentsd a lelked, egy üveg bort a tisztviselınek a
városházán, tulajdonképpen csak azért, hogy szóba álljon veled. Amikor a padrone, a
földbirtokos eljön, hogy a birtokán töltse a nyarat, a falu lányai kitakarítják a házát, és
telerakják friss virágokkal. Egy mosollyal fizet nekik, és lehúzza a kesztyőjét, hogy
megcsókolhassák a kezét. És aztán itt van a csoda. Amerika. Az ember rögtön hinni kezd
Jézus Krisztusban. Olaszországban erısebbek voltak nálam. Ha elvettem egy olajbogyót
a padronétót, egy répát vagy isten ments, egy vekni kenyeret, menekülnöm kellett, és
elbujdosnom, hogy elkerüljem a bosszúját. De itt demokrácia van, és a padrone nem
olyan erıs. Itt elmenekülhetsz a sorsod elıl. De fizetned kell. Ki ez a német pék, aki úgy
keresi a pénzt, úgy sütögeti a kenyerét, hogy nem fizet? A világ veszélyes hely. Miféle
joga van neki, hogy kenyeret süssön ott, abban az utcában, azon a sarkon? Törvény adta
joga? A szegény emberek nem élhetnek a törvények szerint. Egyetlenegy sem maradna
életben közülük. Csak a padronék élnének. Na, itt van ez az ember, ez a német, akit te
most sajnálsz. Ne sajnáld. Látod, milyen rendesen bántak veled a rendırségen? Na
persze, a barátom vagy. De ez a pékmester, félutcányira a kapitányságtól, nem küld
kávét meg kiflit a rendıröknek, hogy összebarátkozzon velük. Mit gondolsz te errıl? A
rendır ott járırözik az utcában, és a pék kifizetteti vele a kávéját. Miféle ember ez?
Mr. di Lucca elhallgatott, mérhetetlen undor ült ki az arcára.
– Ez az ember azt hiszi, hogy csak azért, mert keményen dolgozik, becsületes és nem
szegi meg a törvényt, semmi sem történhet vele. Ostoba ember. Na most jól figyelj rám.
Mr. di Lucca megint elhallgatott. Halk, együtt érzı hangon folytatta: – Gondolj
magadra. Keményen dolgoztál, becsületes voltál, sosem szegted meg a törvényt. Az nem
kifejezés, hogy keményen dolgoztál! Nézd csak meg, a kemény munkától olyan karod
van, mint egy gorillának. De most nincs munka. Senki nem megy oda hozzád, hogy
fizetést adjon neked, mert becsületes vagy. Nem sérted meg a törvényt, és nem kerülsz
börtönbe. Ez is valami, de jóllakik tıle a feleséged meg a két gyereked? Na, mit
csinálnak ilyenkor a magunkfajta emberek? Azt mondjuk, jól van. Nincs munka. Nincs
fizetésünk. Nem szeghetjük meg a törvényt, nem lophatunk, mert becsületesek vagyunk.
Úgyhogy éhen halunk, éhen halnak a gyerekeink is meg a feleségünk is. Nem igaz? –
Arra várt, hogy Larry nevessen.
Larry Mr. di Luccára szegezte a pillantását, és még többre várt. Mr. di Lucca ezt
észrevette, és azt mondta már-már ünnepélyes komolysággal: – Nem leszek én mindig
ilyen, nem fogok mindig erıt alkalmazni. Nekem dolgozol még? Heti száz dollár, és egy
jobb körzet. Megegyeztünk?
– Köszönöm, Mr. di Lucca – mondta Larry halkan. – Részemrıl rendben.
Mr. di Lucca atyáskodva emelte fel a mutatóujját. – Ezentúl soha többé ne fizess senki
helyett.
Larry elmosolyodott. – Nem fogok.
Miután Mr. di Lucca kitette a Tizedik sugárúton, Larry egy ideig a pályaudvar
környékén sétált. Megértette, hogy nem lehet mindig kedves az emberekkel, és nem
számíthat arra, hogy azt fogják tenni, amit ı akar. Keménynek kell lenni. Azt nem
értette, hogy az emberek miért csodálják az olyanokat, akik valami kegyetlenséget
követtek el. Eszébe jutott a német szétvert képe, és azon merengett magában, milyen
ujjongó lelkesedéssel emlegette Mr. di Lucca azt a rettenetes arcot. Ennek köszönhetıen
ı, Larry most komoly pénzt fog keresni, feleségének és gyerekeinek tisztességes élet jut
osztályrészül, segíteni tud majd az anyjának és a testvéreinek. És az igazat megvallva,
nem a pénz miatt ütötte meg azt a káposztazabáló németet. Hiszen állandóan fizetett a
fickó helyett.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Lucia Santának köszönhetıen a család állja az idı csapásait, mint amilyen a gyerekek
növekedése, a szülık halála, a külsı körülmények minden változása. Lucia Santa egy
szemvillanásnyi idı alatt él meg öt esztendıt, és ott sorakoznak mögötte a nagy,
árnyszerő emlékek, melyek az élet igazi lényegét és a szellem erejét jelentik.
Öt év alatt a külsı világ meggyérült. A pletykálkodó asszonyok fekete körei
összezsugorodtak, a sötét, nyári utcákban kiabáló, viháncoló gyerekekbıl mintha jóval
kevesebb lett volna. Az utca túloldalán zakatoló mozdonyok már a felüljárón
közlekedtek, úgyhogy a „jelzıbábuk” hegyes sapkájukkal, sarkantyús csizma helyett
viselt tornacipıjükkel és vörös lámpásukkal egyetemben mindörökre eltőntek. A
Tizedik sugárút fölött húzódó gyaloghídra már nem volt szükség, lebontották hát.
Néhány éven belül a város nyugati fala eltőnik, és az ott lakó emberek szétszóródnak,
mint a homok – azok az emberek, kiknek felmenıi ezer évig éltek ugyanabban a faluban
Olaszországban, és abban a szobában érte ıket a halál, ahol megszülettek.
Lucia Santa a közvetlen veszélyekkel is felvette a küzdelmet, és az elmúlt öt
esztendıben rendre gyızelmet is aratott felettük: halál, házasság, kamaszkor,
szegénység és a kötelességtudat hiánya, ami oly jellemzı az Amerikában nevelkedett
gyerekekre. Lucia Santa nem tudta, hogy egy soha nem szőnı támadással szemben
védekezik, és szükségszerően meg kell gyengülnie, hiszen magának a sorsnak feszül
neki.
De megteremtett egy világot, amelynek ı maga volt a sziklaszilárd, kikezdhetetlen
alapja. Amikor a gyerekek álmosan kikecmeregtek az ágyból, ı kenyeret pirított a kora
reggeli fénynél, és a ruháik ott vártak rájuk a széken, a petróleumkályha mellett. Amikor
hazaértek az iskolából, ı vasalt, varrt, vagy az ételt kavargatta nagy barna lábosokban a
tőzhelyen. Mint valami jámbor és szerény istenség, úgy mozgott a gızfelhıben, eltőnt,
majd újra elıbukkant, s közben a levegıt betöltötte a meleg gyapjú, a fokhagyma, a
paradicsomszósz, a párolódó húsok és zöldségek illata. A katedrális formájú ısrégi
rádióból, amely maga volt a halandóság cáfolata, minden olasz asszony szerelmének,
Carlo Butinak, az olasz Bing Crosbynak olajos simaságú dalai szóltak; a férfi vékony,
szenvedı ábrázata, az elmaradhatatlan Fedora kalappal, ott díszelgett a Tizedik sugárút
összes főszerboltjának kirakatában.
Az ajtó mindig nyitva állt a gyerekek elıtt, akár az iskolából jöttek haza, akár az
utcáról, játék után. Történhetett bármi, haláleset vagy gyerekszületés, a vacsoraasztalon
mindig ott volt a gızölgı étel. Esténként Lucia Santa megvárta, amíg teljes csend borul a
lakásra, és ı maga csak ekkor tért nyugovóra. Gyermekei sosem látták ıt csukott
szemmel, védtelenül a világgal szemben.
Voltak napok, hónapok vagy akár évszakok Lucia Santa életében, melyeket mintha át
sem élt volna, mintha nem is tartoztak volna az életéhez. Az egyik tél csak azért maradt
emlékezetes, mert egy napon Gino, amikor hazatért az iskolából, egyedül találta az
anyját, és együtt töltöttek egy boldog délutánt anélkül, hogy akár csak beszélgettek
volna egymással.
Gino figyelte, ahogy az anyja vasal a hővös, szürke félhomályban. Beleszippantott a
levegıbe a tőzhely fölött, felemelte a fedıket, és nem volt kedvére, amit látott. Nem
szerette az olívaolajban úszó spenótot. Az a lábos, amelyben a krumpli fıtt, még jobban
felbosszantotta, úgyhogy lecsapta a fedıt, és azt mondta mérgesen: – Mama, nincs
valami finom ennivaló is? – Aztán odahajolt a rádióhoz, hogy átállítsa egy amerikai
állomásra. Anyja fenyegetı mozdulatot tett, mire a fiú elugrott. Valójában szívesen
hallgatta az olasz adókat, különösképpen a romanzéket, és most is éppen az szólt a
rádióból. Mindig úgy hangzott, mintha a szereplık gyilkolnák egymást, és Gino tudott
annyira olaszul, hogy értse, mi történik. A romanze egyáltalán nem olyan, mint az
amerikai szappanoperák. Itt ütések csattannak, a szülık nem megértık, hanem
kemények és türelmetlenek, a férjek szándékosan és nem véletlenül ölik meg a feleségük
szeretıit. A feleségek mérget kevernek a férjek italába, de lehetıleg valami olyat, ami
rettenetes fájdalmat okoz, és az áldozatok veszettül üvöltöznek. Kínszenvedésük
megnyugtatóan hat az élıkre.
Gino fogta a könyvtári könyvét, és leült olvasni a konyhaasztalhoz, melynek másik
oldalán az anyja vasalt. A gıztıl egészen meleg lett a konyhában. Sal és Lena lent
játszott az utcán, Vinnie dolgozott. Hirtelen olyan sötét lett, hogy Gino már nem
látta a betőket. Felemelte a fejét, és észrevette, hogy anyja ıt figyeli mozdulatlanul,
arcán különös kifejezéssel. Fokhagyma, forró olívaolaj és fıtt krumpli illata úszott a
levegıben, a tőzhelyen egy fazék víz sistergett. Lucia Santa felemelte a kezét, és
felcsavarta a gázégıt. Gino rámosolygott az anyjára, és folytatta az olvasást. Lucia Santa
végzett a vasalással, és összecsukta a vasalódeszkát. Nézte, ahogy Gino olvas. A gyerek
ritkán mosolygott; nagyon szigorú ábrázatú, nagyon csöndes fiú lett belıle. Hogy
megváltoznak a gyerekek. De Gino még mindig konok, nyakas fiú, és néha olyan ırült,
mint az apja volt. Lucia Santa bevitte a ruhákat a szobába, és elrakta mindet a
szekrénybe. Aztán visszament a konyhába, és csöndben meghámozott, majd vékony
szeletekre vágott néhány krumplit, aztán helyet csinált a tőzhelyen a hatalmas fekete
serpenyınek. A házi készítéső, barnás disznózsír hamar felolvadt. Lucia Santa
aranybarnára sütötte a krumpliszeleteket, majd rájuk ütött két tojást. Kiszedett mindent
egy tányérba, amelyet szó nélkül Gino könyvére, a fiú orra alá tett.
Gino boldogan kiáltott fel. – Edd meg gyorsan – mondta Lucia Santa –, mert ha a
többiek meglátják, senki sem eszik abból a finom spenótból. – Gino pillanatok alatt
befalta a krumplit meg a tojást, aztán segített megteríteni az anyjának.
Volt még egy kitörölhetetlen tél, amely nagyon is Lucia Santa életéhez tartozott, mert
ekkor halt meg Zia Louche. Lucia Santa jobban megsiratta, mint ahogy a saját anyját
siratta volna. A szegény öregasszony egyedül halt meg a hideg télben, a két szobából
álló sivár lakásban, amely magányos fészke volt az elmúlt húsz évben. Nem emberhez
méltó halál jutott neki: pikkelyes bıre megkeményedett a hidegtıl, botszerő lábai
egymásba gabalyodtak, erei jéghidegen kéklettek a haláltól. Csak egy fekete
petróleumkályha gondoskodott a kényelmérıl, amelynek tetején mindig egy fehér,
zománcozott vizesedény állt.
Zia Louche, Zia Louche, hol voltak a szeretteid, hogy gondoskodjanak a
holttestedrıl? Hol voltak a gyerekeid, hogy zokogjanak a sírodnál? Bolondság lenne azt
hinni, hogy Lucia Santa irigyelte volna a büszke öregasszonyt, mert nem terheli
semmiféle felelısség, mert nincsenek gondjai az életben.
Lucia Santa ekkor tudta meg magáról, milyen szerencsés. Teremtett egy világot,
amely sosem szőnik meg létezni. Sosem fogja kizárni ıt magából, és ı nem egyedül fog
meghalni, és nem úgy fogják elkaparni, mint egy kutyát.
De micsoda csoda esett meg – olyan csoda, amilyen soha nem történhetett volna a
félelmetes Zia Teresina Coccalitti nélkül, aki azon a télen, amikor Zia Louche meghalt,
bizalmas barátnıje lett Lucia Santának, és szövetségese az Angeluzzi-Corbo családnak.
Teresina Coccalittitıl mindenki tartott a Tizedik sugárúton, és mindenki mélyen
tisztelte ıt. Magas, sovány asszony volt, és ugyan már húsz éve eltemette az urát, még
mindig feketében járt. Rettegésben tartotta a gyümölcsárusokat, a főszereseket és a
henteseket; a háziurak sosem mertek szemrehányást tenni, ha késett a lakbérrel, a
segélyhivatal munkatársai csak elé tolták aláírásra a szükséges papírokat, és sosem
tettek fel egyetlen kellemetlen kérdést sem.
Rettentıen csípıs volt a nyelve, de ha éppen az felelt meg legjobban a célnak, tudott
kedves, hízelgı hangon is beszélni, ám ilyenkor is veszedelmes volt, mint a kígyó.
Volt négy fia, akik mind dolgoztak, mégis kapott segélyt. Amikor vásárolt egy zacskó
gyümölcsöt, fizetés után elvett még egy darabot. Leteremtette a hentest, mert nem friss a
borjúhús, vagy zsíros a karaj. Nekiment mindenkinek, aki csak az útjába került.
Zia Coccalitti volt az, aki megtanította Lucia Santát, hogyan lehet a legtöbbet kihozni
egy dollárból. A tojást egy rokonszenves fiatalembertıl vásárolták, aki egy baromfiárus
teherautójának platójáról lopkodta a tojással teli dobozokat, és néha még friss csirkével
is tudott szolgálni. Öltönyt és banánt azok a derék dokkmunkások hoztak, akik
kirakodták a hajókat, bár hogy az öltönyök mit kerestek a hajókon, azt senki se tudta.
Ruhaanyagot, finom selymet, eredeti gyapjút udvarias és választékosan beszélı
haramiák árultak, környékbeli fiatalok, akik töméntelen mennyiségben lopkodtak össze
mindent, amit pénzzé lehetett tenni. És ezek az emberek tisztességesebben bántak a
kuncsaftjaikkal, mint az Észak-Olaszországból érkezett bolttulajdonosok, akik ott
tanyáztak a Kilencedik sugárúton, akár a római keselyők.
Ki élt máshogyan? Az ı világukban senki.
És így múltak az évek. Csak öt? Bármilyen gyorsan telt is el, többnek tőnt. Csak a
halál jelzi az idı múlását.
Egy nap a panettiere holtan találta a feleségét. Az asszony egy sárkány volt életében, és
az maradt halálában is. Karmait belemélyesztette az ezüstpénzekkel teli teknıbe, és
arcán olyan békés kifejezés ült, mint annak, aki megtalálta az igaz Jézust. És hogy
megváltozott ezután a panettiere! Valamikor látástól vakulásig dolgozott, de most
minden munkát a fiára, Guidóra bízott, aki egyre soványabb lett a forró kemencék
mellett. A panettiere korán bezárta a pékséget, már nem árult citromfagylaltot és pizzát.
Egész álló nap az öregasszonyokkal múlatta az idıt a borbélyüzlet hátsó helyiségében,
és szórta a pénzt, amire sárkány felesége olyan hőségesen vigyázott. És gyakorta elment
levegızni, úgy sétált a Tizedik sugárúton, akár egy herceg, szájában mindig ott füstölt a
vastag ametikai szivar.
És történetesen a panettiere volt az elsı, aki meglátta Octaviát a jövendıbelije
társaságában a Harmincegyedik utca és a Tizedik sugárút sarkán. Érdeklıdve és
szánalommal figyelte ıket, ahogy Lucia Santa felé közeledtek, aki mit sem sejtve
ücsörgött a sámliján a bérház elıtt. Elég volt csak egyetlen pillantást vetni a
fiatalemberre. Újabb szerencsétlenség vár az Angeluzzi-Corbo családra.
Ez a nyomorult fickó egy halom könyvet cipelt a hóna alatt – egy felnıtt ember! –,
szarukeretes szemüveget viselt, hátrafésült fekete haja mővészi gonddal feltornyozva.
Feszes arcbıre, éles arcvonásai elárulták, hogy zsidó, ráadásul olyan zsidó, aki nincs
valami jó egészségi állapotban.
Hamar híre kélt, hogy Octavia Angeluzzi egy pogányhoz megy feleségül. Botrány.
Nem azért, mert az illetı férfi zsidó, hanem azért, mert nem olasz.
És roppant bosszantó volt ennek a lánynak a különcködése. Hol a csudában szedett
össze egy zsidót? A Tizedik sugárút környékén, bármelyik irányba indul is el az ember,
csak katolikus íreket, lengyeleket és olaszokat talál. Na de hát mit lehet várni egy olyan
olasz lánytól, aki egy kosztümkabát alá rejti a melleit?
Nem volt itt elıítélet vagy ellenséges érzület. A vénasszonyok, a nagybácsik, a
nagynénik és a keresztszülık boldogok voltak, hogy egy rokon, még ha kicsit késın is,
de talált magának egy kenyérkeresı férjet. Octavia már legalább huszonöt éves, nem?
Olyan érett, hogy bajba kerülhet.
 Hála istennek most végre férjhez megy és megismeri az életet. Röviden: széttárja a
lábait. Többé nem kell szenvednie attól a tapintatos tisztelettıl, amely az aggszüzeket
meg a nyomorékokat illeti meg. Örültek, hogy Octavia nem fog megrothadni, mint egy
túlérett gyümölcs. És ne felejtsük el: a zsidóknál jobban senki sem ért a pénzhez. Octavia
Angeluzzi semmiben sem fog hiányt szenvedni, és mivel jóravaló olasz lány, biztosan
gondoskodni fog az anyjáról meg a testvéreirıl. Ezt mondták a szomszédok, a panettiere,
Zia Coccalitti és az ırülten féltékeny borbély, aki gyulladt szemmel, mohón vágyakozva
bámulta a zsidó különleges frizuráját.
Lucia Santa nem osztotta ezeket a derőlátó nézeteket. Igaz, ami igaz, csinos
fiatalember volt, kellemes megjelenéső, karcsú és olyan kedves, mint egy lány. Ami
pedig a zsidóságát illeti – nos, senki nem állíthatja, hogy Lucia Santának ne lettek volna
elıítéletei, de olyan mély bizalmatlanság élt benne az emberek iránt, hogy az ı
elıítéletessége kiterjedt keresztényekre, írekre, törökökre és zsidókra egyaránt. De ennek
a fiatalembernek volt egy stigmája. Bárhová ment, mindig volt nála egy könyv, vagy a
hóna alatt, vagy kinyitva a kezében.
Könnyő kinevetni a szegények elıítéleteit, de különleges tapasztalatból erednek.
Milyen bosszantó is azt hallani egy szicíliai csirkefogótól, hogy: – Ha igazságot keresel,
tegyél egy kis ajándékot a mérleg serpenyıjébe. – Milyen sértı a nemes hivatás
képviselıire nézve, amikor a ravasz Teresina Coccalitti ilyeneket beszél suttogva: – Ha
azt mondod, ügyvéd, azt mondod, tolvaj.
– Lucia Santának is volt egy mondása: – Aki könyvet olvas, az hagyja éhen halni a
családját.
Hiszen a saját szemével látta, hogyan falta Octavia a könyveket késı estig (Lucia
Santa ezt ugyan sosem merte volna kimondani, de: nem lehet, hogy a lánya ezért
betegedett meg és ezért került szanatóriumba?), amikor pedig ruhát varrhatott volna a
panettiere, az ırült borbély és Santiniék bimbózó lányainak, hogy összegyőjtsön, csak a jó
ég tudja, milyen sok pénzt. Most már a fiúk is – Vinnie, Gino, sıt még Sal is –
könyvtárba jártak a badar könyvekért, és hanyag módon elfeledkeztek kötelességeikrıl a
való világban.
Na és mi végre? Hogy olyan történetekkel zsibbasszák az agyukat, amelyekbıl egy
szó sem igaz, hogy bepillantást nyerjenek egy olyan világba, amelyben sosem fognak
élni. Micsoda bolondság!
Lucia Santa analfabéta volt, következésképpen rá nem jelentettek veszélyt a könyvek,
és fogalma sem volt róla, milyen varázserıvel bírnak. De mégis érzékelte az erejüket, a
hatalmukat, és nem tiltakozott gyermekei hóbortjai ellen. Am túl sok olyan embert látott,
aki fájdalmasnak találta az életet, és kitért a harcok elıl. Ahogy a nincstelen férfinak nem
szabad italra és kártyára költenie a kevéske pénzét, ahogy az asszonynak nem szabad a
boldogabb jövı álmaira pazarolnia az erejét, úgy a nagy harcok, emberpróbáló
küzdelmek elıtt álló fiataloknak sem lenne szabad bővös erıvel ható tündérmesékkel és
kitalált történetekkel mérgezniük magukat, gyengíteniük az elszántságukat.
Ha Lucia Santa sejti, milyen igaza lesz, a tackerillel kergeti ki Norman Bergeront a
házból. A fiatalember igazi renegát volt, ugyanis nem volt hajlandó harcolni az
embertársaival a betevıért.

