Professional Documents
Culture Documents
Rafa - Az Én Történetem
Rafa - Az Én Történetem
COPYRIGHT
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS (Rafal Nadal)
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS (John Carlin)
A SZERZŐKRŐL
A KÖNYV SZEREPLŐI
1. FEJEZET / A CENTERPÁLYA CSENDJE
„Clark Kent és Superman”
2. FEJEZET / A DINAMIKUS KETTŐS
Toni bácsi
3. FEJEZET / A SOSEM VOLT FUTBALLCSILLAG
A klán
4. FEJEZET / KOLIBRI
Finoman hangolva
5. FEJEZET / FÉLELEM A GYŐZELEMTŐL
Mallorcaiak
6. FEJEZET / „A LEGTISZTÁBB ÖRÖM ÁRADÁSA”
A leghosszabb nap
7. FEJEZET / ELME AZ ANYAG FÖLÖTT
Gyilkosság az Orient Expresszen
8. FEJEZET / AZ ELVESZETT PARADICSOM
Rafa és a nők
9. FEJEZET / A VILÁG TETEJÉN
Manacor
LEGJELENTŐSEBB EREDMÉNYEK
UTÓSZÓ / TEMESVÁRI ANDREA
FOTÓ MELLÉKLET I.
FOTÓ MELLÉKLET II.
RAFA
Rafael Nadal
és John Carlin
COPYRIGHT
Javított kiadás
INVICTA BOOKS
Zeta Westwood Kft.
www.invictabooks.hu
Felelős kiadó: a Zeta Westwood Kft. ügyvezetője.
Budapest, 2013
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
RAFAEL NADAL
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
JOHN CARLIN
A SZERZŐKRŐL
www.rafaelnadal.com
A CSALÁD
A CSAPAT
A BARÁTOK
A CENTERPÁLYA CSENDJE
A DINAMIKUS KETTŐS
Toni bácsi
A klán
KOLIBRI
Finoman hangolva
FÉLELEM A GYŐZELEMTŐL
A leghosszabb nap
AZ ELVESZETT PARADICSOM
Rafa és a nők
A VILÁG TETEJÉN
A titok nyitja az, hogy képes legyél azt tenni, amiről tudod, hogy
tenned kell akkor, amikor a leginkább szükséged van rá. Djokovic
fantasztikus játékos – Toni véleménye szerint kiválóbb természetes
adottságokkal rendelkezik, mint én –, azonban egy Grand Slam-
döntőben, amely öt játszma legjobbja alapján dől el, az idegzet és az
állóképesség ugyanolyan fontos, mint a tehetség. Ha volt is bennem
kétség a meccs kezdete előtt, azt az első két játszmában nyújtott
teljesítményem eloszlatta. Ami egy US Open-döntő feszültségét illeti,
Djokovic egyetlen győzelmével szemben én nyolc Grand Slamet
nyertem, ez pedig azzal a bizonyossággal töltött el, hogy képes
vagyok legalább olyan jól viselni a stresszt, mint ellenfelem. Egy
másik, számomra kedvező tényező volt, hogy Djokovic addigi
teljesítményeinek tanúsága szerint fizikailag lemerül a hosszú
meccsekben. Soha nem győzött még le három győztes szettig játszott
mérkőzésben. Igaz, hogy káprázatos pillanatokra képes játékos volt,
én azonban egyenletesen teniszeztem, a dízelmotor folyamatosan járt.
Éreztem, hogy ha megnyerem a harmadik játszmát, Djokovic úgy
fogja érezni, mintha egy hegyet kellene megmásznia.
Ő azonban a harmadik játszma elején azonnal felvette a fonalat, és
onnan folytatta, ahol a második játszma végén abbahagyta. Ebben a
pillanatban a lehető legkiegyensúlyozottabb volt a mérkőzés, még ha
úgy tűnt is, hogy a szerencse kicsit inkább Djokovichoz pártolt.
Vetettem egy pillantást a csapatomra és a családomra, akik
mindannyian egy csoportban ültek tőlem balra. Toni, Carlos, Titín,
apám, Tuts, mögöttük pedig anyám, húgom, Maribel és María
Francisca, aki különösen idegesnek tűnt. Csupán a második
alkalommal jött el megnézni, ahogy Grand Slam-döntőt játszom.
Általában otthon követi a meccset, egyedül, mint például a 2008-as
wimbledoni torna idején, vagy a szüleivel együtt. Elárulta nekem,
hogy amikor a feszültség elviselhetetlenné válik számára, egy időre
csatornát vált, vagy kimegy a szobából. Elmondta, hogy ott, New
Yorkban olykor muszáj volt legyőznie a kísértést, hogy felálljon és
elhagyja a nézőteret. Ez volt az a pillanat, amely leginkább próbára
tette az elhatározását.
María Francisca korábban teniszezett, így pontosan olyan jól
megértette, mint én, hogy az esőszünet lendületet adott Djokovicnak.
A játszma első pontjánál bebizonyította ezt, kifogástalanul játszott,
messzire kihúzott a pálya bal oldalára, majd a jobbomon a vonal
melletti kirobbanó fonák nyerővel befejezte a labdamenetet. A
második pontnál, hosszabb labdamenetet követően egy mélyebb
ütéssel megismételte ezt a trükköt. Túl jó volt.
Én tudtam kezelni a helyzetet. Egyes játékosok dührohamot kapnak,
amikor az ellenfelük föléjük kerekedik. Ennek azonban semmi
értelme. Csak károd származhat belőle. Arra kell gondolnod: „Nem
tehetek ellene semmit, hát miért aggódjak?” Djokovic rengeteg
kockázatot vállalt, és egyelőre mind bejött, én viszont képes voltam a
tervezett intenzitással játszani, kemény és hosszú labdákat ütöttem
kockázatvállalás nélkül, minimális lehetőséget hagyva magamnak a
hibázásra. „Csak vészeld át – mondtam magamnak. – Ha nem tudok
visszavágni a következő pontnál, megteszem majd az azt követőnél.”