Ostobán és naiv jó szándékkal arra pocsékolta az egyetemi diplomáját, hogy szociális

munkásként dolgozzon, de hiányzott belıle az a kemény szigor, ami elengedhetetlenül
fontos annak, aki jótékonysági ügyekkel foglalkozik. Olyan volt, mint egy hentes, aki
elájul a vér látványától. Az egyik bácsikája adott neki egy ügyintézıi állást a
ruhaboltjában – ott ismerkedett meg Octaviával.
Mint minden gyenge férfinak, Norman Bergeronnak is volt egy titkos szenvedélye.
Verseket írt. De nemcsak angolul, hanem – és ez sokkal rémesebb volt – jiddis nyelven
is. Ráadásul pontosan tisztában volt vele, hogy jiddis versekre nincs olyan rettentı nagy
kereslet.
De mindez csak késıbb derült ki. És számtalan rossz érzése ellenére Lucia Santa –
Octavia legnagyobb ámulatára – határozottan örülni látszott annak, hogy lánya nem egy
olaszhoz megy feleségül.
De az már biztos: Lucia Santa azt akarta, hogy fiai olyan jóravaló olasz lányokat
vegyenek feleségül, akik már a bölcsıben elkezdik tanulni, hogy a férfi az úr, úgy kell
otthon várni, mint egy herceget, finom ételeket kell elé tenni, melyeknek elkészítése
órákig is eltart; Lucia Santa olyan olasz lányokat akart a fiainak, akik gondoskodnak a
gyerekekrıl és tisztán tartják a lakást, s közben nem siránkoznak, nem panaszkodnak.
Igen, igen, minden fiúnak egy jóravaló olaszt lányt kell feleségül vennie. Lorenzo
megcsinálta a szerencséjét Louisával, és ez bizonyította azt, hogy Lucia Santának igaza
van. Másrészt melyik az a férfizsarnokságot megtapasztalt anya, aki finom, érzékeny
lányának egy digó kényurat kívánna, egy despota vadembert, aki lakat alatt tartja otthon
a feleségét, és csak temetésre vagy esküvıre viszi el; aki éktelen patáliát rendez, ha a
spagetti nem gızölög az asztalon abban a pillanatban, amikor az ı fenséges lába átlépi a
küszöböt; aki a kisujj át sem mozdítja, hogy segítsen terhes feleségének, nyugodtan
üldögél, bőzhödt De Nobili szivart pöfékel, miközben a nagy hasú asszony az ablakban
egyensúlyoz, hogy megpucolja a piszkos üveget, és bármelyik pillanatban kizuhanhat a
Tizedik sugárút járdájára.
Hála istennek Octavia nem egy olaszhoz megy feleségül, így talán reménykedni lehet
abban, hogy az illetı férj mutat majd némi könyörületet a nıi nem iránt. Lucia Santa
csak egyszer tett bántó megjegyzést lánya választására, és ez is évekkel késıbb történt.
Egy napon, pletykálkodás közben a gyerekeire terelıdött a szó, és mindegyikrıl
egyenként elmondta, mennyire hálátlan, mennyire önfejő, ám mivel Octaviának nem
talált megfelelı bőnt, csak annyit mondott megvetıen: – És ı, a legértelmesebb
gyerekem, kiválasztotta magának az egyetlen zsidót, aki nem ért a pénzhez.
De mindent egybevetve ez a házasság az öt szerencsés esztendı megkoronázása volt.
Lucia Santa ragaszkodott hozzá, hogy nagy esküvıt tartsanak, templomban, ahogy kell.
Norman Bergeronnal nem volt semmi gond. Nem volt kifogása az ellen, hogy
keresztényként kössön házasságot, ahogy az ellen sem, hogy kereszténynek nevelje a
gyermekeit. A rokonsága sem tiltakozott. A fiatalember elmondta Lucia Santának, hogy
a házassága miatt a családja kitagadta, számukra ı nem létezik többé. Lucia Santa
örömmel fogadta ezt a jó hírt. Egyszerőbbé válik a helyzet. Octavia és Norman majd
hozzá tartoznak.

TIZENHATODIK FEJEZET

Lucia Santa nem törıdött a költségekkel. A bérházban rendezett esküvıi parti

ugyancsak nagyszabású volt. A panettiere pincéjébıl érkezett bordó boroskancsók a lakás
bejárata elıtt sorakoztak a folyosón, az asztalokon és a fehér terítıvel borított ágyakon
gyönyörő sonkák és hatalmas darab zamatos sajtok kínálták magukat, a kölcsönkért
ezüsttálcákon alig fért el a sok szebbnél szebb esküvıi torta meg a cukrozott mandula. A
konyhában egészen a mennyezetig álltak a ládák, amelyekben a narancs- és eperíző
üdítıvel teli üvegek érkeztek.
Mindenki eljött a Tizedik sugárútról, hogy kifejezze tiszteletét. Megjelentek még azok
a büszke rokonok is, akiknek már saját házuk volt Long Islanden, hogy
pletykálkodhassanak, és játszhassak egy kicsit a nagyurat a szegény parasztok elıtt.
Mert hát ki tudott volna ellenállni, ki ne akart volna jelen lenni egy ilyen esküvıi
mulatságon, ahol egyébként sokan csak most láthatták elıször közelrıl a pogány ifjú
férjet.
A fiatalok a nappaliban táncoltak a színes szerpentinek között, a zenét az ırült
borbélytól kölcsönkapott gramofon szolgáltatta. A lakás túlsó végében, az ebédlıben és
a konyhában, a kékre festett fal mellett sorba állított székeken foglaltak helyet az
idısebbek, és beszélgettek. A nagy selyemerszényt, amelybe majd a nászajándékul szánt
pénzes borítékok kerülnek, Octavia odaadta Lucia Santának, aki szeretetteljesen a
csípıjéhez szorította, majd méltóságteljes mozdulattal meglazította az ezüstszínő
szalagot, hogy nagyra nyissa az erszény száját, hadd szippantsa be a kincseket.
Lucia Santa számára ez volt a dicsıség napja. De nincs olyan csodálatos nap, amikor
ne történne valami kellemetlenség.
Octavia egyik régi iskolatársnıje, egy Angelina Lambecora nevő olasz lány, aki a
családjával egy saját tulajdonú, telefonnal felszerelt házban lakott Long Islanden, rövid
idıre megjelent a mulatságon, hogy minden jót kívánjon Octaviának, és átadjon neki egy
meglehetısen drága és némi leereszkedést sugalló ajándékot. Csakhogy amint az a gaz
némber belépett az ajtón, a fiatalemberek, sıt néhányan még az idısebb férfiak közül is,
erıteljesen forgolódni kezdtek utána. Gyönyörő arcán szakavatott kozmetikus
dolgozhatott, mert volt rajta bıven púder, pirosító, szemfesték, és telt száján valami
finom, különleges rúzs, amelynek sikerült ellepleznie a lány feslettségét, sıt mi több,
olyan hívogató látványt nyújtottak azok az ajkak, mint a mélybordó olasz szılıszemek.
Hogy pontosan milyen divat szerint volt felöltözve, nehéz lett volna megmondani: félig
kosztüm, félig ruha volt rajta, melynek felsı része bámulatosan kihangsúlyozta telt
kebleit. Minden férfi táncolt vele. Larry magára hagyta miatta a feleségét, amíg szegény
Louisa sírva nem fakadt. Larry odatolakodott a gyönyörő, kifestett szemek elé, és nem
fukarkodott káprázatos vonzerejével, csak úgy ontotta magából páratlan
bőverejét, és lefegyverzı mosolyával meg-megvillantotta hófehér fogait. Angelina
flörtölt egy kicsit mindenkivel, farát riszálva táncolt felszabadultan, s közben a panettiere,
a fia, Guido, a keskeny szemő borbély és a hetvenöt éves, hófehér hajú Angelo, aki az
életét jelentı cukorkaboltban töltötte jóformán minden percét, otthagyták a konyhai
beszélgetést meg a boroskancsókat, és lógó nyelvvel, akár a kutyák, felsorakoztak
egymás mellett, behajtották a térdüket, hogy valamelyest enyhítsék az ágyékuk tájékán
jelentkezı nyomást, és falták szemükkel a látványt. Mígnem Angelina, úgy érezvén,
hogy az arcát borító smink olvadásnak indult a fülledt lakásban, bejelentette, hogy
indulnia kell, mert el akarja érni a Long Islandre tartó következı vonatot.
Octavia gyors csókot nyomot az arcára, hogy megsürgesse egy kicsit a távozását, mert
még Norman Bergeron is – aki erre az egyetlen estére megfosztatott a könyveitıl –
Angelinára szegezte költıi tekintetét a szarukeretes szemüvegen keresztül.
Hát ez van. A világ mát csak ilyen: mindig lesz megfelelı számú ledér nıcske benne.
Egy napon majd ez is gyerekeket fog szülni, elhízik és megöregszik, s a konyhában
tereferél, miközben mások átveszik a helyét. De ez az affektált, rátarti cicababa, aki
lefitymált mindent és mindenkit a Tizedik sugárút környékén, bement a konyhába, hogy
elbúcsúzzon Lucia Santától. Hamisítatlan amerikai modorban gügyögött, és úgy
szólította meg az asszonyt, mintha egyenrangú felek lennének, mert ı fiatal és
gyönyörő. Lucia Santa olyan hővösen és tartózkodóan mosolygott, hogy bármelyik
bárónı megirigyelhette volna, és békés örömmel fogadta a mézesmázos szavakat, ám
közben arra gondolt magában, hogy ha az ı kis Lénája ilyen lánnyá cseperedik abban a
Long Island-i házban, amelyet majd megvásárolnak, akkor a kis Lena egy olyan ifjú
amerikai hölgy lesz, aki nem nagyon tud majd a fenekére leülni, mert ı, Lucia Santa, az
édesanyja, úgy veri véresre a szíjjal, hogy csak na.
 Angelina megfordult, indulni készült, és ekkor történt a szerencsétlenség, ugyanis
Ginora esett a pillantása. A fiú ugyan alig volt még tizenhat éves, de magas volt és erıs,
és remekül festett az új szürke öltönyben, amit erre az alkalomra vettek az egyik
dokkmunkástól.
Gino azzal tette magát hasznossá, hogy a konyhában nyitogatta az üdítısüvegeket, és
bort töltött a kancsókból. Csöndesen, tartózkodóan viselkedett, és gyors, fürge
mozgásában volt valami különös módon vonzó. Kiszolgálta az idısebbeket, tehát az ısi
olasz hagyományok szerint úgy tőnhetett, tudja, mi az a tisztelet. Csak Lucia Santa volt
tisztában azzal, hogy Ginonak a mulatságra összegyőlt emberek nem jelentenek semmit,
számára szinte nem is léteznek. Nem látta az arcukat, nem hallotta a hangjukat, nem
törıdött vele, mit gondolnak róla, az sem érdekelte, élnek-e vagy halnak. Egy olyan
világban mozgott, amely számára nem létezett, de egyetlen hosszú estére mégis
csapdába zárta, foglyul ejtette. Azért szolgálta ki a vendégeket, hogy múlassa valamivel
az idıt.
Ám rokonai ezt nem tudhatták, és Gino nagy hatást gyakorolt rájuk, különösképpen
az egyik távoli unokatestvérre, a Tuckahoe-ból érkezett Piero Santinire, erre a sötét
szakállú, csontsovány férfira, aki négy teherautó tulajdonosa volt. Hamis ékszerekkel
teleaggatott, kövér és ostoba felesége tonnaszámra tömte magába a süteményt, tizenhét
éves, szégyenlıs lányuk pedig ott ült kettejük között, és nem tudta levenni a szemét
Ginoról.
Piero Santini látta lánya tüzes pillantásait, de hát így is volt ez rendjén, mert úgy
vigyázott a lányra, mint valami Cerberus. Eleinte nem tetszett neki a dolog, de aztán
gondolkodni kezdett. A kis Caterinát nagyon szigorúan, a régi olasz hagyományok
szellemében nevelték. Ebben a családban nem volt olyan, hogy „randevúzom a
barátommal” vagy „elmegyünk táncolni”. – Röhögnöm kell! A pokolba a tánccal! –
mondta rendre Piero Santini, miközben közönséges mozdulatokat tett a csípıjével.
Sikerült belevernie Caterina fejébe, mit akarnak a férfiak: bedugni valamit a lába közé,
hogy aztán felfúvódjon a hasa, utána meg otthagyni ıt a szégyenben, nyomorúságban,
öngyilkosságba kergetve ezzel szerencsétlen szüleit. De a lány már érett volt. Meddig
mehet ez így? Az asszony közönséges félcédulás, ı maga pedig éppen most készül venni
két újabb teherautót, úgyhogy lesz dolga bıven, esténként a pénzt kell számolnia, és
állandóan figyelnie kell az alkalmazottaira, nehogy még a szemét is kilopják.
Úgyhogy Piero Santini, hála rugalmasságának, amely oly sikeressé tette ıt üzleti
vállalkozásában, amikor áruszállításról szemétszállításra váltott, és megfelelı tarifa
esetén még whisky-szállítást is vállalt, más irányba terelte a gondolatait. Talán eljött az
idı. Figyelte Ginot, és tetszett neki a fiú.
Milyen csöndes, és még a legnagyobb rosszindulattal sem lehetne azt mondani róla,
hogy lusta. Mozgása alapján határozottan gyorsnak és erısnek tőnt; semmi kétség,
feleannyi idı alatt felpakolna egy teherautót, mint a két lusta alkalmazott meg a sofır.
Aranyban megéri a súlyát. (Mekkorát nevetett volna azon Lucia Santa meg az ösz-szes
barát és szomszéd, hogy valakinek ez a véleménye Ginoról, aki a Tizedik sugárúton
rekorder volt az állások elvesztésében,
egy teljességgel reménytelen eset.) Santini továbbra is feszülten figyelte Ginot.
Amikor a felesége közelebb húzódott egy újabb halom süteményhez, üres lett a mellette
álló szék. A fiú bort töltött neki, és Santini azt mondta: – Gyere, ülj ide egy percre, hadd
beszéljek veled.
Ez a szívélyes invitálás mindenki figyelmét felkeltette. Piero Santini, a gazdag
unokatestvér Tuckahoe-ból ilyen kedves az éhezı, szegény rokonnal? Minden szem
rájuk szegezıdött. Teresina Coccalitti megbökte a könyökével Lucia Santát, aki, jóllehet
híján volt minden ravaszságnak, rögtön megértette, mi történik.
 Ugyanis az érdeklıdı pillantásokat nyomban mágnesként vonzotta magára az ifjú
hajadon. Caterina Santini afféle legenda volt, mitikus köd vette körül: íme, a bőnös
amerikai földbıl is kinıhet egy ilyen olasz virágszál. Szülei megérdemelnek minden
tiszteletet és elismerést, hogy így nevelték. Caterina már kislány korában bevezettetett a
fızés tudományának rejtelmeibe, és vasárnaponként ı fızte meg ebédre a házi készítéső
makarónit. Nem festette magát és nem viselt magas sarkú cipıt, hogy ne gyengítse a
medencecsontját.
De most eljött az ı napja, ahogy az még a szentekkel is elıfordul. A bőn és a vágy ott
sistergett mélyvörös színben játszó arcán, keble vadul hullámzott, majd' kibújt a bırébıl
a lány. Szinte érezni lehetett benne a perzselı szenvedélyt, és hiába sütötte le Caterina
álszemérmesen a szemét, senkit sem tudott becsapni.
Micsoda nem várt szerencse ez Lucia Santának és mogorva képő fiának, aki ugyan
kétségtelenül pazar egy emberpéldány, de hát miért is ne lenne az, hiszen állandóan a
napon lebzsel ahelyett, hogy dolgozna iskola után. Micsoda áldás éri a családot a
menyegzı napján! Lucia Santa, mint a vérszagot érzı farkas, mohón elırehajolt, hogy
kifülelhessen valamit abból, amit a ravasz Santini mond a fiának, de a nappaliból
kiszőrıdı átkozott muzsika elnyomta a szavakat, melyeket Lucia Santa olyannyira
szeretett volna hallani.
És most a zord, komor Piero kenetteljes olaszsággal faggatja Ginot. – Na, fiatalember,
mondd, mivel foglalkozol te? Mik a terveid a jövıre? Még iskolába jársz? – De különös
módon ez a fiatalember tőnıdı pillantással nézett rá, mintha nem értene olaszul. Aztán
parányi mosoly jelent meg a szája sarkában, és Piero megértette: ez a legény
mérhetetlenül elfogódott attól, hogy ilyen figyelmet kap a gazdag, úri rokontól, és túl
szégyenlıs ahhoz, hogy válaszoljon. Hogy egy kicsit enyhítsen a zavarán, és valamelyest
közelebb kerüljenek a megtárgyalandó kérdéshez, Piero megveregette Gino vállát, és így
szólt: – A lányom mindjárt szomjan hal. Légy jó fiú, és hozz neki egy pohár üdítıt.
Caterina, ugye milyen szomjas vagy?
Caterina nem emelte fel a tekintetét. Elborzadt attól, ami történik. Bólintott.
Gino elcsípte azt a szót, hogy „üdítı”, és látta, hogy a lány bólint. Felállt, hogy
kiszolgálja. Neki fogalma sem volt róla, mi történik, de hogyan is lehetett volna, hiszen
számára ezek az emberek nem léteztek. Odavitte az üdítıt, aztán gyorsan sarkon
fordult, így nem vette észre, hogy Piero Santini megint a mellette álló székre mutat. A
férfi, elámulva Gino pimaszságán, vágott egy grimaszt, majd megvonta a vállát, mintha
azt akarná kérdezni a jelenlévıktıl: – Hát ezért legyen az ember kedves és udvarias
ezekkel a modortalan, nyomorult éhenkórászokkal?
– Mindenki jóízően kuncogott a sértésen, amely a büszke, szőkmarkú és gazdag
Santinit érte; és persze szomorkásán sóhajtottak, amikor a szegény lányra néztek, aki
porig alázva dugta bele púdert sosem látott orrát a pezsgı üdítıbe. És bizony micsoda
düh ömlött szét Lucia Santa arcán Gino fia viselkedése láttán! Mindenki tudta a fiúról,
hogy épp olyan ırült, mint az apja, és ugyanott fogja végezni. Nem ékes bizonyítéka
ennek, ami itt történt mindannyiuk szeme láttára?
Ennek a komédiának a végére lépett be a gyönyörő Angelina a konyhába elbúcsúzni,
és a jelenlévık megdöbbenésére Gino pillanatokon belül elkönyvelhette aznapi második
hódítását. A második sokkal logikusabbnak tőnt, mint az elsı. Elıször is Gino volt az
egyetlen hímnemő a társaságban, aki nem látta Angelinát, amikor ránézett, és ez
nyomban felkeltette a lány érdeklıdését. Másrészt pedig Angelina érzékelte, hogy
viselkedése sokakban nemtetszést vált ki, ezért dacból rátett még egy lapáttal. Megfogta
Gino karját, és miközben maga felé húzta a fiút, azt mondta Lucia Santának: – Milyen
csinos fiai vannak magának. – És Gino hirtelen felébredt. Megérezte a lány kölnijének
illatát, kezének melegét, látta a tökéletesen kirúzsozott, kissé lebiggyedı érzéki ajkakat.
Most sem tudta, mi történik, de minden hajlandóság megvolt benne, hogy várjon, amíg
ki nem derül. Amikor Angelina a kabátját kérte, az összes férfi önként jelentkezett, s
mivel gáláns úriemberek voltak mind, felajánlották, hogy elkísérik a lányt a
metróállomásig. De Angelina azt felelte kecses bájjal: – Majd Gino elkísér – ı még túl
fiatal ahhoz, hogy hátsó szándékai legyenek.
Mivel az összes ágyat tányérok borították, amelyek arra vártak, hogy az asztalra
kerülhessenek, Larry és Louisa második emeleti lakását használták ruhatárnak.
– Lemegyek vele – mondta Angelina, belekarolt Ginoba, és kettesben kisétáltak. Az
esküvıi mulatság folytatódott. Lucia Sántában felmerült, hogy valamilyen ürüggyel
leküldi Vincenzót a lenti lakásba, nehogy történjék már valami, ám végül meggondolta
magát. Gino elég felnıtt már ahhoz, hogy megízleljen egy nıt, és itt a remek lehetıség,
amely semmiféle veszéllyel nem jár. Manga franca. Ezért nem kell megfizetnie Ginonak,
sem így, sem úgy. Hát legyen.
Barbato doktor is betért egy pohár borra, egy kis süteményre, no meg egy táncra az
ifjú arával. Egy ideig Lucia Santát figyelte, akit körbevett a tömeg, akár egy királynıt,
aztán betette a maga borítékját a nagy selyemerszénybe. Fejedelmi hővösséggel
fogadták. Az orvos mérges lett; arra számított, hogy mindazok után, amit ezért a rühes
családért tett, körül fogják ugrálni. De mit is mondott az apja? – Szamártól és paraszttól
sose várj hálát. – Azért egy pohár bor meglágyította kissé az orvost, aztán a második
meg még jobban. Anélkül, hogy törekedett volna rá, anélkül, hogy bármiféle érzelem
ébredt volna benne, megértette ezeket az embereket. Hogyan is tudna olyasvalaki, mint
Lucia Santa hálát mutatni mindazok iránt, akik segítettek rajta? Állandóan térden
kellene csúsznia. Számára az ilyen segítség pusztán a sors keze. Ahogy nem okolt senkit
a bajokért, a jó szerencséért sem mondott köszönetet senkinek, így doktor Barbatónak
sem, aki minden ellenszolgáltatás nélkül kezelte.
Az orvos megérintette a bajuszát, aztán végigsimított a mellényén. A vendégseregben
sokan voltak olyanok, akiket kezelt már, néhányan pedig együtt gyerekeskedtek az
apjával Olaszországban. De hővösen viselkedtek vele, mintha uzsorás, padrone
vagy akár temetkezési vállalkozó lenne. Ó, persze tudta ı pontosan, mi is van a
tiszteletteljes, mézesmázos szavak mögött, hiába mondják neki, hogy Signore Dottore így
meg Signore Dottore úgy. A szerencsétlenségükbıl él; a fájdalmukból húz hasznot; akkor
jelenik meg náluk, amikor nagy a baj, amikor a haláltól rettegnek, és a segítségért pénzt
kér tılük. Valamiféle primitív módon ezek az emberek a gyógyítás mővészetét isteni
varázslatnak hitték, amit se megvenni, se eladni nem lehet. De akkor ki fizet az
egyetemért, a középiskoláért, a tanulással töltött hosszú órákért és az idegtépı
gürcölésért, miközben ezek a tudatlan parasztok, ezek az ostoba tökfejek borozgatnak és
kártyázással verik el a pénzüket?

Hadd győlöljenek, gondolta az orvos; hadd menjenek az ingyen rendelésre, hadd

várjanak órákon keresztül, mire végül egy zöldfülő medikus vet rájuk egy pillantást.
Patkoljanak csak el a Bellevue-ben, ı meg Long Islanden fog praktizálni, ahol az
emberek majd mindent elkövetnek, hogy fizethessenek neki, és tudni fogják, hogy mit
kapnak a pénzükért. Hogy megmutassa, ezek a nyomorult olaszok még a cipıje sarkáig
sem érnek fel, Barbato doktor búcsúzás képpen megvillantotta legszebbik mosolyát, a
legmívesebb, egyetemi olasz nyelven elköszönt – és ezért alig értették, mit mond –, majd
mindenki nagy megkönnyebbülésére távozott.
Miközben odafent zajlott a mulatság, Angelina és Gino azon voltak, hogy megtalálják
a lány kabátját az egymásra hányt ruhadarabok között Larryék lakásában. Lucia Santa
félelmei alaptalanok voltak. A lány nem volt olyan vakmerı és merész, mint amilyennek
látszott, Gino pedig túl naiv volt ahhoz, hogy kihasználja a gyengeségét. Mielıtt elváltak
volna a metróállomásnál, a lány hosszan megcsókolta, vastagon berúzsozott, forró
 ajka rátapadt Ginoéra. De a teste csak olyan rövidke idıre ért hozzá az övéhez, hogy
Ginonak olybá tetszett: álom volt csak az egész.
Igen, az esküvıi mulatság sikeres volt, az egyik legjobb a Tizedik sugárúton, olyan,
amely az Angeluzzi-Corbo család becsületére válik, és egy újabb toll Lucia Santa
kalapján. Ám az asszony nem pihent a babérjain: meghívta Piero Santini családját
vasárnapi ebédre, hogy Gino esetleg megmutathassa Caterinának a város
nevezetességeit, amelyek minden bizonnyal az újdonság erejével hatnak majd, hiszen a
lány Tuckahoe messzi erdıs vidékén él.
Egy olyan ember, mint Piero Santini, nem engedheti meg magának, hogy
érzékenykedjen, különben nem jut el odáig, hogy a városi szemetet szállíthassa négy
teherautó tulajdonosaként A Santini család a következı vasárnap jött el ebédre.
Lucia Santa nagyon kitett magáért. Vasárnap reggel széttört egy fakanalat Gino fején,
s így sikerült megértetnie vele, hogy nem lenne bölcs döntés a részérıl, ha most lemenne
baseballozni. Lucia Santa ezután olyan pompás szószt készített, amely még a nápolyi
királynak is megfelelt volna, majd házilag gyúrt tésztából széles makarónit készített. A
salátához kinyitotta azt az üveg már-már szent olajat, amelyet szegény paraszti sorban
élı nıvére küldött Olaszországból – ilyen olajat nem lehet venni, ez az olíva elsı vére.
Gino a dokkmunkástól vett szürke öltönyben, és a vörös selyemruhába öltözött
Caterina egymás mellé kerültek az asztalnál. Vincenzo, az idıs hölgyek kedvence, azzal
szórakoztatta az elképesztıen kövét Signora Santinit, hogy kártyából jósolt neki.
Salvatore és Lena, mint két szorgalmas, ám kissé komor manó, leszedte az asztalt,
aztán elmosogatott. Végül Gino, anyja szigorú útmutatásait követve, megkérdezte
Caterinától, nem lenne-e kedve moziba menni, a lány pedig kötelességtudóan az apjára
nézett, hogy engedélyt kérjen.
Rettenetes pillanat volt ez Piero Santininek. Akkor érzett ilyesmit, amikor a teherautói
whiskyt szállítottak, és napokig nem tudta, merre vannak, mi történik velük. Most
majdnem annyira szenvedett. De nincs mit tenni. Ez Amerika. Bólintott, és azt mondta: –
Ne gyertek késın, hm, holnap munka van.
Lucia Santa ragyogó arccal nézte a távozó fiatalokat. Diadalmasan látott neki a
diótörésnek, és nagy darabokat juttatott a dolgozó Salvatorénak és Lénának. Megtöltötte
Piero Santini borospoharát, és odatett egy tálka fagylaltot Signora Santini keze ügyébe.
Larry és a felesége, Louisa feljöttek a lenti lakásból, hogy elfogyasszák velük az
ánizslikırtıl olajos, gızölgı kávét. Piero Santini és Lucia Santa ravasz és elégedett
pillantásokat váltottak egymással, és az olyan emberek újsütető meghittségével
trécseltek, akik hamarosan rokonokká válnak. De alig telt el egy óra, amikor is
cipıkopogást hallottak a lépcsıházból, majd belépett a lakásba Caterina, egyedül,
könnyáztatta arccal, és szó nélkül leült az asztalhoz.

Megrökönyödés. Santini szitkozódott, Lucia Santa pedig összeszorította a kezét és

imádkozott. Mi történt? Az az animale Gino megerıszakolta az utcán vagy a moziban?
Felvitte a tetıre? A jó isten szerelmére! Mondjon már valamit! De Caterina sokáig nem
válaszolt, végül azt suttogta, hogy otthagyta Ginot a moziban, a fiú egy olyan filmet néz,
ami ıt nem érdekli. Nem történt semmi.
Ki hitt neki? Senki. Hol volt már a kellemes, baráti hangulat, a jó kedély? A levegı és
a szavak megfagytak. De mi a jóságos atyaúristen történhetett? Hiába próbálták rábírni
Caterinát, hogy fedje fel a rejtélyt, és végül Santiniék elképedve, bıszen és zavarodottan
távoztak.
Az Angeluzzi-Corbo család tagjai – Lucia Santa, Vinnie, Larry és Louisa, a komor
ábrázatú Sal és Lena – az asztalt körülülve, akár a bírák, várták, hogy megjelenjen a
bőnös. És Gino végül, farkaséhesen a négyórás mozizás után, felszaladt a lépcsın,
berontott a lakásba, aztán a rászegezıdı vádló tekintetek hatására lefékezett.
 Lucia Santa felállt, de tétovázni látszott; rettentı mérges volt, ám mégis tehetetlen.
Miben bőnös a fiú? Lucia Santa az elsı kérdéssel biztosra akart menni. – Animale, bestia,
mit csináltál azzal a szegény lánnyal a moziban?
Gino nagy szemeket meresztve, meglepetten nézett rá. – Semmit.
Ártatlansága annyira nyilvánvaló volt, hogy Lucia Santa arra gondolt, hogy a fiú
bolond, nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól. Uralkodni próbált magán.
Türelmesen, halkan tette fel a következı kérdést. – Miért hagyott ott Caterina?
Gino megvonta a vállát. – Azt mondta, kimegy a mosdóba. Magával vitte a kabátját.
Nem jött vissza, úgyhogy arra gondoltam, biztosan nem bír engem. Egye fene,
megnéztem a filmet. Mama, ha nem tetszem ennek a lánynak, akkor mi értelme van
annak, hogy te meg az apja moziba küldözgettek minket? Végig nagyon furán
viselkedett, megszólalni se volt hajlandó.
Larry szánakozva csóválta a fejét. – Mama, ha én lettem volna ott – jegyezte meg
tréfálkozva –, már lenne egy teherautója a családnak. – Louisa szipogni kezdett, Vinnie
meg így szólt Ginohoz kedvesen: – Te majom, ez a lány állítólag odavan érted.
Ettıl fogva ez az egész már csak egy vicc volt a családnak. De Lucia Santa, aki a
dolgok mélyére látott, nagyon mérges volt. Komolyan fontolóra vette, hogy a tackerillel
bírja jobb belátásra gyermekét, mert az biztos, hogy épp olyan ırült, mint az apja.
Mint valami idióta szent azt mondja, hogy a lány nem bírja ıt, nem tetszik neki; nincs
benne semmi düh, nyoma sincs sértett férfiúi büszkeségnek. Hát akkor mi lehet Caterina
az ı büszke fiának? Egy darab kutyaszar? Egy jómódú férfi lánya, és ez a jómódú férfi a
jövıt és a kenyeret biztosíthatta volna Ginonak. Caterina bájos, csinos ifjú hölgy volt,
formás lábakkal és szép keblekkel – sokkal több, mint amit ez a senkiházi,
villamosszékbe való gazember megérdemel. Mit érdekli az ıt, hogy nem tetszik egy
csodaszép olasz lánynak? De mégis mit képzel magáról, hogy ı Olaszország királya?
Ostoba fajankó, ha nem látta, hogy szegény Caterina csak úgy falta a szemével.
Reménytelen eset ez a gyerek, reménytelen, olyan, mint az apja, és jó úton halad valami
rettenetes szerencsétlenség felé. Lucia Santa megragadta a tackerilt, hogy elagyabugyálja
a fiát, igazságtalanul, pusztán élvezetbıl, hogy kiadja magából a keserőséget, de Gino,
egy igazi bőnözı ösztönével, aki akkor is menekül, ha ártatlan, megpördült, és kirohant
a lakásból. Így foszlott szerte Lucia Santa egy újabb álma, és bármennyire ostoba és
komikus is volt, elültette a győlölet elsı magvát a szívében.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Frank Corbo hét éven keresztül békén hagyta a családját. Ám most újra zaklatta ıket.
Long Islanden, az elmebetegek állami kórházában úgy döntött, hogy végleg eltávozik.
Így aztán egy sötét éjszakán, rácsokkal körbevett ágyában titokban nekipenderítette az
agyát a koponyacsontjának. Lassan, isteni méltósággal öntötte el a vér az agyát, minek
következtében teste a rács ellenére is a kórterem mozaikpadlójára zuhant, és az a
parányi szikra, amely a lelkébıl megmaradt, mindörökre szabaddá lett.
Amikor a távirat megérkezett, Lucia Santa a délelıtti kávéját kortyolgatta a félelmetes
Teresina Coccalitti társaságában. És ez a rettegett asszony, hogy kimutassa mély
barátságát, felfedte az egyik titkát. Tudott angolul olvasni. Ez jobban megdöbbentette
Lucia Santát, mint az, ami a táviratban állt. Milyen alaposan felfegyverkezett ez az
asszony a világgal szemben! És most milyen hővös pillantásokkal méregeti ıt. A ravasz,
mindentudó szemek elıtt nem lehet eljátszani a hamis bánatot.
Szörnyő azt tudni, hogy egy emberi lény, aki a kezedbe tette az életét, sorsával többé
már nem késztethet szánalomra. Önmagával szemben Lucia Santa teljesen ıszinte volt:
Frank Corbo halála megkönnyebbülést hozott, szabadulást attól a rejtett, gyötrı
félelemtıl, hogy egy napon majd újra rabságra kell ítélnie. Rettegett a férfitól; féltette a
gyerekeit; és nem akarta meghozni az áldozatokat, melyeket az élete követelt.
Menjünk tovább. Bízzunk az Úr bocsánatában: férje halála szörnyőséges tehertıl
szabadította meg. Ritka látogatásai során, amikor rácsos ablakok mögött láthatta ıt, az
életbe vetett hite szétporlott, utána napokra elhagyta az ereje.
Lucia Santa nem érzett szomorúságot, fájdalmat, csak mérhetetlen
megkönnyebbülést. A férfi, aki három gyerekének apja volt, fokozatosan halt meg a
szívében azon évek alatt, melyeket elmegyógyintézetbe zárva töltött. Képtelen volt arra,
hogy megırizze magában az élettıl duzzadó Frank Corbo képét.
Teresina Coccalitti megmutatta, micsoda vaslogikával tud gondolkodni – e
képességének legendás híre volt a Tizedik sugárút környékén. A megfelelı útra terelte
Lucia Santát. Miért hozatná New Yorkba a férje holttestét, fizetne a temetkezési
vállalkozónak, és csinálna nagy felhajtást, arra emlékeztetve mindenkit, hogy férje
elborult elmével távozott az élık sorából? Menjen el inkább a család a kórházba, és
temessék el ott. Frank Corbónak nincsenek rokonai ebben az országban, akik
megsértıdnének, vagy szeretnék leróni a tiszteletüket. Több száz dollárt megspórolhat,
és nem fognak összesúgni a háta mögött.
Hidegebb fejjel egy királynı sem érvelhetne.
Lucia Santa nagy vacsorát fızött, talán túl nehezet is a meleg nyárban, és aznap este
az Angeluzzi-Corbo család minden tagja együtt ült az asztalnál. Senkit sem sújtott le az
apa halála. Lucia Santa megdöbbent azon, hogy Gino milyen hővösen fogadja a hírt. Az
anyja szemébe nézett, és megvonta a vállát. Salvatorétól és Aileen tıi senki nem
várhatta, hogy emlékezzenek az apjukra, de Gino tizenegy éves volt, amikor a férfit
elvitték.
Miközben ettek, terveket szıttek. Larry már le is bonyolított egy távolsági hívást a
kórházba, és elintézte, hogy másnap délben tartsák a temetést, és a fejfáról is
gondoskodott, amely majd Frank Corbo sírjára kerül a kórház temetıjében. Kölcsönveszi
a fınöke limuzinját – Mr. di Lucca ragaszkodott ehhez –, és az egész család együtt utazik
oda. Pontban reggel hétkor indulnak; hosszú lesz az út. De estére már itthon is lesznek.
Csak egy munkanap marad ki. Octavia és a férje Lucia Santa lakásában, a lány régi
szobájában tölti az éjszakát. Lena megint az anyjával alhat egy éjszakát.
 Jól elrendeztek mindent.
Gino gyorsan, kapkodva evett, aztán tiszta inget húzott. Amikor ment ki a lakásból,
Lucia Santa nyugtalanul szólt utána:
– Gino, gyere haza korán! Reggel hétkor indulunk.
– Rendben, mama – felelte Gino, és leszaladt a lépcsın. Larry dühös lett. – Nem tudja,
hogy ma este itthon kéne maradnia? – kérdezte az anyjától.
Lucia Santa megvonta a vállát. – Minden este ott van a közösségi központban. Azt
hiszem, ı a kakas a szemétdombon.
– Nem így kellene kimutatnia a tiszteletét az apja iránt – méltatlankodott Larry. –
Néha sötétedés után el szoktam menni a központ mellett, és látom, hogy a haverjaival
hajkurássza a lányokat. Nem lenne szabad hagyni, hogy ma este is ezt csinálja.
Octavia hangosan felkacagott. Amikor Larry a jó erkölcs nevében szónokolt, mindig
nevethetnékje támadt. – Ezt épp te mondod? – kérdezte. – Emlékszel még, hogy mit
mőveltél, amikor annyi idıs voltál, mint ı?
Larry elvigyorodott, és gyors pillantást vetett a feleségére, aki éppen el volt foglalva a
csecsemıvel. – Ne hülyéskedj már, nıvérkém – mondta, és aztán, mintha mi sem történt
volna, a családi legendárium történetei újra felelevenedtek, miközben Sal és Lena
leszedte az asztalt. Norman Bergeron kinyitott egy verseskötetet. Vinnie a tenyerébe
támasztotta fakó színő arcát, és feszülten figyelt. Lucia Santa egy tál diót, egy kancsó
bort és néhány üveg üdítıt tett az asztalra. Ekkor megérkezett Teresina Coccalitti, és
mivel így már új közönség is volt, megint elıkerültek a Frank Corbóról szóló régi
történetek. Octavia a már unalomig ismert mondattal kezdte: – Amikor Vinnie-t
angyalnak nevezte, már tudtam, hogy megırült… – így ment ez, amíg le nem feküdtek.
Másnap reggel Lucia Santa azt látta, hogy Gino nem aludt otthon. A forró nyári
hónapokban gyakorta elıfordult, hogy nem töltötte otthon az éjszakát, a barátaival
lıdörgött, és csak a jó ég tudja, mit csináltak. De hogy pont ezen a napon ne jöjjön haza,
hogy esetleg miatta késsenek el a temetésrıl? Lucia Santa ıszinte haragra gerjedt.
Mindenki végzett a reggelivel, és Gino még mindig nem érkezett meg. Öltönye ott
feküdt az ágyon, mellette egy tiszta, fehér ing és nyakkendı. Lucia Santa elküldte Latryt
és Vinnie-t, hogy keressék meg. Autóval végigmentek a Huszonhetedik utcán,
elhajtottak a közösségi központ mellett, majd onnan a Kilencedik sugárúton lévı
cukorkabolthoz, ahol a fiúk néha egész éjszaka kártyáztak. A csipás szemő tulajdonos
azt mondta, hogy Gino körülbelül egy órája ment el néhány haverjával, mert a
Paramountban, vagy a Capitolban, vagy a Roxyban meg akartak nézni egy filmet. A
férfi már nem emlékezett, hogy melyik moziba indultak.
Larry és Vinnie visszament a lakásba, hogy közöljék a hírt Lucia Santával. Az asszony
mintha elkábult volna. Csak annyit mondott: – Jól van, akkor nem jön.
Amikor éppen szálltak be a kocsiba, megjelent Teresina Coccalitti a Harmincegyedik
utca sarkán, hogy jó utat kívánjon nekik. Szokásos fekete ruhájában, sötét, fakó arcával
és hollófekete hajával úgy nézett ki, mint az éjszaka egy darabkája, amely nem hajlandó
átengedni a terepet a nappalnak. Mivel volt egy üres hely az autóban, Lucia Santa kérte,
hogy tartson velük. Az asszony ezt megtiszteltetésnek vette, ráadásul ritka élvezetnek
ígérkezett, hogy egy napot vidéken tölthet. Egy pillanatig sem tétovázott, beült, és
félrelökte Vinnie-t az ablak melletti helyrıl. És így aztán elıadhatta az összes barátjának
a Tizedik sugárúton, hogyan utazott el az Angeluzzi-Corbo család Long Islandre, hogy
eltemesse Frank Corbót; arról is beszámolt persze, hogy a férfi legidısebb fia eltőnt, és
nem vetett még egy utolsó pillantást édesapja arcára, mielıtt azt betemette volna a föld.
És csak Lucia Santa sírt, de olyan keserőséggel, hogy azokat a könnycseppeket csak a
harag, és nem a bánat szülhette. – De eljön a nap, amikor fizetni kell – mondta Teresina
Coccalitti, és megcsóválta a fejét. – Az a fiú egy kígyó az anyja keblén.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Lucia Angeluzzi-Corbo pihent, teste sőrő, nagy árnyékot vetett a földre a szürkületben.
A kerek konyhaasztalnál ült, és győjtögette az erıt, hogy lemenjen az utcára felfrissülni
kicsit a kellemes esti hősben.
Napközben, minden különösebb ok nélkül, rejtélyes módon szenvedett, és ez olyan
súlyos csapást jelentett a harci kedvére, hogy erre az egyetlen estére teljesen
elerıtlenedett. Elrejtızött az üres, sötét konyhában, távol mindentıl, nem látta, nem
hallotta mindazt, amit annyira szeretett, ami annyira fontos volt neki. Arra vágyott,
hogy alhasson, gondtalanul és zavartalanul, úgy, hogy az álmok egyetlen szelleme se
kísértse.
Na de hát lehet ırizetlenül hagyni a világot? Lena és Sal odalent játszik az utcán, Gino
úgy randalírozik a városban, mint egy megveszekedett vadállat az ıserdıben, Vincenzo
meg védtelenül alszik a szobájában, amely egykor Octaviáé volt, és arra vár, hogy
felkeltsék és megetessék, mielıtt munkába indulna a vasúthoz. Unokái, Lorenzo
gyerekei is rá várnak, hogy lefektesse ıket. Lorenzo beteg és megkeseredett feleségét
egyszer fel kell majd vidítania egy csésze kávé mellett, hogy visszatérjen a hite az
életben, és meg kell értetnie vele, hogy a boldogságról szövögetett álmok csak lánykori
tündérmesék, amelyeket egy asszonynak szépen el kell felejteni.
Lucia Santa nem tudta, hogy feje lehanyatlott. A hővös viaszosvászon terítı hozzáért
az arcához, és ez egy rövidke pillanatra kellemes érzés volt, mielıtt elérte volna az a fajta
könnyő álom, amelyben minden pihen, csak az agy nem. Gondolatai és aggodalmai
apró hullámokban törtek fel, amíg el nem árasztották az egész testét, amely ettıl
remegni kezdett. Ügy szenvedett, ahogy ébren soha. Hangtalanul könyörgött
kegyelemért.
Amerika, Amerika, milyen csontot, milyen húst, milyen vért terem a te földed? A
gyerekeim nem értenek, ha beszélek, én meg nem értem ıket, amikor zokognak. Miért
sír Vincenzo, ez a bolond gyerek, miért csorognak könnyek a férfikor borostájától kékes
arcán? Lucia Santa leült mellé az ágyára, és úgy simogatta, mintha még mindig kicsi
gyerek lenne, aki rettenetesen megijedt. Van munkája, megkeresi a betevıt, van családja,
van otthona és ágya, ahol álomra hajthatja a fejét, de ı mégis zokog, és azt mondja: –
Nincsenek barátaim. – De hát mit jelent ez? Szegény Vincenzo, mit kívánsz te az élettıl?
Nem elég életben maradni? Miserabile, miserabile, apád meghalt, mielıtt megszülettél
volna, és szelleme beárnyékolja az egész életedet. Élj a kistestvéreidért, aztán a
feleségedért és a gyerekeidért, és eltelik az idı, és homályos álom lesz csak minden,
ahogy én is csak álmodok most.
De azt sosem szabad megmondani neki, hogy a sors gonosz démon. Vincenzo és
Octavia a legjobbak a gyerekei közül, és mindketten boldogtalanok. Hogyan lehetséges
ez, mikor az a két gonosztevı, Lorenzo és Gino, hamisan mosolyognak rá, élvezik az
életet, és minden úgy alakul, ahogy ık akarják? Hol van Isten és az igazság? Ó, persze,
ık is szenvedni fognak, nem legyızhetetlenek; a gonosz sem kerülheti el a sotsát. De hát
akkor is az ı gyerekei, és azok a meddı szajhák, akik azt suttogják, hogy Lorenzo tolvaj
és gyilkos, éppen olyan hamisak, mint az Isten.
Nem. Lorenzo sosem lesz igazi férfi, mint amilyen igazi férfiak az öreg parasztok a
Tizedik sugárúton, mint amilyen igazi férfi volt Lucia Santa édesapja Olaszországban:
férj, a gyermekek védelmezıje, a kenyérkeresı, világuk megteremtıje, aki elfogadja az
életet és a sorsot, aki hagyja, hogy kıvé dermedjen, mert így lehet ı az a biztos
kıtalapzat, amelyen a család áll. Lucia Santa gyerekei sosem lesznek ilyen férfiak.
 De Lorenzóval már végzett; megtette a kötelességét, és a fiú már nem igazán része az
életének. Valahol az álom legmélyén egy titokzatos szörny mocorgott. Lucia Santa
megpróbált felébredni, mielıtt meglátná az alakját. Tudta, hogy a sötét konyhában ül, de
azt hitte, csak egy pillanat telt el, és mindjárt felemeli a sámlit, hogy lemenjen a lépcsın
az utcára. Feje ismét elırebillent a viaszosvászon térítıre. A szörny felemelkedett és
testet öltött.
– Olyan vagy, mint az apád. – Legjobban szeretett drága fia ezért lázadt mindig. Gino
sebzett tekintetét még hosszú ideig maga elıtt látta azután is, hogy a fiú kiment a
lakásból. De Gino sosem tartott haragot. Másnap mindig úgy viselkedett, mintha mi sem
történt volna.
Igazi átok ez. Ugyanolyan kék szeme van, ami ugyancsak meglepı egy sötét, déli
arcon; ugyanolyan tartózkodó, ugyanannyira vonakodik megszólalni, és ugyanolyan
közömbösséggel viseltetik a hozzá legközelebb állók gondjai iránt. A fiú Lucia Santa
ellensége volt, ahogy korábban az apja, és álmában az asszony bosszúszomjasan gondolt
a bőneire: idegenként kezelte ıt, sosem tartotta tiszteletben az utasításait. Megsértette ıt
és a családot. De majd megtanulja; ı, Lucia Santa segít majd az életnek, hogy a tanára
legyen. Hát mégis ki ez a gyerek, hogy éjszakánként az utcán bolondozik, napközben
meg a parkban futkos, miközben a bátyja, Vincenzo helyette is megkeresi a
kenyérrevalót? Már majdnem tizennyolc éves, meg kell tanulnia, hogy nem lehet örökké
gyerek. Pedig milyen szép is lenne az, nem?
Álmában Lucia Santa hallotta, ahogy a szörny nevetni kezd. Mik ezek a pitiáner kis
bőnök? Még Olaszországban is vannak olyan fiúgyerekek, akik az önzı henyélésben és
a becstelenségben lelik örömüket. De most ítéljük meg azt a bőnt, amelyért Lucia Santa
sosem tett neki szemrehányást, amelyért a fiú sosem szenvedett, és amely alól nincs
felmentés. Nem volt hajlandó megnézni halott apja arcát, mielıtt az örökre eltőnt a föld
alatt. És most álmában Lucia Santa üvölteni kezdett, átkozta a fiút, és azt kívánta neki,
hogy kerüljön a pokol legmélyebb bugyraiba.
Fény áradt a konyhába, és Lucia Santa most már tényleg lépéseket hallott közeledni,
tudta, fel fog ébredni, mielıtt kiejtené az örök elátkozás visszavonhatatlan szavait.
Hálásan nézett fel a lányára, aki ott állt elıtte. Lucia Santa nem mondta ki azokat a
rettenetes szavakat; nem kívánta a pokol fenekére legjobban szeretett fiúgyermekét.
Octavia elmosolyodott. – Úgy nyögdécselsz, hogy már a második emelettıl
hallottalak.
Lucia Santa felsóhajtott, és azt mondta: – Fızz egy kis kávét, hadd maradjak ma este
az otthonomban.
Hány ezer estét töltöttek el együtt a konyhaasztalnál?
Mindig füleltek, hogy hallják-e az alvó gyerekek egyenletes lélegzését. Gino már
régen is bajkeverı volt, rendre elbújt az asztal alatt, a lábak eltakarták. Ebben a
konyhában Octavia mindent ismert. A vasalódeszkát, amely ott állt összecsukva az
ablak mellett a sarokban, a nagy, katedrális formájú rádiót, a kis konyhaszekrényt,
melynek fiókjaiban ott voltak az evıeszközök, a konyharuhák, a gombok, a tő meg a
cérna.
Arra szolgált ez a helyiség, hogy éljenek, dolgozzanak és egyenek benne. Octaviának
nagyon hiányzott. Tökéletes bronxi lakásában az asztalon porcelánfigurák álltak,
mellette a székek pedig fémbıl voltak. A mosogató úgy fehérlett, mint a fal. Ebben a
konyhában viszont itt volt az élet hulladéka. Egy étkezés után a konyha úgy festett, mint
valami csatatér: odaégett aljú edények, olívaolaj és spagettiszósz maradékában úszó,
zsíros tálak, és annyi piszkos tányér, hogy egy kádat meg lehetett volna tölteni velük.
Lucia Santa mozdulatlanul ült, arca, zömök testének minden szeglete rettenetes
szellemi kimerültségrıl árulkodott. Gyerekkorában Octavia mindig megijedt, amikor
anyja ilyen állapotba került, de most már tudta, hogy hamar elmúlik, másnap reggelre
Lucia Santa rejtélyes módon újra feltöltıdik erıvel. Pusztán azért, hogy kimutassa
együttérzését, Octavia azt kérdezte halkan:
– Mama, rosszul érzed magad? Ne hívjam el doktor Barbatót?
Lucia Santa megfontolt, teátrális keserőséggel válaszolt. – Beteggé tesznek a
gyerekeim, beteggé tesz az életem. – De máris felvidította, hogy kimondta ezeket a
szavakat. Lett egy kis színe az arcának.
Octavia elmosolyodott. – Tudod, ez hiányzik a legjobban – az állandó szitkozódásod,
átkozódásod.
Lucia Santa felsóhajtott. – Téged sosem átkoztalak. Mindig te voltál a legjobb
gyerekem. Bárcsak a többi nyavalyás is úgy tudna viselkedni, mint te.
Az érzelgısség megriasztotta Octaviát. – Mindig úgy beszélsz, mintha olyan nagyon
rosszak lennének. Larry minden héten ad neked pénzt. Vinnie úgy teszi le az asztalra a
fizetését, hogy egy centet sem vesz el belıle. Gino meg a gyerekek nem keverednek
bajba. Mit akarsz te tulajdonképpen?
Lucia Santa teste megmerevedett, szinte látni lehetett, ahogy kimerültsége egyik
pillanatról a másikra elmúlik. Hangja megtelt, ahogy a vitára készülıdött, amely
valójában csak szenvedélyes beszélgetés volt, és ha valamit, hát a szenvedélyes
beszélgetéseket Lucia Santa rettenetesen élvezte. – Lorenzo, a legidısebb fiam – mondta