De nem ebben a játékban. Djokovic megnyerte, és csupán egyetlen
pontot ajándékozott nekem 40:0 vezetésnél, egy meglehetősen
érthetetlen kettős hibával – úgy tűnt, ászt akart ütni a második
adogatásából. Rendben. Ez elment. Pechem volt. Djokovic vezetett,
és úgy tűnt, az adogatásaim során akár folyamatosan hátrányból kell
majd hoznom a játékokat.
Létfontosságú volt, hogy megnyerjem a következő játékot. A
második játszma utolsó két játékát is figyelembe véve Djokovic
megnyerte az utolsó három játékot, nekem pedig meg kellett állítanom
a menetelését, nem kockáztathattam, hogy eltaposson. Az első pontnál
intelligensen játszottam, magasan ütöttem a labdát. Ha alacsony vagy
középmagas labdát adsz Djokovicnak, különösen akkor, amikor a
látósugara olyan éles, mint most, tökéletesen üti meg a labdát. Ha
azonban vállmagasságú labdát kap, kényelmetlen helyzetbe hozod,
mérlegelésre kényszeríted, megakasztod a lendületét. Így szereztem
15:0-ás vezetést. Nem egy nyerő ütéssel, hanem mert rá nem jellemző
hibába hajszoltam. Ez bátorságot adott ahhoz, hogy emeljem a tétet,
kockázatot vállaljak, és egy sarokba ütött mély fonákkal megnyerjem
a következő pontot. Djokovic bólintott, mintha azt mondaná: „Ez
ellen semmit sem tehettem.” Én nem teszek ilyet. Nem reagálok
elismerően az ellenfelem jobb ütéseire. Nem udvariatlanságból,
hanem mert ez túl veszélyes eltérés lenne a meccsre vonatkozó
forgatókönyvemtől. Viselkedése azonban megfelelő volt: fogadd el az
elkerülhetetlent és lépj tovább.
A játékot pontveszteség nélkül megnyertem, majd korai váratlan
jutalomként elvettem az adogatását, az alapvonal mögött két méterről,
futásból ütött fonákkereszttel, az egyik legjobb ütésemmel a
mérkőzésen, 2:1-re átvettem a vezetést. Djokovic teljesen érthető
módon felment a hálóhoz, mivel előkészítő ütése mélyen a
fonáksarokba érkezett, én azonban elütöttem mellette a labdát, mielőtt
megkísérelhette volna a röptét. Ünnepeltem, a levegőbe bokszoltam,
és azt kiabáltam magamnak: „Vamos!” „Gyerünk!” Megtörtem
Djokovic lendületét, visszavettem a kezdeményezést, és megmutattam
magamnak – illetve neki –, hogy én is képes vagyok mértanilag
valószínűtlen nyerőt ütni.
A meccs során ekkor voltam pszichésen a legerősebb, azt éreztem,
hogy kezdek előnyhöz jutni a mentális csatában. Korábbi
találkozásaink alkalmával Djokovic gyakran vált idegessé a játék
előrehaladtával, amikor látta, hogy minden pontért a végletekig kell
feszítenie magát. Általában hamarabb el is fáradt, mint én. Az agyam
egy hátsó szegletében ez motoszkált. Tudatosan azonban csupán a
következő pontra koncentráltam.
A harmadik játék izgalmait követően eljött a megnyugvás ideje,
hogy kihasználjam az adogatás elnyerésének előnyeit. Játék közben
folyamatosan mérlegelem a lehetőségeket, és figyelembe véve, hogy
egy adott pillanatban hogyan érzem magam, milyennek érzem az
ellenfelem lelkiállapotát, és hogy mi az állás, megpróbálom
megtalálni a leghatékonyabb taktikát. Úgy gondoltam, ezúttal
türelmesnek kell lennem, hosszú labdameneteket kell játszanom, nem
szabad erőltetnem semmit, ha adódnak, meg kell ragadnom a
lehetőségeimet, de nem szabad elébük mennem. Meg kellett
próbálnom kifárasztani Djokovicot, és kihasználni az idegességét,
várnom kellett, amíg hibát követ el. Pontosan ilyen minta szerint
zajlott a negyedik játék első pontja, amelyet megnyertem. Ekkor
újabb jel árulkodott Djokovic lelkiállapotáról, mivel nem akart
nyerőt megkísérelni néhány olyan labdából, amelyet csalogatóan
röviden ejtettem át. Egyre nőtt az önbizalmam, míg az övé ebben a
pillanatban alábbhagyni látszott. Semmire megnyertem az
adogatójátékomat, ezzel 3:1-es vezetést szereztem, és éreztem, hogy
újra lehetőségem van brékelni Djokovicot.
Ő szervált, és 15:40-es hátrányban volt, amikor elérkezett a
lehetőség. Nem tettem semmi különöset, csak arra összpontosítottam,
hogy mélyen adjam vissza az ütéseit, váltogatva a labdáim
sebességét, a pörgetett tenyereseket és a fonáknyeséseket,
felzaklattam őt, és arra vártam, hogy elveszítse a türelmét. Így is
történt. Ekkor azonban, sarokba szorítva, Djokovic taktikát váltott.
Mivel a hosszú labdameneteket folyamatosan elveszítette, elkezdett
feljönni a hálóhoz az adogatása mögött. Első alkalommal bevált a
módszer. A következő pontot egy röptével megnyerte. Úgy döntöttem,
újjáéledt vakmerőségét a kétségbeesés jeleként értelmezem, egy
óriási szervával azonban kiegyenlített. Majd újabb bréklabdához
jutottam, de nem tudtam értékesíteni, és mérges voltam magamra.