gúnyosan, fitymálón és természetesen olaszul, mert a gúnyos, fitymáló szavak olaszul
hangzanak a legjobban.
– Tíz dollárt ad hetente – nekem, az anyjának, hogy etessem az apa nélkül maradt
testvéreit. De a kis szajháira rákölti azt a vagyont, amit megkeres a szakszervezetnél. Az
a szegény felesége egyszer az ágyában fogja megölni. És én egy rossz szót sem fogok
mondani róla a tárgyaláson.
Octavia vidáman felnevetett. – A te drága Lorenzód? Egy link alak. De ha ma este
idejön a tíz dollárral, meg a kibaszott nagy dumájával, úgy fogsz vele bánni, mint egy
herceggel. Mint azok a lompos kurvák, akik úgy odavannak érte.
Lucia Santa szórakozottan azt mondta olaszul: – Azt hittem, ha majd találsz végre
magadnak egy férjet, aki megtáncoltat az ágyban, nem lesz már olyan mocskos a szád. –
Octavia elvörösödött, Lucia Santa nagy megelégedésére. Lánya felszínes, amerikai
közönségessége nem vehette fel a versenyt az övével, amit a zsigereiben hozott magával
Olaszországból.
Lépéseket hallottak a folyosón, majd Vinnie lépett be a konyhába álmos arccal. Csak
nadrág volt rajta és atlétatrikó. Alacsony fiatalember lett belıle, szemernyi súlyfelesleg
sem volt rajta, és ezért bármennyire is erıs és izmos volt, soványnak és kissé esetlennek
látszott. Sötét, betegesnek tőnı arcát erıs borosta borította. Markáns arcvonásaival,
vastag szájával és széles orrával akár kemény fickónak is tőnhetett volna, de hatalmas
sötét szeme védtelenné és félénkké tette. És sosem mosolygott. Octavia azt fájlalta a
legjobban, hogy megváltozott a személyisége. Régen volt benne valami megnyerı
kedvesség és szolgálatkész szívélyesség; régen mindig figyelmes és elızékeny volt a
maga teljességgel természetes módján. De most, bár engedelmes, szófogadó fia volt az
anyjának, és sok mindent hajlandó volt megtenni másokért, udvarias gesztusait rendre
keserő, gúnyos panaszok követték. Octavia jobban örült volna, ha mindenkit egyszerően
elküld a francba. Aggódott miatta, de bosszantotta is ıt a fiú. Csalódást okozott. Octavia
komoran mosolygott. Hát nem azt okoztunk mindannyian? Férjére gondolt, aki egyedül
van a bronxi lakásban, olvas, ír és rá vár.
Vinnie álmos ingerültséggel mormogott. Hangja ugyan mély és férfias volt, mégis
valamiféle gyerekes sértıdöttség áradt belıle. – Mama, miért nem ébresztettél fel?
Mondtam, hogy dolgom van. Ha munkába mennék, akkor idıben felébresztettél volna.
– Elaludt – mondta Octavia éles hangon. – Nem egy leányálom ám rólatok,
nyavalyásokról gondoskodni. Lucia Santa a lány felé fordult. – Most miért piszkálod?
Egész héten keményen dolgozik, és ha néha-néha találkozik a nıvérével, az rögtön
nekiesik. Gyere, Vincenzo, ülj le, igyál egy kis kávét és egyél valamit.
Gyere, fiam, hátha tud a nıvérkéd egy kedves szót is szólni hozzád.
– Rajtad aztán nem lehet kiigazodni, mama – mondta Octavia mérgesen. De aztán
meglátott valamit Vinnie arcán, és rögtön elhallgatott. Amikor Lucia Santa
szemrehányást tett Octaviának, Vinnie elıször önelégültnek, szánni valón hálásnak tőnt,
mert kiálltak mellette, de amikor Octavia elnevette magát, hirtelen rájött, hogy az anyja
csak hízeleg neki. Savanyú mosollyal gondolt arra, milyen könnyő ıt megvigasztalni, de
aztán együtt nevetett Octaviával önmagán és az anyján. Együtt kávéztak, aztán
beszélgettek, olyan meghittséggel, ami csak a családon belül létezik, s ami lehetetlenné
teszi, hogy untassák egymást, mindegy, milyen témáról esik szó.
Octavia látta, hogy Vinnie morcos arca megenyhül, vonásai kisimulnak, és arra
gondolt, milyen gyöngéd kedvesség áradt belıle kisfiú korában. Öccse most mosolyogva
hallgatta a történeteit arról, hogy munkafelügyelıként dolgozik a varrodában, sıt néha
még nagyokat is nevetett. Aztán a saját munkáján viccelıdött. És Octavia ráébredt arra,
mennyire hiányzik az öccsének, hogy házassága mennyire szétdúlta a családot – és mi
végre? Ó, igen, Octavia tudott már sok mindent, amit korábban nem; testében ott tüzelt
a mindent felemésztı szenvedély, és már nem volt képes arra, hogy elfojtsa magában,
mint egykor – de azért nem volt boldog.
Nem volt olyan boldog a férjével, mint akkor, abban a pillanatban, amikor sikerült
előznie öccse arcáról a magány és a szenvedés gyötrelmes kifejezését. Valamikor oly
sokat szeretett volna tenni érte, de nem tett semmit. És miért? A vágy túl erıs volt
benne, és talált egy férjet, aki legyőrte a félelmeit. Nem fog gyereket szülni, és hála
ennek, illetve más elemi óvintézkedéseknek a sorssal szemben, ı és a férje kiemelkednek
a szegénységbıl egy jobb életbe. Egy napon majd boldog lesz.
Miután Vinnie felöltözött, Lucia Santa és Octavia azzal a különleges szeretettel vette
szemügyre, ahogy a nık a család fiatalabb férfi tagjait szokták. Mindketten elképzelték,
ahogy Vinnie végigsétál az utcán, és csak csettintenie kell, a lányok máris ugranak. Azt
gondolták, hogy kellemesen tölti majd az estét barátai társaságában, akik mind
csodálják, szeretik, rajonganak érte, mert olyan elbővölı fiatalember, amilyennek az
édesanyja és a nıvére látja.
Vinnie a kék gyapjúszövet öltönyét vette fel, és a piros-kék mintás puha selyem
nyakkendıjét. Vízzel lenyalta a haját, és így markáns, ám mégis érzékeny arcát
gondosan lefésült, vastag szálú fekete hajzat keretezte szimmetrikusan.
– Ki a kislány, Vinnie? – próbálta ugratni Octavia. – Miért nem hozod el bemutatni? –
Az anyja pedig, kellıen amerikai modorban ahhoz, hogy tréfának hangozzék, azt
mondta: – Remélem, hogy egy jóravaló olasz lányt szedtél össze, és nem egy ír lotyót a
Kilencedik sugárútról.
Vinnie azon kapta magát, hogy elégedetten, nagyképően mosolyog, mintha minden
ujjára jutna egy lány. De amikor megnézte az arcát és hamis mosolyát a tükörben,
összevonta a szemöldökét, és elkomorult.
Hozzá volt már szokva, hogy családtagjai, rokonai ilyen megjegyzéseket tesznek: – 0,
ı az a csöndes fajta, semmit sem lehet tudni róla. Az ilyenekkel kell a legjobban
vigyázni. Csak a jó ég tudja, hány lányt rejteget néhány utcával arrébb. – Akarata
ellenére is önelégülten mosolygott ilyenkor, de hát hogy a pokolba gondolhatnak
ilyesmit?
A mindenségit neki, keddtıl vasárnapig minden áldott nap délután négytıl éjfélig
dolgozik. Hol a fenében ismerkedjen meg lányokkal? Még csak korabeli férfiakat sem
ismert, csak azokat, akikkel együtt dolgozott az elmúlt négy évben. Sebesen és
mogorván távozott.
 Lucia Santa mélyet sóhajtott. – Hová mehet ilyen késı este?– kérdezte. – Miféle
emberekkel találkozik? És mit csinálnak? Olyan naiv, ki fogják használni.
Octavia kényelmesen elhelyezkedett a székén. Sokat adott volna érte, ha ott lehetne
elıtte a könyve, és arra gondolt, milyen jó is lenne, ha ott várná az ágya a folyosó végén.
De valahol messze, a csöndes, gondosan fertıtlenített bronxi lakásban a férj addig nem
megy aludni, amíg ı haza nem ér. Olvas és ír a hangulatosan megvilágított, puha
szınyegő nappaliban, s majd gyöngéd, ám szánakozó mosollyal fogadja ıt, és azt
kérdezi:
– Jól érezted magad a családodnál? – És aztán kedves szomorúsággal megcsókolja, és
éppen ez a kedves szomorúság volt az, ami miatt idegenek voltak egymás számára.
– Ne maradj túl soká – mondta Lucia Santa. – Nem akarom, hogy akkor ülj fel a
metróra, amikor az összes gyilkos ott kódorog az állomásokon.
– Van idım – felelte Octavia. – Aggódom miattad. Lehet, itt kellene maradnom
néhány napot, hogy foglalkozzak a gyerekekkel, te meg pihenhess egy kicsit.
Lucia Santa vállat vont. – Vigyázz a férjedre, mert különben megözvegyülsz, és
megtudod, mennyit szenvedett az anyád.
– Akkor rögtön visszaköltözöm hozzád – mondta Octavia vidáman. De meglepetésére
anyja mogorva, fürkész pillantással nézett rá, mintha nem csak viccelt volna. Octavia
elpirult.
Az anya látta, hogy megsértette a lánya érzéseit, és azt mondta: – Rosszkor
ébresztettél fel. Már éppen meg akartam átkozni az én pokolfajzat fiamat, ahogy ébren is
meg kéne átkoznom.
– Próbáld elfelejteni – mondta Octavia halkan.
– Nem, sosem fogom elfelejteni. – Lucia Santa a szeméhez emelte a kezét. – És ha van
Isten, az a fiú szenvedni fog érte. – Lehajtotta a fejét, és arca, egész teste elernyedt a
mérhetetlen kimerültségtıl. – Az apjára földet hánytak, és a legidısebb fia nem ejtett
érte egyetlen könnyet sem. – Az asszony hangja meggyötörten szólt. – Frank Corbo tehát
senki nem volt a földön, nem szenvedett semmiért, és a pokolban ég. És te nem hagytad,
hogy megverjem Ginot, csak egyszerően besétálhatott a házba szó nélkül. Sosem
törıdött a mi érzéseinkkel. Arra gondoltam, hogy valami szörnyőség történt vele, hogy
megırült, mint az apja. De ı szép nyugodtan hazajött, és nem volt hajlandó beszélni.
Lenyeltem a keserőségemet, de most megfulladok tıle. Miféle állat, miféle szörnyeteg
ez? A fiam, de álmaimban megátkozom, és holtan látom ıt az apja koporsójában.
Octavia rákiabált az anyjára: – Elég legyen már ebbıl! – Arca eltorzult a dühtıl. – Én
elmentem a temetésre, pedig győlöltem ıt. És? Te is elmentél a temetésre, és egyetlen
könnycseppet sem ejtettél. Az utolsó egy évben egyszer sem látogattad meg.
Ettıl mind a két nı lehiggadt. Kortyolgatták a kávét. – Ginoval nem lesz semmi baj, jó
feje van. Talán lesz belıle valaki.
Lucia Santa megvetıen nevetett. – Ó, igen, csavargó, bőnözı, gyilkos. De egyvalaki
biztosan nem lesz. Olyan férfi, aki hazaviszi a tisztességes munkával megkeresett
fizetését.
– Látod, valójában ezért haragszol rá – mert nem hajlandó dolgozni iskola után. Mert
ı az egyetlen, akinek nem parancsolgathatsz.
– Hát ki parancsolgasson neki, ha nem az édesanyja? – kérdezte Lucia Santa. – Vagy
szerinted sosem lesz fınöke? 0 azt hiszi. Élete hátralévı részében ingyen kap enni, mi?
Hát nem. Mi lesz vele, ha megtudja, milyen az élet, milyen kemény? Túl sokat vár tıle,
és túlzottan élvezi. Az ı korában én is ilyen voltam, és sokat szenvedtem miatta. Azt
akarom, hogy tılem, és ne idegenektıl tanulja meg, milyen az élet.
– Ez nem fog sikerülni, mama. – Octavia tétovázni látszott.
– Nézd meg a drágalátos Larryt, mennyit veszıdtél vele, és közönséges gengszter lett.
Beszedi a pénzt annak az állítólagos szakszervezetnek.
 – Mirıl beszélsz? – Lucia Santa lenézıen legyintett. – Annyira nyúlszívő, hogy arra
sem tudtam rávenni, verje meg helyettem a kistestvéreit.
Octavia a fejét csóválta, és azt mondta lassan, tőnıdve:
– Mama, olyan okos tudsz lenni néha. De akkor hogy mondhatsz ilyen hülyeségeket?
Lucia Santa szórakozott pillantással emelte szájához a kávéscsészét. – Mindegy, Larry
már nincs benne az életemben.
– Nem látta, hogy Octavia elfordítja az arcát, így aztán folytatta. – Gino miatt fı a
fejem. Ezt hallgasd meg! Volt egy jó állása a drogériában. Két napig húzta. Két napig.
Mások ötven évig dolgoznak ugyanazon a helyen, az én fiam két napig.
Octavia nevetett. – Felmondott vagy kirúgták?
– Szerinted ez mulatságos? – kérdezte Lucia Santa udvariasan olaszul, és ezzel
elárulta, hogy mennyire bosszús. – Kidobták. Iskola után megállt trécselni a batátaival,
és csak aztán ment dolgozni. Biztosan arra gondolt, hogy addig nem nyit ki a bolt, amíg
ı oda nem ér, úgyhogy nem lehet semmi gond. A padrone nem sokat gondolkozott,
hamar rájött, hogy jobb, ha egyedül dolgozik. Nem, a mi drága Ginonk egy hétig sem
húzta.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha beszélek vele – mondta Octavia.
– Mikor jön haza?
Lucia Santa megvonta a vállát. – Ki tudja? Egy herceg akkor jön és megy, amikor
kedve tartja. De mondjál meg nekem valamit. Mi beszélgetnivalójuk van ezeknek a
taknyosoknak hajnali háromig? Kinézek az ablakon, és látom, hogy ott ül a lépcsın, és
csak beszél, csak beszél. Rosszabb, mint a vénasszonyok.
Octavia felsóhajtott. – Kutya legyek, ha tudom. – Indulni készült, Lucia Santa betette a
mosogatóba a kávéscsészéket. Nem került sor érzelemnyilvánításra, búcsúcsókra.
Mintha csak leugrana a sarki boltba, és mindjárt jönne is vissza. Anyja odament a
nappali ablakához, hogy tekintetével kövesse ıt, amíg be nem fordul a Tizedik
sugárútról a metró irányába.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Vinnie Angeluzzinak csak hétfınként volt szabad az estéje. Ez volt az az este, amikor
megjutalmazta magát a szegénységéért.
Anyja és nıvére csipkelıdı megjegyzéseitıl zavarba jött, ugyanis most éppen egy
bordélyházba tartott, hogy ott megkapja a szolgáltatást, amely öt dollárért jár. Szégyellte
magát, mert ez is a kudarc egyik jele. Jól emlékezett, milyen rejtett büszkeség volt anyja
hangjában, amikor szemrehányást tett Larrynek, mert kihasználja a fiatal lányokat.
Anyja és Octavia mélyen undorodnának, ha megtudnák, mire készül most.
Azóta, hogy otthagyta a középiskolát, Vinnie a négytıl éjfélig tartó mőszakban
dolgozott a vasútnál. Soha nem járt partin, soha nem csókolt lányt, soha nem
beszélgetett lánnyal egy csöndes nyári estén. Hétfınként volt csak szabad, és hétfı
esténként semmit sem tud csinálni az ember. És szégyenlısségétıl csak még rosszabb
volt a helyzet.
Úgyhogy ez volt a hétnek az az estéje, amikor Vinnie megkapta a szerény, ám
méltányos szolgáltatást. A bordélyházat a vasúti szállítmányozási hivatal irodavezetıje
ajánlotta, aki nem szerette volna, ha beosztottjai a bárokban szednének fel piszkos
örömlányokat. Néha maga az irodavezetı is eljött ide.
Az alkalomra minden vasúti tisztviselı rendesen felöltözött, mintha álláshirdetésre
jelentkeznének. Öltönyt és nyakkendıt viseltek, kalapot, felöltıt: az ünnepnap
egyenruháját, amelyet a lélek pihenésének és ünneplésének szentelt hetedik napon ölt
magára az ember. Vinnie mindig azzal viccelıdött, hogy fekete kalapjában úgy fest, mint
valami gengszter, bár ı volt a legfiatalabb mindıjük közül.
A Diamond Jim bárban találkoztak, ahol hot dogot meg marhahúsos szendvicset
lehetett enni, és hideg felvágottakat, amelyek mind majd' olyan szürkéknek tetszettek,
mint az irodavezetı arcbıre. Elıször szertartásosan whiskyt rendeltek, és valamelyikük
azt mondta ellentmondást nem tőrı hangon: – Ezt a kört én állom! –, aztán letette a
pénzt a bárpultra. Miután már mindenki fizetett egy rundot, kimentek a sok-sok mozi
neonfényében fürdı Negyvenkettedik utcára. Ekkorra már olyan nagy volt a tömeg,
hogy ügyelniük kellett rá, nehogy elvesszen valaki a csapatból – mintha bizony, ha
valaki lemaradna, akkor véglegesen elveszne az emberáradatban, és soha többé nem
csatlakozhatna a többiekhez. A Negyvenkettedik utcán sétálva elhaladtak a festett
kartonnık mellett, akik a magasból néztek le neonvörös, neonbíbor meztelenségük
minden csáberejével.
A bordélyház egy csöndes, négyemeletes szállodában mőködött, amely szemérmesen
megbújt a hidegen izzó hús tüzében. Miután bemasíroztak, a férfiak egyenesen a lifthez
mentek. Nem kellett átsétálniuk a szálloda haliján, ezt a bejáratot ugyanis csak azok
használták, akik hasonló célokkal érkeztek, mint ık. A liftkezelı rájuk kacsintott –
komoly, mondhatni, hivatalos kacsintás volt ez, nem valamiféle frivol utalás –, és felvitte
ıket a legfelsı szintre. Ezután egy idıre ırizetlenül hagyta fémkalitkáját, hogy
végigvezesse a vendégeket a szınyeggel borított folyosón a megfelelı ajtóhoz, majd
elsuttogja a titkos jelszót. Ahogy a férfiak bemeneteltek az ajtón, mindegyiket alaposan
szemügyre vette.
Egy két hálószobás lakás nappalijába léptek be, ahol mintha a kelleténél több bırfotel
lett volna. Általában ücsörgött már ott valaki, újságot olvasott, és a sorára várt. A
konyhafülkében egy alig látható nı állt, kávét kortyolgatott, és irányította a forgalmat. A
bárszekrényben teli whiskysüvegek és poharak sorakoztak. Ha valaki parancsolt egy
italt, odalépett a bemélyedésben álló pulthoz, és letett egy dollárt. De általában olyan
gyorsan követték egymást a dolgok, hogy nem volt idı ilyesmire. A nınek alig akadt
tennivalója a kuncsaftokkal.
Vinnie mindig ennek a nınek az arcára emlékezett – sosem a lányokéra, akik a
hálószobákban végezték a dolgukat. Alacsony volt, haja koromfekete, és bár lehetetlen
lett volna megállapítani a korát, bizonyosan túl öreg volt már ehhez a mesterséghez. Az
arca és a hangja miatt lénye durvának, szinte már nem is emberinek hatott.
Rémesen rekedtes hang volt, mint oly sok szajháé – lehet, hogy a testet elárasztó kóros
ondó megrohasztja a hangszálakat. Jól láthatóan mindig csak nagy erıfeszítések árán
tudott megszólalni. Hangja ijesztıbb volt, mint egy csúnya sebhely az arcon. Vinnie
fiatal szemének a nı arcvonásai a Gonosz álarcának tőntek. Vastag és formátlan száját
mindig szorosan összezárta kitüremkedı fogain, álla szánalmasan megereszkedett,
szinte lógott, vastag orra viszont rejtélyes módon merészen állt ki az arcából. Szeme
fekete és érzéketlen, akár két széndarab. Mindezen túl volt valami minden szavában és
mozdulatában, ami nem azt jelezte, hogy győlöli és megveti a világot, hanem inkább azt,
hogy már semmiféle érzelem nem ébred benne senki és semmi iránt. Nem nélküli lény
volt. Amikor elment valaki mellett, oldalra billentette a fejét. Egyszer elsurrant Vinnie
mellett, és a fiú úgy húzta össze magát, mintha attól félne, hogy a nı kitép a testébıl egy
darabot. Amikor egy férfi kijött valamelyik hálószobából, a nı rámutatott a következı
kuncsaftra. De erre csak azután került sor, hogy kinyitotta a hálószoba ajtaját, és mordult
egyet: – Oké, drágám? – Vinnie ereiben mindig meghőlt a vér, amikor meghallotta ezt a
hangot.
De fiatal férfi volt. Amint belépett a hálószobába, egy-két pillanat múlva már ismét
forrt a vére. Csak homályosan látta a nı kifestett arcát, mind egyformák voltak, a
legtöbb szıke. A nı a hangulatvilágítást adó lámpa aranykörében mozgott, a fények
mintha megtörtek volna az arcán, a vastag, vörös szájon, a hosszú, sápadt orron, az
ijesztıen kiugró pofacsonton, a feketével kihúzott, zöldes színben játszó szemen.
Ami ezután történt, mindig zavarba hozta Vinnie-t. A nı a szoba sarkában lévı
alacsony asztalhoz vezette, amelyen egy forró vízzel teli lavór állt. Vinnie levette a
cipıjét, a zokniját, a nadrágját és az alsónemőjét, a nı pedig megmosta a nemi szervét,
miközben alapos, szakavatott pillantással szemügyre vette.
Ezután a falnál álló ágyhoz húzta a fiút, akirıl az ing és a nyakkendı nem került le
(Egy alkalommal Vinnie, amikor a forró szenvedély minden gátlását elsöpörte, és
egészen merésszé vált, elkezdte levenni magáról ezeket a ruhadarabokat is, de a nı azt
mondta: – Ne, az isten szerelmére, nem érek rá egész éjszaka! – aztán kibújt a
köntösébıl, és a rojtos ernyıjő lámpa gyér fényében megállt elıtte meztelenül.
A vörös mellbimbók, a kerek, kissé megereszkedett has, a takaros fekete háromszög
és a vastagon bepúderezett combok mind megfeleltek a célnak. Amikor a szajha
félredobta a pongyoláját, és megmutatta ezt a testet, a vér olyan erıvel zúdult Vinnie
agyába, hogy az este hátralévı részében rettenetes fejfájás kínozta.
Az ölelés pusztán formális volt, inkább csak afféle pantomim, a nı hátradılt a
takaróval borított ágyon, magával húzta Vinnie-t, aki fél térdre esett, mielıtt a két láb
satuba fogta volna.
Vinnie elveszett. Test; forró test ér lágyan az ı testéhez; olvadó viasz; meleg,
hajlékony, tapadó, ragadós hús, vér és rostos idegek nélkül. Vinnie megfeszülı teste
nekinyomódott a viasznak, amely átvette az ı csontjainak a formáját, és egy vakító
pillanatig Vinnie szabad volt, magánya felfüggesztetett.
És eddig tartott. Kollégái megvárták, aztán mindannyian elmentek egy kínai
étterembe vacsorázni, utána pedig moziba vagy tekézni, és végül egy késı esti kávé
zárta a programot. A szállóba változatlanul eljártak azok a kollégák is, akik állandó
barátnıt találtak maguknak vagy eljegyeztek egy lányt, de utána már nem csatlakoztak a
társasághoz, hogy még maradjon idı kedvesük meglátogatására. Kihúzták már a
méregfogukat.
Vinnie-nek ez olyan volt, mint az étel, amit megevett, az ágy, amelyben aludt, a pénz,
amit megkeresett: része mindannak, ami ahhoz szükségeltetik, hogy életben maradjon.
De ahogy múlt az idı, egyre inkább úgy érezte, hogy eltávolodik a környezı világtól és
annak lakóitól.