Nem azért, mert szélesre ütöttem a labdát, hanem mert túl nagy
kockázatot vállaltam, túl precíz szöget választottam, amikor a
jelenlegi helyzetben a helyes taktika meglehetősen egyértelműen az
lett volna, hogy ne erőltessem a dolgokat, csak tartsam mozgásban a
labdát. Egy pillanatra dekoncentrálttá váltam, amiért gyűlöltem
magam. Djokovic még habozott, de bármelyik pillanatban
visszatérhetett a legjobb játékához, én pedig egyre inkább hagytam
kicsúszni a kezemből a lehetőséget arra, hogy behozhatatlan előnyre
tegyek szert a játszmában. Így is történt. Az ötödik játékban ölembe
hulló három bréklabda egyikét sem sikerült értékesítenem, míg
Djokovic az első adandó alkalommal értékesítette az előnyét.
A tendencia azonban továbbra is nekem kedvezett. Djokovic
küszködött az adogatása megtartásával; én kényelmesen megnyertem
az enyémet – ezúttal is, pontvesztés nélkül, és 4:2-es vezetéshez
jutottam. Újabb bréklabdát, és legalább további ezernek tűnő adogató
előnyt követően azonban ismét nem sikerült a döntő áttörés
számomra. Kétségtelenül jobban játszottam, Djokovic pedig bajban
volt – de kitartott. A következő két játékban mindketten megtartottuk
az adogatásunkat, és 5:4-nél a játszmagyőzelemért szerválhattam.
Ekkor ideges lettem. Úgy tűnik, leggyakrabban akkor ingok meg,
amikor a győzelem lehetősége karnyújtásnyi távolságba kerül. Ha
megnyerném a játékot, és kettő-egyes játszmaelőnyhöz jutnék a
mérkőzésen, kétharmadát megtenném a negyedik Grand Slam-címem
megszerzéséhez vezető útnak. Djokovicnak így meg kellene nyernie a
következő két játszmát, és láthatná, hogy semmit sem engedek át neki.
Bármilyen keményen próbáltam kizárni ezt a gondolatot a fejemből,
ott bujkált bennem és hátráltatott. Ezért volt fontos, hogy továbbra is
biztonságosan játsszak, és jobban ragaszkodjak a védekező
játékomhoz, mint valaha, miközben abban reménykedtem, hogy
Djokovic még kevésbé bírja idegekkel, mint én.
Két rendkívül hosszú labdamenettel indítottuk a játékot, mindkettő
húsz ütésnél hosszabb volt. Miután Djokovic hosszút ütött,
megnyertem az elsőt, a második pont pedig egy félelmetes tenyeres
nyerővel Djokovicé lett. Tizenöt mind volt az állás, és éreztem a
növekvő feszültséget, mégis éppen elég higgadt maradtam ahhoz,
hogy észrevegyem, bármilyen elégedett volt is Djokovic a nagyszerű
pontszerzéssel, ő is megértette, hogy alaposan erőt kell vennie magán,
ha újra magához akarja ragadni az irányítást. Azt gondolhatta: „Jaj!
Milyen sok munkámba kerül, hogy pontot szerezzek a fickó ellen!”
Eközben én azt láttam, hogy fáradt és erősen kapkodja a levegőt, és
arra gondoltam, „kétlem, hogy gyors egymásutánban képes lenne még
egy ilyen ütésre.” Legalábbis ezt akartam hinni.
A következő pontot egy vakmerő tenyeressel elveszítettem, de egy
remek, magas és kifelé ütött szervával visszakapaszkodtam 30:30-ig.
Rendes esetben biztonságos adogatást választottam volna. Arra
összpontosítottam volna, hogy sikerüljön az első szervám, amellyel
megelőzhetem, hogy esetleg ajándékba adjak Djokovicnak egy tétova
másodikat. Soha nem voltam azonban még olyan magabiztos az
adogatásommal kapcsolatban, mint ezen a tornán, és éreztem, hogy
elérkezett a pillanat, amikor mindent egy lapra kell feltennem. Helyes
döntés volt. A következő adogatásomnál ászt ütöttem, amellyel
játszmalabdához jutottam, az azt követő szervám – egy széles,
kemény, visszaadhatatlan labda a fonákjára – pedig ugyanolyan jól
sikerült. 6:4-re megnyertem a szettet.
Kristálytisztán érvényesült a kemény munkával kapcsolatos
filozófiám, amely teniszpályafutásom húsz évében vezérelt.
Meggyőző ok-okozati bizonyítéka volt ez annak, hogy a győzni akarás
és a felkészülésre való hajlandóság egy és ugyanaz. A US Open előtt
hosszan és keményen dolgoztam az adogatásomon. És lám, meghozta
az eredményét, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, és abban a
pillanatban, amikor az idegességem azzal fenyegetett, hogy aláássa a
játékom hátralévő részét, megmentett. Valami igazán csodálatosnak a
kapujába jutottam. A tény, hogy eljutottam eddig a pontig, hosszú
évek áldozatvállalásának és elkötelezettségének betetőződése volt,
amely mind arra a megkérdőjelezhetetlen feltevésre épült, hogy a
hosszú távú sikerhez nem vezetnek rövidebb utak. Az élsportban
nincs lehetőség a csalásra. A tehetség önmagában nem elég a
sikerhez. Az csupán az első építőkő, amelyhez szüntelenül ismétlődő
edzőtermi munkát, pályán való gyakorlást kell hozzátenned, állandóan
vissza kell nézned felvételről a saját és ellenfeleid mérkőzéseit,
folyamatosan edzettebbé, jobbá és okosabbá kell próbálnod válni.
Elhatároztam, hogy hivatásos teniszező leszek, ennek a döntésnek
pedig csak a lankadatlan fegyelem és a fejlődés iránti töretlen vágy
lehetett a következménye.
Ha úgy éreztem volna, hogy a játékom elég magas szintű ahhoz,
hogy biztosítsa számomra a további sikereket, és a Roland Garros
vagy a wimbledoni torna megnyerését követően hátradőltem volna,
nem jutottam volna el a New York-i Arthur Ashe Stadionba, hogy
lehetőségem legyen a US Opent is a trófeáim sorába illeszteni. Azért
jutottam idáig, mert soha nem tévesztettem szem elől a céljaimat. Az
igazi erőpróbát azok a reggelek jelentik, amikor egy hosszú éjszakai
szórakozás után felébredsz, és mivel tudod, hogy ádázul keményen
fogsz dolgozni, ami rettenetesen izzasztó lesz, bármi mást
szívesebben csinálnál, mint hogy felkelsz és edzeni mész. Talán el is
vitatkozol magaddal egy pillanatig. „Kihagyjam a mai edzést, csak
most az egyszer?” De nem hallgatsz gondolataid szirénhangjaira, mert
tudod, hogy egy veszélyesen meredek és csúszós lejtő felé sodornak.
Ha egyszer elgyengülsz, újra el fogsz.
Olykor előfordult, hogy komolyabb kétségek gyötörtek. Miután a
karácsonyt Manacorban töltöm a családommal, amikor egy hónapig
nem versenyzem, gyakran azon kapom magam, hogy ellentmondásos
gondolataim támadnak az új év kezdetével kapcsolatban.
Lehangoltság árnyékolja be a lelkesedést, amelyet érzek. Új
kihívásokra vágyom, de azok attól még kihívások maradnak.
Túlságosan is tisztában vagyok azzal, milyen könyörtelenül és
megerőltetően igénybe vevő lesz az előttem álló év. Valamennyi
fronton: az edzések, az utazások, a versenyzés, a médiafelkérések, a
szponzorok és a rajongók szempontjából is. Az idő túlnyomó részét
pedig távol fogom tölteni az otthonomtól, attól a helytől, ahol mindig
lenni szeretnék. Gyakran nehéz szívvel indulok az év első
repülőútjára keletre, Ausztrália felé. Amint felszállunk, a
lehangoltság elmúlik, és figyelmemet egyre növekvő izgalommal
teljes mértékben az előttem álló feladatnak szentelem. A tenisz
mellett azonban van magánéletem is, és a személyes szükségleteim,
valamint a hivatásom követelményei közötti csata megnyerése a
pályán aratott siker újabb részét képezi. Néha azonban azt kívánom,
bárcsak ne kellene megvívnom ezt a csatát.
Húgom, Maribel emlékszik egy négy évvel ezelőtti alkalomra,
amikor a házunkba lépve a lépcsőn talált engem, sírva. Egy
sérülésből való felépülés végén voltam, és arra készültem, hogy
ismét csatlakozzam az ATP Tourhoz. Megkérdezte, mi a baj, én pedig
elmondtam neki, hogy hirtelen borzasztó megbánás fogott el amiatt,
hogy megtagadtam magamtól a lehetőséget, hogy több időt töltsek és
többet játsszam a barátaimmal gyerekkoromban. A húgom
meglepődött. A szüleim különválását követő időszakot leszámítva az
otthon töltött idő kilencven százalékában nevetünk és viccelődünk
egymással. Korábban soha nem beszéltem neki hasonló
gondolatokról. Ha mulandóan is, de ez a pillanatnyi elcsüggedés
rámutatott arra, hogy felfogtam, valóban rengeteg áldozatot hoztam
azért, hogy eljussak oda, ahol ma tartok, hogy meg kellett fizetnem az
árát.
És mégis, sosem volt igazán választásom a kérdésben. Uralkodó
személyiségjegyem lelepleződött abban az évekkel korábbi másik
esetben, amikor tízéves koromban keserűen zokogtam apám autójának
hátsó ülésén. Maribel és én soha nem felejtjük el azt, amikor
megmondtam apámnak, hogy a gondtalan augusztus során a
barátaimmal átélt örömök soha nem kárpótolhatnak a fájdalomért,
amelyet egy olyan játékos elleni meccs elvesztése miatt éreztem, akit
le kellett volna győznöm. A fájdalom abból a felismerésből fakadt,
hogy nem a legjobbamat nyújtottam, hogy ha játék helyett edzettem
volna augusztusban, megnyertem volna a meccset. Ezen a napon
meghatároztam a legfontosabb céljaimat, és anélkül hogy akkor
teljesen felfogtam volna ezt, meghoztam életem nagy döntését. És
miután meghoztam, nem volt visszaút. Sem akkor, sem most. Az út
adott volt, és míg előfordult, hogy pillanatokra elfogott a kétely vagy
elgyengültem, soha nem tértem le róla. A legerősebb kísértés idején
sem.
Ilyen pillanat volt egy thaiföldi nyaralás, amelyre manacori
gyerekkori barátaim egy csoportjával utaztam. Lehetőségünk adódott
arra, hogy bepótoljuk az elveszett időt, versenyszellemem azonban
fellázadt.
Egy bangkoki torna kezdődött nem sokkal később, és mielőtt
elindultam oda, elhatároztam, hogy egy hét szünetet tartok a
tengerparton. Tízen voltunk, köztük legrégebbi barátom, Miguel
Ángel Munar, akivel kisfiúként Toninál edzettem. Miközben az
induláshoz készülődtünk, kétségeim támadtak azzal kapcsolatban,
hogy érdemes-e egészen Bangkokig utaznom, megküzdeni az
időeltolódással, hogy egy olyan tornán versenyezzek, amely nem
szerepelt különösen kiemelt helyen a megnyerendő tornák listáján.
Nyolc hónappal korábban azonban vállaltam, hogy elindulok, és ilyen
későn már nem hagyhattam cserben a szervezőket.
Remekül éreztük magunkat nyaralás közben. Jet-skiztünk és
golfoztunk. Emlékszem azonban, hogy a legjobban az döbbentette meg
Miguel Ángelt, aki korábban soha nem töltött velem egész napokat
egy héttel egy tornát megelőzően, hogy amint a három átszállással
járó utazás végén leszállt a gépünk, egyenesen a szállodakomplexum
teniszpályájára siettem, hogy eddzem egy órát. Még inkább
meghökkentette, amikor látta, hogy hiába kerültünk ágyba csak hajnali
öt órakor, én minden reggel pontban kilenckor fent voltam edzeni –
majd délután is készültem egy órát.