HUSZADIK FEJEZET

Kik azok a hitvány nyomorultak, akik Amerikát és az amerikai álmot átkozzák? És van
még olyan ember, aki most is kétségbe vonná, hogy az álom létezik? Európában folyt a
háború, az angolok, a franciák, a németek, sıt még Mussoliniék is halomra gyilkolták
egymást, s közben a város nyugati falánál élı olaszok teli zsebbel sétafikáltak. A
rettenetes gazdasági válság véget ért, már senkinek nem kellett könyörögnie a betevı
falatért, és a segélyhivatal munkatársait nyugodtan lehetett szidni, gyalázni a
lépcsıházban. Egyre-másra születtek a tervek, hol is kellene házat venni Long Islanden.
Az persze kétségtelen: a pénz onnan származott, hogy buzgón segédkeztek az
embereknek egymás gyilkolásában. Az Európában zajló háború termetté az összes új
munkahelyet. Így zúgolódtak azok, akiknek még nem jutott elég a bajból. De van még
egy ország a földön, ahol a világ szerencsétlenségén a szegények meggazdagodhatnak?
 A délrıl, Nápoly és Szicília vidékérıl származó olaszokat nem nagyon érdekelte,
hogy Mussolini megnyeri-e a háborút vagy sem. Sosem szerették a szülıhazájukat,
semmit sem jelentett a számukra. Felmenıiknek évszázadokon keresztül a kormányzat
volt a legádázabb ellensége. A gazdagok köptek a szegényekre.
A római meg északi stricik a vérüket szívták. Micsoda páratlan nagy szerencse, hogy
itt élhetnek biztonságban Amerikában.
Csak Teresina Coccalitti elégedetlenkedett. Már nem mondhatta azt, hogy a fiai nem
dolgoznak, úgyhogy nem kapott több segélyt. Titokban töméntelen mennyiségő cukrot,
zsírt és ruhaanyagot vásárolt. Azt súgta Lucia Santának titokzatosan: – Eljön majd a nap,
bizony eljön… – De aztán hosszú ujjaival becipzárazta a száját, és nem volt hajlandó
többet mondani. Mit akart ez jelenteni? Kétségtelen, hogy zajlott a sorozás, de a Tizedik
sugárútról egyelıre csak egy fiút hívtak be. Azért nem olyan vészes a helyzet.
Lucia Santának túl sok dolga akadt ahhoz, hogy foglalkozni tudjon Teresina Coccalitti
szavaival. Elöntötte az arany a bérházakat. A gyerekek dolgoztak iskola után. Sálnak és
Lénának részmunkaidıs állása volt egy gyógyszergyárban a Kilencedik sugárúton.
Vinnie heti hét napot dolgozott. Hadd irtsák egymást az európaiak, ha ehhez van
kedvük. A falu, ahol Lucia Santa szülei laktak, olyan kicsi volt, a föld olyan értéktelen,
hogy a rokonok nem lehettek veszélyben.
Csak az a semmirekellı Gino nem dolgozott. De ez volt az utolsó nyara, amelyet
henyéléssel tölthet. Januárban befejezi a középiskolát, és akkor nem lesz több kifogás.
Nem sok értelme lett volna megkérni a barátokat, hogy találjanak neki munkát. Lucia
Santa többször is megpróbálta, de Gino mindig kirúgatta magát.
De volt valami, amit az a mascalzone megtehetett. Vinnie megint otthon felejtette a
vacsoráját, és Gino most elviheti neki. A fiú, kezén baseballkesztyővel és hóna alatt az
ütıvel, akár egy herceg a sétabotjával meg a kalapjával, kifelé tartott a lakásból,
csakhogy Lucia Santa elállta az útját. – Vidd el ezt a bátyádnak a munkahelyére –
mondta neki, az orra alá dugta a zsíros, barna zacskót, és majdnem elnevette magát,
amikor látta, micsoda undor ül ki a fiú arcára. Büszke volt, fenemód büszke, ahogy
minden olyan ember, aki nem a verítékével keresi meg a kenyerét.
– Késésben vagyok, mama – mondta Gino, mintha nem is látná a zacskót.
– Igen? Na és honnan késel el? – kérdezte Lucia Santa ingerülten. – A házasságkötı
terembıl? Vagy a bankból, ahová beteszed a pénzedet, amit ezen a héten kerestél meg?
Vagy arról késel le, hogy valami rendes, tisztességes munkát végezz?
Gino felsóhajtott. – Mama, Vinnie ehet az étkezdében.
Ez már túl sok volt. – A bátyád az életét adja neked – mondta az asszony keserően. –
İ sosem játszik, sosem rohangál a parkban. És egyszer sem hívod el magaddal, pedig
annyira magányos. De még a vacsoráját sem tudod elvinni neki? Szégyelld magad! Menj
csak baseballozni, meg csavarogni a barátocskáiddal. Majd én elviszem neki.
Gino tette, amit az anyja mondott neki: elszégyellte magát. És megfogta a zacskót.
Látta, hogy anyja szeme diadalmasan megvillan, de nem érdekelte. Tényleg akart tenni
valamit Vinnie-ért.
Végigszaladt a Tizedik sugárúton a Harminchetedik utca felé, aztán rákanyarodott a
Tizenegyedikre. Élvezte, hogy bırét szabadon simogatja a meleg kora ıszi levegı.
Amikor kisebb volt, nagyokat ugrott, hogy megnézze, tud-e repülni, mert úgy tőnt, talán
igen, de most már öreg volt az ilyesmihez. Mielıtt odaért volna az épülethez, ahol a
bátyja dolgozott, nagy ívben,magasan elıredobta a barna zacskót, aztán rohant eszelıs
sebességgel, hogy elkapja, mielıtt földet érne.
A vasrácsos felvonó komótos tempóban kapaszkodott felfelé a patkányszagú, régi
épületben. A liftkezelı, kinek szürke, piszkos egyenruhájának hajtókáján sárga jelvény
díszelgett, azzal a rejtélyes megvetéssel húzta el a rácsot, amelyet néhány felnıtt mutat a
fiatalabbakkal szemben. Gino kilépett a hatalmas irodatérbe, amely egészen az épület
túlsó végéig húzódott.
Olyan volt ez, mint egy rémálom, amelyben az ember lát egy börtönt, s tudja, egyszer
majd ott kell élnie. Hosszú sorokban álltak egymás mellett az íróasztalok, rajtuk a
számlázógépek, amelyek megállás nélkül ontották magukból a fuvarszámlákat.
A gépeket mőködtetı férfiak mind mellényt, fehér inget és meglazított nyakkendıt
viseltek. Idısebbek voltak, mint Vinnie, és nagyon gyorsan dolgoztak. A masinák
zörögtek, zakatoltak. Minden íróasztalon sárga lámpa égett, az iroda többi része sötétbe
borult, kivéve a már elkészült számlákkal megrakott, hosszú pultot. Itt egy magas,
sovány, hajlott hátú ember, akinek olyan szürke arca volt, amilyet Gino még nem látott,
a számlákat rendezgette egy hatalmas, vakító fényő lámpa alatt. Emberi hangokat nem
lehetett hallani. Nyoma sem volt annak, hogy odakint süt a nap. Mintha befalazták
volna ezeket az embereket. Gino addig forgatta a fejét, amíg meg nem látta Vinnie-t.
Vinnie volt az egyetlen, aki nem viselt mellényt, és színes ing volt rajta, amelyet két
vagy három egymást követı nap is fel tudott venni. Göndör fekete haja nedvesnek tőnt
a fémkarú lámpa sárga fényében. Gino észrevette, hogy Vinnie lassúbb, mint a többiek,
és a feszült összpontosítástól összeráncolódik az arca. A többiek mind üres tekintettel
végezték a munkájukat.
Vinnie hirtelen felnézett. Rámeredt Ginora, de nem változott az arckifejezése.
Cigarettára gyújtott. Gino csak ekkor jött rá, hogy a bátyja nem látja ıt, ahogy a többiek
sem. A sötétben állt, az ı világukon kívül. Elment az elsı sor íróasztal mellett, és
belépett a sárgás fénykörbe. Néhányan úgy kapták fel a fejüket, mintha elállta volna
elılük a napot. Vinnie felemelte a tekintetét.
Szívfacsaró boldogság jelent meg az arcán. Aranyosan mosolygott, mint valamikor
régen gyerekkorukban. Gino felemelte a zacskót, aztán odadobta. Vinnie ügyesen
elkapta, Gino odament az íróasztalához, és esetlenül megállt mellette.
– Szia, öcskös – üdvözölte Vinnie. A mellette dolgozó férfiak abbahagyták a munkát,
és Vinnie azt mondta nekik: – İ az öcsém, Gino.
Gino zavarba jött attól, milyen büszkén cseng Vinnie hangja. A két férfi csak annyit
mondott: – Szevasz! –, aztán hővösen méregetni kezdték ıt. Gino csak most gondolt
arra, hogy kék kezeslábas van rajta meg fehér póló, és hülyén érezte magát, mintha
rendezetlen öltözetben jelent volna meg egy ünnepélyes eseményen. A szürke arcú
ember odakiáltott. – Gyerünk fiúk, tessék belehúzni! – Aztán odacsoszogott Vinnie-hez,
és letett elé egy köteg számlát. Úgy nézett ki, mint egy aszott, vén patkány. – Le vagy
maradva, Vinnie – közölte.
– Majd nem tartok szünetet – mondta Vinnie idegesen a távolodó hátnak. Gino
megfordult, indulni készült. Vinnie felállt, és odasétált vele a felvonóhoz, ki a
fénykörbıl. Vártak, a sodronykötél csikorgását és a felfelé tartó kalitka morgását
hallgatták.
– Vágd le az utat, és menj a pályaudvaron keresztül – javasolta Vinnie. – De nagyon
figyelj, amikor jön a mozdony!
– Gino vállára tette a kezét. – Kösz, hogy elhoztad a vacsorámat. Van meccsed
vasárnap?
– Aha–felelte Gino. Sokáig tartott, amíg felért a lift. Nagyon szeretett volna már
kijutni innen. Látta, hogy Vinnie a zakatoló gépek felé pillant idegesen, és összerándul,
amikor a szürke arc feléjük fordul, bár a férfi semmit nem láthatott a sötétben.
– Ha felkelek idıben, megnézlek – mondta Vinnie. Ekkor megérkezett a felvonó, a
fémrács félrecsusszant, Gino beszállt, és elkezdtek lassan ereszkedni lefelé. A rothadás, a
patkányok és a vizelet szagától felkavarodott a gyomra. Amikor kilépett az épületbıl,
felemelte a fejét, hogy belenézzen a meleg, citromsárga szeptemberi napba. Ott állt
mozdulatlanul, szabadnak érezte magát, és szinte boldog megkönnyebbülés járta át.
 Többet nem gondolt Vinnie-re. Lassan futni kezdett a rendezı pályaudvaron, a
rejtélyesen ide-oda kanyargó, csillogó sínek sőrőjében. Behajlította a jobb karját, mintha
a tojásdad alakú labdát szorítaná magához, és úgy kerülgette a síneket, mintha azok a
lábára vetıdve meg akarnák állítani. Fekete mozdonyok tartottak feléje, ı meg tett egy
cselt jobbra, aztán balra, és egyre nagyobb sebességgel rohant. Az egyik mozdony mellé
ért, a vezetı a fiú felıli oldalon ült.
Gino még jobban rákapcsolt, sikerült kicsit elhúznia, de aztán a mozdonyvezetı
közönyösen ránézett, a mozdony erıteljesebb pöfögésre váltott, és kattogva elzakatolt
mellette. Amikor eltőnt a barna és sárga tehervonatok útvesztıjében, Gino kifulladva
megállt. A fehér póló alatt kicsit megizzadt, farkaséhes volt és szomjas – de aztán
hirtelen megint azt érezte, hogy erıs és tele van energiával. Lassú ügetésbe kezdett, és
így jutott el a Chelsea Parkig. Aztán meglátta a barátait: dobálták a labdát és rá vártak.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Egy héttel késıbb Lucia Santa azzal az érzéssel ébredt, hogy valami baj van. Sal és Lena
még ágyban volt. Valamikor a hajnali órákban Lucia Santa hallotta, hogy Gino hazajön;
felismerte a hangokat, senki más nem vetkızött ilyen zajosan. De Vinnie-t nem hallotta.
Aztán eszébe jutott, hogy elızı nap hétfı volt, és olyankor szabad az estéje Vinnie-nek.
Néha elıfordult, hogy még Ginonál is késıbb jött haza.
Bár tudta, senki nem jöhet be úgy a lakásba, hogy ıt fel ne ébresztené, megnézte
Vinnie ágyát. A fiú most már Octavia régi szobájában aludt, a lakás egyetlen
szeparálható részében. Az ágy érintetlen volt, de Lucia Santa nem ijedt meg
különösebben. Késıbb, miután a gyerekek már elmentek az iskolába, kikönyökölt az
ablakba, és várta, mikor látja meg Vinnie-t az utcában. Múlt az idı. Látta, hogy a hajnali
mőszak pályaırei átvágnak a sugárúton, mennek haza ebédelni. Tudta, hogy mindjárt
dél lesz. Ekkor érzett elıször nyugtalanságot. Belebújt kötött kardigánjába, és lement az
alsó lakásba, Lorenzóhoz.
Lucia Santa tudta, hogy legidısebb fia délelıtt sosincs valami jó hangulatban, de túl
ideges volt ahhoz, hogy várjon. Larry éppen a reggeli kávéját itta, szırös mellkasát alig
takarta el a győrött atlétatrikó. Kortyolt egyet a kávéból, majd ingerülten azt mondta: –
Az isten szerelmére, mama, nem csecsemı már! Bármit is csinált, annyira elhúzódott a
dolog, hogy már nem volt érdemes hazajönnie. Ha majd felébred, bemegy dolgozni.
– De mi van, ha történt vele valami? – kérdezte Lucia Santa.
– Honnan tudnánk róla?
– Ne aggódj, a zsaruk mindenbe beleütik az orrukat – felelte Larry szárazon.
Louisa kávét töltött az anyósának. Bájos és általában nyugodt arca most
aggodalomról árulkodott. Szerette Vinnié-t – Lucia Santa kivételével mindenki másnál
jobban ismerte a családban, és furcsának találta, hogy ilyen sokáig elmarad. – Kérlek,
Larry, menj és nézz körül.
Ez annyira szokatlan volt tıle, hogy Larry feladta. Megveregette az anyja vállát, és azt
mondta: – Majd bemegyek Vinnie munkahelyére, jó, mama? De most hadd igyam meg a
kávémat.
– Úgyhogy Lucia Santa kénytelen volt visszamenni a lakásába, és várt.
Három órakor Gino és a gyerekek hazajöttek az iskolából, de Larry még nem tért
vissza. Az anya megpróbálta rábírni Ginot, hogy maradjon vele, de a fiú mintha nem is
értette volna, mit mond. Úgy ment el, hogy nem is válaszolt, csak azért állt meg egy
pillanatra, hogy felkapja a labdáját. Sal és Lena leckét írt a konyhaasztalon, és Lucia
Santa olívaolajba és ecetbe mártott kenyeret adott nekik. Ötkor végre megjött Larry,
hogy megmondja: Vinnie nem ment be dolgozni, és senki nem tud róla semmit.
Lucia Santa, amikor látta, hogy már Larry is aggódik, tördelni kezdte a kezét, és az
Urat szólította olaszul. Louisa feljött a gyerekekkel, és megpróbálta megnyugtatni az
anyát.
A nagy felfordulásban senki sem hallotta az ıt követı lépések hangját.

Egyszer csak egy vasúti rendır, egy Bika fekete egyenruhája tőnt fel az ajtóban,
mellette a panettiere szürke arca. A panettiere a Bika elé lépett, mintha azt akarta volna,
hogy Lucia Santa ne lássa a rendırt, aztán tenyérrel felfelé széttárta a két kezét, és
mozdulatában olyan kimondhatatlan szánalom volt, hogy Lucia Santának egy hang sem
jött ki a torkán. Louisa volt az, aki rémülten jajgatni kezdett.
Gino a közösségi központ lépcsıjén ült a haverjaival, amikor Joey Bianco odament
hozzá, és azt mondta: – Haza kéne menned, Gino, nagy a baj nálatok.
Egy jó ideje Gino már csak nagy ritkán találkozott Joey Biancóval. Gyerekkorukkal
együtt a barátságuk is elmúlt, ahogy ez gyakorta megesik, és most mindketten kicsit
zavarban voltak. Úgyhogy, amikor Joey már indult is tovább, Gino nem próbálta
megállítani, és nem kérdezte meg, mi történt. Majdnem úgy döntött, nem fárasztja
magát azzal, hogy hazamegy, de aztán meggondolta magát, és arra jutott, megnézi, mi
az a nagy baj.
Átvágott a Chelsea Parkon, majd könnyed tempóban elfutott a Tizedik sugárúton a
Harmincadik utca sarkáig. Aztán látta, hogy nagy tömeg győlt össze a házuk elıtt, és
nagyon lassan kezdett menni. A családból senkit nem látott a tömegben. Gino felszaladt
a lépcsın, és berontott a lakásba.
Alig lehetett mozdulni a szomszédoktól. A sarokban, az ablaknál Sal és Lena állt,
egyedül, sápadtan, ijedt arccal. Valamelyest szétnyílt a tömeg, és Gino látta, hogy anyja
egy széken ül. Doktor Barbato egy injekciós tőt tartott fel a levegıbe. Larrynek minden
erejére szüksége volt, hogy lefogja az anyját, mert úgy vonaglott a teste.
Lucia Santa rettenetesen nézett ki, mintha az arcát tartó összes izmot szétzúzták
volna. Szája furcsán legörbült, és úgy tőnt, beszélni próbál. Szeme egyenesen meredt
elıre, mint a vak embereknek. Lábai megállás nélkül rángatóztak, ám ekkor Barbato
doktor gyors mozdulattal beledöfte a karjába a tőt. Aztán odaállt fölé és figyelte, mi
történik.
Lucia Santa vonásai lassan valamennyire összerendezıdtek, szemhéja lecsukódott,
teste elernyedt.
– Fektessék ágyba – mondta doktor Barbato. – Most aludni fog egy órát. Ha felébredt,
küldjenek el értem.
Larry és néhány asszony bevitte Lucia Santát a hálószobába. Gino csak ekkor vette
észre, hogy Teresina Coccalitti mellett áll. Életében most elıször szólt az asszonyhoz.
Azt kérdezte tıle halkan: – Mi történt az anyámmal?
Zia Teresina boldog volt, hogy közölheti vele. Örömére szolgált, hogy ezen a sötét
napon tehet valami jót. – Ó, anyáddal semmi sem történt – mondta megfontoltan.
– Viszont a bátyáddal, Vincenzóval igen. A pályaudvaron találták meg, elgázolta egy
mozdony. Ami pedig anyádat illeti: ilyen állapotba kerül egy szülı, ha történik valami a
gyermekével. Mutass egy kis együttérzést.
Gino sosem felejtette el, milyen győlölettel nézett rá az asszony, és azt sem felejtette
el, hogy alig-alig érzett szomorúságot a bátyja halála miatt, és azt sem: mennyire
megdöbbent azon, hogy bárkit is, akár az anyját, akár valaki mást, így össze tud törni a
bánat. Amikor Larry kijött a hálószobából, intett Ginonak, hogy kövesse. Leszaladtak a
lépcsın, kimentek a házból, és beültek Larry kocsijába. Már sötétedett. Elhajtottak a
Harminchatodik utca és a Kilencedik sugárút sarkára, és megálltak egy barna téglás
bérház elıtt. – Menj fel a harmadik emeletre, és mondd meg Lefty Faynek, hogy jöjjön le,
mert beszélni akarok vele. – De abban a pillanatban meglátta, hogy valaki gyalogol lefelé
a lépcsın. Letekerte az ablakot, és kiszólt: – Hé, Lefty! – Majd Ginohoz fordult: – Ülj
hátra, ı meg hadd üljön a helyedre.
Lefty magas, széles vállú ír volt, és Gino emlékezett rá, hogy gyerekként sok idıt
töltött együtt Larryvel; ami azt illeti, ı volt az egyetlen, aki ökölharcban le tudta gyızni
Larryt. Mindkét férfi cigarettára gyújtott, Gino meg hátradılt az ülésen. Zia Teresina
durva szavai még mindig nem gyakoroltak rá különösebb hatást.
Nem érezte úgy, hogy Vinnie tényleg meghalt. Larry hangja nyugodtnak tőnt a
sötétben. És fáradtnak. – A francba, micsoda szörnyő nap mindenkinek.
– Aha – felelte Lefty Fay. Durva hangja volt, de most ıszinte szomorúság szólt belıle.
– Épp indultam inni egyet. Még a vacsorámat se tudtam megenni, egy falat sem ment le
a torkomon.
– Hogy lehet az, hogy nem tudtad, hogy az öcsémet gázoltad el? – Nem volt
szemrehányás Larry hangjában, Lefty Fay mégis dühösen válaszolt. – Az istenért, Larry,
csak nem engem okolsz? A pályaudvar legmélyén történt, a Negyvenkettedik utca
közelében. – Larry nem szólt semmit, úgyhogy folytatta, most már kicsit nyugodtabban.
– Kisgyerek korában láttam utoljára, amikor mi ketten, te meg én együtt lógtunk. Azóta
sokat változott. És nem volt nála személyi.
– Én nem hibáztatlak – válaszolta Larry. Nagyon fáradt volt a hangja. – De a Bika azt
mondja, a jelentésedben az áll, hogy az öcsém a vonat elé ugrott. Hogy lehet ez?
Gino várta a sötétben, hogy Fay válaszoljon. Hosszú csönd állt be. Aztán megszólalt a
durva, furán tompa hang. – Larry, Jézus Krisztusra esküszöm, hogy én így láttam. Ha
tudom, hogy az öcséd, biztosan nem írom ezt a jelentésbe, de hát én tényleg így láttam.
Gino érezte, hogy Larry erıt próbál vinni a hangjába. – Ugyan már, Lefty – mondta. –
Te is tudod, hogy az öcsém soha nem tett volna ilyet. A saját árnyékától is megijedt, már
gyerekkorában is. Lehet, hogy részeg volt, vagy egyszerően csak összezavarodott.
Megváltoztathatod a jelentésedet.
– Nem változtathatom meg – felelte gyorsan Fay –, és ezt te is nagyon jól tudod.
Akkor a zsaruk rám szállnának. És elveszíteném az állásomat. Larry hangja most
határozottan csengett. – Kezeskedem az állásodért.
Nem jött válasz. Larry folytatta: – Lefty, én tudom, hogy tévedsz. De ha kitartasz a
jelentésed mellett, tudod, mi lesz az anyámmal? Megırül. Amikor kissrácok voltunk,
folyton ott ettél a mi konyhánkban. Megteszed ezt az ı kedvéért?
Hangjából ítélve úgy tőnt, Fay elbizonytalanodott. – Gondolnom kell a feleségemre
meg a gyerekeimre. – Larry nem szólt semmit. – Ha megváltoztatom a jelentésemet, a
vasútnak esetleg kártérítést kell fizetnie az anyádnak. Ez pedig azt jelenti, hogy ki
akarják majd törni a nyakamat. Nem tehetem meg, Larry. Ne kérd ezt tılem.
– Megkapod a pénz felét – mondta Larry. – És igenis kérem tıled.
Fay ideges dühvel nevetett. – Csak azért, mert Di Luccának dolgozol, most játszod itt
nekem a kemény fiút? – Ez majdhogynem provokációnak hatott, és mintha emlékeztetı
lett volna arra, hogy sráckorukban Lefty kékre-zöldre verte Larryt.
Most hirtelen megszólalt egy hang, amelyet Gino nem ismert meg, amelytıl ereiben
megfagyott a vér, és amelytıl állati félelmet érzett. Ezt a hangot annyi kegyetlenség, düh
és győlölet itatta át, amennyit csak össze tud győjteni valaki lénye legmélyérıl. Larry
hangja volt. – Keresztre feszítelek – mondta. Nem fenyegetés volt ez. Halálos ígéret, és
nem ember tette.
A rettenetes félelemtıl, amely mintha az egész autót betöltötte volna, Gino fizikailag
rosszul érezte magát. Kitárta az ajtót, és kiszállt, hogy beleszippantson a friss levegıbe.
Szíve szerint elment volna, de attól félt, ha otthagyja ıket, Larry még csinál valamit
Fayjel. De aztán látta, hogy Fay is kiszáll a kocsiból, Larry kinyúlt a letekert ablakon, és
átadott néhány összehajtogatott bankjegyet. Nem tudott a bátyjára nézni. Amikor
hazafelé tartottak, Larry azt mondta fáradtan: – Egy szavát se hidd ennek a fickónak,
Gino. Ha baleset történik, mindenki hazudik. Senki sem akarja, hogy ı legyen a hibás. És
a Bika azt mondta, hogy Vinnie részeg volt – érezte a piaszagot. Na persze az ı hibája
volt, de nem ugrott a vonat elé. – Larry elhallgatott, aztán mintha magyarázattal kellene
szolgálnia, így folytatta: – Aggódom a mama miatt, nagyon aggódom. – Egyikük sem
tudott beszélni Vinnie-rıl.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Még a haláleset is munkát és gürcölést követel az embertıl: kávét kell fızni a