Miguel Ángel nem tudhatta, hogy bármilyen jól éreztük is magunkat
mindannyian, engem valami nyugtalanított. Az edzésidő mennyisége
megfelelő volt, azonban nem dolgoztam olyan alaposan, amennyire
tudtam, hogy kellene ahhoz, hogy megnyerhessek egy küszöbön álló
tornát. A trópusok mélyén voltunk, a levegő pedig túlságosan forró és
párás volt ahhoz, hogy olyan erőkifejtésre legyek képes, amelyre
szükségem lett volna. Ezért döntöttem, aminek a barátaim nem örültek
különösebben, és én sem voltam tőle elragadtatva. De meg kellett
tennem. A tervek szerint kedd este kellett volna visszatérnünk
Bangkokba, én azonban hétfő este elutaztam. Nem pályafutásom
legfontosabb tornájáról volt szó, mivel azonban elhatároztam, hogy
részt veszek rajta, nem voltam hajlandó alább adni a legjobb
teljesítményemnél. Ha az eredeti menetrendhez tartottam volna
magam, két napi megfelelő felkészülést mulasztottam volna el. Úgy
éreztem, ezt nem engedhetem meg magamnak. Ahogy sejthető volt, az
elődöntőben kiestem, és tudtam, hogy ha kevesebbet szórakoztam
volna a tengerparton, jobban örülhettem volna a pályán.
Az egyik lecke, amit megtanultam az, hogy ha könnyű lenne a
munkám, nem származna annyi örömöm belőle. A győzelem miatti
boldogság egyenesen arányos az erőfeszítéssel, amit befektetek.
Hosszú évek tapasztalatából azt is tudom, hogy ha összeszeded
magad edzés közben akkor, amikor nem igazán van kedved hozzá,
cserébe olyan meccseken is győzni fogsz, amelyeken nem érzed a
legjobb formában magad. Így lehet bajnokságokat nyerni, ez
különbözteti meg a kiváló játékost a pusztán jó játékostól. A
különbséget a felkészülés minősége jelenti.
Novak Djokovic kétségtelenül a jelenlegi teniszóriások egyike,
New Yorkban azonban a sötétség közeledtével kettő-egyes
játszmaelőnyöm volt vele szemben. Negyed tíz volt, és Djokovic
szervált a negyedik játszma elején. Jól játszott, én azonban nagyon
jól. Tudtam, hogy biztosan rettenetesen nagy rajta a nyomás, mivel
kezdettől fogva hátrányból kellett játszania, a mérkőzés egyetlen
pontján sem vette át a vezetést. Most pedig még nagyobb hátrányba
került. Ha elhúzok ebben a játszmában, az mentálisan nagyon
megterhelő lesz számára. Rajtam is nagy volt a nyomás, de kellő
tapasztalattal rendelkeztem a Grand Slam-döntőkről ahhoz, hogy
tudjam, ki fog tartani a játékom.
A játszma első pontjánál szerencsésen megtörtem őt. Jó első
szervával nyitott, és azonnal védekezésre kényszerített, majd néhány
ütésváltást követően felszaladt a hálóhoz. Nyesett keresztfonákot
próbáltam ütni, de rosszul találtam el a labdát, és véletlenül átemelés
lett belőle. Djokovic hezitált, hogy lecsapja-e, de aztán nem tette,
mert úgy gondolta, kiesik a pályáról, ám rosszul mérte fel a labda
ívét, és az éppen az alapvonalon belül ért földet. Jó volt megnyerni
ezt a pontot, sőt annál is fontosabb, hogy sokatmondóan árulkodott
Djokovic lelkiállapotáról. Megerősítette azt a benyomásomat, hogy
csökken az önbizalma és kezd kifogyni az ötletekből. Máskülönben a
lecsapást választotta volna, és egyébként sem próbálta volna olyan
sietve rövidre zárni a labdamenetet azzal, hogy feljön a hálóhoz, amit
hozzám hasonlóan nagyon ritkán tesz. Egyre több kockázatot vállalt, a
megérzéseim pedig azt súgták, hogy ha továbbra is így folytatom a
játékot, a kétségbeesés szélére taszíthatom.
A következő pontot ismét a hálónál nyerte, ezúttal egy jól irányzott
nyesett röptével. Lélekszakadva sprinteltem átlósan keresztbe a
pályán, és majdnem elértem. Örültem, hogy látta, megpróbálom; így
legközelebb kétszer meggondolja majd, hogy röptézzen-e. Lehet, hogy
görcsös akarásra kényszeríti, és hibázni fog. 15:15-nél jó ideig az
alapvonalról csatáztunk, majd Djokovic elvesztette a türelmét, és
nem túl bölcsen megkísérelt egy tenyeres nyerőt, amely szélesre
sikerült. A következő pontot egy hosszú ütésem után megnyerte, de
azután elvétett egy újabb tenyerest, amivel bréklabdához jutottam,
30:40. A meccs során először hangosan szitkozódott. Lehet, hogy
szüksége volt erre, talán jót tett neki. Számomra azonban újabb
biztató jel volt.
A legfőbb problémát ezen a ponton az okozta számomra, hogy
egyetlen jelentős fegyvere, a szervája továbbra is kifogástalanul
működött. A játék kezdete óta egyet sem hibázott el. Ahogyan a
következő hármat sem. 1:0-ás vezetéshez jutott, én azonban még
mindig úgy éreztem, hogy nem maradt túl sok ellőhető puskapora.
Jó adogatással és jó teniszezéssel egyenlítettem a következő
játékban. Djokovic nyert egy pontot, miután olyan keményen a vonal
mellé küldött egy tenyerest, ahogy az emberileg csak lehetséges, de
elvesztette a másik négyet, egyet egy jócskán hosszúra ütött fonákkal,
amely után ismét kieresztett egy biztató, fájdalmas kiáltást. Majd két
hatalmas szervával kivégeztem.
1:1-es állásnál Djokovic szervált, én pedig vérszemet kaptam. A
harmadik játszma kezdete óta lendületben voltam, és nem állt
szándékomban lemondani erről. A lábaim frissek voltak, és hirtelen
tele lettem önbizalommal. Djokovic ellenben fizikailag és mentálisan
is fáradt, ez megmutatkozott a játék első két pontjánál, amelyeket
csúnyán, a legrosszabb ütésekkel veszített el. Az első szervája
továbbra is működött, ez volt a mentőöve, de miután egy tenyeres
nyerőm átszakította a védőállásait, 30:40 után megadta magát.
Brékeltem őt, majd a 3:1-es vezetésért adogattam.
Előnynél általában védekező teniszt játszom, ezúttal azonban az is
mutatta, mennyire jól érzem magam, hogy a meccs előrehaladtával
egyre inkább támadásba lendültem, pontról pontra magamhoz
ragadtam a kezdeményezést. Ezt tettem a negyedik játék első
labdamenetében is, jobbra és balra, majd ismét jobbra futtatva
Djokovicot, folyamatos csapásokat mérve rá, amíg nem maradt ereje
másra, csak hogy a hálóba üssön egy gyenge tenyerest. Semmire
hoztam a játékot, amelyben két ászt is ütöttem. Miután Djokovic
adogatásának elnyerését megerősítettem azzal, hogy megtartottam a
sajátomat, 3:1-nél úgy éreztem, uralom a mérkőzést.
A teniszben kimondatlan szabály, hogy ha fáradt vagy, próbáld
leplezni. Djokovic már nem is próbálkozott. Testbeszéde
beletörődést tükrözött, mintha kifogyott volna a kihívásaimra adható
válaszokból. Itt volt a lehetőség, hogy ismét elvegyem az adogatását
és bebiztosítsam a mérkőzést. Az ösztöneim ismét azt súgták, hogy
biztonsági játékot játsszak, mégis úgy ítéltem meg, hogy megérett az
idő az agresszióra. Egy másodpercre sem akartam enyhíteni a
Djokovicra nehezedő nyomást. Tudtam, milyen leleményes, így
mindenáron el kellett kerülnöm azt, hogy lehetővé tegyem számára,
hogy visszaszerezze az önbizalmát és újra a legjobb formájába
kerüljön. Felpillantottam a páholyba, ahol a csapatom és a családom
foglalt helyet, és láttam, hogy Tuts szélesen mosolyog, Toni pedig
éppen olyan komolynak és koncentráltnak tűnt, mint máskor. Elkaptam
a tekintetét, és a zaj mellett számomra éppen hallhatóan azt mondta,
eljött az idő, hogy tényleg megpróbáljam. Hallani akartam ezt.
Legszigorúbb kritikusom megerősítette a meccs alakulásával
kapcsolatos észrevételemet.
Az előzetes várakozásokkal ellentétben nem kellett olyan
keményen küzdenem, hogy másodszor is elvegyem Djokovic
adogatását. Az első pontnál egy hosszúra ütött tenyeressel hibázott,
én pedig egy tenyeres egyenessel, amely nagyon messzire repült tőle,
megnyertem a következő pontot és megszilárdítottam az előnyömet.
Majd Djokovic kettős hibát követett el, és 0:40-es hátrányba került.
Első lehetőségemet egy túl hosszúra pörgetett tenyeressel nem tudtam
értékesíteni, ezután azonban Djokovic gyakorlatilag feladta a
meccset, és kétségbeesetten felkiáltott, miután a hálóba ütött egy
egyszerű tenyerest. 4:1-re vezettem, két játszmagyőzelmem volt
Djokovic egy szettje ellenében, és az én adogatásom következett.
Amikor olyan jól szerválsz, ahogy én tettem akkor, a feszültség egy
egész dimenzióját kiiktatod a játékodból. A játék kezdetén az
adogatásra készülve nem arra gondolsz, hogy „kérlek, kérlek, ne
hagyj cserben”. Automatizálódik a szervád ritmusa, a tested szinte
magától végzi el a feladatot. Mentálisan ez felbecsülhetetlen értékű.
Jóval nyugodtabb leszel, és szabadon összpontosíthatsz a játékod más
elemeire.
Ez volt az elmélet, és a gyakorlatban is így kellett volna történnie.
De nem így történt. Ezen a ponton ugyanis az agyam furcsa játékot
kezdett űzni velem. Itt voltam, készen arra, hogy az 5:1-es vezetésért
adogassak, ellenfelem egyértelműen a végét járta, hirtelen mégis
elfogott a félelem, pontosan úgy, mint két évvel korábban a
wimbledoni döntő negyedik játszmájának kritikus pillanatában.
Ahogy akkor, ezúttal is a győzelemtől való félelem lett úrrá rajtam. A
meccs minden logikus gondolat szerint már a zsebemben volt.
Pályafutásom során hányszor veszítettem már ilyen körülmények
között, miután kettős hibával folytattam a játékot? Négyszer talán?
Nem, valószínűbb, hogy kétszer. Nyilvánvaló volt, hogy hacsak
valamilyen teljesen váratlan katasztrófa nem történik, a szett és a
meccs az enyém.
Ebben a pillanatban azonban helytelen lett volna ezt a
gondolatmenetet tovább folytatni. Megpróbáltam megszabadulni a
győzelem fejembe torlódó képeitől; megpróbáltam azt tenni, amiről
tudtam, hogy helyes, vagyis minden mástól függetlenül kizárólag a
következő pontra koncentrálni. De teljes mértékben nem voltam rá
képes, és amint felkészültem a játék első adogatására, egész
egyszerűen féltem.
A szervámra gyakorolt hatás azonnali volt. Eddig szinte magától
működött, most hirtelen elkezdett összekuszálódni. Az alapütéseimbe
vetett hitem összeomlott, a mozgásom teljesen hibás volt. Sokkal
védekezőbb módon kezdtem játszani és meggondolatlanul futkároztam
körbe a pályán. A testem megfeszült, a karjaim megmerevedtek. A
tudat, hogy a játék megnyerésével 5:1-es vezetéshez jutnék, és a US
Open-győzelem gyakorlatilag a zsebemben lenne, nem használt. A
küszöbön álló iszonyú teljesítmény miatt úgy éreztem, mintha egy
óriási szörnyeteggel néznék farkasszemet, amely felfalni készül. És
megdermedtem. Vagyis majdnem megdermedtem.