gyászolóknak, bort kell felszolgálni, hálát és szeretetteljes érzelmeket kell mutatni a
rokonok és barátok kötelességtudóan prezentált szomorúságáért.
Az elhunyt legközelebbi vérrokonainak azonnal hivatalosan értesíteni kell mindenkit.
Ott voltak a keresztszülık, akik New Jersey-ben éltek, a finnyás unokatestvérek a Long
Island-i kastélyaikban meg Tuckahoe-ban; és mindezekkel az emberekkel úgy kell
bánni, mintha fıúri méltóságok lennének, ugyanis a gyászoló család tagjai ott vannak
mindenki szeme elıtt, és a viselkedésük, a modoruk csak kifogástalan lehet.
Meg aztán egy ravatalozóban kell tartani a virrasztást – hiszen csak az gyászol otthon,
aki két hete szállt le a hajóról, és mit sem tud errıl az országról –, és a család valamelyik
tagjának mindig ott kell lennie, hogy fogadja a gyászolókat. Szegény Vincenzo holttestét
egy pillanatra sem szabad egyedül hagyni. Nagyobb társasága lesz halálában, mint
valaha is volt életében.
Vincenzo virrasztásának elsı estéjén az Angeluzzi-Corbo család tagjai összegyőltek a
konyhában a Tizedik sugárúton. Hideg volt. Mivel jó ideig senki sem jön haza, a
petróleumkályhát lekapcsolták. Lucia Santa az asztalnál ült, egyenes derékkal,
koromfeketébe öltözve, zömöken nehezedett rá a székre, bedagadt szeme résnyire
összeszőkülve. Kávét ivott, nem nézett senkire, arca szinte sárga volt. Octavia ült
mellette, félig felé fordulva, készen arra, hogy megérintse, vagy bármilyen módon a
segítségére legyen. Anyja különös mozdulatlansága megrémisztette.
Lucia Santa körbepillantott, és úgy nézett rájuk, mintha most látná ıket elıször.
Végül azt mondta: – Adjatok valamit enni Salvatorénak és Lénának.
– Majd én – mondta rögtön Gino. Fekete öltönyt viselt, és fekete karszalagot a bal
karján. Eddig az anyja mögött állt, az ablakpárkánynak támaszkodva, de most fürge
léptekkel kiment a folyosón álló jégszekrényhez. Örült, hogy legalább néhány pillanatig
nem kell ott lennie a konyhában.
Egész nap otthon volt, hogy segítsen az anyjának. Kávét szolgált fel, üdvözölte a
látogatókat, vigyázott a gyerekekre. Anyja egész nap egy szót sem szólt hozzá. Gino
egyszer megkérdezte tıle, kér-e valamit enni. Az asszony hosszan, hidegen nézett rá,
aztán elfordította a fejét, és nem mondott semmit. Gino azóta nem tett több kísérletet, és
igyekezett anyja látókörén kívül maradni.
– Kér még valaki valamit? – kérdezte idegesen. Anyja felnézett, egyenesen a szemébe;
arcán, rejtélyes módon, egészen magasan, két apró pont vöröslött.
– Adjál a mamának még egy kis kávét – mondta Octavia. Halkan beszélt, ahogy
mindannyian, szinte suttogva.
Gino teletöltötte az anyja csészéjét, s közben véletlenül hozzáért az asszonyhoz, aki
elhúzódott tıle, majd olyan pillantással nézett fel rá, hogy Gino megdermedt, és csak állt
ott idétlenül, kezében a kávésedénnyel.
 – Ideje lenne indulni – mondta Larry. Nagyon elegáns volt fekete öltönyében, hófehér
ingében fekete nyakkendıjével. Karján meglazult a gyászszalag. Lucia Santa odahajolt,
hogy összetőzze.
– Na és Zia Coccalitti? – kérdezte Octavia.
– Majd késıbb visszajövök érte – felelte Larry. – Érte, a panettieréétt meg Louisa
szüleiért.
– Remélem, nem sok kisgyerek fog rohangálni a ravatalozóban – jegyezte meg
Octavia idegesen. – Talán lesz annyi jóérzés az emberekben, hogy otthon hagyják a
gyerekeket.
Senki sem válaszolt. Mindannyian arra vártak, hogy Lucia Santa legyen az elsı, aki
megmozdul.
Gino megint nekitámaszkodott az ablakpárkánynak, lehajtotta a fejét, nem akart az
anyja szeme elıtt lenni. Végül Octavia nem bírta tovább a várakozást. Felállt és belebújt
a kabátjába. Aztán feltette Sal és Lena karjára a fekete gyászszalagot. Louisa is felállt,
hogy felvegye a kabátját. Larry türelmetlenül várt az ajtóban. De Lucia Santa még
mindig nem mozdult. Egy kicsit mindannyiukat megijesztette a nyugalma. – Gino, hozd
a mama kabátját – mondta Octavia. Gino bement a szobába, magára kapta a kabátját,
aztán az anyja kabátjával visszament a konyhába. Odalépett Lucia Santához, és
szétnyitotta a kabátot, hogy az asszony belebújhasson. Az anyja tudomást sem vett róla.
– Gyere, mama – mondta Gino halkan, és hangjában most elıször benne volt mindaz a
szánalom, amit az anyja iránt érzett.
Az anya csak ekkor fordult meg a székén, és olyan könyörtelen és hideg arccal nézett
fel rá, hogy Gino hátralépett. Lucia Santa végül így szólt nagyon nyugodt hangon: – Ó,
erre a temetésre ezek szerint eljössz?
Egy pillanatra mindannyian megdöbbentek, nem akarták elhinni, hogy valóban
ezeket a kegyetlen szavakat hallották, amíg meg nem látták Gino elfehéredett arcát és
sebzett pillantását. A fiú kettejük között tartotta a kabátot, mintha azzal akarná védeni
magát. A szemében valamiféle beteges igézet fénye csillogott.
Az anya még mindig rászegezte irtózatos, könyörtelen pillantását. Változatlanul
nyugodt hangon folytatta: – De hát minek köszönhetjük a megtiszteltetést? Apádat nem
nézted meg a koporsójában. És amíg a bátyád életben volt, sosem segítettél neki, a
drágalátos barátaidtól sosem tudtál megvonni annyi idıt, hogy a saját vérednek nyújts
vigaszt. Soha nem szántad ıt, soha nem adtál neki semmit. – Elhallgatott, és a következı
szavaknál már förtelmes megvetés áradt a szavaiból. – Meg akarod mutatni, mennyire
szomorú vagy? Kávét töltögetsz, felsegítenéd rám a kabátomat? Talán akkor mégsem
vagy egy állat. Talán akkor még te is tudod, hogy a bátyád mennyire szeretett téged, és
milyen jó volt hozzád. – Egy pillanatig úgy tőnt, mintha válaszra várna, ám aztán
egyszerően csak ennyivel fejezte be: – Menj el innen. Nem akarom látni a képedet.
Gino jól tudta, hogy az anyja egyszer el fogja mondani neki mindazt, amit most
elmondott. Anélkül, hogy tisztában lett volna azzal, mit tesz, segélykérıen körbenézett a
konyhában, de az arcokon az olyan emberek borzadt rémületét látta, akik egy baleset
szétroncsolt áldozatára merednek. Aztán mintha megvakult volna, már nem látott
semmit. Leejtette a kabátot a földre, és addig hátrált, amíg az ablakpárkányhoz nem ért.
Nem tudta, hogy behunyta-e a szemét, vagy csak egyszerően nem volt hajlandó látni
az anyját, amikor az asszony kiabálni kezdett: – Nem akarom, hogy velünk gyere. Vedd
le a kabáto-dat. Maradj itthon, és bújj el, mint egy állat, ami vagy. – Gino ezután Octavia
mérges, de könyörgı hangját hallotta: – Megırültél, mama? Hallgass már el, az isten
szerelmére! – Ekkor Lena kezdett rémülten nyöszörögni. És Gino végre azt hallotta,
hogy kimennek a lakásból, és elindulnak lefelé a lépcsın. Különös nevetés csattant fel,
Gino nem tudta rögtön, hogy az anyjáé. Aztán hallotta, hogy Octavia azt súgja: – Ne
törıdj a mamával. Várj egy kicsit, aztán gyere el a ravatalozóba. Azt akarja, hogy ott
legyél. – Majd némi csend után: – Gino, jól vagy? – Bólintott a hang irányába.
Nagy volt a csönd. Gino lassan megint látni kezdett. A piszkos villanykörte sárgás
fénykörében a kávéscsészékkel és a viaszosvászon terítı redıiben megbúvó parányi
piszkokkal, foltokkal teli konyhaasztal lebegett. Mivel várnia kellett, mielıtt
elindulhatott volna a ravatalozóba, Gino feltakarított a konyhában, és elmosta a
tányérokat. Aztán belebújt a zakójába, melynek ujján ott volt a gyászszalag, és kiment a
lakásból. A nagy sárgaréz kulccsal bezárta az ajtót, aztán betette a kulcsot a jégszekrény
alá. Amikor kilépett a házból, válla hozzáért a kapura szögezett gyászkoszorúhoz. A
virágok feketének tetszettek az estében.