Az első pont első adogatása sikerült. Biztonsági szerva volt,
veszélytelen ütés, minden él nélküli, de ahhoz elég, hogy elindítsa a
labdamenetet és elhárítsa a kettős hiba kockázatát, ami önmagában
nagy teljesítmény volt. Djokovicnak mentálisan szerencsére vége
volt, és a labdamenet egy szükségtelenül széles ütésével ért véget. A
következő pontot egy tenyeres egyenes nyerő kísérletével
elveszítettem. Egészen eddig valamennyi játszmában kényelmesen
meg tudtam tartani az adogatásomat. Ez a mostani kínzás volt.
Egyenlő lett az állás. Még kétszer mentünk vissza egyenlőre. Egy
bréklabdát hárítottam, Djokovic hirtelen elővarázsolt néhány
könyörtelen nyerőt. De egyenetlenül játszott: minden egyes dübörgő
egyenesére jutott egy ki nem kényszerített hiba. Én továbbra is
tartottam a szintet, nem követtem el ki nem kényszerített hibát. A
harmadik egyenlőnél a fonáksarokba ütött erőteljes tenyeres mögött
Djokovic felszaladt a hálóhoz. Csaknem le kellett térdelnem, hogy fel
tudjam szedni a labdát, de sikerült a karom minden erejét beletennem
az ütésbe, és a pályán keresztbe hasítva nyerőre váltottam azt. Az
ösztöneim valahogy működésbe léptek, úrrá lettek a szorongásomon,
és a meccs során az egyik legjobb ütésemet sikerült végrehajtanom.
A következő pontnál a szervám túl sok volt Djokovicnak. Hosszúra
sikerült a ritörn, és ezzel vége volt. 5:1-re vezettem. A feszültség
elmúlt. Ezúttal Djokovic adogatott, én pedig nem vártam, hogy
megnyerem ezt a játékot. Arra számítottam, hogy a következőt nyerem
meg. Vihar utáni csend állapotában éreztem magam, és valóban úgy
játszottam végig a játékot, mintha félálomban lennék. Erre nem
vagyok büszke. Djokovic egy ejtett röptével, amelyet meg sem
próbáltam elérni 30-ra megnyerte a játékot.
5:2-nél a mérkőzésért adogatva ismét szorongani kezdtem. Az
idegesség soha nem szűnik meg. Ugyanolyan nehéz legyőzni, mint a
háló másik oldalán álló ellenfeledet, és az ellenfeledhez hasonlóan a
szorongás is néha felülkerekedik, néha háttérbe szorul. Ebben a
pillanatban ez volt a továbbra is fennálló legnagyobb akadály, amely
elválasztott a győzelemtől. Felnéztem a közönségben az én
páholyomra, és láttam az ismerős arcokat, akik fellelkesülve,
bátorítóan kiabáltak. Belül rettenetesen akartam győzni értük,
mindannyiunkért, az arcom azonban – a jó arc – semmit sem árult el.
Mindenkin úrrá lett az idegesség. Djokovic az első pontnál
hosszúra ütötte az adogatásfogadását, majd a vonalbíró outot ítélt az
egyik labdájára, amely egyértelműen érintette a vonalat. Újra kellett
játszanunk a pontot. Minden élet-halál kérdése volt már, és a
megváltoztatott ítélet nagy csapást jelentett számomra. Azonnal ki
kellett verni a fejemből, és emlékeztetni magam arra, hogy
egyenletesen játsszam, csak semmi okoskodás, és bőven adjak
lehetőséget Djokovicnak a hibázásra.
A második pontnál újabb ejtést ütött. Ezúttal futottam érte, és
elértem. Djokovic is elérte a röptét, én pedig, miközben az orrom
majdnem a hálót érintette, azonnal visszaröptéztem a labdát és
megnyertem a pontot, 30:0. A közönség, amely ekkor már (ahogy
számos korábbi pont esetében is) képtelen volt csendben maradni,
megőrült – és közülük is Toni a leginkább.
Felnéztem és tőlem balra megláttam őt. Talpra ugrott, a keze
ökölben, és próbálta visszatartani a könnyeit. Én nem tudtam. A
törölközővel kitöröltem a könnyeket a szememből. A homályos képen
keresztül már láttam, már láttam a győzelmet. Tudtam, hogy nem
kellene, de láttam.
Erre viszont még várnom kellett. A következő pontnál Djokovicnak
szerencséje volt a háló tetejével, a labda az én oldalamon csorgott le
a hálón. Belül szitkozódtam. 40:0-ra vezethettem volna, és nyugodtan
játszhattam volna a következő pontért annak tudatában, hogy vége a
meccsnek. Ehelyett még nagyobb lett a feszültség. Djokovic 30:30-ra
egyenlített, miután túlságosan siettettem az ütésemet, és elhibáztam
egy tenyeres nyerő kísérletet. A szívem hevesen vert, az idegességem
a lelkesültség érzésével csatázott. Már csak két pont és sikerül.
Keményen igyekeztem összpontosítani, és azt mondtam magamnak:
„Játssz könnyedén, semmi kockázat, csak tartsd bent a labdát!”
Ezúttal követtem a forgatókönyvemet. Hosszúra nyúlt a
labdamenet, tizenöt ütésből állt. Tucatnyi kemény alapütésváltást
követően Djokovic egy mélyen a fonákomra célzott egyenese mögött
feljött a hálóhoz. Ezúttal nekem volt szerencsém. A labda súrolta a
háló tetejét, majd amikor Djokovicnak sikerült visszaszúrnia az én
oldalamra, átlósan keresztülszaladtam a pályán, és felszedtem egy
tenyeressel. Djokovic keresztütésre számított. Én azonban a vonal
mellé ütöttem, és az erősen pörgetett labda a pályán belül landolt.