Gino a belváros felé indult a Tizedik sugárúton, elsétált ott, ahol valamikor a híd állt,
majd a magasvasút pályáját követte egészen addig, amíg azt magába nem szippantotta
egy hatalmas épület. Hirtelen meglátott egy táblát, amelyen az állt, hogy St.
John's Park, de egyetlen fa sem volt sehol. Emlékezett rá, hogy a bátyja, Larry azt
mondta, annak idején mint „jelzıbábu” a St. John's Parkból indult el a lovával, és Gino
kisgyerekként úgy képzelte, hogy ez egy igazi park, benne fák, fő és virágok.
A ravatalozó a Mullbery Streeten volt, és Gino tudta, hogy kelet felé kell sétálnia.
Beugrott egy gyorsbüfébe, hogy cigarettát vegyen.
A pultnál ülı férfiak mind éjszakai mőszakban dolgozó munkások voltak, még a
kiszolgálók is egyszerően öltöztek. Valami rémséges magányosság lengte be a füstös
helyiséget, mintha semmi sem tudná közelebb hozni egymáshoz ezeket az embereket.
Gino hamar eljött.
Odakint már teljes volt a sötétség, eltekintve az utcai lámpák szők fényköreitıl. Gino
az utca végében meglátott egy kis neonkeresztet. Hirtelen azt érezte, hogy elgyöngülnek
a lábai, és leült egy lépcsıre, hogy elszívjon egy cigarettát. Most elıször gondolt arra,
hogy meg kell majd néznie Vinnie halott arcát. Eszébe jutott, hogy gyerekkorukban
Vinnie-vel késı este, egyedül a lakásban, az ablakban ültek, és számolták a csillagokat.
Az arcához emelte a kezét, meglepték a könnyek. Egy csapat gyerek masírozott végig
zajosan az utcán. Megálltak, megbámulták, és kinevették. Nem féltek semmitıl. Gino
végül felállt, és gyors léptekkel továbbment.
Hosszú, fekete ponyvatetı húzódott a ravatalozó bejáratától a járda széléig, hogy
megvédje a gyászolókat a naptól, esıtıl. Gino bement az ajtón, és egy kis elıtérbe jutott,
ahonnan boltíves átjárón keresztül lehetett bejutni az óriási, katedrálisszerő terembe,
amely tömve volt emberekkel.
Még azok is idegennek tőntek, akiket ismert. Ott volt a panettiere, aki fekete
öltönyében éppolyan kövérnek tőnt, mint mindig; a fia, Guido, kinek baljóslatúan
sötétlett az arca; a borbély, ez a magányos ırült, egy széken ült, mindig szigorú, figyelı
tekintetét meglágyította a halál.
A Tizedik sugárút asszonyai a fal mellett sorakozó székeken foglaltak helyet, Vinnie
munkatársai kisebb csoportokba verıdve álldogáltak. Aztán itt volt Piero Santini
Tuckahoe-ból, a lánya, az immáron asszonysorba lépett Caterina, akinek már
gömbölyödött a hasa, s akinek hővös és magabiztos pillantásában nem volt nehéz
felfedezni a megismert és kielégített vágyat. Louisa, akinek gyönyörő arcáról most
mérhetetlen szomorúság sugárzott, az egyik sarokban ült a gyerekeivel, és a férjét
figyelte.
Larry néhány férfival beszélgetett, akik mind a vasútnál dolgoztak. Gino döbbenten
látta, hogy ugyanúgy viselkednek, mint máskor, mosolyognak, a sok túlóráról meg a
házvásárlásról beszélgetnek. Larry éppen a pékszakmáról mondott valamit, és könnyed
stílusa, megnyerı mosolya most sem maradt hatás nélkül. Akár egy kávézóban is
ücsöröghettek volna.
 Larry meglátta Ginot, és intett neki, hogy menjen oda. Bemutatta az öccsét a
férfiaknak, akik ünnepélyes keménységgel ráztak vele kezet, hogy kimutassák
tiszteletteljes együttérzésüket. Aztán Larry félrevonta Ginot, és azt suttogta neki: – Menj
be, nézd meg Vinnie-t, és beszélj a mamával. – Egy pillanatra megzavarodott attól, hogy
Larry úgy mondja ezt, mintha Vinnie még élne. A bátyja elkísérte a terem túlsó végébe,
ahol volt egy másik, kisebb boltíves átjáró, melyet majdnem eltakartak az elıtte
összegyőlt emberek.
Két kicsi gyerek szaladt el Gino mellett a fényesre csiszolt padlón, majd anyjuk bısz
suttogása hangzott fel. Egy lány, aki nem lehetett több tizennégy évesnél, a nyomukba
eredt, elkapta, majd visszavonszolta ıket a falnál álló székekhez. Ginonak végül sikerült
átmennie a másik boltíves átjárón, amely egy kisebb helyiségbe vezetett.
A túlsó végében állt a koporsó.
Vinnie fehér szaténon feküdt. Csukott, beesett szeme környéke megduzzadt, ahogy
vékony orra is. Na persze, emlékezni fog az arcra, de ez nem az ı bátyja. Vinnie nem
volt ott a koporsóban, semmilyen értelemben sem. Furcsa testtartása, védekezı, sebzett
pillantása, megvertsége, és lágy, támadható kedvessége– ez már mind nincs többé. Gino
csak egy lélektelen, legyızhetetlen szobrot látott.
De mégis bántotta a szők helyiségben összegyőlt asszonyok viselkedése. A falnál
ültek, jobbra a koporsótól, és halkan beszélgettek, éppen úgy, ahogy máskor szoktak.
Anyja keveset szólt, de egészen természetes hangon. Hogy a kedvében járjon, Gino
közelebb lépett a koporsóhoz, és megállt a bátyja fölött; inkább a fehér szaténra nézett,
és nem érzett semmit, mert az ott nem Vinnie volt – semmi más, csak a halál
bizonyítéka.
Megfordult, hogy kimenjen, de Octavia felállt, belekarolt, és odavezette az anyjához.
Lucia Santa azt mondta a mellette ülı asszonynak: – A fiam, Gino, a legidısebb
Vincenzo után. – így adta tudtára, hogy a második férjének a gyereke.
Egy szörnyen ráncos arcú asszony azt mondta, szinte már dühösen: – Eh, giovanetto,
látod, hogy szenvednek az anyák a fiaik miatt. Vigyázz, hogy te ne okozz neki
szomorúságot. – Vérrokon volt az illetı, úgyhogy büntetlenül mondhatott bármit, de
azért Octavia mérgesen az ajkába harapott.
Gino meghajtotta a fejét, és Lucia Santa azt kérdezte tıle:
– Ettél valamit? – Gino bólintott. Nem tudott beszélni, nem tudott ránézni az anyjára.
Fizikai félelmet érzett, hogy ott, mindenki elıtt nekiesik. De a hangja teljesen normális
volt. Ginot elbocsátotta az anyja. – Menj, segíts Lorenzónak szóval tartani az embereket,
tedd, amit mond. – És ekkor elámulva hallotta, hogy az anyja azt mondja elégedetten az
asszonyoknak: – Olyan sokan jöttek el, Vincenzónak rengeteg barátja volt. – Ginonak
felfordult a gyomra. Ezek az emberek nem is ismerték Vinnie-t, nem is érdekelte ıket.
Lucia Santa meglátta az arckifejezését, és meg is értette. Ez az éretlen, arrogáns
megvetés, amelyet a fiatalok a hazugsággal kapcsolatban éreznek! Mert nem tudják,
milyen nagy szüksége van az embernek egy pajzsra a sorscsapások ellen. Lucia Santa
elküldte a fiát. Majd megtanulja, amit meg kell tanulnia.
Az idı árnyékot vetett a nagy, sötét teremre. Gino üdvözölte az újonnan érkezıket, és
elvezette ıket a csillogó fekete padlón oda, ahol az anya ült és Vinnie várt. Látta, hogy
Lucia Santa vigaszt nyer azoktól az emberektıl, akik semmit sem jelentettek neki vagy
halott fiának. Zia Louche ıszintén meggyászolta volna a keresztfiát, de Zia Louche már
meghalt. Még Octavia sem úgy viselkedett, ahogy Gino elvárta volna.
Mint egy álomban, Gino megmutatta ezeknek az embereknek, hol kell aláírniuk a
könyvben, és megmutatta nekik a falra erısített dobozt, amelyben elhelyezhették
hozzájárulásaikat. Aztán szabadjára engedte ıket, akár a galambokat, hadd röpüljenek a
rokonaikhoz, akikkel nem találkoztak a legutóbbi temetés óta.
 Életében elıször Gino eljátszotta a családtag szerepét. Bekísért, aztán kikísért
embereket. Csevegett, érdeklıdött más családok iránt, udvariasan csóválta a fejét a
szörnyőséges baleseten, amely ezt a tragédiát okozta, és elmondta, igen, ı a második férj
legidısebb fia, majd figyelte, ahogy magukban megkapja tılük a megfelelı minısítést:
disgrazia. Santiniék nem tudták leplezni megkönnyebbülésüket, hogy nem köti ıket
szoros kötelék ehhez a családhoz és ehhez a tragédiához. Doktor Barbato csak néhány
percig maradt, nem várt kedvességgel veregette meg Gino vállát, és most az egyszer
nem látszott bőntudatosnak vagy tartózkodónak. A panettiere, aki közelebb állt a
családhoz, mint bárki más, szinte családtag volt (végül is egy ideig az elhunyt
munkaadója volt), azt mondta Ginonak: – Ó, akkor ezek szerint baleset történt? Szegény
fiú, mindig olyan szomorú volt. – Gino nem válaszolt. Zia Teresina Coccalitti, ez az
emberalakot öltött cápa, egy szót sem szólt senkihez.
A rémülettıl megdermedve ült Lucia Santa mellett – mintha attól rettegett volna,
hogy az ennyire közelben ólálkodó halál biztosan féltékenyen tudomást szerez az ı és
négy fia létezésérıl, a segélyek körüli csalásairól, meg a töméntelen mennyiségő
felhalmozott cukorról, lisztrıl meg zsírról, amelyekrıl ı határozottan tudta, hogy egy
napon majd gazdaggá teszik.
Guido, a panettiere fia, egyenruhában érkezett. O volt a békeidıben besorozott elsı
katonák egyike, és most kapott elıször eltávozást. Úgy tőnt, ı ıszintén gyászol. Amikor
lehajtotta a fejét, hogy arcon csókolja Lucia Santát, könnyek ültek a szemében. Larryre
való tekintettel eljött Don Pasquale di Lucca is, hogy lerója kegyeletét, és aligha lehet
kétséges, hogy a dobozkában talált százdolláros bankó tıle származott, bár úriember
módjára borítékba tette, amelyre nem írt semmit. Az óriási teremben most már annyian
voltak, hogy többen talán el sem fértek volna, a gyerekek elaludtak a fal mellett álló
székeken. Tizenegy óra körül, amikor már nem érkeztek újabb gyászolók, Larry
megfogta Gino karját, és azt mondta: – Gyere, igyunk egy kávét. Szóltam Guidónak,
hogy álljon be helyettem.
Zakóban mentek ki egy közeli falatozóba. A kávé mellett Larry azt mondta kedvesen
az öccsének: – Ne aggódj a mama kiabálása miatt. Holnapra elfelejti. És figyelj, öcskös,
Octavia meg én segítünk majd, hogy elviseld a terheket. Adok ötven dollárt havonta, és
ı is ad ötvenet.
Gino egy pillanatig nem tudta, mi a fenérıl beszél Larry. Aztán megértette, hogy az ı
világa fenekestül felfordult. Anyja, húga és az öccse most már tıle függnek. Leperegtek
az évek, végre el kell látnia azt a feladatot, amely mindig is várt rá. Dolgozni fog, aludni,
közte és anyja között nem lesz pajzs. Része lesz a családnak és a család sorsának. Soha
többé nem menekülhet el. És meglepıdött rajta, hogy milyen könnyen fogadja el
mindezt, szinte megkönnyebbülést érez most, hogy már érti. Majdhogynem jó hír volt.
– Munkát kell szereznem – mondta Larrynek.
A bátyja bólintott. – Majd elintézem. Átveszed Vinnie helyét. Továbbra is jársz
iskolába?
Gino elvigyorodott. – Persze.
Larry odanyúlt és megérintette a karját. – Mindig is jó srác voltál, Gino. De most egy
kicsit rendbe kell szedned az életedet. Ugye, érted, mire gondolok?
Gino értette. Gondolnia kell a családjára. Többé nem teheti azt, amihez éppen kedve
van. Jobban az anyja kedvében kell
járnia. Ezentúl nem lehet gyerek. Bólintott. – Szerinted Vinnie tényleg odaugrott a
mozdony elé? – kérdezte halkan.
Larry ijesztıen megváltozott. Olyan mérges lett, hogy bronzbarna arcbıre
mélyvörösre változott.
– Ez egy baromság. Már rendbe tettem a dolgot a mozdonyvezetıvel meg a
tőzoltóval. Ha hallod, hogy valaki okoskodik, csak szólj nekem, és majd megteszem,
amit kell. – Elhallgatott, majd szinte rögtön folytatta. – És ne mondd el senkinek, hogy
mi történt, amikor Lefty Fayjel beszéltem. – Arcáról eltőnt a düh, bıre világosabb lett. –
Ha a mama kérdez valamit, esküdj meg a keresztre, hogy baleset volt. Gino bólintott.
Elindultak visszafelé a ravatalozóba. Larry karon fogta Ginot, és azt mondta: – Ne
nagyon aggódj, öcskös. Néhány éven belül hatalmas pénzeket fogok keresni, meg aztán
itt ez a háború, úgyhogy majd én gondoskodom a családról, te meg azt csinálhatsz, amit
akarsz. – Elmosolyodott. – Valamikor én is olyan voltam, mint te.
A fekete ponyvatetı alatt ott várt rájuk dideregve Octavia. – Hát ti meg hol voltatok?
– kérdezte metszı hangon. – Mama rettentı ideges. Azt hiszi, hogy Gino elment.
– Ó, istenem – mondta Larry. – Majd én beszélek vele. Maradj itt, Gino.
Ginot átjárta az immáron ismerıs fizikai félelem, és rájött, hogy ez biztosan látszik is
rajta. Larry meg akarja védeni. Egészen összezavarodott attól, hogy ilyen rémületet érez.
Néhány perccel késıbb Larry mosolyogva jött vissza.
– Octavia, mint mindig, most is nagy ügyet csinál a semmibıl. A mama csak azt
akarta tudni, hogy biztosan itt leszünk-e záráskor.
Egyre többen távoztak. Megjelent a temetkezési vállalkozó, és mint a halál vérrokona,
segített Larrynek és Ginonak megsürgetni a gyászolókat, és végül már csak azok
maradtak, akik a legközelebb álltak a családhoz. A hatalmas terem kiürült, és Gino
hallotta, hogy a kis átjáró túlsó végén a székeket tologatják: anyja és a barátnıi
készülıdtek, hogy otthagyják a koporsót. A hosszú este véget ért. Különös csönd
ereszkedett a teremre, és Gino arra gondolt, hazamegy a többiek elıtt, hogy elkerülje az
anyját. Ezen a napon úgy félt tıle, mint még soha életében.
A borzalmas sikoltás teljesen váratlanul érte Ginot, megdermedt a rémülettıl. Újabb
sikoly következett, amely gyötrelmes jajveszékelésbe csapott át, majd az anyja azt
kiabálta: – Vincenzo, Vincenzo! –, olyan szánni való fájdalommal, hogy Gino el akart
rohanni, bárhová, csak ne hallja ezt többet. A rendíthetetlenül nyugodt temetkezési
vállalkozó mintha éppen erre várt volna, és mintha olvasott volna Gino gondolataiban, a
vállára tette a kezét, hogy visszatartsa.
A boltíves átjáró hirtelen fekete lett: négy asszony, egymásba gabalyodva, akár a
kígyók. Octavia, Louisa és Zia Teresina próbálták kivonszolni Lucia Santát.
A koporsó mellett szavakkal és simogatással próbálkoztak, de minden eredmény
nélkül. Emlékeztették rá, milyen kötelességei vannak öt gyermek anyjaként, de ı halott
fia koporsójába vájta a körmét. A három asszony most már nem volt irgalommal iránta.
Nem engedik, hogy tovább maradjon. Nem hagyják, hogy eszét veszítse a fájdalomtól.
Nem hagyják, hogy hátat fordítson az életnek és a kötelességeinek. Könyörtelenek
voltak. Octavia az egyik karját és a vállát fogta. Louisa a másik karját
húzta, de nem ugyanolyan erıvel, úgyhogy Lucia Santa teste kicsavarodott. Zia
Teresina durván megragadta Lucia Santa nyakát, és vonszolta, ahogy csak bírta, a
tükörsima, fényesen csillogó padlón.
De az anya, mint valami csökönyös állat, lecövekelt súlyos testével, és már nem
lehetett mozdítani rajta. Nem kezdett újra jajveszékelni. Fekete kalapja és fátyla
félrecsúszott a fején. Sírástól dagadt arcáról csökönyösség és valamilyen állati fájdalom
sugárzott. Ám mégis: még soha nem volt ennyire félelmetes, ennyire legyızhetetlen,
mintha az ı dölyfös, ellentmondást nem tőrı fájdalma elıtt a halálnak apró szilánkokra
kellene törnie. A három asszony hátrébb lépett. Louisa sírva fakadt. Octavia a tenyerébe
temette az arcát, aztán így szólt tompa hangon:
– Larry, Gino, segítsetek nekünk.
Odamentek hozzájuk, és az asszonyokkal együtt körbeállták az anyát. Gino nem mert
hozzáérni. Lucia Santa felemelte a fejét. Ginohoz beszélt: – Ne hagyd egyedül a bátyádat
– mondta.
 – Ne maradjon egyedül éjszakára. Sosem volt bátor. Túl jó volt ahhoz, hogy bátor
legyen. Gino lehajtott fejjel vette tudomásul a parancsot.
– Sosem engedelmeskedsz nekem – mondta az asszony.
– Megígérem, hogy itt maradok éjszakára – mondta Gino halkan. Kényszerítette
magát, hogy odanyúljon, és megigazítsa az anyja kalapját. Nagyon gyors mozdulat volt,
és még soha életében nem nyúlt így az anyjához. Lucia Santa lassan megfogta a kalapját,
és levette. A kezében tartotta akkor is, amikor elindult az ajtó felé, mintha nem tudná
elviselni, hogy elrejtse az arcát, mintha fedetlen fıvel újra szembe tudna nézni az élettel,
annak visszafordíthatatlan igazságával, annak elkerülhetetlen vereségével.
A temetkezési vállalkozó felajánlotta Ginonak, hogy betesz a terembe egy ágyat, majd
elnézést kért, hogy be kell zárnia a bejárati ajtót, és megmutatta Ginonak, hol csöngethet,
ha ki akar menni. O maga odafönt az emeleten, pontosan a ravatalozó fölött lévı
szobában fog aludni. Gino egyfolytában bólogatva jelezte, hogy mindent ért, míg a férfi
végül távozott az egyik belsı ajtón.
Egyedül maradván a sötét teremben, és tudva, hogy halott bátyja koporsója a
szomszédos helyiségben, a rövid átjáró túloldalán van, Gino olyan biztonságban érezte
magát, mint még egyszer sem a bátyja halála óta. Egymás mellé tolt néhány széket,
végigfeküdt rajtuk, és összehajtogatott kabátját párna gyanánt a feje alá győrte.
Cigarettára gyújtott, egyik karját a hővös falhoz érintette, és megpróbált azon
gondolkodni, hogyan is változott meg az ı világa.
Számba vette, mi mindent tudott meg az utóbbi idıben. Larry valóban gengszter, és
az emberek félnek tıle. Milyen hülye dolog ez. Larry soha nem ütötte meg az öccseit.
Lefty Fay meg egy barom, ha azt mondja, hogy Vinnie a mozdony elé ugrott – Vinnie
olyan gyáva lett, hogy egy idı után már az ablakba sem mert kiülni. És hogy kiabált,
hogy jajveszékelt az anyja. Kissé kábán hagyta, hogy az agya elmondja, hogyan is érez
valójában: anyja fájdalma túlzó, anyja szertartást csinált a halálból. Aztán eszébe jutottak
a saját könnyei. De ı a kisfiú Vinnie-t siratta, azt a Vinnie-t, akivel együtt játszott, akivel
együtt számolta a csillagokat. Gino fokozatosan értette meg, milyen kevesen szánják azt
az embert, aki most elment közülük. Néhányan elveszítettek valamit, ezért szertartást
kell csinálni a halálból, hogy elrejtsük, amit mindenki tud: hogy egy ember halála mily
keveset is jelent.
Szegény Vinnie? Ki siratja, ki gyászolja? Egy siránkozó, boldogtalan fiatalember lett
belıle, akinek senki sem kereste a társaságát. Néha még az anyja is türelmetlen volt vele.
Az asszony a sok-sok különbözı kicsi Vincentet siratta, aki a fia valamikor volt. Ahogy
Gino is. De azután ı már nem szerette ıt. Larry sem. Még Octavia sem igazán. De Larry
felesége igen, valamilyen okból Louisa szerette. És a vén Zia Louche is megsiratta volna,
ha megéri a halálát. Mielıtt elaludt volna, Gino át akart menni, hogy megnézze halott
bátyja arcát, hogy nagyobb fájdalomra kényszerítse magát, de túl fáradt volt már ehhez.
Cigarettája leesett a csillogó fekete padlóra, a kicsi vörös parázs, akár egy darab izzó
szén a pokolban. Elaludt, és nekisimult a falnak. Megpróbált felébredni, és nem is tudta,
hogy közben kiabál, amivel felébresztette a temetkezési vállalkozót odafönt.
Nem is igaz. Nem ölte meg a bátyját. Tartotta anyjának a kabátot, de rettenetesen
gyenge volt a karja. Anyja vádló tekintete rászegezıdött, és Gino, irgalomért
könyörögve, azt suttogta: – Ott sírtam a lépcsın, nézd csak meg, még mindig nedves az
arcom. – De az anyja csak gúnyosan ránézett, és azt mondta: – Ez is csak egy trükk.
Animale, animale, animale.
És mosolygott rá. Egy fiatal nı káprázatos mosolya. Gino majdnem belesétált a
csapdába, ami mindkettıjüket elpusztította volna. Majdnem beszélni kezdett arról a
napról, amikor a házuk elıtt állt, és arra várt, hogy az anyja hazahozza az apját. De
ravaszul, sunyin lehajtotta a fejét. Ahogy az anyja nem vádolta ıt az életben, úgy ı sem
fogja vádolni az anyját az álmaiban. Remegve ígérte meg, hogy egy másik Vinnie lesz
belıle, a vasútnál fog dolgozni, megházasodik, a Tizedik sugárút valamelyik bérházában
lakik majd, és hozzáláncolja magát a már ismert, fények nélküli világhoz, amelybe
beleszületett.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

A Tizedik sugárút öregasszonyai összegyőltek a nyári estén, hogy számba vegyék az

Angeluzzi-Corbo család minden nyomorúságát, minden fájdalmát.
Elıször együtt érzın jajongtak. – Ó, micsoda szörnyő élet! Szegény Lucia Santa – az
elsı férje meghalt, a második tönkrement az életbe, aztán a felnıtt, kenyérkeresı fia
ment el. Micsoda tragédia, micsoda szerencsétlenség!
Átok az Úrra, az ı világára és minden titokzatos szentjére!
A fejek egyetértıen bólogattak. De egy másik asszony – aki úgyszintén tudja, mi az a
szerencsétlenség, nehéz életéért nagy tiszteletet érdemel – bólintott egyet ısz fejével,
aztán azt mondta: – Igen, igen, de van neki egy felnıtt lánya, aki munkafelügyelı, okos,
értelmes, és egy józan élető férfihoz ment feleségül. És Lucia Santa fiúgyermekei is
becsületére válnának minden anyának. Lorenzo házasember, unokákkal ajándékozta
meg Lucia Santát, és rengeteg pénzt keres a pékek szakszervezeténél; Gino is most már
kötelességtudó fiú, a család feje, keményen dolgozik a vasútnál, sosem kerül
összeütközésbe a törvénnyel. Salvatore díjakat kap az iskolában, és biztos, hogy
professzor lesz belıle. És ott van még Lena, igazi olasz lány, a régi iskola szerint
nevelték, nagyon szorgalmas, segít a háztartásban, mindig engedelmes, mindig tudja, mi
a dolga. Nézzétek csak, mindannyian hogy tisztelik Lucia Santát. Azok ketten, akik már
megházasodtak, még mindig adnak haza pénzt, Gino pedig úgy teszi le az asztalra a
fizetési borítékot, hogy elıtte ki sem nyitja.
Öt jó gyerek. Igaz, férj nincs, de ha azt nézzük, milyenek is a férjek itt a Tizedik
sugárúton, akkor ez talán nem is olyan nagy szerencsétlenség. Az biztos, hogy Lucia
Santának most már kis családja van. Még a szegény Vincenzo sem hozott soha szégyent
a családra. Beteg lett a nyomorult, aztán egy mozdony elé zuhant. Baleset volt. És szent
földbe temették. Szegény Vincenzo, szerencsétlen csillagzat alatt született, és végzete
már az idık kezdetén meg volt írva a számára.
Úgyhogy megvan az egyensúly. Sok asszony szenvedett ennyit vagy még többet is.
Férjek haltak meg munka közben, csecsemık születtek torzán, gyerekek haltak meg
ártalmatlan náthától vagy kisebb sérülésektıl. Nem volt olyan asszony a körben, aki ne
temetett volna el legalább egy gyereket.
És nézzük csak, milyen szerencsétlenségektıl menekült meg Lucia Santa.
Lánygyermekek, akik úgy esnek teherbe, hogy sehol egy férj öt kilométeres körzetben;
fiúk, akikbıl börtöntöltelék lesz, vagy a villamosszékben kötnek ki. Részeges, kártyázó,
kurvázó férjek.
Nem, nem. Lucia Santa szerencsés volt, hogy oly sokáig elkerülte a bánat, a fájdalom.
Minden gyereke erıs, egészséges, csinos, lábuk elıtt hever a világ. Lucia Santa
hamarosan megkapja minden szenvedése jutalmát. Úgyhogy: kitartás. Amerika nem
Olaszország. Amerikában az ember megmenekülhet a végzetétıl. A fiúk nagyra nınek,
és irodában dolgoznak öltönyben, nyakkendıben, nem szenvednek a széltıl meg a
hidegtıl. A lányok megtanulnak írni-olvasni, magas sarkú cipıt viselnek meg
selyemharisnyát, és nem disznót vágnak, és nem cipelnek fát a hátukon.
Hát nem jutott el a szerencsétlenség egyszer még a mennyekbe is? Kit nem érhet
bánat? Ki élhet le úgy életet, hogy sosem zokogott? Csak a holtak nem szenvednek. Ó,
igen, a boldog holtak. Az öregasszonyok összeteszik a kezüket, hogy hálát adjanak azért
a napért, amikor távoznak a földi világból, a könnyek siralomvölgyébıl. Igen, igen, a
boldog holtak azok, akik nem szenvednek többé. A szemük szikrát szórt; erı és energia
áradt feketébe bújtatott, görnyedt testükbıl. Miközben beszélgettek, mindent láttak, ami
a sugárúton történik. Rémséges átkokat szórtak a gyerekekre, akik haszontalanságra
készültek. Mohón nyalogatták a citromfagylaltot papírpohárból, nagy falatokban ették a
gızölgı, forró pizzát, megbarnult, de megroppanthatatlan fogaikat belemélyesztették a
csípıs paradicsomszósz lávájába és a szétfolyó sajtba, hogy eljussanak az eldugott
tésztához. Készen álltak arra, hogy megöljenek bárkit, aki elvesz elılük vagy a gyerekeik
elıl akár csak egy darab kenyeret is – a halál engesztelhetetlen ellenségei ık. Életben
vannak. A városban minden kı, acél és üveg, az összes járda, az összes macskaköves
utca már mind porrá lesz, de ık még mindig élni fognak.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Válhat angyallá egy ördög? A panettiere, az ırült borbély, doktor Barbato, sıt még a
minden hájjal megkent Teresina Coccalitti is elámult azon, micsoda változáson ment
keresztül Gino Corbo. És bizony igaz: a katasztrófa férfivá tette a fiút, ugyanis Gino úgy
dolgozott a vasútnál, mint egy rabszolga, ha tehette, túlórát vállalt, és az utolsó centig
hazaadta a fizetését.
Lucia Santa olyan elégedett volt vele, hogy kétszer annyi költıpénzt adott neki, mint
annak idején Vinnie-nek, de megesküdött Octaviának, hogy csak azért, mert Vinnie
mindig zsebre vágta a túlórapénzt. – Látod – mondta Lucia Santa a lányának, amikor az
péntek esténként meglátogatta –, Gino mindig jó fiú volt. – És Octaviának egyet kellett
értenie vele, mert bár a fiú éjszaka dolgozott, és rendszeresen túlórázott, néha még
vasárnaponként is, januárban végezni fog az iskolában. És még az a megtiszteltetés is
érte, hogy életében elıször rákerült a középiskola dicsıségtáblájára. Ez különösképpen
nagy örömmel töltötte el Lucia Santát. – Hát nem volt igazam? – kérdezte Octaviától.
– Az fárasztja a gyerek agyát, ha az utcán játszik, és nem az, ha becsületes munkát
végez.
Octavia, aki még mindig nem heverte ki Vinnie halálát, elámulva és értetlenkedve
látta, hogy anyja milyen gyorsan épül fel a megrázkódtatásból. Nyugodtabb lett, Sállal
és Lénával engedékenyebb, de egyébként olyan volt, mint régen. Csak egyszer árulta el
az érzelmeit. Egy este, amikor a kisfiú Vinnie-rıl beszélgettek, Lucia Santa azt mondta
keserő önváddal: – Ha otthagyom Filomenánál Jersey-ben, még ma is élne. – Átértékelte
egy olyan tettét, amelyre korábban talán a legbüszkébb volt, de még mindig úgy élte az
életét, hogy mélyen és mohón hitt a jó szerencsében.
És miért is ne? Sosem bánt ilyen jól a világ az Angeluzzi-Corbo családdal. Gino
rengeteg pénzt keresett a vasútnál. Sal parádésan teljesített az iskolában, és egészen
biztosan egyetemre fog menni. Lena sem maradt el mögötte a tanulásban, és majd
tanárnı lesz belıle. Most mindketten a panetteridnek dolgoztak, kenyeret árultak iskola
után, így aztán Lucia Santa kapzsi tekintettel nézegethette a bankszámlakivonatokat
péntek esténként Octaviával. Lucia Santa csak úgy tudta visszafogni az optimizmusát,
ha arra emlékeztette magát, hogy néhány rövidke hónapon belül, éppen karácsony elıtt
letelik Guido katonai szolgálata, és a fiú veszi át újra Sal és Lena helyét. Az asszony nem
számíthatott arra, hogy az idık végezetéig így fog ömleni a pénz.
 Még Octavia férje is dolgozott. Szegény Norman Bergeron brosúrákat írt egy
kormányzati ügynökségnek, és ezzel jó pénzt keresett. Octavia tudta, hogy boldogtalan,
de úgy gondolta, hogy éppen ez a baj vele. Ha az emberek abbahagyják egymás
gyilkolászását, és lesz egy újabb gazdasági válság, Norman majd újra verselhet.
De Lucia Santa annak örült a legjobban, hogy Gino kezdett férfivá válni, és az igazi
világ részévé. Már nem kellett veszekednie vele, és majdnem meg is bocsátott neki
mindazért, amit ellene elkövetett. Gino meg is komolyodott. Lucia Santa arra gondolt,
hogy talán már nem kell többet harcolnia. Valójában persze ezt egy pillanatig sem hitte,
de sosem mondta volna ki, nehogy már egy olyan szánalmas némbernek tartsák, aki
nem képes élvezni a boldogságot, ha az éppen megadatik.
Gino minden áldott este úgy ment el dolgozni, hogy közben magában hitetlenkedett.
Miközben ment felfelé a lifttel, majd belépett a számlázógépek kattogásától hangos
irodatérbe, úgy érezte, hogy ez egy álom kezdete. De aztán szép lassan elhitte, hogy nem
az. Az éjféltıl nyolcig tartó mőszakba került. A poros irodában ilyenkor kísérteties volt a
hangulat a némán, mozdulatlanul álló gépektıl, a pénztáros fülkéjét körülvevı,
majdnem láthatatlan hálótól és a lezárva álló, különös formájú iratszekrényektıl. Gino
ebben a környezetben dolgozott.
Remek látásának és sportokon edzett, jól koordinált mozgásának köszönhetıen
kiválóan végezte a munkáját. A kvóta háromszázötven számla volt éjszakánként, és
Gino ezt könnyedén teljesítette túl.
Sosem beszélgetett a kollégáival, és sosem kapcsolódott be a beszélgetésekbe. Az
éjszakai mőszakvezetı a legproblémásabb, legbonyolultabb számlákat adta neki, de ı
sosem tiltakozott. Nem számított ugyanis. Annyira győlölte a munkát, hogy semmi sem
számított. Győlölte az épületet és a patkányszagú irodát. Győlölte a gép billentyőinek
fémes érintését. Győlölt besétálni a sárga fénykörbe, ahol hat számlázó és a
mőszakvezetı dolgozott.
Tiszta, fizikai győlölet volt; néha megborzongott, viszketni kezdett a feje, és olyan
savanyú ízt érzett a szájában, hogy kénytelen volt felállni, és kimenni a fénybıl a sötétbe
boruló ablakhoz, hogy lenézzen az utcára. Amikor a mőszakvezetı, egy Charlie Lambert
nevezető fiatalember utána kiáltott: – Gyerünk számlázni! –, olyan hangon, amelyet egy
férfi csak akkor használ, ha meg akar alázni egy másik férfit, Gino sosem válaszolt, és
sosem ment vissza rögtön dolgozni. És tudta ugyan, hogy Charlie Lambert, ha csak
lehet, szándékosan keresztbe tesz neki, mégsem tudta győlölni a fiatalembert. Olyan
mély, hideg megvetést érzett iránta, hogy képtelen volt emberi lényként gondolni rá, aki
érzelmeket válthatna ki belıle.
A puszta létért dolgozni, elpocsékolni az életedet, hogy életben maradj – ez Gino
számára ismeretlen élmény volt. Nem így az anyjának, Octaviának, és egész biztosan az
apjának sem. Vinnie is biztosan rengeteg idıt tölthetett ennél az ablaknál, miközben ı az
utcákat rótta a haverjaival, vagy az igazak álmát aludta az ágyában.
De ahogy teltek a hónapok, egyre könnyebben tudta elviselni. Csak azt nem tudta
elképzelni, hogy ez soha ne érjen véget. De azt megértette, hogy lehet, soha nem fog
véget érni.
Ahogy ez egy ilyen jó körülmények között élı család anyjától elvárható, Lucia Santa
úgy vezette a háztartást, mint egy igazi signora. A lakásban mindig meleg volt,
mindegy, mennyibe került a szén meg a petróleum. Mindig volt bıven spagetti a tálban
a barátoknak is, akik néha ebéd- vagy vacsoraidı után toppantak be váratlanul. A
gyerekek talán már nem is emlékeztek olyan alkalomra, amikor úgy álltak volna fel az
asztaltól, hogy ne maradt volna ott legalább még egy lakomára elég húsgombóc, kolbász
és szósz. A vasárnapi ebédekhez már új evıeszközöket használtak, és ezen alkalmakkor
a család minden tagjának, ha házas volt, ha nem, meg kellett jelennie – bár még soha
nem hangzott el olyan parancs, amelyet ennél szívesebben teljesítettek volna.
 December elsı vasárnapja igazán különleges nap volt, mert ekkor került sor Larry
legidısebb gyermekének elsıáldozására, és Lucia Santa raviolit készített. Már kora
reggel nekikezdett a munkának, és Octaviával majdhogynem várat építettek a lisztbıl a
hatalmas gyúródeszkán. Tíz tojást ütöttek bele, aztán még tízet, majd még egyszer tízet,
amíg a porfalak le nem omlottak, és sárgásfehér tenger nem lett belılük. Összegyúrták
az egész masszát, aztán golyókat formáltak belılük, amelyek úgy csillogtak, akár az
arany. Octavia és Lucia Santa kifáradt az erılködéstıl, mire vékony négyzetekké
lapították ezeket a golyókat. Lena és Sal a ricotta sajttal teli mély edényt kevergette, majd
az immáron krémszerő sajtba borsot és sót szórtak, beleütöttek néhány tojást, és így lett
belıle pompás töltelék.
Miközben a ravioli a forró vízben fıtt, és a gazdag íző paradicsomszósz lassú tőzön
párolódott, Lucia Santa prosciutto sonkát és sajtot tett a tányérokra. Aztán következett a
fıtt tojással és hagymával töltött marhahústekercs, majd egy hatalmas darab sertéshús,
amely olyan puhára fıtt a szószban, hogy villával le lehetett választani a csontról.
Vacsora közben Octavia Larryvel beszélgetett – ilyen ritkán fordult elı –, és jókat
nevetett öccse viccein és történetein. Norman csöndesen kortyolgatta a bort, és Ginoval
váltott néhány szót könyvekrıl.
Miután végeztek, Sal és Lena leszedte az asztalt, aztán hozzáláttak a tányérhegyek
elmosogatásához. Gyönyörő decemberi vasárnap volt, és látogatók is érkeztek: a
panettiere és Guido, aki végre leszerelt, továbbá a féltékeny borbély, aki az üvegeken
keresztül tanulmányozta a borokat, és szúrós szemmel vizsgálgatta a jelen lévı férfiak
hajzatát, nem látja-e idegen olló nyomait. A panettiere gyorsan megevett egy tányér
meleg raviolit; imádta ezt a tésztát, de a feleségét mindig túlzottan lefoglalta a
pénzszámolás ahhoz, hogy akár egyszer is fızzön neki.
Még Teresina Coccalitti is – aki pusztán a kaland kedvéért titkot csinált az egész
életébıl, aki hatalmas összegeket kapott a segélyhivataltól, ki tudja, hogyan, miközben
négy fia keményen dolgozott –, még Teresina Coccalitti is megengedte magának, hogy
egy pohár bornál többet igyon, és megegyen egy kolbászos szendvicset, miközben
azokról a boldog idıkrıl tereferélt Lucia Santával, amikor fiatal lányok voltak
Olaszországban, és a trágyát lapátolták a hátsó udvarban. Bár Zia Coccalitti általában
becipzárazta a száját, amikor személyes kérdéseket tettek fel neki, ezen a napon
elmosolyodott, amikor a panettiere a segélyekkel kapcsolatos svindlikrıl kezdte faggatni
óvatosan. A két pohár bor meggondolatlanná és nagyvonalúvá tette az asszonyt, így
aztán minden ellenszolgáltatás nélkül közölte velük, hogy mindent el kell fogadni, amit
az az átkozott állam kínál, mert az ember végül így vagy úgy, de tízszer annyit fizet
vissza, ha elfogadja, ha nem.
Gino, akit untatott a beszélgetés, leült a padlóra a katedrális formájú rádió mellé, és
bekapcsolta. A Giants-meccs közvetítését akarta hallgatni. Lucia Santa szemöldökét
felvonva nézett rá a goromba udvariatlanság miatt, jóllehet a rádió olyan halk volt, hogy
senki sem hallotta. És többet már nem is nézett oda Ginora.
Norman Bergeron volt az, aki elıször vett észre valami furcsát Ginon. A fiú feje
egészen közel volt a rádióhoz, de közben az asztalnál ülıket figyelte. Aztán Norman azt
vette észre, hogy a fiú az anyját nézi feszülten. Mosoly jelent meg az arcán. Olyan
mosoly, amelyben volt valami kegyetlenség is. Octavia, látván, hogy a férje Ginot figyeli,
a rádió felé fordult. Nem hallott semmit, de Gino szeme olyan élénken csillogott, hogy
megkérdezte tıle: – Mi van, Gino?
Gino hátat fordított, hogy ne lássák az arcát. – A japcsik most támadták meg az
Amerikai Egyesült Államokat – mondta. Felhangosította a rádiót, mindenki más
elhallgatott.
Gino karácsonyig várt. Aztán egy reggel, egybıl munka után, beállt katonának.
Aznap délután felhívta Octavia férjét az irodában, és megkérte a férfit, mondja el Lucia
Santának, hogy ı hol van. Kaliforniába küldték kiképzıtáborba, rendszeresen írt és
küldött haza pénzt. Az elsı levelében leírta: azért jelentkezett önként, hogy megmentse
Salt a késıbbi besorozástól. De ezt soha többé nem említette.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

– Aiuta mi! Aiuta mi! – Teresina Coccalitti üvöltve könyörgött segítségért három halott
fia szelleme ellen. Végigszaladt a járda peremén, teste furcsán megdılt, fekete ruhája
lobogott a reggeli szélben. Amikor a sarokra ért, megfordult és elkezdett visszafelé futni,
és megint kiabált: – Aiuto! Aiuto! –, de az ablakok már az elsı ismerıs hangokra
becsukódtak a Tizedik sugárúton.
Az asszony most szétvetett lábbakkal megállt a csatorna fölött. Az égre emelte a
tekintetét, és vádakat szórt mindenkire.

A szülıfalujában beszélt primitív olasz nyelven üvöltözött, de a veleszületett ördögi

ravaszságot, kapzsiságot eltüntette arcáról a szenvedés. – Ismerlek mindannyiótokat! –
kiabálta a csukott ablakoknak. – Ki akartatok cseszni velem, szajhák és szajhák lányai, de
én túl okos voltam hozzátok. – Karomszerő körmeivel az arcába vájt, és addig marta
magát, míg az arca véres massza nem lett. Aztán az égnek emelte a karját, és azt
üvöltötte: – Csak az Isten! Csak az Isten! – Rohanni kezdett, fekete kalapja ide-oda
billegett a fején, amikor egyszer csak megjelent utolsó életben maradt fia, aki elkapta és
hazavonszolta.
Sokszor lejátszódott már ez a jelenet. Elıször Lucia Santa még lerohant az utcára,
hogy segítsen öreg barátnıjének, de most már ı is csak az ablakból figyelte, mint
mindenki más. Ki gondolta volna, hogy a sors ilyen csapást merészel mérni Teresina
Coccalittire? Három fia meghalt a háború egyetlen éve alatt – ennek a ravasz,
körmönfont nıszemélynek, aki bármilyen csalásra képes volt, ha az a hasznára vált. Hát
akkor semmi sem segít? Senki számára nincs menekvés? Mert ha a Gonosz nem tud
gyızedelmeskedni a sors felett, akkor mi remény marad a jónak?

HUSZONHATODIK FEJEZET

Miközben háború tombolt a világban, a város nyugati fala mentén lakó olaszok végre
kérges kezükbe kaphatták az amerikai álmot. A pénz, akár az áradás, elöntötte a
bérházakat. A férfiak túlóráztak, megkettızött munkaidıben dolgoztak a vasútnál, és
azok, akiknek a fiai meghaltak vagy megsebesültek, még keményebben dolgoztak, mint
bárki más, mert tudták, hogy a bánat nem tart ki addig, amíg a szegénység.
Az Angeluzzi-Corbo család számára eljött az idı. Készpénzért megvásároltak egy
házat Long Islanden olyan emberektıl, akik rejtélyes módon tönkrementek a háborúban.
Akkora ház volt, hogy két család is elfért benne, így Larry, Louisa és a gyerekeik is ott
élhettek az egyik lakásban Lucia Santa figyelı tekintete elıtt. Mindenkinek különálló,
ajtóval zárható hálószobája lesz, még Ginonak is, ha majd hazajön a háborúból.
Az utolsó napon Lucia Santa nem tudta rászánni magát, hogy segítsen a gyerekeinek
szétszedni a lakást, megtölteni a hatalmas hordókat és faládákat. Azon az éjszakán
egyedül feküdt az ágyában, és nem tudott aludni. Az addig függönnyel eltakart
ablakkeret résein sípolva fújt be a szél. A falon, ott, ahol korábban képek lógtak,
világosabb foltok ragyogtak a sötétben. Furcsa hangok hallatszottak a lakásban, az üres
szekrényekben, az üres komódokban, mintha negyven év minden szelleme elszabadult
volna.
Lucia Santa meredten bámulta a mennyezetet, és végre elálmosodott. Kinyújtotta a
karját, nehogy a gyerek megüsse magát a falnál. Fülelt, hogy hallja-e, ahogy Gino és
Vincenzo lefekszik, és hogy Frank Corbo jön-e már a folyosón. És Lorenzo hova ment
már megint? Sose félj, mondta Octaviának, amíg én életben vagyok, semmi bántódás
nem érheti a gyerekeimet, aztán remegve odaállt a saját apja elé, és ágynemőért
könyörgött a hitvesi ágyba. És aztán sírt, de az apja nem vigasztalta meg, és örökre
egyedül maradt. Sosem akart ı bevándorló lenni, átkelni az ijesztı, félelmetes óceánon.
A lakásban egyre hővösebb lett, és Lucia Santa felébredt. Felkelt, felöltözött a
sötétben, aztán rátett egy párnát az ablakpárkányra. Kihajolt a Tizedik sugárút fölé,
várta a hajnal elsı fényeit, és évek óta elıször tényleg hallotta, ahogy a mozdonyok és a
tehervagonok egymásnak csapódnak az utca túloldalán elterülı pályaudvaron. Szikrák
táncoltak a sötétben, és tisztán hallani lehetett, amint az acél acélnak ütıdik. A folyó
túlpartján nem égtek a fények a háború miatt, csak a csillagok törték meg az éjszaka
fekete színeit.
Reggel sokat kellett várni a költöztetı teherautókra. Lucia Santa üdvözölte a
szomszédokat, akik eljöttek minden jót kívánni a családnak. De egyetlen régi barát sem
jött, egy sem maradt már közülük a Tizedik sugárúton. A panettiere eladta a
pékséget, miután a fia, Guido olyan súlyos sérüléssel tért vissza a háborúból, hogy
már nem tudott dolgozni. Long Islandre költözött, de jó messzire, Babylonba vagy West
Islipre. Az ırült borbély, akinek olyan sok lánya volt, nyugdíjba ment; mivel a háború
miatt alig akadt férfifej, amelyen dolgozhatott volna, ı is elköltözött Long Islandre, egy
Massapequa nevő városba, elég közel a panettieréhez, hogy vasárnaponként leülhessenek
kártyázni egyet. És mások is elmentek, a sok-sok idegen városba, melyekrıl oly hosszú
éveken keresztül álmodoztak.
Doktor Barbato, mindenki nagy meglepetésére, önként jelentkezett a hadseregbe, és
Afrikában hıs lett belıle, képe megjelent a magazinokban, és egy történet is a
hıstetteirıl, amelyek olyan rémisztıek voltak, hogy az apja agyvérzést kapott, mert
annyira felizgatta magát a fia ırültségén. Szegény Teresina Coccalitti nem költözött el a
lakásából, ádáz szigorral ırizte az irtózatos mennyiségő cukrot, lisztet és zsírt, amivel
egy napon majd megfizeti fiaiért a váltságdíjat a halálnak. Gino gyerekkori barátja, Joey
Bianco valahogyan – senki sem tudja, hogyan, de ügyesen, az biztos – megúszta a
katonaságot, gazdag lett, és vett egy palotát New Jersey-ben az anyjának meg az
apjának. Úgyhogy épp ideje volt már, hogy az Angeluzzi-Corbo család elköltözzön.
Végül Piero Santini jött el a teherautóival Tuckahoe-ból. A háború miatt nagyon
felment az ilyen szolgáltatások ára, de Santini szívességbıl vállalta, mondván, ennyit
megtehet egy falubelijének. No meg azért is, mert most, hogy már fátylat borítottak a
múltra, örömére szolgált, hogy segíthet a családnak ezekben a boldog pillanatokban.
Lucia Santa nagy bölcsen elöl hagyott egy edényt meg néhány csorba csészét. Kávét
fızött Santininek, és miközben kortyolgatták, lenéztek a Tizedik sugárútra, s csészéjüket
az ablakpárkányon egyensúlyozták. Octavia, Sal és Lena a könnyebb csomagokat vitték
le a várakozó teherautókba, két izmos olasz pedig a hátára szíjazva cipelte le a nehéz
szekrényeket meg ágyakat, s közben mind a ketten úgy röffentgettek, mint a sertések.
Egy idı után már csak a támlátlan konyhai szék maradt a lakásban, amelyet túlzottan
értéktelennek ítéltek ahhoz, hogy átkerüljön a szép Long Island-i házba. Louisa feljött a
három kicsi gyerekkel, hogy együtt várakozzanak. A három kisördög felszabadultan
viháncolt a ruhák, papírdobozok és újságpapírok között.
 És eljött a végsı pillanat. Mr. di Lucca limuzinja, amely most már Larryé volt, a ház
elıtt várakozott. Octavia és Louisa kiterelgette a gyerekeket a lakásból. Ekkor Octavia
azt mondta az anyjának: – Gyerünk, mama, tőnjünk el ebbıl a koszfészekbıl.
Mindenki meglepetésére Lucia Santa tekintete elhomályosult, mintha az asszony
valójában egy percig sem hitte volna el, hogy örökre el kell hagynia ezt a házat. És
ahelyett, hogy elindult volna az ajtó felé, leült a sámlira, és elkezdett zokogni.
Octavia intett Louisának és a gyerekeknek, hogy menjenek le a lépcsın, aztán az
anyja felé fordult. – Most meg mi a baj, mama? – kérdezte éles, felháborodott hangon. –
Gyere már, a kocsiban is bıghetsz. Mindenki ránk vár. – De Lucia Santa a kezébe
temette az arcát. Nem tudott megálljt parancsolni a könnyeinek.
Az anya egyszerre Lena mérges hangját hallotta: – Hagyd békén! – Utána pedig Sal,
aki sosem beszélt, azt mondta: – Mi majd levisszük ıt, te csak menj elıre.
Octavia lement a lépcsın, és az anya felemelte a fejét. Két legkisebb gyereke odaállt
mellé. Nem is vette észre, hogy ennyire megnıttek. Lena nagyon csinos, nagyon sötét a
bıre, kék szeme az apjáé, de az arca olyan, mint Ginoé. Lucia Santa ekkor Salvatore
kezét érezte a vállán. A fia szeme elárulta, hogy sosem tud mérges lenni. Abban a
pillanatban az anya arra gondolt, hogy ez a két gyerek éveken keresztül ott ült
csöndesen a sarokban, láttak mindent, és ítéletet hoztak mindenkirıl. Azt nem tudhatta,
hogy számukra az anyjuk egy ijesztı színdarab hısnıje volt.
Látták, ahogy elszenvedte a sors csapásait, apjuk vad dühét, látták reménytelen
harcait Larryvel és Ginoval, és látták, micsoda pokoli fájdalmat élt át Vinnie halálakor.
De amikor Lucia Santa feléjük nyúlt, hogy megérintse ıket, már tudta, hogy ítéletet
hoztak róla, és ártatlannak találták.
Hát akkor miért sír Lucia Santa ezekben az üres szobákban? Ki jobb ınála?
Egy Long Island-i házban fog lakni, unokái ott lesznek a szoknyája körül.
Salvatoréból és Lénából orvos vagy tanár lesz. Lánya, Octavia, munkafelügyelı egy
varrodában, fia, Lorenzo, szakszervezeti elnök, úgy osztogatja az állásokat, mint egy
herceg Olaszországban. Másik fia, Gino, még életben van, miközben milliók meghaltak.
Mindig lesz elég étele és pénze az idıs asszonynak, akit tisztelettudó és szeretı gyerekek
vesznek körül. Ki jobb ınála?
Negyven évvel ezelıtt Olaszországban a legvadabb álmaiban sem gondolt volna erre.
És most egymillió hang mondogatja: – Lucia Santa, Lucia Santa, megtaláltad a
szerencsédet Amerikában! – És a sámlin zokogó Lucia Santa felemeli a fejét, hogy
odakiáltsa nekik: – De én mindezt szenvedés nélkül akartam. Anélkül, hogy két
elvesztett férjem és szeretett gyerekem után kelljen sírnom. Igaz szerelemben fogant
fiam győlölete nélkül. Bőntudat és szomorúság nélkül, úgy, hogy nem félek a haláltól és
az ítélet napjától. Ártatlanul akartam.
Amerika, Amerika, istenkáromló álom! Ha olyan sokat adsz, miért nem adhatsz
mindent? Lucia Santa az elkerülhetetlen bőnök miatt sírt, amelyeket elkövetett a
szerettei ellen. Gyerekként az ı világában a legvadabb álom ez volt: megmenekülni a
félelemtıl. Hogy ne kelljen félni az éhségtıl, a betegségektıl és a természet erıitıl. Az
álom ez volt: életben maradni. Ennél merészebbet senki sem álmodott. De Amerikában
vadabb álmok is létezhetnek, és Lucia Santa nem tudott a létezésükrıl. Kenyér és fedél a
fejed fölött – bıven elég.
Octavia tanár akart lenni. Vinnie mit akart? Ezt Lucia Santa már sosem fogja
megtudni. És Gino – milyen álmai lehettek? A legvadabbak mind közül, az biztos. De
még most is, a könnyeken és a kínzó fájdalmon keresztül is szörnyő győlölet lobbant
benne, és Lucia Santa arra gondolt: Gino a legjobban azt akarta, hogy neki magának
meglegyen a boldogsága. Ügy akart élni, mint egy gazdag ember fia. Aztán eszébe jutott,
hogyan törte össze ı a saját apja szívét.
 Elborzasztó világossággal látta, hogy Gino nem fog hazajönni a háború után. Hogy
úgy győlöli ıt, ahogy ı győlölte az apját. Hogy bevándorló lesz, és különös Amerikák
után fog kutatni az álmaiban. És most elıször, Lucia Santa irgalomért könyörgött. Csak
hadd halljam a lépéseit az ajtónál, és akár újra átélem ezt a negyven évet. Megríkatom az apámat,
és áthajózom a félelmetes óceánon. Hagyom meghalni a férjemet, és ott állok Jerseyben a ház elıtt,
s karomban Vincenzóval átkokat szórok Filomena fejére. És aztán ott zokogok Vincenzo koporsója
mellett. Es aztán végigcsinálom még egyszer.
Sal és Lena komor arcát látva elmosolyodott. Visszatért az erı a testébe, és arra
gondolt, milyen csinos a két legkisebb gyereke. Es milyen amerikainak látszanak, és ez
valamiért nagyon mulattatta az anyát.
Salvatore tartotta a kabátját, hogy belebújhasson. – Amint odaérünk, megírom
Ginonak az új címünket – mormolta Lena. Lucia Santa éles pillantást vetett rá; biztos
volt benne, hogy ı maga nem mondott ki semmit hangosan. De a fiatal lány arcától,
amely annyira emlékeztette Ginoéra, megint majdnem elsírta magát. Még egyszer
végigpillantott a csupasz falakon, aztán kilépett a lakásból, amely negyven évig az
otthona volt.
A Tizedik sugárúton három feketébe öltözött asszony várt rá karba tett kézzel. Jól
ismerte mindegyiket. Az egyik felemelte aszott kezét, hogy intsen neki, majd azt
kiáltotta: – Lucia Santa, buona fortuna. – İszintén mondta, nem volt benne rosszindulat,
talán csak figyelmeztetés: – Vigyázz, jönnek még évek, nincs még vége az életnek. –
Köszönetképpen Lucia Santa meghajtotta a fejét.
Miközben mindannyian elhelyezkedtek a limuzinban, Larry türelmetlenül dobolt a
kormánykeréken. Aztán elindultak, de csak lassan, hogy a két teherautó követni tudja
ıket. Keleti irányba, a Queensborough híd felé tartottak. Az anya könnyei miatt eleinte
súlyos csönd telepedett rájuk, de aztán a három kisgyerek ficánkolni, majd verekedni
kezdett. Louisa rájuk kiabált, aztán egy-két gyors pofonnal rendet tett közöttük. A
feszültség enyhült, és a házról kezdtek beszélni. Larry azt mondta, egy óra lesz az út. A
gyerekek minden második percben megkérdezték:
– Már Long Islanden vagyunk? – Mire Sal és Lena azt válaszolta:
– Nem, még nem.
Lucia Santa letekerte az ablakot, hogy egy kis friss levegıt szívjon. Az egyik kisfiút az
ölébe vette, mire Larry rámosolygott, és azt mondta: – Jó lesz együtt lakni, nem, mama?
– Lucia Santa elkapta Lena pillantását, de ez az ártatlan lélek olyan volt, mint Gino, túl
egyszerő ahhoz, hogy megértse az anyja mosolyát. Octavia mosolygott. Mindig átláttak
Larryn. Mindketten megértették. Larry boldog, hogy Louisának és a gyerekeknek lesz
társasága, amíg ı a háború miatt kiéhezett lányokat vadássza, a maga állati módján.
Már a Queensborough hídra vezetı emelkedın jártak, a felettük húzódó vezetékek
árnyékot vetettek az útra. A hídra értek, a gyerekek felálltak, hogy megnézzék a szürkés
vizet, de néhány pillanattal késıbb már le is hajtottak a hídról, és egy széles, háromsávos
útra értek. A gyerekek visítani kezdtek, és Lucia Santa azt mondta nekik, igen, most már
Long Islanden vannak.
 Fülszöveg:

Az 1920-as években Lucia Santa azért indul el Dél-Olaszország egyik eldugott hegyi
falujából az Újvilágba, mert tudja, hogy lennie kell egy jobb életnek is. De az az élet,
amely New Yorkban, a Tizedik sugárút környékén vár rá, még a legerısebb asszonyt is
megtörheti. Két tragikus házasság után, hat gyerekkel, akikrıl egyedül kell
gondoskodnia, már-már kilátástalan helyzetbe kerül. A nagy szegénység ellenére
összetartja a családot. Nincs könnyő dolga, hiszen lobbanékony természető lánya úgy
akar élni és szeretni, mint egy igazi amerikai, legidısebb fia pedig túlontúl közeli
kapcsolatba kerül a maffiával. De Lucia Santa – feleség, özvegy, édesanya, nagymama –
hihetetlen méltósággal és bátorsággal állja a sors csapásait. Ez a könyv szeretetrıl,
fájdalomról, szenvedésrıl, odaadásról, áldozatról, reménytelenségrıl, kilátástalan
szegénységrıl, boldogságról szól. És az egyetlen országról, ahol a világ
szerencsétlenségén a szegények meggazdagodhattak. A regénybıl készült filmet Sophia
Loren alakítást tette felejthetetlenné.