Éppen. Djokovic nem tudta elhinni. Challenge-et kért; tévedett. A
képernyő szerint a labda egy milliméterrel bent volt, súrolta az
alapvonal külső szélét. Djokovic a vereség élő másaként
összekuporodott és lehajtotta a fejét. Toni, Titín és apám ökölbe
szorított kézzel kiabálták, hogy „Vamos!” Tuts, anyám és a húgom
tapsolt és boldogan nevetett. María Francisca a fejét fogta, mintha
képtelen lenne elhinni, hogy mi következik.
Mérkőzéslabda. Bajnokságlabda. Mindenlabda. Felpillantottam a
csapatomra, mintha bátorításért könyörögnék nekik, és némi
megnyugtatásra számítanék tőlük. Ismét a könnyeimmel küszködve
szerváltam. Szélesen a fonákjára, ahogy tanultam. Hat ütésig tartott a
labdamenet. A hatodiknál Djokovic széleset ütött, jócskán széleset, a
labda kint volt. A lábaim összeroskadtak alattam, a talajra estem, még
mielőtt a labda talajt ért volna, és ott maradtam, arccal lefelé,
miközben zokogtam és rázkódott a testem.
Egy ilyen összeesést nem tervez az ember. Nem voltam tudatában
annak, hogy mit csinálok. Az agyam kikapcsolt, elborítottak a puszta
érzelmek, és megtört a feszültség, ahogy a testem is, amely nem bírta
tovább a saját súlyát. Hirtelen, mintha ájulás után nyerném vissza az
eszméletemet, rájöttem, hogy hatalmas zaj közepette fekszem a
pályán, és láttam, mit értem el. Huszonnégy évesen megnyertem mind
a négy Grand Slam-címet; történelmet írtam, és sokkal nagyszerűbb
dolgot teljesítettem annál, mint amiről valaha álmodni mertem,
valamit, ami egész életemben fennmarad, és soha senki nem fogja
elvenni tőlem. Bármi történik ezután, egy nap majd úgy fejezem be a
teniszező-pályafutásomat, mint valaki, aki jelentős volt a sport
történetében, az egyik legjobb, és remélhetőleg – mivel a győzelem
pillanatában erre is gondoltam – valaki, akit jó embernek tartanak.
Novak Djokovic – vagy ahogy a szurkolóihoz, barátaihoz és a
családjához hasonlóan én is hívom, „Nole” – már most elérte
mindezt. Egy számára igen keserű pillanatban kivételes
nagylelkűségről tett tanúbizonyságot. Nem várta meg, hogy felmenjek
a hálóhoz, hanem átjött az én oldalamra, megölelt, és gratulált a
teljesítményemhez. A székemhez mentem, letettem az ütőimet, és a
kezemet a magasba emelve visszatértem a küzdőtér közepére. A
közönség ordítása leömlött rám, térdre rogytam, újra sírtam, és
homlokomat a pálya kemény borítására hajtva ott maradtam. Annyi,
de annyi mindent fektettem ebbe, és olyan, de olyan sok mindenért
lehettem hálás.
A díjátadó ünnepségen Nole beszélt először, és ismét
nagyvonalúan viselkedett, dicséretekkel halmozott el, és köszönetet
mondott távollévő barátainak. Az egyik legméltóságteljesebb
vesztesnek bizonyult, aki a sportágunk példaképe. Amikor rám került
a sor, hogy nyilatkozzak, köszönetet mondtam családom és csapatom
valamennyi jelenlévő tagjának, és emlékeztettem őket életem
legnagyobb igazságára: nélkülük nem érhettem volna el mindezt.
Külön megemlítettem Joan Forcadest, aki otthonról követte az
eseményeket. Igen, Joannak igaza volt. Az egész több, mint a részek
összessége, a legnagyobb részt pedig a körülöttem lévő emberek
képezik. Mégis, kivételesen edzettnek és erősnek éreztem magam a
US Open alatt, ez jelentett előnyt számomra aznap Noléval szemben,
Joannak pedig hatalmas szerepe volt ebben. Nole vereségben mutatott
viselkedését is elismertem, és elmondtam, milyen kiváló példát mutat
a gyerekeknek világszerte. Megjegyeztem, hogy biztos vagyok benne,
hogy nagyon hamar megnyeri majd ezt a kupát, és a következő
években is félelmetes ellenfél marad. Ez azonban az én pillanatom
volt. A hatalmas szenvedély és munka ellenére, amelyet olyan hosszú
ideig abba fektettem, hogy megpróbáljak a lehető legjobb teniszezővé
válni, aki csak lehetek, ekkora sikerre igazán soha nem számítottam.
Ahogy felemeltem a US Open-kupát, vakuk villantak és a tömeg
őrjöngött, megértettem, hogy megvalósítottam a lehetetlent. Arra a
rövid pillanatra a világ tetején álltam.
Manacor
1994
A 12 év alattiak Baleár-szigeteki bajnokságának győztese, 8 évesen
1997
A 12 év alattiak spanyol bajnokságának nyertese
2000
A 14 év alattiak spanyol bajnokságának első helyezettje
2002
Az első megnyert mérkőzés az ATP Touron, 15 évesen
2004
A spanyol válogatott tagjaként Davis-kupa diadal, 18 évesen
2005
Roland Garros-bajnok: az első Grand Slam-cím, 19 évesen
2006
Roland Garros-bajnok
2007
Roland Garros-bajnok
2008
Roland Garros-bajnok
Wimbledoni-bajnok
A világranglista első helyezettje
Aranyérem a pekingi olimpián
2009
Ausztrál Open-bajnok
2010
Roland Garros-bajnok
Wimbledoni-bajnok
US Open-bajnok, karrier Grand Slam
2011
Roland Garros-bajnok: a tizedik Grand Slam-serleg, 25 évesen
2012
Roland Garros-bajnok
2013
Roland Garros-bajnok
US Open-bajnok
Újra világelső
Kísérőim: